Walker felügyelő

REX GORDON

A BOSSZÚ
Milliókat kereshettek volna,
ha életben maradnak…
 Maureen megrettent attól a hirtelen változástól, ami a
férfiban végbement. Carr megborzongott, szorosan
markolta a kormányt, szemét le nem vette volna a
szomszédos járdán hömpölygő emberáradatról. Maureen
hiába meresztgette a szemét, semmi ijesztőt nem látott a
tömegben.
− Mi történt? − kérdezte értetlenül.
Lloyd Carr arca eltorzult a feszült figyelemtől és
gyűlölettől. Olyan erősen szorította a kormányt, hogy
szinte elfehéredett a keze.
− Lloyd! − kiáltott rá rémülten a lány.
Carr hirtelen ránézett, de csak egy pillanatra: − Tűnj
el! − sziszegte.
Maureen megijedt, még sosem beszélt vele így ez az
ember. Igaz, csak négy hete ismerte, és tudta, hogy nős,
de ezen túltette magát. Az se zavarta, hogy a férfi
harminchét éves, ami nem kis korkülönbséget jelent az ő
huszonhárom évéhez képest. A férfi mégiscsak a Carr-
örökség várományosa, ami nem jelentéktelen dolog, még
annak ismeretében sem, hogy tavaly, amikor elrabolták,
kerek ötmillió dollárral csökkent az örökség. Ennyit
követeltek ugyanis váltságdíjként az emberrablók. De hát
ekkora vagyon esetén az a néhány millió igazán nem
számít!
Az emberrablás! Biztos eszébe jutott valami, attól
változott úgy meg! − gondolta a lány.
− Megláttál valakit? − kérdezte. − Csak nem az egyik
gengsztert? − tette hozzá gyámoltalanul.
− Szállj ki! − szólt rá a férfi, anélkül, hogy ránézett
volna. − Majd felhívlak!
 Maureen végre felfogta, hogy a férfi komolyan
gondolja, amit mondott. Érezte, hogy csak rontana a
helyzeten, ha ellenkezne vagy kérdezősködne. Inkább
odahajolt hozzá, gyengéden megcsókolta az arcát, aztán
engedelmesen kiszállt. A járdán nyüzsgő tömegben
rettenetesen magányosnak érezte magát. Lloyd Carr nem
nézett utána, egyre csak a szemközti járdát bámulta.
Maureen megpróbálta követni a férfi tekintetét, hátha
rájön, hogy mitől ijedt meg ennyire, de csak egy
gyógyszertárat és egy virágboltot látott a túloldalon, meg
egy kis éttermet; ajtaja fölött már ebben a kora délutáni
órában is világított a zöld neonreklám : „Hugo Bárja”.
Lloyd Carr elengedte a kormányt, rágyújtott,
kényelmesen hátradőlt, Érezte, hogy valami furcsa
remegés fut végig a testén, mintha elszállna belőle az erő.
Biztos csak a meglepetéstől van, mondta magának.
Lassan már egy esztendeje azon tanakodott, hogy
találhatná meg elrablóit, és erre teljesen váratlanul,
fényes nappal megpillantja az egyiket!
Fantasztikus véletlen! Mit csináljak?! Menjek utána?
Nem, ez butaság lenne, a pasas azonnal felismerne, hiába
van rajtam napszemüveg tűnődött magában. Elfordította
a fejét, és megpillantotta a járdán még mindig
tanácstalanul ácsorgó lányt. Hirtelen megsajnálta, egy
kicsit szégyelte is, hogy így bánt vele. Intett neki, hogy
jöjjön közelebb. Maureen boldogan a kocsihoz, lépett, és
lehajolt a nyitott ablakhoz: − Igen? − kérdezte
reménykedve.
− Ne haragudj, drágám. De ez most valóban fontos.
Fogj egy taxit, és menj haza. Este felhívlak. Oké?!
Maureen megkönnyebbülten elmosolyodott. Örült,
hogy a férfi ismét a régi.
− Oké! Szeretlek! − tette még hozzá boldogan, aztán
elvegyült a tömegben.
Lloyd Carr kényelmesen hátradőlt, és várakozott. A
szőke férfi húsz perc múlva lépett ki az étteremből.
Megállt a járda közepén, kibontott egy csomag
rágógumit. Az összegyúrt papírgalacsint hanyagul az
egyik arra haladó lány hátához dobta. A lány
felháborodottan hátrafordult, a férfi rámosolygott, aztán
ráérősen folytatta az útját. Milyen vidám! Úgy látszik, jót
tett neki az a néhány millió, amit legombolt rólam! −
nézett utána Carr.
A többsávos utat középen széles záróvonal választotta
el. Carr nem sokat törődött a szabályokkal, szépen
áthajtott a túloldalra, és megállt egy parkolni tilos tábla
alatt, mert látta, hogy a szőke bemegy a szupermarket
parkolójába. A férfi beszállt egy Mercuryba, aztán lassan
besorolt a forgalomba. Carr várt még egy kicsit, majd a
nyomába eredt.
Queens felé hajtottak, a Nicolson utcába. A 23-as
számú ház előtt parkolt le a férfi. Carr elhajtott a kocsi
mellett, reménykedve, hogy a férfi nem ismeri föl.
Maserati Indrája persze mindenütt feltűnő kocsi volt,
különösen pedig itt, ahol még egy viszonylag új típusú
Cadillacet is megbámultak, hiszen jószerivel csak öreg
használt autók parkíroztak az utcán.
A szőke átvágott az úttesten, és eltűnt egy magas,
keskeny ház kapujában. A földszinten egy nyomda volt.
Carr talált egy helyet, beparkolt. Még ki sem szállt a
kocsiból, máris tucatjával vették körül a bámészkodó
srácok.
Átment az úttesten, és elindult a nyomda felé, de
hirtelen megtorpant, mert fogalma sem volt, hogy mit is
csináljon. Meg kell tudnom a nevét! Ő majd elvezet a
másik három fickóhoz! − vigyorodott el Carr. − Egyelőre
én állok nyerésre; persze ha a szőke felismer,
változhatnak az esélyek. Az is lehet, hogy életveszélyessé
válik a helyzet. De ez butaság! − hessegette el magától a
gondolatot. Az a lényeg, hogy megtaláltam végre ezt a
gazembert! A többi már gyerekjáték, csak nem szabad
megfeledkeznem róla, hogy ezek gengszterek! És
különben is, ezek a szemetek elraboltak, megvertek,
megaláztak, elloptak tőlem ötmilliót, igazán
megérdemlik, hogy törlesszek egy keveset!
A szőke lesz az első ...
Carr mély lélegzetet vett. Tudta, hogy kötelessége
lenne értesíteni a rendőrséget, az ésszerűség is ezt
diktálná, de most az egyszer nem akart az eszére
hallgatni. Elégtételt akart, bosszút állni, és ez a
magánügye, amit csak és kizárólag személyesen oldhat
meg.
Örült, hogy ilyen kedvezően alakultak a dolgok.
Felnézett a hétemeletes házra, aztán a kapucsengőkre
ragasztott neveket tanulmányozta. Senkit sem ismert.
Belépett a házba. Az üzembe vezető ajtó nyitva állt.
Ahogy benézett, egy irodát látott, a széles pult mögött
íróasztalok sorakoztak. Egy szőke lány éppen kicserélte a
szalagot az egyik gépben. Az irodából ajtó vezetett az
üzembe. Ez is nyitva volt. Most megjelent a szőke férfi, és
egy kék overállos munkással beszélgetett. Az overállos
végighallgatta, bólintott. A szőke volt a főnök, ez látszott
a mozdulatain, ahogy utasításokat osztogatott.
Carr kilépett a házból. „Nyomda” − hirdette a ház
falára szerelt műanyag tábla. „Berringsen−Lasher” állt
alatta kisebb betűkkel a tulajdonosok neve. A nyomda
utca felőli ablakainak alsó felét belülről fehérre mázolták,
így szerencsére nem kellett attól tartania, hogy esetleg
meglátják, amint a kocsijához megy.
Carr átvágott az úttesten, és belépett a nyomdával
szemközti üzlethelyiségbe, egy elektromos
berendezéseket javító szervizbe. Az ajtónyitásra
megszólaló csengő előcsalogatott egy szemüveges
fiatalembert. Fülsiketítően bömbölt a zene. Carr
megkérdezte, mennyiért szerelne be egy rádiót a
kocsijába, aztán a lényegre tért.
− Azt hiszem, az imént láttam Berrigsen urat −
mondta. − Régi cimborám, szőke ...
 − Én csak Lashert ismerem. Ő szőke − mondta a
fiatalember. − Arra a szőke férfira gondol a nyomdában,
ugye?
− Igen. De én azt hittem, Berrigsen az. Mi van
Berrigsennel?
− Nem tudom. Sosem láttam. Lehet, hogy amolyan
csendestárs. És maga? Talán zsaru?
Carr elmosolyodott: − Miért, úgy nézek ki?
− Nem, nem éppen. De tudja, néha olyan furcsa
kérdéseket tesznek fel az emberek.
− Én is furcsát kérdeztem?
− Igen. Bár nekem aztán mindegy! − mondta a
fiatalember, és megigazította a szemüvegét. − Én csak
látásból ismerem Lashert. Tudja, hogy van ez a
szomszédokkal. Az ember köszön, vált néhány felületes
szót, és kész. Semmi jelentősége az egésznek. Lasher
egyébként az emeleten lakik. Nem is bírná ki más azt az
iszonyú zajt. De hát őt nem zavarja, végül is abból él.
− Mióta van itt?
− A nyomda az régi. Bár elég sokszor cserélt gazdát az
évek során. Lasher vagy fél éve vette át. Az a hír járja ...
hülyeség − szakította félbe magát. − Az ember ne adjon a
pletykára!
− De engem érdekel! − jegyezte meg Carr, és
előhorgászott egy tízdollárost. A fiatalember a bankjegyet
bámulta a pulton: − Szóval mégis zsaru?!
− Magánnyomozó − mondta Carr.
− Miért nem ezzel kezdte, jóember?! Velem lehet
beszélni! Persze arról ne is álmodjon, hogy tanúskodni
fogok majd ...
− Ugyan már! Szó sincs ilyesmiről. Csupán néhány
felvilágosítást szeretnék − nyugtatta meg Carr.
 − Hát, ami azt illeti, itt-ott hall az ember egyet s mást.
Például azt beszélik, hogy pornóval foglalkozik. Ha
jobban belegondolok, nem is olyan elképzelhetetlen,
hiszen a lányok egymásnak adják a kilincset ...
− Gondolja, hogy modellek?
− Feltételezem. Mindenesetre szuper cicák. A műhely
felett van egy műterem, állítólag napközben ott fotózik.
− Ismeri a barátait ? − Nem hinném, hogy lennének
barátai, mindig csak nőkkel látom. Carr megköszönte az
információt, és távozott. Beszállt a kocsijába,
Maureenhoz hajtott. A lány a Hetedik sugárúton lakott. A
csengetésre kabátban és sapkában nyitott ajtót: − Éppen
most értem haza − üdvözölte kifulladva.
A férfi megcsókolta, aztán bement a nappaliba. Potom
kétezer dollárért bútoroztatta be a lakást, alig két hete.
Neki ez az összeg nem jelentett nagyobb érvágást, a lány
pedig örült neki, hogy végre elegánsabb környezetben
fogadhatja.
− Ne haragudj, hogy az imént olyan utálatos voltam −
mondta, és figyelte, hogy a lány leveti a kabátot. − De úgy
volt, ahogy mondtam. Valóban az egyik emberrablót
láttam. Utána mentem, és kiderítettem a nevét. Még azt
is megtudtam, hogy hol lakik.
− A rendőrséget értesítetted már? − kérdezte
izgatottan a lány.
− Jaj, dehogy! Azok csak elrontanák a dolgot.
− Mi a terved?
A férfi a lány szemébe nézett. Szigorú, kérlelhetetlen
volt az arca: − Megfizetek ezeknek a disznóknak!
− De .… − próbált tiltakozni a lány.
− Semmi de! Tudom, hogy mit akarok, és senki sem
fog eltántorítani a tervemtől.
 − De hát ez borzasztóan veszélyes lehet! Gondolj arra,
mi történik akkor, ha rájönnek. Ezek… − Maureen
nagyot nyelt, nem fejezte be a mondatot.
− Tisztában vagyok vele. Tudom, hogy meg akarnak
majd ölni. De én megelőzöm őket!
Maureen elborzadva pillantott a férfira, − Nem! Ezt
nem teheted ... − kezdte, de ismét nem volt bátorsága
kimondani a. végszót. A férfi elmosolyodott: − Ne izgulj!
Legfeljebb önvédelemből ölök. Csak meg akarom
mutatni nekik, hogy büntetlenül senki sem szórakozhat
velem!
− A családodnak elmondod, hogy ... ?
− Nem − vágott a szavába a férfi. − De kérnék tőled egy
szívességet.
− Persze, boldogan! − felelte a lány, aki örült, hogy
végre viszonozhatja mindazt, amit a férfitől kapott.
− Úgy tűnik, Lasher pornóval foglalkozik − mondta a
férfi, aztán elmesélte, amit délután megtudott. −
Megtennéd, hogy bejelentkezel nála?! Mondd, hogy
modell szeretnél lenni.
− Pornómodell? − suttogta a lány döbbenten.
− Nem, nem, dehogy. Szó síncs róla! Normál,
hétköznapi fotómodell. Felkeresed, megmondod, hogy
hallottad, hogy modelleket keres, és megkérdezed,
tudna-e alkalmazni. Ha pedig az ajánlat komolytalan,
egyszerűen otthagyod. Az egész csak azért kell, hogy
valahogy a közelébe férkőzzünk.
− Biztos megkérdezi majd, hogy honnan tudom a
címet − aggályoskodott a lány;
− Ha megkérdezi, mondj egy nevet, akármit: Liza,
Betty, Coco, ami eszedbe jut. Ha igaz, amit az a srác
mondott ma délután, Lasher annyi lányt ismer, hogy
kizárt dolog, hogy valamennyinek tudná a nevét. Te
csinos vagy, szép vagy, biztos udvarolni akar majd. Azt
gondolom, már nem kell mondanom, hogy hogyan tartsd
távol magadtól. Ezt te jobban tudod. Viszont ha meghív
valahová, nyugodtan menj csak el, és szedj ki belőle
mindent, amit csak lehet. Hogy kik a barátai, milyen
körökben mozog ...
Maureen beharapta az ajkát, aztán megszólalt: −
Rendben, megteszem. Mikor kezdjem?
Carr az órájára nézett. − Most, még ma este. Nincs
vesztegetni való időnk.
*
Larry Lasher − hirdette az ovális, zománcozott
névtábla. Maureen becsengetett. Lépéseket hallott, aztán
egy szőke, magas férfi ajtót nyitott.
− Helló − üdvözölte. − Engem keres?
− Mr. Lasher? − kérdezte a lány.
− Teljes életnagyságban − mondta a férfi, és utat
engedett a lánynak. − Éppen egy italt keverek
magamnak. Javaslom, kóstolja meg, kitűnő.
Lasher szögletes arcú, kék szemű, huszonnyolc év
körüli fiatalember volt. Maureennek nem tetszett a férfi.
Irtózott keskeny, vértelen ajkától, merev, kegyetlen
arcvonásaitól. Követte a férfit a modern, drága
bútorokkal hivalkodóan berendezett szobába, amelyben
a sárga és a vörös szín uralkodott. A televízióban éppen
egy westernfilm ment, a férfi kikapcsolta, aztán a
készülékre támaszkodva alaposan szemügyre vette
látogatóját. Arcán csodálkozó, kihívó mosoly bujkált.
− Maureen Stiller a nevem − mutatkozott be a lány. −
Hallom, modelleket keres.
− Meglehet. Kitől kaptad meg a címemet? − kérdezte
tegezésre váltva, majd ellökte magát a televíziótól, a
bárszekrényhez lépett, és nagy szakértelemmel rázogatni
kezdett egy ezüstösen csillogó mixert.
 − Iszol, ugye? − kérdezte, bár a kérdés inkább kijelentő
módban hangzott cl.
− Nem túl erős? − lépett közelebb a lány.
− Nem. Nagyon kellemes. Ízleni fog − mondta a férfi,
és megtöltött két poharat. − Tehát, ki küldött? −
kérdezte, anélkül, hogy felnézett volna. − Honey mondta
a nevemet?
− Liza adta az ötletet. Mondta, hogy esetleg lenne
valami munka itt a számomra.
− Munka mindig akad − vigyorodott el a férfi. − Melyik
Liza küldött ide?
− Csak a keresztnevét tudom. Régebben együtt
dolgoztunk Hildenél. Bár én csak afféle kisegítő voltam −
magyarázta a lány, aki felkészült Lasher kérdéseire.
A férfi átnyújtott egy poharat: − Hilde? Nem rémlik a
neve.
− Az 5. Sugárúton van egy butikja. Illetve volt, mert
már megszűnt − mondta a lány. A férfi külseje ugyan egy
cseppet sem volt bizalomgerjesztő, de Maureen nem félt
tőle. Lashernek semmi oka nem volt rá, hogy kételkedjen
a szavaiban. Egyelőre nem volt oka ...
- Oké. Tehát Liza − sóhajtott a férfi. − Nem túl könnyű
a feladat, mivel legalább fél tucat Lizát ismerek. A fekete
volt?
− Nem, fehér. Tényleg ilyen fontos, hogy ki küldött?
Lasher elvigyorodott: − Nem, dehogy. Csak azért
érdeklődöm, mert tudni szeretném, hogy Liza vajon
elmondta-e, hogy milyen munkáról van szó. Na de
igyunk előbb egy kortyot, kislány − mondta, és felemelte
a poharát: − Prost!
Maureen ivott egy kortyot. Kellemes, erős, édeskés ital
volt. Ízlett neki.
 A. férfi még nem ivott.− Várjon csak, kitalálom, hogy
miből keverte az italt! Tehát vanbenne Pernod,
narancslé, egy korty gin ...
− Tévedés −mosolygott a férfi.
Maureen ismét belekortyolt a poharába, aztán
összerázkódott: − Elég erős. Maga miért nem iszik?
A férfi letette a poharát, meg sem hallotta Maureen
kérdését. − Mielőtt döntök az ügyben, hogy hol tudlak
alkalmazni, látnom kell, hogy nézel ki.
− Vetkőzz le! − utasította a lányt.
− Hogy mit csináljak?!
A férfi felnevetett: − Ugyan, ne játszd meg magad! Liza
nyilván elmondta, hogy miről van szó.
− Részletekről nem beszélt − felelte zavartan a lány.
Hirtelen mintha megszédült volna. Nem ivott gyakran, és
általában csak keveset, de azért néhány korty italtól még
sohasem gyöngült el ennyire. Megijedt.
Lasher hideg, számító szemekkel bámulta. Maureen
egész testében remegett.
− Ki tud róla, hogy ide jöttél? − kérdezte most a férfi.
− Senki. Még Liza sem − felelte a lány, bár nem tudta,
hogy helyes-e a válasz.
Megijedt, félt ettől a férfitól. Rosszul ítélte meg a
dolgokat. Most már belátta, hogy ez a kaland nem
veszélytelen. Két kézzel kapaszkodott a bárszekrénybe,
hogy el ne essen. Megrázta a fejét, hogy valamelyest
kitisztuljon: − Mi volt ebben az italban? − kérdezte
kétségbeesetten.
− Csak egy kis kábítószer − felelte a férfi.
Maureen mereven bámulta a férfi arcát, de annak
vonásai elmosódtak. Hullámokban tört rá a gyengeség,
hiába küzdött ellene, érezte, hogy testét elönti a verejték.
− Mit mondott? Mi volt benne? − motyogta alig
hallhatóan.
− Egy kis kábítószer − ismételte Lasher. Megfogta a
lány karját, nehogy elessen, és a heverőhöz vezette.
Maureen rázuhant az ágyra, behunyta a szemét: −
Istenem − suttogta. − Mi történt velem? Miért vagyok
ilyen rosszul?
Lasher mozdulatlan arccal bámulta a lányt, aztán
visszament a bárszekrényhez. A két poharat és a mixert
kivitte a konyhába, kiöntötte a maradék italt, aztán
mindent alaposan elmosott. Amikor visszament a
szobába, a lány még mindig a heverőn feküdt, nyitott
szájjal, nehezen lélegzett. Lasher felhúzta az egyik, majd
a másik szemhéját, aztán a bárszekrényhez lépett, és
töltött magának egy whiskyt. Néhány perc múlva
csengettek, a férfi kezében a pohárral nyitott ajtót.
Csinos, szőke lány állt mosolyogva az ajtóban: − Ellen
vagyok. Sajnálom, hogy késtem, de valami zűr volt a
metrón, és vagy egy fél órát várnunk kellett. Baj, hogy
csak most tudtam jönni?
A férfi elvigyorodott: − Nem, dehogy. Csak sajnos el
kell mennem. Találkozom valakivel, fontos. − Látta, hogy
a lány elkeseredett, ezért még hozzátette: − Akkor holnap
este találkozunk. Rendben?
− Kilenckor? − kérdezte a lány boldogan.
− Igen.
− Akkor pá, holnap − köszönt el a lány. Lasher még
utána nézett, aztán bezárta az ajtót, és visszament a
szobába.
− Kaptam egy levelet, egy névtelen levelet − említette
Grace a reggelinél.
Lloyd felpillantott az újságból. Csak rá kellett néznie a
feleségére, máris tudta, hogy veszekedés lesz. − Miért
olvasod el ezeket a marhaságokat? − kérdezte az
asszonyt. − Én tucatjával kapom őket. És tudod, hová
kerülnek? A szemétládába!
− Nem biztos, hogy az a legmegfelelőbb hely.
Elképzelhető, hogy az illető éppenséggel igazat ír. Csak
valamilyen okból nem akarja megnevezni magát − tette
hozzá az asszony. − Gondolom, tudod, miről szól a levél?
− Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy
megmondod.
− Maureenről. Feltételezem, a hír igaz.
Carr érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, de azért
megpróbált higgadtan reagálni: − Igen, igaz − vallotta be
halkan. − Szereted?
− Nem.
− Ez minden mondanivalód?
− Nem tudom, mit mondhatnék még.
Megismerkedtem ezzel a lánynyal, és jól érzem magam
vele. Fiatal vagyok mellette. Miért, olyan nagy bűn ez?
− Tekintve, hogy nős vagy, elég furcsa dolog.
− Sokra megyek a házasságommal! Te csak magaddal
törődsz, a külsőddel, a ruháiddal. Márpedig nekem ez
nem elég! − csattant fel a férfi.
− Nem válok! − jelentette ki Grace.
− Nem is kértelek rá − felelte dühösen a férfi. Ivott egy
korty kávét, de mintha most még ez is keserűbb lett
volna.
− Mióta tart ez a kapcsolat?
− Néhány hete. De emiatt igazán nem kellene pánikba
esned. Maureen egyáltalán nem veszélyezteti a
házasságodat.
− Szakíts vele. Mégpedig azonnal!
− Eszem ágában sincs!
 − Vagy szakítasz, vagy elköltözöm anyámhoz −
jelentette ki az asszony. − Egyébként azt hiszem, ideje,
hogy beszéljek apáddal. Te kényszerítesz rá!
A férfi most az asszonyra nézett. Nem sok ember
véleményére adott, de az apját tisztelte, sőt félt is tőle.
Donald Carr kemény, hajlíthatatlan, konzervatív ember
volt. Biztos, hogy a menyének ad majd igazat.
− Nem hagyom magam! Nem fogjátok rám
kényszeríteni az akaratotokat! − jelentette ki
határozottan, aztán felállt és kiment.
A cég, amelyet vezetett, a nyári szabadságok
megkezdése miatt már három napja zárva volt.
Eredetileg úgy tervezte, hogy feleségével leugranak a
Bahama-szigetekre, de az asszony elkapott valami vírust,
így az utazásból nem lett semmi.
Lloyd beült a kocsijába, Maureenhoz hajtott. Mivel a
csengetésre a lány nem nyitott ajtót, a férfi a saját
kulcsával ment be. Körülnézett a lakásban, de nem talált
semmi rendkívülit. Az ágyon még ott volt a lány levetett
ruhája. Mégis, valahogy ösztönösen megérezte, hogy
Maureennel valami baj történt. Hirtelen rosszullét fogta
el, leült az ágy szélére, hogy kissé összeszedje magát.
Gondolkodnia kellett, de érezte, hogy ebben a lakásban
képtelen rá.
Felállt és pánikszerűen távozott.
Amikor hazaért, már az előszobából meghallotta Grace
hangját.
− Apa, jó lenne, ha beszélnél a fejével − mondta az
asszony izgatottan. − Felháborítóan viselkedik.
Megalázó. Nem tűröm, hogy…
Lloyd felment az emeletre, eleget hallott. A többit már
magától is ki tudta találni. Elővette a pisztolyát, elrablása
óta mindig kéznél tartotta. Miután megállapította, hogy a
tár tele van, zsebre tette, és ismét kilépett a házból. Az
asszony még mindig telefonált. Carr a Nicholson utcába
hajtott. Kétszer is meg kellett kerülnie a háztömböt, mire
végre sikerült leparkolnia. Most, hogy Maureen eltűnt,
kénytelen volt megváltoztatni a tervét. Talán jobb is így,
gondolta. Égett a vágytól, hogy végre megfizessen ennek
a Lashernek, Belépett a 36-os számú házba. A nyomdába
vezető ajtó most csukva volt, de kihallatszott a gépek
zakatolása. A lépcsőn egy férfi jött vele szembe.
Üdvözölték egymást, aztán Carr becsengetett Lasher
ajtaján.
Várt egy kicsit, aztán újra csengetett, de mivel senki
sem nyitott ajtót, visszament a földszintre, és belépett az
irodába. A szőke lány az íróasztalnál ült, egy képet
próbált még kirakni az előtte halomban heverő apró
elemekből. Mosolyogva nézett a belépő férfira: − Uram?!
− Lashert keresem.
− Biztos fent van a lakásban. Mindjárt felhívom.
Szabad a nevét? − Gondoltam, inkább meglepem.
A szőke kissé elcsodálkozott, aztán felvette a kagylót és
lenyomott egy gombot. − Szeret sokáig aludni − mondta,
mintegy mentegetőzve. − Hiszen már tizenegy van −
állapította meg Carr.
− Az semmit sem jelent. A főnök éjszakai ember.
Délelőttönként nemigen látjuk − magyarázta a lány. −
Nincs mit tenni. Nem veszi fel. Jöjjön vissza egy óra
múlva, akkor már biztos itt lesz.
− Rendben − felelte Carr, és távozott. Az utcáról
felnézett Lasher ablakára, de a súlyos függönyök mögött
nem mozdult semmi.
Bement a nyomda melletti ház udvarába, amit
garázsnak használták. Innen ismét átment a nyomdához.
Megkerült néhány papírbálát, és az üzem hátsó
bejáratához érts Megpillantotta a Lasher lakásához
tartozó erkélyt. Miután meggyőződött róla, hogy senki
sem figyeli, hirtelen elhatározással felállt az egyik bálára,
aztán egy gyors mozdulattal felkapaszkodott a bejáratot
beárnyékoló sárga műanyag lemezre. Innen már
gyerekjáték volt felkapaszkodni az erkélyre. Amint felért,
elővette a pisztolyt, és mivel a konyhaajtó zárva volt, a
fegyver agyával bezúzta az erkélyajtó üvegtábláját,
benyúlt és kinyitotta az ajtót. A konyhában megállt,
hallgatózott, de a lakásban nem mozdult semmi.
Belépett az előszobába.. Valahol hangosan ketyegett
egy óra, egyébként teljes csend volt. Valami furcsa,
meghatározhatatlan szag terjengett a lakásban. Carr
kinyitotta a szobába vezető ajtót, és belépett.
Hirtelen összerezzent, amikor megpillantotta a kezet.
A narancsszínű heverő mögül lógott ki furcsa, merev
tartásban. Carr nagyot nyelt ijedtében, aztán meglátta a
kart borító ingujjat is. Félt a látványtól, pedig pontosan
tudta, hogy mi vár rá a heverő mögött.
Érezte, hogy átnedvesedik az inge. Csak ne Lasher
legyen az! − gondolta. Aztán erőt vett magán, és elindult
az ágy felé. Az ágy végénél megállt, és áthajolt fölötte. A
szíve hangosan vert, a torka kiszáradt az izgalomtól. Ott
feküdt előtte az az ember, akivel neki kellett volna
végeznie, de megelőzték. Az az ember, akivel most már
soha többé nem rendezheti a számláját: Larry Lasher
ugyanis már halott volt.
Carr felegyenesedett, eltette a pisztolyát. Csak most
vette észre, hogy izzad a tenyere. Maureenre gondolt.
Körülnézett a szobában, hátha felfedez valami nyomot.
Aztán a hálószobába indult. Mielőtt azonban kinyitotta
volna az ajtót, hirtelen átvillant az agyán, hogy nincs
rajta kesztyű. Márpedig, ha kijön a rendőrség, percek
alatt azonosíthatják az ujjlenyomatát, és menthetetlenül
belekeveredik a gyilkosságba. Menj a rendőrségre! −
bíztatta egy belső hang, de keze már a kilincsen volt.
Belépett a szobába. Az ágyat szétdúlva találta, a
lepedőn egy kockás pizsamanadrág hevert. Hirtelen
valami megmozdult a háta mögött. Carr minden
idegszálával koncentrált, érezte, hogy megdermed
félelmében, és képtelen előrántani a pisztolyt. Mire
mozdult volna, valami tompa, erős fájdalom hasított bele
a nyakszírtjébe.
Carr felemelte a kezét, és a válla fölött hátrapillantott.
Tágra meredt szemmel, tátott szájjal bámulta támadóját,
mert meggyőződése volt, hogy egy brutális gyilkost lát
majd, de ehelyett legnagyobb megdöbbenésére egy
rendkívül csinos, szőke lány nézett vissza rá. Carr
elképzelte, milyen nevetséges lehet ebben a helyzetben,
és gyorsan leengedte a kezét, megpróbált valamivel
értelmesebb képet vágni. Önmaga előtt is szégyellte már,
hogy ennyire megijedt.
− Állj! Csak semmi hirtelenkedés! − szólt rá a lány.
Lloyd Carr az elhangzottakból ismét rájött, hogy
rosszul ítélte meg a helyzetet. Ez a lány ugyanis kitűnően
bánt a pisztollyal. Ez látszott azon a mozdulatán is, ahogy
elvette a férfi fegyverét, és ráparancsolt, hogy üljön le.
− Kicsoda maga?
− Én is éppen erre lennék kíváncsi.
Carr még mindig nem tért teljesen magához a
megdöbbenéstől. Hirtelen eszébe jutott, amit a szemközti
szervizben hallott. Ha valóban igaz, hogy Lasher
pornómodelleket alkalmazott, elképzelhető, hogy
bosszúból ölte meg a lány.
− Maga ölte meg? − kérdezte hangosan.
− Maga Lloyd − jelentette ki a lány.
A férfi csodálkozva húzta fel a szemöldökét: − Maga
ismer engem?
− Ott a fényképe a HALOTT kezében.
Lloyd felállt: − Na ne viccelődjön!
− Maradjon ülve! − utasította a lány.
Lloyd döbbenten nézte. Magabiztos, határozott
egyéniségnek látszott, és ezt a benyomást csak
megerősítette az a tény, hogy kezében ott volt a pisztoly.
Annak ellenére, hogy a lakásban rajtuk kívül csak a hulla
tartózkodott, Carr nem hitte el, hogy komoly veszély
fenyegeti. Tudta, hogy a lány nem fogja használni a
fegyvert.
− Maradjon a helyén! − kiáltott rá a lány, amikor
elhaladt mellette.
Carr oda se figyelt. Belépett a nappaliba, a lány
követte. Lasher kezében valóban ott volt a fénykép. Carr
emlékezett rá, hogy alig három hónapja készült a felvétel.
Grace kapta le a teniszpályán, ő meg csináltatott a képről
néhány másolatot. Az egyiket Maureennek adta.
„Szeretettel, Lloyd” − írta a hátlapjára.
Carr felegyenesedett, alaposan szemügyre vette a
lányt. A szőke lány farmeröltönyt és nagyméretű bőr
válltáskát viselt. Ez utóbbiba süllyesztette a pisztolyt.
− Kicsoda maga? − kérdezte immáron másodszor.
− April Bondy a nevem.
− Maga ölte meg?
− Mr. Walkernek dolgozom.
−Ki az a Walker?
− Magánnyomozó. Jo Walker.
− Igen, emlékszem már. Mintha már hallottam volna a
nevét.
− Miért tört be a lakásba?
− Lloyd Carr a nevem. Annak idején Lasher is az
elrablóim között volt. Tegnap véletlenül összefutottunk.
Tudom, hogy a rendőrségre kellett volna mennem, de
tudja, hogy van ez, magam akartam rendezni az ügyet.
− Hát ez sikerült!
− Miket beszél itt! − csattant fel a férfi. − Hiszen nem
én öltem meg! Minek öltem volna meg, hisz még azt sem
tudom, kik voltak a társai. Ide küldtem a barátnőmet. Ma
éjjel, aztán felkerestem az otthonában, de nem ment
haza. Ezért jöttem ide. Tudni akartam, mit csinált vele ez
a rohadék. Itt volt már, amikor csengettem?
− Igen, de nem nyithattam ajtót. Ezt, gondolom,
megérti.
− Hogy jutott be a lakásba?
− Az ajtón keresztül, nem volt bezárva.
− Ki ölte meg?
− Nem tudom.
− Nem tudja?
− Egy ügyfelünk megbízásából már hosszabb ideje
figyeltük Lashert. Ugyanis nagyon valószínű, hogy
külföldre csempészte az illető lányát. − Lasher gengszter,
ez igaz, ő rabolt el. De azt nem tudtam, hogy
leánykereskedelemmel is foglalkozott − mondta Carr, és
érezte, hogy hatalmába keríti a rettegés, mert eszébe
jutott Maureen.
− Még nincs bizonyítékunk − magyarázta a lány. −
Most azért jöttem, ide, hogy választ kapjak néhány
kérdésre. Becsengettem, de senki sem nyitott ajtót, és
mivel láttam, hogy az ajtót csak betámasztották, hát
bejöttem. Nem sokkal ezután csengetett maga. Vártam az
előszobában, aztán amikor hallottam, hogy elmegy,
körülnéztem a lakásban. Ekkor fedeztem fel a hullát.
Éppen telefonálni akartam a rendőrségre, amikor maga
betörte az üveget. Így aztán gyorsan visszavonultam a
hálószobába, és vártam magára.
Carr elgondolkozott a hallottakon, végül úgy döntött,
hogy a lány igazat mond. Tetszett neki a lány, egyedül a
pisztoly zavarta kissé, amit valamilyen
megmagyarázhatatlan okból April ismét elővett.
− Tegye már el végre azt a pisztolyt! Vagy még mindig
nem bízik bennem?!
 − Lehet, hogy maga ölte meg Lashert. Aztán később
eszébe jutott a fénykép, és visszajött.
− De hát miért öltem volna meg?
− Maga mondta, hogy bosszút akart állni rajta.
Carr nagyot sóhajtott: − Igaz. De a bosszú és a
gyilkosság azért mégiscsak két dolog. Lasher nekem nem
lett volna elég, az egész bandát el akartam kapni. De ma
reggel leginkább azt szerettem volna megtudni, hogy mi
történt Maureennal.
− Hogy került a fényképe Lasherhez?
− Ez igazán egyszerű. Maureen mindig magánál
hordta. Lasher nyilván megtalálta nála. és rájött, hogy
Maureen mit akar tőle.
− Halálos veszélynek tette ki a lányt. Maradjon itt a
lakásban. Én megyek, értesítem a rendőrséget. De ne
nyúljon semmihez!
− A nappaliban van telefon ...
− Nem működik. Gondolom, a gyilkos elvágta a
vezetéket − mondta a lány, és kiment.
Carr körülnézett a lakásban. Remélte, hogy talál
valamit Maureen eltűnésére vonatkozólag, de a halott
kezében lévő fényképen kívül semmi nem utalt az
esetleges tragédiára. Nem tudta, mitévő legyen. Félt a
következményektől, a harsogó újságcikkektől,
Maureentől. Gracetől, az apjától. Egyszer már
foglalkoztak a nevével az újságok, az is éppen elég
kellemetlen volt, pedig akkor nem is tehetett róla.
Megbánta már, hogy nem értesítette a rendőrséget, de
hát most már késő volt, viselnie kell a következményeket.
Csengettek. Carr ajtót nyitott, mert azt hitte, April jött
vissza. Az ajtóban azonban egy magas, csontos férfi állt.
− Elnézést, azt hiszem, eltévesztettem az ajtót − mondta
a jövevény. Lloyd Carr nagyot nyelt. − Jöjjön be! −
mondta aztán.
 − Nem, nem. Ez valami tévedés. Én Mr. Brownt
keresem − motyogta a férfi.
− A házban nem lakik semmiféle Brown − világosította
fel Carr a vele körülbelül, egykorú, ám jóval gyengébb
testi felépítésű, rövid hajú, barna szemű férfit.
Az idegen megfordult, indulni készült, de Carr
megelőzte, és a lépcsőnél útját állta.
− Hé! Mit jelentsen ez?! Mit akar?! − kérdezte
felháborodott hangon az idegen.
Carr végigmérte a férfit, fegyvert nem látott nála. −
Ismerlek téged, te disznó! Te vagy Hugo!
− De hát kicsoda maga? Mit akar tőlem? Én nem
ismerem magát!
− Hallottad már, hogy Lasher meghalt?
A férfi egy hirtelen mozdulattal félrelökte Carrt, hogy
lerohanhasson a lépcsőn. Carr számított valami
ilyesmire, nem várta be, amíg a férfi befejezi a
mozdulatot, ökölbe szorult keze szinte belerobbant a férfi
arcába.
Az idegen megtántorodott az ütéstől, nekidőlt a falnak.
− A rendőrség rögtön itt lesz. Gondolom, lesz majd
egy-két kellemetlen kérdésük hozzád! − szólalt meg
kifulladva Carr.
A férfi ellökte magát a faltól. A szeme összeszűkült, az
állát vakargatta, aztán hirtelen támadásba lendült. Carrt
nem érte váratlanul a dolog, bár arra nem számított,
hogy ellenfele övön aluli ütéssel kezdi. Fájdalomtól
eltorzult arccal nézett támadójára. Egész belseje égett, de
azért sikerült kivédenie a követleeső ütést. Ellenfele
kihasználta a lehetőséget, és Carr fejét vette célba. Az
ütés a nyakát érte. Carr összeesett. Mire magához tért, és
sikerült legyűrnie hányingerét, az idegen eltűnt. Lasher
ajtaját pedig zárva találta.
 Nem emlékezett rá, meddig lehetett eszméletlen. Nagy
nehezen talpra állt, a fal mentén tapogatózva eljutott a
lépcsőig. Lassan levonszolta magái; a földszintre. Mintha
valami megváltozott volna, villant át az agyán, aztán
rájött, hogy csupán a csend zavarja, leállították a
nyomdagépeket. Kinyitotta az irodába vezető ajtót, és
meglepetten látta, hogy a szőke lány az íróasztalánál ül. A
kirakós játékot már eltette, most egy leltárív hevert
előtte. Az ajtónyitásra felkapta a fejét, mosolyogva nézte
a belépő Carrt: − Örülök, hogy látom, uram! Na nézzük
csak, talán most több szerencsével járunk − mondta, és
már nyúlt is a telefon után.
− Most biztos nem lesz szerencséje − szakította félbe
Carr. − Lasher ugyanis halott.
− Mit beszél?! − kérdezte hitetlenkedve, arcára fagyott
mosollyal a lány.
− Halott. Meggyilkolták. Ismeri Hugót?
A lány nem akart hinni a fülének, úgy bámulta a férfit,
mintha valami földöntúli jelenséget látna.
− Hogy hívják? − kérdezte a férfi.
− Berryl. Berryl Hawkins. És magát?
− Lloyd Carr a nevem. Hallott már rólam?
− Nem is tudom. Ismerősnek tűnik a neve ...
− Van kulcsa a lakáshoz?
− Nem, azaz igen ... − dadogta, aztán felállt és eltűnt az
üzembe vezető ajtó mögött. Hamarosan visszatért: −
Jöjjön! − szólt oda Carrnak.
Kiléptek az irodából, az emeleten a lány kinyitotta az
ajtót, és beléptek a lakásba. Carr a lány mögött ment, aki
a nappaliba érve Larry nevét kiáltotta.
A szoba üres volt. A halott eltűnt.
Carr lassan megmozdult, az ágyhoz lépett, benézett
mögé, de a hulla nem volt sehol.
 − Mi van? − kérdezte a lány.
− Itt volt! − mutatott Carr az ágy mögé.
− Maga megbolondult! Hiszen minden a helyén van.
Biztos alszik még − mondta a lány, és bement a
hálószobába. Itt megpillantotta a feldúlt ágyat,
rosszallóan megrázta a fejét, de nem szólt semmit. Carr
az ajtófélfának támaszkodott.
− Biztos elment, nincsen ebben semmi különös.
− Halott, ha mondom. Tanúm is van rá: April Bondy.
Egy magándetektívnél dolgozik. Elment, hogy értesítse a
rendőrséget − jelentette ki Carr, bár maga sem tudta, mi
az igazság, hiszen Aprilnek már rég vissza kellett volna
jönnie.
− Hol van itt a közelben telefon? − kérdezte.
− A nappaliban van egy készülék.
− Nézze meg, hogy működik-e!
A lány engedelmeskedett. − Ez süket! − állapította
meg.
− Na látja! Mást nem vesz észre a szobában?
Berryl lerakta a kagylót, és körülnézett. − Talán a
heverő. Mindig a fal mellett állt. Most úgy látszik,
elhúzták.
− Jöjjön! Telefonálnunk kell! − jelentette ki
határozottan Carr, és kituszkolta a lányt.
− Nem értem! Mi történik itt? És kicsoda maga? −
kérdezte zavartan a lány, amikor leértek a földszintre. −
És egyáltalán, honnan veszi, hogy Larry meghalt?! És
hogy jutott be a lakásba?
− Az erkélyről − adta meg a választ Carr, aztán a
telefon után nyúlt.
− Megengedi ?! − kérdezte.
 A lány még mindig az ajtóban állt, mozdulatlanul. Carr
azon tűnődött, vajon April Bondy miért nem ezt a
telefont használta. − Hol a legközelebbi fülke?
− A sarkon van egy. Talán húszlépésnyire.
Carr visszatette a kagylót, és kisietett az irodából. A
sarkon megpillantotta a telefont, éppen egy idős hölgy
beszélt rajta, erőteljes kézmozdulatokkal kísérve
mondanivalóját. Carr visszament az irodába; Jo Walker
számát tárcsázta. Berryl még mindig az ajtóban
ácsorgott.
Carr leült az íróasztal sarkára.
− Walker − szólt bele egy hang a kagylóba
− Itt Carr. Mondja csak, van magának egy April Bondy
nevű alkalmazottja?
− Igen, miért?
− Itt vagyok Lasher irodájában. Ismeri a nevet?
− Meglehet. Mi van Aprillel?
− Felfedezett egy hullát, nevezetesen Larry Lasherét. A
lakásában talált rá, a heverő mögött. A kezében egy
fényképet tartott, amit én ajándékoztam egy lánynak,
akinek tegnap óta nyoma veszett.
Carr magán érezte Berryl döbbent tekintetét. Biztos
volt benne, hogy a lány őrültnek tartja.
− És?!
− Kissé furcsa ez a dolog, ugyanis a hulla eltűnt, és az
ön munkatársát sem találom. Elment, hogy értesítse a
rendőrséget, Lasher telefonja ugyanis nem működik. Ez
körülbelül negyed órája történt. Azóta nyoma veszett.
− Le tudná írni, hogy nézett ki az a lány?
Carr néhány szóban pontos képet adott a lányról.
− Kérem, várjon meg! Máris indulok! − szakította meg
a vonalat Walker.
 *
Carr letette a kagylót, rágyújtott. Végre Berryl is
megmozdult, leült az íróasztala mögötti forgószékre.
− Meglehetősen zavaros történet − jegyezte meg a
férfit bámulva.
Carr hüvelykujjával az üzem felé bökött: − Mi ez a
nagy csend? − kérdezte.
− Pillanatnyilag nincs munka, így aztán elmentek az
emberek. Carr felállt, kinyitotta az ajtót, és egy halom
narancsszínű, ujjnyi vastag zsebkönyv mellett megállt.
− Hagyja azt! − szólt rá élesen a lány. Carr, mit sem
törődve a felszólítással, fellapozta az egyik könyvet. Jó
minőségű pornófelvételek voltak benne. Az egyik éppen
Berrylt ábrázolta. A lány, aki időközben utána ment,
dühösen kikapta a kezéből a könyvet: − Mit képzel
maga? Ehhez nincs joga!
− Ki rendelte meg a könyveket?
− Nem tudom. Bérmunka. Larry vette fel a rendelést.
− Tavaly négy társával elraboltak, ötmillió dollár
váltságdíjat kaptak. Ha valakinek ennyi pénze van,
igazán nem értem, mi szüksége erre a nyomdára, és
minek foglalkozik még leánykereskedelemmel is.
Berryl meglökte a férfit: − Kifelé! Elegem van
magából! − mondta, de azt már nem sikerült
megakadályoznia, hogy Carr zsebre tegyen egy könyvet.
− Megfizettek a munkáért, ötven dollárt kaptam egy
felvételért. Igazán jó pénz, ezért a munkáért. Én nem
vagyok prűd. Felőlem akár röhöghet is rajta, ha magának
úgy tetszik, csak tűnjön már végre el! Menjen a fenébe!
Elegem van a rémtörténeteiből!
Carr visszament az irodába, leült a megrendelőknek
fenntartott padra.
 Berryl egészen kivörösödött dühében, még az ajka is
remegett, hiába próbálta palástolni felgyülemlett
indulatait. − Tényleg meghalt? − kérdezte váratlanul,
már-már sírós, kislányos hangon.
− De hát ki ölhette meg? És miért?
− Ne tőlem kérdezze! Ezt magának jobban kell tudnia!
− Én csak három hónapja vagyok itt.
− Ismeri a barátait?
− Neki nincsenek barátai, nem az a fajta.
− Talán nem „voltak” − helyesbített Carr.
− Sok embert ismer. Szakmabelieket, üzletfeleket,
akiktől a megrendeléseket kapja. Nagyon mozgékony,
dinamikus ember, de barátai nincsenek.
− Ha Lasherről beszél, helyesebb lenne a múlt időt
használni, hiszen meghalt!
− Véletlenül jöttem össze vele. Egy újsághirdetésre
jelentkeztem. Modelleket kerestek. Különleges munkára,
ez állt a szövegben. Persze én rögtön tudtam, hogy miről
van szó. Miért ne fotóztatnám le magam?! Nincsen ebben
semmi! Azt hiszem, tetszettem neki. Egy darabig a
barátnője voltam, aztán felajánlotta ezt a munkát az
irodában. Ez minden, többet én sem tudok.
− Sohasem gondolt arra, hogy Larry netán bűnöző?
− Jól megfizetett, és nekem ez volt a fontos. A többihez
semmi közöm.
− Szemét alak volt.
− A legtöbb férfi az.
− Félreértett. Larry bűnöző volt, aki semmitől sem
riadt vissza.
− Gondolja, hogy hiszek magának? Mond egy csomó
dolgot, amit bizonyítani persze nem tud! Azt mondja,
Larry meghalt, de a hullája eltűnt…
 − Ki az a Hugo? − vágott a szavába Carr.
−- Nem ismerem.
Carr ugyan előre tudta, hogy mit válaszol majd a lány,
de azért nem adta föl. Elmondta, hogy nézett ki az a férfi,
aki becsengetett a lakásba. A lány figyelmesen
végighallgatta, aztán megrázta a fejét.
− Sosem láttam − mondta.
− Tegnap este ide küldtem a barátnőmet − folytatta
zavartalanul a férfi. Mondtam neki, állítson be azzal,
hogy modell szeretne lenni. A lány járt Lashernél, ezt
bizonyítja a fénykép, amelyet a halott kezében találtunk.
Meg kell találnom Maureent, ennyivel tartozom neki. Ki
kell szabaditanom a markukból. Segítsen megtalálni!
Fizetek magának az információért, bármilyen árat
hajlandó vagyok megfizetni. Kérem, segítsen!
− Eddig miért nem beszélt pénzről?! Látja, így már
egészen más a helyzet. Most legalább már van tárgyalási
alap!
− Nevezzen meg egy összeget.
− Először abban kellene megállapodnunk, hogy mit
óhajt vásárolni a pénzén. Mert, hát ugye, hiába kínál jó
árat, ha nem tudok szállítani.
− Tízezer dollárt fizetek, ha segít kiszabadítani
Maureent. Sőt jutalékot adok, ha hozzásegít ahhoz az
ötmillióhoz, amit tavaly tettek zsebre Larry emberei.
− Az emberrablásról nem tudok. Maureent nem
ismerem − sóhajtott fel szomorúan a lány. − Sajnos!
Pedig elhiheti, örömmel elfogadnám azt a pénzt!
− Mi van Hugóval?
− Sosem hallottam ezt a nevet, de azért talán tudok
segíteni. Már említettem magának, hogy nem ismerem
Larry barátait, de azt tudom, hogy minden péntek este
pókerezett. És ma péntek van, igaz?
 − Igen.
− Larry kedvelte ezeket az estéket. Nagyon jó játékos…
volt. A 10. Sugárúton találkoztak egy étterem
különtermében, a Rutherford Kocsmában. Mindig hozott
magával egy levél gyufát onnan, tudja, amin rajta van a
cím. Onnan tudom, hogy oda járt. Én magam sosem
voltam ott. Nos, ez az ötlet mennyit ér magának?
− Egyelőre egy százast, de ha kiderül, hogy jó a nyom,
többet is kaphat − mondta a férfi, és átnyújtott két
ötvendollárost, amit a lány szinte azonnal a táskájába
süllyesztett.
− Kik a munkatársai itt a nyomdában? Ismeri őket?
− Annyit tudok, hogy a főnökkel tegeződik, bár ez nem
sokat jelent.
− Larry honnan jött ide?
− Brooklynban volt azelőtt, sajnos a pontos címet nem
ismerem.
Kinyílt az ajtó, belépett egy magas, széles vállú férfi. −
Mr. Walker? − kérdezte Carr, majd miután kezet fogtak,
a lányhoz fordult: − Megkaphatnám a kulcsokat?
− Talán jobb, ha magukkal megyek. Nem szeretném,
ha bajom lenne a dologból. − Larry nagyon mérges tud
lenni − tette hozzá szinte mentegetőzve.
− Ne izgassa magát, többé nem lesz mérges − jegyezte
meg epésen Carr. − Adja ide! Négyszemközt szeretnék
beszélni Mr. Walkerrel.
Három perccel később a két férfi Lasher lakásában
volt. − Ott feküdt, az egyik karja félig kilógott a heverő
mögül. A másik kezében volt az a kép, amit Maureennak
adtam − magyarázta Carr. Pontosan elmondott mindent,
még a kocsma nevét is megemlítette, amit Berryltől
hallott.
Jo figyelmesen végighallgatta, aztán alaposan
szemügyre vette a szobát. Az ágy mögött felfedezett
néhány sötét foltot.
− Gondolja, hogy igazat mondott a lány? − kérdezte,
miután leült a heverőre.
− Igen. Nem hinném, hogy hazudik. Talán inkább naiv
egy kissé.
− Értesítenünk kell a rendőrséget.
− Feltétlen szükséges ez?
− Igen. Részben azért, mert ön azt állítja, hogy
gyilkosság történt. Másrészt azért, mert ha az ön
feltevése nem is bizonyulna igaznak, az valóban tény,
hogy a két lány, April és Maureen eltűnt.
− Álljunk meg egy szóra, Mester! Azt én nem állítom,
hogy Lashert meggyilkolták, őszintén szólva már abban
sem vagyok biztos, hogy tényleg halott volt.
− Hogy micsoda?!
− Lehet, hogy csak átvert.
− Ez vadonatúj elmélet!
− De elképzelhető. Tegyük fel, hogy meglátott az utcán.
Sejthette, hogy mit akarok tőle, ezért halottnak tettette
magát, és amikor az egyik társa leütött, szépen eltűnt.
− De hiszen azt mondta, hogy a szeme ...
− Igen, valóban úgy láttam, hogy halott, de hát az
ilyesmit könnyű megjátszani, gondolom. Bár − rázta meg
a fejét − azt hiszem, tényleg halott volt. De arról már
valóban fogalmam sincs, hogyan halt meg. Lehet, hogy
lelőtték, lehet, hogy leszúrták; vérnyomokat, illetve
sebhelyet tényleg nem láttam. Meggyőződésem persze,
hogy gyilkosság volt, már csak azért is, mert eltüntették a
hullát, ugyanúgy, ahogy az ön munkatársát, April Bondyt
is. De bizonyítani nem tudom.
Jo felállt, és lement az irodába. Berryl az íróasztalánál
ült, cigarettázott. Jo felkapta a telefont, és a gyilkossági
csoport számát tárcsázta. Tom Rowland kapitány
jelentkezett. Jo röviden beszámolt az eseményekről.
− Jövünk! − hangzott a válasz.
− Szent Habakuk! − sóhajtott Berryl. − Szép kis
kalamajka!
Jo visszament Lasher lakásába. Carr éppen a fiókban
kotorászott.
− Hé, mit csinál?! − szólt rá csodálkozva Walker.
− A pénzt keresem, ötmilliómat szedték el. Szeretném
visszakapni − szólt hátra Carr.
− Nem hinném, hogy Lasher itt tartaná a pénzt. Tudja
a bankjegyek számát?
− Igen, a legtöbbét − mondta Carr, és leült. − April
Bondy említette, hogy megfigyelés alatt tartották
Lashert. Kiderült valami a fickóról ?
− Többször volt büntetve, összesen másfél évet ült.
Legutóbb felfüggesztettet kapott, úgy három évvel ezelőtt
− magyarázta Jo. − Úgy akadtunk rá, hogy az ügyfelem
lánya után nyomoztunk, és kiderült, hogy ismerte
Lashert.
− Ez minden?
− Ennyit tudok.
− Szemét disznó volt. Egy egész kötetnyit mesélhetnék
a dolgairól. Arról, amit tavaly hallottam, amikor
elraboltak. Ha rajta múlott volna, fölcsípik a pénzt, aztán
megölnek.
Húsz perc múlva megérkeztek a gyilkossági csoport
emberei. A nyomszakértők munkához láttak, felvették a
jegyzőkönyvet Carr beszámolója alapján. − Tudom, hogy
bután viselkedtem − szólalt meg Carr, aki
szemrehányásnak vélte a kapitány hallgatását − de tudja,
úgy éreztem, hogy bosszút kell állnom az elszenvedett
sérelmekért.
 − Remélem, tanult a történtekből − jegyezte meg a
kapitány, és kiment. Carr Jo-hoz fordult: − Nagyon
haragszik rám?
− Ugyan, mindig ilyen. Nem valami szívderítő dolog
gyilkosságokkal és hullákkal foglalkozni.
− Hajlandó lenne dolgozni nekem? − kérdezte Carr.
− Miért ne? Ez a munkám. Napi száz dollár, plusz a
kiadások és…
− A pénz nem számít. Jutalékot is fizetek, amennyit
csak akar, feltéve, ha megfelel az elvárásaimnak.
− Mégpedig?
− Találja meg Maureent. Találja meg Lasher bűntársait
és az ötmilliót.
− Feltételezem, hogy a pénz egy részét már elköltötték.
− Ez valószínű. De ha a többit megtalálja, öt százalékot
kap belőle.
− Nem rossz ajánlat. Rendben, vállalom.
− Kérem, tájékoztasson, ha van valami fejlemény.
Pillanatnyilag szabadságon vagyok, de otthon elérhet.
− Helyes. Szólok majd a kapitánynak. Gondolom,
behívatják, hogy válassza ki az archívumból Hugó
fényképét.
− Rendben. Szüksége van valamennyi előlegre?
− Nem ártana.
Carr elővette a csekk-könyvét; − kérdezhetek valamit?
Csak a pénzért vállalta a megbízást?
− Szó sincs róla. Kivételesen személy szerint is érdekelt
vagyok az ügyben; meg kell ugyanis találnom April
Bondyt.
A kocsmában alig volt vendég. Négy férfi ült a
bárpultnál. Hárman beszélgettek, látszott, hogy ismerik
egymást, a negyedik szivarozott, egykedvűen bámulta a
söröskancsót a pulton. Szomorú volt, mint akit éppen
valami súlyos sorscsapás ért. A csapos magas, előreugró
homlokával, keret nélküli szemüvegével inkább
értelmiségi körökbe illett volna, mint ebbe a lebujba.
Fehér ingben, fekete csokornyakkendőben és piros
kockás mellényben volt.
Jo leült a pulthoz, rendelt egy kávét. Kint ömlött az
eső.
− Kellemetlen időnk van − jegyezte meg a csapos,
amikor felszolgálta a kávét.
− Kész öngyilkosság ilyenkor kimenni − vélekedett Jo
a kávéját kavargatva.
A szomorú férfi Jo-ra nézett. − Nem rossz ötlet.
Tulajdonképpen nem. is tudom, mi tartja életben az
embert ebben a rohadt városban. Kiút úgy sincs: vagy
megölnek, vagy öngyilkos leszel. Azt hiszem, én az
utóbbit választom. Fizetni! − mondta, majd odadobott
némi aprót a pultra, és az ajtó felé indult.
Jo utána bámult. − Talán beszélnem kellene vele… −
mondta halkan..
− Ne foglalkozzon vele − szólt oda a csapos. −
Ismerem. Mindig ilyen világkatasztrófa-hangulatban
van. Ilyen. Nem kell törődni vele. Akkor érzi jól magát,
ha siránkozhat. Ez a hobbija. És maga? Magának mi a
hobbija?
− Szeretek pénzt veszteni − felelte Jo. − Tudja,
szeretek játszani. Eddig a 7. Sugárútra jártam, Alhoz.
Talán ismeri?
− Persze, hogy ismerem. Al Strasserre gondol, igaz?!
Jo bólintott: − Nem megyek többet oda. Al hátsó
szobája szinte a második otthonom volt. De nem hozott
szerencsét. Most majd máshol próbálkozom.
− Profi?
 Jo megdörzsölte az orrát: − Még hogy profi? Ha az
lennék, már rég lehúzhattam volna a rolót! Egyszerűen
csak szeretek játszani! Bár az az igazság, hogy nyerni
szeretek, de ez nagyon ritkán fordul elő.
− Hát, akkor valóban másutt kell próbálkoznia −
javasolta a csapos.
− Az sajnos lehetetlen. Nagyon sok a zsivány ebben a
városban, és én nem szeretnék közibük keveredni. A
legtöbb profi hamiskártyás, cinkelt lapokkal játszanak.
Alnál legalább tisztességesen ment a játék.
− Itt is − szólt halkan a csapos.
− Maguknál lehet játszani?!
− Pszt! − próbálta elfojtani Jo örömkiáltását a csapos,
közben egy oldalpillantást vetett a három férfira. −
Tudja, csak nagyon szűk, privát körben folyik a játék.
Nem, nem ezek. De tudja, hogy van ez, uram.
Maga is ismeri a törvényeket. Nem szeretnék
összeütközésbe kerülni a rendőrséggel.
− Világos − fogta magát halkabbra Jo. − És kik
játszanak?
− Tökéletesen megbízható emberek. Régóta ismerem
őket. Ma éppen nem jött el az egyik. Kérdezzem meg
esetleg, hogy ...
Jo elővette a tárcáját, belenézett, aztán visszacsúsztatta
a zakójába. − Nincs nálam túl sok − sóhajtott
sajnálkozva.
− Oké, csak megkérdeztem. Gondoltam, segítek
magának.
Jo az ujjával dobolt a pulton: − Hát, ami azt illeti,
végül is megpróbálhatom. Mondja csak, tényleg tiszta
kezű fickók? − Na hallja! Tűzbe teszem értük a kezemet.
Különben nem is játszhatnának nálam. Mondtam, hogy
teljesen privát buli. Maga szimpatikus embernek látszik,
azért javasoltam, hogy esetleg megkérdezem ...
 Öt perccel később Jo a csapos kíséretében belépett a
hátsó szobába. A helyiség semmiben sem különbözött
más kártyaszobáktól. Középen állt a kerek, zöld filccel
borított asztal, felette mélyen lelógó lámpa, ami csak az
asztalt és a játékosok állát világította meg, a szoba többi
része sötétben volt.
Hárman ültek az asztalnál. Középen voltak a zsetonok
és egy csomag bontatlan kártya. Két férfi sört ivott, a
harmadik gin-tonicot. A szobában vágni lehetett a füstöt.
A falba épített hatalmas ventilátor képtelen volt
megbirkózni a füstfelhőkkel.
− Ez itt Jo − mutatta be a csapos. − Dick, Ken és Hugo
− sorolta az asztal mellett ülők nevét.
− Helló − köszönt Jo, és leült. − Hozzon, kérem, egy
whiskyt szódával. Jeget nem kérek − szólt hátra a
csaposnak. A férfi bólintott, és eltűnt.
− Maga új ember − szólalt meg a Dick néven
bemutatott férfi, és átadta Jo-nak a kártyát. − Legyen
maga a bankos.
− Ahogy óhajtja, nekem mindegy − vélekedett Jo. A
játékosok levették a zakójukat, és a szék táraiájára
akasztották. Hugo kordbársony zakót viselt. Jo-nak
arcizma sem rándult, miközben magához húzta a paklit.
Érezte, hogy valamennyien őt figyelik. Kinyitotta a
csomagot, és megkeverte a kártyát.
− Esik még? − kérdezte az egyik.
Jo bólintott.
Hirtelen hangos kattogás váltotta fel a ventilátor
monoton zúgását. Hugo felkapta a fejét: − Mi volt ez? −
kérdezte.
− Végre bedöglött ez a szar. Úgyse használt semmit −
jegyezte meg Dick.
Váratlanul újabb két kattanás hallatszott. Ez már
félreérthetetlen volt: valahol lőttek. Jo felállt, és a szoba
sötétjébe húzódott. Dick és Ken ugyancsak lehasalt egy
másodperc múlva. Hugo ülve maradt. Kinyitotta a száját,
kimeresztette a szemét, aztán lassan oldalra dőlt.
Hatalmas erővel csapódott a padlóhoz.
Valaki felrántotta az ajtót: − Mi történik itt? − kérdezte
a csapos.
Jo felállt, az asztalhoz lépett. A lámpát a ventilátorra
irányította. A ventilátor mögött üres lyuk tátongott a
falban.
− Hugo meghalt − állapította meg krétafehéren Ken. −
Igen, valaki rálőtt. Kintről, a ventilátor mögül −
egészítette ki Jo. − Az az udvari fal − jegyezte meg a
csapos, Jo poharát a kezében tartva.
− Hogyan lehet kijutni az udvarra?
− Ott hátul − mutatott egy keskeny folyosó felé a
csapos. − Be van zárva az ajtó. A kulcs fent van az
ajtófélfán.
Jo kirohant a teremből. Kinyitotta az ajtót, kijutott a
negyven négyzetméteres udvarra. A gyéren megvilágított
udvaron üres üvegek álltak rekeszekben. Jo észrevette a
három egymásra rakott rekeszt, közvetlen a ventilátor
kivezetőnyílása alatt. Jo átrohant az udvaron, és
átmászott az udvart a szomszédos telektől elválasztó
falon.
Még éppen látta, amint egy sovány, alacsony férfi
eltűnik az egyik kapualjban. A férfi szürke esőkabátot
viselt, a gallérját szorosan a nyakába húzta. Jo futásnak
eredt, látta, hogy a férfi átvág az esőtől csillogó úttesten.
Ahhoz képest, hogy zuhogott, a férfi meglehetősen lassan
ment, szinte vánszorgott. A következő kereszteződésnél
belépett egy gyorsbüfébe. Jo utána ment. A férfi a
pulthoz ült. Vendég alig volt az étteremben.
− Egy hamburgert − szólt a férfi a pincérnek, közben a
pult mögé helyezett üvegek közül előhalászta a
ketchupöt. − És egy kávét.
 Jo az ajtó mellett várakozott egy darabig, aztán az
egyik automatából rágógumit vett, majd leült egy üres
asztalhoz, ahonnan szemmel tarthatta a férfit. Látta,
hogy az idegennek piszkos a kabátja, ugyanolyan sárga
foltok voltak rajta, mint az ő kabátján, amit akkor koszolt
össze, amikor átmászott a falon. A férfi harmincéves
lehetett, fekete, hullámos haja volt, állig érő pajesszal. A
szemöldöke és a szája már-már nőiesen keskeny volt.
Nem nézett hátra, a szakácsot figyelte.
Jo sört rendelt. A férfi közben megkapta a hamburgert,
amit azonban teljes mértékben eltakart a rázúdított
hatalmas mennyiségű ketchup. Lassan, kimérten evett.
Látszott, hogy ügyet sem vet az ételre, valami más
foglalkoztatja. Amikor megkapta a kávét, bólintott és
fizetett. Jo beleivott a sörbe, és körülnézett a
helyiségben, nehogy az idegen észrevegye, hogy
állandóan őt figyeli. Bár messziről látszott rajta, hogy
tudomásul sem veszi a körülötte mozgó embereket. Kiitta
a kávéját, és kiment az étteremből. Kint az utcán
leporolta a kabátját.
Jo várt egy kicsit, majd a nyomába eredt. Még mindig
zuhogott az eső. Az idegen befordult az egyik
mellékutcába, és megállt egy szabálytalanul parkoló
kocsi mellett. Kinyitotta az ajtót, és megfordult.
Csodálkozva bámult a közvetlen mögötte álló Jo-ra. −
Szeretnék valamit kérdezni − szólalt meg Jo.
− Halljuk − mondta nyugodtan az idegen, mint aki
arra számít, hogy egy utca vagy házszám iránt érdeklődik
az ismeretlen.
− Jo elvigyorodott. − Megkaphatnám a pisztolyát ?!
A férfinak egyetlen arcizma se rándult, csak a szeme
húzódott kissé keskenyebbre. − Nincs pisztolyom.
Megmondaná, kihez van szerencsém ?
− Jo Walker magánnyomozó vagyok.
− Nem ismerem magát.
 − Ezen könnyen segíthetünk!
− Mit akar, jóember?! Ne szórakozzon velem!
Jo hirtelen erőteljesen megragadta a férfit, és egy gyors
mozdulattal megfordította. − Tegye a kezét a kocsi
tetejére! − parancsolt rá.
A férfi némán engedelmeskedett. Jo szakszerűen
végigtapogatta, de fegyvert nem talált nála.
A férfi leengedte a kezét, a vizet a kabátjába törölte,
aztán megfordult: − Remélem, tudja, hogy ezért
bevonhatják az engedélyét?!
Jo szomorúan elvigyorodott: − Csak nem akar
feljelentést tenni?
− Miért ne?! Hacsak nem talál valamilyen elfogadható
magyarázatot arra, hogy mi ez a cirkusz?!
− Boldogan megmagyarázok mindent, csak előbb tudni
szeretném a nevét!
− Luke Bothersen vagyok − mutatkozott be a férfi.
− Megnézhetném az igazolványát?
− Sajnálom, minden okmányom otthon van.
− Nem gond, elmegyek magával. Indulhatunk is!
Előbb a Rutherford Kocsmához megyünk, a rendőrök
ugyanis ott várják magát.
− Miről beszél?!
− Maga meggyilkolta Hugót - világosította fel Jo. −
Feltételezem, erről tájékoztatni kívánja a rendőrséget
− Ki a fene az a Hugo ?
Jo felsóhajtott, aztán a férfi esőkabátjára bökött: −
Nagyjából letörölte a maszatot, de azért maradt még
rajta annyi sárga por, hogy a laboratóriumi vizsgálat
kimutassa, honnan ered. Ne kérdezze, máris mondom! −
emelte fel a kezét. − A falról, amin szerencsésen
átmászott. Az a bizonyos fal, ott az udvaron, talán
emlékszik még!
− Sajnálom, hogy állandóan kérdésekkel kell
zaklatnom, de sok mindent nem tudok. Ki az a Hugo?
Miért öltem volna meg, és hol a fenében van az a
bizonyos fal? − kérdezte higgadtan az idegen. Mindez
azonban csak arra volt jó, hogy időt nyerjen és
felkészülhessen a támadásra, mert a következő
pillanatban már lendült is a keze Jo álla felé.
Jo számított a támadásra; egy ügyes mozdulattal kitért
a férfi ökle elől. Bothersen nem hagyta magát, újból
ütésre készült, de Jo ismét kitért. Meg kell hagyni, a férfi
kitűnően öklözött. Különösen a lábmunkája volt jó, és
ahhoz képest, hogy milyen sovány, apró termetű ember
volt, meglehetősen keményeket ütött. Jo sem bánt vele
kesztyűs kézzel, keményen, pontosan célzott. Bothersen
néhány pere után belátta, hogy a hagyományos
eszközökkel nem sokra megy, ezért inkább aljas
módszerekkel próbálkozott. Jo keményen állta az
ütéseket, sőt a változatosság kedvéért olykor beiktatott
dzsúdó- és karatefogásokat is ügyesen kivédte egy-egy
pontosan bevitt ütéssel. Bothersent meglepődött Jo
állóképességén, olyannyira, hogy az utolsó ütést ki sem
tudta védeni, és elesett. A verekedéstől teljesen
kimerülten szuszogott a nedves aszfalton. Jo elvette a
tárcáját. Valóban nem volt nála igazolvány, csupán
néhány húszdolláros, összesen mintegy háromszáz
dollár.
Bothersen nehézkesen felállt, a kocsinak
támaszkodott.
− Szálljon be − utasította Jo. − A 10. Sugárútra
megyünk. Megnézzük, mi újság Rutherfordnál.
Bothersen beszállt, látszott rajta, hogy teljesen
kimerült az öklözéstől, már vitatkozni sincs kedve.
Útközben egyetlen szót sem váltottak. Jo meglepetten
tapasztalta, hogy a kocsma környékén egyetlen járőrkocsi
sem látható. − Jöjjön! − mondta, és kiszállt.
Bothersen is kimászott, és bement Jo után a
kocsmába. A csapos a pult mögött állt, mosogatott.
Egyedül volt, a három ivócimbora eltűnt. Jo észrevette,
hogy az egyik játékautomatánál egy idősebb hölgy áll és
hangosan beszél magában. − Megcsíptem − mondta a
csaposnak.
− Kit? − kérdezte a csokornyakkendős, de fel sem
nézett a munkájából.
− Azt az embert, aki lelőtte Hugót. Ismeri?
A csapos letette a kezében tartott poharat, megtörölte
a kezét: − Kiről beszél, az ég áldja meg? Én nem ismerem
sem magát, sem ezt az embert!
Jo leült a bárszékre, Bothersen a pultnál ácsorgott
unott arccal.
− Ide figyeljen − figyelmeztette Jo a csapost −, itt
gyilkosságról van szó. Megértem, hogy nincs kedvük
belekeveredni, sem magának, sem a haverjainak, de
nehogy azt higgye, hogy olcsó hazugságokkal sikerül
megúsznia az ügyet.
A csapos csodálkozva nézett Bothersenre: − Maga
tudja, hogy miről beszél? Mert nekem gőzöm sincs!
− Honnan tudnám?! − vonta meg a vállát Bothersen. −
Ez megbolondult!
− Adjon egy sört! − kiáltott oda az asszony a
játékautomata mellől.
A csapos kinyitott egy doboz sört, és kitöltötte: − Ez az
utolsó, Sally! − szólt vissza.
− Jöjjön! − szólt Jo Bothersennek, és elindult a hátsó
terem felé. Kinyitotta az ajtót, felkapcsolta a villanyt. A
zöld filcterítő, a kártya és a zsetonok eltűntek az
asztalról. A székeket a helyükre tolták, a szobát
kiszellőztették. Rutherford igazán alapos munkát végzett
− állapította meg magában Jo
− Mit akar?! − kérdezte ingerülten Bothersen.
Jo körülnézett a szobában, nyoma sem volt itt
gyilkosságnak, a csapos még a padlót is felsúrolta. Még
nedves volt. Jo az udvar felé indult. A folyosóról
hátraszólt: − Jöjjön már! − sürgette Bothersent, aki
azonban ahelyett, hogy követte volna, visszament a
kocsmába.
− Segítsen már! − kérte a csapost. − Ez az ember
megőrült! Hallatlan ! Kikérem magamnak, hogy itt
rángasson!
− Ha gondolja, kihívhatom a rendőrséget.
− Kitűnő ötlet! − avatkozott a beszélgetésbe Jo. − Ha
javasolhatom, hívja mindjárt a gyilkossági csoportot!
Hirtelen kattogni kezdett a játékautomata. A nő
örvendezve csapkodta a tenyerét, közben hangosan
nevetett.
− Szegény Sally − szólalt meg a csapos −, ennek nincs
ki mind a négy kereke. Ma úgy látszik, csupa bolonddal
vagyok körülvéve!
− Hugót hová vitette? − kérdezte Jo.
− Hagyjon már ezekkel a nevetséges kérdésekkel! −
méltatlankodott a csapos.
− A hátsó szobában kártyaparti volt, továbbá
elkövettek egy gyilkosságot. Megértem, hogy nem akarja
elveszteni az engedélyét, ezért még azt is letagadja, hogy
ismer. De az igazság az, hogy ezzel csak jobban
belekeveredik az ügybe. Magándetektív vagyok. Be
tudom bizonyítani, amit állítok.
− Magánzsaru?! − motyogta a csapos zavartan.
− Igen, tessék! − nyújtotta át a névjegyét Jo.
 Rutherford megnézte, aztán visszaadta. − Ken, Dick és
Hugo régi kuncsaftok. Nem szeretnének belekeveredni
ebbe az ügybe. Hugót egyébként hazavitték.
− Tehát nem halt meg?
− Még élt, amikor elvitték.
− Hol lakik?
− Fogalmam sincs.
Jo felsóhajtott: − Ne kezdje újra! Hagyja már abba ezt
az állandó mellébeszélést!
− De hát igazat mondtam! Négyen szoktak játszani,
akiket már említettem és egy bizonyos Larry.
Péntekenként jönnek, gyakran hajnalig is elkártyáznak.
Ismerem őket arcról, meg tudom a keresztnevüket. Ez
minden. Nagyon rendes vendégek, csendesek, és nagy
borravalót adnak. Nincs velük gond. Vagyis eddig nem
volt. Ma sajnos közbejött ez az ügy Hugóval. Valaki el
akarta tenni láb alól. Gondolom, megérti, hogy nem
akarjuk nagydobra verni az ügyet. Lehet, hogy Hugónak
se tennénk jót vele, ki tudja?! Persze ha Hugo feljelentést
akar tenni, hát felőlem semmi akadálya.
− Halottak ritkán tesznek feljelentést!
− Nem halt meg.
− Beszélt vele?
− Nem, nem volt olyan állapotban. De amikor kivitték,
még élt. Mondja, tényleg maga lőtt rá? − fordult
Bothersenhez.
− Ugyan már! Maga is megbolondult?!
− Ahhoz képest, hogy még mindig piszkos a kabátja! −
szólt közbe Jo.
Rutherford elgondolkozva nézett a mosogatóba: −
Nem vagyok bíró! Nem szeretek mások dolgába
avatkozni. Nyugalmat akarok! Nem szeretném, ha
bevonnák az engedélyemet. Elmondtam, amit tudok,
most pedig kérem, menjenek!
− Ne szólj szám, nem fáj fejem! Rettenetes, hogy ebben
a városban mindenki így gondolkozik! Hát nem érti,
hogy ezzel önmaga alatt vágja a fát?! − szólt rá hangosan
Jo.
− Menjen már!
− Larry meghalt. Tudta?!
− Nem! − felelt döbbenten a csapos.
− Halott! − ismételte meg Jo. − Ő is a maga
lelkiismeretén szárad?! − fordult Bothersenhez.
− Nem hallgatom tovább ezt a marhaságot! − jelentette
ki a férfi, és sarkon fordult.
Jo utána ment, beszálltak Bothersen kocsijába: −
Hazaviszem − ajánlkozott a férfi. − Hol lakik?
− Magához megyünk! − döntötte el a kérdést Jo.
− Sajnos nem lehet. Nős vagyok ugyanis.
− Nem gond, legalább megismerhetem a kedves
feleségét is. Bothersen mondani akart valamit, de aztán
jobbnak látta, ha nem szól semmit.
Némán autóztak észak felé.
− Beszéljen már! Mondjon el mindent! Hátha a
feleségét kihagyhatjuk a dologból!
− Ha Sheilát belekeveri, megölöm! Erre megesküszöm!
− jelentette ki Bothersen nyugodt, határozott hangon.
− A feleségének nyilván fogalma sincs a maga piszkos
üzelmeiről. Ha megtudná, biztosan otthagyná.
− Sheila szeret engem!
− Gyilkosokat nem szokás szeretni.
− Azért ellenpélda is akad! − vigyorodott el Bothensen
 A 39. utcában álltak meg. − Itt vagyunk − jelentette ki
Bothersen.
Jo felpillantott a húszemeletes házra, az alsó szinteken
irodák, felettük lakások. Lifttel mentek fel a nyolcadik
emeletre. − Miért nem látja be, hogy vesztett? − kérdezte
Bothersen. − A csapos nem fog vallomást tenni. Tanúk
pedig nincsenek!
− Ahogy maga téved!
− Vicces ember maga! − vigyorodott el Bothersen.
Megálltak egy fehérre lakkozott ajtó előtt. Névtábla
nem volt rajta.
− Várjon egy kicsit. Szólok Sheilának, hogy vendégünk
van.
− Sajnos nem tehetem − rázta meg a fejét Jo. − Semmi
kedvem ugyanis kivárni, amíg előhalássza a pisztolyát.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Jo
megdöbbenésére Berryl állt előttük.
A lány csodálkozva bámult Jo-ra.
− Helló, drágám. Ez itt… − szólalt meg Bothersen, de
nem fejezhette be a mondatot, mert a lány közbeszólt: −
Ismerem! De miért hoztad ide?
− Ez egy őrült! Az a mániája, hogy megöltem valakit.
Mit szólsz hozzá?
Berryl hátat fordított a férfiaknak, és bement az
elegánsan berendezett tágas nappaliba. A szobában halk
zene szólt, Chopin egyik zongoraversenyének modern
feldolgozása. Berryl kikapcsolta a lemezjátszót. − Ő
Sheila? − kérdezte Jo Bothersent, aki még a kabátját sem
vette le, úgy ült fáradtan, megviselt képpel az egyik
fotelban.
− Igen, én vagyok Sheila − felelte a lány. − Larrynak
Berryl voltam. Van valami kifogása ellene?!
 − Nekem semmi, de a kapitánynak, gondolom, meg
kell majd magyaráznia.
− Önnek is boldogan megmagyarázom. Luke felesége
vagyok. Nem volt pénzünk, és tele voltunk adóssággal.
Luke-nak nem volt állása, így aztán, gondoltam, szerzek
valamit.
− Elment Larryhez, és jelentkezett modellnek.
− Pontosan. Larry belém szeretett, munkát adott. Én
meg természetesen elfogadtam.
− És miért nem a saját nevén mutatkozott be neki?
− Ugyan már! Gondolkozzék! − csattant fel a lány. −
Maga talán készíttetne a valódi nevén pornóképeket?!
− Nem tudok a kérdésre válaszolni. Valószínűleg soha
nem jutna eszembe, hogy pornóképekkel keressem a
kenyerem.
− Könnyen beszél maga! Mindene megvan, rengeteget
keres. El sem tudja képzelni, milyen érzés az, amikor már
hónapok óta nem fizet az ember lakbért, és azt sem tudja,
honnan kaparja elő a kajáravalót!
− Tudja, én mindent megértek. Végtelenül sajnálom,
ha valaki ilyen helyzetben van. Az egyetlen dolog
azonban, amit nem értek meg és nem fogadok el, az a
gyilkosság!
− Azt hiszi, én öltem meg Hugót − szólt közbe
Bothersen.
− Ott volt, amikor lelőtték.
− Ez igaz.
− Nagyszerű!
Sheila rágyújtott: − Luke a férjem. Szeretjük egymást.
Nem volt kifogása az ellen, hogy Larryvel…
− Persze hogy nem volt, hiszen ő csak hasznot húzott a
dologból − vágott a szavába Jo. − Bár szerintem nem
valami vonzó magatartás, ha egy férj hagyja, hogy a
felesége kurva legyen.
− Gondolkozzék már! − szólt rá Sheila, figyelemre sem
méltatva Jo erkölcsprédikációját. − Hogyan jutott Luke
nyomára?
− Elmentem Rutherfordhoz, és ott…
− Igen. Így volt. És ki mondta magának, hogy menjen
oda?! Én! Gondolja, hogy odaküldenék bárkit is, ha
tudom, hogy Luke is ott lesz, mert meg akar ölni valakit?!
− Jó kérdés! − ismerte el Jo.
− Nem, nem jó − rázta meg a fejét a lány. − Tudnia kell
ugyanis, hogy Luke nem gyilkos.
− Ezt magyarázom neki én is! − szólalt meg
Brothersen.
− Így nem jutunk tovább − vonta meg a vállát Jo, majd
a telefonhoz lépett. − Remélem, nincs kifogásuk ellene,
ha értesítem a rendőrséget.
− Várjon! − kiáltott fel Bothersen.
Jo megfordult.
− Meg kell mondanunk neki az igazat − fordult a
feleségéhez: − Nem mindent, de legalább egy részét,
hogy ne keveredjünk bele az ügybe − mondta csendesen.
− Semmi kedvem a zsarukkal társalogni! Jo leült: −
Halljuk!
Bothersen felállt, levette az esőkabátját és az egyik
székre dobta. Fel-alá járkált a szobában. − Kezdd el,
Sheila!
A fiatalasszony bólintott, és engedelmesen beszélni
kezdett. − Hamar kiismertem Larry üzleteit.
Megrendelésre dolgozott: fotózott és nyomdai munkákat
vállalt. Nem fizették túl jól. Volt olyan, hogy semmi sem
maradt az üzleten. A magas honoráriumok meg a
munkabérek felemésztették az egész pénzt. De Larry nem
csinált gondot belőle. Mindig nagyvonalú volt, és mindig
tele volt pénzzel. Nem kellett hozzá sok ész, hogy
rájöjjek: a pénz nem a megrendelésekből származik. A
nyomda csak álca volt, hogy ki ne derüljön, mivel
foglalkozik valójában. A fotózás pedig tényleg a hobbija
volt. Én persze szerettem volna kideríteni, hogy honnan
származik a pénz, és hol őrzi. Nem kérdezhettem meg
tőle, mert az gyanús lett volna. Sajnos mielőtt rájöttem
volna, Larry meghalt.
− Sheila gyanította, hogy Larry pókerezik. Sejtette,
hogy onnan származik a pénze, és valószínű, hogy a
halála is ezzel van összefüggésben − szólt közbe
Bothersen. − Ma azért mentem el Rutherfordhoz, hogy
kihallgassam a haverjait, és megtudjak valamit Larry
haláláról.
− Így igaz − erősítette meg Sheila.
− Szóval elmentem, azt terveztem, hogy a ventilátor
nyílásán keresztül kihallgatom őket − magyarázta. −
Éppen fel akartam kapaszkodni a rekeszekre, amikor
hallom, hogy valaki átmászik a falon. Alig tudtam
elbújni. De mindent láttam: egy férfi felmászott a
rekeszekre, félretolta a ventilátor zárólemezét,
körülnézett, aztán lőtt. Kétszer egymás után, aztán
lemászott, a falhoz rohant, és már el is tűnt. Nálam nem
volt fegyver, nem mehettem utána, mert ha észrevesz,
engem is lelő…
− Maga ismerte a gyilkost − vetette közbe Jo.
− Micsoda?!
− Mondom: ismerte. Ezért nem ment utána.
− De hiszen mondtam már, hogy miért nem mentem
utána!
− Már megbocsásson, de kételkedem a szavaiban.
Eddig miért nem említette, hogy látta a gyilkost?
− Mit gondol, miért nem? Azért, mert nem hitt volna
nekem. Azt mondta volna, hogy csak kitaláltam, hogy
magamat mentsem. Így viszont, hogy Sheila elmondta,
hogy nyomozott Larry után, már hihető a magyarázat.
Jo az asszonyhoz fordult: − Carrnek miért beszélt a
pókerpartikról?
− Nem tudom − sóhajtott fel Sheila. − Fogalmam
sincs. De hát az ember nem mindig gondolja meg
minden lépését! Engem csak az érdekelt, hogy én ne
keveredjem bele, ne legyek gyanús. Azt akartam, hogy
Carr higgyen nekem, azt mondtam, hogy nem ismerem
Larry barátait − ezt, gondolom, nem hitte el. Ezért aztán
valahogy be kellett bizonyítanom neki, hogy segíteni
akarok. Bár jobb lett volna, ha nem említem Rutherford
kocsmáját − fordult a férjéhez. − Akkor most nem lenne
semmi gond!
Bothersen halványan elmosolyodott: − Megoldódik!
− Ki az a Hugo? − kérdezte Jo.
− Ismerem a nevét. De nem mondhatom meg. Még
nem! − felelte az asszony.
Jo megrázta a fejét: − Nem jól teszi! Nekem ugyanis
meg kell találnom Maureent és Aprilt. Nem érek rá!
− Köthetnénk egy üzletet − javasolta Bothersen.
− Kíváncsivá tesz!
− Elintézem, hogy engedjék szabadon a két lányt,
cserébe viszont maga békén hagy minket. Nem szól a
rendőrségnek, és nem szaglászik utánunk. Rendben?!
− Nem!
− Nem tetszik az ötlet?! − csodálkozott Bothersen.
− Nem rossz, csak éppen van néhány gyenge pontja,
amit sajnos nem fogadhatok el. Ha igaz ugyanis, amit az
imént elmeséltek, akkor gyanítom, hogy maguk Larry
pénzét akarják megkaparintani. Az pedig nem más, mint
Carr ötmilliója, a váltságdíj, amit érte fizettek. Én Carr
megbízásából dolgozom, és Carr szeretné visszakapni a
pénzét, olyanynyira, hogy még jutalékot is felajánlott. Így
tehát nem fogadhatom el az ajánlatukat. És még valami.
Maguk pontosan tudják, hogy kikkel állnak szemben,
különben nem tették volna nekem ezt az ajánlatot. De ha
ez igaz. akkor az előbbi feltételezésem is helytálló: azaz
pontosan tudják, hogy ki ölte meg Hugót.
− Meglehet. Én láttam, tudom, hogy néz ki. De ez nem
elég, meg is kellene találnom. És ez nem biztos, hogy
sikerül!
− Hol vannak a lányok? − kérdezte Jo.
− Sajnos nem mondhatom meg. Nem adhatok ekkora
előnyt magának. Senki sem kötelezhet arra, még a
rendőrség sem, hogy személyleírást adjak az illetőről,
majd én megtalálom. Mindenesetre megpróbálom.
Valahogy nekem is hozzá kell járulnom ehhez a
házassághoz. És Sheila már éppen elég áldozatot hozott.
Most rajtam a sor!
− Tudja egyáltalán, hogy mit vállal?!
− Az az én dolgom. Illetve a miénk!
− Az életével látszik, és Sheiláéval!
− Sheila pontosan tudja, hogy mire megy ki a játék.
Azért az ötmillióért tenni is kell valamit, nem osztogatják
csak úgy! − A férfi kis szünetet tartott, aztán folytatta: −
Jó lenne tisztázni még néhány dolgot, Walker. Ismerem a
munkamódszereit, tudom, hogy mostantól kezdve
egyetlen nyugodt percünk sem lesz. Maga állandóan a
nyomunkban lesz, mert abban reménykedik, hogy
elvezetjük a gyilkoshoz. De jobb, ha tőlem tudja, ezzel
nem megy semmire! Szavamat adom rá, hogy nem
vezetjük nyomra!
*
Jo belátta, hogy nincs értelme tovább beszélgetni,
úgyse mondanának semmit.
 Amikor leért az utcára, még mindig esett. Ilyenkor
lehetetlen taxit kapni. De most szerencséje volt, még el
sem jutott a kereszteződésig
amikor megállt mellette egy kocsi. Jo kisegített egy
idős hölgyet, aztán beült és haza vitette magát.
Az irodájában bekapcsolta az üzenetrögzítőt. De hiába
reménykedett, April elrablói nem telefonáltak.
Jo hátrament az iroda mögötti lakásba, elővett egy
sört. Míg iszogatta, azon töprengett, hogyan
szabadíthatná ki a két lányt. Attól nem félt, hogy valami
bajuk esik, hiszen mindketten csinosak, fiatalok voltak.
Lasher emberei nyilván nagyon vigyáznak az értékes
„árura”. Tisztában volt vele, hogy minden elvesztegetett
perc számít. Hiszen ha sikerül a lányokat valamilyen
úton-módon kivinni az országból, akkor már nincs mit
tenni.
Jo a telefonhoz lépett, Rowland számát tárcsázta. A
kapitány még az irodában volt.
− Tudod, én kedvelem a túlórát − szólt bele a telefonba
a kapitány. − Nem is tudom, hogyan ütném agyon az
időt, ha nem kellene néha túlóráznom. Te persze
kényelmesen heverészel otthon, és várod, hogy a jó öreg
Tom kisegítsen a bajból.
− Nem szeretném figyelmeztetni, a jó öreg Tomot,
hogy egy bizonyos Jo Walker hányszor segített neki.
Egyébként csupán arra lenne szükség, hogy néhány járőr
körülnézzen a városban. Persze ehhez az is kell, hogy a
főnöküktől néhány tippet kapjanak, merre induljanak.
− Nem hinném, hogy tőlem várnád az ötleteket −
gúnyolódott Rowland. − Ha viszont konkrét
információkra van szükséged, máris mondom, bár nem
hiszem, hogy sokra mégy velük. Átkutattuk Larry lakását.
Az ágy mögött találtunk néhány vérfoltot. B-csoport,
vagyis Lasheré. Átnéztük az iratait, az egész könyvelését,
kiértékeltük a lakásában és az irodában talált
ujjlenyomatokat. Gyakorlatilag mindent átkutattunk,
nulla eredménnyel. Tudjuk, hogy Larry büntetett
előéletű volt, tudjuk, hogy bűnöző volt, tudjuk, hogy
elrabolta Carrt, de egy árva centet sem találtunk az
ötmillióból. Az igazat megvallva, még azt sem tudjuk
biztosan, hogy Larry valóban meghalt-e. Fogalmam
sincs, hogy mit csináljunk. Hulla nélkül nem sokat ér egy
gyilkosság. Mondhatnám, nevetséges!
− Larry leánykereskedelemmel foglalkozott, lehet,
hogy ő volt a főnök. Tudod, hogy úgy akadtam a
nyomára, hogy fel kellett volna kutatnom egy lányt…
− Igen, említetted. Hogy hívták azt a lányt?
− Joanne Montham. Tizenkilenc éves. April
kiderítette, hogy Joanne kétszer is találkozott Lasherrel.
− Arról a fickóról minden elképzelhető. De tekintettel
arra, hogy meghalt, illetve eltűnt, nem tudom, hogy
folytatod majd ezt az ügyet.
− Mi a helyzet a leánykereskedelemmel?
− Talán beszélj az erkölcsrendészettel, az ő területük −
javasolta a kapitány. − Leánykereskedelem! Hiszen ez
már történelem, már rég megszűnt. Legalábbis azt hinné
az ember. És erre tessék, itt van a nyakunkban, a
szemünk előtt. Nem vitás, vannak olyan országok, ahol
igencsak szívesen veszik a fehér bőrű lányokat.
− Tudsz valamit Larry nyomdai munkáiról? Azt
mondod, átvizsgáltátok az irodáját. A fotómodellek címét
nem találtátok meg? Szívesen elbeszélgetnék a
hölgyekkel. Kíváncsi lennék rá, hányan vannak még az
országban.
− Az egyiket ismered. Azt, aki Larry irodájában
ücsörög, Berryl a neve.
− A valódi neve Sheila. Sheila Bothersen. Tudok róla
egyet-mást, bár nem túl bőbeszédű. Sheila és a férje úgy
vélik, megszerezhetik az ötmilliót. Valahogy rá kellene
venni őket, hogy felejtsék el ezt az ötletet. Akkor talán
hajlandók lennének elmondani az igazságot.
− Várj, várj! Mi az, hogy Sheila?
Jo beszámolt arról, amit megtudott. A kapitány nem
szólt közbe, csak a történet végén tette fel a kérdést: −
Mondd csak, te hiszel ennek a párocskának ?
− Carr hitt a lánynak, pedig neki hazudott. Azt hiszem,
most kivételesen igazat mondott. Bár, ki tudja? Lehet,
hogy engem is átvert.
− Na majd én kiszedem belőle az igazságot −
vigyorodott el Tom Rowland. − Lasher irodájában éppen
elegendő anyagot találtunk ahhoz, hogy csalás miatt
elkapjuk őket, illetve a lányt. A megrendeléseknek
például nincs száma, gyakorlatilag nem derülhet ki, hogy
kinek a megbízásából készült az a sok szemét. Sebaj,
majd kiderítjük! Persze attól, hogy valaki pornóképet
rendel, nem biztos, hogy elrabolja Carrt vagy megöli
Lashert. Lehet, hogy két teljesen különböző dologról van
szó.
− Világos! − helyeselt Jo. − Beszéltél Lasher
alkalmazottaival?
− Azok semmit sem tudnak. Illetve ezt mondják!
Kivételesen lehet, hogy igazat mondanak. Végül is csak
alkalmazottak. Elvégezték a munkát, megkapták a
fizetésüket. A többi már Lasher dolga volt − fejezte be a
beszélgetést a kapitány.
Jo letette a kagylót, de még el sem engedte, amikor a
telefon ismét megszólalt.
− Jó hírem van, Walker! Joanne hazajött − mondta egy
izgatott férfihang.
− Nagyszerű! És hol volt?
− Nagyon kivannak az idegei. Nem akarom most ilyen
kérdésekkel zaklatni. Örülök, hogy végre itthon van a
lányom. Szegény gyerek! Teljesen kimerült!
 − A rendőrséget értesítette?
− Igen. Kérem, küldje el a számláját. És nagyon
köszönöm a fáradságát ...
− Hiszen nem is tettem semmit − szabadkozott Jo.
− Hogy mondhat ilyet! Maga és a kedves munkatársa
mindent elkövettek, hogy visszakapjam a lányomat.
Ezért köszönettel tartozom. Kérem, ne haragudjék, hogy
ilyen későn bátorkodtam zavarni, de úgy éreztem, ez
kötelességem. Elképzelni sem tudja, hogy milyen boldog
vagyok!
− Ezt igazán megértem! Mondja, mikor beszélhetnék a
lányával?
− Miért akarna vele beszélni?! − csodálkozott Gilbert
Montham.
− Nem, erre semmi szükség! Kérem, tekintse az ügyet
befejezettnek!
− Csak az érdekelne, hogy hol volt Joanne. És egy-két
dolog Larry Lasherrel kapcsolatban.
Montham megköszörülte a torkát: − Hallgasson ide,
Walker! Már említettem, hogy Joanne az
idegösszeroppanás határán van. Iszonyú dolgokat
élhetett át. Nyugalomra és megértésre van szüksége.
Kérem, értse meg, hogy most nem kínozhatjuk
kérdésekkel…
− Ha én nem beszélhetek vele, majd felkeresi a
rendőrség. Larry Lasher eltűnt. Lehet, hogy meghalt.
Joanne találkozott vele, kétszer is, ezt tudjuk. Aztán
egyszer csak a lánya hazamegy, fáradt, kimerült, de
otthon van. Nézze, a rendőrség biztos fel fogja keresni.
Jobb, ha én beszélek vele.
− Joanne alszik, rögtön lefeküdt, miután hazajött.
− Oké, akkor holnap reggel beszélek vele. Rendben?
 Montham várt egy darabig, csak azután válaszolt: − Ez
Joanne dolga, nem szólhatok bele. De nem szeretném, ha
kikészülne.
− Kilenckor ott vagyok! − mondta Jo, és elköszönt.
Luke Bothersen eloltotta a villanyt, aztán kilépett az
erkélyre: − Micsoda szar idő! − dühöngött. Sheila
mögötte állt a küszöbön: − Meg kell tenned! Még ma
éjjel! − mondta halkan.
− Én is tudom! − förmedt az asszonyra, aztán
átmászott a korláton. Széles, erős párkány vezetett a
tűzlépcsőhöz, Bothersen mégis óvatosan, a fal mellett
tapogatózva haladt előre, akár egy akrobata, ha háló
nélkül kell bemutatnia egy nehéz gyakorlatot.
Megkönnyebbülten fellélegzett, amikor a lépcsőhöz ért,
amelyen már biztonságosan lemászhatott. Örült, hogy
végre leért. Az udvarról felnézett az asszony elmosódott
alakjára, intett neki, majd a garázson keresztül kilépett
az utcára. Gyorsan körülnézett, és átsietett a túloldalra,
ahol befordult egy mellékutcába.
Beült Sheila kocsijába, beindította a motort. Látszólag
cél nélkül, lassan haladt. Időnként a visszapillantó
tükörbe nézett, hogy meggyőződjék róla, nem követik-e.
Amikor látta, hogy egyedül van, gyorsított és elhajtott
Long Island felé. Három óra húsz perc volt, mire
Freeportba érkezett. A kocsit egy keskeny utcában
hagyta, a felette húzódó autópálya árnyékában.
Kiszállt a kocsiból, óvatosan körülnézett, de csak egy
kóbor kutyát látott. Az állat vidáman közelített felé, de
miután Bothersen semmi jelét nem mutatta, hogy
játszana vele, a kutya szomorúan lehorgasztott fejjel
eloldalgott.
Bothersen rágyújtott. Élvezte a csendet. A feje felett, az
autópályán elzúgó kocsik zaja egyáltalán nem zavarta, sőt
mintha megnyugtatta volna.
 Elment a sarokig, ott befordult egy zsákutcába.
Néhány méter után megállt egy öreg, talán a
századforduló idején épült házikó előtt. A tornyokkal,
erkélyekkel agyondíszített ház olyan volt, mintha egy
horrorfilmből hozták volna ide, bár látszott rajta, hogy
nemrég mázolták újra. Élénk sárga színével elütött a
szomszédos házak sivár szürkeségétől, de még így is
borongós hangulatot árasztott. A földszinten égett a
villany.
Bothersen az ablakon bepillantva egy férfit látott az
íróasztal mellett. Felment a bejárathoz vezető lépcsőkön,
becsengetett. Röviddel ezután meggyulladt a lámpa a
bejárat felett, és a kaputelefonban megszólalt egy hang:
− Ki az? − kérdezte.
− Larry miatt jöttem − felelte halkan Bothersen.
- Larry! Miről beszél? Ki maga?
− Nem beszélhetnénk inkább a házban? Hugót is érinti
a dolog!
Kattanás hallatszott, jelezvén, hogy bent
megszakították a beszélgetést, majd résnyire nyílt az ajtó.
Belülről vastag biztonsági lánc tartotta. A nyíláson
keresztül egy negyven körüli férfi nézett Bothersenre.
Ugyanaz, akit az íróasztalnál látott.
− Mi a fenét akar? Tudja egyáltalán, hogy hány óra
van?
− Igen. Magának rövidesen késő? − felelte, és maga is
meglepődött, hogy milyen higgadtan mondta ezt. Pedig
tudta, hogy kivel áll szemben, de nem félt. Sőt, inkább
örült a találkozásnak.
− Addig nem engedem be, amíg meg nem mondja a
nevét!
− Azt akarja, hogy itt beszélgessünk?! Azt akarja, hogy
a szomszédok is megtudják, hogy miről van szó?!
− Egyedül van?
 − Igen.
A férfi erre levette a biztonsági láncot, és kinyitotta az
ajtót. Bothersen csak most pillantotta meg a rászegeződő
pisztolyt. Elmosolyodott. Igyekezett könnyednek,
magabiztosnak látszani, pedig érezte, hogy hatalmába
keríti a félelem. Félt, hogy a férfi meghúzza a ravaszt,
mielőtt elmondhatná jövetele célját.
− Tegye el azt a vacakot − vetette oda.
− Később! − felelte a férfi, aki egyébként az ajtóra
szerelt névtábla szerint a Red Brenton névre hallgatott.
Vörös hajú, szeplős férfi volt.
Bothersen belépett az előszobába, körülnézett.
Brenton becsukta az ajtót, pisztolyával a dolgozószoba
felé intett.
Bothersen belépett a szobába. Brenton az ablakhoz
sietett, leengedte a redőnyöket. Az éjszakai látogató leült.
Már megnyugodott, remélte, hogy a nehezén túl van.
− Kicsoda maga? − kérdezte Brenton, miközben az
ajtóhoz lépett és becsukta.
Bothersen a szemével követte minden mozdulatát.
Nem látszik bűnözőnek, inkább olyan tudósféle, gondolta
magában. Ezzel a feltételezéssel nem is járt messze az
igazságtól, hiszen úgy tudta, hogy Brenton volt az
emberrablási akció értelmi szerzője.
− Nem számit, hogy hívnak! − jelentette ki
határozottan. Brenton leült a látogatójával szemben. A
pisztolyt elővigyázatosságból még mindig a kezében
tartotta, igaz, már nem célzott vele Bothersenre.
− Mit akar tőlem?
− Pénzt!
− Pénzt? Hogyhogy?!
− Gondolom, a szabadsága megér magának néhány
fillért. Mondjuk, úgy ötmillió dollárt, kis címletekben.
 Brenton elvigyorodott. Kivillant hófehér, egészséges
fogsora.
− Ötmilliót? Miért nem mindjárt tizet? Vagy százat?
Vicces ember maga! De azt hiszem, eltévesztette a
házszámot, rossz helyen kopogtat. Én ugyanis Red
Brenton vagyok, és sci-fi-ötletekkel foglalkozom.
Kigondolok valamit, aztán eladom az ötletet egy
regényírónak. Ebből élek. Nem mondom, olykor
előfordul, hogy egész jól megfizetnek, akkor néhány hétig
jól élek, de általában nem ez a jellemző. Sajnos nem
tudora nélkülözni öreg nagynénim pénzküldeményeit.
Nem gyakran küld, az igaz, de mindig jól jön.
− Ez is az egyik ötlete? Mert elég fantasztikusan
hangzik.
− Ez az igazság. Fogalmam sincs, mit akar azzal az
ötmillióval?
− Maga bűnöző, Brenton. Ha nem volna az, nem
fogadna fegyverrel a kezében.
− Bárkit fegyverrel fogadnék az éjszaka kellős közepén,
még egy arkangyalt is. Különösen, ha nem lenne
hajlandó bemutatkozni!
− Láttam, amikor felmászott a rekeszekre és belőtt a
szobába. Láttam, hogy lelőtte Hugót! Ne fárassza magát,
mindent láttam. Előbb voltam ott, mint maga!
− Ha gyilkosnak tart, miért nem megy a rendőrségre?
− A rendőrségen legfeljebb barátságosan vállon
veregetnének, esetleg kapnék pár ezer dollár jutalmat, az
nekem kevés! Pontosabban, nekünk. Ugyanis nem
egyedül dolgozom. Úgyhogy semmi értelme, hogy belém
eresszen egy golyót, azzal csak rontana a helyzetén!
− Beszéljen csak nyugodtan. Hallgatom! − szólalt meg
Brenton komor ábrázattal.
− Játsszunk nyílt kártyákkal! − javasolta Bothersen. −
Larry, Hugo, maga meg a negyedik társuk elrabolták
Lloyd Carrt, ötmillió dollár váltságdíjat kaptak érte.
Mindenki megkapta a részét, aztán ment a maga útjára.
Megállapodtak, hogy együtt nem mutatkoznak, nehogy
az FBI szagot kapjon ...
Red Brenton az állát vakargatta. Bothersen egyre
jobban belelendült, most már valóban úgy érezte, hogy
ura a helyzetnek.
− Maga, Brenton, visszavonult ebbe a házba, de a
többiek nem nyughattak. Vérszemet kaptak, még több
pénzt akartak, tehát befektették a részüket.
− Beszéljen nyugodtan tovább, de ne csodálkozzék, ha
olykor elmosolyodom − vetette közbe Brenton.
− Larry és a másik három fickó elbízták magukat. Azt
hitték, ők a legjobbak. Meggyőződésük volt, hogy minden
sikerül, amibe belekezdenek. Annyi eszük még volt azért,
hogy legalább szakmát váltsanak, és beléptek a
pornóbuliba. Larry egyébként még
leánykereskedelemmel is foglalkozott.
Brenton a látogatóra nézett: − Honnan származnak
ezek az információk? − kérdezte.
− Az lényegtelen. Az a fontos, hogy igaz.
− Maga spicli ?
− Nem, nem. Nem az FBI-nak dolgozom, ne féljen.
Saját kezdeményezésem volt, illetve az asszonnyal
ötöltük ki. Ne felejtse az ajánlatomat: fizet ötmilliót, és
mi elfelejtjük azt a két gyilkosságot.
− Maga azt hiszi, hogy én is benne voltam az
emberrablásban, azt állítja, hogy a váltságdíjat
elosztottuk egymás között, ami azt jelenti, hogy nekem
egymillió-kétszázötvenezer dollár jutott volna. De ha
nekem csak ennyi jutott, akkor miért követel ötmilliót?
− Feltételezem, ellopta Larry és Hugo részét, aztán
megölte őket. És nyilván azt is tudja, hogyan lehet
megszerezni a negyedik részt. Nos, én az egész összeget
akarom, Mind az ötmilliót! Világos?!
− Hogyne! Persze! Maga szerint megöltem két embert,
és most itt az alkalom, hogy megvásároljam a hallgatását.
Mindössze ötmillió kell hozzá. Egy valamit azért nem
értek. Mitől ennyire magabiztos? Nem fél, hogy esetleg
Larry vagy Hugo sorsára jut?
− Nem, ettől nem félek. Ha ugyanis nem mennék haza
innen, a feleségem azonnal beköpi magát a rendőrségen.
− Nem hinném! − mosolyodott el Brenton, miközben
Bothersennek a hideg futkosott a hátán Brenton
behízelgő hangjától. Érezte, hogy megváltoztak az
erőviszonyok. Lehet, hogy rosszul ítéltem meg ezt az
embert? − tette fel magában a kérdést.
− Ugyanis én megelőzöm! − fejezte be Brenton.
− Nem is ismeri a feleségemet.
− Téved, nagyon is jól ismerem. Berryl. Larry
irodájából.
Bothersen szólni sem tudott a döbbenettől.
− Erre nem számított, igaz?! − fölényeskedett Brenton.
− Tudja, hosszú ideig figyeltem Larryt. Magát is láttam,
kétszer is a lány elé ment a nyomdába. A maga nevét
ugyan nem tudtam, de azt pontosan tudom, hogy hol
találom Berrylt.
Luke Bothersen érezte, hogy verejtékcseppek
csorognák végig a hátán. Brenton ügyesebb volt! Ő
kerekedett felül. Bothersen érezte, hogyan csúszik ki a
kezéből az ötmillió, és ha nem vigyáz, még az életét is
elvesztheti a játszmán.
− Nem csak Berryl tud a maga dolgairól. Másfelől is
bebiztosítottuk magunkat − mondta, hogy időt nyerjen.
− Végrendeletet készítettek, és letétbe helyezték egy
közjegyzőnél. Ezt akarta mondani, nem? − gúnyolódott
Brenton, miközben felállt. A pisztoly csövét látogatójára
szegezte. Bothersen is szeretett volna felállni, de nem
volt ereje.
− Igen, pontosan. Honnan tudja? − motyogta alig
hallhatóan. Az arca fénylett az izzadságtól.
Brenton gúnyosan felnevetett: − Látom, majd
összeszarja magát félelmében. Ne izguljon, nem vagyok
én gonosz ember, lerövidítem a szenvedését. Egy-két
ólomgolyó, és megszűnik minden. Mi a véleménye?
Bothersen védekezően kinyújtotta a karját: − Ne! −
sípolta. − Ne!
Váratlanul megmozdult a redőny, a lécek egymáshoz
ütődtek, ahogy egy kamion elszáguldott felettük. Brenton
felemelte a pisztolyt, célzott. Bothersen bénultan ült,
tudta, hogy semmit sem tehet. Brenton ujja már a
ravaszon volt.
− Ne! − suttogta Bothersen. − Könyörgöm!
Megállapodhatnánk ...
− Ezen dolgozom!
Eldördült a lövés, az éles csattanást üvegcsörömpölés
kísérte. Luke Bothersen tágra nyílt szemmel bámult. A
szive már alig vert. Felkészült a halálra, a fájdalomra, a
sötétségre. De nem történt semmi. Hirtelen felfogta,
hogy nem is Brenton lőtt.
Brenton megingott, a pisztoly kiesett a kezéből, oldalra
fordult, hogy lássa az ablakot, aztán lassan, centiméterről
centiméterre közelítve meg a padlót összeesett.
Luke Bothersen az ablakra pillantott. Az üveg széttört.
Lassan felállt, úgy tántorgott, mint aki részeg. Csoda
történt! Élek! − gondolta. Valaki lelőtte Brentont az
ablakon keresztül. Lehet, hogy a gyilkos még mindig ott
van, és azt lesi, mi történik a szobában. De ez már nem
izgatta, örült, hogy él.
Brentonhoz lépett, lehajolt hozzá, látta, hogy a férfi
ajkai mozognak. Aztán egy másodperc múlva
összerándult a teste, a feje oldalra bicsaklott.
Bothersen zsebkendőt szorított a szája elé, és
kibotladozott a szobából. Az utolsó pillanatban érte el a
WC-t. Miután könnyített magán, megmosta az arcát,
fejét hosszú percekig a csap alá tartotta. A hideg víz jót
tett, felfrissítette. Miközben törülközött, a tükörben
megpillantotta saját arcát. Olyan érzése volt, mintha
kísértetet látna: az arca halottfehér volt.
Játszott és vesztett, de élt, és ez a lényeg, minden más
mellékes.
Lassan visszanyerte nyugalmát, és ismét eszébe jutott
a pénz. Az ötmillió ... Vajon itt rejtette el a házban? Azért
kellett meghalnia, mert a gyilkos is a pénzt akarja?
Hát persze, villant át az agyán, biztos nem én vagyok
az egyetlen, aki szeretné megkaparintani a dohányt. Itt
van mindjárt a gyilkos, aztán Jo Walker, meg Lloyd Carr
és a rendőrség, mind a pénzt akarják!
Rendőrség! El kell tűnnöm innen! Lehet, hogy a
szomszédban hallották a lövést, és már értesítették a
rendőröket!
Bothersen gyors elhatározással kilépett a
fürdőszobából, az előszobában megállt, hallgatózott, de
csak a tovaszáguldó autók zaját hallotta. Pedig mintha
valami megmozdult volna mögötte. Pontosan tudta, hogy
valaki van a háta mögött! Mielőtt azonban
megfordulhatott volna, egy erős kar fonódott a nyakára,
egy kéz pedig valami nyirkos kendőt szorított a szájára és
az orrára. Bothersen kétségbeesetten védekezett, rúgott,
ütött, ahogy csak bírt, de a szorítás nem enyhült.
Percekig nem vett levegőt, már-már fulladozott, amikor
úgy érezte, hogy nem bírja tovább, és beszívta az éter
álmosító, édeskés illatát. Érezte, hogy az izmai
elernyednek, aztán elvesztette az eszméletét. Amikor
ismét magához tért a hátán feküdt egy vastag szőnyegen.
Felemelte a fejét, körülnézett a szobában, lassan eszébe
jutott, hogy mi történt. A kezére pillantott, viszolyogva
látta, hogy egy pisztolyt szorongat. Nem messze tőle ott
feküdt Brenton. Végre felfogta a gyilkos szándékát: azt
akarja, hogy rá terelődjék a gyanú! Lehet, hogy a
rendőrség már úton is van! Ettől a gondolattól annyira
megijedt, hogy szinte felugrott, és kirohant az
előszobába. Hirtelen azonban megtorpant. Eszébe jutott,
hogy az ujjlenyomatok alapján könnyen a nyomára
bukkanhatnak. El kell tüntetnie a nyomokat! Sietnie kell!
De hiába igyekezett, képtelen volt koncentrálni. Fogalma
sem volt, hogy mi mindent fogott meg. A kilincseket, a
vízcsapot meg . .. Azt se tudta, mivel kezdje. Amikor
végre mindennel végzett, kirohant a lakásból, az ajtóban
elvakította valami. Tudta, hogy lefényképezték. A
kezében még mindig ott volt a pisztoly. Mi lenne, ha
használnám? − villant át az agyán. Aztán rájött, hogy
felesleges, hiszen aki lefényképezte, már rég eltűnt, a
lövés zaja azonban felriasztaná a szomszédokat. A
kocsihoz rohant. Újabb zsebkendőt vett elő, letörölgette a
pisztolyt, aztán vaktában elhajította, bele a sötétségbe.
Még hallotta, amint tompa csattanással földet ér valahol.
A zsebkendőt a zsebébe süllyesztette, és eszeveszett
tempóban elhajtott.
− Joanne a szobájában van − jelentette borongós
hangulatban Gilbert Montham. − Nagyon hallgatag,
nyilván ez még a sokkhatástól van. Egyébként semmi
kifogása ellene, hogy beszéljen önnel. De kérem, legyen
kíméletes, ne erőszakoskodjon, ha nem kíván valamiről
beszélni.
− Beszélhetek vele négyszemközt? − kérdezte Jo.
− Ha megígéri, hogy kíméletes lesz.
− Oké! − bólintott Jo.
Gilbert Montham ment előre. Kissé hajlott hátával úgy
járt, mintha valami súlyos terhet cipelne. Alacsony férfi
volt, erős, izmos nyakkal, széles vállakkal. Vékony szálú,
szőke haja alól kivillant a fejbőre. Erős, drága kölnit
használt.
 Monthamék villája meglehetősen lepusztult állapotban
volt. A környéken csupa jómódú család lakott. Joanne
anyja közlekedési balesetben halt meg. Az apjának
hajójavító műhelye volt. Yachtokat, vitorlásokat
javítottak. Joanne volt az egyetlen gyermeke.
− A lányom az életem. Ha valami baja esik, öngyilkos
leszek! − jelentette ki Montham, amikor felkérte Jo
Walkert, hogy találja meg a lányát.
Montham bekopogott az ajtón, aztán benyitott: −
Helló, drágaságom − üdvözölte a lányát. − Itt van Mr.
Walker. Tudod, említettem, hogy…
Jo belépett a szobába, Montham pedig csendben
kiment. Joanne az ágyon ült. Farmernadrágban és
kockás férfiingben volt. Az ing ujját felgyűrte. Az ágyon
kártyák hevertek előtte, éppen egy passziánszt rakott ki.
Világos, barátságos szoba volt, a falat politikai tartalmú
poszterek díszítették.
− Jó reggeli! − üdvözölte Jo, aztán egy széket húzott
oda magának, és leült a lánnyal szemben: − Megengedi?
− kérdezte.
A lány bólintott. Sápadt arca nem volt különösebben
szép. Tucatjával szaladgálnak ilyen lányok a városban, az
ember észre sem veszi őket, olyan jelentéktelenek,
gondolta Jo.
A lány összeszedte a kártyákat, közben Jo-t nézte
fürkésző tekintettel. − Mit akar tudni? − kérdezte
tárgyilagosan.
− Ha lehet, mindent. Ki rabolta el?
− Nem mutatkoztak be.
− Hányan voltak?
− Ketten.
− Hová vitték?
 − Nem tudom. Bekötötték a szememet, amikor elvittek
abba a házba. És amikor elengedtek, akkor is bekötötték
a szememet.
− Miért engedték el ilyen hirtelen?
− Fogalmam sincs.
− Beszélt az elrablóival?
− Igen, kérdezgettem őket, de választ nem kaptam.
− Látta őket?
− Igen, egyszer, egy pillanatra, amikor betuszkoltak a
kocsiba. Mindkettő szakállas volt, bár lehet, hogy csak
álszakállt viseltek. Olyan harminc-negyven között
lehettek.
− Felismerné őket?
− Igen, az egyiket biztosan. Feltéve, ha ugyanabban a
ruhában lesz, mint akkor, amikor elraboltak.
− Mennyi ideig tartott az út a házhoz?
− Hát, ezt nehéz megmondani, elvették az órámat.
Talán két óráig? Nem tudom.
− Larry Lashert jól ismerte?
− Néhányszor találkoztam vele. Apa mondta, hogy
megölték. Igaz?
− Igen, valószínűleg, de eltűnt a hulla. Bizonyosságot
csak akkor szerezhetünk, ha meglesz a tettes, az áldozat,
és találunk valamilyen indítóokot.
− Véletlenül ismerkedtünk meg, egy diszkóban. Felkért
táncolni, aztán a pult mellett beszélgettünk. Nagyon
kedves ember volt, de ez minden. Számomra semmivel
sem jelentett többet, mint bármelyik másik férfi. Nem
unatkoztam mellette, ennyi.
− Ő volt az egyik abból a négytagú bandából, amelyik
elrabolta Lloyd Carrt − mondta Jo. − Valószínű az is,
hogy Lasher leánykereskedelemmel foglalkozott. Tény
az, hogy van egy nyomdája, ahol pornófüzeteket állítanak
elő. Gondolom, a megnyerő modorával sikerült rávennie
a lányokat, hogy modellt álljanak.
− Velem rendkívül udvarias volt. Az üzleti dolgairól
nem beszélgettünk. Kellemes partner volt, jó volt vele
beszélgetni, tetszett, többet nem mondhatok.
− Gondolja, hogy ő raboltatta el magát? − Mit
mondjak? Nem tudom.
Jo hirtelen felugrott, és feltépte az ajtót. Montham
lángoló arccal állt az ajtóban. − Féltem Joanne-t, azért
szerettem volna hallani, hogy miről beszelnek −
magyarázkodott.
− Jöjjön be − javasolta Jo, és helyet foglalt. − A
legfontosabbakat már megbeszéltük.
− Joanne itthon van − kezdte Montham. − Egészséges,
nem bántották, szerencsére! A megrázkódtatáson majd
csak túl lesz. Elrablói nem követeltek váltságdíjat. Én
lezártnak tekintem az ügyet. Amennyiben a rendőrség
vagy maga úgy gondolja, hogy nyomozni kell az ügyben,
nekem semmi kifogásom ellene, de én ezzel nem
bízhatom meg önt…
Jo bólintott: − Ez magától értetődik. Azt szeretném
kideríteni, hogy miért engedték szabadon Joanne-t.
− Én is gondolkoztam már ezen, és azt hiszem,
rájöttem.
− Nocsak?!
− Igaz, hogy van egy kis hajójavító műhelyem, és sokan
azt hiszik, hogy gazdag ember vagyok, de a valóság nem
így néz ki. Az az igazság, hogy ki sem látszom az
adósságokból. Amikor Joanne eltűnt, az újságok írtak az
anyagi helyzetemről, elég kellemetlen volt. De úgy
látszik, Joanne elrablói legalább belátták, hogy tőlem
nemigen kérhetnek pénzt.
 Csengettek. Montham nagyot sóhajtott és felállt: −
Biztos a rendőrség az. Vagy valamelyik riporter −
mondta, és kiment.
− Megyek én is! − jelentette ki Jo.
− Ez minden, amit tudni akart? − kérdezte csodálkozva
a lány.
− Kérem, hívjon fel, ha valami még eszébe jut −
mondta Jo, és elment. Brooklynba hajtott, Montham
műhelyéhez. A kapuban megállította a portás: − Kit
keres? − kérdezte, de a sorompót nem húzta fel.
Jo letekerte az ablakot, bemutatkozott: − Mr.
Montham az ismerősöm, éppen tőle jövök. Szeretném
megnézni a műhelyt.
− Sajnálom, uram. Idegenek nem léphetnek be:
− De hát miért? − csodálkozott Jo.
− Egyszerű; azért nem, mert veszélyes lehet. Könnyen
baleset érhet valakit. Tele van a műhely súlyos terheket
emelő darukkal, meg egy sor más veszély is fenyegeti itt
az idegeneket. Arról már nem is beszélve, hogy sok
luxusyacht horgonyoz nálunk, csupa értékes
felszereléssel. Tudja, hogy van ez! Engem azért fizetnek,
hogy megóvjam ügyfeleink vagyonát. Nagyon szigorúak a
biztonsági előírások.
Jo hátrapillantott, mert megállt mögötte egy kocsi.
Montham szállt ki belőle: − Helló, Walker − üdvözölte; −
Hát maga hogy kerül ide?
− Hirtelen ötlet volt. Gondoltam, megnézem a
műhelyét, de a portás kifogásolja.
− És miért akarja megnézni a műhelyt? − kérdezte
csodálkozva Montham.
− Tudja, az jutott eszembe, hogy amikor a lányát
elrabolták, senki nem gondolt arra, hogy esetleg itt
kellene keresni.
 − Persze, hogy nem! Az biztos, hogy nem itt volt.
Hiszen ismer itt mindent, a szagokat, a zajokat, mindent.
Bár az ötlet valóban nem rossz. Ugyan kinek jutott volna
eszébe, hogy itt keresse? De hiába is kereste volna, a
lányomat nem itt tartották fogva.
− Azért, ha megengedi, én szívesen körülnéznék!
Montham vállat vont: − Ahogy óhajtja. Szívesen
megmutatok magának mindent. De fel kell vennie egy
sisakot, ez kötelező biztonsági előírás. Öt perccel később
Montham és Jo már az udvaron voltak: − Az az épület ott
micsoda? − mutatott egy új épületre Jo.
− Sajnos pillanatnyilag leálltunk az építkezéssel. Nincs
elég pénzem. hogy befejezzem.
Egy munkás jött velük szembe: − Telefon, uram! −
szólt Monthamnek.
Montham bólintott, elnézést kért Jo-tól, aztán elsietett
az alacsony, fából épült irodaház felé. A tetőn hatalmas
betűk hirdették: Montham Hajógyár.
Jo megkerülte a félbehagyott épületet. A ház bejáratain
tábla tiltotta a belépést. Jo szemügyre vette az egyik
zárat, aztán megszólított egy munkást, aki éppen a
közelében tartózkodott: − Van kulcsa az épülethez?
− Csak a főnöknek − felelte a férfi, és továbbment.
Jo felfedezett egy létrát, felmászott a félig fedett tetőre.
Talált egy kötelet, amin leereszkedett a műhely belsejébe.
Az épület hátsó, tetővel fedett részén talált egy kis
beüvegezett fülkét. Innen lépcső vezetett a pincé_be. Jo
lement, hogy körülnézzen, de útját állta egy bezárt ajtó.
Körülnézett, és a szinte fehér betonlépcsőn felfedezett
néhány sötét foltot. Nem kellett különösebben
nézegetnie, hogy rájöjjön, vérfoltokat lát.
Visszament a műhelybe, felhúzódzkodott a kötélen, és
a tetőről viszszamászott az udvarba. Hamarosan feltűnt
Montham is. − Tiszta őrület! Minden aprósággal nekem
kell foglalkoznom. Hé, hogy néz ki maga?!
 Jo leporolta az öltönyét. − Tudja, felmásztam arra a
létrára! − intett fejével az épület felé.
− De hát minek, az isten áldja meg! Itt van nálam a
kulcs. Egyáltalán, mi izgatja annyira abban az épületben?
− Szakmai kíváncsiság csupán.
− Maga tényleg javíthatatlan − rázta meg a fejét
Montham, aztán az órájára pillantott: − Át kell néznem a
postát. Kérem, vigyázzon, itt mindenféle veszélyek
leselkednek.
− Látom, látom.
Montham ujját piros sisakjához emelve elköszönt.
Jo a következő fél órában alaposan körülnézett, aztán
beült a kocsijába és elhajtott az irodájához. Gyorsan
átnézte a postáját, meghallgatta az üzenetrögzítőt, majd
felhívta Rowland kapitányt, de nem tudott meg semmi
újat.
Éppen letette a telefont, amikor beállított egy tizenkét
éves forma fiú és egy levelet adott át Jo-nak. A borítékon
se cím, se feladó nem szerepelt.
− Azt mondták, hozzam ide ezt a borítékot − mondta a
gyerek:
− Ki adta neked?
− Egy férfi.
− Hogy nézett ki?
− Hát: nem is tudom − vonta meg a vállát a fiú. −
Idősebb volt. Miért kérdi? Adott egy dollárt, és mondta,
hogy biztos kapok magától is valamit . . .
Jo kinyitotta a borítékot. A színes, polaroid felvételen
Luke Bothersen volt látható, amint kilép egy sárgára
festett házból. Látszott rajta, hogy nagyon izgatott, a
kezében pisztolyt tart. A felvételt vakuval készítették,
tehát sötétedés után.
 Jo adott a fiúnak egy dollárt, és egy ötdollárost az
íróasztalára tett: − Ez a tiéd ha megmondod, hogy nézett
ki az az ember!
− Napszemüveg volt rajta, meg kalap. Az arcát nem
nagyon láttam. De nagyon menő volt, mármint a ruhája
meg minden.
− Hány éves lehetett?
− Gondolom, ötven. Vén fasz!
− Felismernéd, ha újra látod?
− Persze!
− Megmondanád a címedet? Hátha szükségem lesz
még rád.
A fiú leírta a címét, fogta a jutalmat, aztán elment. Jo
zsebre tette a képet és szintén elindult. A 30. utcába
hajtott. Felment a nyolcadik emeletre, becsöngetett
Bothersenék ajtaján. Luke nyitott ajtót. Köntösben volt,
pedig már elmúlt dél is.
− Megengedi? − kérdezte Jo. majd anélkül, hogy
megvárta volna Bothersen válaszát, egyenesen a
nappaliba ment és leült.
− Helyezze magát kényelembe − morogta
rosszkedvűen Bothersen, aztán ő is leült. Az asztalon még
ott voltak a reggeli maradványai. Bothersen szájához
emelte a csészét.
− Kicsit hosszúra nyúlt az éjszaka, igaz? − érdeklődött
Jo.
− Mi köze hozzá?
− Érdekelne, hogy hol járt.
Bothersen elvigyorodott: − Jól átvertem, mi?! A
tűzlétrán másztam le. Na, mit szól ?
− Nyugodtan használhatta volna a bejáratot is, nem
voltam itt.
 − Biztos, ami biztos.
− Beszélt Hugo gyilkosával?
− Meglehet!
− Sheila hol van?
− Vásárolni ment.
− Csak nem azért az ötmillióért?!
− Mondja már meg, hogy mit akar! − türelmetlenkedett
Bothersen.
− Hiszen tudja. Három dolgot: Aprilt, Maureent és
Carr pénzét. Vagy pedig Larry gyilkosának a nevét.
− Haladunk. Igazán örömömre szolgál, hogy végre
rájött, hogy nem én öltem meg Hugót, hanem valaki más,
az aki Lashert is megölte − vigyorodott el Bothersen. −
Azért vannak magának ötletei, tudja! Kér valamit, de
nem ajánl semmit. Nem éppen szerény, annyi szent!
− Semmi okom rá. De maradjunk a sorrendnél. Tehát,
hol van April?
− Pontosat én sem tudok, de sejtem, hogy hol lehet −
tért ki a válasz elől Bothersen.
− Tegnap javasolta, hogy kössünk üzletet. Emlékszik?
Azt mondta, ha megállapodunk, elintézi, hogy engedjék
szabadon a lányokat….
− Igaz, csak ma közbejött valami.
− Micsoda?
− Arról nem beszélhetek.
− Netán ezzel áll összefüggésben? − kérdezte Jo, és
átnyújtotta a fényképet.
Bothersen arcvonásai megkeményedtek; − Ezt hol
szerezte?
− Házhoz szállították. Nos, ehhez mit szól?!
 − Nagyszerű! Igazán remek! − jelentette ki Bothersen;
felállt, megtörölte a száját, megkerülte az asztalt, aztán
megállt közvetlenül Jo előtt.
− Maga lőtte le! A szemem láttára! − sziszegte ökölbe
szorult kézzel. − Aztán megtámadott a házban, és a
kezembe nyomta ezt a pisztolyt. Akkor csinálta ezt a
felvételt, amikor magamhoz tértem és kitámolyogtam a
házból.
−- Kit öltem meg én?!
− Brentont, természetesen! Na ne tettesse már magát!
− Brenton lőtt Hugóra?
− Mintha nem tudná! − dühöngött Bothersen. − Maga
is a pénzt akarja, ugyanúgy mint Sheila meg én.
Megértem. Végül is ötmillió nem kis pénz. Lényegesen
több, mint amennyit egész életében kereshet. Szóval
elintézte Brentont, hogy megszerezze a pénzt. És engem
akart bepalizni! Rám akarta verni a gyilkosságot.
Vigyázzon, Walker! Én ugyanis nem viszem el a balhét!
− Persze, hogy izgat a pénz. Szeretném megszerezni,
mert az ügyfelem ezzel bízott meg, és szeretném
megkapni a jutalmat is. Ki az a Brenton?
− Red Brenton. Lasher társa volt.
− És a többiek ?
− Nem ismerem őket. Illetve csak Hugót ismertem.
− Négyen voltak?
− Igen, de a negyediket sosem láttuk. Se Sheila, se én.
− A nevét tudja?
− Nem.
− Kérem, mondja el, hogy mi történt. A legapróbb
részleteket is. Bothersen elgondolkozott, érezte, hogy
túllőtt a célon: − De ha nem maga volt, akkor kicsoda?
 − Gondolkozzék, ember! Mi a fenének öltem volna
meg Brentont? Ráadásul a maga orra előtt?
− Azért, hogy zsaroljon ezzel a fényképpel − mondta
Bothersen, és lehuppant a fotelba.
− Ez a kép csak annyit bizonyít, hogy a gyilkos magára
akarja kenni a gyilkosságot.
− Nyakig ülök a pácban − sóhajtott Bothersen. −
Fogadni mernék, hogy vagy egy tucat másolatot
készítettek róla. Az egyiket elküldték magának, a másik
talán már a rendőrségen van. Mi a fenét mondjak a
rendőröknek? Az igazat talán?! − mondta, és felnevetett:
− Nagy szar ez az egész!
− Talán tudok segíteni magának. Kéz kezet mos, tudja,
hogy van ez. De előbb maga segít nekem: hol találom
Aprilt és Maureent?
− Azt hittem, Red Brenton tartja fogva őket. Lehet,
hogy így is van. Nem néztem körül a házban, bár nagyon
szívesen megtettem volna, már csak a pénz miatt is, ami
nyilván ott van ...
− Sheila Brentonhoz ment?
− Igen. Körül akar egy kicsit nézni. Remélem, nem lesz
semmi baja!
− Miért nem kísérte el?
- Nekem elég volt ez a mai éjszaka. Teljesen
kikészültek az idegeim. Pihenni szerettem volna, de úgy
látszik, nem lehet. Az a rohadt gyilkos egy perc nyugtot
nem hagy.
− Mondja már el, hogy mi történt!
Bothersen beszámolt az eseményekről. Kezdetben
lassan, akadozva beszélt, mintha nem találná a megfelelő
szavakat, de aztán belelendült, szeretett volna
mihamarabb túl lenni az egészen.
− Nem látta azt az embert ?
 − Nem. De magasabb volt, mint én, az biztos. És
baromi erős.
Jo felállt: − Jöjjön. Hátha megtaláljuk azt a pisztolyt.
− Ott kell lennie az autópálya alatt valahol, hacsak a
gyerekek el nem vitték.
Tíz perc múlva már az autóban ültek. Bothersen
egyfolytában cigarettázott. Jo kérdéseire félszavas, kitérő
válaszokat adott, mintha megbánta volna már, hogy
beszámolt Brenton meggyilkolásának körülményeiről ...
Fél három volt, mire Freeportba értek.
− Ott parkoltam − mutatta. Jo megállította a kocsit, és
kiszálltak. A pisztolyt azonban hiába keresték.
− Nézzünk körül a háznál − javasolta Jo.
− Nem látom Sheila kocsiját − jegyezte meg Bothersen,
amikor a sárga házhoz értek. Az utcán egy lélek sem volt,
a nyitott ablakokból kihallatszott a zene.
− Nyitva van! − suttogta Bothersen a ház kapujára
mutatva.
− Remek! Gyerünk!
− Nem fél? Lehet, hogy csapdát állított!
− Nem. Kedvelem a csapdákat.
Kinyitották az ajtót, és beléptek a hűvös, sötét
előszobába: − Sheila! − kiáltott Bothersen, de választ
nem kapott.
− Ott van! Abban a szobában volt! − mutatott az egyik
ajtóra Bothersen.
Jo kinyitotta az ajtót, és megállt a küszöbön.
Tompa puffanás hallatszott. Bothersen ijedten Jo háta
mögé lépett. Egész testében remegett.
A halott ott feküdt, ahol reggel. Bothersen most
rendkívül megnyugtatónak találta a látványt. Ez legalább
bizonyítja, hogy igazat beszélt.
 Jo és Luke Bothersen szinte egyszerre fordultak meg a
lépések hallatán.
Egy lány jött le a lépcsőn. Fehér vászonszoknyában és
kék-piros csíkos pulóverben volt. Jobb kezében pisztolyt
tartott. A lépcső alján megállt.
− Miss Montham! − kiáltott fel Jo. − Maga meg mit
keres itt.
− Ez az a ház − mondta a lány.− Itt tartották fogva? −
érdeklődött Jo.− Igen.− Egyedül jött?− Igen.− Hogy
talált ide?
− Valaki felhívott telefonon. Egy férfi, de a hangját
elváltoztatta
azt mondta, hogy meghalt az egyik elrablóm, egy
bizonyos Red Brenton. És megadta a címet.
− Miért nem értesítette a rendőrséget?
− Nem tudom. Bizonyosságot akartam. Tudni
akartam, hogy igazat mondott-e a telefonáló.
− Látta a hullát?
− Igen. Nem ismerem. Nem is hasonlít azokhoz a
fickókhoz, bár ha szakálla lenne, lehet, hogy
felismerném. Az ajtót nyitva találtam. Felmentem az
emeletre, mert kerestem azt a szobát, ahol fogva
tartottak. Emlékeztem rá, hogy nyikorgott a lépcső,
amikor felvitték. Valóban ott van a szoba az emeleten.
Mindkét ablaka az udvarra néz. Nem lehet kinyitni őket.
− És ez a pisztoly a kezében?
− Magammal hoztam. De már nincs szükségem rá −
mondta, és beleejtette a táskájába. − Ez volt az a ház,
egészen biztos. A lépcső, a szag, a zajok ...
− Az autópályára gondol? Reggel erről egy szót sem
szólt. Miért?
− Nem tartottam fontosnak.
 Jo bement abba a szobába, ahol Brenton feküdt, és a
gyilkossági csoport számát tárcsázta: − Miért hívta fel az
a férfi? − kérdezte közben.
− Nem tudom − felelte a lány az ajtóból. Luke
Bothersen a lányt bámulta.
− Elnézést, elfelejtettem önöket bemutatni egymásnak
− kért bocsánatot Jo. − Luke Bothersen, Joanne
Montham.
− Ismerem magát − szólalt meg Luke.
− Honnan? − csodálkozott Joanne.
− Nem tudom. De olyan ismerős a szeme vagy az arca.
Nem is tudom.
− De én most látom magát először! Ez biztos!
− Walker − szólt bele a kagylóba Jo, miután Rowland
kapitány bejelentkezett. − Van itt egy kis munka nektek.
− Képzelem! Ha valakinek munkaterápiás kezelésre
lesz szüksége a jövőben, hozzád küldöm! Mielőtt
elmondod, hogy miről van szó, engedd meg, hogy én
mondjak valamit. Megtaláltuk Hugót.
− Meghalt?
− Igen. A szívét érte a lövés. A távolság megegyezik
azzal, amit mondtál.
− Mi volt a pontos neve?
− Hugo Slater. Többször volt már büntetve. Egy évvel
ezelőtt még Chicagóban volt. Gyerekek akadtak rá, egy
lebontásra ítélt ház pincéjében.
− Én is találtam egy hullát − felelte Jo. Red
Brentonnak hívták.
Slater és Lasher kollégája volt. Most már csak a
negyediket kell megtalálnunk.
− Elkapjuk, ne aggódj! Csak legalább a nevét tudnánk!
− Azt hiszem, én már tudom − felelte Jo, aztán bemondta
a címet, és letette a telefont.
*
Már sötétedett, amikor Jo leparkolt a műhely
közelében. A kocsiból elővette szerszámostáskáját, és
megindult a kerítés felé. A betonlapokból épített falat
hatalmas ívlámpák világították meg. A portásfülkében
égett a villany, az éjjeliőr újságot olvasott.
Jo közvetlenül az ablak mellett mászott át a kerítésen.
A túloldalon táskájából zseblámpát halászott elő, elindult
a már napközben alaposan szemügyre vett félig kész
épület felé. Az ajtót a szerszámok segítségével pillanatok
alatt kinyitotta. A teremben megállt, körülnézett, várt egy
kicsit, amíg szemei hozzászoknak a sötétséghez. Amikor
úgy érezte, már kellően tud tájékozódni, elindult a pince
felé. Lement a lépcsőn, kinyitotta az ajtót. Egy folyosón
találta magát, mindkét oldalon öt-öt vasajtó nyílt.
Valóban új volt az épület, mert még az ajtókat sem
lakkozták le. Vastag porréteg borította az aljzatbetont,
amelyen jól látszottak a friss lábnyomok. Jo követte a
nyomokat, kinyitotta az egyik nehéz vasajtót. Fojtó,
kellemetlen szag csapta meg az orrát, zseblámpája fénye
egy halott élettelen arcába világított.
*
A helyiség egyébként üres volt. Csak Larry Lasher
hullája feküdt a terem közepén.
Jo zajt hallott, gyorsan eloltotta a lámpát, és
hallgatózott. Hamarosan rájött azonban, hogy csak a szél
rázza a tetőre helyezett bádoglemezeket. Ismét
meggyújtotta a lámpát, becsukta az ajtót, és elindult a
lépcső felé.
− Álljon meg! − szólalt meg egy hang. − Álljon meg,
vagy lövök! Jo engedelmeskedett a felszólításnak: −
Helló, Mr. Montham - üdvözölte a tulajdonost.
 − Felelős vagyok a műhely biztonságáért −
magyarázkodott Montham, miután előlépett az ajtó
mögül.
− Bocsásson meg − gúnyolódott Jo −, valóban
megfeledkeztem a sisakról.
− Ebben a helyzetben az se sokat segítene magán −
jelentette ki Gilbert Montham, pisztolyával Jo hátára
célozva.
− Engem is le akar lőni, mint Larryt és Redet?
− Nehéz helyzetben vagyok. De nem csalódtam.
Tudtam, hogy viszszajön.
− Igen, valóban kíváncsivá tett ez az épület. Tudja,
nem logikus egy tökéletesen üres épületet bezárni.
− Gondolom, megtalálta, amit keresett . ..
− Larryt? Persze! Legalább most már azt is tudom,
hogy mi történt.
− Nocsak, halljuk!
− Megfordulhatnék?
− Kérem, parancsoljon. De vigyázzon! Egyetlen rossz
mozdulat, és lövök! Világos?!
− Természetesen − felelte Jo, és megfordult. − Tehát
maga a negyedik: Gilbert Montham.
− Sosem jött volna rá, ha Larryt nem ide hozom.
Sajnos ebben hibáztam.
− Lehet.
− Larry veszélyessé vált. Nem bíztam benne. Túl sok
volt körülötte a nő, erről az egész pornóbuliról nem is
beszélve! Kezdettől fogva elleneztem. Semmi szüksége
nem volt a nyomdára. De hát nem lehetett vele beszélni,
mindig a maga feje után ment.
− Maga talán nem?
 − Nem. Én terveltem ki Carr elrablását. De erre
konkrét okom volt: pénzre volt szükségem. Fenn akartam
tartani a műhelyt, ehhez pedig pénz kell, mert az
embereket fizetni kell. Tudja, hány alkalmazottam van?
Kilencvenhét! Munkát akartam adni az embereknek, és
természetesen fizetést. Mindenáron!
− Mindjárt elsírom magam!
− Felőlem azt gondol, amit akar! Én valóban segíteni
akartam ezeket az embereket. Évek óta itt dolgoznak,
nem akartam az utcára tenni őket…
− Oké. Tehát maguk négyen elrabolják Carrt,
megkapják az ötmilliót. A pénzt becsülettel elosztják. És
aztán?! Megkapta a részét, gondolom, ez elég lett volna.
De miért volt szükség a két gyilkosságra? A
leánykereskedelemre?
− Nekem aztán semmi szükségem nem volt rá. De
Larryvel nem lehetett bírni, mindig több pénzt akart.
Semmi sem volt neki elég.
− A két lány, April és Maureen hol van?
− Most Larryról van szó. Tulajdonképpen nevetséges
az egész ügy. Teljesen ártatlan körülmények között
ismerkedtünk meg. Mindketten pókereztünk ugyanis.
Aztán lassan rájöttünk, hogy nagyon sok közös
tulajdonságunk van: mindketten pénzt akartunk,
mégpedig gyorsan. Tudja, én nagyon sok gazdag embert
ismerek. Itt javíttatják a yachtjaikat. Az én ötletem volt,
hogy raboljuk el Carrt. A többiek meg benne voltak.
Egyébként remekül sikerült a terv.
− Az még nem olyan biztos! Én inkább azt mondanám,
hogy balul ütött ki.
− Nem mindenben értettünk egyet. Lényegében két
csapat volt: az egyik Larry és Hugo. Ők tökéletesen
megértették egymást. A másik csapat volt Red és én. Mi
voltunk a meggondoltabbak, ha úgy tetszik, mi fékeztük
Larryéket. Gyakran ki is nevettek ezért. De bennünket
nem zavart, amíg az történt, amit mi akartunk. Sajnos az
utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy
elkerülhetetlen a katasztrófa. Hugo és Larry egyre
nagyobb méretekben űzték a leánykereskedelmet, ez
nem vezethetett jóra. Veszélyeztette a biztonságunkat.
Így aztán elhatároztuk, hogy lépünk egyet, hogy ezt
megakadályozzuk.
− Tehát Reddel közösen határozták el?
− Red ötlete volt.
− Persze most, hogy Red halott! − gúnyolódott Jo.
− Miért hazudnék? Megengedhetem magamnak, hogy
igazat mondjak. Egyébként is, halála előtt joga van
megtudni az igazságot − jelentette ki szárazon Montham.
− Egy dolgot nem értek. Miért raboltatta el Joanne-t?
− Senki sem rabolta el a lányomat. Hazugság volt.
− A lánya tehát benne van a buliban?
− Igen is, meg nem is. Nem tudott arról, hogy
elraboltuk Carrt. Persze azt pillanatok alatt észrevette,
hogy hirtelen megszűntek az anyagi gondjaink. Joanne a
legjobb barátom, mindent megbeszélünk egymással. És
bár én az emberrablásról nem akartam beszélni, Joanne
apránként kiszedte belőlem. A lányom becsületes, rendes
ember, aki a végsőkig kitart mellettem.
− Talán még börtönbe is hajlandó menni magáért?
− Arra nem kerül sor. Csak maga ismeri az
összefüggéseket, de nem lesz alkalma beszélni róluk.
− Maradjunk még egy percre a lányánál. Miért fordult
hozzám, pont hozzám segítségért?
− Tulajdonképpen véletlen volt. Honnan tudhattam
volna, hogy Carr is magát bízza majd meg?
− Már értem. Maga megijedt, hogy ha netán elkapják
Lashert vagy Slatert, akkor könnyen a maga nyomára
bukkanhatnak. Ezért cselekednie kellett. Megrendezte a
lánya elrablását, teleíratta az újságokat, abban bízva,
hogy egy olyan embert, aki maga is szenvedő alanya egy
emberrablásnak, csak nem vádolhatnak ilyesmivel.
− Igen.
− Joanne pedig belement ebbe a komédiába.
Gondolom, sosem volt Brenton házában azelőtt.
− De igen, ott lakott. Persze nem mint túsz.
− Tehát az emberrablók tulajdonképpen két csoportra
oszlottak. Az egyik oldalon Lasher és Slater, a másikon
maga és Brenton. És mivel maguk féltek a másik
csoporttól, elhatározták, hogy elteszik őket láb alól.
− Lashert én vállaltam, Slatert pedig Brenton.
− És miután végeztek a munkával, maga megölte Red
Brentont, hogy végre teljes biztonságban legyen. Vagy a
pénzért csinálta?
− Tudja, a gyilkosság furcsa dolog. Olyan, mint a
kábítószer. Nehéz abbahagyni. Kezdetben talán
önvédelemből teszi az ember, aztán rájön, hogy ez a
gyilkosság veszélyekbe sodorhatja, ezért újra és újra öl.
Nem lehet megállni. Nálunk is így volt ez. Sajnos én
magam is belekeveredtem a leánykereskedelembe. Ki
akartam szállni, de nem ment másként, csak ha
gyilkolok.
− Igen, értem. A lányokat, gondolom, az itt javított
yachtokkal szállították külföldre.
− Igen. Larrytől jutalékot kaptam ezért. De utáltam ezt
a munkát. Nekem is van egy lányom ugyanis. Ki akartam
szállni, de Larry nem engedett.
− És az a fénykép, ami Lasher kezében volt?
− Maureen Stiller táskájában fedezte fel. Eredetileg egy
bizonyos Ellennel lett volna randevúja, az altatót is neki
készítette. De amikor váratlanul beállított Maureen,
Larry megváltoztatta a terveit. Ugyanis Maureen
csinosabb volt, és Larry úgy gondolta, érte magasabb árat
kaphat. Szerencsés ez az Ellen, fogalma sincs, hogy mi
várt volna rá!
− Hol van a két lány?
− Az Ezüst Nyílon, a szárazdokkban.
− Van itt még valami, amit nem értek. Meggyilkolta
Lashert, de otthagyta a lakásban, ahol April és Carr
megtalálta. A hullát csak később tüntette el, miért?
− Megzavartak. A maga munkatársa, az az April.
Persze én tehetek róla, mert elfelejtettem bezárni a
lakásajtót. Ki kellett várnom, amíg elmennek.
− Maga akadályozta meg Aprilt, hogy értesítse a
rendőrséget?
− Nem, az Red volt. Én figyelmeztettem, ő pedig
idehozta a lányt. Maureen már itt volt.
− Lasher hulláját miért tüntette el?
− Nem akartuk megkönnyíteni a gyilkossági csoport
munkáját. Márpedig hulla nélkül nincs gyilkosság! April
nem beszélhetett. Carr pedig nem állíthatta
bizonyossággal, hogy Lasher meghalt. Red még aznap
este elintézte Hugót. A kártyapartnerei eltüntették a
hullát. Nekik is volt mit takargatniuk, úgyhogy nem
szívesen keveredtek volna egy gyilkossági ügybe. Egy
lebontásra ítélt ház pincéjébe cipelték. Lehet, hogy már
fel is fedezték, nem tudom. Ami pedig Redet illeti, hát
neki peche volt, hogy hallottam, amikor Bothersen
megzsarolta. Nekem persze kapóra jött Bothersen.
− Valóban. Úgy intézte, hogy a gyanú Bothersenre
terelődjék.
− Tudja, én kedveltem Redet. Rendes ember volt. Jó
cimbora. Csak sajnos veszélyeztette az én
egzisztenciámat. Ha csak egyetlen aprócska hibát követ is
el, nekem végem. És Red ivott, márpedig a részegek
beszélnek. Féltem, féltettem mindazt, amit
megszereztem, a műhelyt, a pénzt, a lányomat.
Nyugalmat akartam végre, ezért öltem meg Lashert, és
végül ezért öltem meg Redet is. És most… most magán a
sor.
− És aztán? Ki a következő?
− Remélem, ezzel vége!
− A rendőrség nem hagyja majd abba a nyomozást,
amíg meg nem találják a negyedik embert.
− Nem hinném, hogy a nyomomra bukkannak. Sosem
mutatkoztam Lasher vagy Slater társaságában. Pókerezni
se jártam. Persze lehet, hogy közbejön valami, és
felbukkan valahol a nevem. De mivel nekem is elrabolták
a lányomat, biztos törlik majd a nevemet a gyanúsítottak
listájáról.
− Maga küldte Joanne-t Brentonhoz?
− A házába? Igen, én. Gondoltam, nem árt, ha kissé
alátámasztjuk a történetet.
Hirtelen egy csattanás hallatszott, aztán valami
neszezett. Montham összerezzent ijedtében. − Nyilván
egy patkány − mondta, mintegy a saját megnyugtatására.
− Egy kétlábú patkány − hallatszott egy szigorú női
hang. Montham hátraugrott, ujja már a ravaszon volt! −
Ne mozduljon, Walker!
Jo mozdulatlanul állt, szemét le nem vette Joanne-ról,
aki kezében most is ott tartotta a délelőtt látott pisztolyt.
− Joanne! − kiáltott felrekedten Montham. − Mit
csinálsz te itt?
− Követtelek.
− De hát miért?
− Hogy ne essék bajod! Meg akartalak védeni! −
mondta keserű hangon.
−- Megtaláltam Lashert − jegyezte meg Montham.
− Tudom, mindent hallottam.
 Montham nyelt egyet: − Most haragszol rám, igaz?
Erről a leánykereskedelemről nem tudtál. Hát most
tudod, de tudod azt is, hogy elleneztem, kényszerítettek,
hogy ...
− Csak az emberrablást említetted, meg a váltságdíjat
és azt, hogy milyen halálos veszélybe sodortak a társaid −
mondta a lány. − Hittem neked. Segíteni akartam. Az
életemet is odaadtam volna, hogy segítsek rajtad…
− Miért mondod ezt ?
− Undorodom tőled! − suttogta könnyes szemmel a
lány, − Örültem, hogy segíthetek. Tulajdonképpen még
élveztem is. Jogosnak tartottam Carr elrablását, a
milliomosok megérdemlik az ilyesmit. Az a váltságdíj
pedig, amit kértetek, neki meg se kottyan, neked meg
megmentette az életedet. Tulajdonképpen még azt is
megértettem, hogy önvédelemből bizonyos lépésekre
kényszerültél. De azt nem értem, hogy ártatlan
embereket miért akarsz megölni!
− Joanne! − suttogta Gilbert Montham.
− Dobd el a fegyvert! − szólította fel a lány.
− Megőrültél! Walker mindent tud. Csak arra vár, hogy
beköpjön bennünket a rendőrségnek!
− Nem fogja megtenni.
− És hogy akarod elhallgattatni?
− Megmondom, de előbb dobd el a fegyvert!
− Eszemben sincs!
Joanne felemelte a pisztolyát: − Tudok vele bánni!
Montham nagyot nyelt, bambán bámulta a lányát: −
Istenem! Elment az eszed?! Az apád vagyok! Szeretjük
egymást…
− Én szerettelek − bólintott a lány. − De ennek vége.
Becsaptál, kihasználtál. Én is csak egy báb voltam a
sakktábládon.
 − Nem igaz!
− Dobd el a pisztolyt!
Montham vonakodott, aztán mégis eldobta a pisztolyt.
− Elégedettvagy? − kérdezte remegő hangon a
lányát.Joanne nem válaszolt, Jo-hoz fordult.
− Megmentettem az életet − állapította meg.
− Nem kértem rá − felelte Jo, aki sejtette, hogy mi
következik.
− Nem számít. Maga köszönettel tartozik nekem.
− Ha lenne szíves kifejteni, hogy mire gondol!
A lány bólintott: − Nos, tehát. Először is kiszabadítjuk
a két lányt. Cserébe maga megígéri, hogy nem tesz
feljelentést.
− Nem lesz ez egy kicsit sok a jóból?! Gondolja, hogy
takargatnom kellene egy gyilkost?!
− Választhat!
Jo a földre tette a szerszámosládát, aztán kinyújtott
kézzel elindult a lány felé: − Adja ezt ide!
− Lődd le! − rikácsolt Montham.
Jo Monthamra pillantott: − A kedves, aggódó apa!
Mindent elkövet, hogy a lányából gyilkos váljék!
− Önvédelem − recsegte Montham.
Jo ismét a lányhoz fordult: − Az ujjamat se
mozdítanám ezért az emberért a maga helyében.
A lány egész testében reszketett. − Uramisten, hogy
kerülhettem én ebbe a helyzetbe?! − suttogta.
Montham eldobott pisztolya után ugrott, de Jo
gyorsabb volt, kikapta a fegyvert a lány kezéből, és már
lőtt is. Montham felkiáltott, a pisztoly kiesett a kezéből.
Bal kezével sebesült csuklóját szorongatta.
Sziréna vijjogott.
 A portásfülkében az őrszem meghallotta a lövést, és
bekapcsolta a vészjelzést.
− Menjünk − javasolta Jo. − A portán majd bekötözik a
kezét, a többi már a rendőrség dolga.
*
Másnap reggel fél tíz felé Carr beállított Jo-hoz.
Nagyon izgatott volt.
− Hihetetlen! Kitűnő munkát végzett. Szegény
Maureen! Teljesen kikészült. Azt hitte, tényleg elviszik
valahová a Közel-Keletre. El kell mennie pihenni. El is
viszem Nassauba. Végtére is miattam keveredett ilyen
bajba.
− Mit szól hozzá a felesége?
Lloyd Carr megvonta a vállát: − Végre hajlandó
elválni. Nem úszom meg olcsón a dolgot. De hát nem baj,
majd csak kisegít az az ötmillió. Megvan a pénz?
− Természetesen megkapja, csak előbb meg kell
találnom. Sajnos még nem tudom, hogy hová rejtették.
− Hogy van Miss Bondy?
Jo elmosolyodott: − April a munkatársam.
Hozzászokott már, hogy olykor adódnak fura helyzetek.
Én tudtam, hogy miért rabolták el, így abban is biztos
voltam, hogy nem esik bántódása. Ugyanis halottakkal
nehéz kereskedni.
− De azért biztosan nagyon félt.
− Nem hiszem. April nem az a fajta. Meg aztán, tudja,
én vagyok a főnöke, és ő ismer engem. Tudja, hogy rám
mindig számíthat.
 ISSN 0865-60

Kiadja a POSTPRINT Kft.

1365 Budapest Pf. 628.
Felelős kiadó: a kft. vezetője

90-0391. Szikra Lapnyomda, Budapest

Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató