Walker felügyelő

KRIMISOROZAT

REX GORDON

Aki másnak
vermet ás…
Karnyújtásnyira volt előtte a cél,
de útjában voltak néhányan
 A REGÉNY SZEREPLŐI:

STAN HARPER csinos és fülig szerelmes, de ez senkit sem

érdekel. Annál inkább foglalkoztatja az embereket hirtelen halála.

TINA WHITE Rájön, hogy egy gyilkosba szerelmes.

TERENCE McDONALD a siker csúcsain hullák kísérik az

útját

JO WALKER a felügyelő.
 Tina még akkor is nevetett, amikor eldördült a lövés. Lorraine
kivételesen sikamlós viccet mondott. Ez teljesen szokatlan volt
Lorraine Crosswoodtól, Szerette ugyan a tréfát, de soha nem volt
kacér és szabadszájú.
− Ez nálunk volt − jegyezte meg Tina, aki egyszeriben
kijózanodott. Négyesben napoztak a stégen: Lorraine, a fiatal Stan
Harper, Ed Fisher és Tina White.
− Mi volt nálatok? − érdeklődött Ed Fischer, és kivette a második
üveg pezsgőt a hűtőtáskából; Két nappal ezelőtt ünnepelte a
harmincadik születésnapját, de a pezsgőt most Lorraine tiszteletére
hozta. A társaságból mindenki tudta, hogy Ed belehabarodott
Lorraine-ba. Ed még új ember volt a jachtklubban, így nem
tudhatta, hogy a vörös hajú Lorraine-t még senkinek sem sikerült
meghódítania.
Lorraine öt évvel ezelőtt ment férjhez, egy idősebb, meglehetősen
merev üzletemberhez. Gyermekük nem volt. Lorraine nem csinált
belőle titkot, hogy nem kedveli a férjét, de véleménye szerint ez még
nem indok arra, hogy kikezdjen másokkal. Nagyon előkelő családból
származott, ahol a házastársi hűtlenség jellemhibának számított.
Lorraine teljes mértékben elfogadta családja nézeteit, bár olykor jót
mulatott a házasságtöréssel kapcsolatos sikamlós történeteken.
− Egy lövés − felelt Tina White, és felállt. − A mi házunkból jött.
Tina érezte, hogy Stan Harper szinte felfalja tekintetével
napbarnította testét. Arany színű, parányi bikiniben volt, ami nem
sokat takart amúgy tökéletes alakjából.
A stég egy kis erdővel borított domb aljában volt. a dombon pedig
vagy két tucat nyaraló húzódott meg a fák között. White-éknak a
domb tetején álló háza volt a legnagyobb a településen. Ablakaiból
meg a teraszról ragyogó kilátás nyílt az öbölre és távolabb, a
tengerre.
 − Egy autó volt − nyugtatta meg Ed, és teletöltötte a poharakat. −
Biztos az úton volt.
Tina visszaült. Stan Harper lesütötte a szemét. Ed Fischerhez
hasonlóan ő is új ember volt a klubban. Apja gyártulajdonos volt
San Franciscóban, és azért küldte a fiát New Yorkba, hogy az egyik
barátjánál kitanulja az üzleti élet fortélyait.
− Prosit! − emelte meg a poharát Ed. Tina ivott egy kortyot, aztán
ismét felállt: − Nyugtalanít ez a dolog. Utána kell néznem, hogy
minden rendben van-e.
− Hiszen nincs is senki a házban − jegyezte meg Lorraine. − Vagy
magaddal hoztad a szobalányt?
− Nem, dehogy. Egyedül jöttem.
Tina a házat nézte. Innen a partról csak a tetőt és az emeleti
erkélyeket látta. Tulajdonképpen nem is akart lejönni erre a
hétvégére, de a városban unatkozott egyedül. Dick, a férje a
Bahama-szigetekre utazott egy konferenciára. Dick ugyan
felajánlotta, hogy menjen vele, ám Tina nem akart. Nem szeretett
viselkedni.
Persze a klubnak is megvoltak a maga szabályai, de azért ezt
könynyebb volt elviselni, itt mégiscsak kötetlenebbül viselkedhetett.
Az emberek ismerték egymást, hoztak magukkal társaságot, szóval
itt ritkán unatkoztak.
− Majd én fölviszem − szólalt meg Stan Harper, és nem kis
büszkeséggel kihúzta magát, hogy a többiek megcsodálhassák
sportos alakját. − Ott a kocsim a kijáratnál.
− Rögtön itt vagyunk! − mondta Tina.
− Csak vigyázzatok, nehogy összeakadjatok egy gyilkossal! −
vigyorgott Ed Fischer. − És ne sokat keresgéljetek, mert nem marad
a pezsgőből!
− No meg nehogy a hálószobában keresgéljetek − kuncogott
Lorraine. A többiek is vele nevettek.
 Tina nem nevetett. Lorraine néha elviselhetetlen, gondolta. Stan
Harper közvetlen Tina mellett ment, milliméterekre volt csak tőle,
de nem érintette volna meg. Időnként szégyenlősen, sóvárogva
ránézett. Tina tudta, hogy a férfi imádja, de nem törődött vele.
Tudta, hogy ellenállhatatlan, minden férfi rajong érte. Szeretett
flörtölni, noha ennél tovább sose ment. Beszálltak a dzsipbe, és
elhajtottak. Keskeny, kanyargós, aszfaltozott út vezetett a dombra.
Stan óvatosan vezetett, és Tina örült ennek. Sok ismerőse volt a
klubban, akik lehetetlenül gyors tempóban vették a kanyarokat.
Stan Harper apja barátja révén jutott be a klubba. Minden
hétvégét itt töltött. Tina még sose látta nő társaságában. Szerinte a
férfi nem lehetett több huszonhárom évesnél, ő maga már
huszonhat volt.
Útközben egyetlen szót sem váltottak. A garázs előtt
megpillantották Tina piros Alfa Rómeóját. Stan közvetlen a kocsi
mögött állt meg.
− Menjek? − kérdezte.
− Köszönöm, nem szükséges −felelte Tina, akit meglepett a férfi
kedvessége. Most mintha férfiasabb lenne, gondolta. − Egy pillanat
az egész − mondta, és már ki is szállt. Amikor azonban belépett a
házba, már megbánta, hogy nem hívta be a férfit. De hát milyen
veszély is fenyegetné a saját házában?! A kulcs most is ott volt a
lábtörlő alatt. Mindig oda tették, hiszen itt mindenkit ismertek.
Igazán nem volt mitől tartani. Miért ne bíztak volna meg
egymásban? Meg aztán a klubot éjjel-nappal őrizték, idegenek csak
klubtagok társaságában jöhettek ide. Itt mindenki biztonságban
érezhette magát, és felesleges lett volna minden külön óvintézkedés.
Persze azért időnként előfordult, hogy betörtek valamelyik házba, de
sohasem a főszezonban, és általában éjjel.
Amint kinyitotta az ajtót, megcsapta az az áporodott, kissé dohos
szag, ami általában jellemzi a nyaralókat.
− Halló! − kiáltott. Hangja visszhangzott az üres házban. Bement
a nappaliba, kinyitotta a teraszajtót. Hirtelen megreccsent valami a
háta mögött. Tina összerezzent, ijedten megfordult. Maga sem
tudta, mitől ijedt meg, hiszen ismerte a házat, fából épült,
hozzászokhatott már az efféle recsegésekhez.
Ami pedig a lövést illeti, most már egészen biztos volt benne, hogy
nem a házból jött. Lehet, hogy tényleg csak egy autó volt, de az is
lehet, hogy valamelyik klubtag éppen a dombon próbálta ki legújabb
vadászfegyverét. Tina a saját megnyugtatására azért alaposan
körülnézett a házban, de semmi különöset nem fedezett fel, minden
a megszokott rendben volt.
Mielőtt visszament volna a kocsihoz, még beugrott a konyhába
néhány üveg üdítőért. Jó lesz a pezsgőhöz, igazán felesleges már
kora reggel berúgni − gondolta. A konyhába lépve hirtelen
megtorpant. Közvetlen a lába előtt néhány sötét foltot pillantott
meg. Vér! − gondolta tágra meredt szemmel. Ijedten felemelte
mezítelen talpát; undorodva állapította meg, hogy véletlenül
belelépett egy vérfoltba, és az elmaszatolódott a lábán. De honnan
került ide vér?! Amikor reggel fél tíz tájban megérkezett, járt a
konyhában, mert hozott magával élelmiszert, amit berakott a
hűtőbe, de akkor nem volt itt vér, akkor még tiszta volt a konyha! −
villant át az agyán. És ha itt lett volna, ennyi idő alatt már rég
megszárad, de ez még friss!
Hirtelen eszébe jutott, hogy Stan a kocsiban várja, kirohant hozzá.
A fiatalember a kocsiban ült, fejét a kormányra támasztotta. Elaludt
volna?! − tűnődött Tina. Biztos megártott neki a pezsgő, nem is
szabad ekkora hőségben már kora reggel inni, állapította meg
magában az asszony.
− Stan! − kiáltott hangosan, hogy felébressze, de a férfi nem
mozdult. Az asszony most közelebb ment, lassan mozgott, mint egy
alvajáró, ösztönösen megérezte, hogy valami nincs rendben a férfi
körül. Aztán megtorpant, mert megpillantott egy furcsa, apró lyukat
a férfi koponyáján.

*
 Érdekes, hogy a seb nem is vérzik, állapította a meg teljesen
tárgyilagosan, aztán, mint aki most eszmél csak, megtántorodott,
levegő után kapkodott. Érezte, alig áll a lábán. Jeges borzongás
futott végig a testén, ráeszmélt, hogy ő sincs biztonságban, hiszen a
gyilkos, nyilván egy őrült, itt ólálkodik még a közeiben, és arra vár,
hogy őt is elkapja. Meg akarnak ölni! − hasított az agyába a
gondolat, és ettől mintha erőre kapott volna, rohanni kezdett, szinte
repült a kapu felé. Kirohant a kertből, és futott tovább az
aszfaltozott úton. Valami éles tárgy belehasított a talpába, de most
ezzel sem törődött; mint egy eszelős rohant az öböl felé. Az egyik
kanyarban egy férfit pillantott meg, kezében horgászfelszereléssel
szintén a part felé tartott. Amikor a közelébe ért, Tina felismerte
Standler doktort, a klub egyik alapító tagját.
− Mi történt? Valami baj van? − kérdezte.
Tina megállt, alig kapott levegőt. Segélykérően támaszkodott a
doktorra. Az orvosnak jól jövedelmező magánpraxisa volt a
városban. Felkapott, jó nevű orvos volt, hozzá járt a felső tízezer.
Nagyon megnyerő külsejű, magas, ezüstös hajú., kék szemű,
markáns arcú férfi volt. őszinte, nyílt tekintete erőt sugárzott. A
negyvennyolc éves Mark Standler White-ék szűk baráti köréhez
tartozott, ami részben abból is adódott, hogy nyaralószomszédok
voltak.
− A lövések ... nem hallotta? − nyögte ki végre Tina.
− Nem. Fent voltam a házban, átöltöztem. Ki akarok menni a
csónakkal horgászni. Az istenért, nyugodjon meg, Tina! Teljesen
kiborult!
− Meghalt! − suttogta az asszony. − Stan meghalt!
− Micsoda?!
− Igen, Stan Harper! Lelőtte, a saját kocsijában!
− De hát kicsoda ?!
Tina érezte, hogy összefüggéstelenül beszél, de egész testében
remegett a félelemtől, egyszerűen képtelen volt összeszedni magát.
Az orvosnak igaza van, teljesen kikészültem! Lövésekről beszélek,
pedig csak egy lövést hallottam. Meg aztán, mi az, hogy lelőtte,
mintha pontosan tudnám, hogy ki lőtte le! Azt se tudom, nő vagy
férfi volt?! És miért kellett a szerencsétlen Stant megölni?! − villant
át az agyán.
- Jöjjön be a házba! − mondta az orvos határozott hangon, és
átölelte az asszony vállát. − Pihennie kell!
Tina kitépte magát az orvos karjából: − Tökéletesen jól vagyok,
már amennyire jól lehet az ember egy ilyen esemény után. Inkább
kísérjen vissza, doki. Hátha lehet még segíteni rajta, bár, azt hiszem
....
Tina nem fejezte be a mondatot, megijedt a kimondatlan
szavaktól. Az orvos némán követte az asszonyt, gumicsizmája ugyan
kissé lassította a tempót, de azért csak felértek a dzsiphez. Az orvos
lehajolt Stanhez, megnézte, de egyetlen ujjal sem ért hozzá: − Hogy
történthetett?− kérdezte az asszonytól, amikor felegyenesedett.
Tina mintegy négylépésnyire állt a kocsitól, nem nézett a halottra,
a kertet bámulta. Teljesen elvadult ez a kert! − állapította meg
magában. Dick utálta a kerti munkát, ezért kitalált magának egy
ideológiát, miszerint nem szabad beleavatkozni a természet dolgába.
Tina érezte, hogy az orvos figyeli, Hirtelen ismét megborzongott.
Most nem hatott rá Standler máskor oly megnyugtató egyénisége.
Félt. Nagyon félt.
− Nem tudom − mondta nagy sokára. − Lent voltunk a stégen,
amikor meghallottam a lövést. Olyan érzésem volt, mintha innen, a
házból jött volna. A többiek nem izgatták magukat, de engem
nyugtalanított a dolog. Stan felajánlotta, hogy felhoz a kocsijával.
Fel is jöttünk, én bementem a házba, Stan pedig kint maradt a
kocsiban. Igen, és akkor észrevettem néhány csepp vért a
konyhában. Véletlenül beleléptem, ettől megijedtem és kirohantam,
hogy szóljak Stannek. És… és akkor megláttam, hogy itt ül
összegörnyedve, és láttam… észrevettem azt a lyukat a fején. Nem
értem, hiszen csak egyetlen lövést hallottam.
 − Vannak hangtompítós fegyverek is, bár az a gyanúm, hogy nem
is pisztollyal ölték meg, hanem NYÍLPUSKÁVAL.
− Még biztos itt van valahol a gyilkos − suttogta az asszony. −
Lehet, hogy figyel bennünket!
− Értesíteni kell a rendőrséget. Jöjjön, bemegyünk a házba. Tina,
lehet, hogy válaszolnia kell majd néhány kérdésre.
− De nem hagyhatjuk, hogy elmeneküljön. Még biztos itt van a
környéken ! Nem szívódhatott fel…
Mark Standler önkéntelenül is körülnézett. − Értesíteni kell a
klubtagokat és a személyzetet − mondta halkan. − Gondolom, össze
tudunk szedni úgy tizenöt férfit, akik üldözőbe vehetnék ...
− De mire értesítjük őket, már árkon-bokron túl lesz!
− Nem tehetünk mást, meg kell próbálni − mondta az orvos, és
betessékelte az asszonyt a házba. Aztán a telefonhoz ment, és
felhívta a csónakházban Luke Hammert, a csónakkölcsönző
tulajdonosát.
− Legyen szíves, értesítse a többieket − kérte, miután beszámolt a
történtekről. − Csak két lehetőség van, vagy kocsival, vagy csónakkal
menekülhetett. Az országutat és a kikötőt kell ellenőrizni − mondta
neki, aztán letette a kagylót, és az asszonyhoz fordult: − Minden
rendben lesz. Hammer ért az ilyesmihez! − nyugtatgatta. Aztán a
New York-i rendőr-főkapitányság számát tárcsázta, majd átadta a
kagylót Tinának. Tina közölte a nevét és címét, aztán elmondta,
hogy mi történt. Mire letette a telefont, kissé már megnyugodott. −
Megyek, felöltözöm. Itt marad, ugye? − kérdezte az orvost.
Standler bólintott: − Megvárom a rendőrséget.
Tina a hálószobába ment, farmert és pólót vett magára, aztán
lemosta a vért a lábáról, és meglepetten vette észre, hogy valami
felsértette a lábát. Hirtelen arra gondolt, hogy talán ő ejtette azt a
néhány vérfoltot a konyhában, de aztán eszébe jutott, hogy akkor
sebesült meg a talpa, amikor lefelé rohanva az aszfalton belelépett
egy szögbe.
 − Ide kellene hívnunk McDonaldot − szólalt meg az orvos, amikor
Tina visszatért a nappaliba.
− McDonaldot?
− Igen, őt. Nem ismeri? Itt lakik nem messze, magánnyomozó.
− Valóban, mintha valaki már említette volna a nevét. Állítólag
nagyon csinos.
− Ez most igazán mellékes. Ami viszont fontos, hogy éppen most
derített ki két gyilkossági ügyet is. Szerintem ezt is meg tudná
oldani.
− De ki fogadja föl? Én nem dönthetek Dick nélkül.
− Akkor hívja föl!
− Igaza van − helyeselt az asszony, és bejelentette a távolsági
beszélgetést, aztán rágyújtott. Standler tüzet adott. Az asszony nem
kínálta meg, mert tudta, hogy az orvos nem dohányzik, nem is iszik.
− Mi is ismerünk egy nyomozót, olyan mint McDonald. A férjem
esküszik rá, hogy ő a legjobb. Walker a neve. Jo Walker.
− McDonald úgy ismeri a környéket, akár a tenyerét, szerintem ez
a körülmény mellette szól!
− Nekem tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy ki foglalkozik az
üggyel. Az a lényeg, hogy fény derüljön erre a rettenetes
gyilkosságra! − jelentette ki az asszony könnyes szemmel. Stan
Harper iránt ugyan nem érzett semmit, de tudta, hogy a férfi nem
volt közönyös iránta, ha nem is volt talán szerelmes, de sokszor és
egyértelműen tudomására hozta, hogy mennyire kívánja. És Tina
aljasságnak érezte, hogy a férfinek ezért kellett meghalnia. Hiszen
ha nem ajánlja föl, hogy elhozza, még most is élhetne!
Vagy lehet, hogy előre megfontolt szándékkal elkövetett
gyilkosság volt?
Lehet, hogy a gyilkos tudta, hogy az asszony a lövés hallatán feljön
majd a házhoz, és tudta talán azt is, hogy Stan Harper kíséri majd
fel? Lehet, hogy valaki csapdát állított Stan Harpernek?
 − Mire gondol? − kérdezte az orvos, és leült. Hatalmas
gumicsizmáiban rettenetesen esetlennek érezte magát.
Hirtelen megszólalt a telefon. − Biztos a központ az − jegyezte
meg az asszony, és felvette a kagylót. Néhány másodpere múlva
jelentkezett Dick szállodája.
− Mr. White-tal szeretnék beszélni!
− Sajnálom, asszonyom, nincs ilyen nevű vendégünk − hallatszott
egy udvarias férfihang.
− A Hotel Eltville-lel beszélek?
− Igen, asszonyom. Ez a Hotel Eltville.
− Kérem, legyen szíves, nézzen utána. Mr. Dick White-ot keresem
New Yorkból. Tegnap este hívott föl az önök szállodájából.
− Asszonyom, itt van előttem a vendégkönyv. De ha vár egy
pillanatot, rögtön ellenőrzöm a dolgot az irodában ... − Tina
türelmetlenül várt a vonal másik végén. A férfi néhány perc múlva
ismét beleszólt a kagylóba: − Sajnálom, asszonyom, Mr. White nem
lakik itt. Sokszor megszállt már nálunk, ellenőriztem, de ez
alkalommal nem… − Tina nem várta meg a mondat végét, letette a
telefont. − Nem értem − dünnyögte alig hallhatóan.
− Lehet, hogy mégis tévedett a szállodás?.
− Lehet, lehet, persze − motyogta az asszony, de valójában nem
hitte. Dick hazudott neki, azt mondta, hogy odamegy, és nincs ott.
Pedig még tegnap este is onnan telefonált, állítólag! Tina megbízott
a férjében, Dick soha nem is adott okot arra, hogy az asszony
kételkedjék benne. Lehet, hogy rosszul ismerem, lehet, hogy
tévedtem? Lehet, hogy van valakije, és csak azért találta ki ezt az
üzleti konferenciát, hogy néhány napra elmehessen a szeretőjével?!
Tina megijedt a saját gondolataitól.
A csengő éles hangjára összerezzent: − Ki lehet az? − Majd én
ajtót nyitok − mondta az orvos, és kiment. Pár pere múlva Ed
Fisherrel tért vissza. Ed tarka ingben volt, kezében puskát tartott: −
Hogy történt?! Szerencsétlen Stan! Ha megtaláljuk azt a disznót, én
nem kegyelmezek neki! Csak kerüljön az utamba, lelövöm azt a
rohadékot…
− Nyugalom, nyugalom − csitította az orvos. − Ez nem megoldás.
El kell kapnunk azt az embert, de nem ítélkezhetünk felette.
Ehhez nincs jogunk !
− Az az ember gyilkos, lehet, hogy őrült! El kell fogni!
− Ez igaz, de nem kell lelőni. Egyébként itt a házban aligha fogja
megtalálni.
Ed elvörösödött: − Mit akar, doki?! Talán hagyjuk futni?! Lehet,
hogy még itt van a házban, és jót röhög azon, hogy mi kint keressük.
Itt legalább biztonságban van. Nagy ez a ház, bárhol elbújhat. Igaz,
Tina?
Tina bólintott. A férfinek igaza volt, itt valóban sok rejtekhely van.
Nagyon is jó lenne, ha Ed átkutatná a házat − gondolta.
− Van valami kifogása ellene, hogy körülnézzek a házban?
− Nem ... de kérem, vigyázzon!
Ed bólintott, aztán kirontott a szobából.
− Szegény bolond! − legyintett az orvos. − Mi van vele? Berúgott?
− Ivott pár pohár pezsgőt. Lehet, hogy nem bírja az italt.
Valahol kint egy lövés dördült. Az orvos és Tina kirohant a
teraszra: − Ebből baj lesz, már látom! − jegyezte meg az orvos. −
Most mindenki úgy érzi, hogy kötelessége elkapni a gyilkost, és a
végén még egymást lövik le. Jobb lett volna, ha egyáltalán nem
szólunk senkinek.
− De így legalább elkaphatjuk a gyilkost.
Amíg a gyilkossági csoport embereire várakoztak, megérkezett
néhány járőrkocsi. A rendőrök éppen csak beköszöntek, aztán a
gyilkos keresésére indultak. Időközben kiderült, hogy az imént
hallott lövés nem okozott kárt.
Mintegy két óra múlva Rowland kapitány is megérkezett az
embereivel. Tina beszámolt neki a történtekről. Hamarosan
visszatértek a járőrök is, sajnos semmiféle használható nyomra nem
bukkantak. Stan dzsipje még mindig a garázs előtt állt. A rendőrök
alaposan, átvizsgálták a kocsit, de itt sem találtak semmit. Se idegen
ujjlenyomat, se cipőnyom nem volt a kocsin. A konyhában talált
vérfoltokból mintát küldtek a laborba. Az áldozatot megvizsgálták,
és beigazolódott Mark Standler feltevése, miszerint Stan Harpert
nyílpuskával ölték meg.
Rowland kapitány és emberei ezek után kikérdezték a klubtagokat
és a személyzetet, de ezzel sem jutottak előbbre. Mark Standler az
aszszonnyal maradt, miután a rendőrök elvonultak:
− Visszamegy a városba?
− Igen. Itt semmiképp nem maradok,
Tina összecsomagolt, és két óra múlva már New York felé hajtott.
A Battery Parkban laktak egy kicsiny, de nagyon szép, műemlék
épületben. A ház flamand stílusban épült, gyönyörű homlokzata
még ebben az előkelő negyedben is ritkaságszámba ment. Tina itt
tökéletes biztonságban érezhette magát, ugyanis tekintettel a
környék előkelőségeire, a járőrök éjjel-nappal szolgálatban voltak.
Arra gondolt, el kellene mennie egy jó étterembe, talán az
elterelné a gondolatait erről a szörnyűségről. De aztán meggondolta
magát, és úgy döntött, inkább otthon marad, hátba Dick felhívja.
Nagyon szeretett volna beszélni a férjével.
A szobalány szabadságon volt, a szüleihez utazott. Tina javasolta,
hogy menjen el, hiszen a hét végén úgysem lesz senki a házban.
Lassan eltelt a délután, aztán az este, de Dick nem telefonált.
Pedig ha a klubba telefonál, ott megmondták volna neki, hogy a
felesége visszajött a városba. Tina egyre idegesebb lett. Nem értette,
hogy Dick miért nem telefonál, és hiába próbálkozott, képtelen volt
szabadulni a délelőtti eseményektől. Hirtelen eszébe jutott, hogy
értesíteni kellett volna Stan apját. Arra gondolt, talán az lenne a
legjobb, ha ő hívná fel őket, és beszélne velük. Elmondaná, hogy mi
történt, és hogy milyen rémes neki, mert úgy érzi, miatta történt
mindez. Aztán elhessegette magától ezt a gondolatot: belátta, semmi
vigasztalót nem mondhat, arra meg végképp nem számíthat, hogy a
szülők, félretéve a saját bánatukat, őt vigasztalják.
Hogy kissé megnyugodjék, ezen az estén pár pohárral több
whiskyt ivott, mint szokott, sőt még egy altatót is bevett, mert félt,
hogy nem bír majd elaludni. Az ital és a gyógyszer megtette a kívánt
hatást, amint lefeküdt, nyomban elaludt.
Hirtelen felriadt álmából, érezte, hogy a szíve majd kiugrik a
mellkasából. Felült, körülnézett a sötét szobában, ám csak az
ébresztőóra egyenletes ketyegését hallotta. Visszafeküdt,
megpróbált elaludni, de gondolatai visszatértek a gyilkosságra. Ettől
teljesen felébredt, érezte, képtelen újra elaludni; kinyújtotta a kezét,
hogy meggyújtsa a villanyt.
Ujjai azonban a kapcsoló helyett valami ismeretlen dologba
ütköztek. Tina visszarántotta a kezét, félelmében majdnem
felüvöltött, de nem jött ki hang a torkán. Valaki állt az ágy mellett!
Mozdulatlanná merevedett az ágyban, összefüggéstelen
gondolatok cikáztak át az agyán. Aztán hirtelen egy zseblámpa éles
fénye világított az arcába. Tina hunyorgott az erős fényben: − Nem…
ne… − suttogta.
A fény elaludt. Tina kinyitotta a szemét, szeretett volna felugrani,
elrohanni, de tudta, nincs hová, nem menekülhet. − Kicsoda
maga?… Mit… mit akar tőlem? − dadogta.
Hirtelen valamilyen ismerős illat csapta meg az orrát.
Hamarjában azt sem tudta, mi az, aztán rájött. Dick használja ezt a
kölnit. Rómából hozatja, kellemes, kissé kesernyés,
félreismerhetetlen illat, villant át az agyán. „ÉJJELI VADÁSZ”, igen,
ez a neve, mindig ezt használja. Igazán találó elnevezés, gondolta
keserűen.
− Dick! − suttogta a férje nevét. Összerezzent, mert érezte, hogy
valaki megmozdul mellette. Aztán két kéz szorult a nyakára. Égy
pillanatra megdermedt félelmében, aztán teljes erejéből megfeszült,
küzdött, karmolt, de nem tudta magáról lefejteni a fojtogató
kesztyűbe bújtatott kezeit. Egész testével nekifeszült, lerúgta
magáról a takarót, ordítani próbált, de csak halk hörgés jött ki a
száján. Már alig kapott levegőt, könnyek szöktek a szemébe. Dick
lenne a gyilkos?! − gondolta kétségbeesetten. Nem, nem, ez
lehetetlen! Persze nem olyan már ez a kapcsolat, mint egykor volt,
de azért nagyon rendezetten élünk! Nem, az lehetetlen, hogy így
akarna megszabadulni tőlem! Tina legszívesebben felordított volna,
de nem bírt. Mintha most tudatosult volna benne a felismerés, hogy
meg fog halni, félelmében elernyedt, már küzdeni se próbált. Aztán
eszébe jutott, hogy egykor ugyanezek a kezek simogatták, becézték.
Aztán Stanre gondolt, szinte látta maga előtt a fején tátongó lyukat,
meg a vérfoltokat a konyhában. Nem értette az összefüggést, már
nem tudott gondolkozni. Csupán azt tudta, hogy meg kell halnia!
Megölik! Dick ... jutott eszébe ismét a férje, és elsötétült előtte a
világ. Ez a halál! − villant még át az agyán, aztán már nem érzett
semmit.
Valamikor hajnalban tért magához. Körülnézett a sötét szobában,
és hirtelen eszébe jutott minden. Meggyújtotta a lámpát,
megborzongott, amikor megpillantotta a szétdúlt ágyat.
Rettenetesen fájt a feje, és remegett a félelemtől. Meg akart ölni! −
hasított bele a felismerés. Felkapta a telefont, remegő ujjakkal
tárcsázott: − A gyilkossági csoportot kérem!
Egy óra múlva a rendőrség már a helyszínen volt. Ronald Myers
hadnagy, Rowland kapitány közvetlen munkatársa és egy Baker
nevezetű, Tina számára ismeretlen rangú férfi lépett a szobába.
Myers hadnagy már tudott a klubban történtekről. Tina mindenről
beszámolt, két dolgot azonban nem említett. Nem beszélt Dickről, és
nem említette a kölniillatot.
− Úgy gondolja, meg akarták ölni? − kérdezte a hadnagy, miután
türelmesen végighallgatta az asszony mondókáját.
− Igen!
− De még él.
− Talán sajnálja, hogy nem sikerült a gyilkosság?! Az az alak
nyilván azt hitte, hogy már meghaltam! Ezért vagyok most életben!
 − Kezdő lehet a szakmában − jegyezte meg halkan Myers.
− Egy gyilkos! Értse már meg végre! Meg akart ölni, mást nem
mondhatok! − kiabált az asszony, akit bántott a hadnagy
értetlensége.
− Valóban vannak a nyakán fojtogatásból származó nyomok −
állapította meg Myers.
− Ugyanis meg akart fojtani! Tudom!
− Elloptak valamit?
− Semmit. Körülnéztem, minden a helyén van.
− Azt mondta, ugye, hogy a gyilkos egyetlen szót sem szólt?
− Igen, azt mondtam.
− Hogy jött be a házba?
− Gondolom, volt nála kulcs − felelte az asszony, és rágyújtott, de
szinte még ugyanazzal a mozdulattal el is nyomta a cigarettát. Újra
elismételt mindent, most lassabban beszélt, megpróbálta rendezni a
gondolatait. De arról a nagyon is kézenfekvő dologról, hogy a férje
akarta megölni, egyetlen szót sem szólt. Pedig indítóokot is könnyű
lett volna találni: nyilván volt egy barátnője, ezért akart
megszabadulni a feleségétől, akár gyilkosság árán is.
− Beszélt már a férjével?
− Nem. A Bahama-szigeteken van, egy üzleti konferencián.
Véletlenül rossz címet adott meg, és nem tudtam elérni.
− Elképzelhető, hogy a férje volt? - érdeklődött a hadnagy olyan
közömbös hangon, mintha csak az időjárásról társalogna.
− Dick?! De hiszen neki van alibije!
− És mi lenne az?
− Hiszen már mondtam. Nassauban van.
− De a szállodában nem érte utol?
− Igen, mert véletlenül rossz címet mondott De ettől még ott van!
− jelentette ki határozottan, de maga sem tudta, miért mondja.
Talán azért, mert szerette volna, ha így van. Mert nem akarta
elhinni, hogy Dick képes lenne ilyen aljasságra. Az „Éjjeli Vadász”
különleges márka, biztos nem sokan használják, az pedig teljesen
valószínűtlen, hogy alvilági elemeknek ilyen drága kölnijük legyen,
tűnődött magában.
− Tehát a gyilkosnak kulcsa volt a házhoz.
− Igen, de hát Lizának is van kulcsa, ő a szobalány, és Mrs.
Gullnernek is, ő szokott takarítani.
− Rajtuk kívül van még valakinek kulcsa a házhoz?
− Nincs. Senki másnak, rajtam és a férjemen kívül persze.
− Ha ön meghalna, ki örökli a vagyonát?
− Dick.
− Meg tudná mondani, nagyjából csak, hogy mennyit örökölne?
− Néhány milliót − mondta lassan. − De nem, ez lehetetlen!
Dicknek kitűnő állása van, rengeteget keres. Saját cége van ...
− Ő az egyedüli cégtulajdonos? − szakította félbe a hadnagy.
− Nem… hatvan százalék az enyém. De hát ebben nincs semmi
szokatlan. Számtalan házaspárt ismerek, ahol hasonló a helyzet, de
még senkinek sem jutott eszébe, hogy úgy szerezze meg a vagyon
többi részét, hogy megöli a másikat!
Csengettek.
− Biztos a nyomszakértők. Ha megengedi, mi most távoznánk.
Kérem, nyugodjon meg − mondta a hadnagy, és kifelé indult. Az
ajtóból még visszaszólt: − Ön szerint van valami összefüggés a
gyilkossági kísérlet és Stan Harper halála között?
− Nem, nincs.
A nyomszakértők még egy teljes órát dolgoztak a lakásban,
mindent átnéztek, megvizsgáltak, aztán elmentek.
Tina egyre idegesebb lett, állandóan Dick járt a fejében, beszélni
akart vele, tisztázni ezt a dolgot. Mégpedig személyesen, hogy tudja,
igazat mond-e. Annyi minden szól ellene, persze mellette is!
 Összerezzent, amikor megszólalt a telefon. Vajon kinek- jut
eszébe ilyenkor telefonálni?! Talán Dick, reménykedett. White −
szólt bele a kagylóba.
− Ó, Tina! − hallotta Lorraine hangját. − Fel kellett hívjalak. Nem
tudok aludni, állandóan ez a szörnyű gyilkosság jár a fejemben. A
klubban az emberek összevissza beszélnek ...
− Honnan telefonálsz?
− Kint vagyok a nyaralónkban. Tudod, mit suttognak itt az
emberek? Azt, hogy viszonyod volt Stannal, és hogy Dick nem is
utazott el, hanem itt van, és bosszút állt, mert…
− Istenem! De hát ez képtelenség! Ki mondja ezt?
− A neveket hagyjuk. Az nem fontos, csak újabb kellemetlenségek
lehetnének belőle. De a barátnőd vagyok, nekem tudnom kell: volt
köztetek valami?
− Nem! − ordította a kagylóba Tina. − Ez őrültség. Helyes fiú volt,
de hát még gyerek!
− Azt is mondták, hogy a legutóbb, tudod, amikor az a mulatság
volt, meglehetősen összesimultatok tánc közben ...
− Na és?! Csak nem hiszel ezeknek az embereknek! Hát már
mindenki megbolondult?! Hiszen ismersz! Még flörtölni sem
szoktam, nem hogy mást!
− Jó, jó, drágám, csak ne izgasd föl magad! Tudod, milyenek az
emberek! Csak akkor érzik jól magukat, ha pletykálhatnak. Nem
rosszindulatból teszik!
− Méghogy nem! Hát mi ez, ha nem rosszindulat? Engem
meggyanúsítanak, hogy viszonyom van a fiúval, Dicket pedig
egyenesen gyilkosnak kiáltják ki! És ez szerinted nem rosszindulat!
− Ne izgasd fel magad, drágám. Biztos rövidesen kiderül minden.
McDonald hajlandó foglalkozni az üggyel. Nagyon csinos férfi.
Magas, karcsú, nagyon energikus ...
− Mark említette a nevét. Ki fogadta föl, ki fizeti?
 − A klub. Végül is itt történt a gyilkosság. Valamennyiünk érdeke,
hogy elkapják a gyilkost. Egyébként valószínűleg Stan apja is beszáll
a nyomozásba.
− Na jó. Lefekszem, pihennem kell, teljesen kész vagyok. Itt,
nálam is történt valami, de most nem tudok róla beszélni. Majd
holnap megtudod. − Tina letette a kagylót. Hangosan vert a szíve.
Hát már itt tartunk! Most már nyíltan gyanúsítják Dicket! És az volt
a legszörnyűbb, hogy tulajdonképpen ő maga is hitt abban, hogy
Dick képes lenne ölni. Csak egyetlen dolog hibázott: az indítóok.
Amit a klubban pletykálnak, az butaság. Dick pontosan tudta, hogy
Tina sohasem csalná meg. És egyébként is, nem olyan férfi ő, aki
féltékenységből gyilkolna. De hát akkor miért akarta megölni?
Egyetlen magyarázat van: meg akarja szerezni a pénzét, és független
akar lenni! De vajon ki lehet a barátnője? És ha mindez igaz, ha
valóban van barátnője, ha valóban képes lenne megölni a feleségét,
még mindig nem világos, hogy miért kellett ezért Stan Harpernek
meghalnia.
Tina visszafeküdt az ágyba. Azt hitte, nem tud majd. elaludni, de
amint letette a fejét, szinte már aludt is. A telefon csengése
ébresztette fel. Reggel nyolc óra volt.
− White − szólt bele a kagylóba.
− Helló, drágám − hallotta Dick hangját. − Hívtalak már a
klubban. Csak nem álmodból riasztottalak fel?
De, igen. Már másodszor, gondolta az asszony.
− Hol vagy? − kérdezte hangosan.
− A Kennedy repülőtéren. Megreggelizem. Kijössz értem,
drágám?
− Igen, megyek.
− Itt a konkurencia − jegyezte meg mosolyogva April Bondy,
amikor főnökének bejelentette a látogatót: − Terence McDonald.
Jo csodálkozva pillantott fel az újságból: − Éppen itt emlitik a
nevét. Ő nyomoz a Harper-gyilkosság ügyében. Kíváncsi lennék, mit
szól hozzá Tom!
− Jöhet?
Jo bólintott és felállt, hogy üdvözölje kollégáját. Markáns
arcvonású, hirtelenszőke férfi lépett a szobába. Terence McDonald
elegáns tweed öltönyben, hozzá illő gyapjú nyakkendőben volt.
Megjelenése határozott egyéniségre utalt.
− Már régóta szerettem volna megismerni − üdvözölte
mosolyogva Jo-t. − A híres Jo Walker! Úgy hírlik, ön a legjobb a
szakmában.
− Köszönöm. Elpirulnom azért ugye nem kell? Kérem, foglaljon
helyet! Megkínálhatom egy kávéval, vagy inkább valami erősebbet?
Terence McDonald helyet foglalt és megrázta a fejét: − A kávé
kitűnő lesz. Megjegyzem, csodálom, hogy ebben a környezetben
egyáltalán képes a munkájára koncentrálni.
Jo csodálkozva nézte a kollégáját.
Terence McDonald elvigyorodott: − Arra a csinos kis hölgyre
gondolok, az előszobában. Mondja, hol tud ilyen bomba nőket
összeszedni?! Fantasztikus. Eddig azt hittem, csak a filmekben
vannak ilyen nők. Nem szép dolog elcsábítani mástól a munkaerőt,
de azt hiszem, ebben az esetben nem lennének erkölcsi
skrupulusaim.
− Talán beszéljen Aprillel − javasolta Jo.
− Jobb ötletem van: megosztozunk a hölgyön. Kezdek feltörni,
nagyon divatossá váltam mostanában az előkelő körökben.
− Örvendek. Én annak idején nem kezdtem ilyen látványosan.
− De sikeres ember lett. A maga neve fogalom a szakmában. Mi a
véleménye róla, ha összeállnánk, és közösen nyitnánk egy
nyomozóirodát ?
− Ezt komolyan gondolja?
− Igen. McDonald & Walker. Bomba üzlet lenne!
− Gondolja?
 − Remélem, nem bántottam meg. Ha önnek jobban tetszik,
felőlem lehet Walker & McDonald is a cégtáblán.
− Lehet, hogy nem lenne haszontalan ötlet, de tudja, én jobb
szeretek önállóan dolgozni,
− Feloszthatnánk a munkát egymás között. Ne haragudjon meg a
kitételért, de ön sem lesz fiatalabb, én viszont még csak huszonhét
éves vagyok. Én intézném a veszélyes külső munkát, ön pedig
tanácsokat, ötleteket adna, és csak akkor venne részt nyílt akcióban,
ha az elengedhetetlenül szükséges . . .
− Mondja, hogy jutott eszébe ez az ötlet? Kinek a sugallatára?
− Saját ötletem volt. Szeretnék előbbre jutni. − Én ebben nem
akadályozom.
− Talán nem közvetlenül, de azért mégis. A szakmában ugyanis ön
az első, ezt mindenki tudja. Persze lekörözhetem, de minek
versengjünk egymással? Mindkettőnknek van elég tapasztalata, jó
nevünk van, miért ne nyithatnánk egy közös nyomozóirodát? Az
egész város hozzánk járna, sőt idővel még fiókirodákat is
nyithatnánk országszerte.
− Én nem foglalkozom ilyen távlatokkal − jegyezte meg Jo. April
behozta kávét. McDonald alaposan megbámulta a lányt; aztán
megköszönte a kávét. − Maga aztán szerencsés ember − szólalt meg,
amikor April távozott. − Bár én sem panaszkodhatok. Megoldottam
a Harperügyet,
− Valóban?
− Igen, tudom, ki a tettes.
− Gratulálok. Rowland kapitány mit szól a dologhoz?
− Még nem beszéltem vele, hadd törje egy kicsit a fejét!
− Vagyis a tettes még szabadlábon van?
− Igen. Okom van rá, hogy egyelőre ne hagyjam letartóztatni.
− A tettes tudja, hogy ön ismeri a nevét?
 − Persze, meg is mondtam neki. Egyenesen tőle jövök. Nem
mondom, kissé meglepődött. Szóval, ezért is jöttem önhöz, mert úgy
gondoltam, ez lehetne az alaptőke, amivel beszállhatnék a közös
üzletbe. Egy ilyen ügy felderítése igazán nem kis dolog.
− A magam részéről maradok annál, amit már mondtam.
− Kár − sóhajtott McDonald, kiitta a kávéját és felállt: −
Remélem, nem bánja majd meg! Mint említettem, feljövőben van a
csillagom.
Jo kikísérte a vendéget. McDonald az előszobában Aprilra
mosolygott: − Ha egyszer majd munkahelyet akar változtatni, nálam
bármikor van hely az ön számára!
− Csakhogy én nem akarok munkahelyet változtatni − viszonozta
April a férfi mosolyát.
− Azt hiszem, beléd szeretett − vigyorgott Jo, miután McDonald
távozott.
− Ez az ember csak önmagát szereti. Van benne valami, ami nem
tetszik nekem. Ez akár hullákon is képes átgázolni!
− Hát, ami azt illeti, ez a mi szakmánkban olykor elkerülhetetlen
− mondta Jo, és visszatért az újságjához. Megszólalt a telefon: − Mr.
White keresi − jelentette April. − Adja be a vonalat! − mondta Jo, és
egy másodperc múlva már White-tal beszélt.
− Szükségem van magára, Walker − szólt bele Dick a kagylóba. −
Bajban vagyok. Ez a McDonald nevezetű fickó a nyakamba akar
varrni egy gyilkosságot.
− Tudok róla. − Honnan?
− Maga McDonald mesélte. − Együtt dolgoznak?
- Ő nagyon szeretné, ha így lenne, de én ellenzem. Miről van szó?
− A Harper-ügyről. Gondolom, hallott róla, hogy Stan Harpert
meggyilkolták?
A férfinak kellemes, mély hangja volt, de kiérződött belőle, hogy
rendkívül izgatott.
 − Most olvastam róla. Rejtélyes ügy. McDonald magát vádolja?
− Igen, és minden oka megvan rá.
− Nevezetesen?
− Ezt így telefonban nem mondhatom el. Nem tudna eljönni az
irodámba? Ha lehet, most rögtön, az idő sürget!
− Egy óra múlva ott vagyok − ígérte meg Jo. .
Arra persze nem számított, hogy egy baleset következtében olyan
dugóba kerül, hogy másfél órát késik. Mire megérkezett, White
hangulata a mélyponton volt: − Nagyon megvárakoztatott! −
mondta szemrehányóan.
Jo leült, körülnézett. Az irodában a mahagóni és a sárgaréz
dominált. White-nak volt stílusérzéke. Magas, erőt sugárzó férfi
volt, jól beleillett ebbe a környezetbe.
− Kérem, beszéljen − szólította fel Jo.
− Van egy barátnőm, egy színésznő. Egy nagyon jó nevű
színésznő. Azt nyilván tudja, hogy nős vagyok. Tina remek asszony,
nagyon sokat jelent nekem. Eszem ágában sincs elválni tőle,
ugyanakkor viszont se kedvem, se erőm nincs ahhoz, hogy szakítsak
Monával.
− A felesége ismeri a lányt?
− Nem − rázta meg a fejét White. − Tinának fogalma sincs az
ügyről. De a jelen körülmények között kénytelen voltam neki
bevallani. Rettenetes, hogy ez a McDonald erre kényszerít! Ha az
embernek nincs alapos oka rá, természetesen nem beszél ilyesmiről
a feleségével!
− Mióta ismeri a lányt?
− Négy hónapja, de csak egy hónapja van viszonyunk. Együtt
akartuk tölteni a hétvégét, ezért aztán Tinának azt mondtam, hogy
üzleti tárgyalásra utazom a Bahama-szigetekre. Még hívtam is, hogy
jöjjön velem, ugyanis biztosan tudtam, hogy nem jön. Tina utálja az
ilyen konferenciákat. No igen, és én természetesen nem utaztam el.
 − Hát hol volt ?
− Itt, New Yorkban.
− Pontosan hol?
− Hát ez az, alig tízpercnyire a klubtól, ahol szegény Stan Harpert
meggyilkolták.
− Van alibije a gyilkosság időpontjára?
− Igen, Mona igazolni tudja. De nem tudom, hogy hisznek-e majd
neki. Nyílván azt hiszik majd, hogy engem próbál valahogy fedezni…
− Hogy jutott eszébe, hogy közvetlen a nyaralójuk mellett töltse a
hétvégét? Nem félt attól, hogy a felesége esetleg meglátja?
- Nem. Jól ismerem a környéket. Természetesen engem is
ismernek, de nem akartam nyilvános helyen mutatkozni. Az egyik
barátom házában voltunk. Óriási park tartozik a házhoz,
úszómedencéjük is van.
Így aztán semmi okunk nem volt rá, hogy lemenjünk a strandra,
vagy máshová.
− Terence McDonald hogyan jött rá, hogy maga nincs Nassauban?
− Azt is tudnia kell, hogy Tina megpróbált elérni Nassauban. Erre
persze nem számítottam. Ami McDonaldot illeti, elég egyszerű
feladata volt. Gondolom, ugyanazt tette, amit a rendőrség is,
utánanézett, hogy szerepel-e a nevem az utaslistán. Természetesen
nem szerepel, így nem lett volna sok értelme, hogy hazudjak neki.
Ismeri a mondást a hazug emberről és a sánta kutyáról? Hogy ez
mennyire igaz, azt most a saját bőrömön tapasztaltam.
− Foglaljuk össze a dolgokat: becsapta a feleségét, és a tetthely
közelében volt, ez igaz. De ez még nem bizonyít semmit.
− Igaz, de gondolom, McDonald majd addig csűri-csavarja a
dolgot, amíg rám bizonyítja a gyilkosságot. Indítóokot már talált is.
Nem tudtam kimagyarázkodni.
− Úgy tudom, a rendőrségen még nem szólt az ügyről.
− Meg is van rá minden oka.
 − És mi lenne az?
− Arra számít, hogy megfizetem, ha hallgat.
− Megzsarolta?
− No nem, azért ennyire nem buta. Megvárja, amíg én ajánlom föl
a pénzt.
− És megteszi ?
− Nem tudom.
− Ne tegye, ha tanácsolhatom.
− A kezében vagyok!
− Nem tudja bebizonyítani, hogy ön követte el a gyilkosságot.
− Sajnos nagyon logikus érveket tud felhozni ellenem. Az
esküdtek válogathatnának az indítóokok között. El akartam válni
Tinától…
Jo közbeszólt: − De nem Tinát ölték meg, hanem Stan Harpert!
− Ó, maga még nem tud mindent. Tinát megtámadták az
otthonunkban. Szombatról vasárnapra virradó éjjel. Meg akarták
ölni. A gyilkosnak nyilván volt kulcsa a házhoz.
− Erről az újság nem írt.
− Bizonyára a déli kiadásban lesz majd benne.
− Megsebesült a felesége?
− Nem, de idegileg összeroppant. Még akkor is sokkos állapotban
volt, amikor elém jött a repülőtérre. Összerezzent, amikor
megfogtam a kezét. Mintha iszonyodna tőlem. Borzasztó rosszul
esett, azért is, mert ugye nem egészen tiszta a lelkiismeretem. Azért
mentem a repülőtérre, hogy Tina számára hihetőbbé tegyem a
sztorimat. És erre mi történik? Kijön elém, és úgy viselkedik, mint
aki mindent pontosan tud. Hazafelé nem is beszélgettünk. Otthon
mesélte el, hogy mi történt… − White elhallgatott, zavartan
játszadozott a golyóstollával. Látszott rajta, hogy keresi a megfelelő
szavakat: − Tina azt hiszi, hogy én voltam.
− Hogy ki volt ön?
 − Az a férfi, aki meg akarta ölni.
− Miből gondolja ezt a felesége?
White megvonta vállát: − Hihetetlen a történet, de így van: az az
ember, aki éjszaka meg akarta ölni, állítólag az én kölnimet
használta. „Éjjeli vadász”. Ez a kölni neve, Európából szállítják
nekem, itt nem kapható. Nyilván azért használta ezt a kölnit a tettes,
hogy rám terelje a gyanút…
− A rendőrség tud róla, hogy a felesége önt gyanúsítja?
− Nem, Tina csak velem beszélt erről. Illetve, most már ön is
tudja. De gondoljon bele, hogy mit tenne McDonald, ha tudomást
szerezne róla − sóhajtott Dick. − Rémes, még elgondolni is szörnyű!
− Bevallotta már a feleségének, hogy viszonya van Monával?
− Nem volt más választásom. Most már mindent tud.
− És mit szólt hozzá?
− Nagyon megdöbbent, tulajdonképpen nem szólt semmit.
− Bosszúálló?
− Nem. Nem hinném, sosem vettem észre, hogy az volna. Persze
fogalmam sincs, hogy most mi játszódik le benne − mondta Dick, és
eldobta a golyóstollat: − Megértem, ha haragszik rám. Végül is
hazudtam neki, és megcsaltam.
− Hát igen.
− De gyilkos nem vagyok! Hinnie kell nekem! − Dick hangja
izgatottan, idegesen csengett. Fáradtan hátradőlt, a mennyezetet
bámulta. Elkeseredett, halk hangon szólalt meg: − Tina mindig
megbízott bennem, tulajdonképpen nagyon jó volt a kapcsolatunk.
Ezt most tönkretettem. Tina azt hiszi, hogy meg akartam ölni, és úgy
gondolja, csak azért nem sikerült, mert ügyetlen voltam. Ez
rettenetes, elviselhetetlen!
− Mona mit szólt ?
− Ő az én oldalamon áll. Persze könnyű neki. Ha valaki, hát ő
ténylegesen tudja, hogy nem ölhettem meg Stan Harpert, és Tinát
sem akarhattam megölni, hiszen nála voltam. De hiába, Mona
semmit sem tanúsíthat. Ugyan ki hinne neki?! Tina biztos, hogy
nem! Azt hinné, hogy összejátszunk! És gondolom, a rendőrség is
ugyanezen az állásponton lenne. McDonaldról nem is beszélve. Csak
úgy szabadulhatok ebből a rettenetes helyzetből, ha ön megtalálja
Stan Harper gyilkosát. Ha nem sikerül, elveszett ember vagyok!
− Mi oka lett volna arra, hogy megölje Stan Harpert?
− Tudja, a klubban sok mindent pletykálnak. Egyebek között azt,
hogy Tinának viszonya volt Stannel, én rájöttem és megöltem.
Méghozzá nyíllal! Micsoda képtelen ötlet! Ki fogok lépni a klubból!
Nem tűröm ezt a gyanúsítgatást! Persze lehet, hogy már ki sem kell
lépnem. Lehet, hogy már kirúgtak! Nem vitás. Stan Harper valóban
szerelmes volt Tinába. Engem ugyan egy cseppet sem zavart a dolog.
Tina nagyon csinos asszony. Általában tetszik a férfiaknak, az
ilyesmihez hozzá kell szokni. De abban biztos vagyok, hogy soha
nem csal meg.
− Gondolom, Tina is megbízott magában, csakhogy ő tévedett.
− De én férfi vagyok!
− A szóbeszédtől, amit a klubban fecsegnek, nem kell tartania. Ha
kiderül, hogy szeretője van, rögtön jobb belátásra térnek majd az
emberek.
White szomorúan legyintett: − Ugyan! Ezek olyan hülyék, a
tényekkel mit sem törődnek! Hiszen arra sem volt okom, hogy
féltékeny legyek Tinára!
− A klubban tudtak arról, hogy magának barátnője van?
− Természetesen nem beszéltem róla, de elképzelhető, hogy valaki
meglátott Monával − mondta a férfi, és előrehajolt: − Elvállalja az
ügyet?
− Napi száz dollár és kiadásaim.
White bólintott: − Tízezer dollárt fizetek, ha megtalálja a gyilkost!
− Akkor talán kezdjük azzal, hogy megmondja nekem Mona
címét.
 − Mona Sticker, Quenns, Jackson sugárút 117. Mit akar a lánytól?
Az alibimet akarja ellenőrizni?
− Feltennék neki néhány kérdést. Ez minden. Szeretem az alapos
munkát − mosolygott Jo, és felállt.
Dick kikísérte a vendéget: − Szabad kezet adok magának. Bízom
önben! − búcsúzott el.

Mona Sticker gyönyörű, szőke hajú, csillogó kék szemű nő volt.

Hibátlan alakját divatos, bő szabású ruha takarta. Hatalmas mellei,
hoszszú combja, érzéki szája a leghűségesebb férjet is zavarba ejtette
volna. És mindehhez nem volt több huszonegy évesnél.
Az elegáns, modern bútorokkal berendezett szoba arra engedett
következtetni, hogy a lánynak nincsenek anyagi gondjai. A gazdag
választékot kínáló bárszekrény is ezt a látszatot támasztotta alá.
− Megkínálhatom valamivel?
− Köszönöm, most nem kérek semmit − felelte Jo, és leült. Mona
rágyújtott. Vékony, hosszú ujjai voltak. Jo újra és újra megcsodálta a
nő hibátlan szépségét.
− Gondolom, tudja, miért kerestem föl?
Mona bólintott: − Igen. Dick felhívott, említette, hogy fel fog
keresni.
− Akkor gondolom, azt is tudja, hogy mivel gyanúsítják?
− Igen, hallottam róla. Rernélem, hamarosan fény derül erre az
ügyre. Borzasztó lenne, ha továbbra is szegény Dicket gyanúsítanák.
− Feltehetek egy bizalmas kérdést? Szereti ön Dick White-ot?
Mona lassan, elgondolkodva fújta ki a füstöt. − Tisztelem − mondta
végül.
− Hozzá menne feleségül?
− Azt hiszem, ez nem tartozik szorosan az ügyhöz!.
 − Valóban nem, csupán egy kérdés volt.
− Igen, hozzámennék. De sohasem beszéltünk erről. Nem
hinném, hogy el akarna válni Tinától.
− Azt hiszem, Dick kissé sötéten látja a dolgokat. Ön nyilván
igazolhatja, hogy sem Stan Harpert nem gyilkolta meg, sem pedig a
feleségét nem akarta megölni. Igaz?
− Természetesen. Bár ...
− Igen?
− Beszélhetek nyíltan?
− Kérem!
Mona elmélyülten bámulta a cigaretta parazsát, látszott rajta,
hogy a megfelelő szavakat keresi: − Amikor meghallottam, hogy mi
történt, utánagondoltam a dolgoknak. Ez természetes, hiszen végül
is gyilkosság történt. Ilyen helyzetben az embernek kötelessége,
hogy pontosan viszszaemlékezzen bizonyos eseményekre, nem így
van?
− Hogyne, természetesen!
− Az újság azt írta, Stan Harper délelőtt tíz óra huszonöt perckor
halt meg. Én ebben az időpontban a konyhában voltam, egyedül.
Reggelit készítettem, aztán megterítettem a teraszon. Úgy fél óráig
tartott az egész, és ez alatt az idő alatt Dickkel nem találkoztam.
− Úgy véli, hogy Dick esetleg elmehetett a nyaralójába, és vissza is
jöhetett anélkül, hogy ön ezt észrevette volna?
− Ezt én nem mondtam. Csupán azt mondtam, hogy a tett
elkövetésének időpontjában, körülbelül fél óra hosszat nem láttam.
− Megkérdezte később, hogy hol volt?
− Igen. Amikor elkészültem a reggelivel, kiáltottam néki. A
kertből jött elő izzadtan. Meg is kérdeztem tőle, hogy mi történt. Azt
felelte, hogy futott néhány kört…
− Oké. És szombatról vasárnapra virradó éjjel, akkor mi volt?
 − Hajnalban ébredtem, és meglepődtem, hogy Dick nincs az
ágyban. Később újra elaludtam, aztán reggel eszembe jutott, és
megkérdeztem, hogy hol volt. Azt mondta, kiment a fürdőszobába.
Biztos vagyok benne, hogy igazat mondott, de tudja, valahogy olyan
rossz érzésem volt. Ezért is meséltem el magának.
− Igen, világos. Ez persze lényegében azt jelenti, hogy Dicknek
egyáltalában nincs alibije.
− Dick nem gyilkos!
− Én csak azt mondtam, hogy nincs alibije. Hacsak ön nem
igazolja.
− Én kitartok Dick mellett, bármi történjék is! De, gondolom, a
bíróságon − ha arra kerül a sor − akár tetszik, akár nem, kénytelen
leszek elmondani az igazságot.
− Ön színésznő?
− Igen. Pillanatnyilag nincs szerződésem, de a jövő hónapban már
dolgozom.
− Miből él?
− Van pénzem. Meg aztán időnként fotómodellként is dolgozom.
− És White?
− Ugyan már! Hogy jut ilyesmi eszébe?! Dick igazán nagyvonalú,
gyakran kapok tőle ajándékot, de készpénzt el sem fogadnék!
− Beszélt valakinek Dick ingatag alibijéről?
− Nem, bár az egyik kollégája nagyon kíváncsi természetű ember.
Elég sokat piszkált a kérdéseivel.
− Terence McDonald?
− Igen. Úgy éreztem, veszélybe sodorhatom Dicket, ha
McDonaldnak elmondom az igazat. Ezért inkább hallgattam.
Megszólalt a telefon, Mona felvette a kagylót, aztán átadta Jo-nak:
− Önt keresik − mondta.
− Halló, Walker. − A vonal másik végén Terence McDonald szólt
bele a telefonba.
 − Nem is csodálkozik, hogy tudom, hol érhetem utol?
− Feltételezem, előbb-utóbb csak megmondja, hogy honnan tudja.
− Oké. Arról már nyilván értesült, hogy beszéltem Monával. De
arról bizonyára nem tud, hogy otthagytam a lakásában egy kis
„poloskát”. Egy parányi lehallgatókészüléket. És miután ennek
segítségével minden szót hallottam az előbbi beszélgetésből, úgy
éreztem, meg kell köszönjem önnek, hogy segít letartóztatni Dick
White-ot − gúnyolódott McDonald.
Jo letette a kagylót, és keresgélni kezdett.
− Mi történt? Mi folyik itt? − kérdezte döbbenten a lány.
Jo megtalálta az asztal lapjára alulról felszerelt „poloskát”, és
levette.
− Nézze csak ezt meg! Az ellenség minden szót hallott!
− McDonald?
− Jo bólintott. − Ha nincs kifogása ellene, hidegre teszem a
jószágot. Szó szerint! − mondta Jo, és csakugyan kiment a
konyhába, és a hűtőszekrénybe tette a készüléket. Amikor visszajött,
Mona éppen egy konyakot töltött magának.
− Felháborító! Mit képzel ez a McDonald?! − dühöngött a lány.
− Ha akarja, feljelentheti.
− Tényleg? De akkor olyasmiről is beszélnem kell, amiről nem
szeretnék ...
Jo leült. − Miből jöhetett rá? Honnan tudja, hogy önnek viszonya
volt Dick White-tal?
− Fogalmam sincs.
− Miket kérdezett?
− Teljesen nyilvánvaló, hogy arra ment ki az egész, hogy
lerombolja Dick alibijét.
− Hát ez most valóban sikerült!
 − Szegény Dick! Agyon tudnám ütni magam! Mi a fenének kellett
nekem egy szót is szólnom! − mérgelődött a lány, aztán felkapta a
telefont, és Dick számát tárcsázta. Mindent elmondott neki, majd
bocsánatot kért a férfitól. − Borzasztóan sajnálom, Dick. De hidd el,
nem tudtam, hogy ez egy ilyen aljas, szemét alak… Tudod, hogy
melletted vagyok. Rám számíthatsz! − fejezte be a beszélgetést, és
Jo-ra pillantott: − Van valami remény?
− Természetesen, bár pillanatnyilag nem jól áll a szénája!
− Ugye mindent megtesz?
− Persze. Mondja, ismerte Stan Harpert?
− Nem.
− Mr. White soha nem említette a nevét?
− Nem, soha.
− Köszönöm − mondta Jo, és felállt. Mona kikísérte az
előszobába. Jo érezte, hogy a lány szeretne még valamit mondani.
Az ajtóban megállt és ránézett: − Nos? Mi az? − kérdezte.
− Hogyhogy mi?
− Látom, hogy valami nyomja a lelkét. Tehát?
− Igen ... ahogy megölték azt a férfit. A nyíl…
− Igen?
− Tudja, Dicknek van nyílpuskája ...
− És ezt csak most mondja?!
− Olyan rémes ez az ügy. Valahogy minden összejött, minden
ellene szól. Tudom, ezek véletlen egybeesések, de mégis így van. Én
meg… én meg ahelyett, hogy segítenék neki, csak rontom a helyzetét
− mondta szomorúan a lány.
Jo elköszönt és távozott. Az utcáról felhívta Dick White-ot,
megkérdezte tőle, valóban van-e nyílpuskája.
− Nyílpuskám?! − csodálkozott a férfi, − Sosem volt! Illetve,
várjon csak! Lehet, hogy Mona arra az íjra gondol? De hiszen az egy
játékszer! Régebben azzal szórakoztunk, hogy kilőttük vele az
ablakokat…
− És hol tartja ezt a játékszert?
− Fogalmam sincs. Lehet, hogy a nyaralóban van, a padláson.
Gondolja, hogy a gyilkos ezzel ölte meg Stant?
− Lehet,
− A fene egye meg! Újabb bizonyíték ellenem!
− Nagyon úgy néz ki. Miért nem beszélt erről nekem?
− Nem is gondoltam rá. Teljesen megfeledkeztem róla. Őszintén
szólva fogalmam sincs, hogy mikor használtam utoljára.
− Mona honnan tudott róla?
− Halvány fogalmam sincs. De várjon csak, egyszer régebben
felmentünk a padlásra, átnéztük a régi holmikat. Remek szórakozás
volt;…
− Köszönöm − szakította félbe a beszélgetést Jo, aztán a Battery
Parkba hajtott. Tina White hófehér ruhában fogadta. Derekára piros
övet, nyakára piros sálat tett.
− A férje kért fel, hogy képviseljem az érdekeit − mondta Jo,
mintegy magyarázatképpen a zaklatásért. − Kellemetlen helyzetbe
került. Csak úgy segíthetek rajta, ha megtaláljuk Stan Harper
gyilkosát. Ebben szeretnék a segítségére lenni.
− Hát sok sikert hozzá! − Az asszony fáradt, elcsigázott hangon
beszélt.
− Úgy gondolja, hogy a férje ölte meg?
− Nem, semmi oka nem volt rá, hogy megölje Stant. Arra azonban
lett volna oka, hogy engem megöljön.
− Igen, tudok róla. Az is lehet, hogy valaki rá akarja terelni a
gyanút. Ezért használta a férje kölnijét…
Tina fagyos pillantást vetett Jo-ra. − Jól hangzik, nem vitás. De
mi lenne az indítóok?
− Sajnos nem tudom.
 − Hihetetlen ez az ügy. Dick nem gyilkos, és mégis, egyszerűen
minden ellene szól. Szerintem a lány miatt van; lehet, hogy
megbabonázta, nem tudom, nem értem ...
− Azt hiszem, ez kissé merész elgondolás. Tény, hogy a férje
vonzódik ahhoz a lányhoz, de szerinte ez mit sem változtat azon,
hogy önt még mindig szereti és tiszteli.
− Becsapott.
− Asszonyom, én még nem találkoztam olyan férjjel, aki −
legalább egyszer − ne hazudott volna a feleségének.
− Csakhogy itt nem egyetlen aprócska hazugságról van szó!
Hanem sorozatos hazugságokról!
− A férje tudja ezt, és higgye el, nagyon megbánta már, de hát
sajnos nem lehet meg nem történtté tenni a múltat. Tudott róla,
hogy a férjének van egy íja?
− Igen, kint a nyaralóban, biztos most is ott van valahol. Már nem
is emlékszem, hogy mikor láttam utoljára ... − hirtelen mintha
eszébe jutott volna valami, elhallgatott. − Nyílpuska! − mondta alig
hallhatóan. − De hát Mark és a kapitány nem íjról beszéltek!
Különben rögtön eszembe jutott volna ...
− Valaki tönkre akarja tenni a férjét − szakította félbe Jo. − Azt
akarja, hogy a férjét gyanúsítsák.
− De hát miért?! És kicsoda?
− Ezt kell kiderítenünk.
− Dick a férjem, mellé kellene állnom. De a jelenlegi helyzetben
nemigen tudok megbízni benne. Ha ténylegesen tudnám, hogy
valaki ártatlanul gyanúba akarja keverni, én lennék az első, aki
megvédelmezném.
− Kérem, gondolkozzék. Kinek állhat érdekében, hogy
tönkretegye a férjét?
− Nem tudom.
− Vannak ellenségei?
 − Nem tudok róla. Dick erős, határozott egyéniség. Mindig tudja,
hogy mit akar, az ilyen embereket általában tisztelik. De talán
inkább félelemből, mint szeretetből. A klubban is így van. Mindenki
tiszteli, de nem ő az a férfi, akit merő szeretetből olykor
hátbaveregetnek. Ed Fischer, igen, ő inkább az a haver típus ...
− Hogy jutott eszébe éppen Ed Fischer?
− Csak példaként említem. Ő is ott volt a stégen, amikor
meghallottuk a lövést. Kiderült már egyébként, hogyan kerültek
vérfoltok a konyhába?
− Miféle vérfoltok.?
Tina elmondta Jo-nak, amit a konyhában felfedezett.
− Rowland kapitány régi jó barátom. Beszélek vele − mondta
határozottan Jo.
− Ideje lenne, hogy fény derüljön erre az ügyre, most, hogy már
lassan mindenki ezzel foglalkozik: Rowland kapitány, Terence
McDonald és ön.
− McDonald elképzelése nem sok jót ígér a férje számára. És
félek, hogy Rowland kapitány is elfogadja McDonald érveit. Logikus
érvelés, ez tagadhatatlan.
− Úgy értsem, hogy maga szerint is a férjem a gyilkos?
− Ha ez így lenne, nem vállaltam volna el a munkát. Ne
haragudjon meg a kérdésért, de tudnom kell: van barátja?
− Sok barátom van. A férfiak mindig próbálkoznak. De ezek nem
komoly dolgok, legfeljebb ártatlan flörtölt. De olyan, akire maga
gondol, olyan nincs. Senkivel sincs viszonyom. Senkinek nem állhat
érdekében, hogy ártson a férjemnek.
Jo megköszönte a felvilágosítást, és elbúcsúzott. A rendőr-
főkapitányságra hajtott, Rowland kapitányhoz.
− Szóval megint összekerültünk − üdvözölte a kapitány. − Most,
hogy tudom, hogy te Dick White-ot képviseled, persze nemigen
dolgozhatunk össze. Képzeld csak el, mit szólna az államügyész, ha
kiderülne, hogy értékes információkat szolgáltattam ki az
ellenfélnek!
− Dick White még nem vádlott.
− Ez igaz, de nagyon sok minden szól ellene.
− Tudom. Ezért vállaltam el az ügyét. Semmiféle elfogadható
indítóoka nem volt arra, hogy megölje Stan Harpert. Nem volt rá
féltékeny, Tina erre nem is adott okot. Egyébként is White-nak
szeretője volt.
− Lehet, hogy felesleges összefüggést keresni a két bűntett között
− mondta a kapitány. − Lehet, hogy ez a két dolog egymástól
teljesen független. Ami a gyilkossági kísérletet illeti, nagyon is
elképzelhető, hogy White meg akart szabadulni a feleségétől, hogy
elvehesse Monát.
− Mona és Dick sohasem beszélt házasságról.
− Ezt ki mondta?
− Mona.
− Világos, mert fedezni akarja a férfit.
− Nem hinném, bár valóban percenként kijelenti, hogy kitart a
férfi mellett. De az igazság az, hogy eddig inkább csak ártott neki.
− Mivel?
Jo elmosolyodott. − Nos, ami az információt illeti, én hasonló
cipőben járok, mint te. Sajnos az ügyfelemre nézve semmiféle
terhelő adattal nem szolgálhatok!
− Vagyis vannak terhelő adatok.
− De még mennyi! − ismerte be Jo. − De maradjunk az asszony
ellen elkövetett gyilkossági kísérletnél. Ismered White-ot, nem?
Erős, kisportolt férfi. Ha elhatározza, hogy megöl valakit, nem
hiszem, hogy az illető élve megússza.
− Igaz, de nincsenek tapasztalatai. Lehet, hogy azt hitte, az
asszony meghalt. Valószínűleg meg sem mozdult, és ...
 − Szerintem pedig, ha egy amatőr követi el a gyilkosságot, az
tutira megy, sőt, még meg is győződik róla, hogy biztosan meghalt-e
az áldozat − ellenkezett Jo, − Szerintem ez így van. És hadd
mondjak még valamit, ami ugyan látszatra terhelő bizonyíték White
ellen, de szerintem éppen fordítva, az ártatlanságát bizonyítja.
Gondolom, nem tudsz róla, hogy az asszony is a férjét gyanúsítja.
Ugyanis az a férfi, aki éjjel megtámadta, Dick kölnijét használta.
− White kölnit használ?! − ütközött meg Rowland.
− Igen, valamilyen európai márkát. Onnan hozatja, New Yorkban
nem is kapható. Tehát elég nagy a valószínűsége annak, hogy
kizárólag ő használja ezt a kölnit. A gyilkos meg élt az alkalommal,
és befújta magát a kölnivel, hogy Tina érezze az illatot. Nem akarta ő
megölni az asszonyt, sőt! Csak rá akart ijeszteni, és elérni azt, hogy a
férjét gyanúsítsa.
− Nem rossz elképzelés. Lehet, hogy igazad is van. De sajnos az a
helyzet, hogy McDonald hatásosabb, főként hihetőbb érveket
vonultatott föl. Ha nem találsz mást, félek, hogy elveszted ezt a
mérkőzést.
− Nem akarok én versenyezni senkivel.
− Mert még nem ismered McDonaldot! Ő nem tud veszíteni!
− Felajánlotta, hogy dolgozzunk együtt. Sőt, azt is javasolta, hogy
nyissunk közös céget.
− Nem buta a fiú! Végül is a te nevedet mindenki ismeri a
szakmában. Egy csapásra híres lehetne ő is. Mindenesetre azt eléri,
hogy beszéljenek róla az emberek.
− Igen. Tudtok már valamit a konyhában talált vérfoltokról?
− Nullás vércsoport. Ez minden.
− És White vércsoportja?
− Az övé „A“.
− Tehát valaki járt a házban a tett elkövetésének időpontjában,
vagy közvetlen előtte, akinek nullás vércsoportja van. Ez legalább
White ártatlansága mellett szól.
 − Részben. Azok a vérfoltok nem sokat bizonyítanak, Harpert
ugyanis nem a házban ölték meg, hanem a garázs előtt. Harper bent
sem volt a házban.
− Szerintem azért figyelembe kell venni a vérfoltokat.
− Remélem, idővel kiderül, honnan származnak.
− Tudtok valamit Harperről?
− Alaposan utánanéztünk, de semmit sem találtunk. Jó házból
való úrigyerek, kifogástalan múlttal. Mindig jó tanuló volt, itt New
Yorkban is kitűnően végezte a munkáját. Apja egyik üzlettársánál
dolgozott. Csak jót hallottunk róla. A házmestert is kikérdeztük,
ahol lakott. Az is csak dicsérte. Nem volt állandó barátnője, a
hétvégeket általában a klubban töltötte. A klubban találtunk egy
fényképet a szobájában. A fénykép Tinát ábrázolja, a hátlapján írás:
„Szeretettel, Tina”. Dátum és megszólítás nincs rajta.
− Megkérdezted az asszonyt, hogy kerül a fényképe Stan
lakásába?
− Nem, még nem.
− Lehet, hogy Stan ellopta. Teljesen bele volt habarodva a nőbe.
− Te mindenre találsz magyarázatot − sóhajtott fel a kapitány.
− De lásd be, hogy ezek is csak elméletek, és sajnos pont olyan
kevéssé meggyőzőek, mint az enyémek.
Jo elköszönt, lent az utcán végiggondolta a beszélgetést, és
szomorúan állapította meg, hogy semmivel sem jutott előbbre.
Hiába beszél bárkivel, állandóan egy helyben topog. Illetve csupán
annyival jutott közelebb a megoldáshoz, hogy egyre több terhelő
bizonyíték szól White ellen. Elhatározta, hogy kicsit utánanéz
Monának. Körbetelefonálta színházi körökben jártas ismerőseit, de
Mona Stickert senki sem ismerte.
Igaz, hogy New York tele van csinos és tehetséges színésznőkkel,
de azért ez mégis furcsa. Hihetetlen, hogy még senki sem hallott
róla. Persze lehet, hogy nem elég tehetséges. Végre, a sokadik
kísérlet után talált egy embert, aki ismerte Mona nevét. Fred Carolli
volt az illető, egy idősebb ügynök, aki harmadosztályú művészekkel
foglalkozott.
− Persze, ismerem. Ha le akarsz feküdni vele, éjszakánként
kétszáz dollár.
− Callgirl?
− Nem tartozik egyik hálózathoz sem, úgy tudom, stricije sincs.
Nem közönséges kurva a nő, bár a testéből él, csak éppen okosan. −
Színpadon szerepelt valaha?
− Igen, de arról beszélni sem érdemes. Jelentéktelen
statisztaszerepek voltak. Sok ilyen nő van, egyszerűen nincs
tehetségük, sosem lesz belőlük sztár. De jól hangzik, hogy azt
mondhatják magukról, „színésznők”. A férfiak buknak az ilyesmire.
− Egyéb?
− Lényegében ez minden. Időnként fotózik, és manökenként is
dolgozik olykor, de mint emlitettem, fő pénzforrása az ágy.
− Viszonya volt Dick White-tal. Ismered a férfit?
− Nem én. − Jo megköszönte az információt, és letette a telefont.
Nem sokkal később White számát tárcsázta.
− Beszereztem néhány információt Monáról.
− Sejtem, hogy mi következik. Beszélt a múltjáról. Elmondta,
hogy hogyan élt, amíg nem találkoztunk.
− Mit mondott?
− Hát, hogy pénzért szinte válogatás nélkül bárkivel lefeküdt.
Tudom én, hogy Mona nem volt egy angyal.
− Erről miért nem szólt nekem?
− Miért is nem?! Min változtatott volna? Nekem mindegy, hogy
hogyan élt, így is kedvelem. Tudja, hogy megy az ilyesmi: feljön
vidékről egy ilyen Mona-szerű lány, tele rajongással és tettvággyal.
Sikert akar, bizonyítani akar, csakhogy a sikerhez vezető út az ilyen
lányok esetében leggyakrabban a férfiak ágyán keresztül vezet. Az
elején Mona is elzárkózott ettől, tiltakozott ellene, de hát egy szép
napon már rendszeres gyakorlattá vált, aztán − és ez itt a baj − ez
lett a hivatása. Nekem azt mondta, azért csinálta, hogy bosszút
álljon a férfiakon, hogy megalázza őket.
− Ez is egy nézőpont.
− Mona rendes lány!
− A magam részéről ebben kételkedem.
− Ugyan már, Walker! Maga sem apácák között éli az életét!
Mona tényleg rendes lány. Sosem hazudott nekem, és ezt én
becsülöm.
− Egyedül Mona igazolhatja az alibijét, White. Vigyázzon, ez a
lány veszélyes lehet!
− Emiatt ne törje a fejét! Majd beszélek vele.
A csengetésre Mona ajtót nyitott. Terence McDonald állt az
ajtóban. A férfi karjaiba vetette magát.
− Itt volt − mondta, miután bementek a nappaliba. McDonald
bólintott: − Helyes.
− Komoly ellenfél − szólalt meg a lány, és rágyújtott egy
cigarettára. − Nemcsak szakmailag, de mint férfi is. Ő az a férfi,
akibe bele tudnék szeretni.
− Senki sem akadályoz!
− Nem lennél féltékeny?
McDonald megrázta a fejét: − Nem én. Miről beszélgettetek?
Mona beszámolt a Walkerrel folytatott beszélgetésről. − Mindent
úgy tettem, ahogy mondtad.
− Helyes, helyes. Rendes kislány vagy − dicsérte a férfi.
− Walkernek szerintem meggyőződése, hogy Dick a tettes. Én
magam is azt mondtam, hogy szerintem ő tette − jelentette ki a lány.
− Istenem, milyen gusztustalan is ez…
− Az egész élet gusztustalan. Mit csináljunk? Ezt tudomásul kell
venni, és ha lehet, hasznot húzni belőle.
 − Nem félsz, hogy kiderül ?
A férfi mosolyogva hátradőlt: − Nem! − jelentette ki határozottan.
− De miért vagy olyan biztos a dolgodban?
− Én vagyok a jobb!
− Ez pimaszság.
− Aki jobb, az megengedheti magának, hogy pimasz legyen. Mona
elgondolkozva szívta a cigarettát. − De vannak bizonytalansági
tényezők is.
− Például?
− Például én − mondta halkan.
− Te?!
A lány ránézett. − Nem most és itt. De figyelembe kell venned,
hogy én mégiscsak nő vagyok. Esetleg beleszeretek valakibe. Talán
éppen Walkerbe. Persze ez csak feltételezés. És tudod, ha egy nő
szerelmes, az fecseg, már csak azért is, hogy megszabaduljon a múlt
felesleges terheitől.
− De hát te engem szeretsz!
− Igen, ez igaz.
− Adj valamit inni! A szokásosat!
− Én is innék valamit − mondta a lány, és kisietett a szobából,
majd két teli pohárral jött vissza. A whiskyt átnyújtotta a férfinak.
− köszönöm − szólalt meg a férfi, és elmélyülten nézegette a
poharat: − Azt hiszem. Walker nem nagyon bízik benned.
− Ezt akartuk.
− Mondd csak, gondolkoztál már azon, hogy miért akartam így?
− Hát persze. Igazán egyszerű: azért, hogy egyre jobban szoruljon
a hurok White nyakán.
− Hm. Erre van egy sokkal jobb módszerem is.
− Mire gondolsz? Ezt most hallom először!
 A férfi, felemelte a poharát, ivott egy kortyot. Erezte, hogy Mona
le nem veszi róla a szemét. Élvezte a helyzetet.
− Mondd már! − sürgette a lány.A férfi letette a poharát. −
Nagyon egyszerű − mondta lassan, vontatottan, aztán kis szünetet
tartott, majd hozzátette:− Megöllek,
− Micsoda?!
− Megöllek − hanyagul, unottan hangzott. − A rendőrség majd azt
hiszi, hogy Dick White ölt meg, mert megijedt, félt, hogy
veszélyezteted az alibijét.
Mona döbbenten bámulta a férfit. Ő maga is szeretett viccelődni,
Jó humora volt, de McDonald szavain képtelen volt elmosolyodni.
Véresen komolyan csengett, amit mondott. Meg akarja ölni!
− Mi van veled? Rám akarsz ijeszteni? − határozott, bátor hangon
akart megszólalni, de csak valami motyogásféle hagyta el az ajkát.
− Remekül viselkedtél. Nagy hasznodat vettem − mondta a férfi
−, de itt az ideje, hogy lelépj a színről. Minden emellett szól. Az
egyik okot éppen te magad említetted: nő vagy, beleszerethetsz
valakibe, és esetleg eljár a szád. Ez számomra végzetes lehet,
különösen, ha éppen Walkerbe szeretsz bele.
− Ez hülyeség! Soha senkinek nem beszélnék ezekről a dolgokról
− védekezett Mona. − Ami neked árt, az nekem is árthat. Egy
csónakban evezünk. Egyébként is tisztában voltam vele, hogy mit
csinálok. Szabad akaratomból vállaltam.
− Azért csináltad, mert mondtam, rábeszéltelek. Az ilyesmi nők
esetében megbocsátható bűn.
− De hát itt gyilkosságról van szó!
− Hát ez az! − bólintott a férfi. − Nem fogod bírni idegekkel.
− Semmire sem beszéltél te rá engem!
− De azt állítod, hogy szeretsz.
− Annak semmi köze ehhez a dologhoz.
 − Szép vagy, szerelmes vagy belém. Ugyan ki hinne neked?! Egy jó
ügyvéd percek alatt kikészítene a bíróságon. De más okom is van,
hogy megváljak tőled. Erről tudsz is. Ki akarom készíteni Dick
White-ot.
− Miért gyűlölöd?
− Nem gyűlölöm, csak a pénzét akarom.
− Tényleg azt hiszed, hogy hajlandó lesz megvásárolni a
hallgatásodat?
− Nincs más választása.
− Kérdezhetek valamit? Te már a kezdet kezdetén tudtad, hogy mi
lesz a sorsom?
− Igen.
A lány lassan lehajtotta fejét, a poharat bámulta a kezében, és
azon tűnődött, vajon miért nem áll fel és menekül ki a lakásból.
Miért nem kiált segítségért? Miért nem csinál semmit? Csak ül itt és
hallgatja McDonald cinikus vallomását arról, hogy a férfi
kihasználta, aztán most, amikor már nincs szüksége rá, egyszerűen
elhajítja, akár egy üres sörösdobozt. Érezte, hogy árad szét testében
a gyűlölet, és valami határozatlan, ismeretlen érzés kerítette
hatalmába. Félt. Félt attól, hogy a férfi megöli.
− Nem hiszem. Nem tudom elhinni − motyogta. Pedig nagyon is
elhitte a férfi szavait. Régebben azt képzelte, hogy a szépsége, a
vonzereje valamilyen különleges helyet biztosít számára McDonald
életében. És ez jó volt, élvezte, hogy egy olyan férfival dolgozhat
együtt, akinek egy emberélet semmit sem számít. Ez a tudat
perzselően izgalmas légkört teremtett, Mona beleszeretett
McDonaldba. Egy gyilkosba! Mindig is tudta, hogy a férfi nem ismer
erkölcsi korlátokat. Ezt csodálta benne, mert azt hitte, hogy nagyság
és erő rejlik a férfi gátlástalansága mögött. Olyan erő, ami szembe
mer szegülni mindenféle társadalmi értékítélettel. De most, hogy
szemtől-szembe találta magát a férfi kegyetlenségével, kijózanodott.
Hiszen az életéről van szó! Lassan ivott egy kortyot, izmai
megfeszültek, semmi sem kerülte el a figyelmét, de az egyre növekvő
félelem megbénította. Felnézett a férfira: − Adj még egy lehetőséget!
− kérte halkan.
Vajon miért mondta ezt? Hiszen ismerte a férfit. Terence
McDonald soha senkinek nem segített, csak önmagának. Most is
gúnyosan elmosolyodott a kérésen. Hideg, kegyetlen szemekkel
nézte a lányt.
− Kínozni akarsz. Haragszol rám, mert azt mondtam, hogy bele
tudnék szeretni Walkerbe − próbálkozott a lány, hogy legalább időt
nyerjen.
A férfi hangosan felnevetett.
− Legalább mondj valamit! − kiáltotta Mona.
− Mindent tudsz!
De akkor miért ül itt? Miért bámult ilyen fenyegetően,
szórakozottan? Miért nem csinál végre valamit?
Mona úgy érezte, mintha hipnotizálták volna, mint a nyuszi az
oroszlánketrecben, megalázott és elkínzott volt, de harcolni akart az
életéért, csak nem tudta, hogyan. Fegyvere nem volt, és ha
dulakodni kezdenek, egyértelmű, hogy a férfi győz. Teljesen
reménytelen a küzdelem.
− Te gyűlölsz engem − állapította meg halkan.
− Nem, dehogy.
− Miért akarsz megölni?
− Ezt már megbeszéltük. Nem szeretem az ismétléseket −
sóhajtott fel a férfi, és egy pár pamutkesztyűt vett ki a zsebéből.
Mona nézte, ahogy lassan a kezére húzza. A szíve mintha megszűnt
volna dobogni. Csak bámulta a férfi kezeit, nézte elmerülten, hogy
mit csinál. És nem akarta elhinni, hogy a gyilkosával ül szemben, aki
az üres whiskyspohár mellett éppen a kivégzésére készülődik.
De hát ez lehetetlen, ilyen nincs! Mona ivott még egy kortyot,
aztán egy hirtelen mozdulattal a férfi arcába löttyintette az italt. A
jégkocka McDonald jobb szemét találta el. Mona felugrott, az
ajtóhoz rohant. Mintha segélykáltást hallott volna. Csak később
fogta föl, hogy a saját hangját hallotta. A keze már a kilincsen volt,
amikor McDonald elkapta. Kezét a lány szájára szorította, és
megfordította. Mona védekezett, ahogy bírt. Teljes erejéből a férfi
kezébe harapott. McDonald durván a földre lökte.
− Állj fel! − parancsolt rá haragtól villámló szemekkel. − Menj a
telefonhoz!
Mona nagy nehezen felállt, engedelmeskedett.
− Azt akartad, hogy adjak egy esélyt! Hát most megkapod!
Mona a férfira nézett. A szemeiben jeges gyűlölet ült, mégis
hinnie kellett abban, hogy a férfi meggondolta magát.
− Mit csináljak? − kérdezte halkan.
− Hívd fel White-ot. Mondd neki, hogy tudod, hogy ki zsarolja.
Kérd meg, hogy jöjjön ide, de úgy, hogy senki se lássa meg…
− Most nem tudok beszélni − motyogta a lány. − Teljesen
kivagyok.
− Nem gond! Nem baj, ha remeg a hangod. Legalább elhiszi, hogy
izgatott vagy. Mona felvette a kagylót, remegő ujjakkal tárcsázott. A
férfi az irodájában volt. Mona elmondta mondókáját. Tudta, hogy
rettenetes, amit csinál, mint eddig minden, amit a férfi ellen
elkövetett. De nem volt ereje megmondani az igazságot.
Terence McDonald közvetlenül mellette állt a beszélgetés alatt,
hogy szükség esetén megszakíthassa a vonalat.
− Mi van? Mi történt? − kérdezte Dick.
− Gyere ide! Telefonba nem beszélhetek! − suttogta. McDonald
elvette tőle a kagylót, és letette.
− Ügyes voltál! − dicsérte meg a lányt.
Mona könyörögve nézett fel rá: − Most már nem ijesztgetsz
tovább?
− Hát persze, hogy nem − felelte a férfi, és felemelte a kezét.
− Soha többet nem fogsz félni, drágám, soha többet nem fogsz
megijedni ...
 Mona kiáltani szeretett volna, de a nyakára szoruló kezektől nem
bírt. Érezte, hogy testéből elszáll az erő, a térde megroggyant aztán
szédülni kezdett, zúgott a feje. Mielőtt elvesztette az eszméletét,
hirtelen megvilágosodott előtte, hogy ebből az álomból soha többé
nem ébred föl.
Dick White-nak volt kulcsa Mona lakásához, de nemigen
használta. Csak olyankor ment fel, ha Mona otthon volt, akkor pedig
inkább csengetett, mert illetlenségnek tartotta volna, ha rányitja az
ajtót. Most is becsengetett, de miután hiába várt, kivételesen
használta a kulcsot. A nappali ajtaja tárva-nyitva állt. Dicket valami
megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. Hirtelen
eszébe jutott a lány izgatott, elcsukló hangja a telefonban, aztán
olyan váratlanul vége szakadt a beszélgetésnek.
− Mona! − kiáltott, de választ nem kapott. Hiszen ő mondta, hogy
azonnal jöjjek. De hát vajon minek, ha nincs otthon? Mi
történhetett?
Dick White elindult a nappali felé. A küszöbön dermedten
megállt,
mert megpillantotta Monát. A lány a földön feküdt, arccal a
szőnyegen. Dick nem látta az arcát, de pontosan tudta, hogy itt már
nincs mit tenni, a lány halott.
Hirtelen úgy érezte, egymaga van a világon. Nem félt, nem is
sajnálta a lányt, mintha álmodna. Csak állt, és hallgatta a
szívverését, az óra egyenletes ketyegését és az utcáról beszűrődő
zajokat. Figyelt, hallott mindent, de semmiről sem vett tudomást,
mintha mindez nem is vele történne. Aztán hirtelen,
villámcsapásként jutott el a tudatáig a felismerés, hogy a lány
meghalt, és ez azt jelenti, hogy ismét őt vádolják majd a
gyilkossággal. Mit is mondott Walker? Igen, azt mondta, hogy a lány
veszélyeztetheti az alibijét. Ne is törődjön vele, majd én rendbe
teszem ezt a dolgot, mondta erre ő. Hát, igen, most aztán minden
rendbejött: Mona halott, ha akarna se beszélhetne már.
 Dick lehajolt a lányhoz, és megérintette. Hiszen még ki sem hűlt,
gondolta, és hirtelen úgy érezte, minden tagja fáj. Öreg és magányos
volt ebben a pillanatban. De legfőképpen az fájt, hogy tehetetlen volt
azzal a névtelen, titokzatos ellenséggel szemben, aki tönkre akarja
tenni. Eszébe jutott a rendőrség, Jo Walker, Tina, a felesége, aztán
ismét önmagára gondolt, de képtelen volt összefüggő, értelmes
gondolkozásra, mintha az agya is megbénult volna.
Lassan visszanyerte az önuralmát. Amikor kissé megnyugodott,
arra gondolt, el kellene tűnnie innen. Aztán eszébe jutott, hogy
biztos látta valaki, amikor idejött, és elvetette a gondolatot. Hiszen
ha elmenekülne, azzal csak rontana a helyzetén.
A telefonhoz lépett, Jo számát tárcsázta. April Bondy jelentkezett
az irodából.
− A főnökét kérem − szólt bele a telefonba, miután
bemutatkozott. Dick pillanatok alatt beszámolt Jo-nak a
történtekről. − Kérte, hogy jöjjön ide, és hozzátette, hogy egyedül
jöjjön ...
− Értesítse a rendőrséget! − mondta Jo. − Máris indulok!
Dick felhívta a gyilkossági csoportot, aztán körülnézett a
lakásban. Dulakodás nyomát nem látta. A halottra nem nézett
többet.
− Mona. Vajon tényleg szerettem én ezt a lányt?! Vagy egyszerűen
csak szükségem volt egy kis változatosságra, arra az önbecsülésre,
amit ez a fiatal lány váltott ki belőlem? − Dick agyában keringtek az
önmarcangoló, megválaszolatlan kérdések.
Hamarosan megérkezett egy járőrkocsi, a rendőrök átvizsgálták a
lakást, majd távoztak. Nem sokkal később megjelent Jo Walker. A
lányhoz lépett: − Megfojtották. Kézzel − állapította meg.
− Istenem, hisz ez rettenetes − motyogta Dick. − Egy órával
ezelőtt még beszéltem vele. Csak tudnám legalább, hogy mit akart
mondani.
 − Ezt valószínűleg már sohasem tudjuk meg − mondta Jo, és
kiment a konyhába. Amikor visszajött, a bárszekrényre pillantott. −
Látogatója volt − állapította meg.
− Ezt meg honnan tudja?
− Abból gondolom, hogy nyirkos a konyharuha. Szerintem valaki
elmosott néhány poharat − jegyezte meg, és kiemelt egy poharat a
szekrényből. − Itt van, ni! - tartotta a fény felé. − Férfimunka,
látszik! Rajta maradt a rúzs nyoma, nyilván sietett az illető, és csak
hideg vízzel mosta el.
− Oké, tudjuk, hogy itt járt a gyilkos. De mit segít az a tény, ha azt
is tudjuk, hogy ivott valamit?
− Arról van szó, hogy nem egyedül ivott, hanem Monával.
Márpedig ha ez így van, akkor a lány ismerte az illetőt.
− Ezzel se megyünk sokra.
− Ne legyen már ilyen pesszimista!
− Már hogy ne lennék! − csattant fel Dick. − Ezt a gyilkosságot is
az én nyakamba varrják majd! Maga is mondta, hogy Mona
veszélyeztetheti az alibimet.
− Ez igaz, de Rowland kapitány nem tudja.
− Majd megtudja! Gondolom, személyesen a gyilkostól. Engem
akar kikészíteni, ez nyilvánvaló. Először megöli Harpert, aztán
megpróbálja meggyilkolni a feleségemet, most pedig itt van Mona.
Nyugodtan lehetnék akár én a gyilkos.
Megérkeztek a gyilkossági csoport emberei. Rowland kapitány
meglehetősen ridegen viselkedett. Jo-t is csak egy halvány mosollyal
üdvözölte. − Mindjárt elküldöm a laborba − mondta, amikor Jo
átnyújtotta a poharakat.
Az egyik nyomszakértő egy hajszálat talált Mona vállán..
− Ez férfitől származik − állapította meg.
− Lehet, hogy a magáé?! − nézett a kapitány gyanakvóan Dick
White-ra.
 − Igen, biztos az enyém. Sőt abban is biztos vagyok, hogy ennél
még sokkal konkrétabb bizonyítékokra is bukkan, és mind ellenem
szól! Végül is ezért van itt. vagy nem?
− Küldjük el a laborba − utasította a kapitány az emberét. − Volna
szíves kölcsönözni egy hajszálat? − szólt higgadtan Dick White-nak,
mintha meg se hallotta volna a férfi előbbi ingerült megjegyzését.
− Boldogan! Gondolom, az se sokat javítana a helyzetemen, ha
kopaszra nyiratkoznék! − jegyezte meg epésen. De amint kimondta,
már meg is bánta, hogy ilyen felesleges érzelemkitörésekre
ragadtatja magát. Monáéhoz képest igazán rózsás a helyzete.
Szegény lány! Hiszen szerette! Hálás volt érte, hogy Dick kihúzta a
mocsárból, ahová nélküle menthetetlenül elsüllyedt volna. Bár ki
tudja?! Talán rosszul tette. Lehet, ha ott marad abban a
környezetben, talán nem ér ilyen szörnyű véget! Talán a múlt érte
utol?
− Elképzelhetőnek tartja, hogy Mona zsarolt valakit? − kérdezte a
kapitány, akit hasonló gondolatok foglalkoztattak.
− Mona? Kizárt!
− Gondolja? Az ő szakmájában gyakran előfordul az ilyesmi.
− Engem is megzsarolhatott volna, de sosem tette.
− Hátha megpróbálta.
Dick White arca elvörösödött: − Aljas rágalom! − ordított a
kapitányra. − Szerettem Monát. Semmi okom nem volt rá, hogy
megöljem! És gondolja, ha én lennék a gyilkos, idehívtam volna
magukat?!
− Miért ne? Volt már ilyen, nem is egyszer. A legtöbben ugyanis
azt hiszik, hogy ezzel tökéletes alibit szerezhetnek maguknak. Aztán
persze mindig kiderül, hogy tévedtek! Olyan ez az alibi, mint a
bumeráng, visszaüt!
Jo elköszönt, és távozott. April Bondyt a tükör előtt találta az
irodában, éppen a sapkáját tette fel. − Lejárt a munkaidő −
jelentette ki. − Vagy van még valami a számomra?
 − Hát lenne éppen − vigyorodott el Jo. − Csak nem szeretném, ha
azt hinnéd, visszaélek főnöki jogaimmal.
− Kár! − sóhajtott April, és távozott.
Jo leült az íróasztalához, lábát felrakta az asztalra, kezét
hátrakulcsolta a tarkóján. Megpróbálta átgondolni az eseményeket.
Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívta Ron Myerst.
− Mondd csak, mennyire ismered Terence McDonaldot? −
kérdezte.
− Fura, hogy ezt kérded. Éppen most, amikor gyilkosságot
kíséreltek meg ellene.
Terence McDonald villája mintegy húsz mérföldre volt a
városközponttól, Long Islanden. Modern, gondosan ápolt házban
lakott. Az ajtóra szerelt réztáblán csak a neve szerepelt, a
foglalkozását nem tüntette fel.
Alkonyodott, amikor Jo becsengetett.
− Ki az? − hallotta McDonald hangját.
− Én vagyok, Jo Walker.
Néhány másodperc múlva kinyílt az ajtó. McDonald bizalmatlanul
méregette Jo-t.
− Jöjjön be! − mondta, majd bezárta az ajtót, és feltette a
biztonsági láncot.
− Ideges? − kérdezte Jo, és követte a házigazdát az ízlésesen
berendezett nappaliba.
− Könnyen beszél maga! − huppant le McDonald a fotelba. − Meg
akartak ölni!
− Kicsoda?
− Nem tudom biztosan, de sejtem.
− White?
− Ugyan ki más lenne? Tudja, hogy van bizonyítékom ellene, nem
is egy!
 − Hallotta már, hogv mi történt Mona Stickerrel ?
− Igen. Borzasztó. Úgy hallom, White ott volt a tett elkövetésének
időpontjában.
− Nem, nem volt ott.
− A maga ügyfele. Én megértem, ha védeni akarja, ez a
kötelessége. Az meg természetesen más lapra tartozik, hogy ezzel
mennyire szolgálja az igazságot. Ami engem illet, van itt néhány
összefüggés ...
− Hol lőttek magára ?
− Itt, a ház előtt. Éppen kiszálltam a kocsimból. A falba fúródott a
lövedék. Közvetlen mellettem. Megnézheti a lyukat, ha akarja. A
golyót már elvitték a laborba. Más nemigen történt. Mire másodszor
lőttek, én már fedezékben voltam. Igazán csoda, hogy nem talált el a
golyó. De legalább azután óvatosabb leszek. Most, hogy tudom, hogy
valaki meg akar ölni. Nem valami kellemes helyzet.
− Igen, ismerem ezt az érzést.
McDonald gúnyosan elvigyorodott. − Azt elhiszem! Azért jött,
hogy felajánlja szolgálatait? Nagyon kedves magától, köszönöm
szépen. Ha akarja, dolgozhatunk együtt, de ezt az ügyet magam
akarom rendezni. Megtalálom azt a szemetet, erre mérget vehet.
− Amennyiben úgy gondolja, hogy Dick White a tett
elkövetésének időpontjában Mona lakásában volt, engedje meg,
hogy tájékoztassam arról, hogy White valóban ott volt, de nem
egyedül. Volt ott rnég néhány rendőr is.
− Tudok róla. De azt maga is tudja, hogy gyilkosokat fel is lehet
bérelni.
− De maga még életben van.
− Az csak a véletlennek köszönhető. Annak, hogy jók a reflexeim.
Persze lehet, hogy a lövéseket csak figyelmeztetésnek szánták.
− És mire akarták volna figyelmeztetni?
 − Ne legyen már ilyen naiv! White figyelmeztetni akart, hogy
jobb, ha csendben maradok…
− Ezt feltételezi róla?
− Miért? Maga talán nem?
− Milyen távolságból lőttek?
− Hetven yardról, gondolom. Egy kocsiból. Sötétzöld Porsche
volt, meg sem állt. Nem lett volna értelme követni. A rendszámát
sajnos nem tudtam megjegyezni. De gondolom, ez nem is fontos,
nyílván bérelt kocsi volt, vagy lopott…
− Mondja csak, eddigi pályafutása során melyik volt a
legizgalmasabb ügye? − kérdezte hirtelen Jo.
McDonald csodálkozva bámult rá. − Maga aztán hirtelen tud
témát váltani! De ha már kérdezte, a Kirkland-ügy volt a
legérdekesebb. Pont egy éve történt az eset. Akkor kezdtem a
pályafutásomat. Nem vitás, a szerencse is közrejátszott, de a lényeg
az, hogy felderítettem a bűnügyet.
− Ha jól emlékszem, közvetett bizonyítékok alapján ítélték el azt a
férfit, aki meggyilkolta Art Kirklandet.
− Igen, egy bizonyos Red Lawton volt a gyilkos. Életfogytiglani
kapott.
− Maga kit képviselt az ügyben?
− Kirkland családját.
− Azt mondja, akkor kezdte a pályát. Vajon mi késztette ezt a
gazdag és előkelő családot arra, hogy egy gyakorlatilag ismeretlen −
ne haragudjon a kitételért, egy kezdő − nyomozót bízzon meg az
üggyel? McDonald elvigyorodott. − Nem ők kerestek meg, én
mentem el hozzájuk. Nincs mit szépíteni a dolgokon, Walker.
Mindketten tudjuk, hogy mennek az ügyek ebben a szakmában. Itt
nem lehet hirdetésekből megélni. Ha valaki be akar kerülni az
élvonalba, annak meg kell alapoznia a hírnevét. És miután nekem
nem volt sok kedvem évekig várakozni, hátha kifogok egy gazdag
pasast, fogtam magam, és saját szakállamra nyomozni kezdtem.
Amikor összeszedtem néhány adatot, szépen leraktam őket
Kirklandék asztalára. Ez persze tetszett nekik: én, a kezdő, az
amatőr több bizonyítékot gyűjtök össze, mint a rendőrség. Ezek
után szinte azonnal alkalmaztak, és nem is bánták meg, mert mint
tudja, megtaláltam a gyilkost.
− Ez valóban remek teljesítmény − dicsérte Jo.
− Köszönöm. Még ma is büszke vagyok arra az alakításra. Nekem
ez volt az áttörés − mondta McDonald, és felállt. − Összehúzom a
függönyöket, nem szeretném, ha még egyszer céltáblának nézne
valaki.
Szinte még be sem fejezte a mondatot, amikor eldördült a lövés.
Az ablak ezer apró szilánkot szórt a szobába. McDonald hasra
vetette magát: − Oltsa el a villanyt! − kiáltott Jo-ra.
Jo kikapcsolta a világítást, aztán kirohant a hallon keresztül a
szabadba. Még éppen meglátta az elsuhanó alakot a kerítés mögött.
Jo a kocsijához rohant, beindította a motort. A reflektorokat nem
kapcsolta be. Végre megpillantotta az egyik mellékutcából elinduló
Pontiac hátsó piros lámpáit. Megfelelő távolságból követte a kocsit.
Az autópályán Jo is bekapcsolta a reflektorokat, és. kissé jobban
lemaradt a kocsi mögött. A Pontiac Dakdale magasságában lehajtott
az autópályáról, és Sayville irányába ment tovább. Jo a keskeny úton
megelőzte a kocsit, és keresztben megállt előtte. A Pontiacot vezető
férfi kiugrott a kocsiból. − Mi történt? Elromlott valami? − kérdezte
csodálkozva.
Jo menetirányba állította a kocsiját, hogy ne akadályozza a
szembejövő forgalmat. A reflektorok jól megvilágították a másik
kocsi vezetőjét. Huszonnyolc körüli fiatalember volt, világos
nadrágban és hoszszú, kockás ingben. Meglehetősen mocskos, lila
cipő volt rajta. A férfi elöl már kopaszodott, amitől kiugrott
hatalmas homloka. Sötét, közel ülő keskeny szemei voltak és vékony
ajka. Jo látta, hogy fegyver nincs nála. Elindult a Pontiac felé. A férfi
nem kapcsolta le a motort, a kocsi ajtaja is nyitva volt. A hátsó
ülésen egy megkezdett karton sört és egy csomag papír zsebkendőt
talált. Kinyitotta a kesztyűtartót, de a sofőr durván elrántotta a
kocsitól.
− Mit képzelsz, fiam?! − ordított Jo-ra, és felemelte hatalmas
öklét. Jo még idejében elugrott az ütés elől.
A kesztyűtartóban egyébként megpillantott egy pisztolyt. Az
ablakra puskával lőttek, villant át az agyán. Persze lehet, hogy a
csomagtartóban van, vagy menet közben eldobta. Míg ezen
tűnődött, öklével viszonozta ellenfele elszánt ütéseit. Vagy öt percig
küzdöttek így, amíg végre a kopaszodó férfi hatalmas lendülettel
megpördült a tengelye körül, majd összeesett. Jo lehajolt, kivette a
tárcáját. A jogosítványt Leonard Shelby nevére állították ki. Jo
megjegyezte az adatokat, aztán visszatette a tárcát. Shelby halkan
felnyögött.
Jo a kocsihoz lépett, és a kesztyűtartóból elővette a pisztolyt. A
fegyver töltve volt, de mostanában nem használták, állapította meg
Jo, miután megszagolta a pisztoly csövét. Kivette a töltényeket,
aztán az üres pisztolyt visszatette a helyére.
Shelby időközben felegyenesedett. − A rohadt életbe! − sóhajtott.
− Mit akarsz? A pénzemet? Vidd! Mind a tíz dollárom a tiéd! Jo a
csomagtartóhoz lépett, de zárva találta.
− Kinyitni! − parancsolt rá a férfira.
− Nincs benne semmi, csak a pótkerék − felelte állát vakargatva a
férfi.
− Nyisd ki!
Shelby lehajolt, hogy kivegye a kulcsot az indítóból, közben egy
hirtelen mozdulattal kirántotta a pisztolyt a kesztyűtartóból. Amikor
ismét felegyenesedett, a pisztolyt Jo-ra szegezte. − Fel a kezekkel! −
sziszegte.
− A kulcsot! − hallatszott Jo unott hangja. Aztán hirtelen jeges
félelem kerítette hatalmába, a tárat ugyanis kiürítette, de a pisztoly
csövében még volt egy töltény, amiről megfeledkezett.
 − Te viccelsz! − gúnyolódott Shelby. − Ha nem tűnsz el nyomban,
leégetem a parókádat…
Jo kivette a zsebéből a töltényeket: − Nézz ide, mi van itt! Shelby
csodálkozva bámult Jo kezére, aztán az üres tárra. A pillanatnyi
zavar elegendő volt Jo-nak ahhoz, hogy egyetlen ugrással a férfi
mellett teremjen, és egy hatalmas ütéssel kivegye kezéből a
pisztolyt.
− A kulcsot! − ismételte Jo. Shelby átadta a kulcsokat. Jo
magához vette az út másik oldalára gurult pisztolyt, és kinyitotta a
csomagtartót. Meglepődött, amikor látta, hogy a férfi igazat beszélt:
a csomagtartóban valóban csak a pótkerék volt. − Visszamegyünk,
az én kocsimmal − jelentette ki. − A Pontiacot itt hagyjuk. Húzódj le
az út szélére, nehogy valaki belerohanjon!
− Oké! Add vissza a kulcsot!
Jo elvigyorodott: − Majd inkább magam − mondta, és elindult a
Pontiac felé. Shelby csak erre a pillanatra várt, mint akit puskából
lőttek ki, ugrott Jo kocsijába, de a kulcsot hiába kereste. Dühösen
kiszállt a kocsiból, és futva nekiiramodott az éjszakának. Jo rohant
utána. Hallotta, hogy Shelby megbotlik, elesik, majd káromkodva
feláll. Jo pillanatok alatt beérte a fickót, és néhány perc múlva már
Jo Mercedesében ültek. Shelby vezette az autót, Jo a hátsó ülésen
ült.
− Errefelé laksz? − érdeklődött Jo.
− Mi közöd hozzá?
− Ezt most ne vitassuk meg!
− Még mindig nem értem, mit akarsz. Elrabolhatsz, de jobb, ha
tőlem tudod, értem aligha fizet majd valaki!
− Majd meglátjuk! − mondta Jo, miután utasítására Shelby
leállította a kocsit McDonald háza előtt. − Gyerünk! Menj előre!
− Ki lakik itt?
− Ne tégy úgy, mintha nem tudnád!
− Maga az? − szólalt meg egy hang a kaputelefonból.
 − Igen − felelte Jo. − Vendéget hoztam.
McDonald ajtót nyitott. Kezében pisztolyt tartott. − Ki ez az
ember? - kérdezte csodálkozva.
− Lenny Shelby − mutatta be Jo. − Ezt találtam nála − mutatott
Shelby elkobzott pisztolyára.
− Nem rossz! Nekem is egészen megfelelne a kégli - jegyezte meg
Shelby, amikor beléptek a nappaliba. − És most? Hogyan tovább?!
Jo Shelby cipőjére mutatott: − Nézze meg a cipőjét! − szólította fel
McDonaldot. − Csupa sár. Lehet, hogy a maga kertjében szedte
össze! − Hol talált rá? − érdeklődött McDonald.
− Az egyik mellékutcából hajtott ki, és követtem.
− Az autópályán állított meg. Kész életveszélyben voltam! -
panaszkodott Shelby. − Fel fogom jelenteni. − Majd az ablakra
nézett: − Aha! Legalább most már tudom, hogy mire megy ki a
játék! Hallottam is a lövést. Csodálkoztam is, hogy ki lövöldözik itt.
Csak nem gondolják, hogy én lőttem?! Hiszen ez marhaság! Mi a
fenének lövöldöznék?! Semmi okom rá! Nem vagyok én gengszter,
mint maga! − nézett szemrehányóan Jo-ra.
− Semmi oka? − csodálkozott Jo.
− Ugyan már! Ott a pisztolyom magánál, nézze meg! Nem lőtt
azzal senki mostanában!
− Ma este valóban nem. Foglalkozzon egy kicsit a barátunkkal −
szólt oda McDonaldnak. − Megyek, körülnézek a kertben − mondta,
és kisietett. De ahelyett, hogy valóban körülnézett volna, óvatosan a
nappali ablakához osont. Halk, izgatott suttogás szűrődött ki a
szobából.
− Ne izgasd fel magad! − hallotta McDonald hangját. − Elintézem
én ezt! Semmit nem tud rád bizonyítani. Megkapod a pénzedet.
Oké?
− Ez a fickó teljesen megőrült!
− Csak a dolgát végzi.
− Ha bajba kerülök miatta, te sem úszod meg!
 − Lenny, ne fenyegess!
− Oké. Csak dühös vagyok. Azt mondtad, nem lesz semmi gond,
játék az egész. És erre mi történik?! Ez az ámokfutó félig agyonver
az országúton!
− Ezért még benyújtom neki a számlát! − biztosította McDonald.
Jo-nak ennyi éppen elég volt. A kocsijához ment, zseblámpájával
átvizsgálta a kertet. Hamarosan meg is találta azt a helyet, ahonnan
lőttek. Zsebre tett egy marék földet, majd visszament a házba.
− Tessék itt van! − tette bele a földet a hamutartóba. − Ugyanaz,
mint ami a barátunk cipőjén van!
− Oké. Ezt majd én elintézem − felelte McDonald. − Kikérdeztem
a fickót. Szép kis bűnlajstroma van! De ezt a mai napot megemlegeti
még, arra mérget vehet! Kitűnő munkát végzett, Walker! Nagyon
köszönöm a segítséget. Igazán jóleső érzés tudni, hogy még nem halt
ki a kollegialitás az emberekből! Remélem, egyszer még
meghálálhatom önnek!
− Alig várom! − gúnyolódott Jo, majd letette a pisztolyt meg a
töltényeket az asztalra, és elindult az ajtó felé.
− Már menni akar? − csodálkozott McDonald.
Jo elvigyorodott: − Gondolom, már nincs szüksége több
segítségre. Végül is szakmabeli, tudja, mi a dolga!
McDonald bólintott. − Persze, persze. Majd én intézkedem. Az
ilyen fickókkal magam is elbánok.

Másnap délután Jo ellátogatott a börtönbe. Rowland kapitány

engedélyezte, hogy beszéljen Red Lawtonnal. A 46 éves férfit
életfogytiglanra ítélték a Kirkland ellen elkövetett gyilkosságért.
Sovány, szemüveges férfi volt, éber, világoskék szeme a legapróbb
mozdulatot is regisztrálta.
 Jo sajnálta ezt a férfit. Tudta, milyen nehéz lehet az élete a
börtönben. Rabtársai bizonyára kigúnyolják és megvetik. És még
szerencséje van, ha nem vetemednek nagyobb aljasságra.
Jo bemutatkozott, aztán mindjárt a tárgyra tért: − Mi a véleménye
Terence McDonaldról? − kérdezte.
Red Lawton keserűen elhúzta a száját: − Neki köszönhetem, hogy
itt vagyok. Belefáradtam abba, hogy állandóan az ártatlanságomat
hangoztassam. Nem szólok én már egy szót sem. Ugyan ki hinne
nekem? A világ szemében én egy bűnöző, egy közönséges gyilkos
vagyok, aki megérdemelt büntetését tölti. Nyilván maga is így
gondolja. De miért kíváncsi rá, hogy mi a véleményem McDonaldról
?
− A kollégám, és az a gyanúm, hogy visszaél a lehetőségeivel.
− Ismerem én az ő módszereit! Nem létező nyomokat fedez fel,
indítóokokat konstruál − persze csak mindenki által ismert,
kézenfekvő tényeket használ fel −, alaposan kiszínezi a valóságot,
hogy aztán ezzel behálózza áldozatát, végül könyörtelenül lecsap. És
az a legfurcsább, hogy támadhatatlan. Nem lehet tudni, hogy miért
csinálja. Neki − nem úgy, mint áldozatának − nincs bizonyítható
indítóoka. Persze van, nem is egy, hiszen a karrierizmus, a
kegyetlenkedésre való hajlam és a beteges pénzsóvárság mind az,
csak éppen nem bizonyítható, ezért aztán senki sem fogadja el.
− Ki ölte meg Art Kirklandot?
− Az biztos, hogy nem én, bár a bizonyítékok ellenem szóltak.
− Ki ölte meg?
− Ha megmondom magának, még azt hiszi, hibbant vagyok.
− McDonald?
− Ő bizony! Csak éppen nem tudom bizonyítani. Pedig még egy
magánnyomozót és egy ügyvédet is felbéreltem, de ők sem tudták
rábizonyítani. Amikor pedig elfogyott a pénzem, végül is én
akadtam fenn a hálón.
 − Hogyhogy elfogyott a pénze? Hiszen a maguk családja
meglehetősen jómódú?
− Csak volt. Az a helyzet, hogy amikor Kirklandnak rosszul
mentek a dolgai, kisegítettem néhány millióval. Hát ez a pénz
hiányzott ...
− Álljunk meg egy szóra. Annak az embernek segített, akit később
megölt. Itt valami nem stimmel, hiszen senki sem vágja le az
aranytojást tojó tyúkocskát!
− Valóban sokan úgy vélik − gúnyolódott Lawton. − Én is azt
hittem, hogy ez a tény majd alibiként szolgál, de sajnos pont a
fordítottja történt. Tudja, viszonyom volt Art feleségével. Szerettem
azt az aszszonyt, és ő is szeretett engem. Tudja, mit mondtak ezzel
kapcsolatban? Azt, hogy a nőt megvettem azzal a pár millióval…
− Ha jól emlékszem, éppen Debby, a feleség mondta ezt a
tárgyaláson.
− Igen. Valahogy rávették erre Debbyt. Ez McDonald műve volt.
Bebeszélte az asszonynak, hogy megöltem a férjét, hogy
visszakapjam a millióimat, továbbá megszerezzem a céget, és hozzá
őt magát is.
− A maga pisztolyával ölték meg.
− McDonald ellopta a pisztolyomat. Persze nem tudom
bizonyítani.
− McDonald honnan tudta meg, hogy viszonya volt az
asszonnyal?
− Fogalmam sincs. Lehet, hogy csak véletlenül jött rá. A lényeg,
hogy ennek tudatában szinte percre pontosan megtervezhette a
bűntényt. Amikor Art Kirklandot meggyilkolták, még senki sem
gyanúsított, sőt sajnáltak, hogy komoly összegeket invesztáltam a
cégébe. Aztán váratlanul feltűnt McDonald, és ettől a perctől kezdve
minden más színezetét kapott.
Jo megköszönte a segítséget és elbúcsúzott: − Azt hiszem, minden
esély megvan rá, hogy kérjük a per újrafelvételét.
 Az irodájából felhívta Terence McDonaldot: − Történt valami
azóta? − kérdezte.
− Ha Lenny Shelbyre gondol, akkor szomorúan közölhetem, hogy
nem ő lőtt rám. A cipőjén található föld nem azonos azzal, amit a
kertből hozott be.
− Elengedte?!
− Miért, maga szerint mit kellett volna tennem? Tudja, hogy fel
akarja jelenteni?
− Igen, mondott valami ilyesmit.
− Ne vegye a szívére. Ha tárgyalásra kerül sor, én igazolom az
alibijét! − vigasztalta McDonald.
− Nagyon kedves, de remélem nem lesz rá szükségem.
Gyakorlatilag tehát ott vagyunk, ahonnan elindultunk: nem tudjuk,
hogy ki akarta megölni.
− Dick White volt az! Meg is mondtam a rendőröknek. Igaz, hogy
White-nak van alibije, de szerintem lefizette az illetőt.
Jo éppen elköszönt, amikor April kukucskált be az ajtón: − Kér
egy kávét, főnök?
− Jo lenne, és néhány szendvicset hozzá. Még nem ettem ma
semmit.
Jo bekapott pár falatot, aztán elindult Brooklyn irányába.
Leonhard Shelby a Lewis sugárút 14-ben lakott. A lakás a
hatemeletes ház negyedik emeletén volt. Jo este hét órakor
csengetett be.
Shelby ajtót nyitott, és dühösen meredt a látogatóra: − Mit akar
itt?! Csak nem azért jött, hogy bocsánatot kérjen? Mert akkor rossz
helyen jár! Feljelentem!
Jo elvigyorodott: − Ha eddig nem tette, ezután nemigen lesz rá
alkalma!
Shelby minden erejét megfeszítette, de Jo lábától nem tudta
becsukni az ajtót.
 − Beszédem van magával − szólt rá Jo.
− Ez magánlaksértés!
− Ugyan már! Tennék egy ajánlatot!
− Menjen a fenébe!
− Tényleg nincs szüksége néhány dolcsira?!
Shelby az ajkára harapott, összehúzta a szemét, látszott rajta,
hogy Jo szavai gondolkodóba ejtették. Aztán döntött, és kitárta az
ajtót. Jo-t a nappaliba vezette: − Gyerünk, mondja már el, hogy mit
akar! De ne próbáljon meg átverni!
Jo ráérősen elhelyezkedett egy meglehetősen kényelmetlen
fotelban. A berendezés otromba volt, és igen silány ízlésről
tanúskodott. A színvonalat a falakon elhelyezett keret nélküli
aktfotók, ha lehet, még tovább rontották.
− Tegnap este kihallgattam azt a beszélgetést, amit Terence
McDonalddal folytatott. Tudom, hogy felbérelte magát.
Shelby döbbent arccal bámulta látogatóját. − És ezt miért nekem
mondja, miért nem neki?
− Okom van rá. A dupláját fizetem magának, ha hajlandó
elismerni, hogy McDonald utasítására cselekedett.
− Hol kellene ezt beismernem?
− A rendőrségen, természetesen.
Shelby elgondolkozott, aztán megrázta a fejét: − Ez nem fog
menni. Nem tehetem.
− Pénzkérdés?
− Nem. Egyszerűen csak nem vagyok hajlandó másokat
bemártani!
− Nem?! De még mennyire, hogy hajlandó rá! Mit gondol, miért
volt magára szükség?! Azért, hogy Dick White-ra terelődjék a gyanú!
− Mi közöm nekem Dick White-hoz?!
 − És mi köze Terence McDonaldhoz? Akárhogy is, azt mind a
ketten pontosan tudjuk, hogy ez az ember semmitől sem riad vissza.
− Hát ezzel ugyan nem győzött meg!
− Beszéljünk a pénzről − próbálkozott Jo.
− Mindennek megvan az ára − vélekedett, Shelby. − Megkaphatja,
amit kér, de ahhoz nagyobb összeget kell kiköhögnie!
− Mennyire gondolt?
− Ezer dollár.
Jo elgondolkozott, aztán rábólintott: − Rendben, de akkor írásban
adja meg a vallomását.
− Semmi akadálya, de csak készpénz ellenében.
− A bankok már bezártak. Honnan szerezzek most ezer dollárt?!
− Az a maga dolga!
Jo az órájára pillantott: − Oké. A széfemben van pénz. Velem jön.
− Nincs sok kedvem, inkább megvárom itt. Mikor végez?
− Gondolom, egy óra múlva itt vagyok.
− Rendben, várom. Tehát ahogy megállapodtunk írásba adom a
vallomást. Nekem ebből nem lehet gondom. Egyébként is csak annyi
volt a dolgom, hogy a házra lőjek, aztán később, amikor maga már
ott volt, a nappali ablakára. De persze mindkét esetben úgy, hogy
senkit se sebesítsek meg. Ha kiderül, se történhet bajom, legfeljebb
gondatlanságért fenyíthetnek meg.
− Így igaz.Shelby elvigyorodott: − Csavaros eszű fickó maga,
akárcsak McDonald!− McDonaldot honnan ismeri?
− Annak idején együtt pókereztünk. És amikor engem lecsuktak
valami apróságért, ő segített.
− Hogyan?
− Szerzett munkát.
− Vagyis önmagának segített − gúnyolódott Jo. − Maga csak
eszköz volt a kezében. Feltehetően olcsóbb és megbízhatóbb, mint
bárki más.
− Lehet. Na, hozza azt a pénzt?
− Igen. De figyelmeztetem, ne szóljon McDonaldnak! Vele nem
lehet tréfálni!
− Nekem mondja?! Jo elment, és ahogy ígérte, egy óra múlva
vissza is jött. De hiába csengetett, Shelby nem nyitott ajtót. Jo
ösztönösen megérezte, hogy valami baj történt. Lehajolt, és
alaposan szemügyre vette, a zárat, de belátta, hogy ezt a biztonsági
zárat nem tudja kinyitni. Lement a földszintre, megkereste a
házmestert.
− Félek, hogy valami baj van odafennt − mondta, miután
bemutatta az igazolványát. − Hozza a kulcsot, nézzük meg, mi
történt − kérte.
− Az ilyesmiből csak baj származik, uram − felelte Bingsley, a
házmester. − Miért nem megy el a rendőrségre?! Hozzon valami
papírt, aztán majd meglátjuk.
Jo az ablakhoz lépett. Az aszfaltozott udvaron tömegével
parkoltak az autók. A gyengén megvilágított kocsik között felfedezte
Shelby Pontiacját.
− Ott a kocsija.
− Mindig itt parkol, ha itthon van. Bérli azt a helyet.
− Nem értem, hiszen tudja, hogy jövök, mégsem nyit ajtót −
mondta Jo, aztán megfordult, és felmutatott egy tízdollárost. − Mit
szól ehhez a papírhoz?
A házmester elvette a pénzt: − Szép kis módszerek, mondhatom -
zsörtölődött, aztán leemelt egy kulcsot a tábláról, és felkísérte Jo-t a
negyedikre. Ismét becsengettek, aztán Bingsley átadta a kulcsot Jo-
nak: - A maga felelőssége!
Jo kinyitotta az ajtót. A nappali ajtaja tárva-nyitva állt. Leonhard
Shelbyt a mennyezeti lámpa kampójára erősített kötélre
akasztották. A lába alatt fellökött szék hevert.
 − Valami különleges látvány? − hallatszott az erőteljes férfihang a
lépcsőházból.
Jo hátranézett, és megpillantotta McDonaldot, aki éppen kiszállt
a liftből. A kolléga igen jó hangulatban van, állapította meg
magában Jo.
− Mi történt, kővé dermedtek? − kérdezte, és közelebb jött.
Jo belépett a lakásba, szorosan mögötte McDonald és Bingsley.
− Uramatyám! − sóhajtott a házmester.
Jo a telefonhoz lépett, a gyilkossági csoport számát tárcsázta.
− Ezt azért nem feltételeztem volna magáról, Walker − jegyezte
meg halkan McDonald.
Jo letette a kagylót, megfordult.
− Zsarolta magát? − kérdezte McDonald.
− Nem látom értelmét, hogy az ostoba kérdéseire válaszoljak −
felelte Jo.
McDonald két ujjal egy levelet húzott ki a zsebéből. − Tudja, mi
ez? − kérdezte.
− Nem tudom. De gondolom, megmondja.
− Ez egy vallomás.
− Shelby vallomása, ha nem csalódom.
− Kitűnő. Kézírással, dátummal, aláírással ellátva. Ma délben
készült.
− Gondolom, maga mondta tollba.
− Ebből a dokumentumból egyértelműen kiderül, hogy maga
lefizette Shelbyt, mégpedig White megbízásából, azért, hogy engem
tegyen el láb alól.
− És gondolja, hogy ennek akkor kellett volna bekövetkeznie,
amikor magam is jelen voltam?
− Persze. Az lett volna az alibije…
 − Remek. Tehát maga szerint én megbíztam Shelbyt, hogy ölje
meg magát. Az indítóok pofonegyszerű; segíteni akartam az
ügyfelemnek, Dick White-nak, nehogy maga az egyre szaporodó
bizonyítékokkal megszorítsa a hurkot a nyaka körül.
− Talán nem így volt?
− Maga tudja!
− Bízzuk a következtetéseket a rendőrségre, ez már az ő dolguk!
− Shelby köpött volna. Csak rosszul számított, azt hitte, kijátszhat
bennünket egymás ellen, ezért szólt magának a kettőnk között
nemrég lezajlott beszélgetésről. Abban reménykedett, hogy maga
esetleg többet ajánl a hallgatásáért. Ez lett a veszte!
McDonald gúnyosan elvigyorodott. − Ez csupán feltételezés,
bizonyítani nem tudja. Nálam viszont − és felmutatta a levelet − itt
az írásos bizonyíték…
− De uram, Mr. Walker nem lehet a gyilkos − szólalt meg
Bingsley. − Hiszen hozzám jött a kulcsért. Kérte, hogy nyissam ki az
ajtót. McDonald hangosan felnevetett: − Hát nem érti, jóember?!
Ezzel akarja kijátszani a rendőrséget!
− Tudom, hogy Shelby magának dolgozott − szólt közbe Jo. − Ő
adta le a lövéseket a házára. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy Dick
White lőtt magára, mert beijedt, félt, hogy leleplezi. − Igazán éles
elmére vall az okfejtése.
− Hallottam, hogy mit mondott tegnap Shelbynek. Egyébként
maga Shelby is bevallotta, hogy maga fizeti.
− Mesebeszéd. Irigyli a sikereimet. Nem tudja elviselni, hogy
valaki jobb magánál, ezért félre akár állítani. Még a gyilkosságtól
sem riad vissza!
− Aki ilyesmire képes, azt McDonaldnak hívják. Az én nevem más.
− Elfelejti, hogy nekem konkrét bizonyítékaim vannak, és ezek
valamivel többet nyomnak a latban, mint az üres találgatások!
Amikor Rowland kapitány megérkezett, Jo és McDonald
jegyzőkönyvbe mondták, amit tudtak az esetről, Amíg a
nyomszakértők, az orvos és a fényképész dolgoztak, a kapitány
McDonaldot kérdezte ki: − Miért jött ma ide? Mit akart Shelbytől?
− Már említettem, hogy írásba foglalta, és vonakodva bár, de
átadta nekem a vallomását. Az ő esetében már csak természetes,
hogy ezért pénzt várt. Gondoltam, elhozom a ,,honoráriumát”.
− Nagyon köszönöm. Pillanatnyilag nincs több kérdésem.
− Igaz, hogy Jo Walker a barátja? − kérdezte McDonald.
− Igen, így is fogalmazhatja.
− De ha ez így van, nem lenne helyénvaló, ha elfogultság miatt
visszalépne a további nyomozástól?
Tom Rowland felállt: − Ezt talán bízza rám − mondta szárazon. Jo
és a kapitány Shelby mocskos konyhájában beszélgetett.
− McDonald érvei nagyon meggyőzőek − jelentette ki a kapitány.
− Gondolom, szükségtelen említenem, hogy Shelby írásos
vallomása milyen fontos szerepet játszik az ügyben.
− Kitaláció az egész. Mocskos hazugság. McDonald diktálta
Shelbynek a vallomást.
− Hát ezt be is kell bizonyítani!− Mondd csak, mi lenne, ha
kivételesen segítenél egy kicsit? Végülis egy hajóban evezünk.
− McDonald ravasz fickó. Ha értesíti a sajtót, és az újságok világgá
kürtölik, hogy barátok vagyunk, igencsak kellemetlen helyzetbe
kerülök.
− McDonald diktálta a vallomást. Vagy megfenyegette, vagy pénzt
kínált cserébe annak a szerencsétlennek. Ez a módszere. Apróbb
ügyekkel nem éri be, szenzáció kell neki, ha lehet, gyilkosság. És ha
nincs ilyen, hát kitalál valamit maga, és mindjárt meg is oldja a
bevált minta szerint. Börtönérett gyilkosokat szállít naprakészen;
bizonyítékokkal, áruló nyomokkal, indítóokkal. Annak rendje és
módja szerint, ahogy az a nagykönyvben elő van írva. Kiismertem én
a barátunkat! Leteszem a főesküt, hogy ő ölte meg Shelbyt.
 − Elismerem, a tett elkövetésének időpontjára nincs alibije. De
neked sincs!
− McDonald tudta, hogy visszajövök a lakásba. Maga Shelby
mondta el neki. Erre építette fel az egész ügyet.
− Most hová készülsz? − kérdezte a kapitány, amikor látta, hogy
Jo indulófélben van,
− Hogy hová?! Megcsípem a barátunkat! Elég volt a játékból!
− Egy pillanat! − kiáltott utána a kapitány. − Nem is vagy kíváncsi
arra, hogy kié volt az a hajszál, amit Mona vállán találtunk? Azért
megmondom; Dick White-é személyesen.
− És? Mit bizonyít ez? Napokkal, hetekkel ezelőtt is
odakerülhetett. A lány Dick White szeretője volt, mint tudjuk.
− Állj meg egy pillanatra, Jo! Még nem fejeztem be. Eddig volt a
jó hír. A rossz hír azonban az, hogy Mona aznap reggel hozta el a
ruhát a tisztítóból.
Jo elgondolkozott. Erre is van magyarázat. McDonald hozta
magával azt a hajszálat.
− És hogy akarod ezt bebizonyítani?
− Majd csak kitalálok valamit − mondta Jo, és elment.
Fred Carollihoz, Mona egykori ügynökéhez hajtott.
− Szükségem lenne még néhány adatra a lánnyal kapcsolatban.
Említetted, hogy időnként fotómodellként dolgozott. Meg tudnád
mondani, hogy kinek ?
− Nem volt állandó alkalmazásban, hol itt, hol ott dolgozott. Na,
nézzük csak ... Igen, Tonio stúdiójában láttam néhány hónapja.
Tonio Pratt, őt kell megkérdezni.
Tonio Pratt harmincas évei derekán járó, szakállas, sötét
szemüveget viselő, ideges alkatú férfi volt.
− Persze, ismertem a lányt − mondta. − Nagyon csinos volt,
rendkívül jó alakú, mégsem volt fotogén alkat! Túl nagy volt az orra,
úgyhogy profilból sosem fényképezhettük.
 − Hallott róla, hogy meggyilkolták?
− Igen − mondta a férfi szinte közömbös hangon. − Olvastam az
újságban. Tudtam róla, hogy Mona milyen módon keresi a pénzét.
De hát nincsen ebben semmi. A legtöbb fotómodell így csinálja.
Ilyen ez a szakma. Mona tudta, hogy nem veszélytelen dolog, amit
művel, de nem izgatta.
− Maradt róla néhány felvétele?
− Egy egész sorozat. Még le sem közöltük. „Bevásárlás” − ez volt a
sorozat alapgondolata. Egész jól sikerült képek. Tudja, nem
állítottuk be a jeleneteket, Mona nem is tudott róla, hogy fotózom.
Egyszer fogtam magam, utána mentem, és mindenhol lekaptam,
ahol megfordult. A fiatal, lány egyedül a nagyvárosban, étteremben,
áruházban. Nem rossz a sorozat, de sajnos nem elég kifejezőek a
képek, pedig még egy férfi is szerepel rajtuk. Ha akarja, vegye meg,
száz dolcsi az egész.
− Megnézhetném előbb?
Öt perc múlva Jo már fizetett is. − De kérem a negatívokat is −
mondta.
− A negatívok nálam maradnak − jelentette ki Pratt.
− Kétszáz dollár?
− Oké. Meggyőzött − vigyorodott el a fényképész.
Jo visszahajtott az irodájába, bezárta a fotókat a
páncélszekrényébe. Egy fényképet magánál tartott, és kiment
McDonald villájához. A csengetésre senki sem nyitott ajtót. Jo
megkerülte a házat, és az úszómedence mellett megpillantotta
McDonaldot. Hason feküdt, fürdőnadrágban. Feje mellett üvöltött a
zene a rádióból, a másik oldalán egy pohár ital állt. Amikor
megpillantotta Jo árnyékát, felült. − Helló − üdvözölte vigyorogva. −
Maga itt? Talán meggondolta magát, és beszáll a boltba? Sajnálom,
már elkésett. Nem használta ki a lehetőséget, amikor kellett volna.
− Jól ismerte Monát? − kérdezte Jo, és leült a medence szélén egy
székre.
 − Beszéltem vele néhányszor az üggyel kapcsolatban.
− Ez az egész?
− Igen, ennyi.
− Tudja, felmerült bennem, hogy esetleg jobban ismeri, netán
közelebbi kapcsolatban vannak egymással.
− Hogy jut ilyesmi az eszébe? Hiszen nem is ismertem a lányt.
Jo elővette a fényképet, és odadobta McDonaldnak. McDonald
hoszszasan bámulta a felvételt, aztán szinte féltő óvatossággal
letette. − Ki csinálta?
− Lényegtelen. A dátum fontos, amikor készült: pontosan három
hónappal ezelőtt.
− Három hónappal ezelőtt − ismételte halkan McDonald.
− Mona akkor már ismerte Dick White-ot − mondta Jo.
− Hogy lehűlt! − állapította meg McDonald, és felállt.
− Látom, megsebesült a lába − nézett Jo a férfi lábára.
−- Beleléptem valami üvegszilánkba. Nem nagy ügy.
− Nullás vércsoportja van, ha nem csalódom, igaz?
- Hogy micsoda?
− Nem nagy ügy, ahogy említette. Bár szerintem elég nagy,
ugyanis feltehetően a klubban sértette fel a lábát, azon a reggelen,
amikor meggyilkolta Stan Harpert. Hogy jutott be a házba? És mit
csinált a konyhában?
− Miket fecseg itt összevissza?! − szólt oda McDonald, és elindult
a terasz felé. − Ha igaz lenne a feltételezése, már rég közölte volna
Rowland kapitánnyal, és gondolom, a képet is átadta volna neki. De
hát az a helyzet, hogy maga is pontosan tudja, hogy mindez nem
igaz − McDonald megállt egy pillanatra, és hátranézett. − Nem
vagyok gyilkos − jelentette ki határozottan.
− Nekem erről más a véleményem.
 McDonald átvágott a teraszon, bement a nappaliba. Jo
utánament. McDonald magára kapott egy melegítőt, aztán
visszament a kertbe a rádióért. Jo a teraszajtóból figyelte. McDonald
lassan, kimérten mozgott, ami sehogy sem volt összhangban
bizonytalan helyzetével. Az egész jelenet, ahogy jött-ment, mint
akinek ez a legfontosabb dolga, nagyon is erőltetett volt.
− A fényképen a Grecóban ül Monával. Magam is jártam már ott,
jó hely. Gondolom, a pincér ismeri, látszik, ahogy kiszolgálja.
Esetleg tanúskodhatna.
− Tanúskodhatna?!
− Igen. Igazolhatná, hogy többször is megfordult Monával az
étteremben.
− És ez mit bizonyít?
− Sok mindent. Egyebek között azt, hogy a háttérből maga
irányította Monát. Maga mondta meg, hogy hogyan intézze az ügyeit
Dick White-tal.
− Miféle ügyeit?
− A gyilkosságot. Magának volt szüksége erre a gyilkosságra.
Egyrészt azért, hogy megerősítse a hírnevét azzal, hogy egy ilyen
elsőosztályú klub alkalmazza, másrészt pedig azért, hogy pénzt
csikarjon ki Dick White-tól. Gondolom, meg is tette volna, ha én
közbe nem avatkozom.
− Egy dologról megfeledkezik: nem én ajánlkoztam, hanem a
klubból kerestek meg és bíztak meg a nyomozással.
− Ez igaz. De ez sem véletlen, hiszen Long Islanden mindenki
ismeri már a nevét. Felkapott ember lett, mint egyes orvosok.
− Akár felkapott valaki − ahogy maga mondja −, akár nem,
mindenképpen felelősséggel tartozik a munkájáért. Akár orvos, akár
detektív. Én a jogot képviselem!
− Még nem fejeztem be. Tehát a klub megbízta a nyomozással.
Nos, ha nem bízták volna meg, feltételezem, hogy a Kirkland-ügyhöz
hasonlóan járt volna el, vagyis elővarázsol néhány teljesen
kézenfekvő tényt, amivel elkábítja a laikusokat, és természetesen
azonnal magát bízzák meg a nyomozással. Eddig is ezt tette, és nem
is rosszul. Az persze más kérdés, hogy a karrierje érdekében még
gyilkolni is hajlandó.
− Ez aztán a légből kapott megállapítás! Csak nem gondolja, hogy
bárki is beveszi ezt a marhaságot?!
− Bizonyítani tudom.
− A fényképpel?
− Azzal is. Aztán itt van ugye a sérült lába és még rengeteg más
áruló bizonyíték.
− Maga blöfföl!
− Maga viszont elbizonytalanodott, ha jól látom!
McDonald leült, kezébe vette a poharat. − Zsarolni akar −
állapította meg higgadtan.
− Nem. a zsarolás nem az én stílusom.
− Mit akar? Mennyit?
− Mintha már említettem volna, hogy az én nevem nem
McDonald.
− Maga rendkívül pimasz!
− Én inkább azt mondanám, hogy szeretem az igazságot, és nem
kedvelem, ha ártatlan emberek bűnhődnek.
− A reklámszövegét megtarthatja az ügyfeleinek. Maradjunk a
tényeknél. Maga gyilkosnak nevezett engem. Mivel vádol, kit öltem
meg? Talán Monát, vagy Stan Harpert, vagy esetleg Leonhard
Shelbyt is?
− Pontosan − vetette oda hanyagul, Jo. − Leonhard Shelbyt azért
ölte meg, mert túl sokat tudott magáról. Kezdett veszélyessé válni. −
Magának elment az esze! − McDonald most először emelte fel a
hangját. Dühösen az asztalra csapta a poharát. El is tört.
− Pontosan azt csinálta, mint Red Lawton esetében.
Körülszaglászott, aztán a létező tények ismeretében meggyilkolt egy
embert, majd jelentkezett, hogy megoldja a rejtélyt. A híres Terence
McDonald! Bizonyítékokban sem volt hiány, hiszen futószalagon
gyártotta és naprakészen szállította őket.
− Folytassa, kérem! Tudja, én nagy tisztelője vagyok az ilyen
fantáziadús embereknek.
− Maga jóval előbb ismerte Mona Stickert, mint Dick White.
Mona tulajdonképpen a maga utasítására ismerkedett meg White-
tal.
− Ezt kikérem magamnak, azért strici nem vagyok! − csattant fel
McDonald.
− Nem bizony, sokkal rosszabb annál! Az meg kifejezetten a
kezére játszott, hogy ilyen hosszan tartott a viszonyuk. Így legalább
beszerezhette a szükséges információkat. Lassan mindent
megtudott White-ről. Még azt is tudta, hogy Stan Harper
reménytelenül szerelmes Dick feleségébe. És ha nem tévedek, ez
adta az ötletet. Szinte kínálkozott az alkalom, hogy besározza White-
ot. Ha Stan Harpert megöli, egyértelműen a megcsalt férjre
terelődik a gyanú. És mint tudjuk, maga a tettek embere, tehát meg
is ölte a fiút.
− Mégpedig White íjával, hát ez teljesen logikus!
− De még mennyire! Hiszen az volt a célja, hogy White-ra terelje a
gyanút. Maga ugyanis, ellentétben a mit sem sejtő feleséggel,
pontosan tudta, hogy White nem utazott a Bahama-szigetekre
hanem alig néhány méternyire a klubtól Monával tölti a hétvégét. És
miután a gyilkosság megtörtént, maga gondoskodott róla, hogy Dick
viszonya mielőbb kiderüljön. Tényleg nagyon alapos munkát
végzett!
− És mit szólna ahhoz, ha fordítanánk egyet a dolgon, és én
mondanám, hogy maga konstruál érveket, hogy rám bizonyítsa a
gyilkosságot?!
− Csak az a baj, hogy én pontosan tudom, hogy nem vagyok
gyilkos.
 − Én sem. Ez patthelyzet.
− Patt? Jó, hogy mondja, legalább eszembe jut Pratt. A
fényképész. Tőle kaptam a képet. Ha megengedi, beszélnék a Greco
pincérével. Gondolom, nincs kifogása ellene?
− Ellenkezőleg − vigyorodott el kényszeredetten McDonald. −
Beszéljen csak vele. De abban biztos vagyok, hogy nem ér el semmit.
Dick White felelős Stan Harper haláláért és a gyilkosság minden
következményéért.
Jo elment. Egy utcai telefonfülkéből felhívta az éttermet.
Mosolyogva nyugtázta, hogy a szám foglalt. Pontosan tudta, hogy ki
beszél. Aztán felhívta a főkapitányságot, ahol megtudta, hogy
Rowland kapitány éppen házon kívül van, így csak a helyettesét,
Ron Myerst tájékoztathatta. Rowland kapitány másnap reggel
jelentkezett.
− Egész éjszaka figyeltem Pratt stúdióját, ahogy mondtad, de nem
történt semmi − szólt bele a telefonba.
− Lehet, hogy túlságosan naiv elképzelés volt azt hinnem, hogy
McDonald bekapja a csalit − mondta Jo. − Igazán sajnálom, de azt
hittem, hogy ha sarokba szorítják, másként reagál.
− Ne felejtsd el, hogy McDonald nem kezdő!
− Látom!
Jo a Grecóban ebédelt. Amikor meglátta a fényképen szereplő
pincért, magához intette.
− Hiszen ez én vagyok! − vigyorodott el a férfi.
− És a vendégek?
− Nem ismerem őket − mondta a férfi, és visszaadta a képet. − Ne
haragudjon, de nagyon sok a dolgom.
Jo körülnézett, alig néhány asztalnál ültek. A pincér a pultra
támaszkodott, ujjaival unottan dobolt a fémlapon. Semmi dolga sem
volt, felesleges volt ennyire sietnie, állapította meg Jo.
 A pincér nagy sokára néhány tányérral ismét elsietett Jo asztala
mellett. Jo intett neki.
− Azonnal jön a kollégám − szólt oda a pincér.
− Hogy hívják magát?
− Louis a nevem, uram.
− Louis micsoda ?
A pincér zavartan bámult Jo-ra: − Panaszt akar emelni ellenem?
− kérdezte.
− Nem, dehogy. Csak a nevét szeretném tudni.
− Minek?
− Egy gyilkossági ügyben dolgozom. Ehhez kellene a neve.
− Gyilkosság?! − rezzent össze Louis.
− Miért, mit gondolt? McDonald nem az az ember, aki két kézzel
szórja a pénzt.
Louis nyelt egyet, idegesen körbepillantott. − Itt nem
beszélhetünk. Háromkor végzek. Várjon meg a hátsó bejáratnál!
Jo a megbeszélt időben ott volt, Louis késett egy negyedórát. −
Elnézést, egy kis gond volt az elszámolásnál. Előfordul az ilyesmi!
Hol beszélgethetünk? − kérdezte.
− A kocsimban − javasolta Jo. Éppen indulni készült, amikor
megpillantotta az úttesten lépésben haladó kocsit. A nyitott ablakon
keresztül jól látta a napszemüveget és széles karimájú kalapot viselő
férfit, kezében az ablakon kidugott hangtompítós pisztolyt. Jo a
pillanat tört része alatt felismerte a helyzetet, és a földre rántotta
Louist. A lövés zaja belemosódott az utcai zajokba. Csak azon
csodálkoztak el néhányan, hogy váratlanul betört egy ablak a földön
hasaló férfiak mögött.
− Mi a fene volt ez?! − kérdezte döbbenten Louis.
Jo felállt, leporolta az öltönyét: − Mondja, előfordult már
magával, hogy meg akarták ölni? − kérdezte.
− Nem, dehogy!
 − Akkor most átesett a tűzkeresztségen.
Jo a kocsi után rohant. Annyit még látott, hogy éppen áthaladt a
kereszteződésen. Közben Louis is feltápászkodott:
− Azt akarja mondani, hogy valaki rám lőtt? − kérdezte
hitetlenkedve.
− Lehet, hogy nemcsak magának szánták azt a golyót − nyugtatta
meg Jo.
~ Felismerte a fickót ?
− Nem, de gyanítom, hogy ki volt az.
− McDonald?
− Most legalább láthatta, hogy mire képes!
− De hát ő detektív ...
− Pontosan úgy, mint én − felelte Jo, és felmutatta az engedélyét.
− De nem állítanám, hogy a szakma dicsőségére válik. Mennyit
ajánlott a hallgatásáért?
Végre elérték Jo kocsiját. Louis amennyire csak bírta, összehúzta
magát, idegesen járt a szeme. − Nem mehetnénk valami
biztonságosabb helyre? − kérdezte.
− Menjünk az irodámba. Rendben?
− Nem szeretnék bajba keveredni!
Jo beindította a kocsit, és elhajtott. − Már nyakig benne ül. És
csak úgy keveredhet ki belőle, ha megszakít minden kapcsolatot
McDonalddal.
− És honnan tudjam, hogy maga milyen ember? Lehet, hogy
ugyanolyan veszélyes!
− Rowland kapitány igazolhat, a főkapitányságról. Sajnos más
tanúval nem szolgálhatok.
− Oké, nekem ennyi elég.
− Tudja, mi történt Monával?
− Igen.
 − Törzsvendég volt maguknál?
− Nem, de elég gyakran bejött McDonalddal. Összetartoztak, az
ilyesmit az ember röglön látja.
− Mikor jártak legutóbb maguknál?
− Két hete.
− Mona más férfivel is járt ott?
− Nem.
− Mikor szólt magának McDonald, hogy tartsa a száját?
− Tegnap felhívott telefonon, azt mondta, ártana a hírnevének, ha
kiderülne, hogy Mona a barátnője volt. Ötszáz dollárt ajánlott, ha
hallgatok.
− Megkapta a pénzt?
− Nem, még nem. De azt mondta, hogy ma elhozza, készpénzben.
− El is hozta, csak éppen ólomból.
− Nem, én ezt nem értem! Egyszerűen nem megy a fejembe!
− Örüljön neki! Ha a fejébe ment volna, most nem
beszélgethetnénk !
− Az, Isten áldja meg magát! Ne viccelődjön itt, hiszen az
életemről van szó!
− Magán múlik, hogy életben marad-e. Tegyen beismerő
vallomást, ezzel kivonhatjuk McDonaldot a forgalomból, és nem kell
többé tartania tőle.
− De hát semmit sem tudok róla. Azt sem tudtam, hogy
magánnyomozó, sőt még a nevét sem tudtam, csak annyit, hogy
időnként megjelent nálunk Mona kíséretében.
− Ez elegendő. Tökéletesen elegendő ahhoz, hogy végre kitörjük a
nyakát.
Tonio Pratt elfáradt. Éjfélig dolgoztak a színházban.
Elcsigázottan, káromkodva cipelte fényképezőgépekkel,
objektívekkel teli táskáit a kocsihoz. Már sokszor elgondolkozott
azon, vajon hogy jutott eszébe annak idején, hogy hivatásos fotós
legyen. Miközben mérnökök, műszaki emberek ezrei dolgoztak
azon, hogy egyre kisebb kamerákat gyártsanak az amatőrök
számára, a profiknak kemény fizikai munkát jelentett a felszerelés
cipelése, ha minőségileg megfelelő felvételt akartak készíteni.
Berakta a nehéz táskákat a kocsiba, és rágyújtott egy cigarettára.
Közben azon tűnődött, vajon érdemes-e még beugrania Mario
pizzériájába. Hirtelen megmerevedett, mert érezte, hogy egy hideg,
kemény tárgy fúródik a hátába. A válla fölött hátrapillantott, és
meglátta a sötét szemüveges, széles karimájú kalapot viselő férfit.
Rémlett, hogy már látta valahol ezt az arcot.
− Mit akar?! − kérdezte ingerülten.
− Tudod, mi van a kezemben?
− Egy pisztoly! Mi más lenne?! Nézze, ha ki akar rabolni,
felesleges az erőszak, mind a hetven dolláromat magának adom.
− Pratt igyekezett közömbös hangon beszélni, pedig egyre attól
rettegett, hogy a férfi esetleg a felszerelését akarja. Márpedig ezek a
kamerák és objektívok egy vagyonba kerültek. Soha többé nem
tudná megvenni.
− Hozzád megyünk. Gyerünk. Indíts! − utasította a férfi. − És
vigyázz, nehogy valami ostobaságot csinálj!
Pratt bólintott. Lezüllött ez a város, az ember már sehol sincs
biztonságban gondolta. De hát szerette New Yorkot, semmi pénzért
nem élt volna máshol. Még ez az éjszakai közjáték is kellemes
izgalommal töltötte el, csak azt sajnálta, hogy nem örökítheti meg.
Beszálltak a kocsiba, és Pratt indított.
− Nem ismerjük egymást? − kérdezte a férfit.
− Meglehet.
− Megvan! − kiáltott fel Pratt. − Maga az az ember, akit Monával
lekaptam.
McDonald nem válaszolt, a pisztolya az ölében pihent.
− Járt nálam egy pasas, és megvette a képeket.
 − Tudok róla. Nekem a negatívok kellenek.
− Sajnálom, minden Walkernél van.
McDonald hitetlenkedve bámulta a fényképészt: − Ne etess! Profi
fotós sosem válik meg a negatívoktól.
− Az az igazság, hogy nem is akartam eladni a képeket. De Walker
kétszáz dollárt ígért, és végül odaadtam még a negatívokat is.
− Mesélj szépen: mit mondott? Biztos említette, hogy fel foglak
keresni.
− Ugyan már! − Pratt igyekezett közömbös hangon beszélni,
pedig érezte azt a furcsa, szokatlan nyomást a gyomra táján. Félt.
Tudta, hogy McDonald nem hisz neki. Én fotós vagyok, és nem
üzletelek mocsokban vájkáló emberekkel.
− Téged is meg lehet venni.
− Engem nem, legfeljebb a képeimet!
− Ne akard velem elhitetni, hogy nem tudod, mire megy ki a
játék?
− Persze, hogy tudom. Nem akarja, hogy kiderüljön, hogy maga
ismerte ezt a Mona Stickert.
− Pontosan.
− Miért csak most jön hozzám?
− Nem tudtam ezekről a rohadt képekről. Walker említette.
Magától pedig azt akarom, hogy adja írásba, miszerint Walker
lefizette azért, hogy montírozza össze a képeket.
− Nem tehetem. Semmi értelme, hiszen Walkernél megvannak a
negatívok. Sajnos a negatívval semmit sem lehet tenni.
− Maga ne foglalkozzon most a negatívokkal. Azt majd én
elintézem.
Majdnem egy óra volt, mire Pratt stúdiójához értek. A stúdiót egy
galéria választotta el a fotós lakásától.
− Leírja, amit mondok − parancsolt rá McDonald. A pisztoly most
ismét a kezében volt.
 Pratt megvonta a vállát, és elindult felfelé a lépcsőn. McDonald
szorosan mögötte ment. Pratt hirtelen megfordult, és rátámadt
McDonaldra. Nem akart éppen a hős szerepében tetszelegni, de
valahogy elege volt abból, hogy a saját lakásában parancsolgassanak
neki.
McDonaldot váratlanul érte Pratt akciója, nem tudott már
védekezni; lezuhant a lépcsőn. Éles fájdalom nyillalt a bordáiba, úgy
érezte, minden csontja eltörött. Mozdulni sem bírt.
Pratt is megijedt, mozdulatlanul feküdt ellenfele mellett. − Te
hülye! − ordított rá McDonald. − Azt akarod, hogy lelőjelek?!
Pratt végre felállt, megdörzsölte a csípőjét, aztán ismét elindult
felfelé. McDonald csak akkor indult el, amikor Pratt már felért. A
fotós irodájában ültek le. Pratt tollat vett a kezébe: − Mit írjak? −
kérdezte.
− Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy Jo Walker
magánnyomozó megbízására készítettem el azokat a
fotómontázsokat, amelyeken a meggyilkolt Mona Sticker látható
Terence McDonald társaságában.
Amíg Pratt írt, McDonald a háta mögött állt. − És most az aláírás
és a tegnapi dátum − utasította.
− De miért a tegnapi?
− Tedd, amit mondtam!
Pratt engedelmeskedett. − Megfelel?! - kérdezte aztán gúnyosan.
− Igen − mondta McDonald, és két lépést hátrált. A pisztoly csöve
Pratt fejét vette célba: − Most pedig megdöglesz!
Pratt remegő lábakkal állt fel, a székre támaszkodott, nehogy
elessen. − Nem − motyogta. − Nem. Ezt nem teheti. Hiszen ez… − ...
gyilkosság − fejezte be a mondatot McDonald. − Ne izgulj, ehhez
értek!
− Nem ölhet meg! A rendőrség és Walker rögtön rájönne, hogy
maga volt. Hogy megszabaduljon egy terhelő tanútól ...
− Elfelejted, hogy nálam van a vallomásod. Ez az alibim.
 − De hát tudni fogják, hogy kényszerített a vallomásra. Ezek az
emberek nem kezdők!
− Ha tudják, azzal még nem sokra mennek. Bizonyítani is kell
nekik. Márpedig bizonyítani nem tudnak semmit. Az én kezemben
vannak a lapok, fiam!
Tonio Pratt nagyot nyelt. Tudta, hogy McDonald komolyan
gondolja, amit mond. Nem az az ember, akit szavakkal meg lehet
győzni.
− De gondoljon a negatívokra − próbálkozott Pratt. A negatívokon
meg fog bukni! Azokból azonnal kiderül, hogy nem volt itt
semmiféle montázs.
− Már említettem talán, hogy a negatívokat magamhoz veszem.
Bízd csak rám ezt a dolgot! − mondta, és felemelte a pisztolyt. Pratt
kővé dermedten állt, mintha még az agya is megbénult volna,
képtelen volt egyetlen szót is kinyögni. Abban a pillanatban, amikor
McDonald ujja a ravaszhoz ért. Pratt érezte, hogy megáll a szive. A
következő másodpercben eldördült a lövés.
A félhomály mintha még a zajokat is felerősítette volna. A lövés
szinte belerobbant; a sötétségbe, aztán valami fémes csengés
hallatszott. McDonaldnak kiesett a kezéből a pisztoly. Pratt érezte,
hogy patakokban ömlik róla a veríték. Még mindig a székbe
kapaszkodott. McDonald fájdalomtól eltorzult arccal, értetlenül
bámult a csuklójára, amelyből lassan szivárgott a vér. Pratt végre
megfordult, és akkor megpillantotta a szoba hátsó részéből a
sötétből előlépő férfiakat. Ketten voltak, az egyik kezében még ott
volt a fegyver, amellyel rálőtt McDonaldra.
− Walker! − tört ki Prattból, aztán gyorsan leült, mert érezte, hogy
egész testében remeg.
A férfi átadta fegyverét Jo-nak, aztán a telefonhoz lépett. −
Megengedi? − kérdezte és már tárcsázott is. − Rowland −
jelentkezett be. − Küldjenek ide egy mentőt − bemondta Pratt címét,
és letette a kagylót.
 − Hogy kerül ide? − kérdezte Pratt, aki lassan visszanyerte
önuralmát.
− Megvesztegettem az egyik munkatársát − mondta Jo. −
Odaadta a kulcsot. Azt mondtam, hogy életveszélyben van.
− Miért nem nekem szólt?
− Féltem, hogy esetleg elárulja magát, ha beszél McDonalddal.
Hogy esetleg nem helyesli a tervünket. Már a harmadik éjszaka
vártunk erre az alkalomra.
− Hogy nem helyeslem? Én?! Hát ha maguk nincsenek itt, én már
halott vagyok!
− Ez pedig McDonald barátunk. Igaz, kissé megsebesült, de
gondolom, ez nem gátolja majd abban, hogy megpróbáljon kibújni a
felelősségre vonás alól. Bár attól tartok, ez nem fog neki sikerülni.
Ami pedig bennünket illet, számunkra csak most kezdődik a munka.
Át kell vizsgálnunk McDonald valamennyi előző ügyét is − nézett a
kapitány Jo-ra.
- Vizsgálnunk? − vigyorodott el Jo. − Hagyd csak, majd én
elintézem, végül is ez a munkám.
− Igaz − gúnyolódott a kapitány. − A jövőben amúgy is rengeteg
dolgod lesz, most, hogy a szakma e jeles képviselője, Terence
McDonald úr befejezi a pályafutását.
 WALKER FELÜGYELŐ
krimisorozat

Megjelenik minden hónap elején

ISSN 08S5−6

Kiadja a POSTPRINT Kft.

Felelős kiadó: a Kft. vezetője
Postacím: 1385 Budapest, Pf. 623.
90−0204. Szikra Lapnyomda, Budapest
Felelős vezető: Dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató