Ed McBain

CSITT!
A mű eredeti címe Ed McBain: Hark!
Fordította Király Zsuzsa
Feleségemnek, Dragicának, aki számomra mindenek kezdete

A regénybeli város a képzelet szülötte.

Kitalált személyek, kitalált helyek szerepelnek benne.
Csak a bemutatott rendőri tevékenység felel meg a szokásos
nyomozási eljárásoknak.
1
Gloria abban a pillanatban tudta, hogy van valaki a lakásában,
mihelyt kinyitotta az ajtót és belépett. Éppen a bevásárlószatyrába
akart nyúlni, amikor megszólalt egy férfihang:
– Ne!
Gloria ujjhegye két centire volt a háromszáznyolcvanas kaliberű
Browning acélagyától.
– Tényleg ne! – mondta a hang. – Én nem tenném. Gloria
becsukta az ajtót, az ajtógombtól jobbra lévő kapcsoló felé nyúlt, és
felkattintotta a villanyt.
A férfi a szoba túlsó felében ült egy könnyű széken, szemközt a
bejárattal. Szürke nadrág, fekete papucscipő, kék zokni, és azzal
azonos színű, sötétkék, hosszú ujjú lenvászon ing volt rajta. Az
ingnyakon két gomb kigombolva. A mandzsettáját felhajtotta.
Hallókészülék volt a fülében.
– Nocsak! – mondta Gloria. – Nézd csak, kit fújt ide a szél.
– Valóban – mondta a férfi.
– Régóta nem láttalak – mondta Gloria.
– Rossz pénz nem vész el – mondta a férfi, és vállat vont. Gloria
ebből a vállvonásból tudta meg, hogy a férfi meg fogja ölni. Meg
talán a jobb kezében lévő pisztolyból. És akkor már vegyük ide a
torkolatra felcsavarozott hangtompítót is. Meg a közös
történetüket. Gloria tudta, a férfi nem felejtette el a történetüket.
– Mindent visszaadok – vágta rá azonnal. – Bármennyi maradt is
belőle.
– És mennyi maradt, Gloria?
– Hát, igazán nem vertem a fogamhoz a garast.
– Aha! – mondta a férfi, kissé megbillentette a pisztoly csövét,
hogy a fényűző lakás felé mutasson. Glóriának majdnem sikerült
belenyúlnia a bevásárlószatyrába. Ám a pisztoly már újra rá
mutatott, a férfi keményen markolta, és a csövet egyenesen a
szívére irányította. Gloria nem ismerte a pisztoly márkáját. Valami
automata fegyvernek nézte. De biztosan tudta, hogy hangtompítót
lát, amely hosszú, karcsú, és halálosan hatékony.
– Mennyi maradt a harmincmillióból? – kérdezte a férfi.
– Távolról sem kaptam annyit.
– A rendőrség ennyire becsülte. Valamivel több, mint
harmincmillióra.
– Túlzott volt a becslésük.
– Mennyit kaptál, Gloria?
– Nos, a maradék közel volt ahhoz, amit a rendőrség…
– Huszonnégymillióra becsült – mondta a férfi. Szilárdan tartotta
a pisztolyt. És egyenesen Gloria szívére célzott vele.
– De le kellett számolnom tíz százalékot.
– Maradt hát huszonhárommillió-hétszázhatvanezer.
Villámgyorsan tud számolni.
– Ha te mondod – mondta Gloria.
– Igen, én ennyit mondok – mondta vékony mosollyal a férfi, és
meg sem rezzent kezében a pisztoly. – Folytasd, Gloria!
– A rendőrségi papír hárommillióra becsülte a gyorsítót. Kettőt
kaptam belőle.
– És a többi?
– Nem vagyok biztos abban, hogy emlékszem rá.
– Próbálj emlékezni, Gloria – mondta a férfi, és újra
elmosolyodott, s meglengette a pisztolyt, mintha bátorítani,
noszogatni akarná. De Gloria észrevette, hogy nem türelmetlen a
mozdulat. Talán mégsem akarja megölni. De ott van az a
hangtompító. Az ember nem szerel föl csak úgy egy hangtompítót,
csak akkor, ha azt akarja, hogy ne legyen zaj.
– A crack nagyjából félmilliót hozott. Az LSD-t majdnem
egymillióra becsülték. Felet kaptam érte. Az ópium eladásával sok
bajom volt. A rendőrök nyolcvannégyet mondtak átalányban, és a
végén talán huszonötöt kaptam érte. És sokat mondok, ha
ugyanennyit kaptam a hasisért. A pipa talán százötvenet hozott
ömlesztve. A füvet én szívtam el. – Elmosolyodott. – Bizonyos idő
alatt – tette hozzá.
– Hosszú idő alatt – mondta a férfi. – Hát akkor lássuk! A
heroinért kétmillió-százhatvanat kaptál, újabb kétmilliót a
kokszért. Félmilliót a crackért, másik félmilliót az LSD-ért.
Kétszázötvenet az ópiumért, ugyanannyit a hasisért. Újabb
százötvenet a marihuánáért. Ez összesen tizenkilencmillió-
kétszázezer dollár. A spanglik maradjanak köztünk – mondta
mosolyogja. – Sok pénzzel tartozol, Gloria.
– Sokat is költöttem.
– Mennyi maradt?
– Mostanában nem számoltam. Bármennyi maradt, az a tiéd.
– Azt elhiszem – mondta a férfi.
– Talán kétmillió körül. Ez sok készpénz, Sonny.
A férfi munka közben a Sonny Sanson nevet használta. A Sonny a
son’ io kifejezésből alakult ki, ami olaszul azt jelenti, „vagyok”. A
Sanson a sans son kifejezésből, ami franciául azt jelenti, „hang
nélkül”. Hogy nem hallok. Süket vagyok. Talán.
– Hol a pénz? – kérdezte a férfi.
– Egy bankletétben.
– Van kulcsod?
– Van.
– Megkaphatom?
– És aztán? Megölsz?
– Nem kellett volna azt tenned, ami tettél, Gloria.
– Tudom. És sajnálom. Tedd le a fegyvert! Igyunk valamit, és
szívjunk el közösen egy spanglit.
– Nem hiszem. A kulcsot, kérlek! És egész idő alatt látni akarom a
kezdet.
Követte Glóriát a gazdagon díszített hálószobába, amelyben
baldachinos ágy volt, selyem ágytakaró, egy fiókos szekrény (antik
olasz munkának látszott), s a selyemfüggönyök illettek az
ágytakaróhoz. Gloria egy lehajtható fedelű íróasztalból, amely
úgyszintén olasznak tűnt, s amelyen kézzel festett, csigavonalas
díszítés volt, elővett egy fekete lakk dobozkát, abból meg egy kicsi,
vörös, patentkapcsos borítékot. A borítékon ez a név szerepelt:
„First Bank”.
– Nyisd ki! – mondta a férfi.
Gloria kinyitotta a borítékot, kivett belőle egy apró kulcsot, és a
férfi felé nyújtotta.
 – Nagyon jó – mondta a férfi. – Tedd vissza a borítékba, és add
ide!
Gloria visszatette a kulcsot a borítékba, lezárta, és a férfi felé
nyújtotta. A férfi bal kézzel elvette tőle – jobb kezében a pisztoly
még mindig Glóriára szegeződött – , és a nadrágzsebébe dugta.
– Hát akkor? Itt vagyunk a hálószobámban – mondta mosolyogva
Gloria.
– Sok időbe telt, amire megtaláltalak, Gloria.
– Azt hittem, sosem találsz meg itt – felelte még mindig
mosolyogva Gloria.
– Még az utoljára fölvett nevedet sem tudtam – mondta a férfi.
– Igen, tudom.
– Csak annyit tudtam rólad, hogy tizenhat éves korod óta
sofőrködtél, aztán Bostonban dolgoztál egy bankban, ebből tudtad
megvenni azt a házat Sand’s Spitben.
– Abban a pillanatban eladtam, mihelyt egy kis pénzhez jutottam.
– Az én pénzemhez.
– Nos, a kábítószerekből illegálisan szerzett pénzt a rendőrség
mindenképp elégette volna.
– Az is az én pénzem, Gloria.
– Igen. És a te terved volt, ezért azt hiszem, a drog jogosan volt a
tiéd. És a munkáért mindnyájan megkaptuk a pénzünket, ezért
aztán nem volt valami szép tőlem, hogy… szóval, hogy megszöktem
a bagóval. Tudom, Sonny. Pedig nagyszerű volt a terv. Istenem,
nagyszerű volt! Először a figyelemelterelés Cow Pasture-ban.
– Látom, emlékszel.
Mosolyogni, mondta magának Gloria.
– Hogy is feledhetném el? Meg azt a bulit a közegészségügyi
égetőben.
– Igen. Bólogass! Emlékezz!
– A Houghtin Street a River Harb Drive-nél – mondta Gloria. –
Emlékszel rá, Sonny? Amikor én vezettem a teherautót, és
mellettem ültél?
– Óraműpontossággal ment az egész – mondta a férfi. Ő is
mosolygott. Emlékezett.
 – Óraműpontossággal – mondta Gloria, együtt mosolygott a
férfival, és kezdte úgy gondolni, végül ez is jóra fordul.
– Megtaláltam a házat, amelyben annak idején laktál, Gloria.
Beletelt egy kis időmbe, de megtaláltam.
– Mi tartott ilyen sokáig?
– Hogy felépüljek. Majdnem megöltél. Egy Felix Rickett nevű
orvos gyógyított ki. Elneveztem Foltozósuszternek – mondta a férfi,
és újra elmosolyodott.
– Nos, mint már mondtam, sajnálom az egészet.
– Ebben biztos vagyok – mondta a férfi, és célzatosan a pisztolyra
nézett. – A ház jelenlegi tulajdonosa azt mondta, hogy egy Gloria
Anstdorf nevű nőtől vette.
– Igen tőlem vette, ez igaz.
– Német őseid voltak?
– Gondolom, igen. Azt tudom, hogy a dorf németül falut jelent. A
nagyanyám azt hiszi, hogy az anst meg a Badeanstaltból jön, ami
közfürdőt jelent. Úgy gondolja, az Ellis Island-i határőrök
rövidítették le a nevet, amikor a szülei Amerikába érkeztek. így lett
belőle Anstdorf.
– Ám a levélszekrényeden nem ez a név van Gloria.
– Nem, nem ez.
– Gloria Stanford néven vetted meg ezt a lakást.
– Igen. Csak annyit tettem, hogy egy kicsit átrendeztem a betűket.
Anstdorfból így lett Stanford. így amerikaiasabb a nevem, tudod?
– Sokkal amerikaiasabb.
– Kit érdekel a szabadság és a bátorság hazájában, hogy valaki
átrendezi a neve betűit? Különösen akkor, ha keresik az embert.
– Anagrammának hívják, Gloria.
– Tessék?
– Amikor valaki másik szót alakít ki a betűk átrendezésével.
– Tényleg?
– Anstdorfból Stanford. Ez anagramma.
– Tényleg ezt tettem? Anagrammát csináltam? Nahát!
– Kit érdekel a szabadság és bátorság hazájában, ha valaki
anagrammát használ?
– Gondolom, senkit.
 – De így is megtaláltalak, Gloria.
– Igen, megtaláltál. Igazán megfeledkezhetnénk a nagyjáról.
– A német örökség miatt történt, Gloria?
– Tessék?
– Ezért kötöztél le az ágyra?
– Gondoltam, neked így tetszik.
– Emlékszel a Hamilton motelre, Gloria?
– De még mennyire!
– A Red Point nevű városban. A folyó túlpartján.
– Az erdőszélen – mondta mosolyogva Gloria. Meglehetősen
magabiztosnak érezte magát. Leült az ágy szélére, és megveregette,
mintegy jelezve, szeretné, ha a férfi leülne mellé. A férfi állva
maradt. És még mindig Gloria szívére célzott a pisztollyal. Gloria
nagyot sóhajtott. A szabadság és a bátorság hazájában sosem árt, ha
valaki közszemlére teszi a mellét. A férfi láthatóan díjazta. De az is
lehet, hogy csak a biztos pontot keresgélte a lány mellén, ahová
lőnie kell.
– Az is német örökség volt? – kérdezte a férfi. – Egy kis náci
örökséggel vegyest?
– Nem tudom, mire gondolsz, Sonny.
– Hogy kétszer mellbe lőttél.
– Nos…
– És otthagytál az ágyhoz kötözve.
– Ha már szóba került az ágy…
– És hagytad, hogy elvérezzek.
– Igazán, de nagyon-nagyon sajnálom. Igazán hagyhatnád, hogy
megmutassam, mennyire sajnálom.
– A pálfordulás rút játék – mondta a férfi.
– Gyere ide, édesem! – mondta Gloria. – Csak állj meg itt előttem.
– „Szép a rút és rút a szép” – mondta a férfi.
[1]

– Gombold már ki a nadrágodat, édesem! – mondta Gloria.

– Macbeth – mondta a férfi. – Első felvonás, első jelenet. És
kétszer mellbe lőtte a nőt.
2
– Na, ezt nevezem én saftig nőnek – mondta Monoghan.
– Honnan ismered ezt a kifejezést? – kérdezte Monroe.
– Az első feleségem történetesen zsidó volt – felelte Monoghan.
Monroe még azt sem tudta, hogy Monoghannek volt első
felesége. Ahogy azt sem, van-e második felesége. Már ha valóban
volt második felesége.
A nő szoknyája akkor húzódott fel, amikor a drága keleti
szőnyegre esett, látszott formás combja és lábszára, ami a
terjedelmes kebel mellett jól igazolta, miért fogalmazott Monoghan
úgy, ahogy. Tényleg saftig nő volt, olyan egy-hetven magas, amazon
termetű, jóllehet halott. Az első golyó ütötte lyuk éppen a bal melle
alatt volt. A második egy kicsit magasabban, és inkább középen,
valahol a szegycsonton. Ronda vérfoltok voltak a két lyuk
környékén, és még nagyobbak az alatta lévő vastag szőnyegen. A
két nyomozó látszólag a sebeket bámulta, de talán csak a halott nő
mellét csodálták.
Aznap kedd volt, június első napja, két nappal a Memorial Day
után. A Monoghan lábánál heverő halott nő a harmincas évei
közepén járhatott. Még mindig elég fiatal volt, hogy anya lehessen,
de ifjú anyának már nem lehetett volna nevezni, pedig az lett volna
csak igazán zaftos. Monroe gondolatai is hasonló csapást követtek.
Azon törte a fejét, megerőszakolták-e nőt, mielőtt kíméletlenül
lelőtték. Az ötlet homályos izgalmat keltett primitív ösztöneiben,
hiszen a nő szinte feltárulkozva hevert előtte, még a bugyija is
kilátszott.
Monoghan és Monroe feketében volt, holott nem gyászoltak.
Mindössze ez volt a hagyományos öltözék a gyilkossági osztályon.
Abban a városban szükségszerű volt a jelenlétük, de csak
tanácsadói és ellenőrző funkciót láttak el, bármit jelentett is ez.
Időnként ők maguk sem tudták, mi a funkciójuk. Azt viszont nagyon
is tudták, hogy a bűntény igazi nyomozását annak a körzetnek a
nyomozócsoportja fogja végezni, amelyhez az első riasztás
érkezett, ebben az esetben a 87-hez. De egyáltalán, hol az ördögben
vannak? És hol késik a törvényszéki orvos, ami ugyanaz?
Mindketten azon gondolkoztak, talán le kéne menniük egy bögre
kávéra, hogy valahogy elteljen az idő.
A házi mindenes, aki megtalálta a halott nőt, még mindig a
lakásban volt, az arcáról lerítt a bűntudat. Talán azért, mert nem
volt zöldkártyája, és félt, hogy visszazsuppolják Mexikóba, vagy
hová a fenébe. A háziúr küldte föl, hogy kicseréljen egy
csavaralátétet a konyhában, a mosogató csapjában, és az álkulccsal
bement a lakásba, mert azt hitte, hogy a hölgy…
Mindig hölgynek hívta a halott nőt.
Szóval, hogy a hölgy már nincs otthon, mivel már délelőtt
tizenegy volt. Ám a hölgyet hanyatt fekve találta a hálószobában.
Halott volt. A házi mindenes nem tudta, most akkor lemenjen, vagy
ne menjen le, mert senki sem mondott neki semmit. Ezért még
mindig ott ácsorgott, és megpróbált olyan képet vágni, mint aki
nem illegálisan dolgozik az országban, miközben egyik lábáról a
másikra állt, mintha pisálnia kéne.
– Szóval, mit akarsz tenni? – kérdezte Monoghan.
Monroe az órájára nézett:
– Bedugult a város, vagy mi? – kérdezte.
Monoghan megvonta a vállát:
– Akarod hallani, mi történt tegnap? – kérdezte.
– Mi?
– Elmentem abba a kínai lebujba, hogy valami ételt vigyek haza.
– Aha.
– Meg is rendeltem annál a fickónál, aki a számítógépnél ült, és
megmondtam neki, hogy kérek még két doboz alkoholmentes sört.
Erre azt mondja…
– Minek iszol alkoholmentes sört?
– Mert le akarok fogyni egy kicsit.
– Minek? Szerintem nem vagy kövér.
– Le akarok adni öt-hat kilót.
– Így is jó vagy.
– Gondolod?
– Persze.
 A két nyomozó hajszálra egyforma volt. De Monroe láthatóan
nem tudta ezt.
– De nem ez a történet poénja – folytatta Monoghan. –
Megmondtam annak a fickónak, hogy két alkoholmentes sört kérek,
mire azt mondta, hogy azt a bárnál kérjem. Így aztán oda is
mentem, és a pultos, aki csinos kis szőke volt helyes cicivel, ami
elég furcsa egy kínai lebujban…
– Hogy helyes cicije volt?
– Nem, hanem az, hogy szőke… Odafigyelnél arra, amit mondok?
Megkérdezi, hogy: „Mivel szolgálhatok, uram?” Mire azt mondom,
hogy kérek két alkoholmentes sört.
– Amikor azt mondtad, hogy helyes cicije volt, akkor pontosan
mire gondoltál? Helyes cicire?
– Micsoda?
– Így tudod igazán pontosan leírni? Hogy helyes cicije volt?
– Megmondanád, hogy ennek mi köze a történethez?
– Csak a pontosság kedvéért kérdeztem – mondta vállvonogatva
Monroe.
– Felejtsd el! – mondta Monoghan.
– Csak azért, mert sok szó van, amivel valaki egy mell méretét
érzékeltetheti – erősködött Monroe.
– Nem érdekel – vakkantotta Monoghan, és megint lenézett a
halott nő mellére.
– Mert a legkisebb mellet általában csini almának nevezik –
folytatta tántoríthatatlanul Monroe. – Utána következik a helyes
cici…
– Már mondtam, hogy nem…
– Aztán jön a nagy duda, és a végén a luftballon. Ez a helyes
sorrend. Szóval, tényleg arra gondoltál, amikor azt mondtad, hogy
annak a kis szőke pultosnak helyes cicije volt, hogy…
– Tényleg arra gondoltam, hogy helyes cicije van, meg arra is,
hogy ennek az egésznek semmi köze a történethez.
– Tudom. A történet arról szól, hogy alkoholmentes sört kértél,
pedig nincs is szükséged rá, hogy lefogyj.
– Felejtsd el! – mondta Monoghan.
– De mondd csak! Figyelek.
 – Biztos vagy benne, hogy nem tereli el a figyelmedet a pultos,
akinek nagy cicije vagy csini luftballonja volt, vagy mi a fenét
mondtál?
– Összekeverted.
– Bocsánat, nem tudtam, hogy egzakt tudományról van szó.
– Nem kell gúnyolódnod. Csak segíteni akarok, hogy elmondd a
történetet.
– Akkor hagyd, hogy elmondjam.
– Akkor mondd már! – utasította bosszúsan Monroe.
– Kértem a pultostól két alkoholmentes sört, mire egy kínai, az
igazgató, vagy mit tudom én, kicsoda, aki ott állt a pultnál, azt
mondja: „Nem adhatunk el önnek sört elvitelre.” „Miért nem?” –
kérdeztem. „Mert elveszíthetem az italmérési engedélyemet” –
mondja erre. Amire azt mondom, hogy: „Nem alkoholról van szó,
hanem alkoholmentes sörről. Ugyanaz, mintha egy cukormentes
kólát vinnék haza.” Amire azt mondja, hogy: „A szeszszállítómtól
rendelem az alkoholmentes sört. És nem adhatom el a vevőknek
elvitelre.” Amire azt mondom, hogy: „És mégis kinek adhatja el, ha
nem a vevőknek? Amire csak annyit mondott, hogy: „Há?” Amire
én: „Ha nem adhatja el a vevőknek, akkor ugyan kinek? Az
alkalmazottaknak?” Amire azt mondja, hogy: „Nem adhatom el
bárkinek. Elveszíthetem az italmérési engedélyemet.” Amire újra
elmondom neki, hogy: „Nem alkohol. Alkoholmentes.” Amire csak
annyit mondott, hogy: „Sajnálom, uram!”
– Szóval, megkaptad azt a sört, vagy nem?
– Nem kaptam meg. És nem sörről volt szó. Alkoholmentes
sörről.
– Pedig egyáltalán nem kell fogyókúráznod.
– Felejtsd el! – mondta nagyot sóhajtva Monoghan.
– Jó napot, emberek! Ki az ügyeletes? – szólalt meg egy hang a
bejáratnál. – Megérkezett a törvényszéki orvos.
Meyer és Carella nyomozó ott volt a sarkában.
Az ember nem is nézhette őket másnak, mint rendőrnek.
Monoghant és Monroe-t még össze lehetett volna téveszteni két
méltóságteljes gyászhuszárral egy gengsztertemetésen, de Meyer
és Carella csak zsaru lehetett, semmi más, pedig nem is
hasonlítottak egymásra.
Meyer Meyer nyomozó egy-nyolcvan magas, széles vállú férfi
volt, porcelánkék szemmel, és tök kopasz fejjel. Még ha nem lógott
volna nyakában az Isola PD feliratú jelzés, amely ide-oda
himbálózott a mellén, még ha időnként tettre kész volt is a
kinézete, hiszen azon a ragyogó júniusi délelőttön barna
kordbársony nadrág, barna zokni és cipő, és barna bőrzakó volt
rajta, amelynek cipzárját magasra felhúzta, alig látszott ki a
vörösesbarna vászoninge; szóval a járása, a tartása, a magabiztos,
parancsoló modora, minden arra figyelmeztette a bűnözőket, hogy
tisztességes ember áll előttük.
Ahogy a társa, Stephen Louis Carella nyomozó is fölényes
fensőbbségét sugárzott. Egy-két centi eltéréssel nagyjából olyan
magas volt, mint Meyer, sötét hajú, sötét szemű. Szürke nadrágot,
kék zoknit, fekete cipőt, és kék zakót viselt a lime színű Tommy
Hilfiger ingén azon a kora nyári napon. Úgy lépett be a helyiségbe,
mint egy atléta, pedig nem volt az, ha leszámítjuk, hogy
kölyökkorában, Riverheadben stick-ballt játszott. Már körül is
nézett, mihelyt Meyer és a törvényszéki orvos mögött belépett, akit
vagy Carl Blaneynek vagy Paul Blaneynek hívtak, mert Carella még
mindig nem tudta megkülönböztetni őket. Ikrek voltak, és
mindketten az ügyészségnek dolgoztak.
Blaney kérdésére, mármint hogy ki az ügyeletes, Monroe
válaszolt:
– Eddig a pillanatig mi voltunk az ügyeletesek, Paul, de most,
hogy a 87-es körzet szuperkopói megérkeztek…
– Carl vagyok – mondta Blaney.
– Ó! A parmigianájáért esdeklek – mondta Monroe, és könnyedén
meghajolt. – Bárhogy van is, az ügy most már Meyer és Carella
nyomozó hozzáértő kezébe kerül, és biztos vagyok benne, hogy
maga nagy gyönyörűségét leli a társaságukban.
– Szia, Steve! – mondta Blaney. – Szia, Meyer! Carella biccentett.
A halott nő testét nézte. Mint mindig, akkor is éles szúrást, szinte
fájdalmat érzett a két szeme közt. Már máskor is látott halott arcot.
És csak egyetlen szóval lehet leírni, amit ilyenkor érzett: hogy nem
érez semmit.
– Helyes cicije van, mi doki? – jegyezte meg Monoghan.
– Nagy dudája – javította ki Monroe.
– Akárhogy is, saftig nő – mondta Monoghan.
Blaney nem szólt semmit. Letérdelt a halott nő mellé, a hüvelyk–
és mutatóujjával szétnyitotta a szemhéját, és saját ibolyakék
szemével a nő pupilláját vizsgálta. Pár pillanattal később
kijelentette, hogy a nő halott, és hogy a halál vélhető oka a golyó
ütötte sebek. Hatalmas kockázatot vállalva kijelentette, hogy a
hölgyet kétszer mellbe lőtték.
Ugyanazt a szót használta, amit a mindenes.
A hölgy.
A mindenes elmondta, hogy a hölgyet Gloria Stanfordnak hívták.
Ugyanazt elmondta Meyernek és Carellának is, amit a gyilkossági
zsaruknak. Azért jött fel, hogy kicseréljen egy csavaralátétet a
konyhai mosogató csövében, és holtan találta a hölgyet a
hálószobában.
– Mit keresett maga a hálószobában? – tudakozódott Meyer.
– Kérek, senor?
– Ha azért jött fel, hogy kicseréljen egy csavaralátétet a
konyhában, mit keresett a hálószobában?
– Mindig ellenőrzők lakás, hogy biztos vagyok, senki nincs
otthon.
– Szóval bement a hálószobába, hogy megtudja, a hölgy ott van-e.
Ez történt?
– Sí. Mielőtt munka elkezdek.
– És mi lett volna, ha a hölgy még ágyban van, vagy ilyesmi? –
kérdezte Meyer.
– Dehogy! Már volt tizenegy. Hölgynek már el kellett menni.
– Akkor meg minek nézte meg, hogy ott van-e a hálószobában?
– Hogy tudjak, ott van hölgy – felelte a mindenes, és megvonta a
vállát.
– Ez a fickó pont olyan, mint a kínai abban a lebujban – mondta
Monoghan.
– És mit tett, amikor holtan találta a hölgyet? – kérdezte Carella.
 – Lerohantam a háziúrnak.
– Az szólt be – mondta Monroe. – A háziúr.
– Ő most hol van?
– Ő fogadott. Utána valószínűleg elbújt a pincében, hogy ne
keveredjen bele ebbe az ügybe.
Éppen megérkeztek a fiúk a mozgó bűnügyi laborral. Hosszú
napnak néztek elébe.

Délutánonként, úgy fél négy körül a körzetben, amelyben

gyakran teljes zűrzavar uralkodott, egy kicsit nyugodtabb lett a
légkör. Addigra már ott tartottak, hogy negyedóra múlva érkezik a
váltás, és általában már elvégezték az irodai aprómunkát is.
Ilyenkor kifújták a gőzt. Lazítottak egy kicsit, mielőtt elindultak
volna hazafelé. Ilyenkor volt itt az ideje, hogy belépjenek a mentális
nyomáscsökkentő kamrába, mert ez választotta el a rendőri munka
gyakran csúf részleteit a család és barátok jelképezte civilizáltabb
világtól.
Meyer és Carella közösen írta meg a nyomozói jelentést Gloria
Stanfordról, arról a nőről, akit holtan találtak aznap délelőtt a
tizenharmadik emeleti lakásában a Silvermine Ovalon, amely
környék az Aranypart körzethez tartozott. A nyomozói jelentés
egyik példánya a gyilkosságira kerül, a másik a nyomozók
főnökéhez, a harmadikat helyben iktatják. Meyer éppen Sarah-val, a
feleségével beszélt telefonon, az Irwin nevű unokatestvére második
fiának bármicvójáról. Ez is azt mutatja, hogy repül az idő, ha valaki
jól érzi magát. Mert úgy tűnt, mintha csak tegnap lett volna, amikor
elmentek Irwin bármicvójára Verminbe. Ám Irwin már felnőtt férfi
volt, bárha ügyvéd is, ami akár csúfnévnek is elmenne.
Carella a testvérével, Angelával beszélt telefonon. Angela épp az
imént mondta neki, hogy csirkefogó. Vagyis nem pontosan ezt.
Valójában csak annyit mondott, hogy: „Időnként úgy viselkedsz,
mint egy elkényeztetett poronty.”
És ezt a taknyos húga mondta.
Aki már úgyszintén nem taknyos.
Felnőtt, egyszer már elvált, és éppen férjhez menőben van a
kerületi ügyészhez, aki hagyta, hogy Carelláék apjának gyilkosa
elkerülje az igazságszolgáltatást. Vagy legalábbis Carellának ez volt
a véleménye. És a húga vélhetően éppen ezért fejtette ki azon
véleményét, hogy Carella időnként úgy viselkedik, mint egy
elkényeztetett poronty.
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta Carella a telefonba, és
öntudatlanul is suttogni kezdett, mert a körzet nem volt a
legalkalmasabb hely a magánbeszélgetésre.
– Arról, amit a mamának mondtál – mondta Angela.
A vacsorára utalt, amely az anyjuknál volt két nappal korábban.
Carella úgy érezte, el akarja mondani, miben volt emlékezetes a
Memorial Day egy Gloria Stanford nevű nőnek, akit kétszer mellbe
lőttek. Két golyó hatolt át a szívén, és hogy aznap délelőtt
belenézett a nő halott szemébe, amely tágra meredve bámult vissza
rá, mielőtt a törvényszéki orvos lezárta volna. Azt is el akarta
mondani a húgának, hogy hosszú, fárasztó napja volt, meg hogy
éppen most gépelte le az ügy részleteit, és már éppen föl akarta
hívni Teddyt, a feleségét, hogy negyedórán belül indul, amiből már
eltelt tizenhárom perc, vette észre, amikor a faliórára pillantott, és
hogy egyáltalán nincs rá szüksége, hogy a taknyos húga letolja.
Igen, úgy érezte, ezt szeretné mondani.
De helyette ezt mondta:
– Azt mondtam a mamának, hogy nagyon boldog vagyok.
Lényegében mindkettőtöknek ezt mondtam.
– Nem erről van szó. Hanem a hangodról – mondta Angela.
– Hogy mimről?
– Hogy milyen hangon mondtad.
– Azt mondtam, amit mondani akartam. Boldog vagyok, hogy a
mama nem sokkal a papa meggyilkolása után férjhez megy, és
nagyon boldog vagyok, hogy te is…
– Pontosan erre gondolok. Erre a gúnyos, kaján hangnemre.
– Nem akartam sem gúnyos, sem kaján lenni. Mindketten férjhez
mentek, és nagyon boldog vagyok miattatok.
– Még mindig azt hiszed, hogy Henry rosszul tárgyalta apa ügyét.
– Nem. Azt hiszem, minden tőle telhetően megtett, hogy elítélje
apa gyilkosát. Úgy gondolom, a védelem átverte.
– És még mindig ezzel vádolod.
 – Sonny Cole halott – mondta Carella. – Már nem érdekes.
– Akkor miért lovagolod meg újra?
– Nem így van.
– Miért viselkedsz úgy, mintha nem mehetnék férjhez Henryhez,
és mama sem Luigihez?
– Jobb lett volna, ha Lou-ra változtatja a nevét – mondta Carella.
– Pontosan erre gondoltam.
– És az is jobb lenne, ha itt maradna, és nem vinné magával a
mamát Olaszországba.
– Olaszországhoz köti a munkája.
– Az én munkám meg ideköt.
– Nem te veszed feleségül a mamát – mondta Angela.
– Ez igaz – mondta Carella. – És nem én megyek férjhez Henry
Lowellhez.
Nagy csönd következett. Carella fél füllel hallotta a többi
nyomozót is, akik az íróasztaluk mellől telefonálgattak.
– Tedd már túl magad ezen, Steve – szólalt meg végül Angela.
– Túltettem magam – mondta Carella. – Mindketten férjhez
mentek június tizenkettedikén. Mindkettőtöket én adlak ki a
vőlegénynek. Pont.
– Még ez is milyen baljós. Hogy kiadsz minket. Olyan véglegesnek
hangzik. És igen, baljóslatúnak.
– Tesó! – mondta Carella. – Mindkettőtöket szeretlek. Tedd már
túl magadat ezen!
– Tényleg? – kérdezte Angela. – Mindkettőnket szeretsz?
– Teljes szívemből – mondta Carella.
– Emlékszel, amikor még hátulgombolósnak hívtál? – kérdezte
Angela.
– Naná!
– Tizenhárom éves voltam. Azt mondtad, egy tizenhárom éves
lánynak már nem szabad hátulgombolós gyapot kötényruhát
viselni.
– Igazam volt.
– Alsóbbrendűségi komplexusom lett tőle.
– Csak azt akartam, jobban beleláss a nővé válás titkaiba.
 – Ugyan, baromság! – mondta Angela, de Carella hallotta a
hangján, hogy mosolyog. – Szeretlek, tesó!
– Én is szeretlek – monda Carella – , de mennem kell. Majd
később beszélünk.
– Csókolom Teddyt és a gyerekeket.
– Átadom – mondta Carella. – Viszlát, kicsim! – Megnyomta a
gombot, megvárta a búgó hangot, aztán tárcsázni kezdte az otthoni
számát.
Mindenki tudja, hogy egy kapcsolat megállapodhat. Az ember
elfeledi a korábbi szenvedélyt, a hevességet, kényelmesen érzi
magát a másfajta bizalmasság légkörében, aminek semmi köze a
szeretkezéshez. Vagy ha igen, csak azért, mert az elképzelés, hogy
tökéletesen szeretik az embert, s hogy ő is tökéletesen
viszontszeret valakit, önmagában gyakran izgató szexuálisan is. Ám
ez az alapelképzelés meg sem fordult Bert Kling vagy Sharyn Cooke
fejében, miközben tizennyolc perccel négy előtt telefonon beszéltek
egymással azon a délutánon. Meghitt és kényelmes volt nekik
egymás társaságában, megosztották gondolataikat meg azt, hogyan
telt egymástól távol a napjuk a város két különböző részében.
Sharyn a rendőrség sebész főorvosi hivatalában dolgozott a
Rankin Plaza 24-ben, Majestában, a hídon túl. Nemcsak a város
egyetlen női parancsnokhelyettese volt, hanem egyúttal az egyetlen
fekete is. Diplomás orvos volt, aki elvégezte a négy évfolyamos
orvosit, plusz négy évig sebészrezidens volt, plusz négy évig egy
kórház vezető rezidense, és jelenleg legalább ötször akkora volt a
fizetése, mint Klingnek. Aznap az egyik rendőrről beszélt, akit fél
évvel korábban arcon lőttek egy utcai tüntetésen, és Sharyn volt a
felülvizsgáló orvosa. A rendőr fél szemére megvakult, viszont
teljesen meggyógyult, és vissza akart térni az aktív szolgálathoz.
Sharyn először pszichiátriai kezelést javasolt: a komolyan
megsérült rendőrt gyakran baljós személynek tekintik a kollégái, és
néha kiközösítik. Sharyn ezt el is mondta Klingnek.
– Én is komolyan megsérültem – mondta Kling.
– Ó, hogy is volt ez, édesem?
– Már öt perce beszélünk, és még mindig nem mondtad, hogy
szeretsz.
 – De hát imádlak – mondta Sharyn
– Már túl késő a bocsánatkéréshez – mondta Kling.
– Hol akarsz enni ma este?
– Válassz te!
– Van egy hely a Diamondbacken, igazi házi kosztot szolgálnak
fel. Ki akarod próbálni?
– Bármikor.
– Olyan lelkes vagy! – mondta a lány.
– Nem vagyok nagyon éhes. Cottonnal egy betörésnél jártunk a
Masonön, és utána megálltunk egy kis kései pizza zabálásra.
– Akkor csak hozassunk valamit?
– Bármit – mondta Kling. – Tudod, hogy ma a Törvény és rend
megy.
– Minden este az megy – mondta Sharyn.
– Azt hittem, szereted.
– Imádom.
– Látod, erre gondoltam – mondta Kling. – Azt mondod, hogy
imádsz, de a Törvény és rendet is imádod.
– Persze, de téged szeretlek is – mondta Sharyn.
– Legalább ennyi – mondta Kling.
Hát, nem éppen ezt hívják forrón lángoló szenvedélynek. De
akkor már elég régen együtt éltek. És egyikük sem gondolt rá még
egyszer sem, hogy valami nehézség áll az útjukba. Csak tudták
volna!
Még mindig a kapcsolatuk kezdetén jártak. Minden csupa
suttogás és zihálás. Csupa célozgatás. Vad elvárás. Titokban
pislogás, hogy az irodában hallgatja-e valaki a
telefonbeszélgetésüket. Kézzel letakart kagyló. Forrón lángoló
szenvedély. Honey Blair a Channel Four News tágas, nyitott
helyiségében ült egy ablakmélyedésben álló íróasztalnál, háttal a
három másik embernek, két férfinak, és egy nőnek, akik akkor a
teremben voltak. Kétségbeesetten próbáltak összeállítani valamit
az utolsó percben a hírmorzsákból, ami aztán adásba mehet este
hatkor. Honey éppen azt mondta Hawes-nek, hogy be kell rohannia
a belvárosba, hogy külső felvételt készítsen a Lower Quarterben,
ahol valami fickó kiugrott egy huszadik emeleti iroda ablakán,
mielőtt aznap este találkoznának. Úgy félóra múlva indul.
– Már alig várom – suttogta a telefonba.
– Neked kell fölvakarni azt az ugrálóst a járdáról? – kérdezte
Hawes.
– Igen, azt is. De valójában – még jobban lehalkította a hangját – ,
már alig várom, hogy rád ugorjak.
– Óvatosan! – figyelmeztette Hawes, és körülnézett, de a többi
nyomozót láthatóan lefoglalta a saját telefonbeszélgetésük.
– Mondd meg, mi az, amire már alig vársz, hogy megtehesd –
suttogta Honey.
– Letartóztatnak érte – suttogta a férfi.
– Rendőr vagy. Mondd meg!
– Emlékszel arra a kisvendéglőre, amelyikben az egyik este
jártunk?
– És?
– Arra a nagyon zsúfolt helyre, ahol mindenki téged nézett,
amikor beléptünk?
– Hízelgő volt.
– Igen, mert annyira gyönyörű vagy.
– Ne hagyd abba, mézesmázos!
– Akarlak…
– Én is.
– Még nem fejeztem be a mondatot – mondta Hawes.
– Akkor mondd!
– Azt szeretném, ha kimennél a női vécébe…
– Most?
– Nem, abban a kisvendéglőben.
– És?
– És levennéd a bugyidat.
– Ó!
– És visszahoznád az asztalunkhoz, és betűznéd a zakóm
mellzsebébe.
– És utána?
– Aztán csak ülnénk abban a zsúfolt vendéglőben, és mindenki
tudná rólad, hogy Honey Blair vagy a Channel Four Newstól.
 – Honey Blair, a riporternő.
– Igen. De csak én tudnám, hogy nincs rajtad bugyi.
– Még ha betűzném is a zakód mellzsebébe, mint egy
zsebkendőt?
– Még ha betűznéd is.
– És utána?
– Majd meglátjuk, mi lesz belőle.
– Azt elhiszem – suttogta Honey.
Forrón lángoló szenvedély.
Olyasmi.
Semmi fekete felhő a láthatáron.
Mert nem tudnak eleget.
A biciklis futár koreai bevándorló volt, aki alig öt perce majdnem
komoly balesetet okozott, amikor a Culver Avenue-n áthajtott a
piroson, és majdnem felmázolódott egy taxira, amelyet egy
pakisztáni bevándorló vezetett, akinek dominicai bevándorló utasa,
aki nő volt, spanyolul kezdett káromkodni a hirtelen, csikorgó
fékezés miatt, amelytől előrelendült, egyenest a vastag műanyag
elválasztónak, amely közte és a sofőr között volt.
Ám a futár épen és egészségesen éppen az ügyeletes őrmesterre
mosolygott, és éneklő, pösze hangon azt kérdezte, bent van-e
Stephen Carella nyomozó. Murchison átvette a vékony
kartonborítékot, aláírta, és felküldte az emeletre.
A borítékot valóban Carellának címezték, a „Stephen Louis
Carella nyomozó” szöveg állt a keskeny szalagcímen, alatta meg a
körzet Grover Avenue-i címe. Carella gumikesztyűt húzott,
kinyitotta a merev boríték felső részén a visszahajtható fület, és egy
fehér, irodában használatos borítékot talált benne, amelyen
kézírással újra ott állt a neve, „Stephen Louis Carella nyomozó”.
Kinyitotta a kisebbik borítékot, és fehér papírlapot húzott ki belőle,
amelyen a következő gépelt szöveg állt:
WHO’S IT, ETC?
A DARN SOFT GIRL?
O, THERE’S A HOT HINT!
Ki ez, stb.?
Átkozott, pikáns lány?
 O, az forró nyom!
– Kitől jött? – kérdezte Meyer, aki közben odalépett.
– Nem tudom – mondta Carella, és megfordította a nagyobbik
borítékot. A feladó neve ugyancsak szalagcímen, ugyanazzal a
kézírással azt állította, hogy Adam Fenről van szó. A feladó címe
egy postafiók volt a belvárosi Abernathy Stationnél.
– Ismered? – kérdezte Meyer.
– Nem – mondta Carella, és újra megnézte a szöveget:
Ki ez, stb.?
Átkozott, pikáns lány?
O, ez forró nyom!
– Rosszul írta az O-t – mondta Genero. – Ugye? – kérdezett rá,
mert már nem volt benne biztos. A felmentő éjszakai műszakhoz
tartozott, és éppen Carella íróasztalánál állt, és belekukucskált a két
borítékba meg a szövegbe. – Nem hosszú ó-val írják, hogy ó?
– Érzékibb rövid o-val – mondta Parker.
Ó is a felmentő éjszakai váltás tagja volt. Mivel mindenki ott volt,
már hat nyomozó csoportosult Carella íróasztalánál, és mindegyik
azt nézte, amit Carella éppen akkor kapott az aznapi küldönctől.
Cotton Hawest még mindig fűtötte a Honey Blairrel folytatott
magas hőfokú beszélgetés, és egyetértett abban, hogy az o érzékibb,
mint az ó, bár meg nem tudta volna megmondani, miért. Richard
Genero nyomozó még mindig azon merengett, pontosan hogyan is
írják az ó-t, amikor Hal Willis fölvetette, hogy ez az Adam Fen talán
ír, mert a „fen” írül valami mocsarat vagy lápot jelent:
– Vagy ingoványt – tette hozzá. – Valami ilyesmi.
És az írek tudvalévően időnként nagyon romantikusak, és talán
emiatt maradt le az ékezet az o-ról, ezzel is megerősítve Genero
szerencsés találgatását.
Kling már hazament, tehát neki egyáltalán nem volt véleménye
ez ügyben. Eileen Burke éppen akkor lépett be a hangosan csikorgó
rácsajtón, amely a nyomozók irodáját elválasztotta a folyosó többi
részétől. Még nem látta, milyen küldeményt kapott Carella, így
aztán neki sem volt véleménye. Még nem.
Meyernek eszébe jutott, hogy Monoghan vagy Monroe, szóval a
kettő közül valamelyik, aznap délelőtt megjegyezte, hogy a
hálószoba padlóján heverő halott nő a Silvermine Oval-i lakásban
saftig, ami jiddisül „zamatos”-t vagy „lédús”-! jelent, ami viszont a
mindennapi angol szlengben azt jelenti, hogy valakinek „telt vagy
formás alakja” van. Meyer úgy gondolta, ez akár az „átkozott pikáns
nő” fordítása is lehet. Habozott, mielőtt hangosan is elmondta volna
ezt, mert a szíve legmélyén tudta, hogy Andy Parker nyomozó
titokban antiszemita, és nem akart vallási összeütközést kavarni
abból, ami puszta szöveg volt valakitől, akit Adam Fennek hívnak,
és talán embert ölt. Ám az egybeesés nagyon is valószínűnek
látszott, és biztos, hogy jelentett valamit.
– Tudod, a saftig szó… – kezdte Meyer. Carella azonnal
rábólintott, és azt mondta:
– Gloria Stanford.
– Gondolod, hogy van valami kapcsolat?
– Valami őrült azt akarja közölni velünk, hogy ő tette?
– Mit? – kérdezte Parker. – És mi a francot jelent a saftig?
– Átkozott pikáns nőt – mondta Meyer.
– Ezt nemi előítéletből mondod? – kérdezte Eileen.
Eileen, aki maga is nézte a tévében szereplő nyomozónőket, tőlük
eltérően nem hordott feszes pulóvert. Akkor éppen olajzöld
nadrágkosztüm volt rajta, ami jól illett vörös hajához és zöld
szeméhez. Minden bűnügyi tévésorozatban legalább az egyik
főszereplő rendőrnő volt. Néha két vagy akár három nyomozónőt
láthattunk egy-egy irodában. Néha még az osztag parancsnoka, a
hadnagy is nő volt. Eileen tapasztalata szerint ez színtiszta ökörség
volt. A 87-es körzet tizennyolc nyomozója között ő volt az egyedüli
nő.

– Halálos lövöldözést kaptunk ki ma délelőtt – magyarázkodott

Meyer.
– Egy gyönyörű nőt.
– Gloria Stanfordot.
– Kettőt kapott a mellkasába.
– Lehet, hogy ez írásos vallomás? – kérdezte reménykedve
Genero.
– Ó, az forró nyom! – mondta Parker a szemét forgatva.
 – Hol van az Abernathy Station? – kérdezte Willis.
– A belvárosban, az Arena mellett – mondta Hawes.
– Könnyen ellenőrizhetjük azt a postafiókot.
– Csak nem képzeled, hogy ez a Mr. Fen valódi címet ad meg
nekünk? – kérdezte Parker.
– Mi a futárszolgálat neve? – kérdezte Hawes. Carella újra
megfordította a borítékot:
– Villámgyors kézbesítés – mondta.
– Tartózkodó és óvatos – mondta Eileen.
– Szerény is – mondta Willis.
– Nekem olyan kínaiasan hangzik a Fen – mondta Genero. – Mint
a Mú Gú Gaj Fen.
Mindenki ránézett.
– Nem, a Fen amerikai – mondta Parker. – Volt egyszer egy Fen
Parker nevű színész, aki Dániel Boone-t játszotta a tévében.
– Ő Fess Parker volt – mondta Hawes. Parker csak megvonta a
vállát.
– De bizony az Adam Fen mégis inkább kínainak hangzik –
mondta Genero, és bólintott annak jeléül, hogy egyetért önmagával.
– Az Adam népszerű név Hongkongban.
– És ezt honnan tudod? – kérdezte Parker.
– Mindenki tudja – mondta Genero.
Willis majdnem sóhajtott egyet. A három nyomozóhoz fordult,
akiket már negyedórája felváltottak:
– Menjetek haza! – mondta nekik. – Majd mi kiganézzuk ezt az
istállót. – Megtapogatta a borítékot. – Hátha megtudunk valamit.
– Ami mit jelent? – kérdezte Parker olyan hangon, mintha
vallatni akarna.
– Jó szerencsét! – mondta Carella.
Egyáltalán nem számított rá, hogy akár a futárszolgálatnál, akár
az Abernathy Stationnél lévő postafióknál találnak valami
kapaszkodót arra nézve, hogy kicsoda Adam Fen.
És igaza lett.
3
Furcsának tűnhet, hogy abban a hatalmas és nyüzsgő
nagyvárosban, a föld legnagyobb nemzetének körében minden
nehézség nélkül el lehessen juttatni egy megtévesztésnek szánt
üzenetet az egyik rendőrségre. A levélben postázott antrax után,
meg amit a hazai biztonsági szolgálat kezdett vele, bárki azt
gondolhatná, hogy az ország minden rendőrőrsén átvilágító-
gépekkel torlaszolják el a bejáratot. Á!
A régi szép időkben (ó, azok a régi szép idők!), az ember egyenest
a rendőrségre rohant, bármelyik rendőrőrsre, ha bajban volt,
amelynél zöld gömbök szegélyezték a fából készült bejárati ajtót,
aztán egyenest az ügyeletes őrmester íróasztalához rohant, és
elordította magát, hogy: „Megerőszakoltak!” vagy „Kiraboltak!”
„Megtámadtak!” – , és máris gondjaiba vette valaki. Napjainkban
viszont egyenruhás rendőr áll a bejáratnál, és kifaggatja az embert,
mit keres ott, és igazoltatja, és csak utána engedi be. De még mindig
ugyanarról a bűnös nagyvárosról beszélünk, ahol nagy a választék,
akármelyik tetszhet az embernek: „Megkéseltek, fejszével támadtak
rám, meglőtték a lábamat.” De az a rendőr nem engedi be az
embert, csak ha úgy érzi, joga van rá, hogy elintézzen valamit a
rendőrségen.
Nos, az aznapi futárnak bizonyosan joga volt rá, hogy belépjen a
rendőrségre, már amennyiben levelet kézbesít. Miért, mi másra
gondolna bárki is? Hogy minden egyes levelet végigszálaznak, ami a
tarisznyájában van? Lehetetlen. Az ember annyit tehet, hogy
megkérdi: „Hogy van máma, Mac?” – és beengedi. Ugyanígy
engedték be előző napon a Villámgyors kézbesítéstől érkező futárt,
akit ugyancsak Macnek szólítottak.
Adam Fen volt a feladója annak a levélnek, amelyet a futár hat
harminckor lerakott az ügyeletes íróasztalára azon a szerda
reggelen. Azt a levelet is Stephen Louis Carella nyomozónak
címezték. Murchinson őrmester megkért egy rendőrt, hogy vigye
föl az emeletre.
 Odafent az irodában Bob O’Brien nem akarta kinyitni, mert ugye
nem neki címezték, de arra gondolt, ha valaki futárszolgálatot vesz
igénybe, amely még aznap kiviszi a küldeményt, akkor biztos
valami sürgős dologról van szó. Ráadásul még egy és egynegyed óra
volt hátra a temetői őrjárathoz, és egészen csöndes volt minden.
Ezért gumikesztyűt húzott, kinyitotta a kartonpapír borítékot, és
talált benne egy fehér, irodákban használatos borítékot. Volt benne
egy papírlap, amelyen ez állt:
A WET CORPUS?
CORN, ETC?
Nyirkos hulla?
Banális satöbbi?
O’Brien rájött, hogy a tegnapi pisztolymániás eszelősük ismét
azzal henceg, hogy meggyilkolt valakit.
Nehogy már valakinek egy románc kezdete legyen a pusztulása –
amikor az ember kimegy pisálni a fürdőszobába, és jól bezárja
maga után az ajtót, de még a vizet is megereszti a mosdóban, hogy
ne hallatsszon ki a vizelet csorgása. Amikor Hawes visszament a
hálószobába, Honey ébren ült az ágyban: – Nekem is pisilnem kell –
mondta, kimászott az ágyból, hosszú lába kivillant a fehér baby-doll
szegélye alól, szemtelenül riszált egyet a fenekén, aztán
hátrafordulva a férfira mosolygott, és eltűnt a csukott ajtó mögött.
Hawes nem hallotta a zárkattanást. Azt sem hallotta, hogy Honey
megeresztette volna a vizet.
Azon töprengett, talán be kéne szólnia, hogy beteg. Talán
komolyan megfontolta volna, ha előző nap a körzet nem kapott
volna emberölési ügyet. De egyáltalán, van még ideje? Az órájára
nézett. Háromnegyed hét. Félóra, amíg beér a körzetbe. Nem
létezik, hogy sikerül összehoznia a fordulót.
Honey kijött a fürdőszobából. Mintha olvasna Hawes
gondolataiban, megkérdezte:
– Van időd?
– Háromnegyed nyolckor bent kell lennem – mondta Hawes.
Honey az ágy melletti órára nézett:
– Őrült! – mondta, a férfihoz lépett és megcsókolta. Majdnem
búcsúcsók volt.
 Az első lövés akkor csattant el a kora reggelben, amikor Hawes
kilépett az épületből. Már éppen jó reggelt akart kívánni Honey
kapusának, amikor meghallotta a lövést, és ösztönösen lebukott.
Már jó ideje rendőr volt, fel tudta ismerni a különbséget egy
torkolattűz és egy vadászpuska között, és ezt bizony
vadászpuskából lőtték ki. Még előtte tudta, hogy meghallotta volna
a golyót elfütyülni a jobb füle mellett, és nem kellett látnia a
téglaport sem, amely valósággal kirobbant az épület falából az első
golyó becsapódásakor. Mivel a törvény őre volt, és mert
fölesküdött, hogy megvédi ennek a rendes városnak a polgárait,
első dolga volt, hogy visszalökte az épületbe a kapust, nehogy kárt
tegyenek benne. Másodszor pedig a járdára kushadt, éppen akkor,
amikor a levegőt hasítva jött a második lövés, és ott röppent el, ahol
tíz másodperccel korábban még az ő feje volt. Hawes négykézláb
bekúszott egy autó mögé, hogy fedezéket találjon, amely az épület
védőernyőjétől balra, a járdaszegélynél állt. De már későn húzta
vissza a jobb lábát az orvlövész tűzvonalából.
Először csak égető fájdalmat érzett, aztán hullámban rátört a
hányinger. Utána elborította a düh, amit azonnal követett az önvád,
amiért hagyta, hogy ez történjen vele. Már a kezében volt a pisztoly,
de túl későn. Már végignézte a szemközti tetőket, de ahhoz is túl
késő volt. És a kapus kezdett kifelé araszolni az épületből.
– Vissza! – kiáltott rá Hawes, amikor egy másik lövés törte meg a
szinte valószerűtlen csendet. Volt még két lövés, utána valóban
csönd lett. Hawes kinyújtott bal kezével intett a kapusnak, hogy
várjon, várjon. De nem volt több lövés.
A kapus ekkor kirohant az épületből.
– Hívjon egy mentőt! – mondta Hawes.
Apró vértócsa állt a járdán.
Sharyn Cooke éppen Bert Kling ágyában aludt, amikor a telefon
megszólalt a férfi lakásán, amely a Calm’s Point Bridge környékén
volt. Klingnek csak háromnegyed nyolcra kellett beérnie a
körzetbe, és akkor még csak negyednyolc volt. Kling éppen menni
készült. Felkapta a telefont, beleszólt:
 – Kling! – meghallgatta, amit mondtak, aztán annyit mondott. –
Csak egy pillanat, kérem. – Aztán az ágyhoz ment, és gyöngéden
fölébresztette Sharynt. – Téged keresnek – mondta.
Sharyn ugyan morcosan bámult Klingre, de átvette a kagylót:
– Cooke felügyelő – mondta. – Aztán csak hallgatott. – Micsoda? –
kérdezte végül. – És újra csak hallgatott. – Hol van? – kérdezte. –
Klingre nézett, megrázta a fejét. Elkeseredett volt az arca. – Azonnal
ott vagyok – mondta. – Kösz, Jamie! – tette hozzá, és letette a
kagylót.
– Mi történt? – kérdezte Kling.
– Meglőtték Cotton Hawest – mondta Sharyn. És azonnal
hozzátette, amikor meglátta Kling arckifejezését. – Nem komoly. De
a Sátánkampóba vitték, és gyorsan el akarom onnan hozni.
– Veled megyek – mondta Kling. Sharyn már a fürdőszobában
volt.
– Ki az a Jamie? – kérdezte Kling.
De Sharyn már megeresztette a zuhanyt.
Aznap a második küldemény húsz perccel nyolc előtt érkezett.
Murchison őrmester abban a pillanatban átadta Carellának, amint a
nyomozó belépett az eligazítóba.
– Öt perce érkezett – mondta. Carella bólintott:
– Kösz, Dave! – mondta, és a borítékot tanulmányozta, miközben
gyalog fölment a régi épület első emeletére. A futárszolgálat neve
Speed-O-Gram volt. A borítékot Stephen Louis Carella nyomozónak
címezték. A feladó neve Adam Fen, a címe a 4884-es postafiók az
Abernathy Stationnél. Willis előző nap valamennyit átnézte. A város
telefonkönyveiben csak öt Fen szerepelt. Egyik sem volt Adam.
Willis mégis fölhívta mindegyiket, de egyikkel sem volt szerencséje.
Mind az ötnél kínai akcentust vett észre: „Szajnálom, itt ninc Adam
Fen.” Generónak legalább ebben igaza lett. És csak 300 postafiók
volt a belvárosi Abernathy Stationnél. Egyszerűen nem létezett
4884-es számú.
– Látom, kaptál egy másikat – mondta O’Brien.
Carella nem értette, miről beszél.
C’Brien átadta neki a kartonpapír borítékot meg a benne lévő
szöveget:
 Nyirkos hulla?
Banális satöbbi?
– Ez mit jelent? – kérdezte Carella.
– Te vagy a nyomozó – mondta O’Brien.
– Még mindig próbálkozik a gyónással – felelte erre Carella.
– Gondolod?
– Azt mondja, van egy hulla, amely nedves a saját kiontott
vérétől.
– Talán igen – mondta kétkedőn O’Brien, mert nem akarta
kockára tenni a jó szerencséjét azzal, hogy őszintén megmondja a
véleményét. O’Brienről mindenki tudta, hogy balszerencsét hoz. És
nem csak a 87-es körzetben. Az egész városban. Égen és földön,
mindenki. Ha valaki Bob O’Brien nyomozóval végigment az utcán,
biztos, hogy lövöldözés kezdődött. Carella, amint ott állt mellette az
irodában, azon csodálkozott, miért nem töri be már egy golyó az
ablakot.
– De mit jelenthet az, hogy „Banális satöbbi?” – durálta neki
magát mégis O’Brien.
– Arra utal, hogy régen volt egy ugyanilyen eljárás – mondta
Carella. – Egy hulla, egy nyomozás, olyan, mint az a régi volt. Azt
akarja mondani vele, hogy mostanra banális, elcsépelt lett.
Ezerszámra láttunk ilyesmit a tévében.
– Gondolod? – kérdezte O’Brien újra.
– Gondolom. Ahogy te is.
– Akkor mi az, ami új? – kérdezte O’Brien.
Ő is tudta, hogy az a híre, balszerencsét hoz. De nem törődött
vele. Egész rendőrpályafutása során csak hat vagy talán hét embert
kellett lelőnie, de ki számolja az ilyesmit? És különben sem olyan
sok. És le vannak szarva, ha nem értik a viccet.
Carella előkotort egy pár gumikesztyűt az íróasztal fiókjából,
felhúzta, és kinyitotta a Speed-O-Gram futárszolgálat által
kézbesített borítékot. Talált benne egy irodában használatos
méretű borítékot. Ugyanaz a minta tehát. Az eszelős. Kinyitotta a
belül talált borítékot, kihúzta belőle az összehajtogatott papírlapot.
Az üzenet így szólt:
 BRASS HUNT?
CELLAR?
Rézvadászat?
Pince?

– És mi köze ennek a nyirkos hullához? – kérdezte O’Brien.

– Halvány dunsztom sincs róla – mondta Carella.
Így álltak, amikor megszólalt a telefon. Bert Kling volt, aki
elmondta, hogy Cotton Hawest meglőtték, és hogy Sharyn már
elhozta a rossz hírű Szent Lukácsból, a Sátánkampóból a Boniface-
ba, amely a város jobb kórházai közé tartozott.
Útban a Boniface kórházba Carella és Meyer megpróbált rájönni,
mit jelent a három üzenet. Az első így szólt:
Ki ez, stb.?
Átkozott, pikáns lány?
O, ez forró nyom!
– Jól van, az átkozott, pikáns lány az a női hulla, amelyet
találtunk. Ez nyilvánvaló – mondta Meyer.
– Akkor miért kérdezi, hogy ki ez? – kérdezte Carella.
Ő vezetett. Meyer ült az anyósülésen:
– Mert eszelős – mondta Meyer. – Az eszelősök nem úgy
viselkednek, mint a normális emberek.
– Megkérdi tőlünk, ki ez, satöbbi, satöbbi, satöbbi, és így tovább,
aztán azt mondja, hogy az forró nyom. Rögtön aztán, hogy
elmondta nekünk, az áldozat átkozott pikáns nő, akit mi már
ismerünk Gloria Stanford néven. Nem értem Meyer. Igazán nem
értem.
– Gyónásnak szánta, ennyi az egész. Azt akarja, hogy elkapjuk.
Olyan, mint az a másik tökéletlen, aki évekkel ezelőtt rúzzsal felírta
a nevét a tükörre. Már nem emlékszem, hogy hívták.
– Nálunk történt? A mi ügyünk volt?
– Nem, Chicagóban. Azt akarta mondani vele, hogy kapjatok el,
mielőtt tovább gyilkolok. Bármi volt is, ráírta a tükörre.
– Ez viszont ezt írta.
– Azt akarja, állítsuk meg.
 – De ez a fickó nem akarja, hogy megállítsuk. Nem azt mondja,
hogy: „Állítsatok meg!”
– De azt mondja, „Kapjatok el!” Igen, Heirens volt a neve. William
Heirens. Az a chicagói fickó.
– A mi fickónk viszont azt mondja, megöltem azt a nőt, és adok
egy nyomot, ki is volt valójában. Ez áll az üzenetben.
– Az első üzenetében. De mi van a másik kettővel?
A második üzenet másolata ott volt Meyer ölében:
Nyirkos hulla?
Banális satöbbi?
– Ugyanaz – mondta Meyer. – Azt mondja, figyeljünk rá.
Megöltem ezt a nőt, és a helyes kis fehér blúzát elöntötte a vére.
– Hol áll ez?
Jelképesen mondja. Nyirkos hulláról beszél. Véres hulláról. Ezt
mondja. És azt is, hogy tegyük a szokásos dolgunkat.
– És a harmadik üzenet?
Carella a másolatra nézett:
Rézvadászat?
Pince?
– Nem tudom – mondta.
– Már arra értem, hogy a nőt a saját hálószobájában ölték meg.
Hogy kerül ide a pince?
– Nem tudom. A technikusok egyetlen leesett töltényhüvelyt sem
találtak, ezért a fickó nem beszélhet sárgarézről ebben az
értelemben.
– Úgy gondolkodsz, hogy töltényhüvelyre kéne vadásznunk?
– Igen, de már…
– Mintha azt mondaná, egyetlen töltényhüvelyt sem fogunk
találni, mert a gyilkos fegyver automata volt?
– De ezt már tudjuk. A ballisztikások már megmondták, hogy
negyvenötösről van szó.
– Így aztán újra elmondja nekünk.
– Minek?
– Mert azt hiszi, agyafúrtabb, mint mi. Azt mondja ezzel, még
mindig sötétben tapogatózunk, tehát mintha a pincében volnánk.
Nincs leesett töltényhüvely, nem tudjuk, miféle fegyverről van szó,
nem tudjuk, ki volt a hulla, tökéletesen el vagyunk tájolva, tehát a
pincében vagyunk. Pedig folyton nyomokat küldözget nekünk, mi
mégis végtelenül ostobák vagyunk. Ezt akarja mondani ezzel.
– Talán – mondta Carella.
– A következő kocsifelhajtó – mondta Meyer. – Ott van a
főbejárat.
– Gondolod, hogy a pincébe dobta a fegyvert? – kérdezte Carella.
– Amikor kifelé tartott az épületből?
– Nem hiszem – mondta Meyer. – De megkérhetjük a
helyszínelőket, hogy még egyszer ellenőrizzék.
– És ha nem találnak semmit, akkor minek traktál minket a
pincével? – kérdezte Carella, és megrázta a fejét, miközben
megállította a Boniface kórház parkolójában a rendőrségi szedánt.
Cotton Hawes harmadosztályú nyomozó igencsak nyomott
hangulatban volt. Az ágyban ült kék csíkos kórházi köntösben, az
ágy melletti ablakon betűző nap megcsillant különben vörös haja
egy ősz fürtjén, miközben azon füstölgött és morfondírozott
magában, hogy kifektette egy orvlövés, és most kórházban kell
töltenie a napot.
– Még hogy megfigyelésre! – kiabálta. – Mit akarnak megfigyelni?
Már kitisztították és bekötözték a sebet, mi a francot akarnak még
megfigyelni?
– Meglőttek, Cotton – jegyezte meg Carella.
– Fényes nappal! – horkantott föl Hawes. – El tudsz képzelni
olyan fickót, aki fényes nappal rálő egy zsarura?
Meyer el tudta képzelni.
– Mit képzelt? – fortyogott Hawes. – Egy zsarut? Fényes nappal?
Az egészben annyi a jó, hogy Sharyn elhurcolt a Sátánkampóból. Le
akarták vágni a lábamat!
– Nem láttad véletlenül, ki lőtt? – kérdezte Carella.
– Túlságosan lefoglalt, hogy fedezékbe bújjak. Az egyik szemközti
tetőn volt.
– A 86-osok már ott vannak, hogy körülnézzenek – mondta
Meyer.
– Selyemharisnya körzet.
– Ki van rajta, nem tudod?
 – Kling nem mondta.
– A 86-osoknak nincs túl gyakran dolguk orvlövésszel.
– Mondd meg nekik, hogy az egyik golyó a falban van, a bejárattól
balra.
– A fickó valószínűleg már Kínában jár.
– Talán nem – mondta Hawes, és hirtelen aggodalmas képet
vágott. – Ez a fickó komolyan gondolta. Határozottan úgy éreztem,
hogy meg akar ölni.
Carella Hawesre nézett.
– De igen! – mondta Hawes és rábólintott. – És egy darabig még
ezt a micsodát is viselnem kell, ami olyan, mint a befűzetlen csizma.
A következő üzenet tíz perccel az után érkezett, hogy Meyer és
Carella visszaért a körzetbe. Újabb futárszolgálat. A feladó ugyanazt
az álnevet használta – Adam Fen – , és ugyanazt a nem létező
postafiókszámot adta meg az Abernathy Sta-tionnél: 4884. Az
üzenet így szólt:

PORN DIET?
HELL,ATITONMOM!
Pornószünet?

A francba, anyán csöcs!

– A dolog kezd elfajulni – mondta Meyer. Carella csak bólintott.
– Azt hiszem, kezdi elveszíteni a maradék józan eszét is – mondta
Meyer. – Úgy értem, ez az egész merő marhaság.
– Tudod, mit gondolok?
– Nem. Mit gondolsz? – kérdezte Meyer. Dühös volt a hangja.
Nem annyira dühös, mint Hawesé félórája, de elég dühös ahhoz
képest, hogy őt nem lőtték lábon.
– Azt hiszem, itt a kávé és a fánk ideje.
Nem gondolták volna, hogy a csütörtöki értekezlet nem várhat
másnapig, hiszen még csak szerda volt. Ám Carella Byrnes hadnagy
elé rakta az öt üzenetet, hogy nézze meg, ő pedig helyeselte, hogy a
délutáni váltáskor éppen jó lesz összeszedni a 87-es körzet
embereit, hogy használják a nagy eszüket. A kötelező kávét és
fánkot a körzet külön alapjából fizették, és egy hosszú
könyvespolcra rakták a hadnagy sarokirodájában.
Meyer, Kling és Carella volt a csapat, amelyet váltottak. Hawes is
közéjük tartozott, de ő még mindig a kórházban füstölgött. Willis,
Parker, Genero és Brown érkezett a váltásra. Andy Parker késett
ugyan öt percet, de ő volt az első, aki töltött magának egy bögre
kávét, és három fánkot szedett egy papírtányérra.
– Tehát mink van? – kérdezte Byrnes. – Egy nagy semmi.
Felháborodott volt a hangja. Őszen, kék szeműen, arcán Írország
domborzati térképével az íróasztalánál ült a sarokirodában, és úgy
nézett az embereire, mintha arra akarná biztatni őket, mondják
csak, hogy ez a nagy semmi éppen olyan logikus, mint ők maguk.
– Egy kicsit kezd zavaros lenni – biccentett Meyer, és a szemét
forgatta.
– Kinek az anyjáról van szó? – kérdezte Parker.
Természetes, hogy egyből fölkeltette a figyelmét a pornószünet
meg a csöcs, bárki csöcse volt is. Aznap reggel nem borotválkozott.
Amikor felébredt, azt mondogatta magának, majd délután
megborotválkozik, mielőtt munkába indul. Kicsivel már elmúlt
délután négy, de még mindig borotválatlan volt, és nem valószínű,
hogy éjfélig sort kerít rá, tehát aznap mindenképpen borotválatlan
marad. De hát a rendőrök élete kiszámíthatatlan. Az ember sosem
tudhatja, mikor szólítják fel, hogy játsszon el valami rongyos
csavargót.
– Kit érdekel, hogy kinek az anyja? – mondta Meyer. – Az anyai
csöcs volt az a pont, amikor ennek a palinak kezdett elborulni az
agya.
– Meg a miénk is – tette hozzá Carella.
– És mikor volt még tiszta az eszük? – érdeklődött Byrnes.
– Nos, először arra gondoltunk, hogy arra az emberölési ügyre
utal, amelyet tegnap délelőtt kaptunk. Az első üzenetében…
– Megnézem még egyszer – mondta Byrnes, és kinyújtotta a
kezét. Carella átadta neki a műanyag borítóba rakott üzenetet:
Ki ez, stb.?
Átkozott, pikáns nő?
O, ez forró nyom!
 – És ez mikor érkezett? – kérdezte Byrnes.
– Körülbelül ilyenkor, tegnap délután.
– Tehát úgy gondolta, hogy az „átkozott pikáns nő” a… Hogy is
hívták az áldozatot?
– Gloria Stanford. Igen.
– És ez lett volna az elkövető forró nyoma, maga legalábbis így
gondolta. Hogy Gloria Stanford volt az átkozott pikáns nő?
– Igen. Nos… igen.
– Ez is csak nyom – jegyezte meg Parker.
– Rosszul írta az ó-t – mondta Genero, mert akkor már biztosan
tudta. Előző este megnézte a szótárban. Genero olyan egy-hetven
magas volt, de azt gondolta magáról, nagyon magas. Az apjától
örökölte csodaszép, göndör fekete haját, erős nápolyi orrát,
érzékeny száját, és csillogó, barna szemét. Milánói anyjától örökölte
a magasságát, ahogy minden unokatestvére és nagybátyja is magas
volt, Dominick bácsi kivételével, aki csak egy-hatvanra nőtt.
– Áruljon el valamit! – mondta Byrnes. – Az elkövető még nem
fogta föl, hogy tudjuk a nő nevét? Már úgy értem, otthagyta a nőt a
saját lakásában, nem vitte el a hullát valami parkba, és nem vette el
az iratait, amelyek a személyazonosságát igazolják. Tehát már
tudjuk, ki volt az áldozat. Nem így van?
– Igen uram, nagyon úgy tűnik, hogy így van – mondta Carella.
Byrnes ránézett. Nem szokott hozzá, hogy a nyomozói urazzák.
– Akkor miért kérdi tőlünk, ki ez a nő? És miért mondja, hogy
nyom van az üzenetben? Hol az a nyom? Lát bármelyikük is
nyomot? Forrót, vagy akármilyet?
– Csak én eszek? – kérdezte Parker.
– Kéne egy kis kávé – mondta Brown. Mogorvának látszott, pedig
csak ez volt a megszokott arckifejezése. Nagy ember volt… jól van,
hatalmas ember volt, a szeme és a bőre barna, ahogy a neve is
mutatta . Arthur Brown olyan nyomozó volt, aki imádta a rossz
[2]

zsarut játszani, mert ezzel kielégítette sok fehér ember szokványos

elvárását. Különösen szeretett Bert Klinggel dolgozni, mert szőke
hajával és egészséges külsejével ő volt a tökéletes jó zsaru a fehér
balfácánoknak. Brown tehát odalépett a könyvespolcra tálalt
lakomához, három falásra lenyelt egy fánkot, aztán töltött magának
egy bögre kávét, és kivett még két fánkot egy papírtányérra. Aztán
megkérdezte:
– Láthatnám a második üzenetet?
Carella körbeadta a papírt:
Nyirkos hulla?
Banális satöbbi?
– Azt mondja ezzel, hogy van egy véres hullánk – mondta Brown.
– Pontosan ezt gondoltam én is – mondta Meyer.
– Akkor hogy jön ide a kérdőjel? – kérdezte Genero.
– Azt mondja ezzel: felfogtátok? – szólalt meg Kling. – Hogy
ébresztő! Hát mindent a szátokba kell rágnom, ostobák?
– Hogy figyeljetek.
– Hogy rám figyeljetek.
– Hogy csitt!
Mindenki Willisre nézett.
– Valóban ezt mondja – mondta Willis, és megvonta a vállát. Sötét
hajú, sötét szemű férfi volt, a legalacsonyabb a körzetben, de fekete
öves karatés volt, s tíz másodpercen belül bármelyik kollégáját ki
tudta volna fektetni, már abban az esetben, ha meg mernék
kérdőjelezni, hogy a „csitt” tökéletesen érvényes szinonimája a ,jól
figyelj”-nek.
– A harmadik üzenetnél kezdett elborulni az agya – mondta
Meyer. – Legalábbis én így gondolom.
– Megnézhetném még egyszer? – kérdezte Kling.
Carela Byrnes íróasztalára tette az üzenetet. Mind ott tolongtak
körülötte, miközben fánkot rágcsáltak:
Rézvadászat?
Pince?
– Volt magas rangú tiszt a helyszínen? – kérdezte Byrnes.
– Nem elég nagy az ügy, hogy fölkeltse a figyelmüket – mondta
Carella.
– Akkor mi ez a „rézvadászat”?
– Arra gondoltam, talán a lehullott töltényhüvelyekre céloz.
– Találtak ilyet a helyszínelők?
– Nem, de…
– Mit mondtak a ballisztikásak, milyen fegyver volt?
 – Negyvenötös automata.
– Akkor nem is lehetett töltényhüvely.
– Akkor mégis mit jelenthet a „rézvadászat”?
– És minek utasít minket a pincébe?
– De az legalább létezik – mondta Meyer. – A helyszínelők ma
délután lementek oda, de egy nagy túrót találtak.
– Hova le? – kérdezte Genero.
– Az épület pincéjébe – mondta Carella. – Abba az épületbe, ahol
megölték a nőt.
– A pincében ölték meg?
– Nem, a hálószobájában. Az épületre értettem, hogy ott ölték
meg.
Generón látszott, hogy zavarban van.
– Az utolsó üzenetből kitűnik, hogy teljesen megőrült – vette át a
szót Meyer. – Legalábbis véleményem szerint.
– Nézzük csak! – mondta Byrnes.
Pornószünet?
A francba, anyán csöcs?
– Talán megint a nőre utal – mondta Genero.
– Mellbe lőtte?
– Az orvosi jelentés szerint nem pontosan. Két lövést kapott.
Mindkettő a szívébe hatolt. Éppen a bal melle alatt.
– Megerőszakolták?
– Nem.
– Akkor mi ez a hablaty a pornóról? – kérdezte Parker.
– Az egész hablaty – mondta Genero.
– Ki az az Adam Fen? – kérdezte Byrnes.
– Tegnap ellenőriztem a telefonkönyveket – mondta Willis. – A
Fen kínai név.
– Megmondtam – szólalt meg Genero.
– De az egész városban nem találtam egyetlen Adam Fent sem.
– És Eve volt? – kérdezte Parker. – Már Ádám és Évára gondolok.
Meg a pornószünetre.
Byrnes rámeredt.
– Csak futó gondolat – mondta Parker, és elvett még egy fánkot.
– Mi van a postafiókkal? – kérdezte Byrnes.
 – Nem létezik – mondta Willis.
– Miért éppen a 4884-es számot választotta?
– És miért éppen minket választott? – kérdezte Genero.
– Mert őrült, azért – mondta Meyer.
– Mint egy veszett róka – mondta Carella.
– Gyerünk, vegyük végig még egyszer! – javasolta Byrnes.
Egy tetőtéri apartmanban, alig egy mérföldre onnan, ahol a
nyomozók újra meg újra átrágták magukat az ismeretlen férfi által
küldött üzeneteken, a süket éppen azt próbálta elmagyarázni a
lánynak, aki a nappaliban, a kereveten ült mellette, mit is jelent az
anagramma.
A lány szőke volt, és talán huszonhárom éves lehetett,
bizonyosan nem volt idősebb ennél. A férfi alig három perce
hámozta le róla a fehér blúzt. A lányon csak egy fekete
miniszoknya, fekete bugyi és melltartó maradt, meg a magas sarkú,
pántos szandálja. Az is fekete volt. Mindent összevetve,
veszélyesnek látszott.
– Gondolj csak bele! – mondta a férfi. – Tegyük fel, azt mondom
neked, a melled olyan érett, mint ősszel a bogyók.
– Nos, még nem tudhatod – vetette ellen a lány.
– De gondolkozhatok így – mondta a süket.
– Azt hiszem, mindnyájan így gondolkozunk.
– Olyan érett, mint ősszel a bogyók – ismételte meg a süket,
fölemelt a kávézóasztalról egy tiszta írómappát és kijelölő tollal
ráírta, hogy:
AS BERRIES
mint a bogyók
– Nyomatékkal mondod? – kérdezte a lány.
Melissának hívták, a beceneve Lissie volt. Legalábbis ezt mondta
a férfinak az Olympia szálloda koktélbárjában, ahol a süket
fölcsípte. A férfi tudta, hogy a lány prostituált. És éppen
prostituáltra volt szüksége. De még soha életében nem fizetett
azért, hogy lefeküdjön valakivel, és ezen nem is akart változtatni.
– Akkor most tegyük más sorrendbe a betűket – mondta – ,
cseréljük fel őket, hogy újabb, értelmes szót kapjunk.
És már le is írta a mappára:
 BRASSIERE
melltartó
És a lány háta mögé nyúlt, hogy kikapcsolja a melltartóját:
– Érett, mint a bogyók – mondta, és megpróbálta megcsókolni a
lány mellbimbóját, de a lány keresztbe fonta a karját, és hintáztatni
kezdte fekete szandálos, szintén keresztbe tett lábát:
– És mi is a neve ennek? – kérdezte. – Amikor más sorrendbe
rakod a betűket?
– Anagramma – mondta a férfi.
– Jó trükk – mondta a lány. – Tudnál anagrammát csinálni a
Melissából?
– Aimless – vágta rá a férfi. – De mi a véleményed erről? –
[3]

kérdezte, és leírta az írómappára, hogy:

A PETSIN
kutyabánat

És a lány szoknyája alá nyúlt, hogy lehúzta a csípőjéről, mielőtt

leírta volna a mappára, hogy:

PANTIES
bugyi

– Nahát! – mondta a lány, kicsit széttárta a lábát és a karját, és

megemelkedett ültében, hogy a férfi a bokájáig lehúzhassa róla a
bugyit. Aztán elrúgta magától. A bugyi átkorcsolyázott a szobán,
nekicsapódott az üveg tolóajtónak, amely a tizenhatodik emeleti
teraszra nézett, ahonnan nagyon szép volt a város látképe.
– Reménykedjünk, hogy senki sem figyel minket – mondta a férfi,
és leírt két szót a mappára:
SPY US
figyelnek minket
– Más sorrendbe tudod rakni? – kérdezte a férfi.
– Persze – mondta a lány, kivette a tollat a férfi kezéből s leírta:

PUSSY
 cica

– Ügyes – mondta a férfi.

– De! – mondta a lány, és leírta:

MORE’S NIFTY
nagyon csinos

– Naná, hogy az! – mondta a férfi.

– Azt elhiszem, hogy naná – mondta a lány. – De ez a te játékod,
Adam.
– Milyen játékra gondolsz?
A férfi keze már a lány combja közt járt, de a lány erősen
összeszorította annak jeléül, hogy tilos a belépés.
– Erre – mondta, és leírta a mappára, hogy:

SNAG A RAM
kaparints meg egy kost

– Már az anagrammákra gondolsz?

– Telitalálat – mondta a lány.
– Akarod, hogy anagrammát gyártsak a „nagyon csinos”-ból?
Igen?
– Próbáld meg! – mondta a lány, és odaadta a tollat. A férfi csak
egy pillanatig gondolkodott, aztán leírta:

MONEY FIRST
első a pénz

– Agyafúrt vagy – mondta a lány, széttárta a combját, és tenyérrel

fölfelé a férfi felé nyújtotta a kezét.
– Nem hiszem – mondta a férfi, és olyan erősen megütötte a
lányt, hogy az szinte leesett a kerevetről.
Később, amikor Melissa még mindig az ágyhoz volt kötözve, a
férfi megkérdezte, tudta-e, hogy az „Adam Fen” a „süket férfi”
anagrammája.
 A lánynak mindene fájt. Azt mondta, talán tudta.
A férfi leírta neki mindkettőt, egymás alá:

ADAM FEN
DEAF MAN
süket férfi

– Nahát! – mondta a lány.

Körülbelül akkoriban történhetett, hogy egy futár kézbesítette az
utolsó üzenetet, amelyre nézvést a süket férfi azt gondolta, ez lesz
az első felütés a folyamatban lévő kis játékában.
A belső borítékban lévő üzenet így szólt:
We wondred that thou went’st so soon
From te world’stage, to the grave’s tiring room.
We thougt thee dead, but this thy prínted worth
Tells thy spectators that thou went’st but forth
To enter with applause
An Actor’Art,
Can die, and live, to act a second part.
Bámuljuk, hogy mily korán
leléptél a világ színpadáról, s megtértél a síri sötétbe.
Halottnak hittünk, de az önmagad által nyomtatott szó
Azt mondja a nézőknek, hogy csak előrementél,
hogy taps közepette fellépj.
Egy színész művészete
Meghalhat, de élhet is, amikor következik a második felvonás:

I’M FATHEAD, MEN!

Tökfej vagyok, emberek!

Rajz is volt a borítékban:

– Mi a franc akar ez lenni? – kérdezte Parker.
– Olyan, mint egy rongyszedő – mondta Byrnes. – Vannak
rongyszedők a környéken, ahol lakik?
– Csak Rongyszedőnek hívjuk – mondta Brown és bólintott rá.
 – Miért küldte volna el nekünk egy rongyszedő képét? – kérdezte
Meyer.
– Nem, Artie jól mondta – mondta Carella. – Rag’s manről,
rongyszedőről van szó. Jézusom, egy rongyszedő!
Mindenki Carellára nézett.
Carella olyan volt, mint aki abban a pillanatban szívrohamot kap:
– Ez anagramma! – mondta.
– Há? – kérdezte Genero.
– Anagramma! A rongy szedő az anagramma anagrammája.
– Há? – kérdezte megint Genero.
Abban a pillanatban mintha a vers alatti betűk, az I’M FATHEAD,
MEN! (Tökfej vagyok, emberek!) – leugrottak volna a papírlapról,
és a levegőbe repültek, miközben Carella tekintete ide-oda járt,
vaktában próbálgatva a betűk sorrendjét. Aztán a betűk takarosan a
helyükre kerültek, pontosan abban a sorrendben, ahogy Adam Fen
akarta:

I’M THE DEAF MEN!

Én vagyok a süket férfi!

– A francba! – mondta Carella. – Visszajött.

És persze, hogy ezzel utólagosan már mindennek megvolt az
értelme.
Ha minden üzenetet anagrammaként olvasnak, akkor világosan
elárulják, mit tett a süket férfi, és valószínűleg azt is, hogy miért.

WHO’S IT, ETC?

A DARN SOFT GIRL?
O, THERE’S A HOT HINT!
Ki ez, stb.?
Átkozott, pikáns nő?
O, ez forró nyom!

Ha a megfelelő sorrendbe rakták a betűket, kijött, hogy:

SHOT TWICE?
 SHOT IN THE HEART!
GLORIA STANFRD?
Két lövés?
Szívlövés!
Gloria Stanfrd?

És ha a szólóban maradt o-t a harmadik sorból áthelyezzük a

második sorba, akkor megvan a teljes vezetéknév: Stanford. Ahogy:

A WET CORPUS?
CORN, ETC?
Nyirkos hulla?
Banális satöbbi?
Ebből az lesz, hogy:
COW PASTURE?
CONCERT?
Cow Pasture?
Hangverseny?

Ami nem más, mint a süket férfi utolsó zűrzavaros, elterelő

hadmozdulata a Grover Parkban. És ha újrarendezik a:

BRASS HUNT?
CELLAR?
Rézvadászat?
Pince?

szavakat, akkor kijön, hogy:

STASH BURN?
RECALL?
Elégetett készlet?
Emlékszel?

Mintha pusztán arra kérné őket, emlékezzenek csak, hogy

legutóbb a valódi célpontja a River Harb Drive-on lévő szemétégető
volt, ahol harmincmillió dollár értékű elkobzott kábítószert akart
elégetni a rendőrség. És a legutolsó:

PORN DIET?
HELL, ATIT ON MOM!
Pornószünet?
A francba, anyán csöcs!

Ha a kívánt sorrendbe rakták a betűket, kialakultak az igazi

szavak:

RED POINT?
HAMILTON MOTEL!

Ez volt annak a motelnek a neve, a város folyón túli részében,

amelyben egy Sonny Sanson néven bejelentkezett férfi igencsak
véres nyomot hagyott maga után, amit egy nőnek köszönhetett, aki
elárulta.
És ez a nő volt Gloria Stanford?
Az átkozott, pikáns nő?
Mert Sonny Sanson egészen biztosan Son’ io Sans Son volt, akiből
aztán Adam Fen lett, s aki nem volt más, mint a süket férfi, aki
győzelmi harsonaszóra, új erőre kapva diadalmasan bele akar
kezdeni a második felvonásba.
Tökfej vagyok, emberek?
Ó, ne, ne olyan gyorsan!
Én vagyok a süket férfi!
Éljen, fiúk, ez már jobban tetszik!
Tehát a süket visszatért, és már magába a gondolatba is
beleborzongtak a hadnagy irodájában összegyűlt nyomozók.
– Akar még valaki fánkot? – kérdezte Byrnes.
4
„hisz a május méz-bimbaira vad szél csap,
s túlrövid a nyár bérlete ”
[4]

– Valójában szinte aranyos – vélte Genero.

– Már megint itt van – közölte Willis.
– És nagyon költőien.
– „A május méz-bimbai” – mondta Eileen. – Ez Shakespeare.
Ugye, az?
– Úgy hangzik, mintha Shakespeare volna.
– De már június van – mondta Carella.
– Alig éppen – mondta Meyer.
Csütörtök reggel volt, június harmadik napja. A hadnagy elvileg
két csoportra osztotta a körzet embereit, mert azok egyszeriben
úgy viselkedtek, valahányszor a süket férfi felbukkant, mint a
kőkorszaki szakik, és nem akarta, hogy képtelenek legyenek
hatástalanítani az égből lecsapó istennyilát. Carella íróasztalánál
kilenc Shakespeare-kutató csoportosult, úgymint maga Carella,
Meyer, Kling, Genero, Parker, Hawes, Willis, Brown és Eileen Burke.
– De tényleg aranyos – mondta Genero. – Már hogy „a május méz-
bimbai”. Nagyon tetszik.
A körzet minden ablaka nyitva volt, hogy bejöhessen a június
eleji balzsamos levegő. A Carella íróasztalán lévő üzenet az első
volt, amit aznap kézbesítettek. De biztos volt abban, hogy többet is
kapnak.
– Ezzel most mit akar mondani? – kérdezte.
– Hát az biztos, hogy semmi kapcsolatban nincs a gyilkossággal.
– Már eleget beszélt a gyilkosságról – mondta Meyer. – „Én öltem
meg Gloria Stanfordot, kétszer mellbe lőttem, most pedig rajta,
csípjetek el, tökfejek.”
– Ezt hol írja? – kérdezte Parker. Aznap reggel
megborotválkozott; lehet, hogy újabb potya kávéra és fánkra
számított.
 – Az előző üzeneteiben – magyarázta Meyer. – Azokban az
anagrammákban.
– Ja, az anagrammákban – mondta Parker, de látszott, hogy
egyáltalán nem érdekli.
– Mit ért azon, hogy „túl rövid a nyár bérlete”? – vetette fel Willis.
– Mikor kezdődik idén a nyár? – kérdezte Eileen. Hawes bekötött
lábbal körbesántikálta a hadnagy irodáját, és egyáltalán nem
érdekelte, mikor kezdődik abban az évben a nyár. Vagy
bármelyikben. Még mindig azon füstölgött, hogy a 86-os körzetben
azok a seggfejek egyetlen töltényhüvelyt sem találtak a Honey Blair
házával szemközti tetőkön, és ezért még senki sem tudott semmit
arról, ki lőtt ki rá Hawesre fél tucat golyót előző reggel. Mert egy
dolog, hogy mindenki izgatott valaki miatt, aki talán a süket, talán
nem, aki viszont a maga részéről vélhetően megölt egy Gloria
Stanford nevű nőt. De borítsunk fátylat a múltra, mert emlékek
jönnek, emlékek mennek. Ami Hawest illeti, még mindig az itt és
mostban élt, és ezért szerencsésnek mondhatta magát. És bárki volt
is, aki megpróbálta, hogy ez másként legyen, még mindig odakint
van, szabadlábon. Szóval, hol volt egy rendőr, amikor rendőrre volt
szüksége?
– Miscolo! – ordította el magát Brown.
– ,,S túl rövid a nyár bérlete” – idézte Eileen.
– Aranyos – mondta bölcs mosollyal újra Genero.
Miscolo éppen kilépett az iktatóból, és elindult a folyosón. Egy kis
fölösleget fölszedett magára, és egy kicsit megkopaszodott a
tarkóján. De még mindig hasonlított egy búbánatos tekintetű
borzebre: – Kávét kérsz, mi?
– Van az iktatóban farmer almanach? – kérdezte Brown.
– Minek neked farmer almanach?
– Megpróbálunk rájönni, mikor kezdődik idén a nyár.
– Miért?
– Mert „túl rövid a nyár bérlete” – magyarázta Genero.
– Na tudjátok, ti is… – mondta Miscolo, és a fejét rázogatva
távozott.
– Van valakinél naptár? – kérdezte Brown, és odalépett a saját
íróasztalához. Lapozni kezdett a júniusnál, a mutatóujjával követte
a dátumokat. A „Nyárkezdet” szót június 21-énél találta meg. – Itt
van – mondta. – Június huszonegyedike. A nyár első napja.
– „A nyár bérlete” – mondta Eileen.
– Lehet, hogy tervez valamit huszonegyedikére.
– Meg az is lehet, hogy semmit sem tervez – mondta Meyer. –
Sosem szokta pontosan megmondani, mire készül.
– „Túl rövid” – emlékeztette őket Willis.
– Akkor lehet, hogy még huszonegyedike előtt.
– Inkább májusban – sugallta Kling. – Mert „hisz a május méz-
bimbaira vad szél csap”.
– Erről tinilányok jutnak eszembe – mondta Parker. Mindig sok
minden emlékeztette tinilányokra. – Már hogy az, hogy „a május
méz-bimbai” – magyarázkodott, és megvonta a vállát.
– Tudjátok, vélhetően mit tesz? – kérdezte Carella. – Lehet, hogy
küld egy halom üzenetet, hogy eltérítsen minket a gyilkossági ügy
nyomozásától.
De ezt még ő maga sem hitte el. Kinyílt a hadnagy ajtaja:
– Eileen! – szólt ki. – Bejönne egy pillanatra?
– Üljön le! – mondta Byrnes.
Eileen leült az íróasztal előtti egyik székre. Várt.
– Szeretném, ha tudná, nagyon hálás vagyok az erőfeszítéséért,
amit ezzel az üggyel kapcsolatban tett – mondta Byrnes.
– Köszönöm, uram!
– Pete – mondta a hadnagy. – Kérem, szólítson Pete-nek.
– Igen, uram. Vagyis Pete.
– Eileen! – mondta a hadnagy. – Nem akarom, hogy félreértse,
amit mondani akarok.
Hűha! – gondolta Eileen.
– Nem azért mondom, mert maga nő.
Áthelyeznek? – tűnődött magában Eileen. Abba a körzetbe, a
Molett esély körzetbe, ahol egy nő parancsol a körzet
nyomozóinak?
– Szeretném, ha átmenne a Stanford-lakásba. A helyszínelők már
végeztek ott, és azt akarom, hogy nézze át a nő holmiját, a
személyes tárgyait, mindent, ami hátra maradt utána. Nézze friss
szemmel! Ahogy egy nő tudja nézni. Hátha észrevesz valamit, amin
egy férfi szeme keresztülsiklik.
– Igen, uram! – mondta Eileen.
– Nem azért, mert maga nő – mondta a hadnagy.
Akkor miért? – tűnődött magában Eileen.
– Értem, uram – mondta. – Vagyis igen, Pete.
– Tapasztalatom szerint – mondta a hadnagy – , a szenvedélyből
elkövetett gyilkosságoktól eltekintve ez talán…
– Igen, uram.
– De ez nem volt egyszerű eset. Ha a férfi akart valamit a nőtől,
ami a tapasztalom szerint nagyon is jó ok sok gyilkosság esetében,
de gondolom, a maga tapasztalata szerint is. Valaki nagyon akar
valamit, megszerzi, aztán megöli azt a személyt, akitől elvette. Hogy
megvédje az identitását, vagy mit tudom én, mit. Ez olyan, mint
amikor egy gyújtogató csak azért gyújt tüzet, hogy elleplezzen egy
másik bűntényt. Maga is így tapasztalta, Eileen?
– Nos, még nem volt sok emberölési ügyem, Pete. Vagyis, uram –
mondta. – Gyújtogatókkal sem volt sok dolgom, ami ugyanaz.
– Szóval, mit akart a nőtől a süket férfi? – tette föl a szónoki
kérdést Byrnes. – Tudja, ugye, hogy mestermunkája volt egy sok
millió dollár értékű kábítószer ellopása.
– Igen uram, tudom.
– Szóval, visszajött a zsákmányért? Ha igen, akkor hol van? És hol
a kábítószer? Vagy a belőle befolyt pénz? Nem hiszem, hogy olyan
ember, aki puszta bosszúból megöl valakit. De akkor mi van még,
amiért megölte a nőt? Szeretném, ha ezt is megvizsgálná női
szemmel.
– Értem, uram. Olyan ez, mint amit a Walt Disney csinált pár éve.
– Hogy micsoda?
– A filmgyár.
– Igen?
– Fölvettek egy tizenkilenc éves lányt, hogy a tizenévesek
szemével nézze végig azt a szövegkönyvet, amit egy férfi írt
tizenéveseknek.
– Aha! – mondta Byrnes.
 – Kiderült, hogy a harmincas éveiben jár. Az írónő, akit
alkalmaztak.
– Aha! – mondta Byrnes megint.
– De rájöttek, hogy egy férfi képtelen felfogni, hogyan
gondolkodik és érez egy nő.
– Ez így igaz – mondta a hadnagy.
– Még akkor sem, ha író.
– Meg tudom érteni.
– Hát ezért akarja, hogy átszitáljam Gloria lakását. Hogy rájöjjek,
mire gondolhatott, mit érezhetett.
– Jöjjön rá, miért ölte meg az a férfi – mondta Byrnes, és bőszen
rábólintott.
Melissa Summers nemigen tudta, mit érez.
Még sosem találkozott olyan férfival, mint Adam Fen, vagy
bárhogy is hívták a férfit. Egyik sráchoz sem hasonlított, akikkel
ingyen feküdt le, amikor még csak lány volt és amatőr, és azokhoz
sem hasonlított, akikkel azóta lefeküdt, amióta hivatásos lett belőle.
Tizenhat évesen, Los Angelesben. Vagyis hogy csak egy kicsit lett
hivatásos. Nem lett belőle igazi prostituált, amíg meg nem érkezett
ebbe a városba, amit Ambrose Carternek köszönhet.
De még soha sem találkozott olyan férfival, mint Adam Fen.
Soha.
Süket sráccal.
Már ha az volt.
Valójában fogalma sem volt róla.
Az egyik percben kedves és gyöngéd volt vele, úgy simogatta,
mint egy macskakölyköt, a másikban már erőszakos, mint egy
tigris, keményen megpofozta, és olyasmikre vette rá, amire
egyetlen Los Angeles-i szörnyeteg sem, akik közt még filmsztárok is
voltak, az ember el sem hinné. De legalábbis a tévében játszottak.
Páran. Egy biztos. Valójában csak statisztaszerepet az egyik
folytatásos vígjátékban. A fickó ötszázat szurkolt le neki. És azt
mondta, nézze meg a műsort az NBC-n következő pénteken. És
tényleg benne volt. A műsorban. Belépett az igazgató irodájába, és
azt mondta: „Valaki találkozni akar önnel, uram.” És már ment is ki.
Olyan ártatlannak látszott, mint a ma született bárány, pedig ugye,
micsoda dolgokat kért tőle!
Adam Fen rosszabb volt.
Vagy jobb, attól függően, honnan nézte. Ha ez volt a valódi neve.
Amit Melissa nagyon is kétellt. De hát neki sem a Melissa Summers
az igazi neve, akkor minek törődik vele? A férfi azt mondta neki,
hogy az Adam Fen a süket férfi anagrammája, ami tényleg igaz volt,
mármint ami az anagrammát illeti, de az már más tészta, hogy
valóban süket volt-e. Nem mintha törődött volna vele. Egyszerűen
azon izgult, hogy összekerült vele. Érezte, hogy veszélyes
összekerülni ezzel a férfival.
Egyetlen vágya az volt, hogy fogja a pénzt és elfusson.
Melissa már akkor is tudta, mit jelent összekerülni egy férfival,
amikor aztán elköltötte a pénzt. De akkor, amikor még a férfiak
igazából srácok voltak, olyan tizenöt-tizenhat évesek, egy kicsit
idősebbek nála, mert ő akkor kezdte, amikor tizennégy éves volt,
egy New Jersey-i unokatestvérével. Szóval akkor még tudta, hogy
összekerülni valami férfival azt jelenti, felül hagyja őket, és ezzel
védtelen helyzetbe kerül.
A férfinak pisztolya volt.
Melissa látta a pisztolyt.
A férfi megmutatta neki.
Felhúzta a ravaszt, és úgy használta a lányban, mintha a farka
volna. Már a pisztolyt. Beledugta a lányba a csövét. Ettől annyira
megijedt, hogy majdnem rácsorrantott a pisztolyra. Aztán kiderült,
hogy nem volt benne golyó.
De attól félt, ha valóban összekerül ezzel a férfival, már amúgy
hagyományosan, akkor egy szép napon a férfi igazából is kipróbálja
rajta a pisztolyt.
Ez volt a nagy félelme.
A férfi kiszámíthatatlannak látszott.
Izgalmas volt, de veszélyes.
Szóval, miért is rohant ma a bankba, hogy elintézze a férfinak ezt
a dolgot?
Volt valami hátborzongatóan félelmetes a gyilkosság
helyszínében. Talán a sárga rendőrségi szalag a hálószoba
szőnyegén, mert abból formálták meg Gloria Stanford hulláját,
amint ott feküdt. Talán a csend volt az. Eileen azt gondolta,
mégiscsak a csendről van szó.
Olyan tökéletes volt a csend, hogy szinte kizárta a lakásból a
nagyvárosban megszokott hangokat. A mentő– és rendőrautók
szirénázását, a vécé zubogását, amelyet valahol az épületben
lehúztak, a felvonó halk bugását, a felhangosított tévék dumdumját.
Mintha minden alárendelődött volna a tökéletes csendnek.
Eileen a hálószoba ajtajában állt, és a sárga szalagot nézte a
padlón. Nyomasztotta a csend. És egyúttal arra csábította, hogy
lépjen be a hálószobába. De még ott habozott az ajtóban. Végül
aztán mégis belépett, óvatosan kikerülte a hulla körvonalát, és
egyenest a lehajtható fedelű íróasztalhoz lépett, amelynek árából
kitelt volna az évi fizetése. Harmadosztályú nyomozóként Eileen
évi 55 936 dollárt keresett. Egy hálószobás lakását a River Harb-i
IKEA-ban vásárolt bútorokkal töltötte meg.
Leengedte az elülső lapot, és leült a szaténnal párnázott székre.
Az íróasztal rengeteg titkos fiókocskája közül az egyikben talált
egy dobozra való csekk-könyv lapot. Üres csekkeket, amelyeket a
FirstBank Salisbury-i utcai fiókja bocsátott ki, amely ott volt a
városban. A csekkek számozása 151 és 180 közé esett. Az alatta
lévő halomnyi csekk innen folytatódott. Minden csekken ez állt:

Gloria Stanford
1113 SlLVERMINE OVAL
Isola, 30576

Egy másik titkos fiókban megtalálta a FirstBank legutóbbi

jelentését. Gloria számlaegyenlege március végén 167 418 dollár
volt. Április 3-án 9800 dollár készpénzt helyezett letétbe. Április
12-én újabb letét, ez alkalommal 7220 dollár. Április 23-án 8100
dollárt. A hónap folyamán tehát összesen 25 100 dollár készpénzt
helyezett letétbe. A megírt csekkek végösszege 2 420 217 dollár
volt. Április 30-án a záráskor 257 207 dollár volt az egyenlege.
A bankokat törvény kötelezte, hogy az adóhatóságnak
jelenteniük kell minden készpénzletétet, amely meghaladja a 10
000 dollárt. Valóban merő véletlen, hogy Gloria készpénzletétjei
mindig kisebbek valamennyivel ennél a 10 000 dollárnál? Eileen
takarékkönyv után kutatott, de egyet sem talált.
Akkor mégis, honnan származtak azok a készpénzletétek?
Eileen átnézte Gloria előjegyzési naptárát és címjegyzékét.
Átvizsgálta a gyógyszeres szekrényét és a hűtőjét.
„Női szeme” semmi olyasmit nem vett észre, amit egy férfiszem
kihagyhatott volna.
A nappaliban, a bejárattól jobbra lévő rakodópulton talált egy
bevásárlószatyrot, benne egy kis kaliberű pisztollyal. Azon
tűnődött, lehet, hogy Carella és Meyer egyszerűen nem vette észre
a pisztolyt. De az is lehet, hogy átadták a ballisztikásoknak, aztán
visszahozták a lakásba, amikor másodszor vizsgálták át. Hogy
minden egy helyen legyen, és pontosan ott, ahol volt. Majd meg kell
kérdezni tőlük. Időközben kitakarították a lakást, ezért úgy
gondolta, kiveheti a pisztolyt a szatyorból (mégis ceruzát használt,
hogy a ravaszvédőn átbújtatva kiemelje), és megszagolta a csövet.
De nem érezte, hogy nemrégiben elsütötték volna a fegyvert. A
ceruzáról visszapottyantotta a pisztolyt a szatyorba.
Tovább kutakodott, ahogy csak egy nő tud, mert legalább ebben
igaza volt a hadnagynak, és talált is egy rúzst, egy szempillaspirált,
egy csomag papír zsebkendőt, egy kis tubus Hermès Calachè-t, és
egy tárcát vörös bőrből. Furcsa, hogy a tárcában nem volt
semmilyen irat. Sem jogosítvány (de az ilyesmi elképzelhető egy
nagyvárosban), sem hitelkártya (ami viszont szokatlan volt), sem
társadalombiztosítás (de nem is volt kötelező, hogy az ember
magánál tartsa), szóval, az égvilágon semmit, amin rajta lett volna
Gloria Stanford neve vagy aláírása.
Eileen visszament a lehajtható fedelű íróasztalhoz, és újra
kinyitotta a FirstBank jelentését.
A jelentésben az állt, hogy az áprilisi csekkeket az American
Express, a Visa és a Mastercard kártyákra terhelték.
De akkor hol vannak a hitelkártyák?
Azokat kereste volna a férfi?
A hölgy hitelkártyáit?
A süket?
 Úgy tervezte volna, hogy a videokamerát és a sztereóberendezést
is elviszi a hölgy hitelkártyái mellett?
Na, gyerünk!
Aligha illett a stílusához.
De mégis…
Hisz a május méz-bimbaira vad szél csap
Lehet, hogy ez a szegény ember nehéz időket élt meg.
s túlrövid a nyár bérlete
Lehet, hogy új ruhatárra volt szüksége a nyári szezonra.
De mégis…
Hitelkártyák?
Nagyon piti dolog ez ilyen nagyszabású bűnözőhöz képest.
Eileen úgy döntött, hogy felkeresi a FirstBank fiókját a Salisbury-
i úton.
Melissa már több mint százszor írta le a nevet. Gloria Stanford
jogosítványáról és hitelkártyáiról másolta. Gloria Stanford, Gloria
Stanford, újra meg újra. Már legalább annyira értett hozzá, mint a
saját nevének leírásához. Melissa Summers, Gloria Stanford.
Fölcserélhetők.
Volt egy fénykép a csinos szőke nőről a jogosítványon meg az
egyik hitelkártya sarkában is. De szőkesége ellenére ez a Gloria
Stanford, aki bárki lehetett, nem hasonlított Melissa Summersre,
egyáltalán nem.
Melissa meg is említette ezt Adamnek:
– Egyáltalán nem hasonlítunk egymásra – mondta.
– Nem gond – mondta a férfi. – Egyvalami biztos az úgy nevezett
személyes bankár esetében, mégpedig az, hogy akkor sem ismer
meg, ha beléd botlik a saját fürdőszobájában.
Melissa remélte, hogy így van.
Fogalma sem volt róla, milyen bűncselekmény lehet, ha valaki
megpróbál hozzájutni valaki másnak a letétjéhez, de úgy érezte,
hosszú börtönbüntetést vár rá, ha rajtakapják. Ironikus, nem? Hogy
börtönbe kerülhet, amiért valaki másnak a nevét írja le egy
bankban, miután hosszú évekig kurválkodott, de alig esett szeplő a
nevén. Na, jó, ott volt az a bukta Los Angelesben prostitúció miatt,
de akkor még Carmela Sammarone volt.
 Magas sarkú cipője hangosan kopogott a bank fényes
márványpadlóján, miközben a hátul álló íróasztal felé lépdelt.
Szemüveges nő nézett fel rá mosolyogva. Melissa visszamosolygott
rá, miközben átadta neki az apró vörös borítékban lévő kulcsot. A
nő kirázta a kulcsot a borítékból, kinyitotta az iratfiókot, amelyben
regiszteres rendezőben álltak a nyilvántartási lapok, gyorsan
végighúzta rajtuk az ujját, kirántotta az egyiket, csöndben elolvasta
a rajta álló nevet, fölnézett, és megkérdezte:
– Miss Stanford?
Nem várta meg a választ, Melissa elé tolta a lapot, hogy írja alá.
Gloria Stanford igazi aláírásai úgy sorakoztak a lapon, mint sok-sok
hajszálra azonos iker:

Gloria Stanford
Gloria Stanford
Gloria Stanford
Gloria Stanford
Gloria Stanford
Gloria Stanford
Gloria Stanford

Melissa a legutolsó valódi aláírás alá írta le a nevet:

Gloria Stanford

Hasonlított, ha nem volt hajszálpontosan olyan.

Másrészt viszont senki sem írja le kétszer ugyanúgy a nevét.
A szemüveges hölgy futólag megnézte az aláírást, aztán
kinyitotta az átjárót a biztonsági rácson, és hátravezette Melissát a
letéti terembe, ahol ott sorjáztak a rozsdamentes acélból készült
páncéldobozok. Először a Melissától kapott kulcsot használta, aztán
a bank saját kulcsát, hogy kinyissa az egyik dobozt. Végül kihúzta a
sorból, és egyszerűen átadta Melissának:
– Be akar menni a különszobába, Miss Stanford? – kérdezte.
– Igen, kérem – mondta Melissa. Nagyon dobogott a szíve.
 Az apró helyiségben, amikor már kulcsra zárta az ajtót, fölemelte
a doboz fedelét és belekukkantott.
Bazi nagy halom százdolláros volt benne.
Arra gondolt, hogy Adam úgyis megtalálná, és lelőné, ha
megpróbálna ellógni az összes pénzzel.
Mégis úgy döntött, megpróbálja.
Amikor Eileen Burke beért a bankba, a szemüveges nő azt
mondta neki, hogy Miss Stanford alig tíz perce járt ott. Megmutatta
Eileennek az ellenőrző lapot, amelyet Miss Stanford aláírt. Eileen
tudta, hogy azonnal be kell mennie a városba, és bírósági végzést
kell kérnie, hogy kinyithassák a letéti dobozt. És azt is tudta, hogy
üres lesz, amikor kinyitja.
Éppen a metrólejáratnál volt, hogy elcsípjen egy szerelvényt a
High Streetre, amikor az aznapi második üzenetet kézbesítették a
körzetbe:
Shake off slumber, and beware:
Awake, awake!
Ébredj, ébredj, el ne késs,
Talpra, talpra?
[5]

– Már megint kezdi! – mondta Meyer. – Kínozni akar minket

Shakespeare-rel.
– Ha Shakespeare – mondta Kling.
– Mi más lehetne, mint Shakespeare?
– Tökfejnek nevezett minket – mondta Meyer.
– Talán tényleg azok vagyunk – mondta Genero. És senki sem
mondta rá, hogy nem.
– Próbáljuk meg kitalálni, mit akar mondani – mondta Carella. –
Nem lehet olyan nehéz.
– Nekem van jobb dolgom is ennél – mondta Parker, és kiment a
férfimosdóba vizelni.
– Azt mondja, ébresztő.
– Vagy mást.
– „Ébredj, ébredj, el ne késs.”
– „Talpra! Talpra!”
– Még csak nem is rímel – mondta Genero.
 Dr. James Melvin Hudson volt a Mount Pleasant Kórház
onkológiai osztályának vezetője, amely elég közel volt
Diamondbackhez, ahol viszont Sharyn Cooke magánrendelője volt.
Mivel Hudson tagja volt a majestai sebészeti főorvosi hivatal orvos-
csoportjának, csakis Sharynnek, mint közvetlen felettesének
jelentett.
Csütörtök délben, miközben Eileen Burke éppen a belvárosba
tartott, hogy megszerezze a bírósági végzést, Hudson megkérdezte
Sharyntól, együtt ebédelhetnek-e, aztán elindultak lefelé a Burger
and Bun nevű szendvicsbárba, ami ott volt a Rankin Plazában. A
bevásárlóközpont egyik részében, amely a főorvosi hivatalnak is
helyet adott, volt még egy száraz vegytisztító, egy fitneszközpont,
egy postafiók-szolgálat és a Lorelie Records nevű zenemű üzletlánc
egyik fiók-boltja. Egy rendőr tehát, akit nemrégiben meglőttek vagy
csupán seggbe rúgtak, ennélfogva megihatott egy kávét vagy
megebédelhetett, mielőtt egy orvos megvizsgálta volna, és a
zubbonyát szorongatva megröntgenezhették. A vizsgálat után
edzhetett egyet, utána meg vehetett és elküldhetett egy CD-t az
anyja születésnapjára. Ugyanazon a kis területen. Mert nem
mindegy, hogy mi hol van. Minden a helyen múlik.
Na meg az időn.
Negyed egykor, amikor Hudson és Sharyn belépett a Burger and
Bunba, a bár már zsúfolásig teli volt hasonló szándékú ebédelőkkel.
Ennek ellenére megnézték őket. Döbbenetesen mutatós páros
voltak, láthatóan mindketten orvosok, mindkettőn fehér köpeny,
Sharyn sztetoszkópja a nyakában lógott, Hudsoné a zsebéből
kandikált ki. A férfi egy-kilencven magas volt. Sharyn százhatvan.
Szinte minden beszélgetés abbamaradt, amikor beléptek az ajtón. A
tulajdonos a helyiség hátsó felében lévő bokszra mutatott. Levest
és szendvicset rendeltek, aztán alaposan és komolyan
megbeszélték az egyik beteget, akit aznap délelőtt mindketten
megvizsgáltak. Sharyn azért beszélt róla, mert a rendőrt két
hónapja meglőtték, Hudson meg azért, mert a rendőr bevallotta
neki, hogy két jóindulatú daganatot távolítottak el a
húgyhólyagjából három héttel azelőtt, hogy meglőtték. Amikor
megérkezett a rendelés, egy időre hagyták a szakmai beszélgetést.
Sharyn megemlített egy filmet, amelyet Klinggel látott a hétvégén,
Hudson pedig elmondta a lánynak, miért beteg a filmektől,
amelyekkel tizenöt éves fiúkat céloznak meg.
– Már egyáltalán nem készítenek felnőtteknek filmet – mondta.
– Azért nem minden film ennyire rossz – mondta Sharyn. Sharyn
rettentő fáradt volt.
Munkanapja a rendőrségen csak háromórás volt, és már haza
készülődött. Viszont újra be kell majd buszoznia a városba, hogy
délután ellássa a magánrendelését.
Hudson egyszer csak azt kérdezte: – Ismered a Spit Shine nevű
rapbanda zenéjét?
– Nem – mondta Sharyn. – Nem nagyon szeretem a rapet.
– Nos, elég távol áll az Öljünk meg minden rendőrt! szövegű
nótától, ha erre gondoltál.
– Nem tudom, mi az az Öljünk meg minden rendőrt!
– Így hívom az agresszív rapet – mondta Hudson. – A Spit Shine
jobb ennél. A fekete társadalom betegségeivel foglalkozik. És nem
próbálja Hófehérke módon elővezetni. Azt kérdezi, mit tettünk mi
magunk, hogy rossz hírét keltsük…
– Nem szeretem a Hófehérke módon kifejezést – mondta Sharyn.
– Sajnálom! Nem lekicsinylésnek szántam. Mindenesetre a Spit
Shine már nem létezik. Azt a srácot, aki a szövegeiket írta, pár éve
meggyilkolták a Grover Park-i zavargásban. Emlékszel arra a
zavargásra?
– Igen.
Persze, hogy emlékezett. Egy nappal a zavargás után egy Bert
Kling nevű fehér zsaru felhívta egy telefonfülkéből, miközben
szakadt az eső, és megkérdezte, volna-e kedve egy vacsorához meg
egy mozihoz.
– Huszonhárom éves volt, amikor megölte egy eltévedt golyó –
mondta Hudson. – Sylvester Cummings volt a neve, rapes körökben
Ezüstnek hívták. Csodaszép dalokat írt. – És újra csak minden
bevezetés nélkül ritmust kezdett dobolni az asztalon, és mély,
valamiként sürgető hangon énekelni kezdett:
Eszel vaníliát?
Nem az a gyilkos!
 Azt mondtad, utálod a csokoládét?
Csak annyit mondtam, meggondolatlan vagy,
Mert csokiszínű
Isten egyszülött fia.
Csak kérdezd meg a sírásókat,
Akik megtalálták a csontokat,
Csak kérdezd meg őket a csokoládéról.
Menj, és kérdezd őket a niggerekről…
– Ezt a szót sem szeretem – mondta Sharyn.
– Az a fiú szeretett volna letenni valamit az asztalra – mondta
Hudson.
Látszott, hogy Hudson még szeretett volna valamit mondani. De
aztán csak megcsóválta fejét, és enni kezdett.
Go apart, Adam, and Thou shalt hear how he will shake meup.
Húzódj félre, Ádám, és hallani fogod, hogy nekem esik! [6]

– Adam – mondta Meyer.

– Adam Fen – mondta Carella.
– Már megint az a kínai srác – mondta Genero.
– A süket – mondta Kling.
– Ha süket, akkor hogy hall? – kérdezte Parker. – Látjátok: „Thou
shalt hear.”
– És egyáltalán, mi ez az egész kvéker duma? – kérdezte Willis. –
„Thou shalt hear.” Mi a franc akar ez lenni?
– A Kunyhód és kesztyűd– mondta Eileen. – Jó kis film volt. Tíz
perccel múlt három. Eileen egy negyedórája érkezett vissza. Ahogy
gondolta is, a FirstBank letéti fiókja üres volt. Azon törte a fejét,
megérné-e, hogy odaküldje a helyszínelőket, hogy vegyenek a
dobozról ujjlenyomatot. Vagy hogy kesztyűt húzott-e „Miss
Stanford”, mielőtt kinyitotta.
– Barátságos rábeszélés – mondta Kling, mert eszébe jutott.
Annak idején együtt látták a tévében. Eileen a karjában feküdt.
Együtt voltak Kling Calm’s Point Bridge környéki kis lakásában a
heverőn. Még akkor, amikor együtt éltek. Nagyon régen történt,
még a múlt században.
– Szeretlek téged – mondta Eileen, mert ő is emlékezett.
 – Azt mondja, úgy tervezi, hogy felráz minket – mondta Parker. Ki
nem állhatta ezt a rohadt süketet. Mindig ostobának érezte magát,
amikor felbukkant. Ami talán igaz is volt. De még ahhoz sem volt
kedve, hogy egyáltalán fontolóra vegye ezt a lehetőséget.
– Fel akar rázni minket? Hogyan? – kérdezte Brown.
– Gondolod, hogy egyszerre elmond mindent?
– Nem, ez nem vallana rá.
– Csak lépésről lépésre.
– Apránként.
– Azt mondja, hogy figyelem. Húzódj félre és figyelj.
– Csitt! – mondta Willis.
És ez alkalommal senki sem kérdőjelezte meg ennek a szónak a
használatát.
Három harminckor futott be a hívás Milánóból. Carella úgy
gondolta, fél tíz vagy fél tizenegy lehet Olaszországban. Luigi
Fontero telefonált, aki arra készült, hogy június tizenkettedikén
feleségül vegye Carella anyját, és nem sokkal utána magával
ragadja Olaszországba. Hát, ilyen az élet Luigival, gondolta Carella.
– Szia, Luigi! – mondta jókedvűen és barátságosan, pedig
egyáltalán nem így érzett. – Micsoda meglepetés! Hogy vagy?
– Jól Steve. És te? – kérdezte Fontero.
Enyhe olasz akcentusa volt, nagyon keményen ejtette a szavakat.
– Sok a dolgom – mondta Carella. – Már megint gondunk akadt
azzal a bűnözővel, akit süketnek hívunk. Olaszul talán El Sordónak
fordítanám.
– Il Sordo – javította ki Fontero.
– Persze – mondta Carella. Kösz, gondolta. – Szóval, miben
segíthetek? – kérdezte.
– Nem is tudom, hogy kezdjem.
Carellának azonnal az jutott eszébe, hogy lemondja az esküvőt. S
csak várt.
– Az esküvőről van szó – kezdte Fontero.
Carella még a lélegzetét is visszafojtotta.
– Nem tudom, hogy is mondjam el – mondta Fontero. Csak
mondd már, gondolta Carella. Mondd ki már, hogy szörnyű hibát
követtél el, mert éppen most ismertél meg egy kedves olasz lányt,
aki éppen vizet mert a kisváros főterén lévő forrásból, és ezért le
akarod mondani az esküvőt. Mondd már, Luigi!
– Nem akarlak megbántani – folytatta Fontero. Carella majdnem
kimondta, hogy dehogyis. Nem bántás
Luigi, egyáltalán nem. Megértem. Mindenki követ el hibát.
– Én akarom kifizetni, amibe az esküvő kerül – tört ki Fonteróból.
– Micsoda? – kérdezte Carella.
– Tudom, hogy nem szokás…
– Micsoda? – kérdezte megint Carella.
– Tudom, hogy vőlegénynek nem illik ezt felajánlani. De Luisa
özvegy… az anyád özvegy… és már nem vagyunk éppen fiatalok.
Meg aztán apa sincs, aki kiadná a menyasszonyt, csak egy szerető,
hűséges fiú van, aki magára vállalta…
Ez betanulta ezt a szöveget, gondolta Carella.
– … hogy állja a dupla esküvő költségét, az anyjáét és a húgáét is.
Steve, nem engedhetem, hogy így történjen. Te közalkalmazott
vagy…
Az isten szerelmére, gondolta Carella.
– … és nem hagyhatom, hogy magadra vállald a dupla esküvő
rettentő költségét. Ha megengeded…
– Nem, nem tehetem – mondta Carella.
– Megsértettelek.
– Egyáltalán nem. De nagyon kényelmesen ki tudom fizetni
mindkét esküvőt. Igazság szerint nagyon szórakoztató lesz
megbeszélni a rendezvényszervezőkkel és a zenészekkel…
– Hallom a hangodon, hogy megsértettelek.
– Nem, Luigi, igazán nem. Nagyon kedves volt tőled, hogy
fölajánlottad, de abban is igazad van, nem szokás, hogy ezt a
vőlegény megtegye, hogy kifizesse a saját esküvőjét. Nem, Luigi,
igazán nem. Tudod már, mikor érkezel?
– Biztos vagy abban, amit mondtál, Steve? Kész vagyok értesíteni
az ottani bankomat…
– Nem, nem. És egy szót se róla. Milyen idő van Milánóban?
– Most éppen jó. De szeretnék már ott lenni. Hiányzik az anyád. –
Elhallgatott egy kicsit. – Halálosan szerelmes vagyok belé – nyögte
ki végül.
 – Biztos vagyok benne, hogy anya is szeret téged – mondta
Carella. – Szóval, mikor leszel itt?
– Nyolcadikán repülök. Négy nappal az esküvő előtt.
– Jó. Ez nagyon jó – mondta Carella. Nagy hallgatás következett.
– Nos, azt hiszem, jobb lesz, ha visszatérek a munkámhoz –
mondta Carella.
– Biztos vagy benne, hogy nem bántotta…
– Nem, nem. Akkor valamikor a jövő héten találkozunk. Jó
repülést!
– Köszönöm, Steve!
Carella letette a kagylót.
Carella azon tűnődött, lehet, hogy mégis megbántották.
A napi műszakja a vége felé járt, abban az enyhén koszos
irodában, amit már régen otthonosnak talált; és tényleg eltűnődött
azon, valóban megbántotta-e a gazdag milánói bútorgyáros
ajánlata.
Gyakorló nyomozóként Carella évi 62 857 dollárt keresett. Nem
olyan régen kiszámolta, hogy a dupla esküvő elviszi az éves fizetése
felét. Kétségtelen, hogy Mr. Luigi Fontero sokkal könnyebben
megengedhetné magának, hogy kifizesse a fölmerülő költségeket,
mint Stephen Louis Carella másodosztályú nyomozó.
De büszkeség is van a világon.
Amikor még egyetemre járt, az egyik professzora – és igazán nem
emlékezett rá, melyik évfolyamon – , behívta, hogy megbeszéljék a
záró dolgozatát és az év végi jegyét. A professzor azt mondta,
kiválóan sikerült a záró dolgozata, amelyre A-t adott, aztán azt
mondta, hogy a félévi teljesítményére B pluszt ad.
Láthatta, milyen képet vág erre Carella.
– Vagy valóban A-ra vágyik? – kérdezte a professzor.
Carella nem tudta mire vélni a kérdést. Hogy valóban A-ra
vágyik? Arra gondolt, mindenki A-ra, a legjobb jegyre vágyik.
Keményen farkasszemet nézett a proffal:
– Nem – mondta. – Igazából nincs szükségem A-ra. A B plusz
nagyon jó lesz.
Azzal felkapta a dolgozatát, és kisétált a szobából.
Puszta büszkeségből.
 Akkor most mi a francról van szó? – kérdezte magától.
Az anyja és a húga férjhez megy. Úgyhogy köszönöm, Mr.
Fontero, de nem. Majd megtalálom a módját, hogy mindkettőt
kifizessem, még akkor is, ha a szegényházba kerülök miatta.
Itt tartott, amikor megérkezet a süket utolsó üzenete:
And now I vvill unclasp a secret book,
And to your quick-conceiving discontents
I’ll read you matter deep and dangerous,
As full of peril and adventurous spirit
As to o’er-walk a current roaring loud On the unsteadfast footing
of a spear.
Én most egy titkos könyvet felnyitok,
S gyors felfogású dühötök fülébe
Vészes és mély tartalmat olvasok,
Mely épp olyan veszélyes és kalandos,
Mint átkelni a dörgő ár fölött,
Egy ingó dárdán lépve híd gyanánt.[7]

– Na, most megkaptuk – mondta Meyer.

– Mit? – akarta tudni Parker. – Még több rohadt Shakespeare-
szöveg.
– De könyvet fog küldeni.
– Titkos könyvet – javította ki Kling.
– Nem írt Shakespeare szonetteket? – kérdezte Genero. –
Remélem, hogy a szonettjeiről van szó. Szeretem a verseit.
– Ami engem illet, egy kalap szarnak tartom – mondta Parker.
– Össze kell raknunk az egészet – mondta Carella. – Minden
üzenetét. Azt a négyet, ami ma érkezett.
– Miért?
– Mert máskülönben semmi értelmük. Ahogy az anagrammáknak
sem.
– Igazad van – mondta Willis. – Egésznek kell tekintenünk őket.
Másként színtiszta marhaság az egész.
– Ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, amúgy is színtiszta
marhaság az egész – mondta Parker. – Úgy értem, mi a lófaszt – már
megbocsáss Eileen! – akar jelenteni ez az egész. „Mint átkelni a
dörgő ár fölött egy ingó dárdán híd gyanánt.”
 – Nézzük meg a többit is – ajánlotta Carella. Elővette az előző
három üzenetet az íróasztala középső fiókjából.
hisz a május méz-bimbaira vad szél csap, s túlrövid a nyár
bérlete.
– Ezzel azt mondja, hogy nyárra tervez valamit.
– Vagy talán még hamarabb.
– Olyan időpontban, ami közelebb van a májushoz.
– „A május méz-bimbai” – mondta Eileen.
– „Hisz a május méz-bimbaira vad szél csap”.
– Azt mondja, hogy bekeményített.
– Nézzük a másodikat!
Ébredj, ébredj, el ne késs,
Talpra, talpra!
– Előre megmondja, hogy valami látványos fog történni – mondta
Meyer. – Sem több, sem kevesebb.
– Szélesvásznú film lesz, teljes kiszolgálással – tette hozzá
Parker. – Mostanában gyűlölök moziba járni.
– Én is – bólintott rá Eileen.
– Azt mondja, ébresztő. „Ébredj, ébredj!”
– Nézzük a harmadikat!
“Húzódj félre Ádám, és hallani fogod, hogy nekem esik!”[8]

– Ebben az Adam nevet használja – mondta Willis.

– Tudatja, hogy ez ugyanaz az Adam Fen, aki az anagrammákat
küldözgeti.
– Ugyanaz a süket, aki elmondta, hogy kit gyilkolt meg múlt
vasárnap.
– Kit? – kérdezte Genero.
– Ugyanaz a kibaszott gyilkos! – kiáltotta hevesen Parker. – Bocs,
Eileen!
– Hogy majd nekünk esik azzal, amit tervez.
– Nagy nyári kertmozi.
– Jó nagy látványosság.
– Észrevettétek már, hogy mindig nyáron és karácsony körül
hozzák ki a legrosszabb filmeket?
– Itt van megint az a szó.
– Miféle szó?
 – A shake (ráz)– Azt mondja, nekünk esik, vagyis felráz minket.
Ezt mondja.
– Ó, a francba! – mondta Eileen. – Bocs, Andy!
– Micsoda? – kérdezett rá azonnal Carella.
– Nézd csak meg az utolsó három üzenetet! Melyik szó fordul elő
mindegyikben?
Mindnyájan olvasni kezdték az üzeneteket:

Rough winds do SHAKE…

SHAKE off slumber…
SHAKE me up…
Vad szél csap…
Ébredj, ébredj…
Nekem esik…

– És most nézzétek meg az utolsó üzenetet!

Én most egy titkos könyvet felnyitok,

S gyors felfogású dühötök fülébe
Vészes és mély tartalmat olvasok,
mely épp olyan veszélyes és kalandos,
Mint átkelni a dörgő ár fölött
Egy ingó dárdán lépve híd gyanánt.

– És most válasszuk ki az utolsó sort!

On the unsteadfast footing of a spear.

Egy ingó dárdán lépve híd gyanánt.

– És most vegyük a mondat legvégét!

…footing of a SPEAR.
– És rakjuk össze!
– MOTHER lesz belőle – mondta Parker. – Anya.
– Nem – mondta Eileen. – Shakespeare. A „shake” és a „spear”
kiadja a Shakespeare-t.
– Nincs Shakespeare neve végén egy ,,e”? – kérdezte Genero.
 – Hát nem látod? – kérdezte Eileen. – Ezzel azt mondja, hogy
minden idézet Shakespeare-től való.
– Hát nem ezt szúrtam ki már az elején is? – kérdezte Parker.
– Ugyan, hogy tudna bárki is kiszúrni valamit rögtön az elején? –
kérdezte Willis.
– Pedig kiszúrtam – makacskodott Parker. – Rögtön azután, hogy
megkaptuk azokat a rohadt anagrammákat. Tudtam, hogy ezt
tervezi. Hogy mindig mindent Shakespeare-rel közöl. Hol is az az
üzenet? – kérdezte, és belekotort a Carella íróasztalán elrendezett
üzenetekbe. – Itt van – mondta. – Erre gondoltam.

Bámultuk, hogy mily korán

leléptél a világ színpadáról, s megtértél a síri sötétbe.
Halottnak hittünk, de az önmagad által nyomtatott szó
Azt mondja a nézőknek, hogy csak előrementél
hogy taps közepette fellépj.
Egy színész művészete
Meghalhat, de élhet is, amikor következik a második felvonás.

– Hát ha ez nem Shakespeare, akkor nem tudom, mi – mondta

Parker.
Amikor Carella aznap este hazament, vastag könyvet vitt
magával, amelyet a lakásától három háztömbnyire lévő
könyvtárból kölcsönzött ki. April, a lánya egy karosszékbe
kuporodva olvasott a Tiffany utánzatú lámpa fényében.
– Szia apa! – mondta, de nem nézett föl. – Elfogtál ma valami
gazfickót?
– Százszámra – mondta Carella.
– Jó munka volt, Jones! – mondta April, és szalutált hozzá.
Carella odament hozzá, megcsókolta a feje búbját:
– Mit olvasol? – kérdezte.
– Matekot – mondta April.
– Hol a testvéred?
– Itt vagyok – szólalt meg Mark, és rohanva érkezett az előszoba
túlsó végén lévő szobájából. Carella arra gondolt, az ikrek jobban
szeretik az anyjukat. Vagy legalábbis remélte. Mark megölelte az
apját. Carella elindult a konyhába. Teddy a tűzhelynél állt, főzött.
Carella felé fordította az arcát, hogy kapjon egy csókot. Hollófekete
haját lófarokba fogta. Hosszú fehér köténye miatt olyan volt, mint
valami francia séf, vagy ilyesmi. Fölemelt egy fedőt, megkavart
valamit, letette a merőkanalat, észrevette Carellánál a könyvet.
Fölemelte a kezét, mutogatni kezdett. Carella ismerte a jelbeszédet,
és a hangtalanul megformált szavakat is le tudta olvasni Teddy
szájáról.
– Shakespeare – válaszolta. – Az összes művei.
Mark megjelent a konyhaajtóban:
– Mire kell neked Shakespeare, apa?
– Egy fickó Shakespeare-üzeneteket küldözget nekünk. Meg
akarom tudni, honnan veszi őket.
– Van ennek könnyebb módja is – mondta Mark.
Carella arra gondolt, nem is igazi otthon, amelyben nincs egy
tizenegy éves fiú, aki lassan már tizenkettő lesz. Mark leült a
szobájában a számítógéphez. Először is behívta a Google
keresőprogramot, aztán begépelte azt, hogy SHAKESPEARE, és a
láthatóan sok száz lehetőségből kiválasztotta a RhymeZone
Shakespeare Search-et. Jobb oldalon megjelent egy kicsinyített
Shakespeare-arckép, és ez: Browse: Comedies, Tragedies, Histories,
Poetry, Coined words, Most popular lines, Help (vígjátékok,
tragédiák, királydrámák, versek, alkotott szavak, legnépszerűbb
idézetek, segítség).
Ez alatt volt a „szó– vagy mondatkeresés” szöveg, jobbra meg egy
keskeny, téglalap alakú ablak, aztán egy másik ablakban egy szó:
SEARCH Keresés
– Csak be kell gépelned a keresett szót vagy mondatot – mondta
Mark. – Mondj egy példát!
Carella előszedte a lemásolt üzeneteket:
– Mi van a „a május méz-bimbai”-val? – kérdezte. Mark beírta a
„méz-bimbai”-t. Okézta. Carella a képernyőn megpillantotta:
A keresés eredménye:
hisz a május méz-bimbaira vad szél csap, s túlrövid a nyár
bérlete; 1 eredmény visszatért.
 – Akkor most megnézzük a szonetteket – mondta Mark és
rákattintott. A képernyőn megjelent a teljes szöveg:
XVIII.
„Mondjam: társad, másod a nyári nap?
Te nyugodtabb vagy s az nem oly üde,
hisz a május méz-bimbaira vad
szél csap, s túlrövid a nyár bérlete;”
– Ez csodálatos – mondta Carella.
– Gyerünk a következővel – mondta Mark.
Carellának már eszébe jutott annak az előadásnak a neve:
Amerikai romantikus költészet. És emlékezett a záródolgozata
címére is: A holló és Poe kompozíciós filozófiája.
Leginkább az ejtette ámulatba abban a versben, hogy Poe később
bevallotta, hátulról visszafelé írta meg. Carella még mindig
emlékezett a költő magyarázatából a legfontosabb szövegrészekre:
„Elmondható, hogy a versnek ekkor lett meg az eleje. A végén,
hiszen minden műalkotásnak ott kell kezdődnie. Mert azon a
ponton állt össze az előzetes elképzelésem, amikor a tollam
megérintette a papírt a stanza megfogalmazásakor:
Jós! – hörögtem. – Választ kérek! Jós
madár vagy gonosz lélek! [9]

Először ezt a stanzát fogalmaztam meg annak

figyelembevételével, hogy mi a csúcspont…
Carella hangosan felolvasta az évfolyamnak az egész verset. A
lányoknak nagyon tetszett. És A-t kapott a dolgozatra. De a
zárójegye csak B plusz lett. Ez még mindig fájt.
Egyszer – únt éjfél közelgett –
bóbiskoltam elfelejtett
tudományok furcsa könyvén. Ellankadva,
terhesen… [10]

Még mindig kívülről tudta az egész verset. El tudta mondani egy

szempillantás alatt. És mivel annak idején jó diák volt és jelenleg jó
zsaru volt, rövid listát készített arról, mit kell magával vinnie a
körzetbe másnap reggel.
„hisz a május méz-bimbaira vad szél csap…” – 18. szonett
„Ébredj, ébredj, el ne késs” A vihar, 2. felvonás, 1. jelenet
[11]
 „Hogy nekem esik!” Ahogy tetszik, 1. felvonás, 1. jelenet
„Egy ingó dárdán”, IV. Henrik, I. rész, 1. felvonás, 3. jelenet.
[12]

A „shake” és a „spear” egyenlő Shakespeare-rel.

De semmilyen választ nem kapott sem a hívószavakra, sem a
mondatokra a legkorábban kapott üzenetből:

Bámultuk, hogy mily korán

leléptél a világ színpadáról, s megtértél a síri sötétbe.
Halottnak hittünk, de az önmagad által nyomtatott szó
Azt mondja a nézőknek, hogy csak előrementél
hogy taps közepette fellépj.
Egy színész művészete
Meghalhat, de élhet is, amikor következik a második felvonás.

Semmi.
Nulla.
Zéró.
Túró.
Mielőtt Sharyn elhagyta volna a Rankin Plazát aznap délután,
bement a Lorelei Recordshoz, és megvette a Spit and Shine
legutolsó CD-jét. A legnagyobb slágerük, a Go Ask után, ez volt az
utolsó album, amelyet még elkészítettek a baljós és végzetes Cow
Pasture-koncert előtt. A címadó nóta a hetedik felvétel volt. Aznap
éjszaka lejátszotta a CD-t Klingnek a hálószobájában. Kling nagyon
figyelt:
– Te érted, mit énekelnek? – kérdezte Sharynt.
– Persze – mondta Sharyn.
– Én nem – vallotta be Kling.
– Azt hiszem, neked is feketének kéne lenned, édesem.
– Akkor külön kéne feliratozni minden rapzenét – mondta
fejcsóválva Kling.
– A tévében már meg is tették – mondta Sharyn. – De itt van a
szövege. Itt kell lennie valahol.
– Játszd le megint! – mondta Kling, lehámozta a vékony kis
füzetet a CD műanyag borítójáról, és a Go Ask szövegénél nyitotta
ki.
 Sharyn visszaállította a CD-t.

Utálod a vaníliát?
De hát az nem gyilkos.
Azt mondtad, utálod a csokoládét?
Azt mondom, meggondolatlan vagy.
Mert a csokoládé
az Úr első gyermekeinek színe,
Csak menj, és kérdezd a sírásókat
Azokat, akik csontokat találnak,
Menj, és kérdezd meg őket a csokoládéról,
Menj, kérdezd őket a niggerekről…
– Hoppá! – mondta Kling.

Minek tagadnád,
ami ennyire nyilvánvaló?
Miért találod unalmasnak,
Amitől szárnyalhatnál?
Fekete nő vagy, nő,
Aki feleselni próbál?
Fekete nő vagy, nő
Miért akarsz elmenni?
Csak menj, kérdezd meg a sírásókat,
Azokat, akik csontokat találnak,
Menj, és kérdezd őket a csokoládéról
Menj, és kérdezd őket a niggerekről,
menj, és kérdezd meg őket.
A nótának itt lett vége. Sharyn kikapcsolta a lejátszót.
– Ez tényleg nagyon kedves – mondta Kling. – Hol szerezted?
– Az egyik kollégám javasolta, hogy hallgassam meg figyelmesen.
Aztán arra gondoltam, talán neked is tetszeni fog.
– Nos, hát nem éppen Shakespeare.
– Ez mit jelent?
– De tetszik. Tényleg.
– Gondolod, hogy én is olyan nő vagyok, mint amilyenről a
szövegben van szó? – kérdezte Sharyn kerek perec.
 Kling csak pislogott.
– Azt hiszed, gyűlölöm a vaníliát?
– Nos, legalábbis remélem – mondta Kling, mire Sharyn-ből kitört
a nevetés.
– Gondolod, elfelejtettem, hogy fekete vagyok?
– Remélem, nem.
– Gondolod, hogy odébb akarok állni?
– Biztos, hogy nem. Ki mondott neked ilyesmit?
– Senki – mondta Sharyn, aztán odament a kereveten ülő
Klinghez, és belesimult a karjába.
Kling megfordította a CD füzetkéjét, és megnézte a hátán lévő
fényképet: – Mit gondolsz, van köztük jóképű srác?
Sharyn habozott.
Egy hajszálnyival tovább, mint kellett volna, gondolta Kling.
– Nem, nincs – mondta aztán a lány.
Elvette a kis füzetet Klingtől, lapozgatta, amíg meg nem találta
egy másik nóta szövegét, amelynek az volt a címe, hogy Fekete nő: –
Szeretem ezt pár utolsó párverset – mondta.
– Még hogy párvers! – mondta Kling. – Mintha Shakespeare-t
olvasnál.
Sharyn hangosan olvasni kezdett.

Éjszaka, éjszaka,
Minden fekete, minden fehér,
Szeretem a feketét, szeretem a fehéret,
Szeretem ma éjszaka a nőt.
Sharyn felnézett Klingre, drámaian megrebegtette a szempilláját:
– Hát erre mit mondasz, nagyfiú? – kérdezte.
– Tudod, mennyi pénzt volt abban a dobozban? – kérdezte a
süket Melissától.
Melissa azon vívódott, hazudjon-e. De aztán úgy gondolta, ennek
a férfinak nem olyan jó ötlet hazudni.
– Igen – mondta.
A süketen látszott, hogy meglepődött. Melissa addig nem hitte,
hogy olyan, aki meg tud lepődni, de akkor tényleg meglepődöttnek
látszott.
 – Honnan tudod? – kérdezte a férfi.
– Megszámoltam – mondta Melissa.
– Miért?
Melissa megint azon gondolkozott, hogy hazudni kéne. Nem,
gondolta. Ennek a férfinak mindig igazat kell mondani. Különben
egy szép napon még megöli.
– Azért számoltam meg, hogy tudjam, mennyit kérjek. Azért, amit
tettem. Hogy kihoztam neked a pénzt a bankból.
– Aha! Úgy érezted, megérdemelsz egy kis jutalmat, mi?
– Nos… nyolcszázezerre gondoltam – mondta felhúzott
szemöldökkel. – Te is értelmes borravalónak tartod?
Közben figyelmeztette magát, ne gondolkodjon úgy, mint egy
kurva.
– Kissé magas borravaló, nem gondolod?
Melissa dörzsöltebb volt annál, hogy beleessen ebbe a csapdába:
– A te megítélésedre bízom – mondta.
– Hogy hangzik a százezer? – kérdezte mosolyogva a süket.
Melissa is elmosolyodott:
– Egy kicsit kevés – mondta. – De te vagy a főnök.
Melissa úgy gondolta, a süket bizonyos értelemben tanítónak
tekinti magát.
Utoljára akkor volt tanítója, amikor leszállt a buszról Los
Angelesben, a bűnös nagyvárosban. És amikor megismerte
Ambrose Cartert a csillogó striciruhájában. Hé, kislány, isten hozott
a városban! Van hol laknod? Még azon az estén bemutatta vagy egy
tucat haverjának. Hiszen olcsóbb, ha tucatjával lakunk, hát nem
igaz? Tizenketten, közösen vették a szárnyuk alá, ami azt jelentette,
hogy a stricibanda éjjel-nappal közösült vele abban az apró
szobában, vagy bárhol, és nemcsak a szokásos módon, hanem
minden testnyílásában. Éjjel-nappal, tizenketten sorjáztak be
hozzá, hogy el ne felejtse, hozzájuk tartozik; éjjel-nappal.
Megtanították, hogy senki és semmi, csak egy olcsó, filléres kurva,
még Los Angelesben is, amikor pedig száz dolcsit kapott csak a
furulyázásért.
Melissa arra gondolt, most látnák a fiúkák!
Adam nem viccelt, amikor azt mondta, százezret kap.
 Meg is kapta, sőt a férfi elvitte a Hall Avenue-n lévő
szőrmeszalonba, és megnézték az őszi bemutatótermet, pedig még
nyár sem volt igazán, és a süket vett neki egy bokáig érő
cobolybundát és egy nercstólát, amit háromszor is maga köré
tudott tekerni.
A süket azt is mondta, hogy már elmehet, ha ahhoz van kedve, de
maradhat is, és akkor még tanulhat egy-két dolgot.
A férfi nem mondta el, mire készül, de Melissa gyanította, hogy
valami nagyszabásúra. Amikor valakinek már nyolcmillió van a
zsebében, amiből odaadott neki százezret, meg cobolybundát és
nercstólát is vett neki, annak nem kell fillérekért kockázatot
vállalnia. Melissa azt is tudta, a dolognak köze van ahhoz, hogy a
süket félrevezeti a rendőrséget, bár azt nem tudta, mi ennek az oka.
Azt is gyanította, a férfi később még őt is beilleszti a tervébe, és
csak azért nem kényszeríti, hogy mellette maradjon, mert Melissa
okos is. Elismerte, hogy ez bizony így van, és azt is tudta, hogy
nemcsak ő vélekedik így.
Kíváncsi volt, mi lesz ebből az egészből.
Ezért aztán arra gondolt, a süket mellett marad, miért is ne
maradna. Bár a százezerből akár háromszor is körbeutazhatta
volna a földet, pontosan úgy, ahogy a nercstólát is háromszor
magára tekerhette.
– Tudod, mit szokott mesélni magáról Frank Sinatra? – kérdezte
a férfi. – Szereted Sinatrát?
– Nem nagyon ismerem – mondta Melissa.
Az igazságot. Mindig csak az igazat, amikor a sükettel van.
– Amikor Vegasban játszott, minden este fölvette a szmokingot,
és a tükör előtt kötötte meg a csokornyakkendőjét. Magad elé
tudod képzelni?
– Nagyjából – mondta Melissa. Még az is nehezére esett, hogy
maga elé képzelje Sinatrát. Inkább azt képzelte maga elé, hogy egy
pacák csokornyakkendőt köt.
– Megcsavarta a nyakkendőt, látod, így…
Melissa szerette, hogy a férfi a „megcsavarni” szót használja. A
legtöbb férfi nem használta.
 – … és a végén azt mondta a tükörképének: „Dzsesszhez ez is elég
jó.” Tudod, ez mit jelent?
– Nem, azt hiszem, nem.
Megint arra gondolt, hogy sosem szabad hazudni ennek a
férfinak.
– Fellépése volt, dzsesszt énekelt. Nem opera volt, csak dzsessz.
És már nem akart tovább nyakkendősen bohóckodni, ennyi is elég
volt a dzsesszhez. Tudnod kell Lissie, hogy Sinatra öregkorában is
kiállt bármilyen énekessel, akár férfi, akár nő volt az illető. Kijelölte
azokat, akik talán legyőzhetik. És pontosan tudta, milyen jó énekes.
Nem érdekelte, ki ért el rekordot egy-egy héten. Tudta, hogy
egyikük sem kerülhet, még a közelébe sem. Valójában azt tudta,
milyen rossz énekes a többségük, hiába jelent meg milliós
példányszámban a lemezük. Ezért csak annyit csinált, hogy
dzsesszt énekelt egyik bárból a másik bárba menet, egy csomó
embernek, akik már minden dalát ismerték. Látod, ezért volt elég jó
az a nyakkendő a dzsesszhez.
– Aranyos – mondta Melissa.
– Nos, én is meg tudom úgy csavarni a nyakkendőmet, hogy elég
jó legyen a dzsesszhez, vagyis minden előzetes firlefranc nélkül
végre tudom hajtani, amit elterveztem.
Firlefranc. Melissa ezt a szót is szerette.
– De akkor hová lesz a mulatság? – kérdezte a süket, és mélyen a
lány szemébe nézett. – Hová lesz a mulatság, Lissie?
5
– Már megint jön ezekkel a dárdákkal – mondta Genero.
Pénteken reggel, június ötödik napján így szólt a süket férfi első
üzenete:
Come on, come on; where is your boar-spear, man?
Fear you the boar, and go so unprovided?
Hát vadkan-űző lándzsád hova tetted?
Vadkantól félsz, s ily fegyvertelenül jössz?
[13]

– Vagy egyszerűen csak azt akarja ezzel mondani, hogy unalmas

pacák – mondta Parker.
– Akkor ezt is rosszul írta.
– Mert ha tudni akarod, azt hiszem, igazság szerint
kibírhatatlanul unalmas a pacák. Ő is meg a Shakespeare-szövegei
is.
– Sose bírálj olyasmit, ami jó – figyelmeztette Carella. Parker nem
tudta, hogy ez mit jelent.
– Viszont nem tudjuk biztosan, hogy ez is Shakespeareidézet-e –
mondta Kling.
– Nos – kezdte Eileen. – Már elmondta, hogy innentől minden
idézet Shaespeare-től lesz. Tegnap ezt is elmondta, igazam van? Ezt
jelenti a tegnap „spear” meg a sok „shake”.
Kimondhatatlanul büszke volt az előző napi dedukciójára, és nem
tetszett neki, hogy Kling meg akarja fúrni a dicsőségét. Titokban az
is megfordult a fejében, Kling nem tenné, ha annak idején nem
jártak volna együtt. Erezte, hogy megmaradt köztük valami
feszültség, és semmit sem tudott tenni, hogy rendőrként jobban
együtt tudjanak dolgozni.
– Hát mi hangzana így, ha nem Shakespeare? – kérdezte Carella.
– Helyes – felelte Genero. – Csak Shakespeare-nek van ilyen
hangzása.
– Nos, Marlowe-ra is hasonlít – mondta Willis.
 – Azt mondod, hogy Marlowe-nál van ilyen idézet, hogy „Hát
vadkan-űző lándzsád hova tetted”?
– Nem tudom, hogy tényleg Marlowe-tól van-e az idézet. Csak
annyit mondtam, hogy sok tekintetben Marlowe is úgy írt, mint
Shakespeare.
– Ezt Raymond Chandler is tudta? – kérdezte Kling.
– Mit? – szólt közbe Brown.
– Ki az a Raymond Chandler? – kérdezte Genero.
– Egy fickó, aki könyveket írt – monda Meyer.
– Miféle könyveket?
– A Philip Marlowe-regényeket.
– Tudta, hogy úgy ír, mint Shakespeare?
– Én Christopher Marlowe-ról beszélek – mondta Willis.
– Akkor hogy kerül ide a „vadkan-űző”, fiacskám? – kérdezte
Brown.
– Régebben sok volt a vaddisznó – mondta Parker.
– A kérdés az – szólt közbe Eileen – , hogy most miért tért vissza
a dárdára.
– Lehet, hogy belevágott valakibe egy dárdát – vélekedett
Genero.
– Városban vagyunk – mondta Parker. – Legalábbis azt hiszem.
Genero odasompolygott Haweshez, amikor a férfi el akart menni,
mert tizenegykor felülvizsgálata volt.
– Tudom, milyen érzés, amikor lábon lövik az embert – mondta
Genero. – Együtt érzek veled, fiú.
– Kösz! – mondta Hawes.
Igazság szerint nem volt hálás az összehasonlításért. Ahogy most
visszaemlékezett, Genero saját maga lőtte lábon magát. Sok évvel
ezelőtt történt, egy nagyon hideg télen, március nyolcadikán,
amikor a süket másodszor bukkant fel. Akkor ötvenezer dollárt
követelt, mert mint mondta, különben megöli a kapitány
helyettesét, és közölte a 87-es körzettel, hogy a Grover Parkban,
egy padon, egy ételesdobozban hagyják a pénzt.
Amennyiben Hawes jól emlékezett, aznap a parkban a 88-asból is
kölcsönkértek egy nyomozót a megfigyeléshez, aki perecárust
alakított a Clinton Streethez vezető ösvényen. Meyer és Kling
apácának álcázva ült a parkban az egyik padon. Willis és Eileen
szerelmespárt alakított, egy másik pad mögött leterített hálózsákon
ölelkeztek. Genero fekete szemüvegben ült egy másik padon,
kenyérmorzsát szórt a galamboknak, és egy vakvezető kutya fejét
simogatta.
Genero ugyanakkor sárga angyalt is játszott. Azért nyomakodott
be az álcázott autóba, mert azon a szombaton kevés volt a
nyomozó. Mivel nem szokta meg a megfigyelést, éppen abban a
pillanatban ugrott le a kocsiról, amikor meglátta, hogy valaki
felkapja az ételesdobozt. Letépte a vak embereknél szokásos fekete
szemüvegét, kigombolta kabátja harmadik gombját, ahogy a
tévésorozatok nyomozói szokták, előkapta a pisztolyát, és abban a
pillanatban lábon lőtte magát.
Ez talán mégsem ugyanaz, mintha az embert lábon lövi egy
mesterlövész a szemközti tetőről.
De még az is lehet, hogy igen.
Hawes magában morogva kinyitotta a bejárati ajtót,
odabiccentett az egyenruhás rendőrnek, aki halálmegvetően védte
a rendőrség épületét a kinti lépcsőn, lesántikált a járdára, és már
éppen jobbra akart fordulni, hogy elinduljon a metróállomás felé.
Hatalmas fekete limuzin állt a járdánál, járt a motorja. A limó
hátsó ajtajára felragasztották a Channel Four matricáját, amely a
város körvonalait ábrázolta, de mindent elnyomott a hatalmas
négyes szám. Az utca felőli foncsorozott ablak hangtalanul
lecsúszott. A nyílásban Honey Blair mosolygó arca jelent meg:
– Elvigyelek, gyönyörűm? – kérdezte. Hawes odabicegett a
kocsihoz:
– Szia! – mondta. – Te meg mit keresel itt?
– Gondoltam, megleplek – mondta a lány. Hawes bemászott a
lány mellé, becsukta az ajtót:
– Helyes kocsi – mondta.
– Ilyen cifraság is jár annak, aki médiasztár – mondta a lány, és
kacsintott egyet az utolsó szónál.
– Jefferson 574. – mondta Hawes a sofőrnek.
– Már tudom, uram – mondta a sofőr.
 Honey megnyomott egy gombot. Leereszkedett a sofőr és a hátsó
utastér közti foncsorozott elválasztóüveg, kettesben maradtak a
hangtalan, mozgó gubóban.
– És itt van még egy cifraság – mondta a lány, és lehúzta a
cipzárat a férfi sliccén.
– Hohó! – mondta Hawes.
– Tudod, miért vádolták meg Clintont? – kérdezte a lány.
– Azt hiszem, igen.
– Csak azért, mert a jobboldali konzervatívok nem ismerték azt a
szót, hogy furulyázás.
– Ez igaz?
– Aha! Azt hitték, a furulyázás a két bűnöző kódja, akik a Fehér
Házat kerülgették.
– De honnan vették ezt az ötletet?
– James Bondtól.
– Aha! Két gonosztevőt James Bondtól.
– Ja.
– Hogy hívták őket?
– Blofeldnek és Oddjobnak – mondta a lány. Utána már nem is
mondott semmit.
Vagy ha igen, Hawes nem hallotta.

Dr. Stephen Hannigan volt az a szakorvos, akit a rendőrség

alkalmazott, hogy kezelje a kötelességteljesítés közben megsérült
rendőröket. Bár az Önkéntes Rendőrségi Társaság szerint majd
később tisztázzák, „kötelességteljesítés közben szerzett sérülés”-
nek minősül-e, ha valakit akkor lőnek meg, amikor kilép a
barátnője házából. Közben egy közszolgálati alkalmazott, aki
évenként 62 587 dollárt keresett másodosztályú nyomozóként,
limuzinban állt meg a Jefferson Avenue 574-es számú épülete előtt,
a Jefferson és a Meade sarkán. Hawes búcsúzóul megcsókolta
Honeyt, és éppen ki akart szállni a limuzinból, amikor…
Amint meghallotta az első lövést, a kocsi padlójára vetette magát,
és Honeyt is magával rántotta. Nem számolta, de a rá következő fél
percben elég lövés dördült el ahhoz, hogy betörje a limuzin
foncsorozott ablakát, áthatoljon a hátsó ajtóra ragasztott Channel
Four matricán, feltépje a belső kárpitot, szilánkokra zúzza az ajtóra
erősített whiskys– és brandysüveg-tartókat, és kis híján megölje
mindkettőjüket.
Hawes felugrott a kocsi padlójáról, és elordította magát:
– Egészen mostanáig nem voltam dühös!
Eszébe sem jutott, hogy Shakespeare-t utánozza, aki ezt írta az V.
Henrik hatodik felvonásának hetedik jelenetében: „Mióta
Frankhonban vagyok, e percig nem voltam haragos.” [14]

Aznap a második üzenetben ez állt:

I am disgraced, impeach’d and baffled here,
Pierced to the soul with slander’s venom’d spear
Itt csúffá tettek, s megcsúfolnak engem,
Rágalom mérges gyilka járt szivemben. [14]

– Az első sort nekünk szánta – mondta Meyer. – Azt mondja,

mostanra már úgy érezzük, csúffá tettek és megcsúfolnak minket…
– Ezt is rosszul írta – szólt közbe Genero.
– … amiben benne van, hogy megtévesztettek minket.
– Nem hiszem, hogy bármiféle személyre szabott üzenet volna
benne – mondta Eileen. – Azt hiszem, egyszerűen csak fel akarja
hívni a figyelmünket az utolsó szóra. – „Spear”. Már megint „spear”,
ami itt gyilkot jelent.
– Meglehetősen egyetértek – mondta Genero, és ez úgy hangzott,
hogy akár Shakespeare is írhatta volna.
– De mi a párvers?
– És miért? – kérdezte Kling.
– Mi miért? – kérdezte Parker.
– Minek hozza már megint föl a dárdát?
– Mérgezett dárdát.
– Hol áll benne, hogy mérgezett?
– „Mérges gyilka”. Ez azt jelenti, mérgezett.
– Shakespeare elájulna, ha hallana téged.
– És mi a megtévesztés?
– Hazugság – mondta Carella.
– Közben van egy halott lány – mondta Byrnes hadnagy.
Megkérte Willist és Eileent, hogy menjenek be az irodájába. A két
rendőr ott ült a hadnagy íróasztalával szemközti két széken, és
figyelmesen hallgatták. Eileennek az volt a véleménye, a vén medve
elég öreg ahhoz, hogy „lány”-nak nevezzen egy harmincvalahány
éves nőt, ezért megbocsátott neki. – Felejtsük el egy kicsit, mit akar
csinálni legközelebb az a rosszul halló eszelős – mondta Byrnes. –
Inkább arra összpontosítsunk, amit már tudunk. Mert gyilkosságot
követett el, ezt már tudjuk. Karácsonyig képes Shakespeare-t
idézni, de ez sem változtat a tényen, hogy megölte azt a lányt.
– Igen, uram! – mondta Eileen.
Byrnes Eileenre nézett:
– Pete – javította ki.
– Pete – mondta Eileen.
– Mi áll az FBI jelentésében, Hal?
– Semmi – felelte Willis. – Nem találtak ujjlenyomategyezést. Ami
azt jelenti, a lánynak nincs aktája a rendőrségen, sosem szolgált
egyetlen fegyveres testületben sem, és sosem dolgozott egyetlen
kormányszervnek sem.
– Ami nem meglepő – mondta Byrnes. – Hány embert ismernek,
akinek levették az ujjlenyomatát?
Willis belegondolt. Egyetlen embert sem ismert, ha nem számítja
azt a sok száz tolvajt, akit munka közben ismert meg.
– Azt akarom, hogy mindketten menjenek vissza az épületbe –
mondta Byrnes. – A gyilkos valahogy bejutott abba a lakásba. Hogy
tudta elkerülni a portást? És látta-e bárki is, amikor belépett, vagy
amikor elment? Nem láthatatlan, hát akkor, hogy sikerült neki?
Mindenkivel beszéljenek, bárki is az. Szerezzenek róla egy leírást.
Vagy bármit. Bármit! – ismételte meg, amikor a két rendőr már
kifelé indult.
A rendezvényszervező olyan volt, mint egy csokor friss
százszorszép.
Buddy Mearsnek hívták, őzbarna öltöny volt rajta levendulaszínű
inggel, amelyet kigombolva viselt. Szőke haj, kék szem. Olyan orr,
hogy Caesar is megirigyelhette volna. Magas járomcsont.
Napbarnított bőr. Teddy Carella azon tűnődött, talán felvarratta az
arcát. Riverheadban, a Henley és Rhynes sarkán álló irodában ültek,
nem messze a teremtől, amelyben június tizenkettedikén a fogadás
lesz. Carella az ebédszünetében ért oda. Teddy busszal ment. Az
ebédösszeállítások ott voltak Buddy íróasztalán. A falakon több
bekeretezett díj oklevele. Érmek is. A június eleji napsütés
beáramlott az ablakon, megvilágította az ebéd-összeállításokat.
– Úgy száz körül – mondta Carella. Teddy intett neki.
Buddy udvarias zavarral meredt rájuk.
– Száztizenkettő – javította ki magát Carella.
Buddy már tudta, hogy Teddy Carella süketnéma, vagyis hallás–
és beszédkárosult, ahogy mostanában mondani szokták, de még így
is csodálatosan szép nő az ellenállhatatlan fekete hajával és a
hozzáillő sötétbarna szemével. Még akkor is, amikor buzgón
mutogatott, mint akkor is.
Carella az asszony repkedő ujjait figyelte.
– A szám naponként változik – fordította le, amit az asszony
közölt. Aztán hozzátette. – Az anyám vagy a húgom folyton új
vendégeket hív meg.
– Ez olyan aranyos! – mondta Buddy. – Dupla esküvő. Imádom.
Tehát számoljunk száztíz emberrel…
Teddy Buddy szájáról olvasta le, amit mondott, és újra intett,
hogy száztizenkettő.
– Igen, tudom – mondta Buddy, mintha tudna olvasni a
jelbeszédből. – Csak megközelítő számot mondtam. De akkor
mondjuk azt, hogy száztíz-száztizenkettő. Hordjunk szét incifincit
vacsora előtt?
– Incifincit? – kérdezte Carella és Teddyre nézett.
– Falatkákat – jelezte Teddy.
– Füge májkrémmel – mondta bólogatva Buddy. – Sült tonhal
pirított kenyéren… Hol is van? – kérdezte, aztán Carella és Teddy
elé tolta az egyik összeállítást. – Paradicsommal töltött palacsinta
avokádóöntettel, lazacos-uborkás falatok, kecskesajtos kosárkák, és
így tovább. Ötvennél is több incifincink van, amit körbehordhatunk
a vacsora tálalása előtt.
– Gondolja, hogy incifincit akarunk? – kérdezte Carella.
– Azt hiszen, jól mutatnának – mutatta Teddy. – Az italok mellé.
Bemelegítésnek.
– Hány incifincit tud javasolni? – kérdezte Carella Buddytól.
 – Ó, úgy négy-ötfélére gondoltam. Hatra. Ennyinek elégnek kell
lennie. Nem akarjuk ugye, hogy nagyon bonyolult legyen. És azt
sem akarjuk, hogy ne legyen étvágyuk a vacsorához.
Teddy leolvasta Buddy szájáról, amit mondott, majd jelezte, hogy
először a vacsorát kéne kiválasztani. Carella lefordította.
– És majd később térünk rá az hors d’oevresre – jelezte Teddy.
Az hors d’oevre szót nehéz volt jelezni. Leolvasni is. Teddy látta,
hogy Carellának zavar ül az arcán. Azonnal javított:
– Falatkák.
Carella elmondta, mit jelzett Teddy.
– Nos, valóban visszatérhetünk rá, ha így kívánják – mondta
sértett hangon Buddy.
Három fogást ajánlott előételnek, amiből a vendégek
választhatnak. Vagy homársaláta szarvasgombamártással, vagy
tonhal tartárban kaviárral és füstölt lazaccal vagy rákkoktél. –
Főételként ismét három fogást ajánlott. – Vagy tenger
gyümölcseivel töltött branzino gombával, sült articsókával és
édesköménnyel, vagy currys csirke gyöngyhagymával, vörös
paprikával és kerekszemű rizzsel, vagy borban párolt vadnyúl
galuskával, zöldbabbal és erdei gombával. Mindent citromos,
olívaolajos és százéves balzsamecetbe forgatott ceruzabab és
paradicsomsalátával találunk – fejezte be várakozó mosollyal.
Carella Teddyre nézett.
Teddy visszanézett Carellára.
– Nincs valami egyszerűbb? – kérdezte Carella.
– Egyszerűbb? – csodálkozott Buddy.
– Nos, hogy is mondjam… Nem hiszem, hogy a meghívott
vendégek többsége… értékelni tudna egy ilyen kifinomult étrendet.
– Higgyen nekem! – mondta Buddy. – Ezek a legegyszerűbb
ételsoraink. Lényegében alapételek.
– Nos – mondta Carella, megvonta a vállát, és Teddyhez fordult. –
Te mit mondasz, drágám? – kérdezte.
– Néhány vendég Olaszországból érkezik – jelezte az asszony.
Carella lefordította Buddynak.
– És mit akar felszolgálni nekik? – kérdezte kurtán-furcsán
Buddy. – Spagettit húsgombóccal?
 – Nem de… – kezdte Carella.
– De ezzel az erővel átviheti őket a McDonald’sba is – csattant fel
Buddy.
– Meglehet – mondta Carella, és hirtelen felállt. – Menjünk,
drágám! – mondta Teddynek, aki abban a pillanatban szintén felállt.
– Nagyon jó rizottót is tudunk készíteni – szólt utánuk Buddy,
amikor már kifelé indultak.
– Bárki jön is be az épületbe, először velem kell beszélnie –
mondta nekik a portás. – Nekem kell szólnia, kitől mit akar. Én
tájékoztatom a lakókat minden látogatóról. Itt ez a szabály. Kivétel
nincs.
– Szóval, ha bárki meglátogatta volna Ms. Stanfordot…
– Így igaz.
– … a Memorial Day-en…
– Így igaz.
– … magával kellett volna beszélnie.
– Éppen most mondtam magának – mondta a portás. – Vagy
nem?
– Akkor hogy jutott be az a férfi a lakásba?
– Fogalmam sincs – mondta a portás.
– Van szolgálati bejárat?
– Igen, van.
– Hol?
– Az épület hátsó végén. A Tizenegyedikről. De ha valaki
szállítmányt hoz, föl kell csöngetnie a lakónak, ahogy nekem is.
Mielőtt bármit vagy bárkit fölengedne. Ezért nem szükséges, hogy
körbejárják az épületet.
– Van ajtó a tetőre? – kérdezte Willis.
– Persze, hogy van ajtó a tetőre.
– Zárva tartják?
– Mindig.
– Megnézhetjük?
A portás rájuk nézett, aztán megcsóválta a fejét, mintha azt
mondaná, nem számított rá, hogy vannak, akik szeretik az idejüket
vesztegetni: – Hadd szóljak a főnöknek, majd ő fölviszi magukat –
mondta, aztán lekapta a falon lógó telefont.
 Az épület házkezelője meglepettnek látszott:
– Mintha valaki széttörte volna a zárat – mondta, miközben a
tetőre vezető ajtót vizsgálta.
– Az már biztos – mondta Willis.
– Tényleg úgy látszik.
– Utoljára mikor volt itt fent?
– Nem tudok visszaemlékezni.
– Azért próbálja meg – mondta Eileen.
– Valamikor a múlt héten. Szivárgott a víztartó. Föl kellett hozni
egy vízvezeték-szerelőt.
– Mikor, a múlt héten belül?
– Pénteken. Péntek lehetett. Nehezen tudtunk szerelőt keríteni,
mert hosszú hétvége következett. Nos, mindig nehéz szerelőt
keríteni. Tudják, a vízvezeték-szerelők olyanok, mint a
primadonnák. El tudják ezt képzelni? Akik a klozetet javítják. És
még primadonnának tartják magukat.
Eileen már elő is vette a zsebnaptárát.
– Szóval, péntek volt. Május huszonkilencedike – mondta. –
Mikor járt itt fent utoljára?
– Akkor – felelte a házkezelő, és Eileenhez hajolt, hogy
belenézzen a naptárba.
– És akkor rendben volt a zár? – kérdezte Willis.
– Igen, kulcsot kellett használnom, hogy kinyissam – mondta a
házkezelő.
– Azóta járt itt fent valaki?
– Tudtommal nem.
– Nézzük meg, mi van az ajtó másik oldalán – javasolta Eileen.
Az ajtógomb ott volt a padlón. A házkezelő fogott egy
csavarhúzót, bedugta a lyukba, a zár helyére, és fölemelte, hogy ki
tudja nyitni az ajtót. Kiléptek a tetőre.
Voltak időszakok, amikor ez a város föllélegzett.
Napfényes ragyogó nap volt, fehér felhők vitorláztak a
makulátlanul kék égen. Abban a napszakban a Nap éppen az alattuk
lévő Harb folyó szürkészöld vizén csillogott, amitől ezüst szikrák
táncoltak a víz felszínén. Volt egy kis szél is, ami a város
vitorlázóinak fölkelthette a kedvét. Legalább egy tucatnyi hajó
ringott a folyó tükrén, színes vitorlák domborodtak a napfényben.
Jobbra a város tetői húzódtak a távolba, egészen a távoli Dix folyóig.
– A szomszéd épületnek van portása? – kérdezte Eileen.
– Nem hiszem – mondta a házkezelő.
– Lehet, hogy a szomszéd épületből jutott át ide a tetőre –
mondta Willis.
– Hát, ha elment az esze, lehetséges – mondta a házkezelő.
– Éppenséggel át is ugorhatott.
– Ha az volt a célja, hogy valami hülyeséget csináljon, lehetséges.
Visszafordultak az ajtóhoz.
Valaki sokáig és keményen megdolgozott azért, hogy tönkretegye
a zárat. Kilökte a gombot, úgy piszkálta meg az ajtóba vésett zárat.
– Riasztó nincs az ajtón? – kérdezte Willis.
– Nincs – mondta a házkezelő.
– Fontolóra vehetnék – mondta Willis.
– Minek? – gondolta Eileen. – Eső után köpönyeg. A házkezelő
ugyanezt gondolta.
– Lemehetnénk újra Miss Stanford lakásába? – kérdezte Eileen.
Ez alkalommal az ajtóra és a zárra összpontosítottak. És ez
alkalommal, mivel csak ezt figyelték, észre is vették a betöréshez
használt feszítővas hagyta halvány nyomokat. így legalább tudták,
hogy jutott be a férfi. A szomszéd épületről átugrott a tetőre,
kifeszítette a tetőajtó zárját, aztán ugyanezt tette Gloria Stanford
lakásának ajtajával is. És már várta a nőt, amikor aznap hazaért.
Hangtompítós pisztoly volt nála, a ballisztikusuk ezt már
megerősítették. Így aztán senki sem hallotta a lövéseket, senki sem
riasztott. És lehet, hogy ugyanúgy hagyta el az épületet, ahogy
bejutott. Igen, valószínű. Könnyen jött, könnyen ment.
A kér rendőr megköszönte a házkezelőnek a közreműködést, és
elhagyták a Silvermine Oval 1113-as épületét.
– Akarsz kérdezősködni a szomszédoknál? – kérdezte Willis.
– Kétlem, hogy bárki észrevette volna kifelé menet, vagy amikor
jött – mondta Eileen. – De veled tartok, ha be akarsz kopogni
valahová.
– Csak hogy rövidre zárjuk a kört – mondta Willis.
– Gyűlölöm ezt a kifejezést – felelte Eileen. – A rövidre zárást.
 – Én is.
– Ügyvédek szokták mondani.
– Az ügyvédeket is gyűlölöm – mondta Willis.
– Én is.
Már kint jártak az utcán. Majdnem fél négy volt. Szinte véget ért a
műszakjuk.
– Szóval, mit mondasz?
– Csináljuk – mondta Eileen. – Tegyük boldoggá a főnököt.
Aznap a süket férfi harmadik és egyben utolsó üzenete minden
kósza kétséget megcáfolt a tekintetben, hogy dárdacélzottan
használta a „dárda” szót, hogy így fogalmazzunk:
Yea, and to tickle our noses with spear-grass to make them bleed,
and then to beslubber our garments with it and swear it was the
blood of true men.
Igen, és… az orrunkat addig csiklandozzuk szalmaszállal, amíg
nem vérzik, aztán mocskoljuk be vele a ruhánkat, és esküdjünk
meg, hogy emberek vére volt. [15]

– Hogy az istenbe jön ide szalmaszál? – kérdezte Parker.

– Angliában szalmával almoznak meg a lovaknak – mondta
Genero.
– És ezt honnan tudod?
– Mindenki tudja. Ha Shakespeare, akkor Angliáról kell, hogy szó
legyen.
– Még csak nem is hasonlít Shakespeare-re – mondta Hawes.
– Ez igaz. Még csak nem is vers.
– Shakespeare prózát is írt – mondta Carella.
– És ez alkalommal ez üzenet – mondta Kling. – Akár próza, akár
másvalami.
– Mi az, hogy próza? – kérdezte Genero.
– Mi az, hogy üzenet? – kérdezte Hawes.
– Ez az egész átverés. Félrevezet minket. Igazságtalan
rágalmazás. „Rágalom mérges gyilka járt szivemben.” Megint
hazugság.
– Mint ahogy mindegyik.
– Hogy valaki addig csiklandozza az orrát, amíg vérezni kezd…
– Éles lehet az összetaposott szalma, nem?
 – … s utána összekenjük vele a ruhánkat…
– Szeretem azt a szót.
– Úgy hangzik, mint az összenyálaz – mondta Brown. –
Összenyálazni Johnsont…
– Összekenni az öltözéket… – A ruhát…
– … az orrunkból folyó vérrel, akkor az olyan, mintha csatában
kaptunk volna sebet. Ezt akarja vele mondani. Az egész átverés.
Folyton ezzel a dárdával jön, de nem jutunk vele semmire.
– Akkor minek emlegeti folyton a dárdát?
– Mert egy rohadt csirkefogó – mondta Carella.
A Silvermine Oval 1113-as ház szomszédjában egy tizenhat
emeletes építmény állt, amelynek minden emeletén hat lakás volt.
Aznap este fél hatra Willis és Eileen százkét lakásba kopogtatott be,
és nyolcvankilenc bérlővel beszéltek azok közül, akik otthon voltak,
és ajtót is nyitottak nekik. Akkor először, amióta dolguk akadt a
süket férfival, leírást kaptak róla egy Joey nevű portástól. Pedig az
első találkozás már jó ideje történt, amikor a süket vállon lőtte
Carellát, és háromszor jól fejbe vágta a pisztoly agyával. Bárki
megértheti, miért tartotta Carella nagyon is személyesnek minden
egyes találkozását a sükettel.
– Nagyjából olyan magas, mint én – mondta Joey Byrnes
hadnagynak. – Olyan egy-nyolcvan, egy-nyolcvanöt, és hetven-
hetvenöt kiló lehet. Szőke haja és kék szeme van, és hallókészülék
van a jobb fülében.
Ezt a leírást ismertették Willisék a szomszédos ház lakóival. Azt
kérdezték, látott-e bárki is egy fehér férfit, aki megfelel ennek a
leírásnak, amint belépett, vagy kilépett az épületből a Memorial
Day-en.
De senki sem látott a leírásnak megfelelő férfit.
Sem a Memorial Day-en, sem máskor.
Amikor elhagyták az épületet, Willis megkérdezte:
– Akarsz enni valamit?
Eileen ránézett.
– És utána talán elmehetnénk moziba – tette hozzá Willis.
Eileen egy pillanatig habozott. Aztán azt mondta:
– Persze. Miért is ne?
 Aznap este a Channel Four hatórás híradója nagy sztorit közölt.
Valaki meg akarta ölni Honey Blairt, a csatorna oknyomozó
riporterét.
Avery Knowles, a műsor társszerkesztője először hat után öt
perccel jelentette be a hírt, közvetlenül a friss híreket követően,
amelyek többsége egy nagy tűzről szólt Calm’s Pointnál. Két gyerek,
akiket magukra hagytak, egy kerozinégővel játszott, miközben az
anyjuk kaparós sorsjeggyel bajlódott a sarki fűszeresnél.
– Napközben egy fegyveres támadó megpróbált megölni valakit,
akiket minden nézőnk ismer – mondta Avery. – Ezt a történetet
csak itt és csak most, a Channel Fouron láthatják, és Honey Blair a
saját szavaival mondja el önöknek.
Csak néhány vájt fülű néző tudta, hogy nem hallhatják a
történetet, ha csak látni fogják, méghozzá most azonnal, a Channel
Fouron. Bár elképzelhető, hogy a szöveget nem maga Avery
Knowles fogalmazta meg, hanem a csatorna valamelyik arra
illetékes alkalmazottja, aki nem tudta, hogy a helyes
megfogalmazás szerint csak annyit kellett volna mondania: „Ezt a
történetet csak itt és most, a Channel Fouron láthatják.”
Honey kissé szétvetett lábbal állt a kamera előtt, amely szinte
már védjegynek számított. Miniszoknyát viselt, amely úgyszintén
valamifajta védjegy volt, és ezt mondta (föltehetően ő maga
fogalmazott, hiszen látszott, hogy mozog a szája):
– Ma délelőtt, körülbelül öt perccel tizenegy előtt egy fegyveres
vagy tucatszor rálőtt a Channel Four autójára a Jefferson Avenue
574-es épülete előtt. Éppen a stúdióba tartottam. Fogalmam sincs,
miért lettem célpont, de arra kérem nézőinket, hívják a rendőrség
forróvonalát, amelynek száma a képernyő alján található, vagy a
csatorna saját forró vonalát, a szám úgyszintén a képernyő alján,
amennyiben bármiféle információjuk van a lövöldözésről. Közbe
szeretnék valamit egyértelművé tenni a tisztelt lövöldözőnek.
Uram! Nem tudom, mi volt erre az oka, de akár esik, akár fúj, akár
lőnek, akár nem, végezni fogom a dolgomat. Kérem, ezt tartsa
észben, uram!
A kamera átváltott a társzerkesztőkre. Millie Anderson, a női
társszerkesztő ezt mondta:
 – Veled vagyunk, Honey. Mindenkit kérek, hogy hívja fel
bármelyik forró vonalat, ha bármi információval rendelkezik. –
Averyre nézett, és így folytatta. – Micsoda szörnyűség, Ave! – Avery
ünnepélyesen rábiccentett. Millie újra a kamerába nézett. – Ma
délután a szövetségi törvényhozás épületénél két asszony…
Cotton Hawes kikapcsolta a tévét.
Azon morfondírozott, miért nem említette meg Honey, hogy ő is
a kocsiban volt. Vagy azt, hogy valaki meg akarta ölni, amikor
szerdán elhagyta a házat, amelyben a lány lakott. Ugyan csak
közrendőr volt, mégis úgy gondolta, minden valószínűség szerint ő
a célpont, nem pedig Honey Blair.
Aztán arra gondolt, ez is a show-businesshez tartozik.
Eileen úgy gondolta, nem kell kérdeznie semmit Willistől Marilyn
Hollisról.
Willis meg úgy, hogy semmit sem kell kérdeznie Eileentől Bert
Klingről.
Ezért vacsora mellett főként az esetről beszélgettek. Valójában
két esetről. Egy régiről meg egy várhatóról. Gloria Stanford
gyilkosáról és arról az átverésről, amit a süket tervez a
közeljövőben. Már elég régen dolgoztak együtt – Eileen akkor még
a különleges erőknél szolgált – , de addig csak egyszer jöttek össze
társaságban, amikor négyesben vacsoráztak. Mármint Willis és
Marilyn, Eileen és Kling. Nem akarták, hogy feszélyezett legyen a
vacsora, ezért megpróbáltak rájönni, miért vallotta be egy
anagrammában a süket, hogy megölte Gloria Stanfordot, és hogy
miért kínozza őket folyton Shakespeare-idézetekkel, amelyek vagy
jelzik, vagy nem jelzik, hogy a közeljövőben valami bűntényt akar
elkövetni.
– És miért mi? – tűnődött fennhangon Willis.
– Azt hiszem, személyes okból – mondta Eileen. – Azt hiszem,
személyesen akar leszámolni Steve-vel.
– Vagy mindnyájunkkal.
– Lehet. De miért? Mit követtünk el ellene?
– Nagyon be van rágva, mert mindig belekavarunk a tervébe.
– Nos, én nem vagyok biztos, hogy pontosan ezért, Hal. Sosem
tettük tönkre a terveit.
 – Tönkretenni – mondta Willis. – Szeretem ezt a kifejezést.
Tönkretenni.
– Én is.
– Gondolod, hogy ez alkalommal tönkretesszük a terveit?
Mosolygott közben. Megnyomta a „tönkretenni” szót.
Kedves a mosolya, gondolta Eileen:
– Hogy tehetnénk tönkre a terveit, amikor még azt sem tudjuk,
mit tervez?
– Ó, te csak ne félj, majd elmondja.
– Gondolod?
– Biztos vagyok benne.
– Álmodozz csak! – mondta Eileen.
Amikor Melissa aznap este visszament a lakásba, a süket
legelőször is azt kérte tőle, hogy próbálja fel a parókákat.
Melissa hajának természetes színe, vagyis inkább az a szín,
amelyet a festéknek köszönhetett, méz-szőke volt, lágy fényű szőke,
mert úgy érezte, ez a szín illik csokoládébarna szeméhez.
Talált egy parókaboltot a Sakonsett Streeten. Feltételeze, hogy az
utca neve az amerikai indiánoktól származik, akik annak idején
benépesítették ezt a szigetet. A parókaboltnak Hair Today volt a
neve, és éppen tavaszi, szezon végi kiárusítást tartottak. Egyébként
az egész városban dühöngött a kiárusítás, és senki sem mondhatta,
hogy ennek semmi köze a szar gazdasági helyzethez. Melissa két
parókát vett, pedig még így is pokoliak voltak az árak. Egy vöröset,
amelyet rövidre, tépettre vágtak, olyasféle volt, mint a saját
frizurája, és egy feketét, amely vállig ért, és frufruja volt. És olyan
természetesnek látszott a barna szeme mellett. Az adót is
beleszámítva valamivel kevesebb, mint száz-száz dollárt fizetett
értük.
– Ez olyan aranyos! – mondta a süket. – Egyáltalán nem
hasonlítasz magadra ezekben.
– Ezt bóknak szántad? – kérdezte Melissa.
Melissa már lefeküdt olyan férfiakkal, akik arra kérték, tegyen föl
parókát, utána meg arra panaszkodtak, hogy a függöny színe nem
megy a szőnyegéhez, mert bármilyen ürügy jó volt ezeknek a
szemeteknek, akiket akkor ismert meg, hogy összevitatkozzanak
vele.
Nagyon remélte, hogy aznap este erre nem fog sor kerülni.
Mármint parókára, meg ami azzal járt.
– Azt hiszem, mégis el kell mondanom neked – kezdett bele
Willis – , mert ez is megerősíti az elméletemet, hogy az ember sose
nézzen meg olyan filmet, amelynek azonos a forgatókönyvírója és a
rendezője.
Éppen akkor jöttek ki a moziból, és az egyik sugárúton sétáltak. A
legtöbb üzlet már bezárt, és balzsamosan hűs volt az este.
– Nekem majdnem tetszett volna – mondta Eileen.
– Tényleg? Még úgy is, hogy visszatartották a tényeket,
amelyeket tudnunk kellett volna? Már úgy értem, hogy megoldjunk
egy bűntényt.
– Nos, rendőr vagy. Természetes, hogy ilyen a nézőpontod.
– Te is rendőr vagy. Nem gondolod, hogy mégiscsak kapnunk
kellett volna néhány fogódzót?
– Sokkal jobban érdekelt volna a személyes történet. Azt hiszem,
a nőket ez érdekli.
– És nem aggaszt, ha visszatartják a bizonyítékot?
– Csak ha a süket teszi.
– Ez rosszabb volt, mint amit a süket tesz. Ő legalább
tisztességesen játszik. Mindent közöl velünk, amire szükségünk
van…
– Legalábbis reméljük.
– És ha túl ostobák vagyunk ahhoz, hogy rájöjjünk az egészre, az
csakis a mi bajunk.
– Igyunk egy kávét vagy valami mást – kérdezte Eileen.
– Persze – mondta Willis, de még mindig fortyogott benne a
felháborodás.
Miközben a sarkon lévő kávézó felé tartottak, miközben
rendeltek, miután kiszolgálták őket, Willis folyton azon rágódott,
hogy mostanában nagyon is sok filmről mondják, hogy így vagy
úgy, de misztikus, és ő, mint rendőr, akinek az a szakmája, hogy
bűnügyekben nyomozzon, a legszívesebben lelőné az író-
rendezőket, akik ezeket a filmeket csinálják.
 – Ejha! – mondta Eileen. – És milyen filmekre gondolsz?
– Bármelyikre, amelyiknek azonos az írója és a rendezője.
– Ezt komolyan mondod?
– Nem. Csak… csak magamnak találtam ki. A legtöbb író nem tud
rendezni, gondolom, ebben igazam van. És a legtöbb rendező nem
tud írni. Ezért jobb, ha az ember meglép, ha azt látja, egy filmnek
ugyanaz az írója és a rendezője.
– Tényleg azt hiszed?
– Tényleg. Akár férfi, akár nő, az író és rendező, mindegyik
nagyon is komoly bűntényről szól, akármi is a címe, akár az
Összeesküvés-elméletről, akár a Könnyű bűntényről, akár a Az
ügyész akadályoztatásáról van szó.
– Micsoda szenvedély! – mondta Eileen.
– Mert nem tartom tisztességesnek – mondta Willis, lehajtotta a
fejét, és szégyenlősen elmosolyodott, mintha hirtelen fölfedezett
volna magáról valamit, aminek talán jobb lett volna rejtve maradni.
Eileen újra azt érezte, talán át kéne nyúlnia az asztalon, és megfogni
a férfi kezét.
A kávézóból kilépve külön utakon indultak tovább. Végül is nem
volt ez igazi randi. Egyszerűen arról volt szó, hogy két rendőr
együtt vacsorázott, utána elmentek moziba, megittak egy kávét, és
közben véleményt cseréltek a filmekről.
Eileen semmit sem kérdezett Willistől Marilyn Holisról.
Willis meg semmit sem kérdezett Eileentől Bert Klingről.
És másnap jött a következő munkanap.
– Holnap reggel kezdünk – mondta a süket – , és minden nap
küldünk üzeneteket a 87-es körzetbe, csak vasárnap nem.
– Vasárnap miért nem? – kérdezte Melissa.
– Mert vasárnap még isten is megpihen.
– Aha! És mi lesz az üzenetekben?
– Azt nem kell tudnod.
– Azt mondtad, holnap kezdünk?
– Igen. És szombattól is folytatjuk.
– Ez azt jelenti… Milyen nap is van ma?
– Ötödike. – A süket az órájára nézett. – Majdnem éjfél van, tehát
már majdnem hatodika.
 – Ami azt jelenti, hogy az utolsó üzenetet június tizenkettedikén
küldjük el.
– Igen.
– Akkor végzed el azt a munkát? Akármi is az? Június
tizenkettedikén?
– Igen.
– És mit fogsz tenni?
– Ezt nem kell tudnod.
– Akkor miért mondod el nekem ezt az egészet?
– Mert te viszed el az üzeneteket.
– Azt már nem! Azt akarod, hogy menjek el a rendőrségre? Nem,
amíg élek.
– Nem te személyesen – magyarázta türelmesen a süket. –
Embereket kell találnod, akik helyetted elviszik az üzeneteket.
– Akkor is rám találhatnak. Nem létezik, hogy valaha is
megtegyem. Miért tenném meg?
– Mert adok érte harmincötezer dollárt.
– Tényleg?
– Tényleg? Ötezer dollárt holnapra, és utána hat napon át
ugyanennyit.
– Ez aranyos! – mondta Melissa.
– Ennyi csak elég lesz, hogy megtaláld a szükséges embereket.
– Azt hiszem, igen.
– S azt hiszem, neked is elég marad belőle, hogy ne legyél
gondban.
– Azt hiszem.
– Vehetnél belőle valami szép fehérneműt.
– Tényleg!
– Vagy valami mást.
– Igen, vagy valami mást.
– És még több lesz, Lissie. Hét számjegyű összegről van szó.
Melissának eszébe jutott, hogy nyolcmilliót hozott el a süketnek
abból a letéti páncéldobozból. Lehet, hogy ráadásként beszél hét
számjegyű összegről?
Megkérdezze? Miért ne?
 – Már úgy érted, hogy a többi pénz mellett? – kérdezte. –
Ráadásként a bankból elhozott pénzhez?
– Igen, ráadásként.
– A hét számjegy újabb milliót jelent, igaz?
– Legalább – mondta a süket.
– És mennyit kapok belőle? – kérdezte Melissa.
– Nem légy mohó, édesem! – mondta a süket.
Már miért ne lennék mohó, gondolta a lány. És ne nevezz
édesemnek. De ezt persze nem mondta ki hangosan.
– Mit szólnál egy tortolai nyaraláshoz? – kérdezte a férfi. – Ha
végzünk ezzel az egésszel.
– Nagyon aranyos lenne, ha Tortolára mennénk nyaralni –
mondta Melissa. – De…
– Már lefoglaltam a repülőjegyet – mondta a süket. Június
tizenharmadikán, vasárnap reggel fél tízkor indulunk. Tetszik, igaz?
– Nem annyira, mint egy hét számjegyű összegből a részesedés.
A süket kuncogni kezdett. Tényleg kuncogott. Aztán, még mindig
kuncogva, azt mondta: – Nos, azt hiszen, senki sem lehet nagyon
gazdag vagy nagyon szegény.
– Én is ezt mondom.
– Tudod, ki mondta ezt, Lissie?
– Nem. Kicsoda?
– A windsori hercegnő.
– Az meg kicsoda?
– Egy király a birodalmáról mondott le miatta.
– Biztos nagyon szép volt.
– Feleannyira sem olyan szép, mint te.
Melissa azon gondolkozott, azt mondta-e ezzel a süket, hogy
feladna érte egy birodalmat? Lehet, hogy mégis ad neki abból a hét
számjegyű összegből, amit az előbb említett. Már most is
százezerrel gazdagabb volt, mint akkor, amikor fölszedte a férfit
egy szálloda bárjában. De azt is mondhatná, hogy százezerrel
szegényebb volt, mielőtt megismerte volna a férfit. A
cobolybundáról és a nercstóláról már nem is szólva.
– Gondolod, meg tudod szervezni, hogy pontosan kézbesítsék
azokat az üzeneteket?
 – Azt hiszem, igen – mondta Melissa. – De mi lesz azokkal, akiket
lefizetek, hogy vigyék el őket?
– Tessék?
– Hiszen leírást adhatnak rólam. Elmondhatják a rendőrségnek,
pontosan hogy nézek ki.
– Itt kerülnek be a képbe a parókák – mondta a süket.
6
Melissa azt gondolta, általában is ezt szokta tenni, csak éppen
fordított értelemben. Vagyis alkudozni kell. Általában az történt,
hogy a kuncsaft azt mondta: „Kétszáz egész éjszakára”, amire ő azt
mondta: „Ötszáz.” A fickó erre azt, hogy: „Három.” ő meg azt, hogy:
,,Négy.” Aztán megállapodtak háromötvenben, és mindenki boldog
volt. Különösen ő, ha a kuncsaft az első menet után elaludt.
Szombat reggel volt, június ötödik napja. Nagyon korán
szombaton reggel.
Adam ötezer dollárt adott neki százasokban, mielőtt Melissa
elhagyta volna a lakást. Ami nem is látszott olyan nagyon soknak,
hiszen mindössze ötven százdolláros bankóról volt szó.
– Ezzel meg is van, hogy ma meddig mehetsz el – mondta neki a
süket. – Ha kevesebbért is találsz embert, a maradék a tiéd, és
megveheted azt a fehérneműt, amiről már beszéltünk.
Melissának jobb ötlete is volt, hogy mit akar venni a maradék
pénzen, de először föl kellett bérelnie valakit, hogy elvégezhesse a
munkát.
Nagyon helyesen arra gondolt, hogy nem lehet túl sok ember, aki
szívesen elvinne egy üzenetet a rendőrségre. Még nagyon a
levegőben volt az anthraxos levelek miatti félelem. Másként is
lehetett volna, ha valamelyik washingtoni lángész kitalálta volna,
mit kezdjenek velük, és nem a seggüket vakarták volna. Valamelyik
igazán összejöhetett volna Adam Fennel, ha igazi lángészre volt
szükségük.
Úgy is lett, az első három megkörnyékezett ember simán azt
mondta neki, hogy: „Megőrültél, kisanyám?” Pedig kétszázat kínált
nekik mindössze azért, hogy elvigyenek egy rohadt levelet a
rendőrségre, és letegyék az ügyeletes őrmester íróasztalára.
Legközelebb a Jeffersonon lévő kávézóban környékezett meg egy
lányt. Reggel hat óra volt, a kávézgató lányt Melissa száz
kilométerről is kiszúrta volna. Ugyanolyan prosti volt, mint ő maga.
Fekete lány volt, a haját rézszínűre festette, a körmén lila lakk. És a
külseje alapján ítélve rohadt éjszakája lehetett. Melissa csínján
kezdte, mert nem volt értelme fölmérgesíteni, hogy aztán a lány a
pokolba küldje. Kiderült, hogy a lány szörnyen másnapos, és azt
hiszi, Melissa egy kis hajnali leszbikus hancúrozásra akarja
invitálni, és még azt is mondta, hogy kétszázba kerül, ha a
puncijában akar kotorászni.
Melissa megpróbálta elmagyarázni, hogy nem erről van szó, csak
annyit akar, hogy vigyen el egy levelet a rendőrségre. Meg is
mutatta neki. A levelet Steven Louis Carella nyomozónak címezték.
Melissa azt mondta a lánynak, Carella a barátja. Elmesélte, hogy
múlt éjszaka összekaptak. És hogy nagyon elkeseredett, és ki akar
békülni vele. Erre a lány azt mondta, hogy „Szivi, ugyanolyan kurva
vagy, mint én. Ha neked egy rendőr a barátod, én meg az angol
királynő vagyok.”
Melissa bizonyos mértékig megsértődött attól, hogy ilyen
nyilvánvaló róla, hogy kurva.
Még háromszor próbálkozott, és háromszor utasították vissza,
amikor eszébe jutott, hogy az anyja mondott neki valamit, amikor
még gyerek volt: „Aki kétségbeesett, kétségbeesett dolgokat
művel.” Szóval, muszáj találnia valakit, aki elég kétségbeesett, hogy
elvigye ezt a levelet a rendőrségre. Egy pillanatra, de igazán csak
egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán neki kéne elvinnie a levelet,
mert egy kicsit már ő maga is kezdett kétségbeesni, hiszen már
reggel hét óra volt.
Majd azt mondja a rendőröknek, egy fazon, akinek
hallókészüléke volt, kilencszáz dollárt adott neki, ha elhozza a
levelet, megmutatja nekik a kilenc bankót, és elmondja, hogy nehéz
munkája van, éjszakás a Burger Kingnél, ott is találkozott a fickóval
a pultnál, aki megkérte, hogy hozza el a levelet. És hogy legyenek
szívesek most már hagyni, hogy induljon, mert az anyja majd nem
érti, miért nincs már otthon, hiszen a műszakja reggel nyolckor
lejárt.
Aztán mégis úgy döntött, hogy nem.
Ha a kávézóban ülő lány kitalálta róla, hogy kurva, akkor a
rendőrök egy szempillantás alatt kiszúrják.
Tényleg annyira látszik rajta, hogy miféle?
 Talán új ruhát kéne vennie abból, ami a mai összegből marad.
Hét-ötvenkor taxiba ült, és elindult a durva fából épült
népszállók, hajléktalan szállók, bárok és villanytelepek felé. Először
egy alkoholistát talált, aki azt mondta, ötven dolcsiért elviszi azt a
levelet. Melissa elindult vele a belvárosba, az alkoholista ott ült
mellette a taxi hátsó ülésén, húgyszaga volt, és alkoholbűzt böfögött
fel. Öt perccel nyolc után tette ki három háztömbnyire a
rendőrségtől, a levél ott volt az elnyűtt dzsekijének egyik zsebében,
és megmutatta neki, merre menjen. Megmondta neki, figyelni fogja,
ezért jobb, ha betartja az üzlet ráeső részét. A fickó megesküdött az
anyjára, hogy elviszi a levelet.
Melissa úgy gondolta, a fazon abban a pillanatban meg fog
torpanni, amikor rálép az első lépcsőfokra. így történt.
Hát éppen ezért vett parókát, nem igaz?
Her waspish-headed son has broke his arrows
Swears he will shoot no more but play with sparrows.
Fia eltörte íját, fejes,
S esküdt, hogy eztán csak verébre les.[16]

Ez állt az első üzenetben.

– Helyes ez így angolul? – kérdezte Genero. – Hogy fejes? Senki
sem válaszolt.
– Eltörte íját – mondta Meyer. – Azt mondja, hogy nem lő le senki
mást. Gloria Stanford volt az utolsó.
– Ha csak nem az a terve, hogy nyilat használjon – mondta Willis.
– Vagy dárdát – mondta Kling.
– Nem, a dárdának már vége – mondta Carella. – Most jönnek a
nyilak.
– Megesküdött, többé nem nyilaz. És azzal jön, hogy inkább
verebekre les.
– Kismadarakra – mondta savanyú arccal Parker.
– Láttátok azt a filmet, amit Hitchcock írt? – kérdezte Genero.
– Nem Hitchcock írta – mondta Kling.
– Akkor kicsoda?
– Valami Daphne akárki.
– Kétszer írta meg a Madarakat! – kérdezte csodálkozva Genero.
 – Nem, a nyilakat. Most kétszer használta a nyilak szót. Carella
már megint a számítógépnél ült, az idézetet kereste. Parker
megnézte a süket üzenetét:
– Én úgy látom, csak egyszer használja a nyilak szót.
– Másodszor egy másik szóba bújtatta – mondta Willis. – A
verebekbe.
– És akkor mit jelent ez az egész? – kérdezte dühösen Parker.
– A vihart – jelentette be Carella. – Negyedik felvonás, első
jelenet.
John Marshall Frick kapitánynak már tíz éve nyugdíjba kellett
volna mennie, de szerette azt mondogatni, hogy a 87-es körzet
semmiképpen sem boldogulna nélküle. Byrnes mindig is vén
trottynak tartotta. Voltak olyan férfiak, akik olyan idősek voltak,
mint Frick, hatvan-hatvanöt évesek – bár kit érdekel, mennyi volt
Frick – , akik még mindig fiatalabbnak tartották magukat, és úgy is
viselkedtek, mintha sokkal fiatalabbak volnának, úgy is beszéltek,
mintha sokkal fiatalabbak volnának, és valójában tényleg sokkal
fiatalabbnak látszottak, mint amennyiek voltak. John Marshall Frick
nem tartozott közéjük.
Frick az idős embereknek ahhoz a fajtájához tartozott, akik
„tiszteletreméltó polgárok”-nak tartották magukat, akiknek már
semmi dolguk, csak naponta el kell küldeniük e-mailen egy vén
trottyról szóló viccet. Azoknak, akik már visszavonultak az aktív
élettől, és már elég régen élnek. Bár Frick már ötvenévesen is öreg
volt, és talán akkor kellett volna nyugdíjba mennie.
– Mondja meg, hogy hívják! – mondta az alkoholistának.
– Freddie-nek.
– És milyen Freddie, Freddie?
– Freddie Apostolo. Azt jelenti, hogy Freddie, az apostol.
– Ugye, ma már ivott egy kicsit, Freddie?
– Egy kicsit. Minden nap iszok egy kicsit.
– Miért írta ezt az üzenetet, Freddie?
– Nem én írtam.
Byrnes a főnökére nézett. A kapitány tényleg azt hiszi, hogy ez az
öreg alkoholista leszedett a világhálóról egy Shakespeare-idézetet,
aztán személyesen hozta el a körzetbe? Valóban azt hiszi, hogy ez
az ápolatlan vén csavargó, akiből árad a mosdatlanság, a vizelet és
az édes bor szaga, maga a süket, aki lemészárolta Gloria Stanfordot,
és eddig ő küldözgette az idegesítő üzeneteket, hogy feldühítse, és
hogy is mondja csak, elkábítsa a rendőrséget? Hiszen még
hallókészüléke sincs.
– Akkor ki írta, Freddie?
– Nem tom.
– Akkor honnan szedte?
– Egy lány adta.
– Miféle lány?
– Csinos kis nő volt, fekete hajú, frufruval.
Byrnes majdnem azt mondta, tényleg.
– Hogy hívják?
– Nem tom.
– Csak átadta magának ezt az üzenetet, és… – Nem.
– …és ennyi. Csak átadta, és…
– Nem.
– Mit nem?
– Ötven dolcsit adott, ha elhozom. Azt mondta, le kell tennem az
ügyeletes asztalára. Csak ennyi. Meg is próbáltam, de a srácok
megállítottak az ajtónál. Tudja, hogy annak idején zongoráztam?
– Ez igaz?
– Ezért kezdtem inni. A zongorán mindig volt valamilyen ital.
Még nem vette észre? Ital és cigaretta. Szerencsés vagyok, hogy
nincs gégerákom. Amikor az ember zongorázik, iszogat, meg
cigarettázik közben. Azt hiszem, egy kicsit sokat ittam.
– Én is azt hiszem. Szóval, hol kötötte meg az üzletet ezzel a
titokzatos fekete hajú hölggyel?
– Egyáltalán nem volt titokzatos. A Temple Street-i
hajléktalanszálló közelében. Odajött hozzám, és megkérdezte,
akarok-e keresni ötven dolcsit. Azt mondtam, hát persze.
– Ki ne akarna? – mondta Frick.
– Persze. Elmondaná, mit csináltam rosszul?
– A lány megmondta a nevét?
– Nem. Én sem mondtam meg a magamét.
– Hogy jutottak ide a belvárosba? Elég messze van a Temple-től.
 – Taxiba ültünk. A Negyediken tett ki, és azt mondta, figyelni fog.
Elhittem neki.
– Miért?
– Olyan volt, hogy inkább megcsináltam, amit mondott.
– Hogy érti ezt?
– A szeme. Meg ahogy nézett.
– Milyen színű volt? – kérdezte Frick. – Mármint a szeme?
– Barna – mondta Freddie.
– Milyen magas volt?
– Százötven-százhatvan.
– Fehér?
– Igen – mondta Freddie, és kis tétovázás után hozzátette. – Azt
olvastam ki a szeméből, megöl, ha nem teszem meg neki.
Byrnes újra a kapitányra nézett.
– Rendben, menjen haza – mondta Frick Freddie-nek.
– Haza? – kérdezte Freddie.
Melissa az utca túloldalán lévő parkból figyelte, amint a körzet
lépcsőjén álló egyenruhás rendőr utánaered az alkoholistának,
aztán elkapja a grabancát. De ez rendben is volt így, mert ebből
megtudta, hogy az üzenetet most már továbbítják valahogy. És nem
nagyon érdekelte, hogy bezárják a csavargót, vagy fölakasztják egy
lámpaoszlopra. Tőle tehettek vele bármit.
Most már tudta, hogy bárkit bérel is fel, hogy kézbesítse a többi
üzenetet, a rendőrök azt is megállítják, de ez sem érdekelte. Az
üzenetek eljutnak a körzetbe, elolvassák őket, a küldöncök meg
tiltakozni fognak, hogy: „Én csak küldönc vagyok!”, és ennyiben
marad a dolog. Ebben a városban legalább kétmillió vállig érő
fekete hajú lány él, akinek fru-fruja van. De ugyanez vonatkozik a
vörös parókára is. Igaz, lehet, hogy vörös hajúból csak egymillió
van.
A gond az volt, hogy aznapra még két fickót kellett felhajtania, és
még ennél is többet a következő hét minden napjára, hétfőtől
szombatig, június tizenkettedikéig. Ez volt az a dátum, amikor
Adam kijelentése szerint a süket megteszi azt, amiről Melissa nem
tudta, mi az. Valami buli? Valami trükk? Valami móka, valami igazi
vicc, vagy bármi más, ami még egy hét számjegyű összeget tesz a
batyuhoz, bármit jelent is a batyu. Melissa néha szerette volna, ha
okosabb.
De ahhoz elég okos volt, hogy tudja, nem rohangászhat folyton
föl-alá a városban, hogy időben továbbíthassa az üzeneteket.
Kimerítő, ráadásul sok időbe telik. Ezért közvetítőt kell keresnie, ha
nem akarja megosztani senkivel a harmincötezer rongyot, amit
Adam ígért a munkáért. És csak egyetlen közvetítőre gondolhatott,
az első stricire, akit megismert, amikor megérkezett ebbe a rohadt
városba öt évvel ezelőtt.
Ambrose Carter fekete volt, és jelenleg tizenegy kurvát futtatott,
közülük négy fehér volt. Nagyon boldog volt, hogy újra látja a kis
Mela Sammaronét, mert azt hitte, talán visszamegy hozzá, és újra
neki fog dolgozni. Aztán kiderült, a lány azt akarja, hogy ő
dolgozzon neki.
– Várj csak egy kicsit, hadd fogjam föl ezt az egészet – mondta, és
olyan arcot vágott, amilyet egy csodálkozó fekete szokott. A
valóságban soha semmin nem csodálkozott. Túl okos volt ahhoz,
hogy csodálkozzon.
Egy bárban ültek, amit Diamondback-vizsgálónak neveztek
maguk közt, ami igazán helyénvaló név volt, hiszen a rendőrség
igen gyakran átvizsgálta a benne hemzsegő drogosokat és kurvákat.
Ambrose előtt egy whisky és egy kóla. Melissa csak kólát ivott. A
két megvásárolt paróka vele volt egy bevásárlószatyorban.
Természetesen üldögélt az asztalnál, többé-kevésbé olyan szőke,
hetyke és csinos volt, mint a fiatal Meg Ryan. Ambrose valóban
sajnálta, hogy már nem képviseli a lányt. Mindig képviselőként, és
nem striciként gondolt magára.
Még mindig úgy gondolt a lányra, mint aki megszabadult.
Részben azért is, mert nem tudta rászoktatni semmi anyagra, hogy
aztán kézben tarthassa. A lány túl okos volt ehhez. De főként azért,
mert a lány lépésről lépésre tört fel, mígnem öt év alatt elérte a
harmincötezer rongyot, amit felajánlott neki, cserébe a
szabadságáért. Na, ezt kapd ki, ember! Carter sosem tartotta
magánál a lány útlevelét, semmi ilyen szarságot nem követett el, és
a harmincötezer igazán megérte. Ó csak tudja, milyen gyorsan
öregszenek ezek a lányok, és válnak értéktelenné. Ezért csak annyit
mondott, hogy pá, drágám, és elengedte. És most mégis itt van,
visszajött. És arra kéri, hogy újra képviselje, csak másként, mint
eddig.
– Azt akarod, intézzem el, hogy ezekre a napokra annyi embered
legyen, amennyi kell?
– Igen.
– És hogy előre biztos legyek benne, hogy tényleg elviszik a
rendőrségre…
– Igen, Ame.
– És aztán küldjem oda őket, ahol vársz rájuk, hogy kifizesd nekik
a száz dolcsit, és mindegyik vigyen el egy borítékot. És mindegyik
egy másikat.
– Igen, mindegyik egy másikat.
– A rendőrségre? És te mondod meg, melyik körzetbe?
– Pontosan.
– És nekem mi hasznom ebből, ha szabad kérdeznem? Én mit
kapok, ha megszerzem neked ezeket az embereket?
– Mára egy ezrest, és hétfőtől kezdve minden nap egy lepedő.
– Meddig?
– Jövő szombatig.
– Hétezer?
– Ha jól számoltam, hét.
Carter törni kezdte a fejét:
– És ha valami bajom lesz belőle? – kérdezte. – A rendőrség
biztos megállítja ezeket a fickókat, ha csak úgy besétálnak.
– Tudom. Majd azt mondják a rendőröknek, hogy tőlem kapták a
pénzt. Te kimaradsz ebből. Én vagyok, aki fizetek, engem fognak
leírni.
– És te nem bánod?
– Egyáltalán nem.
Carter gyorsan ezt is átgondolta:
– Legyen az egész egy tízes – mondta.
– Megkapod – mondta Melissa. – Mára két ember kell. Majd
szólok, hogy mikor találkozzanak velem.
– Férfi legyen vagy nő? Vagy mindegy?
 – Ahogy neked jó – mondta Melissa. – De a helyedben nem
küldenem az egyik kurvámat…
– Hülyének nézel, Mel? – kérdezte Carter.
– Ezt senki sem tételezné föl rólad, Ame – mondta mosolyogva
Melissa.
– Hogy fizetsz? – kérdezte a férfi.
– Hármat most adok – mondta a lány. – Kétezret hétfőn reggel, és
utána minden reggel egy ezrest, egészen tizenkettedikéig.
– Ennyire megbízol bennem?
– Nincs értelme, hogy ne bízzak, Ame.
– Miért, mi lesz akkor? – kérdezte a férfi. – Tizenkettedikén? Mi
történik?
– Most te nézel hülyének engem, Ame – mondta Melissa.
Azon a szombat délelőttön a második üzenetet Miss Honey
Blairnek címezték, a Channel Fourhoz. Ez állt benne:
Kedves Honey!
Kérlek, bocsáss meg nekem! Nem tudtam, hogy bent ülsz abban
az autóban.
Aláírás nem volt.
A süket második üzenetét nem sokkal tizenkettő után
kézbesítették a 87-es körzetbe. A férfi, aki hozta, a kitartó
kérdezősködésre azt válaszolta, hogy egy csinos, vörös hajú nő száz
dollárt fizetett neki azért, hogy elhozza. Előtte egy bárban
találkoztak, ami a Kilencediken volt, és Lucky Diamondnak hívják.
Korábban sosem látta a nőt. Akkor most elveszik tőle a pénzt?
– Ez a Macbeth – mondta Genero.
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Vagy akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét és nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
[17]

Azt még Parker is tudta, hogy ez a szöveg egyértelműen nem a

Macbethből van:
– Ez a Rómeó és Júlia – mondta.
Eileen nem hitte, hogy a hadnagy íróasztalán lévő idézet a Rómeó
és Júliából van. Tudta, hogy az a darab az érzelmekre játszik, de
legalábbis látta a Baz Luhrmann rendezte filmet, amit hétszer
nézett meg, miután bemutatták, mert beleszeretett Leonardo di
Caprióba, akit azóta már kövérnek és középkorúnak látott. De az
biztos, hogy ez az idézet nem a Rómeó és Júliából van.
Carella tudta, hogy az idézet a Hamletből van, mert középiskolás
korában álszakállal Claudiust játszotta, és Gertrudis a saftig Sarah
Gelb volt. Sarah túlságosan is komolyan vette, hogy Hamletnek
Ödipusz-komplexusa van az anyjával kapcsolatban, és vadul szájon
csókolta a tizenkét éves Aaron Epsteint a híres „Nos, hát, anyám, mi
tetszik?” kezdetű jelenetben, a királyné szobájában.
[18]

„Mit tettem én, hogy nyelved ily gorombán mer rám zajongani?” [19]

– kérdezte esdeklő hangon Sarah, a melle magasra polcolva a

mélyen kivágott Erzsébet-kori ruhában, és a korona hetykén
félrevágva vöröses fürtjein.
A bemutatót követő fogadás után Sarah Carellával is előadta ezt a
csókjelenetet Carella apja autójának hátsó ülésén, amiből igen
érzéki közjáték lett. Két egyenruhás rendőr szakította félbe a
jelenetet, akik rádiós járőrkocsiban elhajtottak mellettük.
Zseblámpájukkal bevilágítottak a nyitott hátsó ablakokon, és
meglepték a szerelmeskedő fiatalokat. Sarah felhúzta a bugyiját,
Carella felrántotta a cipzárt a sliccén. Hosszú időre meggyűlölte a
rendőröket a két szorgos őrszem miatt. De sosem felejtette el a
Hamletet, nem bizony, és egyértelmű, hogy ez az idézet abból való.
Hal Willis azon tűnődött, miért a második felvonásból választott
idézetet a süket, ha valóban ő volt az, aki küldte, azon az örömtelen
szombat délelőttön, és miért éppen a világirodalom talán
leghíresebb monológjából. Lehet, úgy érezte, már épp elég
információt juttatott el hozzájuk a dárdákról és más efféléről, és
most arra készül, hogy más jelképre térjen át. És ha erről van szó,
akkor mégis mi lehet az új jelkép.
Kétségtelen, hogy az üzenet szövege számítógépen készült, és
ugyanolyan sima, fehér papírra nyomtatták, mint a korábbi
üzeneteket.
– Miért a Hamlet? – kérdezte Willis.
– Miért a Macbeth? – tartott ki csökönyösen a véleménye mellett
Genero.
 – Lehet, hogy megint a Grover Parkról van szó – vélte Brown. –
Mint a legutóbbi átverésében. Lehet, hogy valami eseményre céloz
a Cow Pasture-ben.
– Mikor lesz Shakespeare-előadás a Greenben? – kérdezte Eileen.
– Valamikor ebben a hónapban.
– Tizenötödike körül.
– Azt hiszem, később.
– De még ha egy Shakespeare-előadásról van is szó a Greenben…
– Igen – mondta Eileen.
– Persze – mondta Meyer.
– Akkor is marhaság.
– Sosem mondja el, hogy valójában mit akar.
– Akkor dobd ki! – mondta Parker, és vállat vont.
– Biztos, hogy mondani akar vele valamit – mondta Ca-rella.
– Még akkor is, ha az egész csak félrevezetés?
– Költészet! – mondta Brown, és megcsóválta fejét.
– Shakespeare versei mindenképpen.
– A Macbeth nem kevésbé – mondta Genero.
Melissa úgy számolta, hogy az Adam által megajánlott
harmincötezerből, amit a költségekre adott, Carter elvisz tízet, és a
küldöncöknek is ki kell fizetnie két-háromezret attól függően,
mennyire tudják felturbózni az először megajánlott száz dollárt.
Még így is csinos kis nyeresége marad, olyan húszezer körül.
Carternek már adott hármat, mintegy foglalóként az elvégzendő
munkáért, és délben kifizetett egy százast a küldöncnek. A négy
órakor Ave által küldött lánynak kétszázat adott, mert nagyon
csinos, tiszta volt és ártatlannak látszott, így az aznap reggel
Adamtől kapott ötezerből maradt ezerhatszáz dollárja, miután
kifizette a taxikat, az italokat és kávékat, ilyesmit, amikor a Lucky
Diamondban várta a küldöncöket, utána meg a Majestic szálloda
bárjában, zárt találkahelyen (szerette ezt a kifejezést), mert azt
választotta ezekre a találkozásokra.
Most azt kellett tennie, hogy fogja a tizenhatezret, és magának
vásárol belőle, többek közt fehérneműt, ahogy Adam javasolta. De
arra gondolt, sokkal jövedelmezőbb befektetés volna, ha magának
Adamnek venne belőle ajándékot. Úgy döntött, megpróbálkozik egy
kasmír-köntössel. Egy helyes fekete kasmír-köntöstől biztos
jókedvű lesz, hiszen illik a szőke hajához meg minden.
De aztán az agyában kísértő, bujkáló gondolat miatt, hogy a férfi
egy szép napon még lelövi, ha elégedetlen lesz valamivel…
… és mivel már amúgy is a külvárosban járt, ahol sok bűnözőt
ismert még akkorról, amikor bármilyen figurában, de pénzért
lefeküdt, és éjjel-nappal ám, hogy megtöltse Ambrose Carternek, az
első képviselőjének a pénzesládáját…
… szóval, úgy döntött, meglátogat egy Blake Fuller nevű férfit, aki
eladott neki egy csinos kis Kahr PM kilences pisztolyt, ami csak fél
kiló volt üresen, és összesen tízszer-tizennégy centi, így könnyedén
belefért a táskájába arra az esetre, ha szüksége volna rá.
Csak ötszázba került, és Fuller szerint jó üzletet csinált.
Így maradt ezerszáz dollárja a köntösre.
Úgy gondolta, aznap jó munkát végzett, fogott egy taxit, és
elindult a nagy belvárosi lakóházak felé.
Közben az aranyos kislány, aki olyan volt, mint egy egyetemista,
kézbesítette a süket aznapi harmadik, s egyben utolsó üzenetét.
Az üzenetben ez állt:
Even such, they say as stand in narrow lanes
and beat our watch, and rob aur passengers.
Cselleng a kocsmák közt, mondják, napestig…
Ki őrt leüt, járókelőt kifoszt…
[20]

– Ez alkalommal legalább nincs benne helyesírási hiba – mondta

Genero. – Na ugye!
Carella már ott ült a számítógépénél, és az idézetet kereste.
– Megint egy nyíl – mondta Eileen, amikor Carella beírta a
„Cselleng a kocsmák közt”-öt. A „narrow” szóba rejtette.
– Először dárda, most meg nyíl – mondta Kling.
– Egész nap nyilakról volt szó.
– II. Richárd, ötödik felvonás, harmadik jelenet – olvasta Carella a
képernyőről.
– Először A vihar, aztán a Hamlet, most meg a II. Richárd –
mondta Willis.
– Miért fontosak a darabok, amiket választott? – kérdezte Hawes.
Nagyon vigyázott rá, hogy ne lépjen a nyitott orrú gipszcsizmájával
egyik nyomozó lábára sem, akik ott sürgölődtek Carella asztala
körül.
– Vaktában választja ki őket – mondta Parker, – Ez az egész egy
nagy marhaság.
– Nem hiszem – mondta Carella. – Először is nézzük, mi történik
az őrünkkel. Azt mondja, leütik az őrünket.
– Ez nagyon ravasz – mondta Genero.
– Kösz! – mondta Carella.
– Rá értettem. A süketre. Nagyon ravasz dolog volt tőle, hogy
megtalálta ezt az utalást.
– Ki fogja fosztani a járókelőinket – mondta Eileen.
– Nincsenek járókelőink – mondta Parker.
– Akkor is kezdeni kell valamit a járókelőkkel – csökönyösködött
Eileen.
– És ha vonatról van szó?
– Vagy repülőről?
– Vagy hajóról?
– Jézusom, nehogy már hajóról legyen szó!
– És rocksztárról sem, ha kérhetem.
– Ki cselleng kocsmákban? – kérdezte Hawes.
– A kurvák – vágta rá Parker. Ezt biztosan tudta.
Parker azt javasolta, neki kéne kihallgatnia a lányt, mert idősebb,
ennélfogva apásabb alkat, mint Hawes, Willis, Genero vagy Kling, és
lehet, hogy fiatalabb Carellánál, de tapasztaltabb nála. Nem volt az.
Carella régebben volt zsaru, mint Parker, és Carella csak most múlt
negyven, miközben Parker negyvenkét éves volt.
Bárhogyan volt is, talán azért, mert a körzet enyhén fogalmazva
is férfisoviniszta szervezet volt, és Byrnes hadnagy még mindig
ragaszkodott az elképzeléséhez, hogy Eileen Burke női
megérzésére van szükségük ebben az ügyben, végül is Eileent
választották arra, hogy beszéljen Alison Kane-nel azon a szombat
délutánon.
– Szóval, honnan szerezte azt a levelet, Alison? – kérdezte Eileen
olyan hangon, mintha szobatársak volnának a kollégiumban.
– A Majestic szálló kávézójában.
– Kellemes hely? Én még nem jártam ott.
 – Nagyon kellemes – mondta Alison.
Talán huszonnégy-huszonöt éves lehetett, egy-hetven magas,
karcsú és jó alakú, de nem túl begyes. Szolid sötétzöld szoknya volt
rajta világosabb színű kardigánnal, amelyet végig begombolt. A
nyakában gyöngysor. Igazán olyan volt, mintha a keleti part
valamelyik egyetemére járna. Eileen kurvának nézte.
– És mit keresett a Majesticben? – kérdezte.
– Csak beugrottam egy csésze teára.
Ez is a keleti partra vallott. Csak éppen túlzottan arra.
– Csak úgy beugrott a Majesticbe…
– Éppen vásárolgattam.
– Szóval belépett a kávézóba…
– Igen. Egy csésze teára.
– És történetesen… szóval, hogy került magához ez a levél.
Elmondaná?
– Egy nő adta nekem.
– Ó! És miféle nő?
– Az a nő, akivel ott találkoztam. Azt mondta, összeveszett a
barátjával, aki ebben a körzetben nyomozó, és azt szeretné, ha
valaki elvinné neki ezt a levelet, amelyben bocsánatot kér.
– És maga elhitte neki?
– Látszott rajta, hogy őszintén megbánta.
– Aha!
– És pénzt is ajánlott, ha kézbesítem ezt a levelet.
– Aha!
– Kétszáz dollárt.
– Aha!
– Ezért úgy gondoltam, segítek rajta. Miért is ne? A barátja neve
rajta van a levélen, valami olasz név, ezért is gondoltam, hogy igaz a
történet. Különben honnan szedte volna ezt a nevet?
– És mi volt a nő neve? Megmondta magának, hogy hívják?
– Cookie-nak.
– Aha, szóval Cookie-nak.
– Igen.
– Milyen Cookie-nak?
– Azt nem mondta.
 – Hogy nézett ki ez a Cookie?
– Vörös haja volt, tépettre vágva. Barna szeme. Olyan magas volt,
mint én. Gondolom. Jó az alakja. Olyan korombeli, talán fiatalabb.
Jól öltözött.
– Mint maga?
– Köszönöm!
– Volt rajta kesztyű?
– Micsoda?
– Kesztyű.
– Nem. Kesztyű-ű?
– Igen, kesztyű. Nem hiszem, hogy maga is kesztyűt viselt volna.
Vagy igen?
– Dehogy. Nem volt rajtam kesztyű. Hiszen június van.
– Miss Kane, ellenére volna, ha ujjlenyomatot vennénk magától,
mielőtt elhagyja a körzetet?
– Igen. Vagyis nem. Úgy értem, ellenemre volna. Miért akarnak
ujjlenyomatot venni tőlem?
– Mert vélhetően rajta van a borítékon, amit átadott, és
szeretnénk kiküszöbölni a maga ujjlenyomatát, amikor ellenőrizzük
az egészet.
– Mit akarnak ellenőrizni?
– Meg akarjuk nézni, van-e rajta más ujjlenyomat is.
– Nem – mondta Alison. – Nincs ujjlenyomat.
– Miért?
– Mert nem csináltam semmi rosszat.
– Aha! – mondta Eileen, és egyenesen a lány szemébe nézett. –
Összeütközésbe került-e törvénnyel bármikor, Miss Kane?
A lány nem felelt.
– Alison! Összeütközésbe került-e…
Ez volt a pillanat, amikor a lány bedobta Ambrose Carter nevét.
– Ez az egész vihar egy pohár vízben – mondta Ambrose
Willisnek és Eileennek.
Arra gondolt, ezt a vörös hajút igazán szívesen futtatná. Mi a
francot kezd azzal, hogy zsaru?
– A lány azt mondta, maga a stricije – mondta Eileen.
– Már régóta abbahagytam – mondta Carter.
 – Most nem gondolunk a kétszázharmincasra – mondta Willis.
Carter tudta, hogy a rendőr a büntetőtörvénykönyv 230.
paragrafusának 235. bekezdésére utal, amelyben az áll, hogy a
prostitúció előmozdításában bűnös az a személy, aki tudatosan
elősegíti, és hasznot húz a prostitúcióból azáltal, hogy irányítja,
ellenőrzi azt, vagy ingatlanja van, amelyben prostitúció folyik, vagy
prostitúcióból él, két vagy több prostituált közreműködésével.
Amit figyelembe véve, Carter bizony nyakig sáros volt. Üzletnek
tekintette a prostitúciót, amelyhez két vagy több prostituált
tartozott. Igazság szerint tizenegy lány. De meg sem rezzent,
mintha nem tudná, miről beszél Willis, mert ez ugyanaz volna,
mintha bevallaná, hogy strici, nem pedig egyfajta ügynök:
– De hát mit keresnek, nyomozó? – kérdezte Carter Eileentől,
meghajolva a lány rangja, szépsége és nagy melle előtt. – És nekem
mi közöm hozzá?
– Alison Kane – mondta újra Eileen, hiszen a beszélgetést is ezzel
a névvel kezdte.
– Azt mondta, elküldte, hogy találkozzon valami nővel.
– Már mondtam, hogy kiszálltam ebből a buliból.
– Ez nem olyan, mintha ebédet rendelne magának – mondta
Eileen. – Ennek a nőnek szüksége volt valakire, hogy kézbesítse a
levelet.
– Nekünk – tette hozzá Willis.
– A 87-es körzetbe.
– Az a nő kétszázat adott neki, hogy elhozza.
– Még mindig nem tudom, mi közöm van nekem ehhez az
egészhez – mondta Carter, és nagy ártatlanul a kezét tárogatta.
– A nő nevét akarjuk.
– Nem tudom, melyik nőről beszélnek.
– Arról a nőről, aki kétszázat adott Alison Kane-nek, hogy
kézbesítse a levelet nekünk.
– Nem ismerek ilyen nőt.
– Alison azt mondta, maga küldte el, hogy…
– És senkit sem ismerek, akinek Alison a neve. Akár Kane-nek
hívják, akár máshogyan.
– Mi a helyzet Gloria Stanforddal? – kérdezte Willis.
 – Őt sem ismerem. Kik ezek a nők?
– Gloria Stanfordot meggyilkolták a Memorial Day-en – mondta
Willis.
– És ez már nem csak vihar egy pohár vízben – mondta Eileen.
Ez volt a pillanat, amikor Carter bedobta Carmela Sammarone
nevét.
A szövetségi keresőrendszer kilökte, hogy hat évvel korábban
letartóztatták prostitúcióért Los Angelesben. Az
ujjlenyomatrészletek, amelyeket az Alison Kane által kézbesített
borítékról vettek le, megegyeztek az AFIS-rendszerben tárolt
aktával, amelyen ez a név állt: Sammarone, Carmela, NMI.
Már eddig is jó okuk volt föltételezni, hogy a süket ölte meg
Gloria Stanfordot. A baj az volt, hogy nem tudták, ki lehet, és azt
sem, hol találhatnák meg.
És most már arra is jó okuk volt, hogy azt higgyék, a süket
fölbérelte ezt a Carmela Sammarone nevű prostituáltat, hogy
szervezzen be legalább egy embert, aki kézbesíti az üzenetet a
körzetbe.
A baj csak azt volt, hogy Sammaronéról sem tudták, hol
találhatnák meg.
Vagy, ahogy újabban hívták, hol találhatnák meg Melissa
Summerst.
7
A telefon valamivel kilenc után szólalt meg azon a vasárnap
reggelen. Aznap éjszaka Sharyn lakásán aludtak, és Sharyn az
ágynak mindig azon az oldalán feküdt, amely mellett a telefon volt,
hiszen abban a városban az ember sosem tudhatta, mikor lőnek
meg újabb rendőrt, és ezért mikor ugrasztják a sebész főorvos-
helyettest.
Sharyn felkapta a kagylót és beleszólt:
– Tessék, Cooke! – Aztán hallgatott és megkérdezte. – Hol? –
Megint hallgatott, aztán azt mondta. – Indulok. – Letette a kagylót,
ledobta a takarót, és rohanva indult a fürdőszobába.
Kling már felöltözve várta a lányt: – Elviszlek – mondta.
– Nem kell – hárította el Sharyn.
– De el akarlak vinni. Majd megreggelizünk, miután végeztél.
– Az én kicsikém! – mondta a lány, Klinghez lépett, megcsókolta.
Kling először egy Mickey D’shez hajtott kávéért, utána indultak
Majestába. A kocsi ablakát leengedték, belegyezett a friss reggeli
szellő. Kicsi volt a forgalom azon a korai vasárnap reggelen, tíz perc
alatt átmentek a hídon, és további tíz perc múlva már ott voltak a
Mount Pleasantban. A Mount Pleasant a város jobb kórházai közé
tartozott. Sharynnek tehát nem kellett szállítást szerveznie, de egy
rendőrt rondán megkéseltek, amikor megpróbált leállítani kora
reggel két banda közt egy verekedést a Camden Boulevard melletti
St. Matthew’s templomnál, és ott kellett lennie, hogy ellenőrizze, a
rendőr a lehető legjobb ellátásban részesül.
Ez viszont nem adott magyarázatot arra, miért áll dr. James
Melvin Hudson a kórház főbejárata előtt.
Klignek hirtelen eszébe jutott, hogy hiszen dr. James Melvin
Hudson ebben a kórházban dolgozik. Már amikor nem a Rankin
Plazában lévő sebész főorvos-helyettesi rendelőjében dolgozik.
Orvosállam kontra rendőrállam.
Dr. James Melvin Hudson kórházi öltözéket viselt aznap reggel,
teljesen igazi orvosnak látszott a csupa fehérben, a sztetoszkópja a
jobb zsebéből kandikált elő. Dr. James Melvin Hudson magas volt,
fekete és nagyon jóképű, és éppen Sharynnel járt, amikor Kling meg
a lány megismerték egymást. Most meg ott állt. Éppen a Mount
Pleasant kórház előtt, amelyben az onkológiai osztály vezetője volt.
Éppen emiatt dolgozott a Rankin Plazában is. Mert hogy a
rendőröket nemcsak meglőtték, megkéselték, lebunkózták, vagy
fejszével támadták meg. Néha rákosak lettek.
Klingnek az is eszébe jutott, hogy valami Jamie nevű volt az, aki
felhívta Sharynt, és elmondta neki, hogy Hawest meglőtték.
És hirtelen arra gondolt, talán nem más, mint maga Jamie
Hudson volt az, aki azt javasolta a lánynak, hallgassa meg a Go
askot.
Sharyn kiszállt a kocsiból:
– Szia, Jamie! – mondta. – Hol van?
És már indult is a kórház felé. Meg sem mondta Klingnek, hol
találkoznak később, hogy megreggelizzenek.
Semmit sem értékelt jobban, mint hogy egyedül lehet,
gondolkozhat. Egyedül volt a helyiségben, amelyet irodának
választott, ott ült a számítógépénél, és gondosan megtervezte az
előtte álló hetet, és közben olyan mélységes elégedettség töltötte el,
amit csak kevés ember ismerhet.
Izgalmasabbnak tartotta a tervezést, mint a kivitelezést. Olvasta
valahol, hogy Alfred Hitchcock abban a pillanatban befejezettnek
tekintett egy filmet, mihelyt készen volt a forgatókönyv. Sok
szempontból ő is így érzett.
A leveleket, amiket majd…
Vagy inkább Melissa.
Vagy inkább Melissa fullajtárjai kézbesítenek a jövő héten, már
megfogalmazta, kinyomtatta, és mindegyiket külön borítékba rakta.
Mindegyiket Stephen Louis Carella nyomozónak címezte a 87-es
körzetbe. Szép apránként, lépésről lépésre, hétfőtől péntekig a
kézbesített üzenetek fokozatosan fényt derítenek gondos tervére.
Ráállítják a tökfej zsarukat az igazi ösvényre, mígnem szombaton
jön a dicsőség. Akkor minden kiderül. Már ha a zsaruk elég okosak.
De akkor már késő lesz.
 Mosolyogva a billentyűzet fölé hajolt, és először azt a fájlt
nyitotta ki, amelyet ,,Ütemezésinek nevezett el, a másiknak
„Időrend” volt a neve:

06. 07. Hétfő-Nyilak

06. 08. Kedd – Vissza a jövőbe
06. 09. Szerda – Számok
06.10. Csütörtök – Haverok
06.11. Péntek – Mikor?
06.12. Szombat – Most!

Elégedetten bólintott.
Szép apránként, gondolta.
Lépésről lépésre.
Igazság szerint alig, vagy egyáltalán nem érdekelte a hecc, amit a
következő szombatra szánt. Ahogy a végleges bosszú sem. Nem, a
tervezés szerzett neki maradéktalan örömöt. És a terve
nagyszabású volt.
Hirtelen harsányan énekelni kezdett.
Amikor Melissa meghallotta, hogy a süket teli tüdőből énekel,
arra gondolt, talán elment az esze. Sóhajtott, felkapta a kagylót, és
beütötte Ambrose Carter számát Diamondback-ben. A férfi a
harmadik csöngetésre fölvette.
– Én vagyok az, Ame – mondta Melissa.
– Egy kicsit korán van még telefonálni, nem? – kérdezte a férfi.
Melissa az íróasztalon álló órára nézett. Tíz perccel múlt tíz.
– Sajnálom, Ame – mondta – , de a holnapon gondolkoztam.
– Mi lesz holnap? – kérdezte a férfi.
– Találtál már három embert?
– Miféle hármat? – kérdezte a férfi.
Melissa eltartotta a fülétől a kagylót, és úgy nézett rá, ahogy a
tévében szokás, amikor valaki olyasmit hall, amit föl nem bír fogni,
vagy nem tud elhinni. A szeme összeszűkült, a szemöldöke
összeszaladt:
– A levelek miatt – mondta.
– Miféle levelek miatt? – kérdezte a férfi.
 – Amiket azoknak kell kézbesíteni, akiket te…
– Miféle leveleket? – kérdezte megint a férfi.
– Amikért háromezer dollárt adtam neked…
– Nem tudom, miről beszélsz, kisanyám – mondta a férfi és
lerakta.
Melissa újra a kagylóra nézett. Akárcsak a tévében.
Hawes nem nagyon tudta elképzelni magát, amint úgynevezett
hírességgel jár, mert úgy gondolta, Honey Blair híresség. Éppen
ezért nem sürgette a déli körzet nyomozóit, hogy szorgosabban
dolgozzanak azon a lövöldözésen, amely pár perccel tizenegy előtt
történt a Jefferson 574. számú ház előtt június másodikán, tehát
négy nappal korábban. Hawes maga volt a másik ember, aki bent
ült a golyók lyuggatta limuzinban, de ez láthatóan kevéssé
érdekelte a Brody Hollister nevű nyomozót, aki a déli körzet
nyomozóit irányította ebben az ügyben.
– Kösz, Colton! – mondta Hawesnek a telefonba. – Majd észben
tartjuk.
– Kösz! – mondta Hawes. – Egyébként pedig Cotton. Cotton
Hawes.
– Tényleg? – kérdezte Hollister, és lerakta a kagylót.
Seggfej, gondolta Hawes, és hívta a 86-ost, mert ott nem
kérdőjelezték meg, hogy ő maga, Cotton (amit néha Col-tonnak
mondtak) Hawes volt igazából a célszemély a lövöldözés során. A
86-osoknál egy Barney Olson nevű nyomozó kapta az ügyet, aki azt
mondta Hawesnek, még dolgoznak az eseten, de előtte való héten
egy csomó betörés volt a körzetben, és sajnálkozva bevallotta, nem
tudtak igazán odafigyelni erre az orvlövészesetre.
Némileg szórakozottan, némileg gunyorosan hangzott, mert
nagyon megnyomta azt, hogy nem tudtak igazán odafigyelni. A
csomó betörés pedig nem azt jelentette, mintha retekcsomók után
nyomoznának, pusztán lakásbetörések voltak – nem irodákat
törtek fel – , és kétségtelenül nagyon fontosnak tartották őket az
olyan finomkodó körzetben, amilyen a 86-os is volt. De a francba is,
mégis csak Hawest lőtték meg egy háztetőről, és nagyon valószínű,
hogy annak a szerda reggeli gyilkossági kísérletnek elvileg köze
volt a péntek délelőtti lövöldözéshez az ortopéd szakorvos
Jeffereson Avenue-i rendelője előtt. Hawes még mindig azon
gondolkozott, mi kell még ahhoz, hogy egy rendőr igazán
odafigyeljen az ilyesmire.
Még nem tudta, hogy előtte való nap bocsánatkérő levelet
kézbesítettek a Channel Four hatodik emeleti irodájába a Moody
Streeten.
Ahogy Honey sem tudott róla.
A lány hétvégéje előtte való napon kezdődött. És még mindig
vasárnap volt. Azt tervezték, délután bemennek a belvárosba, hogy
meghallgassák a Clevelandi Szimfonikus Zenekar
vendéghangversenyét, akik Sztravinszkij-műveket fognak játszani a
Clarendon Hallban a népszerű Háromkor három-program
keretében. Közben Hawes befejezte a telefonálgatást, Honey meg
éppen elmerült a habfürdőzés gyönyöreiben.
Hawes arra gondolt, talán be kéne menni a fürdőszoba, és
felajánlani, hogy megmossa Honey hátát.
Carella folyton a süketre gondolt.
Miközben a felesége mozgó kezét figyelte, és az anyjának meg a
húgának fordította a jelbeszédet, az esze folyton azon járt, min
járhat a süket esze, és vajon mit tervez arra a szombatra, június
hatodik napjára.
Mihelyt fölkelt, Carella azonnal fölhívta a 87-es ügyeletes
őrmesterét, de reggel fél kilenckor még nem kézbesítettek üzenetet
Mr. Adam Fentől. Déli fél egykor ismét felhívta az ügyeletet éppen
akkor, amikor az anyja, Angela meg a két lánya megérkezett az
ebédre, de még akkor sem érkezett semmi attól az embertől, aki
pedig az elmúlt héten elárasztotta őket a küldeményeivel.
Carella gondolatai elkalandoztak, miközben a felesége
mondanivalóját fordította. Miközben Teddy azt magyarázta, hogy
szerinte nagyon is illendő volna észak-olasz menü Luigi és a
gyermekei, valamint a több tucat barátjuk tiszteletére, akik
Milánóból érkeznek az esküvőre, Carella az első két nap
anagrammáin törte a fejét, amely a „Kicsoda satöbbi?”
küldeménnyel kezdődött kedd délután, és a „Tökfej vagyok,
emberek!”-kel fejeződött be másnap. Mind az öt üzenet célja az volt,
hogy emlékeztesse őket a korábbi átverésére, és hogy elmondja
nekik, ő ölte meg Gloria Stanfordot.
És miközben Teddy az egyes fogásokat mutogatta, pedig igen
nehéz volt jelezni az olyan előételeket, mint például a bruschetta
vagy a crostata difunghi és a tartine di baccala,
Carella hangosan kimondta ezeket a szavakat a maga akadozó
olaszságával, miközben magában a Shakespeare-idézetek özönét
mérlegelte, amelyek csütörtökön kezdtek érkezni a három „shake”-
kel és „spear”-rel:
Vad szél csap…
Ébredj, ébredj…
Nekem esik…
És végül:
…ingó dárdán
Kétségtelennek látszott, hogy bármi érkezik még, bizonyosan
Shakespeare-idézet lesz. És valóban az volt. Péntek reggel…
– Steve? Odafigyelsz te egyáltalán a feleségedre?
A húga hangja volt. Mintha ötszáz évet röpítette volna előre az
időben Carellát.
– Bocsánat! – mondta Carella.
Teddy belefogott a főfogások ecsetelésébe: – Két fogás közül
lehet választani – jelezte.
– Két fogás közül lehet választani – fordította Carella. – Vagy
vegyes olasz fűszernövényekkel sütött báránybélszín…
– Cupcup! – mondta Angela.
– Vagy borjú-vesepecsenye toszkán módra.
– Azt hiszem, én a borjút választom – mondta Carella anyja.
– Nos, ahogy akarod, anya.
– Tudom, drágám. Csak annyit akartam mondani, hogy szeretem
a borjút.
Arra gondoltam, nem kell hal – mutatta Teddy. – A hal nagyon
babrás munka.
Ezt a mondatot még babrásabb volt elmutogatni.
Teddy tovább magyarázta, hogy az egyes fogásokat friss
zöldborsóval és gyöngyhagymával körítik…
– És újkrumplival – mondta Carella.
 És spenótsalátával…
– Amire kecskesajt, dió és meleg pancetta öntet kerül – mondta
Carella.
És persze a desszertek közül is választani lehet – jelezte Teddy.
– Nagyon ízletesnek tűnik – mondta Angela.
– Steve, mit szólsz hozzá? – kérdezte az anyja.
– Alig várom – mondta bólogatva Carella, de az esze már megint
elkalandozott.
Miközben a nők kávé és cannoli mellett pihentek, a gyerekek meg
a házban rohangáltak, és vihogva játszották azt, amit arra a hétre
kitaláltak, Carella bement Mark szobájába, a számítógéphez, és újra
behívta a három, „dárdás” üzenet forrását, amelyeket pénteken
kaptak.
Az orrunkat addig csiklandozzuk szalmaszállal… – ami a IV
Henrikből volt.
Hát vadkan-űző lándzsád hova tetted? – ami a III. Richárdból
volt.
És aznap az utolsó üzenetben a rágalom mérges gyilka szerepelt
– ami a II. Richárdból volt.
Van-e bármi jelentősége annak, hogy mely darabokat választotta,
vagy a sorrendnek, amelyben az üzenetek érkeztek?
És ha igen, akkor mi van a tegnapi üzenetekkel?
Tegnap semmiféle dárda nem szerepelt az üzenetekben. A süket
rátért a nyilakra.
Fia eltörte íját, fejes
S esküdt, hogy eztán csak verébre les – ami A vihar negyedik
felvonásából van.
Balsorsa minden nyűgét és nyilait… – ami a Hamlet harmadik
felvonásából való.
És végül:
Cselleng a kocsmák közt… – ami a II. Richárdból való.
Ez alkalommal becsúszott egy királydráma is. Meg egy színmű és
egy tragédia. Carella semmi fontosat nem vett észre ebben a
válogatásban.
De abban sem, ahogy az üzenetek egymást követték.
 Ott állt talpig körülvéve dárdával és nyíllal, amelyek közül
néhányat más szóban bújtattak el, és még mindig nem tudta, mi a
nyavalya fog történni.
Hawes a szünetben megjegyezte, hogy a 86-os körzet sznob
zsarui lesöpörték a színről, ahogy a déli körzet agyonterhelt
rendőrei is. Honey meglepettnek látszott:
– A pénteki híradó után, amelyben mindent elmondtam? –
kérdezte.
– Ó, arról tudnak, ez biztos. De láthatóan nem érdekli őket, hogy
kapcsolatot keressenek, ki akart lelőni. Már a házad előtt.
– Gondolod, hogy van valami kapcsolat a két lövöldözés között?
– Miért, te nem?
– Őszinte legyek? Nem tudom.
– Nem tudod? Honey, teljesen nyilvánvaló, hogy én vagyok a
célpont.
– Te? De miért akarna bárki is…
– Mert annak idején hűvösre tettem egy-két rossz fiút. És páran
már újra szabadlábon vannak. És talán nem tetszik nekik az ötlet,
hogy…
– Bocsánat! Miss Blair?
Hawes megfordult. Magas, sovány férfi hajolt át Hawes széke
fölött, és arcán ostoba vigyorral a műsorfüzetet nyújtogatta
Honeynak, aki Hawes mellett ült.
– Aláírná ezt nekem, kérem? Bennek hívnak – mondta, és átadta
a lánynak a műsorfüzetet meg egy tollat.
Hawes odébb húzódott, hogy Honey megtámaszthassa a karját,
és több helye legyen az íráshoz. Közömbösre vette a figurát, és
belemélyedt a saját műsorfüzetébe, amelyből kiderült, hogy a
Háromkor három-sorozat keretében szombat délután Beethoven
D-dúr hegedűversenyét adják elő, a szerző egyetlen
hegedűversenyét. A szólista Konstantinos Sallas lesz, aki…
– Tessék, Ben! – mondta Honey, és Hawesen átnyúlva visszaadta
a műsorfüzetet és a tollat a férfinak, aki még mindig reménykedve
álldogált a zsöllyesorban, és még mindig úgy vigyorgott, mint egy
kisdiák.
– Köszönöm, Miss Blair! – mondta a férfi.
 Huney elmosolyodott, és megszorította Hawes kezét. A fények
kezdtek lassan kihunyni.
Azon a délutánon, nem sokkal négy után, amikor Eileen épp a
hűtőben keresgélt, és rájött, hogy nincs otthon semmi vacsorára,
csak joghurt, csengett a telefonja. Nem tudta, mi az oka, de
megnézte az óráját, aztán átment a nappaliba, hogy fölvegye a
telefont.
– Burke! – szólt bele.
– Szia, Eileen! Hal vagyok.
– Szia! – mondta a lány.
– Van egy perced?
– Persze – mondta a lány. – Mi történt?
– Van néhány ötletem a süketről.
– Csupa fül vagyok – mondta a lány. Willis elnevette magát:
– Megiszunk egy kávét vagy valamit? – kérdezte.
– Persze – mondta a lány, és valami okból újra megnézte az
óráját.
– A Horton’s jó lesz a Maxen?
– Tíz perc múlva ott vagyok.
– Viszlát! – És Willis már le is tette a telefont.
Eileen a kagylót nézte.
Egy kicsit zavarba jött, megvonta a vállát.
Aztán megvonta a vállát, hogy elhessentse az iménti
vállvonogatást.
Visszatette a kagylót, bement a hálószobába, és megnézte magát
a tükörben. Úgy gondolta, elég jól néz ki egy kávéhoz a
Horton’sban, újra az órájára nézett, majd elhagyta a lakást.
A Maxen lévő Horton’s egy kávézólánc egyik boltja volt. A boltok
arról az utcáról kapták a nevüket, amelyben álltak, így aztán volt
Horton’s a Howeson és a Rae-n és a Grangeren és a Mapesen és így
tovább. A Maxen lévő Horton’s azért kapta ezt a nevet, mert a
Maximilian Streeten volt, amelyet Ferdinand Maximilian, a
lemondatott mexikói császár után neveztek el, akit az 1867. június
19.-ére virradó napon végeztek ki sortűzzel az El Cerro de las
Campanason.
 – Az El Cerro de las Campanas azt jelenti, hogy a harangok hegye
– mondta Willis Eileennek.
A Maximilian Street nem hegyen futott – távol-közei nem volt
egyetlen hegy sem, és templom sem volt a közelében, amelynek
harangjai minden órában megszólalhattak volna. Ezért kicsi volt a
hihetősége, hogy az utcát egy rég elfelejtett és alighogy meggyászolt
volt mexikói császárról nevezték el. Az utca viszont akkor kapta a
nevét, amikor az egyik polgármester-választás felforrósodott
hangulatában baljós előjelnek tekintették a mexikói bevándorlók
megsokasodását ebben a városrészben, amelyről azt gondolták
(mint utóbb kiderült, helytelenül), hogy mintegy az illegális
bevándorlás megugrását készíti elő. Mire az akkor hivatalban lévő
polgármester, aki nagy bölcsen mindig figyelembe vette a
lehetséges szavazókat, addig keresgélt a történelemkönyvekben,
amíg Maximilián Streetre tudta változtatni az utca nevét, amelyet
eredetileg Gyűszű utcának hívtak (de ez egy másik történet), s
amelyet hite szerint a mexikóiak sokkal inkább elfogadtak. A
polgármestert láthatóan nem érdekelte a tény, hogy Maximiliant
Ausztriából szalajtotta a Habsburg-ház, és hogy mindenki utálta.
Hiszen a függetlenség szó mindig nyerő bármelyik amerikai
választáson.
– A másik a hazafiság – mondta Willis.
Még az is lehet, hogy a hivatalban lévő polgármester Maximilián
utolsó szavaira gondolt, amelyeket a kivégzése előtt mondott el:
„Megbocsátok mindenkinek, és kérek mindenkit, hogy bocsásson
meg nekem. Remélem, hamarosan kiömlő vérem az ország javára
lesz. Viva Mexico, viva la Indepencía!”
– De elkalandoztam – mondta Willis.
– Honnan tudsz te ilyen sokat Mexikóról? – kérdezte Eileen.
Willis habozott:
– Nos tudod, Marilyn sok időt töltött Mexikóban – mondta aztán.
– Igen, tudtam.
– Aha! – mondta a férfi és elhallgatott.
Egymással szemközt ültek egy sarokablaknál, és cappuccinót
iszogattak.
– Már túl vagy rajta? – kérdezte Eileen.
 Arról beszélt, hogy Marylin Hollist agyonlőtte két argentin
bérgyilkos.
– Hogy tudna túljutni ilyesmin az ember? – kérdezett vissza a
férfi, aztán hirtelen átnyúlt az asztalon, és megérintette Eileen
arcát. – És te túl vagy már ezen? – kérdezte.
Arról a halvány sebhelyről beszélt, amelyet egy csirkefogó ejtett
Eileen arcán, aki később megerőszakolta a lányt.
– Már amennyire lehet – mondta a lány.
– Aha! – mondta a férfi, visszahúzta a kezét és bólintott.
Láthatóan sokáig habozott, aztán mégis megkérdezte. – Van még
valami köztetek Berttel?
– Nincs – mondta Eileen. – Miért?
– Csak biztos akartam lenni benne, hogy nem…
– Igen?
Willis megrázta a fejét.
– Mi van? – kérdezte Eileen.
– Tudod te azt.
Eileen a férfira nézett, bólintott. Megint hosszú csönd
következett.
– Emlékszel a hálózsákra? – kérdezte végül Eileen.
– De még mennyire!
Akkor találkoztak először a sükettel. A megfigyelés a Grover
Parkban. Eileen és Willis egy hálózsákon játszott szerelmespárt.
Egy ételesdoboz hevert az egyik padon, telitömve újságpapírral az
ötvenezer dollár helyett, amelyet a süket követelt.
A „szenvedélyes pár” kialakulása a szerencsén múlt. Hawes és
Willis húzott gyufaszálat, és Willis húzta a hosszabbat. Előtte csak
egyszer dolgozott Eileennel, egy útonállási eseten. És akkor mégis
ott feküdtek szorosan egymás mellett a hálózsákon.
– Elvárják, hogy csókolózzunk – mondta Willis Eileennek.
– Cserepes a szám – felelte Eileen.
– Semmi baj a száddal.
– Elvárják, hogy nekilássunk a dolgunknak.
– Aha!
– Vedd le a kezed a fenekemről.
– Ó, ez a feneked?
 – Figyelj!
– Hallom. Jön valaki. Jobb lesz, ha megcsókolsz.
Eileen megcsókolta.
– Ez micsoda? – kérdezte hirtelen Willis.
– Ne félj guapa, csak a pisztolyom – felelte Eileen és elnevette
magát.
Ahogy az asztalnál kávét szürcsölve visszaemlékeztek, Eileen
lenyalta szájáról a tejhabot.
– Nem tudtam, mit jelent a guapa – mondta Willis.
– Nyulacskát.
– Most már tudom.
– Az Akiért a harang szól után. Abban a hálózsákos jelenetben
[21]

van. Robert mondja annak a… hogy is hívják?

– Ingrid Bergman.
– Én a könyvre gondoltam.
– Elfelejtettem.
– Igen, hamar felejtünk – mondta a lány. Újra egymásra néztek.
– Mit találtál ki a süketről? – kérdezte Eileen.
– Semmit. Egyáltalán nem gondoltam a süketre – mondta Willis. –
Egy pillanatig sem.
– Akkor…
– Hazudtam.
– Nem kellett volna – mondta Eileen, átnyúlt a asztalon, és
megfogta a férfi kezét. – De ígérj meg valamit, Hal!
– Mit?
– Többet ne hazudj nekem.
– Jó – mondta. – Le akarok feküdni veled.
Eileenből kitört a nevetés.
– Hallod, Eileen? Le akarok feküdni veled – mondta Willis.
– Hallottam – mondta a lány.
– Eileen!
– Igen, Hal, igen. Hallottam.
– Szóval, úgy gondolod… hogy talán?
– Igen – mondta a lány. – Úgy gondolom. – Átnyúlt az asztalon, a
férfi másik kezét is megfogta. – Igen, Hal – mondta lágy hangon. –
Igen.
 Melissa tudta, hol találja meg azt a csirkefogót, hiszen annak
idején neki dolgozott. Ismerte minden törzs– és búvóhelyét, azt, hol
aludt, és hol nem aludt. Bizony, nagyon elfoglalt kis strici volt ez az
Ambrose Carter. Amikor szombaton este hétkor rábukkant, még
alig sötétedett.
A bejárati kirakatablaknál állva kiszúrta magának: a férfi a bárnál
ült, és valami ital volt előtte, vélhetően a kedvenc Black Jackje.
Melissa nem volt olyan bolond, hogy bemenjen, és odabent szálljon
szembe vele, hiszen ott volt minden haverja, biztos segítettek volna
neki. Akkor őt cipelték volna ki a kocsmából, előre-hátra cibálták
volna akár tucatnyian, akár két-tucatnyian is, amennyire szükség
van ahhoz, hogy ez a kis kurva egyszer és mindenkorra megtanulja,
hol lakik az úristen.
Nos, azon az estén ő akarta megtanítani Carternak, hol lakik az
úristen. Jó kis lecke lesz.
Majd megtanulja, hogy ne vegyen el pénzt valakitől, még ha az a
valaki csak egy kis kurva is, hogy aztán ne teljesítse azt, ami jár
érte. Ilyesmit nem tesz az ember.
Melissa Summersszel aztán végképp nem.
Melissa megvárta, amíg a férfi kiissza az italát, megvárta, amíg
fizet és kilép a kocsmából. Az utcasarokról figyelte, amint kissé
bizonytalan járással a kocsija felé halad. Akkor kapta el, amikor a
férfi ki akarta nyitni a kocsiajtót.
– Ame! – szólította meg. A férfi megfordult.
Ránézett a lány kezében lévő apró pisztolyra. Olyan volt, mint
egy műanyagból készült játék pisztoly.
– Na, nézzék csak, ki a franc került ide! – mondta a férfi.
– Vissza akarom kapni a pénzemet, Ame – mondta a lány.
– Annak már lőttek, te kis kurva – mondta a férfi, és hátat
fordítva Melissának, újra ki akarta nyitni a kocsiajtót.
Melissánál betelt a pohár, amikor a férfi kis kurvának nevezte.
Ezt nem lett volna szabad. És nem lett volna szabad hátat fordítania
neki. Nem lett volna szabad lenéznie. Melissa arra gondolt, talán
épp emiatt lőtte hátba kétszer Cartert, aki először még talpon
maradt, de a másodikat már a járdán kapta, amelyre lerogyott.
 Vagy talán azért, mert túl sok faszt szopott le ezért a
csirkefogóért az öt év alatt, amíg neki dolgozott.
Igen, talán ez volt az oka.
A lányon csak fehér harisnyatartó volt és magas sarkú cipő,
amikor kilépett a fürdőszobából. A fehér harisnyatartótól valahogy
szűziesnek látszott. A cipő vörös színe ugyanolyan volt, mint a
rúzsa, élénkebb vörös, mint a haja, annyira rikító, hogy ilyet csak
egy kurva tett volna fel. A lány lófarokba fogta a haját, amitől
megint csak kislányosnak látszott, tizenévesnek, ami megfelelt a
fehér harisnyatartónak. A harisnyatartó alól viszont kilátszott
vörös nemi szőrzetének háromszöge, ami megint a kurvaképet
erősítette. Bizony, Eileen Burke aznap csupa ellentétből állt.
– Azt hiszem, gyönyörű vagyok – szólalt meg a lány, és
hallatszott, hogy örül a fölfedezésnek.
– Gyönyörű vagy – mondta Willis, és a lány felé nyújtotta a kezét.
A lány az ágyhoz lépett, leült a szélére. Willis először a kezét
csókolta meg, aztán a halvány heget a bal arcán. Megcsókolta a
vállgödrét, a mellbimbóját. Alul is megcsókolta, ahol vakmerőn
göndörödött a vörös szőrzet, aztán körbecsókolta a harisnyatartót,
és végre megtalálta a száját, amelyet vágyóan-gyöngéden csókolt
meg, közben a lány nevét suttogta többször is, aztán a haját, a fülét,
a vállát, a nyakát, amitől Eileen gyönyörűnek, igazi szépségnek
érezte magát, és akkor először tisztának, amióta megerőszakolták
és megkéselték. Willis átölelte, és az ágyra fektette.
És miközben fölfedezte a lányt, és csodálkozott, amiért ott van
mellette, folyton a nevét ismételte. A lány nevét. Senki másnak a
nevét nem.
Csak Eileenét.
8
– Nocsak, nocsak, mi van itt? – kérdezte Oliver Wendell Weeks
nyomozó.
Egyenruhás rendőrökhöz beszélt, akik beszóltak, hogy állítólag
emberölés történt nyolc-tizenötkor azon a fényes hétfő reggelen,
június hetedikén, mert Mary Hannigan és Roger Bradley járőrös
rendőrök találtak valamit, ami állítólag egy hulla volt a járdán,
éppen egy autó mellett, amely állítólag BMW szedán volt.
Sokkal korábban a két rendőr éppen az első körútját tette meg az
Adam-szektorban a járőrözésük első félórájában, és addigra már
sok ember látta azt a valamit a járdán, a nagy vértócsa közepén.
Ezek a járókelők lenéztek a hullára, aztán el is söpörtek onnan,
mert a környék miatt senki sem gondolta, hogy megfontoltságra
utalna, ha jelentenének valamit, ami gyilkosságnak látszott.
Különösen azok a derék állampolgárok nem, akik felismerték a
hullában a néhai Ambrose Cartert, aki, hogy is mondjuk csak? –
befolyásos strici volt.
Ollie abban a pillanatban felismerte Cartert, mihelyt a
törvényszéki orvos a hátára fordította.
– Ambrose Carter, strici – mondta levegőbe emelt kézzel. Jó
hangosan belemondta a nagyvilágba, de főként annak a két
gyilkossági nyomozónak szólt ez, akiket odaküldtek, hogy
hivatalossá tegyék ezt az undorító munkát a 88-as körzetben.
– Minden lányt ismertem, akiket ő futtatott – mondta Weeks.
– Már gondolom, bibliai értelemben – jegyezte meg a
törvényszéki orvos szárazon.
– Gondolod, hogy az egyik lány tette hidegre? – kérdezte
Muldoon.
– Azt hallottuk volna – mondta Mulready.
A két gyilkossági rendőrön fekete öltöny volt, fekete zokni és
cipő, fekete nyakkendő, fehér ing és keskeny karimájú, fekete
puhakalap. Olyanok voltak együtt, mint Tommy Lee Jones és Will
Smith, azzal a különbséggel, hogy mindketten fehérek voltak. Már
eldöntötték, hogy az esetben nincs semmi érdekes, ami őket illeti.
Egy halott strici? Kit érdekel?
– Volt töltényhüvely – mondta Muldoon, és a fejével intett
arrafelé, ahol megtalálták.
– Láttam – mondta Weeks.
– Mondd csak, végül megtaláltad azt a fickót, aki ellopta a
könyvedet?
– Még nem – mondta Ollie. – De megtalálom.
– Miféle könyvet? – kérdezte Mulready.
– Weeks nyomozó könyvet írt – mondta Muldoon.
– Te most viccelsz velem?
– Mondd csak el neki, Ollie!
– Igen, írtam egy könyvet – mondta Ollie. – Mi ebben a furcsa?
– Semmi – mondta Muldoon. – Már minden nyomozó írt egy
könyvet, akiket ismerek.
– Én nem – mondta Mulready.
– Én sem – mondta Muldoon. – De mi kivételek vagyunk a szabály
alól, igaz, Ollie?
– Nekem erre nincs szükségem – mondta Ollie.
– Megvehetem azt a könyvet? – kérdezte Mulready.
– Még nem adták ki – mondta Muldoon. – Éppen ez benne a
mókás. Valami transzvesztita kurva ellopta a kéziratot Weeks
nyomozó kocsijának hátsó üléséről.
– Te most viccelsz velem, igaz? – kérdezte Mulready.
– Akit még nem tudtál lefülelni, mi, Ollie?
– Nyaljátok ki! – mondta Ollie.
Akkor érkeztek meg a helyszínelők.
Melissa azonnal elkezdte keresni a három küldöncöt, akikre
szüksége volt, mihelyt elmenekült onnan, amit véleménye szerint a
zsaruk majd „bűnügyi helyszín”-nek fognak elnevezni. Csak később
gondolt arra, hogy talán föl kellett volna tisztogatni maga után,
fölszedni azokat a kis réz bigyókat a járdáról, bármi is a nevük.
Mert a zsaruk azok alapján azonosítani tudják a fegyvert. De csak
arra vágyott, hogy minél távolabb kerüljön attól a helytől. Még
életében sosem lőtt rá senkire, nemhogy megölt volna valakit, és
ettől halálra rémült.
 De hát ami történt, megtörtént, ez már egy másik nap.
A Rafer és a Tizenegyedik sarkán lévő Starbucksban üldögélt, és
csak kicsit remegett a keze, amikor egy csésze kávét emelt a
szájához, és közben elolvasta a két reggeli kiadást, de egyetlen árva
cikket sem talált egy Ambrose Carter nevű strici haláláról. Még egy
bekezdés erejéig sem. Egy szót sem. Ahogy az anyja szokta
mondogatni: jó, hogy megszabadultunk attól a szeméttől.
Egészen kiválóan érezte magát aznap reggel.
Igazán kár, hogy kurva, meg ilyesmi, de igazán nem adatik meg
minden nap, hogy az ember megölje azt a stricit, aki betörte.
Titokban elmosolyodott, és nagyot kortyolt a kávéból.
De most az a legfontosabb, hogy a három boríték közül az elsőt
elvigyék a 87-es körzetbe. Már elintézte, hogy később találkozik a
másik két kiválasztott küldöncével, akik készpénz fejében elviszik a
borítékokat. Egy, kettő, három, és aznapra már végzett is.
Úgy találta meg a három küldöncöt, hogy megint eszébe jutott,
mit mondogatott neki az anyja, miközben a térdén ringatta: aki
kétségbeesett, kétségbeesett dolgokat művel.
Csak most éppen nagyon kétségbeesett embereket kellett
találnia.
Ilyen egyszerű.
Még egyet kortyolt a kávéból.
Még az is lehet, hogy kér még egy csészével.
Talán dupla adagot.
És valami csokis süteményt.
You know his nature,
That he’s revengeful, and I know his sword
Hath a sharp edge: ifs long and, ’t may be said,
It reaches far, and where ’twill not extend,
Thither he darts it Bosom up my counsel,
You’ll find it wholesome.
Szokását ismered,
Mily bosszúálló; tudjuk: kardja éles
És hosszú és mondhatjuk: messze ér,
S amerre nem terjed ki hosszúsága,
Hát oda hajítja. Szívleld meg tanácsom,
 Javadra lesz.
[22]

– Most meg egy kard? – kérdezte Meyer.

– A dárdától a nyílig, aztán a kardig – mondta Carella. Már ott ült
a számítógépnél.
– Nem úgy kéne írni, hogy „nem terjed ki hossza”? – kérdezte
Genero.
– A hosszúság ugyanaz, mint a hossz – magyarázta Parker.
– Úgy hangzik, mintha pösze volna – mondta Genero.
– Lehet, hogy meleg – mélázott Parker. – Akinek éles kardja van.
– Ne felejtsd el, hogy hosszú is – mondta tiszta tekintettel,
ártatlan hangon Eileen.
– És messzire ér – tette hozzá Willis. Kling megnézte magának
mind a kettőt.
– A dolog már megint kezd eldurvulni – mondta Hawes.
– Ezt szívleld meg! A kebledben – mondta vigyorogva Genero.
– A VIII. Henrikből van – mondta Carella. – Első fejezet, első
jelenet.
– Amivel semmire sem megyünk – mondta Kling. – Azt mondja,
hogy ismerjük – mondta Brown. – És hogy bosszút akar állni.
– Ez már biztos.
– Úgy gondoljátok, tényleg kardot fog használni? – kérdezte
Hawes. – Akármit tervezett is el?
– Nos, már nem beszél nyílról. Hol is van az a másik üzenet?
Carella keresni kezdte az üzenetet a múlt héten kapottak közt.
Meg is találta, az íróasztalra tette, hogy a többiek újra el tudják
olvasni:
Fia eltörte íját, fejes
S esküdt, hogy eztán csak verébre les.
– Ebben egy szó sincs kardról – mondta Parker. – Csak annyi,
hogy verebekre akar lesni.
– Lehet, hogy lányokra gondol? – kérdezte Genero. – Csajokra.
– Angliában madárnak hívják őket – mondta Willis, és
rábólintott.
– Verebek – mondta Meyer, és megvont a vállát. – Lehet. Ki a
franc tudhatná?
– Az Árnyék tudja – mondta Genero.
 – Tényleg, az Árnyék tudja – mondta Brown feltűnő,
görögdinnyén hizlalt akcentussal.
– A „sparrows”-ban benne van az „arrows”. Veréb, nyíl – mondta
Willis.
– Benne lőn – javította ki Parker.
– Úgy értettem, a szóban. A szóban benne vannak a nyilak.
– Szóval, megmondta – mondta Hawes.
– Csak megemlítette. Úgy értem, még mindig ott tartunk, hogy
dárdával kezdődik, utána jön a nyíl, utána meg a kard.
– Ne feledd, hogy hosszú kardról van szó – mondta Eileen
ártatlan hangon.
– Amivel messzebbre ér – mondta Willis.
– Ezt nem mondja – mondta enyhén felháborodva Kling. Carella
Klingre nézett.
– Nos, többé-kevésbé igen – mondta Willis, és megvonta a vállát.
Eileen is megvonta a vállát.
– Vagy nem értjük a csattanót – mondta vigyorogva Hawes.
– Lehet, hogy újabb kardjátékról van szó? – kérdezte Genero.
Konstantinos Sallas láthatóan a szokások rabja volt.
A süket a múlt héttől figyelte, és a férfi napirendje sosem
változott. A Grover Avenue-n lévő új Intercontinentalban szállt
meg, lakosztálya igen közel volt a 87-es körzethez, és a parkra
nézett. Ha valaki a Sakonuff Street felől belépett a parkba, és
elindult a belvárosba vezető ösvényen, elment az állatkert mellett,
megkerülte a tavat, és továbbment az árkádok alatt, alig pár
háztömbnyire a 87-es körzettől bukkant elő, ahol éppen akkor
kézbesítik az aznapi második üzenetét, gondolta a süket, és az
órájára nézett.
Amióta Sallas megérkezett Athénból, minden áldott nap reggel
nyolc-harminckor hagyta el a szállodát, és testőre kíséretében
egyenesen a Clarendol Hall felé indult, ahová pontosan tizenhét
perc múlva érkezett meg. Nyolc-negyvennyolckor lépett be a
hangversenyterembe a színészbejárón, ahol az egyenruhás őrszem
csak az első napon igazoltatta.
Aznap sem történt másként.
 A süket digitális órája szerint 8.48 volt, amikor Sallas belépett az
épületbe, a testőre hűségesen a nyomában. Később, gondolta a
süket.
Nem a süket volt az egyetlen piti tolvaj, aki azon a hétfő reggelen
a 87-es körzetben és környékén dolgozott.
Parker és Genero negyed tízkor elindult, hogy földerítse az
esetet, amelynek során egy hét hónapos csecsemőt a bölcsőjében
fojtottak meg. A gyerek apja, aki postás volt, aznap reggel ötkor
indult munkába. Az anya hisztérikus volt, amikor beengedte a
nyomozókat a lakásba. A csecsemő nyakán lila foltok voltak. A
nyelve kilógott a szájából. A gyerek ágya melletti ablak nyitva volt,
beáramlott a friss, június eleji szellő. Az anya azt mondta a
nyomozóknak, mélyen aludt, amikor a férje munkába indult. Nem
tudta, hogy a csecsemő halott, amíg föl nem kelt, úgy háromnegyed
kilenc körül. Azonnal hívta a rendőrséget.
Odakint a folyosón Genero azt mondta:
– Az apa volt.
– Dehogy, Richard! – mondta Parker. – Az anya volt.
Húsz perccel később Willis és Eileen is elindult, hogy
földerítsenek egy betörést, amelyet előző éjszaka követtek el egy
fehérneműboltban. A bolt tulajdonosa nő volt, aki francia
akcentussal beszélt angolul, és azt mondta a nyomozóknak, aznap
reggel tízkor nyitott, és minden feltúrva talált a boltban úgy, ahogy
most is van. Közben hadonászott. A boltban valóban szét volt
szórva minden, bugyi és kombiné, melltartó és harisnyatartó,
kimonó és kombidressz, tanga és sort, vállpánt nélküli fűző és
felsőrész. A pénztár fiókja nyitva, de a hölgy azt mondta nekik,
magával vitte a pénzt, amikor előző nap, este hétkor bezárt. Talán
ez volt az oka, hogy a betörő megvadult odabent.
– Angliában harisnyatartónak hívják – mondta Willis Eileennek,
miközben fölemelt egy fekete csipkével díszített harisnyakötőt a
padlóról.
– Van ilyen fehérben is? – kérdezte Eileen a tulajdonos hölgytől.
Hatvan dollárba került.
Eileen Willisre kacsintott, amikor elhagyták a boltot.
 Aznap délelőtt fél tizenegykor Carella és Hawes is elindult, hogy
kivizsgáljanak egy öngyilkosságot a Silvermine Ovalon. Az épület
nem volt messze attól, ahol egy héttel korábban agyonlőtték Gloria
Stanfordot. A nő meztelen volt a fürdőkádban. A törvényszéki orvos
halottnak nyilvánította, és úgy vélekedett, hogy áramütés érte, mert
egy hajszárító beleesett a vízbe.
– Helyes cicije van – mondta Monoghan.
– Már nagy dudára gondolsz? – javította ki Monroe.
Carella eltöprengett azon, hogy talán valaki más ejtette be azt a
hajszárítót a kádba, nem a halott nő. A házkezelő azt mondta neki,
hogy a nő férje bróker a belvárosban, és minden reggel nagyon
korán indul munkába. A két nyomozó kicsivel tizenegy előtt indult
el a pénzügyi körzetbe, hogy föltegyenek a férjnek pár kérdést.
Kling és Brown, tehát a jó zsaru – rossz zsaru páros, tizenegy
után öt perccel kapott ki egy ügyet. Autós lövöldözés.
Bandaverekedés. Halott fiú a járdán. Senki nem hallott és nem
látott semmit. Negyed egyre már vissza is értek a körzetbe. Félórán
belül minden nyomozó visszaszivárgott a körzetbe.
Fél egy volt, amikor Konstantinos megjelent.
Kisétált a színészbejárón, elköszönt a fegyveres őrtől, és
egyenesen elindult a kedvenc csemegeüzlete felé.
A süket kötelességtudóan követte.
Minden áldott nap ugyanaz történt: Sallas kilépett a
hangversenyteremből, elsétált a Sakonuffon lévő görög
csemegeüzletbe – micsoda meglepetés! – , megebédelt, aztán
visszament a hangversenyterembe, hogy részt vegyen az egykor
kezdődő próbán. Délután négykor, minden áldott nap a
színészbejáraton elhagyta az épületet, a testőre ott volt mellette.
Gyors léptekkel elindult a Grover Avenue-n, a hegedűtök a jobb
kezében himbálózott. Elhaladt a múzeum és a 87-es körzet épülete
mellett, aztán visszafordult a szálloda felé. Később, gondolta a
süket.
A körzetben csak a második küldönc érkezése után jöttek rá,
hogy Carmela Sammarone ez alkalommal csak és kizárólag
narkósokat alkalmazott a piszkos munkára. Legalábbis aznap.
Legalábbis, ami a küldöncök kiválasztását illeti.
 Abban a városban igazán nem volt nehéz narkóst találni
valamelyik sarkon. Ha az ember odanyomott nekik egy kis anyagot,
vagy pénzt, amin anyagot vehetnek, az anyjukat is készek voltak
megölni. Nem is volt nehéz felismerni őket. A szemük vörös és
könnyezik, a pupillájuk vagy túl tág vagy beszűkült. Az arcuk
püffedt, a tenyerük hideg és izzadt, a kezük reszket, a bőrük
hullafehér. Néha az azon a héten használt anyag szaga is ott volt
jegyként, kokain vagy heroin, ecstasy, meth vagy Oxycontin. A
lélegzetükön, a testükön, a ruhájukon érződött ez a szag.
De minden jelnél árulkodóbb volt, ahogy ezek a kábítószerfüggők
üres tekintettel, kétségbeesetten bámultak maguk elé. És halott
tekintetük mögött ott volt a tudás, hogy zsarnoki rabszolgatartó
szolgálatába szegődtek. És azt is tudták, hogy a világon egyetlen
lélek sem, sem a testvérük, sem az anyjuk-apjuk, a házastársuk,
vagy bárki, aki számít nekik, egy szociális munkás, orvos vagy
rendőr sem néz rájuk másként, csak szánalommal és megvetéssel,
hiszen ők maguk is tudták, hogy senki mást nem okolhatnak a
sorsukért, csak saját magukat.
– Hol szerezted ezt a levelet, Joseph? – kérdezgették a nyomozók
az első küldöncöt.
Akkor már sejtették, hogy narkós, de még nem jöttek rá, hogy
aznap ez lesz a minta.
– Egy nő adta a Langley parkban.
– Milyen nő?
– Nem tudom, kicsoda.
– Megmondta, hogy hívják?
– Nem, uram. Egy kilót adott, de aszonta, figyelni fogja, hogy
elhozom-e a levelet.
– Hol történt ez, Joseph?
– Mán montam. A Langley Parkban.
– Milyen idős volt?
– Nem nagyon tudom megmondani. Fiatal.
– Mennyire fiatal? Olyan fiatal, mint te?
– Idősebb.
– Te mennyi vagy, Joseph?
– Tizenhét.
 – Milyen volt a külseje?
– Rövid vörös haja vót meg barna szeme.
A második küldönc lány volt, szőkített hajú, zöld szemű. A haja
csapzott, zsíros. A szeméből elveszett minden fény, karósovány
volt, a ruhája elnyűtt, pecsétes és büdös. Hányadék, és az isten
tudja, még minek a szaga áradt belőle. Talán a húszas éveiben
járhatott, de könnyen elmehetett volna harmincasnak is. Talán még
öregebbnek is. Igen, harmincas, fáradt nőnek látszott.
Calm’s Point-i akcentussal beszélt, de ír akcentus volt, nem a
feketéké vagy az olaszoké, és azt mondta a nyomozóknak, hogy
tizenhét éves kora óta függő, és tizennyolc éves kora óta prosti.
Krekkel kezdte, amivel jól kidühöngte magát, Aztán áttért a
gremmyre és shermre, még egy kis fryt is kipróbált, mielőtt áttért a
vénába adott heroinra. Isten hozott a klubban, kisanyám! Azt
mondta a nyomozóknak, a nőnek hosszú, fekete haja volt, olyan
ajánlatot tett, amit nem utasíthatott vissza, mert kétszázat kínált,
ha elhozza ezt a borítékot. Nem tudja, ki az a nő, nem tudja nevét,
és még sosem látta, csak aznap reggel. És biztos nem ismerné föl,
még akkor sem, ha keresztülbukna rajta a templomban.
A lány nem volt egészen magánál, amikor behozta a borítékot,
még arra sem emlékezett, hol és mikor találkozott azzal a nővel,
akinek hosszú fekete haja volt.
– Nekem természetes vörös a hajam, akarják látni? – kérdezte, és
fölemelte a szoknyáját.
Amikor betűzte, kiderült, hogy Aine Duggannek hívják, de úgy
ejtette, hogy Anya Dúgennek hangzott.
A nyomozók veszett fejsze nyelének tartották.
De akkor már biztosra vették, hogy Carmela Sammarone ez
alkalommal a drogfüggőket halássza ki a város nagy pocsolyájából.
És ez a pocsolya feneketlen volt.
I may say, thrusting it;
For piercing steel and darts envenomed
Shall be as welcome to the ears
Átütni, mondhatom: mert fent acél,
Méregbe mártott nyíl Brutus fülének
Oly kedves éppen, mint e hír leend.
[23]
 – Belénk szúrja – mondta Parker.
– Igen, ezt jelenti az, hogy „átütni” – mondta Genero.
– Egyenest a szemünkbe szúrja.
– Nekiszögezi.
– Mondhatom – mondta Meyer, az üzenet szövegét idézve. – Úgy
hangzik, mintha Rumsfeld írta volna. Már csak az hiányzik, hogy
„Szióka!”, meg hogy ,Jesszus!”
– Már megint itt a kard – mondta Eileen.
– Hol? – kérdezte Willis.
– Fent acél.
– Meg a mételyes dobónyíl is – mondta Kling.
– Nem látok semmiféle mételyes dobónyilat – mondta Genero.
– Méregbe mártott nyíl. Ez mételyes dobónyíl, Dickie-fiú.
– Senki sem szólít Dickie-nek – mondta Genero Parkernek.
– Még a mama sem?
– Mindenki Richardnak szólít.
– A mételyes dobónyíl méregbe mártott nyilat jelent, Richard.
– Kösz az infót!
– Fülének oly kedves éppen – mondta Carella, és beírta a
szavakat a számítógépbe.
– A saját fogyatékosságából csinál viccet – mondta Hawes.
– Gondolod?
– Emlékszel az anagrammára, hogy „Én vagyok a süket férfi”?
– Július Caesar, ötödik felvonás, harmadik jelenet – mondta
Carella, aki a képernyőről olvasta le az eredményt.
– Most hánynál tartunk?
– Miből hánynál?
– Hány darabból idézett?
– Kilenc? – kérdezte Kling.
– Nem, azt hiszem, tíz.
– Várj csak!
– És még egy szonett. Ami a május méz-bimbairól szól – mondta
Eileen, és Willisre nézett.
– És még mindig nem tudjuk, miből való az első – mondta Carella.
– Melyik?
– Amelyik a színész művészetéről szól.
 – „Egy színész művészete meghalhat, de élhet is, amikor
következik a második felvonás” – idézte Kling.
– Akkor most hánynál tartunk?
– Kilenc darab biztos. Meg egy szonett.
– És hányból? – kérdezte Genero. Mindenki ránézett.
– Hány darabot írt?
– Sok ezret – mondta Parker.
– Biztos meg lehet nézni valahol – mondta Genero. – Csak van
valami gyűjtemény vagy ilyesmi.
– És mit tudunk meg abból, Richard, hogy hány darabot írt?
– Arra gondoltam, valahol csak van egy gyűjtemény…
– És?
– Abból megtudhatnánk, hány darabot írt.
– És utána mit kezdünk vele?
– Az egyik dolog elvezet a másikhoz – mondta Genero, és
megvonta a vállát.
A süket éppen arra gondolt, hogy Amerikában szinte bárhol,
szinte bárki besétálhatna bárhová egy bombával, és szilánkokra
robbanthatná az épületet. Beléphetne bármelyik étterembe,
bármelyik stadionba, gyülekezetbe, ha a bombát a derekára erősíti,
a többi már a késő esti hírek dolga. Amikor a halál kívánatosabb,
mint az élet, amikor a halál után a mennyországot ígérik, ahol hét,
vagy tizenhét, vagy huszonhét szűz vár az illetőre a vallásától
függően, akkor hogy lehetne meggátolni egy eszelőst abban, hogy
belépjen valahová ezzel a paradicsomba szóló jeggyel, amelyet a
derekára erősített. Ami őt illeti, egyáltalán nem hitt abban, hogy
egyetlen szűz is maradt volna a világon.
A biztonság?
Lehetetlen fenntartani nyitott társadalomban.
Abban a pillanatban éppen belépett a város legnagyobb
könyvtárába, megállt az ellenőrző pontnál, ahol az egyenruhás őrök
megvizsgálták az aktatáskáját, belekukucskáltak, mintha
rendőrkutyák volnának, de még sosem kérték meg arra, hogy
gombolja ki a zakóját, vagy vegye le a cipőjét. És azért nem, mert
addig Amerikában még senki nem lépett be bombával egy épületbe.
Majd megváltozik a helyzet, amikor erre sor kerül. Akkor
meztelenül megmotozzák az embereket, mielőtt megengednék,
hogy megnézzék a legújabb filmet. De most még…
– Köszönöm, uram! Megkérem, hogy ellenőrizze a táskáját.
A süket átsétált a visszhangos, boltozatos márvány előcsarnokon,
amelynek hátuljában a ruhatár volt, attól jobbra biztonsági őrök.
Átadta az aktatáskáját, megkapta a számot, és elindult a nyíl
irányában, amelyre azt írták: A Folger-féle első fólió.
Volt egy időszak, amikor Ollie nagyon kedvelte azokat a lányokat,
akiket Ambrose Carter foglalkoztatott, akár aktívan, akár régebben.
Nem mintha bárkivel bizalmas viszonyba került volna azok közül,
akiket Carter futtatott. De tényleg ismerte őket. Volt egy időszak,
amikor Ollie „déli kurvá”-nak hívott volna egy dél-amerikai
származású, spanyol anyanyelvű prostit, de ez még azelőtt volt,
hogy megismerte Patricia Gomezt, aki Porto Ricó-i volt és rendőr,
és aki… nos… hát, nem volt a barátnője, de bizonyos értelemben
találkozgattak. És még most is betörné a fejét bárkinek, aki „déli
kurvá”-nak nevezné Patriciát.
Lényegében déli kurva volt az első prosti, akivel beszélt. Paquita
Flores volt a neve, nagyon sötét bőrű, érzéki nőci volt, és elég
szűkmarkúan bánt a ruhadarabokkal, pedig csak június elején
jártak. A városban még nem volt igazi nyár. A háza bejárati
lépcsőjén ült, a szoknyája a fenekét sem takarta el, hosszú lába
keresztbe vetve, és nyalóka a kezében, mintha újabb jelzésre volna
szüksége, miféle.
– Hé, hombrel – mondta a nő, felnézett, megnyalta a nyalókát. –
Már rég nem láttalak.
Ollie megpróbált visszaemlékezni azokra a napokra, amikor
gyakran elnézett bizonyos dolgokat rendőrként, ha egy prosti
lefeküdt vele. Paquita akkor olyan tizenhat éves lehetett. Mennyi is
lehet most? Húsz, huszonegy? Leült a nő mellé. A rövid, de fodros
szoknya felcsúszott a nő lábáról egy enyhe szélrohamtól. Paquita
tovább nyalta a nyalókáját:
– Que pasa, maricon! – kérdezte.
– Mit beszélnek Carterről? – kérdezte Ollie.
– Ember, hiszen meghalt, nem tudtad? – kérdezte a nő, és
elvigyorodott. A nyalóka akkor is a szájában volt.
 – Az utcán mit beszélnek róla?
– Talán begorombult az egyik kurvája.
– Melyik?
– Nem tudom, ember.
– Ki tudja?
– Carter nem volt az abadesám – mondta Paquita. – Ne tőlem
kérdezd!
– Kitől?
– Menj a Három légybe! A lányai mindig ott lógnak.
A könyv vastag üvegdobozban volt, amelynek mind a négy
oldalán egyenruhás őr állt. A süket tudta, hogy a dobozon
riasztókészülék van, s ha valaki akárcsak megérinti az üveget, a
riasztó nemcsak a könyvtár második emeletén szólal meg, hanem a
biztonsági szolgálat irodájában is, akik aztán azonnal riasztják a
déli körzetet, amely négy háztömb-nyire volt a könyvtártól.
Rövid oszlopokra kifeszített vörös bársonykötél tartotta vissza a
látogatókat mintegy négyméternyire a kiállítási tárgytól. Az
üvegdobozban lévő könyvet a címlapnál nyitották ki.
A könyvtár Erzsébet-termének egyik falára műanyag lap mögé
szorítva ismertetőt helyeztek el, amely tájékoztatta a látogatókat,
hogy a kiállított könyvet a washingtoni Folger Shakespeare-
könyvtártól kérték kölcsön. Ennek a könyvtárnak volt a
leggazdagabb gyűjteménye Shakespeare nyomtatásban megjelent
műveiből. A Folger-gyűjteménybe több mint 310 000 könyv és
kézirat mellett 250 000 színlap, 270 000 festmény, rajz, metszet és
nyomat tartozott, a hangszerek, kosztümök és filmek mellett.
A tájékoztatóban továbbá az állt, hogy a kiállított könyv egyike
annak a négy példánynak, amely legkorábbi teljes kiadása a
Shakespeare által írt daraboknak. Igaz ugyan, hogy Shakespeare
életében csak tizennyolc általa írt darab jelent meg nyomtatásban,
de az első fóliókiadásban már harminchat darabja szerepelt,
mellettük pedig a társulat vezető színészeinek neve, valamint a
kommentárok. A könyvet 1623-ban nyomtatták Londonban,
hozzávetőleges ára kicsivel több volt, mint hat shilling
példányonként, ami Londonban tizenöt shilling kiskereskedői árra
emelkedett, ha bekötetlen példányról volt szó, de a borjúbőrbe
kötött példányokért akár egy fontot is elkértek.
Napjainkban a kötet 6,2 millió dollárt ért.
A Három légy nevű bár hírhedt volt a 88-as körzet vöröslámpás
negyedében még azelőtt, hogy egy szolgálaton kívüli rendőrt a
közelben lelőtt egy strici, akinek nem tetszett, hogy az egyik
futtatott lánya többször lefeküdt azzal a rendőrrel. A lánynak ez a
rossz szokása vezetett ahhoz, hogy a környékbeli stricik un
ahuevadónak nevezték a kérdéses stricit, méghozzá szemtől
szembe. És ez vezetett oda, hogy a szerencsétlen rendőrre rálőttek
és megölték. Ezen a 88-as rendőrei eléggé megsértődtek, és úgy
meneteltek végig a negyeden, mintha Irakba vonulnának be. A
negyed akkor már viszonylag tiszta volt, de a Három légy még
mindig kurvák és hasonszőrű férfi megfelelőik törzshelye volt, akik
a Beasley U-ról a parkon átvágva mentek oda a szeretkezés, a
kábítószer vagy mindkettő kedvéért.
Amikor Ollie délután háromkor odaért, a bár viszonylag üres
volt. Az iskolások még tanultak, a kurvák többsége pedig az előző
éjszakai mulatozást aludta ki. A zenegép valami spanyolos zenét
játszott, és két lány dumálással ütötte el az időt az egyik bokszban.
Ollie odament hozzájuk. Egyiket sem ismerte, ezért aztán
odavillantotta nekik a jelvényét, hogy észrevegyék, a törvény van
jelen, aztán szemközt velük leült, és rájuk vigyorgott. A lányokon
egyáltalán nem látszott, hogy megijedtek volna. Volt, hogy a
rendőrök voltak a legjobb kuncsaftjaik.
– Ambrose Carter – mondta Ollie.
Az egyik lány rámeredt. Fekete lány volt, a haja szőkített. A másik
lány fehér volt, a haja neki is szőke. Ollie úgy gondolta, mindketten
húsz év körüliek. Mindkettő dohányzott, és ugyanabból az üvegből
itták a sört, amit ide-oda toltak egymás között. Ollie-nak megfordult
a fejében, hogy talán csapatban dolgoznak, és az üveghez hasonló
tárgyakat is ide-oda tologatják egymás között.
– Mi van vele? – kérdezte a fekete szőke hajú.
– Kit őrjített meg? És miért?
A két szőke egymásra nézett. Aztán fapofával újra Ollie-ra néztek.
– Na? – kérdezte Ollie.
 – Mi közünk hozzá? – kérdezte a fehér szőke.
– Figyelj, almeja! – mondta Ollie. Az almeja „piná”-t jelentett
spanyolul, a fehér szőke azonban nem értette, mert hogy
történetesen skót-ír származású volt. – Nem akarom az időmet
vesztegetni, érted?
A fekete szőke sem ismerte az almeja szót, mert az ük-ükszülei
Elefántcsontpartról érkeztek. Azt viszont tudta, mit jelent a kövér
arcon megjelenő kifejezés.
– Carmela Sammarone – mondta hát.
Amiből Ollie azonnal tudta, hogy a 87-es körzetről van szó.
Ollie csak pár perccel késte le a 87-es körzetben az aznapi
harmadik üzenet megérkezését.
– Ez a csaj a város összes narkósát összeszedte, hogy elhozzák
ezeket a rohadt üzeneteket – mondta Byrnes az összegyűlt
nyomozóknak.
– Meg az összes heroinistát és alvajáróját – tette hozzá Parker.
Erre akkor került sor, amikor kiderítették, hogy a harmadik
küldönc heroinfüggő. A harmadik üzenetben ez állt:
And that you not delay the present, but,
Filling the air witrh swords advanced and darts,
We prove this very our.
S ne hagyd elcsúszni a jelenet… A lég
Teljék meg rögtön kard– és kopjazajjal,
S használjuk a percet.
[24]

– Már megint kard – mondta Meyer.

– Kopja, vagyis dárda, nyíl és kard.
– Vagy dobónyíl – mondta Carella. – Lehet, hogy a dobó-nyíl felé
terelget minket. Dobónyilak.
– Amit egy táblára dobálnak – bólogatott Genero. – Ahogy a
kocsmában.
– Mégis mit tudsz te a kocsmákról, Richard?
– Olyanok, mint a bárok, amik ott vannak abban az izében.
– Milyen izében, Richard?
– Angliában. Ahol Shakespeare is született – mondta Genero,
aztán habozva hozzátette. – Ugye, ott született?
 – Egyre kisebbek – mondta Eileen. – Mármint a fegyverek. Willis
a lányra nézett. Ahogy Kling is.
– Igen, egyre kisebbek.
– Egy kard nem kisebb, mint egy nyíl – mondta Parker.
– De a dobónyíl igen – mondta Hawes.
– Biztos mérgezett dobónyíllal akar lelőni valakit! – közölte
diadalmasan Genero.
– Kicsoda? – kérdezte Ollie Weeks.
Éppen akkor lépett be a rácsos elválasztón, amely a nyomozók
helyiségét választotta el a folyosó többi részétől. Úgy lépett oda a
csoportba verődött nyomozókhoz, akik a Carella íróasztalán lévő
üzenet körül tolongtak, mintha a saját házában volna. Odasandított
az üzenetre, megvonta a vállát, aztán megkérdezte:
– Ki az a Carmela Sammarone?
– Miért? – kérdezte Eileen.
– Hogy érzed itt magad, aranyom? – kérdezte Ollie arra utalva,
hogy a lányt nemrégen helyezték át a 87-es körzetbe, és Eileenre
vetette cápavigyorát.
– Kösz, jól! – mondta Eileen, és majdnem hozzátette, hogy te
faszfej, de érezte, hogy ez talán érzékenyen érinthetné a férfit. –
Miért érdeklődsz Carmela Sammarone iránt?
– Mert van egy halott stricink, és úgy értettem, hogy feladta
nektek az egyik lányt, akit futtatott. így van?
– Korábban futtatta. De igen.
– Meglehet, hogy az a strici rosszul bánt vele, és a lánynak
rosszkedve lett – mondta Ollie. – És ennek következményeként
netán még az is elképzelhető, hogy a lány eresztett bele pár
kilences golyót.
– Te is Shakespeare-ről beszélsz? – kérdezte Genero.
– Micsoda? – kérdezte Ollie.
– Már úgy értettem, netán.
– Tessék? – kérdezte Ollie.
– Shakespeare-től kapunk idézeteket.
– Ne légy nevetséges! Shakespeare meghalt.
– Tőle származó idézeteket – magyarázta Genero.
– És? – kérdezte Ollie.
 – Sammarone küldözgeti nekünk – mondta Willis.
– Lefizet embereket, hogy kézbesítsék.
– Hát ezt ejtette el Carter.
Ollie elgondolkozott egy kicsit.
– Ez nem úgy hangzik, mintha emiatt meg kellett volna ölni –
mondta aztán.
– Pedig talán így van – mondta Parker. – Úgy gondoljuk, annak a
fickónak dolgozik, aki a múlt héten átvert minket.
– Be kell vallanom, nekem más a szempontom – mondta Ollie. –
Miért nem gyújtjuk be a fickóval együtt?
– Honnan?
– Az utolsó címe Los Angeles-i volt.
– Újra bejárhatom a negyedet – ajánlotta fel Ollie. – Meglátjuk,
hátha valamelyik lány tudja, hol van.
– Megtehetnéd – mondta Willis.
– A Coriolanusból van – mondta Carella a számítógép mellől.
– Akkor már tíz darabnál tartunk. De az is lehet, hogy
tizenegynél.
– Még mindig tudni szeretném, hány darabot írt – mondta
Genero.
– Akkor menj könyvtárba, Richard.
– Ismeritek azt a sztorit Bushról? – kérdezte Ollie.
– Melyiket?
– Amikor megkérdezték tóle, mi a véleménye Libériáról, azt
mondta: „Szeretem. Tudják, a feleségem annak idején könyvtáros [25]

volt.
– Nem értem – mondta Parker.
– Mit szóltok az utolsó sorhoz? – kérdezte Carella. Mindenki az
utolsó sort nézte. Még Ollie is.
S használjuk a percet.
Mindenki a faliórára nézett. Háromnegyed négy volt.
– Talán azt akarja közölni, mikor hajtja végre – mondta Eileen.
– Mit? – kérdezte Ollie.
-Amit tervez: Azt jelenheti, amikor végrehajtja. Abban az órában.
– Kicsoda?
– A süket.
 – Ismerem? – kérdezte Ollie.
– Senki sem ismeri – mondta Genero.
– Ez már túl zavaros nekem – mondta Ollie. – Sajnálom, hogy
idejöttem. Minden jót! – mondta, és elindult kifelé.
– Várj csak! – szólt utána Parker.
A két férfi együtt ment ki a folyosóra. Parker megfogta Ollie
könyökét, és közelebb hajolt hozzá: – Még mindig találkozgatsz
vele?
– Kire gondolsz?
– A kis déli akárkire.
– Ha Gomez tisztre gondolsz, akkor igen, még mindig
találkozgatunk.
– Még benne van? – finomkodott Parker.
– Dolgom van – mondta Ollie, és kirántotta a könyökét Parker
kezéből.
– És még mindig meg akarod találni a remekművedet?
– Ez már unalmas, Andy – mondta Ollie.
– Még mindig meg akarod találni azt a kis déli csirkefogót, aki
meglovasította a drágalátos könyvedet?
De Ollie akkor már a földszintre vezető lépcsőn járt, amelynek
egyes fokain vas koptatóél volt.
A Channel Fournál a délutáni értekezleten a vitának az volt a
tárgya, amit már mindenki csak „az üzenet”-nek hívott.
Kedves Honey!
Kérlek, bocsáss meg nekem! Nem tudtam, hogy bent ülsz abban
az autóban.
Természetesen Honey Blair is ott volt az értekezleten. Ott volt
Danny di Lorenzo, a műsorigazgató. Avery Knowles, a hírigazgató
és főmunkatárs, Millie Andorson, a munkatársa, Jim Garrison, a
sportszerkesztő és Jessice Hardy, a műsor meteorológusa, vagy,
ahogy ő szerette nevezni magát, az időjárással foglalkozó személy.
– Azt hiszem, el kell titkolnunk „az üzenet”-et – mondta Di
Lorenzo.
Avery Knowles viszont hírigazgatóként úgy vélte, „az üzenet”
kétségtelenül hírértékű. De nem ő volt a műsorigazgató, ezért
hallgatott.
 – „Az üzenet” egyértelműen azt állítja, nem Honey volt a
célpont…
– Há’ istennek! – mondta Jessica.
Nagyon vallásos volt. Majdnem keresztet vetett.
– … ami nagyon jól jön Honeynak, de nekünk már nem annyira –
fejezte be Di Lorenzo a mondatot.
– Egyáltalán, ki volt veled abban a kocsiban? – kérdezte Millie.
– Egy barátom – mondta Honey.
– Miféle barát? – kérdezte Di Lorenzo.
– Egy ismerős nyomozó.
– Rendőr?
– Igen.
– Ez ront a helyzeten.
– Miért? – kérdezte Avery.
– Ha nyomozó, akkor majd megpróbálja kideríteni, ki
lövöldözött.
– Tényleg?
– Ez a munkája. És ez a dolga a Channel Four hírműsorának is.
Hogy megtalálja azt a tébolyultat, aki úgy döntött, Honey Blair
elsőrendű célpont…
– De nem én…
– … hogy elintézze.
– … voltam a célpont. Éppen ezt mondja „az üzenet”-ben. Még
csak nem is tudta, hogy a kocsiban vagyok. Cotton volt a célpont.
– Cotton?
– Cotton Hawes. A nyomozó, aki velem volt.
– Ez a neve? Cotton?
– Igen. Cotton Hawes.
Honey védekező hangon mondta ezt. Nem akart civakodni Di
Lorenzóval, hiszen végül is a férfi volt a műsorigazgató. Igaz ugyan,
hogy Honey csak egyszerű helyszíni riporter volt, de a pénteki
lövöldözés után már nemcsak egyszerű riporter volt, hanem
megkapta az Amerikában szinte kötelezőnek tartott tizenöt perces
világhírt is. De hát nem folytathatják azzal, hogy elmondják a
nézőiknek, nem is Honey volt a kiszemelt célpont, hogy a hírneve
hamis alapon nyugszik, és hogy a támadás valódi célpontja…
 – Cotton Hawes – mondta Di Lorenzo, és hitetlenkedve
megcsóválta a fejét. – Egy jelentéktelen kis senki.
Honey azt akarta mondani, hogy egy százkilencven magas férfit
igazán nem nevezhet senki kicsinek. Sehol a világon, ez szent igaz.
Másodosztályú nyomozó volt, aki nemrégiben segített a Tamar
Valparaiso-féle gyerekrablási eset megoldásában. És jelentéktelen
sem volt. Hawes lassan ott tartott, hogy Honey életében jelentékeny
valakinek számítson. De mindebből egy szót sem említett meg Di
Lorenzónak, mert kezdte kapisgálni a férfi gondolatmenetét, és
szép lassan rájött, mit jelent ez a karrierje szempontjából.
– Tehát az a helyzet – mondta Di Lorenzo – , hogy van valaki, aki
rálőtt az egyik sztárriporterünkre…
– De nem rá – mondta Millie. – „Az üzenet”-ben…
– Csak mi láttuk „az üzenet”-et, senki más – mondta Di Lorenzo.
– Meg kell mutatnom Cottonnak – mondta Honey.
– Minek?
– Hát azért, az isten szerelmére, mert valaki meg akarja ölni.
Ez alkalommal Jessica valóban keresztet vetett.
– Azt mondtad, nyomozó, igaz? – kérdezte Di Lorenzo.
– Igen, de…
– Ezért úgy gondolom, tud vigyázni magára. Az egésznek annyi az
értelme, hogy általunk még nem ismert okból valaki rálőtt a
limódra múlt pénteken. Nem a mi dolgunk, hogy megtaláljuk ezt a
személyt, bárki is az…
– Azt mondtad, a mienk – emlékeztette Avery. – Hogy a mi
dolgunk.
– Nem. A mi dolgunk, hogy életben tartsuk ezt a történetet. Minél
tovább tartjuk életben, a népek annál tovább kapcsolnak át a
Channel Four hatos és tizenegyes híradójára. Azt sem bánom, ha
sosem találják meg a lövöldözőt. A lényeg az, hogy valahol
odakint…
– Hol hallottam már ilyesmit? – tűnődött Honey.
– Valahol odakint van egy gyilkos – folytatta zavartalanul Di
Lorenzo, és kimutatott a hatodik emeleti ablakon az égboltra – , aki
le akarja mészárolni a mi Honey Blairünket. És ezt senkinek nem
szabad elfelejteni.
 Di Lorenzo akkor már tényleg elfelejtkezett „az üzenet”-ről,
amelyben egyértelműen az állt, hogy egyáltalán nem Honey volt a
célpont.
Utoljára akkor követett egy nőt, akit szeretett, amikor még
házasságban élt Augustával. Tudhatta volna, hogy nem szabad
elvennie egy topmodellt, hiszen csak egyszerű rendőr, és tudhatta
volna, hogy mi lesz belőle, ami aztán végül be is következett.
Nagyon nem érezte jól magát, amikor követte Augustát, és most
sem érezte jól magát, amikor Sharynt követte.
Háromnegyed öt óta várt rá a lány Ainsley Avenue-i rendelőjével
szemközti járdán. A lány szokása az volt, hogy metróval ment a
Rankin Plazában lévő sebész főorvos-helyettesi rendelőbe, ott délig
maradt, az ebédszünetet általában Majestában tartotta meg, aztán
visszabuszozott a városba, a magánrendelőjébe. Délelőtt dr. Sharyn
Cooke sebész főorvos-helyettes volt, délután dr. Sharyn Cook,
belgyógyász. A férfi tudta, hogy felügyelő-helyettessel él együtt,
bárha csak harmadosztályú nyomozó. De ez nem érdekelte.
Szerette Sharynt. Ő fehér volt, a lány fekete. Ez sem érdekelte.
Szerette Sharynt.
Mert csak az számított…
Másik férfival találta ágyban Augustát.
Majdnem megölte azt a csirkefogót.
A tekintete találkozott az Augustáéval.
A tekintetük minden elmondott, amit el kellett mondani. És az a
minden, amit elmondtak egymásnak, a nagy semmi volt.
Az utca túloldalán Sharyn akkor lépett ki a rendelőjéből.
Kling elfordult, de figyelte a lányt egy gyógyszertár csillogó
tükörablakában, ahogy gyakorlott rendőrhöz illik. Amikor Sharyn
elhagyta az épületet szokásos gyors és büszke járásával, Kling
követte, de még mindig az utca túloldalán maradt, és kalap takarta
feltűnően szőke haját. Fekete és fehér. Egy orvos és egy rendőr.
Talán most meg is tudhatta volna. De mit?
A lány belépett az utcán lévő Starbucksba, és öt perc múlva egy
papírpohárral lépett ki. Belekortyolt a kávéba, szinte magafeledten
lépkedett, élvezve a szép időt. Egyenesen a buszmegálló felé tartott,
ahol elcsíphetett egy buszt, amin átmehet a városon, Kling lakása
felé. Ma Klingnél akartak maradni. Holnap majd Sharynnál lesznek.
Ötletszerűen váltogatták a két lakást. Szerelmesek voltak. Vagy
legalábbis Kling őszintén remélte, hogy azok.
A környék, ahol Sharyn fenntartotta a rendelőjét, már vagy tíz
éve lerobbant, és már semmi sem gátolhatta meg, hogy igazi gettó
és dzsumbuj legyen. Volt egy épület, amelyben valaha nyilvános
fürdő működött, de később átalakították fit-neszközponttá, akkor
viszont már csak kopott cuchifrito-bodega volt, amely a környék
[26]

kevés spanyol nyelvű lakosát látta el, amely kisebbségnek számított

a többségükben fekete lakosok közt. Hasonló átalakulás történt,
amikor a ragyogó téglaépületekből roskadozó, elaggott ingatlanok
lettek. A drogok visszakerültek az utcára, a bosszúállás úgyszintén,
a kedvelt anyag a heroin lett, ahogy a régi szép időkben. Az egész
egyébként a krekkel kezdődött, amely nagy hullámot indított el, és
látszólag minden mást legyőzött, éppen akkor, amikor Gabriel
Foster tiszteletes elindította híres „Nincs anyag!” jelszava
kampányát. Na, ehhez mit szólsz, Gert?
Ebben a szomorúan ismerős fekete környezetben követett a
szőke Bert Kling egy csodaszép fekete nőt, akit imádott, és minden
erejével azt remélte, hogy a nő nem azért siet, hogy dr. James
Melvin Hudsonnal randizzon.
De bizony így volt.
A kávézót Saroknak hívták.
Azért hívták így, mert valóban a Diamondback sarkán állt,
bizonyos értelemben a senki földjén, elválasztva a város többi
részétől. Amikor beindult a szezon, a Saroknál asztalokat raktak ki
a járdára, és vagy hat állandó vendég ült odakint a gyorsan
csökkenő fényben, akik kávét vagy teát ittak és süteményt
majszoltak, amikor Sharyn odaért. Az egyik vendég felállt, és
kinyújtott kézzel a lány felé tartott.
Dr. James Melvin Hudson volt az.
Kling hátrált.
Elbújt egy kapualjban.
Sharyn megfogta a férfi kezét, dr. James Melvin Hudson kezét,
felágaskodott, és arcon csókolta, ami Kling szerint elég furcsa
üdvözlési mód két orvos között. A rendőrök még csak kezet sem
fognak egymással. Sharyn leült a férfival szemben, aki intett a
pincérnek. Pedig a lány éppen most itta meg a kávéját.
Kling el tudta képzelni, hogy Sharyn ezt el is mondja Hudsonnek.
Hogy inkább csak üldögélnék, ha nem bánod.
Sharyn elhárította a pincér ételajánlatát is.
Aztán a férfi felé hajolt az asztal felett, dr. James Melvin Hudson
felé, a könyöke az asztalon, a fejük közel egymáshoz, komolyan és
bizalmasan beszélgettek valamiről, miközben a járdán rohantak a
járókelők, és nem érdekelte őket semmi és senki, mert ugye, nagy,
bűnös városról volt szó.
Kling a titkos kapualjában állva figyelte őket a következő
félórában. Rendőr, akinek a válla beroskadt, mintha nem is június
hetedik napját írnák, hanem a legsötétebb tél uralkodna. A kalapját
jól behúzta a homlokába, hogy elrejtse szőke haját. Egy szőke srác
és egy fekete lány? Lehet, hogy már az elején is hiba volt? Vagy
most hibázik? Kijöhet valami jó bármikor is Amerikában abból,
hogy fehér-fekete?
Megnézte az óráját, mármint dr. James Melvin Hudson megnézte
az óráját, és intett a pincérnek. Sharyn a férfit nézte, miközben az
kifizette a számlát, felállt, amikor is a férfi újra arcon csókolta, és
miután a férfi elment, visszaült az asztalhoz, és láthatóan mélyen
elmerült a gondolataiban, és a hosszabbodó árnyékok mellet
szürkülni kezdett a távoli ég.
Genero tizenkét éves kora óta nem volt könyvtárban, amikor is a
vadonatúj felnőtt olvasójegyével előjegyeztette magának John Jakes
Szerelem és háború című művét. Jelenlegi olvasmányai a Harry
Potter-könyvek voltak, de megvette őket, mert úgy érezte,
támogatni kell az éhező írókat, akik papírszalvétára írják műveiket
a kávézókban.
Azon a hétfő estén a Calm’s Point közelében lévő közkönyvtárba
ment el, amely este tízig nyitva volt. Nyolc körül érkezett meg,
miután a közelben lévő földszintes házukban megvacsorázott az
apjával és az anyjával. Az anyja penneaálla puttanescát főzött, amit
mindig „kurva stílusú”-nak nevezett, még a férje előtt is. Amikor
Genero megkérdezte a könyvtárost, van-e olyan könyv, amelyben
minden darab benne van, amit Shakespeare írt, a nő egy darabig
hitetlenkedve nézett rá, aztán fölkelt, és egy nehéznek feltűnő
kötettel tért vissza, amit Genero bevitt az olvasóterembe, amely
olyan csöndes volt, mint valami ravatalozó.
Nem tervezte, hogy mindent elolvas, amit Shakespeare írt.
Egyszerűen meg akarta számolni, hány akármit írt. A végeredmény
harminchét színdarab volt, öt hosszabb vers, és százötvennégy
szonett, amelyekre nézvést Genero eddig úgy gondolta, hogy azok
is versek, de megváltozott a véleménye, amikor látta, hogy külön
részt képviselnek és főcímként ott áll fölöttük az, hogy Szonettek.
És úgy gondolta, hogy az egész nagyon sok. Valójában el sem tudta
képzelni, hogy bárki más ilyen sok csodálatos dolgot írt meg egész
életében.
Azt persze nem tudta, mire használhatná föl ezt a vadonatúj
tudását, de úgy gondolta, nyomozóként nagyon észszerűen végzi a
munkáját. És még az is megfordult a fejében, hogy ráadásul a
könyvtáros újfajta tisztelettel nézett rá, amikor visszaadta neki a
könyvet.
Kling már ágyban volt, és arra várt, hogy Sharyn is lefeküdjön.
Közben azt mondta a lánynak, vélhetően rájöttek, milyen fegyvert,
vagy pontosabban fegyvereket akar használni a süket, de arra még
nem jöttek rá, hogy kit akar megölni, már ha egyáltalán meg akar
ölni bárkit is.
– Dobónyilak – mondta. – így, többes számban. Talán mérgezett
dobónyilak. Azért jöttünk rá, mert bizonyos sorrendbe állította
őket. Az üzeneteiben dárdával kezdte, aztán rátért a nyilakra meg a
dobónyílra, így, csökkenő méretben. Mintha visszafelé haladna.
Szóval, szinte egészen biztosak vagyunk abban, hogy dobónyilakról
van szó, csak azt nem tudjuk, kicsoda, hogyan és mikor akar lépni.
– Aha! – mondta Sharyn. A fürdőszobában volt, a fogát mosta.
Elfoglaltnak látszott, de gyakran látszott annak, amikor lefekvéshez
készült. Egy nőnek sok mindent át kell gondolnia, mielőtt lefekszik.
Még akkor is, ha…
– Pedig nem ez a szokásos stílusa – mondta Kling. – Már úgy
értem, hogy bejelenti a gyilkosságot.
Sharyn a mosdóba köpött.
 – Úgy gondoljuk, a süket ölte meg azt a nőt a múlt héten, de talán
azért, mert elárulta, vagy ilyesmi. Az már inkább rávall.
Félrevezetés. Elvisz minket valamerre, ő meg másik irányba tart.
– Úgy veszem ki, nagy bajkeverő – mondta Sharyn, amikor
visszajött a hálószobába. Baby-dollban volt, nem pizsamában,
rózsaszín papucs a lábán.
– Igen nagy bajkeverő – mondta Kling. – De nagyon komolyan
kell venni.
– Te is fázol? – kérdezte Sharyn. – Vagy csak én érzem így.
– Igen, hűvös van egy kicsit – mondta Kling. – De szép napunk
volt.
– Nagyon jó kis nap volt.
A szobában csend lett egy pillanatra.
– Milyen volt a te napod? – kérdezte Kling.
– Minden rendben ment – mondta Sharyn. Kling habozott. Aztán
fejest ugrott:
– Mit csináltál?
– A szokásosat – mondta a lány. – Egy csomó bicebóca a
Rankinban, a kínaiban ebédeltem, Diamondbackben pedig már
megint sok volt a szegény beteg. Mindig ugyanaz. – Lehúzta a
papucsát, bemászott Kling mellé az ágyba.
– És utána? – kérdezte a férfi.
– Mi után?
– Munka után.
Vettem egy kávét a Starbucksban, és elkaptam egy buszt
hazafelé. Gyere, melegítsd meg a talpamat! – kérte, és közelebb bújt
a férfihoz.
9
Kedd hajnali egy volt, június nyolcadik napján. Hiába volt valami
gyér fény a vizes utcákon, és hiába hervadt le a libidó az időjárástól,
úgy este tizenegy óta tartott a forgalom a Kurva sétányon.
Volt idő, amikor Ollie talán izgalmasnak találta volna ezt az
éjszakai kóricálást. Nos, valójában annak is találta, nincs benne
semmi feltételes mód. A lányok fele úgy nézett ki, mintha
fehérneműben vonult volna fel. A másik fele combközépig érő
szoknyát viselt, volt, amelyiknek még így is fel volt hasítva, hogy
még több húsa látsszék ki, a lábuk is csupasz, és vagy nagyon magas
sarkú szandált vagy szado-mazo találkára való fűzős, domina
csizmát viselt. Ha az ember amerikai férfi volt, akinek vér folyt az
ereiben, hogy ne izgult volna föl?
Különösen, hogy a lányokból pontosan az áradt, ami tilos. Ollie
nem csak a szokásos furulyázásra értette. Azt annak idején
középiskolás lányokkal is meg lehetett tenni. Úgy értette, hogy
valóban látszott rajtuk, bármi megtörténhet. Abban a
társadalomban, amelyben egyre több lett a korlátozás, azon az öt
háztömbnyi szabad pályán minden szabad volt. Bármit találtak is ki
annak idején a nagy babiloni kurvák, az évszázadok során
tökéletesre csiszolódott, és most itt árulták ebben a nagy bazárban,
ahol a lányok láthatóan nem féltek a letartóztatástól, és szabadon
fecsegtek olyan nyalánkságokról, mint a marokkói kortyantás, az
acapulcói seggmosás és a szingapúri elszállás.
Törvénynek lennie kell, gondolta Ollie.
Valójában volt törvény, csak az ember nem tudta, hogy azon az
utcán és abban az időpontban is létezik-e. Alig egy hónapja maga
Ollie is izgatónak tartotta volna a lóbált lábakat, a kivillanó
mellbimbókat, a nyirkosan fénylő ajkakat. Még így is érzett valami
mozgolódást magában odalent, de feltételezte, hogy csak feltételes
reflex, nem igazi vágy indította el. Vagy azért is megtörténhetett,
mert az egyik lány megragadta a nemi szervét, és megkérdezte tőle:
– Mid van itt lent, nagyfiú?
 – Neked semmi, aranyom – felelte Ollie.
– Biztos vagy benne? Venezuelából érkeztem, és szűz vagyok.
– Én meg perui bikaviador vagyok.
– Annál inkább nézzük meg, mid van, torero.
– Húzd le róla a gatyát, Nina!
– Akarod, hogy leszopjam az espadádat?
– Gyere csak, torero, nézzük, micsoda acerót kapsz.
– Vagy csak egy kis puntillát?
– Úgy érzem, jó nagy csomagja van, Anita.
– Na, ehhez mit szólsz, matador?
– Igazi fiesta bravát rendezünk neked, majd meglátod!
– Inkább máskor, lányok – mondta Ollie és továbblépett.
– Sajnálni fogod! – kiáltottak utána kórusban a lányok. Ollie azon
gondolkodott, talál-e bármit is.
Már félórája keresett egy Wanda Lipinsky nevű lányt. Neve
ellenére nem volt zsidó. Azért választotta ezt a vezetéknevet, mert
hasonlított a Lewinskyre, és hasonló ritmusa orális szex nyújtotta
gyönyöröket ígért. Ollie-t úgy tájékoztatták, hogy arrafelé
megtalálhatja Wandát annak a hosszú bugyinak az alapján, amivel
fokozni kívánta a hatást, már ha bárki is vette a bátorságot, hogy
fölfedezze a tikos kincseket a szoknyája alatt. Ám nem a régi szép
időkben jártak, és Ollie nem ezekért az ígéretes élvezetekért
érdeklődött Ms. Lipinsky iránt, akinek az igazi neve, mert ezt is
megmondták neki, Margaret O’Neill volt.
Úgy látszott, a kis Margie Carmela Sammaronéhoz hasonlóan
szabadúszó volt, mely utóbbi vélhetően kinyírta azt a stricit, aki
felnyomta a Grover Park-i fiúknak. Továbbá az is kiderült, hogy a
kis Margie a kis Melával a városban járt az elmúlt szerda estén, a
belvárosi szállodákban cirkáltak, ahol Melának sikerült is felszedni
valakit, nem így sajnos a hosszú bugyis Lewinskynak. Legalábbis a
belső hírcsatorna így tudta, és Ollie-nak nem volt rá oka, hogy
kételkedjen abban a történetben, amelyet akkor már három
hiányosan öltözött kurva is megerősített, akik tovább fagyoskodtak
odakint akkor is, amikor esni kezdett.
A régi szép időkben valóban lett volna valami izgató ezekben a
lányokban. A fehérekben, feketékben, latinamerikai és ázsiai
lányokban, hiszen a Kurva sétányon teljes volt a demokrácia. Ott
dideregtek alsóneműben, és kínálták az árujukat. De azon a június
eleji hajnalon…
Ollie biztos volt benne, hogy talál valamit.
… csak szegény teremtéseknek látszottak, akiknek segítségre és
ápolásra van szükségük. És talán egy kis szánalomra.
Ollie összehúzta a szemöldökét, és berogyott vállal előreindult a
szemerkélő esőben.
Hajnali kettőig nem találta Wanda Lipinskyt. A lány éppen egy
kék Chevy Impalából szállt ki, amelyben kétségtelenül lefejte a
kormánynál ülő kis mitugrászt. A szoknyájából a fél feneke
kilátszott, és a hosszú bugyija vörös szalagja is, amely alig takarta
elöl.
Ollie megvárta, amíg a lány eltávolodik a kocsitól, megfordul, és
rövid szoknyáját rángatva indulni készül.
– Wanda! – szólt utána.
A lány megdermedt a járdán.
Amikor Ollie felé fordult, már arcán volt a kurva kuncsaftváró
mosolya. Nem volt csúnya lány, vagy inkább asszony, gondolta
Ollie. A húszas évei elején-közepén járhatott, hosszú, barnás haja
volt és talán kék szeme, de Ollie nem látta tisztán a sötétben. Rövid,
szűk szoknya, a bugyi vonala meglátszott rajta. Mélyen kivágott, és
kihajtott gallérú blúz, a melle majdnem a férfi arcába nyomódott,
ahogy a melltartó fölemelte. A lány kicsit felhúzta a szemöldökét,
mintha azt kérdené, ismerjük egymást?
– Rendőrség – mondta Ollie, és felmutatta a jelvényét. –
Szeretnék pár dolgot kérdezni magától.
– Persze – mondta csüggedten a lány. Még egy éjszaka a hűvösön,
gondolta.
Ollie arról a múlt szerda estéről akart tudni.
– Carmela Sammaronéval volt múlt szerdán, este? – kérdezte.
– Carmelával?
– Sammarone. Tudja, ki az, Wanda. Vele volt?
Egy egész éjszaka nyitva tartó csehóban ültek a Carson és a
McIntyre sarkán. Wanda előtt egy sör. Még hosszú éjszaka várt rá.
Legalábbis remélte. Ollie szódavizet kortyolgatott, amelyben volt
egy szelet citrom is. Hivatalosan nem volt szolgálatban, de meg
akarta őrizni a józan eszét. Úgy érezte, a kicsi Margie O’Neill még
nagyon kicsúszhat a kezéből.
– Carmela Sammarone – ismételte meg. Wanda nem szólt rá
semmit.
– De hiszen ismeri, igaz?
– Sosem hallottam róla.
– Vele volt múlt szerda este?
– Szerda este, szerda este – mondta Wanda, és a szemét forgatva
töprengett.
– Igen vagy nem, Wanda?
– Nem emlékszem.
– Wanda, ne bassz ki velem! – mondta Ollie.
– Hogy beszélsz? – kérdezte szemrehányóan a lány.
– Meg kell találnom. Annyit tudok, hogy bement cirkálni a
belvárosba…
– Már mondtam, hogy nem emlékszem.
– Gondolkozz! Egy szálloda a belvárosban. Gondolkozz, Wanda!
– Ó, hát arra gondol?
– Igen. Mire is gondolok?
– Melissára? Melissáról beszélt?
– Most így hívja magát? Melissának?
– Melissa Summersnek, igen.
– Tudod, hol van?
– Nem, nem tudom. Nem vagyok a kibaszott anyja.
– Hogy beszélsz? – kérdezte szemrehányóan Ollie.
– Mit csinált?
– Ezt akarom megtudni tőled.
– Nem dobom föl a barátaimat.
– Akkor hát tudod, hol van.
– Már mondtam, hogy nem tudom.
– Hová mentetek múlt szerdán este?
– Ki mondta, hogy elmentünk valahová?
– Eddig három lány. Akarod tudni, hogy hívják őket?
– Mit csinált Lissie?
– Mondd meg, hol zsákolt múlt szerdán?
 – Minek? Leszúrta a fickót, vagy mi van?
– Volt egy fickó, igaz?
– Ha maga mondja – mondta a lány, és megvonta a vállát. – Volt
egy fickó?
– Akarod, hogy ma este is lefényképezzenek, és ujjlenyomatot
vegyenek tőled?
Wanda nem szólt rá semmit.
– Zárkában akarod tölteni az éjszakát, Margie? Még mindig
semmi.
– Akarod, hogy valami leszbikus rákényszerítsen, hogy kinyald
neki?
– Aki ott lesz, majd megteszi – mondta a lány.
– Jó, akkor végeztünk – mondta Ollie és felállt. – Indulás!
– Hová? Én nem szólítottam le magát.
– Tényleg nem? Megesküdnék, hogy azt mondtad, egy százasért
leszopsz.
A lány felnézett Ollie-ra:
– Üljön le! – mondta neki.
Ollie állva maradt.
– Üljön már le! – ismételte meg a lány.
A pultos éppen poharakat mosogatott, amikor Ollie valamivel
hajnali három előtt odaért az Olympia szállóba.
– Sajnálom uram! – mondta a pultos. – Utoljára fél órával ezelőtt
hívtuk magukat.
– Hogy megy? – kérdezte Ollie.
A pultos meglepődött. Ebben a városban hajnali négyig
törvényesen is felszolgálhattak italt.
– Kettő után láttuk, hogy ritkul a forgalom – mondta a pultos. –
Sajnálom!
Ollie felmutatta a jelvényét:
– Csak pár kérdés – mondta.
– Nem várhatna vele? – kérdezte a pultos.
– Sajnos, nem – mondta Ollie, kihúzta az egyik bárszéket, leült.
A pultos felsóhajtott, a konyharuhában megtörülte a kezét.
– Múlt szerda, késő este – mondta Ollie. – Dolgozott?
– Igen.
 – Két kurva – mondta Ollie. – Az egyik szőke…
– Nem engedünk be kurvákat az Olympiába – mondta a pultos.
– Biztos vagyok benne, hogy nem. De valószínű, hogy nem
ismerték föl bennük a kurvákat. Az egyik szőke volt, rövid, tépett
hajú, amit viharfrizurának is hívnak, a szeme barna. A másiknak
vállig érő barna haja volt, a szeme kék. Csinos lány mind a kettő. És
vélhetően a ruhájuk is csinos volt.
– Rengeteg nő jár ide, akire ráillik ez a leírás – mondta a pultos.
– Az a nő, akit említettem, a barna hajú, azt mondta nekem, múlt
szerdán este tíz körül járt itt a barátnőjével. És hogy a barátnője, a
rövid, szőke hajú, felcsípett itt valami pasast, és tizenegy körül
hagyták itt a bárt. Nem emlékszik véletlenül erre az esetre?
– Nem, nem emlékszem.
– Egy magas, jóképű férfira, aki szőke, mint a lány. A férfinak
hallókészülék volt a jobb fülében. Így talán már eszébe jut valami.
– Rengeteg…
– Igen, biztos vagyok benne, hogy minden este tízezer
számrajárnak ide szőke férfiak, akiknek hallókészülékük van –
mondta Ollie. – Ám azon a bizonyos szerda estén az a bizonyos
szőke pacák, akinek hallókészüléke van, hitelkártyával fizetett a
bárnál. Legalábbis a forrásom, akit megbízhatónak tartok, ezt
mondta.
– Mit akar tudni?
– A férfi nevét.
– Ez az egész dolog a pénztárnál zajlott azon az esetén.
– Miféle dolog?
– A hitelkártya leolvasása.
– Emlékszik a férfira, akiről beszéltem?
– Most már úgy rémlik, emlékszem valakire, akinek
hallókészüléke volt.
– Magas, szőke pacák?
– Igen.
– A kurvákra is emlékszik, igaz?
– Nem tudtam róluk, hogy kurvák.
– Persze, hogy nem. Látta azt a hitelkártyát?
 – Ellenőriznem kellett az aláírást a hátulján. Amikor aláírta a
számlát.
– Emlékszik rá, milyen név állt a kártyán?
– Ugyan, mit képzel? Hogy emlékezhetnék rá?
– És arra, hogy milyen fajta kártya volt?
– Minden fontosabb hitelkártyát elfogadunk. Hogy is várja el,
hogy…
– Nyitva van a pénztáros irodája? – kérdezte Ollie.
– Ha ez érdekli, a múlt szerdai igazolások a hitelkártya
leolvasásokról már régen nincsenek itt.
– És hol vannak? – kérdezte Ollie.
Ez a büdös náci csirkefogó, ez a süket egész éjjel ébren tartotta
Meyert, így aztán korán bement dolgozni, még bent érte a temetői
őrjáratot. A körzetben csak Fujiwara és O’Brien tartózkodott, a 87-
esek többi tagja a fő útvonalakon iparkodott megelőzni a
bűntényeket.
A reggel fél hét viszonylagos csendjében, amikor még nem
csörögnek a telefonok, és a billentyűzetek sem kopognak és
kattognak, Meyer megpróbált valami összefüggést találni
mindabban, ami a rendelkezésükre állt. Az íróasztalán ott volt
minden kézbesített üzenet másolata. Keze ügyében volt azoknak a
daraboknak a listája is, amelyekből Mr. Adam Fen az idézeteket
vette. Most már csak annyi a dolga, hogy össze kéne rakni. Haha!
Ehhez a Shakespeare-rel kapcsolatos tudálékoskodáshoz
viszonyítva az elején kapott anagrammák egyszerűnek tűntek fel.
Nos, talán mégsem. Ha legegyszerűbb értelmezést nézi, az idézetek
ennyit mondtak:
1. Shakespeare lesz, haverok.
Apránként, lépésről lépésre fogom adagolni az információt.
Fegyverként dobónyilat fogok használni.
Tökéletesen világos.
Ám semmi sem volt az, aminek látszott, amikor a süket uralta a
pályát. Minden csak látszat és átverés volt, látványos vigyorgás
annak fényében, hogy azt mondja, milyen átkozottul okos vagyok, ti
meg milyen átkozottul ostobák.
Akkor mi van még, amit megpróbál elmondani nekik?
 Van-e bármi más a nyilvánvaló mellett. Mert a „Shakespeare,
skacok! Nyugi, lányok! Dobónyíl, fogod már?” – nyilvánvaló.
Meyer félrerakta az anagrammákat, és újra megnézte a
Shakespeare-idézeteket. Sorba rakta az íróasztalán. Rendben. Mivel
a süket a „shake”-kel és a „spear”-rel kezdett, kétségtelen, hogy
Shakespeare-t akarta közölni velük. Akár egy tanító. Tehát
Shakespeare. Végeztünk srácok, minden mókás és játékos
anagrammával, ideje rátérni komolyabb tanulnivalóra is. Hogy
magasabb osztályba jussatok, srácok.
Rendben.
Akkor mi a következő?
Még több idézet, amelyben szerepel a „spear”.
Spear-grass, boar-spear, venom’d spear
Szalmaszál, vadkan-űző lándzsa, mérges gyilok.
Akkor most válasszuk el azokat a szavakat, amelyek nem dárdát
jelentenek, talán kijön belőlük valami.
Grass, boar, venom’d
Szalma, vadkan, méreg.
Még valami?
Nem, nem látott benne semmit.
Nos, a fű az marihuána, a vaddisznó disznó, a méreg lehet métely.
Marihuána, disznó, métely.
Még mindig semmi.
Akkor jobban megnézte azokat az üzeneteket, amelyekben az
„arrows”, a nyilak szerepelt.
Broke his arows – eltörte íját
Slings and arrows – nyűgét és nyilait
Narrow lanes – kocsmák közt
Az utolsó üzenetben a „narrow” szóban rejtette el az „arrow”
szót.
A többi szó: broke – eltörte, slings – nyűg és lanes – kocsmák.
Így sem talált semmit.
És mi van a dobónyilakkal?
Thither he darts it – hát oda hajítja
Darts envenomed – méregbe mártott nyíl
Advanced and darts – kard– és kopjazajjal
 Marad az oda hajítja, méregbe mártott, meg a kard– és kopjazaj.
Mondd csak öreg haver, mond ez neked valamit?
Nem? Akkor mi van a három királlyal, akiket a süket választott?
Amelyek mindig ütik a bubikat.
No, tegyél rá egy dollárt!
IV. Henrik, III. Richárd, II. Richárd.
Negyedik, harmadik, második.
Várjunk csak!
A számok csökkenő sorrendben vannak.
Négy, három, kettő.
Nos, talán csak véletlen.
De nem, a süketnél semmi sem véletlen.
Fordított sorrendben adagolta nekik az információt.
Négy, három, kettő. Dárda, nyíl, dobónyíl. A nagyobbtól a kisebb
felé halad, mintha visszafelé mozogna. És a nulla-pont az a fegyver,
amit használni fog. Igaz volt az a tegnapi megjegyzésük. A süketnek
dobónyíl lesz a fegyvere. Már nem kérdéses. Megfejtették!
Amerikában nem bűntett, ha valaki drogfüggő.
Ami azt jelenti, hogy az ember nyugodtan besétálhat a
rendőrségre, és kijelentheti: „Drogfüggő vagyok!”, mert csak annyit
mondanak rá, hogy „Na, söpörj innen, aranyom!” Más tészta, ha
drog van az embernél. Az már egészen más.
Ebben a városban a büntető törvénykönyv 220. paragrafusának
bekezdései határozzák meg, milyen szintű bűncselekménynek
számít, ha valaki a 3306. bekezdésben felsorolt, úgynevezett
nevesített kábítószerek közül birtokol egyet. Mert sok van belőlük.
Több mint százharminc. Van, amiről az ember még csak nem is
hallott. Kivéve persze, ha pont attól függő. Ilyen például a
Furethidine. Vagy az Alfentanil.
A törvény szerint bárki lehet drogfüggő, de senki sem birtokolhat
olyan narkotikumot, amely függőséget okoz. Ha valaki ezt
furcsának találja, nézze meg azt a törvényt, amely
bűncselekménynek minősíti, ha valaki leszólít egy prostit. A
büntető törvénykönyv idevágó bekezdésében a ,,Leszólítás”-ban ez
olvasható: „Egy személy akkor bűnös prostituált pártolásában,
amikor prostituáltat pártol.”
 Jézusom!
Ami viszont azt jelenti, az ember nem állíthat be a rendőrségre,
és nem vallhatja be, hogy prostituált, vagy épp az imént
prostituáltat pártolt, mert akkor két különálló bűncselekményben
lesz vétkes. Viszont ha azt mondja az ember, hogy drogfüggő, akkor
egyáltalán nem vétkes semmiben, csak átkozott bolond.
Hát ezért volt az, hogy a lány, aki azon a reggelen fél kilenckor
meghozta a nap első üzenetét, szabad akaratából bevallotta, hogy
drogfüggő. Elmondta, hogy a Hamson Parkban odament hozzá egy
lány, akinek hosszú fekete haja volt, és százötven dollárt fizetett
neki, hogy elhozza ezt a levelet. Azt persze nem említette, hogy
prostituált, aki az elmúlt éjszaka végig abban a parkban dolgozott.
– Ahá! – mondta Meyer. – Most megelőztünk, bölcs fiúka!
A kedd reggeli első üzenet így hangzott:
„Yea” quoth he, „dost thou fall upon thy face?
Thou wilt fall backward when thou hast more wit.”
Ne ríjj, kislány! – aszondja. – Orra buktál?
Ha több eszed lesz, buksz te még hanyatt is!
[27]

– Rómeó és Júlia – mondta Willis a számítógépnél. – Első felvonás

harmadik jelenet.
– Már korábban is volt ez a darab, nem? – kérdezte Parker. – Az a
„Lenni, vagy nem lenni.” Ugye, volt?
– Egyszerűen csak annyit mond, hogy hanyatt, vagyis visszafelé
vezet minket. De ezt már tudjuk, te hólyag! – mondta Meyer, és
előrelökte a mutatóujját, mintha pisztoly volna.
– Most azt mondja, „ríjj”, ez a szemét buzi – mondta Parker,
enyhítve kissé az eredeti megfogalmazáson, mert ugye, nő is jelen
volt.
– Azt mondja, buták vagyunk – mondta Eileen.
– Azt mondja, ha okosabbak leszünk, hanyatt bukunk.
– Lehet, hogy hátba dob valakit egy mérgezett dobónyíllal? –
kérdezte Genero.
Luigi Fontero előző nap 16.05-kor szállt fel a milánói reptéren az
Alitalia 1413-as járatára. Két óra tizenöt percet töltött
Frankfurtban az átszállás miatt, és a menetrend szerint reggel
kilenckor kellett megérkeznie. Már kilenc-ötven volt, és még
mindig nem érkezett meg. Carella pont a vám előtt várta az
anyjával, és vélhetően még több ezer másik emberrel, és kezdett
ideges lenni. Azt mondta a hadnagynak, hogy legkésőbb tizenegyre
beér.
– Gondolod, hogy újra meg kéne kérdeznünk? – kérdezte tőle az
anyja.
– Anya, félórás késést mondtak be.
– De annak negyven perce.
– Ne izgulj, megérkezik.
Az anyja halványkék kosztümöt és reneszánsz sarkú cipőt viselt
az alkalomra. Nem akart fodrászhoz menni, csak az esküvő előtti
napon. Lányosan kontyba fogta a haját, és rácsapott egy kalapot,
amely olyan volt, mint egy fazék, és vélhetően már Carella
nagyanyja is viselte a húszas években, amikor serdült. A kalap kék
bársonyból készült, kék szaténszegéllyel. Az anyja kék szeme csak
úgy csillogott. Folyton a váróterem túlsó végén lévő órát nézte.
– Ugye, nem történt semmi…
– Nem, anya. Bemondták volna.
– Van, amikor nem mondják be – mondta az anyja.
– Minden rendben lesz.
– Mostanában… – kezdte az anyja, de nem folytatta. Carella is így
vélekedett.
Honey Blair egy szót sem szólt Hawesnek a lövöldöző „üzeneté”-
ről, és rohadtul érezte magát, amiért eltitkolja a férfi elől ezt a
létfontosságú információt. Nos, lehet, hogy mégsem létfontosságú.
Ezt azzal igazolta maga előtt, hogy „az üzenet”-nek nincs valami
nagy értéke, már abból a szempontból, hogy ujjlenyomatot lehetne
venni róla. Hiszen kézről kézre adták a tegnap délutáni
értekezleten. Ráadásul az eltelt nap azt mutatta, hogy a nézettsége
ugrásszerűen megnőtt, mialatt tegnap este negyed hétkor
másodszor is bátran megszólította a lövöldözőt a híradóban.
Hát persze, hogy azt kívánta, Cotton kapja el a hapsit, aki meg
akarta ölni, ugyanakkor remélte, hogy Hawesnek nem sikerül
nagyon gyorsan elkapnia, amíg ő ki nem élvezi ezt a fajta
népszerűséget, amelyről korábban csak álmodni tudott. Mert egy
dolog, ha egy férfi azt kéri tőle egy hangversenyen, hogy írja alá a
műsorfüzetét. De egészen más, hogy az emberek azt mondják neki,
amikor kilép az utcára, hogy: „Elkapják, Honey!” „Veled érzünk,
Honey!”
A híresség furcsa dolog.
Az emberek egy pillanat alatt szembefordulnak valakivel. Ott van
az a cirkusz Michael Jackson körül. De hirtelen a kedvencük is lehet.
Honey élvezte, hogy az emberek kedvence. De persze azt sem
akarta, hogy bárki ártson az ő drágájának, aki abban a pillanatban
éppen úton volt a belváros felé, az ortopédiára, nem azért, mintha
fájt volna a lába, hanem azért, mert a Jeffesron Avenue nem
tartozott a 87-es körzethez, ahol soha senki semmit nem látott.
Honey sok szerencsét kívánt neki.
Luigi Fontero barna selyemöltönyben lépett ki a vámvizsgálatról.
Hozzáillő, barna-sárga csíkos nyakkendőt viselt bézs-színű inggel,
és kackiásan félrecsapott barna puhakalapot. Olyan volt, mint
Rossano Brazzi két perccel azelőtt, hogy elcsábította Katherine
Hepburnt: csupa várakozó mosoly.
Amikor észrevette Carella anyját, egyből odarohant hozzá. Úgy
borultak egymás karjába, mint ifjú szeretők, akiket háború vagy
éhínség választott el egy időre. Luigi megcsókolta Carella anyját.
Nem arcon csókolta, hanem a száját csókolta meg, csattanósan
méghozzá, és mindezt Carella, az egyszülött fiú szeme láttára.
– Olyan gyönyörű vagy! – mondta Luigi Carella anyjának.
Carellának hányingere támadt.
– Szia, Steve! – mondta végül Luigi, és kezet nyújtott.
Carella odakísérte őket a poggyászszalaghoz, aztán láthatatlanná
válva hallgatta, amint az anyja megkérdezi Luigitől, hogy repült, mit
adtak enni a gépen, milyen idő volt Milánóban indulás előtt, és hogy
mikor érkeznek a rokonai és barátai. Aztán meghallgatta Luigi
válaszait, aki folyton Luisázta Carella anyját, és folyton Carella
anyját nézte, és folyton cara miánák és tesora bellának nevezte. És
újra meg újra megcsókolta Carella anyját, nem a száján, hanem az
orrán, és a homlokán, és az állán, és eszébe sem jutott segíteni
Carellának, amikor az lerántotta az első nehéz bőröndöt a
futószalagról, aztán a másodikat. Luigi átkarolta Carella anyjának
derekát, Luisa derekát, a cara mia derekát, a tesore bella derekát, és
az asszony Luigi vállára hajtotta a fejét, vagyis Luigi Fonterónak, a
nagy milánói bútorgyárosnak a vállára.
Carella kigurította a poggyászkocsit a járdaszélre, és szerzett
nekik taxit. Utánuk nézett, amint a taxi elindult. A pár mosolyogva
kiintegetett neki a hátsó ablakon. Carella úgy érezte, az anyja
valóban egészen más oldaláról mutatta meg magát az imént.
Amikor magára maradt, visszament a parkolóba, ahol a kocsiját
hagyta.
A Jefferson Avenue 574. számú épülete merő fekete gránitból
épült, egyik oldalán egy szőrmekereskedés, a másikon egy óriási
könyvesbolt.
Amikor Hawes odaérkezett a négy háztömbnyire lévő
metróállomásról, éppen javában zajlott a tüntetés a
szőrmekereskedés előtt. A könyvesbolt vezetője a járdán
beszélgetett egy rendőrőrmesterrel, és azt mondta neki, a
szőrmeellenes eszelősök miatt a vásárlók nem jutnak be a
könyvesboltba. A rendőrőrmester azt válaszolta, ez szabad ország.
– Akkor szőrmét is viselhet az ember, ha kedve van hozzá –
mondta a könyves. Neki is volt egy mosómedve kucsmája, ami
száznyolcvan dollárjába került, bár nem a szomszédos
szőrmekereskedésben vette.
Hawes átnyomakodott a ritmikusan kiabáló tüntetők között, és
belépett a szőrmekereskedésbe. Elegánsan öltözött eladónő lépett
hozzá, mosolygott, de tekintete nyugtalanságot árult el. Hawes úgy
ötvenesnek nézte. A frizurája tökéletes, a bőre hibátlan, a szeme
kék. Folyton a széles kirakatüvegeket leste, mintha attól félne,
bármikor bedobhatják téglával. Nerc, coboly, vörösróka, fehérróka,
mosómedve, pézsmapatkány és prérifarkas bundájába öltözött
próbababák bámulták az odakint tiltakozókat.
– Miben segíthetek? – kérdezte az asszony.
Volt egy kis akcentusa. Északi? Hawes azon gondolkozott, vajon
Svédországban és Dániában is tiltakoznak-e a szőrmebundák ellen.
Felmutatta a jelvényét:
– Hawes nyomozó – mondta. – A múlt pénteki utcai lövöldözés
ügyében nyomozok.
 – És miért nem azokkal kezd valamit, akik éppen most kiabálnak
odakint? – kérdezte az asszony.
– Sajnálom, asszonyom! – mondta Hawes. – De nem emiatt
jöttem. Beszélhetnék a vezetővel?
– Én vagyok a vezető – mondta az asszony.
– Olyan valakivel szeretnék beszélni, aki dolgozott múlt pénteken
tizenegy körül. Valakivel, aki talán látott vagy hallott valamit.
– Fölfogta, mi zajlik itt? – kérdezte az asszony.
– Igen, asszonyom, van róla elképzelésem. De valaki megpróbált
két embert megölni múlt…
– Valaki meg pont most próbál megölni minket.
– Biztos vagyok benne, hogy az őrmester fenn tudja tartani
odakint a rendet.
– Nem arról beszélek, hogy fizikailag bántalmaznának minket.
Ehhez túl okosak. Arról beszélek, hogy tönkreteszik az üzletünket.
– Igen, asszonyom! – mondta Hawes.
Valahogy úgy érezte, nem túlságosan sok tiszteletreméltó
állampolgár örül, ha segíthet egy rendőrnek a nyomozásban, akár a
legsötétebb külvárosról, akár egy flancos szőrmeke-reskedésról
van szó a város legdrágább bevásárlóutcájában. Az jutott eszébe,
mégiscsak fogorvosnak kellett volna mennie, ahogy az anyja
tanácsolta.
Az asszony meredten nézte egy darabig, mintha nem hinne a
szemének, aztán azt mondta: – Megnézem, ki volt itt – azzal elindult
az üzlet hátsó része felé.
Hawes meg ott maradt a döglött állatok közt és várt.
A második üzenet öt perccel háromnegyed egy előtt érkezett.
Hawes éppen azt mesélte a többieknek, mire jött rá a
szőrmekereskedésben, ahol egyébként vagy vak, vagy süket volt
mindenki múlt pénteken, vagy valóban az ott dolgozók közül senki
nem hallotta, hogy valaki vagy tucatnyi lövést adott le a limuzinra.
A könyvesbolt vezetője annyira felbőszült a szomszédban tüntetők
miatt, hogy alig tudott odafigyelni arra, amit Hawes kérdezett tőle.
Mindenesetre a boltnak harmincnyolc alkalmazottja volt, akik
naponta sok ezer vásárlót szolgáltak ki, Hawes nem is értette, hogy
várhatta el tőlük, hogy szem– vagy fültanúi legyenek egy
gyilkossági kísérletnek, ami éppen a bolt előtt történt.
– Miért nem tesz valamit, hogy eltávolítsa innen ezeket az
átkozott tüntetőket? – kérdezte a könyves Hawestól.
Éppen itt tartottak, amikor egy egyenruhás rendőr behozott egy
borítékot, amit alig öt perce kézbesítettek az ügyeletes pulthoz, s
ezzel megszakította Hawes doktori értekezését az állampolgári
közönyről. Murchinson éppen akkor kérdezte ki a narkóst, aki a
borítékot hozta. A narkósok kihallgatása mindössze három nap
alatt a kapitány hatásköréből átkerül az egyszerű őrmesterek
kezébe. így múlik el a világ dicsősége még akkor is, ha csak kedd
van.
Why, you speak truth. I never yet saw man,
How wise, how noble, young, how rarely featured,
But she would spell him backward
Valót beszélsz. Nem láttam soha férfit,
Bármily okos, szép, ifju és nemes volt,
Hogy ne torzítva nézze.[28]

– Már megint itt van a „backward”, a hátrafelé – mondta Meyer.

– Lehet, hogy Carmela Sammaronéra utal?
– Mármint arra a lányra gondolsz, aki torzítva néz?
– Most először utal lányra.
– A süket kis kurvájának küldönce.
– Meg az összes „okos, szép, ifjú és nemes” narkósra, akiket a csaj
hozzánk küldözget – mondta Parker.
– Igazán foglalkozhatna a saját rossz helyesírásával is – mondta
Genero. – Tudjátok, arra a „ríjj”-ra, meg a társaira gondolok.
Senki sem hitte, hogy a süket majd a saját rossz helyesírásával
kezd foglalkozni. Vagy a Shakespeare-ével, ami ugyanaz.
Willisnek az volt a véleménye, hogy a spell szó ebben az
üzenetben egy bizonyos nőre utal, aki bűbájt, varázslatot bocsát
valakire, amitől az illető hanyatt esik, mintha elájulna.
– A hanyatt esés már szerepelt – mondta Willis. – A mai első
üzenetében.
– Mindenképpen a hanyatt, vagyis a visszafelé a kulcsszó –
makacskodott Meyer. – Négy, három, kettő. A dárdától a nyíl és a
dobónyíl felé. Valójában bevallja, hogy már megfejtettük a kódját.
Látjátok: „Valót beszélsz” – mondta. – És igazság szerint visszafelé
mondja el nekünk, amit akar.
– De mi az, amit visszafelé mond el?
– Hát azt, amit ezekkel a dobónyilakkal akar tenni, bármi lesz is
az.
Carella már a számítógépnél ült, és megrázta a fejét.
Ahogy Genero is.
Két digó szinkronban, gondolta Parker.
– El tudjátok képzelni, amint nyilakat dobál? – kérdezte Carella.
– Vagy, hogy kiröpíti őket valami fúvócsőből? – kérdezte Genero.
– Én el tudom képzelni – mondta Meyer.
– Mikor láttál ilyet? – kérdezte Hawes.
– Biztos vagyok benne, hogy már láttam ilyet – mondta Meyer. –
De hogy ebben a városban?
– Ha így van, akkor ki lesz az a rohadt áldozat? – kérdezte Parker.
– Ki az, akire rádobja azokat a rohadt nyilakat?
– Kire dobja rá – javította ki Willis.
– Kösz, prof! – mondta Parker.
– Nos, igaza van – szólalt meg Eileen, az őrangyal. Kling azon
tűnődött, mi a franc folyik a két ember között.
És ilyen hirtelen.
– A Sok hűhó semmiértből van – mondta Carella. – Harmadik
felvonás, első jelenet.
– És pontosan erről van szó – mondta Parker. – Sok hűhó
semmiért. Egy rakás marhaság. Nem fog megölni senkit, nem rabol
bankot, nem robbant fel semmit. Csak a mi tökünket szorongatja.
– Az enyémet nem – mondta Eileen. Willis elnevette magát.
Kling akkor már biztos volt benne, hogy van köztük valami.
– Megyünk ebédelni? – kérdezte tőle Hawes.
A két férfi a körzettől pár háztömbnyire lévő étkezdébe tért be.
Hawes grillezett sajtos szendvicset, kávét és kis adag krumplit kért.
Kling bablevest, csirkesalátát és jeges teát rendelt:
– Lehet, hogy már meg is történt a bűntény – mondta.
– Lehet – mondta Hawes.
 – Még az is lehet, hogy visszavisz minket Gloria Stanfordhoz. Azt
mondja, hogy menjünk vissza. Hogy az orrunk alá dörgölhesse.
Hogy de hülyék vagytok, megöltem, és semmit sem tehettek.
– Azt hiszem, lehetséges.
Mind a két férfi elmerült a gondolataiban.
Kling folyton a pult mögötti órát nézte, Hawes meg villájával
folyamatosan tologatta a krumplit a tányérján lévő ketchupban,
még akkor is, amikor a süket „előre-hátra” mesterkedéséről
beszélgettek. Vagy bármi volt is.
– Most megeszed, vagy csak játszol vele? – kérdezte Kling.
– Kéred?
– Nem.
Hawes tovább tologatta a krumplit. Végül aztán fölnézett, és azt
mondta: – Bert! Kérdezni szeretnék valamit.
Aha, gondolta Kling. Ezért akart velem ebédelni. Eszébe sem
jutott Mr. Adam Fen.
– Augustáról – nyögte ki Hawes.
– Aha!
– Nem bánt, ha róla beszélünk?
– Nem. Már vége.
– Biztos?
– Egyértelműen.
– Valójában arról akarok beszélni, hogy Augustának mi köze van
Honeyhoz.
– Aha! A nevükre gondolsz?
– Nem. Mi az, hogy, a nevükre? Mi van a nevükkel?
– Augusta Blair. Honey Blair. Arra gondoltam, hogy…
– Nem, nem erről van szó.
– … talán azt hiszed, rokonok voltak.
– Eszembe sem jutott.
– Mert a Blair nagyon elterjedt név – mondta Kling.
– Persze. Ott van például Tony Blair.
– Pontosan. Bár Gussie-nek nem Blair az igazi neve.
– Mire gondolsz?
– Nem a Blair név állt az anyakönyvi kivonatában.
– Akkor micsoda?
 – Bludge-nak hívják.
– Micsoda?
– Augusta Bludge-nak hívják.
– Nem viccelsz?
– Nem. Akkor változtatta meg, amikor modellkedni kezdett.
– Miért érdekli ez mindig annyira az embereket? – kérdezte
Hawes. – Hát kit érdekel, milyen név szerepel valakinek az
anyakönyvi kivonatában? Senki sem születik úgy, hogy a neve rá
van pecsételve a homlokára. A szülei adnak neki nevet. A
vezetéknevét persze örökli, aztán adnak neki valamilyen
keresztnevet. Ezért is hívják utónévnek. Mert utólag kapja. Ezért
aztán csak az illetőre tartozik, ha új nevet akar adni magának, hát
nem? Azt hiszed, örülök, hogy Cotton a keresztnevem? – kérdezte,
és kezdett begurulni. – Hogy tetszene, ha életed végéig azzal a
névvel kéne élned, hogy Cotton? Vagy Hawes , ami ugyanaz.
[29]

Tudod, hányszor csúfoltak Lónak, amikor kicsi voltam? Tudod,

hányszor estem kísértésbe, hogy megváltoztassam. Cotton Hawes!
Szóval, kit érdekel, mi volt Augusta eredeti neve? De biztos nem
úgy gondolsz rá, mint az igazi nevére. Mert abban a pillanatban,
amikor megváltoztatta, igazán Blair lett belőle. Biztos arra a névre
gondoltál, amelyen született. Ugye, arra gondoltál?
– Azt hiszem, igen – mondta Kling, és sajnálta, hogy egyáltalán
felhozta a dolgot.
– Mert most már Augusta Blair az igazi neve – csökönyösködött
Hawes. – Bármi volt is előtte. Akár Bludge, akár Shmudge, kit
érdekel?
– Azt hiszem, igen – mondta Kling. – Még akkor is megtartotta a
Blairt, amikor összeházasodtunk.
– Ki gondolta volna? Bludge. Német név? Pedig a külseje nagyon
íres. Már a vörös hajára gondolok…
– Igazság szerint vörösesbarna.
– Ki gondolta volna? – mondta Hawes, és újra tologatni kezdte a
krumplit a tányérján.
– Szóval, nem hiszem, hogy rokonok – mondta Kling. – Már
Honeyval. Ha ezt akartad megkérdezni.
 – Csak akkor, ha Honey valódi neve Henriette Bludge vagy valami
ilyesmi – mondta Hawes, és keményen megnyomta a valódi szót,
hogy még egyszer kifejtse az álláspontját.
– Igen, ebben az esetben akár testvérek is lehetnének – mondta
Kling.
– Vagy unokatestvérek – mondta Hawes.
– Így igaz, kicsi a világ – mondta Kling. Mindketten elhallgattak.
– De eredetileg azt akartam megkérdezni – szólalt meg Hawes, és
tologatni kezdett egy krumplit – , milyen érzés volt, hogy hírességet
veszel feleségül?
– Nos, már elváltunk – mondta Kling. – Azt hiszem, ebből választ
kapsz a kérdésedre.
– De engem a híresség érdekel. Mert Honey bizonyos értelemben
híresség. Nem annyira, mint Augusta, már úgy értem, Augusta ott
van minden címlapon, akármelyik magazint választja is az ember.
De Honeyt is sokan nézik a tévében.
– Persze.
– Szóval, azon gondolkodom… Már úgy értem, csak rendőr
vagyok. Mindketten rendőrök vagyunk.
– Tudom, mire gondolsz.
– … és az a két nő sokkal többet keres, mint mi…
– Igen.
– … és sokkal szebbek, mint mi….
– Ez is igaz.
– Szóval, azon gondolkodom… nem tehetek róla, de folyton
eszembejut… már úgy értem… hogy működött-e a házasság?
Tudom, hogy neked nem, Bert…
– Nem, nekem nem – mondta Kling.
Egyikük sem említette meg azt, amit egyébként mindenki tudott
a körzetben, hogy Kling rajtakapta a feleségét egy másik férfival az
ágyban.
– Azt szeretném tudni… hogy beszélnem kell-e erről Honeyval?
Hogy talán… gondok lesznek belőle?
– Mindig jobb, ha két ember mindent megbeszél – mondta Kling.
Carella ugyanezt a tanácsot adta Klingnek, amikor Bertnek
először jutott eszébe, hogy valami baj lehet a paradicsomban.
 De persze, semmit sem segített, hogy megbeszélték.
Az a forró nyár.
Az a pokoli nyár.
– Mondd el neki, mit érzel – mondta Kling, és újra felnézett az
órára.
– Taxira vársz? – kérdezte Hawes.
– Nem, csak beszélnem kell a fickóval, akinek kirámolták a
zálogházát.
Hawes a karórájára nézett: – Szóval azt mondod, mondjam el, mi
aggaszt? – kérdezte. – Az, hogy híres?
– Persze. Ha igazán ez aggaszt. Beszéljétek meg!
– Nos, igazából nem ez aggaszt, ha pontos akarok lenni.
– Akkor mi?
– Csak úgy érzem… Felejtsd el! Rendőr vagyok, ennyi az egész.
– Miről van szó, Cotton?
– Úgy érzem, mintha nem volna teljesen őszinte hozzám.
– Aha!
– Hogy nem mond el valamit.
Csatlakozz a klubhoz! – gondolta Kling.
– Hát akkor beszéld meg vele! – mondta.
– Gondolod?
– Igen – mondta Kling, és megint fölnézett az órára. – Inkább
fizessünk, nem akarok elkésni. Fél háromra ígértem magam annak
a fickónak.
Hawes intett a pincérnőnek:
– Merre mész? – kérdezte.
– A Haskell 1214-be – mondta Kling. Pedig nem oda ment.
Sharyn a diamondbacki irodája előtt várakozott.
A címe Ainsley Avenue 3415. szám volt. És Sharyn nem Klinget
várta.
Kling megnézte előző este a lány előjegyzési naptárát.
Sharyn azt írta be június 8-ára, hogy „Jamie”.
Alatta meg: „Rendelő, du. 3.”
Kling föltette, vagy legalábbis remélte, hogy Sharyn valami orvosi
konzultáció miatt találkozik Jamie-vel, és valóban a rendelőjében.
De már fél három volt, Sharyn az épület előtt állt, az utcán pedig
felbukkant dr. James Melvin Hudson, aki ez alkalommal jól szabott
szürke öltönyt, fehér inget és sötét nyakkendőt viselt. Bólintott
üdvözlésként, aztán lehajolt, és arcon csókolta a lányt, mert
akkoriban nyilván ez volt a szokás az orvosok közt. Fogalmuk sem
volt róla, hogy Kling a közelükben van, sietős léptekkel elindultak
az utcán.
Kling diszkrét távolságból követte őket, mert ez volt a rendőrségi
műszó arra, hogy nyomon követi a barátnőjét.
Vagy azt a személyt, aki sokat jelent neki.
Vagy a szerelmét.
Vagy bármi is neki a lány.
Hát, jöjjön, aminek jönnie kell, gondolta.
Sharynék befordultak a sarkon, mire Kling gyorsított, mert nem
akarta elveszíteni őket. Ő is befordult a sarkon, és majdnem beléjük
ütközött, gyorsan el kellett fordulnia, nehogy meglássák. Mindössze
tízméternyire voltak előtte, a feliratot nézték egy széles kirakaton:
A Vén Teaházhoz.
Micsoda? – kérdezte magától Kling.
Még csak azt sem tudta, hogy egyáltalán van teaház Amerikában,
akár vén, akár másféle. Ráadásul Diamondback kellős közepén. Mi a
csoda? Visszamaradt, miközben Sharynék beléptek. Két ártatlan
kolléga, akik délutáni teázásra készülnek, meg egy kis csevegésre.
Amint bent voltak, Kling odalépett a kirakatüveghez, nekinyomta az
arcát, kézzel elernyőzte a szemét és belesett.
Sharynék egy jobb oldali asztalhoz közeledtek, amely a falnál állt,
a falikar megvilágított mellette egy nőt, aki már ott ült.
Fehér nő volt.
A nő abban a pillanatban megfogta Sharyn és James kezét, amint
kétoldalt leültek mellé. Sharynnek a jobb kezét, dr. James Melvin
Hudsonnek a bal kezét. Szóval, megfogta a kezüket, görcsösen
szorította, aztán elsírta magát.
Kling azon morfondírozott, mi a csudába botlott bele.
Ollie-t aggasztotta, hogy egyik hitelkártya-társaság sem tudott
segíteni neki ebben az ügyben. Csak annyit akart, hogy megtudja
annak a pacáknak a nevét és a címét, aki felszedte Melissa
Summerst, vagy fordítva, méghozzá múlt szerdán, tehát június
másodikán este az Olympia szállóban. Hát miért nagy kérés ez?
Nos, igen, mégis csak nagy kérés, kapta a magyarázatot. Mert ha
nincs meg a kártyatulajdonos neve, akkor képtelenek lefuttatni a
sok ezer vásárlást.
– De ez nem vásárlás volt – magyarázta sorban OUie az American
Express, a Visa, a MasterCard, de még a Discover cégnek is. – A
pacák egyszerűen fizetett egy italért egy bárban.
– Nos igen, bármi volt is…
– Egy bizonyos bárban – erősködött tovább Ollie. – Egy bizonyos
időpontban. Csak annyit kell tenniük, hogy noszogassák meg egy
kicsit a számítógépüket, és nézzék meg, mi történt szerdán este
tizenegykor az Olympia szállóban. És kész, már meg is van a
vásárló, ha úgy tetszik.
De nem lehet, volt a válasz, ez nem így működik, mert a
számítógépük nem így van programozva. Ha tudja a
kártyatulajdonos nevét…
– Én pontosan a kártyatulajdonos nevét akarom megtudni. És
újra elindult az értelmetlen körforgás.
Ollie rájött, hogy már megint rá kell vetnie magát a kurvákra.
A harmadik üzenet egy kicsit korán érkezett.
Negyed háromkor, a szokásos fél négy helyett.
És nem Carellának címezték.
A borítékon Richard Genero harmadosztályú nyomozó neve állt.
Parker maga vitte be az irodába.
– Az ügyeletes adta – mondta, és átadta a borítékot Generónak. –
Azt mondta, egy narkós hozta be.
– Persze – mondta Meyer. – Ugyanaz a módszer.
– Egy kicsit korán van – mondta Willis, és az órájára nézett.
– És most téged pécézett ki, Richie.
– Richard – javította ki Genero. Úgy bámult a borítékra, mintha
még az anthraxnál is rosszabb kémiai szer volna benne, valami
olyasmi, ami száj– és körömfájást okoz.
– Nos, kinyitnád? – kérdezte Parker.
– Tessék! – mondta Genero, és átadta a borítékot Ca-rellának. –
Nyisd ki te!
 Carella már éppen fel akart húzni egy gumikesztyűt, amikor
Parker azt mondta:
– Murchison már beporozta.
Carella meglepettnek látszott. Mégis fölhúzta a kesztyűt, fölvette
a levélnyitót, felvágta a borítékot, kivette belőle a sima, fehér
papírlapot, széthajtogatta. Az üzenet így szólt:

370HSSV 0773H

– Ez mi? – kérdezte Parker. – A jogosítványod száma?

– Most hirtelen miért küld számokat? – kérdezte Genero.
– Betűket is – mondta Meyer, és közelebb hajolt, hogy jobban
lássa. – HSSV. Tudja valamelyikőtök, mit jelent?
– És megint egy H – mondta Eileen. – Az üzenet végén.
– H, mint húgy – mondta Parker.
– És mi van a 077-tel? – kérdezte Hawes.
– Az James Bond kódszáma – mondta Genero.
– Nem, az 007.
Mindenki az üzenetet bámulta:

370HSSV 0773H

– Nos, neked szól – mondta Parker Generónak. – Lehet, hogy

valami személyeset akar elmondani.
– Nagyon kétlem – mondta Genero. Egy kicsit sértett volt a
hangja.
– Miért nem fordítod fejéről a talpára, Richard? – javasolta
Parker.
– Mire gondolsz?
– Hátha úgy van értelme. Gyerünk, fordítsd meg! Genero lefelé
fordította az üzenetet:
– Nagyon vicces! – mondta.
A süket levele úgy negyven perc múlva érkezett meg. Ezt is
narkós kézbesítette. Egy gumikesztyűs őrszem vitte be a körzet
irodájába. Tudták ugyan, hogy sem a borítékon, sem magán az
üzeneten nem fognak ujjlenyomatot találni, de azokban a napokban
nem lehettek elég óvatosak. A borítékot ismét Carellának címezték,
tehát megint neki adták fel a leckét. Az üzenetben ez állt:
And here have I the daintiness of ear
To check time broke in a disorder’d string
Én most itt vájt füllel felhorkanok,
Amiért egy bomlott húr üteme sántít[30]

– Miért nem fordítod ezt is lefelé, Richard? – kérdezte Parker.

– Miért nem kúratod seggbe magad? – kérdezte Genero. –
Bocsánat, Eileen!
– Igazán nem kell tekintettel lennetek rám, srácok – mondta
Eileen. – Már nagylány vagyok.
– Azt elhiszem – mondta Parker, és a lány mellére nézett. Willis
figyelmeztetően Parkerre nézett.
Kling észrevette. Most már biztos volt benne. De miért
érdekelné?
Meyer úgy tette föl a kérdést, mint egy tanár egy különlegesen
nehéz felfogású osztálynak:
– Szóval, mit akar ezzel mondani?
Willis, mint egy seggnyaló mintadiák (legalábbis Kling ezt
gondolta róla) azt mondta:
– Nos, azt hiszem, az „ütem” a lényege.
– A „bomlott húr” üteme – mondta bólintva Meyer. Carella is
megszólalt a számítógép mellől: – Megint a II. Richárd. Ötödik
felvonás, ötödik jelenet.
– Kezdi ismételni magát.
– Már megint átver minket – mondta Parker.
– Nem, azt mondja el, mikor – mondta Hawes.
– Lefogadom – mondta Eileen.
– A pontos időpontot.
– De visszafelé.
– A bomlott húr üteme.
– És magát is beleveszi – mondta Parker.
– Micsoda? – kérdezte Genero.
– A vájt fül, Richard.
– Hol voltál, Melissa? – kérdezte a süket.
 A lány nem értette, miért ilyen letört a férfi, hiszen még csak öt
óra volt.
– Keresnek a zsaruk – felelte.
Ez épp jól jön, gondolta a süket. Felhúzta a szemöldökét, kerekre
tágult a szeme: – Honnan tudod?
– Az egyik barátom mondta. Emlékezz csak, kivel voltam, amikor
fölszedtél aznap este.
– Vagy fordítva – mondta a süket.
– Akárhogy – mondta a lány. – Emlékszel Wandára?
– Igen. Akin az a szalagos bugyogó volt.
– Honnan tudod?
– Megmutatta. Amikor kimentél a mosdóba.
– Akkor miért engem csíptél föl?
– Ugyan, hiszen te csíptél föl, kicsi Lissie. Visszafelé! A punto
reverso!
– Tessék?
– Ez a jó idézet. Tökéletes, Mercutio!
– Nem tudom, miről beszélsz.
– A Rómeó és Júliáról. Második felvonás, negyedik szín. Az élénk
kis csevegés Benvolio és Mercutio között. „Mit beszélsz?” – kérdi
Benvolio. „Hogy a süly esne az ilyen nyegle, nyafka puccos
figurákba! – feleli Mercutio. – Issteni nagy bajnok! Issteni kis
szajha!”
[31]

– Hát, akkor ez a magyarázat – mondta Melissa.

– Mit mondott? Mármint az a Wanda?
– Egy kövér rendőr faggatta rólam. Muszáj volt beszélnie a
szerda estéről.
– Muszáj volt? Senkinek sem muszáj, Lissie.
– Nagyon rászállt.
– És pontosan mit mondott neki?
– Hogy mind a hárman az Olympiában voltunk múlt szerdán este,
és én veled mentem el.
– Ez minden?
– Leírást adott rólad.
– Megmondta neki a nevemet?
 – Nem tudta a nevedet. Ahogy akkor én sem – mondta Melissa.
Majd kis habozás után hozzátette. – Még most sem.
– Adam Fennek hívnak.
– Na persze.
– És a rendőrt? Hogy hívják?
– Ollie Weeksnek. Nyomozó a 88-asban. A legtöbben Hájas Ollie
Weeksnek hívják.
– Bajt csinálhat?
– Engem keres – mondta Melissa. – Azt hiszem, baj lehet belőle.
Már ha megtalál.
– Ha megtalál, akkor engem is – mondta a süket.
– Ezt akartam mondani.
– Akkor tégy róla, hogy ne találjon meg.
– Hidd el, nekem sincs kedvem találkozni vele.
– Még mindig nem mondtad meg, hol voltál.
– A külvárosban. Megszerveztem a holnapi narkós felvonulást. És
beszéltem Wandával.
– Már aggódtam, hogy elszöktél tőlem.
– És elszalasszam a nagy leszámolást? – kérdezte a lány. – Soha.
– Hamarosan – mondta a férfi.
– Bármi legyen is az – mondta a lány.
– Majd rájössz.
– Mindig csak ígéred.
– Közben van valami, amit meg kéne tenned. Ma este.
– Nálam, vagy nálad? – kérdezte Melissa, és megpróbálkozott egy
mosollyal.
– Van egy férfi. Szeretném, ha találkoznál vele – mondta a süket.
Hát ez meg mi a csuda? – gondolta a lány.
10
Melissa annyit hámozott ki ebből az egészből, hogy van egy
Konstantinos Sallas nevű görög hegedűs, aki az Intercontinentalban
szállt meg a feleségével, a hegedűjével és a testőrével. Adamet a
testőr érdekelte, a testőr, aki tudja, amire neki szüksége van. A
testőr, akire nézvést azt akarta, hogy Melissa akár feküdjön le vele,
de szedje ki belőle az információt, amire a süketnek szüksége van.
Melissa még sosem feküdt le testőrrel.
És még soha nem ölelt úgymond senkit a keblére, azzal a
nyilvánvaló szándékkal, hogy információt szerezzen tőle. Egy kicsit
úgy érezte magát, mintha Mata Hari volna, különösen azért, mert
fekete, vállig érő paróka volt rajta. Jelentősen hozzájárul a femme
fatale-lá válásához az a habkönnyű, fekete selyem ingruha, amit
Adam vett neki aznap délután abból kiindulva, hogy a lány
visszamegy a lakására, aminthogy úgy is történt.
Már június kilencedike volt, mivel három perccel elmúlt éjfél.
Adam szerint a testőrnek az volt a szokása, hogy a szálloda
bárjában felhajtott egy-két pohár ouzót, miután hazafuvarozta a
hegedűst. Adam nem tudta, hogy hívják a testőrt, hiszen csak a
távolból figyelte meg a szállodában, meg akkor, amikor a
hegedűssel tartott a hangversenyterem felé. De elég jó leírást
tudott adni Melissának, a lány tudta, hogy egy-nyolcvan körüli
testes, szakállas férfit kell keresnie, akinek hordómelle van, és
teljesen fekete a ruhája, beleértve a fekete selyemöltönyéhez viselt
fekete inget, fekete nyakkendővel. A lány úgy gondolta, nemigen
hasonlít görög testőrre, inkább valami hollywoodi ügynökre, mert
ismert párat a nyugati parton, amikor a szakmát tanulgató kislány
volt, tehát még annak előtte, hogy Ambrose Carter megtanította
volna neki, mit is jelent ez isten igazából. Nem igazán élvezte a
szeretkezést nagydarab, szőrös palikkal. De egy gorillával is
lefeküdt volna, hogy részt kapjon abból a bizonyos hét számjegyű
összegből, bármikor szerzik is meg. Már ha egyáltalán megszerzik.
Szóval, hol az ördögben van a szakállas?
Ollie úgy okoskodott, ha nem találta meg a pacákot, akit Melissa
Summers múlt szerdán fölcsípett, akkor magát a lányt kell
megkeresnie. Ez nem fog gyorsan menni, gondolta. Csak
fáradhatatlan lábmunkával, ahogy igazán elkötelezett
köztisztviselőhöz illik.
Nem azért volt ez, mintha érdekelné egy legyilkolt nigger strici.
Élvezettel használta ezt a szót, amikor színes bőrűekről beszélt,
mert tudta, hogy ezzel kiborítja őket. Nem a stricivel, hanem a
niggerrel. Egyébként a két szó ugyanazt jelenti. Vagy szinonimák.
Tőle akármelyik lehet. Nigger és strici. A tapasztalata szerint
minden jó kis balkezes vállalkozás, amit korábban illemtudó fehér
gazemberek követtek el, mára az ördögien mohó, feltörekvő
niggerek kezébe került. Időnként azt kívánta, bárcsak újra
rabszolgaság lenne. Virág az egyik kezemben, gondolta, szar a
másikban. Majd meglátjuk, melyiket kapom. Ez volt az anyja egyik
kedvenc szólása, persze nem akkor, amikor az édes kishúga, Isabel
is hallhatta, aki vélhetően még mindig szűz.
Ollie-t elsősorban az bőszítette fel, hogy egy kis ringyónak
egyáltalán eszébe jutott, hogy szinte Ollie szeme előtt, az ő
körzetében, az éjszaka kellős közepén két kilenc milliméteres
golyót lőjön valakibe. Egy ember hátába és fejébe. Mindegy, hogy
feketébe vagy fehérbe. Valakibe. Ollie-t ebben az esetben nem
érdekelte a szín. Az számított, hogy belerondítottak az ő körzetébe.
Ezért aztán vigyázz magadra, kicsi Melissa, gondolta.
Óvakodj tőlem!
A hájas ember becserkész, és hidd el nekem, kismadaram,
megtalál.
Úgy gondolta, ez egészen olyan, mintha W. C. Fields mondta
volna.
Azon gondolkodott, tudja-e Melissa Summers, ki volt W. C. Fields.
Mennyi lehet az a lány? Húszéves? Ilyesmi.
Egy prostituált.
Még csak a húszas éveiben jár, és már prostituált.
 Nem, gyilkos.
Női gyilkos.
Akármi.
És elkapja.
A férfi olyan volt, mint az a pasas a Harry Potter-filmekben,
bárhogy hívták is, a legjobb, ha az ember megkérdez egy tizenévest.
Nagydarab, szakállas pasas, sörhas, dörmögő hang. Azzal az
eltéréssel, hogy tényleg fekete öltöny volt rajta, fekete ing,
nyakkendő, fekete zokni és fényesre dörgölt fekete cipő. A Harry
Potter-filmben az a másik olyan volt, mint egy bandavezér. Vagy
mint egy testőr, gondolta Melissa, már ha ezt a férfit kereste. És
kétségtelen, hogy őt kereste.
A bárpultnál ült, amikor belépett,. A nagy marha férfi úgy lépett
be a szálloda szalonjába, mintha övé volna az egész. Az acélkék
szeme is úgy fénylett, mint egy rendőré, amikor verekedést
szimatol az utcán. Amikor megnyugodott, hogy senki sem akar
rárontani, kétszéknyire Melissától leült, egyetlen pillantással
felmérte a lányt, majd dupla ouzót rendelt. Szinte csak mellékesen
pillantott a lányra az acélkék szemével, de a lány tudta már, hogy
áll, hiszen profi volt.
Azt várta, hogy a férfinak majd görög akcentusa lesz, hiszen
görög, vagy nem? Az ouzo is, meg az egész. De éppen olyan
amerikai volt a kiejtése, mint az övé. Melissa dupla ouzót rendelt, a
tükörben ellenőrizte, hogy a férfi végigpásztázza-e a helyiséget,
aztán rajtacsípte, amint félszemmel rásandít. A férfi nagyon is
tudatában volt annak, hogy a lány ott van.
– Még sosem ittam ouzót – mondta merészen a lány, és a férfi felé
fordult. – Mihez hasonlít?
– Szereti a likőrt? – kérdezte a férfi.
A lány felé fordult. Bátorítóan rámosolygott. Kedves mosolya
volt. A kék szeme meleg és barátságos pillantású lett tőle. Miért is
ne? Itt ül mellette egy csinos lány a bárpultnál, és beszélgetni akar
vele. Hát mi ő, bolond?
– Ó, tehát valamiféle likőr? – kérdezte a lány.
 – Igen, pontosan az – mondta a férfi. – Köszönöm! – mondta a
pultosnak, aki éppen akkor rakta elé az italát. – Van kedve
megkóstolni?
– Ha édes, akkor nem – mondta Melissa.
– Ez attól függ, mit nevez édesnek – mondta a férfi.
Na, közeledünk, közeledünk!
Melissa elmosolyodott.
– Egészségére! – mondta a férfi. Melissa felé emelte a poharát,
belekortyolt. – Valójában sokféléből készül… Szabad? – kérdezte, de
nem várta meg Melissa engedélyét, átült a lány mellé, hatalmas
vállával szinte fölé borult. – Jeremy! – mondta, és kinyújtotta óriási
mancsát.
– Melissa! – mondta a lány. Kezet fogtak.
– Örülök, hogy megismertem. Tényleg nem akarja megkóstolni?
– Talán később – mondta a lány és elmosolyodott.
– Éppen azt akartam elmesélni – mondta a férfi, újra fölkapta a
poharát, és a fény felé tartotta – , hogy az ouzo must, gyógyfüvek és
bogyók keveréke. A legfontosabb fűszer az ánizs, az adja meg az
édesgyökér ízét.
– Nahát, ez az, amit nem kedvelek. Az édesgyökér ízét. Az
édesség is más, meg az ital is – mondta és elmosolyodott.
– Higgyen nekem, ez is ital. Nyolcvanfokos.
– Olyan erős?
Melissa ezt célzásnak szánta, de a férfi nem volt vevő rá.
– Van olyan ouzo, ami ennél is erősebb – mondta. – A maguk
Barbayannis ouzója kilencvenkét fokos. Ami azt jelenti, hogy
negyvenhat százalék az alkoholtartalma.
– Nahát, az tényleg erős – próbálkozott újra Melissa.
– Nem is gyártják sehol máshol, csak Görögországban. Valójában
ez a görögök nemzeti itala.
– Úgy látom, sokat tud róla.
– Nos, sok időt töltöttem Görögországban.
– És mit keresett ott?
– A munkámat végeztem.
Megkerülte a kérdést, gondolta Melissa, de újra próbálkozott.
– És mi az?
 – Személyi testőr vagyok.
– Nem viccel?
– Dehogy – mondta a férfi.
– Nahát, ez aranyos. Nem hiszem, hogy ismertem volna testőrt.
– Nos, én az vagyok.
– Pedig gondolhattam volna, hogy testőr. Olyan magas és olyan
erős.
Ezt talán már érti, gondolta közben.
– Kösz! – mondta a férfi.
– Pedig azt hiszem, az embernek nem is kell magasnak meg
erősnek lennie, ha fegyvere van.
A férfi nem szólt rá semmit.
– Van fegyvere?
– Pszt! – mondta a férfi, és Melissára kacsintott.
– Lefogadom, hogy van.
– Ne izguljon, van rá engedélyem.
– Gondoltam, hogy van. Már úgy értem, fegyvertartási engedélye.
Ha már egyszer testőr.
– Nos, az ember sosem tudhatja.
– És a főnöke? Mivel foglakozik. Gyémántkereskedő, vagy
micsoda?
– Nem, egyáltalán nem – mondta mosolyogva a férfi.
– Akkor meg minek kell magának fegyver?
– Nos, testőr vagyok. Ahogy már maga is mondta.
– És minek kell neki testőr?
– Az ember sosem tudhatja – mondta a férfi, és újra
elmosolyodott.
– Filmsztár, vagy micsoda?
– Nem éppen.
– Hogy mondhat olyat egy filmsztárra, hogy nem éppen.
Rocksztár?
– Jól találgat. Zenész.
– Aha!
– Klasszikus zenét játszik. Hegedűs.
– Hogy hívják?
– Konstantinos Sallas.
 – Hűha!
– Jó kis név, mi?
– Görög?
– Igen.
– Akkor maga ezért iszik ouzót.
– Nem, Görögországban szoktam rá. Sallas egyébként a világon
mindenhol fellép.
– Szóval híres?
– Igen.
– Hát akkor ezért kell neki testőr, gondolom.
– Nos, nem csak ezért.
– Biztos abban, hogy híres? Mert meg kell mondanom, még
sosem hallottam róla.
– Higgyen nekem!
– Szóval, éjjel-nappal mellette van?
– Nem. Éjszaka nem.
– Aha! – mondta Melissa, fölemelte a poharát, kortyolt belőle,
aztán a pohár pereme fölött a férfira pillantott. Tágra nyílt
szemmel, mint egy ártatlan kislány.
– Maga dolgozik? – kérdezte a férfi.
Na végre!
– Naná! – mondta.
– Mennyit kér egy éjszakára? – kérdezte a férfi.
Az utca teli volt strichelő lányokkal. És sokuk még csinos is volt.
Ollie-t ez mindig meglepte. Az ember azt várta volna, hogy
szánalmas nőket lát, helyette itt vannak ezek a telivér csajok, akik
olyanok, mintha akár színésznők vagy modellek is lehetnének. De
mégis strichelnek. Magukat árulják az utcán. Ezt sosem értette.
Nos, a többségük „megélhetési kurva” volt, ahogy mostanában
szokták mondani. Azért árulták magukat, hogy fizetni tudják a
rossz szokásaikat. És a többségüket lényegében a stricijük
kényszerítette a munkára. Olyanok voltak, mint a rabszolgák, akiket
a kokain, chick vagy rakéta tartotta rabságában, vagy bármi volt is
az a szer, amire rászoktak. Nem érdekelte őket, mit kell
megtenniük, hogy pénzt szerezzenek az anyagra, és a legtöbb
esetben maga a méltóságos strici látta el őket anyaggal, hogy itt
van, kisanyám, jó voltál, vedd be.
De mégis! Hogy engedhették meg ezek a csinos lányok – jó, nem
mindegyik az! – , hogy ilyesmi történjen velük? Hol vétették el a
lépést? Hogy történhetett meg? Nos, Ollie nem volt szociológus,
csak rendőr, és egy rendőrnek muszáj figyelmen kívül hagyni a
tudományos vizsgálódást, mert ez a helyes kifejezés, amikor a
szegény, elnyomott utcalányok nyomorúságos állapotán töpreng.
Csak annyit kell kérdeznie, kitől kapta az anyagot. Nem az én
dolgom, gondolta Ollie. Vagy mégis? – merült föl benne.
Egy fekete kurvától kapta az első nyomot Melissa Summersről,
aki hétfőn látta a lányt a narkósok parkjában.
– A Berrigam Square-en – mondta a kurva.
– És mit keresett ott? – kérdezte Ollie.
– A narkósokkal dumált.
– Mit értesz azon, hogy dumált velük?
– Kért valamit tőlük.
– Mit?
– Kokósokat kérdezett, hogy megtennének-e valamit pénzért.
Akárcsak te, gondolta Ollie, de nem mondta ki.
– És mit kért tőlük?
– Nem tartozik rám.
– Mikor lehetett?
– Hétfőn délután valamikor.
– Kösz, aranyom!
– Ne aranyomozz itt nekem, nagyfiú! Hanem tejelj, ha érted, mit
mondok.
Ollie odadobta neki, ami egy informátornak jár.
Carella sosem szokott aggódni a pénz miatt.
Most meg folyton ezért izgult.
Hajnali háromkor arra ébredt, hogy izgul a pénz miatt. Volt olyan
időszak, amikor azt hitte, a fizetése mindenre elég, amire szükségük
van. Persze, nem az alapfizetése. De minden évben emelkedett egy
csinos kis összeggel a fizetése. Ebből mindenre telt, amire
szükségük volt, ruhára, ételre, tengerparti nyaralásra. Sosem
hiányzott semmi.
 Aztán egyszer csak… Nem tudta, hogyan, vagy miért történt, de
egyszeriben szűkiben lettek a pénznek, ha finoman akar
fogalmazni. Talán az volt az oka, hogy olyan hirtelen nőttek a
gyerekek. Aprilből hirtelen, a szeme láttára ifjú hölgy lett, Mark
meg mintha két nap alatt öt centit nőtt volna. És a gyerekeknek
mobiltelefon, laptop, edzőcipő, sminktáska kellett, és minden, ami
az osztálytársaiknak már volt. Majdnem tizenkét évesek. Carella
úgy érezte, mintha az ikrek tegnap születtek volna. Már majdnem
tizenkét évesek, és elképzelni sem tudta, milyen lesz, ha majd
tizenhat vagy tizenhét évesek lesznek, hiszen még egyetlen centet
sem rakott félre az egyetemre. Hogy kerülhetett ilyen szűkös
anyagi helyzetbe?
Nos, az esküvő.
Pontosabban, az esküvők.
Két esküvő.
El nem tudta képzelni, mi szállta meg, amikor felajánlotta, hogy
kifizeti. Persze, az ember nem engedheti meg, hogy az anyja
kifizesse a saját esküvőjét. Mert meghalt az apja? Az ember nem
mondhatja, bocs anya, de ez rád marad. Tudod anya, ki mint veti
ágyát, úgy alussza álmát. Miféle gyerek az ilyen? És ha már
felajánlotta az anyjának, hogy kifizeti az esküvőjét, akkor muszáj
volt felajánlani, hogy a húgáét is kifizeti, hát nem? Már úgy érti,
kettős esküvő lesz, dupla szertartás, két menyasszonnyal, két
vőlegénnyel. És ha jó fiú akar lenni, és kifizeti az egyik esküvőt,
akkor jó bátynak is kell lennie, és a másikat is ki kell fizetnie. Naná!
Így aztán Mr. Mágnás, Mr. Nagylelkűség, Mr, Mélyzsebű felajánlotta,
hogy mindkettőt kifizeti. Jé, kösz, fiam! Jé, kösz, bratyó!
Közben persze a bratyó letört. Ahogy Sony Boy is.
Mert a nagylelkű bratyó, a szerető fiú és jótevő később
visszautasította Mr. Luigi Fontero ajánlatát, hogy kifizeti a kettős
cécót. Luigi Fontero, a nagy milánói bútorgyáros, özvegy Carelláné
leendő hitvese. Hánynom kell!
Hánynom kell, mert még mindig nem értem, hogy tud az anyám
férjhez menni ehhez a nagy bal… bocsánat! És azt sem értem, hogy
tud a húgom férjhez menni ahhoz a használha… igen, bocsánat!
Ügyészhez, aki futni hagyta a papa gyilkosát.
 Ne kezdd megint!
Kérlek!
Le vagyok törve.
Hajnali háromkor felébredtem.
És most szombaton délben sor kerül a kettős esküvőre.
Szép álmokat, aranyom!
A férfi elaludt Melissa mellett, hortyogott, mint egy disznó, és a
lány még mindig nem tudta, amit Adamnek tudnia kellett. Igen,
Jeremy Higel testőr volt. Adam már tudta ezt, csak a nevét nem
tudta. Igen, egy Konstantinos Sallas nevű hegedűs testőre volt,
Adam már ezt is tudta, a nevet is meg mindent.
De az ördög a részletekben lakik.
És Melissának éppen a részletekre volt szüksége.
Arra gondolt, felébreszti a férfit azzal, hogy játszadozni kezd a
farkával, ami nagyon is kicsi volt ehhez a testes, szőrös férfihoz
képest, aztán leszopja, ami ebben az esetben inkább csak
majszolnivalót jelent. És amikor a férfi már közel van ahhoz, hogy
elélvezzen, abbahagyja, és kérdezgetni kezdi. És ha nem válaszol,
akkor tőle ott maradhat egy hónapig is felálló farokkal.
Mit szólsz ehhez, Jeremy?
Arra gondolt, az ötlet jó, s a jobb keze mutató– és középső ujjával
elindult a szőrös mellkason a szőrös has felé, onnan meg a férfi lába
közt lévő vad bozót felé, hogy fölfedezze, ami a nemi szőrzet
nyirkos fekete erdejében fölfedezhető. Az életveszélyes
tömegpusztító fegyvert, amitől még Bush, Blair, Cheney és
Rumsfeld is elszörnyed, és beijed tőle. Volt vagy öt centi.
Ébresztő, szőrös mackóm, gondolta Melissa.
Komoly dolgokról kell beszélnünk az ágyban.
Szerdán reggel fél kilenckor érkezett az első üzenet.
Még egy narkóstól. Naná!
Amikor kibontották a borítékból kivett egy szál papírt, az üzenet
szinte leugrott róla:

87

– Jesszus, nézzétek csak! – mondta Genero.

 – Ez a mi körzetünk – vonta le a következtetést éles elmével
Parker.
A második üzenet fél tízkor érkezett.
Még nem jöttek rá, hogy aznap valóságos narkósfelvo-nulás lesz,
óránként meg fog jelenni egy. Minden új toprongyos küldöncöt
kikérdeztek, mert azt remélték, friss nyomra bukkannak Carmela
Sammaronét illetően, de úgy látszik, a lány a város különféle
részeiből toborozta a narkósokat, bárhol gyűljenek is össze, ami
gyakorlatilag azt jelentette, hogy az egész városban.
A második üzenetben ez állt:

78

– Ez is a mi körzetünk. Csak visszafelé – mondta Parker.

Úgy érezte, ezt nagyon jól mondta.
– Megint visszafelé – mondta Meyer.
Carella kikereste az előző napi üzenetek közül azokat,
amelyekben a süket azt írta, hogy onnantól kezdve minden
visszafelé tart. Nem sokat aludt éjszaka, nehezen találta őket. És
majdnem fellökte a második bögre kávéját.
– Itt van – mondta végül, és előkotort két üzenetet. Az elsőn ez
állt:
Ne ríjj, kislány! – aszongya. – Orra buktál?
Ha több eszed lesz, buksz te még hanyatt is.
A másodikban:
Valót beszélsz. Nem láttam soha férfit,
Bármily okos, szép ifjú és nemes volt,
Hogy ne torzítva nézze.
– Tudjátok, rengeteg jelentése van a hátrafelé szónak – mondta
Willis. – Nem jelenti okvetlenül azt, hogy fordítva.
– Ebben azt mondja, hogy torzítva, tehát fordítva látja – mondta
Brown.
– Igen, de azt is jelentheti, hogy bűbájt bocsát rá, amitől a férfi
szemérmes, habozó vagy félénk lesz. Ez a másik jelentése annak,
hogy visszafelé.
 – A süket aztán egyáltalán nem szemérmes vagy habozó –
mondta Hawes.
– De nem is szégyenlős – biccentett rá Genero.
– Gondoljátok, hogy hipnotizálni akar valakit? – kérdezte Brown.
– Kit?
– Azt a Sammaronét. Carmelát. Hogy bűbájt bocsát rá.
– Miért, tud hipnotizálni? Tudod róla?
– Csak azért mondtam, mert Hal azt mondta, azt is jelentheti,
hogy bűbájt bocsát rá.
– Azt is jelenti, hogy fejlődésben hátra maradt – mondta Willis. –
A hátrafelé. Ha valakire azt mondja az ember, hátra maradt, azt
jelenti, retardált.
– Nem tartom politikailag korrektnek a retardált szót – mondta
Parker.
– Akkor mondjuk azt, hogy lassú – mondta Willis. – Aki hátra
marad, lassú.
– Talán nekünk mondja, hogy lassúak vagyunk – sugalmazta
Meyer.
– Talán tényleg lassúak vagyunk – mondta Carela, és újra
megnézte a legfrissebb küldeményt.
Tehát van egy 78-asuk.
Először 87, aztán 78.
Ami tényleg a 87-es visszafelé, vagy akár hátrafelé, ahogy az a
lány is teszi a tegnapi második üzenetben.
– A visszafelé és a visszafele ugyanazt jelenti? – kérdezte Genero.
– Mert én mindig azt mondom, hogy visszafele. Nem jó így?
– A visszafelé a visszafele ragozott alakja – magyarázta Parker.
– Nem arra érti, hogy történni fog valami a 78-as körzetben? –
kérdezte Eileen.
– Hol van a 78-as? – kérdezte Hawes.
Meyer már nézte is át a város rendőrségi körzeteit. Kiderült,
hogy a 78-as körzet a folyó túlpartján van, Calm’s Pointban.
– Ha a férfit hímnek vesszük, akkor visszafelé míh – adta közre
megfigyelését Genero. – Ezt jelentheti az, hogy visszafelé bűvöli.
– A vietnamiban a míh lapuló tigris kölykét jelenti – mondta
Parker.
 Mindenki ránézett.
– Csak vicceltem! – mondta. De senki sem nevetett.
Ha az ember délelőtt tízkor testhez álló, fekete selyemruhát és
magas sarkú fekete szandált viselő lányt lát sétálgatni az egyik
körúton, akinek ráadásul hegyikristály fülbevalója van, akkor
egyből tudja, hogy gazdag örökösnő vagy kurva. És ha csak nem a
világ végéről szalajtották, akkor azt is tudja, hogy nem alvással
töltötte az éjszakát.
A süket még aludt, amikor Melissa megérkezett a lakására. A lány
kiment a konyhába, a hűtőből töltött magának egy kis
gyümölcslevet, föltett egy adag kávét, aztán kilépett a szandáljából,
leült a konyhaasztalhoz, hogy megvárja, amíg a kávé elkészül.
Kinézett az égre, felkönyökölt az asztalra, és az állát a jobb keze
élére fektette.
A készülő kávé aromája visszahozta a gyerekkori emlékeit,
amelyeket szinte már elfelejtett. Mit értem el ezekben az években?
– kérdezte magától. Hová tűnt a kis Carmela Sammarone? Merre
tartasz, Mela? És hol vagy most, drágám? Az igazi neve csak az
útlevelében létezik, amivel egyszer a nagypapa elvitte magával
Olaszországba, a szülővárosába, egy fallal körülvett városba,
aminek már a nevére sem emlékszik. Sóhajtott egyet, és felállt, hogy
kávét töltsön magának.
– Hogy ment? – kérdezte a süket.
Melissa döbbenten visszafordult a tűzhelytől.
A férfin halványkék selyemköntös volt, amely illett a szeméhez.
Széles váll, keskeny csípő, selyemövvel átkötve. Szőke haja borzas,
amitől kisfiúsnak látszik.
– Jól – mondta a lány. – Kérsz egy kis kávét?
– Igen, kérek – mondta a férfi. – Mit tudtál meg?
– Ó, rengeteget! – mondta a lány, kitöltött egy bögre kávét a
férfinak, a hűtőhöz lépett a tejért, aztán a szekrényhez a cukorért.
Amint ott ültek a konyhaasztalnál, az ablakon betűző napsütésben,
akár meghitten üldögélő házaspár is lehettek volna, akik épp
reggeliznek. Melissa azon gondolkodott, milyen érzés lehet
házasságban élni.
– Akkor mondd el! – mondta a férfi.
 – Jeremy Higelnek hívják, és nem görög.
– Görögnek néztem. Talán a szakálla miatt. Vagy Sallas miatt.
– Miért? A görögök általában szakállasak?
– Nem érdekes – hessentette el a kérdést a férfi.
– Szóval, nem görög. De az igaz, hogy Sallas testőre.
– Ezt tudom.
– Aki hegedűs.
– Így van.
– És a hangverseny háromkor lesz ezen a szombaton, ezt is jól
tudtad.
– Minél többet, annál jobb – mondta a férfi.
– Ó lesz ez még jobb is.
– Akkor beszélj! – mondta mosolyogva a férfi.
– Kettőkor mennek értük a szállodához. Sallasért és a testőrért.
– Miért olyan korán? A hangverseny csak háromkor kezdődik.
– Arra az esetre, ha forgalmi dugó lenne. Fél háromra várják őket
a Clarendonban.
– Ki viszi oda őket?
– Egy limó.
– Melyik társaságé?
– A Regalé.
– Jó. Ezt jól elcsípted.
– Igen, egy Regal limuzin. Luxus szedán lesz, azt hiszem, így
hívják.
– Ez nagyon jó, Melissa.
– Én is azt hiszem.
– Van fegyvere? Mármint Jeremynek?
– Igen, Jeremy a neve. Jeremy Higel.
– Van fegyvere?
– Igen.
– Milyen?
– 191 l-es Smith & Wesson.
– Nem tudtam, hogy értesz a fegyverekhez.
– Nem értek hozzájuk. Jeremy adott szakmai tájékoztatót. A
pisztoly negyvenöt kaliberes automata, a csöve mintegy
tizenhárom centi. A tölténytárban nyolc golyó van, még egy a
lőkamrában. Rozsdamentes fényezett acél, gumimarkolattal.
Jeremy nagyon büszke erre a fegyverre. Tényleg aranyos fegyver.
De nagy is. Nagyobb, mint amit Jeremy a nadrágjában hord.
– Azzal kapcsolatban is adott szakmai tájékoztatót?
– Kutyafuttában, hogy így fogalmazzak. Sok hencegnivalója nem
volt vele, hidd el.
– Akkor nem tér el az átlagtól annak alapján, amit már tudok.
– Mire gondolsz?
– A naponta kapott e-mailek alapján minden amerikai férfinak
hiányosságai vannak ezen a területen, és komoly szüksége volna
némi hosszabbításra.
– Kivéve a jelenlévőt – mondta Melissa, és szégyenlősen a kék
selyemköpenyes férfi keresztbe vetett lábára nézett.
– A mellnagyobbítás is gond – folytatta a férfi. – Az e-mailek
tanúsága szerint minden nő nagyobb mellett akar.
– Én nem – mondta Melissa.
– Észrevettem.
– Mert már túl vagyok rajta.
– Aha!
– Rögtön azután, hogy fölvettem a Melissa nevet.
– Tényleg?
– Tudod, azt hittem, sikerül színésznőnek mennem.
– Ezt nem tudtam – mondta a férfi.
– Hát persze – mondta a lány, és újra kinézett a csodálatosan
tiszta égre. – Kislányos álom volt, tudod?

87+78=165

– Hát, ez újdonság – mondta Parker.

– De helyes-e? – kérdezte Genero, és elkezdte összeadni a 87-et
és a 78-at a számológépén. A legnagyobb meglepetésére kiderült,
hogy valóban százhatvanöt a végeredmény, ha összeadják a
nyolcvanhetet és a hetvennyolcat. Többé-kevésbé.
– Ezzel mit próbál a tudtunkra hozni? – kérdezte Carella.
– És minek adja össze a két számot?
 – Van 165-ös körzet? – kérdezte Eileen.
Meyer újra ellenőrizte a listát:
– Nincs – mondta. – A legmagasabb sorszámú a 123-as.
– Lassúak vagyunk, és a süket egyre gyorsabb – mondta Parker. –
És az üzenetek is egyre gyorsabban érkeznek.
Mindenki a faliórára nézett.
Tíz perc múlva lett volna tizenegy.
A következő üzenet 11.47-kor érkezett. Ez állt benne:

165+561=726

Genero felnézett a számológépéről:

– Tökéletes! – mondta diadalmasan. – Számtanból nagyon jó.
– És egyre magasabb a végösszeg. Észrevetted? – kérdezte
Hawes.
– Ami mit jelent? – kérdezte Parker.
– Csak megjegyeztem.
– És a számok mérete is mind kisebb lesz – mondta Brown.
– Nem, nagyobb – erősködött Hawes.
– Nem a számértékükre gondoltam – mondta Brown, mint egy
matematikatanár. – A méretükre. Nézzétek csak meg, és
hasonlítsátok össze!

87
78
87+78=165
165+561=726

– A hihetetlenül összezsugorodó süket – mondta Willis, mire

Eileen elnevette magát.
Kinyílt Byrnes hadnagy ajtaja.
Összehúzott szemöldökkel azt mondta:
– Dolgozik itt bárki is?
Rengeteg dolguk volt.
Hiszen a 87-es körzetről és a nagy, bűnös városról volt szó.
 Ezért, miközben a süket a város túloldalán, aztán meg a
belvárosban lévő lakásáról a Regal Limousine céget hívta, hogy
sofőröstül kocsit rendeljen aznap délután fél kettőre egy
„próbamenet”-re, mert Melissának legalábbis ezt mondta…
… és miközben Melissa a külvárosban megint csak megkereste
azokat a szegény, elnyomott és nemigen beszámítható elemeket,
akik kábítószerfüggők voltak, hogy elfogadható árért, vagyis minél
kevesebbért, annál jobb, megtegyék, amire kéri őket…
… és miközben a még távolabbi külvárosban, a Berrigan Square-
en Oliver Wendell Weeks nyomozó egy padon ült, körülötte pedig
ugyanolyan züllött, drogfüggő szerencsétlenek, mint akárhol a
városban, és nyomot keresett, amelyekből kiderül, hol lehet Melissa
Summers, Ambrose Carternek, a női hús hírhedt felhaj tójának
feltételezett gyilkosa…
Szóval, miközben ezek a nagyon is különböző emberek mind
végezték a maguk megszokott apró tennivalóit, a 87-es körzet férfi
és női nyomozói is szétszóródtak, hogy ellássák megszokott napi
feladatukat, ami egészen más, mint amikor olyan dicsőségesen
híres figura tűnik fel a színen, mint a süket.
Csak Angela ismerte a jelbeszédet. De persze ő volt a
menyasszony is, és legalább harmincvalahány nő károgott
körülötte. És bár nagyon gyakran odament Teddyhez, hogy szóba
elegyedjék a sógornőjével a maga kicsit habozó, ám hozzáértőén
mozgatott keze segítségével, mindig tovább kellett lépnie, mert a
többi vendéget is üdvözölni kellett, másokkal is légies puszit
váltani, másokkal is… Szóval Teddy amúgy is tudta, hogy Angelának
nagyon sok a dolga. Hiszen ez végül is az ő napja volt.
Teddy ott üldögélt a többi nő között, de nem hallotta a
nevetésüket és a beszélgetésüket, és nem is beszélt hozzájuk, mert
csak a kezével tudott beszélni. Akárhányszor mutogatni kezdett, ki
is mondta a szavakat, a szájmozdulatai megfeleltek röpködő
kezének. De a jelek nélkül a szájmozgása csak túlzott grimasznak
látszott, s azok, akik nem szoktak hozzá, hogy a szájáról olvassanak,
csak összehúzták a szemöldöküket, vagy türelmesen mosolyogtak
válaszként.
 Teddy egyes szavakat, kifejezéseket, időnként még teljes
mondatokat is megértett azzal, hogy szájról olvasott, de annyian
gyűltek össze, olyan sok ember beszélt egyszerre, hogy egyetlen
beszélgetést sem tudott nyomon követni. Ezért aztán lényegében
egyedül és elkülönülve ült a csevegő nők közt, arcára ráfagyott a
mosoly, nagy barna szemével a helyiséget, a többi nő arcát, a
szájukat pásztázta, olvasott a szájukról, ő volt a néma nézője annak
a világnak, amelyet sosem hallott.
A gyerekei nevetését sem hallotta sohasem.
A férje hangját sem hallotta sohasem.
Úgy képzelte, a férje hangja lágy és kedves, ahogy a keze érintése
is lágy és kedves volt.
Mosolyogva ült egymagában. Elkülönülve.
Carella egyedül volt a körzetben, a telefonokkal és a faxszal
bíbelődött, amikor megérkezett az ötödik üzenet. Kesztyűt húzott,
és kinyitotta a borítékot:

726+627=1353

Hát, ebben nincs meglepetés. A süket mindössze megfordította a

számot, aztán hozzáadta az eredetihez. De miért? És miért lett a
szám mérete egyre kisebb és kisebb, az összeg pedig egyre
nagyobb? Az összehasonlítás kedvéért még egyszer egymás alá
rakta a számokat:

87
78
87+78=165
165+561=726
726+627=1353

Lehetséges, hogy ennek a megfordításnak meg az összeadásnak

valami köze van azokhoz a kulcsszavakhoz, amelyeket már
megkaptak? Már ha kulcsszónak nevezheti őket, a francba is! Vagy
a számok csak bevezetői voltak valaminek, ami majd megtörténik?
Mert a süket a Shakespeare-idézetekre is hasonlóképpen készítette
fel őket azzal, hogy először egy halom anagrammát küldött,
amelynek csúcspontja az volt, hogy: I’M A FATHEAD, MEN! Ami
anagrammája volt annak, hogy: I’AM THE DEAF MAN! (Én vagyok a
süket férfi!).
Ezzel aztán kint van minden vízből, gondolta Carella, ahogy az
anyja szokta mondani neki gyerekkorában. Ezzel aztán kint vagy
minden vízből, fiacskám! Igen, az anyja, aki feleségül megy a
milánói (Olaszország) Luigi Fonteróhoz, méghozzá június
tizenkettedikén, szombaton. Ezen a szombaton, igen, és Luisa
mamáról van szó. Angela húgát már nem is említve, hogy az isten
áldjon meg mindnyájunkat!
Carella újra az üzenetre nézett:

726+627=1253

Mi a francot akar ezzel mondani? – töprengett.

A vízhűtő vagy a készletraktár közelében kivirágzó hivatali
romantikára napi átlagban annyi jut, hogy tiktos pillantásokat
váltanak vagy lopva megérintik egymást. A napi munka ritkán
engedi meg, hogy a szerelmesek, akik ugyanabban az irodában
dolgoznak, kettesben maradjanak egy autóban – ha csak nem
nyomozókról van szó.
A Seventh Streeten túl, egy halüzletben történt betöréshez hívták
ki őket. A lopást vélhetően előző éjszaka követték el, de csak reggel
fedezték fel, amikor az egyik alkalmazott kinyitotta a mélyhűtőt, és
kiderült, hogy hiányzik tizenöt kiló garnélarák.
– Hát milyen világban élünk? – tette fel a szónoki kérdést a bolt
tulajdonosa. – Van, aki garnélát lop? Tizenöt kilót? Mit csinál
tizenöt kiló garnélával? Nem tudott volna valami hasznosabbat
lopni? Muszáj volt tizenöt kiló garnélát lopni?
– Nos, tudja, ezek a pacákok nem valami észlények – mondta
Willis.
– De tizenöt kiló garnéla!
– Maga mellett még kinek van kulcsa a bolthoz? – kérdezte
Eileen.
 Később a kocsiban Eileen vezetett, Willis az anyósülésen ült,
amikor megszólalt:
– Meg tudom érteni az álláspontját. Miért vette magának a
fáradtságot? Már úgy értem, tizenöt kiló garnélára? A pacák a
börtönt kockáztatta tizenöt kiló garnéláért.
– Azt hiszem, rockbandát kéne alapítanod a tulajdonossal –
mondta Eileen.
– Tessék?
– Már meg is van a neve: Tizenöt Kiló Garnéla. Különben sikoltok,
ha még egyszer ezt hallom.
Willis Eileen szoknyája alá nyúlt.
– Hé! – mondta a lány. – Vezetek.
– Akkor húzódj félre!
– Minek?
– Mert akkor megcsókolhatlak.
– Rendőr vagyok. Tudj róla!
– Én is.
– Hagyd abba!
– Nem, amíg nem húzódsz félre.
Eileen belenézett a visszapillantó tükörbe, indexelt és a
járdaszegélyhez gurult. Willis azonnal átkarolta, és lázasan
megcsókolta. Eileen elrántotta a száját, a férfi arcába nézett, de már
az ő arca is kipirosodott, és nagyon meglátszott rajta, mert ír
származású lévén, fehér bőrű volt. Most ő csókolta meg Willist, még
lázasabban, aztán elhúzódott, ellenőrizte a visszapillantót, az
oldaltükröt, újra megcsókolta a férfit, és lihegve elhúzódott tőle:
– Le fognak tartóztatni minket – mondta.
– Kit érdekel? – felelte Willis, és újra magához vonta a lányt.
Én vagyok a süket férfi!
És a bejelentés kiegészítéseként, hogy újra visszatért, mint
valami pestisjárvány, a süket akkor küldte el az első Shakespeare-
idézetet:
Bámultuk, hogy mily korán
leléptél a világ színpadáról, s megtértél a síri sötétbe.
Halottnak hittünk, de az önmagad által nyomtatott szó
Azt mondja a nézőknek, hogy csak előrementél,
 hogy taps közepette fellépj.
Egy színész művészete
Meghalhat, de élhet is, amikor következik a második felvonás.
Carella sehol sem találta a világhálón. Az irodában is
megpróbálta, aztán megint otthon, a fia számítógépén (ami még
leszállított áron is 999 dollárjába került), újra és újra belépett a
RhymeZone Shakespeare-keresőbe. Újra és újra beírt minden szót,
vagy amit ő annak gondolt, például a „mily korán”-t és a „a világ
színpadáról”-t, és a „a síri sötétbe” szerkezetet és „a „halottnak
hittünk”-et, és így tovább a végtelenségit, egészen az „egy színész
művészeté”-ig meg a „második felvonásáig, de még csak jelzést sem
kapott. Nulla az eredmény. Shakespeare legnagyobb nullája.
Semmi.
Hirtelen fölrémlett benne valami.
Christopher Marlowe neve.
Ő is azok közé tartozott, akikről azt gyanították, valójában ő a
szerzője a Shakespeare-daraboknak. Vagy a szonetteknek. Vagy
bárminek.
Újra odament a számítógéphez, és a beírta a nevet Google-ba.
Az italbolt tulajdonosa biztos volt abban, hogy fekete férfi volt,
aki símaszkot és kesztyűt viselt.
– Hatalmas fekete férfi símaszkban és kesztyűben – mondta. –
Júniusban! Nem tudta, hogy ez gyanús? Símaszk! És kesztyű!
Júniusban! Hogy lehet valaki ennyire ostoba!
– Honnan tudja, hogy fekete volt? – kérdezte Brown. Persze, hogy
kíváncsi volt rá, hiszen maga is fekete volt, vagy inkább olyan színű,
mint a neve. Kling is kíváncsi volt, bár ő inkább fehér volt és szőke.
Még tíz perce sem volt, hogy hívták őket. A rabló kipucolta a
pénztárfiókot, és távozása előtt leemelt az egyik polcról egy üveg
Johnny Walker Blacket. Talán ebből gondolta a tulajdonos, hogy
fekete volt. A Johnny Blackről . A feketéről jutott eszébe.
[32]

– Az ember tudja – mondta a tulajdonos.

– Maga tudja egy férfiról, aki símaszkot és kesztyűt visel, hogy
fekete? – kérdezte Brown.
– A hangjából – mondta tulajdonos. – Már ne vegye sértésnek!
 – Nem vettem annak – mondta Brown. – Arra gondol, hogy úgy
hangzott a hangja, mint egy feketének?
– Pontosan – mondta a tulajdonos. – Már ne vegye sértésnek!
Kling hajlott rá, hogy egyetértsen vele, miszerint a feketéknek
más a hangjuk, mint a fehéreknek. Brown is hajlott rá, hogy
egyetértsen. Mindketten azonnal tudták, hogy feketével beszélnek
telefonon. Még akkor is, ha az illető nem viselt símaszkot és
kesztyűt. Akkor miért voltak mégis mind a ketten megsértve – mert
mind a ketten megsértődtek! – , amiért ez a keszeg kis fehér férfi az
elnyűtt barna pulóverében, cigarettázás közben azt mondta nekik,
biztos benne, hogy a férfi, aki bejött, és fegyvert tartott a fejéhez
fényes nappal, fekete volt, mert olyan hangja volt, mint egy
feketének?
Talán azért, mert az állítása nem annyira a rabló hangján alapult,
mint inkább azon, hogy símaszkot és kesztyűt viselt június
kilencedik napján. Mert az italbolt tulajdonosa ezzel talán azt
mondta: „Csak egy fekete lehet olyan ostoba, hogy símaszkot és
kesztyűt hordjon júniusban, egy rablótámadás során.”
Sem Kling, sem Brown nem tudta, miért sértődtek meg, de
megsértődtek. Viszont tették a dolgukat, egy szót sem szóltak arról,
hogy ez az azonosítás rasszista volt, hanem följegyezték a rablás
minden részletét, aztán azt mondták a tulajdonosnak, aki az eltelt
húsz percben már a negyedik cigarettájánál tartott, hogy
visszamennek, ha bármit találnak, amire a tulajdonos csak annyit
mondott, hogy: – Persze.
Kling és Brown akkor sem beszélt erről az azonosításról, amikor
visszaültek a kocsiba, és elindultak a körzet felé.
Kling el is csodálkozott ezen.
Ahogy Brown is.
A Marlowe-nak tulajdonított sok idézet között voltak ezek is:
Comparison are odious (az összehasonlítás utálatos) és Who
ever loved that loved not at first sight? (Hát nem első látásra lett
szerelmes, aki valaha szerelmes lett?) és Come live with me, and be
my love (Élj velem, légy a szerelmem!) és Love me little, love me
long (Szeress egy kicsit, szeress hosszan! – ami Elvis-szám is, nem?)
és Was this the face Iaunch’d a thousand ships? (Ez arcért indult
[33]

el ezer hajó?)
Ám Carella megint nem kapott eredményt, amikor beírta a
kulcsszavakat. Szóval, nem is Marlowe írta. Akkor mégis, ki a
tettes? Amennyiben Carella jól emlékezett, lehetett Sir Francis
Bacon, mert ő volt a másik, akinek a Shakespeare-darabok
szerzőségét tulajdonították. Sokáig barátok voltak. Vagy Edward de
Vere, Oxford Tizenhetedik Earlje, de az is lehet, hogy Warwick
Tizedik Earlje. Ki lehetett?
A Google-ba beírta Bacont, beírta a kulcsszavakat, és megint a
semminél tartott. Beírta de Verét, még egyszer végigcsinálta. Újra
semmi. Nincs találat, semmi. Mint egy New York-i Broadway-
szezon. De akkor ki a szerzője annak az idézetnek?
Lehet, hogy maga a süket?
A családi vita elfajult. Ezért volt Genero és Parker a helyszínen. A
feleség, aki igencsak megérdemelte volna, hogy a fele akkora férje
jól eltángálja, felkapott egy öntöttvas serpenyőt a tűzhelyről, és
nagyot csapott vele a férje fejére, amitől sült paprikák és tojás folyt
végig a férfi arcán, persze a vér mellett, amely vastagon ömlött a
koponyáján keletkezett repedésből.
A két egyenruhás rendőr korábban érkezett, még ott voltak. Egy
mentő kórházba vitte Augustín Mendezt, de Milagros, a felesége
még mindig ott volt a lakásban, kezét keresztbe fonta hatalmas
mellén. A nyomozóknak a lábuk elé kellett nézniük, nehogy
rálépjenek a paprikára, tojásra, ami még mindig ott volt a
konyhakövön.
– A férjem megcsúszott az olajon és elesett – mondta Milagros.
Tökéletes volt az angolsága, akcentus egy szál sem. Látszott rajta,
eltökélte, hogy ő ugyan nem kerül börtönbe azért, mert végül csak
leütötte azt a csirkefogó férjét. Parker nem hibáztatta. Genero sem.
– És hogy került az olaj a padlóra, asszonyom? – kérdezte Parker.
– Augustín kiöntötte.
– Kiöntötte, és aztán megcsúszott rajta? – kérdezte Parker.
– Igen, pontosan így történt – mondta az asszony, és eltökélten
rábólintott.
Odakint, miközben a kocsi felé tartottak, Parker azt mondta:
 – Ugye tudod, hogy hazudik?
– Persze.
– Ezek mindig hazudnak, ezek a déliek.
– Persze.
– Ollie találkozgat egy ilyennel – mondta Parker.
– Nem tudtam.
– Hibázik – mondta Parker, és megcsóválta a fejét.
Carella újra megnézte az üzenetet:

726+627=1353

Ha a süket megfordította a számot, és hozzáadta az eredetihez,

akkor miért nem…
Nos, próbáljuk meg, gondolta.
Felkapott egy tollat, maga elé húzott egy jegyzettömböt, és
felírta, hogy: 1353. Megfordította a számot – 3531, és összeadta a
kettöt:

3353
+3531
4884

El vagyok átkozva, gondolta.

Ha nem tévedett, ez a szám nem más, mint a nem létező
postafiók száma, amelyet a süket használt az elején az üzenetei
továbbítására.
A süket visszaviszi őket a folyamat legelejére.
Hátrafelé, fiúk! Hátrafelé, te hátráló ember!
És Carella még valamit észrevett, amikor a számra sandított:

4884

A szám balról jobbra olvasva ugyanaz, mint jobbról balra!

11
A Regal Limousine-tól érkezett sofőr a River Place South 328.
számú épülete előtt állt, amikor az ügyfele, valami Adam Fen
pontosan fél kettőkor kilépett azon a szerda délutánon. A sofőr
megigazította félrecsapott sapkáját, haladéktalanul a kocsi járda
felőli hátsó ajtajához lépett, kinyitotta, megvárta, amíg ügyfele beül,
aztán becsukta utána az ajtót. Megkerülte a kocsit, beszállt a
sofőrülésre, és azt mondta:
– David a nevem, Mr. Fen.
– Hogy van David?
– Szép napunk van, igaz, uram?
A süket észrevette, hogy enyhe cockney akcentusa van. Talán
ausztrál? Néha az ausztráloknak is ilyen akcentusuk van. Úgy
gondolta, David ötven körül lehet, egy-hatvannak látszott, elég
sovány volt; kisember, aki senkinek sem számít. Fekete nadrág volt
rajta a hozzáillő zakóval, fekete cipő és zokni, fehér ing fekete
nyakkendővel, és apró, fekete, fényes lakktetejű sapka.
– Hová vihetem ma délután, Mr. Fen?
– A Clarendon Hallba, kérem.
– Igenis uram, a Clarendon.
A süket „luxusszedán”-t rendelt a Regaltól, mert Konstantinos
Sallast is ilyen típusú autó szállítja majd a testőrével szombat
délután a Clarendonba. Egyáltalán nem érdekelte, hogy a hátsó
üléshez olvasólámpa is van, meg tükrök, meg egyéb kényelmi
felszerelés. Inkább arra összpontosított, mennyi hely van az első
ülésen, ahol arcán üres mosollyal David ült a kormány mögött.
A süket egy Uzi félautomata fegyvert választott, amelyet
Izraelben gyártottak; szögletes és könnyű volt, még fél méter
hosszú sem, és kevesebb három és fél kilónál. Ha ezt átszámoljuk
inch-re és fontra, nagyon aranyos kis lőfegyver jön ki, amely
kicsivel hosszabb tizennyolc inch-nél és kevesebb, mint nyolc font.
Igazán elég kicsi ahhoz, hogy egy sporttáskába téve elférjen a sofőr
melletti ülésen.
 – Szeretem a Regal sofőr egyenruháját – szólalt meg a süket.
– Igazán, uram?
– Igazán. Ők fizetik az egyenruhát? Vagy maguk?
– Tessék?
– Azt kérdeztem, hogy a cég fizeti-e az egyenruhát, vagy saját
magukat látják el?
– Megengedik, uram. Bármilyen egyenruhát választhatunk, ami
megfelel a Regal különleges igényeinek.
– És hol szerzik be az egyenruhát?
– A Baxter Steeten van egy egyenruha-áruház, uram. Én is ott
vettem az egyenruhámat.
– Az esőköpenyt is?
– Igen uram, az esőköpenyt is. A bolt ismeri a Regal kívánalmait,
ők a legalkalmasabbak.
– Hogy hívják?
– Tessék, uram?
– Az áruházat.
– Értem, uram. Bocsánat, kicsit rosszul hallok.
– Én is – mondta a süket.
– Akkor tudja, milyen ez.
Többé-kevésbé, gondolta a süket.
– Conan Uniforms a neve, és a Baxter 321-ben van, az első
emeleten. Teljes készletük van sofőr-, főkomornyik-, szobalány-,
ajtónálló-, portás,– biztonsági– és orvosi egyenruhákból. Valójában
a Regal javasolta nekik. Mindenben megfelelnek a Regal
kívánalmainak. És nagyon kedves emberek dolgoznak ott. Csak
nem arra gondol uram, hogy sofőr lesz? – kérdezte, és maga is
elmosolyodott, annyira abszurd volt az ötlet.
– Nem, még nem – mondta a süket, aki úgyszintén elmosolyodott,
akár ez a félkegyelmű. – Londoni, David?
– Igen uram. A Cheapside nevű részben laktam. Ismeri, uram?
– Ismerem.
– Értem, uram – mondta Dávid. – Uram, már megérkeztünk. Hová
parancsolja? A főbejárathoz vagy a színészbejáróhoz?
– A főbejárathoz, kérem.
– Igen, uram.
 Dávid befordult a sarkon, aztán megállt a hangversenyterem
előtt.
– Nem tart soká – mondta a süket.
– El kell indulnom, ha járőrkocsi jön, uram. De addig körözök a
ház körül, amíg meg nem látom önt.
– Az nagyon jó lesz David. Köszönöm! – mondta a süket, és
kiszállt a kocsiból.
A bejárat jobb oldalán egy üvegezett táblán ott volt a hétvégi
Háromkor három-sorozat plakátja. Rajta volt Konstantinos Sallas
fekete-fehér arcképe is, amint vállához szorított hegedűvel
belemosolyog a fényképezőgépbe. A fénykép alsó részén keskeny
csík futott végig, amelyen ez állt: „Szombat, június 12., és vasárnap,
június 13.”
A süket bólintott, és belépett az előcsarnokba.
A Berrigan tér a Stem legnyugatibb vége közelében volt, ahol a
nagy zsidó közösség megkülönböztethetetlenül összeolvadt az
egyre nagyobb spanyol anyanyelvű népességgel, amely maga is
változott. Erre szokták azt mondani az ingatlanügynökök, hogy
„színes összetétel”. A Narkós park, ahogy azt a rendőrök és a
drogosok is nagyon jól tudták, háromszögalakú, gyér fűvel borított
térség volt Maxwell Wilkerson bronzszobra körül. Ez utóbbi a
polgárháború tábornoka volt, majd később Abrahm Lincoln
életrajzírója lett.
Wilk, mert ezt a becenevet adták neki társai a gettysburgi
csatában, de volt, aki Maxnek szólította, eszes férfiú volt, kedves
mosolyú (még egyenruhában is), a haja szürkült (még bronzban is),
és egy egész korszakot világított be bátorsága és tudása. Szobra a
háromszög egyik csúcsánál állott, zöld, de hámló festékű padok
vették körül, kardját a felette szálldosó, és gyakran égi áldást
potyogtató galambok felé emelte – meg a forgalom felé, amely mind
keleti, mind nyugati oldalán csak úgy zúgott. Bátran uralta a kicsiny
parkot, és valóban fő közlekedési útvonalnak számított. Abban a
parkban gyűlt össze a drogfüggők és szállítók szedett-vedett
társasága, akik ügyet sem vetetettek arra, ki volt Maxwell
Wilkerson, vagy mit tett. Mindegyik nyerni akart a maga módján,
ott csámborogtak a sugárút közepén elhelyezkedő kis
háromszögben, és összehajtogatott bankók cseréltek gazdát köztük
fehér porral megpakolt, apró papírcsomagokért.
A város rendőrei, ahogy a legtöbb amerikai városéi, már régen
úgy döntöttek, a börtönökben túl sok a pitiáner drogos, és feladták,
hogy elkapják a kishalakat. Nem volt bűncselekmény, ha valaki
drogfüggő volt, ám az igen, ha valakinél meghatározott mennyiségű
kábítószer volt. A törvény végrehajtásával megbízott közegek még
így is inkább arra összpontosítottak, hogy lefüleljék a dél-amerikai
szállítmányokat, és letartóztassák a forgalmat irányító felső szintű
bandavezéreket. Vélhetően úgy gondolták, éppen olyan jól végzik
munkájukat a drogháborúban, ahogy a kormány irányítja a
terrorellenes hadjáratát. Csak épp nem volt hozzá nyolcvanhét
milliárd dollárjuk.
A Hájas Ollie Weeks úgy gondolta, pénzzel mindent el lehet érni.
Nem is olyan régen szétvert egy kiterjedt hálózatot, amely
pénzhamisításból, illegális drogkereskedelemből és terrorizmusból
építkezett. Ezért aztán nem kellett részletesen elmondani neki, mi
folyik a Narkós parkban, vagy éppen Irak sivatagos részén. Tudta,
hogy minden a pénzről szól. Ezt meg is mondta Steve Carellának, a
kedves haverjának, és be kellett vallania, hogy Carella egészen
kicsikét besegített abba, hogy szétverjék a „pénz, pénz, még több
pénz” elnevezésű szervezetet, ahogy Ollie nevezte.
Carella volt az egyik lehetséges kivétel, és igen, persze, Patricia
Gomez a másik, gondolta Ollie, de különben nem sok embert
szeretett, és egyáltalán nem bízott meg senkiben.
Tudta, hogy a Narkós parkban minden drogos az anyját is eladná
egy arab szőnyegkereskedőnek, ha azt hinné, hogy az ügyletből
megveheti a következő adagját. Azt is tudta, hogy bármelyik szállító
boldogan megölné bármelyik versenytársát, vagy akár magát Ollie-t
is, ha úgy érezné, veszélyezteti jól jövedelmező életmódját. Ezek
közül az emberek közül egyik sem törődött azzal, hogy demokráciát
kell importálni Irakba, mert nagyon is jól tudták, hogy itt,
Amerikában sem törődik azzal senki, hogy ők is részesüljenek a
tortából.
Egyikük sem járt jól az adócsökkentéssel, mert egyikük sem
fizetett adót. A drogosok nem szavaztak, mert egyáltalán nem
érdekelte őket semmi, csak a heroin, a kokain, vagy bármelyik
másik kábítószer. A szállítók sem szavaztak, vagy azért, mert nem
voltak állampolgárok, vagy, mert úgy érezték, bárki is az elnök vagy
az alelnök, a legkisebb mértékben sem változik meg tőlük az életük.
És vélhetően még csak válaszolni sem tudtak volna arra, ha valaki
megkérdi tőlük, kik birtokolják jelenleg ezeket a választással
elérhető posztokat.
Igen, Amerikában, a Narkós parkban a drogosok és a drogárusok
ugyanolyan rabszolgák voltak, mint valaha a feketék délen, a
Gyapotkirályságban.
Igen, Amerikában.
Akkor kit érdekel, mi van Irakban?
Hát Ollie-t nem, az biztos.
Ollie egy padon üldögélt, miközben Wilkerson tábornok árnyéka
lassan elérte barna cipője orrát, és csak remélni tudta, hogy drogos,
szállító egyaránt tudomásul vette a parkban, mert semmi kedve
nem volt agyonlövetni magát azon a csodaszép júniusi délutánon.
Az is igaz viszont, hogy még sosem látott ekkora drogost. A férfi
ugyanolyan toprongyos ruhát viselt, mint a parkban a többi drogos
(a szállítók persze flancos bőrruhát viseltek), borotválatlan volt,
büdös a mosdatlanságtól – így készült a szerepére, és megpróbált
ínségben szenvedőnek, ha ugyan nem kétségbeesettnek látszani. A
többi drogos friss húsnak nézte. Narkó országban mindig kerül friss
hús a dobozba. A szállítók nagyobb óvatossággal környékezték
meg. A friss húsnál néha volt pénz.
Ollie meg nem tudta volna mondani, hogy a padon mellette
üldögélő férfi drogos, szállító, vagy ugyanolyan álcázott megfigyelő,
amilyen ő is volt. A 101-es körzetben voltak. Tudta, hogy pár
rendőr a körzetből ott van a parkban, de persze nem mindenki. Úgy
érezte, a férfi gyanakvó természetű. Sokáig egy árva szót sem szólt.
A forgalom csak úgy zúgott mellettük keletre is, nyugatra is.
Másfajta forgalom zajlott magában a parkban, mindenhol. Nagyban
ment az üzletkötés azon a napfényes júniusi napon.
Végre megszólalt a mellette üldögélő férfi:
– Maga zsaru?
– Igen – mondta Ollie. – Mindketten? A férfi elnevette magát.
 Olyan sovány volt, hogy öt kellett volna belőle, hogy kitegyen
egyetlen Ollie-t. A farmerjét hónapok óta nem mosták, és vékony
pamutpulóver volt rajta, az ujja lehajtva, hogy eltakarja karján a
túnyomokat. Legalábbis Ollie úgy gondolta. Olyan huszonöt-
harminc lehetett, a tűt használóknál ezt mindig nehéz megmondani.
Beesett arc, kék szem. Ollie megpróbálta utánozni a szánalmas
tekintetét. Olyan keményen iparkodott, hogy szinte el is felejtette,
egy gyilkost keres. Egy gyilkos nőt.
– Elad? – kérdezte a férfi.
– Nem – mondta Ollie.
– Akkor mit akar venni?
Szállító? Ollie biztos volt benne, hogy hétszentség nem az: – Csak
egy kis kenyeret – mondta.
– Ahogy mindnyájan – mondta a férfi, és újra elnevette magát. –
És mi volna, ha nem volna kicsi?
– Kicsi Harryt alakítanám, tipi-topi.
– Nem tehetjük meg mindnyájan – mondta a férfi, de most nem
nevetett. – Jonesy – mondta, de nem nyújtott kezet.
– Andy – mondta Ollie.
Korábban sokszor használta ezt a nevet. Kövér férfihoz illő név
volt. Andy Fulton volt a teljes név, amit gyakran használt
beöltözéskor. Nagy, kövér ember neve. – Azért vagyok itt…
– Igen, Andy!
– … mert azt hallottam, valami anyóca százdollárosokat osztogat.
– Bárcsak ismernék ilyen anyócát!
– … hogy elvigyenek valami levelet. Mert ezt hallottam.
– Aha! – mondta Jonesy.
Ollie ebből nem tudta meg, hogy a férfi azt hiszi róla, hülyének
nézi, vagy tényleg tud valamit Melissa Summers-ről, aki
küldöncöket toboroz. Várt. De látszólag semmi sem történt.
– Arra gondoltam, talán leesik nekem is valamennyi –
kísérletezett Ollie.
– Aha! – mondta Jonesy.
Ollie várt.
A forgalom még mindig óriási volt, bőgtek a dudák. Micsoda
város!
 – Tudja, ki tud erről? – kérdezte Jonesy.
– Ki? – kérdezte Ollie.
Jonesy hirtelen felállt. Fölemelte a fél karját, integetni kezdett a
szobor túloldalán lévő pad felé, és elordította magát: – Emma!
Gyere már ide egy percre!
Hát így találkozott Ollie szemtől szembe azzal, aki ellopta a
felbecsülhetetlen értékű kéziratát.
– Tényleg el kell olvasnom ezt az egészet? – kérdezte Melissa.
A süket gyűlölte azokat a kérdéseket, amelyekre nem kellett
válaszolni. Hát elképzelhető róla, hogy annyi gondot és fáradságot
vállal, hogy megszerezze a műsorfüzetet meg az ismertetőket, ha
azt akarja, hogy a lány ne olvassa el?
– Ebből majd megtudod, mi következik – mondta kevésbé
cirkalmasan, mint szokta, de így talán a lány megérti.
Melissa pofákat vágott.
Az órájára nézett.
Húsz perc múlva el kell indulnia, hogy ott legyen a Grover
Parkban, a körzettel szemközt, hogy biztos lehessen benne, a
kiválasztott drogos idejében kézbesíti az aznapi utolsó üzenetet.
Közben viszont…
A műsorfüzeten ez állt:
Three at three
Háromkor három
– Akcidentális palindroma – mondta a süket.
– Az mi?
– A palindroma?
– Az egész.
– Az akcidentális véletlenszerűt jelent. A palindroma olyasmi,
amit elölről és hátulról is ugyanúgy lehet olvasni. Nagyon kétlem,
hogy a programot összeállító emberek tudták, hogy a Three at
three palindroma.
– Tényleg! – mondta kerekre tágult szemmel Melissa. – Three at
three. Ugyanaz elölről meg hátulról is.
– Valójában egy palindromának betű szerint ugyanolyannak kell
lennie elölről is, meg hátulról is. Ezért a Three at three csak
részleges palindroma. De még így is biztos vagyok benne, hogy
véletlenül használták.
– De mit jelent?
– Azt, hogy háromkor három hangverseny van.
– Aha! És ez a mi szombati hangversenyünk?
– Bizony, az – mondta a süket.
– Aha! – mondta a lány, és kinyitotta a műsorfüzetet.
Benne voltak a Háromkor három-sorozat első hangversenyeinek
előadói és a zeneszámok jegyzéke, amelyek múlt szombaton és
vasárnap hangzottak el. Melissa lapozott párat, és megtalálta az e
hétvégi előadások menetrendjét. Először is ott volt Konstantinos
Sallas, a vendég szólista egész lapot betöltő képe. Negyven
körülinek látszott, simára borotvált, nagyon ünnepélyes pillantású
férfi volt, aki a bal kezében tartott hegedű görbe nyaka mellett
nézett a fényképezőgépbe.
A másik oldalon ott állt az életrajza. Melissa átfutotta. Sallas
1969-ben született, tehát Melissa jól eltalálta a korát, hatévesen
kezdett hegedülni, a görög konzervatóriumban folytatta
tanulmányait, aztán a New York-i Juillardban, elnyerte az Onassis
Alapítvány ösztöndíját, és szólistaként tizenhat éves korában
debütált Athénban. Tizenhét évesen Helsinkiben megnyerte a
Nemzetközi Sibelius Versenyt. És még mindig nem volt húszéves,
amikor megnyerte a Nemzetközi Paganini Versenyt, és
Münchenben még egy nemzetközi versenyt. Mielőtt a Londoni
Filharmonikusokkal először lépett volna fel, Hannoverben is magas
díjat nyert, és elvitte a Kreisler és Sarasate hegedűversenyek díját.
A következő oldalon volt a műsor, mit játszanak azon a hétvégén
a Háromkor három hangversenyein. Az első részben Beethoven
Opus 61-es D-dúr hegedűversenyét…
– Ezt játssza Sallas – magyarázta a süket.
A második részben Brahms negyedik, E-moll szimfóniáját…
– Ezt is ő játssza? – kérdezte Melissa.
– Nem. Szegénynek kell egy kis pihenés a D-dúr után.
– Szóval, csak ezt az egyet játssza?
– Igen. Nagyon kedves darab. Négy timpanonütéssel kezdődik.
– Mi az a timpanon?
 – Üstdob.
– Aha!
– Négy halk timpanonütéssel – mondta a süket. – Olvasd el a róla
szóló kritikákat is. Igazán fenomenális.
Melissa felkapta a fényes papírlapot, amelyet a süket a
műsorfüzettel együtt adott át neki. Újra az órájára nézett. Sóhajtva
olvasni kezdett:
„A hegedű e varázslója Sztravinszkij hegedűconcertóját és Ravel
Cigányokját játszotta. Az interpretálása humoros, tüzes és
lélegzetállító.” „Minden hang, amelyet a rendkívüli képességű Sallas
kicsalogat a Stradivarijából olyan, mint a kristály, amelyet a
rézfúvósok súlyos szólama kísér.” „Konstatinos Sallas állhatatos
elkötelezettséggel, kiváló tisztasággal és örömmel játszik.”
„Ritkamód elbűvölőnek és ragyogó előadónak kell lennie annak a
hegedűszólistának, aki az elbűvölt közönség teljes figyelmét le
tudja kötni.” „Konstantinos Sallas egyedien fénylő
hangeffektusokkal és hangszínekkel adja elő Sibeliust.”
– Képben vagyok – mondta Melissa, és visszaadta a férfinak a
műsorfüzetet meg a kritikákat.
– Észrevettél még valamit? – kérdezte a férfi.
– Mit? – kérdezte Melissa.
– Nézd meg újra! – mondta a férfi, és visszaadta a műsorfüzetet.
Melissa megfordította a szombat-vasárnapi programot:
„Konstantinos Sallas hegedűszólista a…”
– Aha! – mondta a lány.
– Micsoda? – kérdezte a férfi.
– A neve.
– „Sallas hegedűszólista.”
– Tehát?
– Amit az előbb mondtál. Az a hogyishívják.
– Mi? – kérdezte a férfi.
– A betűk – mondta a lány. – Ugyanaz elölről meg hátulról is.
– Sallas.
– Sallas – mondta Melissa. – A neve.
– Okos kislány vagy! – mondta a férfi. Kíváncsi lett volna, hányan
veszik észre ilyen hamar.
 – Nem látjátok? – kérdezte Carella. – Ugyanaz elölről is, meg
hátulról is.
Mindnyájan Carella íróasztalánál tolongtak, és a süket aznapi
utolsó üzenetét tanulmányozták:
1353+3531=4884
– Nekem ismerős ez a szám – mondta Willis.
– Nem a…
– De igen. A postafióké, amelyet megpróbáltam megtalálni.
– Ami nem létezik – mondta Meyer.
– De minek hozza ezt most föl újra? – kérdezte Eileen.
– Mert visszavisz minket a legelejére – mondta Hawes.
– És a számok mérete is egyértelműen kisebbedik – mondta
Carella. – Nézzétek meg még egyszer!
Megnézték:

87
78
87+78=165
165+561=726
726+627=1253
1353+3531=4884

– Visszafelé, és egyre kisebb – mondta Carella.

– De mi a francot jelent ez? – kérdezte Parker, és az órára nézett.
Megpróbált rájönni, meddig tart még ez a rohadt június
kilencedikei munkanap.
Ahhoz képest, hogy Emilio Herrerának hívták, nagyon csinos nő
volt.
Amit az is bizonyít, hogy a 88-as nyomozói nagyokat
füttyentettek, amikor Ollie bevonult vele az irodába.
– Ülj le, Emilio! – mondta Ollie, és az íróasztala melletti székre
bökött.
– Emma! – mondta Emilio, leült, és keresztbe rakta, hosszú,
karcsú lábát. Majd százhetven centi volt a magas sarkú cipőjében,
ötven kiló, amibe a kitömött melltartója is beletartozott. A körmét
csillogó aranyra lakkozta, hogy jól menjen fodros-bodros szőke
parókájához. Megrángatta rövid, kék szoknyáját, aztán vérvörösre
rúzsozott száját összecsücsörítve Ollie-ra pillantott, aki közönyösen
maga elé húzott egy írótömböt, és írni kezdett.
Emilio csak figyelt.
Ha elég régen lett volna a szakmában, legalább Ollie nevét
ismerte volna. De történetesen nem érdekelte, mert valami más járt
a fejében, és ezért nem tudta megkülönbözteti a többi nyomozótól
ezt a dagadt alakot.
– A könyvem – szólalt meg Ollie.
– Ügyes! – mondta Emilio, mert azt hitte, Ollie az írótömbre
gondol, amelyre írt. Látta is, hogy a lap tetején kézírással a saját
neve áll.
– A könyv, amit te loptál el – mondta Ollie. Emilio értetlenül
nézett rá.
– Jelentés a rendőrfőnöknek – mondta Ollie. – Amit én írtam.
– Nem maga írta – mondta méltatlankodva Emilio.
Ollie kifejezéstelen arccal nézett rá.
– Azt a könyvet Olivia Watts írta – mondta Emilio.
– Én vagyok…
– Olivia Wesley Watts, egészen pontosan – kiabálta Emilio.
– Én vagyok Olivia Watts – mondta Ollie. – Hol van az a rohadt
könyv?
– Nem a maga könyve. Livvie-nek a könyve.
– Én vagyok Livvie! – kiabált vissza Ollie.
– Tényleg? Ahogy én Emma vagyok?
– Na, ide figyelj, te kis fasz!
– Ó, drágám, persze! – mondta Emilio.
– Ha nem mondod el, mit csináltál azzal a könyvvel…
– Nem mondok neked semmit Livvie könyvéről.
– Nincs semmilyen Livvie!
– Ahogy te tévedsz!
– Én írtam. Én vagyok Livvie. Én vagyok Livvie, aki egyébként
nem létezik. Olivia Watts csak a szinonimája a…
– Olivia Wesley Watts. És álnév, nem szi…
– Ne okoskodj velem, te kis…
 – De akkor sem az. Álnév. Mert láttam Livvie-t egy bukta után, és
meg is mondtam neki…
– Kit láttál mi után?
– Livvie-t. Watts nyomozót. A bukta meg a Culver Avenue 3211.
azám alatt történt, a pincében. Láttam Livvie-t az épület előtt.
Megmondtam neki, hogy elégettem a jelentést…
– Nem jelentés volt, hanem regény.
– Az a címe, hogy Jelentés a…
– Mit mondtál?
– Mit?
– Hogy elégetted?! Azt mondtad, hogy elégetted? Elégetted a
regényemet?
– Hogy megvédjem Livvie-t…
– Majd adok én neked megvédeni Livvie-t!
– Hogy ne bántsák a rossz fiúk.
– Megöllek. Az élő istenre esküszöm, hogy megöllek! – Ollie
felugrott a székről, megkerülte az íróasztalát, és kinyújtotta kezét
Emilio nyaka felé. – Tudod, mennyi időbe telt, amíg megírtam? Van
fogalmad róla?
– Nyugi! – mondta Emilio. – Megtanultam.
Ollie Emilióra nézett.
– Tényleg csak kitaláltad? – kérdezte Emilio.
– Megtanultad? – kérdezte Ollie.
– Szóról szóra – mondta Emilio. – Olyan igazinak látszott. Nagyon
jó író vagy. Mondták már neked?
– Azt hiszed? – kérdezte Ollie.
– Nagyszerűen elkaptad egy nő gondolatait és érzéseit. Ollie
majdnem megkérdezte, honnan tudja ezt Emilio. De annyit azért
tudott, mikor hall igazi dicséretet.
– Szóval, meggyőző volt a női megközelítés? – kérdezte.
– De ember, hát nagyszerű volt! – mondta Emilio, a plafon felé
emelte a szemét, és idézni kezdett a szövegből: – „Bezártak a
pincébe 2 700 000 dollár értékű gyémánttal, és harisnyanadrágban
kell menekülnöm.”
– Mi jön utána? – kérdezte Ollie.
 – „Abban a reményben írom ezt, hogy valahogy rád talál, mielőtt
megölnek. Akkor emlékezhetsz…”
– Emilio! – mondta vigyorogva Ollie. – Azt hiszem, egy csodálatos
barátság kezdetének tanúi vagyunk.
Kling a Sharyn lakásával szemközti járdán állt, és látta a taxit,
amint beállt az épület elé. Abban a pillanatban felismerte a lányt,
mihelyt az kilépett a kocsiból. Ugyanaz a fehér nő volt, akivel
Sharyn és Hudson aznap találkozott. Úgy gondolta, a harmincas
évei elején jár. Fekete haja volt, barna szeme. Nagyon karcsú volt,
olyan százhatvanöt magas körül. Szétnézett, mielőtt belépett volna
az épületbe, mintha arra gyanakodna, követi valaki. Nos, legalább
ebben félig-meddig igaza volt.
Sharyn azt mondta neki, késő estig nem tud találkozni vele, mert
értekezlete van a kórházban. Kling még telefonon is hallotta, hogy
hazudik. Nem kellett a szemébe néznie, hogy tudja, a lány hazudik.
Ezért a rendelőtől követte, és olyan biztos volt abban, hogy Sharyn
nem ment a kórházba, mint ahogy ő fehér, a lány meg fekete.
Sharyn ugyanis hazament a Calm’s Point-i lakására.
Félig-meddig azt várta, hogy tíz percen belül dr. James Melvin
Hudson is megérkezik, de helyette az a sötét hajú, sötét szemű
szépség érkezett meg, akivel előtte való nap együtt kávéztak. Kling
figyelte, amint a nő belép az előcsarnokba, gondosan megnézi a
csengőtáblát, és megtalálja a kellő gombot – Sharyn lakásának
csengőjét, gondolta éles elmével Kling – , megnyomja, aztán várja,
hogy visszaberregjenek neki. A berregést még ő is hallotta az utca
túlsó végén. A lány benyomta a kaput, és elindult a lift felé. Kling az
órájára nézett.
Majdnem fél hat volt.
Ollie kézirata csak harminchat oldal volt, és eszébe sem jutott,
hogy ennyi csupán egy fejezetre elég a legtöbb misztikus
regényben. Bár vannak bestseller-írók a szakmában, akik a sokkal
rövidebb fejezeteket kedvelik, mondjuk a másfél oldal hosszúakat.
Ennek ellenére nem kis feladat harminchat oldal szöveget
megtanulni, különösen, ha az ember drogfüggő, és éppen most
próbál lejönni a kokainról.
 Ollie szinte el sem akarta hinni, hogy ekkora szerencséje van.
Édességet és kávét tálalt tolvaj mesemondója elé, aztán elindított
egy magnót. A jelenet nem olyan volt, mint a régi szép időkben,
amikor sűrű bundájú mamutok dübörögtek a földön, és bölcs
öregemberek ültek a barlangok előtt, és a vadászok bátorságáról és
ügyességéről szóló meséket kántáltak. A 88-as többi nyomozója is
szép lassan Ollie íróasztalához húzta a székét, nem annyira azért,
mert majd” meghaltak, hogy hallják Emilio mesélését, hanem
inkább azért, mert egyszer-kétszer szerettek volna belesni a
szoknyája alá. De ahogy kibomlott a mese, egyre jobban érdekelte
őket a bonyolultan és csavarosán felépített cselekmény, és az
érdekes figurák.
Emiliónak pontosan egy óra negyvenhárom percébe telt, amire
szóról szóra felmondta Ollie regényét. Addigra az összecsődült
nyomozók mind paffok lettek.
– Tényleg te írtad? – kérdezte az egyik.
– Persze – mondta Ollie.
– Brutálisan klassz! – mondta egy másik nyomozó,
csodálkozásában a fejét rázva. – Teljes mértékben.
– Ebből biztos bestseller lesz.
– Nagy mozit hoztál össze.
– És a kis hölgy is nagyon jó volt a mesélésben.
Ha nincsen ott a többi nyomozó, Ollie talán elengedi Emiliót,
mert olyan hálás volt neki a szövegért, meg azért is, ahogyan
értékelte. Másrészt Emilio nem volt más, mint egy nyomorult kis
transzvesztita kurva, aki szégyent hozott nem lebecsülendő Puerto
Ricó-i örökségére, és aki ráadásul megmondhatta volna, ki tud
arról, hogy Melissa Summers mindenfelé százdollárosokat osztogat
a drogosoknak.
Így aztán Ollie felkapta a tíz centet sem érő szatyrot, amit csodák
csodájára megtalált Emilio széke alatt, és megkérdezte: – Nos,
akkor most az következik, hogy fogalmad sincs arról, ez honnan
való?
Emilio ekkor nyomta föl Aine Duggant.
Miközben Kling azt várta, hogy a nő kilépjen a házból,
mindenfélét elképzelt magában, és egyik sem nagyon tetszett neki.
 Először is ott volt Sharyn és Hudson.
Hogy Sharyn ágyban van egy férfival, aki feketébb, mint ő maga.
Kling pornográfiának találta, hogy mindenfélét művelnek
egymással, amit különben csak ő meg Sharyn szokott művelni
egymással.
(Rasszista gondolat?)
Ahogy Sharyn egy fekete férfi dákóját nyalogatja.
A dákót Sharyntől tanulta.
Feketék szava.
(Mi a franc folyik itt, a végén még tényleg rasszista lesz belőle?)
Nos, bármi történt is…
És először is az tűnt föl előtte, hogy Sharyn és Hudson kettesben
van, csak ők ketten, és édes kis szerelem szövődik a két kolléga
közt. Az olaszok una storiának nevezik. Majd meg kell kérdeznie
Carella leendő mostohaapját, hogy tényleg így mondják-e, una
storiának. Szóval, valami sztori szövődik a két fekete gyakorló
orvos között, amibe a szeretkezés is beletartozik, a rohadt életbe!
Aztán jött a másik gőzös elképzelése, igazi, három tagból álló
csoportos szex, Sharyn, Hudson és az egyelőre még ismeretlen
fehér nő. Hudson középen, mintegy az élvezetek csúcsa, a fekete
Sharyn a jobbján, a fehér nő a balján, vagy fordítva, de Hudson,
mint szerencsés Pierre, mindig középen. Jobban undorította volna
ez a kép, ha középen az a férfi fehér lett volna? És ha már Sharyn
hármas szeretkezésre vágyott, miért nem Klinget szólította
magához?
De most…
Most a fehér nő a maga jogán találkozik Sharynnel, és a
csoportszexből lehetséges leszbikus kapcsolat lesz. Az agyában
pörgő film hirtelen fekete-fehér lett, a nők ölelték, csókolták,
cirógatták, simogatták egymást, Hudsont kizárták, Klinget kizárták,
csak a két nő maradt, a fekete és a fehér, akik titokban forrón
ölelkeznek.
Az átverés.
A félrevezetés.
Kling kikapcsolta a fejében pörgő vetítőt.
A képernyő elsötétült.
 Az órájára nézett.
Hét-huszonhárom.
Esni kezdett.
Aine Duggan magzatpózban kuporgott az egyik fasorban a
Thompson környékén, amikor Ollie rátalált, és megrázta, hogy
fölébredjen. Szitálni kezdett az eső. A lány fölpillantott Ollie-ra.
Ollie alig ismert rá a szőkére festett hajú nőre, akinek pár foga
hiányzott, s aki kék farmert és koszos szürke pulóvert viselt. Zokni
nem volt rajta, csak papucscipő, elfertőzött tűnyomokkal teli az
alkarja. Az a kurva, akit Ollie röviden kikérdezett Emilio Herreráról,
nem sokkal azután, hogy ellopták a könyvét, csinos fekete
miniszoknyát viselt, csinos, pántos rózsaszín felsővel, a haja vörös,
mint az íreké, rövidre vágva. Olyan volt, mint egy tizenéves, bár
akkor már huszonöt volt. De hát nem lehetett nagyon régen, hogy
kamasz lány volt. Azon az estén harmincötnek látszott.
– Na, mi az? – kérdezte.
– Kézbesíteni akarok – mondta Ollie.
– Mi?
– Hallom, fizetnek érte.
– Ki mondta?
– A kismadarak csiripelték.
– Nem tudom, mi a francról beszélsz.
– Egy nő fizetett neked, hogy kézbesíts egy borítékot.
– Na és?
– A 87-es körzetbe.
– Na és?
– Hol találkoztál vele, Aine?
– Honnan tudod a nevem?
– A kismadarak csiripelték – mondta megint Ollie. A fasorban
ugyan sötét volt, de ha a lány nem lett volna annyira maga alatt,
amiért kiütötte magát, biztos felismeri Ollie-t, akivel nagyon, de
nagyon régen, egy élettel korábban találkozott. De a heroin hatása
már elmúlt, a lány úgy érezte, kijózanodott. Tudta, hogy semmi
pénze nincs, és vélhetően le kell szopnia a következő kuncsaftját,
ezért egyáltalán nem érdekelte, ki ez a kövér disznó, aki mellette
térdel, és csupa víz az arca az esőtől. Lehet, hogy reménybeli
kuncsaft?
– Akarod? – kérdezte.
– Melissa Summerst akarom látni.
– Tényleg?
– Hol találkoztál vele, Aine? Hol találom?
– Ismerlek? – kérdezte a lány, és a zuhogó esőben a férfi arcát
kémlelte.
– Olivér Wendell Weeks nyomozó vagyok – mondta Ollie. –
Ismersz.
– Beviszel?
– Minek?
– Nem tudom. Nem vagyok rossz ember, nyomozó.
– Tudom.
– Csak egy kis kényelemre és segítségre van szükségem.
– Persze – mondta Ollie.
– Meg egy kis szánalomra.
– Persze, Aine.
– Én csak egy szerencsétlen nyomorult vagyok.
– Tudok segíteni, Aine.
– Muszáj keresnem. Mindig.
– Majd elrendezem.
– Meg kell keresnem a szállítómat.
– Majd segítek.
Aine Ollie-ra pislogott a szakadó esőben.
– Mondd meg, hol találkoztál Melissa Summersszel. Mondd meg,
hol?
– Kivel?
– Melissa Summersszel. Vagy egy vörös hajú vagy egy hosszú,
fekete hajú nő.
– Természetes vörös hajam van – mondta Aine. – Akarod látni a
micsodámat?
– Figyelj rám Aine! Melissa Summers.
– Fekete haja van. Frufrus.
– Ez az!
– Kétszázat csúsztatott oda, hogy kézbesítsek egy levelet.
 – Igen, róla van szó.
– Ja! – mondta Aine, és biccentett egyet az esőben.
– Hol van? – kérdezte Ollie.
– Mennyi? – kérdezte Aine.
– Na, milyen volt az értekezlet? – kérdezte Kling.
Tíz perccel múlt tizenegy. Kling apró műteremlakásában volt a
Calm’s Point híd mellett. Sharyn már ott volt, Klinget várta, hogy
hazamenjen. Ágyban várta. Fehér baby-dollban.
– Unalmas – mondta a lány.
– És miről volt szó?
Kling a fürdőszobában volt, a fogát mosta. A hálószobában
Sharyn nekidőlt a háta mögött lévő fehér párnáknak, és a Channel
Four tízórás híradóját nézte:
– Az új orvosi szabályzatról – mondta. – Hogyan alkalmazzuk az
előírásokat, kit lehet megválasztani, és a többi és a többi. – mondta
Sharyn, és legyintett egyet.
Hazudik.
Egyáltalán nem volt kórházi értekezleten. A saját lakásán volt egy
nővel, akit vagy C. Lawsonnak vagy L. Matthews-nek vagy J.
Curtisnek hívnak.
– Mikor lett vége? – kérdezte Kling.
– Olyan fél kilenc körül – mondta a lány.
Igen, pontosan fél kilenckor hagyta el a lakását azzal a Lawson-
Matthews-Curtis nevű nővel, és egymásba karolva elsétáltak a sarki
buszmegállóhoz, ahol aztán Lawson-Matthews-Curtis elkapott egy
taxit, Sharyn pedig…
– Egyből hazajöttél? – kérdezte.
– Buszoztam egyet – mondta a lány.
Ez igaz lehet. De nem attól a rohadt kórháztól indult.
Kling egy másik taxiban követte a fehér nőt, akinek még mindig
nem tudta a nevét, csak azt látta, hogy magas, karcsú nő, sötét hajú,
sötét szemű, és láthatóan elég jól áll anyagilag ahhoz, hogy
betaxizza az egész várost akár, amit Kling már nemigen mondhatott
el magáról.
– Kövesse azt a taxit! – mondta a sofőrnek, és felvillantotta a
jelvényét, mint valami filmben szereplő zsaru. A taxi ráragadt a
másikra, átmentek a hídon, a két sárga autó szorosan egymás
nyomában.
Mint valami filmben szereplő zsaru, követte Sharyn
csoportszexes és leszbikus barátnőjét a házhoz, ahol lakott, miután
megszabadultak a két taxistól, megvárta, amíg a nő belép az
épületbe, aztán a felvonóba, és figyelte, amint a kijelző azt mutatja,
hogy a harmadik emeleten száll ki. Ellenőrizte a lépcsőházban a
postaládákat, mivel portás nem volt, aki előtt tettetni kellett volna
magát, vagy éppen ellenkezőleg, fölfedni magát, hogy rendőr, és
úgy tett, mintha világéletben postaládákat ellenőrzött volna a
szabadidejében.
A harmadikon hat lakás volt. Három postaládán férfinév
szerepelt: George Santachiario, James McReady és Martin
Weinstein. A másik három akárkiké lehetett, de inkább nőhöz illő
nevek voltak: C. Lawson, L. Matthews és J. Curtis. Kling nem tudta,
miért gondolják a nők abban a városban, hogy a vezetéknevük elé
rakott névbetűvel bárkit becsaphatnak, hogy azt higgye, férfi
lakásáról van szó. Rendszerint jó reménységet jelentett az a
magányos névbetű egy jövőbeli erőszaktevőnek. Felírta a három
nevet a jegyzetfüzetébe, és metróval kifelé indult. Kilenc-húsz volt.
Megállt egy Mickey D’snél egy hamburgerért meg sült
krumpliért.
Egy kis ideig sétált az esőben, spekulált, gondolkozott, mit
tegyen.
A város csillogónak, mégis barátságtalannak látszott, ragyogó
fehér fények tükröződtek a feketén fénylő utakon.
Fekete, gondolta Kling.
Fehér, gondolta.
Akkor már negyed tizenkettő volt. Sharyn kiszólt neki: – Gyere
csak, nézd meg Honey Blairt!
Sharyn fekete bőre a fehér hálóruhában, a fehér párnához dőlve.
Kling lefeküdt mellé.
Honey Blair fehéren és szőkén, nagyon érzéki fekete
miniruhában, a rá jellemző pózban állt, lábát kissé szétvetve, és
éppen köszönetet mondott minden jóindulatú állampolgárnak: –
Nem tudok eléggé köszönetet mondani mindenkinek, aki telefonon
vagy e-mailben megkeresett amiatt a személy miatt, aki megpróbált
megölni. Úgyhogy uram, asszonyom, kisanyám, bárkiről legyen is
szó…
– Rasszista? – kérdezte Sharyn.
-… higgye el, hogy elkapjuk – mondta Sharyn, és ujjával a kamera
felé bökött.
– Már a kisanyámra értettem – mondta Sharyn.
– Jobb, ha hisz nekünk – mondta Honey, és a társához fordult. –
Mit szólsz hozzá, Avery? – kérdezte tőle.
– Honnan tudjam, hogy ez a lány nem hazudik? – kérdezte
Sharyn.
Neked kell tudnod – gondolta Kling.
12
Kling a fehér nő épülete előtt állt már reggel nyolc óta, de nyomát
sem látta Miss (vagy Mrs.) Lawson-Matthews-Curtisnek. Úgy
gondolta, ha a nő kilenctől ötig dolgozik, ami még akkor is
lehetséges volt, hogy kedden valamivel délután három előtt
találkozott Sharynnel és a doktorkájával, akkor valamikor nyolc és
kilenc között kell elindulnia munkába. De egyelőre nyomát sem
látta.
Nyolc-húszkor egy fehér nő lépett ki a kapun, de nem az a fehér
nő, és lassan elindult a ragyogónak ígérkező napsütésben, hiába
esett az elmúlt éjszaka. Nyolc-harminckor újra egy fehér nő lépett
ki, de megint nem az, akit Kling keresett, aztán pár perccel később
egyszerre többen, de köztük sem volt ott a célszemély. Lehet, hogy
a nő ottmaradt az igen elfoglalt dr. Hudson lakásán? Kilenc óra,
negyed tíz, fél tíz, Lawson-Matthews-Curtisnek nyoma sincs. Lehet,
hogy elaludt. Háromnegyed tízkor megérkezett a postás. Kling
követte az épületbe: – Kling nyomozó – mondta, és megnyomta a
csengőt. – 87-es körzet.
A postáson látszott, hogy meglepődött.
– Társadalombiztosítási ellenőrzés? – kérdezte.
– Valami olyasmi. Ismeri látásból a három nő közül valamelyiket?
– kérdezte, és megmutatta a három nevet.
– Lawson nem nő – mondta a postás. – Férfi, Charles a
keresztneve. Charles Lawson.
– És mi van a másik kettővel? L. Matthewszel? És J. Curtisszel?
– Lorraine Matthews szőke. Úgy száznyolcvan, kövér…
– És Curtis?
– Aha, ő Julie. Julia Curtis. Harminc-harmincöt körüli, hosszú
fekete haja van, barna szeme. Olyan százhetven. Őt keresi?
– Nem – mondta Kling. Pedig azt a nőt kereste.
– Mit követett el?
– Nem jött össze – mondta Kling. – Sajnálom, hogy a terhére
voltam.
 Azon a csütörtök délelőttön, június tizedikén, tizenegy előtt húsz
perccel kézbesítették az első üzenetet.
A rod not a bar, a baton, Dora.
Egy vessző nem rúd, pálca, Dóra.
A nyomozók ez alkalommal a süket előtt jártak.
– Ez megint palindroma – mondta Willis.
– Az micsoda? – kérdezte Genero. – A palindroma?
– Amit elölről is ugyanúgy lehet olvasni, mint hátulról.
– Ugyanaz, mint a 4884-es, amit tegnap küldött – mondta Carella.
Már tegnap is érezték, hogy a süket előtt járnak, de aznap nem
volt bennük kétely. A mondat pontosan ugyanaz volt elölről is, mint
hátulról.
– Nahát, hogy ez milyen érdekes! – mondta láthatóan izgatottan
és elbűvölve Genero. – Nézd csak, Eileen! Ez tényleg ugyanaz elölről
meg hátulról is.
– Ohó! – mondta Eileen, de senki sem értette, miért.
– Arra érti, hogy ostoba Dora – mondta Byrnes hadnagy.
– Az kicsoda? – kérdezte Genero.
– Egy kifejezés – mondta Byrnes. – Ostoba Dora. Azt mondja vele,
hogy ostobák vagyunk.
– Még sosem hallottam, hogy ostoba Dóra.
– Túl fiatal vagy – mondta Byrnes. – Rajzfilm volt a negyvenes
években. A Ralstont reklámozta.
– Mi az a Ralston? – kérdezte Genero.
– Gabonapehely reggelire. Én is ettem gyerekkoromban.
– Voltaképpen hány éves, hadnagy? – kérdezte Parker.
– Elég öreg.
– Még egy palindroma, nem kétséges – mondta Willis, amint újra
meg újra elolvasta az üzenetet.
– Kihagytam valamit? – kérdezte Kling.
Akkor ért be a körzetbe. Egy kicsit későn, gondolta Byrnes. A
falióra 10.48-at mutatott.
– Újabban palindromákat küldözget – magyarázta Carella.
– Milyeneket?
– Aminek elölről is ugyanaz az olvasata, mint hátulról. Kling
megnézte az üzenetet:
 Egy pálca nem rúd, vessző, Dóra.
– És miért? – kérdezte Kling.
– Éppen erre próbálunk rájönni.
– Csatlakozz! – mondta Brown.
– A pálca az puskát is jelent – mondta Genero. – Ugye?
– Igen, valamikor tényleg mondták rá – mondta Byrnes, és
majdnem sóhajtott egyet. – De stukker is.
– Abbahagyta a dobónyilakat?
– Egy puska sokkal gyakorlatiasabb fegyver, valljuk be – mondta
Hawes.
– Akkor korábban miért vacakolt a dobónyilakkal? – kérdezte
Carella.
– Igen, eljutott a nyilakig és a dobónyilakig – mondta bólogatva
Meyer.
– És mit jelent az, hogy „nem rúd”?
– Semmit – mondta Parker. – Tök marhaság. Mint mindig.
– „Nem rúd” – ismételte meg Eileen.
– Hogy fegyvert fog használni, nem valami ütőszerszámot –
mondta Brown.
Mindenki Brownra nézett.
– Néhány elkövető feszítővasat használ – magyarázkodott.
Még mindig őt bámulták.
– Nekik az fegyver – mondta Brown és vállat vont.
– Gondolod, hogy rendőrségi gumibotra gondol?
– Amit annak idején altatónak hívtunk – mondta Byrnes
nosztalgikusan.
– De lehet, hogy a karmesterpálcát jelenti – mondta Willis.
– Jézusom, nehogy már még egy hangverseny legyen! – mondta
Parker.
– Már megint a Cow Pasture? – kérdezte Hawes.
– Emlékeztek, hogy ez volt az egyik első utalása? – kérdezte
Eileen, és nagyokat bólogatott. Átfutották a szétszórt üzeneteket:
Nyirkos hulla?
Banális satöbbi?
– Emlékeztek, mi következett?
Cow Pasture?
 Hangverseny?
– Van valami hangverseny a Cow Pasture-ben?
Átnézték a városban megjelenő három napilapot, van-e olyan
esemény, amelyhez karmesterpálca szükségeltetik, és csak öt
lehetségesét találtak. Az egyik a Clevelandi Szimfonikusok
hangversenye, amire aznap este nyolckor került volna sor a Palmer
Centerben. A másik a városi filharmonikusok hangversenye,
úgyszintén este nyolckor, a Clarendon Hallban. Aztán volt két
dzsesszhangverseny belvárosi klubokban, meg egy diák szólóest a
Kleber Zeneművészeti Főiskolán.
– Akkor mit tegyünk? – kérdezte Kling. – Figyeljük mindet?
– Nos, ha valóban fegyvert használ az egyik ilyen eseményen…
– Egyik sem tartozik a 87-eshez, hát nem látod? – kérdezte
Parker.
– Igaza van – mondta Genero.
– Akkor riadóztassuk ezeket a körzeteket – mondta Parker, és
vállat vont.
Bárkit, csak ne minket, gondolta.
Ollie úgy gondolkozott, mint egy író, nem úgy, mint egy rendőr.
De ha ez a kettő néha egybevágott, hű, az már igen! A krimikben
majd mindig szerepelt a régi bölcsesség, hogy „a tettes visszatér a
bűncselekmény helyszínére”, vagy valami efféle. Lehetséges, hogy
elsőként maga Sherlock Holmes mondta ki ezt, aki képzeletbeli
figura, akit Charles Dickens alkotott meg. Ollie viszont jól tudta,
hogy a valóságban a tettes sok mindent csinál, de aligha tér vissza a
helyszínre. Egy bűnöző általában azt teszi, hogy elmenekül, míg át
nem jut árkon-bokron. Melissa Summersnek is ezt kellett volna
tennie, nem pedig szakadt drogosokat toborozni, hogy kézbesítsék
a süket üzeneteit, bárki legyen is a férfi.
Ám egy nagyon szomorú lény, Aine Duggan (aki úgy ejtette a
nevét, hogy Anya Dúgen, most képzeljék el!), hogy az a nő, aki
megfelelt a Melissáról Ollie által adott leírásnak, múlt kedd délután
megkörnyékezte a Cadileen Gleason Parkban. Kedves zöldterület
volt ez a Harb folyó és a River Place South-t lezáró lakóépületek
közelében. Aine azért ment oda, hogy a folyót bámulva
elüldögéljen, és megvárja a szállítóját. Ezért volt Ollie is azon a hál’
istennek napos csütörtökön, nem sokkal dél előtt a parkban, mert
Melissa Summerst várta, vagy a rövid, vörös vagy a hosszú, fekete
parókájában, hátha őt is felfogadja.
Kétellte, hogy a nő visszamegy a parkba, de hát a remény örök, és
igen, a reménynek szárnya van. így aztán ott ült az egyik padon a
napsütésben, hallgatta az ide-oda röpdöső kismadarak csicsergését,
meg figyelte a lógó orrú gyerekeik után futkosó mamákat, közben
hálát adott istennek, hogy még szabad és egyedülálló. Aztán
hirtelen és nagyon váratlanul eszébe jutott, vajon hol lehet most
Patrícia Gomez, és mit csinálhat?
– Tudod, mit nem értek? – kérdezte Hawes. – Honnan tudta az
orvlövész, hol leszek?
Honey csak bólintott.
Hawes elment Honeyért a Channel Four Moody Streeten lévő
irodaháza elé, s éppen az onnan két háztömbnyire lévő mexikói
kisvendéglőben ebédeltek. Honey szeretett enni. Camarones
cocolocót evett, jól érezte magát, és nem volt különösebb kedve
arról beszélgetni, ki próbálta megölni. „Az üzenet”-ben foglalt
egyértelmű állítás ellenére addigra már meggyőzte magát, hogy az
orvlövész senki mást, csakis őt akarta lelőni. Ezt az érzését sok
ezer, a Channel Főúrhoz érkezett levél, telefon és e-mail erősítette
meg, amelyek mind arra bátorították, hogy folytassa keresztes
hadjáratát a lehetséges merénylő ellen.
– Először is azt kellett tudnia, hogy nálad töltöm az éjszakát.
– Hát, ehhez nem kell akadémikusnak lennie – mondta Honey.
– Tudom. De akkor is követnie kellett minket. És megfigyelni az
épületet, várni, amíg kijövök.
– Biztos azt hitte, együtt jövünk ki.
– Nem, egyedül jöttem ki. Láthatta, hogy nem vagy mellettem.
Abban a pillanatban lőni kezdett, hogy kiléptem.
– Aha! – mondta Honey, mintha nem is hallotta volna, és
beleharapott egy másik, kókuszreszelékkel borított rákba.
– Utána meg azt tudta, hogy a Jefferson Avenue-ra megyek.
Honnan? Honnan tudta, hogy egy limó letesz a Jefferson 574-es
épülete előtt?
– Elfelejted, hogy én is ott ültem a limóban.
 – Nem, nem felejtettem el. Hogy is felejthetném? Hiszen minden
este közzéteszed a nagy nyilvánosság előtt.
Honey azon gondolkodott, talán téved, Hawesnak nem lett
élesebb a hangja. Felnézett a tányérjáról.
– Ki rendelte azt a limót? – kérdezte Hawes.
– Én.
– Személyesen?
– Nem, a gyakornokom. Megkértem rá.
– Miféle gyakornok?
– Egy lány a Ramsey Universityról. A félév kezdete óta dolgozik
velem.
– Hogy hívják?
– Polly Vandermeer.
– Szeretnék beszélni vele – mondta Hawes.
– Rendben van, Sherlock – mondta Honey.
Hawes azon gondolkodott, biztos téved, Honeynak nem lett
élesebb a hangja.
Look, sire, paper is kool!
Látod, jó uram, sima papír!
– Még egy palindroma – mondta Carella.
– És még egy Shakespeare – mondta Parker. Vélhetően igaza volt:
a jó uram kifejezés valóban Shakespeare-re utalt.
– Legalább a koolt helyesen írta – mondta Genero.
– Ugyanaz az olvasata elölről is, mint hátulról – mondta Willis.
– Imádom az ilyesmit – mondta Eileen.
– De miért? – kérdezte Meyer. – Visszafelé akar irányítani
minket?
– De hová vissza? – kérdezte Brown. Morcos volt. Mindig úgy
nézett ki, mint aki morcos, de akkor tényleg az volt. Eszébe jutott az
utolsó alkalom, amikor a süket megtisztelte őket a jelenlétével.
Egyúttal faji zavargást keltett a Grover Parkban. Brown nem
szerette a faji zavargásokat, és nem szerette a süketet. Bármennyi
mókát és kacagást ígértek is látszólag ezek az üzenetek, Brown félt,
hogy hamarosan arcukra fagy a mosoly.
 – Hová vissza, hát a kezdeti üzenetekhez – mondta Kling. –
Azokhoz, amelyeket a 4884-es postafiókból küldözgetett. Az is ilyen
elölről hátulról szám. Azt mondja, menjünk vissza.
– Az anagrammákhoz.
– A Gloria Stanford-gyilkossághoz.
– És az első Shakespeare-vershez.
– Nem találom azt a rohadt verset – mondta Carella. –
Rákerestem a Google-ban, és egyszerűen nem találom.
– Talán azt egészítette ki, jó uram – sugallta Genero.
– Annyira nem jó ember, hogy kiegészítsen valamit – mondta
Eileen.
– Nézzük meg még egyszer ezt – mondta Willis.
Bámultuk, hogy mily korán leléptél a világ színpadáról, s
megtértél a síri sötétbe.
Halottnak hittünk, de az önmagad által nyomtatott szó
Azt mondj a nézőknek, hogy csak előrementél, hogy taps
közepette fellépj.
Egy színész művészete
Meghalhat, de élhet is, amikor következik a második felvonás.
– Bizonyisten olyan, mint egy Shakespeare-idézet – erősködött
Parker.
– De miért vinne vissza minket a 4884-es számhoz? – kérdezte
Carella.
– Lehet, hogy cím?
– Sok ezer 4884-es szám lehet a városban.
– Hadd nézzem csak ezt az utolsót – mondta Willis. Mindenki a
friss üzenetet nézte:
Látod, jó uram, sima papír!
– Tudom, hogy légből kapottnak hallatszik, de…
– Halljuk csak! – mondta Hawes.
– Az első idézetben. A harmadik sor:
Halottnak hittünk, de az önmagad által nyomtatott szó…
– És az utolsó öt szó: az önmagad által nyomtatott szó…
– Arra gondoltam – kezdte Willis – , hogy… szóval, tudom, hogy
egy kicsit bugyuta. De ha nyomtatunk, akkor szükségünk van…
 – Papírra! – mondta Eileen, és a legszívesebben megcsókolta
volna Willist, amiért ennyire okos.
Látod, jó uram, sima papír!
– Hé ez sima ügy! – mondta Genero. – Azt mondja, nézzük meg az
újságban, mit játszanak a városban.
– Találjuk meg a hangversenyt.
– Ha hangverseny.
– Ezen már túl vagyunk – mondta savanyúan Parker.
Polly Vandermeer aranyos, huszonkét év körüli szőke volt
skótkockás rakott szoknyában, hosszú ujjú fehér blúzban és a
szoknyához illő nyakkendővel. Inkább olyan volt, mint egy elsőéves
az egyik drága magániskolában, mint kommunikáció szakos
egyetemista a Ramseyn. Széles mosollyal és meleg kézfogással
üdvözölte Hawest. Azt mondta, Miss Blair, mert így szólította
Honeyt, már szólt neki, hogy beszélni akar vele egy nyomozó, aki a
lövöldözést vizsgálja ki. Polly nem látszott megfélemlítettnek. Már
beszélt két nyomozóval a 86-osoktól.
– Olyan szörnyűségnek tűnik az egész – mondta – , hogy bárki
meg akarná ölni Miss Blairt. Úgy értem, annyira kedves.
– Valóban az – mondta Hawes.
Egy kis helyiségben voltak, amely a Channel Four stábjának
kávézója volt. Volt benne egy kávéfőző, egy hűtő, egy négylapos
tűzhely teáskannával és egy üdítőital-automata. Még egy nő volt a
helyiségben, amikor leültek, aki kávézott, és belemélyedt a reggeli
újságba. A fehér számlapú, fekete mutatójú falióra 11.10-et
mutatott.
– Miss Vandermeer! – kezdte Hawes. – Arra volnék kíváncsi…
– Kérem, szólítson Pollynak! – mondta a lány.
– Tehát Polly. Emlékszik rá, hogy Miss Balir megkérte, rendeljen
neki egy kocsit múlt péntekre?
– Igen uram, emlékszem – mondta nagyra nyílt szemmel Polly, az
arca csupa figyelem.
– Emlékszik rá, pontosan mit kért?
– Igen uram. Hogy vegyék föl a lakásánál, és tegyék le a stúdiónál.
Hawes a lányra nézett:
– Nem akart közben megállni? – kérdezte.
 – Nem, uram.
– Például a 87-es körzetnél? Vagy a Grover Avenue 711. előtt?
Vagy még egyszer a Jefferson Avenue-n?
– Nem uram. Minden reggel ez volt az útvonala.
– Mikor kérte meg erre?
– Mielőtt csütörtökön este hazament volna.
– Tehát másnap reggelre, igaz?
– Igen, uram. Péntek reggelre, tehát június negyedikére.
– Említette a nevemet?
– A maga nevét, uram?
– Igen. A Cotton Hawes nevet. Mondta, hogy fölveszi, aztán leteszi
valahol Cotton Hawes nyomozót? A stúdió felé jövet?
– Nem, uram, biztos, hogy nem – mondta Polly, ez alkalommal
helytelenítő hangon.
– És mit tett, amikor Miss Blair kérését megkapta?
– Telefonáltam a szállítóknak.
– Csütörtökön este?
– Igen, hogy másnap reggelre kell.
– Kivel beszélt?
– Rudy Mancusóval.
– A szállítók ebben az épületben vannak?
– Igen, uram.
– Hol, Polly?
Borrow or rob?
Kölcsön vagy rablás?
– Világos, újabb palindroma – mondta Willis.
– Elölről hátra és fordítva – mondta Brown.
– Nos, bizonyára nem arról van szó, hogy kölcsönözni akar
valamit – mondta Meyer.
– Akkor minek mondja? – kérdezte Genero.
– Nem állítja, kérdezi – mondta Carela. – Arra kér, találjuk ki.
Hogy kölcsönözni vagy rabolni fog.
– Helyes – mondta Kling. – Arra kér, találjuk ki, melyik lesz.
– Már megint ugrat minket – mondta Meyer.
– De miért palindroma? – kérdezte Willis.
– Elfelejtettétek, mi volt a mai első üzenetben? – kérdezte Eileen.
 Egy vessző nem rúd, pálca, Dóra.
– Helyes – mondta Parker. – Pálca. Pálcát szúr valakinek a
seggébe.
– Nem. Kirabol egy pénztárat valahol, egy hangversenyen.
– Az rablás – mondta Parker. – Ha valaki feltartóztat valakit, az
nem kölcsönzés, hanem rablás.
– Csak annyi hangverseny van, amennyit az újságokban találtunk
– mondta Carella. – És már riadóztattuk az illetékes körzeteket.
– Jó – mondta Parker. – Akkor felejtsük el az egészet.
– Emlékeztek, amikor azok a nagy rockkoncertek voltak a
lóversenypályán? – kérdezte Genero borongósan.
– Micsoda cirkusz volt belőlük! – mondta Kling.
– Szeretem a cirkuszt – mondta Eileen, és Willisre nézett, mintha
azt várná, hogy vegyen neki egy léggömböt.
– A palindroma akkor sem hippodroma – mondta Kling.
– Hippodrom, ha a lóversenypályára gondolsz – javította ki
Genero.
– Tudjátok, a rómaiak idején sok ló volt ezeken a hatalmas
területeken – mondta Parker. – Ebből lett a hippodrom, mert a ló
hippo.
Ez láthatóan senkit sem érdekelt.
Rudy Mancuso zömök, kövér fickó volt, sötét hajú és sötét szemű.
Ingujjban ült egy rendetlen íróasztalnál abban a helyiségben,
amelyben még két férfi ült ugyancsak rendetlen íróasztalnál.
Nagyon együtt érzően fogadta Hawesnek az orvlövésszel
kapcsolatos kérdéseit, de úgy látszott, fogalma sincs róla, hogy az
első támadásnak maga Hawes volt a célpontja. Sőt, még azt sem
tudta, hogy volt első lövöldözés. Folyton azt kotyogta, hogy
„Szegény Miss Blair!”, amikor csengett a telefon, s ez félbeszakította
Hawes kérdezősködését. „Szállítás, Mancuso!” – mondta ilyenkor a
férfi. Tíz perc viszonylag békésen telt el, s ezalatt Hawesnek sikerül
pár dologra választ kapnia.
Mancuso mindent megerősített, amit Polly már elmondott
Hawesnek. Múlt csütörtökön este telefonon azt kérték, hogy péntek
reggel, tízkor vegyék föl Honeyt a lakásánál, és tegyék ki a Chanell
Fournál. Közben nem volt megálló. Ugyanaz történt, mint minden
reggel.
– Ha voltak közben megállók…
– Nem kérték, nyomozó.
– De ha voltak…
– Igen?
– Arról ki tudott?
– Arra gondol, hogy Miss Blair, miután fölvették, azt mondta a
sofőrnek, hogy útközben álljon meg valahol?
– Igen.
– Nos, a sofőr tudni fogja.
– Még kicsoda?
– Lehet, hogy beszólt, hogy megmondja, hogy itt és itt megáll,
mielőtt…
– És kinek szólhatott be?
– Vagy Eddie-nek vagy Frankie-nek. Ők azok – mondta, és a
másik két férfira mutatott.
Az ember azt hitte volna, Eddie és Frankie egy hasbeszélő és az ő
bábuja. Bármit mondott Edddie, Frankie megismételte. Eddie teljes
neve Edward Cudahy volt. Figyelte, amint Hawes felírja a nevét a
jegyzetfüzetébe. Frankie teljes neve Franklin Hopper volt. Ő is
figyelte Hawest. Eddie azt mondta Hawesnek, nem emlékszik, hogy
bármelyik sofőr beszólt volna múlt pénteken reggel, hogy megáll
útközben, amikor behozza Honey Blairt a stúdióba. Frankie
ugyanezt mondta. Eddie azt mondta, nem emlékszik, melyik sofőr
volt ügyeletes múlt pénteken reggel. Frankie ugyanezt mondta.
Hawes megköszönte mindkettőnek, hogy időt szántak rá.
– Szívesen – mondta a két férfi szinte egyszerre. Hawes visszatért
Rudy Mancuso íróasztalához, és elkérte annak a sofőrnek a nevét,
aki múlt péntek reggel, tehát június negyedikén fölvette Honey
Blairt a lakásánál. Mancuso azt mondta, a sofőr szabadnapos.
– Akkor adja meg az otthoni címét – mondta Hawes.
– Nem tudom, hogy szabad-e.
– Akarja, hogy bírósági végzést hozzak? – kérdezte Hawes.
Aznap háromnegyed négykor érkezett az utolsó üzenet. Ez is
palindroma volt. A következő:
 Must sell at tallest sum
A legmagasabb összegért kell eladni
– Hát ez meg mi a francot akar jelenteni? – kérdezte Parker.
Senki sem tudta, mi a francot akar ez jelenteni.
Ráadásul akkor érkezett meg az éjszakai váltás, úgyhogy
mindenki hazament.
Amikor az ember szerelmes, az egész világ olasz.
Legalábbis Carella így látta.
Ott volt mindenki, a leendő menyasszonyok és vőlegények, az
egész mispóche vagy mespóche, vagy akármi, szóval, ahogy a
családot hívják olaszul. Mind összegyűltek a Horatio’s nevű
étteremben, a belváros és a külváros határán, nem messze attól a
helytől, ahol Luigi Fontero elszállásolta az összes rokonát. Carella
azon gondolkodott, vajon ki fizette a rengeteg repülőjegyet
Amerikába? Meg azon, hogy levették-e vagy sem a látogatóban lévő
olaszoknak az ujjlenyomatát, mielőtt megkapták volna az
engedélyt, hogy belépjenek az ígéret földjére. Köszönet Tom Ridge-
nek, a Buldognak és az örökké éber hazai biztonsági erőknek!
A Fontero család képviseletében kisebb hadseregnyi rokon
érkezett Milánóból, Nápolyból, Genovából és Rómából, közeli
atyafiak, távoli atyafiak, és egészen távoliak. A lényeg, hogy sokan
voltak és zajosak voltak. A Carella család képviseletében ott volt
Steve és Teddy (a gyerekek vagy az i creatori, ahogy Carellát meg a
húgát hívták kiskorukban, ó, de régen volt!). Meg Freddy bácsi, aki
kaszinós volt Vegasban, és külön a szombati esküvők miatt repült
keletre. Ott volt Carella nagynénje, Josie és a férje, Mike bácsi, akik
Orlandóból, Floridából érkeztek, s már évek óta nem látták
egymást. De hát nagy, dupla esküvő lesz! Josie néni szeretett
pókerezni. Mike bácsi leckés kölyöknek hívta Angélát kiskorában,
mert Angela folyton magolt, de addigra már – nézze meg az ember!
– egészen felnőtt, és éppen másodszor akart férjhez menni.
Dorothy néni is ott volt, akit valahonnan Kaliforniából hívtak
meg, ahol a harmadik férjével élt. Az első férje, Carella kedvenc
nagybátyja, Salvie rákban halt meg nem sokkal azután, hogy Carella
belépett a rendőrséghez. Hiányzott neki Salvie bácsi, aki taxisofőr
volt, és minden rendőrnél jobban ismerte a várost, és mindig
mesélt arról a sok száz utasról, akiket ő szállított távoli helyekre.
Carella nagyanyja folyton azt mondta Salvie-nak, írónak kellett
volna mennie. Carella gyanította, hogy a bácsiból valóban jó író lett
volna, már ha a mostani, írónak tekintett akárkikkel hasonlította
össze.
Dorothy néni volt az első, aki kiszagolta, hogy az ifjú Carella
nagyon élvezi azt, amit annak idején vadul erotikus kapcsolatnak
hitt Margie Gannonnel, egy kis ír lánnyal, aki Carelláékkal szemközt
lakott. Ez a gőzös kamaszkori epizód abban csúcsosodott ki, hogy
folyton az érzéseikről beszélgettek, vagy Carella benyúlt Margie
szoknyája alá, az érzéki selyembugyijába. Istenem, micsoda élmény
volt! Dorothy néni folyton ezzel ugratta Carellát, és folyton édes
Rosie O’Gradynek nevezte a lányt. Carella sosem tudta meg, miért.
Dorothy néni éppen egy disznó viccet mesélt. Szerette a disznó
vicceket. Carella gyanította, hogy a vicc süket fülekre talált a
Fontero klán legtöbb tagjánál. Aztán kiderült, hogy éppenséggel az
ő családja nem örül a nagynéni trágár humorérzékének.
Carella húga a néni mellett ült, és türelmes mosollyal fogta a
kezét, miközben a vicc vagy történet parttalanul csapongott. A
pápáról volt szó, aki biztos nyerő lehetett a Fontero családban.
Hogy a pápát megállította egy prosti a Vatikánon kívül („Óvatosan,
Dotty néni!”), aztán visszarohant a Vatikánba, és megkérdezte az
egyik apáca fejedelemasszonyt, mi az a leszopás. (,,Óvatosan!”)
Mire a fejedelemasszony azt mondja… Carellának hirtelen eszébe
jutott, hogy az anyja és Luigi…
De nem, nem akart ilyesmire gondolni.
Egyszerre mindenki fölnevetett.
Még a Fontero család tagjai is, akikre nézvést Carella hirtelen
észrevette, hogy sokkal jobban tudnak angolul, mint korábban
képzelte.
A nevetés minden elnyelt.
Carella azon gondolkozott, ő miért nem találja meg magában azt,
amitől nevetni tudna?
13
Túl hamar felvirradt június tizenegyedik napja.
Reggel fél hétkor úgy látszott, szép, napos idő lesz azon a
pénteken. Melissa és a süket a reggelizősarokban ült a tizenhatodik
emeleti lakásban, amely a River Place Soouth-ra, a Gleason parkra
és távolabb a Harb folyóra nézett.
– Holnap nagyon egyszerű dolgod lesz – mondta a férfi
Melissának.
Melissa arra gondolt, hogy aznap viszont egyáltalán nem lesz
egyszerű a dolga. Ha nem tud idejében elindulni, hogy
összetoborozza a drogosokat…
– A Regaltól fél tízre érkezik ide a luxusautó – mondta a férfi. –
Csak annyit kell tenned, hogy elviszed a sofőrt a Knowltonba.
– Van még valami újság? – kérdezte magától Melissa.
– És te mit csinálsz? – kérdezte hangosan.
Eddig azt látta, hogy a férfi annyit tesz, hogy megül a briliáns
seggén, miközben minden elintéznivalóval ő rohangálja körbe a
várost. És még mindig nem mondta meg neki, menynyi lesz a része
abból a nagy, hét számjegyű összegből, már ha megszerzi is valaha,
mert Melissa már komolyan kételkedett ebben, amióta a férfi
annyira belebonyolódott a palindromákba. Ha annyira tönkre
akarja tenni a 87-es körzetet, akkor mit foglalkozik szójátékokkal?
Jó kérdés, nem Adam? Minek foglalkozol velük?
– Minek foglalkozol velük? – mondta ki vakmerően a kérdést
hangosan is.
– Mivel?
– Hogy folyton üzengetsz.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy zavar a szépen fejlődő
kapcsolatunk?
– Dehogy. Csak miért?
– A helyedben nem fájdítanám ezzel azt a szép kis fejemet –
mondta a férfi. Melissa már olyan sokszor hallotta ezt a rossz viccet,
például az azóta kinyiffant, és érdeme szerint sosem megsiratott
Ambrose Cartertől, miközben őt idomította, hogy így fogalmazzon.
Pontosan ezt mondta: „A helyedben nem fájdítanám ezzel azt a szép
kis fejemet, inkább szopj le gyorsan valakit.”
– Igen, de én mégis fájdítom vele azt a szép kis fejemet – mondta
a süketnek kihívóan. – Mert úgy látom, igen sok pénzt is időt
áldozol arra, hogy elmondd azoknak az ökröknek, mit akarsz tenni.
– Fogalmazzunk pontosan. Azt mondom el, amit nem akarok
megtenni – mondta a süket.
– Tőlem! – mondta Melissa. – De az a lényeg, hogy miért törődsz
velük? Miért nem teszed már meg, és tűzöl el a városból?
– Pedig pontosan ezt akarom tenni. Emlékszel? Tortola.
– Ki az a Stephen Louis Carella? – kérdezte meg nyíltan Melissa.
– Egy ostoba fakabát.
– Akkor miért neki címzed a leveleket? Ha olyan ostoba.
– Személyes ügyről van szó. Egyszer rálőttem.
– Miért?
– Az idegeimre ment.
– Elkergetett, mi?
– Ilyesmi sosem fordult elő velem.
– Begyűjtött, mi? És megúsztad?
– Soha. Sem Carella, sem a 87-es körzet soha, egy ujjal sem ért
hozzám.
– Akkor nem értem. Minek törődsz velük?
– Félrevezetés, drágám. Az egész csak félrevezetés.
– Nem értem, mit jelent az, hogy félrevezetés?
– Ködösítést jelent. Hilót.
– Tudom, mit jelent. Azt nem értem, hogy jön ide.
– Nézd máshonnan, drágám – mondta türelmesen a süket.
Melissa rosszul tűrte, amikor a süket ilyen nyájasan türelmes volt
vele. Sokkal lekezelőbb volt, amikor türelmesen beszélt. – Ezekben
a veszélyes időkben, amikor szinte folyamatos a riadókészültség, és
minden bokorban terroristát vélnek látni, senki sem lehet eléggé
óvatos. Szóval, hiába segítenek nekik más rendőrök is a többi
körzetből, már túl késő lesz, semmit sem tehetnek.
– Kinek lesz túl késő?
– A 87-es rendíthetetlen tagjainak.
 – És mihez lesz túl késő?
– A dögletes tettet, mely bűzössé teszi a földet, hogy Shakespeare
úr nagyszerű darabjából, a Julius Caesarból kölcsönözzek, akkor
már végrehajtották. Túl késő lesz, szerelmem. Mindörökre túl késő.
– Még mindig nem értem.
– Bocs! – mondta hatalmas sóhajjal a süket. – Én a helyedben
nem fájdítanám ezzel azt a szép kis fejemet.
Amitől Melissa megint csak kiborult.
A sofőrt, aki múlt pénteken a limót vezette, Kevin Connelly-nek
hívták, és nemigen látszott rajta, hogy örülne, amiért reggel hétkor
fölkeltik. Amikor meglátta Hawest, egyszeriben eszébe jutottak a
golyók, amelyek a múlt héten becsapódtak az autóba, és gyorsan
kinézett Hawes mellett a folyosóra, mintha azt várná, még egy
lövöldözés tör ki. Aztán megnyugodott, amikor látta, hogy Hawes
egyedül van, félrelépett, és beengedte a lakásba.
Még mindig pizsamában volt. Felkapott egy köntöst, a konyhába
vezette Hawest, és azonnal felrakott egy kávét.
Úgy ültek az apró ablak alatti apró asztalnál, mint két öreg haver,
akik éppen vadászni készülnek. Kávézgattak.
– Honey Blair múlt pénteki útvonaláról akarok tudni – mondta
Hawes. – Mit mondott a diszpécser?
– Hogy vegyem föl Miss Blairt, és vigyem be – mondta Connelly. –
Ahogy mindig.
– És akkor hogy vett föl engem útközben?
– Miss Blair mondta, hogy álljak meg, és vegyem föl magát.
– Megadta a Grover 711-es címet?
– Nem, nem tudta a körzet címét. Nekem kellett megnéznem az
ismertetőmben. Tudja, van az a kis könyvünk.
– És mi a helyzet a Jefferson 574-gyel? Mondta Miss Blair, hogy
ott tesznek majd ki?
– Igen.
– Mit gondol, mennyi idő alatt ért Miss Blair lakásától a körzetbe?
– Tíz perc alatt.
– És onnan a Jeffersonra?
– Úgy húsz.
– Ez sok idő valakinek, hogy megelőzzön minket.
 – Az ám! Ahogy láttuk is.
– De csak maga és Miss Blair tudta, hogy arrafelé megyünk.
– Amíg föl nem hívtam a központot.
– A központot?
– A szállítást. A Channel Four szállítását. Felhívtam őket, hogy
közöljem az új útvonalat.
– Kivel beszélt?
– Az egyik sráccal?
– Melyikkel? – kérdezte Hawes.
And after me, I know, the rout is coming,
Such a mad marriage never was before:
Hark, hark! I hear the minstrels play.[34]

Én, látva ezt, pirulva hagytam ott

A templomot s a násznép is nyomomban
Nem volt még egy ily örült esküvő!
De ha! A banda vígan húzza már.[35]

– Te jó isten! Tud az esküvőről? – tört ki Carelláról.

– Honnan tudhatna? – kérdezte Meyer.
– Tud róla – mondta tudálékosan Genero. – Ez a fickó maga az
ördög.
Carella arra gondolt, valóban őrült házasság lesz. Sőt két őrült
házasság. Amilyen még sosem volt. Már ott is ült a számítógépnél,
és az idézetet kereste. Reggel fél kilenc volt. A többi nyomozó mind
a nap első üzenete körül tolongott, mintha időzített bomba volna.
És talán valóban az volt.
– Itt van a pszt! – mondta Willis. – Mondtam, hogy figyelni kell.
– Pszt, pszt! – idézte Kling. – Halálra pisszeg minket.
– Hokkolja a csajnikjainkat – mondta Meyer.
– Ami mit jelent? – kérdezte Parker olyan hangon, mintha
megsértették volna.
– Azt jelenti, hogy letépi a tökünket. Már megbocsáss, Eileen!
– A makrancos hölgyből van – mondta Ceralla. – Harmadik
felvonás, második jelenet.
– Lehet, hogy a hegedűsök valami rockbanda? – kérdezte Brown.
– Itt van, ellenőrizd! – mondta Willis.
 Aznap korán reggel került az újságosbódékba a Here & Now
magazin június 11-18. közti száma. Péntekenként jelent meg, a
város következő heti kulturális életéről tájékoztatott, felhívta az
olvasók figyelmét, mi történik a következő héten.
Nagyon gyakorlatiasan rovatokra oszlott: Művészet, Könyv, Klub,
Vígjáték, Tánc, Film, Melegek, Gyerekrendezvények, Zene, Sport,
Színház. Nagyon jó kis útmutató volt ahhoz, mi történik azon a
héten.
A heti zenerovatot…
A süket üzenete aznap reggel látszólag megerősítette, hogy a
célpontja hangverseny.
… alrovatokra osztották: Rock, pop és soul, Reggae, Világzene és
latin, „Dzsessz és kísérleti”, „Blues és country”, „Szórakoztató”.
Külön rész volt a „Klasszikus és opera”. Zavarba ejtően változatos
volt a kínálat. Csak a „Rock, pop és soul” részben 112 eseményt
soroltak fel. Ez már nem vicc, srácok!
A „Ki ne hagyja!” rovatban kiemelték „a lendületes szólógitárost”,
John Pizzarellit és trióját, akik esténként fél kilenckor lépnek föl a
Hannover szálló Skyline helyiségében. Isaac Hayest, „a soul
legendát”, aki pénteken-szombaton este nyolckor lép fel a belvárosi
Lou’s Place-ben. Kathleen Landist „a csodálatos zongoristát és
énekművészt”, aki a Picadilly páholyában lép föl esténként
kilenckor. Konstantinos Sallast, a „világhírű hegedűművészt, aki a
filharmonikusokkal lép fel vendégszólistaként a Clarendon Hallban
szombat-vasárnap, délután háromkor. És William Christie-t, a
Párizsi Nemzeti Opera vezető művészét, aki „híres zenekarával” a
Les Boréadesban lép fel a Calm’s Point-i Zeneakadémián péntek
este negyed nyolckor és vasárnap délután kettőkor.
A zenekarok közt volt a Hangdogs, és Cigar Store Indians, és az
Abyssinians, és az Earth Wind&Fire, és a White Stripes, és a Drive-
By Truckers. De egyetlen együttes sem volt a városban azon a héten
fellépők közül, amelynek a nevében szerepelt volna a „hegedűsök”.
– Lehet, hogy van egy olyan banda, amelyiknek „Őrült esküvő” a
neve? – kérdezte Kling.
– Nem volnék meglepve – mondta Meyer.
 – Itt van! Ellenőrizd! – mondta Brown, és Meyer elé tolta a
magazint. – Csak tízezer van belőlük.
– Mit szóltok a „Nem volt még”-hez?
– Vagy „A násznép is nyomomban”-hoz?
– Jó kezdet – mondta Willis. – Ki ismer szólógitárost?
– Van valakinek garázsa? – kérdezte Eileen.
– Mi az, hogy „a csődület is jött utánam”? – kérdezte Genero.
– Rendetlenül visszavonultak – mondta Kling.
– Azt hittem, valamiféle rongálok.
– Azt mondja, elkap menekülés közben – mondta Parker.
– Talán igen – mondta Carella.
Carellát aggasztotta, hogy a süket titokzatos módon megtudott
valamit a másnapi esküvőről, pontosabban esküvőkről, és valami
bajt akar kavarni nekik. Gyűlölte a rejtélyeket. A rendőri munkában
nem voltak rejtélyek. Csak bűntettek voltak és emberek, akik
elkövették ezeket a bűntetteket. Ám a süket makacsul kitartott
amellett, hogy létrehozza a maga kis rejtélyeit, az egész körzetet
agyongyötri az utalásokkal, és viccet csinál az egész bűntényből.
Carella környezetében senki sem tekintette viccnek a bűntényt. A
bűntény komoly dolog volt, és akik elkövették, bűnözők voltak,
semmi más, és kész. Carellát nem érdekelte, ha csonka családból
származnak, nem érdekelte, ha erőszakot szenvedtek el
kiskorukban, nem érdekelte, ha meglátásuk szerint igencsak jó
okuk volt, hogy szembeszálljanak a rendszerrel. Carella szempontja
szerint nem létezett jó ok arra, hogy bárki szembeszálljon a
rendszerrel. Lehet, hogy Clinton elnök jobban tette volna, ha nem
húzza le a cipzárat a nadrágján, de abban igaza volt, amikor azt
mondta, hogy mindenkinek keményen kell dolgoznia, és a
szabályoknak megfelelően játszani.
Carella keményen dolgozott, és a szabályok szerint játszott.
A süket nem.
Ez volt köztük a különbség.
Meglehet ugyan, hogy a süket keményen dolgozott azon, hogy
összehozza a találós kérdéseit, de az biztos, hogy nem játszott a
szabályok szerint.
 Carellának be kellett vallania, semminek sem örült volna jobban,
mint annak, ha valaki, akárki felugrott volna a székéről, és
felnyújtja a kezét, amikor a pap arra kérte az összegyűlt násznépet,
hogy mondják meg most, vagy hallgassanak el örökre. Azt azonban
nem akarta, hogy ez a valaki a süket legyen. Semmi meglepetést
nem akart a másnapi esküvőn. Esküvőkön.
Túl akart lenni rajtuk egyszer és mindenkorra.
Az esküvőkön is, meg azon is, amit a süket tervezett.
Mindenen.
A nap vége felé érkezett meg a süket következő üzenete, de ez
sem segített.
So glad of this as they cannot be,
Who are surprised whital; but my rejoicing
At nothing can be more. I’ll to my book,
For yet ere supper-time must I perform
Much bussiness appertaining.
Nem tudok úgy örülni, mint ezek,
Kiket váratlan ér, de örömöm
Nagyobb már nem lehetne. – Könyveimhez
Kell mennem mostan, mert ebéd előtt még
Sok múlhatatlan vár reám.[36]

– Várj csak! – mondta Willis. – Azt hiszem, most tényleg el akar

mondani nekünk valamit.
– Igen? És mit? Egy szó sincs benne hangversenyről – mondta
Parker.
– De megint visszatért valami nyomtatotthoz. Emlékszel a
„nyomtatott szó”-ra? Most meg egyértelműen könyvről van szó.
„Könyveimhez kell mennem.” Itt van, feketével fehéren. Egy könyv.
– Tegnap este megnéztem a könyvtárban a Shakespeare-
darabokat – mondta Genero.
– Jól van Richard, kapsz egy piros pontot.
– Nos, lehet, hogy azt akarja, menjünk el könyvtárba. Hogy
találjuk meg azt a hiányzó idézetet, vagy ilyesmi.
– Hát persze, hogy ezt akarja – mondta bátorítóan Parker. – Talán
éppen abban a könyvben lesz, amit tegnap megnéztél.
– Lehet.
 – Talán kikölcsönözhetnéd azt a könyvet, Richard. Hogy a
szabadidőben eltöprengj rajta.
– Várj csak egy kicsit! – mondta Eileen. – Egyszer azt írta,
„kölcsön vagy rablás”, ugye? Az egyik üzenetében. És hát honnan
lehet könyvet kölcsönözni? Könyvtárból.
– Az első saját könyvemet úgy loptam egy könyvtárból – mondta
Parker.
– Hol az a magazin? – kérdezte Eileen. – Van benne valami
könyvtárról?
A magazin „Városi hírek” című rovatában találtak egy alrovatot,
Last Chance department címen.
Volt benne egy Isten veled, bárd! című cikk.
Ez állt benne:
„A washingtoni Folger Gyűjteménytől kölcsönkapott
Shakespeare-darabok 6,2 millió dolláros első fóliókiadása
elszállításának tiszteletére Patrick Stewart, a híres Shakespeare-
színész és az Enterprise csillaghajó későbbi kapitánya hódolatként
felolvasást tart a válogatott művekből. Június 12-e, szombat
délután 15 óra. A Langdon Könyvtár Molson auditóriuma.
Ez alkalommal közvetlenül az első fólióra kerestek rá a Google-
ban. És ez alkalommal azonnal megtalálták a forrást, amelyről
addig azt hitték, Shakespeare-idézet:
Bámultuk, hogy mily korán leléptél a világ színpadáról, s
megtértél a síri sötétbe.
Halottnak hittünk, de az önmagad által nyomtatott szó
Azt mondja a nézőknek, hogy csak előrementél, hogy taps
közepette fellépj.
Egy színész művészete
Meghalhat, de élhet is, amikor következik a második felvonás.
A verset egy korabeli költő írta „William Shakespeare mester
emlékére”, és James Mabbe fordította le. Az 1623-as első fólióban
jelent meg a többi bevezető köszöntés között.
– Sosem hallottam róla – mondta Parker.
De akkor már lehetségesnek tartották, hogy a süket egy értékes
könyvre célozgatott, amit azon a szombaton szállítanak el a
Langdon Könyvtárból. És azt is lehetségesnek tartották, hogy el
akarja lopni.
– És váltságdíjat fog kérni érte – mondta Eileen. – Emlékeztek? „A
legmagasabb összegért kell eladni.”
– Tényleg el akar rabolni egy könyvet? – kérdezte Genero.
– Bármit is akar, biztos, hogy vacsora előtt végrehajtja – mondta
Kling.
– Igazad van. Nézd csak!
… mert ebéd előtt még
Sok múlhatatlan vár reám. [37]

– A három óra éppen megfelelőnek látszik – mondta Brown.

– Hol a Langdon Könyvtár?
– A déli körzethez tartozik, nem?
– Johb lesz, ha riasztjuk őket.
– Azt hiszed, még nem tudják, hogy egy hatmilliós könyv van
náluk?
– Hat egész kéttized milliós.
– Szerintem annyi ott a biztonsági, hogy lépni sem lehet tőlük.
– De ez lesz az – mondta Willis. – Jól kiszúrtuk, mi?
– Kösz, Mr. Süket! – mondta Genero, és mélyen meghajolt.
You are welcome, gentlemen! Come, musicians, play.
A hall, a hall! give room! and foot is, girls.
Isten hozott, urak!… Játsszatok, fiúk!
– Helyet, helyet! – No, hadd látom, leánykák!
[38]

– Ez a rohadt fickó gondolatolvasó – mondta Parker. – Mit jelent

az, hogy lányok?
– Én vagyok lány – mondta Eileen, és úgy mosolygott, mint annak
idején Shirley Temple.
– Már megint visszatért a zenére.
– Zenészekre.
– Terem, terem!
– Hangversenyterem.
– Hol az a magazin?
– Volt benne valami…
– Itt van!
 A „Ki ne hagyja!” rovatban egyből megtalálták: „Konstantinos
Sallas, a világhírű hegedűvirtuóz, a filharmonikusok
vendégjátékával a Clarendon Hallban, ezen a szombaton és
vasárnap, délután 15 órakor. ”
– Már megint három óra – mondta Eileen. – Ez még vacsora előtt
van.
… mert ebéd előtt még sok… vár reám.
– Ez hangversenyre utalhat, nem gondoljátok? – kérdezte Carella.
– A „múlhatatlan vár reám” kifejezés?
– Nem, azt mondja, ő maga tart előadást – mondta Meyer.
– „Ebéd előtt még sok múlhatatlan vár reám.”
– De mintha már nem könyvről beszélne.
– Ez a csirkefogó azt akarja, hogy válasszunk! – tört ki Parker.
– Mit? A Sallas-hangversenyt vagy a Folger-féle első fóliót?
– A hangversenyt – mondta Eileen.
– A könyvet – mondta Genero.
– Mindkettőt – mondta Kling.
Megint Brown volt, akinek ötlete támadt: – Palindroma! –
mondta. – Sallas.
Minden nyomozó felugrott, mint valami görög kórus. – Sallas!
– A hegedűst akarja.
– El fogja rabolni a hegedűst.
– Túszul ejti, akiért a legmagasabb összeget kéri.
– Vagy a könyvet – ismételte makacsul Genero, rádobva még egy
lapáttal.
– Akkor melyik? – kérdezte Carella.
A zárótűznek is tekinthető hét üzenet ugyanabban a borítékban
érkezett meg délután kettőkor. Mindegyik Shakespeareidézet volt,
ami már önmagában is azt sugallta, hogy a süket célpontja nem a
görög hegedűs, akinek palindrom neve van, hanem a
felbecsülhetetlen könyv, amelyben a „bárd” harminchat színműve
van. Az üzenetek tartalma arra noszogatta a nyomozókat, hogy
válasszanak, különben a süket győz. Vagy ez, vagy az, srácok. A ti
pénzetek, a ti választásotok.
It is „music with her silver sound”,
because musicians have no gold for sounding:
 Azért ezüst a zene, mert az ilyen szerencsétlen flótások azt sem
tudják, mi az arany .
[39]

Másrészt viszont:
Was ever book containing such vile matter
So fairly bound? O that deceit should dwell
In such a gorgeous place!
Burkolt-e már eretnekebb igéket
Drágább kötés? Ó, hogy sötét gonoszság
Tündérkastélyt lakik! [40]

Aztán megint a zene:

And those musicians that shall play to you
Hang in the air a thousand leagues from hence,
And stright they shall be here? Sit and attend.
… és a zenészek, akik
majd játszanak neked, a levegőben
lebegnek még, ezer mérföldre innen,
De rögtön itt lesznek. No, ülj le és várj. [41]

Ha csak nem:
A book? O rare one!
Egy könyv? Mily ritka könyv! [42]

Mindazonáltal:
If music be the food of Iove, play on
Ha a zene szerelmünk étke, fel! [43]

De lehet, hogy:
Devise, wit; write, pen;
for I am for whole volumes in folio.
Mozdulj, ész, írj, toll!
Mert néhány fólió köteten alább nem adom. [44]

Kösz a semmit, gondolták a nyomozók.

You are very welcome, sir,
Take you the lute, and you the set of books
Hogyne látnálak szívesen, uram!…
Vedd át a lantot… Te a könyveket… [45]

Volt valami sürgetés a süket üzeneteiben. Mintha azt sugározták

volna, hogy közel a cselekvés. És a bizonyosság, hogy kifogynak az
időből, a tettet nemsokára végrehajtják, és ha nem ébrednek föl,
utána már túlságosan késő lesz.
Az előző borítékban hét üzenet volt.
A következő fél órával később érkezett, és csak egy üzenet volt
benne:
And she goes down at twelve.
Tizenkettőkor megy le. [46]

– A dolog már megint eldurvult – mondta Parker, és Eileenre

kacsintott.
Ollie vagy egy vörös hajút keresett, akinek rövid a frizurája, vagy
egy barnát, akinek hosszú a haja. De az biztos, hogy nem kereste azt
a tépett frizurájú, elegánsan öltözött szőke nőt, aki aznap délután
háromkor tűnt fel a parkban, és leült egy folyóra néző padra. Ollie-
nak fogalma sem volt róla, hogy Melissa Summersnek hívják.
Ahogy Melissának sem volt fogalma arról, hogy a kövér fickó, aki
a játszótér közelében ül a Cathleen Gleason Parkban, nyomozó. A
legtöbb nyomozó, akiket ismert, edzőtermekbe járt, és csak úgy
dagadtak az izmaik. A fickó inkább pedofilnek látszott, de mivel
egyetlen gyereket sem látott a parkban, úgy gondolta, aggódjon
csak a mamájuk. Ráadásul az egész napi munka után, amíg a
drogosokat hajkurászta, csak annyit akart, hogy békében
elüldögéljen, és a távoli folyó hangját figyelje.
Így történt, hogy egyik sem fordított a legcsekélyebb figyelmet
sem a másikra.
Negyed négykor Melissa felállt, sóhajtott egyet, otthagyta a
parkot, és elindult a River Place South-on lévő lakásba. A
vasárnapra gondolt, amikor már a tengerparton fog sütkérezni
Tortolán.
Vagy öt percre rá Ollie is felállt a padjáról, szellentett egyet, és
visszaindult a 88-as körzetbe. Soha meg sem fordult a fejében, hogy
legalább figyelmeztesse a 87-es körzetet, tudassa velük, hogy
Carmela Sammarone mostanában Melissa Summers néven fut. Az
sem esett le, milyen közel volt ahhoz, hogy elkapja a lányt.
Holnap is nap van, gondolta, és addig még semminek sem lesz
vége.
 A következő boríték a nap vége felé érkezett. Ebben is csak
egyetlen idézet volt:
Come on; there is sixpence for you? Lefs have a song.
Gyerünk. – Itt egy hatos. Halljuk a nótát!
[47]

– Ének – mondta Carella. – Megint a hegedűs. Sallas.

– A váltságdíj hatos lesz – mondta Genero.
– Nagyszerű, Richard! Tudod, mi a hatos?
– Persze, hogy tudom. Mi az?
– Hat penny, Richard.
– Akkor miért nem ezt mondja?
– Nézzétek csak, a tizenkettőtől eljutott hatig – mondta Willis.
– Ez igaz – mondta Meyer. – Az előző üzenetben tizenkettő volt.
– Most hat.
– Már megint hátrafelé megy – mondta Kling.
– Hat-tizenkettő – mondta Meyer.
– „És éjfélkor a lány megadja magát.” Vagyis tizenkettőkor –
mondta Eileen.
– Igenis, asszonyom! – mondta Parker, a szemöldökét húzogatva.
– Öblítsd ki már a szennyes fantáziádat, Andy! Lehet, hogy
másfajta szlenget használ.
– Kicsoda, Shakespeare? – kérdezte Genero.
– Nem. A süket. Talán azt akarja elmondani, mikor folytatódik a
bűntény.
– Déli tizenkettőre gondolsz?
– Nem. Hat-tizenkettőre.
– Micsoda?
– Talán az egész hátrafelé játék erről szól. Talán azt mondja,
június tizenkettedike. Talán azt, hogy holnap.
– Holnap mikor? – kérdezte Parker.
– Valamikor vacsora előtt? – kérdezte Willis.
– Mit szóltok a délután háromhoz?
– Akkor van a felolvasás a könyvtárban és a hangverseny is.
– Akkor ragadjunk rá mind a kettőre – mondta Carella.
A déli körzet ügyeletes parancsnoka, egy hadnagy, teljes
egészében elvetette az ötletet, hogy bárki veszélyeztetni merné a
könyvtár Folger-kiállításának biztonságát. Először is, a teremben
csak úgy nyüzsögtek az őrök a riasztóval ellátott doboz körül,
amelyben a könyvet kiállították. Másodszor a riasztórendszer is
csúcstechnika volt. Ha bárki csak rálehel arra a dobozra, a riasztó
az egész múzeumban megszólal, ráadásul a biztonságiak irodájában
is, akik azonnal hívnák a déli körzetet. Egyszerűen nincs rá mód,
hogy bárki megközelítse azt a dobozt, nemhogy kivigye a teremből.
– Mi van a holnapi felolvasással? – kérdezte Carella.
– Miféle felolvasással? – kérdezte a hadnagy. Brian O’Ryannek
hívták. Carella arra gondolt, az apukájának legalább olyan
humorérzéke volt, mint a Meyer Meyerének.
– A Patrick Stewart felolvasásával – mondta.
– A felolvasásról semmit sem tudok.
– Délután háromkor – mondta Carella.
– Majd ellenőrzöm – mondta O’Ryan. – Ha szükségét érzem,
küldök rendőröket. A kapitány engedélyezte, hogy kifizessük a
túlmunkát.
– Tájékoztatom, ha még bármit megtudunk a lehetséges
bűntényről – mondta Carella.
– A lehetséges bűntényről? Az anyját! – mondta a hadnagy.
A könyvtár biztonsági főnöke nagyjából ugyanezt mondta. A
dobozt, amelyben a könyv van, riasztóval látták el, és fegyveres
őrök vannak az Erzsébet-teremben.
– Ott lesz holnap a felolvasás? – kérdezte Carella.
– Nem. Picard kapitány felolvasására gondol? Nem, az a Molson
auditóriumban lesz.
– És közben hol lesz a könyv?
– Ahol most van.
– Az Erzsébet-teremben?
– Igen. Fegyveres őrök őrizetében. Riasztóval ellátott dobozban.
Sőt, a doboznak acélgördülői vannak. A felolvasás után, aminek úgy
négy körül lesz vége, mert ennyire tervezték, a különleges
gyűjtemény vezetője kíséri az őröket, amikor kigurítják a dobozt az
Erzsébet-teremből, és beteszik egy páncélkazettába. Ott is marad
bezárva és riasztóval ellátva, amíg a Folgertől meg nem érkeznek
vasárnap, hogy elvigyék.
– Másként fogalmazva…
 – Másként fogalmazva a könyvet nem veszik ki a dobozból, amíg
a fegyveres őrök ki nem emelik, és be nem rakják a páncélautóba,
amely majd visszaviszi Washingtonba.
– Aha! – mondta Carella.
– Csak azért mondom, mert annyira aggódó a hangja, Coppola
nyomozó, hogy mindenesetre figyelmeztetjük a biztonságiakat,
figyeljenek minden gyanús külsejű alakot, aki a könyvtár
környékén lófrál holnap délután háromtól.
Carella nem nagyon volt vevő a gúnyolódásra. Mindenesetre
megköszönte a hallottakat, és hívta a Clarendon Hallt.
Ott az eseményszervező már sokkal megértőbb volt, talán azért,
mert nem olyan régen terroristatámadás érte az épületet. Azt
mondta Carellának, hogy a pusztító támadás óta mindig vörös
szintű, tehát a legmagasabb a biztonsági készültség.
Elképzelhetetlen, hogy bárki, akinek rossz szándéka van, átjusson a
fegyveres őrök és a főbejárat fémdetektorai közt. Ha bárki meg
akarná támadni az éppen föllépő zenészt, először át kellene jutnia
egy fegyveres őrön, aki a színpad hátsó bejáratánál áll, aztán meg
azokon az őrökön, akik körbeállják a színpadot.
Mindazonáltal…
Mindazonáltal az eseményszervező személyesen hívja fel a 84-es
körzetet, hogy riassza őket a holnap délután három órai
hangversenyen lehetséges veszélyre, és hogy terjedelmesebb
rendőri védelmet kérjen. Igen, pontosan ezt a szót használta, hogy
„terjedelmesebb”. Carella azt mondta neki, ő maga is éppen ezt
akarta tenni, de sosem árt, ha az érintettől érkezik a kérés. Mert
magad uram, ha szolgád nincsen.
Így aztán nem maradt semmi, amit a 87-es megtehetett volna. Ez
már nem az ő magzatuk volt. Akár a fürdővizet is utána önthettek
volna. Ha a süket a Folger első fólió után veti magát, akkor ott
lesznek a déli körzetből, hogy megállítsák. És ha a görög hegedűsre
ácsingózik, a 84-es kapja el a hangversenyteremben.
Akárhogy lesz is, sic transit gloria mundi.
Vagy, ahogy Hájas Ollie szokta magának mondogatni, holnap is
lesz nap.
De még mennyire!
14
Mivel Byrnes aznap zsúfolt éjszakára számított, mert ebben a
városban a szombatra virradó éjszakán minden flúgos előkerült,
hogy kitombolja magát, csak pár embert osztott be a nappali
műszakba. Háromnegyed nyolcra Meyer, Parker és Genero
nyomozó érkezett meg, hogy nekiálljanak a nyolcórás melónak.
Lehet, hogy Meyer talán ügyesebb társakra vágyott volna, de
Carellának esküvőn kellett megjelennie, Hawes meg azt a valakit
üldözte, aki kétszer is meg akarta ölni, Kling pedig telefonált, hogy
beteg. Meyernek tehát meg kellett elégednie ezzel a kettővel.
Az első üzenet negyedórával azután érkezett, hogy szolgálatra
jelentkeztek. Egy fehér, tizennyolc-tizenkilenc körüli drogfüggő
kézbesítette. A lezárt borítékot Carellának címezték.
– Azt hittem, ezzel a palival már végeztünk – mondta Parker.
– Láthatóan nem – mondta Meyer, és felhívta otthon Carellát.
Carella már fent volt, éppen reggelizett. Az esküvőt délben
tervezték megtartani.
– Akarod, hogy kinyissam? – kérdezte Meyer.
– Tőlem! – mondta Carella.
Egy üzenet volt a borítékban. Ez állt rajta:
Go to a precint’s shit!
Menj a szaros közetbe!
– Rosszul írta a körzet szót – mondta Genero. – Igaz?
Meyer betű szerint beolvasta Carellának az üzenetet.
– Nincs benne helyesírási hiba – mondta Carella.
– Ha csak nem Shakespeare-től idéz.
– Ez nem Shakespeare.
– Akkor mi?
– Anagramma – mondta Carella. – Újra kezdi az egészet.
– Vagy azt akarja mondani, hogy pont itt fog megtörténni –
mondta Meyer. – A 87-es körzetben.
– Lehet ez is. Hadd beszéljek a fiammal.
– Tessék? – kérdezte Meyer.
 A postaládán az Edward Cudahy név volt.
Hawesnek nem volt meg a cím egészen ma reggelig, mert reggel
végre elérte Rudy Mancusót, aki megmondta neki, hogy a szombat
Eddie szabadnapja. És tudni akarta, miért akart újra beszélni vele
Hawes. Hawes azt mondta neki, meg kell erősítenie egy bizonyos
információt, amit Franklin Hoppertól, Cudahy társától kapott. Csak
kitalálta, de Mancuso bevette, és megadta a címet.
A lakásnak 3B volt a száma.
Az előcsarnok belső, üveges ajtaján nem volt zár. Hawes
kinyitotta, és egy meredek lépcsővel találta magát szemben. A
lépcsőtől jobbra egy keskeny folyosó vezetett a földszinti lakáshoz.
Hawes elindult a lépcsőn. Reggel fél kilenc volt, de a házban semmi
mozgás nem volt. A másodikon kivette pisztolyát a vállára szíjazott
tartóból.
A 3B számú lakásból semmi hang nem hallatszott ki. Hawes
figyelt egy kicsit, aztán bekopogtatott. Várt. Kiszólt egy hang: – Ki
az?
– Szövetségi Csomagküldő Szolgálat – mondta Hawes.
– Szövetségi? – kérdezte zavartan a hang. Csönd.
Hawes várt.
Az ajtó vagy tíz centire kinyílt, fent volt a biztonsági lánc. Eddie
Cudahy arca megjelent a szűk résben. A szeme tágra nyílt, amikor
felismerte Hawest. Megpróbálta becsukni az ajtót. Hawesnek egy
pillanat alatt kellett döntenie, hogy berúgja vagy sem. Nem volt rá
felhatalmazása, de talán ez a fickó lőtt rá két különböző
alkalommal. Mi legyen? Kockáztassa a pert, vagy hagyjon futni egy
bűnözőt? Válassz! Talppal rúgott a láncba, az ajtó befelé vágódott.
Hawes berontott a lakásba, látta, hogy Cudahy az ablak és a kinti
tűzlétra felé rohan, és a rá következő pár másodpercben azt is
észrevette, hogy az egyetlen szobát teljesen betöltik a Honey
Blairről készült fényképek.
– Állj vagy lövök! – ordította Hawes, és nagyon hálás volt, amikor
Cudahy megtorpant, és fölemelte a kezét.
Gyerekkorban könnyebb kitalálni a dolgokat.
Még könnyebb volt 1253 anagrammát találni a Go to a precint’s
shit! mondatra, mert pontosan ennyi volt azon az internetes
oldalon, amelyet az ifjú Sherlock Holmes lehívott a nagy nyomozó
apja kedvéért. Voltak köztük olyanok is, amelyeknek nem volt
semmi értelmük, de voltak olyan mondatok és kifejezések, amelyek
talán jelenthetnek valamit.
Go stop a cretin!
Állítsunk meg egy kretént!
– Kreténnek mondja magát – közölte Mark.
– Nem, nem az – mondta Carella.
A nice grot stop!
Jó kis szar szünet!
– Hogy jön ide a szar? – kérdezte Carella.
– Brit szleng – mondta Mark. – A brit kölykök folyton ezt
mondják az osztályban. Például „egy kicsit szarul éreztem magam
ma”.
– De akkor mi a szar szünet?
– Az az időszak, amikor nem érzed magad valami jól.
– Most sem érzem valami jól magam – mondta Carella, és a
plafonra nézett.

Grits to a ponce!
Darázd meg a köcsögöt!

– Mi az a darázd? – kérdezte Mark.

– Amikor megdarálnak valami szemes terményt, gondolom. Mi a
köcsög?
– Ez is brit – mondta Mark. – A melegre mondják. – Elfordult a
számítógéptől. – Ez a srác meleg? Aki ezeket az üzeneteket küldi?
– Nem hiszem.
A negro cop tits!
Néger zsaru tőgye!
– Aha! – mondta vigyorogva Mark.
De a legvalószínűbb, hogy a süket arra az anagrammára gondolt,
amikor elküldte a Go to a precint’s shit! – mondatot, amely
majdnem a lista alján volt:
Prognosticate this!
Jelezd előre ezt!
 Arra kérte a körzetet, hogy találgassanak.
Arra kérte őket, jósolják meg, pontosan melyik szaros körzet lesz
kiütve. Június tizenkettedikén. Vagyis ma.
És éjfélkor a lány megadja magát.
Menj a szaros kőzetbe!
Jelezd előre ezt!
De mikor a tizenkettedik órán belül?
És hol?
Ha nem a könyvtárban és nem a hangversenyteremben, akkor
pontosan hol – a saját körzetükben?
Hawes pár pillanattal azután kísérte be foglyát a körzetbe, hogy
az aznapi második üzenet megérkezett. Az ügyeletes pultja felett
9.10-et mutatott a falióra.
– Fölviszed az emeletre? – kérdezte Hawestől Murchinson, és az
íróasztal fölött átnyújtotta neki a borítékot. Murchinsonön nem volt
kesztyű. Már nem húztak kesztyűt, amikor ezeket a borítékokat
fogdosták, mert tudták, hogy nincs rajtuk ujjlenyomat, csak a
kézbesítő drogosoké.
Hawes az első emeleten lepottyantotta a borítékot Meyer
íróasztalára, és azt mondta: – Erre, Eddie!
– Ki ez? – kérdezte Meyer.
– Ez a fickó próbált megölni – mondta Hawes.
– Álmodik – mondta Cudahy Meyernek, aztán mégis követte
Hawest a folyosón a kihallgató szobáig.
Meyer vállat vont, és kinyitotta a borítékot:
One, two, three: time, time!
Egy, kettő, három: idő, idő!
– Mit akar ez jelenteni? – kérdezte Parker.
– Három órát jelent – mondta Meyer. – Mégis mit gondoltál, mit
jelent? Egy, kettő, három, találat! Megadja a pontos idejét, az időt!
Vagy a fólió vagy a hegedűs.
– Vagy az is lehet, hogy valami más egykor – mondta Parker. –
Vagy kettőkor.
– Azt hittem, valami köze van a szaros körzethez – mondta
Genero.
 Előtte kiment, és megnézte, mi van felírva a kapu fölé, ezért már
biztos volt abban, hogy a süket rosszul írta a körzet szót.
– Talán a körzetben lesz valami – mondta Parker. – Egykor vagy
kettőkor.
Valójában nem érdekelte, hol és mikor mi lesz. Csak azt tudta,
hogy négykor hazamegy.
Meyer addigra már felhívta Cerallát, és beolvasta neki az
üzenetet.
– Mi történt az anagrammákkal? – kérdezte Carella.
– Ezt most kaptuk – mondta Meyer.
– Hívj fel, ha bármi érkezik – mondta Carella. – Tizenegyig itthon
vagyok.
– Akkor láttam magát először, amikor bejött a csatornához –
mondta Cudahy Hawesnek. Úgy döntött, talán jobb lesz, ha
együttműködik. Talán, ha elmagyarázza az álláspontját, Hawes
megérti. A tévénél nagyon rokonszenves zsaruk voltak, akik mindig
megértették a személyes gondokat.
– Az után történt, hogy Honey múlt hónapban fölvette a
valparaisói gyerekrablást. Észrevettem, hogy bemegy vele
vágószobába, hogy együtt nézzék meg a felvételt. A terem éppen
jobbra van az előcsarnokban a szállítástól. Láttam, amikor bemegy,
azt is, amikor együtt kijöttek. Azonnal tudtam. Rájöttem, hogy le
kell ezt állítani.
– Miért? – kérdezte Hawes
– Miért? Mert sokat feccöltem Honeyba.
– Tényleg? És mit, ha nem haragszik?
– Érzelmileg. Kezdettől figyeltem, amikor először jött be a
csatornához Iowából. És amikor mindenféle külvárosba küldték el
dolgozni, olyan időben, amikor majd’ megfagyott az ember, és
ráadásul olyan rövid kis szoknyát viselt. Akár esett, akár havazott,
de még olyan helyekre is, amelyek veszélyesek voltak,
drogszállítók, kurvák közé, mindenfelé. És én figyeltem. Hát ezért
nem akartam megengedni senkinek, hogy a helyemre álljon, hiszen
éveket töltöttem azzal, hogy megadtam neki a kellő figyelmet.
– Már hogy elfoglaltam a maga helyét?
– Igen. A jogos helyemet.
 – Tudta Honey egyáltalán, hogy maga létezik? És most tudja?
Hawes megpróbált nem személyeskedni. De ez a kis csirkefogó
megpróbálta megölni. Kétszer. Nem egyszer, kétszer.
– Ó igen, Honey tudja, hogy létezem. Azt hiszi, nem néz be a
szállításra? Mindig benéz, és megköszöni nekünk a jó munkát, a
kocsikat, amit érte küldünk. Azt hiszi, nem tudja, hogy jól gondját
viselem? Múlt karácsonyra aláírt fényképet kaptam tőle.
Személyesen nekem írta alá: „Eddie-nek a legmelegebb
kívánságokkal, Honey.” Mit gondol, nem jelent semmit, hogy a
legmelegebb kívánságokkal?
– Szóval úgy döntött, megöl.
– Csak akkor, amikor már éjszakára is ott maradt nála. Amíg ott
nem… Miért, mit gondol, tudom, hogy Honey ragaszkodik a
barátaihoz. Ezzel nincs is semmi bajom. Nem bánom, ha elviszi
vendéglőbe, moziba, ez mind rendben. De…
– Mi van, követett minket?
– Csak azért, hogy biztos legyek benne, nem bántja.
– Szóval, akárhová mentünk, követett minket?
– Hogy megvédjem! De amikor kezdett ott maradni nála
éjszakára, hát nem. Ez nem volt helyes. Egyszerűen nem volt helyes.
Nem.
Rázogatni kezdte a fejét, mintegy önmagát is meg akarta győzni,
hogy nem, ez nem volt helyes, sőt Hawest is megpróbálta
meggyőzni, hogy egyszerűen nem volt helyes.
– Tudta, hogy rendőr vagyok?
– Először nem.
– És később?
– Később igen.
– De arra nem gondolt, mi, hogy én is meg tudom védeni Honeyt?
Rendőr létemre? Hogy meg tudnám védeni, mi?
– De hát éppen magától próbáltam megvédeni Honeyt.
– Ezért megpróbált megölni.
– Csak megpróbáltam távol tartani magát tőle.
– És cserébe majdnem megölte Honeyt is.
 – Nem tudtam, hogy a kocsiban van. Azt hittem, a sofőr kitette a
tévénél, és utána ment, hogy fölvegye magát. A Jefferson Avenue-n
vártam magára, de nem tudtam, hogy ő is magával van.
– Azért várt, hogy megöljön – mondta Hawes.
– Hogy figyelmeztessem magát.
– De az nagyon is helyes lett volna, ha megöl, mi?
– Magának távol kellett volna tartania magát Honeytól. A maga
hibája volt, hogy majdnem megsebesítettem. Bocsánatot kértem
érte.
– Tényleg?
– Igen, üzenetet írtam neki.
– Miféle üzenetet?
– Bocsánatkérőt. Azt írtam benne, hogy sajnálom, nem tudtam,
hogy a limóban van.
– Mikor történt ez?
– Rögtön azután, ami a Jefferson Avenue-n történt. Az ottani eset
után.
– Eset? Gyilkossági kísérlet, mert az volt!
Aztán hirtelen bevillant neki, mit is mondott valójában Cudahy.
Ha valóban írt Honeynak, akkor a lány egész idő alatt tudta, hogy
nem ő volt a kiszemelt áldozat. És a tévé egész stábja is tudta.
– Menjen, kérdezze meg tőle, ha nekem nem hisz – mondta
Cudahy.
Hawes úgy gondolta, valóban ezt kell tennie.
Meyer és két briliáns nyomozótársa még mindig az első két
üzenetet latolgatta, amikor tíz előtt húsz perccel megérkezett a
harmadik is. Ez állt benne:
Why, sir, is this such a piece of study?
Now here is three studied, ere ye’ll thrice wink?
No hát, mire való az a töméntelen sok tanulás, uram? A hármat
Már megtanultad. Mielőtt háromszor hunyorogtál volna. [48]

Meyer egyből hívta Carellát:

– Rövidre zárta: három – mondta.
– És visszafelé is tart – mondta Carella. – Minden alkalommal
megfelezi a számokat. Először volt a tizenkettő. Aztán a hat, most a
három.
 – Visszafelé tart és csökkent.
– Igen. Dárda, nyíl, dobónyíl, emlékszel?
– Ha azt mondja, hogy három óra, akkor ez még mindig lehet a
Clarendon Hall vagy a könyvtár – mondta Meyer.
– Egyik sem tartozik a mi körzetünkhöz.
– Mi volt azzal a „szaros közet”-tel?
– Talán nem kell kezdenünk vele semmit. Csak egy anagramma
volt arra, hogy „jelezd előre ezt”. Mintha azt mondaná, hogy
jósoljunk.
– Vagy – mondta Meyer.
– Igen?
– Észrevetted, hogy „szaros közet”-et mond, nem „a szaros
körzet”-et? Mintha azt mondaná, menjetek egy szaros körzetbe.
– Igen?
– Igen. Ha három óra, akkor a Clarendol Hall vagy a könyvtár.
Vagy a 84-es szaros, vagy a déli szaros. Nem a miénk.
– Aha, most már értem, miről beszélsz.
– De…
– Igen?
– Azt mondja, menj a szaros körzetbe. Menj oda! Talán azt akarja
mondani ezzel, hogy küldjük el pár emberünket mindkét körzetbe.
– Igen, meglehet.
– Jó kis kavarodás, igaz? – kérdezte Meyer.
Carella szinte maga előtt látta, ahogy Meyer mosolyog.
– Jó kis kavarodás – mondta. – Majd meglátjuk, mi lesz a
következő üzenete.
– Már fölvetted a szmokingodat?
– Éppen most akartam felvenni.
A következő üzenet 10.27-kor érkezett:
My Lord, I was born about three
of the clock in the afternoon.
Uram, délután három óra körül születtem… [49]

– A három óra biztos – mondta Meyer telefonon Carellának.

– De ettől még mindig lehet Sallas, és akkor a 84-esről van szó,
vagy a fólió, és akkor a déli körzetről.
– Fedezve vagyunk mindkét irányban – mondta Carella.
 – Persze.
Mindkét férfi elhallgatott.
– Ez a dolog…
– Tudom.
– De ha vagy a déli körzet vagy a 84-es, akkor miért minket
gyötör?
– Talán rosszul olvassuk az egészet – mondta Meyer.
– Gondolod?
– Nem. Azt hiszem, helyesen értjük.
– De tudod…
– Mit?
– Mindkét helyet szigorúan őrzik.
– Így van.
– Nem mondhatja komolyan, hogy háromkor. A két férfi újra
elnémult.
– Szóval, mit akarsz tenni ezzel?
– El kell mennem az esküvőre.
– Tudod, mire gondolok?
– Mondd!
– Nincsen okunk aggodalomra. A 84-esek majd odaküldik az
embereiket, ahogy a déli körzet is.
– Jó. Akkor velünk minden rendben.
– Azt hiszem.
– Én is.
– Nem hiszed?
– Arra gondoltam…
– Mire?
– Nem tudom. Csak az… Hogy ez a srác…
– Tudom.
– Még az is lehet, hogy fel akarja robbantani a Calm’s Point-i
hidat. Ki tudná megmondani? És lehet, hogy az összes többi
marhaság, ahogy Parker mondta.
– Nos, igen, Parker – mondta halkabban Meyer. Carella újra az
órájára nézett:
– Indulnom kell – mondta.
– Sok szerencsét! – mondta Meyer.
 NOSTRADAMUS!

Góliát-betűkkel volt írva. És a végén a dőlt felkiáltójel sürgetést

árasztott, figyelmet követelt.
– Egy másik anagramma, igaz? – kérdezte Genero.
– Dehogy! – mondta Parker. – Nostra Damus egy kolléga a déli
körzetből.
Meyer arra az anagrammára gondolt, amelyet aznap reggel
elsőként kaptak:

GO TO A PRECINTS SHIT!
Menj a szaros közetbe!
Amelyből kijött az, hogy:
PROGNOSTICATE THIS!
Jelezd előre ezt!

Meyer a nagyapjától azt tanulta, hogy Nostradamus francia orvos

volt a 16. században, aki már életében, de utána is arról lett híres,
hogy nagy tehetsége volt a jövendöléshez. Próféciák. Előrejelzések.
Jelezd előre ezt! És erre jön Nostradamus, akit Meyer nagyapja csak
azért csodált olyan nagyon, mert zsidók voltak a szülei.
– Nostradamusról tudni kell… – kezdte a magyarázatot Meyer, de
Genero megszólalt:
– Már megint itt az összeg.
– Hol? – Kérdezte Parker.
– Visszafelé – mondta Genero. – Nem emlékszel?
– Mire? – kérdezte türelmetlenül Parker.
– Minden üzenetben, amit kaptunk. Hol vannak a másolatok,
Meyer?
Meyer megtalálta a másolatokat, szétterítette őket az íróasztalon.
– Itt van – mondta Genero. – Erre gondoltam.
Hogy ne torzítva nézze.
– És? – kérdezte Parker.
– Meg ez – mondta Genero.
A legmagasabb összegért kell eladni.
 – És? – kérdezte csökönyösen Parker.
– Látod, megint itt van az összeg – mondta Genero. – Hátrafelé –
tette hozzá, és rákoppintott a legfrissebb üzenetre:

NOSTRADAMUS!

– Olvasd visszafelé! – mondta.

– Ez nem szó, hanem név – mondta Meyer. – Nostradamus. Aki…
– Tőlem bárki lehet – mondta Genero. – A „mus” fordítva „sum”,
tehát összeg. A szó utolsó három betűje…
– Ez név!
– … az összeg anagrammája.
Parker bólintott. El kellett ismernie, hogy a kis seggdugónak
igaza van:
– Az összeg – mondta. – A váltságdíj, amit kér.
– Valójában, ha tovább olvassuk visszafelé – mondta Genero – ,
nézzétek csak, itt, akkor megkapjuk a „darts”-ot, vagyis a
dobónyilakat. Ugyanezt mondta nekünk még régebben. A nyílról
rátérünk a kisebb dobónyílra. Hol is van? – kérdezte, és belekotort
Meyer íróasztalán a jegyzetekbe. – Itt van. Tessék!

A lég
teljék meg azonnal kard– és kopjazajjal,
S használjuk a percet.

– A három órát adta meg időpontnak – mondta Meyer, és

felnézett az órára. A pontos idő háromnegyed tizenkettő volt.
– Tehát ott tartunk – mondta Genero, aki kezdte roppant élvezni
a híres vendégelőadó szerepét – , hogy van anagramma az összegre
és a dobónyílra. Mi lehet még ebben az egyetlen szóban?
– Ez név – mondta megint Meyer.
– Igen, egy kolléga neve – bólintott Parker.
Mindhárman az üzenetet nézték:

NOSTRADAMUS!
 – A szentségit! – mondta Parker. – Ebben az van, hogy „no darts”,
vagyis nem dobónyíl.
– Már megint visszatértünk a fegyverre – mondta Meyer.
– A pálcára.
– A hangversenyen.
– Talán.
– Nézzük meg együtt, milyen – mondta Parker, aki kezdte élvezni
a helyzetet. – Nem dobónyíl és az összeg – mondta és leírta a
betűcsoportokat egy papírlapra.

No darts a sum!
Nem dobónyíl összeg.

– Próbáld meg fordítva! – mondta Meyer. – Folyton azt mondja,

hogy menjünk hátrafelé.
A sum no darts!
Összeg nem dobónyíl!
– Tedd ki a vesszőt! – javasolta Meyer.
– Hová?
– Az összeg után. Parker odabiggyesztette:
Összeg, nem dobónyíl!
– Fizess egy bizonyos összeget – mondta Genero – , váltságdíjat,
és akkor nem lőlek le mérgezett dobónyíllal.
– Nevetséges – mondta Parker.
– Pontosan ezt mondja ebben a másik üzenetben – mondta
Genero, s amikor megtalálta, a mutatóujjával követte a szöveget, és
hangjából bizonyosság sütött:
…mert fent acél
Méregbe mártott nyíl Brutus fülének
Oly kedves éppen…
– Mérgezett dobónyfl – mondta, és nagyot bólintott a
dedukciójára. – Ha nem fizeted ki a váltságdíjat, fülbe lőlek
mérgezett dobónyíllal.
– Nem, itt zenéről beszél – mondta Meyer.
– Hol? – kérdezte Parker.
– Itt.
 Brutus fülének
Oly kedves éppen….
– Zenére céloz. Ami kedves a fülnek. Megint a hegedűs.
– Sallas.
– A Clarendon Hall.
– Háromkor – mondta Meyer, és újra az órára nézett, volt.
Hát itt vannak a menyasszonyok, tetőtől talpig fehérben,
gondolta Carella, akinek mindkét karjára jutott egy. Az anyja és a
húga valahogy egyforma volt a menyegzői öltözékben, rövid
hajukkal. Egyiken sem volt fátyol, és mindkettőjük arca örömteli
várakozást fejezett ki.
És már ott is volt az oltár, a templom főhajójának végén,
miközben Carella a két jövendőbeli férjezett hölggyel közeledett.
Az oltárnál állt a két vőlegény, Luigi Fontero és Henry Lowell,
mindegyik komoly, ha nem ideges, a pap mögöttük és köztük állt, és
sokkal boldogabbnak látszott, mint bármelyik.
Az orgona elhallgatott.
Már ott voltak az oltárnál.
Carella átadta anyját a balra álló Luiginak, a húgát pedig a jobbra
álló Lowellnek.
Oly régen, mama, gondolta. Olyan régen. Haladjunk már!
… aztán odalépett Teddyhez, és leült mellé az első padba. Teddy
megfogta és megszorította a kezét. Carella biccentett.
Száraz szemmel hallgatta, amint a pap először is elmondta a
gyülekezetnek, hogy azért gyűltek össze ezen a napon, hogy a
házasság szentségében egyesítsék Louise Carellát és Luigi Fonterót,
de Angela Carellát és Henry Lowellt is.
Carella mögött valaki visszafojtotta a kuncogását ennek hallatán,
annyira furcsának találta. Hát, ez igazán furcsa, gondolta Carella.
Azt is száraz szemmel hallgatta végig, amikor a pap először az
anyjának és Luiginak előmondja az eskü szövegét.
Száraz szemmel nézte végig, amint Luigi felhúzza a jegygyűrűt az
anyja kezére, és megcsókolja a menyasszonyát, vagyis Carella
anyját.
Száraz szemmel hallgatta végig, amint a húga és Henry Lowell
elismétli ugyanazokat a szavakat.
 Száraz szemmel figyelte, amint az a férfi, aki futni hagyta az apja
gyilkosát, arany jegygyűrűvel és a húgának adott szűzies csókkal
pecsételi meg házassági esküjét.
Amíg a halál el nem választ, gondolta Carella. Teddy újra
megszorította a kezét.
Megint, bólintott rá Carella.
Hát, nem örült neki.
15
Majdnem fél egy volt, amire Sharyn hazaért. Kling már várta,
várta, hogy szembesítse a történtekkel. Abban a pillanatban tudta,
hogy Sharyn hazudik, amikor azt mondta neki reggel, hogy a
rendelőjébe megy. Tudta, hogy vasárnaponként zárva a Rankin
Plazában lévő rendelő, ahogy a magánrendelője is az Ainsley
Avenue-n. Ezért bekiabált neki, miközben a lány zuhanyozott, hogy
elindul, majd lement, és odakint várta, hogy a lány elhagyja az
épületet. Aztán követte Sharynt, aki nem a Rankin Plaza, de nem is
az Ainsley felé indult, hanem egy kávézóba a Belvedere és
Kilencedik sarkán, és ki várt rá, na ki? Maga dr. James Melvin
Hudson személyesen.
Kling az utcára néző hatalmas kirakatüvegen át figyelte őket.
Hudson az asztalra hajolt.
Sharyn feje közelebb került a Hudsonéhez.
Komolyan, nagyon komolyan.
Egy idő után megfogta a lány kezét.
Sír?
Hudson tényleg sír?
Most pedig, három perccel egy előtt Kling a saját lakásán várta a
lányt, azt várta, hogy kattanjon a kulcs a zárban, az a kulcs, amelyet
ő adott neki. Várta, hogy szembesítse a történtekkel.
Kling a bejárattal szemközti kereveten ült. A kerevet egyik
sarkában volt egy párna, amelyre a lány a következő szavakat
hímezte:

Share
Help
Love
Encourage
Protect
 Osztozás
Segítség
Szeretet
Bátorság
Védetem

Ha a szavak első betűjét összeolvasta az ember, a SHLEP szót

kapta, amely jiddis volt, és szó szerint azt jelentette, hogy
„visszahúzni, – vonni, – rántani”, ám ebben a városban abban az
értelemben használták, hogy „hosszú menet”.
A hímzés fehér volt Kling fekete párnáján. Ugyanilyen párna volt
Sharyn lakásában is, de az fehér volt, a hímzés rajta fekete. Ebben
egymás mellett voltak, a nagy menetelésre készen. Vagy legalábbis
Kling így gondolta. Tudták, hogy nagy menetelés van, amikor a férfi
fehér, a nő fekete. De azt is tudták, hogy túljutnak rajta, pusztán
néhány egyszerű szabályhoz kell ragaszkodni: Osztozás, Segítség,
Szeretet, Bátorság, Védelem. Legalábbis Kling mindaddig ezt hitte.
Hallotta, hogy a kulcs elfordult a zárban.
Kinyílt az ajtó.
Amikor a portás felszólt, hogy megérkezett a Regaltéi a sofőr,
Melissa azt mondta:
– Kérem, mondja meg neki, hogy várjon. Rögtön ott leszek.
Megnézte magát az előszobatükörben.
A pulóvere elég feszes volt ahhoz, hogy biztosítsa a csodálatot, a
szoknyája elég rövid, hogy füttyentésre késztesse a férfiakat, s a
pántos, magas sarkú szandállal kiegészítve egyértelmű volt a kép:
vagy topmodellről van szó, vagy drága call-girlről, akiket akkoriban
nemigen lehetett megkülönböztetni egymástól. Melissa elégedetten
fölkapta a táskáját, és elindult lefelé a lépcsőn, hogy találkozzék a
végzetével azon a ragyogó vasárnap délután, bármi lett légyen is az.
Luigi bátyja ráragadt Carellára. Vagy inkább úgy lehetne
fogalmazni, hogy a báty, akinek nagyon szupi kis digó neve volt
(Mariónak hívták), Carallához beszélt. Tört angolsággal bőségesen
ontotta a Luigi kiskorával kapcsolatos történeteket.
Mario elmondta neki, hogy szegény milánói családban születtek.
Luigi és Mario, a Nintendo-testvérek. Mario elmondta neki, hogy
Luigi már sráckorában is keményen dolgozott. Mario elmondta
neki, hogy Luigi egyetemre járt, ahol kitüntetéssel végzett. Mario
elmondta neki, hogy Luigi belevágott a saját üzletébe azzal, hogy
bútort készített.
A táncparketten Luigi szorosan átkarolta Carella anyját.
A feleségét.
Luigi Fontero feleségét.
Sharyn becsukta maga után az ajtót. Bezárta.
– Hogy ment a rendelőben? – kérdezte Kling.
– Nem voltam a rendelőben – mondta a lány.
Kling ránézett.
– Miért követted Julie-t? – kérdezte a lány.
– Micsoda?
– Julia Curtist. Miért mentél el a házba, ahol lakik, s miért
faggattad ki a postást?
– Miért találkoztál Jamie Hudsonnel ma re…
– Mi folyik itt, Bert?
– Még te kérded?
Csönd lett.
– Engem is követtél? – kérdezte Sharyn.
– Igen – mondta Kling. – Ha…
– Miért?
– … zudtál nekem?
– Igen.
– Miért?
– Mert… – A lány egy kis időre elhallgatott.
– Mondd el! Miért hazudtál nekem?
– Hogy megvédjem Julie-t.
– Ki a franc az a nő, Sharyn? Van valami közted és Hud…
– Az a nő nagy bajban van…
– Kérlek, kímélj meg…
– … és a legnehezebb döntést kell meghoznia életében. És ha
rosszul dönt….
– A törvénytől fél?
– Természetesen nem.
– Akkor miért kell megvédened tőlem?
 – Mert nem értenéd meg a helyzetet.
– Miféle helyzetet? Titokban találkoztok vele, te meg dr. Hudson,
a koll…
– Mi bajod van? Csak nem képzeled…
– … a kollégád. Azt akarod mondani, hogy te meg a kis Jamie fiú…
– Azt hi…
– Miért mit kéne gondolnom? Folyton titokban…
– Julie-nak komoly gondja van.
– Aha! Lehet, hogy az anyja nem helyesli, hogy két feketével bújik
ágyba?
Sharyn pofon vágta Klinget:
– Sajnálom! – mondta azonnal.
A szobában halálos csönd lett.
– Nem az, amire gondolsz – mondta a lány.
– Akkor mondd el, hogy mi – mondta Kling.
A sofőrt Jacknek hívták.
– Még mindig a Burtonwoodba megyünk, asszonyom? – kérdezte
Melissát.
A Burtonwood egy áruház volt a Jeffersonon, a belvárosban.
Adam adta meg ezt a címet, amikor felhívta a Regalt.
– Igen, de útközben meg kell állnom – mondta Melissa.
– Igenis, asszonyom – mondta a sofőr.
– El kell hoznom egy lámpát – mondta a lány. – Vissza akarom
vinni az áruházba.
– Rendben, asszonyom.
Melissa a hátsó ülésen ült. Úgy helyezkedett, hogy a sofőr lássa a
visszapillantóból. A lányon nem volt bugyi, és a szoknyája elég
rövid volt ahhoz, hogy Jack lássa azt, amit ilyenkor látni lehet.
– Befér a csomagtartóba, asszonyom? – kérdezte a sofőr.
– Már a lámpa?
– Ó, persze – mondta Melissa, és megadta neki a Ludlow Streeten
álló Knowlton szálló címét.
A játék elkezdődött.

NOSTRADAMUS!
 – Van még valaki, akit visszafelé bűvöltek el – mondta Genero.
– Hol? – kérdezte Meyer.
– Itt – mondta Genero és rámutatott. – „Mad arts”. Őrült
művészetek. A stradam hátrafelé.
Valóban ez volt:
Stradam
Mad arts
Vad művészetek
– A stradam nem is szó – mondta Parker.
– Ki mondta, hogy az?
– Akkor miről beszélsz, Richard?
– Arról, hogy a vad művészetek már szó. Valójában két szó.
– És akkor mit jelent az, hogy vad művészetek?
– Valami hülye modern festményt.
– Helyes – mondta Parker. – El akarja rabolni a Mona Lisát.
– Vagy egy másik hülye modern festményt – mondta Genero.
Meyer újra a Parker által felírt anagrammát nézte:

ÖSSZEG, NEM DOBÓNYÍL!

Még mindig nem értette.

– A Knowlton szálló, asszonyom – mondta Jack. – Megvárhatom
idelent?
– Segítene lehozni? – kérdezte Melissa. – A lámpát.
A sofőrön látszott, nem egészen érti, miről van szó, de nagyjából
tíz perc múlva úgyis véget ér a szerepe, ezért nem számít, hogy érti,
vagy sem.
– Nehéz fajta – mondta a lány, és széttárta a lábát, hogy a
sofőrnek jobb betekintése legyen.
– Természetesen, asszonyom – mondta a sofőr, és arra gondolt,
kezdi kapiskálni. – Boldogan segítek.
Követte Melissát a felvonóhoz, majd az ötödikre. Követte a
folyosón a 642-es szobáig. A lány mögött megvárta, amíg Melissa
beteszi a kulcsot a zárba. A lány érezte, hogy a sofőr alaposan
megnézi a fenekét a szűk, rövid szoknyában.
 – Kérem, jöjjön be, Jack! – mondta, és félre nem érthető mosolyt
küldött a férfi felé.
A sofőr belépett, arra gondolt, itt bizony nem lámpáról van szó,
és nagyokat vigyorgott kéjes várakozásában, amikor egyszer csak a
világ minden lámpája kialudt, mert a süket fejbe vágta valami
tompa eszközzel.
Pontosan két órakor a Regal Limousine egyenruhás sofőrje
odahajtott az Intercontinental elé, kiszállt a luxusautóból, és azt
mondta a portásnak, Mr. Konstantinos Sallasért jött.
A portás bement, felcsöngetett, és megmondta Mr. Sallasnak,
hogy itt a kocsija. Sallas a maga részéről felhívta a testőre szobáját,
megmondta neki, hogy itt a kocsi, megmondta a feleségének, hogy a
hangverseny után majd találkoznak a színpad mögött, búcsúzóul
megcsókolta, és felkapta a hegedűtokot. A felvonóknál találkozott
Jeremy Higellel, együtt lementek az előcsarnokba, onnan az utcára,
ahol egyenruhás sofőr várta őket a fekete kocsinál.
– Mr. Sallas? – kérdezte.
– Igen.
– Örülök, hogy megismertem, uram – mondta a sofőr, és sietve
kinyitotta a hátsó ajtót a két férfinak. Amikor kényelmesen
elhelyezkedtek, beült a kormányhoz, és hátrafordulva
megkérdezte. – Nem volna kényelmesebb, uram, ha az első ülésre
tenné a hegedűt?
– Köszönöm, nem. Magamnál tartom – mondta Sallas, és
kedveskedve megpaskolta a hegedűtokot.
– Akkor a Clarendon Hall – mondta a sofőr, és elindította a kocsit.
Luigi Fontero húga mindent elmondott Carellának a római
kertekről, mert ott lakott. Carella az egészből annyit értett, hogy
Róma, meg hogy giardini. Különben azért nem értett sok mindent,
mert a nő pergő olaszsággal mondta el mindezt.
– Aha! – mondta Carella.
– A Roma – mondta a szemét forgatva a hölgy. – Bella roma, ci
sono molti giardini.
– Aha! – mondta Carella.
– Per esempio – folytatta a nő – , ci sono i giardini della Villa
Aldobrandini a Frascati, ed anche i giardini…
 – Aha! – mondta Carella.
– … della Villa D’Este a Tivoli. Ma, secundo me…
– Bocsánat! – mondta Carella.
– … ipiú belli giardini…
– Scusi! – mondta Carella. – Bocsánat! – Ezzel felállt, és átment a
párokkal zsúfolt táncparketten. A húga Mike bácsival táncolt, aki
napbarnított és hetyke lett Floridában, az anyja az újdonsült vejével
táncolt, Henry Lowell-lel, a kerületi ügyésszel. Carella
kinyomakodott a férfivécébe. Amikor visszaindult az asztalhoz,
látta, hogy Alberta Fonter most másvalakinek a fejét tömi a
csodálatos római kertekkel. Megtorpant, odalépett a bankett-terem
irodájában a pulthoz, és megkérdezte az íróasztalnál ülő
huszonéves srácot, használhatja-e a telefonját.
– Van fizetős telefon a férfivécében – mondta a srác.
– Rendőrségi ügyről van szó – mondta Carella, és felmutatta a
jelvényét. A srác úgy nézett rá, mintha azt hinné, hamisított, aztán a
telefon felé bökött, vállat vont és kiment.
Carella tárcsázni kezdte a körzetet.
– 87-es körzet, Meyer.
– Én vagyok – mondta Carella.
– Zenét hallok?
– Igen. Várj, becsukom az ajtót.
Felállt, megkerülte az íróasztalt, rácsukta az ajtót a Sonny
Sabatino zenekarra, és újra a telefonhoz ment.
– Örülök, hogy hívtál – mondta Meyer. – Van ceruzád? Carella
kivett egy ceruzát az íróasztalon álló bögréből.
A szemetesben talált egy darab gyűrött papírt, kihúzta,
kisimítgatta, és azt mondta:
– Mitek van?
– Nostradamus – mondta Meyer. – Betűzöm!
– T-r-a – mondta Carella és biccentett.
– Ismered?
– Persze. Nostradamus. A görög próféta.
– Francia – mondta Meyer.
– Mindegy.
– Írd le! Carella leírta:
 NOSTRADAMUS

– Megvan – mondta.
A filmekben ezen a folyóparti helyen, a híd alatt szoktak fel-alá
furikázni a rosszfiúk a hatalmas fekete kocsijukban, s ilyenkor
derül ki, hogy kábítószerről vagy prostitúcióról van-e szó.
A valóságban is ugyanilyen hely volt.
És Konstantinos Sallas tudta, hogy egyáltalán nem a Clarendon
Hallnál járnak.
– Sofőr! – mondta, és megkopogtatta az üveglapot, ami
elválasztotta őket a sofőrüléstől. Az üveg lesiklott. – Hol vagyunk? –
kérdezte Sallas. – Mi ez a…
Hirtelen észrevette, hogy egy automata fegyver csövébe bámul.
Jeremy Higel, Sallas testőre, már éppen a zakója alá akart nyúlni.
– Ne tegye! – mondta a süket.
A testőr keze megállt.
A süket intett az Uzival:
– Kifelé! – mondta. – Mindketten.
– Mi…
– Kifelé ebből a rohadt kocsiból!
Sallas a hegedűtokért nyúlt.
– Nem. Az itt marad – mondta a süket.

NOSTRADAMUS

– Ez érkezett legutóbb a barátunktól – mondta Meyer. – Nost-

radamus.
– Csak a név? – kérdezte Carella.
– Csak ennyi. Már zsonglőrködtünk vele egy kicsit. Megtaláltuk az
„összeg”-et visszafelé.
– Aha! Szóval, összeg. Látom.

A MUS

– Visszafelé, igaz?
 Igaz. Visszafelé.

A SUM

– És a „dobónyilak”-at is megtaláltuk. Látod? Dobónyilak?

– Igen – mondta Carella. – Megtaláltam.

DARTS

– Ugyanúgy, ahogy a nyilakat rejtette el a ver… – kezdte Meyer,

aztán félbeszakította magát.
– Segíthetek? – kérdezte. Carella fojtott hangot hallott a telefon
másik végéből. – Kösz! – hallotta Meyer hangját.
– Mi van? – kérdezte.
– Még egy.
– Még egy micsoda?
– Levél. Üzenet. Megint neked címezték. A vonal recsegett egy
kicsit.
– Nos, nyisd ki! – mondta Carella.
Hallotta, hogy a csukott ajtón túl a Sonny Sabatino zenekar a
Mezzo luna, mezzo mare című számot játssza.
Hallotta, amint az esküvői vendégek énekelni kezdik a szöveget.
Hallotta, hogy Meyer fölbontja a borítékot.
– Meyer! – szólt bele.
– Igen?
– Mi van benne?
To-day, to-day, unhappy day, too laté
Máma, máma, boldogtalan nap, már túl késő
– Meyer!
Meyer beolvasta neki a szöveget.
– Ez mit jelent? – kérdezte Carella.
Mamma mi, me maritari…
– Nem tudom – mondta Meyer.
Figghia mi, a cu…
Carella az íróasztalon lévő jegyzetre nézett:
 NOSTRADAMUS

– A francba is, mit akar…

Mamma mi, pensaci…

ÖSSZEG
Si ci dugnu…
DOBÓNYILAK

– Jézusom! – mondta Carella. – Olvasd visszafelé a „darts”-ot! –

mondta Carella.

STRAD
– A hegedű!

A tokban lévő hegedűt akkor már a süket szorította a jobb

hónalja alá. Egyike volt annak a pár felbecsülhetetlen értékű
hangszernek, amelyeket Antonio Stradivari, a hegedűkészítés
mestere az 1700-as évek elején, vagyis az úgynevezett arany
korszakban készített. Ebben a korszakban csak huszonnégy
hegedűvel készült el. Sallas hegedűje volt az egyik. Egy évvel
idősebb, mint az úgynevezett Kreutzer Stradivari, amelyet
nemrégiben egy aukción 1 560 000 dollárért adtak el. A Taft, egy
másik, Stradivari által, ugyanabban a korszakban készített hegedű
egymillió háromszázezerért kelt el a Christie’snél. A Mendelssohn
Stradivari egymillió hatért kelt el. Az 1728-ban készült, inkább
műtárgyként, mint hangszerként megtartott Milanollóról az volt az
egyöntetű vélemény, hogy legalább ennyit ér. A süket szerény
becslés szerint is számíthatott rá, hogy Sallas értékes kis hegedűje
egymilliókettő és egymillióhét között van valahol. Nem is rossz bér
pár heti munkáért.
A süket visszahajtott a Knowlton szállóba, és megbizonyosodott
felőle, hogy Jack, a sofőr, még mindig biztonságosan meg van
kötözve, a szája kipeckelve. Mosolyogva megveregette a sofőr fejét,
aztán indult, hogy levesse az egyenruhát, amelyet múlt héten
szerzett be a Baxter Streeten álló Conan Uniform nevű boltban.
 Elvezette a Regal luxus szedánját egy mellékutcába, ami vagy tíz
háztömbnyire volt a lakásától, szívélyesen elbúcsúzott tőle, és ott
hagyta lezárva. Utoljára még azt hallotta a rádióból, hogy: – Jack!
Ott vagy, Jack? Fölvetted az utast? Mi a franc folyik ott, ember?
Húsz perc múlva lett volna három, amikor a süket kék öltönyben,
amelyet igen halványszürke csíkok díszítettek, szürke ingben,
amely ugyanolyan szürke volt, mint a csíkok, kék nyakkendőben,
amely az öltöny színét ismételte, fekete cipőben, kék zokniban, és
karja alatt fekete hegedűtokkal, vidám kis nótát fütyörészve
gondtalanul lépkedett a River Place South-on lévő lakása felé. Ahol
Melissa Summers éppen akkor tört be a számítógépébe.
Carella telefonon mondta el a déli körzet hadnagyának azt,
amiről azt gondolta, hogy éppen megtörténőben van. A süket azt
tervezte, hogy ellopja Sallas felbecsülhetetlen értékű Stradivari
hegedűjét. A hadnagy megígérte, hogy azonnal nyomozókat küld ki
a Clarendonba. Öt perc múlva visszahívta Carellát, hogy a fiúk már
úton vannak. De addigra már a Clarendont is felhívta, ahol az
igazgató éppen nagy gondban volt, mert Sallas még nem érkezett
meg, pedig már csak húsz percük volt háromig.
– Honnan kell jönnie? – kérdezte Carella.
– Az Intercontinentalból.
– Ez a 87-eshez tartozik – mondta Carella, és eszébe jutott, mi állt
a süket szombat reggeli első üzenetében:
Menj a szaros közetbe!
– És hogy megy a hangversenyre?
– Sofőr vezette kocsin.
És Carellának akkor eszébe jutott egy másik üzenet, de mintha
régen, nagyon régen kapta volna:
Cselleng a kocsmák közt, mondják, napestig…
Ki őrt leüt, járókelőt kifoszt.
– Carella! Ott van még?
– Igen, itt vagyok – mondta Carella.
Hallotta, hogy a teremben a Sonny Sabatino zenekar egy másik
dalba kezd, felszárnyalt a szaxofonok hangja. Carella agyában egyre
a süket utolsó üzenete zakatolt:
Máma, máma, boldogtalan nap, már túl késő
 És abban a pillanatban rájött, hogy a hegedűt már ellopták. És
hol? Igen itt, a jó öreg 87-es körzetben.
A teremben a zenekar valami szomorúan édes dalt játszott.
Carella nem tudta észszerű okát adni, miért, de a karjára hajtotta
a fejét, és elsírta magát.
A számítógépben az a jó, hogy nem csak azt mondja el az
embernek, hol talál meg bizonyos dolgokat, de azt is megmondja,
merre kell haladni, hogy megtalálja azokat a bizonyos dolgokat.
Ezért aztán Adam kicsiny irodájában, amely a lakás hátsó részében
volt, nagyon is jól nyomon lehetett követni azokat az oldalakat,
amelyeket a férfi az elmúlt pár hétben látogatott, különösen azokat,
amelyek a kedvencei voltak. Ami azt jelentette, hogy a süket bízik
Melissában. Legalábbis Melissa így gondolta. Merthogy ott hagyta,
hogy megnézze. De az is lehet, a süket mégsem olyan okos, mint
gondolja magáról.
Egy csomó minden hegedűkről, amiket egy Stradivari nevű pacák
csinált. Anyám! Szóval, Adam a görög hegedűjét akarja. Ó, ó, ó!
Oldalakon át csak Stradivari, és Amati, és Guarneri, meg a 18.
század, meg hogy milyen árat értek el a különféle hegedűk
különféle aukciókon, mikor kié volt egy-egy hegedű. Ki jelenleg a
tulajdonosa, de még az is ott volt, hogy milyen politúrt használtak
hozzájuk. Anyám, gondolta Melissa.
Szóval ezt értette a hét számjegyű összegen. Ó, ó, ó! Ki gondolta
volna? Csak egy hegedű. És anyám! Nézd csak! Itt van minden oldal,
amit fölkeresett, miközben összeállította a kis jegyzeteit, amiket
aztán vele kézbesíttetett. És a fájlok, amelyekben az illető
oldalakról leemelt anyagokat tárolta. Ilyen címeik voltak, hogy
Dárdák meg Nyilak meg Dobónyilak, több fájl volt, amelyen ez állt:
Anagrammák és Palindromák. De még több fájl volt, amelyeken ez
állt: Számok és Időpontok, és ez így ment vég nélkül. Ó, ó, ó!
Volt egy fájl, amelynek Menetrend volt a címe, s amikor Melissa
kinyitotta, talált benne egy oldalt, amelyre a süket azt írta: Naptár.
Először azt gondolta, talán megtud belőle valamit a tortolai
utazásukról, de nem, csak valamiféle kódolt időrendi táblázat volt a
múlt hétre:
 6/7 hétfő Dobónyilak
6/8 kedd Vissza a jövőbe
6/9 szerda Számok
6/10 csütörtök Haverok
6/11 péntek Mikor?
6/12 szombat Most!

De biztosan komolyan gondolta, hogy elviszi magával Tortolára,

ha ennek az egésznek vége lesz, mert volt ott még egy fájl,
amelynek az volt a neve, hogy Utazás, és benne egy oldal, amire
ráírta, hogy: Repülő. És meg is jelent a képernyőn a repülési
útvonal:

Dátum: június 13., vasárnap

Járatszám: American Airlines 1635
Indulás: SPNDRFT Intl 9.30
Érkezés: San Juan, kb. 14.11
Dátum: június 13., vasárnap
Járatszám: American Airlines 5374
Indulás: San Juan, kb. 15.00
Érkezés: Tortola Beef, 15.39

Amiről Melissának hirtelen eszébe jutott, lehet, hogy a süket már

a jegyeket is megrendelte.
Tovább szörfözött.
Carella még mindig az íróasztalnál ült, fejét összekulcsolt karjára
hajtotta, és azon gondolkozott, miért nem örült ennek a mai
esküvőnek, azon gondolkozott, miért is nem táncolt az anyjával
vagy a húgával, azon gondolkozott, miért találta rossznak a zenét és
pezsgőt. Arra is gondolt, hogy az apjának ott kellett volna lennie
aznap. Az apámnak életben kéne lennie, mondta magának. De
persze az apja halott volt.
Luigi Fontero jelent meg a bankett-terem apró irodájának
ajtajában, csodálkozva benézett, aztán odament az íróasztalhoz,
megkerülte, és Carella vállára tette a kezét: – Steve! – szólalt meg. –
Ma che cosa, mi a baj?
 Carella felnézett Fontero arcába.
– Figlio mio! – mondta Fontero. – Fiam! Dica mi. Mondd el!
És Carella azt mondta: – Annyira hiányzik! – Azzal Luigi karjaiba
borult, és újra elsírta magát.
Melissa várta, amikor visszatért a lakásba a hegedűvel. A süket
letette a hegedűt a hallban az asztalra, a telefon mellé, hanyag
mozdulattal, mintha a Stradivari csak pár centet érne, nem pedig
több mint egymilliót. A kék sporttáskát, amelyben az Uzi volt,
letette a padlóra, az asztal alá. Melissához fordult, és azt mondta: –
Látom, minden gond nélkül visszajöttél.
– Ó, igen! – mondta a lány. – Taxival jöttem a Knowltontól. Alig
volt valami forgalom. – A hegedűtok felé biccentett. – Látom, te is
minden gond nélkül megszerezted.
– Igen – mondta a süket, átment a szobán, Melissa felé nyújtotta a
kezét. – Mit csináltál?
– Szörföztem a számítógépeden – mondta a lány.
– Tényleg?
– Igen.
A süket a lányra nézett. A karja még mindig kinyújtva, hogy
átölelje, de már nem volt biztos ebben. Melissa meg nem tudta
volna mondani, hogy a süket arckifejezése csúfondáros vagy
gyönyörködő, vagy milyen. Nemigen érdekelte ugyanis, milyen.
Tudta, amit tudott.
– És miért? – kérdezte a süket.
Csúfondáros, gondolta a lány. Az arca. Vagy gyönyörködő. Nem
veszélyes. Még nem.
– Ó, csak úgy! – mondta. – Egy lány sokat megtudhat egy
számítógépből.
– És sokat tudtál meg?
– Megtudtam, mennyit ér a hegedű.
– Megmondtam, mennyit ér.
– Hét számjegyű, azt mondtad. Igaz?
– Igen.
– Ezt mondta a számítógép is.
– Miért kellett megnézned a számítógépen, hogy megtudd,
amikor én már…
 – Nem mondtad el, hogy egy sokat érő hegedűt lopsz el, Adam.
– Ezt nem kellett tudnod.
– Nem. Csak azt kellett tudnom, hogy összeszedjem neked a
drogosokat.
– Szabadon megválaszthattad akármelyik küldön…
– … meg az, hogy lefeküdjek a testőrrel, meg hagyjam, hogy a
sofőr azt higgye, vele is lefekszem.
– Valami baj van, Lissie? – kérdezte a süket, és megpróbált
aggódó, kedves és gondoskodó arcot vágni.
– Ó, igen, van valami baj – mondta belenyúlt a táskájába, és
kihúzott belőle egy American Airlines jegytáskát, meglobogtatta. –
Ez a baj! – mondta.
– Honnan szerezted, Liss?
– Az íróasztalod legfelső fiókjából. Rögtön a számítógép alatt.
– Igazán sok mindent csináltál.
– Csak Tortolára szól – mondta a lány. – És Adam Fen névre
állították ki.
– Van másik jegy is a fiókban, Liss.
– Nem, nincs. Teljesen felforgattam a fiókot, sőt az egész átkozott
íróasztalt is, az öltözőasztalodat, és végignéztem minden öltönyöd
zsebét a szekrényedben, és sehol nincsen másik jegy. Csak egy jegy
van, Adam. Egyetlenegy jegy. Sosem tervezted, hogy magaddal
viszel, igaz?
– Honnan vetted ezt az ötletet, Liss? Persze, hogy velem jössz.
Gyere, majd megkeresem azt a jegyet. Hadd mutassam meg…
– Nincs másik jegy, Adam.
– Liss!
– Mondom, hogy nincs! – mondta a lány, és újra megrázta a
jegytartót. – Sosem tervezted, hogy megadod a részemet abból az
egymillió-akárhányból, ugye? Csak felhasználtál, ahogy Ame
Ambrose is. Csak egy kis kurva voltam, aki éppen kéznél volt, igaz?
– Nos – mondta a süket, és mosolyogva széttárta a kezét. – Hiszen
az vagy, Liss.
Ez talán hiba volt.
 A süket akkor jött rá erre, amikor látta, hogy a lány megint a
táskájába nyúl, de nem egy másik repülőjegyet húzott elő, hanem
egy kicsi, kilencmilliméteresnek látszó pisztolyt.
– Óvatosan! – mondta a süket.
– Ó, nagyon is! – mondta a lány, és vakmerően a levegőbe emelte
a pisztolyt. – Tudod, mit találtam meg a számítógépedben, Adam?
Azt láttam, hogy…
– Biztosíthatlak Liss, hogy van másik jegy az íróasztalomban.
Hadd keressem meg…
– Nem, nem hiszem.
– Majd együtt meg…
– Nem, nem nézzük meg együtt, mert nem létezik. Szeretnéd
tudni, még mit találtam?
A süket nem szólt semmit.
Azon gondolkodott, hogy juthatna el a hall asztala alatti
sporttáskáig, és hogy kaparinthatná meg a benne lévő Uzit, mielőtt
a lány valami bolondságot követ el. Semmi kedve nem volt hozzá,
hogy újra meglőjék. Dr. Rickettnek túl sok idejébe telt, hogy
összefoltozza, miután egy nő rálőtt. Nem hitte volna, hogy Melissa
rálő, de egyáltalán nem tetszett neki, hogy a lány olyan hanyagul
hadonászik azzal a pisztollyal.
– Találtam egy fájt, aminek az volt a címe, hogy Kilátások, és egy
másikat, aminek az volt a címe, hogy Vásárlók – mondta a lány. –
Mindkettőben azonos volt néhány név és cím. Mintha
megdupláztad volna őket. Nem túlzás ez, Adam?
A süket nem szólt semmit.
Azon töprengett, hogyan tudna lassan elhátrálni a lánytól, a
sporttáska felé úgy, hogy ne mozdítsa meg a kezét. Tényleg nem
akarta, hogy rálőjenek. Hogy megint rálőjenek.
– Arra gondoltam, talán azoknak a neve, akik birtokolni
szeretnék azt a kis Stradivarit, ami ott van az asztalon. Igazam van,
Adam?
A süket még mindig nem szólt semmit.
– Szóval a kilátások, meg a vevők neve és címe! Nem hiszem,
hogy bármelyik törődne azzal, kitől veszi meg azt a hegedűt, tőled,
vagy tőlem, ha egyszer ráteheti a kezét. Igazam van?
 – Biztonságból, Liss. Csupán biztonságból. Abban az esetben, ha a
hegedűs nem akar fizetni a hegedűért.
– Ami mit jelent?
– Hogy először Sallasnak ajánljuk fel a Stradivarit. Ha kifizeti,
amit kérünk érte…
– Amit kérünk?
– Persze, Liss. Te és én. Mi. Ha megadja, amennyit a hegedű ér,
újra az övé lesz. Ha nem, ott van az összes többi vevő, ahogy
gondoltad is. El tudod képzelni, hogy ilyen emberek is vannak a
világon, Liss? Olyanok, akik nem is tudnak hegedülni, akiket
egyáltalán nem érdekel a zene, csak azt akarják, hogy az övék
legyen, ami csodaszép és értékes.
– Igen, el tudom képzelni.
– Amilyen te is vagy – mondta a süket, és megkockáztatott egy
mosolyt. Csodaszép és…
– Marhaság! – mondta Melissa, és újra meglengette a pisztolyt.
– Óvatosan azzal a pisztollyal! – mondta a süket, és széttárt ujjú
jobbját többször meglengette a levegőben, mintegy
figyelmeztetésként.
– Tudod, mit csinálok most rögtön? – kérdezte a lány. – Veszek
magamnak egy repülőjegyet Párizsba, Londonba, Rómába,
Berlinbe, Buenos Airesbe, Mexico Citybe vagy Rijadba, ahol csak
lehetséges vevők laknak, és meglátom, melyiknek kell a hegedű az
én kezemből. Biztosan érzem…
– Miért nem együtt csináljuk ezt? – kérdezte a férfi.
– Nem! Miért nem együtt csináljuk? – kérdezett vissza a lány, és
újra meglengette a pisztolyt a levegőben. – Mert egyedül akarok
ülni azon a gépen. Maga nélkül, Mr. Fen. Csak én és a Stradivari, Mr.
Fen. És találkozom mindenkivel, aki szerelmes ebbe a hegedűbe.
Talán hajlandók lesznek még többet is fizetni egy kis kurvának, aki
éppen kapóra jött…
– Sosem neveztelek…
– Nem? – kérdezte a lány, és a padló felé fordította a pisztolyt. –
Feküdj le, Adam! Arccal lefelé! A kezed kulcsold össze a nyakadon!
Most!
– Liss!
 – Csináld! Most!
– Nagy hibát kö…
– Azt mondtam, most!
A süket megfordult, és közelebb lépett az asztalhoz, aztán
letérdelt, és úgy ereszkedett le a padlóra, hogy a feje és a keze
legyen közelebb az asztalhoz. Érezte maga mögött a lányt, és hogy a
pisztolyt rászegezi. Ha nem mozdul most…
Melissa észrevette, hogy a süket benyúl a kék sporttáskába, ami a
padlón volt, és látta, hogy egy automata fegyver markolatára teszi a
kezét.
Ugyanabban a pillanatban a süket a szeme sarkából észrevette,
hogy a lány már szilárdan markolja az apró pisztolyt, már nem
habozik, és ezért kétségbeesetten megpróbálta kiszabadítani az
Uzit, mielőtt…
Szinte egyszerre futott át ugyanaz a gondolat mindkettőjük
agyán: Nem, nem akarom még egyszer!
Melissa arra értette, hogy nem akarja, hogy egy másik strici
matraca legyen még egyszer.
A süket arra értette, nem akarja, hogy egy nő rálőjön, még
egyszer.
Valójában Melissának még sikerült kimondania ezt az egy szót,
hogy: Nem! – , aztán ugyanúgy hátba lőtte a süketet, ahogy a másik
stricit, Ambrose Cartert.
Kétszer.
Ugyanúgy.
16
Ebben a városban vannak kezdetek és időnként végek is.
Csakhogy a befejezések nem mindig úgy alakulnak, Maggie, ahogy
fiatal korunkban képzeltük, de hát miért is kellene úgy alakulniuk?
Hol van az megírva, hogy az álmoknak teljesülniük kell? Hol van az
megírva?
– Úgy tudom, üzenetet kaptál valakitől – mondta Hawes.
– Folyton üzeneteket kapok – felelte Honey.
– De ez fontos üzenet.
A nő lakásában voltak. Annak az épületnek a tizenhetedik
emeletén, ahol Eddy Cudahy június másodikán, szerda délelőtt
rálőtt Hawesre. Jó párszor rálőtt, hogy pontosak legyünk.
Most délután három óra és tizenkettedike volt; tíz nap és vagy
nyolc óra telt el azóta, de ki számolt volna ennek utána? Hawest
közben letartóztatták, kihallgatták, Eddy Cudahyt kivonták a
forgalomból, de Honey Blair még mindig hálóingben és köntösben
volt, s megpróbálta ártatlannak tettetni magát, pedig nagyon jól
tudta, milyen üzenetről beszélt Hawes. Arról az üzenetről beszélt.

DRÁGA HONEY!
BOCSÁSS MEG, KÉRLEK, NEM TUDTAM,
HOGY TE IS ABBAN AZ AUTÓBAN ÜLSZ.

– Egy Eddy Cudahy nevű illető szerint, aki Channnak dolgozik –

mondta Hawes.
– Igen, ismerem – szakította félbe a nő.
– Őt ismered…?
– Futólag.
– …vagy az üzenet tartalmát?
– Mindkettőt.
– Miért nem mondtad el nekem?
– Mert Danny úgy döntött, hogy nem kell nagydobra verni.
– Ki az a Danny?
 – Di Lorenzo. A programigazgatónk.
– Ez bizonyíték eltitkolása – mondta Hawes.
– Hát, tényleg nem vertük nagydobra – mosolygott a nő.
– Ez nem vicc – mondta Hawes. – Az az ember meg akart ölni.
– Ahogy engem is.
– Nem, téged nem akart megölni.
– Nos…
– Kifejezetten azt írta, hogy…
– Tudom.
– …nem tudta, hogy te is a kocsiban ülsz. Engem akart elkapni,
Honey. Kizárólag engem.
– Lehetséges. Igen.
– Akkor miért hallgattad el az üzenetet?
– Nem én hallgattam el. Hanem Danny.
– Te is. Pedig minden este adásban voltál.
– Igen.
– Akkor miért, Honey?
– Nekem fontos a karrierem – vonta meg a vállát a nő.
– Nekem meg az életem.
– Meg tudom érteni.
– Még szép.
Egymásra néztek.
– Térjünk vissza az üzenetre. Kézzel írták? – kérdezte Hawes.
– Igen.
– És hol van most?
– Fogalmam sincs.
– Szükségem lenne rá.
– Minek?
– Bizonyítéknak. Gyilkossági kísérlettel vádoljuk Cudahyt.
– Kár. Rendes fickónak tűnt.
– A gyilkosság még nagyobb kár lett volna – jegyezte meg Hawes.
Egymásra néztek, és nem fordították el a tekintetüket.
– Ne bújjunk vissza az ágyba? – kérdezte a nő.
– Ne, most inkább ne.
– Cotton…
– Viszlát – mondta a férfi, és lelépett.
 A kapcsolatuk a végét járta, és ezt mindketten tudták. Sharyn
hazudott a férfinak, Kling pedig nyomozott a nő után, és ezek elég
súlyos érvek voltak a fogkefe elcsomagolására. Most szótlanul ültek
a férfi lakásában, miután Sharyn megpróbált kimagyarázkodni, és
Kling megpróbált védekezni, de egyikük sem érte be ennyivel,
hiszen mindkettő úgy érezte, hogy a másik elárulta.
Mindketten vártak. És valakinek meg kellett törnie a csendet.
Ha még érdemes.
Mindketten tudták, hogy megérné, mert ha itt és most nem fog
menni a dolog a Bertram Alexander Kling nevű fehér férfi és a
Sharyn Everard Cooke nevű fekete nő között, akkor Amerikában
már soha nem sikerülhet két különböző bőrszínű személy
találkozása. Idáig jutott a dolog kettejük közt: eltérő bőrszínű
személyként tekintettek egymásra. De valakinek meg kellett törnie
a csendet, valakinek ki kellett nyújtania a kezét a táguló szakadék
felett.
Kling tehát jó nyomozóként mérlegelte, melyik a súlyosabb vétek
az ellen, akit szeretünk: ha hazudunk neki, vagy ha nyomozunk
utána, és arra jutott, hogy az övé a nagyobb vétek. Ezért hát
megköszörülte a torkát, és a szobának abba a sarkába nézett, ahol a
nő ült elfordulva tőle, a melle előtt összefont karral, dermedt
csendben, és megszólította:
– Shar?
A nő nem reagált.
– Shar – ismételte a férfi – , ne haragudj, de még mindig nem
egészen értem.
– És mi volna az, amit nem egészen értesz, Bert? – kérdezte végül
a nő.
– Ha Jamie Hudson tényleg el akarja venni ezt a Julie nevű
személyt…
– Ő nem egy Julie nevű személy, hanem egy nő, akit Julia
Curtisnek hívnak, és történetesen orvos, akárcsak Jamie, és…
– Bocsáss meg, tehát orvos, és ez esetben időpontot kérhettem
volna tőle…
– Menj a fenébe, Bert!
 – Honnan kellett volna tudnom, hogy orvos? Én csak azt láttam,
hogy ti hárman egymás körül keringtek…
– Menj te a fenébe!
– De ha őt akarja elvenni, akkor miért találkozott veled?
– Arra kért, hogy beszéljek vele.
– Miért?
– A francba, mert Julie nem egészen biztos a dolgában!
– Mi a fenében nem biztos?
– Abban, hogy hozzá akar-e menni egy feketéhez.
– Mégis, mi vagy te? Házasságközvetítő?
– Nem. Én Jamie barátja vagyok. A lánynak súlyos kétségei
vannak. Szereti Jamie-t, de egész életében…
– Ó, értem már! Te vagy a követendő példa, igaz? Te meg én.
Fekete nő, fehér férfi, ugyebár, és neked kell bizonyítanod, hogy ez
működik.
– Még mindig nem érted, mi?
– Nem. Ne is haragudj, de nem. Miért gondolod, hogy kizárólag
ezért nem biztos a dolgában? Mert a férfi fekete, ő meg fehér. Miért
ne lehetne…
– Julie is fekete – közölte Sharyn.
– Mi?
– Azt mondtam, hogy ő is fekete. Mind a hárman feketék
vagyunk. Jamie, Julie és én. Érted már?
Kling még emésztette a dolgot. A nő figyelte, ahogy végre leesik
neki.
– De hát olyan fehérnek néz ki, mint…
– Mondjad csak, Bert!
– Fehérnek néz ki.
– Olyan fehér, hogy tizenhét éves kora óta fehérnek nézik. Akkor
jött el otthonról. Eljött délről. Beiratkozott a Yale-re. És most attól
fél, hogy ha feleségül megy Jamie-hez, akkor elveszíti a fehér
praxisát, elveszíti mindazt, amiért olyan keményen dolgozott
hosszú éveken át.
Ismét csend állt be.
– El kellett volna mondanod – törte meg ismét a férfi.
– Visszaéltem volna a bizalmával.
 – És az én bizalmammal?
– Volt bennem bizalmad, Bert?
A nő most először mondta ki gyöngéden a nevét.
– Nem kellett volna követned.
– Nem kellett volna hazudnod nekem.
– Ott vagyunk, ahol a part szakad.
Újra csend lett.
A férfi azon tűnődött, megtörik-e még valaha.
– És hol van ilyenkor a SHLEP? – kérdezte végül, és felkapva a
kivarrott párnát a mellkasához szorította, hogy Sharyn elolvassa,
ami rajta áll:

SHARE
HELP
LOVE
ENCOURAGE
PROTECT
OSZTOZÁS
SEGÍTSÉG
SZERETET
BÁTORSÁG
VÉDELEM

– Egy T-t is kellett volna hímeztetnem a végére – mondta a nő. –

T mint TRUST. BIZALOM.
– Sharyn…
– Nem bízol meg bennem. Talán azért, mert nem szeretsz...
– Szeretlek. Szeretlek teljes…
– …vagy azért, mert fekete vagyok.
– Sharyn, Sharyn…
– Akárhogy is, de hiányzik onnan az a T, Bert. Akkor az állna ott,
hogy SHLEPT. Múlt időben.
A férfi ránézett.
– Tényleg hiányzik onnan? – kérdezte Kling.
– Nem tudom – válaszolta a nő. – Szerinted?
 Ami Eileent és Willist illeti, számukra ez még csak a kezdet, és
még mindig szombat volt, a hétvége kezdete, így még mindig
ágyban voltak.
Egymással.
– Mit gondolsz? – kérdezte Willis.
– Miről?
– Hát rólunk.
– Vagy úgy.
– Rólad és rólam.
– Hmm.
– Mit akar ez jelenteni? Hogy örökké fog tartani, egy szép napon
összeházasodunk, gyerekeink lesznek, vagy pedig…
– Hmm.
– …vagy csak annyit, hogy értem a kérdést, és gondolkozom
rajta?
– Azt jelenti, hogy „majd meglátjuk” – válaszolta Eileen. – De
addig is – tette hozzá, és a férfi karjába hengeredve szájon csókolta.
És Willis mosolygott a lepecsételt ajkával.
Ollie meglátta, ahogy jön felé az utcán, az alakjára szabott kék
egyenruhában, a kilencessel a jobb csipőjén, amelynek a súlya
mintegy nyomatékot adott a járásának, hosszú, fekete haja
begyűrve a sapka alá, az ezüstjelvény közvetlenül a bal melle fölött,
tekintetével önkéntelenül felmérve maga körül a terepet, ahogy
közeledik a bisztró felé… Jó zsaru,gondolta, gyönyörű lány,
gondolta, nő… A névkitűzőjén, fehér betűkkel a fekete műanyag
lapocskán, ez állt: P. GOMEZ. Ki gondolta volna? – gondolta Gomez.
A nő szeme felcsillant, amikor meglátta Ollie-t, hát ezt se
gondolta volna! Sütött a nap, a szeme csillogott a fényében. Az a
gyönyörű barna szeme. Patricia Gomez. Kis híján megcsóválta a
fejét hitetlenkedésében.
– Helló, Oll! Hát te mit keresel itt?
Oll, gondolta. Az egyetlen ember a földkerekségen, aki Ollnak hív.
Még a nővérem sem hív Ollnak. Még az anyám sem hívott soha
Ollnak, isten nyugosztalja. Oll.
– Gondoltam, bekaphatnánk valamit együtt, így késő délután –
válaszolta.
 – Remek ötlet! – mondta a lány.
Ollie tudta, hogy most járt le a szolgálata. Tudta, hogy mielőtt
visszamegy lecserélni az egyenruhát, rendszerint betér egy csésze
kávéra ide vagy a közeli kávézóba. Mindent tudott. Büszke volt
arra, hogy milyen jó rendőr.
A lány kinyitotta a bisztró ajtaját, és tartotta neki, hogy lépjen be
utána. A tulajdonos persze ismerte, és nagy hűhót csapott, hogy a
legjobb bokszot ajánlja fel Gomez biztosnak a sarokban. A lány
levette a sapkáját és felakasztotta a boksz falán a fogasra. A haja fel
volt tűzve.
– Hát, ez kellemes meglepetés – mondta.
– Reméltem, hogy itt találom – válaszolta Ollie. – Örülök, hogy
elcsíptem.
– Én is örülök.
– Milyen napja volt?
– Nyugis. Hát magának?
– Szabadnapos vagyok. Hosszú hetem volt.
– Valami komoly ügyön dolgozik?
– Igen, egy strici kivonta magát a forgalomból.
– Szerencsés fordulat.
– Igen. Tegnap egész nap ültem abban a kis parkban a River
Place-nél, tudja, melyik az?
– Ja. A Gleason Park.
– Azt vártam, hogy jöjjön az a lány, de nem jött. Egy olyan nő.
– Ez nem jó hír, Oll.
– Hát nem. Szomorú soruk van ezeknek a lányoknak – mondta.
Patricia kérdőn nézett rá.
– Milyen lányoknak, Oll?
– Ezeknek a prostiknak, tudja. A Ho Alleyben is eltöltöttem egy
csomó időt. Ezek a prostik. Akik ott ácsorognak, tudja.
Félmeztelenül.
A lány még mindig őt nézte.
– Az esőben is – tette hozzá Ollie.
A lány letette az étlapot.
– Jól van, Ollie? – kérdezte. – Úgy tűnik, mintha…
– Persze, jól vagyok – felelte.
 – Oll?
A férfi bólintott. Hosszan kivárt, aztán azt mondta: – Patricia,
meg kell kérdeznem valamit, és azt szeretném, ha nagyon őszintén
válaszolna.
– Kezdek megijedni, Oll.
– Nem, nem, én csak…
– Oll?
– Patricia… olyan ember vagyok én, aki vigasztalásra és
segítségre szorul?
– Egy kis vigasztalásra és segítségre vágyik, Oll? – kérdezte a lány
halvány mosollyal. – Ezt akarja mondani, kedves?
– Olyan ember vagyok én, akit… sajnálni kell? – kérdezte.
– Sajnálni? – kérdezett vissza a lány. – Nem. Miről beszél, Oll?
Még hogy sajnálni... – Már majdnem átnyúlt az asztal fölött, hogy
megfogja a kezét, de aztán eszébe jutott, hogy egyenruhában van, és
inkább elkapta a tekintetét, s fogva is tartotta. – Miről beszél, Oll?
Az ég szerelmére, mi a baj?
A férfi csak a fejét rázta.
– Oll, Ollie, kérem…
– Hát egy szánalmas szarkupac vagyok én? – kérdezte.
– Ollie, jézusom, hogy mondhat ilyet!
– Kövér vagyok? – kérdezte váratlanul a férfi.
Patricia most aztán átnyúlt az asztalon, a pokolba az
egyenruhával. Megragadta a férfi mindkét kezét. És megszorította.
– Mondja meg az igazat!
A lánynak már a száján volt, hogy „Nem, dehogy kövér, honnan
veszi ezt, Oll?”. Már a száján volt, hogy „Maga igazán jó táncos, Oll,
nagyon könnyű lába van”.
– Igen – mondta a lány. – Kövér.
A férfi bólintott.
– De csak az evés miatt – tette hozzá a lány.
Ollie erre is bólintott.
– Próbáljon kevesebbet enni – kockáztatott meg a lány egy
mosolyt.
– Ne rendeljen négy hamburgert uzsonnára.
– Maga hányat rendel? – kérdezte Ollie.
 – Választottak már, fiúk? – lépett oda egy pincérnő.
– Egy pohár sovány tejet kérek – mondta Patricia.
Ollie még bele sem nézett az étlapba.
– Én ugyanazt kérem, mint a hölgy.
– Köszönöm, srácok – mondta a pincérnő, és elvitorlázott a
rózsaszín egyenruhájában.
– Emlékszik arra a filmre? – kérdezte Patricia. – Amelyikben Meg
Ryan orgazmust színlel? És a szomszéd asztalnál ülő nő azt mondja,
hogy ő ugyanazt kéri…
– Igen, nagyon vicces volt – mondta Ollie. Aztán egy időre
hallgatásba merült. Végül így szólt: – Még soha életemben nem
ittam sovány tejet.
– Ízleni fog – mondta Patricia.
– Nem hinném – felelte Ollie gyászos képpel.
– Tudja mit, Oll? Kövér vagy sovány, kit érdekel? Engem aztán
nem.
– Szívesen randevúzna egy kövér emberrel?
– Szívesen randevúznék magával – válaszolta a lány.
– Akár ma este is?
– Akár.
– Miért?
– Mert tetszik nekem – mondta Patricia. – Mert kreatívnak
tartom, és…
– Kreatívnak? Ne már, Patricia…
– De igen, Oll! Maga írt egy könyvet!
– De…
– Hány ember tud könyvet írni? Én nem tudnék.
– De…
Ollienak már a száján volt, hogy „Elkaptam ám azt a szemét
hispit, aki ellopta”, de mégse mondta ki, mert Patricia túl sok
emberrel találkozhatott már életében, aki „hispinek” nevezte, és
Ollie arra tippelt, hogy nem szívesen hallaná ugyanezt az ő szájából,
bár csak annyit tesz, hogy „hispán”, annak a rövidített alakja, ahogy
az írók mondanák.
– Elkaptam a pasast, aki ellopta!
– Szedje ki belőle!
 – Azt tettem. Felmondta nekem az egészet, én meg magnóra
vettem. Így most elkezdhetem elölről, Patricia. Meghallgatom, és
kiderítem, mi a jó benne, mi nem, és valami még jobbat hozhatok ki
belőle.
– Látja, erről beszélek! Ezt nevezem én kreativitásnak, Oll, meg
kíváncsiságnak…
– Mindjárt elpirulok.
– Hát piruljon – mondta a lány. – Szerintem a pirulás is égeti a
kalóriákat. És maga csupa élet, és… és igenis nagyon jól táncol.
– Ki állította az ellenkezőjét?
– Senki.
– Maga is jól táncol, Patricia.
– Köszönöm, Oll. Tényleg élveztem, ahogy együtt táncoltunk.
Maga is?
– Én is.
– Akkor ma este megint elmehetnénk táncolni. További
kalóriákat égetni.
– Kellemesebb, mint tornázni, az már biztos – mondta Ollie.
– Pedig az is testmozgás. A tánc. Tudja, mit kéne még csinálnia,
Oll?
– Nem. Mit?
– Megfontolhatná, hogy lejárjon a rendőrségi edzőterembe, van
futópad, lehet súlyt emelni… Jót tenne magának.
– Volt egy szívrohamom.
– Szívroham, ugyan már… Mit árthatna magának egy kis
testgyakorlás? Ne is jöjjön ezzel!
– A testgyakorlás unalmas.
– Igen. Na és?
Ollie vállat vont.
– Jut eszembe – mondta a lány. – Ma én vagyok a soros. Ma este
én fizetek.
– Rendben, elfogadom.
– De ne legyenek nagy igényei – kacsintott rá a lány. – Különben
is, mostantól diétázik, nem igaz?
Ollie eddig nem tudta, hogy ő diétázik.
 – Amúgy mikor akarja megtanulni nekem a Spanish Eyest? –
kérdezte a lány.
– Már dolgozom rajta, Pat.
– Az Al Martino változaton, ugye?
– Igen.
– A Backstreet Boys nem ér.
– Rendben. A zongoratanárom azt mondja, hogy jól haladok.
– Szeretném, ha eljátszaná az anyámnak.
– Előtte még leadnék pár kilót.
– Minek, ő is kövér – nevette el magát Patricia.
Ezt már Ollie sem állta meg nevetés nélkül.
– Két sovány tej – mondta a pincérnő, és letette eléjük. –
Hozhatok még valamit? – nézett várakozásteljesen Ollie-ra.
– Nem, köszönöm – felelte az.
– Tudta-e – kérdezte a lány – , hogy az amerikaiak ötven
százaléka szeretne megszabadulni öt-hat kiló súlyfeleslegtől?
– Hát én nem vagyok köztük – jelentette ki Ollie.
– Én is szeretnék fogyni – mondta Patricia.
– Komolyan?
– Bizony. Három-négy kilót. Nem bánnám, ha annyival kevesebb
volnék.
– Gondolja, hogy nekem is le kéne adnom három-négy kilót?
– Nos… kezdetnek.
– És folytatásnak? Hatot? Mint az amerikaiak ötven százaléka?
– Nem. Tizenötöt. Mint az amerikaiak húsz százaléka.
Ollie rámeredt.
A lány somolygott, és megrántotta a vállát.
– Ezt az utolsó adatot én találtam ki – mondta.
– Helyes. Mert nekem eszemben sincs tizenöt kilót fogyni.
– Oké, induljunk hárommal.
– Három, annyi még összejöhet.
– Rendben, akkor mind a ketten leadunk három kilót.
– Mind a ketten?
– Persze. Ketten együtt.
– Ketten együtt – ismételte meg Ollie.
 Ketten együtt, igy valahogy jobban hangzott. De milyen furcsa
volt ez az egész!
– Patricia!
– Igen, Oll?
– Ha egyszer megjelenik a könyvem…
– Igen?
– Magának szeretném dedikálni.
A lány szeme hirtelen elfelhősödött. Megszorította Ollie kezét az
asztalon. Nagyon furcsa volt ez az egész.
Ivott egy keveset a sovány tejből. Olyan íze volt, mint a
kecskepisának.
Meyer már épp indult volna, amikor megszólalt a telefon.
Ránézett a faliórára: 15.43.
– Nyolcvanhetes körzet – mondta. – Meyer nyomozó.
– Carella nyomozóval szeretnék beszélni.
– Ma nincs benn. Akar üzenetet hagyni?
– Igen. Megmondaná neki, hogy Adam Fen kereste?
Meyer nyomban megnézte a képernyőjén megjelenő
hívásazonositót. 377-es körzetszám. Az ő körzetük. A szoba másik
végéből magához intette Parkert. Egyetlen szót firkantott rá egy
darab papírra: CÍM!
Parker bólintott, felírta a hívószámot, és visszament a saját
íróasztalához.
– Ott van még?-– kérdezte a süket férfi.
– Itt vagyok – válaszolta Meyer.
– Remélem, nem azt teszi, amire gondolok. Réges rég eltűnök,
mire ideérnének.
– Mégis, mire gondol?
– Kérem, cimbora – mondta a süket férfi. – Kigolyózza magát a
partiból. Adja át ezt az üzenetet Carellának. Van magánál ceruza?
– Jöhet – mondta Meyer.
– Mondja meg neki, hogy egy Melissa Summers nevű nő a
következő napokban megkísérelheti elhagyni az országot. Mondja
meg neki…
 Ezalatt Parker a saját asztalánál az egyik telefontársaság
illetékesétől próbálta megtudni a 377-es számhoz tartozó címet.
Meyer a szabad kezével integetett neki, hogy siessen.
– …hogy figyeljék a repülőtereket. Annál a nőnél van…
– Tudná betűzni a nevét, kérem?
– Sum-mer, egy s-sel a végén! – kiabálta a süket férfi. – Melissa
Summers. Elég! Ne akarjon engem vonalban tartani!
Úgy hangzott, mintha levegő után kapkodna.
– Jól érzi magát? – kérdezte Meyer.
– Nem, ha mindenáron tudni akarja. Meglőttek. De ne…– Megint
elfulladt a hangja. – De ne akarjon hozzám mentőt küldeni, van
saját orvosom, köszönöm.
– Miért nem engedi, hogy segítsünk? – ajánlkozott Meyer. –
Kórházba vihetnénk…
– Ne legyen nevetséges – mondta a süket férfi, és megint
levegőért kapkodott.
A szoba másik végében Parker most tette le a telefont.
– Mondja meg Carellának, hogy a nőnél van a Strad.
– A mi?
– Mondja meg, remélem, hogy elkapja.
A vonal megszakadt.
– River Place South 328 – mondta Parker.
Még ugyanazon a szombati napon, délután negyed ötkor Genero
berúgta a 17D lakás ajtaját. Életében először rúgott be egy ajtót,
amitől úgy érezte magát, mint egy tévés zsaru. Nem volt egyedül –
többedmagával rontott be a lakásba. Parkernek és Meyernek volt
már része hasonlóban, igy ők nem érezték magukat egy tévésorozat
rendőreinek. Sokkal inkább tűzoltóknak, miután így jutottak be az
ajtón. Akárki lakott itt…
A gondnok szerint a lakást bérlő férfi Adam Fennek mondta
magát, bár nemrég egy mutatós szőke nő is ide költözött. A
nyomozók arra tippeltek, hogy ez csak az a Melissa Summers lehet,
akit a süket férfi említett, de a gondnok nem tudta a nevét.
Akárki lakott itt, az sietősen távozott.
Az előszobában, az előszobaasztal melletti szőnyegen vérfoltok.
Nagy vérfoltok. Arra tippeltek, hogy itt érhette a lövés, és itt
veszíthette a legtöbb vért. A vérnyomok elsőnek a fürdőszobába
vezettek, ahol egy tekercs géz a mosdón arra utalt, hogy
megpróbálta felitatni a vért és bekötözni a sebet, majd innen egy
kis irodába ment a lakás hátsó részében, ahol a vérfoltok a
számítógép billentyűzetén azt jelezték, hogy írt valamit, mielőtt
távozott.
Amikor elindították a gépet, kiderült, hogy minden fájlt töröltek.
Csak egy sárga noteszlap maradt a képernyőre ragasztva, amelyen
ez állt:

MÉG TALÁLKOZUNK, FIÚK!

– A pasas vérben áztatja a lakást, de arra nem sajnálja az időt,

hogy üzenetet hagyjon nekünk – jegyezte meg Genero.
– Ha egyszer ilyen a stílusa – értett egyet vele Meyer.
– Még találkozunk, mi? – ismételte meg Carella a telefonban.
– Ezt írta.
– És úgy gondolod, hogy megsebesült?
– Ez nem is kérdés. Azt mondta, hogy meglőtték, és tiszta vér a
lakás.
– Mentőt kellett volna hívni.
– Azt mondta, ne fárasszuk magunkat. Van saját orvosa.
– Gondolod, hogy megint elhúzott?
– Mint a szél.
– És mi van a lánnyal? Summers?
– Melissa Summers. Azt mondta a pasas, hogy meg akar lépni az
országból.
– Hová?
– Azt nem mondta.
– Nála van a Strad?
– Így mondta.
– Van már hír a Görögről?
– Nálunk semmi. Talán a Mid South körzetben.
– Jó lenne tudni, mi történt.
– Jó.
– A belbiztonságiakat is riasztani kéne, Meyer.
 – Már intézkedtem. Minden járatot figyelnek. Keresik őt is meg a
hegedűt is.
– Már ha ez a név van az útlevelében.
– Már ha van útlevele.
Hosszú csend a vonalban.
– És a pasassal mi legyen? – kérdezte aztán Meyer.
– Szerintem várjunk. Ha elkapjuk a lányt…
– Ha.
– …talán tudna mondani valami használhatót a pasasról. Ha nem,
majd elkapjuk a süketet akkor, ha legközelebb felbukkan.
– Ha még felbukkan.
– Mindig felbukkan, Meyer.
– Tudod, mi a biztos? A halál meg az adó.
– Egyre megy – mondta Carella.
Megint csönd állt be.
– Na, nekem még dolgom van – szólalt meg Meyer.
– Ne meszeld az eget.
– Viszlát hétfőn.
– Viszlát – mondta Carella, és letette.
Állt még egy darabig a telefon előtt a kagylóval a kezében, nézte a
készüléket, és azon tűnődött, hogy mikor kerül elő legközelebb a
süket férfi. Bármikor is, az nem lehet elég hamar. Kis híján
felsóhajtott.
Teddy a hálószobában várta.
Carella szó nélkül levetkőzött, bement a fürdőszobába fogat
mosni, nem feledkezve meg a fogselyemről, aztán az ágyhoz ment,
és bebújt Teddy mellé.
A nő mozgatni kezdte a kezét a levegőben.
Szép esküvő volt, jelezte.
Ő leolvasta a jeleket, és bólintott.
Nem így gondolod, mutatta az asszony.
Carella ismét bólintott.
Steve?
Egyenesen a szemébe nézett.
Túl fogsz ezen jutni valaha?
 – Mégis, min? – kérdezte Carella kópés vigyorral, és hozzá
kézjelekkel is mutatta. Aztán, még mindig vigyorogva, a karjába
kapta az asszonyt, szorosan magához ölelte, megcsókolta, és
Teddynek eszébe jutott a kezdet, amikor réges régen egy Steve
Carella nevű nyomozó kalap és kesztyű nélkül állt a hóesésben, és
egyetlen szál vörös rózsát adott Valentin napra egy Theodora
Franklin nevű lánynak és neki azóta is rózsákkal van tele az élete.
Lekapcsolta az éjjeli lámpát, és visszabújt a férfi ölelésébe.
Másnap délután háromkor egy fiatal, szőke nő csekkolt be a
Spindledrift nemzetközi repülőtéren az Air France 17.10-es párizsi
járatára. Az útlevélellenőröket egy Melissa Summers nevű utas
észlelésére és visszatartására figyelmeztették. A szőke útlevelében
viszont a Carmela Sammarone név szerepelt. Az útlevélellenőr
éppen csak odapillantott a fotóra, lepecsételte az útlevelet, és azt
mondta: – Jó utat, Miss Sammarone.
Melissa csábosan mosolygott, és elindult a biztonsági kapu felé,
ahol a magával hozott hegedűtokot rátette az átvilágító pultra. Az a
belbiztonsági tiszt, aki tegnap Meyerrel beszélt a telefonban,
lejegyezte az információt valami értékes hegedűről, megkérdezte,
hogy kell-e számítani bombafenyegetésre, és amikor nemleges
választ kapott, csak vállat vont, és megköszönte Meyernek az
előzetes figyelmeztetést – ahogy fogalmazott.
A repülőtér biztonsági emberei, akik kinyitották és
megvizsgálták Carmela Sammarone hegedűtokját, szintén bombát,
lőfegyvert, kést vagy sokkolót kerestek, és különben sem tudtak
volna megkülönböztetni egy Stradivarit egy Budweisertől. Beérték
annyival, hogy végigtapogatták a tokot és megrázogatták a hegedűt,
hogy nem zörög-e benne valami gyanús dolog.
Az egyik őr még megjegyezte: – Volt egy nagybátyám, aki
hegedült.
– Jó is az – mondta Melissa, és figyelte, ahogy visszacsukják a
fedelet, és bepattintják a zárat.
– Jó utat! – mondta a másik biztonsági őr.
Várva a felszállást a gép első osztályú szakaszában Melissa egy
pohár ouzót szürcsölt, és a Vogue júniusi számát lapozgatta.
– Először utazik Párizsba? – kérdezte a légikísérő.
– Igen – válaszolta mosolyogva Melissa.
Számára ez volt a kezdet.

VÉGE.
JEGYZETEK

[1] William Shakespeare Összes drámái I-IV. Magyar Helikon, 1972. Macbeth: III. kötet,
563. old. Szabó Lőrinc fordítása
[2] A brown barnát jelent angolul. (A ford.)
[3] Céltalan (A ford.)
[4] William Shakespeare: 18. szonett. Szabó Lőrinc: Örök barátaink, Szépirodalmi
Könyvkiadó, Budapest, 1964.I-II. I. kötet, 314. o
[5] William Shakespeare: i. m. IV. kötet, A vihar, II. felvonás, 1. jelenet, 637. o. Babits Mihály
fordítása
[6] William Shakespeare: i. m. II. kötet, Ahogy tetszik, 1. felvonás, 1. jelenet, 489. o. Szabó
Lőrinc fordítása.
[7] William Shakespeare: i. m. I. kötet, IV. Henrik I. rész, I. felvonás, 3. jelenet, 176. o. Vas
István fordítása
[8] William Shakespeare: i. m. Ahogy tetszik I. felvonás, 1. jelenet, 485. o. Szabó Lőrinc
fordítása
[9] Babits Mihály fordítása.
[10] Babits Mihály fordítása.
[11] William Shakespeare: i. m. IV. kötet, 637. o. Babits Mihály fordítása.
[12] William Shakespeare: i. m. III. kötet, 489. o. Szabó Lőrinc fordítása.
[13] William Shakespeare: i. m. I. kötet, III. Richárd, 3. felvonás, 2 jelenet, 734. o. Vas István
fordítása
[14] William Shakespeare: i. m. IV. kötet, 407. old. Németh László fordítása.
[15] William Shakespeare: i. m. I. kötet, IV Henrik. I. rész, 2. felvonás, 4. jelenet, 196. o. Vas
István fordítása.
[16] William Shakespeare: i. m. IV. kötet. A vihar, IV. felvonás, 1. jelenet, 657. o. Babits
Mihály fordítása
[17] William Shakespeare: i. m. III. kötet Hamlet, 3. Felvonás, 1. jelenet, 294-295. o. Arany
János fordítása
[18] William Shakespeare: i. m. Hamlet, 312. o
[19] William Shakespeare: i. m. Hamlet, 313. o
[20] William Shakespeare: i. m. II. Richárd, 5. felvonás, 3. jelenet, 150. o. Somlyó György
fordítása.
[21] Ernest Hemingway regénye. Robert Jordan és Maria szerelmi jelenetéről van szó.
[22] William Shakespeare: i. m. I. kötet, VIII. Henrik, 1. felvonás, 1, jelenet 789. old. Weöres
Sándor fordítása.
[23] William Shakespeare: i. m. III. kötet, Julius Caesar, V. felvonás, 3. jelenet, 240. o.
Vörösmarty Mihály fordítása.
[24] William Shakespeare: i. m. III. kötet, Coriolanus, 1. felvonás, 6. jelenet, 754. o. Petőfi
Sándor fordítása.
[25] Angolul Libéria és librarian vagyis könyvtáros, de viccben libreriannek ejtik, ami így
„libériai”-t jelent. (A ford.)
[26] Apróra vagdalt disznóhús, erősen kisütve olajon. (A ford.)
[27] William Shakespeare: i. m. III. Rómeó és Júlia, I. felvonás, 3. jelenet, 94. o. Mészöly
Dezső fordítása.
[28] William Shakespeare: i. m. II. kötet, Sok hűhó semmiért, III. felvonás, 1. jelenet, 369. o.
Fodor József fordítása.
[29] A haw szó többes száma. Pislogóhártyát jelent ló vagy kutya szemén. (A ford.)
[30] William Shakespeare: i. m. I. kötet, II. Richárd, V. felvonás, 5. jelenet, 155. o. Somlyó
György fordítása.
[31] William Shakespeare: i. m. III. kötet, Rómeó és Júlia, II. felvonás, 4. jelenet, 114. o.
Mészöly Dezső fordítása.
[32] Mondjuk: Fekete Jancsi. (A ford.)
[33] Szép Helénáról van szó, aki Homérosz Íliásza szerint oka volt a trójai háború
kirobbanásának. (A ford.)
[34] William Shakespeare: i. m. II. kötet, A makrancos hölgy, III. felvonás, 2. jelenet, lol. o.
Jékely Zoltán fordítása
[35] És tudom, hogy a csődület is jött utánam, nem volt még egy ily őrült esküvő,
Pszt, pszt! Hallom a hegedűsök játékát /nyersfordítás/
[36] William Shakespeare: i. m. IV. kötet. A vihar, III. felvonás, 1. jelenet, 646. o. Babits
Mihály fordítása.
[37] A supper-time inkább vacsora, illetve a nap főétkezése. (A ford.)
[38] William Shakespeare: i. m. III. kötet, Rómeó és Júlia, I. felvonás, 5. jelenet, 99. o.
Mészöly Dezső fordítása.
[39] William Shakespeare: i. m. III. kötet, Rómeó és Júlia IV. felvonás, 5. jelenet, 155. o.
Mészöly Dezső fordítása.
[40] Uo. 130. o
[41] William Shakespeare: i. m. I. kötet, IV. Henrik, I. rész, III. felvonás, 1. jelenet, 208-209. o.
Vas István fordítása.
[42] William Shakespeare: i. m. IV. kötet, Cymbeline, V. felvonás, 4. jelenet, 499. o. Lator
László fordítása.
[43] William Shakespeare: i. m. II. kötet, Vízkereszt, vagy amit akartok, I. felvonás, 1. jelenet,
565. o. Radnóti Miklós és Rónay György fordítása.
[44] William Shakespeare: i. m. II. kötet, Felsült szerelmesek, I felvonás, 2. jelenet 215. o.
Gáspár Endre és Mészöly Dezső fordítása.
[45] William Shakespeare: i. m. II. kötet. A makrancos hölgy, II. felvonás, 1. jelenet, 85. o.
Jékely Zoltán fordítása.
[46] Mármint a hold. William Shakespeare: i. m. III. kötet, Macbeth II. felvonás, 1. jelenet,
578. o. Szabó lőrinc fordítása.
[47] William Shakespeare: i. m. II. kötet. Vízkereszt, vagy amit akartok, II. felvonás, 3. jelenet
584. o. Radnóti Miklós és Rónay György fordítása.
[48] William Shakespeare: i. m. II. kötet, Felsült szerelmesek I. felvonás, 2. jelenet, 212. o.
Gáspár Endre és Mészöly Dezső fordítása.
[49] William Shakespeare: i. m. I. kötet, IV. Henrik, II. rész I. felvonás, 2. jelenet 261. o. Vas
István fordítása.
TARTALOM
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
JEGYZETEK