Melodráma I.

A melodráma, mint filmes műfaj alapvetően társadalmi kérdéseket vizsgál romantikus

köntösben. Azonban az, hogy milyen típusú társadalmi kérdésekre fókuszál, az az évtizedek
során változott. A kritikusok is évről évre különböző aspektusokat fedeztek fel a műfajban.
Ami a kezdetektől napjainkig igaz a melodrámákra, az a filmek témája, ami nem más,
mint a szerelem, a harmónia, az összeillés és a boldogság. Emellett minden egyes
műremekben megfigyelhetjük az expresszív jegyek túladagolását és a tablók felbukkanását,
amik egy teljes jelenetet tudnak magukba foglalni csupán egy képben.
Az egyik legkorábbi ilyen film, Griffith némafilmje, a Broken Blossoms. Ebben
figyelhető meg leginkább a viktoriánus moralizmus, hiszen teljesen világosak a szerepek és
jól elkülöníthetőek a jó és rossz karakterek, amit a rendező didaktikusan át is ad. Megjelenik
benne a rasszizmus, habár nem egészen úgy mint a későbbiekben, de ő az első, aki kimondja,
hogy nem észak és dél között van az igazi háború, hanem a feketék és a fehérek között. Az
erőszakot is kifejezetten expliciten ábrázolja korához képest. Látványvilágra meglehetősen
fejlett, gondos plánozást használ és a színekkel is implikálni próbál.
King Vidor a másik talán legjelentősebb némafilmes melodráma alkotó, akinek a The
Crowd című filmét elemeztük. Az ő esetében a szereplők már jóval árnyaltabbak és nem csak
a gonosz apa-ártatlan lány konvenncionális kombót láthatjuk. A főszereplő az amerikai álmot
kergeti, de hiába kap esélyt, hogy érvényesüljön, ő is csak eggyé válik a tömegben. A képi
világ sokszor az expresszionizmusból merít és nyomasztó módon ábrázolja a tömeget. A film
a szerelmi szál mellett erősen kritizálja a fogyasztói társadalmat és a városi tömegkultúrát. Az
egyedüllét is sokszor egészen ironikus módokon jelenik meg. Mindkét filmre, de inkább a
Broken Blossomsra jellemző a láthatatlan stílus, ami azt jelenti, hogy nem szabad kiesniük a
szereplőknek a diegetikus világból.
A következő stációra példák többek között Mildred Pierce és Stella Dallas. Itt a
melodráma egy társadalmi fordulathoz ér és újra megjelenik a viktoriánus moralizmus, ami
egyszerűvé teszi, hogy a szereplőket két táborra bontsuk. Mindkét nőnek helyt kell állnia
anyaként, társasági figuraként, feleségként és lányként is. Ezt a típusú filmet nevezzük női
melodrámának. Ennek két verziója van: az anya-melodráma és a women’s film. Előbbiben az
anya a gyermek nyilvános identitását alakítja és arra törekszik, hogy a lány elfogadott legyen
a társadalomban; ezek a társadalmi cirkulációban hasznos külső elvárások. Utóbbiban az
anya a belső identitását alakítja a gyermeknek, és a boldogságát próbálja elérni a belső
harmónia megteremtésével. A női md alapvetően a konfliktust nem értő nőről szól, aki nem
tudja hogyan került oda és hogyan juthatna ki. Ezek az első filmek, amiket kifejezetten
nőknek készítettek, női főszereplőkkel, így a nem szerzői md-ban jellemző a
termékelhelyezés. A konfliktust mindig valaminek a hiánya adja. A cél az az anya helyének
elfoglalása. A narratív szerkezete körkörös, ugyanazon a problémán pörög a főszereplő, így
megoldás sincs, a karakter a film végén sem érti a sorsát és ez egy paranoiás, hisztérikus
reakciót válthat ki a főszereplőből. Mivel nők a fsz-k, így a fő társadalom- és hősábrázolási
koncepciója, a nők szerepei a társadalomban és az ezekben való megfelelés miatti
szenvedésük. Ezen kívül a nőből látványt csinál. A Mildred Pierce-hez lehet kapcsolni egy
úgynevezett tudatalattit, amit nem ábrázol a film, azonban sejtet. A film a második
világháború idején játszódik, amikor is a férfiak kivonódtak a családi térből és a nőknek
hirtelen családfenntartóként is kellett funkcionálniuk. Ez az amerikai férfi ideáljára egy
csapás, hiszen a háborúból hazajövő férfiaknak szembesülniük kellett azzal, hogy a nők jól
megvoltak nélkülük. A film azt bizonyítja, hogy a nők is helyt tudnak állni a férfi szerepekben,
az anyai szerep azonban tragédiát okoz.
A női md-kkal párhuzamosan megjelentek a férfi md-k, vagy másnéven, tragikus md-
k. Erre tökéletes példa az On the Waterfront vagy a Rebel without a Cause. Ezekben a fő
konfliktust az apa helyének elfoglalása és az anya után való szexuális vágyakozás adja. Ezt
nevezzük oedipális ellentétnek. Ha a fsz ezt a kettőt meg tudja tanulni kezelni, akkor sikerülni
fog a törvény alá netgaozódás, az integrálódás számára. Itt a fsz érti a problémát, vagy a film
végére megérti, és addig lineárisan halad afelé, azonban elbukik ebben a kilátástalan
harcban, mert nem tudja megoldani. Hősábrázolása meglehetősen különböző a női md-tól,
itt a karakter elidegenült, mindig outsider, nihilista és a végén jön rá, hogy miért nem
működtek a próbálkozásai. A képi világ pedig a főhős érzelmi szenvedését mutatja be,
excesszív, túlzásokra épít. Mint a két filmben is láthattuk a felmerülő szociális problémák
lehetnek a következők: szerfüggőség, alkoholizmus, korrupció, agresszió és bűnözés; ezek
keresete pedig a családban van. Az apa megalázkodását és ezzel a példamutatás hiányát
Nicholas Ray szubjektív kamerabeállításokkal hangsúlyozza. Itt ütközik ki, hogy a háborúból
hazatért férfiak milyen tehetetlenek és feleslegesek, ez az amerikai férfi bukása, ami egyben
a gyerekeknek egy idol bukást jelent. A fő probléma tehát a demaszkulinizáció. Mindkét film
végén a lázadó tinédzserből egy integrálódott férfi lesz. Míg Jim azzal, hogy fiúból férfi lesz és
gyerekből apa szerepet vesz fel, úgy lesz a lázadó énjéből gondoskodó figura. Terry azonban
azzal tagozódik be, hogy oldalt választ, és az outsiderből vezérfigura lesz.
A következő mérföldkő az All That Heaven Allows és a Written on the Wind,
mindkettő fként az osztálypolitikára koncentrálva. Sirknél kifejezetten elmondhatjuk, hogy
„nem riad vissza a nevetségességtől”, azaz hatalmas vizuális túlzásokba esik, mégsem
zökkenti ez ki a nézőt a legtöbbször. Ezeknek a stiláris esztétikai elemeknek mélyebb
jelentésük van, azonban a néző és a karakterek közötti távolságot is próbálja tartani vele. A
70-es évektől a marxisták mondják ki, hogy ez nem csak a szerelemről és a karakterekről szól,
hanem társadalomkritika is. Addig telíti túl az esztétikumokkal a filmet Sirk, amíg már
hamissá válik és elidegenít, ezzel kritizálva a burzsuá reprezentáció illúzorikusságát. Azaz
hiába a műhó meg az őz, a szerelem nem győz le mindent, vannak társadalmi problémák. a
marxista kritikák után kibontakozik a pszichoanalitikus és a feminista filmelmélet is. Ezek
három téma köré csoportosulnak: a szexuális normák, a fogyasztási szokások és a családi
szerepek köré.
A következő időszak kiemelkedő darabja a Far From Heaven, ami az All that Heaven
Allows feldolgozása és újragondolása évtizedek távlatából. Visszatekintve kritizál már régóta
létező problémákat, amikre akkor nem fektettetek elég hangsúlyt vagy nem realizáltak. Az
osztály- és korkülönbségen kívül ilyen az etnikai, az osztálybeli és a genderkonfliktus. Még
sokkal inkább alkalmazza az esztétikai, látványbeli szimbólumokat és színjelzéseket. Ennek a
filmnek a végén azonban nem integrálódik a férfi, hiszen aláírja a válási papírokat és egy
férfival van, tehát számára Happy Enddel végződik a történet. A nőnek és a fekete, alsóbb
társadalmi osztályból származó férfinak azonban „nem szabad” összejönnie. Haynes olyan
dolgokról beszél, amikről Sirk nem tudott, pedig ott volt előtte, Brook ezt nevezi „text of
muteness”-nek, hiszen olyan dolgokról szól a film, amit elnyom, amiről nem tud beszélni.
Emellett az 50-es évek gazdaságát is kritizálja a film, olyasmit, ami Sirknél egy eufemizált,
elnyomott, tudatalatti dolog volt.
A kortárs példa pedig a Brokeback Mountain, ami egy meleg pár küzdelmeit
ábrázolja. A film időben eltávolít, azonban akkor is egy identitáspolitikai kritika, hiszen
felteszi a kérdést, hogy ma vajon hogy reagálnánk. A fő probléma talán belülről jön, hiszen a
fsz tudja, hogy el tudnának bújni, ha akarnának, de a őt is zavarja a gondolat. Emellett
bemutatja a már korábban ábrázolt problémák modernizált verzióját, ugyanis lehet, hogy az
emberek már nem expliciten rasszisták vagy homofóbok, de ez nem veszett ki a
társadalomból, hanem csak átalakult. Ilyen például az egzotizálás és a liberális leereszkedés.
Wendy Brown szerint a probléma alapból rosszul van megközelítve, hiszen szerkezeti
problémaként kellene vele foglalkozni és a kapitalizmussal összefüggést keresni, nem
konkrét problémaként próbálni megoldani. A film a kritikusok többségének nem tetszett,
mondván, hogy nem jól ábrázolja a homoszexualitást és szép tájakkal maszkolja azt, tereli a
figyelmet. Valamint a film plakátját is érték támadások, miszerint a két férfit csak tragikus
szerelmesekként ábrázolja a Titanic ikonikus plakátjára hajazva, ezzel heteronormalizálja a
kapcsolatukat és teljesen figyelmen kívül hagyja a fő problémát, a homofóbiát.