Jeffnek,

aki mellett minden lehetséges

Két súlyos baleset ért életemben.
Először a villamos, aztán Diego.
Messze Diego volt a rosszabb.
FRIDA KAHLO
A baleset előtt

Július
 1. fejezet

Maddy

Ahogy Maddy nyelve a fogához ért, már szinte érezte a

szétmorzsálódó Xanax keserű ízét. A kórházban töltött kimerítő nap
után semmire sem vágyott jobban, mint a gyógyszer nyújtotta
ellazulásra. Egyetlen porcikája sem kívánta a vacsorafőzést. A
munka miatt eleve háborgott a gyomra, amit csak tetézett az
idegesség, hogy Ben talán ugyanolyan gyilkos hangulatban jön majd
haza, ahogy távozott, és végképp elment az étvágya.
Borítékolni tudja a választ. Így legyen ötöse a lottón.
Gondolatban minden reggel megpörgette a Ben-kereket, azt
remélve, hogy aznap a nyíl a boldog férj vagy legalább a semleges
fickó mezőn áll meg. Azonban a szerencsekerék nyelve ma reggel a
szemétláda fölött akadt meg. Ben őt okolta Caleb hisztije miatt, ami –
ó, micsoda borzalom! – kerek húsz percet rabolt el férje drága
munkaidejéből.
Komolyan fontolóra vette, hogy bekapja azt a tablettát, de a
családi boldogság rítusai teljes figyelmet és éberséget követeltek. A
táborban eltöltött kimerítő nap után Gracie és Caleb a szőnyegen
heverészett: a hétéves Caleb, szinte félálomban, az arcát
dörzsölgette a hüvelykujjával; a kilencéves Gracie üveges szemekkel
a tévét bámulta. Emma, a legidősebb, aki tizennégy évesen egy
napközis táborban vigyáz gyerekekre, bármelyik pillanatban
hazaérkezhet.
Maddynek semmi kedve sem volt feltápászkodni a kanapéról, bár
tudta, rengeteg feladat vár rá. Fel kell darabolni a zöldséget,
kifizetni a jelzálogot, berakni egy mosást, mert a gyerekek lassan
már nem találnak tiszta zoknit. Keresni kell egy bélyeget is valahol
az íróasztalnak nevezett őskáoszban, mert a villanyszámlát is fel
kell adnia a postán. A gyerekek lelkével is foglalkoznia kellene.
Ráadásul csúnyán összevesztek Bennel aznap reggel, valamivel
kárpótolnia kell őt is. A pippantás ugrott be megoldásként.
Csupasz karján nyomokat hagyott a kanapé strapabíró kárpitja,
amit a kisgyerekes szülők előszeretettel választanak, mert könnyű
eltávolítani róla a ragacsos rágcsálnivalók maradványait. Úgy
sóvárgott egy légkondicionáló után, mint egykoron a békesség, az
igazság és a férje után. Egyre nehezebben viselte az egymást követő,
fullasztó bostoni nyarakat ebben a gyenge elektromos vezetékekkel
rendelkező viktoriánus házban, és egyre kevésbé hatották meg
férjének a globális felmelegedésről szóló eszmefuttatásai. Ben
szerint minden izzadságcsepp a környezettudatosságot erősíti.
Ismét érezte a mélyen ülő csomót a derekában, nem enyhült a
fájdalom, hiába nyomkodta, hiába támasztotta meg a hátát egy
kemény kispárnával. Bár cseppet sem volt éhes, a gyomra hangosan
korogni kezdett.
Gyorsan elkészíthetné a halrudacskákat, de ahhoz sem volt ereje,
hogy a sütőt bekapcsolja.
Bevágódott a hátsó ajtó. Emma ledobta hátizsákját az asztalra. A
lánya így jelezte, hogy megjöttem.
– Te vagy az, Emma?
– Mi van már?
Maddy feltápászkodott a kanapéról, és elindult a konyha felé.
– Csak biztos akartam lenni benne, hogy te vagy az.
– Miért, valaki másra számítottál? – kérdezte a lány.
– Lehetett volna apa is.
 – Hát persze.
Milyen univerzális szó lett a családjukban a persze; így fejezik ki
udvariasan azt, hogy tudom, hogy mondtál valamit, de nem akarok
ezzel érdemben foglalkozni. Mostanában túl sokszor használták.
A reggeli közben olvasott újságok borították be a fél asztalt.
Emma a hűtőszekrényben tartott szemlét, miközben Maddy
összeszedte a lapokat, és azon gondolkozott, hogy kidobja-e őket a
szelektív gyűjtőbe. Vajon Ben kiolvasta már a Boston Globe-ot és a
New York Timest?
– Nincs semmi kaja – jegyezte meg Emma. – Bezzeg Caro
anyukája…
De nem tudta kifejteni, milyen fantasztikus háziasszony Caro
anyja, mert a gondolatmenetét hirtelen üvegcsörömpölés és Caleb
sikítása szakította félbe.
– Anya! – üvöltött Gracie. – Gyere gyorsan!
Maddy berohant a nappaliba, Emmával a nyomában.
– Jézusom, mi történt?
Maddy Caleb mellé guggolt, a gyomra összerándult a fiú talpából
ömlő vér láttán. Egy üvegpohár darabjai hevertek körülötte,
amelyeket tejcseppek pettyeztek, a padlón pedig hatalmas fehér
tócsa csillogott. Maddy felkapott egy összegyűrt szalvétát, hogy
elállítsa a vérzést, és próbált úgy guggolni, hogy a térdét ne
vagdossák össze az üvegszilánkok.
Gracie szája remegett.
– Nem az én hibám! Csak felálltam, és véletlenül felborítottam a
tejespoharát. Ő meg dühös lett, és kiabálni kezdett, aztán felállt,
belerúgott a pohárba, az meg összetört. Aztán belelépett az
üvegdarabokba.
– Semmi baj, Gracie.
A vér átütött a szalvétán, átáztatta a papírt, ahogy Maddy
rányomta a sebre.
– Emma, hozz egy nedves törülközőt!
Ben most biztosan azt mondaná, hogy ez elkerülhető lett volna.
Erre találták ki a műanyag poharakat.
– Anyu, csinálj valamit, hogy ne vérezzen! – Könnycsík futott
végig Caleb maszatos kis arcocskáján.
Maddy erősebben nyomta a talpát. Gracie egy koszos pólót kapott
elő a hátizsákjából, azzal próbálta felitatni a kiömlött tejet.
– Tessék, meghoztam. – Emma egy csöpögő konyharuhát nyújtott
oda.
– Emma, ezt ki kellene csavarni. Mindegy, hozz inkább egy tisztát!
Emma kitrappolt, Gracie-vel a nyomában. A nedves konyharuhát
belevágta a mosogatóba.
– Add ezt oda anyának! – harsant fel Emma hangja a konyhában.
Maddy fekete vászonszoknyája szegélyével leszorította a
szalvétát. Gracie egy új törölközővel tért vissza. Emma az ajtóból
figyelt, hosszú barna hajfonatát morzsolgatva.
Maddy elhúzta a szoknyáját, és rátette a törölközőt a sebre. Caleb
csak nyöszörgött.
– El kell mennem az orvoshoz? – pislogott, miközben Maddy
bekukucskált a törölköző alá.
– Nem tűnik túl mélynek a seb, de mindenesetre ki kell tisztítani –
mondta. – Szerintem nem lesz szükség az orvosra.
Maddy megnyugodott, a pulzusa lelassult. Gondolatban már
kicsit előreszaladt, végigfutott a lehetséges forgatókönyvön: Caleb
lábát biztonságosan bebugyolálni és elállítani a vérzést, amíg a
sürgősségi osztályra érnek, bepakolni a gyerekeket a kocsiba,
felhívni Bent. Próbálta megállítani a gondolatáramlást. Újra
megnézte a sebet – úgy látta, nem kell a kórházba rohanni. Nem volt
mély a seb. Csillapodott a vérzés.
 Caleb megpróbálta elhúzni a lábát.
– Ne nyúlj hozzá! Fájni fog!
Emma leguggolt melléjük.
– Ha hagyod, hogy anya kitisztítsa a sebedet, akkor monopolizok
veled.
Caleb arca felragyogott.
– Ez nagyon szép tőled, kicsim. – Értékelnie kell Emma minden
apró, kedves megnyilvánulását, és nagyobb türelemmel kell
viselnie, ha a lánya duzzog, és forgatja a szemét. – Köszi!
– Én is beszállhatok? – kérdezte Gracie.
– Nem – vágta rá Caleb. – Csak mi játszunk ketten Emmával.
Gracie ajka megremegett az öccse szavait hallva, és Maddy azon
tépelődött, vajon a lányát nyugtassa meg, vagy kiáltson rá a fiára,
hogy hagyja már ezt abba. Észrevette, hogy Gracie az ujjacskáival
épp aprócska keresztet vet, akárcsak Frances nagyi, Ben anyja, aki
hajlamos volt az ilyen ösztönös rituálékra. Gracie gesztusa
elbizonytalanította Maddyt. Legközelebb már térdre is borul a lánya
a Szűzanya előtt. Gondolatban be is iktatta a teendői közé, hogy vesz
egy zsidó csillagot vagy egy unitárius lángoló kelyhet, mielőtt
Frances nagyi egy feszületet akasztana Gracie ágya fölé. Ennyit a
vegyes házasságról.
– Annál izgalmasabb a Monopoly, minél többen játsszák, Caleb.
A terhestornán a várandós kismamáknak nemcsak a
légzéstechnikát kellene elsajátítaniuk, hanem azt is, hogyan
tegyenek igazságot veszekedő gyerekeik között.
– Nem, én csak Emmával akarok játszani!
Gracie maszatos lábujjain hintázott.
– Mit szólnál ahhoz, ha mi ketten készítenénk egy finom
karamellöntetet, amíg ők játszanak? Ehetnénk egy fincsi fagyit
vacsorára – vetette fel Maddy.
 – Fagyit vacsorára? – Gracie erre már felkapta a fejét.
– Miért is ne? – kérdezett vissza Maddy, hátrasimítva lánya izzadt
fekete fürtjeit. Ez volt az egyetlen dolog, amit Gracie szemmel
láthatóan tőle örökölt. A gyerekeken mindkét szülőjük jellegzetes
vonásait fel lehetett fedezni, de egyikük sem volt kiköpött apja vagy
anyja: a vékony Calebnek ugyanolyan sűrű, barna haja volt, mint
Bennek, de hosszú szempilláit és keskeny vállát már Maddytől
örökölte. Szegény Gracie-nek, akárcsak Bennek, nagyon oda kell
majd figyelnie, hogy később ne eresszen pocakot. Emma szikár
termetével az anyjára, erőteljes arccsontjaival viszont az apjára
ütött.
Emma megint pofákat vágott.
– Ennyit az egészséges táplálkozásról.
– Fogd már be, Emma! – kelt az anyja védelmére Caleb.
– Te fogd be, vagy lesheted, mikor játszom veled!
– Én is játszani akarok – nyafogott Gracie.
– Nem! Emma engem választott. Mosd ki a sebemet, anyu!
…

A gyerekek elaludtak, mindkét vállára dőlve egy-egy. Maddy is

elbóbiskolt egy kicsit, lába a dohányzóasztalon pihent. Beszáradt
karamelldarabkákkal tarkított koszos tálak hevertek szanaszét a
szobában. Hatalmasakat kacagva megvacsoráztak, és a sok
édességtől kómába estek.
Ben késői hazatérésének ismerős hangjaira riadtak fel. Az autó
kerekei alatt megcsikorduló kavics. A hőségtől megvetemedett ajtó
súrlódása. Kulcsok koppanása az előszobai asztalon. Az aktatáska
tompa puffanása a padlón. Megkönnyebbült vagy bosszús sóhajtás,
Ben aktuális hangulatától függően. Bár kora reggel Ben
veszekedések közepette rohant el, most mégis úgy tűnt, jó a kedve.
Hála istennek! Talán lesz egy csatározásoktól mentes, nyugis
estéjük.
Ben belépett a nappaliba, szemügyre véve összekucorodott
családját a kanapén, és a szétszóródott Monopoly-darabokat. Gracie
máris felpattant, odarohant az apjához, és a derekát átkarolva
hozzábújt puha pocakjához, a férfi pedig apró kontyocskába
simogatta lánya göndörödő fekete fürtjeit a tarkóján. A testalkata
olyan volt, mint egy negyvenhárom éves férfinak, aki a jó kondíció
érdekében hetente kétszer elmegy kosarazni, de a súlyzót már nem
emelgeti. Jól nézett ki, bár Maddyvel ellentétben, aki futott és az
alagsorban kondizott, egyre több nyomot hagyott rajta az idő.
– Hát itt meg mi történt? – kérdezte. – Mintha egy bomba
csapódott volna be.
– Volt egy kis izgalom. A fiunk megvágta magát.
Caleb felemelte bekötözött lábát, miközben még mindig a tévét
bámulta.
– Jól vagy? – kérdezte Ben. Még egyszer megpaskolta Gracie
vállát, majd a kanapéhoz lépett. – Nagyon fájt?
Caleb megvonta a vállát.
– Aha. Egy kicsit. – Közben Maddy arcát fürkészte, mintha tőle
várná a helyes választ.
Ben Caleb vádlijára tette a kezét.
– Rá tudsz állni?
– Nagy nehezen. Inkább a sarkamon ugrálok azon az oldalon.
– Pont a talpa közepén van – mondta Maddy.
– Hogy történt? – Ben elhúzta a száját, és látszott, hogy a benne
fortyogó düh bármelyik pillanatban kitörhet.
Maddy áthajolt Caleb fölött, és puszit nyomott férje arcának arra
az oldalára, amelyet az odatartott neki.
– Nem felejtettél el valamit? – kérdezte. – „Helló, Maddy! Mi újság
itthon?”
Ben vett egy mély levegőt.
– Ne kezdd ezt! Iszonyú napom volt.
Mit ne kezdjen? Ilyen az, amikor gúnyolódsz, mondta magának,
Benre jellemző kioktató hangnemben.
– Elszundított, aztán amikor felébredt, nem jutott eszébe, hogy ott
van mellette a tejespohár. Véletlen volt.
Jól tudta, hogy nem túl hihető a hazugság, de azt is tudta, ahhoz
éppen elég, hogy a férfi ne kezdjen vádaskodni.
– És hol aludt? A kukában?
– Nagyon vicces. Eltört egy pohár. Ennyi a történet.
Tessék. Csak kimondta az igazat.
– Miért nem tudnak a gyerekek az asztalnál enni és inni, mint
minden normális családban? Miért nem műanyag poharat
használtok? – Ben beletúrt a hajába. – Nézz már körül. Úgy néz ki a
szoba, mint egy disznóól! Nem csoda, hogy folyton valami baleset
történik!
Caleb a térdét nyomogatta a hüvelykujjával. Gracie keresztet
vetett.
– Ne kezdd ezt most, kérlek! – pillantott jelentőségteljesen a
férjére.
Ben megrántotta a vállát, hátradőlt a kanapén, és a plafont
bámulta. Mélyeket lélegzett, mintha eszébe jutott volna az
indulatkezelési útmutató, amit Maddy nyomott a kezébe hat
hónappal ezelőtt, miután hozzávágott egy cipőt. A falhoz vágtam,
nem hozzád; ezt mindig határozottan állította, valahányszor a
felesége megemlítette az esetet. De most talán célba ért az üzenet.
Végre egyszer sikerült áttörnie a férfi merev ellenállását, amikor az
indulatairól próbált beszélgetni vele.
Ez jó jel. Hányszor tűrte el némán férje dühkitöréseit, mégis
mindig ő volt a hibás, ha a házuk csatatérré vált. A férfi maga is
megrémült, amikor hozzávágta a cipőt, de ugyanez történt évekkel
korábban is, csak akkor egy mosószeres flakon repült. Annyi volt a
különbség, hogy a férfi ezúttal hallgatott rá. Elolvasta az útmutatót,
bár nagyon utálta, hogy szerinte a felesége tanácsadást tart neki. Ezt
tartsd meg az ügyfeleidnek, ordította, amikor a nő elemezgetni
kezdte a viselkedését. A gyerekek viselkedését. A házasságukat. Nem
a pszichiáterem vagy, hanem a feleségem.
Ben nem kért a segítségből, Maddy viszont azt remélte, hogy a
férje előbb-utóbb megtanulja kezelni az indulatait. Maddy húga
meg volt győződve arról, hogy hamarosan túl késő lesz, és az
indulatkezelési útmutató és a hasonló trükkök már nem segítenek.
Vanessa nem tolerálta Ben dühkitöréseit, Maddy azonban magát
hibáztatta az ellenszenv miatt, amit a családja tanúsított Ben iránt.
Túl sok mindent osztott meg velük. Főleg negatív dolgokat. Mikor
hívta fel utoljára a húgát azzal, hogy elmondja neki, minden
rendben van? Hogy eldicsekedjen azzal, hogy Ben egy egész napot
töltött azzal, hogy megtanítsa Gracie-t rendesen biciklizni?
Hányszor mesélte el, hogy Ben elvitte a gyerekeket moziba, míg ő
elment sétálni vagy masszázsra?
Az anyja legalább úgy tett, mintha szeretné Bent. Ezért Maddy
végtelenül hálás volt neki.
– Képzeld, fagyit ettünk vacsorára – újságolta Caleb.
Emma válla megvonaglott. Gracie Maddyhez bújt.
Ben Caleb felé fordult.
– Fagylaltot?
– Bizony, forró karamellával – tette hozzá Caleb.
– Szép kis jutalom a pohártörésért, mondhatom – morgott Ben,
miközben lerúgta a cipőjét. – Nem estem el, nem törtem el semmit,
akkor én mit kapok vacsorára?
 Emma felugrott.
– Csináljak neked tojást, apa?
– Köszönöm, édesem. Remek lenne.
Hátradőlt, és lehunyta a szemét.
Gracie megkocogtatta a homlokát. A férfi pislogott, és fáradtan
elmosolyodott.
– Mi van, cukorfalat?
– Akarod, hogy szeleteljek neked répát?
Maddy felkapta a nappali sarkában árválkodó szennyeskosarat.
Nem bírta nézni, ahogy a lányok körülugrálják Bent. Feldühítette,
hogy a gyerekei épp most sajátítják el egy dühös férfi
kiengesztelésének finom művészetét, de próbálná csak
elmagyarázni ezt annak a valakinek. Mi a gond azzal, ha egy gyerek
enni ad az éhes apjának?
Miután bedobott egy fehér mosást, és előkotorta az öblítőszert,
elővett egy kis poros fellépőt, felmászott rá, és felnyúlt az
összedobált tisztítószerek mögé. Előhúzott egy poros zacskót,
amiben néhány tabletta lapult. Kivett egy sárga pirulát,
kettéharapta, és csak úgy, víz nélkül lenyelte. Néha elgondolkodott
azon, hol is vannak a titkos rejtekhelyek. A házban mindenfelé
dugdosott el gyógyszereket, és ez megnyugvással töltötte el.
Előfordult, hogy hetente csak egy tablettát kapott be, de az is
megtörtént, hogy mindennap belenyúlt valamelyik gyógyszeres
zacskóba. Akárhogy is, megnyugvással töltötte el a tudat, hogy a
tabletták ott vannak egy karnyújtásnyira tőle.
…

Visszament a konyhába, ahol Ben vacsorájának maradványai

hevertek szanaszét a pulton. Félresöpörte a szemetet, és nekilátott,
hogy szendvicseket készítsen másnapra, és bepakolja a gyerekek
uzsonnásdobozába. Megpróbálta szétkenni a hideg mogyoróvajat a
kenyérszeleteken, amiről eszébe jutott, mennyire utálja Ben anyját.
Frances az elmúlt negyvenhat évben úgy próbálta Ben apjának
neurózisát kordában tartani, hogy makulátlan háztartást vezetett.
Ehhez hozzátartozott, hogy állandó harcot folytatott mindenféle
ételmérgezés, a baktériumok és a por ellen, emiatt tárolta a
mogyoróvajat a hűtőben.
Tehát Frances miatt esznek kemény mogyoróvajat.
A kenyér szétesett. Gyorsan bekapta a darabkáit a kőkemény
mogyoróvajjal együtt. Aztán elővett egy újabb szeletet, és nekilátott
a szendvicskészítésnek: Calebnek szőlődzsemet, Gracie-nek áfonyát,
Emmának pedig az anyja házi narancslekvárját tette bele.
A haragtól teljesen kimerült. Várta, hogy a Xanax hatni kezdjen,
és a „szőke herceg” végre kisimítsa megviselt idegeit.
Kapcsolatuk kezdeti időszakában, amíg izzott közöttük a levegő,
Bent azt sem zavarta volna, ha forró majonézt esznek, vagy szakadt
lepedőn alszanak. Izgató volt, az ő fantasztikus Benje, a
védőügyvéd, aki igazságot szolgáltat meghurcolt ügyfelei számára.
Szinte levegőt sem mert venni a közelében, és igyekezett állandóan
úgy helyezkedni, hogy hozzáérhessen. Kezét a vállán nyugtatta. A
bokája lazán a férfi vádlijának támaszkodott.
Ben mellett mindenki eltörpült, hatalmas lendülettel vetette bele
magát mindenbe. Szegénység? Csapjunk oda! Rasszizmus? Le vele!
Szemét főbérlő? Most elkaptalak!
Ki gondolta volna, hogy ez a hatalmas szenvedély és düh egyszer
majd egy késedelmes törlesztőrészlet ellen irányul? Egy hiányzó
gomb ellen.
Maddy ellen.
 2. fejezet

Ben

Ben kinyomta az ébresztőórát, és nagyon elégedett volt magával,

mert a tervezettnél öt perccel korábban ébredt, és legyőzte az órát.
Minden munkanap győzelemmel vagy vereséggel indult, attól
függően, hogy a tudatalattija mennyire jól végezte a dolgát.
Maddy az oldalára fordulva aludt, háttal a férjének, a fejét
karjaiba temetve. Ben kikapcsolta a másik ébresztőt is, hogy a
felesége aludhasson még fél órát, majd kikászálódott az ágyból,
hogy kávét főzzön – egy csésze gőzölgő kávéval fogja ébreszteni,
mint a régi szép időkben.
Maddy minden apróságnak tudott örülni, Ben mégis naponta
legalább egyszer megbántotta, vagy csalódást okozott neki. Ettől
szarul érezte magát. A felesége azt hitte, nincs tisztában azzal, mit
tesz ellene, pedig valójában csak a bűnei negyedét követte el
teljesen akaratlanul. Nem arról volt szó, hogy ne tudta volna,
rosszul cselekszik. Önző volt. Vagy a célszerűséget választotta. Miért
üvöltesz? Maddy gyakran tette fel ezt a kérdést, de ő nem mondhatta
meg az igazat: hiszen ha azt mondaná, hogy „mert ez hatásos és
bevált módszer”, akkor biztosan szörnyetegnek tűnne. Nem tudott
úgy tenni, mintha a kiabálás valami kedves vagy szeretetteljes
gesztus lenne – komplett őrültnek tartották volna. Így inkább
többnyire csak motyogott valamit, és elkullogott.
Miután lezuhanyozott, halkan leosont a lépcsőn, nem akarta
felébreszteni a gyerekeket. Rettenetesen vágyott egy kis csendre,
hogy megtervezhesse a napját, és zavartalanul elolvashassa az
újságot. Korán kell beérnie, hogy találkozzon Elizabethtel, az
aktuális kedvenc gyakornokával. Ma délután kell előterjeszteniük a
bizonyítékok figyelmen kívül hagyására vonatkozó indítványt,
amelyet a nő írt B-bird ügyével kapcsolatban. Ez a tökös fickó
megdobogtatta Elizabeth szívét, annak ellenére, hogy az illetőt
gyilkossággal vádolták.
Ben úgy gondolta, hogy kedvez kicsit Elizabethnek azzal, ha
hagyja, hogy indokolatlanul sok időt fecséreljen erre a manipulatív
szélhámosra. Nem kétséges, hogy hamarosan elveszíti az
ügyfelekkel szembeni szimpátiáját, de a lány most teljesen
egyértelműen meg volt győződve arról, hogy azok, akik a gettóban
nőttek fel, eredendően szentek.
Ben homlokára izzadságcseppek ültek ki, miközben a kávét
darálta. Alig múlt negyed hét, és a konyhában máris
elviselhetetlenül meleg volt. Bekapcsolta a rádiót, és Maddy
kedvenc hírcsatornájáról áttekert egy rockzenét játszó adóra, bár
nem igazán tudta élvezni a zenét, ha ilyen halkan szólt. Behozta az
újságot a verandáról. Hallotta, hogy az emeleten reccsen a padló, de
mivel olyan korán van még, biztosan csak az egyik gyerek ment ki
pisilni, aztán úgyis visszafekszik az ágyba.
– Apa? – Emma jelent meg az ajtóban, kisimítva hosszú barna
haját álomtól még duzzadt arcából. – Anya hív. Gyere Caleb
szobájába!
– Rögtön megyek! – Beleszórta a kávét a filterbe.
– De azt mondta, hogy most azonnal gyere! – mondta Emma.
Beleöntötte a vizet, bekapcsolta a kávéfőzőt, majd felszaladt a
lépcsőn a fia szobájába, ahol Maddy karjaiban találta a nyöszörgő
Calebet. Letérdelt, és megsimogatta Caleb vállát.
– Na szia, cowboy! Mi a helyzet? Rosszat álmodtál?
 Caleb fájdalmas arcot vágott, és a lábára mutatott.
– Nagyon fáj.
– Hadd nézzem csak! – Ben megnyugtatóan megszorította Maddy
térdét.
Gracie is betoppant, miközben Ben letekerte a fehér kötést.
– Mi az? Mi a baj?
– Caleb lába – mondta Emma.
Gracie közelebb húzódott a nővéréhez, és átszellemülten figyelte,
ahogy feltárul a seb körül felpúposodott, gyulladtnak látszó
rózsaszín bőrfelület.
– Lehet, hogy elfertőződött. – Maddy az arcát Caleb fején
nyugtatta, és apró puszikat nyomott kócos hajára. – Orvoshoz kell
vinni.
Caleb megrázta a fejét.
– Neeeem. Muszáj a táborba mennem! Ma van a színháború! Én
vagyok a zöldek kapitánya.
Bent büszkeség töltötte el a gondolatra, hogy a fia csapatkapitány,
bár kicsit meglepődött, hogy még mindig színháborúznak a
táborban. Azt hitte, mostanra már betiltottak minden „színes“
versenyt. Óvatosan elfordította a fia lábát, és megnézte, nincs-e rajta
árulkodó piros csík.
– Mit gondolsz? – fordult felé Maddy.
Ben összeszorította az ajkát, és végigfuttatta az ujját a vágás
melletti ép bőrfelületen.
– Aú! – Caleb szeméből könnyek csordultak ki.
Maddy ismét Caleb homlokára tette a kezét, mintha azt
ellenőrizné, nem szökött-e fel a láza az elmúlt tíz másodpercben.
– Nem tetszik nekem ez a seb. Elviszem az orvoshoz. Te pedig
vidd el Gracie-t a táborba! – mondta Maddy.
Ben ismét megérintette Caleb karját. Meleg volt, túlságosan
meleg, de nem forró.
– Nem tudnád te kitenni útközben? – fordult a feleségéhez.
– A kartonozó hétkor nyit, és rögtön be akarom vinni. A tábor
meg csak háromnegyed kilenckor kezdődik.
Ben felállt.
– Akkor vidd magaddal Gracie-t. Én teljesen be vagyok táblázva.
– Hozzám is folyamatosan jönnek.
Maddy szemet szemért stílusától teljesen elszállt az agya.
– Nézd – mondta. – Nagyon sajnálom, de nyolc előtt előkészítő
megbeszélésem van.
A gyerekek hol Benre, hol Maddyre néztek. Emma tüntetően
kivonult.
– Hány órakor lesz a tárgyalás? – Maddy elővett egy zsebkendőt,
és megtörölte Caleb orrát.
Jézusom! Ennek az alkudozásnak sosem lesz már vége?
– Hány órakor? – tette fel újra a kérdést.
– Nem ez a lényeg. Fel kell készülnöm. Vidd magaddal Gracie-t!
Kérlek.
Nem értette, miért kell Maddynek mindig akadékoskodnia.
– Kimehetnénk egy kicsit? – Maddy letette Calebet az öléből. –
Gracie, hoznál egy kis narancslét az öcsédnek? És olvasnál is neki
egy kicsit, édesem?
Ben letérdelt a fia elé, és arcáról mintha a saját mélybarna szeme
nézett volna vissza rá.
– Minden rendben lesz, cowboy – mondta. – Legyél bátor, oké?
– Anyu? – Gracie Benre pillantott, mielőtt megszólalt volna. – Én
azért mehetek táborba, ugye? Tudod, én vagyok a kapitányhelyettes.
Maddy megveregette a vállát.
– Ne aggódj, kicsim! Majd megoldjuk valahogy.
Kifelé menet még csak rá sem nézett Benre.
 Szuper! Megint balhé van, emberek. A helyzet a szokásos, minden
el van cseszve. Üdv az Illica családban ezen a csodás reggelen!
Ben követte Maddyt a hálószobájukba, ahol a nő bugyit és
melltartót szedett ki a komódból.
– Ben, értsd meg, nem vihetem magammal. Lehet, hogy órákig
kell várakoznunk – mondta, miközben egy világosrózsaszín nyári
ruhát húzott elő a szekrényéből. – Még zuhanyozni sincs időm.
– Miért olyan nagy ügy ez? – Ben levette a köntösét, és kikapott
egy pár zoknit a komódból. – Gracie-nek csak egy könyv kell,
egyébként jól elvan.
– Neked semmi nem nagy ügy ebben a házban, Ben. Bezzeg a te
ügyeid, ugye?
Bement a fürdőszobájukba, és bevágta az ajtót maga után.
Ben tenyerével rácsapott a csukott ajtóra.
– Egy gyerek jövője forog kockán! – próbálta túlkiabálni a
vízcsobogást.
Maddy elzárta a vízcsapot. Kirohant a fürdőszobából, egy
törölközővel törölgetve az arcát.
– Az első ügyfelem egy terhes drogos, akinek már három gyerekét
elvették. Az ő kölykei lesznek a te drágalátos ügyfeleid, ha valami
nem változik hamarosan, úgyhogy tulajdonképpen itt kezdődik
minden. Velem. Egyébként felhívom az irodámat, hogy
átütemezzem az időpontot. Én csak annyit kértem, hogy szánj a
gyerekedre fél órát.
– Miért nem tud valaki vigyázni rá? – kérdezte.
Maddy a bevetetlen ágyon ült, jobb kezében piros szandálját
lóbálva.
– Reggel fél hét van. Szerinted kit kérhetnék meg, hogy vigyázzon
rá?
– Nem azt mondom, hogy árverezzük el Gracie-t
gyermekmenyasszonynak, csak hagyjuk itt valamelyik szomszédnál.
Ben előkapott egy vasalt inget, és áttúrta a szekrényt, hogy
találjon egy hozzáillő nyakkendőt. Összeráncolta a homlokát, érezte
saját szavai abszurditását.
– Felejtsd el! Én is tudom, hogy hülye ötlet – ismerte be.
Maddy néhány határozott mozdulattal megfésülte a haját, és
hátul összefogta egy nagy barna csattal.
– Nem tudnád megoldani valahogy, hogy elvidd?
Ben hallotta a tétovázást a felesége hangjában, és tudta, hogy
nyerésre áll.
– Nem a bíróság miatt, csak egyszerűen nem tudom megvárni,
amíg kinyit a tábor.
– Anya! Anya! – Gracie állt az ajtóban, túlméretezett lila hálóinge
elejét csavargatva. Ben alig hallotta, mit mond. – Nem muszáj a
táborba mennem.
– Ne aggódj, kicsim! – mondta Maddy. – Megoldjuk. Csak öltözz fel
villámgyorsan!
Gracie bólintott.
– Apu, akarod, hogy csináljak sajtos szendvicset reggelire, amit
elvihetsz magaddal? – Lánya látszólagos buzgalma
elbizonytalanította Bent.
– Az nagyszerű lenne. – Majd Maddyhez fordult: – Sok szerencsét
mára! – Megfogta a lánya kezét, és az ajkához emelte. – Köszönöm.
A kislány mosolya túl széles volt a férfi apró gesztusához képest.
Gracie odafutott hozzá, és erősen átölelte a derekát.
– Szeretlek. Sok szerencsét, apa! – mondta Gracie.
– Én is szeretlek, cukorfalat. Sajnálom, hogy nem tudlak elvinni.
Lehajolt, puszit lehelt a kislány fejére, és megérezte a babapúder
illatát, amivel Gracie beszórta magát.
– Semmi baj! Remélem, győzni fogsz a bíróságon!
 …

A garázs felé menet Ben egy futó mosolyt villantott Mrs. Gilmanra,
kerülve a szemkontaktust. Ha hagyná, hogy megállítsa, legalább tíz
percig ontaná rá a panaszait, kezdve a postások által eldobált
szeméttől addig a kívánságáig, hogy milyen jó lenne, ha teljesen
lezárnák az utcájukat.
Az ő eldugott utcácskájuk, ami egy magánút, a forgalmas Centre
Street mögött húzódik, mindössze tizenöt percre Boston
belvárosától, de ha az ember a teraszon üldögél, nem is érzi, milyen
közel van a belváros szívéhez.
A nagy ház, amit még a házasságkötésük előtt vettek, nagyon
drága volt, alig tudták kifizetni annak idején. Ma már több mint
négyszeresét éri az eredeti árának. Talán még többet is. A Jamaica
Plain, vagy JP, ahogyan mindenki nevezi, egyre felkapottabb
környéknek számít, mert olyan sokszínű és menő. Ben szerint ha az
újonnan beköltöző emberek azt mondják, sokszínű, az azt jelenti,
hogy olyan emberekkel élnek együtt, akiknek különböző a
bőrszínük vagy a vallásuk, ugyanakkor nagyon hasonló a
bankszámlájuk. Olyat még sosem hallott, hogy valaki az alig egy
kilométerre levő gettó sokszínűsége után vágyakozott volna. Ben itt
nőtt fel JP-ben, és nem szerette azokat a lakókat, akik alig két éve
költöztek ide, és máris mindent jobban tudnak, megmondják a tutit.
Mielőtt elindult, egy régi olvasójeggyel lekaparta az átkozott
madárszart, ami minden reggel a kocsija ablakán landolt. Folyton
mondta Maddynek, hogy álljon kicsit közelebb a házhoz, hogy neki
ne kelljen a város összes verebének otthont adó fa alatt parkolnia.
Maddy szerint Ben szerelmes az autójába – amin Ben jót nevetett
–, de ez az igazat megvallva nagyon távol állt az igazságtól. Ki az az
elvetemült, aki azt gondolja, hogy a V8-as egy nő? Ez az autó ízig-
vérig férfi, ugyanakkor élénken emlékeztette azokra a srácokra is,
akikkel együtt nőtt fel itt, amikor JP még nem volt ilyen menő. A
szülei háza Moss Hillen, a környék gazdag negyedében volt, Ben
azonban szívesebben lógott a kevésbé tehetős Monument
közelében. Még mindig emlékszik arra a délutánra, amikor az egyik
haverjának a testvére egy vadonatúj 1985-ös Camaro IROC-Z-vel
érkezett, és kivitte őket az autópályára. Jézusom! Mintha nem is
autóban ültek volna!
Két évvel ezelőtt, amikor hazaállított a saját csodaautójával, nem
tudta megjósolni, hogyan reagál majd Maddy. Nem mondta el neki,
hogy vezető ügyvéddé történő kinevezését úgy akarta
megünnepelni, hogy megveszi álmai autóját, egy 2010-es SS V8-as
Camarót. Egyáltalán nem volt praktikus döntés, hiszen bele sem fér
biztonságosan az egész család, de a fenébe is, kevesebb mint öt
másodperc alatt gyorsul nulláról százra. Alig tizenhárom
másodperc, és máris 180 kilométer per órás sebességgel
száguldozhatsz. Erről persze egy szót sem szólt Maddynek, ehelyett
a Camarót barátságos, menő verdának írta le. A gyerekek imádni
fogják! Nézd, milyen gyönyörű! Képzeld el, milyen fantasztikus lesz
majd, amikor kettesben száguldunk Cape felé, míg a gyerekek a
szüleidnél lesznek!
Arról sem tett említést, milyen szexin néz ki a járgány, a hosszú,
ferde motorháztető megnyújtja kicsit, ami ugyan nem túl praktikus
a kanyargós, keskeny utakon, és persze elfelejtheted, hogy
hátranézel a vállad fölött, és a visszapillantó tükröt is. A
sávváltásoknál így a megérzésekre kell hagyatkozni, de a Camaro
izmos kis jószág.
Maddyt mindig le tudta venni a lábáról a „szeress, hiszen csak
egy kiskölyök vagyok” mosolyával. A felesége zsidó lány, a jómódú
Brookline-ban nőtt fel, könyvekkel és gondoskodással körülvéve –
hogyan is érthette volna meg a bostoni fiút, aki imádja az ilyen
kocsikat?
Amikor a lány elmosolyodott, majdnem elsírta magát.
– Mi a fene! – mondta Maddy. – Jobb, ha a kapuzárási pánikodat
az autóban vezeted le, mint ha az ágyban.
Apja igencsak mogorva tekintettel mérte végig a Camarót. Az
öreg, akit mindenki csak Bírónak hívott – bár már nyugdíjas volt, ez
az elnevezés a családban és a szakmában is rajta maradt –, nagyon
kevés szóval is ki tudta fejezni nemtetszését, de rosszallása még
vonzóbbá tette Ben számára az autót.
…

Ben már az ügyvédi iroda épületének utolsó lépcsőfordulóján loholt,

kinyitotta az 5. szintre nyíló ajtót, és elindult az irodája felé. Egy
cseppet sem fulladt ki. Az utolsó három kézilabdameccsen legyőzte
a bátyját, Andrew-t, és ugyanezt tervezte most pénteken is. Az iroda
ajtaja résnyire nyitva volt. Elizabeth Ben íróasztalánál ült egy sárga
jegyzettömb fölé görnyedve, körülötte akták hevertek.
– Nem úgy volt, hogy korán bejössz? – vette le teknőckeretes
olvasószemüvegét, és elmosolyodott.
– Alig múlt negyed nyolc, nálam ez korainak számít – válaszolta a
férfi.
Elizabeth mosolya gúnyos, rosszalló árnyalatot öltött, talán nem is
szándékosan – annyira fiatal volt még, tele idealizmussal.
– De azt mondtad, hogy már hét előtt bent leszel – nyafogott.
Kihúzott egy vastag, narancssárga dossziét egy halom bézsszínű
mappa alól. A színkódolás csak egyike volt a lány számtalan
újításának, amit sikerült mindenkivel elfogadtatnia.
– Én már hatra beértem – tette hozzá.
– Pont ezért vagy te a gyöngyszeme ennek az óceánnak, amelybe
mindennap belefulladunk.
– Összeszedtem mindent, amiről úgy gondoltam, hogy szükséges
lesz.
Ezt muszáj volt megnéznie. Ben máris azon kapta magát, hogy
vonzódik Elizabeth hűvös szőkeségéhez, és úgy tűnt, hogy a lányt
megbabonázta a férfi hatalma és tekintélye, amit a bostoni kirendelt
védői hivatal vezető tárgyaló ügyvédjeként élvez. A csodálat
ugyanolyan függőséget okozhat, mint a kokain.
– Előre nem látható dolog jött közbe – mondta. – Volt egy kis
bonyodalom otthon.
– Valami komoly?
A nő aggódó arckifejezése arról árulkodott, hogy valami hatalmas
sztorira számít. Tűzvész. Törött végtagok. Ben jól akarta felépíteni a
történetet – szerette volna megtartani ezt az együttérző tekintetet.
– Caleb tegnap megvágta a lábát. Ma reggel iszonyúan nézett ki a
seb.
Elizabeth zavartnak látszott, és mintha már nem is érdekelte
volna különösebben a történet.
– Orvoshoz kellett vinni, és Gracie-t is el kellett juttatni a táborba.
Így elmesélve az egész reggeli dráma semmiségnek tűnt.
Pontosan mi is volt az, ami ennyire felbosszantotta őket?
– Végül megoldottuk a dolgot, helyreállt a családi béke.
Elizabeth fel akart állni, hogy visszaüljön a helyére, de Ben intett,
hogy maradjon nyugodtan az asztalánál. Ő maga az ütött-kopott bőr
vendégszékre telepedett le, amelyet mindenhová magával vitt,
ahányszor csak előléptették. Korábban megpróbált az apjával együtt
dolgozni, de az idősebb Benedikte Illica úgy vezette az ügyvédi
irodáját, mintha az Oszmán Birodalmat igazgatná. Csak egy
uralkodónak jutott benne hely.
Ben hátradőlt. A szék ismerősen nyikorgott, olyan hangot adott,
mintha az ujjperceit ropogtatná, vagy csettintene.
– Elismételnéd még egyszer a legfontosabb pontokat, Lissie?
Elizabeth gúnyosan nézett rá. Már számtalanszor elmondta a
férfinak, hogy a Lissie lekezelően hangzik. A férfi csak vigyorgott.
– Kezdhetem az összefoglalóval? – kérdezte, miközben az aktái
között kotorászott.
Ben hátrasimított egy hajfürtöt, és egy Post-it cetlire felírta a
hajvágás szót is az emlékeztető mellé, hogy fel kell hívnia az
ajándékboltot. Szerette volna megajándékozni Elizabethet a
huszonharmadik születésnapján egy plakettel, amelyre a következő
Oliver Wendell Holmes-idézetet gravíroztatja: „Barátom, a sikerem
titka az, hogy idejében rájöttem, nem vagyok Isten.”
Maddy azt mondaná, hogy Bennek sokkal nagyobb szüksége
volna arra a táblára, mint Elizabethnek. Persze Maddyt jobban
érdekelné, miért akarja megajándékozni Elizabethet a
születésnapján. Ezért kellett annyira rohannod az irodába?
Férfi gyakornokoknak is adott már születésnapi ajándékot, nem
igaz?
Hagyjuk.
– Biztosan nem akarsz visszaülni a helyedre? – Elizabeth az asztal
kihúzott alsó fiókján nyugtatta a lábát.
Ben a nagylelkűség gesztusaként csak legyintett, majd a lány
ölében heverő papírokra mutatott.
– Lássunk neki!
– Oké. Dióhéjban. Lássuk, mink van, és mit fognak mondani: a
vád szerint B-bird, vagyis Barry Robinson tavaly januárban
meggyilkolta Joseph Kelley-t. B-bird beismeri, hogy dühös volt, mert
az áldozat fel akarta szedni a barátnőjét, de eskü alatt vallja, hogy
nem ő ölte meg…
Ben összefűzte ujjait a tarkóján, és hátradőlt, hogy laposabbnak
tűnjön a hasa. Miközben Elizabeth felolvasta a már jól ismert
tényeket, a férfi kedvtelve nézegette a lányt.
– Mindent elmondtam? – kérdezte, majd összefonta karját, a férfi
reakciójára várva.
– B-bird barátnője. Vele mi van?
Elizabeth levette a lábát az asztalfiókról.
– Nem volt a helyszínen.
– Az egész verekedés a barátnő miatt történt, ugye? Vajon ő is ott
lesz, és tanúskodik mellette? Találkozunk vele a bíróságon?
Elizabeth rémült arcára nézve Ben szinte bűntudatot érzett.
Majdnem sikerült. Van még mit tanulnia a csajnak.
– Nyugi, ne aggódj! – szólalt meg a férfi. – Beszéltem vele. Ott fog
ülni B-bird mamája mellett.
– Ne haragudj! Azt hittem, már mindent elintéztem.
– Ne légy már olyan szigorú magadhoz. Ezt nevezik tanulásnak.
Elizabeth a kezét tördelte. Most sokkal inkább hasonlított a
zabkásájára váró Twist Olivérre, mint Oliver Wendell Holmesra.
Elszántan mosolygott, miközben összeszedegette a papírjait, majd
felállt.
– Legközelebb nem követek el ilyen szarvashibát!
Kinyújtózott, hogy egy mappát az asztalon levő drótkosárba
tegyen, a szoknyája a csípőjére simult.
Ben nem tudta megállni, hogy ne bámulja meg a lány tökéletes
fenekét. Jobb, ha a férfiember vigyáz magára, ha a harminc
százalékban akar maradni. Maddy rendszeresen emlékeztette rá,
félig komolyan, félig viccesen, hogy a nős férfiak hetven százaléka
megcsalja a feleségét. Tizenöt év házasság után már félszavakból is
megértették egymást. Elég volt Maddynek ránéznie a férjére, és hét
ujját a levegőbe emelnie. Ben válaszul három ujját emelte fel,
tudtára adva a feleségének, hogy – cserkész becsszóra – még mindig
a maradék harminchoz tartozik.
Biztosan sokan balfácánnak tartották, de soha nem csalná meg a
feleségét – ez szent és sérthetetlen szabály volt számára. Lehet, hogy
feszegette néha a határokat azzal, hogy flörtölt a nőkkel, de ez csak
a hiúságát legyezgette, tovább azonban soha nem ment. Soha.
…
Amikor este fél nyolckor bedugta a kulcsot a zárba, Ben úgy érezte,
ugyanolyan gyűrött, mint az inge. A forgalom, mint mindig, most is
szívás volt. Aki azt állítja, hogy nyáron Boston elcsendesedik, tuti,
hogy nem vezetett errefelé. Zakóját a székre dobta, a
nyakkendőjével együtt, amit már a kocsiban levett. De jó is lenne
most egyenesen felmenni az emeletre, lezuhanyozni, és bezuhanni
az ágyba! Az előszobában volt vagy száz fok. A vacak vezetékek
miatt lehetetlen volt légkondit beszereltetni ebbe a régi házba.
Maddy folyton rágta a fülét miatta, de azt nem mondta meg, melyik
gyerekük egyetemi tandíját áldozzák rá.
Valami buta tévéműsor hangjai szűrődtek ki a nappaliból.
Jézusom, hát ezek megint nem csinálnak mást, csak a hülye tévét
bámulják?
– Lemaradtál a vacsiról – fogadta Maddy a férjét, le sem véve
tekintetét a képernyőről.
Csak nem a Simpson család? Miért engedi, hogy a gyerekek ezt a
szart nézzék?
– Apa, nézd! – Caleb felemelte a lábát, és megmutatta a vastag
kötést.
– Hát mi történt, bajnok? – Ben letérdelt a fia mellé a padlóra.
– Össze kellett varrni.
– Ha így folytatod, hamarosan tűpárna leszel. – Majd odafordult
Maddyhez. – Minden rendben?
 Felesége a homlokát ráncolta, és a csupasz combján pirosodó
szúnyogcsípést vakarta, amit még a múlt hétvégi Singing Beach-i
kiránduláson szerzett. Mindkettőjük bőre jól bírta a napot. Maddy
jól nézett ki a strandon, mint mindig – még akkor is, ha gömbölyded
alakját szigorú egyrészes fürdőruha takarta. Napbarnított bőre, a
sós levegőtől megvadult sűrű fürtjei, a természetes fekete vonallal
szegélyezett, mélybarna szemei egész nap izgatták. Annyira kívánta
a feleségét, hogy azt javasolta, hagyják a gyerekeket a nagyszülőknél
éjszakára.
Akkor éjjel, az ágyban nyögdécselve, Maddy bezzeg nem vágott
ilyen durcás arcot, mint most.
– Az orvos két öltéssel varrta össze – válaszolta végül Maddy.
Szuper. Ragaszkodjunk a tényekhez, asszonyom. Milyen bűnt
követett el Ben, mikor ott sem volt?
– Mikor szedik ki a varratokat? – kérdezte.
Áh, egy újabb mély sóhaj az örök elégedetlenség asszonyától.
– Felszívódó varratok. Minden rendben lesz; csak tisztán kell
tartani a sebet. De Caleb esetében ez kábé olyan, mintha megkérnéd
a kutyát, hogy olvasson. Ezért is tették rá azt a vastag kötést. Nem
fertőződött el, de meg akarják előzni a bajt. Tegnap este kellett
volna elvinnem. Olyan hülye voltam. Az utolsó pillanatban értünk
be, ha még várunk, nem tudták volna ilyen egyszerűen összevarrni.
Ben idiótának érezte magát – bár Maddy most az önmagával
szembeni elégedetlenség miatt volt dühös, nem őmiatta.
– Ugyan már, senki sem tökéletes, nem lehet mindig mindent száz
százalékosan jól csinálni.
A nő hálásan elmosolyodott, felállt, és szorosan átölelte férjét.
Válaszképpen a férfi végigfuttatta ujjait a hátán.
– Képzeld, ma én nyertem, apa! – újságolta Gracie. – A
színháborúban.
 A férfi rámosolygott ragyogó arcú lányára.
– Te nyertél? Hát ez fantasztikus, kicsim!
– Nem is igaz, nem ő nyert – fordult Caleb Gracie felé. – A
csapatod nyert, te hülye hájpacni! Nem te egyedül.
– Azonnal fejezd ezt be, Caleb! – figyelmeztette Maddy. – Ne
merészelj még egyszer így beszélni ebben a házban!
– Azt akarod, hogy most rögtön a szobádba zavarjalak? – kérdezte
Ben.
Maddy figyelmeztető pillantást küldött felé, és megrázta a fejét.
Most meg mi van? A férfi hátat fordított neki.
Könnyek csorogtak végig Gracie arcán. Caleb fölszegte az állát.
Maddy ismét megrázta a fejét.
Mi ütött a feleségébe, valami program szerint működik, az ég
szerelmére? Mit akar? Most akkor elcseszte az előre
beprogramozott automatizmusát? Ennyi erővel akár távirányítóval
is tudná vezérelni ezt a házasságot.
 3. fejezet

Maddy

Miért kellett Bennek tönkretennie azt az ölelést? Miért nem lehetett

most az egyszer ő a dühös szülő, anélkül hogy a férfi beleavatkozna?
Muszáj neki mindig szónokolnia?
Egy szörnyű nap rohadt befejezése.
Tíz óra volt már, amikor végigcsoszogott az emeleti folyosón,
megpróbálta nem leejteni a kezében tornyosuló újságokat,
könyveket, képeslapokat és az inget, amit Ben a kanapéra hajított.
Csípőjével benyomta a hálószoba ajtaját, majd az egész kupacot a
komódra dobta. Ben az ágyban feküdt, egyik kezével a fejét
támasztva, a másikkal a laptopját bűvölve.
– Dolgozol? – kérdezte. – Kimerültnek látszol. Én már alig állok a
lábamon. Mi lenne, ha bezárnánk a boltot mára?
A férfi lecsukta a laptop tetejét, és nagyot ásított.
– Jó ötlet.
Miközben a törölközőket hajtogatta, fél szemmel Bent figyelte,
amint kibújik fehér pólójából. Előtűnt csupasz mellkasa. Erős karjai
és háta. Enyhén barnás árnyalatú bőre. Sötét haja – mindketten
sötét hajúak voltak. Izmos, birkózóhoz hasonlító testalkata –
egyikük sem volt túl magas. Úgy néztek ki, mint a sikeres
bevándorlók reklámarcai. Földrajzilag akár unokatestvérek is
lehetnének – Ben apai nagyszülei Romániából, Maddy apjának a
szülei Magyarországról származtak. Talán valami ösztönös vágy
hajtotta, hogy beszívja a férfi illatát, odafészkelje magát hozzá, és a
hátához simuljon.
Ben összegyűrte levetett pólóját, és a szék felé dobta. Csak a
boxeralsó maradt rajta, úgy dőlt hátra az ágyon.
Incselkedő hangon, hogy a férfi érezze a békülési szándékot,
Maddy megkérdezte:
– Szerinted megérem még azt, hogy a koszos ruháidat bedobod a
szennyesbe? – Odabújt mellé az ágyba, fejét Ben vállának
támasztotta. – Kábé annyi az esélye, mint hóembernek a sivatagban.
– Lehet, hogy még annyi sem – mosolyodott el Ben,
ráhemperedett Maddyre, és jobb hangulatának bizonyítéka szinte
átszúrta a nő hasát.
Teljes testsúlyával ránehezedett, a férfi keménységétől és vágyától
az izgalom remegése futott át Maddy testén.
– Még ki kell teregetnem.
– Mm. – A férfi a nyakába fúrta az arcát. – Majd reggel én
megcsinálom.
– Na persze. – Arra gondolt, hogy ez mennyire valószínűtlen,
miközben eltolta magát Bentől, legurult az ágyról, felkapta az ágya
mellett felhalmozott könyvkupacot, és az ággyal szemközti beépített
könyvespolcra tette.
Ben bámulta, ahogy kibújik a pólójából és rövidnadrágjából, majd
a szennyeskosárba dobja – úgy nézett rá, mintha egy ízletes
hamburger lenne, amivel kielégíti hirtelen támadt étvágyát. Abban
a pillanatban a kívánatos szerető megoldandó feladattá változott.
Most a szeretkezés ugyanannyira tűnt vonzónak számára, mint az
ágyazás.
De.
Mégis.
A házasságban néha ott az a fránya de.
Maddy melltartóban és bugyiban zuhant Ben mellé az ágyba.
 – Gyorsan lezuhanyozok.
– Felesleges! Tökéletes vagy így.
Ben a padlóra dobta a könyvét, és lehúzta boxeralsóját. Ujjai
gyengéden egy kört írtak le Maddy hasán, aztán tovább kalandoztak
a lábai közé, miközben finoman harapdálta a vállát. Ezután a
szájával végigsimította a nő testét. A hitvesi ágyban már kevés
meglepetés érheti az embert.
Maddy megvonaglott egy kicsit, és úgy helyezkedett, hogy a férfi
bele tudjon csusszanni.
– Mire ez a nagy sietség? – kérdezte Ben, és egy kicsit elhúzódott.
Míg Maddy a Ben derekán levő bemélyedést simogatta,
elkalandoztak a gondolatai, és már a reggeli tennivalók
nyomasztották. Gondolatban kipakolta a mosogatógépet,
megkereste az elveszett tornacipőt.
– Neked legalább hét óra alvásra van szükséged, nem? – próbált
valami elfogadható magyarázatot adni.
Maddy a férfi csípője köré kulcsolta a lábát, és megpróbált úgy
helyezkedni, hogy a férfi minél könnyebben behatolhasson.
– Nem lehetne, hogy valamit csak úgy spontán módon csinálj?
Úgy, hogy nem tervezed meg előre? – tolta el magától Ben.
– Édes, én csak próbálok lazítani, és kizárni a ház körüli
tennivalókat a fejemből.
– Mi a franc köze van a mosásnak ahhoz, hogy szexelj egy jót? Ez
őrültség, Maddy!
Érezte, hogy csökken a férfi vágya.
– Tök igazad van. Folytasd csak!
– Folytasd csak! Köszi, ez aztán vágykeltő megjegyzés volt! Köszi!
– Ne haragudj! Olyan jó lenne szeretkezni veled! Persze, a mosás
várhat. Bocsáss meg, hogy ilyen nyűgös vagyok, de pocsék napom
volt.
 – Ne is törődj vele! Semmi szükségem kegyelemdugásra. – Ezzel
Ben már le is gurult róla.
Maddy torka összeszorult. Felült, és végigsimított a férfi
mellkasán.
– Ne csináld már! Esküszöm, tényleg szeretkezni akarok veled.
– Én meg esküszöm, hogy már nem – fordított neki hátat Ben.
Maddy megcirógatta a karját.
– Kérlek, hagyd ezt abba! Ez tök hülyeség.
A férfi azonban elhúzódott.
– Mi hülyeség, mondd meg! Hogy mindenféle forgatókönyv
nélkül, csak úgy spontán akarok szeretkezni a feleségemmel?
Jézusom! Ez így nem házasság, csak egy rakás szar!
Ben felkapott egy könyvet, belebújt a köntösébe, és kicsörtetett a
hálószobából, vissza se nézett.
Maddy bekapcsolta a tévét, és meredten bámulta, ahogy a
lenémított időjós a közelgő zivatarokról magyaráz valamit. A
kimondatlan szavak nyomták belül.
Ben már a gyerekek megszületése előtt is könnyen indulatba jött
– az ilyen csaták semmi újdonságot sem jelentettek számára. Igaz,
hogy annak idején sokáig zuhanyoztak együtt vasárnap
délelőttönként, és ír kávét kortyolgattak. Ben töltötte ki mindig a
whiskyt, mert meggyőződése volt, ha ez Maddyre lenne bízva, már a
harmadik korty után tök részegek lennének. Ezért az ő feladata az
volt, hogy felverje a tejszínt a barna cukorral, és belekeverje a sötét
színű, alkoholos kávéba.
Teljesen kába volt, azért fohászkodott, bárcsak tudna sírni, hogy
megkönnyebbüljön, bárcsak Ben egy csésze krémes ír kávéval jönne
vissza most is, megsimogatná a combját, és közben mocskos titkokat
suttognának egymásnak.
Maddy az éjjeliszekrénybe dugott zsebkendőből előhalászott egy
tablettát, kibontotta, és szájában már szinte érezte is a jól ismert
ecetes ízt. Aztán meggondolta magát, visszacsomagolta a pirulát, és
összegömbölyödött.
Egyszer már elgondolkodott azon, vajon Bennek tényleg
indulatkezelési problémái vannak-e. Most meg azon tűnődött, hogy
talán azért nem váltak el, mert a dühkitörései ellenére még mindig
szereti a férjét.
Bármennyire szeretett volna, nem sikerült elaludnia. A
mellkasára tette a kezét, a szíve fölé, és kiment a fürdőszobába egy
pohár vízért, hogy le tudja nyelni a tablettát.
Azért fohászkodott magában, hogy Ben visszajöjjön a
hálószobába, és felejtsék el az elmúlt fél óra történéseit. Minden
rendbe fog jönni, biztatta magát. A gyerekek már soha többé nem
mennek rendes ebéd nélkül iskolába, és nem kell pénzt
kiguberálniuk az üvegből, amiben az aprót tartják, mert az anyjuk
tíz perccel tovább maradt az ágyban, és nem kell a fél pár zoknikat
sorba rakni, hogy találjanak köztük két majdnem egyformát.
Fehérítőt és öblítőt fog használni, a szárítógépbe pedig illatosító
kendőt tesz. Nem hagy ki semmit a takarításból – még a szekrény
alatti titkos, koszos területet is meg fogja sikálni, amikor felmossa a
konyha padlóját. Az íróasztalán felgyülemlett papírkupacot
kiválogatja, elintézi, és lefűzi a fontos iratokat egy dossziéba.
Ő lesz Óz, a nagy varázsló: Gracie bátorságot kap, Emma szerető
szívet, Caleb pedig türelmet. Cserébe csak annyit kér, hogy Ben
visszajöjjön, és átölelje.
…

Maddy másnap reggel hatkor találkozott Kathtel. Ha az időjárás, a

férjek, a gyerekek és a munka megengedte, kéthetente beiktattak
egy közös futást a csodás Arnold Arborétumban. Maddynek
szüksége volt a testmozgásra. És még inkább meg akart
bizonyosodni arról, hogy a családja nem az Illica Bebukta Kft., egy
sikertelen vállalkozás.
Kath volt a kősziklája, a legjobb barátja, a szerelem első látásra,
ami azóta tart, mióta először találkoztak a bostoni egyetemen. Miért
nem tudnak a férjek ugyanolyan állandóságot és biztonságot
nyújtani, mint a legjobb barátok? Maddy az egyetemi éveiben
ragyogó világítótoronynak képzelte a felnőttkort – szenvedélyes
munka, szerető férj, és gyerekek, akik megértik szüleik szeretetét és
bölcsességét. Ilyen jövő után vágyakozott, bár nem várta el a
tökéletességet. Védett körülmények között nőtt fel, de nem volt naiv.
Az anyja állandóan zsonglőrködött, hogy egyensúlyban tarthassa az
üzletet, a háztartást és a gyerekeket, ami rendesen ki is merítette, és
az apja vérnyomása állandóan felment, amikor az ügyfeleit szidta,
mégis minden pénteken hálát adtak a gyerekeikért, egymásért, és az
apró-cseprő mindennapi dolgaikért. Úgy képzelte, ő is ennél az
életnél fog kikötni, csak jobban csinálja majd a dolgokat.
Maddy nagy szeretetben nőtt fel. Az apja néha majdnem
felrobbant, de az anyja mindig megtalálta a módját, hogy
lecsillapítsa. Jake! A gyerekek! Az apja pár percig még dühöngött, de
anyja figyelő tekintetének hatására mindig összeszedte magát. Ez a
kép élt Maddy fejében, amikor hozzáment Benhez, de ehelyett a
házassága befolyási övezetekre tagolódott. Állandó versenyfutássá
az idővel. Érzelmi csatározásokká az erkölcsi magaslatokról. Maddy
megtanulta, hogy gondolja át alaposan, mit tesz vagy mond –
minden apró utalás arra, hogy elégedetlen valamivel, előhozta a
férfi agresszív ügyvédi énjét, és Ben rögtön készen állt annak
bizonyítására, hogy Maddy téved, és jobban teszi, ha visszavonul.
Maddy azonban képtelen volt minden másodpercben résen lenni, és
a helyzetet csak súlyosbította, hogy Ben vérmérséklete teljesen
kiszámíthatatlan volt. Egy baki, amin szerdán még nevetett,
csütörtökön már harcra késztette.
De amikor jó, akkor nagyon-nagyon jó, szokta mondani Maddy
Kathnek a mindennapi telefonbeszélgetéseik során. Egyetemista
koruk óta megvolt az a szokásuk, hogy a kapcsolataik minden apró
részletét kielemezzék. Maddy tudta, hogy Kathet férje különleges
fehér orchideával és bécsi nugáttal lepi meg, ritkán kiabál – viszont
korai magömléssel küszködik, és néha sírva fakad, amikor
veszekednek. Kath pedig tudta, hogy Ben egy órán át masszírozza
Maddyt anélkül, hogy viszonzást várna, zokszó nélkül végighallgatja
apósa üzleti elméleteit – ugyanakkor olyan hangosan üvöltözik,
hogy Maddynek minden izmát meg kell feszítenie ahhoz, hogy ne
látszódjon rajta, mennyire megrémült.
Kezdetben Maddy úgy gondolta, Ben hibái kevésbé súlyosak, bár
mindketten gondosan ügyeltek arra, hogy csak a saját férjük
gyengeségeit kritizálják. Ez a részrehajlás csak a korai években volt
jellemző, amikor Ben utólag mindig megbánta kirohanásait. Maddy
elfogadta a férje eldadogott bocsánatkéréseit, és elhitte neki, hogy
más nő soha nem tudná megérteni őt. Maddy kiismerte őt – a férfi
pedig becsomagolta a szívét, és szaténmasnival átkötve neki
ajándékozta.
Aztán ott volt a hálószoba kérdése is. Bennek soha nem okozott
problémát a korai magömlés.
Kath és Maddy manapság már nem bonyolódnak felesleges
magyarázatokba és részletekbe a házasságukkal kapcsolatban. Elég
jól ismerik a másik házasságát ahhoz, hogy félszavakból is
megértsék egymást, és Maddy néhány mondatban el tudta mesélni
az előző éjszaka történéseit.
– Van ebben az egészben valami, ami a szerdai Kibeszélő Klubot
juttatja eszembe – lihegte Maddy, miközben a Hemlock Hill Roadon
futottak. A Kibeszélő Klub – a bántalmazott nők számára szervezett
oktató és támogató csoport, amelyet Maddy kolléganőjével és
barátnőjével, Oliviával vezetett, Kath és Maddy beszélgetéseinek
gyakori témája volt.
– Miért maradnak a nők olyan férfiak mellett, akik seggfejként
viselkednek velük? – tette fel a kérdést Kath.
Maddy megállt. Kath futott még néhány métert, mire észrevette,
hogy Maddy már nincs mellette.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Maddy csípőre tett
kézzel. – Egy olyan jelenségről beszéltem, ami minden kapcsolatban
előfordul. Eszem ágában sem volt Bent az ügyfeleim férjeihez
hasonlítani.
Kath visszasétált, és megfogta Maddy pólóját.
– Ne nézz már így rám! Tudod, hogy kedvelem Bent, mindig is
kedveltem. De az a történet, amit az előbb elmeséltél… most mégis,
mit vársz tőlem? Bólogassak?
– Lehet, hogy jó lenne. Ugyan már, ez mindig így van a
házasságokban: az egyik fél a szülő, a másik az elkényeztetett
kölyök. Találd ki, melyik Ben! És csak azt akartam mondani, hogy a
férfiak azért harcolnak, hogy győzzenek, a nők meg azért, hogy
meghallgassák őket. Talán a te Mr. Tökéletesed nem így működik.
De a legtöbb férfi igen.
– Bennek van egy csomó nagyszerű tulajdonsága, csak kemény
kézzel kell fogni – zárta le a vitát Kath, majd futni kezdett, fejével
intve Maddynek, hogy kövesse. Még csak nem is lihegett az
erőlködéstől az emelkedőn. Maddynek mindig égett a combja,
valahányszor felfelé futottak a Peters Hillen.
– Rosszul mondtam – jelentette ki Kath. – Nem úgy értettem, hogy
hagyd el, csak… de tulajdonképpen te mit akarsz?
Maddy hallgatott – gondolataiba mélyedt, miközben egyre
magasabbra értek. Minden, amire gondolni sem akart, eszébe jutott.
Ben, amikor olyan dühös volt, hogy szétrúgta a hálószobában a
szekrényajtót. Ahogy fölé tornyosult. Felidézte az ordítástól
kivörösödött arcát. Miért ordított? Mi is történt akkor?
Maddy próbálta megbékíteni, és közben azon aggódott, hogy a
gyerekek halálra rémülnek.
– Én csak azt akarom, hogy az otthonom… hogy is fogalmazzak…
normális legyen.
Közben felértek a csúcsra, ez volt a jutalmuk, hogy leküzdötték a
hegyet. Boston a lábuk alatt terült el, a pufók felhők
visszatükröződtek a John Hancock-torony tükörfelületén. Mivel csak
egy kőhajításnyira volt az otthonától, Maddy sokszor úgy érezte,
mintha a hátsó kertjében lenne.
– Amikor jó a hangulata, nem akarom felhozni előtte ezt az
egészet. Amikor meg seggfej, igyekszem kitérni az útjából.
Kath feltette vékony, izmos lábát egy kopott sziklára, hogy
bekösse a cipőjét. Előrehajolt, és alig hallhatóan ezt mondta:
– Soha nem szabadna kitérned senkinek az útjából a saját
házadban, Maddy.
…

Maddy kicsit korábban érkezett Emmáért a dél-bostoni Kelly’s

Landingbe, így abban a ritka örömben volt része, hogy láthatta,
hogyan mozog a lánya a világban. Emma egy fogyatékkal élő
gyerekek számára szervezett táborban dolgozott segítőként. A
tábort Kath vezette, aki az iskolaév alatt a középiskolai diákszolgálat
vezetője volt.
Gracie és Caleb teljesen kifáradtak az iskolai táborban töltött nap
végére, és mindketten békésen szundítottak az autó hátsó ülésén.
Maddy Alex McMastert figyelte, akit a betonjárdán épp Emma felé
tolt az édesanyja, akivel Maddy már a tábor első hetében
megismerkedett. A fiú Emma felé közeledve egyre szélesebben
mosolygott. Amikor Emma felé kanyarodtak, a lány leugrott a
kőfalról, és pont a kerekesszék mellett landolt.
Emma letérdelt Alex mellé, és vékonyka karjára tette a kezét. Az
anya napbarnított arca felragyogott, amikor Alex megszólalt. Emma
szerint a tábor sokat javított a fiú nehezen érthető beszédén. Abból,
ahogy a nő a lányára nézett, úgy tűnt, ezért Emmát illeti a dicséret.
Maddy kinyitotta a kocsi ajtaját, és integetni kezdett.
– Emma! Itt vagyok! – kiáltotta.
– Oké!
Emma lesütötte a szemét, így jelezve az anyjának, hogy azonnal
állítsa le magát, mielőtt újra kínos helyzetbe hozná őt. Alex
felemelte a kezét, hogy búcsúzóul adjon egy gyenge pacsit.
Emma beszállt a kocsiba, közben Maddy odaköszönt Alexnek és
az anyjának. Gracie és Caleb, akik most ébredtek fel, a hőségtől
kissé kábán kókadoztak a hátsó ülésen, Gracie bumfordi
agyagállatkát tartott a kezében. Caleb bepiszkolódott kötését rikító
neonzöld minták borították, ahol kilógott a két számmal nagyobb
strandpapucsból, amelyet a sérült lábán viselt.
– Alex meggyógyul majd egyszer? – kérdezte Gracie, miközben
Emma a biztonsági övét csatolta be.
Emma pofákat vágott, ezzel is mutatva, mennyire fárasztják
Gracie szánalmas kérdései.
– Te lefogysz majd egyszer?
– Emma! – szólt rá Maddy.
Egy pillanatra hátrafordult, és nem először, de valószínűleg nem
is utoljára eltűnődött, az anyja vajon hogyan kezelte volna ezt a
civakodást. Miért van az, hogy szinte nem is emlékszik arra, hogy
veszekedett volna a húgával? Pedig Isten a megmondhatója, milyen
szemétláda tudott lenni Vanessa.
– Csak arra utaltam, hogy mindenkinek van valami problémája,
és nem kell Alexet úgy kezelni, mintha valamiféle csodabogár lenne,
csak mert tolószékben ül. Nem kell járnia ahhoz, hogy elfogadják.
Gracie pislogott néhányat, aztán kinyitotta az Anne otthonra talál
című könyv egy kopott példányát.
– Ó, Jézusom, nehogy bőgj itt nekem – méltatlankodott Emma. –
Tudod, hogy mindenki téged szeret a legjobban.
– Ne is törődj Emmával, Gracie! Tökéletes vagy, de senki sem
szeret senkit jobban a többieknél.
Mielőtt elindította volna a motort, Emmához fordult.
– Ez teljesen felesleges volt. Hallod, amit mondok?
Emma belenyúlt a hátizsákjába, és kivett egy majdnem üres
rágógumis tasakot.
– Nem lehetett nem hallani. Felesleges ordítanod. Nem mondtam
semmit.
– Kövérnek nevezted – szólt közbe Caleb. – És különben is, anyu
nem ordított. De te igen!
– Egyáltalán nem neveztem kövérnek. Csak azt kérdeztem, hogy
lefogy-e majd egyszer. Ez nem azt jelenti, hogy kövér, csak nem
sovány. Azt jelenti, hogy másnak lenni nem feltétlenül rossz, érted?
– Emma – figyelmeztette Maddy.
Emma hátrafordult
– Sajnálom, Gracie. Nem vagy kövér. Kérsz egy rágót?
Gracie megvonta a vállát.
– Tessék – húzott elő Emma egy rágógumit, és odaadta Gracie-
nek.
– És én nem kapok? – kérdezte Caleb.
– Téged nem bántottalak meg.
– Jaj, Emma, adj már neki egyet!
 A lány a szemét forgatta, de odanyomott egy rágót Caleb kezébe.
Maddy megállt a piros lámpánál. A hírcsatorna a háttérben
zümmögött.
– Zenét akarok – szólalt meg Caleb. – Keress valami zenét, anya!
Játszd le újra a CD-met!
Emma hirtelen megpördült, és farkasszemet nézett az öccsével.
– Szó sem lehet róla! Nem vagyok rá kíváncsi. Pont elég, amikor
apával vagyunk.
Caleb örökölte Ben rockzene iránti rajongását, mindig azért
könyörgött, hogy játsszák le az ezeréves CD-jét. Emma kivette a CD-t
a lejátszóból, és elolvasta a címet.
– Def Leppard. Atyaég, anya, te hallottad már a dalszövegeiket?
Gyűlölik a nőket. Nem tudom, hogy engedheted, hogy apa ezt a szart
hallgassa.
Távolodj el mentálisan a problémától!
Képzeld el, hogy egy hűvös moziban ülsz!
Caleb belerúgott Emma ülésének háttámlájába.
– Apának akkor is tetszik.
– De apu most nincs itt – mondta Emma. – És ne rugdoss már!
– Caleb, kapcsold be az iPododat, és halkan hallgathatod –
próbálta lezárni a vitát Maddy.
Három háztömbbel később Caleb már teljesen elmerült a zenéje
világában, Gracie pedig a könyvébe mélyedt. Emma lehalkította a
rádiót, és elővette a legcukibb hangját, amit akkor használt, ha akart
valamit.
– Páran elmegyünk este valahová, nem gond?
– Elmegyünk? És kik azok a „páran”?
– A Prudentialbe vagy a Copley-ba megyünk. Csak egy kicsit
bandázunk.
– Éjszaka nem buszozhatsz egyedül – mondta Maddy. – Ezt már
megbeszéltük.
– A J. P. Licksnél találkozunk. Gondolod, hogy fél háztömbnyire
tőlünk meg fognak ölni?
– Apu vagy én majd elkísérünk. Akár ehetünk egy fagyit is együtt.
– Ne már, anya! Totál hülyének fognak tartani.
– Pedig elkísérünk. És felhívsz majd, amikor kijössz a plázából.
Valamelyikünk eljön érted.
Emma kivette a rágót a szájából, és a kezében tartotta.
– Istenem, annyira önkényes vagy! – Úgy tűnt, nagyon elégedett
önmagával, hogy ezt a szót használta.
– Csomagold be, és dobd a szemetesbe!
Maddy már értette, miért egyeznek bele végül a szülők
mindenbe, amikor a gyerekeik tinédzserek lesznek. Ők az
energikusabbak.
Emma a nedves rágót a pólója zsebébe nyomta.
– Jól van. Most boldog vagy?
– Nem, mert mosáskor majd valamelyik blúzomon fogom
viszontlátni. Dobd már ki normálisan, kérlek! Szóval kik a többiek?
– Csak Sammi, Caro meg pár fiú.
– Szó sem lehet róla! Nem fogsz olyan fiúkkal lógni, akiket nem
ismerünk.
– De én ismerem őket.
– Haha, nagyon vicces. – Maddy közben behajtott a Whole Foods
parkolójába a Centre Streeten. – Nálad van a telefonod?
– Miért?
– Hívd fel azt a pár fiút, és kérd meg őket, hogy nálunk
találkozzanak veled.
Emma keresztbe fonta a karját, és amennyire tudta, kinyújtotta a
lábát. Maddy lehajolt, és felvette a bevásárlótáskáját, amely az ülése
mögött hevert a padlón.
 – Rögtön jövök. Vigyázz a gyerekekre, és ha valami van, csörgess
meg!
– Néha annyira utállak! – mondta Emma.
Maddy a lehető leghalkabban csukta be az ajtót.
 4. fejezet

Ben

Fél hatra már vagy féltucat ügyvéd zsúfolódott be a

konferenciaterembe. Eddig a folyamatban levő ügyeiket tárgyalták
meg, aztán áttértek Red Soxra. Azt latolgatták, vajon a Blue Jays
vagy a Yankees az esélyesebb, és a hangerő egyenes arányban nőtt a
jelenlévők számával. Már csak Ben és Elizabeth nem hallatta a
hangját a témával kapcsolatban.
Ben felrakta a lábát az összekarcolt asztalra.
– Azért még ne vegyetek mérget rá, hogy a Red Socks bekerül a
rájátszásba. Soká lesz még augusztus.
Ben hátradőlt, kezét a tarkójára tette. Összefont ujjain érezte a
székek kárpitját díszítő rézgombok hűvösségét. Folyóiratokkal
megrakott polcok sorakoztak a teremben, a falat egyetlen festmény
díszítette, amely egy sziklák között navigáló jellegtelen hajót
ábrázolt.
– Igazad van, Ben – mondta Aaron. Az idén ő volt Ben mindenese.
– Bárki bármit mond, a Yankees dobójátékosai sokkal jobbak.
– Akkor most megyünk sörözni, vagy csak ücsörgünk itt? – dugta
be a fejét az ajtón Gerry, a fellebbezési osztály rangidős tagja.
Mindenki Bentől várta a döntést. Mindenben hozzá
alkalmazkodtak, még abban is, hogy mikor és hová menjenek inni
munka után, vagy mikor menjenek haza a családjukhoz. Ben
gyakorlatilag egyedül vezette a Massachusettsi Kirendelt Védői
Hivatal bostoni irodáját. Jóindulatú despotának tartotta magát, de
olyan régóta volt már a csúcson, hogy nem hozta igazán lázba a
hatalom. A csodálat már nem elégítette ki – már csak a színtiszta
imádat pörgette fel.
– Szomjas vagyok – jelentette be Elizabeth.
Erre már mindenki felkapta a fejét. Bent mulattatta, ahogyan a
lány a felsőosztálybeli neveltetését és a szépségét kihasználva
mindenkit az ujja köré csavart. Bár felvágtak munkás
származásukkal, az irodában dolgozó ügyvédek úgy viszonyultak
Boston brahminjaihoz (vagyis a legfelső kaszthoz tartozókhoz),
mintha ők, a hegesztők és buszvezetők gyermekei, szívükben a
város jobbágyai volnának.
– A hercegnő megszomjazott. Hol igyunk az egészségére? – tette
fel a kérdést Gerry.
Lorna Kennedy, a teremben tartózkodó másik nő megvetően
csóválta a fejét. Kövérkés, ötvenhét éves nő volt, mindig lapos sarkú
cipőt hordott. Lorna egészségére még sosem ittak. Ben tisztában volt
azzal, hogy most neki is fel kellene háborodnia, de nem foglalkozott
vele. Eltette az ügyet a többi igazságtalanság mellé, amellyel már
nem volt kedve foglalkozni.
– Beugorhatunk a szomszédos bárba, bár én nem maradhatok
sokáig – hagyta jóvá az ötletet.
Mindenki áldását adta a javaslatra, és szinte egyszerre álltak fel
az asztaltól. Elizabeth csillogó szemmel nézte Bent – minden
kétséget kizáróan ő volt az alfahím a teremben. Erre a férfi rá is
játszott, kihúzta magát, hogy magasabb legyen, és feltűrt ingujja
láttatni engedte izmos karjait.
Ben nem tudta eldönteni, mit lát benne Elisabeth: az apát, a
keményfiút vagy az iroda legbriliánsabb elméjét. Egy dologban
azonban biztos volt: a lány egyre jobban rákattant.
 …

Két sörön már túl volt, amikor felhívta Maddyt. A másodikat már
nem kellett volna meginnia, józannak kellett volna maradnia. Még a
telefonon keresztül is hallotta a csapkodást.
– Csak képzelődöm – kezdte Maddy – vagy tényleg ötödször
maradtál le a vacsoráról ezen a héten?
– Jaj, ne haragudj, de nem tehetek róla – hazudta Ben.
– Most hol vagy?
– Nem olvastad az sms-t, amit küldtem? Tudod, arról az ügyről
van szó, amiről annyit meséltem neked.
– Hívtalak az irodában. Senki sem vette fel.
– Persze, mert a tárgyalóban voltunk – mondta.
– De nagy a zaj a háttérben. Hol vagy? – ismételte meg a nő a
kérdést.
– Jézusom, fejezd már be! Kiugrottunk vacsorázni pár
kollégámmal. Megéheztünk.
A férfi a fal felé fordult, és úgy próbálta kizárni a bár zajait, hogy
teljesen a fülére szorította a mobilját. A fenébe, ki kellett volna
mennie. Vízcsobogás és valami tompa csattogás nyomta el Maddy
szavait.
– És te mit csinálsz?
– Épp csirkét főzök – felelte a nő. – Rohadtul elegem van abból,
hogy állandóan egyedül vacsorázunk a gyerekekkel, Ben.
Összehúzta magát, ahogy Elizabeth közeledett felé – biztosan a
mosdóba tartott. A lány két ujjával végigsimított Ben vállán, ahogy
elment mellette.
– Tudod, milyen bolondokháza van most, Mad.
– Nem tudnád hazahozni a munkát? Akkor legalább
mindannyian együtt ehetnénk. Utálom, hogy soha nem szólsz, és
nem tudom, hogy készüljek.
– Ugyan már, mire kellene készülnöd? Fogadást tartasz?
Vegyél már vissza! Megpróbálta leplezni a sör hatását. Soha nem
bírta az alkoholt.
– Anyu – hallatszott Emma hangja a háttérből.
– Tartsd egy pillanatra – kérte Maddy. – Mi baj, drágám?
– Mégsem megyek el ma este.
Szinte látta Maddyt maga előtt, ahogy áll a konyhában, jobb
kezében fogja a mobilját, és kicsit eltartja a szájától, ahogy szokta,
amikor telefonálás közben megzavarják.
– Caro lemondta. Az történt, hogy…
– Egy pillanat, Emma! Várj egy percet, épp apával beszélek –
hallotta Maddy szavait.
Ben hatalmasat sóhajtott a telefonba.
– Ha nem gond, befejezném a vacsorámat – mondta.
– Mikor jössz?
– Még nem tudom pontosan – mondta, közben elfojtott egy
böfögést. A bűntudattól és a sörtől felkavarodott a gyomra.
– Mikor tudod meg?
– Majd hívlak.
– Bennie? Mikor lesz már egy kis időnk egymásra? – kérdezte
Maddy sóhajtva. – Nem akarok hülye picsának tűnni. Szeretlek.
– Én is szeretlek! – Ben lélekben már befejezte a beszélgetést. –
Majd ha a gyerekek visszamennek a suliba, minden könnyebb lesz.
Elutazunk valami jó kis helyre, csak mi ketten.
– Megígéred?
– Hogyne! Nemsokára jövök.
Visszasétált az asztalhoz. Már várta egy újabb korsó sör.
…
Ben azon tűnődött, vajon mennyire lesz Maddy kiakadva. Rálépett a
gázra, a Huntington Avenue felé hajtott, közben pedig azon törte a
fejét, hogyan magyarázza ki magát. Este tíz óra aligha vág egybe a
„nemsokára jövök” ígéretével. Mi a fenét mondjon? Mondja azt,
hogy B-bird családjának élete darabokra hullik? Vagy azt, hogy B-
bird mamájának boldogulása múlik azon, ha nem tudja kihozni a
kölyköt óvadék ellenében a sittről? Valamit ki kell találnia, amivel
lecsillapíthatja Maddyt.
Elgondolkodott azon, milyen bődületes nagy hülyeség volt az a
negyedik – vagy inkább ötödik? – sör. Már mindenki elment, ketten
maradtak Elizabethtel. Lelkiismeret-furdalása volt, ugyanakkor
izgalmas borzongást is érzett, ami újdonság volt számára.
Hogyan is jöhetett volna el, amikor a nő olyan jóízűen nevetett a
viccein, és csillogó szemmel hallgatta, hogy ő a megnyert ügyeivel
hencegett. Minden egyes öndicsérő szó közelebb vitte a kísértéshez,
de aztán csak felállt az asztaltól.
Hatalmas tömeg hömpölygött a Copley Square-t körülölelő széles
járdán. A visszapillantó tükörben jól látszott a Szentháromság
templom; a Dartmouth Street túloldalán a bostoni közkönyvtár
főépületének régi bejárata állt. A pokolba is, mennyire imádta azt az
átkozott épületet! Akár építész is lehetett volna.
A Copley Plaza úgy magasodott a többi épület fölé, mintha a
környék királynője lenne – az aztán fényűző szálloda volt.
Miért nem jöttek még el ide soha? Csak tíz percre van a házuktól.
El kellene vinnie már Maddyt egy romantikus vacsorára. Sőt, az
lenne a legjobb, ha Maddy szülei náluk aludnának, ők pedig
kivehetnének egy szobát, és a szállodában töltenék az éjszakát.
Megfogadta, hogy még a munka ünnepe előtt sort kerítenek rá.
De hová tűnnek ezek a csodálatos tervek, Ben? Megint csak Maddy
jutott eszébe. Szerette őt. Szerette a gyerekeit. Miért éreztették vele
mindig, hogy csődtömeg? Talán nem mindig vitte végig, amit
eltervezett – de ez kivel nem fordult még elő?
Maddy mindig azt mondja, hogy anyaként sokkal több időt
kellene Emmával kettesben töltenie. Jézusom, milyen gyorsan
felnőtt ez a lány! Ezen mindketten elszörnyülködtek. Ebben össze
kell tartaniuk. Itt nincs mellébeszélés!
A járdán tébláboló tinédzserek a testhezálló pólók alól kivillanó
tetoválásokkal igyekeznek felhívni magukra a figyelmet. A bostoni
buszjáratok fele innen indul, köztük a 39-es busz is, ami csupán egy
háztömbnyire áll meg a házuktól. Hirtelen megpillantotta Emmát a
tömegben.
Mi a szart keres itt?
Ben félreállt, bekapcsolta a vészvillogót, és kiszállt a kocsiból.
Emma éppen nevetett valamin, amit az a sovány kölyök mondott.
Úgy nézett arra a seggfejre, mintha egy rocksztár és egy menő
színész kombinációja lenne. Ben a lánya mögé lopakodott, és
hirtelen a vállára tette a kezét. Keményen megszorította.
– Hé, te! – kiáltott rá a kölyök, és felemelte a kezét, mintha meg
akarná állítani Bent. – Veszed le róla a koszos mancsodat!
Emma megfordult. Valami vörös cucc csillogott az ajkán, ami arra
késztette Bent, hogy azonnal kapja elő a zsebkendőjét, és letörölje
azt a fényes szart. Hogy engedhette meg ezt Maddy? Emma vastag
fekete karikákat is rajzolt a szeme köré, amitől úgy nézett ki, mint
egy mosómedve.
A kölyök megpróbálta elrángatni Emmát Ben közeléből – egy jó
pont a srácnak. Elég jóképű gyerek volt. Legalább nem volt tele
tetoválásokkal, és a fülét sem csúfították el azok a bizarr, fánkra
hasonlító fültágítók.
– Apa! – kiáltott fel Emma. – Te meg mit keresel itt?
– Még hogy én mit keresek itt? Most nem ez a kérdés. – Az
alkoholtól kicsit zsibbadtnak érezte az ajkát. – Szállj be a kocsiba! –
próbált érthetően beszélni.
– Hadd mondjam már el, mi van! Caro is itt van. Meg Sammi is. Ez
egyáltalán nem az, aminek hiszed.
– Gőzöd sincs, hogy én mit hiszek. Szállj már be a kocsiba!
– Apa, legalább hagyd, hogy…
– Azonnal szállj be a kocsiba!
Emma lerázta magáról az apja kezét, eltrappolt, és jó hangosan
becsapta maga mögött a kocsi ajtaját. Ben látta, hogy Caro és Sammi
megpróbál láthatatlanná válni.
– Elvigyelek benneteket is, lányok?
Sammi megrázta a fejét, úgy nézett ki, mint aki mindjárt kidobja
a taccsot.
– Apa kijön értem a buszmegállóba – mondta Caro. – Sammit is
ott várják. De azért köszönöm.
Ben sosem bízott Caróban, azonnal kiszúrta, ha valaki hazudik,
de ezzel most nem akart foglalkozni. Hadd főjön csak a lány a saját
levében, hadd izguljon, hogy Ben felhívja-e a szüleit.
– Ahogy gondolod. Vigyázz magadra!
Becsusszant a kormány mögé. Emma olyan közel húzódott az
ajtóhoz, amennyire csak tudott.
– Mit gondol anyád, hol vagy?
Emma megvonta a vállát.
– Válaszolj! Gyerünk! – A gyerünk szónál már felemelte a hangját.
– Úgy tudja, hogy alszom.
– Hát ez szép! Remekül csináltad, Emma. Kimásztál az ablakon?
Ki a fene volt az a fiú?
Emma némán ült, a száját olyan erősen összeszorította, hogy
szinte elfehéredtek az ajkai.
– Kérdeztem valamit, kisasszony.
 – Zach a neve. Caro unokatesójának a barátja – válaszolta Emma,
és keresztbe fonta a karját. – Nem fogok szóba állni veled, ha
ordítasz. Nem félek tőled, ha tudni akarod.
– Van egy rossz hírem számodra: igenis beszélni fogsz velem. Azt
csinálod, amit mondok.
Emma elfordította a fejét, és a Szépművészeti Múzeum bejáratát
bámulta. Úgy tett, mintha teljesen lenyűgözte volna a bejáratot őrző
indián szobor látványa.
– Hogy te mekkora idióta vagy! – mondta, miközben kifele
bámult az ablakon. – Egyébként meg tök úgy hangzik, mintha részeg
lennél.
– Most már viselkedj! Egy szót sem akarok hallani hazáig.
A férfi felpörgette a motort, vett egy éles bal kanyart, és csikorgó
kerekekkel elhajtott a Columbus Avenue irányába.
…

– Nézd csak, kit hoztam! Szerinted hol találtam? – tette fel a költői
kérdést Ben.
Maddy az alvástól még kissé kábán próbált feltápászkodni a
kanapéról. Egy könyv hevert mellette a földön.
– Van fogalmad arról, hol volt ma este a lányod? – Ben
megszorította Emma vállát, és maga előtt tolta, úgy léptek be a
nappaliba.
– Mennyi az idő? – kérdezte Maddy.
– Fél tizenegy. – Emma hangjában érezhető volt a feszültség. Ben
gyanította, hogy sokkal jobban meg van rémülve, mint mutatja.
Nem baj.
– Mi történt? – Maddy felvette a mellkasán pihenő
olvasószemüvegét, majd felült.
Ben most lazított kicsit a szorításán, attól félve, hogy dühében
még sérülést okoz a lányának.
– Nem is tudtad, hogy nincs itthon? – füstölgött, miközben Maddy
megigazította felgyűrődött pólóját, és ujjaival végigsimított a haján.
Ben észrevette az üres borospoharat az asztalon.
– Emma! Az ég szerelmére, mi történt? – kérdezte Maddy
döbbenten. – Azt mondtad, hogy lefekszel.
– Nagyon úgy tűnik, hogy meggondolta magát. – Ben a kanapé
felé terelte a lányát, és lenyomta a mellette álló székre. – Kislisszant,
és Isten tudja, mit csinált.
– Miért csináltad ezt? – fordult Maddy Emmához.
– Miért? Csak ennyit tudsz kérdezni? Miért? – Ben orrát
megcsapta a saját szaga: a fáradtság, a bíróság, az aftershave
halvány maradványa és a sör orrfacsaró bűze keveredett benne. És
a saját testszaga. Volt benne valami meghatározhatatlan, valami
nyughatatlan. Jobban tenné, ha befogná a pofáját.
– Nem nagy dolog. Csak annyi történt, hogy elmentem plázázni
olyan srácokkal, akiknek normális szüleik vannak, és nem
kabaréznak állandóan – mondta Emma. – Olyanok, akik néha
elengedik őket valahová.
Ben tudomást sem vett Emma megjegyzéséről, és továbbra is
Maddyt bámulta.
– Ki a főnök ebben a kicseszett házban? Maddy, te meg hol a
francban voltál? Hogyhogy nem hallottad, amikor elment? Mi a fene
folyik itt?
– Mi lenne, ha néha hazajönnél, hogy megtudd? – sziszegte Emma
alig hallhatóan, összegömbölyödve a kipárnázott széken.
– Mit mondtál? – Ben akkorát rúgott egy földön heverő játék
teherautóba, hogy az átrepült a szobán, de aztán rákényszerítette
magát, hogy lecsillapodjon. Maddy a kanapé sarka felé húzódott,
hogy közelebb legyen Emma székéhez.
 – Csak azt mondtam, hogy mi lenne, ha egyszer-egyszer
hazajönnél, hogy megtudd, mi van itthon – ismételte meg Emma,
úgy ejtve ki minden egyes szót, mintha Ben gyengeelméjű lenne.
– Hagyjátok abba! Most! Mindketten! – követelte Maddy. – Emma,
hogyan tudtál kimenni úgy, hogy nem is hallottam? Hátul másztál
ki?
– A szobám ablakán másztam ki. – Ben felé biccentett. – Te persze
kitaláltad, apa.
– Mi az, hogy kimászol az ablakon? Van fogalmad róla, mekkora
bajban vagy? – Ben a csuklójánál fogva felrántotta Emmát a székről.
– Most pedig takarodj a szobádba! Szobafogság, amíg nem szólok.
Emma kirántotta a karját Ben szorításából, és Maddy felé fordult.
– Te vagy a hibás! Ez nem történt volna meg, ha elengedsz, mint
egy normális szülő, és nem akarod, hogy iderángassam pofavizitre a
haverjaimat, mintha bűnözők lennének! – Ezzel hátat fordított, és
elindult kifelé.
Ben elkapta a vállát, és visszarántotta. Fenyegetően megrázta az
ujját a lánya arca előtt.
– Ne merészelj így beszélni anyáddal! Megértetted? Már így is sok
van a rovásodon. Ha így folytatod, egy évig szobafogságban leszel.
– Nektek persze csak az számít, hogy vigyázzak Gracie-re és
Calebre! – Emma már üvöltött. – Úgy bántok velem, mint egy
cseléddel! Mindketten!
– Tűnj a szemem elől! Húzz el a szobádba! – ordította Ben.
– A legnagyobb örömmel! – Emma kiviharzott, lábával meglökve
a földön heverő játék autót.
Miután Emma felment az emeletre, Ben Maddy felé fordult,
érezve, hogy egyre forr benne az indulat.
– Te meg hogy hagyhattad, hogy idáig fajuljanak a dolgok?
– Mit hagytam? Egyszerűen kilógott.
 – Talán mert aludtál! – A férfi egyenesen a borospohárra nézett.
Maddy felegyenesedett a kanapén.
– Ne játszd itt nekem az ártatlant! Megittam egy pohár bort,
miután a gyerekek elaludtak. Te meg bűzlesz a sörtől.
– Én nem ihatok meg néha egy pohár sört, hogy kikapcsolódjak? –
vágott vissza Ben.
– Megint képtelen voltál uralkodni magadon – jegyezte meg
Maddy.
Ben leroskadt mellé a kanapéra, és magába zuhant. A bárban a
legjobb formában volt: Elizabeth és a többi hogyishívják csak rá
figyeltek. Itták minden szavát, minden irodai pletykára kíváncsiak
voltak, amit Ben megosztott velük. Maddy szerint meg „nem ura
önmagának”.
– Pocsékul érzem magam – nyögte, és karjával eltakarta a szemét.
– Beszélnünk kell Emmáról. – Maddy közelebb húzódott hozzá.
Bent a hányinger kerülgette. Felegyenesedett, és megpróbált
nyugodtan lélegezni. Úgy érezte, rögtön elhányja magát.
– Én készen állok rá.
– Akkor keressünk időpontot, hogy beszélhessünk – mondta
Maddy. – Szerinted holnap időben végzel?
Maddy hangja úgy dübörgött Ben fejében, mintha a Boston Pops
összes rézfúvósa egyszerre kezdett volna játszani.
– Beszélhetünk reggel is – válaszolta. – Ígérem, addigra
összeszedem magam.
– Korán kell indulnom – felelte Maddy. – Ezer éve próbálok
összehozni egy meghallgatást az egyik ügyfelem számára, és most
úgy tűnik, holnap végre összejön. Lesz reggel még egy
csoportfoglalkozásunk is Oliviával. Neked kell elvinned a gyerekeket
a táborba, mert…
Semmi kétség: mindjárt kidobja a taccsot.
 – Rendben – mondta kifelé menet.
…

A hálószoba ajtaja kínzó nyikorgással nyílt ki. Keserűnek érezte a

száját, mintha epe borította volna be a nyelvét és a fogait.
– Apu, tudod, hány óra? Ébredj már fel! – Arra eszmélt, hogy
Gracie rázza a vállát. Caleb felugrott az ágyra.
– Lassabban! – Ben megragadta Caleb karját. – Hol van anyu?
– Elment. – Caleb újra ugrálni kezdett.
– Hagyd már abba! – kiáltott rá Ben.
Caleb leállt.
– Anyu elment – mondta Gracie. – Azt mondta, hogy ébresszünk
fel.
– Értem. – Homályos emlékképek úsztak be az agyába, és lüktető
fejét elfordítva az órára pillantott. – A francba!
– Ne beszélj csúnyán, apu!
– Oké, igazad van, ne haragudj! Csak apu elfelejtette, hogy
találkozója van Brocktonban. Az messze van innen.
Hol vannak azok az átkozott papírok, amikre szüksége van?
– Anyu még narancslevet is facsart neked. Akarod, hogy hozzak?
– kérdezte Gracie.
– Kösz, picinyem! Mondd meg Emmának, hogy adjon nektek
reggelit!
Végigsimított a haján, és az orrát megcsapta a bár kellemetlen
szaga.
…

Beállt a zuhany alá, és a forró víz mintha a fejfájást is kimosta volna

belőle. Extra adag sampont nyomott a kezébe, és gyorsan bekente
vele a fejét, a mellkasát, a karjait és a lábait, hogy ezzel is időt
spóroljon. A forró víz még intenzívebbé tette Maddy virágos
samponjának illatát, amitől ismét rátört a hányinger. Ben
megfeszítette a vállát, érezte, ahogy az izmai tiltakoznak a
megerőltető mozgás ellen.
Jézusom, micsoda nap vár rá! A vezető ügyvédi cím azzal jár,
hogy rangidősként részt kell vennie minden fontos megbeszélésen,
bármennyire értelmetlennek és időrablónak tűnnek is. A teremben
ülő ügyvédek általában két dolgot akartak: megmutatni, hogy
okosabbak, mint Ben, vagy megmutatni, milyen okosnak mutatnák
ők Bent, ha bevinné őket a bostoni irodába.
– Apa! – kiabált be Emma az ajtón.
Ben elzárta a vizet.
– Mi van?
– Mikor indulunk már?
Ben egy fürdőlepedőt csavart a dereka köré. Csuromvizesen
végigvágtatott a fürdőszobán, és kivágta az ajtót.
– Arról nem volt szó, hogy téged is vinnem kell. Anya azt mondta,
hogy csak a gyerekeket kell elfuvaroznom.
– Én talán nem vagyok a gyereked?
– Tudod, hogy értem. Vigyázz a szádra!
Emma arcára kiült a sértettség.
– Ma délelőtt tábori kirándulás lesz. Anya tudta. A táborozóim
nem mehetnek el nélkülem. Nem lesz elég kísérő – mondta Emma,
és keresztbe fonta mellkasán a karját.
Ben dühös volt Emmára a viselkedése miatt, ugyanakkor
büszkeséget is érzett, hogy ilyen felelősségteljes. De főleg Maddyre
neheztelt, amiért olyan helyzetbe hozta, hogy dühösnek kelljen
éreznie magát Emma miatt. Nem mintha sokat számított volna –
tudta, mikor áll vesztésre. Kizárt, hogy még egyszer beengedjék
ebbe a házba, ha a nyomorék táborozók miatta maradnak kísérő
nélkül.
– Na jól van – mondta Ben. – Tíz perc múlva indulunk, addigra
valamennyien legyetek készen!
Mire leért a földszintre, Caleb és Gracie már az előszobai padon
ücsörögtek, uzsonnástáskával a kezükben. Emma keresztbe tett
kézzel állt mellettük, mintha a gardedámjuk lenne, közben Caleb a
lábát lógázta, Gracie pedig a hátizsákját szorongatta.
– Emma nem engedte, hogy megmoccanjunk, apa – panaszkodott
Caleb.
– Mert apa ezt mondta – mondta Emma, és tornacipőjével
megbökdöste Caleb lábát.
– Tessék! – Gracie az asztalon álló krómozott termoszpohárért
nyúlt. – Itt a kávéd.
– Egy pillanat. Elfelejtettem valamit – torpant meg Ben, és ledobta
táskáját a padlóra.
– Akkor most mi van azzal, hogy egy perccel se később? – Emma
utánozta Ben katonás hanghordozását. – Indulnunk kell, apa!
– Még egy perc – ismételte meg Caleb.
– Hagyjátok már abba, mindannyian!
Ben belépett a folyosóról nyíló kis fürdőszobába. Néhány percig
kotorászott a gyógyszeres szekrényben, aztán becsapta az ajtaját.
– Jézusom! Ebben a házban semmit sem lehet megtalálni!
Felszaladt az emeletre, kettesével szedve a lépcsőfokokat.
Felforgatta a fenti fürdőszobákat, benézett a ruhásszekrénybe, majd
lekiabált:
– Hol van az aszpirin? Nem tudjátok, hol tartja anyátok?
– Mennünk kell! Mindjárt indul a kirándulóbusz! – Emma már
szinte hisztériás rohamot kapott.
– Akkor találd már meg nekem azt a rohadt aszpirint! – kiabálta
Ben, miközben lefelé dübörgött a lépcsőn.
 Emma megtalálta, és gyakorlatilag hozzávágta a tablettákat –
vajon mi a fenét kerestek a konyhaszekrényben?
Még szinte be se csatolták magukat, már kihajtottak a Myrtle
Streetre, és csak egy háztömbnyire jutottak, amikor Bennek bele
kellett taposnia a fékbe, nehogy belehajtson a dugóban várakozó
autókba.
– A francba, a francba, a francba! – csapott Ben a műszerfalra. –
Nekem végem, ha nem érek oda időben a megbeszélésre.
– Mi fog történni, apa? – kérdezte Gracie. – Hát nem te vagy a
főnök?
– De igen, édesem. Én vagyok a főnök. Nélkülem nem tudják
elkezdeni, és nem akarom, hogy azt gondolják, elcsesztem.
 5. fejezet

Maddy

Vajon jár jó pont azért, hogy Maddy alig tízperces késéssel ért be a
munkahelyére? Persze azt ígérte, hogy hétre itt lesz, de a mutató
alig hagyta még el a hetet. Vajon Olivia értékeli, hogy lefaragott a
szokásos félórás vagy annál is hosszabb késéséből?
Valószínűleg nem.
A különbség Olivia, a legjobb munkahelyi barátnője, és Kath, a
főiskola óta legjobb barátnője között az volt, hogy Kath látta Maddy
hibáit, de egyszerűen szemet hunyt felettük, míg Olivia, kérve vagy
kéretlenül, mindig rávilágított a problémákra azért, hogy Maddy
dolgozhasson rajtuk.
Maddy piros aktatáskája és hozzá illő szandálja jelentette az
egyetlen színfoltot a kórház szociális munkásainak irodájában.
Talán öt e-mail elolvasására volt ideje, mielőtt Oliviával elindultak a
csoportfoglalkozásra.
– Szia! De jó, hogy bejöttél!
Olivia letett egy halom rózsaszínű cédulát, amire a
telefonüzeneteket írták, hátradőlt, és felkapta a kék kaduceussal
díszített kórházi bögréjét. Egy kis mellékes juttatás.
Maddy úgy mosolygott, mintha Olivia csak a háláját fejezte volna
ki. Csessze meg a szarkazmusát! Túl korán van még ehhez.
– Én is nagyon örülök neked! – Kis zacskót nyújtott felé. – Egy kis
muffin a kávéd mellé.
Olivia elvette a zacskót, majd megpaskolta derekán az úszógumit.
 – Gyere anyucihoz, várnak már a testvérkéid!
Maddy kicsomagolta a bageljét.
– Annyira utálom, amikor ezt csinálod.
Olivia kicsit lejjebb engedte a szemüvegét, és a fölött nézte
Maddyt.
– És akkor mi van? Tudod, én meg azt utálom, hogy ebben a
városban az emberek jobban imádják a Red Soxot, mint a fekete
gyerekeket. Mindenki utál valamit.
Olivia igyekezett még azelőtt gúnyolódni a testalkatán, mielőtt
valaki más tette volna, és teljesen hidegen hagyta, hogy Maddy
szerint a szicíliai és jamaicai génjeinek keveredéséből amazoni
szépség született. Keményen bánt magával – de ugyanilyen kemény
volt másokkal is. Akinek mazochista hajlamai vannak, az emberére
talál Oliviában.
– Vettem a lapot – mondta Maddy, és beleharapott a krémsajtos
bagelbe. – Én meg a férfiakat utálom.
– Nem megy túl jól a házasság ezen a héten?
Nem megy túl jól a házasság ebben az évben.
– Fogytán a türelmem – mondta Maddy –, ha érted, mire
gondolok.
– Nem, gőzöm sincs.
Oliviát eddig elkerülte a házasság. Kicsomagolta a muffinját.
– Mi történt?
– Hagyjuk. Most nem akarok belemenni.
Oliviának már biztosan elege volt abból, hogy Maddy folyton
panaszkodik Benre, a gyerekekre, az életére. Maddy legalábbis már
nagyon unta hallgatni saját magát.
– Majd elmondom. – Maddy elővett egy jegyzetfüzetet az
aktatáskájából. – Később majd beszélünk. Most fel kell készülnöm
Sabine meghallgatására.
 Sabine és Maddy kontra DCF, vagyis a Gyermek- és Családvédelmi
Osztály – nem voltak túl jók az esélyeik.
Sabine a szerdai Kibeszélő Klub tagja volt. Jártak ide olyanok,
akik tele voltak kék-zöld foltokkal, de olyanok is, akik már csak a
verések emlékét hordozták magukban. Sokaknak a fájdalma
megduplázódott és megháromszorozódott azáltal, hogy a DCF
megkérdőjelezte alkalmasságukat a gyereknevelésre. Sabine is
egyike volt ezeknek – megpróbálta visszaszerezni a gyermekei
felügyeletét.
Három gyermekével együtt – akik körülbelül annyi idősek voltak,
mint az övéi – Sabine olyan élethelyzetbe került, amit Maddy el sem
akart képzelni.
Az ide járó nők fájdalmas helyzete ellenére Maddy és Olivia
nagyon szerette a csoportot. A legtöbb kórházi kliensükhöz képest –
gyászoló szülők, végső stádiumban levő rákos betegek, Alzheimer-
kórban szenvedők kimerült házastársai – a Kibeszélő Klub tagjaiban
megpróbáltatásaik ellenére még mindig volt erő.
Olivia és Maddy ma külön kocsival mentek Dorchesterbe.
Általában Olivia autójával utaztak – aki azt gondolta magáról, hogy
jobban vezet, mint Maddy – , de a mai csoportfoglalkozás után
Oliviának még vissza kell mennie a kórházba, Maddy pedig Sabine-t
viszi a bírósági meghallgatásra.
A meleg, fülledt templomi pince, ahol a csoportfoglalkozást
tartották, még őrizte a régi egyházközségi vacsorák illatát. Elsőként
Moira, a legcsendesebb és legidősebb tag érkezett. Több mint
harminc éve volt férjnél, a férje állandóan teherbe ejtette, és ennek
csak a menopauza vetett véget. Egyetlen nő sem fogadta még olyan
kitörő örömmel a hőhullámokat, mint ő.
Minden héten házi készítésű zabpelyhes süti várta őket a
leharcolt faasztalon. Moira férje azt hitte, hogy szerdánként a
felesége a parókián segédkezik, és a sütit a papnak készíti. Az ide
érkező nők hálásak voltak a finomságért, égető szükségük volt
minden apró vigaszra az életükben, amiért nem kellett fizetniük
vagy koldulniuk, eltöltekeztek a ritka élvezettel.
– Szia, mama – üdvözölte Kendra Moirát.
A fiatal nő beviharzott a szobába, mozgást és fényt hozva Moira
nyugalmába, hajfonatai szinte röpködtek az általa tervezett és varrt
élénk színű ruha fölött, amely Moira alaktalansága mellett kicsinek
tűnt, és szűknek.
Mint mindig, a többiek most is egyszerre érkeztek. Pia, a
legfiatalabb, tizenkilenc éves volt. Álomszép nő, aki három
gyermeket nevelt, és priusza volt, mert leszúrt egy lányt, amikor az
beszólt a kislányának. Egyébként félénk és hallgatag volt, mindig
Maddy mellé telepedett le.
Olivia megköszörülte a torkát, és végignézett a székeken üldögélő
öt nőn. A csoport tízfős létszámához képest ez jó aránynak
számított.
– Szuper! Ki lesz ma az első?
– Én. – Amber minden héten megosztotta velük a történeteit,
szinte kirobbantak belőle a szavak. – Szóval az a helyzet, hogy
visszajött.
– Milyen érzéseket kelt ez benned? – Moira a csoportban eltöltött
évek során remekül elsajátította a szakzsargont.
– Milyen érzéseket? Ez a köcsög azt hiszi, hogy csak úgy
besétálhat, és minden kezdődik elölről, mintha mi sem történt
volna? Kizárt dolog. – Amber megérintette a bal csuklóját, amely a
múlt hétig gipszben volt. – De azt meg kell engednem, hogy lássa
Diont, igaz? Egy kisbabának szüksége van az apjára.
– Nem azt mondtad, hogy soha, de soha a büdös életben nem
fogadod vissza? – vágott közbe Kendra. – Vagy nem te ugattad ezt a
múlt héten?
Olivia felemelte a kezét.
– Várj egy kicsit. Hadd mondja el Amber a történetét.
Amber Kendrára szegezte a tekintetét, csapzott szőke haját
hátracsapta.
– Tito tiszta volt, amikor átjött. És minden szart összevásárolt.
Edzőcipőt Dionnak. Egy aprócska Patriots dzsekit és egy focilabdát.
– Dion még csak hat hónapos – vágott közbe Moira. – Mi a
francnak neki focilabda meg edzőcipő?
– Oké, Tito egyszer nagyon elvert – kezdte Amber.
– Most mit süketelsz itt? – kérdezte Kendra.
– Várj! – figyelmeztette Olivia ismét.
– Pedig igazam van. Úgy hazudik, mint a vízfolyás. Tito nem
egyszer verte el, hanem ezeregyszer. Vagy csak az számít, amikor
eltörte a csontjaidat? Ez a helyzet, csajszi?
Maddy úgy emelte fel a kezét, mint a közlekedést irányító rendőr.
– Senki sem önszántából kerül ilyen helyzetbe. Tudom,
elmondtam már ezerszer, de úgy látom, felesleges volt. Úgy tűnik,
nem is figyeltek rám. Az ember lánya nem azért lesz szerelmes egy
férfiba, mert az agresszív; azoknál, akik ide kerülnek hozzánk, az
történik, hogy a férfi teljesen más oldalát mutatja a kapcsolat elején.
Akárcsak Ben. Fülig szerelmes volt Maddybe, kezdetben bármire
képes volt, hogy a hőse legyen. Maddy eltökélten kizárta ezeket a
gondolatokat a fejéből. Természetesek voltak. Minden nő, aki
áldozatokkal foglalkozott, egy kicsit mintha saját magát is meglátta
volna bennük. Vegyük például Oliviát, aki minden kapcsolatot kerül,
mert attól fél, hogy ugyanúgy végzi, mint a szülei.
– Ez az igazság, az elején eltitkolják. – Olivia lenyelte a sütit, aztán
folytatta. – Beleszeretsz, mert ő álmaid férfija. Aztán egyszerre csak
az álom rémálommá változik, és nem tudod, mit tegyél, mert úgy
érzed, már túl késő, és…
– Máris horogra akadtál.
Mindenki a keserű hang tulajdonosa felé fordult. Sabine szavai
úgy hangzottak, mintha ő is megtapasztalta volna mindezt. Nem
volt szokatlan, hogy megijesztette a csoportot. Szálkás, vékony teste
olyan volt, mint egy tízéves fiúé, karján az évek óta tartó drogozás
sebhelyei, és az öklén is látható pár harci sérülés. Miután befejezte
mondandóját, végigsimított a karját borító barna, göcsörtös
vágásokon. Sabine-t az anyja rusnya halfejű félvérnek nevezte, és
azt mondta, hogy Sabine pont olyan, mint az apja, aki
megerőszakolta. Maddy azon tűnődött, vajon Sabine, amikor egy
fehér férfira néz, keresi-e rajta ugyanazt a zöld szemet, és keresi-e
benne ugyanazt a mocskos lelket, amiben meggyőződése szerint
hasonlítaniuk kell egymásra.
– Tito olyan, mint a heroin – mondta Sabine. – Ha egyszer
rákattansz, nem tudsz lejönni róla.
– Sosem voltam rákattanva – mondta Amber. – Épp csak
kóstolgattam.
Kendra felhorkant. Amber azon gondolkodott, hogyan vághatna
vissza.
– Van úgy, hogy néha mindannyian csak sodródunk az árral, és
próbálunk lehorgonyozni valahol – mondta Maddy. – Keressük a
helyes választ, próbáljuk megtalálni a helyes utat. Az a trükkje, hogy
közben nem ülhetsz ölbe tett kézzel, arra várva…
– Én csupán jól akarom érezni magam – mondta Amber.
– Tudom – Maddy bólintott, és Olivia felé biccentett.
Elég régóta dolgoztak már együtt ahhoz, hogy pontosan tudják,
mikor kell átpasszolni a labdát a másiknak.
– A probléma a következő – kezdte Olivia, először Amberre nézve,
majd a teremben ülőkre irányítva a tekintetét. – Nem várhatunk
arra, hogy egyszer csak jön egy férfi, aki szeret és tisztel minket, és
ettől minden tökéletes lesz; ez pont olyan, mintha kiskutyák
lennénk, és csak arra várnánk, hogy valaki megsimogassa végre a
pocakunkat. A boldogság olyan, mint egy torta, amely sok szeletből
áll. Egy férfi szerelme a hatalmas tortának csak egy szelete, de
emellett van még egy csomó dolog, ami boldoggá tesz. A
legnehezebb része a játéknak az, hogy azt az átkozott tortát
magunknak kell megsütnünk.
…

Sabine meghallgatása szerencsére rövidebb ideig tartott, és sokkal

jobban végződött, mint várták, volt némi reménysugár a jövőre
nézve. Legalább szóba került a családon belüli erőszak, ami Sabine
esetében fontos szerepet játszott. Maddy a dorchesteri
törvényszéket elhagyva mégis úgy érezte magát, mintha egy egész
átdolgozott nap lenne mögötte. Felajánlotta Sabine-nak, hogy
hazaviszi, de az igazat megvallva örült, hogy pártfogoltja ezt nem
fogadta el.
Megállt egy piros lámpánál, és arra várt, mikor kanyarodhat
jobbra. Hatalmas volt a forgalom, de nem érdekelte. Bár teljesen
kimerült, mégis jól érezte magát – megkönnyebbült. Isteni ajándék
volt ez a nyugis reggel, amikor nem kellett a gyerekeket fuvaroznia.
Kicsit furcsa volt úgy elindulni otthonról, hogy Ben még aludt, de
azzal nyugtatta magát, hogy minden rendben lesz. Emma majd
felöltözteti a gyerekeket, és megreggelizteti őket. Az ebédet már
becsomagolta. Még friss gyümölcslevet is készített. Bennek csak le
kell zuhanyoznia, és fel kell öltöznie. Maddy tényleg szerencsésnek
tartotta magát.
Valahol megszólalt egy sziréna. Belenézett az összes tükörbe, és
azon tűnődött, melyik irányból jöhet a mentőautó. Vörös fények
villogtak mögötte. Egy rendőrautó. Nincs ebben semmi meglepő,
hiszen a környéken minden sarkon drogot árulnak.
Maddy félrehúzódott a járdaszegélyhez, egy szeméttel teleszórt
üres telek mellé. Az utca túloldalán volt egy berácsozott bár, egy
patkánylyuk, ahol italt árultak, egy kínai étterem, ahová nem
lehetett beülni, csak egy kis nyíláson keresztül lehetett a
rendeléseket bekiabálni, és egy sor késdobáló kocsma.
Három fickó bámulta őt keresztbe tett karral, a szájukból lógó
cigarettával. Belülről lezárta az összes ajtót, és arra várt, hogy a
rendőrautó elhajtson mellette. Megborzongott, ahogy elképzelte,
milyen borzalmak várnak a rendőrökre.
A férfiak szeme izzott. A sziréna felsikoltott. Alig várta, hogy
végre maga mögött hagyhassa az ismeretlen utcákat, a
raktárépületeket és üres telkeket.
Szeretett volna már közelebb kerülni a biztonsághoz. Sosem
érezte magát biztonságban idegenek között.
 6. fejezet

Ben

Ben már félúton járt Dél-Boston felé, ahol Emmát ki kellett tennie,
amikor hirtelen bevillant neki, hogy a megbeszéléshez szükséges
papírok nincsenek nála. A reggeli kapkodásban az ágyon felejtette
őket. Haza kell mennie értük, és hogy ne legyen egyszerű az élete,
még az eső is eleredt.
A francba!
Most már tuti elkésik.
A rohadt büdös életbe.
Amint Emma becsukta a kocsi ajtaját, Ben máris a gázra lépett, és
hazafelé száguldott.
Negyvenöt hosszú perccel később, a Boston Globe-ot a feje fölé
tartva Ben berohant a házba, felszaladt a lépcsőn, még az ajtót is
nyitva hagyta, beengedve a legyeket, a szúnyogokat és a trópusi
hőséget. Eső és izzadság folyt végig az arcán. A hálószobában fülledt
volt a levegő, mert az összes ablakot becsukta, amikor elment.
Papír- és mappakupacok hevertek szanaszét a szobában, az
ágyon és az ágy alatt is. Szétterítette az egész kupacot a gyűrött
ágytakarón, egymásra dobálva az aktákat, amíg meg nem találta,
amire szüksége volt. Kinyitotta a sárga mappát, és átlapozta. Sárga
szín jelölte az adminisztrációt, a piros a folyamatban lévő ügyeket, a
bézs a lezárt ügyeket, a kék a pénzügyi dolgokat, a zöld a
kutatásokat, a lila a politikai cuccokat, a barna pedig az összes olyan
általános szarságot, amit nem lehetett sehová sem besorolni. Talán
javasolja Elizabethnek, hogy nyissanak egy új kategóriát – fekete
színnel jelöljék azokat az ügyeket, amelyek senkit sem érdekelnek.
Tessék, már meg is van. Megtalálta az aktát. Egy aprócska
győzelem.
…

Három perccel később Ben szinte bele sem nézve a visszapillantó

tükörbe kivágott a felhajtóról.
Miközben behajtott a Jamaicaway-re, bekapcsolta a rádiót, és
addig nyomkodta a gombokat, amíg meg nem találta az Anthrax The
Enemy című számát. A dübörgő zene mindig megnyugtatta
megviselt idegeit, ezt Maddy soha nem értette meg. A rockzene
kimosta fejéből azt a sok szemetet, ami a nap folyamán összegyűlt
benne.
Elhúzott az előtte poroszkáló Plymouth mellett. Falnak megy
attól, ahogy egyesek közlekednek. Sokan nem tudják, mi a
Jamaicaway titka, hogyan kell ezen az őrületesen kanyargós
mellékutcán vezetni. Néha az emberek úgy hajtottak, mintha
gyorsforgalmi úton lennének. Ben összevissza cikázott, hogy előzni
tudjon – ez szintén megőrjítette Maddyt.
Ben néha úgy érezte, túl sok minden van, amit Maddy szeretne
megváltoztatni rajta.
A kanyargós úton egymásba értek az autók. Ben már vagy tizenöt
perce araszolt, és még egy kilométerrel sem jutott előrébb, de nem
tudott mit tenni. Ezért is utálta annyira ezt az útszakaszt, amely
mintha csak a sötét középkorból maradt volna itt.
Közeledett a körforgalomhoz, és fél szemét az előtte haladó
autókon tartva benyomta a CD lejátszó gombját. Feldübörgött a
Jump című szám. Egy rakás szar! Valahogy át kell vergődnie ezen az
átkozott úton. Fél óra múlva kezdődik a megbeszélés. A zuhogó eső
miatt még lassabban haladtak az autók. Ha most itt lenne Mózes, és
úgy választaná ketté a forgalmat, mint a Vörös-tengert annak idején,
valószínűleg már akkor is elkésne.
Eszébe jutott az Elizabeth-ügy, és úgy érezte, túl közel ment a
tűzhöz. Tegnap este két vodka-tonik után a lány gyakorlatilag
felajánlkozott neki, bár kissé óvodás módon.
Minden irányból özönlöttek az autók a négysávos útra. Egy buick
regalos idióta, aki úgy terpeszkedett az autójában, mint egy zsák
krumpli, szabályosan elállta az utat.
Ben megütögette a dudát. A Regal egyesbe kapcsolt, majd megint
megállt. Szabad az út, te idióta! INDULJ MÁR!
Egyértelmű volt, hogy felkeltette Lissie érdeklődését. Nem mintha
feleségül akarná vetetni vele magát, de megérezte rajta a fiatal nő
éhségét, aki a veszély izgalmát keresi. A biztonságos veszélyét. Az ő
korában Ben a hatalmat jelentette számára. Még néhány év, és a
lány egy kis senkinek fogja tartani. Továbblép majd azokhoz,
akiknek igazi hatalom van a kezükben: olyan férfiakhoz, akik magas
beosztásra pályáznak, és sorban állnak azért, hogy a város
legnagyobb cégeit vezethessék. Vagy New York-i férfiakra pályázik
majd.
A Regal sofőrje úgy ült, mintha Buddha autóját vezetné. A Ben
jobb oldalán levő sávban az autók folyamatosan hajtottak be a
körforgalomba.
Ben rátenyerelt a dudára, és többen csatlakoztak hozzá az egyre
növekvő sorban.
Indulj már, te rohadék!
Rálépett a gázra, megelőzte a Regalt, és bevágott egy hátulról jövő
autó elé. Az autók hömpölyögtek a körforgalomban. Ben besorolt, és
a visszapillantóból épp a Regalt figyelte, amely még mindig úgy állt
az autók áradatának közepén, mint a petrezselymet áruló lány,
amikor megcsörrent a mobilja. Lissie? Ránézett a kijelzőre, amelyen
Maddy neve villogott.
Egy pillanatig tétovázott, felvegye-e. De ha nem, azzal átlépett
volna egy határvonalat. A házasság azt jelentette, hogy mindig fel
kell venni a telefont. A házasság azt jelentette, hogy néha csúsztatni
kell a határidőket.
– Maddy?
– Ben, értem kell jönnöd!
– Mi történt? Hol vagy?
– A zsaruk megállítottak…
– Miért? Mi történt?
– Mert az autóm nincs bejelentve. Elvontatták a kocsimat, engem
meg itt hagytak a Dot Ave egy elhagyatott szakaszán.
– Mi az, hogy nincs bejelentve? – Ben három centit araszolt előre.
– Már hónapokkal ezelőtt megjött az értesítés. Te most szórakozol
velem, baszd meg? Hogy lehet ilyet elfelejteni?
– Mit számít ez most? Csak gyere értem. Nem szeretnék sokáig
ezen a helyen lenni. Hol vagy most?
– A Jamaicaway közepén. Épp egy megbeszélésre tartok. Máris
késésben vagyok. Jézusom, miért nem fogsz egy taxit? Te kavartad
magadnak a szart.
– Egyetlen taxi sem vesz fel itt, te is jól tudod. Gyalog meg főleg
nem akarok elindulni. Alig tíz percre vagy innen.
– Jézusom, ha elintézted volna időben, amit kell, akkor ez nem
történt volna meg.
– Ben, kérlek. Szükségem van rád. Csak gyere értem, és tegyél ki
az irodád előtt, rendben? Aztán szólok anyámnak, hogy vigyen el a
kocsimért.
Ben türelmetlenül sóhajtott, majd háromig számolt.
– Hol vagy pontosan? Mindjárt ott leszek.
 …

Ben szinte nem is köszönt, amikor Maddy beszállt a kocsiba. Már

felhívta Elizabethet, hogy mindent lemondjon. A keze úgy szorította
a kormányt, hogy az volt az érzése, rögtön kettétöri a kibaszott
műanyagot. Rá sem tudott nézni a feleségére.
– Az ég szerelmére, hogy a fenébe tudsz elfelejteni egy ennyire
egyszerű és fontos dolgot? – vetette oda, miközben visszafordult
abba az irányba, ahonnan jött. Mintha az Idétlen időkig című
filmben lenne, fel-alá autózik a Jamaicaway-n, mint valami pokolba
vezető úton.
– Hányszor akarod még elmondani ugyanazt? – Maddy egyenesen
előrebámult, miközben beszélt.
– Amíg nem sikerül a fejedbe vernem, hogy kézben kell tartanod
az ehhez hasonló mindennapi feladatokat. Nem tudlak mindig
mindenre emlékeztetni. Miért nem találsz ki valamilyen rendszert
magadnak?
Maddy nem válaszolt. Az álla előreugrott. Ne vedd fel a kesztyűt –
Ben szinte hallotta, ahogy a nő ezt kántálja magában. Pontosan úgy,
ahogy az ügyfeleinek tanítja. Bassza meg!
Csendben ültek egymás mellett, amíg a férfi el nem hajtott a Blue
Hill Avenue mellett.
– Nem használhatnánk ki ezt a kis időt, és beszélhetnénk a tegnap
estéről és Emmáról? – kérdezte Maddy.
A férfi rápillantott.
– Komolyan? Most akarsz erről beszélni?
– Van rá valami okod, hogy ne tegyük? Egyedül vagyunk, és
együtt vagyunk. Elég ritka együttállás, nem gondolod?
– Szar a hangulatom. Most éppen ez a legutolsó dolog, amiről
beszélni akarok.
 – Ezt a kiváltságot akkor vesztettük el, amikor szülők lettünk.
– Milyen kiváltságot?
– Azt, hogy túl szar hangulatban legyünk ahhoz, hogy a
gyerekeink problémáiról beszéljünk – mondta Maddy. – Ez a luxus
megszűnt.
Ben megrázta a fejét.
– Szerintem az, hogy van egy tinédzser gyereked, azt jelenti, hogy
beleőrülsz, ha minden egyes interakcióját elemezni akarod. Lásd be,
bármennyire is szeretnéd, soha nem leszek a türelem angyala.
– Én már annak is örülnék, ha egyszerűen csak olyan emberek
lehetnénk, akik számára a kedvesség és a megértés az első. Az
angyal nem is szerepelt a kívánságlistámon.
– Mi ketten? Valószínűleg csak rám gondolsz, nem magadra. Én
vagyok az, akinek változnia kell, nem igaz?
Maddy az ajkába harapott. A körmeit a szoknyájába mélyesztette.
– Tudatában kell lennünk annak, mit csinálunk. Mindkettőnknek
– mondta Maddy, de a férfi tudta, hogy minden szavát alaposan
meggondolja. – Túl kemény voltál tegnap éjjel.
– Muszáj keménynek lennem, ha a lányunk kiszökik a házból.
Ötperces büntetést kellett volna adnom neki? Már nem kisgyerek.
– Gyakorlatilag a vállánál fogva rángattad. Ezt nem teheted vele.
Tizennégy éves. Tizenöt, mire észbe kapunk. Nem bánhatsz vele így
– mondta Maddy. – Emma most nagyon kritikus életszakaszban van.
– Abbahagynád egy percre a savazásomat? Az életed minden
hibájáért én vagyok a felelős? Mi vagyok én? Egy szörnyeteg?
– Csak aggódom. Emma miatt. Miattunk. – Ahogy ezt mondta,
eleredtek a könnyei.
– Ó, Jézusom, ne kezdd ezt most! Azért jöttem, hogy elhozzalak. Itt
vagyok – ütött rá öklével a műszerfalra. – Ez sem elég?
Maddy már zokogott. Hátranyúlt, hogy elvegyen valamit a hátsó
ülésről.
– Mit akarsz? – kérdezte Ben. A bűntudat küzdött benne az
ingerültséggel. Vett egy olyan átkozott mély levegőt, amilyet Maddy
mindig ráerőltetett. – Figyelj, nagyon sajnálom, hogy kiabáltam.
Hogyan segítsek?
Maddy nem foglalkozott vele, kicsatolta a biztonsági övét, majd
feltérdelt az ülésben, hogy valamit előkotorásszon a kocsi hátsó
üléséről. A kikapcsolt biztonsági öv csipogni kezdett.
– Maddy, ülj vissza a helyedre! Az agyamra megy ez a hang!
– Máris. Így most jó?
Bekapcsolta üresen az övet, és újra hátrafordult, hogy
megpróbálja elérni azt, amit akart. Végül megtalálta a hatalmas
aktatáskáját, előhúzott belőle egy mappát, és az ölébe tette. Kivett
belőle egy jegyzettömböt.
– Írtam egy listát azokról a dolgokról, amik miatt aggódom.
Emmával kapcsolatban. Olyan dolgokat, amiket szeretnék
megelőzni.
Drogok? Terhesség? Tetoválások? Van a feleségének valami
mágikus szociális munkás receptje arra, hogy ezeket távol tartsa?
Azt hiszi, hogy őt nem érdekli, nem aggódik a lánya miatt?
– Azért van ez az egész kalamajka, mert elkövettem azt a
hatalmas hibát, hogy hazahoztam a lányunkat? Ott kellett volna
hagynom a sarkon, aztán megleckéztetni, amikor visszalopakodik a
házba? Aztán átbeszélni mindent?
– Ne légy már ilyen szarkasztikus, kérlek. Annyira aggódom érte.
– Miért, én talán nem? Nem csak te lehetsz aggódó szülő, vedd
tudomásul!
– Nem akarok ezen veszekedni. Inkább azt szeretném, ha
összetartanánk.
– Akkor hagyd már végre abba a hibáimról szóló listák gyártását,
az isten szerelmére!
– Ez nem rólad szól!
Egy Ford Expedition száguldott mögöttük az úton, és megpróbálta
leszorítani az autójukat a bal sávból. Mekkora bunkó! Ben rálépett a
gázra. Szakadt az eső, alig lehetett látni. Hátrafelé még szép időben
is nehezen lehetett látni. A visszapillantó tükör még szép időben is
szörnyű volt; de most, hogy irdatlan mennyiségű eső csorgott végig
a hátsó szélvédőn, szinte semmit nem látott. Ben a legmagasabb
fokozatra állította az ablaktörlőt, majd leengedte az ablakot, hogy
letörölje a visszapillantó tükröt. Az Expedition egyre közelebb jött,
arra kényszerítve Bent, hogy menjen gyorsabban, vagy húzódjon
félre. A férfi beletaposott a gázpedálba, de az Expedition szinte
rátapadt. Ben a középső ujjával mutatta a nemzetközi jelet – bár
tudatában volt, hogy az az idióta úgysem látja, de ennyi elégtételre
szüksége volt.
A racionális ítélőképesség helyét átvették az ösztönök. Kétszer
megnyomta a Camaro kipörgésgátlóját, hogy stabilizálja az autót,
manuális üzemmódba tette, majd gyorsított, és szinte áttolta az
előtte haladó Accordot a jobb sávba. Az Expedition továbbra is a
sarkában maradt.
Minden óvatosságról megfeledkezve Ben száguldott, mint a
rakéta. A manuális vezetésnek köszönhetően ő irányította az autót.
A fedélzeti számítógép nem fékezte a sebességet. Ben talán nem volt
az évszázad sportolója, de rohadt jól tudott vezetni. Mit is mondtak
a gyerekek? Ó, igen. Őrületes képességeim vannak.
Az Expedition még közelebb jött, már majdnem összeért a két
lökhárító. Már mindketten hetvenkét kilométeres sebességgel
száguldottak egy olyan úton, ahol negyven volt a megengedett
sebesség. Szabaddá vált előttük az út, és a kilométeróra nyolcvan
fölé emelkedett, majd kilencvenre, végül elérte a százat, mégsem
sikerült lerázni az Expeditiont.
– Ben, szépen kérlek, állj félre! – könyörgött Maddy.
– Pofa be!
Már úgy tűnt, hogy a fickó rögtön beléjük rohan, Ben azonban
hirtelen kivágott a jobb sávba.
Ugyanabban a pillanatban az Expedition is jobbra húzódott, hogy
előzzön.
Fém csikordult a fémen, ahogy a hatalmas SUV keményen
nekicsapódott az autójuknak. Ben megpróbálta egyenesbe hozni a
kocsit, de megcsúszott a vizes útfelületen, majd megpördült, és az
autó irányíthatatlanná vált.
Az előttük és a tőlük jobbra lévő autók csikorogva próbáltak
manőverezni a kanyargós úton, ahogy a Camaro a kanyarban lévő
fa felé száguldott.
Maddy felsikoltott.
Ben úgy markolta a kormányt, mintha a halál üldözné őket.
…

Ben köhögött.
Hol van? Szaporán vette a levegőt, és minden lélegzetvételnél
szúrást érzett a bal oldalában, miközben próbálta kinyitni a
beszorult ajtót. A leeresztett légzsákból párolgó kellemetlen szagú
gáz irritálta a szemét. Valaki megkocogtatta az ablakot, és
bekukucskált az üvegen keresztül. Egy vézna, öreg férfi állt ott,
rövid ujjú fehér inge teljesen átázott az esőben.
Ben izzadság és sós vér ízét érezte a szájában. Biztosan
megharapta az alsó ajkát. Minden apró mozdulatra olyan éles
szúrás nyilallt a mellkasába, hogy azt hitte, rögtön megfullad.
Amikor megfordult megnézni, mi van Maddyvel, az égető fájdalom
csak fokozódott. Szálkás üvegszilánkok jelezték az utasoldali ablak
helyét.
Maddy eltűnt. A szélvédő ki volt törve.
– Maddy! – sikoltotta Ben. – Maddy!
Amikor kinézett az ablakon, nem látott mást, csak a zuhogó esőt.
Amennyire csak tudta, leengedte a beragadt ablakot, de vissza
kellett tartania a lélegzetét, valahányszor megnyomta a gombot.
– A feleségem. Segítsen nekem! Meg kell találnom! – könyörgött
Ben.
A férfi megrázta a fejét.
– Sajnálom, fiam. Jobb, ha itt maradsz, és megvárod, amíg
megérkezik a mentő. – A szeme sarkából Ben már látta a
vészvillogókat. – Azonnal hívtam a 911-et, amint megláttam, hogy
mit műveltek azzal a másik kocsival.
– Nyúljon be, és próbálja meg kinyitni az ajtót, oké?
Ben megpróbálta elfordítani a fejét, de az éles fájdalomtól
képtelen volt rá. Az eső bevert a nyitott ablakon.
– Nem bírom – mondta a férfi, és lassan felállt a guggolásból.
Most egy nő hajolt be.
– Ne mozogjon! Lehet, hogy belső sérülései vannak.
A nő hátrasimította nedves haját a homlokából. Mintha
együttérzését akarná kifejezni, elővette a telefonját.
– Szeretné, ha felhívnék valakit? Szeretne telefonálni?
Ben gondolatai összekuszálódtak. A telefont és az elázott nőt
figyelte.
Émelygett, és szédülés fogta el, lüktető fejét lehajtotta. Égett a
bőre ott, ahol a kinyíló légzsák megkarcolta.
Behunyta a szemét. Teljesen össze volt zavarodva.
Maddy.
Meghallotta a szirénákat.
A nő még mindig ott volt, amikor kinyitotta a szemét. Komoly
arccal állt. Aggódott. Szinte látta maga előtt a jelenetet, ahogy a
vacsoránál elmeséli a történetet a családjának, miközben tálalja a
salátát: Aztán megkérdeztem, hogy felhívjak-e valakit.
Minden forogni kezdett.
Éppen megpróbálta újra lehunyni a szemét, amikor egy rekedtes
fiatal hang utasította, hogy nyissa ki. Egy dohányos hangja.
Mostanában menőnek számít a fiatal nők körében a dohányzás? Jó
lesz, ha szemmel tartja Emmát.
– Uram, a nevem Evanne. Mentőorvos vagyok. Hall engem?
A világos bőrű nő gyöngyös fonatait vastag, kék gumiszalag fogta
össze a tarkóján.
– A feleségem – nyöszörögte. – Ki kell jutnom innen!
– Hamarosan arra is sor kerül. Megígérem. Allergiás a latexre?
Amikor Ben megrázta a fejét, a nő benyúlt a kocsiba, és
gumikesztyűbe bújtatott kezével megfogta a csuklóját.
– Érzi ezt?
Minden újra elhomályosult.
– Igen – suttogta a férfi. – Hol van a feleségem?
– Ne aggódjon!
Miközben a nő további kérdéseket tett fel, egy tűzoltó egy vasrúd
segítségével kinyitotta az ajtót. Mire a nő megkérdezte Ben súlyát,
meg azt, milyen nap van, Ben megint úgy érezte, hogy rögtön elájul.
Annyira remegett a lába, hogy attól félt, beveri a kormánykerékbe.
– Ne aggódjon! – Evanne megfogta a karját. – A remegés a sokk
miatt van. Teljesen normális egy ilyen trauma után.
– Mi van a feleségemmel? – ismételte meg a férfi a kérdést.
– Róla is gondoskodnak.
Most vajon hazudik? Jézusom, Maddy, hol vagy? Meghalt?
Evanne és egy férfi mentőápoló hordágyra tették, most azon
feküdt széttárt karokkal, és rettenetesen kimerültnek érezte magát.
Mégis megpróbált felkönyökölni, nem törődve az égető
fájdalommal, de aztán visszahanyatlott.
– Maradjon fekve, uram – javasolta Evanne.
Ben nagyon megnyugtatónak érezte a hangját.
– Nem, nem, jól vagyok.
– Kérem, uram, egyelőre jobb lenne fekve maradnia.
A fekvés nem tűnt túl jó ötletnek. Már most úgy érezte, mintha a
sors egyszerűen felkapta, és földhöz vágta volna.
Evanne megmérte a pulzusát. Megemelte az állát, és a szemébe
nézett. A lehelete enyhe borsmentaillatú volt, a keze citromillatú.
Talán nem is dohányzott. Ben elképzelte az életét, ahogy sárga
szappannal lezuhanyozik, Life Savers cukorkát vásárol, és soha nem
tudja, mit hoz a nap. Összetört testeket. Fegyvereket. Őt.
Ben lassan megfordult, hogy körülnézhessen. Világító
narancssárga kúpok zárták el az utat. Az autók araszolva haladtak
el a baleset helyszíne mellett. Balra fordította a fejét. Fájdalom
nyilallt a háta felső részébe.
Az Expedition körülbelül tizenöt méterre volt tőle. A fiatal sofőr
az autóban ülve is magasnak látszott. Oldalt ült, lába kilógott a
kocsiból, egyik hatalmas kezében egy telefont szorongatott, a
másikkal a szabad fülét takarta el. Az eső ellenére is sötét
napszemüveg takarta el a szemét. Látszólag nem sérült meg, de az
első sárvédője összetört. A hátsó lámpák szilánkjai borították az
aszfaltot. Az Expedition mellett is állt egy mentős. Egy fehér fickó.
Idősebb, mint az autó vezetője. Valószínűleg nem volt se citrom-, se
borsmentaillata.
Ben a hátát megfeszítve óvatosan megpróbálta elfordítani a fejét,
hátha meglátja Maddyt, de minden levegővételnél szúrást érzett. A
három mentőautó villogója kaleidoszkópszerű mintákat rajzolt az
egyre dagadó pocsolyákba.
 Nedves, törött üvegszilánkok csillogtak a mentőautók fényeiben.
Jobbra kényszerítette a nyakát. Mielőtt még tudatosult volna
benne, mit csinál, Evanne keze után nyúlt.
Egy nyitott, piros aktatáska hevert az autótól úgy húsz méterre,
mindenütt papírok borították az úttestet. Ben szédült. Hunyorgott
az esőben. Két férfi éppen egy nőt fektetett fel a hordágyra. Piros
szandál lifegett a jobb lábán, a bal mezítlábas volt.
A nő vérrel borított blúzát kosz csíkozta. A mozdulatlan testet a
várakozó mentőautó felé tolták. Miközben a hordágyat a járműbe
helyezték, láthatóvá vált a nő arca.
Jézus, Mária és József, adjátok, hogy ne ő legyen!
Az oxigénmaszk alatt Maddy volt, még az eső ellenére is jól
látszott bőrének színtelen sápadtsága.
Öntudatlanságban

Augusztus
 7. fejezet

Emma

Emma mindennél jobban szerette volna elhagyni a közösségi ház

nyirkos öltözőjét. Reggel óta ideges volt, mióta egy sereg
úszópatkány futott végig a közeli mólón. Bár nagyon bátornak
mutatta magát a táborozók között, most, hogy vége volt a napnak, a
gyomra liftezett, és erőt vett rajta a nyugtalanság, míg türelmetlenül
várta, hogy Caro és Sammi is átöltözzenek végre.
Emma már századszorra vizsgálta meg magát a hullámos,
törhetetlen tükörben. A combjai napról napra nagyobbnak tűntek,
az orra pedig úgy nézett ki, mint egy rakéta. A szemei túl közel ültek
egymáshoz. Az, hogy Zach egyáltalán ránézett, valami csoda volt.
Persze nem nagyon kellett amiatt aggódnia, miért tetszik
Zachnek. Ahogy a szülei tegnap viselkedtek, valószínűleg csak évek
múlva láthatja őt újra. Fejében egymást kergették a gondolatok,
visszatért a düh, amit munka közben elfojtott. Most, hogy a
tábornak vége, teljesen átadhatja magát az idióta szülei iránt érzett
haragnak.
– Valószínűleg ki sem léphetek nyáron a házból – fordult Emma
Caróhoz.
Emma átvetette hátizsákját az egyik vállán, és a feje hirtelen
hátrarándult, ahogy az egyik hajfonata beleakadt a pántba.
– Segíts! – kiáltotta.
Caro felemelte a pántot, és kiszabadította Emma haját.
– Nem idegesít ez a hosszú haj?
 Emma megvonta a vállát.
– Nem nagyon.
Igazából nem akarta bevallani barátnőjének, mennyire szereti,
amikor az anyja lábának támaszkodva szinte álomszerű állapotba
kerül, míg ő a hajkefével fésüli a haját, és olyan jópofa francia
fonatokat csinál, vagy csak százszor végigsimítja, hogy fényesebb
legyen, miközben nézik a tévét.
De erre aligha kerül már sor a közeljövőben.
– Legalább eljössz velünk fagyizni? – kérdezte bizonytalanul
Sammi, miközben próbált bebújni egy szűk fehér pólóba, és a
kérdés úgy hangzott, mintha megkérdőjelezné a saját ötletét.
– Mindenki ott lesz Kellyéknél… Zach is. – Caro furcsán
mosolygott, miközben Zach nevét kiejtette.
Emma megrázta a fejét.
– Nem lehet. Az anyám jön értem.
– Na és meddig is vagy szobafogságban?
Sammi szélesre tárta a közösségi ház fémből készült ajtaját, és
pislogott, ahogy a szél az arcába fújta barna haját.
– Mondtam már. Amíg nem kezdődik a suli.
A szülei iránti gyűlölettől megborzongott.
Végigsétáltak a partfal mentén. Két kocogó futott el mellettük,
majdnem elsodortak egy műanyag vödröt markoló kisgyereket. A
délutáni nap ferde sugarai bevilágították a szemetes partot, szinte
összemosva a szemetet és a homok szürkésfekete tónusait.
– Itt maradsz velem? – kérdezte Emma, miközben felmászott a
falra.
– Nem lehet. – Caro ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha Emma
valami abszurd ötlettel állt volna elő.
– Hogyhogy?
Carónak nem kellene ilyen nagyképűnek lennie; inkább
imádkozzon, nehogy az anyja felhívja Caro anyját, és beszámoljon
neki a tegnap esti kalandjukról.
– Tudod jól, miért. Várnak a srácok. Mondjam Zachnek, hogy
jöjjön ide hozzád?
Emma felnyögött.
– Na már csak az hiányozna, hogy anyám megérkezik, és itt
találja Zachet. Szinte hallom is a hangját. Hol laksz? Mivel
foglalkoznak a szüleid? Mekkora súllyal születtél?
– Előbb vagy utóbb úgyis találkozniuk kell. Azóta jártok, amióta
elkezdtünk dolgozni – mondta Caro. – Mire vársz még?
Emma szerette volna még egy kicsit megtartani magának Zachet.
Nem akarta, hogy anyja elfecsegje Kathnek, a nagyinak, Vanessa
néninek, Oliviának és az összes szomszédnak az utcájukban, hogy
Emmának fiúja van. Nem akarta azt hallgatni, hogy mekkora
feneket kerít az anyja annak, hogy Zach már tizedikes, Emma meg
még csak most kezdte a középiskolát. Azt sem akarta, hogy az anyja
drámázni kezdjen: Jézusom, ha Emmának fiúja van, az mennyire
öregít majd engem? Ő és Kath addig beszélgetnének erről, amíg
minden apró részletet alaposan meg nem rágtak velük
kapcsolatban.
Mindenesetre Emma nem volt éppen a legjobb formájában. Iggy
Miller lehányta, ezért hányásnyomok díszelegtek a pólóján, hiába
próbálta kimosni.
– Csak annyit mondj neki, hogy haza kellett mennem, oké?
Miután a lányok elmentek, Emma addig kotorászott a táskájában,
amíg talált egy csomag mandulát. Az anyja minden reggel
beledobott valami ilyesmit a hátizsákjába, nehogy éhen haljon,
mintha az Appalache-hegység egyik kis eldugott falujában
laknának, ahol ötven kilométert kell gyalogolnia, ha enni akar.
Istenem, az anyja már megint késik. Bárcsak hagyta volna, hogy
Caro ideküldje Zachet. Legalább tudott volna csinálni valamit azon
kívül, hogy az idióta srácokat bámulja, akik azon versengenek,
melyikük löki le először a másikat a támfalról, és közben fél
szemmel azt lesik, hogy Emma figyeli-e őket. A felvert homok
kutyaszaga keveredett a pólóján levő hányás szagával. Karját az
orrához emelte, és megszagolta. Hányás. A hajfonatát az arcához
húzta. Megszáradt izzadság.
De hol van már az anyja?
A sós mandulától kiszáradt a szája. Leugrott a falról, és a téren
lévő szökőkúthoz sétált. Három, Gracie-vel egykorú fiú szórakozott
a víznyomással, és lefröcskölték egymást.
– Bocsi – mondta a lány.
A fiúk egy mi a fenét akarsz nézéssel fordultak felé.
– Nem gond? – mutatott a csapra Emma.
Hátrébb húzódtak. Lassan. A szökőkút fölé hajolt, és nem siette el
a dolgot. A víz undorító és meleg volt, de legalább lemosta a sós ízt a
nyelvéről.
– Emma!
Emma megfordult, felismerte öccse hangját. Beletörölte a száját a
pólójába, és kicsit összezavarodott, hogy nem látta az anyja autóját.
– Gyere már, Emma!
Kezével eltakarta a napot, de még mindig nem látta sem az
anyját, sem az autót.
– Itt vagyunk, drágám! – Anne nagyi szállt ki a kék Volvójából, és
intett neki a kocsi teteje fölött. Az anyai nagyanyja volt az… ha
Frances nagyi lett volna, azt hinné, eljött a világvége.
Emma odasietett.
– Hát te mit keresel itt, nagyi?
– Anyu megsérült – suttogta Gracie az ablakon át, mintha ez titok
lenne.
 Emma kinyitotta az ajtót, és beszállt az üres ülésre. A nagyanyja
visszacsúszott a volán mögé.
– Mi történt?
Emma érezte, hogy a félelemtől görcsbe rándul a gyomra.
– Kapcsold be a biztonsági övet! – utasította a nagyanyja. – Anyu
autóbalesetet szenvedett. Apu is. Mindketten kórházban vannak.
– Apunak csak a mellkasa zúzódott meg. – Gracie a szája elé
szorított ökle mögül beszélt. – Ő nem kapott szobát.
– Úgy érti, hogy a bordája sérült meg. Nem tartották bent a
kórházban – mondta a nagyi, és vett egy mély levegőt. – Mindketten
rendbe fognak jönni. Teljesen felépülnek.
– Hogy történt? Milyen súlyos anya sérülése?
– Az egész egy kicsit zavaros, drágám.
– De anyu jól van, ugye?
– Minden rendben lesz.
Emma ráncigálni kezdte a sípját, ami egy zsinóron lógott a
nyakában.
– És őt bent tartják?
– Majd kiderül, ha beérünk a kórházba. Biztos vagyok benne,
hogy minden rendben lesz.
Nagymama hangja megremegett. Emma nem tudta, mit
kérdezzen még.
A nagyi belenyúlt farmerszoknyája zsebébe, és adott Emmának
egy halom nedves törlőkendőt.
– Töröld meg az arcodat, mindjárt jobban érzed magad! Adj
belőle Calebnek és Gracie-nek is! Mindenki hűtse le magát!
Emma mindegyik gyereknek adott egy-egy törlőkendőt.
Kinyitották a négyzet alakú fóliacsomagokat, és megtörölték az
arcukat az alkohollal átitatott kendőkkel. Nagyi beindította a kocsit.
 …

Tizenkét évnél fiatalabb gyerekek nem mehettek be a sebészeti

váróba, ezért Emmának az előcsarnokban kellett vigyáznia Calebre
és Gracie-re. Órákon át. Aznap este nyolckor még mindig ott
kuporogtak a kemény padon. A kórház forgóajtóin keresztül
folyamatosan érkeztek a fájdalomtól összegörnyedt betegek. Mások
a liftekből szálltak ki, és a közeli kávézó felé vették az irányt, vagy
kimentek a szabadba.
Néhányuk túl ijesztő volt, nem is mertek rájuk nézni, póznára
akasztott, folyadékkal teli zsákokat cipeltek magukkal, vagy olyan
duzzadt volt az arcuk, mintha bármelyik pillanatban szétrobbanna.
Miért mentek ki? Dohányozni? Friss levegőt szívni?
Más, egészségesnek tűnő emberek jöttek be, csillogó
ajándéktáskákkal, virágokkal és magazinhalmokkal megrakodva, de
ők is ijesztőek voltak, mert az aggodalom kiült az arcukra.
A fapadok és székek egy cseppet sem voltak kényelmesek. Caleb
feje Emma ölében pihent, Gracie pedig Emma másik oldalának
támaszkodott.
Apa azt akarta, hogy mindhárman menjenek el Vanessa nénihez.
De amikor Vanessa néni közölte, hogy nem hajlandó elmenni a
kórházból, akkor azt javasolta, hogy jöjjön értük Kath vagy Olivia,
de Emma nem akart sehova se menni.
Mi van, ha az anyja meghal?
Senki sem mondta el Emmának, mi történt.
Apa azt mondta, hogy jól van, és hogy semmi baj, de teljesen
görnyedten járt, amikor meglátták. A mellkasán olyan vastag volt a
kötés, hogy az ingét sem tudta begombolni. Akkor miért mondja,
hogy semmi baj?
Nem akarta, hogy az apja hazaküldje, ezért inkább csendben
maradt, vigyázott Calebre és Gracie-re, és várta a híreket.
– Anyu meg fog halni? – Caleb hüvelykujja a szájában volt, ami
érthetetlenné tette a szavait.
– Dehogy fog. Ne is gondolj ilyesmire! – nyugtatta meg Emma, és
megsimogatta öccse haját.
– De megtörténhet, ugye? – erősködött. – Minden lehetséges.
Gracie felült. Emma pólójának varrása piros foltokat nyomott az
arcára.
– Meghalhat anyu?
Az órákig tartó sírás miatt a húga szeme vörös volt és duzzadt.
Attól való félelmében, hogy Gracie hangos zokogása feltűnést kelt, és
szólnak az apjuknak, Emma figyelmeztette Gracie-t, hogy apu haza
fogja küldeni őket, ha nem hagyja abba a sírást. Az erőfeszítéstől,
hogy ne sírjon, szinte megmerevedett Gracie arca, és a végén már
úgy tűnt, mintha fájdalom torzította volna el a vonásait.
– Nem fog meghalni – mondta Emma. – Csak legyünk nagyon jók.
És imádkozzunk.
Emma nem tudta, miért mondja ezt – az imádság teljesen idegen
volt tőle –, de hirtelen nem tudott mást mondani.
Gracie összefűzte az ujjait, és összekulcsolta két kezét, közben a
szája némán mozgott. Caleb a nyomorúságos, piszkos kötését
piszkálta. Egyikük sem kapott különösebb vallásos oktatást, hacsak
a másodunokatestvérek bár micvája, az anyai nagyszülőkkel töltött
pészah és az apai nagyszülőkkel töltött húsvét nem számított annak.
A karácsony és a hanuka csak finom ételeket és rengeteg ajándékot
jelentettek.
Akkor most a zsidók vagy a katolikusok Istenéhez imádkozzon?
Emma titkos kis kereszteket rajzolt a mellkasára, Gracie-t utánozva,
és megpróbált alkut kötni Istennel. Egész életében szót fogad a
szüleinek, ha Isten megmenti az anyja életét. Mindenkiről
gondoskodni fog, és soha nem lesz rossz. Báruch Átá Ádonáj Elohénu
Melech HáOlám, kántálta magában. Emma nem tudta, mit
jelentenek a szavak, de Anne nagyi minden évben elismételte ezt az
imát, amikor meggyújtotta a hanukai gyertyákat. Báruch Átá Ádonáj
Elohénu Melech HáOlám, kérlek, tartsd életben anyámat!
– De meg is halhat – ismételgette Caleb. – Anyu meghalhat.
– Fogd már be, Caleb, vagy mehetsz Vanessa nénihez.
– Ezt nem tudod megtenni. Vanessa néni nem megy el innen.
– De igenis megtehetem. Sean bácsi otthon van. Beteszlek egy
taxiba, és mindjárt elküldelek.
– Nem te vagy a főnök.
– De igen, én vagyok – jelentette ki Emma. – Én vagyok a főnök
addig, amíg apu vagy a nagyi vissza nem jön. És képzeld csak el, mit
fog apu csinálni, ha elmondom neki, milyen ijesztő dolgokat
mondasz anyuról.
Caleb felállt, és egy sárszínű padhoz ment, a lehető legtávolabb
Emmától és Gracie-től. Keresztbe fonta a karját, és a sarkával
rugdosni kezdte a fapad léceit. Ha az apja ezt látná, megölné.
– Hagyd már abba, vagy tényleg kidobnak minket!
Az öccse felnézett; sötétbarna szeme azokra a háborús árvákra
emlékeztette Emmát, akiknek a fotóját a Time magazinban látta.
– Gyere, ülj vissza ide.
Megrázta a fejét, nem nézett a nővérére, koszos tábori pólójával
megtörölte a szemét.
– Na gyere már! – Emma megpaskolta a mellette lévő ülést. –
Szerzek neked valami édességet.
Caleb visszacsoszogott, felmászott Emma mellé, és
összekuporodott.
– Hozol csokidrazsét? – kérdezte Caleb, és jobb hüvelykujjával
megdörzsölte az alsó ajkát.
 – Persze. Kapsz csokidrazsét.
Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám, kérlek, tartsd anyut
életben!
Mire az apja végre megjelent, úgy tűnt, mintha már egy éve
ülnének ott, és várnának.
– Nem maradhatok itt veletek. – Apjuk leült Gracie mellé, és egy
puszit nyomott kisebbik lánya fejére. – Vissza kell mennem az
emeletre, kicsikém.
Átnyújtott Emmának egy húszdolláros bankjegyet.
– Tudod, hol a büfé, ugye? – mutatott balra. – Innen is látszik.
Miért nem mond már nekik valamit?
– Nagyi már elvitt minket, de…
– Megsérültél, apa? – Gracie félbeszakította nővérét, gyengéden
megérintve apja vérfoltos ingét.
– Ne aggódj, kicsim, jól vagyok – mondta. – Anyu is rendbe fog
jönni. Légy jó, és fogadj szót Emmának! Te is, Caleb.
Mereven átölelte mindegyiküket, távol tartva őket a mellkasától.
– Mi történt, apa? – kérdezte Emma.
– Baleset volt, ahogy a nagyi is mondta. Most nincs időm
megmagyarázni.
– Megnézhetjük anyut? – kérdezte Gracie.
– A műtőben van. Aztán egy speciális kórteremben lesz még
hosszú ideig.
Emma az apja karjára tette a kezét.
– Miért kell őt megoperálni?
– Megsérült a feje. Túl bonyolult elmondani, majd később
beszélünk, drágám, ígérem. Anyu rendbe fog jönni – ismételte meg.
– A fejét operálják? – kérdezte Caleb, amikor az apjuk elment. –
Hogy csinálják?
Emma kinyújtotta a kezét, magához húzta Calebet, az ölébe
ültette, arcát a fiú keskeny hátához nyomta.
– Nem lesz semmi baj anyuval. Apa megmondta.
Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám, kérlek, tartsd anyut
életben!
 8. fejezet

Ben

Ben a sebészet várótermében ült, könyökével a térdére

támaszkodott, fejét a tenyerébe hajtotta. Fájdalmas volt ez a
testhelyzet, a szoros kötés belevágott a mellkasába, de így legalább
nem kellett az anyósára vagy a sógornőjére néznie. Minden
lélegzetvétel és minden mozdulat fájdalommal járt. Nem szólt róla
Anne-nek, mert biztos volt benne, hogy azonnal visszarángatná a
sürgősségi osztályra. Nem volt szüksége sem fájdalomcsillapítóra,
sem az anyósa együttérzésére. Legfőképpen Vanessa gyanakvó
tekintetét szerette volna elkerülni. Felhúzta a vállát, és igyekezett
minél kevesebbszer levegőt venni.
A váróteremben tizenöt fok volt, ha nem kevesebb. Vanessa
elszaladt Ben házába, mivel az volt legközelebb a kórházhoz, és
felkapott egy halom pulóvert. Anne most Ben szürke Red Sox-
pulóverét viselte, amely combközépig ért, alatta pamutszoknyája
lebegett. Vanessa az álláig cipzározta Maddy narancssárga
gyapjúpulóverét.
– Miért van ilyen rohadt hideg a váróteremben? – kérdezte
Vanessa.
– Biztosan azért, mert operálnak – felelte Anne. – Műtét közben a
hőmérsékletnek alacsonynak kell lennie.
Ennek semmi értelme sem volt. Nem a kicseszett váróteremben
operálnak. A műtő egy különálló hűtőkörre van kapcsolva, nem?
Ben nem javította ki. Egy pillanatra lecsukta a szemét. A fájdalom
és émelygés hulláma futott végig rajta. Kezeit a hóna alá dugta.
– Nem akarsz felvenni egy pulóvert? – Anne már nyúlt is a
táskáért.
– Nem, kösz – nyújtotta ki a kezét, hogy jelezze, nincs szüksége a
ruhaparádéra. – Jól vagyok.
– Az isten szerelmére, te reszketsz. Nézz magadra!
Ben eredetileg fehér ingét felszakadt ajkáról származó száradt
vér- és piszokcsíkok mintázták. Jobb oldalon jól kivehető volt a kötés
az ing alatt. – Jól vagyok, Anne.
– Mikor ér már ide apu? – Vanessa átfonta karjait a teste körül. –
Mi tart ilyen sokáig?
– A rendőrkapitányságon van. – Anne megfogta Vanessa kezét. –
Látni akarta, mi a helyzet. Meg akarta tudni, mi áll a jelentésben.
Aztán meg Arnie-val is találkozik.
Ben nem szólt semmit. Arnie jóvoltából az apósa már
valószínűleg mindent tud, amit a zsaruknak mostanra sikerült
összeszedniük. Kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezik, semmi
kétség. A város, az egész kibaszott állam, semmi másról nem szól,
csak arról, ki kit ismer. Fotók a helyszínről. Közelképek arról a
helyről, ahová Maddy kirepült. Felnagyított fotók Ben autójáról.
Kétségtelenül mindegyik az apósa kezében van már.
– Már akkor is itt kellene lennie. – Vanessa felhúzta a térdét. –
Nem egyedül kéne most itt lenned.
– Nem vagyok egyedül. Itt vagy te, meg Ben. Apád megőrülne a
tétlenségtől. Tudod, milyen!
Mindannyian ismerték őt. A várótermek és Jake Greene nem
voltak kompatibilisek egymással. Anne-nek tökéletesen igaza volt a
férjével kapcsolatban. Képes lenne berontani a műtőbe, és
megpróbálni kezébe venni az irányítást. Végighívogatná az
ingatlanos ügyfeleit, nincs-e köztük egy agysebész, vagy tudnának-e
ajánlani egyet. A legjobbat. A top sebészt. A lányának a legjobb
emberre van szüksége. Jake családjában mindenkinek a legjobb
emberre van szüksége.
– Mire ideér, már mindent tudni fog – mondta Vanessa.
A tudat, hogy Jake mindent tudni fog, csak rontott Ben állapotán.
Ahogy fokozatosan szállt fel a baleset utáni köd, egyre több részlet
villant be. A sebesség. A kipörgésgátló gomb megnyomása valami
hülye indíttatásból. Az autó agyának kiiktatása, hogy nagyobb
sebességbe kapcsolhasson. A speciális vezetési funkciókat nem azért
tervezték, hogy idióta vezetők más idiótákkal versenyezzenek a
zuhogó esőben.
– Mr. Illica?
A sebész borostás szakállával, ritkuló, őszbe vegyülő hajával és
hamuszürke bőrével olyan volt, mintha egy grafikáról lépett volna
le. És Ben erre az öregemberre bízta Maddyt?
– A felesége túl van a műtéten. Az operáció jól sikerült. Most az
intenzív osztályon van, és még egy darabig ott is marad.
Ben feltápászkodott, próbált egyenesen állni, karjait keresztbe
tette leragasztott bordái fölött.
– Hogy van?
– Még nem sokat tudok mondani, egyelőre várnunk kell. – Az
orvos Ben karjára tette a kezét. – Ezek most kritikus órák. A felesége
túl van a műtéten, és most ez a fontos. A nővér majd időnként
benéz, és…
Ben lerázta magáról az orvos kezét.
– Mit jelent az, hogy kritikus órák? A műtét jól sikerült, de lehet,
hogy a feleségem nem éli túl? Szóval akkor most mi a helyzet?
– Maradj csendben! – Anne Ben vállára tette a kezét. – Kérem,
bocsásson meg nekünk. Képzelheti, mennyire megrázta mindez a
vejemet. Valamennyiünket. Köszönjük, dr. Gordon. Mikor
mehetünk be hozzá?
– A nővér majd szól, amint lehetséges. Egyenek valamit! Hosszú
út áll önök előtt.
Hátralépett. Nehéz volt eldönteni, hogy az aggodalom vagy a
megkönnyebbülés ült ki az arcára, mindenesetre örült, hogy véget
ért a családdal folytatott megbeszélés.
Az orvos mögött becsukódott a belső szentély ajtaja, és Anne
ismét megérintette Bent. Finoman. Mintha attól tartana, hogy
bármelyik pillanatban lángra lobbanhat, és megperzselheti őt.
– Bennie.
– Mi az, Anne? – hallotta a saját türelmetlenségét.
Szeretett volna egy ellenséget találni, akire lecsaphat, de nem
bírta elviselni, hogy még egyszer bocsánatot kelljen kérnie.
– Nyugodj meg, édesem. Ne szerezzünk magunknak ellenséget.
– De hát hallottad, mit mondott! Maddy élete egy hajszálon függ!
– Ben egyre hangosabban beszélt. – Azt sem tudja, hogy van Maddy,
és még van képe azt mondani nekem, hogy a műtét jól sikerült? Ezt
nevezi ő…
– Elég legyen! – szakította félbe Vanessa. – Nem tudhatjuk, amit
nem tudhatunk. Most csak Maddy számít, nem mi.
Ben már nyitotta a száját, hogy tovább folytassa a vitát, aztán
visszahuppant a székre.
– Megyek, megnézem a gyerekeket – ajánlotta Vanessa. Vállára
dobta a táskáját. – Mondjak nekik valamit?
Ben felnézett.
– Vidd őket haza, légy szíves.
– Nem mehetek el, de felhívom Seant, hogy jöjjön értük.
– Menj velük. Maddy is azt akarná, hogy velük legyél. Nem
szeretné, ha félnének.
Vanessa leengedte a vállát, látszott, hogy vereséget szenvedett,
Ben kijátszotta az aduászát.
– Igaza van – állt a veje mellé Anne. – Vidd őket hozzátok! Semmi
szükség arra, hogy itt legyenek. Majd hívunk, ha van valami hír.
Ígérem.
Vanessa Benre pillantott. Megfogta Anne kezét. Egy pillanatra az
ajkához szorította, aztán elengedte.
– Mire van szükséged, anya? Sean azonnal behozza neked.
Anne hátrasimította Vanessa szétzilálódott szőke copfját.
– Minden rendben, nincs szükségem semmire. Pihenj egy kicsit! –
Majd odafordult Benhez. – Neked szükséged van valamire?
A férfi megrázta a fejét.
– Azért egy tiszta ing nem ártana – simított végig Anne a
mellkasán, mintha fel akarná hívni Ben figyelmét a véres ruhájára.
– Amikor Maddy felébred.
– Talán majd később.
Anne-nel veszekedni olyan volt, mintha egy pehelypárnát
ütögetne. Folyton újabb és újabb puha pontot kínált, amit püfölni
lehetett.
– Nem akarsz velem jönni, és elbúcsúzni a gyerekektől? – Vanessa
biccentett a fejével, egyértelművé téve az üzenetet.
Ben éppen belekortyolt a hideg zöldséglevesbe, amivel egy kis
időt nyert. A műanyag pohár már túl régóta állt az asztalon, és a
nyálkássá vált hideg leves rátapadt a nyelvére. Minden apró
mozdulatára fájdalom hasított a mellkasába.
– Majd később.
– Mikor később?
Vanessa levette pulóverét, és a derekára kötötte. Napbarnított
karja jól mutatott a sárga nyári ruhában. Szinte sértésnek tűnt
egészséges bőre a kórház túl steril környezetében.
– Csak mondd meg nekik, hogy pusziljuk őket – mondta Anne.
 Vanessa arca megrándult. Az erős, hideg fluoreszkáló fényben jól
kirajzolódtak hámló bőrén a friss rózsaszínű foltok.
– Jól van – mondta, majd felállt, és lehajolt, hogy puszit adjon
Anne-nek. – Szeretlek!
Aztán megfordult, és kiment a váróból.
– Vigyázz rájuk! – kiáltott utána Ben. Égett a szeme.
– Tulajdonképpen hogyan történt a baleset? – Anne lágy hangja
megkeményedett. – Volt valami probléma?
A probléma szót erősen hangsúlyozta. Ben az anyósára meredt. A
nő megragadta az ingujja szélét, és olyan erővel rántotta meg, hogy
a férfi azt hitte, el fog szakadni.
Ben mély levegőt vett.
– Hányingerem van. Nem kellett volna megennem azt a régi
levest.
Anne felkapott egy szemetesvödröt a sarokból, és Ben kezébe
nyomta.
– Tessék. Most pedig mondj el mindent! Mielőtt Jake megjön.
Száguldoztál, amikor történt?
A férfi kiegyenesedett, amennyire csak tudott, és egyenesen
Anne-re nézett.
– Baleset volt. Egy szörnyű baleset.
– Mert úgy vezetsz, mint egy őrült. Mindenki tudja. Milyen
gyorsan hajtottál?
Ben odalépett az ablakhoz, és rángatni kezdte az ablakszárnyat,
ami hiábavaló erőfeszítés volt, mert tudta, hogy úgysem fog kinyílni,
de el kellett távolodnia az anyósától.
Visszafordult, hogy szembenézzen Anne-nel.
– Ugye nem gondolod, hogy valaha is bántanám őt? Jézusom,
annyira szeretem Maddyt!
– Persze, hogy nem hiszem, hogy bántani akartad. – Anne
szomorúan hátradőlt. – Csak…
Miközben Anne beszélt, nyílt az ajtó, és egy pillanatra melegebb
levegő áramlott a szobába. Az apósa állt az ajtóban.
– Láttam a féknyomokat. A fotókat – mondta Jake. – Azt hitted,
egy rakétában ülsz, te kibaszott putz?
– Jake, csillapodj már!
Anne felállt, és megpróbálta átölelni. Amikor ez nem sikerült,
kinyújtotta a kezét, és megfogta a vállát. Jake mellkasa úgy
emelkedett és süllyedt, mintha egy vérnyomásmérő mandzsettája
szorítaná. A férfi letépte zakóját, átadta Anne-nek, majd feltűrte az
inge ujját.
Ben lehajtotta a fejét, és ujjaival beletúrt sűrű hajába.
– Szerinted szándékosan csináltam? – nézett fel az apósára. – Azt
kívánom, bárcsak én feküdnék a műtőasztalon Maddy helyett.
– Biztosíthatlak, hogy ezt senki sem kívánja nálam jobban. – Jake
lerázta a válláról felesége kezét.
Hatvanhét éves volt, de még őrizte az egykori amatőr bokszoló
testalkatát. Ökölbe szorította vastag kezét; az erek és az izmok kusza
kötegei megfeszültek a felgyűrt ingujj alatt. Anne a férje zakójának
üres vállát gyömöszölte, miután egy szék háttámlájára akasztotta.
– Mi volt az? Mi volt olyan fontos, hogy így kellett vezetned? A
szakadó esőben, az Isten szerelmére! Nem érdekel, hogy mit
találnak… tudom, hogy a te hibád volt.
– A mögöttem nyomuló fickó. Úgy rám mászott, hogy…
– Rohadt szemétláda! – Jake szinte odaköpte Ben lábai elé a
szavakat. – Mamzer.
Jake felemelte az állát, majd lefordította Ben számára a jiddis
szót.
– Te rohadék!
 9. fejezet

Emma

Csendes utcák suhantak el mellettük, ahogy Vanessa néni házához

igyekeztek. Az utat nem szegélyezték boltok, nem voltak járókelők,
csak bokrok, virágok és hatalmas zöld pázsit mindenfelé. Vanessa
néni élesen balra kanyarodott, majd csikorogva megállt a hosszú
felhajtó végén.
Ugyanúgy vezetett, mint Emma apja.
– Megjöttünk.
A nagynénje várt még egy pillanatot, mielőtt kivette a
slusszkulcsot. Caleb és Gracie felé fordult, és Emma karjára tette a
kezét.
– Anyukátok meg fog gyógyulni. Biztos vagyok benne. – Kinyitotta
az autó ajtaját. – Na gyertek, menjünk!
Emma, Gracie és Caleb igyekeztek lépést tartani nagynénjükkel,
ahogy végigsietett a rózsaszín és fehér magyalbokrokkal
szegélyezett téglaúton. Követték a nyitott ajtón át az előszobába, ami
nagyobb volt, mint Emma hálószobája.
– Nem hívott anya vagy Ben? – kiáltotta Vanessa, ahogy beléptek a
házba.
– Nem hívott senki. Sajnálom, drágám – válaszolta Sean bácsi, aki
a kanapén ült.
Vanessa néni lecsapta túlméretezett válltáskáját az egyik
bőrfotelbe.
– Jézusom, Sean, nem tudtál volna egy kis rendet rakni?
 Sean bácsi olyan pillantást vetett a feleségére, ami egyszerre volt
szemrehányó és kedves.
– Tudom, hogy aggódsz. De nyugodj már le!
Melody baba ernyedten feküdt a karjában, egy cumisüveget
szorongatott, és izzadt hajszálai úgy tapadtak kis fejére, mint egy
öregemberé. A hároméves Ursula összegömbölyödve bújt az
apjához, szopta az ujját, és csak egy virágos bugyi volt rajta.
Sárga és piros műanyag kockák, plüssállatok és babák hevertek
szanaszét a szobában. Az asztalt beborították a foltos poharak és a
spagettimaradványokkal tarkított kék tálak.
– Csss, Ursula pont most aludt el.
Halkan beszélt, miközben úgy döntötte meg az üveget, hogy
Melody ki tudja cumizni a maradék tejet.
Vanessa néni lábujjhegyen odatipegett a kanapéhoz, óvatosan
felvette Ursulát, aki a mellkasához simult, kis fejét anyja vállára
hajtotta. Kezével megsimogatta Ursula meztelen hátát.
– Emma, vidd a gyerekeket a konyhába – suttogta a nagynénje. –
Rögtön jövök én is, és adok nektek valami ennivalót.
Gracie és Caleb Emmához bújt. Emma egyik karját Caleb vállára
tette, a másikkal megfogta Gracie kezét.
– Megoldom.
– Rántottát akartam készíteni. Nem akarod megcsinálni?
Emma bólintott, bár legszívesebben azt kiáltotta volna: nem! Most
csak egyedül akart lenni, gondolkodni és egy kis levegőhöz jutni.
Tudta, hogy egy ágyban fog aludni a testvéreivel, és a hangjaik
minden gondolatot kiszívnak a fejéből. Caleb úgy szuszog álmában,
mintha be lenne ragasztva az orra. Aki nem volt hozzászokva ehhez
a hanghoz, megdöbbent, mert azt hihette, hogy Caleb rögtön
megfullad – a családtagok, akik már hozzászoktak a halálosnak tűnő
hörgéshez, csak bosszankodtak.
 A családja.
Lenne családjuk az anyja nélkül?
Emma a konyha felé terelte a gyerekeket.
– Ehettek bármit, amit csak akartok, Em – mondta Vanessa néni. –
Ha nem szeretnétek a tojást, van sütemény és fagyi is. Seannak
vannak rejtett süti- és fagyitartalékai a fagyasztó hátsó részében.
Emma gyomra még jobban összeszorult a félelemtől amiatt, hogy
szabad sütit enniük vacsorára. Vanessa néni soha nem csinált
ilyesmit – a családban csak a táplálkozás cárnőjének hívták.
Biztosan nagyon súlyos az anyja állapota, ha büntetlenül ehetik az
édességet. Odavezette az öccsét és a húgát a konyhaasztalhoz.
Gracie és Caleb úgy huppantak le a székre, mint a rongybabák.
Gracie összefonta két kis karját az asztalon, és ráhajtotta a fejét.
– Én fagyit akarok – mondta Caleb.
– Nem, először tojást kell enned – felelte Emma szigorúan, és
addig nyitogatta a szekrényeket amíg nem talált egy serpenyőt.
– Te sírsz? – kérdezte Gracie.
Emma megtörölte a szemét egy konyharuhával, ami merev és
hagymaszagú volt. Fogott egy papírtörlőt, a csap alatt bevizezte, és
az arcához tartotta.
– Jól vagyok. Ne aggódj!
Caleb Emma dereka köré fonta a karjait.
– Minden rendben van – motyogta, pont úgy, mint Anne nagyi
szokta. – Nyugi, nyugi.
Gracie Caleb mellett állt, simogatta és finoman masszírozgatta
Emma hátát.
Apró érintéseik megnyugtatták a lányt. Mély levegőt vett, és
átölelte a testvéreit.
– Na nézzük csak, mit rejt a fagyasztó.
Vanessa néni visszajött, sírástól duzzadt szemmel. A szétázott
szempillaspirál fekete csíkot rajzolt az arcára.
– Minden rendben veletek? – kérdezte.
– Hívott apa? – kérdezte Emma.
A nagynénje olyan arcot vágott, mintha valami romlott ételbe
harapott volna.
– Nem. Nem hívott senki. Veletek minden rendben?
Emma bólintott, és tovább kanalazta a jégkrémet a három piros
pöttyös tálkába. Az edények mintha egy kis vidámságot hoznának a
borongós hangulatba.
– Persze, megvagyunk. Lefektetem a gyerekeket.
Vanessa odajött, és mindegyikük feje búbjára nyomott egy-egy
puszit, Emma karját finoman megnyomta.
– Köszönöm, drágám.
Nem kell megköszönnöd, hogy gondoskodom a saját testvéreimről.
Ezt akarta mondani. De attól rettegett, ha ezt kimondja, pont úgy
hangzik majd, mintha az apja mondaná.
…

Annyira idegennek tűnt a csendes ház, amikor Emma felébredt. Az

óra ötöt mutatott. Kikászálódott az ágyból, vigyázva, hogy ne
csapjon zajt.
Ibolyaszínű csíkok lángoltak az égen, amikor kisurrant az
udvarra. Élesen körülhatárolt virágágyások szegélyezték a nagy
hátsó udvart. Emmáék kertjében is voltak virágok, de nem olyan
tökéletes mintázatban, mint Vanessa néniében. Az apja a
„nagyváros fénye” névvel illette azt a zöldövezeti területet, ahol a
nagynénje és a nagybátyja élt, kihangsúlyozva a fény szót, hogy
mindenki számára világossá tegye, mi a véleménye az egészről. Az
anyja minden alkalommal csak forgatta a szemét.
Az anyja szívesen élne ezen a környéken Vanessa nénivel, ahol
rendelkezésre állnak a „jobb iskolák”, ahogy az anyja szokta
mondani. Hallotta, amikor Kathtel erről beszélgettek, meg arról,
hogy a házasság annyira nehéz, és a férjek az őrületbe kergetnek,
miközben úgy kortyolgatták a hűvös bort, mintha még mindig
főiskolások lennének, vagy ilyesmi. Elegem van abból, hogy folyton
iskolák után kell kutatnom. Miért nem lehet egyszerűen úgy elküldeni
őket iskolába, ahogy Vanessa is teszi a gyerekeivel? Miért kell Bennek
folyton bizonyítania valamit?
Emma sokat tanult a beszélgetéseiket hallgatva. Például, hogy
talán nem is olyan jó ötlet férjhez menni. Amikor észrevették, hogy
hallgatja őket, az anyja és Kath azonnal elhallgattak, de Emma jól
tudta, hogyan maradjon láthatatlan.
Hátradőlt egy zöld fonott széken, a combja belenyomódott a
megereszkedett fonatokba. Nem volt kényelmes, de túl fáradtnak
érezte magát ahhoz, hogy felálljon, és átüljön a párnázott
nyugágyra.
Vajon az anyjából drótok és mindenféle kacatok lógnak ki, mint a
filmekben? Mit jelentett az, amikor azt mondták, hogy „intubálni
kell”? Vajon az anyját is intubálni kellett? Emma a combja alá
csúsztatta a kezét, és hagyta, hogy a fonott szék ülőkéje vonalakat
vágjon a tenyerébe, miközben az agyában kérdések és szörnyű
képek végtelen áradata száguldott keresztül.
Amikor felkelt a nap, Emma lábujjhegyen a hátsó ajtóhoz osont,
és beslisszant a házba. Felsurrant az emeletre, hogy összeszedje a
vendégszobában levő hátizsákját. A légkondicionált hálószobában
áporodott volt a levegő. Gracie és Caleb egy dupla ágyban aludt,
egymásnak háttal, a lábuk és a fenekük összeért. Egy régi,
patchwork takaró volt rájuk terítve, amit még Emma
dédnagymamája készített, ő varrogatta össze a kék és fehér
négyzeteket egy takaróvá. Az anyja és a nagynénje össze is vesztek
rajta, amikor Anne nagyi tavaly nekik adta. A vita során Vanessa
néni három olyan dolgot említett, ami már eleve Emma anyjához
került: az egyik Bessie nagyi mozsara és a hozzá való mozsártörő,
mintha a nagynénje valaha is használná; a második anya medálja,
amit Emma eleve hülyeségnek tartott, mert Vanessa néni csak
óriási, ronda, vaskos ékszereket hordott, a medál pedig egy finom,
filigrán darab volt; és végül Greene nagyi régi ezüst étkészlete, ami
még apa szüleié volt.
Újra kiment a verandára anélkül, hogy bárkit is felébresztett
volna, aztán addig kotorászott a hátizsákjában, amíg meg nem
találta a telefonját és a nagy ezüstös hajcsatját. Az erős
páratartalomtól egy csomóba göndörödött a haja. Összefogta a
tarkójánál, a csattal felcsíptette, majd felhívta az apját.
A férfi azonnal felkapta a telefont, mintha épp telefonálni készült
volna.
– Szia, apa!
– Emma, te vagy az? Mi a baj?
– Nincs semmi baj. – Emma keresztbe tette lábát a
megereszkedett széken. – Miért nem hívtál minket?
Nem merte feltenni az igazi kérdést. – Anya életben van? –
Rettegett, hogy az apja nem azért nem hívta fel, mert az anyja
meghalt az éjszaka.
Nem is emlékezett arra, mit mondott legutoljára az anyjának, de
nagy valószínűséggel valami bántó és gonosz dolog lehetett.
– Anya túl van a műtéten. Most az intenzív osztályon van. Én még
mindig a kórházban vagyok.
Él!
Emma figyelmesen hallgatta apja ügyvédi szavait. Anya túl van a
műtéten. Ez mit jelent?
– Jól van?
 Az apja nem válaszolt.
– Jól van? – tette fel újra a kérdést.
– Az orvos azt mondta, hogy az állapotához képest igen. – Lassan,
megfontoltan ejtett ki minden szót.
– Ez mit jelent, apa? Beszéltél vele? – Emma előrehajolt, állát a
térdére támasztotta, és izzadt kezében szorongatta a telefont.
– Még mindig nem tért magához. Rengeteg altatót kapott, drágám.
Később többet fogunk tudni, ígérem. Te jól vagy? Hogy vannak a
kicsik?
– Jól. Mi történt, apa? Az agya… – kereste a megfelelő szót.
– Mondtam már, hogy később majd többet tudunk. Bújj vissza az
ágyba, drágaságom!
– Apa, ugye azonnal felhívsz, amint felébred? Megígéred?
– Megígérem.
Miután letette a telefont, Emma rádöbbent, hogy az apja nem
mondta meg neki, mit tegyen. Elmenjen dolgozni, vagy inkább
Calebbel és Gracie-vel maradjon? Ellennének itt Vanessa nénivel, de
Emma úgy gondolta, jobban örülnének, ha ő is maradna. Különben
sem igazán akaródzott neki dolgozni menni.
Fel kellene hívnia Kathet.
Ó, istenem, egyáltalán eszébe jutott valakinek felhívni Kathet? Az
apjának biztosan nem. És mi van Oliviával?
Ha ők tudnák, akkor legalább lenne kitől kérdezősködni.
Visszament a házba, töltött egy pohár narancslevet, és bevitte a
dolgozószobába. A számítógép már be volt kapcsolva. Valószínűleg
sosem kapcsolják ki. Ha Emma ezt csinálná, az apja biztosan
megölné.
Vanessa néni ikonjára kattintva bejelentkezett. A Súlykontroll
jelent meg nyitólapként. Istenem, a nagynénje totál megszállott volt.
Emma várt egy kicsit, majd beírta a keresőbe az agysebészet szót, és
rögtön megjelent egy végtelen lista a képernyőn:
Az agydaganatok ábécéje
Aneurizma
Arteriovenózis
Arteriovenózus rendellenességek kialakulása a magzati
fejlődés során
Agyi aneurizma. Meningeoma
Agysérülés túlélése a családban: depresszió, frusztráció, afázia

Emma az utóbbira kattintott.

Családtagok viselkedése kórházi környezetben: A beteg
valószínűleg nincs tudatában annak, hogy hol van. Mindig
törekedjünk arra, hogy rövid, egyszerű mondatokat
használjunk.

Emma először megpróbálta gyorsolvasással átolvasni a kórházi

szoba egyszerű berendezéséről és a betegek fokozatos
beilleszkedésének segítéséről szóló cikket, de aztán feladta, és
inkább kinyomtatta. Mielőtt kilépett volna az oldalról, elküldte
magának e-mailben az URL-címet.
Visszakattintott, és végigpásztázta az agyműtétek típusainak
listáját, amíg nem talált egy olyan szót, amit Anne nagyi mondott
apának: kraniotómia. Még tovább keresgélt, szeretett volna találni
valahol valamit, ami arra utal, hogy az anyja rendbe fog jönni.
kraniotómia: koponyaműtét, amelynek során a koponya egy
részét ideiglenesen eltávolítják, hogy ellenőrizni lehessen az
agyműködést
kraniektómia: olyan sebészeti eljárás, amikor az agyműtét
során eltávolított koponyarészt nem pótolják.
Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám, kérlek, tartsd anyut
életben!
A kraniotómiás eljárás során a koponyát megnyitják, hogy
csökkentsék a koponyán belüli megnövekedett nyomást. Ezt
okozhatja csonttörés, vérrögök vagy megduzzadt
agyszövetek.

Emma egy virtuális kórházat is meglátogatott, és egy agy belsejében

kötött ki, teljes egészében végignézett egy virtuális műtétet, amikor
a bőrt és a csontokat eltávolítják, hogy hozzáférjenek az agyhoz, és
ahogyan a feliraton olvasta, „eltávolítják az aneurizmát”. Vajon az
édesanyjával is ezt csinálták?
– Hát te mit csinálsz itt?
Emma úgy ugrott fel, mintha azon kapták volna, hogy pornót néz.
Vanessa néni haja kócos csomókban lógott. Egy fakó piros bugyi
széle villant ki túlméretezett fehér pólója alól. Smink nélkül Vanessa
néni jellegtelennek és kopottnak tűnt. Melody nyugodtan feküdt a
karjaiban, a takarója egyik sarkát rágcsálta, élénkzöld szemei
annyira hasonlítottak Sean bácsiéra, hogy Emma egy pillanatra úgy
érezte, mintha Vanessa néni a férje miniatűr mását tartotta volna a
kezében.
– Semmi különöset – válaszolta Emma, és rákattintott a képernyő
felső sarkában levő X-re, mire minden eltűnt. – Csak az e-mailjeimet
néztem meg.
– Ja, persze, a korodbeliek még akkor is megnézik a mailjeiket,
amikor az anyjuk kórházban van, mi?
Szórakozottan egy puszit nyomott Melody homlokára.
Ki a fene küldözget manapság e-maileket? Szinte fájdalmas,
milyen egyszerű néha a felnőtteket átvágni. Keresztbe fonta a
karját, és megfogta a könyökét.
– Nem akartalak megbántani, édesem. Valószínűleg én is ezt
tenném, ha tehetném – mondta Vanessa néni.
Melodyt ringatta, és közben áttette egyik csípőjéről a másikra. A
pólója még jobban felhúzódott, még többet mutatott a piros
alsóneműből és szálkás combizmaiból. Vanessa nénin minden kicsit
nagynak tűnt Emma szemében, különösen a nagyira hasonlító kék
szeme, és a metsző tekintete, ami egy babára emlékeztette a lányt.
Jobban szerette az anyja meleg, sötét szemeit. Az emberek
bombázónak tartották Vanessa nénit, de Emma szerint sokkal
jobban érezték magukat az anyja közelében. Neki nem kellett
szépre festenie magát.
– Segíts nekem, fogd meg egy kicsit. – Vanessa néni úgy nyújtotta
át Melodyt, mintha egy csomag lenne. – Meghalok, ha nem ihatok
most egy kávét.
…

A reggeli elég sivár esemény volt, nem volt semmi ok a sietségre,

mivel senki sem ment dolgozni vagy iskolába. Sosem látta még Sean
bácsit pizsamában, és ettől kicsit zavarban is érezte magát, bár
sokkal több látszott a testéből, amikor rövidnadrágot és pólót viselt.
– Nem kéne felhívnunk Kathet? – tette fel Emma másodszor is a
kérdést.
Közben tányérokat tett a gyerekek elé. Melody vagy a habszivacs
kalapácsával püfölte az etetőszék tálcáját, vagy ledobta játékát a
padlóra, hogy fáradhatatlan unokatestvére, Caleb minden
alkalommal visszaadja neki.
– Apád már felhívta – mondta Vanessa.
A nagynénje válasza megijesztette Emmát. Elég baljóslatúan
hangzott, hogy apa tegnap este felhívta Kathet – olyan volt, mintha
egy temetésről értesítené az embereket.
– Nem kéne megmondanom neki, hogy nem leszek ma a
táborban? Mi van, ha szüksége van rám? Talán mégis el kéne
mennem.
Emma most semmire sem vágyott jobban, mint hogy felöltözzön,
és kisétáljon a vonathoz, csak azért, hogy egy olyan helyen legyen,
ahol az anyja nem beteg.
Sean bácsi egy tányér felszeletelt grépfrútot tett Vanessa néni elé,
aki egyre elkeseredettebben próbálta beletuszkolni a banánpürét
Melody szájába.
– Caleb – mondta. – Most ne vedd fel Melody kalapácsát. Csak
felizgatod, és nem akar enni.
A Bran Flakes volt az egyetlen gabonapehely, amit Emma a
szekrényben talált. Vanessa néni felajánlotta, hogy csinál bundás
kenyeret, de ez egy pro forma ajánlat volt – ez volt most Emma
kedvenc szava a jogi szókincséből, amit az apjától tanult. Emma is
meg tudta volna csinálni a bundás kenyeret, de nem akart a
nénikéje jelenlétében ügyködni – a mozdulatai minden alkalommal
merevvé és görcsössé váltak, valahányszor magán érezte a
nagynénje tekintetét. Ehelyett Emma inkább felkarikázott egy
banánt, és beletette Caleb és Gracie müzlijébe, majd megszórta egy
nagy evőkanálnyi barna cukorral.
– Bemegyünk a kórházba megnézni anyut? – tette fel a kérdést
Gracie.
Emma visszabillentette a tejesdobozt, de megállt a mozdulat
közben, és várt. Ő nem merte ezt megkérdezni, mert félt, hogy
nemet mondanak.
– Öntsd már rá – mondta Caleb. Emma addig öntötte a tejet a
cukros gabonapehelyre, amíg már szinte kicsordult a tálból, és a
nagybátyja csendesen rá nem szólt, hogy billentse már vissza a
tejesdobozt.
– Reggeli után azonnal bemegyek. Sean bácsi addig itt marad
veletek.
– Mi miért nem mehetünk? – kérdezte Gracie.
Köszönöm, Gracie, köszönöm, köszönöm, köszönöm!
– Szegény anyukád még nem ébredt fel – mondta Sean bácsi. – Jól
elleszünk itthon, és legalább segíthetsz szórakoztatni citrompofa
kisasszonyt – vágott egy grimaszt Ursulára, aki fintorogni kezdett.
– De miért alszik még mindig? – kérdezősködött Caleb. – Az
emberek nem ébrednek fel a műtétek után?
– Dehogynem ébrednek fel, prücsök! Csak mindenki más-más
időpontban teszi ezt. Mindenkinek másképpen reagál a szervezete.
Emma az órára pillantott. Fél nyolc volt. Az anyja műtétje órákkal
ezelőtt volt. Bár minden orvosi jellegű tudása a kedvenc
tévésorozataiból származott, Emma biztos volt abban, hogy ott
bizony már aggódnának, mert anya még mindig nem ébredt fel. Ez
nem lehetett jó jel.
– Ne aggódjatok! – mondta Emma a testvéreinek. – Beszéltem
apuval, és azt mondta, minden rendben lesz.
A hazugság tűnt a legmegfelelőbb megoldásnak. Anya is ezt
tenné, nem igaz?
– Beszéltél apáddal? – kérdezte Vanessa néni.
A kérdéstől furcsán összerándult a gyomra.
– Igen.
– Mondott neked valamit?
– Mivel kapcsolatban? – kérdezett vissza Emma, és letette a
kanalat.
Sean bácsi a felesége karjára tette a kezét, mintha próbálná
megállítaná valamiben. A nagynénje összeszorította a száját, és
megrázta a fejét.
 – Mindegy, nem számít.
– Nagyapáról van szó, ugye? – szólt közbe Gracie. – Hallottam,
hogy beszéltél róla Sean bácsival.
– Senki sem tanította meg neked, hogy ne settenkedj és ne
hallgatózz? – kérdezte Vanessa néni.
Gracie ajka megremegett.
– Nem is settenkedtem! Csak mentem ki a fürdőszobába, és
hallottalak.
– Mit hallottál? – Emma megemelte Gracie állát, hogy a szemébe
nézhessen. – Mi van nagypapával?
Gracie elhúzta a fejét, és Sean bácsi felé fordult, mintha engedélyt
kérne.
– Most kell elmondanunk nekik, Sean. – Vanessa összefűzött ujjai
az asztalon pihentek.
Sean megrázta a fejét, és úgy emelte a kezét a levegőbe, mintha
megadná magát.
Emma, Gracie és Caleb csendben maradtak – a kimondatlan
üzenet ott cikázott közöttük, mint az oly gyakran megesett a
testvérek között. Maradj csendben; többet fogunk tudni!
Néhány túlságosan csendes pillanat után Vanessa néni összefogta
kócos haját, majd újra kiengedte.
– Gyerekek, ugye, tudjátok, milyen őrülten vezet az apátok. Ez az,
ami annyira zavarja nagyapát.
– Nem tudjuk, hogyan történt, Vanessa. – Sean bácsi a homlokát
ráncolva nézett a nagynénjére. – Egy másik autó is érintett volt. A
sofőr szinte rájuk mászott. Ráadásul túl gyorsan hajtott.
– Az a másik autó okozta a balesetet? – kérdezte Gracie. – A
gyorshajtó?
– Valószínűleg, drágám – fogta meg a nagybátyja Gracie kezét.
– De akkor most mi van apu őrült vezetésével? – Gracie
kedvessége mindig összezavarta az embereket. Nem tudják, hogy ez
a cukinak tűnő kislány addig ás egyre mélyebbre, amíg meg nem
tudja az igazságot.
– Baleset volt – mondta Sean bácsi. – A szörnyű dolgok néha csak
úgy megtörténnek.
Caleb olyan erővel lökte el magát az asztaltól, hogy felborult a
széke, a nappaliba rohant, és bekapcsolta a tévét.
– És néha megelőzhetőek – tette hozzá Vanessa néni.
 10. fejezet

Ben

– Ébredj, fiam!

Ben kinyitotta a szemét. Imádkozott, hogy a fölé hajló apja látványa

csak valami elbaszott álom legyen. Jellemző. Augusztusban is
öltönyt visel, mintha Maddy virrasztásán lenne. Ben anyja is ott állt
mellette, jegygyűrűjét vékony ujja körül csavargatva. Látva, hogy az
asszony megrázza a fejét, Ben felegyenesedett, és tett egy tehetetlen
kísérletet arra, hogy lesimítsa gyűrött ingét.
Anyja megfejthetetlen pillantást vetett a fiára, majd Ben
anyósához fordult, aki merev és bánatos volt.
– Anne! Annyira sajnálom. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan
rendbe jön.
A Bíró, ahogy Ben mindig is gondolt rá, leült Anne mellé, és
megpuszilta az arcát.
– Hol van Jake?
– Eszik valamit – mondta Anne. – Annyira örülök, hogy itt
vagytok! Kérlek, beszéljetek Bennel! Annyira aggódom miatta.
Biztosan sokkal nagyobb fájdalmai vannak, mint amennyire
mutatja.
Ben anyja elfordította a fejét.
– Jaj, ne! Megsérültél?
– Csak megzúzódott pár bordám.
– Az orvos szerint eltörtek. – Anne összefűzte az ujjait. – Azt
hiszem, haza kellene mennie, és aludnia pár órát.
– Aludtam már a székben – emelte fel Ben a karját, és megnézte
az óráját, közben próbált nem fájdalmas arcot vágni.
Az ablakon keresztül ragyogó napfény árasztotta el a szobát. Fél
tíz volt. Ha nem lenne légkondicionáló, a szoba olyan lenne, mint
egy szauna.
– Ugyan már, Anne. Szerintem inkább neked kéne hazamenned
és pihenned.
– Nem. Most nem mehetek el. – Felemelte Maddy pulóverét, amit
Vanessa otthagyott, és úgy simogatta meg, mintha a lánya lenne.
– Nem maradhatsz itt örökké – mondta Ben apja a maga lassú,
kimért hangján. – Most rajtunk a sor, átvesszük a műszakot.
– Senkinek sem kell átvennie a műszakot. Maddy nem lesz
egyedül. – Ben végighúzta kezét borostás állán, és megérezte a saját
testszagát. – Itt vagyok én.
– Ez egyértelmű – mondta az apja. – De azért nem ártana rendbe
szedni magad. És jó lenne, ha megnéznéd, mi van a gyerekekkel.
– A srácok jól vannak. Vanessa és Sean vigyáz rájuk. Már
beszéltem Emmával.
– Akkor nekünk kettőnknek kell elmennünk valahová. Távol ettől
a váróteremtől. Beszélnünk kell.
– Miről?
A Bíró Anne-re pillantott, és felállt. Ben apja még hetvenhat
évesen is magasabbnak tűnt a tényleges magasságánál. Valahogy a
Bíró, bevándorló gyökerei ellenére, mindig patríciusnak tűnt, Ben
azonban minden vonásában őrizte roma őseinek jellegzetes jegyeit.
– Van pár kérdés, amit meg kell beszélnünk.
– Az egyetlen kérdés ebben a pillanatban Maddy.
Az anyja két ujjával megveregette a csuklóját.
– Ne bonyolítsd még te is a dolgokat!
 Ben félrehúzódott. A kimerültség küzdött benne az éhséggel.
Körülnézett, hátha a szülei hoztak valami értelmes dolgot: egy
fánkot, muffint, vagy akár egy pohár gyümölcslevet. Semmit. Csak a
Bíró jótanácsát.
Ben kiment az apja után az előcsarnokba. Abban a pillanatban,
ahogy elváltak Anne-től és Ben anyjától, a Bíró jó modora hirtelen
megváltozott, élesebb hangot ütött meg.
– Beszéltem a bátyáddal. Felhívott pár embert. Úgy véli, hogy
gondatlan vezetéssel vádolhatnak meg. Szándékos veszélyeztetéssel.
Jake a kapcsolatait használta ki, hogy megvádolja Bent, az apja
pedig a bátyja, Andrew másodosztályú jogi ismereteit hívta
segítségül, hogy eltapossák, mint egy bogarat.
– Milyen alapon beszéltél Andrew-val helyettem?
Amikor az apjával beszélt, Ben nevetséges utánzata volt a férfi
született-sznob-vagyok stílusának; ugyanolyan gőgösen beszélt, mint
a Bíró.
– Pusztán azért, mert ő a megbízott ügyvéded.
– Ha szükségem lenne ügyvédre, már intézkedtem volna.
Mielőtt az apja válaszolhatott volna, Jake közeledett feléjük,
kezében egy kartondobozzal, ami négy rekeszre volt osztva. Három
rekeszben óriási fehér poharak voltak, a doboz tetején egy zsírfoltos
zacskó billegett. Ben kinyitotta az ajtót, és visszaindult a
váróterembe, követve apósát és az apját.
Jake az egyik oldalsó asztalra helyezte a telepakolt dobozt, majd
adott egy puszit Ben anyjának, és kezet fogott a Bíróval.
– Sajnálom, hogy ilyen nehézségeken kell keresztülmennetek,
Jake – mondta a Bíró. – Ha bármiben segíthetünk, csak szólj.
– Rendben, köszönöm. Sajnos nem tudtam, hogy itt vagytok.
Visszamegyek és hozok nektek is kávét. Várjatok! Nem. Frances, idd
csak meg az enyémet!
 – Kösz, ne fáradj! – Ben anyja a jól ismert gesztussal a mellkasára
szorította a kezét. – Eleget kávéztunk ma.
Anne kiszedte a poharakat a kartondobozból.
– Nem a büfében voltál?
– Tudom, hogy a Dunkin’s a kedvenced. Gondoltam, szívesen
ennél a bageljükből. Bennek egy tojásos-sajtosat hoztam – fordult a
vejéhez. – Te nem is ettél semmit tegnap este, ugye?
– Köszönöm, de nem igazán vagyok éhes.
Farkaséhes volt.
Anne feltépte a zacskót, és szétterítette az asztalon.
– Muszáj enned – mondta, majd három szalvétára tette a tojásos
szendvicset, és odavitte Bennek. – Hozok neked kávét.
– Tud magának hozni ő is, Anne – ezzel Jake felkapta az egyik
poharat, és egy mozdulattal feltépte a fedelét. Anne letette a kávéját
Ben elé.
Újra komor hangulat telepedett a szobára. Anne-t nem érdekelte
a bagel.
– Jaj, istenem! Mi lesz most velünk?
Válaszul Jake átkarolta a feleségét. Senki más nem reagált a
kérdésre.
Abban a pillanatban, amikor Ben már úgy érezte, hogy megfullad
a süket csendtől, és legszívesebben beleverte volna öklét a falba,
csak azért, hogy érezze a fájdalmat, egy ötven év körüli, tekintélyt
parancsoló, nyugodt arcú férfi lépett be, kórlapokkal a kezében.
Biztosan ő Jake csúcs orvosa. A neurológus.
– Mr. Greene?
A férfi körülnézett a szobában. Jake felállt.
– Dr. Kaplan?
A népszerű szakembernek sima, rózsaszínű bőre volt. Sűrű, ősz
haja hátul a nyakába lógott, amitől úgy nézett ki, mintha egy
szimfonikus zenekar karmestere lenne.
– Hogy van Maddy? – tette fel Jake a kérdést. – Elmondta Sid, hogy
ne titkoljon el semmit? Semmit az égvilágon?
– Maddy férje vagyok – nyújtotta Ben a kezét. – Látta a
feleségemet?
– A sebésszel beszéltem – kezdte az orvos. – Dr. Gordonnal.
Anne is csatlakozott a beszélgetéshez.
– Én pedig Maddy édesanyja vagyok.
Az orvos odalépett a középső székhez, ahonnan irányítása alatt
tarthatta a kis helyiséget.
– Amit most mondok, még csak előzetes vélemény. Még
semmiben sem lehetünk biztosak.
Anne addig csavargatott egy szalvétát, amíg apró darabokra nem
szakadt.
– Mi az, amit már tud?
– Mrs. Illica fejsérülése agyduzzanatot okozott. – Dr. Kaplan
kinyitotta a kórlapot, végigfuttatta ujjait a lapokon, beleolvasott,
megállt, majd felnézett. – A sebész eltávolította a vérrögöt, és
helyreállította a sérült ereket. Nem kell további vérzéstől tartani.
Behelyezett egy nyomásmérő készüléket, hogy lássuk, ha esetleg az
agya újra duzzadni kezdene. Ez első látásra kicsit ijesztőnek fog
tűnni, de jelzi az intenzív csapatnak, ha valami gond van – mondta
körbehordozva tekintetét a szobán. – Van kérdésük?
– És most mi történik? – kérdezte Ben.
– Várunk – tartott egy kis szünetet, talán azért, hogy fel tudják
dolgozni a hallottakat. – Csak akkor látjuk a károsodás mértékét,
amikor magához tér. Ez persze nem úgy fog történni, mint egy
normál felébredés. Agyi sérülés után a beteg nagyon lassan ébred
fel, vagy nyeri vissza az eszméletét, ahogy mi mondjuk. A jelenlegi
szakaszban nem tudom megmondani, hogy ez mikor fog
bekövetkezni, vagy hogy megtörténik-e egyáltalán.
Ben az orvos szemébe nézett.
– Akkor most Maddy kómában van?
– A felesége halántéklebenye sérült. A bal oldalon. Tehát
pillanatnyilag igen, kómás állapotban van.
– Kómás állapot. Kóma. Van valami különbség?
Fokról fokra lett úrrá rajta a félelem.
– Azt jelenti, hogy még a kezdet kezdetén vagyunk, és van
remény.
Remény. Az orvos megnyugtatónak szánt szavai megrémítették
Bent. Miért volt olyan fontos kihangsúlyoznia, hogy van remény?
Végiggondolva ezeket a szavakat, az volt az érzése, hogy éppen az
ellenkezője igaz. Igazából akkor mondják, hogy „van remény”,
amikor szinte nincs is. Amikor a másik lehetőség a „reménytelen”.
– Most már bemehet hozzá, Mr. Illica – mondta az orvos.
…

Nem tudta teljesen felfogni, mit lát, amikor végre megpillantotta

Maddyt. Percekig nézte, egyszerre csak egy-egy részét figyelte meg.
Túl sok vért veszíthetett a műtét során? A bőre olyan fakó volt,
mint a zabkása. Csövek kígyóztak benne és rajta, gépek egész hada
vette körül. Nem volt egy pici felület sem a testén, ahol
megérinthette volna. Vastag, rugalmas harisnyába és fehér
műanyag csizmába bújtatott lába körül sziszegve járt ki-be a levegő.
Végül Ben megérintette a kisujja hegyét. Hogy engedhetné be ide
Anne-t? Vagy ne adj’ isten, Emmát? Maddy fejét gézzel tekerték be –
Jézusom, csak nem borotválták le a haját?
Olyan kibaszott szép haja volt, még akkor is, ha mindig
panaszkodott rá. Túl kócos. Túl göndör. Ben azonban imádta.
Elmondta ezt neki valaha is? Az elmúlt tíz évben megemlítette
egyáltalán?
Érezte, hogy valaki áll mögötte, és megfordult.
– Bernadette vagyok – mutatkozott be a rózsaszín műtősruhát
viselő nő. – Én vagyok a felesége ápolónője. Van valami kérdése?
Ben kereste a megfelelő szavakat, azt akarta, hogy a nő tudja,
hogy ez az asszony, ez a tárgy, aki most itt fekszik az ágyban, az ő
eleven Maddyjét zárja magába. Hogy vannak körülötte emberek,
családtagok, akik kérdéseket tesznek fel, akiknek fontos, akik addig
ostromolják a személyzetet a kérdéseikkel, amíg nem válaszolnak.
Hogy van-e Bennek kérdése? Hogyan is választhatna ki egyet a
reménytelen kérdések hosszú sorából?
– Jól van? – Ben körbemutatott a gépek és Maddy körül. – Úgy
értem… Tudom, hogy nincs jól. De vajon jól érzi magát? Vannak
fájdalmai?
– Békésnek tűnik, Mr. Illica.
– Ben. Kérem, szólítson Bennek – mondta.
Szégyenszemre egy könnycsepp csordult ki a szeméből.
Bernadette a hátára tette a kezét.
– Kérem… – Ben képtelen volt megszólalni.
Csak azt akarta mondani, hogy ne legyen vele ilyen kedves, mert
biztos volt benne, hogy a kedvessége még több könnyet fog
előcsalni.
– Semmi baj, Ben. Akkor van baj, amikor az ember nem tud sírni.
Fogalma sem volt róla, hogy ez igaz-e, vagy csak valami ápolónői
baromság, de mindenesetre megnyugtatta. Valahányszor Maddyre
nézett, mindig egy újabb rémisztő eszközt fedezett fel, ami teljesen
megdöbbentette.
– Az meg mi? – egy csészeszerű korongra mutatott, ami Maddyre
volt erősítve, a tetején vastag csövek álltak ki.
– Ez mindig megijeszti az embereket. Szörnyen néz ki, tudom, de
jelenleg ez a felesége legjobb barátja. Ez egy koponyaűri nyomást
figyelő eszköz.
Ben bólintott, homályosan emlékezett az orvos szavaira.
Nyomásfigyelő. Édes Jézusom, nézz csak rá! Újra megfogta a kisujja
hegyét, ujjaival végigsimította a gumiszerű húst. Mik is voltak
Maddy utolsó szavai? Annyira dühös volt rá. Jake fején találta a
szöget: Ben egy kibaszott putz. Tökéletes példája annak, aki nagyobb
figyelmet fordít az ügyfeleire, mint a családjára: egy kibaszott putz.
– …azonnal sípolni kezd, ha ez megtörténik. Intubálva van, így
garantált a levegővétel egészen addig, amíg nem kezd el magától is
lélegezni.
– Értem – bólintott Ben.
Figyelj már oda! Nem hallott egy istenverte szót sem abból, amit a
nővér mondott.
– Attól tartok, most meg kell kérnem, hogy távozzon.
A nővér újra megérintette – ezt a lágy érintést és bólintást
biztosan tanítják nekik.
– Minden látogatónak csak tíz perc jár.
Rendben.
– És Ben, elfogad egy kis tanácsot valakitől, aki már tizenöt éve az
intenzív osztályon dolgozik?
Ben, aki figyelmesen hallgatta a szavait, és kétségbeesetten várta
a segítségét, odafordult hozzá. Az elmúlt tíz percben Bernadette
jelentette számára a világot.
– Menjen haza! – tette a karjára a kezét. – Zuhanyozzon le! Aludja
ki magát! A felesége állapota nem fog reggelig változni. Ön most
sokkos állapotban van, hiszen szintén megsérült. Ön is balesetet
szenvedett…
– Balesetet okoztam – ontotta vallomását a nővérre.
Bernadette megfogta a kezét.
 – Soha ne feltételezze, hogy a felesége nem hallja, amit mond.
Lehet, hogy minden szavát felfogja. Szóval ne emelje fel a hangját!
Ne beszéljen meggondolatlanul! Ő azért van itt, hogy gyógyuljon.
Most búcsúzzon el tőle, hadd jöjjön be az apósa és az anyósa is,
menjen haza, és pihenje ki magát, hogy erős támasza lehessen
Madeline-nak.
– Maddynek.
– Köszönöm. – A nővér Maddy combjára tette a kezét. – Maddy.
Meg fogom mondani a többi nővérnek és orvosnak is.
…

Ben már nem bírt több koffeint befogadni; úgy érezte, mintha a
gyomrát szétmarta volna a kénsav. Végignézte a büfé kínálatát, és
azon tűnődött, hogyan is gyógyulhatnának meg a betegek, miközben
ezt a szart kínálják nekik: fánkot, sütit, zsírban tocsogó, gyanús
eredetű húsos szendvicseket. Végül felkapott egy doboz tejet,
fizetett, és megkereste az apját.
A Bíró egy sarokasztalnál ült, és tejet kortyolgatott. Fekélye volt.
Kétségtelen, hogy Benre is hasonló sors vár húsz év múlva. Ben leült
a nem túl tiszta műanyag asztalhoz.
– Azt hinné az ember, hogy egy kórházi étkezde sokkal tisztább –
mondta Ben, miközben egy szalvétával lesöpörte az asztalon levő
morzsákat. Az apjával csak hébe-hóba beszélgettek, ha szóba álltak
egymással egyáltalán.
– Ezt nézd meg! – A Bíró a Boston Herald egy példányát nyomta
Ben arcába. Nem csoda, hogy az apja elrángatta a büfébe. Egy
baleset helyszínén készített fotó foglalta el az oldal negyed részét. A
címlapot olvasva legszívesebben felborította volna az asztalt.
BALESET A JAMAICAWAY-N: A SZTÁRÜGYVÉD ÉLETVESZÉLYES SZÁGULDÁSA
– A kurva életbe! Rohadékok. – Ben félredobta az újságot, és
visszaült a büfé székére. – Mi van, ha a gyerekek meglátják ezt a
szart?
– Miért vagy meglepve? – kérdezte a Bíró. – Augusztus van.
Uborkaszezon. Nem gondoltad, hogy ez fog történni? Azt hitted,
hogy a tetteidnek nem lesznek következményei?
Ben legszívesebben állon vágta volna az apját.
– Azt hiszed, hogy a kioktatás segít rajtam? Maddyn? Vagy a
gyerekeken?
Az apja még jobban kihúzta magát.
– Mi lenne, ha inkább a realitásokkal és kötelességekkel
foglalkoznánk? Hagyjuk a drámát későbbre!
– Figyelj, apa! Szükségem van…
Az apja az asztalra csapta a kezét.
– Elég. Nem számít, mire van szükséged. Meg kell óvnunk téged a
bírósági eljárástól. Erre van most szükség.
…

Ben házában minden ugyanúgy volt, ahogy huszonhét órával ezelőtt

hagyta. Forróság. Levegőtlenség. Az ablakok zárva az eső miatt,
Gracie könyve az előszobában a padon feküdt. A reggeli edények a
konyhaasztalon hevertek. Egy csík kihűlt kávé barnállott a
kávéskanna alján. Ben felkapott egy gyűrött szalvétát, rálépett a
szemetesláda pedáljára, összegyűrte a papírt, és beledobta. Az éhség
már marta a gyomrát, ezért előkapta a mogyoróvajat a hűtőből. Az a
kibaszott kenyér szétesett, amikor megpróbált egy szendvicset
készíteni. Csak párat harapott a szikkadt kenyérre dörgölt hideg
mogyoróvajas kencéből, aztán az asztalra dobta.
Észrevett egy csomag chipset, amit Maddy ebédre szokott
csomagolni a gyerekeknek, és amit biztosan a pulton felejtettek a
reggeli rohanásban. Tegnap. Ezer évvel ezelőtt. Vajon hiányzott
valamelyik gyerek ebédjéből egy kis nasi?
Feltépte a kis csomagot, és megevett három maréknyi zsíros
chipset. Aztán száját a csap alá dugta, ivott, kimosta az elmúlt két
nap ragacsos lepedékét, és felment az emeletre.
A vetetlen ágyon akták hevertek szétszórva, ahol hagyta őket.
Mindent félredobált, lerúgta lábáról a cipőjét. Ahogy végigdőlt az
ágyon, elszakított egy elszabadult lapot, egy aktaszökevényt.
A baleset képei villantak fel benne. Minden egyes hibát
végiggondolt, hol kellett volna gyorsabban vagy lassabban mennie,
előznie vagy lehúzódnia. Főcím: A FÉRJ MIATT KÓMÁBAN A FELESÉG.
Nem bírt hason feküdni. Megfordult. A telefon kijelzőjén a 23-as
szám villogott. Huszonhárom üzenet. Feltápászkodott a telefonért,
aztán visszazuhant. A fenébe is. A kórháznak megvan a
mobilszáma. A gyerekek is tudják a mobilszámát. Kivette a
telefonját a zsebéből, bekapcsolta, és végigfutotta a hívásokat. Nem
keresték a kórházból. Kath. Majd később felhívja. Emma kereste
kétszer. Meghallgatta az utolsó üzenetét. Emma beszélni akart vele,
de jól volt. Hamarosan felhívja.
Majd’ széthasadt a feje. Rettentően fájt a törött bordája. Kínzó
gondolatok gyötörték. Egy percre becsukta a szemét. Kérlek, maradj
életben, Maddy! Kérlek, gyógyulj meg! Ó, drága Jézus odafent, kérlek,
kérlek, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek.
 11. fejezet

Emma

Emma felhívta az apját. Megint. A lány az asztal fölé görnyedt, és a

Melody etetőszékére ragadt, összeszáradt gabonapelyhet
piszkálgatta, közben hallgatta, ahogy kicseng az apja mobiltelefonja,
és már tizedszerre is hangpostára vált.
– Apa! Hívj már vissza! Hol vagy?
Kinyomta a telefonját, de továbbra sem tette le, nem akarta
elengedni az egyetlen kapcsolatot az apjával.
A gyerekek tévét néztek.
Nem volt senki, akivel beszélhetett volna, senki, aki válaszolhatott
volna a kérdéseire. Sean bácsi végül mégiscsak elment dolgozni,
nagyapát kellett helyettesítenie, mert ő a kórházban volt a nagyival
és Vanessa nénivel, aki oda menet bevitte Ursulát az óvodába.
Valami öreglány vigyázott most rájuk, vagyis igazából csak a kis
Melodyra – Gracie és Caleb Emma felelőssége volt.
Benyomta a telefont, és felhívta a nagynénjét, bár nem szívesen
tette.
– Vanessa néni? Emma vagyok.
– Mi a baj? – kérdezte Vanessa néni. – Szükséged van valamire?
– Apa ott van?
– Nincs.
– Beszélhetek a nagyival?
– Ki az? – Emma hallotta a nagymamáját a háttérben.
– Csak Emma.
 – Add ide a telefont! – mondta a nagyi.
– Tartsd egy kicsit, drágám! – Vanessa néni hangja nagyon
fáradtnak tűnt.
Emma feltette a lábát, és fejét a térdére hajtotta. A kis rózsaszínű
folt, egy korábbi sérülés nyoma, amit az anyja figyelmeztetése
ellenére mindig piszkált, kezdett halványulni.
– Emma, itt a nagyi.
– Nagyi, hol van apa? – Emmát a sírás környékezte. – Nem veszi
fel a telefont.
– Semmi baj. Apád hazament aludni. Teljesen kimerült.
– Anya felébredt már?
– Még nem.
– De ugye fel fog ébredni?
Emma hallotta, ahogy a nagyanyja vesz egy mély levegőt, de nem
válaszolt.
– Kómában van? – Emma a jegyzetfüzetre pillantott, ami a
konyhaasztalon hevert. – A Glasgow-skálán mi lett az eredmény?
– Hogy a micsodán? Magyarázd el, kérlek!
Emma megköszörülte a torkát, és hangosan felolvasta a
jegyzeteit.
– Figyelj, nagyi, felolvasom neked: „A legegyszerűbb betegágy
melletti klinikai vizsgálat, amit traumás agysérülés után végeznek. A
Glasgow-kómaskála három területen méri fel a beteg tudatállapotát:
a szemnyitás, verbális válaszok és a testmozgás képessége alapján.”
Akarod, hogy felolvassam a többit is?
– Milyen hosszú? Maradj már, Vanessa! Bocsánat, itt vagyok,
édesem.
– Már nem hosszú, csak néhány sor van hátra.
– Akkor halljuk!
Emma kifújta az orrát, megköszörülte a torkát, és folytatta:
 – „A pontszámok 3-tól kezdődnek, ami azt jelenti, hogy nincs
kimutatható funkció, és 15-ig terjednek, ami azt jelenti, hogy teljesen
éber a beteg. A 8-as vagy annál kisebb pontszám kómát jelez. A
pontszám önmagában nem képes a beteg állapotának előrejelzésére
vagy prognózis felállítására, de egy adott időszak alatt végzett
méréssorozat pontszáma már tendenciát jelez.” Ennyi.
– És hogy is hívják ezt?
– Glasgow-kómaskála.
– Glasgow, mint a város Skóciában?
– Nem tudom. Gondolom. De azt írja, hogy ez a legfontosabb
teszt.
– Glasgow. Oké, nagyapa és én majd megkérdezzük. A
számítógépen találtad?
– Be akarok jönni a kórházba. Vonattal is mehetek. Tudom,
hogyan kell odamenni.
– Apa nem akarja, hogy ide gyere, kicsim. Nem neked való ez a
hely.
Nagyi már meg sem próbálta elrejteni a könnyeit.
– Semmi baj – mondta Emma. – Csak megijedtem egy kicsit. De én
jól vagyok.
Felállt, és körbe-körbe járkált, végigfuttatva kezét a tűzhelyen, a
pulton, felvette a még bontatlan Oreo kekszet, amit Sean bácsi
hagyott itt nekik, majd letette.
Nagyapa vette át a telefont a nagyitól.
– Emma, a nagyi most nagyon feldúlt, kicsim. Nem tud már
beszélni.
– Sajnálom, nagyapa.
– Nem, nem, nem miattad van, drágám. – Emma hallotta a férfi
lassú, mély sóhaját. – Csak aggódik anyukád miatt. Bátornak kell
most lenned, és vigyáznod Calebre és Gracie-re. Számítunk rád,
drágám!
– Rendben. Én jól vagyok, nagyapa. Ne aggódjatok!
– Tudom. Nem is aggódom miattad, kicsim. Te vagy az én kis
mókamakim, ugye emlékszel?
Nagyapa mindegyik unokájának adott valami becenevet. Emma
azóta volt mókamaki, mióta megtanult járni, és állandóan pörgött-
forgott a házban, akár egy elszánt kis dervis, ahogy nagyapa szokta
mondani. Gracie volt nagyapa cukros süteménye. Amikor Caleb
megszületett, és hangosan jelezte, hogy megérkezett – Gottenyu,
micsoda tüdő! –, nagyapa Gonster Machernek keresztelte el, ami a
nagyi szerint nagyjából azt jelenti, hogy „nagymenő”, de a jiddis
nyelvben egy kicsit mást jelent, ami gyakran megesik.
Emma tervet készített. Berohant a nappaliba, ahol Gracie egy
fotelben kuporogva olvasott. Caleb ritmikusan csapdosta Ursula
rongybabáját a sípcsontjához. Melody a járókájában aludt, pufók,
meztelen lábacskáit kinyújtva a csupasz, izzadságtól nedves
műanyagon. Az öreg bébiszitter a fotelben horkolt, egyáltalán nem
zavarta a mellette bömbölő tévé.
Emma megkocogtatta Caleb vállát, mutatóujját a szája elé tette,
majd intett neki, hogy jöjjön vele, és odabiccentett Gracie-nek is.
– Pszt, halkan – mondta nekik, amikor kijöttek a szobából, és
behúzta Calebet a vendégszobába, Gracie pedig követte őket. –
Öltözzetek fel! És hozzátok ide az összes cuccotokat!
Összekapkodta a keze ügyébe kerülő dolgokat, válogatás nélkül
dobálta be a hátizsákjába a fehérneműket, a zoknikat, beletuszkolta
a könyveiket és Caleb kis elektronikus játékát.
– Még le se zuhanyoztam. Anyunak ez nagyon nem tetszene –
közölte Gracie, majd hátat fordított, és kibújt Sean bácsi pólójából. –
Mégis hová megyünk?
– Mindannyian piszkosak vagyunk, Gracie. Ez most nem számít.
Van egy kis pénzed? – Emma kinyitotta Gracie hátizsákját, és addig
matatott benne, amíg meg nem találta a kis műanyag erszényt.
Kihúzta a cipzárt, és kivett belőle egy húszdolláros bankjegyet.
– De ez az én vésztartalékom! – méltatlankodott Gracie, és
megpróbálta visszaszerezni jogos tulajdonát. – Anyu azt mondta,
hogy soha ne nyúljak hozzá.
– Szerinted ez most nem vészhelyzet? – Emma most az öccséhez
fordult. – A tiéd hol van?
– Én gyűjtögetem a pénzemet. Anyu azt mondta, ha egész nyáron
nem nyúlunk hozzá, megtarthatjuk.
– Te nem is nyúlsz hozzá, de én igen. – Emma kotorászni kezdett
Caleb zsákjában, és meg is találta a gondosan összehajtogatott
bankjegyet egy cipzáras zsebben.
Gracie belebújt gyűrött kék rövidnadrágjába.
– És most mit csinálunk?
– Hazamegyünk – mondta Emma.
…

A taxi megállt a Myrtle és a Centre sarkán.

– Ez már elég közel van, itt kiszállunk – mondta Emma a
sofőrnek.
Azóta figyelte a taxióra kattogását, hogy elhagyták Newtont.
Amikor az óra harmincöt dollárt mutatott, kiszálltak.
Negyed háztömböt trappoltak az aszfaltozatlan magánútjukig,
vállukról lelógó hátizsákjukat cipelve. Emma meglátta az üres
kocsifelhajtót, és egy pillanatra azt hitte, senki sincs otthon. De
aztán eszébe jutott a kocsi és a baleset, bár azt nem tudta, hol van
anya autója. Szűk farmersortja zsebéből előbányászta a
lakáskulcsát, és kinyitotta az ajtót.
A csendes házban forróság és áporodott szag fogadta őket. Apja
tegnap ott hagyott, félig üres bögréje még mindig az előszobai
asztalon árválkodott. A levelek a bejárati ajtó mellett hevertek a
földön, ahová a postás bedobta a levélnyíláson keresztül.
Ledobták hátizsákjukat az előszobában, és a konyhába mentek. A
tegnapi reggeli edényei a mosogatóban álltak; egy fél mogyoróvajas
szendvics a pulton hevert. Anya utálta, amikor tányér vagy szalvéta
nélkül tettek ételt az asztalra.
– Van itthon valaki? – kérdezte Caleb.
– Csak apa lehet itt, ugye? – kérdezte Gracie, és félve a
szendvicsre nézett. – Szerinted itthon van, Emma?
Egymásra néztek. Emma megfogta a kezüket, és a lépcsőhöz
mentek. Megálltak a lépcső alján, és felfelé bámultak.
– Csend van. – Gracie kicsit megborzongott.
– Biztosan alszik – mondta Emma. – Nagyi azt mondta, hogy egész
éjjel fent volt.
– Talán nem kéne felébresztenünk – mondta Gracie.
Emma tudta, hogy húgának igaza van, de tudni akart már végre
valamit, akármit; híreket akart hallani anyáról.
– Menjünk fel!
Felmentek a lépcsőn, kikerülve a nyikorgó lépcsőfokot. Belestek a
szüleik hálószobájába, mielőtt beléptek volna. Az apjuk a hátán
feküdt, keresztben az ágyon, körülötte papírok és akták hevertek,
alatta a gyűrött takaró, keze egy párnát szorongatott. Caleb
megfogta Emma kezét.
Gracie lehúzta a tornacipőjét, és halkan az ágyhoz ment.
Óvatosan átlépett a földön heverő aktákon, és lefeküdt az apjuk
mellé, olyan szorosan, amennyire csak tudott. Az oldalára fordult,
szembe az apjával, az álla finoman hozzáért a férfi kinyújtott
könyökéhez.
– Apu? – Gracie két ujjával óvatosan megérintette az alkarját. –
Apu, ébren vagy?
A férfi légzése megváltozott; zavartan kinyitotta a szemét.
– Gracie? – Ahogy felemelte a fejét, a tekintete találkozott
Emmáéval. – Ti meg mit kerestek itt?
– Haza akartam jönni – mondta Emma.
– Én is – mondta Gracie. – Mindannyian akartunk.
– Vanessa néni tudja, hogy itt vagytok?
Emma kitérő választ adott.
– Nem volt ott, amikor elmentünk.
Caleb kitartóan simogatta az apja lábát.
– Hol van anyu? – Belülről szorongatták a szavak. – Nagyon
gyorsan vezettél? A te hibád volt?
Az apja a könyökére támaszkodott, arca fájdalmas grimaszba
rándult. Emma gyomra kavargott.
– Jól vagy? – kérdezte Gracie.
Ben nagy nehezen felült, a lábát lelógatta az ágy oldalán.
– Egyszerre csak egy kérdést tegyetek fel, oké, srácok? Caleb, ki
mondta ezt neked? Emma? – nézett rá a lányára.
– Senki sem mondta, hogy a te hibád lenne. Caleb biztosan
félrehallott valamit.
Emma az öccséhez fordult.
– Vanessa néni nem úgy értette, hogy apu szándékosan csinálta.
Azt mondta, hogy a baleset talán apu hibájából történhetett, de ez
nem jelenti azt, hogy nem baleset volt.
– Sajnálom! – Caleb hangja egyáltalán nem sajnálkozónak, inkább
zavarodottnak tűnt. – De miért bántottad?
Mindhárman az apjukra néztek, és valamilyen magyarázatra
vártak. Ben lassan beszívta a levegőt, majd kifújta.
– Semmi sem volt szándékos. Egy szörnyű baleset volt.
– Most már mehetünk anyucihoz? – kérdezte Gracie.
 – Le kell zuhanyoznom. Emma, tudnád tartani a frontot?
Hatalmasat nyögött, ahogy felállt.
– Jól vagy, apa? – kérdezte a lány.
A férfi megrázta a fejét; a lány nem tudta eldönteni, hogy ez most
igent vagy nemet jelent-e. Úgy botorkált oda a komódhoz, mintha a
lábai már nem bírnák el, és ezeréves lenne.
…

Emma rendet rakott a konyhában, amíg az apja zuhanyozott. A

vizes szivacs áporodott bűzt árasztott, ahogy Emma kifacsarta
belőle a vizet.
– Gracie, hozz egy új szivacsot a fiókból!
A lány a vízcsap alá tartotta a kezét, majd egy nagy adag
citromillatú folyékony szappant pumpált ki a pulton lévő tégelyből.
– Nem szabad itt hagyni a szivacsot a pulton anélkül, hogy
kicsavarnád.
Emma elvette az új, friss szivacsot Gracie-től.
– Ki mondta, hogy én csináltam? – kérdezte Gracie.
– Ki mondta, hogy nem te voltál? – Caleb teli szájjal beszélt, keze
most is könyékig benne volt a Nestlé csokidrazsé tasakjában.
– Azt meg honnan szerezted? – kérdezte Emma.
Caleb vállat vont, és még több csokoládét tolt a szájába.
– Azt anyu a sütikhez használja. Nem azért van, hogy befald. Azt
akarod, hogy elmondjam apunak?
– Tök mindegy, úgysem érdekli.
Az asztalra dobta a zacskót, kiöntötte belőle a drazsét, és a
tenyerében összekeverte az asztalon maradt gabonapehely
darabkáival és a pirítós morzsáival.
– Hagyd ezt abba, Caleb – mondta Emma. – Mi ütött beléd?
– Szerinted mit csinál most anyu? – Gracie is bekapott pár
drazsét, majd elkezdte letakarítani az asztalt, és elrakta a beszáradt
reggeli edényeket. Caleb elkezdte enni az otthagyott mogyoróvajas
szendvicset.
– Mindenki azt mondja, hogy alszik. Hogy a műtét óta
folyamatosan alszik.
– Kómában van? – kérdezte Gracie.
– Az meg mi? – kapta fel a fejét Caleb.
– Az olyan, mintha egy álomban lennél, amiből nem tudsz
felébredni. – Gracie most Emma felé fordult. – Pont mint
Csipkerózsika, ugye?
Emma elképzelte az anyját, csukott szemmel, csendben, látta
rózsás arcát és sötét, göndör haját.
– Azt hiszem, valami olyasmi.
– Talán apunak meg kellene csókolnia, hogy felébredjen – mondta
Caleb.
– Megmondjuk neki?
– Ne hülyülj már! – mondta Gracie.
– De mi van, ha beválik? – Caleb sírva fakadt. – Meg kellene
próbálnia, nem? Anyut akarom!
Emma kitárta a karját, és a fiú odarohant hozzá.
– Anyut akarom – mondta újra sírva, és levegő után kapkodott.
Gracie lehuppant Caleb üres székére.
– Én is őt akarom!
– Tudom, Gracie. Hidd el, én is.
Gracie közelebb húzta a székét Emmához.
– Imádkozni fogok. Ahogy mondtad.
Térdet hajtott, felemelte az apró keresztet, amit Frances nagyi
adott neki, és megcsókolta. Lehunyta a szemét, és megfogta Emma
kezét, miközben csendben imádkozott. Emma is becsukta a szemét.
Mindhárman összeölelkezve álltak, amikor megszólalt a csengő.
Emma kinyitotta a szemét.
– Megnézem, ki az. Ti pedig kezdjetek el takarítani, oké?
– Meg akarom nézni, ki jött – mondta Gracie. Felállt, és követte
Emmát.
– Én is megyek! – Caleb Gracie mögé állt.
Újra megszólalt a csengő, három rövid csöngést hallottak, mire az
ajtóhoz értek.
– Csak ne olyan hevesen! – mondta Caleb, az apját utánozva.
Emma félrehúzta a függönyt. Egy öltönyös férfi állt a verandán.
Amikor meglátta, hogy Emma kikukucskál, bólintott.
– Perez nyomozó vagyok. A rendőrségtől jöttem – mondta elég
hangosan ahhoz, hogy az ajtón keresztül is hallani lehessen. – Itthon
van apukátok?
 12. FEJEZET

Ben

– Apa! – Emma kétségbeesve kiabált be a csukott hálószobaajtón. –

Egy rendőr van itt!
– Várj egy kicsit! – Ben ügyetlenül begombolta a farmerját, majd
kinyitotta az ajtót. – Mondd meg neki, hogy azonnal jövök. Egy
pillanat.
– Bajban vagy a baleset miatt? – kérdezte Emma riadtan.
– Ez csak a szokásos eljárás, drágám. – Fél karjával átölelte a
lányát, vigyázva sajgó bordáira. – Nem lesz semmi baj. Ígérem. Menj
le Gracie-hez és Calebhez. Rögtön jövök én is.
– Szeretlek, apa – mondta a lány, és szorosan átölelte a férfi
derekát.
Ben torka összeszorult, amikor rájött, mennyire hálás a lánya
morzsányi figyelméért. Nyomott egy puszit a homlokára.
– Mindjárt megyek – ismételte meg.
Ben szívét szomorúsággal töltötte el a tudat, hogy mennyire
egyedül vannak a gyerekek a baleset óta.
Miután becsukta maga mögött az ajtót, felszedte a padlón
szétszórva heverő koszos ruháit, és rátette a széken szépen
gyarapodó halom tetejére. Előhúzott egy tiszta kék pólót a fiókból,
és épp a fején ráncigálta át, amikor hangosan csörögni kezdett a
telefon. Félredobta a pólóját, és megnézte a hívószámot. A privát
irodai vonal száma villogott a kijelzőn.
– Ben Illica.
 – Elizabeth vagyok.
A lány tétova hangja idegenül csengett, és lehetett akár az
elkövetkezendő napok előjele is. Egy pillanatra elakadt a lélegzete a
vágytól, hogy hallja a hangját.
– Hogy vagy? – kérdezte a nő. – Bocsánat. Hülye kérdés volt. Azért
hívtalak, hogy tudok-e segíteni valamiben.
– Aranyos vagy, de köszi nem. Nem jut eszembe semmi.
– Szükséged van valakire, aki elintézi az újságokat? Olvastad
őket?
Látta maga előtt az összetekert Boston Globe friss számát, ami
befőttesgumival átkötve még mindig ott hevert az előszobai
asztalon, ahová ledobta. El sem olvasta, elég volt a címlapot és a
képet megnézni a Heraldban.
– Nem igazán. Mondd gyorsan, miért hívtál. Egy rendőr vár rám.
– Ott van nálad a rendőrség? Átjöjjek vagy küldjek valakit az
irodából?
– Kösz, de megvagyok.
– Talán jó lenne, ha valaki ott volna veled, amikor kihallgatnak.
– Nem fognak bekasztlizni. Csak vallomást kell tennem. Még
gyorsan mondd el, mit írt a Globe.
Kihangosította a telefont, és a halántékához szorította az ujjait,
hogy csillapítsa egyre növekvő szorongását. Hallotta, hogy Elizabeth
légzése kicsit felgyorsult, ahogy az újságot lapozta.
– A helyi hírek között szerepel. A főcím: BALESET A JAMAICAWAY-N.
FOLYIK A NYOMOZÁS.
Ben hálásan lehunyta a szemét, amiért nem esett szó a címlapon
sem a gyorshajtásról, sem az ámokfutásáról.
– Lehetne sokkal rosszabb is, Ben – nyugtatta meg. – Nem
szerepel a neved a címlapon.
– Nem vagyok híres. Ez pedig sokkal rosszabb – mondta.
 – Úgy értem… Csak erre a tudósításra gondoltam.
Szégyellte magát. Miért kellett ilyen durván visszavágni
Elizabethnek?
Semmi oka nem volt rá, hacsak az nem, hogy ez valami szörnyű
módon megnyugvást okozott.
– Biztosan nagyon nehéz lesz most neked és a gyerekeknek –
folytatta a nő. – Még szerencse, hogy nem kezdődött el az iskola.
Biztosan csak egynapos szenzáció lesz.
– Ne haragudj, de mennem kell, Elizabeth.
– Az újságírók már hívogatnak. Akarod, hogy mondjak nekik
valamit?
– Nem nyilatkozom.
– Ezt most nekem szántad, vagy ezt mondjam a riportereknek?
Most ezt tényleg komolyan kérdezi? Elizabeth nem volt egy nagy
mókamester. Ben talán most először szembesült azzal, hogy az
emberek milyen óvatosan közelítik meg a tragédiát, szinte
lábujjhegyen járkálnak körülötte és a családja körül, attól félve,
hogy az első rossz szóra összetörnek.
– Nem nyilatkozom az újságíróknak, Elizabeth. És köszönöm,
hogy hívtál.
Végre tudott kedves is lenni, ami megnyugtató érzéssel töltötte el.
Szívesen beszélget másokkal, de az érzelmi alamizsnából nem kér.
…

A rendőrtiszt felállt, amikor Ben belépett a nappaliba. Nyomozó

volt; Ben ezt rögtön tudta, mert a férfi öltönyt viselt, nem pedig
egyenruhát. Kicsivel idősebbnek tűnt, mint Ben. Mindketten erős
testalkatúak voltak. Úgy nézhettek ki egymással szemben, mint két
bika.
– Perez nyomozó vagyok – nyújtotta a kezét. – Sajnálom, hogy
ilyenkor kell zavarnom. Hogy van a felesége?
– Nem túl jól. – Ben igyekezett tömören fogalmazni, és nem
akarta sajnáltatni magát. Jobb, ha összeszorítja a fogát, ahogy ezt
már megtapasztalta a zsarukkal szemben. – Majd valahogy
megbirkózunk azzal, ami vár ránk.
– Mr. Illica, fel kell vennem a vallomását. Valójában a bátyja,
helyesebben az ügyvédje, azt az ígéretet tette, hogy ön ma reggel
bejön a kapitányságra.
– Egész éjszaka és még ma reggel is a kórházban voltam. Azután
pedig érthető módon a gyerekeimmel kellett lennem. – Ben a
kanapéra mutatott. – Foglaljon helyet, nyomozó!
A nyomozó inkább a széket választotta, meghagyta Bennek a
kanapét.
– Elmondana nekem mindent, amire emlékszik a balesetről?
Perez nyomozó egy olcsónak tűnő fekete jegyzetfüzetet vett elő a
zakója zsebéből.
Egyszerű és célratörő.
– A Jamaicaway-n voltam, a híd felé tartottam, ami átmegy a
Huntington Avenue felé. Egy autó volt közvetlenül mögöttem,
veszélyesen közel jött hozzám. Szinte összeért a lökhárítónk. Egy
Ford Expedition. – Ben végig magabiztos volt. – A csúszós utak is
közrejátszottak a balesetben, de az Expedition volt a hibás. Rám
nyomult, megpróbált rávenni, hogy gyorsítsak vagy álljak félre, ami,
mint tudja, nem egyszerű azon az úton, abban az órában. Amikor
végre sikerült kihúzódnom jobbra, ő ugyanabban a pillanatban
felgyorsított, és megpróbált megkerülni. Elém akart vágni. Előzés
közben belém ütközött. Ahogy mondtam, az eső csak nehezítette a
helyzetet. A kórházban vettek vért tőlem.
Ben leállította magát. A kevesebb mindig több.
– Ön szerint milyen gyorsan ment, uram?
 – Nehéz lenne megbecsülni.
– A megengedett sebességhatáron belül? – Perez tollának
sercegése a vonalas jegyzettömb lapjain fokozta Ben ingerültségét.
– Természetesen.
– Mi történt ezután? – Perez a tollát a jegyzettömb fölött tartotta.
– A következő dolog, amire emlékszem, hogy valami öreg fickó
néz rám. És egy nő. Azt hiszem, megálltak. Jó szamaritánusok.
Aztán a mentősök.
Ben szünetet tartott, hogy a sercegő toll utolérje.
– Értem. Folytassa csak!
Ben továbbra is felfelé nézett. Ismerte jól a testbeszédet – ő is
gyakran alkalmazta a munkája során. A felfelé nézés azt jelenti,
hogy gondolkozik, míg a lefelé nézés arra utal, hogy valami
elfogadható hazugságon töri a fejét. Igyekezett összeszedett
maradni.
– Aztán megláttam a feleségemet.
– Tudja, mi történt vele? Be volt kötve a biztonsági öve?
– Sajnos nem emlékszem.
– Általában bekapcsolja a biztonsági övet?
– Én?
– Aki a kocsijában ül.
– Mindig.
– És a felesége?
– Azt hiszem, igen.
– Megesküszik rá, hogy most is be volt kötve?
– Nem emlékszem. Szóval nem tudok megesküdni rá.
– Emlékszik, milyen gyorsan ment?
– Nem emlékszem.
– Mire emlékszik? – kérdezte a nyomozó.
– A fájdalomra. A leeresztett légzsákra. Arra, hogy megpróbálok
kiszállni. Kerestem a feleségemet. – A hangja mélyebb lett. – Aztán
megláttam őt a hordágyon. Láttam az aktatáskáját, piros volt.
Láttam a cipőjét, az is piros volt. És a vért.
Perez nyomozó a tollával néhányszor megkocogtatta a papírt.
– Ön szerint a sebesség és a meggondolatlanság is szerepet
játszott a balesetben?
Ben bólintott.
– Semmi kétség. A Ford vezetője meggondolatlan volt. Túl közel
jött. Gyorsan hajtott.
– És maga?
Gracie berontott a szobába.
– A mi hibánk volt! Apunak kellett elvinnie minket a táborba, így
már késésben volt. És aztán anyuért is el kellett mennie. Ez nem az
ő hibája volt. – Emma és Caleb az ajtóban álltak, és hallgatták. –
Mondd meg nekik, apa!
– Édesem, hogy lett volna a ti hibátok? Vagy anyué. És én sem
voltam annyira késésben.
– Sietett, mert elkésett volna, uram?
– Nem voltam késésben, semmilyen rendkívüli értelemben.
Semmi figyelemre méltó. És nem siettem.
– Zavarta valami?
– Nem zavart semmi – mondta Ben.
…

– Sajnálom, apa. Csak segíteni akartam!

Gracie leült Ben mellé a kanapéra. Úgy tűnt, mintha a könnyei
valami kiapadhatatlan forrásból erednének. A férfi ökölbe
szorította remegő kezét. Vissza kell mennie a kórházba.
– Semmi baj, kicsim.
Emma a Boston Globe-ot bámulta, Caleb pedig a nővére válla
fölött böngészte az újságot. A baleset helyszínéről készült
elmosódott fénykép mellé odatettek egy korábbi fotót, amely a híres
Franker-ügy tárgyalásán készült Benről, amit megnyert. Senki sem
hitte el, hogy kihozza azt a nemi erőszakkal vádolt kölyköt.
Hatalmas győzelem volt.
– Figyeljetek rám, mindannyian! Édesem, tedd azt el!
Emma keze az újságon maradt, miközben az apjára nézett.
– Nehéz időszak vár ránk. – Ben tartott egy kis szünetet, próbált
úgy fogalmazni, hogy ne ijessze meg őket. – Nagyon nehéz időszak.
– Valami rosszat tettél? – kérdezte Caleb félénken. – Ezért jött a
rendőrség?
– Nem, természetesen nem. Csak… Csak…
A gyerekei várakozóan néztek rá, várták az apát, aki mindig tudja
a válaszokat, aki sosem mondta, hogy nem tudom. Ben büszke volt
magára, hogy ő olyan apa, aki ha nem tudta a tényeket, mindig
utánanézett. Mindig a tényekre támaszkodott.
– Ez csak egy normál eljárás, amit a rendőrségnek le kell
folytatnia, ha olyan baleset történik, amelyben valaki megsérül.
– Hogy kiderüljön, ha valaki bűncselekményt követett el? – tette
fel Gracie a kérdést.
Valamelyik szomszéd nyírta a füvet. Olyan volt, mintha Ben
agyában fűrészeltek volna.
– Olyasmi. Amikor ittas állapotban, részegen, vezet valaki, az
bűncselekmény. De itt nem történt bűncselekmény.
Mindhárom gyerek őt bámulta.
– Mi történt? – kérdezte Caleb.
Ben megpróbált jó apa lenni. Becsületes. Mindig.
De nem volt ostoba.
– Túl hangosan játszottál le egy CD-t? – kérdezte Gracie tétova
hangon.
 – Ez jó példa lenne arra, ha valaki helytelenül cselekszik, drágám,
ha ez elvonja a figyelmét. De ez nem bűncselekmény. És nem, nem
volt túl hangos a zene.
– Pedig néha tényleg hangosan hallgatod a zenét. Okozhat ez
balesetet? – kérdezősködött tovább Caleb.
– Nem. És nem is volt bekapcsolva a zene.
Ben úgy emlékezett, hogy dühös volt.
Késésben volt.
Másnapos volt.
De nem bántotta Maddyt.
– Pontosan úgy történt, ahogy a rendőrnek elmondtam; az
Expedition volt a hibás. Szabálytalanul elém vágott, meglökött, és
ettől az autónk a fának ütközött.
– Tehát ő bűncselekményt követett el? A másik fickó? Börtönbe
fog kerülni? – faggatózott Caleb.
Ben vissza akart feküdni, vissza akart menni a kórházba, egyedül
akart lenni, egyedül Maddyvel, mellette ülni, és megérinteni az
ujját.
– Túl korai még bármit is mondani.
– Mikor fog anyu felébredni? – kérdezte Caleb. – Ma?
Ben lehunyta a szemét.
– Talán ma még nem, cowboy.
– Holnap? – Caleb leült Ben és Gracie mellé a kanapéra. – Holnap
már biztosan felébred, igaz?
Ben csukva tartotta a szemét. Caleb megrázta a karját.
– Apa! Apa! Válaszolj! Holnap?
Ben hallotta, ahogy Emma összehajtogatja az újságot, és érezte,
hogy elindul feléjük. Leült Gracie mellé a kanapéra.
– Mikor, apa? – Caleb már szinte sírt.
Ben még szorosabban csukta be a szemét, és hátrahajtotta a fejét.
 – Hamarosan – válaszolta anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.
– Hamarosan…
 13. fejezet

Emma

Öt nap telt el, de Emmának egy évnek tűnt. Minden pillanatát

lefoglalták a testvérei, de nem panaszkodott emiatt – még saját
magának sem –, a legrosszabb dolog lett volna, amit tehet.
Amikor farmert húzott, akkor is azon gondolkodott, hogy nem
kellene-e valami tisztességesebb cuccot felvennie. Addig-addig
könyörgött, hogy meglátogathassa az édesanyját, amíg a
nagymamája be nem adta a derekát, és segített Emmának
rábeszélni az apját, hogy igent mondjon. Kath néhány perc múlva
ott lesz, hogy elvigye, Emma most mégis sokkal inkább maradt
volna otthon.
Hátrafésülte a még nedves haját, és befonta. Az anyja nagyon
szerette ezt a frizurát. És imádta azt az acélkék pólót, amit most
viselt. Tőle kapta a múlt hónapban. Emma most zavarba ejtően
világosnak találta, de Maddy szerint fantasztikusan illett a hajához.
Lenyűgöző! Ez volt az anyja, aki szeretett mindig túlzásokban
beszélni. Emmának volt a legcsodálatosabb haja, Gracie pedig a
legokosabb kilencéves a világon, és egyetlen gyerek sem tudott úgy
rajzolni, mint Caleb. Emma apjával is ezt csinálta. Amikor az anyja
azt hitte, Emma nem hallja, azt mondta Kathnek, hogy Ben a
legtökösebb fickó a világon.
Emma tudta, hogy mire gondol, bár ettől a célzástól
legszívesebben elhányta volna magát. Úgy tűnt, hogy apu semmitől
sem fél. Néha ez tetszett Emmának, máskor viszont azt kívánta,
bárcsak visszafogná magát egy kicsit. Két évvel ezelőtt, amikor
elkísérte a szombati tornára való beiratkozásra, a lány nagyon
kínosan érezte magát, amikor az apja előadta a menő ügyvédet.
– Mr. Illica, sajnos egyszerűen nincs több hely a teremben. Tíz a
maximális létszám, és már betelt a csoport.
A tanárnő új volt a közösségi házban, tulajdonképpen még csak
egyetemista, és Emma úgy gondolta, hogy nagyon igyekszik
tanárnak látszani.
– És most egy, egyetlenegy lány tényleg annyit számítana? –
kérdezte az apja.
– Ne törődj vele, apu! – mondta Emma a háta mögött állva. – Már
nem is érdekel.
Ben Emmára mutatott, mintha a lánya ügyét képviselte volna.
– Valószínű, sőt biztos, hogy minimum egy lány kimarad vagy
nem jelenik meg minden héten. Ráadásul amikor tízet mond, az egy
pontos szám, vagy inkább csak egy általános irányadó? Mekkora az
edzőterem? – kérdezte, bár pontosan tudta, mekkora. Emma
hatéves kora óta járt oda edzésre. – Mi lenne, ha most szépen
odasétálnánk, és megnéznénk együtt?
Emma minden egyes szóba, amit az apja mondott, egy kicsit
belehalt. A férfi megtámaszkodott a pulton, széles keze laposan a
fára simult, és olyan közel hajolt az oktatóhoz, hogy biztosan
megérezze karakteres arcszeszének illatát.
– Nézze – mondta, és halkabbra fogta a hangját. – Én nem
csinálnék ebből ekkora felhajtást, de nagyon fontos a lányomnak.
– Uram, ezt én is tudom. Ez egy népszerű foglalkozás, de…
– Bocsásson meg egy pillanatra.
Elővette a tárcáját. Ó, istenem, csak nem akarja megvesztegetni a
tanárt? Az apja egy ötdollárost nyújtott át Emmának.
– Drágám, átszaladnál a túloldalra a Dunkin’-ba és hoznál nekem
egy kávét? A kocsinál találkozunk.
Nem kellett kétszer mondania. Emma szinte kisprintelt az
épületből, le a lépcsőn, egyenesen az autóhoz, mert biztos volt
benne, hogy nem kell kávé – a kocsiban még ott gőzölgött egy csésze
forró kávé, amit körülbelül két perccel korábban ő maga töltött ki
neki. Semmi szükség nem lett volna erre a cirkuszra, ha az anyja
nem felejti el tizenötödikéig beíratni, de természetesen elfelejtette,
mint mindig.
Amikor az apja kijött, Emma a motorháztetőn feküdt, ég felé néző
lábait nyújtóztatva.
– Gyakorolsz az órára? – kérdezte az apja.
Boldog volt, hogy bekerült, ugyanakkor félt is, vajon milyen
módszert alkalmazott az apja, hogy bejuttassa, ezért megkérdezte:
– Mit mondtál neki?
– Mi lenne, ha csak annyit mondanál: „Köszi, apa”?
– Majd ha elmondod, hogy mit mondtál. – Emma felült, és
keresztbe tette a lábát. – Tudnom kell, hogy nem mondtál-e olyat,
hogy már csak egy évem van hátra vagy ilyesmi.
A férfi megcsípte a lánya orrát, mire az visszahúzódott.
– Apa, ne csináld ezt! Most komolyan, mit mondtál?
Gyűlölte, hogy az apját mindig jókedvre derítette a gátlástalanság.
Machiavellista. Úgy kereste ki a szótárból a szót, miután hallotta,
hogy az anyja ezt használta, amikor az apjáról beszélt Kathnek az
egyik „beszélgessünk telefonon, miközben vacsorát főzünk”
traccspartijuk során.
– Ismered a régi mondást: amiről nem tudsz, az nem fáj.
– De apu, mondd már el!
Igazából nem is tudta, mit utált jobban – amikor az apja a saját
bizarr dolgain szórakozott, vagy amikor dühbe gurult, és úgy
dobálta a szavakat, mintha kések és kalapácsok lennének.
 – Nyugi, ne aggódj! Szállj be a kocsiba, majd elmesélem vezetés
közben.
Végül elmesélte, hogyan állította be Emmát valamilyen
gonoszlányos összeesküvés áldozatának, és a torna volt az egyetlen
hely, ahol helyreállt a lelki egyensúlya. Emma undorítónak találta,
hogy az apja ilyen rém büszke arra, hogy átverte a tanárt, de persze
örült, hogy újra járhat tornázni.
Végül is ez volt az utolsó alkalom, amikor tornaórára járt.
Most, ahogy Emma az íróasztalánál ült, és a fotófájlokat
kattintgatta a számítógépén, keresve a tökéletes képet, amit
felnagyíthat és bevihet anyja kórházi szobájába, rájött, milyen
gyakran voltak vegyes érzései az apjával kapcsolatban. Sokszor
érzett iránta hálát és dühöt egyszerre.
– Itt van Kath – szólt be Gracie a szobába, majd Emma
íróasztalához lépett. – Mit csinálsz?
A zseniális Gracie megvizsgálta a bolondos képet, ami épp most
jött ki a nyomtatóból. A felülről fotózott képen Gracie, Caleb és
Emma egy takarón feküdtek a tengerparton, mókásan
összeérintették a fejüket, és hunyorogtak a napsütésben.
– Azt hittem, utálod ezt a képet – jegyezte meg. – Azt mondtad,
dagadtnak látszol rajta. Miért nyomtatod ki?
– Anyunak tetszik. Beviszem a szobájába.
– Felébredt? – Gracie levette a fotót a nyomtató tálcájáról, és úgy
vitte oda Emmának, mintha a levegőben szökdécselne.
– Nem. De arra gondoltam, ha kinyitja a szemét…
Emma elvette Gracie-től a képet, és mereven bámulta. Odament
az ágyához, és leült a szélére.
– Bár talán mégsem kellene. Kinyomtattam egy családoknak szóló
útmutatót, amiben az áll, hogy csökkenteni kell a beteget érő
ingereket.
 Gracie leült mellé az ágyra.
– Mi van még benne?
Emma felkapta a hátizsákját, és kivette a lapokat, amelyeket
korábban nyomtatott ki.
– Kiemeltem néhány részt.
Megfordult a fejében, vajon nem túl fiatal-e még ehhez a húga, de
aztán átadta a lapokat Gracie-nek. Nagyon örült, hogy megoszthatja
valakivel – adott esetben a kilencéves húgával.
Gracie elemezte az előtte lévő anyagot.
– Szerintem be kellene vinned a képet, de talán egy kicsit
kisebbre kéne csinálni, és akkor jó lesz, nem fogja zavarni.
Emma bólintott.
– Jó ötlet. Mindegyikből viszek be egyet, és ott majd meglátjuk,
melyik lesz a legjobb. Segítesz megcsinálni? A mappa meg van
nyitva a számítógépem asztalán.
Gracie odaszaladt, és leült Emma székébe.
– De jó neked, hogy van saját géped! Anyu mindig azt mondja,
hogy majd én is kapok, ha középiskolás leszek, de nem akarok addig
várni. – Gracie arca megfeszült. – Nem érdekel, mit mond anyu,
nekem akkor is kell!
A képernyő felé fordult, és elkezdte lekicsinyíteni a képet.
…

Kath kocsijában utazva Emma úgy szorította össze a lábait, mintha

egy hatéves kislány lenne, akinek ki kell mennie a mosdóba. Őt
magát nagyon idegesítette, hogy állandóan izeg-mozog, ezért
összenyomta a combjait, bár tudta, hogy Kathet ez egyáltalán nem
zavarja, de ha zavarná sem szólna semmit.
Vicces, hogy Kath megjelenése mennyire nem illett az
egyéniségéhez – az anyja legjobb barátnője első ránézésre kicsit
szakadtnak látszott. Emma szerette őt, sokkal kedvesebb volt, mint
bármely más felnőtt, akit ismert, de kicsit olcsónak tűnt. Nem tűnt
igazságosnak, hogy Kath külső énje annyira ellentétben áll a
lelkével.
Emma ezt meg is mondta az anyjának. Aki ahelyett, hogy
megharagudott volna Emmára, amiért gyakorlatilag azt mondta,
hogy a legjobb barátnője kurvásan néz ki, inkább elmagyarázta a
lányának, hogy az emberekben olyan mély nyomot hagy a
gyerekkoruk és a környék, ahol felnőttek, hogy egyszerűen nem
tudják kitörölni ezt a lenyomatot. Kath Bostonnak egy olyan
részében nőtt fel, ahol az számított menőnek, ha vastag fekete
ceruzával körberajzoltad a szemedet, és kátrányszínűre festetted a
hajadat. Emma anyja szerint vannak nők, akik az életük egy
bizonyos pontján megrekednek, és soha nem lépnek túl azon a
pillanaton, amikor úgy gondolták, hogy a legjobban néznek ki.
– Miért nem mondod meg neki, hogy változtasson? – kérdezte
Emma. – Szerinted nem nézne ki sokkal jobban, ha nem lenne
olyan, hm…
Az anyja rámosolygott.
– Ha nem lenne olyan, akkor mi lenne?
– Nem is tudom, anya. Talán nem nézne ki annyira bénán?
Az anyja megrázta a fejét.
– Az a fontos, Em, hogy ő csinosnak érezze magát. És ez pontosan
így is van. Miért akarnám ezt elvenni tőle?
– Min gondolkodsz, drágaságom? – kérdezte Kath. – Persze hülye
kérdés. Aggódsz. Hogy bírod a helyzetet? Mindent rád nyomnak?
Emmának nem kellett megkérdeznie, hogy kire gondol. Vállat
vont, nem akart semmi rosszat mondani az apjáról, és azt sem
akarta, hogy Kath esetleg azt higgye, megbántotta Emma érzéseit.
– Kath, hogy van az anyám? Tényleg hogy van? Kérlek, mondd el
az igazat! Senki sem mond nekem semmit.
– Mert senki sem tudja, édesem. – Kath átnyúlt, és megpaskolta
Emma vállát, ahogy behajtott a kórház parkolójába. – Ez az igazság.
Nehéz út áll előtted. Szeretném, ha tudnád, hogy rám mindig
számíthatsz.
Emma bólintott. Könnyek égették a szemét. Muszáj lenyelnie
őket, mielőtt meglátja az anyját.
A nagyanyja, a nagyapja és Olivia, aki együtt dolgozott az
anyjával, a váróteremben voltak, amikor Emma belépett. Érezte,
hogy meg kell érintenie őket. Nem tudta, kit öleljen meg először,
ezért egy kicsit tétovázott az ajtóban.
Olivia tömör karjai köréje fonódtak. A rózsaillatú karok szinte
beborították, és Emma megnyugodott egy pillanatra. Aztán
kibontakozott az ölelésből, és a nagymamája felé fordult. Anne
nagyi fájdalmas tekintettel nézett rá. Kisebbnek tűnt most smink
nélkül és lelapult hajjal – a nagyi és nagypapa mintha
összezsugorodtak volna, és úgy tűnt, magukba vannak roskadva.
Emma erősen átölelte őket, próbált erőt adni nekik, szerette volna a
saját fiatalságát a véráramukba juttatni. A nagymamája könnyei
potyogtak, amikor megcsókolta Emmát.
– Ó, olyan édes illatod van. Mint a barack.
– Engedd már át nekem is – mondta a nagyapja, akinek a máskor
érces hangja most megtörtnek tűnt. – Hadd öleljem meg az én kis
mókamakimat!
Az ő szeme is vörös volt, bár nem annyira duzzadt, mint a nagyié.
Emma Oliviára nézett.
– Láttad őt?
– Igen. – Olivia átkarolta Emma vállát, és szorosan magához
húzta. – Ülj le egy pillanatra, drágám. Beszélnünk kell, mielőtt
bemész.
 Olivia a kanapéhoz vezette Emmát, és leült a jobb oldalára; a
nagyi a bal oldalt foglalta el. Emmát minden oldalról
megsimogatták. Ó, istenem! Anyu biztosan meghalt, és ezért sírt a
nagyi és a nagypapa.
Emma összeszedte magát, amikor Olivia megfogta a kezét.
– Emma, fel kell készülnöd! – mondta Olivia.
Hát ez az. Nagyi megfogta Emma másik kezét, és szorosan fogta.
Kérlek, ne hagyd, hogy meghaljon, kérlek, kérlek, kérlek, kérlek!
A nagymama kivett egy összegyűrt zsebkendőt a pulóvere
zsebéből – pontosabban az apja pulóverének zsebéből –, és letörölte
Emma kicsorduló könnyeit. Emma a nagymamája vállára hajtotta a
fejét, és beszívta a pulóverből felszálló illatot, ami az aftershave és a
nagymama finom Cashmere Bouquet parfümjének keveréke volt.
– Ne ijedj meg, de anyád szörnyű látványt nyújt – mondta Olivia.
– De életben van? – Emma felemelte a fejét a nagyi válláról, és
Olivia felé fordult. – Jól van?
Olivia meglepettnek tűnt.
– Hát persze, hogy életben van, kicsim. Mi másért lennénk itt
veled?
Emma gyomra összeszorult.
– Már attól féltem, talán történt valami, míg Kathtel ideértünk.
Nagyi úgy tett, mintha köpködne, hogy elűzze a rontást.
– Puh, Isten ments!
– Csak szeretnénk, ha tudnád, hogy anyukád… elég ijesztően néz
ki – mondta nagyapa.
– Le kellett borotválni a haját, és mindenféle cső lóg ki belőle. Van
a fejében egy speciális kütyü is, ami a belső nyomást méri – mondta
Olivia.
– Bemehetek egyedül? Nem baj? – Emma ujjaival kitapogatta az
összehajtogatott fényképet a zsebében.
 Nagyapa a homlokát ráncolta.
– Nem biztos, hogy ez jó ötlet.
– De nekem egyedül kell beszélnem vele.
Emma látta, hogy a nagyszülei összenéznek. Könyörgő pillantást
küldött Kath felé.
– Lécci.
Kath Emma nagyapjához fordult.
– Minden rendben lesz, Jake. Maddy is ezt akarná.
…

Emma nagyon nehezen viselte el a látványt: a csőkígyókat, a csipogó

monitorokat, a sziszegő gépeket és a kompressziós csizmát, ami
folyamatosan tágul és összehúzódik az anyja lábán. Az anyja
fejbőrén kilátszottak a barna borosták közé keveredő apró őszes
foltok azokon a részeken, amit nem takart el a kötés. Istenem,
mennyire utálná ezt az anyja! De miért kötötték le a karjait? Emma
szerette volna megérinteni, de félt. Nem látott rajta egyetlen olyan
pontot sem, amit megérinthetne anélkül, hogy véletlenül ki ne
mozdítson valamit, ami életben tartja az anyját.
– Ő az anyukád? Van valami kérdésed?
Emma érezte, hogy van valaki a háta mögött. Megfordult. A nő
világoskék műtősruhája éles kontrasztot alkotott sötétbarna
bőrével.
– Igen.
Igen, ez az ő anyja. És igen, voltak kérdései.
– Angela vagyok, Mrs. Illica ápolónője. Segíthetek neked, hogy
megértsd az anyukád állapotát.
– Gondolja, hogy hall engem?
– Már nagyon-nagyon régóta dolgozom itt, és még mindig nem
tudok sem igent, sem nemet mondani erre a kérdésre – mondta az
ápolónő. Dallamosan, enyhe akcentussal beszélt, amit Emma nem
tudott hova tenni. – De ha engem kérdezel, inkább az igenre
szavazok. Beszélj úgy, mintha hallaná.
Emma bólintott.
– Nyugodtan beszélhetsz hozzá. Talán még segíthet is.
– Nem fázik? – kérdezte Emma.
A nővér megrázta a fejét.
– A hőmérséklet teljesen megfelel neki. Éppen jó.
Vajon az anyja nem ájulhatott el a gépek alatt? Vajon álmodik?
Tudja, hogy Emma itt van? Ezernyi kérdés kavargott a fejében.
– Köszönöm.
Az ápolónő bólintott, és a következő ágyhoz sétált. Emma rá sem
tudott nézni az anyja szobatársára; egy szörnyetegre hasonlított a
sárga és lila összezúzott, véraláfutásos bőrével.
– Anya – suttogta. – Fogadok, hogy hallasz engem. Hamarosan
rendbe jössz.
Próbált visszaemlékezni, mit is tanácsolt a családoknak szóló
útmutató. Fogalmazz egyszerűen!
De ez már arra vonatkozott, miután felébredt, igaz? Emma nem
tudott visszaemlékezni, mit írtak az eszméletlen emberekkel való
bánásmódról. Valami miatt nem jó, ha megérinti. Vagy mégis jó?
Nem merte megkérdezni az ápolónőt. Úgy gondolta, azzal nem okoz
bajt, ha az ujjbegyét az anyja térdére teszi, de aztán hirtelen az
jutott eszébe, hátha eltört az anyja térde. Emma elrántotta a kezét.
– Anyu, velünk minden rendben van. Apa, Caleb, Gracie,
mindannyian jól vagyunk. Hiányzol. Szeretünk nagyon. De jól
vagyunk.
Most hülyeségeket mondott? Nem akarta, hogy az anyja azt
gondolja, hogy nélküle is elboldogulnak.
– Szükségünk van rád! Szükségem van rád, anyu!
 Emma vett egy mély levegőt, hogy bátorságot merítsen, aztán egy
hirtelen ötlettől vezérelve kiöntötte magából a rá nehezedő
félelmeket.
– Nagyon sajnálom, amit tettem, azt, hogy elmentem anélkül,
hogy szóltam volna nektek, és hogy gonosz voltam veletek.
Szeretlek. Mindent elintézek, amíg haza nem jössz. Ígérem! –
mondta, valami jelre várva. – Pislogj, ha hallasz, anya.
De az anyja nem pislogott. Megtört Hófehérke maradt az
üvegkoporsóban. Hogyan lélegzett Hófehérke? Vajon az egyik ilyen
gép lélegzik az anyja helyett? Egy cső ment lefelé a torkán. Nem
kellene valakinek megtörölni a száját, mert a nyáltól olyan
gusztustalan és ragadós? Bajba kerülne, ha megtenné? Körülnézett.
Senki sem figyelt. Emma a zsebébe nyúlt, és elővett egy zsebkendőt,
majd megtörölte az anyja száját. Aztán meg amiatt aggódott, hogy
talán baktériumokat adott át az anyjának.
Ó, istenem, mire van az anyjának szüksége? Báruch Átá Ádonáj
Elohénu Melech HáOlám. Kérlek, mondd meg, mit tegyek, istenem.
 14. fejezet

Ben

Ben vécépapír-darabkákat tapasztott a vérző vágásra, amit

borotválkozás közben ejtett magán. Nem is emlékezett rá, mikor
cserélte utoljára a pengét. Amikor kilépett a fürdőszobából,
észrevette, hogy a törölközők teljesen beszürkültek. A
papírkosarakból már kifolyik a szemét minden szobában. Nem
tudta eldönteni, hogy a konyhai vagy a fürdőszobai káosz volt-e
nagyobb.
A baleset óta eltelt napokban a ház bűzleni kezdett. Vajon kilenc
nap alatt el tudott terjedni a rothadás? Caleb körül is kellemetlen
szag terjengett – csak akkor volt hajlandó zuhanyozni, ha Emma
megvesztegette két szelet csokival. Gracie mocskos piros köntöse
sem volt sokkal jobb. Nem volt hajlandó kimosni, mert tavaly
februárban kapta Maddytől Valentin-napi ajándékként. A piros volt
Maddy kedvenc színe, és Gracie úgy ragaszkodott a köntöshöz, mint
kismajmok a drótmamához.
– Nem halt meg! – sikította Emma.
Ben összehúzta magán a pamutköpenyt, és elindult a folyosón.
– Tudom, tudom, tudom – rikácsolt Gracie. – Csak gondoskodom
róla, hogy tudja, gondolok rá.
Ben berohant, és azt látta, hogy Gracie nem engedi Emmát
hozzányúlni a lila szőnyegén szétrakott képekhez. Odapillantott, és
rögtön látta, hogy Maddyről készült felvételek voltak, olyan fotók,
amiket Maddy minden évben gondosan albumokba rendezett, amíg
volt rá energiája.
Bennek fogalma se volt, hogyan akadályozza meg Gracie-t abban,
hogy kiszedegesse a családi albumok képeit. Ha ez nyugtatja meg,
akkor kit érdekel?
– Mi folyik itt? – Ben keresztbe tett karokkal állt, de ez a szigorú
póz sem állította meg Emma dühkitörésének szózáporát.
– Kómában van, Gracie – kiabált tovább Emma. – Az nem jelenti
azt, hogy valamiféle szuperképessége van, és tudja, hogy te mit
gondolsz vagy mit csinálsz. Ne légy már ilyen rohadtul
hátborzongató. Tedd vissza az összes fotót a helyére!
Emma dühösen mutatott a képekre, amiket húga a szőnyegre
félkörben halmozott könyvekhez támasztott, középre meg egy
bögrébe egy piros gyertyát állított. Gracie igyekezett
szimmetrikusan elrendezni őket, időrendi sorrendbe állítva a
fényképeket, kezdve a csecsemő Maddyvel, akinek széles mosoly ült
az arcán, a sort egy tengerparton készült friss fotóval zárva. Maddy
hunyorgott a nap miatt, a haja merev volt a sótól, arcán a jól ismert
széles mosollyal.
– Nem gyújthatsz gyertyát a szobádban! – mondta szigorúan Ben.
– Nem fogom meggyújtani, apa. Ígérem.
Akkor mire jó ez az egész cirkusz? Ben nem akarta hallani a
választ. Gracie biztosan ráguglizott a voodoo szóra. Tegnap Ben
talált egy elmentett keresztény imaoldalt, ahol beírhatod a nevét
annak, akiért imát szeretnél kérni. Maddy biztosan dührohamot
kap, amikor hazajön, de Ben nem akarta leállítani a lányát. Lévén
az anyja fia, Ben úgy gondolta, hogy bejelentkezik, és ő is elküld egy
imakérést.
– Nincs meleged? – kérdezte a lányát.
Gracie a piros flanellköntösébe burkolózott, az övet szorosan
megkötötte pufók hasa körül. Amikor egy kicsit közelebbről is
megnézte, egy apró angyalkát pillantott meg a gallérján.
– Ezt meg kitől kaptad? – kérdezte az arany kitűzőre mutatva.
A kislány védelmezően eltakarta, mintha az apja el akarná venni.
– Frances nagyitól.
Hát ez csodás! Tökéletesen illik az anyja feszületéhez és
rózsafüzéréhez, amit Gracie-nek adott. Bízd csak Szent Ferencre,
hogy a balesetet felhasználva Gracie-ből egy kis novíciát csináljon.
– Drágaságom, erre az egészre semmi szükség – mondta Ben.
– De én akarom – válaszolta Gracie.
– Apa, csinálj már valamit! – szólt közbe Emma, majd lehajolt, és
két ujjal felcsippentett a földről egy kóbor zoknit.
– Szerinted mit tegyek? Tiltsam meg a húgodnak, hogy képeket
tegyen ki az anyjáról a szobájában?
Emma úgy fújtatott, mint egy öregasszony.
– Jól van, akkor hagyd csak, hogy felépítse az őrült piramisát. Ne
aggódj; majd én rendet rakok utána. Ha lángra kap valami, majd
kihívom a tűzoltókat. Ők meg felhívják a gyermekvédelmiseket,
hogy vigyenek el minket nevelőszülőkhöz. Felhívom Oliviát.
Ben felvett két koszos tálat Gracie komódjáról.
– Gyere le a földszintre reggelizni! Kath és Olivia hamarosan itt
lesznek.
Emma felragyogott, mintha maga az angol királynő tenné
tiszteletét náluk.
– Össze kellene takarítanunk.
– Azért jönnek, hogy beszéljenek velem anyáról. Ez most nem egy
parti lesz. Különben is, mi hárman elmegyünk itthonról, neked kell
vigyáznod a gyerekekre. Szeretnék nyugodtan megbeszélni velük
mindent. Aztán jön Vanessa néni. Elvisz titeket hozzájuk.
– Oké, hogy elmentek, de előtte akkor is idejönnek. Anya mindig
kitakarít, amikor átjönnek hozzánk.
 Emma felszegte az állát, felkapta a teli szennyeskosarat, és
kisétált a szobából.
Gracie Emma nyomába eredt, és megdörzsölte a gallérján ülő
angyalkát. Ben harmadikként, vontatottan követte őket. Amikor a
bejárathoz ért, kinyitotta az ajtót, hogy kivegye az újságot. Tegnap
volt a harmadik nap egymás után, hogy nem jelent meg cikk a
balesetről. Hála az égnek. Ben gyanította, hogy ez még egy olyan
szívesség, amit az apjának köszönhet, de most az egyszer leszarta.
Az olyan apróságok, mint a kevesebb figyelem, nagy segítséget
jelent annak a férfinak, aki kómába juttatta a feleségét. Persze
mindenhol sutyorogtak róluk, a helyi Whole Foodstól kezdve a
patikáig, ahol sorban állt, hogy kiváltsa a fájdalomcsillapítóját, amit
a törött bordája miatt írt fel az orvos.
– Jó reggelt, cowboy – üdvözölte Ben Calebet, amikor belépett a
konyhába.
Caleb morgott valamit, és az asztalon lévő képregényt bámulta.
Enyhe vizeletszag és a mosatlan farmer borsos szaga terjengett a
fiú körül. Ben emlékeztette magát, hogy nézze meg Caleb
szekrényét, nem bújik-e meg valahol egy újabb pisis pizsama vagy
alsónadrág, mielőtt a szag teljesen beveszi magát a szekrénybe. A
Glade illatosítók és illatgyertyák, amiket Anne minden látogatásakor
hozott, most nem sokat segítettek.
Ben lehajolt, hogy adjon egy puszit a fiának.
Caleb elhúzódott, az arcát undorral eltorzította.
– Szúrós vagy, mint a kaktusz. És furcsa szagod is van.
Te pedig csupa ibolya és rózsa vagy. Ben Caleb fejére tette a kezét,
és megsimogatta fia hosszúra nőtt haját.
– Azt hiszem, pajti, mindkettőnkre ránk fér egy alapos
zuhanyozás.
Caleb megvonta a vállát, és odahúzott egy széket a pulthoz.
 – Mit csinálsz? – kérdezte Emma.
– Pirítóst készítek.
Felmászott a székre, és begyömöszölt egy még fagyott bagelt a
kenyérpirítóba.
– Apa süt palacsintát – mondta Gracie.
Caleb ismét megvonta a vállát.
– Én nem kérek palacsintát.
– Nem palacsintaporból csinálom, hanem rendesen, mint Anne
nagyi – mondta Ben. – Tőle kaptam a receptet.
Kéretlenül persze. Talán arra akart vele célozni, hogy jó lenne
egy kis változatosság a megszokott fagyasztott ételek és pizza után,
amikkel eddig etette a gyerekeket. Mintha a világ forgása azon
múlna, hogy vajon esznek-e valami istenverte zöldséget.
Emma felhorkant. Felhúzott lábbal ült Maddy üres székén, és a
Boston Globe-ot lapozgatta.
– Ez annyira valószínűtlennek hangzik?
Kiment a lisztesdobozért. Gracie letérdelt, és a konyhaszekrény
alsó polcai között kotorászott.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte Ben.
– Ezt használja anyu. – Gracie egy csomag Aunt Jemima
palacsintaport vett elő. – Azt mondja, ezt könnyebb elkészíteni, mint
a nagyiét, és ugyanolyan jó.
Ben elvette tőle a dobozt.
– Ezt szeretnétek inkább?
Most Gracie-n volt a sor, hogy megvonja a vállát.
Ó, istenem, Maddy, ezek a kölykök nem csinálnak mást, csak
vonogatják a vállukat és pisilnek. Ébredj fel, kicsim!
Felkapott egy olvasószemüveget – Maddyét –, ami maszatos volt a
konyhapulton megülő kosztól és portól, és a szemmagasságáig
emelte a dobozt. Adj hozzá 1 tojást és 1 csésze vizet! Jóval
egyszerűbbnek tűnt, mint Anne egyoldalas leírása.
– Mit gondolsz, Em?
– A palacsinta nagyon hizlal. Én inkább egy keménytojást eszem.
Gyerünk, Emma; segíts már nekem! Megfulladok.
– Hát sok mindent el lehet rólad mondani, csak azt nem, hogy
kövér vagy. Egyél velünk palacsintát!
– Pont azért vagyok sovány, mert nem eszem palacsintát.
Ben a pultra dobta a dobozt.
– Jézusom, tegnap este megettél egy egész bödön jégkrémet.
– Akkor sem kérek palacsintát.
Továbbra is az újságba mélyedt, miközben beszélt.
– Jó, rendben. Felejtsd el! Majd akkor csinálok magamnak és
Gracie-nek. Ne is kérj, amikor majd elkészülnek.
Egy keverőtálért nyúlt.
– Én sem kérek – hallotta Gracie tétova hangját a háta mögül. – Én
is főtt tojást eszem, mint Emma.
Ben túl gyorsan mozdult, nekiütközött Gracie-nek, és elejtette a
kék műanyag tálat, aminek a szélét mintha valaki megrágta volna.
Lassan már úgy éltek, mint a koldusok, csonka tálakkal és
fagyasztóból kivett, megégett bagelekkel körülvéve.
– Ha azt mondtam, palacsintát sütök, akkor palacsintát sütök. És
mindenki palacsintát eszik. Megértettétek?
Senki sem válaszolt. Emma undorodva nézett rá, és a fogát szívta.
Ben nagy csörömpöléssel letett egy nagy fém keverőkanalat és
egy merőkanalat a pultra. Csikorogva kihúzta a tűzhely alján lévő
fiókot, és nagy zajjal kotorászott, hogy megtalálja a palacsintasütőt.
– Ezt a kuplerájt! – motyogta, de megérezte a gyerekei
rosszallását, és kicsit próbált finomítani rajta. – Hát, rohadt nagy
rendetlenség van itt.
– Tudtad, hogy ez Angliában káromkodásnak számít? – tette fel
Gracie a kérdést.
Ben figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, miközben egymás
után szedte ki a fazekakat és serpenyőket a fiókból, próbálva elérni
a legalul lévő lapos serpenyőt. Amikor végre sikerült kiszednie,
körülbelül annyira akart palacsintát sütni, mint mosni, vagy
számlákat kifizetni, vagy bármi mást a sok ezer más istenverte
feladat közül. Félrerúgta a kiszórt edényeket, és a teflonsütőt a
főzőlapra csapta. A kenyérpirító mereven ellenállt, amikor Caleb
másodszor is bele akarta nyomni a bagelt.
– Azt mondtam, hogy palacsintát eszünk, Caleb. Mindannyian.
– És? Attól még bekaphatok egy bagelt. Egyébként sem
kényszeríthetsz rá, hogy megegyem.
– Azt te csak hiszed! – mondta Ben.
Caleb nem sokat törődött vele, és a szekrény ajtaját rugdosta a
székéről.
– Hagyd már abba! Be akarod horpasztani azt a szerencsétlen
ajtót?
– A fát nem lehet behorpasztani – jegyezte meg Caleb, és újra
belerúgott a szekrénybe, de ezúttal egy kicsit finomabban.
Ben vett két mély levegőt.
– De megkarcolhatod. Ami gyakorlatilag egy horpadás.
Ben kinyitotta a hűtőt, és kivett egy tojást. Belenyúlt a szekrénybe
egy mérőpohárért, odament a mosogatóhoz, és engedett egy csésze
vizet. Egy kopott műanyag habverővel addig verte a tésztát, amíg
már csak néhány csomó maradt benne, majd egy darabka vajat
dobott a serpenyőbe.
– Nincs szükség vajra – jegyezte meg Emma, hangjában bosszúság
csengett. – Ez teflon. Anyu nem használ vajat.
– Hát, anyu most nincs itt, hogy elkészítse. – Érezte, hogy úgy
bezárnak a gyerekei, mintha fabábuk lennének. – Egyébként meg az
én anyám így szokta készíteni.
– Nem azt mondtad, hogy Frances nagyi alig főzött? – jegyezte
meg Emma. Ben a szeme sarkából látta, hogy a lánya nagy ívben
tesz rá.
Isten bocsássa meg, de most legszívesebben mindannyiukra
szájkosarat tenne, hogy végre elhallgassanak.
– A hangsúly az alig szón van – mondta.
Nyugodt hangon beszélt. Belekanalazta a palacsintatésztát a
sercegő vajba, és megpróbált G-t, C-t és E-t formálni, mint Maddy
szokta, de csak formátlan gömböcskéket kapott. Amikor
megpróbálta elkenni a masszát, hogy legalább kerek legyen a
palacsinta, csak annyit ért el, hogy a félig átsült tésztát
szétszaggatta, és az egész egy átkozott nagy csomóba állt össze.
Fogta a spatulát, hogy kikaparja a serpenyőből, és kezdje az egészet
elölről.
– Ahhoz az edényhez inkább műanyag kaparót kellene
használnod – jegyezte meg Emma. – És az edény sem volt elég forró.
– Akkor csináld te, ha ilyen jól tudod! – vágott vissza Ben.
– Felejtsd el, apa! Csak segíteni akartam. Bocsi!
– Ne szívass már, Emma!
– Csak nem vagy hajlandó uralkodni az indulataidon, apa. Képes
lennél rá, ha akarnád.
– Vigyázz a szádra!
– Miért? Nem ez az igazság? – vágta oda Emma. – Ezért van anyu
kómában, igaz? Miattad. Valószínűleg annyira felhúztad magad
valamin, hogy úgy száguldoztál, mint Evel Knievel.
Először Maddy szavait kellett Emma szájából hallania, most pedig
Jake szavai záporoznak rá. Egy pillanatra becsukta a szemét. Eszébe
jutott az útmutató, amit Maddy adott neki – a tanácsok, amiket még
akkor is kigúnyolt, amikor elraktározta vészhelyzet esetére.
 Beszélj önmagaddal, Ben! Használj belső monológot! Nem lehet
egyszerre jó és rossz gondolatod. Cseréld le a rossz gondolatokat a
jókra! Cseréld le az „Ez egy kibaszott idióta” mondatot, és mondd
inkább azt: „Tényleg bántani akarom azt a nőt, akit szeretek?” Hidd
el, működik.
Csúnya gondolat: El akarom hallgattatni a gyerekeimet.
Belső monológ: A gyermekeim nehéz időszakon mennek keresztül.
Szükségük van rám.
Ma reggel már nem fog kiabálni többet. Nem akar.
Belső monológ: Légy nyugodt és higgadt. Meg akarom bántani a
gyerekeimet?
– Nem az én hibám volt, Emma. Ezt már megbeszéltük.
– Csak a rendőrség gondolja másként, ugye? Mert a rendőrség
ügyet akar csinálni belőle, ugye? – Emma felállt, és az ujjával
letörölte a könnyeit. – És nagyapa megpróbálja megmozgatni a
szálakat, ugye?
Az isten szerelmére, Jake belebújt a lánya agyába?
– Azt még a nagyapa sem tudja elérni, hogy ejtsék a vádakat, ha
valaki bűnös. Ez már korrupció lenne. Ő amúgy sem fog
belekeveredni. Ő csak segít az ügyvédnek.
Az ügyvédnek, aki valamikor az apja társa volt.
– Ki tudná forgatni a törvényt a te javadra. Ezt mondta Jake
nagyapa. És ha nem szállt volna el az agyad, nem karamboloztál
volna. A te hibád volt.
– Nem szállt volna el az agyam? Azt mondta nagyapa, hogy dühös
voltam vezetés közben? Figyelj, legközelebb ha kérdéseid vannak,
gyere inkább hozzám. Én vagyok az apád, nem Jake nagyapa. A
másik autó okozta a balesetet – fenyegette meg az ujjával Emmát. –
Szerinted ki tartja össze ezt a családot most? Tuti, hogy nem Jake
nagyapa.
 Égett szag és csikorgó hang jött a kenyérpirító felől. Ben
megfordult, és azt látta, hogy Caleb egy villát dugdos a
fémkészülékbe.
– Te meg mit művelsz? Veszed ki azonnal azt a villát! – kiabált
Ben, miközben Calebhez rohant.
– Beragadt a bagel.
– Megőrültél, Caleb? – Ben megragadta a fia karját, és egy
mozdulattal lerántotta a székről.
Kihúzta a kenyérpirítót, az oldalára fordította, és egy csipesszel
kipiszkálta a bagelt.
– Meg akarod ölni magadat?
Caleb oda se figyelt rá, újabb bosszantó vállrándítással reagált.
– Válaszolj! – kiabált Ben.
– Lehet, hogy éppen azt akarod, hogy meghaljak. Pont úgy, mint
anyuci.
Leült a padlóra, oda, ahová a fiát lelökte.
– Jézusom, Caleb! – Az ölébe húzta, és megpróbálta átölelni a
merev fiút. – Anyu nem fog meghalni. És én szeretlek téged.
Mindannyiótokat szeretlek.
Caleb továbbra is merev maradt. Ben úgy érezte, mintha
Pinokkiót próbálná vigasztalni, mielőtt igazi fiúvá vált. Caleb kisfiús
lábai és karjai úgy lógtak, mint a száraz faágak, teljesen hidegen
hagyta Ben valamennyi vigasztalási kísérlete. Ben még közelebb
húzta a fiút, és abban a pillanatban, mintha hályog hullott volna le a
szeméről, meglátta a Caleb lábát borító mocskos kötéseket.
…

Egy hosszú órával később Vanessa megérkezett, hogy elvigye

Calebet kötözésre az orvoshoz. Bennek kellett volna mennie. Le
kellett volna mondani ezt a randevút Kathtel és Oliviával, akik most
a verandán álltak.
Kicsit megijedt, ahogy meglátta a két nőt. Feltételezte, hogy Kath
és Olivia minden gyarlóságát és szokását jól ismeri, attól kezdve,
hogy boxert vagy alsógatyát visel-e, vagy milyen hangokat ad ki
orgazmus közben.
Kath átölelte, és a mozdulat egy pillanattal tovább tartott, mint
általában. Benne volt az együttérzés, a bajok elismerése. Olivia
megpuszilta az arcát.
Ez pedig egy olyan nő gesztusa volt, aki őt hibáztatta.
– Kath! Olivia! – Emma odarohant hozzájuk, és mindketten
megfogták Emma kezét, mintha színpadi utasításokat követnének.
– Hogy vagy, kicsi lány? – Olivia egy puszit nyomott Emma
homlokára. – Mmm, milyen finom illatod van. Mint a narancsnak.
Mi ez?
Emma Benre pillantott, mielőtt válaszolt volna.
– Anyu valamilyen testápolója.
– Örülne, hogy használod – mondta Kath.
– Használd csak el nyugodtan! Majd veszünk neki másikat.
Olivia Benre nézett, akinek fogalma sem volt arról, hogyan
kellene reagálnia.
– Persze, csak nyugodtan – mondta Ben. – Majd veszek még egyet
a biztonság kedvéért. Ezzel nem fogjuk anyát idegesíteni.
Ben látta, hogy Olivia és Kath cinkosan összenéz. Valami titkos,
milyen hülye pasi üzenetet váltottak. Mert ő nem tudta, hogy végső
soron kapcsolat van a testápoló, a házasság és a szerelem között.
Néha a nők egyszerűen őrületbe kergették.
– Emiatt tuti nem lenne ideges, Ben – mondta Olivia. – Biztosan
örülne, ha tudná, hogy Emma az ő testápolóját használja.
Erre végképp nem tudott mit mondani.
– Menjünk! – mondta.
 …

Diákok töltötték meg a J.P. Licks helyiségeit, idevonzotta őket az

ingyenes wi-fi és a személyzet, akiket nem zavart, ha ott ültek
nyitástól zárásig.
Olivia felvette a túlméretezett kék olvasószemüvegét, és
megköszörülte a torkát. Átlapozta a kék mappát, amit kivett az
aktatáskájából, és a benne levő papírokat három kupacba rendezte.
– Három példányban másoltam le a jelentést. Köszönöm Ben,
hogy megengedted, hogy beszélhessek Maddy orvosával. Az elején
van az összefoglaló.
Mindegyiküknek átnyújtott egy-egy összetűzött paksamétát, a
harmadikat megtartotta magának.
– Olvassátok át, és utána elkészítjük az akciótervet. Megálltam a
kórháznál, és adtam egy példányt Anne-nek és Jake-nek is.
Ben már nyitotta a száját, hogy köszönetet mondjon, de a torkára
forrt a szó, amikor meglátta a feliratot:
Madeline Greene Illica: Baleset utáni infók

– Felhívom a figyelmeteket, hogy ezek az én laikus nyelvre

lefordított jegyzeteim – mondta Olivia. – Házi használatra
készítettem saját magunknak.
Kath három csomag cukrot dobott a teájába.
– Annyira hálás vagyok, hogy megcsináltad! Képtelen vagyok
felfogni a bonyolult orvosi dolgokat.
Olivia meglobogtatta a papírköteget.
– Most olvassátok el, hogy utána megbeszélhessük.
Kath hosszú fekete haját csavargatta, miközben a lapokat
nézegette.
– Ez annyira szörnyű!
 – Így igaz. Szörnyű. Most pedig olvass tovább, oké?
Olivia megszorította Kath kezét. Hogy csinálják ezt a nők? Ben az
apjára és a bátyjára gondolt. Még ha vér szerinti kapcsolat volt is
közöttük, sosem kerültek annyira közel egymáshoz, hogy a
legbizalmasabb dolgaikat megosszák a másikkal. Még azt sem tudta,
hogy Olivia és Kath találkoztak-e a baleset előtt – most mégis itt
voltak, akár a lelkitestvérek.
Amit tudunk: bal halántéklebeny, zárt fejsérülés. Az ütközés
következtében az agy a koponya másik oldalának ütközött. A
kialakult vérrög műtéti beavatkozást igényelt. Lehetséges
sérülés az ütközés helyén és az ellenkező oldalon is (még nem
tudjuk!).
Maddy kómában van. A kóma ritkán tart 2-4 hétnél tovább. A
kómát néha tartós vegetatív állapot követi.
Maddy jelenleg nincs ebben az állapotban, és talán soha nem
is lesz.
Néhány beteg visszanyerhet bizonyos fokú tudatosságot még
tartós vegetatív állapot után is. Mások évekig, sőt évtizedekig
ebben az állapotban maradhatnak. A tartósan vegetatív
állapotban lévő betegek esetében a halál oka általában
fertőzés, például tüdőgyulladás.

– Rögtön jövök – mondta Ben. Olivia paksamétáját az asztalon

hagyta, és elindult a mosdó felé, ahol bezárta a fülke ajtaját,
lecsukta a vécé fedelét, és leült, fejét a kezébe hajtva. Belélegezte a
Lysol szappan és az emberi ürülék szagát. A falra mázolt graffitire
koncentrált. Janelle DiRosa hülye.
Maddy volt élete szerelme. Vajon ő tudta ezt? Annyi szállal
kötődtek egymáshoz, a gyökereik annyira összefonódtak, hogy
képtelenség lenne szétválasztani őket. Nélküle nem lenne családja.
A hideg víz, amit Ben az arcára fröcskölt, eláztatta a pólója
gallérját. Az ujjait addig nyomta a homlokához, amíg az arca fájni
nem kezdett. Rohadtul normálisnak látszott a tükörben. Talán
segítene, ha összezúzná az üveget – legalább az arca olyan
szilánkosra törne, mint amilyennek most érezte magát.
Mi van, ha Maddy nem ébred fel?
Mi van, ha vádat emelnek ellene? Bűnösnek találják?
Az isten szerelmére, a veszélyeztetés bűncselekménynek számít.
Próbaidőtől kezdve a börtönbüntetésig bármire számíthat. A
legkevesebb az, hogy jelentenie kellene az ügyvédi kamaránál, és
volt ott épp elég ellensége.
Mi van, ha elveszíti a kibaszott állását?
Amikor visszatért az asztalhoz, Olivia és Kath ugyanazzal az
anyai aggodalommal néztek rá, bár Olivia arcán az aggodalom
mellett türelmetlenség is látszott. Egy halom papírt nyújtott felé.
– Jól vagy? Vagy olyan állapotban, hogy végigolvasd?
Nem tudta eldönteni, hogy a nő szarkasztikus vagy
aggodalmaskodó-e, de ő inkább az aggodalmaskodóra szavazott.
Kóma utánai kilátások: memóriazavar, fáradtság, harag;
ítélőképesség, koncentráció, gátlások elvesztése; szédülés,
rohamok és depresszió léphet fel.
Ügyeljünk önmagunkra is: figyeljük a stressz jeleit:
álmatlanság, rémálmok, öngondoskodásra való képtelenség,
rossz étvágy, bűntudat vagy önvádaskodás, magányosság és
értéktelenség érzése, túlzott alkohol- és/vagy
gyógyszerfogyasztás.

Ezzel nem foglalkozott. Átugrotta az együttérzéssel kapcsolatos

részeket, és a következővel folytatta:
Mit tehetnek a családtagok:
Olvassanak el mindent, hogy tájékozottak legyenek, ne
álljanak készenlétben éjjel-nappal, és maratonra készüljenek,
ne sprintre.
Ne feledjék, hogy a kómában levő beteg mindent hallhat, amit
mondanak.
Számítsanak arra, hogy amikor magához tér, nagyon
nyugtalan lehet.
Gondoljanak arra, hogy 99% százalékuk végül kikerül ebből
az állapotból.
Gyakori a család kiégése. Csökkentsék a beteget érő
ingereket. A fizikai érintés felzaklathatja a beteget. Óvatosan
közeledjenek. Ne beszéljenek hozzá lekezelően.
A javulás jelei:
Egyszerű utasításokra reagál.
Lokalizált válaszreakció.
Izgatott és zavarodott.
Magasabb szintű reakciók:
A páciens egyre inkább hasonlít régi önmagára.
Személyiségváltozás is bekövetkezhet.

– Jól vagy? – kérdezte Kath.

Ben az ujjaival dobolt a mappán.
– Jól vagyok.
Olivia bólintott.
– Terveket kell készítened. Elő kell készítened a házat, mire
Maddy hazajön. Rendkívül fontos, hogy megteremtsd a megfelelő
környezetet.
 – Lehet, hogy most azt gondolod, hogy ez túl korai, de több okból
is nagyon fontos. – Kath finoman megérintette az alkarját. – A
gyerekek miatt, mindannyiunk miatt, hinnünk kell abban, hogy
hazajön. Pozitív légkört kell kialakítani. Nem érdekel, hogy
elcsépeltnek tűnik. Talán működőképes az ötlet, és az biztos, hogy
senkinek sem fog ártani. Ha másért nem is, a gyerekek miatt tedd
meg!
– Rendben. Megértettem. Benne vagyok. Megfelelő környezet.
Oké. Megteremtjük.
Olivia megállapításaival ellentétben a stressz Benben nem
nyugtalanságot váltott ki, sokkal inkább azt érezte, hogy azonnal
összecsuklik. Ha most ledőlne az asztalra, rögtön el tudna aludni.
Előrelapozott pár oldalt.
Hogyan befolyásolja a traumás agysérülés a szexuális
működést?
Traumás agysérülés után a következő változások
következhetnek be a szexuális életben:
Csökkent vágy: sokan kevésbé vágynak vagy érdeklődnek a
szex iránt.
Fokozott vágy: Néhányan úgy találják, hogy a szexuális
vágyuk megnövekszik az agysérülés után, és a szokásosnál
gyakrabban akarnak szexelni. Mások nehezen tudják
kontrollálni szexuális viselkedésüket. Előfordulhat, hogy nem
megfelelő helyzetekben akarnak szexelni vagy nem megfelelő
szexuális jellegű megjegyzéseket tesznek.

Ben becsukta a mappát.

Olivia előrehajolt, és mellét az asztallapra nyomta.
– Figyelsz rám, Ben?
 – Persze. Hadd emésszem kicsit ezt a rengeteg információt, és
majd kitalálok valami tervet.
– Velünk együtt. Szerintem nekünk kell kitalálnunk egy tervet.
Beszéltem Anne-nel és Jake-kel. Valamennyien segítünk neked.
A kimerültségtől elkezdett fájni a feje. Az orvosi szavak teljesen
összefolytak és kavarogtak benne.
– Mondtam már, hogy majd én gondoskodom mindenről, Olivia.
– Ahogy Maddyről is?
Az állkapcsa megfeszült.
– Oda akarsz menni?
Kath most Olivia karjára tette a kezét.
– Hagyd csak. Oké?
Ben látta, ahogy a nő keze megfeszül.
– Oké? – ismételte meg Kath, a hangja megkeményedett.
– Jól van – nézett Olivia felháborodottan.
– Ben? – fordult hozzá Kath.
– Persze. Megértettem – mondta, majd felállt és kisétált.
…

Hazaérve Ben ledobta magát a kanapéra. A szeme égett az

izzadságtól és a kialvatlanságtól. Felkelt, szobáról szobára
bolyongott, de mindegyikben ugyanaz a fülledt meleg fogadta. Végül
töltött magának egy pohár hideg vizet, és bevitte az étkezőbe.
Ritkán ettek ott. Az asztal tetejét por borította, kivéve azt a helyet,
ahová Ben a napi levél- és magazinhalmokat dobta. Most
valamennyit félresöpörte, és a bepárásodott poharat letette az
asztalra. Látva a nedvességtől kialakuló karika gyűrűjét, felemelte a
poharat, karjával letörölte a vizet a fáról, és alátette az Atlantic egyik
számát.
Csak ült ott, bámult a semmibe, és aprókat kortyolt a vízből,
közben feszülő mellkasát dörzsölgette. Tizenöt év házasság tárgyai
vették körül. A három vörös körrel díszített szénfekete porcelán
étkészlet darabjai ott sorakoztak a tálalószekrényben, egy
különleges alkalomra várva. Maddy annyira izgalmasnak találta a
mintát, hogy majdnem megölte, amikor ráugrott, és elújságolta,
hogy megtalálta a tökéletes tányérokat.
Bekeretezett fényképek bámultak rá. Emma Gracie-t tartva, aki a
karjában tartja a csecsemő Calebet. Ben, ahogy hátulról átkarolja a
várandós Maddyt, akinek felpuffadt arcán széles mosolyráncok
futnak végig. A legfrissebb fotón Ben apja merevnek, mégis
csendesen boldognak tűnik, ahogy Emma mellett áll a nyolcadikos
ballagásán.
Vajon merre tart a családja? Mi vár rájuk? Hová jutnak?
Maddy büszke és kifinomult nagymamája rókabundát visel a
nyakában – valószínűleg évekkel fiatalabb volt a fotón, mint Ben
most, mégis idősebbnek tűnt, mint amilyennek ő és Maddy látszott.
Kobaltkék esküvői serlegek csillogtak egy üvegpolcon – ezekből
ivott először az ifjú pár. Zsidó hagyomány.
A poharak nem voltak annyira drágák, nekik viszont értékesnek
számítottak, ezért tartották üveg mögött, és csak a házassági
évfordulón vették elő. Tavaly Gracie egy egész órát töltött azzal,
hogy a szobát az alkalomhoz illővé varázsolja. Gyertyákat gyújtott.
Elpakolt mindent az asztalról. Két vasalt fehér szalvétát tett ki.
Mi a fenét kellene tennem, Istenem?
Ben odasétált a szekrényhez, kinyitotta az ajtót, és kivette a
mélykék poharakat, amelyek két tiszta karikát hagytak maguk után
a beporosodott polcon. Odavitte őket az asztalhoz. A csiszolt kristály
csillogott a napfényben. Felemelte a poharakat, és összekoccintotta.
Zene. Üvegzene, ahogy Gracie nevezte, amikor Maddyvel utoljára
koccintottak.
 Újra és újra koccintott velük. Addig koccintott velük, amíg a zene
már nem volt édes. Addig koccintott velük, amíg a poharak már
csattantak. Egyre erősebben és erősebben csapta őket egymáshoz,
míg végül az egyiket a falhoz vágta, és nézte, ahogy millió szilánkra
törik.
 15. fejezet

Emma

Emma odakuporodott anyja kórházi ágyának szélére, és hangosan

olvasott A család, akit senki sem akart című könyvből, ami az egyik
kedvenc gyerekkori könyve volt. A borítón egy régimódi rajz volt,
boldog szülőket ábrázolt, akik egy mosolygós babát tartottak a
kezükben. Emma emlékezett rá, hogy amikor évekkel ezelőtt
megkapta ezt a kis kopottas papírkötésű könyvet az anyjától,
azonnal felütötte, és elolvasta a nagy barna betűket a hátsó borítón.
Nagyon kevés pénzük volt – szeretetük viszont annál több, amit
megoszthattak. A történet egy házaspárról szólt, akik olyan
gyerekeket fogadtak örökbe, akiket mások eldobtak.
Pontosan az a fajta könyv, amit az anyja imádott: boldog
nyomorúság.
Emma már majdnem elérkezett a kedvenc részéhez, ahol az anya
kétségbeesetten próbálja megetetni a családot, kinyit egy
csörgőkígyóhúst tartalmazó konzervet, amit korábban csak dísznek
tartott a polcon. Megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett.
„A csörgőkígyónak állítólag olyan az íze, mintha a csirkét
kereszteznénk a tonhallal. – olvasta. – De még ha volt is bármilyen
hasonlóság a feltételezett íz és a mi konzervünk íze között, a
konzerválás óta eltelt évek hosszú sora alatt biztosan elveszett.
Kiderült, hogy sokkal inkább a gyapjúfonalhoz hasonlít, amit
aludttejes szósszal nyakon öntöttek. Végül csak megettük, mert volt
benne kalória.”
 Mint mindig, Emma imádta ezt a leírást – elképzelve, milyen
lehetett a szószban úszó zsinór.
„A lelkész aznap este beugrott látogatóba. Amikor kiment a
konyhába egy pohár vízért, a kannáért nyúlt, ami a szokásos helyén
volt, hátul az ablakpárkányon.
– Mikor fogjátok már megenni ezt a csörgő… – kezdte, majd
meglepetten elhallgatott, mert a konzervdoboz nagyon könnyűnek
tűnt a kezében. Megfordította és megbámulta. Carl az alját nyitotta
ki, kimosta, és visszatette a párkányra… ”
Ahogy tovább olvasott, és ahhoz a részhez ért, ahol a lelkész tíz
dollárt tett le a mosogatóra, Emma torka elszorult. Milyen
szerencsés volt az a család! Vajon az ő apja gondolt valaha is arra,
hogy kimosson egy konzervdobozt csak azért, mert az anyja
szépnek találta? Inkább kiabálna vele, mert baktériumokat terjeszt,
vagy mert a konzervdobozok károsítják a környezetet.
Emma az anyja szemhéját figyelte. Az egyik arcára tette az ujját,
aztán a másikra, megérintve az ernyedt izmokat. Vajon csak
képzelődött, vagy az anyja napról napra élettelenebbnek tűnt?
Lassan olyan, mint egy gumibaba.
– Most már mennem kell, anyu.
Fertőtlenítő és orvosi szagok töltötték meg a levegőt, csupa olyan
szag, amit az anyja ki nem állhatott. Belenyúlt a farmerzsebébe, és
előhúzott egy apró műanyag tégelyt, amit a drogériában vett. Az ujja
hegyével kivett belőle egy kis mandulaillatú krémet, amit az anyja a
keze hidratálására szokott használni. Ez nem az volt, amit Emma
kölcsönkért – azt már kipróbálta.
Imádom az illatát, de nem tart sokáig, mondta az anyja, amikor
ezt a krémet használta. Mégis, olyan jó, amikor bekenem magam.
Emma megfogta a anyja kezét, és bedörzsölte krémmel, ami még ha
csak rövid időre is, de megédesítette a levegőt.
 – Ugye, milyen jó illata van, anya? Holnap hozok valami mást.
Még nem tudom, mit… elmegyek a Sephorába, oké?
Mi ébreszthetné fel az anyját? Egy erős, szexi parfüm, mint
amilyet Vanessa néni is használ? Valami megnyugtató és ismerős,
olyan, mint anyja parfümjének meghitt, bájos, bársonyos, napmeleg
illata? Talán az ismert dolgok emlékeztetik az anyját az életre, és a
cigányvarázslat visszahozza a román Benedikte nagyapja révén.
Talán az újdonság áttörést hozhat. Emma szerette volna, ha most
nem Angela nővér, hanem Bernadette nővér van ott, mert tőle
megkérdezhetné.
Gyengéden megfogta anyja elvékonyodott csuklóját.
– Ébredj fel, anyukám! Hamarosan kezdődik a suli. Gracie azt
szeretné, ha te vinnéd el bevásárolni. Apa szörnyen ki fog akadni a
plázában, én meg nem tudok vezetni. Szükségünk van rád!
…

Vacsora után Emma felrohant a hálószobájába. Senki sem szólt egy

szót sem az egész étkezés alatt – csak bámulták a tévét, miközben
ették Mrs. Budd csirkés pitéjét. Három nappal ezelőtt az apja átvitte
a hordozható tévét a vendégszobából a konyhába. Most minden
étkezés alatt azt nézték. Az anyja utálta volna ezt. Evés közben csak
akkor lehetett tévézni, ha az anyja annyira fáradt volt, hogy behozta
a pizzát, és a nappaliban ették meg. Vagy amikor fagyit ettek
vacsorára.
Vagy egyszer-egyszer, mert dühös volt, hogy apa nem jött haza
vacsorára.
Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám, kérlek segíts, hogy
anyu felébredjen!
Emma hagyta, hogy magával sodorja Rihanna zenéje, és
megpróbálta kiüríteni az elméjét. Amikor kinyitotta a szemét,
Gracie állt az ágy előtt.
– Nem tanítottak meg arra, hogy kopogj? – kiáltott rá Emma.
– Kopogtam. Nem hallottad meg. Apa azt mondta, hogy menj le.
Most azonnal.
– Mérges? – kérdezte Emma.
– Nem hiszem. Bár lehet. Azt mondta, beszélni akar velünk.
Emmának gombóc lett a gyomrában.
– Zaklatottnak tűnt?
– Azt mondta, hogy anyu is ilyen volt – válaszolta Gracie.
A két lány együtt ment le a lépcsőn. Caleb a padlón ült a tévé
mellett, és egy ősrégi Rubik-kockát forgatott, amit szinte le sem tett a
kezéből azóta, hogy a múlt héten megtalálta az anyjuk íróasztalán.
Vagy már régebb óta? Úgy emlékezett, hogy utána volt.
Az időnek új jelentése volt – előtte és utána. Amikor ránézett a
naptárra aznap reggel, el sem akarta hinni, hogy még csak két hét
telt el a baleset óta. Örökkévalóságnak tűnt.
– Meg kell beszélnünk, hogy mi lesz, amikor anyu felébred –
kezdte az apja, miután Gracie-vel együtt letelepedtek a kanapéra.
– Már felébredt? – Gracie arcán hatalmas mosoly terült el. – Anyu
ébren van?
– Nem, még nem – vágta rá gyorsan az apja. – Nagyon sajnálom,
gyerekek. Nem akartam ennyire nagy reményeket kelteni bennetek.
De lassacskán fel fog ébredni. Talán. Ezt mondja az orvos. Szóval
reménykedhetünk. Legyünk pozitívak. Kath azt mondja, hogy a
pozitív gondolkodás fontos.
– Reménykedhetünk? – kérdezett vissza Emma.
Kath és Olivia biztosan bedrogozták az apját, vagy valami ilyesmi.
De bármilyen furcsa is volt hallani, hogy az apja a pozitív
gondolkodásról beszél, egy kicsit feldobta a hangulatát. Majdnem
nevetett, mert úgy akart vele viccelődni, mint egy évvel ezelőtt.
 Hé, apa – mi lenne, ha egyforma imakarkötőt hordanánk?
– Nem csak reménykedünk, édesem. A szemei megrebbentek. Egy
kicsit már reagált a fájdalomra.
– Fájdalom! – Caleb a hüvelykujja végébe harapott. – Miért
okoznak anyunak fájdalmat?
– Ezek csak kisebb vizsgálatok, Caleb. Egy aprócska kis szúrás.
Mint ez. – Az apja előrehajolt, és megcsípte Caleb térdét. – Azért
csinálják, hogy teszteljék a reakcióját.
– Milyen reakciót? – kérdezte Caleb.
– Azt, hogy a teste, hogy is mondjam, mennyire mutatja, hogy
érzékelte a csípést.
– Hogyan mutatja ezt ki anyu? – kérdezte Gracie.
Az apja hátradőlt a puha fotelben, és egy pillanatra lehunyta a
szemét, majd kinyitotta, és a térdére csapott.
– Van egy speciális, biztonságos mérési módszerük, de…
– Hogyan csinálják? – kérdezősködött tovább Gracie.
– Hadd fejezzem be, Gracie. Arról akarok beszélni, hogy…
– Csak mondd el neki, apa! – Emma is tudni akarta, hogyan tudják
lemérni az anyja fájdalmát.
– Azt hiszem, az idegvégződéseken vagy valami ilyesmi.
Ben most elhallgatott. Emma ugyanolyan feszülten bámult rá,
mint a húga és az öccse. Mondd el nekünk!
– Igazság szerint fogalmam sincs. De minden rendben. Ígérem –
mondta, és közben Gracie-re nézett. – Becsületszavamra!
Az apja ugyanazt a jelet használta, amit Emma húgától és Frances
nagyitól már megszokott.
– Mikor mondta ezt neked az orvos? – Emma kicsit gyanakodva
hallgatta apja boldogságtól izzó szavait.
Az apja sorban végignézett rajtuk.
– Kezdettől fogva ezt mondja. Ma megkérdeztem, hogyan reagál a
fájdalomra… és az orvos szerint egyre jobban. És ez tényleg jó hír.
Kérdezzétek meg a nagyit; ő is ott volt, amikor az orvossal
beszéltem.
Gracie bólintott. Emma sejtette, hogy a húga kis számítógépagya
úgy döntött, hogy ha a nagyi szerint jó, akkor tuti jó.
– Figyeljetek ide! – Az apja hangja sebességet váltott. Már nem az
imádatra méltó apa volt, sokkal inkább üzletember apának tűnt. –
Azt kérem, hogy legyetek nagyon bölcsek… vagyis igazán okosak,
Caleb. Nagyival és nagypapával valami fontos dologról beszéltünk.
Valamiről, ami anyuval kapcsolatos.
– Miről? – Emma felegyenesedett, éberen figyelt.
– Amikor anyu, hogy is mondjam, jobban lesz, amikor felébred,
nem lesz azonnal teljesen jól, különböző szakaszokon megy majd
keresztül. Ahogy a kórházi tanácsadó is mondta nekünk.
Emlékeztek?
– Úgy, mint egy pillangó? – kérdezte Gracie. – Ahogyan egy
hernyóból átváltozik?
– Valami olyasmi… csak anyunál ez a fejében történik, nem csak a
testében. Szóval lassabban fog beszélni, és egy ideig nem fog
mindent megérteni. Néhány dolgot újra meg kell tanulnia.
– Például mit? – kérdezte Caleb, aki keresztbe tett lábán ülve
ringatózott.
– Nem fogjuk tudni, amíg nem történik meg… de olyan dolgokat
például, mint az olvasás. Vagy hogyan kösse be a cipőjét.
– Segíthetek majd neki, ugye? – ajánlkozott Caleb.
– Persze, pajtikám!
– Meddig? – tette fel Gracie a kérdést.
– Nem tudom biztosan. Senki sem tudja, amíg meg nem történik.
– De mi van, ha soha nem ébred fel? – vetette fel Caleb.
– Fel fog ébredni. – Emma megszorította az öccse karját.
 Az apja felemelte a kezét, jelezve, hogy most már álljanak le.
– Figyeljetek! Amikor a mami felébred, rengeteg segítségre és sok-
sok szeretetre lesz szüksége, és különlegesen kell majd bánnunk
vele. Az első és legfontosabb dolog az lesz, hogy nem szabad
felizgatnunk. Ez nagyon, nagyon, nagyon fontos. Megértettétek?
Éppen csak annyira vitte fel a hangját, hogy Emma tudta, csak
bólintaniuk kell – még Caleb is értette az üzenetet.
– Amikor hazajön, nem fogunk beszélni a baleset részleteiről –
folytatta az apja. – Különben csak felzaklatná magát.
– Arra gondolsz, hogy túl gyorsan mentél? – kérdezősködött
Caleb.
– Egyetlen részletet sem kell… azonnal megosztani anyuval. Úgy
értem, nem számít, hogyan történt a baleset. Az a fontos, hogy
meggyógyuljon.
– Hazudunk róla? – Gracie összeráncolta a homlokát, és pont úgy
nézett ki, mint Frances nagyi.
Az apja az asztalnak támasztotta a lábát.
– Dehogy hazudunk. Csak megkönnyítjük a kezdetet anyunak.
– Hogyan? – kérdezte Gracie.
– Azzal, hogy elmagyarázzuk neki a lényeges részleteket, azt,
hogy esett az eső, és hogy egy autó túl közel jött hozzánk, amikor
előzni próbált. Ne bonyolítsuk túl a dolgot.
Ben Emmára nézett, és hálásnak tűnt, amikor a lány nem szólt
semmit.
– Sok mindenhez hozzá kell majd szoknia, ami eleinte nehéz lesz
számára – folytatta. – És minden energiájára szüksége lesz ahhoz,
hogy jobban legyen.
– Egyszer azért majd elmondjuk neki? – Gracie keresztet vetett.
– Majd meglátjuk, cukorfalat. Ha eljön a megfelelő idő,
elmondunk neki mindent.
 – Honnan fogjuk tudni, mikor jön el a megfelelő idő? – kérdezte a
lány.
– Onnan, hogy én majd szólok nektek – mondta az apja.
Persze. Mert te olyan bölcs vagy, és tudod, hogyan kell jól kezelni a
családi ügyeket. Emma úgy gondolta, mondania kellene valamit –
kiállnia az anyja mellett, az igazságért, a helyes cselekedetért. Mégis
mit érezne az anyja, ha arra a hírre jönne haza, hogy ez az egész
talán apa hibája? Hogy Benedikte nagyapa nélkül talán most
börtönben ülne? Hallotta, amikor Vanessa néni ezt mondta. A
nagynénje valószínűleg túlzott, mint mindig, de az igaz volt, hogy
fontolgatták, vádat emeljenek-e ellene életveszélyes vezetésért. Már
folyik a nyomozás. Emma nem tudta pontosan, hogy ez mit jelent,
de azt tudta, hogy valami nagyon rossz lehet. És hogy az apja nagy
bajba kerülhet.
Túl gyorsan vezetett. Mint egy őrült. Punktum. Talán Benedikte
nagyapa ügyvédje kimossa, de az én szememben mindig bűnös
marad.
Amikor legutóbb a nagyinál és a nagypapánál járt, hallotta,
amikor Jake nagypapa ezt mondta. Azt hitték, hogy az emeleten van,
ő azonban a szomszéd szobában volt, és mindent hallott.
Végül is számít ez valamit? Nagyi sírva mondta ki ezeket a
szavakat, és nehéz volt mindent megérteni. Ami megtörtént,
megtörtént, nem igaz? Csak gyógyuljon meg! Most nagyobb szüksége
lesz Benre, mint valaha.
Mi volt itt Emma felelőssége? Egyik lehetőség rosszabb volt, mint
a másik, és nagy szüksége volt valakire, aki még nem őrült meg,
nem sírt, és nem volt dühös.
 16. fejezet

Ben

A kórházi folyosó már túlságosan ismerős volt, tökéletes hely arra,

hogy végiggondolja, milyen bűnöket és vétségeket követett el.
Milyen új bűnt követett el előző este, amikor hazugságra kérte a
gyerekeit? Megpróbálta felidézni, mit is tanult gyermekkorában a
hittanórákon, és legalább azzal tisztában volt, hogy mulasztásos
bűnre kényszerítette őket azzal, hogy megtiltotta nekik, hogy
felfedjék a baleset részleteit. Számára ez szándékos bűn volt.
Most már jól vállon veregetheti magát, hogy a purgatóriumba
küldte a gyerekeit.
Jézusom, olyan gyorsan halmozódtak a bűnei, hogy már alig tudta
számontartani őket. Néha csak úgy tudott működni, ha teljesen
kikapcsolta az agyát; különben ha Maddyre nézett, ha rá gondolt, a
tudat, hogy ő juttatta oda, már kinyírta volna. Az önutálat ellen
állandóan gátakat épített fel.
Az élete egy örökös körforgássá vált. Ébredés. Felkelteni a
gyerekeket. Elmenni a kórházba. Gyors puszi Maddynek.
Megbeszélés a nővérrel. Bejelentkezés a munkahelyen. Elizabethre
támaszkodni. Tisztába jönni azzal, hogy állnak az ügyek.
Indítványok, beadványok, bírósági meghallgatások – mindez
robotpilóta üzemmódban. Felhívni a gyerekeket. Megköszönni
Anne-nek, hogy ott van velük. Megkérdezni, mi újság Maddyvel.
Vissza a kórházba. Maddy kezét fogni. Egy újabb egyoldalú
beszélgetés bármiről és semmiről. Irány haza, útközben megállni,
pizzát, kínait, bagelt, thai kaját venni, ha Anne nem főzött vacsorát.
Házi feladat. Mosás. Takarítás. Olvasás Calebnek. Alvás.
Hogyan tudta ezt Maddy csinálni egyáltalán?
Amikor Maddy ágya mellé ért, Ben elővette Caleb egyik zsírkrétás
rajzát. Vajon felragassza a nyomásmérő monitor oldalára? Vagy a
szívmonitorra? Végül addig hajtogatta, amíg csak egy kis girbegurba
rózsaszínű rózsa látszott. A Gracie-től kapott ragasztószalaggal a
kompressziós doboz oldalára erősítette, majd finoman megpaskolta,
hogy szerencsét hozzon.
– Ben. – Bernadette finoman megérintette, amikor odalépett
Maddy ágyához, az érintése együttérzést sugárzott egy kis fel-a-fejjel-
pajtás biztatással vegyítve, majd egyik kezét a feleség kezére tette.
– Maddy, édesem, hogy vagy? Kölcsönkérhetem a férjedet egy
pillanatra? Aztán rögtön vissza is küldöm. Előbb adok nektek egy
percet.
Az izgatottságtól Ben gyomra görcsbe rándult. Csak nem valami
rossz hír? A kórházak a borzalom fellegvárai voltak, ahol az
ápolónők jelezték előre a bajt. Együttérző kanárik az egészségügy
aknafolyosójában – ezek voltak ők.
– Maddy, feltettem neked Caleb egy újabb műalkotását. Ez a
kölyök egy hihetetlen művész, ahogy mindig is mondtad… mondod.
Nincs múlt idő. Ben egyik kómaszabálya. Puszit lehelt Maddy
homlokára.
– Rögtön visszajövök, szépségem.
Bernadette aggodalmas képet vágott, amikor utánament a
nővérpulthoz.
– Mi a baj? – kérdezte Ben.
Mielőtt a nővér válaszolt volna, összepréselte az ajkát, mintha
fizikailag próbálná magában tartani a szavakat.
– Van valami, amit figyelek, bár ezt valószínűleg nem kellene
elmondanom. Tényleg, csak ösztönösen teszem.
– Látott valamit? – kérdezte Ben lélegzet-visszafojtva. – Mit látott?
Mi történt?
– Igazából nem történt semmi különös. De figyelem önt és
Emmát, meg a képeket, amiket a kicsik készítenek… ahogyan
bejönnek, jóéjtpuszit adnak Maddynek minden este.
Megállt, megrázta a fejét, puha, szőke, pitypangszerű haja táncolt
a vékony hajháló alatt. Bernadette az olyan, kicsit csúnyácska nők
közé tartozott, akik miatt elszorult a szíve, és azt kívánta, bárcsak
találna egy jó embert. Olyan valakit, aki azért randizna vele, mert
olyan kibaszottul kedves, és aztán feleségül venné, mert olyan
rohadtul jó.
– Semmi baj, Bernadette – mondta. – Nem fogok erőltetni semmit.
– Ma már kinyitotta a szemét.
– És engem nem hívott fel senki? – Ben szíve zakatolni kezdett.
– Csss! – Bernadette a haiti ápolónőre pillantott, aki annyira
megijesztette Emmát. – Csak egyszer láttam, és akkor is csak egy
pillanatra. Senki más nem látta. Beírtam a kórlapra, de én magam
akartam elmondani.
– Akkor ez most jó, ez remek, ugye? – Ben át akarta ölelni a lányt,
találni neki egy kedves és gyengéd férfit, aki feleségül veszi. –
Fantasztikus hír?
– Azt hiszem, az – válaszolta óvatosan. – Úgy gondolom. De az
orvosok inkább az ismételt szemnyitás elmaradását tekintik rossz
jelnek, és nem az egyszeri szemnyitást jónak. Még fontosabb, hogy
Maddy majd akkor lesz ismét teljesen magánál, ha reagál és választ
is ad.
A reménye újra elszállt, elillant a pillanatnyi optimizmus.
– Akkor ez gyakorlatilag mit jelent?
– Az orvos nem akar majd hiú reményt kelteni, azzal legalábbis
nem, hogy Maddy egyszer kinyitotta a szemét, én azonban éreztem
a jelenlétét, Ben. Komolyan. Ez olyan, mint amikor először mozdul
meg egy baba. – Bernadette a hasára tette a kezét, mintha a
terhessége jutott volna eszébe.
Semmit sem tudott erről a nőről. Férjnél van? Vannak gyermekei?
Maddy mindezt már tudta volna, sőt még sokkal többet is. Már
biztosan hozott volna neki sütit, és meghívta volna vacsorázni. Nem
csoda, hogy Maddy dühös volt rá, amiért panaszkodott a
szomszédjukra, Mrs. Gilmanre, aki a reggeli beszélgetéseivel
őrületbe kergette Bent.
– Nyisd már ki a szemed, és vedd észre azokat az embereket is,
akik nem az ügyfeleid! – mondta neki Maddy. – Nem kell hozzá sok.
Én sem beszélgetek Mrs. Gilmannel órákon át, de tudom, hogy úgy
bánik a palotapincsijével, mintha a kislánya lenne, és
porcelánbalerinákat gyűjt. Lehet, hogy te ezerszer ülnél le vele
vacsorázni, mégsem tudnál többet róla, mint most.
Valószínűleg tízezer vacsorát cseszett el Maddyvel és a
gyerekekkel, csak mert seggfej volt.
– Talán nem kellett volna mondanom semmit, de érzek valamit.
Mintha visszatérne a lelke. – Bernadette úgy nézett Benre, mintha
az ő lelkét keresné. – Annyit tudok, hogy ez igaz. Van egy lelki fény,
ami vagy jelen van, vagy nincs. Valami leírhatatlan. Maddy ott van,
de önnek kell visszahoznia. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor ki
kell nyújtania a kezét, és imádkozni azért, hogy megfogja a
kinyújtott kezet.
Ben észrevette hogy a nő a nyakában egy csavart kötélfeszületet
visel, amin egy apró Jézus függ.
– Köszönöm – mondta.
…
Nem történt semmi.
Ben mindennap Maddy ágya mellett ült, és várt. A szeme csukva
volt. A keze nem rándult meg, de Bernadette beszámolója után
egész hétvégén virrasztottak mellette: Anne, Jake, Vanessa, Olivia,
Kath – valamelyikük mindig ott volt.
Bernadette nővér kerülte őt. Valószínűleg tudta, hogy nagy hibát
követett el ezzel a voodooszerű belelátok-a-lélekbe szarsággal. De
lehet, hogy csak bekattant. Ben mégsem akart kockáztatni.
Mindenféléről beszélt Maddynek, amiről úgy gondolta, hogy
elérheti őt – a közös emlékeikről, ahogy a vállát fogta, amikor Emma
a világra jött, hogy hogyan osontak be a fürdőszobába, hogy
szeretkezzenek, amikor elutaztak egy hétre Maddy szüleivel és az
összes gyerekkel. Lejátszotta a kedvenc zenéjét – még azt a rázós-
döcögős countryszámot is, amire a felesége soha nem tudott
táncolni – azon a kicsi, de őrült drága CD-lejátszón, amit Jake vett a
szobájába.
Közben Maddy sápadt, élettelen testét figyelte, és nem hallatszott
más, csak a gépek zümmögése és szuszogása.
…

Hétfőn már alig várta, hogy bemehessen az irodába. Lelassították a

virrasztást. Munkába menet beugrott a kórházba – aztán vissza a
mókuskerékbe, az örökös körforgásba, hogy kipipálhassa a
napirendi pontokat, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Ma
reggel korábban indult el, azt remélve, hogy sikerül elcsípnie az
ügyeletes orvost.
Épp időben érkezett, és pont összefutott az egyik nagykutya
beosztottjával. Dr. Flynn teljesen el volt telve önmagával és a fehér
köpenyével.
– Mi a helyzet? – kérdezte Ben.
 Flynn a kórlapra pillantott, mintha meg kellene néznie, mit írtak
a betegről, akit három perccel ezelőtt vizsgált meg.
– Mmm. Hmm.
Ben az önsegítő beszélgetést választotta ahelyett, hogy kiverné a
szavakat a doki lányosan rózsaszín ajkából.
– Nincs szükségem teljes orvosi előadásra. Csak annyit mondjon,
hogy van. Van valami változás? Mennyi reményünk van?
Ben Flynn szemét figyelte, hátha ki tudja olvasni belőle az
igazságot, vagy talán többet is, mint amennyit a fickó szavai
elárulnak. Minden kis reménysugár, ami volt – a szemhéj rezdülése,
a fájdalomreakció kibaszott csodája – elillant, ahogy azt figyelte,
milyen tétovázva keresi az orvos a megfelelő szavakat.
– Soha senkit sem fosztunk meg a reménytől. A világ tele van
csodákkal.
…

Behajtott a Boston Common mélygarázsába, sajnálta, hogy Vanessa

vitte el a gyerekeket, hogy megvásárolják az iskolaszereiket.
Teljesen elpárolgott a vágya, hogy a munkahelyén legyen. Most
sokkal szívesebben lenne a feleségével, Emmával, Gracie-vel és
Calebbel. Mennyire szeretett volna most vitáknak véget vetni,
zoknikat és ruhákat válogatni. Bármit megtett volna, hogy ne hallja
állandóan a csoda szót a fejében.
Elsőként Elizabeth irodájába ment, hogy felkészülhessen az első
teljes napjára, és naprakész szeretett volna lenni azzal, amit a nő a
távollétében csinált.
– Szia – köszöntötte Ben, amikor belépett. Leült a vendégszékébe,
és a kávéért nyúlt, ami már ott várta az asztalon. Az sem okozott
volna neki ekkora örömöt, ha a lány egy százdolláros bankjegyet
nyomott volna a kezébe. Az első korty forró volt, fekete és keserű, és
egyenesen a szívéig hatolt. – Köszönöm – mondta hálásan.
– Ez a legkevesebb, amit tehetek érted – mondta Elizabeth,
lehajtotta a fejét, és szomorúan elmosolyodott. – Hogy vagy?
– Nem túl jól – dünnyögte Ben az orra alatt, és megvonta a vállát.
A lány a fejét csóválta.
– Szegény Ben. Hogy vannak a gyerekek?
– Vacakul – mondta, és közben úgy billentette a csészéjét a lány
felé, mintha tósztot készülne mondani. – Beszéljünk inkább valami
másról.
Legalább a balesetről nem kérdezte. Úgy érezte magát, mint egy
tízéves kiskölyök, mert a jogi döntéseket az apjára és az ügyvédjére
bízta. Talán bolondot csinál magából? Az ügyvéd énje tudta, hogy
nem igazán tudnának vádat emelni ellene. Nem volt részeg. Csak
annyit tett, hogy jobbra húzódott; a Ford rohant bele.
De. Mindig volt egy de.
Mi van azzal, hogy kikapcsolta az automata vezérlést? Mennyire
volt ez okos dolog?
Ezt nem tudhatták. Megállás után a rendszer visszaáll a normál
vezetési üzemmódra. Meg ez egyébként sem illegális. Csak hülyeség
és helytelen dolog.
De ő felelőtlenül vezetett. A felesége kómában van. Ha akarják,
megtalálják a módját, hogy vád alá helyezzék. És Ben, ahogy a Bíró
szokta mondani, nem volt túl népszerű az ügyészségen.
Hagyd már abba! Minden rendben lesz. Ben kettőt koppantott
Elizabeth asztalán.
– Akkor hallgatlak. Hogy állnak a dolgok?
A nő úgy bólintott, mintha a kómában fekvő feleségekkel
megbirkózó férjek kezelése is a protokoll része lenne.
– A Barry Robinson-ügy aktája készen áll. Csak az a gond, hogy B-
bird anyja folyton hívogat. Azt hiszi, biztos van valami lehetőség
arra, hogy csökkentsék az óvadék összegét. Szerinted mit mondjak
neki?
– Mi lenne, ha egyszerűen elmondanád neki az igazat? Hogy adja
fel, és hagyja, hogy a gyerekét leültessék egy kis időre. Mondd meg
neki, hogy most az egyszer nem szabadna megúsznia.
Ben letette a kávéját, és megdörzsölte a halántékát. Az újabb
szörnyű fejfájás kezdett szörnyű migrénné erősödni.
– B-bird meg főjön csak egy kicsit a saját levében. Mondd meg a
mamának, hogy tegye a fiát a serpenyőbe, és fordítsa meg, amikor
készen van.
Elizabeth összerezzent. Még mindig érzékeny volt, és nem
tökéletesítette az ügyfél kárára való viccelődés művészetét. Bennek
hiányzott Maddy. Ebben a pillanatban úgy érezte, rohadtul belehal
a hiányába.
…

Amikor ötkor megszólalt az asztali telefonja, Ben gyomra görcsbe

rándult. Nem akarta felvenni; nem akart beszélni B-bird anyjával
vagy egy szaros ügyféllel, vagy a szaros bátyjával, Andrew-val, aki a
heti kétszeri kötelező hívását akarja letudni. Kár, hogy már nem
engedhette meg magának azt a luxust, hogy ne vegye fel a telefont.
– Illica – mondta a telefonba.
– Bennie?
A baleset óta az anyósa Bennie-nek hívta. Mintha egy kibaszott
kutya lenne.
De egyáltalán nem erről volt szó.
Maddy hívta így néha-néha. De Annie-től nem szerette hallani.
– Minden rendben? A gyerekek?
– Minden rendben van.
Mostanában sosem használták a „remekül” szót – semmi sem
ment remekül mostanában.
– Mit szólnál hozzá, ha a gyerekek itt aludnának nálunk ma este?
Miután egész nap iskolai ruhákat vásároltak Vanessával, ki vannak
éhezve egy kis házi kosztra.
– Biztos vagy benne? Éjszaka nem olyan könnyű velük. Caleb…
– Tudom, tudom. Bepisil az ágyba. Nagy ügy. Csak egy kis pisi.
Szerinted Maddy és Vanessa sosem pisilt be?
Ben igyekezett nem gondolni arra, hogy pontosan hogyan pisil
Maddy mostanában.
– Ha tényleg ezt szeretnéd – mondta.
– Tényleg ezt szeretném. Jake-nek és nekem szükségünk van egy
kis életre ebben a házban. Gyere értük holnap munka után.
Mindannyian együtt vacsorázhatunk.
Ha az „egy kis élet a házban” alatt azt értette, hogy Emma bámul,
Caleb visít, Gracie pedig Jézust imádja, akkor örömmel tesz eleget
Annie kérésének.
Az asztalán lévő fényképről Maddy és a gyerekek néztek rá.
Maddy mosolya egyenesen hozzá szállt – szerelmes tekintetét a
kamerára irányította, amikor a férje lekapta, miközben hóembert
épített a gyerekekkel. A hó olyan magas volt, hogy teljesen betakarta
a tornácra vezető lépcsőt. Egyenesen a hideg pelyhek halmába
ugrottak. Maddy arca kipirult. El tudta képzelni, milyen íze volt
hideg ajkának.
Hányszor, de hányszor nem csókolta meg!
Nem tudta, hogyan fékezze tovább a fájdalmat. Olyan volt a
hiánya, mint a rozsdás penge, de bármennyire is fájdalmas volt,
folytatnia kellett. Valahogyan el kellett fojtania ezt az átkozott
fájdalmat.
…
Ben elvitte Elizabethet vacsorázni. Aztán visszamentek a nő
lakására.
A Fenway-ben lakott, a diákváros közepén, de az épületét úgy
alakították át, hogy a fiatal diplomásoknak is megfeleljen. A lakása
éppolyan visszafogottnak tűnt, mint Elizabeth. Pasztellszínű falak,
fényes tölgyfa padló, minimalista darabokkal maximális pénzért
berendezve. Biztosan nem a csekélyke gyakornoki ösztöndíjából
fizette ki. Azok az elegáns ébenfa vázák és lámpák nem a T.J. Maxx
üzletből származtak, ahol Maddy vásárolni szokott.
Most azonnal el kell húznia innen, erről a kibaszott csilivili
helyről.
– Bort? – A nő egy üveg fehérbort tartott a kezében. – Vagy egy
vacsora utáni italt?
– A bor jó lesz – mondta Ben.
A nő félig töltött egy túlméretezett boroskelyhet, majd
letelepedett a férfi mellé a kanapéra.
– Köszönöm a vacsorát – mondta, előrehajolt, felemelt egy
krómozott gyümölcstálat, és a férfi felé tartotta. Kék szőlő és szilva
tornyosult benne. – Egy kis desszertet?
– Kösz, nem kérek – rázta meg a fejét Ben.
A nő beleharapott egy szilvába, és maga alá húzta a lábait.
– Minden olyan fantasztikus volt!
Tényleg? Szerinte mi lehetett olyan rohadt jó? Hogy túl sokat ivott
és a politikáról szónokolt? A nő komoly szemmel bámult rá.
– Örülök, hogy jól érezted magad.
– Imádom a North Endet. Az olasz konyha a kedvencem.
Amikor először vitte el Maddyt randizni, a North Endre mentek.
Hogy is felejthette ezt el?
Mi baja van? Hogy hagyhatta, hogy így végződjön az élete?
Megitta a bor felét, hagyta, hogy az alkohol ráhalmozódjon az
étteremben már megivott erős martinikra.
Elizabeth közelebb húzódott hozzá. Végigsimított az ujjbegyeivel
a férfi arcán.
– Borostás állú fickó. Naponta kétszer kell borotválkoznod?
– Kell? – A férfi megvonta a vállát. – Nekem ugyan nem.
– Tulajdonképpen – kezdte Elizabeth – nagyon finom így.
Ben megitta a borát. A lány bőre olyan átkozottul tiszta volt és
tökéletes. Ragyogott. Amennyire látta, gyönyörű vaníliaszínű
arcbőrén nyoma sem volt sminknek. Kinyújtotta a kezét, finoman a
lány nyakára tette, és magához húzta, megízlelte szájának szilva-,
bor- és egészségízét. A lány átkarolta, az ölébe ült, és erősen a
férfihoz simult. Ben érezte a lány melegét, és érezte, hogy nem tud
uralkodni magán. Lefektette a lányt a kanapéra. Elizabeth hagyta,
karjait széttárta. Ben lassan elkezdte kigombolta a szürke
selyemblúzt.
Hetven százalék. Nem akart a hetven százalékhoz tartozni.
Maddy. Vad hajzuhatag keretezte kéjjel telt grimaszát, amikor a
férfi megérintette a derekán levő bemélyedést, ahol Ben ujjai
találkoztak, amikor Maddy meglovagolta.
Sápadt, hamuszínű lábát fehérítőszagú lepedő takarta, a csövek
úgy lógnak ki belőle, mintha egy orvosi Medúza lenne.
Elizabeth melltartója elöl kapcsolódott. A két kosárka kettévált,
amikor a férfi kikattintotta. Az első szerelmeskedésük Maddyvel.
Nyelvével végigsimogatta a vonalat, ahol a medál vékony lánca a
kulcscsontján pihent. Az ujjai minden pici ívet megtaláltak.
Maddyben lélegezve akarta leélni az életét.
Elizabeth felhúzta a szoknyáját, lerántotta Ben alsónadrágját,
majd sürgetően magába húzta a férfit. Ben lehunyta a szemét.
…
– Hová mész? – Elizabeth az egyik könyökére támaszkodott.
Halvány fény szűrődött át a redőnyön. Hajnali fél öt volt.
Ben felöltözött, és indulásra készen állt.
– Haza kell mennem. Már majdnem hat óra.
Elizabeth felült, és Ben meglepődött azon, hogy nem húzta a
nyakáig az ágyneműt. A vékony pamuttakaró a dereka körül
fodrozódott. Meztelen melle csábítóan hívogató volt.
– Visszajössz?
Ezt vajon hogy értette? Egyáltalán valamikor? Ma este?
– Haza kell mennem. Mielőtt a gyerekek felébrednek.
Gyenge hazugság. Szinte hallja Maddy hangját. Egyébként soha
nem tudtál valami jól hazudni.
– Nem a nagymamájukkal vannak?
– De igen. Maddy anyjával. De egy csomó dolgot elő kell
készítenem, mire megjönnek.
Ben azt is fontolgatta, hogy elmegy a templomba. Egyenesen
gyónni megy.
Áldj meg, Atyám, mert vétkeztem. Harminc éve már, hogy utoljára
gyóntam. Ez idő alatt sokszor vettem a számra hiába az Úr nevét.
Arrogáns és gonosz voltam a feleségemmel. Dühömben ellöktem a
fiamat. Kiabáltam a lányaimmal. Úgy vezettem, mint egy őrült, amitől
a feleségem kirepült a kocsiból, és beverte a fejét. Én juttattam
kómába. Aztán lefeküdtem egy másik nővel. Gonosz vagyok, atyám?
– Visszajössz? – ismételte meg a kérdést Elizabeth.
A baleset óta minden este ott volt a kórházban, hogy jóéjtpuszit
adjon Maddynek. Tegnap este lemaradt róla.
– Nem tudom, vissza tudok-e jönni – mondta, ami azt jelentette,
hogy nem. Soha. Soha többé.
…
– Nézd, apa!
Gracie megfogta a kezét, és az apósék előszobájában álló
asztalhoz húzta, amint belépett. A frissen sült kenyér illata
keveredett a sülő hús aromájával.
Gracie egy kis rézzel keretezett, ólomüvegből készült apró dobozt
tartott a kezében, a tetején egy kis nyílás volt.
– Tegyél bele egy dollárt, apa!
– Nagymama és nagypapa manapság belépőt kér? – kérdezte a
lányától.
– Muszáj, apu! Ez fontos.
– Oké, oké. – Két egydollárost préselt be a nyíláson. – Így jó lesz?
Most már elárulod, mi ez?
– Ez egy kalákadoboz.
– Micsoda? – Ben hátralépett, és kérdőn nézett a dobozra.
Az anyósa nevetve lépett be.
– Ez egy cedáká doboz, Gracie. – Anne letérdelt, így Gracie-vel egy
magasságba került. – Úgy hívják, ce-dá-ká.
– Ce-dá-ká – ismételte Gracie. – Cedáká.
– Egészen jól mondod – mondta Anne, és megölelte a lányt. – Ez
egy jótékonysági doboz, amibe az emberek pénzadományokat
tehetnek, Ben. Ma elvittem Gracie-t a Harvard Streetre a Kolbóba,
az izraeli művészeti boltba, és ezt vettem neki.
Ben felvette a dobozt, megfordította, és meglátta az árcédulát –
hatvan dollár.
– Nem tudott volna egy kis tejesdobozt kidíszíteni? És akkor a
hatvan dollár már mehetne is jótékony célra.
– Rosszat tettem, apa? – Gracie reszketegen állt. – Vigyük vissza?
– Dehogyis, kicsikém. – Anne megsimogatta Gracie arcát. – Egy
órát töltöttünk azzal, hogy kiválasszuk a megfelelő dobozt. Életed
végéig kitart; ez egy befektetés.
 Gracie feje fölött Anne szúrós pillantást lövellt Ben felé.
– Csak vicceltem, drágám. Tessék, rögtön be is bizonyítom. – Ezzel
Ben egy újabb dollárt dobott a dobozba. – És mondd meg
nagyapának, hogy amennyit ő beletesz, ugyanannyit teszek bele én
is. Duplázzuk meg! Mihez fogsz kezdeni a pénzzel? Ki kapja meg?
– Emma azt javasolta, hogy adjam egy fejsérülteknek fenntartott
helynek. Majd keresünk egyet az interneten.
Gracie arca komoly lett.
– És a New England Little Wanderersnek. Ott olyan gyerekek
vannak, akiknek nincsenek szülei. Anyu is ott dolgozott.
– Önkéntes volt, Gracie – mondta Anne. – Amikor középiskolás
volt. Korrepetálta a gyerekeket.
Gracie úgy szorongatta a dobozt, mintha egy baba lenne.
– Hány évesnek kell ehhez lenni?
– Idősebbnek, mint te, pocok – mondta Ben.
Az anyja, Maddy és Anne mellett Gracie előtt fényes jövő áll, hogy
nyomorék árvákat mentsen egy keresztény lepratelepen.
– Beugrottál a kórházba? – kérdezte Anne.
Ben magához húzta Gracie-t.
– Ma nem tudtam. Nagyon elfoglalt voltam.
– Túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy meglátogasd a feleségedet? – tette
fel a kérdést.
Gracie szinte megmerevedett a férfi ölelése alatt.
– Most először fordult elő.
– Halkabban! Nem akarom, hogy Jake felhúzza magát.
– Figyelj, egyáltalán nem hanyagoltam el őt. Bánt, hogy…
– Nem ő, hanem Maddy… a feleséged.
– Tudom, hogy a feleségem, a fenébe is.
Gracie kibontakozott Ben öleléséből.
– A nagyi azt mondta, ne kiabáljunk, apu.
 – Akkor bánj vele úgy, mint a feleségeddel! – mondta Anne.
– Várj egy percet…
– Nem, egy másodpercet sem várok – szakította félbe Anne. –
Most te figyelj rám! Térj már észhez! És tanulj meg uralkodni
magadon! Mi a csuda ütött beléd?
– Mi rosszat tettem? – kérdezte.
Anne egy pillanatra a szeméhez szorította a kézfejét.
– Mindennap Maddy mellett a helyed, Ben. Minden áldott nap.
Nem nekem kellene ezt elmondanom. Nincs olyan, hogy elfoglalt
vagy. A te prioritásod az, hogy Maddyvel törődj.
Mit mondhatott volna, amivel nem érezhette volna magát még
pocsékabbul? Semmi sem jutott eszébe. Kinyitotta a száját,
becsukta, majd egyszerűen bólintott.
– Gracie – mondta Anne –, nagyon sajnálom, hogy kiabáltam.
Fuss a konyhába, és nézd meg, kérlek, hogy nem ég-e meg a hús.
Ben beleegyezően bólintott. Gracie egyszerre tűnt vonakodónak
és megkönnyebbültnek, és kiszaladt. Ben már várta, mikor ront le
Jake a lépcsőn. Felnézett, de csak az ismerős keleti futószőnyeg kék
árnyalatait látta a mahagóni fafelületen.
– Nem tudom, merre jártál tegnap este. Hívtalak otthon – mondta
Anne. – Ezek szerint a kórházban sem voltál. Odatelefonáltam. –
Úgy emelte rá a mutatóujját, mintha pisztolyt szegezne rá. – Nem
kérdezek semmit, gondolom, elmentél inni. De ne próbálj meg
zsarnokoskodni velem.
– Szeretem a lányodat – mondta Ben.
– A szeretet nem mentség semmire, csupán okot ad arra, hogy jól
bánj valakivel.
 17. fejezet

Emma

Emma és Zach a félreeső Riverway ösvényen sétálgattak, egy

szakaszon, amit a kerítés és a sűrű fák elrejtettek a kíváncsi szemek
elől. Amúgy sem sokan jártak arra csütörtök délelőtt tíz órakor.
Bár még csak öt nap telt el a tanévből, Emmának ma nem volt
iskola, mert a Boston Latin gimnázium tanárai egy továbbképzésen
vettek részt. Erről az apja nem tudott. Emma nem említette, az apja
meg nem vette a fáradságot, hogy utánajárjon.
Az anyja mindent beírt a konyha falán lógó hatalmas UNICEF-
naptárba. Emma első középiskolai napját is hatalmas lila betűkkel
jegyezte be – mert az anyja szerint ez volt a Boston Latin iskolai
színe –, és száz felkiáltójelet tett a végére. A Latin gimibe való
bejutáshoz felvételiznie kellett. Amikor Emmát felvették, az anyja
annyira örült, mintha a lánya Nobel-díjat nyert volna; a lila jelölés
már hónapok óta ott virított a naptárban: Emma elkezdi a Boston
Latint!!!!
Ez egy kicsit zavarta Emmát, főleg azért, mert voltak olyan
iskolatársai, akik már hetedikes koruk óta oda jártak, ezért a
kilencedik osztály megkezdése nem is tűnt olyan nagy
teljesítménynek. Akkor mégis jólesett neki, hogy az anyja ilyen
büszke rá. Az apja persze meg sem említette, amikor a lánya első
nap ment a gimibe.
Emma majdnem beírta az anyja balesetének a napját a naptárba,
de úgy gondolta, hogy azzal Gracie-t csak egy újabb imaórára
ösztönözné. A baleset huszonkét nappal ezelőtt történt. Emma
rettegett attól, hogy esetleg hónapokban kell majd számolnia.
Bár még nyári meleg volt, az ősz már ott érződött a levegőben.
Zach megfogta a kezét, és kicsit megszorította, miközben a
visszhangalagút felé sétáltak.
– Ne menjünk el hozzám? – kérdezte Zach.
Emma bizonytalanul vállat vont.
– Csak sétáljunk egy kicsit.
– Fussunk versenyt az alagútig!
Zach haja lobogott a szélben, ahogy nekilódult. Emma hagyta,
hadd fusson, nem akart gyorsítani. Mire a bejárathoz ért, Zach már
az alagút falának támaszkodott. Olyan vékony volt, mintha
behorpadt volna a mellkasa, de irtó jóképű volt. Rézszínű bőre
tökéletesen egyenletes volt. Egy aprócska gyémánt piercing csillant
meg a bal fülében – ez volt az ő nagy lázadása. Egyébként egy igazi
jó zsidó fiú volt, a keményített legombolt nyakú ingétől kezdve a
vászonnadrágjáig, mert az apja ragaszkodott hozzá, hogy abban
járjon iskolába.
Zach magához húzta Emmát, és úgy fordította, hogy a lány
támaszkodjon az alagútnak. A durva, hűvös beton horzsolta Emma
csupasz bőrét, ahol nem takarta szoknya. A fiú szorosan a lányhoz
simult, miközben csókolóztak. Kezével a lány csípőjén kalandozott,
majd betévedt a blúza alá.
A lány eltolta magától.
– Mi a baj? – lepődött meg Zach.
Emma a fiú vékony mellkasára hajtotta a fejét. Hogyan tudta
volna megmagyarázni, hogy mennyire felizgatta az érintése, és nem
tudta, hogyan húzódjon vissza.
– Semmi. Csak túl sok érzés támadt bennem.
Zach a lány hajfonatával játszott.
 – Amikor hozzád érek, csak arra tudok gondolni, mit szeretnék
veled csinálni.
Szorosan összefonták az ujjaikat.
A kórház csak néhány háztömbnyire volt.
– Te mit csinálsz, amikor pocsékul érzed magad? – kérdezte
Emma. – Amikor olyan szörnyű állapotban vagy, hogy már
gondolkodni sem tudsz?
Zach olyan mozdulatlan volt, hogy Emma azt kívánta, bárcsak
meg se kérdezte volna. Annyira csodás élete van, hogy sosem érzi
pocsékul magát? A szülei annyira gondoskodtak róla, odafigyeltek
rá, és tökéletessé tették az egész létezését?
– Néha imádkozom – mondta.
Hunyorgott, ahogy kiléptek a félhomályos alagútból. Úgy értette,
hogy például Kérlek, istenem, engedd, hogy átmenjek a fizika
vizsgán? Vagy térdre ereszkedik az ágya mellett, mint a régi
filmekben?
– Hogy csinálod?
– Ahogy a héber iskolában tanultam. Meg ahogy a szüleim
tanítottak. Tudod.
– Sajnos nem tudom – vallotta be, hiszen a vallási tudatlanságával
egy egész Bibliát meg lehetne tölteni. Ha-ha. – Mesélsz róla?
Egy padon ültek, szemben a nem hivatalosan Muddy folyónak
nevezett állóvízzel. A parton sűrű nád nőtt. Madarak kapirgáltak
körülöttük élelem után kutatva. Zach most felvette a tanító arcát.
– A rabbim szerint még a nehéz időkben is boldogságra kell
törekednünk – mondta, és átkarolta a lány vállát. – Azt hiszem, ez
azt jelenti, hogy gyakrabban kellene megcsókolnom téged, és neked
hagynod kellene.
Emma levette a válláról a fiú kezét. Olyasvalakire vágyott, aki
törődik vele – nem pedig olyanra, aki állandóan csak szorongatja.
Lehet, hogy erre akarta az apja figyelmeztetni, amikor rátalált a
Copley Square-en útban hazafelé? A te korodban csak egyetlen
dolgot akarnak.
– Mesélj még nekem egy kicsit az imádkozásról!
– Az ima segít a jó hozzáállásban, és a megfelelő módon kapcsol
össze a világgal.
– Ezt most nem értem. – Emma érezte, hogy gyorsabban ver a
szíve. – Mit értesz ezen? Hogyan érzed jobban magad tőle?
– Talán nem is igazán arról van szó, hogy jobban érezd magad. Az
apám azt mondja, hogy Isten az alapján ítél meg minket, ahogyan
viselkedünk… nem mindig arról van szó, hogy mások hogyan
bánnak velünk, Emma.
…

Emma elhozta Calebet és Gracie-t az iskolából, adott nekik egy-egy

tál Froot Loops gabonapelyhet, felment a szobájába, és magára
csukta az ajtót. A számítógép képernyőjét bámulta: hogyan keressen
templomot? Milyen kulcsszavakat írjon be? Vajon rossz zsidó volt,
mert többet aggódott saját maga miatt, mint mások miatt? Segíthet-e
a családján az, hogy zsidók?
A keresőbe beírta a zsidó szót, és az égvilágon minden előjött,
még a zsidó altípusok zavaros étkezési szokásait is beleértve,
amikről hallott már, de eddig nem igazán foglalkozott velük.
Konzervatív. Reform. Haszid. Ortodox. Két órába telt, mire
megtudta, hogy a reform azt jelenti, hogy liberálisabb. Valószínűleg
az anyja is ezt javasolná neki. A liberális irányzatot.
Tizenkét éves korában Emma azt kérte, hogy járhasson a héber
iskolába, mint az osztálytársa, Gillian, aki a bát micvájára készült.
Emma úgy képzelte el, mint egy izraeli cserkésztábort. Az Anne
Frank naplója kísértette; miután elolvasta, felment a netre, és
elolvasott mindent, amit a zsidó lét összes szörnyűségéről talált. Azt
gondolta, ha héber iskolába jár, akkor elkerülheti, hogy
koncentrációs táborba küldjék, és meztelenül kelljen rohangálnia a
röhögő katonák előtt. Nem kell egy kemencében meghalni.
Valamiért azt hitte, hogy a héber iskolában megtanítják úgy
harcolni, mint egy született izraeli sabra.
Emma anyja megígérte, hogy utánanéz, de elfelejtette. A
következő évben Emma már táncórákra akart járni.
A guglizás kanyargós utakra vezette Emmát; megtalálta Ms.
Brisket főzőtanfolyamát és a Rock My Mensch Soul Band weboldalát
is, de nem talált egy olyan templomot, ahol imádkozhatna. Végül
rábukkant egy cambridge-i templom istentiszteleteire, de fogalma
sem volt róla, hogyan tovább. Csak úgy egyszerűen menjen oda, és
sétáljon be?
Emma kinyújtóztatta elmacskásodott karját, és az ágyra dobta
magát. Miféle idióta az, aki még azt sem tudja, hogyan kell elmenni
valami hülye templomba? Megragadta a kitömött zoknimajmot,
amely mindig a párnáján csücsült, a lába fölé emelte és meghúzta.
Aztán a falhoz vágta.
Benyitott az öccse, majd bejött.
– Éhes vagyok.
– Most ettél müzlit. Egyél egy kis mogyoróvajat. Hagyj már békén!
– De még mindig éhes vagyok. Mindig csak mogyoróvaj! Valami
mást akarok.
– Nagyon sajnálom. Mondd meg apunak, ha hazajön.
Caleb felemelte a hangját.
– De én most vagyok éhes!
Emma felkapott egy plüsszebrát a padlóról, és hozzávágta.
– Be tudnád fogni a szádat csak egy percre? – förmedt rá, és
visszafordult a számítógépéhez. „Kapcsolat”, olvasta a Temple Beth
Tikvah nyitóképernyőjén.
Kedves rabbi! – írta Emma. – Szeretnék eljönni az istentiszteletre
az önök templomába. Nem baj, ha egyedül jövök? Tizennégy éves
vagyok, és csak szeretném megnézni. Hogyan tehetem ezt meg?
Mintha egy tízéves írta volna.
– Letelt az egy perc! – Caleb minden egyes szó után rúgott egyet a
falba.
Jöhet még ennél rosszabb?
Rákattintott a küldés gombra.
…

– Akkor most jössz vagy nem? – kiáltott fel Emma az öccsének a

következő szombat reggel. – El fogunk késni.
– Nem. Akarok. Menni – kiabálta Caleb a lépcső tetejéről.
Gracie megrántotta Emma ingujját.
– Miért nem hagyjuk itthon Kathtel?
Emma megrázta a fejét.
– Apa azt fogja hinni, hogy felelőtlen vagyok, és amúgy sem
akarom, hogy tudja, hová megyünk.
– Miért nem? – kérdezte Gracie.
Erre nem tudott mit mondani. Az apja olyan letörtnek tűnt,
amikor minden este összehajtogatott egydollárosokat tett Gracie
cedáká dobozába. Valahogy Emma úgy érezte, mintha a templomba
járásukkal újabb terhet tennének az apjuk nyakába.
– Csak ne mondd el neki! Bízz bennem! – Emma felnézett a
lépcsőn. – Caleb, gyere le azonnal, vagy elmondom apának a lámpát.
Caleb ledübörgött a lépcsőn. Három nappal azelőtt egy
kerámialámpát vágott a falhoz, mert Emma nem volt hajlandó
csatornát váltani, amikor tévét néztek. Azt mondta az apjának, hogy
porszívózás közben verte le, de nem igazán számított, hogy az öccse
helyett ő kapta a szidást. Az apjuk szinte semmivel sem törődött,
ami csak rontott a helyzeten. Emma jobban szerette volna, ha rájön,
hová készülnek, és leordítja a fejét.
A tűző nap perzselte a vállukat, ahogy a buszmegállóba mentek.
Szeptemberi hőhullám fojtogatta a várost.
– Szomjas vagyok – nyafogta Caleb.
– Majd veszünk üdítőt, ha a Park Streetre érünk – javasolta
Emma, és ment tovább.
– Anyunak nem tetszene. Reggel nem ihatunk szénsavas üdítőt.
Gracie hátrafogta sűrű haját a nyakából. Emmának mondania
kellett volna, hogy kösse lófarokba. Miért kell az apjának még
szombaton is dolgoznia?
– De anyu most nincs itt – mondta Emma. – Szóval most én
mondom meg, mit iszunk.
– Nem kérek üdítőt. Vizet akarok. – Caleb hangja megremegett. –
Anyu mindig csomagol vizet, mielőtt elmegyünk valahová.
– Majd veszünk a kisboltban vizet, amíg a buszra várunk.
– Mi van, ha a busz már jön, amikor odaérünk? – kezdte el most
Gracie is.
Emma megragadta mindkettőjük vállát, és keményen tartotta
őket.
– Ez fáj – nyafogott Caleb, miközben megpróbált kiszabadulni
nővére szorításából.
– Fogjátok már be mindketten! Ha abbahagynátok végre ezt az
elkényeztetett kölyök viselkedést, indulhatnánk imádkozni, hogy
anyu minél előbb felébredjen, oké? Vagy nem akarjátok? Jónak kell
lennetek, különben nem mehetünk. Rajtatok múlik. Normálisan
fogtok viselkedni?
Bólintottak, Gracie az alsó ajkába harapott. Emma megfogta
Caleb kezét.
 – Oké, akkor induljunk.
Miután néhány pillanatig némán sétáltak, Caleb megrántotta
Emma kezét.
– Most meg mi van? – préselte ki magából a kérdést Emma.
– Hogyan kell imádkozni?
Emma gyorsabban ment, kényszerítve őket, hogy lépést tartsanak
vele.
– Csak megpróbáljuk ugyanazt csinálni, amit a többiek. És ha
nem tudunk rájönni, hogy csinálják, akkor egyszerűen csak
imádkozunk a fejünkben.
Gracie előreugrott, hogy szembenézzen Emmával.
– Én ismerem az imákat, megtanultam Frances nagyitól.
Használjam azokat?
– Csak ha nem mondod ki őket hangosan. – Még csak az hiányzik,
hogy a húga elkezdjen Jézushoz énekelni, miközben a zsinagógában
ülnek. Átmentek a Centre Streeten a Goodwill előtti
buszmegállóhoz.
– De mit mondjak az agyamban? – Caleb minden egyes szónál
feljebb vitte a hangját.
Emma látta, hogy jön a busz.
– Majd a buszon megtanítalak.
Benyúlt a zsebébe, és megérintette az imát, amit kinyomtatott az
internetről: „Ha Isteneteket, az Urat szolgáljátok, akkor megáld
kenyérrel és vízzel. És én eltávolítom tőletek a bajokat.”
…

Felsétáltak a széles kőlépcsőn, és beléptek egy hűvös előcsarnokba.

Három nyitott rézajtó mögött egy hatalmas terem tárult fel a
bejáraton túl.
Egy belső ajtónál kisebb csoportokban álldogáltak az emberek, a
férfiak kipát – ugyanilyen fejfedőt viselt a nagyapa is pészah idején
– vettek ki egy fonott kosárból. A nők hullámcsatok segítségével
csipkés négyzeteket tűztek a hajukba. Gracie megkocogtatta Emma
karját.
– Mi az? – suttogott Emma.
Gracie intett Emmának, hogy jöjjön közelebb.
– Az összes fiú és férfi felveszi – suttogta Emma fülébe. – A lányok
közül csak néhányan. Nem tudom, miért.
A nővérére bízta, hogy megfejtse a rejtélyt.
Az ajtók bezárultak az utolsó ember mögött. Egyedül álltak a
légkondicionált előcsarnokban. Emma verejtéke hűvös merevséggé
száradt.
– Szerinted most mit kell tennünk? – kérdezte Emma a húgát.
Gracie kivett egy fekete kipát a kosárból, és Caleb kezébe nyomta.
– Vedd fel!
Caleb feltette, de ahogy elfordította a fejét, lecsúszott róla a
sikamlós anyag. Emma egy hajtűvel rögzítette, majd Gracie-t
utánozva egy csipkekendőt tűzött a saját fejére.
Az ajtón túli terem meglepte Emmát. Amikor Frances nagyival
ment templomba, ott minden fából készült és sötét volt. A lila, zöld
és piros ólomüveg ablakokat Jézust és Máriát ábrázoló képek
díszítették, és nem engedték be a napot. Itt a falak fehéren
ragyogtak. Az ablakokon áradt be a napfény, kivéve egy kobalt és
sárga színű ólomüveg ablakot, amelyet aranyszínű zsidócsillagok
díszítettek. Csavart fémszobrok lógtak a mennyezetről. Az oltár
helyett egy bársonyfüggönnyel letakart pulpitus állt a színpadon.
A legtöbb férfi öltönyt viselt, a nők pedig nyári ruhát vagy
selyemből készült felsőt. Vékony piros könyvek és vastagabb
bőrkötésű kék könyvek feküdtek előttük a tartókban.
Emma utánozta a közelben állókat, és elővett egy kék könyvet.
Caleb és Gracie követte a példáját. Öten vették körül a pulpitust;
köztük volt egy Emma korabeli lány, aki a színpad hátsó részén álló
padon ült.
– Ötvennégyes oldal – mondta egy nő a színpadon. – Felolvasunk
egy részt Dávid zsoltárából, amikor Abimélek előtt megváltozott a
viselkedése, aki elbocsátotta őt, és Dávid elment.
Emma lapozgatta a puha, vékony lapokat, és megzavarodott,
amikor meglátta az első oldalt a könyv legvégén, de aztán eszébe
jutott a Haggada, amit Jake nagypapa a Széder-vacsorán olvasott fel.
A könyv jobb oldalán a héber nyelvű szöveg volt, a balon pedig az
angol.
A színpadon ülő vörös hajú lány a pódiumhoz lépett, jégkék
ruhája lebegett körülötte. Két kezét a pulpitusra tette, és elkezdett
héberül olvasni.
– Ez ki? – kérdezte Caleb suttogva.
– Csss! – nézett rá Emma csúnyán.
– Miért van ott fent egy gyerek? – kérdezősködött tovább.
– Nem tudom – sziszegte Emma.
– Mit mond?
Az előttük ülő idős nő hátrafordult.
Emma már felkészült arra, hogy kidobják.
– Ő az én dédunokám – mondta az asszony. – Éppen most van a
bát micvája.
Emma öccse talán nagyon értetlenül nézett, mert a nő még
suttogott néhány szót.
– Mert most múlt tizenkét éves.
A nő vastagon rúzsozott szája széles vörös mosolyra húzódott.
Hátranyúlt, és megpaskolta Caleb kezét.
– Köszönöm, hogy eljöttél.
– Meghívtak minket? – értetlenkedett Caleb.
 – A bát micva szertartására nem kell meghívni senkit. Mindenkit
szívesen látunk. – A nő barátságos arccal nézett rájuk. – Majd
gyertek, és köszönjetek a kiddusnál. Egyetek egy kis süteményt!
Emma megszorította Caleb kezét. Maradj csendben, különben
kidobnak.
– Mehetünk? A kiddusra? – suttogta Gracie. Caleb Emmára nézett.
– Csak ha mindketten befogjátok a hátralévő időben.
Caleb látványosan összeszorította az ajkát, Gracie pedig a
szájához emelte a kezét.
…

– Miért nem kérdezhetem meg, hogy milyen sütik ezek? Borzalmas

ízük van. – Caleb felemelt egy barna színű csavart leveles tésztát.
– Akkor ne egyél belőle! – mondta Emma. – Nem kérdezheted
meg, mert gyogyósnak néznének minket.
Egy kis asztalnál ültek a sarokban. A körülöttük levő emberek
megölelték és megcsókolták egymást.
– Ne mondd, hogy gyogyós – mondta Gracie. – Az tiszteletlen.
– Így van. Anyu is azt mondja, hogy tiszteletlen – ismételte meg
Caleb.
Emma szeme megtelt könnyel. Remélte, hogy mindenki a
bagelekkel és krémsajtos tálakkal megrakott asztaloknál marad, és
nem jönnek ide hozzájuk.
– Ne sírj! – Caleb hangjában pánik érződött. – Megeszem a sütit.
Gracie megfogta Emma kezét.
– Mondd nyugodtan, hogy gyogyós. Nem számít. Tudjuk, hogy te
jó vagy. – Gracie szeme könnybe lábadt. – Miért sírsz?
Emma addig pislogott, amíg a könnyei el nem tűntek.
– Jól vagyok – suttogta. – Menjünk!
– De az a néni azt mondta, hogy beszélhetünk vele.
 – Kérlek, Caleb. Mi nem tartozunk ide.
– Mert csak félig vagyunk zsidók? – kérdezte Gracie.
– Egyszerűen nem tartozunk ide. – Emma minden egyes szót
kihangsúlyozott.
Az emberek örömkiáltással üdvözölték egymást. A nő aki előttük
ült, rátette a kezét a bát micvás lány vállára, karnyújtásnyira
eltartotta magától, és mosolygott. Emma végigsimított a
farmerszoknyáján.
– Azt hittem, imádkozni fogunk anyuért. – Caleb úgy fűzte össze
az ujjait, mintha imádkozna. – Mi történik, ha nem imádkozunk?
Emma megvonta a vállát.
– Lehet, hogy nem számít.
– De igen, számít. Te mondtad. Számítania kell! – emelte fel a
hangját. – Különben anyu meghal. Te mondtad!
A rabbi, aki eddig a terem másik végében állt, most elindult
feléjük. Emma közelebb húzta magához az öccsét.
– Caleb, ezt most azonnal hagyd abba! Anyu rendben lesz. Ez
olyan volt, mintha… Ez olyan volt, mintha egy imaboltba mentünk
volna.
A rabbi közeledett. Valami kaparta Emma torkát.
– Emma?
Ősz haja ellenére fiatalos arca volt.
– Ki maga? – kérdezte tőle Caleb.
A rabbi Caleb vállára tette a kezét.
– Berger rabbi vagyok. És te?
– Caleb. – A hangja remegett. – Te vagy itt a főnök? Bajban
vagyunk?
A rabbi elmosolyodott, és letérdelt, hogy egy magasságban legyen
Calebbel.
– Igen, én vagyok a főnök. De egyáltalán nem vagytok bajban. Én
vagyok az, aki válaszolt a nővéred e-mailjére. Örülök, hogy itt
vagytok, bár szokatlan, hogy a fiatalok szüleik vagy nagyszüleik
nélkül jönnek.
– Édesanyánk zsidó, de ő most kórházban van – mondta Gracie.
– Nagyon sajnálom. – A rabbi összeráncolta a homlokát, majd
felállt. – Mi lenne, ha bemennénk az irodámba?
Emma vállat vont, és biccentett a testvérei felé. Elindultak a rabbi
után az épület egy hangulatosabbnak tűnő részébe. Menet közben a
rabbi kedélyesen csevegett, néha-néha rámutatott egy festményre
vagy szoborra, mintha múzeumban lennének.
– Na végre itthon vagyunk. – Megállt egy üvegajtó előtt, amit
kulccsal kinyitott. – Isten hozott benneteket.
Az irodájában volt egy dolgozósarok egy íróasztallal, a másik
részét pedig egy bőrkanapé és néhány puha szék foglalta el. A
könyvespolcok dugig voltak könyvekkel, és mellettük halmokban
még több könyv állt. Az íróasztala előtt székek sorakoztak, és a
rabbi intett nekik, hogy üljenek le.
Ő maga az íróasztalához ült, és összekulcsolta a kezét.
– Talán elmondhatnátok, mi szél hozott ma titeket ide.
Gracie letakarta az ingére tűzött apró angyalkát.
– Azért imádkozunk, hogy anyánk felébredjen. Kómában van.
– Nagyon sajnálom – mondta újra. Kinyújtotta a kezét, és
gyengéden megérintette Gracie kezét. – Az angyal vigaszt nyújt?
Gracie kitakarta az angyalt.
– A nagymamámtól kaptam.
– Aki katolikus – tette hozzá Caleb.
– Úgy tűnik, minden oldalról bebiztosítottad magad – mondta a
rabbi. – Semmi baj, nem vagyunk ellenséges baseballcsapatok.
Pont úgy hangzott, mint Emma gagyi tanárai, amikor olyan viccet
meséltek, amit csak ők értettek.
 – Soha nem kényszerítenek minket arra, hogy… ööö… válasszunk
– mondta Emma.
A rabbi megrázta a fejét.
– Csak egy kicsit ugratlak benneteket. A mi családjaink között is
sokan vannak vegyes vallásúak. Szóval… az édesanyátok hozott ma
ide benneteket. Istennél kerestek vigaszt?
– Mi az a vigasz? – kérdezte Caleb.
– Megnyugtatást jelent – mondta a rabbi.
– Ezt kínálja a zsinagóga? Vigaszt? – kérdezte Emma.
– Mit gondolsz? – kérdezte a rabbi. – Mit vársz?
Emma a plafonra nézett, zavarta a rabbi vizslató tekintete. Vajon
mennyire érdekelheti, hogy mit gondol a lány? Csak játszik vele.
Emma megvonta a vállát.
– Nem is tudom.
– Miért jöttetek ma ide? – kérdezte a férfi.
Emma keresztbe fonta a karját, belefáradt a rabbi faggatózásába.
Csak mondja meg, mit tegyünk.
– Az emberek mindig Istenről beszélnek. Te jó isten! Isten ments!
Csak a Jóisten tudja. Bízd Istenre – vett egy mély levegőt. – Vagy
haragszanak. Az isten verje meg.
– Az isten rogyassza rá az eget – mondta Caleb, tökéletesen
utánozva az apjukat.
Gracie elmosolyodott, és szorosan belekapaszkodott az angyalba.
– Szűz Mária, Istennek szent anyja – mondta, Frances nagyi
magas hangját utánozva.
– Úgy tűnik, hogy Isten sokféleképpen szól hozzátok, gyerekek. –
A rabbi bal bokáját a jobb térdére helyezte, és megkocogtatta,
mintha valamiféle bölcsességet akarna idézni. – Az emberek Istent
keresik, amikor fájdalmat éreznek. Néha akkor is, amikor az örömöt
keresik. Úgy tűnik, ti most a gyógyulást keresitek.
 – Isten jobban meghallgat minket, ha innen imádkozunk? –
Gracie megragadta a rabbi asztalának szélét.
A rabbi a szívére tette a kezét.
– Isten meg fog hallgatni benneteket, bárhol szóljatok is Hozzá –
mondta, majd Emmához fordult. – Néha, amikor Istent keressük,
megtudjuk, mi mást keresünk még. Például a szeretetet. Vajon Istent
keressük, amikor valójában a szeretetet keressük? Másrészt, vajon a
szeretetet keressük, amikor valójában Istent keressük? Ez
ugyanolyan, mint az ima és a segítség.
– Így van. – Emma bólintott, bár nem értett egy kukkot sem az
egészből, csak azt érezte, hogy hirtelen gyűlölni kezdte ezt az
embert.
A rabbi elmosolyodott.
– Nincsenek gyors válaszok. Az a kérdés, hogy mit akarunk a
hitünktől. És hogyan találjuk meg a hitet. És hogy kibe helyezzük a
bizalmunkat.
– Az apám majdnem megölte az anyámat – fakadt ki Caleb.
– Micsoda? – A rabbi felegyenesedett a mindentudó előadó
pózából.
– Ez nem az, amire gondol – mondta Emma gyorsan, elképzelve,
hogy a rabbi máris hívja a rendőrséget. – Baleset volt. Autóbalesetet
szenvedtek. Zuhogott az eső.
– A nagyapám szerint apám túl gyorsan vezetett. És talán dühös
volt – mondta Caleb.
Gracie, aki a legközelebb ült a rabbihoz, odahajolt hozzá, és a
kezére tette a kezét.
– Ne aggódjon… csak egy szörnyű baleset volt. Mindenki tudja.
– Talán hívnom kellene valakit – mondta a rabbi. – Biztonságban
érzitek magatokat otthon? Zaklatottnak tűntök. Van egy csodálatos,
kedves szociális munkásunk, aki biztosan tud segíteni nektek.
Szeretném, ha beszélnétek vele.
Egy szociális munkással? Az anyjuk is szociális munkás volt –
Emma értette az üzenetet, amit a férfi az imádságos szavakkal
küldött. Eljönnek az otthonukba, hogy valaki kikérdezze az apjukat.
Gyorsan el kell innen tűnniük.
– Jól vagyunk. Az apánk dolgozik. Csak imádkozni jöttünk ide,
hogy anyánk jobban legyen. Csak ennyit akartunk. Van egy nagy
családunk. Mindenki segít nekünk.
Minden annyira komplikált volt, bármit is próbált Emma tenni.
Semmit sem tudott helyrehozni.
– Most pedig jobb lesz, ha hazamegyünk – ezzel felállt, megfogta a
testvérei kezét, és jó erősen megszorította, elküldve az üzenetet,
hogy tartsák a szájukat.
– És már van valakink, egy szociális munkás a kórházból, akivel
beszélünk. A neve Olivia.
…

Aznap délután Emma az anyja íróasztala mögött ült a padlón,

kinyitotta a fiókokat, átvizsgálta az aktákat, átnézte a régi számlákat
és bankszámlakivonatokat. Talált egy kék mappát a hatéves
szülinapi buliján készült képekkel. Miután szétszórta valamennyit a
padlón, térdre ereszkedett, és tanulmányozta őket. Az anyja egy
kicsit kövérnek tűnt; biztos Calebbel volt terhes – nem úgy, mint
most: kiállnak a csontjai, összevissza van szurkálva és ragasztva,
drótok állnak ki belőle.
Az a rabbi hagyta, hogy ő, Gracie és Caleb egyszerűen
kisétáljanak, miután meghallgatta a történetüket. Sikerült elég jól
átvernie. Az anyja soha nem tett volna ilyet, ha három kiskölyök
betéved az irodájába.
Emma félrelökte a képeket, és könyveket szedett le a legalsó
polcokról, amíg meg nem találta az MSD orvosi kézikönyvet – ezt a
könyvet vette elő az anyja, ha a családban bárkinél betegség jelei
mutatkoztak. Kinyitotta a tárgymutatónál, megkereste a K betűt, és
átfutotta a kóma szóhoz tartozó szócikkeket. Diabéteszes kóma.
Hepatikus kóma. Myxedema kóma. Egyik sem volt megfelelő; nem
volt semmi értelme. Ledobta a padlóra, majd előhúzta A főzés
öröme című könyvet. Ja. Hatalmas öröm. Ha még egy szendvicset
kell készítenie, kiugrik az ablakon.
Emma elkezdte visszapakolni a könyveket a polcokra. Épp Az
ember családját tette vissza, amikor egy levél esett ki belőle, egy
hosszú szöveg, az apja kézírásával.
Kedves Maddy!
Egy hónap múlva háromtagú család leszünk (és aztán majd
talán négy, vagy öt?).Tudom, tudom. Még nem akarsz erről
beszélni. Előbb ez legyen meg rendben, igaz?
(Látod, néha tényleg figyelek!)
Boldog évfordulót, édesem. A karkötő tovább fokozza a
szépségedet (amit sokkal jobban kellene dicsérnem – tudom,
tudom), a könyv pedig a szívedet egészíti ki. (És bókol is neki.).
Szeretném, ha tudnád, hogy soha egy napra sem felejtem el,
milyen hatalmas szíved van. (Még a hasadnál is nagyobb.)
Kiegészítesz engem. Bocsásd meg nekem, ha néha-néha
látszólag megfeledkezem róla. Talán ilyenkor előveheted ezt a
könyvet, olvasgathatod, és emlékezhetsz…

– Emma?

Felnézett. Az apja állt az ajtóban. Visszatolta a könyvet a polcra, az

iratokat és fényképeket pedig gyorsan berúgta az asztal alá.
 – Mit csinálsz, drágaságom? Jók voltak a gyerekek?
Belehuppant a bőrfotelbe, és hátrahajtotta a fejét.
– Bocsánat, hogy elkéstem. Egy kicsit tovább voltam anyuval. Mi
lenne, ha elmennénk és ennénk egy kis kínai kaját? Vagy esetleg
rendeljünk valamit?
Emma feltápászkodott az íróasztal mögül.
– Soha nem teszed azt, amit tenned kellene. Soha. És anyu sem.
És soha nem tartod be, amit megígérsz.
– Miről beszélsz? Mi ütött beléd? – Az apja hangja karcosnak tűnt.
Az öltönye gyűrött volt, és egy nagy folt éktelenkedett a
nyakkendőjén. Énjének egyik része azt akarta, hogy fogja be a száját
és ölelje meg az apját, ehelyett dühös szavak forró áradata ömlött ki
belőle.
– Még a bát micvámat sem ünnepeltétek meg. Semmit. Te és anyu
csak… Ti… – Emma olyan hangosan kezdett visítani, hogy belefájult
a torka. – Te valószínűleg úgy vezettél, mint egy seggfej, és biztosan
kiabáltál vele. Ugye? Hogy tehetted ezt, apa? Hogy lehettél ilyen
hülye?
– Emma, ez nem…
– Mindent utálok. Utálom ezt a házat úgy, ahogy van. Utálom,
hogy mindent nekem kell megcsinálnom. Mindkettőtöket gyűlöllek.
Ezzel kiviharzott a dolgozószobából, csorogtak a könnyei, és
semmi mást nem akart, csak azt, hogy az anyja fent legyen az
emeleten, és megkérdezze, mi a baj.
 18. fejezet

Maddy

Pislogott.

Összeragadt a szeme.
Elfordította a fejét, és olyan érzése volt, mintha vasat hajlítana.
– Gondolod, hogy felébredt?
Hangok hatolnak át a homályon, de mintha súlyok kötnék le a
karját és a lábát.
Gulliver utazása.
– Maddy, ébredjen! Ébredjen fel!
Megpróbálta szétfeszíteni beragadt szemeit. Egy pillanatra
engedelmeskedtek is.
Egy nő arca jelent meg előtte. Túl közel van.
– Bah. – A szája nem akar engedelmeskedni.
– Maddy, hall engem?
Ki vagy te? Hol van Ben?
– Kinyitotta a szemét.
– Maddy! Maddy! Hall engem?
– Azt hiszem, megpróbált mondani valamit. Értelmesnek tűnt,
amikor kinyílt a szeme?
– Én úgy láttam. A vérnyomása emelkedett. Az agyi aktivitása is
magasabb.
– Hívd fel a férjét!
Ben. Ben. Ben. Hol van Ben?
 Valami próbál előretörni a fejében. Az agya kapkod valami után,
de nem talál semmit. Mint a karamellaautomata Provincetownban.
A gyerekek ne egyenek édességet! Szuvasodik a foguk.
Aludni. Fáradt. Vagyok.
– Fogja meg a kezem, Maddy. Tessék!
Bőr a bőrön. Karcol.
Elég!
Le akarta rázni magáról, de a karja nem engedelmeskedett.
– Szorítja?
– Nem. Semmi reakció.
– Riasszuk a neurológusát?
– De mennyire!
– Meg fog ölni minket, ha feleslegesen riasztjuk. Akkora egy
szemétláda.
– De ha nem tesszük, akkor meg Maddy apja öl meg minket.
Megölni egy neurológust? Apát? Neurológust? A neurológus szó
kísértetként lebegett a gondolataiban. Rágta, szinte ízlelgette a
jelentését, és aztán elillant. Aludni.
– Szorítsa meg a kezem, Maddy, szorítsa! Szorítson!
Nyomj, Maddy, nyomj, nyomj, nyomj! Gyerünk, Maddy! Meg tudod
csinálni! Ó, istenem! Nézd, nézd! Itt van! Maddy, nézd. A mi
kisbabánk. Ó, mennyire szeretlek.
– Csak nem mosolyog? Úgy néz ki, mintha mosolyogna.
A fény kialudt. Bezárult. Valaki odahajolt. Az arc majdnem
megcsókolta az övét, szinte megfojtotta.
Menj el!
 19. fejezet

Ben

Ben az íróasztalán lévő papírhalmok között matatott, egyikkel sem

törődött különösebben. Újabb tétel került a balfaszságok listájára: a
munka elhanyagolása.
Balfaszság? Elizabeth is felkerült a „balfaszságok” listájára? Ez
már bűn, haver.
Nem kellene sokat gondolkoznia, ha fel akarná sorolni a
balfaszságait és a bűneit. Ben Illica, a bűn mestere. Bocsánatos.
Halálos. Vegyük sorra őket.
Bűn: egy üveg Tide-ot a falhoz vágott. Nézte, ahogy a viszkózus
folyadék végigcsorog az alagsor szürke falán. Maddy
összekuporodva ült. Miért volt olyan dühös?
Bűn: nem volt hajlandó elkísérni Maddyt a tizenötödik érettségi
találkozójára. Bosszúból, mert az ötéves Emmának vett egy
méregdrága babát.
Bűn: elkapta Calebet, és addig rázta, amíg Maddy hátulról el nem
rángatta.
Bűn: úgy vezetett, mint egy kibaszott őrült.
És most.
Nem volt a világon egyetlen olyan tanácsadó anyag sem, amit
Maddy most adhatott volna neki.
Megszegte a fogadalmukat.
A harminc százalékos klubtagságának vége.
A számítógép képernyőjén Aaron Manning végtelennek tűnő e-
mailjét görgette, aki segítséget kért néhány ügyben, amikkel Ben
megbízta. Aaron vádalkut köthetne B-Bird ügyében, de B-Bird anyja
ragaszkodott a tárgyaláshoz. Beszélnél vele? – kérte Aaron.
Ben legszívesebben azt írta volna: Kedves Aaron! Ki a faszt
érdekel? Csukassátok le! Védd meg a várost! Szép munka, haver.
Ehelyett azonban a következőt írta: Aaron, bízom benne, hogy
megfelelően tudod kezelni a beszélgetést. Most túlságosan lefoglalnak
a napi teendőim, sajnos nem tudok az anyával beszélni. Nagyra
értékelem, hogy ezt elintézed. Megnyomta a küldés gombot. A főnöki
létnek köszönhetően megtehette, hogy ne foglalkozzon az ilyen
piszlicsáré feladatokkal.
A katekizmus szerint, amit a Miasszonyunk templomban a
fejükbe vertek, és amit annyit kántáltak, halálos bűn az, ha valami
súlyos dolgot követ el az ember. Amikor tudatosan követ el súlyos
dolgot, és tisztában van azzal, hogy amit tesz, halálos bűn. A bűn
elkövetésének egyik jellemzője a szabad beleegyezés és akarat. Ha
így nézzük, az, hogy lefeküdt Elizabethtel, sokkal súlyosabb bűn,
mint hogy majdnem megölte Maddyt.
Nem csoda, hogy utált templomba járni.
Előbányászta a Maddy-mappát, és találomra kinyitotta,
imádkozva, hogy ha úgy tesz, mintha minden rendben lenne, akkor
megtörténik a csoda. Egy csomó információ szerepelt a mappában,
kategorizálva, a lényeg aláhúzva, nehogy Ben elcsessze.
A felépülés szakaszai: az elsődleges probléma a kimerültség.
A belátási képesség nagyon-nagyon gyenge. Maddy talán
tagadja, hogy problémák vannak, és lázad a rehabilitáció
szükségessége ellen. Másokra veszélyes lehet. Mindig
ébernek kell lennünk, és gondozót hívni, amikor nem
vagyunk ott.
Ha már csak gondozókat kell Maddy számára találni, az igazi
örömünnep lesz a mostani éjszakai kórházi látogatásokhoz képest.
Átfutott pár bekezdést, és megállt az amnézia szónál.
A sérülés pillanatában az agy nem képes tárolni új
tartalmakat. Ezért van az, hogy a beteg hiába próbál
visszaemlékezni a balesetre. Nem kell aggódnunk a baleset
érzelmi hatásai miatt, ha úgysem fog emlékezni rá. A
balesetet közvetlenül megelőző és az ütközés pillanatában
történő dolgok törlődnek, így emlékezni sem lehet rájuk.

Ben teljesen belemerült az olvasásba, arra riadt fel, hogy valaki

kopogtat a félig nyitott ajtaján.
– Miben merültél el ennyire?
Elizabeth az ajtófélfának támaszkodott, próbált lazának tűnni. Az
egyik kiszabadult hajtincsével játszott.
– Csak próbálok rendet tenni az asztalomon ebéd előtt –
válaszolta Ben.
Elizabeth leült vele szemben. Átnyúlt az íróasztal fölött, finoman
megérintette a férfi csuklóján kunkorodó sötét szőrt.
– Rendben vagyunk? – kérdezte a lány.
Ben csapdában érezte magát. Eddig sikerült elkerülnie, hogy
kettesben maradjanak a kis kalandjuk óta eltelt tíz nap során.
Rendben vagyunk? Persze. Amíg tisztában van vele, hogy nincs
olyan, hogy „mi”. Elizabeth lágyan, olvadozva bámulta a férfit –
tekintete a szerelem korai szakaszának lángolását tükrözte, amiben
még nem volt harag vagy fájdalom.
Amikor nem kapott választ, Ben mögé lépett, finoman a férfi fölé
hajolt, keze a székének támaszkodott. Ben érezte, ahogy hosszú,
fehér ujjait végigfuttatja a nyakán. Olyan gyors volt a mozdulat,
hogy Ben azt hitte, csak képzelte az egészet. Körülölelte a lány
kifinomult parfümjének illata. Valami törékeny virágillat.
– Komolyan kérdezem. Rendben vagyunk? – ismételte meg a
kérdést. – Te jól vagy?
– Az ég szerelmére, Elizabeth – húzódott el a nőtől. – Nyitva az
ajtó.
A gyakornok lassan odasétált az ajtóhoz, becsukta, és visszament
az asztalhoz. Szemében ott tükröződött valamennyi ki nem mondott
kérdése.
Amikor Ben először pillantotta meg Maddyt, szinte elvakította a
lány. A régi tárgyalóteremben találkoztak először, amelynek
narancssárga ólomüveg ablakain keresztül áttörtek a napsugarak. A
bőre, a szeme, a haja a fekete és az arany árnyalataiban ragyogott
az őt körülölelő fénykoszorúban, mintha Isten egyedül csak neki
teremtette volna ezt a csodálatos lányt. Egy hónappal később,
amikor Ben meghívta Maddyt az irodai karácsonyi partira, a lány
hátul mélyen dekoltált szederszínű bársonyruhát viselt. Ahogy
táncoltak, meztelen bőre szinte égette a férfi kezét.
– Ne csináld! – mondta Elizabethnek, aki most az ügyfeleknek
odakészített széken ült.
– Mit ne csináljak? – Elizabeth szorosan összekulcsolta az ujjait.
– Ne csinálj semmit! – Ben felemelte a bal kezét, rajta a látható
magyarázattal. A nővérek lehúzták Maddy gyűrűit. A fertőzések
elkerülése érdekében. A kóma miatt amúgy is felgyülemlik a víz a
szervezetben, és Maddy ujjai megduzzadtak.
– Sokat jelentett nekem. Az az együtt töltött éjszaka.
Ben elfojtott egy sóhajt.
– Igazán sajnálom, ha… ha összezavartalak.
– Te semmit nem éreztél? – hajolt ismét felé a nő. – Nem volt…
neked csak egy kis kaland volt?
 Jézusom, tűnj már innen!
– Elizabeth, te fantasztikus nő vagy. De jól tudod, hogy közöttünk
nem lehet semmi.
Igazából azt akarta mondani, hogy tegyünk úgy, mintha ez soha
nem történt volna meg, tekerjük vissza a filmet, töröljük ki, felejtsük
el az egészet.
Elizabeth megvonta a vállát.
– Csak annyit árulj el, számítok neked valamit egyáltalán?
Számítasz-e valamit?
Most megyek a kórházba, hogy meglátogassam az eszméletlen
feleségemet.
Számítasz-e valamit?
Azt akarom, hogy húzzál már el innen!
…

Egy órával később Ben ebéd közben egy tárgyalási jegyzőkönyvet

olvasott. Fáradtan beleharapott a pulykás szendvicsbe, amit Anne
készített neki. Tiszta kisujjával félretolta a lapokat. A hatalmas
papírköteg pár centivel kisebb lett.
A telefon csörgésére riadt fel. Megkérte, hogy ne kapcsolják neki
az irodai hívásokat.
– Illica – vette fel a telefont.
– Ben? Bernadette nővér vagyok. A kórházból.
– Mi a baj?
– Nincs semmi baj, sőt inkább jó hírem van.
– Akkor mi a jó hír?
– Úgy gondoljuk, Maddy felébredt, Ben!
A szíve szaporán kezdett verni.
– A szüleit hívták már?
– Még nem. Éppen most akartuk.
 – Akkor ne fáradjanak, majd én hívom őket – mondta. – Máris
indulok.
…

– Maddy? – Ben végigsimította a karját. Érdes, kipirosodott lett a

szája körül a bőre a ragtapasztól, amit azonnal levettek, amint
Maddy elkezdett magától lélegezni. Végre elhagyhatta az intenzív
osztályt. Jake ragaszkodott hozzá, hogy saját szobát kapjon, és saját
nővér legyen mellette, miután kivették az intubációs csövet. Abban a
pillanatban, ahogy kiveszik, követelte. Egy privát szobát saját
ápolóval éjjel-nappal. A pénz nem számít. Benre meredt, a keze
ökölbe szorult, mintha Ben vitázni kezdene vele emiatt.
– Maddy. Édesem. Itt vagyok. – Ben közelebb húzta a széket az
ágyhoz. Elküldte a nővért. Ő és Maddy a baleset óta most voltak
először tényleg kettesben.
Közelebb hajolt hozzá.
– Hallasz engem, Mad? – próbálta felébreszteni, ügyetlenül
követve Bernadette utasításait, és úgy képzelte, hogy Maddy rögtön
kinyitja a szemét, és rámosolyog. – Szorítsd meg a kezem, ha hallasz
engem.
A falióra mutatója egy másodpercet haladt előre. Egy tolató
teherautó hangja hallatszott. A déli nap mintákat rajzolt a szék
támlájára terített színes takaróra. Valahányszor csak bejött, Anne
mindig Maddyre terítette, bár tudta, hogy a nővérek azonnal
leveszik, amint elmegy, mert aggódtak a megfelelő hőmérséklet
miatt – nem hitték el, hogy Anne anyja ösztönei felülmúlhatják az ő
bölcsességüket.
– Ébredj, kérlek! – Ben finoman Maddy mellkasára hajtotta a
fejét, és hallgatta vérének ritmusos áramlását, egyenesen a szívéhez
küldte a szavait. – Annyira aggódom érted, kicsim.
 Anne sietett be a szobába.
– Magához tért már?
Ben felült, és Maddy petyhüdt kezét a sajátjába fogta.
– Semmi jelét sem láttam.
– Miért nem szóltak rögtön?
– Engem hívtak fel az irodában. Azonnal hívtalak, amint
ideértem.
– Miért nem az irodából hívtál? – Anne odalépett az ágyhoz,
arcvonásait jól kiemelte az erős kórházi fény.
– Maddy, édes kicsim, itt vagyok! – Anne lassan, tagoltan ejtett ki
minden egyes szót. – Már apa is úton van. Gracie-vel és Calebbel.
Vanessa felveszi útközben Emmát.
Elhúzódott Bentől, úgy simogatta Maddy arcát, mintha kisbaba
lenne.
– Autóbaleseted volt, drágám.
Ben valami jelet keresett, ami arra utal, hogy Maddy hallotta,
amit az anyja mondott. Anne felvonta a szemöldökét, ezzel jelezve
Bennek, hogy most rajta a sor. A férfi megköszörülte a torkát.
– Rendbe fogsz jönni, drágám. Ígérem.
A felesége ujjai papírszerűnek tűntek, olyan volt a tapintásuk,
akár a vöröshagyma héja.
– A gyerekek elkezdték az iskolát – mondta Anne. – Képzeld el,
felajánlottam, hogy mindenféle finomságot csomagolok nekik
tízóraira, de ők inkább a mogyoróvajat és a lekvárt választották.
Ahogy anyu készíti, azt mondták.
– Na és képzeld! – Ben gyomra csupa görcs volt a félelemtől. Hol
jár most a felesége? – Én is viszek magammal szendvicset minden
reggel. Anyád teljesen elkényeztet… jó lesz, ha minél előbb felkelsz!
Anne színpadiasan kuncogott.
– Azért akarja, hogy felkelj, hogy munkára fogjon! Ha
meggyógyulsz, elviszlek egy olyan szuper wellness központba,
amilyet még soha életedben nem láttál.
Anne Ben keze felé intett a fejével. A férfi Maddy ujjperceit
simogatta, amely jelen pillanatban a legellenállóbb testrészének
tűnt.
– Mozgasd az ujjaidat, Ben! Lekopik a bőre, ha mindig ugyanott
simogatod. Ugye, drágám? – Anne az utolsó két szónál felemelte a
hangját, bevonva Maddyt is a beszélgetésbe. Mintha valami
láthatatlan szakértő súgta volna Anne fülébe, hogyan kezelje a
helyzetet.
Ben hallotta, hogy valaki fut a folyosón, majd meghallotta az
apósa hangját.
– Lassabban, gyerekek! Állj meg! Még kitöröd a nyakad itt nekem!
– Anyu? – kérdezte Gracie aggódva, szinte még be sem lépve a
kórterembe.
– Felébredtél, anyu? – Caleb szavai szinte kirobbantak belőle,
ahogyan beszáguldott. – Anyuci! Te élsz!
Ben elkapta Calebet, mielőtt még felugrott volna az ágyra.
– Nyugalom, cowboy! – A baleset óta egyik kicsi sem látta Maddyt.
Talán el sem hitték, hogy életben van.
– Hol van Emma? – kérdezte Gracie.
– Őt Vanessa néni hozza, drágám. – Jake az ágy felé irányította
Gracie-t. – Beszélgess anyukáddal, kicsim! Tudod, ahogy a kocsiban
is beszéltük… azért, hogy visszahozzuk őt.
– Talán – hangsúlyozta Ben. – Talán azért, hogy visszahozzuk őt.
Anne meredt szemmel bámult rá. Megsimította Maddy kócos
haját, vigyázva, hogy ne érjen a bal halántékán lévő sebhelyhez.
Jake komoran összeráncolta a szemöldökét.
– Légy már egy kicsit pozitív! Maddyt visszahozzuk a fényre.
Ahogy Jake Anne szavait ismételgette, Bennek olyan érzése
támadt, mintha az apósa a nyakának szegezné a kést.
– Nem szeretném, ha a gyerekek azt hinnék, ők felelnek azért,
hogy Maddy magához térjen – mondta Ben.
– Édes istenem – suttogta Anne. – Szerinted így értették?
Gracie átölelte a nagyanyját.
– Ne aggódj, nagyi! Apa nem haragszik rád.
Vanessa viharzott be a szobába, Emmával a nyomában.
– Miért sírsz, anya? Mi történt? Ben!
– Apa nem csinált semmi rosszat – mondta Gracie. – Csak azt
szeretné, ha óvatosak lennénk.
– Senki sem hibáztatja apádat. – Jake lesimította a takarót, amit
Anne Maddyre terített. – Mit szólnátok hozzá, ha hoznék
mindenkinek egy üdítőt? A gyerekek biztosan éhesek és szomjasak
így suli után.
– Szó sem lehet semmiféle üdítőről! – mondta Vanessa. – Felmegy
a vércukorszintjük a sok cukortól. Nézz csak Calebre!
Caleb olyan bizonytalanul ült Maddy ágyának szélén, mintha
rögtön eldőlne.
– Vigyázz, nehogy megüsd anyádat – mondta Vanessa.
– Nem fogom – mondta Caleb tompa hangon, fejét Maddy fehér
kórházi takarójába temetve. – Ezt szereti. Látszik rajta.
– Nyugodtnak kell lennünk. És halkan beszéljünk – suttogta
Emma. – Ezt olvastam a könyvben.
Ben úgy érezte, hogy már semmi esélye. Egyedül akart lenni
Maddyvel, hogy ő legyen az első, akit meglát.
– Apa, figyelj! – Gracie megrántotta a kabátja ujját.
Ben odanézett. Maddy hüvelykujja szép lassan végigsimított
Caleb haján. Gracie és Emma is odaálltak mellé. Megfogták egymás
kezét, odamentek Caleb mellé, és megálltak az ágy mellett.
 20. fejezet

Maddy

– Haza… akarok – nehezen jöttek a szavak.

Ben bólintott.
– Tudom, kicsim. Én is azt szeretném, ha hazajöhetnél, de előtte
még el kell menned rehabilitációra. Emlékszel?
Maddy szorosan becsukta a szemét.
Megpróbált koncentrálni.
– Vil… ám? – kérdezte.
Mindenki azt mondogatta neki, hogy ő egy… mi is? Villám?
Felvillanás? Villámcsapás? Hogy villámlott? Kivilágosodott?
– Villámcsapás, Maddy – mondta Ben. – Amin most
keresztülmész… mindennap egy kicsit erősebb vagy. Olyan érzés,
mintha a víz alól jönnél fel, nem igaz?
Megpróbálta megismételni a szót.
– Vi… lám.
A fejében olyan tisztán hallja a szavakat, mégis olyan zavarossá
válnak, amikor kimondja őket. Olyanok, mint a higany.
– Emlékszel, Maddy? – hallotta az apja dörmögő hangját.
EMLÉKSZEL? EMLÉKSZEL? EMLÉKSZEL, MADDY?
– Öt perce mondtuk ezt neked, édesem – erősködött az apja. –
Nem emlékszel?
EMLÉKSZEL? EMLÉKSZEL? EMLÉKSZEL?
– Sokszor el kell neki mondani, többször is hallania kell a
dolgokat – mondta halkan Ben, és finoman Maddy térdére tette a
kezét. – Még kihagy a memóriája.
– Persze, tudom. – Maddy apja ide-oda járkált az ágya mellett. –
Hol van már Annie, az ég szerelmére? Mennyi ideig tart ideérni
kocsival a Coolidge Cornerből?
Amikor Maddy vagy Vanessa feldühítették az apjukat, az mindig
felhúzta magát, és kidülledt szemmel vakkantotta oda az anyjuknak:
Annie, intézd el!
Erre tisztán emlékezett.
– Hamarosan itt lesz – nyugtatta Ben az apósát.
– Mi a fene tart már ennyi ideig? – Türelmetlenül odament az
ablakhoz.
Maddy becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, megpróbált
beszélni, és azon tűnődött, vajon miért rajzolgat apró köröket a
kezével.
– Anya? Eevesz?
Az apja az ágy lábához lépett.
– Dehogy veszett el, kicsim. – Mindkét kezével megfogta lánya
lábujjait, és kérges tenyerében tartotta.
– Hagy… hagy. – Maddy megpróbálta kiszabadítani lábfejét a
férfi szilárd szorításából.
– Mi a baj?
Miért nem tudja elhúzni a lábát?
Végre. Sikerült kiszabadítani a lábait. Szabadon mozoghatnak
lábujjai.
– Tál. Tál… ezt.
– De hát szereted, ha masszírozzák a lábad – erősködött az apja.
– Tááááál – próbált rákiabálni.
Gyűlölte ezt, és gyűlölte az apját, amiért nem tudja, hogy nem
szereti, ha hozzáér. Belül üvöltöttek a szavak, de csak suttogva jöttek
ki.
 – Bammeg – olyan heves zokogás tört rá, hogy szinte levegőt sem
kapott. – Bammeg… bammeg! Bammeg!
Az apja most a karját kezdte dörzsölni, ami ugyanolyan érzést
váltott ki belőle, mint amikor gyerekkorukban Vanessával egymás
csuklóját csavargatva „bőrkarperecet” adtak egymásnak, és
kipirosodott bőrük égni nem kezdett. Egy csavarás felfelé. Egy
csavarás lefelé. Kapkodva vette a levegőt.
– Haa. Haaaa. – Az arca kipirosodott az erőlködéstől.
– Mi az, Maddy? Mi baj? – Az apja addig szorongatta a karját,
amíg a végén már nyöszörgött, és Ben eltolta a kezét.
– Azt mondja, hogy hagyd abba – tolmácsolta Maddy szavait Ben.
– Nem akarja, hogy hozzáérj.
A só csípte Maddy szemét. A takonytól eldugult az orra.
– Ha.
– Sajnálom, kicsim – mondta túl hangosan az apja. Bántotta a
fülét. SAJNÁLOM, KICSIM!
– Nem miattad van, Jake – mondta Ben. – Csak Maddynek még túl
sok az inger. Emlékszel, mit mondott nekünk dr. Paulo? A fizikai
érintés túlterheli őt – mindent az ő reakcióin keresztül kell látnunk.
Ben szavai lágyak voltak. Futó szófolyamok. Most a Ben nevű
folyóban lebegett. A napfény elárasztotta… Ben szavainak matracán
lebeghet.
– Szeretünk téged – mondta az apja.
Túl hangos!
– Haaaa!
– Mit mond?
– Még mindig azt próbálja mondani, hogy hagyd abba –
magyarázta Ben. – Mi lenne, ha adnál egy percet?
– Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdezte Maddy apja.
– Csak egy percre hagyj minket magunkra, rendben? Fel kell
készítenem őt arra, hogy átszállítják egy másik osztályra. Ha feldúlt,
még nehezebben beszél.
– Neem. Haa.
Legyetek már csendben, lécci, lécci, lécci, legyen csend!
– Látod, nem is akarja, hogy elmenjek.
– Nem ezért mond nemet – mondta Ben.
Maddy kinyitotta a szemét. Próbált koncentrálni. Mintha egy
izmot szorított volna össze. Koncentrálni. Babakocsit tolni egy
dombon. Megpróbálni kimondani egy szót. Nem kap levegőt.
– Ben. Akaaaar. Ben. Kéélek.
Nehezen jönnek a szavak. Cementbe ágyazódnak. Betonná
szilárdulnak.
Az apja hátralépett, két kezét a magasba emelve.
– Megyek, felhívom anyádat. Megkérdezem, hol marad már ennyi
ideig.
Maddy légzése lelassult. Az apja már fölé akart hajolni, de félúton
meggondolta magát.
– Szeretlek, Maddy – csak ennyit mondott.
– Szeret. Tég. Apaa.
Jake lassan kiment. Az ajtó zajtalanul becsukódott mögötte. Ben
keze lágyan, puhán, finoman simított végig Maddy arcán.
Odafordult hozzá. A férfi finoman a tenyerébe fogta az arcát. Maddy
az arca és válla közé szorította a simogató kezet. Könnyei
megnedvesítették a férfi kezét és a saját arcát is.
– Szeret. Tég. Ben.
– Csss, csss. Én is nagyon szeretlek – suttogta Ben, és benyúlt a
zsebébe, hogy elővegyen egy összehajtogatott fehér zsebkendőt.
Megtörölte a felesége szemét, majd az orrához tartotta a
zsebkendőt.
– Fújd ki az orrod! Tudsz orrot fújni, Mad?
 Megpróbált orrot fújni, de nem volt ereje hozzá. Pánikba esett,
megpróbált előrehajolni. Próbálta kifújni az orrát, és megköszörülni
a torkát. Ben széles karjával átölelte és megemelte, megigazította a
párnákat a háta mögött, és körkörös mozdulatokkal simogatni
kezdte.
– Semmi baj. Fújd ki a levegőt! Lassan vedd a levegőt! Hamarosan
sikerülni fog.
Maddy megpróbált a száján keresztül lélegezni. Be és ki. Egy.
Kettő. Egy. Kettő. A körkörös mozdulatok ütemére. Ben ismét az
orrához emelte a zsebkendőt. Maddy addig fújta az orrát, amíg ki
nem tisztult, majd visszazuhant a párnák közé. Teljesen kimerült.
Behunyta a szemét.
– Most megmosom az arcodat, Mad. Csak rázd meg a fejed, ha
nem esik jól, édesem.
Ben végigsimította Maddy bőrét a meleg vízzel megnedvesített
törlőkendővel. A halántékát, az arcát, a nyakát. Fogott egy száraz
törlőkendőt. Felitatta a nedvességet az arcáról, aztán megfogta a
kezét, és áttörölgette a nedves ruhával. Egyesével törölgette az ujjait.
Ugyanúgy, ahogy ő szokta Caleb kezét letisztítani. Caleb mindig
összemaszatolta magát evés közben.
– Kö… kö…
– Csss. Nem kell megköszönnöd, édeske.
– Én… én… – minden erejét a torkára összpontosította. – Kee…
beszéél.
– Nyugi, ez csak átmeneti állapot, csak kell egy kis idő. Emlékszel?
– Mi… tört… ?
– Autóbaleseted volt. Emlékszel?
Emlékszel. Emlékszel. Emlékszel.
– Aató?
– Megsérült az agyad. – Ben leguggolt az ágy mellé, a szeme épp
egy magasságba került Maddyével. – És ez a beszédizmaidat is
érinti. Ezt hívják dysarthriának. Ezek az izmok legyengültek.
Nehezen tudod mozgatni őket. Meg fogsz gyógyulni, Mad. Tudom,
hogy mennyire frusztráló. A beszéded nem tud lépést tartani a
gondolataiddal, és nem is hallasz mindent… feldolgozó gomb ki van
kapcsolva.
Maddy rámeredt. Feldolgozó gomb! Mint az olajégőjük piros
gombja. Újraindítás. Meg kellett nyomnia az újraindítás gombot.
– Olyan… olyan – Maddy próbálta kimondani a fáradt szót. Olyan
kimerültség lett úrrá rajta, mintha már ezer éve influenza gyötörné.
– Far… ad.
– Tudom. Fáradt vagy. Aludtál – mondta Ben. – Sokáig. Hetekig.
– Het? Sok?
Vajon hány héten át aludt? Nem emlékezett semmire sem. A
gyerekek a kocsiban voltak? Ők is megsérültek? Meghaltak? Megölte
a gyerekeit? Felgyorsult a lélegzete. A fájdalomtól összerándult a
mellkasa.
– A gyer… kek. Eem? Grazee. Clab?
Ben megcsókolta a kezét.
– A gyerekek jól vannak. Nem voltak a kocsiban. Csak mi ketten
voltunk. Három hét telt el. Vagyis most már négy… egy hete ébredtél
fel. Csss. Nincs semmi baj. Minden rendben lesz, kicsim. Most még
egy kis időre el kell menned rehabra. Szerencsések vagyunk… a
tested nem sérült meg.
Megpróbálta megrázni a fejét. Újabb könnycseppek csordultak ki
a szeméből. Ben letörölte őket. Hátrasimította kósza fürtjeit. Már
ahol még volt haja. Keze végigsimított a fájó ponton is. A felesége
elhúzódott.
– Bocsáss meg! Hadd igazgassalak meg egy kicsit. Hamarosan
elindulunk. Mentővel. Végig ott leszek veled.
 Maddy visszasüppedt az ágyba, miközben Ben kihúzta az
éjjeliszekrény fiókját. Kivett egy kis rózsaszín hajkefét.
– Kicsit megemellek – mondta, majd Maddy derekához igazgatta a
párnákat.
A babakefével nagyon finoman végigsimította sűrű haját.
Féloldalas lófarokba fésülte, majd egy piros hajgumival összefogta.
– Hát nem vagyok olyan ügyes, mint Lola, az biztos – tréfálkozott,
és visszasimított egy elszabadult tincset.
Lola? Összeráncolta a homlokát, próbált visszaemlékezni.
– Lo?
– A fodrászod – mondta Ben.
Fodrász. Aki a haját megcsinálta. Ő az ász, aki fodrot tesz a
hajába. Elnevette magát. Ben megpróbálta betűrni kóbor fürtjeit, és
olyan finoman simogatta, mintha Gracie lenne.
– Szeretlek – mondta. – Hiányoztál. Szükségem van rád. – Rá
akart hajolni, és egy pillanatra olyan súllyal támaszkodott Maddy
vállára, amit az nem tudott elviselni. Megpróbált elhúzódni, lerázni
a férfit, de csak millimétereket sikerült mozdulnia.
– Jaj, ne haragudj, elfelejtettem. Tudom. Most csupa nyers bőr
vagy. Ezt Bernadette mondta.
Maddy odahúzta a kezét a férfiéhoz. Megkocogtatta az ujjával a
kézfejét.
– Bernadette. Ő az a kedves nővér, akit annyira szeretsz. Aki
mindig bejön hozzád, emlékszel?
Emlékszel, emlékszel, emlékszel.
Nem, nem emlékezett. Aludni akart.
– Nincs semmi baj. Nyugodtan csukd be a szemed! Pihenj! Majd
olvasok neked.
Hallotta, ahogy Ben motoszkál körülötte. Vászoninge a műanyag
székhez dörzsölődött – puha, csúszós hangot hallott. Érezte, ahogy a
férfi felrakja a lábát az ágy korlátjára. Biztonságos.
A baleset után

Október
 21. fejezet

Maddy

Rehab – ha!
Börtön.
Mindannyian ezt mondták, az összes rab. A csoportterápia után
mondták. Miután megették azokat a szörnyű ételeket, ezt mondták.
Amikor valami édességet kunyeráltak, ezt mondták. Amikor a
szadista agytornákat végeztek, ezt mondták.
Maddy a viharvert narancssárga kanapén ült a rehab
társalgójában. Társalgó! Ha-ha.
Inkáb trágyalgó. Borzalom. Érezte keze levendulaillatát, ahogy az
ingzsebébe nyúlt. Vanessa illatfelhőbe csomagolta, és minden egyes
illatnak megvolt a magyarázata. A levendula megnyugtat. A fahéj…
Mit is csinál a fahéj? Elővett egy kis noteszt, amit mindenhová
magával kellett vinnie, kinyitotta az utolsó oldalon, és megtalálta a
reszketeg kézzel beírt reggeli bejegyzést: 20. nap a rehab kórházbn.
Október 2. Tálalka Jackkel egy órakor. Aztán Zelda.
Pfuj, Jack a kirakós ember. Utálta a kirakós embert. Bement Jack
kirakós szobájába. Odalépett az asztalhoz, ahol Jack ült.
– Késtél.
Na szép kis köszönés – baszd meg, Jack.
– Ne felejtsd el, hogy időben kell ideérni. Ez is része a
rehabilitációdnak. Akkor lássunk munkához. Ülj le!
Bla, bla, bla – ezt hallotta a fejében. Jack gyötörte a falapocskákra
írt totál értelmetlen szavakkal, amiknek semmi értelmük nem volt, ő
meg csak facsarta, facsarta, facsarta az agyát. A feje az egyik
pillanatban még kristálytiszta volt, a másikban pedig olyan, mint az
összegubancolódott fonalgombóc. De ez senkit sem érdekelt.
Emlékezett dolgokra, aztán a gondolatait, akár a felrázott hógömböt,
fehér rétegek borították be.
Ez a gyógyszerek miatt van, mondták a rehabos tanácsadók.
Alvás, mondták a rehabos nővérek. Sokat kell aludni.
Most gyógyul az agya, mondta az agyturkász.
Zelda azt mondta, hogy ez már csak így van. Hol fent, hol lent. Így
jutsz el a zsenitől a tökfejig és vissza. Zelda volt a terapeutája,
nagyon kedves ember.
– Gyerünk, Maddy! Menni fog. Tegnap is megcsináltad – biztatta a
kirakós ember.
Ő volt a legrosszabb börtönőre. Gyűlölte, gyűlölte, gyűlölte. Hogy
is hívják?
Jerry? Joseph? A kirakós embernek J betűs neve volt. Ezt tudta.
Mindennap valami hülye feladatot kapott a J-embertől. Állandóan
fészkelődnie kellett a görbe műanyag széken. Rettentő kényelmetlen
volt. És ráadásul zöld. Méghozzá hányászöld. Elmegyógyintézeti
zöld. A zöld volt az őrület színe, bár nem tudta, hogy jutott ez
eszébe. De lehet, hogy téved. Azt azonban biztosan tudta, hogy
rettentően utálja ezt a helyet.
Ütött-kopott műanyag asztalok álltak szétszórtan a teremben.
Gracie és Caleb iskolai menzájára emlékeztették. Még mindig nem
látta őket – Gracie-t és Calebet. Bármelyikük meg tudná oldani ezt
az idióta feladatot három másodperc alatt. Borzasztóan hiányoztak.
Nem jöhetnek be ide, mondta Ben. Túl ijesztő ez a hely.
– Egyszerre csak egy részt tegyél oda. – A kirakós ember már
kiabált vele.
EGY RÉSZ.
 EGY KÉSZ.
NINCS KÉSZ.
– Keresd meg a párját! Muszáj edzeni a memóriádat.
Maddy megrázta a fejét a nyomatékosítás kedvéért, hogy a férfi
megértse végre a lényeget.
– Neeeem. Ő azt mondta, nem. Nincs gyakorlás. Nem fog segíteni.
Maddy nehézkesen formálta a szavakat, lassan, fásultan beszélt.
Minden második szó után szünetet kellett tartania, hogy levegőt
vehessen. A kedves hölgy azt mondta, hogy mindez csak idő
kérdése. Nem kell újra és újra próbálkozni. Várni kell. A gyógyulásra.
Jack bosszúsan nézett rá, jelezve, mennyire utálja a nőt.
– Zelda úgy értette, hogy a beszédgyakorlatok ismételt elvégzése
még nem segítene. Ebben igaza van.
Zelda. Szóval így hívják. Rendben. Vett egy mély lélegzetet, ahogy
Zelda tanította, hogy meg tudjon szólalni.
– De a memória fejlesztéséhez gyakorolni kell. Na gyerünk! Rád
várok! – A férfi türelmetlenül megkocogtatta a kirakós darabjait.
Kopp, kopp, kopp, már az agyában kopogtatott.
Az alsó ajkát beszívta, és megpróbált a fából készült kirakósra
koncentrálni. Fekete szavak rajzolódtak ki a zöld lapocskákon.
Francia. Színház. Vasút. Narancs. Minden szó alatt egy bemélyedés
volt, most még üresen. Négy fából készült téglalap feküdt az
asztalon, mindegyikből egy kis fafogantyú állt ki, és csak arra
vártak, hogy beillessze őket a megfelelő üres helyre. Állomás. Lé.
Saláta. Jegy.
– Gyerünk, Maddy! Össze tudod párosítani őket. Válassz ki egyet,
és kezdd azzal! Melyik az, ami azonnal beugrik? Csak annyi a
dolgod, hogy betedd a szót a megfelelő lyukba.
Tudom, mit kell csinálnom, te hülye barom!
– Basszus.
 – A káromkodás nem segít – mondta rosszallóan a férfi, és újra
megkocogtatta a kirakót. – Meg tudod csinálni.
Megérintette a Lé fogantyúját, felemelte, és a szavak fölött
húzogatta. Francia. Színház. Vasút. Narancs. Minden szót
kimondott. Van olyan, hogy francia lé? Van viszont narancslé. Ugye?
De talán van francia lé is? Van viszont franciasaláta. Ez most
beugratós kérdés volt? A térdét az asztal lábához ütögette, ide-oda
tologatta a lapocskát, végül letette. Következik a Jegy szó. Ugye van
olyan, hogy vasútjegy, amivel fel lehet szállni a vonatra? A kirakós
darabot a Vasút szó alatti nyílás fölé húzta, és megpróbálta
beilleszteni, de rájött, hogy nem megy bele. Érezte, ahogy egy
verejtékcsepp elindul a válláról, és végigkúszik a lapockái között.
Egyszer melege volt, másszor fázott. Hideg, hideg, meleg, meleg.
– Meleg.
– Igen, tudom. Tegnap már mondtam, emlékszel?
Emlékszel, emlékszel, emlékszel.
– Egy ideig így lesz… hol fázol, hol meleged lesz. Ez teljesen
természetes a te esetedben. A belső termosztátod most állítja be
magát. Emlékszel?
Emlékszel, emlékszel, emlékszel.
Ismét megpróbálta beilleszteni a Jegy szót a Vasút alá.
– Biztos, hogy oda akarod tenni? Gondolkozz, Maddy!
Gondolkozz, Maddy, gondolkozz, Maddy, gondolkozz, Maddy.
– Basszus! – Maddy fogta a falapot, és az asztal széléhez csapta.
– Ne káromkodj! Ne csapkodj! Koncentrálj! Gondolkozz!
ANNYIRA UTÁLLAK!
Felkapta a kirakót, és az asztalra vágta.
– Hagyd abba, Maddy! Most azonnal!
– Hagyd… abba… Maddy… – utánozta a férfit, és egy elégedett
mozdulattal a földre söpörte a kirakó összes darabját.
 A kirakós ember előrehajolt, és nagy, kövér, csúf kolbászujjait a
nő vállára tette.
– Azt mondtam, hagyd abba!
– Hagyd… abba! Te hagyd! – Maddy megpróbálta lerázni a
válláról a férfi nehéz kezét. – Neeeeem!
Amikor a férfi átölelte, nem kapott levegőt. Úgy érezte, rögtön
megfullad és meghal. Az asztal lábát rugdosta, szavai ritmusában.
– Nyugodj már meg, különben nekem kell lenyugtatnom téged.
Nyugodj meg! Meg tudod csinálni.
– Haza… haza. Megy… most. – Maddy kicsavarodott és rángatta
magát, próbált szabadulni a férfitól. Addig rúgkapált, amíg lába a
férfi combjához nem ért.
– Elég. Most szépen abbahagyod – mondta a férfi, majd a szék
mögé ment, és hátulról lefogta a nőt. Cigaretta- és izzadságszag
elegye lengte körül.
– Mi folyik itt? – A főnővér bukkant fel az ajtóban. – Te meg mit
művelsz, Jack?
Jack! Jacknek hívják.
Vissza, Jack!
Érezte, ahogy gyengül a szorítás a karján. Maddy megrázkódott,
dühös könnycseppek maszatolták el az arcát.
– Ben! Akarom Bent! Hívd!
– Elvesztette az önuralmát – mondta a kibaszott Jack. – Muszáj
volt lefognom.
Az ápolónő finoman a vállára tette a kezét.
– Nincs semmi baj, Maddy – próbálta megnyugtatni, majd a
férfihoz fordult. – Mi lenne, ha tartanál egy kis szünetet, Jack?
Maddy a teste köré fonta a karjait, és a lábát nézte. Fehér
tornacipő. Az anyja hozta? Vagy Kath?
– Jól vagyok – hallotta Jack hangját.
 – Tarts szünetet! – ismételte meg a főnővér. – Most.
– De…
– Azt mondtam, most!
A kibaszott Jack lába végre megmozdult, és elindult az ajtó felé. A
nővér Maddy előtt térdelt. Izmos combjain megfeszült a fehér
nadrág. Sandra nővér. Így kellett szólítani. Nem Sandy. Sandra. Nem
Sandy.
– Semmi baj, drágám. – Sandra nővér, nem Sandy, nagy tenyerét
Maddy homlokára tette, és hátratolta izzadt haját. Maddy látta
Sandy vékony bajuszkájának szálait.
– Menjünk vissza a szobádba. Sajnálom, hogy ezt tette veled.
– Nem, nem. Nem… többet. Nincs több.
– Nem lesz több ilyen, drágám. Ígérem. – Ezzel a nővér
feltápászkodott, és egyik kezét Maddy felé nyújtotta. – Gyere,
frissítsük fel magunkat! Hamarosan itt lesz az a jóképű férjed.
Pontban hatkor, mint mindennap. Milyen jó ember!
Ben minden este vele vacsorázott. Hol vannak a gyerekek? Ben
mondta, de nem emlékezett rá. Egyedül lennének? Gyerekek nem
jöhettek be ebbe a bűzös börtönbe. Emma jöhetett, de csak egyszer.
Ki volt a gyerekekkel? Megrázta a fejét.
Vajon a bajuszos nővér tudja?
– No nézd csak, ki van itt! – mondta Bajusz nővér.
– Maddy? Jól vagy?
Kath! Ismét könnyek gyűltek a szemébe. Micsoda bőgőmasina
lett! Kath ugyanoda térdelt, ahol pillanatokkal ezelőtt a nővér volt.
Kitárta a karját, és Maddy szinte belezuhant az ölelésébe.
– Bántott – mondta Kathnek, de meg kellett állnia, hogy levegőt
vegyen. – Engem. Bántott.
– Ki bántott téged? – kérdezte Kath.
– A barátnőd összeveszett az egyik foglalkozáson a terapeutával –
világosította fel Bajusz Sandra-sosem-Sandy nővér, aki karba tett
kézzel állt mellettük. – Le kellett fognia Maddyt.
– Maddy összeveszett vele? Mi a fene történt?
– Hogy őszinte legyek, még én sem tudom – vallotta be a nővér, és
ismét kinyújtotta a kezét. – Miért nem ülünk le, és beszéljük meg
ezt? Pár perc múlva egy másik foglalkozás kezdődik ebben a
teremben.
– Akarom. Kath. – Úgy fogta legjobb barátnője kezét, mintha
Sandra-sosem-Sandy bármelyik pillanatban elrángathatná tőle.
– Természetesen, menjünk – mondta Kath. – Akarod, hogy
felhívjam Bent?
– Igen. Hívd. Igen, igen, igen. Akarom. Bent.
…
Dr. Paulo előbújt az íróasztala mögül, ahogy beléptek az irodájába.
Specialista volt. Sérült agyakra szakosodott. Ziziáter?
– Maddy! – Dr. Paulo megveregette páciense felkarját. – Hogy van
ma?
Maddy a lehető leggonoszabbul ráncolta a homlokát, lefelé
biggyesztette az ajkát, és hunyorgott.
– Illica úr, örülök, hogy újra látom – nyújtotta a kezét Bennek. –
Hogy van?
– Sokkal jobban leszek, ha megtudom, miért rémítette meg úgy az
alkalmazottja a feleségemet.
Ben szigorúan nézett. Maddy kinyújtotta a kezét. A férfi
megfogta, és néhányszor könnyedén megszorította. Semmi baj! Csak
ráijesztek egy kicsit!
Tudott olvasni Ben kezéből!
– Kérem, foglaljon helyet! Mindketten foglaljanak helyet! –
mutatott dr. Paulo a hosszú barna bőrkanapé felé. Kellemes szoba
volt. Amikor Maddyt megvizsgálta, egy szűk szobában találkoztak,
ahol két szék és egy vizsgálóasztal volt. A jobbik széket a doki
foglalta el. A rosszabbik szék neki jutott.
Ben a kanapéhoz vezette.
– Mi történt? – ismételte meg a kérdést.
– Először is szeretném biztosítani önöket, hogy ha Maddyt
bármilyen módon bántalmazta az alkalmazottunk, szigorúan
felelősségre fogom vonni. Számunkra a betegeink a legfontosabbak.
Ben előrehajolt.
– Dr. Paulo, ha ez a személy, akinek a nevét máris tudni
szeretném bármilyen módon is bántalmazta a feleségemet, nem lesz
felelősségre vonva. Azonnal el lesz bocsátva.
Ziziológus?
Dr. Paulo összefonta a kezét a nagy barna íróasztalán.
– Mr. Illica, ön ügyvéd. Jól tudja, hogy az alkalmazottainknak is
vannak jogaik. Joguk van a megfelelő eljáráshoz. Az
alkalmazottunkba fektetett bizalom a tét.
Maddy mellkasa összeszorult, ahogy megpróbálta követni a
röpködő szavakat. Ben ismét Maddy kezére tette a kezét.
– Maddy képtelen hazudni az ő állapotában. Ugye? – tette fel a
kérdést Ben.
– Higgye el, Mr. Illica; nem fogok megtartani olyan alkalmazottat,
aki fájdalmat okoz a pácienseknek, de törvényesen kell eljárnom.
Bízva az ön titoktartásában, elmondom önnek, hogy a szóban forgó
személyt ideiglenesen felfüggesztem.
– Még mindig…
– Kérem. Beszéljünk a feleségéről. – Sötét, szomorú szemét most
Maddyre szegezte.
Dr. Paulo egy kutyára emlékeztette. Milyen fajtára? Hosszú, kajla
fülek. Petyhüdt szemek. Milyen fajta lehet?
 – Még mindig fél, Maddy? – kérdezte az orvos.
– Basset! – kiáltott fel izgatottan, mert eszébe jutott a kutyafajta
neve.
– Basset? – kérdezett vissza Ben.
– Ő egy basset – ismételte meg.
– Úgy érted, hogy aszott? – kérdezte Ben értetlenkedve.
– Nem! Basset.
Ben megrázta a fejét.
– Ne haragudj, nem értem.
– Basset – erősködött tovább Maddy, és sírva fakadt. Miért nem
érti meg?
Dr. Paulo átnyújtott neki egy zsebkendőt.
– Mr. Illica, mindannyiunknak végtelen türelemre van
szükségünk. Beleértve önt és engem is. És legfőképpen a
személyzetet. Ha Maddyt bármi felzaklatja, a beszédkészsége sokkal
rosszabb lesz. Bár komplex módon tud gondolkodni, ezeket a
gondolatokat nem tudja szóban kifejezni. Képzelje csak el, milyen
frusztráló lehet ez számára!
Maddy a zsebkendőt gyűrögette. Zeldának több értelme volt. Az
ujjait nézte. Kinyújtotta az ujjait. Felfelé húzta. Lefelé nyújtotta. Fel.
Le. Fel – boldog volt. Le – szomorú volt.
Ben öklével a saját tenyerébe csapott. Maddy összerezzent.
– Nézze, nem hagyom, hogy a feleségemet bántsák. Sem
érzelmileg, sem másképp. Aggódom, hogy valami rosszat mond, és
megbántják emiatt, és akkor…
Az orvos felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa Bent. Maddy a
zakója kitűzőjén levő szavakat betűzgette. Dr. Paulo. Fizioterapeuta.
Ziziterapeuta.
– Még ha Maddy nem is tudja kifejezni magát, még akkor is,
amikor úgy tűnik, összefüggéstelenül beszél, talán megérti a legtöbb
dolgot, amit mondanak neki. Mindig be kell vonni őt a
beszélgetésbe, figyelembe véve a megértőképességét. Ezzel
megakadályozható, hogy bárki bántó megjegyzéseket tegyen rá,
amelyekre ő nem tud reagálni. Még nagyon sebezhető, Mr. Illica.
Benre nézett, majd Maddyre. Bassetszemével. Dr. Paulo soha nem
ijesztette meg. Összekulcsolta a kezét, és egy pillanatra az ajkához
szorította.
– Az érzelmek kifejezésére használt nyelvezet az agy speciális
részén van. Nem azon a részen, amit a beszéd során használunk.
Gyakori eset, hogy az érzelmek kifejezésére szolgáló agyi területek
kevésbé sérülnek, mint a beszédközpont. Mindketten tudnak
követni? Maddy?
A nő megrázta a fejét.
– Nem. Zelda jobb.
Zeldának volt egy táblája. Lerajzolta az agyat. Köröket rajzolt az
agy belsejébe. Ezeket aztán felcímkézte. Érzelmi szavak helye.
Mindennapi szavak helye. Mindegyikhez utakat készített. A
mindennapi szavak helyéhez vezető út elég krikszkrakszos volt.
Voltak rajta titkos ajtók.
Az érzelmi szavak helyére vezető út sima és egyszerű volt.
Dr. Paulo rámosolygott.
– Tökéletesen egyetértek. Zelda jobban el tudja magyarázni. Illica
úr, kellene egy időpontot kérnie tőle. Tudom, hogy azt mondta
önnek, hogy ebben a szakaszban Maddy már egyre gyakrabban
eljut odáig, hogy kifejezze az érzelmeit. Időnként helytelenül teszi. A
lehető legszerencsétlenebb pillanatokban káromkodhat vagy
használhat agresszív szavakat…
Ben összecsapta a tenyerét.
– Értem. Hogyan biztosíthatom, hogy…
– Illica úr – szakította félbe dr. Paulo. – Tudom, hogy ez
mélységesen elkeseríti önt és a családját. És másokat is. Azonban az,
hogy Maddy képtelen kifejezni magát, őt magát sokkal jobban
zavarja, mint önt. Ő tudja, hogy mennyire küszködik. A
hiányosságainak tudata még inkább megnehezíti a helyzetet
számára. Maddy nagyfokú frusztráltsága az, ami előhozza belőle
ezeket a helytelen szavakat. Minél nyugodtabb a környezet, annál
eredményesebb lesz Maddy gyógyulása.
– Pontosan. Éppen ezért bosszantó az, ami ma történt. Azt hiszem,
itt az ideje, hogy megbeszéljük, mikor vihetjük haza Maddyt, és
ambulánsan folytassuk a terápiát – mondta Ben.
– Ezt megbeszélhetjük – mondta a ziziterapeuta basset.
Maddy Ben vállára hajtotta a fejét, és még egyszer elsírta magát.
Egészen eddig azt hitte, hogy talán örökre itt felejtik.
…

Ben néhány nappal később elvitte őt. Egész éjszakára. Első

alkalommal. Csak ők ketten. Azt mondta, ezzel igyekszik könnyíteni
a helyzetén. Készülj! Ez az első lépés. Egy szálloda. Randi? Aztán
majd hazamennek.
Puha sárga ruhát viselt, amit Ben hozott be a rehab börtönbe. A
szálloda megrémítette. Túl puccos volt. Erezett márvány. A
mennyezeten aranyszínű kacskaringók. A szálloda éttermében
vacsoráztak. Maddy keze remegett a különleges fehér abroszon.
Lehet, hogy mindent kiborít. De az étel levette a lábáról. A vajat
olyan vastagon kente szét a kenyéren, ahogyan szerette, és persze
nem olyan kenyéren, aminek olyan volt az íze, mint az úrvacsorai
ostyának.
Egyszer csak azért ment el a templomba áldozni, hogy
megkóstolja, milyen íze van az ostyának. Ben azzal ugratta, hogy a
pokolra kerül, mégis megette. Most már tudja, hogy az áldozati
ostyának ugyanolyan íze van, mint a rehabnak.
Ben rendelt neki. Raviolit. Könnyen fogyasztható krémes hús,
vajas, selymesen lágy tésztába csomagolva. Ez az étel csak finom
lehet!
– Még pár nap, és végleg hazajöhetsz – mondta Ben. – Tudom,
hogy nagyon hosszú három hét van mögötted.
Átnyúlt az asztal felett, és a villájával apró darabkákra vágta
Maddy almás pitéjét. A nővérek azt mondták neki, milyen
szerencsés, hogy van neki Ben. Szerencsés, hogy tud járni. Pisilhet a
vécébe. És hogy a nagydolgát is el tudja intézni egyedül.
Szerencsés! Tud kakilni a vécébe!
Szerencsés! Az agyának éppen a megfelelő része csörgött-zörgött,
így az összes nagymotoros képességet meg tudja csinálni. Az
ápolónők szerint ez olyan, mintha megütötte volna a főnyereményt.
A haja eltűnt. A régi csigák és fürtök emlékét most egy kis
gombócka őrzi a feje tetején. Azt mondták, le kellene vágni a haját,
hogy egyforma legyen mindenütt. De miért? Majd kinő a haja, és
egyszer csak összeér a hosszú hajával. Várhat is. Hova rohanna?
A Zelda-féle gondolkodó lélegzetvételt alkalmazta minden lépés
előtt, nem szerette volna, ha a ruhája a salátaöntet nyomait őrzi.
Ben beszélt, miközben ő próbált jól viselkedni. A végén még
desszertet is ettek. Amikor két ujja közé fogta az almás pitét, Ben
megköszörülte a torkát. Erre visszaejtette a tányérjába.
– Ne haragudj – mondta, de a szemét már elfutotta a könny.
– Csss! Ne aggódj emiatt – mondta. – Gyönyörködj inkább a csodás
naplementében.
Maddy kinézett az ablakon, és megcsodálta, ahogy a nap a vízbe
hanyatlik. Nézte a repülőteret és az aprócska távoli égboltot.
Minden olyan ismerősnek tűnt, de semmi sem volt az.
Vasárnap Ben hazaviszi. Végleg. Vasárnap. Ma van… Elővette a
noteszét, és megnézte a reggeli bejegyzést. 24. nap. Préntek.
– Most már semmi miatt sem kell aggódnod, édesem. Senki sem
fog bántani – rázta meg a fejét, és a felesége keze után nyúlt. – Soha
többé. Ha annak a kórháznak szerencséje van, akkor nem fogom
berángatni őket a bíróságra. Jól vagy?
– Kirakós ember. Egy fasz. Ember.
Ben lopva a szomszédos asztalhoz pillantott.
– Egy jó dolog van abban, hogy nem tudsz hangosan beszélni –
jegyezte meg. – A suttogás elveszi a káromkodás élét.
Maddy megpróbált visszamosolyogni, de ehelyett elsírta magát,
és a zokogása csuklásnak hatott.
– Bocsánat. Baszki, baszki, baszki. Bocsi.
A karjára hajtotta a fejét. Az arca összenyomta az almás pitét. Ben
megkerülte a boxot, becsusszant mellé, és segített neki
feltápászkodni az asztaltól. Maddy a férje vállának támasztotta
arcát. Almáspite-arcát.
Pask, pask, pask, Ben megérintette.
– Minden rendben van. Csak ugratni akartalak. Kérlek, ne sírj.
Tudom, hogy nem tehetsz arról, hogy káromkodsz, drágám –
próbálta megnyugtatni, majd felemelte egyik karját, és intett a
pincérnek. – Gyere, menjünk fel a szobánkba!
Maddy a férfira támaszkodott, és elindultak kifelé az étterem
ajtaján az előcsarnokba – szép lassan. Maddy minden lépést előre
megtervezett, hogy megmutassa Bennek, milyen ügyes. Hogy most
már hazaviheti, nem kell tovább maradnia a rehabon.
Halk szavakat mormogott, ahogyan Gracie-nek szokta.
Ben nélkül nem lenne sehol.
– Itt is van – mondta Ben, amikor a lift megérkezett. A kezét
felesége derekán pihentette.
Becsukódott a liftajtó, és Maddy megragadta a férfit.
 – Én. Szeretlek – mondta, és szorosan magához húzta Bent.
Szüksége volt rá. Most. Két emelettel feljebb megállt a lift. Egy idős
házaspár lépett be, és Ben megpróbálta óvatosan egy kicsit eltolni
magától Maddyt. Ő azonban még szorosabban karolta át, és ajkát a
férfi nyakán levő ismerős mélyedésbe tapasztotta, félretolva az inge
keményített gallérját.
A férfit kemény vágyakozás árasztotta el mélyen legbelül.
– Akarlak. Akarok… b…
Ben az ajkát az övéhez szorította.
A hetedik emeleten szálltak ki. Ben az idős házaspár felé fordult.
– Jó éjszakát.
Zelda figyelmeztette Maddyt, hogy nem igazán lesz ura a
helyzetnek. A szexuális vágy olyan vadsággal hatol belé, amit
képtelen lesz kordában tartani. Maddy látta, hogy a tanácsadójának
minden szava igaz. A vacsoránál majdnem megcsókolta a jóképű
pincért. Csak azért, hogy köszönetet mondjon neki. Csak azért, mert
jóképű volt. Erősen uralkodnia kellett magán, hogy ne akarjon
rögtön ráugrani arra a jóképű pincérre.
Ben kinyitotta a 719-es szobát. Visszafogott fény borult az
elefántcsont színű falakra. Hatalmas krémszínű szőnyeg terült el a
lábuk előtt. Absztrakt képek tarkították a falakat. Az ágyat teljesen
beborították a táskák.
– Mi. Mi az? – kérdezte Maddy.
– Ajándékok. Emlékszel, mondtam neked, hogy nem kell
csomagolnod semmit, ugye?
Emlékszel, emlékszel, emlékszel.
– Ez mind az anyád műve. Felhívtam, és megkértem, hogy vegyen
néhány dolgot, és küldjön mindent ide.
Mindenütt táskák voltak. Megérintette az egyik fényes barna
táska sarkát. Csak nem az volt a terv, hogy eltemesse? Felnézett
Benre, hogy neki is elmondja a viccet, csak azt nem tudta, hogyan.
Az összes táskát lelökte az ágyról.
– Jól vagy, Maddy? – lépett oda hozzá Ben. A nő kinyújtotta a
kezét. Összefűzték az ujjaikat. Maddy az ágyra húzta a férfit.
– Feküd… mellé. Mellém.
– Maddy. Nem vagyok biztos benne…
– Én biztos vagyok. Házas. Ugye? – Apró csókokat nyomott Ben
minden csupasz bőrfelületére, amihez csak hozzáfért az ajka. Az
arcára, a nyakára, a homlokára.
– Kérlek, Ben. Akarom. Rendesen.
A férfi a vállára tette a kezét. Nagyon gyengéden. Mintha attól
félne, hogy összetöri.
– Nem törik, Ben. – Teljesen rátapadt Ben testére, sóvárgott, hogy
mindenütt megérinthesse. A melleit a férfiéhoz nyomta, lábaik
összeértek. Ki volt éhezve a férfi bőrének érintésére, arcát a
nyakába fúrta. Túl sok az akadály. Széttépte férje ingét, és lerántotta
róla. A fehér vászon forróságot sugárzott. Maddy lerántotta magáról
a ruhát. Testét a férfiéhoz szorította, már csak a melltartója volt
kettőjük között.
Ben kicsatolta az övét, kibújt a nadrágjából. Levetett magáról
mindent. Maddy kezét fogva lerántotta az ágytakarót, felfedve a
fehér ágyneműt és a párnákat.
Az ágyra zuhantak. Addig húzta a férfit, amíg az teljesen
betakarta őt, kinyújtotta a karját, megfogta a kezét, és újra
összesimultak. A férfi a fülébe lehelt. Mellkasának szőre finoman
simogatta a nő melleit. Maddy a férfi nyakához fordította a fejét. Azt
akarta, hogy ő legyen a világ egyetlen darabja, amit lát.
 22. fejezet

Emma

– Vedd fel a kabátodat! – utasította Emma.

– Nem kell kabát. – Caleb addig csavargatta a bejárati ajtó
kilincsét, míg Emma már ott tartott, hogy rögtön pofon vágja.
– Hideg van kint.
Már hetek teltek el az iskolából, és a családjában sejtelme sem
volt senkinek arról, hogy Emma a család rabszolgája lett. Tiszta
ruha kell az iskolába? Emma megoldja. Iskolai felszerelést kell
venni mindenkinek? Emma megoldja. Ellenőrizni kell Caleb
olvasmánylistáját és kimosni a pisis lepedőit? Emma megoldja.
Emma teljesen más emberként kezdte el a kilencedik osztályt –
nem majdnem tizenöt évesnek érezte magát, inkább majdnem
harmincnak. Bár az apja felnőttként kezelte, amikor szüksége volt
rá, de abban a pillanatban, amikor el akarta hallgattatni,
visszaminősítette gyereknek.
Még két nap, és az anyja végre hazajön. Egy émelyítően szörnyű
érzés gyötörte. Ugrálnia kellett volna az örömtől. Ehelyett csak arra
tudott gondolni, hogy milyen lesz az anyja, amikor hazajön. Az a
dadogó, rémült nő, akit a kórházban látott – most már tényleg ilyen
lesz az anyja?
Emma szinte összeesett a fáradtságtól, úgy érezte, rögtön elalszik.
Mint akit kifacsartak – így érezte magát. Mintha minden színt
kimostak volna belőle. A haja hamarosan teljesen fakó lesz, a
szemei pedig olyanok, akár a kvarc.
 – Várj meg itt! – szorította meg az öccse vállát, hogy nyomatékot
adjon szavainak. Mielőtt az öccse visszafeleselhetett volna, Emma
már el is tűnt az előszobai fürdőszobában. A pulton papírpoharak
undorító halmaza hevert. Caleb, a család házi ökoterroristája,
folyton visszatette a használt poharakat. Emma előszedett egy
tisztát a kupac aljáról, és megtöltötte hideg vízzel.
Pillanatnyi tétovázás után előhúzott egy kis műanyag zacskót a
zsebéből. Megcsörgette a benne levő tíz tablettát, aztán belenyúlt a
tasakba, a szájába dugott egyet, és egy korty vízzel lenyelte.
A tükörbe pillantva egyetlen mogorva pillantást vetett magára, és
a hátizsákját a vállára csapta.
– Meg se mozdultam – mondta Caleb, amikor a nővére
előbukkant.
– Te egy csodagyerek vagy – mondta Emma, majd benyúlt a
szekrénybe, és elővette Caleb zöld termokabátját. – Tessék. Vedd fel!
– tartotta oda Calebnek, aki nagy nehezen beletuszkolta a karját.
– Túl szűk – nyafogta.
Az öccsének teljesen igaza volt.
– Apa! – kiáltott fel az emeletre.
– Mi van? – Apja testetlen hangja bosszúsan csengett. Ahogy
régebben szokta mondani: csak a szokásos. Szar minden.
– Calebre nem megy rá a kabátja – kiabálta.
– Akkor keress neki egy olyat, ami jó rá – jött a válasz.
Semmi gond, apa. Csak benyúlok a láthatatlan áruházamba, és
előkapok egyet.
– Vegye fel Gracie egyik kabátját – tette hozzá az apja.
– Na nehogy már lánykabátot vegyek fel! – méltatlankodott Caleb.
– Van a farmerdzsekije. Az lányoknak és fiúknak is jó – kiáltott
vissza Ben.
Ebben a pillanatban Gracie jelent meg a lépcső tetején.
 – Fel ne merd venni a kabátomat!
Az apja hangja egyre erősebb lett.
– Emma, találjatok ki valamit! Egy perc, és készen vagyok. Mire
leérek, álljatok készen az indulásra!
Caleb bepréselte magát a kabátjába. Gracie leszaladt a
földszintre, kikapta a saját farmerdzsekijét a szekrényből, és
visszarohant vele az emeletre.
– Emma, segíts! – Caleb karja beszorult a túl kicsi kabát ujjába. –
Szabadíts ki!
A lány megfogta a kabátot, lecibálta az öccséről, és levágta a
padra.
– Na jó, most lett elegem! Elindultam. Mondd meg apának, hogy
busszal megyek.
Kisétált a házból, mielőtt az apja megjelent volna, és Caleb
feltehette volna a milliónyi kérdését: Miért mész el; melyik kabátot
vegyem fel; mikor jön haza anyuci; mit csinált a nagymama ebédre,
vacsorára, uzsonnára; mit lesz este a tévében; kaphatok egy kis sütit?
Emma elszaladt a buszmegállóba. Egyetlen buszt sem látott
közeledni, így továbbsétált. Kit érdekel? Valamelyiket csak eléri, ha
nem, legfeljebb gyalog megy az iskolába. Senkit sem érdekel, mit
csinál.
…

Emma az iskolai könyvtárban találta Zachet, az egyik asztalnál

olvasott. Megállt mögötte, arra várt, hogy a fiú megérezze, hogy ott
van. Zach végre megfordult, vigyorgott, és a szívére tette a kezét,
mint egy öregember.
– De korán jöttél ma! Le vagyok döbbenve.
Emma leült Zachkel szemben, lábát a széke szélére tette – előtte
azért körbenézett, hogy nem figyel-e a könyvtáros.
 – Utálom a házunkat. Utálok ott élni. Utálom az apámat.
– Rosszul indult a reggel?
– Caleb kész katasztrófa volt.
Ez olyan semmiségnek tűnt, és úgy hangzott, mintha Emma maga
lenne kész katasztrófa, amiért panaszkodik egy kis összezördülés
miatt. Szinte hallotta az apját: Azért, mert olyan korlátolt voltál,
Emma. És hallotta az anyját is: Mi. Baaj?
– Miért, mit csinált?
– Semmi különöset. Csak hozta a formáját – felelte Emma, és
felvette a Gyakorlati matematika című könyvet, majd vissza is tette
az asztalra. – Úgy jöttem el, hogy nem is szóltam apámnak – vallotta
be. – A változatosság kedvéért gondoskodjon ő a gyerekekről.
– Nem kellett volna ezt tenned, Em. Tudod, hogy szüksége van
rád.
– Miért, nekem talán nincs szükségem valakire?
– Az apád valószínűleg teljesen kivan.
– Ugyan már! Anyát sem értékelte igazán a baleset előtt. –
Zavarában a könyvkupacot pakolgatta. – Te ezt nem értheted; a te
családod annyira tökéletes.
– Csak azért, mert az én családomban nem szokás egymással
üvöltözni és ordítozni, még nem azt jelenti, hogy mi tökéletesek
vagyunk. Különben is, attól jobban éreznéd magad, ha az én
családom is olyan elcseszett lenne, mint a tiéd?
– Nem mondtam, hogy az én családom elcseszett – mondta, és
közben elképzelte, ahogy Caleb és Gracie behúzzák a nyakukat az
apjuk előtt, aki biztosan üvölteni kezdett velük, amikor észrevette,
hogy Emma elment.
– Bocsánat. Úgy értettem, hogy „elcseszett”, mert egy csomó rossz
dolog történik veletek. Veled – magyarázkodott Zach, és ujjbegyeit a
lányéhoz érintette.
 Emma tudta, hogy hazudik, de nem érdekelte. Csak megpróbált a
kedvében járni. Azt kívánta, bárcsak Caróval lenne most. Vele
legalább gonoszkodhatna anélkül, hogy rosszul érezné magát.
– Lógjunk meg a suliból! Nem bírok most egy helyben lenni. – A
szavak úgy repültek ki belőle, mintha szuperszónikus sebességgel
gyártotta volna őket. – Milyen király lenne, nem? Te és én együtt
töltenénk a napot. Csak te és én. Mit szólsz?
Zach felnevetett, mintha Emma egy jópofa viccet mesélt volna.
– Felejtsd el, csak hülyéskedtem – visszakozott.
Carónak tényleg igaza volt a tablettákkal kapcsolatban. Nagyon
ütősek. Legalábbis most ezt érezte. Carónak receptre írták fel, tehát
nem lehet belőle baj, nem igaz? Azt mondta, hogy javítja a
koncentrációt, ennyi az egész. És segít, amikor fáradt vagy. Úgy
ajánlgatta a Ritalint, mintha csak egy vitamin lenne.
– Szó sem lehet róla, tényleg. Az apám megölne – mondta Zach.
– Honnan tudná meg az apád? – kérdezte a lány.
Zach olyan idegesítően kattogtatta a tollát, hogy Emma már ott
tartott, hogy kikapja a kezéből, és hozzávágja.
– Mindent tud. Különben is, nem küldenek ilyenkor a szülőknek
valamit?
Ahhoz képest, hogy az orvosira készült, Zach egy idióta volt.
– Nem küldenek semmit csak azért, mert valaki egy napot
hiányzik.
– És mi van, ha valaki meglát minket? – kérdezte.
Emma a székhez ütögette a lábát.
– Ugyan már, Zach. Elmehetnénk hozzám – javasolta. Tartott egy
kis szünetet. – Nincs otthon senki.
…

– Biztos, hogy ez így rendben van? – kérdezte Zach, miközben a

kikövezett járdán át a bejárati ajtóhoz sétáltak.
– Már milliószor mondtam, hogy igen.
Emma előhúzta a kulcsát a farmerja zsebéből. Kinyitotta az ajtót,
és a fiú felé fordult.
– Bocs a rendetlenségért.
– Kit érdekel?
Amint beléptek, Zach sokkal magabiztosabbnak tűnt, Emma
azonban azt kívánta, bárcsak angolórán ülne, ahol most lennie
kellene. A tabletta nyújtotta kirobbanó energia csikorgássá vált a
fejében. Nagyon rossz ötletnek tűnt, hogy itt van Zachkel az üres
házban. Még csak nem is találkozott a szüleivel – kivéve azt az
esetet, amikor Emmát elcibálta az apja az utcáról.
– Éhes vagy? – kérdezte. Remélte, hogy Gracie és Caleb nem falta
fel az összes sütit, amit a nagyi sütött. – Megkóstolod a nagymamám
sütijét? Nagyon finom. Mogyoróvaj és csokicsók van benne.
– Én inkább az Emma-csókot kóstolnám meg – azzal Zach
átkarolta a lányt, és magához húzta.
Eddig csak kint, a szabadban érintették meg egymást, ahol csak a
fák rejtették el őket. Nyilvános helyen voltak, nem mehettek túl
messzire. És most mi lesz?
A fiú szorosan magához szorította. Emma félelme és
zavarodottsága vágyakozással keveredett, ezt érezte a gyomrában, a
torkában – mindenhol. Az apja hülye szavai csengtek a fejében. Ha
egyszer elindulsz, már nincs visszaút. Hallotta az anyját: Emma, ne
feledd – nagyon fontos! Vésd ezt az agyadba! Soha, de soha, de soha
ne tegyél semmit a testeddel, ha nem érzed száz százalékig helyesnek.
Figyelsz rám, Emma? Száz százalék, ismételné most az anyja,
minden szót kihangsúlyozva.
Honnan kellene Emmának tudnia, mi a száz százalék? Zach
magához húzta Emmát, amíg szemtől szemben nem álltak
egymással. A lánynak csak egy kicsit kellett hátrabillentenie a fejét,
hogy találkozzon a fiú fűszeres-édes ajkával – olyan íze volt, mint a
fahéjas rágónak, amit rágtak. Neki is biztosan ugyanilyen íze van.
Zach megfogta a lány kezét, és a lépcső felé húzta, fejével
biccentve. Minden rendben van? Emma visszabiccentett: Azt hiszem,
igen.
Zavarban volt a bevetetlen ágya miatt, elkezdte huzigálni az
ágytakarót, de Zach megállította, és maga mellé húzta. Kisimította a
frufruját a homlokából, gyengéden és kedvesen puszilgatta a
homlokát.
– Olyan szép vagy!
A fiú szája az övéhez ért, az ajkai összezáródtak. A keze
megremegett a lány derekán. Végül vadul csókolózni kezdtek, és az
ágyra dőltek. Még soha nem csókolóztak így. Fekve. Emma még
senkivel sem csókolózott, Zach volt az első.
Zach felhúzta a lány pólóját, előbukkant alóla a melltartója. A
lány megpróbálta visszahúzni, de Zach megfogta a kezét.
– Csak egy percig hadd simogassalak! A melltartó fölött? –
kérdezte.
Száz százalékig akarom ezt?
– Kérlek, Emma! Annyira gyönyörű vagy. Tudod, hogy szeretlek.
A vágy megkeményítette a fiú szép arcát – megfeszült az
állkapcsa, összeszűkült a szeme. Puha ajka felpuffadt a csókoktól.
Emma nyaka égett, ahol a fiú álla dörzsölte a bőrét. A fájdalomtól és
a gyönyörtől fájt a gyomra.
A fiú most fölé hajolt, teljes súlyával a karjaira nehezedett.
– Kérlek! – könyörgött neki, és újra megcsókolta. Lágyan. –
Annyira különleges vagy. Olyan gyönyörű. Mint egy hercegnő.
A fiúk mindenfélét mondanak, ha akarnak valamit. Az apja szavai
szinte égették.
 Hallgass a szívedre, de az eszednek engedelmeskedj! Mondta az
anyja.
Zach szája már nyakának csupasz bőrét fedezte fel.
Olyan gyönyör járta át Emma testét, hogy azt hitte, nyomban
belehal.
A fiú szája lejjebb vándorolt. Az oldalára fordult, és megérintette
a lány mellét – először lágyan és suttogva, majd egyre erősebben,
aztán mintha ki akarná szorítani a világ titkait a lányból. Azt akarta,
hogy a fiú még szorosabban tapadjon hozzá, ráfeküdjön, és segítsen
neki elmenni.
Száz százalék. Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám,
mondd meg nekem, mit tegyek.
Megjelent előtte az édesanyja a kórházban. Szomorúan és
ziláltan. Mindig úgy nézett ki, mint aki rögtön sírva fakad. Mögötte
pedig a dühös apja bukkant fel. Mi a fenét csinálsz? Takarodj a
pokolba! Kifelé az ágyból! Azonnal!
Ellökte magától Zachet. Erősen.
– Mi van? Mi történt?
Fogd már be, Zach!
Emma összegömbölyödött, és a térdét a mellkasához szorította.
Ide-oda ringatózott. Fel akarta hívni Carót és Sammit, hogy
elmondhassák Emmának, mit érezhetne, ha a megtört anyja képe
nem nehezedne az agyára. Mindent magára vállalt. Anélkül, hogy
az apja megkérte volna, hogy legyen házvezetőnő.
Azt akarta, hogy a szülei eltűnjenek a fejéből.
…

Emma kivette az utolsó tányért is a mosogatógépből. Senki sem

tudta, hogy tegnap egész nap otthon volt és tévét nézett. Hogy Zach
itt volt, amíg ki nem dobta. Ami látszólag boldoggá tette a fiút.
Megkönnyebbült. Valószínűleg visszalopakodott az iskolába.
Utána addig súrolta a kádat, amíg a fehérség már szinte fájt, ha
túl sokáig nézte az ember.
Holnap jön haza az anyja.
– Kitehetem az üdvözlőtáblát? – szaladt be Gracie a konyhába,
lábán a szürkére színeződött egykori fehér zoknijában. Az apjának
nem jutott eszébe fehérítőt vásárolni, és Emma sem emlékeztette rá.
Légy fehér! Ez volt az a hülye vicc, amit az anyja mindig
elmondott, valahányszor fehérítőt tett a mosógépbe, amikor az
alsóneműjüket és a zoknijukat mosta.
– Csak ne csinálj rendetlenséget, különben apa megőrül. És Caleb
is segítsen!
– Caleb! – Gracie már kiabált is az öccsének, ahogy kifelé szaladt.
Sem Gracie, sem Caleb nem látta az anyjukat azóta, hogy felébredt a
kórházban. Túl kicsik voltak ahhoz, hogy meglátogassák a rehabon.
Amikor az apjuk arról beszélt, hogy megpróbálja elintézni, Emma
azt kiabálta, hogy ez hülyeség és aljasság lenne velük szemben, és az
apja most az egyszer hallgatott rá. Ha a hely Emmát is megrémíti,
mi történne a kicsikkel?
Az emberek nyála kicsordult, kerekesszékükben gurultak a
folyosókon, mintha élő hullák lennének. A rothadás szaga érződött
mindenhol, amit virágillatú vegyszerekkel próbáltak elfedni.
Caleb összeütközött Emmával, miközben az a padlót söpörte.
– Gracie-nek kell a ragasztószalag. Hol van? – kérdezte egyik
lábáról a másikra ugrálva.
Emma belenyúlt a lomos fiókba, és addig kotorászott, amíg talált
egy majdnem üres tekercset.
– Ennek elégnek kell lennie, igaz?
Válaszul Caleb átkarolta a lány derekát, és erősen megszorította.
– Szeretlek!
 – Én is szeretlek, büdöske! Vidd a ragasztószalagot Gracie-nek!
Igazság szerint az emberek és a szagok nem túlzottan zavarták
Emmát; ezt csak úgy mondta az apjának. Önként jelentkezhetne
felolvasni azoknak a szerencsétlen embereknek, és boldogan meg is
tenné. Ahogy az anyja is tette volna. Elégedetten gondoskodni az
emberi roncsokról.
Az anyja látványa volt a probléma. Elfojtotta a szavakat, lassan,
akadozva beszélt. Mindenki azt mondta neki, hogy majd javulni fog,
de senki sem tudta biztosan. Utánanézett. Dysarthria. Szinte
hallotta, ahogy az anyja beszél. Eem. Szünet. Levegővétel.
Várakozás… Aah. Várakozás. Szünet, Ahh. Eem. Ahh, hol… van…
Apa?
Kiment a mosdóba, anya.
Emma egy perccel azelőtt válaszolt ugyanerre a kérdésre, majd
egy perccel azelőtt, és azelőtt is. Az anyja szomorúan nézett rá, és
csak annyit mondott: Ó. Ó. Emmára nézett, várva, hogy mondjon
valamit, hogy vezesse a beszélgetést. Aztán elaludt, Emma pedig
figyelte az anyját, aki olyan volt, mint a tévé kék képernyője, amikor
kikapcsolják a DVD-t.
Az apja azt mondta, hogy legyen türelmes. Ez csak átmeneti
állapot. De lehet, hogy nem az. Talán egész hátralévő életében ez a
kocsonyás anyazselé marad, miközben Emma mindent megtesz.
– Gyere, nézd meg! – hívta Caleb.
Az előszobában egy óriási poszter lógott, amit Gracie készített a
számítógépen, összesen hét kinyomtatott papírlap lógott a falon.
ISTEN HOZOTT ITTHON
SZERETÜNK, ANYU!

Az összeragasztott papírokat Caleb rajzai díszítették. Virágok,

madarak, házak és szívek vették körbe a szavakat. Türkizkék és
sárga foltok tarkították a verebek mellét, lila színnel
körvonalazódtak a papagájzöld házak, a virágok és a szívek pedig
mélyvörösek voltak.
Holnap belép az anyja, és ezt fogja látni. Emma torka elszorult,
amikor eszébe jutott anyja tétova hangja a telefonban. Szeetlek
téged, Eem. Két napja Emma apja mást sem csinál, mint
emlékeztetőket ragasztgat mindenhová, hogy minden rendben
legyen. Aztán felhívta Vanessa néni: Legyen minden tökéletes, Emma.
Gondoskodj róla, hogy Gracie és Caleb lezuhanyozzon!
Anne nagyi bocsánatot kért, amiért nem tudott segíteni a
takarításban. Jake nagypapa átjött, hogy pénzt nyomjon a kezébe
azzal, hogy vegyél valamit magadnak és a gyerekeknek.
Frances nagymama felhívta, hogy megkérdezze, szüksége van-e
valamire az anyjának. Bármire.
Mintha Emmának lenne valami képzeletbeli készüléke, amivel
beleláthatna az anyja agyába.
 23. fejezet

Ben

Reggel hat órakor fagyos esőcseppek borították be az ablakokat.

Szombat. Maddy hazatérésének napja.
Ben körülnézett a makulátlanul tiszta hálószobában, amit éjjel
kettőig takarított. Éjfél körül kezdte megkérdőjelezni az
épelméjűségét, amikor visszautasította apósa ajánlatát, hogy
küldjön egy takarítószolgálatot.
Kibújt a koszos pólóból és a farmerből, amiben beájult az ágyba,
és bedobta a szennyestartóba. Vigyázott, hogy a mosdókagylót ne
kenje össze, miközben fogat mos, és a zuhanyt olyan forróra
állította, amennyire csak bírta. Belépett a zuhanyfülkébe, és
bekapcsolta a zuhanyzó CD-lejátszóját. Al Green szirupos hangjának
gyenge változata töltötte be a teret: „I’m still in love with you” – „Még
mindig szerelmes vagyok beléd.”
Ez az ő daluk – felhívás egy zuhanyzós szexre.
Szerencsés reggelek, így hívta őket.
Mikor is volt az utolsó alkalom, hogy a reggeli rohanás kellős
közepén megkívánták egymást? Mikor futtatta végig utoljára a kezét
Maddy szappanos mellein?
Imádta Maddy melleit – érezte a telt, sűrű, komoly mellek súlyát,
ahogy megfogta őket. Nem olyanok, mint Elizabeth sápadt, alig
látható kis cicijei.
Kérlek, istenem! Küldj nekem egy varázsigét! Hadd űzzem ki
magamból Elizabeth emlékét!
 Jézusom, ha vissza tudna menni, és kiűzhetne minden rosszat,
akkor azt az átkozott balesetet is kitörölné.
A baleset óta a Jamaicaway azon szakaszának még csak a
közelében sem járt. Inkább tesz egy tíz kilométeres kerülőt, csak ne
kelljen arra mennie. Az is megfordult a fejében, hogy elköltöznek
innen, vesznek egy új házat – több száz kilométerre ettől a helytől.
De legalább volt egy új autója. Lecserélte a túlságosan erőteljes
Camaróját egy tipikus családi autóra – egy Honda Accordra, ami úgy
tűnt, Maddy Toyota Camryjének megfelelő párja lesz. Hetekbe telt,
mire kiderült, hogy a Toyotát elvontatták, és ő hálás volt apósának,
amikor felajánlotta, hogy elhozza a kocsit a telepről, és a házukhoz
viszi.
A hála lett az új életstílusa. Hálás volt Anne-nek, amiért főzött és
vigyázott a gyerekekre, Jake-nek a vastag pénztárcájáért, bár amit
tudott, visszautasított, és hálás volt az apjának, amiért kézben
tartotta a háttérben lüktető jogi problémákat.
Bármennyire is bízott Ben abban, hogy az ügyészség nem fogja
előásni az ügyet, hogy vádat emeljen ellene, nem feledkezhetett meg
arról, hogy ez jog, nem matematika. Kettő meg kettő ritkán volt
egyenlő néggyel a tárgyalóteremben.
Ben a fehér csempére tette a kezét, érezte, ahogy a forró víz
végigzubog a hátán, szinte már a fájdalom határát súrolva, de
próbálta nem érezni a fájdalmat, és nem gondolni a jövőre. Azon
tűnődött, vajon Maddy képes lesz-e valaha is újra autót vezetni.
Miután gondosan és alaposan megborotválkozott, belebújt a
vászonnadrágjába és a rózsaszínű Brooks Brothers ingbe, amit
Maddytől kapott tavaly apák napján.
Vigyázva, hogy ne csapjon zajt, bement a dolgozószobába, hogy
átnézze a napi tennivalóit. Anne már megfőzte a főfogást az ünnepi
vacsorára, megpróbált minden olyan ételt elkészíteni, amit Maddy
valaha is szeretett: sárgabarackos marhaszegyet, töltött pulykát,
foszlós kalácsot, kuglófot, és zöldsalátát édes pekándióval és reszelt
parmezánnal. És persze elkészítette a híres százlépéses
csokoládétortáját is, amit Anne ügyfelei mindig megrendeltek tőle.
Maddy hazatérése a pészachra emlékeztető hangulatot öltött,
keveredve a hálaadással és Maddy születésnapjával. Amikor Ben
megpróbálta kicsit leegyszerűsíteni a menüt, Anne olyan sértettnek
tűnt, hogy inkább visszakozott.
Isten tudja, Jake mit vesz majd a nagy alkalomra. Egy
gyémánttiarát?
Ben megtapogatta a nadrágja zsebét, biztosítva magát, hogy nála
van az otthoni iratszekrény kulcsa. Vannak dolgok, amiket el kellett
zárnia, mióta rájött, hogy a lányok elkezdtek mindenütt kutakodni,
kettejük életének minden zugát bejárva. A szaglászásuk nyomait
úgy szétszórták, mint a mókusok a mogyoróhéjat. Gracie hajszálai
az íróasztalán göndörödtek. A számítógépén utoljára megnyitott
dokumentum anélkül változott meg, hogy ő rákattintott volna
bármelyik gombra is. Emma jellegzetes, bolyhos kiskutya firkái
díszítették a borítékok hátoldalát Ben kötelező tennivalóinak
halmán.
Ben kinyitotta a naptárát, ahol Maddy tennivalóinak listája
szerepelt, kiszorítva a bírósági időpontokat. Logopédia,
foglalkozásterápia, és a fizioterápia dr. Paulóval. Látogatás a
neurológushoz. A sebész visszahívta kontrollra. Hetente kétszer
találkozás Zeldával, a szociális munkással és rehabilitációs
vezetővel. Hamarosan bekapcsolódik egy életvezetési tréner is. Ez
volt a titulusa. Ki az, aki az iskolában életvezetési tréner akar lenni?
Kinyitotta az irattartó szekrényt, és kivette azt a füzetet,
amelyben lefűzte az orvosok névsorát, a gyógyszerek listáját, a
beosztásokat – mindent, még Olivia, Kath, Anne és Vanessa rehabos
jegyzeteit is. Bár amennyire lehetett, utánaolvasott mindennek – az
agysérüléssel kapcsolatos szakkönyvek ott tornyosultak az ágya
mellett, a poros, olvasatlan jogi folyóiratokkal együtt –, mégis úgy
érezte, még mindig számtalan nyitott kérdés van. Még egyszer
megtisztította a szemüvegét, lapozgatta az oldalakat, kiválasztva a
releváns részeket, szavakat, amiket kiemelt, ahogyan a jogi
egyetemen is tette.
A legtöbb felépülés, írta Olivia, az első hat hónapban történik meg.
Bár a javulás lassabb ütemben történik a második hat hónap során,
ez nem jelenti azt, hogy a fejlődés végül megáll. Ben, vedd ezt
tudomásul, és légy türelmes!!!
Olivia megjegyzéseitől néha falnak ment. Legutóbb meg is
mondta neki, hogy bár nagyra értékeli az információgyűjtését,
tartózkodhatna az aláhúzásoktól. Sőt, azt is meg akarta mondani
neki, hogy igen, Olivia, tudom, hogy nem minden történik meg az
első hat hónapban, de mikor fog megtörténni, és miben lehet
reménykedni? Igaz, hogy állítólag sosem éri el a fejlődés a nullát, de
mikor tudják meg, hogy elérték a maximumot? Honnan tudják,
hogy Maddy gyógyulása befejeződött, és bármilyen szinten is van,
innen már nincs tovább?
Előreugrott egy másik üzenethez, amit Anne adott neki a múlt
héten, tökéletes, dőlt betűivel leírva.
Kedves Ben!
Ezek azok a tünetek (abból a könyvből, amiről meséltem
neked), amelyeket már észrevettem: Maddy minden apróságra
érzékenyen reagál, és egyfajta érzelmi instabilitást mutat.
Fáj a feje, és feledékeny. Nem látja át a dolgokat, nem jó az
ítélőképessége, és ez zavar engem. Jegyezz fel mindent, amit
észreveszel, hogy ne felejtsd el megemlíteni, amikor a doki
 majd kérdezi. Figyeld őt!
A dysarthria tünetei, amiket én láttam rajta: beszédzavar, halk
(szinte suttogó) beszéd, légszomj, nagyon lassú beszédtempó,
megváltozott hangminőség.
Más lehetséges tünetek, amikről olvastam: felgyorsult beszéd,
motyogással párosulva (hála istennek, rá ez nem jellemző!);
korlátozott nyelv-, ajak- és állkapocsmozgás (hála istennek,
szintén nem); abnormális intonáció beszéd közben (egy kicsit,
de tudom, hogy ez elmúlik majd); rekedtség (talán van egy
kicsi?); és nyáladzás vagy a nyál gyenge kontrollja (hála
istennek, nem!).
Ben megdörzsölte a tarkóját, megacélozta magát, és a következő
oldalra lapozott. Próbálta nem utálni Anne-t, amiért mindezt leírta –
túl merésznek és csúnyának tűntek ezek a szavak így leírva.
Ben, néhány tippet találtam még a könyvben, ami szerintem
hasznos lehet:
TÜRELEM (ez az első és legfontosabb szabály, Ben). Csökkentsd
a zavaró tényezőket! Figyelj Maddyre! Figyeld a jelzéseit és azt,
ahogyan beszél! Légy vele őszinte, és mindig mondd meg neki,
ha nehezen érted meg, amit mond (de csak szépen).
Szeretettel,
Anne

Olyan keveset várt tőle.

Miért is ne? Mindenki tudta, hogy az ő meggondolatlansága miatt
történt mindez. Több mint vakmerőség. Ostobaság. Durva
idiotizmus. És ami még rosszabb, egyszer Maddynek is meg kell
tudnia. De csak akkor, amikor eljön az ideje. Most meg akarja őrizni
az újonnan szerzett bizalmat. Maddynek szüksége volt rá,
ragaszkodott hozzá; ő lett az univerzuma középpontja.
Ben meg fog változni. Jobb ember lesz. Szerette azt a szelíd énjét,
akit Maddy mellett megtalált.
Hátradőlt a székében, keresztbefont karját a homlokán
pihentette. Talán mindez okkal történt – talán Isten így gyógyította
ki a dühből, ami mindig is átokként ült rajta.
Így van. Isten arra használta Maddyt, hogy megtanítsa neki a
leckét.
Miért is ne? Fiatalkorának Istene nem volt más, mint egy gonosz
szemétláda – a „végállomás, kiszállás” fajtából. Mi is fájhatna
jobban Bennek, mint amikor Maddyt bántja?
…

Ben végigvezette Maddyt és Anne-t a feljárón. Vett egy nagy levegőt,

mielőtt betette a kulcsot a zárba. Szinte belehalt a látványba, ahogy
ott áll Maddy Anne-re támaszkodva a verandán, és remegve várja,
hogy végre beléphessen az ajtón. Milyen törékeny – az egész
megjelenése, a hangja és minden cselekedete. Most ezt az új Maddyt
kell az általa oly régóta ismert nő fölé helyeznie. Minden rossz volt.
A keményen ragyogó napfény megvilágította a fejbőrén lévő sörtés
helyeket. Dühös vörös hegek kandikáltak át a drótszerű hajszálak
között. Rövidre nyírt haj – valaki a rehabon megpróbálta
hozzáigazítani a rakoncátlan tömött fürtöket. Ahol korábban feszes
izmok voltak, ott most puha, petyhüdt soványság van.
– Várj – suttogta Maddy, miközben a férfi a zárba tette a kulcsot.
Ez a lágy, tétova hang – vajon állandósul? Aggódott, hogy soha
nem nyeri vissza erőteljes hangszínét. Egymillió dollárt adna azért,
hogy ismét hallja, ahogy kiabál vele.
– Mi a baj, édesem? – kérdezte Ben.
– Cseng. Cseng… cseng.
 – Azt akarod, hogy csengessek? – kérdezte.
Anne könnyedén Maddy hátára tette a kezét.
– Ez a te otthonod, édesem.
Maddy belerúgott a tornácra fújt száraz barna levelekbe.
– Nem kérdez.
– Ne kérdezzem, miért? – kérdezte Ben, mire Maddy bólintott.
– Oké.
Eltette a kulcsot, és becsengetett. Maddy férje kezébe csúsztatta a
kezét, és megszorította, a férfi pedig duplán visszaszorította. Talán
azt szerette volna, hogy a gyerekek odamenjenek hozzá; talán
túlságosan ijesztőnek tűnik számára, hogy keresse őket. Talán csak
még egy percre volt szüksége. Talán csak hallani akarta azt az
istenverte csengőt.
Maddy szorosabban fogta a kezét.
Hallgatták, ahogy a gyerekek dübörögve szaladtak feléjük.
Caleb lendületesen kitárta az ajtót.
– Anyu, anyu! Anyuci! – Átkarolta Maddy derekát. – Anyu! Végre
itt vagy!
Ben elengedte Maddy kezét, hogy megölelhesse Calebet, majd
belépett a házba, bár a kezét továbbra is Maddy felett tartotta.
– Anyu! – furakodott Gracie Caleb mellé.
Maddy lehajolt, és megpuszilta a feje búbját. Letérdelt melléjük,
nevetve és sírva borultak össze mindhárman.
Emma félrehúzódott, megtörölte a kezét egy konyharuhában.
Jake mellette állt, és úgy szorította a vállát, hogy Ben attól félt, az
apósa letör egy darabot a lánya karjából. Maddy felnézett.
– Gyere. Gyere… – nyújtotta a karját. Emma ledobta a
konyharuhát, és odafutott.
– Megkaptad a kártyáinkat? – kérdezte Caleb Maddytől.
– Megkaptam… mindet – hallotta Ben, ahogy Maddy Emma
hajába súgta.
Anne elsírta magát. Ben figyelte a feleségét és a gyerekeit, ahogy a
mélyfekete-barna haj háromféle árnyalata keveredik. Emma
hajfonata Gracie karjára simult.
Ben legszívesebben térdre esett volna.
Ehelyett Maddy mögé térdelt, megtámasztotta a hátát, ahogy a
gyerekek rátámaszkodtak.
– Hadd álljon fel anyu, jó? Elfáradt… nem szabad erről
elfeledkeznünk.
– Oké – suttogta Maddy. – Rendbe.
– Akarod látni a táblát, amit csináltunk, anyu? – kérdezte Caleb.
Maddy elmosolyodott.
– Igen.
Caleb megrántotta Maddy karját, hogy segítsen neki felállni.
– Várj segítek, pajti! – mondta Ben, és Maddy keze után nyúlt.
Ben biztonságosan talpra állította Maddyt, átengedte őt Calebnek
és Gracie-nek.
– Itt van! Ugye, milyen klassz? – Caleb az összeragasztott
papírokra mutatott.
– Työöö… nyö… ű. – Maddy a fejük fölött Emmára mosolygott.
– Miért suttogsz? – kérdezte Caleb. – Beszélj már rendesen!
– Caleb, ezt már megbeszéltük – mondta Jake.
– Semmi baj, Jake – mondta Ben. – Mi ezt már megbeszéltük…
Maddy és én. A gyerekek bármit elmondhatnak vagy kérdezhetnek.
Ugye, drágám?
Maddy bizonytalannak tűnt.
– Jól vagy? – kérdezte Ben.
– Valami rosszat csináltam? – kérdezte Caleb megszeppenve.
Emma átkarolta Calebet.
– Nem csináltál semmi rosszat. Anyu lassan beszél, mert még
mindig kicsit beteg.
– Fáj neki a beszéd? – Caleb egyik ujjával megérintette az anyja
nyakát.
– Óvatosan, Caleb – mondta Jake.
– Jól van. Ne… üveg. – Maddy lehajolt, megfogta Caleb kezét, és a
bal halántékához szorította. – Eltört. Tessék. De. Ne fáj.
– Anyu úgy érti, hogy a feje sérült meg – tette hozzá Ben. – Az
agya. Onnan jönnek a bajok, a problémák, de most már nincsenek
fájdalmai.
– De hogy van az, hogy az agysérüléstől nem tud beszélni?
– Ezt nem kell most azonnal megbeszélnünk – lépett hozzájuk
Anne, és átkarolta a fiú vállát. – Menjünk be a nappaliba, jöjjön
mindenki.
Ben mindenkit emlékeztetni akart arra, mit kért Maddy –
kérdezzenek a gyerekek bátran! A felesége azonban nyilvánosan
közkinccsé vált, és nem tudta, hogyan szerezhetné vissza az
irányítást a tárgyalótermében. Leginkább Maddy rémült
zavarodottsága miatt aggódott, ezért hagyta, hogy Anne kivezesse,
és beletörődve elindult utánuk.
 24. fejezet

Maddy

Maddy, a páncél.
Az anyja a kanapéhoz vezette, ahol úgy feküdt, mintha egy
kiállítási darab lenne. Akár egy múzeumban? Mi az a páncél? Vajon
jelent valamit? Szavak ugranak be, minden előzmény nélkül. Az
agya olyan volt, mint egy félig teli láda. Ahol egykor tények és
gondolatok sorakoztak, most a dolgok körbe-körbe gurulnak a
semmiből. A páncél vajon egy burok?
Maddy, a kagyló olyan, mint egy kiállítási darab.
Volt ennek valami értelme?
Az ő édes Gracie-je párnákat, takarókat, könyveket hozott, és
étellel kínálta. Aggódott, aggódott, és folyton csak aggódott érte.
Gracie, a szíve csücske.
Calebnek, a kölyökkutyának arra van szüksége, hogy
megnyugtassák. Feküdj, Caleb! Ülj le, Caleb!
Mindenki olyan ideges lett, amikor egyik kérdést tette fel a másik
után.
Emma, Emma, figyelte, őrizte, az ő testéből való gyermeke. Ez
már csont a csontomból, hús a húsomból. Túlságosan össze voltak
kötve. Ha egymás közelébe kerülnének, a bőrük sisteregne.
Minden előzetes figyelmeztetés nélkül az anyja egy párnát
kezdett a háta mögé gyömöszölni.
– Maa… mah.
Próbált egy mosolyt kicsikarni magából. Már nem reflexből
mosolygott. Gondolkodnia kellett rajta. Felhúzta a száját. Zelda azt
mondta, hogy mosolyognia kell.
– Csak azt akarom, hogy kényelmesen érezd magad, drágám. – Az
anyja elpislogta a könnyeit, amitől Maddy legszívesebben pofon
vágta volna. Nem akarta az embereket boldogtalanná tenni pusztán
a létezésével.
– Nem.
Szar érzés. Úgy érzi magát, mint egy kő. Hátranyúlt, kihúzta a
párnát, és ledobta a szőnyegre.
– Ahogy jólesik, drágám. – Az anyja remegő hangja zavarba
ejtette. Légy biztos benne, anya! Viselkedj határozottan! Hagyd ezt
abba!
Gracie szorosan hozzábújt, majd megállt, talán attól félve, hogy
fájdalmat okoz. Maddy egy apró karmozdulattal magához húzta.
– Anyu? – kérdezte Caleb.
– Igen.
– Még tudsz gondolkodni?
– Ez olyan hülye kérdés, Caleb. Persze, hogy tud anyu
gondolkodni. Egy sérülésből lábadozik, nem fogyatékos – nézett rá
Emma. – Nem mintha a fogyatékos emberek nem tudnának
gondolkodni.
– Senkinek sem kell arról beszélnie, hogy valaki fogyatékos –
mondta az apja.
Az állkapcsa túlságosan megfeszült. Maddy elképzelte, hogy
rögtön elpattan.
Kinyújtotta a karját Caleb felé, és a fia már repült is, hogy
elfoglalja az anyja melletti üres helyet, közben Emmára öltötte a
nyelvét.
– Én… azt hiszem – vett egy nagy levegőt, ahogy a rehabon
tanulta. – Én… rendben leszek.
 – Készülj fel, édesem, hogy hosszú ideig lábadozol majd – mondta
az anyja.
– Napról napra. Így fogjuk csinálni – mondta Ben.
– Nem. Olyan. Sokáig. – Kimerültség söpört rajta végig.
– Látod! Maddy tudja, hogy hamarosan talpra áll – mondta az
apja, felfelé tartott hüvelykujjal.
Válaszul Maddy a feje fölé emelte a kezét. Rock stílusban? Rock,
rock, rock. Ez így nem jó. Szó, szó, szó, a fenébe. Mi a franc ez a szó?
Egy izzadt, összevert férfit képzelt el. Rocky.
– Bassza meg – mondta Maddy.
– Csss, csss – csitította az anyja, kezét Maddy fejére téve. – Látod,
nem siettethetünk semmit. Nem tudja, hogy mi a jó és mi a rossz.
Ezt hívják indulatkezelésnek.
– Anne, Maddy is itt van. Ne beszélj róla harmadik személyben! –
jött oda Ben a kanapéhoz. – Csússz arrébb, Caleb!
Átnyúlt a kiskutyájuk háta mögött, és kezét Maddy vállán
pihentette.
Minden érintés. Szörnyű. Fojtogató.
– Szállj le – suttogta, de üvölteni akart.
Gracie és Caleb leugrottak a kanapéról.
– Túl sok – mondta Maddy. – Nem tudok…
Mit nem tudok? Mi a szó, mi a szó, mi a szó?
– A fenébe… a fenébe.
– Nyugi, bébi! – Ben át akarta ölelni Maddyt, de aztán visszahúzta
a kezét, amikor az felszisszent. Mindenki őt bámulta.
– Semmi… probléma.
Íme, a csodálatos felpattanó anya. Mint a lapos szivacs, ami
hirtelen megtelt vízzel, a hátán fekvő anya felemelkedett a
kanapéról. Még csak meg sem tudta osztani a viccet. Baszd meg!
Nem tud beszélni – nem tud vicces lenni? Meg kell tanulnia, hogyan
kell mimikázni?
– Micsoda? Nincs… kaja?
Figyelte, ahogy az anyja felugrik. Ah, az ő anyja volt az eredeti
felpattanó anyuka.
– Bármit ehetsz, amit csak akarsz – mondta az apja. – Nézz
magadra, az ég szerelmére. Olyan sovány vagy, mint a piszkafa.
– Kóma-diéta. – A kétszavas viccek már mentek. Nem tudták,
hogy a rehabról lopta őket. – Aztán… börtönkoszt.
Most őszinte volt a nevetésük.
– Börtönkaja. – Caleb körbe-körbe pörgött, a karjait egyenesen
kinyújtva. – Sült krumpli, főtt krumpli, paradicsomos krumpli.
Mindenki nevetett. Maddy egyre jobban szédült, ahogy Calebet
nézte.
– Bassza meg… krumpli.
Mi az, nem nevet senki?
…

Halálosan fáradt volt, ezért felment aludni. Hallotta, hogy a húga,

Vanessa, Sean és a gyerekeik beúsznak a házba. Nem úsztak.
Kúsztak? Húztak?
– Mindenki készen áll? Ben, hozod a díszvendéget?
Az anyja hangja felhallatszott az emeletre az ajtón keresztül, és
úgy hangzott, mintha remegne. Ez most miatta van, vagy a kurva
Vanessa máris őőőőőrületbe kergette az anyjukat? És miért nevezte
őt az anyja vendégnek? Félholt az ember, és máris lefokozzák a
családtagjai vendéggé? Hallotta, ahogy Ben felfelé jön a lépcsőn.
Fent akart maradni a hálószobában. A szemhéjai mintha össze
lennének ragadva. Az álomtündérek ragasztották össze, akik a feje
fölött repkedtek, rózsaszín krinolinszoknyában.
– Maddy?
 Az ágy megereszkedett. Ben.
– Drágám, ébren vagy? Kész a vacsora!
Úgy érezte, hogy nem tud megszólalni. Megpróbálta kinyitni az
egyik szemét. A férfi mellette feküdt, de nem ért hozzá.
– Maddy? – Ujjaival félresöpörte a nő fürtjeit. – Kész a vacsora.
Akkor egyetek. Egyetek, tündér alattvalóim.
Újabb lépések közeledtek. Nem gyereklábak. Nem férfilábak.
Testvérlábak.
– Mit csináltok? – kérdezte Vanessa. – Anya rátok vár. Jól van?
Jól van? Süket, néma és vak vagyok?
Maddy résnyire kinyitotta a szemét, és látta, hogy a húga az ágya
mellett áll és vár. Vajon mire? Vanessa azt akarja, hogy kiugorjon az
ágyból? Átölelje Vanessát, és adjon neki egy nagy, nyálas puszit?
Féltékeny, hogy a baleset óta minden figyelem Maddyre
összpontosul?
– Én. Beszélj… hozzám.
– De jó! Nézd csak, ki ébredt fel! – Vanessa az ágyra huppant. – Ne
aggódj; nem sértődtem meg, hogy pont akkor jöttél fel, amikor mi
beléptünk. A húga odahajolt hozzá, és csillogó vörös szájával az
arcára nyomott egy puszit.
– Rag. – Gyorsan letörölte magáról a Vanessa-féle rúzsragasztót.
– Rag? – Vanessa kinyújtott lábakkal feküdt; mintha Vanessa és
Ben börtönbe zárta volna. Megkötöztek? Beszorítottak? Maddy a
virsli a Vanessa–Ben hot dog-kifliben.
– Hiányoztál.
Vanessa úgy fordult, hogy szinte összeért az orruk.
Hiányoztál, cukorfalat.
– Én… Hiányoz.
– Tudom, tudom. Én is hiányoztam neked – mondta Vanessa.
Végigsimította Maddy csípőjét és combját. – Mennyit fogytál!
 – Kóma… diéta. Javasoljam? Nem érdemes…
Vanessa a hátára fordult, kezeivel végigsimított lapos hasán és
kiálló csípőcsontjain.
– Nem is tudom. Lefogyni. Távol lenni a gyerekektől. Ez nem is
olyan szörnyű!
– Nem véletlenül hív téged Maddy főgonosznak – mondta Ben.
Maddy belerúgott a férfiba, amennyire csak tudott.
– Gonosz.
– Vanessa tudja, hogy csak ugratom, ugye, Ness? – kérdezte Ben.
– Sosem tudom megmondani, mikor beszélsz komolyan és mikor
nem, Ben. – Vanessa mosolya furcsának tűnt. Maddy a homlokát
ráncolta, képtelen volt követni a beszélgetést.
Caleb berontott a szobába.
– Mikor eszünk? Anyu, ugye, te is jössz?
Maddy megpróbált válaszolni a fiának, de nem jött ki hang a
torkán.
– Anyu? – jött oda Caleb, és ujjával megbökte az anyja karját. –
Anyu?
Állj! Mintha egy vasrúddal kopogtatná a bőrét. Bök, bök, bök.
– Hagy – sikította, és azt akarta, hogy hagyja abba.
Caleb összehúzódott, beletolatott Emmába, aki épp akkor lépett a
szobába. Nem akarnak még elmenni? Kérlek, menjetek el!
– Menj – mondta Maddy.
– Anyu azt akarja, hogy menjünk el – mondta Caleb Emmának.
– Hallottam – karolta át Emma Calebet.
– Nem haragszik rád – mondta Ben. – Csak a gyógyulás miatt van.
Aludnia kell, amikor aludnia kell.
Rátette a kezét Caleb fejére.
– De nem is mondta, hogy kérem vagy köszönöm –
méltatlankodott Caleb.
 Kérem. Köszönöm, kérem, köszönöm, köszönöm, kérem.
…

A reggeli esőcseppek szürke könnyeket rajzoltak a kezére.

Hol van?
Nem a börtönben.
Nem a kórházban.
Ben mellette feküdt.
Otthon.
Elmosolyodott. Megérintette a férfit.
Milyen furcsa egy másik emberrel aludni. Felébredtek arra, hogy
összebújva fekszenek? Így váltak családdá is? Talán így történt.
Ezért távolodtak el egymástól, amikor szétmentek. Az emberek újra
összekapcsolódnak a sejtanyaggal! Vajon ha összebújna Gracie-vel,
Emmával és Calebbel, könnyebben tudnának egymáshoz közeledni?
Az alvás megnyugtatta. Elfáradt, gondolatai akár a leves. Az első
reggeli gondolatai voltak a legjobbak.
– Milyen… nap? – kérdezte.
Ben kinyitotta a szemét, ébredező mozdulatai ismerősek voltak.
Először a bal szemét dörzsöli meg, utána a jobb szemét. Egy olyan
mozdulatsorral nyújtotta az arcát, amit szerzői joggal kellene
levédetni. Állkapocs be, állkapocs ki, Ben felébresztette az arcát.
– Vasárnap van – ásított egy nagyot. – Jól vagy? Nem vagy éhes?
Nem akarsz előbb lezuhanyozni?
Egyszerre csak egy kérdésre tudott figyelni. Igen, forró vizet akart
végigfuttatni a testén, de a rudak és a gombok nélkül, amikkel az
ápolóknak jelezhet, ha megcsúszik és beüti a fejét, vagy az agyának
újabb részét veszíti el. Nem tudta, hogyan mondhatná el neki
mindezt egy-egy szóval.
– Kávét? – kérdezte a férfi.
 – Igen! Kávét.
– Oké, adj öt percet, aztán lemegyek és megcsinálom.
Megfordult az ágyban, meleg hátát mutatta felé, a párnát a feje
alá tolta. Az eső kopogott az ablakokon. A felhős szoba biztonságos
barlangnak tűnt.
Az oldalán feküdt, és Bent figyelte. Mit szoktak csinálni
vasárnaponként? Összeráncolta a homlokát, és próbált
visszaemlékezni. Próbálj meg vizualizálni, mondta Zelda a rehabon.
Ha nem tudsz visszaemlékezni, akkor képzeld el.
Feküdtél az ágyban a gyerekekkel, rajzfilmeket néztetek a
hálószobájukban. Amikor olyan kicsik voltak, hogy még Emma is
szeretett a falka tagja lenni.
Homályos gondolatok a dühös éjszakák utáni reggelekről. Ő és
Ben mindketten az ágy szélére gurultak. Miért veszekedtek?
Gyötörte az agyát, próbált visszaemlékezni azokra a dolgokra,
amikről Zelda azt mondta, hogy talán örökre eltűntek. Az elméjéből
kimosódtak az emlékek. De vissza is jöhetnek.
Addig kérlelte Bent, hogy mondja el, hogyan történt, amíg a férfi
dühbe gurult. Azt mondta, hogy nincs kedve újra és újra elmondani.
Nem szeretett a baleset helyszínére menni. Senki sem akarta
elmondani a baleset történetét. Neki nem számított. Nem volt igazi,
mivel nem emlékezett rá. Csak egy ijesztő történet, de az ő ijesztő
története, és hallani akarta, hogy ki tudjon találni a ködből.
Egyszer volt, hol nem volt, Maddy és Ben éppen a Jamaicaway-n
autóztak. Egy Ford leszorította őket a sávjukból. A Ford beléjük
rohant. Maddy kiesett a kocsiból. Vége. Ja, és esett az eső.
Hideg van. Ben felé fordult. Megsimogatta a hátát, ujjaival
végigkövetve a gerince vonalát, közben az orrát a vállához nyomta.
Magába szívta Ben illatát – érezte rajta a szappant, amit használt. Mi
is a neve? Barna szappan, szemcsés darabkák vannak benne. A
karjának álom-Ben illata van.
A nő a hátára fordította. Megérintette.
– Várj! Bezárom az ajtót – mondta, és kimászott az ágyból. – A
gyerekek…
Ügyetlenül lépkedett, az erekciója vezette.
– Te… vicces.
– Vicces vagyok? – ismételte meg, miközben visszabújt az ágyba.
Maddy felállt, és kibújt vékony fehér hálóingéből.
– Így. Mész.
Elindult az ajtó felé, a medencecsontját úgy billentve, mintha
csípőjének a lendítése mozdítaná előre. Amikor az ajtóhoz ért, fél
lábon megpördült, hogy visszamenjen Benhez.
Kinyújtott karral, lassan sétált felé. A férfi magához húzta,
erekciója keményen a nő hasába nyomódott. Maddy a nyakába
temette az arcát. Ben szorosan magához húzta.
Az ölelése szinte összenyomta Maddyt. A férfi lélegzete fojtogatta.
El el el.
Levegőhöz kell jutnia.
– Haa – suttogta. – Haah. Nincs. Levegő.
Ben elengedte. Maddy elgurult tőle. A férfi követte, egyik kezét a
csípőjére tette.
– Nem kapsz levegőt? Nem kapsz levegőt, Maddy?
Megrázta a fejét. A férfi felpattant, és addig húzta, amíg nem
sikerült az ágy szélére ültetnie. Megsimogatta a hátát.
– Nincs semmi baj, kicsim. Az összes szakkönyvben írnak erről.
Néha őrülten akarod majd, aztán egy szempillantás alatt
meggondolhatod magad.
– Akar. Tényleg. Csinál? – kérdezte.
– Mit? Mit szeretnél csinálni, Mad? Semmit sem kell tenned.
Semmi baj. Engem nem zavar.
 – Nem. Az! – felállt, és körülnézett a szobában. Odasétált a
könyvespolchoz, és felkapta az első könyvet, amit a keze elért. –
Nem tud olvasni.
– Tudsz olvasni, Mad. Szép lassan vissza fog térni.
– Nem! – Egyik kötetet a másik után húzta ki, és földhöz vágta
őket. – Nem tud.
Megállt. Egymásra meredtek.
– Az én…
A légzése nem tudott lenyugodni. A mellkasa fel-le járt.
– Az élet. Mi van. Az életem?
 25. fejezet

Emma

Emma olyan erővel súrolta az asztalra ragadt fehér trutymót, hogy

azt hitte, megreped a fa, de eltökélte, hogy eltünteti a pultra tapadt,
odaszáradt cukrot. Lehet, hogy Caleb szórta ki, amikor megcukrozta
a zabpelyhet, és szándékosan fröcskölte össze tejjel, hogy a cseppek
gyantává váljanak? A megszáradt ételdarabkák ráragadtak a
mosogató oldalára. Tegnap a nagyi ki akarta takarítani a konyhát,
de az apja nem engedte. Pontosan ezeket a hülye szavakat mondta:
„Megtiltom, Anne! Te és Jake már éppen eleget segítettetek. Pihenj
egy kicsit.”
Sikerült egy kicsit fellazítani a legjobban odatapadt szart, vizet
engedett a felhalmozott tányérokra és fazekakra, majd elkezdte
kiszedegetni őket, és bepakolni a mosogatógépbe. Az apjának az
persze nem jutott eszébe, hogy már a lánya is éppen eleget segített.
Ó, dehogy! Emmára még több tennivalót lehet rásózni. Őt nem lehet
eltiltani a házimunkától!
Caro most biztosan a takarójába burkolózva ül, miközben anyja
egy tál alacsony zsírtartalmú zabpelyhet készít neki szeletelt
banánnal és barnacukor-pótlóval. Zach anyja tuti, hogy teljes
kiőrlésű almás palacsintát készít mindenkinek, miközben férje
felolvassa neki a vasárnapi New York Timest.
El akart innen tűnni. Futni akart, cigánykerekezni, a közösségi
központban a tornagerendára ugrálni, vagy több száz kilométert
úszni – bármit, csak mozoghasson –, de ha megpróbálna elmenni
valahová, az apja rögtön kiakadna. Az anyja valószínűleg nem is
tudna róla. Csak üveges tekintettel bámulna rá. Ijesztő
babaszemekkel, amitől Emma legszívesebben megkocogtatná az
anyja homlokát, és megkérdezné: Van itthon valaki? De aztán
valami megváltozott – ahogy kezdett hozzászokni, hogy az anyja
helyett egy zombival él, akkor a következő pillanatban már úgy
vizslatta Emmát, mintha röntgenszemei lennének.
Emma bekukkantott a nappaliba, hogy megnézze, mit csinál
Caleb és Gracie. Az egész családjuk olyan furán hátborzongató lett.
Gracie úgy bugyolálta be magát a piros fürdőköpenyébe, mintha az
lenne a torinói lepel – ami ugye egy katolikus ereklye. Gracie
köntöse legalább tiszta volt. Frances nagyi elmagyarázta Gracie-nek,
hogy a vallásosság után a tisztaság a második legfontosabb dolog, és
ha azt akarja, hogy Isten hazaengedje anyut a rehabról, akkor meg
kell engednie, hogy Emma kimossa a köntösét. Aztán Frances nagyi
odaajándékozta Gracie-nek azt az elefántcsont rózsafüzért, amit
még ő kapott a nagymamájától. Az lesz csak szép, amikor anya
meglátja Gracie-t a kanapén, ahogy a vasárnapi képregényeket
olvassa, miközben a szent rózsafüzért morzsolgatja.
Reszkető szomorúság lett úrrá Emmán, amikor ráébredt, hogy az
anyja valószínűleg észre sem venné. Nem mintha bármi is
számítana. Ha Emmán múlna, Gracie akár zselészemeket is
morzsolgathatna. Keresztek, Dávid-csillagok – nem jelentettek
számára mást, mint hamis ígéreteket.
Caleb a kanapé másik végében ült, és a térdét harapdálta flanel
pizsamanadrágján keresztül, miközben a miniautóival gyorsasági
versenyt rendezett a lábán, és megint bűzlött a megszáradt pisitől. A
pizsamája tiszta volt, de a testén még mindig érződött az éjszakai
bepisilés szaga. Lassan az egész háznak Caleb-pisi szaga lesz. Emma
már elkezdte szaglászni magát, mielőtt kilépett a házból – attól félt,
hogy mindannyian magukon hordozzák a szagot.
Az apja léptei dübörögtek az emeleten. Lehúzta a vécét. Kattan a
zár. Tompa hangok szűrődnek le az emeletről. Vajon miről
beszélhetnek? Az anyja szavainak alig volt értelme.
Emma nem ismerte fel az anyja lépteit. A kóma előtt az anyja
könnyedén és gyorsan repült lefelé a lépcsőn. Most pedig egyszerre
csak egy lépcsőfokot jött lefelé, minden lépésnél megállva. Mint
Frankenstein. Az apja hozzáigazította a lépteit, mindkettőjük hangja
tétova és öreg volt. Emma annyira szerette volna hallani apja
szokásos türelmetlen sietségét, amitől mindig az az érzése támadt,
hogy szárnyalna, ha tehetné.
Az anyja olyan volt, mint egy kísértet, amikor belépett a
konyhába.
– Jó reggelt, anya! – Emma megpróbálta megölelni, de csak egy
szörnyű ziháló hang tört fel az anyjából, és úgy rándult össze,
mintha Emma meg akarná fojtani.
– Anya ma reggel kissé labilisnak érzi magát, kicsim – mondta az
apja, közben a keze az anyja válla felett lebegett. – Nincs semmi baj,
Mad. Gyere, reggelizzünk! Utána beveszed a gyógyszereidet. Jobban
fogod érezni magad.
– Mire kell a gyógyszer? – érdeklődött Emma.
– Szorongás ellen – válaszolta az apja, közben az anyja Emmára
mosolygott azzal a fura mosollyal, amikor a szája felhúzódik, de az
arca többi része elfelejti követni. Emma igyekezett nem bámulni az
anyja szanaszét álló haját.
– Oké – mondta az anyja.
Mit jelentett az anyja lapos, suttogó okéja?
Oké, nem bánom, hogy apa minden kérdésre válaszol?
Oké, meg fogok gyógyulni?
Oké, itt vagyok, de valahol máshol járok?
 Emma megfordult, hogy kivegye a bögréket a szekrényből.
– Nézd, anya! A kedvenc bögréd! – Emma egy piros bögrét tartott
a magasba, amelyre kicsit ügyetlen fehér betűkkel azt írták: A világ
legjobb anyukája.
– Csésze – mondta az anyja. – Ne… emlékez.
Anne nagyi megpróbálta felkészíteni Emmát arra, hogy az
édesanyja mindent kimond, ami a fejében jár, de a szavak mégis
fájdalmat okoztak.
– Neked csináltam – próbált Emma természetesen és éretten
viselkedni.
– Anyának most nem igazán kéne kávét innia – mondta az apja. –
A koffein fokozhatja a szorongást, és az előbb volt egy kis
pánikrohama. Jobb lesz, ha beszélek az orvossal.
– Én… döntök – mondta az anyja. – Én. Én. Én.
Valahányszor elismételte a szót, a mellkasára ütött.
Az apja kivett egy doboz gabonapelyhet a szekrényből, és
megrázta.
– Édesem, ez nem jó ötlet. Várjunk, amíg beszélünk az orvossal.
Az anyja úgy nézett, mintha azt akarná kiáltani, hogy nem, de
csak egy fájdalmas ugatást sikerült kiadnia. Megpróbálta újra, de
úgy tűnt, képtelen megformálni a szavakat. Megszállottnak tűnt –
mintha a benne lévő zombi vette volna át az irányítást –,
megragadta a cukrot, és a szekrényhez vágta. Üvegszilánkok és
cukor repült mindenfelé, ahogy összetört.
– Maddy, kicsikém! – az apja odaszaladt az anyjához, aki kezeit az
asztalhoz csapkodva ült, és úgy zokogott, mintha a világ omlott
volna össze.
Az anyja felállt.
– Én. Akarok. Kávét. – Emmára és az apjára nézett.
Emma tanácstalanul bámult egyikről a másikra.
 – Most mit csináljak, apa? – kérdezte.
– Kávét – ismételte az anyja fojtott hangon: – káv… éé.
– Jó, csak előbb vedd be a tablettáidat – válaszolt az apja.
– Hozzam a gyógyszerét? – próbált Emma segíteni. – Akarod, hogy
csináljak teát? Kérsz kamillateát, anya?
– Az isten szerelmére, Emma – mondta az apja. – Nem tudnál
csendben maradni egy kicsit?
 26. fejezet

Ben

Ben alig emlékezett a normális, szinte tündérmesének tűnő másik

világra, ahol az emberek olyan hétköznapi dolgokat csináltak, mint
az alvás és a mosolygás. Maddy már két hete otthon volt, és olyan
távolinak tűnt az idő, amikor utoljára aludta át az éjszakát. Vagy
amikor felszabadultan mosolygott.
A normális az olyan embereknek járt, akik nem baszták el a
családjukat. A normális nem azoknak szól, akik egy bűnözőknek és
seggfejeknek készült autóval száguldoznak.
Tíz évet adna az életéből, ha ma este megnézhetne egy Red Sox-
meccset, de az ördög még nem jelent meg, hogy megkössék az
üzletet, így kimerülten válaszolgatott Caleb kérdésáradatára,
miközben próbálta lefektetni.
– Mi az a temponális lepény szindróma, apa? – kérdezte Caleb.
– Temponális lepény szindróma? Ezt meg hol hallottad?
Képes lenne fél pillanat alatt elaludni, és nem foglalkozni az
előtte álló feladatokkal.
– A nagyi mondta a telefonban – mondta Caleb, és szétrúgta a
szépen bevetett ágyát, amit a nagyanyja olyan gondosan készített el
neki. Ben már fontolgatta, hogy megmondja Anne-nek, ne fáradjon
azzal, hogy ilyen gondosan megágyaz Calebnek, de aztán úgy
döntött, hogy ez hálátlanság lenne. Anne volt az egyetlen, aki uralni
tudta a teljes káoszt a családban.
– Azt mondta, hogy anyunak temponális lepény szindrómája van
– mondta Caleb. – Ez azt jelenti, hogy anyunak nem eléggé tempósan
gyógyul a lepénye?
Egy pillanatnyi zavarodottság után Ben megvilágosodott. Rátette
a kezét Caleb izgő-mozgó lábára.
– Dehogyis, anyu nagyon szép tempóban gyógyul. Ez nem
temponális lepény szindróma… rosszul hallottad. Temporális lebeny
szindróma.
Azon gondolkodott, hogyan tudná elmagyarázni Calebnek.
– A temporális lebeny az agynak az a része, amely anyunál
megsérült, vagyis a halántéklebenye. Itt fent – próbálta érthetővé
tenni, és rámutatott a saját halántékára, majd Calebére. – A
szindróma pedig egy állapotot jelent, pontosabban olyan tünetek
összességét, ami jelzi, hogy valami nincs rendben a testben. Például
a piszkos szindróma azt jelentené, hogy valaki nem tartja rendben
magát és a dolgait.
– Akkor nekem pisilési szindrómám van? – kérdezte Caleb.
– Valami olyasmi, azt hiszem. De hamarosan túl leszel rajta.
Ben a halántékára szorította a kezét, ahol a feszültség miatt egy
újabb fejfájás előjeleit érezte. Ezt nevezhetjük akár nyakig-a-
szarban szindrómának is.
– Anyu agysérülését halántéklebeny vagy temporális lebeny
szindrómának nevezik. Akkor sérült meg, amikor… beütötte a fejét.
– És jobban lesz majd?
– Persze. Természetesen.
– Meg fog gyógyulni?
Ben gyorsan számbavette a lehetséges válaszokat. Valami olyat
szeretett volna mondani, ami megnyugtató, ugyanakkor őszinte is,
és a kényelmes megoldást választotta.
– Igen, Caleb. Meg fog gyógyulni.
Jóéjtpuszit adott Calebnek, mielőtt a fia újabb kérdéseket tenne
fel, lekapcsolta a villanyt, és elindult lefelé a lépcsőn. Gracie már
lekapcsolta a lámpát – elköszönt tőle egyáltalán?
Anne a konyhában volt, a másnapi szendvicseket csomagolta.
Kirakta a pultra az almákat. Granny Smitht Bennek, McIntosht a
gyerekeknek.
– Majd én befejezem – mondta Ben, és felkapott egy kést, ami
olyan tompa volt, hogy inkább trancsírozta, mint vágta az almát.
Vajon hol szokta Maddy megéleztetni őket? Ha most megkérdezi
Anne-t, akkor holnapra biztosan megcsináltatja, de nem akart már
több terhet a nyakába varrni.
– Hagyd csak, mindjárt kész vagyok. Már csak annyi a dolgom,
hogy a szendvicseket belepakoljam a megfelelő dobozokba –
mosolygott rá anyósa, ami Bent Maddyre emlékeztette. – Képzeld
csak el, milyen képet vágna Emma, ha Caleb mályvacukros-
mogyoróvajas csodaszendvicse nála kötne ki.
– Ugye tudod, hogy nélküled elveszettek lennénk?
Ez a kijelentés annyira igaz volt, hogy egyenesen megrémült tőle.
Az elutasító gesztusa tipikusan Anne volt.
– Ettől család a család.
– Talán. Egy tökéletes világban biztosan – mondta Ben, és
sajnálta, hogy nem tudja csak úgy spontán megölelni az anyósát.
Úgy, ahogy Maddy szokta, gondolkodás nélkül. – És hálás vagyok,
hogy a te világodban ez így van.
Anne a konyhapultra támaszkodott.
– Van valami új fejlemény az üggyel kapcsolatban?
Ben megszorította a tompa kés nyelét.
– Az igazságszolgáltatás malmai lassan, de rendkívül finoman
őrölnek, Anne. Amikor már ott tartunk, el fogjuk érni, hogy ejtsék
az ügyet. Bízz bennem! Semmi alapjuk nincs, amire
támaszkodhatnának. Ezt ők is tudják. Ez az ügy nem élvez prioritást
a listájukon. Csak egy jelentéktelen apróság. Ha valami hülyeség
miatt mégis vádat emelnek ellenem, majd elintézzük, hogy ejtsék az
ügyet – ismételte meg. – Csak bízz bennem!
– Jó ezt hallani, Ben. És ezt mondogatod nekünk is. De őszintén,
ez most a lényeg? – kérdezte, miközben becsomagolta az utolsó
szendvicset. – Tudom, persze, hogy fontos, hogy ejtsék a vádat. De
akárhogy is, előbb-utóbb el kell mondanod Maddynek, mi történt.
Úgyis megtudja. Nem dughatod örökké a homokba a fejed.
– Miért nem? – kérdezett vissza Ben.
Mintha bármit is számítana, hogyan történt. Történt, ami történt,
nem? Mit várnak most tőle? Azt, hogy belefulladjon a múltba, vagy a
jövővel törődjön? Az üggyel majd akkor foglalkozik, ha és amikor
eljön az ideje. Most pont megfelel neki, hogy a homokba dugja a
fejét.
– Miért olyan fontos, hogy tudja? – kérdezte Anne-t.
– Ez a baleset nem a semmiből jött. Nézz szembe a tényekkel,
Ben! Bármit mond is a törvény, bűnös, nem bűnös, megvádolták
vagy ejtették a vádat, azért nem arról van szó, hogy te, a
törvénytisztelő állampolgár, szépen vezetted az autódat, és egyszer
csak valaki hátulról beléd rongyolt. Igazam van?
Erre nem tudott mit válaszolni. El kellett ismernie, hogy vesztett.
– Nézd – folytatta Anne, miközben kivette a kést a férfi kezéből, és
szorosan markolta. – Ez egyedül a te döntésed. Ebben Jake és én,
meg Vanessa, mindannyian egyetértettünk. És megtartjuk az
ígéretünket. De Maddy megérdemli az igazságot. Tőled. Mindennel
kapcsolatban.
…

Amint Anne elment, Ben elindult a dolgozószoba felé, azt remélve,

hogy legalább a Boston Globe főcímeit elolvassa, mielőtt lefekszik.
Ehelyett Emmát találta ott, a bőrfotelben kuporogva, könyvekkel
körülbástyázva, és a fejét billegetve a fülhallgatójából szóló zene
ritmusára.
– Nem kellene már ágyba bújnod, édeske? – kérdezte, kicsit
felemelve a hangját, hogy a lánya meghallja.
– Még nem – válaszolta Emma, rá sem nézve.
– Házi feladat? – próbált beszélgetni, és amikor a lánya nem
válaszolt, lefelé billentette a könyvét, így kényszerítve, hogy a
szemébe nézzen.
– Mi?
Ben kivette a fehér füldugót.
– Ne kiabálj velem! Én sem kiabálok.
– Jól van – válaszolt Emma alig hallhatóan.
– Mit mondtál?
A lány felnézett az apjára, és visszabillentette a könyvét.
– Azt mondtam, hogy jól van. Úgy értem, igazad van. Nem
kiabáltál. Egyetértek veled.
– Hagyjuk a szarkasztikus megjegyzéseket. És beszéljünk halkan,
nehogy felébresszük anyát.
Emma bosszúsan nézett rá.
– Emiatt nem kell aggódnod, apa. Ha van valami, amit anya
nagyon jól csinál, az az alvás.
– Elég legyen! – ripakodott rá Ben. – Ha nem tudsz civilizáltan
viselkedni, menj fel a szobádba!
Emma a térdére csapta a könyvét.
– Ne öntsd rám még te is a szemetedet! Nem csak neked kell
felvállalnod az összes pluszmunkát itt.
– Most nincs kedvem ezt hallgatni.
– Bocs, apa! – mondta éneklő hangon. – Ez az, amit hallani
szeretnél?
 Igen, azt akarta hallani, hogy Köszönöm, apa. Szeretlek, apa. Azt
akarta, hogy tizenkét órát alhasson egyhuzamban. Azt akarta, hogy
legyen végre valaki a házban, akinek nem kell folyton a kezét fogni
és babusgatni. Azt akarta, hogy Anne tartsa meg a véleményét és a
kritikáját magának.
– Csak tiszteletteljesebb hangnemet szeretnék kérni.
– Hát, kár. Mert ez a ház már lassan olyan, mint egy
bolondokháza. Csak őrült beszédet hallunk, semmi mást. Ezek
vagyunk mi – vágta az apja fejéhez Emma, és kitrappolt a szobából.
Nem volt elég energiája ahhoz, hogy apa legyen, olyan apa, aki a
helyes álláspontot képviseli, vagy az az apa, akit ez érdekel
egyáltalán. Az üvegajtós szekrényhez lépett, és kivett egy üveg
bourbont. Gyorsan, minden ceremónia nélkül a szájához emelte az
üveget, legurított egy felest, aztán még egyet, két húzásra. Aztán
megtöltött egy whiskyspoharat. Egy éjszakányi békesség – csak erre
vágyott. Este hazajönni, bekapcsolni a tévét, megnézni a híreket,
elolvasni az újságot, megenni a még meleg ételt, megnézni a
postáját, és lefeküdni.
Oké, ő cseszte el. De baleset volt – nem szándékosan tette. Nem
akarta, hogy megtörténjen. Nem azzal a szándékkal hajtott végig a
Jamaicaway-n, hogy bántsa a feleségét, a fenébe is. Milliónyi ember
vezet gyorsabban a kelleténél, és mégsem történik baleset. Ezért
érdemelte ki az életfogytig tartó rabszolgaságot? Életfogytos rab lett
egy rakás szar közepén. Tompa fájdalom lüktetett a szeme fölött.
Felemelte a két nappal korábban elkezdett olcsó thrillert, de rögtön
vissza is csukta, és inkább bekapcsolta a tévét.
…

Hülyeség volt inni – megnyugvás helyett most lüktetett az agya a

fejfájástól.
 Ahogy a konyhába ment, hogy bevegyen egy aszpirint,
lekapcsolta a villanyt az előszobában, és ellenőrizte a hátsó ajtót. A
mindenes fiókban megtalálta az aszpirint, bekapott rögtön hármat,
és felment az emeletre.
A lehető leghalkabban kinyitotta a hálószoba ajtaját, kigombolta
az ingét, és az ágyhoz lopakodott. Maddy a hátán aludt, széttárt
karokkal. Azelőtt mindig az oldalán aludt, beburkolva magát a
takarójába. Olyan mélyen érintette a baleset, hogy még az alvási
pozíciója is megváltozott – aprócska, de idegesítő átalakulás.
Óvatosan elhelyezkedett az ágyon. Csak boxeralsó volt rajta, és
Maddy meleg bőrének érintésére vágyott, de az új tengeri csillag
pozíciója miatt ez most lehetetlennek tűnt. Nem akarta
felébreszteni, ezért Ben melléje kucorodott, ahogy csak tudott, egyik
lába lelógott az ágy széléről.
Maddy mellkasa egyenletesen emelkedett minden egyes csendes
lélegzetvétellel. Emmának igaza volt. A baleset óta Maddy
ugyanolyan mélyen aludt, mint Caleb és Gracie, mintha ő maga is
kisgyerek lenne megint. Azelőtt a legkisebb zajra is felriadt. Régen
mindig mérhetetlenül feldühítette, hogyan tudott Ben olyan mélyen
aludni. Nem is értem, hogy tudsz ilyenkor aludni, szokta mondani,
amikor karján az éhesen nyivákoló Calebbel visszamászott az
ágyba, néha Gracie-vel a nyomában, aki anyja hálóingét szorongatta
aprócska kezeivel.
Légzését Maddyéhez igazította.
Be és ki.
Minden este úgy feküdt le aludni, hogy szinte rettegett a reggeltől.
Jobbulást, Maddy! Gyógyulj meg!
– Ben?
Megijedt, amikor meghallotta Maddy hangját.
– Felébresztettelek, drágám? Bocsáss meg!
 – Alszom. Nem. Nem számít. Nap?
– Hétfő éjszaka van. Tizenegy óra. Holnap átjön Vanessa.
Ez csak most jutott eszébe, amikor kimondta. Anne legnagyobb
vendéglátós ügyfelével lesz elfoglalva, neki pedig tárgyalása lesz, így
Vanessa beleegyezett, hogy elviszi Maddyt a rehabra, és vacsoráig
vele marad.
– Majd eszünk pizzát, ha hazaértem.
– Igen. Gyerekek?
– A gyerekek jól vannak.
Maddy megfordult, és a férfi vállára hajtotta a fejét. Ben érezte az
illatát, olyan álmos-meleg illatú volt, mint egy süti.
– Szeretem. Téged – mondta, és becsukta a szemét.
…

Ben leszaladt a tárgyalóterem lépcsőjén, és az autójához kocogott.

Ma nyert, és Ben szeretett győztes lenni. Az ügy nem volt túl jelentős
– de összeakaszkodtak Floramo bíróval, és ő került ki győztesen.
Ben ki nem állhatta Floramót, egy igazi bunkó volt. Az, hogy
felülkerekedett rajta, még édesebbé tette a sikert. Ben ügyfelét, egy
háromszorosan is hátrányos helyzetű nőt – szegény, fiatal és terhes
– bolti lopáson kapták. A seggfej bíró azt hitte, hogy megleckézteti,
ezért lecsukatta. Ben egy olyan formaságnak köszönhetően tudta
kihozni, amit Floramo legendásan mindig elszúrt.
Egy rekordot döntő, piros lámpák nélküli, tizenkét perces út után
megérkezett Dorchesterből a belvárosba, és még egy legális
parkolóhelyet is talált, egy ugrásra az irodaházától. Milyen más
csodákat tartogatnak még az istenek Ben Illicának? Kikerülte a liftet,
és felszaladt a lépcsőn, az aktatáskáját az asztalára csapta, és
jólesően megmozgatta a vállát, felidézve minden okos dolgot, amit
ma a bíróságon mondott.
 Milyen régen volt már, hogy nem a félelem és a megbánás járta át
az ereit! Felvette a réz Lincoln papírnehezéket, amit Maddytől
kapott valamikor réges-régen a születésnapjára, feltette a lábát az
asztalra, és felvette a telefont, hogy hazatelefonáljon. Három
csengetés után Maddy hangja szólalt meg az üzenetrögzítőn: „Ön
Ben, Maddy, Emma, Gracie és Caleb otthonát hívta. Kérem, hagyjon
üzenetet!”
Olyan édes-szomorú volt a régi Maddy hangját hallani; már szinte
el is felejtette, milyen az igazi hangja, az az enyhe türelmetlenséget
sugárzó rekedtes hang.
Ben megnézte az óráját. Négy óra. Valószínűleg már
mindannyian a tónál vagy a J.P. Licks fagyizóban vannak. Anne és
Vanessa állandóan azzal nyaggatta őket, hogy mozduljanak ki,
mintha Maddy egy csecsemő lenne, akinek friss levegőre van
szüksége.
– Sziasztok – szólt bele Ben a hangposta ürességébe. – Csak
bejelentkezem. Ma enyém volt a győztes gól a bíróságon, gondoltam,
mindannyian szeretnétek tudni róla. Majd hívlak benneteket,
amikor indulok haza.
Kicsit csalódottan tette le a telefont, hogy nem talált otthon
senkit.
Halk kopogás hallatszott, miközben a papírokat rakosgatta.
– Gyere be!
Elizabeth lehuppant a vendégszékbe. Az otthona, a háza, a
gyerekei és Maddy után Elizabeth túl fényesnek tűnt ahhoz, hogy
igaz legyen.
– Beszélnünk kell – mondta.
Ez az a két szó, amit a férfiak a legjobban gyűlölnek a világon.
– Hallgatlak – mondta.
A nő némán ült, arca szenvtelen volt.
 – Találgassak? – Ben igyekezett lazának tűnni. Gondoskodónak.
Atyainak.
– Teljesen kizársz engem. Mintha falakba ütköznék. A gyakornoki
időm a jövő héten lejár, és nem akarok így elmenni. Ez így nem jó.
Nem jó nekem. És nem jó a karrieremnek sem. – Elizabeth
keresztbe font karral nézett szembe vele. – Haragszol rám?
– Dehogy haragszom, Lissie. Hogy is haragudhatnék? Te egy igazi
angyal vagy.
– Tényleg? – kérdezte a lány, némi éllel a hangjában. – És a te
világodban az a szokás, hogy az angyalokat szemétként kezelik?
Ben valami közhelyet keresett, hogy minél előbb kitessékelhesse a
lányt az irodájából. Közben becsukta az ajtót. Leült az íróasztala
szélére, megköszörülte a torkát, és próbálta elővenni apai hangját.
– Tudom, hogy megsértődtél. Ha megbántottalak, sajnálom.
Igazán sajnálom.
– Nem vagyok megbántva, Ben. Sokkal inkább dühös vagyok. Ne
keverd össze a kettőt! Az egy dolog, hogy egyéjszakás kalandba
keveredtünk. Talán nekem többet számított, mint neked. De te úgy
bánsz velem, mintha valami rosszat tettem volna. Kerülsz engem.
Soha nem nézel rám a megbeszéléseken vagy a folyosón. Miért vagy
ilyen gonosz velem?
Zsebkendőt keresett. Ezért nem szabad a férfiaknak viszonyt
kezdeniük. Kellenek a női könnyek? Megér ennyit egy futó kaland?
Erre tényleg nem tudott mit mondani, jöjjön a beismerő
vallomás.
– Elizabeth, ezt elcsesztem. Igazad van. Gonosz voltam, de hidd el,
nem miattad. Az egész az én hibám. El sem tudom képzelni, hogy
tehettem. Már nem lehet visszacsinálni. Összenyomnak a
problémák. A családom. Maddy csak rám számíthat. Teljesen
összetört.
 – És ezt miért nem tudtad elmondani nekem ahelyett, hogy
menekülsz előlem?
Istenem, milyen fiatal! A férfiak listáján Ben előkelő helyet foglalt
el nála. Ben listáján viszont szégyent jelentett a lány.
– Szégyelltem magam. Nem úgy kellett volna hozzád fordulnom,
ahogyan tettem. Ez helytelen volt részemről. De… arra is képtelen
voltam, hogy elforduljak tőled.
Még Ben maga sem tudta volna megmondani, hogy a
mondanivalójában mennyi volt az igazság és mennyi a kamu.
Elizabeth csak a következő megálló volt számára azon az éjszakán.
Mint a túl sok alkohol, amit aznap este megivott. Fájdalomcsillapító.
Egy gyenge ember választása.
A harag és a viszonyok mindig is szánalmas párosításnak
bizonyultak.
Elizabeth merev testtartása kicsit enyhült.
– Nézd! Nem akarok még én is pluszterheket a nyakadba pakolni.
Azt hiszem, ez elkerülhetetlen volt… mármint az, hogy így
végződjön a kapcsolatunk. De azt azért érezted, ugye, hogy
mennyire beléd zúgtam? Megesküdtem, hogy soha nem fekszem le
nős férfival. De mi annyira…
Ben megszorította a nő kezét.
– Igen – mondta. – Tudom.
Kereste a megfelelő szavakat, de semmi sem jutott eszébe.
– Igen.
 27. fejezet

Maddy

– Hol tartod a mentateát? – kérdezte Vanessa. – Vacakol a gyomrom.

Biztosan attól, hogy fehér kenyeret ettem. Miért tartotok ilyen
szemetet a házban?
Vanessa a nappali és a konyha közötti ajtónyílásban állt, félig még
a konyhában volt. Maddy a fejét csóválta. Mentatea? Volt otthon
mentateájuk? Szerette egyáltalán a mentateát? Egyébként mi az?
Még magát a fogalmat sem tudta értelmezni, bár a mentás Life
Savers cukorkákat maga elé tudta képzelni. Amikor gyerekek
voltak, Vanessa és ő mindig bedugták a nyelvüket a cukorka
közepén levő lyukba, és azt figyelték, melyiküké tart legtovább.
Miért nevezte szemétnek a kenyeret?
– Maddy! Hallasz engem? – kiabált Vanessa.
– Nem. Süket. Hülye.
– Most magadat hülyézed le vagy engem?
– Te. Kibaszott.
– Kibaszott. Na te aztán szépen beszélsz a húgoddal, aki egész nap
körülötted ugrált.
– Ugrált. Körül. Ha-ha.
Vanessa végignézte, ahogy Maddy ebédet készít. Tonhalas
szendvicseket. Az anyjuk már előre elkészítette a tonhalkrémet, és
otthagyta egy tálban. Maddy rákente a kenyérre. Majonézzel.
Vanessa kávét főzött, Maddy sűrű tejszínt kevert az övébe. A húga
csészéjébe is akart tejszínt önteni, de Vanessa úgy visított, mintha
méreg lenne. Aztán úgy nézett Maddy csészéjére, mintha elment
volna az esze, és emlékeztette Maddyt, hogy azelőtt sovány tejet tett
a kávéjába. Fölözött tejet, Maddy! Vanessa úgy ismételgette, mintha
valami roppant fontos információt próbált volna beleverni Maddy
fejébe.
Ha-ha. Úgy mondta, mintha Maddy iszapot akarna inni.
– Tudod, mit? – Vanessa csípőre tette a kezét. – Szerintem jót
tenne neked, ha egy kicsit egyedül maradnál. Emma és a srácok
bármelyik pillanatban megérkezhetnek, oké? El kell hoznom
Ursulát és Melodyt a bébiszittertől. Nem lesz semmi baj, ugye?
Maddy bólintott. Szélesen mosolygott. Felfelé húzd a szádat! Jó
ötletnek tűnik, hogy egyedül lehet. Hála istennek, Vanessa nem volt
olyan aggodalmaskodó, mint az anyjuk vagy Ben.
– Persze, hogy minden rendben lesz – mondta Vanessa. – Jót fog
tenni neked, hogy nem kotkodácsol állandóan valaki a hátad
mögött.
Mielőtt Maddy válaszolhatott volna, Vanessa már bele is bújt
balerinacipőjébe. Belenyúlt hatalmas, rikítózöld táskájába, és
előhúzott egy könyvet.
– Tessék – mondta, és odaadta Maddynek. – Most fejeztem be.
Szerintem te is imádni fogod. Tudom, hogy kicsit nehéz lesz, de meg
kell próbálkoznod vele, nem igaz? Szedd össze magad! Újra meg kell
dolgoztatnod az agyadat. Olvastam egy elméletet erről a neten.
Olvass el pár mondatot mindennap! Csak úgy szórakozásból.
Miről beszél a húga?
Maddy csak bámulta a könyvet, nem vette el, és azon tűnődött,
vajon mit akar tőle a húga. Vanessa meglobogtatta előtte a könyvet,
túlméretezett fekete napszemüvege fölött kukucskálva Maddyre.
– Vedd már el! Neked hoztam. – Ezzel Maddy kezébe tette a
könyvet, és egy puszit nyomott az arcára. – Jó móka lesz. Olyan
könyv, amit a nyaralásra visz magával az ember. Biztosan tetszeni
fog.
Miután elment, Maddy zavartan állt az előszobában, kezében a
könyvvel. A borítója élénk rózsaszín és börtönszürke volt. Ledobta a
konyhaasztalra, és azt kívánta, bárcsak tényleg el tudná olvasni.
Magába szívna minden szót. Baszd meg, Vanessa! Megdolgoztatni az
agyát? Csak úgy szórakozásból olvasni, na az felejtős. A baleset óta
talán egy nyamvadt oldalt tudott olvasni, szavanként haladva, és
mire eljutott az oldal aljára, már el is felejtette az elejét. Egyáltalán
nem volt szórakoztató.
Fájt a feje. Vegyen be egy tablettát? Az aszpirin néha segített, de
tegnap este bevett egy bivalyerős gyógyszert. Ben nevezte el így.
Még az igazi nevét sem tudta. Ben csak adott egy bivalyerős
gyógyszert, amikor szüksége volt rá.
Szegény Ben. Mindenről neki kellett gondoskodnia. Maddy
megpróbált besegíteni, amikor Ben nem volt otthon, de az anyja
mindig ott volt körülötte, valahányszor megfordult a házban. Olyan,
mintha rávarrták volna az árnyékát a ruhája hátuljára.
Az órára nézett. Digitális. 2:15. Kivette a zsebéből a kis barna
jegyzetfüzetet. Ked, októbr 26/ Zelda: 11:00. Húga visz el. Húga
marad, amíg Ben jön haza.
Az idő egy furcsán rugalmas fogalommá vált. Erről is beszélt ma
Zeldával. Maddynek meg kell tanulnia alkalmazni a megküzdési
mechanizmusokat, ahogy viharvert agya kezd helyrejönni.
Időgazdálkodás: eltűnt.
Multitasking: nincs.
Lefekvés előtt Ben mindig leírta a másnapi napirendjét. Micsoda
napirend! Rehab doki, terapeuta, és bla, bla, bla, szegénykém.
Munkába akart menni, és találkozni Oliviával. Milyen kár!
Mit is csinált a munkahelyén?
 Beszélt, beszélt, beszélt.
Tetőtől talpig elborították a könnyek. Egy másodperc alatt történt.
A mellkasában, a torkában és a szemében – a könnyek még a lábát
is lebénították. Zelda és dr. Paulo szerint ilyen nincs, de ők ezt nem
tudták. Ezt csak ő érezhette.
Úgy döntött, hogy hazahozza Gracie-t és Calebet. Milyen jó buli
lenne meglepni őket! Ezt a rövid utat ő is meg tudja tenni.
Közepesen hosszú séta. Igen, szívesen sétálna. Zelda úgyis azt
mondta, hogy tornáznia kell. Még Emma előtt odaérne. Úgy
jönnének haza, mint négy amigo!
Hoppá! Ha most azonnal kocsiba vágná magát, biztosan nem
kerülnék el egymást! Ügyelni kell, hogy jól csinálja! Leparkol az
iskola előtt, és meglepi Bent azzal, hogy milyen sokra képes. Segít
neki.
Felkapta a könyvet, amit Vanessától kapott, és újra lecsapta, de
ezúttal sokkal erősebben.
Ez teljesen normális, ahogy Zelda mondta.
Majd túlleszel rajta, mondta Ben.
– Baszd meg – mondta a könyvnek és nekik.
Vissza kell mennie dolgozni. De hogyan is tehetné, ha még arra
sem képes, hogy két oldalt elolvasson egymás után? Ben folyton azt
mondta neki, hogy ne legyen türelmetlen; ez egy lassú folyamat.
Seggfej.
Ben. Pont az ellentéte – összeszedett, jól szervezett ember. Az
autó kulcsai a telefon melletti kampón lógtak. Akár mehetne azzal a
szép új kocsival is, nem igaz?
Nem felejtette el felvenni a cipőjét, bezárni az ajtót, és magával
vinni a tárcáját, amiben a jogosítványa is volt. Ha-ha! Tudja ő, mit
kell tenni. Miközben megkereste és összeszedte a tárgyakat,
hangosan meg is nevezte őket. Cipő. Kabát. Tárca. Büszkesége
azonban nem tartott sokáig. Amikor a kocsihoz ért, nem tudta
kinyitni az ajtaját.
– Hagyd abba! – kiáltotta, amikor újra sírva fakadt.
Végigment a listán, ahogy Zelda tanította. Mentálisan ellenőrzött
mindent. A cipőt. A jogosítványt. Még arra is emlékezett, hogy tegye
fel az óráját, hogy ellenőrizhesse az időt.
A francba. Kulcsok.
Belenyúlt a tárcájába. Ott voltak! Látod? Apró malőr. Egy gikszer.
Az autó pont a garázs előtt állt. Nem volt hely a garázsban.
Várjunk csak! Maddy összenyomta az arcát, és gondolkodni próbált.
Mit is mondott Ben erről? Emlékszel? Valamit a rendetlenségről?
Nem tetszett neki?
A kérdés már el is úszott. Becsusszant a kocsiba. A fényes barna
bőrülések síkosak, csúszósak voltak. Zelda azt mondta, hogy
valószínűleg nem fog félni, amikor újra vezetni kezd, mivel nem
emlékezett a balesetre, és valószínűleg soha nem is fog. Kipottyant
az agyából. Mint a morzsa a kenyérből.
A kulcs becsúszott a helyére. Ha-ha! Kapásból a jó kulcsot
választotta! Most a műszerfalra pillantott. Mennyi szám meg kijelző.
Rendszerezz! Mindig ezt mondogatja neki Zelda.
Ne akarj sok dolgot egyszerre! Rendszerezz, Maddy. Csak lassííííts!
Koncentrálj! Szedd ki a fontos információt! Ez is Zelda kedvenc
mondatai közül való.
Szedd ki!
Csökkentsd!
Koncentrálj!
Rendszerezz!
Felkapcsolta a világítást, majd lekapcsolta. Megnyomta a dudát.
Nem volt túl hangos. Mindent megfelelően tett.
Megfelelő.
 Szedd ki!
Csökkentsd!
Koncentrálj!
Rendszerezz!
Végig hangosan beszélt, elmondta magának a folyamatot. Még az
ablaktörlőt sem felejtette el kipróbálni – ha esetleg esne az eső –,
erre azért volt különösen büszke, mivel a nap átsütött a szélvédőn.
Extra módon óvatos. Csak a biztonság kedvéért.
Mi másért?
Biztonsági öv!
Kivette parkolóállásból a kocsit, sebességbe tette, és felkészült
arra, hogy rögtön végiggurul a kavicsos felhajtón.
Szuper! Felhangosította Vanessa CD-jét, és együtt énekelte a Black
Eyed Peas énekesével: Whatcha gonna do with all that junk… Check
it out. Uh, huh. Check it out, uh, huh.
Tervezd meg az utat! Tervezz, mielőtt elindulsz!
A kocsifelhajtó végén balra fordul. Egy kis csusszanás, és kint van
az úton, Maddy-édes-mézes lány, majd jön egy jobbkanyar. Egy
rövid, babaméretű háztömb, aztán balra a Centre felé. Voilá!
Egyenesen az iskolába.
Emlékezett!!!
Felszállásra kész!
Mély lélegzetet vett, levette a lábát a fékről, és rálépett a
gázpedálra.
Melle a kormánykeréknek ütközött. A fém recsegve belevágódott
a töredezett öreg fába, ahogy lassan nekicsapódott a zárt
garázsajtónak.
– Ne, ne, ne!
Az autó továbbgurult előre. Hülye. Rossz irányba mész, hülye.
Vissza kell tolatnia.
 Tolass vissza. R mint rükverc.
Ne! Arra lépj rá, ami megállítja a kocsit, te hülye retardált!
Engedetlen lába még erősebben nyomta a rossz pedált. A kocsi
nekifeszült a faajtónak, ami kitárult, és szabaddá vált az út a
garázsba, ami tele volt dobozokkal, nyári székekkel, grillezős
cuccokkal és három óriási plüssmacival, amit az apja vett valamikor
a gyerekeknek. Maddy belekormányozta a kocsit a medvékbe, aztán
az autó megállt, vagy talán a medvék állították meg. Parkolóállásba
tette a sebváltót, és kivette a kulcsot.
Kimászott a kocsiból, kisétált a szilánkosra tört ajtón, és elindult
vissza a ház felé. Olyan fáradt volt.
Úgy érezte, képtelen felmászni a lépcsőn. Ehelyett bement a
nappaliba, és arccal ráborult a kanapéra. A párnák, a takaró és a
díszpárnák a családja illatát őrizték. Beletemette az arcát a
párnákba, és magára húzta az anyja kék-fehér takaróját.
…

– Anya! Anyu! Jól vagy?

Valaki megrázta a vállát. Kinyitotta gumiszemét. Emma hajolt
fölé, sápadtan és ijedten nézett, és teljesen megrémítette Maddyt.
– Mi baj? – kérdezte, de lassú, fájdalmas szavai nem tudtak vadul
kalapáló szívéhez igazodni. – Te… jól vagy?
A válla fölött meglátta Calebet és Gracie-t, összebújva, a kabátjuk
még mindig rajtuk volt, a szemük tágra nyílt.
– Mi baj? – ismételte meg a kérdést, és azt kívánta, bárcsak tudna
ordítani vagy sikítani. Történt valami Bennel? Mihez kezdene Ben
nélkül?
– Anya, mi történt a kocsival? – kérdezte Emma.
– Kocsival?
Gracie előrelépett, és apró kezét Maddy lábára tette, lábujjait kis
markába szorítva.
– A kocsi a garázsba csapódott, anyu.
– Vanessa néni tette? – kérdezte Caleb, egyik lábáról a másikra
hintázva.
– Hol van Vanessa néni? – tette fel Emma a kérdést.
Valósággal záporoztak rá a szavak.
– Vanessa elment. Haza.
– Jobb lesz, ha felhívom aput – mondta Emma.
– Nem – tiltakozott Maddy és próbált felülni. – Nem.
Kérlek, ne! Nem akarta, hogy Ben hazarohanjon, és kisbabát
csináljon belőle megint. Erőltette magát, hogy emlékezzen. Mi a baj
a kocsival? Szegény Ben. Elege volt már abból, hogy Ben mindig
olyan bűntudatosan néz rá.
– Mutasd meg – mondta Emmának.
Caleb megfogta a kezét, és odamentek a bejárati ajtóhoz,
miközben Emma és Gracie követte őket.
– Húzd fel a cipődet, anyu – mondta Gracie.
Lenézett, és behajlította fehér zoknis lábujjait. Hol van a cipője?
Ben papucsa a cipőstálcán feküdt.
Belebújt, és kicsoszogott az ajtón.
A verandára felfuttatott szőlő barna volt és recsegett. Át lehetett
rajta látni a kocsifelhajtóig.
– Nincs autó! Ellopták? – kérdezte.
– Nem. Nézd! – mondta Caleb.
Megfogta az anyja kezét, és lefelé húzta a veranda lépcsőjén.
Igyekezett nem elesni a lötyögő papucsban. A garázskapun tátongó
lyuk egy lámpásra emlékeztette. Közeledik a halloween. Imádta ezt
az ünnepet.
– Mi történt? – tette fel a kérdést Emma.
Senki sem ismer más szót, csak ezt a kettőt?
 – Rosszul sikerült. Én… Vacsorát készítek.
– Vacsorát? – ismételte meg Emma. – A kocsi… hagyjuk. Majd
rendelünk valamit, anya. Pizzát. Amikor apa hazaér.
– Igen, pizzát apuval – hagyta jóvá Caleb.
Annyira fáradt volt, de igen, akkor is vacsorázniuk kell.
Megmutatja Bennek, hogy nincs szüksége bébiszitterre.
– Én főzök – jelentette ki határozottan. Megfordult, és
visszabattyogott a házba.
– Majd én megcsinálom, anya – ajánlotta fel a segítségét Emma. –
Te csak pihenj!
Maddy besétált mellettük a házba, egyenesen a konyha felé vette
az irányt, és lecövekelt az ajtóban. Felemelte a kezét, hogy ne
kövessék őt a konyhába.
– Én. Csak én.
– Szerintem ez nem túl jó ötlet – próbálkozott Emma.
Maddy minden erejét összeszedte, és megpróbált anyai hangon
beszélni.
– Nem. Csak én.
A három gyerek csak bámult: Emma elkerekedett szemmel,
Gracie aggódva, Caleb egyik lábáról a másikra ugrálva. Igen. Ez így
helyes! Szükségük van rá!
– Minden rendben.
Egyikük sem mozdult. Maddy vett egy nagy levegőt. Lassan
próbált belül lenyugodni.
– Ezt meg tudom csinálni.
Ha lassan is, de ki tudott mondani négy szót. Kimondott egy
négyszavas mondatot! És most már főzni is tud!!!
Maddy bemasírozott a konyhába, érzékelve, hogy még mindig ott
állnak mögötte, a bizonytalanság kis szobraiként. Megfordult.
– Ne hívd! Apát.
 Most nekilódult, az elméje kitisztult, mint ahogy alvás után
szokott. Kár, hogy mindig fáradtnak érzi magát. Zelda azt mondta,
hogy ez is teljesen normális. Zelda szerint minden normális. Napi
tizennyolc órát alszik? Normális! Állandó fejfájás, ami úgy jön és
megy, mint ahogy lélegzik? Normális! Egyik pillanatban még
azonnal ráugrana Benre, kétségbeesetten kefélni akar vele, egy
órával később meg azért visít, mert valaki hozzáér?
Normális!
Normális!
Normális!
De vannak tervei! Vissza fog menni dolgozni. Egyedül lesz a
házában. És főz egy kibaszott vacsorát.
 28. fejezet

Emma

Emma hallgatta a konyhából kiszűrődő zajokat, és attól rettegett,

hogy az anyja talán már holtan fekszik a konyhaasztalon. Kérlek,
hívj minket, apa! A lány a dolgozószoba bőrkanapéján fészkelődött,
és rendkívüli éberséggel készült arra, hogy bármelyik pillanatban ki
kell rohannia a konyhába megmenteni az anyját.
Úgy érezte magát, mintha a tavalyi irodalomórán olvasott
történet főszereplője lenne. Odüsszeusz lett belőle, akinek Szkülla és
Kharübdisz, a két tengeri szörny között kellett elhajóznia. Az egyik
szörny Szkülla, az anyja, aki kiakadna, ha Emma felhívná az apját,
valószínűleg megint hisztit csapna a cukor miatt, vagy addig
tekergetné a fejét, amíg a nyakából egy fojtogató spirál nem lenne. A
másik Kharübdisz, az apja, aki kiakad, amiért nem hívta fel. Megint
hallgathatná a véget nem érő, szánalmas kioktatását, mintha az
egyik bűnöző ügyfele lenne, nem a lánya.
Emma, felelősségteljesnek kell lenned, meg kell tanulnod megfelelő
döntéseket hozni.
Eközben most a konyhában az anyja valószínűleg a baszki,
baszki, baszki, vagy a nagyon szeretlek titeket valamelyikét
skandálja hátborzongató suttogásában. Apja azt ígérte, hogy a
káromkodás idővel el fog múlni.
– Anya majd túllesz rajta – nyugtatta a lányát. – Ne aggódj!
Eközben Emma úgy érezte, mintha ki sem léphetne a házból, és
nem merte meghívni a barátait sem. Bocsi, de az anyám ocsmányul
beszél; enyhe agysérüléses káromkodásban szenved. Zach udvariasan
mosolyogna, miközben elfordítaná a tekintetét, és biztosan ki lenne
akadva a lány undorító családjától.
– Emma? – jött oda hozzá Gracie, és leült a kanapé másik végére.
– Mi az? – Emma a könyvét bámulta, és nem akarta, hogy Gracie
szomorúsága magával rántsa, pont elég neki a sajátja.
– Mit gondolsz, mennyi idő alatt teljesíti Isten a kérésünket, ha
megígérünk valamit? Mármint azt, hogy betartjuk.
– Hogy érted ezt? Milyen ígéretet?
Gracie megvonta a vállát, és a lábát bámulta.
– Megígértem Istennek, hogy nem eszem több édességet, ha
meggyógyítja anyut. Akkor jött nagyapa, és hozta azt a rengeteg
csokit. És én egy csomót ettem belőle.
– Szerintem Isten nem várja el, hogy az ilyen ígéreteket betartsd –
válaszolta Emma.
– De mi van, ha mégis?
– Szerintem Isten csak azt akarja, hogy jó ember legyél, Gracie.
Szerintem Istent egy fikarcnyit sem érdekli, ha édességet eszel…
főleg így halloween környékén.
– Szerinted mit fogunk csinálni halloweenkor? – kérdezősködött
tovább Gracie.
– Te és Caleb a szokásos „csokit vagy csalunk” játékot játsszátok
majd.
Gracie nyolcasokat írt le csupasz lábujjával.
– De mindig anyu szokott elvinni minket.
Emma az ölébe tette a könyvét.
– Hát akkor az idén majd apu visz benneteket.
– Akkor ki fogja kiosztani az édességet?
Az apja nagyon szerette ezt csinálni. Még egy újabb lehetőség,
hogy nagymenő legyen – kezét az édességes tál fölött tartotta,
mintha próbálná eldönteni, mit érdemel az előtte álló miniatűr
boszorkány vagy űrhajós.
Bíró és esküdtszék – ezt mindig eljátszotta, hiába várakoztak ott a
kicsik, kezükben a feldíszített barna zsákjukkal.
– Majd én. Ne aggódj, Gracie. – Ezzel Emma célzásképpen
felemelte a matekkönyvét.
– De te és Zach egy buliba mentek. Hallottam, amikor mondtad
Carónak.
Gracie rágni kezdte a hüvelykujjkörmét.
– Ne csináld ezt, ez undorító! – Emma kirántotta Gracie kezét a
szájából. – És ne hallgass bele a beszélgetéseimbe!
– Muszáj. Különben nem tudok semmit. Soha senki nem beszél
velem – panaszolta Gracie.
– Ez nem igaz, Gracie! – Próbálta megnyugtatni, de a húgának
valószínűleg igaza volt. – Senki sem beszélget itt senkivel.
– De apa beszél veled.
– Apa parancsolgat nekem. Ez nem beszélgetés.
– De legalább nem vagy láthatatlan. Mert én az vagyok.
– Nem vagy te láthatatlan, kicsim. – Emma beadta a derekát,
becsukta a könyvét, és átkarolta Gracie vállát. – Te vagy az egyetlen
kedves ember ebben a házban. Téged mindenki szeret.
Gracie ismét megvonta a vállát.
– Ugyan már! Soha senki nem áll szóba velem. Ezért kell
hallgatnom.
Emma kinyitotta a száját, de nem jutott eszébe semmi okos dolog.
– Régen anyu mindig beszélt velem – mondta Gracie. – És ő
tényleg figyelt rám.
– Most is beszélgethetsz vele.
– De az már nem ugyanaz. – Gracie egy pillanatig mereven
előrebámult. – Emma, szerinted elmondhatnánk anyunak? Tudod.
Azt, hogy apu gyorsan ment. Hogy talán ő okozta a balesetet.
Emma mellkasa összeszorult a gondolatra.
– Ha meg akarunk halni, csak rajta.
– Szerintem az embereknek el kellene mondaniuk az igazat.
Szerintem anyunak tudnia kellene az igazságot.
Emma lehunyta a szemét. Nem akart több drámát a házban, és
azt sem akarta, hogy az apja felrobbanjon.
– Emlékszel, mit mondott apu? Csak idő kell. El fogja mondani
neki, ha jobban lesz.
– De mi van, ha nem lesz jobban?
– Majd meggyógyul.
– De mi van, ha mégsem? – Gracie hangja megtört.
– Nem tudom. Azt hiszem, akkor így fogjuk szeretni. – Emma
megrántotta Gracie lófarkát. – Ha akarod, Caróval elviszünk téged
és Calebet a csokit vagy csalunk játékra. És készítünk nektek
jelmezeket is.
– Bárcsak anyu tudna nekem jelmezt készíteni!
– Tudom, de nem hiszem, hogy tudna, kicsim.
– Nem kéne megnéznünk, mit csinál? – kérdezte Gracie.
Emma megölelte, hálás volt, hogy a húga megadta neki azt a
furcsa engedélyt, hogy kimehessen a konyhába.
– Igazad van. Biztosan elkel a segítségünk.
Emma bekukkantott a nappaliba, ahogy elmentek mellette. Caleb
a szőnyegen feküdt, egy újabb videojátékkal foglalta el magát, amit
nagyapa vett neki múlt héten. Előtte egy tálban Frosted Flakes
reggelizőpehely volt, pontosan az a fajta, amit az anyjuk sosem
engedett meg nekik. Eleinte az apjuk is megpróbált szigorú lenni
ezzel kapcsolatban, de mostanában már mindent bedobott a
bevásárlókocsiba, amit csak akartak. A múlt héten négy doboz Dove
jégkrémet vett, mert Gracie kérte, és azt is megengedte, hogy Caleb
és Gracie egyet-egyet megegyen hazafelé menet, annak ellenére,
hogy a nagyi vacsorával várta őket, és még ráadásul a kocsit is
összecsöpögtették vele. Valami hülye lojalitásból Emma megállta,
hogy ne vegyen egyet ő is, bár majd’ meghalt, hogy a fogaival
összeroppantsa a törékeny csokoládét, és aztán elmajszolja a
krémes vaníliafagyit.
Emma és Gracie a konyha gondosan bezárt ajtaja előtt állt. Emma
nem emlékezett rá, hogy az étkező és konyha közötti ajtó valaha is
be lett volna csukva. Benyitott, a régi zsanérok nyikorogtak.
– Anya?
Emma bedugta a fejét, aztán benyomta az ajtót a szokásos falhoz
simuló pozíciójába. Az anyja egy konyhaszéken ülve aludt, fejét az
asztalon lévő karján nyugtatva. Rövidre nyírt sötét fürtjeit
kifehérítette a liszt. Tálak, mérőpoharak, keverőkanalak, lisztes- és
cukroszacskók borították be az asztalt. A vaj a padlóra hullott.
Tojáshéjak hevertek a mosogatóban az edényhalmok tetején.
Zöldségmaradékok lapultak a vágódeszkán.
A pulton egy tálban csomós tészta ült, benne valamilyen folyadék
tocsogott. Emma odalopakodott és belekukkantott.
– Szerinted mi ez? – kérdezte suttogva Gracie-től.
Gracie odajött, és Emma feléje billentette a tálat.
– Úgy néz ki, mint valami süteménytészta – mondta Gracie.
– Kóstold meg – mondta Emma.
– Miért kellene megkóstolnom? – kérdezte Gracie.
– Csak.
Gracie beledugta az egyik ujjhegyét a tálba, majd a nyelvéhez
tette. Emma azon tűnődött, hogy nem kellene-e megállítania. Lehet,
hogy méreg van benne – mi van, ha az anyja véletlenül
patkánymérget tett bele cukor helyett? Volt egyáltalán
patkányméreg a konyhában? Nem voltak patkányok, de ki tudja, mit
tartanak otthon.
– Mi az? – kérdezte Emma.
– Olyan ízű, mint a süteménytészta, amiből hiányoznak dolgok.
Kicsit ropogós.
Emma kihúzta a fiókot, és kivett egy teáskanalat. Belemártotta a
végét a tésztába, és az orrához emelte – megszagolta, mielőtt
megkóstolta volna. Édes és vajas, valószínűleg rendben van.
Megnyalta a kanalat. A cukor még nem keveredett el benne, attól
volt ropogós. A liszttel bevont vajdarabkák furcsa állagúak voltak. A
massza tetején valami sötét folyadéktócsa úszott, úgy nézett ki,
mintha egy egész üveg vaníliát beleöntött volna az anyjuk.
– Mi? – Maddy egy centire felemelte a fejét.
– Anya, mi ez? – kérdezte Emma.
Az anyja pislogott párat, aztán felállt, és odabotorkált a pulthoz,
még mindig az apjuk papucsát viselve. Belenézett a tálba, és
megrázta a fejét.
– Káosz – mondta, és elsírta magát. – Süti. Legyen. Jó anya. A
francba, a francba. A francba.
Emma az anyja hátára tette a kezét.
– Semmi baj. Az íze jó… valamennyire.
– Fáradt. Fáj a fejem.
Emma ránézett az órára. Fél hat. Felhívja Kathet? Az apjuk
bármelyik percben itthon lehet.
– Hozok neked egy aszpirint, anya – mondta Emma, és közben
Gracie felé fordult. – Hívd Calebet! Feltakarítunk, mielőtt apa
hazaér.
 29. fejezet

Ben

Ben közeledett az utcájukhoz, egyik kezével meglazította a

nyakkendőjét, a másikkal pedig a kormányt tekerve jobbra fordult.
A nyakkendő már huszonöt perce fojtogatta, de mostanában úgy
vezetett, mintha csak Barry Manilow-t vagy valami hasonló
szarságot hallgatna, mindkét kezét a kormányon tartotta, lassan
araszolt az úton.
Ha Maddy jó állapotban lesz, mindannyian elmennek vacsorázni.
Valahova a közelbe. A Bella Luna jó választás lenne. Elizabeth
elvette a kedvét, de megnyert egy ügyet, és még mindig dagadt a
melle a büszkeségtől.
Remélte, hogy Maddyvel minden rendben van. Arra gondolt,
hogy mit tett volna azelőtt a felesége egy bírósági győzelem után.
Biztosan kitalált volna valami érzelgős dolgot, például hogy a
gyerekek készítsenek kis zászlócskákat. Talán megállt volna
útközben hazafelé, hogy vegyen egy üveg pezsgőt. Valami jobb
fajtát.
Még ha Maddy tudna is inni, akkor is csak valami Cold Duck-féle
habzóbor jöhetne szóba. Most csak valami olcsó műszart
engedhetnének meg maguknak. Ben gyomra mindig görcsbe
rándult, valahányszor ránézett a bankszámlájukra. Maddy
egészségügyi megtakarítása már régen elfogyott. Az apósa folyton
felvetette a pénz kérdését, de Ben folyton elhessegette. Már így is
sokkal jobban rá voltak utalva Maddy szüleire mint szerette volna.
Mikor kényszerül majd rá, hogy hozzányúljon a gyerekek
taníttatására félretett pénzhez? A vésztartalék már…
Mi a franc ez?
A garázsajtón egy hatalmas lyuk tátongott, ahonnan kilógott a
Camry hátsó része. Leállította a kocsit, és kiszállt.
– Maddy – szólongatta a feleségét, miközben kinyitotta a bejárati
ajtót. – Emma! Gyerekek! Hol van mindenki?
Végigment a folyosón, keresett valami életjelet. Az alkóvon
keresztül belépett a konyhába, és ott találta a három gyereket, akik
épp egy irdatlan nagy disznóólat próbáltak eltakarítani. Gracie egy
széken térdelve egy hatalmas edényt mosogatott.
– Az ég szerelmére, mi a fene folyik itt? – kérdezte.
Kerülték a tekintetét. Caleb fehér porkupacokat söpört a konyha
közepére, Emma az asztalt beborító zsírfoltokat próbálta eltüntetni.
– Hol van anyátok? Jól van? Nézzetek már rám! – kérdezte ordítva,
amikor nem válaszoltak. – Hol van Vanessa néni? Mi történt az
autóval?
Még Caleb is csendben maradt, addig támaszkodott a seprűre,
amíg a sörték kilencven fokos szögben meghajlottak. Emma olyan
erősen nyomkodta a szivacsot, hogy Ben már azt hitte, rögtön
szétesik a kezében.
– Gracie, mi történt? – fordult most a kisebbik lányához.
A lány sóhajtott egyet, mielőtt válaszolt volna.
– Anyu megpróbált vezetni. Aztán megpróbált főzni.
– De jól van – mondta gyorsan Emma. – Csak fáj a feje. Lefeküdt
aludni.
Bennek minden erejét össze kellett szednie, hogy ne vágja földhöz
a kulcsait, vagy ne rúgjon fel egy széket. Jézusom, milyen jólesne, ha
most összetörhetne valamit. Valami nagy csattanásra lenne most
szüksége. Szüksége volt egy helyre, ahol kiadhatja magából a dühöt,
ami mint egy légzsák feszítette szét.
– Hogyhogy engem nem hívott senki? Hol van Vanessa néni? –
Egyik gyerekről a másikra bámult. – Gracie?
– Elment.
– Mikor?
– Nem tudom, apa. – Gracie hangja remegett. – Már nem volt itt,
amikor hazaértünk.
– Ne kiabálj velünk, mi nem csináltunk semmit – mondta Emma
és összeszorította az ajkát.
– Miért nem hívtatok fel? Lehetne ennyi eszed.
– Anyu nem engedte. Meg akarta mutatni neked, hogy már meg
tud dolgokat csinálni – mondta Gracie.
– Pokoli jó munkát végzett, nem igaz? – Ben beleszimatolt a
levegőbe. – Mi ég?
Körülnéztek. Caleb megérintette a sütőt.
– Ez forró – mondta.
– Ó, istenem. Ezt nem néztem meg. – Emma a konyhai székre
roskadt, a szivacsot az asztalra vágta, a lábait szétterpesztette, mint
egy csikó.
– Ne, Caleb!
Megégett étel szaga árasztotta el a konyhát, ahogy Ben kinyitotta
a sütőt. Kiemelt egy fehér sütőtálat, és odatette a tűzhelyre.
Kiszáradt répadarabok, fonnyadt bab, sült száraztészta. Felkapott
egy kanalat, és félrekotort egy kagylót. A kagyló nem volt előfőzve,
nyersen került a sütőbe, bár úgy tűnt, mintha tejet vagy valami más
folyadékot öntöttek volna erre a maszlagra. Aszott tonhal, fonnyadt
zeller. Maddy tonhalas rakott tésztát próbált készíteni. Gracie
kedvencét.
– Apa? – Megérezte Gracie óvatos érintését a hátán. – Te jól vagy?
A gyerekek szinte remegtek előtte.
 – Persze, kicsim. Csak megnézem anyut. Hagyjatok itt mindent!
Majd később elrendezem.
Azzal felállt, leporolta a nadrágját, és elindult kifelé.
– Apa!
– Mi az, Emma?
– Hallottuk az üzenetedet. Gratulálunk!
…

Maddy arccal lefelé feküdt az ágytakaró tetején, csak egy kis vékony
horgolt takaró volt rádobva. Fázósnak és kicsinek tűnt, mintha
megpróbálná minél jobban összepréselni a testét. Ben lerogyott
mellé, és megfogta a kezét. Látta a körmei alá tapadt
tésztamaradványokat. A liszt annyira ráült fekete hajára, hogy
szinte ősznek látszott.
– Ben? – szorította meg a férfi kezét, és a homlokát ráncolta. –
Minden rendben?
– Rendben – mondta, és kinyújtotta a kezét, hogy kisimítsa a
felesége szemét eltakaró ragacsos hajszálakat. – De kicsim, tudod,
hogy mit tettél?
– Megpróbáltam. Vacsorát főzni. – Ezzel megfordult, és felnézett a
mennyezetre. – De elszúrtam.
Ben várt egy percet, próbálta felidézni Zelda szavait. Várjon.
Hagyja, hogy befejezze a gondolatait. Ne fejezze be helyette.
– Megpróbálom, Ben. A gondolataim elakadnak.
Sírva fakadt. Hamarosan az egész ház a könnyeiben úszik.
Mindannyiuk könnyeiben. Úgy látszik, ez most a sírós évszak.
– Próbáltam olvasni. A főzés öröme.
Ahogy azt hallgatta, hogyan leheli ki Maddy egyik szót a másik
után, ő is majdnem elsírta magát. Hiányzott neki az ő szókimondó
Maddyje, akinek a mondatai hullámokban zúdultak rá.
 Mi van, ha már soha nem lesz jobban? Mi van, ha ennyi volt?
– Nagyra értékeljük, hogy főzni akarsz nekünk. Tényleg. De
drágám, ezzel még várni kell egy kicsit.
– Várni! – Szinte úgy köpte ki a szót. – Ha-ha!
– Tudom, most még nehezebb türelmesnek lenned, ami szomorú,
mert most nagyobb szükséged van rá, mint valaha. De szeretünk
téged, és biztonságban akarunk tudni téged.
Maddy tágra nyílt, rémült szemmel bámult rá.
– Gyűlölsz engem?
Megsimogatta a karját.
– Soha. Fordulj meg. Megmasszírozom a hátadat.
Maddy felhúzta a pólóját. Ben kicsatolta a melltartóját, és
meglátta sima, rózsás bőrét. Az ujjaival egy nagy hurkot rajzolt,
majd egyre kisebb és kisebb koncentrikus köröket addig, amíg el
nem érte a kör közepét, aztán kezdte újra.
– Emlékszel az autózásra, Mad?
– Nem. Doki mondta. Soha nem emlékszem.
– Nem a balesetre gondoltam, édesem. Hanem a mai napra.
Emlékszel, hogy vezetted az autót?
Maddy a férfi felé fordította a fejét, az arca megfeszült az
erőfeszítéstől.
– Ma?
A férfi bólintott.
– Ma. Tudsz erősen koncentrálni?
Maddy fejét ingatta az erőfeszítéstől, de aztán felderült az arca.
– Emlékszem!
– Örülök, hogy emlékszel. Azonban annak nem örülök, hogy
megtetted. A vezetés rossz.
Mintha egy hároméves gyerekkel beszélnék. Az jó. Az rossz.
Maddy feltérdelt, lábait maga alá húzta, az arca komoly volt.
 – A vezetés rossz – mondta. – Értem.
…

Ben képtelen volt bármire is – nem vett pizzát, nem takarította ki

annyira a konyhát, hogy tányérokat tehessen ki, még
papírtányérokat sem volt kedve keresni. Egyszerűen csak tiszta
házat és meleg ételt akart, és arra vágyott, hogy valaki más tálalja az
ételt, ne neki kelljen.
Koszosan és éhesen érkeztek meg az apósáék házához. Maddy
elaludt a Jamaica Plan és a szülei Brookline-i otthona közti tízperces
autóút alatt. Amikor Ben leparkolt, Maddy felébredt.
A gyerekek felszaladtak a felhajtón, megelőzve Bent és Maddyt, és
berohantak a nagyszülők házába. Emma úgy repült mögöttük,
mintha az évek elmosódtak volna, és újra tízéves lenne.
Maddy még mindig a kocsiban ült, és döbbenten nézett.
– Én vezettem? – kérdezte harmadszorra is. – Én annyira hülye
vagyok mostanában.
Ben megfogta a kezét, és megcsókolta.
– Hé! Ez egy ötszavas mondat!
Maddy rámosolygott.
– Véletlen. Beleütközött a kocsi. Értelem.
A férfi könnyedén megkopogtatta ujjaival Maddy homlokát.
– Ne próbálkozz ezzel még egyszer!
– Ne hagyd itt a kulcsokat! – A halántékára mutatott, és
felnevetett. – Agyhalott. Emlékszel?
Kiszálltak, és kéz a kézben elindultak a gyerekek után a ház felé.
Ben nem is emlékezett rá, mikor csináltak ilyet utoljára a baleset
előtt. Mostanra a szokásukká vált. Maddy megszorította a kezét, ő
pedig kétszer visszaszorította.
– Mit tennék én? Nélküled?
 – Soha nem leszel egyedül. Ne aggódj, Mad!
Magához húzta a nőt egy ölelésre. Erősen magához szorította,
Maddy pedig hozzádörgölőzött, ami nem kívánt erekciót váltott ki
belőle.
– Hé – lépett hátra Ben.
– Mmm. Akarlak!
Maddy az övbújtatójába akasztotta az ujjait, és magához húzta.
– Ez jó! Én is. De most a szüleidnél vagyunk, drágám.
– És? Felmegyünk az emeletre? Hmm?
Elképzelte, ahogy besétálnak, és egyenesen Maddy régi szobájába
mennek.
– Nem jó ötlet. Anyád elkészült a vacsorával. A gyerekek már
éhen halnak.
– A gyerekek ehetnek – mondta Maddy, aztán lenyúlt, és
megsimogatta Bent. – Mi dughatunk.
– Maddy… – a férfi felnyögött, miközben a nadrágján keresztül
érezte, ahogy a nő keze rásimul. – Hagyd abba! Kérlek – könyörgött,
és eltolta a nő kezét.
Jézusom, most aztán totyoghat az apósáék házába.
– Nem! – rikoltott Maddy, és elfutott a nagy, koloniális stílusú
épület elől a kerti ház irányába. – Kapj el!
A férfi utánabotorkált, alig látott a levendulaszínű alkonyat
félhomályában.
– Maddy, várj!
– Kapj el! – ismételte meg.
Ahogy Ben besurrant a kerti ház ajtaján, eltűnődött, milyen
ellentmondásos ez az egész. Hogy lehet, hogy Maddy testileg
ennyire tökéletes, közben az elméje ennyire összezavarodott?
Persze azzal is tisztában volt, hogy minden a sérülés helyétől függ –
amely nem az agytörzsben, és nem is a kisagyban történt – és
amiben az ész megtalálja az értelmet, arra az érzelem nem képes.
A kerti házban ázott kartonpapír szaga érződött. Anne
folyamatosan azon gondolkodott, hogy bővíti vendéglátó
vállalkozását, és kiköltözik ide, de addig is ez a kis ház maradt, ami
volt: egy kihasználatlan hely, ahol minden úgy állt, mint Vanessa és
Maddy gyerekkorában, csak már belepte a por. Játékok, babák,
festékek és kézműves kellékek kandikáltak ki a régi dobozokból. A
kempingágyak, amiket Vanessa és Maddy valamikor használtak,
most a hátsó szobában porosodtak. Itt érte utol Ben Maddyt, aki
most keresztbe tett lábbal, vigyorogva ült az olajzöld vásznon, és
kigombolta a blúzát.
– Maddy. Ezt most nem lehet.
Gombról gombra bukkantak elő a mellei. A férfi furcsán
izgatónak találta, ahogy a fehér pamut melltartó kivillant a régi
farmering alól – Maddy meztelensége olyan merev erekciót okozott,
amilyet nem érzett már évek óta.
– Oké. Akkor gyorsan – mondta Maddy, és nem bíbelődött tovább
blúza gombjaival, inkább Ben derékszíjára összpontosított.
– Nagyon gyorsan!
Legalábbis elég gyorsan, hogy befejezzék, mielőtt Jake kijönne, és
keresni kezdené őket. Bár ebben a pillanatban Bent ez érdekelte a
legkevésbé.
Ben megrántotta a mennyezetre erősített húzóláncot, lekapcsolva
a lámpát, amit korábban Maddy felkapcsolt. Letérdelt a priccs
szélére, tesztelte, hogy mennyire erős.
– Ugye tudod, hogy szeretlek? – kérdezte Maddytől.
– Igen.
Maddy hanyatt feküdt, karjait a feje fölé emelve, félig kigombolt
blúzában. A gyenge fényben alig látszottak csupasz combjai. A nő
szinte vibrált.
 A férfi kiéhezve nekiesett, nem volt szükség előjátékra; készen
álltak arra, hogy pillanatok alatt elmenjenek. Maddy a férfi
derekára kulcsolta a lábait. Ez a vágycunami, ami időnként
eluralkodott rajta, a halántéklebenyt ért ütés következménye, de
most megint úgy tűnt, hogy az értelem vesztésre áll az érzelmekkel
szemben, és a férfi kezdte elhinni, hogy a borzalom ellenére egy
újfajta vágyat fedeztek fel egymás iránt. A bűntudatból és a rossz
dolgokból valami jó is született.
Nem számít, hányszor szeretkeztek, mióta Maddy hazajött, nem
tudott elég közel kerülni hozzá. Mellei a férfi mellkasának
préselődtek. Ben Maddy nyakába fúrta az arcát, és megérezte rajta
a kudarcba fulladt sütemény vanília- és cukorillatát. A nő kezeit a
feje fölé tolta, és igyekezett visszafogni magát, ahogy érezte, hogy
Maddy a csúcspont felé közeledik. Egyik oldalról a másikra forgatta
a fejét, ahogy az orgazmus végigfutott rajta.
Ben homlokára izzadságcseppek ültek, ahogy figyelte Maddyt, a
tágra nyílt szemű, vad tekintetét. A nő lassított, ő pedig gyorsabban,
mélyebben, kétségbeesetten mozgott.
Az orgazmusa ellenére is szomorúság ölelte körül Bent.
Bármennyire próbálkozott, mégsem tudott elég mélyre hatolni, hogy
érezze a megbocsátást.
– Olyan jó – mondta Maddy. – Szex. Imádom. Szeretlek.
Feltérdelt, és majdnem felborította az öreg priccset. Ben
stabilizálta őket azzal, hogy kezét a cementpadlóra tette.
– Csak legyen jó – mondta Maddy. – Mindig. Oké?
– Megígérem – mondta Ben. – Csak jó lehet.
 30. fejezet

Maddy

Maddy a nap minden percében szomorúnak érezte magát. Egy

feneketlen hideg tó, a depresszió tava azzal fenyegette, hogy elnyeli.
Már elmúlt a mánia, ami három héttel ezelőtt arra késztette, hogy
nekiálljon sütit sütni és vezetni.
Az apja a maga szokásos módján próbálta helyrehozni a dolgokat:
pénzzel. Nyitott neki egy taxiszámlát. Ben dühös volt miatta, bár
Maddy nem tudta felfogni, miért. Nem szólt egy szót sem, miközben
Maddy apja elvégezte a kis szertartását. Először is átnyújtott
Maddynek egy csomó kártyát, amire jó nagy számokkal ráírta a cég
telefonszámát, majd különböző utasításokat adott a lányának.
– Csak a nevedet kell bemondanod – mondta. – A többit
elintéztem. Neked nincs más dolgod. Így egy kicsit szabadabban
mozoghatsz, de csak óvatosan.
Ezenkívül kapott egy új telefont is, aminek a gyorshívójába csak
néhány számot pötyögtek be. Csak ideiglenesen, ígérte Ben, és erre
az anyja is megesküdött. Hamarosan visszaírják az összes barátját.
Most nem akarták még ezzel is terhelni.
Valójában csak annyit érzett, hogy alámerül a sivár semmibe.
Kilépett a házból. A taxitársaság egy orosz sofőrt küldött, akit
azért szeretett, mert hallgatott, és mindig csak a címet kérdezte meg,
semmi többet. Emma vagy Ben mindig felírta egy darab papírra,
hogy ne kelljen Maddynek kilihegnie minden egyes szót. Szótlanul
átnyújtotta a sofőrnek a papírlapot, amire Emma folyóírással felírta
a rehab címét.
A sofőr leparkolt a belváros szélén levő rehabilitációs épület előtt.
A taxik egész nap hozták-vitték a nyomorék és béna embereket.
Zelda ötödik emeleti irodájába csak lifttel lehetett feljutni, aztán
végigmenni a végtelennek tűnő barna-sárga kockás linóleummal
borított folyosón. Élénkkék, -zöld és -piros színű lábnyomok
segítették a tájékozódást, de mindig elfelejtette, melyik színt
kövesse.
Kinyitotta kopottas jegyzetfüzetét, és addig lapozgatott benne,
amíg meg nem találta a lábszín jegyzetét, Zelda: Kés Láb – majd
követte a kék lábnyomokat, amíg el nem érte az ajtót, amelyen az
állt: „Járóbeteg-rehabilitáció”. A külső iroda falára erősített szemcsés
képernyőjű tévében éppen a hírek szóltak. Sérült emberek –
klubtársai – a leharcolt műanyag székeken kucorogtak.
A Zelda irodája előtti hirdetőtáblát állandóan változó rejtélyes
idézetek, felemelő versek, és Maddy szerint bibliai utalások
borították. Új reményt keresve, szóról szóra szép lassan elolvasta
őket:
Semmi sem kezdődik és semmi sem múlik el,
Minek ne lenne sóhajunk s jajunk a bére…
FRANCIS THOMPSON

Köszönöm, Zelda és Francis Thompson, bárki legyél is. Ez most

lélekemelő gondolat volt. Azon gondolkodott, hogy begépeli,
kinyomtatja és felrakja a táblára a következő idézetet: „Ki itt
belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”{1}
Csak az a bökkenő, hogy nem emlékszik, hogyan kell gépelni.
Ha-ha! Jó kis viccet mondott most magának. A következő idézet
mintha azért lenne kitűzve ide, hogy emlékeztesse, milyen
kudarcokkal teli az élete.
Az ideális ember kegyesen és méltósággal
vállalja az élet baleseteit,
s az adott körülmények között mindig
a legjobbat cselekszi.
ARISZTOTELÉSZ

Kegyesen és méltósággal. Talán lehetne ez a célja.

– Maddy! Gyere be!
Zelda pont akkor dugta ki a fejét, amikor Maddy Arisztotelésztől
Primo Levi felé fordult.
Előbb-utóbb mindenki ráébred, hogy tökéletes boldogság nincs, de
kevesen gondolkodnak el az ellenkezőjén:
hogy tökéletes boldogtalanság sem létezik. {2}
PRIMO LEVI

– Csak Bartlettet olvasom? Egész héten?

Maddy Primo Levi szavaira gondolt. Vajon ez volt a legjobb, amit
kaphatott, a tudat, hogy nem lesz mindig boldogtalan? Micsoda sötét
balzsam ez?
– Azért tudsz te ennél jobban is beszélni. – Zelda félreállt, hogy
Maddy beléphessen az irodába. – Elfelejtesz levegőt venni, mielőtt
beszélni kezdesz. Lazítsd el az izmokat a szádban! Az összes
energiád a szádban legyen.
– Add! Egy percet. A francba!
Ha-ha! Legalább nem azt mondta, hogy baszd meg. A könyvek és
magazinok halmai között megtalálta a bőrfotelhez vezető utat, és
leült Zelda hintaszékével szemben, amit a hátfájása miatt
kipárnázott.
 – Hadd ülj le. Mielőtt mondod.
– Hadd üljek le – javította ki Zelda. – Nem lehet lerövidíteni a
mondatokat, amikor beszélsz. Emlékszel? Igék. Alanyok. Nem
akarsz egész életedben úgy beszélni, mint egy menekült, ugye?
Néha amikor meghallotta Zelda tényszerű megjegyzéseit, Maddy
legszívesebben belerúgott volna egy jó nagyot, de azért legtöbbször
élvezte, hogy végre olyasvalaki társaságában lehet, aki nem
szánakozó bociszemekkel bámul rá. Zelda hosszú, vörös
hajzuhatagába ezüstös szálak keveredtek. Félig boszorkány, félig
modell – Maddy úgy képzelte, hogy Zelda az ő elmefoglalkoztatási
terapeutája. A rehabon beilleszkedési tanácsadónak hívják.
– Mi az első napirendi pontunk ma? – kérdezte Zelda, miközben
zöld szarvasbőr csizmába bújtatott lábát az asztalra lendítette.
Zelda gyönyörű ruhái kiemelték karcsú alakját.
Maddy előkotorta a jegyzetfüzetét szűk farmerja zsebéből. Látta a
rosszul leírt jegyzeteit: csupa süketelés és badarság. Minden
bejegyzés arra emlékeztette, hogy nem tud vezetni, dolgozni, főzni,
takarítani, dolgokat megjavítani, varrni vagy kertészkedni. A
szexben legalább jó. Szinte felfalta Bent, de ez a lakoma csak
pillanatokra elégítette ki.
Az evés ugyanolyan élvezetet és problémát jelentett. Nem
számított, hány sütit vagy húsgombócot tömött magába, semmi sem
csillapította az éhségét. Vasárnap megette Emma fél születésnapi
pitéjét, és még így is üresnek érezte a gyomrát. Minden héten egyre
szűkebb lett a nadrágja, de még több ételt gyömöszölt a szájába.
– Kövér. Egyre kövérebb – mondta.
– Egyre kövérebb vagyok – javította ki Zelda.
– Nem. Jól nézel ki. Vékony.
– A humorérzéked legalább a régi – mondta Zelda. – Ez jó dolog.
Milyen szerencse, hogy az agyadnak az a része nem sérült meg.
 Milyen szerencsés a vicces énem!
– Még mindig kövér. Még mindig kövér vagyok – mondta,
egyszerre csak egy-egy szót kiejtve.
Zelda oldalra billentette a fejét.
– Emlékszel, hogy beszéltünk erről a múlt héten?
Emlékszel, emlékszel, emlékszel.
– Igen – mondta Maddy. – De akkor is kövér.
– Teljesen normális, hogy felszedtél néhány kilót a kóma után –
mondta Zelda.
Milyen nyugodt tud Zelda lenni! Persze nem az ő beilleszkedési
tanácsadó hája folyik ki a nadrágja derekából.
– A helyreállás fázisában vagy – folytatta. – Nem érzed, hogy
jóllaktál. Ez teljesen normális most nálad.
Igen, így van. Teljesen normális, hogy ő egy dadogó kövér nő.
– Rendben – mondta, mert már nem akart tovább erről beszélni. –
Dolgozzunk! Halloween. Vezetés. Születésnap. Emma születésnapja.
– Feltételezem, hogy most ebben a pidgin-angol stílusban azokat a
témákat soroltad fel, amelyekről beszélgetni szeretnél. Akkor legyen
a téma a halloween – mondta Zelda. – Mire gondolsz?
– Mondtam? Mi történt? Ugye?
– Beszéd közben figyelj a légzésedre, Maddy! – figyelmeztette
Zelda, s közben lassan beszívta a levegőt, majd ellazította a
mellkasát a szemléltetés kedvéért. – Igen, elmondtad, hogy mi
történt. Ez még mindig probléma?
Probléma? Elveszítette az anyai jogokat, még arra sem volt képes,
hogy elkészítse a jelmezeket Gracie-nek és Calebnek, bár nekik
legalább nem kellett olcsó csillogó bolti vacakot felvenniük. Vanessa
egyedül hagyta őt, ő pedig összetörte a garázst, és kis híján
felgyújtotta a házat, és ezért a húga azzal vezekelt, hogy egy
ápolónőjelmezt gyártott Gracie-nek, egy kis Florence Nightingale-
sapkával és köpennyel együtt. Aztán rávette Seant, hogy vigyázzon a
kisbabára, és – ó, a francba, megint üres az agya. Mi is a neve? Hogy
hívják? Az unokahúgát, Vanessa nagyobbik lányát. Mi a neve? Úgy
hangzik, mint egy medve. Ursine?
– Maddy! – Zelda visszarántotta a jelenbe.
– Vanessa csinált Calebnek… – megállt, és vett egy nagy levegőt. –
Egy űrhajóst.
– Igen. Már ezt is mondtad. De nem ez zavart téged, ugye? Sokkal
inkább Gracie.
Gracie. Kicsi szíve. Szegény kislány. Legörbült a szája, amikor
Maddy azt mondta, hogy el akar menni vele és Bennel „csokit vagy
csalunk” játékot játszani. Egy gyors mosollyal el akarta rejteni
megdöbbenését, de Maddy jól látta. Vajon Gracie azt gondolta, hogy
seggnyalónak nevezi majd azokat, akik nyalókát adnak Gracie-nek
csoki helyett?
– Zavarba jött – mondta Maddy.
Zelda bólintott.
– Ez érthető is. És akkor mi van? Ki ne lenne zavarban, ha az
anyja káromkodna vagy ott csoszogna mellette?
– Én nem is csoszogok!
Zelda ismét bólintott. A bólogatás volt a specialitása.
– Jól van. Örülj inkább! Milyen szerencsés vagy, hogy ilyen kevés
fizikai hiányosságod van. Oké, szóval Gracie zavarba jött volna. Azt
akarta, hogy a halloween csak róla szóljon. Nagy ügy, Maddy. Ez
teljesen normális. Megsérült a fejed.
Mielőtt folytatta volna, hátranyúlt, és egy párnát tett csontos
feneke alá.
– Á, így már sokkal jobb. – Zelda megkönnyebbülten sóhajtott, és
letelepedett a párnára. – A betegek hihetetlenül énközpontúak
tudnak lenni, amikor agysérülésből gyógyulnak fel, legyen szó
bármilyen enyhe sérülésről is… persze relatív, mit tekintünk
enyhének. Te nyilván azt hiszed, hogy minden rólad szól. A
gyógyulásod része az is, hogy fokozatosan visszanyered a mások
iránt érzett empátiádat.
– Empátia? Aggódom. A gyerekek miatt. Folyamatosan.
– Nem, Maddy. Te csak amiatt aggódsz folyamatosan, hogy a
gyerekek mit gondolnak rólad. Az teljesen más történet.
Kedvelte valaha is Zeldát? Gyűlölte őt. Nem akarta meghallani,
hogy Maddy néha még felkelni sem akar. Hogy gyakran fáj a feje.
Hogy nem tud vezetni. Hogy fél napot aludt, és alig bírt kinyitni egy
zacskó előre elkészített salátát ebédre.
Miután felvette a kórlapját Zelda asztaláról, megpróbálta
bebizonyítani az igazát, és lassú, akadozó hangján felolvasta.
– Gyenge memória. Olvasási nehézségek. Lassú reakciók.
Megváltozott szexuális viselkedés. Érzelmi instabilitás. Érzékeny a
sérelmekre. – Itt abbahagyta az olvasást. – Miért folytassam? Régen
ezt csináltam. Kórlapokat írtam. Nem én vagyok kórlap.
Zelda odanyúlt, és visszavette a papírlapot.
– Ne nyavalyogj már folyton a hiányosságaid miatt. Minden jobb
lesz majd.
– Mennyire? Mennyivel jobb? – kérdezte Maddy. – Akarom.
Egészen.
– Tudod, mit mondott Ernest Hemingway? – kérdezte Zelda.
Maddy nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon – bármit
mondott is, Zelda úgyis elmondja neki.
„A világ megtör mindenkit, ám a töréspontokon erősödik, aki
állja.”{3} Ezt írta Hemingway.
Maddy bosszúsan nézett rá.
– Neked vannak mondásaid. Mindenre.
– Te is lehetsz ilyen ember. Erős a töréspontokon. Nem leszel
ugyanaz. Soha többé. De nem is az leszel, akinek ma érzed magad.
Levette a lábát az asztalról, felállt, majd odament Maddy
székéhez, és leült vele szemben a puffra.
– Egy teljesen új Maddy születik. Még nem ismered őt; még
mindig a régi Maddy miatt sírsz. Most még rendben van, de már
nem sokáig. Nem hagyjuk, hogy az önsajnálat fogva tartsa az
elmédet.
Elképzelte, ahogy Mr. Önsajnálat egy gumibottal hadonászik, és
börtönbe zárja az elméjét.
– Ez egy másik idézet?
– Csak egy elferdítés. Joyce. Ma ilyen felvágós vagyok – mondta,
majd egyik kezét Maddy bokája köré fonta, és megszorította. – Most
pedig folytassuk a munkát!
– Mondtam Emmának. Gonosz volt. Ríkattam – mondta Maddy.
Zelda rápillantott.
– Megríkattam. – Zelda egy kicsit lejjebb tolta az orrán a
szemüvegét. – És ettől hogy érezted magad?
– Rosszul. Szörnyen. – Vett egy nagy levegőt, és megpróbált
hosszabb mondatokat kimondani. – Kiabál Calebbel.
– Gonosz vele? – kérdezte Zelda.
– Igen. De van. Nyomás. Túl nagy. – Most megállt, hogy
összeszedje a gondolatait, és vegyen egy mély levegőt, hiszen ezt
prédikálja Zelda folyton. – Nem akartam. Hogy rosszul érezze
magát.
Emma megpróbálta letörölni a könnyeit, mielőtt Maddy
megláthatta. Elfordult, amikor az anyja megpróbálta megölelni. Azt
mondta, hogy jól van, de ez éppen az ellenkezőjét jelentette.
– Szörnyű dolgokat mondok neki – jelentette ki.
– Madeline Illica, hallgasd csak meg azokat a hosszú mondatokat,
amiket az előbb mondtál. Szép munka! – Ezzel Zelda felkapott egy
doboz zsebkendőt, és odaadta Maddynek. – Az, hogy ilyen dolgokat
mondasz, mint amilyeneket Emmának is mondtál, a traumás
agysérülés miatt van. Olyan ez, mint az igazságszérum. Elvesztetted
a szűrőidet, nem tudod kontrollálni a gondolataidat. Érzed,
gondolod, kimondod… ilyen most az életed.
– Félek – mondta Maddy.
– Mitől félsz?
Megvonta a vállát.
– A pénztől. Nem elég. Ben. Utál engem – mondta a Zeldától
kapott zsebkendőt tépkedve. – Elhagy engem.
– Amiatt aggódsz, hogy Ben elmegy? – Zelda félrebillentette a
fejét. – Mondott valamit, amiből erre következtetsz?
Maddy egyenesen ült, mintha próbálna elhúzódni Zelda
intenzitása elől.
– Nem, nem, nem. Ő csodálatos – próbálta rendesen megformálni
a szavakat. – De én… egy farbatosz vagyok.
Zelda meglepetten nézett rá.
– Egy farbatosz? Ó! Úgy érted, egy albatrosz? Arra gondoltál?
– Látod. Hülye.
– Most megint az önsajnálat beszél belőled?
– Ben nem akar engem – mutatott puha hasára és megtépázott
agyára. – Tudom, hogy mi vagyok. Én egy… Én… – kereste a
megfelelő szót. – Szarul összetört. Egy szarul összetört kövér nő.
Baszd meg! Rohadtul utálom!
– Maddy, összhangba kell hoznunk az önképedet a valósággal. Ez
nem jó így, nem járhatod tovább ugyanazt az utat.
– Hogyan. Megállni? – kérdezett vissza. – Minden szart kimondok.
A fejemben?
– Idő. Türelem. Újratanulni dolgokat. – Itt tartott egy kis szünetet.
– Eljön majd az idő, amikor értékelni fogod, Maddy. Képes leszel
olyan dolgokat kimondani, amiket azelőtt nem tudtál.
– Néha. Dühös leszek. Nagyon dühös – rázta meg a fejét. – Még
csak nem is. Tudom, miért.
– Frusztráció. Sokkal több van benned, mint amennyit képes vagy
elmondani, vagy megbirkózni azzal, hogy tudod. Ezért lesz minden
olyan zavaros. De lassan utol fogod érni magad.
– Egészen? – kérdezte.
Zelda összefűzött ujjaira támasztotta az állát.
– Tudom, hogy most azt akarod, hogy igent mondjak. Abszolút
igent. De őszintén szólva nem tudom, meddig kell elmenni, hogy
visszaszerezd. Ez kicsit próba-szerencse kérdése is. Egy része csak a
szerencsén múlik. – A nő Maddy felé hajolt, és a szemébe nézett. –
De a nagyobbik része rólad szól… hogy mennyi munkát vagy
hajlandó magadba fektetni.
 31. fejezet

Emma

Emma megnyomta a távirányító gombját.

Ki.
Be.
Ki.
Ha az apja otthon lenne, ez az őrületbe kergetné. De nem volt.
Nem igazán izgatta, hogy a lánya nem ment iskolába.
Jól van.
Ezt mondta, amikor a lány arra panaszkodott, hogy fáj a feje. Jól
van. Jó, hogy fáj a feje? Jó, hogy otthon maradt? Mi van rendben,
apa?
Nyilvánvalóan elfelejtette, hogy ma van a születésnapja. Az anyja
nem is tudta. Bezzeg a halloweent senki sem felejtette el. Nem ám!
Az a kicsikről szólt – Vanessa néni gyakorlatilag az Eiffel-tornyot
építette fel nekik.
Oké, jól van. Azzal ünnepelte a születésnapját, hogy otthon
maradt. Nem mintha a vasárnapi születésnapi pizza nem lett volna
szuper. Egyszerűen fantasztikus volt! Ugyanilyen pizzát esznek ma
este is, mert kedd este mindig pizza van vacsorára Illicáéknál. És
akkor még nem is beszéltünk a pizzacsütörtökről. És ó, milyen
csodálatos volt tortának az a vacak szupermarketbeli almás pite! Azt
pedig végképp nem bánta, hogy a nagy, különleges születésnapi
pizzavacsorát vasárnap tartották, mert a mai nap, a születése napja
nem volt megfelelő. Nem volt jó anya tablettái, anya rehab
időpontja és anya terápiás foglalkozása miatt. Ebbe a zsúfolt
programba nem lehetett beszorítani egy születésnapi tortát – nem
lehet, hiszen anyáról szól a nap 24 órája. Elég gáz, hogy az apja ezt
kifelejtette a számításból, amikor anyát összetörte.
Még a hagyományos kávés-csokis tortát sem sütötte meg senki,
amit az anyja a Lady Marmalade-dalról moka-choka-latte tortának
nevezett el. Minden születésnapján az anyja el is énekelte neki a
dalt a maga hamis hangján, miközben kimérte a lisztet meg a
cukrot, és vokálozott Patti LaBelle-nek. Ahogy keverte a krémet, és a
csokoládémázhoz adta a kávét, az anyja újra és újra lejátszotta ezt a
számot, egyre hangosabban és hangosabban, míg Emma, Gracie és
Caleb fel nem bukkant a konyhában.
Vasárnap este az úgynevezett elő-születésnapi ünnepsége
pocsékul sült el. Gracie vett Emmának egy Florence Nightingale-
életrajzot és egy tábla csokoládét. Caleb rajzolt egy bolondos házat,
aminek süti volt a teteje és répa az alja. Azelőtt az anyja biztosan
kielemezte volna a rajzot, és egész vicces történetet talált volna ki
arról, hogyan tükrözi a kép Caleb elméjét. Ehelyett anya csak ült ott
szomorú-vagyok-de-próbálok-boldognak-tűnni ábrázattal.
Az apjától egy üdvözlőlapot kapott, benne öt húszdolláros
bankjeggyel.
– Jövőre – mondta az anyja.
– Mi lesz jövőre? – Emma úgy érezte, nagyon undok volt, mivel az
apja csúnyán nézett rá, és az anyja helyett válaszolt.
– Jövőre Boston legmenőbb szállodájába megyünk – mondta az
apja.
– Nem oda – mondta Caleb. – A svájci Alpokba!
Nemrég nézték meg Gracie-vel a Heidit DVD-n.
Az anyja olyan lehangoltnak tűnt az egész miatt, hogy Emma az
este hátralévő részében úgy tett, mintha minden csodálatos és
nagyszerű lenne – a legjobb születésnap a világon! Pite! Pizza! Mire
számított Emma egyáltalán? Egy halom ajándékra, miközben az
anyja próbálta felidézni az elnök nevét?
Szóval rendben, nem nagy ügy.
…

Aznap késő délután Emma és Zach az egyik asztalnál ültek a

Harvard Square népszerű találkozóhelye, a Gödör mellett. Négy
órakor már megtöltötték a helyet a kölykök. Emma feltételezte, hogy
Zach szívesebben lenne valahol máshol, de a lánynak tetszett, és
különben is, Zach kérdezte, hova szeretne menni a születésnapján.
Utcai költők szavaltak, és táncosok pörögtek a betonon, bemutatva
lángoló tornamutatványaikat. Három nő, akik csak deréktól felfelé
látszottak, egy láda mögött álltak, és katonáknak és közel-keleti
gyerekeknek öltöztetett bábukat rángattak a zsinóron. Emma
előrehajolt, hogy jobban lássa.
– Mondtam, hogy ez hülye ötlet – mondta Zach. – Akik itt vannak,
csak annyit akarnak, hogy az emberek megnézzék és menőnek
tartsák őket. Ennyit a másságról, ha csak annyit akarsz, hogy az
emberek megcsodálják a másságodat. Érted, mire gondolok?
– Szerintem elég menők – mondta Emma.
– Szerintem meg nem gondolod. Csak úgy mondod. Látom rajtad
– mondta, és megfogta a lány kezét a fehér vasasztal fölött. – Nem
akarsz enni valamit?
A lány megvonta a vállát.
– Mit szeretnél csinálni? Te kérted, hogy jöjjünk ide. Bemenjünk a
könyvesboltba? – mutatott a szemközti Harvard Coopra.
– Mi lenne, ha csak ülnénk itt és nézelődnénk? – javasolta a lány.
Zach felsóhajtott, és kinyújtóztatta a lábát. Emma futni akart,
versenyezni, táncolni a Gödör közepén.
 A pirula, amit a Zachkel való találkozás előtt lenyelt, most
dolgozott benne.
Már csak öt maradt. Úgy számolta meg őket, mintha apró
palotaőrök lennének, akiket kifejezetten arra terveztek, hogy a
szomorúságát távol tartsák a királyságtól. És ha elfogynak? Ha
akarna, kérhetne még Carótól, de akkor úgy tűnhetne, hogy nem is
azért kell neki, hogy úrrá tudjon lenni az otthoni káoszon, hanem
azért, mert egy mocskos kis függővé vált.
Akkor ennyi. Ha elfogynak, elfogynak.
– Jól van – mondta Emma. – Te nyertél! Menjünk sétálni!
Zach elmosolyodott, felállt, és kinyújtotta a kezét.
– Akarsz itt a Yardon sétálni?
Nem akart. Nincs annál unalmasabb, mint a Harvard kopár
négyszögein slattyogni. Boltokba akart menni, és csillogó kacatok
között turkálni. Nektarinillatú testápolót kenni a bőrére. Kipróbálni
a gyömbérsör ízű szájfényt. Fekete bőrdzsekiket próbálgatni. Most
Caróval kellene lennie.
– Jól van – ismételte meg a lány.
Csendben sétálgattak a Harvard Yardon. Feszült tekintetű diákok
siettek el mellettük. A szürke délutáni fény még komorabbá tette a
sterilnek tűnő udvart. A turisták fényképezőgéppel a kezükben
bámészkodtak. Anyák tologatták a babakocsit. Aktatáskás
professzorok vágtak át fontoskodva.
– Ez annyira lehangoló – mondta Emma.
Zach ránézett.
– Érzed az itt élő történelmet? Valószínűleg ide fogok jelentkezni.
Emma megragadta a kezét, és megszorította.
– Átölelsz?
A fiú magához húzta. A születésnapi ezüst karkötője, amit Zachtől
kapott, beleakadt Emma pulóverébe.
 Zach hozzásimult. Emma a vállára hajtotta a fejét – majdnem
egyforma magasak voltak. Néhány lépésre tőlük egy piercingekkel
teletűzdelt arcú kölyök pénzt adott egy ösztövér fickónak, akinek
kócos haja eltakarta a szemét.
Tablettát vesz? Füvet? Vagy valami rosszabbat?
Emmának eszébe jutottak az anyja gyógyszeres dobozai, amik a
baleset óta folyton ott zörögtek a házban. Mi lenne, ha sikerülne
állandóan kikapcsolnia az agyát? Elfelejtettél dolgokat? Eltűntél?
Emma már szinte láthatatlannak érezte magát a családja számára.
Vajon ez történt az anyjával is? Vajon az egész családja is rövidesen
eltűnik az elfelejtett dolgokkal együtt?
– Menjünk máshová – javasolta Zach. – Mit szólnál, ha elmennénk
hozzánk? Vacsorázhatnánk a szüleimmel. Nagyon örülnének neki.
Az apám még tortáért is elszaladna.
Emma ennél rosszabb befejezést el sem tudott volna képzelni a
születésnapjának, mint egy szánalomtorta.
– Bocs, de haza kellene mennem.
– Nem azt mondtad, hogy a nagymamád ott van nálatok? –
vigyorgott rá Zach. – Ma van a születésnapod. Gyere már!
– Hát… – Emma szinte látta magát, ahogy ott feszeng Zach szülei
előtt. Mosolyogva, bólogatva és azt mondogatva, hogy Ó, de finom,
miközben legszívesebben bőgne vagy összetörne egy tányért. Vajon
az anyja is így érezte magát? Mindig igent mondott az apjának,
miközben az esetek felében nemet akart mondani?
– Nem szeretnék hozzátok menni – mondta Emma. – Ma van a
szülinapom. Vigyél el moziba, jó?
…

Emma a házuk előtti víztócsát rugdosta. A sötétség és a hirtelen jött

jeges eső ellenére nagyon lassan sétált haza a buszmegállóból.
Halkan kinyitotta a bejárati ajtót, remélve, hogy nem találkozik
egyik családtagjával sem. Leült az előszobai pad szélére, hogy
lehúzza sáros csizmáját. Lábujjhegyen lopakodott a szobája felé,
amikor meglátta az apját, aki a konyhában járkált, miközben
telefonált.
– Néha nem tudom, meddig bírom még ezt csinálni, Kath –
panaszkodott a kagylóba.
Az apja bizonyára felbosszantotta Kathet, mert a következőket
mondta:
– Most már örökre bűnhődni fogok? – Majd egy kis szünet után
folytatta: – Tudom. Igazad van. Csak… A fenébe is. Azt hiszem, ez az
én büntetésem.
Emma továbbosont a sötét folyosón. A televízió be volt kapcsolva
a nappaliban. Állandóan ment, ez volt a házuk szívverése.
Meggyorsította a lépteit, amikor meghallotta az apja vége-a-
beszélgetésnek hangját.
– Jól van, jól van. Jól van. Tudom. Tudom. – Emma megérezte apja
növekvő türelmetlenségét. – Mennem kell, Kath.
Az apja a konyhából a nevét kiáltotta, így nem tudott felosonni az
emeletre. Emma visszament, bedugta a fejét az ajtón, és figyelte,
ahogy az apja egy zsírosnak tűnő tányért tesz a mosogatógépbe.
– Elég későn jöttél haza – jelentette ki.
– Telefonáltam. Nem voltál itthon. Mondtam, hogy Carónál
vacsorázom – füllentette. – Még csak nyolc óra.
– De holnap iskola.
Emma nem szólt semmit a férfi elmés megállapítására. Figyelte,
ahogy gondosan beteszi a tányérokat a megfelelő nyílásba. Mindig is
bosszantotta az apját, hogy az anyja milyen összevissza dobálta be
az edényeket a mosogatógépbe.
Most aztán minden edényt úgy rakhat be, ahogy akarja. Boldog
vagy, apa?
– Mit ettél vacsorára? – kérdezte.
– Bagelt és krémsajtot.
– Csak ennyit? – vonta fel a szemöldökét.
– És salátát is – hazudott megint.
Apja felkapott egy fakósárga törlőruhát, és elkezdte szárazra
törölni Anne nagyi sütőedényét.
– Volt desszert? – kérdezte. – Nagyi küldött rizspudingot. Házi
készítésű. Aranymazsolával, amit úgy szeretsz.
Hallva, hogy apja mennyire igyekszik, Emmát a sírás
környékezte, és már nagyon belefáradt az együttérzésbe.
– Nem kérek, apa, köszi – mondta Emma, és kifelé indult.
– Ülj le egy percre, Em. Beszélni szeretnék veled.
Bosszúsan leült, felhúzta a térdét, és két karjával átfogta.
– Hol van anya?
– Pihen. Zaklatottnak tűnt, ezért adtam neki egy tablettát –
mondta. – Drágám, miért rohansz el mindig itthonról?
– Elrohanok? Hiszen állandóan itt vagyok! Ki gondoskodik
Calebről és Gracie-ről gyakorlatilag mindennap, amikor nagyi nincs
itt? Én. Ki az, aki állandóan takarít? Én.
– Anya már sokkal több dolgot csinál, mint korábban.
Emma elhallgatott. Igaz, hogy az anyja kicsit többet takarított és
főzött, de ezt olyan lassan és fájdalmasan tette – legalábbis Emma
számára fájdalmas volt látni, ahogy az anyja erősen gondolkodik
azon, hol a portörlő, vagy hogyan hajtogassa össze a lepedőket.
Mindent apró lépésekben csinált.
– Túl sokat lógsz azzal a fiúval. – Az apja lehajolt, és felkapott egy
Cheeriost a padlóról.
– Azzal a fiúval? – Emma felnevetett. – Van egy jó hírem, apa.
Zach a legnormálisabb fiú a világon. Mellette őrülten vadnak tűnök.
 Ez szemmel láthatólag nem nyugtatta meg az apját. Emma
olvasott a gondolataiban: Mind ugyanazt akarják. Ne bízz meg
senkiben!
– Egyébként meg szeretném, ha többet lennél itthon – mondta.
Emma összeroskadt, és az új cukortartóval játszott, amit az apja
hozott ahelyett, amit az anyja összetört. Ez a mostani sima fehér
színű volt, és Emma utálta. Ide-oda billegtette, érezte, ahogy
csúszkál benne a cukor minden egyes mozdulatnál. Közben azon
gondolkodott, mit is mondjon. Az apja ott ült vele szemben.
– Válaszolnál nekem? – kérdezte az apja.
– Nem hallottam kérdést, apa. Csak annyit mondtál, hogy
szeretnéd, ha többet lennék itthon. Ez egy kijelentés.
Ben vett egy nagy levegőt, hogy uralkodni tudjon magán.
– Lehet, hogy nem érted. Szükségem van arra, hogy segíts nekem.
Emma megint a térdére hajtotta a fejét. Lefelé nézett, miközben
válaszolt az apjának.
– Egyszerűen túl szomorú itt minden. Utálok itthon lenni. Olyan,
mintha minden másodpercben megbüntetnének valamiért.
Arra gondolt, hogy bedobja az elfelejtett igazi születésnapját, de
amikor felnézett, nem tudott megszólalni. Bárcsak befogta volna a
száját. Fájdalom járta át, ahogy az apjára nézett. Olyan öregnek tűnt
– mint Benedikte nagyapa, csak bátorság nélkül.
Az apja bólintott. Nagyon lassan.
– Jól van, megértettem – mondta lassan, és visszafordult a
mosogatógéphez.
Emma most azt kívánta, bárcsak egy szót se szólt volna.
…

Valami csattant. Emma az órára nézett.

– Az istenit! – káromkodott az apja az előszobában.
 Fél tíz. Az ágyon kuporgott és figyelt, majd ledobta a latinkönyvét,
és kirohant a folyosóra. Az apja arca olyan vörös volt, mintha rögtön
szívrohamot kapna; az ajkai vékony vonallá keskenyedtek. Az anyja
kijött a hálószobából, megfakult fürdőköpenyének övét csavargatta.
Az apja belerúgott a felborult szennyeskosárba, majd öklével a
fürdőszoba ajtajába csapott.
– A fenébe, Maddy, már megint koszos ruhákat raktál el! Egy
rakás pisis alsógatyát kellett kiszednem Caleb komódjából. Hát nem
csinálok így is épp eleget, és ráadásul még azt is újra meg kell
csinálnom, amit elszúrtál? Tegyél nekem egy szívességet, oké? Ha
nem tudod normálisan megcsinálni, inkább ne is csinálj semmit!
– Te nem. Kell… – az anyja mély, szaggatott lélegzetet vett.
– Mit? Mit nem kell, Maddy? Takarítani? Mosni?
– Úgy érti, hogy nem kell ordítanod, apa – mondta Emma.
– Mi a baj? – rohant ki Gracie hálóingben a szobájából, fürtjei a
feje egyik oldalán lelapultak, a másikon vadul ugráltak.
– Menj vissza az ágyba! – vakkantotta az apja.
Gracie robotgyerekké merevedett, és odatipegett Emmához, aki
szorosan magához húzta.
– Próbálok. Segíteni. – Az anyja addig hátrált, amíg el nem érte a
falat.
Az apja visszavagdosta a szétszórt ruhákat a szennyeskosárba.
– Hagyd csak, apa, majd én megcsinálom – mondta Emma.
Előrelépett, és már nyújtotta a kezét.
– Nem, nem – tiltakozott Ben, és kinyújtotta a kezét, hogy eltolja a
lányt. – A szennyes túl szomorú neked, és persze anyádnak meg túl
nehéz. Szóval csak úgy, mint minden más, ez is az én felelősségem
lesz.
– Apa, mondtam, hogy majd én elintézem.
– Én meg azt mondtam, menj vissza a szobádba!
 – Hagyd abba! – könyörgött az anyja.
– Mit hagyjak abba? – ordította. – Azt hagyjam abba, hogy
mindenről én gondoskodjak? Hagyjak mindent abba, és nézzem,
ahogy még jobban elcseszed a dolgokat? Nekem kell átnéznem
minden egyes ruhadarabot a házban, hogy ellenőrizzem, melyik
koszos és melyik tiszta.
– Mondtam, hogy megcsinálom – mondta Emma harmadszorra is.
Beékelte magát a szülei közé, és felnézett az apjára. – Hagyd már
békén anyát! Látod, mennyire igyekszik.
Az anyja lecsusszant a padlóra és szorosan átölelte a lábát, a teste
remegett. Gracie odaszaladt hozzá.
– Hagyd abba, apa! – szólt rá az apjára. – Megijeszted anyut.
Emma látta, ahogy a düh kiszivárgott az apjából, mintha Gracie
szavai kihúztak volna egy dugót. Ben felemelte a kezét, és többször
végigsimított összekócolódott haján. Végül odalépett a földön
kuporgó Gracie-hez és Maddyhez, és letérdelt eléjük.
– Szűzanyám! – mondta. – Rettenetesen sajnálom. Krisztus az
égben! Ne haragudj, Mad! Tudod, milyen vagyok, amikor elszáll az
agyam. Hagyd abba a sírást. Kérlek, oké? Ne sírj!
Kimondott szavai nem passzoltak a hangnemhez. Még a
bocsánatkérése is dühösnek tűnt.
– Nem kellene így beszélned anyuval – mondta Gracie.
Az anyja felemelte könnyáztatta arcát.
– Nincs semmi baj. Apa. Mérges.
Emma azt hitte, hogy rögtön elhányja magát a gyűlölettől, amit az
apja iránt érzett, vagy belevág a falba, mint ő, vagy elkezd mindent
ledobálni a folyosón, ami csak a keze ügyébe kerül – a telefonasztalt,
a szennyeskosarat, Gracie hátizsákját. Átjárta az a mocskos érzés,
ami órákkal azután szokott rátörni, hogy bevette Caro egyik
tablettáját.
 – Csak egy apró hibát követtél el, anya. Ne kérj bocsánatot miatta
– mondta Emma, majd az apja felé fordult. – Legalább megpróbálja.
Mekkora idióta vagy te, apa!
– Ne merészelj így beszélni velem! – vette elő az apja ügyvédi
hangját hirtelen. – Mars a szobádba! Most! – Ujjával megbökte
Maddy mellkasát. – Indulj! Te is, Gracie! Mindketten. Menjetek
vissza aludni! Vége a műsornak.
Emma egy tapodtat sem mozdult. Az anyja és Gracie úgy bújtak
össze, mintha egy elmegyógyintézetben lennének.
– Én ezt nem csinálom tovább! – kiabálta. – Elegem van a
színjátékból. Nem fogok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb
rendben lenne, amíg te körbe-körbe járkálsz, és mindenkit
szerencsétlenné teszel.
– Nem mondom el még egyszer, Emma! – lépett felé az apja, az
arca megfeszült.
– Te kezdted, apa! – kiáltotta Emma. – A te hibád, úgyhogy ne
másra legyél dühös.
– Takarodj már a szobádba! – üvöltötte az apja. – Nem tűröm
tovább ezt a sok szarságot tőled!
Emma megpördült, hogy szembeforduljon az anyjával és Gracie-
vel, terpeszbe állt, kezét a csípőjére szorította, és előrehajolt.
– Minden az ő hibája, anya. Ő az oka, hogy ilyen vagy. Úgy
vezetett az esőben, mint egy őrült. Egy dühöngő őrült. Nagyapa is
ezt mondta. És vádat emeltek ellene. A bíróságon. Gondatlan
vezetés. Cikázott a sávok között. Másokat veszélyeztetve vezetett. Ha
nem úgy vezet, mint egy őrült, akkor most nem lenne semmi bajod.
Apu azt mondta, ne mondjuk el neked. Hazugságra kényszerített
minket. De az egész az ő hibája volt.
A hirtelen beállt csend hangosabb volt, mint a sok ordítozás.
Emma berohant a szobájába, és bevágta maga után az ajtót.
 32. fejezet

Ben

– Ugyan már, Maddy! Engedj be!

Ben már szinte berekedt a hosszas könyörgéstől, fülét a zárt
hálószobaajtóhoz tapasztotta. Csak hallana már valami életjelet!
Nemsokára éjfél, de a gyerekek még ébren voltak. Ott kuporogtak
Emma szobájában, és várták, hogy mindent helyrehozzon. Jézusom,
mi a francot csinálhat Maddy ott bent? Alszik? Bezárkózott a
fürdőszobába az összes gyógyszeres üvegével együtt? Meddig kell
még várnia, hogy Maddy kinyissa az ajtót?
Anne és Jake biztosan ki tudná hozni onnan.
Mindenható Krisztus, a legutolsó dolog, amit tenne, az, hogy
felhívja őket. Azonnal autóba ülnének, és fürdőköntösben
idehajtanának. Jake készen állna arra, hogy elrángassa Maddyt Ben
közeléből, Anne pedig hozna egy pehelypaplant, amibe
bebugyolálná a lányát.
Mi az ördögöt csinálhat ott bent?
– Kérlek, Mad! Könyörgöm.
Lehunyta a szemét, és fejét hátravetve imádkozni kezdett. Kérlek,
add, hogy ne legyen baja! Válaszul Isten rávette Maddyt, hogy
valamit az ajtóhoz vágjon. Köszönöm, Uram!
Most legalább tudta, hogy a felesége életben van.
Lerobogott a lépcsőn a konyhába, és kinyitotta a mindenes fiókot.
Szinte használhatatlan rozsdás olló, gyertyacsonkok,
gyufásdobozok, lejárt kuponok, beszáradt ragasztósüvegek – az
életük apró törmelékei mindent elleptek. Kiürítette a fiókot,
mindent felhalmozott a pultra, végül előhúzott egy kis Tupperware
dobozt, ami tele volt kulcsokkal. A lakáskulcsaik másolatai, a
szomszédok kulcsai, Anne és Jake kulcsai, Vanessa kulcsai, Kath
kulcsai – Isten ments, hogy ne tudjon bármelyikük bármikor bejutni
a többiekhez, amikor csak akarnak.
Percek teltek el, mire megtalálta a négy pótkulcsot a saját
házukhoz; mindegyiket zöldesfekete bevonat borította. Amint a
kezébe fogta őket, savanyú, oxidált fémszaguk rátapadt az ujjaira.
Felszaladt az emeletre, és egyik kulcsot a másik után próbálta a
hálószoba zárjába, míg végül a negyedik becsúszott, a zárszerkezet
kattant, és az ajtó kinyílt. Maddy keresztbe tett lábbal ült az
ágyukon, és zaklatottan lapozgatta a People magazint. Kitépett egy
oldalt, összegyűrte, és a földre dobta.
– Kifelé! – rikácsolta olyan hangosan, amennyire csak tudta. –
Keress egy másik! Szobát!
Ben az ablak alatt álló párnázott székhez ment. Annak ellenére,
hogy nagyon szeretett volna már pihenni, felhúzni a lábát, és párnát
érezni a feje alatt, egyenesen ült a széken, kezét a térdére fektette.
– Mi lenne, ha letennéd azt az újságot, és vennél egy mély
levegőt? – kérdezte.
Maddy félredobta a széttépett People-t, felvette a Time magazint,
és többször is az ágyhoz csapta, ütemesen kísérve a szavait:
– Baszd meg! Baszd meg! Baszd meg!
Aztán egymás után dobálta a magazinokat.
Ben lehajolt. Maddy az ágy szélére mászott, és odanyúlt a kis
üveg olvasólámpáért. Ben odaugrott, és megragadta mindkét kezét.
– Engedd el! – mondta Maddy.
Ben lefogta a feleségét.
– Abba kell hagynod a dobálózást.
 Válaszul Maddy leköpte. A nyála a férfi állát érte. Ben erősen
küzdött az ösztönével, hogy megüsse, és lelökje a földre.
– Maddy… – megállt, mert nem tudta, mit mondjon.
Lehet, hogy hívnia kellene a mentőket, és bevitetni a kórházba?
– Hívjak valakit? Esetleg Kathet? Vagy Oliviát? – kérdezte.
Maddy csuklója elernyedt, és a teste összecsuklott. Ben elengedte,
és a nő az oldalára fordult. A férfi a testét az övéhez illesztette, és
megpróbálta hátulról szorosan átölelni, de Maddy elhúzódott tőle,
majd szembefordult vele.
– Miért. Hazudtál? – rúgott egyet, és sípcsonton találta Bent.
– Miért hazudtam? – rándult össze a szavaira, és eszébe jutott
Maddy, amikor az ügyfeleiről beszélt. Amikor megismétlik a kérdést,
tudom, hogy hazudnak. Így akarnak időt nyerni. Ezt a bölcsességet ő
is alkalmazta a kihallgatások során.
– Ne játssz. Ben. Nem tudok beszélni. Annyira jó. De tudok.
Gondolkodni. – Maddy keresztbe tett lábakkal ült, felkapott egy
párnát, és addig gyúrta, hogy Ben már azt hitte, hamarosan tollak
borítják az egész szobát.
Csendben maradt – semmi értelmeset nem volt képes mondani.
– Ne várj. Rám. Gyáva. Mondj valamit.
A férfi szembefordult vele.
– Sajnálom – motyogta, közben más szavakat keresett, jobb
szavakat. – Ugye tudod, hogy baleset volt? Ezt tudnod kell. Egy
rettenetes, szörnyű baleset.
Maddy a mellkasához szorította a párnát, és ringatta magát.
– Nem hazudtam. Csak azért nem mondtam el, mert meg
akartalak védeni – mondta, és közben előrehajolt, megpróbálta
megérinteni a feleségét, – a bokáját, a lábujját, bármit. A nő
elhúzódott.
– Azt mondták, hogy nem fogsz emlékezni. Hogy talán soha nem
fogsz emlékezni. Várnom kellett addig, amíg meg nem gyógyulsz.
Azért tettem, mert nem akartam, hogy még több fájdalmat okozzak.
Úgy gondoltam, száz százalékig meg kell bíznod bennem ahhoz,
hogy száz százalékosan tudjak segíteni neked.
Könnyek gyűltek a szemébe, miközben elkeseredetten vágyott
Maddy vigasztaló karjainak ölelésére. Azt akarta, bárcsak elmúlna
már ez a pillanat. Maddy megbökte.
– Ki. Miatt. Sírsz? Miattam vagy miattad?
– Talán mindkettőnkért – mondta Ben.
– Baszd meg. Nekem nem így. Kellene lenni, Ben. Ha. Jó lennél.
…

Négy nappal később Ben a nappaliban ült, és lapozgatta a Boston

Globe vasárnapi számát, de nem látta sem a szöveget, sem a
képeket. A kicsik mellette kuporogtak a kanapén, Calebet teljesen
elvarázsolta a hangoskönyv, amit fülhallgatón keresztül hallgatott,
Gracie pedig egy újabb varázsborítós könyv olvasásába merült. A
baleset óta Anne alig tudta kielégíteni Gracie fantáziavilágok iránti
szomjúságát.
Emma elbújt a szobájában, a legjobb helyen, ahol csak lehetett.
Ben nem akarta látni, attól félt, hogy nem tudna megbocsátani neki,
vagy ha meg is bocsátana, akkor is valószínűleg elég gorombán
viselkedne vele. Megragadná és jól megrázná.
Ben egy seggfej volt. Emma még gyerek. Túl sok minden
nehezedett rá az elmúlt hónapokban. Mégis dühös volt rá.
Maddy aludt. Egy szót sem szólt hozzá a csatározásuk óta. Ha
szüksége volt valamire, akkor az anyján vagy a húgán keresztül
üzent. Bár dühös volt Anne-re és Vanessára, amiért belementek Ben
hazugságába, Maddynek mégiscsak beszélnie kellett valakivel.
Vanessa felhívta Bent az irodában, és lediktálta, mire van szüksége
Maddynek: tampon, áfonyalé, valamilyen sampon, amit csak egy
távoli boltban árultak, millió kilométerre a házuktól. Ben
megesküdött volna rá, hogy ezt az utolsó kérést Vanessa találta ki.
Ben nem tudta, hogyan reagáljon Maddy szótlanságára. Olyan
volt, mintha meghalt volna. A baleset előtt úgy mutatta ki a dühét,
hogy addig piszkálta, amíg a férfi meg nem értette a lényeget.
Csörgött-zörgött körülötte, takarított, főzött, csapkodta a
szennyeskosarakat, aztán egyszer csak megszólalt. A baleset óta
Maddy dühe mintha saját maga ellen irányult volna, és megengedte
Bennek azt a nagy luxust, hogy a védelmezője legyen.
A szégyenletes igazság az volt, hogy Bennek hiányzott ez a szerep.
Anne volt az egyetlen, aki sajnálta.
– Csak légy türelmes – mondta Anne előző este, amikor felhívta,
hogy Maddy és a gyerekek már a harmadik egymást követő estén
vacsoráznak náluk. – Ezt még egy egészséges embernek is pont elég
lenne feldolgoznia, nemhogy Maddynek, aki problémákkal küzd.
– Hogy őszinte legyek, Anne, még azt sem tudom megmondani,
hogy javul-e a beszéde, olyan régen nem beszéltünk már.
– Napról napra jobb lesz, kedvesem. Ne aggódj – mondta Anne.
Ben komor kis humorkísérlete hamvába holt.
Ironikus volt az egész. Miután hónapokig semmi másra nem
vágyott, csak egy nyugodt estére, imái meghallgatásra találtak.
Estéről estére egy üres házba jött haza. Most értette meg, amit a
ráncos arcú, aprócska román nagymamája szokott mondani:
– Vigyázz, mit kívánsz, Bennie!
Mit kellene tennie, hogy vezekeljen?
Úgy volt, hogy ma este a szüleivel vacsoráznak, már hetekkel
korábban elfogadta a meghívást. Rettegett az estétől, akár eljön
Maddy, akár nem.
Gracie Benre támaszkodott. Megsimogatta a kislány vállát, aztán
elhúzódott tőle, és lassan összehajtogatta az újságot.
– Megyek, felébresztem anyut – mondta.
– Szerinted kér muffint? – kérdezte Gracie. – Elmehetünk
Emmával a J.P. Licksbe, és hozunk neki olyant, ami a kedvence.
– Semmi gond, édesem. Megoldom. – Ben odahajolt, és nyomott
egy puszit Gracie kobakjára, majd megpróbálta elérni Calebet is, aki
csak bólintott, és elfordította a fejét.
Maddy alvásigénye szinte végtelennek tűnt. Dr. Paulo
elmagyarázta a gyógyulás menetét, azt, hogy ez teljesen normális
folyamat, Ben mégsem volt képes felfogni, hogy tud még órákig
aludni, miután mindenki felkelt.
Készített egy csésze kávét, mielőtt felment az emeletre. Tejszínt és
két teáskanál cukrot tett bele, amitől a kávé kellemes,
pirítottmandula-színűvé vált – a baleset előtt Maddy egy borzalmas
színű kotyvalékot ivott kevéske sovány tejjel felhígítva. Az egyik
bögrét használta abból az új készletből, amit valamelyik este vett
neki, amikor egyedül bolyongott a Copley Plazában – élénksárga
színű volt, a narancssárga nap lángoló színeit juttatta eszébe.
Felvitte az emeletre, letette az éjjeliszekrényre, és letakarta egy
könyvvel, hogy melegen tartsa.
Maddy felébredt. Egy pillanatra belenézett a nő szerető szemébe,
a kezedben-az-életem tekintetébe – azóta látta ezt a tekintetét, mióta
visszatért a rehabról. Pár pillanat múlva már megint a keserű, vádló
szemek néztek vissza rá.
– Szeretnél felkelni? Hoztam neked kávét.
Remélte, hogy Maddy észreveszi a bögrét. Három egyforma bögre
állt a konyha egyik polcán.
Maddy nehezen rázta le magáról az álmot, helyére igazította
rózsaszín hálóinge félrecsúszott pántját. Összegabalyodott fürtjei,
álomrózsás, kigömbölyödött arca pont olyan volt, mint Gracie-é.
Panaszkodott a felszedett kilók miatt, és saját magát okolta, hogy
képtelen kontrollálni az adagjait – észre sem vette, és megevett egy
egész sor Oreót. Ben azonban szerette ezt a pufók Maddyt. Soha
nem érezte még ennyire sürgetőnek, hogy meg kell védenie, főleg
most, amikor eltűntek a futásban megedzett izmai.
– Kávé.
Ez volt az első szó, amit Benhez intézett az incidens óta.
Egyszerűen kijelentette. Kérte, nem követelte. Csak egy szó.
Ugyanilyen egyszerűséggel nyújtotta át neki a csészét.
– Elvileg ma este a szüleimhez megyünk.
– Emlékszem. Leírtam.
– Megyünk?
Maddy két kézbe fogta a meleg csészét, fejét szinte belefúrta a
gőzbe, mielőtt belekortyolt, behajlított térdét használta asztalnak.
– Valamikor beszélned kell velem, Maddy – mondta Ben, amikor a
felesége nem válaszolt. – Mondd azt, hogy tűnjek el. Hogy csesszem
meg magam. Csak kérlek, szólj hozzám.
– Hogyan. Érezted magad? – kérdezte Maddy. – Akkor?
– Hogy éreztem magam? – Ben összeszorította, majd kiengedte az
öklét. – Mire gondolsz? Hogy mit éreztem, amikor először vettem
észre, hogy megsérültél? Vagy amikor a kórházban voltál?
– Mindent. Mondj el mindent! – kérte, és a sárga bögre
megremegett a kezében. – Add vissza! Az én történetemet. Az
életemet.
Megköszörülte a torkát, de még mindig úgy érezte, mintha
teljesen ki lett volna száradva.
– Meg akartam halni, de ha meghalnék, nem lennék itt neked. Azt
hittem, Isten megbüntetett azért, hogy olyan sokáig egy seggfej
voltam, de nem tudtam felfogni, hogy miért pont téged választott, és
nem engem. Az igazat megvallva semmi a világon nem tudott
bántani engem, csak az, hogy látnom kellett, hogy te fizetsz a
bűneimért.
– Ügyvédi beszéd.
Maddy egy olyan kézmozdulatot tett, amit biztosan az ügyfeleitől
tanult.
Ben azon tűnődött, mi elégítheti ki a feleségét.
– Kárpótolni foglak. Ígérem.
Szavakra volt szüksége, hogy megnyugtassa a nőt, szavakra, hogy
megmutassa neki a fájdalmat, amit neki is okozott a baleset.
– Kárpótolni? Figyelj! Mi van, ha marad? Így?
– Nem fog. Dr. Paulo azt mondja…
– Kímélj meg. Engem. – Maddy újra belekortyolt a kávéjába. –
Miért hazudtál? Mondtad, hogy hibás. A másik fickó?
– Mert nem csak én voltam. A másik fickó gyakorlatilag… Ó,
Jézusom, Maddy! Az nem számít. Azért hazudtam neked, hogy
kérdés nélkül támaszkodhass rám. Hazudtam magamnak, hogy ne
kérdőjelezd meg azt, hogy képes vagyok gondoskodni rólad, hogy ne
legyen még több stressz az életedben.
– Seggfej.
Keresztbe tette a lábát, és ebben a pózban pont úgy nézett ki,
mint Gracie.
– Nem akartam, hogy gyűlölj, kicsim – ismerte el.
– Most már gyűlöllek. Elloptad az igazságot. Tőlem – mondta. –
Már összetörtél. Miért lopsz többet?
– Elcsesztem – vallotta be Ben. – Bárcsak valaki leállított volna.
Anne, Vanessa, Olivia, Kath, Jake – nem kellett volna egy követ
fújniuk vele.
Maddy felhorkant, és fojtottan felnevetett. Ben kivette a bögrét a
kezéből, attól félt, hogy kiönti a kávét, vagy eltörik a csésze.
– Mi olyan vicces?
 Maddy felhorkant, és a kávé után nyúlt.
– Ki nyerhetne. Harcot veled?
Megfogta a csészét.
– Ezt a húgod mondta? Olivia? Ki?
– Senki. Mondta. – Maddy szabad kezével az ágytakaróra csapott.
– Én. Emlékszem. Mielőtt. Jönnek a dolgok. Vissza. Te kiabáltál.
Dobáltál dolgokat. De nem emlékszem. Miért.
Maddy szavai különösen lassan jöttek ma reggel – ugyanúgy, mint
amikor altatót vett be, vagy fájt a feje.
De az is lehet, hogy a Ben miatti aggodalomtól lett ilyen lomha a
beszéde.
– Add vissza. Kávét – követelte.
Ben visszaadta neki a bögrét.
– Nézd meg a kávédat! Lehet, hogy ez az egyetlen jó dolog, amit
találhatunk. Korábban úgy nézett ki, mintha háborús fejadagot
innál. Most legalább…
– Kávét? Baleset egy ajándék, Ben? A jó kávéért? – Maddy lecsapta
a csészét az éjjeliszekrényre, a folyadék kiloccsant.
Óvatosan a nő lábára tette a kezét.
– Most már jobb az íze. Csak ennyit akartam mondani.
– Seggfej!
Maddy felvette a könyvet, amit Vanessa ráerőltetett, az ajtóhoz
vágta, és a mennyezet repedéseit bámulta.
– Kibaszott ügyvéd.
…

– Ki kér még sültet? – mutatott Ben anyja a véres tál felé.

Ben megrázta a fejét.
– Kösz nem.
Valahogy nem esett jól már neki a véresen elkészített steak, ami
az anyja repertoárjának alapdarabja volt.
– Gyerekek? – kérdezte most őket, a tányérjuk felé biccentve. –
Még egy kicsit?
A gyerekei némán rázták a fejüket, mire Ben anyja rosszalló
pillantást vetett rájuk.
– Köszönjük, nem kérünk, nagyi kántálta Caleb.
Ben anyja elégedetten elmosolyodott. Kevés beszélgetést
kezdeményezett, bár Gracie a szíve csücske volt, ugyanolyan
simulékony, mint Ben bátyja. Andrew mindig is az anyja kedvence
volt.
– Kedvesem? – kérdezte Frances a férjét.
– Ha kérhetnék még – mondta a Bíró.
Felemelt egy szelet sült húst, és rácsúsztatta a férje tányérjára,
vigyázva, hogy ne csöppenjen le.
A steakkések csattogtak a csontszínű porcelánon. Az apja először
egyenletes, falatnyi darabokra vágta fel a húst, és csak utána látott
neki az evésnek. A baleset óta keveset beszéltek. Amikor utoljára
találkoztak, a Bíró pénzt ajánlott fel a fiának. Csak szólj, ha
megszorulsz, mondta az apja, mintha valami szégyenletes dologról
beszélnének. Valahányszor találkoztak, Ben szemében mindig ott
volt a kérdés: van valami hír az ügyemről? A Bíró válaszképpen kissé
lehunyta a szemhéját, és picit balra fordította az állát, ami azt
jelentette, hogy még semmi.
Tegnap Caleb azt kérdezte, hogy börtönbe kerül-e, ha nem
nyernek. Ben megígérte, hogy ez nincs benne a pakliban.
– És mi van benne a pakliban? – kérdezte Caleb.
– Semmi olyan, ami miatt aggódnod kellene – válaszolta Ben.
Tipikus szülői megnyugtatás volt ez, bár ő egy egész paklira való
lehetőséget látott – a munkája, Maddy, a gyerekek elvesztése – ami
persze nem valószínű, de az ő racionális gondolkodása most nem
nyújtott vigaszt.
– Ketchup? – kérdezte Maddy.
Ben összerezzent, mert tudta, hogy az anyja valósággal sértésnek
tartja a ketchupöt.
– Nincs íze a húsnak, drágám? – kérdezte Ben anyja.
Maddy zavartnak tűnt.
– Nem. Úgy értem… igen? – Maddy kissé felemelte a hangját.
– Ne nyaggasd már, anya. Csak ketchupöt akar. – Ezzel Ben felállt.
– Majd én hozok.
Kinyitotta a lengőajtót, és a kamrán keresztül átment a konyhába,
majd pillanatokkal később visszatért egy üveg Heinz ketchuppel,
amit határozottan az asztalra tett.
– Még valamit? – kérdezte a feleségétől.
Maddy megrázta a fejét, és kinyitotta az üveget. Mindenki
figyelte, ahogy megbillenti az üveget, és egy nagy, piros tócsa gyűlik
össze a fehér tányéron. Egy kicsit lecsöpögött az üveg szélén, ahogy
visszatette. Ahogy nyúlt a vászonszalvétáért, felborította az üveget.
A ketchup a hófehér abroszra csorgott. Pánik ült ki az arcára,
igyekezett letörölni a foltot, de csak tovább maszatolta.
– Ne! – sírt Maddy. – A fenébe!
Felállt, és hátrált az asztaltól, közben feldöntötte a székét.
Ben átkarolta, Emma pedig megigazította a széket.
– Jól van, semmi baj, Maddy.
– Nem! – fordult most Ben felé. – Baszd meg! Utállak.
– Na, na – mondta a Bíró. – Erre semmi szükség. Nyugodj meg,
Maddy!
– Baszd meg te is! Téged is utállak! – kiabálta Maddy, és mindkét
kezével felemelte a tányérját.
A Bíró felállt, és ujjával Maddyre mutatott.
– Azonnal tedd le! Ebben a házban ilyesmi nem lesz!
 – Ülj le, apa – mondta Ben halkan. Kivette a tányért Maddy
remegő kezéből, és visszasegítette a székére.
– Csss, csss – megsimogatta a hátát. – Minden rendben van. Nincs
semmi baj.
– Ne aggódj, kicsim! – nyugtatta Ben anyja is. Letakarta a foltot a
saját szalvétájával, majd Maddy kezére tette a kezét. – Ez csak egy
abrosz.
Maddy az arcához emelte az anyósa kezét, és megsimogatta vele
az arcát.
– Köszönöm!
Frances megsimogatta Maddy haját, majd visszaült a helyére.
Csend telepedett az asztalra. Miután befejezték a főételt, Ben
indulásra készen állt. A desszert úgyis mindig ugyanaz, egy csésze
cseresznyés zselé, és semmi kedve nem volt az iszapos törökös
kávéhoz sem, amit az apja annyira kedvelt. Hátratolta a székét.
– Várj még – mondta az apja.
– A gyerekeknek holnap suli lesz, apa. Maddy is kimerült.
Maddy le sem tagadhatta – és ha tagadta volna is, a sötét karikák
a szeme alatt úgyis elárulták volna. Bennek muszáj hazavinnie,
mielőtt padlót fog.
– Még nem mehetünk, apa. – Gracie úgy mosolygott, ahogy már
túl régóta nem látta. Pimaszul.
Az anyja hátralökte a székét.
– Csak egy pillanat, Ben. Gracie és én mindjárt visszajövünk.
Caleb? – Fejével intett az unokájának, mire az felállt.
– Van egy meglepetésünk – suttogta Caleb hangosan Bennek,
miközben elment az apja mellett.
Emma, Maddy, Ben és a Bíró szótlanul vártak. Emma a kristály
só- és borsszórókkal játszott, váltogatva őket balról jobbra, jobbról
balra. Ben legszívesebben kikapta volna a kezéből. Figyelte, és
csodálkozott, hogy az apja nem szidta meg. Sőt, a Bíró elégedetten,
majdnem mosollyal az arcán ült. Maddy már olyan fáradt volt, hogy
elaludt a székben.
Caleb a csípőjével benyomta az ajtót, egy kis hordozható lejátszót
tartott a kezében.
– Most pedig lássuk a nagyit és Gracie-t. Tádám!
Ben anyja lépett be, kezében ezüsttálcát tartva, rajta egy tortával.
– Boldog születésnapot, Emma drágám – mondta. – Ne haragudj,
hogy kicsit megkésve.
Gracie a rózsaszín blúzához illő arcocskával táncra perdült, előbb
az egyik vállát, majd a másikat emelte fel gördülő mozdulatokkal, a
magnóról felcsendülő dal ütemére.
„Hey sister, go sister, flow sister” – énekelte Gracie, Emma felé
ringatózva, nem létező csípőjét rázva.
– Ez a Christina Aguilera-verzió – mondta Caleb, mintha valami
nagy produkciót mutatna be.
Ben anyja a fejét billegette, ahogy az asztalhoz vitte a tortát.
– Moka-choka-latta – énekelte templomi hangján.
Ben úgy érezte, mintha kisütött volna a nap, amikor meglátta,
hogy Maddy mosolyog és tapsol. Összeszorult a mellkasa, amikor
Maddy felállt, és csatlakozott Gracie-hez és Calebhez, karjait a
magasba emelve csápolt, és összeütötték a csípőjüket Gracie-vel.
– Most figyeljetek! – jelentette be Caleb, amikor a szalag Patti
LaBelle-re váltott. – Most jön a másik!
Maddy szünet nélkül belecsúszott a kicsit más ütembe.
Emma is felállt, és megállt az anyjával szemben. Mindketten
felemelték a kezüket, és énekelni kezdtek: „Gittche, gittche ya ya ya”,
és egy pillanatra Ben úgy érezte, minden rendben lesz.
…
A hazafelé vezető úton mindenki elaludt, miközben Ben lassan,
óvatosan vezetett. Miután leparkolt, ölébe kapta Calebet. Gracie és
Emma előrementek, kézen fogva kísérték az anyjukat az ajtóig.
Megölelték Maddyt, majd Emma kinyitotta kulcsával az ajtót, és
kitárta Ben előtt.
Gracie felbotorkált az emeletre. Ben nem törődött azzal, hogy
Caleb kihagyja az esti fürdést, csak megpisiltette, és hagyta, hogy
beessen az ágyába. Utána Ben bekopogott Emma ajtaján.
– Mi az?
Ben fáradtsága küzdött azzal a tudattal, hogy rendeznie kell a
kapcsolatát a lányával. Végül a kimerültség győzedelmeskedett.
– Jó éjt, édesem – mondta Ben az ajtón keresztül.
A hálószobájukban Maddy és Gracie összegömbölyödve aludtak.
Mostanában minden este itt találta valamelyik gyereket, még
Emmát is, aki úgy tett, mintha elaludt volna a tévé előtt, és hagyta,
hogy az apja megint a kanapén töltse az éjszakát.
– Gracie – suttogta. – Gyere, édes kis barackvirágom! Menjünk a
te szobádba.
Ben végigvezette a kislányt a folyosón a hálószobájáig, és
betakargatta. Gracie álmos-melegen magához húzta az apját, hogy
még egy puszit adjon neki.
– Maradj itt, apa!
– Le kell feküdnöm, barackom.
– Nem. Úgy értem, maradj velünk! Szükségünk van rád.
Maddy azt szokta mondani, hogy a gyerekek mindig tudják,
amikor valami nem stimmel. Nem számít, ha csendben veszekszünk
is, Ben. A gyerekek figyelik a szüleiket, mintha mi lennénk a világ
legfontosabb tévéműsora, és sosem veszik le a szemüket a
képernyőről, ha baj van.
– Nem megyek sehova. – Ben megesküdött magának, hogy
beváltja ezt az ígéretét.
Visszatérve a hálószobájukba lekapcsolta a tévét és a villanyt,
levette a farmerját és a pólóját, és bemászott az ágyba,
odafészkelődött Maddy hátához. Alvás közben Maddy mintha
minden dühét elfelejtette volna, és addig helyezkedett, amíg a testük
össze nem ért, és a férfi nem érezte, hogy a felesége régi flanell
hálóinge a lábához ér. Olyan ismerős és kopott volt az anyag, olyan
puha és vékony, hogy amikor hozzáért, szinte olyan volt, mintha a
bőrét simogatná. A férfi végigsimította kezével a csípője ívét, a
derekától a combjáig és vissza. Olyan sebezhetőnek tűnt a
puhasága, mint ő maga. Hogyan hanyagolhatta el ennyire ezeket a
törékeny teremtményeket, a feleségét és a gyermekeit?
Maddy torkából apró nyögés szakadt fel, amikor Ben becsúsztatta
kezét a hálóing alá, és simogatni kezdte a derekát és a fenekét.
Gyúrni kezdte a csípőjén lévő húst. Addig húzta és rángatta a
hálóinget, amíg Maddy fel nem emelte a karját, és Bennek sikerült
kibújtatnia a puha flanelből, és végigsimíthatta álomtól forró testét.
Maddy a hátára fordult, hagyta, hogy a férfi betakarja. Ismerős,
izgalmas volt a ritmusuk. A férfi igyekezett visszafogni magát.
– Most már tisztábban látom a dolgokat – suttogta. – Talán
túlságosan is tisztán.
– Mi tiszta? – Maddy a férfi vállán pihentette az ujjait.
– Hogy mennyire szeretlek, és mekkora szükségem van rád. Azt
hiszem, nagyobb szükségem van rád, mint neked rám. Nem
szeretem ezt az érzést…
Várta, hogy mondjon valamit, hogy vigasztalja, ahogy mindig is
tette, akár megérdemelte, akár nem.
Maddy azonban ellökte magától, és kiment a fürdőszobába,
magára hagyva őt a vallomásával. Köntösébe burkolózva jött vissza.
Ben még a sötétben is látta ünnepélyes arckifejezését. Megérintette
a takarót, ahol a térdét takarta.
– Nem akarlak többé. Egyedül akarok lenni.
 33. fejezet

Maddy

Maddy egyedül ébredt és fázott. Meglepődve látta, hogy Ben oldalán

fekszik az ágyban. Tizenegy nap telt el azóta, hogy elment.
Hiányzott az illata. Hiányzott, ahogy a keze a hátán pihen.
Hiányzott az, ahogy hozzábújt éjszakánként.
Ránézett az órára: 9:30. A borús decemberi fény miatt azt hitte,
korábban van. Mintha még csak hajnalodna. Legszívesebben ki sem
bújt volna a takaró alól.
Ben távollétét kongó üresség követte. Az anyja minden percben
itt volt. Az őrületbe kergette, hogy a szülei gyakorlatilag itt éltek, de
félt egyedül maradni az összetört szívű gyerekeivel. Gracie úgy
sírdogált, mint egy gyászoló háborús özvegyasszony, és még jobban
összegörnyedt, amikor Ben olyan dolgot ígért meg, ami nem csak
rajta múlott: Csak egy kis időre megyek el, cukorfalat. Észre sem
fogod venni, hogy elmentem. Egy szempillantás, és újra itt vagyok.
Maddy szülei ott voltak, amikor Ben elment. Az apja keresztbe
tett karokkal állt. Az anyja majdnem sírt. Emma szenvedett, amikor
Ben megpuszilta. Caleb Ben lábába kapaszkodott, Maddy apjának
kellett leszedni róla.
Amikor Ben megcsókolta őt – a homlokán és a száján –, az ajka
szinte égette Maddy hideg ajkát.
Minden harmadik nap eljött, hogy elvigye a gyerekeket
vacsorázni. Ma este beszélgetni fognak. Ketten. Maddy és Ben. Egy
étteremben. A férfi mintha randira hívta volna.
 – Maddy, fent vagy már? – kukkantott be az anyja, majd kinyitotta
az ajtót. Egy csésze kávét tett az éjjeliszekrényre.
– Köszi, anyu!
Felvette a bögrét, és belekortyolt, de megrázkódott a kávé ízétől.
Az anyja folyton úgy készítette el a kávét, ahogy ő maga szokta inni
– kevés sovány tejjel.
– Jaj, ne haragudj, drágám – csapott a homlokára. – Folyton
elfelejtek tejszínt venni.
– Tegyél bele cukrot is, anya. Cukorral iszom. – Belekortyolt még
egyszer, és közben fintorgott. – Ennek undorító íze van.
– A mindenit, látom, beszólásban nincs hiány nálad – mondta az
anyja.
– Viccelsz? – kérdezte Maddy. – Dühös vagy?
– Hogy lennék dühös? – kérdezte. – Mindenki örül, ha azt
mondják neki, hogy szörnyű kávét főz, nem igaz?
– Te főleg. Vendéglátós – mondta. Ah! Még egy vicc.
– Jól vagy? – Az anyja most azzal az elviselhetetlen szegény-
Maddy arckifejezéssel nézett rá. – Nem hiányzik neked, kicsim?
Nem vagy magányos?
– Hogy is lehetnék. Magányos? Amikor te és apa. Nem akartok
elmenni.
Az anyja leült az ágy szélére, és megfogta Maddy homlokát,
mintha azt ellenőrizné, nem lázas-e. Eltolta az anyja kezét.
– Az nem ugyanaz, mint a férj. Át kellene gondolnod ezt az
egészet. Tudom, hogy dühös vagy rá, de drágám, hogyan tudsz
boldogulni nélküle?
Maddy keresztbe tette a lábát, és felegyenesedett.
– Elfáradtál. Tőlünk? Nem akarsz segíteni?
– Nem, nem. Én csak… csak nem akarom, hogy rossz döntést
hozz.
 – Jobban kéne aggódnod. Ben miatt. A rossz dolgok miatt. –
Félretolta a takarót és felállt. – Őrületbe kerget. Kiabál. Mész
dolgozni?
– Tíz tucat muffint kell sütnöm egy nőegylet találkozójára
Framinghamben – mondta az anyja, és szorosan átölelte. – Tudod,
hogy mennyire szeretünk téged apával, és mennyire szeretünk itt
lenni veled és a gyerekekkel. Csak azt szeretnénk, hogy minden
rendben legyen.
Mire Maddy lezuhanyozott, az anyja már nem volt ott. Végre
egyedül! Az anyja állandó nyaggatása Ben ártatlanságáról az
őrületbe kergette Maddyt.
– Ez azért nem ugyanaz, mintha bántani akart volna téged –
mondogatta az anyja minden este, és a hangsúly úgy hangzott, mint
egy sikoly. A segítségnek ára van.
– Baleset volt – állandóan ezt mantrázta, amit Maddynek le kellett
nyelnie az anyja házi kosztjával együtt. – Ejteni fogják a vádat…
erről Benedikte majd gondoskodik.
Baleset. Baleset. Baleset. Mindenki folyamatosan arra
emlékeztette, hogy baleset volt. Főleg Ben. Sajnálom, sajnálom,
mondogatta minden este, amikor telefonált. Muszáj porrá zúzni
engem egy baleset miatt?
Hogy nevezhette mindenki balesetnek a gondatlan vezetést?
Másokat veszélyeztetve vezetett.
Ez azért elég észszerűen hangzik. Soha nem gondolta, hogy Ben
szándékosan bántaná őt. Nem ez volt a lényeg. De egy baleset?
Amikor valaki annyira gyorsan hajt, hogy az autó megcsúszik és
irányíthatatlanná válik? Az nem baleset. Meggondolatlanság.
Meggyőződés, hogy a természet törvényei felett áll. Mi lett volna, ha
valamelyik gyerek ül a helyén? Mi lett volna, ha Gracie, Caleb vagy
Emma repült volna ki az autóból és sebesült volna meg? Ha
valamelyikük meghalt volna, akkor is azt vinnyogná most, hogy
ártatlan?
Maddy átkutatta a szekrényét, valami normális ruhát keresett,
amit felvehet. Kit érdekelt, hogy nem volt hova mennie? Már
megunta, hogy állandóan rettenetesen néz ki, belefáradt a sírásba,
belefáradt abba, hogy állandóan indulatos és szomorú legyen. Nem
voltak nagy igényei – egy blúzt keresett, ami nem nyílik szét a
hasán, és egy nadrágot, amit be tud gombolni.
Blúzok. Ruhák. Kabátok. Egyiket a másik után tette félre. Kicsik
voltak, és bágyadtan lógtak a vállfákon, senki sem viselte őket
régóta, valaki másé voltak.
Felrémlett, hogy kell lennie egy fehér blúznak, ami menne a
szekrény aljában talált formátlan fekete nadrághoz, amit
valószínűleg még az egyik terhessége idején hordott. Az összes
fiókot kihuzigálta, de nem talált semmit. Átkutatta Ben szekrényét
is, de ott sem talált semmit.
Talán csak a fejében létezett.
Becipelt egy sárga fellépőt a konyhából, és óvatosan a szekrénye
elé tette, félretolva mindent, amiben megbotolhatott volna, felállt rá,
és így már elérte a felső polcokon elraktározott ruhahalmot.
Kevélység jár az összeomlás előtt, emlékeztette magát. Nagyon
büszke volt magára, hogy ilyen alaposan megtervezett mindent.
Aztán büszkeséggel töltötte el az is, hogy egy olyan idézet jutott
eszébe, amit akár Zelda ajtajára is ki lehetne tenni.
Ahogy egy régi pulóverkupacot próbált elérni, felborított három
egymásra rakott nagy méretű, virágos kalapdobozt, és tartalmuk
szétszóródott a szekrény alján, de jutott belőle a hálószoba
szőnyegére is.
Lemászott a fellépőről. Óvatosan. Babatakarók, merev
szalagtekercsek, miniatűr szállodai varrókészletek, és össze nem illő
zoknik pottyantak ki a dobozokból. Az ő háziasszonyi képességei: az
ügyetlenség mintaképe. Megpróbálta a tárgyakat külön kupacokba
rendszerezni – kidobni, megtartani és elajándékozni. Levehető
válltömések. Rég elfeledett anyák napi ünnepségek meghívói.
Beleszagolt egy aprócska üveg testápolóba, amit valamikor régen a
Marriott Hotelből hozott, de villámgyorsan vissza is zárta a halott
virág illatát árasztó üvegcsét, és azon tűnődött, miért is tartotta meg
ezt a vacakot.
Egy barna flanel cipőszacskó hevert a térde mellett. Kioldotta a
zárózsinórt, és műanyag gyógyszeresdobozok hullottak ki belőle. A
keze remegett, ahogy egyesével felvette őket, és elolvasta, mi van
rájuk írva:

· Ambien. Szükség szerint szedje.

· Lorazepam. Szédülést okozhat.
· Válium. Vigyázzon vezetés vagy gépek üzemeltetése közben.
· Klonopin. Álmosságot okozhat.
· Xanax. Az alkohol fokozhatja ezt a hatást.
· Lunesta. Vicodin. Percocet. Librium…

A rejtekhelye. Volt pár üveg, ami már több mint tízéves volt –
éveken át dugdosta őket. Elfelejtette. Megrázta az egyik üveget,
valami zörgött benne. Kíváncsiságból kinyitotta. Gyerekbiztos
kupakja volt, de nem volt nehéz kinyitni. Milyen ügyes, hogy ki
tudta nyitni! De aztán az öröme undorba ment át.
Egy gyógyszeres üveg kinyitása aligha számít ünnepelni való
eseménynek.
Most az egész üveg gyógyszert a tenyerébe boríthatná. Vajon
jobban érezné magát tőlük? Véget vetne a szomorúságnak és a
dühnek? Megváltoztatná a döntéseket?
Visszapakolta az üvegeket a cipőszacskóba, belebújt egy régi,
bézsszínű garbóba, felvett egy pulóvert, kirohant a hálószobából,
ahol csizmát húzott, felkapta a mobiltelefonját, és kiviharzott a
házból.
A novemberi szél átfújt a gyapjúkabátján. Csupasz kezét a kabát
aprócska zsebébe dugta, és a Centre Street felé vette az irányt.
Ahelyett, hogy jobbra fordult volna, a helyi boltok és éttermek felé,
inkább arrafelé indult, amerre a belvárost sejtette, és arra gondolt,
hogy talán elsétálhat Ben irodájába.
Jó lett volna valami sapkát is felvenni. A testhőmérséklet ötven
százaléka a fejen keresztül veszik el. Valódi vagy kitalált tudás?
Naponta jutottak eszébe újabb tények, azt azonban nem tudta, hogy
van-e valóságalapjuk.
Talán mégis jó ötlet volt sapka nélkül nekivágni az útnak. A friss
hideg levegő több emléket és képességet ébresztett fel benne. A
sétát, a friss levegőt és a fagyos fejet receptre kellene felírni.
Mióta nem kell a tablettákhoz nyúlnia? Azóta, hogy a feje az
aszfalttal találkozott?
Mióta nem érezte magát biztonságban? Miután felébredt, minden
zagyva és ijesztő volt. Azelőtt azt képzelte, hogy az élete biztonságos
és teljes, de most már fogalma sincs arról, hogy ki is ő
tulajdonképpen. Mennyire félt az egykori Maddy?
Egy régmúlt havas éjszakán Ben egy eljegyzési gyűrűt húzott az
ujjára. A gyémánt lenyűgözte – olyan tökéletes volt. Lenyűgöző.
Értékes. Az öröm pillanatában arra gondolt, hogy jöjjenek csak a
nácik, a gyűrűt majd a kabátja szegélyébe varrja, és elcseréli a
szabadságért. Ételért. Biztos volt abban, hogy Benben megtalálta azt
a férfit, aki képes fegyvert ragadni és harcolni érte. Az ő Raoul
Wallenbergje. Az ő hőse.
 De akkor miért kellett a tablettáknak megvédeni őt a hősétől?
Elállt a szél. Kigombolta a kabátját, és lelassította a lépteit. A
baleset óta még nem gyalogolt ennyit egyszerre. A Northeast
University környékére érve már remegett a lába. Attól félt, hogy
összeesik. Miután pár percre megpihent egy padon, átment a széles
Huntington Avenue-n, amit a villamossínek szeltek ketté. Bement a
Store 24 üzletébe, remélve, hogy talál valamit, ami elnyomja a
fáradtságot.
A tárcájában felfedezett tíz darab húszdolláros bankjegyet. Ben.
Nem szerette, ha pénz nélkül megy el otthonról, így most a
bankjegyek úgy kerültek elő, mintha egy pénzdzsinn varázsolta
volna oda őket.
A zsúfolt üzlet polcai között bolyongva végigfuttatta ujjait a Trix
dobozokon. Trix a reggeli fix! Aztán az Oscar Mayer bolognai
műanyag csomagolását nyomkodta, hallotta, ahogy a hús csilingel a
fejében. Az italhűtőben vizespalackok légiói sorakoztak. Felkapott
egyet, és előrevitte.
Amikor a fizetésre került a sor, az üveget a fémpultra tette, ami
tele volt millió más dologgal, amit megvehetett volna. Kulcstartók.
Nyalóka. Slim Jim. Egy halom bankjegyet nyújtott át egy homlokát
ráncoló férfinak, akinek a bőre mintha malária nyomait őrizné.
Koszos a pénze? Az emberek máshogy szoktak fizetni? Valamit
mondania kellett volna?
– Szükségem van. Apró – mondta.
– Magát meg honnan szalasztották? – csóválta meg a fejét. – Nem
kellene ennyire megbízni az emberekben, kisasszony.
Maddy a tenyerét felfelé fordítva kinyújtotta a kezét.
– Segítségre van szükségem.
A fickó kivett egy petyhüdt húszdollárost, és visszaadott egy
maréknyi aprót és néhány kisebb címletű bankjegyet.
 – Szerencséje, hogy velem találkozott, és nem az éjszakás sráccal.
Elöntötte a hála érzése, ahogy köszönetképpen bólintott ennek a
szerencsés maláriás férfinak.
A pénzt szorongatva elsétált a legközelebbi villamosmegállóhoz,
ahonnan visszamehetett abba az irányba, ahonnan jött. Elmegy
dolgozni. Oliviához. Percekkel később jött egy villamos, Maddy
felszállt, és már túl későn vette észre, hogy a hideg vize még mindig
ott áll a Store 24 pultján.
A kezében lévő aprót odanyújtotta a vezetőnek, és megkérdezte
tőle:
– Elvenné? Amennyi kell? És mondja meg. Hogyan jutok el. A
Beth Israel. Kórházba?
– Hölgyem, nincs Charlie-kártyája?
– Kártya?
Most már azonosítania kell magát, hogy felszállhasson a
villamosra? Eszébe jutott 9/11. Szigorodtak a szabályok.
Félelmetesek. Megborzongott.
– Van önnél bérlet? Nem tudja, miről beszélek, ugye? – A
villamosvezető megrázta a fejét, olyan vézna volt, hogy az
egyenruhája szinte lógott csenevész mellkasán. – Nem érdekes,
hagyja csak!
Elvette Maddytől a pénzt, a vele szemben levő mozgássérülteknek
fenntartott ülőhelyre irányította, és megnyugtatta, hogy szól majd
neki, melyik megállóban szálljon le. Arra is figyelmeztette, hogy
miután leszállt, sok háztömböt kell majd gyalogolnia a kórházig.
Maddy belehuppant a kagylóülésbe, nagyon büszke volt arra,
hogy valahogyan csak eljutott idáig.
…

Az a hely, ahol egykor a mindennapjait töltötte, nem tűnt túl

barátságosnak. A Brookline Avenue elhagyatottnak tűnt, annak
ellenére, hogy az utcán ide-oda rohangáltak az emberek a steril
téglaépületek között. Ez a világ nem tolerálta már az épületek íves
vonalvezetését?
Megállt a kórház előtt, ahol dolgozott, és ahová a baleset után a
mentő bevitte. Az egyedüli emléke a régi időkből az volt, amikor
vizes hajjal rohant ki a házból, hogy a gyerekeket időben elvigye az
iskolába. A család mindig felülmúlta a hiúságot.
Most bezzeg egész nap szárítgathatja a haját.
A kórház bejárata egyszerre tűnt ismerősnek és ismeretlennek.
Arra számított, hogy valami belső érzéktől vezérelve majd
megtalálja a helyes irányt az irodája felé, de nem jött az ihlet.
Kinyitotta a noteszét, és kikereste Olivia számát.
– Gyere értem. Az előcsarnokba – könyörgött Maddy Oliviának.
Kimerülten lerogyott egy kék habszivacs fotelbe, ott várt, amíg
Olivia megjelent, csupa sárga színben ragyogva. Maddy úgy itta
magába a látványát, mintha úrvacsorai bor lenne.
– Szia! – kiáltotta Olivia, és kinyújtotta a kezét, hogy felhúzza
Maddyt a fotelből.
– Szia! – Maddy elmosolyodott, és Oliviára meredt. – Sovány.
Csinos.
Olivia végigsimított a csípőjén.
– Pár kiló lecsúszott. Csoda, nem?
– Igazi csoda – mondta Maddy. – Nem gondoltam, hogy
lehetséges.
Olivia szorosan átölelte. Nevetve.
– Szeretlek – tört ki Maddyből.
– Én is szeretlek, drágám.
A liftben végigsimította Olivia blúzának vállrészét, ami olyan
sima és puha volt, mint a bababőr.
 – Hiányzom neked?
– Kábé annyira, mint a reggeli zselés fánkom. Be akartak tenni
valakit az irodádba. Csak amíg vissza nem jössz – mondta. – De én
rögtön átrohantam a HR osztályra, és egy akkora aktát csaptam le
Steve Reilly asztalára, mint a seggem, és megmondtam neki, hogy
nagyon vigyázzon, mert előkapom a fogyatékkal élőkről szóló
törvényt.
– Az én asztalomra? Az asztalomra pályáznak?
Vajon miért akarták elvenni az asztalát?
– Ne aggódj! Nem számít.
Az iroda rendezettebbnek tűnt, mint ahogy Maddy emlékezett rá.
Olivia mindig is azzal vádolta, hogy trehány. Vajon Olivia rakta
rendbe az íróasztalát? Olyan üresnek tűnt. Egy Madeline Greene
Illica feliratú tűzőgéppel babrált. Miért jelölte meg az irodai
holmiját? Lehet, hogy a kórházban hemzsegtek az írószertolvajok?
Olivia hátradőlt a széke karfáján. Az íróasztaluk olyan közel volt
egymáshoz, hogy akár kezet is rázhattak telefonálás közben, ha
akartak.
– Dolgozni akar.
Használj ragokat. Maddy fülében ott csengett Zelda dorgálása.
Olivia az asztalára könyökölt, és megtámasztotta az állát.
– Most?
– Szükségem van rá.
– Unatkozol? – kérdezte Olivia.
– Nem, nem unatkozom.
Az unatkozás idegen fogalommá vált számára. Egész napok
szálltak el, amíg próbálta megérteni a világot: olyan kérdéseken
töprengett például, hogy kinek jutott eszébe először fokhagymát
enni.
– Félek.
 – Mitől félsz?
Vállat vont.
– A pénztől. Nem elég. Ben és én végeztünk – mondta, és közben
végigsimított egy Red Sox tolltartón, amire nem is emlékezett. –
Talán nem akar. Visszajönni. Ha hagyom neki.
Maddy megértené, ha Ben nem szeretne visszajönni – mások
terheinek cipelése kimeríti az embert. Azelőtt az ügyfelek fájdalma
őt is megviselte. Néha úgy érezte, megnyomorítja a gyötrelem, amit
lenyelt. Mint a pecsenyelé, ami túl nehéz volt ahhoz, hogy
rendszeresen beiktassa az étrendjébe.
Olivia bosszúsan nézett rá.
– Ugyan már. Azért könyörög, hogy hazajöhessen. Te magad
mondtad. Kath is mondta nekem. Az anyád is mondta. Valószínűleg
a holnapi Globe címlapján is ezt fogjuk olvasni.
– Megeshet. A francba. Egy kórházban dolgozunk. Mindig
megtörténik. Emlékszel még Cigarettapofára?
Cigarettapofa valójában Joe volt, egy ügyfelük, a feleségének
májrákja volt és haldoklott. Egy elnyomott cigarettacsikkre
hasonlított, de belül egy hős volt, aki a felesége mellett ült, és napi
nyolc órában felolvasott neki. Az asszony ágya melletti széken aludt,
és úgy etette, mintha megtiszteltetés lenne számára. Hetente
egyszer eljött Maddy irodájába, hogy kisírhassa magát, mert a
felesége előtt nem akart. Csak erre volt szüksége – hogy valaki
hallgassa meg a szenvedését.
– Most miről beszélsz, Maddy? – kérdezte Olivia. – Először is, te
kérted Bent, hogy menjen el. Alig várja, hogy visszajöhessen. És Joe
ott maradt a felesége mellett. Ő volt a mi szentünk.
– Igen. Pontosan. Nem hiszem. Ben ilyen.
…
Ha Olivia nem akarta, hogy Maddy bejöjjön az irodába, igazán jól
titkolta. Adott Maddynek egy halom mappát, és azt mondta neki,
hogy dolgozza fel az ügyeket, hogy képbe kerüljön. Ha-ha! Jó vicc! A
papírokat rendezgette, miközben Olivia az ügyfelekkel találkozott az
előcsarnokban, és úgy ugrott fel az asztalától, akár egy izgatott
kiskutya, valahányszor Olivia visszatért.
Aztán azt mondta Maddynek, hogy csoportnap van. A szerdai
Kibeszélő Klub.
– Kérlek! Hadd jöjjek – könyörgött.
Olivia azzal sokkolta, hogy azt mondta:
– Oké. Gyere csak! Állandóan rólad kérdezősködnek. Emlékszel,
mikor találkoztál velük utoljára?
Maddy szorosan becsukta a szemét, próbált visszaemlékezni. Kis
idő múlva felsóhajtott.
– Nem.
Felvették a kabátjukat, és Olivia ütött-kopott autója felé indultak.
– Közvetlenül a baleseted előtt.
…

Miközben Dorchester felé autóztak, Olivia azzal törte meg a csendet,

hogy megosztotta Maddyvel a legújabb kórházi pletykákat, és
megjegyzéseket tett a tájra.
– Ezt nézd!
Egy szeméttel borított üres telekre mutatott. A csupasz matracok
között meggörbült bevásárlókocsik hevertek a földön. Egy csupasz,
féllábú baba feküdt a hátán, fehér bőre élesen elütött a mellette
fekvő szakadt fekete szemeteszsáktól.
– Látsz ilyet Beacon Hillben? Kizárt dolog! De itt ez a nagy büdös
valóság. Miért kell az itt lakóknak ezt a szart nézniük egész nap?
– Emma. Ő volt. – Próbálta Olivia elől eltitkolni ezt az információt,
mert tudta, hogy a barátnője mennyire dühös lenne Benre, amiért
Emmát ebbe a helyzetbe hozta. – Beszélt nekem. A balesetről. A
vádról. Benről.
Maddy szavai úgy csúsztak ki a száján, mintha igazságszérumot
kapott volna.
– Mi a fene. Nem tudtam, hogy ő volt az, aki elmondta neked.
Biztos egy roncs lehet szegény gyerek. Hogy viseli a dolgot?
– Felejtsd el! Nem akarok beszélni. Erről.
Hogyan viseli Emma a dolgot? Még egy dolog, amiben Maddy nap
mint nap kudarcot vallott.
– Emmának sok útmutatásra lesz szüksége – mondta Olivia. –
Senki sem fordít elég figyelmet rá. Ben biztosan nem. Te meg nem
tudsz. Hadd segítsek! – Olivia rácsapott a dudára, amikor az előtte
haladó sofőr hirtelen lefékezett a sárga lámpánál. – Emmának
szüksége van rá.
– Ne. Mondd el. Mire van szükségünk. Csak légy a barátom. A
csoport. Mindenki ott van még?
– Figyelj már, Maddy! Talán ez nem is olyan jó ötlet. Annyi
minden történt, és most Emma is.
Maddy kikapott egy zsebkendőt Olivia tökéletesen rendben
tartott kesztyűtartójából.
– Megyek dolgozni. Nem fogok sírni. Hagyd abba!
Olivia összepréselte az ajkát, majd úgy tett, mintha mosolyogna.
– Rendben. Akkor abbahagyom. Egyelőre.
Miután leparkoltak, és három háztömböt gyalogoltak, Maddy
megnyugodott. Zelda azt mondta, hogy olyan érzés lesz visszamenni
dolgozni, mintha felvennél egy kosztümöt, amire úgy emlékszel,
milyen kényelmes viselet volt, de már nem áll jól. Ezért át kell
szabni. Ösztönösen benyúlt a zsebébe, hogy bevegyen egy Ativant –
azt az Ativant, amit dr. Paulo írt fel –, de megállt. Nem lesz semmi
baja. Minden rendben van.
…

A terem, ahol a szerdai klubtalálkozót tartották, semmit sem

változott; még mindig ugyanaz a koszos bézs linóleum, a körbe
rakott horpadt fémszékek és a gyakran elárasztott pince dohos
szaga fogadta Maddyt.
Tíz perc ölelkezés után a szerdai nők túljutottak Maddy
megjelenésének izgalmán, és a megszokott módon magukról
kezdtek beszélni. Szinte semmi sem tűnt másnak, kivéve Maddyt.
Megismerkedett az egyetlen új nővel, Jasmine-nel, egy gömbölyded,
nagyhangú lánnyal, aki kicsit a húgára emlékeztette, amikor az
tizenhét éves volt – már ha a tizenhét éves Vanessa terhes lett
volna, és ha a szeme körül ütések lila és sárga kifakult nyomait
viselte volna szemfesték gyanánt.
– Az én kicsikém hazajött a hétvégén. Ez már sorozatban a
második alkalom, hogy felügyelet nélkül lehettem vele – mondta
Kendra. A hajfonatai izgatottan rázkódtak, miközben beszélt, és a
lábával topogott. – És szegénykém úgy sírt, mintha a karját tépnék
ki, amikor az a ribanc szociális munkás visszavitte. Ne vegyétek
sértésnek, Olivia és Maddy!
– Dehogy vettem – mondta Olivia. – Milyen érzés volt, amikor
sírt?
– Jó érzés volt – válaszolta Kendra keresztbe font karral. – Mert
tudja, hogy én vagyok az anyukája, és velem kell lennie. Tudja ezt.
– És mit érzel emiatt? – kérdezte Olivia.
– Éppen most mondtam el – felelte Kendra, aki olyan fiatalnak
tűnt, hogy Maddy azt hitte, rögtön kiölti rájuk a nyelvét.
– Nem – folytatta Olivia. – Úgy értem, milyen érzés volt tudni,
hogy a te helyzeted zaklatta fel a gyerekedet?
 – Nem akartam azt, hogy szomorú legyen, ha erre akarsz
kilyukadni. De nem örülhetek annak, hogy tudja, ki vagyok?
Emlékszik rám. Boldog voltam. Ez olyan rossz? – Kendra makacsul
résnyire összehúzta a szemét.
– Igen, ez rossz – mondta Sabine ökölbe szorított kézzel. Sabine
semmit sem változott, még mindig olyan vékonyka volt, és
érzékenynek tűnt. – Te cseszted el, azért van ott.
– Ne kezdd el megint, Sabine!
– Nem kezdek semmit. – Sabine továbbra is rezzenéstelen
maradt. – Majd én megmondom neked, hogy mi van. Miattad sírt a
gyereked, nem a szociális munkások miatt és nem a drogos miatt,
aki megvert téged. Azért, mert a pasival maradtál, bármilyen volt is,
nem igaz? Eszedbe jutott egyáltalán, hogy mit tehet a
gyermekeddel?
– Baszd meg – mondta Kendra. – Te is jól tudod, mit mond Olivia
és Maddy. Azért maradunk velük, mert szeretjük őket, és nem azért,
mert gonoszak.
– Baszd meg, de tudod, hogy ez igaz. Mint ahogy az is igaz, hogy
elvették a gyerekemet. – Sabine átkarolta vékony mellkasát, és
szorosan átölelte magát.
Maddy megpróbált visszaemlékezni Sabine történetére. Nemi
erőszakból született gyermek. Anya, aki gyűlölte őt az erőszak miatt.
Aztán jöttek a drogok. Az élet utolsó büntetése Sabine számára az
volt, hogy az állam elvette a gyermekét.
– Nyugi, Sabine. Az egyéni felelősségvállalás nem azt jelenti, hogy
mi irányítjuk a világot. Nehéz kilépni – mondta Olivia.
– Van egy bejelentésem – vágott közbe Moira.
Moira. A mi sütis mamánk.
– Micsoda? – kérdezte Maddy. A csoport most úgy fordult felé,
mintha az asztal szólalt volna meg. – Tudok beszélni. Tudjátok.
 Zavart nevetés söpört végig a termen.
– Elhagytam Edet – mondta Moira alig érezhető ír kiejtésével. –
Tegnap. Ezért is nem hoztam ma semmit.
Széttárta a karját, jelezve, hogy tényleg nincs sütemény.
– Hűha, mama! Mié’ hagytad, hogy folytassam, amikor neked
ilyen híreid vannak?
Kendra, aki mindig Moira mellett ült, megragadta az idősebb nő
kezét.
Maddy odahajolt, alig várta, hogy hallja.
– Miért? Elhagytad őt?
– Miattad – mondta Moira. – Te segítettél dönteni.
– Maddy már vagy száz éve nem is járt itt – zsémbeskedett
Amber, mintha Maddy bevásárlókörúton lett volna. Tincsekbe
tapadt, szőke haja most zsírosabbnak tűnt, mint valaha.
– Moiráé a szó, hölgyeim – mondta Olivia.
A nők kiegyenesedtek a székeken, lábaik csosszantak a padlón.
Úgy tűnt, csak Sabine-t nem hatotta meg Olivia enyhe dorgálása.
– Tudod, hogy meglátogattalak a kórházban, Maddy? – kérdezte
Moira.
– Nem emlékszem.
Maddy gyűlölte már a gondolatát is annak, hogy Moira figyelte őt,
miközben ő eszméletlenül feküdt a kórházban.
– Csak egy pillanatig maradtam – folytatta Moira a kezét tördelve.
– De elgondolkodtam azon, hogy milyen keményen dolgoztál, hogy
segíts nekünk, meg minden, és mégis ez lett a jutalmad. Egy kóma.
Akkor mi lenne az én jutalmam? Milyen kitüntetést érdemelnék
azért, mert hagytam, hogy Ed a szart is kiverje belőlem, és amiért
folyton azt bizonygattam magamnak, hogy ez biztosan Isten terve?
Azért, mert azt mondtam magamnak, hogy csak a gyerekeimet
védem?
 Senki sem válaszolt. Olivia nyitotta a száját, hogy megszólaljon,
de Moira felemelte a kezét.
– Kérlek, hadd fejezzem be.
Felemelte a csészéjét, és egy nagyot kortyolt a teájából, a csoport
pedig úgy figyelt, mintha Moira egy vadonatúj film szereplője lenne.
– Túl egyszerű lett a vége – kérges kezét az ajkához emelte,
mintha imádkozna. – Megijesztett, az biztos, de Szűzanyám, attól
még inkább rettegtem, hogy kinyissam az istenverte számat.
Elnézést.
– Mondd csak ki – mondta Sabine. – Köpd csak ki azt a szart, amit
megettél.
Moira mosolya beragyogta egykor kedves arcát, amelyen a régi
zúzódások nyomai és a ráncok mély barázdákat szántottak.
– Azt mondtam magamnak, hogy ne aggódj már amiatt, hogy
megöl téged. Te magadat ölöd meg. Neki csak annyi a dolga, hogy
befejezze a munkát. Imádkoztam Istenhez, és nem vettem észre,
hogy Isten egész idő alatt segített, csak nem ismertem fel a kezét. Ő
küldött hozzám titeket… csak nem vettem észre. Ennyi éven át,
ahogy a Biblia mondja, a remény rabja voltam.
…

Ben már a hatalmas üvegablakok melletti asztalnál várt, amikor

Maddy megérkezett a Top of the Hub nevű étterembe. Taxival jött.
Ben ezt a különleges turistalátványosságnak számító helyet
választotta, mintha ünnepelnének valamit.
– Valami fontosat kell mondanom neked – mondta, amikor
vacsorázni hívta Maddyt.
Ahogy a nő az asztalhoz sétált, kezét vadul dobogó szívére tette.
Ötvenkét emelet magasan voltak, a Prudential tetején. Az üvegfalú
éttermen túl, amelyet mintha több kilométernyi fehér vászon
borítana, Boston úgy villogott, mint egy szentjánosbogár-szőnyeg.
Ben felállt, és kihúzta a székét, megelőzve a főpincért. Egy
pillanatra Maddy azt hitte, hogy ez egy új kezdet lehet. Szeretett
volna körbe-körbe táncolni a villanó fényekben, és érezni, ahogy a
szívében fellobbannak a szikrák. Ben és Maddy leültek, és friss
várakozással fürkészték a másikat, hiszen nem látják egymást
mindennap.
Ben arcán széles vigyor ült.
– Jó hírem van. Az apám ma telefonált. Minden rendben lesz. A
másik autó vezetője totál részeg volt. Nem engem vádolnak meg. És
azt hiszem, ő…
Maddy csak bámult rá, elszállt a pillanat varázsa.
– Tudom, hogy ez az egész nagyon keveset jelent neked. Tudom,
hogy még mindig… neheztelsz rám. És ez az én hibám.
A nő hallgatott.
– Haza akarok jönni, Maddy – nyúlt Ben a keze után, mintha a
találkozásuk eleve elrendeltetett volna. Maddy elhúzta a kezét.
– Mi változott? – kérdezte.
– Én nem… Nem emelnek vádat ellenem. Nem vádolnak. Nem az
én hibám volt. A másik fickó, aki a Fordot vezette. Ő volt a hibás.
– Tényleg?
– Most hívott az ügyvéd.
– Értem. Akkor ezért látszol. Olyan boldognak? – Kivett egy szelet
kenyeret a kosárból, amit a pincér az asztalra tett. És egy kis vajat. –
És te mit csináltál?
– Ezt most hogy érted?
– Semmit? Nem csináltál semmit? – kérdezte, és közben vastagon
megvajazta a kenyeret. Megpróbált nem kiabálni. A férfi nem
válaszolt. – Nos? Mi az, Ben? Csak a másik?
Ben az asztal szélére tette a kezét, a fehér abrosz meggyűrődött a
keze alatt.
– Valószínűleg túl gyorsan vezettem.
– Valószínűleg. Igen. Valószínűleg – ismételte meg Maddy, és a
kenyeret a tányérjára ejtette. – Találd ki. Mit találtam. A
szobánkban.
Nem várta meg, hogy a férfi válaszolhasson.
– Egy zacskó tablettát.
– Tablettát? Emmáé? Emma gyógyszert szed?
– Az én tablettáim! – Túl hevesen beszélt, túl sok levegőt használt,
ezért kénytelen volt megállni és levegőt venni. Egy pillanatra
képtelen volt megszólalni. – Azok a tabletták, amiket én szedtem.
Hogy éljek. Veled.
Ben leeresztett, mint egy kipukkant lufi. Kinyitotta a száját, de
egy hang sem jött ki a torkán. Tudott ezekről az üvegekről?
– Tabletták gyűjtése. A régi hobbim. Emlékszem. Arra. Hogy
tudtam. Ott voltak. Azért, hogy biztonságban. Érezzem magam.
Maddy azt kívánta, bárcsak jobban, gyorsabban tudna beszélni.
Hangosan kiáltani a szavakat, elmondani, hogy az emlékei szép
lassan visszaszivárognak, hogy minden egyes üveg Ambien vagy
Vicodin azt az ígéretet hordozta, hogy mindennel képes
megbirkózni. Tudta, hogy még azokon az estéken is, amikor a
legkegyetlenebb Ben jött haza, ő akkor is rendben lesz. A tabletták
az édes ígéretek és a felejtés álmait kínálták.
– Tudtad? – kérdezte.
– Nem hiszem.
Lassan mondta ki a szavakat. Talán még fel sem tudja fogni. A
saját személyes lelki traumáját.
Maddy igyekezett a lehető legelszántabbnak látszani, nem tudta,
vajon képes-e még Ben elbátortalanítani.
– Talán igen… valamit sejtettem – ismerte el. – Talán azt hittem,
hogy a munkád nagy stresszt okoz neked. Az ügyfeleid. A gyerekek.
– Elzsibbasztottak. Tőled.
– Az még azelőtt volt. Kezdhetjük elölről – fogta meg Maddy
kezét. – Sokat gondolkodtam. Rólad. A gyerekekről. Magamról.
Mindent megváltoztathatunk. Nem lesz olyan, mint régen. Tudom,
hogy… bűnös vagyok. De mindent jóvá teszek. Csak rajtad múlik.
– Ez nem egy diadal. Film. Ben. – Maddy összeráncolta a
homlokát, és elhúzta a kezét. – Nem a Lifetime csatorna. Korábban?
Azelőtt megaláztatás volt. Nem tragédia. Csak te voltál. Az
indulataid. Gonosz voltál. Türelmetlen.
Csend telepedett közéjük, miközben a pincérfiú jeges vízzel
töltötte meg nehéz, borostyánszínű poharaikat.
– Először apró kudarcok. Sorozata. Aztán nagyok. Kárt tett
bennünk – mondta Maddy, majd folytatta. – Mindig késtél. Kiabáltál.
Dolgokat dobáltál. Néha rosszabb. Mindez csak egy pillanat.
Gondoltam. És most ez. – Maddy kinyújtott kezével végigsimított
maga előtt, jelezve a férfinak, hogy mit tett.
– Maddy. Nagyon kérlek. Bocsáss meg nekem. Legalább fontold
meg!
Maddy emlékezett rá, hogy megbocsátott neki. Hányszor
megbocsátott!
Amikor összetörte a nagyanyja kristálymadarát – dührohamában
lesöpörte a polcról.
Amikor ki kellett cserélniük a konyhapultot, mert a férfi olyan
erővel csapott rá, hogy megrepedt.
Vagy amikor Emma rohant be a nappaliba. Nyolcéves volt. Olyan
keservesen sírt, hogy Maddy torkát is a sírás kaparta, amikor
meghallotta. Ben rohant utána. Olyan hangosan üvöltözött, hogy a
nyakán levő erek kidagadtak. Mindezt csak azért, mert Emma
eltörte a tollát. Nem az örökbecsű óráját. Nem a számítógépét tette
tönkre. A tollát.
Ordított vele, hibáztatta, és közben rázta a hülye tollat.
Erre emlékezett vissza, ahogy ott ültek a csillagos étteremben, a
város fölött.
– Éveket adtam neked – mondta. – Éveken át tartó esélyt. Semmi
sem változik. Csak. Rosszabb lesz. Nézz rám!
– Minden más. Megváltoztam.
– Zelda ajtaján idézetek vannak. Már mondtam neked. Ezt
lemásoltam. Azt hittem, hogy rólam szól. De most már tudom az
igazságot. Azért írtam, hogy emlékeztessen. Rád. Tudatalatti. Talán.
Azzal egy papírlapot csúsztatott át neki a fehér terítőn. Ben
megdöbbent, ahogy elolvasta.
Két dolog van, amin az embernek nem érdemes mérgelődnie. Az
egyik, amin tud változtatni, a másik, amin nem.
PLATÓN

– Szerintem neked legalább. Huszonkét dolog. Miatt nem kellene

mérgelődni. Mindennap.
 34. fejezet

Emma

Emma rettegett a reggelitől. Állandóan étterembe mentek, amit csak

egy újabb büntetésnek érzett azért, mert a szülei külön élnek.
Mintha az apjával való vacsora nem lenne elég, ezt a borzalmat ki
kell még reggelre is terjeszteni? Mindkét szülője tiszta elmebeteg
lett.
Egyértelmű, hogy az apja mindenért őt hibáztatta. Miért is ne? Ki
mást okolhatna? És most, ejtették az ügyet. Az apjának igaza volt. Az
anyjának sosem kellett volna megtudnia.
Szép munka, Emma! Tönkretetted a szüleid házasságát. És most az
anyád valahol Frankenstein és egy élőhalott közötti állapotban van.
Kinézett az ablakon, és figyelte apja autóját. Amint megjelenik,
azonnal ki akarja rángatni Calebet és Gracie-t. Emma nem bírta
elviselni, hogy az apja olyan szánalmas arckifejezéssel bámulja az
anyját, ő meg gyakorlatilag köp rá.
Az apja úgy bánt Emmával, mintha öngyilkos merénylő lenne,
nagy adag robbanóanyaggal a mellkasán. Valószínűleg soha többé
nem lesz normális vele.
Ma egy újabb zombianyás reggel köszöntött Illicáékra. Anne
nagyi olyan korán érkezett, hogy még mindenki aludt. Reggel hétkor
már vacsorát főzött, aztán szendvicseket készített az iskolába, majd
porszívózott, elcsomagolta mindenkinek az ebédet, és kivasalt egy
blúzt Gracie-nek. Egyszer csak anya bebotorkált a nappaliba egy
marék keksszel a kezében, lefeküdt a kanapéra, és bekapcsolta a
tévét, felrúgva ezzel két saját szabályát, amiben korábban
hajthatatlan volt.
Reggeli közben nincs tévézés!
Ebéd előtt nincs édesség!
És már meg is érkezett apa, éppen most kanyarodik be a
kocsifelhajtón.
– Gracie! Caleb! Gyertek, itt van apa! – kiáltotta.
Anne nagyi az ajtóhoz lépett, kezét törölgette a derekára kötött
törlőkendőbe.
– Az ég szerelmére, hadd jöjjön már be az apád, kicsim, hogy
megkínálhassam egy csésze kávéval és egy muffinnal!
Gracie és Caleb zokniban csúszott végig az előszoba padlóján.
– Húzzátok fel a cipőtöket! – mondta nekik Emma, mielőtt
válaszolt volna a nagyanyjának. – Sietnünk kell, nagyi. Apa dolgozni
megy utána.
Nagymama szigorú pillantást lövellt rá – legalábbis önmagához
képest.
– El sem búcsúztok anyukátoktól?
– Én már elköszöntem – mondta Gracie.
– Én is – felelte Caleb, és felkapta az uzsonnásdobozát. – Csak már
látni akarom aput.
– Szia, anya! – kiáltott Emma a nappali felé, miközben nyitotta a
bejárati ajtót. A kicsik kiszaladtak az apjukhoz, aki a kocsinak
támaszkodva, összefont karokkal várta őket.
– Kaphatunk Dunkin’ Donuts csokis fánkot? – kérdezte Caleb az
apjukat, miközben a kocsihoz szaladt. – És csokis tejet?
– Nem. És igen – felelte az apja. – A fánk nem megfelelő
üzemanyag, azzal nem tudsz koncentrálni.
– De Emma megengedte, hogy egyek Little Debbie tortát. Reggeli
előtt! – újságolta Caleb.
 – Jézusom… – az apja elhallgatott, a véleménye többi részét
megtartotta magának. Kinyitotta Gracie-nek a hátsó ajtót. Emma
kihívóan felvonta a szemöldökét, bár csak egy kicsit, miközben az
arca többi része kifejezéstelen maradt.
– Akkor legalább spórolok egy kis pénzt a reggeliden.
Megpuszilta Calebet és Gracie-t, majd Emmára nézett. A lány
előrelépett, megengedett egy rövid ölelést, körbement, és elfoglalta
helyét az anyósülésen.
– Nem hiszem. Fér belém jócskán – mondta Caleb.
– Mit szólnál hozzá, ha elmennénk Sorellához? – kérdezte az apja.
– Palacsinta! – Gracie egy puszit küldött az apjukra. – Imádom
Sorellát! Köszi, apu!
Emma azt hitte, rögtön elhányja magát, ahogy nézte ezt a
bájolgást.
– Akkor irány Sorella! – adta ki a parancsot az apja, és még
egyszer visszanézett a házra, mielőtt kitolatott a kocsifelhajtón.
Az étterem majdnem tele volt, nem mintha olyan nehéz lenne
megtölteni egy ilyen zsebkendőnyi helyet. Emma nem is tudta,
hogyan tudnak egyáltalán ennyi asztalt bezsúfolni ide. A szakácsok
üvegfal mögött dolgoztak, egy minikonyhában összepréselődve. Az
apja és az anyja azt mondták – az ő szóhasználatukkal élve –, hogy
menő; Emma azonban úgy gondolta, hogy egész egyszerűen
közönséges ez a hely. Ki kíváncsi arra, ahogy a szakácsok izzadva
hajolnak a tükörtojás fölé, amit mások meg akarnak enni?
Gracie és Caleb azonnal nekiestek a palacsintájuknak, az apja
pedig lecsapott a szalonnás rántottára. Emma igazából még a
müzlijét sem kérte; csak tessék-lássék belemártogatta a kanalát a
tálba, hogy az apja ne legyen ideges.
– Szóval – mondta az apja. – Mi a helyzet a suliban?
Megcsináltátok a házi feladatot?
 – Ma dogát írunk helyesírásból – mondta Caleb. – Nem akarsz
kikérdezni? Gólya. G-Ó-LY-A. Kisszék. K-I-S-SZ-É-K.
– De ügyes vagy! Látszik, hogy sokat tanultál tegnap este. T-A-N-U-
L-T-Á-L. – Az apja intett a pincérnőnek, hogy hozzon még kávét.
– Boszorkány. B-O-SZ-O-R-K-Á-NY. Emma kikérdezett.
– Szép munka! Mindketten ügyesek voltatok. – Az apja erőltetett
vigyora olyan hamisnak tűnt, mint a Saks eladónőjének mosolya a
múlt héten, amikor Emma és Sammi kalapokat próbálgattak.
A lány még egyszer megkeverte a gabonapelyhet.
– Nekem egy történetet kellett írnom, amelyben csak összetett
mondatokat használhatok – újságolta Gracie, és közben még több
szirupot öntött a már így is teljesen átázott palacsintájára. – Tudod,
mi az az alany és állítmány?
– Hát lássuk csak – mondta az apja. – Az alany az, aki cselekszik,
az állítmány pedig megmondja, mit csinál az alany. Mondjuk
például azt mondom, Gracie zseni. Te vagy az alany, és a zseni az
állítmány.
– Akkor most te és anyu elváltok? – tette fel Caleb váratlanul a
kérdést.
Az apja a tányérjára tette a villáját.
– Remélem, hogy nem – mondta.
– Akkor ne váljatok el – mondta Caleb. – Ha reméled.
– Ez azért nem ilyen egyszerű – válaszolta az apja.
Emma nem kapott levegőt.
– Miért? Csak gyere haza – folytatta Caleb, és felszúrta a maradék
tojásdarabot a villájára.
– Ehhez anyu is kell – jelentette ki Gracie. – Ezért nem egyszerű.
Neki is döntenie kell.
– És anyu válni akar? – Caleb nem adta fel.
– Nem hiszem, hogy anyu válni akar, de anyu nem boldog.
 – Még mindig haragszik rád? Amiért olyan gyorsan vezettél?
– Azért ez ennél bonyolultabb, Caleb – felelte az apja. – Nemcsak
arról van szó, hogy haragszik, hanem… Hát, szóval azt hiszem,
dühös.
– Megbüntet, mert rossz voltál?
Caleb egy hatalmas falat palacsintát gyömöszölt a szájába. A
szirup gyakorlatilag kifolyt a szájából, de senki sem foglalkozott
vele.
Emma összerezzent. Fogd be, Caleb! Nem akarta hallani, hogy az
apja dühbe gurul, de a túlzott érzelgősségére sem volt kíváncsi.
Mindkét szülőjéből elege volt, és kész.
– Ebben nem vagyok biztos, Caleb.
Az apja újra felvette a villáját, és egy nagyot sóhajtott.
A szülei mostanában abból álltak ki, hogy azt mondogatták, nem
tudom, és szomorúan néztek. Emma nem tudta eldönteni, hogy a
kettő közül melyik miatt akarja megölni őket.
…

Iskola után Emma nem bírta rávenni magát, hogy felszálljon a

buszra, és hazamenjen. Le volt bénulva, trauma érte, vagy
egyszerűen csak rosszul volt az egésztől, egyáltalán nem számított.
Egyszerűen nem bírt hazamenni.
Végigsétált a Louis Pasteur Avenue-n, majd végigment a Fenway-n
a Brookline Avenue-ig. Csak pár háztömbnyire volt a mozi, ahol
annyi filmet játszottak, hogy akár éjfélig is ott maradhatna, ha
akarna.
Akart.
…

Emma akár tehénkolompot is köthetett volna a nyakába, amikor

aznap este kilenckor megpróbált besurranni a házba. Gracie már a
bejáratnál őrködött, és nyitotta az ajtót, mielőtt Emma elővette
volna a kulcsát.
– Apa meg fog ölni – suttogta Gracie. – Hol voltál?
– Emma! – kiáltotta az apja a nappaliból. – Gyere ide! Most
rögtön!
– Itt van apa? – kérdezte Emma meglepődve.
– A nagyi felhívta. Mert nem jöttél értünk. Apa meg felhívta
Vanessa nénit, Kath nénit, sőt még Oliviát is. Az összes barátodat. És
persze a rendőrséget! – mondta Gracie, miközben karon fogta
Emmát, és végighúzta a folyosón. – A rendőrség huszonnégy óráig
nem tesz semmit. Apa nagyon mérges volt, mert Sammi és Caro nem
volt otthon, és nem tudta a barátod telefonszámát.
Emma megvonta a vállát.
– Gondolom, már arra sem emlékszik, hogy Zach a neve.
Belépett a nappaliba. Az apja az egyik étkezőszéken ült, a lábával
idegesen dobogott a padlón. Anne nagyi és Jake nagyapa az anyja
mellett ültek a kanapén. A nagyapja felpattant, amikor meglátta a
lányt.
– Hála istennek, épségben megjöttél. – Jake nagyapa olyan erősen
ölelte meg, hogy szinte fájt.
– Fogva tartottak valahol? – kérdezte az apja. – Elraboltak? Ha
nem, akkor készülj fel, hogy egy jó ideig a szobád falait bámulhatod
csak.
– Hé! Higgadj már le! – Jake nagypapa Emma vállára tette a kezét.
– Hadd üljön már le, és szusszanjon egy kicsit.
– Jobb lenne, ha inkább arról mesélne, merre járt – lépett oda az
apja, és megszorította Emma vállát.
– Azt mondtam, hogy nyugodj le – vette védelmébe a nagyapja, és
Emma közelebb húzódott hozzá.
 – Ezt csak bízd rám, Jake. Az én családomról van szó – rántotta
meg Emmát az apja. – Ülj le arra a székre, Emma! Most!
A lány lerázta az apja kezét a válláról, majd leült a kárpitozott
székre, amire az apja mutatott.
– Most mindenki vegyen egy nagy levegőt – mondta a nagymama.
– Hazajött. Itthon van, biztonságban van.
Az apja oda sem figyelt a nagyira, Emma fölé hajolt, és
hadonászott az orra előtt.
– Van fogalmad róla, mit tettél az anyáddal? Calebbel és Gracie-
vel… ott vártak rád, aztán egyedül kellett hazajönniük! – Áporodott
kávészagú lehelete megcsapta Emma orrát, ahogy kiejtette a
szavakat.
– De hála istennek, nem történt semmi bajuk – mondta a nagyi.
– Jézusom, Anne – csapott egy hatalmasat a falba Emma apja. –
Nem ez a lényeg. Bármi történhetett volna. Bármi.
– De nem történt – jött oda Emmához az anyja, és kezével
végigsimított Emma sűrű hajfonatán. – Gracie legalább tudta. Az
utat. Haza.
– Nem ez a lényeg, Maddy! – kiabálta az apja.
– Azt sem veszitek észre, hogy élek, amíg mindent megcsinálok –
csapta le az asztalra Emma a tankönyveit, amelyek a térdén
pihentek. – Egyszer nem én vagyok a tökéletes lány. Egyetlen rohadt
alkalommal. Szerinted ki vigyázott Calebre és Gracie-re, a házra és
minden másra a baleset óta?
– Szerinted nem értékelünk téged? – nézett rá szomorúan a
nagyanyja.
– Egyáltalán nem rólad beszélek, nagyi – rázta meg Emma a fejét.
Próbált nem sírni, miközben az apja hullámzó mellkasát figyelte.
– Emma, mi egy család vagyunk – mondta az apja. – Vannak
dolgok, amikről soha nem feledkezhetsz meg. Az a legfontosabb,
hogy ne ijessz így ránk még egyszer.
– Milyen vak vagy, apa – mondta Emma. – Mi már nem vagyunk
egy család. Anya csak testben van itt, de ez minden. És te is
elmentél.
– Akkor is egy család vagyunk. Ne mondj ilyeneket! És ez
egyáltalán nem igaz anyádra. Jézusom! Nem érdekel, hogy dühös
vagy, akkor se mondj ilyeneket! Ez különben sem igaz. Anya napról
napra jobban van. – Az apja végigsimított a haján, mintha ez
segítene megfelelően előadni az érveit. – Akár tetszik, akár nem, te
vagy a legidősebb. Számítok rád. És most cserben hagytál.
– Cserben hagytalak? – Emma minden önuralmát elveszítette, és
úgy zokogott, mintha kislány lenne. – Elmentem egyedül moziba.
Ott voltam. Mert itt nem lehettem, és nem tudtam hova menni. Én
hagytalak cserben? Te hagytad cserben az egész családot, apa. Újra
és újra.
– És csalódást okoztál nekem, Emma. Tudod? – Az apja szavai
szinte lyukat égettek Emma mellkasába. – Megkértelek, hogy ne
beszélj a balesetről… bízd ezt rám. Én akartam elmondani mindent
anyádnak. Most nézd meg, hol tartunk.
– Hagyd abba! – állt fel a kanapéról Emma anyja, és Ben felé
nyújtotta a kezét.
A férfi elhúzódott, és maga elé tartotta a kezét, mintha azt üzenné
mindenkinek, hogy húzódjanak vissza.
– Csak azt nem tudtad, mikor kell befogni a szádat – mondta
Emmának. – Nem tudtál várni, nem hallgattál rám. Mindennek
rólad kellett szólnia.
– Nem, te most magadról beszélsz! – törtek ki Emmából a
szaggatott szavak. – Te mindig mindenkit megijesztesz.
Mindenkinek mindent úgy kell tennie, ahogy te akarod. Most pedig
mindenki téged utál, és ezt nem tudod elviselni.
 Az apja odament hozzá. A tekintetük találkozott. Emma izmai
megfeszültek, miközben várt, de folytatta:
– Már nem félek tőled.
Az apja lehunyta a szemét. Vett egy mély levegőt, ami szinte
örökkévalóságnak tűnt. Körülnézett, majd lépett egyet előre,
letérdelt Emma elé, és finoman megérintette az egyik kezét.
– Az egész az én hibám volt. Teljesen igazad van – suttogta. –
Annyira sajnálom. Tudod, miért voltam olyan dühös, amikor nem
jöttél haza? Meghalnék, ha valami történne veled.
Emma lehajtotta a fejét. Könnyei a farmerjára csorogtak.
– Semmi sem a te hibád volt. Ezt én is tudom. Ó, kicsim, ugye
tudod, mennyire sajnálom? – folytatta az apja. – Azt, hogy
bántottam az anyádat. Hogy bántottalak téged. A húgodat és az
öcsédet. Sajnálom, nem tudok mást mondani.
Emma késztetést érzett, hogy segítsen rajta – adjon neki egy kis
szünetet –, mégsem tudta megtenni. Egy szót sem tudott kinyögni.
– Mondj már valamit – könyörgött Gracie. – Apa szeretné
helyrehozni. Hallgasd meg! Csinálj már valamit!
Anne nagyi odalépett, és egy puszit nyomott Emma feje búbjára.
– A megbocsátástól jobban érzed magad, Emma.
Mindenki őt bámulta, várva, hogy tegyen valamit. Istenem, még
csak tizenöt éves. Mit akarnak tőle?
Az anyja úgy figyelt, mintha arra várna, hogy Emma oldja meg a
világ összes gondját.
Még csak tizenöt éves vagyok, anya!
Felszaladt az emeletre.
Szeretett volna bevenni valamit, ami elveszi az energiáját. Amitől
elalszik.
Belopózott a szülei fürdőszobájába, és kinyitotta anyja
szekrényét.
 35. fejezet

Ben

Ben becsúsztatta a Holiday Inn biztonsági kártyáját a szoba ajtaján

lévő nyílásba. Sokkal könnyedebb és ismerősebb volt ez a mozdulat,
mint szerette volna, aztán arra várt, hogy felvillanjon a zöld lámpa,
és beléphessen. Haza kellene telefonálni és megnézni, hogy van
Maddy és a gyerekek. Ha Emma venné fel a telefont, beszélnie
kellene vele.
A tegnap este volt a legrosszabb azóta az őrület óta, ami miatt
most itt van, és remény sem volt arra, hogy a ma este bármi jót
hozna számára.
Megint csak a hónapok óta tartó ZS-kategóriás filmek bámulása
és szar kaja várt rá. Az élete hamarosan bevásárlóközpontokról,
múzeumokról, McDonald’sról és pizzáról szól majd, mint minden,
általa ismert elvált apának. És amilyen lehangoló volt ez az
elképzelt jövő, olyannyira optimista is, mivel azt feltételezte, hogy
Emma bárhová elmegy vele a tegnapi este után.
Ledobta kabátját a másik ágyra, ami nyitott ruhásszekrénnyé
vált. Lassan teljesen eluralkodik rajta a kupacokba rakott káosz,
amit a szobalány próbált halmokba rendezni. Holnap az összes
holmiját be kell pakolnia a kocsijába, és elvinnie a mosodába. A
szüleinél nem moshat – ők még azt sem tudják, hogy Maddy
kidobta.
Kioldotta a nyakkendőjét, és kigombolta az ingét, amit aztán egy
pulóverre cserélt, és a tükörben bámulta magát, miközben
átöltözött. A babakék színű, V nyakú pulóver, amit felvett, Maddy
egyik kedvence volt. Mindig azt mondta, hogy nagyon szexi ebben a
pulóverben. Olyan ágyba csalogató színe van. Ben mindig nevetett
ezen, de belül érezte, hogy szaporábban ver a szíve. Maddy biztosan
tudta ezt, nem? Hogy milyen rohadtul boldoggá tette őt?
Miért kellene ezt tudnom, Ben?
Jaj, hogy néz ki a fürdőszoba. Szegény szobalány nem tudott
csodát tenni így, hogy a borotváját, a kölnijét, a dezodorját, a fésűjét,
a keféjét, az aszpirinjét és az összes többi szart a mikroszkópnyi
méretű mosdókagyló peremére halmozta. Zita, a szobalány minden
hétköznap jött – az elmúlt hetek alatt, mióta itt van, megtudta, hogy
van, aki hétköznapokon, és van, aki csak a hétvégén takarít –, és
minden tőle telhetőt megtett, még a piperecikkeit is méret szerint
állította sorba. Jó asszony volt – jó, de szerencsétlen, aki
hatvanévesen beleragadt abba, hogy olyan idióták után takarítson,
mint ő. Ben minden héten tisztességes borravalóval honorálta az
erőfeszítéseit, ezzel próbálta kompenzálni Zita csapnivaló életét.
A jeges utcák nem könnyítették meg a dolgát, amikor kilépett a
szállodából, hogy kerítsen magának valami vacsorát. Ben három
nappal ezelőtt hazament, hogy ellapátolja a havat, és minden ok
nélkül felbőszült, amikor meglátta, hogy valaki már megtette –
túlságosan tiszta volt ahhoz, hogy Emma egyedül csinálta volna
meg. Biztosan Jake küldte ki az embereit havat lapátolni – Boston
legjobb hólapátolóit.
Ben végigsétált a Beacon Streeten, és azt az éttermet kereste, ahol
a legkevesebb gyerek és feleség van. Körbejárta a környéket, és
késztetést érzett, hogy betérjen az egyik csemegeboltba, de ahogy
benézett az ablakon, meglátta Anne hasonmását, amint éppen
falafelt evett.
Végül a Kenmore Square-en talált egy McDonald’sot, amit
egyetemisták és nyugdíjasok töltöttek meg. Ben beállt a sorba egy
ráncos arcú, idős házaspár mögé, akik talán a szociális segélyükből
vacsoráznak. Mindketten egy-egy kis hamburgert rendeltek. Semmi
McValami – csak egy csoffadt hamburger zsömlében. Még csak egy
kis adag sült krumplit sem vettek, amin megosztoznának. Egy kis
doboz csokis tejet sem. Ben szívesen vett volna mindegyiküknek egy
hatalmas hamburgert, extra nagy sült krumplit, almás pitét vagy
shake-et – bármit, amit csak kívánnak.
Ezt kellene tennie.
De aztán megkapták a kis fehér tasakot, és a pillanat elmúlt.
Vezeklésül Ben egy Filet-O-Fisht rendelt. Az általa legkevésbé
kedvelt McSzendvicset. Egyedül ült, az ablakkal szemközti helyet
választva. Péntek esti párok mentek el előtte a Commonwealth
Avenue-n. Arra gondolt, vajon mit csinálhat most a családja. Talán
épp befejezik a vacsorát. Anne és Jake biztosan befészkelték
magukat a házába az ő gyerekeivel és az ő feleségével. És most az ő
tévéjét nézik.
Összegyűrte a zsíros zacskót, és a maradék sült krumplival együtt
beledobta a kukába, majd egy jó félórát sétált, élvezve a hideg
szelet, amit a vezeklése részének tekintett, és bement a Brookline
Booksmith könyvesboltba. Végigsétált a könyvespolcok között,
valami figyelemelterelő olvasmány után kutatva. Egyik thrillert és
krimit tette félre a másik után. Feszültség lett úrrá rajta, ahogy
felfedezte, hogy azoknak az íróknak a műveit szedte le, akiket
Maddy szeretett – olyan könyveket, amiket valószínűleg már soha
nem tud elolvasni.
A szépirodalmi részleg után az életrajzi könyvek között folytatta a
válogatást. Ha már ő maga képtelen volt elterelni a figyelmét,
legalább másoktól kérhet segítséget – olyan férfiaktól és nőktől, akik
háborúk, rák, szárazság vagy árvíz ellen harcoltak. Tett ő egyáltalán
valami említésre méltó dolgot életében? A sorok között az önsegítő
részleghez surrant, és végigpásztázta a kínálatot:
Szerencsejáték
Drogok
Evés
Szex
Alkohol
Szorongás
Pánik

Csupa kényszeres dolog.

Letérdelt, hogy szemügyre vehesse az Indulatkezelés feliratú
polcon levő könyveket:
Túl a haragon
Így szabadulj meg a dühtől
Nincs több düh
Hogyan küzdjük le a dühünket?

Ben olyan zavarban volt, amikor a köteteket a kezébe vette, mintha

pornót vásárolna. Zitának biztosan kijutott az extrákból. Talán egy
seggfej férje volt.
A pulthoz cipelte a rakományt, és a könyvek mellé választott még
Lindt csokigolyót is, étcsokoládét Maddynek, tejcsokoládét
magának. Az édességet a zsebébe csúsztatta. Aztán visszaindult a
Holiday Innbe, hogy olvasson és csokoládét egyen.
A francba.
Felejts el kedvesebben bánni a nőkkel, és ez lesz az eredménye.
A könyvesbolt táskájának zsinórjai a kezébe vájtak. A szállodába
menet az éles szél még keményebben csapott az arcába, mint
korábban. A faágak valóságos táncot jártak. Az arca kivörösödött,
szinte égette bőrét a készülődő vihar, amikor végre elérte a
bejáratot.
Ben a szálloda előcsarnoka felé vette az irányt, amely egyben
bárként is működött. Úgy gondolta, keres egy kanapét vagy egy
puha széket – egy olyan helyet, ahová elvonulhat, kiveheti az egyik
könyvet a táskából, és egy pohár bourbonnal felszerelkezve
nyugodtan olvasgathat.
Éppen levette a kabátját, és letelepedett az egyik klubfotelbe,
amikor meghallotta, hogy valaki a nevén szólítja.
Elizabeth állt néhány méterre tőle.
Egy pillanat alatt végiggondolta: Elizabeth. Itt. Könyvek. Bourbon.
– Már vártalak – mondta a lány.
– Vártál? – Ben megmarkolta a könyvtáska fülét. – Miért?
– Csak látni akartalak.
Elizabeth koptatott farmert viselt. Vékony pulóver simult karcsú
testére. Haja lazán omlott a hátára. Úgy nézett ki, mint egy
egyetemista lány.
Elöntötte a düh. Most olvasni akart. Fel kell hívnia a gyerekeit, és
jó éjszakát kívánni nekik. Elizabeth? Semmi szükség rá. Azóta nem
látta, hogy egy hónappal ezelőtt elment a cégtől, amit Ben azzal
ünnepelt meg, hogy ivott egy sört a pizzájához aznap este, és
remélte, hogy amikor legközelebb találkoznak, már férjnél lesz.
Egy pillantást vetett a lány ujjára. Semmilyen csodagyémánt nem
csillogott rajta.
– Hallottam, hogy elköltöztél – mondta Elizabeth.
Ben nem szólt egy szót sem.
– Tartom a kapcsolatot Aaronnal – mondta. – Tőle tudom, hogy itt
laksz.
Aaron ezennel lekerült a kedvencek listájáról.
 – Azt mondta, hogy te és Maddy különváltatok – mondta
Elizabeth, és lehuppant a mellette lévő székre. – Sokat gondoltam
rád.
Édes Jézusom, még mindig nincs vége ennek a fellángolásnak?
Ben arra gondolt, hogy a szép nők talán azért emésztik meg
nehezen a visszautasítást, mert valahogy csökkenti az értéküket. A
világ addig nem lesz teljes, amíg nem áll helyre a megfelelő rend.
Nekik kell dobni a pasikat, nem pedig fordítva.
– Te mindent megtettél, amit csak tudtál, nem? A feleségedért. –
Elizabeth előrehajolt, és könnyedén Ben térdére csúsztatta a kezét.
A férfi a nadrágján keresztül megérezte a nő melegét, és
akárhogyan is küzdött ellene, jóleső érzés volt. Túl régen nem
érintette meg senki. – Te egy igazi hős voltál. Tudom.
Ben azokra a csúnya hazugságokra gondolt, amelyeket Maddyvel
kapcsolatban mondott a lánynak. Átvágta mindkettőjüket a
palánkon: Maddyt is és Elizabethet is.
– Neked most nem kellene itt lenned.
– Igazad van. De folyton te jársz a fejemben. És amikor Aaron azt
mondta…
Elizabeth visszahúzódott, az arca eltorzult.
A francba!
– Gyere velem! – Ben kinyújtotta a kezét, kétségbeesetten
próbálta a lányt elvinni az előcsarnokból, mielőtt zokogni kezd.
Mielőtt valaki észreveszi. Ez a szálloda Brookline-ban van – nem
olyan messze az apósáék házától. Ben minden pillanatban attól
rettegett, hogy valaki meglátja őket. Szinte maga előtt látta a
jelenetet, amint az anyósának suttogják: Találd ki, kit láttam a
Holiday Innben egy gyönyörű fiatal nővel? Sírt – ezt mondanák
kárörvendve.
Nem mintha Elizabeth olyan gyönyörű lenne – de azért elég szép.
 Miután a szobájában voltak, a nő bement a fürdőszobába, Ben
pedig leült az ágy szélére, és az idegességtől izzadt kezét a térdén
nyugtatta.
Elizabeth kijött, és körülnézett. Szégyenlősen elmosolyodott, a
kitörni készülő könnyzápor csodával határos módon eltűnt. Leült a
férfi mellé az ágyra, egyik lábát felhúzta és oldalra hajlította. Ben
egyenesen ült, távolságtartó pózba vágva magát.
– Zavar, hogy itt vagy – mondta.
– De hiszen külön élsz a feleségedtől – mondta Elizabeth, kezét a
matracra tette, és feléje hajolt.
– Ez csak egy kis átmeneti szünet.
– Annyit gondoltam rád. Rengeteget tanultam tőled. Az, hogy
veled lehetek, a beszélgetéseink, minden sokkal többet jelentett
nekem, mint gondolnád.
Nem volt kifejezetten gyönyörű, de annyira kívánatos volt a
melleire simuló puha pulóverében.
– Újra összejövök Maddyvel – felelte Ben, de közben még élénken
élt az emlékezetében Elizabeth rúzsának íze.
– Nem is tudom, miért hiányzol annyira. – Elizabeth a férfi
vállára hajtotta a fejét, aki beszívta a hajából felszálló tiszta, drága
illatot. Kezével végigsimított rajta, a fényes csillogás annyira elütött
Maddy fürtjeitől. A lány Ben felé fordította az arcát, szemében csupa
vágyakozó csodálat csillogott. Számára Ben volt a Mr. Kibaszottul
Csodálatos. A lány fantáziája igazi herceggé varázsolta. – Néha azt
hiszem, beléd szerettem, Ben.
– Dehogy szeretsz! Azt sem tudod, ki vagyok.
– A legfontosabb dolgokat tudom. Azt, hogy milyen okos vagy. Azt,
hogy mennyi mindent megteszel az olyan emberekért, mint B-bird.
Valószínűleg te voltál a legelső ember, aki tényleg segített neki…
nézd csak meg, mekkora változást hoztál az életébe.
 B-bird. Óvadék ellenében szabadlábon, újabb halasztással, mivel
a vád gyengének bizonyult, és a tanúk sem voltak igazán jók. Vajon
Elizabeth tényleg azt hiszi, hogy olyan kibaszott nagy eredmény az,
hogy még egy gyilkos rohangál szabadon az utcán?
– Valakit szabadlábra helyezni nem ugyanaz, mint változtatni a
dolgokon. Talán az lett volna helyes, ha leültetik.
A világ szabályok szerint működik; ezt Elizabethnek is tudnia
kellene.
A lány egy kicsit felegyenesedett, és most kevésbé tűnt csábító
szirénnek, sokkal inkább vasalt inges ügyvédnek.
– Ő egy apátlan fiú, aki a szegénynegyedben nőtt fel – mondta
Elizabeth. – Az anyja élete nagy részében alkoholista volt. Ő maga
hétéves korában kóstolta meg először az alkoholt. Mikor lett volna
valaha is esélye?
– Ez nagyon szomorú, de nem ok arra, hogy megússzon egy
gyilkosságot.
– Ez egyáltalán nem vall rád – mondta a nő.
– Talán hitválságon megyek át – felelte Ben. – Vagy csak pusztán
válságban vagyok. Gyere, hazaviszlek.
…

A férfi kitette Elizabethet a háza előtt. Aztán hazaindult.

„Welcome to the Jungle” – harsogta a CD-lejátszó, miközben
elhajtott a Northeastern University mellett a Huntington Avenue-n.
Guns N’ Roses – ez kell neki, mondjon bárki bármit.
Kibaszott Elizabeth.
Kibaszott világ.
Kibaszott Ben.
Megköszönte Istennek, hogy hagyta leállni, és segített ellenállni
Elizabethnek. Ó, igen, Istenem. Köszönöm, hogy megóvtál attól,
hogy megdugjam Elizabethet.
Megfordult, és elhajtott a South Huntington és Tremont sarkán
levő benzinkút mellett.
A vágy hazafelé hajtotta. Maddy felé. Megnyomta a mobilján az
otthoni gyorshívót, és meghallotta Maddy hangját, amely arra
biztatta, hogy hagyjon üzenetet. Most azonnal oda akart menni –
látni akarta.
Az előtte haladó Volvo jobbról elévágott, bepréselte magát mellé,
és megpróbálta megelőzni a South Huntington Avenue-n haladó
villamost. Ben addig nyomta a dudát, amíg legszívesebben
bemutatott volna saját magának. Felhangosította a CD-t, még két
háztömbnyit vezetett, majd megállt, mert fájdalmat érzett a
mellkasában. Leparkolt az Angell Memorial Állatkórházzal
szemben. Ez egy állatmenhely. Megpróbálta értékelni a sors
iróniáját, ahogy lekapcsolta a gyújtást, majd megpróbálta lelassítani
a légzését, mielőtt agyvérzést kapna.
A kabátja zsebébe nyúlt, és a savlekötőjét kereste, amit mindig
magánál hordott, de helyette a Lindt csokisdoboz került a kezébe.
Benne volt a csoki, amit kiválasztott magának és Maddynek –
szétlapítva, összenyomva.
 36. fejezet

Maddy

Tizennyolc nap telt el azóta, hogy Ben elment.

Maddy pontosan tudta, mert beírta a dátumot a naplójába, és ma
megszámolta a napokat – miközben lesöpörte a kukoricás muffin
morzsáit a lapokról, hangosan kimondta az egyes számokat. Aztán
megnézte a fekete táblát, amit az apja Ben elköltözése után pár
nappal tett fel a konyhába. Az anyja erre írta fel nagy betűkkel a
tennivalókat.
Pont akkor szólalt meg a telefon, amikor leült zoknikat hajtogatni,
miután először összepárosította őket az anyja rehabilitációs
tervének megfelelően. Zokniterápia.
– Maddy, hallottam valamit. Valami rosszat. – A húga kiáltása úgy
hatolt az agyába, mint egy bombatámadás.
– Nem vagyok süket, Vanessa. Folyton mondom neked.
A húga azt hiszi, hogy nem hall; az anyja vaknak tartja, akinek
tenyérnyi betűkkel írt listákra van szüksége. Amikor nem kiabáltak
vagy gesztikuláltak, akkor úgy bántak vele, mintha csak egy
porszem lenne a sarokban – bosszantó, de elkerülhetetlenül ott van
nap mint nap.
– Kocsiban ülök, nem tudok sokat beszélni. A lámpa mindjárt
vált, és Seannak megígértem, hogy vezetés közben nem beszélek.
Találd ki, mi történt!
– Mi? – Maddy éppen egy zoknit tartott az ablak felé. Nehéz volt
megkülönböztetni a fekete és tengerészkék színt. Most az ő agyával
van gond, vagy mindig is nehéz volt különbséget tenni a két
árnyalat között?
– Amikor Ursulát vittem az oviba, összefutottam az
unokatesónkkal, Gaillel. Mennyire elhízott!
Vanessa hangjában elégedettség csengett. Mindig is utálta Gailt.
– Gail azt mesélte, hogy a múlt héten látta Bent. Épp egy fiatal
csajt tett ki a Fenway-n. A Northeasternnél. Emlékszel, hogy Gail ott
tanít?
– Ben? Egy csajt? Kit?
– De hülye vagy, honnan tudná Gail! – nevetett. – Jaj, bocsi! Na
mindegy, azt mondta, hogy egy csinos szőke lány volt. Hosszú,
egyenes hajú. Mennem kell. Zöld a lámpa.
– Várj. Hány óra. Látta. Bent?
– Nem is tudom… tíz? Vagy kilenc?
Vanessa letette a telefont. Maddyt az anyja közeledő léptei
riasztották fel, és ő maga sem tudta, miért, berohant a
fürdőszobába, és bevágta az ajtót maga után.
– Édesem! Minden rendben? – szólongatta az anyja.
– Soha. Semmi sincs rendben – mondta, de már bánta, hogy nem
tudta befogni a száját. – Hagyj békén! Hagyj békén!
Az anyja kopogott a fürdőszoba ajtaján. Amikor Maddy nem
válaszolt, újra kopogott.
– Felhívjam apát?
Annyira szeretett volna szitkozódni, de tudta, hogy már biztosan
gyógyulóban van, mert egyetlen kurva vagy faszszopó sem hagyta el
a száját.
– Anya. Menj haza! Kérlek. Szükségem van. Időre. Egyedül.
– Egy tapodtat sem mozdulok addig, amíg el nem mondod, mi a
baj, Maddy!
Hülye vagy? Süket vagy? Nem érted, mit mondok? Egyedül akarok
lenni. Ezért vagyok a fürdőszobában.
Beleharapott a törölköző sarkába.
A következő kopogás bátortalannak tűnt. Inkább kocogtatásnak
hangzott. Mintha azt hitte volna, hogy Maddy veszett állattá
változott. Hideg vizet fröcskölt az arcára és a tarkójára. Aztán
kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, és kijelentette:
– Talán Ben. Lefeküdt valakivel.
– Ne hülyéskedj már, biztosan nem tenne ilyet. – Az anyja olyan
erővel rázta meg a fejét, hogy Maddy azt várta, lerepül. – Ezért
bújtál el a fürdőszobában? Ne légy már nevetséges! Nem tenné.
Tudom.
– Nem tudod. Vanessa hívott.
Elismételte Vanessa szavait, lassan, egyszerre csak egy
megtorpanó, majdnem mondatot kiejtve.
– Szóval csak arról van szó, hogy hazavitt valakit – simogatta meg
a lányát, megfeledkezve arról, akárcsak a többiek, hogy a baleset óta
Maddy utálta, ha megérintik, amikor ideges.
– Ben imádja a szexet. – Olyan szenvedéllyel vágta oda ezeket a
szavakat, amennyire csak tudta. Meg kell győznie az anyját, és véget
vetni az állandó Ben-kampánynak.
Az anyja olyan bosszúsan nézett rá, mintha Maddy tizenhárom
éves lenne.
– Ben nem egy állat. Ne építs már légvárakat! Túlságosan
szabadjára engeded a fantáziádat. Van így is épp elég gondod.
Maddy ökölbe szorította a kezét, nehogy bemutasson a középső
ujjával – büszke volt az önuralmára –, és kisétált, hogy felhívja
Kathet.
…

Maddy keresett valamit, ami elterelné figyelmét arról, mennyire

gyűlöli Bent, és a taxisofőr öregségtől foltos, apró szőrszálakkal
borított nyakát bámulta. Nem a sofőrt akarta gyűlölni. A düh már
így is túl sok helyet sajátított ki az agyában.
Kath a középiskola aulájában várt rá, ahol a diákszolgálat
igazgatójaként dolgozott. A sárga téglaépületből áradt a kimerültség,
és három-óra-vége-van-a-napnak hangulatot árasztott. A levegőben
keveredett a túlterhelt tinédzserek, télikabátok és koszos
felmosórongyok szaga. Még sírni sem volt ideje, Kath máris
kitessékelte, és betuszkolta a kocsijába.
– Hová megyünk? – kérdezte Maddy, és negyedszerre sikerült
becsatolnia a biztonsági övét.
– Sétálni – felelte Kath, és már ki is hajtott a parkolóhelyről.
– Hová?
– Majd meglátod – mondta.
Már suhantak is a Kath által elképzelt cél felé. Autók száguldottak
a Storrow Drive-on. Gyorsan és vadul. Vajon Ben bármelyiküknél
gyorsabban hajtott volna?
– Miért tette? – Maddy az öklével a térdére csapott. – Mennyi
ideje?
– Még nem tudunk semmit – jelentette ki Kath, és behajtott egy kis
parkolóba a Soldiers Field Road mellett. – Menjünk! Szükséged van
egy kis lazításra.
A Charles folyó partján egy kietlen, gazzal borított ösvény felé
vezette Maddyt, amit eddig nem ismert.
– Hétközben a kutya se jár erre. Itt aztán kiabálhatsz, sírhatsz és
káromkodhatsz kedvedre.
– Nem tudok kiabálni. Nem eleget. Lélegezz. Emlékszel?
– Hát ez így egyáltalán nem fair – mondta Kath. Megfogta Maddy
kezét, és megszorította. – Ha nem tudsz annyit kiabálni,
káromkodni, amennyit csak akarsz, akkor Zelda bassza meg a hülye
mocskos szavakat tiltó gyakorlatát!
– Utálom Bent. Meg akarom. Ölni. Bele. Szúrni. Egy kést.
Kibaszott szívébe. Megforgatni. Eltaposni. Baszd meg! Gyűlölöm! –
Maddy legszívesebben üvöltött volna. A benne levő feszültség szinte
szorította a mellkasát. – Sikíts helyettem, Kath!
Kath csontos csípőjére tette a kezét, és olyan hangosan üvöltött,
hogy vékony nyakán kidagadtak az erek.
– Ben Illica egy istenverte idióta! Ő az Amerikai Egyesült Államok
első számú seggfeje! Ben Illica egy haszontalan hülye pöcs! – Majd
Maddy felé fordult. – Jó lesz így?
– Tökéletes – bólintott.
Csendben sétáltak, Kath figyelmesen nézte a barátnőjét. Milyen
jeleket keres rajta? – tűnődött Maddy. Talán attól fél, hogy a folyóba
veti magát?
– Már megcsalt. Hazudott. Elcsalta tőlem az igazságot.
Önmagáról. Az életünkről. Hogy milyen. Lett.
– Talán annyira aljasnak érezte magát, hogy nem tudott
szembenézni vele – vélte Kath.
– Ben sosem menekült el. Semmi elől – mondta.
– Ben sosem dühöngött annyira, hogy fizikai sérüléseket okozott
volna.
– Kifogásokat keresel? Neki? – Maddy megbotlott egy ágban, és
elkapta Kath karját. – A francba. Még járni sem tudok.
– Dehogy keresek. Csak nem szeretném, ha begolyóznál – ragadta
meg Kath a karját. – És ne ostorozd magad! Ne csinálj áldozatot
magadból!
Maddy megpróbálta rendezni az elméjén átáramló szavakat.
– Gonosz volt. Azelőtt. Valamelyik este is. Mindannyiunkat
megijesztett.
– Tudom, hogy halálosan unod már a baleset szót hallani, és azt
is, hogy mennyire sajnálja. Próbál jobbá válni… ezt én is tudom.
Nem tudom, hogy ez elegendő-e, de tényleg. Képes vagy arra, hogy
egyedül élj? Őszintén válaszolj!
– Figyelj rám! Éveken át. Mindent elnyomtam. Lefelé. És aztán.
Ez. És most. Annyira sajnálja magát. Hogy talált egy szőke.
Vigasztaló babát?
Maddy megpróbálta végiggondolni, hogy Kath helyében most mit
is mondana saját magának. Annak a Kathnek a helyében, aki nem
aggódik amiatt, hogy Maddynek kell gondoskodnia magáról és a
gyerekekről. Ben mindig is egy smok volt, egy pöcs. Mit vártál tőle
ennyi év után? Mindig is egy faszfej volt.
A jelek szinte már az első pillanattól fogva ott voltak.
Persze nem a legelején, amikor még minden tökéletes volt, csupa
szex és csillogás, csak a szép arcodat mutatod a másiknak, elrejted
előle az anyádtól örökölt mártírhajlamodat és az apádtól tanult
hirtelen dühkitöréseket.
Az egyik percben Ben még Maddy beállt nyakát masszírozgatta, a
következőben pedig már robbant valami miatt, amit a felesége
mondott. Néha a kiszámíthatatlansága volt a legrosszabb.
De aztán lehullt az álarc. Maddy jól emlékezett arra, hogy
mennyire résen kellett lennie, amikor nyílt az ajtó, és Ben belépett.
Soha nem is akart uralkodni magán. Az agresszivitás sokkal
könnyebb megoldásnak tűnt. Vajon ez minden férfi eszköztárában
benne van? Vagy csak Ben ment túl minden határon? Igazából ez az,
ami mindig is zavarta – nem igazán tudta, mi a normális egy
kapcsolatban. Annyi nő viselkedett teljesen másként, amikor ott volt
a férje, egy kicsit visszafogta magát, idegesen nevetgélt, figyelte a
férje reakcióit, mielőtt saját véleményt formálna.
Ismert más nőket is, akik érzelmi álarcot vettek fel, amikor a
férjük a közelben volt. Így tett ő is. De vajon ettől ez normális volt?
Rendben volt?
Ben még Maddy terhességei alatt is hagyta, hogy a reakciói
felülírják a felesége sebezhetőségét. A legrosszabb az volt, amikor
Calebet várta. Július a legkegyetlenebb hónap a terhességhez. Az
ember azt hinné, hogy az augusztus keményebb, de Maddy nem így
gondolta. Bostonban néha a hűvös augusztusi éjszakák
megkönnyebbülést hoznak.
Júliusban a nyolcadik hónapban járt – túl korán volt még ahhoz,
hogy reménykedhessen abban, hogy beindul a szülés, és annyira
felpuffadt, hogy a kétéves Gracie és a hétéves Emma a feldagadt
vádlijaira rajzolgatott. Maddy hol vajjal megkent sós kekszet tömött
magába, hol pedig uborkán élt, hogy megszabaduljon a sok
elfogyasztott szénhidrát miatt felgyülemlett víztől.
A lépcsőkorlát fája csúszott izzadt keze alatt, amikor
megkapaszkodott benne, és szép lassan lefelé vergődött a lépcsőn,
Gracie kezét fogva. Emma minden egyes lépésnél hátulról
nekiütközött.
Maddy még mindig emlékezett a mosogatóban felhalmozott
zsíros tányérokra és evőeszközökre.
A baba úgy rúgkapált, mintha egyenesen a húsán keresztül
keresné a menekülési útvonalat.
– Em, nem hoznád ide a lábast és a gabonapelyhet?
Emma nagyon fontosnak érezte magát, amikor valamilyen
feladatot bízott rá. A zabkásához és a bogyós gyümölcsökhöz is
ragaszkodott, bármilyen magas is volt a páratartalom.
Maddy kávét főzött, majd’ meghalt az egy csészényi bűnös
élvezetért, amit megengedett magának. Emma kimérte a
zabpelyhet, hangosan felolvasta az utasításokat, és összekeverte a
hideg vízzel. Miután elkészült a kávé, Maddy átvette a feladatot,
nyolc hónapos, duzzadt lábán állva, kevergette a zabpelyhet, amíg
be nem sűrűsödött, aztán lekapcsolta a főzőlapot, és letette a tálakat
az asztalra.
– Anyunak ki kell mennie a mosdóba – mondta, miközben sorba
állította a gyümölcslével teli poharakat. Anyunak minden
másodpercben ki kellett mennie a mosdóba. – Vigyázz Gracie-re, jó?
Ne vedd le róla a szemed!
Gracie-t a szokatlanul kedves és nyugodt természete miatt
könnyű volt Emmára bízni, Maddy mégis nyitva hagyta a
fürdőszoba ajtaját – a szemérem is az anyaság áldozatául esett. A
magányos pillanatot kihasználva rongyos körömágybőrét kezdte
vizsgálgatni. Napról napra egyre jobban elfedte a körömágyát. A
terhesség alatt nem lakkozhatta a körmét. Persze attól még
lereszelhetné, de őszintén szólva kit érdekelt ez most? Nem mintha
Ben olyan sűrűn megfogta volna a kezét mostanság. Kinek a
kedvéért csinálná? A csomagszállító fickó miatt, aki a kezébe adta a
hogyishívjákját, hogy írja alá?
Másodpercekkel azután, hogy kilépett a fürdőszobából, velőt rázó
sikoly hallatszott a konyhából. Egyik kezével hatalmas hasát tartva
rohant a csúszós tölgyfapadlón a kicsikhez. A kiömlött zabpehely
gőzölgött a padlón, Emma meg zokogva próbálta a hisztérikus
Gracie-t tartani.
– Ben! – sikított Maddy a konyhából. – Gyere gyorsan! Szükségem
van rád. Most!
A férfi becsusszant a konyhába, a nyakkendője lazán a nyakába
hurkolva.
– Mi a baj? Mi történt?
Gracie felsikoltott, meggörbítette a hátát, és megpróbálta lerázni
magáról a jégkockát, amivel Maddy az égővörös karját dörzsölgette.
– Megégette magát – suttogta Emma, és elbújt Maddy háta mögé.
– Jézusom! – mondta Ben, ahogy jött feléjük.
 – Tartsd a karját a hideg víz alá! – utasította Maddy. – Nem bírom
felemelni.
Ben felemelte Gracie-t, és a mosogatóhoz vitte, majd a pultra
vágta az előző estéről ott maradt koszos edényeket, és az egyik tál
összetört. Biztosan baleset, imádkozott Maddy.
Gracie sikoltozott, megpróbált elhúzódni, ahogy Ben a pici karját
a patakzó jéghideg víz alá szorította.
– Mi történt? – kiáltotta a férje, túlkiabálva Gracie sikoltozását.
Maddy megsimogatta Gracie lábát, és csitítgatta, próbálta
megnyugtatni.
– Azt hiszem, megfogta a fazék fogantyúját, amiben a zabkása
volt, és kiöntötte.
– Azt hiszed? Azt hiszed, Maddy? Te hol voltál?
– A tűzhely nem volt bekapcsolva – mondta, és a mosogató fölé
hajolva figyelte a férfit, ahogy vizet permetez Gracie karjára, és
sajgott a szíve, ahogy felhólyagosodott a finom bőre. – Hogy van?
Ben egy pillanatra elvette Gracie karját a csaptól, megvizsgálta a
sérült bőrt, majd visszatette a víz alá.
– Élénkpiros. Imádkozzunk, hogy ne legyenek hegek a végén.
Figyeltél rá?
– Pisilnem kellett – mondta a nő.
– És képes voltál egyedül hagyni, miközben ott volt a forró
zabpehely a tűzhelyen? – kérdezte Ben.
Emma még közelebb húzódott hozzá.
– Kérlek. Ne kérdezgess már! – Maddy azon igyekezett, hogy ne
remegjen a hangja.
Gracie megint sírt, tekerte-csavarta magát, próbált kiszabadulni
Ben vaskos szorításából.
– Maradj már nyugton! – harsogta a férfi.
– Ne üvölts, Ben, még megijeszted szegényt.
 – Pedig jobb lesz, ha elkezdek ijesztgetni valakit errefelé. Mi
történik, ha három gyerekre kell vigyáznod?
Maddy elfordította a fejét, tartva magát a két nappal azelőtt tett
fogadalomhoz. Meg kell tanulnom kontrollálni a félelmet. Azt hiszem,
ezért tud Ben győzni. A gyengeségem kimutatása táplál benne
valamit.
Gracie mellkasa remegett a zokogástól; takony bugyogott ki az
orrából. Maddy egy pillanatra elvette a karját a vízből. Még mindig
piros volt, de nem hólyagosodott fel.
– Add csak ide nekem – mondta Maddy. – Most már rá tudom
tenni a jeget.
Leült a konyhai hintaszékbe, és kinyújtotta a karját. Vett egy mély
levegőt, és egyenesen Ben szemébe nézett.
– Le kell nyugodnod. Most azonnal.
Néha eltűnődött azon, vajon Ben jobban szereti-e a haragját, mint
a családját. Ha választhatott volna, hogy visszafojtson egy
dühkitörést, vagy inkább ordítson, hogy megkönnyebbülhessen,
biztos, hogy benne fortyogó indulatokat adná ki.
Maddy eltaszította magától az emléket. A jelen is éppen elég
fájdalmat okozott, nem volt szükség még többre.
– El kell mennem a srácokért – mondta Kath. – Gyere velem!
Vacsorázz velünk! Nem akarom, hogy egyedül legyél otthon.
Maddy nem bírta volna elviselni, hogy Kath anti-balfék
családjával töltse az estét.
– Nem lehet.
– Mi lenne, ha kitennélek Oliviánál?
Szorosan Maddy nyaka köré tekerte a sálját, mintha ő is az egyik
lánya lenne. Szegény Kath. Mindig szükségét érezte, hogy
helyrehozzon dolgokat és segítsen. Az összes sarlatán, tanácsadó,
szociális munkás és ápolónő a bénák és a sánták megszállottja volt.
Ő is az lenne?
– Haza akarok menni – mondta.
Nagy volt a forgalom. Elszunyókált, ahogy Kath vezetett, alig
tudott erőt gyűjteni, hogy elbúcsúzzon tőle, amikor megállt a háza
előtt.
…

– Maddy?
Ben a kanapé mellett térdelt, ahol Maddy aludt.
– Maddy! Drágám!
Egy pokróccal volt betakarva, ami korábban nem volt ott.
– Már jó ideje alszol – mondta Ben.
– Mennyi az idő? – kérdezte rekedt hangon Maddy.
– Fél hét – felelte Ben. – A gyerekekért jöttem, hogy elvigyem őket
vacsorázni, de nem voltak itthon. Anyád elvitte őket magukhoz.
Hagyott egy üzenetet.
Anne a házasságközvetítő. Maddy rágódott a feltámadó dühén.
– Éhes vagy? Amikor láttam, hogy alszol, nekiálltam főzni.
Gombalevest árpagyönggyel. Annak a vegetáriánus
szakácskönyvnek a receptjét használtam, amit annyira szeretsz.
Gombaleves. Gyógyír arra, ami bántja őket. Tényleg ezt gondolta?
Hogy egy leves minden problémát megold?
Ben kinyújtotta a kezét, és kisimította a haját az arcából. A
történtek ellenére megnyugtatta a férfi érintése. Odahajolt és
homlokon csókolta.
Maddy feltartotta hét ujját, és azon imádkozott, hogy a férfi
hármat mutasson. Harminc százalék, Ben. Rajta! Mondd, hogy a
megfelelő csoportban maradtál!
– Ben – fordult hozzá. – Kivel feküdtél le?
Amikor nem érkezett válasz, úgy érezte, hogy a torkában dobog a
szíve.
– Valaki. Látott téged. Egy nővel.
Igen vagy nem, Ben.
– Lefeküdtél vele?
Ben keze még mindig az oldalán pihent. Maddy várt. Ben csak
bámult rá. Ő visszabámult. Hüvelykujját a merev ujjai alá szorította.
Azt akarta, hogy Ben a három ujját mutassa.
Kérlek! Mondd, hogy nem vagy egy komplett seggfej, Ben!
Lassan, nagyon lassan Ben végül bólintott, és úgy tűnt, mintha az
erőfeszítés teljesen kimerítette volna. Igen, bólintott. Igen,
lefeküdtem vele.
– Kivel. Kivel. Kivel? – kérdezte, mintha számítana valamit, ki volt
az. Mintha ez lenne a lényeg.
– Elizabeth – mondta a férfi. – Elizabeth Fullerton. A
gyakornokom volt ezen a nyáron.
Elizabeth. Elizabeth, az a kis kurva! Bólintott. Maddy emlékezett
rá egy piknikről. Talán az emléknapon? Az a pénzes jótékonykodó
típus. Egyenes haja a kurvás lófeje köré omlott.
– Tegnap eljött a szállodámba, de nem feküdtem le vele. Hozzá
sem értem. Hazavittem. Csak egyszer történt meg. Azelőtt. Amikor
te… – Ben itt megállt, lehunyta a szemét, és megrázta a fejét, majd
folytatta. – Kórházban voltál. Tegnap eljött, hogy megpróbáljon
behálózni, de én nem akartam.
– Akarsz érmet? – kérdezte Maddy.
– Belém volt zúgva.
Ki a fenét érdekel ez, Ben?
– Úgy tűnik, a belezúgás. Nagy siker volt.
– Csak tegnap bukkant fel. A semmiből. Megmondtam neki, hogy
menjen el. Hazavittem. Ez minden.
– Kit érdekel? – Maddy olyan hangosan kiabált, ahogy csak tudott.
– Ki a faszt érdekel? Tegnap? Fogd be, Ben! Miért? Miért feküdtél le
vele? Hogyan. Tehetted?
A düh hullámai mindent megremegtettek a bensejében, szíve a
torkában dobogott. Hogy lehetett ekkora gyűlölet egy testben? Várta,
hogy kitörjön belőle a forró gennyel teli düh.
Ben a kezébe ejtette a fejét, mély barázdákat szántva sűrű hajába.
Korábban nem látott ezüstös szálak csillantak meg a barna színben.
– Nem volt semmi. Egyáltalán nem jelentett semmit. Én csak
megrémültem. Miattad, Maddy. Ő meg… kéznél volt. Fáradt voltam.
Depressziós voltam. Aggódtam. A gyerekeknek annyi mindenre volt
szükségük. Szükségük volt rád. Kérdéses volt, hogy túléled-e.
Megrémültem, amikor láttam, hogy ott fekszel. Az, amit tettem,
olyan volt, mintha tíz bourbont ittam volna meg. Megpróbáltam
elnyomni a fájdalmat.
– Depressziós? Megrémült? Igyál. Tépj szét dolgokat. Sírj. Az
istenverte papnak. – Lehúzta magáról a takarót. – Meg kellett volna.
Inni a bourbont.
– Nem biztattam őt. Csak úgy megtörtént.
Igen, így volt. Csak úgy ráugrott a férfira – a szupercsaj, aki
másodpercek alatt hatalmas péniszeket ugrik meg. Hogy tudott
lefeküdni azzal a kis csinibabával, miközben ő úgy aludt, mint a
halott?
– A dolgok soha. Nem történnek csak úgy, Ben. Menj. El.
– Maddy! Az igazat mondom neked.
– Gondolod. Az igazság szabaddá tesz? Régi igazság?
 37. fejezet

Emma

Az Audubon Circle úgy nézett ki, mintha a kertvárosi kerteket

Beacon Hill levegőtlen unalmával keresztezték volna. Ha nem
találkozik Zachkel, Emmának fogalma sem lett volna arról, hogy ez
a hely egyáltalán létezik. Elsétált a színpompás házak mellett, a
széthúzott függönyökön keresztül bekukucskálva látta a hatalmas
üvegvitrineket és az autó nagyságú étkezőasztalokat. Formára nyírt
bokrok szegélyezték a gondosan ápolt pázsitot.
Hol él majd az apja, ha nem költözik vissza hozzájuk? Két nappal
ezelőtt, amikor megint a McDonald’s-ba vitte őket vacsorázni, már
utalt arra, hogy lakást keres.
– Már egy hónapja tart ez, gyerekek – mondta.
Gracie annyira zokogott, hogy visszakozott – mindenféle
lehetőségről kezdett beszélni, mintha a családjuk valami hülye
vállalat lenne.
Egy sárgaréz oroszlánfej meredt rá a fényes piros bejárati ajtó
közepén. Emma gyorsan végigsimította fogait a nyelvével,
leellenőrizte, nem szorult-e be egy pattogatottkukorica-darabka,
mert indulás előtt azt eszegettek Gracie-vel. Aztán bekapta az utolsó
pirulát, mert azt szerette volna, ha Zach családja kedvesnek és
szórakoztatónak találja.
Megemelte a nehéz ajtókopogtatót.
Legalább ma este nem kell végigülnie egy újabb lehangoló
vacsorát az apjával, aki úgy tesz, mintha minden normális lenne, és
nem keresne éppen lakást, és nem egy szállodában élne, és nem
hagyta volna el őket.
– Emma! – Zach anyja úgy üdvözölte, mintha ő oldotta volna meg
nemrégiben a világ éhezőinek a problémáját.
– Jó napot, Mrs.… vagyis Dr. Epstein.
– Már legutóbb is mondtam, hogy Shoshanna. Itt most nem
doktorként vagyok jelen. Add a kabátodat, drágám!
Emma azt kívánta, bárcsak valami jobb cuccot vett volna fel, nem
ezt a koszos kabátot, aminek a béléséből már kibújnak a tollak, a
szöszös pulóveréről nem is beszélve. Már minden ruhája viseltes
volt, olyan sokszor vette fel őket. Kezdte kinőni a melltartóit.
Múltkor véletlenül hallotta, amikor anya a pénzről panaszkodott
Kathnek, és most nem is mert kérni tőle semmire.
Emma még legalább bele tudta préselni magát a ruháiba.
Szegény Gracie kinőtte a szoknyáját, és az öccse hasa is kilátszott a
pólója alól, akárhányszor csak megmozdult.
Zach anyja Frances nagyi néma és méregdrága porcelánjára
emlékeztette Emmát. Amikor Zach ikertestvérei, Gabrielle és Alana
finom kasmírpulóverben és rózsaszín rúzzsal a szájukon
belibbentek, Emma úgy érezte, legszívesebben sarkon fordulna,
eltűnne, és vissza sem jönne soha többé. A lányok, tökéletes
miniatűrök, olyanok voltak, mintha Zach női változatai lennének.
A három Epstein nőszemély arcára kiült a Zach-féle magazinba
illő tökéletes mosoly.
– Isten hozott! – köszöntötte Gabrielle, akinek a tökéletesen vágott
bubifrizurája mintha Dr. Epstein diáklányos változata lenne. –
Boldog hanukát!
– Boldog hanukát! – ismételte Emma.
Nem gondolta, hogy ekkora felhajtást csinálnak. Az ég
szerelmére, máris olyan volt, mintha a harmadik vagy negyedik este
lenne. Ha nem Zach-ről lenne szó, teljesen elfelejtette volna, hogy
hanuka van. Idén az ünnep több héttel karácsony előttre esett,
valószínűleg ezért nem is vette észre senki a családjában.
Tavaly decemberben az anyja ünnepi díszítése Frances nagyit az
őrületbe kergette, de a többieknek tetszett az összevisszaság. Az
apja úgy ölelgette, mint egy futóbajnokot, amikor meglátta az ünnep
vallásos szimbólumaival feldíszített kandallót: volt rajta egy piros
kereszt; egy ezüst Dávid-csillag; egy zöld-piros-fekete kinara; egy
lángoló csillag és félhold, egy sáfrányszínű Ganésa, egy fekete-fehér
jin-jang; és egy arany Buddha – mindez csillogó fehér fényekkel
összefonva.
Ezenkívül volt még egy karácsonyfájuk és egy menórájuk is.
Emma az Epstein-lányok után indult a nappaliba, ahol Zach és az
apja sakkoztak. Anne nagyinak igaza volt; kellett volna hoznia egy
doboz desszertet vagy valamit.
Zach felnézett.
– Szia!
– Emma, annyira örülök, hogy el tudtál jönni! – Mr. Epstein felállt
az egyik csokoládébarna bársonnyal bevont U-alakú kanapéról.
Porszívócsíkok nyomódtak a halvány krémszínű szőnyegbe, ami
betakarta a fél nappalit. A nappaliban nem volt tévé. Náluk a tévé
valóságos szentély volt.
– Foglalj helyet – invitálta Epstein asszony. – Vegyél egy kis sós
kekszet. Vagy sajtot.
Zach anyja egy sós keksszel, sajttal és szőlővel megrakott fehér
tányért nyújtott felé.
A fényes nappaliasztalon legyezőszerűen lerakva apró, kék-fehér
színű szalvéták sorakoztak. Textilszalvéták.
– Nem, köszönöm – utasította vissza Emma.
Ahelyett, hogy újra odanyomta volna az orra alá, ahogyan Anne
nagyi vagy az anyja tenné – Ugyan már, vegyél bátran valamit!
Legalább kóstold meg! -, Zach anyja egyszerűen visszatette a tányért
az asztalra.
– Biztos örülsz, hogy mindjárt itt a szünet – próbált beszélgetni
Mr. Epstein.
– Ó, igen. Nagyon boldog vagyok. – Szavai erőtlenül hullottak
vissza hozzá. Milyen briliáns beszélgetés! Zach megnémult? –
Legalább bepótolhatom a lemaradásomat. Az olvasásban.
Vagy sokkal inkább abban, hogy Spongyabobot nézzek Calebbel.
– Te ünnepled a hanukát? – szegezte neki Alana a kérdést.
– Igen, általában a nagymamám házában szoktunk ünnepelni –
mondta Emma, és zavarában a pulóvere szélét piszkálgatta. –
Tegnap este is krumplis palacsintát sütött.
Ez orbitális hazugság volt.
– Gyertyát is gyújtotok? – kíváncsiskodott Gabrielle, és a
nyakában lógó ezüst babszemet babrálta.
– Emlékszel, mit mondtam neked, ugye? – torkollta le Zach. – Az
édesanyjáról?
– Igen, gyújtunk. Mindig. – Emma egy fogd-már-be-a-szád
pillantást lövellt Zach felé. – Főleg most.
– Zach említette, hogy zsidó vagy – jegyezte meg Mrs. Epstein,
kicsit hamisan csengő nem-mintha-számítana hangon.
– Csak félig – felelte Emma. – Félig vagyok zsidó.
– Melyik szülőd a zsidó? Az anyád vagy az apád? – faggatózott
Alana.
– Az anyám.
Emma nem is sejtette, hogy Zach testvérei ennyire fanatikusan
vallásosak. Vett egy darab sajtot, és egy kekszre illesztette, majd egy
apró szalvétát tett alá. Ezen a kanapén minden pici morzsa
meglátszana. Bársony. Miért csinálnak az emberek bársonyból
kanapét? És van olyan hülye, aki megveszi?
– Ettől leszel zsidó – jelentette ki Gabrielle, mintha Emma ezzel
megnyerte volna a judaizmus vetélkedő első díját. – Az anyai ág
számít.
Emma egy újabb kekszet tömött a szájába, mert halvány gőze sem
volt, hogy mit is mondjon. Legszívesebben valami szarkasztikus
megjegyzést tenne, vagy beszólna valami hülyeséget, akkor legalább
kidobnák.
Tényleg? Vajon az aprócska trenderlit már az anya
köldökzsinórján keresztül is megpörgeti a magzat?
Zach anyja előrehajolt, és megveregette Emma térdét.
– Elég volt, hagyjuk Emmát békén, ne tegyük már ki tovább az
Epstein-féle kínvallatásnak! Hogy van az édesanyád, drágám?
Emma bólintott, visszapislogva a hirtelen jött könnyeket. Most
legszívesebben otthon ülne a kanapén az anyjával és Gracie-vel,
még akkor is, ha Gracie most idegesítően szipog a náthája miatt. Az
apja meg kosármeccsre vitte Calebet. Anya és Gracie most biztosan
a Karácsonyi történetet meg a Tapló Télapót nézik. Az anyja szerint
ezzel akár fel is készülhetnek arra a fajta karácsonyra, ami
valószínűleg rájuk vár – ugyanolyan elcseszett lesz, mint az agya.
Olyan vicces volt, ahogy mondta. Az Epstein család valószínűleg
meg is fulladna a kóser sajtjától és a kekszétől, ha tudná, hogy
Emma családja ünnepli a karácsonyt.
– Anya jól van – bár ez nem volt teljesen igaz, de sokkal
erősebbnek tűnt mostanában.
– Nehéz dolog az, amikor a családok ilyen tragédiákon mennek
keresztül – mondta Mr. Epstein. – Gyakran pont a gyerekekről
feledkeznek meg.
Zach figyelmeztetően nézett az apjára. Emma el tudta képzelni,
mi mindent mondott a családjának. Szegény Emma meg a zűrös
családja! Aztán mindannyian boldogan néztek egymásra, és hálásak
voltak a tökéletes, nem elcseszett otthonukért.
– Én nagyon szerencsés vagyok – mondta Emma. – Nagyszerű
családunk van. Elképesztően közel állunk egymáshoz – sőt, anya
balesete még közelebb hozott minket egymáshoz.
…

– Mi bajod volt? – Ez volt Emma legelső kérdése, amint ő és Zach

eljöttek. Az álláig felhúzta a kabátja cipzárját, ahogy elindultak a
buszmegálló felé. – Szinte meg sem szólaltál.
– Mert a családom téged akart megismerni. Azt már tudják, hogy
én ki vagyok – mondta Zach, és átkarolta a lány vállát.
– Úgy érted, kíváncsiak voltak, hogy elég jó vagyok-e a drága kicsi
fiacskájuknak – hárította el Emma a fiút.
Megállt a buszmegállóban, és figyelte, ahogy a lélegzete tovaillan
a hideg téli fuvallatban.
– A családod túlságosan merev. – Emma topogott a hidegben. –
Nem vagyunk jegyesek vagy ilyesmi. Ez az egész olyan volt, mint egy
inkvizíció.
Érezte a feszítést a gyomrában. Úgy érezte, rögtön kidobja a
taccsot. Amikor legutóbb bekapott egy tablettát, ugyanez történt.
Mi van, ha megmérgezte magát?
– Csak megpróbáltak beszélgetni veled. Olyan voltál, mint egy
múmia.
– A családod így csinál, amikor beszélget? Milyenek a jegyeid,
Emma? Eldöntötted már, melyik főiskolára menj? – Fura kis fintort
vágott. – Ez pont olyan volt, mint egy inkvizíció, hogy lássák, vajon
megérdemlem-e, hogy a barátnőd legyek.
– Az én szüleim legalább törődnek velem – vágott vissza Zach.
– Miért, az enyémek talán nem? – méltatlankodott Emma, és
kesztyűs kezét a zsebébe tömködte, nehogy valamit hozzávágjon.
Vett egy nagy levegőt, próbálta csillapítani a gyomorgörcs lüktetését
és a hányingert.
– De hát pont te panaszkodsz mindig arról, hogy az apád azt sem
tudja, mit csinálsz.
– Azért, mert az anyám majdnem meghalt, te idióta – fakadt ki
Emma, és a mellkasa szinte égett a gyűlölettől. – Az apám azelőtt is
állandóan aggódott értem, de még most sem lenne soha tapintatlan
veled. Nálunk senki sem faggatna azért, hogy megtudja, zsidó vagy-
e.
Zach békítőleg a vállára tette a kezét.
– Nyugodj már le, jó? Azon háborodtam fel, hogy milyen
nagyképűen viselkedtél, de már nem haragszom rád.
– Még hogy nagyképűen? Én? – Emma felemelte a pufikabátba
bújtatott karját, és egy hatalmasat csapott a levegőbe. – Hát ez új
nekem. Nem csináltam én semmi rosszat.
Zach elnyújtott sóhaja úgy hangzott, mintha valami öregemberrel
randizna.
– Oké, sajnálom. Ejthetnénk a témát?
– Csak szeretnék hazamenni – mormolta a lány.
– Elkísérlek. Oké?
Szinte teljes csendben tették meg az utat. Emma a koszos
ablakhoz nyomta a homlokát, valahányszor Zach megpróbált szóba
elegyedni vele. A hideg üveg megnyugtatta forró bőrét. A felületes
lélegzetvételek csillapították a görcsöket.
Amikor a busz megérkezett, Emma leszállt, Zach követte, és
megfogta a kezét.
– Sétáljunk egy kicsit – javasolta, és a hangja úgy csengett, mintha
az érdeklődése nem kizárólag a sétálásra szorítkozna.
– Nem akarok – hárította el Emma. – Inkább menj haza.
 – Na, ne csináld már! – könyörgött a fiú. – Csak egy kicsit.
Zach már nem tűnt annyira aranyosnak, sokkal inkább azokra
kezdett hasonlítani, akik állandóan akartak valamit Emmától. Zach
megszorította a kezét, ahogy Emma megpróbált elhúzódni.
– Ne tedd már tönkre az egész estét – próbálkozott.
Válasz helyett Emma kicsúsztatta a kezét a kesztyűből, futásnak
eredt, Zach kezében hagyva az üres kék gyapjúkesztyűt.
Amint beért a házba, levágta a hátizsákját az előszobai asztalra,
lerángatta magáról a kabátját, és beviharzott a nappaliba. Gracie és
anya a kanapén kuporogtak, az anyja keze Gracie bokáján
nyugodott.
Attól félt, hogy ott helyben elhányja magát, ezért bevágtázott az
előszobából nyíló kis fürdőszobába, ahol térdre esett a vécé előtt,
még pont időben. Minden, amit Zachnél evett, hullámokban tört fel
belőle. Remegett a keze, ahogy megpróbálta lekapni a törölközőt a
fogasról.
Az anyja jelent meg a nyitott ajtóban, egyik kezében egy félig teli
poharat tartva, a másikkal pedig a törölközőt nyújtotta oda
Emmának.
– Tessék. Igyál.
– Az meg mi? – morogta Emma, állával a pohárra mutatva.
– Kóla.
– Mi nem tartunk itthon kólát – mondta Emma meglepetten.
– Mindig tartok valamennyit a pincében. Elrejtve. Arra az esetre,
ha valamelyikünk. Beteg lesz. Igyál egy kicsit. Segít a hányinger
ellen. Vagy ha. Megint hánysz. Kell valami. A gyomrodba.
Emma elvette a lehűtött poharat. Tört jég úszott a kólában. Az
anyja mindig ezt csinálta, ha valamelyikük beteg lett – jégkockákat
zúzott össze műanyag zacskóban, hogy érezzék a jég nyugtató
hatását a gyógyító üdítőben. Az anyja kezére pillantott, és gyorsan
megvizsgálta, hogy nem ütötte-e be valahová ujját, de teljesen épnek
tűnt.
Elhúzódott a vécétől, és keresztbe tett lábbal leült a hűvös
padlóra. Az anyja odahajolt hozzá, és lehúzta a vécén az Epstein
családdal töltött este rémes pillanatait. Megnedvesített egy
mosdókendőt, lecsusszant Emma mellé, és megfogta a kezét. A
karcos, forró anyag eltüntette a hányás utolsó szörnyű
maradványait is a kezéről és az arcáról. Az anyja érintése
könnyeket csalt a szemébe.
– Jobban. Érzed magad? Rossz étel? Talán gyomorrontás? –
aggodalmaskodott az anyja, és megfogta a nedves kezét. – Felhívjam
apát?
– Ne! – tiltakozott Emma, és átkarolta az anyját. – Kérlek, ne
mondd el apunak!
– Oké. Mondd el! Mi a baj?
Emma az anyja köntösébe suttogott.
– Valami rosszat tettem. Nagyon rosszat.
Az anyja nem szólt semmit, csak megnyugtatóan simogatta Emma
haját, emlékeztetve őt… az anyjára.
– Én… Caro adott nekem… Úgy éreztem, hogy képtelen vagyok
mindent megcsinálni. És Caro adott nekem tablettákat.
– Milyet?
– Teljesen legális. Receptre írta fel neki az orvos. Ritalin.
Az anyja bólintott.
– Olyan sok gyerek. Szedi azt a tablettát. Ez hülyeség – vett egy
nagy levegőt. – Bár nem olyan hülyeség. Mint hogy ő adta. Neked. Te
meg. Elfogadtad.
– Tudom, hogy helytelen volt, anya. És szörnyen éreztem magam
miattuk. – Emma felült, és az anyja szemébe nézett. – Hát, nem
mindegyik után volt szörnyű. Néhánytól kimondottan jól éreztem
magam.
– Ez nagyon, nagyon ijesztő. Neked. Nekem is.
– Egyszer annyira rosszul éreztem magam, hogy bevettem az
egyik tablettádat. Egy „nyugtató“ tablettát.
– Még ijesztőbb – mondta az anyja, és a mellkasára tette a kezét. –
Ezt rendezni kell. Abbahagyni. Most. Beszélnem kell. Apuval.
– Könyörgök, ne most mondd el apunak, jó? – ragadta meg Emma
az anyja kezét. – Istenre esküszöm, hogy többé nem csinálok ilyet.
Hülyeség volt. Tudom. Egyszerűen csak… Annyira…
– Túlterhelt. Túl sok volt a munka. Neked. Tudom, kicsim.
– Akkor ugye nem fogod?
– Elmondani apunak? – az anyja megrázta a fejét. – Most nem. De
nem tehetek örökké. Ígéreteket. Beszélnünk kell. Sokat.
– Tudom – mosolyodott el Emma. – Az jó lenne.
– Gyere a kanapéra! És hozz egy kefét!
…

– Szóval. Amellett, hogy elrontottad. A gyomrod. Rossz estéd volt? –

kérdezte az anyja, és letelepedett Gracie mellé. – Emma evett valami
rosszat. Talán Zach anyjának a főztje.
– Zach egy idióta – jegyezte meg Emma, miközben letelepedett a
padlóra az anyja elé, és kibontotta a hajfonatát.
– Mit csinált?
– Ó, azt nem lehet így elmondani. A szülei annyira… – Emma
vágott egy fintort. – Az apja még a jegyeimről is kifaggatott!
– Szegény Emma – mondta Gracie együttérzően.
– És még a zsidóságomról is kikérdeztek! – tette hozzá Emma.
Kicsit megrázta hosszú haját, és szétterítette a vállán.
– Mint például?
Emma az anyja kezébe adta a hajkefét, és hátradőlt.
 – Mint például azt, hogy ki a zsidó a családban – te vagy apa. És
mintha megütöttem volna a főnyereményt, kijelentették, hogy mivel
te zsidó vagy, én is az vagyok.
Nyugalom ölelte körül, ahogy az anyja a haját fésülgette. A
baleset óta most először érezte magát szinte maradéktalanul
boldognak.
– Ezért is. Örülök. Hozzámentem apához.
– Mert ő nem zsidó? – faggatózott Gracie.
– Nem. Mert nem számított. Úgy. Mint Zach családja. Mintha a
születés. Valahogyan. Különlegessé tenne. Vagy jobbá.
– Ezért nem vittél minket soha templomba? – kérdezte Emma. –
És ezért nem volt bár micvám?
– Bát micvá. A lányoknak az van – mondta Maddy, és ahogy
Emma megfordult, meglátta anyja édes mosolyát. – Kaptam.
Rengeteg ajándékot. Olyan érzés volt. Mintha üdvözöltek volna. Egy
klubban. Ahová csak néhány ember. Csatlakozhat. Ezt sosem
szerettem.
– Nem szerettél zsidó lenni? – kíváncsiskodott Gracie.
– Nem erről van szó. Szeretem. Különösen az ételeket – mondta,
és közben finom körkörös mozdulatokkal masszírozgatta Emma
halántékát. – De az emberek veszekednek. A vallás. Gonosszá teszi
az embereket. Vagy magányossá. Mintha nem lennének. A klubban.
Vagy az ő klubjuk. Rossz.
Az anyja vett egy nagy levegőt a hosszú beszéd után. Lehajolt, és
egy puszit nyomott Emma feje búbjára, majd folytatta.
– Szóval apu és én soha. Nem csatlakoztunk. Sehová. Talán.
Tévedtünk. Hiányzott neked?
Emma ebben nem volt biztos, de nem akarta megbántani az
anyját.
– Semmi gond, így volt jó.
 Gracie megtapogatta a gallérján csücsülő angyalt.
– Levegyem ezt?
– Nem! – mondta az anyja. – Sőt, azt hiszem. Én is akarok egyet.
Az imák meghallgatásra találnak. De soha nem szabad. Azért
imádkozni. Hogy fájdalmat okozzanak. Mintha. Te tudnád. Az
egyetlen választ.
– Szerinted mi a válasz, anya?
A tudat, hogy az anyjától kérhet útmutatást, Emmát olyan
boldoggá tette, hogy legszívesebben megölelte volna a világot.
Az anyja lassú megfontoltsággal válaszolt.
– A tetteid. A nyitott szíved.
– Annyira szeretlek, anya! – Emma felnyúlt, és megfogta az anyja
kezét. – Istenem, Zach még csak zavarba sem jött a szülei miatt. –
Emma egy pillanatra elhallgatott. – Anya, szerinted apa utál engem?
– Apa szeret téged.
– De engem hibáztat, igaz?
– Miért?
– Amiért elmondtam neked. És emiatt kellett elköltöznie.
Az anyja megszorította a kezét.
– Emma. Én mondtam apának, hogy menjen el.
– Azért, amit mondtam. Mert azt mondtam, hogy annyira dühös
volt, hogy bántott téged – mondta Emma, majd visszacsúszott, és
visszahúzta az anyja kezét a hajához, szinte kiéhezve az érintésére.
– Nem. Hanem amiatt. Amit tett. Mert nem mondta el – nyugtatta
meg az anyja, és Emma keze után nyúlt. – Elmondtad az igazat. Az
jó.
– De most te és apa elváltok – a könnyek ott bujkáltak Gracie
amúgy is fagyos hangjában. – Én ezt nem akarom.
– Tudom – mondta az anyja.
– Apa biztosan visszajönne, ha te mondanád neki – próbálkozott
Gracie. – Kérlek, anya, engedd meg, hogy visszajöjjön!
Emma Gracie-vel együtt szeretett volna könyörögni.
Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám, kérlek, hozd haza
aput!
 38. fejezet

Ben

Maddy, Emma és Gracie összebújva aludtak a kanapén, amikor Ben

visszatért Calebbel a Celtics meccsről. A tizenegy órás hírekben egy
tomboló tűzvészről számoltak be Kelet-Bostonban.
– Miért alszik mindenki? – kíváncsiskodott Caleb.
– Csss! Késő van, azért – súgta Ben a fiának. – Gyere pajti! Ideje
lefeküdni.
– Fent vagyok – suttogta Maddy.
– Anyu! – Caleb a kanapéhoz szaladt. – Felébresztettünk?
– Jaj! Gyomorszájon találtál, te idióta – méltatlankodott Emma.
Caleb Emma és Maddy közé furakodott, amíg Emma végül azt
mondta:
– Feladom – és a padlóra csusszant, magával rántva egy párnát.
– Képzeljétek, mi történt. Nyert a Celtics! Apa vett nekem kaját
meg édességet, Andrew bácsi pedig ezt vette nekem – lengetett meg
büszkén Caleb egy zöld sapkát Maddy orra előtt. – Azt mondta,
mivel neki nincs fia, lehetek a fogadott fia, hogy legyen kivel
meccsekre járnia. Mi az a fogadott fiú? Az olyan, mintha fogadást
kötött volna rám?
– De kis hülye vagy! Andrew bácsi úgy értette, hogy tiszteletbeli –
oktatta ki Emma.
– Ne nevezd hülyének! – korholta Maddy.
Caleb Emmára öltötte a nyelvét.
– Nem is vagyok hülye. Csak agysérült.
 Ben Maddy reakcióját figyelte.
– Te nem agysérült vagy. – Maddy megcsiklandozta Caleb hasát. –
Te hassérült vagy. Mert apa. Annyira sok. Szemetet tett beléd.
Emma felnyögött.
– Anya, legalább te ne bátorítsd!
– Miért is ne? Ő egy különleges gyerek – mondta Maddy, és
összevissza puszilta Caleb arcát.
– Talán különleges nevelési igényű – tette hozzá Emma. –
Valószínűleg elkapta anyától.
Ben összenézett Emmával, és nevetni kezdett. Összeszorult a
szíve, amikor a lánya visszamosolygott. Maddy felé fordult, szerette
volna megosztani vele a pillanatot, de ő nem nézett rá.
– Ideje. Mindannyian aludni – jelentette ki Maddy. – Emma?
Segíts a kicsiknek lefeküdni.
– Egyedül is meg tudom csinálni – motyogta Gracie, csukott
szemmel.
Emma addig rángatta Gracie karját, amíg az fel nem
tápászkodott. Másik kezét Calebnek nyújtotta.
– Apa? Ugye, feljössz jóéjtpuszit adni? – kérdezte Gracie.
– Rögtön jövök, cukorborsó.
Megfagyott a levegő, amint a gyerekek kiléptek a szobából
– Emma jól érezte magát Zach családjával? – kérdezte Ben. – Ideje
lenne meghívnunk a fiút, nem gondolod?
Körbejárt a szobában, összeszedte a szétszórt könyveket, egy
babát és egy pulóvert.
– Nincs olyan, hogy „mi“. – Maddy odasétált, kivette Ben kezéből
az összegyűjtött cuccokat, és ledobta őket a kanapéra. – Hagyj csak
itt mindent! Menj, adj puszit Gracie-nek! És Emmát is nézd meg!
Szüksége van rád.
 …

Ben meg sem lepődött, amikor Gracie szobáját üresen találta.

Kinyitotta a hálószobába – Maddy hálószobájába – vezető ajtót, és a
kisebbik lányát ott találta az ágyon elterülve. A szobában minden
makulátlannak tűnt. Tökéletesnek. Anne rajta hagyta a keze nyomát
az egész házon. Ben ki nem állhatta.
– Gyere, cukorborsó, menjünk az ágyadba! – suttogta Ben, és
kézen fogva a saját szobájába vezette Gracie-t.
– Emma azt hiszi, hogy utálod őt – motyogta, amikor az apja
lehajolt, hogy puszit adjon neki. – Azt mondta anyunak.
Ben elvette az ágy lábánál összehajtogatott takarót, és
betakargatta a kislányt.
– Nagyon szeretem Emmát. És téged is. Meg Calebet is.
– És anyut?
– Előbb szerettem anyut, mint bárki mást a világon.
– De előbb Illica nagymamát és Illica nagypapát szeretted, nem?
Ben szünetet tartott. Már így is eléggé összezavarta a gyerekeit.
– Persze. Úgy értettem, olyan szerelmes-romantikus módon.
– És még mindig így szereted anyut?
Ben előrehajolt, és egy puszit nyomott az arcára.
– Jobban, mint valaha.
Emma szobájából fény szűrődött ki a folyosóra.
– Édeske – szólította halkan az ajtón keresztül.
– Mi az? – Emma hangja semleges volt.
– Bejöhetek? – Ben benyitott, és bekukucskált a szobába. Emma a
padlón ült, laptopját a térdére támasztva. – Mit csinálsz?
– Semmi különöset – vonta meg a vállát Emma.
– Na, hogy sikerült az estéd Zach szüleivel?
A lány mogorva arca elárulta, hogy nem túl jól. Megint vállat
vont, a szemét fel se emelte a számítógépről.
– Zach egy idióta. Azt hiszem, szakítok vele. Talán már meg is
tettem.
– Dühös vagy rá? – kérdezte Ben.
– Egy kicsit. – Emma megfordult, és ilyen szomorúnak még
életében nem látta az apja. – Sokkal inkább miattunk vagyok
kiakadva. Minden az én hibám.
– Semmi sem a te hibád – huppant le mellé Ben. – Már
megmondtam neked.
– De hát miattam kellett elmenned.
– Ez nem igaz, Em – szorította meg Ben a kezét. – Tévedtem. El
kellett volna mondanom anyádnak, hogyan történt a baleset. Csak
akkor annyira dühös lettem… hogy kénytelen voltál te elmondani
neki.
Ez volt az igazság. Ő kényszerítette a lányát, hogy felfedje a
bűneit, és aztán gondoskodott róla, hogy Maddy a többire magától is
rájöjjön. Micsoda gyáva féreg volt!
Emma átkarolta az apja nyakát.
– Sajnálom, apa.
– Nincs mit sajnálnod.
– Sajnálom, hogy nem vagy itt.
Ben megszorította a lány kezét.
– Én is – mondta.
…

Ben azon tűnődött, vajon a pincérnő szánalmasnak találja-e, hogy

már olyan régóta ücsörög a Zaftigs étterem egyik asztalánál.
Megette a tojást, a szalonnát, a sült krumplit és a gyümölcsöt,
megivott négy csésze kávét, elolvasta az összes cikket a Boston
Globe-ban és a New York Times-ban, és még mindig csak tíz óra volt.
 Egyfolytában azon törte a fejét, hogyan töltse el az előtte álló üres
napot. Nem jutott eszébe más, csak az, hogy dolgozni menjen. Hé,
farmerben is lehet dolgozni – pont ezzel tenné különlegessé a napot,
nem igaz?
A belváros felé menet tett egy kis kitérőt, és egy hirtelen jött
ötlettől vezérelve beugrott az apjához – ez jó döntésnek bizonyult,
tekintettel arra, hogy még parkolóhelyet is talált, mindössze öt
háznyira a szülei téglaburkolatú otthonától.
Beacon Hill egyik különösen sűrűn lakott, ódon utcájában laktak,
amely a gázlámpáiról, a téglajárdáiról és arisztokrata lakóiról volt
híres.
– Hát te mit keresel itt? – kérdezte meglepődve az apja, amikor
ajtót nyitott.
– Be sem hívsz? – kérdezte Ben.
– Anyád nincs itthon – felelte a Bíró.
– Tudom.
Szombat reggel van. Kóruspróba.
Az apja félreállt – úgy tűnt, mintha nem szívesen tenné -, helyet
adva a fiának, hogy beléphessen.
– A konyhában találsz kávét – mondta kényszeredetten az apja. –
Én a könyvtárban vagyok.
Ben megtöltött egy csészét, és óvatosan bevitte. Amikor belépett a
dolgozószobába, az volt az érzése, hogy az apja megfeledkezett a
jelenlétéről. Végre felnézett, szépen összehajtogatta a New York
Times-t az eredeti hajtás mentén, és egy intarziás asztalka tetejére
tette.
– Mi szél hozott felénk? – kérdezte a Bíró.
Ben mereven az apja szemébe nézett.
– Maddy kirúgott.
– A baleset miatt?
 – És más dolgok miatt is.
– Például?
Ben a török szőnyeg mintáját tanulmányozta, és a rajta levő
kockákat számolta.
– Nem akarsz beszélni róla? – kérdezte az apja, majd felemelte a
fehér porceláncsészét, kortyolt belőle, és sóhajtva letette. – Most
már csak napi egyre korlátoztam a kávét. El tudod ezt képzelni? Így
annak sincs sok értelme, hogy felkeljek. Néha, amikor anyád nem
figyel, becsempészek még egyet. Persze kit is akarok átvágni?
Szóval, kivel feküdtél le?
– Nem az számít, hogy kivel. Akkor történt, amikor Maddy még a
kórházban volt.
– Szereted őt?
– A csajt? Ugyan már, ne légy nevetséges. – Ben könyökével a
bőrfotel karfájára támaszkodott, és összekulcsolta a kezeit. –
Segítségre van szükségem.
– Idejét sem tudom, mikor hallottam ezt utoljára tőled.
– Ne nehezítsd meg a dolgomat még jobban, kérlek – mondta Ben.
– Miért ne legyen nehéz neked? Rohadt nagy hülyeséget csináltál.
– Az apja felállt, és járkálni kezdett.
– Én is elkövettem sok ökörséget az életemben, de anyádhoz
mindig hűséges voltam.
Ben szájából majdnem kicsúszott egy szarkasztikus megjegyzés,
de idejében visszafogta magát. Az apja legyen is büszke a hűségére.
Ben ezt várta el a szüleitől.
– Egyébként is, itt most sokkal többről van szó – mondta az apja. –
Förtelmesen viselkedtél az egész házasságod alatt. Az az állandó
kiabálás és veszekedés.
Ben úgy meredt az apjára, mintha szellemet látna.
– Azt hitted, nem vettük észre? A te családod a mi családunk –
jelentette ki a Bíró, és a térdére tette nagy kezét. – Szégyent hozott
ránk a viselkedésed.
Ben összeszedte a gondolatait, de aztán lenyelte a kigondolt
mondatokat.
– De ha tudtad, miért nem állítottál meg?
– Te miért nem állítottad meg magadat? – Az apja arca elernyedt.
– Csak nem engem hibáztattál? Talán itthon túlságosan is korlátok
közé szorítottuk az életünket, túl csendesek voltunk, és amikor
egyszer kiszabadultál, túl messzire mentél. Vagy talán egyszerűen
csak a nagyapádra ütsz ezzel a féktelen dühöddel.
– Charlie nagyapára?
– Te már csak akkor ismerted, amikor megjuhászodott. Anyád
úgy nőtt fel, hogy üvegek röpködtek el a feje mellett. Amikor
megkértem a kezét, megígértette velem, hogy mindig kordában
tartom az indulataimat.
Ben arra a csendes, hűvös házra gondolt, amelyben felnőtt –
nyilvánvalóan menedék volt az anyja számára.
– Világéletedben lobbanékony voltál. Emlékszel, hogy
megbüntettünk minden egyes alkalommal, amikor felemelted a
hangodat? Bárcsak sikerült volna kinevelnünk belőled. De te
szeretted megemelni a hangodat.
Kirázta a hideg, amikor arra a megkönnyebbülésre gondolt, amit
a kirohanásai keltettek benne.
– És most mit szándékozol tenni?
– Megpróbálom rávenni Maddyt arra, hogy megbocsásson.
Szerintem még mindig szeret engem.
– Szeret. Ezt most úgy mondod, mintha az mindent megoldana.
– Miért, szerinted nem?
Az apja Benre szegezte a tekintetét.
– Ha eljöttél otthonról, akkor jobb, ha elkezdesz ügyvédet keresni,
Ben – ugatásra hasonlító nevetést hallatott. – Egy másikat.
Ben kihúzta magát.
– Itt még nem tartunk, annyira azért még nem mérgesedett el a
helyzet.
– Az apja majd seperc alatt felbérel egy New York-i nagyágyút –
csettintett az ujjával az apja. – Egy minden hájjal megkent ügyvédet,
arra mérget vehetsz. Az utolsó centedet is elperelik tőled.
– Azért nem eszik olyan forrón a kását, apa.
– Ne légy bolond – a helyemben te nem ugyanezt a tanácsot
adnád Calebnek?
– Én a helyedben azon agyalnék, hogyan cseszhette el Caleb
ennyire, és én hogyan segíthetnék neki visszaszerezni a családját.
Az apja abbahagyta a járkálást.
– Nagyon frankó lenne, ha vissza tudnád szerezni a feleségedet,
bár ő valószínűleg sokkal jobbat érdemel, mint te. Mindazonáltal
jobb lenne, ha elkezdenél azon agyalni, hogyan védd meg azt, ami a
tiéd. Ügyvéd nélkül olyan lesz a bankszámlád, mint a feneketlen
zsák. És nehogy azt mondd most nekem, hogy egyedül is meg tudod
csinálni – mert abban az esetben neked lesz a leghülyébb ügyvéded
a világon.
Mit is gondolt Ben, amikor idejött segítséget kérni? Elég szomorú,
hogy még negyvenéves kora után is hitt abban, hogy az apjában
megvan az a fajta bölcsesség, ami Benből hiányzik.
…

Vasárnap Ben korán ébredt, csinált egy pocsék kávét magának a

hotelszobában, felhúzta a tornacipőjét, és még reggeli előtt
kiautózott a Jamaica-tóhoz. Zárva volt a csónakház és a mosdók is. A
repedezett cementszökőkút száraz volt, a vizet télre elzárták. A
tiszta kék reggeli ragyogás lehangolta. A szürke felhők legalább
némi fedezéket, némi vigaszt nyújtanának.
Egy idősebb férfi közeledett, aki annyira be volt bugyolálva, hogy
Ben csak a járásából következtethetett a korára. Egy nagy collie
ugrándozott mellette. Két nő közeledett felé, mélyen belemerülve a
beszélgetésbe. Csak egymásra figyeltek, akár a szerelmesek. Az
egyik nő csak hallgatott, és egy rózsaszínű, puha sálat igazgatott a
nyaka körül, közben bólogatott és nevetett. A másik szinte ugrált
örömében, ahogy elmesélte a jó hírt. A sálas nő átölelte a barátnőjét,
és felsikoltott örömében.
– Július huszonkettedike – ezt el sem hiszem!
Mit nem tud elhinni? Kisbaba születik? Esküvő lesz? Európába
utazik? Bármi legyen is az, láthatóan teljesen feldobta.
Úgy tűnt, mintha a legjobb barátnők lennének. Ben mindig azt
hitte, hogy ő és Maddy a legjobb barátok. Igen, veszekedtek.
Kétségtelenül az ő hibájából. De álmában sem hagyta volna el a
feleségét – sem a baleset előtt, sem utána, se most. Ez egy életre szól,
Maddy, mondta, amikor felhúzta az ujjára az eljegyzési gyűrűt. Nem
csak úgy tenni, mintha örökké tartana. Komolyan gondolta.
Gazdagságban, szegénységben, jóban, rosszban, betegségben,
egészségben. De hát nem bizonyította még be az elkötelezettségét –
nem teljesítette a maga részét? Most már Maddyn a sor, hogy ő is
teljesítse az alku rá eső részét.
Futás közben Ben lehúzta a kesztyűjét. Mit gondol a felesége? Ki
vigyázna rá és a gyerekekre? Alig tud olvasni. Vajon azt tervezi,
hogy visszaköltözik a szüleihez, és engedi, hogy Anne és Jake
neveljék fel a gyerekeiket? Csak a holttestén keresztül.
A halántékában dübörgő kalapálás ütemében futott. Bár dühös
volt az apjára, az ő fejében is megfordult, hogy okos ügyvédeket kell
találnia, hogy megoldhassa ezt az ügyet. Elintézhetné, hogy Maddyt
beszámíthatatlannak nyilvánítsák, és őt nevezzék meg a
gondviselőjének.
Ben megállt, a kezét a térdére tette, miközben megpróbált
levegőhöz jutni, és azon agyalt, hogyan kaphatná vissza az életét,
ami szépen kicsúszott a kezei közül.
Vissza akarta kapni a legjobb barátját. Szüksége volt rá.
Szüksége volt rá, az Isten szerelmére.
…

– Elmentem apámhoz, hogy tanácsot kérjek tőle – mondta Ben

Maddynek, miközben kicsomagolta a cuccokat, amiket a boltban
vásárolt. A tótól egyenesen a Whole Foods áruházba ment, megvett
minden drága bioterméket, amiről úgy gondolta, Maddynek tetszeni
fog. Folyós sajtot. Magvas kekszet. Mosolygós halakkal és
zöldségekkel fémjelzett konzerveket. Remélte, hogy az ő mosolya
kedvesnek tűnik, és nem az a grimasz, aminek érezte.
Maddy a padlón ült a szekrény előtt, ahol a konzerveket tartotta,
egymás után szedte ki, majd tette vissza őket egy olyan rendszer
alapján, amit Ben nem értett, Maddy pedig holnap már nem is fog
emlékezni rá.
– Lenyűgöző. Vagy hülyeség. Nem tudom. Nem érdekel –
pakolgatta a csicseriborsót és a zöldbabkonzerveket egymás mellé.
– Semmi értelmeset nem tudott mondani – folytatta Ben. – Mégis
valahogy segített azzal, ahogyan önmagát adta.
– Hagyd abba a csűrcsavart! – Maddy ráemelte a tekintetét. –
Mondd ki, mit akarsz. Mondani.
Ben letérdelt mellé.
– Talán sokkal jobban hasonlítok apámra, mint gondoltam.
Mindig csak rólam van szó. Állandóan. Még akkor is, amikor
megsérültél, csakis magam miatt aggódtam. Azt hiszem, végre
kezdek rájönni.
 Egy vadlazacos konzervet tartott a kezében, és várt. A padló
csillogott.
– De ma rájöttem – futás közben, a tónál -, hogy most rólad van
szó. Megsérültél. Te voltál az, aki balesetet szenvedett, és ez a te
életed… – Itt megállt.
– Most jöttél rá. Most?
– Természetesen nem. De végre itt érzem a csontjaimban. És
tudom, hogy szükséged van rám. Tudok segíteni. – Ben végigsimított
az arcán. – Még mindig szeretsz engem.
– Nem is tudom. Már nem. Különben is, túl elfoglalt vagyok.
Tanulok élni.
– De hát…
– Fájni fog. Elköszönni. Persze. De be kell fejezni.
– Nem. Nem kell. Nekünk együtt kell lennünk.
– Biztonságban kell lennünk. Egymással – mondta Maddy,
miközben egy tornyot épített a tonhalas dobozokból.
Ben odaült Maddy mellé, és megfogta a kezét. A nő nem húzódott
el, hagyta, hogy férje a kezében tartsa a kezét.
– Tudom, hogy szörnyen viselkedtem. De tudok jó ember lenni.
Ben mélyen Maddy szemébe nézett, minden erejét latba vetve
megpróbálta visszahódítani.
– Túl késő. – Maddy elhúzódott és felállt. – Talán neked kell
szeretni. Egy rossz embert. Hogy megtanulj szeretni egy jó embert.
Talán. Te csak. Az én rossz emberem voltál. Túl sokáig.
– Én törődöm veled. Jobban, mint bármi mással.
– Törődsz? – Maddy lenézett oda, ahol a férfi guggolt. Felkapta a
pultról a mindentudó jegyzetfüzetét, belelapozott, majd ujjával az
egyik oldalra bökött.
– Figyelj: Az ideális ember. Kegyesen és méltósággal. Vállalja az
élet baleseteit. S az adott körülmények között. Mindig a legjobbat
cselekszi.
Ezt Arisztotelész mondta. Lemásoltam. Zelda irodájából. Annyira
szerettem volna az lenni. Méltóságteljes és kegyes. De most már
tudom. Hogy is lehetnék? Az élet balesete. Nekem nem azt volt. Ami
volt. Házassági karambol.
 39. fejezet

Maddy

Maddy négy tányért és poharat vett elő a konyhaszekrényből.

Lehajolt az alsó fiókban levő szalvétákért, félretolva egy kupac
organikus tonhalkonzervet, amit Ben két hete hozott. A konzervek
láttán újra előtört belőle a bosszúság, amit akkor érzett, amikor a
férje szétteregette előtte a Whole Foods teljes árukészletét, mintha
valami házi istennő lába elé tenné le az áldozati ajándékát.
Talán így kellett lennie: csak a gyerekek és ő. Bashert – mondaná
a nagyapja. Így rendelte a sors.
Ben könyörgött neki, hogy menjen el aznap este a céges
karácsonyi partijára. Megígérte, hogy ő nem lesz ott, de miért is hitt
volna egy olyan férfinak, aki megcsalta? Miért bízna meg egy olyan
nőben, aki ráugrott egy olyan férfira, akinek a felesége kómában
fekszik? Valószínűleg ott lesz, készen arra, hogy elkapja Bent,
mintha ő lenne az előétel – egy nagy tál virsli a paplan alatt.
És persze ott voltak a munkatársai is. Tényleg azt hiszi Ben, hogy
el tudná viselni, ahogy aggodalmaskodva bámulják őt? Ezzel kellett
szembesülnie akkor is, amikor a heti visszaszokási vizitek
alkalmával bement a saját munkahelyére, hogy ráhangolódjon a
munkába állásra. A munkatársak megfogták a kezét, és szánakozó
pillantásoktól kísérve feltették a „szegény Maddy”-típusú
kérdéseiket. Hogy vagy? Tényleg? Jobban érzed magad? Közben meg
mindenki az arcát fürkészte, hátha akad valami friss zsákmány a
helyi pletykabanknak.
 Az agykárosodás nyomait vizslatták.
Szóval, mi a véleményed? Ben irodai haverjai biztosan ezt
kérdeznék egymástól, miután beszélgettek vele, és az intelligencia
jeleit keresték benne, vacak lőrével teli kis műanyag poharaikat
szorongatva, és még gagyibb sajtot és kekszet rágcsálva.
Nem, köszönöm.
A felépülésének következő mérföldköveként Maddy azt tervezte,
hogy teljesen egyedül készíti el a vacsorát ma este. Pontos jegyzetet
készített az egyes lépésekről és teendőkről, Zelda tanácsainak
megfelelően. Az anyjával együtt tervezte meg a menüt – valami
táplálót akart főzni, amit a gyerekek is szeretnek. Semmi olyat,
amihez tökéletes időzítésre lenne szükség. Maddynek olyan étellel
kellett kezdenie, ahol nem kell kapkodnia.
Vacsorafőzési terv:
Pulykafasírt. Mézes sárgarépaérmék. Sült krumpli.
Receptek anyától.
Délután háromkor kezdeni a főzést,
hogy hatkor ehessünk.

Ez lesz az első este, amikor teljesen egyedül készíti a vacsorát, azóta

a rosszul sikerült este óta.
Nem lesz ott Ben, aki a másik szobából füleli az
edénycsörömpölést; Gracie sem ül a konyhaasztalnál, és nem tesz
úgy, mintha leckét írna, miközben Maddy minden mozdulatát
követi; nem lesz Caleb, aki rohangászik a nappali és a konyha
között, hogy filmnézés közben gyorsan leellenőrizze, mit csinál az
anyja. Emma sem figyeli őt, mint egy miniatűr dadus.
Maddy apja elvitte a gyerekeket karácsonyi bevásárlásra – semmi
kétség, egész részlegeket felvásárol majd a Targetben és a Macy’s-
ben, csak hogy örömöt szerezzen a gyerekeknek. Hívta Maddyt is,
de ő visszautasította az invitálást. Mostanában teljesen kimerítették
az áruházak. Amikor hagyta magát rábeszélni, hogy az apja
elrángassa valami ajándékot venni az édesanyjának hanukára,
majd belehalt. Ruhák, ékszerek, táskák, méretek, színek, típusok,
osztályok, alkudozás, lökdösődés. Túlságosan multimédia,
vélekedett Zelda. Maddy egyelőre kizárná a fogyasztói társadalmat
az életéből. Egyébként is kiváló módja volt ez annak, hogy pénzt
spóroljon a Ben utáni szűkösebb időkre.
Miután visszautasította a vásárlást, az apja felajánlotta, hogy hoz
vacsorát – ne kelljen azzal is vesződnie, vélte az apja –, és ehetnének
együtt, de Maddy ezt is visszautasította, mondván hogy csak hozza
haza a gyerekeket, és tegye ki őket a ház előtt, be sem kell jönnie. A
ma este csak Maddyről és a gyerekekről szól.
Az apja sértődött megjegyzéseit elengedte a füle mellett.
Tedd túl magad rajta, apa!
Maddy már harmadszor, talán negyedszer is ellenőrizte a listán
szereplő hozzávalókat. Az anyja extra nagy betűkkel gépelte be a
receptet – és megint úgy kezelte, mintha vak lenne, pedig csak
lassan olvasott. Mintha egyik fogyatékosság a másikat szülte volna.
Az anyjának még mindig nehezére esett felismerni, hogy a nagyobb
betűk nem segítenek, és a kiabálás sem teszi érthetőbbé az
utasításokat.
– Az ég szerelmére, légy már egy kicsit türelmesebb velem – kérte
Maddy az anyját. – Hadd csináljam úgy, ahogy akarom. Kit érdekel?
A fenébe. A receptnek nem volt semmi értelme.
Sárgarépa, vaj, méz – ezeket most össze kellene keverni?
Összegyűrte a papírt, és ledobta a padlóra.
Aztán felvette.
Brühühü. Szegény Maddy!
 Szedd már össze magad, Maddy!
Maddy, a szegény szerencsétlen áldozat!
Az emberek nemcsak simogatni akarták a szánalomra méltó
áldozatokat, hanem beléjük is akartak rúgni. A sírás elvette az
erejét, és Isten tudja, hogy volt-e még egyáltalán valamennyi
befolyása a dolgokra.
Kisimította a receptes papírt, megpróbálta eltüntetni a
gyűrődéseket, és aztán a szokásos üdv-a-kisegítő-suliban módon
újra elolvasta.
Miután meghámozta, majd egymás mellé fektette a sárgarépákat,
nekilátott, hogy felkarikázza őket. Órákra volt szüksége a főzéshez,
mert senki sem bízott abban, hogy használni tudja a konyhai
robotgépet – saját magát is beleértve –, és mostanában mindent
teljesen egyformára akart készíteni. Egészen másként csinálja most,
mint régen, amikor a késsel villámgyorsan összedarabolta a
zöldségeket, nem foglalkozott azzal, milyen hosszúra vagy milyen
szögben vágja őket, és már mehettek is a fazékba.
A fazék fölé csúsztatta a tányérra felhalmozott répakorongokat,
és beleszórta őket a vaj, méz, víz és barna cukor bugyborékoló
keverékébe. NEM TÚL SOK CUKOR, írta az édesanyja, és még a
papírról is úgy tűnt, mintha kiabálna. NEM DESSZERTET
KÉSZÍTESZ!!!
Egy régi fakanállal finoman megkevergette a folyadékot.
Időnként érezte, ahogy a lassúság boldogságos aurája lengi körül.
Mintha apáca lenne. Minden pillanat tökéletesen önmagáért
létezett. Most, amikor megöleli Gracie-t, nem csinál semmi mást,
nem kezd el azon gondolkodni közben, mi lesz a következő lépés,
nem húzódik el a lányától, hogy összehajtogassa a szennyest.
Persze most más problémája volt. Az átmenet. Akár egy évig is
képes lenne ebben az ölelésben maradni. Zelda azt ígérte, hogy
mindennek eljön az ideje, és összeállnak a dolgok. Akár egy recept.
Az agytekervényének el kell érnie a forráspontot, hogy elkészíthesse
az érvelő esszenciát, a Maddy-redukciót.
Ketchupot, zsemlemorzsát és egy tojást kevert a darált húshoz,
hogy sűrű masszát kapjon. Belekeverte a szárított vöröshagymaport
is. Aztán eszébe jutott, hogy vissza kell fordulnia a tűzhelyhez, hogy
újra megkeverje a sárgarépát. Már majdnem ragadt – de ez pont így
volt jó. Hányszor égette le az ételeket a baleset előtt is!
…
Két órával később, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó, kiszaladt
az előszobába, hogy üdvözölje a gyerekeket.
– Sziasztok! Futás a nappaliba. Nincs vita. Mindjárt kész a vacsi.
Emma bizonytalannak, Gracie aggódónak, Caleb pedig éhesnek
tűnt.
– Tényleg. Minden rendben van. Öt percet kérek.
– Tessék – mondta Caleb, és átnyújtott neki egy zsírfoltos fehér
táskát, közben valamit dugdosott a háta mögött. – Nagyapa küldi.
– De csinos vagy, anyu! – dicsérte meg Gracie.
Maddy elvette Calebtől a szatyrot, majd megpördült a
gránátvörös színű selyemruhában, amit Vanessától kapott.
– Egy különleges alkalomra – mondta a húga.
Ennél a vacsoránál különlegesebb alkalmat Maddy el sem tudott
volna képzelni.
Csókokat dobott, és visszament az étkezőbe. Lassan, óvatosan
meggyújtotta a gyertyákat, megtöltötte a poharakat jéggel és
szénsavas vízzel, és lekapcsolta a villanyt. Minden olyan
normálisnak tűnt, mintha már korábban is csinált volna ilyet.
Jobbnak tűnt. Eszébe jutott, milyen régóta nem gyújtott már
gyertyát.
 Még egyszer elmosolyodott. Aztán összevonta a szemöldökét.
Valami nem stimmelt.
Körülnézett. Minden a helyén volt. Finom citromolaj illata lengte
be a levegőt, kiegészítve a gyertyák fahéjas aromájával.
Mi nem stimmel? Valami furcsa energia kibillentette az
egyensúlyából. Körbejárta az egész étkezőt, megállt, körbenézett
négyszer is, amíg az egyensúlya helyrebillent.
Ahol valamikor két csillogó kobalt színű, arany indákkal átszőtt
esküvői pohár állt, most csak egy árválkodott. Valamelyik gyerek
összetörte talán a hiányzó poharat?
Ez abszolút valószínűtlennek tűnt.
Az anyja tudna róla. Mindegy, hagyjuk most. Legalább rájött,
miért volna olyan furcsa hiányérzete. Szinte hallotta, ahogy Zelda
kioktatja: Koncentrálj a jóra!
Az asztalra került a lefedett fasírtos tál. Egy másik tálban az édes
sárgarépa. A krumpli. A vaj. A tejföl. Csodával határos módon még
az alátéteket sem felejtette el alóluk.
Kisétált az előszobába, és hívta a gyerekeket.
– Kész a vacsora!
Leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy újra és újra elismételje.
Vacsora!
Vacsora!
Vacsora!
Egy tányéron eligazgatta a croissant-okat, amiket Caleb hozott.
Nem tartozott a menühöz, de ez most mit sem számít. Sosem
gondolkodott szélsőségesen.
Nem mintha emlékezett volna rá.
A gyerekek falkában rohantak be, mintha már tűkön ültek volna
a nappaliban, ugrásra készen, hogy lássák, vajon anya felgyújtja-e a
házat.
 – Ez egyszerűen gyönyörű, anyu! Pont mint egy magazinban –
tátotta el a száját Caleb.
– Fantasztikus munkát végeztél – lelkendezett Emma, és úgy
ölelte át, mint kislánykorában.
Gracie a háta mögé dugta a kezét, ahogy belépett.
– Tessék – és egy nagy csokor sárga fréziát nyomott Maddy
kezébe. – Ezt tőlünk kapod. Nem nagyapa választotta, hanem mi.
– És mi egyedül fizettük ki – dicsekedett Caleb. – Vagyis főleg
Emma. A tábori pénzéből. De én is adtam egy dollárt, amit
nagyapától kaptam a múlt héten.
– Én is – csatlakozott Gracie.
Maddy beszippantotta a virágok finom illatát.
– Ez a kedvenc virágom.
– Ugye, megmondtam! Én választottam őket! – ujjongott Caleb. –
Én nyertem!
– Mindannyian nyerünk – mondta Maddy, és megölelte a fiát. –
Mindannyian nyerünk.
– Nem mindannyian. Apa nincs itt – jelentette ki Gracie.
– A céges partin van, emlékszel? El kellett mennie – mondta
Emma. – A munkája miatt. Eljöhetett volna vacsorára, ha akartuk
volna, ugye, anya?
– Persze, kicsim. – Maddy most olyan nagylelkűnek érezte magát,
és a tudat, hogy hatalmában áll bármilyen kívánságot teljesíteni itt a
gyertyafényben, átmelegítette a szívét. – Ki szeretne enni?
Maddy kiporciózta a répát, és felszeletelte a fasírtot. A gyerekek
villájukkal szedtek a krumpliból.
– Mmm. Ez mennyei, anya! Nagyon, nagyon finom! – áradozott
Gracie.
– Tényleg. Szép munka volt. Ugye? – Maddy kivett egy villányi
adagot a zöldségekből, és bólintott a bókokra.
 – Így van! – helyeselt Gracie.
Minden egyes lenyelt falat még nagyobb örömet okozott
Maddynek.
– Kértek még? – kérdezte, amikor az utolsó morzsát is
letakarították a tányérjukról.
– Apa! – kiáltott Caleb örömében.
Maddy megfordult, és meglátta a háta mögött álló Bent, ahogy az
ujját az ajkához emelte.
– Meglepetés, Maddy! – Az egyik kezét a felesége vállára tette, a
másikkal pedig egy becsomagolt csokrot nyújtott át. – Boldog két
nappal karácsony előttöt!
– Virágok – jegyezte meg, de nem nyúlt a csokorért. – A gyerekek
leköröztek.
– Nem nagy ügy, anya – mondta Emma. – Apa csokra sokkal
szebb. Csomagold már ki!
Biztosan egy tucat vörös rózsát rejt a papír, Ben szokásos
ajándékát. Ehelyett azonban egy dombornyomott papírból készült
nehéz tekercset talált benne, amit színes rafiával kötöttek át.
– Nyisd már ki, anya – könyörgött Gracie.
Frenetikusan boldog feszültségüket látva Maddyre hirtelen rátört
a vágy, hogy most azonnal kimenjen innen, bekapcsolja a tévét, és
elmenjen aludni.
Bizonytalan keze addig tépkedte a csomót, amíg a fényes
szalmaszálak nem engedtek. Aztán két kezével próbálta meg
kitekerni a nagyméretű akvarellpapírt.
Ben arrébb tolta a tányérját és a poharát, lesöpörte a morzsákat,
és félrerakta az evőeszközöket. Helyet csinált.
– Ezt én csináltam! – ujjongott büszkén Caleb. – Látod, anyu? Én
rajzoltam az egészet.
Caleb Chagall-szerű portréján mintha valamennyien a levegőben
lebegtek volna. Maddy fehér ruhát viselt, aranycsillagok tarkították
az anyagot. Keresztben voltak, Ben testét kettévágta az övé. Fehér
öltönye miatt úgy tűnt, mintha félig cowboy, félig prédikátor lenne.
Ruháját ezüst holdak pettyezték. Körülöttük Emmáról és Gracie-ről
készült kisebb portrék sorakoztak. Persze Caleb önarcképe sem
hiányozhatott, aki Maddy válla fölött kukucskált, miközben a képet
tanulmányozta.
– Nagyon szép. – Két kezébe fogta Caleb arcát, és a sajátja felé
emelte. – Köszönöm, drágaságom!
– Apa ötlete volt. Azt mondta, hogy szeretnél egy családi képet
karácsonyra. Gracie írta a betűket. Be fogjuk keretezni!
– Egyszerűen gyönyörűséges – mosolyodott el, és visszatartotta
magát attól, hogy behúzzon egyet Bennek.
– És ez is a tied – nyújtott át egy borítékot Ben, ami a
megszólalásig hasonlított az anyja drága irodaszereire. – Menj fel az
emeletre, és olvasd el! Kérlek. A gyerekekkel addig feltakarítunk.
Aztán megesszük a desszertet. Anyukád elmondta, mit csináltál.
Hoztam nektek egy kis fagyit hozzá.
Muszáj volt túlzásokba esnie, mintha a brownie nem lenne elég.
És ráadásul nem is ő csinálta, hanem az anyja. Maddy még sosem
sütött brownie-t. Ben tényleg azt hiszi, hogy most fog belekezdeni?
Összeszorította az ajkait, hogy ne sikítson és ne káromkodjon.
Aztán felment az emeletre.
…

A keze remegett, miközben gyötrelmes lassúsággal, szavanként

elolvasta a levelet.
Maddy,
Olvastam néhány könyvet. Olyanokat, amiket általában
 elutasítok, mert azt hiszem, hogy túl jó és okos vagyok
hozzájuk – Dühös férfiak, Párok, akiknek könyvekre van
szükségük, hogy a házasságuk működjön, Férfiak, akiket el
kell a nőknek hagyniuk. Tudod, miről beszélek.
Mindent helyre akarok hozni. Mindent jobbá akarok tenni, sőt,
sokkal jobbá. Veled akarok lenni, amíg gyógyulsz.
Azt akarom, hogy újra szeress engem!

Én.
Én.
Én.
Minden mondat egy könyörgéssel kezdődött, ami csak róla szólt.
Összegyűrte a levelet, és eldobta anélkül, hogy végigolvasta volna az
érveit, hogy miért is fogadja őt vissza, mert attól félt, hogy Ben
szavai megfojtják. Betemeti a sok baromság.
A hálószoba ajtaja kinyílt. Ben egy csésze teát nyújtott felé.
Ez az a férj, aki meg akarta gyógyítani őt, mindent jobbá akart
tenni, de ez a bizonyos férj még arra sem ad neki időt, hogy
befejezze a levelet, ha tényleg ezt akarta volna. Arra sem
emlékezett, hogy mennyi időbe telik, míg Maddy valamit elolvas.
Még csak nem is kopogott.
– Mindig is az voltál. Szószátyár – mondta Maddy. – Bárcsak én is
ilyen lennék.
Ben letette a csészét az éjjeliszekrényre, és lehuppant a
hintaszékbe.
– Maddy. Megértelek. Végre. Kérlek. Lélegezni sem tudok
nélküled.
– Most is lélegzel, Ben.
– Nem akarok drámai lenni. Őszintén szólva fogalmam sincs,
mihez fogok kezdeni nélküled és a gyerekek nélkül.
 – A gyerekek mindig ott lesznek neked. A te gyerekeid is.
Előre hajolt.
– Ez nem ugyanaz. Velük együtt akarok felébredni és lefeküdni,
ugyanabban a házban.
– Látod, még mindig rólad van szó. Rólad. Rólad. Rólad.
– Igen. Igazad van. Dolgozni fogok rajta. Az indulataimon. Az
önsajnálaton. Mindenen. Te pedig a gyógyulásra fogsz koncentrálni.
– Itt megállt. – Talán túl sokat kérek?
Maddy elgondolkodott, próbálta megtalálni a szavakat, azokat a
szavakat, amelyeket Ben elvett tőle. Azon tűnődött, vajon mindig
arra fog-e majd gondolni, amit nem tud megtenni vagy kimondani.
– Ben. Mi történt a pohárral?
– A pohárral? – Az arcán zavarodottság látszódott. Oldalra
billentette a fejét, mintha jobban fel akarná fogni Maddy szavait.
– Az esküvői poharunkkal. A kékkel. Már csak egy van. Hol van a
másik?
A férfi összepréselte az ajkait, mintha nem akarná kimondani a
szavakat.
– Mondd el!
Ben előrehajolt, és szórakozottan forgatta a jegygyűrűjét. Szemei
elárulták az igazságot, nem is volt szükség szavakra. Maddy meg
sem lepődött azon, amit hallott.
– Én törtem össze. Dühös voltam. És mérgemben a falhoz vágtam.
– Rám haragudtál?
– Nem. Azért voltam dühös, ami veled történt.
– És ebben a miattam érzett haragodban… Hiányoztam. Aggódtál
értem.
Meg kellett állnia, hogy levegőt vegyen, és felemelte a kezét,
nehogy Ben félbeszakítsa. – Gondoltál rám? Hogy hazajövök?
Gondoltál arra, mennyire szeretem azt a poharat? Hogy én keresni
fogom?
– Azt hiszem, megint csak magamra gondoltam – mondta, és
tenyerét felfelé fordítva kinyújtotta a kezét, mintha felkínálná
magát a szégyen tálcáján. – Utáltam magamat abban a pillanatban,
amikor megtettem. Rosszul tettem. Nincs mentségem. Semmi sincs,
a bocsánatkérésen kívül. Rettenetesen sajnálom.
Végtére is csak egy pohár volt. Nem több, igaz?
De nem pótolható. Azok a poharak a házasságuk tanúi voltak.
Freud erre biztosan azt mondaná, hogy a pár menthetetlenül
kettétört. Ben egy dühös pillanatában törte össze. Szívbemarkoló
dühében, ebben Maddy biztos volt, de abban a pillanatban a dühe
mégis elsőbbséget élvezett minden mással szemben. Miközben
gyászolta Maddyt, még egy újabb darabot szakított le belőlük.
Távollétében összetörték.
– Megváltoztam – mondta Ben. – Meg fogod látni.
– Azt akarod. Hogy megbocsássak. Ez sosem túl nagy kérés.
Egyáltalán nem. Meg tudok bocsátani neked – megállt, hogy levegőt
vegyen, és az ujját Benre ajkára tette, hogy ne szakítsa félbe. Egy
pillanat múlva folytatta. – Egyébként. Nem fogom. Jól megélni. Nem.
Haraggal. Ami rám nehezedik. Lefoglalja a gondolataimat. A
fejemben. De. Élhetek én veled?
– Mert… ?
– Nem. Igen. Talán. Az egész miatt. A szex vele, az érted volt,
tudom. Megnyugtató. Mint a cukorka. Mintha kisbaba lennél. –
Maddy szünetet tartott, kétségbeesetten kereste a szavakat. – De. Te
nem vagy. Kisbaba. Te férfi vagy, aki nem próbálkozott eléggé.
– Ez soha többé nem fog megtörténni. Soha – jelentette ki Ben, és
megragadta Maddy kezét.
Ben érintése fojtogatta, úgy érezte, mintha haldokolna a keze.
Megesküdött, hogy most is érzi őt az egész testében – mintha a férfi
szétterítené benne az összes molekuláját. Elhúzódott, beletörölte a
kezét a takaróba. Le akarta mosni magáról az érintését.
– Tudom, hogy nem voltam tökéletes – mondta Maddy. – De
összetörted a szívünket. Nem tudom elfelejteni. Mire vagy képes.
Ekkora. Dühre. Hogy te. Mindenkit elfelejtesz. Csak magadat nem.
A mondatai egyre rövidebbek lettek, egyre nehezebben érthetők,
mintha Ben nyomása, a lüktető szükséglete, hogy visszajöjjön,
visszalökte volna őt. Ha hagyja, hogy hazajöjjön, talán mindenki
jobban lesz, kivéve őt.
Ben felegyenesedett. Az arca eltorzult, annyira igyekezett
megőrizni a hidegvérét – nem akart vitatkozni.
– Voltam – korrigálta Maddyt. – Amire képes voltam.
Maddy összefűzte az ujjait.
– Mi lett volna. Ha elgázoltál volna valakit. Egy idegent. Vagy
tönkretetted volna. Valaki más elméjét. Mi lenne akkor? Akkor is
összetörted volna a családunkat. Két családot.
– Ezért nem akarod, hogy visszajöjjek? Azért, ami esetleg lehetett
volna?
– Nem, Ben. Azért, mert nem akarok. Minden este várni – mondta
Maddy. – Azon tűnődni, milyen. Lesz az este. A te hangulatod. Nem
akarom. Hogy uralkodjon a világunkon – mondta Maddy, és közben
kinyújtotta a begörcsölt lábát. – Az én világomon. Én nem tudok.
Nem fogok. Védelmezni senkit, magamat is beleértve, tőled. Többé
már nem.
Elhallgattak. Ben elfordult tőle, Maddy a párnára dőlt. Hallotta a
férfi rekedtes, csúnya zokogását.
– Annyira sajnálom – mondta, a szavai tompán puffantak – azt,
amit veled tettem.
– Tudom. Ezt tudom.
Vajon van-e bátorsága megküzdeni ezzel a férfival, miközben
ahhoz is hatalmas erőfeszítésekre van szüksége, hogy felépüljön?
Vajon ha egyedül lenne, az anyjával és az apjával, könnyebb lenne
minden?
Azzal tisztában volt, mit szeretnének a gyerekei.
És mi lesz velem?
Én mit akarok?
Behunyta a szemét, és bölcsességért imádkozott.
Ben megérintette a vállát. A szeme sarkában lévő, krémszerű bőr
ugyanolyan volt, mint Ben apjáé. Amikor Maddy a férfi mellkasára
tette az ujjait, a saját anyja ujjait látta maga előtt.
Maddy nem akarta elveszíteni ezt a családot.
De nem tudott több könnycseppet tálalni a vacsorához.
Meg kell tanulnia, hogyan élje az életét.
– Kérj segítséget, Ben – tanácsolta. – Keress valakit. Egy
terapeutát. Egy barátot. Egy csoportot. Én nem tudom ezt megtenni
helyetted. Nem tudlak tovább segíteni.
– Hazajöhetek, ha bizonyítok? – kérdezte alig hallhatóan.
Annyira szomorúnak tűnt. Bennek most arra volt szüksége, hogy
Maddy igent mondjon; azt akarta, hogy a felesége ölelje át. Olyan
erős volt a kísértés, hogy szinte megfulladt az igentől! Megpróbálta
Maddy szívéből kihúzni a szót. Egy igen! milyen boldoggá tenné. Egy
igen! milyen boldoggá tenné a gyerekeket.
Igen!, hogy mindenki boldog legyen körülöttük, amíg meg nem
halnak.
Egy világnyi embert tudna most megnyugtatni az igenjével.
– El sem tudom képzelni, mi lesz, ha nem vagyunk együtt. Mi lesz
veled? Velünk – mondta Ben. – Megrémít a gondolat.
– Szerinted mi történne, ha nemet mondanék?
Ben egy kicsit visszahúzódott, mintha védekezne az
elkerülhetetlen ellen.
 – Elveszítenénk a reményt. A gyerekek. Én magam. És te is,
Maddy. Nem veszítenéd el a reményt, hogy mivé lehetnénk? A
reményt, hogy visszahozhatjuk mindazt, ami a legjobb bennünk?
Vajon Ben fel tudta fogni, milyen távolinak tűnik most a „mi“
miatti aggodalma? Maddyt teljesen felemésztette, hogy a saját
„énjének“ egy aprócska darabkáját visszaszerezze. Hogyan is
aggódhatna most a házassága miatt? Még azt sem tudta, hogy ki lesz
„ő“ a jövőben. Ezt lehetetlen volt megmagyarázni.
De talán ezzel tartozott neki. A gyerekeknek. Próbálta
megtanítani neki.
– Ben. Nekem most magamat. Kell megtalálnom. Nem minket –
megpróbálta úgy elmagyarázni, hogy ne ígérjen semmit. – Ezt
nekem egyedül kell megtennem. Egyedül a gyerekekkel. Figyelj!
Talán lehetséges. Talán ez az egyetlen. Amit most el tudok képzelni.
Magunkról.
Látta, hogy Ben szemében felcsillan a remény. Érezte, hogy erőt
gyűjt.
– De most többet nem – figyelmeztette. – Ne kérdezz semmit!
Ennél többet ne kérj tőlem! Én nem kérek. Türelmet. Vagy időt. Csak
azt mondom. Az ajtó nincs beszögelve. Ez minden.
– Ez bőven elég. Köszönöm.
– Ez most nem a köszönet ideje. A helyzet a következő. Talán nem
tudom hogyan. Mondjak le valakiről, akit szeretek. De ha kell, meg
tudom tanulni.
– Nem lesz rá szükség. Bizonyítani fogok.
Maddy visszahúzódott, kerülte a férfi érintését, amikor az utána
nyúlt.
– Nem tudom.
– Ez most mit jelent? – Ben, Ben, a szózsonglőr ügyvéd,
bizonyosságot akart. Egy olyan ajándékot, amit Maddy már nem
tudott megadni. Most nem. Talán soha nem tudja.
– Keress egy lakást! Hozd rendbe az életedet! Annyira gyűlöllek,
amennyire szeretlek. Talán már régóta így van. Többé már nem
akarom ezt.
Ben felállt és bólintott.
– Jó embered leszek. Majd meglátod.
Maddy nem tudta, sikerül-e majd jónak lennie.
Nem tudta, nem követett-e el hibát azzal, hogy reményt keltett a
férfiban.
Nem tudta, Ben be tudja-e majd tartani az ígéretét.
És azt sem tudta, nem bánja-e majd meg, amikor holnap reggel
egyedül ébred.
Kimondta azonban az igazságot, ami valamikor lehetetlennek
tűnt. Miután kimondod az igazat, már nem tudod visszavonni.
A múlt már megtörtént. A reményt és a bátorságot felhasználva
felépítették a szilárd jelenüket. És talán, de csak talán, most már van
esélyük egy tisztességes és szeretetteljes jövő kialakítására.
Mindannyiuk számára.
 Köszönetnyilvánítás

Sokan támogattak a Házassági karambolok megírásában, de a

férjemnél, Jeff Randnél jobban senki. Imádom őt.
Stéphanie Abou a kezdetektől fogva bölcs, melegszívű és eltökélt
társam volt, akárcsak a Foundry Literary + Media ügynökség
minden tagja.
Az Atria Books megtestesít mindent, ami egy kiadónál fontos
lehet. Judith Curr bölcsessége és könyvek iránti szeretete mindenen
nyomot hagy, és köszönettel tartozom neki, amiért én is helyet
kaptam az Atria írói között. Greer Hendricks igazi álomszerkesztő,
rettentő hálás vagyok azért, hogy együtt dolgozhattunk.
Sarah Cantin a könyvkiadás minden pillanatát boldogabbá,
könnyebbé és jobbá teszi. Elaine Broeder és Lisa Sciambra a
meghatározhatatlan és a jóság megtestesítői. Kimberly Goldstein és
Mary Beth Constant varázsütésre eltüntették hibáim tömkelegét.
Nancy MacDonald igazi kőszikla, akinek keze nyomán minden
kivirágzik. Rose Daniels olyan weboldalt készített, hogy nap mint
nap hálát rebegek érte.
Ginny Deluca szilárdan hisz akkor is, amikor én már nem vagyok
rá képes; Melisse Shapiro ment meg a rossz döntésektől (mivel
hagyja, hogy hangosan kimondjam ezeket). Ők a biztos pontok az
életemben. A hőn szeretett írói csoportom tagjai – Nichole Bernier,
Kathy Crowley, Juliette Fay és Liz Moore a négy legbölcsebb,
legmelegszívűbb (és ha kell, a legszigorúbb) nő a világon.
Hálás vagyok nagyra tartott és bizalmas író barátaimnak – éljen a
virtuális szökőkutunk! Drága Chris Abouzeid, Ann Bauer, Robin
Black, Jenna Blum, Dell Smith, Becky Tuch és Julie Wu – el sem
tudom mondani, mennyire tehetségesek és szeretnivalóak vagytok!
Köszönettel tartozom a bostoni Grub Street Writer’s Centernek,
különösen Eve Bridburgnek, Chris Castellaninak, Whitney
Scharernek és Sonya Larsonnak, hogy összehoztak minket, írókat,
és valóra váltották az álmunkat. Hatalmas ölelés mindenkinek a
Fabulous Writer’s Co-op online csoportban, különösen Cathy
Buchanannek, aki összeszervezte a csoportot.
Köszönöm neked, Nina Lev, hogy végighallgattad a
nyavalygásaimat, és neked is, Kris Alden, hogy könyveket ajánlottál
és osztottál meg velem.
Hatalmas szeretettel és hálával gondolok családomra, legfőképp
két kedvenc nővéremre: Diane Butkusra és Susan Knightra.
Imádlak, unokatestvérem, Sherry Danny, sógornőim, Nicole Todini
és Jean Rand; és sógorom, Bruce Rand! Anyuci, te mindig velem
vagy!
Tiétek a szívem, ti vigasztaltok, örültök velem, és megértetek,
akármi is van: a nővérem (és legjobb barátom) Jill Meyers;
gyerekeim és unokám: Becca Wolfson, Sara, Jason és Nora
Hoots – köszönöm, hogy olyan édesek és viccesek vagytok, és még
egyszer köszönöm neked, életem szerelme, Jeff Rand.
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Randy Susan Meyers: Accidents of Marriage
Washington Square Press, an Imprint of Simon & Schuster, 2015
1230 Avenue of the Americas, New York, NY 10020

Copyright © Randy Susan Meyers, 2014

Hungarian translation © Berényi Irén, 2022

Minden jog fenntartva.

Kiadja a PioneerBooks Könyvkiadó Kft., 2023

2040 Budaörs, Ébner György köz 4.
kiado@alexandra.hu
www.pioneerbooks.hu
www.moobius.hu

Felelős kiadó Matyi Alexandra

Felelős szerkesztő Csontos Judit
A borítót Tabák Miklós tervezte
{1}
Babits Mihály fordítása
{2}
Magyarósi Gizella fordítása
{3}
Örkény István fordítása