A fűrész belemart a fába, aztán húst és csontot vágott át a faláda,

illetve az asszony közepén. Az éles fogak nyomában vér ömlött a fűrész

vágta nyílásból. Maga a fűrész is véres volt, mikor a férfi végül kihúzta a
nyílásból és a nőből. Felpillantott a faliórára: délután öt óra öt. Zord
elégedettséggel bólintott, majd mindkét oldalon leemelte a láda fedelét.

A nő egy darabban lépett ki, magasba emelte a karját, és mosolygott. A

közönség tapsban és éljenzésben tört ki.

- Köszönöm, nagyon köszönöm! - mondta a férfi hajlongva.

A közönség legnagyobbrészt tizenhárom-tizennyolc éves fiúkból és

lányokból állt, mivel az előadás egy középiskolában folyt az Északi
Tizenegyediken. A nő most kitolta a ládát a színpadról. Mutatós szőke volt,
húszas évei derekán; flitteres kosztümje előnyösen emelte ki hosszú, hosszú
lábát és dús keblét. A teremben a legtöbb fiú képtelen volt levenni róla a
szemét. A nő ekkor egy magas ládát telt be a színre.

A bűvész - név szerint a Nagy Sebastian - frakkot és cilindert viselt.

- Köszönöm, Marie - mondta az asszisztensének. - Nos, látjátok ezt a

kis ládikót; na jó, nem is olyan kicsi, de magam is elég nagydarab fickó
vagyok - egy pillanat múlva bele fogok bújni... Köszönöm, Marie, most már
elmehetsz, nagyon sokat segítettél. Nagy tapsot Marie-nek, srácok!

Marie a magasba emelte karját, lábát szétvetette, az arcán széles

mosoly, és a gyerekek ujjongtak és megtapsolták, főleg a fiúk, majd egy
szexis kis mozdulattal megfordult, és magas sarkú cipőjében peckesen
kilépdelt a színről.

- Ma utoljára láttátok Marie-t - mondta Sebastian. - És pár perc múlva

engem is utoljára láttok. Azt fogom tenni, srácok, hogy belépek ebbe a
ládába...

Kinyitotta az ajtót a láda elején.

 - És mindenkit megkérek, hogy számoljon tízig... Hangosan... Egy,
kettő, három, négy és így tovább... Mindenki tud tízig számolni, ugye?

Nevetés.

- És megkérem az igazgatótokat, jöjjön fel ide - kérem, Mr. Ellington,

volna szíves feljönni? -, aztán mikor tízig értek a számolásban, ki fogja
nyitni a ládát, és a Nagy Sebastian nem lesz benne, srácok; eltűnők, köddé
válók, kész, putty! Igen…, nagyszerű, Mr. Ellington, ha volna szíves
ideállni, közvetlenül a láda mellé, köszönöm. Kitűnő. - Levette a kalapját.
Félig belépett a ládába. - És most el kell búcsúznom tőletek...

Taps, ováció.

- Köszönöm, köszönöm. Abban a percben, amint becsukom az ajtót,

kezdjétek el a számolást, hangosan. Szevasztok, srácok! - mondta, és
magára csukta az ajtót.

- Egy! - zúgták kórusban a gyerekek. - Kettő! Három! Négy! Öt! Hat!

Hét! Nyolc! Kilenc! Tíz!

Ellington kinyitotta a láda ajtaját. A Nagy Sebastian valóban eltűnt. A

gyerekek tapsolni kezdtek.

Ellington kiment a színpad elejére, és feltartotta a kezét, hogy csendet

kérjen.

Arra intette a gyerekeket, hogy senkit ne próbáljanak kettéfűrészelni,

mert ez az egész csak trükk volt.

Marie Sebastianinak nem nagyon volt ínyére, hogy egy zsaruval kell
beszélnie. A legtöbb tisztességes polgár így van ezzel, csak a világ tolvajai
érzik magukat otthonosan a rendfenntartó erők társaságában.

Idegesen fészkelődött, miközben elmondta Cotton Hawes detektívnek,

hogyan cserélte át a dresszét erre a ruhára, amit most visel - tweedzakó és
szoknya, levendulaszínű blúz, magas sarkú cipő -, ezalatt férje, a Nagy
Sebestian, alias Frank Sebastiani, a hátsó bejáraton át elhagyta a
középiskolát, és berámolta a Citationbe az összes apróbb kelléket,
amelyeket az előadáshoz használt. Azután ő - a nő - is kiment az épület
mögé, gondolta, ott találja, de a Citation már elment, a férfi úgyszintén -
eltűnt, köddé vált, kész, putty, de a bűvészkellékei ott hevertek az út mentén
elszórva.

Hawes figyelmesen hallgatta, aztán megvakarta a hátát. A bőrét

leégette a nap, és hámlott. Hétfőn reggel érkezett vissza egy egyhetes
bermudai üdülésről, és a bőre még egyszínű volt a hajával. Nagydarab,
vörös hajú férfi volt, fehér csíkkal a bal halántéka felett; egy hajdani
sebesülés nyoma.

- Miféle apróbb kelléket? - kérdezte.

- Tudja, a karikákat, szalagokat, labdákat, a madárkalitkákat; mindazt,

ami itt szerteszét van. A ládákért meg a nagyobb darabokért Jimmy jön a
teherautóval.

- Jimmy?

- Frank segédje. Ó a mindenes Jack, vezeti a teherautót, ha fellépünk

valahol, segít ki- meg berakodni, átfesti a ládákat, ha kell, átvizsgálja az
összes rugót, hogy jól működjenek... Ilyesmi.

- Ma is ő rakta ki magukat, ugye?

- Ó, igen. Mi vezettük a Citationt, ő meg a teherautóval jött utánunk.

- És segített kirakodni, meg minden?

- Mint mindig.

- És ott maradt az előadáson?

- Nem, nem tudom, hová ment az előadás alatt. Talán enni. Tudta,
hogy öt óra, fél hat körül végzünk.
 - Akkor most hol van?

- Nem is tudom. Hány óra van magánál? Hawes az órájára nézett.

- Hat óra öt.

- Nahát, igazán nem tudom, hol lehet - mondta Marie. - Nagyon pontos
szokott lenni.

- Maga mikor végzett? - kérdezte Hawes.

- Mondtam már, negyed hat körül.

- És átöltözött.

- Igen. Akárcsak Frank.

- Ő mit viselt a színpadon?

- Fekete nyakkendőt és frakkot. Meg cilindert.

- És mibe öltözött át?

- Fontos?

- Nagyon! - mondta Hawes.

- Akkor hadd legyek egészen pontos - mondta Marie. - Kék nadrág

volt rajta, kék sporting, nem mintás, csak sima kék, aztán kék zokni, fekete
cipő, meg... hogy is hívják azt a mintát? Pepitának? Olyan apró, kék-fekete
fogazott minta. Pepita mintás sportzakó. Nyakkendő nélkül.

Hawes jegyezte.

- Mennyi idős a férje?

- Harmincnégy.

- Magassága?
 - Száznyolcvan.

- Súlya?

- Nyolcvanhárom kiló,

- Haja színe?

- Fekete.

- Szeme?

- Kék.

- Visel szemüveget?

- Nem.

- Fehér?

- Hát persze! - mondta Marie.

- Feltűnő ismertetőjele? Sebhely, tetoválás?

- Igen, van egy vakbélműtéti heg rajta. És egy meniszkusz-műtéti heg.

- Az mi? - kérdezte Hawes.

- Volt egy síbalesete. Levált a porc a bal térdéről. Kivették a porcot, ezt
hívják meniszkusznak. Ez után maradt egy sebhely. A bal térdén.

- Hogyan kell betűzni? - kérdezte Hawes. - Meniscus?

- Nem tudom - mondta Marie.

- Hol lakik?

- Adok egyet Frank névjegyéből - mondta a nő. Belekotort a

válltáskájába, és előhúzott egy névjegycsomót. Kivett belőle egyet, és
átnyújtotta Hawesnak. Az gyorsan átfutotta, felírta a noteszába az otthoni
meg a hivatali számot, majd bedugta a névjegyet a notesz zsebébe.

- Próbálta már otthon hívni? - kérdezte.

- Nem. Miért hívtam volna?

- Biztos benne, hogy nem ment haza egyedül?

- Sose tett ilyet.

- Ez a Jimmy... Mi a vezetékneve?

- Brayne. B-R-A-Y-N-E.

- Címe?

- Nálunk lakik.

- Ugyanabban a házban?

- Van egy kis szobája a garázs felett.

- És az ő telefonszáma?

- Hát... Nem hiszem, hogy eszembe jutna.

- Azért csak próbálja meg - mondta Hawes - mert szerintem haza

kellene telefonálnunk, hogy hazament-e valamelyikük.

- Biztos, hogy nem - mondta Marie.

- Keressünk egy telefont, jó? - mondta Hawes.

- Van egy odabent - mondta a nő. - De semmi értelme telefonálni.

- Honnan tudja?
 - Mert Frank sose hajigálta volna így el a kellékeit. Azok pénzbe
kerülnek.

- Azért próbáljuk csak meg.

~ Semmi értelme - mondta Marie. - Mondtam már.

A férfi feltárcsázta az iskolából Sebastiani otthoni számát, majd a

hivatalit is, de egyiken sem vették fel. Marie-nek végül eszébe jutott a

garázs feletti szoba száma is, és Hawes azt is feltárcsázta. Semmi.

- Nos - mondta - akkor hadd fogjak hozzá. Felhívom, amint...

- Hogyan jutok haza? - kérdezte Marie.

Mind azt kérdezik, hogy hogyan jutnak haza.

- Vonattal, nem?

- Igen, de...

- Kiteszem az állomáson.

- És mi lesz ezekkel a kellékekkel itt az utcán?

- Szólhatunk az iskolagondnoknak, hogy zárja el valahová. Míg a férje

elő nem kerül.

- Miből gondolja, hogy elő fog kerülni?

- Biztos vagyok benne, hogy semmi baja. Elkerülték egymást, ennyi az

egész.

- Nem szívesen mennék haza ma este - mondta Marie.

- Hölgyem...
 - Arra gondoltam... Bemehetnék magával a rendőrségre? Ott
maradhatnék, amíg megtud valamit Frankról?

- Ez csak öntől függ, hölgyem. De időbe telhet, amíg...

- És tudna kölcsönadni egy kis pénzt? - kérdezte a nő. Hawes ránézett.

- Vacsorára?

- Megadom, amint… Amint megtaláljuk Franket. Sajnálom, csak

néhány dollár van nálam. Frank volt az, akinek fizetni szoktak; nála volt az
összes pénz.

- Mennyi, hölgyem?

- Hát, csak egy hamburgerre, vagy ilyesmire.

- Azt kérdezem, a férjénél mennyi pénz van.

- Ó. Nos, az előadásért száz dollárt kapunk. És lehetett még egy kevés

a tárcájában, nem tudom, mennyi.

Ami valószínűtlenné teszi a rablást, gondolta Hawes. Bár ebben a

városban akadnak, akik öt centért is elvágják az ember torkát. Hirtelenjében
azt sem tudta, nála magánál mennyi pénz van. Ez volt az első eset életében,
hogy egy áldozat kölcsönkért tőle.

- Én is olyan éhesforma vagyok - mondta. - Keressük meg a

gondnokot, aztán együnk valamit!

Péntek este hét harmincötkor egy rakás étterem nyitva volt, de Marie

pizzát kívánt, így Hawes egy kis helyet választott, kicsit délre a
sugárúton, a Negyediken. Piros kockás asztalterítők, chiantispalackokba
állított gyertyák, asztalra váró emberek. Hawes ritkán élt a rangjával, de
most mellékesen megemlítette a vendéglősnek, hogy a nyolcvanhetes körzet
nyomozója, és egy falatot sem evett négy óra óta, mióta szolgálatba lépett.
 - Erre, biztos úr - mondta rögtön a vendéglősné, és asztalhoz vezette
őket az ablaknál. Amint elment, Marie megkérdezte:

- Ez mindig így megy?

- Mi megy mindig így?

- Ez az úri kiszolgálás.

- Néha - mondta Hawes. - Biztos, hogy pizzát akar? Van itt mindenféle
az étlapon.

- Nem, igazán pizzát szeretnék. Sajttal és ajókával.

- Inna valamit? - kérdezte a férfi. - Én szolgálatban vagyok, de...

- Tényleg betartja?

- Ó, hát persze.

- Akkor egy sört kérek a pizzához.

Hawes intett a pincérnek, és rendelt egy nagy pizzát, sajttal és

ajókával.

- Italt parancsolnak? - kérdezte a pincér.

- Egy korsóval a hölgynek, nekem egy kólát. A pincér elment.

- Igazán nagyon kedves magától - mondta Marie, és átnyúlt az

asztalon, hogy megérintse a kezét. Futó érintés volt. Ahogy jött, el is

múlt.

- Biztos, hogy előkerül - mondta Hawes.

- Remélem.

- Biztos vagyok benne.

 Egyáltalán nem volt biztos benne.

- Csak arra tudok gondolni, hogy valami szörnyűség történt vele.

Hawes nem akarta neki megmondani, hogy a férje valószínűleg

lelépett, és megcélozta a nagy kék messzeséget. Hadd élvezze a hölgy a
pizzáját meg a sörét. Ha tényleg elhagyta a férje, úgyis megtudja idejében.
Ha meg holtan fekszik valahol egy sikátorban, még hamarabb megtudja.

Csak akkor hozta szóba ismét Jimmy Brayne-t, mikor már kiszolgálták
őket.

A nő úgy esett neki a pizzának, mintha egy hete evett volna utoljára.

Úgy evett, mint az a nő a Tom Jones című filmben. Megnyalta az ajkát,

lehunyta a szemét, és úgy lökte a szájába a pizzát, mintha szeretkezne vele.
Gyerünk, gondolta Hawes. Első a munka.

- Általában megbízható, ugye?

- Kicsoda?

- Jimmy Brayne.

- Ó, igen. Tökéletesen.

- Mennyi ideje dolgozik maguknál?

- Három hónapja.

- Idén júliustól?

- Igen. Negyedikétől.

- Tudta, hogy hol kell magukat fölvennie ma este?

- Ó, igen. Ő rakta ki a holmit az iskolánál; persze hogy tudta.

 - Nem lehet, hogy elment valahova a férjével?

- Hová?

- Például egy italra. Amíg maga átöltözött.

- Akkor miért volt szétszórva a holmija az úton?

- Hát ez az... A fenébe, mind a ketten eltűntek...

- Bocsánat - szólt a pincér. - Felügyelő úr! Hawes felnézett.

- Felügyelő úr, nem szívesen zavarom - mondta a pincér.

- Tessék.

- Egy emberi kart találtunk hátul, az egyik szeméttartályban.

Itt ez a három kártya - mondta Marie. - A pikk ász, a treff ász és a káró
ász. - Letette a kártyákat, bal felől a káró ászt a pikk ász alá, jobb felől
pedig a treff ászt. - Most lefelé fordítva beteszem ezt a három ászt a pakliba,
különböző helyekre - mondta, és kezdte becsúsztatni őket.

A detektívek figyelték.

Már négy kártyatrükköt mutatott be, mióta Hawes visszatért vele az

őrszobára. Azért jött be, hogy jelentse a szeméttartályban talált kart. Artie
Brown, Hawes társa Generóval együtt kirohant a helyszínre. Három csupasz
testrészt találtak: egy felsőtestet és két kart. Se fejet, se kezeket, se lábakat.

Hawes állt legközelebb Marie-hoz. Érezte a parfümjét. Remélte, hogy

a férje elhagyta, és Hawaiira távozott. Remélte, hogy Honoluluból fogja
felhívni, hogy közölje vele, elhagyta. Ezzel hideg űrt hagyna maga után
Marie ágyában. A nő közelsége részegítően hatott. Hawes úgy vélte, a

parfümjétől. Az is lehet, hogy férjuram a segédjével együtt szállt el

Hawaiira. Esetleg homokos. Hawes Marie hetyke kis fenekére pillantott,
amint a nő az asztal fölé hajolt, hogy felvegye a lapokat. Heves vágyat
érzett, hogy megsimogassa.
 - Oké, Brown nyomozó - mondta a nő. - Válasszon ki egyet ebből a
három kártyából. A pikk ászt, a kárót vagy a treffet.

- A treffet - mondta Brown.

Hatalmas, izmos fekete férfi volt, százkilencvenöt centi, és több mint

száz kiló. Az arcán vészjósló kifejezés ült. Vészjóslóan nézett mindig,
akkor is, amikor mosolygott.

Egy fegyveres rablót le tudott fegyverezni pusztán azzal, hogy

szigorúan ránézett.

Marie átpörgette a kártyákat, színükkel felfelé, és keresgélni kezdett.

Megtalálta a treff ászt, kihúzta a csomagból, és az asztalra lökte.

- Mi ebben a trükk? - kérdezte Genero. - Ha megnézi a kártyákat, nem

kunszt megtalálni.

- Igaza van - mondta a nő. - Maga melyik kártyát választja?

- A káró ászt.

- Oké mondta a nő, és kezébe nyomta a paklit. - Keresse meg nekem.

Genero kezdte végignézni a kártyacsomagot.

- Megvan már? - kérdezte a nő.

- Várjon egy percet, jó?

Átnézte az egész csomagot. A káró ász sehol. Még egyszer átkutatta. A

káró ász még mindig nem került elő.

- Megtalálta? - kérdezte a nő.

- Nincs itt - mondta Genero.

- Biztos benne? Nézze meg még egyszer!

 Harmadszor is átnézte a paklit. A káró ász nem lett meg.

- Feladom. Hol van?

- Itt - mondta a nő mosolyogva. Benyúlt a blúzába, és a melltartójából

előhúzta a káró ászt.

- Hogy csinálta? - kérdezte Hawes.

- Egyszer talán majd elmondom - felelte Marie, és rákacsintott.

Megszólalt a telefon. Brown vette fel.

- Nyolcvanhetes körzet, Brown nyomozó - mondta. Fülelt egy darabig,

majd így szólt: - Oké. Milyen név van rajta? Köszönöm, megyünk. -
Visszaakasztotta a kagylót. - Gyerünk - mondta. - Megvan az alsó fele.
Névvel együtt.

- Most jön a Misztikus Jóslat trükkje - mondta Marie, és keverni

kezdte a kártyát.

- Hogy érted azt, hogy névvel együtt? - kérdezte Genero.

- Volt egy tárca a halottnál - mondta Brown.

- Hogyhogy?

- Hogyhogy hogyhogy? Hát a zsebében.

- Megkérek valakit, írjon le nekem egy háromjegyű számot - mondta

Marie.

- Azt mondod, nadrág volt rajta? - kérdezte Genero.

- Hacsak nem a seggére varratta azt a zsebet - mondta Brown.

- Azt mondod, nadrág volt azon az alsó testfelén?

 - Menjünk, és nézzük meg, jó?

- Ki akar nekem leírni egy háromjegyű számot? - kérdezte Marie. -

Bármelyik háromjegyű számot.

- És a tárcájában volt a neve? - kérdezte Genero.

- A jogosítványán - mondta Brown. - Gyerünk.

- Hogy hívták? - kérdezte Genero.

- Frank Sebastianinak - felelte Brown. Marie pedig Hawes karjába

ájult.

Bevezették.

A hullaház bűzlött.

A nő visszatántorodott az emberi gázok és a hús szagától.

Elhaladtak egy rozsdamentes acélból készült asztal mellett, amelyen

egy megégett holttest elszenesedett maradványa feküdt, védekező pózba
görnyedve, mintha még most is próbálna harcolni a lángok ellen, amelyek
elemésztették.

A felszabdalt test négy darabja egy másik krómacél asztalon volt.

Felületesen rakták egymás mellé őket, nem illeszkedtek pontosan. Ügy
hevertek ott, mint egy hiányos kirakós játék darabjai.

A nő lenézett rájuk.

- Nem vitás, ugyanannak a testnek a darabjai - mondta az

orvosszakértő, CarI Blaney.

Levendulakék szem, fehér köpeny. Állt a neonfényben, és úgy látszott,

nem zavarja, sőt fel sem tűnik neki az elviselhetetlen bűz.

A torzó alsó fele most csupasz volt. Marie merően nézte.

 - Nem tudja a vércsoportját? - kérdezte Blaney.

- De - mondta Marie. - B.

- Igen, mi is ezt állapítottuk meg.

- Felismer rajta valamit, asszonyom? - kérdezte Brown.

- Igen, a hegeket.

- Tudja, milyen hegek ezek? - kérdezte Blaney.

- A hasán levő egy vakbélműtéti heg. Blaney bólintott.

- A bal térdén levő heg egy porcműtétből származik.

- Egyéb? - kérdezte Brown.

- A pénisze - mondta a nő.

Sem Blaney, sem a detektívek nem akadtak fenn rajta. Nem Meese-
bizottságot játszottak itt a holttest darabjai felett; profik voltak, akik
megpróbálnak összehozni egy pozitív azonosítást.

- Mi van vele? - kérdezte Blaney,

- Kell rajta lennie egy kis izé… szépségpöttynek, azt hiszem, így
hívják - mondta Marie. - Az alsó oldalán. A bőrén.

Blaney gumikesztyűs kezével felemelte a holttest lankadt péniszét.

Kissé elfordította.

- Ez az? - kérdezte, és egy gombostűfejnyi anyajegyre mutatott a

fitymán, egy hüvelyknyire a makk alatt.

- Igen - mondta Marie halkan. Blaney visszaejtette a péniszt.

A nyomozók azon töprengtek, elég-e ennyi egy pozitív azonosításhoz.

 A vércsoport, a hegek a hason és a lábon, meg az anyajegy azonosítása
a péniszen.

- Milyen magas volt a férje? - kérdezte Blaney Marie-től.

- Én már fölírtam mindent - mondta Hawes, és elővette a

jegyzetfüzetét. Kinyitotta azon az oldalon, ahová felírta az adatokat, és
hangosan olvasni kezdte: - Száznyolcvan magas, nyolcvanhárom kiló, haja
fekete, szeme kék, vakbélműtéti heg, meniszkusz-műtéti heg.

- Ha a helyére tennénk a fejet - mondta Blaney -, akkor a test hossza

száznyolcvan centi körül lenne. Megbecsültem a súlyát is ezekből a
darabokból, ebből nyolcvan-nyolcvanöt kiló jön ki. A karja, a mellkasa, a
lába szőre meg a fanszőrzete fekete, ami ugyan nem jelenti azt, hogy a haja
is ugyanilyen árnyalatú, de legalább kizárja a szőkéket meg a vöröseket,
meg bárkit a barna színcsoportból. Ez a haj igen nagy valószínűséggel
fekete. A szemek - nos, fejünk nincs, ugye?

- A maga férje ez, asszonyom? - kérdezte Brown.

- Az én férjem - mondta Marie, és Hawes vállára borulva csendesen

sírni kezdett.

Azonnal felkapta a kagylót, amint megcsendült a telefon.

- Halló - szólt bele.

- Szia - mondta Marie. A vasútállomás peronján állt.

- Hol vagy? - kérdezte a férfi.

- A nyugati metrón. Még elérem a tíz negyvenötöst hazafelé.

- Hogy ment?

- Nehéz este volt - mondta a nő. - Nálad semmi zűr?

- Semmi. Azonosították, mi? Láttam a tévében.

 - Én voltam az, aki azonosította. Hol hagytad a Citationt?

- Egy benzinkút mögött, a folyónál.

- Merthogy megtalálták már, ha nem tudnád.

- Ki van az ügyön?

- Egy só-bors páros. Hawes és Brown. Egy nagy vörös hajú, meg egy
nagy fekete fickó. Arra az esetre, ha inkognitóban jönnének.

- Miért tennék?

- Azt mondtam, ha. Mindkettő eléggé fafejű, de azért óvatosnak kell

lenned. Körözést adtak ki... Személyleírást kértek tőlem. Figyelni fogják a
reptereket. Mivel repülsz?

- A TWA 129-essel. Holnap délután tizenkettő ötkor indul.

- Mikor érsz Friscóba?

- Négy negyvenhétkor.

- Megpróbállak felhívni a szállodában fél hét körül. The Hardeen

néven jelentkezel be, stimmel?

- Mint a halál - mondta a férfi, és felnevetett. - A Nagy Sebastiané.

- Add meg még egyszer a hongkongi járatod számát!

- United 805. Vasárnap egy tizenötkor indul Friscóból, és másnap este

hét körül ér oda.

- Mikor hívsz fel?

- Amint berendezkedtem.

- Gondolod, hogy működnek azok az útlevelek?

 - Négy kilót fizettem értük, muszáj, hogy működjenek. Miért?
Begyulladtál?

- Kötélidegeim vannak - mondta a nő. - Láttál volna a zsaruk között!

Hosszú csend a vonalban.

- Légy óvatos!

- Hát persze.

- Tudják, hogy nézel ki, tudod.

- Ne aggódj. Újabb csend.

- Felhívhatnál még ma este, később, oké?

- Jó.

- Légy óvatos! - mondta a nő, és visszaakasztotta a kagylót.

Fel kell hívnia Frank anyját, amint hazaér, aztán a nővérét, esetleg
néhány üzletfelét is. Azzal a detektívvel is érintkezésbe kell lépnie, hogy
megtudja, mikor kérheti ki a holttestet, aztán a temetési előkészületek; nem
tudta, milyen hamar kerülhet rá sor. Péntek volt; nem tudta, szoktak- e hét
végén halottszemlét tartani; valószínű, hogy hétfő reggelig már nem intézik
el. Mondjuk, keddre megkapja a holttestet, de akkor az lesz a legjobb, ha
holnap reggel rögtön felhív egy temetkezési vállalkozót, hogy
megbizonyosodjon róla, hogy mikorra vállalja. Számítsunk egy napot a
ravatalozóra, esetleg kettőt, akkor csütörtök reggel meg is lehet a temetés.
Találni kell egy temetőt, amelyben van szabad hely, akármilyen; a
temetkezési vállalkozó talán majd tud ilyet. Csináltatni kell egy sírkövet is:
ITT NYUGSZIK FRANK SEBASTIANI, NYUGODJÉK BÉKÉBEN, de
ez várhat, a kővel nem kell sietni.

Péntek reggel pedig felhívja a biztosítót. Közli velük, hogy a férjét

meggyilkolták. Benyújtja az igényét.

Kétszázezer dollár, gondolta.

 Ha befektetik tízszázalékos kamatra, évi húszezer dollárt hoz, ami
több, mint elég, hogy királyi módon éljenek belőle. Vagy még inkább, mint
egy maharadzsa és négy maharáni. Mindennap lejár a strandra, fölvesz
valakit, hogy takarítson és főzzön, lesz egy inasa, aki a kocsit fényesíti és a
bevásárlásokat intézi, aztán vesz magának egy tucat szárit, és megtanulja,
hogyan kell felvenni és hordani; talán még egy kis gyémántot is szerez
magának. Az a pénz még nyolc százalékra is évi tizenhatezret hoz.

Több, mint elég.

És nem kellett érte mást tenni, csak gyilkolni.

Sok minden nem hagyta nyugodni Brownt a Sebastianiügyben. A

három legfontosabb dolog a fej és a két kéz volt. Szerette volna tudni,

hová rejtette őket Jimmy Brayne.

Azt is szerette volna tudni, hol lehet most maga Jimmy Brayne.

- Szerinted ők csinálták? - kérdezte Hawes.

- Kik?

- Brayne meg a nő.

- Marie?

Hawes fejében meg sem fordult ez a lehetőség. Olyan őszintének

látszott a nő bánkódása a férje eltűntén, majd halálán. Most azonban, hogy
Brown mondja...

- Csak arra gondolok, kéne valami motívumot találni - mondta Brown.

- Lehet, hogy a fickón egyszerűen kitört az elmebaj. Szétdobálta a

kellékeket az utcán, aztán elrohant a Citationnel.
 - És arra is kíváncsi lennék, Cotton - mondta Brown -, hogy hol
darabolta fel a testet.

- Akárhol megcsinálhatta a városban. Talált egy néptelen utcát, egy

elhagyatott épületet...

- Hát igen, ebben a városban megtehette. Szóval földarabolja a testet,

berakja a darabokat a bőröndbe, aztán elkezdi őket széthagyogatni a
városban. Mikor megszabadul az utolsótól is, otthagyja a kocsit a benzinkút
mögött, és lelép.

- Aha.

- És hot az indíték?

- A nő csinos volt - mondta Brown.

- Nem tudom.

Ezt már Hawes is észrevette.

- Ha papás-mamást játszott Brayne-nel abban a garázs feletti

szobában...

- Semmi okunk, hogy ezt higgyük, Artie.

- Csak játszadozom az ötlettel, Cotton. Tegyük fel, hogy viszonyuk

volt! Brayne-nek és a nőnek.

- Jó!

- És tegyük fel, férjuram rajtakapta őket!

- Túl sok filmet meg tévéjátékot nézel.

- A való élet is ilyen. Férjuram közli Brayne-nel, hogy fel is út, le is út,
de Brayne még nem lakott jól a nővel. Felszeleteli a férjet, és az asszonnyal
együtt eltűnik az esthomályban.
 - Leszámítva, hogy Brayne az egyetlen, aki eltűnt - mondta Hawes. - A

nő...

- Gondolod, hogy otthon van még? - kérdezte Brown, és felnézett az

órára.

Fehér deszkaborítású ház volt, fehér léckerítéssel. A főépülettől

hétméternyire szétszedhető fehér deszkagarázs. Az épületek közel álltak az
útlezáró korláthoz, az utcában mindössze három ház volt. Éjfél múlt két
perccel, mikor Hawes és Brown odaértek.

A ház földszintjén egyetlen fény sem égett. Az emeleten két ablakban

volt világosság. A két férfi a bejárati ajtóhoz sétált, leheletük meglátszott a
levegőben. Hawes megnyomta a kapucsengőt.

- Lehet, hogy lefeküdni készül - mondta.

- Szeretnéd, mi? - mondta Brown. Vártak.

- Adj neki még egyet! - mondta Brown.

Hawes még egyszer megnyomta a gombot. Fény gyűlt a lépcsőházban.

- Ki az?

Marie hangja, közvetlenül az ajtó mögött. Egy kis riadalommal. Hát

igen, végül is éjfél van már.

- Hawes nyomozó - mondta.

- Ó.

- Ne haragudjon, hogy ilyen későn zavarjuk!

- Nem, dehogy... Egy perc türelmet.

Babrált a zárral, aztán kinyílt az ajtó. Már elkészült a lefekvéshez.

Hosszú kék köpenyt viselt. A nyakkivágásból előtűnt a hálóing
csipkeszegélye. Nem volt papucs a lábán.

- Megtalálták? - kérdezte azonnal.

- Nem, asszonyom, még nem - felelte Brown. - Bemehetnénk?

- Igen, persze - mondta. - Elnézést. - Hátralépett, hogy beengedje őket.

Kicsi előtér, csaknem kopottas. Kitaposott szőnyegek, rozzant bútorok,

hámló tükör.

- Azt hittem... Mikor megmondták, kik maguk... Azt hittem,

megtalálták

Jimmyt.

- Még nem, Mrs. Sebastiani - mondta Hawes. - Tulajdonképpen azért

jöttünk, hogy...

- Jöjjenek be - mondta a nő. - Ne ácsorogjunk itt a hallban.

Hátrált néhány lépést, odanyúlt az ajtó mellé, hogy villanyt gyújtson.

A

nappaliban felgyűlt az állólámpa. Kopott bútorhuzatok, kifakult takaró,

kiárusításon vett heverő, két kárpitozott szék, a távolabbi falnál egy

régi, aládúcolt zongora. Ugyanaz a lerobbant összhatás.

- Kérnek kávét, vagy valamit? - kérdezte a nő.

- Nekem jól jönne egy csészével - mondta Brown.

- Felteszem a vizet - mondta a nő, és visszament a hallon meg az

előtéren át a konyhába.

A nyomozók körülnéztek a nappaliban.

 Bekeretezett fényképek a zongorán - a Nagy Sebastian munkában.
Elkoszolódott porvédők a kárpitozott bútorokon. Brown végighúzza az ujját
egy asztalkán. Por. Hawes belenyomja a mutatóujját egy cserepes virág
földjébe. Száraz. Minden elhanyagolt; egy ház, amellyel nem törődnek,
mert már túlságosan lepusztult - vagy mert nemsokára elhagyják.

A nő visszajött.

- Pár perc, és kész - mondta.

- Ki játszik a zongorán? - kérdezte Hawes.

- Frank játszott. Egy kicsit.

Beletörődött már, hogy múlt időt használjon,

- Mrs. Sebastiani - mondta Brown -, vethetnénk egy pillantást Brayne

szobájára?

- Jimmy szobájára? - kérdezte. Kissé idegesnek látszott a jelenlétüktől,

de ez normális is lehetett, két zsaruval a házában, éjfélkor.

- Hátha találunk valamit, ami nyomra vezethet - mondta Brown, és

figyelte a nőt.

- Meg kell találnom a pótkulcsot - mondta. - Jimmynek saját kulcsa

volt, akkor jött és ment, amikor akart.

Elgondolkodó arccal, mozdulatlanul állt a nappali ajtajában. Hawes

kíváncsi volt, mire gondolhat azzal a feszült arckifejezésével. Arra talán,
hogy biztonságos-e megmutatni nekik azt a szobát? Vagy azon töpreng
csupán, hogy hol lehet a pótkulcs?

- Azon töröm a fejem, hova tehette Frank - mondta.

A szoba túlsó végében egy nagy állóóra kezdte elütni az éjfélt, nyolc
perc késéssel.

Egy... Kettő...
 Hallgatták a súlyos kondulásokat. Kilenc... Tíz... Tizenegy...
Tizenkettő.

- Már éjfél van! - mondta a nő, és sóhajtott.

- Késik az órája - mondta Brown.

- Megnézem a konyhai fiókot - mondta a nő. - Frank mindenféle

vacakot ott szokott tartani.

Kimentek utána a konyhába. Mosatlan edények halma a mosogatóban.

A hűtőszekrény ajtaján maszatos ujjlenyomatok. Mellette, a falon telefon.
Lakkozott tetejű kis asztal, két szék. Kopott linóleum. A mosogató feletti
szimpla ablakon csak egy roló. A tűzhelyen sípolni kezdett a vízforraló.

- Szolgálják ki magukat - mondta a nő. - Ott vannak a csészék meg egy

üveg kávépor.

Odament a mosogató fiókjához, és kinyitotta. Hawes kávét kanalazott

a csészékbe, majd forró vizet öntött rá.

A nő megfordult, és átadott Brownnak egy rézkulcsot; olyan volt, mint

egy ház kulcsa.

Megszólalt a telefon.

A nő szemlátomást megriadt a hangjától

Brown felemelte a kávéscsészéjét, és szürcsölni kezdte az italt. A

telefon tovább csengett.

A nő odament a hűtőszekrény melletti fali készülékhez, és leemelte a

kagylót.

- Ó, helló, Dolores - mondta azonnal. - Nem, még nem. Lent vagyok a

konyhában - mondta, majd hallgatott. - Két nyomozó van nálam - mondta.
 - Nem, semmi baj, Dolores. - Szünet. - Meg akarják nézni a garázs
feletti

szobát. - Újabb szünet. - Még nem tudom - mondta. - Nos, hát... előbb
halottszemlét kell tartani. - Hosszabb szünet. - Igen, hamarosan találkozunk.
Viszlát, Dolores.

Visszarakta a telefont a kampóra.

- A sógornőm - mondta.

- Lefogadom, nehezen viseli - mondta Hawes.

- Nagyon közel álltak egymáshoz.

- Végezzük ki azt a szobát - mondta Brown Hawesnak.

- Magukkal megyek - mondta Marie.

- Nem szükséges - mondta Brown. - Hideg van odakint.

A nő ránézett. Mintha mondani akart volna még valamit. Az- tán csak
bólintott.

- Hozzunk egy zseblámpát a kocsiból! - mondta Hawes,

A garázs feletti kis lakrész nagyjából négyszer hét méteres lehetett.

Volt benne egy csinos dupla ágy, egy tükrös öltözőasztal, egy kárpitozott
szék, és mögötte egy lámpa. A tükör körül a fal meztelen nők képeivel volt
tele, amelyek az olcsó áruk közé száműzött férfimagazinokból lettek
kivágva. Mindegyik nő szőke volt - mint Marie Sebastiani. Az öltözőasztal

alsó fiókjában, Brayne ingei alatt a nyomozók egy alul kivágott fekete
bugyit találtak. A mérete ötös volt.

- Mit gondolsz, Brayne-é? - kérdezte Hawes szárazon.

- Szerinted hányas a hölgy mérete? - kérdezte Brown.

 - Ötös lehet - mondta Hawes, és vállat vont.

- Azt hittem szakértő vagy.

- Melltartóban igen.

A többi fiókban férfizoknik, alsónadrágok, szvetterek, zsebkendők. A

kis gardróbszekrényben két sportzakó, néhány nadrág, egy öltöny, egy
felöltő és három pár cipő. És egy bőrönd, üresen. A lakásban semmi jele,
hogy Brayne csomagolt és sietve távozott volna. Még a borotvája és a
borotvakrémje is ott állt a mosdón, a kis fürdőfülkében.

A mosdó felett, a pipereszekrényben egy ajakrúzst találtak. Brown

levette a kupakját.

- Hasonlít ez a hölgy árnyalatához? - kérdezte Hawestól. - Micsoda

gondatlanság itthagyni, ha az övé, meg a k. b.-ját az öltözőszekrényben,
meg a...

- A micsodáját?

- A kivágott bugyiját.

- Aha.

- Mit gondolsz, olyan buta volt, hogy éppen itt csinálta vele, a
szobájában?

- Nézzük, mi van még - mondta Hawes.

Egy gumiszalaggal átfogott levélcsomó volt még. Egy cipődobozban

találták meg a gardróbszekrény felső polcán. A levelek lila belsejű
borítékokban voltak, de egyik borítékon sem volt bélyeg vagy
postabélyegző. Mindegyik borítékra rá volt firkantva a JIMMY név.

- Közvetlen kézbesítés - mondta Hawes.

 - Hm - mondta Brown, és olvasni kezdte a leveleket. A leveleket piros
tintával írták.

Az első így szólt:

„Jimmy,
annyit mondj csak, mikor.
Marie”.
Kelt július 18-án.
- Mikor lépett munkába a srác? - kérdezte Brown.

- Július negyedikén.

- Gyorsan dolgozik a hölgy - mondta Brown.

A második levél július 21-én kelt. Sokkolóan szenvedélyes

részletességgel írja le mindazt, amit Marie és Jimmy csináltak együtt az
előző napon.

- De disznó! - mondta Brown felpillantva.

- Az - mondta Hawes. Brown válla felett olvasta a levelet.

Összesen huszonhét levél volt. Meglehetősen élénk szexuális életről

számoltak be a hölgy és a bűvészinas között. Marie szemlátomást
kényszeresen leírt mindent, amit a közelmúltban csinált Jimmyvel, és
körvonalazott mindent, amit a közeljövőben csinálni szándékozott vele, és
amit - ha a levelek időrendje helyes volt - valóban meg is tett.

Sok mindent megtett neki.

Az utolsó levél október 27-én íródott, négy nappal azelőtt, hogy a

hölgy férjét megölték és feldarabolták. Ebben az utolsó levélben a nő azt a
kívánságát fejtette ki, hogy mindenszentek estéjén odakötözné Jimmyt a
fekete selyem alsónadrágjában az ágyra, aztán föléje terpesztene a fekete
kivágott bugyijában, aztán...

- Látsz itt valahol egy fekete selyem alsónadrágot? - kérdezte Brown.

- Nem - felelte Hawes. - Olvasok.

 - Jó kis szertartás, mi? - kérdezte Brown. - És ezt az egészet
mindenszentekre tervezte?

- Meglehet.

- Öld meg a férjet, vagdosd fel apró darabokra, aztán gyerünk haza, és
rendezzünk egy boszorkányszombatot.

- Ezt hol írja?

- Mit?

- A boszorkányszombatot.

- Ezt én hívom így - mondta Brown. - Fekete selyem alsónadrág,

fekete k. b.

- Hol van hát Brayne? - kérdezte Hawes. - Ha szertartásra készültek...

- Az ágy alatt megnézted már? - kérdeze Brown, majd hirtelen az ablak

felé fordult.

Ugyanebben a pillanatban fordult Hawes is az ablak felé.

Egy autó húzott be az utcába. Egy fekete tetejű, ezüst színű, szemmel
láthatóan jó karban levő 1979-es Cadillac Seville.

A nő, aki kiszállt a Caddyből, maga is igen jó karban volt még, magas
és hosszú lábú, fekete kabátja a hajával egyszínű. Hawes, és Brown a fenti
ablakból figyelték, ahogy egyenesen a bejárati ajtóhoz megy, és becsenget.

Hawes megnézte az óráját.

Dolores Eisenberg Frank Sebastiani idősebb nővére volt.

Százhetvennyolc magas, fekete hajú, kék szemű, 38-39 éves nő.

Magához öleli Marie-t, mikor Brown és Hawes visszajön a garázsból.
Mindkét nő szemében könnyek.
 Marie bemutatta a zsaruknak.

Dolores meglepettnek látszott, hogy itt találja őket.

- Hogy vannak? - mondta, és Marie-re pillantott.

- Sajnáljuk, hogy alkalmatlankodnunk kell - mondta Brown.

Régi ír beszédfordulat, gondolta Hawes. Hol szedhette fel Brown?

- Köszönjük - mondta Dolores, aztán újra Marie-hez fordult.

- Sajnálom, hogy nem értem ide hamarabb - mondta. - Max

Cincinnatiben van, dajkát kellett kerítenem. Istenem, mi lesz, ha megtudja.
Bolondul Frankért.

- Tudom - mondta Marie.

- Szegény kicsim - mondta Dolores, és újra szorosan magához ölelte

sógornőjét, majd Brownra nézett, és megkérdezte:

- Anyám azt mondja, maguk szerint Jimmy tette; igaz ez?

- Igen valószínű lehetőség - mondta Brown, és Marie-re nézett.

- De még nem találták meg, ugye?

- Nem, még nem.

- Nehéz elhinni - mondta Dolores, és megrázta a fejét. - Anyám azt

mondja, halottszemlét kell tartaniuk. Szeretném, ha nem tartanának!
Anyámat nagyon feldúlná.

Brown ráeszmélt, hogy a nő még azt sem tudja, hogy a bátyját

feldarabolták. Marie nem mondta el a családnak? Brown úgy döntött, nem
közli a hírt.
 - Nos, asszonyom - mondta -, a halottszemle minden erőszakos
halálesetnél kötelező.

- Akkor is! - mondta Dolores.

Brown még mindig Marie-t nézte. Az is eszébe jutott, nincs még egy
órája, hogy Doloresszel beszélt telefonon, és ő maga beszélt neki a
halottszemléről. Megpróbálta pontosan felidézni a telefonbeszélgetés
tartalmát.
Helló, Dolores; nem, még nem; lent vagyok a konyhában.
Ami azt jelenti, a sógornője megkérdezte, hogy ágyban volt-e már
vagy lefeküdni készült-e, mire azt felelte; „Nem, itt vagyok lent két
nyomozóval". Ami azt jelenti, Doloresnek tudnia kellett, hogy itt van két
nyomozó, de akkor miért látszott mégis olyan meglepettnek, mikor itt

találta őket?

Brown úgy döntött, nyílt kártyákkal játszik. Merőn Doloresre nézett,

és megkérdezte:

- Idetelefonált úgy egy órával ezelőtt?

De a telefon megszólalt. Brown úgy érezte, van Isten.

Ha az előző telefoncsengés láthatóan megijesztette Marie-t, akkor ettől

a mostanitól halálos rémület villant meg a szemében. A konyha felé fordult,
mintha hirtelen tűz ütött volna ki, nekilendült, mintha ki akarna rohanni a
hallból, majd megállt, és így szólt;

- Fogalmam sincs... - és üres tekintettel bámult a nyomozókra.

- Ez most nem lehet Dolores, ugye? - kérdezte Brown.

- Micsoda? - kérdezte Dolores értetlenül.

- Jobban teszi, ha felveszi - mondta Brown, Marie habozott.

- Vegyem fel én? - kérdezte Brown.

 - Nem, majd én... Alighanem az anyósom - mondta, és irányt vett
egyenesen a konyhába, Brownnal a nyomában.

Marie leakasztotta a kagylót.

- Helló! - szólt bele. És hallgatott. Brown figyelte.

- Magát keresik - mondta a nő megkönnyebbülten, és átadta neki a

kagylót.

A nappaliban ültek, mikor Brown visszajött a telefontól - Marie és a

sógornője egymás mellett, a díványon, Hawes pedig velük szemben, egy
fotelben. Brown besétált, és igen ünnepélyesnek látszott.

- Genero - mondta Hawesnak.

- Mi van? - kérdezte Hawes.

Brown csak úgy mellékesen meghúzta a fülcimpáját, mielőtt beszélni

kezdett volna. Hawes azonnal elértette a jelzést: kiskutya-póní akció indul.

- Megtalálták a holttest többi részét - mondta Brown. Marie ránézett.

- A fejet és a kezeket - mondta Brown. - A folyóban. Sajnálom,

asszonyom - fordult Doloreshoz -, de a bátyja testét feldarabolták. Roppant
kínos nekem, hogy ilyen otrombán kell közölnöm önnel.

- Úristen! - mondta Dolores. Marie még mindig Brownt nézte.

- A kotrós fiúk kihúzták a folyóból azt az alumíníumdobozt, benne a

fejjel meg a két kézzel - mondta Brown.

Hawes megpróbált ráhangolódni a játékra. Feszülten figyelt.

- Te tudtad ezt? - kérdezte Dolores Marie-től. Marie bólintott.

- Tudtad, hogy...?
 - Igen - mondta Marie. - Mamának nem mondtam el, tudtam, hogy
milyen hatással lenne rá.

- Genero vette a hívást - mondta Hawesnak Brown. - Borzasztóan

sajnálom, Mrs. Sebastiani, hogy még egyszer végig kell mennünk rajta, de
meg tudná adni ismét a férje személyleírását?

- Itt van nálam - mondta Hawes. Kezdte megérteni, miről van szó.
Kabátja belső zsebéből elővette a noteszát, és fellapozta; - Férfi, fehér,
harmincnégy éves ...

- Így van? - kérdezte Brown Marie-től.

- Igen - mondta a nő.

- Száznyolcvan centi - mondta Hawes. - Nyolcvanhárom kiló...

- Mrs. Sebastiani?

- Igen.

Szemében megértés csillant. Hawes úgy vélte, ő is kezdi már felfogni,

mire megy ki a játék. Nem tudja még pontosan, mi következik, de már
készül rá. Maga Hawes sem tudta pontosan, mi következik. De volt egy
gyanúja.

- Haja fekete - mondta. - Szeme...

- Miért kell újra végigmennünk az egészen? - kérdezte Marie. -

Azonosítottam már a testet, mindenük megvan, ami...

- Az öcsém haja fekete volt, igen - mondta Dolores halkan, és

megpaskolta Marie kezét.

- Szeme kék - mondta Hawes.

- Szeme kék, igen - mondta Dolores. - Mint az enyém.

 - Megint be kell mennem a városba? - kérdezte Marie. - Megnézni azt
a... amit találtak a...?

- Mrs. Sebastiani - mondta Brown. - A fej, amelyet a folyóban

találtunk, nem hasonlít a férje fényképére.

Marie rájuk bámult. Csend.

Aztán:

- Igen... tehát ez... azt jelenti...?

- Ez azt jelenti, hogy a halott férfi nem a maga férje - mondta Brown.

- Ezek szerint valaki tévedett? - kérdezte azonnal Dolores. - Azt

mondja, hogy nem halt meg az öcsém?

- Mrs. Sebastiani - mondta Brown - volna szíves nagyon ide figyelni?

Felolvasom a személyleírást, amit Jimmy Brayne-ről adott nekem.

- Végképp nem értem, miért kell ezt százszor átrágni - mondta Marie. -
Ha jól végezné a dolgát, már rég megtalálta volna Jimmyt.

Brown már elővette a noteszát.

- Fehér férfi - olvasta. - Harminckét éves. Magassága

száznyolcvanhárom, súlya nyolcvanhárom....

- Igen - mondta a nő türelmetlenül.

A szemében most már riadalom ült. Hawes látott már ilyen szemeket.
Reményt vesztett, csapdába esett szemek. Brown elkapta, és ezt a nő is
tudta.

- Haja fekete, szeme barna.

- Igen - mondta ismét a nő.

- Mrs. Sebastiani, a szeme barna!

 - Igen, most mondtam...

- Annak a fejnek, amit a folyóban találtak. Barna a szeme. -

Doloreshoz fordult. - Volt az öccsének vakbélműtéti hege? - kérdezte.

- Micsodája?

- Kivették a vakbelét valamikor?

- Nem. Nem értem, mire akar...

- Volt neki síbalesete? Volt porcleválása a...

- Soha életében nem síelt - mondta Dolores.

Teljesen tanácstalanul nézett rájuk. Marie-ra pillantott.

- Marie, miről beszélnek ezek?

- Azt hiszem, ő tudja, miről beszélek - mondta Brown. Marie nem

felelt.

- Ha nincs is a nyilvántartásban az ujjlenyomata - mondta Brown -,

még

mindig ott a fej. Valaki azonosítani fogja. Előbb vagy utóbb össze
fogunk hozni egy pozitív azonosítást.

A nő még mindig nem szólt semmit.

- Jimmy Brayne az, ugye? - kérdezte Brown. Csend.

Teljesen nyugodtan ült ott, karját a mellén összefonva.

- Mrs. Sebastiani - mondta Brown -, megmondaná, hol van most a

férje?
 - Rendőrség - mondta Brown, és újra kopogott az ajtón. A szobában
csend.

Aztán egy kinyíló ablak csikorgó zaja.

- Szökik! - mondta Hawes.

Brown ekkorra már el is hátrált az ajtótól, és rúgásra emelte a lábát.

Kitárt karjával olyan volt, mint egy rohamozó rögbijátékos. Lába
előrelendült, cipőtalpa nekicsattant az ajtónak, pontosan a kilincsgomb
mellett. A zár kipattant, az ajtó belendült a szobába, nyomában Brown
előrenyújtott pisztollyal. Csak nehogy még egy pisztoly legyen a szobában,
gondolta Hawes.

Egy alsónadrágos férfi lógott ki félig az ablakon.

- Sokára érne le, miszter - mondta Brown. A férfi habozott.

- Mr. Sebastiani? - kérdezte Hawes.

A férfi egyik lába még mindig kívül volt az ablakpárkányon.

Kint nem volt tűzlépcső; Hawes nem értette, hogy a pokolba képzelte a
férfi, hogy arra megléphet.

- Theo Hardeen a nevem - mondta.

- Igen, a felesége említette - mondta Hawes.

- A feleségem? Nem értem, miről beszél. Sose értik, miről beszél az

ember.

- Mr. Sebastiani - mondta Hawes -, a feleségét jelen pillanatban a

nyolcvanhetes körzet két nyomozója viszi be Collinsworthből...

- Nekem semmiféle feleségem nincs ott...

- Egy láncfűrész is van nálunk a kocsiban - mondta Brown.

 - Találtunk egy láncfűrészt a garázsában - mondta Hawes.

- Egy csomó vér volt a fűrészen - mondta Brown.

- És a garázsban is volt egy csomó vér - mondta Hawes.

- Gyilkosság vádjával letartóztatjuk, uram - mondta Brown, és a

Miranda-Escobedo-törvényt kezdte idézni. Sebastiani úgy hallgatta, mintha
leckét tanulna. Egyik lába még mindig át volt vetve az ablakpárkányon.

- Mr. Sebastiani - mondta Hawes -, bejönne végre az ablakból?

Sebastiani bemászott a szobába.

- Ő szúrta el, mi? - kérdezte.

-Mind a ketten elszurtak- mondta Brown.