Ed McBain

Lidércnyomás

ALBATROSZ KÖNYVEK
BUDAPEST
 Ed McBain
LONG TIME NO SEE

Fordította
SZÍJGYÁRTÓ LÁSZLÓ

© 1977 by HUI Corporation

Hungarian translation by Szíjgyártó László, 1979
 MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ
Felelős kiadó Kardos György
Szikra Lápnyomda 78–1112 Budapest, 1979
Felelős szerkesztő Gera Judit
Műszaki vezető Sebestyén Lajos
A kötetet Vámos Ildikó tervezte
Kiadványszám 4329
Megjelent 20 (A5) ív terjedelemben,
Primusz betűtípusból szedve
MA 3561

ISBN 963 271 104 1

ISSN 0324-3117
 1

A város úgy élt a gondolataiban, mint valami csillagrendszer. Bolygók bolyai keringtek egy
ragyogó Nap körül. Aszteroidák és üstökösök úsztak a fekete űrben. Néha színes bombák robbantak
a szemgödrei mögött, nyomjelző lövedékek villantak fel szeszélyesen, és tűntek a semmibe, világító
rakéták hasítottak vaksága éjjelébe.
Vak volt, de ismerte a várost.
Novemberben néha kegyetlenül hideg tud lenni ez a város. Az ő számára mindenesetre
november az év legrosszabb hónapja. Novemberben egyszerűen képtelen melegen tartani magát.
Novemberben még a kutya is didereg. A kutya vakvezetőnek kiképzett fekete labrador. A neve
Stanley. Ha a kutyára gondolt, mindig nevethetnékje támadt. Egy fekete ember meg egy fekete
kutya! Ma délelőtt is dobott valaki egy pénzdarabot a bögréjébe a csörrenéséből ítélve huszonöt
centes lehetett –, aztán megkérdezte: – Hogy hívják a kutyát, pajtás? – Rögtön tudta, hogy egy
fekete ember beszél. Pusztán a hangjából bárkiről meg tudta állapítani, milyen a bőrének a színe, és
mi a nemzetisége.
– A kutyát? Stanleynek – felelte.
– Jó helyen vagy, Stanley testvér mondta az illető, és továbbment.
"Stanley testvér". A kutya fekete, tehát magától értetődik, hogy "testvér". Stanley nyilván
őrültnek nézte a pasast. A jó öreg kutya! Elveszett ember volna nélküle. – Igaz, Stanley? – kérdezte,
és megpaskolta a kutya fejét. Stanley nem szólt semmit. A jó öreg Stanley jóformán sohasem szól.
Szerencse, hogy van ez a kutyája. Amikor hazakerült a háborúból, ahol tropára ment a szeme, a
háztömbben lakók adták össze a pénzt, hogy megvehesse magának a kutyát. Nem német
juhászkutya, de ugyanúgy van idomítva, akárhová elvezeti őt a városban. Ő meg imádja ezt a
várost. Akkor is imádta, amikor még látott, és még most is imádja. Ma este is, a földalattin, hazafelé
jövet, valaki felajánlott neki egy ülőhelyet. Egy férfi volt, a hangjából ítélve olasz. – Hé, pajtás, nem
akar leülni? – érintette meg a könyökét. Nyilván tudta, milyenek a vakok, nem kapott hozzá ültéből
hirtelen, nem ijesztette halálra. Csak a könyökét érintette meg szelíden. – Hé, pajtás, nem akar
leülni? – Volt valami abban is, ahogy mondta – igen, egészen biztos, hogy volt már dolga vakokkal.
Nem volt a hangjában semmi, ami azt éreztette volna, hogy egy idős hölgyhöz vagy pláne egy
nyomorékhoz beszél. Úgy szólt hozzá, mint ember az emberhez: ha le akar ülni, üljön le. El is
fogadta az ülőhelyet. Ha nem ilyen hangon szólítja meg, visszautasította volna, de az az ember nem
szánakozott rajta, csak egy kicsit meg akarta könnyíteni számára a dolgokat. Így elfogadhatta.
Az ember megvakul...
Húszéves korában megvakul, és egyszerre mindenki úgy néz rá, mintha öregember lenne. Tíz
évvel ezelőtt hazajött a háborúból, üres szemgödrein fekete szemüveg, és Mama meg Chrissie sírt,
mint a bolond. Ugyan már, ne bőgjetek, mondta, semmi az egész. Semmi a fenét. Vak volt, és ez
bizony nem semmiség.
De aztán lassacskán megtanult újra "látni". Megtanulta, hogyan vezettesse magát Stanley
kutyával oda, ahová csak menni akar. Megtanulta, hogyan kell olvasni a Braille-írást meg azt is,
hogyan kell lyuggatni egy palavesszővel. Az olyasmit, hogy a cipőfűzőjét hogyan kell megkötni,
már úgyis tudta a legtöbben még csak oda se néznek, mikor befűzik a cipőjüket, így aztán egy vak
ember számára se probléma, ha meg kell kötnie a cipőfűzőjét. És néhány pénzdarabot se nehéz
csörgetni egy bádogbögrében. Csak egy feliratos tábla kell, amit a nyakába akaszthat, és már meg is
indíthatja az üzletét. Szabad vállalkozás. ISTEN ÁLDJA MEG A JÓSZÍVŰ ADAKOZÓT. A táblát
Chrissie készítette neki, keménypapírból, ráírta a szöveget, kilyukasztotta a két sarkát, és spárgát
húzott keresztül a lyukakon. A tábla, a bádogbögre, Stanley, a fekete labrador – és ő máris a legjobb
úton van a meggazdagodás felé. Örökké hálás lesz a háborúnak. Anélkül hogyan kezdhetett volna
saját vállalkozásba?
Ennek már tíz éve.
Teljes rokkantsági nyugdíj. Egy bádogbögre. Csak csörgetni, csörgetni kell benne a
pénzdarabokat, és figyelni, mikor csörren meg benne egy újabb érme. Aztán mikor vége a napnak,
meg kell számolni, mennyit keresett. Hazaviszi a pénzt Isabelhez, és együtt szépen megszámolják.
Leülnek a konyhaasztal mellé, kiborítják az érméket a viaszosvászon abroszra, aztán kitapogatják
őket az ujjaikkal, kitapogatják és szortírozzák. Isabellel hat éve ismerkedett meg a Stemen, egy
kocsmában. Akkorra már egészen jó koldus lett belőle. Ott csoszogott a jó öreg Stanley mögött,
figyelte maga körül a város zsivaját, egyes hangokat kiszűrt a levegőből, és azokkal szórakozott,
miközben lassan ballagott a járdán, a pénzdarabokat csörgetve a bögrében, nyakában a táblával – az
már új tábla volt, a Déli Tizenkettedik utca egyik boltosa készítette neki –, jobbjában Stanley
pórázát szorongatva. Jó napja volt aznap, és beugrott a kocsmába egy pohár italra. Úgy délután
négy körül lehetett. Egy nő ült mellette. Parfümillat és whiskyszag. A kocsma hátsó részében szólt a
wurlitzer.
– Mi legyen, Jimmy? – kérdezte a csapos.
– Bourbon, sima vízzel.
– Adom.
– Papa is sima vízzel szokta inni a bourbont – szólalt meg a nő. A hangjából ítélve fehér nő volt.
Déli.
– Igazán?
– Igen. A bourbon csapvízzel nagy szám odahaza. Tennesse-ből való vagyok.
– Ahá! – mondta ő.
– Tessék, Jimmy!
A pohár megcsörrent a pulton, ahogy a csapos elébe tette. Előrenyúlt, és tapogatózva megkereste
a poharat.
– Egészségére – mondta, és kiitta.
– Egészségére – mondta a nő. – A nevem Isabel Cartwright.
– Az enyém meg Jimmy Harris.
– Örvendek a szerencsének.
– Maga fehér? – kérdezte ő.
– Hát nem látja?
– Vak vagyok.
A nő halkan felnevetett. – Én is.
Hat hónap múlva feleségül vette. Mind a ketten teljesen vakok. A Hetedik utcában béreltek
lakást, a Mason Avenue közelében, nem akart Diamondbackben, a külvárosban lakni, nem azért,
mert most már fehér felesége volt, hanem egyszerűen csak azért, mert Diamondbackben lakni nem
jó se a feketéknek, se a fehéreknek. Maguk a feketék nevezték el ilyen szépen, gondolván, hogy a
név nemcsak kellőképpen gunyoros, hanem vicces is. Csakhogy Diamondback körülbelül annyira
nevezhető viccesnek, mint egy csörgőkígyó, és a harapása is éppoly halálos. Isabel apja feljött
Tennessee-ből az esküvőjükre. Akkor már hat hónapja együtt éltek, az se számított volna, ha az
öreg ordítozik és jelenetet rendez, azt mondták volna neki, hogy menjen szépen haza, és fulladjon
bele a csapvizes bourbonjába. De kedves öregember volt, azt mondta, tudja, hogy Jimmy
gondoskodni fog a lányáról. Igaz, hogy egy olyan ember lesz a férje, aki még a saját kezét se látja,
ha fekete arca elé tartja, de az biztos, hogy róla gondoskodni fog.
Gondoskodott is.
Néha még táncoltak is egymással.
Bekapcsolták a rádiót, arra táncoltak. Ő elég jól táncolt a háború előtt. Titokban mindig is hallott
zenét, amit senki más nem hallhatott. Mint ahogy az agyában felvillanó fényeket se láthatta senki.
Annak idején azt hitte, hogy a vakság örökös sötétséget jelent. Pedig nem. Fények villannak, az
agyában támadt elektromos impulzusokra emlékképek jelennek meg, általában rengeteg minden
történik a fejében. A szeme előtt nem lát semmit, de mögötte annál többet. Megtapogatja Isabel
arcát. Gyönyörű arc. A haja szőke, azt mondja. Az öreg Jimmy Harris remek pipit fogott ki
magának, és halálosan szerelmes belé. Érte csörgeti az ócska bögrét, s az ő csontjait ropogtatja az
ágyban.
Számítása szerint két háztömbre volt a Hetedik utcától, ahol laktak. Földalattival jött a Negyedik
utcáig, és most vágott keresztül a Hannon Square-en, ahol az első világháborús tábornok
lovasszobra áll a kis pázsitdarab közepén a gesztenyefák árnyékában. Az ő nyavalyás háborújában
nem voltak lovak. Csak hegyes punji-karók meg falvak megtisztogatása. Körülvenni egy falut,
aztán keresztülgázolni rajta: az ő háborúja ez volt. Meg az, hogy otthagyta a szemét egy dzsungel
fenekén. Szép munka volt, Jimmy. Kinyírtad. M-16-os automata géppisztolya még mindig
köpködött, beszórta vele az ösvény jobb oldalán a bozótot, ahonnan a géppuska váratlanul tüzelni
kezdett. Aztán csend lett. Csak az őrmester hangja: Szép munka volt, Jimmy. Kinyírtad.
Aztán várt.
Dzsungeling, terepszínű üveggyapot zubbony és tábori nadrág volt rajta, a lábán fekete
nylonzokni és bőrtalpú dzsungelbakancs. A felső része lyuggatott vászonból, hogy az izzadság
elpárologjon. A fején mefisztó-sapkával bélelt acélsisak, álcázó huzattal. A derékszíján lógott egy
gézt, sótablettákat és hintőport tartalmazó elsősegély-csomag; egy tölténytáska a golyószórójához
való tárakkal; egy Claymore-táska hat repesz- és két füstgránáttal; egy szurony, egy gázálarc meg
két kulacs víz. Az aljnövényzetben kuporgott, várt és fülelt. Tisztán hallotta, hogy a rádiósuk
segítséget kér a Bravótól.
A gránát valahonnan jobbról jött a magasból. Az Alfa egyik tagjának figyelmeztető kiáltása túl
későn hangzott fel. Még megfordult, és látta, hogy a gránát úgy röppen át a dzsungel fölött
gomolygó hőségen, mint valami ritka trópusi madár, és éppen félre akart ugrani előle, belehasalni a
mögötte levő bokrokba, amikor körülbelül másfél méterrel a feje fölött felrobbant. Szerencsére nem
vitte el az egész fejét, csak a homlokát nyitotta fel, s a szeméből csinált rántottat. A támaszpont
kórházában az orvos azt mondta, mázlija van, hogy életben maradt. Ez már azután volt, hogy a
Bravo a segítségükre sietett. Azóta a nap óta nem lát. December tizennegyedike volt. Tíz éve,
tizenegy nappal karácsony előtt. Azóta vak.
A Hannon Square-en novemberben már lombjukat vesztették a gesztenyefák. Tisztán hallotta,
hogy siránkozik csupasz ágaik közt a szél. Már közeledett a szoborhoz. Vannak dolgok, amiket a
vak megérez: a tárgyak visszaverik a hangokat vagy a meleget, a mozdulatok olyan változásokat
idéznek elő a levegőben, amelyeket megérez az arcán. Hallotta, hogy valahol a Culver Avenue-n
csikorogva sebességre kapcsol egy busz. Hószag volt a levegőben. Reménykedett, hogy talán
mégsem fog havazni. A hó megnehezíti a...
Stanley hirtelen megállt.
Rántott egyet a pórázon. A kutya nem mozdult.
– Mi van? – kérdezte. A kutya morgott.
– Stanley! – szólt rá.
Csend, csak a kutya morgott még mindig.
– Ki van ott?
Valami szagot érzett. Azonnal ráismert. Abból az időből, amikor megműtötték a támaszpont
kórházában. Megérezte, mert feléje sodorta a novemberi szél. Kloroform! A kezében tartott bőrszíj
vibrálásából érezte, hogy Stanley egész testében megfeszül. Aztán a kutya egyszerre csak vinnyogni
kezdett. A kloroformszag minden egyebet elnyomott. Elfordította tőle a fejét, de érezte, hogy a
póráz egyre jobban megfeszül a kutya súlyától. Stanley mindjárt elterül a járdán! Kétségbeesetten
próbálta lábon tartani. Küszködött. Jobbra hajolt, beledőlt a szélbe. De a kutya már a járdán feküdt.
Hallotta, hogy a feje fölött pattognak a gesztenyefa szélfútta ágai. Hirtelen elveszettnek érezte
magát. Nem akarta elengedni a pórázt, mert – teljesen értelmetlenül – úgy érezte, hogy ha elengedi,
altkor igazán vak lesz. Hiszen a kutya az ő szeme! De tudta, hogy Stanley eszméletlen, tudta, hogy
a kutyát kloroformmal elkábították. Kinyílt a marka. Úgy engedte el a pórázt, mintha egy
mentőövet engedne el. Visszahátrált a kutyától. Csak a novemberi szél süvöltött a fülébe. Lépteket
nem hallott.
– Hol van? – kiáltott fel.
Csend. Csak a szél.
– Ki maga? Mit akar?
Hirtelen elkapták hátulról. Érezte, hogy a nyaka valakinek a könyökhajlatába szorul, a feje
hátrarándul, álla az égnek emelődik. Aztán jött a fájdalom. A perzselő tűzcsík a torkán. Hirtelen
nedves lett az inge nyaka. Meleg nedvesség volt. Bal keze széttárt ujjai görcsösen kaptak a
levegőbe. Köhögött, fulladozott, lélegzet után kapkodott. A következő pillanatban elterült a kutya
mellett a járdán. Átvágott torkából ömlött a vér, csillogó vörös patakokban folyt a szobor
talapzatáig, megkerülte, aztán végigcsörgedezett az enyhén lejtő járdán, és eltűnt a borbolyabokrok
közt.

A nő, aki ezen a csütörtök estén nyolc előtt tíz perccel megtalálta a holttestet, egy Puerto Ricó-i
asszonyság volt, aki nem beszélt angolul. Lenézett a férfira meg a kutyára, s először azt hitte, hogy
egyikükben sincs élet, de aztán észrevette, hogy a kutya lélegzik. Első gondolata az volt, hogy
hagyja az egészet a fenébe. Más dolgába avatkozni sohase fizetődik ki, olyankor meg pláne nem, ha
az illető a járdán fekszik, és kilátszik a nyaka belseje, Aztán rájött, hogy az állat vakvezető kutya, és
nyomban mérhetetlen szánalom fogta el a halott iránt. Megcsóválta a fejét, csettintett egyet a
nyelvével, átment az utca másik oldalára a telefonfülkéhez, bedobott a készülékbe egy tízcentest, és
feltárcsázta a 911-et. Tudta, hogy a 911-et kell feltárcsázni, mert erre a számra a hirdetések angolul
is, spanyolul is felhívták a figyelmet, és a városnak ebben a részében bizony nem ártott tudni,
hogyan kell sürgős esetben felhívni a rendőrséget. A férfi, aki felvette a kagylót, értett spanyolul. Ő
is spanyol származású volt, családja a második világháborút követő nagy bevándorlási hullám
idején jött át Mayagüezből Amerikába. Ő akkor tizenkét éves volt. Most már árnyalatnyi akcentus
nélkül beszélt angolul; inkább a spanyol tudása volt némileg fogyatékos. De így is ki tudta venni az
asszony izgatott gagyogásából, hogy egy halott vak embert talált a Hannon Square-en, a szobor
mellett. Amikor megkérdezte az asszonytól, hogy mi a neve, az szó nélkül letette a kagylót.
Tökéletesen meg tudta érteni. Ilyen volt ez a város.

Amikor a két detektív, Carella és Meyer a helyszínre érkezett, egy URH-s kocsi parkolt mar rézsűt a
járda mellett. Mögötte meg egy fekete szedán, pontosan olyan, mint egy halottas kocsi. Carella
sejtette, hogy a Gyilkossági csoporté.
– Ni csak, ni csak, ki van itt – mondta Monoghan.
– Ni csak, ni csak – visszhangozta Monroe. A Gyilkossági csoport két detektívje zsebre dugott
kézzel állt, közrefogva a járdán görcsbe rándulva heverő férfit. Majdnem egyformán voltak öltözve,
mindkettőjükön fekete télikabát és szürke puhakalap volt, a nyakukban kék gyapjúsál. Robusztus
termetűek voltak mind a ketten, a válluk széles, mellük és csípőjük izmos, arcuk darabos, s a
szemükön látszott, hogy hozzászokott már az efféle látványhoz, akár vak volt az áldozat, akár nem.
Monoghan és Monroe pontosan olyan benyomást keltettek, mintha ikrek volnának.
– Már tíz perce, hogy itt vagyunk – jegyezte meg csípősen Monoghan.
– Tizenkettő – helyesbített az órájára pillantva Monroe.
– Kicsit kevesen vagyunk bent ma este mondta Carella.
– Már mentőkocsit is hívtunk – folytatta Monoghan. – Rádión.
– És a rendőrségi orvosszakértő is útban van már – tette hozzá Monroe.
– Meg a laborból is jönnek a fiúk.
– Nyugodtan megköszönhetnék – mondta Monroe.
– Köszönjük – felelte Carella, és lenézett a holttestre.
– Egy szikra élet sincs már a pasasban mondta Monoghan.
– Takarosan felnyitotta valaki a torkát – tette hozzá Monroe.
– Nézzék csak meg azokat a csöveket benne.
– Hányhatnékja van tőle az embernek.
A városban, amelynek ezek a detektívek az alkalmazásában álltak, előírás volt, hogy a
Gyilkossági csoport hekusainak minden gyilkosság helyszínén meg kell jelenniük, noha az utána
következő nyomozást a bejelentést felvevő körzet detektívjei folytatták le. Ritka esetben fordult elő
– valószínűleg éppen azért, mert ellenőrző és tanácsadói minőségükben specialisták voltak –, hogy
a Gyilkossági csoport detektívjei olyan ötlettel vagy akár csak egy apró információval is tudtak
volna szolgálni, amely hozzásegített az eset megoldásához. Többnyire egyszerűen csak útban
voltak. Monoghan és Monroe máris összezavarta a dolgot, amikor mentőt hívott, mielőtt a
rendőrségi orvosszakértő a helyszínre érkezett. Hideg este volt, és fagypont körüli hőmérsékletben
senki sem szeret toporogni. Márpedig a mentők nem vihették el a holttestet, amíg a rendőrségi
orvosszakértő meg nem vizsgálta.
– Ki nem állhatom a késeléseket – mondta Monoghan.
– Ez nem késelés – mondta Monroe.
– Hát mi? Mérgezés? Ez a pasas itt nyitott nyakkal fekszik a földön. Felakasztották talán?
– Ez vágott seb – mondta Monroe, – Nagy különbség. A késelés... – Hirtelen előkerült a jobb
keze a kabátzsebéből, ökölbe szorítva, mintha egy képzeletbeli kést markolna. A késelés az, amikor
sutty! – mondta, és a levegőbe döfött az öklével. – Ez a késelés. A vágott seb meg az, amikor
nyissz! mondta, és a képzelt késsel egy nagyot kanyarintott a levegőben.
– Szerintem ha egy pasast késsel intéznek el, akkor az késelés – mondta Monoghan.
– Szerintem is – mondta Monroe.
– Akkor meg minek...
– Én csak azt mondom, amit a boncoló orvos fog mondani. A boncoló orvos azt fogja mondani,
hogy ez vágott seb.
– Egen, de én meg arról beszélek, hogy mit fogok mondani a feleségemnek holnap a reggelinél.
Mondjam azt, hogy találtunk egy pasast, akit megvágtak? – kérdezte Monoghan, és röhögni kezdett.
Monroe-ból is kitört a röhögés. Leheletük olyan volt a fagyos levegőben, mintha tollpihe szállna
a szájukból. A kis tér, ahol a halott a hátán feküdt a szobor mellett, harsogott a röhögésüktől.
Carella már hallotta a távolban a mentőautó szirénájának türelmetlen vijjogását. A halott fejéről
leesett a fekete szemüveg, s összetörve hevert mellette a járdán. Carella belenézett a heges
szemüregekbe, ahol a szemeknek kellett volna lenniük. Aztán elfordult. A fekete labrador a halottól
körülbelül egy méterre feküdt az oldalán, Meyer a kutya mellett kuporgott. A halott férfi nyitott
torkából kiömlött vér végigfolyt a járdán, és befolyt a testes kutya hasán a bozontos fekete szőrbe.
A kutya még lélegzett. Meyer azon tűnődött, hogy mi legyen a kutyával. Még sohasem volt olyan
esete, amelyben eszméletlen kutya szerepelt volna.
– Mit csinálunk a kutyával? – kérdezte Carellától.
– Én is éppen azon tűnődöm.
– Vakvezető kutya – mondta Monoghan. – Lehet, hogy látta a tettest. Esetleg megkérdezhetik
tőle, hogy ki volt.
Monroe-ból ismét kitört a röhögés. Monoghan, lévén ő a szellemesség szerzője, szerényen
megtartóztatta magát egy pillanatig, aztán ő is követte kollégája példáját. Együtt nyerítettek bele a
sötétségbe.
A kutya még akkor is eszméletlen volt, amikor a mentőautó megérkezett. Már négy URH-s kocsi
volt a helyszínen, tetejükön villogtak a forgó lámpák. A teret már körülzárták. Hideg este volt,
mégis elég sokan összecsődültek, a rendőrök nem győzték biztatni őket, hogy menjenek a dolgukra.
– Mozgás, emberek, nincs itt semmi néznivaló! A mentőorvos kiszállt a kocsiból, gyorsan
körülnézett, kinek van rendőrjelvény a kabátjára tűzve, és odalépett a Gyilkossági csoport hekusai
mellett álldogáló Meyerhez és Carellához. Lenézett a holttestre.
– Vihetjük? – kérdezte.
– Még nem – mondta Carella. – Még nem látta a rendőrségi orvosszakértő.
– Akkor miért hívtak ki minket? – kérdezte a mentőorvos.
– Pár percet igazán várhatnak – mondta Monoghan. – Nem halnak bele.
A mentőorvos ránézett.
– Bezony nem – mondta Monoghan, és bólintott is hozzá.
– Maga itt a felelős? – kérdezte a mentőorvos.
– Én hívtam ki a mentőkocsit.
– Várhatott volna vele – mondta mérgesen az orvos, azzal sarkon fordult, és visszament a járda
mellett parkoló mentőkocsihoz. A mentős már kinyitotta a kocsi végében az ajtót. Az orvos odaszólt
neki, hogy csukja be.
A helyettes rendőrségi orvosszakértő tíz perc múlva érkezett meg. A mentőorvos közben
négyszer is azzal fenyegetőzött, hogy elmegy. Mind a négyszer Carella csillapította le. A
mentőorvos mind a négyszer megjegyezte: – Ki tudja, hány haldoklónak volna szüksége ránk a
városban? – A rendőrségi orvosszakértő egy Michael Horton nevű ember volt. Nyakkendős öltöny
és fekete nagykabát volt rajta, a kezén fekete bőrkesztyű. Kalapot nem viselt. Lehúzta jobb kezéről
a kesztyűt, és kezet fogott Carellával. Aztán letérdelt, hogy megvizsgálja a holttestet. A rendőrségi
fotós a kutyához lépett, és azt kezdte fényképezni.
– Csinos kis vágás, mondhatom – mondta Horton. – Átmetszette a gégét meg a nyaki ütőereket.
A halál azonnal beállt. Egyéb seb nincs az áldozaton. Nézzék meg a kezeit. Sehol egy vágás rajtuk,
úgy látszik, nem védekezett. Csinos kis vágás. Jókora penge lehetett. Egyetlen, de nagyon mély
nyisszantás, biztos, hogy nem zsebkéssel csinálták. Nagyon csinos kis vágás. Tétovázásnak semmi
jele, a sebszélek határozottak. Segítsenek hasra fordítani. – Carella letérdelt. Kettesben hasra
fordították az áldozatot. Horton szemügyre vette a hátát. – Itt sincs semmi állapította meg. Felhúzta
a halott kabátjának a gallérját, és szemügyre vette a tarkóját. Kis híja, hogy a gerincoszlopát is át
nem vágták. Oké, fordítsuk vissza. – Carella segítségével újból a hátára fordították a hullát.
Szeretném, ha zacskót húznának a kezeire, hátha van valami ruhafoszlány a körmei alatt. Ugye,
nem szükséges a helyszínen ujjlenyomatot venniük róla?
– Még nem tudjuk, kicsoda – mondta Carella.
– Megvárom, amíg átkutatják a zsebeit – mondta Horton. – A boncolás is azt fogja
megállapítani, hogy a halál oka a vágott seb a nyakon.
– Na, mit mondtam? – kérdezte Monroe.
– Tessék? – kérdezte Horton.
– Semmi – mondta Monoghan, és mogorván nézett Monroe-ra.
– Mi van a kutyával? – kérdezte Carella.
– Miféle kutyával?
– Azzal ni. Megvizsgálná a kutyát is?
– Kutyákat nem vizsgálok – mondta Horton.
– Gondoltam, hogy...
– Nem vagyok állatorvos, kutyákat nem vizsgálok.
– Hát akkor ki vizsgálja meg? – kérdezte Carella.
– Nem tudom – mondta Horton. – Jó pár éve dolgozom már rendőrségi orvosszakértőként, de
döglött kutyát még sohasem vizsgáltam.
– Az a kutya még él – mondta Carella.
– Akkor mért akarja, hogy megvizsgáljam?
– Hogy megtudjuk, mi baja.
– Honnan tudhatnám, hogy mi baja? Nem vagyok állatorvos.
– Ez a kutya eszméletlen – mondta Carella. – Gondoltam, vet rá egy pillantást, és megmondja
nekünk, hogy mi...
– Nem, az nem az én dolgom – mondta Horton. – Én itt végeztem, adja ide, amit alá kell írnom.
Azt még megvárom, amíg megállapítják a halott személyazonosságát.
– Nem tudom, hogy a fotós végzett-e már vele – mondta Carella.
– Hát kérdezze meg, jó? – mondta Horton.
Megint odajött a kocsitól a mentőorvos. A körmeit fújta. – Most már vihetjük? – kérdezte.
– Azt hiszi, csak magának sietős? – kérdezte Carella.
– Itt várakozom már...
– Nem érdekel! – mondta Carella. – Itt gyilkosság történt, maradjon hát nyugton, oké?
– Ki tudja, hány haldoklónak volna szüksége ránk a városban? – mondta a mentőorvos.
Carella nem is felelt neki. Odalépett az eszméletlen kutyát fényképező rendőrségi fotóshoz. –
Végzett a halottal? – kérdezte.
– Csak a polaroid-gépemmel – felelte a fotós.
– Nos, akkor lásson neki, amihez még kell – mondta Carella. – Kezd mindenki türelmetlen lenni.
– Még ujjlenyomatot se vettem róla.
– Az orvosszakértő azt mondja, hogy zacskót kell húzni a kezeire.
 Egy technikus éppen a holttest körvonalait rajzolta ki a járdán. A fotós megvárta, amíg végez,
aztán nekiállt elkészíteni a még szükséges felvételeket. Vaku villant többször egymás után. A
helyettes rendőrségi orvosszakértő hunyorgott. A mentős, közben ismét kinyitotta a mentőkocsi
végében az ajtót, már reménykedett. Meyer félrevonta Carellát. Éppen éjszakai megfigyelésre
készültek indulni egy raktárházba, mikor a bejelentés befutott; mind a kettejükön szőrmebélésű
bekecs és füles gyapjúsapka volt.
– Mit csinálunk a kutyával? – kérdezte Meyer.
– Nem tudom – felelte Carella.
– Nem hagyhatjuk csak úgy itt, igaz?
– Nem.
– Akkor mit csinálunk?
– Nem tudom. Talán állatorvost kéne hívni. – Carella egy kis szünet után hozzátette: – Magának
van kutyája?
– Nincs. És magának?
– Ugyanis arra gondoltam, hogy... Igen, azonnal kerítenünk kell egy állatorvost. Lehet, hogy a
kutyát megmérgezték, vagy valami.
– Bizony – bólintott Meyer. – Beszólok a körzetbe, hátha Murchison ide tud küldeni valakit.
– A központban bizonyára akad valaki... Mondja, ismeri azt az alakulatot, amelyiknek azok a
kopói vannak?
– Miért?
– Azoknak kell hogy legyen egy állatorvosuk, aki gondját viseli a kutyáknak, nem gondolja?
– Elképzelhető. De hadd szóljak be előbb a körzetbe, aztán majd meglátom, mitévő legyek.
– Persze, csak menjen. Azt hiszem, a fotós végzett már a holttesttel, szeretném átnézni a zsebeit.
Meyer odament a legközelebbi URH-s kocsihoz, váltott néhány szót a rendőrrel, aztán beszállt a
kocsiba, és a mikrofon után nyúlt. Carella meg a fényképészhez lépett, aki éppen új tekercs filmet
tett a gépébe.
– Átnézhetem a halott zsebeit?
– Most már csinálhat vele, amit akar – felelte a fotós.
A halott zakója zsebeiben Carella csak egy levél gyufát meg egy földalatti-tantuszt talált. A jobb
oldali nadrágzsebében talált meg egy tantuszt, egy kulcskarikát két kulccsal, valamint tizenkét
dollár négy centet, 25, 5 és 2 centesekben meg egypennysekben. A bal nadrágzsebében talált egy
irattárcát, s a tárcában tizenhét dollárt – egydolláros címletekben – meg műanyag tokban egy
igazolványt, amelyet a Perry Street 821. szám alatti Vakvezető Iskola állított ki. A kártya egyik
oldalára ez volt gépelve:

Igazolvány
JAMES R. HARRIS (lakik: ISOLA, DÉLI HETEDIK UTCA 3415) és STANLEY nevű vezető
kutyája (FEKETE LABRADOR VIZSLA) számára.

Az igazolványt bizonyos Israel Schwartz, az iskola igazgatója írta alá, és a jobb alsó sarkában ott
volt az iskola pecsétje is. A kártya másik oldalán Harris és a szájkosaras kutya fényképe alatt a
következő nyomtatott szöveg állt:

Ezen igazolvány feljogosítja tulajdonosát, hogy vezető kutyája a közlekedési vállalatok

szerelvényeit térítés nélkül igénybe vehesse. (A kutya gazdája nélkül nem utazhat.) Át nem
ruházható.

A 3400-as háztömb közvetlenül a Mason Avenue mellett volt. James Harris nem egészen két
sarokra volt már a lakásától, amikor meggyilkolták. A bőr irattárcába – belül – egy medalion volt
tűzve, Carella szerint valami szentet ábrázolt. Harris bal csuklóján Braille-karóra volt, a bal keze
középső ujján jegygyűrű. A jobb kezén a középiskolai végzettséget jelentő emlékgyűrű. Az
"Emory" gyűrűje. Ez egy diamondbacki középiskola.
 Odalépett a technikus. Leguggolt Carella mellé, a halott holmijait külön-külön kis barna
zacskókba rakta, a zacskókat lepecsételte, és ellátta címkével.
– Maga szerint mi ez? – kérdezte Carella, és megmutatta neki a medaliont.
– Nem vagyok vallásos – mondta a technikus.
– De maga szerint is egy szentet ábrázol, nem?
– Még ha vallásos lennék is – mondta a technikus –, az én vallásom nem ismer szenteket.
– Megtalálta, amit kellett? – kérdezte Horton.
– Meg – mondta Carella.
– Szeretném, ha zacskót húzna a halott kezeire – szólt oda Horton a technikusnak.
– Oké – mondta a technikus.
– Holnap reggel az első dolgom az lesz, hogy elküldök egy embert a tetemnézőbe – mondta
Carella.
Horton bólintott.
– Jó éjszakát – mondta, és elment. Carella odament a fotóshoz, aki a környező terepről készített
felvételeket. – Szeretném, ha reggel elmenne valaki maguktól a tetemnézőbe, hogy felvegye a halott
ujjlenyomatait. Én is odaküldök egy embert, hogy átvigye őket a nyilvántartóba.
– Hánykor? – kérdezte a fotós. – Mondjuk nyolckor.
– Olyan hajnali órában?
– Mit csináljak? – kérdezte Carella, és tehetetlen mozdulatot tett a technikus felé, aki éppen
akkor húzott egy műanyag zacskót a halott jobb kezére.
Meyer jött vissza az URH-s kocsitól. – Mire jutott? – kérdezte.
– A neve James Harris – mondta Carella. – Mindjárt itt a Hetedik utcában van a lakása. Mi lesz a
kutyával?
– Murchison azonnal ideküld egy állatorvost.
– Helyes. Itt maradna, amíg elnézek erre a címre?
– Elkészítette már a helyszínvázlatot?
– Még nem.
A mentőorvos éppen akkor lépett hozzájuk, mikor Meyer feltette a kérdést. – Ide figyeljenek –
mondta –, ha azt hiszik, hogy addig itt fogunk lógni, amíg megcsinálják azt a nyavalyás vázlatot...
– Pár perc az egész – mondta Meyer.
– Legközelebb csak akkor hívjanak ki, ha már mindennel készen vannak – mondta a mentőorvos.
– Ami meg a kutyát illeti...
– Mi van vele?
– Az a hekus ott azt mondta, hogy a kutyát is el kell vinnünk. Nem vagyok hajlandó kutyát
szállítani a mentőkocsiban. Azt...
– Ki mondta, hogy a kutyát is el kell vinnie?
– Az a nagy mélák hekus ott. Az a feketekabátos.
– Monoghan?
– Nem tudom, hogy hívják.
– A kutyát nem kell elvinnie – mondta Meyer. – De a holttestet addig nem mozdíthatják el, amíg
el nem készítettem a helyszínvázlatot. Értve vagyok? Csak egy perc az egész, ígérem.
Carella tudta, hogy fél óráig is el fog tartani.
– Mindjárt visszajövök, Meyer.
 2

A kis előtérben nem égett villany.

Carella elővett a bekecse zsebéből egy kis ceruzalámpát, és rávillantotta a levélszekrényekre. A 3/c
számú lakás levélszekrényén állt a név: J. HARRIS. Eloltotta a zseblámpát, és megpróbálkozott a
belső lépcsőház ajtajával. Nem volt bezárva. Odabenn a magasföldszinti pihenőn egy szál
villanykörte lógott, sárgás fényt vetve a linóleummal borított lépcsőre. Nekiindult a lépcsőnek. A
bérkaszárnya szagai ismerősek voltak. Már megszokta őket az évek során, amióta a 87. körzetben
dolgozott.
Kettesével vette a lépcsőfokokat, nem mintha sietett volna, csak mert mindig kettesével szokott
lépcsőt mászni. Tizenkét éves korában szokott rá, amikor kezdett hosszúlábú, nyurga fiúvá serdülni.
Az anyja el is nevezte égimeszelőnek. Tizenhét éves korában állt meg a növekedésben, de akkor
már majdnem száznyolcvan centi volt. Most széles volt a válla, keskeny a csípője, teste izmos, de
nem kövér, és egy atléta könnyed kecsességével mozgott. A haja barna volt, barna a szeme is, de
kissé ferde vágású, amitől érdekesen mongolos volt az arca.
A körzet területén a bérkaszárnyák mindig vagy nagyon melegek, vagy nagyon hidegek voltak.
Ez a ház fülledt meleg volt, megrekedt benne a napközbeni gőzfűtés melege. Miközben a lépcsőt
mászta, levette füles gyapjúsapkáját, a bekecse zsebébe gyűrte, aztán kigombolta a kurta bekecset.
A csukott ajtók mögül televíziók hangját hallotta. Valahol lehúztak egy vécét. Felért a második
emeleti pihenőre. Ott három lakás volt. A 3/c a pihenő végében volt, a legmesszebb a lépcsőtől.
Bekopogott az ajtaján.
– Jimmy? – kérdezte egy női hang.
– Nem, asszonyom. Rendőr vagyok.
– Rendőrt mondott?
– Igen, asszonyom.
Várt. Az ajtó résnyire kinyílt, amennyire a biztosítólánc engedte. Odabenn sötét volt, a nő
arcvonásait nem tudta kivenni.
– Tartsa ide a jelvényét – mondta a nő. Már a kezében volt a jelvény, azt mindig látni akarták.
Egy szétnyitható kis bőrtok belső részébe volt tűzve, a tokban volt átlátszó műanyaglap alatt az
igazolványa is. Odamutatta a nőnek, és várta, hogy az tudomásul vegye.
– Idetartja? – kérdezte a nő.
– Igen – ráncolta össze zavartan a homlokát Carella.
A szűk ajtórésben megjelent a nő keze. Hadd tapogassam meg – mondta, és Carella csak ekkor
eszmélt rá, hogy a nő vak. Közelebb tartotta a jelvényt, és nézte, ahogy a nő ujjai kitapogatják a kék
zománcot, és a város címere körül napként csillogó sugaras arany karikákat.
– Hogy hívják? – kérdezte a nő.
– A nevem Carella. Detektív vagyok.
– Azt hiszem, igazat mond – mondta a nő, és visszahúzta a kezét. De a biztosítóláncot nem vette
le. – Mit akar? – kérdezte.
– Itt lakik Jimmy Harris?
– Valami baj van? – kérdezte azonnal a nő.
– Mrs. Harris... – kezdte Carella, és elakadt. Ezt a mozzanatot gyűlölte legjobban a rendőri
munkában. Nem lehetett kedvesen csinálni, semmi, de semmi nem enyhíthette a dolgot. – A férje
meghalt – mondta.
Csend volt az ajtórésben, csend mögötte is a sötétségben. Aztán:
– Mi... micsoda?...
– Bemehetek? – kérdezte Carella.
– Igen – mondta a nő. – Tessék... – Hallotta, hogy kiakasztja a biztosítóláncot.
Az ajtó kitárult. A lépcsőházból beszűrődő világosságban látta, hogy a nő fehér, szőke és karcsú,
hosszú, öves kék ruha és feltűnően nagy, fekete szemüveg van rajta, amely nemcsak a szemét,
hanem az arca elég nagy részét is eltakarja. Mögötte sötét volt a lakás. Habozott, hogy belépjen-e. A
nő megérezte a habozását, és azonnal megértette az okát is. Meggyújtom a villanyt – mondta,
megfordult, biztos mozdulattal a falhoz lépett, s a bal kezével alig érintve elindult mellette.
Megkereste a kapcsolót, és felkattintotta. Egy mennyezeti lámpa fénye árasztotta el a helyiséget.
Carella belépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
Egy konyhában álltak. Carella ezen nem lepődött meg; a körzetben sok lakás bejárati ajtaja nyílt
a konyhára. A konyhák némelyike makulátlanul tiszta volt, némelyike meg piszkos. Ez a konyha
egyiknek sem volt nevezhető. Ha nem tudta volna, hogy a lakás bérlői vakok, azt hihette volna,
hogy csak hanyag a háziasszony. A nő szemközt állt vele, fejét a vakokra jellemző módon kicsit
félrehajtva, felszegett állal, várakozva.
– Mrs. Harris – mondta Carella –, a férjét megölték.
– Megölték? – Az asszony rázni kezdte a fejét. – Nem – mondta –, maga bizonyára... Nem, ez
csak valami tévedés lehet.
– Bárcsak az lenne, Mrs. Harris.
– De hát miért ölték volna meg?... Nem. Nem létezik! Hiszen ő vak.
Carella tökéletesen értette az okoskodását. A gondolat elképzelhetetlen volt. Vakokat és
kisgyermekeket nem szoktak meggyilkolni. Mint ahogy barázdabillegetőket sem szoktak
megfojtani, és nem tépik ki a pillangók szárnyát sem. Ezúttal mégis megtették. Valaki megtette. A
nő férje e pillanatban holtan fekszik a járdán. Valaki elvágta a torkát. Carella megismételte, ezúttal
nagyon lassan: – A férje meghalt, Mrs. Harris. Meggyilkolták.
– Hol van?
– Hamarosan beszállítják a Buena Vista Kórházba.
– Most hol van?
– A Harmon Square-en.
– Hogy ölték meg?
Enyhén délies akcentussal beszélt, olyan halkan, hogy Carella alig értette. De félreérthetetlen
volt, amit mondott, azt mondta ki, ami a lelkét nyomta, azt akarta hallani, amit Carella eddig
szándékosan elhallgatott.
– Leszúrták.
A nő hosszúnak tűnő ideig hallgatott. Odakinn az utcán autógumi sivított az aszfalton, felbőgött
egy motor, aztán a gumik ismét felsivítottak, ahogy a kocsi befordult egy sarkon. A motorzúgás
elhalkult, aztán a semmibe veszett.
– Foglaljon helyet – mondta a nő, és tévedhetetlen mozdulattal a konyhaasztal felé mutatott.
Carella kihúzott egy széket, és leült. A nő keresztülvágott a konyhán, megkereste kezével a vele
szemközti szék hátát, és nyomban le is ült rá.
– Ha akarja, beszélgethetünk máskor is mondta Carella.
– Nem jobb, ha most beszélünk?
– De igen, ha van ereje hozzá. Sokat segíthet.
– Mit akar tudni? – kérdezte a nő.
– Mikor beszélt utoljára a férjével, Mrs. Harris?
– Ma délelőtt. Együtt mentünk el hazulról. Tízkor.
– Hová mentek?
– Nekem a belvárosban van állásom. Jimmy a Hall Avenue-ra készült. Rendszerint ott dolgozik.
A Circle és a Montgomery közt. – Egy kis szünet után hozzátette: – Koldul.
– Maga hol dolgozik, Mrs. Harris?
– Egy postán szállító cégnél. Katalógusokat borítékolok.
– Miféle katalógusokat?
– A cég áruinak reklámjait tartalmazzák. Havonta kétszer küldjük ki őket. A címeket egy másik
lány gépeli, én csak bedugom a katalógusokat a borítékokba. Emléktárgyakat árulunk,
hamutartókat, só- és paprikaszórókat, üvegalátéteket, italkeverő pálcákat... meg ilyesmit.
– Mi a cég neve?
– Praktikus Újdonságok. A Dutchman soron van. A konfekciós negyedben.
– Szóval maga meg a férje ma délelőtt tízkor együtt mentek el hazulról?
 – Igen. Igyekszünk nem kerülni bele a csúcsforgalomba a földalattin. Jimmynek kutyája van, és
így... – Hirtelen abbahagyta. Stanley hol van?
– Gondját viselik, Mrs. Harris.
– Valami baja esett?
– Nem tudom. Lehet, hogy csak elkábították, de lehet, hogy... – Carella nem fejezte be a
mondatot.
– Mit akart mondani? Hogy megmérgezték?
– Igen, asszonyom.
– Stanley nem fogad el ételt idegentől. Csak Jimmytől. Így van idomítva. Még tőlem se fogad el
semmit. Hiába kínálom. Mindig Jimmynek kell etetnie.
– Hamarosan megtudjuk, mi történt vele – mondta Carella. – Az állatorvos már úton volt a
helyszínre, amikor eljöttem. Mondja, Mrs. Harris, maga meg a férje mindig így szokták csinálni?
Mindennap együtt mentek el délelőtt tízkor hazulról?
– Hétfőtől péntekig mindennap.
– És mikor szoktak hazajönni?
– Én általában három, fél négy körül érek haza. Jimmy ki szokta várni az estét. Öt és hat közt
mennek haza az emberek a munkából, olyankor sok pénzt keres. Aztán vár még egy fél órát, betér
egy kocsmába egy pohár italra, csak azért, hogy biztosan ne kerüljön bele a csúcsforgalomba. Fél
hét-háromnegyed hét körül száll fel a kifelé jövő földalattira. Mire hazaér, van már... – Hirtelen
ráeszmélt, hogy jelen időben beszél egy halottról. S a ráeszmélés fájdalmas volt. Carella látta, hogy
könnyek gördülnek ki a túlméretezett szemüveg alól, és végigfolynak az arcán. Várt.
– Ne haragudjon – mondta a nő.
– Ha gondolja, hogy inkább...
– Nem, nem – mondta a no és megrázta a fejét. – Ő... ő legkésőbb fél nyolcra szokott hazaérni. –
Hirtelen felállt, és biztos léptekkel egyenesen a mosogató melletti stelázsihoz ment. Kitapogatta a
rajta levő Kleenex-dobozt, kivett belőle egy papírzsebkendőt, és kifújta az orrát. – Fél nyolcra már
rendszerint elkészítettem a vacsorát. Vagy elmentünk valahová enni valamit. Jimmy imádott a Kínai
étterembe járni, sokszor vacsoráztunk ott. A kutya segítségével oda mehettünk, ahová csak akartunk
– folytatta, és ismét sírni kezdett.
– Csak az az egy kutyájuk van?
– Igen. – A szájára nyomta a zsebkendőt, abba motyogta bele ezt az egyetlen szót. Aztán kivett a
dobozból egy másik papírzsebkendőt, és ismét kifújta az orrát. – A vakvezető kutyák sokba
kerülnek – folytatta. Nekem nem volt rá szükségem, csak a munkahelyemen voltam Jimmy nélkül,
meg amikor hazajöttem a munkából. Nekem botom van, én... én... – Már nem sírt, hanem zokogott,
mélyen a melléből tört fel a fájdalmas zokogás, alig jutott tőle lélegzethez.
Carella várt. A nő belezokogott a zsebkendőbe. A mögötte levő konyhaablakon keresztül Carella
észrevette, hogy pilinckázni kezd a hó. Kíváncsi volt, vajon végeztek-e már a helyszínen. A hó
megnehezíti a laborosok munkáját. A hópelyhek csendesen hulltak. A nő nem tudhatta, hogy
havazik. Nem láthatta, és nem is hallhatta. Csak zokogott tovább az összegyűrt zsebkendőbe, aztán
végre kihúzta a vállát, felemelte a fejét, és megkérdezte: – Mit akar még tudni?
– Mrs. Harris, van valaki, akiről el tudja képzelni, hogy ilyesmit elkövethetett?
– Nincs.
– Voltak ellenségei a férjének?
– Nem – mondta. – Vak volt. – Carella megint csak tökéletesen követni tudta az okoskodását.
Vakoknak nem szoktak ellenségeik lenni. A vakokat sajnálják, vagy együttéreznek velük, de
gyűlölni sohasem gyűlölik.
– Nem kaptak fenyegető leveleket vagy telefonokat az utóbbi...
– Nem.
– Mrs. Harris, a házasságuk vegyes házasság volt...
– Vegyes?
– Úgy értem, hogy...
– Ja, arra gondol, hogy én fehér vagyok.
 – Arra. Nincs valaki, a szomszédok közül... vagy a munkahelyén valaki... akárki... aki esetleg
nem jó szemmel nézte a házasságukat?
– Nincs.
– Meséljen a férjéről.
– Mire kíváncsi?
– Hány éves volt?
– Harminc. Augusztusban volt pontosan harminc.
– Születésétől fogva vak volt?
– Nem. A háborúban sebesült meg.
– Mikor?
– Tíz éve. Az idén decemberben lett volna tíz éve. December tizennegyedikén.
– Mióta voltak házasok?
– Öt éve.
– Magának mi volt a lányneve?
– Isabel Cartwright.
– Mrs. Harris... – kezdte Carella, és ismét habozott egy kicsit. – Nem volt dolga a férjének... más
nővel?
– Nem.
– És magának más férfival?
– Nem!
– Hogy éreztek a házasságukkal kapcsolatban a hozzátartozói?
– Apám imádta Jimmyt. Ő két éve halt meg. Jimmy ott volt a betegágya mellett Tennessee-ben.
– És az édesanyja?
– Anyámat nem ismertem. Belehalt a szülésbe.
– Maga vakon született?
– Igen.
– Testvérei vannak?
– Nincsenek.
– És a férjének?
– Neki van egy húga. Chrissie. Christine. Maga írja, amit mondok?
– Igen. Zavarja? Abbahagyhatom, ha...
– Ne. Nem zavar.
– A férje szülei élnek?
– Az anyja él. Sophie Harris, ő még mindig Diamondbackben lakik.
– Jól kijön vele?
– Igen.
– Mrs. Harris, nem jut eszébe az utóbbi hetekből valami, akármi, ami miatt megharagudhatott
valaki a férjére, vagy...
– Nem.
– Még akkor sem, ha ez hihetetlennek tűnik?
– Még akkor se. Semmi.
– Hát jó – mondta Carella. – Nagyon köszönöm. – Azzal becsukta a noteszét.
Rendes körülmények közt meg kellett kérnie a gyilkosság áldozatának a feleségét, hogy menjen
el vele a tetemnézőbe, és azonosítsa a halottat. Most azonban habozott, nem tudja, mitévő legyen.
Isabel Harris kétségkívül ki tudja tapogatni a kezével a férje arcát, és éppolyan határozottan
azonosítani tudja, mintha látna. Csakhogy egy hullát azonosítani mindenki számára nagy
megpróbáltatást jelent, s azt csak elképzelni tudta, mennyire feldúlhat valakit, akinek meg is kell
érintenie a holttestet. Esetleg inkább Jimmy anyját kellene felhívnia, gondolta, és őt kérni meg,
hogy jöjjön el reggel vele együtt a tetemnézőbe. Sophie Harrist, Diamondbackből. A nevét beírta a
noteszébe, az este folyamán még felhívhatja. De aztán töprengeni kezdett, hogy nem tagad-e meg
ezzel Isabel Harristől egy olyan jogot, amely kizárólag őt illeti meg, s pusztán csak azért tagadja
meg, mert vak. Úgy döntött, hogy korrektül fog eljárni. Az évek folyamán megtanulta, hogy a
korrektség a legkifizetődőbb – sőt talán az egyetlen lehetséges – eljárás.
– Mrs. Harris – mondta –, ha egy gyilkosság áldozata nős vagy férjezett, rendszerint a férj,
illetve a feleség szokta azonosítani a holttestet. – Megint habozott. – Nem tudom, hajlandó volna-e
megtenni. Vagy inkább nem?
– De igen – mondta a nő. – Most mindjárt?
– Jó lesz reggel is.
– Hánykor?
– Tízkor magáért jövök.
– Jó – bólintott a nő. – Tízkor.
Carella az ajtóhoz lépett, aztán visszafordult. A nő háta mögött még mindig csendesen hullt a hó.
– Mrs. Harris – mondta.
– Tessék?
– Nem lesz semmi baja? Nem lehetnék valamiben a segítségére?
– Nem lesz semmi bajom – mondta a nő.

Amikor a kopogás felhangzott az ajtón, Isabel már ágyban volt.

Felemelte órája fedelét, és kitapogatta a domború Braille-számokat. Húsz perc múlva éjfél volt.
Azonnal arra gondolt, hogy a detektív jött vissza; valószínűleg megérezte, hogy hazudott neki.
Kihallott valamit a hangjából, vagy észrevette, hogy megrebben az arca. Készakarva hazudott neki,
amikor határozott nem-mel válaszolt a kérdésére. És most természetesen visszajött; nyilván tudni
akarja, hogy miért hazudott. Jimmy halott, akár mindjárt az elején megmondhatta volna a
detektívnek az igazat. Most meg fogja mondani.
Hosszú flanellhálóing volt rajta, a téli hónapokban mindig hálóingben aludt, de attól a perctől
fogva, hogy kitavaszodott, meztelenül. Jimmy azt mondta, hogy szereti megtalálni a didijét, anélkül
hogy előbb végig kellene tapogatni egy méter textilneműt. Kikelt az ágyból, talpa alatt hideg volt a
deszkapadló. Tizenegykor kikapcsolták a gőzfűtést, éjfélre már kegyetlenül kihűlt a lakás. Bebújt
egy pongyolába, és kinyújtott kézzel elindult a hálószoba ajtaja felé, kikerülve a jobboldalt álló
széket. A lakásban nem volt szüksége a botra. Kilépett a nappaliba – a két szoba közt nyikorgott a
küszöb –, és elhaladt a zongora mellett, amelyen Jimmy úgy szeretett játszani. Hallás után játszott,
azt mondta, hogy a maga korának ő volt az Art Tatumja. Volt a fenét. Furcsa, mennyire megsiratta.
Már egy éve nem szerette – a könnyei mégis eléggé őszinték voltak.
Már a konyhában volt. Megállt az ajtó előtt. Akárki volt is az odakint, még mindig kopogott. A
kopogás akkor maradt abba, amikor ő megszólalt.
– Ki az? – kérdezte.
– Mrs. Harris?
– Tessék!
– Rendőrség – mondta a hang.
– Carella detektív?
– Nem, asszonyom.
– Hát akkor ki?
– Romney őrmester vagyok. Lenne szíves kinyitni az ajtót? Valószínűleg megtaláltuk a férje
gyilkosát.
– Egy pillanat – mondta Isabel, és kiakasztotta a biztosítóláncot.
A férfi belépett a lakásba, és betette maga mögött az ajtót. Isabel hallotta, amint az ajtó
nesztelenül becsukódik, aztán hallotta, hogy a zárban megfordul a kulcs, és kattan a rugó. Mozgás.
Padlódeszka-recsegés. A férfi már közvetlenül előtte állt.
– Hol van? Isabel nem értette.
– Hová tette a férje?
– Mit? Ki... kicsoda maga?
– Mondja meg, hol van – mondta a férfi – és nem esik bántódása.
 – Nem tudom, miről... én nem... – Majdnem felsikoltott. Remegve hátrált a férfi elől, és
beleütközött maga mögött a falba. Hallotta, hogy fém súrlódik fémhez, érezte a férfi hirtelen feléje
tett mozdulatát, aztán érezte, hogy valami éles és hegyes tárgy szegeződik a torkának.
– Nehogy sikítani merjen! – mondta a férfi. – Hol van?
– Nem tudom, mire gondol.
– Azt akarja, hogy megöljem?
– Nem, könyörgöm, ne...
– Hát akkor hol van? – kérdezte a férfi.
– Kérem szépen, én...
– Hol van? – ismételte meg a férfi, és hirtelen teljes erőből pofon ütötte, leverte róla a fekete
szemüveget. – Hol van? – mondta, és ismét pofon ütötte. – Hol? Hol?
 3

– Nem mindenkivel lehet az évszakokról beszélgetni – mondta Meyer. – Egy átlagembernek

például, aki Floridában vagy Kaliforniában lakik, fogalma sincs róla, hogy különböző évszakok
vannak. Azt hiszi, hogy az időjárás nyilván mindig egyforma, egyik nap olyan, mint a másik.
Meyer igazán nem úgy festett, mint egy flaszterfilozófus, noha valóban a flasztert koptatta,
miközben Harrisék lakása felé igyekezve fürgén szedte a lábát Carella oldalán, és valóban
filozofált. Inkább látszott annak, ami volt: munkáját végző hekusnak. Magas, testes férfiú volt,
porcelánkék szemekkel, s az arca sokkal kerekebbnek látszott, mini amilyen valójában volt. Talán
tökéletes kopaszsága miatt: már harmincadik születésnapja előtt kopasz volt.
Kopaszsága óriási türelmének volt a következménye. Meyer ugyanis egy zsidó szabó fiának
született, olyan környéken, ahol túlnyomó többségben árják laktak. Az öreg Max Meyernek erős
humorérzéke volt. Utónévül is a Meyert adta a fiának: Meyer Meyer lett belőle. Igazán vicces volt.
"Meyer Meyer, Meyer Meyer, égetni való gazember" – kántálták kórusban a környékbeli srácok. S
hogy bebizonyítsák, hogy igazuk van, egy szép napon a lámpaoszlophoz kötözték, és tüzet
gyújtottak tornacipős lába alatt. Meyer türelmesen imádkozott, hogy eredjen el az eső, türelmesen
imádkozott, hogy jöjjön arra valaki, és vizelje le a lángokat. Az eső csakugyan eleredt, de ő addigra
már végérvényesen eldöntötte, hogy a világ tele van őrültekkel. De végül is megtanulta, hogy ilyen
névvel is lehet élni, és el lehet viselni a csúfolódásokat, vicceket, sértéseket és szellemességeket,
amelyeket a neve az esetek többségében provokált. Csak türelem kell hozzá. Csakhogy a türelmet
nem adják ingyen: hullani kezdett a haja. Harmincéves korára olyan sima lett a kobakja, mint egy
görögdinnye. És lám, mostanában újabb probléma merült fel. A televízióban megjelent egy kopasz
hekus. Ha még egyszer úgy meri szólítani a kollégái közül valaki, hogy...
Türelem, gondolta. Türelem.
A havazás éjfél körül elállt. Most, pénteken délelőtt tízkor, már csak vékony hóréteg borította a
járdákat, mintha porcukorral szórták volna be. A fejük fölött tisztán ragyogott az égbolt. Egyikük
fején se volt semmi, de mindketten vastag télikabátot viseltek. Kezüket zsebre dugták, kabátjuk
gallérja fel volt hajtva. Meyernek beszéd közben mintha tollpihék szálltak volna a szájából, a szél
elsodorta őket a jobb válla fölött.
– Sarah meg én egyszer Svájcban voltunk – mondta. – Pár évvel ezelőtt, szeptember vége felé.
Ott már a télre készülődtek. Sarlóval levágták a magasra nőtt füvet, aztán kiteregették száradni,
hogy a teheneknek legyen mit enniük a télen. Meg fát is vágtak és nagy halmokba rakták, a
teheneket meg lehozták a hegyekből, és behajtották őket az istállókba – szóval csupa készülődés
volt minden. Tudták, hogy nemsokára havazni fog, és fel kell készülniük a télre. Hát igen, az
évszakok tette hozzá, és bólintott. – Évszakok nélkül egyhangú volna a világ, természetellenes.
Legalábbis szerintem. Carella csak dünnyögött.
– Mire gondol, Steve?
– Nem is tudom – mondta Carella. Pedig arra gondolt, hogy fázik. Arra gondolt, hogy
novemberhez képest átkozottul hideg van. Eszébe jutott az előző esztendő, amikor a város egész
télen csak kétféle időjárással számolhatott. Vagy arra ébredt az ember, hogy hóvihar dühöng, vagy
arra, hogy tiszta az égbolt, s a hőmérséklet alig valamivel van nulla fok fölött. Más lehetőség nem
volt. Nem örült a gondolatnak, hogy az idén se lesz más lehetőség. Arra gondolt, hogy igazán nem
bánná, ha Floridában vagy Kaliforniában élne. Tűnődni kezdett, vajon nem tudná-e hasznát venni
valamelyik floridai város egy tapasztalt hekusnak. Például hogy kinyomozzon két vakmerő
bankrablót. Elüldögélhetne egy pálmafa árnyékában, egy nagy pohár jeges italt szürcsölgetve. Még
a gondolatba is beleborzongott.
Harrisék épülete fényes nappal barátságosabbnak látszott, mint az előző este. Igaz, hogy
mocskos volt a homlokzata – mocsok nélkül nem is lenne ez a város város –, de a vörös tégla a
mocskon is átlátszott, és az épület valahogy színesebbnek tűnt a ragyogó napfényben. Olyasmi volt
ez, amiről az emberek meg szoktak feledkezni a várossal kapcsolatban. Még Carella is rendszerint
úgy gondolt a városra, hogy csak a fekete és a fehér különböző árnyalatai jellemzik. Kormos
bérkaszárnyák magasodnak a szürke égbolt felé, fekete aszfalt borítja az úttesteket, a járdák és a
járdaszegélyek szürkék, a világváros egyszínű, baljóslatúan komor. Pedig ennek éppen az
ellenkezője az igaz.
Van szín az épületeken: a vörös mellett sárga tégla, a narancssárga meg kékre festett favázak
mellett barnakő, erezett márvány, narancsbeton, rózsaszínű stukkó. Vannak színek a palánkokra
ragasztott plakátokon: az egymást fedő, tarka összevisszaságban rikító hirdetmények – amelyek
közt a rockkoncertekétől a masszázsszalonokéig mindenféle akad – sokszor hatalmas, absztrakt
falfestmények benyomását keltik. Vannak színek a közlekedésben, és nemcsak a közlekedési
lámpák: piros, sárga és zöld fények villóznak fémes izzással az esőáztatta járdákon, egy mesevilág
képzetét keltve, a spektrum minden színe együtt van ezeken a zsúfolt utcákon, olyan az egész, mint
egy mozgó mozaik. Vannak színek a szemétben: ennek a városnak több a szemete, mint az Egyesült
Államok városai közül bármelyiknek, s a szemetesek meg-megújuló sztrájkjai miatt gyakran össze
se szedik. Műanyag zacskókban hever a bérkaszárnyák falai tövében, a modern technológia zöld,
homokszínű és halványsárga termékei őrzik a nyolcmilliós város iszonyú mennyiségű hulladékát,
ha a patkányok ki nem rágják a zsákokat, és tartalmuk nem szóródik szét bűzlő kupacokban a
járdákon. Vannak színek – isten legyen irgalmas a földalattin utazókhoz! – a grafitókon is,
amelyeket festékszóróval festenek e tömegközlekedési eszköz vadonatúján csillogó kocsijainak
oldalára. Trágár cirkalmak hirdetik ennek vagy annak a maché-nak a férfiasságát, mi az, hogy:
tizennégy földalatti kocsira tizennégyszer van fölfestve a nevük. És végül van szín az embereken is.
Nemcsak fehérek vagy feketék. Dehogy. Ahány polgár, annyi színárnyalat!
A két detektív szótlanul ment fel a bejárathoz vezető lépcsőn. Az egyik az évszakokon tűnődött,
a másik a színeken. De mind a ketten a várossal kapcsolatban. Felmásztak a lépcsőn a második
emeletre, és bekopogtak a 3/c számú lakás ajtaján. Carella megnézte az óráját, és még egyszer
bekopogott.
– Tíz órát mondott neki? – kérdezte Meyer.
– Annyit. – Carella ismét bekopogott. – Mrs. Harris? – kiáltotta. Semmi válasz. Még egyszer
bekopogott, és az ajtóra tapasztotta a fülét. A lakásban nem hallatszott semmi nesz, Meyerre nézett.
– Mire gondol? – kérdezte Meyer.
– Kerítsük elő a házmestert – mondta Carella.
Lementek a lépcsőn, és megkeresték a házmesterlakást. Ott volt, ahol a legtöbb házban lenni
szokott: a magasföldszinten, a lépcsőház végében. A házmester egy Henry Reynolds nevű fekete
férfi volt. Azt mondta, hogy hat éve házmesterkedik a házban, és jól ismeri Harrisékat. Kétségkívül
nem tudta még, hogy Jimmy Harrist előző este meggyilkolták. Miközben újból felmentek a lépcsőn
a második emeletre, egy pillanatra be nem állt a szája, de arról, amit nyilván tragédiának tartott
volna, ha tud róla, egy szót se szólt, és azt sem kérdezte meg, hogy miért akar a rendőrség bejutni a
lakásba. Ezt se Carella, se Meyer nem találta furcsának. Ebben a városban gyakran előfordult, hogy
a polgárok nem tettek fel kérdéseket. Túlságosan is jól ismerték a zsarukat, és rendszerint
egyszerűbb volt együttműködni velük, és nem akadékoskodni. Reynolds bekopogott a 3/c számú
lakás ajtaján, az ajtó felé hajtotta a fejét, és fülelt egy darabig, aztán vállat vont, és a nála levő
kulccsal, kinyitotta az ajtót.
Isabel Cartwright Harris a frizsider mellett feküdt a padlón.
A torka át volt vágva, feje furcsa szögben csavarodott félre önnön vére tócsájában. A frizsider
ajtaja nyitva volt. A frizsiderből kihúzták a hús- meg egyéb élelmiszertartókat, tartalmukat
kiborították a földre. Nyitott bádog- és kartondobozok hevertek szerteszét, A padló ragadt a vérrel
keveredett liszttől, cukortól, zabpehelytől, őrölt kávétól, szétmorzsolódott kétszersülttől,
salátalevelektől és törött tojásoktól. A konyhaszekrény fiókjait is kirángatták, kések, villák és
kanalak hevertek fiókostul a papírszalvétákból, cukorfogókból, egy dugóhúzóból, egy
sajtreszelőből, szettekből és gyertyákból álló szemétdombon, amelyekét ugyancsak fiókostul
borítottak ki a padlóra.
– Jesszusom! – kiáltott fel Reynolds.
A holttestet déli tizenkettőkor szállították el. A laborosok kettőkor végeztek a lakással, akkor
engedték át Meyernek és Carellának. A többi helyiség is ugyanolyan vadul fel volt dúlva, mint a
konyha. A heverőről leszedték és felhasították a párnákat, tömésüket kiráncigálták és ledobálták a
padlóra. A heverő és a szobában levő valamennyi kárpitozott szék fel volt fordítva, a fenekük és a
hátuk felhasítva. A nappaliban csak egyetlen állólámpa volt, de az is fel volt döntve, az ernyőjét
leszedték, és a szoba másik sarkába hajították. A hálószobában lehúzták az ágyról a lepedőt, a
matracokat felhasogatták, belüket kicibálták. A komód fiókjait kihúzták és felfordították, bugyik,
alsónadrágok, melltartók, pulóverek, kesztyűk, zsebkendők, zoknik, hosszú és rövid ujjú trikóingek
és utcai ingek hevertek szétszórva a padlón. A ruhaszekrényben lerángatták a vállfákról a ruhákat,
és szétdobálták a szobában, némelyik a komódon, némelyik a padlón kötött ki. Magát a szekrényt is
alaposan átkutatták, kinyitották és megvizsgálták a cipősdobozokat, a cipők talpbélését
felhasították; egy szerszámos doboz tartalmát kiborították a padlóra; a szekrény polcát borító
viaszosvásznat kitépték a rajzszögek alól. Valószínűnek látszott, ha ugyan nem nyilvánvalónak,
hogy valaki keresett valamit a lakásban. Sőt: a keresés barbár módja arra látszott mutatni, hogy az
illető feltétlenül meg akarta találni, amit keres.
Carellának és Meyernek nem volt ilyen határozott célja, ők nem egy bizonyos valamit kerestek,
ők csak reménykedtek, hogy találnak valamit, ami magyarázatot ad a történtekre, akármilyen
csekélyke is az a valami. Két embert gyilkoltak meg brutálisan, valószínűleg néhány órán belül. Az
első gyilkosságot még el lehetett könyvelni közönséges utcai gyilkosságnak is, ilyesmi gyakran
fordul elő ebben a szép városban, és az utcai gyilkosságoknak nem kell hogy feltétlenül indítékuk is
legyen. A második gyilkosság azonban egyszerre más színben tüntette fel mind a kettőt: inkább
tervszerűnek, mint értelmetlennek. Ha huszonnégy órán belül azonos módon gyilkolnak meg egy
férjet meg a feleségét, az már ésszerű magyarázatot követel. A detektívek azt kérdezték, hogy:
miért? És kerestek valamit, ami feleletet adhat erre a miértre.
A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy mindkét áldozat vak volt. Nem találtak semmiféle
címjegyzéket, amit egy látóképes áldozat lakásán találhattak volna, és naptári bejegyzéseket,
vásárlási jegyzékeket, feljegyzéseket se találtak. Ami levélféle akadt a lakásban, az mind
Braille-írással volt írva. Persze azért ezeket is összeszedték, hogy majd a központban
"lefordíttassák" őket, pillanatnyilag azonban ezek a levelek nem mondtak nekik semmit. Volt a
lakásban egy öreg szabvány írógép is, a labor technikusai már felvették róla az ujjlenyomatokat, és
se Carella, se Meyer nem tudta, hogy milyen egyéb információval szolgálhatna. Találtak egy
betétkönyvet, az Első Szövetségi Bank helybeli fiókja állította ki a Yates Avenue-n. Harriséknak
kétszáztizenkét dollárjuk volt a közös betétkönyvben. Aztán találtak egy, porlepte fényképalbumot,
nyilvánvaló volt, hogy évek óta nem nyitották ki, Jimmy Harris fényképei voltak benne, gyermek-
és ifjúkorából. Az albumban látható személyek többsége fekete volt, Jimmy még azokon a képeken
is többnyire fekete katonák társaságában állt a lencse elé, amelyeken egyenruhában volt látható. Az
album vége felé találtak egy nyolcszor-tízes, fényes felületű fényképet.
A nyilvánvalóan beállított felvétel öt férfit ábrázolt. Az öt közül kettő fehér volt, három fekete. A
fénykép egy alul fából, felül ponyvából összetákolt, sátorszerű építmény előtt készült, és mind az
öten mosolyogtak rajta. Egyikük, aki az első sorban guggolt, egy ákombákom betűkkel írott táblát
tartott maga előtt. A táblán ez állt:

2. raj
Alfa őrs

A hálószoba padlóján szétszórt okmányok közt megtalálták a kutya papírjait. Fajtiszta labrador
volt, a neve Stanley. A kutyát is meg a gazdáját is a Perry Streeten levő Vakvezető Iskolában
képezték ki. A padlón hevert még egy házassági bizonyítvány – a két tanú neve, aláírásuk szerint,
Angéla Coombes és Richard Gerard volt –, egy leszerelési bizonyítvány, amelyet az Egyesült
Államok Hadserege, valamint egy biztosítási kötvény, amelyet az Amerikai Hagyatéki Rt. állított
ki. A biztosított James Harris volt, a kedvezményezett Isabel Harris, az ő halála esetén pedig a
biztosított édesanyja, Mrs. Sophie Harris. A biztosítás összege huszonötezer dollár.
 Egyebet nem találtak.

Carella íróasztalán éppen akkor szólalt meg a telefon, amikor húsz perccel négy után visszatért
Meyerrel a csoport szobájába. Gyorsan belökte a lécválaszfal ajtaját, berohant, és felkapta a
kagylót.
– 87-es csoport, Carella – jelentkezett.
– Itt Maloney beszél, a kutyás alakulattól.
– Tessék, Maloney.
– Mit csináljak ezzel a kutyával?
– Milyen kutyával?
– A fekete labradorral. Maguktól küldte ide valaki.
– Hogy van a kutya?
– Kitűnően. De lenne szíves megmondani, mit kezdjünk vele?
– Egy gyilkosság áldozatáé volt – mondta Carella.
– Igazán érdekes – mondta Maloney –, de mi köze ehhez a kutyás alakulatnak?
– Semmi. Csak nem tudtuk, mit csináljunk az este azzal az állattal.
– Tehát fogták magukat, és ideküldték.
– Nem, dehogy. Az ügyeletes őrmester kerített egy állatorvost...
– Igen, a mi állatorvosunkat, így aztán idekerült a kutya, és nem tudjuk, mit csináljunk vele.
– Miért nem tanítják be?
– Tudja maga, mibe kerül egy ilyen kutya betanítása? Meg aztán honnan tudhatjuk, hogy
egyáltalán alkalmas-e a feladatra?
– Az igaz – mondta Carella, és sóhajtott egyet.
– Szóval, mi legyen? Mit csináljak vele?
– Vissza fogom hívni az ügyben.
– Mikor? Ha hétfő reggelig nem kerül el innen ez a kutya, szólok a gyepmesteri hivatalnak.
– Mitől fél? Nem veszett kutyát küldtünk a nyakára. Az egy vakvezető kutya, és ahogy én láttam,
teljesen egészséges.
– Az hát, nem is arról van szó, Carella. Sokkal több hivatalos plecsni meg egyéb szarság lóg a
nyakörvén, mint a város valamennyi kutyájának együttvéve. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy
mit csináljunk vele. Ez itt nem állatkert, hanem a rendőrség egyik alakulata, és nekünk is
dolgoznunk kell, éppúgy, mint maguknak. Szeretnék, ha ez a nyavalyás kutya a maguk irodájában
lenne? Szeretnék, ha a maguk munkáját zavarná?
– Nem, de...
– Nos, mi se szeretnénk, ha a mienket zavarna. Szóval csak annyit mondok, hogy ha hétfőn
reggel nem az lesz az első dolga, hogy felhív, és megmondja, mi legyen ezzel a kutyával, már viszi
is el a gyepmesteri hivatal, és akkor Isten irgalmazzon neki.
– Felhívom, Maloney.
– Helyes – mondta Maloney, és letette a kagylót.
A nyomozók szobája pénteki napokon pontosan ugyanolyan, mint a hét többi napján, beleértve a
vasár- és ünnepnapokat is. Egy kicsit kopott, egy kicsit elhanyagolt, látszik rajta, hogy
lestrapálódott az idők folyamán az állandó használattól, a túlzott igénybevételtől, mégis barátságos
és otthonos, úgyszólván az egyetlen hely a városban, ahol igazán jól érzik magukat azok, akik itt
dolgoznak. Az ő számukra nem létezik sehol a világon még egy körlet, ahol ilyen jól éreznék
magukat. Ha Carellát áthelyeznék Peoriába vagy Perthbe, Amszterdamba vagy akár Amherstbe,
nem tudna mit kezdeni magával. Sőt: még ha ennek a városnak valamelyik vadonatúj, fényesen
csillogó körzetébe helyeznék is át, úgy erezné, hogy hirtelen a Marsra került. El se tudta képzelni,
hogy valahol másutt legyen hekus. Hekusnak lenni annyit jelent, hogy az ember a Nyolc-Hetesben
hekus. Úgy bizony. Legalábbis ami Carellát illeti, ez volt a helyzet. Minden más körzetet és minden
más hekust ehhez a körzethez és ennek a körzetnek a hekusaihoz mért. Ez a lokálpatriotizmus. Az
ember büszke az otthonára. És ez a szoba neki második otthona volt.
 A szobát az épület első emeletén tengőajtós lécfal választotta el a folyosótól. A folyosón két
tejüvegtáblás ajtó volt, az egyiken IKTATÓ a felirat, a másikon meg FÉRFI MOSDÓ. Ha egy
hölgyre jött rá a pipilés, megkérték, fáradjon le az épület földszintjére, ahol az eligazító asztalával
szemközti falon volt egy NŐI MOSDÓ feliratú ajtó. Járt egyszer a kapitányságon délről egy hekus,
egy fegyveres rablásért körözött pasast kellett átadnia. Látta a MOSDÓ feliratú ajtókat, azt hitte,
hogy azok mögött csak kezet mosni lehet, és hangosan töprengeni kezdett, hol végezhetné el a
szükségét.
Az illemhelyet Amerika-szerte másképp nevezik, mint ahogy gondolná az ember. Nevezik
fürdőszobának, öltözőnek, pihenőnek, de illemhelynek – soha. Az amerikaiak nem szeretik az
"illemhely" szót. Selejtes emberi termékekre utal. Az amerikai, a világ legtöbb szemetet produkáló
nációja nem szeret selejtes emberi termékekről meg testi szükségletekről beszélni. Az udvarias
átlagamerikai külföldön inkább összepisili magát, mint hogy megkérdezze, hol az illemhely. A
Nyolc-Hetesben csak a bűnözők kérdezik meg, hol az illemhely. – Hé, hol a klotyó? – ordítják.
Behozhatnak ide akár útonállót, akár prostituáltat, akár betörőt, mindnek az az első kérdése, hogy
hol a klotyó. A bűnözőknek átlagban húsz-harminc másodpercenként ki kell menniük a klotyóra.
Ennek az az oka, hogy a bűnözőknek gyenge a hólyagjuk. Viszont pontosan tudják, hogy kell
nevezni az illemhelyet.
Jelenleg csak két bűnöző tartózkodott a nyomozók szobájában. Ez a szám valamivel alatta volt a
péntek délutáni átlagnak. Az egyik bűnöző a helyiség másik végében volt, a kalitkában. Fel-alá
járkált benne, de nem a jogait emlegette. Ez szokatlan volt. A legtöbb bűnöző folyton a jogait
emlegeti. Erről lehet a legbiztosabban megkülönböztetni a bűnözőket a bűncselekménnyel vádolt
közönséges polgároktól A bűnözd mindig a jogait emlegeti. – Tisztában vagyok a jogaimmal –
mondja, aztán feltétlenül az következik, hogy: – Hé, hol a klotyó? – A nyomozók szobájában
tartózkodó másik bűnözőt Cotton Hawes detektív faggatta a lécfal mellett sorakozó iratszekrények
előtt álló íróasztalok egyikénél. Ha egy idegen megnézte volna Hawest, aztán megnézte volna a
pasast, akit kihallgatott, nehezen tudta volna megállapítani, melyikük a jó, és melyikük a rossz.
Hawes száznyolcvan centi magas volt, és nyolcvanhat kiló. A szeme kék volt, állkapcsa
szögletes, az álla gödrös. A haja vörös, kivéve egy csíkot a bal halántékán, ahol egyszer
megkéselték, s mikor a seb begyógyult, furcsamód fehéren nőtt ki a haj a helyén. Szabályos,
egyenes orra volt, széles szája; vastag alsó ajka. Valahogy tüzesnek látszott, mint a próféta, akit
villám sújtott, de túlélte. Az asztala előtt ülő férfi majdnem olyan magas volt, mint Hawes, de
valamivel testesebb, és feltűnően jóképű. Fekete haja volt, és sötétbarna, kifejező szeme, akár egy
költőnek. A profilja mint Barrymore-é, a haja középen a homlokába nőtt, mint Valentinónak. Ezek
már nem a mi kortársaink, nyájas olvasóm, de ennek az úriembernek bizony kortársai voltak.
Legalább hatvanöt éves volt, ha nem több, és aznap délután tartóztatták le, mert betört egy lakásba.
Rajtakapták a helyszínen, lába előtt a betörőszerszámokkal. Éppen egy falba süllyesztett széfen
"dolgozott", amikor a portás besétált a lakásba a saját kulcsával meg egy zsaruval. Nem tudott
semmit se felhozni a mentségére. Csöndesen hallgatta Hawes kérdéseit, és halkan, csüggedten
válaszolgatott rájuk. Harmadszor bukott le. A vád betöréses lopás volt, egy lakásban kapták el,
fényes nappal. Nem volt ugyan fegyver nála, de harmadszori lebukás esetén, a cella kulcsát már
mindenképpen eldobják. Nem látszott túlságosan jókedvű betörőnek ezen a péntek délután, mikor
az alkonyat már kezdett beszivárogni a nyomozók szobájába.
Meyer felkattintotta a mennyezeti lámpákat. Hawes úgy kapta fel a fejét, mintha egy mozsarat
sütöttek volna el fölötte. Foglya továbbra is összekulcsolt kezét bámulta az ölében. De az utcára
néző ablakok melletti íróasztalnál ülő detektív, Richard Genero is felnézett az írógépről. Genero
jelentést gépelt. Utált jelentést gépelni. Tudniillik nem volt tisztában a helyesírással. Különösen a
"revolver" szóval volt megakadva, pedig az fontos szó a törvény revolveres őreinek előmenetele
szempontjából. Genero mindig "levorver"-nek írta, pontosan úgy, ahogy ejtette. De hát ő a klozettet
is "klozit"-nak ejtette. Genero ugyanis Calm's Pointból való volt, a városnak abból a részéből, ahol
úgy beszélik az amerikai nyelvét, mint a liverpooliak az angolt. Generót nemrég léptették elő
detektívvé. Azért sikerült ilyen magasra kapaszkodnia a rendőrségi szamárlétrán, mert egy
lövöldözés során véletlenül a saját lábába lőtt. Azaz hogy pontosak legyünk – ezzel a lövéssel
indított el egy olyan eseménysorozatot, amely ráterelte a rendőrség fejeseinek figyelmét s amellyel
kiérdemelte az áhított arany jelvényt. A nyomozók szobájában nem nagyon kedvelték. Az anyja
viszont imádta.
Most odaintett Carellának. Carella az asztalához lépett.
– R-e-v... – kezdte.
– Igen, tudom – mondta Genero, és rámutatott a jelentésében a szóra. Helyesen írta le. Vagyis a
jövő héten nyilván kérelmezni fogja, hogy léptessék elő hadnaggyá. – Steve – mondta –, volt egy
telefonja, miközben házon kívül volt. Grossman százados kereste a laborból. Valami körömpiszok
ügyében.
– Oké, rögtön visszahívom.
Genero felnézett a falon az órára. – Azt mondta, hogy ha öt után kerül vissza, csak hétfőn hívja
fel.
– Talált valamit Grossman?
– Nem tudom.
– Ki az ott a kalickában?
– Az az én foglyom.
– Mit követett el?
– A parkban kefélt.
– Az is bűn?
– Közszemérem elleni vétség – mondta Genero, és mindjárt idézte az Állami
Büntetőtörvénykönyv vonatkozó paragrafusát. Btk. 245, másodfokú vétség. "Ha valaki nyilvános
helyen szántszándékkal szeméremsértő módon mutogatja nemi szerveit vagy egyéb intim testrészét,
közszemérem elleni vétséget követ el..." Rajtakaptam.
Carella a kalitkára nézett. – És hol a nő? – kérdezte.
– Az meglépett – mondta Genero. – De a bugyija megvan.
– Nagyszerű – mondta Carella. – Príma bizonyíték. A lehető legprímább, Genero.
– Szerintem is – mondta büszkén Genero. – A pasas három hónapra sittre kerülhet.
– Abból majd nyilván okul – mondta Carella, és visszatért az íróasztalához. A kalitkában fel-alá
járkáló delikvens úgy húsz év körülinek látszott. Valószínűleg leszólította a Grover Parkban egy ott
cirkáló prostituált, és ő úgy gondolta, hogy eltölt egy kellemes félórát a ragyogó novemberi délutáni
napsütésben, legfeljebb annyit kockáztat, hogy egy kicsit megcsípi a hideg, de nem számolt a
törvény örökké éber őreivel, akiket ebben az esetben Richard Genero képviselt. Úgy látszott, mintha
a kalitkában levő delikvenst sokkal jobban aggasztaná, hogy mit szól majd a mamája, mint a rá váró
esetleges börtönbüntetés. Carella sóhajtott egyet, felütötte telefonjegyzékét, és feltárcsázta a
Rendőrségi Laboratóriumot. Grossman a hetedik kicsengésre vette fel a kagylót. Hallani lehetett a
hangján, hogy liheg.
– Rendőrségi Labor, Grossman – jelentkezett.
– Steve vagyok, Sam.
– Már lenn voltam az előcsarnokban mondta Grossman. – Maradjon a vonalban, hozom a
dossziét.
Carella várt. Maga elé képzelte Grossmant a főkapitányság belvárosi épületének üvegfalú
csendjében. Grossman magas, szikár férfiú volt, aki otthonosabban festett volna egy New England-i
farmon, mint a steril, rendezett laborban. Szemüvege mögött ártatlanul kék volt a szeme. Volt az
egyéniségében valami előkelőség, valami régmúlt időkre emlékeztető nyugalom és melegség, még
olyankor is, mikor tudományos tényeket köpködött pattogó, tekintélyt parancsoló
beszédmodorában. Csak a múlt hónapban léptették elő századossá. Carella képes volt beutazni a
belvárosba, a főkapitányságra, hogy meghívja egy ebédre a nagy esemény megünneplésére.
– Hello, Steve?
– Itt vagyok.
– Kezemben a dosszié. James Randolph Harris, magassága százhetvenhét centi, súlya...
– Ezt meg honnan tudja, Sam?
– Átküldte az adatokat a személyi nyilvántartó. Azt hittem, a maga kérésére.
 – Nem.
– Akkor talán innen kérte valaki.
– Priusza van Harrisnek?
– Nem, dehogy. Ez katonai anyag. De tízéves, Steve, azóta nyilván változott az ábra.
– Egy tekintetben feltétlenül, Sam. Akkor még nem volt vak.
– Akarja, hogy beolvassam a többit is? Egészen biztos, hogy magának is küldenek belőle egy
példányt. Tudják, hogy a maga esete, nem?
– Igen, nyilván tudják. Ma reggel beküldtem egy embert a tetemnézőbe, mikor ujjlenyomatot
vettek róla. Egy pillanat. Itt is van a Nyilvántartó borítékja az asztalomon.
– Szóval nem szükséges, hogy én olvassam fel.
– Nem. Csak arról meséljen, hogy mi volt Harris körme alatt.
– A pasas kertész volt.
– Miből gondolja?
– Föld volt a körme alatt.
– Piszok?
– Föld. Nagy különbség, Steve. Piszok a maga meg az én körmöm alatt van, igaz?
– Igaz – mosolyodott el Carella.
– Meg a hozzánk hasonló művelt embereké alatt – mondta Grossman.
– Hát persze.
– James Harrisnek azonban föld volt a körme alatt. Egyharmad rész kérges föld, egyharmad rész
homok és egyharmad rész humusz. Kitűnő virágföld.
– De hát hol lehet ebben a városban kertészkedni? – kérdezte Carella.
– Az ablakpárkányon – felelte Grossman.
– Mm – dünnyögött Carella.
– Segít ez valamit?
– Nem tudom. Sam, a pasasnak a feleségét is megölték. Tudta?
– Nem. Nem tudtam.
– A technikusai ott voltak ma délután. Nagyon hálás lennék, ha visszahívna, ha esetleg találtak
valamit.
– Majd szólok Daviesnek, hogy reggel hívja fel.
– Nagyon köszönöm.
– A hivatalban lesz?
– Holnap állítólag szabadnapom van mondta Carella. – Mondja meg Daviesnek, hogy próbáljon
meg otthon felhívni.
– Oké. Egyéb?
– Ennyi az egész, Sam. Köszönöm.
Carella letette a kagylót, és fel akarta bontani a manila-borítékot, de felnézett az órára, és inkább
ismét a telefonjegyzékét lapozta fel. Már tíz perc múlva öt volt, de azért feltárcsázta a számot.
– Fort Jefferson – jelentkezett egy férfihang.
– A 6149-es melléket kérem.
– Maradjon a vonalban – mondta a férfi.
Carella várt. A következő pillanatban már jelentkezett is egy másik férfihang.
– Országos Véderő-bizottság.
– Carella detektív, 87-es körzet. Bizonyos információra volna szükségem.
– McCormick százados a másik vonalon beszél. Meg tudja várni, vagy hívja önt vissza?
– Megvárom – mondta Carella. Várakozás közben kibontotta a Személyi
Nyilvántartótól érkezett manila-borítékot. A címzés ez volt rajta: Steven Carella det., 87. körzet.
Vagyis nem volt kimondottan pontos. Miként Grossman a telefonban már jelezte, Harris nem volt
rovottmúltú; ujjlenyomatai csak azért szerepeltek a nyilvántartóban, mert valamikor az Egyesült
Államok hadseregében szolgált. Ha polgári közszolgálatban állt volna, akkor is vettek volna róla
ujjlenyomatot, és a Nyilvántartó ugyanígy járt volna el. A papír nem sokat mondott Carellának.
Megadta Harris személyleírását, születési dátumát, és rajta voltak mindkét kezének az
ujjlenyomatai. Carella éppen vísszadugta a borítékba a papírt, mikor McCormick jelentkezett a
vonalban.
– McCormick százados.
– Százados úr, Carella detektív vagyok az isolai 87-es körzetből. Nem tudom, a segítségemre
tudna-e lenni.
– Hát... – mondta McCormick, és Carella tudta, hogy a százados az órára pillant.
– Tisztában vagyok vele, hogy későre jár – mondta.
– Hát... – mondta McCormick.
– De hát két gyilkosság ügyében nyomozunk, és nagyon hálás lennék, ha valamivel a
segítségemre tudna lenni.
– Mire volna szüksége? – kérdezte McCormick.
– Az egyik áldozat a hadseregben szolgált. A szolgálati lapját szeretném megnézni.
– Azt írásban kell kérni – mondta McCormick.
– Gyilkosságról van szó, százados úr, szeretnék kicsit gyorsabban haladni, mint...
– Közvetlen kapcsolatban van a gyilkosság az áldozat katonai szolgálatával?
– Nem tudom. Csak valami fogódzót keresek.
– Mm – dünnyögött McCormick. – Nálunk mindenesetre csak azoknak van a szolgálati lapja,
akik jelenleg Fort Jeffersonba vannak beosztva.
– Ezzel tisztában vagyok. Fel kell hívnia St. Louist.
– És nekik is minimum huszonnégy órájukba kerül, amíg felkutatják az illetőt. Ha nem
hetvenkettőbe.
– Segítene, ha közvetlenül én hívnám fel őket?
– Nem hinném – mondta McCormick.
– Akkor lenne szíves felhívni őket helyettem?
– Mindjárt öt óra.
– St. Louisban még nincs annyi – mondta Carella.
– Adja meg az ember nevét.
– James Randolph Harris.
– Mikor szolgált a hadseregben?
– Tíz évvel ezelőtt.
– Felhívom őket. A teljes 201-es szolgálati dossziéját akarja?
– Ha lehetne. És lenne szíves megmondani nekik, hogy gyilkosságról van szó, tehát sürgős?
– Megmondom.
– És arra is megkérné őket, hogy a dossziét egyenesen hozzám küldjék?
– A tájékoztatási törvény paragrafusaira fognak hivatkozni.
– Ez nem ütközik a tájékoztatási törvénybe.
– Akkor is ragaszkodni fognak a szolgálati úthoz. Az a gyanúm, hogy hozzám is csak hétfőn jut
el a dosszié, még akkor is, ha elegendő nyomást gyakorolok rájuk. Meg az is a gyanúm, hogy ki kell
jönnie érte Calm's Pointba. Hacsak nem találok egy őrmestert, aki éppen a belvárosba megy.
– Tegyen meg mindent, ami csak módjában van.
– Megpróbálok.
– Köszönöm – mondta Carella, és letette a kagylót.
A faliórán néhány perccel múlt öt. A szoba másik végében Genero ismét gépelni kezdett. Hawes
hirtelen felállt az íróasztala mellől, és odaszólt a foglyának: – Oké, cimbora, gyerünk – és
odavezette az asztalhoz, ahol az ujjlenyomatokat vették fel. A hadnagy csukott ajtaja mögött
csengett a telefon. Még egyet csengett, aztán elnémult. Carella benyúlt az íróasztala alsó fiókjába,
ahol mind az öt városrész telefonkönyvét tartotta. Felütötte az isolait, a P-hez lapozott, és
végighúzta az ujját az oldalon, amíg a Praktikus Újdonságok számához nem ért. Azonnal
föltárcsázta a számot.
– Praktikus Újdonságok – jelentkezett egy női hang.
– Itt Carella detektív a 87-es körzetből. A cég tulajdonosával szeretnék beszélni, kérem.
– Azt hiszem, Mr. Preston már hazament – mondta a nő.
 – Lenne szíves megnézni?
– Kérem, uram. – Kattanás hallatszott a vonalban. Carella várt. Várakozás közben azon meditált,
hogy munkaideje felét telefonálással tölti, a másik felét meg jelentések gépelésével, három
példányban. Talán rá kellene szoknia a szivarra, gondolta.
– Hello! – szólalt meg a női hang.
– Igen, itt vagyok.
– Sajnálom, uram, de Mr. Preston már csakugyan hazament.
– Meg tudná adni az otthoni számát?
– Sajnálom, uram, de az otthoni számát tilos...
– Gyilkossági ügyben nyomozok – vágott a szavába Carella.
– Igazán sajnálom, uram, de akkor se vállalhatom a...
– Akkor kapcsoljon valaki máshoz, aki felelős beosztásban van ott – mondta Carella.
– Csak én vagyok itt meg Miss Houlihan. Én is éppen menni készültem, amikor...
– Kapcsoljon Miss Houlihanhez – mondta Carella.
– Kérem, uram, de Mr. Preston számát ő se fogja megadni – mondta a nő. Megint egy kattanás.
Carella várt. Az apja szivarozott. Az apja szivarozott, amióta csak vissza tudott...
– Itt Miss Houlihan – jelentkezett egy hang. Határozott orrhang volt. – Parancsoljon.
– Itt Carella detektív a...
– Tudom, Mr. Carella. Azt is tudom, hogy Mr. Preston otthoni számát szeretné megkapni.
– Úgy van.
– Sajnos, azt nem szabad...
– Mi a beosztása a Praktikus Újdonságoknál, Miss Houlihan?
– Én vagyok a könyvelő.
– Miss Houlihan, mi két gyilkosság ügyében nyomozunk.
– Igen, tudom. De...
– Az egyik áldozat a Praktikus Újdonságoknál dolgozott.
– Igen, nyilván Isabel Harris.
– Úgy van.
– Tudjuk.
– Feltétlenül szükségem van Mr. Preston telefonszámára.
– Azt értem – mondta Miss Houlihan. – De ön is értse meg, Mr. Carella, hogy tilos megadnunk a
cégnél dolgozók otthoni telefonszámát.
– Miss Houlihan, ha azt akarja, hogy bemenjek a központba, és bírósági végzéssel kényszerítsem
rá, hogy megadjon egy telefonszámot...
– Csakhogy éppen zárni akartunk, amikor felhívott – szólt közbe Miss Houlihan. – Hétvége van.
– És az mit jelent?
– Azt, hogy ha be is megy valahova valamilyen végzésért, hétfőig már úgyse talál itt senkit. És
hétfőn már ezen a számon is felhívhatja Mr. Prestont.
– Az ügy nem várhat hétfőig.
– Sajnálom, de nem segíthetek.
– Mondja, Miss Houlihan, ismeri a Btk. 195. paragrafusának tizedik cikkelyét?
– Nem, nem ismerem.
– Az a címe, hogy Segítség megtagadása hatósági közegtől. Én hatósági közeg vagyok, Miss
Houlihan, és maga megtagadja tőlem a segítséget. – Carella csak részben mondott igazat. A
nevezett vétséget nevezett cikkely így határozta meg: "Amennyiben valaki egy hatósági közegről
tudja, illetve az igazolja magát, hogy hatósági közeg, és annak felszólítására indokolatlanul
elmulaszt vagy megtagad segítséget nyújtani ahhoz, hogy a hatósági közeg egy harmadik személy
letartóztatását foganatosítsa, illetve azt valamilyen vétség elkövetésében megakadályozza,
másodfokú vétséget követ el."
Miss Houlihan szokatlanul hosszú ideig hallgatott.
– Miért nem keresi meg a számot a telefonkönyvben? – szólalt meg végül.
– Hol lakik Mr. Preston?
 – Riverheadben.
– Mi a keresztneve?
– Frank.
– Köszönöm – mondta Carella, és letette a kagylót. Elővette fiókjából a riverheadi
telefonkönyvet, és végighúzta az ujját a benne szereplő mintegy negyven Prestonon. Az Edgeheath
Road déli részén lakott egy Frank Preston. Carella felnézett az órára, és feltárcsázta a számot.
A telefont csak az ötödik kicsöngésre vette fel egy nő.
– Halló?
– Halló. Beszélhetnék Mr. Prestonnal?
– Ki keresi, kérem?
– Carella detektív a 87-es körzetből.
– Kicsoda?
– Carella detektív a...
– Szóval a rendőrség?
– Igen – mondta Carella.
– Mr. Preston még nincs itthon.
– Kivel beszélek, kérem? – kérdezte Carella.
– A feleségével.
– Hányra várja haza a férjét, Mrs. Preston?
– Péntekenként hatra szokott hazajönni. A vak lányról van szó?
– Igen.
– Milyen szörnyűség.
– Bizony az. Megmondaná a férjének, Mrs. Preston, hogy később újra megpróbálom elérni?
– Megmondom.
– Köszönöm – mondta Carella, és visszatette a kagylót a helyére.
Meyer is éppen telefonált a maga íróasztalánál. Jimmy anyjával, Sophie Harrisszel beszélt. –
Körülbelül fél óra múlva ott leszünk. Megfelel? – kérdezte, aztán bólintott. – Hát akkor
viszontlátásra. – Letette a kagylót, és megfordult a forgószékkel. – Van kedve velem jönni? –
kérdezte Carellától.
– Hát persze – mondta Carella.
– Úgy bőgött a telefonban, mint egy csecsemő. Most ért haza a tetemnézőből, ahol azonosította a
két holttestet. Sikerült megtudnia valamit a katonáktól?
– Nem sokat. Éppen most hívtam fel azt a pasast is, akinél Isabel dolgozott. Frank Preston a
neve. Még nincs otthon. Később újra megpróbálom, hátha tud nekünk mondani valamit. Eddig még
mind a ketten kitöltetlen váltók, nem?
– Mármint Jimmy meg Isabel?
– Egen. Tulajdonképpen még azt se tudjuk, hogy kik voltak, igaz?
– Még nem – mondta Meyer. – Gyerünk; beszéljünk a mamával.
 4

A város tempója éppen változóban volt.

A hét munkanapjainak álmos négynegyedeséből gyorsabb ritmusra váltott, mint amikor egy
negyedhangot egy nyolcad sebességével játszanak el, és harminc másodpercenként felhangzik
egy-egy tizenhatod is – hétvége előtti péntek este volt. Isola szigetén a felvégtől az alvégig csak úgy
özönlöttek a polgárok a földalatti kioszkjaiból, hogy minél hamarább forró fürdőt vegyenek, és
fehérneműt váltsanak. Riverheadben, Calm's Pointben és Majestában a tömegközlekedési hálózat
legnagyobbrészt a föld fölött húzódott, a magasvasút építményei a város utcái fölött kanyarogtak,
amilyen kecsesen a szerencsétlen tervezés lehetővé tette, a betonba ágyazott acél tartóoszlopok a
még a századforduló táján lefektetett kockakövek közé voltak beépítve. A magasvasút pályateste és
állomásai örökös árnyékot vetettek a tájra. A graffitókkal telemázolt szerelvények előbújtak a
földalatti alagutakból, és csattogva robogtak a pályatesteken távoli végállomásaik felé. Annak, aki
Riverhead másik végén lakott, két óra tíz percet kellett utaznia a legtávolabbi Calm's Point-i
állomásig. A Concorde-dal majdnem ugyanennyi idő alatt Párizsba lehet érni. Itt, Diamondbackben,
a pályatest a föld alatt húzódott, s ocsmány firkálmányokat csak az avenue-kat és az utcákat
szegélyező bérkaszárnyák falain lehetett látni.
Diamondback fekete városrész volt, és a fekete szép szín – Diamondback mégsem volt szép. Az
itteni földalatti kioszkjaiból kiözönlő feketék napközben a legkülönbözőbb munkakörökben
dolgoztak, s a többségük alantas munkát végzett. Az asszonyok közül sokan más asszonyok helyett
takarítottak, mosogatták a drága porcelánedényeket, fényesítették a nehéz ezüst evőeszközöket, más
asszonyok helyett törölgették a port a külföldön, francia és angol régiségkereskedésekben vásárolt
bútorokról, más asszonyok helyett akasztották a coboly- és nercbundákkal tömött szekrényekbe a
rendelésre készült ruhákat, más asszonyok helyett öblögették a kristály pezsgőspoharakat, és rakták
ki a konyhaajtó elé a szemétbe az üres családi borosüvegeket, amelyeknek a címkéjén olvasható
szavakat még kiejteni sem tudták. A férfiak közül némelyek az éttermek konyháin dolgoztak,
mosogattak, a padlót seperték, rakodtak vagy cipekedtek, miközben odakint az étteremben a
vendégek libamájpástétomot meg szárnyas mellehúsát rendeltek á la Béarnaise. Mások meg a
konfekcióipar és -kereskedelem zavartalan menetét biztosították, ruhákkal megrakott fogasokkal teli
targoncákat tolták áruháztól áruházig a Kerry Cross-tól délre eső területen, ahol örökké nyüzsgött a
tömeg, s a bikákat kerülgető torreádorok ügyességével kígyóztak jobbra-balra az éktelen
forgalomban. A taxikban, amelyeket kerekes ruhaszekrényeikkel kerülgettek, meg kicseleztek, a
kormánykerék mögött többnyire hozzájuk hasonló feketék ültek, hogy pénzes utasaikat a Dix
folyóra néző teraszos luxusépületekbe szállítsák, ahol fekete asszonyok mosogatták a drága
porcelánedényeket, és fényesítették a nehéz ezüst evőeszközöket, és ez a körforgás ismétlődött ad
infinitum.
Az épület, amelyben Sophie Harris lakott, messze elmaradt a város déli oldalán a folyóra néző
bérházaktól, és még messzebb a város másik oldalán emelkedő Smoke Rise zárkózott villáitól. Itt
nem volt kapus, sőt még kapu sem. Valaki egyszerűen kiemelte a sarkaiból, és elvitte; csak az
üresen tátongó kapukeret maradt a helyén, s mögötte a fülkeszerű belépő, egy másfélszer két és fél
méteres bemélyedés, baloldalt egy sor levélszekrénnyel. Megkeresték Sophie Harris névtábláját,
megnyomták alatta a csengőt, és a belső előtér ajtajához léptek, amely még megvolt ugyan, de el
volt csúfítva szívekbe karcolt nevekkel. Nem számítottak rá, hogy csengetésükre válaszul
felhangzik a berregés, és nem is hangzott fel. Diamondbackben a legtöbb belső előtér ajtajáról már
akkor leszakították a zárat, amikor még indiánok szaladgáltak az őserdőkben, és a háziuraknak
kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy megcsináltassák. Ehelyett a bérlők szerelték fel a
lakásuk ajtaját annyi zárral, mint egy erődítmény kapuját, ezeken az ajtókon egy hadseregnyi betörő
se hatolhatott volna be. Annak, aki megéri a negyvenedik évét, és még mindig nem ő maga a
legjobb orvosa önmagának, tényleg orvos kell. Annak, aki negyven percnél tovább lakik
Diamondbackben, és nem lesz belőle szakértő lakatos, feltétlenül kirabolják a lakását.
A húgyszag abban a pillanatban megcsapta az orrukat, mihelyt benyitottak a belső előtérbe.
Carella úgy hőkölt vissza a szagtól, mintha egy vödör moslékot loccsantottak volna az arcába. –
Pfuj – mondta Meyer, és gyorsan elindult a lépcső felé. A magasföldszinti pihenőn rádió bömbölt
egy ajtó mögött, a lemezlovas géppuskaropogásszerű halandzsája még a rock and roll dübörgését is
túlharsogta: valamilyen arckrém kiválóságait magasztalta. Az első emeleten egy sovány tarka
macska üldögélt a folyosón. Olyan óvatosan nézett a detektívekre, mintha betöréssel gyanúsítanák.
Sütés-főzés illatai terjengtek az épületben, orrfacsaró keveréket alkotva az élet egyéb szagaival.
Bekopogtak Sophie Harris lakásának ajtaján.
– Ki az? – kérdezte egy női hang.
– Meyer detektív – mondta Meyer. – Kis idővel ezelőtt velem beszélt telefonon.
Hallották, hogy kinyitják a zárakat. Először a kulcsra nyílót, aztán a Fox-zárat, amelynek
vasrúdja tompán puffant a padlón, mikor az asszony leeresztette. Az ajtó kinyílt.
– Jöjjenek be – mondta az asszony.
Amikor beléptek a lakásba, Carella agyában felötlött a kérdés: mit érez vajon az Amerikai
Egyesült Államokban élő feketék többsége, amikor feketéket lát a televízió képernyőjén? Nem azt
gondolja-e: A teremtésit, tényleg ez volnék? Ha egy diamondbacki lakásban élnek – ahol belépéskor
az ember első pillantása a mosogató fölött szabadon lógó, patkányok rágta villanyvezetékekre esik
–, elhiszik-e vajon, hogy amit a televízióban látnak, hű ábrázolása saját életkörülményeiknek? Vagy
a kis képernyőn ugrabugráló feketék azt a reményt jelképezik számukra, amit Amerika jelent? Azt
hiszik, hogy problémáik egy szép napon csakugyan olyan gondtalan, tévéjátékokban hallott
beszédtémákká jelentéktelenednek, amilyenek elárasztják a nappalijukat, ahol szivárgó
vezetékcsövek rohasztják fejük felett a mennyezetet, amíg egy szép napon rájuk nem szakad, hiába
telefonálnak a háziúrnak (aki fehér) meg az Egészségügyi Osztálynak (amely fütyül az egészre)?
Sophie Harris negyvenes évei vége felé járt. Fiatalabb korában valóságos szépség lehetett – a
bőre meleg csokoládébarna volt, a szeme aranysárga, mint egy macskáé. Még mindig karcsú volt, és
magas, de a nem a televízióban élő feketék világában eltöltött évek súlya alatt meggörnyedt a válla,
megőszült a haja, ráncos lett az arca, és csengő hangjából rekedt suttogás lett, amelyet még jobban
lehalkított a legújabb tragédia, a két gyilkosság. Azonnal mentegetőzni kezdett, amiért olyan a
lakása, amilyen – Carella is; Meyer is makulátlanul tisztának találta –, aztán megkérdezte,
innának-e valamit. Whiskyt? Teát? Talán egy kis bor is akad a frizsiderben – mit parancsolnak? A
detektívek köszönték, de nem kértek semmit. A nappali ablakán keresztül, amelyen nem volt
függöny, látták, hogy vibrál a szemközti tér neonreklámja a kinti sötétségben. Valahonnan egy
mentőkocsi szirénája hallatszott ebben a városban mindig szól valahol a sziréna.
– Mrs. Harris – kezdte Carella –, néhány kérdést szeretnénk feltenni a fiával meg a menyével
kapcsolatban...
– Kérem, csak tessék – mondta az asszony. – Tőlem telhetőleg igyekszem a segítségükre lenni.
Abban a szertartásos modorban beszélt, mint a legtöbb fekete, ha fehérekkel van dolga, főleg
akkor, ha a fehérek hatósági személyek. Hamis és erőltetett volt ez a beszédmodor, mintegy
tagadása annak az etnikumnak, amelyet a hamis és erőltetett tévéjátékok is olyan ügyesen elkennek.
A televíziónézők számára a tévéjáték valóság. Fütyülnek ők erre a szaros diamondbacki lakásra.
Számukra az a valóság, amit a tévében látnak. Számukra az a valódi család a gazdasági válság
idején, amelyet a tévében mutatnak, még saját apjukról is megfeledkeznek, aki 1932-ben heti öt
dolcsiból küszködött a megélhetésért. A televízióban látott orvos a valóságos, meg a televízióban
látott hekus. A televízióban minden valóságos, kivéve a sci-fit, de még az is valóságosabb, mint a
holdra szállás.
Itt ültek tehát. Két valóságos hekus meg egy valóságos fekete asszony. Az egyik hekus olasz
volt, de nem viselt piszkos ballonkabátot, nem keresgélte a szavakat, és nem tetette hülyének magát.
A másik hekus meg kopasz volt, de nem szopogatott nyalókát, nem borotváltatta a fejét, és nem
öltözködött úgy, mint a polgármester. A fekete asszony férjének nem volt
vegytisztítóüzlet-hálózata, és ő nem úgy volt öltözve, mintha táncmulatságra készülne. Zavarba
ejtette a két férfi jelenléte, mert a két férfi fehér volt, noha fehér volt a saját menye is, amíg élt. És
meg is félemlítette a jelenlétük, mert hekusok voltak. Itt ültek hármasban, valóságos, feszélyező
közelségben egymáshoz, mert egy valóságos valaki meggyilkolt két másik embert. Különben
alighanem soha az életben nem találkoztak volna. Ez olyasmi volt, ami a televízióból hiányzik: az
élet tisztára véletlen jellege. A televízió világában mindennek oka van, és mindenkinek van
indítéka. Csak a hekusok tudják, hogy még Sherlock Holmes is tisztára marhaság, és hogy az esetek
többségében egy hátba döfött kés is teljesen értelmetlenül kerül oda. Azért ültek itt, hogy
megtudják, volt-e egyáltalában valamiféle indíték, és nem lepődtek volna meg, ha kiderül, hogy
nem volt egy szemernyi sem.
– Mrs. Harris – kezdte Carella –, sok barátja volt a fiának meg a menyének?
– Véleményem szerint volt néhány.
Még mindig az az erőltetett beszédmodor. Carella sejtette, hogy az asszony már a következő
mondatai valamelyikében használni fogja az "igazán" szót. Az "igazán" biztos jele annak, hogy aki
használja, olyan nyelven beszél, amilyenén rendes körülmények között nem szokott.
– Meg tudná mondani a nevüket?
– Személyesen egyik barátjukat sem ismertem.
– Nem panaszkodtak valamelyikre?
– Nem. Soha egy rossz szót se hallottam tőlük senkiről.
– Tudna róla, ha az utóbbi időben összevesztek volna vala...
– Szerintem mindenkivel nagyon jól kijöttek. Igazán.
– Azt próbáljuk kideríteni, nem volt-e valaki...
– Igen, tudom. De hát ők... vakok voltak.
Megint a vakság! Megint a vakság, mintha ez indokolná, miért nem fogadhatja el a tényt, hogy
mindkettőjüket meggyilkolták. Vakok voltak, tehát nem mészárolhatták le brutálisan őket –
márpedig lemészárolták.
– Mrs. Harris – mondta Carella –, próbálja meg túltenni magát azon, hogy vakok voltak. Tudom,
nehéz elhinni, hogy valaki ártani képes két tehetetlen...
– De valaki mégis ártott – mondta Mrs. Harris.
– Igen. Pontosan ez az én...
– Ártott bizony – mondta az asszony.
– De ki, Mrs. Harris? Nem jut eszébe mégis valaki, aki ártani akarhatott nekik?
– Senki a világon.
– Egyiküknek sem volt semmiféle problémája? Se Jimmy, se a menye nem fordult magához soha
tanácsot kérni valamilyen személy és természetű ügyben?
– Soha.
– Maga szerint boldogok voltak egymással?
– Nagyon boldognak látszottak.
– Nem volt Jimmynek más nője?
– Nem.
– Biztos benne?
– Tudnék róla.
– És mi a véleménye ugyanebben a vonatkozásban Isabelről?
– A rajongásig szerette Jimmyt.
– Gyakran meglátogatták magát?
– Legalább havonként egyszer. Meg aztán az ünnepeken, karácsonykor, Hálaadás ünnepén...
Úgy volt, hogy a jövő héten is eljönnek. Már meg is rendeltem a pulykát. Négy és fél kilós. Hatan
lettünk volna rá. Jimmy meg a felesége, Chrissie lányom meg a fiúja és egy férfi, aki hozzám
szokott járni.
Hirtelen megváltozott a beszédmodora. Amikor a jövő heti Hálaadás ünnepe, meg az ünnepre
való megszokott készülődés került szóba, egyszeriben visszaesett megszokott beszédmodorába.
Lehet, hogy ez a két detektív nem tudja megérteni az ő feketeségét, osztozni benne meg, pláne nem
tud, de legalább a Hálaadás ünnepét megérti. Nincs senki Amerikában, aki ne értené meg a
pulykacombot, a sütőtökös pitét, a batátát meg a hálaadó imát.
– Amikor látogatóba jöttek...
– Bizony csak jöttek – bólintott az asszony. Eszébe jutott, hogy soha többé nem fognak
látogatóba jönni. S a ráeszmélés fájdalma kiült az arcára, aranyossárga szeme hamuszürke lett.
 – A szomszédok közül nem tett valaki megjegyzést a házasságukra?
– Mire gondol?
– Arra, hogy a menye fehér nő volt.
– Nem. Legalábbis előttem nem. Bizonyára voltak, akik szerint Jimmynek nem kellett volna
fehér lányt elvennie. De előttem ilyesmit nem mertek volna mondani.
– És hogy érzett maga a házasságukkal kapcsolatban, Mrs. Harris?
– Teljes szívemből szerettem azt a lányt.
– Tudja, Mrs. Harris, hogy maga is kedvezményezettje a fia biztosítási kötvényének?
– Igen, Isabel után – mondta. – Vagyis a második. – Megcsóválta a fejét. – Isten áldja meg őket a
haló poraikban is.
– Huszonötezer dollárt kap – mondta Carella, az asszony arcát figyelve.
– Isten áldja meg őket a haló poraikban is – ismételte meg az asszony.
– Mrs. Harris – mondta Carella –, az a férfi, akiről azt mondja, hogy magához szokott járni...
Megkérdezhetem, mi a neve?
– Charles Clarke.
– Mióta ismeri?
– Körülbelül fél éve.
– Menyire komoly a kapcsolatuk?
– Hát... megkért, hogy legyek a felesége:
– És maga igent mondott?
– Nem. Még nem.
– De gondolja, hogy esetleg igent mond?
– Valószínűleg.
– És ezt meg is mondta neki?
– Csak annyit mondtam, hogy talán majd ha Chrissie elkerül a háztól. Úgy van, hogy jövőre
férjhez megy. Júniusra tervezzük az esküvőt. A fiúja akkor fejezi be a középiskolát.
– Hány éves a lánya? – kérdezte Carella.
– Chrissie? Tizenhét.
– Szóval maga azt mondta Mr. Clarke-nek, hogy júniusban esetleg hozzámegy?
– Igen. Ha Chrissie már elkerült a háztól.
– És Mr. Clarke mit szólt ehhez?
– Hát... neki sürgős. Mint általában a férfiaknak.
– Mivel foglalkozik Mr. Clarke?
– Ökölvívó-menedzser.
– Kit menedzsel?
– Egy Black Jackson nevű bokszolót. Hallott róla?
– Sajnos, nem.
– Állandóan fellép a St. Joe-ban. Vagyis a Szent József arénában.
– Mrs. Harris – mondta Carella –, remélem, nem sértődik meg a kérdésemen. – Habozott egy
kicsit. – Szoktak pénzről beszélgetni? Mármint maga meg Mr. Clarke.
– Néha.
– Tudta Mr. Clarke, hogy maga kedvezményezettje egy huszonötezer dolláros biztosítási
kötvénynek?
– Igen.
– Maga mondta meg neki?
– Jimmy mondta meg. Amikor arról beszélt, hogy gondoskodott rólam arra az esetre, ha vele
meg Isabellel történne valami. Eleget kellett szegénynek gürcölnie ahhoz is, hogy önmagáról
gondoskodjon, de azért velem is mindig törődött. – Egyenesen Carella szemébe nézett. – Ha arra
gondol, hogy Charlie-nak valami köze van a fiam meg a felesége meggyilkolásához, álmodik,
miszter.
– Azért mindenesetre szeretnénk beszélni vele – mondta Carella.
 – Beszélhetnek, ha tetszik, itt lakik mindjárt a sarkon túl a Holmanen. Holman Avenue 623. De
nem Charlie ölte meg őket. Ha kíváncsi a véleményemre...
– Nos, Mrs. Harris?
– Valami őrült lehetett – mondta az asszony. – Csakis valami őrült.

Hát igen, el lehetett képzelni, hogy csakugyan valami őrült volt.

Kétségtelen, hogy a város tele van őrültekkel, és noha rendszerint csak a forró nyári hónapokban
szoktak felbukkanni, nincs törvény, amely megtiltaná, hogy november kellős közepén is
előbújjanak rejtekükből, és meggyilkoljanak két tehetetlen vakot. Csakhogy az őrültekkel éppen az
a baj, hogy őrültek, örültek esetében nem lehet okokat keresni, nincs értelme indítékokon
töprengeni, őrültek esetében csak annak az elméletnek az alapján lehet dolgozni, hogy valahogy
majd csak belebotlik az ember a megoldásba, például a pasas esetleg dühöngeni kezd egy zsúfolt
étteremben, letartóztatják, és bevallja, hogy csak az elmúlt hónapban hatvannégy vakot gyilkolt
meg, a legkülönbözőbb városokban. Az egyiket például Londonban. A televízióban bemutatott
krimikben rengeteg az őrült, a televíziós társaságok nyilván úgy okoskodnak, hogy az otthon ülő
néző számára kellemesebb, ha olyan történeteket lát, amelyekben egy dilinós követi el a
gyilkosságokat, és nem egy hozzá hasonló épeszű ember, valamilyen indítéktól vezettetve.
Megnyugtató, ha a gyilkos őrült. Csakhogy az ilyet kinyomozni nem nagy élvezet, mivel nincs
kiindulópont, az ember nem tudja, merre lépjen. Csak reménykedni lehet, és a remény csalóka
madár.
Elindultak tehát megkeresni Charlie Clarke-ot. Róla legalább feltételezhető volt, hogy valami
indíték alapján akarta eltenni láb alól Jimmy és Isabel Harrist. Akár vakok voltak, akár nem. Ha
konkrét gyanúsított nincs, kénytelen az ember belekapaszkodni a víz színén lebegő legközelebbi
szalmaszálba, abban a reményben, hogy hátha felölti egy mentőcsónak vagy legalább egy gerenda
méreteit.
A Holmanen álló épület hasonló volt ahhoz, amelyben Sophie lakott. A bejárathoz vezető lépcső
fokára nagy fehér betűkkel fel volt pingálva a figyelmeztetés: NE ÁCSOROGJUNK és NE
LABDÁZZUNK. Beléptek a külső előtérbe, ahol balkéz felől ütött-kopott levélszekrények
sorakoztak a, falon. Charles C. Clarke neve a 22. számú lakás levélszekrényén volt olvasható. A
belső előtérbe vezető ajtó felső fele tejüveg volt, az üveg átlósan be volt repedve a bal alsó sarkától
a jobb felsőig. Az ajtó nem volt bezárva. A magasföldszinti pihenő húgy- és borszagú volt. Villany
nem égett. Carella felkattintotta a zseblámpáját, és elindultak felfelé a lépcsőn.
– Maga szerint mit jelent az a C? – kérdezte Meyer.
– Miféle C?
– Hát a Charles meg a Clarke között mondta Meyer.
– Ja. Talán Clarence-et.
– Szerintem Cyrilt.
– Nem. Vagy Clarence-et, vagy Clyde-ot.
– Cyrilt – mondta Meyer.
Az első emeleti pihenőn a villanykörtét nem törték össze és nem is lopták el. Carella eloltotta a
zseblámpáját. A fémszámok Clarke ajtaján ugyanolyan barnára voltak mázolva, mint maga az ajtó.
Az ajtón három kulcslyuk is volt látható. Charlie Clarke nem volt könnyelmű. A számok alatt volt a
fém csengőtekerő. Carella a hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, és tekert egyet rajta. A lakásban
éles, csilingelő csengőszó hangzott fel. Carella másodszor is tekert egyet a csengőn. Ránézett
Meyerre, és éppen harmadszor is meg akart próbálkozni a csengővel, amikor a folyosó végén kinyílt
egy ajtó. Egy kisfiú nézett ki rajta. Nyolcéves ha lehetett. Barna bőre volt, barna szeme és
afrofrizurája. A lábán hálószoba-papucs, kockás fürdőköpenye derekán öv.
– Szia – mondta.
– Szia – felelte Carella.
– Mr. Clarke-ot keresitek?
– Igen – mondta Carella. – Nem tudod, hol van?
 – A tornacsarnokban. Nem tudjátok, hogy van egy profi bokszolója?
– Akinek Black Jackson a neve – mondta Carella.
– Hát mégis tudjátok?
– Aha.
– Mi a második keresztneve? – kérdezte Meyer.
– Black Jacksonnak? – kérdezte a fiú. Annak nincs második keresztneve, ő egyszerűen csak
Black Jackson. – Azzal fölemelte ökleit, és a bokszolok klasszikus pózába vágta magát. – Meg
vagyok hűlve. Feküdnöm kéne.
– Akkor okosabb, ha gyorsan visszabújsz az ágyba – mondta Meyer. – Hol van az a
tornacsarnok?
– Itt van kicsit följebb a Holmanen.
– Mr. Clarke-nak mi a második keresztneve?
– Nem tudom – mondta a fiú, elvigyorodott, és becsukta az ajtót.
Megfordultak, és elindultak lefelé a lépcsőn. A magasföldszinti pihenőn Carella ismét
felkattintotta a zseblámpáját. Egy hatalmas termetű fekete asszonyság várta őket a lépcső aljában,
amikor leértek a földszintre. Virágmintás háziruhája fölött zöld kardigánt viselt, két keze a csípőjén.
– Mi a hézag, biztos urak? – kérdezte. A detektívek nem mutatkoztak be, a nő mégis rögtön
tudta, hogy zsaruk.
– Nincs semmi hézag – mondta Carella.
– Akkor mit keresnek itt?
– Semmi köze hozzá, naccsám – mondta Meyer. – Bújjon vissza a lakásába, oké?
– Ebben a házban én vagyok a házmester. Tudni akarom, mit keres itt két idegen.
– A házkezelőségtől vagyunk – mondta Meyer –, azt ellenőrizzük, hogy ég-e a villany a
lépcsőházban valamennyi emeleten. Csavarjon be néhány körtét, különben megbírságoljuk, ha
visszajövünk.
– Dehogy vannak maguk a házkezelőségtől – mondta a nő. De Meyer és Carella már kint voltak
a külső előtérben. Nem tudhatták, hogy Charlie Clarke csakugyan elkövetett-e valamit, azt azonban
semmiképpen sem szerették volna, hogy egy figyelmeztető telefont kapjon. Hogy útban van hozzá a
rendőrség. Még hallották, hogy a házmesternő azt mondja mögöttük: – Méghogy a házkezelőségtől!
Egy sza-a-a-art!

Charlie Clarke tip-top kis emberke volt, garbónyakú, sárga ingben, rozsdabarna kardigánban és
sötétbarna nadrágban. A lábán barna lakkcipő. Szivarszipka lógott a szája sarkában, benne kialudt
szivar. A tornacsarnok első emeletén találtak rá, a Holman Avenue és a 78. utca sarkán; a szorító
szélén könyökölt, és két egymással edző fekete ökölvívót figyelt. Az egyik óriás volt, és lúdtalpas, a
másik kisebb és sokkal fürgébb. Állandóan az óriás körül táncolt, és jobbkezesekkel szurkálta. A
tornacsarnokban mindenütt bokszolok ugráltak kötélen, meg püfölték a hatalmas bokszzsákokat. Az
egyik sarokban egy sápadt kis emberke – kisközépsúlyúnak látszott – szabályos, monoton
ritmusban öklözte a zsákot. Carella és Meyer a szorítóhoz sétált. A földszinten leírták nekik Clarke
külsejét. A leírás tökéletesen pontosnak bizonyult, egészen a szája sarkában lógó kialudt szivarig.
– Mr. Clarke? – kérdezte Carella.
– Egen. Sss! – mondta. – Mi a nyavalyára vársz, fiú? – ordított be a szorítóba. A kisebbik,
fürgébb bokszoló abbahagyta a táncot a nagyobbik körül, és elkeseredetten leejtette az ökleit.
Atlétatrikója hátán nagy betűkkel rikított a neve: BLACK JACKSON. – Sose ütöd ki az ellenfeled,
ha folyton csak szurkálod – folytatta Clarke. – Bőven volt alkalmad bevinni neki egy balkezest,
nem árulnád el, mi a fenére vársz?
– Arra vártam, hogy fedetlenül hagyja magát – mondta Jackson.
– Annyiszor hagyta magát fedetlenül, mint szombat este egy kurva! – mondta Clarke.
– Semmi értelme a balkezesnek, ha nem lehet igazán bevinni – mondta Jackson.
– Nehézsúlyú világbajnok akarsz lenni, vagy parkett-táncos? – kérdezte Clarke. – Én csak azt
látom, hogy táncolsz és szurkálsz, táncolsz és szurkálsz. Ha ki akarsz ütni egy akkora melákot, mint
Jody, meg kell ütnöd, fiú! Hogy elrepüljön az a nyavalyás feje. Nem táncolnod kell vele! – Hirtelen
elfordult a szorítótól, és megkérdezte: – Mi van, biztos urak?
– Most mi legyen? Mit csináljunk? – kérdezte Jackson.
– Dolgozzatok egy darabig a zsákon szólt vissza Clarke a válla fölött.
– Melyiken?
– A nagyon.
Jackson megfordult, és elindult a szorító túlsó oldala felé. A nagyobbik bokszoló követte. Együtt
bújtak át a köteleken. Egy megafon hangja robbant bele a hatalmas, visszhangzó csarnok
verítékszagú ritmusába: "Andrew Henderson hívja fel az édesanyját! Andrew Henderson hívja fel
az édesanyját!"
– Nos, miről van szó? – kérdezte Clarke.
– Jimmy és Isabel Harrisről – felelte Carella.
– Ne vicceljen – mondta Clarke. – Mi közöm van nekem ahhoz az ügyhöz?
– Igaz, hogy megkérte Sophie Harrist, hogy legyen a felesége?
– Az igaz – mondta Clarke. – Mondja csak, mi akar ez lenni? Információt akarnak szerezni
valakiről, aki maguk szerint tényleg elkövette a gyilkosságot, vagy megpróbálják az én nyakamba
varrni? Mert én tegnap este fél nyolckor, amikor a fiút megölték, legalábbis az újságban úgy
olvastam, hogy akörül történt, itt voltam ám a csarnokban, és az emberemmel dolgoztam.
– Ne izgassa fel magát – mondta Meyer.
– Nem vagyok izgatott – mondta Clarke. – Csak tudok egyet-mást. Nem élhet meg hatvan évet
az ember Diamondbackben, hogy ne tanulna meg bizonyos dolgokat.
– Például mit tud, Mr. Clarke?
– Tudom, hogy ha megölnek egy feketét, a zsaruk feltétlenül egy másik feketét vesznek gyanúba.
Nem tudom, miért vannak itt, de bármibe lefogadom, hogy azért, mert fekete vagyok.
– Vesztett – mondta Carella.
– Akkor világosítson fel – mondta Clarke.
– Azért vagyunk itt, mert megkérte Sophie Harrist, hogy legyen a felesége, és tudja, hogy az az
asszony egy huszonötezer dolláros biztosítási kötvény kedvezményezettje. Ezért vagyunk itt.
– Azt hiszik, én öltem meg azt a két kölyköt, hogy megkaparinthassam a huszonöt lepedőt,
ugye?
– Hánykor ért ide az este?
– A szentségit, ember, megőrjít!
– Ha van alibije, három perc az egész, és itt se vagyunk. Csak azt mondja meg, hogy hánykor ért
ide, és hánykor távozott.
– Hétkor már itt voltam, és éjfélkor távoztam.
– Látta valaki?
– Warrennel és az edzőtársával dolgoztam.
– Warrennel?
– Warren Jacksonnal. Akit menedzselek.
– És ki volt az edzőtárs? Ugyanaz, aki most?
– Nem. Egy Donald Rivers nevű srác. Nem látom itt. Úgy látszik, ma nem jött el.
– Ki látta még?
– Csak Diamondback valamennyi bokszolója és menedzsere. Warrennek mérkőzése lesz kedd
este, meg kell dolgoztassam. Kérdezzenek meg akárkit a tornacsarnokban, válasszanak ki bárkit,
akit a teremben látnak, és kérdezzék meg, itt dolgoztam-e a fiúval az este. Héttől éjfélig. Nyolctól
kilencig volt az övé a szorító, ezt leellenőrizhetik odalent is. Az idő többi részében meg futtattam,
ugráltattam, a zsákokat püföltettem vele, szóval végigcsináltattam vele minden szarságot.
– Hová ment, mikor innen eltávozott? kérdezte Meyer.
– A kávézóba. Itt az utcában. Nem tudom, mi a neve, de a tornacsarnokból mindenki odajár. Ott
van a Holman és a Hetvenhatodik utca sarkán. Ott mindenki ismer, kérdezzék csak meg, voltam-e
ott az este.
– Meg fogjuk kérdezni – mondta Meyer. – Mi a második keresztneve?
 – Semmi közük hozzá – felelte Clarke.
Kérdezősködtek a tornacsarnokban, és megtudták, hogy előző este hét óra és éjfél között
legalább hatan ott látták Clarke-ot. Beszéltek az utca sarkán levő kávézó tulajdonosával is, aki
elmondta, hogy Clarke és a bokszolója röviddel éjfél után állított be az éjszaka, és legalább egyig,
ha nem fél kettőig ott ültek, és beszélgettek. A halottkém jelentése szerint Jimmy Harrisnek
valamikor este fél hét és fél nyolc között vágták el a torkát. Az időpontot a halottkém azért tudta
ilyen szorosan meghatározni, mert a holttestet a gyilkosság után szinte azonnal felfedezték, még a
hullamerevség sem állt be. Isabel Harris esetében a lehetséges időhatár jóval tágasabb volt: a
halottkém szerint valamikor este tíz és éjfél után egy között ölték meg. Ahhoz, hogy Jimmyt Charlie
Clarke akár fél hétkor is megölhesse a Hannon Square-en, aztán hétre Diamondbackbe, a külvárosi
tornacsarnokba érhessen, gyorsabban kellett volna mozognia, mint a kilőtt puskagolyó. Ez logikai
képtelenség volt. És nem juthatott vissza a külvárosból a belvárosba sem, Harrisék lakásáig, addig a
legvégső időpontig, ameddig a halottkém szerint Isabelt megölhették.
Ez azonban még mindig nem jelentett semmit.
Ebben a városban ötven dollárért is megölhetnek valakit. És az adott esetben huszonötezer dollár
volt a tét, márpedig ennek a tizedrészéért is fel lehet fogadni egy zászlóaljnyi bérgyilkost. Még nem
tudták, hogy a laborosok találtak-e használható ujjlenyomatokat a Harris-lakásban. De addig is –
minden eshetőségre számítva – elhatározták, hogy reggel utánanézetnek Charles C. Clarke-nak a
Nyilvántartóval. Majdnem nyolc óra volt már, mikor elhagyták Diamondbacket. Carella letette
Meyert a legközelebbi földalatti-állomásnál, aztán hazahajtott Riverheadbe.
 5

A ház ajtaja zárva volt.

Éppen egy ilyen este kellett zárva lennie a nyavalyás ajtónak, hogy ő kint álljon a hidegben, amíg
előkotorja a kulcsait! Megnyomta a csengőt, de azért dühösen dörmögve a kulcsait is keresgélni
kezdte. Dermedtek voltak az ujjai, ügyetlenül kotorásztak az aprópénz közt a jobb oldali zsebében.
Végre előkerült a kulcskarika. Annyi tolvaj kulcs volt rajta, hogy egy betörőt minden további nélkül
elítélhettek volna érte. A ház nagy, zegzugos monstrum volt a Donnegan's Bluff közelében,
Carelláék röviddel az ikrek születése után vásárolták. A régi szép időkben kétségkívül egy jókora
családnak és seregnyi cselédnek adott menedéket. Csakhogy ezek a régi szép idők elmúltak. Végül
mégiscsak Fanny nyitott neki ajtót.
– Nini, csak nem maga az? – kérdezte.
Fanny a házvezetőnőjük volt, egy ötvenes évei vége felé járó nagydarab nő, fehér blúzban és
élénkzöld pantallóban, amely ugyancsak megfeszült a derekán: legalább hatvanöt kiló volt. Festett,
vörös haja lángolt, mint a neon, ajkáról zamatos ír akcentussal gyöngyöztek a szavak, akár az óbor.
– Már azt hittem, sose jön haza – mondta.
– Fázom, Fanny – mondta Carella. – És éhes is vagyok.
– Jó, jó, csak ne fenyegetőzzön – mondta Fanny. – Theodora a nappaliban van. Jöjjön be, nehogy
megfagyjon.
– Ha lenne szíves félreállni az ajtóból...
– Jól van na, félreállok – mondta Fanny, és csakugyan félreállt, hogy Carella beléphessen.
Sok-sok éve volt már, hogy Fanny Carelláékhoz került. Teddy apja szegődtette hozzájuk egy
hónapra a saját pénzén, mivel úgy érezte, hogy lányának legalább ennyi időre szüksége van, hogy
összeszedje magát az ikrek születése után. Fannynek akkoriban kék volt a haja, csiptetős
szemüveget viselt, és öt kilóval kevesebbet nyomott. Az előre fizetett hónap nagyon gyorsan eltelt,
és Carella kénytelen volt sajnálattal közölni Fannyvel: szerény fizetéséből nem engedheti meg
magának, hogy állandó házvezetőnőt tartson. Fanny azonban nem az a fajta nő volt, akit könnyen el
lehet intézni. Saját családja nem volt, és Carelláékat határozottan megkedvelte, így aztán azt mondta
Carellának, hogy fizessen csak annyit, amennyit éppen össze tud kaparni, ő majd kiegészíti a
jövedelmét éjszakai munkával, lévén képzett ápolónő, s ráadásul jó erőben is van. Carella kereken
visszautasította az ajánlatot. Fanny erre csípőre tette a kezét, és megkérdezte: – Szóval csak úgy
egyszerűen ki akar tenni az utcára, mi? – Így folyt a vita egy darabig, és Fanny végül is maradt.
Maradt mind a mai napig.
– Theodora a nappaliban van – ismételte meg. – Hozhatok inni valamit? Vagy még mindig
szolgálatban van?
– Egy whiskyt kérek szódéval, de jó erőset – mondta Carella. Levetette a kabátját, és
felakasztotta az előszobafogasra.
– Ilyen időben igazán hordhatna kalapot is – mondta Fanny.
– Ki nem állhatom a kalapot – mondta Carella.
– Úriember kalapot hord – mondta Fanny, azzal bement a konyhába, ahol egy mosogató és egy
bárszekrény volt az egykori, étellift aknájába süllyesztve. A szalonban a tízéves ikrek a televíziót
nézték. Carella megállt az ajtóban, és beszólt: – Sziasztok.
– Szia, papa – mondta April.
– Szia – mondta Mark is.
– Puszit nem kapok?
– Várj, amíg a néni megnyeri a pénzt – mondta April.
– Miféle néni?
– Sss, papa, ötezer dollár a tét – mondta Mark.
– Viszlát – mondta Carella, elindult a nappali felé, aztán visszafordult, és megkérdezte: –
Vacsoráztatok már?
– Igen, papa. Sss – mondta April.
 Carella továbbment a folyosón. A nappaliban Teddy a kandalló előtt ült. Nem hallotta, hogy
Carella csengetett, nem hallotta, hogy Fannyvel meg az ikrekkel beszélgetett, s most azt sem
hallotta, hogy a férje közeledik. Teddy Carella ugyanis süketnéma volt. Ott ült a kandalló előtt, és a
lángokba bámult. A tűz fénye vörösen és narancssárgán csillant meg éj fekete haján: mintha
aranypénzekkel szórta volna be. Carella megállt az ajtóban, és elnézte az arcát, a lángokba révedő,
sötéten fénylő barna szemeket, a telt ajkakat, a remekbe formált arccsontokat. Mint mindig, most is
túláradó boldogság töltötte el. Csak állt, és nézte szótlanul az asszonyt, ugyanolyan érzésekkel, mint
amikor először találkozott vele. És ez már mindig így lesz, ezért kezességet mert volna vállalni. A
világot néha nem értette, de Teddy iránt érzett szerelmét tökéletesen meg tudta érteni Odament
hozzá. Teddy most már megérezte, hogy jön, feléje fordult, az arca a pillanat töredéke alatt
megváltozott: tűnődőből meghitten bizalmassá vált. Ez az arc mindent elárult, a szeme és a szája
elmondott mindent, amit a nyelve nem tudott elmondani. Felállt a fotelból, és férje karjaiba vetette
magát. Carella magához szorította, megsimogatta a haját, és gyengéd csókot nyomott az ajkára.
Teddy kezei kérdésekkel árasztották el, s a kérdésekre ő is a kezeivel válaszolt, azzal a
jelbeszéddel, amelyre az asszony tanította. Néha elvétette, és a szájával beszélt, Teddy ilyenkor az
ajkait figyelte. Fanny behozta Carellának az italt, de ez sem szakította meg élénk társalgásukat.
Carella beszámolt Teddynek a második áldozatról, és az asszonynak elfelhősödött a szeme, mikor
leolvasta férje kezéről, arcáról és szájáról a szörnyűséget. Carella beszámolt Sophie Harrisről és
Charles C. Clarke-ról is – akinek még mindig nem tudták a második keresztnevét –, valamint
Maloneyról, a Kutyás Alakulattól, és Teddy megkérdezte, mi lesz a kutyával, mire Carella azt
mondta, hogy nem tudja. Kettesben vacsoráztak a faborítású ebédlőben. Később bejöttek a
gyerekek, hogy puszit adjanak lefekvés előtt. April elmondta, hogy a néninek a televízióban nem
sikerült nyernie. Mark megjegyezte, hogy pedig arra a kérdésre akárki tudott volna felelni, akinek
csak egy csöpp kis esze van. April, aki nem vette észre, hogy tulajdonképpen mit is mond,
megjegyezte: – Én nem tudtam volna felelni rá – mire mindnyájan elnevették magukat.
Már majdnem fél tíz volt, egy hosszú munkanap után. Csöndben szürcsölgették a kávéjukat,
egymás kezét fogva az asztal fölött. Az eset azonban alattomban kezdett ismét előtérbe tolakodni, s
Carella azon kapta magát, hogy sietve hörpinti fel az utolsó korty kávét. Amikor hirtelen felállt az
asztaltól, Teddy értetlenül nézett fel rá.
– Fel kell hívnom azt a Preston nevű pasast – mondta Carella.
Teddy várt, a férje száját figyelte.
– Nem mész fel még lefeküdni?
Teddy még mindig várt.
– Egy perc, és én is jövök – mondta Carella, és kisfiúsan elmosolyodott.
Teddy bólintott, egyik kezével felnyúlt a férje arcához, és megérintette. Carella belecsókolt a
tenyerébe, ő is bólintott, aztán átment a nappaliba, hogy feltárcsázza Preston számát. A nappaliban
volt a telefon.
– Halló? – jelentkezett egy férfihang.
– Mr. Preston?
– Tessék?
– Carella detektív vagyok. Korábban már kerestem egyszer.
– Tudom, Mr. Carella.
– Isabel és Jimmy Harris meggyilkolása ügyében nyomozunk, és szeretnék néhány kérdést
feltenni önnek.
– Úgy érti, hogy most?
– Ha alkalmas az időpont.
– Hát... mondjuk.
– Amikor tegnap Mrs. Harrisszel beszéltem, azt mondta, hogy az ön cégénél dolgozik.
– Úgy van.
– A postázóban.
– Úgy van.
– Mióta dolgozott önnél, Mr. Preston?
 – Két-három éve.
– Mi volt a munkaköre?
– Ő borítékolta a katalógusainkat.
– Ki dolgozott még vele egy szobában?
– Egyedül volt a szobában. A címeket egy másik lány gépelte és ragasztotta a borítékokra. Az a
lány azonban a külső irodában dolgozik.
– Mi a neve?
– Jennie D'Amato. Ő veszi fel a telefonokat, és ő fogadja az ügyfeleket is.
– Meg tudná adni a címét?
– Így fejből nem. Ha felhívja hétfőn az irodát, megtudhatja tőle magától.
– Hány embert foglalkoztat, Mr. Preston?
– Az irodában csak magam vagyok, és három lány... azaz Isabel nélkül kettő.
– Mi a harmadik lány neve?
– Nancy Houlihan, ő a könyvelőm.
– Foglalkoztat valakit az irodán kívül is?
– Igen. A raktárban.
– Hol van a raktár?
– Körülbelül tíz háztömbre az irodától. A folyónál.
– Ott hányan dolgoznak?
– Csak két férfi, ők állítják össze, csomagolják be és adják postára a rendeléseket.
– Szóval a cége...
– Postán szállít – egészítette ki a mondatot Preston. – Kiküldjük az árjegyzékeinket, s a
beérkezett rendeléseket a raktárban csomagoljuk, és onnan postázzuk. Nagyon jelentéktelen kis cég.
– Az a két férfi, aki a raktárban dolgozik... be szokott járni az irodába?
– Csak péntekenként. Hogy felvegyék a fizetési csekkjüket.
– Volt valami kapcsolatuk Isabel Harrisszel?
– Mindenesetre ismerték.
– Mi a nevük?
– Alex Carr és Tommy Runniman.
– Tudja a címüket?
– Hétfőn azokat is megkaphatja. Csak hívja fel az irodát. Kilenc után bármikor.
– Mondja, Mr. Preston, hogy jött ki Isabel a többi alkalmazottal?
– Prímán.
– Nem volt semmi probléma?
– Tudtommal semmi.
– És hogy jött ki vele ön?
– Én?
– Igen, uram, ön.
– Alig ismertem.
– Azt mondta, hogy két-három éve dolgozott önnél...
– Az igaz. Csakhogy én ritkán érintkezem személyesen az alkalmazottaimmal.
– Hogy történt, hogy felvette Isabelt, Mr. Preston? Hiszen vak volt.
– Akkor már régóta gondoltam arra, hogy olyan valakit kéne felvennem, aki más munkára nem
alkalmas. Az ő munkaköréhez nem kellett látni. Csak borítékba dugni a katalógusokat.
– Mennyit fizetett neki, Mr. Preston?
– Viszonylag elég jó fizetést kapott.
– Viszonylag?
– A másik két lányhoz viszonyítva.
– Nem kapott többet?
– Többet?
– Igen, uram. Azért kérdezem, hogy nem volt-e oka esetleg valakinek irigykedni rá, hogy...
– Nem, viszonylag ugyanannyit kapott, mint a másik két lány.
 – Uram, ön ismét a "viszonylag" szót használta.
– Csak azt akartam vele mondani, Mr. Carella, hogy nem lehet elvárni, hogy a postázó
ugyanannyi fizetést kapjon, mint a könyvelő vagy a gépírónő; csak ezt és semmi egyebet.
Viszonylag annyi fizetést kapott, amennyit egy látóképes személy kapott volna az ő munkakörében.
Se többet, se kevesebbet. A másik két lánynak nem lehetett oka irigykedni rá.
– És mit tud mondani a raktárban dolgozó férfiakról?
– Nem értem, mire gondol.
– Mrs. Harris csinos nő volt. Nem udvarolt neki véletlenül valamelyikük?
– Fogalmam sincs róla.
– De minden pénteken bementek az irodába a fizetési csekkjükért.
– Úgy van.
– Ön nem találkozott ilyenkor velük?
– A csekkjeiket Nancy állította ki. Nancy Houlihan, a könyvelőm.
– De Mrs. Harrist ismerték, azt mondta.
– Igen, természetes, hogy ismerték.
– Talán... látta is, hogy beszélgetnek vele?
– Igen.
– De azt nem tudja, hogy nem kezdett-e ki vele valamelyikük...
– Nem, én...
– ...és nem talált-e visszautasításra?
– Honnan tudnám?
– Mr. Preston, azt hiszem, érti, mi a célja a kérdezősködésemnek. Azt próbálom kideríteni, nem
volt-e Isabel munkatársai közül valakinek akár a legcsekélyebb oka is arra, hogy...
– Igen. Pontosan értem, mi a célja. De sajnos, nem tudok segíteni.
– Oké – mondta Carella. – Nagyon köszönöm, Mr. Preston. Hétfőn majd telefonálok az irodába
azokért a címekért.
– Helyes.
– Jó éjt, uram.
– Jó éjszakát – mondta Preston, és letette a kagylót.
Carella néhány pillanatig a telefonkagylón tartotta a kezét. A riverheadi házban is megvolt mind
az öt városrésznek a telefonkönyve, akárcsak bent a munkahelyén. Az íróasztal alatt hevertek a
padlón. Felvette az isolai telefonkönyvet, és felütötte a D-nél. Tudta, hogy Nancy Houlihan még a
pontos időt se mondaná meg neki, márpedig nagyon szeretett volna további információkat szerezni,
és úgy gondolta, hogy Jennie D'Amatónál több lehet az esélye. Az isolai telefonkönyvben
hetvennégy D'Amato szerepelt, de egyikük sem volt Jennie. Felütötte a riverheadi könyvet.
Tizenkét D'Amato, de Jennie egy sem. Calm's Point-ban huszonkilenc D'Amatót talált, de Jennie
ezek közt sem akadt, csak egy J. a Pierce Avenue-n. Felírta a számát. A majestai telefonkönyvben is
szerepelt egy J. D'Amato, annak a számát is felírta. A bethtowni telefonkönyvet meg se nézte.
Szentül meg volt győződve róla, hogy Bethtownban csak nyugdíjas zsaruk laknak, még most is,
miután megépült a híd. A Calm's Point-i számot tárcsázta fel először, és azonnal telibe talált.
– Hello?
– Miss D'Amatóval szeretnék beszélni.
– Miss D'Amato vagyok.
– Jennie D'Amato?
– I... igen. – Óvatos, puhatolózó volt a hang.
– Carella detektív vagyok. Azt hiszem, magával beszéltem ma délután.
– Ó. – Szünet. Egy kicsit hosszúra nyúlt. Igen.
– Maga dolgozik a Praktikus Újdonságoknál, ugye?
– Én.
– Miss D'Amato, szeretném, ha mesélne nekem egy kicsit Isabel Harrisről.
– Mire kíváncsi?
– Elsősorban az érdekelne, hogyan jött ki az irodában dolgozó munkatársaival.
 – Jól.
– Nem volt semmi nézeteltérése vagy valami?
– Nem. Azazhogy...
– Azazhogy?
– Hát, a szokásos.
– Mit ért azon, hogy "a szokásos"?
– Hát tudja, hogy van az egy munkahelyen, különösen, ha kicsi. Előfordulnak néha apróbb
sértődések, de semmi komoly...
– Miféle sértődések?
– Ó, hogy is mondjam? Hát például felveszi valaki a telefont, és elfelejt átadni egy üzenetet.
Vagy lemegy valaki kávéért, és elfelejti megkérdezni a többiektől, nem kell-e nekik is valami.
Ilyesmiken sértődnek meg.
– Ugye, maga szokta felvenni a telefont?
– Igen.
– De megesett, hogy más vette fel, és elfelejtette átadni az üzenetet.
– Az csak egyetlenegyszer fordult elő.
– Ki vette fel a telefont? Ki felejtett el átadni egy üzenetet?
– Isabel.
– És ki sértődött meg?
– Hát... Nancy. Ugyanis a fiúja telefonált, és Isabel elfelejtette megmondani.
– Ez mikor történt?
– A múlt hónapban valamikor.
– Újabban nem fordultak elő hasonló "sértődések"?
– Nem. Komolyak nem.
– És amikor lement valaki kávéért? Azt mondta, hogy...
– Az én voltam. Én mentem le egyszer kávéért, és elfelejtettem megkérdezni Nancytől, hogy
nem kell-e neki valami, ő meg megorrolt. Az nem Isabel volt.
– Ismeri a két férfit, aki a raktárban dolgozik?
– Alexet meg Tommyt? Hogyne.
– Velük kijött Isabel?
– De mennyire. Az igazság az, hogy Alex mindig viccelődött is vele, hogy szívesen... de hiszen
tudja.
– Mire gondol?
– Tudja azt maga.
– Hogy szívesen elvinné valahová? Arra gondol?
– Még annál is többre. Tudja azt maga. Hogy menjen el vele víkendezni, meg ilyesmi. De csak
viccelődött. Tudta, hogy Isabel férjnél van.
– És Isabel hogy reagált az ilyen ajánlatokra?
– Nem voltak azok ajánlatok. Tudja, Alex csak ilyesmiket mondott: "Jöjjön, Isabel, szökjünk el
együtt valahová." Isabel meg csak nevetett rajta.
– Na és Tommy? Ő is szokott viccelődni vele?
– Hát viccelődni mind a ketten viccelődtek vele. Mivelhogy vak volt, tudja. Azt hiszem, csak
azért csinálták, hogy egész embernek érezze magát.
– A viccelődésen túl nem ment a dolog?
– Nem hinném.
– Isabel soha...
– Mondom, hogy nem hinném. Csak viccelődés volt, semmi több. Talán még annyi, hogy Alex
néha áthajolt az íróasztal fölött, és nyomott az arcára egy csókot, meg ilyesmi.
– Tommy is?
– Nem. Ő ilyet sose csinált.
– Mit gondol, nem találkozott valamelyikükkel az irodán kívül is?
 – Hát egyszer-kétszer elkísérték a földalattihoz. Tudja, ők csak péntekenként jöttek be az irodába
a fizetési csekkjükért. Isabel fél három körül szokott elmenni, nekik meg már fél három előtt ott
kellett lenniük, hogy még zárás előtt beválthassák a bankban a csekkjüket, így aztán néha elkísérték
a földalattihoz.
– Alex is meg Tommy is?
– Igen, mind a ketten.
– Nem gondolja, hogy randevúzott is valamelyikükkel?
– Nem tudom.
– De mit gondol?
– Azt, hogy vak létére bizony elég kacér volt.
– Milyen értelemben?
– Hát ahogy öltözködött, meg ahogy ült... Abból gondolom, hogy kacér volt.
– Miért, Miss D'Amato, hogyan öltözködött?
– Túlságosan kivágott meg rövid ruhákba. A Praktikus Újdonságoknál egyikünk se prűd, nem is
lehetünk azok, és...
Elakadt a hangja. Carella egy pillanatig azt hitte, hogy szétkapcsolták őket.
– Miss D'Amato? – mondta.
– Igen, itt vagyok.
– Mit akart mondani?
– Csak azt, hogy véleményem szerint feltűnően öltözködött.
– De hát azt mondta, hogy...
– Csak ennyit mondtam.
Carella nem erőltette tovább. Inkább témát változtatott. – Mondja, Miss D'Amato, nem lepődött
meg valaki, mikor Isabel ma délelőtt nem ment be dolgozni?
– Mindnyájan meglepődtünk. Soha egy napot se hiányzott, és mindig pontos volt. Fontos volt
neki a munkahelye. Amikor ma délelőtt nem jött be, Mr. Preston meg is kért, hogy hívjam fel, és
kérdezzem meg, nincs-e valami baja.
– Ezekkel a szavakkal?
– Nem értem.
– Azt mondta, hogy "Hívja fel, és kérdezze meg, nincs-e valami baja?"
– Pontosan nem emlékszem a szavaira. Azt gondolta, talán beteg vagy valami.
– Ezt mondta?
– Igen. Azt mondta, hogy Isabel biztosan beteg vagy valami, különben bejött volna. Ezért kért
meg, hogy hívjam fel.
– És felhívta?
– Igen.
– Hány órakor?
– Fél tizenegy körül. Tíz órára szokott bejönni.
– Felvette valaki a kagylót?
– Nem.
Carella és Meyer fél tizenegykor nyilván még lent álltak az épület előtt, a rendőrségi
orvosszakértőt meg a laborosokat várták. A lakásban nem lehetett senki, csak Isabel Harris – holtan.
– Később még egyszer megpróbálkozott?
– Igen, fél tizenkettőkor. Egy férfi vette fel a kagylót, és azt mondta, hogy rendőr. Akkor tudtuk
meg, hogy Isabelt megölték.
– Megmondta a rendőr, hogy hogy hívják?
– Igen, de elfelejtettem a nevét.
A laboratóriumi technikusok közül lehetett valamelyik. Zsebkendővel fogta meg a kagylót. És
felvette, mert a telefon csöngött, s ha egy gyilkosság színhelyén csöng a telefon, lehet, hogy éppen a
gyilkos telefonál.
– És maga megmondta Mr. Prestonnak, hogy mi történt?
– Igen.
 – Hogyan reagált rá?
– Hát... hát természetesen... meg volt döbbenve.
– Semmi több?
– Egyszerűen csak meg volt döbbenve.
– Úgy hangzott, mintha valami mást akart volna mondani.
– Nem, dehogy.
– Mintha még valami más is történt volna.
– Hát... nagyon szerette Isabelt.
– Mr. Preston?
– Igen.
– Szóval mégiscsak több volt az egyszerű megdöbbenésnél?
– Sírni kezdett.
– Sírni? Amikor megmondta neki, hogy Isabel meghalt?
– Igen.
– Aztán?
– Megkért, hogy hagyjam magára. Erre én kijöttem az irodájából, de egy kis idő múlva újra
megkért, hogy hívjam fel még egyszer a lakást, hátha valami tévedésről van szó.
– És maga felhívta?
– Fel. Ugyanaz a rendőr vette fel a kagylót. Megkérdezte, ki beszél, ugyanúgy, ahogy az első
alkalommal is, és én megmondtam neki, hogy a Praktikus Újdonságoktól beszélek, ahol Isabel
dolgozott, és megkérdeztem, biztos-e benne, hogy Isabel meghalt. Azt mondta, hogy igen, meghalt.
Megköszöntem neki a felvilágosítást, aztán bementem és megmondtam Mr. Prestonnak, hogy szó
sincs tévedésről.
– Ő erre mit mondott?
– Semmit. Csak bólintott.
– Miss D'Amato, amikor azt mondta, hogy Mr. Preston nagyon szerelte Isabelt, úgy érti, hogy
több volt köztük, mint egy munkaadó és az alkalmazottja közti kapcsolat?
– Nem tudom, mi volt köztük.
– De mégis?
– Hogy Mr. Preston mit csinál, az az ő dolga.
– Miss D'Amato, van oka azt hinni, hogy volt valami Isabel és Mr. Preston közt?
– Nem tudom, mi volt köztük.
– De nekem az az érzésem, hogy maga szerint volt valami.
– Már mondtam, hogy Isabel elég kacér volt. Ha valaki nem tudta, hogy vak... ugyanis akkora
napszemüveget viselt, hogy senki nem mondta volna meg róla, hogy vak, ahogy ott ült és dolgozott.
És mindenkire szélesen rámosolygott, különösen a férfiakra, és én azt hiszem, hogy ha egy férfi
kalandot keresett, könnyen azt gondolhatta, hogy Isabel kacérkodik, és ő is kalandot keres.
– Mr. Preston is azt gondolta, hogy Isabel kalandot keres?
– Hogy ő mit gondolt, azt nem tudom.
– Ő is viccelődött vele, mint Alex meg Tommy?
– Nem. Ő sohasem viccelődött vele.
– Akkor miből gondolja, hogy érdeklődött iránta?
– Nézze, Mr. Preston nős ember, nem szeretnék kellemetlenséget okozni neki. Isabel meghalt,
neki már semmi sem árthat. De Mr. Preston él, és nős ember.
– Volt valami viszonyféle köztük, Miss D'Amato?
– Egyszer láttam őket együtt.
– Hol?
– Az irodától nem messze van az utcában egy koktélbár. A múlt héten egyik nap munka után
bementem oda, és ők ott ültek kettesben hátul az egyik bokszban.
– Mr. Preston észrevette magát?
– Nem hinném. Én a helyiség másik oldalán ültem le... ott várt egy bokszban egy ismerősöm.
– Olyan valaki, aki szintén ismerte őket?
 – Nem.
– Említette a fiúnak, hogy...
– Lány volt az ismerősöm.
– Említette a lánynak, hogy a főnöke ül ott egy nővel az irodából?
– Említettem. Ugyanis zavarba jöttem, és úgy gondoltam, talán el kéne hagynom a helyiséget.
– De nem hagyta el.
– Nem. Ott maradtunk a barátnőmmel egy pohár italra, ők meg egymás kezét fogták.
– Mr. Preston és Isabel?
– Igen. Nézze, én nem szeretnék kellemetlenséget okozni Mr. Prestonnak...
– Nem fog, emiatt ne aggódjon – mondta Carella. – Ezek csak rutinkérdések, amilyeneket
mindig fel kell tennünk olyanokkal kapcsolatban is, akiket eszünk ágában sincs gyilkosságért
letartóztatni.
– Hát remélem is, hogy nincs. Az csak nem főbenjáró bűn, ha... tudja, mire gondolok.
– Tudom.
– Ha valaki egy nő kezét fogja,
– Nem bizony.
– Még az se, ha... hiszen tudja.
– Bizony az se. Nagyon sokat segített, Miss D'Amato, köszönöm, hogy ennyi időt áldozott rám.
– De nem szeretnék senkinek se kellemetlenséget okozni – mondta a lány.
– Jó éjszakát, Miss D'Amato.
– Jó éjszakát.
 6

Az Edgeheath Road Riverhead egyik olyan negyedében volt, amely aránylag még nem pusztult le
annyira, mint a város egyes részei. Az utca rövid volt, és korántsem olyan falusias, amilyennek a
"hangás"-ra utaló nevéből gondolta volna az ember, de kétségtelenül kedvezőbb benyomást keltett,
mint a mondjuk csak másfél kilométerrel odébb található utcák. Mindkét oldalán bérházak
sorakoztak, de az északi végében egy park volt, nyilvános golfpályával, és ott még novemberben is
tágas zöld térséget láthatott az ember; és az égboltot sem zárták el a szem elől az éles szögletű
építmények.
Az utca ezen a szombaton reggeli kilenc órakor mintha még fel se ébredt volna egészen. Carella
leparkolt, aztán elindult a vörös téglaépület bejárata felé, amelyikben Preston lakott. Az
előcsarnokban egy fekete télikabátos asszonyság haladt el mellette, üres bevásárlószatyorral a
kezében. Szemmel láthatóan előre fázott a kinti hidegtől, az arcát már a puszta előérzete is kicsípte.
Carella megkereste Preston nevét az előcsarnokban a lakók névjegyzékén, liften felment a negyedik
emeletre, végigment a folyosón az 55. számú lakásig, és becsöngetett,
A nő, aki ajtót nyitott, Carella becslése szerint az ötvenes évei derekán járhatott; barna haja
divatos bubisra volt vágva, barna szeme kutatóan lesett ki az arcához képest túlságosan kicsi
szemüveg mögül. Maga az arc éles és szögletes benyomást keltett, hegyes volt az álla, és hegyes az
orra, s a hatást, hogy az ovális túlságosan nyújtott, csak fokozta a keskeny szemüveg és a mögötte
sandító szempár. Carella dolgozott egyszer egy angol detektívvel, aki azt magyarázna neki, hogy
Angliában a bandzsákat nevezik "sandának". Az ajtóban álló nő nem volt bandzsa. Csak
összeszűkült szemmel lesett ki Carellára: sandított.
– Mutassa, kérem, a jelvényét – mondta.
Carella megmutatta neki a jelvényét meg a személyi igazolványát. A nő gondosan
áttanulmányozta mind a kettőt, aztán bólintott. – Nos, mit óhajt?
– Carella detektív vagyok, én telefonáltam...
– Igen, láttam a nevét az igazolványon. Mit óhajt, Mr. Carella?
– Frank Prestonnal szeretnék beszélni, ha itthon van.
– Azt hittem, az este már beszélt vele.
– Ön Mrs. Preston?
– Az vagyok.
– Van néhány dolog, Mrs. Preston, amit személyesen szeretnék megkérdezni a férjétől. Itthon
van?
– Itthon. Megnézem, hogy fogadhatja-e.
– Köszönöm.
A nő becsukta az ajtót. Carella jó néhány pillanatig állt a folyosón. Az épületben néma csend
volt. Ezekben a vastag falú, régi házakban... Az ajtó újra kinyílt.
– Jöjjön be – mondta Mrs. Preston.
A lakás alaprajza olyan volt, mint egy fejtetőre állított L. A bejárati ajtó az L hosszabbik
szárának a végén nyílt, aztán következett egy hosszú folyosó, amely a túlsó végén derékszögben
balra fordult. Carella elindult Mrs. Preston nyomában a folyosón. Elhaladtak bal kéz felől egy
konyha meg egy nappali szoba mellett, aztán jobb kéz felől következett egy hálószoba, s azon túl
kezdődött az L rövidebbik szára. E rövidebb folyosó végén még egy kis szoba volt, nyitva állt az
ajtaja
Preston ott ült egy fotelben, és a televíziót nézte. Gesztenyebarna háziköntös volt rajta, a lábán
barna házipapucs. A hatvanas évei elején járó, busa fejű, lapátkezű, testes férfiú fejét gyér ősz haj
koszorú övezte a fülei körül meg hátul a koponyáján. A feje búbja kopasz volt. Ősz volt bozontos
szemöldöke is, kék szeme szúrás. Az orra bárki másnak az arcában nagynak tűnt volna, de az ő
arcához arányítva tökéletesen megfelelő méretűnek látszott. Elmehetett volna színésznek; a
színpadokon a legtöbb színésznek nagy feje és éles vonásai vannak. Éppen a délelőtti híradók
egyike ment a televízióban. Preston nehézkesen felállt a fotelből, gyorsan a televízióhoz lépett, és
kikapcsolta.
 – Korán jött – mondta.
– Nem szerettem volna elszalasztani.
– Miért nem telefonált előbb?
– Itt jártam a környéken, s csak úgy eszembe jutott, hogy beugrom.
– Azt hittem, minden megbeszélnivalónkat megbeszéltük az este a telefonon.
– Néhány dolgot még szeretnék megkérdezni öntől.
– Akkor rajta, kérdezzen.
– Szívesebben beszélgetnék négyszemközt. Ha nem haragszik, Mrs. Preston...
– Már megyek is – mondta az asszony, azzal megfordult és elindult a folyosón.
Carella becsukta maga mögött az ajtót. Prestont hirtelen mintha nyugtalanság fogta volna el.
Kihalászott a köntöse zsebéből egy gyűrött csomag cigarettát, és Carella elé tartotta. Carella
tagadólag rázta meg a fejét. Preston a szájába dugott egy cigarettát, aztán kihalászott a köntöse
zsebéből egy levélgyufát. Meggyújtott egy szálat, lángját a cigarettájához tartotta, aztán elrázta, és a
gyufát beledobta a televízión a hamutartóba. A szobának két ablaka volt. Carella kilátott rajtuk az
utca szemközti oldalára, és azon túl a Barbara Avenue fölött húzódó magasvasút pályájára.
– Mr. Preston – kezdte Carella –, azt szeretném megkérdezni, hogy milyen kapcsolatban volt
Isabel Harrisszel.
– Milyen kapcsolatban?
– Igen, uram.
– Mit ért azon, hogy kapcsolatban? Az alkalmazottam volt.
– Mr. Preston. Igaz, hogy tegnap délelőtt sírni kezdett, amikor megtudta, hogy Isabel meghalt?
– Ki mondta ezt magának?
– Igaz vagy nem?
– Igaz.
– Az is igaz, hogy ön és Isabel legalább egy alkalommal találkoztak egy koktélbárban?
– Talán valami rossz van benne?
– Egy szóval se mondtam, hogy rossz van benne, Mr. Preston. Csak azt szeretném tudni, hogy
igaz-e.
– Igen, igaz.
– Mikor volt ez?
– A múlt héten.
– Meghívta egy pohár italra, ugye?
– Nem egészen úgy volt, ahogy maga gondolja.
– Hát hogyan?
– Isabelt nagyon nyugtalanította valami. Szeretett volna beszélni valakivel róla. Így aztán munka
után betértünk egy pohár italra, és kés?.
– Mi nyugtalanította, Mr. Preston?
– Hát... valami személyes természetű dolog.
– Igen, de mi volt az?
– Hát szerintem ez igazán csak az ő dolga volt, nem gondolja?
– Nem.
– Szerintem az volt.
– Mi nyugtalanította Isabelt, Mr. Preston?
– Nem fontos. Nem ez a lényeg. Csak azt próbáltam megértetni magával, hogy az, amire
célzott...
– Mire céloztam?
– Hogy viszonyunk volt Isabellel, vagy valami.
– Nem céloztam rá, hogy viszonyuk volt, Mr. Preston.
– Akkor jó. Mert ha lett volna, nyilván nem viszem egy olyan helyre, amely pár lépésre van az
irodától, ugyanabban az utcában. A találkozónkban nem volt semmi titkos. Nem volt semmi
rejtegetnivalóm. Egyik alkalmazottam hozzám fordult a problémájával, és én megpróbáltam
segíteni rajta.
 – A Praktikus Újdonságoknál nincs külön irodája?
– De van. Mi köze ennek a...
– Nem beszélgethettek volna ott?
– Olyasmiről volt szó, amit nem lehetett tíz perc alatt megbeszélni.
– Na jó. Mesélje el, mi történt azon a délután.
– Ő három körül ért oda. Én a helyiség hátsó részében vártam az egyik bokszban. Amikor
megláttam, hogy belép, elébe mentem, és hátravezettem a bokszhoz.
– Mit mondott Isabel?
– Először nem akarta elárulni, hogy mi nyugtalanítja.
– Mi nyugtalanította?
– Jimmy. A férje.
– A férjével kapcsolatban micsoda?
– Az előbb már mondtam, hogy...
– Mr. Preston, ők mindketten halottak, és ha annak, ami Isabelt nyugtalanította, valami köze van
a...
– Nincs köze.
– Honnan tudja?
– Hát csak... nem hiszem, hogy köze volna.
– Nem bízná rám ennek a megítélését? Mi nyugtalanította Isabelt?
– Hát... azt hitte, hogy a férjének más nője van.
– Ejha – mondta Carella.
– Szóval... természetes, hogy... bántotta a dolog. Nagyon bájos teremtés volt, és... bántotta a
gondolat, hogy a férje hűtlen hozzá.
– Miből gondolta, hogy az?
– Csak úgy gondolta.
– Ösztönös megérzés volt talán?
– Azt hiszem.
– De reális ok semmi. Csak feltételezte, hogy a férje félrelép, ugye?
– Hát igen. Azt hiszem.
– Nem voltak se suttogva folytatott telefonbeszélgetések, se parfümillatú ingek...
– Nem, dehogy.
– És ez volt az, ami nyugtalanította. Ezért fordult önhöz, és ezért tértek be egy pohár italra a
bárba a múlt héten. Hogy megtárgyalják a lehetőséget, hogy Jimmy Harris más nőnek csapja a
szelet.
– Igen.
– Mit várt öntől, Mr. Preston, mit tegyen az ügyben?
– Ó, nem hinném, hogy várt volna valamit.
– Akkor miért fordult önhöz?
– Hát... csak hogy elbeszélgessünk.
– Mert, ugye, mással nem tudott elbeszélgetni az irodából?
– Valószínűleg nem.
– Egyik lánnyal sem.
– Valószínűleg.
– Csak önnel.
– Hát...
– Ez volt az első eset, hogy önhöz fordult Valamilyen problémájával?
– Ez.
– Először ültek egy pohár ital mellett?
– Igen.
– Biztos ön ebben? – kérdezte Carella.
– Egészen biztos.
 – Én ugyanis – mondta Carella – másként vagyok értesülve. – Egy kis szünetet tartott, és Preston
szemébe nézett. Nem volt másként értesülve, csak annyit tudott, amennyit Jennie D'Amato mondott
neki: hogy egyetlen alkalommal, a múlt héten, együtt látta Prestont Isabellel. Ez volt minden, amit
tudott, semmi több. Vagyis hazudott, hazardírozott, és a hazárdjáték – kifizetődött.
– Hát... talán egyszer vagy kétszer korábban is leültünk egy pohár ital mellé – mondta Preston.
– Hányszor, Mr. Preston? Egyszer vagy kétszer?
– Kétszer.
– És ebben most tényleg biztos?
– Igen.
Carella felhúzta a szemöldökét. Nem is kellett több.
– Azazhogy azt hiszem, többször is mondta Preston.
– Hányszor?
– Vagy féltucatszor.
– Ugyanabban a kis bárban?
– Hát... nem.
– Másikban?
– Igen.
– Sok másikban?
– Igen.
– És a bárokon kívül másutt nem?
– Mr. Carella...
– Nézze, Mr. 'Preston, meggyilkoltak egy férfit meg egy nőt, és én arra próbálok rájönni, hogy
miért. Pár perccel ezelőtt azt mondta, hogy ön és Isabel Harris közt csak olyan kapcsolat volt,
amilyen egy munkaadó és alkalmazottja közt lenni szokott. Beült vele egy bárba egy pohár italra,
mert Isabelnek valami problémája volt, amiről beszélni szeretett volna önnel. Oké, eddig rendben.
Csakhogy most meg azt mondja, hogy legalább hatszor összejött vele az irodán kívül.
– Csak annyiszor.
– Rendben van, hatszor, vagy ahogy ön mondta, fél tucatszor. Le is feküdt vele, Mr. Preston?
– Nem értem, mi...
– Legyen szíves felelni a kérdésemre. Lefeküdt Isabel Harrisszel?
– Igen.
– Tehát mégiscsak viszonya volt vele.
– Nem viszonynak tekintettem.
– Hát minek tekintette, Mr. Preston?
– Szerettem Isabelt. Azt terveztem, hogy elveszem.
– Aha – bólintott Carella. – Tudott erről a felesége?
– Nem.
– Hát Jimmy?
– Ő sem. Éppen erről beszéltünk a múlt szerdán. Hogy megmondjuk nekik.
– Tehát az a szöveg, hogy Jimmynek nője volt...
– Azt csak én találtam ki.
– Szóval hazugság volt.
– Ha annak akarja nevezni.
– Miért, ön minek nevezné?
– Igaza van. Hazugság volt.
– Tehát azért találkoztak a múlt... mikor is?
– Szerdán. Szerda délután.
– Szóval szerda délután azért találkoztak, hogy megbeszéljék, hogyan mondják meg a dolgot a
házastársuknak...
– Azért.
– És hogyan döntöttek? Mit főztek ki?
 – Nem főztünk ki semmit, Mr. Carella, nem szeretem, hogy ezt a kifejezést használja. Nem
főztünk ki semmit, nem esküdtünk össze semmire, mi csak...
– Csak, Mr. Preston?
– Csak szerelmesek voltunk egymásba, és azt terveztük, hogy jelenlegi házasságunkat
felbontjuk, és összeházasodunk.
– Miután mindössze fél tucatszor találkoztak?
– Hát...
– Vagy talán többször?
– Hát...
– Többször?
– Az elmúlt év folyamán rendszeresen találkoztunk.
– Aha.
– Szerettük egymást.
– Igen, ezt értem. Mondja, Mr. Preston, hol volt ön csütörtökön este fél hét és fél nyolc között?
– Miért érdekli?
– Mert akkor ölték meg Jimmy Harrist.
– Nem én öltem meg.
– Akkor mondja meg, hogy hol volt.
– Hát...
– Nos?
– Isabellel.
– Hol?
– Egy motelban a Culveren.
– A saját nevén jelentkezett be?
– Nem.
– Milyen nevet használt?
– Nem emlékszem.
– Emlékezzen, Mr. Preston. Ajánlom, hogy emlékezzen. Nagyon nyomatékosan ajánlom, hogy
emlékezzen, méghozzá ebben a pillanatban!
– De hát csakugyan nem emlékszem. Minden alkalommal más nevet használtam.
– Akkor azt hiszem, a legokosabb, ha magára kap valamit, és megmondja a feleségének, hogy
velem jön a kapitányságra.
– Várjon egy pillanatig.
– Várok.
– Valamilyen Felix volt a név.
– Milyen Felix?
– Felix... azt hiszem, a vezetéknév P-vel kezdődött.
– Gondolkozzék!
– Felix Pratt vagy Pitt... nem emlékszem, melyik volt a kettő közül.
– Korábban is ezeket a neveket használta?
– Igen.
– Rendben van. Mi a motel neve?
– Arany Motel.
– Azt mondja, a Culveren van?
– Igen, a régi Hannover Kórház közelében.
– Felhívom és megkérdezem, be volt-e jelentve náluk csütörtök délután. Rendben van?
– Rendben.
– Hol a telefon?
– A feleségem...
– Foglalja el valamivel a feleségét, amíg telefonálok. Mert ha nem volt az Arany Motelban
csütörtökön, mikor Jimmy Harris torkát elvágták, velem jön. Érti, mit mondok?
– Ott voltam.
 – Oké. Hívja be a feleségét, és mondja meg neki, hogy fültanú nélkül szeretném használni a
telefont.
– Rendben van.
– Akkor rajta!
– Nem fogja?...
– Nem. Nem fogom elárulni neki, hogy félrelépett.
– Köszönöm.
– Szóljon neki.
Preston az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Kinézett a folyosóra, aztán ismét visszafordult Carella
felé, és kérő pillantást vetett rá. Carella bólintott. Preston kilépett a folyosóra, és elkiáltotta az
asszony nevét: – Sylvia?! Az asszony valahonnan a lakásból válaszolt: – Tessék, Frank?
– Sylvia, Mr. Carella telefonálni szeretne... Bejönnél egy pillanatra?
– Megyek, Frank.
– A telefon a hálószobában van – mondta Preston. – A folyosó végén.
– Köszönöm – mondta Carella.
Mikor végigment a folyosón, Mrs. Preston fordult be az L kanyarulatában: – A telefon a
hálószobában van – mondta.
– Igen, köszönöm – mondta Carella, benyitott a hálószobába, de visszanézett, és megvárta, amíg
Preston és a felesége eltűnik a folyosó végén a tévészobában. Akkor becsukta az ajtót, és egyenesen
az ágy melletti éjjeliszekrényhez lépett. Azon volt a telefon. A magasvasút, egy háztömbbel odébb
éppen akkor csattogott végig a síneken. A szoba végében levő ablakokon keresztül tisztán látta,
hogy robog az égbolt hátterében, feketén a hideg novemberi szürkeségben. A látvány furcsamód
egy régi emléket idézett fel benne. Egy játékvasútét. A riverheadi házét, a gyerekkorából. Az apja
harsány nevetését.
Nézte a vasutat, és egy pillanatra megfeledkezett róla, miért is van itt, hogy egy gyilkosság
ügyében nyomoz. Csak nézte, amíg a szerelvény be nem dübörgött az állomásra, aztán felvette a
telefonkagylót, és feltárcsázta a 411-est, a tudakozót. Amikor a telefonoskisasszony jelentkezett,
megkérdezte, mi a száma az Arany Motelnek a Culveren, s a nő megadta neki. Azonnal fel is
tárcsázta. Az ablakokon keresztül látta, hogy a szerelvény továbbindul az állomásról. Egy könyvtár
rémlett fel előtte. És ő maga, amint a könyvtárba igyekszik, könyvekkel a hóna alatt. Feje fölött a
magasvasút. S a járda havas.
– Itt az Arany Motel. Jó reggelt – jelentkezett egy férfihang.
– Jó reggelt. Carella detektív vagyok. A rendőrségtől.
– Parancsoljon, uram.
– Nagyon hálás lennék, ha utánanézne, szerepel-e a bejelentőkönyvükben egy házaspár, amelyik
állítólag ott volt csütörtökön, azaz november tizennyolcadikán.
– Uram?
– Tessék.
– Ez esetben kénytelen vagyok önt visszahívni.
– Nem a hivatalomban vagyok.
– Hát az bizony... Honnan tudhatom, hogy csakugyan rendőr?
– Hívja fel a 87-es körzetet, mondom a számát, és kérdezzen meg akárkit, hogy dolgozik-e ott
egy Carella nevű detektív. A szám Frederick 7-8024. Aztán ha leellenőrzött, azonnal hívja vissza
ezt a számot, ahonnan beszélek. Westmore 6-2275. Megjegyezte a számokat?
– Igen, uram.
– Nagyon kérem, siessen.
– Igenis, uram. Máris hívom a körzetet.
– Helyes – mondta Carella, és letette a kagylót. Újabb szerelvény futott be a magasvasút
állomására. Várt. A szerelvény továbbindult. Az órájára pillantott. Az ággyal szemközt egy fénykép
állt a komódon. Frank és Sylvia Prestont ábrázolta, csak jóval fiatalabban. Néhány fénykép
gyerekeket ábrázolt, valószínűleg Prestonék gyerekeit. Volt ott egy esküvői kép is, feltételezte,
hogy a rajta látható fiatal pár szintén Prestonék valamelyik gyermeke és a párja. A komódon álló
elektromos ébresztőóra nagymutatója könyörtelenül rótta a számlapot. Újabb szerelvény futott be az
állomásra. Carella sóhajtott egyet. Várt. A szerelvény továbbindult. Elkeseredetten felvette a
kagylót, és feltárcsázta a motelt.
– Itt az Arany Motel, jó reggelt.
– Jó reggelt, itt ismét Carella detektív. Leellenőrzött a körzetnél?
– Uram, a telefon abban a pillanatban megszólalt, mihelyt az előbb letettem a kagylót. Még nem
volt alkalmam...
– Mi a neve? – kérdezte Carella.
– Gary Otis.
– Hát ide figyeljen, Mr. Otis – mondta Carella. – Én itt egy gyilkossági ügyben nyomozok, és
nem érek rá megvárni, amíg maga végigtelefonálja a várost, hogy valóban hekus vagyok-e, vagy
sem. A nevem – van magánál ceruza? – Stephen Louis Carella, a Stephen p-h-val, másodosztályú
detektívként dolgozom Isola 87. körzetében. A jelvényem száma 714-56-32, a parancsnokom neve
Peter Byrnes detektívhadnagy. Mindent felírt?
– Hát... azt hiszem, igen.
– Helyes. Ha kiderülne, hogy nem vagyok detektív, perelje be a várost. De addig, Mr. Otis...
– Hogy perelhetném be a várost?
– Kezd az idegeimre menni, Mr. Otis – mondta Carella.
– Bocsánat, uram, de hogy perelhetném be a várost? Tegyük fel, hogy ön egy férj, és azért hívott
fel, hogy megtudja...
– Tegyük fel, hogy valóban detektív vagyok, méghozzá egyre ingerültebb. Ott van maga előtt az
a bejelentőkönyv?
– Itt, uram, de azt hiszem, meg tudja érteni, miért nem szabad kiadnom vendégeink
bármelyikének a nevét.
– Mr. Otis, én bemehetek a központba is bírósági végzésért, hogy megnézhessem a
bejelentőkönyvüket, de akkor még ingerültebb leszek, mint amilyen máris vagyok. Ha ilyesmire
kényszerít, elmegyek az Arany Motelba, és ha csak egyetlen svábbogarat találok valamelyik
szobában, felhívom az Egészségügyi Hivatalt, és becsukatom azt a lebujt. Szóval jó lesz, ha
utánanéz, hogy az intézménye makulátlanul tiszta-e, és ma is pontosan olyan állapotban van-e, mint
aznap volt, amikor megnyitották, mielőtt arra kényszerít, hogy szombat délelőtt megtegyem a
hosszú utat a belvárosba egy bírósági végzésért.
– Ez fenyegetés akar lenni, Mr. Carella?
– Tekintse, aminek akarja, Mr. Otis. Nos, milegyen?
– Nálunk nincsenek svábbogarak a szobákban.
– Nagyszerű. Akkor viszlát, viszem a bírósági végzést.
– De ha valóban hekus...
– Valóban hekus vagyok, Mr. Otis.
– És ha valóban gyilkosságról van szó...
– Valóban gyilkosságról van szó. Mondja, Mr. Otis, miért portáskodik maga? Miért nem megy el
ügyvédnek Philadelphiába?
– Én nem portás vagyok. Hanem az Arany Motel tulajdonosa.
– Aha – mondta Carella. – Értem.
– Természetes hát, hogy igyekszem megvédeni a vendégeimet.
– Persze. Mondja, Mr. Otis, bejelentkezett magához csütörtök délután bizonyos Mr. Pratt és a
felesége? Vagy Mr. Pitt és a felesége? A keresztnév valószínűleg Felix.
– Egy pillanat.
Carella várt.
– Igen, volt itt bizonyos Mr. és Mrs. Felix Pitt.
– Maga volt a recepcióban, amikor bejelentkeztek?
– Nem emlékszem. Azaz egy pillanat. Nem az a vak nő volt?
– De igen – mondta Carella.
 – Igen, én írtam be őket a bejelentőkönyvbe. Gyönyörű nő, de a férje sokkal idősebb. Először
nem is vettem észre, hogy vak. Nagyon nagy napszemüveg volt rajta. Sejtelmem se volt róla, hogy
vak. Persze mikor a férje vezette a lifthez, akkor rájöttem.
– Hány órakor jelentkeztek be?
– Az nincs feltüntetve a bejelentőkönyvben.
– Nem is emlékszik rá?
– Valamikor késő délután;
– És mikor mentek el?
– Nyolc óra körül. Azt hiszem, annyi lehetett. Kimentem, hogy harapjak valamit, s amikor
visszajöttem, éppen akkor mentek el. Emlékszem, a férfi készpénzzel fizetett.
– Köszönöm, Mr. Otis – mondta Carella.
– Remélem, megérti, hogy miért...
– Igen, megértem. Köszönöm – mondta Carella, és letette a kagylót.
Egy darabig csak ült, még a kezét se vette le a kagylóról. Tehát megerősítést nyert, hogy Isabel
Harris és Frank Preston a csütörtök délutánnak legalábbis egy részét, valamint az estét csakugyan
együtt töltötte egy motelban. S mivel szenvedélyesen, mondhatni vak szenvedéllyel ölelkeztek,
egyikük se rohanhatott el a város másik végébe, a Hannon Square-re, hogy este fél hét és fél nyolc
között elvágja Jimmy Harris torkát. Nem más, mint maga Gary Otis, az Arany Motel tulajdonosa
látta őket, amikor este nyolckor elhagyták az intézményét. Isabel Harris valószínűleg néhány
perccel azelőtt ért haza, hogy Carella bekopogott az ajtaján. A férje akkor már legalább két órája
halott volt, ha nem több.
Visszagondolt a kérdésekre, amelyeket a gyilkosság estéjén feltett neki, visszagondolt arra a
bizonyos kérdésre is: "És magának más férfival?" A válasz egy kurta "Nem!" volt. Nem lepődött
meg a hazugságon. A gyilkossági ügyekben mindig rengeteg a hazugság. De nem lepődött meg a
könnyeken sem. Néha azt is megsiratja az ember, akit éveken át gyűlölt. A könnyek maguktól
buggyannak ki, olyan ősi, természetes reakció ez, mint az üvöltés, amelyet az első ember hallatott,
aki kiragadott egy égő fahasábot a tűzből. Carella felállt, visszament a folyosón, és megköszönte
Prestonéknak, hogy használhatta a telefonjukat. Preston kérdő pillantást vetett rá. Carella kurtán
bólintott. Összeesküvőnek érezte magát.
 7

A két koporsó úgy volt felállítva a kápolnában, hogy égy kis átjáró maradt köztük, így akik eljöttek
leróni a kegyeletüket, egyszerre haladhattak el a két ravatal előtt. A halottasházban fehérek is,
feketék is voltak, néhányan a szőnyeggel borított előcsarnokban beszélgettek suttogva, a többiek
meg bent ültek a kápolnában az összecsukható faszékeken, vagy a kovácsoltvas rácsnál térdeltek, és
imádkoztak, amely mögött selyemmel letakart bakokon állt a két koporsó.
Sophie Harris az első sorban ült egy széken, talpig feketében: fekete volt rajta a cipő, a harisnya,
fekete a ruha, és fekete a fátyol a kalapján. Carellát családjának nőtagjaira emlékeztette, még a
gyermekkorából, a megözvegyült távoli nagynénikre és unokanővérekre, akiket sose látott más
ruhában, csak feketében. Leült Sophie Harris mellé. Az asszony feléje fordult, ránézett, aztán
elfordította a fejét.
– Mrs. Harris – szólította meg Carella –, kimehetnénk egy pillanatra?
– Magának nincs több mondanivalóm válaszolta az asszony.
– Ne itt vitatkozzunk – mondta Carella.
Az asszony a koporsókat nézte.
– Szeretnék beszélni magával – mondta Carella. – Volna szíves kijönni?
Az asszony kelletlenül felállt a székről, és a kitárt, boltíves kapun némán kilépett az
előcsarnokba. Carella követte.
– Megelégedésére szolgál, hogy beszélt Charlie-val? – sziszegte az asszony, összeszorította az
ajkát, s a két keze is ökölbe szorult egymáson maga előtt.
– Muszáj volt beszélnem vele – mondta Carella.
– Miért? Megmondtam, hogy nem ő a gyilkos.
– De fennállt a lehetőség, hogy ő az.
– És gondolja, hogy még mindig fennáll?
– Nem.
– Csak azért zaklatta, mert fekete – mondta Sophie.
– Nem, Mrs. Harris, ez nem igaz. Én nem zaklattam, csak kikérdeztem. Azt is csak azért, mert
igenis elképzelhető volt, hogy ő ölte meg a fiát és a menyét.
Az asszony az arcába nézett.
– Meg akarom találni a gyilkosukat, akárki volt – mondta Carella.
Az asszony csak nézett tovább az arcába.
– Higgyen nekem.
– Rendben van – bólintott az asszony. Hiszek.
– Nincs semmi, amiből kiindulhatnék folytatta Carella. – Az égvilágon semmi. A maga
segítségére van szükségem. Próbáljon meg erősen gondolkodni. Nem volt haragban valakivel
Jimmy vagy a felesége? Vagy...
– Nem – rázta a fejét Sophie. – Senkivel Nem volt haragosuk.
– Nem is zördültek össze valakivel? Néha egy szón is képes megsértődni valaki, és képes...
– Szó sincs róla. Maga nem ismerte Jimmyt. Soha életében nem mondott egy rossz szót se
senkinek.
– Mrs. Harris, akárki ölte meg Isabelt, a jelek szerint keresett valamit. Van sejtelme róla, hogy
mit kereshetett?
– Nincs.
– Sohase említette Jimmy, hogy pénze, ékszere vagy valami efféléje van eldugva?
– Nem.
– Sokan próbálják elrejteni értékeiket a betörők elől...
– Nem voltak elrejteni való értékei.
– Mrs. Harris, nem volt véletlenül Jimmy ismerősei közt rovottmúltú?
– Nem – mondta Sophie, és azonnal meg kérdezte: – Feltenne ilyen kérdést egy fehér embernek
is?
 – Ide figyeljen, Mrs. Harris. Hagyja már ezt abba, jó? A fiát brutálisan meggyilkolták, vagyis a
legszörnyűbb bűnt követték el, amit csak el lehet követni, tudnom kell hát, hogy nem ismert-e
valami bűnözőt. A kérdés logikus, akár fehér emberről van szó, akár feketéről. Szóval hagyja ezt
abba! – Olyan emelt hangon beszélt, hogy az előcsarnokban tartózkodó gyászolók mind feléje
fordultak.
Erre ismét suttogóra fogta a hangját. – Nos; volt Jimmynek rovott múltú ismerőse?
– Nem. Ilyesmiről sohase tett említést. Legalábbis nyíltan nem.
– Ezt hogy értsem? Burkoltan igen?
– Nem. Sose említette, hogy rovott múltú ismerőse lenne.
– Akkor mit akart mondani a "nyíltan", szóval?
– A fiam soha életében nem követett volna el rosszat – mondta Sophie.
– Mrs. Harris, az imént azt mondta, hogy a fia nyíltan sohase említette, hogy rovott múltú
ismerőse lenne. Mit jelent ez?
– Semmit.
– Talán valami olyasmit mondott a fia, hogy ő keveredett valamilyen bűncselekménybe?
– Nem. Nem keveredett semmiféle bűncselekménybe.
– Vagy talán tervezett valamilyen bűncselekményt?
– Nem tudom. Bizony isten, nem tudom. Jimmynek zavart volt az elméje.
– Micsoda? Zavart volt az elméje?
– Lidércnyomása volt. – Lidércnyomása?
– Amióta hazakerült Fort Mercerből.
– Fort Mercerből?!
– Az ottani katonai kórházból. Az is van ott északon a börtön mellett.
– Miben nyilvánult meg az a lidércnyomás?
– Abban, hogy éjszaka felriadt és üvöltött.
Berohantam a szobájába, ő meg ott ült az ágya közepén, és úgy meredt a sötétbe, mintha látna.
Amikor átöleltem, az egész teste hideg veríték volt. Megkérdeztem: "Mi az, Jimmy? Mi bajod,
fiacskám?" Semmi. Soha nem felelt. Csak ült és reszketett a karomban. Csakis lidérces álmai
lehettek.
– És amikor ébren volt, nem beszélt ezekről az álmokról?
– Nem. De Isabeltől tudom, hogy még mostanában is voltak ilyen álmai.
– Mikor beszélt erről Isabel?
– Nem is olyan régen.
– Mrs. Harris. Az imént azt mondta, hogy tudni bizony isten nem tudja, Jimmy nem tervezett-e
valamilyen bűncselekményt. De elképzelhető?
– Azt hiszem.
– Mondott valamit, aminek az alapján el tudja képzelni?
– Csak annyit mondott, hogy azon van, hogy meggazdagodjanak.
– Kik?
– Ő meg Isabel.
– Hogy mondta?
– Mr. Carella, meg kell hogy mondjam magának az igazat. Azt hiszem, valami törvénybe ütköző
dolgot tervezett.
– Ezt ő mondta?
– Nem.
– Akkor miből gondolja, hogy?...
– Ml másért lett volna szüksége egyik volt katonatársára?
– Hogy érti ezt?
– Azt mesélte, hogy kapcsolatba lépett egyik haverjával.
– A katonaságtól?
– Azt hiszem, egyik katonatársára gondolt.
– Kire?
 – A nevére nem emlékszem.
– Megmondta, hogy miért lépett kapcsolatba vele?
– Csak annyit mondott, hogy az illető fog segíteni gazdaggá tenni őt meg Isabelt.
– Hogy hogyan, azt nem mondta?
– Nem.
– Akkor miért gondolja, hogy valami törvénybe ütköző dolgot tervezett?
– Nem is tudom. Talán mert a katonák értenek a fegyverhasználathoz.
– De kifejezetten nem mondta a fia, hogy...
– Nem. Kifejezetten nem.
– Hát... – mondta Carella, és vállat vont. Úgy hangzik az egész, gondolta, mint egy krimifilm.
Két volt bajtárs szövetkezik, hogy kiraboljon egy bankot vagy egy játékkaszinót Las Vegasban.
Lehetséges, gondolta, minden lehetséges. Kételkedett ugyan benne, és mégis: lehetséges volt. A
fenébe is, miért ne lehetne?
– Köszönöm – mondta. – Nagyon sokat segített.
De nem volt biztos benne, hogy csakugyan segített.

A nyomozók szobájában ezen a szombat délelőttön olyan volt a hangulat, mint egy
székesegyházban. Ne tessék nevetni. Novemberi napfény tűzött be ferdén a magas ablakok rácsai
közt, sugarai bearanyozták az íróasztalok lapját és az írógépeket. Porszemek csillogtak a
legyezőszerűen szétterülő fénykévékben. Genero íróasztalán orgonamuzsika szólt a rádióban.
Carella valami csodát várt. De csoda nem történt.
Genero gépelt.
Vásárolt magának egy puha fedelű zsebszótárt, abból nézte ki a szavakat. Az írógép billentyűiről
minduntalan belepillantott a nyitott szótárba. Az el-elakadó gépelés idegesítette Carellát; mégiscsak
illetlenség egy templomban gépelni. Egyébként csodák ma már nincsenek, és az ügy egyre
áporodottabb lett, mint a másnapos élesztő.
Az orgonamuzsika elárasztotta a szobát. Carella úgy érezte magát, mintha gyónni készülne.
Pedig nem gyónt, amióta abbahagyta a templomba járást. Ez tizenöt éves korában történt.
Véletlenül akkor veszítette el a szüzességét is egy riverheadi bérház tetején, egy Suzie Ryan nevű
lány segédletével. Suzie ír volt, és tizenhét éves. Tapasztalt, felnőtt nő. Ugyanabba a templomba
járt, amelyikbe Carella. Miután kijózanodott a háztetőn, Carella úgy érezte, hogy el kell mennie, és
meg kell gyónnia, hogy vétkezett. De aztán töprengeni kezdett: mi lesz, ha a pap megkérdezi, ki
volt, aki vele vétkezett? Tudta, hogy a papok a templom sötétjében is látják az ember arcát. A pap
tudni fogja, hogy Stephen Louis Carella volt az, aki vétkezett, aztán majd azt is tudni akarja, ki volt
a bűnre kapható ifjú hölgy, és akkor neki be kell mártania Suzie Ryant, pedig Suzie nagylelkű volt,
és szenvedélyes, s ő életének abban a bimbózó korszakában akár a pokol torkába is követte volna.
Töprengett, hogy mitévő legyen. Végül is úgy döntött, hogy nem megy el gyónni. Akkor határozta
el azt is, hogy templomba se jár többé, ennek azonban semmi köze sem volt Suzie-hoz. Azért
határozta el, hogy nem jár többé templomba, mert a templomban mindig elálmosodott. Az apja
megkérdezte: – Miért nem jársz már templomba? – Carella visszakérdezett: – Te miért nem jársz,
papa? – Semmi közöd hozzá – felelte az apja.
Rájött, hogy ha tizenöt éves korában nem hagyta volna abba a templomba járást, most
imádkozhatna, hogy Isten tegyen valami csodát, vagy legalább vezesse rá a rejtély nyitjára, hogy
megoldódjék minden problémája. De csak az orgonamuzsika szólt a rádióban, és Genero gépelt a
levegőben szétáradó hangzatoktól elütő tempóban. S Carella nemcsak hogy a rejtély nyitjának nem
volt birtokában, hanem még arról sem volt halvány fogalma sem, hogy mi legyen a következő
lépése.
Elhatározta, hogy felhívja Fort Mercert.
Elhatározása nem a józan következtetés eredménye volt, hanem egyszerűen csak a végső
kétségbeesésé. Amíg Sophie-val nem beszélt, szinte semmit sem tudott a halott férfiról. Egy
gyilkosság esetében rendkívül fontos megtudni, hogyan töltötte utolsó huszonnégy óráját az áldozat:
hol járt, kikkel találkozott, mik történtek vele. Azt, hogy Isabel Harris hol töltötte a halála előtti
huszonnégy órának legalábbis egy részét, már tudta: Frank Prestonnal, az ágyban. De Jimmyről
csak annyit tudott, hogy délelőtt a szokott időpontban távozott el hazulról, napközben valószínűleg
szokott helyén, a Hall Avenue-n koldult, és az is igen valószínű, hogy mielőtt hazaindult –
ugyancsak szokása szerint –, betért egy kocsmába, hogy ne kerüljön bele a csúcsforgalomba.
Carella elmulasztotta megkérdezni Isabeltől, hogy Jimmy vajon mindennap ugyanabba a
kocsmába tért-e be. Ez hiba volt. Lehet, hogy nagy hiba. Isabeltől többé már nem kérdezhetett
semmit, pedig bizony elképzelhető volt, hogy Jimmy találkozott valakivel a kocsmában,
összeveszett vagy legalábbis összekülönbözött valakivel – ki a fene tudhatja? A kocsma bizony
rejtély maradt, pusztán csak Carella felületessége miatt. Bosszantotta, hogy így eltolta a dolgot.
Bosszantotta, de azért nem gyötörte magát halálra miatta. Inkább fontolóra vette azt a két adatot,
amelynek a birtokába jutott, a két, látszólag összefüggéstelen részletet, amely Jimmy Harrist
élettelen hullából élő, lélegző emberi lénnyé változtatta.
Az első adattal pillanatnyilag semmit sem tudott kezdeni. Lehet, hogy Jimmy Harris csakugyan
felvette a kapcsolatot valamelyik régi bajtársával, mert támadt valami – esetleg törvénybe ütköző –
ötlete, hogyan lehet könnyen, gyorsan meggazdagodni, erről azonban Carella semmiképpen sem
bizonyosodhatott meg, amíg nem beszélt Jimmy régi bajtársaival. Egyelőre azonban még semmit
sem tudott Jimmy katonáskodásáról, illetve csak annyit, hogy annak idején a 2. raj Alfa őrsében
volt, és akció közben megvakult. Ha szerencséje van, McCormick százados esetleg még hétfő előtt
visszahívja, és megadja Jimmy katonai szolgálatáról a kért felvilágosítást. Csakhogy nem hitte,
hogy ilyen szerencséje lenne. Ott volt viszont a másik dolog, amit szintén Sophie Harristől tudott
meg.
A fiának lidérces álmai voltak.
Carella feltárcsázta a 0-t, azaz a Központot, és megkérdezte, mi a kódszáma az övezetnek, ahol
Fort Mercer fekszik. A telefonoskisasszony közölte, hogy nem ismer Fort Mercer nevű várost.
Carella elmagyarázta, hogy valahol az állam északi részén van, a Castleview börtön közelében. A
kisasszony azt mondta, hogy fogalma sincs róla, hol a Castleview börtön. Carella elmagyarázta,
hogy Rawleyben. A kisasszony erre megadott neki egy zónakódszámot, és Carella feltárcsázta
először az 1-est, aztán a kódszámot, aztán a helyi szám hét jegyét, az 555-öt és az 1212-t. Addigra
szinte el is felejtette, miért tárcsázta fel ezt a hosszú számsort, mint ahogy elfelejtette a jelvénye
számát, a társadalombiztosítási igazolványának a számát, sőt saját második keresztnevének a
kezdőbetűjét is. Megint egy telefonoskisasszony jelentkezett: « Tudakozó. Melyik város számát
adjam? – Carella elmagyarázta, hogy Rawleyben keres egy várost, és tulajdonképpen Fort
Mercerrel szeretne beszélni. – Az Paxtonban van, uram közölte a telefonoskisasszony, aztán
hozzátette: – Fort Mercernek több száma is van. Melyiket óhajtja?
– A kórházat – mondta Carella.
– Kórház is kettő van. A General Hospital meg az Evacuation Hospital.
– Próbáljuk meg a Generalt.
– Óhajtja felírni a számot, uram?
– Igen, kérném – mondta Carella.
– 963-7047 – mondta a nő.
– Köszönöm – mondta Carella. – Tehát 963...
De a nő már letette a kagylót. Carella sóhajtott egyet, ismét feltárcsázta az 1-est, aztán az övezet
kódszámát, aztán a 963-at és a 7047-et. A telefon kicsengett. A helyiség másik végében Genero, aki
úgy látszik, liberális gondolkodású volt, átkapcsolt a rádión egy rock and rollt sugárzó állomásra.
Odafönt Paxtonban még mindig kicsengett a telefon. Carella már kezdte azt hinni, hogy talán
bezárták a kórházat.
– Kórház – jelentkezett egy férfihang.
– A Fort Mercer-i General Hospital? – kérdezte Carella.
– Igen, uram, az.
– Itt Carella detektív, Isola, 87-es körzet. Egy beteggel kapcsolatban szeretnék felvilágosítást
kapni, aki körülbelül tíz évvel ezelőtt feküdt maguknál Szeretném, ha Beszélhetnék valakivel, aki...
 – Kivel akar beszélni, uram?
– Akárkivel, aki részletes felvilágosítást tud adni a betegről.
– Hát, uram... Honnan tudhatnám, hogy ki az, uram?
– Csak van ott valaki, aki tíz évvel ezelőtt is ott volt, nem?
– Hogyne, uram, az egészen biztos. Csakhogy... ez nagyon nagy kórház, uram, igazán fogalmam
sincs róla, kihez kapcsoljam.
– Beszélhetnék a kórház parancsnokával? Nem tudom, ki az.
– Wrigley tábornok, uram.
– Hozzá tudna kapcsolni?
– Egy pillanat, uram.
Carella várt. Egy női hang jelentkezett szinte azonnal.
– Wrigley tábornok irodája.
– Carella detektív vagyok az isolai 87-es körzetből. Beszélhetnék a tábornok úrral?
– Sajnálom, uram, a tábornok úr ma nincs benn.
– Talán ön is tudna segíteni nekem – mondta Carella.
– Megpróbálok, uram.
– Egy gyilkossági ügyben nyomozunk, amelynek az áldozata valamikor Fort Mercerben feküdt a
kórházukban. Róla szeretnék megtudni mindent, amit csak lehet.
– Mikor feküdt nálunk?
– Tíz éve.
A nő hümmögött.
– Tudom, hogy ez nagyon régen volt.
– Bizony régen, uram.
– De biztos vagyok benne, hogy a nyilvántartások visszamenőleg megvannak.
– Természetesen, uram, megvannak. Nem is ez a probléma.
– Hát mi a probléma?
– Őszintén szólva, nem tudom, uram, hogy az ilyesmit el lehet-e telefonon intézni.
– Szeretnék megspórolni egy kirándulást az állam északi részébe. Egy gyilkosságról van szó.
– Értem. Átkapcsolom a Nyilvántartóba.
– Köszönöm.
– Csak maradjon a vonalban – mondta a nő. – Úgy fog hallatszani, mintha letettem volna a
kagylót, de csak átkapcsolom.
– Köszönöm.
Ismét várt. Persze, gondolta, egy gyilkosság kényelmetlen dolog. Senki se szereti, ha ilyesmivel
zavarják, senki se szereti, ha felhívják a nagy városból, hogy olyan valakiről érdeklődjenek, aki tíz
éve járt ott. Ördög vigye. Ez itt egy kórház, egy nagy intézmény. Rengeteg a beteg. Átkapcsolom a
Nyilvántartóba. A Nyilvántartót talán érdekli a dolog. A történelemmel a Nyilvántartó foglalkozik,
a távoli meg a közelebbi múlttal is. Átkapcsolom a Nyilvántartóba, mert mi itt a mostani betegekkel
foglalkozunk, nem érünk rá hullákkal foglalkozni, csak azért, mert valamikor, amikor még éltek, itt
voltak valahol.
– Nyilvántartó, Hollister őrmester beszél.
– Itt Carella detektív, 87-es körzet. Egy gyilkosság áldozatáról szeretnék informálódni.
Hollister őrmester füttyentett egyet. – Hallgatom.
– A neve James Harris, tíz évvel ezelőtt ápolták a Fort Mercer-i kórházban.
– Második keresztneve van?
– Randolph.
– A dolog egy kis időt igényel – mondta Hollister. – Ha megengedi, visszahívom.
– A számom Frederick 7-8024. De őrmester...
– Tessék, uram.
– Tulajdonképpen inkább beszélni szeretnék valakivel, aki ismerte Harrist, amikor ott feküdt.
Mármint inkább, mint hogy maga egyszerűen beolvassa nekem a kórlapját.
– Azért csak hadd nézzem meg a kórlapját, jó? Rövidesen visszahívom, uram.
 – Őrmester, egy gyilkosságról van szó!
– Igen, uram, értem.
– Köszönöm. Akkor várni fogom a hívását.
Kattant egyet a vonal. Carella fölnézett a faliórára. Délelőtt 10 óra 37 perc volt.
– Hogy írják azt a szót, hogy ékszer? – kérdezte Genero.
– Ott van maga előtt a szótár, nézze meg – mondta Carella.
– Hogy nézzem meg, ha egyszer nem tudom, hogy írják?
– Azt csak tudja, hogy é-vel kezdődik, nem?
– Azt igen, de milyen betű jön utána? X-szel nem találom.
Carella ismét fölnézett az órára. 10 óra 38 perc volt.

Az állam északi részéből csak pár perccel tizenegy után futott be a hívás. Addig Carella felhívta a
Bűnügyi Nyilvántartót, hogy nézzenek utána Charles C. Clarke-nak, és legépelte három példányban
az esedékes jelentését. A Nyilvántartóban megígérték, hogy hamarosan visszahívják. De el volt rá
készülve, hogy hétfőnél korábban csak akkor fog hallani róluk, ha valamikor a nap folyamán még
egyszer felhívja őket. Arra is el volt készülve, hogy a kórházat is még egyszer kénytelen, lesz
felhívni. Amerikában – és legjobb tudomása szerint széles e világon – semmit sem intéznek el, míg
legalább kétszer oda nem telefonál az ember. Aztán következik a levelezés. Előbb egy udvarias
levél, aztán egy hét múlva egy sürgető. Gyanította, hogy így volt ez már az ókori Rómában is,
mielőtt a barbár hordák be nem törtek az északi határokon, hogy apró termetű lovaikon
végignyargaljanak a város utcáin. A szenátorok felkapták tógájuk alját, és futva menekültek,
megválaszolatlan viasztáblákat szorongatva a mellükhöz. Mögöttük futottak a titkáraik,
rágógumival a szájukban, zilált öltözékben.
– 87-es körzet, Carella.
– Itt Anderson ezredes, Fort Mercer, kórház.
– Igen, uram – mondta Carella.
– Bizonyos Hollister őrmester azzal hívott fel a Nyilvántartóból, hogy ön egy beteg után
érdeklődik, akit néhány évvel ezelőtt én kezeltem.
– Igen, uram, egy James Harris nevű ember után.
– Hollister azt mondta, hogy meggyilkolták. Igaz ez?
– Igaz, uram.
– Sajnálattal hallom – mondta Anderson. – Mi érdekli, Mr. Carella?
– Félek, hogy nevetségesnek fogja találni.
– Azért csak mondja.
– Ma délelőtt beszéltem Harris anyjával, aki azt mondta, hogy a fiának lidérces álmai voltak.
– Na és?
– Olyasvalakivel szeretnék beszélni, aki esetleg tud valamit róluk.
– A lidérces álmokról?
– Igen. Hogy milyen természetűek voltak.
– Én plasztikai sebész vagyok, Harris szellemi rehabilitálása nem az én feladatom volt. Három
kórházat is megjárt, mielőtt hozzánk került. Célunk az volt, hogy felkészítsük a civil életre a
szörnyű megrázkódtatás után, ami érte. A seb rendkívül csúnya volt, igen komoly és nagyarányú
plasztikai műtétet igényelt. De az új helyzetébe való beilleszkedésre lelkileg a pszichiátriai csoport
készítette fel. Csakis ők tudhatnak róla, ha lidérces álmai voltak.
– Meg tudná mondani, ki volt a csoport vezetője?
– Valószínűleg Königsberg alezredes.
– Beszélhetnék vele?
– Már nincs nálunk. Áthelyezték a washingtoni Walter Reedbe, esetleg próbálja meg ott. Lehet,
hogy Paul már ezredes. Azaz várjon csak, ő már akkor ezredes volt, amikor elment innen, ma már
alighanem dandártárbornok.
 – Anderson ezredes, hol lehetnek a pszichiátriai leletek? Elképzelhető, hogy még Fort Mercerben
vannak?
– Igen, minden bizonnyal.
– Ha ma délután odahajtanék, beléjük pillanthatnék?
– El lehet intézni.
Carella a faliórára pillantott. – Két órakor megfelel?
– Kitűnő. Meghagyom a kapunál, hogy engedjék be. Megkaphatnám a teljes nevét?
– Stephen Carella detektív. C-a-r-e-1-l-a. A Stephen ph-val.
– A General Hospital a vörös téglás igazgatási épülettől jobbra van. Ha bejön a főkapun,
kanyarodjon jobbra, és parkoljon le a látogatók számára kijelölt ovális, térségen. A bejárati ajtón
belül ül a recepciós, ő majd megmondja, hol talál meg. Az irodám az első emeleten van.
– Kettőkor ott leszek – mondta Carella.
– Helyes – mondta Anderson. – Tehát a viszontlátásra.
Carella letette a kagylót, ismét felnézett az órára, aztán megnézte a falon a szolgálati beosztást.
Eszerint Meyer ezen a szombaton szabadnapos volt, de azért felhívta a lakását. Sarah Meyer vette
fel a kagylót, megismerte Carella hangját, és rögtön azt mondta. – Ó, szó se lehet róla.
– El van foglalva valamivel?
– Esküvőre készülünk.
– Hánykor?
– Semmi trükkös kérdés, Steve! – mondta Sarah. – Rögtön idehívom.
Carella várt. Amikor Meyer a telefonhoz jött, az első szava ez volt: – Nem megy.
– Fort Mercerbe kell hajtanom – mondta Carella.
– Fort Mercerbe? Az hol van?
– Északon, a Castleview mellett.
– Jó utat.
– Kinek lesz az esküvője?
– Irwinnek, a Görénynek.
– Az unokaöccsének?
– Az unokaöcsémnek. Képzelje, már felnőtt férfi lett. Gondolta volna? Sajnálom, Steve, de nem
mehetek magával. Még szmokingba is kell bújnom.
– Nem volna azért ideje még beugrani valahova?
Meyer sóhajtott egyet.
– Meyer!
– Jó, jó. Hová kellene beugranom?
– Sam Grossman azt mondta, hogy Jimmy Harrisnek föld volt a körmei alatt. Nem vizsgálná át a
lakást? Hátha elásta, amit a gyilkos keresett?
– Hol lehet elásni valamit egy lakásban?
– Nem látott virágládát az ablakokban?
– Nem is néztem.
– Hát akkor nézze meg. És ha nincsenek az ablakpárkányokon virágládák, menjen le a hátsó
udvarba, hátha ott ástak el mostanában valamit.
– Mondhatom, szép kis feladat egy olyan szombaton, amikor az ember esküvőre készül.
– Hány órakor lesz az az esküvő?
– Háromkor.
– Akkor még majdnem négy órája van.
– Hogy felássak egy udvart, lezuhanyozzak, megborotválkozzam, szmokingba bújjak, és
elfuvarozzam az egész családot az Adams Boulevardra? Miért megy Fort Mercerbe?
– Mert Jimmy Harrisnek lidérces álmai voltak.
– Nekem is vannak – mondta Meyer, és letette a kagylót. Carella elmosolyodott, és ő is letette.
A telefon szinte abban a pillanatban újból felcsengett. A Bűnügyi Nyilvántartóból telefonáltak,
és közölték, hogy Charles C. Clarke-nak nincs priusza.
A lakást nyomasztóan megülte a halál csendje.
A konyha padlóján szétszórt szemetet egy csomóba seperte valaki, de a lakás többi helyisége
még mindig olyan volt, mint megannyi romhalmaz. Vajon ki fog végül is kitakarítani? – tűnődött
Meyer. A frizsider mellett, ahol Isabel halálos görcsbe rándulva feküdt, még ott voltak testének
krétával kirajzolt körvonalai. A konyha padlóját előbb-utóbb felmossa valaki, felmossa a
linóleumról a körvonalakat és a vérfoltokat is. A lakást előbb-utóbb kibérli valaki. Az új bérlő
egyszer majd úgy mellékesen megemlíti a vendégének, hogy ebben a konyhában gyilkosság történt.
A frizsider mellett átvágott torokkal találták a ház asszonyát. "Ne vicceljen" mondja majd nyilván a
vendég, aztán rátérnek a legújabb baseballeredményekre.
De most még ott voltak Isabel Harris krétával kirajzolt bizonytalan körvonalai a padlón, ott volt
alvadt vére is a linóleumon. És a szobákban ott voltak felhasított bútorai és szétszórt ruhadarabjai.
Meyer olvasta valahol, hogy a vakok a különböző színű ruhadarabokat különböző fiókokban tartják,
nehogy véletlenül zöld nyakkendőt kössenek lila inghez, vagy piros blúzt vegyenek fel narancssárga
szoknyához. A ruhadarabokat arról is megismerik, hogy különböző öltéseket varrnak a szegélyükbe
meg az ingek aljába, mivel nekik az ujjuk a szemük, a tapintás a látásuk. Meyer el se tudta képzelni
magát vaknak. Úgy érezte, inkább öngyilkos lenne, ha hirtelen elveszítené a szeme világát.
A konyhában egy kis ablak volt a mosogató fölött, belepte a zúzmara. A lakásban hideg volt, a
házmester nyilván abban a pillanatban kikapcsolt minden fűtőtestet, mihelyt a rendőrség eltávozott
– az ember ne pazaroljon fölöslegesen, meg aztán minek a meszesképűeket még gazdagabbá tenni,
mint amilyenek. Meyer kesztyűs tenyere élével nekiesett a zúzmarának, és ledörzsölte egy darabon.
A nagyjából kerek lyukon először a szemközti épület téglafalára esett a tekintete, aztán az ablak
külső párkányára.
Egy virágláda állt a párkányon.
Az elmúlt nyár virágainak elhervadt, elszáradt szárai, mint a hullák, hevertek a ládában levő
fagyott földön. Meyer megpróbálkozott az ablakkal; a városban a legtöbb lakás ablaka be volt
szögezve. Ez könnyen kinyílt. Bevette a ládát a párkányról, letette a stelázsi tetejére, aztán becsukta
az ablakot. A konyha padlóján heverő villák, kések és kanalak halmazából kikeresett egy
leveseskanalat, és megpróbált beleásni a ládában levő földbe. A megkérgesedett felső réteg az első
próbálkozásoknak ellenállt, aztán hirtelen engedett. Valaki nemrég áshatott ebben a földben,
teljesen laza volt, könnyen mozgott benne a kanál. Meyer lehúzta a kesztyűjét, és két kézzel mélyen
beletúrt a földbe. Semmi. Körülnézett, mire vagy mibe boríthatná ki a ládából a földet. Kinyitotta a
mosogató alatti Szekrényke ajtaját, és talált is benne egy csomó barna papírzacskót. Az egyiket
kibontotta, ráterítette a stelázsira, és kanalazni kezdte rá a földet.
A virágláda gyorsan kiürült.
Nem volt benne semmi, csak föld.
Meyer beletett egy kanálnyit egy bizonyítékgyűjtő borítékba, hogy majd átküldjék Grossmannek
a laborba. Aztán elhagyta a lakást, és lement a hátsó udvarba.
 8

A Fort Mercer-i kórház, a General Hospital közvetlenül a spanyol-amerikai háború előtt épült. Erről
a Női Hadtest ama őrmestere tájékoztatta Carellát, aki elvezette abba a helyiségbe, ahol a leleteket
őrizték. Carellának nem volt oka kételkedni az őrmester szavában: a kórházon látszott, hogy a
századforduló táján építették. Látszott a magas, boltozatos mennyezeteken, a vastag falakon és az
embereknél kétszer magasabb ablakokon. Liften ereszkedtek le Anderson ezredes irodájából, és
végighaladtak egy földszinti folyosón, amely egy kolostor kolonnádjára emlékeztetett. Az
ablakokon egy kopár kertre lehetett kilátni, s azon túl a gyepszőnyegre, amely hullámosan
hömpölygött egészen le a Harb folyóig. A távolban, egy – a folyópartból kinyúló – földnyelven
Carella tisztán kivehette Castleview, az Állami Büntetőintézet szürke falait. Sok ismerőse volt
abban a börtönben, elítélt gonosztevő valamennyi. Vagyis úgyszólván üzlettárs.
Az őrmester csinos szőkeség volt – Carella szerint úgy harminc év körüli –, olyan öntudatosan
viselte az olaj zöld egyenruhát, mint egy divatmodell, alacsony cipősarkai ütemesen kopogtak a
folyosó csempézett padlóján, csípője ringott, kék szemében visszatükröződött a fakó novemberi
napfény.
– Nem gondolja, hogy eleve számítottak arra a nyavalyás háborúra? – kérdezte. Különben miért
építettek volna két kórházat is Fort Mercerbe? Tudja, hogy ennek mi a neve?
– Igen. General Hospital.
– Ismeri az ezzel kapcsolatos viccet?
– Nem. Mi a vicc?
– A közlegényeknek nem építettek kórházat?
Carella rábámult.
– A közlegényeknek – ismételte meg a nő.
– Ja. Ez a generálisoké?
– Eltalálta – mondta a nő és nevetett. Carellának hirtelen az az érzése támadt, hogy a nő talán
flörtölni akar. Szó sincs róla, gondolta. De hátha mégis? Nem, semmi esetre sem.
– Megérkeztünk – mondta a nő, fürgén odalépett a folyosó jobb kéz felé eső oldalán egy nehéz
faajtóhoz, és kinyitotta.
Carella követte a fém iratszekrényekkel zsúfolt, hatalmas helyiségbe. Itt is boltozatos volt a
mennyezet, ide is magas ablakokon áradt be a világosság. A szekrények úgy sorakoztak egymás
mellett, mint a sírkövek a temetőben, az ajtótól a helyiség legtávolabbi sarkáig. Hirtelen szinte
megoldhatatlannak érezte a feladatot, hogy megtalálják James Harris kórtörténetét ebben az
iratszekrényektől visszhangos helyiségben. Anderson ezredes nem egészen öt perce azt mondta
Carellának, hogy az őrmester segítségével könnyen megtalálja majd, amit keres, s Carellában most
mégis felvetődött a kérdés, vajon nem egy egész szakasz kellene-e ahhoz, hogy meg tudjon birkózni
a feladattal. Döbbenete nyilván az arcán is meglátszott.
– Semmi ok az ijedelemre – mondta az őrmester. – Remekül meg van ez szervezve. Egy
szempillantás alatt megtaláljuk a dossziét, aztán én majd segítek átböngészni. Hogy szólítsam,
Carella detektívnek, Mr. Carellának vagy minek?
– Én hogy szólítsam magát?
– Janetnek.
– Én meg Steve vagyok.
– Hát akkor szia.
– Szia.
Aligha találták volna meg a dossziét egy szempillantás alatt, ahogy azt Janet ígérte, ha James
Harrisnek nem lett volna második keresztneve. A kórház építése óta eltelt évek folyamán nem
kevesebb, mint negyvenhét James Harris fordult meg benne, nem kevesebb, mint négy háború
áldozatai: mozgalmas korszaka volt ez Amerikának. De a negyvenhét sebesült közül csak kettőnek
volt James Randolph Harris a neve, s az egyik fehér volt, a másik meg fekete, így aztán csak öt
percig tartott a keresés. A dosszié nehezebb volt, mint a keresés, ha ugyan szabad a kilókat úgy
mérni a percekhez, mint mondjuk az almát a narancshoz.
Janet egy másik faajtón keresztül egy szomszédos, kisebb szobába vezette Carellát. Rideg, fehér
falaival, apró ablakaival, s közepén a magas hátú székekkel körülvett egyszerű faasztallal
szakasztott olyan volt, mint egy szerzetesi cella. Carella hirtelen ráeszmélt, hogy ma csupa egyházi
vonatkozású hasonlat jut az eszébe: a nyomozók szobája olyan, mint egy székesegyház, a folyosó,
mint egy kolostor folyosója, s most ez a szoba, mint egy szerzetesi cella. Már igazán csak az
hiányzott, hogy egy barna csuhás, csuklyás, tonzúrás férfiú sétáljon be a másik ajtón, hóna alatt egy
iniciálékkal díszítendő kódexszel.
– Ez a legkedvesebb tartózkodási helyem az egész kórházban – mondta Janet, kihúzott egy
széket az asztal alól, és leült.
– Hogy csináljuk? – kérdezte Carella.
– Attól függ, hogy mit keresel – mondta Janet, és keresztbe vetette a lábát. Jó lába volt. Talán
mégis flörtölni akar, merült fel Carellában ismét a gondolat. De ismét elvetette.
– Valami olyan papírt keresek, amelyben említés történik arról, hogy Harrisnek lidérces álmai
voltak.
– Oké – mondta a nő. – Felezzük meg a munkát. Te lapozz hátulról előre, én meg lapozok elölről
a közepe felé. Mit szólsz hozzá?
– Remek.
– Mondta már neked valaki, hogy ferde vágású a szemed?
– Igen.
– Mert az.
– Tudom.
– Mm – dünnyögött a nő, bólintott, és kurtán elmosolyodott.
– Hát akkor lássunk munkához – mondta Carella. – Igazán hálás vagyok, hogy ennyit segítesz
nekem.
– A parancs, az parancs – mondta a nő, és megint elmosolyodott.
Csendben dolgoztak, úgy kóstolgatták a dossziét, mint a borkóstolók a bort – egyik papírt a
másik után vették a kezükbe, belenéztek, aztán félretették –, azzal a különbséggel, hogy a
borkóstolók nem belenéznek, hanem beleisznak a poharakba. Janet bukkant rá az első olyan papírra,
amelyben említés történt a lidérces álmokról
– Itt van valami – mondta.
A valami egy feljegyzés volt, Ralph Lemarre őrnagy készítette Paul Königsberg alezredes
számára egy álomról, amelyet James Randolph Harris közlegény mesélt el neki.
Röviddel karácsony előtt vagyunk.
Jimmy anyja meg az apja karácsonyfát díszít a nappaliban. Jimmy és még négy fiú a padlón ülve
nézi. Jimmy apja odaszól a fiúknak, hogy segítsenek neki a fát díszíteni. A fiúk nem akarnak
segíteni. Jimmy anyja azt mondja, hogy ha fáradtak, nem kell segíteniük. Karácsonyfadíszek
potyognak le a fáról, és akkora csörrenéssel törnek össze a padlón, hogy Jimmy apja megijed,
elveszti egyensúlyát a létrán, lezuhan a padlóra, egyenesen az összetört karácsonyfadíszekre, és
összevissza vágja magát. A szőnyeg zöld, beissza a vért. Jimmy apja elvérzik a szőnyegen. Jimmy
anyja sír. Mikor felemeli a szoknyáját, látni, hogy penise van.
– Szerinted ez mit jelent? – kérdezte Janet.
– Még a saját álmaimat se tudom megfejteni – mondta Carella. – Nézzük, mi a véleménye
Lemarre őrnagynak.
Az őrnagynak akkor még úgyszólván semmiféle véleménye nemi volt. Először hallotta az álmot,
és a feljegyzésben nem volt utalás arra, hogy ismétlődő álomnak tartaná. Az álomra vonatkozó
egyetlen megjegyzése Jimmyvel folytatott előző beszélgetéseivel volt kapcsolatos. A fiú apja
autóbaleset áldozata lett, mikor Jimmy hatéves volt, és az anyjának egyedül kellett felnevelnie
gyermekeit. Lemarre őrnagy úgy okoskodott, hogy az álomnak az a része, amelyik férfiúi nemi
szervet tulajdonít egy nőnek, alighanem azzal van valamiféle összefüggésben, hogy a baleset után
Sophie Harris nemcsak az anya, hanem az apa szerepét is betöltötte a kis Jimmy életében.
 – Hm – dünnyögött Janet, és vállat vont. Nyilvánvaló volt, hogy az álomfejtés hidegen hagyja.
Carella tökéletesen meg tudta érteni a lányt. Ő maga olyan családban nőtt fel, amelyben az
álmokat bekövetkezendő események előjelének tartották. Ha valaki azt álmodta, hogy hét ember
felcipelt nyolc bála gyapotot négy lépcsőfokon, a legokosabbnak tartották elszaladni a helybeli
lottóirodába, és megfogadni aznapra a 784-et. Ha meg azt álmodta valaki, hogy Clara néni leesett a
háztetőről, úgy gondolták, nem árt kapcsolatba lépni a szomszédban a temetkezési vállalkozóval,
vagy legalábbis ágyat biztosítani a legközelebbi kórházban. Carella családjában senki sem tartotta
az álmokat a személyiség vagy a magatartás kulcsának. Carella csak akkor kezdett másként
vélekedni az álmokról, amikor belépett a rendőrség kötelékébe, azaz pontosabban, amikor detektív
lett belőle. Akkor magyarázta el neki egy rendőrségi pszichiáter, hogy egy visszatérő álmot a
múltba vezető sötét alagútnak lehet tekinteni. Ha a páciens és a pszichoanalitikus együttműködik,
megvilágíthatja ezt az alagutat, rekonstruálhatja, miféle trauma okozza a makacsul visszatérő álmot,
és ezzel lehetővé teszi a páciens számára, hogy reális szinten foglalkozzék vele, és ne rögeszmének
tartsa. Carella annak idején nem tulajdonított túl sok értelmet a dolognak.
Csakhogy az a fajta ember volt, aki nem nyugszik addig, amíg egy felvetődött problémát a maga
számára kielégítően meg nem ért. Ez nem jelentette feltétlenül azt, hogy tökéletesen meg kell
értenie. Még ma sem tudta pontosan, hogyan állapítják meg a fegyverszakértők egy gyanús
golyóból annak a fegyvernek a huzagolását, valamint vájatainak és rovátkáinak a számát, amelyből
kilőtték, de körülbelül tudta, hogyan csinálják, és ez elég volt neki. Ugyanígy volt a
pszichoanalitikával is: úgy gondolta, hogy érti, amennyire egy laikus értheti. Nem írta alá azt az
elméletét, hogy minden gyilkosság gyökereit a távoli múltban kell keresni, az effajta spekulációkat
meghagyta a kaliforniai krimiíróknak, akik, úgy látszik, a gyilkosságot olyasvalaminek tartják, ami
egy fél évszázadig fődögél egy fazékban, s csak akkor kezd felforrni, amikor a magándetektívnek
éppen munkára van szüksége. Hogy mikor találkozott utoljára gyilkossági ügyben nyomozó
magándetektívvel? Soha.
De ma délelőtt Sophie azt mondta neki, hogy a fia mostanában kapcsolatba lépett egyik régi
bajtársával. Hát igen, ez egy láncszem a múltba, Jimmy kapcsolatba lépett valakivel, akit a szó betű
szerinti értelmében tíz éve nem látott. Ha ő képes volt visszamenni a múltjába valamiért – és Sophie
szerint egy valószínűleg törvénybe ütköző vállalkozáshoz keresett szövetségest –, akkor talán nem
árt, ha Carella is visszamegy ebbe a múltba. Ezért jött ma ide. Hogy átkutassa azt a sötét alagutat,
hogy megtudja, vajon képes volt-e valaki annak idején megfejtem a kórházban a lidérces álmokat,
amelyek miatt Jimmy verítékben úszva, egész testében remegve riadt fel éjszakánként.
Az álomról legközelebb egy hat nappal Lemarre első feljegyzése után keltezett jegyzőkönyvben
történt említés. Az álom minden tekintetben azonos volt. Amikor Lemarre megkérdezte Jimmytől,
mivel magyarázza, hogy álmában penise van az anyjának, Jimmy így felelt: – Hát azzal, hogy álom.
Az álmokban minden előfordulhat.
– Igen, csakhogy az édesanyjának a maga álmában penise van, nem?
– De igen.
– Talán úgy él a gondolataiban, hogy férfias természetű nő?
– Az anyám? Nagyon téved.
– Akkor miért van penise az álmában?
– Azért, mert álom – felelte Jimmy.
Amikor a következő alkalommal, azaz két nap múlva összeültek, Lemarre megkérdezte
Jimmytől, megengedi-e, hogy szalagra vegye a beszélgetésüket. Jimmy tudni akarta, hogy az mire
jó. Lemarre elmagyarázta, hogy akkor módjában lenne szóról szóra írásba áttenni a
beszélgetéseiket, alaposan áttanulmányozni, amit mondott, s akkor talán sikerül valamilyen
értelmes magyarázatot találnia. Jimmy erre beleegyezését adta. És következett a dossziéban
legalább ötven sűrűn gépelt oldal, amely kizárólag annak az álomnak a boncolgatásával
foglalkozott, amely Jimmyt éjszakáról éjszakára tovább kísértette. Mire átrágták magukat az első
húsz oldalon, Janet elvesztette az érdeklődését.
– Nem innál egy kis kávét? – kérdezte.
– Szívesen meginnék egy csészével.
 – Azt hiszem, tudok keríteni – mondta a nő, és kacsintott egyet. – Úgy tervezted, hogy még ma
este visszamész?
– Mi? – kérdezte Carella.
– Úgy értem, hogy a városba.
– Igen, szeretnék.
– Mert amennyi anyag itt van – mutatott a nő az asztalon tornyosuló papírhalomra –, alighanem
itt töltjük az egész délutánt.
– Azt hiszem, hogy azzal, ami hátravan, már egyedül is meg tudok birkózni, ha neked...
– Nem, dehogyis. Élvezettel csinálom mondta a nő. – Csak hadd hozzam a kávét, jó?
– Persze. De komolyan, ha szívesebben visszamennél a...
– Mondom, hogy élvezettel csinálom – ismételte meg Janet. Találkozott a tekintetük, és Carella
most már tudta, hogy a nő csakugyan flörtölni akar, és fogalma sem volt róla, mit kell ilyenkor
csinálni.
– Hát igen... – mondta. – Elvezetés munka.
– Hozom a kávét – mondta a nő.
– Remek.
– Aztán majd meglátjuk, mikor mész vissza a városba.
– Oké.
A nő bólintott. Aztán megfordult, és kimasírozott az azzal szemközti ajtón, amelyiken bejöttek.
Carellának sikerült egy pillantást vetnie a kinti folyosóra, az ablakokon besütött a novemberi
napfény. A nő becsukta maga mögött az ajtót, és Carella hallgatta, hogyan távolodik cipősarkainak
a kopogása. Az órájára pillantott. Tíz perccel múlt három. Újból nekilátott a gépírásos szövegnek.
Egyik kérdés a másik után.
Csakugyan karácsonyfa a karácsonyfa? Csakugyan az apja díszíti? Hol vágja meg magát, amikor
leesik a létráról? Biztos benne, hogy penise van az anyjának? És így tovább a végtelenségig,
ugyanazok a kérdések, és lényegében ugyanazok a válaszok. A végén a lidérces álom Carella
számára is lidérces álommá lett, és éppúgy szeretett volna szabadulni tőle, mint annak idején Jimmy
és Lemarre.
Ismét megnézte az óráját. Majdnem fél négy volt. Hová mehetett vajon Janet a kávéért? Mi lehet
vajon a vezetékneve? Anderson ezredes csak ennyit mondott: – Az őrmester majd leviszi a
földszintre, és segít megkeresni, amire szüksége van. – Lehet, hogy az ezredes összetalálkozott az
őrmesterével a lépcsőházban, és felszólította, hogy térjen vissza az emeletre az irodájába, Lés
végezze őrmesteri teendőit.
Carella rájött, hogy nehezen tud úgy gondolni a lányra, mint őrmesterre, őrmester Murchison, aki
a Nyolc-Hetesben az eligazító asztalnál ül. Őrmester annak a tucatnyi veteránnak akármelyike, aki
URH-s kocsin ellenőrzi, helyükön vannak-e az őrszemes rendőrök. Hogyishívják Janet nem
őrmester, határozottan nem az. Carella mindenesetre nehezen tudott így gondolni rá. De hát
tulajdonképpen egyáltalán miért gondol rá, tűnődött, akármilyen alakban vagy formában? Aztán
azon kezdett tűnődni, hogyan juthattak az eszébe az őrmesterrel kapcsolatban az "alak" meg a
"forma" szavak, és rájött, hogy túlságosan sok pszichiátriai jelentést olvasott, és kezdi akaratlanul is
a saját "id"-jét, "egó"-ját, "libidó"-ját vagy mijét vizsgálni. Sóhajtott egyet, és ismét a dossziéval
kezdett foglalkozni.
Erre a két szóra esett elsőnek a tekintete: "nagyobb áttörés". Lemarre arra a beszélgetésre
vonatkozólag használta ezt a kifejezést, amelyre másfél hónappal Jimmynek a kórházból való
elbocsátása és ezzel egyidejű leszerelése előtt került sor. Lemarre láthatólag nem tulajdonított
fontosságot annak a körülménynek, hogy az "áttörés" jelzőjeként önkéntelenül a saját őrnagyi
rangját jelentő "major" szót használta. Carella elmosolyodott. Vajon mit szólna Lemarre őrnagy
Janetnek a General Hospitallal kapcsolatos kis szóviccéhez? Már megint Janet! De hát hol van
Janet? Úgy látszik, Kolumbiába ment a kávéért. Halogatta a "nagyobb áttörés" elolvasását; mihelyt
megoldotta Jimmy karácsonnyal kapcsolatos álmának rejtélyét, kénytelen lesz beülni a kocsijába, és
nekivágni a hosszú útnak, vissza a városba. Halogatta, halogatta, halogatta három teljes percig.
Amikor végre nekilátott az olvasásnak, fél négy múlt öt perccel.
LEMARRE: Oké, Jimmy, menjünk sorra még egyszer az egészen.
HARRIS: Minek? Halálosan unom már, hogy folyton arról a nyavalyás álomról beszélünk;
LEMARRE: Én is.
HARRIS: Akkor hagyjuk a fenébe, doki.
LEMARRE: Nem, ne hagyjuk. Mert ha hagyjuk, soha nem lesz képes szabadulni tőle.
HARRIS: Egy szart nem.
LEMARRE: Meséljen a karácsonyfáról.
HARRIS: Hát... karácsonyfa.
LEMARRE: De milyen?
HARRIS: Közönséges karácsonyfa.
LEMARRE: És az édesanyja meg az édesapja díszíti, ugye?
HARRIS: Ők hát.
LEMARRE: És maga meg a barátai a padlón ülnek, és nézik.
HARRIS: Egen.
LEMARRE: Hányan vannak?
HARRIS: Velem együtt? Öten.
LEMARRE: És csak ülnek, és nézik.
HARRIS: Egen, a díványon.
LEMARRE: Azt mondta, hogy a padlón.
HARRIS: Mi?
LEMARRE: Azt mondta, hogy mindnyájan a padlón ülnek.
HARRIS: A padlón vagy a díványon. Nem mindegy?
LEMARRE: Melyiken a kettő közül?
HARRIS: A padlón.
LEMARRE: A nappaliban.
HARRIS: M-m.
LEMARRE: Ugye, a nappaliban?
HARRIS: Egen. Már mondtam.
LEMARRE: És maga hány éves az álomban?
HARRIS: Nem tudom. Tizennyolc, tizenkilenc. Ekörül.
LEMARRE: De az édesapja meghalt, amikor maga hatéves volt.
HARRIS: Egen.
LEMARRE: Az álomban maga mégis tizenéves, mikor nézi, hogy a fát díszíti.
HARRIS: Azért álom, nem?
LEMARRE: Azt mondja, szőnyeg van a padlón.
HARRIS: Zöld szőnyeg.
LEMARRE: A nappaliban.
HARRIS: Egen.
LEMARRE: Vastag szőnyeg?
HARRIS: Egen.
LEMARRE: A karácsonyfadíszek mégis összetörnek, mikor lepotyognak, ugye?
HARRIS: Egen.
LEMARRE: A vastag szőnyegen.
HARRIS: Egen.
LEMARRE: És zajt csapnak.
HARRIS: Egen.
LEMARRE: Miféle zajt?
HARRIS: Hát amilyet a karácsonyfadíszek csapnak, amikor összetörnek,
LEMARRE: Hm.
HARRIS: Olyat, mint a dobpergés.
LEMARRE: Tényleg úgy hangzik? Mint a dobpergés?
HARRIS: Egen. A lemezjátszón.
LEMARRE: Miféle lemezjátszón?
HARRIS: Volt ott egy... Valaki dobolt.
LEMARRE: Hol?
HARRIS: A lemezen.
LEMARRE: Miféle lemezen?
HARRIS: Volt ott egy lemezjátszó.
LEMARRE: A nappaliban?
HARRIS: Nem. A...
LEMARRE: Mondja csak.
HARRIS: A klubhelyiségben. Úristen!
LEMARRE: Mi?
HARRIS: Szentséges úristen!
LEMARRE: Mi baj, Jimmy?
HARRIS: Hiszen az...

Kinyílt az ajtó.
– Szia – mondta Janet – Ne haragudj, feltartóztattak. – Egy-egy fedeles pergamenpapír pohár
volt mind a két kezében. Mind a kettőt letette az asztalra, aztán leült Carella mellé, és keresztbe
vetette a lábát. – Remélem, édesen szereted – mondta.
– Édesen.
– Akkor jó. Találtál valamit?
– Egy nagyobb áttörést.
A nő leszedte a poharakról a fedelet, s közelebb húzta a székét. – Nem zavar, ha veled olvasok?
– kérdezte, és hozzáérintette a térdét Carella térdéhez.
– Dehogy zavar... sőt – mondta Carella, és az egyik, pohár után nyúlt. Majdnem felborította.
Remegett a keze, mikor megfogja. Beleszürcsölt a kávéba, aztán folytatta az olvasást. De nagyon is
tudatában volt, hogy Janet ott ül mellette, a feje közel van az övéhez, az asztal alatt összeér a térdük.

HARRIS: A klubhelyiségben. Úristen!

LEMARRE: Mi?
HARRIS: Szentséges úristen!
LEMÁRRE: Mi baj, Jimmy?
HARRIS: Hiszen az...
LEMARRE: Folytassa.
HARRIS: Az Lloyd volt!
LEMARRE: Ki az a Lloyd?
HARRIS: Az elnök.
LEMARRE: Minek az elnöke?
HARRIS: A klubé.
LEMARRE: Miféle klubé?
HARRIS: A Sólymoké. Diamondbackben. Mielőtt besoroztak.
LEMARRE: Mi van Lloyddal?
HARRIS: Ő táncolt vele. A klubhelyiségben, az alagsorban. Mi ott ültünk a padlón, öten. Dob
szólt a lemezen, rengeteg dob, úgy hangzott, mintha... rengeteg dob szólt.
LEMARRE: Kivel táncolt Lloyd?
HARRIS: A nőjével. Roxanne-nal.
LEMARRE: És maga meg a másik négy fiú...
HARRIS: A díványon ültünk, és néztük őket. Lassú rockot táncoltak. Lloyd felénk fordult, és
ránk szólt: Mit bámultok? Menjetek innen a nyavalyába! Roxanne azt mondta: Ne
menjenek, ha fáradtak. Mire Lloyd: Igenis menniük kell, ha én parancsolom!
Roxanne meg felénk fordult, és azt kérdezte: Hagyjátok, hogy parancsolgasson
 nektek? A fiúk erre azt mondták: Egy túrót!, felugrottak a díványról, és elkapták
Lloydot.
LEMARRE: Mit akart Lloyd, hová menjenek?
HARRIS: Föl.
LEMARRE: Miért?
HARRIS: Mert csak ültünk, és hallgattuk a dobpergést.
LEMARRE: Miért mondta Roxanne, hogy fáradtak?
HARRIS: Mert tényleg fáradtak voltunk. Egész hónapban verekedtünk.
LEMARRE: Verekedtek?
HARRIS: Bandaharcot vívtunk. Az ellenséges bandával.
LEMARRE: Mikor volt ez, Jimmy?
HARRIS: Közvetlenül mielőtt besoroztak.
LEMARRE: Hány éves volt akkor?
HARRIS: Tizennyolc.
LEMARRE: És egy Sólymok nevezetű banda tagja volt?
HARRIS: Igen. Egy klubé.
LEMARRE: És egy másik bandával verekedtek?
HARRIS: December elejétől.
LEMARRE: És ez az eset mikor történt a klubhelyiségben? Ez is decemberben?
HARRIS: Közvetlenül karácsony lelőtt
LEMARRE: Tehát egész hónapban egy másik bandával verekedtek...
HARRIS: Súlyos harcokat vívtunk.
LEMARRE: És most pihentek.
HARRIS: Egen. És Lloyd ránk parancsolt; hogy menjünk onnan.
LEMARRE: Hova?
HARRIS: Már mondtam. Föl.
LEMARRE: De Roxanne azt mondta, hogy ne menjenek, ha fáradtak.
HARRIS: Pontosan. A fiúk meg azt mondták Lloydnak, hogy egy túrót parancsol nekik, aztán
nekiestek és elráncigálták, Roxanne-tól, akivel ott táncolt a parkett közepén. A lemez
meg forgott, a dobok meg szóltak, mint a nyavalya. Istentelenül verte őket az a
dobos.
LEMARRE: Kik kapták el Lloydot?
HARRIS: Ahányan voltak. Csak én nem.
LEMARRE: És aztán?
HARRIS: Tudja, ott van az az oszlop a helyiség közepén. Tudja, olyan, mint azok a
tetőgerendákat tartó vasoszlopok. Nekilökdösték az oszlopnak. Fogalmam sem volt
róla, mit akarnak csinálni vele, csak azt tudtam, hogy baj lesz, hiszen ő volt az elnök.
Mondtam is nekik: Hé, nyugi, ő az elnökünk. De ők... de ők csak...
LEMARRE: Tovább, Jimmy.
HARRIS: Csak nem hallgattak rám. Hozzákötözték a fához, és Roxanne már sírt. De még hogy
sírt!
LEMARRE: A fához?
HARRIS: Akarom mondani, az oszlophoz. Roxanne sírt. Őt is elkapták. Kézzel-lábbal küzdött
ellenük, nem akarta hagyni magát, de ők csak azért is végigmentek rajta, egyik a
másik után, mind a négyen
LEMARRE: Azt akarja mondani, hogy megerőszakolták?
HARRIS: Én megpróbáltam megakadályozni őket, de nem tudtam. Utána kicipelték,
egyszerűen felkapták és kicipelték.
LEMARRE: Miért?
HARRIS: Mert vérzett. Mert megsebezték, mikor azt csinálták vele.
LEMARRE: Hová cipelték?
HARRIS: A telekre.
LEMARRE: Miféle telekre?
HARRIS: Hát arra, ami ott van.
LEMARRE: Hol?
HARRIS: Ott a sarkon. Tele volt gazzal. Oda dobták.
LEMARRE: Aztán?
HARRIS: Nem... nem... a fene egye meg, nem bírok...
LEMARRE: Nem baj, Jimmy.
HARRIS: De hát akkor miért sírok? Hiszen én nem bántottam. Én egy ujjal sem nyúltam hozzá.
LEMARRE: Semmi baj, Jimmy. Sírjon csak nyugodtan.
HARRIS: Miért az én szemem világát vette el az Isten? A másik négy bántotta. Miért engem
büntet az Isten?
LEMARRE: Jimmy! Annak, ami akkor történt, semmi köze ahhoz, hogy megvakult.
HARRIS: Dehogynem. De mennyire, hogy köze van. Mindennek!

Ezzel véget ért a beszélgetés, véget ért az ötvenoldalas gépirat. Dr. Lemarre még hozzáfűzte egy
jegyzetben, hogy Jimmy Harris ennél a pontnál teljesen összeomlott, zokogni kezdett, és fél óra
hosszat csillapíthatatlanul zokogott. Az orvos végül is kénytelen volt visszavinni a kórterembe, és
nyugtatót adni be neki.
Amikor legközelebb összeültek, Jimmy nem volt hajlandó még egyszer beszélni az esetről, és
nem volt hajlandó megnevezni a banda tagjait sem, akik Lloydot az alagsor oszlopához kötözték,
aztán megerőszakolták Roxanne-t. Az orvos véleménye az volt, hogy ennek a napnak a borzalmai
miatt álmodott Jimmy ismételten arról, hogy az apja halálra vérzett; amiatt, hogy nem lehetett meg
nem történtté tenni a dolgokat, amelyeket annak idején képtelen volt megakadályozni. Lemarre csak
azt nem értette egészen, miért lett a lidérces álomban Roxanne-ból Jimmy apja. Azt sejtette, hogy
Jimmy az álombéli anyának miért tulajdonít penist: a tudatalattija jelképesen próbál megmagyarázni
valamit; az ilyesmi nem szokatlan eset. Ráadásul a tudatalattija nem is akármit próbál
megmagyarázni, hanem azt – eléggé érthető módon –, hogy a jelképes halál a valóságban nemi
erőszak volt. Az álombéli nőnek penis van a szoknyája alatt; a valóságban csakugyan penisek
kerültek Roxanne szoknyája alá. Amikor Lemarre megkérdezte Jimmytől, hogy mi történt
Roxanne-nal, miután a fiúk kicipelték a telekre, Jimmy kijelentette, hogy nem tudja.
Megtalálta valaki?
Nem tudom. Egyszerűen eltűnt.
Soha többé nem látta?
Soha.
Mi történt Lloyddal?
Kirúgtuk a klubból, és új elnököt választottunk magunknak.
– Ezzel kész is? – kérdezte Janet.
– Úgy látszik.
– És ez kielégítő magyarázat?
Carella kétkedően hümmögött.
– Pedig ezért jöttél ide, ugye?
– Körülbelül.
– Segít valamit?
– Nem.
– Vagyis az eredmény nulla, igaz?
– Alighanem.
– Akkor legalább vigyél el vacsorázni.
Carella rábámult.
– Négykor lejárt a szolgálatom – mondta Janet. – Gyere velem haza, és igyál valamit, amíg
átöltözöm. Aztán jó korán megvacsorázhatunk és... quien sabe! Ez spanyolul van tette hozzá, és
elvigyorodott. – Mit szólsz hozzá?
– Azt, hogy nős vagyok.
 – Én is férjnél vagyok, de a férjem jelenleg Japánban van. A te feleséged meg a városban.
Vagyis itt mind a ketten szalmák vagyunk. Tehát mit szólsz hozzá?
– Nem tehetem.
– Dehogynem teheted – mondta Janet, és ismét elvigyorodott. – Csak meg kell próbálnod.
– Még ha megpróbálnám, se menne.
– Tudok egy nagyszerű kis éttermet, nem messze a kórháztól, van bor meg gyertyafény meg
cigányzene. Hát nem vágyol egy kis romantikára az életben? Úristen, én hogy vágyom! Gyerünk
haza, átöltözöm piros estélyibe, aztán...
– Nem tehetem, Janet
– Oké – mondta a nő.
– Janet...
– Ne mondj semmit, tényleg így oké.
– Ne haragudj.
– Mondom, hogy így oké – ismételte meg Janet. – De tényleg.

Egész úton hazafelé a nőre gondolt. Pedig hosszú út volt.

Nemrég olvasott valamelyik magazinban egy cikket, mely szerint jelenleg a harmincöt és
harminckilenc év közötti amerikai nők ötven százaléka folytat házasságon kívüli viszonyt.
Elképesztő szám, ha tekintetbe vesszük, hogy amikor a Kinsey-jelentés készült, az arány még csak
harmincnyolc százalék volt. Nem tudta, mennyi ez a százalék Francia-, Német- és Olaszország
asszonyainak esetében – mivel ezek az országok a Közös Piachoz tartoznak –, de Dickensénél is
dickensibb szíve mélyen úgy érezte, hogy a Brit Birodalom hölgyei esetében ez a szám nem lehet
ekkora – nem, az ő esetükben soha! Mindenesetre tény, hogy minden második amerikai asszony a
hét minden egyes napján vagy éppen útban van egy úriember ágya felé, vagy éppen egy úriember
ágyából jön, és az illető úriember nincs házastársi kapcsolatban a sétáló kedvű hölggyel. Mivel
joggal feltételezhetjük – bizonyítható erejű magazincikkünk erre nem lévén, csak feltételezhetjük –,
hogy a harmincöt és harminckilenc év közötti férfiak ötven százaléka hasonlóképpen van
elfoglalva, akkor bizony ennek a nyavalyás országnak minden egyes ilyen korú polgára olyan
valakivel szórakozik, aki nem a saját felesége, illetve a saját férje, és vice versa...
Még a gondolat is elképesztő.
S ami még elképesztőbb: megtörténhetik; hogy egy olyan nő, aki az ötven százalékba tartozik,
olyan férfiba botlik, aki nem tartózik bele a férfiak ötven százalékába. Ennek az esélye, gondolta
Carella, úgyszólván elkerülhetetlen. Itt van például Hogyishívják Janet őrmester és Steve Carella
detektív: összekerültek, és együtt ültek egy szerzetesi cellára emlékeztető szobában, lehajtott fejjel,
mintha imádkoznának, a térdük összeért, és itt süllyedjen el, ha nem úgy viselkedett, mint aki örök
nőtlenséget és örök némaságot fogadott! "Sajnálom, Janet", dünnyögte, "igazán borzasztóan
sajnálom", dünnyögte; úgy dünnyögött, mintha olvasót morzsolna és litániát mormolna, miközben
visszafelé hajtott a városba, azon tűnődve, hogy vajon mit szalasztott el az alatt az olajzöld szoknya
alatt, meg milyen ajkat, keblet...
Ebből elég, gondolta Carella.
Inkább Lemarre őrnagy jelentésére terelte gondolatait, és rájött, hogy az orvos következtetései
legalább olyan kiábrándítók, mint amilyen Janettel való rövid találkozása volt. Lévén aktív zsaru,
Carella az orvos helyében Jimmy traumát okozó emlékének inkább a bűnügyi aspektusait érezte
volna szükségesnek közelebbről megvizsgálni. De úgy látszik, a pszichiáterek másképp
gondolkoznak, úgy látszik, őket nem nagyon érdekli, egy nemi erőszak vérző áldozata, akit kitettek
egy üres telekre...
Megtalálta valaki?
Nem tudom. Egyszerűen eltűnt.
Soha többé nem látta?
Soha.
 És ezzel el is volt intézve a dolog; az már szinte csak véletlenül derült ki, hogy Lloyd helyébe új
elnök került. Roxanne-t körülbelül tizenkét évvel ezelőtt erőszakolhatták meg az alagsorban, mivel
Jimmy akkor volt tizennyolc éves. Egyszerűen csak beszélni kellene Sophie Harrisszel, és megtudni
tőle, hol laktak akkoriban, aztán utánanézni az illetékes körzetben, akármelyik körzet az, hogy
működött-e a területükön egy Sólymok nevű, fiatalkorúakból álló banda, amelynek Lloyd nevű
vezérét elmozdították, és megerőszakoltak-e egy Roxanne nevű lányt. Igen, ezt kell tennie, ha
visszaér a városba, feltétlenül ezt kell tennie. Lemarre megelégedhetett annyival, hogy sikerült a
lidérces álom gyökeréig ásnia – ha ugyan sikerült –, Carellát azonban az érdekelte, hogy vajon
letartóztatták-e egy B kategóriába eső bűncselekmény elkövetőit.
Lábát a sebváltón tartva, a kereszteződés nélküli autóutakon megengedett maximális kilencvenöt
kilométerrel robogott a város felé. Háromnegyed Ötkor még hatvan kilométerre volt a várostól, s
már kezdett sötétedni.

A nő, aki botjával a járdát tapogatta, születése pillanatától fogva a sötétség birodalmában élt.
Hatvanhárom éves volt, és egyedül lakott a Delaware-tól nem messze az egyik bérházban. A bérház
egy kilométeres körzetében két tucat pornómozi és legalább ugyanannyi "masszázs-szalon"
zsúfolódott össze. A testápoló intézmények úgy reklámozták magukat, mint az áruházak, kirakataik
feketére meg méregzöldre festett üvegtábláin nagy betűs feliratok hirdették, hogy "tíz dolcsi egy
gyúrás, teljesen újjászületik", s az üzem NON STOP működik. A pornómozik olyan filmeket
játszottak, amilyenek sohase kerültek a város déli részén található flancos álompaloták vásznaira,
ahová a délutáni bevásárlásaikat végző hölgyek tértek be megpihentetni fáradt lábukat, s egyben
megbizsergetni fantáziájukat a kiszámítottan hatásvadászó "művészfilmekkel".
A nőnek egy harmonika lógott a nyakában. A harmonikából élt. Nem tartotta magát koldusnak, s
talán nem is volt az. Csak egy vak muzsikus. Utcasarkokon játszott, hallás után, melódiákat csalt ki
a zeneszerszámból, amely az apjáé volt, amíg élt. Negyven éve halt meg, amikor ő huszonhárom
éves volt. Akkor kezdte maga megkeresni a kenyerét, és büszke volt rá, hogy ez sikerült is neki.
Fogalma se volt róla, hogy a környék, ahol lakik, az utóbbi négy évben valóságos erkölcsi fertő lett.
Reggelenként odaköszönt a szabónak, akinek a Delaware és a Pierce sarkán volt üzlete, és a
szabó visszaköszönt neki, s közben két házzal odébb máris férfiak osontak be egy "Égi Testek"
nevezetű intézménybe, az utca szemközti oldalán pedig egy filmszínház a "Különleges
Gyümölcstorta" című filmet hirdette. Tudta, hogy a lakásától a földalattiig vezető úton mindenütt
részegek hevernek a kapualjakban, de hát ilyen ez a város, részegekkel mindig számolni kell, itt
mindig vannak részegek. Bevásárlásait többnyire a lakásától négy saroknyira levő nagy
szupermarketben intézte el, és nem tudta, hogy attól jobbra is, balra is egy-egy masszázs-szalon
csalogatja a vendégeket, az egyiknek "Pihenő", a másiknak "Testápoló" a neve. Egyszer az egyik
masszázsüzem ügynöke egy röplapot nyomott a kezébe, amely egy csomó meztelen ifjú hölgyet és
kopasz férfiút ábrázolt, amint éppen a közös szaunázás, pezsgőfürdő és más egyéb gyönyöreit
élvezik. A röplapot a harmonikás nő kezébe nyomni fölösleges pazarlás volt. Az ő világtalan világa
derűs világ volt. Ő aztán csakugyan nem látott soha életében semmi rosszat. De amikor eldobta a
röplapot, sötét, kaján nevetés hangzott fel a háta mögött.
Ahogy most a járdán lépkedett, maga élé tartotta hosszú, fehér botját, amely úgy mozgott
jobbra-balra, mintha lágy szellő fújná; hol a járdát érintette meg vele, hol az üres levegőt. Befordult
a sarkon a Pierce-re, és elindult a háztömb közepén álló épület felé, ahol lakott. A szabó üzlete
zárva volt; hatkor zárt, és most már hét óra húsz perc volt. Végighúzta botját a szabó üzletétől
északra álló barnakő épület telkét határoló kovácsoltvas rácskerítésen, eljutott az ürességig,
ahonnan lépcsők vezettek a szemeteskannák tárolójához – érezte a szagukat a hideg novemberi
levegőben –, aztán következett a lépcső másik oldalán a lámpaoszlop, aztán az épület tornáca, aztán
azon túl ismét a rácskerítés, amely derékszögben hirtelen befordult a nagy bérház homlokzata felé,
amelytől már csak a harmadik volt az épület, amelyikben lakott.
Azon tűnődött, hogy vajon mennyit kereshetett ma. Nem volt könnyű harmonikázni, mihelyt
beállt a hideg. Levágott ujjú kötött kesztyűt viselt, s noha igyekezett állandóan mozgatni az ujjait,
azok bizony minduntalan meggémberedtek, kénytelen volt abbahagyni a játékot, és fekete
télikabátja zsebébe dugni a kezét, hogy felmelegedjen. Hosszú sál volt a nyakában, az eladónő
nagyon kedves volt, megmondta, hogy lila; ilyen kedvesek az emberek. A Pierce 1142 előtt kint
álltak a szemeteskannák, az épület házmestere sohasem vette be őket éjfél előtt. Valószínűleg
tökrészegen üldögél alagsori lakásában, s jóformán csak akkor jut eszébe, hogy bevegye a kannákat,
amikor már ismét kitenni kéne őket. Bebüdösítik az egész környéket.
Most ő maga is szívesen ivott volna egy keveset, éppen csak annyit, hogy becsípjen egy kicsit,
ha már az idő ilyen csípős. Elmosolyodott a kis szójátékon, belépett az épületbe, és kitapogatta az
előtér falán sorakozó levélszekrények közül a harmadikat. Ez volt az ő levélszekrénye. Mindig
"megnézte", noha az unokahúgán kívül utoljára csak a várostól kapott egy levelet, amelyben
értesítették, hogy be fogják hívni esküdtnek. A levelet a szabó olvasta fel neki, és belőle bizony
kitört a nevetés, mikor a szabó befejezte az olvasást. Irt egy válaszlevelet az írógépén, s közölte az
esküdtszék elnökével, hogy örömmel tenne eleget a megtisztelő megbízatásnak, hiszen ő is vak,
akár Justitia, de sajnos, kénytelen mindennap kiállni az utcára kenyeret keresni. Az esküdtszék
elnöke nem válaszolt a levelére, és ő nem jelent meg a megjelölt időpontban, mégsem zaklatta
többé senki.
Elővette kézitáskájából a levélszekrény apró kulcsát, kitapogatta a szekrényen a kulcslyukat,
beledugta a kulcsot – a zárat tizenhétszer törték fel és javították meg, amióta a házban lakott, s most
hál' istennek éppen használható állapotban volt –, kinyitotta a levélszekrényt, belenyúlt, és
kitapogatta. Semmi, öt már nem érik meglepetések. Szinte nem is emlékezett rá, mikor érte utoljára
meglepetés. Azaz dehogyis nem emlékezett: a hatvanadik születésnapján, amikor a folyosó végén
lakó Jerry Epstein uzsonnát rendezett a tiszteletére. Mindenkit meghívott rá az épületből, meghívta
a szabót is a sarokról, akinek a neve, mint megtudta, Athanasioa Parasekvopoulos, de ő mindig csak
úgy emlegette, hogy "a szabó", mivel egyszerűen képtelen volt kimondani a nevét, még
gondolatban is. De az az uzsonna csodálatos meglepetés volt, bőven volt finom ennivaló meg
whisky... igazán jó volna most is becsípni egy kicsit, hiszen szinte csontig fagyott. De emlékezete
szerint tényleg az volt az utolsó meglepetés. Elég szomorú, gondolta. Nincs sok öröm az életben, ha
az embert már nem érik meglepetések.
Visszatette a levélszekrény kulcsát az erszényébe, az erszényt meg a kézitáskába, aztán
kinyitotta a belső előtérbe vezető ajtót. Itt már nem volt szüksége a botra, biztos léptekkel ment a
lépcsőig, balkezével megfogta a karfáját, jobbjában a botot tartotta, a nehéz harmonika a nyakában
lógott. Előre örült a gondolatnak, hogy leveheti, tölthet magának egy pohár whiskyt, és leülhet
megszámolni a pénzt. Valaki egy összehajtogatott bankjegyet is tett a bögréjébe, nem tudta, milyen
névértékű, majd megkérdezi Jerrytől, ha már otthon van. Vagy reggel a szabótól. Nem, a szabó
vasárnap zárva tart. Keze végigsiklott a karfán.
Éppen a magasföldszinti pihenőn ment keresztül, amikor meghallotta, hogy nyílik és csukódik a
belső belépő ajtaja. Fülelt. Recsegtek a lépcsőfokok; fölfelé jött valaki. A karfa a pihenő hosszában
vízszintesen húzódott, aztán ismét föl, az első emelet felé. A léptek közeledtek. Az újabb lépcső
kezdetét jelző oszlop után nyúlt, kitapogatta a tetején a csiszolt fagolyót. Kezét ismét a karfára téve
elindult tovább felfelé, amikor valaki elkapta hátulról. Még sikítani se volt ideje. Ez volt az utolsó
meglepetés az életében: a penge, amely a nyakának szorult, és fülétől a füléig könyörtelenül elvágta
a torkát.
 9

A város, amelynek Carella az alkalmazottja volt, öt – valamikor önálló – városból áll ugyan, lakói
tudatában azonban csak Isola szigete "a város". Aki Calm's Pointban, Riverheadben, Majestában
vagy Bethtownban lakik, és Isolába megy, mindig csak azt mondja, hogy "a városba megyek". És
ha már bent van a városban, akkor három helyen lehet: vagy a felső városban (uptown), vagy az
alsóvárosban (downtown), vagy a városközépen (midtown). Ha az uptownból átkel a Riverheadbe
vezető hidak valamelyikén, már nem azt mondja, hogy "tovább megyek a felsővárosba", hanem azt,
hogy "Riverheadbe megyek". Ha Riverheadből a downtownba igyekszik, akkor "a városba megy".
Ha valahol a midtownban van, és a pénzügyi negyed, illetve a Régi Kikötő felé tart, akkor viszont a
downtownba megy. És ha a Van Buren Circle közepén áll, és a midtownba készül, megint csak a
downtown felé tart.
A crosstown megint más tészta: azt jelenti, hogy keresztülmegyünk a városon.
A nem városbeliek kedvéért az alapító atyák – lévén megfontoltak és előrelátók a lehető
legegyszerűbben: sakktáblaszerűen építették fel a várost. A kelet-nyugati irányú Hall Avenue két,
majdnem egyenlő részre osztja Isolát. A szigetet északon a Harb folyó határolja, s a Hamilton-hídon
át jutunk a város északi részébe. Ennek a folyónak a partján áll – az állam északi részén – a
Castleview. A Harb hosszú, széles és mocskos, és sehol se szélesebb és mocskosabb, mint ott, ahol
a II. világháborút közvetlenül követő években az állam még északibb részén a Taslough Straits
hidat építették. Mocskos panamákra derült fény az építkezés során, még a botrányt kivizsgáló
államügyész ellen is vádat emeltek – de ez már egy másik történet. Délen a Dix folyó határolja
Isolát, a harmincas években leginkább itt dobták vízbe a cementpapucsos hullákat. Az effajta
tevékenység színhelyét azóta áthelyezték a Sand's Point-i Spindrift repülőtérre, ahol bizony gyakran
találnak divatjamúlt autókba zárt, oszlásnak indult gengszterhullákat. A Hall Avenue-vel
párhuzamos utcák – akár északra vannak, akár délre – mind a Régi Kikötőbe vezetnek, ahonnan
kompon át lehet kelni Bethtownba, alagúton el lehet jutni Majestába vagy Calm's Pointba, vagy
meg lehet kerülni a szigetet, amíg az uptowni Devil's Breakig nem ér az ember, ahonnan átkelhet
Riverheadbe. Zavarba ejtő a város, az igaz, de még mindig jobb, mint Tokió. Sértődés ne essék, de
még Biloxinál is jobb.
A hölgyet a város midtownnak nevezett részében ölték meg.
Az egyszerűség kedvéért – és nem kényszerítő közigazgatási okokból – a rendőrség a midtownt
két földrajzi területre osztotta, és a területeket elnevezte Midtown Eastnek és Midtown Westnek,
noha ezzel a szigetet inkább derékban vágta ketté, mint a fejétől a talpáig. Volt idő, amikor a
midtownt a rendőrség függőlegesen osztotta ketté, és nem vízszintesen, akkor viszont Midtown
Northnak és Midtown Southnak nevezte az így létrejött területeket. De ez még akkor volt, amikor
szekerek robogtak a macskaköves utcákon; Igen, a város zavarba ejtő, de a rendőrség még inkább
az. Zavarba ejtő volt valamikor a brit pénzrendszer is, de hát előbb vagy utóbb minden jobbra
fordul.
Az első emeletre vezető lépcső aljában heverő halott nő számára azonban már soha többé nem
fordulhatott jobbra semmi A detektívnek, akihez Midtown Eastben befutott a bejelentés, Bruno
Tauber volt a neve. Amikor Tauber nagyszülei Amerika földjére tették a lábukat, még egy umlaut
volt az a betűn. A nevet akkor Täubernek írták. Az umlaut azt jelentette, hogy az äu-t áj-nak kell
ejteni. Az elamerikaisodás során az a-ról eltűnt az umlaut, a nevet Taubernek írták, és úgy ejtették,
hogy a "tower" szóval rímelt. Tauber még csak nem is tudott a különbségről. Már az apja is így
ejtette a nevet. És így ejtette az anyja, meg így ejtették a testvérei is. Tehát ő is így ejtette.
Taubernek. Hogy a "tower"-rel rímeljen. A különbségről csak a nagyszülei tudtak volna, csakhogy
ők már nem éltek, de ha éltek volna, alighanem ők is egyetértettek volna abban, hogy a dolgok a
végén mindig jobbra fordulnak.
Tauber lenézett a halott nőre. Csupa vér volt a pihenő, és véresek voltak a harmonika billentyűi
is – a szentségit neki, hát egyetlen szombat este se múlhat el ebben a városban gyilkosság nélkül?
– Hol az a pasas, aki bejelentette? – kérdezte Tauber a mellette álló rendőrtől.
– Ott ni – mondta a rendőr. – Az a szürkepulóveres.
 – Hogy hívják?
– Nem tudom.
– Oké, kösz – mondta Tauber. – De ne nyúljon ám semmihez!
– Ugyan miért nyúlnék? – kérdezte a rendőr.
– Csak a biztonság kedvéért mondom felelte Tauber, és elindult a pihenő másik vége felé, ahol
egy férfi támasztotta az 1/a számú lakás ajtaját.
A férfi az ötvenes évei vége felé járhatott, sovány volt, és kopaszodott. Csak a fülei mögül
kandikált elő egy-egy ősz tincs, az volt sima koponyájára fésülve. Gyűrött fekete nadrágot és az
atlétatrikó fölött szürke pulóvert viselt. A pulóver tele volt kiégett lyukakkal; Tauber önkéntelenül
arra a következtetésre jutott, hogy a pasas pipázik. Vagy talán többször is megpróbálta felgyújtani
magát. Fekete keretes pápaszem volt az orrán, barna szeme idegesen cikázott ide-oda a lencse
mögött. Amikor Tauber hozzálépett, megvakarta az állát. Ráfért volna a borotválkozás. Úgy látszik,
gondolta Tauber, ma este néni volt sehol. Szombat este van, és ő itthon maradt. Ezt megjegyezte
magának.
– Maga találta meg a holttestet? – kérdezte.
– Igen, uram, én.
– Hogy hívják?
– Gerald Epsteinnek.
– Ki az a nő, ismeri? – kérdezte Tauber, fejével a pihenő másik vége felé intve.
– Nagyon jó ismerősöm. A neve Hester Mathieson, az első emeleten lakik.
– Hogy talált rá a holttestre?
– Hogy érti?
– Véletlenül jött ki a lépcsőházba? Vagy éppen hazajött valahonnan?
– Dehogy. Elmenni készültem. Tejért akartam leszaladni.
– Hány órakor?
– Negyed nyolc körül.
– Hogyhogy észrevette a holttestet ott a pihenő másik végében?
– Hát úgy, hogy odanéztem.
– Oda is ment hozzá?
– Oda.
– Rögtön ráismert?
– Rögtön.
– Aztán mit csinált?
– Visszajöttem a lakásomba, és felhívtam a rendőrséget.
– Hány órakor?
– Egy-két perc múlva. Rögtön az után, hogy megtaláltam a holttestet.
– Hallott előzőleg valamit idekintről?
– Nem.
– Egyáltalán semmit? Se sikolyt, se dulakodás zaját, semmi ilyesmit?
– Semmit. Be volt kapcsolva a televízióm.
– Egész este itthon volt?
– Itthon.
– De nem hallott semmit.
– Nem.
– Mit mondott, hogy hívják a nőt?
– Hester Mathiesonnak.
– Lenne szíves betűzni a vezetéknevet?
– M-a-t-h-i-e-s-o-n.
– Nem tudja véletlenül, hány éves?
– Hatvanhárom.
– Azt is tudja, hogy vannak-e rokonai?
– Van egy unokahúga, aki régebben járt hozzá, de elköltözött Chicagóba
 – Mikor?
– Körülbelül fél éve.
– Mi a neve?
– Stephanie Welles.
– Azt is tudja, hol lakik Chicagóban?
– Valahol a Warrington Avenue-n. A pontos címet nem tudom. Pedig ha Hester levelet kapott
tőle, mindig engem kért meg, hogy olvassam fel neki.
– Nem tudott olvasni?
– Hogy érti?
– Hát Hester. Aki meghalt.
– Vak volt – mondta Epstein. – Nem tudta?
– Vak?
– Nem vette észre a fehér botot?
– Nem – mondta Tauber. – Nem vettem észre. Szóval vak volt?

Carella éppen megvacsorázott, amikor megszólalt a telefon. A nappaliban üldögélt, s a kandalló

párkányán álló órát nézte. Azon járt az esze, hogy ágyba kéne vinnie a feleségét. Még csak kilenc
óra volt ugyan, de az ikrek már aludtak, Fanny meg a televíziót nézte a szalonban, s Carellában az a
hangulat, amelyet Janet keltett benne odafent Fort Mercerben, őszinte és mohó vággyá alakult át
Teddy után, aki –abból ítélve, hogy milyen sokat sejtető, sőt kihívó pozitúrába vágta magát a szoba
túlsó végében, ahol egy magazint olvasott – alighanem ugyanannak az esti szórakozásnak a
gondolatával foglalkozott, mint Carella. Amikor megszólalt a telefon, Carella önkéntelenül ismét az
órára pillantott, aztán sóhajtott egyet, odament az ajtó melletti alacsony asztalkán álló készülékhez,
és felvette a kagylót.
– Halló? – szólt bele.
– Halló! Beszélhetnék Carella detektívvel? – kérdezte egy férfihang.
– Ki beszél?
– Tauber. Midtown Eastből.
– Mi van, Tauber?
– Egy hullánk van itt a North Pierce 1147-ben. Egy nő, akinek elvágták a torkát.
– Na és?
– A nő vak. Kaptunk tegnap egy körözvényt... pár perccel ezelőtt utánanézettem a csoportnál,
megtudtam, hogy a maga utasítására adták ki, és felhívtam a Nyolc-Hetest. Az ügyeletes őrmester
kapcsolt a lakására. Remélem, nem zavartam meg valamiben.
– Nem, semmiben – mondta Carella.
– Nem volna kedve esetleg idejönni? Hátha itt is a maga gyilkosa működött? El tudom képzelni.
Beszéltem a Gyilkossági csoport egyik hekusával is, akit ideküldtek. Szerinte nem lenne akadálya
áttenni az ügyet tőlünk magukhoz, ha maga is úgy gondolja, hogy azonos esetről van szó. Nem,
jönne hát ide, és nézne körül? Az orvosszakértő épp most végzett a hullával, és már kértem egy
rendőrnőt is, hogy megmotozza. Nem a munka alól akarok kibújni, de ha ez ugyanaz a gyilkos,
tényleg magának kéne kézbe vennie az ügyet.
– Azonnal indulok – mondta Carella.
– Nekünk itt még bőven van tennivalónk – mondta Tauber. – A cím...
– Megjegyeztem.
– Akkor viszlát – mondta Tauber, és letette a kagylót.

A kép mindig ugyanaz.

Mármint a bűnügyek színhelyén. Mindig ugyanolyan URH-s kocsik parkolnak a járda mellett,
tetejükön ugyanúgy villog a lámpa, csak az oldalukon látható szám változik, aszerint, hogy melyik
körzetről van szó. Ugyanolyanok a sorompók, amelyekkel a rendőrség a helyszínt körülzárja:
bakokra fektetett deszkák, ferde fehér és fekete csíkokkal, s rajzszöggel rájuk van tűzve a kartonlap:
BŰNÜGY SZÍNHELYE – BELÉPNI TILOS. Fekete nagybetűk fehér alapon, amilyen fehér csak
egy halott tud lenni: mindig ugyanolyanok. És ugyanolyanok a zsaruk is, akár tél van, akár nyár,
akár ősz, akár tavasz. Ebben a városban semmi sem változik, csak az évszakok, s néha még azok
sem. Az egyenruhás rendőrök mindig megilletődöttnek látszanak egy kicsit, ha gyilkosság történik,
miközben a bámészkodókat sürgetik, hogy mozgás, emberek, nincs itt semmi néznivaló, pedig ami
a kíváncsiságot illeti, teljesen együttéreznek velük, mintha nem is a törvény emberei volnának,
hanem ők is civilek, mint a szájtáti bámészkodók. Hideg este volt. Ebben a városban a rendőrök
néhány évvel ezelőtt télidőben még nehéz kék télikabátot viseltek, de manapság már csak hosszú
jéger-alsóneműt hordanak a zubbony meg a nadrág alatt, s emiatt sokkal testesebbnek látszanak,
mint amilyenek valójában, meztelenül a zuhany alatt. Természetesen a gyilkosságról sugdolóznak.
A detektívek is mindig ugyanolyanok. Magas, többnyire jól megtermett emberek; Carellának
néha az volt az érzése, hogy a detektíveket a méreteik, és nem a rátermettségük alapján válogatják
ki az egyenruhás rendőrök közül: nem azt nézik, hogy van-e különleges adottságuk az ésszerű
következtetések levonásához vagy éppenséggel a legvadabb találgatásokhoz. A legtöbb detektív
nem viselt kalapot. És majdnem mindegyik egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Sokan közülük
rövid kocsikabátot vagy kötött mandzsettás, alul kötött passzés cipzáras dzsekit viseltek. Ha nem
tudta volna róluk az ember, hogy detektívek, azt hihette volna, hogy egy kuglicsapat tagjai gyűltek
össze a gyilkosság színhelyén. A Gyilkossági csoport hekusait azonban rögtön fel lehetett ismerni.
Mind pontosan úgy néztek ki, és úgy is beszéltek, mint Monoghan és Monroe, a két tökéletes
mintapéldány; mintha csekély szépséghibával egyazon öntőformából kerültek volna ki. A
Gyilkossági csoport idősebb hekusai közül a legtöbbnek még mindig a fekete volt a kedvenc színe.
Mintha gyászolnának. Volt egyszer egy Saunders nevű híres detektív a Gyilkossági csoportban, az
járt mindig tetőtől talpig feketében. Legendás hőstetteket vitt véghez, úgy nevezték, hogy "a Fekete
Dögvész". Fekete nadrágban, fekete zakóban, fekete nyakkendős fehér keménygallérban járt, s
télidőben fekete nagykabátban, fején fekete keménykalappal, amelyet Londonban vásárolt, amikor
egyszer meglátogatta a nagyszüleit, s a Scotland Yard úgy kezelte, mint valami látogatóba érkezett
hírességet. Esős időben "paraplénak" nevezett fekete esernyőt hordott, a Jubilee Street egyik
sorházában üldögélő Nagymamától kapta. Olyan könnyedén oldotta meg a gyilkossági ügyeket,
ahogy más ember feltöri a diót. (Ez még abban az időben volt, amikor valóban a Gyilkossági
csoport nyomozta ki a gyilkossági ügyeket, nem úgy, mint manapság, amikor a körzeti
detektíveknek kell kinyomozniuk.) Az ő példájára kezdtek feketében járni a Gyilkossági csoport
hekusai, ezzel jelezve, hogy ők egy elit alakulat tagjai. Ha egy civil ruhás rendőrt fekete ruhában
látott az ember, azonnal tudta róla, hogy a Gyilkossági csoport hekusa. Még az áruházi detektívek is
fekete ruhát öltöttek, abban a reményben, hogy a Gyilkossági csoport tagjainak nézik őket.
Ez persze rég volt, nyájas olvasóm. Manapság az idősebbeket kivéve, a Gyilkossági csoport
hekusait elsősorban arról lehet felismerni, hogy olyan ábrázattal jelennek meg egy-egy gyilkosság
helyszínén, mintha ők volnának annak tulajdonosai, mint a jómódú polgárok, mikor éppen
körülnéznek hatalmas birtokukon. A télikabátjukra tűzött jelvények pontosan ugyanolyanok, mint a
körzeti detektívek jelvényei – kék zománc alapon a város címere körül napként csillogó sugaras
aranykarikák –, azzal az egyetlen különbséggel, hogy az aranybetűs Nyomozó szó fölött ott áll, hogy
Gyilkossági csoport. A gyilkosság színhelyén valamennyi detektívnek a nagykabátjára vagy a
dzsekijére van tűzve a jelvény. Vagyis tulajdonképpen a detektívek is mind egyformák.
A magasföldszinti pihenőn furcsán kibicsaklott nyakkal heverő nő is pontosan olyan volt mint
bármelyik gyilkosság áldozata – az áldozatok is mindig egyformák. Aki elég sok halálos sebet látott
már, lassan elveszíti érzékét a különbségek iránt, kivéve persze a rendőrségi orvosszakértőt. Szinte
mindegy, hogy a sebet sörétes puska, kés, revolver, fejsze, baseballütő vagy jégcsákány okozta,
hiszen az eredmény mindig ugyanaz. Az eredmény a hekust mindig arra emlékezteti, hogy az élet
múlandó. De emlékezteti valami másra is, és ez az, ami olyan nehézzé teszi a munkáját. Arra
emlékezteti, hogy az élet olcsó. Arra emlékezteti, hogy a halált hirtelen és értelmetlenül is meg lehet
vásárolni – Carella szerint főleg értelmetlenül. Carella szerint egy gyilkosság mindig értelmetlen, s
teljességgel indokolhatatlan.
 Két mentős éppen a hordágyra emelte a holttestet. Az egyik már kezdte is ráteríteni a
gumilepedőt. Carella igazolta magát, és megkérte a mentősöket, hogy várjanak egy percet, szeretne
egy pillantást vetni a halottra.
– Azt az utasítást kaptuk, hogy vigyük el – mondta az egyik mentős.
– Én meg azt kérem, hogy várjanak vele egy percet – mondta Carella.
– Azt a rendőrségi orvosszakértő mondja meg, hogy mikor vihetünk el egy hullát, és mikor nem
– mondta a mentős. – Egyáltalán ki maga? Maga vezeti itt a vizsgálatot? Azt hittem, hegy az a
másik hekus.
Carella nem is válaszolt. Letérdelt a holttest mellé, és belenézett a halott nő arcába, mintha a
gyilkos kilétét próbálná leolvasni róla. A nő nyakán tátongó seb ijesztő volt; elfordította róla a
tekintetét. A halott kezeire műanyag zacskókat húztak, mint mindig, ha a gyilkos fegyver kés volt, s
a támadás közvetlen közelről történt. Egyetlen kötelességtudó rendőrségi orvosszakértő sem hagyta
figyelmen kívül azt a lehetőséget, hogy az áldozat védekezés közben karmolni próbált, a esetleg a
körme alatt van egy foszlány a gyilkos bőréből vagy egy csepp a véréből.
– Rendben van – mondta Carella, – Vihetik.
– Mi a fene? – kérdezte gúnyosan a mentős. – Ilyen gyorsan rájött, hogy ki a tettes?
Carella felállt a holttest mellől. Nem szólt egy szót sem, csak keményen a mentős szemébe
nézett. A mentős észrevehetően meghökkent, aztán sző nélkül a holttest fölé hajolt, és ráterítette a
gumilepedőt. Ugyancsak szó nélkül kapta fel társával a hordágyat, hogy lecipelje a lépcsőn.
– Maga Carella? – szólalt meg egy hang Carella háta mögött.
Carella megfordult. Egy detektív állt előtte, jelvénye a tweed nagykabát hajtókájára volt tűzve.
Jó húsban levő, zömök, kék szemű, szőke férfi volt. Szivarozott. Az egész lépcsőház bűzlött a
szivarjától.
– Tauber? – kérdezte Carella.
– Egen – mondta Tauber. – Szóval ideért?
– Ide.
Nem fogtak kezet. A törvény őrei ritkán fognak kezet egymással. Még a Rendőrségi Segítő
Egylet meg a Smaragd Egyesület táncos összejövetelein sem szoktak kezet fogni. Jellegzetes
foglalkozási sajátosság, gondolta Carella. Hajdan a lovagok azért fogtak kezet, hogy
meggyőződjenek róla, nem rejtegeti-e a másik egy tőr markolatát az öklében s a pengéjét a ruhája
ujja alatt. Úgy látszik, a hekusoknak nincs rejtegetni való tőrük.
– Látta a nőt? – kérdezte Tauber.
– Igen, vetettem rá egy pillantást.
– Egy rendőrnő már meg is motozta. Nem engedtem, hogy bevigyék a holmiját a megőrzőbe, azt
akartam, hogy előbb maga lássa. Ismer egy Young nevű hekust a Gyilkosságitól?
– Nem.
– Ő mondta, hogy maga átvehetné ezt az ügyet, ha úgy találja, hogy ugyanazzal a gyilkossal van
dolgunk. Tisztában vagyok vele, hogy egy átvágott torok, az egy átvágott torok. De ha jól
emlékszem a maga körözvényére, ott mindkét áldozat vak volt, és egyiküktől sem raboltak el
semmit. Jól emlékszem?
– Jól.
– Nos, ennek a hölgynek huszonkét dollár ötven cent volt a kézitáskájában, a nyakában egy
aranylánc, kereszttel és a jobb kezén egy aranygyűrű, apró gyémánttal. Akárki ölte meg, nem vitte
el sem a pénzt, sem az ékszereket, és itt hagyott egy jó állapotban levő harmonikát is. Ott van a fal
mellett, már el is láttam címkével, megér vagy kétszáz dollárt, nem gondolja? Szóval itt sem rablás
volt az indíték. A modus operandi meg véleményem szerint teljesen azonos.
– Valóban az – mondta Carella.
– Nem a munka alól próbálok kibújni, higgye el – folytatta Tauber. – Van épp elég esetem, a
fene enné meg, igazán nem számít, hogy eggyel több vagy kevesebb. Abba se halok bele, ha több.
De tényleg azt hiszem, hogy ezt is a maga gyilkosa követte el.
– Értem. Ki találta meg a holttestet?
 – Az a pasas ott a pihenő végében. Csak néhány kérdést tettem fel neki, maga bizonyára feltesz
neki még néhányat, ha átveszi az ügyet. Mi a véleménye? Gondolja, hogy átveszi?
– Azt hiszem, át – mondta Carella.
– Akkor talán ne is maradjak itt tovább, ugye?
– Hogy állítsuk ki a jelentést?
– Nem tudom. A Gyilkosságinál valószínűleg az én nevemen szerepel az ügy. De Young szóbeli
jóváhagyását megkaptam, hogy átadhatom. Gondolja, hogy ez elég?
– Nem tudom. Talán.
– Akkor megmondom, mit csinálok. Ha visszaérek a kapitányságra, felhívom a Gyilkosságit, és
megkérdezem, hogy állítsuk ki a jelentést. Oké? Ha később felhív, megmondom, mit javasolnak.
Nekem személy szerint az a véleményem, hogy kezelje nyugodtan úgy az ügyet, mintha magához
futott volna be a bejelentés.
– Ilyen messze a downtowntól?
– A körözvénye alapján – mondta Tauber, és vállat vont. – Két szokatlan gyilkosság
kinyomozásához kért támpontot, nem? Nos, itt van egy harmadik, amely, úgy látszik, összefügg a
másik kettővel. Szerintem ez elég támpont.
– Vagyis gondolja, hogy a körözvény feljogosít rá?
– Szerintem igen.
– Csak nem szeretnék összeütközésbe kerülni a bürokráciával – mondta Carella. – Erre aztán
igazán semmi szükségem, épp elég egy újabb gyilkosság.
– Ne féljen, nem lesz semmi zűr.
– Mit csináljunk például a nő értékeivel meg egyéb holmijával? Kerüljenek a Nyolc-Hetes
megőrzőjébe, vagy küldjem át őket a Midtown Eastbe?
– Szerintem maguknál kéne maradniuk.
– Én legalábbis azt hiszem – mondta Carella.
– Én is.
– Hol a holmi?
– A készpénzen meg az ékszereken kívül alig volt nála valami – mondta Tauber. – Ott van
minden a fal mellett egy zacskóban, ha akarja, megnézheti. – Azzal odamutatott a fal mellett heverő
harmonikára meg egy barna papírzacskóra. A harmonikán is, meg a zacskón is címke lógott. Carella
felvette a zacskót, és belekukucskált.
– Hozzányúlhatok a holmihoz? – kérdezte.
– A maga esete – vont vállat Tauber.
– Úgy értem, hogy a laborosok már végeztek vele?
– Csak azzal, amin ujjlenyomatok lehettek. Az erszénnyel, a hajkefével meg a címjegyzékkel. De
a jegyzék Braille-írással van írva, nem sokat ér vele.
– De azért megnézhetem?
– Hát persze. Mondom, hogy a laborosok már végeztek vele.
Carella belenyúlt a zacskóba, és kivette a címjegyzéket. A jegyzék tulajdonképpen csak egy
kivehető lapokat tartalmazó, nyolcszor tizenkét centiméteres, fekete kis irattartó volt. A lapok nem
voltak megvonalazva, s a legtöbb tele volt domború pontokkal. Három pontsor egymás alatt, aztán
egy üres sor, aztán megint három pontsor. Carella feltételezte, hogy ezek jelentik a neveket, címeket
meg a telefonszámokat.
– Kíváncsi volnék rá, hogy csinálják – mondta Tauber. – Hiszen vakok.
– Valószínűleg van hozzá megfelelő szerszámuk – mondta Carella.
– Igen, valószínűleg.
– Mit gondol, le tudja ezt fordítani valaki a rendőrségen?
– Valószínűleg kénytelen lesz a Sifre-csoporthoz fordulni – mondta Tauber.
– Itt van valami – mutatott Carella az irattartó hátsó fedelének belső oldalára. Egy cédula volt
ráragasztva, s a cédulán bizonyt talán kézírással ez állt:
Baleset vagy egyéb baj esetén kérem Miss Stephanie Wellest értesíteni. Isola, Pershing Avenue
1847. AV 2-1474.
 – Nyilván úgy gondolta, hogy...
– Egen – mondta Carella.
– Kénytelen volt kézzel írni, különben...
– Egen.
– Egyébként ezzel sem ér semmit – mondta Tauber. – A cím már nem jó. A Welles-nő fél éve
Chicagóban lakik.
– Chicagóban? Hol?
– Valahol a Warrington Avenue-n.
– Kije a halottnak?
– Az unokahúga.
– Más rokona nincs?
– Tudtommal nincs.
– Akkor vele kell kapcsolatba lépni – mondta Carella.
– Én a maga helyében átkutatnám a lakást, mihelyt a laborosok végeztek, nincsenek-e valahol
levelek. Hátha talál egy címet.

A Pershing Avenue-t az I. világháború előtt Grant Avenue-nak nevezték. Építészetileg a széles

sugárút akkor is éppen olyan volt, mint most. A közepén forsythiabokrokkal és juharfákkal
beültetett sétány húzódott, most, november derekán persze lombtalanul, s mindkét oldalán hatalmas,
gránit alapzatú, mészkő homlokzatú épületek sorakoztak. Előttük tágas udvarok, téglaalapzaton álló
óriási beton virágtartókkal. Az I. világháború előtt a Grant Avenue-t szegélyező épületek a város
legelőkelőbb ingatlanai közé tartoztak. Most tele voltak firkálva graffitókkal, a legkülönbözőbb
kölyökbandák tagjainak nevei éktelenkedtek rajtuk. A graffitókat egymásra mázolták: a Pók 19-re
ráfestették a Tőr 21-et, arra meg a Salazar IV-et és így tovább, úgyhogy végül senkinek a neve sem
volt kiolvasható.
Lehetséges, hogy Pók 19 ugyanúgy érzett, ahogy Grant érezhetett a mennyországban, mikor a
sugárút nevét Pershingre változtatták. Pershing csak kis híján kerülte el, hogy az ő nevét is ne
cseréljék ki Kennedyre, röviddel a gyilkosság után, amikor még lámpaoszlopokat is neveztek el az
elhunyt elnökről. Odafenn a mennyországban az öreg John Joseph – mert ez volt a tábornok
keresztneve – nyilván kezdett már morogni, hogy sic transit gloria mundi, s hogy milyen sokba
kerül az utcanévtáblák kicserélése. De szerencsére valakinek idejében az eszébe jutott, hogy a
körülbelül három háztömbbel arrébb levő Roosevelt Streetet már átkeresztelték Kennedy Streetre,
és egy másik útvonalnak ugyanerre a névre való átkeresztelése mind a gyalogosokat, mind az
autósokat csak megzavarná. A Pershing Avenue lakói hálásak voltak. Egyikük sem utálta Pershing
tábornokot, azt a komor novemberi napot pedig, amelyen az elnököt meggyilkolták, úgyse fogják
soha elfelejteni.
Carella a Pershing Avenue 1847-től két sarokra parkolt le – közelebb nem talált helyet –, és
gyalog folytatta útját, nekifeszülve a csupasz gesztenyefák ágai közt süvítő szélnek. Csakugyan
átkutatta Hester Mathieson lakását, hogy nem talál-e valahol Stephanie Wellestől származó
leveleket, de nem talált. A vak nő nyilván nem látta semmi értelmét, hogy olyan leveleket
őrizgessen, amelyeket mással kellett felolvastatnia magának. Aztán felhívta azt a postahivatalt,
amelyikhez a Pershing Avenue tartozott, hogy megkérdezze, nem hagyta-e meg ott fél évvel ezelőtt
az új címét Stephanie Welles. Az éjszakai ügyeletes, aki felvette a kagylót, azt mondta, hogy
telefonáljon be reggel, mert most csak a leveleket osztályozó és kihordó postások vannak bent. Erre
megnézte a Hester címjegyzékében talált címet az isolai telefonkönyvben is: Stephanie Welles
ugyanazon a számon szerepelt benne. Elképzelhető volt, hogy a lakást kiadta albérletbe valamelyik
ismerősének, s Carella fel is tárcsázta a számot. Hagyta, hogy a készülék tizenkétszer kicsengjen,
aztán letette a kagylót.
Ekkor már este tíz óra volt.
Tauber körülbelül negyven perccel korábban távozott a helyszínről, miután megígérte, hogy
megkérdezi a Gyilkossági csoporttól, hogyan veheti át az ügyet a Nyolc-Hetes. Amikor Carella öt
perccel tíz után felhívta, Tauber közölte vele, hogy beszélt Younggal, és a Gyilkossági csoport
hekusa írásbeli meghatalmazást fog küldeni mind a Midtown East, mind a Nyolc-Hetes
parancsnokának, tehát a dolog rendben van. Sok szerencsét kívánt Carellának az ügyhöz. Carella
azonnal, még aznap este meg akarta állapítani Stephanie Welles tartózkodási helyét, mielőtt még ez
a nyom is kihűl. Abban a reményben hajtott a Pershing Avenue-ra, hogy esetleg az új bérlő is meg
tudja mondani, hol lakik Stephanie Welles Chicagóban, vagy ha nem, Stephanie talán a
házmesternél meghagyta a címét. Nem azért volt fontos neki a cím, hogy értesítse Stephanie-t
nagynénje haláláról, hanem azért, hogy információkat szerezzen tőle az elhunytról. Sejtelme sem
volt róla, mit és mennyit tud Stephanie a halott nő szokásairól és ismerőseiről, de hát Hester
címjegyzékében az állt, hogy baleset vagy egyéb baj esetén Stephanie-t kell értesíteni, és Hester
Mathiesont bizony olyan baleset érte, hogy nagyobb már nem is érhette volna.
Vállába húzta a nyakát.
Metsző volt a szél.
Látta az épületeken a graffitókat, és próbálta is megfejteni őket – de nem sikerült.
Nagyapja azért jött át Olaszországból Amerikába, mert úgy hallotta, hogy itt az utcák arannyal
vannak kikövezve. Ilyesmiről persze szó sem volt, és Giovanni Carella hamarosan rájött, hogy
aranyrögöknek a tejeskocsi bakjáról legfeljebb a citromokat nézheti, amelyeket a lova potyogtat el.
Az utcák még csak olyan tiszták sem voltak – legalábbis Giovanni szerint –, mint szülővárosának,
Nápolynak az utcái, bár lehet, hogy ez az állítás vitatható. De azokban az időkben, amikor Carella
nagyapja először tette a lábát Amerika földjére, őt és a hozzá hasonló Európából bevándoroltakat
hagyományos otthonszeretetük arra késztette, hogy még nyomornegyedbeli lakásukra is büszkén
tekintsenek. Az épületek – a saját épületük, meg a szomszéd épület meg az azzal szomszédos – az
otthont jelentették számukra – s valamennyi együtt a "vicinanzá"-t –, s az ember nem mocskolja be
az otthonát, nem szarik oda, ahol eszik. Nekik még álmukban se jutott eszükbe, hogy egy bérház
falára firkáljanak, akármilyen barátságtalan volt is az épület. Az se jutott eszükbe, hogy a
trolibuszok oldalára firkáljanak – földalatti kocsikra meg nem is firkálhattak, a földalatti építése
akkor még csak folyamatban volt –, mert ők Európában sok évszázados szépségekkel éltek együtt,
és még nem szokták meg, hogy Amerikában minden csak azért van, hogy legyen mit megváltoztatni
vagy tönkretenni.
Carella felsietett a homlokzati verandához vezető széles lépcsőfokokon, miután elhaladt két üres
beton urna mellett – mind a kettő olvashatatlan nevekkel volt telefirkálva –, és keresztülvágott az
udvaron. A kivilágított udvaron két srác labdázott, ránéztek, mikor elhaladt mellettük, aztán tovább
játszottak. Belépett a külső előtérbe, és keresgélni kezdte a levélszekrényeken a házmester
lakásának a számát, amikor az 54. számú lakás levélszekrényének a nyílása alatt egyszerre csak az
S. WELLES néven akadt meg a tekintete. Nem tudhatta, hogy ez mit jelent: Stephanie Welles
tartotta-e meg isolai lakását, noha Chicagóba költözött, vagy egyszerűen csak az nem tartotta
fontosnak kicserélni a nevet a levélszekrényen, akinek a lakást átengedte vagy bérbe adta?
Mindenesetre megnyomta a levélszekrény alatt a csengőt. Semmi. Még egyszer megnyomta,
felkészülve rá, hogy a belső előtér ajtajához ugorjon, ha megszólal a berregő. Nem szólalt meg. A
sor végén megtalálta a házmester levélszekrényét, és megnyomta alatta a csengőt. Várt néhány
pillanatig, s már éppen még egyszer meg akarta nyomni, mikor válaszul megszólalt a berregő.
Gyorsan a belső előtér ajtajának kilincséhez kapott, és benyitott. A térség nagyobb volt, de
megrekedt benne a száraz hőség. Bal kéz felől két radiátor sípolt és sziszegett a fal mellett. Hátul
volt egy dukkózott, kétszárnyú vasajtós lift, s a jobb oldali falon egy kartontábla kiragasztva, rajta
kézzel írt nagybetűkkel egyetlen szó: HÁZMESTER s alatta egy fekete nyíl. Elindult, amerre a nyíl
mutatott, és bekopogott a 10. számú lakás ajtaján. Egy férfihang válaszolt: – Hallom. Ki az?
– Rendőrség – mondta Carella.
– Kicsoda?
– A rendőrség.
– Nafene – mondta a férfihang.
Carella várt. Az ajtó mögül csoszogás és dörmögés hallatszott, mint a kabaréban a függöny
mögül. Aztán végre kinyílt az ajtó. A házmester fehér ember volt, Carella becslése szerint hetven
felé járhatott, gyűrött kék nadrág és ujj nélküli fehér trikóing volt rajta, a lábán csúnyán elnyűtt
piros bársony házipapucs. Nyűgösnek és álmosnak látszott. Carella a konyha mögött a nyitott ajtón
keresztül belátott a hálószobába, látta az ágy végét s rajta a visszahajtott paplant. Gyanította, hogy
álmából verte fel a házmestert, és azt is gyanította, hogy nem túl lelkesen fog válaszolni a Stephanie
Wellesre vonatkozólag feltett kérdésekre. A házmester Hangneme nyomban meg is erősítette a
gyanúját.
– Mi az isten van? – kérdezte.
– Ne haragudjon, hogy éjnek idején zavarom – mondta Carella.
– A zavarás már megtörtént. Halljam, mit akar!
– Egy gyilkossági ügyben nyomozok, és...
Ebből a házból gyilkoltak meg valakit?
– Nem, uram.
– Hát akkor mit akar tőlem?
– Egy Stephanie Welles nevű – nő hollétét szeretném kideríteni. Gondolom, ő talán..»
– Nincs itthon – mondta a házmester. Carella rábámult.
– Hol van? – kérdezte.
– Dolgozik. Éjszaka dolgozik.
– Azt akarja mondani, hogy még mindig itt lakik? – kérdezte Carella.
– Persze hogy itt lakik. Ha nem itt lakna, mért keresné itt?
– Hát nem Chicagóban lakik?
– Én talán Chicagóban lakom? Vagy maga talán ott lakik?
– Azt hittem, Chicagóba költözött.
– Nem. Nem költözött Chicagóba.
– Meg tudná mondani, hol dolgozik?
– Le akarja tartóztatni?
– Miért tartóztatnám le?
– Nem ütközik törvénybe, amit csinál.
– Mit csinál?
– Nem mondom meg, hol dolgozik, ha azért akar odamenni, hogy letartóztassa.
– Csak néhány kérdést szeretnék feltenni neki a nőről, akit meggyilkoltak.
– Ki az a nő?
– A neve Hester Mathieson. Ismeri?
– Nem.
– Egy Jimmy Harris nevű személyt ismer?
– Nem.
– Hát egy Isabel Harris nevűt?
– Azt se.
– Nem beszélt magának Miss Welles egyiküktől se?
– Nem ismerem én őt olyan jól – mondta a házmester. – Csak azt tudom, hogy éjszaka dolgozik,
és amit csinál, nem ütközik törvénybe. Vagyis ha oda akar szaladni, hogy letartóztassa...
– Hova szaladnék?
– Hát a munkahelyére.
– Az hol van?
– Nem mondom meg – mondta a házmester, és be akarta csukni az ajtót. Carella a nyílásba tette
a lábát. – Vegye ki onnan a lábát! – mordult rá a házmester.
– Ki tudom én szedni magából, hogy hol dolgozik – mondta Carella. – Csak ahhoz még egyszer
ide kell fáradnom.
– Ne mondja!
– De mondom. Például a szemeteskannái miatt.
– A szemeteskannáim kifogástalan állapotban vannak.
– Hát akkor az alagsori csövek miatt. Vagy a villanyvezetékek miatt. Higgye el, miszter, fogok
találni valami hibát. Nagyon értek hozzá.
 – Azt meghiszem – mondta a házmester. – De azzal, hogy engem fenyeget, nem fogja Stephanie
Wellest megtalálni.
– Hol dolgozik? – kérdezte Carella. – És ne nyomja ezt a nyavalyás ajtót a lábamnak!
– Le akarja tartóztatni?
– Csak egy gyilkosság áldozata felől szeretném kikérdezni.
– Ő nem gyilkolt meg senkit.
– Mintha az előbb azt mondta volna, hogy nem ismeri olyan jól.
– Annyira azért ismerem, hogy tudjam róla, nem ölt meg senkit.
– Hol dolgozik?
– A Tahiti Paradicsomkertben.
– Mi az? Masszázs-szalon?
– Egészségügyi Klub.
– Naná.
– Törvényesen működik – mondta a házmester.
Carella kivette a lábát az ajtónyílásból, s a házmester becsapta az ajtót.
 10

A Tahiti Paradicsomkert a Talbot Avenue-n volt, már a felsővárosban, négy háztömbre a Calm's
Point-i hídtól. Még rövid tíz évvel ezelőtt is azt lehetett volna mondani, hogy a Tahiti
Paradicsomkert "a magasvasút árnyékában fekszik". De történetünk idején már nem járt magasvasút
a Talbot Avenue fölött, vagyis ez a kifejezés – akármilyen újnak hat is ebben a formában – nem
alkalmazható a Tahiti Paradicsomkertre. Meg aztán tíz éve még nem is voltak efféle
masszázs-szalonok a városban, amelynek Carella az alkalmazásában állt, tehát a Tahiti
Paradicsomkert akkor nem is feküdhetett a magasvasút árnyékában, de még a törvényében sem.
Illetve, hogy pontosak legyünk: ha tíz évvel ezelőtt létezett volna Tahiti Paradicsomkert a Talbot
Avenue-n, csakis a magasvasút és egyben a törvény árnyékában feküdhetett volna. Világos?
Próbáljunk meg koncentrálni.
A masszázs-szalon homlokzatát valódi bambuszrudak és gyékényszőnyegek díszítették. A szalon
neve az ajtón X alakban keresztbe tett bambuszrudakra szegezett fatáblába volt égetve. Kilincsnek
is egy – persze jóval rövidebb – bambuszrúd szolgált. Carella benyitott az ajtón, és egy ugyancsak
bambusszal és gyékénnyel dekorált, de a homlokzatnál jóval hangulatosabb helyiségben találta
magát, mert függönyök mögé és falifülkékbe rejtett, tompított fényű piros és zöld villanykörték
világították meg. Az ajtótól körülbelül egy méterre íróasztal állt, s az asztal mögött egy lány ült,
háttal a falnak. Amikor Carella belépett, fölpillantott. A külsejéből ítélve vagy kínai volt, vagy
japán, de az is lehet, hogy polinéziai. Mindenesetre távol-keleti. Madame Gin-Sling kosztümöt
viselt, az anyaga brokátnak látszott, s vagy három centi magas nyaka volt, de ujja nem. Meztelen
karján nefrit karkötők. Amikor Carella mögött halkan becsukódott az ajtó, elmosolyodott.
Carella visszamosolygott. Még nem döntötte el, hogyan csinálja. Ha megmondja, hogy hekus,
lehet, hogy házkutatási parancs nélkül be se engedik. Ha viszont sikerül bejutnia, Stephanie
Wellesnek mindenképpen kénytelen lesz megmondani, hogy kicsoda, ha információt akar kapni tőle
a halott nőről. Még akkor is azon tűnődött, hogyan lépjen fel, amikor az asztal mögött ülő lány
megszólalt: – Tessék, uram, mivel szolgálhatok?
Úgy döntött, hogy egye fene, kuncsaftnak adja ki magát.
– Attól függ, hogy mit tud ajánlani – felelte.
– Parancsoljon helyet foglalni, uram, és elsorolom.
– Ha lenne szíves – mondta Carella.
Leült egy székre az asztal mellett. A lány feléje fordult a forgószékkel. Hosszú ruhája combig fel
volt hasítva, látni lehetett, hogy fekete csipke alsónemű van rajta. Rendkívül magas sarkú,
bokapántos fekete szaténcipőt viselt. Az íróasztalon álló telefonkészüléken tömérdek gomb volt,
pillanatnyilag egyik sem világított. Abba a falba, amelyiken a bejárati ajtó volt, egy akváriumot is
süllyesztettek. Az akváriumban trópusi halak nyüzsögtek az irizáló buborékok közt. Carella
székétől jobbra még egy ajtó volt. Hirtelen kinyílt, kilépett rajta egy bikini fürdőruhának látszó
öltözéket viselő lány, Carellára pillantott, aztán egyenesen az íróasztalhoz lépett, letett rá egy
rózsaszínű szelvényt, s csak annyit mondott: "Benny". "Benny", ismételte meg az asztalnál ülő lány,
fogta a szelvényt, és ráírt valamit. A másik lány megfordult, ismét Carellára pillantott, aztán
kinyitotta az ajtót, és visszament oda, ahonnan jött. Nesztelenül csukódott be utána az ajtó.
– Ez Stacey volt, az egyik lány, aki itt dolgozik – mondta a recepciós.
– Hány lány dolgozik itt? – kérdezte Carella.
– Hat – mondta a recepciós.
– És mi a neve magának?
– Miért érdekli?
– Csak kíváncsiságból kérdezem.
– Az én nevem Jasmine.
– Ö! Jasmine?
– Igen. Szóval, uram, ez egy zárt körű egészségügyi klub, s csekély tagsági díj ellenében – ami
természetesen megújítható igénybe veheti a berendezéseinket, értve alatta a zuhanyozót, a szaunát
és a pezsgőfürdőt, plusz korlátlan mennyiségben fogyaszthat italokat, és természetesen
megmasszíroztathatja magát valamelyik lánnyal, vagy ha tetszik, akár kettővel is.
– Kettővel is. Értem – mondta Carella.
– A tagsági díj fél órára húsz dollár, egy teljes órára harminc. Egy teljes órára tulajdonképpen
negyven dollárt kellene kérnünk, ugyebár, hiszen egy teljes óra két félóra, ugyebár, mi azonban
csak...
– Igen – szólt közbe Carella –, ez igazán nagy kedvezmény.
– Az bizony.
– És ezért a pénzért masszázst kapok, és...
– Igénybe veheti a szolgáltatásainkat.
– És ingyen ihatok.
–Igen.
– És két lánnyal mibe kerül?
– Kétszer annyiba, mint eggyel.
– Ó! Szóval ebben az esetben nincs kedvezmény.
– Sajnos, nincs – mondta Jasmine, és mosolygott. – Azt is tudnia kell, hogy a lányok kizárólag
borravaló alapon dolgoznak, amennyiben egyéb szolgáltatást is kíván tőlük. És az kizárólag az ön
magánügye.
– Értem – mondta Carella.
– Nos, hogy parancsolja? – kérdezte Jasmine. A kezébe vett egy ceruzát, és maga elé húzott egy
rózsaszínű jegytömböt, amelyre nyomtatva volt valami, de a félhomályos helyiségben Carella nem
tudta kivenni, hogy mi. – Egy lánnyal vagy kettővel? Fél órára vagy teljes órára?
– Egy óra a leghosszabb idő, amit itt tölthetek?
– Lehet kettő is, de az hatvan dollár.
– És ha tegyük fel, fél órát kérnék, aztán meggondolnám magam? Ha úgy látnám, hogy hosszabb
időre, mondjuk egy teljes órára van szükségem?
– Hát... ilyesmi eddig még nem fordult elő.
– Értem – mondta Carella. – Azazhogy hadd ismételjem el, pontosan értettem-e mindent.
– Ahogy parancsolja – mondta Jasmine, és ismét mosolygott.
– Szóval ez egy egészségügyi klub, és a tagsági díj fejében igénybe vehetem a klub
berendezéseit, és megmasszíroztathatom magam egy lánnyal. Amennyiben egyéb szolgáltatást is
kívánnék valamelyik lánytól, az szigorúan az én magánügyem, és borravaló alapon megy.
– Pontosan.
– De mintha a tagsági díjról azt mondta volna, hogy megújítható..
– Pontosan.
– Ezt hogy értsem?
– Úgy, hogy minden alkalommal meg kell újítania.
– Értem. Vagyis minden alkalommal újból fizetnem kell.
Hétköznapi nyelvre lefordítva ez azt jelentette, hogy a Tahiti Klub fél órára vagy egy teljes órára
bérbe ad egy szobát Carellának húsz, illetve harminc dollárért, és ugyanakkor rendelkezésére bocsát
egy vagy két prostituáltat, akik kölcsönös megegyezés alapján, külön tiszteletdíj ellenében,
szexuális szolgáltatásokra is hajlandók. Amennyiben a klubot azzal vádolnák, hogy megsérti a Btk.
230. paragrafusának 25. cikkelyét (azazhogy elősegíti a prostitúciót), kétségkívül azt hozná fel
védelmére, hogy a prostitúciót egy jogi személy csakis akkor segíti elő, ha tudva és akarva
bocsáttatja áruba valakivel a testét (márpedig itt a Tahiti Klubban a kuncsaftok és a lányok közt
bármiféle külön megállapodás szigorúan az illetők magánügye).
Vagy ha azzal vádolnák a klubot, hogy prostitúció céljára személyeket és helyiséget bocsát
rendelkezésre, akkor azt hozná fel védelmére, hogy a Tahiti egészségügyi klub, amely csak
masszázst, ingyen italt, zuhanyozót, szaunát és pezsgőfürdőt biztosít a tagjainak. Vagy...
Vagy ha azzal vádolnák a klubot, hogy bordélyház, illetve lehetővé teszi egy bordélyház – vagy
nevezzük bárminek a prostitúció intézményét – működését, akkor – de hát hányszor mondjuk, hogy
ez egy egészségügyi klub?!
 Vagy ha azzal vádolnák, hogy bármilyen szolgáltatása elősegíti, illetve megkönnyíti a prostitúció
virágzását, akkor azzal védekezne, hogy a szauna, a pezsgőfürdő, a masszázs és az ingyen ital
önmagában korántsem segíti elő a prostitúciót, és különben is: egy fecske még nem csinál nyarat...
– Csak egy lányt kérnék, fél órára – mondta Carella.
– Rendben van, uram. Szabad a nevét? Csak a keresztnevét kérném.
– Andy – mondta Carella.
– Rendben van, Andy. Honnan hallott rólunk?
– Hogy érti?
– Az utcán nyomott a kezébe valaki egy prospektust, vagy a hirdetésünket olvasta valamelyik
lapban?
– Egyik barátom ajánlotta, hogy jöjjek ide.
– Rendben van, Andy. Lenne szíves előre fizetni? Húsz dollár.
– Természetesen – mondta Carella, és kivett a tárcájából egy húszdollárost. Kíváncsi volt rá,
vajon hajlandó volna-e a rendőrség megtéríteni egy ilyen kiadást. Elképzelte magát, ahogy besétál
az Iktatóba, és átnyújtja Miscolónak a számlát egy kuplerájban tett látogatásáról.
– Köszönöm – mondta Jasmine, elvette a bankjegyet, és betette az íróasztala középső fiókjában
egy vaskazettába. Nagyon sok bankó volt abban a kazettában.
– Ha most fogja ezt a rózsaszínű szelvényt – szakította le Jasmine a jegytömbről a legfelsőt –, és
befárad vele a társalgóba, valamelyik lány a gondjaiba veszi. Tudom, hogy Stacey szabad, és ha
önnek...
– Én egy bizonyos lányra gondoltam – mondta Carella.
– Ó! – mondta Jasmine, és felhúzta a szemöldökét. – Tehát ön már járt nálunk?
– Nem. A barátom ajánlotta, hogy őt kérjem.
– Kit? – kérdezte Jasmine.
– A neve Stephanie... – kezdte Carella, de abba is hagyta, nem akarta kimondani a vezetéknevet.
– Stephanie?
– Igen.
– Stephanie nevű lány nincs nálunk.
– Ez az igazi neve – mondta Carella, és úgy döntött, hogy mégis kimondja a teljes nevet. –
Stephanie Welles.
– Mm – dünnyögött Jasmine. – Csakhogy nálunk mindegyik lány az igazi nevét használja.
Semmi okuk titkolni az igazi nevüket.
– Tudom – mondta Carella. – Valószínűleg éppen ezért árulta el a barátomnak is az igazi nevét,
ugyebár? Mert mindegyik lány az igazi nevét használja, és nincs, semmi titkolnivalójuk, ugyebár?
– Mm – dünnyögött Jasmine.
– Szóval megkaphatom Stephanie-t? – kérdezte Carella.
– Már mondtam önnek, hogy...
– Tudom, hogy itt dolgozik.
– Hát akkor miért nem megy be, és nézi meg, hogy talál-e a lányok közt Stephanie nevűt?
Akármi történik ön és bármelyik lány közt...
– Tudom. Szigorúan magánügy.
– Úgy van.
– Köszönöm. Le tudná pár szóval írni, hogy néz ki Stephanie?
– Nem ismerek itt senkit, akit Stephanie-nak hívnának – mondta Jasmine, és mosolygott.
– Oké, kösz – mondta Carella, azzal felállt, és benyitott a jobb oldali ajtón.
A társalgó ugyanúgy volt dekorálva, mint a recepció: bambusszal és gyékénnyel. Az ajtótól balra
eső fal teljes hosszában bárpult húzódott. A pulton félgallonos Scotchos, vodkás, gines és
rizspálinkás, valamint negyedgallonos szódás és tonikos üvegek álltak, meg egy vizeskancsó, egy
vödör jég s mellette egy tálon citrom- és citrusszeletek. A jegesvödör mögött műanyag poharak
voltak egymásba rakva. A bárpulttal szemközti fal félköralakban volt kiképezve, a fal mentén
fehérre festett, magas hátú fonott székek sorakoztak, rikítóan színes párnákkal. Két széken ültek az
egyiken egy szőke, a másikon egy barna lány, mint a kettő olyan bikiniszerű öltözékben, mint
Stacey. Mikor Carella a szobába lépett, mind a ketten ránéztek és elmosolyodtak.
– Hilló – mondta a szőke. – Bobbie vagyok.
– Hilló, Bobbie.
– Én meg Lauren – mondta a barna.
– Hello, Lauren.
– És magának mi a neve?
– Andy.
– Iszik valamit, Andy?
– Köszönöm, még nem. Stephanie-t keresem.
– Épp az imént ment szobára valakivel – mondta Bobbie.
– Gondolják, hogy rövid időn belül szabadul?
– Elképzelhető – mondta, Lauren. – Nem inna addig mégis valamit?
– Egy Scotchot ha lesz szíves, vízzel – mondta Carella.
– Megkaphatnám a rózsaszínű szelvényt? – kérdezte Bobbie. Felállt a fonott székből, és
keresztülsétált a szobán.
A lányok öltözéke, miként most már tisztán látta Carella, pontosan olyan volt, mint a
sztriptíz-táncosnőké: a felső rész egy elöl összekapcsolt melltartó volt, az alsó meg egy átlósan
megkötött sálszerű valamivel takart fügefalevél, a sál anyaga és színe ugyanolyannak látszott, mint
a felső része. Bobbie-n magas sarkú, bokapántos körömcipő volt, s ettől különösen hosszúnak tűnt a
lába, noha a lány nem volt magasabb százhatvanöt-százhetven centinél. A másik széken ülő lány
Carellát nézte. A melltartója szűkebbnek látszott, de lehet, hogy csak a keble volt teltebb. Egyik
lány sem lehetett huszonötnél idősebb. Egyik sem volt szép, de mind a kettő vonzó. Ráadásul
frissen mosakodottnak, üdének és egészségesnek látszottak.
– Tessék, Andy – mondta Bobbie, és mosolygott. – Scotch vízzel.
– Köszönöm – mondta Carella, és pohárral a kezében az egyik fonott székhez lépett.
– Szóval maga már járt nálunk – mondta Bobbie,
– Nem én. Soha életemben. Hogy őszinte legyek, más masszázs-szalonban sem.
– Akkor honnan ismeri Steffet?
– Egyik barátom ajánlotta, hogy jöjjek ide.
– Ja. Tetszett neki Steff, mi?
– Igen.
– Nyilván ő is tetszett Shanának.
– Kinek?
– Hát... Stefinek, öt hívják Shanának.
– Úgy értve, hogy itt, ugye?
– Egen. Shana. Itt ez a neve. Szerintem szép név. Shana.
– A Bobbie is szép név.
– Hát rossznak éppen nem rossz – mondta Bobbie –, de a Shana jobb. Ha újra kezdhetném, azt
hiszem, én is olyasféle nevet választanék, mint a Shana. Mondjuk Sherryt. Vagy valami hasonlót.
– Hm...
– Igaz, hogy Sherryből rengeteg van a környéken.
– Bobbie-ból is rengeteg van – mondta Lauren.
– De Shanából nincs. Szerintem legalábbis. Steff jó nevet választott. Nem tudom, honnan
vehette.
– Volt egyszer egy "Shana, a Dzsungel Királynője" – mondta Lauren.
– Nem, az Sheena volt.
Kinyílt a recepció ajtaja, és egy alacsony, kövér ember lépett be a társalgóba, szivarral a
szájában. Szinte rogyadozott a nehéz barna télikabát súlya alatt. Előreesett a válla, az arcát kifútta a
szél, zilált volt a haja. Pöfékelve lépett be, s az első szava ez volt: – Szomjas vagyok. Keverj egy
italt, Blondie.
– Bobbie a nevem – mondta Bobbie.
 – Óriási! Bobbie – mondta a kövér. – Keverj egy bourbont vízzel.
– Bourbonnal nem szolgálhatunk.
– Óriási! – mondta a kövér.
– Az imént fogyott ki – mondta Lauren.
– Ma rengetegen kértek bourbont.
– Óriási! – mondta a kövér, és dühösen szívott egyet a szivarján. Olyan csalódott képet vágott,
mintha sírni akarna. Mintha nem is a társaság, csak a bourbon kedvéért jött volna ide.
– Mit szólna egy kis rizspálinkához? – kérdezte Bobbie. – Olyan, mint a bourbon.
– Oké, legyen – mondta a kövér. – Vízzel.
– Megkaphatnám a rózsaszínű szelvényt? kérdezte Bobbie.
A kövér odaadta neki. Carella még mindig nem jött rá, hogy megy az elszámolás: Bobbie se az
ő, se a kövér szelvényére nem írt semmit, csak letette őket a pultra, egy hamutartó alá. A fonott
széken üldögélve szürcsölgette italát, s közben a jobb kéz felé eső műanyag zsalus ajtót meg a
bárpult túlsó végében levő, bambusszal borított ajtót tanulmányozta.
Lauren meg őt. – Jólesik? – kérdezte.
– A pia? Isteni.
– Kurva hideg van odakinn – mondta a kövér.
– Hányadik pasas mondja ezt már máma! – forgatta a szemét Lauren. Aztán azt kérdezte
Carellától: – Biztos, hogy meg akarja várni Shanát?
– Biztos – mondta Carella.
– Pedig csak hallomásból ismeri, a barátjától, igaz?
– Az igaz, de megígértem neki, hogy Shanát látogatom meg.
– Mert én nagyon kellemesen bizsergek ám magától – mondta Lauren. – Azt hiszem, remekül
kijönnénk egymással. Maga meg én.
– Valószínűleg – mondta Carella. – De tényleg megígértem a barátomnak. Talán majd máskor.
– Talán – biggyesztette el a száját Lauren, és máris a kövérre fordította figyelmét, aki elvette
Bobbie-tól az italt, és szinte egy slukkra felhajtotta.
– Micsoda napom volt ma! – mondta.
– Egen – bólintott Bobbie –, a szombat mindig nehéz nap.
– Kapok még egy ilyet, oké? – kérdezte a kövér. – Micsoda napom volt!
A bárpult túlsó végében kinyílt a bambusszal borított ajtó, és egy lány lépett a szobába. A szeme
füstszürke volt, sűrű szempillája erősen kibodorítva, szemhéja halvány kékre festve. Szőke haja
bubisra volt vágva, frufruval a homlokában, hátul fölstuccolva. Kiálló pofacsontja volt, lendületes
vonalú profilja, finoman ívelt nyaka és válla. A magas, karcsú lány ugyanolyan hiányos öltözéket
viselt, mint a többi. – Hilló! – köszönt oda mindenkinek, de tulajdonképpen senkinek, aztán
keresztülsétált a szobán, és eltűnt a recepcióban.
– Ő Shana – mondta Lauren.
A lány a következő pillanatban vissza is jött, körülnézett, rámosolygott Carellára, aztán
rámosolygott a kövérre, és megkérdezte: – Jól érzik magukat?
– Shana – mondta Carella –, egyik barátom azt ajánlotta, hogy magát kérjem, ha...
– A nagy szőkét én viszem szobára – vágott a szavába a kövér.
Carella feléje fordult.
– Igen, cimbora, jól hallotta – mondta a kövér.
– Vagyunk itt elegen, fiúk – mondta Lauren. – Ezen ne vesszenek össze, oké?
– Szó sincs összeveszésről – mondta a kövér. – De nekem nehéz napom volt. Ha magának is a
nagy szőke kell, vigye szobára később. Most én viszem.
– Tessék az itala – mondta Bobbie.
– Kösz – mondta a kövér.
– Mi a neve? – kérdezte tőle Shana.
– Arthur.
– Megkaphatnám Arthur szélvényét? – kérdezte Shana.
– Ott van a hamutartó alatt.
 – Meddig szándékozik maradni? – kérdezte nyájasan Carella.
– Mi köze hozzá? – kérdezte Arthur, szívott egyet a szivarján, aztán belekortyolt a poharába.
– Azt mondta, hogy vigyem szobára Shanát később. Csak azt szeretném tudni, hogy mennyivel
később.
– Az nem tartozik magára – mondta Arthur, és ismét szívott egyet a szivarján.
– Mi áll a rózsaszínű szelvényen, Shana? – kérdezte Carella.
– A rózsaszínű szelvényen két óra áll – mondta Arthur. – Pontosan két óra.
– Annyit nem várhatok.
– Az a maga baja.
– Szeretnék beszélni magával egy percre.
– Miről?
– Magánügy. Beszélhetnénk valahol négyszemközt, lányok?
– Talán a mosdóban – mondta Lauren.
– Hol a mosdó?
– A zsalus ajtó mögött.
– Nem megyek magával semmiféle mosdóba – mondta Arthur. – Szobára megyek Shanával.
– Csak egy percre, Arthur – mondta nyájasan Carella.
– Egyetlen percem sincs.
– Nekem meg két órám nincs – mondta Carella, és mosolygott. – Jöjjön, Arthur, beszéljük meg a
dolgot. Biztos vagyok benne, hogy ezek a lányok itt nem szeretnék, ha valami zűr lenne, és biztos
vagyok benne, hogy maga se. Beszéljük meg a dolgot úriember módjára, Arthur. Oké?
– Hát jó, egy percet adok – mondta Arthur, és berontott a zsalus ajtón.
Carella követte. Az ajtó mögötti helyiség túlsó végében három elfüggönyözött zuhanyozófülke
vált, az ajtó melletti falon két piszoárkagyló. Az ajtóval szemközti falon meg egy tucat
öltözőszekrény. Meg mosdókagylók. A mosdókagylók mellett egy fekete állt, piros zakóban,
csokorra kötött zsinórnyakkendővel. Amikor a két férfi belépett, rájuk mosolygott.
– Négyszemközt szeretnénk beszélni – fordult hozzá Carella. – Magunkra hagyna egy percre?
– Az öltözőszekrényekre kell vigyáznom – mondta a fekete.
– Majd én vigyázok rájuk maga helyett – mondta Carella.
– Nem lehet. Ez a dolgom.
Carella elővette a tárcáját, a fekete markába nyomott egy ötdollárost, és rámosolygott: – Csak
egy percre.
– Hát... oké – mondta a fekete. A hangja bizonytalan volt, de azért elvette az ötdollárost, és
kiment a zsalus ajtón.
– Rajta, beszéljen – mondta Arthur.
– Ide nézzen, Arthur – mondta Carella, azzal a zsebébe nyúlt, elővette a bőrtokot, amelybe a
detektívjelvénye volt tűzve, és kinyitotta. – Sss – tette az ajkára az ujját.
– Óriási! – mondta Arthur.
– Ne féljen, nem razziázok – mondta Carella.
– Hát mit csinál? – kérdezte Arthur. Még csalódottabb képet vágott, mint amikor megtudta, hogy
kifogyott a bourbon.
Carella csak most vette észre, hogy arany jegygyűrű van a pasas bal kezén.
– Arthur – mondta –, maga csak egy dologra vigyázzon. Csak arra vigyázzon, hogy el ne árulja
odakint senkinek, hogy hekus vagyok. Érti?
– Hát a mai napom tényleg nem sikerült – mondta gyászosan Arthur.
– Dehogynem sikerült, Arthur – mondta Carella. – Nincs még veszve semmi, higgye el. Csak
most szépen kimegyünk innen, és maga megmondja Shanának, hogy meggondolta magát, és nem
vele megy szobára.
– De ha razziázni akar, ugye megmondja? Mert akkor én egyenest megyek az ajtónak. Nem
engedhetem meg magamnak, hogy egy ilyen helyen kapjanak el. Ugye, megteszi nekem ezt a
szívességet?
– Nem razziázok – mondta Carella. – Gyerünk, Arthur.
 – Előbb talán lezuhanyozhatnánk, ha már itt vagyunk – mondta Arthur. – Itt megkívánják, hogy
lezuhanyozzon az ember, mielőtt szobára megy.
– Stimmt – mondta Carella.
A zuhanyozásnak semmi köze sem volt a tisztálkodáshoz. Ez is csak azt a célt szolgálta, hogy
védelmet nyújtson a törvény paragrafusai ellen. Ha Carella meztelenül vagy csak egy törülközővel a
derekán lépett be egy szobába, aztán bejött egy lány, hogy megmasszírozza, és a szexuális
szolgáltatásokért járó külön tiszteletdíjról tárgyaljon vele, fel lehetett tételezni, hogy Carella a saját
viselkedésével vette rá a lányt, hogy felkínálkozzék neki. Tekintettel erre, valamint arra, hogy a
prostitúció a legjelentéktelenebb a 230. paragrafusban felsorolt törvényszegések közül – a
paragrafus többi cikkelyében meghatározott vétségekkel, illetve bűntettekkel ellentétben – csupán
kihágás, nem érte meg, hogy letartóztatást eszközöljenek. Egy kihágás legfeljebb tizenöt napi
börtönnel vagy maximum 250 dollár pénzbírsággal büntetendő. Ha egy rendőr volt olyan ostoba
vagy buzgó, hogy letartóztasson egy kurvát, a lány rendszerint már egy óra múlva ismét kint volt az
utcán, miután a stricije kifizette helyette az ötven dolláros bírságot. A városban, amelynek Carella
az alkalmazásában állt, az utóbbi időben nem is rendeztek razziákat a masszázs-szalonokban:
túlságosan sok volt a jogi kibúvó. Márpedig ha azokat nem lehet elkapni, akik a kuplerájokat
üzemeltetik, meg a lányokat sem, akik a szolgáltatásokat végzik, ki marad? Az olyan pasasok, mint
ez a kövér Arthur, akinek még a gyomra is remeg a nehéz télikabát alatt a gondolatra, hogy a
felesége esetleg megtudja, hogy a Tahitiban töltötte ezt a szombat estét.
Carella kiment, hogy szóljon Shanának: ő fog szobára menni vele.

Lezuhanyozott, megszárítkozott, és a dereka köré csavart egy narancssárga törülközőt. A piros

zakós feketétől kapott egy műanyag zacskót, beletette a szolgálati revolverét táskástul –, az
irattárcáját, a bőr jelvénytokot, a kulcsait, a készpénzét meg az óráját. A fekete látta a rendőrségi
Specialt, de nem szólt semmit; öt dolcsival néha nagyon, de nagyon sokat el lehet érni. Carella a
műanyag zacskót belecsavarta egy másik törülközőbe, aztán belökte a társalgóba vezető zsalus ajtót.
Shana ott várta. Arthur nem volt sehol. Eltűnt a másik két lány is. Carella kíváncsi lett volna rá,
hogy Arthur vajon melyiket választotta.
– Vigyünk magunkkal italt? – kérdezte Shana.
– Nem. Megleszünk anélkül is – mondta Carella.
– Mit rejteget a törülközőben? – kérdezte Shana.
– Családi ékszereket – mondta Carella.
– A kezében levőre gondoltam – mondta Shana, és nevetett. – Jöjjön – mondta, és kinyitotta a
bárpult végében levő ajtót.
Carella követte. Egy szűk folyosóra jutottak, a falait bambusznád borította, a mennyezetét meg a
padlóját gyékény. A lány benyitott egy zsalus ajtón egy körülbelül kétszer két és fél méteres
szobába. A szoba három fala közé egy ágy volt beszorítva, az egyik falat teljesen elfoglalta. Az
ágyat szemkápráztató sárga, piros és kék mintás takaró borította, a körülötte levő három falat meg
tükör. A negyedik fal és az ágy közt üresen maradt keskeny padlócsíkot fonott szalmaszőnyeg. A
fal mellett színes folyadékokkal – nyilván ezeregyéjszakabeli olajfélékkel – teli üvegek sorakoztak
a padlón. Az ajtón tolóretesz volt. Shana betolta a reteszt, megfordult, rámosolygott Carellára, és az
ágyhoz lépett. Leült rá, és lehúzta a cipőjét.
– Készen vagyok – mondta, és ismét mosolygott. – Szóval maga most van először
masszázs-szalonban?
– Igen – mondta Carella.
– Akkor elmondom, hogy mennek itt a dolgok. Azért a húsz dollárért, amit odakint fizetett,
megmasszírozom – fél órára fizetett be, ugye?
– Igen, fél órára.
– Oké. Amennyiben a masszázson kívül egyebet is óhajt, pótdíj fizetendő.
– Mennyi az a pótdíj?
 – Általában huszonöt dollár a kézimunka, negyven a furulyázás és hatvan a kettyintés. De mivel
Lauren azt mondja, hogy maga az egyik barátom ismerőse, esetleg megállapodhatunk...
– Nem. Nem vagyok egyetlen barátjának sem az ismerőse – mondta Carella.
– Nem? De hát Lauren azt mondta...
– Hazudtam.
Shana rábámult.
– Tényleg hazudtam – mondta Carella.
– Miért?
– Mert beszélni akartam magával.
– Hazudnia kellett, hogy beszélhessen velem?
– Tudniillik az igazi nevén kerestem, így aztán kénytelen voltam hazudni valamit.
– Honnan tudja a nevemet?
– Valakinek a címjegyzékéből.
– Kiéből?
– A nagynénjééből. Akit Hester Mathiesonnak hívnak.
– Nem értem.
– Detektív vagyok – mondta Carella.
– Mutassa a jelvényét – mondta a lány.
– Itt van benne a törülközőben. Higgye el, hogy detektív vagyok.
– Fegyver is van abban a törülközőben?
– Az is.
– Mi akar ez lenni? Razzia?
– Nem.
– Akkor mit keres itt?
– A nagynénje...
– Jesszusom, csak nem történt vele valami?
– Meghalt. Megölték.
– Úristen!
– Fogadja részvétemet.
– Hogy ölték meg?
– Valaki elvágta a torkát.
– Úristen!
Csend lett a szobában. Carella hallotta, hogy a folyosó végén nevet valaki. Halkan becsukódott
egy ajtó. Ránézett a lányra. Az dermedten bámult a padlón heverő bokapántos cipőkre. A bikini
felső része fölött tele volt szeplővel a melle. Csak ült ölbe tett kézzel, és a cipőket bámulta. Hosszú,
gondosan manikűrözött körmei vérvörösen csillogtak. Carella azon tűnődött, hogyan szólítsa. Egy
pillanattal előbb még Shana volt, egy lány, aki közömbösen sorolta el egy idegennek a különböző
nemi aktusok árait. Hester Mathieson címjegyzékében azonban Stephanie Welles néven szerepelt,
és azzal, hogy Carella megemlítette a gyilkosságot, mintha hirtelen mindketten átkerültek volna
ebből a homályosan megvilágított, álomszerűnek tűnő szobából egy bérkaszárnya lépcsőházába,
amely ugyancsak homályosan volt megvilágítva, de túlságosan is valóságos volt.
– Miss Welles – szólította meg, mert úgy érezte, hogy így helyes. A lány válaszul kurtán
bólintott, még mindig a cipőit nézte. A fal mellett sorakozó üvegeken megcsillant a tükrökből
visszaverődött fény. – Mikor látta utoljára a nagynénjét?
– Mielőtt itt munkába álltam.
– Az mikor volt?
– Körülbelül fél éve. Májusban. Annak éppen fél éve, nem?
– Azóta nem látta?
– Nem.
– Közelállónak érezte magához?
– Nagyon szerettem. Mondhatnám rajongtam érte.
– De május óta mégsem látogatta meg.
 – Nem.
– Beszélni se beszélt vele?
– Úgy érti, hogy telefonon?
– Igen.
– Igyekeztem legalább hetenként egyszer felhívni. Tudja, ő vak volt. Hogy volt képes valaki...
miért tehette?... – Stephanie értetlenül rázta a fejét.
– Mikor beszélt vele utoljára?
– A múlt héten.
– A múlt héten mikor?
– Csütörtök este. Azt hiszem, csütörtök volt. Szerdán és csütörtökön vagyok szabadnapos.
– Miről beszéltek?
– Hát amiről szoktunk.
– Miről?
– Hát... a munkámról hazudoztam. Azt ugyanis nem mondhattam meg neki, hogy itt dolgozom.
Ezért is hagytam abba a látogatásaimat nála. Mert ha ott kellett volna ülnöm szemközt vele, és úgy
hazudnom neki... megérezte volna, hogy hazudok. A vakok megérzik a dolgokat. Ha ott ültem volna
véle egy szobában, egészen biztosan rájött volna, hogy mi az igazság, és én... azt nem bírtam volna
elviselni. Ugyanis az anyám meghalt, senkim sem volt, csak Hess néni, és én nem akartam...
fájdalmat okozni neki... nem akartam, hogy rájöjjön... hogy ilyen helyen dolgozom.
– Hát mit mondott neki, hol dolgozik?
– Azt, hogy egy légitársaságnál. Mint stewardess. Azt mondtam, hogy Chicagóban kell laknom,
mert onnan szállók fel, és csak nagy ritkán jutok el ebbe a városba. Azt szoktam mondani, hogy a
repülőtérről telefonálok. Elhitettem vele, hogy igyekszem úgy módosíttatni a beosztásomat, hogy
ismét gyakrabban meglátogathassam. Elhitettem vele, hogy tényleg ezen dolgozom. De sokszor
írtam neki, és felhívtam, amikor csak tudtam.
– Hogy tudott írni neki?
– Hogy érti?
– Azt hazudta, hogy Chicagóban lakik...
– Ja. Él ott egy barátnőm, valamikor ő is itt dolgozott a Tahitiban, ő küldte utánam a nénikém
leveleit, én meg neki küldtem el a válaszleveleimet, hogy adja fel Chicagóban.
– Nem lett volna egyszerűbb itthagyni ezt a helyet, és valami olyan munkát keresni, amelyet a
nagynénje se...
– A pénz a lényeg – mondta Stephanie, és vállat vont.
– Hogy került ide?
– Hát... arról nem szívesen beszélek. Munka kellett, és kész.
– Rengeteg munkalehetőség akad ebben a városban.
– Csakhogy sehol se fizetnek olyan jól, mint itt. Itt annyit kerestem, hogy nemcsak magamnak
volt bőven elég, hanem még Hess néninek is küldhettem néha valamicskét. Meg aztán nagyon
vágytam egy Benzre is.
– Egy micsodára?
– Egy Mercedes-Benzre. Régóta vágytam rá. Így aztán válaszoltam egy szexlapban megjelent
hirdetésre, és elvállaltam a munkát. Most fizetem a kocsit, részletre vettem. Sokat keresek itt. Jó
munkaerő vagyok – mondta Stephanie, és vállat vont. – Nagyon jól tudok furulyázni.
– Milyen gyakran küldött pénzt a nagynénjének?
– Rendszeresen.
– Mennyit?
– Ötven dollárt, százat. Mikor hogy.
– Tudott valaki arról, hogy ez a külön jövedelme van a nénjének?
– Miért? Kirabolták? Ki is rabolta valaki?
– Nem, nem rablógyilkosságnak látszik. De néha megesik, hogy az emberek irigységből is...
 – Nem volt az olyan sok pénz. Küldtem neki, amennyit csak tudtam, de nem volt az egy vagyon.
Egyébként a néném soha senkinek sem beszélt arról, hogy mennyit keres. Biztos vagyok benne,
hogy azt se árulta volna el a világért se senkinek, hogy pénzt kap tőlem.
Ismét nevetés hallatszott a folyosó végéről. Egy lány nevetett, csengőn, őszintén. Stephanie
kivett egy zsebkendőt a padlón heverő dobozból. Kifújta az orrát, és a zsebkendőt bedugta a
derekán a fügefalevelet takaró szoknyaszerű sál kötésébe. Aztán az órájára pillantott.
– Amikor utoljára beszélt a nénjével... – kezdte Carella.
– Kérdezzen csak – bólintott Stephanie –, de arra kérem, hogy gyorsan, mert csak egy fél órára
fizetett be, és szeretik, ha betartjuk az időt.
– Nem említette a nénje, hogy fél valamitől?
– Nem.
– Fenyegető levelekről vagy telefonokról se tett említést?
– Nem.
– Semmiről, ami nyugtalanítja, vagy gondot okoz neki...
– Semmiről – mondta Stephanie.
– Semmiről – ismételte meg Carella.

Miközben hazafelé hajtott Riverheadbe – a meghibásodott fűtőberendezés kétségbeesetten

kattogott, de még a szélvédőről se tudta leolvasztani a zúzmarát –, nekilátott összegezni, hogy mire
jutott. Az, amit Stephanie Wellestől tudott meg, jóformán a semmivel volt egyenlő, ökölbe
szorította kesztyűs kezét, dörzsölni kezdte a szélvédőt, és megtisztított egy dinnye nagyságú
területet. Tudta, hogy pillanatok alatt újból belepi a zúzmara, de addig is élvezte, hogy látja maga
előtt az utat. Még fél tizenkettő sem volt, és szombatonként ilyen kora éjszaka még nem nagy a
városból kifelé menő forgalom.
A dolog csütörtökön kezdődött Jimmy Harris meggyilkolásával, pénteken délelőtt folytatódott
Jimmy feleségének meggyilkolásával, s azóta ő cikcakkban tévelygett ide-oda – lényegében teljesen
haszontalanul – a városban meg az államban, hogy végül ma este Hester Mathieson
meggyilkolásával zsákutcába jusson, és téglafalba ütközzön. Csütörtök, péntek, szombat. Három
nap, és az ügy még mindig olyan rejtélyes, mint a legelején volt, ha nem rejtélyesebb.
Carella fáradt volt, és ingerült, s talán vigasztalan is. Mindenesetre vigasztalódni próbált,
méghozzá tényekkel, mivel tudta, hogy a rendőri munkában nincsenek rejtélyek. Csak bűntények
vannak, és emberek, akik elkövették őket. Az emberek néha profik – például a fegyveres rablók,
betörők és némelyik gyilkos. Néha meg amatőrök – mint a legtöbb gyilkos. Vagy néha őrültek –
mint a legtöbb gyújtogató, némelyik gyilkos és sokan a törvénysértők egyéb fajtáiból, a nemi
erőszakot elkövetők, vaklármacsapók, retikülrablók meg papagájtolvajok közül is.
Szóval vegyük a tényeket.
Három vakot öltek meg ugyanennyi nap alatt. Egyiküktől sem raboltak el semmit. Az első két
áldozat lakását fenekestül felforgatták. Tehát a gyilkos keresett valamit. De mit? Tényleg elásott
volna valamit Jimmy? Piszok, azazhogy föld, virágföld volt a körmei alatt, tehát valószínű, hogy
elásott valamit. Csakhogy akkor a gyilkos miért tépte fel a bútorokat, miért borította fel a lámpát,
miért szórta szét a padlón a villákat meg a késeket, egyáltalában miért viselkedett ilyen eszelősen?
Azért, mert előzőleg nyilván nem tudta, hogy Jimmy elásta, amit keres. De vajon megtalálta-e, amit
Jimmy elásott? Igen, megtalálta. Hogy ezt honnan lehet tudni? Onnan, hogy Hester Mathieson
lakását nem dúlta fel, mint Jimmyékét. Ha már megtalálta, amit Jimmy elásott, nem kellett másutt
keresnie; Eddig jó. Sőt: remek. Csakhogy: akkor miért kellett megölnie Hester Mathiesont? Ha tőle
nem akart semmit, akkor miért ölte meg?
Csupa probléma. Ha gyilkosság történik valahol, probléma mindig bőven akad. Carella abban a
pillanatban felhívta Meyert, mihelyt hazaért Fort Mercerből, szerette volna megtudni, talált-e
valami bizonyítékot arra, hogy csakugyan ástak mostanában Harrisék lakásán vagy a hátsó
udvarban? Előre felkészült rá, hogy mit fog kérdezni Meyertől; ezen spekulált az unalmas autóút
utolsó szakaszában. Ha Meyer a telefonhoz jön, azt fogja kérdezni: – Na, hogy sikerült az
aranyásás? – Még akkor is ezen kuncogott, amikor feltárcsázta az ismerős számot. De nem vették
fel a kagylót. Meyer kétségkívül még mindig az esküvőn volt; nem mindennapi esemény, hogy egy
olyan valaki, mint Irvin, a Görény megnősül. Eszébe jutott az a nap, amikor Irvin tizenhárom éves
lett, és ennek örömére bar micvó-t ültek. Ha jól emlékszik – és jól emlékezett –, ugyanaznap
helyezték át Cotton Rawest a Nyolc-Hetesbe. Nem felejtette el, hogy amikor először találkoztak a
hadnagy irodájában, Hawes elmagyarázta, hogy a nevét Cotton Matherről, a híres puritán
prédikátorról kapta, és rögtön hozzátette, hogy rosszabbul is járhatott volna: elnevezhették volna
Increase-nek is. Ő vitte ki Rawest a nyomozók szobájába, és mutatta be Meyernek, aki éppen egy
italboltban történt gyilkosság miatt bosszankodott: biztosan lekésik miatta Irvin...
A tényeket, kérem! Maradjunk a tényeknél.
Három vakot öltek meg ugyanennyi nap alatt. És senki nem emlékszik senkire, aki ellenséges
érzülettel viseltetett volna Jimmy, Isabel vagy Hester iránt. Rendes emberek voltak. Rendes
emberek, sőt vakok, vagyis rendesebbek már nem is lehettek volna. Csak éppen Jimmy anyja
gondolja azt, hogy a fia valami rosszban törte a fejét, hogy fegyveres rablótámadást vagy mit
készült elkövetni egyik régi bajtársával. Ennek a valószínűsége Carella szerint körülbelül
ugyanannyi volt, mint azé, hogy gyémántbányákat fedeznek fel a Marson. De hát ki tudhatja?
Nagyon okos gyereknek kell lenni annak, aki akár csak a saját apját is ismeri, és még okosabbnak
az anyának, aki fel tudja fedezni a leendő bűnözőt a kis szarháziban, akit szoptat és dajkál. De hát
nem volt-e Jimmy végül is annak idején egy Sólymok nevezetű, fiatalkorúakból álló banda tagja?
Bizony hogy az volt. S ez nem olyan fickóra vall, aki egész élete folyamán a becsület és a törvény
útját követte. Ez bizony olyan fickóra vall, aki a maga idején betört néhány koponyát, megtapodott
néhány bordát, és általában véve éppoly esztelenül viselkedett, mint a gyilkos, aki feldúlta a lakását,
mert keresett valamit, amit esetleg elástak, vagy nem ástak el, akármi a nyavalya lehetett is az.
Ha elástak valamit a lakásban, csakis kis tárgy lehetett. Egy városi lakásban nincsenek legelőnyi
térségek. Hátsó udvarok persze vannak, és Jimmy oda is lemehetett elásni valamit, ha ugyan
egyáltalán elásta. De hát ezt csak akkor tudja meg, ha még ma este vagy holnap reggel ismét
felhívja Meyert. Holnap, holnap, holnap, milyen lassan jön el az a holnap. Még mindig húsz perc
van vasárnapig, és isten tudja, hány hét vagy hónap hétfőig! Carellának az volt az érzése, hogy soha
nem lesz hétfő.
Szóval adva van ez a Jimmy Harris nevű vak, ez a rendes ember, aki az anyja véleménye szerint
valami fegyveres rabláson törte a fejét, és adva van bájos és ártatlan felesége, Isabel, aki bizony
csúnyán kirúgott a hámból, legalábbis élete egy részét motelokban töltötte a munkaadójával, aki
őrülten szerelmes volt belé, és azt tervezte, hogy feleségül veszi. Vagyis adva van egy derék vak
házaspár, ahol az egyik házasfél alighanem bűncselekményt tervezett, a másik, meg már el is
követett egyet, mivel a városban, amelynek Carella az alkalmazásában állt, a házasságtörés
bűncselekménynek vagy legalábbis minimum háromhavi börtönnel vagy ötszáz dollár
pénzbírsággal büntethető, B kategóriájú vétségnek minősül.
Ezt meg kellett volna említenie a derék Janetnek odafent Fort Mercerben. Azt kellett volna
mondania: – Tudod-e, Janet, hogy van a Büntetőtörvénykönyvnek egy "Házasságtörés" című
paragrafusa, amely büntetendő vétségnek minősíti, "ha a közösülő felek bármelyikének él a
törvényes házastársa"? Tudtad ezt, Janet? – Az ám, de Janet nem arra csábította, hogy szegjék meg
a törvényt, csak arra, hogy vacsorázzanak együtt, tud egy nagyszerű kis éttermet. És különben is:
miért gondol megint őrá, mikor ismét hazafelé hajt?
Hester Mathieson szintén vak volt és rendes teremtés, csak véletlen, hogy egy kurva az
unokahúga. Amiben persze még nincs semmi rossz, ha nem vesszük figyelembe azt a tényt, hogy a
pénz, amelyet az unokahúgától kapott, mocskos pénz volt. Hester ezt nem vehette figyelembe, mert
először is: nem tudta, hogy az unokahúga milyen életet él, másodszor: nem tudta, hogy a
rendszertelenül érkező százasokat egy olyan szakma jövedelmezi, amelynek állítólag nincsenek
ugyan áldozatai, viszont elegendő pénzhez juttat egyes gazembereket, hogy egyéb bűnöket
követhessenek el, amelyeknek vannak áldozatai. Például hogy kábítószert adjanak el
tizenéveseknek. Lehet, hogy ezt Arthur sem tudta ma este, pedig az a hatvan dollár, amit kifizetett a
kökényszemű Jasmine-nek, hogy két boldog órát tölthessen egy prostituált társaságában, egyenesen
azoknak a gazembereknek a kezébe kerül, akik az efféle üzleti vállalkozásokat vezetik. S noha
Stephanie Welles, akit Shana néven is ismernek, semmi ilyesmit nem mondott Carellának, Carella
biztosan tudta, hogy minden dollárból, amelyet a furulyázásért kap – márpedig nagyon jól tud
furulyázni –, jó néhány cent szintén a gazemberek kezébe kerül. Márpedig a gazemberek nem
rendes emberek, s noha Carella még nem látott semmiféle összefüggést Shana foglalkozása és
nagynénje halála közt, azt tudta, hogy ahol patkányszar van, ott holtbiztos, hogy előbb-utóbb
patkányt is talál az ember.
Szóval adva van Jimmy, Isabel és Hester « mondhatjuk úgy is, hogy három rendes vak ember.
Igaz, hogy külön-külön mindegyiküknek az életében volt szégyellni-, illetve rejtegetnivaló, és lehet,
hogy ez jelent valamit, de az is lehet, hogy nem. És adva van ő, Carella; akinek fogalma sincs róla,
mi legyen a következő lépése, csak azt tudja, hogy ezt az ügyet is ugyanúgy kell kezelnie, mint a
többit. Ki kell ásnia a tényeket, és ki kell értékelnie őket. Már eddig is ezt tette, és be kell vallania,
hogy nem jutott semmire. Tehát tovább kell ásnia, újabb tények után, aztán ki kell értékelnie őket,
számítva, rá, hogy akkor se jut semmire. Ebben az esetben a legokosabb, ha most mindjárt kilép a
testületből, és elmegy utcaseprőnek. Vagy legalábbis hazamegy, és lefekszik aludni.
Ásított egyet.
Ismét ökölbe szorította a kezét, és ismét ledörzsölte a zúzmarát a szélvédőről. Aztán elhatározta,
hogy réggel kimegy Diamondbackbe, és megpróbálja kideríteni, miért voltak Jimmy Harrisnek még
évekkel azután is lidérces álmai, hogy a derék Lemarre őrnagy felszínre hozta, megvizsgálta és
megmagyarázta a traumát, amely feltételezhetőleg okozta őket.
 11

Carella nagyon remélte, hogy nem a Nyolc-Hármas körzetbe kell kimennie.

Tudniillik a Nyolc-Hármas körzetben dolgozott Hájas Ollie Weeks.
Isola huszonhárom körzetre volt osztva, s ebből öt kint volt Diamondbackben. A diamondbacki
körzetek valamilyen okból – hogy ez az ok mi volt, azt csak a hajdani rendőrfőnökök tudták volna
megmondani – nem egyesével, hanem párosával voltak sorszámozva. Ott volt először is a sziget
legkeletibb csúcsán a Hét-Hetes, amely Riverheaddel volt határos, s a Devil's Break környékét
foglalta magában. A Hét-Hetest szerencsés körzetnek tartották, de csak a két hetes miatt, ami a
kockajátékra utalt. Valójában ott volt a legmagasabb a bűnözési arány az egész városban, még a
West Riverheadben levő hírhedt Százas-Egyesnél is magasabb. A 101-est egyébként Custer Utolsó
Állomásának nevezték, Martin Custer detektívhadnagy, az ottani csoport vezetőjének tiszteletére. A
rendőrségi zsargon egyik érdekessége volt, hogy míg a 87-est például Nyolc-Hetesnek nevezték, s a
93-ast Kilenc-Hármasnak, a 101-est nem Egy-Nulla-Egyesnek, hanem Százas-Egyesnek
emlegették.
De menjünk tovább. A Hét-Hetestől nyugatra volt a Hét-Kilences körzet, amelyet a Harb folyó
határolt, s a nyomozók ottani szobájának ablakaiból remek kilátás nyílt a Hamilton-hídra – már ha
sikerült valakinek keresztülkukucskálni a kapitányság és a folyó közti ezer-egynéhány bérkaszárnya
ormai és tornyai közt. A Nyolc-Egyes a Diamondback folyó másik oldalán terült el, és lenyúlt dél
felé egészen a Hall Avenue-ig, ahol North Diamondbackből hivatalosan már South Diamondback
lesz. Próbáljunk meg figyelni. A Nyolc-Hármas és a Nyolc-ötös úgy ült egymás mellett, mint a
sziámi ikerpár: az egyik arccal a folyó, a másik arccal a Hall Avenue felé. Diamondbacknek ebben a
részében az utcának áhítatot gerjesztő nevei voltak: Szent Antal sugárút, Püspök út, Templom körút
meg Oltáriszentség utca. A Nyolc-Hetes körzet – amely csak azokban gerjesztett áhítatot, akik
imádták – nyugat felől mind a kettővel határos volt. Északon, a folyó határolta, délen meg a Grover
Park. A földrajzórának vége.
Hájas Ollie Weeks detektív volt a Nyolc-Hármasban. Carella nem szeretett vele dolgozni. Csak
azért, mert Ollie fajvédő volt. Carella nem szerette a fajvédőket. Ollie jó hekus volt, de elfogult
fajvédő. Elfogultsága mindenre és mindenkire kiterjedt. Kis híja, hogy embergyűlölő nem volt.
Azért kis híja, mert egyeseket viszont kimondottan szeretett. Ez utóbbiak közé tartozott például
Steve Carella. Mivel a vonzalom nem volt éppenséggel kölcsönösnek mondható, Carella csak akkor
tette a lábét a Nyolc-Hármas körzetbe, ha elkerülhetetlenül szükséges volt. Még telefonálni is csak
akkor telefonált a Nyolc-Hármasba, ha egy baltás gyilkost épp az ottani kapitányság lépcsőjén láttak
utoljára. Hájas Ollie iránt érzett ellenszenve már-már a hálátlansággal volt határos. Végül is Ollie
nem is olyan rég legalább két esetet segített nekik megoldani.
Carella remélte, hogy nem a Nyolc-Hármasba kell kimennie. Amikor felhívta Sophie Harrist,
hogy megkérdezze, hol laktak Jimmy fia tizennyolc éves korában, lélegzet-visszafojtva várta, mit
fog felelni. Sophie azt felelte, hogy akkor a Landis és a Dinsley sarkán laktak. Carella fellélegzett,
és áradozva mondott neki köszönetet. Az egyszerű felelet egyáltalán nem indokolta az áradozását,
de hát a Landis és a Dinsley sarka a Nyolc-Ötös körzetben volt.
Vasárnap délelőtt tízkor mentek el a Nyolc-Ötösbe. Meyer másnapos volt, de azért elég
világosan be tudott számolni róla, mit talált, azazhogy mit nem talált előző nap Harrisék lakásán.
– Pontosan ahogy képzeltem – mondta. A konyhaablakban levő virágládában ástak el valamit,
aztán valaki később kiásta.
– Jimmy?
– Lehet. De az is lehet, hogy a gyilkos. Mintát vettem a piszokból...
– Földből – mondta Carella.
– Mi?
– Az föld, és nem piszok.
– Egen. Mintát vettem belőle, és átküldtem a laborba. Még mielőtt elmentem volna Irvin
esküvőjére. Ha nem tudná, ugyancsak sok munkát adott nekem tegnap.
 – Körülnézett a hátsó udvarban is?
– Oda is lementem, mielőtt elhagytam az épületet. De ásásnak semmi nyomát nem láttam.
– Milyen állapotban volt a virágláda?
– Hogy érti?
– Az is ki volt borítva a padlóra, mint a többi holmi?
– Mármint a piszok?
– Mármint a föld.
– Nem. Benne volt a ládában.
– Ha a gyilkos az egész lakásban mindent felforgatott, miért bánt vajon ilyen kíméletesen a
virágládával?
– Talán nem a gyilkos ásta ki, ami benne volt – vont vállat Meyer, és felnyögött.. Úristen,
megvonom a vállam, és belenyilallik a fejembe! Nem lett volna szabad innom. De tényleg nem.
Bírom az italt, nem rúgok be, de másnap mindig pokolian rossz a közérzetem. Tényleg másnapos
vagyok.
– Mit szokott inni? – kérdezte Carella.
– Scotchot. Miért? Nem mindegy, hogy mit iszom?
– Némelyik ital rosszabb közérzetét okoz másnap, mint a többi. Például a gin. Meg a bourbon.
De a legrosszabb a konyak.
– Én Scotchot ittam, és mégis rossz a közérzetem – mondta Meyer. – Persze ez azért van, mert
zsidó vagyok.
– Mi köze a két dolognak egymáshoz?
– Az indiánok meg a zsidók szokták fenemód kutyául érezni magukat másnap, ha Scotchot ittak
– mondta Meyer. – Tudja, hogy az egyetemista zsidó lányoknak meg a kínai ételektől fájdul meg a
fejük? A bennük levő monosodium glutamáttól. Ezt el is nevezték "Egyetemista Zsidó
lány-tünetnek".
– Elképesztő. Honnan tud maga ilyesmit?
– Megnéztem.
– Hol?
– A lexikonban. Az "Egyetemista Zsidó lányok" alatt.
– Én életemben nem néztem egyetemista zsidó lány alá – nevetett Carella.
– Én is csak azért – mondta Meyer –, mert volt az az esetem...
– Tudom, tudom – mondta Carella.
– Istenemre mondom, hogy igaz. Volt az az esetem az indiánnal, aki folyton Scotchot öntött egy
egyetemista zsidó lány kínai ételeibe, s a lánynak pokolian megfájdult tőle a feje. Végül is
kénytelen voltam letartóztatni az indiánt.
– S a fejfájás nem jelentkezett többet.
– Csak az indián nem. Hat évet kapott.
– És mi lett a lány fejfájásával?
– Orvoshoz ment vele. Az meg azt mondta neki, hogy túl szűk alsóneműt visel.
– Honnan tudta?
– Megnézte.
– Ő is a lexikonban? Mi alatt?
– A szoknyája alatt – sütötte el boldogan a poént Meyer.
Még akkor is ezen röhögtek, amikor megmutatták jelvényüket a 85. körzet előtt őrt álló
rendőrnek. A rendőr megnézte a jelvényeket, aztán őket is. Gyanús volt neki a két röhögő pasas, de
azért beengedte őket: fájjon csak miattuk az ügyeletes őrmester feje. A 85. körzet épülete pontosan
olyan volt, mint a 87-esé: a bejárattól jobbra és balra egy-egy ugyanolyan zöld gömb, előtte
ugyanolyan széles lépcsőfokok, az ajtó mögött az eligazító, az eligazító magas asztala előtt
ugyanolyan rézkorlát, s az asztal mögött itt is egy őrmester trónolt, akár a bírák a Brit
Birodalomban. Megmutatták a jelvényüket, és közölték vele, hogy a Nyomozó Csoportból
szeretnének beszélni valakivel.
– Egy bizonyos valakivel? – kérdezte az őrmester.
 – Azzal, aki felvilágosítást tud adni a körzetben működő fiatalkorú bandákról.
– Az alighanem Jonesy lesz – mondta az őrmester, és bedugott egy dugót a mellette levő
kapcsolótáblába. Várt egy darabig, aztán azt mondta: – Ott van Jonesy, Miké? Tudná adni? –
Megint várt. Aztán: – Hello, Jonesy, két detektív van itt, a fiatalkorú bandákról szeretnének beszélni
valakivel. Segítségükre tudna lenni? – fülelt egy pillanatig, aztán megkérdezte: – Melyik körzetből
is valók?
– A Nyolc-Hetesből – mondta Meyer.
– A Nyolc-Hetesből – ismételte meg az őrmester a telefonba. – Oké, értem – mondta, és kihúzta
a dugót. – Felmehetnek – mondta –, várja magukat. Hogy van Dave Murchison? Ugye, ő maguknál
az eligazító őrmester?
– Ő – mondta Carella.
– Mondják meg neki, hogy üdvözlöm. John Sweeney vagyok, valamikor együtt koptattuk a
járdát Calm's Pointban.
– Megmondjuk – mondta Meyer.
– Kérdezzék meg tőle, hogy is volt az a sonkás tojással – röhögött Sweeney.
A 85-ös detektívjeinek, úgy látszik, nyomdára is telt a kiskasszából vagy honnan: nagy betűs
nyomtatott tábla hirdette a falon: NYOMOZÓCSOPORT. Alatta egy színes kéz mutatta az irányt:
pontosan olyan volt, mintha valaki dédnagymamájának a keze volna. Ez az egyébként lepusztult
eligazítónak valami antik, bár vásári méltóságot kölcsönzött. Úgy mentek fel a vaslépcsőn, mintha
otthon volnának. Befordultak, végigmentek a folyosón, s ott volt a hekusok tanyája. Csakhogy itt
nem lécfal választotta el a folyosótól, hanem egy sor alacsony iratszekrényből alakítottak ki valami
falfélét. Az ütött-kopott fémbarikádon belül mindjárt egy íróasztal állt, s mögötte egy ingujjas
fekete óriás észrevehetően várakozó kifejezéssel az arcán.
– Jonesy vagyok – mondta. – Jöjjenek be, és foglaljanak helyet.
Az íróasztalán egy műanyag névtáblán ez állt: Richard Jones nyomozó. Az asztal tele volt
ismerős űrlapokkal, amilyeneken a jelentéseket szokták kiállítani, meg központi körlevelekkel,
lopott kocsik körözvényeivel, állami közleményekkel, rendőrségi fotókkal, ujjlenyomat-kártyákkal,
szóval rajta volt minden, ami a város bármelyik detektívjének az íróasztalán lenni szokott, az
ugyancsak megszokott összevisszaságban. Jonesyn kívül még négy férfi tartózkodott a helyiségben.
Kettő az íróasztalánál ült, és gépelt. A harmadik az őrizetes rácskalitkának támaszkodott, s a benne
csücsülő fekete lánnyal beszélgetett. A negyedik a vízhűtő fölé hajolva a csapot leste.
– Steve Carella vagyok – mondta Carella, és Jonesy asztala mellé húzott egy széket. – Ő meg a
kollégám, Meyer Meyer.
– Miben lehetek a segítségükre? – kérdezte Jonesy.
A vízhűtőnél álló detektív kiegyenesedett, és megkérdezte: – Mi a nyavalya van ezzel a
vacakkal? – A kérdés mindenkinek szólt, de nem felelt rá senki. – Egy csepp víz se jön ki belőle.
– Egy Sólymok nevezetű, fiatalkorúakból álló bandát keresünk.
– Jó helyen keresik – mondta Jonesy.
– Ismeri őket?
– Már nem aktívak. Verekedős banda volt, de ennek már tíz vagy tizenöt éve. Egy részüket
besorozták, letartóztatták vagy megölték, a többi meg kábítószeres lett. Évek óta nem hallottam
róluk egy mukkot sem.
– Hány tagja volt a bandának?
– Húszan-huszonketten alkották a vasmagot, s még vagy ötvenen lehettek Diamondback-szerte.
Ezek a bandák szeretik a szó szoros értelmében hadseregnek képzelni magukat. És némelyik
tényleg az: négy-ötszáz tagja is van, a város minden részéből. Ha hadat üzennek, nem mindegy,
hány tagot tudnak kivinni az utcára. Csak három héttel ezelőtt is volt szerencsénk egy
bandaháborúhoz, s esküszöm az élő istenre, hogy az egyik banda, a "Tengerek Urai", legalább ezer
tagot mozgósított. Mellékesen szólva imádom ezeket a nagyképű elnevezéseket. Egy spanyol,
bandával ütköztek meg a Grover Parkban. A Nyolc-Kilences is a segítségünkre jött, mert a spanyol
banda meg az ő körzetükből való, "Caballeros" a neve. Rohadt egy társaság.
– Visszatérve a Sólymokra – mondta Carella –, mond magának valamit a Lloyd név?
 – Ez vezeték- vagy keresztnév?
– Csak annyit tudunk, hogy Lloyd. Tizenkét évvel ezelőtt állítólag ő volt a banda "elnöke".
– A kollégám biztos többet tudna mondani róla, mint én. Ő kezdeményezte ezt a részleget. Mert
akár hiszik, akár nem, olyan erős a bandatevékenység a körzetünkben, hogy kénytelenek voltunk
egy speciális részleget alakítani. Ketten is arra vesztegetjük a drága időnket, hogy utcai
huligánbandákat pásztorolunk, ahelyett hogy a polgárokra vigyáznánk, hogy ne támadják meg és
rabolják ki őket. Vessünk egy pillantást a kartonokba, hadd lám, mit tudunk erről a Lloydról. Nem
vagyok benne biztos, hogy ennyi időre visszamenőleg is vannak kartonjaink, de azért nézzük meg.
Voltak kartonok annyi időre visszamenőleg is.
Akárki volt is Jonesy kollégája, remek munkát végzett, amikor egyénenként dossziékba gyűjtötte
nemcsak a Sólymok, hanem a körzetben működő valamennyi fiatalkorú banda tágjainak anyagát.
Lloyd Baxter dossziéja tipikus "vezéri" dosszié volt. Elemi és középiskolás korában állandóan
bliccelt, s abban a pillanatban, mihelyt a tanköteles felső korhatárt elérte – vagyis tizenhat éves
korában –, végleg ki is maradt az iskolából, és fél év múlva már le is tartóztatták harmadfokú
betörési kísérletért, amit a törvény így határoz meg: "ha valaki tudatosan behatol egy épületbe, vagy
törvényellenesen ott tartózkodik, azzal a szándékkal, hogy az épületben bűncselekményt követ el".
A szóban forgó épület természetesen egy iskola volt. Betörte az egyik ablakot, és behatolt az
épületbe, állítólag azzal a szándékkal, hogy írógépeket lopjon. Fellebbezett, hogy csak kihágásért
ítéljék el – "ha valaki tudatosan behatol valahová, vagy törvényellenesen ott tartózkodik" –, ami
egyszerű törvénysértés, s csak három hónap vagy százötven dollár pénzbüntetés jár érte: pontosan
annyit kaphat egy prostituált is. Háromhavi fogházbüntetésre ítélték, s az ítéletet felfüggesztették,
mert még kiskorú volt. Négy hónappal később, közvetlenül azután, hogy a próbaidő lejárt,
letartóztatták súlyos testi sértésért. Akkor már a Sólymok néven ismert fiatalkorú banda
"tiszthelyettese" volt, az a személy pedig, akit bántalmazott, egy Luis Sainz nevű srác, a Los
Hermanos nevű banda "elnöke". Lloyd ismét megúszta felfüggesztett ítélettel, valószínűleg azért,
mert az áldozata is huligán volt, mint ő maga, és a bíró úgy gondolta, hogy nincs értelme
közköltségen szálláshoz és élelmezéshez juttatni olyan huligánokat, akik úgyis elintézik egymást,
ha rájuk bízzák, hogy maguk válasszák meg a megfelelő terepet és a megfelelő módszereket. Mikor
Lloyd megúszta a testi sértést is, a Sólymok még azon a héten elnökükké választották: a
diadalmasan hazatérő hőst illő parádéval fogadták, és megkapta az elnöki címmel járó kegyúri
jogokat is.
Az újonnan megválasztott vezérnek megszavazott jutalmak egyike egy Roxanne Dumas nevű
lány volt. A neve után ítélve sztriptíztáncosnőnek vagy a néhai francia regényíró ükunokájának
vélhette volna az ember, de nem volt egyik sem. Csak egy tizenöt éves lány volt, akinek a szülei
Jamaica bűbájos szigetéről jöttek Amerikába, ősei közt angolok és franciák is akadtak, s ő maga
bájos volt, és szeretetre méltó, amíg a város befolyása alá nem került.
Különös város volt ez a város.
Roxanne tizenkét éves volt, mikor a szülei Jamaicából a városnak abba a negyedébe költöztek,
ahol szinte kizárólag a Karib-tenger szigeteiről legálisan vagy illegálisan bevándorolt idegenek
laktak. És noha a negyed lakossága túlnyomóan jamaicaiakból állt, a törvény őrei spanyolosan
Little Cruz Baynek nevezték el a környéket, s ez a keresztet jelentő név később Little Cruise Bayjé
torzult, félreérthetetlen utalásként az ott cirkáló jamaicai származású tizenéves prostituáltakra,
akikből ugyancsak bőven akadt, lévén a város fehérgalléros tisztviselői rendkívül elnézők, ha arról
volt szó, hogy egy kis café au lait sem árt ebédidőben. Roxanne hajszál híján kerülte el, hogy őt is
beavassák a legősibb mesterség titkaiba: szülei tizenhárom éves korában Little Cruise Bayből
Diamondbackbe költöztek, olyan környékre, ahol az uralkodó bőrszín a fekete, és a fekete szép szín,
bármilyen nemzetiségű az ember. Roxanne tizennégy éves korában kezdett "járni" a Sólymok egyik
tagjával, egy tizenhat éves fiúval, tizenöt éves volt, mikor Lloyd Baxter tettleg bántalmazta a Los
Hermanos elnökét, és a Sólymok elnöke lett. Lloyd akkor tizenhét éves volt, vagyis pimaszul fiatal
ahhoz, hogy elnök legyen, hiszen akadtak a harmincadik évük felé járó banda vezérek is, mi több:
némelyikük nős volt, sőt családos. Lloyd és Roxanne azonnal megértették egymást. A leány előző
fiúja, egy Henry nevű srác zúgolódás nélkül lelépett; akkoriban már húsz dollár értékű heroint
fogyasztott naponként, és a legjobb úton volt afelé, hogy dühöngő kábszeres legyen. Két év múlva
meg is halt – túl nagy adag heroint vett be –, röviddel Jimmy Harris traumát okozó karácsonyi
élménye előtt, amelyről Fort Mercer-i tartózkodása idején számolt be Lemarre őrnagynak.
A rendőrségi dossziéban azonban semmi sem utalt arra, hogy Roxanne-t a banda tagjai
megerőszakolták, aztán a vérző lányt egy üres telekre cipelték volna. Pedig a tizenkét év előtti
karácsonynál jóval élőbbről is tartalmazott anyagot, részletesen beszámolt valamennyi bandatag
jelleméről és sorsáról, a besorozottakéról, a letartóztatottakéról s a kábítószeressé vagy kurvává
váltakéról éppúgy, mint azokéról, akik – akár természetes, akár erőszakos halállal – elpatkoltak. Az
alagsori megerőszakolásról azonban nem volt benne egy árva szó sem, mint ahogy arról sem, hogy
egy vérző tinédzserlányt találtak volna a klubhelyiség melletti sarkon, egy elgazosodott üres telken.
De arról sem történt benne említés, hogy Roxanne valamelyik kórház elsősegély részlegére került
volna, akár hol találták is meg, akárhová vonszolta is magát. Vagy az őrszemes rendőr nem volt
elég szemfüles, és Roxanne észrevétlenül elvánszorgott valahová, vagy a Jonesy kollégája által
vezetett nyilvántartás volt hiányos – vagy egyáltalán meg se történt az eset.
A nyilvántartás eléggé kiábrándítónak látszott. Lloyd már érett férfiként, huszonhárom éves
korában köszönt le a Sólymok elnökségéről, négy évvel az alagsorban állítólag történt erőszaktétel
után. Azóta többször is összeütközésbe került a törvénnyel, legsúlyosabban hat évvel ezelőtt,
amikor fegyveres rablásért bukott le, és tíz évet kapott Castleview-ban. A tízből hármat leült,
jelenleg feltételesen szabadlábon volt, és egy kocsimosóban dolgozott a Landis Avenue-n. Már
harmincegyedik évében járt.
Roxanne pedig öt évvel ezelőtt – amikor Lloyd büntetése első évét töltötte Castleview-ban –
férjhez ment egy Schoolhouse Hardy nevű kábítószerárushoz. (Tényleg ez volt a neve.) A lányból
huszonnégy éves korában lett Mrs. Hardy. Huszonnyolc éves volt, amikor Schoolhouse lebukott és
az állam szigorú kábítószerellenes törvényei alapján súlyosan elítélték. Schoolhouse sokáig, nagyon
sokáig – nem fogja látni a feleségét – csak látogatási napokon. Ő most harminchét éves volt, a
felesége huszonkilenc. A további adatok szerint Roxanne az előző év augusztusában kezdett
kozmetikusként dolgozni egy Elvarázsolt Kunyhó nevezetű szalonban, röviddel azután, hogy
Schoolhouse huszonöt évet kapott Castleviewban két és fél kiló kokain törvénybe ütköző
birtoklásáért. A nyilvántartásban nem volt rá utalás, hogy Lloyd Baxterral annak elítélése után csak
egyszer is találkozott volna.
Megköszönték Richard Jones detektívnek, hogy időt áldozott rájuk, és elindultak megkeresni az
egykori szerelmespárt az utolsó címükön.

Az északi Nyolcvankilencedik utca 834. szám háromemeletes barnakő épület volt, kovácsoltvas
rácskerítéses tornáccal. Lloyd Baxter nevét a 22. számú lakás levélszekrényén találták meg,
megnyomták alatta a csengőt, s válaszul szinte azonnal fel is hangzott a berregés. A belső előtér
makulátlanul tiszta volt, sőt: fertőtlenítő szagú. A lépcsőn a linóleum kopott volt, és foltozott, azt is
annyit súrolták, hogy egészen elvékonyodott. A magasföldszinti pihenőn csillogott az ablak a
fagyos novemberi napfényben.. Tovább másztak fölfelé, az első emeletre. Meyer hallhatóan
lihegett, a másnaposságát okolta érte. Az első emeleti pihenőn csak két ajtó volt, egymással
szemközt. Bekopogtak a 22. számú lakás ajtaján, és az ajtó azonnal kinyílt.
A fekete férfi, aki kinézett rajta, legalább százkilencven centi magas lehetett. Csak nadrág volt
rajta, szíjjal a derekán, még cipő se volt a lábán. Pontosan olyan volt, mint az atléta a magazinok
hirdetésein, aki a súlyemelés előnyeit reklámozza: domború mellkasú, széles vállú, és feltűnően
jóképű. Észrevehetően meglepődött a detektívek láttán: előbb felhúzta, aztán összevonta a
szemöldökét.
– Tessék, mi kell? – kérdezte szemmel láthatólag bosszúsan.
– Rendőrség – mondta Carella, és megmutatta a jelvényét. – Maga Lloyd Baxter?
– Lloyd Baxter vagyok.
– Na és?
– Megengedi, hogy bemenjünk?
 – Mi a hézag? Kereső foglalkozásom van, amikor kell, jelentkezem a rendőrségen, és hónapok
óta még a járdára se köptem.
– Nincs semmi hézag – mondta Meyer.
– Akkor mit keresnek itt?
– Néhány kérdésünk volna.
– Miről?
– Valamiről, ami tizenkét évvel ezelőtt történt.
– Még arra se nagyon emlékszem, ami tizenkét perccel ezelőtt történt.
– Bemehetünk?
– Várok valakit – mondta Baxter. Őszintén szólva azt hittem, hogy ő áll az ajtó előtt.
– Nem maradunk sokáig.
– Még fel is kell öltöznöm – mondta Baxter, és az órájára pillantott.
– Felöltözhet, miközben beszélgetünk.
– Hát akkor – mondta kelletlenül Baxter – jöjjenek be.
Beléptek, Baxter becsukta mögöttük az ajtót, és a lakáson keresztül az utcára néző hálószobába
vezette őket. A szoba egyszerűen volt berendezve: egy ágy, egy komód, két éjjeliszekrény és
néhány lámpa állt benne. Baxter kivett a komód egyik fiókjából egy tiszta fehér inget, és elkezdte
kigombolni. – Szóval mik lennének azok a kérdések? – mondta.
– Ismer valakit, akinek Jimmy Harris a neve?
– Egen. Atyaisten, ennek már csakugyan legalább tizenkét éve. Nem láttam, amióta besorozták.
– Ha azt mondom, hogy a tizenkét év előtti karácsony tája – folytatta Carella –, nem jut eszébe
valami?
– Nem. Minek kellene az eszembe jutni?
– Egy Roxanne Dumas nevű lánynak.
– Ja – mondta Baxter, bólintott, és belebújt az ingbe. – Mi van vele?
– A barátnője volt?
– Egen. De ember, ez tényleg nagyon régi história! Férjhez ment, amíg én börtönben ültem. Egy
Schoolhouse Hardy nevű pasashoz.
– Mikor találkozott vele utoljára?
– Hat vagy hét éve – mondta Baxter. Már gombolni kezdte az ingét, látszott rajta, hogy siet. Az
órájára pillantott, aztán továbbgombolta az inget.
– Emlékszik rá, mi történt a Sólymok klubhelyiségében tizenkét évvel ezelőtt?
– Nem. Mi történt? – kérdezte Baxter, és bedugta az inget a nadrágjába. Felhúzta a sliccén a
cipzárat, meghúzta a derékszíját, aztán gyorsan a komódhoz lépett, és kihúzta a legfelső fiókot.
Keresgélt benne egy pillanatig, elővett egy pár, a nadrágjánál egy árnyalattal sötétebb kék zoknit,
leült az ágy szélére, és nekilátott, hogy felhúzza.
– Emlékszik rá, hogy Roxanne-nal táncolt?
– Én mindig Roxanne-nal táncoltam. A nőm volt. Nem értem – mondta Baxter, és felnézett. Az
egyik zokni már a lábán volt, a másik még a kezében. – Minek kellett volna történnie?
– Emlékszik egy lemezre, amelyen doboltak?
– Ugyan, ember, még soha életemben nem hallottam lemezt, amelyiken ne doboltak volna.
– Maga Roxanne-nal táncolt, és még öt fiú volt az alagsorban. Maga rájuk szólt, hogy ne
bámulják magukat. Azt mondta nekik, hogy menjenek fel.
Baxter már a másik zoknit húzta a lábára. Ismét felnézett, szemmel láthatóan zavartan. – Na és?
– kérdezte.
– Emlékszik?
– Nem.
– A fiúk azt mondták, hogy fáradtak. A Sólymok előzőleg egy másik bandával háborúskodtak...
– Mi mindig háborúskodtunk valamelyik bandával. Ember, én még mindig nem értem, mire akar
kilyukadni.
– A fiúk elkapták magát, és hozzákötözték az egyik alagsori oszlophoz.
 – Elkaptak? – kérdezte Baxter és kitört belőle a röhögés. – Mondja, maga rólam beszél? – Még
mindig röhögve felállt az ágyról, és a falba épített szekrény felé indult. – Egy hadsereg kellett volna
ahhoz, hogy engem elkapjon, és az oszlophoz kötözzön. Már tizennégy éves koromban ekkora
voltam, mint most, és nem kapott el engem soha senki, csak az a rohadt zsaru, aki letartóztatott. De
annak is egy ágyú volt a kezében. A Sólymok közül soha senki nem kapta el Lloyd Baxtert, de még
csak kezet se emelt rá. Ha csak gondolni is mertek volna ilyesmire, eltörtem volna a lábukat,
ahányan csak voltak. És szétszórtam, volna őket a járdán – tette hozzá Baxter. Hitetlenkedve
csóválta a fejét, miközben kinyitotta a szekrényt, és kivett az aljából egy pár fekete lakkcipőt. –
Honnan szedik ezt a hülyeséget, ember? Ki mesélt be maguknak ilyesmit?
– Jimmy Harris.
– Azt mesélte maguknak, hogy a srácok elkaptak engem a klubban?
– Az orvosának mesélte.
– Miért mesélt egy orvosnak ilyen hülyeséget?
– Azt akarja ezzel mondani, hogy nem így volt?
– A nyakukat tehetik rá, hogy nem – mondta Baxter. Látszott rajta, hogy még a puszta
feltételezés is sérti. Ismét leült az ágy szélére és nekilátott felhúzni a cipőjét.
Carella Meyerre nézett. Meyer megvonta a vállát.
– Okunk van azt hinni, hogy Roxanne Dumast tizenkét évvel ezelőtt megerőszakolták abban az
alagsori helyiségben – mondta Carella.
– Micsoda? – kérdezte Baxter, és ismét kitört belőle a röhögés. – Ember, ez mese! Érti? Még
mesének is képtelen.
– Azt akarja mondani, hogy nem erőszakolták meg?
– Nem mondaná meg, hogy ki erőszakolta volna meg, ember? Ha tudja, hogy Roxanne az én
nőm, maga meg merte volna erőszakolni? Vagy mert volna csak rákacsintani is, ember? – Baxter
ismét felállt, és a szekrényhez lépett.
A detektívek csak nézték, miközben a nyakkendők közt válogatott. Mind a kettőjüknek az járt az
eszében, hogy ők bizony még rákacsintani se mertek volna Baxter barátnőjére. Baxter egy egyszerű
piros-kék csíkos selyemnyakkendőt választott, felhajtotta az inge gallérját, alácsúsztatta a
nyakkendőt, és nekilátott megkötni.
– Szóval semmi ilyesmi nem történt? – kérdezte Carella.
– Semmi a világon.
– Biztos benne, hogy jól emlékszik?
– Biztos.
– Akkor miért mondta vajon Jimmy?
– Azt talán kérdezzék meg tőle.

Jimmytől már nem lehetett megkérdezni. Se ezt, se mást.

De hátra volt még a szóban forgó hölgy, Roxanne Hardy, született Dumas, akit – ha csakugyan
megerőszakolták – kétségkívül megbízható információforrásnak lehetett tekinteni e tárgyban. De ha
nem erőszakolták meg, akkor Carella nem tudta, mit gondoljon. Meyer sem. Kettejük közül Carella
talán valamivel tájékozottabb volt a lélektanban, mint kollégája, azt azonban mind a ketten
hajlandók voltak elhinni – mivel láttak olyan filmeket, mint az Éva három arca, a Dávid és Lisa, a
Bűvöletben meg a Marnie, és láttak néhányat az ezernyi tévéfilm közül is, amelyekben súlyos
katatóniában szenvedő elmebetegek szoronganak arccal a falnak fordulva, amíg nem jön egy
hozzáértő pszichiáter, fel nem tárja előttük a múltat, és fényt nem derít a traumára, amely
szorongásaikat okozza – szóval mivel mind a ketten láttak elmebetegeket, akik hirtelen, drámai
módon meggyógyultak, mihelyt megtudták, mi gyötri őket, eddig Meyer is, Carella is kész volt
elfogadni Lemarre állítását, hogy Jimmy lidérces álmai Roxanne tizenkét évvel ezelőtt történt
megerőszakolásában gyökereznek. Csakhogy most Lloyd Baxter azt mondta nekik, hogy nem
történt megerőszakolás, semmi olyasmi nem történt, ami egy akkora embert, mint Lloyd,
felingerelhetett és arra késztethetett volna, hogy bárkit is ízekre szaggasson.
 Tehát: beszélni kell Roxanne-nal.
Őt csak valamivel délután három után találták meg. Először az utolsó ismert címén keresték, de
ott a háziasszony azt mondta, hogy ó, Mrs. Hardy már legalább fél éve elköltözött, fogalma sincs
róla, hogy hová. Erre megnézték az isolai telefonkönyvet, szerepel-e benne Elvarázsolt Kunyhó
nevű kozmetikai szalon. Szerepelt a Stemen. Odacsöngettek. Nem számítottak rá, hogy felveszi
valaki a kagylót – vasárnap volt –, és nem is vette fel senki. De azért odahajtottak, remélve, hogy
találnak a szomszédságában valamilyen nyitva tartó üzletet – egy csemegeboltot, kocsmát, éttermet,
falatozót vagy éppenséggel egy mozit –, akármit, ahol esetleg tudja valaki, hogy ki az Elvarázsolt
Kunyhó tulajdonosa.
A kozmetikai szalon közvetlen szomszédságában balról egy zálogház volt, jobbról egy
fehérneműbolt, de mind a kettő zárva. Két házzal odébb viszont nyitva volt egy büfé, ahol pizzát
árultak. Már délután két óra volt, és még egyikük sem ebédelt. Mind a ketten rendeltek hát két
sajtos-paradicsomos pizzát és egy narancsitalt, és Carella megkérdezte a büfést, nem tudja-e, kié a
két házzal odébb levő kozmetikai szalon. A büfés azt mondta, hogy egy Harriet Lesser nevű nőé.
Carella megkérdezte, nem tudja-e, hol lakik Harriet Lesser. A büfés azt mondta, hogy nem, a nő
csak néha ugrik be egy pizzára – de miért érdekli Carellát? Talán rendőr? Igen, mondta Carella,
rendőr. Aztán mikor végeztek a pizzával, és mind a ketten fizettek, az üzlet hátsó részébe sétáltak a
telefonhoz. A készülék mellett egy telefonkönyv is lógott, láncon.
A telefonkönyv alaposan el volt rongyolódva, de így is megtudták belőle, hogy Isolán
harminchárom Lesser van (gondolják csak el: harminchárom!), s közülük tizennégy valamilyen
üzleti vállalkozás neve, mint például a Lesser Tervezőiroda, Lesser Hajózási Vállalat, Lesser
Volkswagen; magánszemély maradt tizenkilenc, de Harriet keresztnevű egy sem volt köztük.
Szerepelt viszont a telefonkönyvben két H. Lesser. Elsőnek ezeket hívták fel. Az egyik Helen volt,
a másik Hortense. Majdnem három óra volt már, mire találtak egy Harriet Lessert, aki bizonyos
Charles Lesser felesége és (halleluja!) az Elvarázsolt Kunyhó tulajdonosa volt. Megmondták neki,
hogy kicsodák, és mit akarnak, és megkapták tőle Roxanne Hardy új címét. Újra beültek Carella
kocsijába, végighajtottak az alsóvároson, aztán föl, és három után tizenkét perccel érkeztek az adott
címre.
A nő, aki ajtót nyitott, magas volt és karcsú, selymes bőrének olyan színe volt, mint a hikori
dióé, s csillogó barna szemében látszott, hogy zavarban van: két fehér férfi állt a küszöbén. Csíkos
kaftán volt rajta, úgy lebegett a teste körül, mint óriási vitorla a szélben, telt keblén megfeszült, és
leért egészen a bokájáig. Mezítláb volt.
– Mi tetszik? – kérdezte.
– Mrs. Hardy? – kérdezte Carella.
– Mi tetszik?
– Rendőrség – mondta Carella, és megmutatta a jelvényét.
A nő közömbösen vette szemügyre. A zavar enyhe kíváncsiságnak adott helyet a szemében,
egyik szemöldökét kicsit felhúzta, és értetlen kifejezés jelent meg a szája körül.
– Bemehetünk? – kérdezte Carella.
– Mi célból, biztos úr? – kérdezte a nő. Hangjában még ott volt az a dallam, amelyet Jamaicából
hozott magával tizenhét évvel ezelőtt, amikor még tizenkét éves kislány volt, és nem ismert
nagyobb várost Kingstonnál.
Carella nem tudta, hogyan tegye fel a kérdést. Kérdezze meg tőle kereken, hogy
megerőszakolta-e tizenkét évvel ezelőtt a Sólymok négy tagja? Nem, ezt csak akkor tehette volna
meg, ha Lloyd Baxter nem látszott volna olyan biztosnak abban, hogy semmi ilyesmi nem történt.
Tehát inkább ezt mondta:
– Ha jól tudom, Mrs. Hardy, ön eléggé bizalmas viszonyban volt annak idején egy Sólymok
nevű fiatalkorú bandával –, de rögtön rá is jött, hogy ez bizony úgy hangzott, mintha testi viszonyra
célozna, önkéntelenül elcsodálkozott tudatalattija ravasz működésén, no meg Jimmy tudatalattijáén
is. Ha Jimmy tényleg nem volt tanúja semmiféle erőszaknak, akkor mi a fene okozta nála a traumát?
Az ismétlődő lidérces álmok nem a puszta levegőből jöttek, azok az álmok valahol a
tudatalattijában gyökereztek. Igen – de hol?
 – Igen, csakugyan ismertem a Sólymok néhány tagját – mondta Roxanne. – De az már nagyon
rég volt. – A hangja lágy volt, szinte nosztalgikus.
– Akkor bemehetnénk? – kérdezte Carella. – A bandával kapcsolatban szeretnénk feltenni
néhány kérdést.
– Tessék – mondta Roxanne, és félreállt, hogy beléphessenek.
A lakás csendes volt. A konyhaablakon beáradó erőtlen délutáni napfény beezüstözte a falra
akasztott cserepes növényeket. Roxanne egy szerényen berendezett nappaliba vezette a két
detektívet, és kecses mozdulattal a színes televíziótól kétoldalt álló fotelek felé intett, ő maga a
szemközti díványra telepedett, zsugorülésben, mint az indiánok. A kaftán megfeszült a térdén.
– Mire kíváncsiak? – kérdezte.
– Szeretnénk, ha elmesélné, mi történt tizenkét éve, közvetlenül karácsony előtt mondta Carella.
– Ó, istenem – mondta a nő, és elnevette magát. – Hiszen akkor még gyerekek voltunk.
– Azzal tisztában vagyok – mondta Carella. – De, ugye, emlékszik rá, hogy akkortájt valami
fontos dolog történt?
– Fontos? – mondta a nő, kifejezően felhúzta a vállát, mint egy táncosnő, és széttárt tenyerével is
jelezte, hogy ilyen távoli múltban történt eseményekre nehéz visszaemlékezni.
Carellának az eszébe ötlött, hogy talán még sohasem látott olyan feltűnően jóképű emberpárt,
mint Lloyd Baxter és Roxanne Dumas. Szinte sajnálta, hogy nem maradtak együtt. De hirtelen
felülkerekedett benne a rendőr. Miért nem maradtak együtt? Nem azért vajon, mert Lloyd hagyta,
hogy Roxanne-t megerőszakolják? Vagy mert a lány provokálta a dolgot?
– Minden bizonnyal nagyon fontos esemény volt – mondta Carella, és hirtelen úgy érezte magát,
mintha barkochbát játszana. Meyer elkapta Carella tekintetét. Szó nélkül is azonnal egyetértettek
abban, hogy ideje abbahagyni a kertelést. – Mrs. Hardy – folytatta Carella –, igaz, hogy most
tizenkét éve, röviddel karácsony előtt, erőszakot követtek el magán?
– Micsodát?
– Erőszakot.
– Tehát jól hallottam – mondta a nő. Úristen – mondta. – Erőszakot. Nem mondta. – Soha. Se
tizenkét évvel ezelőtt, se máskor. – Találkozott a tekintete Carelláéval. – Honnan veszi?
– Jimmy Harris mondta.
– Ó, Jimmy Harris!
– Igen. Azt mondta, hogy a Sólymok négy tagja megerőszakolta magát, miután lefogta Lloydot.
– Lloydot? Találkozott maga Lloyddal? Őt ugyan senki se fogja le. Nem, uram. Lloydot aztán
soha.
– Mrs. Hardy, ha ez sohasem történt meg... maga szerint hogy juthatott ilyesmi az eszébe
Jimmynek?
– Nem tudom – mondta a nő, és kedvesen elmosolyodott. Carella rögtön tudta, hogy hazudik.
Eddig a pillanatig igazat beszélt, de most hamis volt a mosolya, a szeme nem mosolygott együtt a
szájával. Hazudott. Meyer is tudta, hogy hazudik. A két férfi összenézett. Mind a kettő azon
tűnődött, vajon melyikük fogja elsőnek rábizonyítani a hazugságot.
Meyer tapintatosan bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Gondolja, hogy Jimmy az egészet csak
kitalálta?
– Igazán nem tudom – mondta Roxanne.
– Mármint azt, hogy megerőszakolták?
– Értem, mire gondol. Nem tudom, Jimmy miért mesélt maguknak ilyesmit.
– Nem nekünk mesélte.
– Nem? De hisz azt mondta..:
– Az orvosának mesélte.
– Há-á-á-át – húzta el Roxanne a szót, aztán vállat vont. – Nem tudom, miért tette.
– Nem tartja kicsit furcsának, hogy ilyesmit találjon ki valaki?
– Dehogynem. Tényleg furcsa. Milyen orvos volt? Hatósági?
– Igen.
– Börtönorvos?
 – Nem. Katonaorvos.
Roxanne hümmögött, és ismét vállat vont.
– Mrs. Hardy – mondta Carella –, jól ismerte Jimmy Harrist?
– Körülbelül annyira, mint a többi fiút.
– Mint a többi fiút a bandából?
– Igen. Vagyis a klubból, ők klubnak nevezték. Szerintem tényleg klub volt.
– Körülbelül két tucat fiú volt a klubban, ugye?
– Hát... voltak többen is. Egész Diamondbackből.
– De a szorosan vett klubban csak húszan-huszonöten voltak.
– Igen.
– És maga Jimmyt körülbelül annyira ismerte, mint a többiek közül akármelyiket?
– Igen.
Már megint hazudott. Carella tudta, hogy hazudik. Meyerre nézett: tudta Meyer is. Nem voltak
hajlandók ennyiben hagyni. Elhatározták, hogy ha belekékülnek is, addig nem hagyják abba ezt a
beszélgetést, amíg rá nem jönnek, hogy miért hazudik.
– Merné mondani, hogy baráti viszonyban volt vele? – kérdezte Meyer.
– Jimmyvel? Hát persze. De tudniuk kell, hogy én Lloyd barátnője voltam.
– Igen, azt tudjuk.
– Így aztán a többi fiút csak elég felületesen ismertem.
Meyer hümmögött.
– Ahogy a maga felesége... Nős maga?
– Igen.
– És maga?
– Én is – mondta Carella.
– Szóval ahogy a maguk felesége ismeri a kollégáikat. Akikkel együtt dolgoznak. Pontosan úgy.
– Tehát csak így ismerte Jimmy Harrist.
– Igen.
– Úgy értsük, hogy maga Lloyd feleségének tartotta magát?
– Hát... nem, a feleségének éppenséggel nem – mondta a nő, és nevetett. A nevetése is hamis
volt; nem csengett olyan őszintén, mint amikor az előbb nevetett. Még mindig hazudott, még
mindig titkolt valamit. – De olyasféle megállapodás volt köztünk. Hogy csak egymással fogunk
járni.
– Azt jelenti ez – kérdezte Carella –, hogy más lány nem volt Lloyd életében?
– Azt.
– És a magáéban se más fiú?
– Pontosan.
– Azért mégiscsak furcsa, hogy Jimmy ilyen mesével állt elő. Hogy a fiúk megerőszakolták
magát.
– Csakugyan furcsa – mondta Roxanne, és ismét nevetett. Ezúttal azonban a nevetés szinte még a
torkában elfulladt.
– Jimmy soha?... – kezdte Carella, de abba is hagyta. – Nem, ezt hagyjuk.
– Mit akart kérdezni? – kérdezte Meyer, megjátszva az őszintét.
– Csak felvetődött bennem... Mondja, Mrs. Hardy, Jimmy sohase kezdett ki magával?
– Nem – mondta a nő. – Soha.
Megint hazudott. A tekintete kerülte Carella tekintetét.
– Tényleg soha?
– Tényleg.
– Biztos benne?
– Persze hogy biztos vagyok. Hát nem érti, hogy Lloyd barátnője voltam?
– De igen, azt értem.
– Hű voltam Lloydhoz.
 – Igen. Csakhogy ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy Jimmy is hű volt hozzá. Érti, mire
gondolok, Mrs. Hardy? Ha Jimmy mégis megpróbált közeledni magához...
– Nem, nem próbált.
– ...szexuális értelemben, akkor ez talán magyarázatot adhat arra, amit az orvosnak mesélt.
– Miért fontos ez maguknak? – kérdezte váratlanul a nő.
– Mert Jimmy Harris halott, és nem tudjuk, ki ölte meg.
A nő hallgatott pár pillanatig. Aztán csak ennyit mondott: – Ezt igazán sajnálattal hallom.
– Mrs. Hardy... ha történt valami maga és Jimmy vagy maga és a Sólymok bármelyik tagja közt,
akármi, ami arra késztethetett valakit, hogy bosszút vagy megtorlást forraljon...
– Nem – rázta a fejét a nő.
– Semmi se történt?
– Valami tényleg történt – mondta a nő. – De arról senki se tudott. Csak Jimmy. Meg én.
– Lenne szíves elmondani, mi volt az?
– Úgyse fog segíteni maguknak. Senki se tudott róla.
Egy darabig csak nézte a két detektívet, nem szólt semmit, csak némán vívódott magában, hogy
elárulja-e azt a bizonyos titkot, amelyet tizenkét éven át hordozott magában. Aztán bólintott, és
szinte suttogva elkezdte: – Esett az eső. Nagyon hideg volt odakint, tulajdonképpen havaznia kellett
volna...
Beszéd közben mintha egyre inkább visszaváltozott volna jamaicaivá. Minél közelebb került
annak a tizenkét év előtti napnak az emlékéhez, egyre inkább újból az a tizenhét éves lány lett
belőle, aki akkor volt. S miközben a detektívek feszült figyelemmel hallgatták, a jelen beleolvadt a
múltba, hogy ismét jelenné legyen – egy másik, de mégis szinte kézzelfogható jelenné. Akármi
történt is a távoli múltban abban az alagsori helyiségben, mintha itt és most, ebben a pillanatban
történt volna.
Esik az eső.
A lány meg van lepve, hogy eső esik; ebben az évszakban már havaznia kellene, gondolja, elég
hideg is van hozzá odakinn. De nem havazik, hanem eső esik, dörög és villámlik. A villámok fénye
fel-felvillantja a salakbeton falakon a magasan levő, befestett alagsori ablakokat. Köröskörül
mindenfelől csattog az ég. Kettesben vannak az alagsori helyiségben. Délután négy óra van, a
karácsony előtti szerdán.
Véletlenül vannak kettesben. A leány úgy került ide, hogy Lloydot kereste, de csak Jimmy állt a
lemezjátszó mellett, egy csomó lemezzel a kezében. A salakbeton fal halványabb kékre van festve,
mint a sötétkékre mázolt ablakok. Ismét villámlik és mennydörög. Jimmy feltesz egy lemezt a
lemezjátszó korongjára. Elmondja a lánynak, hogy a többi fiú most éppen Spictownban van, a
Hermanos klubhelyiségében, fegyverszüneti tárgyalásokat folytatnak. Neki is velük kellett volna
mennie, mondja, de az anyja megvágta a kezét, be kellett rohannia vele a kórházba. Megint
villámlik és dörög. Az anyja a karácsonyfa díszítése közben vágta meg a kezét, mondja a fiú. A
zene lágy, lassú, behízelgő: A mennydörgés ellenpontozza.
Akarsz táncolni? – kérdi a fiú.
A leány rögtön tudja, hogy nemet kellene mondania, ő Lloyd nője. Ha Lloyd váratlanul
visszajön, és rajtakapja őket, hogy egymással táncolnak, abból komoly baj lesz. A leány ezt tudja.
Tudja, hogy megbüntetnék, tudja, hogy Lloydtól nem várhat irgalmat, a törvény törvény, véresre
korbácsolnák. Tavaly nyáron, amikor az egyik lányt a bandából rajtakapták, hogy a Hermanos egyik
tagjával beszélget az utcán, derékig levetkőztették, odakötözték az oszlophoz, és a tiszthelyettes
húsz korbácsütést mért rá, A leány először csak nyöszörgött, aztán egyre nagyobbakat sikított,
valahányszor egy újabb hurkát vágott a hátán a korbács, aztán a hurkák felszakadtak, és vérezni
kezdtek. A leányt kidobták az útszéli csatornába, és utána dobták a blúzát és a melltartóját,
mondván, hogy menjen a Hermanosokhoz, ha annyira szereti őket.
Ez tavaly nyáron volt, de a most meg most van, és ami most fog történni, még rosszabb.
Táncolni fog egy testvérrel, amikor Lloyd nincs itt. Ha ott volna, más volna a helyzet, nem
szólnának semmit érte. De nincs itt, ő kettesben van Jimmyvel, és fél, mert tisztában van a
veszéllyel. De éppen a veszély az, ami csábítja.
 Idegesen elneveti magát, és ezt mondja: Hát persze, miért ne?
Jimmy a karjaiba szorítja. A zene üteme lassú, s ők szoros közelségben táncolnak. A fiú felizgul,
a fiú nadrágján és az ő szoknyáján keresztül is tisztán érzi. Lassú rockot táncolnak, a fiú
hozzásimul, hozzádörzsölődik. Megint dörög az ég. A leány még mindig fél, de a fiú nagyon
szorosan öleli, s már ő is kezd felizgulni. Ismét elneveti magát. A lemez lejár, a tű csak serceg,
serceg és serceg az utolsó barázdákban. A fiú hirtelen elengedi őt, odalép a lemezjátszóhoz, és
leemeli a lemezről a tű karját. Csend lesz, aztán ismét villám villan a befestett ablakokon, és
mennydörgés csattan. A fiú az ajtóhoz lép.
A leány mozdulatlanul áll a helyiség közepén az oszlop mellett. Fél, hogy hátracsavart kézzel az
oszlophoz fogják kötözni. A dolog súlyos törvénysértés, s ő fél, hogy korbácsütéseket fognak mérni
a meztelen keblére. Ismer egy lányt egy másik bandából, akit így korbácsoltak meg, mert
házasságtörést követett el. Ez törvénysértés, világosan ott áll a klubhelyiség falán függő
szabályzatban. Házasságtörés. Egy testvérrel készül szeretkezni, pedig ő Lloyd nője, és ez bizony
házasságtörés, csúnyán meg fogják büntetni érte. Jimmyt is meg fogják büntetni. Vesszőfutásra
fogják kényszeríteni, láncokkal és ólomcsövekkel fogják verni, miközben végigfut a két oldalt
felsorakozott testvérek sorfala közt.
És ha mindennek vége, ha mindenen túl vannak, ha megkapta az ötven korbácsütést a meztelen
keblére, mert biztos, hogy ennyit fog kapni büntetésül, ha ugyan nem százat, hiszen ő a klub
elnökének a nője, ha a tiszthelyettes megfontoltan és módszeresen elverte a hétágú korbáccsal, s ha
Jimmy is átesett a vesszőfutáson, és ott marad összetörve, véresen és eszméletlenül a padlón,
akkor.. Igen, akkor mindkettőjüket kidobják a klubból, álljanak meg, ha tudnak, a saját lábukon.
Pedig a klub jelenti számukra a biztonságot az ellenséges világban, az ellenséges táborok közt,
amelyek úgy nőnek a környező utcákon, mint a mérges gomba. Ezeken az utcákon nem kap
segítséget az ember a törvénytől, és nem kap segítséget a szüleitől sem, akik a nagy fehér dollárért
gürcölnek valahol, ezeken az utcákon csak a klubokba tömörült fivérek és nővérek jelentenek
védelmet és biztonságot.
Ha az ember nem tartozik valamelyik klubhoz, mindenkinek ki van szolgáltatva.
Ha fiú, akárki összeverheti, akárki kirabolhatja, akárki leszúrhatja, elevenen elégetheti,
elpusztíthatja. Ha leány, akárki bántalmazhatja, akárki lefektetheti, mindenki azt csinálhat vele, amit
akar. Ilyen ez a város. Ebben a városban biztosítania kell magát az embernek. Az ő biztosítása az,
hogy a Sólymokhoz tartozik, és ő ezt a biztosítást készül érvényteleníteni, csak azért, mert ostoba
szuka. Tudja, hogy ostoba, tisztában van vele, hogy az. De kívánja Jimmy Harrist, alighanem az
első pillanattól fogva kívánta, amióta a fiú fél évvel ezelőtt a klubba kezdett járni, és ő hiába próbált
nem nézni rá, hiába próbálta elhitetni magával, hogy ez nem lehet igaz. Igaz volt. És most
megtörténik. A fiú bezárja az alagsori helyiség ajtaját, kétszer is ráfordítja a kulcsot, mintha
ellenséges bandák százainak rajtaütésétől tartana, ráadásul még a biztosítóláncot is beakasztja, aztán
visszajön oda, ahol ő áll, elkapja, magához szorítja, és olyan fullasztó csókot nyom a szájára, hogy
ő kénytelen ellökni magától, hogy lélegzethez jusson.
A fiúnak mintha száz keze volna, s mind az ő testén. Kigombolja a blúzát, megsimogatja a
mellét, a szoknyája alá nyúl, aztán végigsiklatja a kezét fel a combján, megmarkolja a fenekét,
amelyen megfeszül a nylonbugyi, s ő kezd szédülni, ahogy ott áll a helyiség közepén. Ernyedten
nekidől az oszlopnak, s a fiú ott, az oszlopnak támaszkodva a magáévá teszi. Egye fene a
Sólymokat, egye fene Lloydot, egye fene az egész világot! Úgy kapaszkodnak egymásba, mintha a
világ vége lenne, egymásba fonódnak ott az alagsori helyiség közepén álló oszlopnak támaszkodva,
s körülöttük villámlik és csattog az ég. A leány sírni kezd. Sírni kezd a fiú is, aztán megígérteti a
lánnyal, hogy soha senkinek a világon nem árulja el, hogy sírni látta őt.
 12

Végre eljött a hétfő reggel.

Carella íróasztalán megszólalt a telefon. Felvette a kagylót és beleszólt: – Nyolcvanhetes körzet,
Carella.
– Itt Maloney beszél, a kutyás alakulattól.
– Tessék, Maloney.
– Úgy volt, hogy felhív – mondta Maloney.
– Ebben a pillanatban értem be – mondta Carella, és felnézett az órára. – Még csak negyed kilenc
van, Maloney.
– Azt mondtam, hétfőn reggel az első dolga légyen, hogy felhív.
– Az lett volna, az első dolgom – mondta Carella.
– Semmi kedvem vitatkozni magával, hogy tényleg az lett volna-e az első dolga – mondta
Maloney. – Én nyolc óta bent vagyok, és nekem csakugyan ez az első dolgom. Szóval semmi
kedvem vitatkozni. Csak azt szeretném tudni, mi történjék ezzel a kutyával?
– Értem – mondta Carella.
– Mi az, hogy "értem"?
– Adjon egy pillanat gondolkodási időt, jó?
– Ez a kutya egy barátságtalan dög – mondta Maloney. – Még közel se enged magához senkit. És
megenni sem hajlandó semmit, amit elébe teszünk. Ez egy nyavalyás, hálátlan kuvasz, ha tudni
akarja.
– Így van idomítva – mondta Carella.
– Hogy hálátlan legyen?
– Dehogyis. Hogy csak a gazdájától fogadjon el ételt. Vakvezető kutya.
– Azt tudom. Csakhogy nekünk itt semmi szükségünk vakvezető kutyákra. Nekünk itt csak
nyomravezető kutyákra van szükségünk, semmi másra. Szóval mondja meg, hogy mit csináljak
vele. Ha maguknak nem kell, megy a Gyepmesteri Hivatalba.. Tudja, mit csinálnak ott vele?
– Tudom.
– Három hétig ott tartják, aztán végeznek vele. Fájdalom nélkül. Beleteszik egy tartályba, aztán a
tartályból kiszivattyúzzák a levegőt. Olyan érzés lesz a kutyának, mintha elaludna. Mit szól hozzá,
Coppola?
– Carella.
– Egen, de mit szól hozzá?
– Elküldök valakit a kutyáért.
– Mikor?
– Azonnal.
– Mikor lesz az az azonnal?
– Ha egyszer azonnal, akkor azonnal.
– Persze – mondta Maloney. – Mint ahogy ma reggel is negyed kilenckor lett volna az első
dolga, hogy felhívjon, mi?
– Legkésőbb tízig odaküldök valakit.
– Főkapitányság, hetedik emelet. Mondja meg az illetőnek, hogy Maloney detektívet keresse.
Mit csinálnak maguk ott a körzetben? Félnapos munkaidőt tartanak?
– Csak ha nagyon sok a dolgunk – mondta Carella, és letette a kagylót. Richard Genero detektív
az asztalánál ült, a szótárát tanulmányozta. Carella odament hozzá, és megkérdezte: – Helyesírási
problémája van, Genero?
– Mi? – kérdezte Genero. – Ja – mondta. – Már nincs. Már tudom a helyesírást.
Nem mosolygott. Általában ritkán mosolygott. Valószínűleg állandóan székrekedése van,
gondolta Carella. Aztán hirtelen az jutott az eszébe, hogy vajon miért nem szólítja Generót a
csoport egyik tagja sem "Richard"-nak, "Richie"-nek vagy "Dick"-nek. Miért szólítják mindig csak
Generónak? A csoportban mindnyájan a keresztnevükön szólították egymást. Genero azonban csak
"Genero" volt. És hogy lehet az, hogy Genero nem veszi ezt észre? Lehetséges volna, hogy a
hivatalon kívül is Generónak szólítják? Lehetséges volna, hogy még az anyja is Generónak szólítja?
Péntekenként felhívja, és azt mondja neki: Genero, itt Mama beszél. Miért nem látogatsz meg soha?
– Tenne nekem egy szívességet? – kérdezte Carella.
– Miféle szívességet? – kérdezte gyanakodva Genero.
– Bemenne a központba egy kutyáért?
– Miféle kutyáért? – kérdezte gyanakodva Genero.
– Egy vakvezető kutyáért.
– Ez ugratás akar lenni, mi?
– Nem.
– Akkor miféle kutyáért?
– Mondom, hogy egy vakvezető kutyáért, A kutyás alakulathoz.
– Ez is afféle vicc, mint amikor a lábamba lőttek, mi?
– Dehogy.
– Amikor lesbe állítottak a parkban, mi?
– Nem, Genero, téved.
– Amikor megjátszatták velem, hogy vak vagyok, aztán a lábamba lőttek.
– Nem. Ez komoly feladat. Egy fekete labradort kell elhozni a kutyás alakulattól.
– Miért éppen engem küld érte?
– Nem küldöm, Genero. Csak kérdezem, hogy nem menne-e el érte.
– Küldjön érte egy rendőrt – mondta Genero. – Mit képzelnek? Valahányszor valami rohadt
munkát kell elvégezni a csoportban, mindig engem küldenek. Egy szart megyek – mondta Genero.
– Gondoltam, szívesen levegőzne egy kicsit – mondta Carella.
– Van itt is éppen elég dolgom – mondta Genero. – Azt hiszi, én csak a napot lopom?
– Vegye úgy, hogy nem szóltam semmit – mondta Carella.
– Küldjön egy rendőrt a kutyáért.
– Rendben van, küldök egy rendőrt – mondta Carella.
– Azt hiszi, nem tudom, hogy csak ugratás az egész? – kérdezte Genero. – Akkor is bolondot
csináltak belőlem, amikor a parkban a lábamba lőttek.
– Eddig azt hittem, hogy maga lőtt a saját lábába.
– Igen, mert vaknak kellett tettetnem magam – mondta Genero, és nem mosolygott.
Carella visszament az íróasztalához, és feltárcsázta a 24-et, az eligazítót. Mikor Murchison
őrmester jelentkezett, beleszólt a kagylóba: – Steve vagyok, Dave. El tudna küldeni egy kocsit a
főkapitányságra, hogy ne én menjek? Maloney detektívet kell keresni, a hetedik emeleten, és el kell
hozni tőle egy fekete labrador vizslát.
– Harapós a kutya? – kérdezte Murchison.
– Nem. Vakvezető kutya, nem harapós.
– Némelyik vakvezető kutya abban a pillanatban megharapja az embert, mihelyt meglátja –
mondta Murchison.
– Akkor tegyen rá szájkosárat az, akit érte küld. Szájkosár is van a kocsikban, nem?
– Egen, de egy harapós kutyára nem könnyű ám szájkosarat tenni.
– Ez a kutya nem harapós – mondta Carella. – És nem tudna azonnal elküldeni valakit érte,
Dave? Ha a kutyát nem hozzák el tízig, átküldik a Gyepmesteri Hivatalba, és ott három hét múlva
végeznek vele.
– Akkor miért olyan sürgős? – kérdezte Murchison, és letette a kagylót.
Carella csak pislogott. Visszatette a kagylót a helyére, s csak nézte. Olyan erősen nézte, hogy a
telefon megszólalt, összerezzent, és ismét felvette a kagylót.
– 87-es körzet, Carella.
– Itt Sam Grossman beszél, Steve.
– Hello, Sam. Hogy van?
– Comme ci, comme ga – mondta Grossman. – Maga küldte a laborba ezt a földmintát? Csak az
áll rajta, hogy 87-es körzet.
– Meyer küldte. Mit állapított meg róla?
 – Ugyanolyan virágföld, amilyet Harris körme alól szedtünk ki, ha erre kíváncsi. De meg kell
mondanom, Steve, hogy nagyon mindennapi összetételű. Én nem tekinteném pozitív bizonyítéknak,
hacsak nem támasztja alá valami egyéb.
– Mondjuk úgy, hogy alátámasztja egy feltevés.
– Akkor oké.
– A Harris-lakásban nem találtak valamit az emberei?
– Semmit. Se oda nem tartozó ujjnyomokat, se lábnyomokat, se hajszálakat, se idegen
ruhafoszlányt. Semmit.
– Oké, kösz. Majd még beszélünk.
– Viszlát – mondta Grossman, és letette a kagylót.
Carella is visszatette a kagylót a helyére. A léc válaszfal túlsó oldalán egy katona állt egy tizedes
–, és kémlelődve nézett be a szobába. Carella felállt, és a lécfalhoz lépett. – Miben segíthetek? –
kérdezte.
– Odalenn azt mondta az őrmester, hogy jöjjek fel ide – mondta a tizedes. – Egy Capella nevű
valakit keresek.
– Carella. Én vagyok az.
– Ezt McCormick százados küldi – mondta a tizedes, és átnyújtott Carellának egy
manilaborítékot. A bal sarkába ez volt nyomtatva: Egyesült Államok Hadserege.
– Jó korán ideért vele – mondta Carella.
– A paksamétát tulajdonképpen már tegnap megkaptuk, csak nem volt senki benn a hivatalban.
A postázóban délután négy óra hét perckor bélyegezték le. St. Louisból szombaton késő este
küldhették el repülőpostával. Még jókor jött, ugye?
– A legjobbkor – mondta Carella. – Nagyon köszönöm.
– Szóra sem érdemes – mondta a tizedes. – Hogy jutok el a Reuter Streetre? Fel kell szednem
valakit a Reuter Streeten, az ottani sorozóirodában.
– Az a város másik végén van – mondta Carella. – Kocsival van?
– Egen.
– Ha kilép az épületből, forduljon be jobbra, aztán a következő sarkon megint jobbra. Egy
egyirányú utcára ér, amely egyenest a River Highwayhez vezet. Azon nyugati irányban hajtson
tovább, amíg meg nem pillantja az utcanévtáblát, hogy Reuter.
– Köszönöm – mondta a tizedes.
– Én köszönöm – mondta Carella, megemelve a kezében tartott manilaborítékot.
– Szóra se érdemes – mondta ismét a tizedes, feszes hátra arcot csinált, és végigmasírozott a
folyosón.
Carella visszament a borítékkal az íróasztalához, és felbontotta. A papírköteg nem volt vastag,
csak a papírok szokatlanok. Időbe telt, amíg kiismerte magát rajtuk, aztán újabb időbe, amíg
megemésztette a tartalmukat. Olvasás közben jegyzeteket készített, mivel nem tudta, nála
maradhatnak-e a xeroxozott lapok, és nem akarta összefirkálni őket. A pénteki telefonbeszélgetés
során úgy vette észre, hogy McCormick sokat ad a protokollra. Gyanította, hogy a papírokat vissza
kell juttatnia a századosnak, ha végzett velük.
James Randolph Harris tíz évvel ezelőtt, május tizenhetedikén vonult be katonának.
Alapkiképzésre a georgiai Fort Gordonba küldték, onnan a dél-karolinai Fort Jacksonba, különleges
lövésztanfolyamra. Augusztus végén küldték át a tengeren túlra, őrvezető volt a 25. gyalogos
hadosztály 2. dandárjának 27. gyalogezredében, a 2. zászlóalj D. századában. A szolgálati lapján
nem volt feltüntetve, de Carella a Harrisék lakásában talált fényképről tudta, hogy Jimmy a 2. raj
Alfa őrsében szolgált.
Ha jól emlékezett a saját katonaidejére, minden században négy szakasz volt, és egy szakaszban
négy raj, ami azt jelenti, hogy a D. században összesen tizenhat raj volt. Mindegyik szakaszban volt
1., 2., 3. és 4. raj, mivel a hadseregben a rajokat nem az ábécé betűivel, hanem számokkal jelölik.
Mivel négy szakasz volt, négy 2. rajnak is kellett lennie. Csakhogy a dossziéban egyetlen olyan
papírt sem talált, amely megadta volna Jimmy szakaszának a számát. Carella feltételezte, hogy ha
Jimmy csakugyan egy régi katonatársával lépett kapcsolatba, hogy a tervhez, amelyet kifőzött,
segítőtársat szerezzen, az illető csakis a saját őrséből való lehet. De hogy ezt az Alfa őrsöt
megtalálja, ismernie kellett a szakasz számát.
A szolgálati lap előírás szerint feltüntette, hogy Jimmy december tizennegyedikén egy akció
során megsebesült, és sebesülése természetét is leírta, persze szigorúan orvosi szakkifejezésekkel.
December végén a tábori kórházból egy honolului kórházba szállították, onnan San Franciscóba egy
másik kórházba, s végül a Fort Mercer-i General Hospitalba. 214-es szolgálati lapja mutatta, hogy
márciusban szerelték le, teljes rokkantsági nyugdíjjal. Ez volt minden.
Carellának többre volt szüksége.
Sóhajtott egyet, felütötte telefonjegyzékét, és az E-hez lapozott, ahol az Egyesült Államok
Hadseregének számai szerepeltek. Megkereste azt a számot, amelyen a minap Fort Jeffersonnal
beszélt. Alatta ott volt a St. Louis-i Személyi Nyilvántartó Központ száma. Felnézett a faliórára.
Húsz perccel múlt kilenc, vagyis St. Louisban még csak nyolc óra múlt húsz perccel; néha hátrányai
is vannak annak, hogy az ember egy ilyen óriási területű országban él. Felírta a számot egy cetlire,
aztán kivett az íróasztala középső fiókjából három jelentésűrlapot, karbonpapírt tett közéjük, és
gépelni kezdte a jelentését a Lloyd Baxterrel és Roxanne Hardyval folytatott beszélgetésekről.
Gépelés közben azon tűnődött, mi lenne vajon Lemarre őrnagy véleménye Roxanne
vallomásáról. Az őrnagy nagyon biztosnak látszott abban, hogy Jimmy igazat mondott, amikor arról
a tizenkét évvel ezelőtt, az alagsori helyiségben történt megerőszakolásról mesélt. Pedig egyáltalán
nem történt megerőszakolás. Nemcsak több személy által való megerőszakolás nem, hanem
semmiféle. A valóságban két tinédzser gyulladt hirtelen lángra egymás iránt, és élvezte az alagsori
oszlopnak támaszkodva a gyönyört, amelyet a másik teste nyújt – istenem, fordulnak elő
kényelmetlenebb pozitúrák is. Carella csak azt nem értette, hogy Jimmy miért hazudott. És az
őrnagy miért nem vette észre, hogy hazudik? Egy gyakorlott pszichiáternek feltétlenül rá kellett
volna jönnie, hogy az emlék nem igaz. Afelől semmi kétsége nem lehetett, hogy Roxanne az
igazságnak megfelelően számolt-e be az aznap történtekről: túlságosan is feszült és részletes volt a
beszámolója. Csakhogy az volt Jimmy verziója is – és Jimmynek voltak lidérces álmai.
Carella őszintén tanácstalan volt. Nem talált semmi olyat Jimmy és Roxanne aznapi szexuális
élményében, ami lidérces álmokat okozhatott volna – hacsak nem a büntetéstől való félelem. Lehet,
hogy Jimmyt is gyötörte a gondolat, hogy rajtakapják. A vesszőfutás sohasem volt tréfa, már a
középkorban sem, és modern – a fiatalkorú bandák által alkalmazott – változata semmivel sem
különb az eredetinél. Jimmy valószínűleg pokolian félt, hogy kiderül, mi történt azon a napon Lloyd
nőjével. Nyilván látott már vesszőfutást, és elképzelte magát az áldozat helyében: ólomcsövek
csattannak a koponyáján, hóláncok csépelik a mellét, bakancsos lábak próbálják beletaposni a
földbe.
Az ilyen gondolatoktól valóban lehetnek lidérces álmai az embernek. Nyilván úgy járt az utcán,
hogy minden pillanatban várta, mikor nehezedik a vállára Lloyd keze – Hello, Jimmy bébi, hallom,
megkefélted a nőmet. És Jimmy nyilván felkészült a védekezésre, nyilván kifőzött egy – a szabin
nőkéhez hasonló mesét. – Nem, Lloyd, tévedsz. Nem én voltam, hanem a többiek. Én éppen hogy
megpróbáltam megakadályozni őket. Amit Lemarre őrnagynak kinyögött, nem az igazság volt,
hanem a védekezése. Nyilván azt hitte, hogy végül mégiscsak rajtakapják, mikor Lemarre őrnagy
folyton csak azt a lidérces álmot kerülgette, újra meg újra visszatért rá, és egyre közelebb és
közelebb jutott ahhoz az esős naphoz ott az alagsori helyiségben. – De tényleg ez történt, doki.
Tényleg ez történt, Lloyd. Fussanak vesszőt a többiek. Én ártatlan vagyok. Én megpróbáltam
megakadályozni őket.
Hát igen, gondolta Carella, elképzelhető, és ismét felnézett az órára. Most már felhívhatta St.
Louist. Feltárcsázta a zóna kódszámát, aztán a Nyilvántartó számát, és hallgatta, hogy cseng ki a
vonal másik végén a készülék. Közben azon tűnődött, milyen lehet St. Louis. Még sohasem járt St.
Louisban. Valahogy úgy képzelte, hogy cowboyok terelik az utcáin a marhacsordákat, és a
saloon-okban nehéz fiúk isszák a bundapálinkát, meg táncolnak a neccharisnyás, piros
harisnyatartós lányokkal.
– Katonai Személyi – jelentkezett egy női hang.
 – Itt Carella detektív, Isola, 87-es körzet – mondta Carella. – Itt van előttem egy paksaméta,
McCormick százados továbbította hozzám Fort Jeffersonból...
– És, Mr. Carella?
– További információkra volna szükségem.
– Egy pillanat, uram. Kapcsolom Mr. O'Neill-t.
– Köszönöm – mondta Carella. Várt.
– O'Neill – jelentkezett egy férfihang.
– Itt Carella detektív, Isola, 87-es körzet. Mr. O'Neill, itt van előttem egy paksaméta,
McCormick százados továbbította hozzám Fort Jeffersonból, és további információkra volna
szükségem.
– Milyen jellegű információkra? – kérdezte O'Neill.
– Egy gyilkossági ügyben nyomozunk, amelynek áldozata, bizonyos James Harris tíz évvel
ezelőtt a hadseregben szolgált, a 25. gyalogos hadosztály 2. dandárjának...
– Ha megengedi, följegyzem – mondta O'Neill. – Tehát 25. gyalogos hadosztály 2. dandár...
– 27. gyalogezred 2. zászlóalj D. század mondta Carella. – A szakasza számát nem tudom. Csak
azt, hogy a 2. raj Alfa őrsében volt.
– Rangja?
– Őrvezető.
– Katonakönyvének száma?
– Egy pillanat – mondta Carella, és gyorsan megnézte Jimmy dossziéját. Mikor megtalálta a
számot, lassan, gondosan beolvasta a telefonba a nyolc számjegyet. O'Neill bizonyára betáplálja
őket egy komputerbe, és Carella nagyon nem szerette volna, ha hibás számot táplál be.
– Leszerelt vagy elhunyt? – kérdezte O'Neill.
– Is-is – mondta Carella,
– Az meg hogy lehet?
– Tíz évvel ezelőtt leszerelt, és múlt csütörtök este meggyilkolták.
– Ja úgy. Értem. Azért kérdeztem... azaz a kérdést azért tettem fel így, mert itt csak azoknak az
anyagát őrizzük, akik leszereltek vagy hadművelet során estek el. Azoknak az iratai, akik
nyugalomba vonultak, vagy tartalékállományba kerültek, a Hadügyminisztériumban vannak. Azt
mondja, hogy ez az ember leszerelt?
– Igen.
– Szabályosan?
– Igen. Teljes rokkantsági nyugdíjjal.
– Megsebesült?
– Igen.
– Mikor?
– A jövő hónap, vagyis december tizennegyedikén lesz tíz éve.
– Oké – mondta O'Neill. – Mit akar megtudni?
– Az őrse többi tagjának a nevét.
– A megadott időpontban?
– Igen.
– Elképzelhető, hogy megvan a nevük – mondta O'Neill. – Attól függ, ki írta meg a jelentést az
akcióról.
– Ki szokta megírni?
– Az Sz. P. Vagy néha a...
– Az Sz. P. szakaszparancsnokot jelent?
– Igen. Vagy néha a helyettese. A szakasznak rendszerint egy hadnagy a parancsnoka, és egy E
7-es a helyettese. Ha egyikük sem volt jelen aznap annál a bizonyos akciónál, a jelentést megírhatta
a rajparancsnok vagy akár az őrsvezető E 5-ös is. Érti ezt a lebontást?
– Nem egészen – mondta Carella. – Amikor én voltam katona, a raj volt az alapegység.
– Most is az, csak két őrsre van osztva. Alfára és Bravóra. Mind a két őrsben öt ember van, s az
egész rajnak egy E 6-os a parancsnoka, vagyis egy raj tizenegy főből áll. Az egyes őrsöket tovább
lebontva, van bennük két golyószórós, akik Spec. 4-esek vagy E 3-asok, egy gránátos, aki
rendszerint E 4-es, két puskás, akik E 3-asok, és egy E 5-ös vezeti őket.
– Nem tudom, mit jelentenek ezek a számok – mondta Carella. – Például a Spec 4., az E 3...
– Rangjelzések. Az E 3-as őrvezető, a Spec. 4. különlegesen kiképzett tizedes. Az E 5-ös már
háromstráfos és így tovább.
– Uhum – dünnyögte Carella.
– Véleményem szerint lehetséges, hogy az akcióról írt jelentés tartalmazza a Harris őrsében levő
emberek nevét.
– És ennek a jelentésnek benne kellene lennie a személyi dossziéjában?
– Igen – mondta O'Neill.
– Nos, itt van előttem a személyi dossziéja, de az akcióról írt benne található jelentés az őrs
egyik tagjának a nevét sem említi.
– Ki írta alá a jelentést?
– Egy pillanat – mondta Carella, és ismét belelapozott a dossziéba. – Bizonyos John Francis
Tataglia nevű hadnagy.
– Az nyilván a szakaszparancsnoka volt – mondta O'Neill. – Szóval ott van magánál Harris teljes
201-es szolgálati dossziéja?
– Igen.
– És az akcióról írt jelentés nem nevezi meg az őrsében levő embereket?
– Nem.
– Ott van Harris dossziéjában az úgynevezett K. P. is?
– Az mi?
– Az a parancs, amellyel beosztanak valakit egy bizonyos rajba. Néha fel szokták sorolni benne a
raj többi tagját is, név, rang és a katonakönyvük száma szerint.
– Nem, ilyenféle parancsot nem találtam.
– Akkor azt hiszem, a Szervezeti Nyilvántartóban kell utánanéznünk – mondta O'Neill.
– Ehhez azonban alighanem kell egy kis idő. Megkaphatnám a telefonszámát?
– Frederick 7-8024.
– Ez Isolán van, ugye?
– Igen. Az övezet kódszáma...
– Az megvan. Szabadna kérnem még egyszer a nevét?
– Stephen Louis Carella, másodosztályú detektív.
– A helybeli rendőrségnél dolgozik, ugye?
– Igen.
– Vissza fogom hívni – mondta O'Neill, és letette a kagylót.
Majdnem tizenegy óra volt, mikor visszahívta. Carella átment a folyosó végén az Iktatóba egy
pohár kávéért, és éppen visszaért az íróasztalához, mikor megszólalt a telefon. Letette a
papírpoharat, és felvette a kagylót.
– 87-es körzet, Carella – mondta.
– Itt Harry O'Neill, St. Louisból. Elnézést kérek, de csak néhány perccel ezelőtt adódott
alkalmam betáplálni az adatokat a komputerbe. Itt van előttem a század szolgálati beosztása, hosszú
jegyzék, tartalmazza a század és ezen belül lebontva a négy szakasz valamennyi emberének a nevét
ábécérendben és rang szerint. James Harris a D. század 3. szakaszában volt. Nos, a szakaszok
reggeli jelentése tartalmazza néha az egyes rajok, és ezeken belül az őrsök tagjainak a névsorát is. A
3. szakasz írnokai nagyon pontosan végezték a munkájukat. Megvannak a keresett nevek.
– Nagyszerű – mondta Carella. – Megkaphatnám őket?
– Van magánál íróeszköz?
– Kezdheti.
– Rudy Tanner, golyószórós, őrvezető. Betűzöm: T-a-n-n-e-r.
– Megvan.
– Karl Fiersen, E 4., gránátos.
– A Carl C-vel?
 – K-val.
– Lenne szíves ezt a vezetéknevet is betűzni?
– F-i-e-r-s-e-n.
– Tovább.
– James Harris és Russell Poole, mindkettő őrvezető, puskás. A Russell két s-szel és két l-lel, a
Poole e-vel a végén.
– Oké.
– Az őrsvezető őrmester egy Robert Hopewell nevű E 5-ös volt. A név úgy írandó, ahogy ejtjük.
– Megvan – mondta Carella.
– Mondjam a szakaszparancsnok és a helyettese nevét is?
– Ha megvan.
– A parancsnok egy Roger Blake nevű hadnagy volt, később egy akció során elesett. A másik
név nehéz, rögtön betűzöm is. John Tataglia, azaz T-a-t-a-g-l-i-a, őrmester.
– Biztos benne?
– Miben?
– Tataglia rangjában. Nem a hadnagyot hívják így, aki aláírta az akcióról készült jelentést? Egy
pillanat – mondta Carella, és kiteregette íróasztalán a papírokat. – De igen, itt van. John Francis
Tataglia hadnagy.
– Ezen itt őrmesterként szerepel.
– Micsodán?
– A szakasz reggeli jelentésén.
– Az mikori keltezésű?
– December harmadikai.
– Az akcióról készült jelentés december tizenötödikén kelt.
– Akkor vagy az egyik vagy a másik rangjelzés téves – mondta O'Neill. – Hacsak időközben elő
nem léptették.
– Elképzelhető?
– Előfordulhatott.
– Megkaphatnám a felsoroltak címét is?
– Már azt hittem, hogy nem kéri – jegyezte meg O'Neill.
A Jimmy őrsében levő másik négy ember, valamint a volt őrmester utolsó ismert címe ez volt:

John Francis Tataglia

Petersburg (Virginia)
Fort Lee

Rudy Tanner
Los Angeles (Kalifornia)
Marathon Drive 1147.

Karl Fiersen
Los Angeles (Kalifornia)
Barter Street 324.

Robert Hopewell
Sarasota (Florida)
Oleander Crescent 163.

A listán utolsónak szereplő ember, Russell Poole, egyben az egyetlen volt az Alfa tagjai közül,
aki ebben a városban lakott. Legalábbis akkor itt lakott, amikor leszerelték. A címe: Majesta, L.
Avenue 3167.
 Carella felhívta a Központi Tudakozót, s miután lebonyolított egy sor beszélgetést, megtudta,
hogy Róbert Hopewellnek Sarasotában és Russell Poole-nak ebben a városban telefonja van a
megadott címen, Rudy Tannernek és Kari Fiersennek azonban Los Angelesben a megadott címen
nincs. Csakis azt gondolhatta, hogy leszerelésük után máshová költöztek. S akkor csakis egyetlen
esetben találhatta meg őket: ha leszerelésük óta összeütközésbe kerültek a törvénnyel. Felhívta hát a
Los Angeles-i rendőrséget, és megkérte, hogy nézzenek utána, nem szerepelnek-e véletlenül a
bűnügyi nyilvántartójukban. A detektív őrmester, akivel beszélt – Los Angelesben ugyanis a
rendőrségen is a katonaságéhoz hasonló rangok vannak, nem úgy, mint ebben a városban –
megígérte, hogy még a nap folyamán visszahívja.
Utána Carella felhívta a Virginia állambeli Fort Lee-t, és megtudta, hogy John Francis Tataglia, a
szakasz egykori őrmestere, akit a két jelentés közti időben úgy látszik, hadnaggyá léptettek elő,
jelenleg már Tataglia őrnagy, és éppen folyó év szeptemberében helyezték át Fort Kirbybe.
Fort-Kirby a szomszédos államban volt, körülbelül százharminc kilométerre a Hamilton-hídtól.
Carella azonnal felhívta az őrnagyot, és bejelentette neki, hogy még aznap délután fel fogja keresni.
Az őrnagy nem emlékezett James Harris őrvezetőre, amíg Carella el nem magyarázta neki, hogy ő
az, aki egy akció során megvakult. Cotton Hawes éppen akkor lépett be a léc válaszfal ajtaján,
mikor Carella letette a kagylót. Intett Hawesnak, aki erre odament az asztalához. Vörös haját
összekócolta a kinti szél, az arca kipirult, rosszkedvűnek és fáradtnak látszott.
– Sok a dolga? – kérdezte Carella.
– Miért?
– Valakinek fel kellene hívnia helyettem Sarasotát, és lebonyolítania egy telefonbeszélgetést.
Nekem ugyanis azonnal Fort Kirbybe kell indulnom.
– Sarasotát? Hol van? Valahol az állam északi részén?
– Nem. Floridában,
– Ejha, Floridában? Nem lesz jobb, ha inkább odarepülök? – kérdezte Hawes, és elvigyorodott.
– Nem, mert szeretném, ha Majestában is meglátogatna valakit. Megtenné?
– Három betöréses lopáson is dolgozom. Tegyem félre őket?
– Itt gyilkosságról van szó, Cotton.
– Gyilkossági esetem nekem is van – mondta Hawes. – Biztos, hogy az én asztalomon is hever
valahol egy gyilkossági eset.
– Nem tudna mégis segíteni?
– Halljam, mit kell megtudnom – sóhajtott fel megadóan Hawes.
 13

Hogy a szomszédos államban levő Fort Kirbybe jusson az ember, keresztül kellett hajtani a
Hamilton hídon, aztán egy Baylorville nevű községen, ahol a régi szép időkben az állam központi
sertéshizlaldája volt. Manapság még csak egy röfögést sem hallani a környéken, a község azonban
még mindig büdös, Meyer be is fogta az orrát a zsebkendőjével, mikor keresztülhajtottak rajta.
Most jött rá, hogy rendkívül érzékeny a szaglószerve; erről a tulajdonságáról eddig nem is tudott.
Tűnődni kezdett, hogyan vehetné ennek hasznát a szakmájában. Közben utálkozva nézte az út
mentén sorakozó gyárakat, finomítókat, égetőkemencéket és malmokat. Az idő baljóslatúan
komorra fordult. Az égboltnak még akkor is ólomszürke lett volna a színe, ha a gyárkémények nem
ontják bűzös, mocskos füstjüket.
Mind a ketten jól beburkolóztak télikabátjukba. A kocsi órája fél egyet mutatott, és még mindig
hatvan kilométerre voltak Fort Kirbytől. A gyorsforgalmi úton öt mérföldenként voltak elhelyezve
az útvámbódék; Carella minden bódénál letekerte a vezetőülés melletti ablakot, és átadott egy
huszonöt centest a vámosoknak. Meyer számolta, hogy hány huszonöt centest költöttek el. Majd
benyújtják róla a számlát az Iktatóba, remélve, hogy egy szép napon megtérítik a kiadásukat. A
rendőrségen szigorúan ellenőrzik a számlákat, abból a feltevésből indulva ki, hogy a» törvény
emberei gyakran maguk is dörzsölt fickók; például a tolvajlás módszereiben is jártasak. Végül is
sose lehet tudni, hogy az állítólag hídvámra fizetett ötven centet nem fasírtos szendvicsre
költötték-e. Ezért aztán Carella valamennyi vámbódénál nyugtát kért. A nyugtákat átadta Meyernek,
aki gemkapoccsal a notesze fedeléhez tűzte őket, belülre.
Egy óra után húsz perccel érkeztek a Fort Kirbyhez. A támaszpontot körülvevő drótkerítés
kapujában fegyveres őr állt. A kapun hatalmas tábla hirdette fehér alapon fekete betűkkel, hogy a
támaszpont területére engedély nélkül belépni tilos. Carella igazolta magát. Az őr megnézte a
jelvényét és a személyi igazolványát, belelapozott egy csíptetőbe fogott cédulacsomóba, aztán azt
mondta: – Az őrnagy úr várja önt, uram. Parkoljon le a kantin innenső oldalán. Az a vöröstéglás
épület az ott jobbra. Az őrnagy úr az A 4-es épületben van.
– Köszönjük – mondta Carella.
John Francis Tataglia őrnagy a harmincas évei elején járt, szőke haja rövidre volt nyírva, szőke
bajsza mintha ragasztva lett volna az orra alá. Eléggé alacsony termetű, körülbelül százhetven centi
magas, éber kék szemű férfiú volt, és rendkívül katonás. Az ember szinte elképzelte, amint feszes
vigyázzban áll a gyakorlótéren a tűző napon, és nem kókadozik, még csak nem is izzad. Amikor az
őrmester betessékelte Carellát és Meyert az irodájába, felpattant az íróasztala mögül, és kezet
nyújtott.
– Tataglia őrnagy – mondta. – örvendek a szerencsének..
A két detektív kezet fogott vele, aztán leült az íróasztallal szemközt. Az őrmester úgy hátrált ki a
szobából, mint egy lakáj. Az ajtó nesztelenül csukódott be mögötte. Hallották, hogy valahol kinn a
gyakorlótéren egy őrmester üvöltve vezényel: – Egy... kett... ha... négy! Egy... kett... ha... négy! Az
ismétlődő, üvöltő kántálás furcsán, nyomasztóan hatott, és emlékeket idézett fel. Carellát saját
katonaidejének gyakorlataira emlékeztette, pedig az már elég rég volt, Meyert meg
megmagyarázhatatlan módon – s szinte fájdalmasan – azoknak az időknek az emléke rohanta meg,
amikor még a középiskolai futballcsapatban játszott. Az őrnagy háta mögött, az ablakon túl
ólmosan terpeszkedett a november. November, az emlékezések hónapja.
– Ahogy már a telefonban is jeleztem kezdte Carella –, egy gyilkosságsorozat ügyében
nyomozunk...
– Nem egy gyilkosságról van szó? – kérdezte Tataglia. – Amikor azt mondta, hogy Harris felől
szeretne informálódni, azt hittem, hogy...
– Eddig három gyilkosság történt – mondta Carella. – Nem vagyunk biztosak benne, hogy mind
a három összefügg, de az első kettő feltétlenül.
– Értem. Ki a másik két áldozat?
– Harris felesége, Isabel, és egy Hester Mathieson nevű nő.
– Miben lehetek a segítségükre? – kérdezte Tataglia.
 Az íróasztalán, amelyen egy réztáblán ez állt: J. F. Tataglia őrnagy, nem volt egyetlen irat, sőt
egyetlen írószerszám sem, csak egy összehajtható, triptichonszerűen bekeretezett fénykép. Egy
fekete hajú nőt és két kislányt ábrázolt, az egyik kislány fekete hajú volt, a másik meg szőke, mint
az őrnagy. Tataglia összetette az ujjai hegyét, és úgy tartotta a kezeit az álla alatt, mintha
imádkozna.
Meyer nem vette te róla a szemét. Rendkívül érzékeny szaglószervével megérezte, hogy
kölniillat árad az őrnagy íróasztala mögül. Sohase szerette az olyan férfiakat, akik kölnizik
magukat, még akkor sem, ha atléták voltak, akik pénzért reklámozták a kölnit a televízióban.
Tataglia általában se tetszett neki. Volt valami finomkodó, valami mesterkélten precíz ebben az
emberben. Nem vette le róla a szemét. Tataglia észrevehetően úgy látta, hogy kettejük közül Carella
a szóvivő; Meyer Tatagliát figyelte, Tataglia meg Carellát.
– Okunk van azt hinni, hogy Harris érintkezésbe lépett egyik volt bajtársával, bizonyos tervvel
kapcsolatban, amelyet ő főzött ki – mondta Carella.
– Mi volt ez a terv?
– Valószínűleg olyasmi, ami törvénybe ütközik.
– Azt mondja, hogy "valószínűleg"...
– Mert igazában nem tudjuk – mondta Carella. – Helyes az értesülésünk, hogy ön volt a 3.
szakasz parancsnoka?
– Helyes.
– Jelen volt, amikor Harris megvakult?
– Igen. Én írtam meg később a jelentést az akcióról.
– És mint parancsnok írta alá.
– Igen.
– Ez december tizenötödikén volt. Harris december tizennegyedikén vakult meg – ha ez az
értesülésünk is helyes –, és ön december tizenötödikén írta meg a jelentést.
– Igen, mindkét dátum pontos – mondta Tataglia.
– Akkoriban léptették önt elő?
– Igen.
– Az akció előtt, amelyben Harris...
– Igen. Egy héttel vagy tíz nappal előtte. Az Ala Moana hadműveletet december elején kezdtük.
Blake hadnagy röviddel azután elesett, hogy a helikopterek rajtunk ütöttek. Engem harc közben
léptettek elő. A hadművelet hátralevő részében én voltam a parancsnok.
– Egyenesen hadnaggyá léptették elő?
– Igen, hadnaggyá, az egész szakasz parancsnokaként. A feladatunk nem egyszerű tisztogatási
akció volt, hanem nagyarányú bekerítő manőver, részt vett benne egy egész zászlóalj: gépesített
egységek, tüzérség, légierő meg minden. Azelőtt való nap, hogy Harris megvakult, egyik felderítő
járőrünk ellenséges bázisra bukkant, vagy nyolcszáz méterre délnyugati irányban. Afelé vonultunk
a dzsungelén keresztül, amikor bajba kerültünk.
– Mi történt?
– Egy L alakú csapdába jutottunk. Az első őrs teljes egészében az L rövidebb szárában volt már,
amikor a Bravó még csak behatolt a hosszabbik szárba. Teljesen tehetetlenek voltunk, mert az
ösvényt puskákkal és gépfegyverekkel elzárták előttünk, és kereszttűzbe kerültünk. A bokrok közé
kukkantottunk, hogy nincsenek-e bennük punji karók, aztán csak hasaltunk, és viszonoztuk a tüzet,
remélve, hogy a Bravó eljut hozzánk, mielőtt még mindnyájunkat kinyírnak. Közvetlenül a Bravó
mögött jött a 3., egy géppuskás raj. Nagyon meleg tíz perc volt. Magam is csodálkoztam, hogy
megúsztuk, s csak Harris sebesült meg. Egy gránát találta el, majdnem elvitte a fejét.
– Más nem sebesült meg?
– Az Alfából nem. A Bravóból ketten elestek, és a 3. szakasznak volt néhány sebesültje. De ez
volt minden. Igazán mázlink volt. Mindnyájunkat elintézhettek volna.
– Nem emlékszik rá véletlenül, ki állt legközelebb Harrishez?
– Mikor? Az akció során? Amikor megsebesült?
– Nem, nem úgy értem. Kik voltak a barátai? Nem volt valaki, aki különösen közel állt hozzá?
 – Ezt igazán nem tudnám megmondani. Nem vagyok benne biztos, érti-e, hogy miért. Egy
szakaszban negyvennégy ember van, plusz a parancsnokló hadnagy, és a helyettese, egy őrmester.
A hadnagy harcálláspontja rendszerint ott van, ahonnan a legjobban irányíthatja az akciót. Én ezért
tartózkodtam azon a bizonyos napon éppen annál az őrsnél, mert ők voltak az első vonalban.
– Tehát nem nagyon ismerte az Alfa tagjait.
– Egyénenként nem.
– Annak ellenére sem, hogy a hadművelet már a hónap elején megkezdődött?
– Névről természetesen ismertem őket, meg arcról is. Csak azt akartam mondani, hogy
személyes kapcsolatban nem nagyon voltam velük. Én tiszt voltam, ők meg...
– De hát csak akkoriban léptették elő.
– Az igaz – mondta Tataglia, és elmosolyodott. – Csakhogy egy őrmester és az alárendeltjei közt
sincs túlságosan baráti kapcsolat. És én E 7-es voltam, mielőtt Blake hadnagy elesett.
– Hogy esett el? – kérdezte Meyer.
– Aknatűzben – mondta Tataglia.
– Mikor?
– Valamikor a hónap elején. Két vagy három nappal az után, hogy a helikopterek rajtunk ütöttek.
A dátumban nem vagyok biztos.
– Nem tudja, tartotta a kapcsolatot Harris valamelyik bajtársával, miután leszerelt?
– Fogalmam sincs róla.
– És ön tartotta a kapcsolatot valamelyikükkel?
– Úgy érti, hogy az Alfa emberei közül?
– Igen.
– Nem. Rendszeres levelezésben állok a D. század 1. szakaszának volt parancsnokával, de
körülbelül ez minden. Ő is hivatásos katona, mint én, jelenleg Németországban állomásozik,
röviddel a találkozó után helyezték át oda.
– Miféle találkozó után, őrnagy úr?
– A D. század találkozót rendezett augusztusban. A század tengeren túlra érkezésének tizedik
évfordulóján.
– Hol tartották a találkozót?
– Fort Montmouthban. New Jerseyben.
– Ön is részt vett rajta?
– Nem. Én nem.
– Hát a barátja?
– Ő igen. Említette egyik levelében. Tulajdonképpen sajnálom, hogy nem mentem el a
találkozóra.
– Hát akkor... – kezdte Carella, és Meyerre nézett. – Maga szerint van még valami?
– Semmi – mondta Meyer.
– Hát akkor nagyon köszönjük – mondta Carella, azzal felállt és kezet nyújtott.
– Sajnálom, hogy több segítséggel nem szolgálhattam – mondta Tataglia.

Cotton Hawes jelentése már Carella íróasztalán feküdt, mikor visszaértek hivatali helyiségükbe.
Meyer megkérdezte Carellától, nem inna-e egy pohár kávét, és kiment a folyosóra az Iktatóba. A
falióra 3 óra 37 percet mutatott. Az árnyékok kezdtek megnyúlni. Carella felkattintotta az asztali
lámpát, és kezébe vette a jelentést. Egy kézzel írt cédula volt gemkapoccsal hozzátűzve.

Steve,
itt a jelentés a Hopewellel folytatott telefonbeszélgetésről. Nem sokat érünk vele, de hát ez van.
Felhívtam a megadott majestai számon Russell Poole-t, de csak az anyjával tudtam beszélni. Aztán
felhívtam a munkahelyén. Háromra ér haza, megállapodtam vele, hogy felkeresem. Ha későn
végeznék, felhívom hazulról.
Cotton
 Carella levette a jelentésről a gemkapcsot, Hawes céduláját összegyűrte, és bedobta a
papírkosárba. Hawes a csoport majdnem mindegyik tagjánál jobban gépelt. A jelentés szinte
hibátlan volt.

Jelentés

Körzet száma 87
Csoport száma 87
Az ügy kelte XI. 19.
Száma: RL-3671

A KIHALLGATOTT SZEMÉLY NEVE ÉS CÍME

HOPEWELL, ROBERT
Sarasota (Florida)
Oleander Crescent 163.

TELEFONBESZÉLGETÉS. – Felhívtam Hopewellt az otthoni számán, felesége, Mary Louise

megadta az üzleti számát. Hopewell kerti bútorokkal kereskedik Sarasota bevásárló központjában, a
Southgate 41. alatt. Elmondta, hogy egész életében Sarasotában lakott, s akkor nősült meg, amikor
besorozták. A címe akkor is ugyanez volt. Emlékszik James Harrisre meg az akcióra is, amelynek
során megvakult. Beszámolója szerint egy L alakú csapdába kerültek, az Alfa őrsön
meglepetésszerűen ütöttek rajta, a Bravó meg egy géppuskás raj mentette meg őket. Harrist egy
repeszgránát találta el, az orvosok a tábori kórházba szállították, s onnan helikopteren a támaszpont
kórházába. HOPEWELL EKKOR LÁTTA UTOLJÁRA HARRIST. Hopewell E 5 volt, és
őrsvezető. Az akció idején velük volt a szakaszparancsnok, John Tataglia hadnagy. HOPEWELL
LESZERELÉSE ÓTA SENKIVEL SEM TALÁLKOZOTT A RAJÁBÓL. Később a következő év
márciusában vívott ütközet során ő maga is megsebesült. Nagyon sajnálja, hogy nem vett részt a D.
század nemrég rendezett találkozóján, de nem engedhette meg magának az útiköltséget a távoli Fort
Montmouthba (New Jersey), ahol a találkozót tartották. Levelezik az Alfa egy másik tagjával – Karl
Fiersen, gránátos, lakik: Amszterdam (Hollandia) –, s úgy tudja tőle, hogy a találkozó nagyszerűen
sikerült. Kérdésemre, hogy James Harris részt vett-e a találkozón, azt mondta, hogy nem tudja.
Sajnálkozásának adott kifejezést, amikor közöltem vele, hogy James Harrist meggyilkolták.

A JELENTÉS KELTE XI. 22.

KIÁLLÍTÓJA HAWES, Cotton det.
JELVÉNYÉNEK SZAMA 31-784-32
KÖRZETE 87.

Majesta természetesen akkor kapta "Felséges" nevét, amikor Amerika még angol gyarmat volt.
György király őfelségéről nevezték el. Akkoriban sok mindent neveztek el György királyról.
Georgetown is György királyról kapta a nevét. Azokban az időkben, mikor az angolok is francia
négyest táncoltak, és még a közkatonák is úgy beszéltek, mint a nemesurak, Majesta dombos és
elegáns volt. – Ó, igen, Majesta – mondták az angolok. – Nagyon elegáns városnegyed. – Majesta
még manapság is dombos, de már korántsem elegáns. Sőt: slampos. Akár lepusztultnak is
nevezhetnénk.
Élnek Majestában olyanok is, akik kint laknak az Atlanti-óceánba nyúló földnyelven, a város
közigazgatási határán belül, és mégis távol a tulajdonképpeni várostól és a világ zajától. Szerintük
Washington és a Függetlenségi Nyilatkozatot megszavazó kongresszus tagjai félrevezetett
fanatikusok voltak. Szerintük Majesta sokkal többre vitte volna, ha brit gyarmat marad. Tudniillik a
közelükben van Sand's Spit, amely még ma is pontosan úgy fest, mint egy brit gyarmat. Az ott
lakók a nyári hónapokban Pimms Cubsot isznak, és mindig orrhangon beszélnek. Sand's Spit
lakóinak többsége mérhetetlenül gazdag. A kisebbség csak borzasztóan gazdag. Majesta lakóinak
többsége viszont mérhetetlenül szegény. A kisebbség csak borzasztóan szegény. Russell Poole
egyszerűen csak átkozottul szegény volt.
Az anyjával lakott együtt egy sorházban, amelynek párját Angliában a Victoria Street vagy a
Gladstone Road környékén lehetne megtalálni: az alma nem esik messze a fájától. Russell Poole
fekete volt. Még sohasem járt Angliában, de gyakran ábrándozott róla, hogy odamegy. Nem tudta,
hogy Angliának is megvannak a maga problémái a sötétebb bőrű emberekkel: a lehullott almától
nem messze előbb-utóbb kinő az almafa. Poole csak azt tudta, hogy szegény, és egy nyomorúságos
lakásban lakik. Nem tetszett neki Cotton Hawes. Cotton Hawes pontosan olyan volt, mint egy
rohadt hekus. Poole rászólt az anyjára, hogy menjen át a másik szobába.
Hawesnak se tetszett túlságosan Russell Poole.
A két férfi tulajdonképpen nagyon hasonlított egymásra, csak az egyik fehér volt, a másik meg
fekete. Jóformán ez volt köztük az egyetlen különbség. Poole körülbelül olyan magas és olyan súlyú
volt, mint Hawes: jó száznyolcvannyolc centi és nyolcvanhat kiló. Mindkettőjüknek széles volt a
válla, és keskeny a csípője. Poole-nak azonban nem vörös volt a haja, mint Hawesnak – de hát kié
olyan vörös még? Poole becsukta az anyja után a hálószobába vezető ajtót, aztán megkérdezte: –
Nos, miről van szó?
– Már mondtam a telefonban – felelte Hawes. – Jimmy Harrist meggyilkolták.
– Na és?
– Maga egy rajban volt vele a tengeren túl, nem?
– De igen. Erre is csak azt mondhatom: na és?
– Mikor találkozott vele utoljára?
– Augusztusban,
– Az idén augusztusban?
– Igen.
– Hol?
– New Jerseyben, a század találkozóján.
– Miről beszélgettek?
– A régi időkről.
– Az újakról nem?
– Hogy érti?
– Nem említette, hogy tervez valamit?
– Mit tervezett?
– Amiben az Alfa is benne lett volna.
– Mi lett volna az?
– Azt magától szeretném hallani – mondta Hawes.
– Nem tudom, miről beszél.
– Nem mondott olyasmit, hogy szüksége lenne valamiben az Alfa segítségére?
– Nem.
– Esetleg valamilyen üzleti vállalkozásban?
– Semmiben.
– Ki volt még ott? Mármint az Alfából.
– Csak mi négyen.
– Kik?
– Én és Jimmy, meg Karl Fiersen, aki Amszterdamba készült utazni, meg Rudy Tanner, aki
Kaliforniából jött át repülővel.
– Nem tudja véletlenül, hol érhetjük el őket?
– Tanner címe megvan nekem. Fiersen meg azt mondta, írjak csak neki Amszterdamba az
American Express címén.
– Megadták egymásnak a címüket?
– Persze. Mindnyájan:
 – Jimmy is?
– Jimmy is.
– Maga is megadta neki a magáét?
– Mindenki mindenkinek.
– Írt magának Jimmy?
– Nem.
– Tudna róla, ha a többiek közül írt volna valakinek?
– Honnan tudnék?
– Tataglia hadnagy ott volt a találkozón?
– Nem. Meg is voltunk lepődve, hiszen a virginiai Fort Lee-ben állomásozik, és az nincs olyan
istentelen messze New Jerseytől. Tanner Kaliforniából jött oda.
– Honnan tudja, hogy hol állomásozik?
– Tataglia? Hát ott volt a találkozón egy százados, annak idején az 1. szakasz parancsnoka, s
néhányan beszéltünk is vele. Ő mesélte nekünk, hogy Tataglia már őrnagy, és Fort Lee-ben
állomásozik.
– Kiknek mesélte?
– Már nem is emlékszem, kik álltunk ott körülötte. Azt hiszem, én meg Jimmy, meg még egy
másik srác a rajból, de nem az Alfából.
– Ki lehetett?
– Hát a Bravóból egy srác. Nem sokan maradtak életben a Bravóból. Ketten még aznap elestek
az akció során, amikor Jimmy megsebesült, egy másik srác meg nem sokkal karácsony után.
– Annak, aki ott volt a Bravóból a találkozón... tudja a nevét?
– Persze hogy tudom. Danny Corteznek hívják. Philadelphiában lakik.
– Az ő címe is megvan magának?
– Meg. Felírtam.
– Jimmynek is megvolt Cortez címe?
– Nem tudom. Nem lógtam folyton Jimmy körül, nem tudom, kinek kapta meg a címét és kinek
nem.
– De abban biztos, hogy az Alfa tagjainak a címét megkapta.
– Egen. Mert akkor mind együtt álltunk és dumáltunk, és mind ugyanazzal a ceruzával írtuk fel a
címeket.
– Miről dumáltak?
– Már mondtam. A régi időkről. Sok mindent végigcsináltunk ám odaát egymás oldalán.
– Például?
– Például rengeteg közös akciót. A dzsumókban is, meg a kupikban is.
– Mik azok a dzsumók?
– A mocsarak. Tudja, ott benn a dzsungelben. A dzsungelmocsarak.
– Miféle akciókban vettek részt?
– Főleg tisztogatásokban. Éjszaka körülvettünk egy-egy falut, aztán pirkadatkor támadtunk.
Mielőtt még otthagyták volna az asszonyaikat meg a rizsestálaikat, hogy ismét eltűnjenek a
dzsungelben. Elpusztítottunk mindent, amit csak találtunk. Tányéraknákat, cukrot, pácolt halat,
kézifegyvereket, szóval minden nyavalyát.
– Akkor is tisztogató akciót végeztek, amikor Jimmy megsebesült?
– Nem, az az Ala Moana volt. Egy nagy hadművelet. Benne volt az egész zászlóalj.
– Nehéz volt?
– Nem volt könnyű. Sokkal több embert vesztettünk, mint amennyit az újságok írtak. Mert
mindig csak az ellenség halottait számolták meg. Érti? A mieinket eszükbe se jutott megszámolni.
– Jól megvolt Jimmy mindenkivel az Alfában?
– Egen.
– A rajban is?
– Abban is.
– Nincs valaki, aki maga szerint szívesen eltette volna láb alól? Gondolkozzon!
 – Senki.
– És maga valóban akkor találkozott vele utoljára? Augusztusban?
– Valóban akkor.
– Megkaphatnám azokat a címeket? – kérdezte Hawes.

Megint a telefon.
A telefon éppoly életbevágóan fontos kelléke a rendőrnek, mint a betörőnek a feszítővas. A
birtokukban volt Rudy Tanner címe, meg egy Danny Cortez nevű emberé, aki annak idején a 2. raj
Bravó őrsében teljesített szolgálatot, és azt is tudták, hogy Kari Fiersent az American Express címén
lehet Amszterdamban elérni. Az utóbbival azonban nem sokat értek, mivel a város nyilván még
akkor se rajongott volna egy óceánon túli hívásért, ha valamilyen csoda folytán Fiersen közvetlen
telefonszámát sikerült volna megkapniuk. Hát még így! Tehát csak a Los Angeles-i és a
philadelphiai tudakozókat tárcsázták fel Tanner, illetve Cortez számáért. Mind a kettőt megkapták.
Carella Tannerrel beszélt először. Majdnem ugyanazokat a kérdéseket tette fel neki arról a
december tizennegyedik! akcióról, és majdnem ugyanazokat a válaszokat kapta. Minden stimmelt.
Tovább kérdezett.
– Mikor látta utoljára?
– Augusztusban. A találkozón.
– Nem beszélt magának valamilyen tervről?
– Tervről? Hogy érti?
– Amit ő hajtana végre meg az Alfából valaki.
– Az Alfából? Nem értem.
– Nem kért magától segítséget valamilyen tervhez?
– Nem. Nem kért.
– Irt magának a találkozó után?
– Nem.
– Pedig maga megadta neki a címét, ugye?
– Meg.
– És ő is megadta az övét, igaz?
– Igen.
– Mikor járt utoljára ebben a városban?
– Augusztusban. Amikor a találkozóra mentem.
– Azóta nem?
– Nem.
– Oké, köszönöm.
Kagylót letenni. Jegyzeteket megnézni, összehasonlítani az információt, amelyet Tannertől
kapott az imént, Tataglia, Hopewell és Poole már meglevő információival. Elgondolkozni rajtuk.
Nagyon elgondolkozni. És főleg nagyon elgondolkozni Jimmy lidérces álmain, amelyekről az
orvosa azt mondta, hogy egy alagsori helyiségben történt nemi erőszakban gyökereznek, amely a
valóságban sohasem történt meg. Nem elfelejteni felhívni a rendőrségi pszichiátert – hogy a fenébe
is hívják? És fontolóra venni azt a lehetőséget, hogy a három gyilkosságnak esetleg nincs indítéka...
Volt idő, amikor a legtöbb gyilkosság veszekedésnek indult családi jelenetek fejszés vagy
revolveres "megoldása" volt. Ha holtan találtak egy hölgyet a fürdőszoba padlóján, már indultak is a
férj keresésére. Ha találtak egy férfit, akinek eltörték a lábát, és mellékesen még egy kést is döftek a
szívébe, már indultak is a barátnője férjének a keresésére, méghozzá rohanva, hogy odaérjenek,
mielőtt a férj ráadásul a feleségét is ledobná a háztetőről. Ilyenek voltak a régi szép idők. Ritkán
akadt olyan gyilkosság, ahol mindent gondosan előre kiterveltek. Ritkán akadt asszony, aki –
szabadulni akarván a férjétől – olyan bonyolult tervet eszelt volna ki, hogy például mérget von ki
egy zöld dél-amerikai kígyó mirigyéből, és estéről estére a férje konyakjába csöpögtet belőle egy
keveset, hogy szegény ember végül is görcsöket kapjon és fél év múlva meghaljon, miközben az
asszony a Riviérán éli a világát egy koppenhágai selyemfiú társaságában. Nem, ilyen asszony
sohasem akadt. A régi szép időkben a való életben a gyilkosságok általában úgy történtek, hogy az
asszony hazamént, megint részegen találta a férjét, jól megrázta, aztán azt mondta, hogy egye fene
az ilyen házasságot, kiment a konyhába a jégcsákányért, aztán tizenhatszor belevágta a férje
mellébe meg a nyakába. A való életben így volt. Aki másként képzelte, az a Sussexben élő írónők
krimijeit olvasta. A hátborzongató "thriller"-eket. Körülbelül olyan hátborzongatóak, mint Lucy
tánti horgolt hálósapkája.
A régi szép időkben egy gyilkosságot három-négy óra alatt – úgyszólván ebédtől uzsonnáig –
megoldottak. És rendszerint nem az inas volt a tettes, nem is valami gonosz manó, hanem az áldozat
öccse vagy az öccsének a felesége vagy Tim bácsi az alaszkai Noméból. Manapság más a helyzet.
Az ebben a városban elkövetett gyilkosságok egyharmadában az áldozat és a gyilkos még csak nem
is ismeri egymást, mikor a bűntény történik. A szó szoros értelmében vadidegenek, s csak arra a
néhány pillanatra kerülnek végzetesen intim közelségbe egymáshoz, amennyi egy ravasz
meghúzásához vagy egy késpenge szívbe döféséhez kell. Miért ne lehetne hát elhinni, hogy Jimmyt,
Isabelt és Hestert olyan valaki ölte meg, akit egyikük sem ismert, valami őrült, aki vakokra
pályázott? Miért ne? S a gyilkos is csak onnan ismerte őket, hogy valahol a környékén éltek, elunta
nézni őket, elunta a csoszogásukat, undorította a puszta létezésük. És elhatározta, hogy végez velük.
Miért ne fordulhatna elő ilyesmi?
Talán.
Carella sóhajtott egyet, feltárcsázta Philadelphia kódszámát, a 215-öt, aztán feltárcsázta Danny
Cortez lakásának a számát. Már majdnem félhat volt az órán, remélte, hogy a pasas már hazaért a
munkából. A telefon háromszor kicsengett, aztán egy nő vette fel a kagylót.
– Hello? – szólt bele. Carella ebben az egyetlen szóban is érezni vélte a spanyolos akcentust, de
lehet, hogy csak azért, mert tudta, hogy Danny vezetékneve Cortez.
– Kérem, én Danny Cortezzel szeretnék beszélni – mondta.
– Ki keresi? – kérdezte a nő. Most már kétségtelen volt, hogy akcentussal beszél.
– Carella detektív, Isola, 87-es körzet.
– Kicsoda?
– A rendőrség – mondta Carella.
– A rendőrség? Que desea usted?
– Danny Cortezzel szeretnék beszélni. Ki van a telefonnál?
– A felesége. Qual es su nombre?
– Carella. Carella detektív.
– Ismeri magát a férjem?
– Nem. Interurbán beszélek.
– Ó, interurbán – mondta a nő. – Egy pillanat, por favor.
Carella várt. Hangokat hallott a háttérben, spanyolul sugdolóztak. Csend. Aztán valaki felvette a
kagylót.
– Hello? – szólalt meg egy férfihang.
– Mr. Cortez?
– Tessék.
– Itt Carella detektív, az isolai 87-es körzetből. Azért hívtam fel, mert egy gyilkosság ügyében
nyomozunk.
– Egy gyilkosság ügyében?
– Igen. Egy James Harris nevű emberről van szó. Nem emlékszik rá véletlenül? Együtt voltak
katonák.
– Dehogynem emlékszem. Azt mondja, hogy meggyilkolták?
– Igen. Felelne néhány kérdésemre?
– Persze. Kérdezzen csak.
– Mikor látta őt utoljára, Mr. Cortez?
– Jimmyt? Augusztusban. A század találkozóján. Én is ott voltam New Jerseyben. Akkor láttam
utoljára.
– Beszélt is vele?
 – Hát persze.
– Miről?
– Ó, sok mindenről. Tudniillik ugyanabban a rajban szolgáltunk. Ő az Alfa őrsben, én meg a
Bravóban. Mi mentettük meg őket aznap, amikor Jimmy megsebesült. Csapdába kerültek, és mi
mentettük ki őket.
– Baráti viszonyban volt vele?
– Hát úgy-ahogy. Egy krecliben laktunk ugyan, mármint az Alfa meg a Bravó, de...
– Egy micsodában?
– Krecliben.
– Mi az?
– A krecli? Nem tudja, mi az a krecli?
– Nem én.
– Hát az, amiben laktunk. A támaszponton. Nyolcan voltunk egy krecliben, a tiszteseknek külön
kényelmes kreclijük volt.
– Szóval az olyan barakk-féle valami?
– Hát inkább olyan, mint egy sátor. Alul fa, felül meg ponyva. A miénknek bádogteteje volt, de
nem mindegyiknek.
– És nyolcan laktak egy krecliben?
– Egen, négyen az Alfából és négyen a Bravóból. Az őrmestereknek – a két őrsvezetőnek meg a
rajvezetőnek – külön kreclijük volt. De azt akartam mondani, hogy egy rajban voltunk ugyan
valamennyien, az Alfában levő srácok mégis közelebb álltak egymáshoz, mint a Bravó tagjaihoz.
Ami érthető is, mert egy őrs nagyon szorosan össze kell hogy tartson. Ugyanis az embernek az élete
függhet az őrsében levő többi sráctól. Sok mindent csinálnak együtt végig. Mint ahogy a Bravo is
sok mindent csinált végig, meg sok mindent az Alfa is, de mind a kettő a magáét. Noha ugyanabban
a rajban voltunk. Érti?
Carella hümmögött. Aztán megkérdezte:
– Az Alfa például miket csinált végig?
– Ó, nagyon sok mindent. Úgy értse, hogy harc közben is, meg hát ugyebár... a támaszponton
kívül is. – Lehalkította a hangját. Tudja, a csehókban meg a kupikban.
– Harc közben miket csinált végig?
– Hát például rengeteg tisztogatási akciót. És amikor az Ala Moana folyt – az egy nagy
hadművelet volt –, ők voltak ott, amikor a hadnagy elesett.
– Blake hadnagyra gondol?
– Egen, Blake hadnagyra. A szakasz parancsnokára.
– Azt akarja mondani, hogy az Alfa ott volt, de a Bravó nem?
– Hát, mi már felfelé mentünk a dombra. Kiküldtünk egy felderítő járőrt, és a rádiósuk
visszaszólt, hogy fél tucat bunkert, meg két alagutat találtak a domb tetején. Mi már úton voltunk,
hogy csatlakozzunk hozzájuk.
– Mármint a Bravó?
– Egen. Az Alfa pihent.
– Pihent – mondta Carella.
– Egen. Ugyanis egész hónapban súlyos harcokat vívtunk. Az Alfa lent maradt a domb tövében,
egy bambuszliget közelében, ahol a hadnagy harcálláspontja volt. Egy fa mellett.
– Egy fa mellett – mondta Carella.
– Egen. A harcállásponton ne valami épületet, sátrat vagy effélét értsen. Harcálláspontnak azt a
helyet nevezzük, ahol a parancsnok tartózkodik. Ahonnan az akciót irányíthatja. Ért engem?
Carella megint hümmögött. – És a hadnagy ott tartózkodott, amikor elesett? Lenn a domb
tövében?
– Egen. Azazhogy nem. Elmondom, hogy pontosan mi történt. Az Alfa a szakaszvezető
őrmesterrel maradt lenn.
– Tatagliával?
 – Egen. Johnny Tatagliával. A Bravó fölfelé ment a dombra, ahol az ellenség beásta magát. A
hadnagy meg visszament megnézni, hogy hol a fenébe maradt az Alfa. Ugyanis az Alfának kellett
volna alkotnia mögöttünk az utóvédet. Ért engem?
– Igen.
– Akkor kezdtek tüzelni az aknavetők. A rohadtak bemérték a bambuszligetet, és tropára verték.
– És akkor esett el a hadnagy?
– Egen. Az aknatűzben. Nyilván eltalálta egy repesz. Borzasztó volt. Az Alfa fedezékbe bújt,
mikor az aknavetők tüzelni kezdtek, s aztán már nem sikerült idejében eljutniuk a hadnagyhoz.
– Hogy érti?
– Hát abban a háborúban odaát gyorsan össze kellett szednünk a sebesültjeinket meg a
halottainkat, mert ha nem szedtük össze, elhurcolták őket.
– És ez történt Blake hadnaggyal is?
– Égen. Nyilván akkor sebesült meg, amikor lefelé ment a dombról. Az Alfa később elmesélte,
hogy nem tudtak érte menni az aknatűz miatt. Kénytelenek voltak tétlenül nézni, hogy behurcolják a
dzsungelbe. Később aztán megtalálták egy gödörben.
Carella hümmögött.
– Hát igen, ilyen borzasztó dolgokat csináltunk végig egymás oldalán, így aztán nem csoda, hogy
az ember közel került az őrsében levő srácokhoz. Ért engem?
– Igen, értem – mondta Carella. – Ez december harmadikán történt, ugye?
– Nem tudom. Nem tudnám pontosan megmondani. Mi nem ott voltunk. Mi útban voltunk oda,
ahol a felderítők azokra a bunkerekre bukkantak. Kiderült, hogy egy hatalmas lőszerraktár volt
odafenn. Hogy is mondjam? A harcoló katonának csak azok az események érdekesek, amelyekben
maga is benne van. Amiben nincs benne, amit nem a saját bőrén tapasztal, az neki nem érdekes.
Nem figyel oda. Ezért nem tudnám megmondani, hogy a hadnagy harmadikán vagy negyedikén
vagy hányadikán esett el. Számomra ez is ugyanolyan nap volt, mint a többi. Én akkor a bunkereket
kerestem, hogy elpusztítsam őket. Az aknavetők lövedékei nem a közelünkben csapódtak be. Mi
csak a robbanásokat hallottuk. Maga élt már át aknavetőtámadást? Pokoli lármával jár, még távolról
is.
– Uhum. Mondja, Mr. Cortez, New Jerseyben, azon a találkozón, Jimmy nem említette magának,
hogy valami tervet forgat a fejében?
– Tervet? Nem. Arról beszélgettünk, hogy mi volt a tengeren túl. Miféle tervre gondol?
– Pénzszerzési tervre.
– Bárcsak ilyesmiről beszélt volna – mondta Cortez, és nevetett. – Ugyancsak rám férne egy kis
pénz.
– Nem tudja, másvalakit sem környékezett meg ilyen tervvel a jelenlevők közül?
– Nem. Honnan tudnám? Higgye el nekem, egyikünket se vet fel a pénz. New Jerseyben
mindnyájan panaszkodtunk is, hogy milyen rohadtul megy a sorunk. Mármint nekünk,
veteránoknak. Ha Jimmynek lett volna valami pénzszerzési terve... hát meg kell mondanom
magának, mindnyájan habozás nélkül benne lettünk volna. – Cortez megint nevetett. – Feltéve,
hogy nekünk nem került volna semmibe.
– De nem hallott semmiféle ilyen tervről?
– Nem én.
– Megadta a címét Jimmynek?
– Meg.
– És ő írt magának a találkozó után?
– Nem.
– Nem is telefonált? Vagy nem próbált valahogy másképpen érintkezésbe lépni magával?
– Nem.
– Hm – dünnyögött Carella. – Hát akkor – sóhajtott fel, – nagyon köszönöm, Mr. Cortez. Hálás
vagyok, hogy ennyi időt áldozott rám.
– Sok szerencsét kívánok – mondta Cortez, és letette a kagylót.
Dave Murchison a vaslépcső felé nézett, mikor Carella lejött az eligazítóba. Az öltözőben két
rendőr üldögélt, zubbony nélkül, hosszú ujjú ingben, nadrágtartóval a nadrágjukon. Kávéztak.
Egyikük valamilyen viccet mesélhetett, mert mind a ketten röhögtek.
Carella bepillantott a nyitott ajtón a helyiségbe, aztán az eligazító asztalához lépett. Hazamegyek
– mondta.
– Mi legyen a kutyával? – kérdezte Murchison.
– Mi? Jesszusom, róla teljesen megfeledkeztem. Elhozta valaki?
– Benn van az egyik földszinti őrizetes cellában. Mi a terve vele?
– Nem is tudom – mondta Carella. – Talán elviszem Harris anyjához.
– Mikor? – kérdezte Murchison. – A kapitányság épületében tilos ám állatokat tartani, Steve.
– Miscolo is tart macskát az Iktatóban – mondta Carella.
– Az más. Az a macska nem egy őrizetes cellában van.
– Vigyem fel a kutyát is az Iktatóba?
– Megenné Miscolo macskáját. Marha nagy kutya, Steve. Látta, mekkora?
– Nem olyan nagyon nagy. Egy átlagos nagyságú labrador.
– Egy átlagos nagyságú labrador nagyon nagy kutya. Merem állítani, hogy legalább negyven
kiló. Meg aztán enni se hajlandó.
– Rendben van, reggel majd elviszem Harris anyjához. Úgyis beszélnem kell vele.
– Imádkozzon, nehogy Frick századosnak eszébe jusson ellenőrizni a cellákat. Ha meglátja, hogy
ott egy kutya, megüti a guta.
– Hitesse el vele, hogy álruhában van.
– Micsoda?
– Mondja neki azt, hogy egy kutyának öltözött bűnöző.
– Ha-ha – mondta Murchison, de nem nevetett.
– Reggel az lesz az első dolgom, hogy elviszem – mondta Carella. – Most fáradt vagyok, Dave.
Szeretnék hazamenni.
– Mennyi az idő tulajdonképpen? – kérdezte Murchison, és felnézett az órára. Charlie Maynard
egy órával ezelőtt telefonált, hogy késni fog egy kicsit. Háromnegyed négykor kellett volna
felváltania, és háromnegyed ötkor telefonált, hogy késni fog egy kicsit. Most háromnegyed hat, és
még mindig nincs itt. Pedig megmondtam neki, hogy üljön fel Tarzanra, és vágtasson ide, amilyen
gyorsan csak tud.
– Hogyhogy üljön fel Tarzanra?
– Hát Tarzan volt Ken Maynard lova, nem?
– Nem. Tarzan Tom Mix lova volt.
– Tom Mix lova Tony volt.
– Hát akkor kié volt Trigger? – kérdezte Carella.
– Azt nem tudom. Talán Buck Jonesé.
– Meg aztán Charlie Maynard nem is Ken Maynard.
– Nem mindegy? – kérdezte Murchison. – Akkor is két órát késik, nem?
Carella csak pislogott. – Jó éjszakát, Dave – mondta, azzal az ajtóhoz sietett, s a lépcsőn le az
utcára. Az utcán kegyetlenül fújt a szél.

A szél vadul cibálta a vak férfi kabátját. Megkapaszkodott vezető kutyája pórázában német
juhászkutya volt –, és elátkozta a szelet is, meg azt is, hogy vécére kellene mennie, és még mindig
három háztömbre van az épülettől, ahol lakik. Az a baj, ha újságárus standja van az embernek, hogy
valahányszor pisilnie kell, kénytelen bemenni az önkiszolgáló étterembe vagy a könyvesboltba.
Rendesek és elnézik, tudják, hogy az ember nem állhat egész nap a sarkon, anélkül hogy vécére
menne, ő mégse szeret minduntalan alkalmatlankodni nekik.
Az asztronauták vajon hogy csinálják? tűnődött. Belepisilnek az űrruhába? Vagy van rajtuk
valahol egy kivezető cső? Be kellett volna mennie az önkiszolgálóba, mielőtt hazaindul. A
könyvesbolt már zárva volt, de az önkiszolgáló éjjel-nappal nyitva tart, és az üzletvezető azt
mondta, hogy nincs kifogása ellene, ha bemegy, és igénybe veszi a férfivécét. De hát tízpercenként
mégse mehet be, nem élhet így vissza senkinek a vendégszeretetével. Igyekezett szükségleteit
ebédidőig, aztán úgy a délután közepe tájáig visszatartani. Ebédelni mindig az önkiszolgálóban
szokott, így aztán sikerült baráti viszonyban maradnia az üzletvezetővel. A könyvesboltba csak
nagy ritkán ment be, amikor restellt megint az önkiszolgálóba bemenni. A könyvesbolttal ugyanis
más volt a helyzet: ott csak nagy ritkán vásárolt – ha ajándékot akart venni valamelyik nem vak
barátjának –, meg aztán ott is ugyanazokat a magazinokat árusították, mint ő, és tartott tőle, hogy
esetleg azt hiszik, velük konkurál.
Úristen, hogy kell pisilnie!
A kutya hirtelen megtorpant a járda közepén.
– Mi van, Ralph? – kérdezte. A kutya morogni kezdett.
– Ralph – mondta. – Mi baj, pajtás?
Abban a pillanatban valami émelyítően édeskés szag csapta meg az orrát, undorító orvosságszag:
kloroform, igen, kloroform! A kutya ismét morgott, mélyen a torkából, mintha támadni akarna,
aztán hirtelen kirántotta a kezéből a pórázt, és valaki fájdalmasan felordított. Lábak csoszogását
hallotta a járdán, hallotta, hogy valaki zihálva lélegzik, a kutya ismét halkan morog, aztán szaladó
léptek hangzottak fel és haltak el az estében. A kutya ugatott. És sehogy se akarta abbahagyni.
– Jól van – mondta –, jól van. – Tapogatózni kezdett a póráz után, és meg is találta.
Megveregette a kutya fejét. – Vezess haza, pajtás – mondta. – Gyerünk haza. Haza, Ralph.
A lakásán volt telefon.

Felhívta a rendőrséget, nem mintha azt hitte volna, hogy tesznek valamit az ügyben – ebben a
rohadt városban a rendőrség soha, semmilyen ügyben nem tesz semmit –, csak mert dühítette a
támadás. A rendőr, aki a lakására érkezett, azonnal felbosszantotta.
– Honnan tudja, hogy támadás volt, Mr. Masler?
A vak neve Eugene Maslen volt, n-nel a végén. Kétszer is kijavította már a rendőrt, de az folyton
csak Maslert mondott. Talán nagyothall. Megpróbálkozott harmadszor is. Maslen – mondta –, n-nel
a végén. És onnan tudom, hogy támadás volt, hogy a kutya morogni kezdett. Nem morgott volna
úgy, ha nem fenyegetően közeledett volna valaki.
– Mm – dünnyögött a rendőr. Az ő neve McGrew volt, s az alsóvárosi Négy-Egyesben, a
pénzügyi negyedben teljesített szolgálatot, nem messze a főkapitányság épületétől. – És azt mondja,
hogy kloroformszagot érzett?
– Igen, kloroformszagot. Pontosan olyat, mint amikor kivették a mandulámat.
– Az mikor volt, Mr. Masler?
– Hétéves koromban.
– És még mindig emlékszik rá, hogy milyen szaga volt a kloroformnak?
– Igenis, emlékszem.
– És mit akar ezzel mondani, Mr. Masler? Azt, hogy az a bizonyos valaki el akarta kábítani a
kutyát?
– Hogy mit akart, azt nem tudom. Én csak azt mondom, hogy valaki kloroformmal közeledett
hozzánk, és a kutya nekitámadt és megharapta.
– Ó, szóval a kutya megharapta. Honnan tudja?
– Hallottam, hogy a pasas felordít.
– Honnan tudja, hogy férfi volt?
– Az ordítása olyan volt, mint egy férfié.
– Mit ordított?
– Csak fájdalmában ordított, de egy olyan ordításból is meg tudom állapítani, hogy férfi vagy nő
ordít. Ez férfi volt.
– Nem veszett a kutyája?
– Nem, a múlt hónapban oltották be veszettség ellen. A dátum rajta van a cédulán. A nyakörvén.
 McGrew gondolta, hogy nem ártana megnézni a cédulát, csakhogy az a kutya ma este egyszer
már megharapott valakit, és nem szerette volna, hogy ő legyen a második.
– Hol történt a dolog? – kérdezte.
– Három háztömbbel odébb. A Cherry Streeten. Azon a tájon, ahol a Kereskedelmi Bank van a
sarkon.
– Maga tudta, hogy hol van?
– Igen – mondta Maslen –, pontosan tudtam, hogy hol vagyok. Vaknak ugyan vak vagyok, de
hülye nem.
– Mm – dünnyögött McGrew, a dünnyögés kétkedőre sikerült. – Hát akkor – mondta –
utánanézünk a dolognak, és ha rájövünk valamire, értesítjük.
– Köszönöm – mondta Maslen. Egy pillanatig sem hitte, hogy bárki is utánanéz a dolognak, vagy
rájön valamire.
Az épület előtt egy másik rendőr várakozott az URH-s kocsiban. Rutinszerűen jelezték, hogy
vették a 10-24-et – rablótámadási kísérlet –, aztán mikor Maslen épületéhez értek, úgy gondolták,
hogy fölösleges mind a kettőjüknek felmászni a harmadik emeletre. McGrew kollégája, akinek
Kelly volt a neve, aludt a kocsiban, mikor McGrew visszaért az utcára. McGrew megkopogtatta az
ablakot, Kelly felriadt, először a kocsiba pillantott, aztán ki az ablakon, amelyen McGrew lesett
lehajolva befelé. – Ja – mondta Kelly, és kinyitotta az ajtót az utasülés oldalán. McGrew beszállt.
– Mi van? – kérdezte Kelly.
– Tudja a fene – mondta McGrew. – Forduljunk be gyorsan a Cherryre, a Kereskedelmihez.
– A bankhoz?
– Igen, a bankhoz. – McGrew leakasztotta a kézi mikrofont a szerelvényfalról. Körülbelül öt
perce jelezte, hogy 10-88 – a helyszínre érkeztünk –, s most leadta a diszpécsernek a kombinált
10-80 D-t és 10-98-at – kapcsolatba léptünk a nyomozó csoporttal, és folytatjuk az őrjáratot –, aztán
a Cherry és a Laird sarkán a telefonfülkéből felhívta a körzetet, és megkérte az eligazító őrmestert,
hogy kapcsolja a nyomozók emeleti szobáját. A detektívnek, aki felvette a kagylót, Underhill volt a
neve. McGrew tájékoztatta a bejelentésről, aztán megkérdezte Underhilltől, nem volna-e kedve
esetleg odajönni.
– Maga a helyszínen van? – kérdezte Underhill.
– Egen. Ott, ahol állítólag a dolog történt
– Akkor nézzen körül, és hívjon vissza, ha talál valamit.
– Mit keressek?
– Azt mondta, hogy kloroformos támadás volt, nem?
– Egen.
– Akkor nézzen körül, nincs-e ott valami kloroformmal átitatott rongy vagy vattacsomó vagy
akármi. De ha talál valamit, hozzá ne nyúljon!
– Oké– mondta McGrew.
– És vérfoltot is keressen. Azt mondta, hogy a kutya megharapta a pasast, nem?
– Hát a vak ember legalábbis azt állítja.
– Oké, akkor keressen vérfoltokat is. Ha talál valamit, azonnal hívjon fel. A vak megsebesült?
– Nem.
– És a kutyája?
– Az se.
– Nem veszett a kutya?
– Nem. A múlt hónapban oltották be veszettség ellen.
– Akkor oké, nézzen körül egy kicsit – mondta Underhill, és letette a kagylót.
McGrew visszament a kocsihoz, és kinyitotta az ajtaját.
– Mit kell csinálnunk? – kérdezte Kelly.
– Körül kell néznünk egy kicsit – mondta McGrew.
Kelly kiszállt a kocsiból, egy csőformájú zseblámpával a kezében. Végigpásztázta vele a járdát a
postaláda, a telefonfülke meg a lámpaoszlop körül, aztán elindult a bank, vagyis a fal felé.
– Nicsak, ott vér van – mondta.
 – Aha – mondta McGrew. – Azt hiszem, legokosabb, ha újra felhívom Underhillt.

George Underhill dektektívnek semmi kedve nem volt elhagyni a nyomozók szobáját.
Szorgosan végezte a papírmunkát, ami annak volt a következménye, hogy egy egész sor
italboltot kiraboltak Chinatown innenső oldalán. Nagyon el volt merülve a munkában, meg aztán
nagyon hideg is volt odakint. Underhill Kaliforniában született és nevelkedett, ahol mindig
kellemesen meleg van, hiába állítják egyes slágerszerzők, hogy hideg és nyirkos. Underhill nem
szerette ezt a várost. Underhill San Diegót szerette. Underhill azért élt mégis ebben a városban, mert
itt lakott a feleségének az anyja, és a felesége az anyja közelében óhajtott élni, akit Underhill
majdnem úgy utált, mint ahogy a várost utálta. Ha Underhillnek lett volna hozzá hatalma – mint
ahogy nem volt –, a legszívesebben elválasztotta volna a szárazföldtől ezt a várost, és kiúsztatta
volna valahová az Atlanti óceánra, az anyósával együtt. Ennyire nem szerette a várost, és ennyire
nem szerette az anyósát. Csakhogy az a nyavalyás McGrew vért talált a járdán, és Underhill ebből
gyanította, hogy a kutya csakugyan megharapott valakit. Más kérdés, hogy a kutya olyan valakit
harapott-e meg, aki csakugyan megtámadni készült a vakot. Egyikük sem sebesült meg, se a vak, se
a kutya; Underhill úgy érezte, hogy az esetet semmiképpen sem lehet támadásnak minősíteni. Még
az is kérdés, hogy támadási kísérletnek lehet-e minősíteni. Akkor meg mi a fenének foglalkozik a
gondolattal, hogy kimegy a Cherry és a Laird sarkára egy ilyen este, amikor még a kutyát se lenne
szabad kiengedni?
Underhill nem tudta, hogy csütörtök este óta három vakot gyilkoltak meg, kettőt a
Nyolc-Hetesben, egyet meg Midtown Eastben. Carella körözvénye, amelyben szokatlan
bűnügyekről, főleg vakok ellen intézett támadásokról kért információt, pillanatnyilag Underhill
íróasztalától nem egészen két méterre, Ramon Jiminez detektív íróasztalán hevert a 41. körzet
nyomozóinak szobájában, de Underhill még nem látta. Ha látta volna, alighanem azonnal felhívja
Carellát. Pedig az eset, amely Underhillt foglalkoztatta, nem gyilkosság volt, még csak nem is
rablótámadás, hanem esetleg támadási kísérlet, de az is lehet, hogy egy nyűgös vén dög csak úgy
megharapott valakit, a fene tudja, hogy miért.
Mindazonáltal – lévén lelkiismeretes ember – leadta a drótot a Kórházak Központi
Nyilvántartójának a Market 432-be, kérve, hogy értesítsék, ha olyan beteget láttak vagy látnak el,
akit megharapott egy kutya. Hogy az illetőt hol harapta meg a kutya, azt nem tudta, csak gyanította,
hogy ha egyáltalán megharapta valahol, csakis a lábán haraphatta meg, de erre nem tért ki a
megkeresésében. Csak később jutott az eszébe, hogy ha valamelyik kórház jelenti is valakinek a
nevét, akit kutyaharapással kezeltek, nem azonosíthatja az esetleges gyanúsítottal, ha nincs
vérmintája. Ezért aztán felhívta a Rendőrségi Labort, és így történt, hogy egy technikus este nyolc
óra tizenöt perckor megjelent a helyszínen, és nekilátott vérmintát venni a járdáról.
Carella minderről semmit sem tudott.
Nagyon nagy ez a város.
 14

Sophie Harrisnek nem kellett a kutya.

– Nem tarthatok kutyát – mondta. – Chrissie egész nap iskolában van, én meg eljárok dolgozni. Mit
kezdjünk egy ekkora kutyával ebben a kis lakásban? Ki viselje a gondját?
– Gondoltam, talán örülni fog neki – mondta Carella.
– Az én Jimmymet semmiféle kutya nem pótolhatja – mondta az asszony. – Jobb, ha magával
viszi.
– Hát – mondta Carella, és lenézett a kutyára. Úgy látszik, nem kell senkinek. De a mindenségit,
miért vigye magával, mikor neki se kell? A kutya szemrehányóan nézett vissza rá. Carella levette
róla a pórázt, de a nyakán még ott volt a szegekkel díszített bőr nyakörv, s a nyakörvön egy csomó
fémvacak. Ha úgy döntene, hogy megtartja a kutyát, át kellene néznie azt a sok érmét meg
miegyebet, ami a nyakában lóg, hogy megállapítsa, miféle oltásokat kapott már a kutya. De nem
kell neki a kutya. Még csak nem is szereti a kutyákat. Teddy meg egyenesen idegrohamot kapna, ha
egy kutyával állítana haza. – Biztos, hogy nem kell a kutya? – kérdezte Sophie-tól.
– Biztos – mondta az asszony. Előző nap tették földbe a fiát, nem óhajtott semmiféle kutyát látni
maga körül: mindig csak az jutott volna az eszébe róla, hogy a fia örökre elment. Egy sírba tették a
menyével, akit a rajongásig szeretett, elmentek mind a ketten. Sophie a legszívesebben ismét sírva
fakadt volna, itt, a rendőr jelenlétében. Nem, meg kell tanulnia uralkodni magán, le kell küzdenie az
ilyen rohamszerűen rátörő sírógörcsöket.
– Hát akkor – mondta Carella – ki kell találnom valamit, hogy mit csináljak vele. – Megint
lenézett a kutyára. A kutya visszanézett rá. – Egyébként – mondta Carella – nemcsak a kutya miatt
jöttem ide ilyen korán reggel. Emlékszik rá, Mrs. Harris, hogy mit mesélt? Hogy a fia kapcsolatba
lépett egyik volt katonatársával...
– Emlékszem.
– Hogy segítséget szerezzen valamihez, ami érzése szerint törvénybe ütközött volna?
– Igen.
– És azt mondta, hogy az illető nevére nem emlékszik.
– Nem is emlékszem.
– És ha mondanék néhány nevet, nem jutna esetleg az eszébe?
– Megpróbálhatjuk.
– Például: Russell Poole. Nem írt vagy telefonált a fia egy ilyen nevű embernek?
– Nem hangzik ismerősen a név.
– Hát az, hogy Rudy Tanner?
– Az sem.
– John Tataglia?
– Nem emlékszem. Nagyon rossz a névmemóriám.
– Róbert Hopewell?
– Sajnálom, de...
– Karl Fiersen?
– Nekem mindegyik név egyformán hangzik.
Carella elgondolkozott. Azt még elhitte, hogy a Tanner bizonyos mértékig csakugyan úgy
hangzik, mint a Tataglia, és talán a Russell Poole-t és a Robert Hopewellt is össze lehet téveszteni
egymással. De a Fiersen semmi mással nem hangzik egyformán, csak önmagával. Ami meg a
Cortezt illeti...
– Cortez? – kérdezte. – Danny Cortez?
– Ne haragudjon – mondta az asszony –, de erre sem emlékszem.
– Irt a fia annak a bizonyos valakinek, vagy telefonált?
– Irt neki.
– Honnan tudja?
– Ő mondta.
 – Látta a levelet?
– Nem.
– De tudja, hogy mit írt?
– Nem, azt nem mesélte el, hogy mi volt a levélben. Csak annyit mondott, hogy írt annak az
embernek, aki majd segít gazdaggá tenni őt meg Isabelt.
– Azt nem mondta, hogy mekkora összegről van szó?
– Nem.
– Mondja, Mrs. Harris, maga szerint Jimmy kit tartott gazdagnak?
– Fogalmam sincs róla.
– És maga kit tart gazdagnak?
– Magamat tartanám a leggazdagabbnak a világon, ha visszakaphatnám Jimmyt meg a feleségét
– mondta Sophie, és sírva fakadt.

A kutya az Isolába vezető egész úton meg se mukkant. Csak ült a hátsó ülésen, és nézett kifelé az
ablakon. A forgalmat figyelte. Carella azon tűnődött, ne vigye-e el a Gyepmesteri Hivatalba. De
aztán eszébe jutott, mit mondott Maloney a kutyás alakulattól a tartályról, amelyből fokozatosan
kiszivattyúzzák a levegőt. Maloney azt mondta, hogy ez olyan érzés a kutyának, mintha elaludna.
Carella képtelen volt elhinni, hogy ha egy kutya kétségbeesetten kapkodik levegő után, az olyan
érzés, mintha elaludna.. Nem szerette a kutyákat, és ezt a kutyát jóformán nem is ismerte, de úgy
gondolta, hogy mégse viszi el a Gyepmesteri Hivatalba.
Leparkolt a Dutchman soron, a Harrison Életbiztosító régi épülete közelében. Amikor bezárta a
kocsi ajtaját, a hátsó ülésen üldögélő kutya kinézett rá. – Semmi vész mondta Carella, és otthagyta a
kocsit. Az utca zsúfolva volt autókkal meg gyalogosokkal. A sarkon a közlekedési rendőr egy
miniszoknyás, műszőrme kabátos, fekete csizmás, sötét hajú leánnyal trécselt. A leány pontosan
úgy nézett ki, mint egy prostituált. A közlekedési rendőr nyugodtan trécselt a lánnyal, aki
alighanem prostituált volt, rámosolygott, kidüllesztette a mellét, közben az autók dudáltak, az
autósokban felment a pumpa, és egészen a kikötői alagútig tartó forgalmi dugó keletkezett. Carella
félreugrott egy taxi elől, amely megpróbált kijutni a dugóból. A taxi majdnem elütötte. A sofőr
letekerte maga mellett az ablakot, és ráordított: – Megunta az életét, miszter?
A Praktikus Újdonságok az utca másik oldalán volt, a saroktól a harmadik vagy negyedik
épületben. A kapu előtt valaki vizet loccsantott a járdára, és a víz veszedelmesen csúszós
hártyaszerű jéggé fagyott. Carella önkéntelenül felnézett az épület homlokzatára, nem lát-e valahol
egy függőállványt és az állványon egy ablakmosót. Sehol semmi és senki. Vajon honnan kerülhetett
a víz a járdára? Rejtély. Már megint egy rejtély. Kikerülte a jégfoltot, és belépett a forgóajtón. Az
előcsarnokban megkereste a névjegyzéken a PRAKTIKUS ÚJDONSÁGOK-at. 501-es szoba.
Liften ment fel a negyedik emeletre, és megkereste a folyosón az irodát. Az ajtó felső táblája
tejüveg volt, rajta aranyfüst nagybetűkkel: PRAKTIKUS ÚJDONSÁGOK, s alatta a szám: 501.
Eddig rendben volna. Ha ilyen remekül tud következtetni – az előcsarnokban látható névjegyzék
alapján megtalál egy irodát –, lehet, hogy egy hónapon belül előléptetik, s első osztályú detektív
lesz belőle. Benyitott. Ez is magas fokú intelligenciára és jól működő automatizmusra vall: a jobb
kezével megmarkolt egy gombot, csavart egyet rajta, aztán belökte az ajtót. Egy elég aprócska, a
méregzöld különböző árnyalataira mázolt recepcióban találta magát. Az ajtóval szemközti falban
volt egy ablak, azaz két összetolható üveglap, s az üveglapok mögött egy harminc év körüli, fekete
hajú nő. Ez nyilván Jennie D'Amato, gondolta, akivel pénteken este beszélt. Odalépett a
tolóablakhoz; az egyik szárnyát a nő azonnal félrehúzta.
– Parancsol?
– Carella detektív vagyok. Mr. Prestonnal szeretnék beszélni.
– Ó – mondta a nő.
– Maga Miss D'Amato?
– Igen.
– Bent van Mr. Preston?
 – Megnézem – mondta a nő, visszatolta az üveglapot, felvette a telefonkagylót, és megnyomott
egy gombot a készülék aljzatán. Carella az üveglapon át is tisztán hallotta a hangját. – Mr. Preston?
Egy Carella nevű detektív van itt, önt keresi. – Hallgatott egy pillanatig, aztán azt mondta: – Igen,
uram és visszatette a kagylót a helyére. Ismét félrehúzta az üveglapot. – Ha berregést hall, lépjen be
– mutatott a tőle jobbra eső ajtóra. Carella az ajtóhoz lépett, megmarkolta a gombját, s amikor
felhangzott a berregés, benyitott a mögötte levő irodába, íróasztalok, iratszekrények. Az egyik
íróasztalnál egy lóarcú nő dolgozott valamin, alighanem a cég könyvelésén. Nyilván ő Miss
Houlihan, gondolta Carella. A nő nem nézett fel a könyveiből.
– Az az ajtó ott jobbra – mondta Jennie. – Menjen csak be.
– Köszönöm – mondta Carella, az ajtóhoz lépett, és bekopogott.
– Tessék – mondta Preston.
Egy hatalmas íróasztal mögött ült, a háta mögött porosnak és réginek látszó bőrkötésű könyvek
sorakoztak a polcokon. Sötét, hajszálcsíkos öltönyt, fehér inget és pettyes nyakkendőt viselt.
Amikor Carella utoljára látta, háziköntös volt rajta, így persze sokkal elegánsabbnak látszott, busa
feje körül az ősz hajkoszorúval, bozontos szemöldöke alatt a szúrós, várakozó tekintetű, kék
szemekkel úgy festett, mint egy ügyvéd valamelyik Dickens-regényből, mondjuk a Nagy
várakozások-ból. Azonnal felállt, kezet fogott Carellával, és azonnal megkérdezte: – Valami újság
van?
– Nem, semmi – mondta Carella. – Csak még néhány kérdést szeretnék feltenni, ha megengedi.
– Természetesen. Annak a másik nőnek a meggyilkolása...
– Tud róla? – vágott a szavába Carella.
– Igen, benne volt az újságokban, összefüggésben van Isabel halálával?
– Még nem tudjuk.
– Mert ha igen, akkor... – Preston megvonta a vállát. – Nyilván valami őrülttel van dolguk, igaz?
– Lehetséges – mondta Carella. – Mr. Preston, feltételezem, hogy ön és Isabel közt olyan volt a
viszony, hogy mindenről fesztelenül beszélgettek.
– Olyan.
– Beszéltek a házasságukról is? Úgy értem, hogy ki-ki a magáéról.
– Igen. Beszéltünk.
– Mr. Preston, jó okunk van azt hinni, hogy Jimmy Harris írt valakinek, akit még a hadseregből
ismert, s valamiféle üzleti vállalkozásra tett ajánlatot neki – alighanem valami olyasmire, ami
törvénybe ütközik. Említette ezt önnek Isabel?
– Nem. Nem említette.
– Sohase említette, hogy Jimmy kapcsolatba lépett egyik volt bajtársával?
– Soha.
– De azt említette, hogy Jimmy elmegy az augusztusi találkozóra?
– Azt igen. Sőt...
– Sőt, Mr. Preston?
– Hát... együtt is töltöttünk néhány napot.
– Azt akarja mondani, hogy ön meg Isabel kettesben elutaztak valahová?
– Igen.
– Mialatt Jimmy a találkozón volt?
– Igen.
– Nem említette később Isabel, hogy történt valami a találkozón?
– Nem.
– Azt se, hogy Jimmy mesélt neki valami tervről, amelynek a segítségével meggazdagodnak?
– Ilyen tervről Isabel sohase tett említést.
– Mr. Preston, amikor átkutattuk Harrisék lakását, nem találtunk se előjegyzési naptárt, se naplót,
amit esetleg Isabel vezetett...
– De hiszen vak volt – szólt közbe Preston.
 – Igen, ezzel tisztában vagyok. De Braille-írással a vakok is tudnak írni, és biztos vagyok benne,
hogy számos vak van, aki naplót vezet. Isabel sohase említette, hogy előjegyzési naptára vagy
naplója van?
– Soha.
– Hol dolgozott Isabel, Mr. Preston?
– Úgy érti, hogy itt?
– Igen.
– A postaszobában.
– Az hol van?
– Miért érdekli?
– Mert lehetséges, hogy Isabel itt vezetett naplót, a munkahelyén, ahol a férje véletlenül se
találhatta meg.
– Nem. Nem hinném, hogy naplót vezetett.
– De biztosan nem tudja.
– Hát biztosan persze nem tudhatom, de... sohase említette. Egészen biztos, hogy megemlítette
volna, ha...
– Megnézhetném Isabel íróasztalát, Mr. Preston?
– Én... nem értem... Nem értem, hogy...
– Mi a probléma, Mr. Preston.
– Semmi, semmi. De... csak az idejét vesztegeti.
– Az én időm, nem?
– Igen, de...
– Mit akart mondani, Mr. Preston? – Semmit.
– Akkor lenne szíves megmutatni a postaszobát?
Preston sóhajtott egyet, és felállt az íróasztal mögül. – Erre tessék – mondta, az ajtóhoz ment,
kinyitotta, és kilépett a külső irodába.
A postaszobába nyíló ajtó amellett az íróasztal mellett volt, amelynél Miss Houlihan még mindig
könyvelt. Ezúttal felpillantott, mikor a két férfi elhaladt mellette. Mintha kissé csúfondáros
kifejezés ült volna az arcán. Preston úgy nyitotta ki a postaszobába nyíló ajtót, mintha egy
páncélterem ajtaját nyitná ki. Az ablaktalan helyiségben egy lány ült az íróasztalnál. Az íróasztal
mellett brosúrák tornyosultak a padlón. A leány minduntalan lenyúlt, felvett egy brosúrát, és
borítékba dugta. Lélektelenül csinálta – lenyúlt, bedugta a brosúrát, megnedvesítette a boríték
ragasztós hátrészét, és leragasztotta a borítékot.
– Lenne szíves magunkra hagyni, Beth? – kérdezte Preston. A leány azonnal felállt, és kiment a
szobából. Preston becsukta utána az ajtót. Carella – tulajdonképpen fölöslegesen, hiszen nem azért
jött ide, hogy hamutartót, só- és paprikaszórót, üvegalátétet, italkeverő pálcákat meg egyéb
emléktárgyakat reklámozó hirdetéseket nézegessen – leemelt egy brosúrát a kötegről.
A címlapján látható vonalas rajz egy csókolózó párt ábrázolt. A nő feje fölött – finomkodó
kézírást utánzó betűkkel – ez a szöveg állt: Szerelmi segédeszközök. A Szerelmi szó alatt pedig, a
borító bal szélén, fehér szívben Preston cégének a neve és címe. A borító alsó bal sarkában Carella
ezt olvashatta: CSAK FELNŐTTEKNEK. S alatta apró betűkkel a figyelmeztetés: Ez a katalógus az
új postai törvény szerint szexuális jellegűnek tekinthető reklámokat tartalmaz. Ilyen reklámokat
kiskorúaknak, illetve olyan személyeknek, akik nem kivannak szexuális jellegű reklámokat látni, a
törvény értelmében kikézbesíteni tilos. Ha tehát ön még nem töltötte be a 21. évét, vagy nem óhajt
szexuális jellegű reklámokat látni, NE NYISSA KI EZT A KATALÓGUST, hanem szíveskedjék
értesíteni bennünket, hogy töröltetni kívánja a nevét címjegyzékünkből. Kérésének természetesen
eleget teszünk, és azon leszünk, hogy a jövőben ne kapjon tőlünk szexuális jellegű reklámokat.
– Világos beszéd – nézett fel a borítékról Carella.
– Összhangban van a törvénnyel – mondta Preston.
– Afelől semmi kétségem – mondta Carella, s mivel jócskán elmúlt huszonegy éves, meg aztán
óhajtott is szexuális jellegű reklámokat látni, kinyitotta a brosúrát.
Igen sok és igen sokféle cikket reklámozott.
 Mindjárt az elején például egy csinos kivitelű masszírozót, elefántcsont vagy diófaszínben. A
szemközti lapon egy készlet ben-wa golyót. Aztán egy sorozat szerelmi bájitalt – csípőset,
csiklandót, izgatót, erősítőt meg egzotikus nevű kenőcsöket a legkülönbözőbb erotikus célokra.
Kínált a katalógus életnagyságú babákat, amelyeknek szabályos mellük és nemiszervük volt – a
meztelen szőkéknek harminckét és fél dollár volt az ára, azoké, amelyeken fehérnemű is volt,
harminchét és fél dollár. A hasonlóképpen meztelen vagy felöltöztetett barnák valamivel olcsóbbak
voltak, vörös hajú nem volt kapható. Kapható volt viszont többféle vibrátor, s a férfiak számára
tartós kivitelű, "valódinak látszó fanszőrrel ellátott hordozható női nemiszerv, csinos
ajándékdobozban, csak tizenhét dollár huszonöt cent"!
És így folytatódott a végtelenségig a különböző szerelmi segédeszközök leírása, egyik oldal a
másik után, az érzéki élvezeteket okozó szerkentyűktől és műtestrészektől kezdve egészen az olyan
játékkártya-csomagokig, amelyeknek a lapjain férfiak nőkkel és nők nőkkel szeretkeztek.
Magnószalagokról serkentő "szarvasbőgést" lehetett lejátszani, a fürdőkád elé habgumi-mellekkel
borított gyékényt tenni; a karórákon a számokat különböző pozíciókat ábrázoló jelenetek
helyettesítették. De hirdettek a katalógusban szexuális szótárakat is, többszínnyomású fotókkal, s
végül, de nem utolsósorban egy nagyon leleményes találmányt: penis formájú ajakrúzst – "ízléses
ajándék hölgyeknek" ajánlással.
Carella becsukta a brosúrát. – Szóval ezt postáztatta ön Isabel Harrisszel – állapította meg.
– Ha egyszer nem láthatta, miért ne postázhatta volna? – mondta Preston. – Nem sérthette a
szemét.
Carellának hirtelen az az érzése támadt, hogy akár egy életen át is próbálhat utat vágni magának
a város dzsungelének sűrű aljnövényzetében, napsütötte tisztásra sohase fog jutni. Csak egyetlen
pillantást vetett még Prestonra, aztán nekiállt átkutatni az íróasztalt, amely néhány nappal ezelőtt
még Isabelé volt. Nem talált előjegyzési naptárt, nem talált naplót, nem talált az égvilágon semmit.
Amikor elhagyta az irodát, bement a folyosó végén a férfimosdóba, és megmosta a kezét.

Vitatkoztak. Mintha hógolyócsatát vívtak volna.

A Hálaadás napja előtti kedd volt, tíz perccel múlt déli tizenkettő. Byrnes hadnagy irodájában
ültek, előttük az Iktatóban főzött fekete meg szendvics, amelyet körülbelül fél órája Hawes hozatott.
Négyen voltak: Carella, Meyer, Hawes meg a hadnagy.
Byrnes zömök volt, s mintha túlságosan szűk lett volna rajta a ruha. Domború mellén még a
mellény is végig ki volt gombolva, széles vállán megfeszült a zakó. A nyakkendője csomóját
meglazította, és vastag nyakán kigombolta az inge gallérját, talán hogy könnyebben tudjon
lélegezni. A haja szürke volt, mint a városban a hó, a szeme kovakék. A 87-es tagjai hadnagynak,
Pete-nek vagy főnöknek szólították. És csakugyan ő volt a főnök, a tizenhat detektív parancsnoka; a
körzetben csak John Marshall Frick századosnak volt alárendelve, aki elméletileg az egész
mindenséget vezette ugyan, de a gyakorlatban Byrnesnek és a nyomozó csoportnak szinte teljes
autonómiát biztosított. Byrnes elolvasta Carella, Meyer és Hawes jelentéseit, és most azt szerette
volna tudni, hogy tulajdonképpen mi a fene történik. A városban sokféle bűn tenyészett, de Byrnest
csak négy dühítette igazán. A legjobban az emberölés. Mindjárt utána az aránylag ritkán előforduló
gyújtogatás. Aztán következett a listán a nemi erőszak s végül a kábítószer-kereskedelem. Byrnes
szemében a vakok torkának elvágása ugyanolyan bűn volt, mintha ártatlan csecsemőket fojtottak
volna meg a bölcsőben. Nem volt túlságosan elégedett az eredménnyel, amelyet a csoport az
ügyben elért; egész délelőtt házsártos és ingerült volt, a detektívek érezték, hogy neheztel, s szinte
lábujjhegyen járkáltak körülötte, mint a betörők egy lakott házban.
– Tulajdonképpen miért vesztegetik az idejüket a katonákkal? – kérdezte Byrnes.
– Nézze, Pete – kezdte Carella –, Harrisnek lidérces álmai voltak...
– Lidérces álmaim nekem is kezdenek lenni. Mit szól hozzá?
– Meg aztán felvette a kapcsolatot egyik régi bajtársával, mert tervezett valamit, és nem tudjuk,
hogy mi volt az.
– Ezt csak az anyja állítja – mondta Byrnes.
 – Az asszony szavahihető tanúnak látszik – mondta Carella.
– Tanúnak? Mire? – kérdezte Byrnes. – Nem látta a levelet, amelyet a fia állítólag írt.
– De a fia mesélt neki róla.
– Elmesélte, hogy levelet írt egyik haverjának?
– Még a haverja nevét is megmondta.
– De a névre az asszony nem emlékszik.
– Arra nem.
– Akkor mi a fenét érünk vele? – kérdezte Byrnes. Kezébe vette a kávéspoharat, beleszürcsölt,
aztán rögtön le is tette. A nyavalyás kávé teljesen kihűlt. – Harris az Alfa akármelyik tagjának
írhatta azt a levelet, valamennyiüknek a címe megvolt neki. Vagy nem ez áll a jelentésében?
– De igen. A találkozón kapta meg a címeket.
– Mi köze annak a levélnek ahhoz, hogy meggyilkolták? De visszatérek az eredeti kérdésre:
miért vesztegetik az idejüket a katonákkal?
– A lidérces álmok miatt – vont vállat Carella.
– Úgy gondolja – kezdte Meyer –, hogy...
– Talán nem tud beszélni? – vágott a szavába Byrnes.
– Hogy?
– Carella talán nem tud beszélni?
– Dehogynem, csak...
– Akkor hagyjuk, Hogy ő maga mondja el, mit gondol.
– Tulajdonképpen nem is tudom – mondta Carella. – Csak az nem fér a fejembe, hogy Jimmy
Harris egy olyan megerőszakolásra emlékezett, ami sohase történt meg.
– Ha hinni lehet a lánynak.
– Én hiszek neki – mondta Carella.
– Én is – mondta Meyer.
– Mi köze ennek a gyilkossághoz? – makacskodott Byrnes. – Harrist meggyilkolták, a feleségét
meggyilkolták, és még egy nőt meggyilkoltak.
– Nem hiszem, hogy mind a három gyilkosság összefügg – mondta Carella. – Az első kettő igen,
de a harmadik szerintem...
– Csak nem azt akarja mondani, hogy a gyilkos csak úgy vaktában szemelt ki még egy áldozatot?
– Nem, nem vaktában – mondta Carella. – Azazhogy olyan értelemben igen, hogy az áldozat
akárki lehetett. Csak az volt a lényeg, hogy vak legyen. Vagyis szándékosan szemelt ki még egy
vakot.
Hawes eddig a pillanatig hallgatott. Most ő is megszólalt, de csak halkan, mivel ő csak
mellékesen volt benne az ügyben, és nem akarta még jobban felingerelni a hadnagyot, aki már úgyis
elég ingerült volt: – A harmadik gyilkosságot falból is elkövethette, Pete.
– Olyan ostoba senki se lehet – mondta Byrnes.
– Egy gyilkossághoz nem kell feltétlenül okosnak lenni – jegyezte meg Meyer.
– Az igaz, de az csak nagyon ostoba lehet, aki úgy akarja eltüntetni a nyomait, hogy még egy
embert megöl.
– Térjünk talán vissza az egyetlen dologra, amit tudunk – mondta Carella.
– Mi az?
– Jimmy megírta egyik volt bajtársának; hogy tervet főzött ki, hogyan lehetne könnyen és
gyorsan meggazdagodni.
– Na jó. Tovább.
– Az anyja szerint Jimmy alighanem valami törvénybe ütköző dolgot forgatott a fejében.
– Mit?
– Az asszony csak találgat; de úgy képzeli, hogy a fiának olyan valakire volt szüksége, aki tudja,
hogy kell bánni a fegyverrel. Mármost legyük fel, hogy az illetőnek az augusztusi találkozó után írt.
– Miért utána?
– Mert a találkozó előtt nyilván egyiküknek se tudta a címét.
– És miért nem beszélt inkább azzal az emberrel?
 – Hogy érti?
– Miért nem állt elébe a találkozón, és mondta meg neki kereken: "Ide figyelj, azt tervezem,
hogy kirabolok egy italboltot. Benne vagy?"
– Lehet, hogy csak a találkozó után támadt az ötlete – mondta Meyer.
– Az illetőnek valamikor szeptember folyamán írt – mondta Hawes.
– És tegyük fel – folytatta Carella –, hogy az illető hajlandó volt szövetkezni Jimmyvel: Irt neki,
vagy felhívta, vagy valahogy másképp megüzente: "Oké, benne vagyok, raboljunk ki egy bankot."
– Tovább – mondta Byrnes.
– Aztán csakugyan kirabolták a bankot vagy az italboltot vagy a benzinkutat vagy akármit...
– Na és?
– És Jimmy a lakásán rejtette el a zsákmányt.
– Az ablakban, a virágládában – mondta Meyer.
– És nem volt hajlandó elárulni a társának, hogy hová rejtette – mondta Hawes.
– Mire a társa csütörtök este megleste Jimmyt, mikor hazafelé ment, és megpróbálta rávenni,
hogy beszéljen, de Jimmy nem volt hajlandó.
– Erre elvágta Jimmy torkát, aztán felment a lakásba, mert sejtette, hogy ott a zsákmány...
– És fenekestül felforgatta a lakást.::
– És megtalálta a pénzt...
– És megölte Isabelt...
– És másnap este megölte Hester Mathiesont...
– Hogy azt a látszatot keltse, hogy csupán egy őrülttel van dolgunk, akinek az a mániája, hogy
vakokat öldös.
– Nos, Pete, hogy tetszik a feltevésünk? – kérdezte Carella.
– Sehogy – felelte Byrnes.

A rendőrségi pszichológusnak Manfred Leider volt a neve. Feladata elsősorban az volt, hogy a
rendőrségnek azokon a tagjain segítsen, akiknek olyan problémáik voltak, amelyeket a Praktikus
Újdonságok által postán árusított "segédeszközökkel" nem lehetett megoldani. De néha azért az is
előfordult, hogy a törvény emberei egy-egy bűnöző habitusával kapcsolatban fordultak hozzá
segítségért. Vagyis volt már dolga Carella-féle detektívekkel. Őt komoly, de korlátolt képességű
embernek találta. Gyakran tapasztalta, hogy még a legragyogóbb koponyája rendőrök is csak
periferikus pszichiátriai ismeretekkel rendelkeznek, márpedig a pszichiátria bonyolult dolog. Ez
meg pláne álmokkal jön elő. Hol kezdje? A freudizmus alapjainál?
– Tulajdonképpen mire kíváncsi? – kérdezte.
Leider irodájában ültek, a belvárosi High Streeten, a főkapitányság épületének
harminckilencedik emeletén. A sziget itt keskeny volt, az ablakokból a várost határoló mindkét
folyóra ki lehetett látni. Csípősen hideg, tiszta idő volt, kilométerekre elláttak a szomszédos
államba.
– Egy gyilkosság ügyében nyomozok kezdte Carella. – Az áldozatnak lidérces álmai voltak.
Leider hümmögött. Az ötvenes éveiben járt, és őszülő szakállt viselt, mert azt hitte, hogy ettől
pszichiáternek fogják nézni. Ebben az államban csak az lehet pszichiáter, aki a négyévi főiskola
után újabb négy évig orvosegyetemre is járt, aztán négy évig bennlakó segédorvos volt, és újabb két
évig klinikai gyakorlatot folytatott. Csak ezután teheti le az önálló pszichiátriai gyakorlatra jogosító
írásbeli és szóbeli vizsgákat. Ezért van az, hogy a pszichiáterek ötven dollárt kérnek egy órára, ha
tanácsért fordul hozzájuk az ember.
Leider csak pszichológus volt.
Amikor Leider a praxisát kezdte, még akármelyik autószerelő, is kiakaszthatta a táblát, hogy ő
"pszichológus", senki se firtatta, hogy valóban az-e. Az idők azóta változtak, ma már a
pszichológusok működése is szigorúan képesítéshez van kötve. De sok pszichológus – köztük
Leider is – még mindig valahogy alsóbbrendűnek érzi magát egy pszichiáter vagy – isten őrizz! –
egy pszichoanalitikus jelenlétében, aki aztán végképp fenségesen előkelő személyiség. Ha ilyen
tudós férfiú akadt a társaságban egy teán vagy egy vacsorán, Leider gyakran használt pszichológiai
terminus technicusokat, csak azért, hogy megmutassa: érti a szakmáját. A vicces a dologban az volt,
hogy Leider csakugyan értette a szakmáját. Leidernek pszichiáterhez kellett volna fordulnia. Egy
pszichiáter megszabadíthatta volna alsóbbrendűségi érzésétől. Ehelyett ő inkább napi nyolc órát
töltött a főkapitányság belvárosi épületében levő irodájában, és olyan rendőrökkel beszélgetett, akik
mellett felsőbbrendűnek érezte magát.
– Miért? Miket álmodott? – kérdezte.
– Hát... tulajdonképpen mindig ugyanazt – mondta Carella.
– Úgy érti, hogy visszatérő álma volt?
– Úgy – mondta Carella. Leider alsóbbrendűségi érzést keltett benne. Tudta, hogy ő is a
"visszatérő" szót kereste, de valahogy nem sikerült megtalálnia. Leider bifokális szemüveget viselt,
óriásinak látszott mögötte a szeme. Egy morzsa volt a szakállára tapadva, valószínűleg nemrég
ebédelt.
– El tudná mesélni ennek a visszatérő álomnak a tartalmát? – kérdezte.
– El – felelte Carella, és előadta az álmot.
Röviddel karácsony előtt vagyunk.
Jimmy anyja meg az apja karácsonyfát díszít a nappaliban. Jimmy és még négy fiú a padlón ülve
nézi. Jimmy apja odaszól a fiúknak, hogy segítsenek neki a fát díszíteni. A fiúk nem akarnak
segíteni. Jimmy anyja azt mondja, hogy ha fáradtak, nem kell segíteniük. Karácsonyfadíszek
potyognak le a fáról, és akkora csörrenéssel törnek össze a padlón, hogy Jimmy apja megijed,
elveszti egyensúlyát a létrán, lezuhan a padlóra, egyenesen az összetört karácsonyfadíszekre, és
összevissza, vágja magát. A szőnyeg zöld, beissza a vért. Jimmy apja elvérzik a szőnyegen. Jimmy
anyja sír. Mikor felemeli a szoknyáját, látni, hogy penise van.
– Hm – mondta Leider.
– Ez az az álom – mondta Carella.
– Hm – ismételte meg Leider.
– Az álmot analizálta bizonyos Ralph Lemarre őrnagy...
– Egy katonaorvos? – kérdezte Leider.
– Igen, egy pszichiáter.
– Hm – mondta Leider –, egy pszichiáter.
– És arra az eredményre jutott, hogy az álom egy évekkel azelőtt történt esettel van
összefüggésben, amikor is egy fiatalkorú banda tagjai megerőszakoltak egy lányt.
– Évekkel azelőtt? Mitől számítva?
– Attól az időtől, amikor Lemarre a pácienst kezelte.
– Mikor kezelte a pácienst?
– Tíz éve.
– Tíz éve. Hm, És a megerőszakolás hány évvel ezelőtt történt?
– Hát éppen itt a bibi – mondta Carella. – Az eset nem történt meg. Beszéltünk a leánnyal, aki
állítólag az áldozat volt, és az eset nem történt meg.
– Talán hazudott a lány. Az ilyen esetek áldozatai sokszor...
– Nem. A leány igazat mondott.
– Honnan tudja?
– Mert elmesélte nekünk, hogy valójában mi történt. És az nem megerőszakolás volt, hanem egy
szexuális élmény.
– Hogyhogy? Mi történt? – kérdezte Leider.
Carella szépen elmesélte, hogy került össze Roxanne és Jimmy az alagsori helyiségben egy esős
napon, hogyan lettek egymáséi az alagsor oszlopának támaszkodva, hogy villámlott és dörgött
odakint, és ők hogy féltek, hogy felfedezik és megbüntetik őket.
– Arra lennék kíváncsi – mondta Carella –, hogy lehetséges-e... Nézze, én nem sokat értek hozzá,
hogy megy az ilyesmi. Nem tudom, átalakulhatott-e Jimmy agyában ez az alagsori szeretkezés
valami egészen mássá, átalakulhatott-e az agyában egy szörnyű megerőszakolási jelenetté, ami
végül is lidérces álmokat okozhatott. Szóval erre lennék kíváncsi.
 – Azt mondja, hogy valamiféle büntetéstől féltek?
– Igen. Ha a bandavezér rájön a dologra, mindkettőjüket csúnyán megbüntették volna.
– Hm – mondta Leider.
– Nos, mi a véleménye? – kérdezte Carella.
– Hát... kétségtelen, hogy az álomban sok a szexuális szimbólum, sőt: nem vitás, hogy nagyon
sok – mondta Leider. – Egy fa az álmokban férfi nemiszervet jelképez, és minden éles tárgy
kimondottan a penist. Meg aztán ott vannak az összetört karácsonyfadíszek. Ezek a díszek
rendszerint golyóalakúak, ez is a férfi nemi szervekre utal. És ha az álomban valaki megvágja
magát, az valószínűleg a testi behatolást – a nemi érintkezést jelképezi.
– Tehát lehetséges, hogy az álom...
– Továbbá – folytatta Leider – az emlékre, amely önmagában is egyfajta álom, hiszen azt
mondja, hogy az eset valójában nem történt meg, az álom tartalmában másféle szexuális jelképek is
utalnak, amelyek lényegében ugyanazt jelentik. Freud a szexuális érintkezés jelképének tekintette
az olyan ritmikus tevékenységeket is, mint például a tánc, a lovaglás, a fára mászás. Az állítólagos
emlék elején a bandavezér a barátnőjével táncol. Vagy nem azt mondta?
– De igen.
– Meg azt is mondta, hogy utána a lányt kicipelték egy gazzal benőtt telekre, ugye?
– Igen...
– Nos, a fanszőrt mind a nők, mind a férfiak álmaiban erdők vagy bozótok jelképezik, s azt
hiszem, nyugodtan tekinthetjük ebbe a körbe tartozónak a gazféléket is. Az álomban, ha jól
emlékszem, a gaznövényekből zöld szőnyeg lett. Az apa álombéli figurája egy zöld szőnyegen
vérzik el, nem?
– De igen.
– Megint vissza kell utalnom az összetört karácsonyfadíszekre. Az álmokban egy váza, egy.
virágcserép vagy hasonló edény – és egy gömbölyű karácsonyfadíszt is lehet ilyesminek tekinteni –
a női nemiszerv jelképe, s ha összetörik, jelképezheti az elvesztett szüzességet, a vér meg az ezzel
természetesen járó vérzést. Nem tudja véletlenül, szűz volt alany?
– Nem tudom – mondta Carella. – Nem hiszem.
– Hm – mondta Leider. Levette a szemüvegét, és gondosan megtörölgette a lencséit. Most derült
ki, hogy halványkék a szeme, s szemüveg nélkül hirtelen nagyon fáradtnak és sokkal, de sokkal
öregebbnek látszott. Újra feltette a szemüvegét. Ijesztően megnőttek a szemgolyói, szülte kiugrottak
az üregükből. – Aztán persze ott van az erőszak – az álmokban előforduló erőszakos
cselekményeket a nemi érintkezés jelképeinek szokták magyarázni.
– Pedig én azt hittem, hogy az álmok takargatni próbálnak valamit – mondta Carella. – Hogy úgy
mondjam, álcázni.
– Igen, hogy elrejtsék a tudat elől – mondta Leider. – Ha szigorúan freudi alapon nézzük,
kénytelenek vagyunk elhinni, hogy idézőjel – az álmok mindig a túlzott szexuális vágyak
megnyilvánulásai, amelyeket az álom szükségszerűen cenzúráz és eltorzít idézőjel bezárva.
– Hm – mondta Carella.
– Hm – mondta Leider. – De ez persze még nagyon korai Freud, azóta nagy haladást értünk el az
álomfejtésben. Adott esetben, mikor a páciensnek visszatérő álmai voltak, merném feltételezni,
hogy az eredeti traumán próbált úrrá lenni... ha úgy tetszik, a traumát feloldani azzal, hogy mintegy
újra meg újra szondázza. Szerintem a visszatérő álom erre látszik utalni.
– Miféle traumát? – kérdezte Carella.
– Nem tudom, mifélét – mondta Leider. – Maga ismeri a páciens élettörténetét, mondja meg
maga.
– Megvakult a háborúban – mondta Carella. – Talán ez lehetett...
– Az kétségkívül súlyos trauma volt – mondta Leider.
– De... mégsem – mondta Carella. Mert... Egy pillanat! Amikor Jimmy elmesélte Lemarre-nak a
megerőszakolási jelenetet, azt mondta, hogy Isten őt büntette meg a többiek helyett. Azt mondta
Lemarre-nak, hogy a megerőszakolás miatt vakult meg.
– Nem a megerőszakolásról van szó – mondta Leider. – Hanem a traumáról.
 – Igen, csakhogy a megvakulás nem lehetett a trauma. Ha egyszer azt mondta, hogy éppen azért
vakult meg, mert a múltban történt valami.
– Igen, de mi? – kérdezte Leider.
– Nem tudom – mondta Carella.
– Mikor sebesült meg?
– December tizennegyedikén.
– Előzőleg is részt vett valamilyen harci cselekményben?
– Igen, december eleje óta egyfolytában harcoltak...
Tehát egész hónapban egy másik bandával verekedtek...
Súlyos harcokat vívtunk.
És most pihentek.
Igen, és Lloyd ránk parancsolt, hogy menjünk föl.
– Mi van? – kérdezte Leider. – Lehetséges, hogy?...
– Micsoda?
– Nem tudom – mondta Carella. – Csak... Megengedi, hogy összerakjam magamban a dolgokat?
– Én ráérek.
Carellának hirtelen kiszáradt a szája. Megnedvesítette az ajkát a nyelvével, bólintott, és
megpróbált felidézni az emlékezetében mindent, amit Lemarre jelentésében olvasott ott a
kórházban, miközben igyekezett elfojtani magában a Janet iránt támadt szexuális vágyakat.
Megpróbálta részletesen az emlékezetébe idézni a jelentést, és megpróbált felidézni abból is
mindent, amit Danny Cortez mesélt neki előző nap a telefonban.
Egész hónapban súlyos harcokat vívtunk. Az Alfa lent maradt a domb tövében, egy bambuszliget
közelében, ahol a hadnagy harcálláspontja volt. Egy fa mellett... A Bravó fölfelé ment a dombra,
ahol az ellenség beásta magát. A hadnagy meg visszament megnézni, hogy hol a fenébe maradt az
Alfa... Akkor kezdtek tüzelni az aknavetők. A rohadtak bemérték a bambuszligetet, és tropára verték.
Ezt mesélte Danny Cortez arról a tíz év előtti december harmadikáról, amikor Roger Blake
hadnagyot egy aknarepesz halálra sebezte.
Borzasztó volt. Az Alfa fedezékbe bújt, mikor az aknavetők tüzelni kezdtek, s aztán már nem
sikerült idejében eljutniuk a hadnagyhoz... Abban a háborúban odaát gyorsan össze kellett
szednünk a sebesültjeinket meg a halottainkat, mert ha nem szedtük össze, elhurcolták. Az Alfa
később elmesélte, hogy nem tudtak érte menni az aknavetők miatt. Kénytelenek voltak tétlenül nézni,
hogy behurcolják a dzsungelbe. Később aztán megtalálták egy gödörben.
Ez még mindig Danny Cortez volt, a dzsungelbeli hadviselés módszereit fejtegette. Aztán megint
Jimmy Harris mesélt, a megerőszakolásról, amely soha nem történt meg.
Lloyd ránk parancsolt, hogy menjünk föl... Föl... A fiúk meg azt mondták Lloydnak, hogy egy
túrót parancsol nekik, aztán nekiestek és elráncigálták Roxanne-tól, akivel ott táncolt a parkett
közepén. A lemez meg forgott, a dobok meg szóltak, mint a nyavalya. Istentelenül verte őket a
dobos.
(Mi csak a robbanásokat hallottuk, mondta Cortez. Maga élt már át aknavető-támadást? Pokoli
lármával jár, még távolról is.)
Tudja, ott van az az oszlop a helyiség közepén. Tudja, olyan, mint azok a tetőgerendákat tartó
vasoszlopok. Nekilökdösték az oszlopnak. Fogalmam se volt róla, mit akarnak csinálni vele, csak
azt tudtam, hogy baj lesz, hiszen ő az elnök. Mondtam is nekik: Hé, nyugi, ő az elnökünk. De ők... de
ők csak... Csak nem hallgattak rám. Hozzákötözték a fához, és Roxanne már sírt. De még hogy sírt...
Akarom mondani, az oszlophoz. Roxanne sírt. Őt is elkapták. Kézzel-lábbal küzdött ellenük, nem
akarta hagyni magát, de ők csak azért is végigmentek rajta, egyik a másik után, mind a négyen...
Utána kicipelték, egyszerűen felkapták és kicipelték... Mert vérzett. Mert megsebezték, amikor azt
csinálták vele.
(Kénytelenek voltak tétlenül nézni, hogy behurcolják a dzsungelbe, mondta Cortez. Később
aztán megtaláltak egy gödörben.)
– Mi van, Mr. Carella? – kérdezte ismét Leider. – Rájött valamire?
A kutya a főkapitányság földszinti garázsában volt, egy kis irodahelyiségben, egy egyenruhás
rendőr tartotta szemmel, amíg Carella fent volt Leidernél. A rendőr most megkérdezte, hogy mi
baja a kutyának; meg akarta etetni, de a kutya nem volt hajlandó semmit elfogadni. Carella azt
felelte, hogy ez egy vakvezető kutya. A rendőr ránézett a kutyára, és megkérdezte: – Na és? Ez
magyarázza a viselkedését?
– Persze. Úgy van idomítva, hogy csak a gazdájától fogadjon el ételt.
– És hol a gazdája? – kérdezte a rendőr.
– Meghalt – mondta Carella.
– Akkor ez a kutya éhen fog dögleni – mondta nagy bölcsen a rendőr, és újra kezébe vette a
magazint, amelyet olvasgatott, ezzel az egyetlen mozdulattal jelezve, hogy nem érdekli tovább a
kutyák világának széles, bonyolult problémaköre.
Carella megmarkolta a kutya nyakörvét, és visszasétált vele oda, ahol a kocsija parkolt. Nem,
nem kellett neki a kutya, egy olyan kutya meg pláne nem, amelyik nem hajlandó enni. Szinte maga
előtt látta a kutyát, amint egyre soványabb és soványabb lesz, és a végén már puszta árnyékává
sorvad hajdani önmagának. Vajon valóban megkapott-e minden oltást, tűnődött, amit egy kutyának
meg kell kapnia, akármilyenek legyenek is azok az oltások? Nem kellett neki kutya, de
elsorvasztani se szeretett volna egy kutyát, pláne egy veszett kutyát nem. Elhatározta, hogy megnézi
a kutya nyakörvén lógó tömérdek fémvackot.
Volt köztük először is egy rézlap, rajta ez a két szó: Kutyatartási engedély, valamint a város neve
meg az engedély hatjegyű száma és kiadásának éve. Aztán egy rozsdamentes acéllap, rajta bizonyos
dr. James Kopel valószínűleg az állatorvos – neve és címe, s alatta ez az öt szó: Be vagyok oltva
veszettség ellen, valamint az évszám meg még egy négyjegyű szám. Egy másik rozsdamentes
acéllapon a Vakvezető Iskola szavak voltak olvashatók, s alattuk az iskola címe a Perry Streeten.
Aztán megint egy rozsdamentes acéllap, ezekkel a szavakkal: A tulajdonosom James R. Harris, s
alattuk Harris címe a Déli Hetedik utcában meg egy telefonszám.
És lógott a nyakörvön egy rozsdamentes kulcs is.
Carella el nem tudta képzelni, miért hord egy kutya kulcsot a nyakában, amíg észre nem vette,
hogy a kulcs fején, közvetlenül a lyuk alatt, ahol egy kulcskarikával a nyakörvre volt akasztva, ez a
szó áll: Mosler. S a lyuk pereme körül rászáradt piszok, azazhogy föld volt. A kulcs tehát egy bank
széfjében őrzött kazetta kulcsa volt, és Carella hajlandó lett volna a jövő évi teljes fizetésébe
lefogadni, hogy valamikor el volt ásva a Harrisék ablakpárkányán álló virágládában. Tudta Harris
bankjának a nevét, mivel látta a betétkönyvön, amelyet ő meg Meyer Harrisék lakásán talált: az
Első Szövetségi Bank, a Yates Avenue-n. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ahhoz, hogy a kazettát
kinyithassa, bírósági végzés kell, akár a kezében a kulcsa, akár nincs. Nem ártott, hogy most éppen
a főkapitányság belvárosi épületében van: a városi, állami és szövetségi bíróságok mind ennek a
környékén találhatók, még a legmesszebb eső is legfeljebb öt sarokra innen. Levette a kulcsot a
kutya nyakörvéről, aztán visszavitte a kutyát az irodahelyiségbe, a rendőrhöz.
– Mi az, már megint? – kérdezte a rendőr.
 15

Sam Grossman pár perccel két óra után hívta fel George Underhill detektívet a Négy-Egyesben.
– Jelentést szeretnék tenni a vérmintáról – mondta.
– Miféle vérmintáról? – kérdezte Underhill.
– Hát amit a járdáról vettek.
– Ja persze – mondta Underhill. Eddig a pillanatig eszébe se jutott, hogy vérvizsgálatot kért a
labortól. Az igazság az, hogy szinte abban a pillanatban megfeledkezett róla, mihelyt előző este
beszélt a laborral. Most meg itt van Grossman a jelentéssel. Fogalma se volt róla, hogy mit fog
kezdeni vele, mivel a város egyetlen kórházából se jelezték, hogy kutyaharapással kezeltek volna
valakit. De azért ceruzát fogott, és azt mondta: – Oké, halljam.
– Először is: csakugyan vér – mondta Grossmann. – Másodszor: csakugyan emberi vér.
– Milyen vércsoport? – kérdezte Underhill.
– Szerencsésnek mondhatja magát. Bé.
– Ezért mondhatom magam szerencsésnek?
– Még szerencsésebbnek mondhatná, ha AB csoport lenne, mert abba a lakosságnak csak három,
usque hat százaléka tartozik. A maga vérmintájának a csoportjába meg tíz, usque tizenöt százalék.
– Hát akkor mi ebben a szerencse?
– Az, hogy lehetne 0 vagy A csoport is, mert abba tartoznak a legtöbben.
– Oké. Nagyon köszönöm – mondta Underhill.
– Más egyébben nem lehetnék a segítségére?
– Nem. Hacsak nem tud valakiről, akit megharapott egy kutya.
– Miért? Ez egy kutyaharapás áldozatának a vére?
– Egen.
– Csak nem volt veszett a kutya?
– Nem.
– Honnan tudja?
– A gazdája mondta a rendőrnek, aki kihallgatta.
– Mert ha a kutya veszett...
– Dehogy veszett. Hogy lehetne veszett, mikor vakvezető kutya?
– Egy vakvezető kutya is lehet veszett – mondta Grossman. – A kutya, az kutya.
– Egen, de ezt beoltották veszettség ellen.
– Kit harapott meg?
– Nem tudjuk. Valakit, aki meg akarta támadni a gazdáját.
– Hogy érti? – kérdezte Grossman.
– Valaki meg akarta támadni a gazdáját, és a kutya megharapta.
– Egy vak kutyája?
– Egen. Ha egyszer vakvezető kutya, akkor nyilvánvaló, hogy egy vaké, nem?
– Mondja, maga együtt dolgozik Carellával? – kérdezte Grossman.
– Nem – mondta Underhill. – Ki az a Carella?
– A Nyolc-Hetesben van.
– Nem ismerem.
– Tudniillik ő dolgozik olyan gyilkossági eseteken, ahol vakok voltak az áldozatok.
– Itt nem gyilkosságról van szó – mondta Underhill. – Ha éppen tudni akarja, még csak nem is
rablótámadásról. A pasas csak próbált megtámadni egy vakot, és a kutya megharapta.
– Hol?
– Hogy hol harapta meg? Azt nem tudjuk.
– Úgy értem, hogy az eset hol történt?
– A Cherry és a Laird sarkán.
– Az errefelé van valahol, ugye?
– Egen. Azért került hozzám az eset. Nagyon köszönöm a jelentést – mondta Underhill, és letette
a kagylót.
 Grossman is letette, aztán gondolkozott egy pillanatig, hogy mekkora lehet a valószínűsége
annak, hogy Underhill esete összefügg Carelláéval. Elhatározta, hogy mindenesetre felhívja a
Nyolc-Hetest.
A Nyolc-Hetesben a nyomozók szobájában Genero vette fel a kagylót.
– 87-es körzet, Genero detektív – jelentkezett, ő mindig bemondta a titulusát is. A többiek a
csoportból csak a vezetéknevüket mondták be, Genero azonban mindig bemondta azt is, hogy
detektív, akárki telefonált.
– Sam Grossman vagyok a laborból – mondta Grossman. – Carellával szeretnék beszélni.
– Nincs itt – mondta Genero.
– Hol van?
– Nem tudom – mondta Genero.
– Azt se tudja, hogy mikor jön vissza?
– Azt se – mondta Genero.
– És azt meg tudná mondani, hogy rajta kívül ki dolgozik még a vakok esetén?
– Azt hiszem, Meyer.
– Ő ott van?
Genero körülnézett a szobában.
– Nem, őt se látom itt.
– Megkérhetném, hogy ha valamelyikük előkerül, szóljon neki, hogy azonnal hívjon vissza?
– Szólok – mondta Genero.
– Vagyis inkább adja a hadnagyot.
– Átkapcsoltatom a vonalat az eligazítóval – mondta Genero. Megnyomta a megfelelő gombot, s
mikor Murchison jelentkezett, beleszólt a kagylóba: – Lesz szíves átkapcsolni ezt a hívást a
hadnagy irodájába, Dave?
Grossman várt. Egy pillanatig azt hitte, hogy bontott a vonal.
– 87-es körzet, Byrnes.
– Hello, Pete. Sam Grossman vagyok a laborból.
– Hello, Sam. Hogy van?
– Remekül. Az imént beszéltem egy George Underhill nevű detektívvel a Négy-Egyesből. Egy
olyan eseten dolgozik, ahol egy vak volt az áldozat.
– Gyilkosság?
– Támadási kísérlet. Fogalmam sincs róla, összefügg-e a dolog Steve esetével, de talán érdemes
volna felvenni a kapcsolatot Underhillel.
– Helyes. Szólok Steve-nek.
– Az elkövetőt megharapta az áldozat kutyája – mondta Grossman. – Nem lehetne azonnal leadni
a kórházaknak a drótot, hogy jelentsék, ha kutyaharapással kezeltek valakit?
– Underhill nem adta le?
– Nem tudom.
– Megbízok vele valakit – mondta Byrnes. – Kösz, Sam.
– Nincs mit – mondta Grossman, és letette a kagylót.
Byrnes is letette, és kiment a nyomozók szobájába. Genero egy világoskék bikininadrágot
bámult az íróasztalán. Byrnes megkérdezte: – Mit csinál azzal a bugyival, Genero?
– Ezzel? Ez bizonyíték.
– Mire?
– Arra, hogy valószínűleg erkölcstelenkedtek.
– Nem lennék meglepve – mondta Byrnes. – Hívja fel a Kórházak Központi Nyilvántartóját,
hogy azonnal jelentsék, ha valahol kutyaharapással kezeltek valakit. Kérje meg őket, hogy a
jelentést Carellának küldjék, a Nyolc-Hetesbe.
– Ezért kereste őt Grossman százados?
– Igen, ezért.
– Akkor nem is kell szólnom Carellának, hogy telefonált?
– Hagyjon egy cédulát az asztalán.
 – Meyerén is?
– Meyerén is.
– Előbb a kórházi nyilvántartót hívjam föl?
– Ha gondolja, hogy egymás után is meg tud oldani három feladatot anélkül, hogy bármelyikről
megfeledkezne.
– Hogyne tudnék – mondta Genero.

A Legfelsőbb Bíróságon a bíró elolvasta Carella felhatalmazási kérelmét, aztán megkérdezte: – Mit
keres abban a kazettában, Carella detektív? Azt nem tüntette fel a kérelmében.
– Azért, méltóságos uram, mert nem tudom, mi van benne.
– Akkor hogy várhatja el tőlem, hogy aláírjam a felhatalmazást, hogy kinyissa?
– Méltóságos uram – mondta Carella –, miként a kérelmemből láthatja, gyilkossági ügyben
nyomozók, és okom van azt hinni, hogy a gyilkos keresett valamit három áldozata közül kettőnek a
lakásán...
– Igen, igen, azt látom.
– És lehet, hogy ez a valami a kazettában van, és bizonyítékul szolgálhat a gyilkos ellen.
– De hogy konkrétan mi ez a bizonyíték, azt nem tudja.
– Nem, méltóságos uram, azt nem tudom.
– Akkor milyen alapon tételezi fel, hogy létezik ilyen bizonyíték?
– Csak annak a ténynek az alapján, méltóságos uram, hogy a gyilkos rendkívül alaposan
átkutatta a lakást valamiért, miként azt a kérelmemben is feltüntettem.
– Tehát tudni nem tudja, hogy létezik ilyen bizonyíték a kazettában?
– Méltóságos uram, nem hinném, hogy a kazetta átkutatása törvénybe ütközne, mint ahogy az
sem ütközik törvénybe, ha egy gyilkosság helyszínén átkutatjuk az áldozat komódjának a fiókjait.
– Ez a kazetta nem a gyilkosság helyszínén van.
– Azzal tisztában vagyok, méltóságos uram. De kaptam már bírósági engedélyt hasonló kazetta
felnyitására, például mikor egy lottóügynökség ügyében nyomoztam. Pedig akkor csak
szerencsejátékról volt szó, itt pedig gyilkossági ügyben nyomozok.
– Az említett esetben tudta, hogy mit fog találni a kazettában, ha kinyitja?
– Tudtam, de csak egy besúgótól.
– Az annyi, mintha maga tudta volna – mondta a bíró.
– Méltóságos uram, én tényleg nagyon szeretném kinyitni azt a kazettát. Eddig már három
embert megöltek, mind a három vak volt, és véleményem szerint abban a kazettában alighanem van
valami, ami a segítségemre lehet. Alapos okom van azt hinni, hogy van benne valami, méltóságos
uram.
– Ha megadom a felhatalmazást – mondta a bíró –, lehet, hogy többet fog ártani magának, mint
használni. Maga ellen fordíthatják azon a címen, hogy személyi jogot sértett meg.
– Ezt a kockázatot kész vagyok vállalni, méltóságos uram – mondta Carella. – Higgye el
méltóságod, adott esetben senki máson nem eshet sérelem, csak a gyilkoson. Az áldozat jogait
annak a kazettának a kinyitásával már nem sérthetjük meg, méltóságos uram.
– Megadom a felhatalmazást – mondta a bíró.

Miközben a 87. körzet felé hajtott, Carella azon tűnődött, hogy vajon miért akadékoskodott annyit a
bíró. Aztán rájött, hogy nem ok nélkül. Rájött, hogy egy bizonyos személy jogainak a védelme
tulajdonképpen mindnyájunk jogainak a védelmét jelenti. Majdnem fél három volt már, mikor
belépett a nyomozók szobájába. Csak azért ugrott be, hogy megmondja Byrnesnek, hová készül, és
mit szándékozik tenni. Úgy gondolta, nem árt jelenteni, hogy haladás történt az ügyben, ha már a
hadnagy a szemükre vetette, hogy nem haladnak. Genero az íróasztalánál ült, és egy világoskék
bikininadrágot bámult.
– Egy cédulát tettem az írógépére – mondta Genero.
 – Kösz – mondta Carella, és elvette a cédulát a hengerről. Az állt rajta, hogy Grossman telefonon
kereste. A Grossman "Grosmannek" volt írva. Carella már éppen vissza akarta hívni, amikor kijött
az irodájából Byrnes, és beszámolt Carellának Underhillről, a támadási kísérletről és a
kutyaharapásról. – Oké, nagyszerű – mondta Carella, és ő is beszámolt Byrnesnek a bank széfjében
levő kazettáról meg a bírósági végzésről, aztán a fal felé fordította névkártyáját a szolgálati
beosztáson, és ismét lement a kocsijához. A kutya összenyálazta az egész hátsó ülést. Megpróbálta
emlékezetébe idézni a kutya nevét, de nem sikerült. Senki se tökéletes.

Az Első Szövetségi Bank Yates Avenue-i fiókjának az igazgatója egy Samuel Hobbs nevű fekete
volt. Betessékelte Carellát az irodájába, kezet rázott vele, aztán olyan ünnepélyesen tanulmányozta
meg a bírósági végzést, mintha egy lefejezést elrendelő királyi rendelet volna. Carella átnyújtotta
neki a Mosler-kulcsot. Hobbs megnyomott egy gombot a telefonkészüléke aljzatán. Egy
húszegynéhány éves fekete lány jött be az irodába. Hobbs megkérte, hogy keresse ki James
Randolph Harris széfjének a számát, aztán kísérje Carella detektívet a páncélterembe, és nyissa ki
neki a széfet. Carella követte a lányt. A lánynak hosszú, vékony lába és ingerlő feneke volt.
Megkereste a széf számát egy katalógusfiókban, aztán bevezette Carellát a páncélterembe. Közben
sokszor rámosolygott; Carella kezdte azt hinni magáról, hogy hódító jelenség.
A leány kinyitott egy széfét, és kivette belőle a kazettát. Megkérdezte Carellát, óhajt-e
különszobába vonulni. Carella azt felelte, hogy óhajt, mire a leány bevitte a kazettát egy fülkébe,
amelynek lécrolettás ajtaját Carella becsukta maga után. A falra szerelt írópolcon egy olló hevert, az
ügyfelek számára, akik kuponokat vágnak le a részvényeikről. Carella felemelte a kazetta fedelét. A
kazettában csak egy géppel írt levél indigómásolata volt. Carella megnézte: John Francis Tataglia
őrnagynak volt címezve, Fort Lee-be (Virginia). November hatodikán kelt. Így szólt:

Hello, Tataglia őrnagy, November 6.

elhatároztam, hogy egy kis pénzt kérek kárpótlásul a szememért. Ott voltam augusztusban a
D. század találkozóján, és ott tudtam meg, hogy a banda valamennyi tagja éppolyan koldusszegény,
mint én, tehát nincs értelme tőlük kérni kárpótlást. De beszéltem Anderson századossal, aki annak
idején az 1. szakasz parancsnoka volt, és ő mesélte, hogy maga már őrnagy, és Fort Lee-ben
állomásozik. Ezért írok magának, őrnagy úr, egy kis pénzt szeretnék kapni magától. Egy kis pénzt,
kárpótlásul a szememért. Havi ezer dollárt szeretnék kapni magától életem végéig, mert ha nem,
írok a katonaságnak, és megírom, mi történt Blake hadnaggyal. Megírom nekik, hogy Blake
hadnagyot maga meg a többiek ölték meg. Fütyülök rá, hogy aztán mi lesz magával meg velük. A
többiek nem tudnak segíteni rajtam, mert éppúgy le vannak égve, mint én, de maga hivatásos tiszt,
és tud nekem pénzt küldeni, őrnagy úr. A pénzt azonnal akarom, őrnagy úr. A hó végéig hajlandó
vagyok haladékot adni magának, ha addig nem érkezik meg az első ezer dolláros csekk, felhívom az
Egyesült Államok hadseregét, és elmondom nekik, mi történt az Ala Moana során. Lehet, hogy
maga azt hiszi, hogy nem tudok semmit bizonyítani, de az nem számít. Vak veterán vagyok, teljes
rokkantsági nyugdíjjal, és nem kell magyaráznom magának, őrnagy úr, hogy milyen szarba
kerülhet, ha a katonaság vizsgálatot indít, hogy mi is történt aznap. Maga döfte elsőnek a
hadnagyba a bajonettjét, őrnagy úr, és ha a többieket is kérdőre vonják, kénytelenek lesznek azt
mondani, hogy csak maga tette, különben be kellene ismerniük, hogy ők is részt vették a dologban.
Egyikük sincs már a hadseregben, csak maga. Bajba kerül, őrnagy úr, ha nem küldi el nekem a
pénzt. Ennek a levélnek van egy másolata, tehát ha valami történne velem, a feleségem tudni fog a
dologról, és akkor maga még komolyabb bajba kerül, mint amilyenben máris van. Szóval december
elsejéig küldjön nekem egy ezer dolláros csekket, és utána minden hónap elején küldjön egyet,
különben nagy bajba kerül. A csekkeket James R. Harris névre állítsa ki, és küldje a címemre: Isola,
Déli Hetedik utca 3415.
December elsejénél tovább nem várok.
Régi bajtársa:
James R. Harris
Carella felhatalmazási kérelme ezúttal konkrétabb volt. Így szólt:

1. A rendőrség 87. nyomozócsoportjába beosztott detektív vagyok.

2. Személyes tudomáson, meggyőződésen és a rendőrségi orvosszakértő által elém tárt tényeken
alapuló értesülésem van arról, hogy három gyilkosságot követtek el, és mind a háromnak az
áldozata vak volt.
3. Továbbá személyes tudomáson, meggyőződésen és Peter Byrnes detektív hadnagy, a 87.
nyomozócsoport parancsnoka által elém tárt tényeken alapuló értesülésem van arról, hogy
november 22-én este támadást kíséreltek meg egy vak ellen, és hogy a támadási kísérlet során az
áldozat kutyája megharapta az elkövetőt.
4. Továbbá személyes tudomáson és meggyőződésen alapuló értesülésem van arról, hogy a vak
ellen megkísérelt támadás az úgynevezett "szokatlan bűncselekmények" kategóriájába tartozik, és
alapos okom van azt hinni, hogy összefüggésben van az ugyancsak a "szokatlan bűncselekmények"
kategóriájába tartozó három gyilkossággal, amelyek rövid időközben egymás után történtek, az
első, november 18-án, csütörtökön este elkövetett gyilkosságtól kezdve egészen a november 22-én,
hétfőn este elkövetett támadási kísérletig.
5. Továbbá személyes tudomáson és meggyőződésen alapuló értesülésem van arról, hogy az
áldozatok egyike, James R. Harris, zsarolólevelet írt egykori parancsnokának, John Francis
Tatagliának, és hogy ez a levél november 6-án íródott, és James R. Harris havi ezer dollárt követelt
benne élete végéig annak a fejében, hogy nem árulja el senkinek, hogy Tataglia többekkel együtt
megölte Roger Blake hadnagyot, tíz évvel ezelőtt, december harmadik napján, az Ala Moana nevű
hadművelet során.
6. A fejsorolt megbízható értesülések és személyes tudomásom értelmében alapos okom van azt
hinni, hogy egy, a John Francis Tataglia testén található kutyaharapás bizonyítékul szolgálhatna a
támadási kísérlet bűntettének és valószínűleg a három gyilkosság bűntettének elkövetésére is.
Ennél fogva tisztelettel kérem, hogy a bíróság bocsássa ki a mellékelt űrlapon a végzést, amely
felhatalmaz arra, hogy John Francis Tataglia őrnagy testén kutyaharapás okozta sebet keressek.
Ez ügyben korábban nem nyújtottam be folyamodványt sem ehhez, sem más bírósághoz,
bíróhoz, békebíróhoz vagy bírósági tisztviselőhöz.

Név Stephen Louis Carella

Jelvényszám 764-5632
Rang 2. o. det.
Beosztás 87. nyomozócs.

– A bíró, akinek Carella benyújtotta a folyamodványát, ugyanaz volt, akitől engedélyt kért a
Harris széfjében levő kazetta felnyitására. A bíró figyelmesen elolvasta a folyamodványt, aztán szó
nélkül aláírta a hozzácsatolt végzést.

A főkapuban álló őr sehogy se akarta beengedni Carellát.

Carella megmutatta neki a végzést, és az őr azt mondta, hogy meg kell beszélnie a tábori
csendőrség felügyelőjével. Feltárcsázott egy számot, és közölte valakivel, hogy itt van egy detektív,
bírósági végzéssel, aztán átadta a kagylót Carellának, és azt mondta: – Az ezredes úr beszélni akar
magával.
Carella átvette a kagylót. – Hello – szólt bele.
– Tessék, itt Humphries ezredes. Mi a probléma?
– Semmi probléma, uram – mondta Carella. – Bírósági végzés van nálam, és az önök embere
nem akar beengedni a kapun.
– Miféle bírósági végzés?
 – Elrendeli, hogy vizsgáljam meg John Francis Tataglia őrnagy testét.
– Mi célból?
– Hogy nincs-e rajta kutyaharapás.
– Miért?
– Gyilkossággal gyanúsítjuk – mondta Carella.
– Adja át a kagylót az őrnek – mondta az ezredes. Carella kiadta a kagylót a kocsi ablakán az
őrnek. Az őr elvette, és beleszólt: – Parancs, uram! – aztán hallgatott. – Igenis, uram – mondta.
Aztán megismételte: Igenis, uram – és visszaakasztotta a kagylót a horogra a falon. – Jobb kéz felől
a harmadik épület – szólt oda Carellának. – Az van kiírva rá, hogy Tábori Csendőrség.
– Köszönöm – mondta Carella, és behajtott a kapun. Leparkolt egy vöröstéglás épület előtt az
ovális kavicsos térségen, aztán belépett az eligazítóba, ahol egy tizedes ült az íróasztal mögött.
Közölte vele, hogy Humphries ezredest keresi, a tizedes megkérdezte, kit jelentsen be, Carella
megmondta, mire a tizedes felhívta az ezredest, és bejelentette Carellát, aztán azt mondta
Carellának, hogy fáradjon be a szemközti ajtón.
Humphries ezredes az ötvenes évei elején járó, magas, napbarnított férfi volt, a kézszorítása
erélyes, a hangján érezni lehetett, hogy szereti a whiskyt. Közölte Carellával, hogy már beszélt is a
parancsnokkal, aki engedélyezi a vizsgálatot, de csak abban az esetben, ha a bírói végzés
foganatosításánál egy katonai jogi szakértő és egy katonaorvos is jelen van. Carella ezt tökéletesen
meg tudta érteni.
A hadsereg is védelmezi saját embereinek a jogait.
Öten gyűltek össze az orvosi rendelőben: egy alezredes – ő volt a kirendelt jogi szakértő; egy
őrnagy – a katonaorvos; Humphries ezredes – a tábori csendőrség felügyelője; Carella – aki kezdte
egy kicsit kényelmetlenül érezni magát ennyi magas rangú katonatiszt jelenlétében –, s végül John
Francis Tataglia őrnagy, aki elolvasta a bírósági végzést, aztán vállat vont, és csak annyit mondott:
– Nem értem.
– Ez a végzés felhatalmazza a detektívet arra, hogy kutyaharapást keressen az ön testén – mondta
a jogi szakértő. – Kihlborg tábornok jóváhagyását adta a vizsgálathoz.
– Lenne szíves levetkőzni? – kérdezte Carella.
– Nevetséges – mondta Tataglia, de vetkőzni kezdett. Nem volt seb egyik karján sem, csak a bal
lábán, közvetlenül a bókája fölött volt egy kötés.
– Ez mi? – kérdezte Carella.
Tataglia, akin már csak khakiszínű alsónadrág volt, és atlétatrikó, így felelt: – Megvágtam
magam.
– Megkérhetem, hogy vegye le a kötést? – kérdezte Carella.
– Félek, hogy újból vérezni kezd a seb – mondta Tataglia.
– Orvos is van jelen – mondta Carella. – Ha óhajtja, eltávolítja ő a kötést.
– Magam is le tudom venni – mondta Tataglia, és óvatosan letekerte a lábáról a kötést.
– Ez nem vágott seb – mondta Carella.
– Igenis vágott seb – mondta Tataglia.
– Akkor miért ilyen lyuggatott?
– Nem tudom, mire gondol.
– Ezek fognyomok.
– Maga talán orvos? – kérdezte Tataglia.
– Nem vagyok orvos, de nyilvánvaló, hogy fognyomok. – Az orvoshoz fordult. – őrnagy úr,
fognyomok, vagy nem fognyomok?
– Lehetséges, hogy azok – mondta az őrnagy. – De közelebbről kellene megvizsgálnom.
– Lenne szíves megtenni? – kérdezte Carella.
Az őrnagy egy rozsdamentes acélszekrényhez lépett, kihúzta a legfelső fiókot, és kivett belőle
egy lupét. – Lenne szíves felállni erre az asztalra? – kérdezte. Tataglia felmászott az asztalra. Az
orvos úgy állított be egy lámpát; hogy a Tataglia lábán levő sebre essen a fénye. Aztán megnézte a
sebet a nagyítóval. – Hát lehetséges, hogy a sebet kutyaharapás okozta – mondta. – De biztosra nem
állíthatom.
 Carella a jogi szakértőhöz fordult. – Ezredes úr – mondta –, szeretném őrizetbe venni ezt az
embert, hogy a rendőrségi orvosszakértő is megvizsgálhassa, és kihallgathassuk három
gyilkossággal és egy támadási kísérlettel kapcsolatban.
– Csakhogy nem vagyunk benne biztosak, hogy a sebet kutyaharapás okozta – mondta a jogi
szakértő.
– De abban igen, hogy valamilyen állat – mondta Carella.
– De nem feltétlenül kutya. A magánál levő bírósági végzés kifejezetten kutyaharapás keresésére
ad felhatalmazást. Mármost ha a sebet nem kutya okozta...
– Az orvosőrnagy úr azt mondta, hogy a sebet...
– Azt mondtam, hogy biztosra nem állíthatom – vágott a szavába a katonaorvos.
– Az ördögbe is – fakadt ki Carella –, mi akar ez lenni?
– Maga ki akarja vonni ezt az embert a katonai igazságszolgáltatás hatásköréből – mondta a jogi
szakértő –, márpedig én abba nem megyek bele.
– Csak a vizsgálat eredményétől függően – mondta Carella.
– Tartok tőle, hogy abba se mehetek bele.
– Akarják, hogy idehívjam az államügyészt? – kérdezte Carella. – Oké, felhívom a várost, és
megkérem, hogy küldjenek ide egyet. Hol van egy telefon?
– Lassabban a testtel – szólalt meg Humphries ezredes.
– Mi az, hogy lassabban a testtel?! – kiáltotta Carella. – A kezemben egy ember, aki valószínűleg
három gyilkosságot is elkövetett, és ön még azt mondja nekem, hogy lassabban a testtel? Én akkor
is letartóztatom ezt az embert, ha magát az elnököt kell felhívnom! Ehhez mit szól? Az elnök a
legfőbb parancsnoka a...
– Erre is csak azt mondhatom, hogy lassabban, a testtel – ismételte meg Humphries.
– Mire várjak? – kérdezte Carella.
– Hadd beszéljek a tábornokkal – mondta Humphries.
– Rajta, beszéljen!
– Rögtön visszajövök – mondta Humphries, és átment a szomszéd szobába.
Carella tisztán hallotta a tárcsázás hangjait. Elkezdett fel-alá járkálni. A tisztek kerülték a
tekintetét, kibámultak az ablakon a gyakorlótér alant elterülő négyszögére. Tataglia visszatekerte a
lábára a kötést, és éppen a ruháját vette föl, mikor Humphries visszajött a szobába.
– A tábornok azt mondja, hogy oké mondta.

A dolog nem ment könnyen. A jogi szakértő Tatagliával tartott, hogy megvédelmezze az őrnagy
jogait – ahogy ez már szokás ebben az országban –, ami, ha jobban meggondoljuk, nem is volt
olyan nagy csoda. Mert mi van, tegyük fel, ha tényleg nem Tataglia gyilkolta meg Jimmy és Isabel
Harrist, nem te szólva Hester Mathiesonról? Mi van, ha nem ő támadta meg Eugene Maslent, és
nem őt harapta meg Ralph, Maslen kutyája? Mi van, ha a felesége vagy a macskája harapta meg?
Ezért volt feltétlenül szükséges, hogy Anthony Loomis alezredes jelen legyen a kihallgatáson, és
lássa, hogy a 87. körzet hekusai nem gumibotokkal dolgozzák meg Tatagliát – Loomis nem
tudhatta, hogy a hekusok manapság már nem csinálnak ilyesmit.
Amikor Carella azt kérte, hogy vegyenek vérmintát Tatagliától, és hasonlítsák össze a Cherry és
a Laird sarkán, a Kereskedelmi Bank előtti járdán talált vérrel, Loomis alezredes kijelentette, hogy
véleménye szerint ez Tataglia jogainak a megsértése. De akkor már jelen volt a nyomozók
szobájában egy Andrew Stewart nevű helyettes államügyész is, mert a dolog komolynak látszott, és
a hekusok nem szerették volna, hogy egy többszörös gyilkos simán megússza a gyilkosságokat,
még akkor se, ha a jogi tanácsadója egy konok hivatásos katona, aki még azt is ellenzi, hogy a
rendőrségi orvosszakértő akár csak egy pillantást is vessen a sebre, hogy megállapítsa,
kutyaharapás-e vagy sem. Stewart is konok hivatásos ügyész volt, aki remélte, hogy egy szép napon
ő lesz az állam kormányzója. Az ország számos háborújának egyikében ő is szolgált az Egyesült
Államok hadseregében, és ki nem állhatta a tiszteket, pláne az alezredeseket.
 – Ezredes úr – mondta, mivel az Egyesült Államok hadseregében az alezredeseknek is ez a
megszólítása –, azt hiszem, be kell önt avatnom néhány titokba, mielőtt még segélycsapatok nélkül
az ellenség vonalai mögött találja magát. – Szavai közben ravaszkásan mosolygott, mert úgy érezte,
hogy ez sikerült metafora, mint ahogy valóban az is volt. – Ismertetem önnel a
Miranda-Escobedo-törvényt és a fogoly jogait. Illetve mivel manapság mindenki csak a foglyok
jogairól beszél, ismertetem önnel a törvény őreinek jogait. Tehát figyeljen, ezredes úr...
– Nem tetszik nekem az ön leereszkedő modora – jegyezte meg Loomis.
– Nem tehetek róla – mondta Stewart, és ismét ravaszkásan mosolygott. – Engedje meg, hogy
tájékoztassam: a rendőrnek joga van felszólítani a foglyot, hogy vesse magát alá vér- vagy
leheletvizsgálatnak, joga van ujjlenyomatot venni róla, illetve lefényképeztetni, joga van testileg
megmotozni, tanúk elé állítani, hogy felismerik-e, joga van felszólítani, hogy tegyen a fejére
kalapot vagy vegyen fel kabátot, szedjen fel pénzt a földről vagy tegye az orrára az ujját, minden
ilyesmihez joga van, anélkül hogy előzőleg figyelmeztetnie kellene a foglyot, hogy ezzel önmagát
gyanúba keverheti, illetőleg ügyvédet kérhet.
– Csak ön értelmezi így – mondta Loomis.
– Nem, ezredes úr, nem én, hanem országunk Legfelsőbb Bírósága. A különbség a felsoroltak és
egy kihallgatás során elhangzott válaszok közt egyszerűen csak annyi, amennyi a fogollyal
folytatott egyszerű beszélgetés és a fogoly tanúként való kihallgatása között van. Az előbbit nem
keli megelőznie figyelmeztetésnek, az utóbbit mindig. Vagyis, ezredes, úr, akár tetszik önnek, akár
nem, igenis vérmintát fogunk venni Tataglia őrnagytól, és azt a sebet is megvizsgáltatjuk egy
rendőrségi orvosszakértővel, hogy megállapítsa, kutyaharapás okozta-e, vagy sem. Ez van, ezredes
úr: jog szerint járunk el, és ha ön inaszakadtáig tiltakozik is ellene, akkor is megtesszük.
– Igenis tiltakozom! – mondta Loomis.
– Rendben van. Én pedig felhívom a rendőrorvosi hivatalt, hogy azonnal küldjenek ide egy
orvost.
A helyettes rendőrségi orvosszakértő körülbelül negyven perc múlva érkezett meg. Már
majdnem este kilenc volt. Az orvos csak egy pillantást vetett a sebre, és kijelentette, hogy
kutyaharapásnak látszik. Aztán megkérdezte, hogy veszett volt-e a kutya.
– Igen – mondta Carella.
A hazugság váratlanul szaladt ki a száján, de ragyogó ötletnek találta. A szabályzat egyetlen
pontja se tartalmazott olyan tilalmat, hogy egy helyettes rendőrségi orvos szakértőnek nem szabad
hazudni, ezért aztán mindjárt ki is színezte a hazugságot. – A kutyás alakulatnál levágták a kutya
fejét, és megvizsgálták az agyát. A kutya veszett volt.
– Akkor a legokosabb azonnal kezelés alá venni ezt az embert – mondta a rendőrségi
orvosszakértő, aztán mindjárt tartott is egy kiselőadást a szörnyű betegségről. Előadta; hogy a
lappangási időszak kettő, usque huszonkét hétig terjedhet, s utána az őrnagy súlyos fájdalmakra
számíthat a gyógyult seb tájékán, s ezt fejfájás, étvágytalanság, hányinger, álmatlanság és szorongás
követi, majd nyelési nehézségek támadnak, aztán beáll a merevgörcs, a delirium, a kóma és végül –
a halál. A "halál" szót kellő határozottsággal mondta ki.
Tataglia nyugodt maradt. Semmi oka nem lehetett azt hinni, hogy az egész csak előre eltervezett
komédia, mint ahogy nem is volt az. Nem Carella hívta fel a rendőrorvosi hivatalt, és egy szót sem
szólt a rendőrorvoshoz, amíg az meg nem kérdezte, hogy veszett volt-e a kutya. A kérdés
természetesnek hangzott, mint ahogy teljesen őszintének a válasz is, és a rendőrségi orvosszakértő
aggodalma is a hivatásával járónak látszott: csak egy orvos tájékoztatta a páciensét az esetleg reá
váró veszélyről. De Tatagliának a szeme se rebbent.
Carella félrevonta Stewartot, és suttogva rövid tanácskozást tartott vele.
– Mi a véleménye? – kérdezte Carella.
– Szerintem a fickó egy öntelt csirkefogó; de meg tudjuk törni.
– Az ezredesről mi a véleménye?
– Loomis annyit ért a Btk-hoz, mint tyúk az ábécéhez.
– Akarja ön lefolytatni a kihallgatást?
– Nem, folytassa csak le maga. Maga többet tud az esetről, mint én.
 – Mutassam meg neki a levelet?
– Előbb tájékoztassa a jogairól.
– Lehet, hogy elszántan hallgatni fog, mint a sült hal.
– Nem. Csak hiszi magáról, hogy dörzsölt, valójában ostoba.
Visszamentek Genero íróasztalához, ahol a többiek álltak egy csoportban. Genero már rég
hazament, de a kék bikininadrág még mindig ott hevert az asztalán a telefon, mellett.
– Tataglia őrnagy – kezdte Carella –, a Legfelsőbb Bíróságnak a Miranda kontra Arizona-perben
hozott döntése értelmében egyetlen kérdést sem tehetünk fel önnek, amíg nem figyelmeztettük,
hogy joga van ügyvédhez fordulni tanácsért, amennyiben úgy látja, hogy feleletével gyanúba
keverheti önmagát.
– Mi ez? – kérdezte gyanakodva Loomis.
– Csak a jogaira figyelmeztetjük a kliensét – mondta Stewart, és elmosolyodott.
– Először is – mondta Carella –, jogában áll, ha úgy akarja, meg se szólalni. Ezt érti?
– Persze hogy értem – mondta Tataglia.
– Helyes. Másodszor: ha nem akar valamilyen kérdésre felelni, nem köteles felelni rá. Ezt érti?
– Igen – mondta Tataglia. – Ezt is értem.
– Harmadszor: amennyiben úgy dönt, hogy hajlandó felérni egy kérdésre, a válasza
felhasználható ön ellen. Ezt is érti?
– Igen, igen – felelte Tataglia, és ásított egyet.
Csak azért is elintézünk, te nyomorult – gondolta Carella.
– Ahhoz is joga van, hogy a rendőrségi kihallgatás előtt illetve alatt konzultáljon egy
ügyvéddel...
– Loomis ezredes az ügyvédem.
– És bármikor befejeztetheti vele a kihallgatást. Minden világos?
– Igen, teljesen világos – mondta Tataglia.
– Akkor jó – mondta Carella, azzal benyúlt a zakója belső zsebébe, és elővette a Harris széfjében
talált levelet. – Volt ez valaha a kezében?
– Mi az?
– Tulajdonképpen azt kellett volna kérdeznem, volt-e valaha a kezében ennek az eredetije. Ez
egy indigómásolat. Volt ennek az eredetije valaha a kezében?
Tataglia elvette a levelet, és hosszasan tanulmányozta. Végül megszólalt: – Nem.
– Önnek van címezve – mondta Carella.
– A virginiai Fort Lee-be. Engem onnan szeptemberben áthelyeztek. Ez a levél november
hatodikán kelt.
– Aha – mondta Carella.
– Szabadna látnom a levelet? – kérdezte Loomis.
– Természetesen – mondta Carella, és átadta neki. – Tehát ön, őrnagy úr, sohasem kapta meg ezt
a levelet? – tette fel a következő kérdést.
– Soha – felelte Tataglia. – A katonaság nem mindig továbbítja kifogástalanul a postát – tette
hozzá, és mosolygott.
– Mit szól a tartalmához? – kérdezte Carella.
– A tartalmához?
– Igen. Mivel most látja először...
– Nem olvastam el – mondta Tataglia.
– Ó, azt hittem, elolvasta. Loomis ezredes úr, lenne szíves odaadni a levelet az őrnagy úrnak?
– Én az ön helyében egyetlen további kérdésre sem felelnék – mondta Loomis. – Mr. Carella és
Mr. Stewart, szeretném javasolni, hogy...
– Ne nevettesse ki magát – mondta Tataglia, és elvette Loomistól a levelet. – Nincs semmi
titkolnivalóm:
Helyes, gondolta Carella. Pontosan az vagy, aminek gondoltunk. Sarokba fogunk szorítani.
Figyelte Tatagliát, aki lassan, figyelmesen olvasta a levelet. Amikor a végére ért, felnézett.
– Most már olvasta? – kérdezte Carella.
 – Igen.
– Valóban most olvasta először?
– Valóban.
– Mi a véleménye róla?
– Fogalmam sincs róla, mit akar jelenteni.
– Szóval nem érti, mit jelent? – kérdezte Carella.
– Nem.
– Én azt veszem ki belőle, hogy Jimmy Harris szerint ön szúrta le Blake hadnagyot a
bajonettjével.
– Badarság.
– De Blake hadnagy tényleg meghalt, nem?
– Persze hogy meghalt.
– De nem így, ugye? Nem úgy halt meg, ahogy Jimmy Harris állítja?
– Elesett, mert a közelében robbant egy aknavető lövedéke.
– Aha – mondta Carella.
– Ezt már mondtam magának, amikor tegnap nálam járt.
– Igen, de úgy látszik, Jimmy úgy tudta, hogy ön szúrta le a bajonettjével a hadnagyot.
– Fogalmam sincs róla, hogy Jimmy mit tudott, vagy mit nem. Jimmy halott.
– Valóban az. Úgy látszik, úgy tudta, hogy ön után a többiek is a hadnagyba döfték a
bajonettjüket.
– Ismétlem, hogy...
– Mert a levélében azt írja, hogy a hadnagyot ön meg a többiek ölték meg.
– Nem tudom, kiket ért "többieken".
– Azt hiszem, az Alfa-őrs tagjait, ön szerint nem?
– Nem tudom, mit akar jelenteni ez a levél. Kénytelen vagyok azt hinni, hogy Jimmy nem volt
eszénél, amikor írta.
– Aha – mondta Carella. – Gondolja, hogy az egészet csak kitalálta? Hogy ilyesmit talált ki?
– Nem tudom, hogy mit talált ki, vagy mit nem. Csak azt tudom, hogy ez a levél nyilvánvalóan
zsarolási kísérlet.
– Tehát nem ön szúrta le Blake hadnagyot?
– Persze hogy nem én!
– Bocsánat – szólt közben Loomis –, de valóban úgy érzem, hogy az őrnagy úrnak egyetlen
további kérdésre sem kellene felelnie. Tataglia őrnagy úr, mint az ön jogi tanácsadója...
– Nincs semmi titkolnivalóm – jelentette ki ismét Tataglia.
– Mi történt azon a napon? – kérdezte Carella.
– Melyik napon?
– Amelyiken Blake hadnagy elesett.
– Aknavető-támadást kaptunk – mondta Tataglia, és vállat vont. – A közelében robbant fel egy
lövedék, és ő elesett.
– Ez az előtt vagy az után történt, hogy a hadnagy kiadta a parancsot az Alfának, hogy menjen
fel a dombra?
– Miféle dombra?
– Amelyen az aknavetőállás volt.
– Nem emlékszem ilyen parancsra.
Tehát egész hónapban egy másik bandával verekedtek...
Súlyos harcokat vívtunk.
És most pihentek.
Egen. És Lloyd ránk parancsolt, hogy menjünk föl.
Hova?
Már mondtam. Föl.
– A hadnagy nem parancsolt rá az Alfára, hogy menjenek föl a dombra? – kérdezte Carella.
– Nem tudom, miféle dombról beszél.
 – Hol volt a hadnagy harcálláspontja?
– Nem emlékszem.
– Nem egy domb tövében? Egy bambuszliget közelében?
– Nem emlékszem.
– Hát nem akkoriban léptették elő önt hadnaggyá?
– De igen. De hogy hol volt a harcálláspontom, arra nem emlékszem.
– Danny Cortez azt mondja, hogy egy domb tövében. Egy bambuszliget közelében.
– Azt se tudom, ki az a Danny Cortez.
– Ő a Bravóban volt. A hadnagy kiadta a parancsot a Bravónak, hogy menjenek föl a dombra.
Aztán visszament az Alfáért. Nekik is megparancsolta, hogy menjenek föl a dombra. Vagy nem?
– Nem.
– De ők nem voltak hajlandók fölmenni, így volt?
Pontosan. A fiúk azt mondták Lloydnak, hogy egy túrót parancsol nekik, aztán nekiestek és
elráncigálták Roxanne-tól, akivel ott táncolt a parkett közepén. A lemez még forgott, a dobok meg
szóltak, mint a nyavalya. Istentelenül verte őket az a dobos.
– Vagy talán nem így történt? – kérdezte Carella. Kezdett bizseregni a fején a bőr. Most már
tökéletesen értett mindent. Sokáig tartott, amíg rájött, de most már kristálytisztán látott mindent.
Elmúlt róla a lidércnyomás. Már nem volt szüksége se Lemarre, se Leider magyarázatára, hogy mi
is történt azon a napon. Tudta, hogy mi történt. – Ön összeverekedett a hadnaggyal?
– Nem. Nem verekedtünk össze.
– Nem azt mondta ön neki, hogy az emberei nem kötelesek fölmenni arra a dombra, ha nem
akarnak? Nem azt mondta neki, hogy fáradtak?
– Semmi ilyesmit nem mondtam neki.
– De a hadnagy ott volt, igaz?
– Hol? Nem tudom, mire gondol.
– A harcállásponton. Vagy talán megölték, mielőtt még odaért volna?
– Én nem... Nem emlékszem, mikor esett el. Mi... Az aknavető-támadás akkor kezdődött, amikor
lefelé jött a dombról.
Ott van az az oszlop a helyiség közepén. Tudja, olyan, mint azok a tetőgerendákat tartó
vasoszlopok. Nekilökdösték az oszlopnak. Fogalmam se volt róla, mit akarnak csinálni vele, csak
azt tudtam, hogy baj lesz, hiszen ő volt az elnök.
– Mi volt a hadnagy keresztneve? – kérdezte Carella.
– Mi?
– Blake hadnagyról beszélek. Mi volt a keresztneve?
– Roger.
Roxanne sírt. Őt is elkapták. Kézzel-lábbal küzdött ellenük, nem akarta hagyni magát, de ők csak
azért is végigmentek rajta, egyik a másik után, mind a négyen.
– Danny Cortez látta a dolgot – mondta Carella. Vagyis: ismét hazudott. Egye fene, gondolta.
Ezt a csirkefogót nem engedi szabadulni a horogról. Az se érdekes, ha a bíróság később felmenti.
Most akkor se engedi el.
– Én... nem tudom, ki az a Danny Cortez.
– Már mondtam az előbb. A Bravo-őrsben volt. A Bravóban. Ő látta a dolgot, miközben fölfelé
ment a dombra. Lenézett, és látta, hogy ön összeverekedett a hadnaggyal...
– Nem – mondta Tataglia.
– Látta, amint ön előhúzza a bajonettjét...
– Nem.
– ...és leszúrja a hadnagyot.
– Nem! – ordított fel Tataglia, s egyszerre csak a tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett.
– Úristen! – nyögte. – Nem akartam megölni... Nem azért tettem, hogy... Én csak az embereimet
próbáltam védeni. Fáradtak voltak, mert... Én voltam az őrmesterük, én voltam az, akiben bíztak...
Rájuk parancsolt, hogy... Az ellenség fönn volt a dombon az aknavetőkkel, hogy tudtunk volna
oda... Úristen! Megpróbáltam megértetni vele, hogy ha az embereim fáradtak, nem kötelesek
fölmenni. Mi... Azazhogy ő nekem támadt, én meg elkaptam... aztán... aztán nekilökdöstük egy
fának, és én... előhúztam a... előhúztam a bajonettemet, és beledöftem. Körülöttünk mindenfelé
dübörögtek az aknavetők, és mi... és mi beledöftük a bajonettünket. Mindnyájan beledöftük, csak
Jimmy nem. Aztán... behurcoltuk a dzsungelbe, hogy azt higgyék, hogy... az ellenség művelte.
Amikor... amikor megkaptam Jimmy levelét... pro... próbáltam visszaemlékezni, de olyan rég
volt... nagyon rég. Ki emlékszik ilyen régi időkre vissza? Nekem is alig sikerült. De tudtam, hogy
tönkretehet... tudtam, hogy ő... Meg kellett védenem magam, nekem feleségem és gyerekeim
vannak, meg kellett védenem őket. Tudtam, hogy ha a hadsereg vizsgálatot indít, minden
kiderülhet, valaki elszólhatja magát. Ezért aztán... a címe megvolt, megírta a levélben... meglestem,
és... megöltem. Aztán elmentem a lakására, hogy megkeressem a másolatot, a levél másolatát, mert
azt írta, hogy másolata van róla... Azt mondtam a feleségének, hogy nem bántom, ha ideadja a
másolatot... Tényleg nem bántottam volna... De nem akarta ideadni, így aztán... így aztán az ő torkát
is elvágtam, ugyanazzal a bajonettel. A másik kettőt... a harmonikás nőt meg azt a férfit, akit tegnap
este próbáltam megölni... csak azért támadtam meg, hogy azt higgyék, valami őrült garázdálkodik.
Hirtelen felnézett. Könny folyt a szeméből, az arca eltorzult a fájdalomtól és a – félelemtől.
– Tényleg veszett volt a kutya? – kérdezte.

Hát így történt.

Tatagliát levitték a földszintre, és őrizetbe vették három, előre megfontolt szándékkal elkövetett
gyilkosságért. Az emberölési kísérletet csak azért csapták hozzá, mert tudták, hogy a falból tervezett
gyilkosság ügye a tárgyaláson úgyis minden bizonnyal felmerül, és részükről ezt az ügyet is le
akarták zárni. Ami a többit illeti, az már a hadsereg dolga, a hadsereg feladata volt. Anthony
Loomis alezredes megígérte nekik, hogy mihelyt visszaért Fort Kirbybe, azonnal működésbe hozza
a katonai igazságszolgáltatás gépezetét. Azt mondta, hogy mindenre kiterjedő vizsgálatot fognak
lefolytatni Roger Blake hadnagy meggyilkolása ügyében, és bízik benne, hogy valamennyi elkövető
haditörvényszék elé kerül. Carella figyelemre méltónak találta, hogy Loomis az "elkövető" szót
használta.
Ő húsz perccel tizenegy előtt hagyta el a kapitányságot. Szeles, hideg éjszaka volt. Leszegett
fejjel igyekezett a viharos szélben a kocsija felé, melléhez szorítva a papírba csomagolt hatalmas
fasírtos szendvicset, amelyet Miscolóval hozatott, miközben a Tataglia letartóztatásával kapcsolatos
formaságokat intézték. A kutya a kocsi hátsó ülésén aludt. Carella résnyire nyitva hagyta neki a
járda felé eső oldalon az ablakot, remélve, hogy senki se próbálja meg ellopni egy zsaru kocsiját: a
lehajtott napellenző alá oda volt csíptetve a cédula: RENDŐRSÉG. Most először kinyitotta a zárat
az elülső ajtón, aztán megfogta a hátsó ajtó kilincsét, kinyitotta, és behajolt a kocsiba. A nyavalyás
kutya neve még mindig nem jutott az eszébe. Kénytelen lesz Sophie Harristől megkérdezni, hogy
hívják.
– Hé, pajtás – mondta. – Ébredés. A kutya felpislogott rá.
– Akarsz egy kis hamburgert? – kérdezte Carella, és kibontotta a csomagot.
A kutya csak pislogott.
– Miscolo hozta. Hideg, de nagyon finom. Szagold meg.
A kutya elé tartotta a tenyerén a szendvicset. A kutya megszagolta. Aztán próbaképpen
beleharapott.
– Jól van – mondta Carella, leterítette az ülésre a kutya mellé a papírt, és rátette a hamburgert.
Mire megkerülte a kocsit, és a sofőrüléshez ért, a szendvics eltűnt, a kutya már a papírt nyalogatta.
Carella beült a volán mögé, s mielőtt indított volna, még egy pillantást vetett a szélvédőn keresztül a
kapitányság épületén a zöld gömbökre, oldalukon a fehérrel festett "87"-essel. Gondolkozott, hogy
nem felejtett-e el elintézni valamit, úgy találta, hogy nem, és begyújtotta a motort. Régi elve volt,
hogy ha vége a színielőadásnak, legokosabb, ha az ember hazamegy.
Hazament.