2020 NAT kötelező fogalmak – IRODALOM

9. évfolyam
I. TÉMAKÖR: Bevezetés az irodalomba – művészet, irodalom
szépirodalom: a szépirodalmi művek a nyelvnek elsősorban az esztétikai és kifejező funkciójára építenek, emiatt
hatásuk jelentősen eltér a többi szövegstílustól (társalgási, hivatalos, társalgási stb.); a szépirodalmi szövegben jelentős
szerepe van a stíluseszközöknek (szóképek, alakzatok); ezek teremtik meg a hétköznapitól eltérő, újszerű
kifejezésmódot; a szépirodalmi szöveg nemcsak a nyelvtani, szövegtani szabályokhoz alkalmazkodik, hanem
poétikaiakhoz is; a szépirodalmi kifejezésmód időben állandóan változó, szerzőként eltérő, nem egységes
szórakoztató irodalom: a populáris/népszerű irodalom: könnyen befogadható irodalom, a befogadó szándéka a
kikapcsolódás; a szórakoztató irodalom olvasója többnyire a történetre, az ábrázolt jellemekre koncentrál, nem a
szövegformálás sajátosságaira; populáris műfajok (pl.: krimi, sci-fi, young adult, cyberpunk, fantasy, dalszöveg)
irodalmi kommunikáció: az alkotás és az irodalomolvasás és szövegértelmezés egyirányú kommunikációs
folyamatként is értelmezhető; a kommunikáció tényezői: 1. a szerző (feladó) 2. a befogadó (vevő) 3. az üzenet (az
irodalmi mű) 4. kód (nyelvi, esetleg képi jelrendszer) 5. csatorna (könyv, hangoskönyv stb.) 6. többrétű valóság (a
művilág valósága, az író és az olvasó valósága)

szerző: önálló szellemi alkotást létrehozó személy, ahol az alkotás tetszőleges témájú (ismeretterjesztő, tudományos,
irodalmi, képzőművészeti, zenei stb.) lehet.
alkotó: szellemi vagy művészi értékkel bíró műalkotást létrehozó ember (→ szerző); az irodalomban a prózai művek
alkotóját írónak, a lírai művek alkotóját költőnek, a drámai művek szerzőjét drámaírónak nevezzük
terjesztő: a kultúra terjesztésével hivatásosan foglalkozó ember (pl. könyvmásoló szerzetes, modern kori könyvkiadók
stb.)
másoló: a középkori irodalom kézírásos terjesztésében nagy szerepük volt a kódexek másolásával foglalkozó
szerzeteseknek

előadó: irodalmi művet művészi igénnyel megjelenítő művész (pl. a drámai művek előadói a színészek)

befogadó: a művészeti alkotások értelmezője, az irodalmi művek olvasója

befogadás: a művészeti alkotások értelmezésének folyamata; az irodalomolvasás és szövegértelmezés kommunikációs
folyamata; ebben a folyamatban a feladó az alkotó, a vevő a befogadó, aki nem az alkotóval, hanem a művel lép
kapcsolatba; a befogadást, műértelmezést interpretációnak is nevezzük
értelmezés: → irodalmi kommunikáció, → befogadás
műnem: az irodalom alapvető kifejezésformáit jelölő műfajelméleti kategória; a három műnem: líra, epika, dráma
epika: epikosz ’elbeszélő’ (gör.); a hagyományos műnemkategóriák egyike, az elbeszélő műfajokcsoportneve; az
elbeszélő mű történetet vagy eseménysort mond el rendszerint monologikus formában, prózai és verses formája
(prózaepika, verses epika) egyaránt lehetséges
líra: ’húros hangszer, lant’ (gör.); A hagyományos műnemkategóriák egyike. Eredete szerint megkülönböztetünk: 1.
ősköltészeti alkotásokat (szerzői ismeretlenek, a szájhagyomány őrizte meg néhány darabjukat); 2. népköltészeti
műveket (szerzőjük szintén ismeretlen, témájukat a közösségi lét eseményeiből merítik); 3. műköltészeti alkotásokat
(szerzőjük ismert, konkrét idő-, térbeliség és társadalmi beágyazódás jellemzi). A líra a legszubjektívebb műnem,
lényegében az ember (leginkább a szerző) belső élményeinek kifejeződése, érzelmeinek és hangulatának ábrázolása,
képekbe rögzítése; a lírai szövegek intenzitásának, tömörségének megvalósítására a szerző intenzitásnövelő
formaszerkezeteket alkalmaz; eszközei a költői képek és a stílusalakzatok; a szöveg versformája, a ritmus és az
akusztikai hatások, azaz a zenei hangzás keltette érzelmi-hangulati tartalmú többletjelentés; írott szöveg esetén az
1
íráskép és a rendhagyó írásjelek használata, a nyomtatott forma képének esetleges többletjelentése (pl. szabadvers,
képvers); a lírai költemény megszólalásmódját tekintve rendszerint monológ, de lehetségesek eltérések is az epiko-
lírai költeményekben (pl. a balladákban, eklogákban)
dráma: a hagyományos műnemkategóriák egyike, a dráma → akció és → dikció egysége
műfaj: a három műnem: líra, dráma, epika; a műnemek több műfajból álló csoportok (lírai műfajok pl.: dal, elégia,
óda)
EPIKA
monda: epikus műfaj, ősi, szájhagyomány útján fennmaradt, természeti jelenségekről vagy történelmi eseményekről
és hősökről szóló történet, amelyben a képzelet átalakítja, felnöveszti a valóságot, s a tényekhez fantasztikus
magyarázatok fűződnek
elbeszélés: 1. prózai kisepikai műfaj, rövid terjedelmű, kevés szereplőt felvonultató, rendszerint egyetlen
eseménysorra koncentráló műfaj; 2. az epikai műnem alapvető közlésmódja; a helyzet, a körülmények leírásának
módja, a jelenetszerű ábrázolás, a jellemzés és a dialógusok alkalmazásának jellegzetes eljárása
regény: nagyepikai műfaj, leggyakrabban prózai, de előfordul verses formában is, eredete az antik irodalomba nyúlik
vissza (pl. Héliodórosz, Longosz stb.), a középkori irodalomnak is kedvelt műfaja (lovagregények), az újkori irodalom
reprezentatív műfaja, sokféle műfajváltozata létezik (pl. → pásztor-, → pikareszk(csavargó), → kaland-, → család-,
→ állam-, → utaztató, eszme-, → fejlődés-, → lélektani, → tudat-, → történelmi, utópikus, fantasztikus, → levél-,
dokumentum- stb.); totalitása alapján megkülönböztethető extenzív totalitású (széles tabló jellegű, sok részletet
felmutató) és intenzív totalitású (egy esemény vagy szereplő részletes, koncentrált, elemző, gyakran lélektani
bemutatása) regény; a regény jellemzője a több helyszínen, hosszabb idő alatt zajló, több cselekményszálon vezetett,
nagy szereplőgárdát (fő- és mellékszereplőket) felvonultató történet, amelynek bemutatását befolyásolja az elbeszélő
nézőpontja; a regényt meghatározhatja a stílusa: pl. realista, romantikus, naturalista stb.; a terjedelme: pl. kisregény;
témája vagy formája egyaránt; a XX. század elejének speciális írói megoldásai alapján beszélhetünk kísérleti
regényről (pl. Joyce: Ulysses, Proust: Az eltűnt idő nyomában c. regénye)
elbeszélő költemény: verses formájú epikai műfaj, amelyet líraiság és a költői eszközök gyakori alkalmazása jellemez
(pl. Petőfi Sándor: János vitéz, Arany János: Toldi)
LÍRA
dal: a legszubjektívebb, egyszerű, egynemű érzelmeket kifejező lírai műfaj, jellemzője, hogy a költő közvetlenül
szólal meg, eredetileg dallammal együtt keletkezett; a műfajelmélet számtalan típusát különbözteti meg: eredete
szerint (népdal és műdal); tartalom és funkció szerint (világi és vallásos); téma szerint (bordal, szerelmi dal,
katonaének stb.); az emberi élet szakaszai és eseményei szerint (bölcsődal, halottsirató; altatódal, nászdal stb.); az idő
szerint (hajnali dal(alba), őszi dal stb.); a dalban megnyilatkozó lírai én alapján (éndal, felelgető, kardal); versforma és
zeneiség alapján (rondó, chanson, canzone stb.)
himnusz: ’ének’ (gör.); lírai műfaj, általában istenséghez könyörgő, magasztos tárgyú és hangnemű ének, költemény;
a klasszikus himnusz szerkezete: ABA (könyörgés a megszólítotthoz; a kérés kifejtése; a könyörgés megismétlése)
óda: oide, aoide ’dal’ (gör.); lírai műfaj, magasztos tárgyú, patetikus hangú ének, istenekhez, kiemelkedő
személyekhez vagy megszemélyesített fogalmakhoz (szabadság stb.) szól; tárgya szerint lehet egyéni és közösségi;
módszere szerint dicsőítő vagy bölcseleti; a műfaj eredete az antik görög költészetig nyúlik vissza, akkor pengetős
hangszerrel előadott dalt jelentett; jelentős képviselői: Szapphó, Horatius, Berzsenyi Dániel, József Attila, Petri
György stb.
elégia: elegosz ’panaszdal’ (gör.); eredetileg disztichonban írt költemény, fuvolakísérettel adták elő, tartalmában lehet
harcra buzdító ének vagy a személyes fájdalom panaszhangú költeménye, de elvont gondolatok, filozofikus tartalmak
megéneklésére is alkalmas; a ma használatos meghatározás szerint az elégia a panasz, szomorúság, vágyódás
élmények kifejezésére alkalmas vers, alapélménye az elmúlás, a boldogság elvesztésének vagy elérhetetlenségének
érzése; Schiller meghatározása szerint az elégikus magatartás akkor jön létre, amikor a költő látja, hogy a valóság és
az ideál között milyen hatalmas távolság feszül, az ideál alulmarad a valósággal szemben, és ezt rezignáltan,
lemondóan veszi tudomásul
2
metafora: metaphora ‘átvitel’ (gör.); a szóképek egyik fajtája, érzelmi vagy hangulati egyezésen vagy alakbeli
hasonlóságon alapuló névátvitel; két elemből áll, az azonosítóból és az azonosítottból; ha csak az azonosító szerepel,
hiányos (csonka/egytagú) metaforáról, ha mindkét elem megnevezésre kerül, teljes metaforáról beszélünk
hasonlat: stíluseszköz; hatása a képi látvány és a fogalmi gondolkodás egyeztetésén alapul; elemei: a hasonlító és a
hasonlított, mindkettő megtartja önállóságát, de valamilyen egyezésen alapul a kapcsolatuk (pl. érzelmi, hangulati,
szemléletbeli); leggyakrabban mondatformában fordul elő, a hasonlat két elemét leggyakrabban a mint kötőszó
kapcsolja egybe
költői megformáltság: a szépirodalmi szövegek alapjellemzője a művészi műgond, a szövegek tudatos szerkesztése,
nyelvi megformáltsága
történet: az epikus mű mindig egy történetet beszél el, a drámai műből is egy történet bomlik ki; az elbeszélt,
időrendbe állított történetet, ami az olvasó fejében összeáll az olvasás végén, fabulának nevezzük; a történet nem
azonos a cselekménnyel
lírai én: → lírai alany
narrátor: elbeszélő; epikus művekben az, aki a történetet elmondja; ritkán a drámában is alkalmaznak narrátort
beszélő: az irodalmi művek megszólalója; az epikus műveknek elbeszélője (→ narrátor) van, a lírai szövegeknek
versbeszélője
dialógus: párbeszéd (gör.); a drámai és epikai művekre jellemző közléshelyzet
monológ: magánbeszéd, a dráma szereplőjének önmagához intézett szövege, amelyből a néző megismerheti a
szereplő lelkiállapotát, legbensőbb viszonyát az eseményekhez

II. TÉMAKÖR: Az irodalom ősi formái. Mágia, mítosz, mitológia

szóbeliség: 1. a kultúra azon korszaka, amelyben nem létezett írásbeliség; az archaikus kultúrák kezdetben a
szóbeliség (oralitás, szájhagyomány) útján örökítették a szövegeket; 2. a kultúra terjesztésének minden korszakban
meglévő módja (pl. a népdalok vagy manapság a viccek, városi legendák szájhagyomány útján terjednek)
írásbeliség: a kultúra azon korszaka, amelynek része az írásosság; az archaikus kultúrák kezdetben a szóbeliség útján
örökítették a szövegeket, később a szóbeliség tovább élése mellett megjelent a felirat-kultúra és a kézírásos kultúra (→
kódex); a XVI. századtól a nyomtatott írásbeliség kora (Gutenberg-galaxis); a XX. századtól a digitális írásbeliség
kora (Neuman-galaxis) következett
sámánizmus: a kereszténység felvétele előtti ősi magyar hitvilág a belső-ázsiai népek sámánhitéhez (samanizmus)
hasonló; központi alakja a sámán (a magyarok táltosnak nevezik), világképe: háromosztatú világ, a három világszintet
(felső, középső, alsó világ) a → világfa köti össze

regös: a magyar ősköltészetben a hivatásos énekmondó neve

mágus: titkos tanokban jártas személy, aki természetfölötti erőket használ lehetetlen dolgok megtételére, ilyen erőket
felidéz, illetve az emberek szolgálatába állítja; varázsló
jokulátor: ioculari, ioculatus ‘tréfálkozik’ (lat.); tréfálkozó, csúfolódó; magyar változata regös, igric; hivatásos
énekmondó, világi előadó
táltos: a belső-ázsiai népek sámánhitéhez (samanizmus) hasonló ősi magyar hitvilág központi alakja a → sámán,
táltosnak is nevezik; a közösség lelki-szellemi vezetője, jós, gyógyító; sámándobjának segítségével képes révületbe
esni és utazást tenni a tapasztalaton túli világokba; kiválasztottságát testi jel jelzi
világfa: az ősi magyar hitvilág világképében a három világszintet összekötő fa

antikvitás: az ókori görög és római kultúra összefoglaló elnevezése

mítosz: kisepikai műfaj, hitrege; olyan elbeszélés, amelyben a világ dolgait természetfeletti lények irányítják, hősei
legendás alakok; a történetek célja a világ jelenségeinek magyarázata
3
mitológia: egy nép mítoszainak összessége, rendszere

eredetmítosz: egy jelenség (emberi viselkedés, természeti táj stb.) eredetét magyarázó mítoszfajta
archaikus világ: archaikus arkhé – ’kezdet’ (gör.); régies, ódon; az ókori görög világ Kr. e. I. évezredének első
feléhez tartozó időszaka
archetípus: ősforma, őskép; állandósult kép

III. TÉMAKÖR: A görög irodalom

eposz: ’költemény, történet’ (gör.); nagyepikai műfaj; hexameterben írott költemény, melyben egy különleges
képességekkel rendelkező hős transzcendens segítséggel egy egész nép életére kiható változást hajt végre; rendszerint
egy nép eredetéről vagy nagy vállalkozásáról (pl. háború) szól eposzi konvenciók/kellékek/állandók: az eposzokban
előforduló állandó elemek: → invokáció, → propozíció, → enumeráció, → csodás elem, → in medias res kezdés, →
állandó jelző, → ismétlődő kifejezések, → epikus hasonlat
időmértékes verselés: a rövid és hosszú szótagok váltakozására építő verselési forma (alapegysége: mora – egy rövid
szótag: U)

hexameter: a hexameter hat verslábból álló verssor, aminek az első négy verslába általában daktilus (- U U), de
helyettesíthető spondeussal (- -), az utolsó előtti verslába szinte mindig daktilus (- U U), az utolsó pedig spondeus (- -)
(vagy ritkábban trocheus (- U))
epigramma: lírai műfaj, ’felirat; sírfelirat vagy isteneknek szánt épületek falára vésett írás’ (gör.); az epigramma
disztichonban írt, rövid, tömör, csattanóra épülő vers; a görög epigramma magasztos tárgyú, patetikus hangvételű
dicsőítő költemény; a római vagy latin epigramma ezzel szemben csipkelődő, humoros, néhol szatirikus hangvételű
(Pl.: Anakreón: Gyűlölöm azt...)
toposz: ősi jelkép, állandósult költői kép, közkinccsé vált költői kép, amelyet különböző korok költői egyaránt
használnak (pl. az úttoposz a tapasztalatszerzést, az életutat, a téltoposz az elmúlást, végességet jelenti)
DRÁMA
tragédia: drámai műfaj, ’kecske-dal’ tragosz ’kecske’ + oide ’dal’ (gör.); azért nevezték így, mert a szatírokat játszó
színészek kecskebőrbe voltak öltözve; a dráma egyik alapműfaja; Arisztotelész meghatározásában: „A tragédia
komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása, megízesített nyelvezettel...” – ebből a
meghatározásból vezeti le a tragédiák kompozíciójának fő elemeit: történet, jellemek, nyelv, gondolkodásmód,
díszletezés, zene; a tragédia esztétikai minősége a tragikum, ami mindig jelentős értékpusztulás, visszavonhatatlan
értékvesztés
komédia: drámai műfaj, jellemhibát vagy társadalmi visszásságot tesz nevetségessé; a komédiában általában kisszerű
emberek, kicsinyes tulajdonságok ütköznek össze, de komikus hatású az is, ha kisszerű célok megvalósításáért
túlságosan nagy eszközöket használ a komédiahős; a komédia mindig szerencsés végkimenetelű
hármas egység: az arisztotelészi elméleten nyugvó, a francia klasszicizmus idején előíró jelleggel normává emelt
dramaturgiai alapelv (Nicolas Boileau) a drámairodalomban, eszerint a mű cselekménye csak egy térben játszódhat,
24–36 óra alatt, és a cselekménynek egyenes vonalúnak kell lennie, azaz mentesnek minden epizódtól, mellékszáltól

akció: cselekvés; a dráma egyik alkotóeleme

dikció: ’mondás’ (lat.); a dráma egyik alkotórésze, a szöveg; a drámai szituáció egységét az → akció és dikció
egysége teremti meg
drámai szerkezet: a hagyományos drámai szerkezet egységei: → expozíció, → konfliktus/bonyodalom, → tetőpont
→ késleltetés, megoldás
expozíció: bevezetés, előkészítés, a téma megjelölése, a drámai és epikai művek bevezető része, amelyben az
alaphelyzet és a szereplők bemutatására kerül sor

4
konfliktus: összeütközés; a hagyományos drámák cselekményét a szereplők közti és a személyen belüli belső
konfliktusok rendszere bontja ki
tetőpont: a drámai szituáció kiéleződésének csúcsa, az ellentétes erők küzdelmének pillanata, a megoldás követi
kar: a görög tragédiák, színpadi előadások szereplője a 12, később 15 főből álló kórus; amelynek megnyilvánulásai
(kardalok) tagolják a drámai cselekményt, értelmezik az eseményeket, kihangosítják a befogadó lehetséges
gondolatait; a kar a közösség erkölcsi normái mentén minősíti az eseményeket; bevonulási dala után a jelenetek közti
önálló betétdalok következnek; szerepük a kivonulási dallal (exodosz) zárul
katarzis: katharszisz ’megtisztulás’ (gör.); 1. a tragédiának a befogadóra gyakorolt hatása: összetett lelkiállapot, a
félelem, együttérzés, részvét érzései kapcsolódnak össze azzal a felemelő érzéssel, amely erkölcsi magasrendűséget
vált ki a befogadóból; 2. a művészeti alkotás befogadóra tett hatása, a mű kiemel a hétköznapi gondolkodás térbeli,
időbeli meghatározottságából, és az emberi lét leglényegesebb kérdései felé fordítja a figyelmet

IV. TÉMAKÖR: A római irodalom

imitáció: utánzás, művészi minta követése, másolás
ekloga: ’szemelvény’ (gör.); lírai műfaj, többnyire pásztori környezetben élő vagy oda vágyó emberek szelíd világát, a
békés életre való vágyakozást fejez ki; az antik ecloga gyakran párbeszédes formájú, epikus és drámai elemeket is
tartalmazó költemény, szereplői rendszerint allegorikus alakok; később érzések és gondolatok szembesítésére
alkalmazott versforma, melyben a pásztori elemek átvitt értelműek (ld. Vergilius vagy Radnóti költészete)
episztola: episztolé ’üzenet, levél, utasítás’ (gör.); lírai műfaj, költői levél, általában verses formájú; klasszikus
változata tanító szándékú, hangneme emelkedett; erkölcsi, világnézeti elvek kifejtésére alkalmas; a XIX. századtól
erőteljesen szubjektivizálódik, a személyes vallomás kap nagyobb teret epitáfium: ’gyászbeszéd’ (lat.); sírvers

horátiusi alapelvek: Sapere aude! (Merj gondolkodni!) /A költeményeknek nem csak gyönyörködtetnie, hanem
gondolkodtatnia is kell. /Arany középút (aurea mediocritas): Nem szabad szélsőségek szerint élni, mindig meg kell
találni a középutat. Erre metaforája egy hajó. / Carpe diem (Élj a mának, szó szerint Ragadd meg a napot) Ez nem
egyenlő a hedonizmussal, pusztán azt takarja, ragadjunk meg minden lehetőséget, használjunk ki minden napot
/Memento mori (Emlékezz a halálra), azaz éld úgy az életed, hogy közben mindig tisztában vagy eljövendő haláloddal

ars poetica: lírai téma, műfaj, ’költészettan, költői mesterség’ (lat.); 1. olyan műalkotás, amely a költészetre
vonatkozó szabályokat foglalja össze; 2. olyan műalkotás, amelyben a költő a költészethez fűződő viszonyáról, az
irodalom és művészet feladatáról vall, költői magatartásról

V. TÉMAKÖR: A Biblia mint kulturális kód

Biblia: biblion ’könyvek’ (gör.); az emberiség egyik legjelentősebb kulturális alkotása; az európai kultúra egyik
alapköve; két nagy egysége: az → Ószövetség és az → Újszövetség ; bibliafordítás: az eredetileg héber, arámi és
görög nyelvű bibliát az idők során számos nyelvre lefordították; jelentős bibliafordítások: Septuaginta (’hetvenes
fordítás’) az Ószövetség első görög nyelvű fordítása (Kr. e. III. sz.); Vulgata (’általánosan használt’) a teljes Biblia
első latin fordítása (Kr. u. IV. század); anyanyelvű teljes bibliafordítások XVI. századtól készültek: németre Luther
Márton fordította le a Bibliát; a vizsolyi biblia az első teljes magyar nyelvű Biblia (Károli Gáspár, 1590)
Ószövetség: a → Biblia egyik része → Héber Biblia
Újszövetség: a → Biblia egyik része

Héber Biblia: → Ószövetség

zsidó vallás: az öt világvallás egyike; egyistenhit; központja: Jeruzsálem; istenfelfogása szerint a mindenható Isten
örökkévaló, mindenütt jelen levő; legnagyobb prófétájuk: Mózes; a zsidók nem hisznek a megtestesülésben (a
keresztényekkel szemben, akik Jézust is imádják, hiszen szerintük ő a megtestesült Isten)

kánon: kanón 'nádpálca' (gör.); 1. az egyházi törvények által jóváhagyott bibliai szövegek jegyzéke; 2. mérték,
irányadó minta, szabály, norma
5
kanonizáció: törvényesítés, szabályossá minősítés, a szövegek egyházi kánonba való felvételének eljárása
teremtéstörténet: 1. a világ vagy az ember teremtését magyarázó mítosz; 2. a Biblia elején található, a világ és az első
emberpár teremtéséről szóló elbeszélés
pusztulástörténet: a világ, a civilizáció összeomlását bemutató történet (pl. vízözön-történetek)
Tóra: A Biblia Ószövetségének történeti könyvei közül Mózes öt könyve (ez a rész tartalmazza például a teremtés és
a vízözön történetét, József történetét stb.)
Genesis: geneszisz ’teremtés’ (gör.); 1. genezis: eredet, keletkezés, származás; 2. Genezis: Ószövetségben található
Mózes első könyve, amely a világ teremtésének történetét, az emberiség korai történetét mondja el a vízözönig

Exodus: ’kivonulás’ (gör.); 1. az antik tragédiákban a mű befejező része, a színészek kivonulása a színpadról; 2. a
Bibliában Mózes II. könyve (a zsidók kivonulása Egyiptomból)

zsoltár: egyfajta verses imádság, himnusz, eredetileg az Ószövetségben található 150 vallásos ének gyűjteménye,
közösségi fohász

próféta: az isteni akarat vagy szándék közvetítője; jós, látnok

kereszténység: az öt világvallás egyike, amely Krisztus feltámadását és a megváltást hirdeti; az európai

gondolkodásmódot jelentősen meghatározza, ezért szokás az európai zsidó-keresztény hagyományról, civilizációról
beszélni

evangélium: ’jó hír, örömhír’; az → Újszövetségben Jézus életéről szóló könyvek címe (4)
szinoptikusok: ’együttlátók’ (gör.); a négy evangélista közül három (Máté, Márk Lukács) szinoptikus, mert hasonlóan
(Jánostól eltérően) beszélik el Jézus élettörténetét és csodatételeit
napkeleti bölcsek: a bibliai evangéliumok szerint egy csillag vezetésével keletről Betlehembe érkező bölcsek, akik
hódolni kívántak az újszülött Jézusnak; a Biblia nem nevezi meg őket, de a keresztény hagyományban
háromkirályoknak nevezik a csoportot, és nevet is kaptak (Gáspár, Menyhért, Boldizsár)
apostol: ’kiküldetett’ (gör.); a 12 apostol a keresztény hagyomány szerint Jézus tanítványa, akiket Jézus kiválasztott
és küldetést adott nekik; az → Újszövetségben az evangéliumokban és az Apostolokcselekedeteiben olvashatunk
tetteikről

példabeszéd: → példázat: tanító célzatú, erkölcsi tanítást tartalmazó epikus történet (vö. parabola), pl. A tékozló fiú
példázata
passió: ’kínszenvedés’ (lat.); műfaji értelemben Krisztus kereszthalálának dramatizált előadása, drámai műfaj, a
középkori misztériumjátékok egyik típusa; a leghíresebb magyar változat a Csíksomlyói passió

kálvária: a Kálvária Krisztus kereszthalálának helyszíne Jeruzsálemben; a szó köznevesült alakja Krisztus keresztútját
jelenti
apokalipszis: 1. az → Újszövetség egyik könyve, János jelenései, jövendölés a világ végéről; 2. végítéletről szóló
jövendölés, látomás

VI. TÉMAKÖR: A középkor irodalma

középkor: az irodalmi középkor (III–IV. sz. – XIV. sz.) két nagy korszaka: 1. ókeresztény irodalom; 2. érett/virágzó
középkori irodalom; a középkori gondolkodás a keresztény világszemléleten nyugszik, világképe kétosztatú
(transzcendens – evilági), emberképe kettős (anyagi – szellemi); művészetfelfogását a vallásos szemlélet hatja át
korstílus: egy-egy korszakra jellemző minden művészeti ágban is megjelenő stílus, jellemző eszközhasználat (pl.
reneszánsz, barokk, romantika)

6
művelődéstörténet: a történettudomány részterülete; egy-egy történelmi korszak művelődésével, társadalmi, erkölcsi,
szellemi működésével foglalkozó tudományág; részterületei pl.: mentalitástörténet, iskolatörténet, könyvtörténet
romanika: az európai országok XI–XII. századi műalkotásainak együttese, a román kor az ezredforduló környékén
kezdődött és a francia gótika elterjedéséig, a XIII. század elejéig tartott, jellemzői: vastag falak, lőrésszerű ablakok
gótika: ’gót-barbár’ (ol.); a XII–XV. század képzőművészeti és építészetei stílusa, jellegzetes formaelemei az
égbetörő szerkezet, a csúcsíves forma, a díszes üvegablak, rózsaablak
patrisztika: ’egyházatyák kora’; a középkor első szakasza, az ókeresztény irodalom időszaka (III–IV. századtól – XI.
sz.)

skolasztika: az arisztotelészi és a keresztény teológia egységes rendszerbe foglalásával létrejött vallásfilozófiai

irányzat (XI–XV. sz.); legfőbb képviselője Aquinói Szent Tamás

katedrális: székesegyház, dóm; a középkori város egyházi központjának általában főpapi tulajdonban lévő épülete

vallomás: A vallomás (latin confessio 'bevallás, gyónás') az önéletrajz sajátos fajtája, amelyben a szerző lelki
életének, törekvéseinek, világfelfogásának – olykor az önostorozásig menően őszinte -, elmélkedő jellegű feltárása
háttérbe szorítja az életút külső eseményeinek rögzítését (pl. Szent Ágoston, II. Rákóczi Ferenc)

legenda: ’olvasásra szánt’ (lat.); vallásos tárgyú írás, rendszerint szentek életéről szóló történet, középkori epikus
műfaj; erényes magatartásra vezérlő kalauz, célja a példák követésére, azok utánzására való biztatás leírás: az irodalmi
ábrázolás egyik alapeszköze; a szerző a jellemző tulajdonságok összefoglalásával mutatja be a szereplőt, helyszínt
vagy a szituációt, pl. Margit- legenda

rím: a rím az irodalomban egy stilisztikai eszköz, alapja a különböző ritmikai szakaszok vagy sorok végének (vagy
akár a sorok közbeni szavak) hangjainak egyezése, „összecsengése”. A rím figyelemfelkeltő erejével segít az adott mű
mondandójának hangsúlyozásában, s az emberi fül számára kellemes hatást kelt. A rím – ha fajtáját nem határozzuk
meg eltérően – a sorvégi hangok egyezését jelenti

egyházi kultúra: a középkori művészet két ága: a vallásos és a világi művészet; a vallásos művek az egyházi kultúra
keretein belül keletkeztek, világszemléletüket, emberképüket a keresztény világszemlélet határozza meg; az egyházi
kultúra fontos központjai a szerzetesrendek kolostorai

lovagi kultúra: az érett középkor világi irodalmának jellegzetes iránya; tere: uralkodói és főúri várak és kastélyok;
virágkora: a XI–XV. század; a lovagi kultúra megteremtette a nemzeti nyelven szóló világi epikát, lírát; a lovagi
irodalom fő témája: harc, szerelem, a lovagi élet, eszmény és értékrend, különösen a nő tisztelete

trubadúr: a lovagi erényeket és az udvari szerelmet megéneklő provanszál költő; udvari költő, lovag-költő

moralitás: középkori drámai műfaj, az erényeket és bűnöket megszemélyesítő allegorikus alakok küzdenek a
„középen” álló ember megszerzéséért
vágáns költészet, vágánsdal: a középkori vándordiákok által szerzett szabados stílusú és életszemléletű ének
(Carmina Burana)
nyelvemlék: korai magyar nyelvű szövegek; két fajtája: szórványemlék (pl. Tihanyi alapítólevél), szövegemlék
(Halotti beszéd és könyörgés)
szövegemlék: a → nyelvemléknek az a fajtája, amely nemcsak elszórt (szórványemlék), hanem összefüggő
anyanyelvi szöveget tartalmaz (pl. Halotti beszéd és könyörgés)
gesta: ’viselt dolgok’ (lat.); középkori történetírói műfaj, nem ragaszkodik a szoros időrendiséghez, a hagyományos
történetírással szemben több benne a szubjektív és mesei elem, olvasmányossága miatt kedvelt (pl. Anonymus, Kézai
Simon)

krónika: évkönyv, a történetírás műfaja

7
intelem: erkölcsi célzatú, javító szándékú, bizonyos irányelveket megszabó figyelmeztetés, főleg valamitől való óvás;
irodalomban: Szent István király intelmei Imre herceghez; vö.: parainesis

kódex: kézzel írott, iniciálékkal és miniatúrákkal díszített középkori könyv, kolostori másolóműhelyekben készítették;
a középkori magyar irodalom nyelvemlékei is ezekben maradtak fenn (pl. Halotti beszéd és könyörgés – Pray-kódex,
Ómagyar Mária-siralom – Leuveni kódex)

prédikáció: 1. egyházi beszéd; 2. intelem, tanító beszéd

Pokol: túlvilági állapot, a büntetés helye, keresztény mitológia

Purgatórium: tisztítótűz, keresztény mitológia

Paradicsom: mennyország, keresztény mitológia

emberiségköltemény: → drámai költemény

allegória: allé ‘máshol, másként’ + agoreuó ‘szónokol’ (gör.); képletes beszéd; összetett szókép, amely egy metaforát
vagy megszemélyesítést részletesen kibont; a metaforához hasonlóan elvont fogalmakat képek segítségével fejez ki, a
képsor minden eleme mögött a gondolat egy beazonosítható részlete áll (Pl.: a Toldi 4. énekének álomallegóriája)

szimbólum: szümbolon ‘jel, jósjel, jelrendszer’ (gör.); a szóképek körébe tartozó stíluseszköz, jelkép; elvont fogalom,
gondolat, érzés, illetve hétköznapi nyelven nem megfogalmazható, gazdag jelentéstartalmak kifejezése konkrét tárgy
vagy jelenség megjelenítése által

tercina: háromsoros versszak, az egymást követő tercinák rímei összefonódnak, mivel a rímképlete aba / bcb / cdc
(Dante: Isteni színjáték)

balladaforma: ballade: ’tánc, táncdal’ (fr.); provanszál táncdalformából önállósult lírai műforma, 3 db 8–12 soros
rímes és refrénes szakaszból áll, melyet egy 4–6 soros ajánlás követ (ld. Villon versei)

rondó: eredetileg francia körtánc; zenei forma, visszatérő témával, az irodalomban erősen zenei hatású körvers,
visszatérő rímekkel, refrénes szerkezettel, 8–15 soros

oktáva: 8 soros és 8 szótagos szakasz, strófa

testamentum: végrendelet, rendelkezés

haláltánc: danse macabre (fr.) középkori irodalmi és képzőművészeti műfaj, groteszk vízió arról, hogy a halál
allegorikus alakja utolsó táncba hívja az embereket nemre, korra és társadalmi rangra való tekintet nélkül; témája a
mulandóság

oximoron: oxümóron az oxüsz ‘csípős, savanyú’ és mórosz ‘bárgyú, értelmetlen’ elemekből (gör.); egymást kizáró
ellentéteket összekapcsoló szókép, amely szerkezete miatt alakzatnak is nevezhető (pl. forró jég)

8
 10. évfolyam
VII. TÉMAKÖR: A reneszánsz irodalma

A) A humanista irodalom

reneszánsz: renaissance ’újjászületés’ (fr.); művelődéstörténeti korszak, a XIII–XVI. század közti időszak elnevezése.
A középkori dogmatikus gondolkodás helyére az egyén és az egyén világi jelentősége kerül, a túlvilági célok helyére
az evilági értékek kerülnek, de ez nem jelenti az egyházzal, vallással való szakítást, csak a vallásos eszmék
egyeduralmának végét. Az észak-itáliai polgárság kulturális és művészeti törekvésének összefoglaló neve. A legfőbb
irányelvek: világiasság, a túlvilági élet helyett a földi élet kultusza (tisztelete és élvezete), a természet és a természeti
életforma dicsérete, szépségkultusz, racionalitás, az egyéniség központi szerepének hirdetése, a klasszikus antik
művészet és életszemlélet dicsérete. A reneszánsz emberideálja a mindenoldalúan művelt „klasszikus” és modern
tudással felvértezett ember (polihisztor), aki a tudományok és a művészetek ágaiban egyaránt jártas. A reneszánsz
ideológia fő eszméje a → humanizmus (emberközpontúság), amely szintén az antik irodalom világszemléletének
felújítását tűzte ki célul; kialakulásának kezdetén a nagy összegzőké a vezető szerep, az irodalomban a korszakhatár
Dante, a képzőművészetben Giotto művészete; a reneszánsz belső korszakait évszámhatárok jelzik: trecento (1300-as
évek), quatrocento (1400-as évek), cinquecento (1500-as évek); a képzőművészet kimagasló alakjai: Botticelli,
Raffaello, Giorgione, Leonardo da Vinci, Michelangelo, Dürer, Brueghel, az építészetben: Brunelleschi, a zenében:
Palestrina, a természettudományban: Kopernikusz, a filozófiában: Giordano Bruno, Machiavelli, Thomas Morus és
Rotterdami Erasmus
humanizmus: humanus 'emberi' (lat.); 1. a reneszánsz korának filozófiai-szellemi irányzata (XIV-XVI. század), az
itáliai polgárság értelmiségi gondolkodásmódja, középpontjában az ember, az emberi egyéniség, ill. az egyéniség
önmegvalósítása áll; 2. általános értelemben az emberiesség kifejezéseként használatos, az emberi méltóság tisztelete,
az emberi értékek és érdekek megbecsülése a tartalma
reformáció: a XVI. század vallási megújulási mozgalma
szonett: ’rövid dal’ (ol.); 11 szótagos verssorokból, 14 sorból álló jambikus lejtésű költemény, a petrarcai változat
jellemzően két négy- és két háromsoros versszakból áll, rímképlete többféle lehet (pl. abab abab ccd eef; abab abab
cdc dcd); jelentős szonettköltők: Petrarca, Michelangelo, Shakespeare, a magyar irodalomban: Babits Mihály, József
Attila, Szabó Lőrinc stb.; a szonett speciális fajtája a szonettkoszorú és a mesterszonett, mely 15 szonettből álló
verscsoport, amelyben az egyes szonettek utolsó sorai a következő szonett kezdősorai lesznek; 14 „különleges” sorból
épül fel a 15. mesterszonett (pl. József Attila: A kozmosz éneke); lírai műfajként is használatos fogalom
novella: ’újdonság’ (ol.); prózai kisepikai műfaj, terjedelme rövid, szerkezete zárt, hősei hétköznapi emberek,
általában típusok, akiknek az életében valamilyen jelentős esemény játszódik le, a szerző azonban nem részletezi az
események előzményeit (in medias res kezdés), a szereplőkről is csupán a történet szempontjából lényeges dolgokat
tudunk meg; a novella témája lényegében a „váratlan fordulat” gyors és tényszerű előadása, kitérők, részletező
leírások nélkül, rendszerint csattanóval zárul, nyelvezete ennek megfelelően fegyelmezett és lényegre törő; a novella
műfaja is ókori eredetű, az antik görög irodalomhoz nyúlik vissza (pl. Apuleius), de igazi felvirágzása a reneszánsz és
a modern korban figyelhető meg (Boccaccio, Maupassant, Csehov, Th. Mann, F. Kafka, Borges, Mikszáth Kálmán,
Móricz Zsigmond, Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Hajnóczy Péter stb.); rokon műfajok: adoma,
anekdota, karcolat, humoreszk; átmeneti műfajtípusai: filmnovella, tárcanovella; speciális típusa Örkény István
egyperces novellái
novellafüzér: összetartozó novellák laza szerkesztésű kompozíciója a nyelv és személyiség válsága: a modernség és
posztmodern alaptapasztalata a hagyományos személyiségkép és nyelvfelfogás osztottsága, bizonytalanná válása
anekdota: ’kiadatlan’ (gör.); kisepikai műfaj, rövid, tömör, valóságtartalmú, rendszerint csattanóval végződő tréfás
történet

9
búcsúvers: lírai műfaj; témája a szeretett személyektől, környezettől való elválás (pl. Janus Pannonius: Búcsú
Váradtól)
B) A reformáció vallásos irodalma, az anyanyelvi kultúra születése, hatása az irodalomra,
a magyar nemzeti tudatra
C) A reformáció világi irodalmából
zsoltárfordítás: a bibliai zsoltárok szabad fordítása, átdolgozása önálló műfajt teremtett: a zsoltárfordítást, más néven
a zsoltárparafrázist
vitairat: a publicisztika egyik műfaja, kisepikai műfaj, valamilyen közérdeklődésre számot tartó kérdésben
nyilvánosan kifejtett álláspont, nézet kifejtése; a szöveg feladata a meggyőzés, ennek szolgálatába állítja a szerző a
legmegfelelőbb eszközöket (pl. jól megalapozott érvek, bizonyítékok, példák, érthető fogalmazás, világos és logikus
gondolatmenet)
vitadráma: a XVI. század protestáns hittérítőinek vitairataival rokon drámai műfaj; amely dramatikus eszközökkel
mutatja be a katolikus egyház visszásságait, magyarázza az új felekezetek hitelveit (pl. Sztárai Mihály: Az igaz
papságnak tiköre)
jeremiád: Jeremiás próféta nevéből elvont bibliai eredetű lírai műfaj, panaszdal, siralomének jezsuita rend: Jézus
Társasága, az ellenreformáció idején Loyolai Szent Ignác által alapított szerzetesrend (1534, 1540), feladata az
evangelizáció, tanítás, tudományos kutatás
fabula: kisepikai műfaj, 1. verses vagy prózai elbeszélés, erkölcsi, politikai tanulságot tartalmazó tanmese; 2.
állatmese, amelyben az állatok emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, vagy viszonyaik hasonlítanak az emberi
viszonyokhoz; az áttételes történet mindig levonható tanulságot tartalmaz (ld. Aiszóposz, Phaedrus, La Fontaine,
Krilov vagy Pesti Gábor, Heltai Gáspár meséit)
dallamvers: éneklésre szánt, egy ismert dal dallamára, ritmikájára írt vers; Balassi például sok versét ad notam
(’valaminek a nótájára’) jelzéssel látta el
szövegvers: a dallamvers mellett a reneszánsz korban megjelent az olvasásra szánt, dallam és zenei kíséret nélküli
szövegvers; Balassi költészetében például mindkettőre találni példát
mese: : kisepikai műfaj, keletkezése alapján két csoportra osztható: népmese, műmese; típusai: állatmese, tündérmese,
varázsmese, csodamese, hősmese stb. A mese csodás, fantasztikus elemekkel átszőtt kitalált történet, verses vagy
prózai formában egyaránt előfordul. Szereplői fiktív személyek, mint ahogy a történetek tér és idő vonatkozásai is
azok. Ennek ellenére valóságosnak hatnak, illetve valóságos szituációkat szemléltetnek; a reális világot elsősorban a
hősök képviselik, akik általában elvont típusokat jelenítenek meg (legkisebb fiú, királylány stb.); az ábrázolt világ is
sematikus, jók és rosszak párharca általában a jók győzelmével ér véget (sárkány, boszorkány, gonosz király
legyőzése stb.); a mese egy adott közösség morális ítéletét is kifejezi a történet kapcsán felmerülő problémás
kérdésekben, tulajdonképpen a kollektíva vágyának megtestesülése az irodalomban, a kollektív tudat győzelme a
nehézségek felett; a mesék gyakran előforduló elemei a vándormotívumok (próbatételek, különleges tulajdonságokkal
rendelkező segítők, varázsszerszámok, meseszámok stb.)
históriás ének: a XVI. századi verses epika egyik műfaja, témája egykorú vagy a múltbéli történelmi esemény /
politikai szituáció / katonai tett; zenekísérettel (lant, hegedű) és énekszóval adták elő
széphistória: a XII–XIII. században népszerű kalandos, szerelmes történet (pl. ismeretlen szerző Aucasin és Nicolete
c. műve); a XVI. században kedvelt, főképp szerelmes témájú verses epikai alkotás (pl. Gergei Albert: História egy
Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról)
lovagregény-paródia: a lovagi életről, harcról, eszményről, szerelemről szóló kalandos történet paródiája (Cervantes:
Don Quijote)
D) Líra a reformáció korában
Balassi-strófa: a Balassi-strófa három sorból (19 szótagos: 6-6-7) szerkesztett versszak, minden sora a belső rímek
által három egységre tagolódik; az egész vers háromszor három, tehát kilenc strófából áll; nemcsak külső, hanem a
mélyebb, belső kompozícióban is megvalósul a hármas szerkesztési elv
10
Balassa-kódex: a Balassa-kódex egy XVII. századi másoló munkája, feltehetőleg Balassi eredeti kötetét, világi
lírájának nagy részét tartalmazza másolatban; a kódexet az utókor csak 1874-ben ismerte meg, amikor egy családi
magánkönyvtárból előkerült
hárompilléres versszerkezet: tudatos, szimmetrikus verskompozíció, amelyben a három tartalmilag meghatározó
pillérversszakot hídversszakok kötik össze (pl. Balassi: Egy katonaének)
katonaének: a magyar irodalomban a XVI. században, illetve a kuruc korban népszerű lírai műfaj; a katonák
élethelyzeteit, a → vitézi élet mindennapjait mutatja be
E) Színház- és drámatörténet: dráma a reformáció korában
blank verse: a blank verse angol eredetű versforma, használata idővel a drámákra korlátozódott; eredetileg 10-11
szótagos sor volt, hangsúlyváltakozással 5 hangsúlyos íz alkotta; Shakespeare terjesztette el a drámairodalomban, az
általa alkalmazott ritmus már jambikus forma, 10-es vagy 11-es szótagszámú sorokkal, rím nélkül
commedia dell’arte: olasz eredetű középkori vásári komédia, előre megírt szövege nincs, az állandó jellemtípusok
rögtönzései teremtik meg a színházi élményt
hármas színpad: az Erzsébet-kori angol színház színpadának hármas tagolása: előszínpad, hátsó színpad; erkély
shakespeare-i dramaturgia: főbb jellemzők: szabad tér- és időkezelés, cselekményesség, mozgalmasság; összetett
jellemek; hangnemkeveredés; párhuzamosságok; felfüggesztés; ellenpontozás; a színpadi beszéd (a dikció) mellett a
színpadi cselekvés (az akció) is fontos
királydráma: olyan drámai műfaj, melynek központi alakja egy valóban élt király, a királyi családban lefolyó
trónörökléssel, rivalizálással kapcsolatos események bemutatásán keresztül a hatalom természetéről szól (legismertebb
példái Shakespeare tragédiái közül pl.: II. Richárd, III. Richárd, IV. Henrik)
bosszúdráma: a XVI. századi angol dráma és a XIX. századi romantika kedvelt drámai műfaja, a történet
középpontjában a bosszú cselekedete áll
lírai tragédia: → lírai dráma
VIII. TÉMAKÖR: A barokk és a rokokó
barokk: barocco ’nyakatekert okoskodás’ (ol.); 1. a XVI. század első felében kialakult, a XVIII. század közepéig
ható, minden művészeti ágat átható irányzat (korstílus), jellemzői az ellentétek szembenállásából, alá- és fölérendelt
elemekből építkező monumentális egység, a mozgalmasság, lendület, színgazdagság és ünnepélyes pompa, teatralitás
és díszítettség; 2. az irodalomban a barokk jellemzője szintén a monumentális szerkezet, nyelvi pátosz, bonyolult
retorikájú zsúfolt stílus, a keresztény szellemiség igazolása; a barokk művészet jellegzetességeit az ellenreformáció
ideológiája is felhasználta a → reformáció térnyerésének visszaszorítására
katolikus megújulás (ellenreformáció): a reformáció során tért nyert protestantizmus elleni vallási, társadalmi
megújítást hirdető mozgalom, melynek során a katolikus egyház igyekezett visszanyerni elvesztett híveit és pozícióit;
az ellenreformáció intenzív időszaka a XVI. század közepétől a XVII. század közepéig tartott; → jezsuiták → barokk
jezsuita: Jézus Társasága /Loyolai szent Ignác által 1534-ben alakított oktató, nevelő szerzetesrend, amely szigorú
belső fegyelmet követel meg, tagjait folyamatosan képezi, nagy teológiai tudást célozva / a jezsuiták megalakulását
III. Pál pápa 1540-ben hagyta jóvá, a jezsuiták a reformáció idején a katolikus egyház megújítását tűzték ki célul. (vö.
tridenti zsinat)
barokk eposz: a klasszikus eposz hagyományait követő, de a barokk stílus jellegzetességeit is magán viselő
nagyepikai műfaj; megtartja az antik eposzi kellékeket, de a barokk szemléletnek megfelelően a keresztény világképbe
helyezi azokat
barokk körmondat: mondatalakzat, amely többszörösen összetett, szabályos ritmusú mondatból áll; szerkezetileg
általában két részre osztható, egy nagyjából azonos egységekből álló előkészítő mellékmondatsorból és egy
összefoglaló, lezáró (csattanós) jellegű főmondatból vagy főmondatokból; a barokk korszakban közkedvelt, ld.
Pázmány Péter prédikációi

11
pátosz: pathosz ’szenvedés, megrázó élmény’ (gör.); emelkedett, ünnepélyes, szenvedélyes hangnem, leggyakrabban
a költészetben találkozhatunk vele; az óda, a himnusz, a rapszódia jellegzetes hangneme; a XX. századi lírában a
század elején kibontakozó expresszionizmus használja fel lendületességét lírai kifejezésmódjában
röpirat: közérdekű tárgyról szóló, rövid terjedelmű írás (pl. Bessenyei György: Magyarság), kiáltvány, manifesztum,
a szépirodalom mellett publicisztikai műfaj is
fiktív levél: fiktív (kitalált) személynek írt → (irodalmi) levél (pl. Mikes Kelemen: Törökországi levelek)
kuruc: a XVII–XVIII. század Habsburg-ellenes szabadságmozgalmainak (Thököly-, Rákóczi-szabadságharc)
felkelői; a szembenálló Habsburg-pártiak a labancok
bujdosóének: a XVIII. századi kuruc költészet és a népköltészet (lírai) műfaja, a menekülő, száműzött panaszos
hangvételű éneke, pl. búcsú a hazától, társaktól, családtól
toborzó dal: lírai műfaj, a katonák háborúba hívását tematizáló dal (pl. A jó lovas katonának... kezdetű népdal;
Balassi Bálint: Egy katonaének)
kesergő: többnyire a közösség hangján megszólaló lírai műfaj, amely egy tragikus veszteségélményt
megmásíthatatlannak tüntet fel; a gyászdal egyik válfaja, amelyben a szerző nem az egyéni fájdalom, hanem a
közösség, város, ország, nép veszteségélményét adja elő; közeli műfaji rokonai a gyászdal, a siralomének, a
bujdosóvers; a legismertebb kuruc kesergő a Rákóczi-nóta
rokokó: rocaille ’kagylóforma díszítőelem az építészetben’ (fr.); a XVIII. század közepén kialakult stílusirányzat, a
barokk kifinomult változata; az irodalomban a stilizált szerelmi jelenetek, kecses, játékos költői képek, mesterkéltség
és finomkodó modorosság jellemzi; a magyar költészetben Csokonai anakreóni dalai a legsikerültebb rokokó stílusú
alkotások
emlékirat: prózai epikus műfaj, jelentős személy visszatekintő írása életének egy részére, valamilyen jelentős
eseményére, esetleg eddigi életének összegzése; tényszerűség és a szubjektivizmus egyaránt jellemzi kifejezésmódját;
a XVI. században már divatos, de igazi virágkorát a XVIII. században és napjainkban éli

IX. TÉMAKÖR: A felvilágosodás irodalma

A) Az európai felvilágosodás
felvilágosodás: eszmetörténeti, művelődéstörténeti korszak, a XVII–XVIII. század fő eszmeáramlata; a megismerés
és a tudás egyedüli forrásának az észt tartja, támadja a feudális világ ideológiáját és intézményrendszerét
klasszicizmus: 1. az ókori görög és római irodalmat, művészetet mintául választó, azt követő művészeti és
stílusirányzat a XVII–XVIII. században; esztétikai elveinek kidolgozója Nicolas Boileau; a klasszicizmus társadalmi
bázisa az abszolutizmus idején megerősödő polgárság, amely az ízlését az udvari divat ízlésével ötvözi;
stíluseszmény: az antik kultúra, az antikvitás műfaji szabályait követi (normakövetés, normatív poétika); az irodalom
elsődleges feladatának tekinti a tanítást, pozitív erkölcsi minták felmutatását, pl.: Kazinczy Ferenc; 2. a zenében a
XVIII. század utolsó harmadában Bécsben kialakult zenei stílus
szentimentalizmus: sensus ’érzés, érzelem’ (lat.); az érzékenység stílusa: a felvilágosodás egyik stílusirányzata,
nagyfokú érzelmesség és érzékenység jellemzi, az irracionális szféra előtérbe kerülése készíti elő a romantika korát; a
XVIII. század második felének a klasszicista ízléssel szembeforduló, az érzelmek felszabadulását hirdető irányzata;
gyakori témája a szerelem okozta szenvedés, az elmúlás, a magány, amelyhez jellemzően melankolikus, elégikus
hangnem társul (pl. Richardson: Pamela, Sterne: Szentimentális utazás, Rousseau: Új Heloise, Goethe: Az ifjú
Werther szenvedései, Kármán József: Fanni hagyományai, Dayka Gábor és Csokonai költeményeinek egy része)
enciklopédia: adott korszak ismeretanyagát összefoglaló, nagyszabású ismeretterjesztő jellegű könyv vagy
könyvsorozat, amely szócikkekben rögzíti a kor tudományos és művészi eredményeit (pl. az 1750–1780 között
megjelent nagy francia Enciklopédiát a felvilágosodás korának jelentős gondolkodói szerkesztették)
racionalizmus: ismeretelméleti irányzat, amely az észt állítja az igaz ismeretek egyedüli forrásaként (Descartes,
Pascal)
12
empirizmus: olyan ismeretelméleti irányzat, amely az ismeretek egyedüli forrásaként az érzéki tapasztalást fogadja
el, legfőbb képviselői Bacon, Locke, Berkeley és Hume
utaztató regény: epikai műfaj, a kalandregény egyik altípusa, a cselekmény középpontjában a főhős utazása áll; az
utazások közben szerzett tapasztalatok bemutatása a szerző világszemléletét tükrözi; a regény szerkezete epizodikus, a
cselekmény ábrázolása háttérbe szorítja a jellemábrázolást, gyakran együtt jelenik meg az államregénnyel, az
utópiával vagy a tézisregénnyel; legkorábbi példái az antik görög irodalomba nyúlnak vissza, pl. Héliodórosz:
Sorsüldözött szerelmesek, Apuleius: Az aranyszamár; virágkorát a XVII–XVIII. században élte, kiemelkedő példái:
Swift: Gulliver, Voltaire: Candide, a magyar alkotások közül az első Bessenyei György: Tarimenes utazása c.
regénye, a XX. században kiemelkedő példái Karinthy Frigyes Gulliver-parafrázisai (Faremido, Capillária), ill.
Karinthy Ferenc: Epepe és Déry Tibor: G. A. úr X-ben c. utópikus regényei
tézisregény: epikai műfaj, valamilyen filozófiai tétel igazolására vagy cáfolatára szolgáló regénytípus, legismertebb
példája Voltaire: Candide avagy az optimizmus c. regénye
„sziget regény”: a hős egy lakatlan szigeten veszi fel a harcot a fizikai-lelki megpróbáltatásokkal; a sziget mint
elszigetelt tér alkalmas a társadalomból kiszakított ember vagy kisebb csoport lélektani folyamatainak, viselkedésének
bemutatására (pl. Defoe: Robinson Crusoe, Golding: A Legyek Ura)
szatíra: → szatír vagy satura ’vegyes gyümölcsöstál’ (lat.); 1. csípős, ostorozó gúny, a komikum egyik fajtája; 2. a
társadalmi visszásságokat és emberi gyengeségeket gúnyoló irodalmi mű
gúny: kegyetlen kritika, éles bírálat, amelyet torz dolgok váltanak ki, hatása a bírált jelenség felnagyításából ered
klasszicista dráma: a klasszicizmus idején uralkodó drámatípus; előíró jellegű dramaturgiai alapelveit Nicolas
Boileau írta le (→ hármas egység elve); stíluseszménye az antik kultúra; jelentős klasszicista komédiaíró: Molière;
tragédiaírók: Corneille; Racine
normatív poétika: előíró jellegű művészetszemlélet
rezonőr: drámai szerepkör, a szereplők szavait és tetteit mérlegelő, a józan észt képviselő alak, rendszerint az író
„szócsöve”
weimari klasszika: a német felvilágosodás korában Goethe és Schiller művészi együttműködése teremtette meg
Weimar központtal a német irodalom romantikát előkészítő klasszikus korszakát; a klasszika szó nem a klasszicizmus
elveinek uralkodó jellegét jelenti, hiszen Goethe és Schiller költészetének jellemzői például a szentimentalizmus
jegyei (az ésszel ellentétben a szív hatalmát hangsúlyozzák; a természethez való vonzódás stb.); → Sturm und Drang
drámai költemény: drámai formában írott költői műfaj, amelyben a drámaiság a gondolati líra meditatív jellegének
van alárendelve; az elnevezést Byron használta először Manfred c. művére; általában nem előadásra, hanem olvasásra
készült szöveg, amely az emberi lét alapvető filozófiai kérdéseit veti fel; gyakori szereplői a vallási, mitikus alakok; a
műfaj más megnevezései: emberiségköltemény, emberiségdráma
B) A felvilágosodás korának magyar irodalmából: rokokó, klasszicizmus, szentimentalizmus
vátesz: vates ’jós’ (lat.); jós, látnok; a XIX–XX. század költői gyakran helyezkednek a költői hivatást prófétaságnak
tekintő, küldetéstudattal rendelkező látnok szerepébe (pl. Petőfi Sándor: A XIX. század költői, Ady felnagyított
küldetéstudattal bíró profetikus lírai énje az Új versekben)
komikus vagy vígeposz: nagyepikai műfaj, nevetséges vagy jelentéktelen tárgy megjelenítése eposzi formában (pl.
Pope: Fürtrablás; Petőfi: A helység kalapácsa)
szentimentális levélregény: → levélregény; regénytípus; a történet egy vagy több szereplő leveleiből tárul elénk, az
érzékenység korának (szentimentalizmus) kedvelt műfaja; gyakran keveredik a naplóregény műfajával (pl.
Montesquieu: Perzsa levelek, Richardson: Pamela, Rousseau: Új Héloise, Goethe: Az ifjú Werther szenvedései,
Kármán József: Fanni hagyományai)
nyelvújítás: a XVIII. század végén – a XIX. század elején kibontakozó mozgalom, nyilvános vita, amelynek
vezéralakja Kazinczy Ferenc; a nyelvújítás közel egy évszázadig tartó folyamat volt, intenzív szakasza 1811–1819

13
közé esett; a mozgalom tagjai a magyar nyelvű kultúra megteremtésének kulcsát a nyelv megújításában látták (a
magyar nyelv megtisztítása az idegen hatásoktól, a szókincs „fejlesztése”, szaknyelvek kialakítása stb.)
ortológusok: a → nyelvújítás legélesebb vitája az ortológusok és a → neológusok között bontakozott ki; radikális
nyelvújításban gondolkodó neológusok és a régi nyelvi ízlést, a nyelvi hagyományokat, a tájnyelveket megőrizni
vágyó ortológusok tábora egyetértett abban, hogy a nyelv változtatásra szorul; a vita a beavatkozás módszereiről és
mértékéről folyt
neológusok: nyelvújító; Kazinczy Ferenc nyelvújító mozgalmának résztvevőit nevezték így, → ortológus
stílusszintézis: vegyes stílus, a stílushatárok elmosódása, illetve egybekapcsolása, ötvözése (pl. Csokonai A
Reményhez c. versének klasszicista, szentimentalista és rokokó jegyei is vannak)
piktúra: /pictura: ’festmény, kép’ (lat.); a leírás egyik változata, verses formájú környezet- és emberábrázolás,
hosszabb költeményekben előkészítő szerepe lehet, a verszárlat csattanóját (szentencia) készíti elő (pl. Csokonai: Az
estve); az epigrammaköltészetben kedvelt megoldás a kettős szerkezet használata (pictura-szentencia)
szentencia: sententia ‘határozat, ítélet, jeles mondás’ (lat.); 1. bölcs mondás; általános igazságot, erkölcsi tanítást
kifejező tömör mondat, költemény; 2. ítélet; 3. verstechnikai megoldás, amelyben a költő az elősorolt képek (pictura)
után bölcseleti tartalmú összegző résszel zárja a verset vagy versrészt (pl. Csokonai Vitéz Mihály Az estve c. versének
az emberi egyenlőtlenségről szóló része)
anakreoni dalok: / anakreontika: Anakreón stílusát, modorát utánzó költői megszólalás (Csokonai Vitéz Mihály
állított össze versciklust Anakreoni dalok címen)
népies helyzetdal: → helyzetdal; a szereplíra egyik típusa, a költő fiktív személy helyzetébe képzelve magát szólal
meg általában monológ formájában; stílusa és hangneme a szituációnak megfelelő (pl.: Csokonai és Petőfi
helyzetdalai)
C) A klasszicizmus és kora romantika a magyar irodalomban
nemzeti himnusz: hazafias költemény, az adott nemzet hivatalosan elfogadott jelképe, az összetartozás, a → nemzeti
identitás szimbóluma; a magyar nemzeti himnusz Kölcsey Ferenc Hymnus c. műve (1823), amelyet Erkel Ferenc
zenésített meg (1844)
értekezés: tudományos problémát szakszerűen bemutató prózai írásmű, melynek fókuszában többnyire egy-egy
tudományos dilemma, tétel áll
intelem: /parainesis: konkrét személyhez szóló erkölcsi célzatú beszéd vagy írás (Kölcsey Ferenc: Parainesis)
értékszembesítő és időszembesítő verstípus: a vers az egyes idősíkokhoz (múlt, jelen, jövő) eltérő értékeket rendel;
az idő- és értékszembesítés többnyire az értékek fogyatkozását mutatja (pl. értéktelített múlt ↔ értékvesztett jelen
Berzsenyi: A magyarokhoz (I.) c. ódájában)
nemzeti identitás: a közös történelem, közös nyelv, → közösségi értékrend alapján formálódott nemzeti
önazonosság-tudat; a nemzeti identitáshoz tartoznak a nemzeti irodalom kitüntetett jelentőségű szerzői és szövegei
közösségi értékrend: egy csoport, közösség által képviselt értékek összessége és hierarchiája
költői öntudat: a művészi teljesítményére büszke, fennmaradó hírnevében bizakodó művész önérzete; a szerző
anonimitását valló, az alkotó személyét háttérbe helyező középkori felfogás után a reneszánsz újította fel az antikvitás
egyes szerzőire jellemző öntudatos költői magatartást (pl. Horatius: „Áll ércnél maradóbb művem...”; Janus
Pannonius: Pannónia dicsérete)
prófétai szerephelyzet: költői szerephelyzet; a megszólaló a pozícióját egy prófétáéval azonosítja; →vátesz
X. TÉMAKÖR: A romantika irodalma
romantika: A romantika a művészettörténet utolsó korstílusaként a XVIII. század végén jelent meg az angol és a
német irodalomban, a XIX. század során pedig egész Európában elterjedt. A kifejezést tudatosan alkalmazott
irodalomtörténeti fogalomként két 18. századi német esztéta, August Wilhelm Schlegel (1767–1845) és öccse,
Friedrich Schlegel (1772–1829) használta először. Egy új irodalomi korszakról beszélnek írásaikban, s ezt nevezik
14
romantikus irodalomnak. Egyértelmű korszakhatárokról a romantika esetében sem beszélhetünk: egyes népeknél
megkésve jelentkezett és tovább tartott. A korszakot előkészítő átmenet a német Sturm und Drang időszaka, s
előromantikának (preromantikának) tekinthető a szentimentalizmus is. Kialakulásának társadalmi hátterében az
európai polgárság megerősödése állt, amely folyamat a különböző nemzetek történelmében eltérő módon ment végbe.
A véres forradalmakból való kiábrándulás inkább az elvágyódás igényének művészi ábrázolását segítette, míg a
nemzeti szabadságjogok és függetlenség kivívása az érintett nemzetek esetében a saját múlthoz és népi kultúrához
való odafordulást hozta el. Az angol és a francia romantika például felülírta a klasszicista művészeteszményt, míg a
német romantika szerves folytatása az ott megfigyelhető nemzeti klasszikának. Magyarországon a korstílus a nemzeti
függetlenedés igényével találkozott, így eszköztárát elsősorban a nemzeti jelleg határozta meg. A romantika
művészeteszménye alapvetően szembemegy a klasszicista művészetfelfogással. Gyakorlata szakít az antik minták
követésének imitációs igényével és a német klasszika zsenikultuszát veszi át. Felfogása szerint a művész átlagon felül
tehetséges alkotó, akinek tevékenységét az egyediség és a művészi szabadság határozza meg. A műalkotás létrejötte
tehát nem szorítható merev formai szabályok közé. A korstílus éppen ebből a felfogásból fakadóan szakít a
klasszicisták tökéletességre irányuló igényével és lesz híve a töredékességnek (romkultusz), a szabálytalanságnak és a
nyitott formáknak. Ez a nézet vezet majd el a műfajok, a műnemek, sőt az egyes művészeti ágak keverésének tudatos
gyakorlatához. A romantika az érzelmek kultuszát is jelenti, így műalkotásait és művészeit gyakran szélsőséges
érzelmi megnyilvánulások is jellemzik. Az ábrázolt valóságból való kiábrándulás az alkotói és a befogadói lélek
elvágyódási igényét is megfogalmazza, így fordul a romantika a középkor, a dicső nemzeti múlt, az egzotikus távoli
kelet, a természet, a fantázia, az álomvilág, az éjkultusz vagy éppen a népi kultúra világa felé. Mivel azonban a
romantika nemzeti sajátosságai egymáshoz képest nagyfokú eltérést mutatnak, általános értelemben nem, inkább a
nemzeti romantikák szintjén gondolkozhatunk róla.
verses regény: a romantika kedvelt epikus műfaja, szubjektív hangú költői elbeszélés, amelyben a történetmondás
folytonosságát lírai kitérők szakítják meg
történelmi regény: regénytípus, amelyben a szerző valamilyen jelentős történelmi eseményt dolgoz fel, a hitelesség
azonban csak részben valósul meg, hiszen a valóságos történelmi személyek és a valóságos szituációk mellett fiktív
szereplők és helyzetek is helyet kapnak a műben (pl. W. Scott: Ivanhoe, V. Hugo: A párizsi Notre-Dame, Tolsztoj:
Háború és béke, vagy Jókai: Fráter György, Eötvös József: Magyarország 1514-ben, Kemény Zsigmond: Rajongók,
Móricz Zsigmond: Erdély trilógiája)
felesleges ember: a XIX. századi orosz irodalom hőstípusa, aki nagy reményekkel indul, de kiégett emberként a
társadalom haszontalan figurájává válik; a közép- vagy kisnemesi életforma kritikája figyelhető meg rajta keresztül,
személyisége mégsem taszító, inkább sajnálatra méltó; a magyar irodalomban a dzsentri hasonló szerepben látható
Mikszáth és Móricz regényeiben; legjelentősebb művek: Puskin: Anyegin, Lermontov: Korunk hőse, Goncsarov:
Oblomov

15
 11. osztály
XI. TÉMAKÖR: A magyar romantika irodalma
A) Életművek a magyar romantika irodalmából
a) Vörösmarty Mihály
rapszódia: rapszódosz ’vándorénekes’ (gör.); eredetileg a görög rapszódosz által előadott elbeszélő költemény; mai
értelmezése: a himnusszal és a dithürambosszal rokon lírai műfaj; gondolatmenetére, hangvételére az érzelmi
szélsőségek közt való csapongás, nyelvi-szerkezeti megformáltságára a szabálytalanság, szaggatottság jellemző; (pl.
változékony modalitás, hiányos közlések, a mondatok és sorok hosszának váltakozása) (pl. Vörösmarty Mihály: A vén
cigány)
b) Petőfi Sándor
népiesség: a XIX. század romantikájának egyik jellegzetes irányzata, a művészetek a „romlatlan”, „természetes” ősi,
népi műalkotások, a néphagyomány felé fordulnak, mint a nemzeti identitást, kultúrát egyedül igazán tükröző, kifejező
művészi megnyilvánulás felé; a népiesség művészi programja a magyar irodalomban a demokratikus politikai
tartalmakkal kapcsolódott össze; → korszerű népiesség népköltészet: a nép közösen alkotott, közösen őrzött,
szájhagyomány útján terjedő és fennmaradó költészete
életkép: a hétköznapi élethelyzetet témául választó művészi megnyilvánulás, prózai vagy verses formája egyaránt
lehetséges (pl. Petőfi: Befordultam a konyhára)
zsánerkép: jellemrajz, életkép, rövid verses műfaj, a líra és az epika határán áll, a hétköznapi élet egy tipikus
helyzetét vagy tipikus alakját ábrázolja néhány jellegzetes „ecsetvonással” (pl. Petőfi: Csokonai; A tintásüveg)
versciklus: valamilyen szempont szerint tudatosan sorba rakott versek csoportja (pl. Csokonai Lilla-ciklusa, Petőfi:
Felhők-ciklus, Ady Léda-versei)
helyzetdal: a szereplíra egyik típusa, a költő fiktív személy helyzetébe képzelve magát szólal meg általában monológ
formájában; stílusa és hangneme a szituációnak megfelelő (pl.: Csokonai és Petőfi helyzetdalai)
tájlíra: tematikus lírai csoport, a tájversek témája egy természeti táj, környezet leíró-hangulati jellegű bemutatása
lírai realizmus: valósághű ábrázolásmód a költészetben
látomásköltészet: a romantika korában megjelenő lírai eljárás, amely álomszerű víziót, látomást jelenít meg;
jellemzője a felfokozott képszerűség; pl. Vörösmarty Mihály: Előszó
zsenikultusz: a romantika korának jellemző felfogása; zseniként tisztelte a művészt, aki minták követése helyett saját
teremtő képzeletére támaszkodva egészen újat, eredetit hoz létre, és utat mutat a közösség, a nép számára
c) Jókai Mór
irányregény: az irányregény valamely társadalmi-politikai, esetleg tudományos cél elérése érdekében vagy valamely
ilyen természetű tétel bizonyítására megalkotott regény. Hasonló fogalom a kötészetre alkalmazott irányköltészet (pl.
Jókai Mór: Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán)
utópia: ’nem létező hely’ (gör.); elképzelt, eszményi társadalmi berendezkedés vagy annak épp az ellenkezőjét
bemutató (disztópia / negatív utópia), vagy a jövőben játszódó mű, általában regény; az elnevezés Morus Tamás
Utópia c. művéből ered; a tudományos-fantasztikus regényirodalom műveit is utópiának nevezik; legismertebb példái:
Campanella: Napállam, Jókai Mór: A jövő század regénye; az ellenutópiák közül a legismertebbek: Huxley: Szép új
világ, Orwell: 1984, Karinthy Ferenc: Epepe, Déry Tibor: G. A. úr X-ben, Szathmári Sándor: Kazohinia; a XIX.
században az eszményi társadalmakról szőtt filozófiáit és magát az irányzat képviselőit is utópistáknak nevezik,
elgondolásuk összekapcsolódott a korabeli szocialista tanokkal, amelyek a tőkés társadalmi rendszer kritikáját
igyekeztek megfogalmazni, a legismertebb alakok: Saint Simon, Fourier, Owen; → szigetutópia

16
szigetutópia: olyan regény, amelyben meghatározó helyszín egy civilizációtól elszigetelt tér (pl. Jókai Mór: Az arany
ember c. regényében a Senki szigete), a szigeten kialakul a tökéletes (utópisztikus) társadalom, illetve létforma
d) Irodalomtudomány a romantika korában
nemzeti szemlélet: a nemzet fogalmát középpontba állító gondolkodásmód; → nacionalizmus nemzeti trauma: a XX.
században a magyarság több kollektív történelmi traumát élt át (a világháborúk, Trianon, Holokauszt, 1956,
kommunista diktatúra). Az irodalom ezeket témává emelve olyan nyelvet igyekszik megalkotni, amelyen
elbeszélhetők ezek a közösségi megpróbáltatások. A traumákkal egy időben, vagy közvetlen utána született művekre
többnyire a tragizáló beszédmód jellemző (pl. Radnóti Miklós 1944-es versei). A lét- és identitásbizonytalanságot
okozó tragikus eseményeket feldolgozó később keletkezett szépirodalmi művek új nézőpontokat és formanyelvet
keresnek a trauma elbeszéléséhez: többnyire nem patetikusan, nem moralizálva, hanem a személyes megélés
bonyolultsága felől ábrázolják a történteket (pl. Kertész Imre: Sorstalanság → a koncentrációs táborokról; Tompa
Andrea: Fejtől s lábtól a Trianon-traumáról)
korszerű népiesség: a népiesség jegyeinek az adott korszellemhez igazítása, magas művészi színvonalú kifejezése; a
fogalom vonatkoztatható pl. Arany János népies balladáira vagy az újnépiesség alkotóinak lírájára
10.évf.
VIII. TÉMAKÖR: A barokk és a rokokó
barokk: barocco ’nyakatekert okoskodás’ (ol.); 1. a XVI. század első felében kialakult, a XVIII. század közepéig
ható, minden művészeti ágat átható irányzat (korstílus), jellemzői az ellentétek szembenállásából, alá- és fölérendelt
elemekből építkező monumentális egység, a mozgalmasság, lendület, színgazdagság és ünnepélyes pompa, teatralitás
és díszítettség; 2. az irodalomban a barokk jellemzője szintén a monumentális szerkezet, nyelvi pátosz, bonyolult
retorikájú zsúfolt stílus, a keresztény szellemiség igazolása; a barokk művészet jellegzetességeit az ellenreformáció
ideológiája is felhasználta a → reformáció térnyerésének visszaszorítására
katolikus megújulás (ellenreformáció): a reformáció során tért nyert protestantizmus elleni vallási, társadalmi
megújítást hirdető mozgalom, melynek során a katolikus egyház igyekezett visszanyerni elvesztett híveit és pozícióit;
az ellenreformáció intenzív időszaka a XVI. század közepétől a XVII. század közepéig tartott; → jezsuiták → barokk
jezsuita: Jézus Társasága /Loyolai szent Ignác által 1534-ben alakított oktató, nevelő szerzetesrend, amely szigorú
belső fegyelmet követel meg, tagjait folyamatosan képezi, nagy teológiai tudást célozva / a jezsuiták megalakulását
III. Pál pápa 1540-ben hagyta jóvá, a jezsuiták a reformáció idején a katolikus egyház megújítását tűzték ki célul. (vö.
tridenti zsinat)
barokk eposz: a klasszikus eposz hagyományait követő, de a barokk stílus jellegzetességeit is magán viselő
nagyepikai műfaj; megtartja az antik eposzi kellékeket, de a barokk szemléletnek megfelelően a keresztény világképbe
helyezi azokat
barokk körmondat: mondatalakzat, amely többszörösen összetett, szabályos ritmusú mondatból áll; szerkezetileg
általában két részre osztható, egy nagyjából azonos egységekből álló előkészítő mellékmondatsorból és egy
összefoglaló, lezáró (csattanós) jellegű főmondatból vagy főmondatokból; a barokk korszakban közkedvelt, ld.
Pázmány Péter prédikációi
pátosz: pathosz ’szenvedés, megrázó élmény’ (gör.); emelkedett, ünnepélyes, szenvedélyes hangnem, leggyakrabban
a költészetben találkozhatunk vele; az óda, a himnusz, a rapszódia jellegzetes hangneme; a XX. századi lírában a
század elején kibontakozó expresszionizmus használja fel lendületességét lírai kifejezésmódjában
röpirat: közérdekű tárgyról szóló, rövid terjedelmű írás (pl. Bessenyei György: Magyarság), kiáltvány, manifesztum,
a szépirodalom mellett publicisztikai műfaj is
fiktív levél: fiktív (kitalált) személynek írt → (irodalmi) levél (pl. Mikes Kelemen: Törökországi levelek)
kuruc: a XVII–XVIII. század Habsburg-ellenes szabadságmozgalmainak (Thököly-, Rákóczi-szabadságharc)
felkelői; a szembenálló Habsburg-pártiak a labancok

17
bujdosóének: a XVIII. századi kuruc költészet és a népköltészet (lírai) műfaja, a menekülő, száműzött panaszos
hangvételű éneke, pl. búcsú a hazától, társaktól, családtól
toborzó dal: lírai műfaj, a katonák háborúba hívását tematizáló dal (pl. A jó lovas katonának... kezdetű népdal;
Balassi Bálint: Egy katonaének)
kesergő: többnyire a közösség hangján megszólaló lírai műfaj, amely egy tragikus veszteségélményt
megmásíthatatlannak tüntet fel; a gyászdal egyik válfaja, amelyben a szerző nem az egyéni fájdalom, hanem a
közösség, város, ország, nép veszteségélményét adja elő; közeli műfaji rokonai a gyászdal, a siralomének, a
bujdosóvers; a legismertebb kuruc kesergő a Rákóczi-nóta
rokokó: rocaille ’kagylóforma díszítőelem az építészetben’ (fr.); a XVIII. század közepén kialakult stílusirányzat, a
barokk kifinomult változata; az irodalomban a stilizált szerelmi jelenetek, kecses, játékos költői képek, mesterkéltség
és finomkodó modorosság jellemzi; a magyar költészetben Csokonai anakreóni dalai a legsikerültebb rokokó stílusú
alkotások
emlékirat: prózai epikus műfaj, jelentős személy visszatekintő írása életének egy részére, valamilyen jelentős
eseményére, esetleg eddigi életének összegzése; tényszerűség és a szubjektivizmus egyaránt jellemzi kifejezésmódját;
a XVI. században már divatos, de igazi virágkorát a XVIII. században és napjainkban éli

IX. TÉMAKÖR: A felvilágosodás irodalma

D) Az európai felvilágosodás
felvilágosodás: eszmetörténeti, művelődéstörténeti korszak, a XVII–XVIII. század fő eszmeáramlata; a megismerés
és a tudás egyedüli forrásának az észt tartja, támadja a feudális világ ideológiáját és intézményrendszerét
klasszicizmus: 1. az ókori görög és római irodalmat, művészetet mintául választó, azt követő művészeti és
stílusirányzat a XVII–XVIII. században; esztétikai elveinek kidolgozója Nicolas Boileau; a klasszicizmus társadalmi
bázisa az abszolutizmus idején megerősödő polgárság, amely az ízlését az udvari divat ízlésével ötvözi;
stíluseszmény: az antik kultúra, az antikvitás műfaji szabályait követi (normakövetés, normatív poétika); az irodalom
elsődleges feladatának tekinti a tanítást, pozitív erkölcsi minták felmutatását, pl.: Kazinczy Ferenc; 2. a zenében a
XVIII. század utolsó harmadában Bécsben kialakult zenei stílus
szentimentalizmus: sensus ’érzés, érzelem’ (lat.); az érzékenység stílusa: a felvilágosodás egyik stílusirányzata,
nagyfokú érzelmesség és érzékenység jellemzi, az irracionális szféra előtérbe kerülése készíti elő a romantika korát; a
XVIII. század második felének a klasszicista ízléssel szembeforduló, az érzelmek felszabadulását hirdető irányzata;
gyakori témája a szerelem okozta szenvedés, az elmúlás, a magány, amelyhez jellemzően melankolikus, elégikus
hangnem társul (pl. Richardson: Pamela, Sterne: Szentimentális utazás, Rousseau: Új Heloise, Goethe: Az ifjú
Werther szenvedései, Kármán József: Fanni hagyományai, Dayka Gábor és Csokonai költeményeinek egy része)
enciklopédia: adott korszak ismeretanyagát összefoglaló, nagyszabású ismeretterjesztő jellegű könyv vagy
könyvsorozat, amely szócikkekben rögzíti a kor tudományos és művészi eredményeit (pl. az 1750–1780 között
megjelent nagy francia Enciklopédiát a felvilágosodás korának jelentős gondolkodói szerkesztették)
racionalizmus: ismeretelméleti irányzat, amely az észt állítja az igaz ismeretek egyedüli forrásaként (Descartes,
Pascal)
empirizmus: olyan ismeretelméleti irányzat, amely az ismeretek egyedüli forrásaként az érzéki tapasztalást fogadja
el, legfőbb képviselői Bacon, Locke, Berkeley és Hume
utaztató regény: epikai műfaj, a kalandregény egyik altípusa, a cselekmény középpontjában a főhős utazása áll; az
utazások közben szerzett tapasztalatok bemutatása a szerző világszemléletét tükrözi; a regény szerkezete epizodikus, a
cselekmény ábrázolása háttérbe szorítja a jellemábrázolást, gyakran együtt jelenik meg az államregénnyel, az
utópiával vagy a tézisregénnyel; legkorábbi példái az antik görög irodalomba nyúlnak vissza, pl. Héliodórosz:
Sorsüldözött szerelmesek, Apuleius: Az aranyszamár; virágkorát a XVII–XVIII. században élte, kiemelkedő példái:
Swift: Gulliver, Voltaire: Candide, a magyar alkotások közül az első Bessenyei György: Tarimenes utazása c.

18
regénye, a XX. században kiemelkedő példái Karinthy Frigyes Gulliver-parafrázisai (Faremido, Capillária), ill.
Karinthy Ferenc: Epepe és Déry Tibor: G. A. úr X-ben c. utópikus regényei
tézisregény: epikai műfaj, valamilyen filozófiai tétel igazolására vagy cáfolatára szolgáló regénytípus, legismertebb
példája Voltaire: Candide avagy az optimizmus c. regénye
„sziget regény”: a hős egy lakatlan szigeten veszi fel a harcot a fizikai-lelki megpróbáltatásokkal; a sziget mint
elszigetelt tér alkalmas a társadalomból kiszakított ember vagy kisebb csoport lélektani folyamatainak, viselkedésének
bemutatására (pl. Defoe: Robinson Crusoe, Golding: A Legyek Ura)
szatíra: → szatír vagy satura ’vegyes gyümölcsöstál’ (lat.); 1. csípős, ostorozó gúny, a komikum egyik fajtája; 2. a
társadalmi visszásságokat és emberi gyengeségeket gúnyoló irodalmi mű
gúny: kegyetlen kritika, éles bírálat, amelyet torz dolgok váltanak ki, hatása a bírált jelenség felnagyításából ered
klasszicista dráma: a klasszicizmus idején uralkodó drámatípus; előíró jellegű dramaturgiai alapelveit Nicolas
Boileau írta le (→ hármas egység elve); stíluseszménye az antik kultúra; jelentős klasszicista komédiaíró: Molière;
tragédiaírók: Corneille; Racine
normatív poétika: előíró jellegű művészetszemlélet
rezonőr: drámai szerepkör, a szereplők szavait és tetteit mérlegelő, a józan észt képviselő alak, rendszerint az író
„szócsöve”
weimari klasszika: a német felvilágosodás korában Goethe és Schiller művészi együttműködése teremtette meg
Weimar központtal a német irodalom romantikát előkészítő klasszikus korszakát; a klasszika szó nem a klasszicizmus
elveinek uralkodó jellegét jelenti, hiszen Goethe és Schiller költészetének jellemzői például a szentimentalizmus
jegyei (az ésszel ellentétben a szív hatalmát hangsúlyozzák; a természethez való vonzódás stb.); → Sturm und Drang
drámai költemény: drámai formában írott költői műfaj, amelyben a drámaiság a gondolati líra meditatív jellegének
van alárendelve; az elnevezést Byron használta először Manfred c. művére; általában nem előadásra, hanem olvasásra
készült szöveg, amely az emberi lét alapvető filozófiai kérdéseit veti fel; gyakori szereplői a vallási, mitikus alakok; a
műfaj más megnevezései: emberiségköltemény, emberiségdráma
E) A felvilágosodás korának magyar irodalmából: rokokó, klasszicizmus, szentimentalizmus
vátesz: vates ’jós’ (lat.); jós, látnok; a XIX–XX. század költői gyakran helyezkednek a költői hivatást prófétaságnak
tekintő, küldetéstudattal rendelkező látnok szerepébe (pl. Petőfi Sándor: A XIX. század költői, Ady felnagyított
küldetéstudattal bíró profetikus lírai énje az Új versekben)
komikus vagy vígeposz: nagyepikai műfaj, nevetséges vagy jelentéktelen tárgy megjelenítése eposzi formában (pl.
Pope: Fürtrablás; Petőfi: A helység kalapácsa)
szentimentális levélregény: → levélregény; regénytípus; a történet egy vagy több szereplő leveleiből tárul elénk, az
érzékenység korának (szentimentalizmus) kedvelt műfaja; gyakran keveredik a naplóregény műfajával (pl.
Montesquieu: Perzsa levelek, Richardson: Pamela, Rousseau: Új Héloise, Goethe: Az ifjú Werther szenvedései,
Kármán József: Fanni hagyományai)
nyelvújítás: a XVIII. század végén – a XIX. század elején kibontakozó mozgalom, nyilvános vita, amelynek
vezéralakja Kazinczy Ferenc; a nyelvújítás közel egy évszázadig tartó folyamat volt, intenzív szakasza 1811–1819
közé esett; a mozgalom tagjai a magyar nyelvű kultúra megteremtésének kulcsát a nyelv megújításában látták (a
magyar nyelv megtisztítása az idegen hatásoktól, a szókincs „fejlesztése”, szaknyelvek kialakítása stb.)
ortológusok: a → nyelvújítás legélesebb vitája az ortológusok és a → neológusok között bontakozott ki; radikális
nyelvújításban gondolkodó neológusok és a régi nyelvi ízlést, a nyelvi hagyományokat, a tájnyelveket megőrizni
vágyó ortológusok tábora egyetértett abban, hogy a nyelv változtatásra szorul; a vita a beavatkozás módszereiről és
mértékéről folyt
neológusok: nyelvújító; Kazinczy Ferenc nyelvújító mozgalmának résztvevőit nevezték így, → ortológus

19
stílusszintézis: vegyes stílus, a stílushatárok elmosódása, illetve egybekapcsolása, ötvözése (pl. Csokonai A
Reményhez c. versének klasszicista, szentimentalista és rokokó jegyei is vannak)
piktúra: /pictura: ’festmény, kép’ (lat.); a leírás egyik változata, verses formájú környezet- és emberábrázolás,
hosszabb költeményekben előkészítő szerepe lehet, a verszárlat csattanóját (szentencia) készíti elő (pl. Csokonai: Az
estve); az epigrammaköltészetben kedvelt megoldás a kettős szerkezet használata (pictura-szentencia)
szentencia: sententia ‘határozat, ítélet, jeles mondás’ (lat.); 1. bölcs mondás; általános igazságot, erkölcsi tanítást
kifejező tömör mondat, költemény; 2. ítélet; 3. verstechnikai megoldás, amelyben a költő az elősorolt képek (pictura)
után bölcseleti tartalmú összegző résszel zárja a verset vagy versrészt (pl. Csokonai Vitéz Mihály Az estve c. versének
az emberi egyenlőtlenségről szóló része)
anakreoni dalok: / anakreontika: Anakreón stílusát, modorát utánzó költői megszólalás (Csokonai Vitéz Mihály
állított össze versciklust Anakreoni dalok címen)
népies helyzetdal: → helyzetdal; a szereplíra egyik típusa, a költő fiktív személy helyzetébe képzelve magát szólal
meg általában monológ formájában; stílusa és hangneme a szituációnak megfelelő (pl.: Csokonai és Petőfi
helyzetdalai)
F) A klasszicizmus és kora romantika a magyar irodalomban
nemzeti himnusz: hazafias költemény, az adott nemzet hivatalosan elfogadott jelképe, az összetartozás, a → nemzeti
identitás szimbóluma; a magyar nemzeti himnusz Kölcsey Ferenc Hymnus c. műve (1823), amelyet Erkel Ferenc
zenésített meg (1844)
értekezés: tudományos problémát szakszerűen bemutató prózai írásmű, melynek fókuszában többnyire egy-egy
tudományos dilemma, tétel áll
intelem: /parainesis: konkrét személyhez szóló erkölcsi célzatú beszéd vagy írás (Kölcsey Ferenc: Parainesis)
értékszembesítő és időszembesítő verstípus: a vers az egyes idősíkokhoz (múlt, jelen, jövő) eltérő értékeket rendel;
az idő- és értékszembesítés többnyire az értékek fogyatkozását mutatja (pl. értéktelített múlt ↔ értékvesztett jelen
Berzsenyi: A magyarokhoz (I.) c. ódájában)
nemzeti identitás: a közös történelem, közös nyelv, → közösségi értékrend alapján formálódott nemzeti
önazonosság-tudat; a nemzeti identitáshoz tartoznak a nemzeti irodalom kitüntetett jelentőségű szerzői és szövegei
közösségi értékrend: egy csoport, közösség által képviselt értékek összessége és hierarchiája
költői öntudat: a művészi teljesítményére büszke, fennmaradó hírnevében bizakodó művész önérzete; a szerző
anonimitását valló, az alkotó személyét háttérbe helyező középkori felfogás után a reneszánsz újította fel az antikvitás
egyes szerzőire jellemző öntudatos költői magatartást (pl. Horatius: „Áll ércnél maradóbb művem...”; Janus
Pannonius: Pannónia dicsérete)
prófétai szerephelyzet: költői szerephelyzet; a megszólaló a pozícióját egy prófétáéval azonosítja; →vátesz
X. TÉMAKÖR: A romantika irodalma
romantika: A romantika a művészettörténet utolsó korstílusaként a XVIII. század végén jelent meg az angol és a
német irodalomban, a XIX. század során pedig egész Európában elterjedt. A kifejezést tudatosan alkalmazott
irodalomtörténeti fogalomként két 18. századi német esztéta, August Wilhelm Schlegel (1767–1845) és öccse,
Friedrich Schlegel (1772–1829) használta először. Egy új irodalomi korszakról beszélnek írásaikban, s ezt nevezik
romantikus irodalomnak. Egyértelmű korszakhatárokról a romantika esetében sem beszélhetünk: egyes népeknél
megkésve jelentkezett és tovább tartott. A korszakot előkészítő átmenet a német Sturm und Drang időszaka, s
előromantikának (preromantikának) tekinthető a szentimentalizmus is. Kialakulásának társadalmi hátterében az
európai polgárság megerősödése állt, amely folyamat a különböző nemzetek történelmében eltérő módon ment végbe.
A véres forradalmakból való kiábrándulás inkább az elvágyódás igényének művészi ábrázolását segítette, míg a
nemzeti szabadságjogok és függetlenség kivívása az érintett nemzetek esetében a saját múlthoz és népi kultúrához
való odafordulást hozta el. Az angol és a francia romantika például felülírta a klasszicista művészeteszményt, míg a
német romantika szerves folytatása az ott megfigyelhető nemzeti klasszikának. Magyarországon a korstílus a nemzeti

20
függetlenedés igényével találkozott, így eszköztárát elsősorban a nemzeti jelleg határozta meg. A romantika
művészeteszménye alapvetően szembemegy a klasszicista művészetfelfogással. Gyakorlata szakít az antik minták
követésének imitációs igényével és a német klasszika zsenikultuszát veszi át. Felfogása szerint a művész átlagon felül
tehetséges alkotó, akinek tevékenységét az egyediség és a művészi szabadság határozza meg. A műalkotás létrejötte
tehát nem szorítható merev formai szabályok közé. A korstílus éppen ebből a felfogásból fakadóan szakít a
klasszicisták tökéletességre irányuló igényével és lesz híve a töredékességnek (romkultusz), a szabálytalanságnak és a
nyitott formáknak. Ez a nézet vezet majd el a műfajok, a műnemek, sőt az egyes művészeti ágak keverésének tudatos
gyakorlatához. A romantika az érzelmek kultuszát is jelenti, így műalkotásait és művészeit gyakran szélsőséges
érzelmi megnyilvánulások is jellemzik. Az ábrázolt valóságból való kiábrándulás az alkotói és a befogadói lélek
elvágyódási igényét is megfogalmazza, így fordul a romantika a középkor, a dicső nemzeti múlt, az egzotikus távoli
kelet, a természet, a fantázia, az álomvilág, az éjkultusz vagy éppen a népi kultúra világa felé. Mivel azonban a
romantika nemzeti sajátosságai egymáshoz képest nagyfokú eltérést mutatnak, általános értelemben nem, inkább a
nemzeti romantikák szintjén gondolkozhatunk róla.
verses regény: a romantika kedvelt epikus műfaja, szubjektív hangú költői elbeszélés, amelyben a történetmondás
folytonosságát lírai kitérők szakítják meg
történelmi regény: regénytípus, amelyben a szerző valamilyen jelentős történelmi eseményt dolgoz fel, a hitelesség
azonban csak részben valósul meg, hiszen a valóságos történelmi személyek és a valóságos szituációk mellett fiktív
szereplők és helyzetek is helyet kapnak a műben (pl. W. Scott: Ivanhoe, V. Hugo: A párizsi Notre-Dame, Tolsztoj:
Háború és béke, vagy Jókai: Fráter György, Eötvös József: Magyarország 1514-ben, Kemény Zsigmond: Rajongók,
Móricz Zsigmond: Erdély trilógiája)
felesleges ember: a XIX. századi orosz irodalom hőstípusa, aki nagy reményekkel indul, de kiégett emberként a
társadalom haszontalan figurájává válik; a közép- vagy kisnemesi életforma kritikája figyelhető meg rajta keresztül,
személyisége mégsem taszító, inkább sajnálatra méltó; a magyar irodalomban a dzsentri hasonló szerepben látható
Mikszáth és Móricz regényeiben; legjelentősebb művek: Puskin: Anyegin, Lermontov: Korunk hőse, Goncsarov:
Oblomov
11. osztály
XI. TÉMAKÖR: A magyar romantika irodalma
B) Életművek a magyar romantika irodalmából
e) Vörösmarty Mihály
rapszódia: rapszódosz ’vándorénekes’ (gör.); eredetileg a görög rapszódosz által előadott elbeszélő költemény; mai
értelmezése: a himnusszal és a dithürambosszal rokon lírai műfaj; gondolatmenetére, hangvételére az érzelmi
szélsőségek közt való csapongás, nyelvi-szerkezeti megformáltságára a szabálytalanság, szaggatottság jellemző; (pl.
változékony modalitás, hiányos közlések, a mondatok és sorok hosszának váltakozása) (pl. Vörösmarty Mihály: A vén
cigány)
f) Petőfi Sándor
népiesség: a XIX. század romantikájának egyik jellegzetes irányzata, a művészetek a „romlatlan”, „természetes” ősi,
népi műalkotások, a néphagyomány felé fordulnak, mint a nemzeti identitást, kultúrát egyedül igazán tükröző, kifejező
művészi megnyilvánulás felé; a népiesség művészi programja a magyar irodalomban a demokratikus politikai
tartalmakkal kapcsolódott össze; → korszerű népiesség népköltészet: a nép közösen alkotott, közösen őrzött,
szájhagyomány útján terjedő és fennmaradó költészete
életkép: a hétköznapi élethelyzetet témául választó művészi megnyilvánulás, prózai vagy verses formája egyaránt
lehetséges (pl. Petőfi: Befordultam a konyhára)
zsánerkép: jellemrajz, életkép, rövid verses műfaj, a líra és az epika határán áll, a hétköznapi élet egy tipikus
helyzetét vagy tipikus alakját ábrázolja néhány jellegzetes „ecsetvonással” (pl. Petőfi: Csokonai; A tintásüveg)
versciklus: valamilyen szempont szerint tudatosan sorba rakott versek csoportja (pl. Csokonai Lilla-ciklusa, Petőfi:
Felhők-ciklus, Ady Léda-versei)

21
helyzetdal: a szereplíra egyik típusa, a költő fiktív személy helyzetébe képzelve magát szólal meg általában monológ
formájában; stílusa és hangneme a szituációnak megfelelő (pl.: Csokonai és Petőfi helyzetdalai)
tájlíra: tematikus lírai csoport, a tájversek témája egy természeti táj, környezet leíró-hangulati jellegű bemutatása
lírai realizmus: valósághű ábrázolásmód a költészetben
látomásköltészet: a romantika korában megjelenő lírai eljárás, amely álomszerű víziót, látomást jelenít meg;
jellemzője a felfokozott képszerűség; pl. Vörösmarty Mihály: Előszó
zsenikultusz: a romantika korának jellemző felfogása; zseniként tisztelte a művészt, aki minták követése helyett saját
teremtő képzeletére támaszkodva egészen újat, eredetit hoz létre, és utat mutat a közösség, a nép számára
g) Jókai Mór
irányregény: az irányregény valamely társadalmi-politikai, esetleg tudományos cél elérése érdekében vagy valamely
ilyen természetű tétel bizonyítására megalkotott regény. Hasonló fogalom a kötészetre alkalmazott irányköltészet (pl.
Jókai Mór: Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán)
utópia: ’nem létező hely’ (gör.); elképzelt, eszményi társadalmi berendezkedés vagy annak épp az ellenkezőjét
bemutató (disztópia / negatív utópia), vagy a jövőben játszódó mű, általában regény; az elnevezés Morus Tamás
Utópia c. művéből ered; a tudományos-fantasztikus regényirodalom műveit is utópiának nevezik; legismertebb példái:
Campanella: Napállam, Jókai Mór: A jövő század regénye; az ellenutópiák közül a legismertebbek: Huxley: Szép új
világ, Orwell: 1984, Karinthy Ferenc: Epepe, Déry Tibor: G. A. úr X-ben, Szathmári Sándor: Kazohinia; a XIX.
században az eszményi társadalmakról szőtt filozófiáit és magát az irányzat képviselőit is utópistáknak nevezik,
elgondolásuk összekapcsolódott a korabeli szocialista tanokkal, amelyek a tőkés társadalmi rendszer kritikáját
igyekeztek megfogalmazni, a legismertebb alakok: Saint Simon, Fourier, Owen; → szigetutópia
szigetutópia: olyan regény, amelyben meghatározó helyszín egy civilizációtól elszigetelt tér (pl. Jókai Mór: Az arany
ember c. regényében a Senki szigete), a szigeten kialakul a tökéletes (utópisztikus) társadalom, illetve létforma
h) Irodalomtudomány a romantika korában
nemzeti szemlélet: a nemzet fogalmát középpontba állító gondolkodásmód; → nacionalizmus nemzeti trauma: a XX.
században a magyarság több kollektív történelmi traumát élt át (a világháborúk, Trianon, Holokauszt, 1956,
kommunista diktatúra). Az irodalom ezeket témává emelve olyan nyelvet igyekszik megalkotni, amelyen
elbeszélhetők ezek a közösségi megpróbáltatások. A traumákkal egy időben, vagy közvetlen utána született művekre
többnyire a tragizáló beszédmód jellemző (pl. Radnóti Miklós 1944-es versei). A lét- és identitásbizonytalanságot
okozó tragikus eseményeket feldolgozó később keletkezett szépirodalmi művek új nézőpontokat és formanyelvet
keresnek a trauma elbeszéléséhez: többnyire nem patetikusan, nem moralizálva, hanem a személyes megélés
bonyolultsága felől ábrázolják a történteket (pl. Kertész Imre: Sorstalanság → a koncentrációs táborokról; Tompa
Andrea: Fejtől s lábtól a Trianon-traumáról)
korszerű népiesség: a népiesség jegyeinek az adott korszellemhez igazítása, magas művészi színvonalú kifejezése; a
fogalom vonatkoztatható pl. Arany János népies balladáira vagy az újnépiesség alkotóinak lírájára
I. A klasszikus modernség irodalma
A. A realizmus a nyugat-európai irodalomban
B. A realizmus az orosz irodalomban

klasszikus modernség: (’premodernség’): a modernség korai szakasza (1857–1910); kezdőpontja Baudelaire A

romlás virágai c. kötete; alapélménye: egyensúlyhiány, értékvesztés a polgári átalakulással („Minden Egész eltörött,
…”- Ady); megváltozott költőszerep; a személyiség önkeresése; esztétizálás, a nyelviség felértékelődése stb.; irodalmi
stílusirányzatai: → impresszionizmus, → szecesszió, → szimbolizmus, → naturalizmus, → parnasszizmus (pl. a
Nyugat első nemzedékének alkotói: Ady, Kosztolányi, Babits)

22
realizmus: 1. A XIX. század közepén kialakult irodalmi és képzőművészeti stílusirányzat, amely az élet dolgainak
kendőzetlen, valósághű bemutatását tűzi ki célul; a szerző a valóság objektív megfigyelője, szenvedélyektől mentesen
ábrázolja tárgyát („az író olyan legyen, mint az orvos”), egyben a társadalmi kérdésekben is állást foglal, rendszerint
bírálja a kor társadalmi rendszerét; a romantika mellett, sokszor vele együtt jelenik meg az irodalomban; a realizmus
irodalmi alkotói módszere a szenvedélymentesség mellett a tipizálás és a részletrajzokra való törekvés; előfutára az
irodalomban a XVIII. századi angol regényírás nagy alakja, Defoe („a realizmus atyja”); 2. esztétikai értelemben a
társadalmi valóságot belső összefüggéseiben, mozgásában, lényeg és jelenség egységében megjelenítő ábrázolási mód
realista regény: a realizmus poétikai elvei alapján íródott regény (pl. Balzac: Goriot apó)
mindentudó elbeszélő: (omnipotens elbeszélő); epikus műben az elbeszélő nézőpontja lehet belső (egy szereplő
perspektívájával esik egybe) és lehet külső (a narrátor nem része az általa elbeszélt történetnek); amennyiben az
elbeszélő többet tud és mond, mint a történet szereplői, mindentudó narrátorról beszélhetünk; a mindentudó elbeszélő
ismeri a szereplők azon érzéseit, gondolatait, motivációit, amelyekkel olykor még ők maguk sincsenek tisztában
tolsztojanizmus: Tolsztoj vallási és vallásfilozófiai gondolatrendszere, a kollektív erkölcsi megújulást hirdető
keresztény alapú felfogás, „mindenkiben testet ölt a felebaráti szeretet”
visszatekintő időszerkezet: elbeszélő művek narrációjának olyan elbeszélésrendje, amelyben a narrátor utólagosan, a
múltba tekintve beszéli el az eseményeket (retrospektív időszerkezet)
analitikus dráma: olyan drámatípus, amelyben az alapszituációt és a dráma egész menetét a múltban megtörtént
események határozzák meg, a múlt feltárulásának folyamata a jelenbeli történéssor lényege (pl. Ibsen: Nóra)
drámaiatlan dráma: a XIX. század végi modern dráma elnevezése; a dráma szakít a hagyományosnak számító
arisztotelészi vagy shakespeare-i dramaturgiával, epikus és lírai elemek vagy más művészeti ágak eszközei bontják
meg az akció és dikció egységét, nincs a cselekményt előremozdító, meghatározó konfliktus, a szereplői
bizonytalanok, döntés- és cselekvésképtelen figurák (pl. Csehov-drámák)
lírai dráma: műfajötvözet, a drámai összetevők a líraiság alá vannak rendelve, a költői én önkifejezése fokozott
szubjektivitást mutat (pl. Madách: Az ember tragédiája)

C. A klasszikus modernizmus lírájának alkotói, alkotásai

szimbolizmus: a XIX. század második felében kialakult irányzat, a klasszikus modernség egyik stílusirányzata, a
valóság ábrázolása helyett a szerzők lelkiállapotuk vagy hangulataik kifejezésére, a mindennapi lét tapasztalati
jelenségei mögött rejlő mélyebb, igazabb, magasabb rendű valóság feltárására törekednek, fő kifejezőeszköze a
szimbólum; a szimbolista kifejezésmódban az egyes szavak és motívumok többet jelentenek önmaguknál; nem a
fogalmi jelentésük fontos, hanem az asszociációk és hangulatok, amelyeket keltenek; jelentős képviselői: Baudelaire,
Verlaine, Rimbaud, Ady
esztétizmus: olyan művészetfelfogás, amely a művészetek célját és feladatát az elvont esztétikai elvek
megvalósításában látja
l’art pour l’art: ’művészet a művészetért’ (fr.); a művészetek társadalmi meghatározottságát és szerepét tagadó
felfogás, esztétikai alapelv
kötetkompozíció: a tudatosan megszerkesztett verseskötet egészének felépítése, amely az egyes költeményeken
túlmutató esztétikai tartalommal bír; pl. a Balassa-kódex költeményei lírai önéletrajzként is olvashatók, Ady Új versek
c. kötetében erős a kompozíciópoétika jelentősége
szinesztézia: ’együttérzékelés’ (gör.); különböző érzékszervekkel felfogott ingerek hangulati azonosságon alapuló
szóképbe sűrítése (pl. „lila dalra kelt egy nyakkendő...”), a metafora egyik fajtája
kiátkozott költő: a közízlés, irodalmi közvélemény által kitagadott, meg nem értett, kritikával illetett költő (pl. Babits
Mihály Adyt nevezte így a Kosztolányi Ady-bírálata körül támadt nyilvános vitában; a fogalmat használják a francia
premodernekre is)
23
D. Romantika és realizmus a XIX. század magyar irodalmában
1. Életművek a XIX. század második felének magyar irodalmából
a) Arany János
ballada: drámai feszültségű, szaggatott menetű, rövid, tömör, rendszerint tragikus tárgyú verses kisepikai műfaj;
jellegzetes témák: bűn–büntetés–bűnhődés, végzetszerűség, egyén és közösség viszonya; „tragédia dalban elbeszélve”
(Greguss Ágost); a balladában a három műnem jegyei ötvöződnek: 1. lírai (előtérben a lelki folyamatok, verses, erős
képiség, költői eszközök); 2. drámai (sűrített, párbeszédes, jelenetező); 3. epikus (elbeszélt cselekmény; narrátor
[E/3.], szereplők [E/1.], összetett narrációs technika);
pillérversszak: a pilléres szerkezetű vers tartalmi-poétikai szempontból kiemelt versszakai (pl. Arany János: Ágnes
asszony c. balladájában az első versszak variációs ismétlése)
önirónia: önkritikus, önreflektív magatartás, amelynek lényege, hogy képesek vagyunk észrevenni a hibáinkat és
kinevetni magunkat; a posztmodern irodalom jellegzetes megszólalásmódja (pl. Esterházy Péter művei)
b, Mikszáth Kálmán
különc: a XIX. század második felének jellegzetes jellemtípusa
donquijoteizmus: a XIX. század 2. felének polgárosodó világában gyakori szereplőtípus magatartása; pl. az öreg
Toldi a Toldi estéjében; Pongrácz gróf a Beszterce ostromában hasonlít Don Quijotéhoz abban az értelemben, hogy
tévesen érzékelik a valóságot; illetve saját koruk működésének elfogadása helyett a régmúltba, vigasztaló érzelmi
illúzió világába menekülnek; a különc figura azért választja az önbecsapást, mert így fejezi ki a modernizáció iránti
idegenkedését
2. Színház- és drámatörténet – Madách Imre: Az ember tragédiája
drámai költemény: drámai formában írott költői műfaj, amelyben a drámaiság a gondolati líra meditatív jellegének
van alárendelve; az elnevezést Byron használta először Manfred c. művére; általában nem előadásra, hanem olvasásra
készült szöveg, amely az emberi lét alapvető filozófiai kérdéseit veti fel; gyakori szereplői a vallási, mitikus alakok; a
műfaj más megnevezései: emberiségköltemény, emberiségdráma
emberiségdráma: →drámai költemény
emberiségköltemény: → drámai költemény
történelemfilozófia: a történelem folyamatáról alkotott elmélet
történeti színek: Madách Imre Az ember tragédiája c. művének biblikus keretszínekbe foglalt színei (4-14. szín)
keretszínek: Madách Imre Az ember tragédiája c. művének biblikus színei (1–2., 15. szín), amelyek a történeti
színeket keretezik
falanszter: Az ember tragédiája 12. színének helyszíne; Madách az utópista szocialista Fourier elképzeléseiből
kiindulva negatív utópiaként ábrázolja a falansztert, a totális egyenlőség és személytelenség tereként
3. Szemelvények a XIX. század második felének magyar irodalmából - Tompa Mihály, Gárdonyi Géza, Vajda
János, Reviczky Gyula
nép-nemzeti irodalom irányzat: a XIX. század második felének kezdetben haladó, majd retrográd irodalmi,
művészeti programja; Gyulai Pál volt az irányadója a hivatalos irodalmi ízlést képviselő elvrendszernek, a mozgalom
irányműve Arany János Toldija; a nemzeti irodalom és művészet és a nyelv forrásának a népi irodalmat,
népköltészetet, népművészetet és a népnyelvet tartotta, pl. a költő feladata a népi alkotások motívumainak
megnemesítése és beemelése a szépirodalomba, a program célja az egységes nemzeti szellem megteremtése és
védelme

24
filozófiai dal: az egynemű érzelmeket megfogalmazó egyszerű dalforma súlyos bölcseleti kérdéseket vet fel (Vajda
János: Húsz év múlva)

25
 12. évfolyam

II. A magyar irodalom a XX. században

A, Életművek a XX. század magyar irodalmából
a, Herczeg Ferenc
Új Idők: Herczeg Ferenc konzervatív lapja (1894–1949) a XX. század első felének nagy példányszámú családi
irodalmi lapja; a konszolidált polgári életmód ideálját közvetítette; a széles közönségigény kiszolgálása érdekében a
lap a minőségi szépirodalomtól a lektűrig sokféle cikket közölt
nemzeti konzervativizmus: a két világháború közötti időszakban megerősödött, a konzervatív hazafiasság eszméjét
valló irodalmi irányzat; vezéralakjai: Herczeg Ferenc, az → Új Idők c. lap (1894– 1949) főszerkesztője és Tormay
Cécile, a Napkelet címen indított lap (1923–1940) szerkesztője; a nemzeti konzervativizmus ideológiai-esztétikai
ellenfelet látott a polgári-liberális szellemiségű → Nyugatban
színmű: drámai műfaj, a középfajú dráma a másik elnevezése, olyan művek tartoznak ide, amelyek sem a tragédia,
sem a komédia műfajába nem sorolhatók (pl. Csehov drámái)
b, Ady Endre
szecesszió: secessio ’elszakadás, kivonulás’ (lat.); a klasszikus modernség korszakának a XIX. század végének és a
századfordulónak jellegzetes stílusirányzata, a hivatalos vagy akadémikus stílussal szembeforduló irányzat; először az
iparművészet és képzőművészet területén jelentkezett, később az irodalomban is éreztette a hatását; jellegzetes
stílusjegyei: játékos díszítettség, stilizálás, a növényvilág jellemző motívumainak (pl. indázó virágok) alkalmazása, a
nem mindennapi témák iránti vonzódás; a halál és az erotika motívumainak egybekapcsolása; bonyolult
mondatszerkezetek; képviselői a képzőművészetben pl. Gustav Klimt, Alfons Mucha; az iparművészetben pl. Róth
Miksa; Zsolnay Vilmos; az építészetben pl. Lechner Ödön; az irodalomban pl. Oscar Wilde, Csáth Géza, Ady Endre
versciklus: valamilyen szempont szerint tudatosan sorba rakott versek csoportja (pl. Csokonai Lilla ciklusa, Ady
Léda-versei)
vezérvers: a verseskötet elején álló, költői és tartalmi programot megfogalmazó vers (pl.: Ady Endre: Góg és Magóg
fia vagyok én…, cím nélküli vers az Új versek kötet elején)
önmitologizálás: az irodalmi mű beszélője önmagát mitikus-heroikus alakként jeleníti meg (pl. Ady Endre: Góg és
Magóg fia vagyok én…)
szimultán versritmus vagy bimetrikus verselés: egy költemény mindkét ritmusrendnek az ütemhangsúlyosnak és az
időmértékesnek is megfelel.
c, Babits Mihály
filozófiai költészet: intellektuális karakterű, bölcseleti jellegű líra; pl. Vörösmarty lételméleti, történetfilozófiai versei
(Gondolatok a könyvtárban), Babits ismeretelméleti versei (Levelek Iris koszorújából)
parafrázis: az intertextualitás egyik fajtája, más szerző ismert művének részletét, motívumát vagy egy jellegzetes
elemét szándékosan saját művébe építő szerzői megoldás, az utalás tartalmi többletjelentést eredményezhet; a
gondolati párhuzam tartalma a tiszteletadástól a gúnyig terjedhet. Mottó, rájátszás, allúzió stb. (pl. Az Ószövetségi
Jónás könyve → Babits Mihály Jónás könyve, Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című versének kezdete a Halotti
beszéd és könyörgésből vett szövegátvétel)
nominális stílus: a névszók (pl. főnév, melléknév) túlsúlyával megalkotott szöveg stílusa; a névszók többnyire
kapcsolóelemek nélküli egymásutánisága jellemzi, ezáltal szemantikai síkon széles körű asszociációt engednek; az
impresszionisták és a futuristák éltek gyakran ezzel az eljárással

26
verbális stílus: egy költői vagy epikus szövegben az igék, az igei állítmányok dominanciája; stílushatása: expresszív
erő, dinamizmus, mozgalmasság; az expresszionizmus alkalmazza sokszor
irónia: ’tettetés’ (gör.); 1. dicsérő kifejezésbe rejtett gúny; 2. egymással ellentétes értékek együttes állítása; nem azt
mondja, amit állít
d, Kosztolányi Dezső
homo aestheticus: az esztétikumot előtérbe helyező művészetszemléletet magáénak valló alkotó (pl. Kosztolányi
Dezső alkotásmódjára vonatkoztatja néhány irodalomtudós)
modernizmus: /modernség: modo ’most’ (lat.); a stílustörténet nagy korszaka (XIX. sz. második fele – XX. század
második fele) Szakaszai: → klasszikus modernség, → avantgárd, → késő modernség. Köznyelvi használatban
’korszerűség, újszerűség’ értelemben is használjuk a fogalmat.
freudizmus: a freudi pszichoanalitikus elgondolások összefoglaló neve, amely szerint a látszólag indokolatlanul
történt külső események indítékát a tudattalanban kell keresni; Sigmund Freud pszichoanalitikus tanai szerint az
emberi viselkedést a személyiségen belüli erők kölcsönös és dinamikus egymásra hatása határozza meg. Az ösztön-én,
az én és a felettes én összjátéka irányítja a személyiség működését; ez a személyiségfelfogás jelenik meg Csáth Géza
Anyagyilkosság c. mélylélektani novellájában vagy Kosztolányi Dezső regényeiben
novellaciklus: novellagyűjtemény, amelynek darabjai szorosan összefüggenek egymással (pl. főhősük azonos); az
egyes novellák önállóan is megállják a helyüket, de egymás után olvasva regényszerűvé válnak; pl. Kosztolányi Dezső
Esti Kornél-novellái
alakmás: az irodalmi mű olyan szereplője, akinek lelki alkata, gondolkodásmódja, viselkedése stb. azonos az
elbeszélő vagy az író karakterével, illetve hasonlít hozzá, bizonyos vonásaiban emlékeztet rá; másik megnevezése:
alter ego ’másik én’ (lat.)
B, Portrék a XX. század magyar irodalmából I. - a, Móricz Zsigmond b, Wass Albert
naturalizmus: natura ’természet’ (lat.); a XIX. század második felében kibontakozó művészeti irányzat
(stílusirányzat); az irodalomban a valóság tökéletes és pontos leírását, akár a rút, taszító dolgok természethű
megjelenítését tekinti céljának, eszköze az aprólékos, részletező ábrázolás (pl.: Zola regényei és Maupassant novellái)
szabad függő beszéd: átképzeléses technika: az epikus művek narrátori megszólalásainak egyik fajtája; hatása olyan,
mintha az elbeszélő átlépne a szereplő tudatába; pl. Mikszáth prózájában gyakori, hogy a narrátor nem jelzi
(idézőjellel, gondolatjellel stb.), hogy az adott közlést a szereplő gondolja, vagy az a külső narrátor állítása, ezért az
elbeszélői és a szereplői szólamok összecsúsznak
transzilván irodalom: Transzilvánia = Erdély; a transzilvanizmus a történeti Magyarország erdélyi régiójára
vonatkozó ideológia, irodalmi irányzat, kultúrpolitikai cselekvésprogram, amelyet a trianoni békeszerződés utáni
erdélyi értelmiség fogalmazott meg; programadó írása: Kós Károly: Kiáltó szó c. röpirata (1921); főbb törekvései: az
autonóm erdélyi magyar szellemi élet és intézményrendszer megteremtése, az „erdélyiség” (közös múlt,
hagyományok, táj stb.) irodalmi megfogalmazása
C, Metszetek a XX. század magyar irodalmából - a Nyugat alkotói: a, Juhász Gyula, b, Tóth Árpád c, Karinthy
Frigyes
A Nyugat és nemzedékei: magyar irodalmi és kritikai folyóirat, 1908-ban indult, a haladó polgári gondolkodás
szabad szellemű orgánuma; a mindenkori szerkesztők irodalmi és művészeti liberalizmust hirdettek meg, a századelő
sokszínű művészeti stílusirányzatai találtak otthonra benne; az aktuálpolitikai irányzattól mindig mentesen a szellemi
élet és a művészet szabadságát hirdette; a címlapon Beck Ö. Fülöp Mikes Kelemen emlékérméjének fotómásolata
szerepelt; 1929-ig a főszerkesztő Ignotus, a szerkesztők Fenyő Miksa, Osvát Ernő, 1929–1933-ig Babits Mihály és
Móricz Zsigmond szerkeszti a lapot, 1933–1939-ig Babits Mihály és Gellért Oszkár a szerkesztők, 1941-ig Babits
Mihály egyedül szerkesztője a Nyugatnak, halála után a lap lényegében megszűnik, de a háború alatt 1941–44-ig
Illyés Gyula Magyar Csillag néven viszi tovább az „örökséget”;
1. Nyugat első nemzedék: Ignotus, Osvát Ernő, Gellért Oszkár, Fenyő Miksa, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi
Dezső, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Füst Milán, Molnár Ferenc,
27
Szabó Dezső, Szép Ernő, Szomory Dezső, Tersánszky Józsi Jenő stb.; szórványosan megjelennek Krúdy Gyula írásai
is; Ignotus mellett Hatvany Lajos, Schöpflin Aladár, Lukács György kritikusi munkássága érdemel említést;
2. Nyugat második nemzedék: Erdélyi József, Sárközi György, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Hunyadi Sándor, Illés
Endre, Fodor József, Németh László, Márai Sándor stb.;
3. Nyugat harmadik nemzedék: Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Bálint György, Halász Gábor, Szerb
Antal, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Képes Géza, Szentkuthy Miklós stb.
paródia: paródeo ’dalt gúnyosan eltorzítva előadni’ (gör.); valamilyen irodalmi mű vagy műfaj gúnyos hangú
utánzata, az eredeti jellegzetességeit vagy modorosságait túlozza el (pl. Cervantes: Don Quijote, Csokonai Vitéz
Mihály: Dorottya, vagy a dámák diadala a Fársángon, Petőfi Sándor: A helység kalapácsa, Karinthy Frigyes: Így írtok
ti)
stílusparódia: a paródiának az a fajtája, amelynek komikus hatása a stílusjegyek nevetségessé tételén alapszik (pl.
Karinthy Móricz-paródiája a móriczi népies-naturalisztikus stílus jellegzetes jegyeit túlozza el)
műfajparódia: a paródiának az a fajtája, amelynek komikus hatása a műfaji jegyek nevetségessé tételén alapszik (pl.
eposzparódia)
III. A modernizmus (a modernizmus kései korszaka) irodalma
A. Avantgárd mozgalmak
B. A világirodalom modernista lírájának nagy alkotói, alkotásai
C. A világirodalom modernista epikájának nagy alkotói, alkotásai
D. Színház- és drámatörténet: a modernizmus drámai törekvései
E. A posztmodern világirodalom
dekadencia: ’hanyatlás’ (lat.); a hanyatlás, pusztulás életérzésének kifejezése az irodalomban
életfilozófia: azon alapértékek összessége, amely egy ember vagy egy csoport életvezetésének, gondolkodásmódjának
és viselkedésének hátterében áll; a tanító jellegű irodalmi művekből a befogadó számára felfejthető egy egységes, az
olvasó számára irányt mutató bölcseleti tartalom, életfilozófia; a horatiusi ódák egy része például a mértékletességre
intő életet írja elő az arany középszer (→ aurea mediocritas) életfilozófiájának lírai megfogalmazásában
pszichoanalízis: → freudizmus
a nyelv és a személyiség válsága: a modernség és posztmodern alaptapasztalata a hagyományos személyiségkép és
nyelvfelfogás osztottsága, bizonytalanná válása
avantgárd: avant-garde; ’előőrs, élcsapat’ (francia); a XX. század elején kibontakozó modern művészi törekvések és
irányzatok gyűjtőneve; az avantgárd művészek célja a hagyományos művészi formanyelvvel való szakítás, radikálisan
új kifejezésmódok keresése; avantgárd irányzatok, mozgalmak:

 futurizmus: futuro ’jövő’ (ol.); Olaszországban és Oroszországban szinte egy időben induló XX.
századi avantgárd irányzat, a sebesség, lendület, az erő, dinamizmus, a technika és a jövő hirdetője,
mindennel szemben áll, ami múltbéli vagy a jelen világával kapcsolatos, a modern élet dicsőítését
tartja feladatának; legjelentősebb képviselői: Boccioni, Marinetti, ill. Majakovszkij; nézeteiket
kiáltványokban (manifesztum) adták közre

 dadaizmus: a XX. század tízes éveiben induló avantgárd irányzat, a tiltakozás, lázadás, rombolás
mozgalma; mindennel szembefordulnak, amit a polgári világ értéknek tart, de tiltakozásuk az I.
világháború embertelen élményéből is fakad, a művészet és lét értelmét kérdőjelezik meg; a csoport
neveként használt „dada” szó többféle jelentésű: igen-igen, mama, falovacska stb.; legjelentősebb
képviselői: Tristan Tzara, Hans Arp, André Breton

 expresszionizmus: a XX. század első felének, az avantgárdnak egyik stílusirányzata; az egyéni érzések
kifejezését állítja a valóság reális ábrázolásával szembe; az elnevezést Hervé használta először (1901)
28
 az impresszionizmussal tudatosan szembefordulókra; a belső lelki tartalmak korlátoktól mentes
kiáramlását jelölte meg egyedüli teremtő művészetként; legjelentősebb képviselői a
képzőművészetben: Kandinszkij, Klee, Munch, az irodalomban: Brecht, G. Trakl, G. Benn, Kassák
Lajos

 konstruktivizmus: constructio ’összeszerkeszteni’ (lat.); az 1920-as évek egyik avantgárd irányzata;

középpontjában a célszerűség és társadalmi hasznosság, a természet rendezetlenségének,
átláthatatlanságának meghaladása, az alkalmazott művészetek (építészet, iparművészet, formatervezés
vagy a nyomdai betűtípus megtervezésének művészete, a tipográfia) álltak; irodalomra gyakorolt
hatása nagyon csekély és áttételes; pl. Kassák képverseinek képszerkesztésére, szövegépítésére hatott

 kubizmus: avantgárd képzőművészeti irányzat, amely a tárgyakat és térbeli helyzetüket egyszerre több
síkra vetítve, mértani alakzatokban jeleníti meg, jellegzetes alkotói eljárása az egyidejűség
(szimultanizmus)
szabadvers: mai értelemben olyan költemény, amelynek írásképe versszerűen tördelt, de nem versritmussal, hanem
prózaritmussal rendelkezik, esetleg minden ritmust mellőző és rímtelen próza. A ritmikai és más zenei elemeket
keverten és kötetlenül alkalmazza, gyakran megtartja a gondolatritmust.
kései/késő modernség: a klasszikus modernség és az avantgárd mellett a modernség harmadik irányzata (kb. az 1920-
as évektől az 1970-es évekig); világképét az első világháború után felnőtt nemzedék új világ- és
személyiségtapasztalata, nyelvfelfogása jellemzi; nem egységes korstílus, többféle megszólalásmód jellemzi
(újklasszicizmus, újnépiesség, tárgyias költészet); pl. Szabó Lőrinc, József Attila, Nemes Nagy Ágnes
objektív költészet/ tárgyias líra: látszólag szenvtelen, képekben gazdag, tárgyias költészet, amelyben a költői én
személytelenebb formában jelenik meg, a belső érzések különböző tárgyi elemek ábrázolásán keresztül jutnak
kifejezésre (pl. Babits Mihály egyes versei, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes költészete)
intellektuális költészet: intellektuális karakterű, bölcseleti jellegű líra; pl. Vörösmarty lételméleti, történetfilozófiai
versei (Gondolatok a könyvtárban), Babits ismeretelméleti versei (Levelek Iris koszorújából
abszurd dráma: a lét értelmetlenségét, az értékek kiüresedését kifejező drámai mű az abszurd esztétikai minőség
elemeivel felruházva (pl.: Beckett: Godot-ra várva)
kétszintes dráma: Bécsy Tamás drámamodelljének egyik típusa; a dráma két szintje: normaadó (isteni,
transzcendens) és normakövető (földi) szint; pl. Vörösmarty: Csongor és Tünde; Madách: Az ember tragédiája
mítoszregény: olyan modern regény, amelynek középpontjában mitikus témák (átváltozás, beavatás stb.) állnak (pl.
Bulgakov: A Mester és Margarita; Márquez: Száz év magány)
posztmodern: ’a modernség utáni’ (lat.); a XX. század első évtizedeiben kialakult modern művészeti törekvések
megújulása az 1960–70-es években, a fogyasztói társadalom idejének korfilozófiája és művészeti iránya; lényegét nem
az azonos művészi célkitűzésekben lehet megragadni, hanem a művek formanyelvében, szerkezetében
(konstrukciójában) megjelenő gondolatiságban; alapélménye a civilizáció összeomlásától való félelem, környezeti,
szociális vagy technológiai katasztrófa rémképe, amelyre ironikus, játékos távolságtartással reagál; a posztmodern
művész a kétségbeesésnél érvényesebb válasznak érzi a derűt, a vidám kételyt; a világot nem egységesnek, a
személyiséget nem állandónak, hanem folyton változónak érzékeli; a posztmodern epika egyik fő sajátossága az
elbeszélői változékonysággal, felcserélhetőséggel való játék; a posztmodern nyit a hagyomány felé, abból állítja össze
saját, egyedi formanyelvét; a posztmodern alkotások egyik alapjellemzője az intertextualitás, a kevertség (a heterogén,
hibrid nyelv) és a képtelenség (pl. a rendhagyó képzettársítások, a szokatlan mondatszerkesztések) pozitivizmus: a
XIX. század második felében keletkezett eszmeáramlat, a polgári filozófia egyik legelterjedtebb irányzata, amely a
természettudományok módszereit használja a társadalmi jelenségek és az ember vizsgálatára, pl. az embert a
természettörvények által meghatározott lényként fogja fel

29
IV. A magyar irodalom a XX. században II.
A, Életmű a XX. század magyar irodalmából II.: József Attila
tárgyias tájvers: tárgyias líra/objektív költészet eszközeivel megalkotott tájvers (pl. Nemes Nagy Ágnes: Fák)
komplex kép: összetett költői kép; több metafora egymásba kapcsolódása; a képrendszer érzékletes jelentést hordoz
(pl. Balassi V. Célia-versében a szerelmet malommal és haranggal azonosítja)
műfajszintézis: vegyesműfajúság, a műfaji határok elmosódása, különböző műfajok jellemzőinek ötvözése. (pl.
elégiko-óda; drámai költemény)
létértelmező vers: az emberi létezés nagy kérdéseit fókuszba helyező, lételméleti (ontológiai) tárgyú verstípus (pl. az
emberi lét értelme, lehetőségei; az ember helye a világegyetemben; pl. Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban
önmegszólító vers: olyan verstípus, amelyben a költő tárgyiasított önmagával folytat párbeszédet, az „én”
megkettőzése a lírai objektivitás eszköze, ugyanakkor a személyiség kettősségét (racionális, irracionális szféra) és
azok kölcsönhatását is bemutatni képes; különösen a válsághangulat hívja életre, egyfajta önértékelés, számvetés
jellemzi; a XIX. század második felében és a XX. századi lírában kedvelt verstípus (pl. Vörösmarty Mihály: Fogytán
van napod, Arany János: Mindvégig, Babits Mihály: Csak posta voltál, Kosztolányi Dezső: Számadás, József Attila:
Tudod, hogy nincs bocsánat, Karóval jöttél stb.)
dialogizáló versbeszéd: a lírai alkotásokra általában a monológ típusú, egyes szám első személyű, jelen idejű beszéd
jellemző, de olykor előfordul párbeszédhelyzetre épülő (dialogizáló) nyelvi-poétikai megalkotottságú beszédhelyzet
is; a dialogizáló beszédmód egyik sajátos módozata az önmegszólítás (pl. Kölcsey Zrínyi-versei dialogizáló jellegűek)
B, Portrék a XX. század magyar irodalmából II.- a, Örkény István b, Szabó Magda c, Kányádi Sándor
groteszk: grottesco ’barlangbéli’ (ol.); kevert esztétikai minőség, rút, torz, félelmet keltő vonások ötvöződnek benne
mulatságos vagy kedves elemekkel
abszurd: ’képtelen, lehetetlen’ (lat.); esztétikai minőség, olyan valóságábrázolás, amely ellentmond a
tapasztalatoknak, észszerűségnek
egyperces: Örkény István rövid, tömör, általában groteszk hangvételű kisepikai műveinek műfajelnevezése
családregény: egy család több nemzedékének történetét elbeszélő regénytípus, legjellegzetesebb darabjai a modern
polgári regényirodalomban lelhetők fel (pl. Thomas Mann: A Buddenbrook ház, Galsworthy: Forsyte Saga)
kálvinista és katolikus értékrend szembenállása: a protestáns és katolikus etika és magatartásminták hagyományos
szembeállítása (pl. a puritanizmus szemben a díszítettség kedvelésével); a XVI–XVII. századi hitvitázó irodalom vagy
Szabó Magda regényeinek jellegzetes témája; a mai világban a különbségek alig észrevehetők
önéletrajziság/ életrajzi ihletettség: az irodalmi műben a szerző személyes életanyaga megjelenik (pl. Ottlik Géza:
Iskola a határon)
C, Metszetek a XX. század magyar irodalmából II.
a, Metszetek: egyéni utakon- Szabó Dezső, Krúdy Gyula és Weöres Sándor
b, Metszetek a modernista irodalomból – a Nyugat alkotói- Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós
c, Metszetek az erdélyi, délvidéki és kárpátaljai irodalomból- Dsida Jenő, Reményik Sándor, Áprily Lajos
d, Metszet a ,,Fényes szellők nemzedékének” irodalmából- Nagy László
e, Metszet a tárgyias irodalomból - Pilinszky János
kulturális veszteség: történelmi esemény vagy társadalmi folyamat eredményeképpen egy kor embereinek kulturális
veszteségélménye lehet; pl. a hagyományos magyar paraszti kultúra, folklórhagyomány elvesztésének érzete a XIX–
XX. századtól állandó irodalmi téma

30
ekloga: ’szemelvény’ (gör.); lírai műfaj, többnyire pásztori környezetben élő vagy oda vágyó emberek szelíd világát,
a békés életre való vágyakozást fejez ki; az antik ecloga gyakran párbeszédes formájú epikus és drámai elemeket is
tartalmazó költemény, szereplői rendszerint allegorikus alakok; később érzések és gondolatok szembesítésére
alkalmazott versforma, melyben a pásztori elemek átvitt értelműek (ld. Vergilius vagy Radnóti költészete)
eklogaciklus: eklogákból álló, tartalmilag-műfajilag összefüggő versgyűjtemény; Radnóti Miklós eklogákból álló
ciklusa befejezetlen, ám így is jelentős művészi értéket képvisel
razglednica: ’képeslap’ (szerb.); a képeslap mint lírai műfaj játékos helyzetjelentés az otthoniaknak, életképek
epigrammaszerű megragadása; ezt a műfaji hagyományt írja felül Radnóti Miklós tragikus élethelyzetben keletkezett
Razglednicák c. verse
szerepvers: lírai alkotás, amelynek beszélője nem azonosítható a költővel, valamely embertípus, a költő által
megalkotott karakter szerepét magára véve szólal meg a beszélő (pl. Arany János Koldus-ének)
,,Fényes szellők nemzedéke”: a népi kollégiumok mozgalmának időszakában (1945–49) aktív fiatalok; a népi
kollégisták közé kb. 10 000 középiskolás és egyetemista tartozott; a nemzedék jeles tagja Nagy László költő (a
mozgalom a nevét a „Sej, a mi lobogónkat” kezdetű indulóról kapta; a fiatalok törekvéseiről Jancsó Miklós készített
filmet Fényes szelek címmel)
tárgyias irodalom: a késő modernség jellegzetes iránya; látszólag szenvtelen, személytelen, képekben gazdag,
tárgyias megszólalásmód jellemzi, amelyben a tárgyi elemek ábrázolásán keresztül történik a megszólaló érzelmeinek
vagy az ábrázolt világ jellegének bemutatása; →tárgyias líra/objektív költészet
D, Színház- és drámatörténet - Örkény István, Szabó Magda
totalitárius: teljes mértékű; politikai, államelméleti értelemben a totalitárius rendszer egyeduralmat, diktatúrát jelent
történelmi dráma: drámatípus, amelyben hangsúlyos a dráma idejét és terét meghatározó történelmi hely és idő, a
történelmi háttér (pl. Herczeg Ferenc: Bizánc)
V. A XX. századi történelem az irodalomban: a, Trianon b, Világháborúk c, Holokauszt d, Kommunista
diktatúra e, 1956
Nincs kötelező fogalom
VI. Kortárs magyar irodalom
Nincs kötelező fogalom

31