Jack Whyte

A
Atemplom
templomlovagjai
lovagjai
3. könyv
Rend a káoszban
Gold Book
 Feleségemnek, Beverlynek, mentoromnak és őrangyalomnak,
aki mindig tudja, mikor hagyjon magamra, és mikor rángasson
ki remetelakomból az élet fényébe…
Ismét köszönöm neked.
Ellenségeim kezébe adom őket…
Városait is pusztasággá teszem, lakó
nélkül.
Jeremiás könyve, 34:19–
22
Franciaország
Franciaország
 Asszony
Asszonyaakapunál
kapunál
A vak is látha a, hogy feljebb az úton valami nincs
rendben, márpedig Tam Sinclair szeme tökéletesen
rendben volt. Türelem dolgában inkább hiányt
szenvede . A délután lassan alkonyatba hajlo , és Tam
háromnapos, emberpróbáló utazás után kénytelen volt
vesztegelni, alig másfél mérföldre a céljától. Kezében
haszontalanul lógo a gyeplő, az utat egyre sűrűsödő
tömeg állta el. A kimerült lovak közelében tülekedtek,
amelyek idegesen horkantga ak és vadul hányták a
fejüket. Tam egyre dühösebb le a köré záródó
emberáradat mia , sosem szere e, ha sok ember veszi
körül. Mozdíthatatlan masszává tömörültek, a
mosdatlan testekből áradó bűz még a ól a kevés
örömtől is megfoszto a, hogy jólesően mély levegőt
vehessen.
– Ewan!
– Igen! – A szekér letakart rakománya közt
lustálkodó, beszélgető két fiatal legény egyike felhúzta
magát. Felállt, majd könnyedén felkönyökölt a kocsis
magas ülésére. – Hűha! Hát i meg mi folyik? Honnan
került ide csak úgy ez a rengeteg ember?
– Ha tudnám, hagytam volna, hogy tovább
fecseréssz a drága barátoddal! – Tam oldalvást sandíto
a másik fickóra. A száját szinte teljesen elfedte őszes
szakálla, és képtelenség le volna megállapítani, most
hirtelen vigyorra vagy fintorra húzódo – Szaladj csak le
a kapuhoz, tudd meg, mi történt, és hogy mennyi ideig
kell még i rostokolnunk! Lehet, hogy valaki rosszul le ,
vagy holtan ese össze. Ha így volna, örülnék, ha
megtudnád, merre van a legközelebbi kapu, amit még
elérhetünk kapuzárás elő . Már sajog a hátsóm és csupa
szálka e ől a nyomorult üléstől, alig várom, hogy
halljam a csörömpölést, amikor bezúdítjuk ezt a
rakomány elrozsdált ócskavasat az olvasztár udvarára.
És szedd a lábad, nem akarok idekinn, a falak tövében
éjszakázni! Eredj!
– Rendben! – Az i ú Ewan a szekér magas oldalára
te e a kezét és átvete e magát fölö e. Könnyedén ért
földet a felköveze úton, aztán sietve átvágta magát a
tömegen. La Rochelle Franciaország legnagyobb és
legforgalmasabb kikötővárosa volt. A déli bejárat magas,
szűk kapuja egyenesen elő ük tornyosult. A széles út
hirtelen keskenyede el, ahogy a városi őrség felügyelte
ellenőrzési pontok közé ért.
Tam a fiú után néze , aztán maga is leugro a
szekérről, bár korántsem olyan kecsesen, mint Ewan. A
kocsis erősnek néze ki, még mindig férfikora delén járt,
de már évekkel ezelő lemondo arról, hogy képes
legyen mindent olyan könnyedén megtenni, mint a
segédei. Ellenségesen végigmérte a hozzá legközelebb
állókat, és átverekedte magát a szekér oldalára
kenderkötéllel jó szorosan felkötözö kis tölgyfa
hordóhoz. Lekapta a felakaszto merőkanalat, felemelte
a hordó lazán illeszkedő tetejét, és egy teli kanálnyi
hűvös vizet emelt a szájához. O egy pillanatra megállt a
mozdulat, Tam körbenéze , de semmi rendkívülit nem
láto , semmit, ami megmagyarázta volna, miért állt meg
a forgalom. Lá a, hogy a magas kapu két oldalán és a
városfalon a szokásosnál több számszeríjas őr sorakozik,
de úgy tűnt, egyiküket sem érdekli, mi folyik odalenn.
Mindeközben a fiatal Ewan erőszakosan nyomult
előre a tömegben. Hamar rá kelle ébrednie, hogy nem
csak ő próbálja kideríteni, mi történhete , és ahogy mind
közelebb ért a kapuhoz, egyre nehezebben verekedte át
magát a nyakukat nyújtogató, zajos embereken. Végül
kénytelen volt széles vállával utat törni; elszántan
lökdöste arrébb az elő e állókat a könyökével,
egyáltalán nem törődö a körülö e kiabálók fülsiketítő
hangzavarával. Kis híján o volt már – ha lábujjhegyre
állt, lá a is az őrség káplárjának sisakját –, amikor
közvetlen elölről hirtelen hangosabb, élesebb zaj csapta
meg a fülét. Három férfi rohant felé, átgázoltak a
tömegen, menet közben ránto ák arrébb az embereket,
lökdösődtek, viaskodtak, a félelemtől tágra nyílt
szemmel próbáltak menekülni. Az egyikük vállal arrébb
taszíto a Ewant, ahogy elrohant, de a fiatal legény
könnyedén visszanyerte az egyensúlyát, és sarkon
pördült, hogy jobban lássa, miként veti bele magát a
három menekülő alak a háta mögö összezsúfolódó
tömegbe, hogyan próbálnak kitérni, cikázni, hogy
eltűnhessenek.
A tömeg mintha élőlény le volna, megérezte a
menekülők re egését, sietve elhúzódo előlük, az
emberek egymást gázolták le, a szomszédaikat lökték fel,
úgy küzdö ek, hogy minél távolabb kerülhessenek a
menekülőktől. A három férfit felfedték a kapu elő , a
kaputornyok magasában álló őrök elő .
A káplár kurtán felkiálto , ráparancsolt a
menekülőkre, hogy álljanak meg, de azok nem
engedelmeskedtek. Szinte még el sem hallgato , az első
számszeríjlövedék már be is csapódo az út kövébe. A
hangos koppanás hallatán azonnal elnémult a tömeg.
Magasan a kapu fölül érkeze , túl hamar kiröppent, és
célt tévesztve pendült a simára koptato kövön. Felfelé
pa ant el róla, a hegye szé úzta a fahordót, amelyből
Tam Sinclair ivo , szétforgácsolta a fát és hideg zuhanyt
zúdíto a férfi nyakába. Tam bőrig ázo , és a víz hangos
loccsanással zúdult a lába ala a földre.
A férfi szitkozódva vete e magát a vizes kőre,
négykézláb ért földet, aztán gyorsan begurult a szekér
alá. A levegőt most már megtöltö e a
számszeríjlövedékek idegtépő sziszegése és a hangos,
émelyítő puffanások, ahogy egyik-másik célba talált.
Tam másik segédje, Hamish is leugro a szekérről, a
kerék mögé bújt, bár verekednie kelle , hogy
megtarthassa magának ezt a menedéket.
A három menekülő egyike sem bírta sokáig. Az elsőt
három lövedék teríte e le, egyszerre csapódo be
mindegyik: a vállába, a nyakába, a jobb térdébe.
Felrepült, úgy pördült meg a tengelye körül, mint valami
vándormutatványos, a vér magasra ívelt feltépe
nyakából, és visszahullo rá, ahogy hirtelen
összecsuklo nem egészen tízlépésnyire onnan, ahol a
teste a levegőbe emelkede . A második megállt futás
közben. Szinte még a lába sem ért le a földre, kapálódzva
próbálta visszanyerni az egyensúlyát, de visszafordult a
városkapu felé, és magasra emelte mindkét karját.
Megadta magát. Egy kurta szívverésnyi ideig csak állt,
aztán egy számszeríjlövedék belecsapódo a mellkasába,
a hatalmas lökés ereje hátrataszíto a, felemelte a földről.
Először fenékre zökkent, aztán éle elen teste lassan
eldőlt oldalra.
 A harmadik férfi orra buko egy magas,
meggörnyedt szerzetes elő , egyik kinyújto kezével
haláltusájában még a zarándok szandálját markolászta a
tépe , fekete csuha bokáig érő, elnyű szegélye ala . A
szerzetes azonnal megdermedt, amint hozzáértek, és
mozdulatlanul állt, mintha fából faragták volna:
döbbenten, értetlenül nézte a véres fémlövedékeket,
melyek ilyen brutálisan szétszagga ák a menekülő férfit.
Senkit sem érdekelt a döbbenete, minden szem a lábánál
heverő hol estre tapadt. A szerzetest szinte észre sem
ve ék, ő is csak egy volt a több ezer arctalan vándorból,
akik a napi betevőért koldultak szerte a keresztény
világban.
A támadás gyilkos hatékonysága lá án olyan
döbbenetes csend borult a tömegre, hogy azt is lehete
hallani, ahogy a távolban megnyikordul egy zsanér, és
kicsapódik egy ajtó, majd valami rangosabb katona
kimért, súlyos léptekkel kivonul a városkaputól balra
emelkedő torony bejáratából.
Még most sem mert megmozdulni egy lélek sem a
kapu elő i csődületben. Mintha egy emberként béníto a
volna meg az utazókat és az őröket, milyen gyorsan
szállt le közéjük a halál ezen a kellemes kora estén.
– Teljesen megőrültetek?
A hang nyers volt és érdes, de hallatára megtört a
varázslat. Az emberek újra megmozdultak, felcsapo a
hangzavar, először akadozva, mintha nem is tudnák,
hogyan kezdjék megvitatni az előbb történteket. Az őrök
is megrázták magukat és megindultak. Jó néhányan a
három éle elen tetem felé ve ék az útjukat.
 Tam Sinclair már elő is kúszo a búvóhelyéről, és
épp fel akart mászni a szekér magas bakjára, az egyik
lábát felte e az első kerék tengelyére, és megmarkolta a
kocsisülés lábtartóját, hogy felrántsa magát, amikor a
háta mögül halk szisszenést hallo .
– Hallo am, ahogy azzal a legénnyel beszéltél.
Skóciából jö él, ugye?
Sinclair megdermedt, és lassan, kifejezéstelen arccal
fordult meg. A nő a szekér hátsó végénél állt, olyan
erősen szoríto a a válláról csüngő, jókora vászonzsák
vaskos pántját, hogy kifehéredtek a bütykei. Alakját
teljesen elfedte a fakózöld gyapjúruha, amibe tetőtől
talpig beleburkolódzo , az egyik csücskét csuklyaként
felhúzta még a fejére is, hogy csak a szája és az álla
látszo ki mögüle. Fiatalnak tűnt, de nem volt már
kislányos, gondolta Tam az alapján, amit az arcából látni
lehete . Az arcbőre világos volt, és nem látszo
alapvetően koszosnak. Újra végigmérte tetőtől talpig; a
pillantása lassan, kimérten siklo végig az asszonyon, de
a bujaságnak egy szikrája sem csillant fel benne.
– Skóciából jö em. És?
– Én is onnan származom. És segítségre lenne
szükségem. Nagy szükségem. Meg tudlak jutalmazni
érte!
Ez a nő nem egyszerű parasztasszony volt. Most már
nem su ogo , hanem halkan beszélt. Minden szava
tiszta volt, pontos, és bárhogy remege is a hangja, o
volt benne az előkelő születésűek magabiztossága. Tam
elgondolkozva biggyeszte e le az ajkát, és ösztönösen
körülnéze , de úgy lá a, senki sem ve e észre őket.
Mindenki a közeli, nyílt téren kibontakozó drámát
figyelte. A férfi megérezte, hogy ennek a nőnek köze volt
az előbb történtekhez, és bár óvatos természet volt,
igencsak kedvező benyomást te rá az asszony tartása.
Az látszo rajta, hogy feszült és fél, mégis volt annyi
önuralma, hogy felületes szemlélő számára nyugodtnak
tűnhete . Halkan, de udvariasan válaszolt hát neki.
– Miféle bajba keveredtél, úrnőm? És mit várnál
tőlem, köznapi kocsistól?
– Be kell jutnom a városba. Néhányan… keresnek, és
egyáltalán nincsenek jó szándékkal.
Sinclair merően nézte, a tekintete a nő telt ajkára
tapadt, ha már mást nem nagyon láto belőle.
– Csak nem? – kérdezte, és skót tájszólása hirtelen
erővel ütö át a költői kérdésen. – És ki lenne ez a
néhány merész, aki re egésben tart és zaklat egy nemes
hölgyet?
Az asszony beharapta az ajkát, Tam lá a, hogy azon
gondolkozik, mondjon-e többet, de aztán még jobban
kihúzta magát.
– A király emberei. Guillaume de Nogaret emberei.
Sinclair tovább mérege e. Egy arcvonása sem
rezdült, bár a nő kijelentése igencsak megzavarta.
Guillaume de Nogaret, IV. Fülöp király fő tanácsadója
egész Franciaország legre ege ebb és leggyűlöltebb
személye volt, és bár az, hogy az asszony
kétségbeesésében úgy döntö , pusztán közös
szülőhazájuk okán megbízik Tamban, erre a vallomásra
a férfi csak kétféleképp válaszolhato . Vagy elárulja a
nőt, vagy a bűntársa lesz valamiben, és már azért is
kínzás és csúf halál járt, ha valaki csak megnehezíte e a
király leghatalmasabb emberének furmányos terveit.
Tam egy pillanatig még mozdulatlanul állt, vadul
gondolkozo , aztán az arca meggyűrődö rövidre
vágo , ápolt szakálla ala , és valami mosolyféleségre
húzódo a szája.
– Nogaret elől menekülsz? Jézus Krisztus, édes
leányom, ennél jobb okot keresve sem találnál, hogy
segítsek neked! Maradj csak i ! I nem látnak. Meg kell
néznem, mi történt elő ünk az úton.
A nő feszültsége valamelyest oldódo . Épp csak egy
kicsit hátrébb húzódo , hogy a szekér hátulja takarja az
őrök elől. Sinclair megmarkolta az első kereket, és
nekiláto felhúzni magát a bakra. Még mindig tarto a
nőtől, de kíváncsi is volt a történetére, és valamiért úgy
érezte, helyesen cselekede . Fél lábon megállt a kerék
tengelyén, elnéze a tömeg fölö . Az üres kis részen a
szerzetes még mindig a halo fölö állt, görnyedten,
mintha kővé dermedt volna. Sinclair röpke nézelődés
után horkanto , majd felránto a magát az ülésre.
Elhelyezkede az ülésen, újra kézbe ve e a gyeplőt,
lenyúlt a lábánál heverő ostorért, aztán metszően,
hangosan fü yente . Két nyurga, de erősnek tűnő
segédje azonnal futva indult vissza a hívásra, és
könnyedén felpa antak a szekérre.
Az egyik, Ewan felült a bakra Tam mellé, a másik
pedig ismét kényelmesen befészkelte magát a szekér
letakart rakományának halmai közé. De hiába volt már a
kezében az ostor, Tam Sinclair meg sem próbálta
mozgásra bírni a jószágokat, az emberek továbbra is
lökdösődtek a tömegben, tébláboltak a halo at
körülvevő, üres tér szélén, de senki sem indult meg
előre. Az őrök még mindig azt kuta ák, mi váltha a ki
az egész kavarodást, és senkinek sem juto eszébe, hogy
a várakozó utazók továbbengedésével foglalatoskodjon.
Úgy tűnt, a három szerencsétlen egy kis kézikocsit
húzo magával, és a körülö ük tülekedők
beszélgetéséből Tam azt hámozta ki, hogy akkor kezdtek
el szaladni, amikor az őrök gyanúját felkelte e valami,
és nekiálltak alaposabban átkutatni a kocsit, majd az
egyiküket le akarták fogni. Tam nézte, ahogy egy tucat
őr zsibong az alaposan megrako kis kocsi körül, és
azon merenge , mi lehete rajta, amiért érdemes volt
meghalni is. Sosem tudta meg, mert a káplár parancsba
adta, hogy húzzák be a kocsit az őrházba, és o kutassák
át rendesen. Tam a tekintetével köve e a megrako
kordéval viaskodó őröket, aztán pillantása az érdes
hangú lovag alakjára siklo . A férfi kivonult a toronyból,
nagy peckesen menetelt a három hol est körül kialakult,
üres tér felé.
Nem volt valami magas ez a lovagféle, de a láncingre
ve , fényes mellvért és a fején ülő, kupolás fémsisak
termetesebbnek muta a a késő délutáni napfényben, és
a skapuláré szabású királyi libéria, a királykékkel
szege , elöl keskeny, fehér kabát, a Capet-ház
mellközépen virító, hímze liliommotívuma csak még
jobban kiemelte, mennyivel fele e áll mindenkinek a
környezetében.
Tam Sinclair nyugodtan nézte a kocsisbak
magasából, és egyáltalán nem nyűgözte le, amit a
lovagban láto . Túl sokáig volt katona, túl sokat utazo ,
és túl sokszor volt már félelmetes, életveszélyes
helyzetekben ahhoz, hogy meghassák a puszta
külsőségek, a díszes ruhák. Évekkel korábban
megtanulta már, hogy a külsőségeknek legtöbbször
semmi közük nem volt ahhoz, amit díszíte ek. Ha
lenéze , a király egy lovagját lá a, de ez szerinte nem
garantált semmiféle erényt vagy értéket. Az emberek
azért hívták Franciaország királyát Szép Fülöpnek, mert
kellemes, szinte tökéletes külsővel dicsekedhete , de
Tam éppolyan jól tudta, mint bárki más, hogy a testi
szépség csupán a felszín. Aki csak hallo már a
hatalmaskodó uralkodóról, biztos nem hívta volna
Igazságos Fülöpnek, de még Jólelkű Fülöpnek sem;
Capet Fülöp, ezen a néven a negyedik, a szen é avato
XI. Lajos unokája időről időre bebizonyíto a a világnak,
hogy embertelenül önző, rideg szívű és becsvágyó
zsarnok. És Tam Sinclair igencsak úgy nézte, hogy az
uralkodó köré csapódo lovagok, tanácsadók, szolgák
nagyobbik részét is ugyanebből a fából faragták. Ez a
díszpéldány most lassan kivonta hosszú kardját, és úgy
sétált tovább, hogy a mezítelen penge könnyedén meg-
megpa ant jobb vállán. Egyenesen a tömeg szélén álló,
magas szerzetes felé tarto . A fickó mellől jókora körben
elhúzódtak az emberek, de ő nem mozdult, még mindig
a bokájába kapaszkodó férfi hol este fölé hajolt.
– Ewan – szólalt meg Tam anélkül, hogy felemelte
volna a hangját; a tekintetével a lovagot köve e –, a
szekér végénél áll egy nő. Menj és segíts neki felmászni
ide, amíg odalenn mindenki a király kapitányára figyel.
De feltűnés nélkül tedd, mintha közénk való volna, és a
túloldalon, o kevésbé veszik majd észre. Hamish, te ülj
fel ide mellém, és véletlenül se figyeld, hogy mi történik
Ewannel vagy a nővel. – Ewan leugro a kocsiról, és
miközben Hamish felkapaszkodo a helyére a bakra,
Tam félrebillente e a fejét, és a baloldalt zajló
eseményekre terelte a fiatal legény figyelmét. – Azt
hiszem, nagy bajban van a szerzetes, amilyen mogorva
képpel közelít hozzá az a fickó. – Hamish előrehajolt,
hogy jobban lásson, és árgus szemekkel leste az
eseményeket.
Ahogy a lovag közelebb húzódo , a szerzetes lassan
letérdelt és kinyújto a a kezét. A tenyerét a halo
koponyájára helyezte, majd mozdulatlanságba dermedt:
nyilvánvalóan imádkozo az elhunyt lelki üdvéért. A
lovag tovább sétált, míg csak kétlépésnyire nem volt a
térdepelő szerzetestől, aztán érdes, kellemetlen hangján
újra megszólalt.
– Az a gazember már a pokolban perzselődik, te
pap, nem kell érte fohászkodnod!
A szerzetes mintha meg sem hallo a volna, mire a
lovag összeráncolta a homlokát: nem szoko hozzá,
hogy levegőnek nézzék. Ránto egyet a jobbján,
lekanyaríto a a válláról a kardot, és kinyújto a a kezét,
míg csak a penge hegye meg nem akadt a szerzetes
csücskös csuklyájában. Hátralökte a szövetet, láthatóvá
vált a fickó feje búbján a domonkos rend szokása szerint
szögletesre borotvált tonzúra, körülö e pedig a rövidre
nyírt dús, szürke haj. A lovag még jobban kinyújto a a
karját, és a csuklya húzásának engedve a szerzetes
felemelte az arcát, hátrabillentve a fejét. Simára
borotvált, sápatag képe volt. A lovag előrehajolt, míg
csak az arcuk egy szintre nem került, de a hangja nem
le sem halkabb, sem lágyabb, mint az előbb. Keményen
reccsent fel az első szavakat követő tökéletes csendbe.
– Figyelsz rám, te pap, ha hozzád beszélek, és
válaszolsz, ha kérdezek! Megérte ed? – Hátrébb lépe ,
újra kihúzta magát, a kardja hegyét pedig könnyedén
megtámaszto a a talajon. – Ismerlek! – A szerzetes
némán megrázta a fejét, mire a lovag megemelte a
hangját. – Ne hazudj nekem, te pap! Egy arcot sem
felejtek el soha, és tudom, hogy ismerlek! Lá alak már
valahol korábban is! Hol lehete ? Beszélj!
A szerzetes megrázta a fejét.
– Nem hinném, lovag uram! – tiltakozo hevesen.
A hangja meglepően éles volt magas termetéhez
képest, kellően éles ahhoz is, hogy Tam Sinclair, aki épp
hátrafordult, hogy megnézze, hogyan boldogul az i ú
Ewan a rábízo felada al, hirtelen visszacsusszanjon az
ülésbe, és a lovag és a szerzetes közt kibomló
párbeszédre figyeljen.
– Tévedsz, uram – mondta a szerzetes. – Csak most
érkeztem erre a vidékre, eddig soha nem jártam még a
világ ezen részén. Északon van az o honom, Elzászban,
az áldo Szent Domonkos kolostorában, úgyhogy
hacsak nem járt uraságod arrafelé nemrégiben, nem
találkozha unk ezelő . És mindamelle – a szeme szinte
lobbot vete a késő délutáni napfényben, és világos, de
élénk kékjében megcsillant a fanatizmus szikrája –, én
sem felejtenék el egy olyan férfiút, mint te vagy!
A lovag a homlokát ráncolta, mintha tétovázo
volna, aztán visszaperdíte e a kardját és ismét a
vállának támaszto a a pengét. Az arcára kiült az undor.
– Elég, elég! Egy ilyen hangot sem felejtenék el! Mit
keresel idelenn, La Rochelle-ben?
– Isten dolgában járok, lovag uram. A városon belül
található domonkos kolostor perjelének hoztam
üzenetet.
A lovag már hessege e is el az idegesítő domonkost,
és hirtelen megváltozo arckifejezéséből sütö , hogy
esze ágában sincs beleártani magát Szent Domonkos
rendjének, a pápa szent és fanatikus inkvizítorainak
ügyeibe.
– Jól van, menj csak, végezd a dolgodat! Tudod,
merre van a kolostor?
– Igen, lovag uram. Írásos útmutatásom van, hogy a
kapun belül merre menjek. Szívesen megmutatom!
De amint elkezde a csuhájában kotorászni, a lovag
hátralépe , és még egyszer inte , hogy menjen.
– Menj már, menj már! Nem kell látnom! Menj csak,
menj, ne is lássalak!
– Köszönöm, lovag uram! – A magas szerzetes fejet
hajto és elindult a városkapu felé.
Mintha csak valamiféle jelt ado volna, hogy
mindenki elindulhat, a tömeg rendeze en zúdult előre,
épp, ahogy Ewan és a titokzatos nő felmásztak a szekér
jobb oldalán. A katonák látszatra uno an nézték az
embereket, de Sinclair észreve e, hogy minden áthaladó
nőt megállítanak és kikérdeznek, míg a férfiakat szó
nélkül továbbengedik. Kihúzta magát a bakon, és szabad
keze öklével megdögönyözte a veséjét.
– Fiúk – szólt hátra könnyeden, gaelül –, mostantól
előléptek nemesurakká. Az elkövetkezendő kis időben a
fiaim lesztek. Ewan, ha valamelyik őr megszólítana,
hagyd, hogy a franciádon jobban átüssön a skót, mintha
jóval idegenebb lennél i , mint valójában vagy. Hamish,
te a mai napon csak gaelül beszélsz, egy árva mukkot
sem tudsz franciául. Anyáddal együ nemrég érkeztetek
Franciaországba, hogy csatlakozzatok hozzám és a
bátyádhoz, és még nem volt időtök megtanulni a helyi
nyelvet és szokásokat. Most menj csak szépen hátra, és
engedd ide anyádat! – Higgadtan megfordult, és a
mögö ük kuporgó nőhöz szólt. – Mary, gyere ide, ülj
mellém! Dobd csak hátra a csuklyád, hadd lássák az
arcod, persze csak ha nem félsz, hogy felismernek!
Az asszony szó nélkül hátrahúzta a csuklyáját.
Formás, finom vonású arca volt, meglepően élénk,
kékesszürke szempárral, és hosszú, gondosan fésült,
sötét fürtökkel. Sinclair elismerően biccente . A nő
elhelyezkede melle e, aztán a férfi ránto egyet a
gyeplőn. A szekér lassan gurulni kezde .
– Most pedig kapaszkodj és légy óvatos! Egy ideig
most a feleségem leszel, Mary Sinclair, ennek a két
fiamnak, Ewannek és Hamishnek az anyja. Elég csinos
vagy ahhoz, hogy büszke lehessek rád és féltsem a jó
híredet. Egy árva szót sem beszélsz franciául. Ha
kérdezgetnek, márpedig fognak kérdezgetni, nézz rám,
mielő válaszolnál, és csak skótul beszélj, de az
hangozzon úgy, mint egy szolgáé, nem pedig mint egy
nemes úrhölgyé, hiába vagy az! Nemesasszonyt
keresnek, nem?
A nő rezzenéstelenül állta a tekintetét, és biccente .
– Jól van. Akkor ne adjunk nekik nemesasszonyt,
vagy mind lógni fogunk. Gyere ide a bak túlsó végére,
de óvatosan! Hamish, segíts neki, aztán állj oda mögé, a
vállához, úgy! Ugyanolyan szemetek van
mindke őtöknek, Istennek hála, úgyhogy villogtassátok
csak, hadd lássa mindenki! – Sinclair lassan meghúzta a
gyeplőt. – Akkor hát vágjunk bele. Már jön is az a
díszvirág, aki lovagnak képzeli magát. Csak nyugodtan,
nyugodtan, és hagyjátok, hogy én beszéljek!
Megállíto a a fogatot, csak pár lépésnyire a várakozó
katonák elő .
A lovag épp akkor ért oda, amikor az őrség káplárja
előrelépe , hogy leintse Tamot. Megállt, várakozva
néze , meg sem próbált közbelépni, miközben az őrök a
férfit fagga ák.
– Neved?
– Tam Sinclair – válaszolta Tam engedelmesen. Skót
ízzel ejte e ki a nevet, szingklernek, nem a francia módra,
szanklernek.
– Mi vagy te? – A katona vadul ráncolta a homlokát
az idegen név és az érdes kiejtés hallatán.
Sinclair folyékony franciasággal folyta a, amin
azonban vastagon átütö skót anyanyelve.
– Hogy érted, hogy mi vagyok? Skót vagyok
Skóciából. Amelle meg kocsis vagyok, láthatod magad
is!
A fickó még jobban ráncolta a homlokát.
– Úgy értem, mit csinálsz i , Franciaországban?
Sinclair gyengéden megvakarga a egy ujjal az állát,
hosszan mérege e az őrt, aztán megvonta a vállát, és
lassan, türelmesen kezde el beszélni, mintha csak
valami együgyű gyermekhez intézné a szavait.
– Nem nagyon tudom, káplár uram, te hol töltö ed
az életedet, de ahonnan én jövök, mindenki tudja, hogy
ha a nemességről van szó, semmiben sem különböznek
Skócia vagy Franciahon, vagy bármely más ország urai.
A pénz és a hatalom nem ismer határokat. A két ország
szövetségben áll, ősi szövetségben. És, hogy mit csinálok
i ? Ugyanazt, amit száz és száz francia csinál épp
Skóciában. Az uram megbízásában járok el, az ő ügyeit
intézem. A St. Clair családnak mindkét országban
vannak birtokai, gazdaságai, és én is az ügyintézőik közé
tartozom. Oda megyek, ahova küldenek. Azt teszem,
amit mondanak nekem. Ma épp kocsit hajtok.
A válasz mintha meglágyíto a volna a fickót, de
aztán oldalt álló fele esére pislogo .
– És mit viszel a szekereden?
– Használt vasat a városi öntödékbe. Régi,
elrozsdásodo vasláncokat, törö kardokat viszek
beolvasztani.
– Megnézem.
– Ewan, mutasd meg neki!
Ewan lehajto a a szekér hátsó oldalát, és felcsapta a
szállítmányt takaró megviselt vitorlavásznat. A káplár
alaposan megnézte, nehéz, fémes csa anással arrébb is
tolta egyik-másik darabot, aztán visszasétált a szekér
elejéhez, és a kabátjába törölte rozsdafoltos ujjait. Ewan a
földön maradt melle e. Az őr felmutato a bakon ülő
nőre.
– Ez kicsoda?
– A feleségem, ennek a két fiúnak az anyja!
– A feleséged. És honnan tudjam, hogy igazat
beszélsz?
 – Miért is hazudnék? Talán szajhának nézed? Ha
lenne szemed, észrevennéd, hogy ugyanolyan szeme
van, mint melle e a fiamnak!
Az őr úgy néze rá, mint aki mindjárt megsértődik
Sinclair érdes modorán, de aztán alaposan szemügyre
ve e a kocsis széles vállát, határozo vonásait, és inkább
csak közelebb lépe , hogy jobban lássa a nőt és a
mögö e álló fiatal legényt. Egyikről a másikra néze ,
összehasonlíto a a szemüket.
– Hm. És ez a másik kicsoda? – bökö Ewanre, aki
még mindig o állt melle e.
– A másik fiam. Kérdezd csak meg, beszéli a
nyelvedet.
– És ha a… feleségedet kérdezném meg?
– Kérdezd csak, de választ nem kapsz tőle, egy árva
szót sem ért abból, amit mondasz.
A káplár egyenesen a nőre néze .
– A neved!
A nő tágra nyílt szemmel fordult Tamhoz. A férfi
hátradőlt a bakon, és skótul odaszólt neki.
– A nevedet kérdezte, asszony!
A nő először előrehajolt, hogy megnézze a káplárt és
az árgus szemmel figyelő lovagot, aztán bizonytalanul
visszapislogo Tamra.
– Mondd csak meg neki a nevedet! – ismételte a férfi.
– Mary. Mary Sinclair. – A hangja magas volt és
vékony, és o csenge benne a skót parasztok dallamos
hanglejtése.

É
 – És honnan jössz? – kérdezte a káplár.
Az asszony megint értetlenül néze Tamra, aki
válaszolt helye e.
– Micsoda ostobaság! Ez a barom tudni akarja, hová
valósi vagy. Mondtam neki, hogy nem beszéled a
nyelvét, de még nem juto el abba a kemény fejébe.
Mondd csak meg neki, honnan jö ünk!
Tam nem mert ránézni a lovagra, de egészen biztos
volt benne, hogy az minden szavukat figyeli, és hogy érti
is, mit beszélnek.
– Mondd már meg neki, Mary! Mondd már meg!
A nő visszanéze a káplárra, és pislogo egyet.
– Invernessből – bökte ki. – A skóciai Invernessből.
Az őr hosszú ideig csak nézte, aztán szótlanul a kék-
fehér köpenyes lovagra pillanto . A lovag végül
előrelépe , és felbámult a nőre és a nő mögö álló fiatal
fiúra. Lebiggyeszte e a száját, elkeskenyede szemmel
mérege e hol az egyiket, hol a másikat, aztán
hátralépe , és kurtán inte , hogy mehetnek.
– Indulás! – szólt rájuk a káplár. – Menjetek!
•••

Pár perccel később átértek a kapun, bejuto ak a városba,

és a rohamosan mélyülő sötétségben már nem látha ák
őket a kapu elő állók. Tam megállíto a a szekeret és a
nőre pillanto .
– Innen hová, úrnőm?
– Nem megyek messzire. Ha az egyik fiatalember
lesegít, könnyedén odaérek gyalog is. Laknak i
rokonaim, akik megvédenek… mi a valódi neved?
Hálám jeléül szeretnélek megjutalmazni. A templomos
rendházba küldeném, a kikötőhöz. O kiadják neked, ha
odamégy, és megmondod a neved.
Sinclair megrázta a fejét.
– Nincs rá szükség, hölgyem, nem kell a pénzed.
Épp elég jutalom volt hallanom skót szavad, ilyen mesze
az o honomtól. A nevem, amint azt hallha ad is, Tam
Sinclair, és nincs szükségem anyagi segítségre. Menj csak
békével, és siess, mert Guillaume de Nogaret-nak
mindenü akadnak kémei. És adj hálát Istennek, hogy
ilyen szempárral áldo meg, úrnőm, mert az i ú Hamish
melle a szemed mente e meg ma az életedet! Ewan,
menj csak vele, vidd a zsákját és gondoskodj róla, hogy
semmi baja ne essen, aztán gyere te is oda, ahová mi
tartunk! O találkozunk!
A nő előrelépe , Tam alkarjára te e a kezét.
– Isten áldjon, Tam Sinclair, és vigyázzon rád! Hálás
vagyok neked, az egész családom háláját kiérdemelted.
Sinclair nyelve hegyén volt már a kérdés, hogy vajon
melyik család háláját nyerte el, de valamiért úgy érezte,
nem volna okos megkérdeznie, úgyhogy beérte egy
kurta biccentéssel.
– Téged is Isten áldása kísérjen, úrnőm – mormolta.
Csinos asszony volt, bár csak az alapján ítélhete ,
amit az arcából láto . Most, ahogy Ewan lesegíte e a
szekérről, Tam azt nézte, hogyan mozdul a teste esetlen
ruhája fogságában, és megpróbálta elképzelni, hogyan is
nézhet ki, amikor nincs rajta ez a minden tagját elfedő,
vaskos takaróféleség. Persze amint ráébredt, mennyire
elkalandozo , azonnal abba is hagyta a képzelgést. A
szépségen kívül a nőben megvolt a kellő bátorság és
lélekjelenlét is, és Tam örült, hogy azt te e, amit te .
Amíg csak szemmel tudta követni, nézte az asszonyt
és Ewant, aztán nagy nehezen lefordíto a a fogatot a
főútról egy sötét, elhagyato mellékutcácskára. Félúton
járhato az utcán, mielő ismét megránto a volna a
gyeplőt: a görnyedt elzászi szerzetes lépe ki az elő e
sötétlő kapualjból. Az i ú Hamish leugro a földre,
hamar csatlakozo hozzá három másik legény, akik
szintén lá ák a gyilkosságokat a kapu elő , és azóta
leszakadva, a tömegbe olvadva biztonságos távolságból
köve ék a szekeret. Mindannyian a szekér végéhez
gyűltek, és elkezdtek kotorászni a rakományban. Nagy
nyögésekkel, szuszogással tolták félre a súlyos
fémtárgyakat. Sinclair épp a jobb lábánál lévő tartóba
tűzte az ostort, amikor a szerzetes megszólíto a. Halkan
beszélt, hogy a többiek ne hallhassák, mit mond.
– Ki volt ez a némber, Tam, és mi járt az eszedben?
Lá am, ahogy Ewan felsegíte e a szekérre, amikor
eljö em, és alig hi em a szememnek. Ennél igazán több
eszed lehetne. – A szerzetes hangja most egyáltalán nem
volt éles; mélyen, erősen kondult.
A szekér vége felől nagy nyögés, döbbent
szitkozódás hallatszo : jókora darab nehéz lánc csúszo
meg és zuhant a kőre nagy csa ogva. Sinclair
hátrapillanto , aztán visszafordult: csillogo a szeme, és
az arcán halvány kis mosoly ült.
– Miféle némberről beszélsz? Ó, arról az asszonyról!
Csak egy kis segítségre volt szüksége. Rendes skót
leányzó volt, úgy beszélt, mint jómagam, és a tetejébe
nemesasszony is lehete , ha nem tévedek.
 – Egy nemesasszony, aki egyedül vágo neki az
útnak? – A kérdésben csak úgy ége a megvetés.
– Nem, azt hiszem, nem. Szerintem eleinte
egyáltalán nem volt egyedül. Úgy vélem, az a három
szerencsétlen flótás, akit odakinn lemészároltak, az ő
három testőre lehete . Azt mondta, Nogaret emberei elől
menekül, és hi em neki.
– Nogaret elől? Ez egyre rosszabb. Mindannyiunk
életét kockára te ed.
– Nem, uram, korántsem. – Tam leengedte a vállát és
megfeszíte e az állát. – Mégis, mit vártál volna tőlem,
áruljam el annak a lovagocskának, és ölbe te kézzel
nézzem, ahogy elhurcolják a börtönbe, ahol ki tudja, mi
várhat rá?
A másik férfi nagyot sóhajto , és kihúzta magát, már
nem görnyedt meg. Kiegyenesíte e széles vállát, amit
eddig nem lehete látni a tartásától.
– Nem, nem, Tam, azt nyilván nem vártam volna. –
Rövid ideig hallgato , aztán megkérdezte: – Kíváncsi
lennék rá, mit véthete ! Nem mintha Nogaret-nak bármi
ok is kellene. – Körbenéze . – És akkor most hol van?
– Épp úton a családjához, valahol a városban.
Elküldtem vele Ewant Most már semmi baja nem lesz.
– Jól van, reméljük, hogy biztonságban lesz. De
akkor is veszélybe sodortál minket azzal, hogy segíte él
rajta, hiába volt rá jó okod. Komoly ügyben jö ünk,
nincs időnk lovagiaskodni, Tam, és akárhogy vitatod is,
fölösleges kockázatot vállaltál.
Sinclair megvonta a vállát.
 – Az lehet, de ennek ellenére o és akkor úgy tűnt,
helyesen cselekszem. Mire felve em a nőt, te már
átjuto ál a kapun, biztonságban voltál, és amúgy is
téged bíztak meg a feladatunkkal. Mi, többiek, csak
őrködünk fölö ed. – Sinclair lehalkíto a a hangját, végül
már su ogo . – Ide figyelj, Will, annak a nőnek
segítségre volt szüksége. Lá am, hogy veled minden
rendben, aztán számot vete em a lehetőségekkel, és
döntést hoztam. Olyasféle döntést, amilyet te szoktál
hozni nap mint nap. Hogy is hívod azokat? Harci
döntésnek. Meg kelle hoznom, akár igent mondtam,
akár nemet, és senki nem állt o melle em, hogy
megmondja, mit tegyek.
A szerzetes felmordult.
– Jól van, ami történt, megtörtént, és Isten
kegyelmének hála, nem ért minket semmi kár. Rendben,
induljunk. Ó, a kardom! Köszönöm, Hamish.
Hamish és segítői kemény munkával kiástak a
szekeret megtöltő, rozsdás ócskavashalom alól egy köteg
gondosan becsomagolt fegyvert. Sietve lecsavarták róla a
takarókat, aztán Hamish maga vi e oda a szerzetesnek a
kardot. A fegyver láthatóan a szerzetes sajátja volt. A
megszokás adta magabiztossággal ragadta meg a
markolatot, és könnyedén kivonta a pengét az övre
rögzíte hüvelyből. Merőlegesen tarto a a fényes
fegyvert, a penge visszaverte a halódó nap utolsó
sugarait. Épp a kardot nézege e, amikor rohanást,
lábdobogást hallo ak, a társaság utolsó tagja száguldo
feléjük.
– Jönnek, Sir William! – zihálta, és levegő után
kapkodo . – A lovagnak eszébe juto ál! Beletelt kis
időbe, de akárhogy is, hirtelen kiegyenesede , épp
énelő em, és az arcát, hát azt látni kelle volna.
„Templomos!”, üvöltö e, és újra felverte az őrséget!
Ordíto velük, szidta őket, aztán a nyomodba zavarta
mindet. Legalább tíz embert uszíto utánad, ennyit
lá am, mielő elindultam volna, de lehet, hogy többen
vannak. Azt hiszi, egyedül vagy. Azért küldte, hogy
téged találjanak meg, senki mást, nem fognak ellenállásra
számítani. És rossz irányba indultak, a főúton mentek
tovább.
– Igen, a kolostor felé, merthogy egy szerzetest
keresnek, nem engem. – A Sir Williamnek szólíto férfi
sietve lerázta magáról a kopo , fekete csuhát. Áthúzta a
feje fölö , csomóba gyűrte és bedobta a szekérbe. –
Gyorsan, Wa – inte a legutóbb érkeze felé –,
fegyverkezz fel, amilyen gyorsan csak lehet, és tűnjünk
is el innen! Tam, i hagyjuk a szekeret! Most, hogy már
bejuto unk a városba, nincs rá szükségünk.
Elfordult mindannyiuktól, és eredménytelenül,
dühösen kezdte lerángatni a szerzetesi csuha ala
hordo tunikát. Eddig a dereka köré gyűrve viselte,
nehogy véletlenül kivillanjon a szakadt, kopo csuha
alól, és most vaskos, egymásra tapadt, mozdíthatatlan
rétegekben ölelte át a derekát és a csípőjét. Fintorogva,
magában káromkodva toporgo , rázta és cibálta, míg
végül sikerült valahogy megbontania a feltekerede
holmit, és a ráncos, gyűrö anyag pár további rándítás
után kényelmesen omlo köré.
– A láncingemet, Tam – szólt oda ezután a másiknak
–, de a lábvért maradjon nálad. Nem lenne időm
felrángatni azt az átkozo vackot, majd később
felveszem.
 Mielő Tam is leugro volna a szekérről a kockakőre,
lehajolt, és odadobo a másiknak egy újabb, hosszabb
ruhadarabot: a lábszárig érő kabát vastag, durva
gyapjúból készült, elöl és hátul egész ágyékig fel volt
hasítva, összekapcsolódó, súlyos láncszemekkel varrták
ki.
– És a lovakkal mi lesz? – kérdezte Tam, miközben
leszökkent a kocsiról, kezében egy sisakkal és egy
láncszemekből vert csuklyával.
– I hagyjuk őket. Valaki áldásnak veszi majd, hogy
rájuk lel és elviheti. Gyere csak, segíts ezzel! – A lovag
azonnal magára dobta a láncinget, de
türelmetlenségében egyre ügyetlenebbül kapkodo a
hóna ala i bőrpántokhoz, melyekkel rögzíthe e volna az
egészet. Végül az egyik embere előrelépe , hogy
segítsen, és aprólékos műgonddal fűzte át a szíjakat a Sir
William válla alá kerülő csatokon. A lovag érezte, mikor
húzták meg rendesen az utolsót is, és felemelte mindkét
karját, megmozga a a vállát, hogy lássa, kellően erősen
tart a pánt, de ahhoz nem túl szoros, hogy rendesen
tudjon vívni. Aztán elve e a lánccsuklyát Tam
Sinclairtől, a fejére húzta, a végét szé eríte e a vállán, és
az álla ala összehúzta a széleket, ahol később majd
összefogja őket. Amikor elégede volt a holmi
elhelyezkedésével, elve e Tam kezéből a lapos, koronás
sisakot is, és a homlokára helyezte.
– Köszönöm, Tam. – Feszülten biccente a
segítségére siető másik ember felé is. – És neked is, Iain.
Most pedig a kardomat, ha lennétek oly szívesek.
Megemelte a hosszú, keresztmarkolatú pallost. Az
övre csatolt bőrhüvely tetejénél ragadta meg, az övet
átvete e a vállán, keresztbe a mellkasán úgy, hogy a
kard végül a hátán lógo , hosszú markolata pedig a
válla fölé emelkede .
– Most pedig siessünk, fiúk! Így is túl sokat időztünk
i , azonnal a nyomunkba erednek, amint rájönnek, hogy
nem a domonkos rendház felé vezető úton vagyok.
Thomas, te hozod a zsákot, Hamish, te a kabátokat, és
menet közben oszd is ki őket. Ti, többiek, maradjatok
egymás melle , és siessetek, de csak óvatosan…
mindenre készüljetek fel! A fegyver marad a hüvelyben,
a kezetek pedig legyen szabad, de ha bárki is
megpróbálna megállítani minket, vagy nem akar
továbbengedni az utunkon, akár őr, akár egyszerű
polgár, le kell vágnunk, mielő riadót fújhatna.
Gyerünk!
Azonnal elindultak. A csapat élén az egykori
szerzetes és segítője, a kocsis haladt, a társaik pedig
védelmezően sorakoztak fel köréjük és mögéjük. Menet
közben a Hamish névre hallgató, magas segéd maga elé
tarto egy jókora bőrzsákot, egyik társa pedig szorosan
összecsavart ruhakötegeket húzo ki és oszto szét a
többiek közö . Egyetlen kivétellel mindegyik halvány
sárgásbarna volt. Amint valaki megkapta a maga
csomagját, meghúzo rajta egy fület, és szétránto a a
ruhát, aztán addig rázta, amíg teljesen ki nem bomlo .
Utána áthúzta a fején, és menet közben belerázta magát:
egyik pillanatról a másikra a jellegtelen, de alaposan
felfegyverze gyalogosból a templomos rend azonnal
felismerhető fegyvernökévé változo . Bokáig érő, barna
tabardjukon elöl is, hátul is o ragyogo a templomos
keresztesek egyenlő szárú, vörös keresztje. Vezetőjük
tabardja, az egyetlen fehér a sok barna közö
egyértelműen arról árulkodo , hogy viselője a rend
lovagja. Most ismét a többiek elő járt, és csupasz
bokája, szandálba bújtato lába sápadtan, döbbenetesen
feltűnően világlo elő a páncéling súlyos szegélye és a
fehér tabard alól.
Tam Sinclair könnyedén megigazíto a a válláról lógó
tömö zsákot.
– Hát akkor, Sir Willie, nem mondod el? Ki volt az a
lovagruhás pintyőke? Az biztos, hogy ismert téged!
Honnan?
Sir William Sinclair most először mosolyodo el.
– Ismert is, meg nem is, Tam, de meglep, hogy
egyáltalán meg kell kérdezned. Az összes lehetőség
közül a legkevésbé épp rá számíto am. Tényleg nem
ismerted fel?
– Nem, de amikor elkezdtél nyeríteni, mint egy ló,
rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben. Ez az ötlet
hogy juto az eszedbe?
– A szükség hozta, Thomas, a szükség. El sem
hiszem, hogy nem ismerted fel a fickót. Hogy tudtad
elfelejteni azt a fülsértő, disznószerű visongást? Egy éve
sincs még, hogy ki akartad belezni, és alig tudtalak
elvonszolni onnan. A foglár Geoffrey volt az, akkor
keresztezte az utunkat, amikor legutóbb Párizsban
jártunk. Akkor Orléans-ban volt, ő felügyelte a király
börtönét.
Ennek hallatán kisimult a másik férfi homloka.
– Valóban! A Szűz vizelje le, most már emlékszem
rá! A páncél téveszthete meg. A kínzómester! Már
akkor is ellenszenves egy kurafi volt, pedig még nem
viselte a király egyenruháját sem; túlságosan is élvezte,
hogy fájdalmat okozhat a hatalmába került
szerencsétleneknek. De nem is az volt o a gond, hogy
én ki akartam volna belezni. Volt egy pillanat, hogy te is
fogdostad a tőrödet, amikor meglátoga uk. Azt hi em,
o helyben, a saját börtönében csontozod ki.
– Igen, ez az az alak. Geoffrey de valami…
Martinsville, ez volt a neve! Tudtam, hogy eszembe fog
jutni. De micsoda balszerencse, hogy épp belefuto am
idelenn. Nem ismert fel, mert levága am a szakállamat
és leborotváltam a fejemet, de nyilvánvalóan tényleg
olyan jó az arcmemóriája, mint mondta.
– I is vannak – hallatszo a leghátsó sorból.
– Hányan és hol? – Sir William Sinclair hátra sem
pillanto , Tam Sinclair válaszolt neki feszült hangon.
– Három pár jö utánunk. Száz lépéssel lehetnek
mögö ünk, talán kicsit többel. Az utca túlsó végén
járnak.
– Tisztán látnak minket?
– Nem, nem jobban, mint én látom őket.
– Jól van, akkor menjünk tovább, és ne is nézzetek
hátra, csak ha azt halljuk, hogy futnak utánunk.
Szerzetest keresnek, magányos alakot, ezt ne feledjétek.
Nem fognak felfigyelni egy csoportra, különösen nem
így, hogy mind a rend ruháit viseljük, és közel vagyunk
a rendházhoz.
A hét alak szoros csoportba húzódva ment tovább,
látszólag nem sie ek, de ennek ellenére igen gyorsan
haladtak az ősöreg város kanyargós utcáin vízparti úti
céljuk felé. A parton erődíte épületek csoportja
magasodo , i volt a templomos rend helyi központja,
amit mindenki csak rendháznak neveze . Ötüknek
teljesen új volt a város – csak Sir William és Tam Sinclair
járt már i korábban is –, és menet közben körbe-
körbenéztek, próbálták meglátni a szürke kőépületeket a
rohamosan leszálló sötétben. Hegyezték a fülüket is,
hogy mielőbb meghallják, ha valaki futva ered a
nyomukba vagy kiáltozni kezd. Még egyik épületben
sem gyújto ak világot, ami elő elmentek, és úgy
érezték, mintha rajtuk kívül egyetlen teremte lélek sem
élne vagy mozogna La Rochelle jókora városában.
A fehér ruhás lovag körbe sem néze . Emelt fejjel
siete , a tekintetét előreszegezte, szerzetesi szandálba
bújtato , mezítelen lába nem csapo zajt a
kockaköveken, a gondolatait zavaróan kitöltö e annak a
nőnek a képe. Micsoda gyönyörű asszony, és az a
lenyűgöző szempár! Még sosem találkozo vele, felnő
életében nem ismert hozzá hasonló nőket, és olyan
hosszú ideje élt már cölibátusban, hogy éppolyan
természetesnek tarto a ezt az állapotot, mint hogy
lélegzik. És amikor megpróbálta kiélesíteni a gondolatai
közt az asszony arcát, képtelen volt rá. Csak a hatalmas
szempárt lá a.
Dühös volt magára, amiért olyan ostoba, hogy ilyen
nevetséges dolgokon kalandozik a figyelme. Megrázta a
fejét, mintha ezzel kibillenthetné az áruló gondolatokat,
aztán megnyújto a a lépteit. Erővel kényszeríte e
magát, hogy az elő e álló feladatra összpontosítson. A
La Rochelle-i rendház alig pár percnyire volt elő ük, és
elkezde azon gondolkozni, mit is kell mondania
azoknak, akikkel nemsokára találkozik odabenn. Vagy
századszorra próbálta átfogalmazni az érveit. Tudta,
nem számít, milyen körülményesen vezeti elő a
magyarázatát, és az sem, mennyire taktikusan és
ügyesen fedi fel a hozo híreket, a jelentése már a puszta
tartalmával haragot, hitetlenkedést, értetlenséget,
továbbá a józansága megkérdőjelezését vonja majd maga
után.
Sir William Sinclair egész életét a Templomos Rend
eszméinek szolgálatában töltö e, közismert volt
elköteleze sége, és a rend ügyeiben olyan sokat, olyan
hosszan utazgato a világban, hogy sokkal jobban
ismerte már Franciaországot és Itáliát, mint saját
szülőföldjét, Skóciát. Még csak férfikora elején járt, bár
korán őszülni kezde a terhek ala , de még erős és
egészséges volt, és mérhetetlen büszkeséggel töltö e el,
hogy nemrégiben beválaszto ák a Belső Körbe, a rend
vezérlő tanácsába. A legkevésbé sem volt rá szüksége,
hogy őrültnek gondolja bárki, de tisztában volt azzal is,
ha hozzá állítana be valaki azokkal a hírekkel, amit most
ő maga hozo , ő sem hinne neki. Tudta, hogy eddigi
szolgálataira való tekinte el senki sem nevetne a képébe,
miközben elsorolja a mai nappal érkező,
elképzelhetetlen híreit, de az az igazság, hogy a történet
egészen egyszerűen képtelenség volt, ellenkeze
mindennel; lovagtársai többségükben igen gyakorlatias
emberek voltak, akiket senki sem mondo volna
becsaphatónak vagy ostobán hiszékenynek. Számukra ez
a történet mindenképp képzelgésnek, méghozzá őrült
képzelgésnek fog tűnni, másképp nem is lehet. A
kőkemény józanság és a rangidős vezetők legendás
egyenessége erős alap volt, az egyház és a kereszténység
szolgálatában eltöltö kétszáz év hagyományaiban
gyökereze .
 Az elkövetkezendő órákban Sir Williamnek meg
kelle győznie a La Rochelle-i rendház parancsnokát
arról, hogy a világuk – a templomosok abszolút hatalma
és befolyása a keresztény világban és azon túl – még a
héten végleg véget ér.
Azt is tudta, bár cseppet sem vigasztalta a tudat,
hogy valójában senkit sem kell meggyőznie a
döbbenetes üzenet igazáról. Jogában állt rájuk
kényszerítenie az akaratát, követelhe e a La Rochelle-i
központ teljes engedelmességét és támogatását saját
hivatalos kötelessége elvégzéséhez, mellyel személyesen
a rend nagymestere, Jacques de Molay bízta meg. Az is
elég le volna, ha egyszerűen rájuk parancsol, hogy
minden tulajdonukat és emberüket vigyék be az
erősségük egyelőre még biztonságos menedékébe, ahol
védve lennének a francia király halálos cselszövéseitől és
árulásától.
Sinclair a gondolataiba merülve sem veszte e el a
kapcsolatot a külvilággal, eltöltö e a felismerés öröme,
ahogy bekanyarodo a keskeny utcácska utolsó sarkán,
és meglá a a hosszú utazás végét jelző fénytócsát és a
templomos erődítmény főbejárata elő i széles, köveze
teret.
A rendház preceptóriumi épületét a kikötő oldalába
építe ék, a vízpartra, hogy minél egyszerűbben
megoldják a rend hatalmas flo ájához tartozó hajók és a
rajta szolgáló emberek dolgát. A hajóhad túlnyomórészt
teherhajókból állt, a kereskedők rendszeresen bejárták a
világ minden tengerét. De a flo a része volt a számos,
kíméletlenül hatékony gályából álló hadiflo a is,
melyben a rend tagjai szolgáltak és parancsoltak. Ez a
haderő pusztán azért léteze , hogy megakadályozza,
hogy bárki is megpróbálja elrabolni a rend tengeren
szállíto vagyonát.
Sir William Sinclair megemelte a vállát, és két kézzel
meglazíto a a kardot a hüvelyében. Annyira megszokta
ezt a mozdulatot, hogy észre sem ve e, mit csinál. De
most, hogy már lá a a közeli fényt, ahová tarto ak, nem
számíto semmi gondra. Azok a városi őrök, akik az
előbb még hátulról köve ék őket, eltűntek, alighanem
máshol keresték a szerzetest – nem törődtek velük,
nyilván elhi ék róluk, hogy azok, amik valójában is
voltak. Sir William megfeszíte e az ujját, erősebben
fogta a kardhüvelyt, a vállát egyenesítge e, és még
egyszer végigve e magában, mit mond majd a
preceptornak. Épp ezzel volt elfoglalva, amikor a balján
emelkedő, magas házak közö , alig pár lépésre egy
keskeny, sötét rést ve észre. Egy sikátor szája. Nem
nagyon törődö vele, elvonult elő e társaival a
nyomában, de ahogy továbbmentek, hallo a, hogy az
utcácska sötét mélyéről hangok csendülnek fel.
– Tovább – mordult oda Sir William az embereinek
–, ne is figyeljetek oda!
– Megállni! – A kiáltás visszaverődö a sikátor sötét
falairól. – Ti o ! Megállni! Fülöp király nevében! –
Rohanó lábak dobogását hallo ák.
William Sinclair továbbsiete , megnyújto a lépteit,
és csak a válla fölö vete e hátra:
– Állítsd meg őket, Tam, de ha van rá mód, kerüld a
harcot. Csak gondoskodj róla, hogy elég messzi
legyenek, és ne lássák meg, mi van rajtam. Ha
észreveszik, hogy nincs lábvértem, és csak egy szerzetes
szandálja fityeg a lábamon, az egyik még kitalálhatja,
hogy én vagyok az a fráter, akit keresnek. Akkor pedig
vérontás lesz a vége. És a király emberei, úgyhogy azt
hiszem, jelen körülmények közö ez egyáltalán nem
lenne bölcs döntés.
Továbbment, egyenesen az utca nyito vége felé
tarto . Harminclépésnyire sem volt, nemsokára kiért a
központ főbejáratáig nyújtózó jókora, üres térre. Amikor
már o volt, visszanéze . Hat embere vonalba fejlődve
állta el az utat. Há al álltak neki és az utcácska
torkolatát figyelték. A kardjukat kivonták, ám heggyel
lefelé, a kockakövek felé tarto ák. Úgy álltak, hogy
mindegyiküknek elég helye legyen könnyedén
megvédeni magát. Egy csapat ápolatlan helyőrségi
katona özönlö ki a sikátorból, és amikor meglá ák,
kikkel van dolguk, hirtelen megtorpantak. A kiáltozás is
azonnal abbamaradt. Csak tízen voltak, és láthatóan nem
számíto ak rá, hogy hat, kivont kardú, alakzatba
rendeződö templomos vár rájuk az utca végén.
Sir William nézte, hogy alakul az összecsapás.
Hallo a, hogy valaki futva közeleg a rendház felől, de
amikor odakapta a tekintetét, lá a, hogy tulajdon
fegyvernöke, Ewan az, akit elküldtek, hogy kísérje a
rokonaihoz az úrhölgyet.
– Sir William!
A lovag sarkon fordult, hogy szembenézzen a
fegyvernökkel. Kurtán inte a kezével, hogy hallgasson,
de Ewan most már melle e volt, és sorolta volna sürgős
híreit.
– Sir William, én…
– Csend legyen, fiam! Hallgass!
 – De…
– Csendet! És figyelj! – Karjával az utca felé inte ,
ahonnan az előbb kibukkantak.
Tam Sinclair nem hagyo annyi időt a király
embereinek, hogy összeszedjék magukat, azonnal a
probléma közepébe vágo , és megszólíto a azt a
semmirekellőt, akit a csapat vezetőjének vélt. Erős,
magabiztos hangon kiálto oda neki, hibátlan
franciasággal beszélt, nyomát sem lehete benne érezni
valódi származásának. Az utca tölcsérként erősíte e fel
minden szavát. Sir William az egész beszélgetést tisztán
hallo a.
– Nocsak, senkiháziak, mit akartok tőlünk? Hm?
Tessék? Miféle jogokat képzeltek magatoknak, hogy
parancsolgatni mertek a templomos testvériségnek?
Ránk kiálto atok, megálljt parancsoltatok nekünk, a
király nevében! Miért?
Az őrök egyike sem próbált válaszolni, és abból,
ahogy egymásra pislogtak, a templomosokra viszont rá
sem mertek nézni, egyértelmű volt, hogy egyikük sem
tudja, mit kellene tennie.
Tam még jobban megemelte a hangját.
– Ugyan már, ez aztán nem volt bonyolult kérdés!
Egy egyszerű válasz is megteszi! Miért kiálto atok ránk,
hogy álljunk meg? Talán bűnözők vagyunk? Tudjátok
egyáltalán, hogy mit te etek, amikor megfelelő
felhatalmazás nélkül ráparancsoltatok a rend tagjaira?
Honnan szedtétek azt az ostobaságot, ami ahhoz kell,
hogy bele merjetek avatkozni a Templomos Rend
ügyeibe?
 Még mindig nem válaszolt senki, hiába sértege e
őket nyíltan. Tam szusszanásnyi pihenőt sem hagyo
nekik.
– Talán mind megnémultatok? Vagy annál is
ostobábbak vagytok, mint amilyennek elsőre tűntetek? A
király emberei volnátok, az egyenruháját legalábbis
viselitek, úgyhogy tudnotok kell, kik vagyunk! És azt is
tudnotok kell, hogy sem jogotok, sem hatalmatok nincs
számon kérni rajtunk bármit is. Mi a Templomos Rend
fegyvernökei vagyunk, és csak a nagymesternek
tartozunk elszámolással, aki pedig csupán a pápának
köteles számot adni. A királyotoknak nincs fele ünk
hatalma, nem parancsol nekünk. Egyetlen keresztény
királynak sem adato meg efféle jog.
Elhallgato , mintha csak alaposabban felmérné
döbbenten ácsorgó ellenfeleit.
– Akkor hát mi legyen? Megpróbáltok átkutatni és
meghaltok, csupán csak ki kérdeznétek és meghaltok,
vagy harcba szálltok velünk és meghaltok? Ti
választotok. Mondjátok, melyik teszik.
Erre már a királyi csapat vezetője is megtalálta a
hangját.
– Nem fenyegethetsz minket – kezdte, bár inkább
vinnyogásnak hangzo , amit mond, mint jogos
panasznak –, mi a király emberei vagyunk! A király
egyenruháját hordjuk!
Tam Sinclair úgy folyta a, mintha a fickó meg sem
szólalt volna.
– Másfelől viszont van egy negyedik lehetőségetek
is. Dönthe ek úgy is, hogy továbbra is csak o álltok,
mint eddig, nem vitatkoztok velünk többet, és
végignézitek, ahogy elvonulunk. Nem lesz vérontás.
Amikor aztán elmentünk, ti is elmehe ek, és egyikünk
sem szól erről a kis találkozásról soha senkinek. Mi sem,
ti sem. Megegyeztünk? – Arra a fickóra néze , aki az
előbb a fenyegetést panaszolta és türelmetlenkede .
Miután nem kapo azonnal választ, ingerülten kérdezte
újra. – Megegyeztünk? Elmehetünk, vagy harcolni
akartok? – Derékmagasságig emelte a kardja hegyét,
nem is annyira fenyegetően, mint inkább magyarázólag.
A fickó csak biccente .
– Mehe ek.
– Kiváló. Akkor maradjatok a helyeteken, amíg el
nem mentünk.
Sir William emberei hátat fordíto ak tanácstalan
kihívóiknak, és a kardjukat még mindig kivonva, kézben
tartva, lassan végigvonultak a sötét utcán, és
csatlakoztak urukhoz. Sir William csak ekkor fordult a
fiatal fegyvernökhöz, és Ewan azonnal beszélni kezde .
– Uram, nagyon…
– Hallgass már! Tudom, hogy valami mondandód
van, de várhatsz még vele egy keveset. Fontosabb
dolgokkal vagyok épp elfoglalva. Állj be a többiek közé
és vedd fel a köpenyedet!
A fegyvernök elkeseredve ballago tovább, Sir
William pedig visszafordult a rendház felé. Tudta, hogy
a kapuban azonnal észreve ék, amint kilépe a térre, és
hogy az őrségben álló rangidős katona abban a
pillanatban küldete az őrparancsnokért. A kapu felé
vonultában Sir William elmosolyodo : felismerte azt a
veterán fegyvernököt, aki sietve indult feléje a
kapuházból. Négy ember köve e, és nem sokkal elő e
megálltak. A homlokukat ráncolva ve ék szemügyre a
lovagok fehér ruháját viselő, szandálos, borotvált arcú
férfit, akit egy egész csapat fegyvernök kísért. A veterán
épp csak felemelte a kezét, hogy türelemre intse az
embereit, míg a lovagi köntösbe öltözö férfi oda nem
ért a kapuba.
– Örülök, hogy találkoztunk, Tescar. Bizalmatlanul
nézel rám, talán nem ismersz meg? Vagy csak a borotvált
államért kizárnál a rendházból?
A fegyvernök homlokán a megdöbbenés simíto a el
a ráncokat.
– Sinclair? Sir William, te lennél az? Isten szent
nevére kérdem, mi történt veled?
– Hosszú sora van, öreg barátom, de sürgős híreket
hoztam Párizsból a preceptornak. Odabenn találom?
– Te is? Igen, odabenn van, de ki kell várnod a
sorodat. Ma éjszaka érkezési sorrendben fogadja az
embereket, és az elmúlt félórában te már a harmadik
vagy, aki keresi.
– Akkor elsőbbséget kell kérnem, fegyvernök. Mint
mondtam, sürgős híreket hozok Párizsból, magától de
Molay nagymestertől. A tengernagy is odabenn van?
Tescar elvigyorodo .
– Igen, odabenn, és a nagymester hírei jó kezekben
vannak. Lovag testvéred alig tíz perce érkeze ,
egyenesen a déli kaputól, és nyilván ugyanazt az
üzenetet hozta, mint te.

É
 – Miféle lovag testvérem? Épp zárás elő jö ünk át a
déli kapun, és várnunk kelle . Nem volt o egyetlen
más templomos lovag sem, lá uk volna. Biztos vagy
benne, hogy a déli kaput mondta? Ki az?
Az őrparancsnok megvonta széles vállát.
– Azt mondta, a déli kaputól jö . És hogy ki? Nem
tudom, most lá am először. Azt mondta, Párizsból
érkeze , és sürgős híreket hozo a nagymestertől a
preceptornak és a tengernagynak.
Sir William Sinclair a kardja markolatára ejte e a
kezét, a másikat a kardhüvelyre, és arra gondolt,
alighanem ezt a hírt akarta vele közölni Ewan, a
felzaklato , fiatal fegyvernök. Megfogta Tescar
kabátujját, és félrevonta a fickót. Halkan beszélt, hogy a
többiek ne hallják meg.
– Ide figyelj, Tescar, i valami nagy baj lesz. Nincs
másik hírnök. Én vagyok az egyetlen, akit de Molay La
Rochelle-be indíto . Hogy néze ki ez az alak?
– Mint te, csak jobban volt öltözve – Tescar most már
összevonta a szemöldökét, mintha kezdene dühbe
gurulni. – Fehér köpeny, fehér tabard, két ágba fésült,
dús szakáll. Azt mondta, sürgős üzenetet hozo
Párizsból, a nagymestertől. Beengedtem. Miért is ne
te em volna?
– Megkérdezted a nevét?
– Persze. Angol volt, valami Godwinson vagy
Goodwinson, vagy ilyesmi. De az biztos, hogy
templomos.
– Semmi sem biztos, Tescar. Manapság semmi sem! –
Sinclair megindult a bejárat felé. Megnyújto a a lépteit,
közben inte Tamnek, hogy kísérje utána a
fegyvernököket is. – Hogy néze ki ez az alak?
– Mondtam már. Mint te, mint egy rendes
templomos. – Tescarnak igencsak sietnie kelle , hogy
lépést tartson Sinclairrel. A többiek is utánuk eredtek. –
Nagydarab fickó, hosszú, élénkvörös szakállal. Az egyik
oldalán volt a szakállában egy fehér csík.
– Micsoda? – Sinclair megtorpant, megpördült, hogy
a fegyvernök szemébe nézzen, és kinyújto karral
megállíto a. – Vörös szakálla volt fehér csíkkal?
Baloldalt?
– Pontosan. – Tescar veterán fegyvernök volt, épp
eleget szolgált, hogy felismerje a vészhelyzetet, úgyhogy
most sem vesztege e az idejét haszontalan
kérdezősködésre. – Azonnal beviszlek, gyere! Az
embereid pedig nyugodtan mehetnek a refektóriumba.
Még nem késték le a vacsorát.
– Nem, ők is velem jönnek, és nélküled megyek be.
Te maradj i , zárd be a kapukat. Most azonnal zárd le az
egész erődöt, senki sem jön be és nem megy ki, amíg én
azt nem mondtam! Megérte ed?
– Igen, de…
– Nincs idő arra, hogy de, Tescar! Alaposan zárd le
az egészet, és imádkozz, hogy ne késsünk el! Tam, siess,
gyere velem, hozd a többieket is!
 Jóakaratú
Jóakaratúemberek
emberek

1.

Sir William Sinclair átsiete a főkapu tornya ala , és a

főhadiszállás épületegyü esének tágas négyszögébe ért.
Négy épület ve e körbe, háromszintes volt mindegyik,
és Sir William azonnal balra fordult, a főépület
homlokzatán nyíló súlyos, kétszárnyú kapu felé. I
voltak az irodák és a rangidős lovagok lakrészei is. Tam
Sinclairnek kis híján szaladnia kelle , hogy utolérje, de
amikor beérte, megránto a magasabb parancsnoka
ruhájának ujját, és maga felé fordíto a a lovagot.
– Várj már, az ördögbe is, várj már! Állj meg egy
pillanatra! Mibe rohanunk bele? Mi a baj? Miért sietsz
ennyire?
– Mert nem tetszik ez az egész. Valami i bűzlik
nekem, Tam. Hallo ad, mit mondo Tescar?
– Igen, egy részét hallo am, de nem az egészet. Úgy
sugdolóztatok, mint két szerelmes. Ki ez a másik lovag,
ez a Godwinson?
– Nem tudom, de akárki is, hazudik. De Molay
egyetlen lovag testvéremmel sem oszto a meg a rám
bízo híreket. Te magad is tudod, hogy a nagymester
rajtunk kívül egy hírnököt sem meneszte . És nem
várakozo más templomos a déli kapunál sem, míg o
voltunk. – Egy zárt ajtóhoz vezető, alacsony lépcsősor
alján álltak meg. – Akkor hát ki lehet ez a Godwinson, és
honnan került ide? Nem a déli kaputól, azt te is
éppolyan jól tudod, mint én. Emlékszel rá, amikor
Nogaret-t két hete lá uk Párizsban? – Tam elfelhősödö
arccal bólinto , és Sir William megindult a lépcsőn,
miközben folyta a. – Igen, emlékszel rá, bár ezek szerint
nem olyan jól, mint én. Az is eszedbe jut, ki volt akkor
vele? Gondolkozz csak! Épp a király szállásáról léptek
ki, és kocsira vártak.
– Igen, emlékszem, hogy lá am azt a fickót, csak
nem tudtam, ki lehet. Túl elszántan mérege em
Nogaret-t, hogy fordulna fel. A másik egy nagydarab,
vörös szakállú… ő, szent Jézus!
– Igen, nagydarab volt, vörös szakállú, baloldalt
fehér csíkkal. Csakhogy templomos volt-e? Nem hiszem.
És nem is úgy öltözö . Nem, Tam, Jézusnak ehhez
semmi köze nincs; ha Nogaret-nak van hozzá köze, neki
nem lehet.
Felértek a főépület bejáratához vezető lépcsősor
tetejére. Sir William lendületesen kicsapta a kapu két
szárnyát, majd bemasírozo . Az emberei köve ék,
legyező alakban széthúzódtak, azonban láthatóan nem
tudták, mit is keresnek.
– Észnél legyetek – jegyezte meg Sir William halkan
–, és halkan gyertek! Nem tudom, mit találunk idebenn,
most nem nagyon kellene csörömpölni, szóval csak
csendesen. És készüljetek fel a legrosszabbra.
A barlangszerű, hatalmas bejárat túlsó végén jobbra
nyíló átjáró felé veze e őket, aztán hirtelen megtorpant
és megállt. Tam Sinclair beleütközö .
– Mi van? – kérdezte Tam érdesen su ogva.
 – Nincsenek őrök. – A falban újabb kétszárnyú,
súlyos ajtó sötétle elő ük, és Sir William hosszú, éles
szisszenéssel vonta ki kardját a hüvelyből.
– Tucatszor jártam már i , Tam, és még sosem lá am
ezt az ajtót őrizetlenül. Csi , valaki jön!
Most már hallo ák a folyosó túlsó végéről
odaszűrődő lábdobogást. Egyre hangosabb le , aztán
hirtelen egy fehér ruhás lovag ért a látóterükbe. Azonnal
megpillanto a őket, és döbbenten kapo levegő után,
amikor meglá a Sir William kezében a csupasz pengét.
Sinclair már oda is lépe hozzá, és az ajka elé emelte az
ujját, így jelezte, ne szóljon egy szót sem.
– Tengernagy – su ogta sürgetően –, maradj, ahol
vagy! Én vagyok az, William Sinclair!
Charles de Saint-Valéry tengernagyot láthatóan
megrázták a fejlemények, ám a helyén maradt.
– Hol van De Thierry? – kérdezte tőle Sinclair.
Saint-Valéry úgy néze rá, mint aki legszívesebben
dühösen ráförmedne, végül csak megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs. A teremben volt, amikor legutóbb
lá am, annak már van félórája. Azóta az emeleten
voltam. Miféle szükség késztet rá téged és az
embereidet, Sir William, hogy kardot rántsatok a
preceptóriumban?
Sinclair körbenéze , a folyosó mindkét irányban üres
volt, csak a saját embereit lá a.
Saint-Valéry újra megszólalt. Még mindig halk volt a
hangja, csak most már megélesede .
– Talán nem kívánsz nekem válaszolni, uram?
 – Dehogynem válaszolok, tengernagy uram. –
Sinclair gyorsan odapillanto rá, aztán visszanéze a
terem zárt ajtajára: odabenn intézték a rendház ügyes-
bajos dolgait. – Remélem, pár percen belül azt
mondhatom, hogy nem, semmi szükség nem volt rá,
hogy kardot rántsunk, azonban egyelőre még nem
vagyok biztos ebben. Hol vannak az őreid?
– Hol vannak… – Saint-Valéry Sir William háta mögé
néze , ahol a két őrnek kelle volna állnia. – Tényleg,
hol vannak az őreim?
– És mi van ezzel a Godwinsonnal, és hol lehet?
– Miről beszélsz? Ki az a Godwinson?
– Ó, igen. Azt mondtad, az emeleten voltál az elmúlt
félórában.
– Igen!
– Akkor nem voltál i , amikor Godwinson
megérkeze . És ha jól látom, nincs rajtad páncél, nincs
nálad fegyver sem.
– Nem, valóban nem vagyok harchoz öltözve. Mi
szükségem lenne kardra vagy páncélra a tulajdon
házamban?
– Gyere velem, tengernagy, és tedd, amit mondok!
Sarkon fordult és visszaveze e az admirálist oda,
ahol Tam Sinclair várt a többi fegyvernökkel.
– Tam, két embered i őrzi majd a tengernagyot,
gondoskodik róla, hogy semmi baj ne érje. – Amint Tam
inte két fegyvernöknek, Sir William visszafordult Saint-
Valéryhez. – Okom van feltételezni, hogy az ajtó
túloldalán ellenségeink várnak, tengernagy, és hogy aki
elsőnek belép, az jobban teszi, ha páncélban van.
Remélem, hogy tévedek, mégis tartok tőle, hogy igazam
van. Maradj csak i , a fal melle , míg ki nem találtuk, mi
van odabenn. Tam!
– Igenis, Will!
– Négy embered visszamegy a kapuhoz, és
megkeresi Tescart. Mondják meg neki, hogy számszeríjra
lesz szükségünk. Gyorsan és feltűnés nélkül!
– Igenis!
Míg a fegyvernökök visszatértére vártak, Saint-
Valéry tengernagy Sinclairt tanulmányozta. A skót lovag
szótlanul mérege e a terem ajtaját.
– Mire gondolsz, Sir William?
– A páncélra, tengernagy uram. Tartasz páncélt a
lakrészedben?
– Természetesen.
– És van fém lábszárvédőd is?
– Igen.
– Akkor menj, és ha megkérhetlek, mindke őt vedd
fel a lehető leggyorsabban.
A tengernagy szárazon elmosolyodo .
– Mindke őt vegyem fel? Van még egy láncingem, a
legfinomabb muszlim acélsodrony, a legerősebb,
legkönnyebb páncél, amit valaha készíte ek. Esetleg azt
is felvegyem?
Gúnyolódo , de Sinclair komolyan biccente vissza.
– Igen, vedd fel. – Lá a, hogy a tengernagy szeme
erre elkerekedik, és felemelte a kezét. – Az első ember,
Sir Charles, aki bemegy azon az ajtón, valószínűleg
számszeríjlövedéket kap a mellébe, úgyhogy a
háromszoros védelem sem túlzás. Felvenném a
köpenyedet, és eljátszanám a szereped, ám ma frissen
borotvált a képem, nincs szakállam, míg a te külsőd…
másról felismerhető. Neked kellene elsőnek bemenned.
O leszek melle ed, és nálunk is lesz négy számszeríj,
amivel bármit célba vehetünk, ami odabenn vár ránk.
– Hm. Mégis, mi vár ránk odabenn? – Soha senki
nem vádolha a Saint-Valéryt azzal, hogy könnyen
izgalomba jö volna, vagy hibádzo volna nála a
bátorság, és most is csak kíváncsiság csendült a
hangjában, egy árnyalatnyi félelem sem.
Sir William kurtán megrázta a fejét.
– Nem tudom, de tartok tőle, hogy a két őrt holtan
fogjuk találni, és a preceptort, Sir Arnold de Thierryt
vagy holtan, vagy túszként. Ellenség férkőzö az erődbe,
tengernagy. A védelmünket á örték, és csak annyit
tudok a látogatónkról, hogy legutóbb a király pecsétőre,
Guillaume de Nogaret társaságában lá am alig két hete,
Párizsban. Nem tudom a nevét, Tescar fegyvernöknek
egy angol nevet mondo , amikor beengedték.
Godwinson. Templomos lovagnak öltözö , csak hogy
nem templomos, és nem is barátja rendünknek.
– Felismerted?
– Nem, nem lá am a saját szememmel, de
felismertem Tescar fegyvernök leírása alapján.
Saint-Valéry összevonta a szemöldökét.
– Akkor honnan tudod, hogy ez ugyanaz az ember?
Az efféle leírások általában pontatlanok. Lehet, hogy
valóban egy Angliából érkeze testvérünk az.
– Akkor hol vannak az őreid, tengernagy? Vagy ez a
Godwinson egyszerűen csak úgy döntö , hogy felmenti
őket a szolgálat alól? Tescar leírása nem hagyo maga
után sok kétséget. Nagydarab fickó, lángvörös szakállal,
melyet a baloldalt végigfutó, hófehér csík tesz még
jellegzetesebbé. Persze lehet, hogy Franciaországban van
két ilyen egyforma ember, szokatlan vörös szakállal, de
amíg be nem bizonyosodo , hogy tévedtem, annak
megfelelően cselekszem, mintha ez Nogaret cimborája
volna. Kérlek, menj, és végy magadra páncélt. Addig
idekinn várunk. Bármi történt is odabenn, már
megtörtént, és láthatóan senki sem siet elhagyni a te
színhelyét.
Tam Sinclair négy fegyvernöke alig pár perccel
azután ért vissza, hogy Saint-Valéry elindult felvenni a
páncélját. Sir William félrevonta őket, és elmagyarázta,
mit vár tőlük. Erre a négyből ke en a ke ős szárnyú ajtó
két oldalára álltak, a hátukat a falnak vete ék, míg a
másik ke ő hasra vágta magát a földön. A testük kicsit
elfordult a bejárat felől, és lövésre kész, felcsörlőzö
fegyverük egyenesen az ajtóra mutato . Sir William azt
mondta, ő megy be elsőnek a tengernaggyal, és félrelöki
az idősebb lovagot, amint a terembe értek, hátha így meg
tudja védeni a támadástól. Ő maga a másik irányba
ugrik, hogy a számszeríjasok derék lövész módjára
lőjenek be a szobába.
Legjobb tudomása szerint csak ke en voltak
odabenn, bár ebben nem lehete biztos. Az árulás
mostanában megmételyezte Franciaországot, mondta, és
felhívta rá a figyelmet, hogy Guillaume de Nogaret-nak
mindenhol akadnak kémei és besúgói. Akárhogy is,
alighanem csak egy számszeríj lehet a szobában, és
akinél van, az első lövés után kénytelen lesz újra
felhúzni. Ha a terembe betörő két ember nem tud
végezni vele, akkor az ajtónál álló ke őre vár a feladat.
Azonnal bejönnek, futva, és oldalt váltanak. Négynek el
kell bánnia egy magányos íjásszal. Sinclair maga
mindeközben a vörös szakállú imposztorral számol le.
Saint-Valéry tengernagy visszatért, számo evően
nagyobbnak tűnt, és kevésbé könnyedén lépkede .
Kardját a vállára vete e. Sir William a levegőbe csapo a
saját pengéjével, és a háta mögé rejte e a fegyvert.
– Gyere mellém, tengernagy, ha lehetne, a balomra,
és menjünk is be, hogy meglássuk, mi vár ránk. Azok az
ajtók befelé nyílnak, ugye?
– Úgy ám… készen állsz? – Saint-Valéry halkan
előreosont, míg csak egymás melle nem álltak a széles,
ke ős ajtó elő . A tengernagy megfogta a kilincseken
lógó nagy, kerek, fekete vasfogantyút, óvatosan
felemelte egyik kezével az egyiket, a másikkal a másikat,
aztán mély levegőt ve , megcsavarta a kilincset, belökte
az ajtót, és belépe a terembe.
Sinclair semmit sem láto . A hatalmas terem mintha
tökéletesen üres le volna. Aztán bal kéz felől észreve
egy jókora, elkenődö vérfoltot a földön, ahol
valószínűleg elhúztak egy hol estet, jobb kéz felől pedig
hirtelen mozgást láto . Azonnal reagált rá, erősen,
egyenesen előrekapta a kezét, és keményen meglökte a
tengernagy vállát. Az idősebb férfi feszült volt, és a
váratlan lökés megperdíte e – épp, mielő egy hatalmas
erővel becsapódó lövedék a testébe vágo –, ledöntö e a
lábáról, és olyan erővel taszíto a meg, hogy az egyik
oldalsó fal tövébe ese . Sinclair erős, egyenes karú
lökése arra is jó volt, hogy saját magát is oldalra dobta
vele, és ahogy a válla a nyito ajtónak csapódo , balról
újabb elmosódo mozgást láto , s a második
acéllövedék, amit ezú al neki szántak, a feje melle
fúródo bele mélyen a vaskos tölgyfa ajtószárnyba.
Valahonnan lentről egy számszeríj húrjának pendülését
hallo a, és amikor felnéze , lá a, hogy a fickó, aki
végezni akart vele, még a vállának szorítva tartja saját
számszeríját, de a folyosón várakozó egyik fegyvernök
lövése már eltalálta. A fegyvernök térdelt, és a lövés
szögéből adódóan a nyíl egyenesen a férfi álla alá
csapódo be, átlyukaszto a a torkát, és kiröppent a
tarkóján, majd belefúródo a fal két kőtömbje közti
mélyedésbe.
Sir William ellökte magát az ajtótól, és karddal a
kezében megpördült. Az emberei beronto ak a szobába.
A lovagi köntöst viselő, vörös szakállú férfi a fal
melle állt, és még mindig a kezében volt a számszeríj,
amivel lelő e Saint-Valéryt. Ahogy felnéze Sinclairre és
az ajtón beözönlő fegyvernökökre, kinyito a a tenyerét
és leejte e a most már hasznavehetetlen fegyvert.
Lerázta magáról a templomosok súlyos köpenyét,
hagyta, hadd essen mögö e a földre, aztán kardot
ránto és vívóállásba helyezkede . A szakálla mögö
torz vicsorra húzta a száját.
– Az enyém! – mordult fel Sinclair.
A vörös szakállú fickó elkörözö előle, de Sinclair
köve e, várta, mikor támad az ellenfele. Aztán hirtelen
elmosódo fényfolt villant el melle e, majd egy hangos,
húsos csa anás, és az idegen először térdre ese , aztán
arcra zuhant. Tam Sinclair tőre nagyot koppant melle e
a földön.
Sir William lassan húzta ki magát.
– Jó ötlet volt ez, Tam?
– Jó bizony, uram. Tökéletes dobás, markola al
kapta telibe. Persze ha te mindenképp szere él volna
még egy esélyt adni annak a kurafinak, hogy megöljön…
– Nem ölt volna meg, Tam.
– Nem, valószínűleg tényleg nem ölt volna meg. De
te megölted volna, és akkor az egésznek vége. Most
viszont azt hiszem, még életben van, és megtudhatjuk,
miért is jö ide.
– Tudom, miért jö , és sikerrel is járt. Meg akarta
ölni a tengernagyot és a preceptort.
– A fenébe is, hát persze! És miért?
– Hogy mindent káoszba döntsön ma éjjel. Hogy
előkészítse a holnapi napot.
– Akkor nem járt sikerrel. A tengernagy életben van.
A lövedék elkapta a páncélingét, és a falnak lökte, de
nem sebesíte e meg. Nem lesz semmi baja. Egypár
zúzódás imi -amo , de még csak nem is vérzik.
Sir William gyorsan megfordult. Néhány embere épp
akkor emelte föl a tengernagy ernyedt testét a földről.
– Istennek legyen érte hála! Azt hi em, elkéstem.
Küldj el valakit az ispotályba, hogy azonnal kerítsen egy
kirurgust vagy egy orvost, valaki pedig vegye le a
tengernagy páncélját, mire ideérnek. És hol a preceptor?
 – I van, uram! – A hang a terem túlsó feléből
hallatszo . Az egyik fegyvernök állt o , és a teremben
lévő hosszú asztalok egyike mögé néze le. – Ő is és a
két őr is i van. Mind meghaltak.
– Ó, Istenem! – Sir William lassan vágo át a termen,
végül megállt a három hol est fölö , melyeket
bevonszoltak az egyik asztal mögé, hogy ne legyenek
észrevehetőek. Ke en a rend fegyvernökei voltak, barna
ruhájukat alvadt vér feste e feketére. A harmadik férfi
jóval idősebb volt, a lovagok fehér köntösét viselte, a
mellkasán, baloldalt o vöröslö a templomos kereszt.
Vele is számszeríjlövedék végze , és kellően közelről
kapta a lövést, hogy a halálos nyíl olyan mélyen
fúródjon a mellkasába, hogy a hegye a hátából álljon ki.
Nem volt sok vér, épp csak a seb körül: az idős férfi
alighanem azonnal meghalt.
Sir William éppolyan jól ismerte a preceptor életét,
mint a sajátját. Arnold de Thierry huszonegy éves
korában, gyermektelen özvegyként lépe be a rendbe
Ciprus szigetén, harmincegy évvel korábban, 1276. július
negyedik napján, és a Szentföldön vívo , elkeserede
harcokban tizenöt év ala a templomosok egyik
legmegbecsültebb bajnokává vált. A pályafutása akkor
ért véget, amikor 1291-ben megsebesült Akkó
ostromának korai szakaszában. Hajóra rakták, és a
rodoszi ispotályos lovagok gondjaira bízták. Mindenki
azt hi e, meghal, de éppolyan elszántan küzdö az
életéért, mint addig a rendért, és a kirurgusok körében
híre terjedt haszontalan bátorságának, amiért
visszautasíto a, hogy levágják sebesült karját, amikor
úgy tűnt, üszkösödésnek indult. A seb, mint kiderült,
elfertőződö , ám nem üszkösödö , és De Thierry idővel
újra tudta használni. Lassú, nehéz gyógyulása ala
Akkón védekező bajtársait lerohanták a szeldzsuk
szultán mamelukjai, és mindegyiküket lemészárolták.
Bár nem veszíte e el a karját, ahhoz soha többé nem
volt elég erős, hogy vívjon. Ennek ellenére De Thierry
visszatért a rend szolgálatába, és hűséges, hosszú
szolgálatát azzal jutalmazták, hogy megkapta a La
Rochelle-i preceptórium preceptorának tisztét – és teljes
joggal érezte úgy, hogy ennél nagyobb megtiszteltetés
nem is érhe e volna.
A központ preceptori tisztje katonai rang volt, nem
adminisztratív, mint a rendházak preceptoraié, akiknek
a pozíciója valahol félúton állhato egy apát és egy
kisváros bírája közö . A keresztény világot behálózó
templomos rendházak civil intézmények voltak,
pénzügyi és adminisztratív posztokkal, és a tagjai, bár
névleg a templomos rendhez tartoztak, kézművesek
voltak, kereskedők, mesteremberek. A preceptóriumok
azonban helyőrséggel véde központok voltak, a rend
harcképes tagjai lakták, lovagok, fegyvernökök, és
katonai feladatokat lá ak el – a rend ügyeit védték és
felügyelték. A preceptórium preceptora volt a
legmagasabb rangú tiszt, ő felelt azért, hogy minden a
lehető legnagyobb rendben menjen, és minden
preceptórium közül a La Rochelle-i vezetése volt a
leginkább emberpróbáló és a legnagyobb
megtiszteltetéssel járó, hiszen ez volt a rend
legfontosabb kereskedelmi központja egész
Franciaországban.
A La Rochelle-i preceptórium a szárazföld felől ölelte
át az igen nagy és könnyen védhető kikötőt. I
bármekkora, bármiféle hajó menedékre lelhete : nem
csoda, hogy a preceptórium volt a rend
kereskedelmének és jólétének védőbástyája. A
Templomos Rend mesteremberei, parasztjai, kereskedői
fellelhetők voltak az egész keresztény világban, és még
azon túl is, és munkájuk szálai – a mesteremberek,
ültetvények, gyümölcsösök, tanyák, raktárak, az áruk
tárolása, szállítása, a kereskedés, az ezerféle holmi
rendszerezése, a hatalmas ingatlanok, birtokok, a
nemzetközi banktevékenységek – időről időre összeértek
La Rochelle preceptóriumában, a mólókon, a hatalmas
raktárakban, vagy az érkező, távozó rakomány halmai
közö .
Ahogy Will lenéze a preceptor éle elen testére,
hirtelen eszébe juto , hogy ezzel a halállal egy teljes
korszak végének le a szemtanúja. De Thierry meghalt,
és vele halt a megingathatatlan becsületesség, a fol alan
tisztesség, az eszme tisztaságának kora is.
Soha többé, gondolta most Sinclair. Soha többé nem
tisztel minket a törvény. Soha többé nem végezzük
re enthetetlen hűséggel a kötelességünket. És soha többé nem
bízhatunk abban, hogy a királyok becsüle el fizetik a jóakaratú
embereket. Isten veled, öreg barátom! Hiányozni fogsz, de nem
lesz számodra szenvedés, ha nem láthatod, ami holnap vár
ránk!
Nagyot sóhajto , és elfordult. Tam Sinclairre néze ,
aki a három hol est túloldalán állt, alig egy lépésre tőle.
– Tam, küldess el valakit Tescarért, de akárkit
választasz is, mondd meg, egy szót sem szólhat azon
kívül, hogy azonnal i a helye.
– Isten szent nevére, i meg mi történt?
 A hangos kiáltásra Sir William is megfordult, és az
ajtóban álló férfira néze , aztán felemelte a kezét, és
inte , hogy tőle kell kérdeznie. A fehér ruhás testvér
magából kikelve néze vissza rá, de a lovag felemelt ujjal
muta a, hogy várjon még egy pillanatot, majd
visszafordult Tamhoz.
– Ne feledd, nem szabad egyetlen szót sem elárulnia
Tescarnak abból, ami történt.
– Jól van, majd Ewant küldöm. Ő tudja tartani a
száját.
Sir William odament az újonnan érkezőhöz.
– Hogy hívnak, testvér?
A férfi pislogva nézte, láthatóan nem érte e, ki lehet
ez a sápadt, simára borotvált állú alak, aki mégis egy
templomos lovag öltözékében áll elő e.
– Tamás testvér vagyok – mondta. – Én vezetem az
ispotályt. Mi történt?
– Kirurgus vagy, vagy orvos, Tamás testvér?
– Mind a ke ő, de…
– Kiváló! Most jól figyelj. William Sinclair vagyok,
nemrégiben neveztek ki a rend Kormányzótanácsába.
Azért nincs szakállam, mert álruhában voltam kénytelen
ma éjjel idejönni, és egyenesen Párizsból, a
nagymestertől hozok utasításokat a preceptornak és a
tengernagynak. Hogy mi történt? Orgyilkosság. A
preceptor meghalt, és kis híja volt, hogy a tengernagy
nem köve e. Eszméletlen, bár úgy tűnik, sértetlen. Most
tehát nagyon figyelj arra, mit kérek tőled, és ne feledd az
engedelmességi esküdet. Ebben a szobában négy hol est
hever. Az o a fal melle az egyik orgyilkos volt. A
hátsó asztal mögö megtalálod az i eni helyőrségben
szolgáló két bajtársad hol estét, akik ma este i
őrködtek, és o fekszik a preceptor is.
– Azonnal idehozod az embereidet, és éppúgy
hallgatásra és engedelmességre esketed őket, ahogy én
te em most veled. Átviszitek a testeket az ispotályba,
aztán nekiálltok kitakarítani ezt a termet, eltávolítjátok a
vérfoltokat és visszarendezitek az egészet. Amint
kiadtad a parancsaidat, segítesz eszméletre téríteni
Saint-Valéry tengernagyot. Utasításokat hoztam neki
magától a nagymestertől, és ezeket mihamarabb tudnia
kell. Szükségem van rá… az egész rendnek szüksége van
rá, hogy eszméleténél legyen és tiszta legyen a feje.
Megérte él, Tamás testvér?
A szerzetes testvér bólinto , a tekintete az egyik
asztalra roskadt nagydarab, vörös szakállú alakra tévedt,
akit Tam Sinclair két fegyvernöke még ájultában is árgus
szemekkel őrzö .
– Az meg kicsoda?
– Egy fogoly. A másik orgyilkos. Vele is lesz még
dolgunk. Egyelőre nincs szüksége a segítségedre.
– Egyelőre?
– Siess, Tamás testvér!
Tescar és Tamás testvér az ajtóban találkoztak össze,
Tescar megtorpant, táto szájjal bámulta az
eszméletlenül heverő Godwinsont. William Sinclair nem
vesztege e az időt, pár szóban összefoglalta a
fegyvernöknek a történteket, aztán megkérdezte De
Thierry két helye esének, a tengeri és a helyőrségi
parancsnoknak a nevét. Mindke őre emlékeze , és
sietve elküldte Tescart, hogy hozza oda őket, de neki is a
lelkére kötö e, hogy egy szót se szóljon arról, ami
történt.
 2.

Egy óra múlva Sir William ismét ugyanabban a teremben

találta magát. Mindent megte ek, hogy eltüntessék a
Godwinson és orgyilkos társa okozta pusztítás nyomait,
és most nem volt mit tennie, kénytelen volt várakozni.
Ezek az események már nem az ő irányítása ala álltak.
Keresztbe vete e a lábát, és ide-oda csúszkált, hátha
sikerül kényelmesebben ülnie a fa karosszékben a
kandalló melle a preceptórium irányítására szolgáló
jókora, frissen felsúrolt teremben. Leve e a páncélját és a
palástot, már fehér szerzetesi csuhát viselt, fölö e pedig
a templomos lovagok egyszerű, de drága kelméből sző ,
fehér köpenyét, a szíve fölö a hímze keresz el. A
kardját azonban nem te e félre, és most, ahogy a
homlokát ráncolva nézte a kandallóban táncoló lángokat,
fél kézzel úgy támaszkodo a fegyver keresztvasára,
mint valami botra. Az egész terem lúgos szappantól
bűzlö . A csípős szag a szemét is marta, de már enyhült,
igaz, kínzóan lassan. A feje is sajgo tőle. Az elmúlt egy
óra túlnyomó részét odakinn töltö e, a szabad levegőn
intézte a helyőrség ügyeit.
Godwinson, bármi lehete is az igazi neve, mostanra
be volt zárva egy erősen őrzö cellába. Végül eszméletre
tért, de egy szót sem volt hajlandó mondani, amikor
kikérdezték, és Sinclair olyan dühbe gurult, hogy nem
bízo magában, így azt az utasítást adta, vigyék el és
zárják be. Ezek után elmagyarázta a két helye es
parancsnoknak, hogyan nyugtassák meg a felháborodo
és megszégyenült helyőrséget, bár egyiküknek sem
árulta el jövetele célját. Elfogadták a vezetését,
engedelmesen teljesíte ék a kívánságait, nem vita ák,
hogy kötelességük-e teljesíteni.
Az igazságot azonban semmiképp sem árulha a el
nekik, mielő Saint-Valéryt tájékozta a volna arról,
miért is jö La Rochelle-be. Nem sokkal előbb tért vissza
az ispotályból, ahol Tamás testvér biztosíto a, hogy a
tengernagy lassan kezd magához térni, és, hogy úgy
vélte, semmi komolyabb következménye nem lesz az
esésnek. A számszeríjlövedék épphogy csak elhibázta a
tengernagy testét. Belecsapódo a páncélba és fennakadt
a láncing fémhálójában, de a lövés puszta ereje is elég
volt, hogy a földre terítse az idős férfiút.
Még három óra volt hátra éjfélig, és a skót lovag alig
tudo uralkodni magán, hogy kivárja, amíg Saint-Valéry
elég jól lesz, hogy beszélhessen vele, és meghallgathassa
a híreit. Amint hivatalosan túlestek a dolgon, Sir William
átveszi a parancsnokságot a tengernagytól, legalábbis
addig, amíg Saint-Valéry kellően fel nem épül, hogy
ellássa a feladatait. Sinclair vészhelyzet esetén
megtehe e, hogy magához ragadja a hatalmat,
személyesen a nagymester ruházta fel ezzel a joggal.
Tam a fal elő állt, a szoba túloldalán, lesütö e a
tekintetét és összekulcsolta maga elő a két kezét.
Alaposan megbeszélték az este történteket, de Sir
William zaklato volt, és tudta, hogy sokszor oktalanul
keményen förmedt rá barátjára. Sosem panaszkodó
földijén töltö e ki a dühét és tehetetlenségét. Most
feltámadt benne a bűntudat, ezért próbálta jóvátenni az
előző órák szigorát.
 – Nagyon csendes vagy, Thomas. Miért?
Tam felemelte a fejét, és ránéze . Egyik fekete
szemöldökét felvonta, aztán megfordult, lehajolt, hogy
három újabb hasábot tegyen a tűzre. Határozo an a
helyükre tuszkolta őket a csizmájával, és csak akkor
hagyta abba, amikor már biztos volt benne, hogy a fa
könnyen begyullad. Akkor újfent kihúzta magát, a
ruhájába törölte poros kezét, és végre visszafordult
Willhez.
– Még mindig haragszol rám meg arra a nőre?
Will kihúzta magát ültében, és elkerekede szemmel
meredt a fegyvernökére, aki a kandallópárkánynak
támaszkodva néze le rá.
– Haragszom rád, meg arra a nőre? Remélem, semmi
olyat nem te él, amiért haragudnom kellene, Thomas.
– Nem, nem is, de ma este már vagy tizedszerre
szólítasz Thomasnak, és az általában azt jelenti, hogy
valamiért haragszol rám. És amikor úgy beszélsz, ahogy
az előbb te ed, olyan jól nevelt szigorral, az sem jelent
túl sok jót rám nézve. De rosszul mondtam. Nem úgy
érte em, hogy rám meg arra a nőre, hanem úgy, hogy
rám, amiért segíte em annak a nőnek.
– Tudom, hogy érte ed, és igen, gondolkoztam rajta.
Nagy hibát köve él el.
Tam lesunyta a fejét, gyorsan elfordult, mintha a
tűzbe akart volna köpni, de aztán ugyanolyan hirtelen
visszakapta a fejét az unokatestvéréhez, és a hangját
ezú al sérte ség fojto a el.
– Hogy lehete volna hiba, Isten szent nevére?
Mondtam már, csak egy skót honfitársunkat segíte em
elszökni gyűlölt ellenségünk elől. Mit számít az, hogy nő
volt-e, vagy sem? Segítségre volt szüksége, Will, és én
tudtam rajta segíteni. Ennyi az egész. Ha férfi le volna,
eszedbe sem jut, hogy ellenezd.
– Nem igaz. Akkor is veszélybe sodortad volna a
küldetésünket, Tam.
– Ugyan már, Will, ez ostobaság, te is jól tudod!
Puszta élvezetből makacskodsz még mindig. Veszélybe,
hát persze. Ha te le él volna o a helyemben, ha te
lá ad volna, hogy könyörög, te is ugyanezt te ed volna.
Tudom, hogy így van!
– Nem, nem igaz. Én o hagytam volna!
– O ha… o hagytad volna? De Isten szent nevére,
hát miért? Mert nő? Édes Jézus, Will, és mi van, ha az
édesanyád le volna az, vagy valamelyik húgod? Akkor
sem kívántad volna, hogy valaki segítsen rajta?
– Nem az édesanyám volt az, Tam. És még csak nem
is valamelyik húgom.
– Akárhogy is, valakinek a húga lehete vagy az
édesanyja.
– Ugyan már. Egyedülálló nő volt, kíséret nélkül, aki
magában utazo . Maga volt a csábítás, amely csak a
lehetőségre vár, hogy lecsapjon.
– Krisztus sebére, ugyan már! – Tam hangjában
szinte tapintható undor csenge . – Hány éve ismerjük
egymást, Will Sinclair?
Will felvonta a szemöldökét.
– Úgy harminc?
 – Igen, talán még több is megvan, és esküszöm,
időközben mintha két külön ember le volna belőled.
A lovag félrebillente e a fejét.
– Nem értem, mire gondolsz.
– Tudom, hogy nem érted, és ez a legszomorúbb az
egészben. Az a kölyök, akit annak idején megismertem,
sosem böfögö volna vissza ilyen szánalmas,
szenteskedő marhaságot! De amióta visszatértél a
Szentföldről és elkezdtél belefolyni a Belső Kör dolgaiba,
alaposan megváltoztál, barátocskám, és nem épp
előnyödre!
Will megdermedt.
– Ez arcátlanság!
Tam keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Ó, ezt akkor már le is szögezhetjük? Harminc év
után hirtelen arcátlan le em? Harminc éven át
biztatga ál, hogy nyugodtan mondjam el a véleményem,
ne hallgassam el, ami a szívemet nyomja, vágjam a
szemedbe az igazat akkor is, ha mások nem teszik, és
viselkedjek természetesen, hiszen ha ke esben
maradtunk, egyenlőek vagyunk, és akkor aztán egyszer
csak hirtelen arcátlan le em?
Will füle elvörösödö , és a lovag visszaroskadt a
székbe.
– Igazad van – morogta –, ez méltatlan volt. Bocsáss
meg.
– Szívesen. De mi bajod van, Will? Nem úgy
viselkedsz, ahogy szoktál.
 Will feszülten dőlt előre. Rászoríto a kardmarkolat
keresztvasára, és elkeskenyede szemmel figyelte a
kandallón pa ogó lángokat.
– Nem is tudom, Tam. Egyszerűen nem tudom. Azt
hiszem, ez az egész, ami ma történt velünk… az a
kendőzetlen, nyers gonoszság, ami emögö lapul. A
király minisztere, a pecsétőre orgyilkosságokat szervez.
Ez őrület, ez elképzelhetetlen! Aztán mégis megtörtént.
És Isten akaratán merengtem az elmúlt félórában. Vajon
szerinted az Isten akarata volt, hogy épp Párizs azon
részén sétáltunk akkor, abban a napszakban, amikor
Nogaret és ez a mocsok Godwinson kijö ek a királyi
rezidenciából? Ha nem le ünk volna o , ha nem lá uk
volna őket, azt a fickót azzal a fehér csíkos vörös
szakállával, nem gyanakodtam volna, amikor Tescar
beszámolt az érkezéséről, és most Saint-Valéry is halo
lenne.
– Ugyan már, azonnal gyanakodni kezdtél volna,
amint meghallod azt a képtelenséget, hogy Párizsból jö ,
de Molay üzenetével. Tudtad, hogy ez szemenszede
hazugság, amint Tescar kimondta, és ugyanígy
cselekedtél volna akkor is, ha nem lá ad volna ezt a
fickót Párizsban, és nem ismerted volna fel a leírás
alapján. Ez igazán nem Isten akaratán múlo .
– Akkor talán az volt Isten akarata, hogy ez a
förtelem diadalmaskodjon, és elvegye Arnold de Thierry
életét? Ha valaki, hát ő soha életében nem te Isten
ellenére!
– I állj meg – emelte Tam a kezét az égre, mintha
beismerné a vereségét –, mert amiről most beszélsz, az
túl magas az én szegény fejemnek. Erről aztán semmi
okosat nem mondhatok neked, de te sem énnekem. Csak
beleőrülsz, ha így folytatod. De Thierry mester csúf
halált halt, ezt beismerem, azonban szolgálat közben, a
helyén érte a vég, ami azt jelenti, hogy Isten ügyében
halt meg, vagyis o lesz a többiekkel, és élvezi a
megérdemelt jutalmat.
– Milyen többiekkel?
– Milyen többiekkel? – pislogo rá Tam értetlenül. –
Azzal a több ezer hozzá hasonlóval, aki szintén vétlenül
halt meg, a kötelességét teljesítve. Ugye nem hi ed, hogy
ő az első, akit így vi el a halál? Mi a helyzet a
családoddal? A Sinclairek neve a rend megalapítása óta
összefonódo a templomosokkal. Felsorolni sem tudom,
hányan haltak meg hasztalanul Istent és az ő
anyaszentegyházát szolgálva, de e ől még mind egy
szálig halo ak. Három ősöd például egyszerre vesze el,
nem is olyan régen; vér szerinti unokatestvéreid és
nagybátyáid voltak, franciák és skótok, Saint-Clairek és
Sinclairek, mind a hárman a Szentföldön, egyszerre, míg
a ribancfa ya Oroszlánszívű Richard ala vívták Isten
szent háborúját a szaracén Szaladinnal és muzulmán
seregeivel. Vagy azt hi ed, Isten az ő végtelen
bölcsességében csak azért sújto le rájuk, mert
Plantagenet oldalán harcoltak, akiről mindenki tudta,
miféle ocsmány szokások rabja? – Tam megrázta a fejét.
– Nem a mi fajtánk dolga, hogy Isten döntéseit
fürkésszük, Will. Isten tudja, épp elég hibánk van
magunknak is, elég azzal foglalkoznunk!
– Tényleg ennyit változtam volna, Tam? Tényleg az
az ökör vagyok, akinek leírtál, és csak szenteskedő
marhaságokat beszélek?
 – Igen, olykor megesik, hogy így viselkedsz. – Tam
hirtelen elvigyorodo , felragyogo az arca. – De
Istennek hála, ez nem túl gyakori.
Will újra a lángokba néze , és épp, amikor Tam azt
hi e volna, már nem beszélnek többet, újra megszólalt.
– Azon a nőn járt az eszem, Tam.
– Nos, elég csinos kis némber volt. Nincs azzal
semmi baj, ha rajta járt az eszed.
– De igen! – Will felkapta a fejét és a fegyvernöke
szemébe néze . – Esküvel fogadtam, hogy kerülöm a
nőket!
– Ugyan már, Will, ez nem igaz, és ezt az a fiatal Will
Saint-Clair, akit annak idején megismertem, ugyanolyan
jól tudta, mint én.
– De igen. Szüzességi fogadalmat te em.
– Igen, igen, az igaz. Szüzességi fogadalmat.
Megfogadtad, hogy nem paráználkodsz sem asszonnyal,
sem férfival. Ez mind nagyon szép, az eskü az eskü, én is
lete em jó néhányat… de mondd csak, szerinted férfival
paráználkodni förtelmesebb bűn, mint asszonnyal?
Will döbbenten meredt rá.
– A férfiak közti vágy természetellenes és a halálos
bűnök legförtelmesebbike!
– Igen, ez így igaz, egyetértek veled. Förtelmes még
csak rágondolni is, de mégis megesik. Rosszabb, mint
asszonnyal paráználkodni?
– Egyáltalán miért beszélünk mi erről?
– Te kezdted. Rosszabb?
 – Még szép, hogy rosszabb!
– Mert természetellenes.
– Igen.
– Jól van. Akkor a másik lehetőség, az asszonnyal
való paráználkodás, az természetes? Ne idegeskedj. Csak
azért kérdezem, mert nem értem, ez esetben miért nem
próbálod kerülni a férfiakat.
– Kerülni a férfiakat? Miről beszélsz?
– Azt hi em, egész érthetően mondom. Ha a férfiak
közti paráználkodás természetellenes, és rosszabb, mint
a másik, természetes fajta, akkor miért nem kerülöd a
férfiak társaságát? Egy olyan férfi, akinek ilyesmire
támad kedve, esetleg bűnbe visz és megront.
Will hátradobta magát a székben.
– Ez nevetséges. Tízezer férfiból talán ha egy
álmodozik egyáltalán ilyesmiről. Ez az egész
képtelenség!
Tam biccente .
– Egyetértek. De az is elég nevetséges, hogy te az
összes asszonyt egyetlen bűnös masszának veszed,
mintha mindegyikük csak a tisztaságodra törne.
– Az más. Az egyáltalán nem ugyanaz! A férfiak
nem vonzanak. De egy nőt esetleg vonzónak találhatok.
És akkor talán meginognék a fogadalmamban.
– Miféle fogadalmadban? Ó, emlékszem, a
szüzességi. Igen. De mondd csak meg, arra mikor
esküdtél fel, hogy megtagadod a nőktől az élethez való
jogot, a lehetőséget, hogy szabadságra vagy a Nogaret-
hoz és a vérebeihez hasonló ellenségtől való menekvésre
törekedjenek? Arra mikor esküdtél fel, hogy ne vedd
őket emberszámba?
– Ilyesmit sosem te em.
Tam komoly arccal mérte végig.
– Márpedig meg kelle tenned, Will, valahol a lelked
mélyén meg kelle tenned. És most is ezt teszed. Akkor
kezdtél így fortyogni és morogni, amikor meglá ad
velünk ma azt a nőt.
– Ez nem igaz, Tam. Még csak nem is lá am kellően
közelről ahhoz, hogy megnézhessem, milyen.
– De ennek ellenére azóta is rajta jár az eszed?
Rövid csend szakadt rájuk, majd Tam odament és
leült a Sir William széke melle i karosszékbe.
– Ismertél te valaha egyáltalán nőket, Will?
– Micsoda szamár kérdés! Persze, hogy ismertem
nőket.
– Kit? Sorolj fel pár nevet.
– Anyámat. Számos nénikémet. A húgaimat, Joant,
Maryt és Peggyt.
Tam megrázta a fejét.
– Azok mind rokonok, Will. Én nőkről kérdeztelek,
hús és vér teremtményekről, akik nem rokonaid.
Ismertél olyat?
Sir William ismét szembefordult a barátjával.
– Nem, nem ismertem, és ezt te is tudod. Az elmúlt
harminc évben mindig o voltál melle em.
 – Nohát, kicsit féltem tőle, hogy ezt fogod mondani.
És az a legszomorúbb, hogy hiszek is neked. Bár
reméltem, hogy tévedek. Ahogy mondod, az elmúlt
harminc évben mindig o voltam melle ed. De nekem
időről időre volt dolgom nővel, és te még csak nem is
sejte ed.
Tam lá a, hogy a fiatalabb férfi megdermed
iszonyatában.
– Mit is mondhatnék, barátom? Bűnös vagyok.
Templomos fegyvernök vagyok, de férfi is, elsősorban
férfi. Kísértésbe estem, és engedtem neki… no nem túl
gyakran, elvégre nem vagyok én kecskebak. És többnyire
élveztem. Aztán megvallo am a bűnömet és vezekeltem
érte. Megbocsáto nekem a mindent megbocsátó Isten.
Emlékszel még rá, az irgalmasra? – Félve hajolt előre. –
Mondj már valamit, ember, lélegezz, mert úgy nézel ki,
mint aki i helyben megfullad!
Will szeme hatalmasra nyílt, a szája hangtalanul
mozdult. Tam Sinclair felnevete .
– Mi van már, ember? Beszélj, az Isten szerelmére!
Ez hatásos volt, mert a lovag hirtelen becsukta a
száját, aztán megtalálta a hangját is, bár egyelőre csak
halk su ogásra telt tőle.
– Isten szerelmére? Hogyan mondhatod ki Isten
nevét ebben a beszélgetésben? De hát te szent esküt
te él, Tam!
Tam szája megrándult.
– Igen, tudom én azt. És meg is szegtem párszor. De
ahogy mondtam, megvallo am és vezekeltem érte,
akárcsak minden más ember. Mert… emberek vagyunk,
Will, nem istenek!
– Templomos szerzetesek vagyunk.
– Igen, de elsődlegesen és legfőképp azért csak
emberek. És vannak templomos papjaink és püspökeink,
ahogy Istennek mindenfelé számos más papja és
püspöke is akad, és szinte egyről sem hallo am még,
akinek ne lenne valahol elrejtve egy rimája. Miféle
világot építe él fel magadban, Will, o , a szemed
mögö ? Süket és vak vagy az ilyesmire? Csak ez lehet a
helyzet, mert ezek az ügyek elég látványosak.
William Sinclair kezén egészen kifehéredtek a
bütykök, úgy szoríto a kardja markolatát, és amikor újra
megszólalt, jéghideg volt a hangja.
– Erről… többet… nem… beszélünk!
És nem is beszéltek, mert ebben a pillanatban kinyílt
a hátuk mögö az ajtó, és amikor megfordultak, lá ák,
hogy Sir Charles de Saint-Valéry figyeli őket a küszöbről.
 3.

Sir William azonnal talpra ugro és az idősebb férfi felé

siete , de a tengernagy felemelte a kezét, jelezve, hogy
nincs szüksége segítségre. Saint-Valéry a tekintetek
keresz üzében lassan körbenéze . A pillantása a falon
éktelenkedő, látványos lyukra siklo : az a
számszeríjlövedék, amely Godwinson orgyilkostársával
végze , jókora darabot kipa into a kőből.
– Lúgtól bűzlik az egész terem.
– Valóban, tengernagy, én is épp erre gondoltam, de
lassan már javul a helyzet. Egy órája még alig lehete
levegőt venni idebenn anélkül, hogy fuldokolni kezde
volna az ember.
Saint-Valéry oda sem figyelve bólinto és elindult a
kandalló felé. Sir William arrébb lépe , hogy elférjen
tőle, de a tengernagy nem ült le, hanem
nekitámaszkodo a tűz elé húzo magas támlájú
karosszékek egyikének. Úgy néze ki, mint aki
évtizedeket öregede a legutóbbi beszélgetésük óta eltelt
pár órában. Sápadt volt, a szeme mélyen besüppedt, és
sötétlila karikák sötétle ek ala a. De kihúzta magát, és a
tartásából makacs dac sugárzo .
– Lá am Arnold-t – jegyezte meg nyugodt,
érzelemmentes hangon. – Az orvos azt mondta, kevés
vért veszíte és azonnal meghalt, ami azt jelenti, hogy
nem érze fájdalmat. Talán nem is tudta, hogy meg fog
halni. Szeretném azt hinni, úgy halt meg, hogy nem
érezte magát elárulva, mert ha lá a volna a gyilkosait,
alighanem a rend tagjainak véli őket. Egy efféle árulás,
vagy akárcsak annak a látszata re enetes fájdalmat
okozo volna neki. Gyászolom. Hosszú, hosszú évek óta
jó barátom volt… hosszabb ideje, mint amennyit a
legtöbb halandó egyáltalán e siralomvölgyben tölt.
Hiányozni fog. – Kihúzta a vállát, mély levegőt ve ,
aztán odafordult Sir Williamhez. Most minden ízében a
flo a tengernagya volt, akinek a személyes fájdalmát
mindig elnyomta a szükség szava. – De tartok tőle, hogy
a gyászomat csak később engedhetem szabadjára. Azt
mondták, sürgős híreket hoztál, Sir William. Hogy
egyenesen de Molay nagymester küldö ide.
– Valóban, tengernagy.
Saint-Valéry kinyújto karral végigmutato a
termen, ahol álltak.
– Van bármi közük is ehhez a gyalázathoz, ami i
történt?
– Igen is és nem is, tengernagy. Azt hiszem, igen
szoros kapcsolat van az i történtek és az általam hozo
hírek közö , de nem lehetek benne biztos. Nincsenek
bizonyítékaim, csak gyanakszom. Tam is egyetért velem.
– Hm. – Saint-Valéry megragadta a széke támláját, és
arrébb húzta a harsogva égő tűztől. – Akkor az a legjobb,
ha leültök, és miután kényelembe helyeztétek
magatokat, elmesélitek az egészet.
A két másik férfi a tengernagy mellé húzo egy-egy
széket, bár rendesen Tamnak eszébe sem juto volna,
hogy így tegyen. Egyszerű fegyvernökként ritkán
keverede a lovagokkal, ám Charles de Saint-Valéryt
olyan rég ismerte már, hogy a puszta viselkedésével
kiérdemelte, hogy leülhessen és szólhasson a tengernagy
jelenlétében. Ehhez Saint-Valéry maga is ragaszkodo .
– Nem tudok sok vigasztaló hírrel szolgálni ma este,
tengernagy uram – kezdte Will, miközben leültek.
– Nos, erre számíto am is, Sir William. A ma este
kevés okot nyújt a vigaszra. Csak a híreket akarom
tudni, amiket hoztál. Feltételezem, íro üzenetben
kaptad meg.
– Igen, tengernagy. A nagymester saját szavaival.
Tam?
Tam Sinclair leve e a mellkasán keresztbe vete ,
nehéz bőriszákot. A térdére te e, kinyito a a csatot, és
két vaskos, pergamenbe burkolt csomagot húzo elő. Az
egyiket odaadta Saint-Valérynek. A tengernagy
elgondolkozva súlyozga a a kezében a saját csomagját,
és kíváncsian mérege e a másikat, amit Tam épp
visszagyömöszölt a bőriszákba.
– Látom, a nagymesternek sok mondanivalója van.
Ha szabad megkérdeznem, a másik csomag kinek szól?
– Persze, hogy szabad – inte Sir William, és Tam a
második csomagot is odaadta a tengernagynak.
Saint-Valéry megnézte a feliratot és felvonta a
szemöldökét.
– Sir William Sinclair részére. Az Úr 1308.
esztendejében, vízkereszt ünnepének napján kinyitható.
Jacques de Molay nagymester. – Sir Williamre néze . –
Vízkeresztkor?
Will Sinclair megvonta a vállát, majd szé árta a
karját, hogy tudatlanságát mutassa. Saint-Valéry
mordult egyet, és visszaadta a csomagocskát Tamnak,
Ú
Újult erővel kapaszkodo a sajátjába, de meg sem
próbálta feltörni a pecsétet.
– Fogalmam sincs, uram. A nagymester nem
magyarázta el a dolgot. Egyszeűen csak felhívta a
figyelmemet a feliratra, úgyhogy vízkeresztig nem
tudunk meg ennél többet.
– Ez elég baljósan hangzik. Talán még ijesztően is,
hiszen csak októbert írunk, három hónapot várnod kell,
és három hónap ala rengeteg minden történhet, ami
befolyásolhatja az utasítások tartalmát, már ha
utasítások vannak a levélben. Ha nem bánod,
megkérnélek, hogy foglald össze nekem röviden a saját
üzenetem lényegét. Majd utána elolvasom.
Sir William mély levegőt véve felállt. A kandalló
mellé lépe és egyenesen az admirális szemébe néze .
– Mint azt te is tudod, a pápa maga híva a haza a
nagymestert Ciprusról több mint nyolc hónappal ezelő ,
és semmiféle magyarázatot nem ado de Molay
nagymesternek, nem is utalt rá, miért hívatja, vagy mit
vár tőle azon kívül, hogy a pápa és a király részvételével
beszélni kívánnak a rend jövőbeli boldogulásáról,
továbbá a Templomos Lovagrend és az ispotályosok
rendjének sokat vitato , lehetséges egyesülését is
kitárgyalták. De Molay nagymester a lehető
leghevesebben tiltakozo a terv ellen. Számos oka volt
rá.
Saint-Valéry felmordult.
– Ismerem a nagymester ellenérveit. Ellenzed?
Sinclair biccente .
 – Ellenzem bizony, tengernagy. A nagymester a ól
tart, ha csatlakozunk az ispotályosokhoz, elveszítjük az
önállóságunkat. Kicsit mind így vagyunk vele.
– Folytasd.
A fiatalabb lovag összefonta maga elő az ujjait.
– Először is, az ispotályos rend sokkal nagyobb és
összete ebb, mint tulajdon rendünk, többrétűek a
köteleze ségeik, de sokkal kevésbé szigorúak a szerep és
a kötelesség kérdéseit illetően. Az ispotályos rend sosem
volt elsősorban harcos rend, és a nagymester a ól tart,
hogy az egyesülés következtében szem elől
tévesztenénk, milyen fontos újra visszaszereznünk a
Szentföldet. A ól is tart, hogy ahol mindkét rend jelen
van a városokban, ki nyerne az egyesülésen: a
templomosok vagy az ispotályosok? És melyik vezetőség
élné túl az egyesülést? Mindezek igencsak aggasztják, és
nem adtak sok elégede ségre okot sem a Kelemen
pápával Poitiers-ben tarto megbeszélések, sem a Fülöp
királlyal való tárgyalások Párizsban. Egyik esetben sem
juto ak eredményre. Úgyhogy a nagymester az elmúlt
két hónapban csak várt és várt Párizsban, azon
merenge , mit tervezhetnek, de engedelmeskede a
király akaratának. Aztán alig egy hónapja
figyelmezte ék de Molay nagymestert, hogy cselszövés
készül a rend ellen. Azonnal meghallga a a híreket.
Nem tudom, honnan kapta a figyelmeztetést, de pusztán
abból, amit hallo am és amit nem hallo am, az a
benyomásom támadt, hogy egy Fülöp királyhoz vagy a
miniszteréhez, Nogaret-hoz közeli, megbízható forrásból
származo .
Saint-Valéry nyugodt arccal biccente .

É É
 – Értem. És pontosan mit kívánnak elérni ezzel az
összeesküvéssel? Nyilván a vagyonunkat akarják
megszerezni, valamiféleképp elkoboztatni, máskülönben
nem Nogaret kezében futnának össze a szálak. Miről
szól ez az egész, és milyen mélyre nyúlik?
– Mélyebbre, mint hinnéd, Sir Charles. Amikor o
ültem de Molay nagymesterrel szemben, és
végighallga am a rám bízo titkokat, olyannyira
megráztak a hallo ak, hogy már azon merengtem, talán
a nagymester megháborodo , és mindenü az ördögöt
látja. Valójában akkor már tíz napja tudo az
összeesküvésről, és első hallásra neki is kétségei
támadtak. A forrás megkérdőjelezhetetlen, magyarázta
nekem, és ez épp elég okot ado az aggodalomra ahhoz,
hogy azonnal szervezkedni kezdjen, hogy ne érje
készületlenül, ha ez a mese mégis igaz.
– A figyelmeztetést alig két hete fogadtam el teljesen
valósnak, amikor találkoztam a nagymesterrel. Egy
második, még részletesebb beszámolót kapo
ugyanabból a forrásból. Mire a nagymester maga elé
hívato , már kidolgozta a terveit, és azóta is ezen az
ügyön dolgozom.
Saint-Valéry most már összevonta a szemöldökét.
– Úgy beszélsz, minta nyakunkon volna a világvége.
– A mi szempontunkból ez maga a világvége. – Sir
William ezt úgy mondta, mint parancsnok a
beoszto jának, és láthatóan Saint-Valérynek is feltűnt a
hangnem. – A mi világunknak i , Franciaországban,
ezzel vége. Capet Fülöp, imádo királyunk a seregeit
fordítja ellenünk. A seregeit, Sir Charles. Franciaország
teljes katonaságát hívta egybe, hogy elbánjon velünk
egyetlen, eleddig példa nélkül álló rajtaütésben.
Teremtménye, ez a Guillaume de Nogaret a király
nevében adta ki a parancsot a seregeknek, hogy október
13. péntek hajnaltól kezdve a Francia Birodalom
területén minden egyes templomost tartóztassanak le.
Saint-Valéry megdermedt.
– Ez… ez egyszerűen hihetetlen!
– Az bizony. Holnap reggel.
– Ez elképesztő!
– Egyetértek. Egy pillanatig sem vitatom. De e ől
még igaz. A király emberei holnap napkeltekor i is
dörömbölni kezdenek a kapun.
Saint-Valéry a döbbene ől szótlanul gubbaszto , és
Sir William csak találgatni tudo , miféle gondolatok
futnak végig a fejében. A francia királyság területén
található összes templomost letartóztatni és börtönbe
zárni egyetlen napon? Ez valóban elképesztő volt. Több
ezer templomos testvér élt Franciaországban, de alig
akadt köztük katona. Az elmúlt pár száz évben az
úgyneveze templomosok többsége sosem fogo
fegyvert. Igazság szerint csak tiszteletbeli vagy társult
testvérek voltak, kereskedők, bankárok, írnokok,
boltosok, mesteremberek, helyi vezetők – ügyintézők,
akik gondoskodtak róla, hogy a hatalmas templomos
birodalom olajozo an működhessen. A Templomos
Rend volt a világ leggazdagabb civil szervezete, és
kétszáz éven át a katonai ága volt az egyház fő katonai
ereje, a keresztény világ egyetlen hivatásos serege, és
sosem érte szégyen a szolgálatukat.
 A hírhedt ispotályosok mostanra már vetélytársakká
nő ek ki magukat, de az eredeti katonai rend, a
templomosok melle igazán elenyésző volt a nevük és a
tapasztalatuk. Nem csoda, hogy a tengernagy szólni sem
tudo afölö i döbbenetében, hogy a Templomos
Rendhez hasonló bástyát egyáltalán meg merhet
támadni valaki, hát még, hogy legyőzheti egyetlen mohó
király.
Saint-Valéry azonban hamar megmuta a, miféle
fából faragták. Ahelye , hogy hitetlenkedve füstölgö
volna, teljes figyelmét az elé tárt helyzetre fordíto a.
Felnéze Sir Williamre, és megfeszíte e az állát.
– Mi a parancs? Adjam fel a flo ámat?
Will Sinclair önkéntelenül is elmosolyodo .
– Soha. Ma éjszaka nem pihenünk, dolgozunk,
felkészülünk a holnapra, aztán megrako hajóiddal
kivitorlázol a par ól kellően messzire, nehogy bárki is
elérhesse őket. A nagymester kicsit még kételkede
benne, hogy a figyelmeztetés valóban megalapozo , de
én már biztosra veszem, hogy a veszély valós.
– Ha a holnap katasztrófát hoz, márpedig én így
vélem, biztonságba kell vezetned a flo át
Franciaországból, a távolban kell kivárnod az ügy
rendeződését, mert az az egyetlen ésszerű megoldás,
hogy idővel ez az egész konfliktus rendeződni fog. De
amíg ez be nem következe , és mindkét fél meg nem
elégede a végkifejle el, tengeren kell maradnod, és
önellátónak kell lenned. És engem is magaddal kell
vinned, hogy vigyázhassak a rend kincsére.
A tengernagynak leese az álla.
 – I van veled a kincs? A templomosok kincse?
– Nem i , La Rochelle-ben, de a közelben.
– Hogyan csempésztétek ki Párizsból?
– Már vagy tíz éve nem Párizsban van. A
fontainebleau-i erdőben volt elásva egy barlangban. A
nagymester akkoriban titokban vite e oda, hogy biztos
helyen tudja.
– Tíz éve? És ki elől kelle biztos helyre vinni, Isten
szent nevére?
– Ugyanazok elől, akik most meg akarják szerezni,
Sir Charles. Capet Fülöp és Guillaume de Nogaret elől.
Akkor még nem fenyegete valós veszély. De Molay
nagymester egyszerűen csak gondos őre volt a rábízo
kincseknek, ahogy azt a tisztsége megkövetelte.
– Tehát… – Saint-Valéry megköszörülte a torkát. –
Úgy értsem, hogy ti ke en, és még pár fegyvernök
testvér segítség nélkül áthoztátok a Templomos Rend
teljes kincstárát fél Franciaországon? Mégis, mekkora ez
a kincs? És nem le több, mióta legutóbb lá ad?
Sir William megrázta a fejét.
– Nem erről van szó, tengernagy. A templomosok
kincse nem a rend világi vagyona. Az két külön dolog.
Ugyanazt a négy ládát lá am most is, mint amit Akkó
ostromakor hajóra te ünk, és amennyire meg tudtam
ítélni, ugyanolyan cson örően nehéz volt mind a négy,
mint akkoriban lehete .
Saint-Valéry a fiatalabb lovag szemébe néze , és
felte e az első kérdést, ami az eszébe juto .
– Mégis, mi van bennük? Te tudod?
 Sir William elmosolyodo .
– Tudod, hogy eskü köt, és nem mondhatok erről
többet, Sir Charles. Annyit elárulhatok, hogy én sem
tudok többet róla, mint te.
– Természetesen – bólinto Saint-Valéry. – És még én
sem, és drága jó barátom, Arnold sem, Isten nyugosztalja
lelkét, pillantha uk meg a kincset, hiába szolgáltuk egy
életen át a rendet, terád pedig már kétszer is rábízták a
biztonságát.
– Nem egészen, tengernagy. Már kétszer kísérhe em
a kincset, és mind a kétszer lá am a ládákat, melyekben
rejlik. De a biztonságáért az első esetben nem én
feleltem, hanem a néhai Tibauld Gaudin mester. Az ő
feladata volt, hogy északra vigye Akkóból Szidónba, és
o biztonságba helyezze. Én csak vele hajóztam.
– De ezú al te felelsz érte. És hogyan hoztátok ide?
– Erős kísére el. Mondtam már, hogy a nagymester
azóta dolgozik az ügyön, hogy először hírét ve e ennek
az összeesküvésnek. Az első figyelmeztetés után rögtön
Párizsba hívato , és ezzel párhuzamosan elkezde
jókora sereget toborozni a kincs védelmére is.
Saint-Valéry érdeklődve dőlt előre.
– Jókora sereget? Mégis, hány embered van?
– Száz tökéletesen felszerelt hi estvér lovakkal,
páncéllal, fegyverekkel, lovászokkal, kovácsokkal,
mindennel.
– Száz lovag? Hol találtatok ilyen sokat egyszerre?
– Úgy érted, egy helyen? Sehol. A százból csak
negyven lovag van, tengernagy. A fennmaradó hatvan
fegyvernök, és a sereget titokban gyűjtö ük össze az
egész ország területéről. De Molay nagymester egy
hónapja küldte szét az üzenetet, hogy az önkéntesek
azonnal, ámde titokban és kis csoportokban kezdjenek el
gyülekezni több találkozóhelyen, és külön-külön
közelíte ék meg Fontainebleau erdejét, ahol az öcsém,
Kenneth szedte össze őket. Tam és jómagam az erdőben
találkoztunk Kenneth-szel, megszereztük a kincset, és
amikor mindenki o volt, akire vártunk, ideveze ük a
csapatot a part mentén, távol az ellenség tekintetétől.
– Akkor a kincs most biztonságban van?
– Tökéletesen, tengernagy. Másképp nem lennék i .
Biztonságban van, és Kenneth öcsém és az emberei
vigyáznak rá.
– És ha elárulják őket? Megeshet az is…
Sir William csak biccente .
– Igaz, megeshet. Ezért is hoztunk ma ilyen
förtelmes híreket. Az árulás a mohóság szülö e. Ám
ezú al nehéz le volna bárkinek is elárulnia minket. A
tolvajnak előre tudnia kelle volna, hová rejte ük el a
kincset, de akkor már nem le volna a helyén, amikor
odaértünk, hogy kiássuk. Ha o nem járt túl az
eszünkön, tudnia kellene, hogy nálunk van a kincs, hogy
elhoztuk Fontainebleau-ból, és azt is, hová mentünk,
hogy újra elrejtsük. Ezt pedig mi magunk sem sejte ük
az utolsó pillanatig.
– Értem. És mi lesz a száz testvérrel, ha úgy
akkulnak a dolgok holnap, ahogy te most jósolod?
– Megmenekülnek és tovább harcolhatnak.
 – A gályáimon. – Saint-Valéry hangja száraz volt. –
Van annyi hajóm, hogy felférjen rá száz fegyveres
lovastul.
– Igen, lovastul, felszerelésestül, lovászostul,
kovácsostul, és természetesen úgy, hogy velük a
templomosok kincse. Így van, tengernagy. Ez a
nagymester utasítása is.
Saint-Valéry felnyögö , aztán elvigyorodo .
– Természetesen. Akkor hát, ha mennünk kell, nem
csak kincset viszünk magunkkal…
– Így bizony, Sir Charles. De ha hátrahagyjuk
bármelyik hajódat is, azt hamar a saját hasznára fordítja
a francia király, és azt hiszem, annak egyikünk sem
örülne.
A tengernagy biccente , aztán megrázta a kezében
tarto csomagot.
– Tudod, ha tegnap kerestél volna meg ezzel a
mesével, alighanem éppúgy azt hi em volna, hogy
megbolondultál, mint ahogy te őrültnek nézted de
Molayt. Azonban mivel meggyilkolták Arnold
barátomat, a puszta tény, hogy valaki orgyilkosokat
küldö a preceptóriumba… elhiszem a történetedet. És
most el kell olvasnom az iratokat.
– Nem csak valaki volt az, Sir Charles. Nem kérdés,
hogy ki te e, kétségkívül tudjuk, ki a felelős érte.
Guillaume de Nogaret maga küldte ezeket az embereket.
Tam és jómagam lá uk, ahogy ezzel az angollal, ezzel a
Godwinsonnal beszélt Párizsban, nem egész két hete.
– Akkor Isten vesse fekete és mohó szívét a pokolra!
Ennek semmi értelme. Miért te e volna? Holnap reggel
így is, úgy is letartóztathato volna minket de Thierryve,
ha igaz, amit mondasz.
– Ez így igaz – tért vissza Sir William a székéhez. –
Szerintem kirajzolódik egy másik komor és ijesztő
lehetőség is, ha arra gondolok, hogy La Rochelle a
legerősebb preceptóriumunk egész Franciaországban, és
ez a flo ánk o hona is. És ne feledd, minden haditerv
megváltozik a csata kezdetével. Bármi elromolhat. Ha te
és a preceptor mindke en meghaltatok volna ma éjjel,
miféle káosz uralkodo volna el a preceptóriumban? A
fegyelemnek vége le volna, zavarodo ság, re egés és
találgatások uralkodtak volna mindenü , és semmiféle
szerveze ellenállásba nem ütközö volna a holnapi
rajtaütés.
– Igen, értem már, mire gondolsz. Most viszont
bocsáss meg egy pillanatra, amíg elolvasom az
utasításokat.
Az ezt követő negyedórában nem hallatszo más
nesz, csak a tűz harsogása és időről időre a papírlapok
surrogása, ahányszor csak Saint-Valéry lapozo egyet.
Végül aztán kihúzta magát és inte a papírköteggel.
Elgondolkozva, magában számolgatva néze Sir
Williamre.
– Mindenről tudsz, ami ide van írva?
A fiatalabb lovag megrázta a fejét.
– Nem, uram. A nagymester csak annyit mondo el,
amennyit hite szerint feltétlenül tudnom kelle , semmi
többet.
– Nos, hát akkor… holnap majd többet is
megtudhatsz, de reménykedjünk benne, hogy arra nem
lesz szükségünk. – Még egyszer a levegőbe csapo az
üzene el. – Akárhogy is, a helye eseimnek, de
Berenger-nak és Montrichard-nak tudniuk kell
minderről. Őrség!
Az egyik őr belépe a terembe. A tengernagy
elküldte, hogy azonnal kerítse elő a két helye est. Amint
az ajtó becsukódo az őr mögö , Saint-Valéry habozva
visszafordult Sir Williamhez.
– Mit te él volna, ha ma este engem is megölnek?
Átadod a nagymester utasításait de Berenger-nak?
– Természetesen – biccente Sir William. – És a
másik helye esnek, Sir Arnold emberének, Montrichard-
nak. Azonnal átve ék volna a parancsnokságot,
úgyhogy az utasítások onnantól rájuk vonatkoztak
volna.
– Nagyon tapintatos voltál, Sir William, de a napnál
is világosabb, hogy most már a fölö esem vagy. Csak a
tanács egy tagjára bízták volna rá a kincs biztonságát.
Sir William válaszul épp csak meghajto a a fejét.
Saint-Valéry enyhén lebiggyeszte e az ajkát.
– Kíváncsiskodhatok, miala a többiek érkezésére
várunk? Hová szándékozol menni, miután innen
kihajóztunk? Hová viszed majd a kincset, ahol
biztonságban tudhatjuk? Vannak erre vonatkozó
utasításaid de Molay nagymestertől?
– Nincsenek, Sir Charles. Jelen pillanatban csak
annyit tudok, hogy kihajózunk a tengerre, és minden
meggyőződésem ellenére még remélem, holnap az sül
ki, hogy ez az egész csak valamiféle gondosan
megtervelt tréfa volt. – Feltarto a a kezét, hogy jelezze,
nem tud semmi többet. – A tengerre. Ennyit tudok. De
Molay nagymester eredetileg azt akarta, vitorlázzunk
Angliába, Plantagenet Edward udvarába, de amikor
Párizsban voltam, hírt kaptunk róla, hogy Edward király
jó néhány hónapja meghalt, miközben épp megpróbálta
újra elfoglalni szülőhazámat. Ez mindent
megváltoztato , mert Edward fiáról köztudo , hogy
nem bízhatunk meg benne.
– Anglia királyában nem bízhatunk, és ez köztudo ,
mielő egyáltalán a homlokára kerülne a korona? Hogy
lehet? És én hogyhogy nem hallo am még erről?
Olyannyira el lennék zárva i , La Rochelle-ben, hogy
semmit sem tudok már a külvilágról? – Saint-Valéry
hangjában őszinte döbbenet csenge .
Sir William az idősebb férfi szemébe nézve megvonta
a vállát.
– Tengernagy, a te világod a rend. Nem volt rá időd,
hogy mással is törődj, és az új angol király természete
nem olyasmi, ami üres óráidban érdekelt volna. A fickó a
természet megcsúfolása, uram. Elfajzo pederaszta, aki
jobb szeret nőként, mint férfiként viselkedni.
Ocsmányságát nyíltan fitogtatja a bárói elő , nem
érdekli, ki mit gondol róla, és az államügyekben
hírhedten indiszkrét. Szégyentelenül mutogatja a
szeretőit, ajándékokkal és kiváltságokkal halmozza el
őket, olyan méltóságokat ad nekik, melyek betöltésére
alkalmatlanok. A nemesek se nem tisztelik, se nem
viselik el ezt az alakot, és mindenki úgy véli, nem lesz
hosszú életű, hacsak alapvetően meg nem változik.
Akárhogy is, mi addig sem látnánk sok hasznát ebben az
ügyben.

É
 – Értem. De hogy én is éppilyen nyílt és nyers
legyek, ha megengeded: mégis, hová mégy, ha a holnap
beigazolja a legrosszabb sejtéseidet? Csak van valami
elképzelésed.
Sinclair kiegyenesíte e a vállát, és felkelt a székéből.
Kihúzta magát teljes, impozáns magasságában.
– Skóciába – jelente e ki, mintha ez valamiféle
kihívás lenne.
Szavait hosszú csönd köve e. A tengernagy lassan
emészte e meg a hallo akat, összemérte a szavakat az
alig pár perccel korábban Angliáról hallo akkal. Végül
nagyot sóhajto , kifejezéstelen arccal összenéze
Tammal, aztán visszafordult Sir Williamhez.
– Skóciába. Miért is ne? Skóciában erős a testvériség.
– Az idősebb férfi hangjában nem rezge sem kétség,
sem bizonytalanság, de valahogy mégis sikerült mindkét
érzést belesűrítenie ebbe a kurta kis mondatba.
– Úgy bizony – válaszolta Sir William –, és már vagy
kétszáz éve virágzik. Fekete-fehér zászlónk megszoko
látvány országszerte, és legutóbb a skót nép melle állt
az angol Plantagenetek ellenében. Tárt karokkal fognak
minket fogadni.
– Igen, rendbéli testvéreink feltétlenül. Mi a helyzet
ezzel az új királlyal, ezzel a Rober el?
– Robert Bruce Skócia királya. Ismerem. Nem küld el
minket.
– Ismered? – Saint-Valéry összevonta a szemöldökét.
– Barátként vagy pedig királyként?
– Ez feltétlenül két külön dolog kell, hogy legyen?
 A tengernagy még jobban ráncolta a homlokát.
Ingerültnek tűnt.
– Nem, Sinclair uram, nem feltétlenül, de igen
gyakran mégis két külön dolog. A királyok nem
hétköznapi emberek, és még vidéki feladataimba
temetkezve is hallo am annyit erről az új skót királyról,
hogy igen vad… makacs és hirtelen, ráadásul
szentségtörő gyilkos, aki Isten oltárának lépcsőjén
végze egy emberrel.
– Igen, tengernagy, ezt mind tudom, és nagyrészt,
bár nem teljességgel, igaz is, amit mondtál. Tudom,
miről beszélek. Súlyos provokáció érte, és nem hinném,
hogy Bruce a tudatában volt annak, hol áll, amikor te ét
elköve e. Megkockáztatom, hogy amikor lesújto , észre
sem ve e a környezetét. Nem volt az gyilkos csapás, és
nem Bruce ölte meg Comynt, Badenoch urát. Leszúrta,
az tény, belevágta a tőrét, aztán elmenekült a
templomból, magánkívül kétségbeesésében amia , mit
te . Az emberei voltak azok, akik te e hallatán
visszaronto ak a templomba, és végeztek Comynnal.
Gyilkosság történt, ezt senki sem vitatja, de azért
vonakodnék a ól, hogy Bruce-t nevezzem meg
gyilkosként.
– Vonakodnál? Miután megölt egy embert az oltár
lépcsőjén? Hogyan mondhatsz ilyet?
Sir William felvonta az egyik szemöldökét.
– Nem én mondtam, admirális uram. A skót
anyaszentegyház volt az, Robert Wishart, Glasgow
püspökének személyében, és ítéletében támoga a őt
William Lamberton, St. Andrews érseke és az ország
prímása is, aki nem egész egy hé el a gyilkosság után
feloldozta Bruce-t, majd Skócia királyává koronázta.
Bruce-nak akkoriban kevés holmija volt, díszruhája egy
sem. Wishart püspök öltözetében koronázták királlyá,
melyet a püspök ado neki erre az ünnepi alkalomra.
Elhallgato , hagyta, hogy az információ leülepedjen.
– Feltételezem, még a legromlo abb, leggonoszabb
egyházi személy sem vetemedne arra, hogy ilyen nyíltan
és egyértelműen olyasvalaki mellé álljon, akit valóban
bűnösnek vél egy gyilkosságban, akár a templomban
köve ék azt el, akár valahol máshol.
Sir William Tamra néze , mintha azt akarná látni,
földije figyelt-e, aztán átvágo a termen és visszaült a
karosszékébe.
– Emlékeztetnélek arra, Sir Charles, te magad mit
mondtál: a királyok nem hétköznapi emberek… és nem
volt egyszerű eset ez a gyilkosság sem. Nem csak
egyszerű óvódásról volt i szó, nem egy vita fajult el.
Két erős, becsvágyó és büszke férfi csapo össze, akiket
egymás mellé jelöltek ki Skócia védelmezőjének, és akik
mind a ke en meg voltak róla győződve, hogy a korona
csak őket illeti. Keserű, dühös szavak veze ek a
te legességhez. Az egyik férfi elhagyta a templomot, és
később a másik meghalt.
– John Comyn támogatói híresztelték csak, hogy
Bruce gyilkos lenne, köztük maga Kelemen pápa is.
Néha elmerengek, akkor mit mondtak volna, ha Bruce
hal meg aznap az oltár elő . Vajon Comyn nagyúr,
Badenoch ura és a pápa kegyeltje ugyanúgy megvetés
tárgya lenne? Az biztos, hogy királlyá koronázták volna,
de őt is megátkozta és kiközösíte e volna a pápa? És ne
feledjük, ugyanarról a pápáról van szó, aki tétlenül nézi,
hogy Capet Fülöp és Guillaume de Nogaret elpusztítsák
a rendünket. Vajon ez a pápa egy éve kevésbé volt
romlo és mohó, mint amilyen mostanában?
Saint-Valéry megköszörülte a torkát.
– Te is beismerted, Sir William, hogy nem tudjuk, mi
az igazság. Mármint a testvériség elpusztítása ügyében.
Csak annyit tudunk, amennyit elmondtak nekünk, és az
még hamisnak is bizonyulhat.
– Igen, ez így van, de holnap minden kétség
szertefoszlik, és én már ma is tudom, mit hiszek. – Sir
William hirtelen újra felpa ant, határozo an összecsapta
a kezét. – Robert Bruce igaz ember, Sir Charles. Fiatal,
ezt elismerem, hirtelen természetű, ha provokálják,
forrófejű is, és ezek egyike sem jó tulajdonság egy király
esetében. De gyorsan tanul, nem követi el kétszer
ugyanazt a hibát. Alapjában véve megbízom benne,
nagy reményeket fűzök hozzá. És hiszek abban, hogy a
rend is bízhat benne. Skóciában erősek voltunk az elmúlt
kétszáz évben, de mostanában még az eddigieknél is
erősebbek, minthogy a skót ügy mellé álltunk, és az
angolok ellen is támoga uk a királyt. Bruce ezt nem
fogja elfelejteni, ezért menedéket nyújt nekünk.
Saint-Valéry csak mordult egyet.
– Jacques de Molay is tudja, hogy Skóciába
szándékozol menekülni?
– Nem, uram, nem tudja. – A skót lovag mintha
habozo volna. – Bár sejti, hogy esetleg oda megyek.
Erről azonban nem beszéltünk, és egyszer sem merült fel
köztünk Skócia neve. De Molay nagymester rám bízta,
hogy keressek menedéket, és nem próbált befolyásolni a
döntésemben. Úgy hiszem, ő maga sem ve e egészen
komolyan, hogy az, amire készültünk, valóban
megeshet. Reménykedik benne, hogy a figyelmeztetés
hamis, de a rábízo rend kötelességtudó őreként
gondoskodo róla, hogy megelőzze a legrosszabb
eshetőségeket. Azt mondta, ha holnap beigazolódnak a
félelmeink, Isten majd megmutatja nekem, hová kell
mennem és mikor, továbbá arra utasíto , kérjelek meg,
ahogy most megkértelek, hogy állj készenlétben a teljes
flo áddal, és segítsd a menekülésemet.
– De…? Mintha lenne egy „de” is a mondandódba
rejtve.
– Igen, van is. Szerintem a nagymester nem is akarta
tudni, hová tartok. Úgy vélem, azt hiszi, ha nem tudja,
nem is tudja elárulni, ha netán megkínoznák.
– Megkínoznák! Megkínoznák a Templomos Rend
nagymesterét? Sosem merészelnének ilyesmire
vetemedni! A pápa nyilvánosan elítélné őket!
Sir William arckifejezése mit sem változo .
– A pápa, Sir Charles, pontosan azt teszi, amit Capet
Fülöp mond neki. Fülöp te e pápává. Éppolyan
könnyedén le is taszíthatja Szent Péter trónjáról. Ami
pedig azt illeti, ki miféle merészségre vetemedik, és
milyen ítélet sújtja cserébe? Nogaret-t már úgyis
kiátkozta a pápa, amiért Fülöp király utasítására
elrabolta a az elődjét. Az a pápa belehalt az
emberrablásba, de láthatóan Nogaret-nak semmiféle
kényelmetlenséget nem okoznak te e következményei.
Egy ideig csendben ültek, aztán Sir William újra
megszólalt.

É
 – És mihez kezdesz ezzel az angollal, tengernagy?
Ezzel az orgyilkossal, Godwinsonnal?
– Mihez kezdek vele? Bíróság elé kerül, elítélik
gyilkosságért.
– Mikor? És ki ítélné el, uram? Hajnalban Nogaret
szabadon engedi, aztán Godwinson az arcunkba nevet,
ahogy az embereink szép sorban bevonulnak mellé a
cellájába. Ebben én nem látom az igazságszolgáltatást.
A tengernagy mintha elsápadt volna kissé. Egy
pillanatig csak pislogo , aztán értetlenül megrázta a
fejét.
– És mit gondolsz, mégis mit kellene tennem?
Megöletnem? Az gyilkosság lenne.
– Nem, Sir Charles, csak emlékeztetni kívántalak
valamire, amit az előbb már említe él. A tanács
tagjaként magasabb rangban állok, mint te. Ennek
megfelelően az efféle döntések is az én hatáskörömbe
tartoznak, nem a tiedbe.
– És mihez kezdesz?
– Gondoskodom róla, hogy igazság szolgáltassék.
Még most, ma éjjel. Már meg kelle volna tennem.
Godwinson feladta az élethez való jogát, amikor ezzel a
tervvel útnak eredt Párizs városából, és az igazság
megcsúfolása lenne, ha büntetlenül megúszná az esetet.
Tam, szedd össze azokat, akik lá ák, mi történt idebenn,
és hívasd őket a cellához. O találkozunk.
Tam bólinto , majd szó nélkül elment. Magára
hagyta a két lovagot.
– Tényleg ezt akarod tenni? Tényleg megölöd azt a
fickót? – kérdezte Saint-Valéry szárazon.
 – Mi más választásom lenne, Sir Charles? Hagyjam
életben, hadd dicsekedhessen el azzal, amit te ? Ha
kívánod, megvárhatsz idefenn, nem kell végignézned,
így is épp elég tanúnk van, hogy igazoljuk a gazember
bűnösségét.
A tengernagy felállt, gondosan elrendezte a köpenye
ráncait, aztán előrelépe Sir William mellé, és
megigazítga a a fiatalabb lovag köpenyét is. Nem
hagyta abba, amíg nem állt rajta tökéletesen, és a rend
jelképe nem vöröslö makulátlanul a mellkasán
baloldalt. Akkor hátralépe , alaposan megvizsgálta az
összhatást, és elégede en bólinto .
– Jól van. És most együ tanúskodom a bíróságod
többi tagjával. Tartozom ennyivel Arnold emlékének és
még i bolyongó lelkének. Vezess, Sir William!
 4.

Az ítélkezés nem tarto sokáig. Tam Sinclair és az

emberei a cellákhoz vezető ajtóban vártak Sir Williamre
és a tengernagyra. Tam beveze e őket a cellák
szegélyezte folyosóra. Bal kéz felől erős, vaspántos ajtók
sorakoztak aprócska, rácsos ablakokkal, jobboldalt pedig
három oldalon csak erős vasráccsal lezárt, nyito
ketrecek ásíto ak. A vaskos rácsok hátul a tömör kőfalba
futo ak. Godwinson egy ilyen cella foglya volt, egy
keskeny faágy szélén ült, karján és bokályán súlyos
vasbéklyóval. A két őr azonnal vigyázzba állt és
elhátrált, amint Sir William, Saint-Valéry és társaik
beléptek és benéztek a fogoly kalickájába. Az angol
vigyorogva felnéze rájuk, és köpö egy nagyot.
– Jö etek örömködni, mi? Fulladjatok csak bele a
kárörömötökbe, és a pokolba a lelketekkel! De ne
nagyon húzzátok a dolgot, mert nem leszek már i
sokáig. – Franciául beszélt, bár egyértelműen angol volt,
és hallani is rossz volt az akcentusát.
Sir William épp csak ránéze a fickóra, aztán nem is
törődö vele. A cellák közti teret mérege e. Keskeny,
sötét, ablaktalan helyen álltak, a csupasz gerendák fölé
magas, csúcsos, vörös cseréptető borult, és mindenü
húzo a hideg. Sir William tudta, hogy idebenn még
nyáron is nyirkos hideg uralkodik. Az egyenetlen
kőfalak csupaszok voltak, legfeljebb kis mész vagy
száraz sár boríto a őket, és nem volt más bútordarab,
csak egy alacsony, hosszú faasztal, három szék, és az
asztal egyik végénél, a fal melle egy kőlapon egy
füstölgő parázstartó.
A lovag a parázstartóhoz lépe és megvizsgálta.
Nem is törődö a két lenti őr döbbent hallgatásával. A
faszén már erősen leége , a mélyben vöröslő parazsat
kemény, törékeny hamukéreg fedte. A háta mögö
Godwinson még mindig gyalázkodo , érdes hangja
egyre torokhangúbbá vált, kezdte belelovalni magát a
kiabálásba. Sir William felkapta a tűzkosár mellől az
egyik vas piszkafát, majd átszúrta vele a hamuréteget.
Feltörte a parazsat, és fényes szikrafelhő csapo elő
belőle. A lovag alaposan összekeverte a hamut és a
szenet, dacos, tompa kis lángokat kavart, aztán felve e a
helyéről a másik piszkavasat is, és betuszkolta a testvére
mellé, a parázs szívébe. Amikor ezzel végze , felkapta
az őrök faszénnel teli vödrét, két kézzel megemelte és
színültig megtöltö e friss tüzelővel a parázstartót. Saint-
Valéry odalépe mellé.
– Mit csinálsz, Sir William?
– Mit csinálok, Sir Charles? Újra megrakom a tüzet.
Hűvös van ma éjjel, és nagy idelenn a hideg. Te nem
érzed? – Godwinson cellája elé lépe , keresztbe fonta a
karját, leszegte az állát, aztán csendesen állt, és csak
nézte a rácsok túloldalán őrjöngő alakot.
Sokáig tarto , mire Godwinson ráébredt, hogy
haragja és megvetése egyáltalán nem ingatja meg a
magas, fehér köpenyes lovagot, aki nyilvánvalóan a
börtönbe érkeze csapat vezetője volt, de végül csak
abbamaradt az angol szitkozódása is, és a férfi beérte
annyival, hogy lenézően mérege e Sir Williamet. A skót
nyugodtan néze vissza rá, az arca nem árulta el, mire
gondol. Aztán amikor már tökéletes csend ülte meg a
termet, Sir William ismét elfordult és visszasétált az
asztalhoz.
– Hozzátok ki!
Godwinson küzdö , amikor megragadták, de béklyó
fogta kezét is, lábát is, és semmi esélye sem volt hat
fegyveres ellen. Egyszerűen csak felkapták, úgy vi ék
Sir William elé. A lovag a hosszú asztal egyik végénél
ült, a kezét az asztallapra te e.
– Ültessétek oda – mutato az asztal másik végéhez
húzo székre. – Csavarjátok a láncait a szék lábára,
nehogy megpróbáljon felkelni!
Godwinson ezú al is tehetetlen volt a túlerővel
szemben, de most hamar feladta. Két fegyvernök
letérdelt a szék mellé és a szék lábára csavarta a
láncokat. Amint végeztek, megszólalt. Sir Williamhez
intézte a szavait, a hangjából csak úgy csöpögö az
undor.
– Te meg ki vagy, te ribancfa ya? Ígérem, hogy…
– Tömjétek be a száját!
Tam a közelben állt egy koszos, gyűrö
rongydarabbal a kezében, és csak a parancsra várt, hogy
ke étépje. Az egyik cafrangot az angol szájába
tömködte, a másikkal pedig odakötö e.
Will Sinclair előrehajolt, a könyökére támaszkodo ,
és az állát felemelt öklére fekte e.
– Most pedig figyelj, angol. Az az ember o –
mutato Saint-Valéryre – a másik férfi, akit meg akartál
ölni ma este. Sir Charles de Saint-Valéry, a templomos
flo a tengernagya. Kudarcot vallo ál, nem sikerült
megsebesítened sem, és a gazdád nem lesz veled
elégede . De sikerült megölnöd a legrégebbi barátját, a
preceptórium preceptorát, aki százszor érdemesebb le
volna az életre, mint te valaha is voltál. Meggyilkoltad,
és ezt a jelenlevők mindegyike tanúsítja. Továbbá lelő él
két katonát a helyőrségből is, akik szintén templomos
testvéreink voltak. Ezekért külön-külön is halált
érdemelnél, és ha én lennék az egyetlen bírád, i és most
végeznénk veled.
– Saint-Valéry tengernagy azonban valamiért úgy
döntö , hogy nem kíván azonnal megöletni.
Will figyelte az angol reakcióját, és lá a, hogy a fickó
szeme önkéntelenül is tágabbra nyílik és elönti a
remény, hogy nem kell meghalnia ma éjszaka; és ha nem
kell meghalnia ma éjszaka, hajnalban szabadon távozhat.
Tudta. Sir William komor elégede séggel tiporta el az
újszülö reményt, mielő szárba szökkenhete volna.
Hátradőlt a széken, és újfent keresztbe fonta a karját.
– Harcoltam a török szultán mamelukjai ellen,
bennük is több becsület volt, mint benned, angol! Lehet,
hogy pogányok, a lelkük menthetetlenül elvesze , de ők
legalább a saját istenükért, és hamis prófétájukért
küzdö ek. Téged csak a mohóság vezérel.
Lá a, hogy az orgyilkos szeme összeszűkül.
– Szerinted Nogaret tényleg arra számíto , hogy
túléled ezt az estét? Akkor bolond is vagy, nem csak
gyilkos. És azt hiszed, örömmel a keblére ölel majd,
miután kudarcot vallo ál a rád bízo felada al?
Guillaume de Nogaret kemény ember, angol. Eben a
helyzetben a kisujját sem mozdítaná meg, hogy segítsen
neked.
 – Természetesen megmondhatod neki, épp időben
érkeztem, hogy keresztbe húzzam a terveit, és tudtam,
miféle ocsmányságokat szövöget a Capet királlyal.
Mondhatod, hogy csak azért jö em, hogy a flo át
kilopjam a markából. De vajon szakítana rá időt, hogy
meghallgasson, Godwinson? Hagyja majd, hogy beszélj?
– Ha hagyja, azt szeretném, bárcsak
megmondhatnád neki, hogy én, William Sinclair,
templomos lovag és a tanács tagja, nem csak elvi em a
flo át Franciaországból, de a fedélzeten volt
mindeközben a templomosok hírhedt kincse is, amit
fekete szívű mestered oly elszántan próbál
megkaparintani. Nagyon szeretném, ha mindezt
megmondhatnád neki, és élveznéd hű munkád
gyümölcseit.
Sir William felállt; tudatában volt, hogy Godwinson
mennyire másképp néz rá a fojtó rongydarab fölö . A
lovag megfordíto a a székét, és most a támla koccant
neki az asztalnak.
– Természetesen mindezt csak szeretném, ha hinnék
benne, hogy képes leszel bármit is mondani neki. De
most jól figyelj, orgyilkos, mert ítéletet hirdetek fele ed,
ahogy azt a rend rangidős tagjaként jogomban áll
megtennem. A jelenlévők tanúskodnak. Háromszoros,
gyáva és aljas gyilkosságban vagy bűnös, melyet
rendünk ruhájában köve él el. Úgyhogy még a
szentségtörést is felvehetjük bűneid lajstromára. Sir
Charles de Saint-Valéry kérésére életben maradhatsz, de
ezért sosem mondhatsz nekünk köszönetet. Soha többé
nem ölsz embert, Godwinson, hacsak nem döntesz úgy,
hogy magaddal végzel. És soha nem beszélsz senkinek
mindarról, ami ma este i történt.
 Odafordult Tamhez.
– Fogd le rendesen! Ti ke en, kapjátok el a csuklóját,
használjátok csak a béklyó láncát, és feszítsétek ki a
karját úgy, hogy felém mutasson! – Szótlanul kivárta,
hogy teljesítsék az utasításait, aztán biccente – Jól van.
Most kössétek a lánc fennmaradó részét a támlához. Jó
alaposan kell tartania!
Godwinson másodpercek múlva arccal az asztalra
borulva feküdt, a kezét az egyik végén lévő székhez
kötözték, a lábát a másik szék fogta. Sinclair továbbra is
kifejezéstelen arccal fordult az egyik veterán
fegyvernökhöz, a férfi övén mindig o lógó, sok csatát
láto , súlyos bárdra mutato , és kinyújto a a kezét,
hogy elvegye.
A fegyvernök kicsit ügyetlenkede az övével, de
hamar leszedte a fegyvert. Sinclair biccente , és átve e;
az ujja hegyével ellenőrizte, elég éles-e. Az asztalon
heverő Godwinson nyöszörögni kezde , de a hangját
elfojto a a rongydarab. Tudta, mi vár rá. Sinclair
összeszoríto a a száját, aztán megszólalt.
– A hármas gyilkosságért büntetésül elveszíted
vértől szennyes kezeidet. Azért a förtelmes bűnért, hogy
kitervelted ezeket a gazte eket, elveszíted a nyelved,
mellyel elfogadtad a megbízást, és amely ezzel
megpecsételte a sorsodat. Így legyen!
Két súlyos, éles fejszecsapás, és a borotvaéles penge
elhallga a a Godwinson fojto sikolyait.
– A tűzben vannak vasak. Égessétek ki a sebet,
gyorsan! Most kiveszem a szájpecket. – Lete e maga
mellé a bárdot, és kivonta az övén lógó tőrt. Lehajolt,
felfeszíte e az eszméletlen férfi száját, és a húsba
akaszto a a tőr hegyét.
Egy pillanat múlva kiegyenesede . A száját olyan
szorosan összeszoríto a, hogy egész elfehérede .
– Vigyétek le az orvoshoz, amilyen gyorsan csak
lehet! Arccal lefelé, nehogy belefulladjon a saját vérébe!
Beleejte e a tőrt a parázstartó közepén izzó faszénbe,
aztán a megcsonkíto férfi szájából kirángato
rongydarabba törölte véres kezét.
– Így legyen – mondta újra, felidézve az ősi
templomos fohászt, aztán megfordult, és o hagyta a
cellákat.
 5.

– Sir William!
Sir William megállt a nagyterem küszöbén. Amikor
megfordult, lá a, hogy a tengernagy siet felé.
– Beszélnem kell veled. Elküldtem Tamet, hogy
kerítse elő és hívja ide de Berenger-t és de Montrichard-t,
de azt mondtam neki, nem kell sietnie, mert beszélni
akarok veled, mielő ideérnének. Ha megvárnál engem
i a teremben… hamarosan visszatérek.
Sinclair fejet hajto , és figyelte, ahogy az öregember
végigsiet a folyosón. Csak amikor Saint-Valéry eltűnt
egy másik ajtó mögö , akkor fordult vissza, és lépe be
a terembe. Pár pillanat múlva, mielő kényelmesen
elhelyezkedhete volna a karosszékben, ismét talpon
volt. A tengernagy már vissza is ért, egy egyszerű,
fényes, fekete palackot szorongato , és két kis
üvegpoharat. Lete e a poharakat az egyik asztalra, aztán
mindkét pohárba töltö a palack tartalmából.
Hunyorogva nézte, hogy egyenlő legyen.
– Szeretném, ha megkóstolnád… egy másik
szobában tartom, o szoktam fogadni a preceptóriumba
érkező rangos urakat. Szeretik elnézegetni, milyen
spártaian is élünk, de nagyon élvezik, ha utána
lubickolhatnak egy kicsit az apró fényűzésekben. Ez i
kiváló elixír, azonban gondosan el kell zárnom, nehogy a
testvéreim kísértésbe essenek. Isten látja lelkem, engem
is megkísérte már olykor-olykor, és Arnold, Isten
nyugosztalja a lelkét, kifejeze en szívesen i a. Ülj le. Ülj
csak, ahová kedved tartja, de válassz egy kényelmes,
puha széket. Nincs belőle túl sok, bár azt mondják, az o
roppant kényelmes. Húzd csak ide a tűzhöz. Most pedig
figyelj rám.
Felkapta a színültig teli poharakat, és odavi e
Sinclairhez.
– Tessék, ezt idd meg. Érdekesnek fogod találni.
Sir William szó nélkül elve e a felé kínált poharat, az
ajkához emelte, de az első apró korty után hevesen
köhögni kezde . A tengernagy halkan felnevete .
– Ó, igen. Óvatosan, óvatosan, ki ne öntsd! Igazán
tüzes kis itóka, nemde? A bencés rendiek főzik egy
közeli apátságban. De ne add még fel, az égető érzés
hamar elmúlik, és rá fogsz jönni, az esszencia jól
csillapítja az idegeket nehéz időkben. És Isten látja a
lelkem, Sir William, ritkán találkoztam bárkivel, akinek
nagyobb szüksége le volna egy kis csillapítgatásra,
mint most neked. Idd csak meg, igyál még!
Sinclair újra belekortyolt, ezú al jóval óvatosabban.
A tengernagy is inni kezde , és a pohár fölö a társát
figyelte. A fiatalabb lovag halálosan sápadt volt, az arcán
megfeszült a bőr, a szája sarkában élesen kirajzolódtak a
ráncok. Láthatóan megviselte az iménti igazságosztás, és
Saint-Valéry őszintén szánta érte. A valódi, példamutató
vezetés sosem volt könnyű, ezt az idősebb férfi saját
tapasztalatból tudta, de ilyen helyzetekben olykor szinte
bénítóan fájdalmas tudo lenni a személyes felelősség
felvállalása.
– És még egy kicsit, Sir William. Igyál még, ígérem,
egyre könnyebb lesz.
 Sinclair megint ivo egy kortyot – ezú al valamivel
nagyobbat –, behunyta a szemét, és egy pillanatig a
szájában tarto a az édes, tüzes italt, mielő hagyta
volna, hogy lecsorogjon a torkán. Saint-Valéry nézte,
majd lassan bólinto .
– Most mondd meg, hogy érzed magad!
Sir William szeme kipa ant.
– Hogy érzem magam? Hogy érezhetném magam?
Épp most nyomoríto am meg egy embert! Levágtam
mindkét kezét, és kivágtam a nyelvét… a tulajdon
kezemmel! Te hogy éreznéd magad, tengernagy, ilyen
hősies fegyvertény után? Mocskosnak érzem magam,
förtelmesnek, éppolyan embertelennek, mint az a féreg,
amit elpusztíto am!
– Igazságot szolgálta ál, méghozzá a lehető
legtiszteletreméltóbb módon, Sinclair uram. Semmi okod
nincs rá, hogy mocskosnak érezd magad. Ha semmit
sem te él volna, ez a gazember nevetve és sértetlenül
kisétál holnap, ahogy mondtad. Most elő e az élet, hogy
megbánja a bűneit.
– Megbánja a bűneit? Ugyan, tengernagy, ez nem
olyan fajta… kétlem, hogy bármit is megbánna azon
kívül, hogy nem ölt meg, amikor először összemértük a
kardunkat.
– De soha többé nem foghat kardot a kezébe. Sem
számszeríjat. És mégis életben marad.
– Talán. Vagy belehal a sebeibe.
– Amíg a mi orvosaink vigyáznak rá, nem. Igen
képze ek.
 – Valóban, de holnap reggel letartóztatják őket, és
semmiféle képze ség nem védheti meg egyiküket sem.
A tengernagy erre elkomorodo .
– Sir William, sok mindent mondtál nekem, de arról
egy szót sem szóltál hogy mi lesz az i eni helyőrséggel.
Mit kívánsz, ők mit tegyenek?
– Tudom, hogy erről nem beszéltem. De olvastad a
nagymester utasításait, Sir Charles. Nem tehetnek mást,
kötelesek eltűrni, bármit is hoz a holnap. Az ellenállás
káoszba fúlna, és feljogosítaná Nogaret-t, hogy szabadon
pusztítson. Lázadást is erőszakot kiáltana, és hullanának
a fejek. A helyőrségnek meg kell magát adnia, ha erre
szólítják fel. Őrizetbe fogják őket venni, sok más nem
történhet velük. Az a fő feladatuk, hogy eleinte
elhitessék Nogaret embereivel, hogy minden a
legnagyobb rendben, és ezzel is időt nyerhessünk, hogy
kijussunk a tengerre. Onnantól a flo a és a kincs
megmenekülése az ő győzelmük, bár a kincsről
sejtelmük sem esz. – Újra ivo egy kortyot az italból. –
Ez igazán kitűnő! Mi ez?
– Nem tudok róla, hogy lenne bármiféle neve –
vonta meg a vállát a tengernagy. – Egyszerűen csak a
bencések kifejleszte e ital, borból párolják, kellemes és
rossz ízű gyógyfüveket, erős fűszereket is adnak hozzá.
Feltehetek neked egy személyes kérdést, Sir William?
– Persze, kérdezz csak. – Sir William arcába kezde
visszatérni a szín, és a szája körüli keserű vonások
kevésbé tűntek erősnek, mint pár perccel korábban.
Saint-Valéry megköszörülte a torkát, érezte, ahogy a
nyelve tövében szétárad a likőr zamata.
 – Skóciáról volna szó. Mikor jártál o utoljára?
Sinclair kiüríte e a poharat, lete e a földre, és felállt.
Nekitámaszto a kardját a szék támlájának, az arcát a
tenyerébe teme e, és úgy húzta le az ujjait, mintha a
fáradtságot próbálná letörölni vonásairól.
– Túl régen, tengernagy, a ól tartok. Legalább húsz
éve nem lá am már skót hazámat. Miért kérdezed?
– Valami hasonló válaszra számíto am, de ennek
ellenére meglepően jól értesült vagy a téren, hogy mi
történik odahaza, és a híreid igencsak frissek. Ez hogy
lehet?
– A húgom o él, admirális. Bár Margaret nem
ismeri igazán jól a bátyját, ragaszkodik hozzá, hogy
mindig tájékoztasson, hogy megy a családunk sora.
Istenadta kötelességének tartja, hogy klánunk minden
apró-cseprő dolgáról beszámoljon nekem, és az elmúlt öt
évben igencsak hálás voltam ezért, mert okos és éles
szemű teremtés, a levelei olvasmányosak, és örömteli,
vidám történetekben számol be az o honi életről.
– Értem. És hogy jutnak el hozzád ezek a levelek?
– A renden keresztül. Többnyire az edinburgh-i
templomos rendházból küldik tovább a párizsiba. A
legutóbbi, tizenegy levélből álló köteget akkor kaptam
meg, amikor de Molay nagymester Párizsba hívato ,
hogy a ma esti ügyről beszéljen velem. A legfrissebb
levél alig három hónapos.
– És innen tudsz olyan sok mindent a skót királyról
is? A húgod ennyire tisztában lenne ezekkel az
ügyekkel?
 – Igen, sok szempontból igen. Némelyik levelében
Peggy, mert mi Peggynek becézzük, írt róla, mi minden
történt Robert király körül, és hogy ez milyen hatással
volt rá és Edwardra is. Innen tudom, miféle híresztelések
keltek szárnyra a király tavalyi koronázása kapcsán.
– Ez az Edward ezek szerint az öcséd lenne?
– Nem, tengernagy, Edward a sógorom, a húgom
férje. Edward Randolph a neve… Sir Edward Randolph.
Saint-Valéry meglepe en kapta fel a fejét.
– Sir Edward Randolph? Nem áll valamiféle
rokonságban Sir Thomas Randolphfal?
– De. Testvérek.
– Ó, édes Istenem! Akkor a húgod…
– A húgom Lady Margaret Randolph. Mi van vele?
– Akkor a házassága révén Jessica Randolph úrnő
sógornője!
Sinclair megvonta a vállát.
– Nem hallo am még Jessica Randolphról, Peggy
sem említe e. Igazság szerint Sir Edwarddal sem
találkoztam soha. A bátyja, Thomas, és jómagam
fiatalkorunkban, vagy még inkább gyermekkorunkban jó
barátok voltunk, a második fiú, James is még kis poronty
volt akkoriban, alig hét-nyolc éves. Edward azután
születe , hogy én eljö em o honról, szóval nem lepne
meg, ha pár húggal is bővült volna a család.
– Nem, nem hinném, hogy találkoztál volna Jessica
úrnővel, és a húgod sem nagyon találkozhato vele, bár
ők nyilván tudnak egymásról – mondta Saint-Valéry
halkan, és összevonta a szemöldökét. – Jessica úrnő,
amint azt te is mondtad, jóval fiatalabb, és ritkán látogat
vissza Skóciába. Özvegyasszony. Élete túlnyomó részét
i töltö e Franciaországban, és aztán Angliában, amikor
Fülöp király odaküldte a férjét. A férjét Etienne de Saint-
Valérynak hívták, Etienne de Saint-Valéry bárónak. Az
öcsém volt. Jessica úrnő valójában la baronne Jessica de
Saint-Valéry. Úgy tűnik, hogy házasságok során át, de
mi ke en rokonok vagyunk.
Sir William döbbenten pislogo , nem tudta, hogy
kellene reagálnia.
– Örömmel szólítalak rokonnak, tengernagy. És néha
úgy tűnik, Isten végtelenül kis világba helyeze el
minket, bármilyen nagynak tűnik is. Ezek szerint nem
várható, hogy ezzel a Jessica úrnővel találkozzunk
Skóciában?
– Nem. I van.
Sinclairt meglepte a válasz, rá is kérdeze .
– Hogy érted, hogy i van?
– Ahogy mondtam. Jessica Randolph úrnő i van.
– I , Franciaországban?
– I , La Rochelle-ben, ebben a preceptóriumban, és
óriási veszélyben. Guillaume de Nogaret elől menekült
ide. Tam Sinclair ma megmente e az életét.
Látván társa arcán a teljes értetlenséget, Saint-Valéry
biccente .
– Igen, jól hallo ad. A nő, akit Tam áthozo a
városkapun ma délután, az öcsém felesége volt. Az
öcsém özvegye. Épp mielő megérkeztél, lepihent az
emeleten, hogy kialudja magát. Napok óta menekült,

Ú
vadásztak rá, teljesen kimerült. Úgy véltem, jobb lesz, ha
ma éjjel alszik, mint ha ébren marad. De azóta minden
megváltozo , és el akartam mondani neked, hogy i
van. Azt is, hogy miért van i . Hány óra lehet?
Sinclair megvonta a vállát.
– Gondolom, most már nemsokára éjfél.
– Igen, magam is úgy vélem. Ezek szerint ma este
történt meg a preceptórium történetében először, hogy
nem volt esti istentisztelet. Ahogy azt az előbb
mondtam, az érkezésed mindent megváltoztato . És
Jessica úrnőnek erről még fogalma sincs. –
Elgondolkozva elhallgato , és Sinclair felte e az első
kérdést, ami eszébe juto .
– Miért is kellene, hogy minderről fogalma legyen,
tengernagy? Mégiscsak asszony, és most a rend ügyeiről
van szó. Mióta van ahhoz köze nőknek?
A tengernagy élesen ránéze , mintha össze akarná
szidni.
– A helyzetnek ez a sajátos aspektusa valóban nem
tartozik rá, ez nyilvánvaló, de más aspektusok is
léteznek, és ezek egy részéhez neki is van köze, sőt igen
sok köze van. Belénk, templomosokba helyezte a
bizalmát, ránk bízta a küldetését, magát az életét is.
Hosszú ideje segíte ük már. – A folyosóra vezető ajtóra
néze , és a pillantásról Sinclairnek eszébe juto , hogy
nemsokára csatlakozik hozzájuk a két helye es is.
A tengernagy megbillente e a poharat, hogy az
utolsó pár csepp se vesszen kárba, majd elkeskenyede
szemmel a serlegbe néze és megnyalta a szája szélét.
Csak ezután folyta a.
 – Jessica története igen hosszú, de nem kapcsolódik
szorosan jelenlegi helyzetünkhöz… bár van köztük
átfedés. – Ismét az ajtóra néze , aztán visszafordult, és
elhessege e a gondolatot, bármi volt is az. – Most
pihennie kell. Már órák óta alszik. És de Berenger és
Montrichard is nemsoká i lesznek. Esetleg nem
szeretnél még egy kortyot, mielő megérkeznek?
Sir William egy pillanatig habozo , aztán megadta
magát.
– De, igen.
– Kiváló! Nekem is jólesne, de csak egy keveset.
Bármilyen zamatos is ez a főzet, hihetetlenül erős. –
Visszalépe az asztalhoz, és mindkét serlegbe töltö egy
keveset a borostyánszín folyadékból. Aztán gondosan
visszadugaszolta az üveget és a helyére te e, mielő
visszament volna Sinclairhez. Óvatosan
összekoccinto ák a két serleget. Amióta felfedeztem ezt
az italt, Sir William, őszintén hálás vagyok, hogy
leszoktunk róla, hogy italáldozatként pár kortyot
kiloccsantsunk a földre. Csak pazarolnánk ezt a mennyei
nektárt. Igyunk a holnapra és Nogaret elkárhozására.
– Örömmel. Nogaret elkárhozására. Mesélj még a
sógornődről, mert érdekel a helyzete. Miért jö ide, és
miért vadászik rá Nogaret? Nem azt mondtad, hogy
Angliában él?
– O élt. És a történetének köze van Guillaume de
Nogaret-hoz, úgyhogy ha az általad hozo hírek
valósnak bizonyulnak, őt is halálos veszély fenyegeti,
mert az a gazember kínpadra vonná, hogy megszerezze
tőle, amit akar.
 Sinclairnek nem voltak illúziói Nogaret
gonoszságával kapcsolatban.
– Elhiszem, hogy megkínozná, ha elfogja. Ebben egy
percig sem kételkedem. De… mit akar megszerezni tőle?
És miért van a sógornőd Franciaországban, ha rajta van
Nogaret halállistáján?
– Pénzt akar, Sir William. A király minisztere pénzt
szimatol. Mi más mozgatja azt a gazembert, ha nem a
pénz és a gyűlölet? – Saint-Valéry nagyot sóhajto . –
Mondtam már, hogy az öcsém, Etienne a királynak
dolgozo . Fülöp Angliába küldte, hogy Plantagenet
Edward udvarában intézze az ügyeit. – Leült a
legközelebbi székbe, és hátradőlt. A kezét összefonta a
mellkasán. – Etienne o talált magának kereskedelmi
lehetőséget. Minden teljesen tiszta volt, és úgy ítélte
meg, ezek a dolgok nem érdekelnék a királyt. Amikor
egyszer visszatért Franciaországba, lelátogato délre is,
Languedocba, mielő visszatért volna Angliába. Mint
megtudtam, azért ment oda, hogy kereskedelemről
tárgyaljon egy zsidó kereskedővel, akivel évekkel
korábban barátkozo össze Béziers parti városkájában,
bizonyos Jesua bar Simeonnal.
– Etienne akkoriban erről senkinek nem szólt egy
szót sem, még nekünk, a családtagjainak sem. Mindig is
jobb szere e titokban intézni a dolgait, hogy senki se
lásson bele. Időközben visszatért Angliába, és hagyta,
hogy az üzletet ez a bar Simeon vezesse, és a jelek szerint
a vállalkozás minden elképzelésüket felülmúlóan jól
ment vagy húsz éven át, míg csak bar Simeon két éve
meg nem betegede . Addigra már nagyon öreg volt, jó
húsz évvel idősebb Etienne-nél. Tudta, hogy haldoklik,
és a testvéremmel kötö megegyezés tilto a, hogy a
munkát másra bízza vagy tovább örökítse.
– Az öreg tehát mindenü eladta a közös üzletet, és
a teljes vagyont a marseille-i preceptóriumra bízta, a
testvéreinkre. O akkoriban egy Theodoric de
Champagne nevű, igen derék férfiú volt a preceptor, és a
megfelelő módon fel is jegyezte az egész átadást, de
Jesua bar Simeon ahelye , hogy megtarto a volna a
dokumentumokat, elkülde e őket Etienne-nek
Londonba. A legfontosabb ezek közül egy hitellevél volt
a marseille-i preceptórium nevében kiállítva.
Saint-Valéry óvatosan lete e a poharát maga mellé a
földre, felkelt a székből, és elkezde fel-alá járkálni.
Kezét összekulcsolta a háta mögö , a fejét lehajto a,
hosszú, villás szakálla szé erült a mellkasán.
– Sajnos ezt a kérést nem teljesíthe ük, mert
ellenkezik a szabályainkkal… a rend szabályaival.
Megállt, és oldalvást Sir Williamre néze .
– Te a te ek embere vagy, Sir William, lovag és a
tanács tagja, de gondolom, azért neked is van némi
tapasztalatod üzleti és kereskedelmi ügyleteinkben, ám
abban nem vagyok biztos, hogy pontosan tudod, hogyan
működik az ilyesmi. – Megállt, várta, hogy Sinclair
mondjon valamit, de amikor a másik csak megrázta a
fejét, és inte , hogy folytassa, újra járkálni kezde . Az
egyik kezét még mindig a háta mögö tarto a, a
másikkal viszont hevesen gesztikulált, hogy mutassa
mondanivalója főbb pontjait.
– Először is, és ezt tudom, hogy neked is tudnod
kell, az egész végtelenül egyszerű. Egy hosszú és
veszedelmes útra induló ember behozhatja a pénzét a
legközelebbi templomos rendházba vagy
preceptóriumba. Átvesszük megőrzésre az összeget,
feljegyezzük, és adunk neki róla egy papírt, egy
hivatalos hitellevelet, amin szerepel a letét összege.
Onnantól kezdve elég ezt a levelet magával vinnie, és
amikor célba ért, bemutatnia a legközelebbi templomos
beváltóhelyen. Mindeközben mi a saját flo ánkkal
küldünk egy futárt egy feljegyzéssel a tranzakcióról, és
szerepel benne egy titkos kód is, ami alapján felismerik
az úti célul választo preceptóriumban az utazót.
– Miután emberünk megérkeze , odaadta a papírt,
és bizonyíto a a személyazonosságát, erre szükség van,
nehogy bárki csalás áldozatául eshessen, és megadja a
kódot, pár napon belül megkapja a hitellevélen szereplő
teljes összeget. Jól működő rendszer, de megvannak a
maga korlátai. A hitellevél kedvezményeze jének
magánál kell tartania a levelet, és személyesen kell
bemutatnia. A hitellevelet nem lehet más nevére
kiállítani, nem lehet megbízo at választani hozzá, mert
ha ez lehetséges volna, a rendszer összeomlana, és senki
sem tudná eldönteni, hogy vajon jogosan követeli-e a
pénzt, aki megérkeze a levéllel.
– Épp ezért ebben az esetben elakadt a dolog. Bar
Simeon tudta, hogy haldoklik. Valamiféle súlyos
fertőzésen ese át a preceptórium falai közö , és
meggyőződése volt, hogy csak napjai vannak hátra.
Elmesélte de Champagne-nak, hogy már hónapok óta
betegeskede , és egyre rosszabbul le , és nem is remélte,
hogy még egyszer megláthatja az o honát, és ahogy
kinéze , amilyen rohamai voltak, de Champagne sem
kételkede az igazában. Haszontalan le volna az
öregember nevére kiállítani a hitellevelet, mert a
halálával örökre elveszne a fel nem ve letét,
gazdátlannak nyilvánítanák és beszippantaná a
rendszer. És ugyanez volt az oka annak is, hogy nem
volt olyan állapotban, hogy még o , Marseille-ben újra
felvehesse az összeget és magával vihesse. Theodric
igazán nehéz helyzetbe került.
– Azt meghiszem. És mit te ?
Saint-Valéry megtorpant és a parázstartó kosarába
néze .
– Imádkozo . Aztán olyan döntést hozo , amivel
megszegte a kezét megkötő szabályokat, mert jóval
fontosabbnak érezte, hogy erkölcsileg helyesen
cselekedjen.
Amikor az öreg bar Simeon rájö , hogy milyen
lehetetlen helyzetbe hozta magát, talán
kétségbeesésében, de elmondta neki az egész történetet,
úgyhogy de Champagne tudta, hogy a pénz Etienne
öcsém jogos tulajdona. Ennek megfelelően a saját
hatáskörében járt el, szembeszegült a szabályokkal, és
kiállíto a Etienne nevére a hitellevelet. Lepecsételve
küldte át nekem, mellékelt hozzá egy levelet is,
amelyben elmagyarázta az egész helyzetet, és
tájékoztato , hogy bar Simeon biztosíto a, Etienne tudni
fogja a szükséges kódot, mert már az első közös üzlet óta
ez volt ke ejük közös titkos jelszava. De Champagne és
jómagam sok-sok éve ismertük már egymást, és bízo
benne, hogy nem árulom el a bizalmát. Jesua bar Simeon
ekkorra már természetesen halo volt. A megállapodás
megkötése után két nappal kilehelte a lelkét.
– Hm. – Sir William előredőlt a székben, és
érdeklődve hallga a az admirálist; most már kíváncsi
É
volt a történet végére. – És te mit te él?
– Eleinte semmit. Készületlenül ért a dolog. Még
csak nem is sejte em, nem is gyaníto am, hogy Etienne
üzletelt egy zsidóval, akit láthatóan, és mint az
események igazolták, jogosan nagyra tarto . De amikor
alaposabban átgondoltam a helyzetet, megbeszéltem a jó
barátommal és bajtársammal, Sir Arnold de Thierry-vel,
La Rochelle preceptorával is, mert bár úgy véltem,
tudom, mit kell tennem, először gőgös és büszke
dolognak tűnt, hiszen áthágta a törvényeinket. De
Arnold is úgy vélte, hogy helyesen cselekednék, és arra
bátoríto , hogy tegyem meg.
– Tehát elküldted a levelet az öcsédnek Angliába.
– Nem. Azt nem tehe em. Az a törvény arcátlan
semmibevétele le volna. De megőriztem, hogy
személyesen átvehesse. Írtam neki Angliába, és
tájékozta am, hogy nálam vannak a megfelelő
dokumentumok.
– Ekkoriban szagolha a ki a dolgot Nogaret is, bár
akkor erről még mit sem sejte ünk. Amíg az az egész le
nem zajlo , és a papírok hozzám nem kerültek, senki
sem sejte e, hogy bar Simeon és Etienne bármiféle
kapcsolatban lehete . Nem tudtam én sem, nem tudta
egyetlen más családtagunk sem. Még csak nem is
sejte ük bar Simeon létezését. Épp ezért úgy vélem, csak
valamelyik testvérünk árulhato el, valamelyik
marseille-i testvér, egy romlo lovag vagy fegyvernök,
aki titokban Nogaret zsoldjában állt. Hihetetlennek
tűnik, és el sem tudom mondani, mennyire dühít a
puszta gondolat, de nem találok más magyarázatot.
Akárhogy is, a titokra fény derült, Nogaret tudomást
szerze a dologról, és a rend hírnevén folt ese .
– Honnan tudod, hogy Marseille-ben árultak el? A
kém akár i is lehete , és megeshet, hogy azelő olvasta
el a leveledet, mielő elküldted.
– Az lehetetlen, Sir William, mert magam írtam és
pecsételtem le azt a levelet, a saját asztalomnál, és még
aznap elküldtem Londonba az egyik arra tartó gályával.
És mire megérkeze Angliába, a bátyám már elhajózo
Franciaországba: Fülöp király váratlanul magához
kére e. Amúgy is készült rá, hogy visszatérjen és
magával hozza Jessica úrnőt, hogy meglátogassa
édesanyánkat, aki nagyon szereti a menyét, úgyhogy
Etienne csak előrébb hozta az utazást, és amint
megkapta a király üzenetét, útnak eredt. Jessica úrnőnek
az az egy szerencséje volt, hogy olyan sürgős volt a
király parancsa, hogy Etienne partra szálltakor a Le
Havre-i templomos rendházban hagyta, és egyedül
utazo tovább Párizsba. Amikor megérkeze ,
letartózta ák, mint később megtudtuk, börtönbe zárták,
hosszasan kínozták, és végül meghalt.
Sir William csendben ült, a hallo akon gondolkozo ,
aztán hátradőlt a székben, a tenyerébe támaszto a az
állát, a könyökét a karfára te e.
– Akkor miért nem dörömböl Nogaret a kapukon?
Ha hosszan kínozták az öcsédet, nyilván mindent
elmondo nekik, amit csak tudo .
– Igen, de semmit sem tudo … legalábbis semmit,
ami Nogaret-nak hasznára le volna. Etienne elhagyta
Angliát, mielő Londonba ért volna a levelem. Nem
kapta meg, azt sem tudta, hogy bar Simeon beteg volt,

É
vagy, hogy meghalt. És arról sem volt sejtelme, hogy a
társa eladta a vállalkozást, és hogy a pénzt ránk bízta.
Csak annyit tudo elárulni a kínzóinak, amennyit az
öregember megbetegedése elő i állapotokról tudo .
Nogaret nagy hibát követe el. Túl korán lépe . Tudta,
hogy a pénz nálunk van, hiszen azt elárulta neki a kéme,
de a hitellevél nélkül nem tudta megszerezni, és azt nem
is sejte e, merre lehet. Hála Istennek és az Ő
bölcsességének, a törvényeink világosan kimondják, mi a
teendő ilyen esetben. A hitellevelet az kapja meg, aki a
pénzt letétbe helyezte, és nem készül róla másolat. A
templomos rend megőrzi az összeget, és sem a
királynak, sem a király emberének nincs hatalma
rendünk fölö . Nogaret-nak eszébe sem juto , hogy
valamelyik preceptorunk megszegné a szabályokat,
ahogy azt Theodric de Champagne te e, amikor
átküldte nekem a dokumentumokat.
– A legkézenfekvőbb következtetést vonta le, és arra
gondolt, hogy bar Simeon alighanem a saját fajtájára
bízta.
– Úgy érted, egy zsidóra. Várj csak, várj egy percet! –
Sinclair összeráncolta a homlokát. A fejében kavarogtak
a gondolatok. – Mikor is történt mindez?
– Több mint egy éve. Lassan két éve már.
– A zsidók kiűzése elő .
– Közvetlenül elő e. Akkorra már nyilván kész volt
a zsidók kiűzésének terve, ahhoz túl nagyszabású volt,
hogy hosszas előkészületek nélkül kivitelezhe ék volna.
– Igen, igazad van, és most már egyetlen eleven
zsidó sincsen Franciaországban, hogy tiltakozzon, még
ha meg is hallgatná valaki. Úgy te ek, mintha
helyénvaló és igazságos lenne elkobozni a zsidók
vagyonát, mintha illő lenne, hogy Krisztus gyilkosainak
harácsolt javai a francia kincstárat gazdagítsák.
– Ezt úgy mondtad, mintha nem értenél egyet vele.
– Nem is értek vele egyet. Meglepődsz rajta, bár
ismered ősi testvériségünk gyökereit? Nem viselem jól a
zsidógyűlölő szólamokat. Aljasnak és megvetendőnek
tartom, hiszen azt is tudatosan tagadja, hogy Jézus
urunk maga is zsidónak születe .
– Igaz, zsidó volt.
Saint-Valéry újra leült, és felve e a szék mellől a
poharát.
– De Jesua bar Simeonon kívül egyetlen
franciaországi zsidónak sem volt semmi köze Etienne
pénzéhez. Erről csak mi, templomosok tudtunk bármit
is. – Belekortyolt az italba. – Eszedbe juto már, hogy
esetleg minket is uzsorásnak lehet mondani?
Sinclair komoran néze vissza a tengernagyra.
– Nem, mert nem vagyunk azok. Felszámolunk egy
kisebb összeget azért, hogy megőrizzük és átutaljuk a
pénzt, de ez elég messze áll az uzsorától.
– Igen, mi ezt mondjuk, de vajon ez az igazság?
Olyan keveset tudunk még magunk is, és tartok tőle,
hogy az igazság nagy része elvesze , mióta a
Szentföldön az első testvérek megvete ék a Templomos
Rend alapjait. Például te el tudnád magyarázni nekem a
rend első pecsétjén látható jelmondást, azt, amelyik a
lovon ülő két lovag köré van vésve?
– Sigillum Militum Christi? Csak arra utal, hogy
annak idején a lovagok olyan szegények voltak, hogy
gyakran ke ejüknek kelle osztozniuk egy lovon.
Saint-Valéry elégedetlenül biggyeszte e le az ajkát.
– Igen, ezt szokták mondani, én kétlem. Gondolj csak
bele, Sir William. Hugh de Payens csapatának kilenc
eredeti tagja kivétel nélkül tagja volt Sion Rendjének is,
avagy ahogy akkoriban hívták, a Sion Újjászületése
Rendjének. Miután a Jeruzsálemi Templom romjai közö
megtalálták, amit találtak, a számuk megnövekede , és
bigo és szenvedélyes vérszomjával megszülete a
keresztény tűz és elköteleze ség fűtö e Templomos
Rend. Én jobb szeretem azt hinni, hogy a rend első
jelképe, a kétlovagos medál ironikus volt. Talán Hugh de
Payens találta ki, a Templomos Rend alapítója. Szerintem
az átalakult rend ke ősségét jelképezi: nem két ember ül
egy lovon, hanem arra utal, hogy az alapító lovagok
mindegyikében két ember lakozo , az első a templomos
lovag, a másik pedig Sion jóval ősibb rendjének tagja.
Lehet, hogy ez ostoba zagyvaság, a túl sok gondolkozás,
a magány torzszülö e, de engem ez vigasztal.
A másik lovag lassan biccente .
– Ez nekem sosem juto volna eszembe – mondta
végül. Halk volt a hangja, és őszinte csodálat töltö e
meg. – Még ha száz évig élek, akkor sem. De most, hogy
elmondtad, úgy hiszem, igazad lehet. – Elmosolyodo ,
aztán lehajolt és felve e a poharát. Felhajto a és
hosszasan élvezte a tüzes kortyot, amikor újra
megszólalt, a hangja még halkabb volt, mint elő e. –
Nem tudtunk meg olyan sok mindent, igaz? A
többségünk azt is alig várja, hogy amit tud, elfelejthesse.
Miről is beszéltünk az imént?
 – A zsidók kiűzéséről, és hogy milyen sikeresen
alakult.
– Ó, igen. – Sir William lenéze a kezében tarto
üres pohárra és megrázta a fejét. – Ezek a bencés
szerzetesek alighanem varázslók is egyben. Még sosem
kóstoltam ilyet… egészen megkótyagosodtam tőle. –
Inte , elhessege e a témát. – És ez már lassan két éve
volt. Mi történt akkoriban a bárónővel?
– Az emberei megmente ék.
– Milyen emberei, és miképp?
– Jessica úrnő és Etienne mindig skót testőrökkel
utazo , akiket Thomas Randolph nagyúr válogato ki
melléjük. Olyan hűek voltak, mint a vérebek, és olyan
vadak is. Etienne a kíséret felét magával vi e Párizsba.
Vele voltak, amikor letartózta ák, és a király őrei
levágták őket, amikor megpróbáltak közbeavatkozni. De
nem bíztak senkiben, és mindig őrt állíto ak a kapun
kívül. Amikor az őrök lá ák, mi történt, azonnal
visszatértek Le Havre-ba, fogtak egy hajót, és
biztonságba vi ék az úrnőjüket. Azonban nem Angliába
kísérték, hanem skóciai o honába. Ahogy mondtam,
nem bíztak senkiben, és Edward, Anglia királya már
évek óta háborúban állt a skótokkal, úgyhogy a bárónőt
inkább hazakísérték a testőrei, nem te ek próbát az
angol vendégszerete el. Én minderről semmit sem
tudtam akkorában.
– Végül aztán az Etienne-nek küldö levelemet
továbbíto ák a londoni rendházból az edinburgh-iba, de
addigra már jó hat hónap eltelt. És akkor alig egy
hónapja Jessica úrnő teljesen váratlanul behajózo La
Rochelle-be, hogy felvegye a kincset, amit megőriztünk
neki, mint öcsém özvegyének.
– Elég szép összeg lehet – jegyezte meg Sir William
gúnyosan, amire Saint-Valéry csak biccentet.
– Az bizony. Hat jókora láda arannyal megrakva,
még öt láda ezüst, rudak és érmék vegyesen. Elég lenne
ahhoz is, hogy egy királyt kiváltsanak vele… vagy hogy
feltöltsenek egy üres kincstárat.
– Jessica úrnő meglehetősen nyílt volt a szándékaival
kapcsolatban. Az aranyat Robert Bruce-nak, az i ú skót
királynak szánta. Ez természetesen jogában állt, de i
újabb probléma lépe fel, amit nem látha am előre.
Szükségem le volna a titkos kódra, hogy átadhassam a
pénzt, amit csak Etienne ismerhete . Úgyhogy újabb
levelet küldtem Theodric de Champagne-nak Marseille-
be, melyben elmagyaráztam a helyzetet, és kértem, adja
meg a kódot, mivel csak nála volt meg. Minden
megjegyzés vagy kifogás nélkül meg is küldte, hiszen
nagyban hozzájárult az események láncolatának
elindításához, de időközben Jessica úrnő úgy döntö ,
hogy ahelye , hogy i várakozna, meglátogatja
édesanyámat Tours-ban. Az öcsém özvegye igen erős
akaratú asszony, meg volt róla győződve, nem foroghat
veszélyben, ha egymaga megy, és csak kisszámú
kíséretet visz magával.
– És?
– Elárulták. Anyám háztartásában az egyik intéző
Nogaret zsoldjában állt. Futárt meneszte Párizsba, de
aztán elég ostoba és elég gőgös volt ahhoz, hogy kiálljon
és követelje, hogy Jessica úrnő maradjon, amikor indulni
készült. A legfiatalabb öcsém, Gilbert megölte a
gazembert, majd elmenekült. Jól látható nyomot hagyo ,
hogy magára vonja a figyelmet, és Jessica úrnő
elszökhessen. – Saint-Valéry egy pillanatra elhallgato ,
aztán szárazon folyta a. – Gilbert-ről azóta nem
hallo unk, de reméljük, még életben van. Mostanra
Jessica úrnőre már egész Franciaországban vadásznak,
és ha nincs a te földid, Tam Sinclair, vagy ha nem segít,
ma este el is fogták volna, amikor megpróbált visszajutni
La Rochelle-be. Az a három fickó, akit lá ál meghalni,
vele volt. Azért bérelte fel őket, hogy segítsenek neki
bejutni a városba, de pánikba estek, amikor az őrök
másodszorra is el kezdték átnézni a kordéjukat, mert
tudták, hogy felfedezték őket.
– Szóval most azt várod tőlem, hogy kísérjem vissza
a hölgyet Skóciába?
Saint-Valéry egyenesen Sir William szemébe néze .
– Igen, de nem egymagad. Én is veletek megyek, ezt
ne feledd. És vele együ őrzöd és kíséred a skót király
kincsét is. A sógornőmé ez a mérhetetlen vagyon, ám ha
i marad, Nogaret ráteszi a kezét, amivel akkor is
jelentős győzelmet arat, ha minden másban kudarcot
vall. – Egy pillanatra habozo . – Már felraka am a
gályámra a saját, kisebb kincstárunkkal egyetemben.
– Kisebb kincstár? Megkérdezhetem, mi van benne?
– Természetesen, nincs benne semmi titkos. Ez a
preceptórium saját tartaléka, arany- és ezüstrudak és
érmék, azért őrizzük, hogy legyen miből kiegyenlíteni a
hitelleveleket. Ezt sem hagyhatom hátra Nogaret-nak,
mert először épp ezt foglalná le ura nevében, és Capet
Fülöp már így is túl sokat megkaparinto a Templomos
Rend kincseiből.
 – Elfeledkeztem róla, hogy minden preceptóriumnak
van kincstára. Mennyi van benne?
– Nincs annyi, mint a bárónő kincse, de ahhoz túl
sok, hogy csak úgy i hagyjuk. Hat nagyobb láda, úgy
tizenkétezer arannyal.
Will fü yente .
– Egy flo ának sem lesz annyi kincse, mint nekünk.
– Az biztos… feltéve, hogy a holnapi események a
figyelmeztetésednek megfelelően alakulnak.
– Úgy fognak, tengernagy. Ez az egész förtelem
Godwinsonnal csak még jobban megerősíte benne.
– Egyetértek, de elgondolkodtat, mi tarthatja fel
ilyen sokáig de Berenger-t és Montrichard-t Ez már üres?
– Sir William bólinto , és lefordíto a a poharát. – Jól
van. Add csak ide, elteszem az üveggel egyetemben.
Amint Saint-Valéry elte e az üveget, kopogta ak, és
a fiatal szerzetes beengedte a tengernagy két helye esét.
A tengernagy köszöntö e őket, aztán az ajtóhoz lépe és
megkérte az őrségben álló szerzetest, menjen és ébressze
fel a vendég hölgyet. A lelkére kötö e, hogy legyen
udvarias, diszkrét és halk, továbbá ne szóljon egy szót
sem mindarról, ami a pihenése idején ese , és hogy kérje
meg arra, csatlakozzon hozzájuk idelenn, amint elég
erősnek érzi magát.
A háta mögö Sir William egy pillanatra a két
jövevénnyel mit sem törődve meredt maga elé a lángok
táncába. Kótyagos volt, szédült egy cseppet, és a
gondolatait egészen eluralta a városkapunál láto nagy
szemű asszony képe.
 Az
Azördög
ördögkezemunkája
kezemunkája

1.

Jessie Randolph azonnal felébredt, és amikor rájö , hogy

fogalma sincs róla, hol lehet, a szíve hevesen kezde
verni ijedtében. Akárhol volt is, hideg volt és síri sötét,
még egy árva fénysugár sem oszla a szét a feketeséget,
semmi nem vete halovány árnyékot sem, ő maga pedig
valami kőkeményen hevert. Felemelte a fejét, és a nyaka
egészen kényelmetlen szögben hajolt meg, úgyhogy
tudta, hogy valamiféle párna volt ala a, de az is kemény
volt és hideg.
A padlón fekszem. Egy börtönben. Nogaret emberei rám
találtak!
Próbálta leküzdeni a rémületet, összeszoríto a a
fogát, nehogy sikoltozni kezdjen, és óvatosan
körbetapogatózo . Kis híján elsírta magát
megkönnyebbülésében, amikor először fölfedezte, hogy
nincsenek béklyók a csuklóján, aztán a kezével
megtalálta maga ala a durva takarót. Egyre messzebb
kalandoztak el az ujjai, míg rá nem lelt a keskeny ágy
szélére is.
Hol lehetek?
Aztán kopogta ak egy ajtón, nagyon közel, és tudta,
hogy ez ébreszte e fel. Mereven hevert, még mindig
nem tudta, mire számítson, és érezte, ahogy a félelem
lassan lesüllyed a gyomrába, hidegen, keményen, akár
egy ólomgolyó.
– Úrnőm? Ébren vagy, úrnőm?
A kérdés halk volt, de sürgető, mintha feltevője félt
volna túl nagy zajt csapni. De legalább egyáltalán nem
tűnt fenyegetőnek. Jessie végigtapoga a a ruháját, és
ala a a testét. Forró volt a bőre.
Még mindig fel vagyok öltözve, és semmim sem fáj.
– Hölgyem? – Újabb kopogtatás, ezú al hangosabb.
Jessie mély levegőt ve , és próbált higgadtan
válaszolni.
– I vagyok. Mi az?
– Saint-Valéry tengernagy kéri, hogy csatlakozz
hozzá odalenn. Amennyiben lehet, azon nyomban,
úrnőm.
Charles! Ó, persze, a La Rochelle-i preceptóriumban
vagyok!
Amint elöntö e a felismerés, megszűnt minden
félelme. Felült, lelóga a a lábát az ágy széléről a
kőpadlóra, és élvezte a talpa ala a kő frissítő hidegét.
Akkora megkönnyebbülés volt, hogy maga mögö
hagyha a a félelmét, hogy legszívesebben kitárta volna
az ajtót, és megcsókolta volna az elő e álldogáló férfit.
La Rochelle-ban volt! Szabadon!
Tudta, hogy mosolyog, miközben arra gondolt, mit
szólna a küszöbön ácsorgó alak, ha valóban kitárta volna
az ajtaját, és megcsókolta volna. Alighanem valami
szerzetes az. Talán holtan rogyo volna össze a lába
elő . Jessie próbálta visszafojtani az örömét, és
igyekeze továbbra is higgadtan válaszolni.
– Köszönöm. Mondd meg a tengernagynak, hogy
azonnal megyek. Ne is, várj! – A résen átszűrődő fény
nyomában az ajtóhoz siete és kitapoga a a kilincset.
Amikor megtalálta, megtorpant, gyorsan végigsimíto
az ingderekán és kirázta a szoknyáját: ellenőrizte, hogy
illően el legyen takarva, mielő kinyitja a súlyos faajtót.
A kint várakozó férfi fiatal volt, tonzúrás fején még a
folyosó félhomályában is megcsillant a fény. A
templomos fegyvernökök barna ruháját hordta, és
hunyorogva nézte Jessie-t. Zavartan markolászo egy
gyertyatartót egy kövérkés viaszgyertyával. Amikor
meglá a a nőt, elkerekede a szeme, és Jessie csak most
jö rá, hogy milyen kócos lehet. Ez a szegény kölyök alig
láthato nőt életében, és most úgy kell az egyikükkel
találkoznia, hogy annak botrányos összevisszaságban áll
a haja. Jessie kinyújto a felé a kezét.
– Bocsáss meg, fivérem, ha megleptelek, de i
hagynád nekem ezt a gyertyát? A szobámban semmiféle
fény nincs, és rendbe kell hoznom magam, mielő
találkoznék a sógorommal!
A fiatalember szolgálatkészen lépe előre, és felé
nyújto a a gyertyát.
– Természetesen, úrnőm. Elég lesz ez az egy? Ha
szükséged van rá, hozhatok még.
– Isten áldjon meg érte, fivérem. Igen, ha nem esik
nehezedre, fényből sosem elég. Hozzál csak, amennyit
tudsz, hálás lennék érte.
 A fiatal fiú fejet hajto és elsiete , Jessie pedig
visszament a kamrájába, és most, hogy már láto is,
alaposabban körülnéze . A szoba apró volt, nem volt
benne más, csak a keskeny kis priccs, amelyen aludt, a
falon egy fafeszület, fölö e parányi ablaknyílás, ala a
egy térdeplő. Az ágyhoz lépe és rányomta a kezét.
Nem engede , a fejrésznél a párna sem bizonyult
másnak, mint egy vitorlavászonba csavart fatönknek.
Istenem! Azt hi em, börtönben vagyok, pedig csak egy
szerzetes cellájában voltam. Még szép. Nincs túl sok különbség
a ke ő közö . De emlékszem, amikor megérkeztem, ennek is
hogy örültem. Ezek a férfiak nem ismerik a többi halandó
élvezte kényelmet. Az egész életük imádkozásból és még több
imádkozásból áll, nehézségekből, lemondásból és feláldozásból.
És időről időre harcból. Ó, édes Istenem, hogy nézhetek ki? És
egy árva tükör sincs idebenn. De még egy asztal sem. És hol a
táskám?
O találta meg, ahová érkezésekor ledobta, az ágy
mögö . A magányos gyertya fénye nem segíte túl
sokat. Megtalálta a kis bőrtáskát, ami a legfontosabb
holmija volt, kiránga a, aztán meglazíto a rajta a
zsinórt, és a keskeny ágyra öntö e a tartalmát. Hajkefe,
fésűk, egy összehajtogato anyag, benne a hajhálóival,
egy másik, vaskosabb csomag, amiben egymásnak
koccanó, szilárd tárgyak lapultak, és egy négyzetes, lágy
gyapjúkendő, benne egy téglalap alakú, tenyérnyi
ezüs ükörrel. Jessie először a tükröt szedte elő, alaposan
letörölge e a kendővel, mielő felemelte volna, hogy
ellenőrizze az arcát és a haját a másik kezében tarto
gyertya fényénél. Elfintorodo , amikor meglá a, mit
tesz, ha hosszú napokig nélkülöznie kell a szobalányát.
De aztán lete e a tükröt és a gyertyát az ágy merev
felületére, majd nekiállt pótolni az elsőre észreve
hiányosságokat.
Két kézzel túrt bele feltűzö hajába, megkereste és
kiszedte a dús fürtöket összefogó tűket, és amikor már
nem talált többet, előrehajto a és megrázta a fejét.
Átfésülte a haját az ujjával, fellazíto a, igyekeze
megkeresni a nagyobb gubancokat. Nem akadt egyre
sem, amit ne tudo volna gyorsan meglazítani, és
azonnal kézbe ve e a hajkeféjét, hogy hosszú, sima
mozdulatokkal kiegyengesse a tincseit a feje búbjától a
derekáig. Messze eltarto a az egyes fürtöket az egyik
kezével, míg a másikkal átránga a a kefét a makacsul
ellenálló, összetapadt hajvégeken. Türelmetlenségében a
fogát csikorga a, és kíméletlenül ese neki minden
kuszább csomónak.
Mire a fiatal szerzetes ismét bekopogo , Jessie már
végze a kócos résszel, és csak azért fésülte a haját, hogy
szép sima legyen. Sietve kinyito a az ajtót, és inte ,
hogy jöjjön be. A szerzetes egész kötegnyi rövid, vaskos
gyertyát ölelt magához fél karral, a másik kezében pedig
egy meggyújto gyertya ége . Belépe a kamrába, aztán
megállt. Körbenéze a parányi szobán, hátha talál egy
helyet, ahová letehetné a terhét Jessie csak legyinte ,
mintegy mutatva, milyen szűkös idebenn a hely.
– I nincs helyem semmire. Nincs esetleg valahol
egy nagyobb szoba? Netán olyan, amiben akad egy
asztal is?
A fiatal szerzetes zavartan pislogo , aztán rövid
gondolkodás után biccente .
– A preceptor testvér szobája nagyobb, úrnőm, és
van benne asztal is. És egy szék.
 Várt, de miután a szerzetes hallgato , ő vete e fel.
– Közel van? Szerinted használhatnám egy rövid
időre?
A férfi épp csak összevonta a szemöldökét, láthatóan
nem tudta, mihez kezdjen ezzel a kéréssel, úgyhogy
Jessie tovább győzködte.
– Nem tart sokáig. És azt mondtad, az én drága
sógorom arra kért, minél hamarabb menjek le, ugye?
– Igen, úrnőm.
– Akkor hát minél hamarabb illően rendbe hozom
magam, annál hamarabb lemehetek hozzá. Hol van a
preceptor testvér cellája?
– Erre, asszonyom.
A szerzetes kilépe a folyosóra, és o várt, miközben
az asszony gyorsan összeszedte kis csomagja tartalmát,
hogy mindent magával vihessen. Amikor elkészült,
kísérője bal kéz felé indult meg a folyosón, aztán megállt
egy nyito ajtó elő .
– Ez az, úrnőm.
Jessie magasra emelt gyertyával néze körbe a
preceptor cellájában. Ugyanolyan spártai volt, mint
ahonnan jö , és nem volt sokkal nagyobb sem, talán ha
harmadával lehete hosszabb, de volt benne két kis
asztalka a külső falnál, a keskeny ágy lábával szemben.
Az egyik épp csak akkora volt, hogy elférjen rajta a
mosdótál és a magas nyakú kancsó, ami a mosdótálhoz
tartozo , de a másik nagyobb volt. Az egyik oldalon
díszesen farago szaru tintatartó és hozzá illő
szarupohárka sorakozo katonás rendben, tele lúd
írótollakkal. Egyszerű faszék állt elő e.
 – Tökéletes – mondta Jessie, és odasiete a
mosdótálas asztalkához. – Ó, ez üres! – Visszafordult a
szerzeteshez, aki eközben lete e a saját gyertyáját, és
épp a hat másikat rendezte el nagy gondossággal az
asztalon. – Lehetséges volna, hogy hozol nekem egy kis
vizet, testvérem, és esetleg egy törülközőt is? Nagyon
szeretném megmosni az arcomat.
A férfi láthatóan kezde hozzászokni a kéréseihez,
mert ezú al egyszerűen csak biccente , és odanyúlt a
kancsóért, aztán habozva megállt.
– Le kell mennem a konyhába vízért, asszonyom.
Szeretnéd, ha felmelegí etném neked?
– Egy hónapig az imáimba foglalnám a neved, ha
megtennéd a kedvemért!
– Köszönöm, úrnőm. Giles-nek hívnak. Mindjárt
visszatérek.
Amint becsukódo az ajtó a férfi mögö , Jessie
meggyújto a a gyertyájával a többit, és amikor már az
összes ége , elrendezte őket az asztal szélén, majd leült a
székre, és kirakosga a kis táskája tartalmát maga elé.
Újra megnézte magát a tükörben, ide-oda forga a a
fénylő felszínt, hogy minél jobban kihasználhassa az
erősebb fényt, aztán nekitámaszto a az ezüstholmit az
egyik gyertyának, a fésűvel gondosan ke éválaszto a
középen a haját, és lehúzta, hogy elöl folyjon végig a
vállán. Miután ezzel végze , elkezdte befonni. Ujjai
gyorsan, évtizedes gyakorlo sággal mozogtak. Amikor
végze a második fona al is, mindke őt ellenőrizte a
tükrében, aztán egyiket is, másikat is lapos kontyba
tekerte, és hosszú hajtűkkel rögzíte e. A tűk átszúrták a
vaskos hajtekercseket, és amikor már úgy-ahogy
megfogták a haját, hosszú, íves, aprólékosan farago
teknőspáncél fésűkkel rögzíte e a kontyot a helyére.
Óvatosan megrázta a fejét, nézte a kis tükörben, tart-e a
hajköltemény, aztán határozo abban is rázo egyet rajta.
Elégede volt, hogy semmi sem mozdul, és az egész
hajépítményt lefedte egy vékony aranydrótból font,
aprócska borostyáncseppekkel díszíte hálóval, és négy
kisebb hajtűvel a hajához fogta. Megint ellenőrizte a
munkáját a tükörben, de bármilyen szigorú volt, nem
talált benne semmi hibát. Egy árva hajszál sem lógo ki.
Ezek után felállt, és megpróbálkozo a lehetetlennel:
az aprócska tükörrel ellenőrizte a ruháját. Felöltözve
aludt, úgyhogy kénytelen volt elfogadni, hogy az anyag
gyűrö , és semmit sem tehet ellene, ezért inkább csak a
foltokra összpontosíto . Ha talált valahol valamit, és úgy
ítélte, segít a helyzeten, a hajkeféjével próbálta
kidörzsölni a koszt. Épp ezzel foglalatoskodo , amikor
Giles testvér visszatért, és egy törülközőbe csavart,
gőzölgő kancsót hozo . Ezú al egy másik testvér is volt
vele: rajta szakácskötény volt, a kezében pedig egy
másik kancsó, a hóna ala gondosan feltekert törülköző.
– Hideg és meleg vizet is hoztam, úrnőm, hogy
kedved szerint keverhesd őket.
– Isten áldjon érte, Giles testvér, és téged is, szakács
testvér. És két törülköző! És szappant is hoztatok! Az
életemet és a józan eszemet mente étek meg vele!
Mindkét férfi szinte ragyogo örömében, de egyikük
sem mozdult, hogy kimenjen, Jessie-nek kelle rájuk
mosolyognia.
– Most már csak két dologra lenne szükségem, Giles
testvér: hogy pár percre magamra hagyjatok, amíg
megmosom az arcom és a kezem, aztán hogy
élvezhessem a társaságodat, amikor megkeresem férjem
nemes bátyját, mert be kell vallanom, hogy a
leghalványabb fogalmam sincs, hol találhatom a
tengernagyot! Meg vársz és elkísérsz?
– Természetesen, úrnőm! – Giles testvér a társára
néze és fejével a kijárat felé inte . Mindkét férfi kiment
a szobából, majd becsukták maguk mögö az ajtót.
Jessie forró vizet töltö a mosdótálba, aztán öntö
bele egy kis hideget is. Beázta a az egyik törülközőt, és
beledörzsölte az erős, lúgos illatú szappant, aztán még
egyszer kicsavarta, mielő átmosta volna az arcát, a
kezét és a karját. Élvezte a tiszta, csípős érzést, ahogy a
meleg, szúrósan szappanos víz és a felforrósodo anyag
a bőréhez értek. Megtörölközö a másik törülközővel,
aztán habozo egy pillanatig, majd kifűzte a ruháját.
Alaposan meglazíto a a fűzőjét, lerázta magáról a fölsőt,
míg csak a ruha a derekára nem lógo A melle
kellemesen megbizserge , ahogy letörölte a forró,
szappanos törülközővel, és egészen libabőrös le a ól,
ahogy az érdes textil végigdörzsölte a mellbimbóját.
Emlékezte e magát, hogy hol van, és hogy a sógora vár
rá, aztán kicsavarta és a nyakába te e a forró, nedves
törülközőt. Nagyot sóhajto , és felnyúlt, hogy
megmasszírozza a tarkóját a szorosan felfogo
hajkoronája ala . Egypár pillanatig csak hátrabillente
fejjel állt, és élveze el hunyta le a szemét.
Aztán másodszorra is emlékezte e magát, hogy hol
van, és félig elmosolyodo azon, milyen illetlenség, hogy
félmeztelenül áll egy szerzetesi cellában. Sietve szárazra
törölte magát és visszaránga a a ruháját. Illően és
gondosan befűzte. A táskájából előszede egy kis kerek,
lapos, fekete dobozkát és egy vaskos, rövid ágféleséget.
Az egyik vége rojtos volt és rücskös, szürkésfehér poron
hevert. Jessie a rojtos végét megnedvesíte e a nyálával,
beledugta a porba, aztán alaposan átdörzsölte vele a
fogait és az ínyét. A hideg vizes kancsóból töltö a
tenyerébe egy korty vizet, azzal öblíte e ki a száját, a
fölösleget a mosdótálba köpte. Eztán végigfu a a a
nyelvét a fogain, és kipiszkálta a darabos üledéket,
mielő újra öblíte és köpö volna. Mikor ezzel is
megvolt, leült, és még egyszer utoljára alaposan
végigmérte magát a tükörben.
Úgy nézek ki, mint egy halo . Semmi színem nincs. Édes
Istenem, Marie, hol vagy, amikor szükségem lenne a
segítségedre? Imádkozom érte, hogy biztonságban légy, de nem
vagy i , úgyhogy magamnak kell megoldanom a helyzetet.
Gyorsan, de mértékkel. Nem lenne illő épp i úgy kifestenem
magam, mint egy szajha!
Kinyito a az utolsó csomagját, és kiszede néhány
szorosan zárható tetővel elláto , díszes kis fadobozkát.
Mindegyiket felpa into a és elrendezte maga elő a
különböző színű pasztákat. Az egyik kezében a tükrét
tarto a, a másikkal gyorsan és határozo an dolgozo . A
középső ujjával könnyen megdörzsölte az egyik paszta
felszínét, aztán épp csak egy leheletnyi kékes színt vi
fel a szemhéjára. Addig simíto a a bőrébe a krémet, míg
csak annyi látszo belőle, mintha még kékebb lenne a
szeme, és jobban visszaverné a fényt. Gyorsan
beletörölte az ujját a még nedves törülközőbe, és
kiválaszto egy másik dobozkát. Óvatosan vöröses
krémet kent fel a járomcsontjára, amitől épp csak a
leghalványabb pír derenge az arcán. Egy harmadik
dobozból mélyebb vörös kenőcsöt kent széles, telt
szájára, aztán gyengéden összeérinte e két ajkát. Végül
egy aprócska üvegcséért nyúlt: ebben lako önbizalma
legerősebb fegyvere. Lassan húzta ki a miniatűr fadugót
a drága fiolából, és megfordíto a az üvegcsét, mire egy
csepp sűrű folyadék cseppent a középső ujja begyére. Az
orrához emelte és mohón szívta magába az illatát: tudta,
hogy miután felteszi, többé nem érezheti. Ezzel az
áldoza al viszont együ tudo élni, különösen, mivel
tudta, hogy körülö e mindenki más érezni fogja. Két
egészen apró cseppecskét kent a füle mögé a
folyadékból, a maradékot bedolgozta a torka ala i lágy
bőrbe.
És végre készen volt. Visszadugta minden holmiját a
kis bőrtáskába, mielő elfújta volna a hat gyertyát, aztán
a hóna alá csapta a táskát, az ajtóhoz lépe , és kinyito a.
Az i ú Giles testvér ösztönösen felemelte a
gyertyáját, hogy jobban lássa, és leese az álla, a szeme
pedig elkerekede .
– Úrnőm… – Hallhatóan nagyot nyelt. – Igazán…
valóban… most már készen állsz?
Jessie a legédesebb mosolyát villanto a rá.
– Készen állok, Giles testvér, és már így is
megbocsáthatatlanul sokáig tarto alak fel, de úgy érzem
magam, mint aki újjászülete , és ezt a te
kedvességednek köszönhetem. Nem tudom, mihez
kezdtem volna, ha nem segítesz. Mi, asszonyok, mint azt
te is tudod, nagyban különbözünk a férfiaktól. Nagy
hangsúlyt fektetünk a megjelenésre, különösképp a
sajátunkéra, és még egyszer meg kell köszönnöm, hogy
figyelembe ve ed a kívánságaimat. De lenne még egy
kérdésem: érdemes i hagynunk ezt a hat gyertyát?
 A fiatal szerzetes elmosolyodo , aztán hamar
kijózanodo az arckifejezése.
– Nem hinném, hogy szükség lenne rájuk, úrnőm. A
preceptor testvér alighanem igencsak megdöbbenne, ha
ilyen elképesztő fényűzés nyomait találná a cellájában.
Talán azt hinné, hogy valamiféle természetfele i
látogatója akadt. – Végignéze a folyosón, a lépcső felé,
aztán határozo abban folyta a. – Ha készen állsz, most
lekísérlek a tengernagyhoz!
Ahogy egymás melle végigsétáltak a folyosón,
Jessie észreve e, hogy mély csend ül meg körülö ük
mindent.
– Az éjszaka mely óráját számoljuk, fivérem? Úgy
tűnik, későre járhat.
– Valóban, úrnőm, nemsokára éjfél!
– És egész éjszaka szolgálatban leszel?
– Ó, dehogy, úrnőm, bármelyik pillanatban
leválthatnak. Lehet, hogy már le is válto ak. Éjfélkor van
őrváltás.
Jessie megállt a lépcső tetején, és felnéze a
szerzetesre. Őszinte aggodalom ült a vonásain.
– Ó! Akkor a bocsánatodért esedezem, hogy így
feltarto alak. Megbüntetnek azért, mert nem voltál az
őrhelyeden?
Giles ismét elmosolyodo , és megrázta a fejét.
– Ma este nem, asszonyom. A tengernagy maga
küldö érted. Igazán élvezetes feladat volt.
– Még egyszer köszönöm, Giles testvér, szép bók
volt. De még mindig nem tudom, mi lenne a helyes
teendő azokkal a gyertyákkal. Megkérhetlek, hogy vidd
át a másik szobába, és az egyiket hagyd égve? Tartok
tőle, hogy előbb vagy utóbb vissza kell térnem oda, még
mielő felkel a nap.
A fiatal szerzetes arcán aggodalom villant át.
– Nem lesz rá szükség, úrnőm, senkit sem fognak
zavarni. – Elindult lefelé a lépcsőn, és a válla fölö
folyta a, miközben Jessie a nyomába eredt. – A
preceptor ma este nem tér nyugovóra. Különös dolgok
történnek. Tudtad, hogy elmaradt az esti ima? Ez még
soha nem fordult elő.
– Elmaradt? Az egész rendházban? Ez módfele
szokatlan. Mi folyik i , nem tudod?
– Nem, asszonyom. Én csak egyszerű testvér
vagyok, semmi fontosról nem tudok. De beszélnek ezt-
azt, és én is hallo am pár dolgot, épp csak egyik sem
hihető vagy méltó arra, hogy megismételjem. – Leértek a
lépcső aljára. – I is vagyunk. Megkérnélek, hogy várj
idekinn, amíg bejelentelek.
Jessie kihúzta magát, igyekeze még egyszer
lesimítani a ruháját, és ellenőrizte, hogy minden a lehető
legillendőbben álljon rajta, aztán végigtapoga a a haját
az aranyháló ala . Ideges volt, maga sem tudta, hogy
miért, és arra gondolt, nyilván azért aggódik, amit Giles
testvér mondo az elmaradt imáról. Ez egy
szerzetesrend volt, a tagok életét minden szempontból a
templomosok szabályzata irányíto a, ami csak háború
esetén engedte el a meghatározo időközönkénti
imádkozást. Csak háború idején, és csak akkor is, ha
harcolniuk kelle – semmi más nem zavarha a meg a
szertartások napi rendjét, és ma este mégis elmaradt az
ima. Valami komoly dolognak kelle történnie.
 2.

Maga Charles Saint-Valéry siete az ajtóhoz, hogy

fogadja.
– Jessica, drága húgom, gyere csak be! Remélem, jól
aludtál! – A hüvelykujja és mutatóujja közé csippente e
az asszony ujjait, és meghajolva beveze e a terembe.
Jessie hangos szoknyasuhogással, szélesen mosolyogva
lépe át a küszöbön, aztán hirtelen megtorpant, mert
észreve e, hogy rajtuk kívül még jó néhány férfi
várakozik odabenn. Három fehér ruhásat számolt meg a
tengernagyon kívül, és egy barnába öltözö
fegyvernököt. Egyiküket sem ismerte.
Ó, édes Istenem, egy egész lovagi gyülekezet. Merev
fennköltség, mosdatlan testek, bűzlő képmutatás. És mi ez a
re enetes szag? A képmutatás ennyire azért nem lehet büdös!
Ó, Istenem, a falakat átmosták lúgkővel! Erre aztán semmi
szükségem így éjféltájt. Megpördült és szembefordult a
tengernaggyal.
– Bocsáss meg, Charles, nem tudtam, hogy
megbeszélést tartotok. Úgy érte em, hogy híva ál, de
ezek szerint várnom kelle volna, mielő zavarni
merészellek.
Saint-Valéry tengernagy felnevete .
– Szó sincs róla, drága húgom. – Továbbra is
gyengéden fogta a kezét, és kecsesen Jessie baljára lepe ,
visszafordíto a, aztán a szabad kezével a szobában lévő
férfiak felé inte . – Hadd mutassam be a bajtársaimat.
Ke en olyan ügyben jö ek, ami mia kénytelen voltam
megzavarni a pihenésedet.
Jessie alaposabban végigmérte az egybegyűlteket. A
tekintete épp csak átfuto Sir Williamen, aztán a melle e
álló barna ruhás fegyvernökre tapadt. A szeme először
összeszűkült, aztán elkerekede a felismeréstől.
– Tam Sinclair! – Az egész arcát beragyogta a
mosolya. – Ez az az ember, akiről meséltem, Charles! –
Aztán hirtelen elhallgato és visszafordult Tamhoz;
összevonta a szemöldökét, majd még egyszer a
templomosok jelvényével hímze , barna ruhára néze . –
De hát csak egy kocsis voltál… nem tudtam, hogy a
Templomos Rend tagja vagy!
– Más sem sejte e, kedvesem – jegyezte meg a
sógora. – Tam titokban érkeze hozzánk, Sir Williamet
kísérte, és a nagymesterünktől hoztak híreket Párizsból.
Testvéreim, ő i az öcsém özvegye, Jessica Randolph
úrnő, Saint-Valéry bárónője.
A nő bájosan biccente a férfiak felé, és alaposabban
megnézte magának Sir Williamet.
Ó, te szent ég, mekkora egy ember! És milyen széles a
válla! És nincs szakálla! Azt hi em, minden templomosnak
szakállt kell hordania. Bűnnek tartják, ha valaki leborotválja,
bár szerintem Isten sem tudja, honnan juto ilyesmi az
eszükbe. Jó arca van, erős és tiszta vonásokkal, szögletes,
határozo állal. És csodálatos szempárral – milyen fényes,
mégis milyen halovány a kékje! És dühös. Rám haragszik?
– Még sosem lá am egy templomos csupasz állát –
jegyezte meg, és lá a, hogy a férfi tekintete lobbot vet.
Valaki felnevete , de gyorsan köhögésnek álcázta a
hangot. – Bocsáss meg, hogy ilyen nyers voltam –
folyta a –, de így igaz. Eddig még csak szakállas
templomosokkal volt dolgom. – Tamra pislogo . – Mivel
Tam Sinclair – folyta a, skót módra ejtve a nevet, azután
visszanéze a lovagra –, ebből úgy vélem, te csak a
rokona lehetsz, a híres Sir William Sinclair, Salamon
Templomának lovagja.
Sir William továbbra is mérgesen meredt rá, de
teljesen belevesze abba a hirtelen és kellemetlen
bizonyosságba, hogy a nő szeme sosem vált már színt az
emlékeiben, és hogy a formátlan vonások, amikkel
annyit viaskodo ma este, örökre a lelkébe vésődnek.
Mit te em, hogy ennyire megharagudo rám? Vagy csak
arról van szó, hogy gyűlöli a nőket?
– Ismered Sir Williamet, kedvesem? – kérdezte Saint-
Valéry őszintén megrökönyödve.
– Nem, kedves bátyám, de hallo am már róla. Sir
William legendás hős. – Elmosolyodo , és zavarba ejtő,
szürkéskék szemében épp csak egy szikrányi gúny ége ,
ahogy visszapillanto Sir Williamre, és lá a, hogy a férfi
zavarában és szégyenében elvörösödik. Nem csak az
arca pirult ki, de még a füle hegye is lángolt.
Isten szent nevére, egyáltalán nem haragszik rám! Fél
tőlem a szerencsétlen! De hát miért? Csak mert nő vagyok!
Lehet, hogy ennyire egyszerű és szomorú a rejtély kulcsa?
Nem találja a szavakat sem. Nem, ez valami mélyebb, mint a
puszta félelem.
Sir William pedig átkozódo magában, hogy miért
pirul el, mint egy zavart parasztkölyök, és a szavakat
kereste, amivel visszavághat a nő gúnyolódására, de
csak egyetlen rövid mondatra futo a, és abba is kis híján
megfulladt, hogy dadogás nélkül, de mereven és
mogorván odavesse.
– Gúnyolódsz velem, úrnőm!
Jessie-nek elkerekede a szeme, de a mosolya meg
sem rezzent.
– Ugyan, dehogy, uram, szó sincs róla! Esküszöm,
nem gúnyolódom! – Aztán nyugalmat erőltete az
arcára, letörölte a mosolyt és a gúnyos csintalanságot is,
egyenesen a férfi szemébe néze , és hazájuk, Skócia
nyelvén szólíto a meg. – Ismertem a húgodat, Peggyt,
Sir William, kislánykoromban, amikor még o hon éltem.
Sok időt töltö ünk együ , közel kerültünk egymáshoz,
és egyfolytában rólad mesélt: mit te él, miféle
hőste eket vi él véghez. – Könnyedén visszaválto
franciára. – Peggy egyfolytában csak a te dicséretedet
zengte. Te voltál az ő hőse, a fényes páncélba bújtato
báty, a Templomos Rend katonája, a szent kereszt
védelmezője. Alig ismert téged, hiszen csak kétszer
találkoztatok, és mindkétszer csak rövid időre. Ennek
ellenére nem lehete volna rólad jobb véleménnyel.
A nagydarab fickó összevonta a szemöldökét,
kinyito a a száját, de nem tudo megszólalni, úgyhogy
skótul próbálkozo újra.
– Akkor még csak buta kislány volt.
Erre gyors és éles választ kapo franciául.
– Merthogy a lányok mindig buták, Sir William?
Peggy mostanra már kész nő, de fogadni mernék, hogy
nem változo meg rólad a véleménye. Még mindig
butának tartod?
 – Nem tudhatom, milyen – morogta William, és
átkozta magát ezért az átlátszó hazugságért, mert a
tengernagynak épp az előbb árulta el, mennyire nagyra
tartja a húgát. Ennek ellenére tovább támado , nem
zavarta az sem, hogy még nagyobb bolondságokat
beszél. Képtelen volt megállni, hogy válaszoljon, bár
tudta, ellenségesnek hangzik. – Semmit sem tudok a
nőkről, hölgyem.
– Ez elég egyértelmű, Sir William. – Jessie hangja
érezhetően hidegebb volt.
– Igen, végül is én csak egyszerű katona vagyok.
– Igen, és alázatos szerzetes. Valóban. Ezt már
hallo am, Sinclair uram. De akárhogy nézem is, nem
tűnsz sült bolondnak, alázatosnak pedig még annyira
sem. – Ezt emészd meg, Sir Tuskó!
Az asszony hátat fordíto a fehérbe öltözö
lovagnak. Hűvösen elbocsáto a, és ismét csak a
tengernagyra figyelt. Saint-Valéry elkeserede en
hallga a az előbbi párbeszédet. Jessie a karjára te e az
ujját, rámosolygo , aztán a szobában lévő másik két férfi
felé inte .
– Azt hi em, talán de Thierry parancsnok is i lesz.
Találkozom még vele?
Saint-Valéry megköszörülte a torkát, és amikor
megszólalt, ügyelt rá, hogy ne nézzen senkire.
– Tartok tőle, hogy Sir Arnold már nincsen
közö ünk, húgom. Nem sokkal ezelő halt meg. –
Szünetet tarto , hagyta, hogy az asszony kifejezze
gyászát és aggodalmát, de meg sem próbálta
elmagyarázni, valójában milyen kevéssel ezelő történt

Ú
az eset. Úgy vélte, nem nyerne vele sokat, ha
fölöslegesen felzaklatná a nőt. Mosolyt kényszeríte
magára, és könnyedén folyta a. – Biztos vagyok benne,
azt szeretné, ha a bocsánatodért esedeznék, amiért nincs
i , hogy üdvözöljön. – Újra elhallgato , láthatóan
küzdö valamivel, aztán folyta a a mondandóját. –
Bemutathatlak az utódjának, Sir Richard de
Montrichard-nak, és a saját helye esemnek, Sir Edward
de Berenger-nak?
Mindkét férfi meghajolt, és Jessie a legmegnyerőbb
mosolyát villanto a rájuk. Fogalma sem volt róla, hogy
William Sinclair a haragtól elnémulva nézi, és egész
testében viszket a ól, milyen kínosan fordult el tőle a nő,
miközben próbált megbirkózni azzal az éles és riasztó
tuda al, az asszony karcsú és hajlékony testét nézve,
hogy magát a Kísértést látja maga elő , az ördög testet
öltö keze munkáját. Ez a nő egyszerűen szebb volt és
zavarba ejtőbb, mint bárki más, akit eddigi életének
harminc-egynéhány évében útjába vete a gondviselés.
Még miközben magában füstölögve nézte, akkor is
lá a, az asszony milyen ügyesen irányítja a férfiakat. De
Berenger ugyan kemény és szigorú lovag volt, ám
láthatóan elolvadt egyetlen ragyogó mosolyától is, és
szinte i a a szavait. Bármit mondo a nő, úgy
vigyorgo , mint egy félkegyelmű, akit felügyelet nélkül
az utcára sem lehetne kiengedni. És még a mogorva
preceptorhelye es, Richard de Montrichard is
mosolygo és bólogato , bármit magyarázo ez a
némber, és a szeme a párbeszédet követve hol rajta
időzö , hol De Berenger-ra villant. William érezte, hogy
Tam figyeli, és mogorva arccal fordult oda az emberéhez,
de Tam nem volt hajlandó a szemébe nézni, gyorsan
elfordíto a a fejét, mielő Will olvashato volna a
tekintetében.
És Will még mindig mondani akart volna valamit,
még mindig előre akart lépni, hiába tudta, hogy túl késő,
a helyére akarta tenni ezt a nőszemélyt pár gondosan
megválogato szóval, tudatni akarta vele, hogy hiába
rejti édessége mögé ravasz ármánykodását, hiába nem
nyíltan támad vele, hiába használja ebben a társaságban.
Semmi sem juto az eszébe – nem jö ek a csípős
megjegyzések, az ihlete visszavágások, semmi, amit
mondhato volna, úgyhogy csak állt tehetetlenül,
megszégyenítve és megalázva, bár nem is tudta, miért
érzi így. Csak nézte a nő tarkóját, a vállát, azt, ahogy a
ruha simogatva a testére tapadt, és minden aprócska
mozdulatát köve e.
A tengernagy mente e meg kínos
mozdulatlanságából, amikor is felszólíto a az egész
társaságot, hogy inkább üljenek le a tűz mellé. Tarto a
Jessica úrnőnek a széket, aztán leült az asszony jobbjára,
és inte Sir Williamnek, hogy foglalja el a hölgy másik
oldalán álló széket, míg a többiek is leültek. Sinclair
vonakodva lépe előre, hogy leüljön a tengernagy
kínálta helyre, de csak az az egy volt szabad, akkor is, ha
onnan éreznie kelle az asszony közelségét, mintha épp
csak emlékeztetné valami meleg, édes és gyönyörteli
ízletességre. Sir William Skóciában töltö e a
gyermekkorát, élete további részét pedig a keresztény
világ különféle szerzetesi rendházaiban, egész a
Szentföldig eljutva, de parfümmel még sosem
találkozo , és nem is gyaníto a, hogy amit érez, az nem
Jessica Randolph természetes illata. Bármennyire
ellenszenvesnek találta is az asszonyt, azon kapta magát,
hogy perverz élvezetét leli a halvány illat kelte e viharos
érzésekben.
Jessie Randolph semmiféle jelét nem adta, hogy
észrevenné a jelenlétét. Továbbra is elfordíto a tőle a
vállát, és halkan beszélt a sógorával. Saint-Valéry végül
biccente , biztatóan megverege e a kezét, aztán
megköszörülte a torkát és a többi jelenlevő figyelmét
kérte. De ebben a pillanatban hangos kopogtatás zavarta
meg őket az ajtó felől, és egy igen riadt őr néze be.
– Két nő érkeze nem sokkal napszállta után a
kapuhoz – magyarázta dadogva, kis híján remegve a
tengernagy szigorú arckifejezése lá án –, és Saint-Valéry
bárónőt keresték.
Jessie talpra pa ant. Marie és Jane e! Köszönöm, drága
Jézus, hogy megmente ed őket!
Az őr azt mondta, az őrházban marasztalták őket, az
egyik cellában, mert Tescar azt a parancsot kapta, hogy
senki sem jöhet ki vagy mehet be a preceptóriumba. De a
két nő egyre makacsabbul ismételge e, hogy muszáj
megengedniük, hogy lássák a bárónőt, úgyhogy végül az
őrparancsnok őt küldte ide, hogy tisztázzák a helyzetet.
Jessie odafordult Saint-Valéryhez, és megragadta a
karját.
– Ezek az én embereim, Charles. A szolgálóim, Marie
és Jane e. El kelle válnunk útközben, miután
figyelmezte ek, hogy Nogaret emberei három nőt
keresnek. Előreküldtem őket, hogy i várják be az
érkezésemet, aztán jöjjenek utánam, ha már mind
biztonságban vagyunk. Oda kell mennem hozzájuk.
Megbocsátasz nekem?
 Sir Williamnek feltűnt, az asszony milyen őszintén
örül a hírnek, és bármennyire is nem akarta,
átmelenge e a nő szemében csillogó boldogság, az íves
járomcsontokon felfénylő lelkes pír, amiből látszo ,
hogy mennyire aggódo a szolgálóiért. Meg is lepődö ,
hogy Saint-Valéry megrázta a fejét.
– Nem, kedvesem, még nem engedhetlek el. –
Végignéze a többi jelenlévőn, és tehetetlenül tárta szét a
karját – Olyan híreim vannak, amit azonnal hallanod
kell… olyan híreim, amiről még a helye eseim sem
tudnak. Sok minden történt ma, és még sok minden
várat magára, és kezd elfogyni az időnk, úgyhogy nem
engedhetem meg magamnak, hogy kétszer is elmeséljem
ezt a szomorú történetet. – De Berenger-ra és de
Montrichard-ra pillanto , lá a az arcukon az
értetlenséget. – A szolgálóid biztonságban vannak,
Jessica úrnő. Jó kezekben, és nem szenvednek tőle, ha
egy ideig még o maradnak. Most, hogy már tudjuk, kik
ők, biztos vagyok benne, hogy melegebb és
kényelmesebb helyre kerülnek, de nem egyezhetek bele,
hogy a jelenléted nélkül belépjenek a preceptórium
területére. Ez egy kolostor. Nincs hol elhelyeznünk őket,
és két nő jelenléte a megfelelő kíséret nélkül, okozhat
némi felzúdulást a testvérekben. Kérlek, inkább csak
üzenj nekik, hogy várjanak, amíg nem mehetsz
személyesen.
Jossie összeszűkült szemmel, mérgesen néze a
sógorára, de aztán elgondolkodva biccente .
– Valóban igen komor híreid lehetnek, bátyám, ha
bezára ad a kapukat, és az esti ima is elmaradt. Alig
várom, hogy hallhassam. – Az őrhöz fordult. – E ek már
ma este a szolgálóim?
 – Nem tudom, úrnőm – vonta meg a vállát az őr. –
Már o voltak, amikor átve em a szolgálatot. Lehet,
hogy azelő e ek.
– Hálás lennék, ha megetetnéd őket, és
megmondanád nekik, hogy örömmel hallom, hogy
megérkeztek. Mondd meg, hogy i kell maradnom egy
megbeszélésen, de amint lehet, csatlakozom hozzájuk.
És köszönd meg a nevemben az őrparancsnoknak, hogy
meghallga a a kérésüket.
Amint az őr elment, a bárónő is visszatért a székéhez.
– Jól van, tengernagy – mondta végtelenül
méltóságosan –, akkor most mondd el nekünk azokat a
roppant horderejű híreket.
A tengernagy felkelt, szembefordult a többiekkel,
há al a tűznek.
– Valóban roppant horderejű hírekről van szó. Sötét,
jelentőségteljes és szinte hihetetlen hírekről.
Nagymesterünk, Jacques de Molay ma figyelmeztetést és
utasításokat küldö a jelenlévő Sir William által. Azt
mondták nekik, állítja Sir William, könnyűszerrel lehet,
hogy a tegnapi nap volt az utolsó szabad napunk
Franciaországban.
Mindegyiküknek hosszan az arcába néze – a
sógornőjének, a bárónőnek, Edward de Berenger-nak és
Richard de Montrichard-nak is.
– De Molay mester úgy véli, a király meg akar
szabadulni tőlünk, tőlünk és a rendtől egyaránt. Nem
lehet egyszerűbben mondani. A párizsi preceptórium
kapta a hírt, olyan forrásból, amelyben bízik, miszerint
Fülöp király parancsot ado ki, hogy holnap hajnaltól
minden templomost tartóztassanak le, vessenek
fogságba és tartsanak őrizetben a francia királyság
területén. A terveket Guillaume de Nogaret,
Franciaország pecsétőre találta ki a király személyes
utasításait követve.
– De hát ez képtelenség! – Montrichard már talpra is
pa ant. – Miért tenne ilyet a király? És hogy tehetné
meg? Ez lehetetlen! Ennek az egésznek semmi értelme!
– Dehogy nincs, Sir Richard, csak az kell hozzá, hogy
Capet Fülöp legyen az ember.
Mind az öt férfi odafordult Jessica Randolph felé, és
döbbenten rámeredtek. Meglepte őket, hogy ilyen
merészen közbeszól, és nem ért egyet egy férfival,
férfitársaságban, de Jessie nyugodtan ve e a
megütközésüket. Felemelte a kezét, és jelezte, hogy
várjanak.
– Capet Fülöp Istentől kapo jogból uralkodik, nem?
De igen, természetesen. Ezt mindenki tudja, hiszen egy
pillanatig sem te e kérdésessé, ő mit gondol az egészről.
Isten akaratából király. És most már mennyi ideje
uralkodik Franciaországban? Huszonkét éve? – Hagyta,
hadd nyúljon meg a csend, mert tudta, hogy most már rá
figyelnek. – Igen, már ilyen rég volt, hogy
megkoronázták. Huszonkét esztendeje, és most
harminckilenc éves, tehát élete nagyobb részét
Franciaország királyaként élte le. De valójában mit
tudunk róla ilyen sok idő után?
Ismét hagyta, hogy várjanak, aztán megismételte a
kérdést.
– Mit tud bárki is Capet Fülöpről? A címét, azt
tudják: IV. Fülöp király. – Körbehordozta a tekintetét a
É
csoporton. – És tudják a kevésbé hivatalos megnevezését
is: Szép Fülöp. De ennél többet?
– És ha már i tartunk, a nők talán többet tudnak
róla? A felesége, Johanna királynő két éve halt meg,
miután huszonegy évig volt ennek a férfinak a hitvese,
és a halálos ágyán csak annyit mondo róla, egykor azt
kívánta, bárcsak összemelegedtek volna.
Megint hagyta, hogy megülje őket a csend, aztán
hozzáte e.
– Egykor, uraim. Egykor azt kívánta. De már rég
nem érdekelte.
Sir William összerezzent, mintha mondani akarna
valamit, de Jessie szinte öntudatlanul inte neki, hogy
hallgasson.
– Tudom, azon gondolkoztok, hogy én csak egy nő
vagyok, és nincs jogom így beszélni, nincs jogom
beleszólni a férfiak dolgába. De uraim, én legalább
tudom, miről beszélek! A királynak sosem kelle
megalkudni a vágyai kapcsán… sosem kelle , és már
nem is kell. Nem állnak ellene semmiben, amit igazán
akar. Úgy véli, istenadta joga uralkodni, és
meggyőződése, hogy csak Istennek tartozik
elszámolással. Capet Fülöp egy lélektelen uralkodó, egy
lelkiismeretlen király, aki pusztán azért gyilkolta a meg
a férjemet, mert elégedetlen volt vele. Szép Fülöp… –
Megint körbenéze az egybegyűlteken, a tekintete lassan
siklo egyikről a másikra, és fogalma sem volt róla, most
ki fogja félbeszakítani. – Én csak egyetlenegyszer lá am
személyesen. Szép. Sokkal szebb, mint néhai férjem volt.
Olyan szép, mint egy csodás márványszobor.
 Ekkor felkelt, a tűz elé lépe , és ahogy ezt te e, Saint-
Valéry oldalra csusszanva visszaült a helyére. Jessica
kurta biccentéssel köszönte meg ezt az udvarias
gesztust, de még nem fejezte be a beszédet.
– Egy szobor, uraim! Ennyi emberség szorult ebbe a
királyba. Egy szobor uralja Franciaországot; talán jólesik
megpihentetni rajta a tekintetünket, de jéghideg és nincs
benne egy szikrányi élet sem. Minden szempontból
elkülönül a többiektől, teljesen megközelíthetetlen és
megismerhetetlen, nincsenek emberi tulajdonságai vagy
gyengeségei. Hideggel és csenddel veszi magát körül.
Sosem mosolyog, sosem fogad a bizalmába senkit, sosem
lehet körülö e nyugodt az ember. Senki sem tudja, mire
gondol, miben hisz, csak annyit, hogy a Capet-dinasztia
Isten által felkent királyának tartja magát, Isten földi
helytartójának, és ilyen minőségében úgy véli, a pápa, az
egyház, és bármiféle más emberi hatalom fölö áll.
– És az a pár emberi tulajdonság, amiről tudjuk,
hogy megvan benne, se nem tiszteletre méltó, se nem
követendő. Szeszélyes, mohó, ravasz és becsvágyó.
Mások élete mit sem számít neki. És olyanokkal veszi
magát körül, akik mindig teljesítik a parancsait,
akármire ad is utasítást.
– Guillaume de Nogaret uralkodik ezeken, a király
kedvenc embere. Nogaret, aki semmitől nem riad vissza,
hogy keresztülvigye a király akaratát. Nyilván
mindannyian emlékeztek rá, hogy négy évvel ezelő
ellovagolt az embereivel Párizsból Rómába, megte
nyolcszáz mérföldet, hogy elrabolja az éppen uralkodó
pápát, IV. Bonifácot, mielő az kiátkozha a volna egész
Franciaországot. Ez volt a legförtelmesebb bűn, amit a
pápaság intézménye ellen valaha elköve ek, ám Nogaret
büntetlenül megtehe e.
– Mindannyian tudjuk, hogy a pápa egy hónapon
belül meghalt; nyolcvanévesen túl öreg volt már, hogy
túlélje ezt a szörnyűséget. És amikor az utódja, Benedek
pápa merészelte nyilvánosan elítélni Nogaret-t és rajta
keresztül Franciaország királyát, borzalmas hasi
fájdalmak közepe e ő is meghalt, és szintén alig egy
hónap ala . Megmérgezték, uraim! Mindannyian
tudjuk, hogy ez történt, de senki sem beszél róla, mert
senki sem mer beszélni róla, és senki sem tudja
bizonyítani. Az egész utóhatása viszont az volt, hogy
Fülöpnek tizennyolc hónapja volt rá, hogy elintézze a
saját francia pápája megválasztását. Így került Szent
Péter trónjára ez a Kelemen.
– És a merész Nogaret így bizonyíto a be
zsenialitását és Fülöp iránti hűségét. És jutalmul a király
pecsétőrének nevezték ki. Igazán zseniális alak,
lenyűgöző képességekkel, ezt senki sem tagadhatja. De
mindemelle gyilkos, szentségtörő és pápák elrablója.
Franciaország pecsétőre.
– A zsidók.
A tompa, furcsán fojto hang de Berenger-é volt, és
most minden tekintet rá tapadt.
– A zsidók – jegyezte meg még egyszer, ezú al
erősebben. – Tavaly. Tavaly júliusban. Igaz, amit de
Molay nagymester mondo a holnapi napról.
Saint-Valéry mély levegőt ve .
– Mi van a zsidókkal? Miről beszélsz, ember?
 – Be nem jelente tervek – vonta meg a vállát de
Berenger. – Tavaly, július huszonegyedikén mindenféle
előzetes figyelmeztetés nélkül letartózta ák
Franciaországban az összes zsidót, börtönbe vete ék
őket, aztán egy hónapon belül kiűzték az országból,
majd a korona minden tulajdonukat és birtokukat
elkobozta a birodalom javára. Ezt egész eddig el is
felejte em, és kevesen figyeltek fel rá akkoriban, mert
végtére is a károsultak csak zsidók voltak, és az üres
keresztény kincstárunknak igencsak nagy szüksége volt
a zsidók aranyaira. De gondolj csak bele, tengernagy,
lehete annyi zsidó aznap Franciaországban, ahány
templomos holnap hajnalban lesz? – Jessica Randolphra
pillanto , mielő egyik férfiról a másikra siklo volna a
tekintete, és mindegyiknek mélyen a szemébe néze ,
miközben folyta a a mondandóját.
– A zsidók elleni csapás terve és kivitelezése, a
titkosság és a pontos együ működés személyesen
Guillaume de Nogaret felelőssége volt. Ugyanazé a
Guillaume de Nogaret-é, akinek a híresztelések szerint a
szülei kathar eretnekekként végezték a máglyán
Toulouse-ban, és hadd emlékeztesselek titeket, a
templomos lovagok felügyelete ala , amikor egy ideig
mi őriztük azt a vidéket a Domonkosrendi inkvizítorok
kérésére.
– Mária, Isten szent anyja! – Senki még csak fel sem
pillanto , amikor Saint Valéry ezt lehelte.
De Berenger elfintorodo .
– Most már tökéletesen értem az egészet, bár
akkoriban sehogy sem állt össze… most már úgy vélem,
a zsidók tavalyi letartóztatása csak főpróba volt arra,
amire holnap reggel készülnek. Szemernyi kétség sincs
már bennem. – Elhallgato egy pillanatra, és lassan,
kimérten bólinto . – Igaz a nagymester figyelmeztetése,
és nem túlozta el azt sem, mekkora veszedelemben
forgunk. Hosszú ideje tervezik már ezt, de nem most
próbálkoznak vele először. Azt hiszem, holnap nagy
megrázkódtatás éri a rendünket.
– Nem állítom, hogy a nyílt utcán mészárolnak majd
le minket – húzta ki magát ültében –, és azt sem
fogadom el, hogy ez lenne, vagy akárcsak lehetne a
rendünk vége. Katonai és egyházi rend vagyunk, nem
lehet úgy szétszórni bennünket, mint a különálló és
védtelen zsidó csoportokat, úgyhogy sikeresebben
túléljük ezt a válságot is, mint ők. Mindamelle a
számok minket erősítenek… nem vagyunk elsöprő
túlerőben, de feltehetően ez is elég lesz, és aztán még o
a szolgálatban töltö hosszú idő, ami szintén melle ünk
szól. Holnap talán beavatkoznak az ügyeinkbe, de
kétlem, hogy valóban esélyük lenne elérni, hogy végleg
feloszlassák a rendünket. Lehet, hogy Kelemen pápa
gyenge, de ilyen nyílt és egyértelmű istentelenséget ő
sem engedne meg.
– Kelemen pápa azt engedi meg, amit mondanak
neki – szólalt meg a bárónő újfent, és hideg volt a hangja.
– Legalább annyira Fülöp teremtménye, mint Nogaret,
de rosszabb, gyengébb és veszedelmesebb még nála is,
mert félti a saját helyzetét. Tőle nem számítha ok
segítségre. Mielő Fülöp pápává emelte volna, Kelemen
egyszerűen csak Bernard de Bot volt, egy ismeretien
senki, aki valahogy elérte, hogy kinevezzék Bordeaux
érsekévé. Fülöp o bukkant rá, és azért emelte pápává,
mert már akkor is mindenki tudta, hogy mohó és
gyenge, hiú, hízelgésre éhes és könnyen manipulálható
alak. Túlságosan is szere e a világi dicsőséget és
elismerést, hírhedt volt a tétovaságáról, és olyan gyenge
és gerinctelen volt, hogy inkább kúszo volna száz
mérföldet hason csúszva, minthogy valaha is határozo
döntést hozzon. Sem segítséget, sem reményt nem
kínálhat nektek, higgyétek el, mert a ól fél, Fülöp
bármikor elveheti tőle a pápai címet.
De Berenger megrázta a fejét.
– Még ha el is hisszük, amit most mondtál, úrnőm,
hosszú távon nem számít. És ezú al hosszú távon kell
néznünk, mi történhet. Talán hónapokba, esetleg évekbe
is telhet, mire bármiféle bíróságot összeállítanak, és bár
ez az időszak igencsak megviseli majd az anyagi
helyzetünket, a szent rend maga túléli a dolgot. Őrültség
lenne máshogy gondolni. Lesz… lennie kell a végén
valamiféle megoldásnak, valami kárpótlásnak, és
amikor…
– Kárpótlásnak? Kímélj meg a gőgös és ostoba férfiúi
magabiztosságodtól, uram! – Jessie arca hirtelen
elvörösödö dühében, és de Berenger éppúgy eltáto
szájjal hőkölt hátra, mint a többiek. Egyikük sem láto
még asszonyt így viselkedni.
– Nem hallo ál egy árva szót sem abból, amit
mondtam? Isten szent nevére, mikor tanuljátok már
meg, hogy ezú al nem olyanokkal álltok szemben,
akiket ugyanúgy köt a becsület, mint benneteket? Azt
mondjátok, jóakaratú emberek vagytok, és hisztek
abban, hogy mások is csak azok lehetnek. Jóakaratú
emberek! Ugyan! A király azt hiszi, Isten maga ruházta
fel hatalommal. Isten felkentjének véli magát, aki
képtelen a tévedésre. Nincsen becsülete, ahogy ti
mondanátok, nincsen benne jóakarat, nem is hiányzik
neki. Isten mentsen meg minket a jóakaratú emberek
vakságától!
– Értsétek meg, hogy a király kétségbeese , csak a
pénz iránti vágy érdekli és hajtja. Semmi másra nem
gondol, semmi másra nem törekszik. Nyakig ül az
adósságokban, a kincstára feneketlen verem. Bármiféle
adót kivet, bármit elvesz, ellop, elragad, kitép bárki más
kezéből, akiről tudja, sejti, vagy akárcsak reméli, hogy
lehet még pénze. A mohósága kielégíthetetlen, és hisz
benne, hogy Isten tökéletesen megérti az igényeit és
szabad kezet ado neki, hogy úgy elégítse ki őket, ahogy
éppen eszébe jut.
– Úgy beszélsz, mintha a király személyes ismerősöd
lenne, bárónő, ahhoz képest, hogy csak egyszer
találkoztál vele – vete e közbe Montrichard.
Leereszkedőnek hangzo a megjegyzése.
Jessie lángoló szemekkel fordult oda hozzá, mint egy
nőstény oroszlán.
– Egyszer lá am, lovag uram. Sosem találkoztam
vele, úgyhogy nem kell ilyen megvetően beszélned
velem. De a férjem éveken át volt a király angliai
küldö e, és végeérhetetlenül és minden köszönet nélkül
küzdö azért, hogy pénzt teremtsen elő, és a feneketlen
Capet-kincstárba vesse. Az eredmény nem elégíte e ki,
úgyhogy megöle e a férjemet. Elhiheted, amit mondok
uram, tudom, miről beszélek!
De Montrichard-t ez láthatóan nem hato a meg, bár
elvörösödö és a válasza kevésbé volt magabiztos.
 – A férjed megvita a veled a király ügyeit,
asszonyom?
– A férjem bízo bennem, monsieur. Sokkal jobban,
mint ahogy emelkede uralkodónk megbízo őbenne. A
király olyan híreket kapo , hogy a bárónak van önálló
vagyona, és ráuszíto a Nogaret-t, hogy szerezze meg.
Nem sikerült neki, de Szép Fülöp kutatás közben
megöle e a férjemet. – Jessie elfordult, mintha ki akarna
vonulni a teremből, aztán ismét visszapördült, a
szoknyája csak úgy repült, a szeme lobbot vete , és
kétségbeese en inte a kezével, aztán végül egyenesen
de Berenger-ra mutato .
– És titeket is megöl mind egy szálig, ha az áll
érdekében, ha csak úgy teheti mancsát a rendetek
vagyonára! Tényleg azt hiszed, hogy a jövőben bármiféle
kárpótlás is vár rátok? De hát miért kárpótolna? Azért,
mert Isten királyi felkentje elkobozta a vagyonotokat?
Komolyan azt hiszed, hogy Capet Fülöp visszaadja, amit
egyszer már megszerze , vagy a teljes pusztulásnál
kevesebbel is beéri, ha a kocka már el van vetve? Ha ezt
hiszed, uram, bolond vagy, akár a tengernagy helye ese
vagy, akár nem! Most már csak az lep meg, eddig miért
nem csapo le rátok!
Sinclair azóta csendben ült, mióta a nő beszélni
kezde : Jessica teljesen lenyűgözte, táto szájjal
bámulta, és még csak fel sem tűnt neki, mit tesz. Még
csak nem is láto hasonlót, egészen megbűvölte, hogyan
néz ki és hogyan beszél, elkáprázta a, ahogy hullámzik
a keble, villog a szeme, és élénkvörösre pirul az arca.
Csak amikor bolondnak nevezte a tengernagy
helye esét, akkor nyerte vissza az önuralmát. Becsukta a
száját, kihúzta magát ültében, és újra elvörösödö , mert
ráébredt, eddig mit néze , és közben mi járt a fejében.
De az utolsó pár szó még o csenge a fülében, és
hirtelen azon kapta magát, hogy most ő beszél.
– Engem nem! – vete e oda.
Most szólalt meg először, mióta lekicsinyelte a húgát,
és érezte, hogy egyszerre mindannyiuk tekintete
rátapad, de most már uralkodo magán. A bárónő
betolakodo egy férfiak közti megbeszélésre, és
bebizonyíto a, hogy mindannyiuk fölö áll, de i , a
saját bajtársai közö Sinclair hangja volt a legerősebb.
Jessica Randolph megzavarta, mint nő. De bárónőként az
ő területére merészkede , és ugyanolyan kurtán el
lehete vele bánni, mint bármelyik más alárendel el.
– Mi nem, Sir William? – kérdezte Saint-Valéry.
– Nem lep meg, tengernagy. A bárónő azt mondta,
meglepi, hogy a király eddig nem csapo le ránk. Most
eszembe juto , hogy engem ez egyáltalán nem lep meg.
Mostanáig tarto , hogy megszervezze a megfelelő
választ.
Hosszas csend volt, mielő Saint-Valéry
visszakérdeze volna.
– A megfelelő választ, de mire? Bocsáss meg, Sir
William, nem értem, miről van szó!
– Nos, igen, az lepne meg, ha értenéd! – Sinclair
hátradőlt a széken, nekifeszíte e a vállát a támlának.
Elfintorodo , mert vívódo magában, hogy
elmagyarázhatja-e, mire gondol, aztán ráébredt, milyen
nevetséges, hogy a jelen körülmények közö
mondandója bizalmas mivolta mia aggodalmaskodik. –
Fülöp király kérte a felvételét a rendünkbe másfél évvel
ezelő , nem sokkal a felesége, Johanna királynő halála
után.
Saint-Valéry megdöbbenve vonta föl a szemöldökét.
– Valóban? Nem is hallo am róla.
– Kevesen tudták, Sir Charles. Nem árulták el sok
embernek. Mivel királyról van szó, nem volt járható a
szokásos út, ezért Fülöp egyenesen a
Kormányzótanácsot kereste meg.
– És? Mi történt?
– Törvényeinknek és szokásainknak megfelelően
alaposan fontolóra ve ük a jelentkezését, és titkos
szavazásra bocsáto uk az ügyet.
A tengernagy biccente .
– Ez a szokásos ügymenet, gondolom, még a Belső
Körben is.
– Igen, de Fülöp ki le golyózva.
Saint-Valéry és a másik két lovag elképedve
kapkodo levegő után.
– Ki le golyózva? – ismételte meg a tengernagy. –
Valaki fekete golyóval szavazo rá?
– Nem, tengernagy – rázta meg Sinclair a fejét. –
Aznap tizenegyen szavaztunk. Nyolc fekete golyó volt.
– Mit jelent ez az egész, mik azok a fekete golyók? –
A bárónő összevont szemöldökkel állt fele ük.
– Két golyót használunk, ha valami fontos dologról
szavazunk a rendben – néze fel rá Saint-Valéry. – Az
egyik fehér, a másik fekete. Mindenki beletesz egy
körbeado zacskóba egy golyót úgy, hogy a többiek ne
lássák. A fehér golyó igent jelent, a fekete nemet. Az
összesíte szavazásban egyetlen fekete golyó is vétót,
elutasítást jelent.
Most a bárónőn volt a hitetlenkedés sora. Döbbenten
pislogo Sinclairre.
– A Belső Kör tagja vagy?
– A Kormányzótanácsé – bólinto a lovag. – Igen.
– És visszautasíto átok a király kérelmét, hogy a
rend tagja lehessen? Elutasíto ák Capet Fülöpöt?
Sinclair ismét bólinto .
– Igen, pontosan ez történt. Aznap a tanács nyolc
tagja is úgy vélte, hogy amint az az előzetes
megbeszélésen szóba is került, a király nem a megfelelő
okokból akart csatlakozni hozzánk: nem szolgálni
kívánta a testvériségünket, hanem csak ki akarta
használni az alkalmat, hogy utat találjon a rend
vagyonához, és megszerezze azt.
Ó, ti őszinte, önámító barmok! Tényleg fogalmatok sincs
róla, mit te etek, ugye?
– Visszautasíto átok Franciaország királyát, tudván,
hogy miféle ember, és mégsem lá átok előre a mai
napot? – Jessie kifejezéstelen arccal rázta meg a fejét. –
Nohát, igazatok volt abban is, hogy úgy ítéltétek, a
kapzsiság veze e, és abban is, hogy utána tisztességesen
viselkedtetek, de ez a ól még halálos sértés volt. A
templomos rendnek aznap vége volt azzal a nyolc fekete
golyóval. Abban a pillanatban megszűnt létezni, hogy
Capet Fülöp tudomást szerze az elutasításotokról.
Egyszerűen csak ennyi időbe telt, hogy ti is hírt
szerezzetek róla.
Sinclair szótlanul bólinto . Elfogadta az asszony
igazát. Jessie ezután Saint-Valéryhez fordult.
– Akkor most mitévő leszel, uram?
A tengernagy rámosolygo , bár fáradt és megviselt
volt az arca.
– Isten áldjon, drága húgom. Milyen jellemző, hogy
még most sem magadra gondolsz, holo Nogaret már az
ajtó elő toporog. – Megvonta a vállát, és a többiekre
néze , mielő folyta a volna. – Sok mindent tehetünk
még, és sok mindent meg is te ünk már. A flo a az
elmúlt bő öt órában kihajózásra készül, egyelőre úgy
tudják, hogy egy holnap reggeli hadgyakorlat mia . A
pénzed biztonságban van, számba ve ük és fel is raktuk
a gályámra. Te is velem együ hajózol el, gondoskodunk
róla, hogy te is, az aranyad is biztonságban érkezzetek
Skóciába. Most pedig menj, látogasd meg a szolgálóidat,
ha kívánod. Tam elkísér, és gondoskodik róla, hogy
mind a hárman biztonságban a fedélzetre juthassatok.
Nem fogod tágasnak találni a hajón a helyet, mert a
gályáinkat harcra építe ük, nem az utasok kényelmére,
de biztonságosak és melegebbek, mint Nogaret
börtöncellái lennének. Ha már a hajón vagy, próbálj meg
aludni egy keveset, bár lehet, hogy nehezedre esik majd
a ma éjszakai felfordulás mia . A reggeli dagállyal
kihajózunk, és később, ha az időjárás, az idő és a sors
megengedi, talán alkalmad nyílik átszállni valamelyik
nagyobb teherhajóra a ól függően, mennyire pakoltuk
meg őket. Tam, elkísérnéd Jessica úrnőt a szolgálóihoz?
 3.

– Meglepe , hogy Sir William egyetérte velem. – Jessie

Randolph skótul beszélt.
Tam Sinclair elő e ment, és úgy meglepődö a
váratlan kijelentésen, hogy hátranéze a válla fölö a
nőre.
– Hogyhogy, úrnőm?
– Hogyhogy? Mert láthatóan ki nem állhat. Minden
nővel ilyen? Modortalan és ellenséges?
Tam megállt és hátrafordult. Alaposan végigmérte a
nőt. Jessie is megállt, várta, mit válaszol a férfi. Tam szája
hirtelen száraz mosolyra húzódo , majd biccente .
– Igen, mondhatnánk, hogy ilyen. Minden egyes
alkalommal, ahányszor alkalma nyílt nőkkel társalogni
az elmúlt húsz évben, pontosan ugyanilyen volt.
Modortalannak és ellenségesnek hangzo .
– Akkor tehát gyűlöli a nőket? Nem is hi em volna,
mielő beszéltem vele.
Tam még szélesebben vigyorgo .
– Szó sincs róla, Jessica őrnő. Will nem gyűlöli a
nőket.
– Akkor mi baja van? Azt mondtad, minden nővel
ilyen.
– Csak kicsit berozsdásodo , asszonyom. Vagy
inkább nagyon berozsdásodo . Azt mondtam, minden
nővel így viselkede , akivel az elmúlt húsz évben
alkalma nyílt társalogni. De ez idő ala te voltál az első
és az utolsó is.
– Az első…? Húsz év ala ? Az lehetetlen!
– Igen, talán te lehetetlennek tartod, de egyáltalán
nem az, kedvesem. Lehetséges, és bizony így igaz. Az
utolsó nő, akivel tudtommal Will Sinclair beszélt, Ellen
úrnő volt, az édesanyja, és aznap történt az eset, hogy
eljö o honról, arról álmodozva, hogy csatlakozik a
rendhez… ennek lassan már húsz éve, úgy bizony! Will
kerüli a nőket, mindig is kerülte. Ebben az egyben
fanatikus, templomos szerzetesként nincs is nehéz dolga.
Számára ez csak a szüzességi fogadalom kiterjesztése,
semmi több. Nagyon lelkiismeretes ember.
Még mindig a nagyterem elő álltak, Jessie mindkét
irányban végignéze a folyosón, hogy ezzel is időt
nyerjen, hogy megemészthesse ezt a döbbenetes
információt. Tam újra elindult, mire az asszony köve e.
– Szerzetes. Ezt elfogadom. De nem él kolostorba
vonulva, elzártan. Lovag is, és bejárta a fél világot.
– Igaz, szüntelen úton van, különösen, mióta a
Kormányzótanács tagja le . De nem érted, hogy így
marad meg igazán tisztának? Egyfolytában dolgozik,
csupán akkor áll meg, ha imádkozni megy.
– Akkor csak szent lehet… igazi szent.
– Ó, dehogy, úrnőm, ő is ember. Nem egy sima
beszédű trubadúr, ezt elismerem. Ha könnyedséget és
udvari ékeket vársz, akkor Will Sinclairnél rossz helyen
kereskedsz, de ő a legkiválóbb ember, akivel valaha
dolgom volt, és már a kezdetek kezdete óta o vagyok
melle e. Tizenhat éves kölyök volt, amikor odahagyta
Skóciát, és egyenesen a Szentföldre ment. Éveken át
harcolt, azon kevesek közé tartozik, akik túlélték Akkó
ostromát is.
– O volt Akkónál? Ezt nem is tudtam. Te is o
voltál vele?
– O bizony.
– És hogyan juto atok ki?
– Will-lel. Az ő fegyvernöke vagyok. Sehová sem
ment nélkülem.
– De megmenekült, és te is megmenekültél vele. Mi
történt? Akkóban mindenki más meghalt, nemde?
– Igen, úrnőm, meghaltak. – Tam Sinclair mélyet
sóhajto . – Nem egészen mindenki, majdnem mindenki.
– Akkor te meg ő hogy maradtatok életben? Hogyan
menekültetek el?
– Parancsa volt rá, hogy elmenjen. Parancsba kapta ő
is, Tibauld Gaudin is, alá akkor a templomos parancsnok
volt, a marsall, Peter de Sevrey után a második ember.
Tudod, háború esetén a marsall a legfőbb katonai vezető
a rendben.
– Tam, nem számít, hogy ki kicsoda. Miért épp Will
Sinclairt választo ák ki, hogy megmeneküljön?
– Mert őt választo ák – vonta meg Tam széles vállát.
– Ilyen egyszerű az egész. Gaudin, a parancsnok,
kedvelte. Will jó néhányszor megmente e a parancsnok
életét a pogányokkal vívo harcban. Mindamelle Will
nagyon jó abban, amit csinál, születe vezér, és igazán
pompás harcos. Amikor Gaudin parancsba kapta, hogy
vegye a szárnya alá a rend kincseit, és a templomos
hadigályák egyikén szállítsa biztonságba Akkóból
Szidónba, olyan embereket kerese , akikben megbízo .
És Will volt az összes közül a legelső.
– És elvi étek a kincset Szidónba?
– El. Kis-Ázsiába.
– És aztán mi történt? Onnan hová mentetek?
Tam újfent megvonta a vállát.
– Visszajö ünk ide, a keresztény világba, Willt egyik
helyőrségből a másikba helyezték, mindig kicsit
magasabb rangban, mindig kicsit több felelősséggel.
Először Skóciában, aztán Franciaországban,
Spanyolhonban, Itáliában, Cipruson, megint a
spanyoloknál, végül újra visszahozták francia földre.
Aztán pár évvel ezelő elkezde tanulni, hogy a
Kormányzótanácsba léphessen. Ha a becsület és a hűség,
a megbízhatóság és a bátorság bármit is jelentenek
neked, akkor sosem találsz belőlük nagyobb letétet, mint
ebben az egy emberben.
Jessie ismét megállt, és szembefordult Tammal.
– Hallo ad, mi a véleményem a bátorságról és a
becsületről. Ezek férfias erények, és egy nő számára
haszontalanok és értelmetlenek. Mutass egy asszonyt,
aki szívesebben lenne egy halo hős felesége, és egy
olyan asszonyt mutatsz, akinek boldogtalan a házassága.
A halo ak nem nyújtanak biztonságot, sem szerelmet
hideg télen, vagy bármikor máskor. – Elhallgato . – Szó
se róla, akad pár olyan férfi, aki elevenen sem nyújthat
sokkal többet, és nagyon úgy tűnik nekem, hogy ez a te
Will Sinclaired is közéjük tartozik. Csak imádkozhatok
érte, hogy a modora megjavuljon a tengeren. Hosszú az
út Skóciáig, és nem örülnék, ha minden időmet valami
fajankóval kellene töltenem.
Megváltozo a hangja is, eltűnt belőle az eleven,
sürgető bensőségesség, és Tam is másképp válaszolt,
sokkal udvariasabb le .
– Nem egy hajón lesztek, úrnőm. Te a tengernaggyal
utazol, és hacsak nem számoltam el magam nagyon, Will
az ellentengernagy, de Berenger uraság melle lesz.
– Igen, ez így logikus – biccente Jessica Randolph. –
Ezek a gályák hadihajók, ahogy azt Charles is mondta,
nem az unatkozó utasok kényelmére építe ék őket,
úgyhogy alighanem igazad van, és külön hajón utazunk.
Most viszont kísérj a szolgálóimhoz, Tam, légy oly
kedves. Már így is épp elég sokáig vára am őket.
– Kis híján o is vagyunk, úrnőm. Erre gyere!
 4.

Miután Jessie Randolph és Tam kimentek a teremből,

Will Sinclair pár pillanatig csendben ült, megvárta, hogy
becsukódjon mögö ük az ajtó, aztán Edward de
Berenger-hoz fordult.
– Bocsáss meg, ellentengernagy uram – mondta –, az
előbb hazudnom kelle a tengerészeti hadgyakorlatról,
de nem volt más választásom. Sir Charles akkor még
nem olvasta el a nagymester utasításait.
De Berenger megértően biccente , aztán Saint-
Valéryhez fordult.
– És a flo a többi tagjával mi lesz, tengernagy?
Számukra nincs remény?
– De igen, van valamennyi remény. De Molay mester
üzenetet küldö Brestbe és Le Havre-ba is, hogy ma éjjel
fogjanak minden használható gályát, és hajózzanak el,
ugyanannak a hadgyakorlatnak a keretében, amin a
fedőtörténet szerint nektek is részt kell vennetek. A
marseille-i flo aparancsnok egy hete kapo hasonló
üzenetet, mely szerint azonnal tengerre kelle szállnia
az összes hajójával, átkelni a Gibraltári-szoroson, északra
fordulni, hogy Finisterrénél találkozhassanak velünk,
spanyol földön. Mi is oda tartunk, onnan hajózunk
tovább a megado cél felé.
– Összesen hány hajóról van szó, tengernagy?
Saint-Valéry megrázta a fejét.
 – Fogalmam sincs róla, Edward. A ól függ, hány
hajó volt épp a kikötőben, amikor a parancs megérkeze .
Lehete akár több tucat is mindegyikben, bár az is
megeshet, hogy egy sem volt. De a mi i eni flo ánkhoz
csatlakoznak szállítóhajók is. A többiek, akárhányan
vannak is, csak gályákat hoznak… ám nekünk még egy
feladatot teljesítenünk kell, mielő elhajózhatnánk
Finisterrébe, és ezt csak holnap árulhatom el neked.
Most menj, irányítsd az embereidet, mára i végeztünk.
– És az én embereimmel mi lesz, uram? – De
Montrichard, aki mostantól La Rochelle preceptora volt,
eddig csendben hallgato Sinclair melle , azonban
amikor de Berenger elment, előállt a maga kérdésével.
A tengernagy Sinclairre néze .
– A nagymester parancsa egyértelmű. Nektek a
preceptóriumban kell maradnotok, és kérésre meg kell
adnotok magatokat, nem tanúsítha ok ellenállást akkor
sem, ha provokálnak. Nem állha ok ellen a
letartóztatásnak. Annak elképzelhetetlen
következményei lennének.
De Montrichard kifürkészhetetlen arccal biccente .
– Tájékoztatom az embereimet, uram.
– Tedd azt, de várj egy percet. Sir William, a
tanácsodra volna szükségem. Amikor de Molay
nagymester megírta az utasításait, igen pontosan
fogalmazo .
– Igen – Sinclair hangsúlyozása kérdést varázsolt az
egyszerű válaszból.
– De nem volt benne biztos, hogy igaz az, amire
készülünk, ugye?
 – Valóban nem volt biztos benne.
– Ha i lenne velünk ma éjjel, ha részt ve volna a
megbeszélésünkön, szerinted őt is meggyőztük volna,
hogy igaz a figyelmeztetés?
– Ebben nem kételkedem. Miért kérdezed?
– Mert aggaszt, hogy utasításba adta, hogy a
helyőrség nem tanúsíthat ellenállást. Hány fegyveresed
van, Sir Richard?
– Száznégy, tengernagy, az ispotályban szolgálókat
is beleszámolva.
– Száznégy. Úgy vélem, Sir William, ennyi emberrel
közel leküzdhetetlen lenne a késztetés, hogy mégis
ellenálljanak.
– Ez így igaz, ha nem templomosokról volna szó.
Tulajdonképp mire akarsz kilyukadni, tengernagy uram?
– Mi lenne, ha megszüntetnénk ezt a csábító
késztetést, és egyben engedelmeskednénk a nagymester
kívánságának is? Száznégy ember, aki i sincs, igazán
nem állhat ellen.
Sinclair lehunyta a szemét, mély levegőt ve ,
hátrahajto a a fejét. Lassan, az orrán keresztül szívta be
a levegőt, és a száján fújta ki.
– Van elég hely nekik?
– Gondoskodom róla, hogy legyen.
– Akkor így legyen – biccente Sinclair. –
Csináljátok. Üres héjat hagyunk hátra Nogaret-nak.
– Köszönöm, barátom. – Saint-Valéry végre
elmosolyodo . – Sir Richard, hívass vissza minden őrt a
helyéről, zárasd be és torlaszold el a kapukat, aztán
szedd össze az embereidet. Mindenki annyi holmit
hozhat magával, amennyit a hátán elbír, semmivel sem
többet. Kezdjetek azonnal hajóra szállni!
A preceptor tisztelge , újonnan lelt ruganyossággal a
léptében, kihúzo vállal siete a dolgára.
– És most, Will, drága barátom – mondta a
tengernagy –, rám hárul, hogy megvédjem a saját
páratlan kincsemet, amelyről már majdnem
megfeledkeztem. Azonban ez a nagy, fekete üveg igen
nehéz, és egyre gyengébbnek érzem magam. Segítesz
könnyíteni rajta egy keveset, mielő mi is kimennénk?
Nem sokkal azután, hogy izmaikat megacélozta egy
harmadik adag a bencés szerzetesek csodálatos
főzetéből, együ bukkantak elő az épületből, és
lesétáltak a kikötőbe. Több száz, szurokba áztato
gyertya fényében tündökölt minden, Will még sosem
láto ennyit egy helyen. A vakítóan ragyogó fáklyákat
szilárd lábazatú fapóznákon álló, magas kosarakba
tűzték, utcácskákat és tereket jelöltek ki velük,
kirajzolták a mólók melle sorakozó gályák palánkhídjai
és a raktárak, bálák közti útvonalakat. Will halkan
fü yente meglepetésében.
– Honnan szereztetek ennyi fáklyát?
A tengernagy ránéze , aztán visszapillanto a
kikötőre.
– A raktárból. Néha nincs választásunk, hogy mikor
rakodunk ki vagy be egy hajón, úgyhogy mindig tartunk
elég gyertyát, hogy éjszaka is tudjunk dolgozni. Nem
messze innen van egy jó kis szurokforrás, egy nyílt
gödör Touchemarin melle . Az a legközelebbi falu a
délkeleti úton. Szekérszámra hordjuk be a teli hordókat,
és egy hatalmas medencében tartjuk a szurkot. I volt
már akkor is, amikor én idekerültem. Sosem fogyunk ki
a szurokból.
– Igazán lenyűgöző, nem lá am még ehhez foghatót.
– Will visszafordult, nézte a vízparton sürgölődőket.
Balról jobbra söpört a tekintetével, figyelte a
preceptóriumon túl elnyúló épületeket. Sötét szilue ek
sorakoztak, ameddig a szem elláto . Az épületek közül
csak a preceptóriumban láto fényt, de ez egyáltalán
nem volt meglepő ilyen késő éjjel.
– Kiké a kétoldalt álló épületek?
– A miénk. Mind templomos vállalkozás, a kikötő
innenső oldalán az egész parti rész a miénk. Laikus és
társult testvérek igazgatják őket, kereskedők, boltosok,
szatócsok, efféle népek. A Templomos Rendhez
tartoznak, de mégsem templomosként gondolunk rájuk.
Sinclair bólogato . Érte e. Az ő világában, a katonai
testvériség világában a templomos kifejezés csak rájuk, a
rend harcos szerzeteseire vonatkozo . Az összes többi
úgyneveze templomos – márpedig több ezer volt
belőlük a keresztény világban – segéderő volt, laikus
funkcionárius, aki mindenféle életútról társult a
Templomos Rendbe. Az adminisztráció volt a fő
feladatuk, és a rend nem katonai tevékenységéből
kialakult, hatalmas kereskedelmi birodalom napi
ügyeinek intézése. Lovag testvérei többségéhez
hasonlóan Sir William is enyhe fenntartásokkal gondolt
rájuk, ami néha már-már megvetésbe fordult. Bár
fogcsikorgatva, de azt még el tudta fogadni, hogy ők is
szükségesek, sőt néha nélkülözhetetlenek, de őszintén és
mélyen ellenezte, hogy magukat is bona fide
templomosnak tartják. Úgy vélte, leginkább azért
hanyatlo a rend népszerűsége és megítélése, mert ezek
a hozzájuk társult népek túl sokszor éltek vissza a
nevükkel, a renddel járó előjogokról nem is beszélve. Ha
egy bankár vagy egy kereskedő mohó volt és
erkölcstelen, mindenki megvete e, de ha te eit a rend
nevével próbálta palástolni, azt végül a rend maga is
megsínyle e, és a gazfickó gőgjét és tisztességtelenségét
úgy ve ék az emberek, mintha a Templomos Rend
beleegyezése lenne mögö e.
Erről a gondról már évtizedek óta vitatkoztak
Sinclair és a hozzá hasonlók, de be kelle ismerniük,
hogy nem tudják megoldani. Most sem foglalkozo vele
tovább; tudta, hogy semmit sem tehet.
– Kíváncsi vagyok, mi történik velük holnap.
Nem várt választ, újra elfordult, hogy a körülö ük
örvénylő sürgölődést figyelje. Az egész kikötőrész életre
kelt, mindenki rendeze en és fegyelmeze en te e a
dolgát, minden egyes ember céltudatosan és szinte
csendben siete , csak a munkájára figyelt. Az emberek
hosszú láncokba álltak, zsákszám adták tovább vállról
vállra a gabonát, takarmányt, élelmiszert. Végül az
egészet nagy halomba tornyozták a vízparton, ahol
újabb csoportok hálóba rakták, majd a fedélzetre húzták
a rakományt. Megint mások libasorban haladtak:
olyasmit vi ek, ami túl törékeny, súlyos vagy drága volt
ahhoz, hogy kézről kézre adják. Megint mások a
csigáknál voltak, és a partról a hajóra emelték a holmit,
ahol már újabb emberek várták, hogy kivehessek a
zsákokat a hálókból és leadogassák a fedélközbe, hogy
minden a helyére kerülhessen. És a tömegben o
kígyóztak a lovas kocsik is, rajta mindazzal, ami túl nagy
volt, hogy másképp a hajókra szállítsák. Will
elmélyülten figyelte a jövés-menést, fel sem tűnt neki,
hogy Saint-Valéry őt nézi, és amikor a tengernagy
észreve e, hogy a fiatalabb férfi szája már-már mosolyra
görbül, megszólalt.
– Mosolyogsz, Sir William… talán tetszik neked ez a
látvány?
– Micsoda? Hogy tetszik-e? Istenem, dehogy,
legalábbis nem abban az értelemben, amiben te
gondolod, uram. Egyáltalán nem találom
szórakoztatónak. – Az arcán még o fényle a mosoly. –
De mindig örömmel nézem, amikor fegyelmeze
emberek végzik a dolgukat… azért mosolyogtam, mert
hálás vagyok, hogy a munkásaink mind igazi
templomosok, nem templomos testvérek. Ha nem így
lenne, úgy vélem, káosz uralkodna i ma éjjel. Arra
gondoltam, hogy lemegyek közéjük és megmondom
nekik, milyen jó munkát végeznek. Velem tartasz?
Alig egy órával később már a hullámok ringa ák
ala a a gályát, ahogy a hajó lassú evezőcsapásokkal
távolodo a mólótól a horgonyzóhelyre. William Sinclair
egy sarokba támaszto a hosszú kardját, ahol nem dőlt
el, lerázta magáról a fehér köpenyt, felakaszto a egy
szegre, mielő hagyta volna, hogy a fáradtság arccal a
keskeny ágyra döntse, ami az elkövetkezendő hetekben
vagy hónapokban az egyetlen menedéke lesz. Az utolsó,
amire emlékeze , Jessica Randolph dühtől szikrázó
szeme volt, és a szavak: a templomos rendnek aznap vége
volt azzal a nyolc fekete golyóval.
 Hitbéli
Hitbéliküldetés
küldetés

1.

– Miért várunk még mindig i ? Hiszen tudjuk, hogy

jönni fognak.
Will Sinclair oldalra néze , ahol Sir Edward de
Berenger ellentengernagy markolta a korlátot a gálya
keskeny hátsó fedélzetén. A férfi ökle elfehérede a
szorítás erejétől, miközben tágra nyílt szemmel meredt a
közeli mólót félig eltakaró ritkás ködbe.
– Valamit tudni és az igazságot látni két különböző
dolog, Edward. Ha nem néznénk meg saját szemünkkel,
mielő elhajózunk, soha nem lehetnénk biztosak benne,
hogy úgy történt, ahogy vártuk.
Saint-Valéry tengernagy melle ük várakozó
gályájára pillanto . Az ő hajójuk nagyobb változata volt,
valójában a flo a legnagyobb hajója; az oldalanként két
tízes sorba rendeze evezők jelen pillanatban
mozdulatlanul, a hajótestet csapkodó hullámok hátán
pihentek. Nem lá a Saint-Valéryt, mert a
tengerészparancsnokot többen is körülállták a magas
tatfedélzeten, de azt érzékelte, hogy mindenki ugyanúgy
az erődöt figyeli, mint de Berenger.
– Ezért hát várunk – te e hozzá. – Nekem sem
tetszik jobban, mint… – Hirtelen felkapta a fejét. – I
vannak!
 Sinclair tudta, hogy a két hajó fedélzetén minden
figyelő szempár észreve e, amit ő. Alakok mozogtak a
parti ködben, emberek futkostak mindenfelé, és most
már az ürességben furcsán visszhangzó kiáltásokat is
hallo a. A futó alakok közelebb értek, egyre kivehetőbbé
váltak a ritkás, lassan oszló ködben, amíg oda nem értek
a móló széléhez, ahol megtorpantak. Felsorakoztak a víz
melle , hangjuk mind hangosabbá vált.
– Szerintem csalódo ak lehetnek – mormolta Will, az
egyre növekvő sokaságot figyelve.
A tengernagyot és az ellentengernagyot szállító két
gálya mögö La Rochelle általában zsúfolt kikötője most
üresen állt, eltekintve tizenkét kisebb hajótól, melyek
szorosan egymás melle horgonyoztak a déli hullámtörő
melle , vastag kötelekkel egymáshoz rögzítve. Az előző
éjjel még i tartózkodó többi hajót visszavonták a kikötő
bejárata elé, ahol a mély vízben várták, mit hoz a reggel.
És ahogy számíto ak is rá, Guillaume de Nogaret-t
hozta. Sinclair éppen időben fordíto a el a fejét, hogy
lássa, amint az előre megbeszélt jelre felvonják a
tengernagyi hajó árbocára a fekete alapon fehér
koponyát és keresztbe te lábszárcsontokat ábrázoló
zászlót. Még a mólón tolongó katonák is elcsendesedtek,
ahogy a lobogó lassú emelkedését figyelték, és azon
gondolkodtak, mit jelent ez, ám ahogy mélyült a csend,
nem történt semmi különös. A tengernagy hajója
mozdulatlan maradt.
Izgato kiáltás törte meg a csendet, mert valaki a
parton észreve e, amit Will Sinclair már jó ideje figyelt,
és azonnal kavarodás támadt, ahogy a tömeg jobb oldala
megfordult és rohanni kezde a déli hullámtörő felé, de
már elkéstek. Az olajjal leöntö , gondosan előkészíte ,
lehorgonyzo hajókon addigra már felcsapo a tűz, és a
lángok elképesztő sebességgel terjedtek. A halálra ítélt
járművekről emberek ugráltak a lent várakozó
csónakokba.
– Vegyük fel őket – mondta Will halkan, és de
Berenger azonnal kiadta a szükséges parancsokat. A
gálya lassan megfordulva elindult a közeledő csónakok
felé.
A hullámtörőn a leggyorsabb futók megtorpantak, és
felemelt kézzel védték arcukat az égő hajókból áradó
hőtől. A tizenkét teherhajó az egész flo a legrégibb és
legroskatagabb járművei közé tartozo , és ahelye , hogy
épen hátrahagyta volna őket, Saint-Valéry úgy döntö ,
o helyben felgyújtja mindegyiket, ezzel az utolsó,
feltűnő és dacos te el megakadályozva, hogy Fülöp
király és hóhéra kezére kerüljenek. Miközben a fedélzet
a jobb oldali evezősorok erős húzásának
engedelmeskedve megmozdult a talpa ala , Sinclair
újabb mozgást észlelt a parton, éppen a hozzá
legközelebb eső szakaszon. Tekintete a magányos alakra
szegeződö , aki elkülönült a körülö e állóktól; fényes
páncélja és vörös köpenye arra utalt, hogy fontos ember
lehet.
– Az o Nogaret? Személyesen is eljö volna? –
Mivel lá a, hogy de Berenger nem felel, saját maga
válaszolt a kérdésre. – Igen, ő az, a beteges korcs.
Személyesen akarta elfoglalni La Rochelle-t. Most már
sajnálom, hogy számszeríj-lőtávolságon kívül
horgonyoztunk le. Innen le tudnám lőni.
A hajótörzs koppanása jelezte a gyújtogatókat szállító
csónakok megérkezését, és amint mindenki a fedélzetre
lépe , de Berenger kiadta a parancsot a gálya
megfordítására és az indulásra. Ahogy a gálya orra
lassan elfordult, vele fordult Sinclair is, míg végül már a
tat felé néze , és tekintetét egy pillanatra sem ve e le az
alakról, aki csak Nogaret lehete . Ke ejük közö
számszeríjlövedékek hullo ak ártalmatlanul az öböl
vizébe, és élveze el figyelte, ahogy a király pecsétőre
megüti a melle e álló embert, aztán megfordul és
belevész a tömegbe – kétségtelenül a kiürült rendházba
indult.
Will kavargó érzelmekkel, dühösen fordíto hátat a
partnak, megpróbálta kiüríteni elméjéből és szívéből a
történteket. Nem volt idő hasztalan átkozódásra, a jövőn
kelle gondolkodnia, azon, mi történhet ezek után. Elöl,
a kikötő bejáratánál a tengernagy erős gályája maga
mögö hagyta a nyugodt vizet, az evezők folyékony
gyémántcseppeket szórtak a La Rochelle falai és tornyai
fölé emelkedő nap sugaraiba. A karcsú, gyors hajót most
duplán megterhelték a francia király elől megmente
kincsekkel és javakkal. A taton jól ki lehete venni a
partot figyelő Saint-Valéry bárónő köpenyes, csuklyás
alakját.
 2.

Hat órával később újra horgonyt vete ek, ezú al valami

névtelen halászfalu apró kikötőjében, kiindulási
pontjuktól tizenkét mérföldre délre. A településnek nem
volt neve, lakosa is alig, viszont köves partszakaszú, és a
fölé tornyosuló sziklafal tövében megfelelően nagy, sík
terület. Sokkal nagyobb hadsereg is elfért volna i , mint
amekkora aznap reggel a faluba érkeze .
Will Sinclair a gálya alacsony tatkorlátjának dőlve,
karba te kézzel figyelte a sürgölődést, és közben
rengeteget tanult a tengerészet és a hadsereg
ügymenetének különbségeiről. Mindke őnél nagy
szerepet kapo a logisztika a fegyveres emberek
szállításánál, étkeztetésénél és alkalmazásánál, de Will
tudta, sosem lesz képes olyan könnyedén intézni a
szárazföldi és vízi műveletek közti átmenetet, ahogy i
tapasztalta. Mint ahogy a testvére sem. Korábban
megpillanto a Kenneth-t a parton, de nemsokára újra
elveszte e szem elől, ami nem lepte meg, mert tudta,
hogy három évvel fiatalabb öccse elég okos hozzá, hogy
félreálljon, és a tengerészekre hagyja azt, amihez a
legjobban értenek.
Saint-Valéry és de Berenger még előző éjjel, La
Rochelle elhagyása elő megtervezték az aznapi
program részleteit, de erőfeszítéseiket nagyban
korlátozta az a tény, hogy egyikük sem ismerte a falut,
ahol ki akartak kötni, és tudták, hogy igazodniuk kell az
ismeretlen móló méretéhez és teherbírásához. Sinclair
tájékoztatha a volna őket, mivel ő választo a ki a helyet,
ahol néhány évvel korábban már járt, de aznap éjjel más
elfoglaltsága volt, ők pedig nem keresték meg. Mint
kiderült, a móló nagyon kicsi volt, egyszerre csak két
hajót tudo fogadni, viszont biztonságos
horgonyzóhelyet kínált, továbbá voltak emelők és
csigasorok a halászhajók kiemeléséhez. De Berenger
most a partról irányíto a a rakodást.
Will figyelte, ahogy két, hámokkal felemelt lovat
lassan leeresztenek az egyik teherhajó középső
fedélzetére. Egyre jobban lenyűgözték a láto ak, mind a
be- és kirakodó legénység hozzáértése, mind pedig az a
könnyedség, amivel a mólónál álló hajókat váltoga ák;
mindig készen állt egy új pár, hogy beálljon a megrako
ke ő helyére. Ezek a hajók, a rend kereskedőjárművei
megjelenésükben és funkciójukban is különböztek a
tengernagy hajóitól. A lehető legnagyobb
szállítókapacitást és a tengerállóságot szem elő tartva
építe ék őket, és többnyire két árboccal rendelkeztek,
kivéve három, háromárbocos hajót. Középen egyformán
szélesek voltak, megrakodva mélyen ültek a vízben,
ezért esetlennek és nehézkesnek tűntek az őket őrző
hadihajókhoz képest. Azonban a berakodást figyelve
Sinclairnek meg kelle állapítania, hogy a maguk
módján ezek a járművek is szépek, így elismeréssel
adózo a hozzáértésnek, amivel a veterán legénység –
egytől egyik a templomosok szövetségesei –
bemanőverezte őket az apró móló mellé.
Tudta, hogy a templomos hajók legénysége
ugyanilyen képze , csak egy kicsit más területen, és
nagyobb fegyelemmel is tevékenykedtek. A
szállítóhajókat hivatásos tengerészek irányíto ák, akiket
a rend alkalmazo , vagy egyéb módon kötődtek a
templomosokhoz; a gályákon ezzel szemben harcos
tengerjárók szolgáltak, a rend fegyvernökei, akiket
természetes hajlamuk vezete rá, hogy ne a
szárazföldön, hanem a vízen teljesítsék kötelességüket.
Az utóbbiak szigorú katonai és kolostori fegyelem ala
éltek, hajóztak és harcoltak, életüket a rendszabályzat
tengeri megfelelője uralta, így minden nap imádkoztak
és egyházi munkát végeztek, bár a szolgálaton kívüli
legénység számára engedélyezték, hogy munka után
aludjanak és éjszakára beosszák az erejüket. Elsődleges
feladatuk mindenekelő a rend hatalmas
kereskedőflo ájának védelme volt.
Sinclair lenéze saját gályájuk középfedélzetére,
tekintete végigfuto a padokon ülő evezősökön – a
legközelebbi közülük jó tizenkét lábbal a tatfedélzet ala
helyezkede el. Ez a hajó szemmel láthatóan kisebb volt,
mint a tengernagyé, egy oldalon csupán tizennyolc
evező hajto a Saint-Valéry húszával szemben, de az
evezők minden gályán ugyanolyanok voltak, hosszú,
nehéz, elegáns húzásaik lenyűgöző sebességgel
repíte ék előre a járműveket még a nagy, négyszögletes
vitorla nélkül is.
Hallo a, hogy a nevét kiáltják, és lenéze a korlát
melle , ahol éppen egy keskeny, nyolcevezős csónak
érkeze a hajóhoz. A tatban lévő padról Saint-Valéry
tengernagy néze vissza rá, amikor elkapta Sinclair
tekintetét, a falu felé intve kiálto a:
– Csatlakozz hozzám a parton! Beszélnem kell de
Berenger-val!
 Will újra tudatára ébredt, milyen nagy a különbség a
szárazföldön és a vízen történő mozgás közö . Gályája –
vagyis de Berenger-é – alig tizedmérföldnyire
horgonyzo a móló szárazföld felőli oldalától, ami
szilárd talajon talán kétszáz lépés le volna. Néhány
perc az egész, még akkor is, ha fel kell nyergelnie a lovát.
Most azonban kérnie kelle egy csónakot és evezősöket,
majd egy szárazföldi ember természetes viszolygásával
és bizalmatlanságával átszállnia a hajóról a hánykolódó
csónakba, végül kievezni a mólóhoz. Mire csatlakozo
Saint-Valéryhez, eltelt háromnegyed óra.
Kenneth öccse köszöntö e, amint kilépe a
csónakból a hullámtörő tetejére; átölelte és alaposan
megszoronga a. Amikor Will végre kiszabadult,
vigyorogva végigfu a a ujjait Kenneth láncingén.
– Örülök, hogy látlak, testvér. A könnyek és az
óbégatás hiánya alapján feltételezem, hogy minden a
tervek szerint ment. Az áru biztonságban van?
– Épen és biztonságban. Az összes i van!
– Ez úgy hangzo , mintha kevesebbre számíto ál
volna.
– Úgy is van. Megtöltö öt négykerekű szekeret és
egy kordét. Sokkal több, mint amire számíto unk, de
azért még szállítható. Természetesen o van a négy nagy
láda, azokat a megbeszéltek szerint két szekérre
rakodtuk, valamint rengeteg ezüst és arany,
dobozokban. Rudak és érmék, valamint hét teljes láda
ékszer… ezekből ke ő kisebb, de a többi öt majdnem
akkora, mint a fő kincsesládáink. Bőrszíjakkal zárták le
őket, így némelyiket könnyen ki lehete nyitni, és
belenézhe em, csak, hogy lássam, mit is szállítunk. Tele
voltak kelyhekkel, keresztekkel, templomi edényekkel és
hasonlókkal. A nagymester láthatóan nem akarta, hogy
Nogaret kezébe kerüljenek. Az egész tartományt fel
kelle forgatnunk, hogy találjunk elég szekeret.
– De… remélem, nem okoztál nagy felfordulást.
– Bolondnak nézel, testvér? Kiküldtem két embert
minden irányba néhány ezüstpénzzel, hogy keressenek
egy napon belül elhozható szekereket, és megmondtam
nekik, hogy egy csapat csak egy szekeret hozzon. És
mielő megkérdeznéd, nem viseltek semmit, ami alapján
templomosnak hihe ék volna őket.
– Hm. – Sinclair néhány pillanatig emészte e a
hallo akat, majd bólinto . – Kiváló. Szép munkát
végeztél, Kenneth. Minél gyorsabban berakodunk
mindent, aztán ellenőrizzük a biztonságos elhelyezést.
Közben ígérd meg, hogy leveszed ezt a páncélt, mielő a
fedélzetre lépsz, akárcsak az embereid. Ha megnézed,
nálam ez a tőr a legnehezebb tárgy. Többször is
majdnem úsznom kelle csak azért, mert megpróbáltam
ki- és bemászni a csónakba. Ha ebben a viseletben a
vízbe esel, elsüllyedsz, akár egy kő. Egyébként hol
vannak az embereid?
Kenneth hüvelykjével hátrabökö a válla fele . Will
felmászo egy sziklás kiszögellésre, és a nyüzsgésen túl
megpillanto a a száz gyalogos lovagot és fegyvernököt,
akik tökéletes alakzatba rendeződve várakoztak a
sziklafal aljában. A barna és fekete ruhás fegyvernökök
külön tömböt alko ak, tőlük balra állt a negyven lovag,
láncingük fölö fehér színű, vörös keresz el díszíte
palástban. Egyetlen pillantással meggyőződö róla,
hogy mindenki türelmesen vár, majd visszaugro a
földre.
– Jól néznek ki. A lovaikat most rakodják be. De
Berenger ellentengernagy pontosan megmondja, hol és
mikor szállhatnak fel a hajóra… i is van az emberünk!
Sir Edward de Berenger közeledését egészen eddig
észre sem ve ék. Sinclair bemuta a Kenneth-nek, aztán
megkérdezte, hol találja a tengernagyot. De Berenger
mosolyogva mutato egy százyardnyira álló sátorra, és
ahogy William odanéze , megpillanto néhány embert,
akiket az öltözetük alapján helyi lakosnak néze . A
par ól biztonságos távolban, csoportba verődve
figyelték a sürgésforgást.
– És mi van a falusiakkal? – bökö feléjük az állával.
– Volt velük valami probléma?
– Semmi – rázta a fejét Kenneth. – Megijedtek,
amikor leereszkedtünk hozzájuk a szikláról, de amikor
lá ák, hogy nem akarjuk bántani őket, csak a móló mia
jö ünk, szé árták a karjukat és félreálltak. A vezetőjük
egy Pierre nevű fickó, ő nyugta a meg őket.
Megmondtam, tartsa őket távol, és adtam egy zacskó
ezüstöt az okozo kellemetlenségekért. A többiek szeme
lá ára kapta, nehogy megtarthassa magának. Azóta
egyikük sem szólt egyetlen szót sem. Ó, és arra is
megkértem, ha bárki kérdezősködik, ne hallgassanak el
semmit, nyugodtan mondjanak el mindent, amit lá ak.
Addigra úgysem fog számítani.
– Hm. – A bátyja elhúzta a száját. – Ha valaki idejön
keresni minket, akármit is mondanak ezek az emberek,
az életük fabatkát sem fog érni. Biztos vagyok benne,
hogy ezt ők is tudják. – De Berenger-hoz fordult. – Nos,
Sir Edward, csatlakozzunk a tengernagyhoz, ha már
személyesen hívo ide minket. Kenneth, térj vissza az
embereidhez.
Kenneth mindke ejüknek biccente , és távozo . De
Berenger felemelte az ujját.
– Én egyelőre nem tudok csatlakozni hozzád. Van
még egy sürgős elintéznivalóm. Probléma támadt az
egyik emelővel, és nem várhatunk vele. Kérj elnézést a
nevemben Sir Charlestól, amint lehet, én is megyek.
Miközben a tengernagy sátra felé tarto , Sinclair
ingerülten ve e tudomásul, hogy Saint-Valéry bárónő
már o van, a köves parton ül a sógora melle , és a nő
lá án a szíve lesüllyedt a gyomrában keletkeze lyukba.
Azon töprenge , vajon részt akar-e venni minden
beszélgetésben, és már a gondolatra is feszül é vált.
Lá a, hogy Saint-Valéry észlelte a közeledését, de a
tengernagy figyelme rögtön egy futárra terelődö , aki
valamilyen új hírrel érkeze .
Saint-Valéry felállt, inte az egyre közelebb érő
Sinclairnek, és köve e a hírvivőt. Sinclairt most már száz
lépés sem választo a el a nőtől, aki a berakodást figyelte
a kis kikötőben, és ahogy Will a köves talajon lépkede ,
amely mintha meg akarta volna ragadni csizmája talpát,
leszegte a fejét, hogy ne kelljen előre néznie. Fáradtsága
ellenére – vagy talán éppen azért – előző éjszaka nem
tudo aludni a hajó fedélzetén, és sokáig gondolkodo a
nőn, miután elfogadta, hogy nem tud nem gondolni rá.
Jessica Randolph úrnő mélyen nyugtalaníto a, és
ahogy a hajnal elő i órákban a lágyan ringatózó priccsen
feküdt, végre megérte e, hogy a nő valami tapasztaláson
túli dolgot személyesít meg neki, mindennek az
esszenciáját, amit önként felado , amikor csatlakozo a
Templomos Rendhez és lete e az ünnepélyes szerzetesi
esküt. Szerzetesként, katonaként és keresztesként csupa
férfias időtöltés foglalta le az életét: harc, gyakorlatozás,
háború idején hadjárat, helyőrségi feladatok,
rendíthetetlen fegyelem, valamint békeidőben a
templomosok szabályzata szerinti imarend. Még a
legutóbbi években is, amikor intenzív képzésen ese át,
hogy egyszer elfoglalhassa helyét a rend
Kormányzótanácsában, el volt választva a világ
testvériségen kívül eső ügyeitől, és főként annak az
elképesztően bonyolult feladatnak szentelte idejét, hogy
megtanulja a titkokat, melyeken kizárólag a rend legfőbb
beavato jainak kiváltságos elitje osztozo . A tudást,
amit nem gyakran, és soha nem nyilvánosan úgy
neveztek: Sion Ősi Rendjének Magasabb Misztériumai.
Ez a feladat teljesen elboríto a, és ahogy kezdte átlátni a
nagyságát, időnként még jobban megrémült, mert át
kelle gondolnia mindazt a tudást és meggyőződést,
amire úgy te szert addigi élete folyamán, hogy nem
tudo ezeknek a misztériumoknak a létezéséről.
Aztán jö ez a nő, és hangja csengésével, teste
látványával, jelenléte illatával, nőiessége tudatával
elvonta a figyelmét.
Amikor már csak húsz lépés választo a el őket
egymástól, Jessie felfigyelt a közeledésére, arca kitisztult,
eltűnt róla az addigi gondterheltség, és a helyére… mi is
költözö ? Közöny? Nem, javíto a ki magát Sinclair.
Inkább színtiszta üresség. Mintha nem is törődö volna
a jelenlétével. Nos, gondolta, ezzel nem tudja
felbosszantani. Ha úgy akar viselkedni, ahogy szerinte a
férfiak viselkednek, hát legyen; ő viszont úgy fog bánni
vele, ahogy a férfiak elvárnák tőle… legalábbis az
alacsonyabb rangúak. Az ala valók. Sinclair kis híján
elmosolyodo , és tudatosan próbált megszabadulni a
feszültségtől.
A nő felnéze , amikor odaért hozzá, ő pedig hanyag
köszöntésként mereven biccente neki.
– Szép napot, Sir William. – Bár a hangja nem volt
túlzo an meleg, elutasítás sem érződö benne. – Sir
Charles rövidesen csatlakozik hozzánk. Foglalj helyet.
Lehet, hogy ez a „hozzánk” dühíte e fel, mivel a nő
arra utalt, hogy ő is hallani fogja, amit Saint-Valéryvel
beszélni fognak, vagy az áthatolhatatlan önuralom
hűvös légköre, mellyel felszólíto a, hogy üljön le,
egyben elvárva az engedelmességet, de bármi is volt az
ok, érezte magában felhorgadni a haragot, a
felháborodást és a megszégyenülést, melyek rögtön
tehetetlenségre is kárhozta ák – mert még így is
tisztában volt vele, hogy bármit tesz vagy mond, nem
választhat jól. Hosszú pillanatokig állt o némán,
szerencséjére a nő félreértelmezte a tartózkodását, mert
valamivel melegebb tekinte el néze fel rá.
– Kérlek, foglalj helyet, ha gondolod. Charles lá a,
hogy jössz, de elhívták, mielő köszönthete volna.
Valami történt az állatok berakodásánál. Bevallom,
meglepődtem az öcséd csapatának nagyságán.
Körülbelül húsz emberre és lóra számíto am, de több
mint száz van mindegyikből. Nos, leülsz mellém? A
hölgyeim elmentek fát gyűjteni, hogy elűzzük a délután
hidegét, de nemsokára visszaérnek, és ha ég a tűz,
rögtön melegebb lesz.
 Sinclairt megzavarta a nő könnyed nyíltsága és az
ala omosság látható hiánya, ezért szó nélkül eleget te a
kérésnek, bár a leghalványabb elképzelése sem volt róla,
mit mondjon Jessicának. Ám miközben letelepede egy
kőre a bárónővel szemben, az tovább beszélt, és Will
azon kapta magát, minden elhatározása ellenére figyel
rá, és felkészül válaszolni.
– Bevallom, ha nem lennének a szolgálóim, képes
lennék megfagyni, mert nem tudom, hogyan kell tüzet
gyújtani a szabad ég ala . Te értesz hozzá? Biztosan,
hiszen templomos lovag vagy. Azt hallo am, nincs
semmi, amit te és a bajtársaid ne tudnátok megtenni.
– Ugyan, ez nevetséges – hallo a Sinclair a saját
hangját, és kis híján elfintorodo önnön otrombaságától.
– Van taplódobozom, kovám és acélom, de az Úr nevére
esküszöm, hölgyem, hogy már arra sem emlékszem,
mikor használtam utoljára. Talán soha. Tam minden
ilyesmit elintéz, amiért nagyon hálás vagyok neki.
Meggyújtja és táplálja a tüzünket, gondoskodik az
ételről, máskülönben valószínűleg éheznék. Nem
nagyon figyelek ezekre a dolgokra.
Nos, legalább képes vagy úgy beszélni, mint egy normális
ember. Az alapján, amit eddig lá am és hallo am tőled, ez egy
nagyon fontos előrelépés.
Sinclair már talpra is állt.
– I jönnek a hölgyeid, úrnőm. Magadra hagylak
velük. – Bólinto a másik két nőnek, akik egy nyaláb
rőzsével érkeztek, nyomukban csapatnyi fegyvernökkel,
akik szintén meg voltak rakodva fával.
Jessie szintén felállt, miközben a gallyak csa anva
hullo ak a kavicsokra, és a távozni készülő Sinclair után
szólt.
– Sir William, várj! Veled tartok, amíg meg nem
gyullad a tűz.
Will habozva, kissé kétségbeese en várta, hogy a nő
odaérjen hozzá, és sikerült nem elfintorodnia, amikor
Jessie az alkarjára te e a kezét.
– Köszönöm a segítséged. Nehéz és veszélyes ezeken
a köveken járni.
A férfi nem válaszolt, behajlíto karját mereven
tartva, kínzó lassúsággal elindult, túljátszo
gondossággal próbálta megakadályozni, hogy a nő
elessen. Jessie visszafojto a mosolyát, és
méltóságteljesen lépkede a férfi oldalán, miközben arra
gondolt, mennyire megdöbbenne a lovag, ha táncra
perdülne melle e, a kezével a karján. A gondolatra kis
híján elneve e magát, de gyorsan a szája elé kapta a
kezét, és köhögést mímelt. Megállt, ezzel megtorpanásra
készte e Willt is, aki türelmesen várta, hogy a nő
látványosan végigtekintsen a halászfalun és a mögö e
emelkedő meredélyen.
– Micsoda tökéletes hely a feladat végrehajtására, Sir
William. Felülről senki nem lát rá a sziklák mia , és meg
mernék esküdni rá, hogy az elhaladó hajókról sem
veszik észre, hacsak a legénység nem tud a létezéséről.
Hogyan találtál rá?
Sinclair köve e a nő tekintetét oda, ahol a befelé dőlő
sziklák az apró település fölé magasodtak.
– Véletlenül, úrnőm – felelte anélkül, hogy Jessicára
néze volna. – Pusztán véletlenségből, vagy húsz évvel
ezelő .
 – Miféle véletlen vezete ide? Ez nem valami
barátságos partszakasz.
– A szél és az időjárás volt az oka. A hajónk
elsüllyedt, amikor egy heves téli szélvihar zátonyra
lökö minket innen délre. Tam és én a túlélők közö
voltunk, ő három másik emberrel osztozo egy
csónakféleségen, én pedig egy tengerésszel
kapaszkodtam az egyik árbocba, aki meghalt, mire az
áramlat partra vete i minket. Tam körülbelül egy
mérföldre északra ért partot, halo nak hi ük egymást,
de másnap véletlenül összetalálkoztunk.
– És ez a település már akkor is i volt?
A férfi gyors oldalpillantást vete rá, mintha
meglepte volna a kérdés naivitása.
– Igen, i volt. Ez egy természetes kikötő. Biztos
vagyok benne, hogy halászok élnek i már az idők
kezdete óta.
– És te emlékeztél rá.
– Pontosan. Mindig próbálok emlékezni, a jóra és a
rosszra is. Ostobaság volna nem észben tartani mindkét
végletet. Az átlagos dolgok nagy része feledhető,
jelentéktelen, de egy biztonságos kikötő vagy egy
veszélyes partszakasz ismerete néha felbecsülhetetlen
értékű lehet.
Jessica oldalra billente fejjel hallga a, majd újra
elindult, kezét továbbra is a férfi karján pihentetve.
– Bevallom, Sir William, a veszélyes partszakaszok
nem túl szórakoztatóak számomra, de megértem, miről
beszélsz, és egyetértek a mögö es tartalommal.
 Egy ideig nem mondo mást, lehajto fejjel sétált
tovább, hagyta, hogy Sinclair birkózzon a gondola al,
miszerint egy egyszerű nő képes megérteni bármilyen
mögö es tartalmat. A lovag szere e volna továbbfűzni
ezt a témát, de fogalma sem volt, hogyan fogjon hozzá,
ezért inkább várta, hogy Jessica mondjon valamit. Ám a
nő csendben maradt, és amikor Will már elkönyvelte
magában, hogy nem is fog mondani mást, váratlanul
folyta a a gondolatot.
– Ha belegondolunk – mondta apró mosollyal –, van
abban valami mulatságos, hogy az új életedben hogyan
fog megváltozni a biztonságos kikötőkről és veszélyes
területekről kialakult véleményed.
– Az új életemben? – kérdezte élesen Sinclair, mert
úgy érezte, a nő olyan helyre tolakodo be, ahol nincs
semmi keresnivalója. – Nincs új életem, úrnőm, és nem is
lesz.
– Én csak… – Jessie megijedt a férfi váratlan
ellenségességétől, és nem gondolta át a mondandóját. –
Én csak a reggeli eseményekre utaltam… a király
nyilvánvaló gyűlölködésére és Nogaret ala omosságára.
Ez megváltoztato min…
– Semmi nem változo , bárónő – közölte a lovag
éles, ellentmondást nem tűrő hangon. – I valami
félreértés lehet, valamiféle hibás értelmezés, de
megnyugtatlak, azonnal eloszlatom. A Templomos Rend
mindenhol a legerősebb lovagrend. Sokkal fontosabb
egyetlen embernél, jelentéktelen személyek áskálódásai,
legyenek azok akár királyok vagy pecsétőrök, nem
árthatnak neki komolyan. Így az én életemben sem
lesznek nagyobb változások.
 A nő tágra nyílt szemmel hallga a, de mielő még az
utolsó szavak elhangzo ak volna, elöntö e az arcát a
pír, és rögtön támadásba ment át.
– Félreértés? Azonnal eloszlatod? Te nem voltál o a
szobában múlt éjjel, amikor éppen erről beszéltem?
Egyetlen szavamat sem hallo ad? Vagy csupán
figyelmen kívül hagytál, mert nő vagyok, és úgy
döntö él, az én véleményem érdektelen és
megalapozatlan?
Szikrázó szemmel meredtek egymásra, Jessie várta a
választ, ám az nem szavak formájában érkeze . A férfi
arca a helytelenítés fenyegető maszkjává vált, és dühös
méltósággal fordíto hátat, magára hagyva a nőt a
parton.
Jessica sógora, a tengernagy hamarosan odaért,
látszo az arcán, hogy meglepték a láto ak.
– Az Úr nevére, mi történt i , húgom? Mivel
sérte ed meg így Sir Williamet? Még soha nem lá am
ilyen dühösnek. Mit mondtál neki, amitől így
elvágtato ?
A nő rá sem néze , tekintete továbbra is Sinclairre
tapadt, aki hamarosan eltűnt a parton sürgölődő
emberek közö . Végül odafordult a tengernagyhoz.
– Isten látja lelkemet, semmi olyasmit nem
mondtam, amivel megsérthetnék egy értelmes embert.
Ám a te csökönyös Sir Williamed nem sok értelmet
mutat, amikor olyasvalakivel kell beszélgetnie, akit nem
tud uralni és elnyomni. A sértődö ség és a hozzá társuló
harag forrása nem én vagyok. A gyökerét Sir William
Sinclairben kell keresned, mert nekem semmi közöm a
dühéhez. Durva, modortalan fajankó! – Miután ezt
megállapíto a, ő is távozo , maga mögö hagyva az
elképedt tengernagyot, aki a fejét csóválva siete Sinclair
után.
 3.

Will Sinclair már a móló szélén állt, amikor Saint-Valéry

utolérte. Figyelte a berakodást az apró kikötőben, és a
homlokát ráncolva, ajkát lebiggyesztve gondolkodo ,
miközben egy sima kavicsot dobált egyik kezéből a
másikba.
– Sir William, szeretném az idődet rabolni, meg kell
beszélnünk néhány fontos dolgot. Alkalmas most?
Sinclair szótlanul bólinto .
– Kiváló. – Saint-Valéry rövid habozás után folyta a.
– Nézd, Sir William, én nem tudom, mi történt közted és
a sógornőm közt a parton, azt viszont látom, hogy dühös
vagy, és ezt jelenleg nem engedhetjük meg magunknak.
Ürítsd ki az elmédből, ami bosszant, ha megkérhetlek, és
beszéljünk a vállalkozásunk nehézségeiről. Képes vagy
rá?
– Természetesen, Sir Charles. Zavar, hogy ezt
egyáltalán meg kelle kérdezned. Mondd csak, minden
figyelmem a tiéd.
– Nagyszerű, mert sok mindenről kell beszélnünk,
elsősorban az öcséd által idehozo kincs elhelyezéséről,
amely jóval több, mint amire számíto unk. A két
legnagyobb és legbiztonságosabb hajónk a parancsnoki
gályáink, az enyém és de Berenger-é. Az utóbbi jóval
kisebb, viszont újabb, és nem tetszik a gondolat, hogy
valamelyik másik hajóra rakodjuk fel a kincset, bár a
nagyobb teherhajókban kétségtelenül több a hely.
Meggyőződésem, hogy ostobaság lenne olyan helyre
tenni a ládákat, ahol nem tudunk figyelni rájuk, és nem
azért, mert nem bízom az emberekben, hanem mert nem
bízom az időjárásban. A téli viharok bármikor
megérkezhetnek, a flo ánk szétszóródhat az óceánon,
kiszolgáltatva a viharos szelek kénye-kedvének. Ezért
azt javaslom, osszuk szét a kincset a két hajó közö . A te
hajódon már o van Jessica úrnő aranya, és a személyes
felelősséged kiterjed a templomos kincs védelmére is,
ezért a négy fő ládát mindenképpen hozzád kellene
felrakni, én pedig a kisebb ládákat viszem. Mit gondolsz
erről?
Sinclair egyetérte , megkönnyebbülten ve e
tudomásul, hogy nem akarják elszakítani a fő kincstől,
melyet személyesen de Molay nagymester bízo rá. A
két parancsnok a következő félórában a parton sétált fel
és alá, figyelték a munkát és pontosíto ák tervük
részleteit az elkövetkező néhány napra.
Amint a kincset biztonságosan a fedélzetre viszik,
újra tengerre szállnak, aztán délnek hajóznak a
kontinens és az Oléron-sziget közö , majd a Girondei-
öböl széles bejárata elő elhaladva követik a francia
partvonalat a Viscayai-öböl mentén, amíg el nem érik az
Ibériai-félszigetet. Onnan a part melle nyugatnak
fordulva továbbmennek Corunnáig, ahol egy újabb déli
forduló után, a Finisterre-foknál összegyűjtik a
templomos flo a maradékát. Nem tudták megmondani,
hány hajónak sikerült megszöknie a francia kikötőkből a
lefoglalások végrehajtása elő , és eljutnia a találkozási
pontra, vagy hogy mennyi idő ala érnek oda, de a La
Rochelle-i flo a o fog várakozni a partok elő hét
napig, hogy minden hajó csatlakozhasson hozzájuk.
Aztán tizenharmadikán, pénteken vitorlát bontanak és
oda mennek, ahová William Sinclair, a Templomos Rend
rangidős képviselője parancsolja.
Saint-Valéry végül kifogyo a megbeszélnivaló
dolgokból. Újra megközelíte ék a mólót, és lá ák, hogy
a berakodásra váró áru mennyisége erősen
megcsappant.
– Úgy tűnik, nemsokára befejezik – biccente Will a
mólón zajló nyüzsgés felé. A fő kincs négy nagy ládája
még mindig a parton várakozo Kenneth többi
szekerének tartalmával együ , de magukat a szekereket
már szétszedték és elrakták, Kenneth embereit pedig
szétoszto ák több hajó közö . A lovak többségét a
szerszámokkal és a fegyverekkel együ szintén
behajózták.
Saint-Valéry alig pillanto fel, mielő megkérdezte:
– Belenyugodtál, hogy Skóciába megyünk, Sir
William?
Sinclair meglepe en néze rá.
– Hogy belenyugodtam-e? Igen, azt hiszem, igen. De
úgy látom, te még nem. Esetleg van valami más ötleted?
Ha igen, ki vele, és megbeszéljük. Hívassam ide de
Berenger-t?
– Nem, arra nem lesz szükség, csak az jár a fejemben,
hogy… nos, egy ideje már gondolkodom rajta, és…
szóval valami azzal kapcsolatban, hogy mik vagyunk és
hol kellene lennünk ahelye , hogy kik vagyunk és hová
fogunk menni. Ha érted, mire gondolok.
– Nem, Sir Charles, nem értem. – Sinclair
mosolyogva csóválta a fejét – És az igazat megvallva ez
az első alkalom, hogy homályosan beszélsz, így fele ébb
kíváncsivá te él. – Gyorsan körülnéze , nincs-e valaki a
közelükben, de a tengerészek legközelebbi csoportja is
hallótávolságon kívül volt. – Sétáljunk még egyet,
nehogy meghalljanak, mert az az érzésem, hogy amit
mondani akarsz, kizárólag nekem szánod, még de
Berenger ellentengernagy sem hallhatja. Ne
tengernagyként, hanem barátként beszélj.
Valamivel odébb mentek, Saint-Valéry lehajto fejjel
lépkede a lovag melle . Sinclair nem sürge e, mert
emlékeze saját nehézségeire, amikor előző nap
megvi e La Rochelle-be a híreket. Várta, hogy az
idősebb férfi összeszedje a megfelelő szavakat. Valéry
végül bosszúsan horkanto és megtornázta a a vállát.
– Rendben, Sir William, de mielő elkezdem,
megkérdezhetem, mi történt közted és a sógornőm
közö ? Dühös voltál, a vak is látha a.
– Igen, az voltam, és azt hiszem, talán tévedtem. –
Beleharapo húsos felső ajkába. – Megkérdezte, mihez
akarok kezdeni az új életemmel most, hogy a rendet
elárulták.
– És ez dühíte fel?
– Igen, mert egy pillanatra akaratom ellenére is
eltöprengtem egy olyan világon, amelyben a rendünk
már nem létezik. Márpedig ez szinte elképzelhetetlen. A
templomosok Sion ősi rendjének felügyelete ala a világ
legerősebb szervezetévé váltak. Így vagy úgy, az
ellentéteket el kell simítani, kompromisszumokat kell
kötni. A legfontosabb szempont a rendünk
fennmaradása. Az a gondolat dühíte fel, hogy az
életem megváltozhat anélkül, hogy lehetőségem lenne
közbeavatkozni. Nem készültem fel erre a lehetőségre, és
nem is akarok beszélni róla a húgoddal. Mindössze
ennyiről volt szó. Mint mondtam, valószínűleg rosszul
reagáltam.
– Nos, Sir William, hogy jól vagy rosszul, azt én nem
tudom megítélni, abban azonban egyetértek veled, hogy
bármi történjék, bármit tesznek is bizonyos emberek, ősi
rendünknek tovább kell élnie. Külsőleg teljesen
megváltozhat, akár el is tűnhet a világ szeme elől, és
visszatérhet abba a formájába, amilyen azelő volt, hogy
Hugh de Payens és követői elindultak a tengerentúlra
megkeresni azt, amit végül is megleltek. Ám Sion Rendje
élni fog mindaddig, amíg mi, akik felesküdtünk rá,
megőrizzük a képességünket, hogy továbbadjuk tanait a
következő generációnak. Mert a legmélyebb gyökereinél
rendünk csupán egy eszme, Sir William, egy hitrendszer,
az eszmék pedig halhatatlanok és elpusztíthatatlanok…
Saint-Valéry hangja elhalt, de Sinclair lá a, hogy még
nem fejezte be, és a tengernagy néhány szívverésnyi
szünet után valóban folyta a.
– Pontosan ez a gondolatláncolat ju a a eszembe ezt
a másik dolgot. – Hirtelen megragadta Sinclair karját, és
élesen balra fordultak, hogy elkerüljenek egy csapatnyi
tengerészt, akik fegyvereket helyeztek el egy
rakodóhálóban. – Úgy tűnik, rendünk alapeszméje a
jövőben hasznot húzhatna abból, ha gyakorlati
bizonyítékát mutatnánk a tanainkat átszövő igazságból.
Sinclair összevonta a szemöldökét.
– Mit értesz gyakorlati bizonyíték ala ? Arra már sor
került egyszer, csaknem kétszáz évvel ezelő , amikor a
rend újjászülete a templom tárnáinak gyomrában, és a
tanok igazsága kétségbevonhatatlanul bebizonyosodo .
Mi lehet ennél gyakorlatibb? Akkor változta uk meg a
nevünket Sioni Újjászületés Rendjéről egyszerűen Sion
Rendjére. Mert o és akkor megvalósíto uk az
újjászületést. A Templomos Rend csak azután jö létre.
– Ezt ugyanolyan jól tudom, Sir William, mint te, de
a mai átlagos templomosok, akik mit sem tudnak ősi
rendünkről, nem. És ennek a tudásnak, ennek a
bizonyítéknak a hiányában hit nélkül maradnak, és a
franciaországi események hatására úrrá lesz rajtuk a
kétségbeesés.
– És?
– És nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a
Templomos Rendet egyszerűen hagyjuk meghalni.
– És miért ne hagynánk? – Sinclair kérdése
pillanatnyi habozás nélkül érkeze . – I a mi rendünk a
fontos, Sir Charles, Sion Rendje, nem pedig a
Templomos Rend. Akkó eleste és a Szentföld több mint
egy évtizeddel ezelő i elvesztése óta a Templomos Rend
nem bírja azoknak az embereknek a megbecsülését, akik
azelő hódola al néztek fel rá. Ez a veszteség valódi, de
a másik veszteség, Akkó elvesztése nem okolható érte.
Az egy tragikus esemény volt, de legalább becsüle el
történt. Az o ani templomos lovagokat és
fegyvernököket megölték, nem maradtak túlélők. Te ék
a kötelességüket a Szentföld többi védője melle ,
teljesíte ék feladatukat, és mártírként haltak meg a
sokszoros túlerővel szemben. Ezért nem igazságos a
rend kegyvesztését a holtak nyakába varrni. Salamon
Temploma maga tehet a bukásáról, a ól a naptól kezdve,
amikor engede a követelményekből, és kijelente e,
hogy a szerzetesség nem az egyedüli feltétele a
tagságnak. Akkor kezdődö a rothadás… azon a napon,
amikor a rend először beleegyeze , hogy világiak és
kereskedők is csatlakozzanak a soraihoz, és megadta
nekik a kiváltságot, hogy templomosnak nevezzék
magukat. Azóta az a Templomos Rend, melyet az átlagos
emberek nap mint nap lá ak, hi estvérei viselkedése
által belesüppedt az arroganciába és önnön imádatába,
letért addigi útjáról, elidegenítve magától mindenkit.
Elhallgato és az ajkába harapo , szinte már
kihívóan néze Saint-Valéryre.
– Ugyan, Sir Charles, tegyük félre a látszathűséget,
és ismerjük el, hogy a templomosok közö már kezde ől
fogva voltak bugrisok, piperkőcök és ostoba fajankók.
Ám a harcos lovagok még a legrosszabb formájukban is
összetarto ak a hi estvérek közö . Én nem ezt a fajta
viselkedést ítélem el. A Salamon-hegy Templomának
Rendje ma már nem is hasonlít arra a testvériségre, ami
egykor volt, kivéve néhányunkat, akik a katonai
szárnyban szolgálunk. Egyszerű kereskedőcéh le
belőle, tele kérkedőkkel, csalókkal, hencegőkkel és
undorító férgekkel, akik nem fizetnek adót, és akik
önmaguk fontosságának tudatában megtestesítik
mindazt az arroganciát, büszkeséget, ostobaságot és
gyengeséget, ami a közember sajátja.
– Ám a Templomos Rend építményében gondosan
elrejtve o vannak a mi hi estvéreink, Sion Testvérisége,
a valódi mozgatóerő, amely összehangolja a test izmait,
és életben tartja a szervezetet. Ha eltávolítod ezeket az
embereket, valamint a tudást, melyet őriznek, a
Templomos Rend összeomlik, a történelem olyan
epizódjává válik, melyet senki nem sajnál, míg Sion
Rendjének Testvérisége tovább él.
Saint-Valéry homlokráncolva, a szakállát húzogatva
hallga a, végül bólinto .
– Elismerem, igazad van. Vonakodva bár, de be kell
látnom, nem vitatkozhatom veled. A Templomos Rend
korrupt, és ha elbukik vagy átalakul, a mi testvériségünk
mindenképpen túléli. De milyen áron, Sir William? Ismét
titokban kell majd élnünk és dolgoznunk, mindent el
kell rejtenünk, egészen rendünk felépítéséig. Azt hiszem,
már csak ezért is érdemes elgondolkodni. A templomos
testvériség és maga a rend szervezete láthatatlan leplet
borít ránk. A külső héjon belül észrevétlenek és
névtelenek maradhatunk. Azt hiszem, mindent meg kell
tennünk, ami hatalmunkban áll, hogy fenntartsuk ezt a
burkot, és ennek érdekében adnunk kell valamit a
templomos testvéreknek, amiben hihetnek, valamit a
saját tanaikból, ami arra bátorítja őket, hogy tartsanak ki
a mostani nehéz helyzetben is.
Hideg szélroham söpört végig a parton, és Saint-
Valéry felnéze a felhőkre, amelyek már akkor
gyülekezni kezdtek, amikor kikötö ek a hajókkal, és
azóta elsötétíte ék az eget.
– Széllökések – mormolta, és összehúzta magán
könnyű köpenyét. – Reménykedjünk, hogy gyorsan
elállnak. Ha tovább romlik az idő, könnyen i
ragadhatunk. – Visszanéze Sinclairre, aki szintén a
ruháját igazga a magán.
– A Templomos Rendnek nincsenek saját tanai,
tengernagy – mondta a skót lovag, mintha nem is
hallo a volna Saint-Valéry megjegyzését az időjárásról. –
A szervezet túlságosan új ahhoz, hogy legyen neki
ilyesmi.
– Ezt tudom. – Saint-Valéry ismét felpillanto . –
Kétlem, hogy komolyabbra fordul, de ha szükséges, az
evezőkkel kivontathatjuk a teherhajókat a nyílt vízre. De
mint mondtam, lehet, hogy ki sem tudunk futni.
– Túlságosan közel vagyunk La Rochelle-hez –
felelte Sinclair. – Az úton alig harminc mérföld. I
elkaphatnak minket Nogaret emberei, miközben
tehetetlenül várakozunk.
– Megtehetnék, ha tudják, hol keressenek, de
elképzelésük sincs róla. Ezért az ötletért hálásak
lehetünk neked, barátom. – Saint-Valéry még egyszer
megnézte magának a felhőket, majd az apró kikötőben
zajló tevékenységet ve e szemügyre. – Úgy tűnik,
minden rendben zajlik, az apály csak órák múlva
érkezik. A megrako hajók biztonságban kiúsztak az
Oléron-sziget szélárnyékos felére, alig néhány maradt i .
Jól állunk. A kincs a hajón, akárcsak az állatok nagy
része. A többit akár i is hagyhatjuk, ha szorul a hurok. –
Egyetlen kézlegyintéssel elintézte az időjárás-problémát.
– Amit pedig a tanokról, illetve azok hiányáról
mondtál… van egy dolog, Sion ősi tudásának egyetlen
szilánkja, amely annak idején valahogy kikerült tőlünk,
és a templomosok a magukévá te ék.
– Merica.
– Pontosan. Az árulás forrását, vagy az információ
kiszivárgásának mikéntjét soha nem sikerült felderíteni,
de ez volt az egyetlen eset, hogy ilyesmi történt.
Jómagam néhány évvel ezelő kezdtem arra
gyanakodni, hogy Hugh de Payens maga te e még a
Templomos Rend jeruzsálemi terjeszkedésének
kezdetén, mert teljesen ártalmatlan dolognak tarto a,
ugyanakkor értékesnek is, mert ezzel titoktartásra
ösztönözhe e az új rendet. Talán egyfajta magnak
gondolta, amiből kinőhet valami hagyomány. Mi a
véleményed? Ostobaságnak tartod?
Sinclair megvakarta az állát.
– Nem, egyáltalán. Most, hogy mondod, teljesen
logikusnak tűnik. A Mericáról szóló szóbeszéd mögö
soha nem volt valódi tartalom, a céljaink szempontjából
teljességgel érdektelennek tűnt. Mindenki
lényegtelennek tarto a, aki tudo róla, a kiszivárgása
kétségtelenül nem olyan esemény volt, ami
veszélyeztethe e rendünket. Tehát igen, el tudom
képzelni, hogy Hugh de Payens használta fel a szükség
idején.
– Merica nem csupán szóbeszéd, Sir William. Ősi
tanításunk és hitünk elfogado és jóváhagyo része.
– Igen, magam is ismerem a tartalmát, tengernagy: a
nyugati óceánon túl létezik egy gazdag, mesés és
végtelen földrész, melyre egy ragyogó csillag néz le, és
amelyet az o lakók Mericának neveznek. Annak idején
még tanulmányokat is folyta am a témában, bár csak
korlátozo mértékben. Azonban nem számít, mit
szeretnénk hinni, ez csak egy mese marad, amely, mint
te is mondtad, a tanainkban gyökerezik.
Elmélkedhetünk rajta, de nincs bizonyítékunk rá, hogy
létezik, vagy valaha is léteze .
– Egyetértek, ugyanezt gondoltam a…
– Sir Charles, ennek semmi értelme.

É Ú
 – Éppen ellenkezőleg, Sir William. Úgy vélem,
nagyon is van. Szerinted hány hajóból áll a flo ánk?
Egy újabb szélroham jeges vízcseppekkel teríte e be
őket, és amikor Sinclair felemelte a kezét, hogy
megtörölje az arcát, meglepe en érezte bőrének
hidegségét.
– Te ezt jobban tudod nálam, tengernagy. A te
flo ád. Meg sem próbáltam megszámolni őket, de húsz
körül lehet.
Saint-Valéry bólinto .
– Meglehetősen pontos becslés. Hét hadigályánk és
tizennégy áruszállítónk van, vagyis összesen huszonegy
hajó. Ezenkívül egy hét múlva, a ól függően, mit
találunk Finisterrénél, akár további tízzel is gyarapodhat
a számuk.
– De az új hajók már nem áruszállítók lesznek.
– Nem, nem valószínű. Ha valamilyen jármű eléri
egyáltalán a találkozási pontot, az hadigálya lesz, a
kikötőkbe elküldö hívó szó mia .
– Hány harcoló ember áll rendelkezésedre? –
kérdezte Sir William.
– Az én rendelkezésemre?
– Igen. Tengerészek és szárazföldi katonák.
– Hm… ha nem számolom az öcséd egységét, akkor
százötvennégy szárazföldi emberem van a La Rochelle-i
helyőrségből, ebből harminchat laikus testvér, vagyis
nem harcos… – Saint-Valéry elfintorodo , miala fejben
számolt. – Száztizennyolc harcos összesen, de
Montrichard parancsnoksága ala . Tengerész? Az
áruszállító hajók legénysége nem harcos, ők körülbelül
négyszázan lehetnek. A gályákon csak harcoló legénység
szolgál, húsz-negyven evezővel számolhatunk
hajónként. Két ember ül egy evezőnél, továbbá a tartalék
egy-két ember minden evezőre… összesen hétszázan
lehetnek, de ez a szám félrevezető, mert a tartalék
evezősök száma gályánként változik, akárhogy is
próbáljuk biztosítani a teljes létszámot. – Megvonta a
vállát. – Mindenesetre jelentős erő. Nevezhetjük
nagynak is.
– Igen, nevezhetjük. Sőt az is. Tehát, honnan jö az a
Merica-ötlet, és mi köze a flo ához?
Saint-Valéry megtorpant és a lovaghoz fordult.
– Szükséged lesz ennyi hajóra Skóciában, egy idegen
földön? Legalább hét, de talán húsz gályára, és egy
flo ányi áruszállítóra? Mert ha nem, szeretnék
magamhoz venni néhány hajót, kizárólag olyan
önkéntesekkel, akik hajlandóak velem jönni, és
elvitorláznék megkeresni ezt a mesebeli helyet.
– Mericát?
Saint-Valéry nem válaszolt a hitetlenkedő kérdésre, a
két férfi mozdulatlanul nézte a másikat.
– Ez nem tréfa – állapíto a meg végül Sinclair
színtelen hangon. – Te komolyan gondolod.
A tengernagy vállat vont.
– Nem szoktam tréfálkozni. Sosem te em, nem
szokásom. Mindig nagyon ügyeltem, hogy azt mondjam,
amit gondolok… és ebből adódóan azt gondoljam, amit
mondok.

Ú
 Újabb csend következe , valamivel rövidebb, majd
ismét Sinclair szólalt meg.
– Gondolom, tisztában vagy vele, milyen lehetetlenül
hangzik. Azt javaslod, hogy elhajózol a flo ánk egy
részével hatalmas távolságra, feltérképezetlen vizeken,
abban a reményben, hogy rátalálsz egy olyan helyre,
ahol több mint ezer éve senki sem járt. Egy helyre, amely
talán nem is létezik. Ráadásul önkénteseket kérsz, hogy
tartsanak veled a szinte biztos halálba.
Saint-Valéry újra csak megvonta a vállát.
– Lényegében igen. Azért nem nevezném
őrültségnek.
– Persze hogy nem neveznéd, hiszen a te ötleted –
vigyorodo el Sinclair. – Biztosan tudod, hogy a kijelölt
találkozási pont, Finisterre neve azt jelenti: a föld vége, a
világ vége.
– Tudom – mosolygo Saint-Valéry. – De
valószínűleg olyan emberek adták a nevet a helynek,
akik soha nem találtak szárazföldet azon a ponton túl…
mert soha nem hajóztak elég messzire nyugat felé. Az
elődeink nem ismerték a navigációt a szárazföld
látótávolságán túl. – A tengernagy oldalra billente fejjel
mérege e barátja reakcióját. – Figyelj rám, kérlek.
Hallgasd végig, amit mondani akarok, aztán gondold át
jól, mielő döntésre jutsz. Van tíz napunk, talán több is,
utána határoznunk kell. Aztán ha elutasítod a kérésem,
engedelmeskedem neked, mivel köt az esküm.
Vonakodva, de engedelmeskedem…
– Folytasd.
 – Először gondold át, mit mondtam arról, hogy
azoknak az embereknek, akik érintve voltak a
franciaországi eseményekben, szükségük volna valami
jelre. Ha valóban olyan rossz a helyzet, mint amilyennek
látszik, és ha az összes magas rangú hi estvérünket
bebörtönözték, akkor azok az egyszerű tagok, akik
túlélték a tisztogatást, támadást, vagy nevezzük, aminek
akarjuk, elvesze nek és elfelejte nek érzik majd
magukat, akár egy kormánylapát nélküli hajó a nyílt
tengeren. És ha ez történik, akkor csak tovább romlik a
helyzet.
Sinclair átgondolta a hallo akat és a fejét csóválta.
– Ezt nem tudom elfogadni, tengernagy… mármint
hogy minden még rosszabbra fordul. Azt kell hinnem,
hogy bármi is történt franciaországi testvéreinkkel, az
legyen bármennyire is sokkoló, csupán átmeneti állapot.
Szerintem de Molay nagymester maga is így gondolta,
amikor utoljára beszéltem vele, a logika is ezt követeli,
mert ha nem is veszünk mást számításba, mint a puszta
méretünket…
– A szent, katolikus és apostoli egyház sokkal
nagyobb – vágo közbe Saint-Valéry gunyorosan, amitől
a fiatalabb férfi meglepe en pislogo . – Gondolom, ezt
nem akarod vitatni.
– Nos, a számok tekintetében egészen biztosan nem.
Nem kételkedem az erejében, de…
– De feltételeznünk kell az egyház tevékeny
közreműködését abban, ami a rendünkkel történt, Sir
William. Szép Fülöp határtalan arroganciája ellenére
sosem merne fellépni ellenünk a pápa jóváhagyása
nélkül. Egy ilyen döntés pápai beleegyezést igényel,
É
mivel mi, lovagok is szerzetesek vagyunk. És talán nem
kell emlékeztetnem téged arra, hogy Kelemen pápa
közismerten Fülöp bábja, aki a Capet-családnak
köszönheti pozícióját.
Sinclair arca elkomorodo .
– Ezt miért nem említe ed múlt éjjel?
– Mert csak utána juto eszembe, és azóta szinte
másra sem tudok gondolni. Ráadásul tegnap éjjel nem is
le volna rá idő. Túl sok mindent kelle elintézni túl
kevés idő ala . Ma azonban egyetlen órát sem tudtam
aludni a gyötrő gondolatok mia , és lehangoló, jól
megalapozo kételyeim támadtak rendünk
franciaországi jövőjét illetően. Lehetnek
kompromisszumok és megegyezések, ahogy mondtad,
de félek, hogy rendünk sosem nyeri vissza azt a
befolyását, amivel még egy hete is rendelkeze
Franciaországban. Lejárt az időnk, és már az elmúlt
években is érzékelhető volt irányunkban a neheztelés és
a harag, mivel egyre csak híztunk, és nem fize ünk adót.
Amikor az akkói erőd elese , és a tengerentúli Latin
Királyság elvesze , a Templom elveszíte e raison d’étre-
ét… és sokan voltak Franciaországban és másu is, akik
a templomosokat okolták a veszteségért, ha alaptalanul
és igazságtalanul is. Félek, végképp elveszíte ük a
franciaországi helyünket. Fülöp király kemény és
érzéketlen ember, becsvágyának pedig legfeljebb anyagi
forrásai szabhatnak határt. Egyetlen ezüstöt sem fog
visszaszolgáltatni abból, amit a jogtudorai elve ek
tőlünk.
Sinclair vonásai lassan kisimultak, arcára
elgondolkodó kifejezés költözö .
 – Azt mondtad, kormánylapát nélküli hajó. De ha
igazad van, akkor nem lesz semmiféle hajó… nem lesz
Templomos Rend. Úgy hogyan romolhatna tovább a
helyzet?
Saint-Valéry legyinte , mintha a válasz teljesen
nyilvánvaló volna.
– Nos, egy pillanatra tegyük fel, hogy Fülöp és
Nogaret sikerrel járnak, ráteszik a kezüket a rend
vagyonára… mármint a Franciaországban maradt
javakra. Ez azonnali és nagymértékű segítséget jelent a
kincstáruknak, megszabadulhatnak a köteleze ségeiktől,
és valódi, felhasználható vagyonra tesznek szert. Kétlem,
hogy ez a mi javunkat szolgálná. Mindenesetre ha
megtörténik, és az anyaszentegyház jóváhagyásával
mindenki belenyugszik, szerinted a többi keresztény
uralkodót mi fogja visszatartani a ól, hogy
hasonlóképpen járjon el a rend ellen saját földjén? Mert
szerintem semmi.
A skót lovag hátat fordíto a jeges szélnek, amely
most ferdén fújt a tenger felől.
– Ebben egyetértünk. A gondolat valamivel
korábban bennem is felmerült. Mégis… te nagyon
komor képet festesz le, tengernagy uram. Ám
bármennyire is vonakodom egyetérteni veled, a ól
tartok, igazad van. De mi ez a Merica-dolog?
– Minden, William, és semmi. Szerintem a
keresztény országok uralkodói úgy fognak lecsapni, akár
a varjak a tetemre, miután Fülöp megmuta a nekik az
utat. És én nem szeretnék egy ilyen világban élni.
Hirtelen megöregedtem, használhatatlan leszek nagy
dolgok véghezvitelére, és ez re entően zavar. Eljö az
idő, amikor át kell adnom a tengernagyi rangot és
posztot egy fiatalabb embernek, és tudom, hogy de
Berenger kiváló utódom lesz… és legalább még maradt
valami, amit örökölhet. – Elhallgato , a fejét csóválta. –
Elsorvadhatnék és meghalhatnék a te Skóciádban,
barátom. Az a te o honod és Jessica úrnőé, de nagyon
messze van az enyémtől. Emelle te szárazföldi ember
vagy, lovaglásra szüle él, míg én tengerre terme em,
navigációt tanultam, és egész életemben tengerész
voltam. Az juto eszembe, hogy inkább halnék meg a
tengeren, miközben egy olyan küldetésben veszek részt,
amelyben hiszek, mint hogy elszáradjak egy furcsa,
idegen földön, olyan emberek közö , akikkel még csak
beszélni sem tudok.
– Akárhogy is, van i elég hajó neked meg nekem is,
és ki mondja, hogy a te skót királyod nem fog
fenyegetésnek tekinteni több mint húsz idegen
járművet? Én… – A tengernagy oldalra billente e a fejét,
fülelt. – Valaki téged hív. – Körbenéze és felemelte a
kezét. – O , a mólón.
Sinclair is meglá a az integető férfit.
– A te füled jobb, mint az enyém, Sir Charles. Ez
Tam, ami nem jelent jót. Ok nélkül nem zavarna meg.
– Akkor menj oda, de előbb hadd mondjak még
valamit, amin elgondolkodhatsz. Lehet, hogy
elvitorlázok több száz mérföldre bármilyen ismert
terüle ől, és o fogok meghalni, de elégede leszek. És
az emberek, akik velem tartanak, szabad akaratukból
döntenek így. De gondolj csak bele, Sir William… mi
van, ha Merica legendája igaznak bizonyul, akárcsak a
Jeruzsálem ala elrejte kincsé? Mi van, ha megtalálom

É
azt a helyet? És mi van, ha visszatérek hozzád a
bizonyítékkal? Az vajon nem segítene újra egységbe
fogni hi estvéreinket saját rendünkben és a
templomosoknál egyaránt? – Tenyérrel felfelé szé árta a
karját. – Nem furcsább dolog ez, mint egy templom
romjai közt ásni, melyről senki nem tudja, hogy valaha
o állt. Vagy igen?
Sinclair felemelt kézzel jelze Tamnak, hogy várjon
egy percet.
– Nem, ha innen nézzük, akkor nem az, tengernagy.
Legyen hát, a Finisterre-fokig elgondolkodom rajta. Most
pedig, ha megbocsátasz, meg kell néznem, mit akar
tőlem Tam.
Charles Saint-Valéry figyelte távozását, majd egyik
ujjával lustán megvakarta a szakállát. Meglepődö ,
amikor fiatalabb elöljárója megtorpant és visszafordult.
– Úgy látom, Tam azt szeretné, ha te is jönnél – szólt
oda neki Sir William. – Ha ennyire fontos a hír,
valószínűleg téged is érint.
Saint-Valéry elindult, friss eltökéltséggel fúrta
csizmája sarkát a könnyen elmozduló kavicsok közé.
 4.

– Mi a baj, Tam?
– Nem tudom pontosan. – A fegyvernök nem
vesztege e az időt formalitásokra, csak bólinto Saint-
Valérynek, és a következő szavait már neki címezte. –
Megérkeze a kapitányod, tengernagy. A ke ő közül az
egyik, akiket ma reggel visszaküldtél. Megkért, hogy
tolmácsoljam üdvözletét, és azt kívánja, látogasd meg a
gályája fedélzetén.
Saint-Valéry és Sinclair kérdő pillantást válto ak,
aztán a tengernagy a kikötő bejárata felé fordult, ahol
egy karcsú gálya ringatózo lehorgonyozva. Közelebb
állt, mint a többi hadijármű, de a móló melle várakozó
teherhajó jórészt még így is kitakarta.
– Ez Parmaison. De hol van de Lisle? És miért nem ő
jö hozzám?
– Siet, méghozzá nagyon – mondta Sinclair. – Nézd
az evezőket. Készen áll rögtön kifutni a tengerre, amint
beszélt veled.
– Hm. Keríts nekem egy csónakot, fegyvernök
testvér.
– Már készen áll, tengernagy. A móló végénél.
Miután aznap reggel elhagyták La Rochelle-t, Saint-
Valéry – Sinclair beleegyezésével – visszaküldte két
leggyorsabb gályáját azzal, hogy egész nap maradjanak
a kikötő megközelítési útjai közelében, és figyeljék a
fejleményeket. Hirtelen jö ötlet volt, amolyan
elővigyázatossági intézkedés, mert már két órája úton
voltak, amikor eszükbe juto , és bár fele ébb
valószínűtlennek tarto ák, hogy bármi kellemetlenség
történjen, mivel a kikötőben maradt összes hajót
felgyújto ák, egyetérte ek abban, hogy jó ötlet szemmel
tartani az erődöt és az azt körülvevő síkságot. Ám az
egyik hajó most visszatért, jóval a megbeszélt idő elő .
A gálya kapitánya, Sir Geoffrey Parmaison a keskeny
előfedélzetről figyelte érkezésüket, és személyesen
segíte e fel a két parancsnokot, mielő odaveze e őket
egy kis összecsukható asztalhoz és három székhez,
melyeket a felső előfedélzeten kifeszíte vitorlavászon
ala állíto fel. Elküldte az őrt, és mindhárman helyet
foglaltak.
– Hallgatunk, Sir Geoffrey – vágo bele Saint-Valéry
bevezetés nélkül.
Parmaison bólinto és feszülten beszélni kezde .
– A parancs értelmében visszatértünk La Rochelle-
be, tengernagy. Éppen látótávolságon belülre értünk,
amikor megpillanto uk három saját gályánkat, amint
behajóznak a kikötőbe. Mi lá uk őket, de túl távol
voltunk ahhoz, hogy magunkra vonjuk a figyelmüket,
így nem akadályozha uk meg a kikötésüket sem.
– Nem tudod, ki voltak azok?
– De igen, tengernagy. De Lisle közelebb volt
hozzájuk, mint én, és megesküszik rá, hogy az egyik
gálya Antoine de l’Armentière-é volt.
– De l’Armentière? Neki Cipruson kellene lennie.

É
 – Én is erre gondoltam uram, azonban de Lisle az
unokatestvére, és egészen biztos benne, hogy Antoine
gályáját lá a a flo illa élén. Nyilvánvalóan különbözö
a többi hajótól.
– Igen, így van. Az egy móroktól zsákmányolt hajó,
egy kalózjármű, néhány évvel ezelő fogták el
Gibraltárnál. De Lisle biztos ebben?
– Amennyire biztos lehet több mérföld távolságból,
de akárki is volt, az biztos, hogy három templomos
gályával futo be La Rochelle kikötőjébe.
– Hol van most de Lisle kapitány?
– Továbbra is a helyén, tengernagy. Várakozik, hátha
történik valami. Engem küldö ide, hogy továbbítsam a
hírt.
– És te nem lá ál mást, csak amit elmondtál?
– Nem, uram. Bementek, utána nem jö ek ki.
– Rendben. Köszönöm, Parmasion kapitány.
Csatlakozz újra de Lisle kapitányhoz, és maradjatok o ,
amíg nincs újabb jelentenivaló. – Felemelte a kezét, hogy
még egy pillanatra visszatartsa a kapitányt, és
Sinclairhez fordult. – Van valami hozzáfűznivalód, Sir
William?
– Nincs, tengernagy, mert azt hiszem, mindke en
ugyanazt az eshetőséget fontolgatjuk. Ha Nogaret
helyében lennénk, elkoboznánk mindhárom hajót,
börtönbe zárnánk a kapitányokat és a legénységet, a
saját embereinket állítanánk a helyükre, aztán a flo a
után erednénk. Erre gondoltál?
– Pontosan erre. Parmaison kapitány, magad is
láthatod, nincs vesztegetni való időnk. Csatlakozz de
Lisle kapitányhoz, amilyen gyorsan tudsz, és
biztonságos távolságban várjatok, hátha azok a gályák
újra előbukkannak La Rochelle-ből. Amint
megpillantjátok őket, teljes sebességgel gyertek vissza
ide jelentést tenni. Minden érthető? – Parmaison
bólinto , mire Saint-Valéry felállt. – Isten legyen veletek,
és adjon jó szelet. Szelet és evezőket, Sir Geoffrey, szelet
és evezőket. Sir William, azonnal tájékoztatnunk kell de
Berenger altengernagyot a fejleményekről.
Mielő elértek a fedélzet lejárati pontjához, ahol Tam
és a csónak várt rájuk, már hallo ák is, ahogy Parmaison
kiadja a parancsokat, és mire újra a mólóra léptek, a hajó
már elhagyta a horgonyzóhelyét.
 5.

De Berenger ellentengernagy szervezési és irányítási

szakértelméhez kétség sem férhete ; legénysége Sir
Kenneth Sinclair konvojának minden egyes elemét –
szekerek, állatok, rakomány – szétváloga a, szükség
esetén szétszedte és villámgyorsan hajóra te e, hogy
még az esti dagállyal maguk mögö hagyhassák a
kihaltnak tűnő halászfalut. Sinclair, aki maga sem hi e
volna, hogy mindennel időben elkészülnek, felkereste az
ellentengernagyot, mielő visszatért a gályájára – ahová
időközben berakodták a templomos kincset –, és
gratulált a művelet gyors és hatékony lebonyolításáért.
De Berenger éppen a rakodófelszerelés szétszedésének
utolsó lépéseit felügyelte, és szórakozo mosollyal
közölte a lovaggal, hogy egy órán belül ő is a fedélzeten
lesz. Sir William visszatért a móló végébe, ahol Tam
türelmesen várt rá. Amint beszállt, a fegyvernök
utasíto a a négy evezőst, hogy vigyék vissza őket a
körülbelül százyardnyira várakozó gályához.
Sinclairnek csak a hajónál juto eszébe, hogy nem
lá a a bárónőt távozni a partról, és hogy már órák óta
nem is gondolt rá. Magában elégede en felmordult.
Olyan erősen figyelt más dolgokra, hogy egy időre
sikerült kizárnia a tudatából a nőt, és elhatározta, hogy a
jövőben is alkalmazni fogja ezt a módszert. Saint-Valéry
tengernagy gályája már eltűnt a horizonton, a kis
öbölben hátramaradt néhány hajó is felkészült a
távozásra. Sinclair gályája, de Berenger parancsnoki
hajója indul utoljára, és Will reménykede , hogy a
falusiak azonnal munkához látnak, eltakarítanak minden
nyomot, ami arra utalna, hogy a mai napon i jártak.
Mire a gálya fedélzetére lépe , de Berenger
csapatának utolsó tagjai is beszálltak a mólónál
ringatózó két csónakba. A mólót teljesen letakaríto ák,
egyetlen apró törmelék sem maradt rajta, amit
kapcsolatba lehete volna hozni a látogatásukkal, és
amikor lá a, hogy az evezők a vízbe merülnek, Will
megfordult és elindult az előfedélzeti felépítményben
lévő szűkös szállása felé. O levete e magáról
felsőruházatát, végigdőlt keskeny ágyán, hogy o várja
ki, amíg a horgonyt felvonják és kihajóznak a nyílt
tengerre. Mivel nem volt semmi tennivalója, hamarosan
elaludt, és az utolsó éber pillanatában megjelent elő e
Jessica Randolph úrnő arca, amint tágra nyílt, de
kifejezéstelen szemmel, közönyös tekinte el, érzéseit
palástolva őt nézi.
Hét nappal később, immár a szárazföld
látótávolságán kívül, miközben a hajó közepén az üvöltő
viharban egy megfeszülő vitorlakötélbe kapaszkodo ,
ismét a nőre gondolt, és a szemét erőltetve próbálta
megpillantani a tengernagy gályáját a bal oldalon, ahol
egy nappal korábban észlelte, de nem láto semmit.
Akármi is volt odakint, a tornyosuló hullámok, a szél
által felvert tajték és a vízszintesen zuhogó, a fedetlen
bőrt jégtűkkel ostromló eső eltakarták a szeme elől. A
halászfalu elhagyása óta két alkalommal – mindkétszer
az első napon – pillanto a meg a bebugyolált alakot a
gálya korlátjánál, egyszer az orrból, egyszer pedig a
tatról, azóta azonban elromlo az időjárás, és nem lá a
újra, bár nem is nagyon számíto rá.
 A Viscayai-öböl vad viharai hírhedtek voltak,
különösen az évnek ebben a szakában, a tél közeledtével.
Sinclair tudo erről, mint ahogy arról is, hogy a gályát
pontosan az ilyen viharok túlélésére tervezték, és hogy
mindaddig biztonságban vannak, amíg elég távol
maradnak a partoktól, ahol nem fenyegeti őket a veszély,
hogy nekicsapódnak a part szikláinak. Tudta a lelkével;
tudta a szívével és az eszével; de még így is maradt egy
rész a lényében, amely bizonytalankodo . Ez a rész
napok óta hajtoga a, hogy semmi dolga i , egy
hánykolódó hajón a semmi közepén, az egymást követő
viharok és az üvöltő szél ostromának kitéve; hogy sokkal
nagyobb biztonságban lenne a parton, a szilárd talajon,
egy erős lovon ülve, lábával a kengyelben.
Miközben újra ezen gondolkodo , hallo a, hogy
valaki a nevét kiáltja. Még erősebben ráfogo a kötélre,
és amikor megfordult, Tam Sinclairt pillanto a meg, alig
karnyújtásnyi távolságra. Egyik kezével elengedte a
kötelet, és tudatára ébredve átázo palástja súlyának
előrenyúlt, hogy megfogja Tam csuklóját, majd odahúzta
maga mellé, ahol már ő is bele tudo kapaszkodni a
kötélzetbe, meggörnyedt hátát a viharos szélnek
fordítva.
– De Berenger küldö érted! – üvöltö e Tam Sinclair
fülébe tölcsérré formázo tenyerén át. – A kabinjában
vár!
Sinclair szíve mintha leereszkede volna a
csizmájába, amikor meghallo a a hívást. Csupán
egyetlen okból jö fel ide a gálya középső fedélzetére:
néhány nappal korábban átélte az első tengeribetegség-
rohamokat, és bár azóta kifejleszte bizonyos fokú
ellenállást a hajó billegő, imbolygó és bukdácsoló
haladásával szemben, továbbra sem tudta elviselni a
fülledt légkört, a sötétséget és az alsó fedélzet kaotikus,
kiszámíthatatlan mozgását. A legénység tagjai
szemlátomást nem törődtek vele, és olyan jól ismerték a
hajó alaprajzát, hogy teljes sötétségben is tudtak
tájékozódni, Will Sinclair azonban tudta, hogy ő soha
nem fog szert tenni erre a képességre, és már a
gondolatába is beleremege , hogy esetleg annyi ideig
fog a fedélzeten tartózkodni, amíg mégis kifejleszti
magában. Nem volt más választása, mint lemenni az
alsó fedélzetre, ezért megfordult, és a hajó magasíto
tatjára pillanto , ahol két kormányos a kormánylapá al
küszködö , hogy szélben tartsák a hajót, miközben
északnyugat felől hullámok ostromolták őket. Valamivel
lejjebb, a hajóközépnél az evezősök nyomorultan
kuporogtak a padjukon, türelmesen várakoztak,
evezőiket biztonságosan rögzíte ék, de készen álltak rá,
hogy parancsra azonnal munkához lássanak.
– Nem tudod, mi történt?
Tam a fejét rázta.
– Feljö a fedélzetre és utasíto , hogy kerítselek elő.
Valamire készül, de fogalmam sincs, mi lehet az.
– Akkor derítsük ki. Nagyon tudnám értékelni, ha
kikerülnénk ebből.
– Akárcsak én. Leszállni erről a ribancfa ya
fateknőről, és újra szárazföldön járni. Minél előbb, annál
jobb.
Óvatosan lépkedve, együ mentek hátra a tathoz,
ahol Tam leguggolt a korlát tövébe, hogy védje magát a
széltől, míg Sir William megközelíte e a tatfedélzet ala i
ajtók egyikét. Kopogo , majd válaszra sem várva
benyito . De Berenger az alvókabin egyik oldalában ült,
szemben a hajó falával, egy kis asztallap elő , melyet a
gerendákhoz rögzíte ek, így ha nem volt rá szükség, fel
lehete hajtani. Az altengernagy éppen írt valamit, ujjait
megszínezte a tinta.
– Beszélni akartál velem, Sir Edward?
– Igen, Sir William. Gyere be és csukd be az ajtót,
kérlek.
Sinclair engedelmeskede , és megkönnyebbülten
észlelte, hogy i legalább van némi fény. Három vastag
gyertya ége a nehéz tartókban, melyeket bonyolult
módon függeszte ek fel a mennyezetről lógó
szerkezetre, de hogy pontosan hogyan, azt nem lá a. Bár
az árnyékok zavaróan mozogtak és rebegtek, a fény
kifejeze en barátságos hangulatot varázsolt a
helyiségbe, és a melegség érzetét kelte e.
– Az ágyon vagy a széken helyet foglalhatsz. – De
Berenger együ érzően néze rá, észreve e a ráncokat a
lovag szeme és szája sarkában. – Mindent összevetve,
hogy érzed magad? Megmaradsz? – Tekintetében
mosoly bujkált.
Sinclair óvatosan leereszkede a háromlábú sámlira,
és lábával biztonságosan megtámaszto a magát há al az
ajtónak, kezével pedig belekapaszkodo egy vas
falikarba.
– Úgy tűnik. Öt nap után már viszonylag biztos
vagyok benne. De közlöm, néha figyelmeztetés nélkül
hányok. A fedélzeten, a friss levegőn is alig tudom
tartani magam, és képtelen vagyok hosszabb ideig zárt
helyen lenni, látnom kell a horizontot.
 De Berenger mosolya vigyorrá szélesede .
– Igen, ilyen a tengeribetegség. A hányás mia meg
ne aggódj, nem hiszem, hogy öt nap után sok minden
kijönne belőled. Felmosásra való tengervízből pedig
nincs hiány. – Hüvelykujjával az asztalon lévő
bőrtartóból kikandikáló pergamenre bökö . – Ezekről
szere em volna beszélni veled. Nem sok időm volt,
mióta a fedélzetre kerültek, csak ma fogtam hozzá az
elolvasásukhoz. Meglehetősen felkavaró, és a tengernagy
nyilvánvalóan nem könnyen írta le. – Egy pillanatra
elhallgato . – Természetesen úgy kerültek hozzám, mint
tengernagytól az ellentengernagynak, egyik
hajóskapitánytól a másiknak. Te viszont a rendben
mindke őnknél magasabb rangban állsz, így tudom,
hogy ami benne áll, az főként téged érint. A tengernagy
célzo rá, hogy komoly döntéseket kell hozni, és azt is
sejte e, mik lehetnek azok. Nagy érdeklődéssel
olvastam, amit írt, de örülök, hogy nem nekem kell
döntenem.
Sinclair bólinto , a nyito tartóra és tartalmára
pillanto . Lá a, amikor a rossz idő első napján, egy két
vihar közö i szélcsendesebb időszakban a fedélzetre
érkeze – amikor Saint-Valéry hajója a háborgó vízen
elég közel merészkede ahhoz, hogy biztonságosan
átlőhessenek egy számszeríjlövedéket, közel a feljárati
pallóhoz. Többször is próbálkoztak, mire végül sikerrel
jártak. A lövedék végére halászmadzagot kötö ek,
ahhoz pedig egy vastagabb kötelet, amelyre
vitorlavászonnal letakart kosarat akaszto ak. Ebben
küldték át a viaszos ruhával több rétegben bebugyolált
csomagot. Érdeklődve figyelte a műveletet, egy
pillanatra még a saját bajáról is megfeledkeze .
Magában elismeréssel adózo a kézbesítést végző
tengerész majomszerű ügyességének, és feltételezte,
bármit is tartalmaz a csomag, bizonyára pusztán
tengerészeti ügy lehet, mivel már napokkal korábban
maguk mögö hagyták a szárazföldet, és ez idő ala
semmi nem történt, ami mia rá, mint a rend
tanácsnokára szükség lehete volna.
Felvont szemöldökkel néze de Berenger-ra.
– Azt szeretnéd, hogy elolvassam?
– Igen, Sir William. De a tengeribetegségedet
figyelembe véve gyanítom, hogy ez lehetetlen feladat. Le
kellene ülnöd ide, lehajtanod a fejed, és az olvasásra
koncentrálni, miközben minden mozog körülö ed.
Lehetne egy javaslatom?
– Természetesen, mi az?
De Berenger az asztalra mutato .
– Én már mindent elolvastam, és az elmúlt órákban
sokat gondolkodtam rajta. Elmondhatom neked, miről
van szó, és vázolhatom a tengernagy javaslatát is. Utána,
ha gondolod, elolvashatsz belőle bármit, amit kívánsz,
anélkül, hogy az egészen át kellene rágnod magad.
– Nagyszerű javaslat. Tedd azt, tájékoztass.
Az ellentengernagy magához ve egy vastagabb
paksaméta papírt, és a kezében tartva felemelte.
– Ami i van, annak a nagy része világosan
értelmezhető tengerészeti irat… berakodási jegyzékek
másolatai, rakománylisták, fegyelmi jelentések és
hasonlók. Jelen esetben nem érdekel minket. –
Kisimíto a a lapok széleit, és gondosan a fal mellé
helyezte őket, majd felve egy másik, sokkal kisebb
halmot. – Ez az, ami fontos számunkra. Ezek a papírok
foglalkoznak a két fő terüle el, ami mia a tengernagy
aggódik. Az első a három gályával kapcsolatos, melyet a
távozásunkat követően behajóztak La Rochelle-be. Mi
történt velük, és hol lehetnek most?
– Tudunk erről valamit? Én semmit nem hallo am
azóta, hogy a tengernagy odaküldte azt a két hajót
megfigyelést végezni.
– Saint-Valéry tengernagy leválaszto még két
gályát, hogy maradjanak hátra, és helyezkedjenek el
külön-külön köztünk és Paraisonék közö . Ez öt nappal
ezelő volt, mielő lecsapo ránk a vihar.
– Külön-külön. Egymástól külön, vagy de Lisle-ék
hajóitól külön?
– Mindke ő. A második pár parancsnokai André de
Bois és Charles Vitrier, nekik egymástól látótávolságban
kelle várakozniuk, de elég távol az első két hajótól,
hogy gyorsan meghozhassák nekünk a hírt, ha valami
bajt észlelnek.
– És?
– Semmit nem tudunk. Az időjárás mia fogalmunk
sincs, mi történik odakint.
– De. Hallom a hangodon, hogy van egy „de.”
– Jól hallod. A tengernagy úgy gondolja, a három
gályát elfoglalták és utánunk küldték.
– Ez volt az első feltételezésünk, és amíg nem
tudunk többet, ez is marad. Mit javasol Saint-Valéry
tengernagy?
A másik férfi homlokán apró redők jelentek meg.
 – Ez az a pont, ahol már nem értem a logikát… ahol
összezavarodok. És ezért akartam beszélni veled. –
Rövid habozás után folyta a. – Saint-Valéry tengernagy
elmondta neked, mit tervez, miután elhagytuk a
Finisterre-fokot, és elindultunk a nyílt tenger felé?
Sinclair felvonta a szemöldökét.
– Igen. Nyugatra akar hajózni, át a nagy tengeren,
hogy megkeressen valamit, ami szerinte o van.
– A Merica-legenda.
– Ó… tehát beszélt neked róla.
– Nem, ezt nem mondanám. – De Berenger
zavartnak tűnt, mintha éppen most árulná el egy
bizalmas barátját. – A legutóbbi alkalommal, amikor
négyszemközt beszélge ünk, megemlíte e. Célzo rá,
hogy amikor lemond a tengernagyi pozícióról, esetleg
elindulna a megkeresésére. Azt mondta, már évek óta
álmodik róla, és ha talál önkéntes legénységet, akkor
semmi sem állíthatja meg…
Sinclair horkanto .
– Ugyanezt mondta nekem is. Megkért, hogy
gondolkodjam el az elengedésén. Nem akar velünk jönni
Skóciába, ezt egyértelművé te e. Te mit gondolsz az
ötletről?
De Berenger meglepe pislogása egyértelműen
árulkodo zavaráról.
– Melyikről? Mericáról vagy Skóciáról?
– Mericáról.
Berenger arcán többféle érzelem is átsuhant, mielő
vállat vont.
 – Az igazat megvallva nem tudom, mit gondoljak
róla, mert a rend soha nem mondta meg nekünk, mit
kellene gondolnunk, nem igaz? A tanítások oly sok
területen egyértelműek: ez az, amit tudunk, ez Róma
hazugsága, az igaz, ez ostoba babona. A rend tanainak
nagy részénél mindig tudtuk, pontosan hová álljunk, és
ha nem érte ünk valamit, vagy nem érte ünk egyet vele,
akkor feltehe ünk kérdéseket és megvitatha uk a
problémát. De ez a Merica-legenda… soha semmilyen
útmutatást nem kaptunk.
Sinclair mély lélegzetet ve , bent tarto a a levegőt és
megacélozta magát a rosszullét rátörő hulláma ellen.
Amikor elmúlt az émelygés, válaszolt.
– Mert nem volt mit elmagyarázni. Semmit nem
tudtak róla, még Sion Rendjén belül sem, a
templomosokról pedig ne is beszéljünk. Mindössze
annyit tudtunk, hogy a legenda létezik, és hogy a
legkorábbi feljegyzésekben szereplő ködös utalásokon
alapul. Kérdeztem róla az elöljáróimat és a tanítóimat, de
egyikük sem szentelt neki figyelmet, annak tarto ák,
aminek tűnt… egyszerű legendának, ami nem éri meg a
fáradságot. Később azonban, amikor Carcassonne-ba
küldtek tanulni, az egyik tanárom azt tanácsolta,
keressem fel Anselm testvért. Ő volt a rend legidősebb
élő tagja, az információk valóságos tárháza a tanok
homályosabb elemeit illetően. Múlt évben halt meg. –
Elhallgato , fejét oldalra billente e, mintha hallgatózna,
szorítása enyhült a vas falikaron. – Csak én képzelődöm,
vagy valóban enyhült a billegés?
De Berenger bólinto .
 – Talán a vihar kiadta a mérgét, vagy csak egy újabb
csendes időszak jön. Tehát, mit tudtál meg e ől az
Anselm testvértől?
– Megismertete egy másik gondolkodásmóddal,
hogy más irányból közelítsem meg a rejtélyeket. – Ismét
elhallgato , figyelt. – Mintha a szél is csillapodna. Nem
lenne ellene kifogásod, ha odakint folytatnánk a
beszélgetést? Bocsáss meg, de ezt a zárt kabint
ugyanolyan émelyítőnek találom, mint a lenti
szállásokat.
De Berenger a hajó mozgásával tökéletes
összhangban, könnyedén felpa ant.
– Természetesen, Sir William, bocsáss meg. Nem
lá am, milyen kényelmetlen neked idebent. – Kitárta a
kabinajtót és félreállt, Sinclair pedig kirobogo melle e a
korláthoz, ahol széles terpeszben, hátravete fejjel
megállt, és nagyokat nyelt a hideg tengeri levegőből.
Valóban úgy tűnt, hogy a vihar elvonulóban van, mert a
szél ereje jelentősen csökkent, már nem vágta üvöltve az
arcukba a hullámok tetejéről magával ragado tajtékot.
A tenger még mindig nagy, hömpölygő hullámokkal
dobálta a hajót, de ezek már észrevehetően szelídebbek
voltak, és a nemrég még a levegőben támadó tajték most
szépen megült a tetejükön. De Berenger a felhőtakarót
tanulmányozta és az időjárás-változás mértékét próbálta
megállapítani, miközben arra várt, hogy feljebbvalója
összeszedje magát.
Sinclair hamarosan visszafordult hozzá, láthatóan
újra ura volt önmagának.
– Most már jobban érzem magam, sokkal jobban.
Értékelem az aggodalmad, Sir Edward, mind a
gyomrom, mind a jóllétem iránt. Tehát, mit is mondtam,
mielő elkezde forogni a világ?
– Hogy Anselm testvér megtaníto más
szemszögből nézni a dolgokat.
– Ó, igen. – Sinclair rövid hallgatás után folyta a a
beszámolóját. – A fejembe verte, hogy soha ne hagyjak
figyelmen kívül valamit pusztán azért, mert nem értem
meg azonnal. Ez persze magától értetődőnek tűnik, de
az igazság az, hogy a legtöbben többnyire pontosan
ellenkezően viselkedünk. Anselm rájö , mint mindenki
más is, aki egy kicsit utánanéze , hogy a
dokumentumaink közö nincs olyan, amely
alátámasztaná a Merica-legendát. Ő viszont egy lépéssel
tovább ment a többieknél. Utánanéze forrásaink
forrásánál, ha érted, mire gondolok.
De Berenger a homlokát ráncolta.
– Nem, nem értem. Ez képtelenségnek hangzik. A
forrás az forrás. Azon túl nincs semmi.
– Hm. – William Sinclair kinéze a kavargó tengerre,
úgy felelt. – Én is szinte pontosan ezt mondtam neki, és
emlékszem, hogy mosolygo , mielő kijavíto a a
logikai hibámat. – Berenger felé fordult, és szinte
bocsánatkérően hajto a le a fejét. – Én a mi forrásainkról
beszéltem, azokról a forrásokról, melyekből rendünk
ősapái eredetileg a tudást szerezték. Ez a kis mi szócska
uralta a rend hozzáállását évszázadokon keresztül. És ha
már i tartunk, meglepődtél, amikor La Rochelle-ben a
testvériség kézfogásával köszöntö elek?
– Igen – ismerte el De Berenger. – Hosszú ideje nem
találkoztam olyan magas rangú templomossal, aki a
rendünk tagja volt.
 – Ezzel azt akarod mondani, hogy sokkal inkább
néztél Templomos Vadkannak, mint testvériségünk
tagjának? – Sinclair elvigyorodo , és felemelte a kezét,
hogy elűzze a de Berenger arcára kiülő rosszallást. –
Felejtsd el, csupán élcelődtem, hogy rámutassak, ahogy
látunk, vagy gondoljuk, hogy látunk, az befolyásolja, mit
fogunk gondolni a későbbiekben. És Anselm testvér
elárulta, hogy pontosan ez történt a Merica-legenda
esetében is.
De Berenger aprót bólinto , láthatóan többet is akart
hallani, így Sinclair folyta a.
– Mindannyian tudjuk, hogy a titkosság elsődleges
szempont minden cselekedetünknél, rendünk több mint
ezer évvel ezelő i megalapítása óta. Ám mi néhányan,
akik ma elgondolkodunk ezen, hajlamosak vagyunk azt
hinni, hogy a titoktartásra eredetileg azért volt szükség,
hogy elrejtsük zsidó származásunkat Róma bosszújának
fenyegetése elől. – Szavait apró fejrázással egészíte e ki.
– Pedig nem így van. Róma nem jelenteti ránk
fenyegetést, mióta letelepedtünk Gallia déli részén,
amikor is elrejte ük valódi gyökereinket, beolvadtunk a
helyi társadalomba és keresztényekké váltunk. Nem, a
titoktartás sokkal többről szólt, és sokkal régebbre nyúlik
vissza. Saját feljegyzéseinkből tudjuk, hogy az ősi Júdea
papsága egy titkos, zárt társadalom volt már jóval azelő
is, hogy Róma mocorogni kezde volna a hét dombja
mögö . Gyökerei egészen Egyiptomig és az idők
hajnaláig nyúltak vissza, az első fáraók idejéig, amikor
az izraeliták több száz évig rabszolgaként tengődtek,
amíg Mózes el nem indult velük az ígéret földje felé.
– Tisztában vagyok vele, hogy mindezt te is tudod,
ezért bocsáss meg, ha prédikációnak tűnik, de most jön a
fontos rész: ősapáink magukkal hozták a tudást
Egyiptomból, és ennek a tudásnak a jó része sok
generáció mélyen gyökerezik az egyiptomi vallásban,
Ízisz és Ozirisz imádatában. Ezt a tudást átvi ék
Jeruzsálembe, ahol Salamon megépíte e a templomát, és
a papok le ek a titkok szent őrzői. Nekik, a mi
őseinknek megvoltak a saját tanaik, ahogy nekünk is
megvannak, de az ő forrásaik egyiptomiak voltak,
összehasonlíthatatlanul régebbiek, mint a mieink.
Sinclair elhallgato , mert egy vödröt cipelő fiatal
tengerész ereszkede le a létrán a fejük fölé magasodó
kormányállásból, és csak akkor folyta a, amikor a
matróz hallótávolságon kívülre ért.
– Anselm lehetővé te e számomra… és ha ő nem
vezet, ez eszembe sem juto volna… hogy észrevegyem,
a későbbi generációs ősapák, a jeruzsálemi menekültek
Jeruzsálem lerombolása után nem hoztak magukkal
mindent. Csupán azzal szöktek meg, amit elbírtak, a
többit pedig elrejte ék abban a reményben, hogy később
visszamennek érte. Mi végül megtaláltuk, amikor Hugh
de Payens és barátai kiásták, de addigra eltelt tizenkét
évszázad, és ez idő ala a rendünk a Palesztinából
megmente tudás köré formálódo . Természetesen,
mivel ők is emberek voltak, és elkötelezték magukat a
hazatérés melle , a legelső hi estvérek figyelmük
legnagyobb részét a tanoknak arra a fejezeteire
fordíto ák, melyek a legtöbbet segíthe ek a cél
elérésében. Más, látszólag lényegtelenebb részeket
figyelmen kívül hagytak és megfeledkeztek róluk, így az
eredetük is feledésbe süllyedt, és nem maradt más, csak
az első említések feljegyzései. Ezek közül az egyik
legjelentősebb és legrejtélyesebb a mai napig az a rész,
amit mi Merica-legendaként ismerünk.
Miközben Sinclairt hallga a, Sir Edward de Berenger
nekitámaszkodo a korlátnak, úgy figyelte fiatalabb
feljebbvalója szavait.
William rámosolygo .
– Nehéz elhinni, ugye?
Az ellentengernagy a fejét rázta.
– Nem, egyáltalán nem. Szerintem van benne logika.
Amit te az arcomon kételynek vélsz, csupán elképedés,
melyet az a felismerés szült, hogy erre korábban még
senki nem gondolt, beleértve engem is.
– Miért gondoltál volna, vagy bárki más. Ez egy
ködös legenda, néhány ember kivételével mindenki
elfeledkeze róla. Az is csak a puszta véletlennek
köszönhető, hogy tudomást szereztem az ősi egyiptomi
gyökerekről. Ha Anselm testvér nem az le volna, aki
volt, és nem le volna Carcassonne-ban, amikor én is o
tanultam, soha nem is gondoltam volna ilyen távoli
dolgokra. – Kinyújtózta a a vállát, újra a tenger felé
fordult, és szélesre tárt karral a korlátra támaszkodo .
Délnyugatra néze , ahol rés támadt a felhőtakaróban és
egy ragyogó napfénynyaláb megvilágíto a az ala a lévő
vízfelületet.
– Nézd csak azt. Egyetlen napsugár a szemünk
lá ára megváltoztatja a világot. Milyen apró, szánalmas
kis lények vagyunk mi, emberek. Kérkedünk a
bátorságunkkal és az erőnkkel, a világ megváltoztatására
törekszünk, birodalmakat és rendeket építünk, hogy
aztán végignézzük, amint szétszórják és elpusztítják őket
olyan dolgok, amelyeket nem tudunk irányítani. Három
nappal ezelő volt egy flo ánk, közel harminc hajó. Egy
hónappal ezelő volt egy szervezetünk, egy hatalmas
rendünk, melyet sérthetetlennek gondoltunk. És mink
van most? – Végignéze a környező tengeren. – Három
hajót látok. És azt hiszem, egyik sem Saint-Valéry
tengernagyé. – Elfintorodo . – A szívem mélyén a ól
tartok, Edward, hogy elveszve kóborlunk idekint,
tehetetlenül szemléljük egy korszak végét. Az általunk
ismert világ végét.
– Isten szent nevére, ez nem így van, Sir William! A
hajóink újra összeállnak, és a szél elül, ígérem.
– Igen, ebben biztos vagyok. Vajon a sorsunk is jóra
fordul? Capet Fülöp és a talpnyalója, Nogaret az elmúlt
néhány napban nagy dolgokat vi ek véghez, a mi
szempontunkból gonosz dolgokat, de akkor is
elvégezték őket. És nem látok rá reményt, hogy
visszaadják, amire ráte ék a kezüket. Elfoglalták La
Rochelle-t, rendünk fő erődítményét, világraszóló
haditengerészeti flo ánk központját, és a ól félek, hogy
ez a kis flo a mindaz, ami Franciaországban megmaradt
a Templomos Rendből. Azt mondom, félek tőle, pedig a
szívem mélyén érzem, hogy mire Nogaret megszállta La
Rochelle-t, a rend párizsi része már elbuko , a tagokat a
király tömlöcébe vete ék.
De Berenger erre semmit nem tudo mondani, ezért
Sinclair folyta a.
– Addig a pillanatig, amikor behatoltunk abba a
szobába a rendházban, és megtaláltuk a tengernagyra
váró orgyilkosokat, szinte elképzelhetetlennek tarto am
a történteket, valami szörnyű félreértésre gyanakodtam.
Csakhogy maga az igazság volt a szörnyű… és a mi
rácsodálkozásunk volt elképzelhetetlen. Franciaország
börtönné vált, nem csupán hi estvéreink testének,
hanem azoknak az eszméknek és alapelveknek is,
amelyekért kiálltunk. Ebben biztos vagyok, és éppen
ezért fontolgatom, hogy engedélyt adok Saint-Valéry
tengernagynak az elhajózásra.
Az ellentengernagy megrezzent, egyik lábáról a
másikra állt, arcán tanácstalanság tükröződö . A két
férfi közé ereszkedő csendet csak a hajó hangjai és a víz
zúgása törte meg.
– Nos, mit gondolsz? – kérdezte Sinclair. – Az arcod
már elfeketede a gondolatoktól, hadd halljam hát.
Beszélj!
Tam, aki a korlát ala i zugok egyikében húzta meg
magát, most nem volt a helyén, és Sinclair gyaníto a,
hogy ismét lement a fedélközbe. Lehunyta a szemét,
igyekeze a levegő frissességére koncentrálni.
De Berenger a fejét csóválta.
– Nem tudom, mit mondjak, Sir William. Először
valóban ostobaságnak tűnt az ötlet… ám így, hogy
végighallga am, amit a legendáról mondtál, már
egyáltalán nem vagyok biztos benne. Viszont nem
létezik semmilyen feljegyzés senki élő embertől, kivéve
saját hi estvéreinket, akik hallo ak a legendáról, amely
egy ilyen helyről, egy ilyen földről szólna, a nyugati
óceán pedig határtalan. Ha engedélyezed Sir Charlesnak,
hogy elhajózzon, talán a biztos halálba küldöd.
Will Sinclair elvigyorodo , napok óta először érezte
magát jól, most, hogy a szél elállt, és a tenger is kevésbé
háborgo .
 – A tenger nem lehet határtalan, Edward. Gondold
el, mit jelentene ez. Kell lennie valahol valamilyen
peremnek, különben az óceán vize beleömlene a
feneketlen mélységbe, és a tengerek maguk is
kiszáradnának. Ez teljesen logikus, még ha hihetetlen is,
nem gondolod?
Az ellentengernagy csak pislogo , mire Sinclair
elneve e magát.
– Ne ess kétségbe, Sir Edward, nem mondtam, hogy
hagyom elmenni a tengernagyot, mert az érveid
nyilvánvalóan megállják a helyüket. Olyan ez, mintha
egyenesen a halálba küldeném. – Amilyen hirtelen
felvidult, ugyanolyan gyorsan el is komorodo . – Mégis
úgy érzem, méltányos volna Saint-Valérynek szabad
kezet adni ebben a kérdésben, hiszen most van rá
leginkább szüksége. Néhány nap leforgása ala
váratlanul elveszíte mindent, amit valaha értékesnek
tarto : legrégebbi barátját és bajtársát meggyilkolták,
parancsnoki posztja értéktelenné vált, és az ügyet,
melynek egész életét szentelte, olyan erők pusztíto ák
el, amelyek ellen semmit sem tehete . Most már nem
mutatják neki az utat a feljebbvalói, így kell
szembenéznie egy általa hiábavalónak tarto éle el,
ráadásul idegen földön, amelyről semmit sem tud. Egy
célok nélküli tengernagy mit várhat ilyen körülmények
közö ? I vannak neki ezek a hajók, és talán
Finisterrénél is csatlakozik néhány, de milyen cél
mozgassa? Nincs hová mennie.
– Bocsáss meg, Sir William, ez nem egészen így van.
A tengernagyot örömmel fogadnák bármely más
országban. Vannak templomaink és rendházaink az
egész világ keresztény államaiban. Csak
Franciaországban üldöznek minket.
Sinclair kifejezéstelen tekinte el néze rá.
– Jelenleg igen, de szerinted mennyi idő kell hozzá,
hogy a többi király is kövesse Capet Fülöp példáját?
Capet oldalán o áll saját házi pápája, ami azt jelenti,
hogy áldását fogja adni mindenkire, aki fellép a rendünk
ellen és meg akarja kaparintani a vagyonunkat. Minden
király kapzsi, Edward, az alól csak egyetlen kivételt
ismerek. Egyedül Robert Bruce, Skócia királya meri
kockáztatni a kiátkozást, és főként ez az oka, amiért őt
tartom az egyetlen embernek, az egyetlen királynak,
akiben megbízhatok ebben a kérdésben. Azt hallo am, a
skót templomosok erős támogatását élvezi. Hallgass
rám, barátom. Meg fog történni, mégpedig nagyon
gyorsan. És amikor megtörténik, nekünk és a
tengernagynak nem lesz hová mennünk, nem marad
más választásunk, mint Skócia kétes biztonsága.
– Sötét képet festesz, Sir William.
– Nem sötétebbet, mint amilyen valójában, Edward.
– Sinclair ismét körülnéze , és észreve e, hogy a felhők
közö i rés kiszélesede . – Valóban úgy tűnik, mintha
tisztulna az idő. Ha újra találkozunk a tengernaggyal,
hosszabban elbeszélgetek vele erről a dologról. Talán
sikerül meggyőznie, hogy elengedjem, de az érveinek
sokkal erősebbnek kell lenniük, mint az eddigieknek.
 Megmérgezve
Megmérgezve

1.

Néhány mérföldnyire onnan, ahol a két lovag

beszélgete és fürkészte a horizontot, Jessie Randolph a
flo a utasai közül az egyik legelső volt, aki észlelte a
vihar csillapodását, bár egy ideig nem nagyon törődö
vele, mert figyelmét sokkal sürgősebb dolgok kötö ék le.
Most azonban végze a dolgával, és felegyenesede alvó
szolgálója, Marie fölö . Kézhátával kisöpörte a szemébe
lógó hajtincseket, másik kezének ujjaival pedig
megnyomoga a a derekát, próbálta kimasszírozni belőle
a fájdalmat. Túl sokáig görnyedt a két nő fölé, akiknek az
egyedüli feladatuk az le volna, hogy gondoskodjanak
az ő kényelméről. A gondolatra a fáradtsága ellenére
elmosolyodo , és újra lenéze a két hűséges teremtésre,
akik kimerülten aludtak a lábánál. Rögtönzö ágyukat
minden oldalról feszesen és szakértő módon kifeszíte
bőrponyvák védték. A bőrökből és takarókból
összeállíto , és a hajófal mellé helyeze fekhelyeket
éppen annyi hely választo a el egymástól, hogy be
tudo lépni közéjük.
Mindkét nő legyengült a tengeribetegségtől, akárcsak
a gályán tartózkodó utasok nagy része, immár az öt
nappal ezelő kitörő vihar kezdete óta. Jessie-t magát is
meglepte, milyen jól viseli a hajó és a tenger vad
hánykolódását, és a megpróbáltatások ala mindvégig
ápolta szolgálóit, türelmesen teljesíte e minden
kérésüket, miközben tudatában volt, mennyire meg
lennének rökönyödve, ha tudnának róla. Ám túlságosan
betegek voltak ahhoz, hogy bármit is felfogjanak, Jessie
pedig boldogan enyhíte szenvedéseiken, nem törődö
a szerepek felcserélődésével.
Nem foglalkozo vele, miért vagy hogyan sikerült
épen és rendíthetetlen nyugalommal túlélnie a vihart, de
tudta, hogy egyike azoknak a keveseknek a hajón, akik
egészségesen átvészelték. Még sógora, a tengernagy, a
több évtizede hajózó veterán is megadta magát a
folyamatosan tomboló tenger haragjának és az állandó
imbolygásnak, akárcsak a fedélzetmestere és a tisztjei,
akik képtelenek voltak irányítani a hajót, vagy
fenntartani a fegyelemnek és a rendnek legalább a
látszatát a fedélzeten, mivel a járművet ilyen
körülmények közö egyáltalán nem is lehete irányítani.
Az evezők a kormányrúd kivételével meg sem érinte ék
a vizet a vihar kitörése óta, az evezősöket pedig nem
nagyon lehete másra használni, ezért az ideiglenes
parancsnokság felelőssége egy Tescar nevű fegyvernökre
szállt, aki korábban a La Rochelle-i őrséget felügyelte.
Tescar még soha nem járt a tengeren, míg Jessie már
több utazást is te – szerencsére mindegyik rövid és
kellemes idővel megáldo volt –, és a nőhöz hasonlóan ő
sem érte e, miért képes ellenállni az elemek
tombolásának, miközben körülö e sorra dőltek ki a
tapasztalt tengerészek. Ám Tescar már hozzászoko ,
hogy mindig a lehető legjobbat hozza ki a
körülményekből, és eltökélte, hogy életben tartja magát,
Jessie-t és mindenki mást is. A hajó rakterében találtak
megfelelő mennyiségű élelmet és vizet, és így
felvértezve, másik fél tucat egészséges emberrel
nekiálltak ellátni a betegeket. Nem minden tengeribeteg
vált teljesen mozgásképtelenné – néhányan valamelyest
el tudták látni a feladataikat –, de csökkent mindegyikük
munkaképessége, így megszoko á vált az üres tekintetű,
dülöngélő emberek látványa, akik mintha csak arra
vártak volna, hogy valaki rájuk kiabáljon, és
megmondja, mit tegyenek.
Jessie most az egyik ilyen embert figyelte, lá a,
ahogy nehézkesen egyensúlyozva támolyog a hajó orra
felé távolba révedő tekinte el, szürke arccal. Már
negyedik alkalommal lá a a férfit, alá ide-oda ingázo
az orr és a tat közö , és bár fogalma sem volt róla, mit
művel, sejte e, hogy van valami célja. Ezú al azonban
felfigyelt rá, hogy a tengerész nem kapaszkodik a
kötelekbe, és amint ezt észreve e, azonnal rájö , hogy
mérséklődö a hajó billegése és hánykolódása, és az
előrebillenés is szédítő zuhanásból lágy siklássá
csillapodo . Valami villanás vonta magára a figyelmét, a
távolban napsugár csillant meg a felhőtakaró résén át.
Szinte azonnal el is tűnt, amint meglá a, de ugyanabban
a pillanatban egy másik sugár is á ört a felhőkön, majd
valamivel távolabb még egy. Napok óta először érze
felszabadultságot, mert feltámadt a remény, hogy talán
vége lehet az oly régóta tartó viharnak és
széllökéseknek.
Jessie lehajolt, a két alvó nő közül előhúzo egy
bőriszákot. Lassan kinyito a, kive belőle egy
összehajtogato takarót. Az arcához téve meggyőződö
a szárazságáról, majd rátekerte a fejére és a vállára.
Aztán óvatos léptekkel, nehogy megzavarja ápoltjait,
letelepede közéjük, nekitámaszkodo a hajófalnak, és
elrendezge e magán a pokrócot, hogy teljesen befedje.
Néhány másodperc múlva már aludt is, feje hátrabillent,
ajka mosolyra húzódo egy kósza gondola ól, amely
közvetlen azelő lepte meg, hogy álomba merült volna.
 2.

Azt álmodta, hogy valaki nagy távolságból a nevét

kiáltja, és amikor kinyito a a szemét, Tamás testvért, a
sekrestyést pillanto a meg maga fölö ; a sápadt arcú,
távol ülő szemű férfi helytelenítően mérege e. Jessie
hitetlenkedve pislogo , megpróbálta felemelni a kezét,
hogy megtörölje a szemét, de szinte mozdulni sem
tudo a rátekerede takarótól. Mielő kiszabadult, újra
tudatára ébredt a környező világnak, és már emlékeze
rá, hogy Marie és Jane e közö ül, az elülső
hajópárkányzat tövében. Szolgálói még mindig aludtak,
ezért egyik ujját nyomatékosan az ajkához érinte e, és
szigorú tekintetével parancsolta a sekrestyésnek, hogy
maradjon csendben, mielő felébreszti őket.
A férfi meghökkent, arcán bosszúság látszo , de
Jessie már nem törődö vele, inkább arra koncentrált,
hogy illő módon álljon talpra a megvető pillantás súlya
ala . Tudta, hogy Tamás testvér nem kedveli őt, már az
első találkozásukkor nyilvánvalóvá vált, hogy
helyteleníti jelenlétét a testvériségben, melyet szentnek
és sérthetetlennek tarto . Jessica ezen nem sértődö
meg, mert tudta, hogy nem személyes ellenszenvről van
szó, és a sekrestyés ugyanígy állt volna hozzá bármilyen
másik nőhöz is. Saját ellenszenve a férfi iránt ugyanilyen
megfoghatatlan és zsigeri volt. Még nem is beszéltek, de
már érzékelte részéről az utálatot és a megvetést, ő pedig
a kezdetektől ápolatlan, vadkecskeszagú, álszent
senkinek tarto a Tamást, és a továbbiakban nem is ve
tudomást a létezéséről.
Mindke ejük balszerencséjére hamarosan kiderült,
hogy nem nézhetik levegőnek, és nem is kerülhetik el
egymást, mert egykori mestere, a preceptor halála után
Tamás testvért kötelessége és hűsége arra kötelezte, hogy
a La Rochelle-i rendházban betöltö tisztségével
összhangban gondoskodjon Saint-Valéry tengernagy
szükségleteiről, mivel a preceptor után ő következe a
rangsorban. Tamás pedig ugyanolyan szorgalommal te
eleget új feladatainak, mint a régieknek.
A tengernagy szűkös gályáján ez azt jelente e, hogy
sosem távolodo el látó- vagy hallótávolságon kívülre
feljebbvalójától, és mivel Jessie-re ugyanúgy tekinte ,
mint a többi nőre – az ördög eszközének tarto a őket a
becsületes férfiak megkísértésére –, nem engedte neki,
hogy belépjen a sógora kabinjába, mióta Charles
megbetegede . Jessie magában dühöngö a sekrestyés
önelégült pimaszsága mia , de ügyelt rá, hogy elrejtse
mérgét, mivel semmit nem tehete , hogy meggyőzze, és
nem akarta megadni neki azt az elégtételt, hogy
idegesnek lássa őt.
Miután meggyőződö róla, hogy rendben van a
ruházata, szembefordult a férfival.
– Mi akarsz?
Tamás testvér enyhén elvörösödö .
– A tengernagy testvér beszélni szeretne veled.
– Tengernagy testvér, mi? – Jessie merőn nézte a
sekrestyést, nem is próbálta titkolni ellenszenvét. – Azon
gondolkodom, vajon a szíve mélyén Sir Charles is ilyen
fokú családi kötődést érez-e. Drága elhunyt férjem
szokta volt mondani, hogy a barátainkat
megválogathatjuk, de a családtagjaink kiléte csupán
születés kérdése. – Elhallgato , továbbra is árgus
szemmel nézte a férfit, és elégede en ve e tudomásul,
hogy a sértés célba talált. Nem hagyo neki időt, hogy
magához térjen, ellépe melle e a tengernagy kabinja
felé a gálya hátsó részéhez. – Most van időm, azonnal
meglátogatom.
Erőfeszítés nélkül lépdelt az imbolygó fedélzeten,
élvezte az egyre világosodó délutáni égbolt látványát, a
mind nagyobb kék foltokat a feje fele , valamint a
sekrestyés szapora lépteinek zaját, ahogy a férfi
igyekeze felzárkózni hozzá. Mire odaért a tengernagy
apró kabinjába vezető ajtóhoz, Tamás több lépéssel
lemaradt mögö e. Jessie gyorsan kopogo és benyito ,
mielő a sekrestyés közbeavatkozhato volna.
A kicsi, sötét kabinban a felöltözö , párnákkal
felpolcolt Charles Saint-Valéry fájdalmasan hunyorgo ,
és a szeme elé kapta a kezét, hogy védekezzen a beáradó
fény ellen. Kócos volt és ápolatlan, szeme beese , arcát
mély árkok barázdálták, és Jessie együ érző fintorral
reagált a látványra. Szerencsére a tengernagy nem lá a,
mivel még mindig elvakíto a a fény. Közben
megérkeze Tamás testvér, és a nő válla fele
felháborodo szózatba kezde , de Jessic egyetlen
indulatos kézmozdula al elhallga a a, és mosolyogva,
tréfásan csipkelődő hangnemben szólt sógorához.
– Charles sógorom, örülök, hogy túlélted a vihart,
bár nem egészen értem, hogyan sikerült ebben a fekete
lyukban. Javasolhatom esetleg, hogy lépj ki innen, és
szívd be Isten friss levegőjét? Jót tenne, efelől
kezeskedem.
A tengernagy lassan leereszte e a kezét, pislogo
néhányat a délutáni ragyogásban, aztán szorosan
lehunyta a szemét, megfogta az orrnyergét, és
néhányszor erősen megcsavarta jobbra-balra, mintha le
akarná tépni. Végül alaposan megrázta a fejét, akár egy
vizes kutya a bundáját, majd újra kinyito a a szemét, és
ismét pislogo , mint egy bagoly.
– Milyen nap van? – kérdezte.
– Péntek, tengernagy. Az elmúlt öt napban viharban
hajóztunk. – És úgy festesz, mintha ebből négyet holtan
töltö él volna, te e hozzá magában; ez volt az első
alkalom, hogy nem tökéletesen nyírt hajjal és szakállal
lá a a sógorát.
Saint-Valéry jó ideig meredten néze rá, a szája
némán mozgo , mintha rágna valamit, arcára egyre
felismerhetőbben kiült az undor.
– Mintha valami megdöglö volna a számban. –
Tekintete az asszony mögö tornyosuló sekrestyésre
siklo . – Tamás, hoznál nekem egy kis vizet?
Jessie érzékelte a sekrestyés távozását, mert a levegő
azonnal édesebbé vált, ahogy magával vi e savanykás
bűzét.
– Egy tengeribeteg tengernagy – mormolta Saint-
Valéry. – Ez igen szokatlan, még nekem is, pedig vannak
emberi gyengeségeim. Én… nem vagyok hozzászokva a
tengeribetegséghez. Igazság szerint semmilyen
betegséghez sem. Évek óta nem éreztem magam ehhez
hasonlóan. És Isten adjon nekem még sok-sok évet, mire
újra megtapasztalom. – Tenyerével a szegycsontjára
csapo , felköhögö némi váladékot és harsányan
harákolt, mielő folyta a. – Azt mondod, péntek? Már
egy teljes hét eltelt La Rochelle óta? És hol vagyunk
most?
– Istennek hála, még a víz fölö , de ennél többet nem
tudok mondani. Bár semmi alapunk nem lenne rá,
Tescar fegyvernökkel mi vagyunk a legegészségesebb
élőlények a hajón. Szárazföldi patkány létünkre nem
árto meg nekünk a vihar, a gyomrunk nem háborog, és
biztosan állunk a lábunkon. Különös, de egy idő után
mintha a hányásszag is elvesztené az erejét. Tizenöten
lehetünk egészségesek, de egyikük sem tud annyit a
tengerről, mint mi ke en, és még mi sem tudjuk, merre
vagyunk. A víz fölö , és nem ala a, amiért igen hálásak
lehetünk.
– Miről beszélsz? Miféle ostobaság ez? Hol vannak a
tisztjeim?
– Ágyban, uram. Ugyanolyan betegek, mint te.
– De ez… ez lehetetlen! Az embereim?
– Ugyanolyan állapotban. Betegek. Körülbelül egy
tucat kivételével az összes. És Tescar azt mondta,
hárman meghaltak a viharban.
– Az Úr nevére, hogyan?
– A betegségtől… a tengeribetegségtől.
– A… – Saint-Valéry elhallgato , megrázta a fejét. –
A tengeribetegség nem öl, Jessie. Még nem hallo am,
hogy valaki belehalt volna a tengeribetegségbe, bár akik
beleesnek, sokszor várják, sőt kívánják is a halált. Nem
emlékszel, mindenki egyszerre betegede meg?
 Jessie a homlokát ráncolva gondolkodo .
– Igen, azt hiszem, de én magam is beteg voltam fél
napig és egy éjszaka, amikor a vihar lecsapo ránk. Mire
magamhoz tértem, mindenki más ágynak ese , köztük
te is.
Saint-Valéry félrebillente fejjel meredt maga elé.
– Van i valami más is, valami nagyon gonosz dolog.
Ez az egész úgy hangzik, mint valami mérgezés. Arábia
melle átéltem hasonlót… a hús lehete , amit első este
e ünk. Már akkor úgy éreztem, hogy van valami
mellékíze. – A tekintete megkeményede és visszatért
Jessie-re. – Az első tengeren töltö estén, miután a
fedélzetre ve ük a kincset. E él valamit aznap este? És
Tescar?
– Nem. – Jessie lassan inga a a fejét. – Elment
minden étvágyam, amint megéreztem a tenger
hullámzását, és a következő órákban szenvedtem. Tescar
nevében nem beszélhetek, bár tudom, hogy ő is
megbetegede még az első délutánon, valamivel
elő em.
– Akkor az lehete a bajunk forrása. Sózo
disznóhúst e ünk. A kenyeret előző nap sütö ék La
Rochelle-ben. Bárcsak friss le volna az a hús! –
Körülnéze a kabinban, felmérte a helyiség állapotát –
Azt hiszem, felkelek és körülnézek. – Lassan talpra állt,
bár az alacsony mennyezet mia nem tudo
kiegyenesedni. Újra elfintorodo , és a szűk helyen
óvatosan megtornázta a a vállát. – Mi van a többiekkel,
a flo a többi hajójával? Látjuk őket?
Jessie vállat vont. Visszaérkeze Tamás testvér egy
szarukupával és egy vizestömlővel.
 – Mostanában nem néztem, de a legutóbbi
alkalommal, vagyis ma reggel egyedül voltunk, egyik
irányban sem lá am semmit. Persze akkor még tarto a
vihar, és a hánykolódásban nem is lá am messzire.
– Köszönöm – mondta Saint-Valéry Tamás
testvérnek. Kilépe a fedélzetre és tarto a a kupát, a
sekrestyés pedig töltö bele. – Mondd csak, Tamás, te is
beteg voltál, mint a többiek?
A sekrestyés lassan csóválta a fejét.
– Nem, tengernagy testvér, Istennek hála.
– Nem e él a húsból azon a napon, amikor jö a
vihar?
– Semmit nem e em, testvér. Anyám halálának
évfordulója volt, egész nap böjtöltem.
– Hm. – Saint-Valéry egyetlen hajtással kiüríte e a
kupát, aztán újra odatarto a Tamásnak, miközben
alaposabban is körülnéze . – Vége – mondta,
egyértelműen a viharra célozva. – A látótávolság négy
mérföld körül lehet. – Hirtelen teljes magasságában
kihúzta magát, a horizontra meredt. – Nézd, o egy
árboc! És ahol egy van, o több is lesz. – Tekintete
végigsiklo saját hajóján, észlelte a szétdobált
kötéltekercseket, egy törö árbocfát és a vihar egyéb
maradványait. – De mindent a maga idejében. Először is
össze kell szednem a legénységem, és újra működőképes
állapotba hozni a hajót. Tamás, keresd meg nekem
Narremat kapitányt. Nem érdekel, hogy érzi magát,
amíg lélegzik. Hozd ide. És keresd meg a többi tisztet is.
Ha mérgezést kaptak, ahogy gyanítom, az mostanra
nagyjából elmúlt, és sokkal gyorsabban rendbe jönnek,
ha dolgoznak, mintha csak fekszenek és sajnáltatják
magukat.
 3.

A tengernagy és megbecsült vendége, Jessica úrnő

ugyanazt vacsorázták, amit a hajó legalacsonyabb rangú
evezőse is: egy vékony szelet száríto , sózo marhahúst
– ezú al gondosan ellenőrizték a minőségét – füstölt és
szikkaszto kolbásszal, kemény kecskesaj al és száraz,
kovásztalan zabkenyérrel, melyet egy maréknyi aszalt
szőlővel édesíte ek meg. A tengernagynak és testvére
feleségének mindössze annyival juto több kényelem,
hogy az apró tatfedélzeten étkeztek, ahol legalább az
egyedüllét illúzióját élvezhe ék, és a ranggal járó
privilégiumként elfogyasztha ak egy kupa bort a
tengernagy saját készletéből. A nagy vitorlát felhúzták a
fejük fele , és a szél nyugatnak hajto a őket az Ibériai-
félsziget északi partjai mentén.
Jessica lenyelte az utolsó falatot a gondosan
megrágo , ízetlen kenyérből, és engedélyezte magának,
hogy egy pillanatra visszagondoljon a puha francia
kenyérre, melyet annyira szerete , amikor még
Franciaországban élt. Azonban jelen pillanatban sokkal
jobban aggaszto a a vendéglátója, mert Saint-Valéry a
vacsora fél órájának nagy részében néma csendben ült,
üres tekinte el bámulta a tengert, az arcán felismerhető
fáradtságnak és törődö ségnek nem sok köze lehete a
tengeribetegséghez.
– Nagyon hiányzik neked. – Szólalt meg a nő saját
nyelvén, de Saint-Valéry felismerte a nyelvjárást, és erős
akcentussal, szinte már torz angolsággal kérdeze
vissza.
– Hm? – Felvont szemöldökkel néze Jessie-re. – Ki
hiányzik?
Jessica átválto franciára.
– Bocsáss meg, azt gondoltam… egy pillanatig meg
voltam győződve, hogy a barátodra, de Thierry mesterre
gondolsz. Megint gondolkodás nélkül beszéltem, nem
akartam ilyen durván…
A tengernagy elmosolyodo , tekintete elfelhősödö a
sajnála ól.
– Nincs rá szükség, igazad van. Arnoldra
gondoltam. Ilyen gonosz vég egy nemes léleknek…
– Mesélj róla, én alig ismertem. Amit tudtam, az
alapján becsültem őt, de ti ke en nagyon régóta barátok
voltatok, ugye?
A férfi arcán o maradt a mosoly, fejét oldalra
biccente e.
– Igen, nagyon régóta. – Jessie már kezdte azt hinni,
nem mond többet, de aztán folyta a, mintha csak
hangosan tűnődne. – Az Ikreknek, Les Jumeaux-nak
hívtak minket, tudtad?
A nő szeme elkerekede .
– Nem, miért?
Saint-Valéry jellegzetesen gall mozdula al, amely
egyszerre jelze zavart és tanácstalanságot, egymás felé
fordíto a a kezeit.
 – Azt hiszem, az első években csak azért, mert
hasonlóan néztünk ki. Templomos parancsnokként
ugyanolyan köpenyt viseltünk, ala a pedig ugyanolyan
páncélt. Az én személyes címerem persze különbözö az
övétől, bár nem sokban, és többször is mondták, hogy
messzebbről megkülönböztethetetlenek vagyunk, mert a
magasságunk és a testalkatunk is hasonló volt, nem
beszélve a tartásunkról, ez a többéves templomos
kiképzés és fegyelem eredménye. Természetesen
egyeze a hajviseletünk is, és az utóbbi jó tíz évben
mindke en szürke szakállat növeszte ünk. – Mosolya
lassan vigyorrá alakult. – Természetesen nem le volna
szabad tudnunk, hogy a hi estvérek milyen nevet adtak
nekünk. A fülünk hallatára egyikük sem mert volna
Ikreknek nevezni minket, mi pedig úgy te ünk, mintha
nem lenne róla tudomásunk.
– Ugyanazon a napon csatlakoztunk a rendhez.
Ciprus szigetén, 1276 júliusának negyedik napján,
harmincegy évvel ezelő . És alig néhány nappal
korábban ismertük meg egymást a gálya fedélzetén,
amely posztulánsként odavi bennünket. A hajó
Rodoszból vi Limasszolba, és a ól a pillana ól fogva,
hogy találkoztunk, közeli barátok le ünk… és azok is
maradtunk.
Félig elfordult, csizmás lábát kinyújtózta a maga
melle , és szorosan magára tekerte nehéz köpenyét.
– Arnold akkor huszonegy éves volt, én huszonöt, de
addigra ő már elözvegyült, a feleségét és a fiát is
elveszte e a szüléskor. Ám tele volt tűzzel és
fanatizmussal rendünk és küldetésünk iránt, és az egyik
leginkább nagyra becsült lovag le belőle. Tizenöt évet
töltö folyamatosan hadjáratozással a Szentföldön,
mielő részt ve Akkó utolsó, 129l-es ostromában.
– O volt Akkónál és túlélte?
– Igen és nem. Még a harc kezdetén súlyos sebet
kapo , hajóval Rodosz szigetére szállíto ák, ahol a
máltai lovagok gondoskodása melle végül felépült.
Időközben azonban Akkó elese , és véget ért szentföldi
tartózkodásunk.
– És mi van veled? Hol voltál, amikor mindez
történt?
– A tengeren, hol máshol? Az egész életemet a
tengeren töltö em, mielő szárazföldi szolgálatra
válto am La Rochelle-ben. Mint azt tudod, hiszen te is
oda mentél férjhez, befolyásos kereskedőcsaládba
szüle em, ezért amikor huszonöt éves koromban
csatlakoztam a rendhez, a flo ához oszto ak be. És
utána o is maradtam.
– És hogyan kötö él ki La Rochelle-ben?
– Az Arnolddal való barátságom révén. Utána
azonban már a feljebbvalóink józan esze döntö .
Voltaképpen az összeegyeztethetőségen múlo minden.
La Rochelle a rend elsődleges bázisa, műveleteinek
központja, és két mestert szolgál in situ, két
parancsnokot, a szárazföldi preceptort és tengerészeti
megfelelőjét, akiknek nap mint nap együ kell
működniük egymással. Ideális esetben ezek ke en
tisztelik és becsülik egymást, és egyforma
elköteleze séggel dolgoznak a rend folyamatos
előremozdításán.
 – Sajnos azonban ez nem mindig teljesíthető, de hát
ilyen az emberi természet. Nagyon kevés egyforma
magas rangú ember létezik, akik őszintén kedvelik,
tisztelik és elismerik egymást, olyan mértékben, hogy
irigység nélkül tudjanak osztozni a parancsnokságon. A
személyes becsvágy valahogy mindig megmérgezi
ezeket a kapcsolatokat. – Szerényen megvonta a vállát. –
Emia az Arnold és köztem fennálló hosszú barátság, és
természetesen a hírnevünk nagy szerepet játszo abban,
hogy feljebbvalóink minket jelöltek ki ezekre a
posztokra. Köztünk soha nem volt irigység, és több mint
tíz évig veze ük közösen La Rochelle-t. Tíz csodálatos
évig.
Végignéze a hajón, és felemelt kézzel inte egy
tengerésznek, hogy takarítsa el a vacsora maradványait.
Némán ülve figyelték, ahogy a matróz leszedi a
maradékokat, egy másik pedig összecsukja és elviszi az
asztalt.
Amikor újra egyedül maradtak, egymással szemben
az asztal hűlt helyénél, Jessica megkérdezte:
– Mit fogsz most tenni?
A férfi kifejezéstelen pillantással válaszolt.
– Egy küldetésen gondolkodom.
– Egy küldetésen? Hiszen már most is küldetést
teljesítünk, a rended kincseit kell Skóciába szállítanunk,
az én kincsemet pedig átadnunk Skócia királyának.
Saint-Valéry szája megrándult, mintha mosolyogni
akarna, de végül csak megcsóválta a fejét.
– Amiről te beszélsz, az feladat, nem küldetés, és ezt
a feladatot mások is nagyon jól végre tudják hajtani, az
én közreműködésem nélkül.
Ennél mélyebben nem ment bele, amivel felkelte e a
nő kíváncsiságát. Jessica összevonta a szemöldökét,
próbálta megfejteni a szavak jelentését.
– Ez igen… rejtélyesen hangzo .
A tengernagy pislogás nélkül állta a tekintetét,
intelligens, kék szeméből semmit nem lehete kiolvasni.
Jessica várt néhány másodpercig, hátha válaszol, aztán
rájö , hogy a férfi is a folytatásra vár. Megköszörülte a
torkát, egy pillanatra kinéze a horizontra, hogy időt
adjon magának átgondolni, mit is mondjon. Ha Saint-
Valéry valamilyen küldetést fontolgat, az bizonyára az
útjuk végén vár rá.
– Ezt a küldetést, amiről beszélsz, Skóciában kell
teljesítened? Egyáltalán, jártál már Skóciában?
Saint-Valéry lassan elmosolyodo , bár ez csak a
szeme sarkában húzódó ráncokon látszo , mert a
feltámadó szél összeborzolta bajuszát és szakállát,
láthatatlanná téve a száját.
– Sosem voltam Skóciában, és most sem
szándékozom odamenni. Kétszer jártam Angliában, de
o sem szeretnék kikötni. Mint tudod, nagyon keveset és
rosszul beszélek angolul, a skót nyelv pedig egyenesen
értelmetlen zagyvaságnak tűnik számomra.
Jessica tudta, hogy a férfi csak csipkelődik vele, mert
évekkel korábban már hallo a, ahogy ugyanezt mondja
a férjének, és úgy döntö , nem veszi komolyan.
– Ez nem szokatlan. Sok skót beszéde még a
helyieknek is zagyvaságnak tűnik. Több nyelvjárásunk is
van, és több úgyneveze skót népcsoport: északiak,
gaelek, norvégok és mind közül a legősibb, amit a
rómaiak pikteknek neveztek, a feste emberek.
– És a különféle csoportjaitok szoktak beszélni
egymással?
– Állandóan, bár a ól tartok, nem a
legbarátságosabb hangnemben. Robert király ezen
megpróbál változtatni, hogy egyesítse az országot
Edward Angliája és hatalomszomja ellen.
– Edward halo , Jessie. Hallo ad Sinclair mestert.
– Lehet, hogy ő halo , de a bárói nem, és eddig csak
az ő vasmarka tarto a őket kordában. A fia, aki követi az
angol trónon, a lehető legrosszabb dolog, ami Skóciával
történhet, mert gyenge, a bárók pedig átgázolnak rajta,
és azt tesznek, amit akarnak. Le fogják rohanni Skóciát. –
Elhallgato , előreszegezte az állát. – De ez neked teljesen
mindegy, nem igaz? Tehát ha nem akarsz Skóciában
maradni, akkor hová mégy? Csak nem térsz vissza
egyenesen Franciaországba?
– Szívem szerint azt tenném, de az eszem azt
mondja, hosszú évek kellenek még, mire a rendünk újra
francia napfényt láthat… ha egyáltalán lát még valaha.
Nem, nem térek vissza Franciaországba. – Elhallgato ,
kinéze a tengerre a korlát fölö , aztán jobbra fordíto a
a fejét, a far felé, majd felállt és átvágo a keskeny
fedélzeten oda, ahonnan az egész horizontot szemügyre
vehe e.
– Nézd! – hívta oda a nőt maga mellé. – Nem
megmondtam, hogy ahol egy van, o több is lesz?
Tizenegy árboc, látod? És még három hajó közvetlen
látótávolságon belül. Amikor csak az árbocot látjuk, azt
szoktuk mondani, a hajótest ala a letűnőben van. A
flo ánk még létezik.
Jessica egy időre odaállt mellé, figyelte a horizontot,
miközben a férfi az árbocokat számolta. Az égen alig
maradt felhő, a nap lenyugvóban volt. Felfigyelt a saját
hajójukon eluralkodó nyugalomra és rendre is, valamint
a fegyelem és a megújulás semmivel össze nem
téveszthető légkörére, amely jól látszo a kormányos
tartásán a hátuk mögö . Elégede volt mindazzal, amit
láto , és visszatért a helyére, hogy onnan folytassa a
félbeszakíto beszélgetést.
– Akkor mi ez a küldetés, amiről beszélsz? –
kérdezte a férfi hátától. – És hová visz téged? –
Megvárta, hogy a tengernagy odaforduljon felé, csak
akkor folyta a. – Tudom, valószínűleg elviselhetetlenül
kíváncsi vagyok, de nem hiszem, hogy felhoztad volna a
témát, ha nem akartál volna beavatni.
Saint-Valéry lassan bólinto , és a nő lá a, hogy a
tekintete megváltozik a kérdés hallatán: most mintha
zavarba jö volna.
– Tudsz róla, hogy te vagy a teljes családom? –
Felvonta a szemöldökét, és egy intéssel elhallga a a
Jessicát, mielő az tiltakozhato volna. – Persze vannak
mások, unokatestvérek és távoli rokonok, de én most a
közeli családról beszélek, azokról, akik fontosak nekem.
Én vagyok négy testvér közül az utolsó és a legidősebb.
Ke őt jól ismertem és szere em, és persze volt néhány
lánytestvérem is, de őket sosem ismertem igazán. –
Fogai elővillantak a sűrű szakállon keresztül, és Jessie
figyelmét most sem kerülte el fehérségük és
szabályosságuk. – Kedves húgom, te jelented az én
összes felnő tudásomat a női világról, és mikor először
találkoztunk, egy ideig meg voltam rémülve tőled…
– Megrémülve? Az Úr nevére, miért?
– Mert az Úr nevére, ahogy nagyon pontosan
megfogalmaztad, én szerzetes vagyok, szüzességet és
magányosságot fogadtam, te pedig a testvérem
feleségeként akaratlanul és rosszindulat nélkül ugyan,
de megmuta ad, milyen törékeny is tud lenni az
erkölcsösség fala, mely mögö a hi estvéreimmel
kuporgunk. Csodálatos nő voltál, és most is az vagy,
Jessica, és ez a szépség megzavart, mivel a fogalmat soha
semmilyen tekintetben nem azonosíto am nőkkel. Nem
hízelegni akarok, sem igényem, sem vágyam nincs rá.
Egyszerűen csak az igazságot mondom. A szépséged
rémíte meg, akárcsak Sir Williamet.
Jessica Randolph sógora következő szavaira nem
tudo figyelni, mert a feje azonnal tele le a William
Sinclairről mondo akkal. A gondolat, hogy Will esetleg
tart tőle, meglepte. Jessie egyáltalán nem volt naiv, de
miféle tapasztala al rendelkeze a templomos
testvériség lovagjaival kapcsolatban? Az a néhány
templomos lovag, akiket gyerekként ismert, mind
rokonok vagy a család barátai voltak, olyan harcosok,
akik pontosan aszerint kezelték őt, ami akkor volt:
kislányként, akit figyelembe sem ve ek, vagy
elhaladtukban megsimoga ák a fejét. Mire nővé ére ,
már alig láto közülük néhányat, a férjhezmenetele után
pedig Angliában és Franciaországban élt, és csak
időnként pillanto a meg őket távolról, jellegzetes
öltözékükben és címerükkel. Férje a király ügynöke volt,
ezért szorosan kötődö Capet udvarához, ahol gyorsan
megtanulta, hogyan kezelje a kéjvágyó udvaroncok
közeledését és a különféle beosztású és rangú férfiak
zaklatását. Szakértőjévé vált a figyelmük elterelésének,
amikor nem volt módja elkerülni őket, de sógora,
Charles Saint-Valéry kivételével soha nem volt dolga
templomos lovagokkal. Egyértelműnek ve e, hogy
távolságtartó és megvető emberek, ezt el is fogadta, mint
szigorú titoktartásuk következményét, de a gondolat,
hogy félhetnek tőle és minden más nőtől, sosem fordult
meg a fejében. William Sinclair tehát félt tőle, egyszerűen
csak mert vonzó nő volt.
– …és egy kicsit sem válik örömömre, hogy az én
koromban új kezdetekről kell gondolkodnom.
– Bocsáss meg, drága Charles – vágo közbe Jessie a
maga nyers őszinteségével. – Egy pillanatra
elkalandozo a figyelmem, nem hallo am, amit
mondtál. Miféle új kezdetekről beszélsz? – A válaszként
kapo pillantás akár az elnéző mosolyt is
helye esíthe e, de ebben nem volt biztos.
– Az összesről – felelte a férfi halkan. – Jelen
pillanatban többel is szembe kell néznem, és egy
kivételével mindegyiket szeretném elkerülni. – Saint-
Valéry a nő szemöldökének emelkedésén lá a, hogy
várja a magyarázatot, és nem akarja újra félbeszakítani. –
Először és mindenekelő , kedves húgom, én már
túlságosan öreg vagyok ahhoz, hogy élvezetet találjak a
gondolatban, hogy új életet kezdhetek egy új országban.
Franciaországban sajnos véget ért a pályafutásom, és
semmi irányításom nem volt az események fele ,
melyek ide veze ek. Azonban szeretném, ha mostantól
lenne némi beleszólásom abba, ami velem történik.
– És képes leszel erre? Befolyásolni a jövődet?
 A tengernagy jellegzetesen gall vállvonással felelt.
– Könnyedén, ha Isten lehetővé teszi, továbbá
megkapom az engedélyt Sir Williamtől, aki, úgy tűnik,
jelen pillanatban az egyetlen feljebbvalóm. Viszont
kételkedem benne, hogy az áldását adja a tervemre,
pusztán mert túlságosan kevesen maradtunk. – Újra
hátat fordíto Jessicának, egy ideig nézte az egyre
sűrűsödő sötétséget, majd ismét megfordult, a hátát a
korlátnak támaszto a. – Ha úgy határoz, elutasítja a
kérésem, akkor elfogadom a döntését, megtanulok
együ élni a bánatommal, és teszem tovább a
kötelességem a legjobb tudásom szerint… Skóciában
vagy máshol, ahol a szükség megkívánja. Ha viszont
elenged, akkor újra elememben leszek, azt tehetem,
amire szüle em, és az életem onnantól a saját kezemben
lesz.
– Onnantól? Úgy érted, örökre?
– Legalábbis amennyi még megmaradt belőle.
– Azt mondod, ez a küldetés eltávolít a feljebbvalóid
befolyása alól. Hogy lehetséges ez? Hová kell menned,
hogy ezt elérd?
– A tengereken túlra.
– A Szentföldre gondolsz? De a Szentföld már
elvesze , a keresztény jelenlét megszűnt. Ha odamégy,
az egyenlő az öngyilkossággal.
– Nem a Szentföldre gondoltam.
– Akkor hová? Hová lehet még menni?
Saint-Valéry a nő szemébe néze , a tekintetében most
már nyoma sem volt bizonytalanságnak.
 – Sehová – felelte. – Legalábbis az ismert világon
sehová.
Jessie őszintén megdöbbent.
– Azt akarod mondani, hogy vannak ismeretlen
helyek a világon?
– Azt. – A tengernagy figyelte, ahogy Jessica emészti
a hallo akat, lá a a gondolatok visszatükröződését az
arcán. – Létezhetnek ilyen helyek, és az én küldetésem,
hogy megtaláljam őket.
– De… hogyan? Hol?
– Messze, nyugaton. Hallo ad valaha a „Merica”
nevet?
– Nem, soha. Kelle volna?
– Nem, egyáltalán nem. Egyetlen jó ok sem jut
eszembe, amiért kellene, de több kiváló is arra, hogy
miért nem. Merica egy misztikus és legendás hely, és azt
hiszem, megszegek néhány esküt azzal, hogy beszélek
neked róla, bár nem igazán tudom, hol lépem át a határt.
Elhallgato , Jessie pedig türelmesen várt, meg sem
mert mozdulni, nehogy kizökkentse a tengernagyot. A
férfi végül megköszörülte a torkát, és visszaült a helyére.
– Mint mondtam, te vagy az egyetlen közeli
családtagom, ezért elmondok neked valamit, amit talán
említenem sem volna szabad. Szent rendünk egy titkos
szervezet. Tisztában vagyok vele, ennyit te is tudsz,
akárcsak az egész világ, de az igazság sokkal
szerteágazóbb, nem csupán erről a látványos
titkolózásról van szó. A rend, a templomos testvériség
egy szükséges mértékű titkosságon alapul, melynek
lényege önmagában is… – Gyors mosolyt villanto a
nőre. – Nos, titkos. Kódexünknek és hitünknek számos
olyan ága van, amelyről egyáltalán nem beszélhetünk,
mert esküt te ünk, és megszegésével a legszörnyűbb
büntetést vonnánk magunkra. Vannak azonban olyan
részek is, amelyek nem ennyire szigorúan behatároltak.
Érted a különbséget? – Jessica bólintására folyta a. –
Kiváló… kiterjedt ősi tanainkban több olyan terület is
van, melyek nélkülözik az összefüggéseket és a… mi is a
megfelelő szó erre? Azt hiszem, talán a hitelesség illik rá
legjobban. És ezek közö van egy töredék, egy
beszámoló, egy ködös mese, vagy talán legenda egy
olyan helyről, amely a nyugati óceánon, az általunk
Atlantinak neveze óceánon túl terül el. A töredékes
dokumentumok szerint ez egy hatalmas földterület,
melyre egy fényes esti csillag ragyog le, amit a helyiek,
merthogy élnek o őslakosok, Mericának neveznek.
Csakhogy semmilyen forrásból nincs rá bizonyíték, hogy
ez a hely valóban létezik. Mint mondtam, csupán egy
ködös mese.
– És milyen régi? – Jessica lá a, hogy a tengernagy
felvonja a szemöldökét. – Ősi tudásról beszéltél, de a
rend alig kétszáz éve alakult, amikor Krisztus seregei
először foglalták el Jeruzsálemet. Ez valóban régi, de
nem ősi, te pedig mély meggyőződéssel beszéltél ősi
tanokról.
– Gratulálok, kishúgom. – Saint-Valéry az elismerés
és a tisztelet jeleként fejet hajto . – Nem sok embert
ismerek, aki elég okos ahhoz, hogy felfigyeljen erre, a
nőket pedig nem is tartják képesnek ilyen tárgyilagos
érvelésre… kezdem elhinni, hogy ez pusztán előítélet,
ami lehetővé teszi a férfiaknak, hogy felsőbbrendűségük
illúzióját keltsék. Le vagyok nyűgözve, és természetesen
igazad van. Templomos rendünk is elég régi, de a
gerincét alkotó tanok valóban ősiek. Ennél többet
azonban esküm megsértése nélkül nem mondhatok.
Jessica egy bólintással elfogadta az érveket, bár
mintha nem tűnt volna el az összes ránc a homlokáról.
– Tehát… van egy ősi feljegyzés, egy alá nem
támaszto állítás, egy mesetöredék, melynek talán
szerinted sincs valóságalapja… és életed hátralévő részét
mégis ennek a helynek a keresésére akarod feltenni?
Bocsáss meg, de ez a lehető legnagyobb ostobaságnak
tűnik. Hol kezded, és hogyan? És ki tartana veled?
– Kiderülhet, hogy senki, ez esetben én sem megyek.
De remélem és hiszem, hogy lesz elég bátor lélek az
embereim közö , akikből össze lehet állítani egy
legénységet a vállalkozásomhoz.
– Úgy érted, akik veled hajóznak a majdnem biztos
halálba?
– Igen, ha így akarod megfogalmazni. Csakhogy a
halál valószínűsége korántsem olyan nagy, mint arra a
hangsúlyod utal. A testvériségünket a hitre alapíto ák…
a hitre Istenben, saját magunkban és küldetésünkben. A
Sir William hajóján lévő kincs egymaga elég bizonyíték
tanaink valóságosságára és érvényességére. Amíg meg
nem találták a jeruzsálemi Templom-hegy ala , a
létezése is bizonytalan volt, a felfedezése csak azoknak
az embereknek a hitén múlt, akik évekig keresték.
Alapítónkat, Hugh de Payens-t semmi más nem
vezérelte, csupán néhány ősi dokumentum, ám hite és
meggyőződése lehetővé te e, hogy nyolc társával
leássanak a Templom-hegy élő sziklájába, és kilenc éven
át kutassanak. Egy pillanatra sem hagyta el a hite, hiába
diktált mást a logika és a józan ész.
– És mi volt az? Mit találtak? Nyilvánvalóan nagyon
értékes.
– Valóban, és a benne rejlő lehetőségek
túlszárnyalják az értékét. Ám ez mindenekelő titok, és
teljes őszinteséggel mondhatom, hogy még a templomos
flo a tengernagyaként sem tudom, mi lehet az. Amíg
egy hé el ezelő , a berakodásra várva nem vete em rá
egy pillantást, addig sosem találkoztam vele, és
tudomásom szerint a rend jelenlegi tagjai közül még
senki nem lá a nyitva a ládát. Utoljára akkor hallo am a
kincsről, amikor elhozták az akkói erődből, közvetlenül
a város eleste elő . Annak pedig már csaknem húsz
esztendeje.
– Hm. Hallo am azt a történetet, igen nagy hatást
te rám. Csakhogy a kincs maga megalapozo tény,
drága Charles, a létezése régóta ismert. Amiről viszont te
beszélsz, az teljesen más. Még ha találsz is legénységet,
amelyik ugyanolyan hűséges, mint alapítótok kísérői,
meg lennék lepve, ha az emberek mindent feladnának,
hogy maguk mögö hagyják az ismert világot, és veled
tartsanak a küldetésedre a nyugati óceánon túlra abban a
reményben, hogy meglelitek a végét. Azt kockáztatnák,
hogy belezuhannak a feneketlen mélységbe.
– Minden ember azt kockáztatja, húgom, csupán
azzal, hogy ezen a világon él. Nem kétlem, hogy ha
rátalálok a megfelelő emberekre, és biztos vagyok benne,
hogy már i vannak a gályámon, akkor velem tartanak.
– És mi van a feljebbvalóddal? Miért engedélyezné
Sir William Sinclair, hogy elhajózz a megmaradt emberei
egy részével bolond ábrándokat kergetni?
A tengernagy vállat vont.
– Nincs rá semmi oka, de hiszem, hogy felajánlhatok
neki valami értékeset, amennyiben elenged. Mint tudod,
jelenleg is üldöz minket néhány saját hajónk, pontosan
három gálya, amelyeket véleményünk szerint La
Rochelle-ben elfoglaltak Nogaret emberei. Néhány
nappal mögö ünk járhatnak, mert kétlem, hogy a
viharban közelebb kerültek volna, és ez az előny
lehetővé teszi számunkra, hogy cselekedjünk. Egy napra
van szükségem, hogy a kincs i lévő részét átrakjuk egy
másik hajóra. Azután, miközben a flo a többi része
elrejtőzik Portugália nyugatra néző partvonala mentén,
én lemaradok, bevárom az üldözőket, majd
kicsalogatom őket az Atlanti-óceánra.
– Miből gondolod, hogy követni fognak egyetlen
hajót?
– Mert nem tehetnek mást. Amikor megérkeznek,
mindössze engem fognak látni, esetleg valamelyik
kísérőm árbocát, amint eltűnik a horizonton. Azt fogják
feltételezni, én vagyok a hátsó őrszem, amelyik elő ük
halad, mióta elhagyták a kikötőt, a flo a többi része
pedig valahol elöl van, a horizont mögö . Mire rájönnek
az átverésre, Sir William és a flo a eltűnik az Északi-
tengeren, és úton lesz Skócia felé.
Jessica Randolph összehúzo szemmel nézte a
sógorát, a hallo akon töprenge .
– Te komolyan hiszed, hogy megtalálod ezt a
Mericát, igaz?

É
 – Ha létezik, hiszem, hogy megtalálom. És hiszem,
hogy létezik. – Rövid habozás után folyta a. – Persze
fogalmam sincs róla, mennyi ideig fog tartani, ezért
elegendő készletet kell vinni az egész legénység
számára… úgy két vagy három hónapra.
– Lehetséges ez?
– Nehezen, de igen. Mindenesetre két hajóval
egyszerűbb lenne. Eredetileg több járművet kértem, de
már látom, hogy három túl sok lenne, egyszerűen a
legénység toborzása mia .
Jessica felegyenesede , éles szisszenéssel kifújta a
levegőt.
– Akkor két hajót kell kérned Sir Williamtől, majd
szétosztani köztük egy hajóra való legénységet. Vajon
elegendő lesz?
Saint-Valéry elvigyorodo .
– Bőven. De miért le él hirtelen ilyen biztos benne,
hogy Sir William el fog engedni?
– Mert van értelme. Megszabadítod őt a ól a
veszélytől, hogy követhetik Skóciába. Emelle ha
szerencsével jársz, és megtalálod ezt a helyet…
– És sikerül visszaérnem…
Jessie rosszalló pillantást vete rá.
– Ó, ha megtalálod, vissza is térsz, hogy eldicsekedj
vele, efelől nincs kétségem. És ha ezt megteszed, olyan
menedékhelyet kínálsz Sir William és az egész rendje
számára, amely megtámadhatatlan lesz… egy helyet,
amit senki sem ismer, túl a világ végén. Beszélned kell
vele, amint lehetséges, mégpedig sokkal nagyobb
meggyőző erővel, mint eddigi életedben bármikor.
A tengernagy biccente , mosolyát ismét eltakarta a
szakálla.
– Úgy legyen – mormolta. – Ezt fogom tenni,
elhiheted. De szerintem sokkal könnyebb lenne a
dolgom, mármint Sir William meggyőzése, ha te etnéd,
mintha nem tudnál a javaslatomról, és nem állna
érdekedben, hogy támogass engem.
– Vagyis azt akarod, hogy mutassak teljes
tudatlanságot.
– Pontosan. Sir William ösztönösen nem bízik a
nőkben, egyetlen nőben sem. Ez a kiképzése része, és
még nem tanult meg alkalmazkodni… más
helyzetekhez.
Jessica merev arccal bólinto .
– Ez igaz. Sajnálom mia a, ebben a tekintetben
ostobának és csökönyösnek tartom, de nem szólok egy
szót sem, és tartom a távolságot, miala beszélsz vele.
– Köszönöm, drága húgom. Az adósod vagyok.
 4.

Az összeesküvők legnagyobb meglepődésére Sir William

Sinclair nem emelt különösebb kifogást a tengernagy
javaslata ellen, ám utána napokig gondolkodo az
elképzelésen, és akkor sem talált benne semmi
kivetnivalót vagy méltatlant. Elfogadta, hogy egy pap
bizonyára vitába szállna vele azon a morális alapon,
hogy Sir Charles egy ilyen vállalkozással csak az
öngyilkosságot keresi, de Will Sinclair realista volt, és
úgy döntö , tartozik annyival Sir Charlesnak több
évtizedes hűséges és odaadó szolgálatáért cserébe, hogy
lehetővé teszi számára, utolsó napjait egy olyan
küldetésnek szentelhesse, melyet fontosnak gondol.
Ám Sinclair csak azután győződö meg a tengernagy
elképzelésének helyességéről, hogy Saint-Valéry
megoszto a vele a bárónő elméletét egy új élőhelyről
egy új földön, amire a rend túlélőinek leginkább
szükségük volna. Az üldöző gályák tévútra vezetésének
ötletét szintén vonzónak találta, mert egy ideje már
foglalkozta a, hogyan tudná elrejteni a flo át Nogaret és
kapzsi ura elől, ám mindez eltörpült a tengernagy által
felvázolt lehetőségek melle . Charles Saint-Valéry nem
volt ostoba ember, és Sinclair ugyanúgy bízo az
idősebb férfi ösztöneiben és értékítéletében, mint a
sajátjában. Ha Saint-Valéry úgy véli, ez a Merica nevű
hely o van elérhető közelségben, akkor erre a
meggyőződésre csak hosszas gondolkodással, az ellene
és melle e szóló érvek gondos mérlegelésével juthato ,
és a tengernagy nem olyan ember volt, aki a biztos
halálba vezeti az ala a szolgáló embereket.
A vihar elvonulása óta tökéletes volt az időjárás, a
flo a akadálytalanul siklo Navarra északi partja
mentén a Corunna-fok felé, ahol az elkövetkező két
napban megkerülik a földnyelvet, majd újra délnek
fordulnak, a Finisterre-fok irányába. A flo a a vihar után
két nappal újra összeállt. Egyetlen jármű sem vesze el,
amit a sekrestyés Tamás testvér csodának tarto , a
tengernagy viszont inkább a kapitányok szakértelmének
és a hajók erős felépítésének tulajdoníto .
Sir William utasítására Saint-Valéry és az emberei
részletes tervet dolgoztak ki, hogy a tengernagy
félrevezető műveletének legyen esélye a sikerre. Másnap
reggel egy ötödik gályát is visszaküldtek, hogy lépjen
kapcsolatba a másik néggyel, amelyek a flo át fedezték a
La Rochelle-i üldözőktől. A kapitány azt az utasítást
kapta, hogy gyűjtsön információt az őket követő
hajókról; becsülje meg a gályák és a főflo a közö i
távolságot, és a lehető leghamarabb térjen vissza
jelentést tenni, elő e azonban közölje a négy fedező
gálya parancsnokával, Sir Charles de Lisle-el, hogy
hagyjon fel eddigi taktikájával, a biztos távolságtartással,
és állapítsa meg a La Rochelle-i gályák valódi
hovatartozását. Amint biztosat tud mondani, azonnal
üzenje meg az eredményt Saint-Valéry tengernagynak.
Közben Saint-Valéry kihasználta a jó időjárást, és
csónakon küldö üzenetet a többi hajóra, hogy mindenki
jelentkezzen nála személyesen, aki jól ismeri a Corunna-
és Finisterre-fok közö i parti vizeket. Hárman eveztek át
hozzá más hajókról a gályára, ahol a tengernagy a kis
előfedélzeten várta őket de Berenger ellentengernagy,
Will Sinclair és de Narremat kapitány társaságában. Az
érkezők közül ke en fegyvernökök voltak, mindke en
veterán tengerészek, a harmadik pedig egy lovag, aki
azon a veszélyes partvidéken születe és nevelkede . A
tengernagy utasíto a őket, hogy jelöljenek ki egy
biztonságos pontot, ha létezik egyáltalán ilyen a part
mentén, ahol legalább egy napra kiköthet a flo a egy
részével.
Közölték vele, hogy tudnak egy ilyen helyről, van
egy természetes kikötő a Corunna-foktól körülbelül
negyven mérföldre délre. A lovag onnan nem messze
nő fel, és úgy tudta, a hely lakatlan, mivel magas és
veszélyes sziklák övezik, melyek tövét több ezer éve
ostromolják rendíthetetlenül a hullámok, így a part fölé
magasodnak, folyamatosan veszélyeztetve az o
menedéket kereső hajókat. Mindhárman egyetérte ek
abban, hogy az öböl elég nagy és széles ahhoz, hogy
bármeddig biztonságos búvóhelyet nyújtson az egész
flo a számára, viszont a lehulló szikladarabok mia
kiszámíthatatlan és veszélyes is. Az Escobar nevű lovag
biztos volt benne, hogy üldözőik – ha valóban franciák,
és Nogaret emberei – nem tudnak az öböl létezéséről,
mivel a helyet nem használták másra, mint hogy partra
fu assák a hajókat és lekapargassák a törzsükre tapadt
kagylókat. Ebben a két fegyvernök is egyetérte vele.
Saint-Valéry Sinclairre néze , aki bólinto .
– Úgy tűnik, megfelel a céljainknak, de te vagy a
tengerész. Mit gondolsz? Mennyi időre van szükséged?
A tengernagy de Berenger-ra pillanto , akinek az
arca semmit nem árult el a gondolatairól.
 – Néhány óra kell, hogy a kincset átrakodjuk a
gályámról egy általad kiválaszto hajóra, valamint hogy
áthozzuk a szükséges készleteket a többi hajóról.
Legfeljebb fél nap.
Amikor Saint-Valéry az öböl távolságáról kérdeze , a
két tengerész három-négy napot mondo , a széltől és az
árapálytól függően. Nem tudták pontosan, hogy az
öbölhöz képest hol tartózkodnak, de úgy becsülték, két-
három napi hajózásra lehetnek a Corunna-foktól, és
onnan már csak egy nap az öbölig.
Sinclair még mindig azon töprenge , mennyi időt
töltsenek el o .
– Hány hajót akarsz magaddal vinni, tengernagy?
Minden e ől függ. Ezen a fél napon töprengek. – Sinclair
lá a a tétovázást Saint-Valéry szemében, ezért folyta a.
– Maga az idő nem lényeges, inkább a hasznos kitöltése
foglalkoztat. Szerintem kell egy nap, hogy mindennel
rendesen végezzünk. Lehet, hogy hónapokig leszel a
tengeren, és nem lenne jó, ha valamiből kifogynál, csak
mert nem szántál elég időt a készletek berakodására. Ha
már erre a döntésre juto unk, azt akarom, hogy minden
rendben menjen.
A tengernagy megvonta a vállát és felnéze a fekete
keresz el díszíte nagy vitorlára.
– A rendes hajók jobban megfelelnének a gályáknál,
sokkal stabilabbak és több rakomány fér beléjük. A
gályák nagyjából használhatatlanok lennének
hónapokon át a nyílt óceánon. Áruszállítók, Sir William.
Négy darab, ha tudsz annyit nélkülözni.
– Tudunk. Saját számításaid szerint is
rendelkezésünkre áll négy felesleges hajó, azokat
viheted, persze ha találsz rájuk önkéntes legénységet.
Szerinted ez elég lesz a sikerhez? Már amennyiben
bármiben is biztos lehet az ember ennél a vállalkozásnál.
– Tisztában volt vele, hogy a három látogató hallja őket,
tekintetük egyik lovagról a másikra villant, arcukon
látszo a kíváncsiság. Sinclair felemelte a kezét. – Várj
egy percet. – Odafordult a hallgatózókhoz. – Hallo atok
már a rend tanaiban szereplő Merica legendájáról?
Mindhárman bólinto ak, de zavartnak tűntek.
– Saint-Valéry tengernagy úgy döntö , elindul
megkeresni, hogy kiderítse, valóban o van-e a nyugati
óceánon túl, én pedig közvetíte em neki
nagymesterünk, Sir Jacques de Molay áldását a tervére.
Akik vele tartanak, bizonyíthatják tanaink egy újabb
szeletének igazát, ahogy Hugh de Payens és társai is
te ék a templom kincseinek megtalálásakor.
Önkénteseket keres, akik követik őt az ismeretlenbe, egy
nagy és dicső küldetésre. Szerintetek a társaitok hogyan
fogadnak majd egy ilyen felhívást?
A három férfi egymásra néze , láthatóan
elfeledkeztek a rangokról, majd a lovag válaszolt.
– Én csak a magam nevében beszélhetek, tengernagy
uram, semmit nem tennék szívesebben, mint hogy veled
tartsak a küldetéseden.
Saint-Valéry hálásan biccente , de nem válaszolt.
– Mi a neved, lovag uram? – kérdezte Sinclair. –
Ugye, még nem találkoztunk?
– Antonio Escobar, Sir William, és még valóban nem
találkoztunk.
 – Nos, Sir, úgy fogok emlékezni rád, mint a
templomos lovagra, aki elsőként csatlakozo Sir Charles
küldetéséhez. És mi a helyzet veletek?
A két fegyvernök közül az idősebbik azt válaszolta,
megfontolja a dolgot, mivel nincs családja, akik mia
aggódnia kellene, a másik férfi viszont sajnálkozva
csóválta a fejét és visszautasíto a az ajánlatot.
– Sir Charles, első próbálkozásra ke ő a háromból.
Ha így folytatod, magaddal viszed a haderőm
kétharmadát.
– Kizárt dolog, Sir William, én csak négy hajóra
keresek legénységet. Ha ennél többen jelentkeznek,
kiválasztom azokat, akikre szükségem van, a többieknek
pedig sok szerencsét kívánok melle ed.
– És a víz? Abból annyit kell vinned, amennyit csak
bírsz.
Escobar felemelte a kezét, hogy felhívja magára a
parancsnok figyelmét.
– Az öbölben van friss édesvíz, uram. A sziklák
tetejéről egy patak folyik le a partra.
– Rendben, akkor azt kihasználjuk. Köszönöm,
uraim. Melyikőtök ismeri legjobban a partszakaszt?
Csak egy emberre van szükségünk, aki vezet minket, a
többiek visszatérhetnek a hajójukra.
– Legyen a két fegyvernök testvér valamelyike,
uram, mivel én nem vagyok tengerész – javasolta
Escobar.
A másik ke ő válto egymással néhány szót, végül a
fiatalabbik Saint-Valéryhez fordult.

É
 – Én maradok, tengernagy.
Saint-Valéry köszönetet mondo mindhárom
embernek, mielő elbocsáto a őket. A hajón maradó
fegyvernököt hátraküldte a tatra a kapitánnyal, és
amikor a négy tiszt ismét egyedül maradt, Sinclair
egyenesen a tárgyra tért.
– Rendben, van fél napunk, vagy talán valamivel
több, a ól függően, milyen közel járnak az üldözőink.
Rengeteg tervezés vár ránk, továbbá szét kell küldenünk
a hírt minden hajóra. Elintéznéd ezt, Sir Charles? Ha
ezzel gyorsan megvagyunk, más dolgokra
koncentrálhatunk, köztük az utasok és a rakomány
elosztására. Feltételezem, a bárónő nem tart veled.
Mihez kezdjünk vele?
Saint-Valéry megvonta a vállát.
– O marad a gályámon, és az lesz de Berenger
zászlóshajója. De Narremat kapitány ellentengernaggyá
lép elő és elfoglalja Sir Edward jelenlegi posztját. – De
Narremat-ra pillanto , aki elvörösödö a hirtelen jö
megtiszteltetéstől. – Kapitány, jelölj ki a tisztjeid közül
valakit a saját pozíciódra. – Sinclairre néze . – Persze
csak ha nincs ellene kifogásod, Sir William.
A tengernagy hangsúlya az utolsó mondatot kéréssé
változta a, de Sinclair a fejét csóválta.
– Még mindig te vagy a tengernagy, Sir Charles, és
sokkal jobban ismered az embereidet, mint én. A
kapitányok kiválasztása a te dolgod. Én egyelőre az
ellentengernagy gályáján maradok, ha az új
ellentengernagynak nincs ellene kifogása. Most pedig
foglalkozzunk a többi elintéznivalóval, uraim.
Kezdhetjük?
Á
 Ám ebben a pillanatban a keresztárbocon ülő őrszem
kiáltása figyelmezte e őket, hogy hajó közeledik feléjük,
és miala ezt emészte ék, a tengerész északkeleten
újabb árbocokat észlelt.
– Öt gálya! – kiálto a az őrszem. – Egy vezeti őket!
És… mögö ük még jön ke ő… nem, három!
Saint-Valéry Will Sinclairre néze .
– Öt templomos gálya menekül három hajó elől? Ez
nem lehet, biztosan van rá valami más magyarázat… A
három hátsó hajó is a miénk lehet, elszöktek La Rochelle-
ből, mielő elfogha ák volna őket!
•••

Két óra múlva Will Sinclair a tatfedélzeti felépítményen

állva figyelte a három különös gálya közeledését, és most
már érte e, miért tarto ák korábban a tengerésztisztek
összetéveszthetetlenül jellegzetesnek az elöl haladó de
l’Armentière gályáját. A templomos gályák – méretüktől
függetlenül – a kétsorevezős, masszív római gályákat
mintázták, és a Genova környéki hajógyárakban
készültek, ahol a hajóépítő családok generációi már több
száz éve építe ek ugyanolyan járműveket. A hatalmas,
szilárd építésű, két evezősorral és megnyújto
öklelősarkantyúval elláto hajók gyakorlatilag a római
haditengerészet ideje óta nem mentek át változáson, az
egyedüli jelentősebb különbség az volt, hogy a vitorlák
már nem bőrből, hanem vastag szövetből készültek.
L’Armentière hajója más volt hosszabb, alacsonyabb, és
harminchat evezője kétoldalt egy-egy sorban
helyezkede el. Az árboc is különbözö , nem volt olyan
magas és vastag, mint a templomos hajókon, ám még így
sem lehete nem észrevenni, hogy ezeknek a gályáknak
az építésénél a sebességet és a hadi felhasználást
tarto ák szem elő . A hosszú, rézzel bevont, ívesen
felfelé hajló öklelősarkantyú úgy állt ki a vízből a hajó
orra elő , mint valami vadállat agyara.
A különös kinézetű gálya mögö érkező két hajó
szokványos templomos gálya volt, egy oldalon
tizennyolc, két sorban elhelyezkedő evezővel. Sinclair
becslése szerint mindegyik hajón nyolcvan-száz harcoló
ember férhete el, a legénység létszámától függően, és
gyaníto a, nem üres hajóval indultak el Ciprusról.
Vagyis hadereje további két-háromszáz fővel bővült, és a
kinézetük alapján mindegyik veterán templomos
fegyvernök volt.
Addig állt o , amíg az idegen kinézetű gályáról le
nem ereszte ék a csónakokat, akkor megfordult, és
észreve e Saint-Valéry bárónőt, aki a hajó
előfedélzetéről figyelte az érkezőket.
Megmagyarázhatatlan zavar tört rá a nő látványától,
pedig tudta, hogy az i -tartózkodása során valószínűleg
összetalálkoznak. Elfordíto a a tekintetét, és céltudatos
léptekkel lesétált a lépcsőn, hogy a hajó főkabinjában
várja meg a látogatókat.
 5.

A vezérgálya parancsnoka, Sir Antoine de l’Armentière

pontosan olyan ember volt, amilyennek Will Sinclair
elképzelte: az a fajta lovag, akit Templomos Vadkannak
neveztek – harcos szerzetes humorérzék nélkül, aki
minden mást kizárva csak a rend ügyeit tarto a szem
elő . Nem mintha ezzel valami baj volna, gondolta
Sinclair, végigmérve az érkező kapitányt. Az ilyen
emberek fontos szerepet töltö ek be, és hűségük a rend
iránt megkérdőjelezhetetlen volt. De l’Armentière úgy
lépe be a kabinba, mintha az a saját területe volna, és
vigyázzban megállt a tengernagy elő , figyelmen kívül
hagyva mindenki mást.
Saint-Valéry udvariasan üdvözölte, majd bemuta a a
többi jelenlévőnek, akiknek a többségét de l’Armentière
már ismerte. Végül megálltak Will elő .
– Sir Antoine, bemutatom neked Sir William
Sinclairt. Tagja a Kormányzótanácsnak, és de Molay
nagymester nevében jár el az ügyben, melynek részleteit
talán már ismered. – Willre néze . – Sir Antoine
Burgundiából származik, Sir William. Családja már a
rend jeruzsálemi megszületése óta lát el minket
jelöltekkel. – Ezzel Sinclair tudomására hozta, hogy de
l’Armentière nem Sion Rendjének tagja. A tengernagy
inte mindenkinek, hogy üljenek le. – Elkezdhetjük,
uraim?
Sinclair és de l’Armentière egymásra nézve
bólinto ak, és a férfiak elfoglalták a helyüket a kabin
nagy részét betöltő hosszúkás asztal melle .
Amint mindannyian leültek, Saint-Valéry inte de
l’Armentière-nek.
– Sir Antoine, ha kérhetném a jelentésed. Tudjuk,
hogy alig néhány órával a távozásunkat követően
érkeztél La Rochelle-be, de a felderítőink túlságosan
távol voltak, hogy megakadályozzák a belépésed a
kikötőbe. Azt hi ük, elkobozták a hajóidat. Amikor újra
felbukkantak, azt kelle feltételeznünk, hogy ellenséges
legénység irányítása ala állnak. Nyilvánvalóan
tévedtünk. Kérlek, számolj be a történtekről.
De l’Armentière nagyon jól tudta, hogyan élvezze ki
a pillanatnyi figyelmet. Egy ideig a homlokát ráncolva,
mozdulatlanul ült, nem néze senkire, mintha csak
befelé figyelne, látványosan rendezte a gondolatait.
Végül sorban mindenkin végignéze az asztalnál.
– Ki az ellenség valójában? – kérdezte. – Közvetlenül
Ciprusról érkeztünk, tíz napot töltö ünk a tengeren, és a
mólókon a király zászlóit lá uk. Ám még azelő
megpillanto uk az égő hajók máglyáját és az üres
kikötőt. A rend lobogója pedig hiányzo a falakról, amit
korábban még soha nem tapasztaltam.
– Mindezek mia parancsot adtam, hogy a mólótól
nyíllövésnyi távolságban vessünk horgonyt. Ám ahogy
meglá ák, hogy nem megyünk közelebb, lövöldözni
kezdtek ránk, persze hasztalanul. Vártam, hátha valaki
kijön hozzánk, de egyetlen csónak sem indult el a
partról, így hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a mólón
összegyűlt sokaságnak nincs vezére, és senki nem akarja
magára vállalni a felelősséget, hogy tárgyaljon velünk.
O maradtunk és vártunk, hátha valaki mégis veszi a
bátorságot, de senki nem lépe előre. Három órát adtam
nekik, ez idő ala tetőzö a dagály, majd az evezők
segítségével elhagytuk a kikötőt. Igazság szerint
elképzelésem sem volt róla, mihez kezdek.
– És mit te él, kapitány uram? – kérdezte Sir
William.
De l’Armentière halovány mosollyal válaszolt.
– Amint kijuto unk a kikötőből, a megfigyelőim
árbocokat jeleztek a déli horizonton, és követni kezdtem
őket. Nem tudtam, ki foglalta el La Rochelle-t, de úgy
gondoltam, ha ezek a hajók az ő támogatásukra
érkeztek, akkor érdemes elébük mennem. Ám mint
kiderült, menekültek előlünk és folyamatosan tarto ák a
távolságot.
Saint-Valéry udvariasan megköszörülte a torkát.
– És arra nem gyanakodtál, hogy az üldözö hajók
templomos gályák lehetnek?
A kapitány ismét elmosolyodo , ezú al valamivel
szélesebben.
– Sok mindenre gyanakodtam, tengernagy, de erre
nem. A gondolat, hogy templomos hajók menekülnek a
harc elől, egyszerűen eszembe sem juto . Emelle a
hajótestek többnyire a horizont ala maradtak, akárhogy
is próbáltuk utolérni őket. Ebből persze rájö em, hogy
szintén gályák lehetnek. Mint a hajómon is látszik, nem
minden gálya egyforma.
Ismét körülhordozta a tekintetét, sorban
mindenkinek a szemébe néze , mielő folyta a.
– Elfogadtam, hogy nem kívánnak közelebb kerülni
hozzánk, én viszont nem akartam felhagyni az
üldözéssel. Hosszú útról tértünk vissza, a raktáraink
kiürültek, a kikötőnk lezárult elő ünk, ezért nagyon
nem szere em volna feladni és visszafordulni. Így ők
menekültek, én pedig kerge em őket… amíg tegnap
délelő közelebb nem jö ek, hogy azonosítsák magukat.
Azóta szereztem információt, eleget ahhoz, hogy
nagyjából elképzeljem, mi történt mostanában, de a
forrásaim főként olyan tisztek és fegyvernökök voltak,
akik maguk sem tudtak valami sokat. Tehát ha szabad
megkérdeznem, és nem tűnök udvariatlanul
türelmetlennek, elmondaná valaki, mi történt a
távollétemben?
A kérdés általános zajongást idéze elő, amit a
tengernagy csak az asztal megkopogtatásával tudo
elhallga atni, és amikor újra beállt a csend, maga
válaszolt de l’Armentière kérdésére.
– Ostobaság, zűrzavar és árulás, az történt – mondta
színtelen hangon. – Egyelőre legyen elég annyi, hogy a
király pecsétőre, Guillaume de Nogaret a király és a jelek
szerint a pápa teljes támogatását élvezve rendünk ellen
fordult. Az atrocitásra az érkezésed reggelén került sor,
ismereteink szerint igen nagy méretekben, egész
Franciaországban egyszerre. Később majd részleteket is
megtudhatsz. Most azonban más megbeszélnivalónk is
van.
– A de Molay nagymester íro felhatalmazásával
érkező Sir William még időben figyelmeztete minket,
mert elsőként maga a nagymester értesült az
összeesküvésről. Utasíto minket, hogy tizenke edikén
éjszaka hajózzunk be, és várjuk meg a reggelt, mert ő
maga sem volt biztos az információi helyességében.
Vártunk, és Nogaret emberei meg is érkeztek. Most
pedig megpróbálunk menedéket találni valahol máshol,
távol Franciaországtól.
– Az Úr szent nevére, hol?
Saint-Valéry Sinclairre pillanto , és Will válaszolt.
– Skóciában, ahol a királyt már kiátkozták, így a
pápa nagy valószínűséggel nem tud hatást gyakorolni
rá.
– Kivéve – mutato rá de l’Armentière –, ha a pápa a
fogságba ejtésünkért cserébe feloldja a büntetést Erre is
gondoltatok?
A kérdés a pimaszság határát súrolta, és igazság
szerint Will Sinclairnek ez eszébe sem juto .
Visszanyelte dühös válaszát, hátradőlt, és az izmait
kinyújtóztatva próbált időt nyerni a gondolkodáshoz.
– Ez a gondolat bennem is megfogant – szólalt meg
kis idő múltán, és tudta, hogy ez a hazugság valamiért
nagyon fontos –, de el is vete em, mert lényegtelennek
találtam, különösen, mivel kiderült, hogy nem Nogaret
kémei követnek minket. Biztosak vagyunk benne, hogy
senki sem tudja, merre ve ük az irányt. Ha valóban ti
le etek volna az ellenség, Finisterre után kicsaloga unk
volna benneteket a nyílt óceánra, hogy aztán lerázzuk
vagy megsemmisítsük a hajóitokat. Így viszont nem kell
ilyesmire vesztegetnünk az időt, elindulhatunk
egyenesen Skóciába, ahol átadjuk az ezüst- és
aranyrudakat, valamint a pénzérméket a skótok
királyának, mint a leghűségesebb ala valói. Ezzel annyi
időre megnyerjük a barátságát, amennyire csak akarjuk.
A Templomos Rend Skóciában biztonságban van, és
kétségkívül örömmel fogadnak minket. Ha Nogaret
végül megtalál o minket, már nem számít, mert
addigra ez a kellemetlenség elcsitul, és minden
nézetkülönbség elrendeződik.
A burgundiai lovag egy pillanatig gondolkodo
ezen, aztán bólinto és elmosolyodo .
– Úgy legyen. Ez esetben megnyugodtam, és állok
rendelkezésedre, Sir William. – Felvont szemöldökkel
körülnéze az asztalnál, de ezú al nem mondo semmi
sértőt. – Helyesen feltételezem, hogy rangban mindenki
más fölö állsz?
Will Sinclair bólinto .
– Igen, elméletileg így van. Valójában azonban a
tengeren továbbra is a tengernagy következik Isten után,
én csupán egyszerű utas vagyok a hajóján. Uraim, most
magatokra hagylak titeket, mert rengeteg dolgotok lesz a
tervezéssel. Sir Charles, ha szükséged lesz rám, a
szállásomon megtalálsz. Már csak egy feladatom
maradt, hogy megdicsérjem de l’Armentière kapitányt a
La Rochelle-i helytállásáért. Helyes döntéseket hoztál,
Sir. Most pedig további szép napot mindenkinek.
 6.

Amint kilépe a kabinból, Will máris Tamot kereste a

tekintetével, és gyorsan meg is találta – földije a
hajókorlát melle beszélgete Saint-Valéry bárónővel. A
nő söté öld csuklyás köpenyt viselt, és a csuklya
felmeredő csúcsa mia magasabbnak tűnt Tamnál.
Sinclair egyszeriben a fejében hallo a lüktetni a
szívverését, a gyomra görcsbe rándult a… mitől is? –
te e fel magának a kérdést Egy pillanatra örömöt érze ,
majd alaktalan bűntudatot, amely hamarosan növekvő
haraggá alakult át.
Az Úr nevére, miért beszélgetsz avval a nővel? Ez volt az
első értelmes gondolat, ami eszébe juto , aztán ve egy
mély lélegzetet, és kényszeríte e magát, hogy
visszanyelje teljességgel megmagyarázhatatlan dühét.
Gyorsan átgondolta, hogyan kezelje udvariasan és
ártalmatlanul az elkerülhetetlen találkozást. Elindult
feléjük, és csak akkor ve ék észre, amikor megszólalt.
– Tam, a csónakomat, ha kérhetném. Szép napot,
bárónő.
Tam egy mordulással már indult is a tat felé, Jessica
Randolph pedig mosolyogva fordult szembe Sinclairrel.
– Sir William – köszöntö e a férfit nyugodtan. – Arra
számíto unk, sokkal tovább maradsz, akkora ma a
jövés-menés. Talán nem érzed jól magad?
Will kényszeríte e magát, hogy a lehető
legudvariasabban válaszoljon.
 – Nem, hölgyem, nagyon jól vagyok. Csupán van
néhány elintéznivalóm, Sir Charles és a tisztjei pedig
sokkal többet tudnak a teendőkről, mint én valaha is
fogok, így magukra hagyom őket a feladatokkal. Lá am,
Tammal beszélge etek.
– Tam kedves ember… Igaz, hogy engedélyezted
Charlesnak, hogy elvitorlázzon és felkutasson valami
távoli földet?
Átok erre a nőre!
– Úgy látom, Tam nem csak az imáiról beszélt.
– Ez nem igaz, jó uram. A sógorom mondta, hogy
engedélyt fog kérni tőled. Tam csupán válaszolt, amikor
rákérdeztem.
Will megkönnyebbült, hogy Tam nem árult el semmi
fontosat, mert korábban csak megemlíte e neki a dolgot,
de akkor még nem juto döntésre. Tam még soha nem
élt vissza a bizalmával, és a tudat, hogy ez most sem
változo meg, kellemes melegséggel töltö e el. Hirtelen
ráébredt, hogy a bárónő várakozóan néz rá.
– Ühüm – krákogta torokhangon. – Nos, a
tengernagy előadta a kérését, én pedig válaszoltam rá.
Nemsokára megválik tőlünk.
– Megkeresi az ismeretlen földet, azt a Mericát. –
Nem kérdés volt, ami meghökkente e a lovagot.
– Ezt is említe e neked?
– Igen. Nem kelle volna?
– Nem, csupán meglepődtem.
– Azon, hogy beavato a bizalmába egy egyszerű
nőt, vagy hogy egyáltalán megemlíte e?
 Sinclair a fejét rázta.
– Egyiken sem, hölgyem. Nem akartalak megsérteni.
A nő résnyire összehúzo szemmel néze rá, de
ebben a pillanatban alulról érkező tompa koppanás
tuda a velük, hogy megérkeze a csónak, amit Tam
hívo . Will átnéze a korláton, hogy megbizonyosodjon
róla, aztán enyhén meghajolt a bárónő felé.
– Bocsáss meg, hölgyem, i a csónakom. Még
rengeteg a tennivalóm.
– Ebben biztos vagyok, uram. – A bárónő elegánsan
biccente és távozo .
Willnek meg kelle acéloznia az akaratát, hogy ne
nézze, amint a hajó elejébe sétál, bár hallo a, ahogy a
legénység tagjai üdvözlik. Gyors elhatározással kilépe
a korlát résén és lenéze a mozgó kötéllétra melle .
Amikor már biztonságosan ült a csónakban, maga
köré tekerte a köpenyét. Tam kifejezéstelen arccal
figyelte.
– Mi van? Mit jelent ez a tekintet? – mordult fel
skótul a lovag, hogy az evezősök egy szót se értsenek
belőle. Tam elfordíto a a fejét, de Will nem hagyta
annyiban. – Lá am, hogy bőségesen van
mondanivalótok egymásnak. Mi mást mondtál még el
neki azon kívül, hogy jóváhagytam a tengernagy
kérését?
– Csupán elütö ük az időt egy kis csevegéssel.
Egyenesen rákérdeze , én pedig válaszoltam, de nem
gondolkodás nélkül. Egy-két napon belül úgyis rájö
volna, amikor a tengernagy elindul, így gondoltam, nem
lehet belőle semmi baj. – Felvonta a szemöldökét. – Te
most dühös vagy rám?
Will figyelte az evezősök izmainak játékát, ahogy
eltávolodnak a csónakkal a tengernagy hajójától, és
szakszerűen az övé felé veszik az irányt. Felsóhajto .
– Nem, nem vagyok dühös, Tam… csak az a nő…
felkavar.
Tam ezt figyelmen kívül hagyta, inkább megkérdezte:
– Mit gondolsz erről a fickóról a puccos hajójával?
Mi is a neve? De l’Armentière? – Skót módra,
Armintírnak ejte e a nevet. – Ha lá am valaha
Templomos Vadkant, hát ő az.
– Kétségtelenül, bár ennek ellenére jó ember, és
örülök, hogy velünk van. Gyors az észjárása, és amíg
gondoskodunk a jókedvéről és biztosítunk neki
ellenfelet, nem lesz baj vele. A három hajója már
önmagában is nagy nyereség, és hozo magával két-
háromszáz embert is. Ez nagyszerű, ha a tengeren
harcba keveredünk, viszont ha partra szállunk,
gondoskodni kell az etetésükről és a szállásukról.
– Igaz – bólinto Tam.
Közeledtek saját hajójukhoz, a törzs már föléjük
magasodo . Az evezősök parancsnoka felállt, és egy
hosszú, kampós végű rúddal elkapta a kötéllétrát, amely
a gálya leghátsó evezője mögö lógo le a fedélzeti
feljáró nyílásából.
– Viszont háromszáz újabb ember a mieinkkel már
egész kis sereg. Azt mondtad, a tengernagy felvete e,
hogy a skótok királya talán nem fog örülni, ha egy
ekkora flo a behajózik a vizeire. Nem gondolod, hogy
igaza lehet?
Will felmordult, közben felkészült a kiszállásra,
amint biztonságosan rögzítik a csónakot.
– Lehetséges, Tam. Sosem tudhatjuk. De úgy
hallo am, Robert király problémái kizárólag szárazföldi
eredetűek. A gályáknak nem sok hasznát veszi, viszont
nagyon kellenek neki a harcosok. Erről viszont eszembe
juto , hogy meg akartalak kérdezni, vannak-e még
skótok a flo ában. Ki tudod deríteni?
– Megkérdezhetem. Kit keresel?
Will felállt és kitámaszto a magát a ringatózó
csónakban.
– Bárkit, aki tud valamit Arran szigetéről, mert én
nem ismerem. Gyakran lá am, de csak távolról. Sosem
szálltam o partra, és eszembe juto , hogy talán akad a
flo ában valaki, aki ismeri a helyet.
– Megpróbálom kideríteni. Figyelj, hová lépsz,
nehogy beess a vízbe. Utána órákig pucolhatom a sót
meg a rozsdát a kardodról.
 7.

– Gyere vissza ide, és maradj távol a sziklaperemtől!

Pontosan te mondtad nekem, hogy omladozik a széle.
Másra sincs szükségünk, mint hogy egy fél hegyoldallal
együ lezúdulj a hajóinkra. – Will hátravete fejjel
nevete , de azért engedelmeskede Tamnak. Visszatért a
szilárdabb talajra, leült egy kisebb fűfoltra földije melle ,
és kinéze nyugatra, a horizontig nyúló Atlanti-óceánra.
– Nézd ezt a látképet. Lá ál már valaha hasonlót?
Nem hiszem, mivel soha nem lá ál egyszerre ennyi
vizet, de én sem. Az elmúlt években mindke en
rengeteget utaztunk, bár ha jobban belegondolok,
kétlem, hogy valaha is szem elől veszte ük volna a
szárazföldet. Mindig o volt velünk, elő ünk,
mögö ünk vagy melle ünk, látótávolságon belül. Ám
odakint, ahová a tengernagy holnap elindul, semmi
sincs. Mi viszont arra megyünk, északnak, Írország,
majd Skócia felé, és most is szinte végig látni fogjuk a
szárazföldet. – Nyugatra mutato . – O , az ég peremén
túl nincs semmi, csak még több víz, és a tengernagy egy-
két napi hajózás után el fog veszni egy akkora óceánban,
hogy az egyedüli reménye a szárazföld megtalálására az
lesz, ha megfordul és visszajön.
– Ő már nem tengernagy. Nevezd csak Sir
Charlesnak.
Ez igaz volt. Az elmúlt két napban, mióta de
l’Armentière gályái megjelentek a horizonton, a
templomos hajók a Corunna-foktól eljuto ak a véde ,
névtelen öbölbe, és amint biztonságosan lehorgonyoztak
és megkezdték a készletek átrakodását a Merica
keresésére induló négy hajóra, Sir Charles megvált
tengernagyi rangjától, és átruházta azt de Berenger-ra. A
poszt és a hatalom átadását Sir William Sinclair
hitelesíte e. A ceremónia rövid volt, mindenfajta
felhajtás nélkül folyta ák le a parton, egy kisebb
istentisztelet keretében, melyet a La Rochelle-ből velük
tartó négy püspök celebrált. A rituálé végén
szétszéledtek folytatni a rakomány szétválogatását.
Sir Charles küldetése megragadta az emberek
fantáziáját, és nem volt nehéz összegyűjtenie száztíz
lelkes önkéntest, akik hajlandóak voltak elhajózni vele,
hogy megkeressék a mesebeli új földet. Ennyi ember
bőven elegendő volt a kis flo a mozgatásához. Lovakat
azonban nem vi ek magukkal, és ez a bejelentés először
meglepte Sir Williamet, bár hamar felismerte a döntés
mögö megbúvó józan belátást. Senki nem tudta,
meddig tart az út, vagy hogy egyáltalán sikerrel járnak-
e, de Saint-Valéry úgy számolta, akár három hónapot is a
tengeren tölthetnek, és mivel nem tudtak volna elegendő
takarmányt magukkal vinni, nem lá a értelmét a lovak
szállításának. Emelle közismert tény volt, hogy a lovak
rosszul viselik a tengeri utazást; néhány hét után
legalább egy teljes napra, de nemritkán ke őre volt
szükségük, hogy újra hozzászokjanak a szilárd talajhoz.
Senki nem akart belegondolni, milyen hatással lenne egy
több hónapos tengeri út az állatokra. Saint-Valéry
expedíciója így gyalogosan fog partra szállni az új
földön, hacsak nem lesz olyan szerencséjük, hogy
találnak hátasokat Mericában.
– Meddig marad velünk Sir Charles, mielő útra kel?
 – Nem sokáig. Valószínűleg búcsút int, mielő a
szárazföld eltűnne a hátunk mögö .
– Elég nyugodtnak tűnsz, szárazföldi patkány
létedre.
– Csak annyira, amennyire bárki más is nyugodtnak
tűnik. De igen, az vagyok. Odalent a parton minden a
terv szerint folyik, nekünk egyelőre nincs más dolgunk,
mint várakozni.
Tam erre nem válaszolt. Ala uk a parton valóban jól
haladt a rakodás, a készleteket átvi ék egyik hajóról a
másikra, hogy Saint-Valéry kis flo illája a lehető
legfelkészültebben vághasson neki az útnak. Will és Tam
semmit nem tehe ek, ezért kihasználták a lehetőséget,
hogy megmozgassák egy kicsit a lábukat. A veszélyes
kiszögellést megkerülő ösvényen felmásztak a szikla
tetejére, ahol nyugodtan üldögéltek és pihentek a lenti
nyüzsgés fölö .
Will mosolyogva hátradőlt, behunyt szemmel élvezte
a napsütést, de Tam nem fogyo ki a kérdésekből.
– És mi lesz a Finisterrénél várakozó hajókkal?
– Már gondoskodtunk róluk. De Lisle úton van,
hogy találkozzon velük, ha egyáltalán o vannak. Majd
követnek minket a part mentén, amíg el nem érik a
Corunna-fokot, aztán északnyugatnak fordulnak, Skócia
felé. A Mull of Kintyre-nél megvárjuk őket. – Elfordíto a
a fejét. – Sikerült kiderítened, vannak-e skótok a
flo ában?
– Igen, de csak ma reggelre. Ke en is vannak, az
egyik egy gallowayi fickó, Mungo MacDowal. Nem
lá am, nem is beszéltem vele, de hagytam neki üzenetet,
hogy látogasson meg téged, ha végze a délutáni
munkájával. Ha gallowayi, akkor úgy nő fel, hogy
állandóan látnia kelle Arrant. Mire visszamegyünk a
partra, valószínűleg már o fog várni. Mondd csak,
miért kell hajót cserélnünk? Már kezdtem megszokni a
mostani helyem.
Will kinyito a az egyik szemét, felsandíto a napra,
aztán úgy néze Tamra, mintha annak elment volna az
esze.
– Hiszen nem is cseréltünk hajót.
– Nem, de akár úgy is vehetjük. Kapitányt
cseréltünk, pedig kedveltem de Berenger-t.
– Ennek semmi jelentősége. Nem volt más
választásom. Csak a tengernagy gályája elég nagy a
bárónőnek és a hölgyeinek. Talán ki kellene hajítanom
őket? De Berenger átvezénylése nem változtat semmit,
de ha te és én átmennénk, túlságosan szűkösen lennénk.
Vagyis maradunk a helyünkön. Emelle nem tudnék
megmaradni a hajón annyi nő társaságában.
Tam válaszolni akart, ám inkább ő is ledőlt a fűbe, az
ujjait összekulcsolva a tarkóján.
– Nem tudnál, mi? – motyogta. – Az túl emberi
volna. Nem bírod elviselni a nőket.
Will ezt nem mélta a válaszra, de Tamnak skót
szarkazmusa ellenére igaza volt. Will Sinclair valóban
nem viselte jól a női jelenlétet, és ezért döntö úgy, hogy
a másik hajón marad, mivel de Berenger régi gályája
sokkal jobban megfelelt az igényeinek. A tény, hogy a
templomos kincs a hajó rakterében volt elhelyezve,
elegendő okot szolgáltato rá, hogy ne kelljen egészen
Skóciáig elviselnie a zavarba ejtő, ugyanakkor dühítő
Saint-Valéry bárónő jelenlétét és közelségét.
Tamot nem lepte meg a válasz hiánya, hosszú ideig
feküdt némán, élvezte a nap melegét az arcán, aztán
megkérdezte:
– Mihez kezdünk, ha egyszer odaérünk Skóciába?
Egyenesen a királyhoz mégy?
Sir Charles szinte szóról szóra ugyanezt kérdezte tőle
reggel, és bár akkor őszintén válaszolt, azóta sokat
gondolkodo , és most egy kissé eltérő választ ado
Tamnak.
– Nem tudom megmondani, Tam. Sok függ a ól, mit
találunk o , amikor megérkezünk. Sir Charlesnak ma
reggel azt mondtam, először is keresünk egy biztonságos
horgonyzóhelyet, mivel nem lehetek biztos benne, hogy
Arran megfelelő lesz, aztán érdeklődöm a királyról,
például a hollétéről. Azóta azonban arra a
következtetésre juto am, hogy talán egyik sem lesz
olyan egyszerű, mint hi em. Például kétlem, hogy
azonnal elindulhatnék a királyhoz. Túl sok a tennivalóm
saját embereim közt. Nagyon nagy a létszám, és a
lovagok közül sokan túlságosan büszkék és makacsok
ahhoz, hogy csak úgy hátrahagyjanak mindent. Azt
hiszem, el kell tölteni némi időt a szabályok
lefektetésével és a hatalmam megalapozásával, mielő
ellovagolnék.
– És persze o van maga Skócia királya. Utoljára azt
hallo am, elborítják a problémák, saját nagyurai és bárói
legalább annyi kellemetlenséget okoznak neki, mint az
angolok. Különösen az északi Comynok. Maguknak
követelik a koronát, trónbitorlónak tartják Bruce-t, ezért
polgárháborús állapotok uralkodnak. Ráadásul Anglia is
folyamatos fenyegetést jelent. Plantagenet Edward
ugyan meghalt, de gró ai és bárói ugyanolyan mohón
akarják leigázni a skótokat. Lehet, hogy Bruce már nem
is él, bár imádkozom Istenhez, hogy ne így legyen.
Azonban ezt az eshetőséget is számításba kell venni, és
terveket kell rá készíteni. Át kell gondolnom, hogyan
fogom megközelíteni Sir Thomas Randolphot és a
skóciai templomosokat. Biztosan barátságosan fogadnak,
de hogy hatalmukban áll-e segítséget nyújtani nekünk,
azt majd csak o fogjuk meglátni.
– És hol találunk biztonságos kikötőt?
– Elsőként Arranra gondoltam. Skót fennhatóság
ala áll, és Bruce birtoka, mióta Alexander király
legyőzte a norvégokat a largsi csatában. Odamegyünk és
kiderítjük, mi a helyzet. A sziget a Clyde torkolatában
helyezkedik el, de elég távol van mindentől ahhoz, hogy
elrejtőzhessünk. Kétlem, hogy bárki is lakna o
mostanában. Ahogy emlékszem, meglehetősen sivár
hely, a mi céljainknak azonban tökéletesen megfelel.
– Lehetnek o helyiek.
– Lehetnek, de velük majd beszélünk. Nem akarjuk
bántani őket.
– Csakhogy ők ezt nem tudják. Látnak egy idegen
hajókból álló flo át, és elrejtőznek a dombok közö . A
skótok, különösen a szigetlakók, nem bíznak az
idegenekben.
Will pillanatnyi gondolkodás után megvonta a vállát.
– Nos, ez egy olyan híd, amin akkor kell átmennünk,
amikor odaértünk…
 Egyiküknek sem volt több mondanivalója, csendben
hevertek még egy ideig a füvön, élvezték a semmi evést
és a kemény földet a hátuk ala . Hamarosan
elbóbiskoltak, és Tam úgy érezte, alig hunyta le a
szemét, amikor Will tenyere csa ant a combján.
– Gyerünk, indulás. Az a Mungo már biztosan vár
minket. Akárcsak Skócia, és közeledik a dagály!
Tam az oldalára gördült és feltápászkodo , de
mielő elindulha ak volna lefelé a kanyargós és
veszélyes ösvényen, amely levezete a partra, újra
kinéze a végtelen óceánra.
– Szerinted Sir Charles megtalálja azt a Mericát?
– Nem hiszem, Tam. Viszont a szívem mélyén a ól is
félek, hogy Robert Bruce király halo . Imádkozzunk
Istenhez, hogy egyikben se legyen igazam.
Tam szótlanul te egy negyedfordulatot, és észak felé
néze , ahol a tenger ugyanolyan nagynak és
határtalannak tűnt, de tudta, hogy abban az irányban
fekszik szülőföldje, és ha az időjárás engedi, néhány
napon belül újra viszontláthatja.
Arran
Arranszigete
szigete
 A
Aszent
szentsziget
sziget

1.

– Odafentről figyelnek minket.

Tam Sinclair hangja alig volt több halk mormolásnál,
de a melle e álló három férfi mind odanéze , ahová
mutato . A szakállas, hordómellkasú fegyvernök,
Mungo MacDowal harákolt és kiköpö oldalra.
– Ez i Eilean Molaise – horkanto a skót nyelven. –
Az i eniek szerint szent hely, ezek valószínűleg
szerzetesek. Talán hárman lehetnek odafent,
barlangokban laknak, akár az állatok. Nem fognak
zavarni minket.
– Akkor sem, ha partra szállunk? – kérdezte Will
Sinclair.
Mungo alig mélta a egy rövid pillantásra.
– Akkor sem, ha megöljük őket. – A korláthoz lépe ,
hogy jobban megnézze magának a távoli leskelődőket.
Will sandán rávigyorgo a valamivel mögö e álló de
Berenger tengernagyra.
– Érte ed, amit mondo ?
De Berenger csak pislogo .
– Egy vadkan röfögését hallo am. Értenem kelle
volna?
 Sinclair vigyora kiszélesede .
– Mungo azt mondta, azok az emberek valószínűleg
közösség nélküli szerzetesek, akik remeteként élnek. A
sziget neve Eilean Molaise, Szent Molaise szigete, egy
kelta szent után nevezték el, aki egykor i élt. Azt
mondja, a szerzetesek barlangokban élnek, mint a
vadállatok, de nem akarnak ártani nekünk.
A tengernagy megköszörülte a torkát.
– Ezt el kell fogadnom… az egyik vadállat
véleményét a másikról. Nehéz elhinnem, hogy ez az
ember a mi fegyvernökünk.
– Pedig az, immár két évtizede, és sikerült annyira
elnyernie a kapitány bizalmát, hogy ebből tizenke őben
tiszti rangban szolgált. Érti a dolgát, és ismeri ezeket a
szigeteket és a lakóikat. Én viszont nem. És szándékosan
beszél skótul, mert ma skótok társaságában van, és már
évek óta nem volt alkalma gyakorolni a nyelvét. – Will
ismét elmosolyodo , hogy elvegye következő szavai élét.
– Mutass iránta némi türelmet, Edward, és próbálj
kevésbé megvetően ránézni. Jó ember, csupán a te
mércéd szerint közönséges.
De Berenger bólinto .
– Látom, kedveled a fickót. Rendben, hallgatok a
tanácsodra, és sokkal elnézőbb leszek. Mikor akarsz
továbbindulni?
Will átgondolta a választ.
– Azt hiszem, még nem. – Felnéze a dombon álló
emberekre, szilue jük élesen kirajzolódo a felkelő nap
fényében. Közö ük és a hajók közö azonban még
vastagon megült a tengeri köd, teljesen eltakarva a
partot. – Egy-két óra ala felérhetnénk oda – tűnődö –,
feltéve, ha találunk kikötésre alkalmas helyet. A
dombtetőről jó kilátásunk nyílna a másik oldalon, az
o ani öböl fele . – Felemelte a hangját. – Mungo, a
tetőről láthatjuk Arrant?
– Minden gond nélkül. Az öböl túlsó partjáig egy
mérföld sincs a távolság.
– Tökéletes, akkor odamegyünk. Van elő ünk
homokos part, ahol kiköthetünk?
– Nem, ez egy sziklás partszakasz, de valamivel
hátrébb, ahol nemrég eljö ünk, van egy lankás rész.
– Edward, tudnál találni egy helyet, ahol partra
szállhatunk, de még rejtve maradunk a szárazföld felől?
– Én nem, de a kapitányom biztosan. – De Berenger
odahívta újonnan kineveze alárendeltjét és parancsot
ado a gálya elindítására. Will közben a hallótávolságon
kívül álló Tamra és Mungóra pillanto , akik skót és gael
szavakat váltatlak egymással, és ismét elmosolyodo .
Mungo MacDowalről kiderült, hogy
felbecsülhetetlen értékű kincs, mert nem Galloway
megye MacDowal tájegységéből érkeze , ahogyan azt
Tam gondolta. A gyerekkorát valóban o töltö e, de a
szigetekről származo , és épp Arranban születe . Apja
halála elő beutazta a szigeteket, aztán tizennégy éves
korában a nagybátyjával átköltözö a szárazföldre.
Zárkózo mogorvasága csupán felve álarc volt, és
amint elfogadta Willt méltó bajtársként – mivel holmi
világi rangok semmit nem jelente ek neki –, készséggel
állt rendelkezésére, azonnal számot adva értékes
tudásáról.

Ő
 Ő javasolta, hogy a teljes flo át rejtsék el a Sanda
nevű apró sziget délkeleti oldalán, a szárazföld Mull of
Kintyre névre hallgató földnyelvétől nem messze, ahol
akár heteket vagy hónapokat is eltölthetnek anélkül,
hogy felfedeznék őket. Rámutato , a flo a o elég közel
lesz Arranhoz, hogy bármikor gyorsan, egy napon belül
elérhesse, viszont Arranban senkinek nem lesz
tudomása a jelenlétükről. Will felismerte a tervben a
logikát, és utasíto a de Berenger-t, hogy vezesse a hajóit
északnak, majd keletnek Írország partjai mentén,
biztonságos távolságban Rathlin szigetétől, és
horgonyozzanak le Sanda szigete mögö . Egy héten
belül csatlakozo hozzájuk de Lisle kapitány újabb
három közepes méretű, harminckét evezős gályával,
melyek Marseille-ből érkeztek Finisterréhez.
Franciaországnak abban a körzetében ennyi maradt a
templomos flo ából.
Amint az újonnan érkeze eket biztonságosan
elhelyezték, Will egy kisebb csapa al azonnal el akart
indulni Arranba, ám ismét Mungo volt az, aki előállt egy
jobb ötle el. Azt javasolta, menjenek egyetlen gályával, a
legnagyobbal, hogy tiszteletet vívjanak ki, és elvegyék az
esetleges támadók kedvét, ugyanakkor mégse keltsék azt
a benyomást a helyiekben, hogy invázió készül. Arran
délkeleti oldalán volt egy véde horgonyzóhely, egy
Lamlash nevű öböl, valamint a par ól alig egy
mérföldnyire egy kis sziget, ami ugyanazt a célt
szolgálhatja, mint Sanda a flo a számára – elrejti őket,
amíg úgy nem döntenek, hogy megfelelőek a
körülmények Arran megközelítéséhez. Will pontosan
köve e a férfi tanácsait, és bár maga is meglepődö saját
készségességén, ösztönösen megbízo a másik skótban.
 Azonban mielő elindultak Sandától, Saint-Valéry
bárónő és hölgyei – az úrnő legnagyobb bosszúságára –
kénytelenek voltak hajót váltani és elfoglalni Will és Tam
korábbi szállását, míg a férfiak átköltözködtek a
tengernagy nagyobb hajójára, hogy azon menjenek
Arranba. A kincsek elosztása így nem volt megfelelő – a
bárónő értékei kerültek Willhez, míg a templomos
kincsek a bárónő hajóján maradtak –, de ezzel egyelőre
semmit sem lehete tenni.
Tam és Mungo most őt nézték, nyilvánvalóan arra
vártak, hogy mondjon valamit. Rámutato a domb
tetejére.
– A tengernagy visszaviszi a hajót arra a helyre, amit
mondtál, én pedig valószínűleg felmászok oda
körülnézni. Remélem, elég jól érzitek magatokat ahhoz,
hogy velem tartsatok. Szerintetek mennyi idő kell, hogy
felérjünk?
Tam hátradöntö e a fejét és alaposan szemügyre
ve e a domboldalt, miközben a képze evezősök
munkájának köszönhetően a gálya lassan elfordult. Tam
együ fordult a hajóval, csak az ellenkező irányba, és
tekintetét egy pillanatra sem ve e le a partról. Az evezők
most mindkét oldalon a vízbe merültek, megállíto ák a
hajó forgását, majd előrelökték a járművet, először csak
lassan, de minden húzással egyre gyorsabban. Tam
végül Willre néze .
– Késő délelő re o lehetünk, ha haladéktalanul
partra szállunk. Lehetne gyorsabban is, de emlékszem,
mennyit szenvedtél, mire felmásztál a szikla tetejére
aznap, amikor Sir Charles hajót válto . Alig kaptál
levegőt, pedig az a kis kapaszkodás semmiség volt
ehhez képest.
Will arca kifejezéstelen maradt, de csak nagyon
nehezen bírta ki, hogy ne nevesse el magát az ismerős
ugratás hallatán. Mungóra néze , az állával Tam felé
bökö .
– A fickó félrebeszél. Gyakorlatilag nekem kelle őt
vinnem, annyira elgyengült és kifogyo a levegőből. Túl
sok időt töltö a tengeren, túlságosan kevés
gyakorlatozással. Megyek készülődni, addig kerítsetek
valami ennivalót, amit magunkkal viszünk. Ha kész
vagyok, i találkozunk.
Nem sokkal később már újra a fedélzeten volt,
egyszerű, bélelt, térdig érő zubbonyára és bőrmellényére
hosszú, nehéz, zöld gyapjúból készült köpenyt öltö ,
egyetlen fegyvere az oldalán viselt egyélű tőr volt.
Lábára vastag kötö nadrágot húzo , gyalogoscsizmáját
szorosan összehúzta lábszárközépig. A másik két férfi
már várt rá, hasonló öltözékben és fegyverze el, mert
nem volt rá túl nagy esély, hogy a szent szigeten bajba
keverednek, és nem akartak ellenségesnek tűnni, még a
dombtetőről figyelő szerzeteseknek sem. Tam egy
viharvert bőriszákot is hozo , átvetve a vállán.
– Étel – mondta, amikor lá a, hogy Will odanéz.
– Nagyszerű. Éhesek leszünk, mire felérünk.
Szereztetek csónakot?
 2.

A sziget legmagasabb pontjáról nyugat felé tekintve, a

Lamlash-öböl túloldalán eléjük tárult Arran egész keleti
fele. A reggel hűvös volt, de nem fújt a szél, így a
tengerei köd egy része még nem tűnt el alóluk, különös
párafoltok úsztak az öböl fele , akár a földhöz kötö
felhők. Az ég is borús volt, de a felhőtakaró már kezde
felszakadozni, és egy ideig nem fenyegete esővel.
Körülö ük ezerszám hasíto ák a levegőt a sirályok, éles
rikácsolásuk minden más hangot elnyomo .
– Nem sok mozgást látok odaát.
– Nem, de ez nem jelenti azt, hogy nincs is o senki.
Kellemes reggel van, előbb vagy utóbb felbukkan valaki.
Csodálatos látkép, nem igaz?
– De igen, Mungo. Mikor jártál i utoljára?
– Az Úrra, van annak már vagy… utoljára
kölyökkoromban voltam i , még a szakállam se’ serkedt.
Legalább húsz éve, afele meg nem tudok számolni.
Sosem terveztem, hogy még egyszer Eilean Molise-re
teszem a lábam. Így, körülnézve, nem is tudom, miért
nem.
Sinclair ezzel nem tudo vitába szállni.
Tudta, hogy Arran szigete nagyjából tojás alakú, a
keskenyebbik vége balra húzódo , fokozatosan lejtve a
tenger felé. Közvetlenül velük szemben, az öböl túlsó
oldalán a lépcsőzetesen emelkedő part félholdat formázó
fennsíkban végződö , amely több mérföld hosszú
lehete , és enyhén emelkede északnyugat felé, egészen
a horizontot uraló mocsárvidékig. Még északabbra,
egészen jobbra már sokkal erősebben emelkede a terep,
amíg a lágyan hullámzó dombok bele nem olvadtak a
távoli, magas hegyekbe, melyek némelyikére már
hósapkát húztak a kora téli viharok.
Will balra néze , a sziget legdélebbi pontját figyelte,
a szemét erőltetve próbálta kivenni az erődítményt,
amely melle éjszaka eljö ek. Sötétben közeledtek,
evezőkkel, és biztonságos távolságban maradtak a
par ól; a nagy vitorlát bevonták, nehogy valaki
észrevegye őket, de ők több tábortüzet is lá ak
pislákolni. Mungo azt mondta, a tüzek a Kildonan lejtőin
égnek, egy természetes sziklaszirti erődben, amelyet
azóta laknak folyamatosan, hogy először érkeztek
emberek Arranra. Emeltek oda egy kőtornyot, melyet
még a norvégok kezdtek el építeni több évtizeddel
korábban, mielő Alexander király legyőzte őket a largsi
csatában, és véget vete a norvég uralomnak Skócia
nyugati felén. De a helyet már elő e is védelmi állásként
használták. Will nem láto semmit, úgy vélte, a torony a
földnyelv másik oldalán lehet, ha még áll egyáltalán.
Hátat fordíto a látképnek, azon gondolkodo ,
milyen békésnek tűnik minden, és közben vajon hány
ember lehet odaát.
– Lá ok valami életjelet? – kérdezte, pedig tudta, ha
látnának, már szóltak volna. Meglepődö , amikor Tam
válaszolt.
– Igen, méghozzá egészen közel… az egyik szent
őrülted az.
 Will elnyomo egy horkantást, amikor meglá a,
hogy korábbi figyelőik egyike o áll alig tizenöt
lépésnyire, egy mélyedésből figyeli őket, csak a melle és
a feje látszo ki.
– Nos, ennyit arról, hogy nem fognak zavarni
minket.
– Ne is figyelj rá, majd elmegy – morogta Mungo. –
Mint Tam mondta, ez a fickó egy megszállo ,
valószínűleg holdkóros… annak kell lennie, ha i tud
élni.
A szerzetes meg sem moccant, csak nézte őket, és
Will úgy vélte, Mungo leírása nem is lehetne pontosabb.
Hagyja figyelmen kívül, vagy inkább menjen oda hozzá?
Félőrült vagy sem, a fickónak lehetnek használható
információi, és ha így van, akkor nem elvesztegete idő
kikérdezni.
Kihúzta magát és szembefordult a férfival, némán a
szemébe néze , de nem te semmilyen mozdulatot. A
férfi az érdeklődés félreismerhetetlen jeleként enyhén
oldalra döntö e a fejét. Will biccente és inte neki,
hogy jöjjön közelebb, aztán egyre elképedtebben figyelte
a szerzetes közeledését. A remete hihetetlenül magas
volt, ahogy kimászo a mélyedésből, és most már azt is
lá a, hogy egy aggastyánról van szó. Toprongyos volt és
koszos, haja és szakálla gubancos, mintha évek óta nem
mosta és fésülte volna, egyetlen ruházatát egy térdig érő
fekete köpeny alko a, amely olyan rongyos és szakadt
volt, hogy a mellénél és a lábánál nagyobb foltokban
kilátszo alóla a bőre. Kezében hosszú, galagonyáról tört
botot tarto , vastagabbik vége jóval a feje fölé nyúlt, a
derékövként szolgáló régi, foszló kötéldarabról pedig
bőrtasak lógo . Elképzelhetetlenül hosszú lába csupasz
volt és inas, lábfejét ősrégi kecskebőr szandálba bújta a,
melyet bőrszíjakkal rögzíte a helyére.
Az idegen lassú léptekkel közelede , megállt Will
elő kétlépésnyire, és mélyen a lovag szemébe néze .
Mungo és Tam jelenlétéről tudomást sem ve , de Will
tudta, hogy mindke en elkerekede szemmel bámulják
őket.
Bólinto az öregembernek.
– Szép reggelt – szólalt meg skótul, mert nem tudta,
mire számítson.
A remete válaszképpen biccente , aztán elfordíto a a
fejét és lenéze a part elő horgonyzó gályára. Végül
hibátlan franciasággal szólalt meg.
– Valóban szép reggel van. Mi hozta a templomosok
tengernagyát Eilean Molaise-ra?
Will egy pillanatra megdermedt, nem csak a szakadt
csavargó kinézetű férfi hibátlan franciatudása lepte meg,
hanem maga a kérdés is.
– Ismered a Templomos Rendet? – Hirtelenjében
nem juto más az eszébe. A mélyen ülő, öreg, sötét, ám
mégis csillogó szempár tekintete a bozontos szemöldök
ala visszatért a lovagra.
– Egykor ismertem… elég jól ismertem ahhoz, hogy
felismerjem a tengernagy zászlaját. De az már nagyon
rég volt.
– És honnan… honnan ez az ismeretség?
Az öreg egyszerre bólinto és vonta meg a vállát.
 – Elég közelről. Egykor én is a rend tagja voltam,
amíg meg nem lá am az igazságot.
– Amíg… rá nem jö él… az igazságra? – Will
tisztában volt vele, mennyire nevetségesnek tűnhet, de
elszántan harcolt, hogy összeszedje magát. – És mit lá ál
meg, jó uram?
– Egy kívül fehér, ám belülről rothadó síremléket.
Egy ilyen kijelentésre nem léteze megfelelő válasz,
de Will ve egy mély lélegzetet, és kereste a szavakat,
melyekkel folytathatná ezt a különös beszélgetést.
– Azt mondtad, a rend tagja voltál. Milyen
minőségben?
– Lovag voltam, bár mint mondtam, ennek már
hosszú ideje.
– Templomos lovag? Mi a neved, uram?
Az öreg vonások mosolyba szaladtak, az arc nagy
részét eltakaró szakáll mögül elővillant a fogatlan
szájnyílás.
– A hi estvéreim Gaspard-nak neveznek.
– Nem úgy érte em. Akkor mi volt a neved, amikor
a rendhez tartoztál?
– Az nem fontos. Az a régi életem volt, és már
szakíto am vele.
– Elhagytad a rendet… úgy érted, megszegted az
esküd? Hitehagyo vagy? Akkor hogy lehet…
– Semmiféle esküt nem szegtem meg, egyszerűen
csak eljö em. Szegénységet, szüzességet és
engedelmességet fogadtam, és tartom is azóta… a
szegénységet, ahogy az út keresőjéhez illik, a
szüzességet, amely soha nem forgo veszélyben, és az
engedelmességet feljebbvalómnak, az i eni kis
közösségünk abbéjának.
Sinclair a homlokát ráncolta.
– Az út keresője. Miféle út ez?
Az öreg felvont szemöldökkel néze rá.
– Csak egy út van.
Will Sinclair megborzongo , nem akart utat engedni
a fejében megformálódó bizarr gondolatnak, de amint
alakot öltö , mégis kénytelen volt körbejárni, bármilyen
hihetetlennek és különösnek is tűnt. Tamra és Mungóra
pillanto , és inte nekik a fejével, hogy menjenek odébb.
Amint eltávolodtak, Will kezet nyújto az öregnek, aki
elfogadta, és szorítását a sajátjával viszonozta olyan
erővel és határozo sággal, ami meglepte a lovagot. Ez a
viharvert, útszéli jelenség Sion Testvériségének tagja
volt. Will nem engedte el a kezét, csak a fejét csóválta
mosolyogva.
– Örülök a találkozásnak, testvér – mondta végül. –
Sosem hi em volna, hogy egy ilyen helyen bukkanok rá
valamelyik hi estvérünkre. Remélem, az imént nem a
mi testvériségünkre céloztál, amikor kifehéríte
síremlékekről beszéltél.
– Méghozzá egy öreg hi estvérre – felelte a másik
sanda mosollyal. – És nem, nem a mienkre gondoltam,
hanem a Templomos Rendre. Egy díszes építmény,
melyet Isten dicsőségére emeltek, de nemcsak saját
gyökereit felejte e el, hanem mindennapi kalmárkodása
közepe e még saját istenét is megtagadja. A rendet
emberek építe ék, fejetlen kapkodással, hogy világi
javakat és hatalmat gyűjtsenek maguknak. Nem csoda,
hogy a tagjai ugyanolyan romlo á váltak, mint a
tevékenységük. Még nem mondtad el, mi hozta a rendet
Eilean Molaise-ra.
– Elmondom, de először áruld el a neved, és azt is,
miért kerestél meg minket.
– Hány éves vagy, testvér, és mi a te neved?
– William Sinclair vagyok Roslinból, negyvenhat
esztendős.
– Nos, William Sinclair Roslinból, az az ember, aki
egykor voltam, meghalt, amikor te még mit sem tudtál a
világról, és vele halt a neve is. Bár elmondhatnám neked,
ki volt ez az ember, semmit nem jelentene számodra.
Legyen elég annyi, hogy utána évekig vándoroltam,
mielő több mint harminc éve rátaláltam erre a kis
szigetre. Azóta i vagyok, egy nap i is fogok meghalni.
– Oldalra döntö e a fejét. – Akkor kezdtél gyanakodni a
kilétemre, amikor megemlíte em az utat, igaz?
– Igen, akkor. De mi ve rá, hogy idejöjj hozzánk?
Az az érzésem, nem sok emberrel beszélgetsz
mostanában.
Az öreg ismét elmosolyodo .
– A kíváncsiság. Még ennyi idő után sem tudom
legyőzni. Te vagy a tengernagy?
– Nem, testvérem, nem én vagyok.
– De látom, hogy van befolyásod. Tehát nem
egyszerű lovag vagy. Mi hozo ide?
 – A szükség – felelte Will. – Mint bizonyára
kitaláltad, a társaim nem tagjai a testvériségünknek, de
hallo ák, amikor azt mondtad, hogy templomos lovag
voltál, tehát ha velünk szeretnél étkezni, beszélhetünk
nem titkos témákról. Velünk tartasz?
A Gaspard nevű férfi ismét oldalra billente e a fejét –
önkéntelen, megszoko mozdulat lehete .
– Örömmel. A kecsketej és a zab harminc év után
elég unalmassá tud válni. Remélem, hoztatok
magatokkal húst.
Will majdnem megkérdezte, hogyan fogja megrágni
fogak nélkül, de inkább inte Tamnak és Mungónak,
hogy csatlakozzanak hozzájuk. Bemuta a őket
egymásnak.
– Gaspard testvér velünk ebédel, mert azt hiszem,
rengeteg mondanivalónk van. Mit hoztunk magunkkal?
– Nem sok mindent – felelte Tam. – Egy kis
zabkenyeret, némi száríto szarvashúst, sajtot.
Will az öregre pillanto , aki lelkesen bólinto . Tam
már el is kezdte kirakodni az ételt a bőriszákjából, míg
Mungo egymás mellé görgete néhány követ, ahová
leülhetnek.
A fogatlan öregnek nem okozo gondot a száríto
szarvashús, csontos ínyével élveze el csámcsogo rajta,
és időnként a megelégede ség hangjai törtek elő a
torkából. Közben Will beszámolt neki a franciaországi
eseményekről. Gaspard nem lepődö meg, csak
motyogo valamit és bólinto ; az ő szempontjából ez
volt a megfelelő vég a fehéríte sírhely számára, melyet
lehete késleltetni, de nem örökké. Megkérdezte
Willéket, mihez akarnak kezdeni Skóciában.
Amikor Will közölte vele, hogy személyesen őt bízták
meg a rend kincseinek biztonságba helyezésével, az
öregember őszinte meglepődéssel néze rá. Azonban
nem szólt semmit, mivel tudta – de a többiek elő nem
mondha a –, hogy a kincs valójában saját rendjük
kincse, melyet bár a templomosok őriztek, soha nem volt
az övék.
– És mihez kezdtek most? – érdeklődö az öreg,
miután befejezték az evést. – Kihez akartok fordulni?
– A skótok királyához – felelte Will.
Az öreg hosszú ideig bámulta Willt, majd sorban a
többieken is végignéze .
– Eilean Molaise-on keresitek a skót királyt?
Sinclair felnevete .
– Dehogy, csak abban reménykedtünk, hogy
Arrannál találunk biztonságos horgonyzóhelyet. Onnan
fogunk átkelni a szárazföldre.
– És i hagyjátok a gályátokat? Akkor hogy mentek
át?
– Ezt a gályát visszük magunkkal, de vannak más
hajóink is. Jelenleg az utasításainkra várnak Mull of
Kintyre melle , egy Sanda nevű szigetnél.
– Értem, és tudni akarjátok, ki és milyen erőkkel
állomásozik Arranon.
– Pontosan. Tudsz nekünk segíteni? Voltál o
mostanában?
 – Arranon? Legutóbb két évvel ezelő .
– Két évvel?
Az öreg szé árta a karját.
– Nem nagyon igénylem az utazgatást.
– De biztosan át kell mennetek néha élelemért és
készletekért.
– Miért olyan biztos ez? Isten ellát minket minden
szükséges dologgal i helyben. Vannak kecskék,
madarak, tojások, rengeteg ivóvíz, zab a földjeinken, a
tenger pedig bővelkedik halban. Mi másra lenne még
szükségünk?
Erre a kérdésre nem lehete mit válaszolni, ezért Will
megvonta a vállát.
– Vagyis semmit nem tudsz nekünk mondani?
– Azt nem mondtam, csupán hogy két éve voltam o
utoljára. Akkor angol katonák állomásoztak o , építe ek
egy erődítményt a parton, nem messze innen. Látjátok
északra azt a másik öblöt? – Mindhárman odafordultak,
ahová az öreg mutato , és megpillanto ák a földnyelvet,
amely mögö egy kisebb, mélyebb öböl rejtőzö . – O
sürgölődtek, akár a hangyák, földvárat és cölöpkerítést
építe ek. Valójában a földvár már korábban is o volt,
egy lapos tetejű magaslat az egyik szikla tetején. Azt
megerősíte ék, palánkot húztak fel és védelmi árkot
ástak a puha földbe, a part felőli oldalra. Erős állást
építe ek ki.
– Hányan voltak? O vannak még?
– Körülbelül százan, talán többen. Nem számoltam
meg őket, és egyikkel sem beszéltem. Már nincsenek o .
Egy gályaflo a megtámadta őket és felgyújto a a
hajóikat több mint egy éve, késő nyáron vagy kora
ősszel. A gályák hajnalban érkeztek, aztán csatazajt
hozo a szél. Nagyon sok füstöt lá unk, utána egyetlen
angol hajó sem futo ki az öbölből, ebből gondoljuk,
hogy az égő hajók füstjét látha uk.
– Mennyi gályát lá ál?
Az agg szerzetes rövid töprengés után válaszolt.
– Hét ment be, öt jö ki.
– Tehát lehet o még két gálya? Nem tudod, kihez
tartoztak?
– Honnan tudnám? Nekünk ez az egész semmit nem
jelente . De mivel gályák voltak, valószínűleg
északkeletről, a szigetek felől érkeztek. Hogy o vannak-
e még, azt nem tudom megmondani. Bármikor
elhajózha ak úgy, hogy nem lá uk őket. De körülbelül
egy hé el ezelő újabb két gálya érkeze , talán ugyanaz
a ke ő, azóta nem lá uk őket távozni. Bizonyára
megértitek, mi ritkán látunk ilyesmit, és csak azzal
törődünk, ami a szemünk elő történik. Csupán
gondozzuk az állatainkat és imádkozunk.
– Értem. – Will felsóhajto . – Köszönjük, hogy
mindezt elmondtad nekünk, testvérem. Azt hiszem,
nekünk kell odamennünk körülnézni, ha ennél többre is
kíváncsiak vagyunk.
– Igen… ki most a skótok királya? Tudom, hogy
Alexander rég meghalt, és hallo unk egyszer egy
Bailleul nevű új királyról is, ami franciásan hangzik, de
az már sok éve volt, és azóta ő is meghalhato Vagy még
mindig uralkodik?
 – John Balliol király. Régebben francia nevet viselt,
akárcsak én és sokan mások. Már nem uralkodik,
száműzetésben él Franciaországban, gyakorlatilag Fülöp
király foglya. Le kelle mondania a trónról, miután nem
szállt szembe Edward angol király uralmával. Edward
tavaly halt meg.
– Plantagenet Edward halo ? Nagy ember volt.
Will felvonta a szemöldökét.
– Igen, én is ezt hallo am róla, amikor még fiatal
volt. Az emberek a keresztény lovagok legjobbjai közö
emlege ék. Ám ahogy öregede , úgy vált egyre
gonoszabbá, és benyújto a igényét Skóciára, a
hűbérbirtokává akarta tenni. Nem sok skótot találnál, aki
jó véleménnyel lenne róla.
– Kevés skót közembert, így érte ed, igaz?
– Így érte em volna? Azt hiszem, ebben más a
véleményünk. Mit akarsz ezzel mondani, testvérem?
Az öregember ujjaival beletúrt a tarkóját borító kusza
hajtincsek közé.
– Mit is akartam? – Még erősebben vakarózo . –
Edward igénye Skóciára sokak szerint jogos és
elfogulatlan döntés volt. Szövetséget követelt a skót
nemesektől, akik közül sokan normann gyökerekkel
rendelkeztek, és az angol koronától kapták címüket,
valamint földjeiket. Hol i a gonoszte ? Csak neki,
Anglia királyának tartoztak hűséggel, ez így van azóta,
hogy az első normannok földet szereztek i . És egészen
a közelmúltig, az Alexander király halála elő i időkig
nem kelle elszámolniuk vele. Ez a világ rendje, William
testvér. A feudális törvények minden mással szemben
előnyt élveznek, és a skót nemeseket ugyanúgy kötik. Ha
most harcolnak ellene, azt saját érdekeikből teszik,
hatalomvágyból, és ezzel ők is csak fehérítik azt a
bizonyos síremléket.
Will megköszörülte a torkát.
– Remélem, megbocsátasz nekem, Gaspard testvér,
de egy olyan emberhez képest, aki azt állítja, maga
mögö hagyta a gyarló világot, meglepően jól tájékozo
vagy.
Az öregember jókedvűen felnevete .
– Ismét csak a kíváncsiságom okolható. Lehet, hogy
ez a kevélység bűne, de képtelen vagyok visszafogni az
érdeklődő természetemet, így amikor találkozom
valakivel, aki nem csak morogva tud társalogni, figyelek
és tanulok. Sőt, időnként beszélek is, mint most.
Mungo, aki nem beszélte olyan folyékonyan a
franciát, mint a remete, de mindent tökéletesen
megérte , nem bírta tovább szó nélkül.
– Igaz, amit az angol követelésekről mondasz –
morogta skótul –, de nekünk ezen a földön már volt saját
királyunk, amikor az angolok még Róma császárainak
hódoltak. Az akkor volt, most meg most van. A skót nép
nem akar idegen angolokat Skóciában.
– Ó, a skót nép. – Az öreg szerzetes arca
elkomorodo , Mungo felé fordult, de bozontos
szemöldökének felvonásával jelezte, hogy Tamot is
bevonja a társalgásba. – Az egy másik kérdés. A skót
emberek pont olyanok, mint bármelyik más nép. Ha
nincs földjük, nincs hangjuk sem… ők maguk is csak
eszközök, akik a földbirtokostól függenek. Arctalanok,
egyformák, és hiányzik belőlük az összetartás, éppen
ezért gyengék és értéktelenek, ha tiltakozni kell. És amíg
nem képesek összefogni, mindig azoktól fognak függeni,
akiknek a leköteleze jei. – Kihúzta magát, abban a
pillanatban egyáltalán nem tűnt tehetetlen
öregembernek. – Ha nem sikerül egyesülniük, az
egyszerű emberek semmit nem számítanak a királyok és
nemesek ügyleteiben.
Rövid szünetet tarto , hogy szavai leülepedjenek,
aztán folyta a.
– Hallo unk egy Wallace nevű emberről, még ide,
Eilean Molaise-ba is eljuto a híre. Ő és néhány hozzá
hasonló társa olyannyira egységbe tömöríte ék a
skótokat, ahogy elő ük még senki soha, és egyesíte ék
őket elnyomóik ellen, a történelem folyamán először.
Csakhogy ők nem csupán az angolokban lá ák az
elnyomókat, hanem a skót nemességben is. A skót
nemesek pedig úgy kezelték őket, mintha kártevők
lennének, banditának és törvényen kívülinek
bélyegezték Wallace-t.
– Honnan tudsz ennyit Wallace-ról? – kérdezte Will.
– Három támogatója i kerese menedéket úgy hat-
hét évvel ezelő . Saját hűbéruraik is vadásztak rájuk,
nem csak az angolok. Egyikük, egy Menteith nevű lovag,
aki szerintem egy saját népe ellen fordult renegát
lehete , jó beszédű és éles eszű férfiú volt. Rengeteget
beszélge em vele a bő egy hónap ala , amíg i voltak,
de hogy azután mi történt vele… Wallace-ról sem tudok
semmit.
– Wallace halo – morogta Mungo. – Nyolc éve.
Eladták az angoloknak. Londonba vi ék és o
akaszto ák fel, a tömeg szórakoztatására. Még élt,
amikor levágták a kötélről, aztán kizsigerelték és saját
szeme elő ége ék el a beleit. Végül levágták a fejét,
mindkét karját és lábát.
Will érdeklődve néze Mungóra.
– És te honnan tudsz ennyit Wallace-ról, tengerész
uram?
A fegyvernök megvonta a vállát.
– Nemrég Leith-ben jártunk, volt valami dolgunk az
edinburgh-i templomosokkal. A kikötőn kívül sehová
sem mehe ünk, mert mindenhol angol katonák voltak,
és hallo am, ahogy az ivóban ez emberek erről
beszélgetnek. Azt mondták, Bruce, nem az öreg, hanem
a fiatal gróf volt az, aki lovaggá ütö e Wallace-t, hogy
legyen a birodalom őrzője, de állítólag nem azért te e,
hogy kifejezze a tiszteletét Wallace iránt, hanem hogy
bosszantsa a Comynokat. Legalábbis ezt beszélték. És
hogy a Bruce-ok, a Comynok és a hasonlók, a nemesi
családok, ahogy magukat nevezik, szóval ők sodorták
Skóciát ebbe a helyzetbe, és ők kényszeríte ék Wallace-t,
hogy azt tegye, amit te . Az ő ármánykodásuk,
fondorlataik, köpönyegforgatásuk… egyszer Edward
melle , aztán ellene, de persze egymás közt is. Ó, igen,
egymást közt aztán állandóan!
Nagyot köpö , Will pedig egy hirtelen gondola ól
vezérelve megkérdezte:
– Tudsz róla, hogy jelenleg ez a Bruce uralkodik
Skóciában? – A tengerész hitetlenkedő tekintete lá án
folyta a. – Ez az igazság. Az i ú Bruce, Carrick egykori
gró a. Múlt évben szerezte meg a trónt, a skót
birodalom nevében. Most ő Robert király, ezen a néven
az első.
Mungót az arckifejezéséből ítélve nem nyűgözte le a
hír.
– Aha – dünnyögte végül. – A Comynok biztosan
örülnek. És azt mondod, még mindig ő uralkodik?
– Igazából nem tudom – csóválta a fejét Will. – Azt
sem tudom, él-e még egyáltalán. Ezt kell kiderítenünk.
Mungo összecsukta a kését, amit a hús szeleteléséhez
használt, és visszacsúszta a a ruhája alá, mielő
megtörölte a kezét a nadrágjában, aztán felállt.
– Úgy legyen – mondta. – De ha csak i ülünk,
biztosan nem jövünk rá. Indulhatunk?
A szerzetes erőlködés nélkül talpra állt, Will és Tam
köve ék a példáját.
– Úgy tűnik – felelte Sinclair. – Éjszakára partra
szállhatunk az öbölben?
– Akár késő délutánra is, ha most elindulunk.
Will megköszönte Gaspard-nak a segítséget, majd
kifejezte reményét a mielőbbi viszontlátásra. Az
öregember mosolyogva bólinto .
– Az Úr legyen veled az öböl túlsó partján. Figyelni
foglak, de a segítségedre nem lehetek. Viszont odaát
biztosan találsz skótokat, akik megmondják, amit tudni
akarsz a királyról. Isten veled, és járd az Úr útját.
 3.

– Nos, tengernagy, mit gondolsz? Megláto minket

valaki?
Edward de Berenger tengernagy mordult egyet és
felnéze dagadó vitorlára, rajta a hatalmas fekete
templomos keresz el.
– Ha igen, az sem számít. Megkerüljük a földnyelvet,
mire bárkit is figyelmeztethetnének.
Az evezősök az egyenletes szelet kihasználva
támadósebességre gyorsíto ak, a nagy gálya sebesen
siklo a hullámokon, ezt a sebességet a flo a egyetlen
másik hajója sem tudta volna tartani.
Keresztülszáguldo ak a Lamlash-öblön, ahol előszőr le
akartak horgonyozni, és most egy kiugró földnyelv felé
tarto ak, amely el választo a őket új céljuktól. Will
Sinclair nyugtalanul ve e tudomásul a hajó sebességét.
– Amint elérjük a fordulópontot, gyors döntéseket
kell hoznod, Edward. Mekkora az az öböl, és milyen
mély? És ha lesznek o gályák, ahogy az öreg
valószínűsíte e, akkor vajon-ke ő vagy négy, és
mennyire maradjunk távol tőlük anélkül, hogy
túlságosan eltávolodnánk a szárazföldtől, vagy
kitennénk magunkat valami támadásnak? Hálát adok az
Úrnak, hogy te vagy a tengerész, mert én azt sem
tudnám, hol kezdjem.
De Berenger rendszerint szigorú arcán mosoly jelent
meg.
 – Akkor ne nyugtalankodj. Nem teszek semmit,
amivel veszélybe sodornánk magunkat. Elvégre ez az én
hajóm, nem szándékozom kockára tenni. Most pedig… –
Egyik karját a magasba emelte. – Felkészülni! – kiálto
oda a hajó kapitányának, a közönyös, de megbízható,
Boulander névre hallgató normannak.
A gálya vészesen megközelíte e a földnyelv csúcsát,
és de Berenger intésére a készenlétben álló legénység
bevonta a vitorlát. Miközben a képze tengerészek
leereszte ék és rögzíte ék a vásznat, az evezősök
tarto ák a ritmust egészen addig a pontig, ahol a
szemük elé tárult az egész öböl. Jóval nagyobb volt, mint
Will várta, messzebb benyúlt a szárazföld belsejébe, mint
a szomszédja, és a színe alapján mélyebb is lehete , de
csak feleolyan széles volt, mint a Lamlash, és a partoldal
sokkal meredekebben lejte . A parthoz közel két gálya
horgonyzo , vitorláik feltekerve, evezőik mozdulatlanul
merültek a vízbe. A fedélzetükön nem látszo mozgás,
és körülbelül a vízfelszín fele százlábnyira, egy lapos
tetejű, természetes sziklakiszögellésen fenyegetően
tekinte le rájuk a cölöpkerítéssel körbeve erőd. Nem
volt valami hatalmas építmény, de elég erősnek tűnt, és
a befejezetlen földmunkák alapján, ahol kilátszo a
frissen megmunkált kő és agyag, nemrég épülhete .
Mindenhol emberek nyüzsögtek: a parton és a
levezető ösvényeken, a földsáncok közti dombokon, az
erőd falain és mellvédjén is. Ahogy Will feldolgozta
magában a látványt, azok is észreve ék a közeledő hajót.
Ahol egy pillana al korábban még lázas munka folyt, o
most mozdulatlanná dermedt emberek figyelték
felegyenesedve a csendes öbölben feltűnő jelenséget.
Aztán egy szempillantás ala minden megváltozo ,
kiáltás szakadt fel a tüdőkből, majd mindenki a
fegyveréért rohant.
Will mögö de Berenger kiadta a parancsot az
evezősöknek, mire a gálya azonnal lelassult, ahogy a
csöpögő lapátok a levegőbe emelkedtek, és hagyták saját
lendületével továbbsiklani a hajót, amíg teljesen meg
nem állt. Egy újabb parancsra az evezők visszamerültek
a vízbe, de most már csak azzal a céllal, hogy a helyén
tartsák a gályát a parti áramlatban.
De Berenger odalépe Will mellé.
– Nos, barátom, most már tudnak az érkezésünkről.
Mi legyen?
– Várunk, Edward. Megte ük a bejelentésünket, és a
jelek szerint letolt nadrággal értük őket. Várunk és
meglátjuk, mit lépnek. Már maga a reagálás is
megmutathatja, miféle parancsnokkal van dolgunk.
Hány embert számoltál meg?
– Legalább százat, de közelebb lehet a kétszázhoz.
Túlságosan szét vannak szóródva a pontos számoláshoz.
– Én is ennyit gondoltam, közel kétszázat. De
valamivel beljebb, látótávolságon kívül még többen is
lehetnek. Most pedig várunk. A kabinomban leszek, hívj,
ha történik valami.
Alig vete e le zöld gyapjúköpenyét, már kopogta ak
is az ajtón, és Tam dugta be a fejét.
– Gyere a fedélzetre, Will. Közeledik egy háromfős
csapat, fehér zászlóval.
A fedélzetre visszaérve Will csatlakozo de
Berenger-hoz és Boulanger-hoz, a kapitányhoz, akik
egymás melle állva figyelték a parton zajló
eseményeket. A keskeny parti sáv megtelt
fegyveresekkel, akik a küszködve haladó kis csónakot
figyelték. Hat evezős igyekeze legyőzni az áramlatot, a
farban pedig, az evezősök mögö három férfi állt.
Egyikük dárdanyelet tarto a kezében, rajta fehér
szöve el.
– Követek – mormolta Will a tengernagynak. –
Legalább annyit tudunk, hogy akárki is a parancsnokuk,
nem forrófejű bolond.
Ezután már néma csendben figyelték a csónak
közeledését, csak akkor sétáltak át a hajókorlát feljárati
nyílásához, amikor a jármű eltűnt a gálya oldala ala . Az
evezősök bevonták a lapátokat, az orrban egy tengerész
elkapta a lelógato kötelet, és minden szempár a
magasban álló Willre és társaira szegeződö . Végül a
három követ egyike, egy vörös szakállú óriás
hátravete e skót mintás gyapjúszövet köpenyét, és
förtelmes franciasággal felkiálto :
– Ez egy templomos gálya?
Will áthajolt a korláton.
– Az, ki kérdi?
– Alexander Menteith vagyok Lochranzából, Arran
klánfőnöke. Üdvözletet hozok, békében a partra hívunk
titeket.
Will rövid habozás után válaszolt.
– És kinek az üdvözletét, Menteith uram? Azt
mondtad, hozod az üdvözletet, ahelye , hogy a
sajátodként adnád át. Kinek a nevében beszélsz?
Menteith hüvelykjével a háta mögé bökö .
 – Sir James Douglas küldö , Robert király arrani
képviselője.
Will ellenállt a késztetésnek, hogy de Berenger-ra
nézzen, nem akarta elárulni, hogy a név semmit nem
mond neki. Hallo már egy bizonyos Sir William
Douglasről, a vitézségéről és forrófejűségéről elhíresült
lovagról, azonban James Douglasről sosem. Talán a fia
lehet? Csakhogy William Douglas nem volt idős ember,
vagyis ha van is fia, az még túlságosan fiatal lehet ahhoz,
hogy egy király tisztviselője legyen.
A válaszra váró Menteith előbb a társaira pillanto ,
majd újra felte e a kérdést:
– Jö ök?
Willnek nem maradt választása, hiszen éppen ebben
bízo . A király képviselője biztosan meg tudja mondani,
hol találják az uralkodót.
– Megyünk. Mondd meg Sir Jamesnek, rövidesen
követünk benneteket. Hány embert vihetünk?
A kérdés láthatóan meglepte a skótot.
– Ahányat akartok. – Azzal odaszólt a
vezérevezősnek, aki elereszte e a kötelet, és visszaült a
helyére. A lapá al határozo an ellökte a csónakot a
gálya oldalától, hogy társai a vízbe tudják meríteni az
evezőiket.
Will Edward de Berenger-hoz fordult.
– Velünk tartasz?
– Ha ezt kívánod. Fontos lenne?
Will szipogo , a kézhátával letörölt egy csöpp
nedvességet az orra hegyéről.
 – Lehet… meglehet. Mondd csak, a
fegyvernökeidnek van palástja?
– Van, de a raktérben tartják, ládákban.
– Könnyen hozzájuthatnak? Azt akarom, hogy az
evezőseid templomosoknak nézzenek ki, amikor a partra
visznek minket, ezért egyenruhát kellene adni rájuk.
Fekete vagy barna, nem számít, csak a színtől eltekintve
egyformák legyenek. – Anélkül, hogy megvárta volna a
választ, a melle ük várakozó Tam Sinclairre néze . – Te
is jössz, Tam. Vedd fel a palástod, és hozd magaddal
Mungót is. De először kérd meg Boulanger kapitányt,
készítse elő indulásra a tengernagyi csónakot.
Amint Tam távozo , Will visszafordult de Berenger-
hoz.
– Edward, nekünk köpenyre is szükségünk lesz.
Teljes pompában vonulunk be, palás al, derékövvel,
karddal és pajzzsal… viszont páncél nélkül. Lehet, hogy
lerakatják velünk a fegyvereinket, de biztos vagyok
benne, hogy nem szeretnénk mindvégig láncingben
szenvedni. És az ég szerelmére, fésüld meg a szakállad!
Elméletileg templomos vagy és tengernagy, nem holmi
tengeri remete.
 4.

A csend szinte már bántó volt, csak a partnak csapódó

hullámok loccsanása és a sirályok távoli rikoltásai törték
meg. Will a csónak partra futása elő néhány pillana al,
a parton összeseregle embereket figyelve jö rá, hogy
hallja az evezők tolláról lehulló vízcseppek hangját, és
elgondolkodo , vajon ilyen sok ember hogyan képes
ennyi ideig néma csöndben maradni. Arra is szakíto
egy kis időt, hogy végignézzen saját emberein. A taton
állt teljes pompájában de Berenger, Tam Sinclair és
Mungo MacDowal társaságában, és velük szemben a
tizenkét evezős ugyanilyen erős benyomást kelte : a
Templomos Rend veterán, fegyelmeze fegyvernökei
voltak, fekete palástjukon a skarlátvörös keresztek szinte
világíto ak az alkonyi napsütésben. Tam és Mungo
ugyanolyan palástot viseltek, de Berenger embereitől
kérték kölcsön kizárólag a hatás kedvéért, kiegészítve a
rangjukra utaló jelzésekkel. Sisakot is hoztak magukkal,
valamint fegyverzetet, fehér pajzsukat a rend fekete,
egyenlő szárú keresztje díszíte e. A parton állók
tekintete azonban Willre és de Berenger-ra tapadt, mivel
nemezelt gyapjúból készült, vastag köpenyük
egyértelműen jelezte, hogy a rend lovagjai.
Ahogy a csónak csikorogva kifuto a parti
kavicsokra, a négy első evezős fürgén kiugro oldalt,
megvárták a következő hullámot, és fellendíte ék a
járművet a szárazabb részre. A többi evezős félrehajolt,
hogy Will és társai végigsétálhassanak a hajó hosszában,
és száraz lábbal léphessenek partra. Will haladt elöl, és
abban a pillanatban, amikor a csizmája megérinte e az
apró kavicsokat, a tömeg szétvált elő e, utat nyitva a
Menteith nevű klánfőnökig, aki már várt rájuk három
másik férfi társaságában. Egyikük, egy magas, széles
vállú skót ugyanolyan ruhát viselt, mint Menteith,
nyaktól térdig bebugyolálta magát a tartánszövetbe.
A csoport két másik tagja, egy férfi és egy fiú sokban
különbözö tőlük, ők egyszerű nadrágot és zubbonyt
viseltek, az idősebbik hátravete , barna köpenye ala jól
látszo a viseltes, kopo láncinge is. Kifejezéstelen arccal
figyelte Will közeledését, kényelmesen megmozga a
jobb kezének ujjait, melyek a derékövébe tűzö rövid
nyelű, nehéz harci szekercén pihentek. Will figyelmét a
legapróbb részlet sem kerülte el, gondolatai sebesen
száguldoztak, ahogy próbálta azonosítani a rá váró
embereket.
Az egyszerű ruházatú férfi Menteith jobbján az arrani
klánfőnök fölé magasodo , hatalmas termete kiemelte
Menteith karcsúságát. A tökéletes barbárt testesíte e
meg, ezért Will gyaníto a, hogy ő lehet a király
megbízo ja, Douglas. Ruhája a friss méz színét idézte, a
térd fölé érő öltözéket körbecsavarta a testén, majd a bal
válla fele a hátára lóga a. Deréktájon finoman
megmunkált ezüstszemekből álló öv fogta össze, a
vállánál pedig egy szintén ezüstből kovácsolt, gyűrű
alakú melltű. Fején oldalra csapo , bő sapkafélét viselt, a
bal halántékánál csillogó másik tű egy nagy sastollat
rögzíte , lábára pedig bőrsarut húzo , melynek szíjai
behálózták csupasz lábszárát. A sapka szoros bőrpereme
alól csillogó, kihívó szempár meredt az érkezőkre,
sápadt, sárgásbarna színe tökéletesen ille a
ruházatához. A sapka alól a bal vállára omló haj
aranyvörös volt, akárcsak a szemöldöke és rövidre nyírt
szakálla, és az egész arcát uralta magasan ülő, finom
metszésű arccsontja. Will felismerte benne a vezetőt,
akivel számolni kell. Figyelmét végül a csoport utolsó
tagja felé fordíto a.
Ő is férfi volt, nem pedig fiú, mint azt először
gondolta. Tartása és ruházata, de leginkább fiatal kora
különbözte e meg a többiektől. Egyszerű, de drága
anyagból készült, vastagon bélelt kék zubbonyt viselt, a
derekára csatolt vastag bőrövről díszítés és hüvely
nélküli tőr lógo . A ruhán volt valamiféle címer, de
messziről nem lehete kivenni, csak annyi látszo , hogy
a bal mellre, fehér alapra hímezték. A fiatalember erős,
vastag lábszárát a zubbonynál valamivel világosabb
árnyalatú kék nadrág takarta, melyet nehéz lábbelijének
fekete bőrszíjai hálóztak be. Köpenyt nem viselt,
kényelmes terpeszben várakozo , barna alkarja
kilátszo ruhájának könyékig érő ujja alól. Kezét díszes
hüvelyű kardja keresztvasán pihente e.
Will és kísérete megállt a négyes csoport elő , és
Sinclair szertartásosan fejet hajto , de a mozdulat jelezte,
hogy egyenrangú félnek tekinti magát, behódolásról szó
sincs.
– Szép napot nektek, urak – szólalt meg erőteljes
hangon. – William Sinclair vagyok, a Templomos Rend
franciaországi vezetője. Útitársam Sir Edward de
Berenger, a templomos flo a tengernagya.
Menteith udvariasan bólinto .
– Legyetek üdvözölve Arranon, amennyiben békével
jö etek. – Olyan rosszul beszélt franciául, hogy alig
lehete érteni a szavait. – Sinclairt mondtál? Netán
skótul is beszéltek?
Will elmosolyodo .
– Én igen, Sir Edward nem.
A fiatalember a kék zubbonyban közbevágo , mielő
Menteith bármit mondhato volna.
– Akkor beszéljünk franciául, mert az udvariasság
megköveteli, hogy ne sértsük meg nagyra becsült
vendégünket. Sir Edward, üdvözöllek Skóciában,
elsősorban mint lovagot, másodsorban mint
tengernagyot. Megkérdezhetem, mi hozo ide titeket?
Bocsássatok meg, az ilyen kérdéseknek nem i van a
helye. Feljö ök velünk az erődbe? Mivel befejezetlen,
nem igazán nevezhetjük várnak, de o legalább
kényelemben lehetünk, kíváncsi fülektől távol, nem
beszélve a melegről. Egyre erősödik a szél, és ha jól
sejtem, eső is közeleg.
De Berenger Willre pillanto , aki bólinto , és
mindke en felnéztek az égre. A fenyegető felhőtakaró
megvastagodo és lejjebb ereszkede az utóbbi néhány
órában.
– Örömmel veled tartunk, uram – felelte a
tengernagy.
– És mi lesz az embereitekkel?
A tengernagy rövid habozás után odahívta magához
az alig tizenöt lépésnyire lévő csónak parancsnokát, egy
fegyvernök testvért. A férfi felszaladt a partoldalon és
vigyázzba állt fele ese elő , de Berenger pedig
utasíto a, hogy a legénységével együ térjenek vissza a
gályára, o várják a további parancsokat. Ezután
vendéglátójukhoz fordult.
– Sokkal kényelmesebb lesz nekik a hajón –
mosolygo .
– Maradha ak volna – mondta a kék ruhás
fiatalember. – Ehe ek volna együ a mi embereinkkel.
– Ez igaz, uram, de talán nem érezték volna magukat
kényelemben, mivel nem beszélik a ti nyelveteket.
A fiatalember bólinto .
– Igaz. Ez eszembe sem juto . – Három társa felé
intet. – Megejteném a bemutatást Menteith-t már
ismeritek. Ez a nagydarab, veszélyes kinézetű fickó i
egyáltalán nem beszél franciául. A neve Colin, a
glenorchyi Malcolm MacGregor fia, az Alpine-klán
vezetőjéé, és szereti azt állítani, hogy a családja Kenneth
MacAlpintól, Alba első királyától származik. – Mindezt
mosolyogva mondta el, MacGregor pedig a neve
említésekor kifejezéstelen arccal bólinto . – Melle em áll
Sir Robert Boyd Noddsdale-ből, aki a király utasítására
csatlakozo hozzám, én magam pedig James Douglas
vagyok, a douglasdale-i Sir William Douglas fia.
Hivatalosan a király arrani megbízo ja, de az elmúlt
évben örömmel bíztam Sir Alexanderre a vezetést, aki az
arrani Menteith-ek örökletes klánfőnöke. – Hideg
fuvallat nyaldosta körül őket, mire felnéze a felhőkre. –
Ahogy sejte em. Menjünk innen, barátaim, a többiekkel
majd később találkoztok. Kövessetek.
Szó nélkül megfordult és elindult, menet közben
vállára vetve hüvelyében nyugvó kardját. Mindannyian
köve ék, a négy templomost közrefogta Mac-Gregor és
Menteith az egyik oldalról, Sir Robert Boyd a másikról.
Utánuk vonult fegyelmezetlen tömegként a mintegy
kétszáz fős fogadóbizo ság. Most, a formaságok végével
már megeredt a katonák nyelve.
Will néma csendben lépkede , tekintetét az elő e
haladó férfira szegezve. A mai napon már másodszor
lepődö meg rajta, hogy franciául tökéletesen beszélő
emberrel találkozik o , ahol a legkevésbé sem számíto
rá. James Douglas valóban fiatal volt – talán húszéves
sem lehete –, magabiztossága viszont lenyűgözte a
lovagot, és a korán kívül semmi nem utalt rá, hogy
méltatlan lenne a király képviselőjének posztjára. Most,
ahogy köve e Douglast fel az erődhöz, és figyelte a saját
fiatalkorát idéző könnyű lépteket, azon gondolkodo ,
hol és hogyan tanulhato meg az i ú nemes ilyen jól
franciául. Kiejtéséből teljes mértékben hiányzo a
jellegzetes, torokhangú normann akcentus, amely a
Hódító angol és skót leszármazo ainak nagy részénél
felfedezhető volt.
A magaslatot egy nagy, négyszögletes épület
koronázta meg, a legalsó, masszív fallal körbeve szintet
hatalmas kövekből húzták fel. Az ablaktalan, tűzbiztos
épületrész kizárólag védelmi és raktározási célokat
szolgált, az egyetlen bejáratot a falba vágo két lépés
mély, alagútszerű kapu jelente e, melyet csuklónyi
vastag kovácsoltvas rudakból álló csapóráccsal zártak le.
Will tudta, hogy a rácsot a feljebb lévő helyiségből lehet
mozgatni. A rostély melle mindkét oldalon falépcsők
veze ek fel a terembe, melynek falát kövek és nehéz
gerendák alko ák, bár a füstelvezetés mia üreges
kiképzésű oromzat mindkét oldalon kövekből épült fel,
és lenyúlt egészen a lenti raktárhelyiségekig. Percekkel
később, amikor felértek a lépcső tetejére, és meglá a a
terem nyito ajtaja mögö rájuk váró embereket, rájö ,
hogy a formalitásoknak még egyáltalán nem értek a
végére, sőt igazából csak most kezdődnek.
 5.

Bár a nap közepén egyáltalán nem számoltak Sir James

Douglas túláradó vendégszeretetével, az egy kicsit sem
bizonyult szűkösnek. Boros- és söröshordókat vertek
csapra – Will gyanúja szerint az egykori angol helyőrség
raktáraiból –, a fal mellé állíto asztalokra friss kenyeret
és sajtot halmoztak fel. Az emberek bőségesen
frissíte ék magukat az italokkal, a hangerő az
elfogyaszto alkohollal párhuzamosan fokozódo .
Meleg étel nem került a tálakra, mert a vacsoraidő még
messze volt, de a vendégfogadással együ járó rituálék
több mint két órán át tarto ak, a kíváncsi helyiek
egymás után érkeztek köszönteni a vendégeket, alig
várták, hogy láthassák a templomos lovagokat. A nevek
és arcok látszólag végtelen sora, az elképesztően színes
ruhákat viselő szigetlakók és felföldiek szinte letaglózták
Willt, és egyetlen kimondo szó nélkül is tisztában volt
vele, hogy de Berenger ugyanígy érez. Tam Sinclair és
Mungo MacDowal az ajtó melle álltak, hátukat a falnak
vetve, és nem ve ek részt a társalgásban.
Will o hagyta beszélgetni de Berenger-t egy
franciául is tudó skót párral, akik valószínűleg csak azért
jö ek oda, hogy gyakorolják a nyelvet, és a pillanatnyi
nyugalmat kihasználva alaposabban is körülnéze a
helyiségben, ezú al inkább magát az összejövetelt
szemlélve, mint az arcok végeláthatatlan sorát. A
tömegben néhányan mély benyomást te ek rá, többen
közülük pozitív irányban, és most két ilyen embert
figyelt a terem másik végében. Az egyik egy felföldi volt,
az argylli Campbell-klán főnöke, akinek a másik neve
nem juto Will eszébe, és éppen elmélyült beszélgetést
folytato Douglas egyik beoszto parancsnokával, egy
magas, vállas, rövid szakállú férfival, aki Boyd rokona
lehete , mivel mindke ejüket ugyanúgy hívták. A
parton a vendégeket fogadó Robert Boyd noddsdale-i
volt, a Campbell-lel beszélgető másik Robert Boyd pedig
annandale-i. Will a fogadás elején találkozo vele, és
megmaradt benne a férfi szeme: az a ragyogó, égető,
ezüstszürke szempár, és ahogy a tekintete az övébe
mélyedt. Nem sok mindent mondtak egymásnak, de
Will hi neki, amikor Boyd közölte, hogy később,
amikor több idejük és helyük lesz, még szeretne beszélni
vele.
– Elgondolkodtál, Sir William. Küldjek el mindenkit?
Will meglepe en fordult hátra. James Douglas állt
mögö e, és Sinclair elvörösödö , mert nem tudta, mióta
figyeli őt az i ú lovag.
– Bocsáss meg, Sir James, egy kicsit elméláztam…
rossz szokás, próbálok megszabadulni tőle.
– Ó, én a helyedben nem tenném. – Douglas mosolya
nyílt volt és őszinte. – Nem mindennapi, értékes
képesség, hogy ennyi pergő nyelv melle is a
gondolataidba tudj mélyedni. Bárcsak én lennék a
birtokában ehhez hasonló adománynak. Kincsként
értékelném. – Oldalra billente e a fejét, összehúzo
szemmel próbálta értelmezni Will arckifejezését. – Mi a
baj? Gyere velem az ajtóhoz. Talán már elállt az eső, a
friss levegő majd kiszellőzteti a fejünket.
 Ahogy elindultak a tömegen át az ajtóhoz, a skót
lovag oldalra néze és szemügyre ve e a Will nyakában
lógó medált.
– Szép kis csecsebecse – mondta. – A kinézete és a
súlya alapján nem is értéktelen. Mit jelképez?
Will lenéze a mellét verdeső medálra, végigsimíto
rajta az ujjaival. Érezte súlyos, vastag simaságát.
– Ez jelzi a rangomat a renden belül, valószínűleg a
templomosok legismertebb, ugyanakkor a legkevesebbet
láto szimbóluma. Némelyik tagunk leéli az egész életét
anélkül, hogy látná. A Templomos Rend
Kormányzótanácsának tagjai viselik, vagy ahogy mások
nevezik, a Belső Kör. Valójában azonban csak azt a célt
szolgálja, hogy viselője megkülönböztethető legyen,
felismerjék benne a nagymester képviselőjét.
Megálltak, Douglas előrehajolt, hogy közelebbről is
szemügyre vegye a medált. Will tudta, hogy megéri
szemügyre venni. Finoman hajlíto , vastag, S alakú
ezüstszemekből álló láncon lógo , mindegyik szem
hüvelykujj nagyságú volt, és úgy képezték ki őket, hogy
a lánc erős kötélre hasonlítson. Maga a jelkép, egy
vastag, fényes, lakkozo medál trapéz alakú
ezüstfoglalatban kapo helyet, melyet a két legalsó
láncszem tarto . A foglalaton jól lehete látni a keresztet
a fehér alapon, és körülö e egy vörös peremet – a
Megváltó színét, melyet a templomos lovagok oly régóta
hordoztak. Sinclair türelmesen várt, hagyta Douglast
nézelődni, a fiatal lovag pedig előrenyújto a a kezét,
mintha meg akarná érinteni a medált, de az utolsó
pillanatban visszaránto a az ujjait, és elismerően
biccente .
 – Csodálatos darab. – Mindössze ennyit mondo .
– Talán túlságosan is nyilvánvaló, de nem győzök
csodálkozni a kiejtéseden, Sir James. A franciatudásod
tökéletes, mondhatni hibátlan, és egyfolytában azon
gondolkodom, hol sajátíto ad el.
Douglas felnevete .
– Természetesen Franciaországban. Netán tudsz más
helyet, ami alkalmas lenne rá? Kölyökkoromban öt évet
töltö em Párizsban.
Will száján kis híján kicsúszo , hogy az i ú lovag
szinte még mindig kölyökkorú, de gyorsan meggondolta
magát, inkább engedte, hogy Douglas kitárja neki az
ajtót, és egy legyintéssel elküldje az eléjük lépő őröket.
– Menjünk ki a falra – muta a Douglas, elindulva a
széles falépcsőkön, de néhány lépés után megtorpant és
szembefordul Will-lel. Az eső már rég elállt, bár
északnyugatról továbbra is hideg szél fújt, és a néhány
megmaradt felhő szétszóródo , rózsaszín és
aranyszínben tündökölt a késő délutáni napsütésben. A
két férfi belélegezte a tiszta, sós levegőt.
A fiatal lovag o folyta a, ahol abbahagyta.
– Három évvel ezelő , a tizennyolcadik
születésnapom elő tértem haza.
– Megkérdezhetem, miért mentél oda egyáltalán?
– Nem mi, inkább ki mia , Sir William. Plantagenet
Edward mia . Szere e magát Malleus Sco orumnak, a
Skótok Pörölyének nevezni. És nem tetsze neki, hogy
apám halála után én életben maradtam. – Sinclair
szemébe néze , az ajka komor vigyorra húzódo . –
Apám is Sir William volt, és ízig-vérig lázadó. Őt nem
lehete madzagon rángatni. A londoni Towerben halt
meg, egyesek szerint bánatában, a bezártság mia .
Mások azt mondják, megtébolyodo . És voltak más,
szavahihető emberek, akik azt állíto ák, Edward
meggyilkolta a. Sosem fogom megtudni az igazságot.
Mindenesetre a családom elküldö Franciaországba,
hogy biztonságban tanulhassak, így öt teljes évet
töltö em William Lamberton házában. Ő St. Andrews
érseke és Skócia prímása. Ismered az érseket?
Will a fejét rázta.
– Hallo am a nevét, de sosem találkoztam vele.
Douglas továbbindult, lelépdelt a döngölt föld
udvarig, átvágo a föld mellvédhez, melyet a nemrég
kivágo fákból ácsolt cölöpkerítés mögö alakíto ak ki.
Mások is voltak o , két-három fős csoportokban
beszélge ek, de senki nem figyelt az újonnan érkezőkre.
Douglas kerese egy helyet a falon, távol a többiektől,
ahonnan kilátha ak az öbölre. Will egyik kezét a
kihegyeze cölöpök egyikére helyezte, és elfordult a
tengertől.
– Honnan van a fa?
– Az angolok vágták ki és hordták ide, a sziget
nyugati felén lévő fennsíkról. Van o egy erdő, vagy
legalábbis volt, amíg ki nem döntö ék a legnagyobb
fákat. A rönkökkel végighajóztak a déli part melle … –
Elhallgato , keresztbe fonta a karját, és elgondolkodva
néze Willre. – Mondd csak, Sir William, hogyan
lehetséges, hogy egy lovag parancsol a rend
tengernagyának?
Will elmosolyodo .

É
 – Minden a pozíción múlik, Sir James. Én a rend
Kormányzótanácsának tagja vagyok, és maga a
nagymester, Sir James de Molay küldö ide.
– Ami azt jelenti, hogy a vezetőtök nagy becsben tart
téged. – Douglas elismerően biccente . – Sir William,
miért jö él ide, Robert király Skóciájába, a templomos
flo a tengernagyával? Beszélhetsz nyíltan, egyedül
vagyunk, és egész Arrant én irányítom.
Will alaposan megfontolta a mondandóját, Sir
Douglas pedig szemmel láthatóan úgy döntö , hagy
neki elegendő időt.
– Elmondok mindent, de szeretném, ha előbb
válaszolnál néhány kérdésre, melyeket talán arcátlannak
fogsz ítélni. – A fiatalabb lovag bólinto . – Hogyan le
belőled Arran vezetője?
– Robert király kérésére én felügyeltem az egész
délnyugati részt. Ami pedig Arrant illeti, ez év
januárjában jö em ide, akkor érkeztem a szigetre és
ve em át a parancsnokságot. Készleteket akartunk
zsákmányolni, de az angol helyőrség már javában
építe e az erődöt. Elkerge ük őket, aztán elfogtuk az
utánpótlásukat szállító hajókat, és a sajátunknak, Skócia
részének nyilváníto uk Arrant. És most megerősítjük az
állásainkat. Arran a Bruce-ház tulajdonában van, mióta
Alexander király negyven évvel ezelő legyőzte Haakon
norvégjait Largsnál. Az angolok talán visszajönnek, de
felkészülten fogjuk várni őket, és már korántsem lesznek
olyan magabiztosak, mint azelő . A király az elmúlt
hónapokban előrenyomult délen, és más helyeken is.
– És hol tartjátok a foglyokat?
– Miféle foglyokat? Egyetlen foglyunk sincs.
É
 – Én… – Will elharapta a mondatot, és alaposan
átgondolta a szavait. – Hazaküldtétek őket? Vissza,
Angliába?
– Nem. Nem voltak foglyok. – Lá a a hitetlenkedést
Will szemében, és hozzáte e: – Nem ejte ünk foglyokat.
– Nem… ejte etek. – Will néhány másodpercig
semmi mást nem tudo mondani, de aztán
megköszörülte a torkát. – Ezt talán sértőnek fogod
találni, Douglas uram, de túl fiatalnak tűnsz ahhoz, hogy
ennyire…
– Cinikus legyek?
– Inkább könyörtelent akartam mondani.
– Ó, tehát könyörtelen. – A fiatalember ismét
elvigyorodo , ugyanolyan komoran, mint amikor az
apjáról beszélt. – Mikor jártál utoljára Skóciában, Sir
William?
– Nagyon rég, több mint húsz éve.
– És ez idő ala mindvégig Franciaországban voltál?
– Mostanában igen, de elő e szolgáltam
világszerte… mielő elveszíte ük a Szentföldet.
– És mit hallo ál eközben a skóciai eseményekről?
– Nem sokat – vonta meg a vállát Will. – Leginkább a
rend ügyeivel voltam elfoglalva, hűségeskümnek
megfelelően. Az egyedüli információforrásom az egyik
húgom volt, ő írt nekem néha levelet. A ól tartok, ezek a
levelek tartalmazzák az összes tudásomat a skóciai
ügyekről, és a tartalmukat egy női szem szűrte meg.
– Értem. Nos, jó uram, higgy nekem, amikor azt
mondom, hogy ezekben az években Skócia olyan
dúlásnak volt elszenvedője, amelyhez hasonlót a
Szentföld még Jeruzsálem kifosztásakor sem láto .
Megbocsáthatatlan gazte ek történtek ebben a kis
királyságban, jórészt ártatlan helyiek ellen köve e el
őket az az ember, akit egykor a keresztény világ
legnagyobb lovagjaként tarto ak számon. Edward
megtaníto engem és a földijeimet a könyörület
jelentésére, bárói és hadseregei pedig tovább csiszolták
ismereteimet. Mi, skótok, kevesen vagyunk, és csak az
angolok könyörületében bízhatunk, ha úgy döntenek,
ellenünk vonulnak… ahogy te ék ezt több alkalommal
is az elmúlt jó tíz évben. És fogják tenni ezután is,
Plantagenet halála ellenére. Egyre csak jönnek, még
nagyobb erővel és gyűlöle el.
– Könyörtelennek vélsz engem. Nos, elismerem,
most már az vagyok. A legkeményebb és legkeserűbb
módon tanultam meg, hogy ha könyörületet mutatunk
ezzel az ellenséggel szemben, az csak gondot és halált
okoz. Az angolok, legyenek akár királyok, bárók vagy
grófok, nem népnek, még embernek sem tekintenek
minket. Szerintük csupán kártevők vagyunk, és így is
bánnak velünk. Elégetik, megerőszakolják, felakasztják,
kifosztják és lemészárolják a mieinket, és közben teljesen
elfeledkeznek emberi mivoltunkról, vagy éppen a
sajátjukról.
Felemelte a kezét, bár Sinclair meg sem próbálta
félbeszakítani.
– Tudom, mit hiszel, mert korábban magam is
ugyanígy vélekedtem… nagyon régen, még tizennyolc
éves koromban. Azt gondolod, megtagadtam a lovagi
kódexet. Igen, egykor én is ezt köve em… párbajozni,
hajlongani a küzdőtéren, látványos gesztusokat tenni,
Á
élni az életem a lovagi erkölcsnek megfelelően. Ám
amint visszatértem Skóciába, Anglia és a talpnyalói
rámuta ak a hibáimra. Ma Skóciában nem létezik lovagi
kódex, barátom… különösen nem a Skóciában
tartózkodó angoloknál. Ó, természetesen úgy tesznek,
mintha létezne, és ez csak még magasabbra szítja
haragjuk lángját, amikor a mi állítólagos bűnte einkről
beszélnek. – Ismét felemelte a kezét, de ezú al magát
szakíto a félbe. – Eh! Semmi értelme ilyesmiről beszélni,
csak még dühösebb leszek tőle.
Kis időre elhallgato , fiatal arca komor maszkká
változo , majd folyta a.
– Csak még egy dolgot hadd mondjak, aztán
befejezem. Korábban már engedtem el angol foglyokat,
jó családból származó, jó hírű embereket, hogy aztán
visszajöjjenek, és az ártatlanokon töltsék ki bosszújukat.
Asszonyokon, gyerekeken és öregeken, akik nem tudtak
harcolni ellenük. Ismerek egész városokat, például
Berwicket, melyeket földig romboltak, és az összes
lakosukat leöldösték, százakat ége ek el élve a
templomokban, ahol menedéket kerestek. És mindezt
csak azért, mert ellenségesen néztek Plantagenetre,
amikor odahozta a hadseregét a falaik alá. Tehát ha
megkérhetlek, ne beszélj nekem könyörületességről vagy
annak hiányáról!
Sarkon fordult, dühösen bámult a közelben állókra,
akik bár egyetlen szavát sem érte ék, odanéztek
megemelt hangjára. A lovag nyilvánvaló dühe lá án
bűntudatosan félrekapták a tekintetüket, ő pedig
visszafordult Sinclairhez, aki időközben meg sem
moccant. Douglas hamar összeszedte magát, mosolya
ezú al őszinte volt, ha kicsit szégyenlős is.
 – Tudom, mit gondolsz, Sir, és megértem. Fiatal
vagyok. – Most skótul beszélt, mintha ez a nyelv jobban
illene a finomabb hangnemhez. – Forrófejű, ahogy
Robert király mondaná. De esküszöm, Sir William, azon
vagyok, hogy tanuljak és jobb legyek. – Hirtelen
megfeszíte e a vállát és felszegte az állát, mintha elvetné
ezt a bensőséges hangnemet. – Úgy tűnik, van némi
megbeszélnivalónk, és én csak rabolom az idődet. Az
volt a kérdésem, miért jö él Skóciába egy alád beoszto
tengernaggyal!
Will elfordult a tengertől, nekidőlt a cölöpkerítésnek,
összefonta a karját a melle elő , és ő is skót nyelven,
halkan szólalt meg.
– A királyodat keresem, hogy menedéket kérjünk
tőle.
Douglas szája tátva maradt, és nyilvánvaló volt, hogy
Sinclair ennél meglepőbbet és zavarba ejtőbbet nem
mondhato volna. Ám mielő megtalálta volna a
hangját, fölö ük kinyílt a nagyterem ajtaja, és zajongó
férfiak csődültek ki a szabadba – köztük a noddsdale-i
Robert Boyd lovag. Will azonnal lá a, hogy bár a
körülö e állók mind i asak, a skót lovag színjózan, és a
tekintete azonnal megtalálta Douglasét.
– Sir James, egy szóra! – kiálto oda neki.
Douglas egy intéssel odahívta, Boyd pedig lelépdelt a
lépcsőn, útközben biccentve Willnek. Közölte a
parancsnokával, hogy a szakácsoknak még most ki
kellene adni a parancsot, amennyiben Sir James éjszaka
is szórakoztatni akarja a vendégeit. Douglas egyetérte
vele, ezért parancsot ado a fenti tömeg szétoszlatására.
Mindenkinek mondják meg, hogy este a szokásos időben
térjenek vissza, és közöljék a tengernaggyal, hogy ő és
Sir William nemsokára visszatérnek. Ugyanakkor
kérdezzék meg tőle, hogy partra akarja-e hívni az
embereit, hogy részt vegyenek az esti lakomán. Figyelte
Boyd távozását, aztán visszafordult Sinclairhez. A
Boyddal együ érkeze emberek közben szintén
leereszkedtek a lépcsőn oda, ahol ők ke en álltak,
hangos beszélgetés zaja töltö e be a levegőt. Douglas
ügyet sem vete rájuk, biztos volt benne, hogy nem
fogják megzavarni őket.
– Tehát menedéket. Menedéket kerestek Skóciában.
Egy polgárháború közepén. Megőrültetek? És mi elől
keres menedéket a Templomos Rend?
– Ez egy hosszú történet, de gyorsan összefoglalom,
amint csatlakoztunk Sir Edwardhoz, és szétszéledt a
sokadalom. Nem tudod, hol találom meg őfelségét, a
királyt?
Douglas a tömegre pillantva megrázta a fejét.
– Ezt nem tudom neked megmondani. A király
mostanában nem sok kényelmet talál saját
birodalmában. Vérdíjat tűztek ki a fejére, és úgy tűnik,
sokkal több ellensége van a skótok, mint az angolok
közö . Az elmúlt hónapokban északon, keleten és
nyugaton vezete hadjáratokat.
– A Comynok ellen.
– Igen és nem. Nem újra a Comynok, de ők is sorra
kerülnek. És igen, a Comynok szövetségesei, a lorni John
MacDougall és a gallowayi MacDowallek ellen. A
MacDowalleket mostanra sikerült visszaszorítani, ám
még nincsenek legyőzve. Galloway mára füstölgő
romhalmazzá vált, de újra feltámadhatnak. A feladatom
része, hogy gondoskodjam róla, ez ne történhessen meg.
Őfelsége a múltban nagyon sok időt szánt rá, hogy
megpróbálja elkerülni őket, miközben összegyűjt ellenük
egy hadsereget, de sosem volt elég pénze, ígéretekkel
pedig nem lehet jó embereket szerezni. Ennek ellenére
múlt ősszel a MacDowall-földek megfize ek árulásukért.
Will gyors döntést hozo .
– Talán segíthetnék neki, ha sikerülne megtalálnom.
Douglas egy pillanat ala felélénkült.
– Hogy érted, hogy segíthetnél neki? O ,
Gallowayben?
– Nem, pénzzel. Az egyik hajóm fedélzetén
kincseket hoztunk neki.
– Az egyik…? – Douglas gondolatai már előre is
ugro ak a probléma megoldásához. – Miféle kincseket?
– Azt a fajtát, amiből embereket és fegyvereket
vásárolhat. Hat láda arany, rudakban és érmékben,
valamint öt láda ezüst hasonló elosztásban, melyet egyik
leghűségesebb ala valója, Saint-Valéry bárónő, Sir
Thomas Randolph legfiatalabb húga hozo neki.
– A király unokaöccséé? Az nem lehet! Sir Thomas
Angliában van, tavaly fogták el a methveni csatában… –
Douglas a fejét rázta. – És nincs olyan idős húga, aki
bárónő lehetne.
– Nem, Sir, i valami tévedés lesz. Sir Thomas olyan
idős, mint én, talán öt évvel öregebb. Sosem volt
unokaöccse Bruce-nak, és van egy seregnyi húga.
– Ó, akkor két különböző emberről van szó. A ól
tartok, az a Sir Thomas már nem él. Jelenleg a fiát hívják
Sir Thomas Randolphnak.
– A fiát? Nem lehet sokkal idősebb nálad.
Douglas elmosolyodo .
– Azt hiszem, még fiatalabb is. Sosem találkoztam
vele, de azt hallo am, a lovagias nagylelkűség lángja
forrón és tisztán izzik benne. Ő biztosan mindig
megkönyörül az ellenségen.
Will nem tudta, mit válaszoljon erre, ezért inkább
figyelmen kívül hagyta.
– Az idősebb Sir Thomasnak volt egy öccse, Edward.
Tudsz róla valamit?
Douglas felvonta a szemöldökét.
– Igen, ő is halo . Methvennél ese el.
– Ó! – lehelte Will fájdalmas sóhajjal. – Tehát Peggy
egyedül maradt. A húgom. Ő volt Sir Edward felesége.
– Vagyis akaratlanul bár, de ismét én voltam a rossz
hír hozója… – Douglas szomorú arckifejezésén látszo ,
hogy más, hasonló alkalmakra gondol, amikor neki
kelle közölnie a hírt a férjüket hazaváró nőkkel.
Will megköszörülte a torkát, és témát válto .
– Úgy beszélsz erről a methveni csatáról, mintha
ismernem kellene, de sosem hallo am róla. Mi történt
o ?
Douglas egyenesen a szemébe néze , és Willnek az
juto eszébe, hogy i áll elő e egy talpig becsületes
fiatalember, aki tisztában van saját hiányosságaival, de
ennek ellenére rendületlenül teszi a dolgát.
 – Semmit nem tudsz Methvenről? Bocsáss meg a
hitetlenkedésemért, de nehéz elhinni, hogy létezik lovag,
főleg skót lovag, aki még nem hallo a methveni csatáról
Nyilvánvalóan tévedtem. Nos, o leckét kaptunk az
angol becsületből, előzékenységből és a lovagi kódexből.
Ismered a helyet?
– Nem.
– Közel fekszik Perth városához, az első angol
kézben lévő erődítményhez, melyet Robert király a
koronázása után megostromolt. Gondolom, Perth-ről
már hallo ál. – Will bólinto , de a fiatalember meg sem
várta a válaszát. – Aymer de Valence, Pembroke gró a és
a skóciai angol seregek parancsnoka tarto a a várost, és
sikerült meglepnünk az érkezésünkkel. Vidéken vezete
megtorló hadjáratot, éppen csak betért Perth-be, így a
települést nem készíte ék fel megfelelően az ostromra.
Egy vasárnap délután értünk a város kapujához, melyet
zárva találtunk, a király a lovagi normáknak megfelelően
egyedül előrelovagolt, és párbajra hívta de Valence-t. De
Valence az ünnepnapra hivatkozva visszautasíto a,
azonban megígérte, hogy másnap kiáll ellene. Az
érvelése elfogadható volt, ezért visszavonultunk
Methvenig, körülbelül öt mérföldnyire, hogy
letáborozzunk éjszakára. És miközben tábort vertünk,
lenyergeltük és kipányváztuk a lovainkat, felkészültünk
az alvásra, az angolok támadást indíto ak… a
lovasságuk ránk ronto a sötétben. Hitvány lépés volt,
nélkülözö minden becsületet és lovagiasságot. Több
száz jó embert veszíte ünk, Robert király is éppen hogy
csak megúszta, súlyos sebbel menekíte ük ki.
– Hová mentetek a sebesült királlyal?
 – Berohantunk az erdőbe. Miután meggyőződtünk
róla, hogy a király életben marad, három hétig
északkelet felé vonultunk, Inverness irányába.
– Miért Invernessbe? Az nagyon messze van Perth-
től.
– Igaz, de ugyanolyan messze volt Aymer de Valence
számára is. A király intézkede , hogy o találkozzon az
asszonyaival.
– Az asszonyaival?
– Igen – bólinto Douglas. – O volt a királynő, a
király lánya, Marjory, a testvére, Mary, valamint Isobel,
Buchan grófnője, aki megkoronázta Robertet, amikor a
testvére, a gróf, akinek a kötelessége le volna, nem volt
rá hajlandó. Természetesen ő is Comyn. A grófnő maga
MacDuff, egy ősi vérvonal leszármazo ja, ők koronázták
meg Skócia királyait Kenneth MacAlpine ideje óta. Igen,
a ól a naptól fogva vagy egy tucatnyi nő követe
minket.
– Ez érdekes… mármint hogy a király nőket is visz a
hadseregével.
Douglas meglepe en néze rá.
– Mi mást tehetne? Hol hagyhatná őket
biztonságban, amikor a birodalma teljes déli régiója vagy
az angolok, vagy a Comynok kezén van? Csak akkor
gondoskodhat a biztonságukról, ha o vannak melle e.
Will bólinto , kezdte megérteni, mire célzo Douglas
az imént, amikor az országban uralkodó állapotokról
beszélt.
– Értem. És azután mi történt?
 – Ostobaság, árulás és újabb aljasság. Inverness után
alig két hé el csapdába sétáltunk a Glenfillan-völgyben,
a Macnab megyében lévő Glen Dochart melle , egy Dal
Righ nevű helynél. Az argylli Alexander MacDougall, a
Comynok rokona ezer embert küldö elénk saját
földjéről, a tulajdonos Macnab áldásával. Csakhogy
sikerült kitörnünk, bár elveszíte ük a haderőnk
négyötödét. Utána ke éváltunk, a királlyal vagy
tucatnyian bevete ük magunkat a hangásba, míg a
királynő jóval nagyobb és erősebb lovascsapata
északkeletre lovagolt, Kildrummy biztonságába. Ez Mar
grófsága, és a király testvére, Sir Nigel Bruce
fennhatósága alá tartozik. Velük ment David is, Moray
püspöke, valamint John de Strathbogie, Atholl gró a, és
Sir Robert Boyd.
– Mikor történt mindez?
– Tavaly júliusban, több mint egy éve.
– És a király azóta mit te ?
– Múlt télen a szigetek környékén utazgato ,
megkísérelte elnyerni a szigetlakók támogatását, és a
királysági pozíciók megerősítéséért harcolt. És
mindeközben megpróbálta egyenesen tartani a gerincét
a nap mint nap ránehezedő terhek ellenére.
– Miféle terhek?
Douglas elfordíto a a fejét, amiből Will arra
következtete , hogy nem fog válaszolni, de még a
végére sem ért a gondolatnak, a fiatal nemes már meg is
szólalt.
– Például három testvére, Nigel, Alec és Thomas
elvesztése. Mindegyiküket skót nemesek árulták el, és
elküldték őket Edwardnak Angliába, aki felakaszta a,
kizsigerelte e és felnégyelte e őket, mint holmi
közönséges útonállókat. Vagy a felesége, Elizabeth
királynő, a lánya, Marjory, valamint Mary és Christina
húga, továbbá Buchan grófnőinek elfogása. Őket is
Angliába küldték, ezú al John Comyn, Ross gró a. A
királynőt állítólag valahol északon tartják fogva. A
tizenhárom éves Marjory hercegnő nem beszélhet
senkivel, egy ketrecben tartják a londoni Tower külső
falán. Mary Bruce úrnő, a király húga hasonló ketrecet
kapo Roxburgh várában, Christina de Mar hercegnői
pedig, a másik testvérét egy rendházba zárták. Isobel,
Buchan grófnője Berwick faláról lóg, ugyancsak
ketrecben.
– Kegyes Isten! És ezt Edward művelte? Viszont
most, hogy halo , biztosan…
– Semmi sem változo . Nem is fog. Caernarvoni
Edward nem olyan ember, mint az apja volt, de a
gyűlölet ugyanakkora benne is. Múlt augusztusban
elindult a földjéről, közel kétszázezer emberrel. Egy
ideig azt hi ük, északra vonul, hogy megkeressen
minket, és azzal véget is vethete volna mindennek; de
szerencsére a koronázását szeptemberre tervezték,
Londonban. Túl sokáig masírozo anélkül, hogy
lecsapo volna ránk, ám amikor elvonult, tudtuk,
mekkora seregnek parancsol. Kétszázezer ember a mi
háromezrünk ellen. Elmentek, de egy nap visszatérnek,
bár egy londoni megbízható forrásunktól azt az
információt kaptuk, hogy a bárói is elég nagy gondot
okoznak neki, így egy darabig békén hagy minket.
– Robert királynak így lehetősége nyílt megtisztítani
saját birodalmát az árulóktól és köpönyegforgatóktól.
Először a gallowayi MacDowallek kerültek sorra,
megízlelte e velük, mi a jutalma az árulásnak. Aztán
következtek az argylli MacDougallek, velük sikerült
fegyverszünetet kötni a főnökük fián, a lorni Sánta John
MacDougallen keresztül. Az apa, a vén Alexander már
nem képes hadba vonulni és harcolni, így voltaképpen
Sánta John uralkodik. A szerződés lényege, hogy jövő
júniusig nem kerülhet sor semmiféle ellenségeskedésre.
Tartok tőle, a béke egy nappal sem fog tovább tartani, de
Robertnek bele kelle mennie, mert túl sok ember
elvesztését kockázta a volna egy szabályos ütközetben.
Utána északkeletnek indult a Great Glen mentén, és
elfoglalta Inverness várát. Ez volt az első ilyen győzelme
a megkoronázása óta. A birodalom összes többi vára
angol kézen maradt.
Sinclair megpróbálta feldolgozni a hallo akat,
igyekeze elképzelni, milyen hatással lehete Bruce-ra
egy ilyen mértékű családi tragédia. Hogyan volt képes
túlélni mindezt úgy, hogy továbbra is cselekvőképes
maradjon mint ember, és főként mint király? Megrázta a
fejét, Douglas pedig folyta a, mintha olvaso volna a
gondolataiban.
– A családja elvesztése súlyos csapás volt,
ugyanakkor meg is erősíte e. Egy nála gyengébb embert
bizonyára térdre is kényszeríte volna. Tudom, hogy így
van. Ám Robert királyt nem. Ennek ellenére néha még
magam is azon gondolkodom, mi tartja vissza a ól,
hogy egyesével az ellenségei nyomába eredjen, és sorban
megölje őket a saját kezével. Elsősorban uralkodónak
tekinti magát, aki felelős a népéért, és köteleze ségei
vannak, és csak utána családfőnek, akinek vigyáznia kell
a családtagjaira és barátaira.
 – Mégis, az elmúlt hónapokban több jelét is lá uk,
hogy fordul a kocka. Nem számo evő mértékben, de
egyre fokozódik a remény. Megnyertünk néhány
összecsapást, egyre többen állnak az ügyünk mellé. Nem
a nemesek, inkább a közemberek. Máris nagyobb
haderővel rendelkezünk, mint Methven óta bármikor.
Robert király azonban hallani sem akar szabályos
csatákról, addig nem, amíg háromezernél is kevesebb
embert tudunk kiállítani a több tízezres angol és Comyn-
seregek ellen. Ám ez változni fog, amint sikerül elvinni a
harcot a Comynokhoz.
– És te hogy kerültél ide, Arranba, Sir James? Az
ember azt gondolná, a királyod melle a helyed.
– Nem, az én helyem i van, tartanom kell a
délnyugati országrészt a király távollétében is. Jelenleg
biztonságban vagyunk, de a terület minden várában
angol helyőrség állomásozik. Fölö ünk, északon és
keleten a MacDougallek és a MacDowallek még mindig
nyüzsögnek, akár a férgek Lornban és Gallowayben, és
fortyog bennük a gyűlölet. Egy időre jól
berendezkedtünk Arranon, de ez egyik pillanatról a
másikra megváltozhat, amikor feltűnik egy vitorla a
horizonton. Ha már i tartunk – válto hirtelen témát –,
amikor a kincsről beszéltél, hajókat említe él. Vagyis az
egyik hajódat. Én viszont csak egyet látok, holo
nyilvánvalóan több is van. – Will az ajkába harapva
bólinto , Douglas pedig ferde tekinte el sandíto rá. –
Mennyi, és hol vannak most?
– A közelben, és a parancsomat várják. Mondtam,
hogy menedéket keresünk, de nem tudtam, milyen
fogadtatásban lesz részünk. Hátrahagytam a hajókat egy
biztonságos horgonyzóhelyen, ahonnan szükség esetén
gond nélkül idesiethetnek.
Douglas a felső ajkát harapdálta, mélyen elmerült a
gondolataiban, miközben a lovak és az emberek hangja
egyre inkább elcsitult körülö ük. Végül felegyenesede
és nagyot sóhajto .
– Tarts velem. Mások is vannak, akik hallani
szeretnék a mondandód, de addig ne szólj semmit, amíg
bólintással jelt nem adok. Beleegyezel?
Will Sinclair szélesen elmosolyodo , képtelen volt
palástolni, mennyire rokonszenvesnek tartja ezt a
sötétbarna bőrű, ragyogó kék szemű fiatalembert.
– Természetesen.
Köve e Douglast a széles a falépcsőkön, vissza az
erőd nagytermébe.
 6.

A hatalmas terem akkorra majdnem teljesen kiürült, és

Will a küszöbön belül megállva meglepe en tapasztalta,
hogy a helyiség nem is olyan, amilyennek korábban
gondolta. Amikor televolt emberekkel, egyetlen nagy
térségnek tűnt, melynek magas tetejét oszlopok és
hatalmas rönkfák tarto ák, de most már lá a, hogy
további ajtók vezetnek ugyanolyan széles szobákba, és a
főbejára al szemben, a fal melle i lépcsősorokon pedig
további helyiségekbe lehet eljutni. Balra fent több szoba
is nyílt, mindegyiket elfüggönyözték, és egy közös
függőfolyosó kötö e össze őket. A legelső helyiség
bejáratát deszkákból összeeszkábált fal takarta, némi
magányt biztosítva lakójának, és Will gyaníto a, az lehet
a parancsnok szállása.
Az erőd szemmel láthatóan új volt, durva, de erős
építésű, a facölöpökön még jól látszo ak a friss
fejszenyomok, ugyanakkor már fel lehete fedezni az
ácsok keze nyomát is, akik lesimíto ák a főbb
felületeket, különösen a parancsnok lakhelye elő i
palánkot. A hátsó fal elő i nagy, kőből rako tűzhelyen,
a két lépcső közö vígan lobogtak a lángok, a ritkásan
terjengő füst illatából meg lehete állapítani, hogy a
tüzet csak nemrég gyújto ák. Közvetlenül jobbra és
balra, a falak mentén egy kisebb hadseregnyi ember már
asztalokat és padokat készíte elő a közelgő lakomára, a
bútorokat a hátsó sarokból hordták előre, eddig o álltak
egymásra halmozva.
 Will mindezt egy pillanat ala felmérte, és az sem
kerülte el a figyelmét, hogy a helyiség mintha megtelt
volna kutyákkal – sovány, nyúlánk, gubancos szőrzetű
kopókkal, melyekre jól emlékeze gyermekkorából, de
Franciaországban csak nagyon ritkán lá a őket. A terem
különböző pontjain három csoport álldogált
beszélgetésbe merülve, a legnagyobb négytagú volt. Elég
távol voltak ahhoz, hogy ne hallhassák egymást. De
Berenger is o beszélgete , alig tízlépésnyire Willtől, és
most ránéze Sinclairre. Beszélgetőtársa az egyik skót
lovag volt, akivel Will korábban találkozo , bár a nevét
már rég elfelejte e. Miközben az idegenre koncentrált,
érezte, hogy Douglas megérinti a könyökét.
– Látom, a tengernagyod már összeismerkede
Moray püspökkel. Ha nincs ellenedre, kicsit i hagylak
velük, van néhány elintéznivalóm.
Már indult is, de Will egy kérdéssel megállíto a.
– Moray püspök? Ugyanaz, aki északra lovagolt a
királynővel és hölgyeivel?
– Igen, ugyanaz.
– És megbízol benne?
Douglas mosolya olyan volt, mint egy éles fénypont a
homályban.
– David teljesen megbízható, elhiheted nekem.
Odaveze e Sinclairt a másik ke őhöz, és bemuta a a
püspöknek, aki sokkal kevésbé tűnt püspöknek, mint a
többi, akiket Sinclair eddig láto . David de Moray,
Moray püspöke nem volt magas ember, viszont
elképesztően zömök és széles vállú, jól láthatóan az
egyház harcos szárnyát erősíte e, mivel tetőtől talpig
páncélba öltözö . Rozsdásodó, de továbbra is rugalmas
és hajlékony, lábszárközépig érő láncingének szélénél
három friss, ezüstösen csillogó vágásnyom látszo .
Lábán ugyancsak páncélt viselt, valamint erős csizmát,
többrétegű, vastag talppal. Fejére nemezeit gyapjúból
készült kámzsát húzo , melynek fűzőjét az állánál
kioldo a, a láncing csuklyáját pedig hátravete e a
vállára. A derekára kötö tokban hosszú pengéjű,
egyszerű markolatú tőr lógo , a jobb vállán átvete
széles bőröv kopo hüvelyt tarto , benne nehéz karddal.
– Örülök, hogy i vagy, David. – Douglas ismét
franciául szólalt meg, és beszéd közben biccente a
tengernagynak. – Sir William Robert király
birodalmának állapotáról kérdeze , de úgy gondoltam,
veled kellene szót váltania, hogy inkább az egyház
visszafogo véleményét hallja, mint az én nézeteimet
arról, mi történik és kinek kellene meghalnia. – Willhez
fordult. – David már a kezdetektől királyunk egyik
legfőbb támogatója. Mindent el tud mondani, amire
kíváncsi vagy, olyasmit is, amit én nem. Sokkal inkább
harcos, mint pap, ahogy azt a páncélja karcolásai is
mutatják, de ennek ellenére az egyház embere, és mint
ilyen, józanabb és körültekintőbb nálam. A gondjaira
bízlak. – A püspök láncingének egyik sérülésére
mutato . – Ezzel nagy szerencséd volt, David. A lábadba
is kerülhete volna.
– Majdnem így is le – felelte Moray mosolyogva,
vontato hangon. – De Isten szerencsére figyelt, ha én
nem is.
– Hát persze. Most mennem kell, amint tudok,
visszatérek.
 Moray Will felé fordult.
– Nos, jó uram, mit gondolsz a mi i ú Jamie-nkről?
Sinclair figyelte, ahogy a fiatal lovag ke esével
szedve a lépcsőket felszalad az emeletre.
– Figyelemre méltó fiatalember… és kissé talán túl
fiatal ahhoz, hogy ilyen tisztséget viseljen.
A püspök felnevete .
– Valóban fiatal, de Jamie igazi lovag. I ú kora
ellenére ő az egyik legjobb parancsnokunk, és ha életben
marad, ő lehet a legjobb. Gyorsan tanul, soha nem követi
el ugyanazt a hibát újra. Viszont túl hamar vált
kölyökből felnő é, és akik ismerik, azok ezt látják is
rajta. A király egyik legközelebbi barátja és tanácsadója
le annak ellenére, hogy tavalyig még csak nem is
hallo unk róla. Robert király személyesen ütö e
lovaggá, egy nappal a megkoronázása elő . – Keze a tőr
markolatára siklo . – Ha jól hallo am, kérdéseid
vannak. Tedd hát fel őket, én pedig legjobb tudásom
szerint válaszolok.
– Köszönöm, püspök uram. Nem is tudom, hol
kezdjem.
– Talán o , hogy Davidnek hívsz, aztán folytathatod,
ahol akarod. Mint Jamie mondta, az elmúlt két évben
sokkal inkább voltam harcos, mint püspök, és a
templomon kívül, a köpenytől és a süvegtől távol jobb
szeretem a nevem használni, mint a címem. Jamie
Douglast hónapokba került meggyőznöm, hogy a
nevemen hívjon. Mi érdekel leginkább?
– A király és a helyzete. Azt hallo am, kiátkozták.
 – Hm, bizonyos emberek szemében valóban, ám ez
sokkal inkább politikai, mint vallási ügy. Istennek hála,
vannak a skót egyházon belül, akik más szemszögből
nézik a dolgokat, és szerencsére közéjük tartozik a
prímásunk, Lamberton érsek, valamint a glasgow-i
Wishart püspök is, aki az érsek után a második
legfontosabb és legbefolyásosabb egyházi ember. Ezek
ke en lelkiismeretes emberek, Skócia birodalmának
javát nézik, és őszintén hiszik, hogy a szentatyát
félretájékozta ák azzal kapcsolatban, ami aznap a
dumfriesi kápolnában történt. Úgy vélik, a pápa
információi torzak és hiányosak, elsősorban a
tanácsadóinak köszönhetően, akik saját nézeteiket
erőltetik rá. Kelemen pápa in absentia hozta meg
döntését, messze Skóciától és az ország problémáitól, és
az érsek abban reménykedik, hogy a szentatya egy nap
meggyőzhető lesz a kiátkozás feloldásáról… és a király
így képes lesz akadály nélkül irányítani a birodalmát a
legnagyobb szükség idején.
Will a homlokát ráncolta.
– Szerinted Lamberton érsek tudja, hol lehet
megtalálni a királyt?
– Nem hinném. Az érsek Angliában tartózkodik, az
angolok foglya, akárcsak a glasgow-i Wishart. Őt is saját
skót földijei árulták el és szolgálta ák ki. Azt hallo uk,
jól bánnak velük, ahogy az a rangjukhoz illik, de akkor is
fogságban vannak.
– Értem. És mi van a birodalom többi püspökével? A
teljes skót egyház felsorakozo az érsek mögö ?
Moray undorodva horkanto .
 – Nem. Mint mondtam, ez sokkal inkább politikai,
mint vallási kérdés. A Comynokat támogató püspökök a
király ellen vannak, egyesültek az árulásban. Még
mindig abban reménykednek, hogy láthatják Robert
bukását és saját jelöltjük hatalomra kerülését.
Will bólinto , elfogadta a püspök magyarázatát.
– Sir James Douglasnek már mondtam, de másnak
még nem: tagja vagyok rendünk Kormányzótanácsának,
jelenlegi feladatommal maga a nagymester bízo meg,
Sir Jacques de Molay. Nagy mennyiségű aranyat és
ezüstöt hoztam Robert királynak, bár nem a Templomos
Rend kincstárából. Ismerted Sir Thomas Randolphot, a
régi Sir Thomast?
– Tomot? Igen, jól ismertem. Miért?
– A legfiatalabb húgát, Jessica úrnőt is?
– Igen, de őt nem olyan jól. Csak egyszer találkoztam
vele, még régen. Egy franciához ment feleségül… talán
egy báróhoz.
– Etienne de Saint-Valéry báróhoz. Ő is meghalt, de
elő e meglehetősen nagy vagyont halmozo fel, és a
körülmények úgy alakultak, hogy a Templomos Rend
felügyeletére bízta. Özvegye, a bárónő az egyik hajónkon
tartózkodik, és szeretné átruházni ezt a kincset a skótok
királyára. Ha sikerül megtalálnunk a királyt, mind az
övé lehet.
A püspök a szakállát vakarga a.
– Mekkora ez a kincs?
– Elég nagy ahhoz, hogy hadsereget állíthasson
belőle. Hat láda arany és öt láda ezüst.
 – Az hatalmas vagyon… – Moray tréfásan
hunyoríto . – Persze minden a ládák méretétől függ.
Mégis azon gondolkodom, vajon elég nagyok-e ahhoz,
hogy egy rangidős lovag és a flo a tengernagya
személyesen hozza el őket!
Will ösztönösen megbízo Douglasben, és most úgy
döntö , a püspököt is a bizalmába fogadja.
– Nem hallo ad a teljes történetet, talán még a
tizedét sem. Alig tudtuk kimenekíteni a kincset
Franciaországból, mielő Fülöp király ráte e volna a
kezét. Így is csak azért sikerült, mert előre
figyelmezte ek.
– Figyelmezte ek, hogy a francia király a bárónő
aranyát akarja?
– Nem, a bárónő aranya akkor már La Rochelle-ben
volt. Hogy sikerült kimentenünk, az csupán a
szerencsének köszönhető. Arra figyelmezte ek, hogy a
király minisztere és pecsétőre, Guillaume de Nogaret
október tizenharmadikán reggel támadást akar indítani a
franciaországi Templomos Rend ellen.
A bejelentést követő csend hosszúra nyúlt, Moray
arcát érdemes le volna lefesteni, ahogy a hallo akat
emészte e. Végül megrázta a fejét.
– Ezt még egyszer szeretném hallani. Nem érte em
jól.
– Október tizenharmadikán, péntek hajnalban, alig
néhány hé el ezelő a francia hadsereg Guillaume de
Nogaret pecsétőr utasítására egyszerre szállta meg az
összes franciaországi templomos rendházat és épületet.
Minden tagot letartózta ak és börtönbe vete ek:
lovagokat, fegyvernököket, hi estvéreket és laikus
testvéreket. Mindenkit, egyetlen lendüle el.
A püspök szája tátva maradt.
– Ez… ez hihetetlen! És te hogy juto ál el ide?
– Mondtam már, figyelmezte ek. A nagymesterünk,
Sir Jacques de Molay már több mint egy hónappal
korábban hírt kapo róla. Alig akarta elhinni, de
megte e a szükséges lépéseket, hogy megóvja a flo át az
árulástól, amennyiben mégis igaznak bizonyulna. Az
utolsó pillanatban, amikor már egyre inkább kezdte
elhinni, hogy mégis igaz lehet, elküldö La Rochelle-be,
hogy figyelmeztessem a helyőrséget, és a támadást
megelőző éjszaka helyezzem biztonságba a flo át.
– És bekövetkeze a támadás?
– A szemünk lá ára. Legjobb tudomásunk szerint
Franciaországban megszűnt létezni a Templomos Rend.
– Ez több mint hihetetlen. A Templomos Rend nem
létezik többé?
– Franciaországban nem, legalábbis jelenleg nem, a
mi értesüléseink szerint. Nem maradtunk o elég ideig,
hogy utánajárjunk a támadás méreteinek, de La
Rochelle-nél mindent lá unk, márpedig az volt a rend
franciaországi központja.
– Számba ve ünk minden lehetséges
magyarázatot… hogy talán valamiféle félreértésről van
szó, vagy a király kockázatos lépéséről, hogy
megfélemlítse és a vagyona átadására kényszerítse a
rendet, hogy bármi is az ok, tárgyalások következnek, és
minden megoldódik…
– De te ezt nem hiszed.
 Will fejrázása alig volt észrevehető.
– Nem, nem hiszem. Úgy gondolom, Fülöp király
akara al és szándékosan te e, amit te , előre megfontolt
rosszindula al, és azzal a határozo céllal, hogy
megszerezze magának a rend vagyonát. És nem hiszem,
hogy vissza fog táncolni. Igazság szerint nem is tehetné.
Túlságosan sok pénzzel tartozik a Templomos Rendnek,
az anyagi összeomlás szélén áll. Ha a rend eltűnik, ismét
fizetőképessé válik, megszabadul minden adósságától,
és azt tesz a megszerze vagyonnal, amit akar.
Franciaországban a rendnek leáldozo . – A
kifejezéstelen arccal hallgató de Berenger-ra pillanto . –
Bocsásd meg a nyers szavakat, Edward, de csak most
lá am át az igazságot.
De Berenger bólinto .
– Nem szükséges bocsánatot kérned, barátom.
Egyetértek veled. Viszont így felmerül a kérdés: mihez
kezdjünk most?
Moray még mindig azon gondolkodo , amit Will
utoljára mondo , arcára ráncokat vése a zavarodo ság.
– Egy ilyen nyílt agresszió pápai jóváhagyást, sőt
talán közvetlen támogatást igényel.
– Pontosan – bólinto Will. – És mint te is mondtad,
Kelemen nem túl erős pápa. Állandóan tétovázik,
híresen gyenge akaratú, és ki van téve a
manipulációknak. Ráadásul Franciaországban, Fülöp
földjén nem több, mint valami játékszer a király kezében.
Moray éles szisszenéssel teleszívta a tüdejét
levegővel, teljes magasságában kiegyenesede , de
mielő bármit mondhato volna, a noddsdale-i Sir
Robert Boyd, akit Will nemrég láto lemenni a lépcsőn,
megjelent de Berenger melle .
– Püspök uram – szólt Moraynek –, Sir James hívat.
Kérlek, kövess, és hozd ezt a két úriembert is.
Moray de Berenger-ról Willre néze .
– Ha nem lennék püspök, akár fogadni is mernék,
hogy ti ke en ma este dalolni fogtok a vacsorátokért.
 Hűségről
Hűségrőlés
ésbarátságról
barátságról

1.

A felső emelvényt az alsó teremtől elválasztó palánk

mögö i szobában hat ember várakozo . A magas
mennyezetű helyiséget jól megvilágíto ák gyertyákkal, a
fatáblákkal boríto jobb oldali fal embermagasságig
emelkede , aztán átment a tető meredek síkjába. Az ajtó
melle i sarokban különféle fegyverek, páncélok és
pajzsok hevertek egymásra dobálva. Az oromzati falba
kőkandallót építe ek, a kémény melle i magas ablakok
beengedték a helyiségbe a halványuló esti fényt.
A helyiség nagy részét elfoglalta egy hosszú, keskeny
asztal, melyen mindössze három gyertya állt, és a bent
tartózkodók különféle pozitúrákban ülve figyelték az
érkezőket. Douglas ült legmesszebb, az ajtóval szemben,
melle e kétoldalt Will felismerte a Campbell-klán
főnökét – Sir Neil Campbell Lochawe-ből, most már
eszébe juto –, és az annandale-i Sir Robert Boydot. A
glenorchyi fiatal MacGregor klánfőnök Boyd melle ült,
vele szemben pedig egy szigorú tekintetű férfi, aki a
bemutatkozáskor de Haynek nevezte magát. De Hay
melle üres szék következe , az asztal közepénél pedig
egy másik, még komorabb skót ült – Will szerint
legfeljebb a húszas évei végén járhato , fiatalabb volt
mindenkinél, kivéve Douglast és MacGregort. Vékony
arcú, fekete szakállú, fenyegető kinézetű férfi volt. Will
nem emlékeze rá, hogy korábban találkoztak volna. A
hatodik ember az asztalnál az arrani Menteith volt, aki
megterme társai melle még kisebbnek tűnt, mint
egyébként.
David Moray megállt az asztal végénél, Will és de
Berenger pedig mellé léptek, míg a noddsdale-i Boyd
elfoglalta a helyét. Douglas széles mosollyal, kivillanó
fogakkal köszöntö e a fehér palástot viselő lovagokat.
– Legyetek üdvözölve, uraim – kezdte, majd de
Berenger-ra nézve franciául folyta a. – Bocsáss meg a
modortalan értesítésért, tengernagy uram, de miután
beszélge em Sir Williammel, úgy döntö em, Skócia
nemeseinek is hallaniuk kellene a mondandóját,
különösen, ami a királyunknak hozo aranyat illeti.
Természetesen örülünk az ajándéknak, de nem árt egy
kis… körültekintés. Foglalj helyet, kérlek, Sir William,
téged pedig megkérlek, hogy ismételd el a történeted.
Az i jelenlévők mindannyian élvezik a király bizalmát.
Will elindult a legközelebbi szék felé, de Moray
püspök a karja megérintésével visszatarto a.
– Mielő elkezdjük, Sir James, talán nem ártana
tudnod, hogy Sir William látogatása mögö sokkal több
van, mint hiszed.
Sinclair azonnal érezte a felélénkülő érdeklődést az
asztal körül.
– Hogy érted? – Douglas beszéd közben enyhén
előrehajolt, Moray pedig Willre néze .
– El akarod mondani, vagy inkább próbáljam én?
Will bensőjében szétáradt a nyugalom, és könnyedén
elmosolyodo .
 – Ahogy kívánod, püspök uram. Ha te mondod el,
legalább tudni fogom, milyen figyelmesen hallga ál.
Moray a szája sarkában apró mosollyal bólinto ,
majd újra elkomolyodva de Berenger-ra néze .
– Bocsáss meg, ha skótul beszélek, tengernagy uram,
de vannak i néhányan, akik nem értik a nyelved. Te
már tudsz mindent, amiről szólni szándékozom, Sir
William pedig majd tolmácsolja neked a lényeget. –
Visszafordult a többiek felé. – Sir William elmondta,
hogy birodalmunk határain túl szomorú események
zajlanak. Olyan események, melyek ránk is hatással
lehetnek. Rá is térek a lényegre, mert nincs időnk üres
fecsegésre. Amit most elmondok, bizonyára
kíváncsisággal és izgalommal tölt majd el titeket, de
kérlek, várjátok meg türelmesen, hogy a mondandóm
végére érjek. Amit mondok, az utolsó szóig igaz, de nem
i van a helye, hogy megvitassuk. – Sorban végignéze
az asztalnál ülőkön, majd röviden ismerte e a francia
király két hé el korábbi lépését a Templomos Rend
ellen. – Az elő etek álló lovagok, Sir William, a
Kormányzótanács tagja, illetve Sir Edward, a templomos
flo a tengernagya egyöntetű véleménye, hogy ők és
embereik az utolsó francia templomosok, akiket Fülöp
nem ve őrizetbe.
A püspök figyelmeztetése ellenére izgato kérdések
röppentek fel az asztal mellől, és egy időre el kelle
hallgatnia, amíg elcsitult a zaj. Amikor újra megszólalt,
szavaira egy csapásra csend támadt a helyiségben.
– Egyikünk sem mert volna elképzelni hasonlót,
hiszen ismerjük a Templomos Rendet, ugyanakkor
egyikünk sem gondolhatja egy pillanatig sem, hogy ez
nem a mi ügyünk, hogy nem érint minket. Nagyon is
érint, mégpedig több szempontból is. Ezek közül az első,
hogy ezek az emberek menedékért jö ek ide, időlegesen,
de akkor is menedékért. Amit nem tudnak, és nem is
tudhatnak, hogy… – Egy pillanatra elhallgato . – Hogy
Robert király jelenleg tárgyalásokat folytat Franciaország
királyával, megpróbál szövetségre lépni vele Anglia
ellen. A templomosok kérése pedig meghiúsíthatja ezt a
szövetséget.
Ismét elhallgato , hogy hagyja leülepedni a szavait.
Hallo a, hogy a háta mögö Will su ogva fordít de
Berenger-nak.
– Egyébként pedig – folyta a – Fülöp király nem
merte volna ezt tenni a pápa beleegyezése nélkül,
elvégre a templomosok rendje, bármit is gondoltok róla,
vallási rend. Biztosan nem kell emlékeztetnem senkit,
hogy csak egy pápa létezik, mégpedig ugyanaz, akit
Lamberton érsek igyekszik meggyőzni, hogy oldja fel a
kiátkozást Robert királyról. Vagyis egyszerre két zsíros
cubákon kell rágódnunk, és ez még csak a kezdet.
A fekete szakállas férfi az asztal közepénél
felmordult.
– Akkor küldd őket haza – mondta vontato an. –
Oda, ahonnan jö ek. Elég bajunk van nélkülük is, nem
kell még több probléma.
– Valóban? Először vegyük el tőlük a kincset, erre
gondolsz? Szabadítsuk meg őket az aranytól, amit a
szükség idején hoztak nekünk, aztán intsünk nekik
búcsút? – A püspök hangja metszően éles volt, látszo ,
hogy nem kedveli a férfit. Rezzenéstelen tekinte el
bámultak egymásra, amíg az annandale-i Sir Robert
Boyd előredőlve fel nem emelte a kezét.
– Ha szólhatnék egy szót. – Lassan megvakarta
rövidre nyírt szakállát. – Fekete szakállú barátunk csak
nemrég érkeze Rathlin szigetéről, így nem igazán tudja,
kik vagytok. Balszerencsés angol nevet visel – szintén
Edward –, és ez a teher néha modortalanná teszi. Ám
ezzel együ ő klánja egyik parancsnoka, és magának a
klánvezérnek a testvére. Sir William, tisztában voltál a
püspök által említe dolgokkal, mielő idejö etek?
Will a fejét rázta.
– Most hallok először a Fülöppel kötendő
szövetségről. A királyt ismerve némiképp meg is lep, de
átlátom a lépés szükségességét. A kiátkozással viszont
tisztában voltam. – Megvonta a vállát. – El kell
ismernem, nem fedeztem fel a kapcsolatot Robert király
ügye és a miénk közö . – Rövid habozás után hozzáte e:
– Nem, ez nem egészen igaz… lá am, de csak valami
egyszerű dolognak véltem, amitől a királyotok még
teljesítheti a kérésünket. Egy pillanatig sem gondoltam,
hogy keresztezhetjük a terveiteket, vagy, hogy
kellemetlen helyzetbe hozhatjuk Robert királyt.
Boyd az ajkába harapva szipogo .
– Sir James azt mondta, nagyon régóta nem jártál
Skóciában. Mit tudsz tulajdonképpen a királyunkról,
Robert Bruce-ról?
Will ismét elmosolyodo , bár tisztában volt vele,
hogy döntőbíróság elő áll. Enyhén oldalra biccente e a
fejét, mosolya kiszélesede .
 – Azt hiszem, egyszerűbb lenne és kevesebb
problémát okozna, ha azt kérnéd, hogy fedjem fel a
Templomos Rend legbelsőbb titkait, Sir Robert. – Senki
nem viszonozta a mosolyt, ezért folyta a. – Igazság
szerint nem tudok sokat a királyotokról, és a legtöbb,
amit eddig megtudtam, két forrásból származo , két
nőtől. Életemet és hűségemet az elmúlt két évtizedben a
rendnek szenteltem, oda kötö az esküm és a
kötelességtudatom. Roslinban szüle em, o töltö em a
gyermekkorom, és amikor kölyökként távoztam
Skóciából, még semmiféle konfliktus nem volt az ország
és Anglia közö . Nem tudtam semmit arról, ami i
történik, de emia nem érzek bűntudatot, mert
lemondtam mindenről, amikor beléptem a rendbe, és a
templomosok nem tartoznak hűséggel semmiféle
időleges nagyúrnak vagy uralkodónak, a pápa
kivételével.
– Margaret húgom, aki feleségül ment Sir Edward
Randolphhoz, jóval azután, hogy magam mögö
hagytam az o honom, elsősorban ő tájékoztato a
skóciai problémákról, valamint Robert király
tevékenységéről, amikor még csak Carrick fiatal gró a
volt. A leveleiben nagyon jó véleménnyel volt róla, és
állítólag a férje is nagy szerete el és tisztele el viseltete
Robert és ügye iránt. És mivel mindig is józan lánynak
ismertem, elfogadtam a véleményét. A másik nő, akiről
beszélek, Jessica Randolph úrnő, Saint-Valéry bárónője.
Őt nem ismerem olyan jól, de eltökélte, hogy elju atja
halo férje vagyonát Robert Bruce-nak, és hisz a skótok
királyának jóságában és céljaiban. Mindez egybecseng a
húgom értékítéletével, ezért jö em ide.

É
 – Hm. És mit tudsz még róla? Az emberről, nem a
királyról.
– Keveset. Még sosem találkoztam vele, de annak
alapján, amit Sir James elmondo e rövid idő ala ,
kialakíto am saját álláspontomat. Elképesztő
állóképességű ember lehet, és fele ébb becsületes, ha
sikerült ilyen tiszteletet kiváltania a barátaiból.
– Igen, ebben lehet valami. De mi van az
ellenségeivel? Nem hallo ad, hogy a király barátai
kevesen vannak, talán még ezt az asztalt sem tudnák
megtölteni?
Sir James Douglas mosolyogva szólt közbe.
– Vagy hogy az ellenségei számosak, akár a bolhák a
kutyán, és egymást félrelökve próbálják szívni a vérét?
Will zavarodo an néze egyik férfiról a másikra,
tisztában volt vele, hogy minden szempár rászegeződik,
és hirtelen nem érte e, mi történik körülö e. Nem tudta,
mit kellene mondania, ezért inkább az ösztöneire
hallgato , és megvonta a vállát.
– Nem kétlem, hogy az emberek valóban ezt
beszélik, ha mint mondjátok, ti is így hallo átok… de azt
hiszem, nem kell emlékeztetnem benneteket arra, hogy a
nép nagy mesemondó. Én csak nemrég érkeztem, de
semmi ilyesmit nem hallo am. Legalábbis nem tőlük.
Ami pedig engem illet, egészen más véleményen
vagyok. Ha a királyotoknak valóban olyan kevés a
barátja, mint beszélik, úgy megtisztelhetnétek azzal,
hogy hozzáteszitek a „maradt” szót, mert olyan
embernek tűnik számomra, aki nagy becsben tartja a
barátait. Ezenfelül olyan embernek, olyan királynak, aki
a legjobbat hozza ki azokból, akik kedvelik őt. Ezáltal a
barátai vagy önként, az ügy érdekében halnak meg, vagy
könnyű őket azonosítani és megtalálni, majd megölni.
Valóban lehetséges, hogy csupán néhány barátja maradt,
de biztos vagyok benne, soha nem felejti el az elveszíte
barátokat. Amit hallo am róla, annak alapján éjjel és
nappal gyászolja őket, de elviseli a fájdalmat és megy
tovább… olyan, mint egy tűzben és vérben edze penge.
Egy király, aki méltó erre a címre. – Tudatára ébredt a
környező csendnek, miközben befejezte a gondolatát. –
Ez az én véleményem a királyotokról, uraim, a ól
függetlenül, hogy ő vagy ti elküldtök-e minket. Ezt a
véleményt csak most alakíto am ki, de a szívemből jön,
és ha egyszer sikerül találkoznom vele,
megtiszteltetésnek fogom érezni.
Visszagondolva Will tudta, hogy ez egy elképesztő
szózat volt, minden tervezés nélkül, ahogy a szavak az
ajkára tolultak, és egyfajta mély, alaktalan, hirtelen jö
indulat válto a ki belőle, ami mia egész testében
remege , mire a végére ért. Nem kelle odanéznie, hogy
érezze, még de Berenger is meglepe en bámul rá, holo
egy szót sem érthete az egészből. Biztosan a
hangsúlyában volt valami szokatlan, gondolta.
Mély lélegzetet ve , bent tarto a a levegőt, és
egyenesen maga elé meredve várta a mozdulatlanul ülő
emberek reakcióját. Hárman közülük egyetlen szót sem
szóltak, mióta Willék beléptek a terembe, de ami ezután
történt, azt Sinclair alig akarta elhinni. Apró csillanás
volt csupán, szinte észrevehetetlenül vibrált a látómezeje
peremén, és amikor sikerült behatárolnia a forrását,
hirtelen élessé vált a kép: egyetlen könnycsepp verte
vissza az asztalon álló gyertyák fényét, mégpedig a de
Hay nevű, szigorú arcú lovag szeme sarkából. A férfi
mozdulatlanul ült a helyén, eszébe sem juto
mentegetőzni vagy szégyenkezni, meg sem próbálta
letörölni a könnycseppet, amely az arcán végigfutva
eltűnt a szakállában. Csak azután pislogo és néze
Willre, majd a noddsdale-i Sir Robert Boydra, végül a
másik, annandale-i Boydra, aki addigra már őt figyelte.
A Boyd arcán ülő kifejezést nehezen lehete volna
körülírni, de nyoma sem volt benne szánalomnak vagy
gúnynak, ahogy a páncélba öltözö veteránt figyelte, aki
most már nyíltan könnyeze . Egy pillanatig még fogva
tarto a de Hay tekintetét, aztán az asztal túlsó végénél
álló templomos lovagokra néze .
– Nos, Sir William, a mondandóddal sikerült
megnyerned magadnak Sir Gilbert-t. – Zajosan hátratolta
a székét a néma helyiségben, és felállt. Valahonnan
lentről hangos csa anás hallatszo , mintha egy nehéz
asztalt boríto ak volna fel. – Legyen hát, nincs tovább
helye a mellébeszélésnek. Robert Bruce vagyok, Skócia
királya, és bocsánatot kérek a színjáték mia . Azonban
hozzá kell tennem, nem szórakozásból döntö ünk így.
I eni jelenlétem nem közbeszéd tárgya, a lentiek közül
kevesen tudják, ki vagyok.
Will Sinclair bénultan állt, érzékei még tévelyegtek a
váratlan felismeréstől, de a király ezt nyilvánvalóan nem
ve e észre, folyta a a beszédét.
– Jamie azt mondta, bízhatok benned, és neki jó orra
van az ilyesmihez, de személyesen is meg kelle
győződnöm róla. Ez életem talán legnagyobb átka, de
mindig mindent a saját szememmel kell látnom. – Még
jobban kihúzta magát, láthatóan próbálta összeszedni a
gondolatait. – De ez most mellékes. A kocka el van
vetve, számos a tennivalónk azon kívül is, amiért i
összegyűltünk. – Közelebb inte e de Berenger-t, és jól
érthető normann franciára válto . – Tengernagy uram,
Isten hozo nálunk. Ha gondolod, vedd le a köpenyed,
foglalj helyet közö ünk. Rengeteg dologról kell
beszélnünk, bár tartok tőle, ez főként skót nyelven fog
történni. Ha a szükség úgy hozza, Sir William lesz a
tolmács mindkét irányban.
Miközben a két lovag lefejte e magáról a nehéz
köpenyeket, Willhez fordult.
– A hajóid, Sir William… hol vannak most, és
mekkora erőt képviselnek?
Will félig levete köpennyel mozdulatlanná dermedt.
– Azok Sir Edward hajói, felség, nem az enyémek…
legalábbis a gályák.
Bruce Will szemébe néze , és enyhén felvonta az
egyik szemöldökét.
– Az övé vagy a tiéd, nem számít. A Templomos
Rend hajói, és az én vizeimen tartózkodnak. A felséget
pedig tartogasd Anglia királyának, ha egyszer a balsors
összehoz vele. I , Skóciában, a kegyelmes uram
megszólítást használjuk.
– Érte em. Bocsáss meg, király uram, elfelejte em.
Bruce bólinto .
– Vedd le azt a köpenyt, és foglalj helyet. – Megfogta
saját széke támláját, és inte az asztalfőnél felállni
készülő Douglasnek, hogy maradjon a helyén. Miközben
a két lovag és Moray püspök leültek, hüvelykujjával a
fekete szakállú, morcos alakra bökö az asztal
közepénél. – Ő a testvérem, Edward Bruce, Carrick
gró a. A többieket már ismered, de ha mégsem, ő Sir
Neil Campbell Lochawe-ból, a Campbell-klán vezetője, ő
i Colin, a glenorchyi Malcolm MacGregor fia. A fickó,
akit megríka ál, Sir Gilbert de Hay, a zászlóvivőm; Sir
Robert Boyd Noddsdale-ből már Dumfries óta melle em
van és támogat, és szükség esetén a nevét is kölcsönadja.
Tehát, a hajóidnál tarto unk…
Will megköszörülte a torkát, és a tengernagy
kedvéért lefordíto a a kérdést franciára, mielő skótul
válaszolt.
– Vegyes flo ával rendelkezünk, kegyelmes uram,
főként a… támadás napján La Rochelle-ből kimenekíte
hajókból, valamint három marseille-i járműből áll.
Összesen húsz hajónk van, a fele gálya, a másik fele
kereskedelmi hajó.
A királlyal szemben ülő Sir Neil Campbell halkan
fü yente , Bruce pedig hátradőlt a székében.
– Gondolom, ezek mind templomos gályák, vagyis
hadihajók. Mekkorák?
– Különbözőek, kegyelmes uram. A három
legnagyobb, köztük a tengernagyé húsz pár evezővel
rendelkezik, két sorban elhelyezve.
– Római kétsorevezősök.
– Igen, nagyuram, pontosan olyanok, kivéve egyet,
amelyik arab építésű, és a jelenlegi kapitánya
zsákmányolta. Annak tizennyolc evezője van egy
oldalon, egy sorban elhelyezve. Mindent összevetve van
négy harminckét evezősünk, három negyvenevezősünk
és három harminchat evezősünk.
– Lenyűgöző. Hány emberetek van összesen?
 – Körülbelül ötszáz. Még nem számoltuk össze.
Bruce-ra szemlátomást mély benyomást te ek a
hallo ak.
– Ez komoly haderő – mondta halkan.
– Igen, uram, de tengeri haderő.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Csak annyit, hogy ezek az emberek tengerészek,
nem gyalogos katonák. De vannak köztük mások is.
Magunkkal hoztuk a teljes helyőrséget La Rochelle-ből,
egyenesen Nogaret orra elől.
– A francia király hóhérára gondolsz?
– Igen, ez a megfelelő szó.
– Úgy látom, nem kedveled a fickót.
– Uram, az ellenszenvem iránta nem igazán mérhető.
– Az hány ember összesen?
– Százötvennégy, ebből harminchat laikus testvér.
Vagyis száztizennyolc lovag és fegyvernök.
Az uralkodó ezüstszürke szeme jól láthatóan
összeszűkült.
– És abban reménykedtél, hogy engedélyezem ennyi
ember letelepedését a birodalmamban?
– Nem csak ennyiét, kegyelmes uram. Saját öcsém,
Sir Kenneth Sinclair parancsnoksága ala
rendelkezésemre áll egy templomos lovagokból és
fegyvernökökből álló másik egység is. Pontosan húsz
lovag és nyolcvan fegyvernök.
 Sir Edward Bruce megmoccant a székén, de
mindenki más mozdulatlanul ült, miközben a király az
ajkába harapo , majd lassan bólinto .
– És a teherhajók?
– Tíz van belőlük, mindegyik áruszállításra való. Hét
az öcsém embereinek felszerelését, fegyvereit és lovait
viszi, a többi hajón általános felszerelések vannak.
– Azt mondod, lovak. Lovakat is hoztatok
magatokkal?
– Igen. Nem hagyha uk őket hátra Fülöp királynak
és Nogaret-nak.
– Ezért magatokkal hoztátok őket ide. Hajókon. Hol
akartad elhelyezni őket?
Will megvonta a vállát.
– Bevallom, nagyuram, erre nem gondoltam. Csak
annyit tudtam, hogy nem akarom őket o hagyni
Franciaországban, és reméltem, talán tudsz nekem
tanácsot adni. A lovagok hátasai csatamének, harcra
nevelték őket. A többi kitartó, ellenálló és sokféleképpen
hasznosítható állat.
A király a könyökére támaszkodva az ajkába
harapo .
– Sir William, azt hiszem, nekünk még el kell
beszélgetnünk a hűségről és a quid pro quoról. Addig
azonban felmerült egy probléma, melyet késlekedés
nélkül meg kell oldanunk. Jamie azt mondta, a hajóidat
Sanda melle hagytad, Kintyre’s Mull közelében. Az
MacDonald-terület, és ha meglátják a hajókat, rögtön
iderohannak, amit nem szeretnék. Szedd össze a flo ád,
amilyen gyorsan csak tudod, hozd ide Arranba. A déli
tágas öbölben, Lamlashban el lehet rejteni a hajókat. Kit
fogsz küldeni?
– Természetesen Sir Edwardot. – Will a
tengernagyhoz fordult, elismételte a beszélgetést. De
Berenger kérdés nélkül felállt, és a köpenyéért nyúlt.
– Azonnal indulok – közölte. – Teljes sebességgel,
evezőkkel négy óra…
– Várj! – Bruce felemelte a kezét. – Nem kell rohanni,
még nem. A legénységedet a partra hívtuk, Sir Edward.
Először egyenek, pihenjenek egy órát, aztán munkához
láthatnak. Mi a különbség az alkonyati és éjjeli indulás
közö ? Mindenképpen sötétben kell hajózni, és az idő
gyorsabban telik teli gyomorral, mint korgóval. Várjatok
éjfélig, addig mi is menjünk le enni. Ne feledjétek, ma
este a nevem egyszerűen csak Rob, Robert Boyd
Annadale-ből. És ha e ünk, mi is munkához látunk.
 2.

Will Sinclair számára a fogadás – amely sokkal

kifinomultabbnak tűnt, mint valami egyszerű vacsora –
egyetlen összemosódó hangzavar volt szarvas- és
ürühússal, szabadon folyó itallal, a Felföld és a szigetek
hárfa és duda alapú zenéjével, valamint az érthetetlen
kelta, vagy általuk csak gaelnek neveze nyelven beszélő
bárdok és énekmondók végtelennek tűnő balladáival.
Will Douglasszel és de Berenger-val elméletileg az
asztalfőn ült, de senki nem törődö velük; a főfogás után
mindenki átült a cimborái mellé, és meghagyták a
kiemelt helyet a három franciául beszélőnek. Will még
mindig nem tért teljesen magához Bruce jelenlététől,
szinte elképzelhetetlennek tarto a, hogy az uralkodó o
ül saját követői közö , és senki nem ismeri fel. Ezt el is
mondta Douglasnek, mire a fiatalember elmosolyodo .
– Neked biztosan furcsa, hiszen a civilizált
Franciaországból jö él. Viszont nagyon egyszerű a
magyarázat. Skóciában mindenki a nevéről és a te eiről
ismeri Bruce-t, amikor rágondolnak, Carrick egykori
gró át látják maguk elő , márpedig a gróf
meglehetősen… mi is erre a megfelelő szó? Igen,
megvan! Szóval meglehetősen tékozló i ú volt. Erről
ismerték, a tékozló természetéről. Állandóan a legújabb
divatnak megfelelő ruhát és páncélt viselte, a
legpompásabb lovakon járt, a legszebb nőkkel hetyege ,
és természetesen sziporkázó szellemességgel beszélt. És
mindig költekeze . Bár az apja, Annandale nagyura
sohasem ado neki túl sok pénzt, de fiatalabb korában a
mi grófunk volt Plantagenet Edward kedvence. A
legtöbben pazarló flótásnak tarto ák, akire nem érdemes
időt vesztegetni, nem lá ak benne mást, csak a
nemtörődömséget és a felelőtlenséget. Mindez az én
időm elő történt, hiszen Carrick gró ának tündöklése,
vagy inkább mélypontja idején még csak kölyök voltam.
Mindenesetre ezt a képet nyújto a magáról, mielő
Edward király megtaníto a rá, hogy gyűlölje a pórázt.
– Gyűlölje a pórázt?
– Igen, a köteléket, amely a Plantagenet-akarathoz
kötö e őt. Amikor Edward azon terve, hogy Angliához
csatolja Skóciát, kudarcot vallo , a saját ölebévé akarta
tenni Carrick gró át.
– Hogyan?
– Olyasmiket kért tőle, amitől Edward
talpnyalójának, és ezáltal Anglia szolgájának tűnt.
Elviselhetetlenné te e az életet a gróf számára.
– Mégis miket követelt? Bár akkoriban még gyerek
voltál, biztosan hallo ál ezekről a dolgokról.
– Hogy hallo am-e? Egyet még lá am is, ez volt
Carrick gró ának első lázadása. Mint már említe em,
apám lázadó volt, egyike azoknak az elégedetleneknek,
akikkel Edwardnak folyamatosan foglalkoznia kelle .
Részt ve egy felkelésben, mire Edward tíz évvel ezelő
törvényen kívülivé nyilváníto a. Én akkor tizenkét éves
voltam. Edward angol csapatokat küldö , hogy
felgyújtsák a várunkat, foglyul ejtsék anyámat és engem,
de anyám eltorlaszolta a kaput, és nem volt hajlandó
megadni magát. Carrick gró a is o volt az angolok
közö , de csak a látszat mia . Neki volt o a
legmagasabb rangja, mégsem parancsolt senkinek, és
nem tanúsíto ak felé tiszteletet – egyszerű báb volt
csupán, egy skót úrfi, akit azért rendeltek az angol
fosztogató csapat mellé, hogy a törvényesség látszatát
keltse. Az angol parancsnok, akinek a nevét már rég
elfelejte em, odahozo néhány gyereket, köztük az
egyik barátomat, és azzal fenyegetőzö , hogy a szemünk
lá ára felakasztja őket, mert úgy gondolta, anyám
túlságosan gyenge az ilyen borzalmak végignézéséhez.
– És valóban az volt? – kérdezte Will.
– Sosem derült ki – kuncogo Douglas. – Carrick
gró a ellenszegült az angol parancsnoknak, elzavarta őt
az embereivel együ . Aztán szabadon engedte a három
gyereket, és anyám bocsánatáért könyörgö . Azután
elvezete minket apámhoz, északra, és csatlakozo a
lázadókhoz. Skótnak nyilváníto a magát, és
megesküdö , hogy saját népével fog állva maradni vagy
elbukni. Ez volt az első határozo lépés azon az úton,
amely Bruce-t Scone-ba és a skót koronáig veze e. –
Elmosolyodo . – És ez volt az első lépés az én lovaggá
válásomhoz vezető úton is, mert az az ember le
számomra a lovagi erények megtestesítője, akit aznap
lá am. Olyan akartam lenni, mint Robert Bruce, Carrick
gró a.
Elhallgato , felemelte a kezét.
– És ezzel vissza is értünk az eredeti témához. A
férfihoz, a páncélos lovaghoz, a harcos királyhoz, akinek
a képét az emberek maguk elé képzelik, amikor Robert
Bruce-ra gondolnak. Az az ember, akit most o látsz
közö ük ülni ismeretlenül, az az ember, akivé vált… egy
megkérgesede felföldi martalóc, alá az időjárástól
függetlenül a szabadban él, barlangban alszik nedves és
mocskos pokrócokba tekerve, és gyakran még tüzet sem
gyújt, nehogy a füst elárulja. Nyúlcsapdát állít és halat
fog, hogy enni tudjon, kenyérért könyörög a falusiaknak,
és csak akkor fizet, amikor tud, és minden éjjel a tőrével
a kezében alszik el. Nincs többé páncél, sem sarkantyú,
kard vagy lovagi köpeny. És van még valami, ami
megakadályozza, hogy felismerjék: a szakáll. Robert
Bruce király mindenhová simára borotválva megy, ezt
mindenki tudja. Ám az utóbbi egy évben nem nagyon
volt módja vagy ideje borotválkozni. Amikor úgy
döntö , hogy visszajön Arranba, megtarto a a szakállát,
mindössze rövidebbre nyírta. A skótok királya így i él
az emberei közö , ahogy korábban még egyetlen
uralkodó sem, és amikor beszélget velük, nem ismerik
fel.
– Hm. – Will Sinclair a fejét csóválta. – Különösen
alakulnak az események… amikor kölyök voltam, az
angliai Edward még nem akarta bekebelezni Skóciát. Mi
történt?
– Ki tudja? Megváltoztak a dolgok. Néhányan úgy
gondolják, a sikeres walesi hadjárata mia döntö így.
Legyőzte Llewellynt, leigázta a walesieket, és még saját
fiát is kinevezte Wales hercegévé, hogy ezzel is jelezze
hódítását. Tíz évébe került felülkerekednie a walesieken,
de ezzel nagymértékben megnövelte birodalmát. Sokan
úgy vélik, azután juto eszébe Skócia, mert saját
koronája ala akarta egyesíteni a teljes brit szigetet.
Csakhogy nem számolt a skótok haragjával.
De Berenger most először szólalt meg a beszélgetés
kezdete óta.
 – De az összes skót normann francia, nem? Vagyis
mindannyian hűséggel tartoznak neki, és annak alapján,
amit Sir Williamtől hallo am, fel is ajánlo ák neki a
hűségüket Ez nem volt elég? Miért kelle meghódítania
őket?
– Ez nem így van, tengernagy. Nem minden skót
nemes normann francia. Skócia nagy grófságai a kelta
királyság idejéig nyúlnak vissza, a gael nyelven beszélő
klánokig, akik már a normannok elő i éltek. Emelle
meddig kell egy családnak egy ado földön élnie, hogy
oda tartozzon? A Bruce család már Hódító Vilmos óta i
el. Sir William családja is Saint Clair volt régen, de most
már sok éve Sinclairek. Én azt mondom, ha már a
dédszüleid is Skóciában szüle ek és nő ek fel, akkor
skótnak vallhatod magad.
A terem másik részén kavarodás támadt, Will lá a,
hogy félrehúzgálják az asztalokat. Végül előlépe két
férfi, és miközben ellenségesen mérege ék egymást,
levetkőztek és felkészültek a harcra. Villámgyors
fogadások kö e ek, a lökdösődés közepe e o
vigyorgo Robert Bruce, fogai kivillantak az arcát takaró
rövid szakáll mögül.
– Nézzétek csak a királyt – mormolta de Berenger. –
Minden pillanatát élvezi.
– Igen, ez természetes. Az utóbbi egy évben
megváltozo az ízlése.
– Korábban azt mondtad, a király északon vezet
hadjáratot.
– Nem is hazudtam. Az i eni jelenléte rövid, ám
szükséges.
 – Miért van i valójában? – kérdezte Will.
– Megbeszélni a stratégiát – vigyorgo Douglas. –
Amit később majd megismertek. Az az érzésem,
bizonyos mértékig ti is helyet kaptok benne. Hallo am,
hogy Robert király a quid pro quot említe e, de nem az én
dolgom kitalálni, mire gondolt. Várjátok ki türelemmel,
amíg felhozza a témát.
De Berenger felállt.
– Meg kell néznem, hogy viselik magukat az
embereim. Üzentem, hogy a vacsorához legfeljebb egy
kupa bort kaphatnak. Ha az éjszakai dagállyal ki
akarunk hajózni, meg kell bizonyosodnom róla, hogy
készen állnak az indulásra. Bocsássatok meg.
Will felemelte a kezét.
– Mielő elindulsz, Edward… eszembe juto még
valami. Ha visszahozod a flo át, vidd a hajókat a
Lamlash-öbölbe. – De Berenger bólinto . – Én i leszek,
mivel Lamlashig nem vezet út. Ha odaértek, add szigorú
utasításba, hogy a személyes jóváhagyásom nélkül senki
nem szállhat partra. Aztán gyere ide és vegyél fel engem,
várni foglak. Minden érthető?
– Tökéletesen, Sir William. Úgy lesz, ahogy kívánod.
Uraim, ha megbocsátotok… – Derékból meghajolt
Douglas felé, Willnek pedig tisztelge .
– Kiváló ember, de hogyan várhat el ilyesmit az
embereitől? – kérdezte Douglas a tengernagy távozása
után. – Ha feladatot akarnék adni az enyémeknek, nem
merném őket az ital közelében sem hagyni, nehogy
megérezzék a szagát. Miféle erővel uralkodik fele ük?
 – Isten erejével, barátom. Ne feledd, ezek egytől
egyig a Templomos Rend szerzetesei. Démonként
harcolnak, de remeteként élnek és papként imádkoznak.
Tekintetével köve e de Berenger-t, aki odasétált az
egyik asztalhoz, ahol a hajója négy tisztje – mindannyian
lovagok – ült a gálya legénységét irányító hat rangidős
fegyvernök társaságában. A különbség a lovagok és a
fegyvernökök közö egyértelmű volt, még akkor is, ha
valaki nem ve e figyelembe a fehér és fekete palástok
közö i eltérést A lovagokat meg lehete ismerni villás
szakállukról – ez a viselet időnként mula a a Willt, a
legtöbbször viszont bosszanto a, mert a külső szemlélők
számára egyfajta arroganciának tűnhete . A
fegyvernökök sokkal visszafogo abban feste ek, bár
egyformán rövidre nyílt szakálluk alapján őket is
könnyen azonosítani lehete a Templomos Renddel.
Közben a terem közepén elkezdődö a birkózás. Az
egyik küzdő hamar elveszte e a lába alól a talajt, a
sokaság hullámozva folyta körül őket, felváltva kiabáltak
nekik sértéseket és bátorító szavakat. Bruce eltűnt,
nyomát sem lehete látni, bár talán csak a tömeg takarta
el.
A különféle színű ruhák forgatagát figyelve Will azon
gondolkodo , vajon láto -e már Franciaországban
hasonló kavalkádot. Nem valószínű. A jelenlévők
többsége felföldi gael volt, kockás tartanból készült
ruhát viseltek, hajukat és szakállukat nem nyírták, sőt
néhányan még be is fonták, és különféle barbár
ékszereket viseltek, a madártollaktól egészen az
elképesztő árnyalatú, színes derékszalagokig.
 Will nem tudta volna megmondani, mi kelte e fel a
figyelmét, de amint észreve e a férfit, rögtön
tanulmányozni kezdte. Az idegen túlságosan elmerült
mások nézésében, eszébe sem juto , hogy figyelik. Nem
volt rajta semmi különös, csupán egyike volt azoknak a
jelenlévők közül, akik nem gael öltözéket viseltek. Will
nem lá a, mi van rajta derékon alul, de a viseltes
bőrmellény alá egyszerű, vastag zubbonyt öltö , és
mivel sapkát sem viselt, jól látszo kopaszodó feje búbja
és erős szálú, tarkóig érő, barna haja. Szakálla és bajusza
meglehetősen ritkásnak, férfiatlannak tűnt. Viszont
szemlátomást nagyon érdekelte de Berenger és az, amit a
tengernagy az embereinek mondo … annyira érdekelte,
hogy egészen oldalra dőlt a székén, miközben
nevetséges módon igyekeze észrevétlen maradni.
Will oldalba bökte Douglast, hogy elterelje a
figyelmét a verekedésről.
– Ne túl feltűnően, de nézz oda, ahol de Berenger
beszélget az embereivel. Látod azt a fickót, aki
megpróbálja kihallgatni őket? Hajadonfő van,
kopaszodik, bőrmellényt visel. Ismered?
Douglas a szemét összehúzva koncentrált.
– Nem, de a mi emberünk. Úgy értem, a
szárazföldről jö , a ruhája alapján alföldi lehet Rob
Boyddal vagy valamelyik másikkal érkezhete . Mi van
vele?
– Nem tudom, de valamiért feláll tőle a szőr a
hátamon. Nagyon elszántan hallgatja, amit a másik
asztalnál beszélnek. De Berenger valószínűleg most
mondja el az embereinek, mire számítsanak, amikor ma
éjjel kihajóznak, és látszik, hogy semmi oka titkolózni…
de eszembe juto , amit annandale-i barátunk mondo
arról, hogy az egész vidéken hemzsegnek a kémek,
árulók és informátorok. Ha valakinek sikerül innen
elszöknie azon információval, ami Arranon történik,
szép összeg ütheti a markát angol ezüstben.
– Igen, mint Júdásnak. Körbekérdezősködöm erről a
fickóról, közben szemmel tartom. Az embereid franciául
beszélnek, igaz?
– Hogyan beszélnének máshogy? Mindannyian
franciák.
– Igen… de egy rongyos határvidéki skót martalóc
hogyan értheti, amit mondanak? Dougald!
Az emelvény elő i asztaltól felállt egy hatalmas
termetű férfi, mélyen előrehajolt, hogy hallja, amit
Douglas mond. Az elsu ogo utasításokat követően
megfordult, szemügyre ve e a férfit, akit a parancsnoka
mutato neki, majd bólinto és elvonult.
Douglas újra Willre néze .
– Jó szemed van, Sir William. Holnap reggelre
mindent tudni fogunk hegyes fülű barátunkról. Dougald
cimborái majd gondoskodnak róla. – Átnéze Will válla
fölö . – Azt hiszem, mennünk kell.
 3.

Mint kiderült, csak Willt híva ák. O hagyta Douglast az

emelvényen és köve e az érte küldö férfit.
Felkapaszkodtak a falépcsőn a galériára, útközben
átnyomakodtak két megterme skót közö , akik a
lépcsőfokokon ültek; behúzták a térdüket, hogy utat
engedjenek nekik.
Robert király ugyanabban a helyiségben várt rá,
amelyben korábban is beszéltek. Egyedül ült az
asztalnál, közel az újból begyújto kandallóhoz, és a
lángokat bámulta, miközben szórakozo an vakarga a
egy nagytestű, szürke bundájú kopó fejét. Amikor Will
belépe , halk utasítást mormolva eltolta magától a
kutyát, az állat letelepede a lábához. A király felállt, az
érkező felé fordult, és Will azonnal lá a rajta a
kimerültséget. Ám az uralkodó kihúzta magát,
félredobta a fáradtságot, akár egy levete köpenyt, és
mintha még az arcát szabdaló ráncok is kisimultak
volna.
– Gondoskodtam róla, hogy ne zavarjanak – szólalt
meg. – Senki nem fog feljönni ide, legfeljebb David
Moray, de félórán belül ő sem. – Megvárta, hogy
vendége becsukja az ajtót. – De Moray kiváló harcos, az
esze azonban még élesebb, mint a kardja. Szükségünk
lesz a tanácsaira.
A király a tűz egyik oldalára húzta a nehéz széket.
 – Dobd le a köpenyed az asztalra, foglalj helyet
melle em, Sir William. Húzz egy széket a tűzhöz.
Hidegek az éjszakák mostanság, főleg a tengerről fújó
szél mia , és fele ébb hálás vagyok az angoloknak,
amiért ilyen jól szelelő kéményeket építe ek a nagy
tüzek mia . Ha az én skótjaimon múlt volna, most a
szabad ég ala kuporognánk, tűzifáért imádkozva. Van
egy kis bor abban a szekrényben, tölts magadnak és ülj
le. A tengernagy távozo ?
– Éppen most készül, uram. O hagytam az
embereivel. Körülbelül egy órán belül tengeren lesznek.
– Will elfogadta a kínálást, töltö magának bort, és
miután az asztalra dobta összehajto köpenyét, ő is a tűz
mellé húzo egy széket.
– Rendben, ennek örülök – biccente a király. –
Kedvelem azt az embert. Most pedig mesélj arról a
kincsről, amit hoztatok nekem. Jamie le volt nyűgözve,
de nem beszélt a mennyiségéről, talán a kíváncsi fülektől
tarto . Nagyon elővigyázatos tud lenni. Tehát Jessica
Randolph úrnő küldte nekem?
– Igen, uram, Saint-Valéry bárónője. De nem küldte,
hozta.
– Tessék? Ő is i van, Skóciában?
– Igen, az egyik gályánk fedélzeten. Megértheted,
nem gondoltuk, hogy i találunk téged Arranon.
Mindössze biztonságos horgonyzóhelyet kerestem, és
békés fogadtatásban reménykedtem. Amint eldöntö ük,
mi a teendő, útra akartam kelni a szárazföld felé, hogy
megkeresselek téged, velem tarto volna a bárónő is, aki
a kikötés után elindult volna haza, saját földjére.
 – Akkor szerencse, hogy i voltam, mert Skóciában
nem találtál volna barátságos fogadtatásra. Inverness
kivételével minden vár és minden kikötő angol kézen
van, de Isten segedelmével ez a pénz, amit hoztál, talán
lehetővé teszi, hogy változtassunk a dolgokon. Mekkora
összegről van szó?
– Tizenegy teli láda, uram, hat arannyal és öt ezüs el
megrakva, érmékben és rudakban.
– Hűha!
– Egy időre talán ki tudod elégíteni vele a
szükségleteidet.
– És nem is jöhete volna jobbkor. Kardokat kell
vennem, és harcosokat, akik forgatják. De erről később
még beszélünk, most mást kell megtárgyalnunk. –
Néhány pillanatig a tüzet bámulta, mielő folyta a. –
David Moraynek igaza volt, amikor azt mondta, hogy a
jelenlétetek problémákat okozhat nekem, de nyakig
vagyok bennük, mióta elfogadtam a koronát, és egyik
sem megoldhatatlan… bár az időnek mindig híján
vagyok.
– Ha jól emlékszem, körülbelül ezer embert hoztál
magaddal, beleértve a gályák legénységét, a
tengerészeket, a La Rochelle-i helyőrséget és az öcséd
embereit is. Az körülbelül ezer, igazam van? – Will
bólintására ő is biccente . – Rendben. Mondd hát meg
nekem, ha félreteszem minden aggodalmamat, és
menedéket adok nektek i , Arranon, mi lesz a következő
lépésetek? – Talán hogy időt adjon Willnek a válaszra,
előrehajolt és egy fahasábot dobo a tűzre, majd a
lábával gondosan eligazga a, mielő visszaült a székére.
– Nem véletlenül kérdem, mert a legelső dolog, amit
megtanultam, miközben embereket veze em a
háborúba, hogy bármilyen könnyű is felállítani egy
hadsereget, a katonák étkeztetése huzamosabb időn át
alaposan megviseli és kimeríti a parancsnokot.
Gondoltál már erre? Hadd mondjam el, hogy az egész
világ elől el tudtok rejtőzni Arranon, de i nem nagyon
lesz mit enni. Van fa és kő a házépítéshez, sás a
befedésükhöz és tőzeg a tüzeléshez, de a föld
alkalmatlan földművelésre, és nem ad sok kényelmet.
Hogyan fogod etetni az embereidet, ha engedélyezem,
hogy i maradjatok?
Will szinte csak ezen töprenge , mióta maguk
mögö hagyták La Rochelle-t, és bólintással nyugtázta a
másik férfi helyes meglátását.
– Sokat gondolkodtam ezen, kegyelmes uram, és azt
hiszem, a hajóim segítségével meg tudom oldani a
problémát. – Bruce szemöldökének rándulására halvány
mosollyal reagált. – Nem a gályákra gondolok, nem
óhajtok fosztogatni A kereskedőhajókra. Tíz ilyenem
van, elküldhetem őket különféle árucikkekért és
élelemért, szerszámokért. Fegyverek nem kellenek, abból
van elég. Ha kirakodtuk a lovainkat és a teheneket,
vehetünk még és ideszállíthatjuk őket… akár birkákat,
disznókat, kecskéket is.
– Hol vennéd meg őket, és miből?
– Ahol találok. Azt hiszem, először Írországban, de
később Angliában és Franciaországban is. A hajóim
bárhová mehetnek, ahol van rakomány. Nincs rajtuk
semmiféle jelzés, ami a Templomos Rendhez kötné őket,
de a legénységük templomos tengerészekből áll. A
fizetést pedig arannyal oldanánk meg. Ahogy lá am, azt
mindenhol elfogadják.
– Igen, viszont nincs belőle sok. Honnan van az
arany?
Will elvigyorodo , érzékelte, hogy az uralkodó a
saját vagyonát félti.
– Rám bízták a rend kincseit. Amikor kihajóztunk La
Rochelle-ből, a rendünk teljes vagyonát magunkkal
hoztuk, és mint bizonyára te is tudod, minden rendház
saját kincstárral rendelkeze , ahol a kereskedelemhez
szükséges javakat tarto ák. Erről viszont eszembe
juto ak az i eni feladataim, ha szabad egy kicsit
eltérnem a tárgytól. Meg tudod mondani nekem, ki most
a skóciai templomos mester?
A skót király elfordult a székében, fürkész tekinte el
vizsla a Will arcát.
– Az i eni templomos mester meghalt, nem sokkal a
koronázásom után. Idős volt már, és nem került senki a
helyére. Edinburgh-ban van egy rendház, de üresen
fogod találni. – Lenéze a kezére, tudatában volt, hogy
amit mond, nem fog a vendége örömére szolgálni. –
Skóciában jelenleg nincs jelen a Templomos Rend. Nem
tudta volna fenntartani a semlegességét egy
polgárháborúban. – Egyenesen Will szemébe néze . –
Persze vannak templomos lovagok, de manapság ők
elsősorban skótok, a régi házak követői, és skótként
állnak melle em. A többiek mind Angliába mentek,
visszahívta őket a rend.
Lá a Will homlokráncolását, és elfintorodo .

Ú
 – Politika, Sir William. Úgy tűnik, sokkal nagyobb
szükség van politizálásra, mint imára, és Isten emberei
mindig megtalálják a módját, hogy az Úr igényeit a
sajátjukéhoz igazítsák. A skóciai templomos lovagok
főként franciák és normannok voltak, ők elsősorban a
londoni rendházhoz és a rend franciaországi részéhez
kötődtek. Kevesebb problémát lá ak abban, ha
engednek Plantagenet Edwardnak, mintha
visszautasítják vagy megsértik. A Nyakiglábat mindig is
könnyű volt megsérteni. A Templomos Rend így hát
kivonult Skóciából. Nehézséget okoz ez neked?
Will hangos sziszegéssel fújta ki az eddig bent tarto
levegőt.
– Nem, kegyelmes uram – felelte. – Csalódás, de
ennyi az egész, és a magyarázatod teljesen logikus. Az
ima és a politika kérdésében pedig teljesen igazad van.
Mindössze…
– Mindössze mi?
– A hűség, uram, illetve annak váltakozása. Azon
töprengek, vajon van-e értelme, oka és logikája magának
az életnek, ha túllépünk saját apró-cseprő
aggodalmainkon. Példának okáért i vagyok én,
nagyuramnak hívlak téged, és hajszálnyira kerültem
a ól, hogy megszegjem templomos eskümet, mivel nem
fogadhatok hűséget senki másnak, csak saját rendünk
nagymesterének.
– És a pápának, nem igaz? Ne feledkezz el a pápáról.
Will gondolatai visszatértek a beszélgetéshez, melyet
néhány hete folytato le Saint-Valéry tengernaggyal. A
ke ős szerepről volt szó, amit a két rend, a templomos és
a titkos Sion Testvérisége tagjaiként vállaltak, és
miközben látszólag hűségesek voltak a pápasághoz,
valójában mindvégig hazugságban éltek.
– Igen – ismerte el vonakodva. – És a pápának… bár
kisebb mértékben. Első helyen a nagymesterünk áll.
– Aki most börtönben ül, mert elárulta saját pápája,
az az ember, aki Szent Péter trónján ül. – A király egy
pillanatra elhallgato , majd folyta a. – Ezen a dolgon
lazíthatunk, legalábbis ami a megszólítást illeti. Ha
egyedül vagyunk, hívj csak Robertnek. Én pedig Willnek
hívlak, mert hallo am, hogy a földid, Sinclair is így
nevez. Ha mások is vannak körülö ünk, tedd hozzá,
hogy „Sir”, mert i , Arranon csak az annandale-i Sir
Robert Boydként ismernek. Most pedig mondd el
őszintén, már amennyire a lelkiismereted engedi: mit
szándékozol tenni a gályáiddal, amíg a skót király
vendégeként i tartózkodsz?
Will elvigyorodo .
– Quid pro quo?
Bruce szé árta a karját.
– Te mit tennél? Előbb vagy utóbb előkerül ez a
kérdés, és nemsokára valóban a vendégem leszel.
– Nem kétséges, és igazad van. Kigondoltam ezt-azt,
mióta elhagytuk Franciaországot. Douglas szavaiból és a
ki nem mondo gondolatokból azt szűrtem le, hogy
segítséget akarsz szerezni a nyugati klánoktól, a
Felföldről és a szigetekről. Eredménnyel jártál, de nem
akkorával, mint szere ed volna. Feltételezem továbbá,
hogy a klánfőnökök, akikkel tárgyalsz, szintén királynak
érzik magukat saját kis birodalmukban. Jól gondolom?
 – Igen. – Bruce keresztbe te e egymáson a lábát, és
elfordult a most már hevesen lángoló tűztől. – Angus Og
MacDonald a legaktívabb helyi vezető i , délen. A
területe jórészt Kintyre-ből állt, de felnyúlik északra is,
és mostanában a szigeteken is jelen van. Szereti magát a
szigetek nagyurának nevezni, keményen és eddig
sikeresen dolgozik azon, hogy elismert vezetője legyen a
szomszédos klánokból álló szövetség vezetőjének.
Közülük legjelentősebbek a MacNeillek, a
MacCruariesek és a MacNaughtonok. – Elvigyorodo . –
Néha a szigetek királyának is hívja magát, és bár a rang
messze meghaladja valódi helyzetét, valójában nagyon is
annak tekintheti magát. Engem Bruce királynak hív,
egyenrangú félként tekint rám, akinek csak annyi
hűséggel tartozik, amennyit önszántából megad, vagy
amennyit én megveszek ír zsoldosok formájában.
– Ezt az embert az ellenségeid közö tartod számon?
– Nem, de a barátaim közö sem, bár a múltban
sokat segíte nekem. Múlt évben neki, Campbellnek és
Lochawe-nek köszönhe em, hogy visszahúzódha am a
szigetekre, amikor állatként vadásztak rám. És ő fedezte
a tenger felé néző szárnyamat, amikor nemrég
északnyugatra vonultam, Argyllba, hogy rendezzek egy
nézeteltérést a lorni Sánta John MacDougall-lal. Az
expedíció nem tetsze MacDonaldnek, mivel
fegyverszüne el végződö a várt vérfürdő helye .
Angus Og más, mint a többiek. Ambiciózus, de állja a
szavát, ahogy az egy önjelölt királyhoz illik, és továbbra
is nagy hasznomra van, mert tudja, hogy én is
ugyanakkora, vagy még nagyobb hasznára lehetek.
– Akkor hát ő uralkodik a szigeteken?
 – Nem, de szeretne. A hatalom jelen pillanatban az
argylli Alexander MacDougall kezében van, akivel az
előbb említe fegyverszünetet kötö em. MacDougall
most már öreg, és nem kedvel engem meg a fajtámat.
Valójában azonban a fia, a lorni Sánta John MacDougall
irányít, legfeljebb névleg nem. Házasság révén
rokonságban állnak a Comynokkal. Vörös John Comyn,
a fickó, akit megöltem Dumfriesban, sógora volt Sánta
Johnnak. Og elmondhatatlanul gyűlöli mindet, és mivel
tudja, hogy meg akarom semmisíteni őket, hajlandó
segítséget nyújtani.
– Megkérdezhetem, miért akarsz végezni velük?
Bruce keményen összedörzsölte a tenyerét.
– Ugyanazért, amiért a gallowayi MacDowaleket is
felszámoltam. Mert nem hagytak más választást. A
gyűlölködésükön gond nélkül túl tudnám tenni magam,
hiszen ez a király dolga. Csakhogy Sánta John árulása
több száz jó ember életébe került, köztük néhány
hűséges barátoméba is, akiket szinte a testvéreimnek
tekinte em. Ő egy gonosz ember, aki már nem tudja
jóvátenni a bűneit. A gallowayi MacDowalek hasonlóak
voltak, csak kevésbé gonoszak. Az ő árulásukért két
testvéremmel fize em, Thomasszal és Alexanderrel.
Elfogták és Angliába küldték őket, ahol bűnözőknek
való halál juto nekik, csupán mert a testvéreim voltak.
MacDougall együ működö a MacDowalekkel az
árulásban, pontosan tudta, mi lesz a rokonaim sorsa,
mielő még elküldték őket. Szándékosan te ék, és ezt
nem tudom megbocsátani, nem is bocsáthatom meg.
Nevezhetjük vérbosszúnak is. Nem érdekel, utána mit
mondanak rólam bizonyos emberek, a MacDougallek
napjai Skóciában meg vannak számlálva. Jelenleg
fegyverszünet van közö ünk, de nem határoztunk meg
feltételeket, ami mindke őnknek tökéletesen megfelel.
Ám ha véget ér, Sánta John és Lorn megfizeti a
tartozását, és akik szintén tartoznak nekem vagy a
birodalomnak, szemtanúi lesznek a végzetének.
– Miért ajánlo ál egyáltalán fegyverszünetet?
Douglas azt mondta, erős sereget vi él magaddal, és
MacDonald a tenger felől fenyege e MacDougallt. Miért
nem használtad ki az előnyödet?
– Kihasználtam. Kierőszakoltam a fegyverszünetet,
amelyre olyan nagyon szükségem volt. Lorn több mint
ezer fegyverest tudhat maga mögö , és újabb ezer vár a
hívásra. Nekem mindössze hatszáz emberem volt. Így
harc helye inkább felvi em a seregemet a nagy völgyön
át Invernessbe, és útközben még több embert gyűjtö em.
Elfoglaltam az o ani várat, azután továbbindultam
északkeletre, Comyn területre, ahol zavart kelte em és
nyélbe ütö em egy másik békeszerződést is, ezú al
kilenc hónapra Ross gró ával, az egyik legnagyobb
ellenségemmel.
– Ráadásul az argylli csata nyílt, hagyományos
összecsapás le volna, amihez semmi kedvem. Skóciát
ilyen csatákkal nem lehet megszerezni, azután főleg
nem, hogy Anglia és a belháborúk egy évtizeden át
morzsolták le a legjobb embereket. Wallace ezt
tökéletesen bebizonyíto a. Még Stirlingnél is, ahol
megsemmisíte e az angol sereget, saját szabályai szerint
harcolt, akár egy útonálló, legalábbis a magas lóról
beszélő nemesek szerint. Viszont győzö . Egyetlen
alkalom volt még, amikor hasonló csatát vívo ,
Falkirknél, ahol a skót lovagok elárulták, és elvonultak a
harcmezőről a lovassággal még a csata kezdete elő , így
Wallace-nak már nem maradt ideje reagálni a
köpönyegfordításra. Falkirknél drágán kelle fizetnie, és
soha többé nem játszo a lovagi szabályok szerint. A
lényeg azonban, hogy sikerült egyesítenie Skóciát, ahogy
korábban még soha senkinek. Én pedig az ő útját
követem. Inkább harcolok csellel és félelemkeltéssel, és
győzök, minthogy felakasszanak, kizsigereljenek és
felnégyeljenek, csak mert az angolok szabályai szerint
küzdö em. – Összevonta a szemöldökét. – De miért
kérded ezeket tőlem? Hiszen ennek kevés köze van a te
ügyedhez.
– Tudom. Valami mást akartam kérdezni, ám a
válaszod annyira lenyűgözö , hogy elfelejte em az
eredeti kérdést. Ami az le volna, hogy vannak-e gályáik
a szigetek vezetőinek?
– Természetesen, mindegyiknek. Szigetlakók,
mindenhová hajóval járnak. MacDonaldnek van a
legtöbb, az övé a legnagyobb flo a.
– Milyen nagy?
Bruce a fejét rázta.
– Nem tudom… de egy alkalommal több mint száz
hajót hívo össze, mindegyiket teljes legénységgel,
Islayben. Mire akarsz kilyukadni?
– Arra gondoltam, a flo ám senkinek nem hajt
hasznot, ha a Lamlash-öbölben vesztegel. A hajók csak
gyűjtik magukra a kagylókat, az embereim harci
képességei pedig tompulnak. Az juto eszembe,
formában tarthatnám őket úgy, hogy kölcsönadom őket
neked… csak a látszat kedvéért. Semmi tengeri csata,
semmi harc, csupán hogy lássák, neked is van tengeri
haderőt, méghozzá nem is messze. Eltávolíthatjuk a
kereszteket a vitorlákról, vagy teljesen kicserélhetjük a
vásznakat, de továbbra is templomos gályák maradnak.
Tudnád használni őket?
A király szeme egészen keskeny réssé szűkült, ahogy
az ajánlatot fontolga a.
– Tudnám használni az egyiket saját utazásaimhoz,
amikor át kell vágnom a szigeteken, vagy i helyben el
kell mennem valahová. De ha az emberek nem
harcolhatnak…
– Ó, akik veled utaznak, a saját legénységed
harcolhat, amikor a fedélzeten tartózkodsz. Hiszen ők
lesznek a királyi testőrség és kíséret, és a kérésedre
bármikor harcba szállnak. Ami azonban a többieket
illeti…
– A többiekre nincs szükségem. Egyetlen hajó elég
lesz, mivel ritkán utazom tengeren.
Will oldalra billente fejjel néze a királyra.
– Talán mert korábban még soha nem volt saját
gályád?
– Lehet – mosolygo Bruce –, de e ől függetlenül is
ritkán használnám. A legfőbb problémáim a
szárazföldhöz köthetők, ahol hemzsegnek az angolok, és
az Skócia igazi birodalma. Ezért nincs szükségem több
hajóra.
– Akkor hát a pompás gályáim feladat nélkül
maradnak. – Will tétovázo . Gondolod, esetleg ez az
Angus Og tudná használni őket, ha ajándékba kapná
tőled? – Felemelte a kezét, mielő Bruce válaszolhato
volna. – Először gondold át a király szemszögéből. Nem
nyerhetsz vele sokat, ha felajánlod Angus Ognak öt
remek gálya használatát? Persze a megfelelő kikötéssel,
miszerint csak erődemonstrációra használhatja őket.
Nem beszélve arról, hogy bármikor elfér rajtuk négy-
ötszáz ember. Szerintem egy olyan becsvágyó férfiú,
mint ő, nagyon szívesen kérkedne egy MacDougalléhoz
hasonló nagyságú haderővel, még ha ez csak látszólagos
is.
A király mély hangon felmordult, a bajuszát
csipkedte és a hallo akon gondolkodo , de amikor
megszólalt volna, kopogta ak az ajtón, majd David de
Moray püspök lépe a szobába.
– Híva ál, nagyuram.
Bruce felállt, hogy köszöntse a püspököt, közben
talányos pillantást vete Willre.
– Így van, David. Üzentem, hogy félóra múlva
küldjenek fel, de mintha a fele sem telt volna le. Gyere,
tölts magadnak egy kupa bort, és foglalj helyet. Sinclair
urammal még nem fejeztük be a beszélgetésünket, de
nyugodtan maradhatsz. Ülj le és figyelj, később
elmondom, miről volt szó eddig. – Visszaült és Willhez
fordult. – Tehát azt mondod, ajánljam fel nekik
ajándékként… mármint én, Angus Ognak. Csodálatos
ötlet. Úgy fog rákapni, mint pisztráng a légyre. Miért
csak öt gályát? Azt mondtad, tíz van.
– Igen, de ebből egy az enyém, egy a tiéd, és
szeretnék hármat tartalékban tartani saját használatra, ha
a szükség úgy kívánná. Vagyis marad öt.
– Persze, az első ke őről megfeledkeztem. – A király
elmosolyodo , és e ől az egész arca megváltozo ,
évekkel tűnt fiatalabbnak. Ám a mosoly gyorsan
elenyésze . – Vagyis azután csak feleannyi embert kell
É
etetned, mivel Angus Og ellátja az evezőseidet. És mi
van a többi embereddel?
– Kenneth csapata és a La Rochelle-i helyőrség
összesen kétszázharminc embert számlál, és o vannak
még a gályák tengerészei, nekik ugyanazok az igényeik.
Ha hónapokig i maradnak Arranon, elpuhulnak.
Tudom, hogy szükséged van jó emberekre. Kölcsön
tudom adni az enyémeket, természetesen nem mindet
egyszerre, de egymást válthatják a csoportok, lovagokkal
és fegyvernökökkel egyaránt. Legyen mondjuk három
hetvenöt fős csapat lóval és teljes felszereléssel, négy
hónapos váltásokkal.
– Hajlandó lennél rá?
Will megvonta a vállát.
– Habozás nélkül. Viszont vannak feltételeim.
A király felemelte a kezét.
– Mielő bármit is mondanál, közlöm, hogy nem
tudom őket távol tartani a harctól…
– Erre nem is kérnélek. A háború az háború. A
gályákkal csak azért teszek kivételt, mert ez a
templomos flo a maradéka, és én felelek értük. A
harcosok viszont egészen más lapra tartoznak.
Önkénteseket keresek, azután kiválasztom közülük az
első hetvenötös csapatot. Mindenki önkéntes lesz, de
templomos fegyvernökként harcolnak, saját tisztjeik
parancsnoksága ala . Ez az egyetlen feltételem. Mit
szólsz hozzá?
– Rendben. Mi mást mondhatnék? Mi ebből a te
hasznod?
 – A király áldása arrani tartózkodásunkra, és szabad
kéz, amíg i vagyunk. Ezenkívül a király kedves
szavakkal beszél rólunk a szomszédoknak, Kintyre-on és
a szigeteken egyaránt, ha a szárazföldön nem is, hogy a
hajóink szabadon járhassanak-kelhessenek. Remélem,
nem kell sokáig maradnunk, hamarosan visszatérhetünk
Franciaországba, de addig is szeretnénk egy helyet, ahol
élhetünk, és amit a sajátunknak tekinthetünk.
Bruce bólinto , tenyerével a combjára csapo és a
feszülten figyelő Morayre néze .
– Nos, i tartunk. Te következel, David, mint az
anyaszentegyház képviselője. O maradsz hátul, vagy
szorítsunk helyet neked a tűz melle ?
Moray a páncélja csatjával bíbelődö , aztán felállt és
lerázta magáról a láncinget, majd hangos csörrenéssel az
asztalra dobta.
– Inkább a tüzet választom, kegyelmes uram. – Borát
az asztal sarkára helyezte, miközben átrendezték a
székeket a kandalló elő . Will megrakta a tüzet, a király
pedig összefoglalta a püspöknek mindazt, amiről eddig
beszélge ek.
– Tehát – szólalt meg végül a püspök a tűzbe
bámulva –, megfontoltál mindent, amit mondtam neked,
és végül elvete ed.
– Nem vete em el, csupán kerestem egy másik utat.
Emelle te csupán a nyilvánvaló tényeket mondtad az
első alkalommal.
– Nem, uram. Ami nyilvánvaló, hogy úgy döntö él, a
figyelmeztetésem ellenére folytatod, amit elkezdtél. Most
arról kell beszélnünk, amire szükség van. – David de
Moray, az egyház hercege soha nem habozo kifejezni
nemtetszését uralkodójának. Bruce azonban nem
sértődö meg. A mellére ejte állal ült a székén, felvont
szemöldöke alól a püspököt méregetve, és amikor
megszólalt, a szája sarkából beszélt, a jobbján ülő
Willnek címezve szavait.
– A mi Davie-nk igencsak lobbanékony tud lenni, ha
valaki keresztezi az útját, de a ól még rendes fickó.
Rendben van, püspök uram, akkor fejtsd ki ezt a
szükséget…
Moray ingerülten fújt egyet, és Will biztos volt benne,
nem ez az első eset, amikor így viselkedik a királlyal.
– Bárcsak Lamberton érsek lenne i ezeknél a
beszélgetéseknél.
– Azt én is nagyon szeretném, Davie. – Bruce
hangjában ezú al nyoma sem volt komolytalanságnak. –
Feljebbvalónk az Úrban nagyon hiányzik, William, és
nem is csak nekünk. Ám ezzel sajnos semmit nem
tehetünk. Isten saját szándékából úgy döntö , az
érseknek Angliában kell töltenie ezt az időszakot, és
amíg vissza nem engedik a nyájához, nincs mit tennünk,
legalábbis jelen pillanatban. Ám mindke en tudjuk,
hogy távollétében is tisztában van vele, szellemi
neveltetésem kiváló helyen van a te kezedben, ezért elég
is a siránkozásból. A tanácsodra van szükségem, nem a
panaszaidra.
– Szentelek rá egy-két gondolatot. – Moray mindkét
kezét az arca elé emelte, ki, majd befordíto a, alaposan
szemügyre ve e, aztán előredőlt, és a király melle
Willre néze . – Sir William, nincs szakállad.
Will megvakarta csupasz állát.
 – Nemsokára lesz. Néhány hé el ezelő le kelle
vágnom.
– És mi okból? Azt hi em, a templomosok szakálla
szent és sérthetetlen.
Will majdnem elvigyorodo , ajka fanyar
egyetértéssel rándult meg.
– A legtöbben így gondolják, nagyuram, pedig ez
csupán a látszat. A hajviselet valóban szent és
sérthetetlen, a villás szakáll azonban csupán
hagyomány, még a szentföldi sivatagi háborúk idejéből,
és én egyébként sem tarto am magam hozzá. Egyszerű,
nyíratlan szakállt viseltem, nem villásat, és akkor
vágtam le, amikor a szükség megkövetelte.
– A szükség?
– Észrevétlenül kelle átjutnom Nogaret emberei
közö .
– Ó! – Moray látható elégede séggel dőlt hátra a
székén, a király azonban korántsem volt ilyen türelmes.
– Mi ez az egész? – néze dühösen egyik férfiről a
másikra.
Moray alig mélta a pillantásra.
– Nem hallo ad? A szakálláról kérdeztem Sir
Williamet.
– Azt tudom, ember, de miért?
A püspök felvonta a szemöldökét.
– Mert gondolkodnom kell, és mondanom egy imát a
gondolataimra. Holnap mindent megtudhatsz. –
Előrehajolt, ismét Willt szólíto a meg. – Komolyan
gondoltam, amit nemrég mondtam a pápáról és a francia
királyról. Egyikük sem fog örülni, amikor megtudják,
hogy i vagy, és hogy Robert király menedéket nyújto
nektek. Fülöp király őrjöngeni fog, ha igaz, amit
elmondtál. Talán még a pápánál is jobban.
– Miért mondod ezt nekem, nagyuram?
– Mert ha ő és az embere, Nogaret valóban olyan
sikeresen csaptak le a Templomos Rendre, ahogy azt
gyanítod, akkor a te sikeres szökésed a flo ával annak a
napnak a legnagyobb baklövése volt részükről. Capet
Fülöp pedig nem olyan ember, aki eltűri a kudarcot,
különösen nem a nyilvános kudarcot, melynek
bizonyítéka a határon kívülre távozo . Nem fog
barátsággal tekinteni a skótok királyára… aki mellesleg a
segítségéért folyamodik… amiért megkegyelmeze a
prédájának.
– Ez nem kegyelem, püspök uram. Menedék.
– Szerinted Capet király látja a különbséget? –
Moray szemöldöke még magasabbra emelkede a
hitetlenkedéstől.
Will levertnek tűnt.
– Nem, uram, nem fogja. – Habozva néze Morayre.
– Capet királynak nevezted. Találkoztál már vele?
– Igen, három alkalommal. Sokkal inkább tűnt
szobornak, mint hús-vér embernek, de ez most nem
lényeges. Ez a menedék, amit elnyertél, nagyon sokba
kerülhet Robert királynak.
– Ez legyen Robert király gondja – morogta az
uralkodó. – Mesélj a pápáról. Azt mondtad, talán még
Fülöpnél is dühösebb lesz. Miért?
 Moray kissé elfordult a székében, úgy néze a
barátjára.
– Ezt komolyan kérdezed? Kiátkozo téged, Robert,
és veled együ ennek a birodalomnak a teljes lakosságát.
Ez azt jelenti, hogy ki vagytok tiltva a keresztény
emberek minden ügyéből és az anyaszentegyház
szentségeiből. Nincs áldozás, nincs gyónás, nincs
feloldozás és megváltás. Nincs házasságkötés, nincs
temetés megszentelt földben. És most már remény sincs
rá. – Willre néze . – Az egyetlen dolog, ami a király és
az egyházi átok teljes súlya közö áll, az az egyház
skóciai jelenléte. Mi, a birodalom püspökei vagyunk az
egyedüli pajzsa, és minket is megoszt a hűségünk,
néhányan elismerjük Bruce igényét a koronára,
néhányan nem. Ám már az igény jogosságáról folytato
vita is istentelenségnek számít, hiszen a király Isten
felkentje, jogosan megkoronázva, és Scone-ban
elismerték a birodalom legfőbb prelátusai, az élükön
magával a prímással, St. Andrews érsekével.
Visszafordult Bruce-hoz, aki öklével az orra hegyét
dörzsölte.
– Hát nem veszed észre, nagyuram? Ha Kelemen
pápa engedélyezte ezt a felháborító lépést az
anyaszentegyház egy hagyományos rendje ellen, akkor
érezni fogja a bűntudatot, ám mivel gyenge ember,
semmit nem tesz majd, hogy gátat szabjon a
színjátéknak. Nem mer ellenszegülni a királynak, soha
nem is mert, és nem is fog, hacsak Fülöp nem tesz
valami olyat, amivel még az ő türelmét is kikezdi. És
Kelemen még akkor is meghátrálhat. Ám mi i ,
Skóciában, a birodalom püspökei túlságosan is
kézenfekvő célpontjai vagyunk bűntudata kelte
haragjának. Eddig ellenálltunk neki, erős érveink voltak,
azt mondha uk, félreveze ék, és hogy az eseményeket
tévesen tolmácsolták neki a te ellenségeid, politikai
hasznot remélve. És tehe ük mindezt azért, mert hi ünk
abban, amit mondtunk, Lamberton, Wishart, jómagam és
a többi püspök, akik melle ünk állnak. Ám ha Kelemen
hírt kap erről a menedéknyújtásról, azt a hatalma elleni
lázadásként fogja majd fel, és nagy lesz a kísértés, hogy
rajtunk mutasson példát, a pápai akara al szembeni
engedetlenséggel vádolva minket. Bizonyítékként pedig
a korábbi érveinket fogja felhozni, melyekkel téged
próbáltunk védeni. A hangunk és a hatalmunk onnantól
semmivé foszlik… és megnyugtatlak, Franciaország
királya gondoskodni fog róla, hogy Kelemen rajtunk
töltse ki a haragját. Ha ez megtörténik, amitől Isten
óvjon minket, akkor a teljes birodalmad egyházi
kiközösítés áldozata lesz, és előbb-utóbb a pokolra jut! –
Hagyta, hogy szavai egy darabig ülepedjenek, majd
lezárta szónoklatát. – És ez az, amiért a szükségesről
beszélek a nyilvánvaló helye .
Talpra ugro , a sarokba támaszto kardjához siete ,
és a fegyverövvel együ a vállára vete e, majd
összeszedte a páncélját is az asztalról, és már csak a válla
fölö szólt vissza.
– Imádkozom egy ideig, aztán alszom egyet. Jobb
lenne, ha ti is ugyanezt tennétek. Holnap, az Úr nappali
világosságánál elmondom, mire van szükség, és azt is,
mi a lehetséges. Addig is békés éjszakát
mindke őtöknek.
– Várj, Davie! – Moray már kinyito a az ajtót, de
most megtorpant és hátranéze az uralkodóra. – A
helyedben várnék azzal az imával. Ma éjjel rengeteg a
megbeszélnivalónk, és fele ébb bosszantana, ha nem
lenne kinek kifejtenem a gondolataimat. Maradj egy
kicsit.
Moray becsukta az ajtót, kizárva a tompa zeneszót és
a lentről felszüremlő zajt. Bruce meglepe en vonta fel a
szemöldökét.
– Úgy hallom, odalent még ébren vannak. Nincs is
olyan késő, mint gondoltam. – Willre néze . – Sir
William, mit gondolsz a mi harcos püspökünkről? Nem
megmondtam, hogy vág az esze?
Will kissé összezavarodo .
– De igen, kegyelmes uram. – Morayhez fordult. –
Bocsáss meg, püspök uram, de a mondandód végét nem
egészen érte em. Miről beszéltél, ha szabad kérdeznem?
Bruce elvigyorodo , és derékból előrehajolt; tekintete
továbbra is Morayt köve e, de a szavait Willhez intézte.
– A szükséges dolgokról. Davie okos fickó. – Vigyora
kiszélesede , ahogy meglá a Moray összehúzo
szemöldökét. – Az igazat megvallva, Davie, nekem egy
kicsit több fogalmam van arról, amiről beszéltél, mint
Willnek. – Willre kacsinto . – De ha nem intézzük el ma
este, csak akkor fog beszélni róla, amikor jónak látja,
vagyis valamikor holnap. A te flo ád holnapután reggel
már i lesz, de közben én megint elmegyek. És holnap
egy másik is érkezik északról.
– Egy másik flo a?
– Igen, Angus Ogé. A józan ész azt diktálná, hogy
egyedül jöjjön, vagy minimális kísére el, de Angus Og
nem ezt a játékot játssza. Hozza a teljes flo áját, ebben
biztos vagyok. Az a felföldi büszkesége nem engedi,
hogy másként tegyen. Nem tűrheti, hogy saját területén
gyengének lássák, az Úr áldja meg azt a nagy eszét.
Mindenesetre azért jön, hogy felvegyen engem,
megkerülje velem Kintyre déli csücskét, aztán felvigyen
a parti átjárón a Lorn torkolatához és a Loch Linnéhez, a
nagy hegyszoros kezdetéhez. A szorost most mi tartjuk,
és Moray emberei o várnak minket Neil Campbell-lel
és a MacGregorok egy csapatával. Davie egész Moray
területét mozgósíto a, több embert hajto fel, mint
amennyit a romba döntö Annandale-ben és Ayrban
találtam volna. Tehát felmegyünk a szoroson
Invernessbe, ahol csatlakozunk Mar és Atholl
csapataihoz, és Isten segedelmével a Fraser-klánhoz.
Onnan kelet felé indulunk, a Comyn-fennhatóság ala
álló Buchanba. Buchan gró a büszke,
megvesztegethetetlen ember, tele arroganciával és
önteltséggel, de hűségesküt tesz nekem, különben
meghal a jó és igaz ügy érdekében.
– Mikor indulsz?
– Holnap, amilyen korán csak lehet. – Az újabb futó
mosoly ismét éveket fiatalíto az arcán. – De csak
azután, hogy Davie elmondta, mire van szükségünk.
Manapság kevés az időm, és azt sem szeretem
elvesztegetni. Azért jö em vissza, hogy megerősítsem
James Douglast a posztján, mint a délnyugat őre, és hogy
további utasításokat adjak neki az elkövetkező hetekkel
kapcsolatosan. Most már nyolcszáz ember tartozik alá,
kétszáz i , a többi Turnberry melle , a szárazföldön.
Ahogy egyre beljebb nyomul a földjeimen keresztül,
még többet toborozhat most, hogy elterjedt a sikereink
híre. Legfőbb feladata az lesz, hogy megőrizve a király
békéjét, elsősorban azzal, hogy sakkban tartja a
MacDowaleket, de közben az angol helyőrségeket is
zaklathatja.
– És i hagy egy helyőrséget Arranon?
– Pontosan.
– Erre nincs szükség, ha mi i vagyunk. Akár az
összes emberét magával viheti.
– Vihetné, ha lenne helye.
– Az én hajóimat is használhatja.
– Ez igaz. – Bruce átgondolta a lehetőségeket. –
Ugye, megérted, hogy még rákényszerülhetek a kérésed
visszautasítására? Ha Davie előáll egy olyan
nehézséggel, amelyen nem tudok úrrá lenni, lehet, hogy
hallgatnom kell rá.
– Megérte em – bólinto Will.
A király ügyet sem vete Moray homlokráncolására.
– De tegyük fel, hogy nem áll elő ilyesmivel. Akkor
közlöm Sir Jamesszel, hogy engedélyeztem számodra a
maradást Arranon. És mihez kezdesz azután?
– Rengeteg feladat vár rám, nagyuram. Az embereim
már hetek óta a hajókon tartózkodnak. Mire partra
szállnak, alig várják majd, hogy valami ostobaságot
tehessenek. Az első feladatom az lesz, hogy visszafogjam
őket. Ezenkívül több mint húsz templomos lovagról is
gondoskodnom kell, ami nem kis felelősség, és nem is
tréfadolog. A fegyvernököket könnyű fegyelmezni, de
talán ti is tudjátok, hogy a templomos lovagok nehéz
esetek. Néha igazán arrogánsak és büszkék tudnak lenni,
és néhányan közülük úgy gondolják, hogy a
franciaországi események és fele eseik hatalomfosztása,
legyen bármilyen időleges is, feloldja őket
köteleze ségeik alól. Először figyelmeztetnem kell az
esküjükre, majd gondoskodni róla, hogy visszaszokjanak
a kolostori fegyelemre, és újra a rend szabályzata szerint
éljenek. Aztán o vannak a laikus testvérek, körülbelül
harmincan. Őket is le kell foglalnom valamivel, és kell
egy épület is, ahol gyakorolhatják a kolostori életet.
– Egy ideig használhatod ezt az erődöt. Vannak i
konyhák, és bár Jamie emberei jórészt megtöltik, ki fog
ürülni, amint távoznak. Hoztál magaddal
építőmestereket?
– Ácsokat és kőműveseket? Néhányat, de vannak
hajóácsaink, dolgos kezeink és olyan embereink, akik fel
tudnak építeni egy menedéket. Megoldjuk.
– Gondoskodj róla, hogy az istálló legyen az első. A
lovaitoknak menedékre van szükségük a téli viharok
elől. Vigyáznál i a kincsemre?
Will meglepe en néze rá.
– Természetesen. Gondolom, már nem leszel i , mire
megérkezik.
– Nem, de ha i lennék, akkor is nagy ostobaság
volna magammal vinnem MacDonald gályáin.
Túlságosan látható, és túl nagy lenne a kísértés. Emelle
hajóval indulok ugyan el, de aztán gyalog folytatom az
utat, ellenséges területen kell átvágnom… nem a legjobb
alkalom a nehéz kincsesládák cipelésére.
– Gondoskodom a biztonságáról, király uram.
– Remek ember. Jamie majd később begyűjti, amikor
úgy látom, megfelelőképpen el tudom helyezni. – Ásítva
nyújtózkodo , és a kialvóban lévő tűzre néze . –
Aludnom kell, barátom, akárcsak neked. A szomszédban
előkészíte ek számodra egy szobát, bár osztoznod kell
rajta Jamie Douglasszel. – Újra elmosolyodo . – Viszont
van benne két fekhely. Most pedig jó éjszakát kívánok,
mert fontos ügyeket kell megbeszélnem Davie
urasággal. Erre a szükséges dolgok témára holnap
hármasban még visszatérünk. Aludj jól, Sir William
Sinclair.
 4.

Will jóval napkelte elő ébredt. Az egyik

gyertyatartóban gyertya ége , de szobatársának,
Douglasnek nyomát sem lá a. Az asztalon álló tálból
jéghideg vizet fröcskölt az arcára, aztán rájö , hogy
nincs miben megtörölköznie. Ingerültségét visszanyelve
az ágyneműjébe törölte arcát és kezét. Különösnek
találta, hogy nem hallo a Douglas távozását, de amikor
megtapoga a az i ú lovag ágyát, nem érze meleget.
Meglepe en kapta magára a ruháját, és elindult lefelé a
lépcsőn, hátha o találja Douglast. Az elfoglalt
személyze ől eltekintve a hely üres volt, az i lakók már
szétszéledtek, megkezdték a napi munkát.
A pislákoló fáklyákkal és az újra megrako tűzzel
megvilágíto nagytermen már egyáltalán nem látszo ,
hogy közös hálóhelyiségnek használták. A főkaput
kitárták, hogy beengedjék a hideg, kora hajnali levegőt,
az asztalokat és padokat félrehordták és egymásra
halmozták. A padlóról feltakaríto ák a száraz sást, egy
másik csoport pedig frisset szórt le a helyére a seprők
nyomán felszálló porfelhőben. A terem távolabbi
végében, a bejárat bal oldalán reggelizőasztalokat
állíto ak fel, és Will megnyugodva tapasztalta, hogy
nem fogyo el az összes étel. Szede magának egy tál
sűrű, forró zabkását, melyet bőségesen mért, friss
kecsketejjel hűtö le.
Ismerőst nem láto , szokatlanul elvesze nek és
magányosnak érezte magát egyetlen templomosként
ennyi idegen közö , ezért napkeltekor kisétált az öbölre
néző mellvédre. Megláto egy férfit, akit felismert az
előző estéről – a Campbellek egyik gael vezetője volt, aki
az érthetetlen gael nyelv helye mindvégig skótul
beszélt hozzá. A fickó merőn bámulta a tengert és
motyogo magában. Amikor Will megnézte, mit figyel a
másik az egyre erősödő fényben, riadtan lá a, hogy
körülbelül félmérföldnyire két csónak veszélyesen billeg
a kavargó vízben. Túlságosan közel sodródtak a
meredeken a tengerbe zuhanó sziklafal szirtjeihez.
– Az Úr nevére, mit művelnek azok o ? – kérdezte.
A férfi a szeme sarkából rásandíto .
– Ó, te vagy az – állapíto a meg skótul. – Halásznak.
– Ilyen vízen? Meg fognak halni!
– Nem hiszem, már végeztek, éppen visszafelé
tartanak. Találtak egy mezőt, ma este jót fogunk enni.
– Miféle mezőt?
– Halat! – A férfi úgy néze rá, mintha gyengeelméjű
lenne, aztán visszafordult, és teljesen hiábavalóan
kiabálni kezde a hajósoknak. Ezek szerint az ő társai
voltak.
Will hosszú ideig figyelte az erős hullámverésben
hánykolódó, mind közelebb érő hajókat, majd a gaellel
együ lement a kapuhoz, és elképedve nézte a több ezer
ezüstösen csillogó, lábnyi hosszú halat az evezősök
lábánál. A rakományt kidobálták a köves partra, ám a
pikkelyek ezüstbevonatként o maradtak a hajók fáján.
Elképesztő fogás volt, ezt megállapítha a a körülö e
sürgölődő emberek izgato ságából is, akik térdig
belegázoltak a megtörő hullámokba, hogy
megakadályozzák a zsákmány szökését. Egyesével
dobálták ki a partra a halakat, ahol a többiek boldog
kurjongatással gyűjtö ék össze a konyhából hozo erős
kosarakban. Willre is átragadt az általános lelkesedés, és
erővel kelle visszatartania magát, hogy kisfiúként vesse
bele magát a kavarodásba, és csatlakozzon az őrült
gyűjtögetéshez.
Amikor az utolsó kosár halat is elvi ék, egyedül
maradt a fémesen csillogó parton, elveszve rendszer és
ok nélkül érkező, kavargó gondolatai közö . A halászok
által felkelte gyerekkori képek átadták helyüket az
emlékeknek tizennyolc éves korából, amikor csatlakozo
Sion Rendjéhez, majd a Templomos Rendhez, és
elkezdte küzdelmét a titkos rend tanaival és
misztériumaival, miközben mind feljebb juto a
templomosok hierarchiájában is. Egy pillanatra ismét
átélte a harcot, ahogy hiábavalóan próbálták
megakadályozni az iszlám á erjedését Észak-Afrikából a
keskeny tengerszoroson Ibériába.
A víz körbeörvényle e a csizmája talpát, átrendezte a
kavicsokat, és Will felkapaszkodo a lankás parton a
cölöpkerítéssel körbeve erőd felé. Már átjuto a kapun,
elindult felfelé a lépcsőkön, amikor újabb hangzavart
hallo , ezú al valahonnan elölről. A zaj áthatolva
kavargó gondolatai ködén, visszaránto a a jelenbe.
Megnyújto a lépteit, és felsiete a lépcsőn; előre félt
a ól, amit o találhat. És valóban, a halászhajók mögö
egy mérföldnyire, a tenger és az ég közö i vonalat
szögletes alakzatok törték meg: árbocok és dagadó
vitorlák, rajtuk az emblémával, melyet Bruce előző éjjel
leírt neki. Angus Og MacDonald fekete címere élesen
elvált a fehér há értől.
 Egyre több ember gyűlt oda köré, eltakarták a
kilátást, ahogy a távoli flo át bámulták a nyakukat
nyújtogatva, és Will lá a, hogy Tam Sinclair is o van
köztük. Megvárta, hogy földije észrevegye, aztán
odainte e magához.
– Szép napot – morogta, amikor Tam odaért mellé. –
Egészen… frissnek tűnsz. Mivel töltö ed az időt tegnap
éjjel?
Tam levigyorgo a nyüzsgő skótokra.
– Ezek közö ? Mit gondolsz? Alaposan
bevacsoráztam, játszo am néhány kör kockát,
veszíte em némi pénzt, aztán a legjobb alvásban volt
részem La Rochelle óta. A földre fektete asztallap egy
teljes éjszakán át nem bökö sehol, és nem imbolygo .
Kinek a hajói ezek?
– Szigetlakók, számíto ak az érkezésükre. Hol van
Mungo?
Tam vállat vont.
– Valahol i , nemrég lá am. Mi a helyzet?
– Később mindent elmondok, de most látnom kell,
mi történik odalent.
Amíg beszéltek, a tömeg körbefolyta őket, és Will
tolakodva próbált előnyösebb helyzetbe jutni, de egy kéz
megragadta a karját, és hallo a, hogy valaki a nevén
szólítja. David de Moray állt melle e, mögö e pedig o
magasodo Bruce.
– Egy szóra, ha megengeded – mondta a püspök, és
inte , hogy kövesse.
 Keresztülmentek a zsúfolt udvaron, felkapta ak a
falépcsőn a nagyterembe, utat törve maguknak az
emberek közö . Az épület belseje néptelen volt. Bruce
gyors léptekkel átvágo a sással felszórt termen, majd fel
a lépcsőn abba a szobába, ahol előző este beszélge ek.
Menet közben Will meglepe en jö rá, hogy néhány
órára távozo belőle mindaz a feszültség és
bizonytalanság, amely álmatlanná te e az éjszakáit. Ám
most teljes erővel tért vissza, megtöltö e a bensőjét, és
egyetlen szót sem tudo kinyögni, mióta elindultak. A
püspök becsukta maguk mögö az ajtót.
A helyiség félhomályos volt, csak a keskeny oromzati
ablakokon át szüremle be némi novemberi fény. A
király már kényelembe is helyezte magát a rég kialudt
tűz melle . Inte Willnek, hogy üljön le mellé, és
miközben a templomos engedelmeskede , Moray is
helyet foglalt Bruce másik oldalán. A király az állát
vakargatva Willre néze .
– Davie egész reggel imádkozo – szólalt meg.
– Gondolkodtam és imádkoztam – javíto a ki a
püspök. – És eszembe juto néhány javaslat… néhány
kikötés.
Odakintről torokhangú moraj hallatszo , Bruce
felnéze az ablakokra.
– Angus Og ado nekik valamit, azért
hangoskodnak – jegyezte meg csendesen. – Nagy
hódolója a látszatnak ez az Angus. – Kihúzta magát a
székében, viselkedése egy csapásra megváltozo . – Van
egy óránk, míg ideér, addig beszélgethetünk… –
Elhallgato , felvonta a szemöldökét. – Mi az?
 Will legyintéssel jelezte, hogy amit mondani akar,
nem annyira fontos.
– Bocsáss meg, kegyelmes uram, csak eszembe juto ,
hogy amikor a vendéged megérkezik, esetleg mindenki
elő Bruce királynak szólíthat, miközben szeretnéd
fenntartani az álcádat. Csak ennyit akartam mondani.
A király bólinto .
– Jó gondolat, de Angus nem száll partra, csak
kiküld egy csónakot Davie-ért, Boydért, de Hayért és
értem. Ezt már napokkal ezelő megbeszéltük, és tudja,
hogy i csak az annandale-i Boyd vagyok. Most pedig
hallgassuk meg a mi püspök urunk mondandóját.
Davie?
A püspök hátradőlt, csillogó, mogyoróbarna
szemével elkapta Will pillantását.
– Rendben – szólalt meg jól hangsúlyozo skót
nyelven. – Nem untatlak azzal, amit már eddig is tudsz,
Sir William, inkább a dolgok közepébe vágok. Ha az
i eni jelenléted kitudódik, Robert királynak és egész
birodalmának komoly kellemetlenségekkel kell
számolnia. És mivel a flo ád holnap befut, ezt a tényt
nehéz lesz titokban tartani. Másrészt viszont legalább
ugyanekkora hasznot jelenthet a korona és a birodalom
számára az érkezésed, nem utolsósorban a királynak
hozo kincsek mia . Ezenkívül i van a gályáid kérdése,
mindaz az előny, amit nyújthatnak nekünk, nem
beszélve a kiképze , fegyelmeze , lóval és teljes
felszereléssel rendelkező katonákról, akiket felajánlo ál
Robert királynak, amennyiben engedélyezi a
maradásotokat. Ezek az ismert tények, melyek sok
tekintetben kiegyensúlyozzák egymás előnyeit és
hátrányait.
– Az igazi nehézséget az jelenti, hogy mi, a skóciai
egyház, a király katonai és polgári tanácsadói
valamilyen elfogadható és megindokolható
magyarázatot találjunk a segítségnyújtásra, és közben
távol tartsuk a ránk leselkedő veszélyt. Az esetleges
veszteségeket nem lehet félvállról venni. Szóba jöhet a
teljes kiátkozás, és a teljes népesség örök kárhozatra
ítélése, illetve egy erős szövetséges esetleges elvesztése.
És még eme szövetséges semlegességének elvesztése is
félelmetes kilátás volna, hiszen Anglia javát szolgálná az
elő ünk álló háborúban.
Megköszörülte a torkát, az egyik távoli sarokra
néze .
– Múlt éjjel hosszan és elszántan imádkoztam,
útmutatást kerestem, talán egy jelet arra nézvést, mit
mondana ebben a helyzetben Lamberton érsek és
Wishart püspök, ha i lehetnének. Ám természetesen
nem lehetnek i , ezért nekem kell helye ük
cselekednem. Egész éjszaka forgolódtam és
hánykolódtam, gondolkodtam… míg végül eszembe
juto valami, egy ötlet apró szikrája. Tegnap beszéltünk
a szakállakról.
– Emlékszem.
– Azt mondtad, hogy a tömö , villás szakáll csupán
látszat. Ezt a szót használtad.
– Igen, csupán látszat. A szentföldi háborúk idejéből
ered. O mindenki szakállt viselt, muszlimok és
keresztények egyaránt. Nem tudni, pontosan mikor, de a
templomos lovagok egyszer csak elkezdték villásan
viselni a szakállukat, hogy megkülönböztessék magukat
másoktól.
– Honnan tudod ezt? Meggyőződéssel beszélsz.
Will összevonta a szemöldökét, nem tudta, hová
vezet ez az egész. Bruce hallgato , a szakállát csipkedte
az alsó ajka ala , és félig leereszte szemhéja mögül
tanulmányozta a püspököt.
– Mert biztos vagyok benne. Vannak utalások a… –
Hirtelen észbe kapo . – Bizonyos iratokban, melyeket
olvastam, miközben felkészültem az előrelépésre a
rendemben. Nem jelentős dolog, de valamiért
megmaradt a memóriámban. – Vállat vont. – Az elmém
időnként így működik, megőriz dolgokat, holo semmi
szükségem rájuk. Miért kérded? Fontos ez?
– Azt hiszem. Honnan ismeri fel egyik templomos a
másikat?
Will homlokán elmélyültek a ráncok, jól tükrözve
egyre fokozódó értetlenségét.
– Többféle módon. A ruházatuk alapján, az
öltözéken lévő jelzésből… a keresztről és a
rangjelzésekről.
– És a szakállról?
– Igen, arról is, ha a viselője lovag, de a
fegyvernököket nem lehet így felismerni. A lovagok
mind villás szakállt hordanak, ami, ahogy említe ed,
meglehetősen jellegzetes ismertetőjel, a fegyvernökök
azonban csak egyszerű szakállt viselnek… és persze
tonzúrát.
– Igen, a tonzúra – bólinto a püspök. – Az egyház
legismertebb rendjének jellegzetes hajviselete. – Egy
pillanatra elhallgato , majd témát váltva folyta a. – Azt
mondtad, az első feladatod lesz, hogy emlékeztesd az
embereidet, kik ők és hová tartoznak.
A teljesen összezavarodo Will a királyra pillanto ,
mintha tanácsot akarna kérni tőle, de az uralkodó
kifejezéstelenül néze rá acélszürke szemével, nem
nyújto semmiféle útmutatást, ezért visszanéze
Morayre, de onnan is ugyanazt a semleges tekintetet
kapta. Türelmetlenül legyinte , és bólinto .
– Igen, ezt mondtam. És komolyan is gondoltam.
– Ebben biztos vagyok, mert elsoroltad az okokat és
a félelmeidet: hogy a franciaországi események károsan
hatha ak a morálra, és hogy a tengeren töltö hetek
felerősítenek minden dühöt és csalódo ságot, ami
megjósolhatatlan viselkedéshez vezethet. Helyesen
mondom, vagy kihagytam valamit?
– Nem, püspök uram, mindent megjegyeztél. – Will
szája sarkában komor mosoly jelent meg. – Kissé
túlságosan is drámaian fested le a helyzetet, de igen, ez a
lényege.
– Azt mondtad, emlékeztetned kell őket az
esküjükre, valamint a köteleze ségekre, melyeket
felvállaltak, amikor csatlakoztak a rendhez. A
szegénységre, a szüzességre és az engedelmességre. –
Moray elmosolyodo . – Ha jól sejtem, a szegénység
betartása nem okozo különösebb gondot a
hi estvéreidnek. A szüzesség életformává vált a
szerzetes közösségekben, mivel a tagok távol vannak a
más férfiakat megkísértő hús bűnétől. Az engedelmesség
már kényesebb kérdés, és a franciaországi események
tükrében, a rend vezetőinek és parancsnokainak
bebörtönzése mia , a megtorlástól való félelem hatására
sokan nem tarto ák magukat az esküjükhöz. Azt
hiszem, ennek kell lennie a legfontosabb feladatodnak:
mindenekelő helyreállítani az engedelmesség eszméjét
és saját tekintélyedet. Hogyan fogod ezt megtenni, ha a
szükség úgy hozza? – Szé árt ujjakkal előrenyújto a a
kezét, így várta a választ.
Will az asztallapra meredt, a hosszú deszkák erezetét
tanulmányozta. Kétfős hallgatósága türelmesen
várakozo . Érezte magán a tekintetüket.
– Ahogy kifejte ed, egy lázadáshoz közeli állapot
valóban szokatlan helyzetet eredményezhet – mondta
végül szinte csak magának, olyan halkan, hogy a másik
ke őnek közelebb kelle hajolnia. Rájuk néze , és
valamivel hangosabban folyta a. – Meg kell értenetek,
hogy a szabályzat ellen vétő hi estvérek büntetését
szigorúan kell venni, és az egésznek a renden belül kell
maradnia. A káptalangyűléseken kívül nincs, és soha
nem is lesz helye az erről szóló vitáknak. De tudom a
kérdésed okát. – Ismét elhallgato , a szavakkal
küszködö . – Amikor partra szállunk, újból egy
közösség leszünk, egy önálló, önfenntartó rendház. A
Kormányzótanács képviselőjeként a közösségben az én
legelső feladatom az lesz, hogy összehívjam a rend
gyűlését, és imát mondjak a szabadulásunkért Fülöp
király és Guillaume de Nogaret karmai közül. – Egy
pillanatra elmosolyodo . – Persze nem én akarom
tartani az istentiszteletet. Az Úr kegyelméből velünk van
a rend három püspöke is. Amint ezzel végeztünk, és
letudtuk a rend szabályzata által előírt
köteleze ségeinket, bármilyen időlegesnek is számít új
közösségi o honunk, gondoskodnom kell az új
tisztségviselők megválasztásáról, ezzel együ meg kell
határoznom a hi estvérek feladatait és kötelességeit
ezen a helyen. Addigra összerázódik az új közösség, a
tagok megerősítést nyernek köteleze ségvállalásaikban,
és minimálisra csökken az engedetlenség veszélye.
Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de így lesz.
Felsóhajto és megtornázta a a nyakát, amely az
erős koncentrációtól teljesen elmerevede .
– És ha mégsem, akkor épí etek valamiféle börtönt,
ahol elkülöníthetem az engedetleneket a közösség,
illetve saját lelkük megmentése érdekében. Egy hónap
egyedüllét kenyéren és vízen csodákat tud művelni.
A beálló csendet Bruce törte meg.
– A földszinten vannak kőfalú raktárak, erős
vasrácsokkal. Használhatod cellaként.
Will bólinto .
– Köszönöm. Rövid időre megteszik… és nekünk
csak rövid időre van szükségünk a megoldásra. Ám i -
tartózkodásunk idejére fel kell építenünk a saját
rendházunkat is. Egy vallási közösség nem osztozhat a
szálláson világi emberekkel. Remélem, megérted.
A király lassan bólinto , és a püspökhöz fordult.
– Davie, van még valami?
– Igen, kegyelmes uram. – Moray fentről lefelé
mindkét tenyerét végighúzta az arcán, azután
előrehajolt. – Elmondom, mit gondoltam ki, Sir William,
de elő e hangsúlyoznom kell, nem szándékozom
megsérteni vagy megalázni senkit. Ha most belépnél
ebbe a szobába, és először látnál, miféle embernek
tartanál? – Lá a a zavart kifejezést Will arcán, ezért
felállt az asztaltól, félrehúzta a székét és hátralépe ,
hogy jól lehessen látni. – Gyerünk, kinek tartanál?
Will megvonta a vállát, végigmérte az elő e álló
alakot: rövid haj, elképesztően széles váll, magabiztos
tartás, hatalmas kéz, viseltes láncing, és egy tőr a
derékövön lógó hüvelyben.
– Lovagnak – bökte ki. – Egy jó családból származó
harcos lovagnak, akire ráférne egy új láncing.
– Aha! És ha kisétálnék, és mitrában és kazulában
jönnék vissza?
– Akkor egy püspököt látnék.
– Így van, és bár a harcos és a püspök is helyes
feltevés lenne, nehezen látnád meg egyiket a másikban,
igaz?
– Így van.
– Akkor igazam van a szakáll tekintetében, mert o
rejlik a megoldás a problémára. Ha az embereid
öltözködését és megjelenését az engedelmességi eskü
részévé tudnád tenni, örökre i maradhatnátok. –
Gyorsan felemelte a kezét, hogy megelőzze Will
válaszát, és folyta a a mondandóját. – Ha
megszabadultok a kilétetekre utaló külső jegyektől,
láthatatlanná váltok, vagy egészen másnak fognak nézni
titeket, mint akik valójában vagytok. Parancsold meg a
lovagjaidnak, hogy vágják le a villás szakállukat,
hagyják kinőni a hajukat, és öltözködjenek úgy, mint az
átlagos emberek. Távolítsák el a templomos keresztet,
valamint minden azonosító jelzést a ruhájukról,
páncéljukról és pajzsukról, de mindenekelő a lovakról
gondoskodjanak. Tartsák távol a kíváncsi szemektől, és
ne fitogtassák a bátorságukat, hogy az embereknek ne
legyen miről beszélniük. Váljanak közönséges emberré,
legalábbis külsőleg, akár még földet is művelhetnek egy
keveset, és akkor biztonságban lesztek i , mi pedig
abban a nyugodt tudatban élhetünk, hogy láthatatlanok
vagytok.
– Láthatatlanok? De hiszen mindenki látni fog! Isten
a tudója, elég sokan vagyunk i , és ez egy kis sziget.
Miből gondolod, hogy nem látnak meg minket?
– Nem gondolom. Nem mágiáról vagy
boszorkányságról beszélek. Persze, hogy látni fognak, de
csak az átlagos embert látják bennetek, katonákat és
zsoldosokat. Skóciában háború dúl, az egész
birodalomban hemzsegnek a fegyveresek, senki nem
törődik velük, amíg harcra nem kerül a sor. De egy erős,
fegyelmeze , vallásos kötődésű lovas egység, vörös
keresztes emblémával és a Templom-hegy fekete
keresztjével, Arran szigetén? Szerinted ezt nem
jegyeznék meg, nem erről beszélnének mindenhol?
Will a püspök javaslatát fontolga a. Ez kész
istenkáromlás, gondolta, mégpedig egyenesen az
anyaszentegyház püspökének szájából. Minden ösztöne
azt súgta, hogy ne menjen bele. És mégis, miközben a
megfelelő szavakat kereste a visszautasításhoz,
haragjának éle tompulni kezde , az indulat helyét
átve e a logika. Rájö , hogy képes visszazárni az
elméjébe a dühét.
– Ez lehetetlen. – Még neki is különösen csenge a
hangja. – Túl sok…
– Túl sok mi? – kérdezte Moray. – Hiszen te magad
mondtad, hogy a szakáll csak külsőség.
 – Valóban, az is. A szakáll nem lényeges. De a
tonzúra…
– Tudod, honnan jö ez a hajviselet, Sir William?
– Nem tudom. Honnan?
Moray püspök elmosolyodo , szemlátomást nagyon
élvezte a helyzetet.
– Én tudom. Hozzád hasonlóan az én elmém is
elraktározza a lényegtelen dolgokat. Nyolcszáz évvel
ezelő , a Római Birodalom végnapjaiban a borotvált fej
a rabszolgaság szimbóluma volt. A rabszolgák nem
növeszthe ek hajat, mert nem lehete volna
megkülönböztetni őket a rendes polgároktól. A fejük
teteje így kopasz maradt, természetellenes módon,
egyetlen foltban borotválták ki nekik, hogy az egész
világ láthassa rabszolga voltukat. És abban az időben
alakultak meg az első kolostori rendek. Az első
szerzetesek átve ék a fejborotválás gyakorlatát, hogy
ezzel is jelezzék, ők a legalacsonyabbak közül is a
legalacsonyabbak, Krisztus rabszolgái. – A püspök
pillanatnyi szünetet tarto . – Ma ezt már kevesen tudják,
és most, hogy a valódi jelentése elvesze a múlt
ködében, az újat sem igazán hangsúlyozzák. Mint
mondtad, külsőség le belőle, nem több. Mint a tömö ,
villás szakáll. – Várta Will reakcióját, és amikor lá a,
hogy a lovag szája tátva marad a döbbene ől, sokkal
szelídebb hangra válto és más témába kezde bele.
– Nézz magadra. Egy új közösséget fogsz létrehozni
i , Arranon. Lesz új rendház, új kinevezések és új
szabályok, melyek illeszkednek ehhez az új valósághoz,
amivel szembe kell nézned. Hidd el, nincs abban semmi
bűnös vagy megvetendő, ha az új szabályok keretében
betiltod a tonzúrát és a villás szakállt. – Még előrébb
hajolt. – I most a közösséged a legfontosabb, Sir
William, a puszta túlélésetek a tét. A közösség nem fog
darabokra hullani csak azért, mert a tagjai hajat
növesztenek a fejük tetején. Ha gondolod, beszéld meg
az egész rendházzal, ha ismerteted velük a valós
helyzetet, aztán előterjeszted a javaslatod és elmondod a
célokat, biztos vagyok benne, hogy kevesen fognak
tiltakozni. Vagy ha mégis, nincs kétségem afelől, hogy
képes leszel megoldani a problémát. Addigra azonban
Robert királlyal már rég nem leszünk i , a válaszra
viszont most van szükségünk. Mit mondasz hát?
Will Morayról a királyra néze , és megrázta a fejét.
Még mindig nem tért magához a püspök mondanivalója
után. Robert király ve e át a szót.
– A sziget belsejében, a Machrie nevű fennsíkon
rengeteg legelőt találtok, a lovaitok o jól fogják érezni
magukat, a ligetekben és a völgyekben el is tudjátok
helyezni őket. Északabbra pedig o az erdő, nem valami
hatalmas vadon, de az épületek felhúzásához elég
alapanyagot nyertek. A mocsár egy feneketlen tőzegláp,
jó tüzelőanyag.
Will alig hallo a, bár felismerte a barátságosságot a
hangjában.
– De a fegyvereink – kezdte. – Szükségünk lesz…
A püspök ismét közbevágo , száraz és tárgyilagos
hangon.
– Mi van velük? Egy szót sem szóltam a
fegyverekről. Azokra természetesen szükségetek lesz.
Csak azt mondtam, a valódi kilétetek látható jeleit
rejtsétek el – a fehér palástot, a fegyvernökök köpenyét,
a templomos rangokra utaló jelzéseket és emblémákat.
Rejtsétek el őket, Sir William. Fessétek át a kereszteket a
pajzsokon és a sisakokon, de egyiket sem kell
megsemmisíteni. Raktározzátok el, amíg újra
szükségetek lesz rájuk, amikor visszatértek
Franciaországba. Akkor az embereid leborotválhatják a
fejüket, befonhatják a szakállukat, és frissen felfeste
keresztekkel térhetnek haza.
Will alaposan átgondolta, és most már
megvalósíthatónak találta az ötletet. Megjelent elő e a
hazatérő flo a képe, az élen de Berenger fenséges
gályájával, így végre megadta magát, bólinto .
– Rendben, tehát húzzuk meg magunkat. És a
vitorlákat is el kell tüntetni.
Újra Bruce szólalt meg, ezú al mosolyogva.
– Angus Og ebben segíthet. Az ő vitorláin a saját
címere van, adhat néhányat. Ráadásul ingyen.
Will úgy érezte, mintha hatalmas súlytól
szabadíto ák volna meg.
– Legyen hát, Robert király. Megteszem. – Morayre
néze . – Püspök uram, nehezen találok szavakat, amivel
megköszönhetném neked. Azt hiszem, a megoldásod
tökéletes válasz minden problémánkra, és el kell
mondanom, az adósod vagyok.
– Akkor, ha egyetértünk, fogadjátok el királyi
jobbom. – Bruce felállt és előrenyújto a a kezét, a másik
ke ő ráhelyezte a tenyerét, megrázták egyszer, kétszer,
háromszor. – Megegyeztünk! – jelente e be az uralkodó.
– Igen, de még rengeteg a tennivaló. – Moray már
indult is az ajtó felé. – El kell intéznünk, hogy az
embereid első csoportja csatlakozhasson Robert
királyhoz, amint szüksége lesz rájuk, valamint
beszélnünk kell a gályáidról és a jelenlétedről
MacDonaldnek. Jobb, ha hozzá is látunk. Tarts velünk,
Sir William, kievezünk Angus Oghoz. Majd egy
csónakkal visszaküld téged, ha végeztünk.
– Örömmel találkozom vele. Viszont hol van Sir
James? Még azelő távozo ma reggel, hogy
felébredtem.
– Vadászni ment – felelte Bruce, és Will vállára
csapo . – Információra vadászni, valahol a sziget északi
felében. Hagyo üzenetet de Haynek, amikor távozo ,
valamikor az éjszaka közepén. Valami franciául beszélő
kémet említe , de nem a te emberedet, a miénket. Jamie
majd mindent elmond, ha visszatér. Most pedig nézzük
meg, mit hozo nekünk Angus Og. – Elindult, majd
tétovázva megtorpant. – Várj, eszembe juto még
valami. Eddig nem volt alkalmam köszönetet mondani
Randolp úrnőnek, Saint-Valéry bárónőjének. Mire
holnap reggel megérkezik, én már rég tengeren leszek,
sőt talán partra is szállok. Megtennéd, hogy a nevemben
megköszönsz neki mindent? Lehetsz dagályos is, mivel a
leköteleze ségemet ebben az ügyben nem lehet
eltúlozni. Biztosítsd a hölgyet személyes hálámról, és
mondd meg neki, már alig várom a napot, amikor
személyesen és hosszasan köszönetet mondhatok neki. –
Egy pillanatra elgondolkodo . – És kérdezd meg,
szeretne-e visszaköltözni morayi o honába. Jamie
összeállítana egy erős kíséretet számára, a kincset pedig
átadhatják nekem St. Andrewsnál, amikor o haladnak
el. Davie, vezess minket!
 Az
AzArrani
Arranigyűlés
gyűlés

1.

Will Sinclair már a fekhelye szélén ült, és a szemét

dörzsölte, amikor másnap reggel Tam megérkeze , hogy
felébressze. Földije egyik kezében egy kis gyertyát
fogo , a másikban egy kancsó meleg vizet, a gyertyát
tartó karjára pedig egy törülközőt teríte . Mormogo
valamit köszönésképpen, a gyertyával meggyújto a az
asztalon álló másikat, a vizet pedig beletöltö e egy
agyagtálba. A gyertyákat a tál egyik oldalára helyezte, a
törülközőt a másikra. Végül feladata végeztével
megfordult és távozo a szobából – tudta, mennyire
hiábavaló lenne bármiféle beszélgetést kezdeményezni
Will-lel, mielő a parancsnoka összeszedi magát és
kimossa az álmot a szeméből.
Ezen a reggelen azonban Will nagyon is éber volt, és
felkészült rá, hogy megkezdjen egy igen mozgalmasnak
ígérkező napot. Előző délután saját gályáján találkozo
Angus Oggal, a MacDonald-klán fejével, és elintézte,
hogy hajói zavartalanul közlekedhessenek ezeken a
vizeken, cserébe a Robert király közvetítésével
kölcsönado öt gályáért. Azután de Moray püspöktől
írószereket kért, elbúcsúzo Skócia királyától és
visszaeveze a partra. O találkozo Douglas
szállásmesterével, egy mogorva alföldivel, akivel
megegyeze , hogy másnap reggel elküld néhány
szakácsot Lamlashba, ahol meleg étellel várják az érkező
templomos flo át. Végül visszatért emeleti szobájába, és
késő éjszakáig dolgozo . Ezú al ő volt saját írnoka,
egyik listát a másik után készíte e a másnapi
tennivalókról. Amikor úgy lá a, mindennel végze ,
bedőlt az ágyba, és zajos, mély alvással pótolta az előző
éjszakai virrasztást.
A nagyteremben, ahol az ébredező emberek ügyet
sem vete ek lovagi köpenyére vagy az ala a viselt nehéz
ezüstláncra, kecsketejet öntö az erőd szakácsai által
készíte zabkására, és néhány csendes felföldi
társaságában elköltö e reggelijét. Miután végze , vágo
egy szelet hideg húst, megszórta sóval, és ve mellé egy
vastag szelet frissen sült kenyeret is.
– Jól néz ki – jegyezte meg a háta mögö Tam. –
Ebből nekem is kell. Lehoztam a holmidat.
Will köszönetképpen bólinto , harapo egyet a
húsból és a kenyérből, majd lete e az ételt, és átve e
Tam kezéből a kardot és a pajzsot. Lerázta magáról a
köpenyt, a kardövet a vállára vete e, eligazga a a
hosszú hüvelyt, majd visszave e a köpenyt, miala Tam
is keríte magának ennivalót.
– Jól aludtál? – kérdezte Will a kijárat felé tartva.
– Elég jól. Még mindig élvezem, hogy nem mozog
ala am az ágy. Sok dolgunk lesz ma, jól sejtem?
– Több mint elég. Mire leérünk a partra, Sir Edward
már vár minket. Múlt éjjel jö vissza, a sötétség leple
ala .
A parton még sötét volt, de a tengernagy csónakja
már várt rájuk, a jármű orrát kihúzták a fövenyre. A két
lovag alig helyezkede el, a négy evezős már be is ugro
a vízbe, és kilökték a csónakot a hullámokra. Tíz perccel
később Sir Edward de Berenger személyesen üdvözölte
őket a gályája fedélzetén, és kiadta a parancsot az
azonnali indulásra, amint begyűjtö ék a csónakot. Will
csak azután lá a valamelyest megnyugodni a
tengernagyot, hogy a gálya evezői állandó ritmusra
válto ak.
– Nos, parancsnok – szólalt meg végül de Berenger
–, hogy telt a látogatásod a skótok királyánál?
– Nagyszerűen. Engedélyt kaptunk a maradásra,
bizonyos feltételekkel. És neked voltak nehézségeid?
Közben egyre világosabb le , Will most már jól lá a
a szembeforduló tengenagy vonásait. De Berenger
arckifejezése lá án ő is elkomorodo .
– A távozással és az érkezéssel nem voltak
problémák, de akadtak más nehézségek, és örülök, hogy
továbbadhatom neked.
– Mi történt?
– A helyőrségi lovagjaid közül néhányan úgy
döntö ek, partra akarnak szállni a sziget mögö i
félszigeten. Nem törődtek a hajó kapitányának
ellenállásával, aki jó ember, de mégiscsak fegyvernök,
akit megfélemlíte a négy lovag fenyegető kiállása.
Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy csónakkal
üzenetet küldjön de Narremat-nak, aki azonnal utánuk
meneszte e l’Armentière-t. A Sanda és a félsziget közö i
csatornában érte utol őket, és közölte velük, ha nem
fordulnak vissza, átgázol rajtuk a hajójával. Amikor nem
engedelmeskedtek, felöklelte őket azzal a csúf
sarkantyúval. Egyikük sem vesze oda, mert addigra
már sekély vízen jártak, és l’Armentière is érti a dolgát,
de négy nagyon vizes és dühös lovagot ve ek a
fedélzetre, és szállíto ak át de Narremat gályájára.
Láncra verte és bezára a őket, azóta is o rozsdásodnak
a páncéljukban.
– Ördög és pokol! Nem tudod, kik azok?
– Nem juto eszembe megkérdezni a nevüket.
Templomos lovagok, akik túl régóta vannak a tengeren,
és nem tetszik nekik, hogy nincs beleszólásuk a saját
sorsukba. Talán szerencse, hogy annak a hajónak a
fedélzetén csak ők négyen voltak. A többi hajón nem
történt hasonló incidens.
– Most már nem is fog, mert szándékom szerint
mindenkit megzabolázok, és emlékeztetem őket, kik ők
és milyen esküt te ek. – Will a válltáskájába nyúlt,
előhúzta az előző éjjel írt összehajtogato listákat, és
átnyújto a de Berenger-nak. – Moray püspök már
tegnap előre lá a ennek a négy lovagnak az arrogáns
bajkeverését, vagy legalábbis valami hasonlót, én pedig
kigondoltam, hogyan oldjam meg a helyzetet, mielő
valami súlyosabb eset történik. Mennyi idő ala érünk a
többekhez?
De Berenger előrenéze , ahol a templomos flo a már
gyülekeze a Lamlash-öböl bejáratánál. Az öböl vize
mozdulatlanul csillogo , akár egy hatalmas üvegtábla a
reggeli fényben.
– Majdnem o vagyunk… talán negyedóra.
– Utasíto ad őket, hogy várjanak meg minket a
partraszállással?
 – Igen. Nézd! Mi az o a szigeten? Embereket látok.
Kik az ördögök lehetnek azok?
Will is észreve e a Lamlash-öböl felé tartó csoportot,
talán negyvenen lehe ek, egy megrako , négykerekű
kézikocsit vonszoltak magukkal.
– Szakácsok és munkások – felelte. – Douglas
emberei, a szállásmestere küldte őket. Tüzeket gyújtanak
és főznek, hogy legyen mit ennünk a ceremóniák után. –
De Berenger felvonta a szemöldökét a ceremóniák
említésére, de Will nem ado bővebb magyarázatot. –
Meg kell találnunk az öcsém hajóját, és áthívni őt ide,
partra akarom tenni az ő száz emberét, mielő bárki más
csónakba ülne. Meg tudod közelíteni őket, hogy át
lehessen kiabálni?
A tengernagy elmosolyodo .
– Ennél jobb ötletem van. Ilyen nyugodt vízen
pontosan odaállhatok melléjük, és át tud ugrani
hozzánk. Tudom, melyik hajón van, látom is innen. – A
hajó kapitányához fordult, és halk hangon néhány
utasítást továbbíto neki, rámutatva a hajóra, amelyen
Kenneth Sinclair utazo . A férfi bólinto és gyorsan
elsiete . Útközben már harsogta is a parancsokat a
legénységnek.
– Köszönöm, Edward – mondta Will. – És most nézd
meg ezt. – Fejével a pergamen felé bökö , végigfu a a
ujját a tennivalók hosszú listáján, ráirányítva de
Berenger figyelmét azokra a pontokra, amelyek rá
vonatkoztak. Közben elmagyarázta, pontosan mit kell
tennie és milyen sorrendben, és ahogy egyre közelebb
értek a várakozó flo ához, Sir Edward is kezdte átérezni
az elő ük álló nap jelentőségét. Mielő azonban
bármihez hozzáfogo volna, felte egy kérdést, melyet
Will már nyugtalanul várt.
– És amíg mindez lezajlik, mit kezdesz a bárónővel?
– Mit kezdek? Semmit nem kezdek vele. O marad a
hajóján a hölgyeivel, amíg be nem fejezzük a parton az
előkészületeket. Utána azt tesz, amit akar… ha úgy látja
jónak, partra száll.
– Megtagadod tőle, hogy részt vegyen az
istentiszteleten?
– Ebben az esetben igen. Az úrnő körül csak úgy
hemzsegnek a papok, akármelyik képes neki misét
celebrálni, amikor csak jónak látja, akár a saját
kabinjában is. A mai istentisztelet a szigeten a rendház
istentisztelete lesz, az első ilyen alkalom hi estvéreink
számára, mióta elhagytuk La Rochelle-t. Ünnepélyes
rituálé, melynek tartalmát a rend szabályzata írja elő, és
mindke en tudjuk, hogy egy ilyen eseményen nincs
helye asszonyszemélynek. Az úrnő talán csalódo lesz,
de nincs más lehetőségünk. A hajója fedélzetén marad,
amíg végzünk, és ezen nem vagyok hajlandó vitatkozni.
Most pedig kerítsük elő a testvéremet.
 2.

Sir Kenneth Sinclair komoran kapaszkodo a kötélbe a

gálya melle ringatózó hajó oldalán, feszült arccal
próbálta kiszámítani az ugrás pontos idejét, majd
hirtelen elrugaszkodo a gálya bal oldali evezőseinek
függőlegesen tarto lapátjai közö , és szé árt ujjakkal
próbált elkapni bármit, ami megállíthatná a zuhanását.
Segítőkész kezek nyúltak érte, lefékezték esését, és
enyhén behajlíto térddel, megkönnyebbülten ért földet.
Hangos szusszanással kifújta a levegőt a tüdejéből,
felegyenesede , és gyorsan összeszedte magát, mielő
előrelépe , hogy megölelje a bátyját és tisztele el
köszöntse de Berenger tengernagyot.
– Mi a baj? – fordult Willhez az üdvözlések után.
– Semmi baj. Miből gondolod, hogy baj van?
Kenneth szemöldöke gúnyos derűvel szaladt fel a
homlokára.
– Úgy érted, megte él ekkora utat azért, hogy átadd
jókívánságaidat, és azért csáklyáztad meg a hajónkat,
hogy az életemet kockáztatva átugorhassak egy
ölelésért? – Elkomorodo , halkabban folyta a. –
Történik valami, testvér, érzem a szélben, és gyanítom,
hogy én is a része vagyok.
– Igazad van – bólinto Will –, de nincs semmi baj.
Azért van rád szükségem, mert meg kell tenned nekem
ezt-azt. Fontos dolgokat.
– Akkor én vagyok a te embered. Mit kívánsz?
 Will De Berenger-ra pillanto , majd körbenéze , nem
hallgatózik-e valaki. Senki nem állt olyan közel
hozzájuk. Megfogta Kenneth könyökét, és
szembefordíto a öccsét a Lamlash-öböllel.
– Egy órán belül vidd ki a partra az embereidet,
mindegyiket, teljes fegyverzetben és köpennyel. Sir
Edward gondoskodik róla, hogy ehhez minden eszköz a
rendelkezésedre álljon. Látod azt a területet o , az öböl
fölö ? Majdnem fél mérföld hosszú, nagyrészt sík, és
van a közepén egy lekerekíte sziklakiszögellés. Nem túl
magas, de a céljainknak megfelel. Látod?
Kenneth bólinto .
– Helyes. Azon a magaslaton lesz az oltárunk. Mire
kiérsz a partra, már o fog várni egy munkásokból álló
csapat Brodickból. Ez az a hely, ahol az én szállásom
lesz, a szomszédos északi öbölben. Az elöljáró neve
Harkin, és már vár téged. Hozo magával asztalt is,
oltárnak. Állítsátok fel azon a halmon. Az oltárkendők és
az edények egy másik hajón vannak, Formadieu püspök
fogja partra vinni őket. Az oltár mögö kell találnod egy
másik helyet, o lesz a harang. – De Berenger-hoz
fordult. – Tengernagy, szólnál néhány hajóácsnak, hogy
árbocfából és kötélből állítsanak össze egy háromlábú
állványt a harangnak? Nem lesz egyszerű, de a
harangnak még dél elő a helyére kell kerülnie.
De Berenger bólinto , Sinclair pedig további
utasításokkal lá a el Kenneth-t.
– Az embereid helyezkedjenek el a széleken, olyan
távolságban, hogy középen mindenki kényelmesen
elférjen, de ne legyen kedvük mozgolódni vagy
szétszóródni. Határozd meg te a terület nagyságát,
azután jelöld ki a széleit és a hátulját. A tengerpart felé
eső végét hagyd szabadon. A három oldalra helyezz
húsz-húsz fegyvernököt, a maradék húsz fegyvernök és
a húsz lovagod alkotja a díszsorfalat. Senkit nem
engedek a partra, amíg ki nem jelölted a területet, és el
nem helyzeted az embereidet, de ne vesztegesd az időt.
Az istentiszteletet lehetőleg délben el kellene kezdeni,
vagy legalább nem sokkal utána. Nektek kell majd
összeszedni és alakzatba rendezni a partra szállókat. –
Elmondta a testvérének, hogyan szeretné elhelyezni a
katonáit az oltár elő .
– És utána?
– Utána több hét után megtartjuk az első
istentiszteletünket, mint szabályos közösség, és szólni
fogok a hi estvérekhez.
Kenneth a bátyja nyakában lógó nehéz medálra
nézve elmosolyodo .
– Még sosem lá am ilyet, bár tudom, mit jelent.
Azonban nem a köpenyed fölö kellene viselned?
– De igen, és o is fogom, bár a mai nap után többé
nem fogod látni. Most pedig menj, és tedd, amire
kértelek. A tengernagy emberei majd visszadobnak a
hajódra, onnantól minden perc számít.
Kenneth lába még földet sem ért a saját hajóján, már
el is oldo ák a köteleket és csáklyákat, és a jobb oldali
első evezősök néhány erős húzása nyomán a gálya orra
eltávolodo a másik járműtől, aztán egyre nő közö ük
a távolság. Will normális esetben élénk érdeklődéssel
figyelte volna a manővert, mivel mindig lenyűgözte a
templomos tengerészek szakértelme, ám ezú al sem
ideje, sem kedve nem volt hozzá, és már újra a listáit
böngészte, az egyes teendők fontosságát mérlegelte, és a
további lépéseken töprenge .
Egy idő után eljuto a tudatáig az evezők újból
ritmusossá váló hangja, és amikor felnéze , már a flo a
közepén jártak, mindkét oldalon fegyelmeze rendben
várakoztak a teherhajók és a gályák. Az egyik csigában
megnyikorduló kötél zaja odavonzo a a tekintetét, és
lá a, hogy a tengernagy fekete zászlója a koponyával és
a keresztbe te csontokkal felkúszik az árboc tetejére. Ez
a jelzés gyűlésre hívta az összes hajó kapitányát, és azok
nyilvánvalóan már számíto ak is rá, mert perceken belül
minden irányból csónakok indultak a gálya felé.
Mire a kapitányok összegyűltek, a hátsó fedélzet
zsúfolásig megtelt. De Berenger felugro a korlátra,
könnyedén egyensúlyozva, a kötélzetbe kapaszkodva
szólt hozzájuk. Megvárta, hogy mindenki figyeljen,
aztán sorolni kezdte az utasításokat. Időnként bele-
belenéze Will listájába, hogy biztosan ne hagyjon ki
semmit. Minden kapitánynak név szerint adta ki a
parancsokat, az emberek és a rakomány partra
szállításának és kirakodásának előre meghatározo
sorrendben, fegyelmeze en kelle lezajlania. Felsorolt
néhány tisztet is a gályákról, akik nem voltak jelen, őket
a kapitányuknak kelle kinevezniük szállásmesterré a
kirakodás idejére, hogy felügyeljék az ellátást és a
tömeges partraszállást. Hangsúlyozta, hogy a művelet
végére csak minimális személyzet marad a hajók
fedélzetén. Végül megkérdezte, van-e valakinek kérdése,
és komor elégede séggel ve e tudomásul, hogy senki
sem jelentkeze . Mindenkit visszaküldö a hajójára, ő
maga pedig Will kíséretében a saját kabinjába vonult.
 Will menet közben megpillanto a Kenneth embereit,
akik a csónakokban már a part felé közeledtek, míg a
fejük fele , a domboldalon a szakácsok és munkások
különítménye küszködö a ládákkal, melyeket Douglas
brodicki raktárából hoztak magukkal.
 3.

Elmúlt a dél anélkül, hogy az istentisztelet elkezdődö

volna, de addigra az előkészületek már jól haladtak, és
Willnek nem akadt más dolga, mint masszív pavilonja
magányában és rejtekében várakozni és a
kémlelőnyílásokon át figyelni a munkát.
A La Rochelle-i rendház laikus testvérei a második
hullámban szálltak partra, Sir Kenneth csapata után, és
azóta megállás nélkül dolgoztak. Először felhúztak két
nagy pavilont a központi tér mögö , egy tenger felé
nézőt az oltár jobb oldalán, melyet a ceremóniát
lefolytató püspökök fognak használni, és egy másikat a
bal oldalon, ahol most Will is tartózkodo , mivel jelenleg
ő volt a rend rangidős vezetője. Ezután felállíto ák az
oltárt a part elő i buckán, és néhányan még mindig o
sürgölődtek. Az arany- és ezüstedények, valamint a
hosszú gyertyák élesen elütö ek a hófehér térítőktől és a
füves part természetes színeitől, míg az oltár mögö a
háromlábú állványra rögzíte harang még nagyobb
ünnepélyességet kölcsönzö a készülő ceremóniának.
A harang a Templom szimbóluma volt, szinte
egyidős magával a renddel, a nagy bronzeszközt a
szeldzsuk törökök ellen vi ék csatába majdnem két
évszázaddal korábban, és azóta is használták a
gyülekezet összehívására. Harcban utoljára Akkó
ostrománál használták, több mint két évtizede, ezzel
riadózta ák a halálra ítélt erőd gyorsan fogyatkozó
helyőrségét, hogy nap mint nap szembeszálljanak a
muszlim hordákkal. Alig néhány nappal a végső
összeomlás elő menekíte ék ki az erődből a
templomosok kincsével együ , és a rend tagjai azóta
sem jártak a Szentföldön. A harangot azután elrejte ék,
szinte meg is feledkeztek róla, amíg újra elő nem került
az október tizenharmadikai események elő , amikor a
templomos kincset elszállíto ák Fontainebleau
erdejéből. És most o lógo egy állványon, a skótok
földjén, készen rá, hogy újra megdobogtassa a
templomos hi estvérek szívét.
Kenneth hatvan embere, lovagok és fegyvernökök
sorakoztak fel a térség három oldalán; a maradék
negyven fogadta a partot érő hi estvéreket, és
megmuta ák nekik, hová álljanak az oltár elő i téren. A
teherhajók és gályák mostanra szinte mindenkit vízre
te ek, a gyülekezet majdnem teljessé vált. A különböző
hajókról érkeze lovagok négy sorban álltak egymás
melle , szemben az oltárral, há al a tengernek.
Mögö ük kaptak helyet a La Rochelle-i helyőrség tagjai.
Bal oldalon, Sir Kenneth embereinek sorfala mögö
gyülekeztek a kereskedőhajók tengerészei, a nem
katonaként szolgáló matrózok, míg velük szemben állt a
hadigályák legénysége. Az egykori La Rochelle-i
helyőrség laikus testvérei fekete köpenyes csoportot
alko ak a jobb oldalon, valamivel az oltár mögö .
– Jönnek, Will.
Sinclair válaszképpen felmordult. A laikus testvérek
kórusa majdnem elnyomta Tam szavait, feleslegessé téve
a megjegyzést. Ez jelezte az utolsó csónak indulását,
amelyikkel a palástos papokat szállíto ák partra, és a
kántálás addig folytatódo , amíg a három zöld
reverendás templomos püspök – élükön a rangidőssel, a
La Rochelle-i Formadieu-vel – ki nem lépe a fövényre,
és egy seregnyi kanonok, diakónus és alesperes
kíséretében el nem indult az oltárhoz.
Will megfordult és egy percig csendben állt, állát a
mellére hajtva felidézte, mit kell mondania a
gyülekezetnek, ha majd ő kerül sorra. A mise rendben
lezajlik, ahogy kell, és a papok szokás szerint levezénylik
a rituálékat, ám amikor eljön az idő, hogy
szembenézzenek a száműzö közösséget körbevevő
valósággal és problémákkal, Will tudta, hogy elsősorban
az ő szavát fogják lesni, és az ő hangja lesz, amelyet
követnek vagy figyelmen kívül hagynak. Az ajkába
harapva elismételte magában a betanult mondatokat,
miközben ujjai szórakozo an játszo ak a mellén nyugvó
ezüstmedállal, amely nagy szemű ezüstláncon lógo a
nyakából. Erre a mereven formális alkalomra félrete e
fehér lovagi köpenyét, és rendje Kormányzótanácsának
szertartásos ruháját öltö e magára: fekete láncinget, fölé
pedig a felbecsülhetetlen értékű rituális öltözetet, a
tabardnak neveze , címerrel és finom hímzéssel díszíte
lovagi köntöst. Több, egymást átfedő fekete rétegből
készült – kontrasztos felületű és színárnyalatú
gyöngyszemekkel és kagylódíszekkel, csipkébe és
ezüsthálóba beágyazo gyöngyökkel –, és sötét
pompájában szinte világíto a bal mellrésznél apró,
fehér kagylókból kirako egyenlő szárú kereszt,
valamint a nehéz, hüvelykujjnyi vastagságú ezüstlánc a
vörös és fehér zománccal bevont, hatalmas szemekkel.
Bal karján masszív, fekete pajzsot tarto , a közepén
fehér keresz el, hosszú, kétkezes kardja az oldalán
függö a mellén átvete szíjhoz rögzíte fekete,
kifényesíte bőrhüvelyben.
 Türelmesen várta végig az ezt követő eseményeket,
láthatatlanul a pavilonjában, szinte tudatában sem volt,
hogy mindvégig a homlokát ráncolja, és gyakorlatilag
teljes mozdulatlanságban figyeli, ahogy a püspökök és a
ministránsok partra szállnak, majd lassan az oltárhoz
vonulnak. Azonnal elkezdték a nagymisét, melyet a
laikus testvérek kórusa és az összegyűlt szerzetesek
támogatásával a három püspök együ celebrált. Will
nem tudo róla, hogy a ceremónia ala mindössze
három alkalommal moccant meg, minden alkalommal
ellazíto a jobb kezének ujjait, ahogy fogást válto a
csípőjéhez szoríto fekete páncélsisakon.
A ceremónia az oltárnál véget ért, és ahogy a
püspökök és a ministránsok elvonultak, de Berenger
tengernagy lépe előre, hogy szóljon az
egybegyűltekhez. Will lassan a fejére helyezte a sisakot.
A de Berenger érkezését fogadó csend tökéletes és
tisztele eljes volt, és a tengernagy néhány pillanatig
némán állt, tekintete végigfuto a sokaságon. Végül
bólinto , és tenyérrel előre felemelte a jobb kezét.
– Testvéreim – kezdte –, tisztában vagyok vele, hogy
már vártátok ezt a pillanatot, ezért nem is próbálom
késleltetni. Üdvözöljük csendben feljebbvalónkat, a
Salamon Templomának Rendje nagymesterének és
Kormányzótanácsának egyedüli képviselőjét!
Hátralépe és inte a nagy sátor felé, ahol William
várakozo . Tam Sinclair erősen megránto a a bejárati
ponyvát tartó kötelet, és Will kisétált a nyíláson.
Fellépdelt a buckára, megállt az oltár elő , melle e a La
Rochelle-i rendház rangidős lovagjai, teljes ceremoniális
díszben. A megjelenését üdvözlő hang leginkább halk
sóhajra hasonlíto , mivel az összegyűltek közül még
nem sokan lá ák a Kormányzótanács ceremoniális
öltözékét, és ez a feketén csillogó jelenség több volt, mint
amit eddig el tudtak képzelni. Puszta jelenléte minden
másnál jobban jelképezte azt a szervezetet, amely az
egész életüket irányíto a. A csillogó, fekete fémsisak a
fekete és fehér tollforgóval elrejte e viselője kilétét, de a
kibontakozó dráma első pillanataiban nem is volt
lényeges a mögö e lévő ember; csak a hatalom
számíto , amit a fekete jelenség képviselt a címeres
pajzzsal, a nehéz páncéllal és a finoman kidolgozo
medállal.
Will türelmesen megvárta, amíg a sokaság teljesen
elcsendesedik, és amikor érezte, hogy minden szempár
rászegeződik, leereszte e a pajzsát, ökölbe szoríto
kezét a bal melléhez emelve tisztelge . Mindenki feszes
vigyázzba állt, és megismételte a mozdulatot, fém
csa ant fémen hangos döndüléssel. A Will balján álló
lovag, a veterán Reynald de Pairaud előrelépe , elve e
tőle a nehéz pajzsot, míg jobb oldali társa, egy Raphael
de Vitune nevű ősz harcos a fegyverövet és a kardot
fogta meg. Will a súlytól megszabadulva lassan felnyúlt,
kioldo a a sisakot rögzítő csatokat, és leemelte a
fejvédőt, majd a jobb könyökhajlatába fogva ismét a
csípőcsontjához szoríto a.
– Üdv néktek, testvérek! – szólalt meg, mire
válaszként felharsant az „Üdv, testvér!”. Will felemelte a
hangját. – De Molay nagymester nevében hívtalak titeket
gyűlésre ezen a helyen.
– Úgy legyen!
A válasz mély és hosszan visszhangzó volt, és amikor
elhalkult, Will megfordulva az oltár mögö i
bronzharang felé inte .
– Mindannyian ismeritek a harangot, bár eddig
kevesen látha átok. Lassan kétszáz esztendeje hívja
gyűlésre testvériségünket, amikor a szükség úgy kívánja.
És most újra megszólalt i , ezen az új földön, mióta
elhagyta az akkói erődöt, mert rendünket ismét
veszedelem fenyegeti. – Bólinto Kenneth-nek, aki csak
erre a jelre várt, és két férfi meglódíto a a kezükben
tarto vastag gerendát, amíg a vége neki nem ütközö a
harangnak. A bronzosan mennydörgő döndülés
végigvisszhangzo az öböl vizén, a madarak riadtan
rebbentek fel. Senki nem szólt vagy mozdult, amíg a
hang el nem halt.
– Ennek a szigetnek a neve Arran, és egy ideig ez
lesz az új o honunk, tevékenységünk átmeneti
központja, mégpedig a skótok királya, Robert Bruce
jóvoltából. Új közösséget alapítunk, miközben
megpróbáljuk megtudni, mi történt rendünkkel és
hi estvéreinkkel Franciaországban és máshol. Amíg ki
nem derül az igazság, illetve annak hatása a jövőnkre
nézve, pontosan úgy fogunk i is berendezkedni, mint
La Rochelle-i közösségünkben, azzal a különbséggel,
hogy előbb fel kell építenünk az o honunkat.
Tekintete végigsöpört az összegyűlteken, figyelte a
reakciókat, próbálta felmérni a hangulatot.
Megállapíto a, hogy a többség nyugodtan, már-már
fatalista módon várja, mi fog következni, de voltak
néhányan, akik dühösnek vagy egyszerűen zavartnak
tűntek. Felemelte a kezét, és megvárta, hogy csend
legyen.
 – Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbben nem
tudjátok, mi történt La Rochelle-ben a távozásunk
napján, és amíg a tengeren hajóztunk, nem is volt
alkalmam elmondani. Így nem tudtátok
megkülönböztetni az igazságot a szóbeszédtől és a vad
találgatásoktól. Most elmondok nektek mindet, amit
tudok, bár még nekünk, vezetőknek is elméletekkel és
alaposan végiggondolt magánvéleményekkel kelle
kiegészítenünk a rendelkezésünkre álló kevés
információt. Tehát a lényeg, amit eddig tudunk…
Will az elkövetkező negyedórában magával ragadta
hallgatóságát, elmondo mindent, amit tudo az
október tizenharmadikai eseményekről, beleértve az ő
Párizsba hívását, de Molay kételyeit a kapo
figyelmeztetés hitelességével kapcsolatosan, és a
nagymester vívódását saját lelkiismeretével, amikor
arról döntö , hogy a rend jövője érdekében megszegje a
pápának te ünnepélyes esküjét. Világosan és őszintén
beszélt saját reakciójáról is de Molay híreire, valamint az
utána tapasztalt bizonytalanságról, holo tisztában volt
vele, hogy a nagymester a rend érdekében, a saját
ösztönei ellenében cselekede . Elmondta, mivel bízta
meg az öccsét, szedjen össze titokban száz embert,
menjen el a templomos kincsért a fontainebleau-i
erdőben lévő rejtekhelyhez, és szállítson mindent a
tengerpartra.
Hallgatói természetesen tudtak ennek a
vállalkozásnak a sikeréről, mivel maguk rakodták a
kincset a hajók fedélzetére, de Will szerencsének vélte
lehetővé tenni számukra, hogy összekössék saját
munkájukat az előkészületekkel, melyeket a túlélésük
érdekében hajto ak végre a francia király árulása mia .
Tudta, nem árthat vele, ha arra ösztönzi őket, hogy
elhiggyék: tudtukon kívül bár, de ők is részt ve ek a
rend kimenekítésében.
Amikor befejezte, néhány másodpercig némán állt
velük szemben, félig-meddig arra számíto , hogy valaki
összeszedi a bátorságát egy kérdéshez, de a két
évszázados fegyelem kitarto , és senki sem szólalt meg.
Will végül bólinto , hátralépe és kinyújto a a kezét
Tam Sinclair felé, aki a bal válla mögö várakozo egy
készenlétben tarto csomaggal. Will kétszer is felmérte a
súlyát, mielő átve e és két kézzel a magasba emelte.
Egy nagy, láthatóan jelentős súlyú bőriszák volt,
széltében-hosszában körülbelül egy láb lehete , a
magassága feleannyi. Egyik oldaláról a másikra
fordíto a, hogy mindenki lássa, mennyire tele van.
– És mi lesz most? – Tisztán csenge a hangja. –
Mindenki ugyanezt a kérdést teszi fel magában, nem
igaz? Mi lesz most? Mit teszünk? Hová lépünk előre
innen? – Ismét megfordult, miközben elharsogta a
kérdéseket, megrázta a feje fölö az iszákot, amitől
minden szem rászegeződö , majd leereszte e és a bal
könyökhajlatába fogta a csomagot.
– Most választ adok ezekre a kérdésekre, legelőször
az elsőre. Mi lesz most? Megmondom: eszünk! –
Megvárta, hogy elüljön az üdvrivalgás. – A szakácsokat,
akiknek a munkáját már mindannyian érezhetitek, Sir
James Douglas küldte, ennek a szigetnek a felügyelője,
illetve Robert király i eni képviselője, aki az elő ünk
álló időszakban a vendéglátónk lesz.
Az emberek ismét éljeneztek, mivel heteket töltö ek
el a tengeren, és mióta elhagyták Franciaországot, a
frissen sütö hús csupán szép álom volt számukra.
Ahogy kezde elülni a zaj, Will újra felemelte a kezét,
benne a csomaggal. Tökéletesen időzíte , a tömeg
elcsendesede , várták a következő szavait.
– És hogy azután mit fogunk tenni? Ebben a
csomagban van az útmutatás. Nézzétek meg! –
Leereszte e a karját, kioldo a az iszák száját összehúzó
zsinórt, és kive belőle egy vastag paksamétát. – Ezeket
a dokumentumokat nagymesterünk, Sir Jacques de
Molay küldte, saját pecsétjével ellátva. Nagymesterünk
utasításait tartalmazza az elkövetkező időszakra, és a
legutóbbi alkalommal bízta rám, amikor találkoztam
vele. Most pedig szólítom a jelenlévő rangidős lovagot,
Sir Reynald de Pairaud-t a La Rochelle-i helyőrségből,
hogy ellenőrizze a pecsétet és tanúsítsa sértetlenségét,
illetve azt, hogy ez valóban de Molay nagymester
pecsétje.
Előretarto karral állt, két kézre fogva a köteget,
amíg a veterán lovag megfordult, és ellenőrizte a
pecsétet a dokumentumokon. Sir Reynald végül
ünnepélyes bólintással jelezte, hogy meg van elégedve a
láto akkal, és derékból meghajolt. Will csak ezután adta
vissza a csomagot Tam Sinclairnek, majd újra az
összegyűltekhez fordult.
– A nap hátralévő részében tehát lakomázunk és
hálát adunk szabadulásunkért, holnap pedig rangidős
testvéreink megtartják a káptalan első gyűlését i , új
o honunkban. Ezután á anulmányozzák
nagymesterünk utasításait, és együ eldöntik, milyen
lépéseket kell tennünk, hogy megfeleljünk a tanács
akaratának.
 – Közben azonban számos feladat vár ránk, mivel
jelen pillanatban igen sebezhetőek vagyunk i , a nyílt
tengerparton, és azok is maradunk, amíg meg nem
erősítjük állásainkat. Menjetek hát békével, és
készüljetek fel rá, hogy az életünket megzavaró
események után ismét elköteleze és hívő közösséggé
váljunk. Brodicki barátaink az asztalhoz hívnak titeket,
amint elérkezik az ideje, és gyanítom, nem kell majd
sokat várniuk rátok. Az Úr legyen veletek.
Ahogy a sokaság kezde szétszéledni, Will
köszönetképpen bólinto a két veterán lovagnak, akik
segíte ek neki, és visszaindult a pavilonjába, miközben
mindvégig tudatában volt, hogy a csomagot szorongató
Tam Sinclair árgus szemmel figyeli.
– Mi az? – kérdezte a fegyvernököt, amint a
sátorlapok összezáródtak mögö ük. – Elfelejte em
valamit?
– Nem – morogta Tom –, a nőkön kívül semmit.
Egész napra o hagytad őket a hajón, miközben
mindenki más partra szállhato . Kihívjam őket most,
hogy a parton étkezhessenek, vagy vitessem nekik oda
az ételt?
– Ördög és pokol, ez kiment a fejemből! – Will
összeráncolta a homlokát, és bármilyen csábító is volt,
elvete e a lehetőséget, hogy a három nőt továbbra is a
hajón tartsa. Részben undorodó, részben elutasító
horkantást hallato . – Menj és hozd el őket, mára
nagyjából végeztünk a dolgunkkal. De ügyelj rá, hogy
jókora távolságban legyenek a hi estvérektől, így is elég
nehézséggel kell megküzdenem a szabályzat fegyelmétől
túlságosan hosszú ideig távol lévő emberek mia .
Semmi szükség rá, hogy o parádézzanak nők, ahol
láthatják őket és beszélhetnek róluk. Rejtsd el őket, Tam.
 4.

Miközben a parton zajlo a templomos istentisztelet,

Jessie Randolph egyáltalán nem érezte magát
boldogtalannak. Valójában módfele élvezte, hogy La
Rochelle elhagyása óta első alkalommal teheti félre
bárónői szerepét, és sokkal alaposabb tisztálkodásban
részesülhet, mint azt korábban lehetségesnek gondolta
volna egy hajó fedélzetén. És hogy mindezt megtehe e,
természetesen annak köszönhe e, hogy a ceremónia
mia minden templomos távozo a hajóról. Úgy tűnt, az
összes férfi a parton nyüzsög, és mindegyik a hátát
fordíto a felé, figyelmüket lekötö ék az elő ük
kibontakozó események. Jessie hallo a a templomos
szerzetesek kántálását, és tudta, hogy egyhamar senki
nem fog visszatérni a hajókra. És ahogy erre rájö ,
rögtön felismerte a lehetőséget, aztán olyan döntést
hozo , amely bizonyára megbotránkozta a volna a
parton összegyűlt hi estvéreket, ha tudomást szereznek
róla.
Magához rendelte két hölgyét, és utasíto a őket,
hogy a konyhai tüzeken melegí essenek fürdővizet a
legénység hajón maradt tagjaival. A férfiak szinte teljes
távolmaradásán fellelkesülve elfoglalta a legnagyobb
kabint, és kiterege e a teljes ruhatárát, hogy átnézzen
minden darabot, és megvarrja az esetleges szakadásokat.
Ezután – miala a parton zajlo az ünnepélyes és titkos
templomos rituálé – Jessie és a másik két nő, Marie és
Jane e átese egy kevésbé ünnepélyes, de legalább
ugyanolyan titokzatos női rituálén, így mire a parton
véget ért a gyűlés, és az első férfiak elindultak a
tábortüzek felé élelemért, a nők is készen álltak, hogy
csatlakozzanak hozzájuk, frissen megfürödve,
megfésülködve, kicsinosítva, felöltözve, és sokkal
tisztábbnak, üdébbnek, vonzóbbnak érezték magukat,
mint az utazás megkezdése óta bármikor.
– Várj! – szólt oda Tamnak néhány pillana al azután,
hogy kiszálltak a csónakból.
Tam megtorpant, várakozva néze vissza rá. A két
evezős jóvoltából, akik a nők csomagjait vi ék, a fő
csoportosulástól jóval távolabb szálltak partra.
– Tehát mi, nők, el vagyunk különítve mindenkitől,
eldugnak minket az udvari bolondok és komédiások,
hárfások és zsonglőrök, sőt a táborkísérők és koldusok
mögé, ha egyáltalán volnának i ilyenek? Utoljára
kapunk enni, a hideg maradékból? Hol van Sir William?
Ki akarom fejezni neki a köszönetemet és a hálámat a
megkülönböztete bánásmódért.
Tam már elég jól ismerte Jessie-t ahhoz, hogy
figyelmen kívül hagyja a hangsúlyát, és úgy válaszolt,
mintha a nő csak valami futó megjegyzést te volna.
– Nem lesz hideg az ételed, úrnőm, erről magam
gondoskodom. Amikor elindultam érted, intézkedtem,
hogy rakják félre és tartsák melegen az adagotokat. És
mielő bármit is mondanál, mondtam nekik, hogy
várjanak egy órát, tehát körülbelül most vannak készen.
– Előremutato . – Nézd, o van Mungo, már vár ránk.
Szerintem még nem találkoztatok, jó ember, a környéken
születe . Kemény fickó, és nem túl bőbeszédű, de
kedvelni fogod. Mostanra meggyújto a a tüzet, és
odakészíte elegendő száraz fát a táplálásához.
Kényelmesen elhelyezünk benneteket a tűznél, azután
megyek és hozom az ételt… és a bort, azt a sárga anjou-i
fajtát, amit szeretsz. Most pedig induljunk, különben
soha nem lakunk jól. És ha végeztél a vacsoráddal,
mehetsz és köszönetet mondhatsz Will Sinclairnek…
feltéve, hogy nem vagyok a közelben.
Kényelembe helyezte a hölgyeket a nyílt tűz melle ,
a hallgatag Mungo pedig magasra szíto a a lángokat a
jól kiszáradt hordalékfával. Jessie udvariasan köszönetet
mondo a távozó férfiaknak, és figyelte, ahogy
visszatérnek a sokasághoz.
Nemsokára kavarodásra le figyelmes, felállt, hogy
jobban lássa, mi történik, de még lábujjhegyről, a
legmagasabb kő tetejéről sem láto semmit az
embertömegen kívül. Odaküldte Jane e-et megnézni, mi
történt, és a szolgáló nemsokára a fejét csóválva tért
vissza.
– Nem sikerült kiderítenem, úrnőm. Úgy tűnik, hajó
érkeze északról, de senki nem tudja, hogy honnan,
vagy kihez tartozik.
Jessie pillanatokkal később, a késő novemberi
délután sötétedő ege elő megpillanto a Tamot, Mungót
és egy másik férfit, akik feléjük közeledtek.
Mindannyian letakart, lapos aljú csomagokat cipeltek,
melyekről kiderült, hogy egyszerű fatálak, telerakva hat
ember számára bőségesen elegendő étellel és itallal. Volt
ízletes, vastagra szelt bárány és kecske, kockára vágo
répa, valamint kisebb tálakban forró zöldségleves.
Frissen sült kenyeret is hoztak vadmézzel, és édesítetlen
zablepényt kemény, csípős ízű kecskesaj al. A hajón
töltö hetek és a tengeri utazásokhoz társuló egyszerű,
íztelen ételek után ez valóságos fejedelmi lakomának
számíto , Jessie a hölgyeivel minden tiszteletet meg is
ado neki; éhségük vetekede Taméval és Mungóéval,
és meg sem próbáltak beszélni, amíg jól nem laktak.
Végül Jessie eltolta maga elől az utolsó sajtdarabkákat,
és szé árt ujjakkal felemelte a kezét.
– Ez bűnösen jó volt, Tam. Csodálatos.
Tam felmordult, a körmével kipiszkált egy
húsdarabot a fogai közül, mielő válaszolt.
– Ne nekem köszönd, úrnőm, én csak idehoztam. A
sziget szállásmesterének áldásával érkeze , aki
Douglastől kapja az utasításokat. Sir William rendezte el
a dolgot múlt éjjel, amikor a brodicki helyőrségben járt, ő
is ma reggel érkeze onnan.
– Akkor megköszönöm a szállásmesternek, amint
találkozom vele. De ha már a helyőrségről van szó,
valaki azt mondta, új hajó érkeze . Tudsz erről valamit?
– Igen. – Tam belesöpörte a maradékot a tűzbe, és a
lába mellé helyezte a fatányért. – Egy gálya, felföldieket
hozo északról. Mungo szerint a MacDonaldok zászlaja
ala hajózo , de én nem lá am, ki eveze partra. Akárki
is volt az, lobogó zászlókkal te e, kék-fehér zászlókkal,
lehetséges, hogy maga Douglas az.
– Lehetséges? Nem vagy biztos benne?
Tam sajnálkozva néze rá.
– Nem, úrnőm, nem vagyok. Legalább öt nemes
házat ismerek, amelyiknek ilyen színű a zászlaja. A
Douglas ezek közül csak az egyik, bár a legvalószínűbb,
hogy ő érkeze személyesen, a király nevében felügyelni
a szigetet.
– Ez mit jelenthet?
– Ő i a parancsnok.
– És ki ez az ember?
– A király barátja. Azt hallo am, igen közel állnak
egymáshoz.
– Akkor találkoznom kell vele, amint lehetséges. Ő
biztosan tudni fogja, hol lehet megtalálni a királyt.
Tam tétovázo , kis híján elárulta a bárónőnek, hogy
Robert király már tud az ajándékáról, de aztán úgy
döntö , inkább tartja a száját. Ez nem az ő ügye volt, és
sem Willtól, sem az úrnőtől nem számíthatna dicséretre,
ha kikotyogná, amit tud. Inkább csak bólinto .
– Természetesen, úrnőm. Ez nem okozhat
nehézséget, feltéve, hogy valóban az a Douglas érkeze .
Mint mondtam, nem lá am őt, de ha ő az, akkor
bizonyára Sir Williamnél fogod megtalálni.
– Rendben. Akkor keressük meg Sir Williamet. –
Jessie felállt, és összehúzo szemmel néze abba az
irányba, amerre Sir William Sinclairt és nemes vendégét
sejte e.
 5.

A ceremoniális öltözéktől megszabadult, ismét fehér

lovagi palástját viselő Will Sinclair végze a vacsorával,
és elmélyült társalgást folytato Sir Reynald de Pairaud-
val, akiről tudta, hogy nagyon óvatosan kell bánnia vele
az első arrani napokban. De Pairaud-t széles körben úgy
ismerték, mint aki erős kapcsolatokkal rendelkezik a
rend hierarchiáján belül. Testvére, a félelmetes hírű Sir
Hugh de Pairaud a Kormányzótanács egyik
legmagasabb rangú tagja volt, egyszerre szolgált a rend
kincstárnokaként és a franciaországi rendházak
vizitátoraként, és a feltételezések szerint a többi
tanácstaggal együ tartózta ák le októberben.
Will tisztában volt vele – és minden bizonnyal de
Pairaud is –, hogy a veterán lovag egykori befolyása
testvére eltávolításával mára füs é vált. Azt is tudta
azonban, hogy a többi lovag körében megmaradt de
Pairaud befolyása, és elképzelhető, hogy rajta keresztül
próbálják majd közvetíteni helytelenítésüket az
elkövetkező napokban érvénybe lépő változásokkal
szemben. Pairaud-nak a természetében volt az ellenállás
bármiféle változással szemben, mindig megőrizte
makacs rövidlátását, ami azt diktálta neki, hogy az
állandóság egyet jelent a hagyományokkal és a belső
törvényekkel. Kérdés nélkül is tudni lehete , hogy
hangosan és öntelt módon fog hangot adni
nemtetszésének a Will által javasolt változásokkal
kapcsolatosan, és ehhez nem habozik felhasználni a
renden belül csak Templomos Vadkanoknak neveze ,
hajthatatlan és keményfejű tagokból álló csoportosulás
legnépszerűbb jelszavait sem. Will ennek ellenére
elhatározta, hogy udvariassággal próbálja csökkenteni
az idősebb férfi ellenállását, és megkísérel nyájasan
viselkedni a másik savanyúságával szemben.
Éppen most hallgato el, miután nem sikerült
beszélgetést kezdeményeznie Sir Reynald de Pairaud-val
az új kezdetről és a változás lehetőségéről. Felnézve azt
lá a, hogy a közelben lévők mind lábujjhegyre állva, a
nyakukat nyújtogatva bámulnak ki az öbölre. Többen
hangosan kérdezősködtek, illetve azt találga ák, kik
ehetnek az újonnan érkezők. Gyorsan felpa ant, de még
így sem láto semmit, ezért a sokaságon keresztül
elindult a balra eső bucka felé, időnként rámordulva az
emberekre, hogy engedjenek neki utat.
Odalent, a gyorsan ereszkedő nap fényében hatalmas
gálya közelede a parthoz. Úgy tűnt, mintha ki akarna
futni a fövenyre, ám amikor már Will is a homlokát
ráncolta az öngyilkos sebesség lá án, az evezősök
egyszerre kiemelték lapátjukat a vízből, ami hosszú,
gyakorlással töltö órákról árulkodo . Az utolsó,
tökéletesen kiviteleze húzás hatására a hajó
továbbsiklo , de sebessége gyorsan csökkent, ahogy
megközelíte e a partot, és pontosan o állt meg, ahol a
kapitánya akarta – elég magasan a parton ahhoz, hogy
az utasai száraz lábbal ugorhassanak le az orrból, mégis
valamennyire a vízben, hogy az evezősök komolyabb
nehézség nélkül kiszabadíthassák a járművet. Hibátlanul
végrehajto manőver volt, és Will, mint mindig, amikor
hasonlót láto , most is alig tudta elnyomni magában a
késztetést, hogy megtapsolja a mutatványt.
 Addigra felismerte Sir James Douglas karcsú alakját,
könnyen meg lehete különböztetni a többiektől a
világoskék, fehér csíkos vállszalagról, amely még
világosabb árnyalatú, kék köpenye ala futo keresztbe
a mellén. Douglas sisakot és páncélt viselt, a partra
fu ato hajó orrában állt. Az érkezők első csoportja már
le is ugro a száraz homokba, és gyorsan odébb mentek,
hogy helyet biztosítsanak az utánuk érkezőknek. Will
három férfit számolt meg fehér köpenyben, mellükön
fekete gályát ábrázoló címerrel, ke ő közülük a felföldi
gaelek kedvelt dudáját hordozta, míg a harmadiknál
hosszú rúdon lobogó zászló volt, szintén a
MacDonaldek jelével. A dudások azonnal felfújták
hangszerüket, játszani kezdtek, és abba sem hagyták,
amíg a partra szálló csapat minden tagja le nem ért. Az
utolsó ke ő hozta Douglas házának kék-fehér zászlaját,
a többi nyolc gyalogos pedig egyszerű láncinget viselt a
bélelt bőrtunika fölö . Douglas ugro le utolsóként, és a
MacDonald-zászlóvivő nyomában, háta mögö a
dudásokkal elindult felfelé a parton, abba az irányba,
ahol Sir William várt rá.
Mivel a dudák zaján át reménytelen le volna szót
váltani, a két férfi csak bólinto egymásnak, aztán
mosolyogva várták, hogy elhallgasson a zene. A
különös, jajongó hangzavar egy utolsó, halálos bőgéssel
véget ért, és hirtelen mindke en tudatára ébredtek az
őket körbeálló embereknek, akik mind azt várták, hogy
megszólaljanak. Will biccente a fiatalabb embernek, és
skót nyelven, halkan köszöntö e.
– Szép napot, Sir James, bár a nap már eltűnt. Isten
hozo átmeneti táborunkban.
 – Köszönöm. – Douglas válaszképpen bólinto ,
elvigyorodo , majd leemelte a fejéről a nehéz
fémsisakot, és odadobta az egyik emberének. A köpenye
alól előhúzo egy összehajto , fekete fajdkakastollal
díszíte kendőt, a fejére helyezte, gondosan eligazga a,
amíg kényelmesnek nem érezte, végül a válla fele
hátranéze az öbölben horgonyzó flo ára. – Be kell
vallanom, le vagyok nyűgözve. Mondtad, hogy van egy
egész flo ád, de ekkorát el sem tudtam képzelni.
Bizonyos… tekintélyt kölcsönöz neked, ha szabad így
fogalmaznom. – Megfordult, végigtekinte a sokaságon.
– A tengernagy nincs i ?
– Ó, de igen… mármint nem pont i van, ha érted,
mire gondolok. Együ vacsoráztunk, aztán elment
beszélni a kapitányaival, miután végre megtöltö ék a
gyomrukat, és nem csak az ételre tudnak koncentrálni.
Szeretnél találkozni vele?
– Nem, csak kíváncsi voltam. És mi van a brodicki
embereimmel? I vannak a táborodban?
Will a fejét rázta, meglepte a kérdés.
– Nem, egyik sincs. Egész nap a saját dolgainkkal
voltunk elfoglalva, először partra szálltunk és
hozzászoktunk a szárazföldhöz, aztán megpróbáltunk
visszazökkenni a rend régi kerékvágásába. – Megvonta a
vállát. – Tudtam, hogy ez lesz, ezért nem hívtam ide a
kapitányaidat. Természetesen kivételt képeznek azok az
emberek, akiket a tűz mögö látsz, a szakácsokat és a
konyhalegényeket. És ha már i tartunk, szeretnék
neked szívből jövő köszönetet mondani értük.
Zökkenő nélkül válto át franciára, és a körülö ük
álló templomosok kedvéért felemelte a hangját.
 – Testvéreim, ő a barátom, Sir James Douglas, aki a
skótok királya, Robert nevében felügyeli ezt a szigetet.
Sir James gondoskodo az élelemről, amit ma este
elfogyaszto unk, valamint a szakácsokról is, ezért
köszöne el tartozunk neki. – Utolsó szavait elnyomta a
felcsapó moraj, és amikor a zaj elült, Will felemelte a
kezét, hogy magára vonja az emberek figyelmét. – Ha
valaki beszéli a skót nyelvet, hallha a, hogy üdvözöltem
Sir Jamest átmeneti táborunkban. Szeretném neki
megígérni, hogy mire legközelebb ellátogat hozzánk,
nem kell a parton egy sziklára ülnie, ha beszélni akar
velem. – Nevetés volt a válasz. – Addig is azonban meg
kell beszélnünk néhány bizalmas dolgot, így ha
megbocsátotok, felkísérem őt a sátramba, és o
tárgyalunk. Ti maradjatok i , továbbra is érezzétek jól
magatokat, de feküdjetek le időben. Új életünk ezen a
helyen kezdődik: holnap reggel, mégpedig hajnali
zsolozsmával, mielő még a nap felkelne, hogy
beragyogjon minket fényével. Jöjj velem, Sir James.
Figyelmen kívül hagyta az utolsó bejelentése nyomán
támadt csalódo morajt, s elveze e a Douglas-klán
vezérét. A kíséret köve e őket. Csendben léptek be a
part fölö felállíto hatalmas pavilonba, mert a sötétben
az egyenetlen talaj mia folyamatosan a lábuk elé kelle
nézniük. Will mindvégig azon töprenge , vajon mi
hozha a ide Douglast ebben a napszakban, ráadásul egy
gályával.
Valaki nyilvánvalóan a távollétében is felügyelt a
kényelmére, mert Will már messziről lá a a sátorban
izzó tüzet, és a fény erősségéből azt is tudta, hogy a
lángok a középen lévő kőtömbön elhelyeze
parázstartón lobognak.
 – Az a meleg jól fog esni – jegyezte meg Douglas, de
Will abban a pillanatban megbotlo , elveszte e az
egyensúlyát, és az eséstől kipréselődö a tüdejéből a
leégő. A továbbiakban már meg sem próbált beszélni,
amíg be nem értek a sátor biztonságába. Átadták
köpenyüket egy várakozó laikus testvérnek, és
előrenyújto kézzel megálltak a parázstartó két oldalán.
Douglas emberei észrevétlenül felszívódtak a sátor felé
menet, egymástól egyenlő távolságban elrendeződtek a
pavilon körül. Will addig nem szólt egy szót sem, de
most már olyan kíváncsi volt, hogy nem bírta tovább.
– Miért van szükség a kíséretre pont ma, ráadásul az
összes emberem elő ? – Vigyorával próbálta elvenni
szavainak élét. – Megnyugtatlak, ha ártani akarnánk
neked, gond nélkül elbánnánk a nyolc kísérőddel.
– Gondolod? Alig vagytok néhány százan, azok is
mind franciák, így nem lehetsz biztos a dolgodban. –
Rövid szünetet tarto , és amikor újra megszólalt, a
hangjában már nyoma sem volt jókedvnek. – Az őrség
hivatalos kíséret, Will, szükség esetére, és semmi köze
hozzád vagy az embereidhez. Azért jö em, hogy adjak
neked egy ajándékot.
Will meglepe en néze az i ú skót klánvezérre.
– Az ajándékot mindig örömmel fogadom, barátom,
de miért van szükséged rá, hogy a sajátjaid közö is őrök
kísérjenek?
Douglas vállat vont.
– A szükség megjósolhatatlanul érkezik. Közvetlenül
a sziget északi feléről jövök. Emlékeztem rá, hogy a
flo ád ma érkezik ide, és gondoltam, hogy téged is i
talállak. Jól sejte em, és ennek örülök.
 – Engem kerestél? Miért?
– Hogy köszönetet mondjak az éles szemedért.
Will a fejét rázta.
– Fogalmam sincs róla, miről beszélsz.
– Talán inkább jó megérzést kelle volna
mondanom. Emlékszel a fülét hegyező fickóra, aki
megpróbált kihallgatni egy francia beszélgetést? Nos,
ráállíto am két emberemet, és még azon az éjszakán ő is
távozo , igencsak sietve. Szenesére nem tudta, hogy
figyelik. Az egyik emberem köve e, a másik megvárt
engem. Északkeletnek tarto , át a dombokon és a
szorosokon, egyértelműen Lochranzába, mivel arrafelé
nincs semmi más. Nehéz volt követni úgy, hogy ne
vegyen észre, mivel elég kietlen vidék az o odafent, de
mivel sejte ük, hogy valami rosszban sántikál, délután
elkaptuk és felte ünk neki néhány kérdést.
Will felfigyelt a szépítő kifejezésre, de amikor
Douglas nem adta jelét, hogy folytatni akarná,
rákérdeze :
– És mit tudtatok meg a… kihallgatásból?
– Hogy lelepleztél egy összeesküvést. A király ellen
irányult, mint általában az összeesküvések.
– És ez a fickó volt a vezetőjük?
– Az Úr vérére, dehogy! Ő csak egy hírvivő volt,
megfigyelő és kém. Éppen a fele eséhez tarto , hogy
elújságolja a francia katonák érkezését Arranra.
– Rájö etek, ki a fele ese?
– A lorni MacDougall. A vén klánvezér fia,
személyesen Sánta John. Nincs ebben semmi meglepő, a
fa yú nem hazudtolta meg magát, az érdekes igazából
az az információ volt, amit a mi kis énekesmadarunk
eldalolt a megbízójáról. Kiderült, hogy a mi szerete és
megbízhatónak tarto arrani klánfőnökünk, Menteith
szövetkeze MacDougall-lel, azzal a feltétellel, hogy ő
kapja meg Arran és Kintyre kormányzását, amint Bruce
meghalt, és a MacDonald-féle jö menteket eltünte ék.
Persze ostobaság volt elhinnie Sánta John egyetlen
szavát is, de ami történt, megtörtént, a szövetség
megkö ete , és most őt is elárulták, a sorsa
megpecsételődö . Menteith a hitszegéséért nem fog
kegyelmet kapni a királyunktól, ezt garantálhatom. Már
túl sok hasonló dolog történt, és túl sok esküdöző árulót
engedtünk szabadon, hogy aztán újra fellázadjanak.
Will összeszoruló gyomorral gondolt a vékony
klánfőnökre, akit kellemes és szerény embernek vélt.
Rájö , ha az az ártatlannak tűnő férfi áruló, akkor bárki
az lehet. Felmordult.
– Tehát, hol van most Menteith? Mit te él vele?
– Semmit. Még mindig o ül Brodickban, és fogalma
sincs róla, hogy ellő e a nyílvesszőjét, még mielő
felemelhe e volna az íját. Mondtam, egyenesen északról
jö em. A nyugati móló mögö várakozo egy
MacDonald-gálya, azt használha uk, mivel a kapitánya
már egyébként is úton volt Brodickba. Végigjö ünk a
sziget északi partja mentén, átkuta uk az öblöket és
torkolatokat megbúvó MacDougallek után, aztán
idejö ünk. A következő úti cél Brodick lesz, ahol
elfogjuk Menteith-t, és erős őrizet ala tartjuk, amíg a
király nem dönt a sorsáról. Ezért utazom ma kísére el.
Nem tudha uk, hol találjuk meg Menteith-t, és azt sem,
ki kel majd a védelmére, amikor el akarjuk fogni. Vagyis
indokolt a védelem, akárcsak a te jutalmad.
– Miféle jutalom?
– Hát Lochranza, ember! Menteith erődje. Nem te
mondtad, hogy szükséged lenne egy erős bázisra a
szigeten? Nos, most már van egy. Lochranza mostantól a
tiéd, azt kezdesz vele, amit akarsz. Isten a tudója,
Menteith-nek már nem lesz rá szüksége. A vár fala erős
kő, könnyen védhető, és az egész sziget
legbiztonságosabb kikötőjével rendelkezik, eltekintve
e ől az öböltől. A gályáid o észrevétlenek
maradhatnak, a várban és a mögö e lévő területen pedig
elegendő hely van az embereidnek. Ráadásul a
völgyekben a lovak felét is el tudjátok helyezni, van
elegendő víz és legelő. A hátatok mögö o vannak a
magas hegyek, a lábatoknál a tenger. Ennél sokkal
rosszabb helyet is találhatnátok. Az én szemszögemből
pedig sokkal rosszabb kezekbe is kerülhetne a vár, mint
a tiedbe. Nagy veszteség lenne, ha üresen állna, te
viszont felhasználhatod a rended céljai érdekében, és
amíg ezt teszed, védesz engem és a királyt, vagyis
megszabadítasz egy problémától. Quid pro quo.
Tökéletes!
Will elképedve hallga a. Ő is pontosan ugyanezt
gondolta, de nem volt alkalma kimondani, mert
odakintről női hangot hallo , melyre mélyebb férfihang
felelt kihívóan. Aztán félrehúzták a sátor bejáratának
külső függönyét, és a láthatóan kimerült Tam Sinclair
lépe be.
– Sir William. – Meg sem próbált udvarias vagy
barátságos lenni. – Saint-Valéry bárónő akar beszélni
veled, és válaszként nem fogado el nemet, ezért
kénytelen voltam idekísérni. – Azzal megfordult és
távozo , a függöny összezárult mögö e.
Will és Douglas meghökkenten néztek egymásra a
beálló csendben. Egyikük sem mozdult, más-más okból
mindke en azon töprengtek, mi fog most történni.
Diszkrét köhintés hallatszo , a nehéz függöny ismét
meglebbent, majd félrehúzódo . Jessica Randolph, Saint-
Valéry bárónője állt a bejáratban, az odabentről bámuló
két lovag elő .
– Bárónő – köszöntö e Will miután úgy érezte, túl
hosszú ideig meredt rá táto szájjal, akár egy ostoba
kölyök. Felegyenesede , míg már-már nevetségesnek
érezte magát, és sután a vele szemben ülő fiatalember
felé inte . – Azt hiszem, még nem találkoztál Sir James
Douglasszel.
Douglas arcán vidám mosoly jelent meg, ahogy
széles mozdula al félresöpörte köpenyét, és derékból
meghajolt, ahogy annak idején Párizsban tanulta. Így
nem látha a Jessie Randolph döbbent tekintetét, amikor
a nő meghallo a a hibátlan franciasággal előado
üdvözlést.
– Saint-Valéry bárónő, hölgyem – mondta a
fiatalember lehajto fejjel, egyik csizmáját hátrahúzva,
hogy csak az orrával érintse a talajt, és tollas fejfedőjét a
föld elé lendítve. – Örömömre szolgál a találkozás, már
rengeteget hallo am rólad. – Kihúzta magát és
egyenesen Jessie szemébe néze . – Hírből ismerem a
bátyádat, Sir Thomast, akárcsak egész Skócia. Sosem volt
szerencsém találkozni vele, de apám mindig a
legnagyobb tisztele el beszélt róla. Hallo am elhunyt
férjedről, Saint-Valéry báróról is, mivel St. Andrews
érseke, William Lamberton, aki franciaországi
tartózkodásom idején patrónusom és védelmezőm volt,
nagy becsben tarto a őt. Az érsek többször is tisztele el
emlege e néhai férjed te eit és eredményeit, aki Fülöp
királyt képviselte az angol udvarnál.
Jessie néma bólintással ve e tudomásul az udvarias
köszöntést, és magában ámult a fiatalember nyugodt
magabiztosságán, miközben tovább tanulmányozta őt,
próbálta felmérni a személyiségét.
Douglas közben folyta a.
– Sir Williamtől tudom, hogy jó ideje nem jártál már
Skóciában, így elmondhatom, nagy örömömre szolgál,
hogy elsőként Arran szigetén szálltál partra. Ha
megengeded, hűbéruram, a skótok királya, Robert
nagyúr képviselőjeként üdvözöllek a földünkön.
Az Úr vérére, azt mondta, a király képviselője? A jog
szerinti király képviselője a szigeten? Hiszen még csak egy
kölyök!
Jessie zavartan néze rá, jogos haragjának szelét
teljesen kifogták a vitorlájából. Gyakorlatilag erőszakkal
kelle eljutnia a pavilonig, könyörtelenül ostromolta
Tam Sinclairt, amíg az végül tehetetlenül szé árta a
karját és megadta magát az eltökéltségének. A bárónő
csak egyszer bizonytalanodo el egy nagyon rövid
időre, mielő félrehúzta a nagy sátor bejárati függönyét,
és felkészült, hogy szembeszálljon a hajthatatlan és
elviselhetetlen Sir William Sinclairrel, és kikövetelje
magának azt az elismerést és elfogadást, ami szerinte
megille e, miután önszántából nem csekély ajándékot
hozo a skótok királyának. Harcra készen lépe be az
arénába, feje tele volt elképzelésekkel arról, mit fog
mondani, és arról is, mit válaszol majd a lovag, amikor
rázúdítja jogos felháborodását az eddig tapasztalt
bánásmód mia . A legutolsó dolog, amire számíto , az
Sinclair félénk, bűntuda al teli, szinte már szégyenkező
üdvözlése volt, valamint a felháborítóan fiatal,
ugyanakkor lenyűgöző fellépésű fiatal nemes jelenléte,
aki a köszöntésével teljesen összezavarta, és egy időre
elnémíto a.
Ki ez a piperkőc, gondolta, és honnan került ide? A
Douglas elég gyakori névnek számíto Skóciában, és
nem mondo sokat. Élt egy hírhedt Douglas a déli
partvidéken, amikor férjhez ment, valami forrófejű
lázadó, akit Angliában börtönbe zártak a bűneiért. Talán
a rokona lehet? Ha a fiatalember valóban olyan fontos
személy, mint amilyennek látszik – márpedig Sinclair
tisztele eljes viselkedése alapján az lehet –, akkor jobban
teszi, ha nem sérti meg. Jessie így visszanyelte az ajkára
kívánkozó éles riposztot, inkább kimérten bólinto .
Valahonnan mélyről előkapart egy apró mosolyt is, és
udvariasan, választékos hangnemben szólalt meg.
– Köszönöm, nagyuram. Douglast mondo , ugye?
Ön igen udvarias.
– Vannak, akik erőfeszítés nélkül kiváltják az
udvariasságot, úrnőm. – A fiatalember elmosolyodo és
újra meghajolt, ezú al nem olyan mélyen. – James
Douglas Douglasdale-ből, de nem vagyok nagyúr. A
címet néhai apám birtokolta, Sir William Douglas, és
most az angolok őrzik féltékenyen, akik azt állítják,
apám áruló és lázadó volt. Az én véleményem
különbözik az övéktől, akárcsak az összes többi skóté, de
a Douglas-kastély, családi o honom és teljes
személyzete jelenleg Sir William Clifford kezében van,
aki Skócia egyik úgyneveze angol kormányzója. – Még
mindig mosolyogva megvonta a vállát. – Nem mindig
lesz így, de egyelőre ez a helyzet, és semmit nem tehetek
ellene.
Jessie figyelmesen nézte, miközben beszélt, tekintete
felszívo minden apró rezdülést, ami segíthete
megfejteni ennek az embernek a személyiségét. Első
ingerültsége és dühe elolvadt, és most már lá a, hogy a
fiatalembernek vannak pozitív vonásai, kezdve szépen
fésült, fekete hajával, amely szokatlanul hosszan lógo
széles vállára. Hosszúkás, széles állkapcsú, simára
borotvált és szögletes arcával a szó klasszikus
értelmében nem lehete jóképűnek nevezni, mivel
mélyen ülő szemei a vastag szemöldök ala túlságosan
közel voltak egymáshoz. Ugyanakkor az a szempár nagy
volt és kerek, az írisz nagyon sötét, szinte fekete, a fehér
rész viszont tiszta és egészséges, már-már kékes
árnyalatú. Jessica egyenesen gyönyörűnek nevezte
volna, ha egy hajszálnyival több a hely az arcot uraló
csontos, hosszú orr két oldalán. Ajka széles volt és
mozgékony, fogai pedig fiatal korának és jó
egészségének köszönhetően világítóan fehérek, szinte
elütö ek bőrének természetesen sötét árnyalatától. Skót
kockás gyapjúszövetből készült, kék pantallója fölö
ugyancsak kék, de más árnyalatú zubbonyt viselt,
valamint hosszú, nehéz kék-fehér köpenyt, mely a válla
fölö hátradobva egészen a bokájáig ért. Lábfejét és
lábszárát csizma fedte, a mellén átvete kardövről
hosszú, szemlátomást sokat használt kard függö . Jessie
egészében véve megnyerőnek találta: fiatal, vibrálóan
vonzó és lelkes, ugyanakkor egészséges, barátságos,
nyílt és magabiztos… megfelelő párja lesz valamelyik
fiatal hölgynek a nem túl távoli jövőben.
Miután néhány szívdobbanásnyi idő ala besorolta a
fiatal nemest, Jessie megajándékozta őt legelragadóbb
mosolyával.
– Egyszerű lovag vagy születe nemes, Sir James,
egyértelműen figyelemre méltó ember vagy, és
köszönöm udvarias szavaidat. – Figyelmét most Will
Sinclair elé fordíto a, aki eddig kényelmetlenül
feszenge látómezője szélén. – Bocsásd meg nekem,
hogy megzavartam a tanácskozásotokat, Sir William, de
mivel napok óta nem hallo am felőled a skót királynak
hozo ajándékkal kapcsolatosan… láthatóan más ügyek
kötö ek le, mióta megérkeztünk Arranra, úgy
gondoltam, mindenkinek hasznára válna, ha magam
intézkednék, hogy engem és hölgyeimet átszállítsanak a
szárazföldre, ahol minden bizonnyal nagyobb esélyem
van megtalálni Robert királyt, mint i , a szigeten.
Will néhány pillanatig zavartan, ködös tekinte el
meredt a nőre, de végül eljuto a tudatáig Jessie gőgös
viselkedése, és kihúzta magát.
– Valóban, hölgyem – felelte ridegen, minden
melegség nélkül. – Csak add ki az utasítást. Pontosan,
hogy akarod mindezt végrehajtani innen a szigetről, és
milyen lépéseket kívánsz tenni annak érdekében, hogy
megóvd magad és hölgyeidet, nem beszélve a kincsről?
Hol találsz megbízható kísérőket, akik csatlakoznak
hozzád, tudva, hogy az én embereim mindegyikét szent
eskü kötelezi a Templomos Rend szolgálatára, és
engedély nélkül nem távozhatnak innen?
 Jessie-t feldühíte e a kincs óvatlan említése, holo
eddig nagyon vigyázo rá, hogy csak ajándéknak hívja,
és haragját a válaszán is érezni lehete .
– Arra gondoltam, esetleg biztosíthatnál számomra
megfelelő kíséretet a saját embereid közül, nagyuram. –
Az ő hangja is hűvös volt, kissé megvető, ami még
jobban felszíto a Will indulatának lángját.
– Nekem is épp ez járt a fejemben, hölgyem! –
csa ant fel. – Azóta ez jár, hogy kihajóztunk La Rochelle-
ből. Csakhogy nekem az időpontra és a körülményekre
is figyelemmel kell ennem, és mindent a renddel
szemben vállalt köteleze ségeimtől teszek függővé.
Nem fogom felrúgni az elveimet olyasvalakinek az első
panaszára, aki még csak nem is tartozik a templomosok
közé!
Douglas elképedve hallga a a vitát, meglepte Will
ellenségessége és magyarázatkeresése. Ez volt az első
alkalom, amikor nem tökéletesen összeszede nek és
higgadtnak lá a a templomos lovagot, bár nem
kételkede benne, hogy Sir William Sinclair tud fenevad
is lenni, ha arra van szükség. Sinclair ezú al azonban
egyszerűen csak durva és udvariatlan volt Saint-Valéry
bárónővel. Douglas nem láto indokot ilyen faragatlan
viselkedésre, és egyikről a másikra néze , ahogy
beszéltek. Kelle egy kis idő, míg rájö , hogy a vesztes
mégis Sinclair – ellentmondást nem tűrő kifakadása és
sérte méltósága ellenére.
– Ha lehetne egy javaslatom – szólt közbe Douglas
mosolyogva –, én tudom a tökéletes megoldást
mindke őtök problémájára. – Ránéztek, mire még
szélesebbé vált a mosolya, és a közeli asztalra mutato . –
Gyertek. Hideg novemberi este van, és minden perccel
még hidegebbé válik. Hosszú volt ez a nap, legalábbis
nekem. Hölgyem, én holnap vitorlát bontok, hogy
csatlakozzam Robert királyhoz, és már ő is kifejezésre
ju a a, mennyire szeretne találkozni veled, hogy
köszöntsön és köszönetet mondjon a legjobbkor jö
ajándékért. Mi sem egyszerűbb, mint magammal vinni
téged, a hölgyeidet és a kincset. Talán üljünk le a tűz
mellé barátsággal és beszéljük meg, mikor és hogyan
intézzük el a dolgot.
Jessie alig hallo a az utolsó szavakat, minden
figyelmével arra koncentrált, amit Douglas a király
hálájáról mondo . Összevonta a szemöldökét, de amint
az elhangzo szavak jelentése nyilvánvalóvá vált
számára, komoran bólinto . Aztán lassan, az egész testét
feszítő indula al Sinclairre néze , és gúnytól csöpögő
hangon megszólalt:
– A király találkozni akar velem, hogy köszönetet
mondjon az ajándékért? Hogy lehet ez, uram? Hiszen
csak most érkeztem, honnan tudhat a király rólam és az
ajándékról? Ki mondta el neki? Tudsz nekem válaszolni
ezekre?
Sir William elvörösödö , keze megrebbent, de nem
jö ki hang a torkán. Amikor James Douglas ismét
közbeavatkozo , a lovag arcára kiülő hála lá án Jessie
más alkalommal talán még nevete is volna.
– Úrnőm. – Douglas a közbeszólásával önkéntelenül
is magára vonta Jessie figyelmét. – Úrnőm, bocsáss meg
nekem, de Robert király már i tartózkodo Arranon,
amikor Sir William megérkeze . Őkegyelme alig egy
napig maradt. Királyi jelenlétét sürgős államügyek
máshol igényelték, de amíg i tartózkodo , szakíto rá
időt, hogy találkozzon Sir Williammel, és beszéljen vele
a Skóciába érkeze templomos flo áról. Jelen voltam a
találkozón, és a beszélgetés során szóba került a te
jelenléted a flo ában, a szökésed Franciaországból,
illetve a nagylelkű ajándék. Sir William jó szívvel és
megbecsüléssel beszélt rólad, és nem tudha a, hogy
mire ideérsz a Kintyre melle i horgonyzóhelyről, a
királynak a birodalom ügyében távoznia kell.
– Robert király múlt éjjel indult, te pedig ma reggel
érkeztél. Ma reggel viszont nekem is követnem kell őt, és
örömmel elkísérlek bárhová, ahová menni szeretnél. –
Nevetve legyinte . – Feltéve persze, hogy távol
maradunk az angoloktól, akik legszívesebben tömlöcbe
vetnének a bűneimért. A lényeg, hogy nagy örömmel, és
biztonságban hazaviszünk téged, de ha megkérhetlek,
ne légy dühös Sir Williamre, úrnőm. Látom rajtad az
indulatot, de William Sinclair nem árulta el a bizalmad,
és az ajándékod sem kicsinyelte le. Ebben a kérdésben
egyszerűen nem volt választása, és mint mindig, most is
a becsületét követve cselekede , tekinte el volt a te
nevedre és híredre.
Jessie önkéntelenül is kiengesztelődö a
magyaráza ól, és Douglasről Sinclairre néze . Fejét
oldalra billente e, tisztában volt vele, hogy a férfi az ő
válaszára vár, bár arra nem tudta rávenni magát, hogy a
bárónő szemébe nézzen. Jessica bólinto , majd még
egyszer, lassabban.
– Legyen hát. Elfogadom a magyarázatod, Sir James,
és köszönöm. Sir William Sinclair, a ól tartok, rosszul
ítéltelek meg, legalábbis ebben a kérdésben. –
Elkönyvelve magában, hogy a férfi képtelen ránézni,
előrenyúlt, és ujjhegyével finoman megérinte e Will
alkarját. – Megbocsátasz nekem, Sir William?
Will szálfaegyenesen állt, küzdö az elhatalmasodó
késztetés ellen, hogy közelebb hajoljon; sokkal jobban
tudatában volt a nő közelségének, mint eddig bármikor.
Jessie fizikai jelenlétének melege a tűz fényében szinte
tapintható volt, legszívesebben kinyújto a volna a kezét,
hogy megérintse, a bárónő parfümjének édes illata
megtöltö e az orrát, de még a száját is, szinte
beleszédült. Tudta, hogy sürgetik, és szerete volna
méltóságteljes választ adni, ám érzékszerveit érzéki és
bűnös gyönyör töltö e meg, és nem bírta magát annyira
összeszedni, hogy azonnal feleljen. Bármilyen rövid is
volt a csend, végül olyan hosszúra nyúlt, hogy már az
i ú Douglasnek is feltűnt.
– Sir William?
Will kihúzta magát, valamelyest magához tért.
– Bocsáss meg, bárónő – mormolta remegő hangon,
miközben a szeme sarkából Jessie-re pillanto , és
hallo a saját szavainak elmosódo visszhangját. – Én…
elkalandoztam, messze jártak a gondolataim…
elnézésedet kérem. Valami, amit mondtál… már nem is
tudom, mi volt az, de Peggy húgomat ju a a eszembe…
– Ve egy mély lélegzetet, és erősebb hangon,
határozo abban folyta a. – Ami pedig azt illeti, amit a
viselkedésemről gondoltál, felejtsük el, mivel a történtek
fényében teljességgel érthető volt. Sajnálom, amiért nem
hoztalak téged Robert király elé, hogy magad tehesd
meg neki a felajánlásod. – Végre talált magában elég erőt
ahhoz, hogy a nő felé fordítsa a fejét és a szemébe
nézzen, így most már mély meggyőződéssel beszélt. –
Azonban megesküszöm, ha i le él volna és látod,
hogyan fogadja az ajándékod, nagyon elégede le él
volna. A gesztus mélyen megérinte e, és nagy
megtiszteltetésnek érezte a döntésed, meghato a
hűséged és elköteleze séged, amivel ilyen nyíltan és
nagylelkűen támogatod őt. Ezt ő maga mondta, és
semmi okom kételkedni az őszinteségében.
Jessie meglepe en néze rá, mert La Rochelle-i
találkozásuk óta, amikor Will a rend többi tagjával
tanácskozo , ez volt az első alkalom, hogy ilyen hosszan
hallo a beszélni a lovagot. Ám még elképedése
közepe e is érzékelte, hogy a férfi ismét el akar fordulni
tőle, mert nem bírja tovább fürkésző tekintetét, és
gyorsan megelőzte: Sir James Douglasre néze .
– Ebben az esetben, Sir James, mindkét ajánlatodat
elfogadom… a helyet a tűz melle és a szállítást. Hozd
hát azokat a székeket, és beszéljünk a további
tennivalókról.
•••

Negyedórán belül minden szükséges dolgot

megtárgyaltak, mindhárom résztvevő legnagyobb
megelégedésére. Will intézkedik, hogy a bárónő holmiját
– beleértve a királyi kincstárnak szánt ládákat is –
másnap átszállítsák de Berenger tengernagy gályájáról
egy másik, de Narremat ellentengernagy
parancsnoksága ala álló hajóra, melyet egy hónapig Sir
James alá rendelnek. Douglas gyaníto a, hogy a művelet
egyszerre lesz egyszerű és bonyolult, mivel a két nagy
hajónak egymás után be kell állnia a brodicki vár ala i
apró mólóhoz, hogy az elsőről lerakodják, a másodikra
pedig feltegyék a rakományt. Amikor a bárónő
megkérdezte, mi ebben a nehézség, Will rámutato ,
hogy a ládák puszta súlya mia túlságosan veszélyes
lenne a nyílt vízen, csigák és kötelek segítségével
megkísérelni az átrakodást. Elég egyetlen hiba, és a láda
örökre eltűnik, a hajók pedig súlyos sérülést is
szenvedhetnek.
Amíg folyik a rakodás, Douglas személyesen
választja ki legjobb és legmegbízhatóbb embereit, hogy
vigyázzanak Jessie-re és a szolgálóira, míg el nem érnek
a bárónő földjére, mivel nekik ke ejüknek valószínűleg
elválnak az útjaik, amint megközelítik a skót
szárazföldet. Természetesen mindez a ól függ, milyen
angol csapatokkal és katonai készültséggel találkoznak a
partraszálláskor.
Will ebben a beszélgetésben alig ve részt, csupán a
kincsesládák súlyára te egy-két megjegyzést. A
részleteket a másik ke őre akarta hagyni, mivel őket
sokkal közelebbről érinte e az utazás. Figyelt, időnként
egyetértően bólinto , és a beszélgetés nagy részében
mereven bámulta a tüzet, hogy ne kelljen Jessica
Randolphra néznie, mert bár a felszínen megedződö
valamennyire, a nő zavarba ejtő személyiségétől és fürge
észjárásától még most is felgyorsult a szívverése, és a
feszültségtől szorítást érze a mellkasában.
Amikor a megbeszélés véget ért, és minden
részletben sikerült megegyezni, egy ideig csendben
ültek, élvezték a tűz melegét. Jessie végül félig
elfordulva Sinclairre néze , és megszólalt a férfi által
csak „bárónőinek” neveze hangján:
– És te, Sir William, mivel fogod eltölteni az időt
ezen a magányos helyen, miután mi elmentünk, és végre
szabaddá válsz?
 A kérdés olyan nevetséges volt, hogy Will
gondolkodás nélkül, teljes nyíltsággal válaszolt.
– Az időmet? Azt kérded, mivel töltöm el az időmet?
Nos, nem lesz időm, hölgyem. Úgy értem, nem jut másra
időm amelle , ami iránt elköteleztem magam, vagyis
rendünk fenntartására ezekben a nehéz időkben.
– Ó, hát persze! Ezt kérdés nélkül is tudnom kelle
volna. – Jessie majdnem rámosolygo , ajka megrándult,
szemében ravasz fény villant. – A nagy és számos
felelősség, amihez örökre hozzá vagy láncolva. De biztos
vagyok benne, hogy több száz év után az embereid
eléggé hozzászoktak a módszerekhez, és bármilyen
körülmények közö képesek eredményesen
tevékenykedni. Azt gondoltam, ha eléjük tárod az új
irányt, összeszedik magukat, és felsőbb felügyelet nélkül
is kialakítják az új fegyelmi szabályokat. Ezek szerint ez
nem így van, és mégis állandóan igénylik a te szigorú és
iránymutató tekintetedet?
Will tudta, csak próbálja kihozni a sodrából, ezért
visszanyelte a kikívánkozó riposztot, és kényszeríte e
magát, hogy nyugodtan üljön, míg kiötli a megfelelő
választ, melyet a nő nem tud majd darabokra szedni és
nevetségessé tenni. Douglas csendben ült, figyelte őket,
és várta a fejleményeket.
Will végül bólinto .
– Részben igazad van, úrnőm – mondta továbbra is
kimérten. – Rendes körülmények közö minden úgy
zajlana, ahogy elmondtad. Csakhogy a jelenlegi
körülmények meglehetősen szokatlanok, és beszélhetek
róla neked, mert egyébként is tisztában vagy vele, mire
gondolok. A franciaországi események zűrzavart
okoztak a megszoko mindennapjainkban, így olyan
helyze el nézek szembe, amilyenre eddig nem volt
példa… ha azt mondom, szokatlan, talán nem használok
túl erős kifejezést. És én vagyok az, akinek
alkalmazkodnia kell és kezelnie a következményeket,
mivel ezen a helyen én vagyok a rend legmagasabb
rangú képviselője. Robert király és Sir James
tájékozta ak, hogy Skóciában jelenleg nincs mesterünk,
sem hivatalos templomos rendház, mivel a skót
templomosok többsége az egykori angol királyt,
Edwardot támoga a, és a háború ala visszahúzódtak
Londonba. Úgy tűnik tehát, a rend i eni ügyeit egyedül
nekem kell intéznem.
Szerencsétlen ember, hát nem látod, milyen reménytelen az
ügyed? Mit fogsz tenni, ha rájössz hogy nem csupán az
egyedüli parancsnok vagy, hanem a legutolsó is? Akkor hová
fordulsz majd? Jessie nem hagyta, hogy aggodalma
kiüljön az arcára, de azért sokkal nagyobb együ érzéssel
folyta a.
– És ez mivel jár? Tudom, sok dolog van, amiről nem
beszélhetsz, de vannak más dolgok, nyilvánosabbak…
amit még én is látok. Miféle feladataid vannak Arranon,
melyek minden idődet lekötik?
– Elhelyezni és etetni az embereimet és a jószágot, ez
a legfontosabb feladat, hölgyem, bár Sir Jamesnek
köszönhetően sokkal egyszerűbbé vált, mint gondoltam.
Jessie Douglasre néze .
– Mit jelent ez? Mit te él?
A fiatal nemes elmosolyodo , kivillantva egészséges,
fehér fogsorát.
 – Csupán használatba adtam Sir Williamnek egy
helyet i a szigeten, melyet a mai napig előző
tulajdonosa birtokolt, ám összeesküvést sző Robert
király ellen, és lebuko . A várkastély, Lochranza az
északi parton áll, és tökéletesen megfelel Sir William
igényeinek. Van mély és biztonságos kikötője, valamint
tágas legelők az állatoknak a hegység völgyeiben.
Ha annyira jó, miért adod oda egy idegennek? A nő újra
Sinclairhez fordult.
– És mit fogtok o enni?
– Az elkövetkező hónapokat kihúzzuk a magunkkal
hozo készletekkel, a tengerben van hal, az erdőben vad
bőséggel, és rengeteg ivóvíz. Azután saját teherhajóink
fognak ellátni minket. Kiküldjük őket arannyal és
ezüs el megrakva, hogy vásároljanak élelmet
Írországban és Angliában, és csapjanak le a jövőbeli
kereskedési lehetőségekre. Más hajókat jóval messzebbre
küldünk, hogy szerezzenek árucikkeket az angol
kikötőkben, és kereskedjenek velük más helyeken.
– Más helyeken?
– Elsősorban Franciaországban, ahol az lesz az
elsődleges feladatuk, hogy információt gyűjtsenek a
rend o ani maradványairól.
– Amint elkezdenek kérdezősködni, biztosan
letartóztatják és tömlöcbe vetik őket.
Mióta Sinclairrel találkozo , azaz egy hónapja, Jessie
első alkalommal láto könnyed mosolyt a férfi arcán.
Will magabiztos válaszra készült, és e ől a mosolytól oly
mértékben megváltozo az egész személyisége, hogy
Jessie kis híján örömteli kiáltással fejezte ki
elégede ségét. A lovag állandó, jól megszoko
merevsége egy pillanat ala elenyésze , tíz évvel
fiatalabbnak tűnt a koránál.
– És ki tartóztatja le őket, bárónő? És főként miért,
kíváncsiságért? Hogyan tűnhetne fel a kérdezősködésük,
amikor valószínűleg az egész ország a történtekről
beszél? Ne feledd, az embereinket nem fogják a
templomosokkal azonosítani. Sőt senki mással sem,
egyszerű tengerészeknek nézik őket, akik a kikötőbe
érkezve hírekre és pletykákra szomjaznak.
– De… addigra hónapok fognak eltelni, a történet
már régi lesz. Ha újra felhozzák, biztosan nem vonják
magukra a figyelmet?
Sinclair mosolya nem változo , ahogy Douglasre
néze , és megrázta a fejét.
– Újra felhozzák? Úrnőm, a Templomos Rend
valóságos pillér volt Franciaországban, közel két
évszázadon át erősíte e. Az egyház, és természetesen a
trón melle ez az ország legfontosabb intézménye. A
templomosok és a befolyásuk, legyen szó
földterületekről, kereskedelmi központokról,
épületekről, birtokokról, manufaktúrákról,
gazdaságokról, gyümölcsösökről, szerszámokról vagy
állatokról, mindenhová elért, az egész országban jelen
voltak minden hercegségben, megyében és birtokon.
Nem tudok elképzelni olyan körülményt, ami mia a
rend balsorsa, vagy akár teljes megsemmisülése,
felszámolása néhány röpke hónap ala eltűnjön a
szóbeszédből és az emberek fejéből. Ez egyszerűen
lehetetlen!
 Várta a válaszokat, de amikor Jessie csendben
maradt, folyta a ugyanazon a tárgyilagos, magabiztos
hangon.
– Ami azt jeleni, hogy akármi is történt a
rendünkkel, bármilyen sors is juto osztályrészül
franciaországi hi estvéreinknek, az október
tizenharmadikai és az azt követő események biztosan
mély nyomot hagytak minden franciában, vagyis erről
még nagyon hosszú ideig fognak beszélni.
Tengerészeink partra szállnak az Atlanti-óceán és a
Földközi-tenger kikötőiben, és senki nem fogja másnak
nézni őket, mint egyszerű matrózoknak, hiszen úgy is
viselkednek majd, kérdezősködnek a távollétük ala
történt események felől.
Semmit nem mondo arról a tervéről, hogy
követeket és hírvivőket is küld, akiknek Sion Rendjének
Testvériségével kell kapcsolatba lépniük, de ezt már
megbeszélte de Berenger-val és a rend néhány másik
tagjával, akik velük tarto ak Skóciába. Az ősi rend
folytatja működését, akárcsak az elmúlt tizennégy
évszázadban, teljes titoktartás melle . A szervezetnek
legfeljebb kisebb kellemetlenséget okozhat a Templomos
Rend felbomlása. Valójában már rég alkalmazkodtak a
sokkal fiatalabb Templomos Rend
népszerűségvesztéséhez, és visszatértek a kipróbált
rendszerhez, továbbra is akadálytalanul dolgozva
céljukon az egyszerű emberek látókörén túl. Willnek
igazából a sioni közösség útmutatására volt a leginkább
szüksége.
Jessie fürkész tekinte el nézte a lovagot, figyelte az
érzelmek játékát az arcán, végül lassan bólinto . Ilyen
fokú őszinteség lá án minden kedve elment a további
kötekedéstől. Ehelye – és ezen ő maga lepődö meg a
legjobban – új keletű érdeklődéssel néze a férfira,
olyasfajta melegséget és vonzalmat érze , mint saját
sógora, Charles iránt. Azonban abban a pillanatban el
kelle ismernie, hogy ezt egy olyasfajta vonzalom
válto a ki, amit Charles iránt sosem tanúsíto , és
gyorsan el is hessege e a makacs gondolatot a fejéből.
– Látom, alaposan átgondoltad a terved. Az is
egyértelmű, hogy nagyon sok minden leköti az elmédet
és a kezedet i , Arranon, így sok sikert kívánok hozzá,
Sir William, és én ezzel ki is lépek a problémáid sorából.
– Könnyedén felállt és biccente Willnek, majd
Douglasnek. – Sir James, köszönöm az udvariasságod és
az előzékenységed. Ha elküldesz valakit hozzám holnap
reggel, a partra hozatom a holmimat, és állok
rendelkezésedre, amíg intézkedsz az utazásunkról. Most
pedig jó éjt kívánok mindke őtöknek.
Will szó nélkül felállt, ismét úgy érezte magát, mint
egy félszeg, az ámula ól megnémult kölyök. Ám amint
James Douglas elindult a nővel a sátor kijárata felé – ez is
egy olyan udvariassági gesztus volt, amivel Willnek
kelle volna élnie –, sikerült megtalálnia a hangját.
– Egy pillanat!
Jessica azonnal megtorpant és visszafordult, egyik
szemöldökét enyhén felvonta, arcára kiismerhetetlen
kifejezés ült. Will érezte, hogy elvörösödik, saját magát is
meglepte saját őrültsége, ami arra készte e, hogy a nő
után szóljon. Ám most már megte e, Jessie pedig várt,
de nem tudha a – mint ahogy Douglas sem –, hogy a
lovag nyelve időközben egy darab száraz fává változo .
Aztán felmerült benne egy emlékkép, ihletet kapo , és
bizonytalan mozdula al a pavilon belseje felé inte .
– I … – Megköszörülte a torkát, hogy
határozo abbnak tűnjön a hangja. – Van egy… khm…
volna egy kérésem, nagy megtiszteltetés lenne, ha
végighallgatnád.
Jessie-nek el kelle nyomnia magában az udvariatlan
késztetést, hogy elmosolyodjon, ezzel növelje a férfi
nehézségeit, mert kétsége sem volt felőle, milyen hatást
tenne a lovag merev viselkedésére. Inkább komolyan
félrebillente e a fejét.
– Örömmel teljesíteném bármilyen kívánságodat, Sir
William. – Tessék, ennek a mögö es jelentésein
elgondolkodhatsz, Will Sinclair, amikor ma éjjel a kemény
priccseden fekszel.
Will néhány pillanatig tágra nyílt szemmel meredt rá,
aztán visszasétált a sátor hátsó, félhomályos részébe,
ahol megállt egy asztal melle . Jessie-nek úgy tűnt,
mintha kinyito volna egy kis ládát, és lehajolva
hosszasan matato benne. Végül visszatért, és a nő lá a,
hogy a lovag valamit fog a kezében. Nehezen tudta
türtőztetni kíváncsiságát, mégis türelmesen várt, nem
mozdult. Sinclair egy pillanatra sem ve e le a tekintetet
Jessie-ről, ahogy előrenyúlt, és kinyito a a tenyerét,
hogy megmutassa, mit tart benne. Egy apró amule volt,
szemlátomást aranyból és nagyon öreg, vajszínű
elefántcsontból készíte ék, és egy hosszú aranyláncra
fűzték fel, melyet a férfi az egyik ujjára tekert.
– Skóciába tartasz, bárónő, saját népedhez, és
eszembe juto , hogy amikor o leszel, talán találkozol
Peggy húgommal. Nem szeretnék rád erőltetni semmit,
de ezt… ezt az apróságot évekkel ezelő ve em neki
Navarrában. Nem sokkal elő e írt nekem levelet, és
amikor ezt meglá am, úgy gondoltam, talán tetszene
neki… de éppen a mórok ellen viseltünk hadat, és
elfelejte em elküldeni neki, miután visszatértünk
Franciaországba. Csupán egy kis apróság, a pillanat
szeszélyének engedve vásároltam meg, és igazság
szerint el is feledkeztem róla, de amikor erre az útra
készülődtünk, véletlenül ráakadtam. Azt hiszem, valami
arab ékszer lehet, de kiváló kézművesmunka, és
pontosan ezek Peggy kedvenc színei. Ha átadnád neki,
mint az én ajándékomat, a leköteleze ed lennék.
Jessie most már elmosolyodo .
– Boldogan megteszem, Sir William, ez egyáltalán
nem kellemetlenség. És Peggy biztosan nagyon fog neki
örülni. – Kinyújto a a kezét.
Mielő odaadta volna neki a medált, Will tétovázva
megtorpant, a homlokát ráncolva benyúlt a zubbonya
alá, és előhúzo egy összehajto ruhadarabot. Egyszerű
zsebkendő volt, tiszta és fehér. Apró rázásokkal
szétbonto a, belete e a medált a közepébe,
visszahajto a a kendő széleit, és így adta át Jessie-nek,
aki anélkül ve e el tőle, hogy összeértek volna az ujjaik.
A csomag meleg volt a lovag testhőjétől, és ahogy
összezárta rajta az ujjait, magába i a ezt a melegséget.
Rögtön be akarta tenni ruhájának egy rejte zsebébe, de
egy hirtelen sugallatnak engedve inkább a keblei közé
dugta, miközben tudatában volt, hogy mindkét férfi
tekintete követi kezének mozgását a kendő redői közö .
Tessék, Saint-Clair uram, közel tartalak a keblemhez! És
hogy elvörösödtél már a puszta gondolatra is. Ne feledd el, kis
szerzetes, talán már igényed is támadt rá, hogy meggyónj.
Újra rámosolygo , hogy Will lássa az apró gödröcskét az
arca bal felén, majd búcsúzásképpen biccente és sarkon
fordult.
Douglas azonnal mozdult, hogy kikísérje, és amikor
odaértek a kijárathoz, szólt két testőrének, hogy vezessék
vissza a hölgyet és szolgálóit a partra, ahonnan egy
csónakkal a tengernagy hajójára visszamehetnek
éjszakázni.
Visszatérve elvigyorodo a tűz melle álló Will
lá án.
– Vonzó hölgy, igaz? Valódi úrinő, de inkább francia,
mint skót… talán mert olyan sok időt töltö
Franciaországban, és egy franciához ment feleségül.
Nem gondolod?
Will Sinclair – mint általában, amikor Saint-Valéry
bárónővel akadt dolga – nem tudta, mit gondoljon, ezért
csak bólinto , és visszaült a székére. Kissé levertnek
érezte magát, de nem tudta, miért.
– Tehát holnap elhajózol?
– Igen, a dagállyal – bólinto Douglas. – Ma éjjel
azonban még el kell fognom Menteith-t, és már
besötétede . Ezért ha megbocsátod udvariatlanságomat,
most elindulnék, és maroknyi testőrömmel átvágok a
szárazföldön. Mindössze két mérföld, a velem lévő
emberek tökéletesen alkalmasak a feladatra. Mire
Menteith végez a vacsorával, már o is leszek. –
Megigazíto a a kardövét, felve e fekete tollas fejfedőjét,
elrendezte köpenyének vastag redőit, felkészült a kinti
hidegre. Végül bólinto és sarkon fordult, de mielő
elérte volna a bejáratot, megtorpant.
 – A bárónőnek igaza volt – szólt hátra a válla fölö . –
Rengeteg dolgod lesz i , nem fogsz unatkozni. Jó éjt, Sir
William, reggel visszatérek a gályámra.
Ezek a búcsúszavak juto ak Will eszébe másnap
délután, miközben figyelte az altengernagy hajóját,
ahogy Douglasszel és Randolph úrnővel a fedélzetén
távozik kelet felé, hogy a Clyde torkolatán át
megközelítse a skót szárazföldet, valamint a Bruce-
fennhatóság alá tartozó Ayr és Carrick szigetét. Rengeteg
dolgod lesz i , nem fogsz unatkozni.
Will tudta, hogy Douglas nem tévede . Nem lesz
ideje unatkozni, sőt egyáltalán nem lesz vesztegetni való
ideje. És egészen biztosan nem lesz ideje Saint-Valéry
bárónőn gondolkodni, aki most már biztonságban volt,
és végképp távozo az életéből.
 Engedelmesség
Engedelmesség

1.

A zavargás készületlenül érte Will Sinclairt, bár

visszatekintve már lá a a nyilvánvaló jeleket, csupán
nem volt hajlandó tudomást venni róluk. A hi estvérek
egy része később lázadásként vagy zendülésként beszélt
róla, de Will sosem tudta igazán, hogyan nevezze. Ha
valóban lázadás volt, nem terjedt szét túlságosan, és
gyorsan el le fojtva, a gyökerei azonban mélyre
nyúltak, mert szembement a rend testvériségről,
elfogadásról és engedelmességről szóló évszázados
hagyományaival, és jól muta a az évek óta hanyatló
fegyelmet. Ezek az igazságok már önmagukban elég
jelentőségteljessé te ék azt az estét, a vízkereszt elő i
böjt napjának estéjét ahhoz, hogy olyan kitörésre
késztesse Sir William Sinclairt, amilyenhez hasonlót a
káptalan még sosem láto tőle.
Gyakorlatilag belesétált az incidens kezdetét és
egyben végét jelző harcba, és néhány pillanatig csak állt
némán, képtelen volt felfogni, amit lát. Aztán jö a
kijózanodás, majd a düh, és ezek váratlansága azonnal
mélyen koncentrálódó, hideg és engesztelhetetlen
haragba hajszolta.
Azon a fagyos januári reggelen már nagyon korán
ébren volt, jóval a hajnali ima elő ébreszte ék a hírrel:
Sir James Douglas késő éjszaka, tomboló viharban
megérkeze a szárazföldről, és sürgősen találkozni
szeretne vele. Ezek a szavak az utolsó álomfoszlányokat
is kikerge ék az elméjéből, és negyedórán belül már
mindenhol szolgáló testvérek sürgölődtek: új tüzeket
gyújto ak, a régieket pedig felszíto ák, hogy a
templomosok védve legyenek a csípős, téli hideg ellen.
Asztalokat készíte ek elő, székeket, gyertyákat, ételt
főztek és száraz ruhákat ve ek elő a nemrég érkeze
neves vendégeknek. Will megtudta, hogy Douglas
látogatása rövid lesz, mert nem szándékosan vetődö
Arran felé. Írországba tarto az embereivel, üzenetet
vi ek Robert király testvérének, Edward Bruce-nak, aki
o próbált zsoldosokat gyűjteni és szövetségeket kötni a
bátyja nevében az ír királyok valamelyikével. Ám nem
sokkal azután, hogy elhagyták a Loch Awe tengeri
torkolatát, belefuto ak néhány angol hajóba, és bár
viszonylag könnyen elkerülték őket, az éjszakai
kergetőzés ala elkapta őket a vihar a Clyde
torkolatánál, így nem volt más választásuk, mint befutni
Arranba, holo a szigetet csak visszafelé akarták
meglátogatni.
Mindenesetre Douglas jó híreket hozo : Bruce
előretörése a Felföldön jól haladt, és a fiatal nemes a
Will-lel eltöltö rövid idő ala kaján kárörömmel
közölte, hogy a Comyn-házra rossz idők járnak. Buchan
és Ross büszke gró ai kapituláltak és térdet hajto ak
Bruce elő , újságolta elégede en, a magukban fortyogó
Comyn fa yak, köztük az egymással perlekedő lorni és
argylli MacDougallek a továbbiakban nem jelentenek
fenyegetést a királyra.
A sikerek ellenére Bruce seregében nagyok voltak a
veszteségek. A király kénytelen volt megállítani az
előretörést, hogy pihenjen és felkészüljön a hadjárat
következő szakaszára, továbbá, hogy némi rendet
varázsoljon ostromlo birodalmában. Egymást követő
sikereinek híre csodát művelt a köznép körében, az
önkéntesek mindennap egyre nagyobb számban gyűltek
a zászlaja alá. A király mégsem lehete boldog, mondta
Douglas, amíg össze nem hív egy törvényes
országgyűlést – az elsőt Skóciában több mint egy évtized
óta –, és ki nem dolgozzák az új törvényeket a
kormányzáshoz és a nép megvédéséhez. Közben Will
arrani lovas egysége a szolgálati ideje végéhez
közelede , és Robert király oly mértékben meg volt
elégedve velük, hogy megkérte Douglast, tolmácsolja a
kérését Willnek: csak a mostani alkalommal gyorsítsák
fel a váltást, hogy friss fegyveres és lovas egység
kísérhesse őt utazásai során az immár újra békés
vidéken.
Will tökéletesen méltányolhatónak tarto a Robert
király kérését, ezért utasítást ado a váltás
lebonyolítására. Utólag visszagondolva talán ez a döntés
volt az, ami mia leereszkede a csigalépcsőn a
toronyszobából, ahol Douglas távozása óta töprenge . A
nap addigra már több mint két órája felkelt, a vihar elült,
de a lépcső menti keskeny ablakok elég jó kitekintést
adtak az időjárásra ahhoz, hogy megállapítsa, aznap már
nem fogják á örni a napsugarak a felhőtakarót.
Leért a szűken kanyarodó csigalépcső aljába, és
kilépe a toronyból a nappali fénybe. Köpenyét maga
köré kanyarítva védekeze a reggeli hideg ellen.
Hirtelen acél csengését hallo a egészen közelről, melyet
kiabálás követe , de nem nagyon figyelt rá, azt hi e,
csupán az emberei gyakorlatoznak a kapu mögö i
térségen. Megborzongo és tétován körülnéze ,
felfigyelt a torony ajtajaként szolgáló kovácsoltvas
rácson megülő nedvességre. Balra fordult, hogy
megkerülje az épületet és a kapu mögö i latrinák felé
vegye az irányt. Azonban félúton dulakodó emberek
csoportját ve e észre a lenti udvaron, legalábbis első
pillantásra annak tűnt. Aztán lá a, hogy valójában csak
két ember dulakodik, mellüket egymásnak vetve, míg
mások elkerekede szemmel és kiabálva csoportosulnak
körülö ük, bátorító szavakat vakkantva egyiknek vagy
másiknak.
Will egy pillanatig még dermedten bámult, nem tért
magához a hitetlenkedésből, aztán elöntö e az elméjét a
düh, mert ez egyáltalán nem gyakorlás volt. Ezek az
emberek meg akarták ölni vagy nyomorítani egymást, az
egyikük már vérze is a lábán húzódó mély sebből. A
két férfi orra szinte összeért, pengéik a testük közö ,
mindke en azért küzdö ek, hogy lefogják a másik kezét
és előnyösebb helyzetbe kerüljenek. Ám amint Will
megmozdult, a küzdők szétugra ak, és a lassabban
mozgó sebesült megtántorodo az egyenetlen talajon.
Karjával elkeserede en kapálózva próbálta visszanyerni
az egyensúlyát. Nem ejte e el a kardját, de a fegyver
hegye a föld felé mutato , és használhatatlan volt a
kritikus pillanatban, amikor ellenfele összeszedve magát
előreugro és lesújto a kardjával.
Egyikük sem hallo a Will parancsát, még a nézők
sem figyeltek fel az alacsony mellvédről leugró
parancsnokra. Alig két lábbal volt a fejük fele , amikor
levete e magát, de ez is megfelelt a céljainak. A
rohamozó lovag közvetlen közelében ért földet, rúgása a
gyanútlan férfi bal csípőjét érte, aki csörömpölő
páncélza al vágódo el a földön. Mire az első néző
odafordult, hogy tiltakozzon a közbeavatkozás ellen,
Will kardja is előkerült a hüvelyéből. Az emberek
mozdulatlanná dermedtek, felmérték a fenyegetést,
aztán amikor felismerték Willt, elsápadtak. Egy
csapatnyi szégyenkező, rajtakapo csínytevőnek tűntek.
Nem úgy a földön fekvő lovag. Ő csak annyit tudo ,
hogy a földre taszíto ák, de hogy ki, azt nem lá a, de
nem is érdekelte. Üvöltve pa ant fel, Willre vete e
magát, vérre és bosszúra vágyva. Kardját a magasba
emelve közelede , sisakja kissé félrecsúszo . Valójában
ez mente e meg az életét, mert a későbbi tárgyaláson a
férfi védője azt állíto a, a lovag nem lá a jól, ki támadta
meg, így nem tudha a, hogy egy fele esét akarja
lekaszabolni. Will egyszerűen ledobta a kardját, oldalra
lépve kifordult, majd két kézzel megragadta a férfi
könyökét és nyakát, ahogy az elrobogo melle e. Ekkor
hátrahajolt, kibillente e az egyensúlyából ellenfelét, és a
térdhajlatába rúgva újból a földre küldte. Ezután lehajolt
és felve e a fegyverét.
A kissé kába, de annál dühösebb lovag elkeserede en
küzdö , hogy fel tudjon állni; először visszazuhant, de
végül sikerül összeszednie magát, és bizonytalanul
ingadozva megállt a lábán. A még mindig dühös Will
odalépe mellé, ujjait beakaszto a a páncéling pereme
alá a nyakrésznél, és addig rázta szerencsétlen áldozatát,
amíg térdre, majd négykézlábra nem kényszerült. Végül
kardgombjával a sisakra sújtva letaglózta a lovagot, akár
egy vágásra ítélt ökröt.
Odébb lépe és szembefordult a többiekkel, a
pengéjét felemelte és dühösen vicsorgo rájuk. Ám
amikor megszólalt, a hangja halk volt és visszafogo ,
megvetéssel teli.
– Mindannyian megőrültetek? Megvesztetek? A
fegyelemmel együ az eskütökről is megfeledkeztetek?
Az élő Krisztusra esküszöm, majd én emlékeztetlek
titeket a büntetésre, amit önként vállaltatok, amennyiben
nem tartjátok magatokat az engedelmességi
fogadalmatokhoz! – A kard hegyével az egyik lovagra
mutato , akit ismert. – Te, Duplassy! Futás Sir Richard
de Montrichard-hoz! Keresd meg gyorsan, ha félted a
bőröd, és hozd ide! Nem érdekel, mit művel éppen,
zavard meg benne, ha kell, de hozd ide most! Indulás!
Amint a sápadt arcú Duplassy távozo , Will a
következő emberhez fordult a sorban.
– Te, Talressin, kerítsd elő Tam Sinclairt! Mondd meg
neki, hogy szükségem van egy szakaszra a legjobb
embereiből, őrszolgálatra, aztán kísérd ide őt is. Menj!
A nézők közül csak négyen maradtak o , és persze a
két küzdő, akik közül az első már felállt, egy koszos
ronggyal a kezében legörnyedve próbálta elállítani a
vérzést. Nem csatlakozo a társaihoz, láthatóan
pontosan tudta, milyen nagy bajba került. Will sorban
végignéze rajtuk, dühös arckifejezése biztosíto a, hogy
egyikük se próbáljon beszélni. Végül elrakta a kardját, és
ugyanazon a halk, fenyegető hangon szólalt meg.
– Dobjátok elém a kardotokat! Mindegyiket. Valaki
vegye el az alvó gyilkosunktól is. – Megvárta, hogy az
utolsó kard is csa anva hulljon a rakásra, és bólinto . –
Most pedig sorban letérdelni, szemben velem, ke en
pedig fogjátok közre a foglyot. O maradtok a
helyeteken, néma csendben, amíg el nem kísérnek
benneteket a celláitokba, ahol megvárjátok a tárgyalást.
Csendet! – förmedt rá az egyik katonára, aki szóra
nyito a volna a száját. – Jól figyeljetek rám. Már így is
elég nagy bajban vagytok, ne rontsátok a helyzeteteket
további engedetlenséggel.
Még mindig nem tudta, ki lehet a sisakos, ájult lovag,
de egyelőre nem is akarta tudni, sőt nem is érdekelte. Ha
az igazság vak, ahogy az ősök állíto ák, akkor Will, mint
az igazság döntőbírója és ennek a kis közösségnek a
büntetés-végrehajtója tökéletesen elfogadhatónak
tarto a, hogy ne tudja, ki a lábainál fekvő nyomorult.
Percekkel később közeledő lépteket hallo , Tam
Sinclair bukkant elő a torony mögül, a nyomában
Talressinnel. Tam tekintete végigsiklo a térdelő
embereken, majd megállapodo a fegyverhalmon.
– Be akarod záratni őket, Sir William?
– Igen, és láncot a kezükre-lábukra.
Tam kifejezéstelen arccal bólinto .
– Értem. Az embereim rövidesen i lesznek,
elszállítjuk innen ezeket a fickókat. – Hátrébb húzódo ,
mert Sir Richard de Montrichard közelede két
tisztjével, mindhárman fedetlen fővel, a rend tagjai
közö újonnan elterjedt, rövidre nyírt szakállal. De
Montrichard felemelt kézzel megállíto a két kísérőjét,
egyedül ment oda Willhez, bár tekintetét egy pillanatra
sem ve e le a térdelő férfiakról. A sisakos időközben
magához tért és kábán dülöngélt, de a társai
megtarto ák.
– Mi történt i , Sir William? – De Montrichard a
szája sarkából beszélt, elrévedő tekintete a foglyokra
tapadt.
Will sebesen csa ogó szöges csizmák zaját hallo a,
Tam őrsége közelede .
– Egy kis fegyelemsértés – felelte színtelen hangon. –
Egymás közt harcoltak, végezni akartak a másikkal.
Mint láthatod, az egyik megsérült. A másik
megtámado , amikor megpróbáltam leállítani őket, vele
kénytelen voltam elbánni.
De Montrichard felszisszent.
– Megsebesültél?
– Nem, jól vagyok. Nem okozo nehézséget.
– Ezért megkorbácsoltatom! Ki volt az?
– Nem, Sir Richard. – Will megragadta de
Montrichard karját, és félrehúzta a lovagot, hogy mások
ne hallhassák őket. – Nem fogod megbüntetni, és én
sem. Ez a fegyelemsértés jóval túlnyúlik a közönséges
büntetések határain. Ami i történt, az a
mindannyiunkat kötő szabályzat elleni támadás, és
formálisan kell elbírálni, a teljes káptalan elő , amilyen
gyorsan csak lehet. A káptalan hi estvérei a megfelelő
folyamat során majd megítélik, hogy korbácsolást
érdemelnek-e, de ennek eldöntése nem rád vagy rám
tartozik.
De Montrichard sanda pillantást vete Willre, majd
bólintva a dulakodók felé fordult. A háta mögö
összete kézzel figyelte az őrök érkezését, akiket Tam
Sinclair utasíto , hogy vigyék a tömlöcbe a nyolc
foglyot. Ám mielő elindulha ak volna, de Montrichard
előrelépe , felemelt kézzel megállíto a őket, majd a
sisakos fogolyra mutato .
 – Vegyétek le a sisakját, hadd lássam az arcát.
Az egyik őr kioldo a a sisakot tartó feszes bőrszíjat,
hátratolta a fejfedőt, kiszabadítva a bozontos szakállat,
melyet viselője Will egyértelmű utasítása ellenére
hagyo meg ilyen hosszúra. Will alaposan megnézte az
arcát, de nem találta ismerősnek. A fogoly nyilván a La
Rochelle-i helyőrségben szolgált, akiket még annak
ellenére sem ismert, hogy már több mint egy hónapja
éltek összezárva, kis közösségben.
De Montrichard viszont minden kétséget kizáróan
ismerte az elő e álló férfit.
– Martelet – szólalt meg undorral. – Tudha am
volna. Mindenki mutassa az arcát!
A Martelet körül állók sorban leve ék a sisakjukat,
megmuta ák szakállas arcukat. Az utasításnak
megfelelően mindegyik rövidre vága a a szakállát,
némelyik szemlátomást nemrég végezte el a műveletet.
De Montrichard bólinto .
– Vigyétek őket! – adta ki a parancsot.
Tam elvakkanto utasítására az őrökből és
foglyokból álló oszlopban mindenki kihúzta magát,
köve ék a belső udvarra, ahol az ideiglenes cellaként
funkcionáló vasketreceket felállíto ák. Will a melle elő
keresztbe te kézzel figyelte távozásukat, egyik kezének
csuklója tarto a a másik könyökét, miközben ujjával az
ajkát simoga a.
– Mit kellene tudnom erről a Martelet-ról, Sir
Richard?
De Montrichard horkanto .
 – Egy forrófejű elégedetlenkedő. Hallo ál a Sanda-
szigeti esetről, amikor néhány lovag megpróbált partra
szállni, és el kelle süllyeszteni a csónakjukat, hogy
megállítsák őket? – Will bólinto . – Nos, o is Martelet
volt a főkolompos, mint mindig. Örülök, hogy a
káptalan fog ítélkezni fele e. Talán a komoly elbírálás jó
hatással lesz rá.
Will kihúzta magát, kezét a szája elől a vállára ejte e.
– Kétlem. Úgy látom, túlságosan arrogáns, és
túlságosan eltávolodo a szabályoktól ahhoz, hogy
megváltoztassa a hozzáállását… erősebb ráhatás nélkül.
A korbácsolás és egy hónap kenyéren és vízen talán jobb
belátásra téríti, talán nem. És mi van, ha nem? A
szabályok szerint kell elbánnunk vele. Emlékszel, mikor
volt utoljára, hogy valamelyik emberünket bezártuk,
amíg meg nem halt? Mert én nem. Legalább ötven éve
lehete . Nem történt ilyen a szentföldi harcok óta,
amennyire én tudom. De lehet, hogy most erre
kényszerülünk. – Elhallgato , átgondolta, amit mondo ,
majd bólinto . – Köszönöm, hogy idejö él, Sir Richard.
Sajnálom, hogy érted kelle küldetnem, de arra
gondoltam, nem árt, ha preceptorként tudsz az esetről.
– Jól te ed. Említe ed, hogy káptalangyűlést hívsz
össze. Mikor?
– Holnapután, Brodick Hallban, ha neked is
megfelel. Tudom, hogy a te jogod megválasztani az időt
és a helyszínt, tehát ha gondolod…
– Semmi baj. Te vagy i a rangidős, és az ügy
súlyossága nem tűr halogatást. Tökéletesen megfelel.
– Köszönöm. Ma gondoskodom az előkészületekről,
küldök üzenetet Brodickba, hogy ők is álljanak készen.
A teljes helyőrség odavonul holnap reggel. El tudsz
készülni addigra?
– Most is készen állok, viszont holnap vízkereszt. A
püspökök nem fognak örülni, hogy le kell mondaniuk a
ceremóniáikról.
– Sajnálatos, de nincs más választásuk. Napkelte
elő indulunk, és ha a szerencse kedvez, estére Brodick
Hallba érhetünk. A püspökök közvetlenül a
káptalangyűlés elő megtarthatják az elhalaszto
ceremóniákat. Egy nap késéssel ugyan, de kétségkívül
ugyanolyan hitelesen… Isten tudja, milyen ügyben
járunk, és ismeri a nehézségeinket. Nem kétlem, hogy
elfogadja a te eink szükségességét, és megbocsát
nekünk.
De Montrichard komor arccal bólinto .
– Tökéletesen egyetértek veled. Legyen hát. Most
pedig magadra hagylak az előkészületekkel. Vagy
szükséged van még rám?
– Köszönöm, Richard. Ha így lesz, azonnal
értesítelek.
Will figyelte, ahogy a lovag csatlakozik társaihoz,
majd együ távoznak. Elméletileg Sir Richard de
Montrichard hatáskörébe tartozo minden helyőrségi
ügy, mivel ő viselte a preceptori rangot, de hatalmas
csalódást okozo Willnek, mert kiderült, hogy nyomás
ala hajlamos elgyengülni. La Rochelle-i
alpreceptorként, amikor még a hajlíthatatlan Arnold de
Thierry ala tevékenykede , úgy tűnt, hogy idővel
remek parancsnok válik belőle, ám amikor eljö az ő
ideje – talán feljebbvalója meggyilkolása, vagy az
október tizenharmadikai események mia –, nem tudo
megfelelni az elvárásoknak, vezetőként és
parancsnokként egyaránt csődöt mondo . Will semmi
konkrétumot nem tudo volna felhozni ellene, ami
alapján leválthatná a posztjáról, de ennek ellenére érezte,
hogy de Montrichard-nak mindenki más érdekében
távoznia kell, és át kell helyeznie a rend arrani
közösségének egy másik, sokkal kevésbé aktív
szerepkörébe. Ezen a problémán már több mint egy
hónapja, a megérkezésük óta töprenge , de még mindig
nem talált kielégítő megoldást. Eddig senki nem juto
eszébe, akire megnyugtatóan rábízhatná de Montrichard
feladatait, és ez fele ébb zavarta.
Most azonban úgy vélte, újra át kell gondolnia az
egész kérdést, mert de Montricard-ban több életet,
kezdeményezőkészséget és eltökéltséget láto , mint az
előző két és fél hónapban összesen. Úgy döntö , ezt
kedvező jelként fogja fel, és további próbáknak veti alá a
férfit abban a reményben, hogy a preceptor szakít
korábbi, kényelmes életének tunyaságával. Will Sinclair
le volna a legboldogabb és legfelszabadultabb, ha így
történik, és visszahelyezheti de Montrichard-t korábbi
posztjára.
Elmélkedéséből közeledő léptek zaja zökkente e ki.
Tam tért vissza egy nehéz kulcscsomóval. Felemelte,
hogy parancsnoka jól lássa.
– Úgy gondoltam, jobb őket szigorú őrizet alá
helyezni, ha amit i lá am, valóban az volt, amire
gondolok. – A karikát gondosan ráakaszto a az
övszíjára, Will pedig fáradtan elmosolyodo . Szokás
szerint most is meghato a, ugyanakkor mula a a
földije iránta érze aggodalma.

É
 – És mit gondolsz, mit lá ál i ?
Tam sokatmondóan felmordult, átválto arra a
nyelvjárásra, amelyet ő és Will még kölyökkorukban
használtak.
– Nos, először is, olyan dühösnek lá alak, mint
hónapok óta egyszer sem, valósággal tomboltál, akár egy
őrült. Az a fajta „ha rám nézel, kivágom a szívedet”
kifejezés ült az arcodon, amit csak ritkán látni. Aztán o
volt ez a Martelet fickó hosszú szakállal. Ebből arra
következtetek, hogy semmibe vesz téged, és nem kis
önbizalomra vall, hogy ezt még ki is mutatja, bár nem
túlságosan nyíltan, nehogy te is meglásd. Nem árt
leszállítani a magas lóról, az biztos.
Will majdnem válaszolt, de aztán várt, mert lá a,
hogy Tam még nem fejezte be.
– Ezenkívül – folyta a a másik –, nagyon nem
tetsze , ahogy a talpnyalói támogatást várva néztek rá,
bár nem sokat tudo adni nekik. Egyáltalán nem tetsze .
Mindannyian születe bajkeverők, egyik sem valami
bátor fickó, és nem véletlenül gyűjtö e őket maga köré,
készül valamire. Az juto eszembe, ha több is akad a
fajtájukból, nem kellene bátorítani őket azzal, hogy
kiengedjük a főkolompost. Ezért tarto am magamnál a
kulcsot. Tehát összehívod a káptalangyűlést? Ha igen,
hol és mikor?
– Miből gondolod, hogy összehívom?
Will kérdése csak egy fáradt pillantást válto ki
Tamból.
– Mert már rég i az ideje. Holnap van a vízkereszti
böjt, tehát istentisztelet lesz mindenféle rituáléval meg
ceremóniával, a püspökök díszbe öltöznek. Elég jó
alkalomnak tűnik, sőt még jobbnak is a többinél, mivel
rengeteg feladatot adtál az embereknek, ezért nem
könnyű mindenkit összehívni. Meg aztán úgy tűnik,
mintha elfeledkeztél volna de Molay nagymester
leveleiről…
Will elkomorodo .
– Nem, nem feledkeztem el, csupán túlságosan
elfoglalt voltam. De mi van az iratokkal?
– A dátum. Holnap, január hatodikán kell őket
felnyitni.
– Ezt tudtam, Tam. Komolyan azt hi ed, elfelejtek
egy ilyen fontos dolgot?
– Nem… de sok minden lefoglalt mostanában. Tehát,
mi lesz?
A kérdés talált, mert már Willt is hetek óta
foglalkozta a. Tényleg, mi lesz? Tudta, hogy a
nagymester üzenetét az ado napon feltétlenül fel kell
nyitni és elolvasni, ezen nem lehete változtatni. Viszont
a felolvasás esetleges következményei és a szárnyra kapó
feltételezések hosszú ideje nem hagyták nyugodni.
Annak az esélye, hogy a levél valami pozitív dolgot
tartalmaz, meglehetősen csekély volt. Hónapokkal
korábban írták, jóval a most kialakult helyzet elő , és a
közelmúlt eseményei sokkal mélyrehatóbbak, sokkal
nagyobb jelentőségűek és sokkal pusztítóbbak voltak,
mint azt de Molay sejthe e. Másrészt Will az eltelt
hónapok során kialakíto valamiféle egyensúlyi
helyzetet azzal, hogy kizárólag az új közösség
létrehozására koncentrált, valamint a közös igényre,
hogy rendet teremtsenek a kialakult zűrzavarban, amibe
belecsöppentek. A legnagyobb félelme most az volt – bár
ezt magának is alig akarta elismerni –, hogy de Molay
nagymester üzenete semmissé teszi mindazt, aminek az
eléréséért eddig oly keményen dolgozo . A levél
kibontásával kapcsolatos legijesztőbb rémálma az volt,
hogy parancsot kap rá, társaival és hajóival együ térjen
vissza La Rochelle-be. Egy ilyen, teljes tudatlanságban
leírt utasítás négy hónapnyi száműzetés és kitagadás
után maga lenne az öngyilkosság.
Rájö , hogy Tam válaszra vár, ezért kurtán bólinto .
– Nos, holnap elolvasom, és csak reménykedhetünk
benne, hogy a tartalma nem tesz értelmetlenné mindent,
amit a megírása óta elértünk. Ezt már eldöntö em,
miközben te bezártad a rabokat. Az ő ügyük túlságosan
sürgető ahhoz, hogy félretegyük, Tam. Amint lehet, túl
kell esnünk rajta. Éppen ezért holnaputánra összehívtam
a káptalangyűlést. A ól függően, mit tartalmaz az irat,
talán az én dolgomat is megkönnyíti a továbbiakban.
– Vagy megnehezíti – vonta meg a vállát Tam. – A
feljebbvalóknál sosem lehet tudni… ha érted, mire
gondolok.
Will figyelmen kívül hagyta a megjegyzést és a hozzá
tartozó gonoszkodó vigyort, és teljes komolysággal
felelt.
– Jöjjön hát, aminek jönnie kell. Pa anj lóra, és vidd
meg a hírt Brodickba. Magaddal akarod vinni Mungót?
Nem? Akkor vegyél magadhoz némi élelmet és zabot a
raktárból, és egy órán belül állj készen az indulásra.
Addigra megírom az utasításokat Kenneth-nek és
Formadieu püspöknek, azokat magaddal kell vinned.
 Will gyorsan visszatért a szállására, egy pillanatra
sem feledkeze el róla, hogy az utasítások megírásához
kért egy óra éppen hogy csak elegendő lesz mindarra,
amit elterveze .
A bárónő távozásának napján – Will azóta alig
gondolt a nőre, és amikor mégis eszébe juto , az emlék
mindig előcsalt belőle egy apró mosolyt, mielő
eltökélten más ügyek felé fordult – általános gyűlésre
hívo mindenkit, és ismerte e a terveit. Meg sem
próbálta kisebbíteni aggodalmaikat, és világosan
megfogalmazta a veszélyt, amit puszta i létükkel
jelentenek a skót birodalom uralkodójára. A hi estvérek
csendben hallga ák, mohón i ák minden szavát,
egyikük sem panaszkodo , amikor parancsba adta, hogy
mostantól minden villás, vagyis templomosra utaló
szakállat rövidre kell vágni, minden templomos jelzést át
kell festeni vagy elrejteni, és jellegzetes páncéljaiktól is
meg kell szabadulniuk. Rámutato , hogy i , a sziget
biztonságában feltehetően nem kell hagyományos harcot
vívniuk, így az egyszerűbb, páncélingből és lábvédőből
álló vértezet is tökéletesen megfelel. A továbbiakban
nem lovagolhatnak alakzatban, a lovakat nyolcas vagy
kisebb csoportokban kell elhelyezniük, jó messze a
környéken élőktől, hogy a kíváncsi idegenek ne tudják
megállapítani a fajtájukat és a pontos számukat.
Azután ke éválaszto a a haderejét, Kenneth öccsét
meghagyta saját, száz lovagból és fegyvernökből álló
egysége élén, és azt az utasítást adta neki, hogy a veterán
Reynald de Pairaud-val, mint segédtisztjével, valamint
Sir Edward de Berenger-val, mint haditengerészeti
tanácsadójával rendezkedjen be a brodicki kastélyban.
Ez az épület le a templomosok defacto főhadiszállása a
szigeten, valamint Formadieu püspök, a papok és a
laikus testvérek o hona. Az ő feladatuk az volt, hogy
megalakítsanak egy olyan közösséget, amely élelemmel
látja el a rend testvériségét. A szomszédos Lamlash-
öbölben fognak kikötni a kis flo a kereskedőhajói, a
lovak többségét pedig a Brodick mögö i lápvidéken
szórták szét.
A többi harcost, körülbelül százhúsz embert
á elepítik a sziget északkeleti részébe, Lochranza
várába, a kegyveszte klánfőnök, Menteith valamikori
lakhelyére. A biztonságos, könnyen védhető öbölre néző
vár lesz a gályaflo a bázisa, a helyőrséget a La Rochelle-i
katonák fogják adni. A nehéz csatamének több mint felét
szintén odaviszik, és a vár körüli meredek, füves
völgyekben rejtik el őket, távol a kíváncsi tekintetektől.
Voltak egyéb intézkedések is, és a hi estvérek nem
fogadták mindegyiket kedvezően. A következő
napokban már el is kezdődö a morgás és a sugdolózás,
de azon kívül, hogy nyitva tarto a az egyik fülét a
komolyabb problémákra – amiben Tam és Mungo is
nagy segítséget nyújto –, Will nem törődö az
elégedetlenkedőkkel, hagyta, hogy az idő és a
megszokás eltompítsa a változásokkal szembeni
ellenkezést. Ám a jelek szerint legalább egy zúgolódó
csoport elkerülte a figyelmét, de most eltökélte, hogy
végképp felszámol minden ellenállást.
Íróeszközöket készíte a dolgozóasztalára, és
gyorsan papírra vete e az utasításokat Kenneth-nek:
készítsen elő elegendő élelmet és szálláshelyet a
Lochranzából érkező helyőrség számára. A katonák húsz
mérföldet menetelnek, talán a megszoko nál is
éhesebbek és fáradtabbak lesznek, mivel Will ezú al
keményebb menetet akart előírni, hogy a partraszállás
óta első alkalommal próbára tegye az állóképességüket.
Ugyanakkor ki akarta használni a lehetőséget, hogy
emlékeztesse őket a fegyelemre, melyről mostanában
igencsak hajlamosak megfeledkezni.
A másik levelet Formadieu püspöknek írta, őt arra
utasíto a, tegye meg a szükséges előkészületeket a
káptalangyűléshez a vízkereszt utáni napra. A lovagok
gyűlésére sötétben kerül sor, mint mindig, és szigorú
biztonsági őrizet melle , elzárva a kíváncsi fülektől és
szemektől. Vecsernye elő kezdődik, és addig tart, amíg
meg nem tárgyalják a káptalan összes ügyét. Bár a
káptalangyűléseknél nem számíto gyakorinak, hogy
reggelig elhúzódjanak, volt már rá példa. Will eleve
aggódo a megbeszélni kívánt kérdések nagy száma
mia , és az egészet csak tetézte az engedetlenség,
összeesküvés és zendülés, valamint a fele es
megtámadásának ügye. A püspöknek írt utasítások
sokkal nagyobb gondot okoztak számára, mint a
Kenneth-nek szóló parancsok, annak ellenére, hogy a
papnak nem volt szüksége utasításokra a részleteket
illetően, viszont szerete volna a lehető legpontosabb
lenni, nem akarta, hogy a káptalan papsága túlnyúljon a
hatáskörén, és túlságosan nagy befolyást próbáljon
szerezni a dolgok menetében. Willnek ebből a
viselkedésből már nagyon elege volt, miközben tisztában
volt vele, hogy ez mindig is így lesz, amíg akad egy pap,
amelyik a fejére helyezheti a mitrát. Ám a püspökök,
prelátusok és papok ambícióit általában nehézség nélkül
tudta kezelni. Mivel egyik fenyegetésüktől sem kelle
tartania, képtelenek voltak befolyásolni vagy
megfélemlíteni. A rend törvénye leírta, hogy a
káptalanban minden ember szava egyenlő: a legújabb
lovag is vitába szállhato a legtiszteletreméltóbb
érsekkel, és Will ezt a fajta egyenlőséget akarta leginkább
megőrizni.
Ebből a nézőpontból szere e volna, ha Martelet és
társai ügyét tárgyalják meg először. Aztán ha őket
eltakaríto ák az útból, felolvassa a nagymester
pergamenjeit, abban a reményben, hogy utasításokat
találnak benne a közösség számára ebben a nehéz
időszakban. Miután minden döntést meghoztak, és a
nagymester kívánságait rögzíte ék a káptalan
feljegyzései közt, sor kerülhet az általános ülésre a rend
összes tagjának részvételével, rangtól függetlenül, ahol
kihirdetik a nagymester és a káptalan utasításait.
Mire befejezte a második levelet, aláírta és
lepecsételte mindkét dokumentumot, Tam is
megérkeze a küldeményekért. Azonnal indult, a
leveleket menet közben te e be az övéről lógó tasakba.
Will egy darabig még ült a helyén, tenyerével a szemét
dörzsölve, aztán nekivágo a lépcsőnek, hogy beszéljen
Bruno püspökkel, a lochranzai rangidős pappal, és
ellenőrizze Montrichard tisztjeinek előkészületeit, az
emberek és állatok összegyűjtését a másnapi útra.
 2.

Mióta tizennyolc éves korában csatlakozo a rendhez,

Will legnagyobb élményei közé tartozo , amikor a
rendház összegyűlt testvéreinek kántálását hallgatha a.
A felnő férfihangok mély vibrálása a drága füstölőktől
illatozó, és a hajnal elő i sötétségben gyertyákkal
megvilágíto templom boltíves mennyezete ala olyan
élményt ado , amit leginkább a misztikus jelzővel tudo
volna leírni. A hangok, a visszhangok, a füstölők és a
pislákoló fények elegye arra bátoríto a, hogy elhiggye:
Isten odafent van valahol, és méltóságteljes helyesléssel
néz le az ilyen eseményekre.
A brodicki kastélyban nem volt boltíves mennyezet a
fejük fele . A káptalant a nagy déli fogadóteremben
hívták össze, az ajtókat fegyveresek őrizték. Az ének
ugyanolyan mély és vibráló volt, mint máskor, de a
magas mennyezetű helyiségben eltörpült az összejövetel,
és a hatás sem volt olyan lenyűgöző. Ahogy az antifóna
utolsó hangjai is elhaltak, az összegyűlt lovagok
mozgolódni kezdtek, a torkukat köszörülték, de mielő
bárki megszólalhato volna, Sir Reynald de Pairaud
felállt, hogy mindenki jól láthassa, és egyik kezét a
hagyományoknak megfelelően felemelve jelezte, hogy
szólni kíván a káptalan elő . Az öregember, akiről Will
feltételezte, hogy szembe fog szállni vele a bevezete
változtatások mia , meglepő módon támoga a őt, és az
öccse szerint dicséretre méltó munkát végze az utóbbi
hónapban, mint Kenneth főhadsegédje.
 Will a Kormányzótanács egyedüli képviselőjeként a
káptalan rangidősének számíto , megelőzte még a
preceptort, de Montrichard-t is, aki rendesen a keleti
széket foglalta volna el. Így Will most egyedül ült az
emelvényen, az elsötétíte terem keleti felén, a
preceptornak juto az északi emelvény, Sir Narremat
ellentengernagynak pedig, aki de Berenger távollétében
a haditengerészetet képviselte, a déli, Sinclair balján.
Formadieu püspök, a rend zöld köpenyes rangidős
prelátusa Will-lel szemben ült a nyugati dobogón,
mögö e helyezkedtek el a papjai, akik a gyűlés minden
szaval feljegyezték. A káptalan hi estvérei a négyszög
alakú terem északi és déli felében, székeken foglaltak
helyet.
Willre, mint a káptalan mesterére hárult a feladat,
hogy szólítsa a jelentkezőket, illetve eldöntse,
szólhatnak-e, amikor szeretnének. Körbenéze a
teremben, rápillanto a vádlo ra, Martelet-re, aki
bűntársaival együ , láncra verve állt a bal oldalon. Nem
lá a a férfi arcát, de hosszú szakálla, melyet dacosan, az
ujjaival alakíto villásra, egyértelművé te ék kilétét. Will
visszafordult de Pairaud-hoz.
– Reynald testvér, a preceptor testvér tájékoztato ,
hogy szólni szeretnél a hi estvérekhez.
– Így van, William testvér. – De Pairaud egy
pillanatra Martelet-re néze , majd vissza Willre. – A
levélről van szó, melyet szerete de Molay
nagymesterünk küldö , hogy ma i felolvassuk,
testvérem. Rögtön megemlíte em a preceptor
testvérnek, amikor eszembe juto , és ő is ragaszkodo
hozzá, hogy a figyelmedbe ajánljam i a káptalan elő ,
meghajolva magasabb rangod elő . – Megköszörülte a
torkát. – Hagyományosan mindig a fegyelmi kérdéseket
vesszük előre, mielő rátérnénk az egész közösséget
érintő ügyekre. – Tétovázva lenéze a kezére, majd újra
fel. – Az juto eszembe, és hangsúlyozom, ez csupán egy
javaslat, hogy jelen esetben talán érdemesebb lenne
felolvasni a nagymester levelét most, a megvádolt
bűnösök színe elő . – A nagy teremben tökéletes csend
és mozdulatlanság uralkodo , minden szempár az idős
lovagra szegeződö , aki gondosan megvakarta a
szakállát, mielő folyta a. – Mióta elhagytuk
Franciaországot, nem kaptunk útmutatást
feljebbvalóinktól, pedig nyilvánvaló, hogy igen nagy
szükségünk lenne a jó tanácsokra. Tisztában vagyok
vele, hogy a kérdéses levél nem elégítheti ki ezt az
igényt, mivel a Franciaország elhagyásához vezető
események elő íródo , de akkor is egy üzenet
nagymesterünktől, és csak feltételezhetjük, hogy annak a
dilemmának a fényében születe , amely a megírása
idején foglalkozta a de Molay nagymestert. – Ismét
elhallgato , mintha arra várna, hogy valaki közbevág, de
senki nem te fel kérdést, és nem is vita a, amit
mondo . Végül megvonta a vállát. – Mindössze arról
van szó, hogy a szívem mélyén úgy érzem, engedélyezni
kellene a jelenlévő nyolc vádlo nak, hogy hallják, amit a
nagymester közölni akart velünk, mielő az ítélőszék elé
állnak. Lehet, hogy a mindnyájunknak szóló
útmutatások és tanácsok hatással lesznek rájuk és
viselkedésükre. Mindössze ennyit szere em volna
mondani.
Will tudta, mit fog mondani a veterán lovag, mert
beszéltek erről de Montrichard-ral előző éjszaka, így
egyetértően bólinto de Pairaud felé, mielő felállt és
ceremoniális széke mögé lépe .
– Legyen hát. Sir Reynald ékesszóló kérésének
engedve hozzájárulok, hogy a foglyok jelen legyenek
ennél az egyedi alkalomnál. Egyedi, mert soha nem fog
megismétlődni. – A szék melle i kis asztalról felemelte a
bőrtokot. – Közösségként ez az első gyűlésünk új
o honunkban. Nem az első összejövetel, hiszen azon
túlestünk a tengerparton, de kétségkívül az első
gyűlésünk, mint a helyzete megszilárdításán dolgozó
közösségé. Tudom, egyikőtöknek sem kell elmondanom,
milyen nehéz felada al állunk szemben, amikor
megpróbálunk porainkból újjászületni i , Arranon,
különösen, mivel mindezt útmutatás nélkül kell
megtennünk. Kétszáz éve először évkönyveink,
feljegyzéseink és históriáink segítsége nélkül kell
megoldanunk saját problémáinkat. Ám nem vagyunk
híján az erőforrásoknak. Lehet, hogy nincs a
birtokunkban minden íro feljegyzésünk, de hála a
Mindenhatónak, vannak emlékeink, tanulságaink és
tapasztalataink arról, hogyan kell intéznünk a
dolgainkat a szabályok értelmében, melyekre
felesküdtünk. Ezekből rengeteggel rendelkezünk, és ha
együ működünk, kölcsönös jóakara al dolgozunk,
akkor elérhetjük, amit el akarunk érni, és ha szükség van
rá, újra is kezdhetjük.
Az újrakezdés említése su ogásokat és mormogást
válto ki a jelenlévőkből, de Will felemelte a kezét, hogy
elcsendesítse az embereket.
– Tudom, mire gondoltok, de kérlek, figyeljetek a
szavaimra… ha szükség van rá. Lehet, hogy ez a szükség
sosem merül fel, bár ezt jelenleg nem tudhatjuk.
Elküldtük a hajóinkat, és ha Isten is úgy akarja, már
visszafelé tartanak Franciaországból, híreket hoznak
o ani hi estvéreink sorsáról. Azonban addig, amíg
vissza nem érnek, nem tudhatjuk az igazságot, és hat
nap híján már három hónapja, hogy a nagymester
utasításának engedelmeskedve kihajóztunk. Ám a
nagymester ideadta ezt, hogy hozzuk magunkkal, és azt
parancsolta, hogy a mai napon nyissuk fel… vagyis
egészen pontosan a tegnapin. De a lényeg, hogy i van,
és mivel Reynald testvérünk jobban olvas nálunk, és
erős, tiszta hangja van, felkérem, hogy jöjjön át ide, a
keleti részre, és közvetítse számotokra nagymesterünk
üzenetét. Reynald uram, előrelépnél?
De Pairaud felállt és végigsétált a termen oda, ahol
Will ült, aki addigra kinyito a a bőrtokot, és átadta a
benne lapuló levelet.
– Ha gondolod, ellenőrizd a pecsét sértetlenségét, és
jelentsd mindenkinek, elkerülendő bármiféle félreértést.
De Pairaud a levélen lévő írásra pillanto , kissé
meglepe en néze fel Willre bozontos, ősz szemöldöke
alól.
– De hiszen ez neked szól, Sir William. A te neved
van rajta.
– Valóban nekem címezte, mivel én vagyok az
összekötő nagymesterünk és az i eni hi estvérek közö .
Bontsd fel és olvasd fel nekik. Nem lehet benne semmi
olyasmi, amiről ne tudhatnának.
A lovag ellenőrizte a csomagot. Közelről megnézte a
pecsétet, alaposan megvizsgálta, majd a magasba emelte.
 – Testvéreim, mint látjátok, a kezemben tartok egy
lezárt levelet, melyet Sir William Sinclairnek címeztek, és
amely nagymesterünk, Sir Jacques de Molay sértetlen
pecsétjét hordozza. Bár a küldemény neki szól, William
azt kérte, olvassam fel nektek innen, a keleti székből,
abban a reményben, hogy fontos tanácsokat, útmutatást
és utasításokat tartalmaz. Ha adtok nekem egy kis időt,
úgy teszek, ahogy Sir William kérte.
Hüvelykujját a pecsét alá feszíte e, a viasz darabokra
tört, ahogy felnyito a a csomagot, és tartalmát a bal
kezébe fogta. A küldemény három darabra vált szét, az
egyik egy összetekert, bőrszíjjal lazán összefogo levél
volt, három lapból állt, és kézzel vágo pergamenre
írták. A második szintén egy levél volt, szorosan
összetekerve, a nagymester személyes pecsétjével. A
harmadik pedig egy hosszúkás, téglalap akku csomag,
viaszos ruhába tekerve, rajta Will neve – ez
egyértelműen kizárólag neki szólt. De Pairaud szó nélkül
lete e a Will széke melle i asztalra, míg a második
levelet odanyújto a Willnek, aki megvonta a vállát, de
meg sem próbálta átvenni tőle. De Pairaud válaszként
szintén vállat vont, azt is lete e az asztalra, aztán
kinyito a az első levelet, és a szöveget a fény felé
fordítva megköszörülte a torkát.
– Az áll benne… – Rögtön elharapta a mondatot,
mert rájö , mennyire közönségesen hangzik, és tiszta,
éles hangon olvasni kezdte a levelet.
A Párizsi Templomból.
Igaz és hűséges testvérünknek, William
Sinclairnek, a Salamon-hegy és a Krisztus
Szegény Lovagjainak Rendje
Kormányzótanácsának tagjának. Üdvözlet
Jacques de Molay nagymestertől.
Kedves Testvérem!
Miután eljuto ak hozzád utasításaim a
jelenleg Franciaországban kibontakozó
eseményekkel kapcsolatban, és abban a
biztos tudatban, hogy betű szerint
végrehajtod őket, szükségét érzem kifejteni
gondolataimat, melyeknek legutóbbi
beszélgetésünkkor hangot is adtam, hogy
biztos lehessek benne, rangtól vagy
pozíciótól függetlenül egyetlen ember se
kérdőjelezhesse meg mindazt, amit a
következőkben tenni fogsz szent rendünk
érdekében.
Úgy döntö em, teljes mértékben
megbízom benned, és megosztom veled
néhány gondolatomat és
meggyőződésemet, melyeket nem
tarto am időszerűnek felfedni
tanácsnoktársaim elő , mégpedig olyan
okokból kifolyólag, melyek levelem
további részében nyilvánvalóvá válnak.
Zavart hitetlenkedéssel és vonakodva
ugyan, de mostanra már elhiszem, hogy a
hozzám érkező figyelmeztetések minden
tekintetben a valóságot tükrözték, és hogy
rendünk – annak ellenére, hogy hosszú
időn át kiemelkedő módon és hűséggel
szolgálta az egyház és a kereszténység
céljait – felháborító hazugságok és
rágalmak célpontjává vált, melyek célja,
hogy lerombolja hírnevünket és hitelünket,
melyre több mint kétszáz évig tartó
hűséges szolgála al te ünk szert.
Ugyancsak meg vagyok győződve róla,
hogy ennek a vérlázító hadjáratnak a
forrása maga a király, a Capet-házból való
Fülöp, ezen a néven a negyedik, és a rend
szolgálatában eltöltö emberöltő ala első
alkalommal érzek félelmet és
kétségbeesést, mert szükségünk órájában
nincs segítségünk és támogatásunk, ahová
fordulhatnánk. Ebben az esetben nem
támaszkodhatunk rendünk gazdagságára,
mivel nincs időnk mozgósítani ezt a
vagyont, és elterjeszteni mindazt, amit
tudunk. És még ha nem így lenne is, semmi
bizonyítékunk sincs gyanúnk
alátámasztására: nem tudjuk igazolni
feltételezéseinket, és mire tudnánk, már fait
accomplival néznénk szembe.
Kétségbeese ségem forrása maga a
pápa, Krisztus helytartója, illetve a római
Szentszék. Rendként szent esküvel
fogadunk hűséget és engedelmességet a
pápának, és ezt te ük már megalakulásunk
óta. Testvériségünk több mint százötven
éve rendületlenül tarto a magát ehhez az
eskühöz, és az egyház hadseregeként
működö , elköteleze en támoga a és
hajto a végre a pápai akaratot.

Á
 Ám a ól tartok, ez a pápa most sokkal
jobban törődik a francia király
kiszolgálásával és elégede ségével, mint a
római egyházzal és hűséges szolgái
sorsával. V. Kelement Capet Fülöp hozta
létre, és ugyanilyen gyorsasággal el is
távolíthatja őt a helyéről. Minden józan
gondolkodású ember tisztában van vele,
hogy Fülöp legfőbb bizalmasa, Guillaume
de Nogaret cselszövései révén már végze
egy pápával, aki csalódást okozo neki, és
gyaníthatóan megmérgezte az utódját is,
hogy megtisztítsa Kelemen útját Péter
trónjáig. Kelement pedig nem kell
emlékeztetni az igazságra, hogy
meghajoljon mohó, pénzéhes ura akarata
elő .
Ezeket a dolgokat csak neked mondom,
mert korábbi beszélgetéseinkből tudom,
hogy hasonlóan gondolkodunk. Mit
tudnánk hát tenni mi, akiket köt eskünk és
becsületünk, hogy elkerüljük földi urunk
rosszindulatát, vagy ez esetben
közömbösségét, ha elfogadja az in absentia
ellenünk felhozo vádakat?
Ebben a megvilágításban feltételeznem
kell, hogy az október tizenharmadikára
megjósolt események valóban be fognak
következni, és hogy Isten akaratából ezeket
a sorokat három hónappal később, a rá
következő év vízkeresztjének böjtjén
elolvasod. E három hónap ala két dolog
történhet.
Az első, kívánatosabb és józanabb
esemény, hogy a francia király elismeri,
hibát követe el, amikor megvádolta
nemes rendünket, és a
Kormányzótanáccsal összeülve megpróbál
megoldást találni az incidensre. Ennek
hiányában a másik alternatíva, hogy a
korona végrehajtja mesterkedéseit, és a
Szent Inkvizíció hajtóvadászatot indít a
templomosok ellen a francia társadalom
minden szintjén, az állam pedig az
egyházzal karöltve elkobozza a
franciaországi rend minden ingó és
ingatlan vagyonát.
Ez egy nagyon komor jövőkép
számunkra, drága testvérem, de ha az
előbbi lehetőség valósul meg, és rendünket
hivatalosan is felmentik a zendülés és
árulás szándékának vádja alól, akkor nem
elképzelhetetlen, hogy ennek híre még nem
juto el oda, ahol éppen tartózkodsz.
Éppen ezért mindannyiunk érdekében
intézkedj, hogy amint lehetséges, követeket
küldj Franciaországba, természetesen
minden olyan jelzés eltávolítása után,
melyek alapján templomosként lehetne
azonosítani őket, és ezzel veszélybe
sodornák magukat. Ezek az emberek
egyszerű kereskedőként szálljanak partra,
tegyenek úgy, mintha nem érdekelnék őket
a franciaországi ügyek, és gyűjtsenek
információt testvériségünk o ani
helyzetéről.
A második lehetőség már sokkal
kellemetlenebb, és nagy lelkierőt kíván
tőled, mivel gyakorlatilag a Templomos
Rend teljes megszűnését jelenti
Franciaországban – és be kell vallanom,
jómagam inkább erre számítok.
Meggyőződésem, hogy Capet a rend
elpusztítására tör. Talán azért, mert nem
ve ük fel őt a sorainkba, és a büszkesége
ezt nem bírja el, de azt hiszem, nem ez a fő
ok. A morálisan és anyagilag is tönkrement
Capet irigykedik a vagyonunkra, és az ő
kincstára kiürült. Azt látja, hogy rengeteg
föld és birtok van a kezünkben, árut
szállítunk és kereskedünk, és mindez soha
nem lenne elérhető számára további
elköteleze ségek és adósságok nélkül.
Túlságosan csábító neki, hogy birtoklási
vágy nélkül tudjon rágondolni.
Tehát ha ez történik, William testvér,
akkor a rend, melynek huszonharmadik
felkent nagymestere vagyok, minden
bizonnyal megszűnik létezni ebben az
országban. És ha ezzel a kétségbeesés
bűnét követem el, nem tudom, hogyan
lennék képes elkerülni, mert cinikussá
váltam, aki felismer egy még nála is sokkal
nagyobb cinikust Franciaország távoli,
megközelíthetetlen és embertelen
királyában, Capet Fülöpben.
Erőnk és hatalmunk ellenére ezt a csatát
Fülöp fogja nyerni, mert az egyház az ő
háta mögö áll, és a pápa a hatalmában
van. És ilyen támogatással, a pápa
jóváhagyásával gyakorlatilag
sebezhetetlen. Márpedig kizárólag ekkora
támogatással hajthat végre egy ilyen
nemtelen és aljas támadást az egyház
harcos rendjei közül a legrégebb,
legdicsőbb és legbefolyásosabb ellen. Fülöp
mindent meg fog tenni. Kényszerítésre és
kínzásra számítok, hogy megtudja
titkainkat, besározza becsületünket és
bebizonyítsa bűnösségünket – bár hogy mi
lesz ez a bűn, még nem tudom. És ez az
oka, amiért vonakodom megosztani a
gondolataimat másokkal. Az ilyen
gondolatok ugyanis árulásnak minősülnek.
Viszont az ember még kínzás hatására sem
árulhat el olyasmit, amit nem tud. Ahelye
tehát, hogy veszélybe sodornám papjaimat
a tudás átadásával, inkább mindent
lediktálok egy megbízható írnoknak, aki a
fent említe időpont elő visszatér ciprusi
o honába, így biztonságban lesz
minda ól, ami Franciaországban történik.
Azt gondolom, szerencsésnek
mondhatjuk magunkat, ha bármink
megmarad az elő ünk álló tisztogatást
követően. Rendünk minden tulajdona
eltűnik Fülöp és a Vatikán kincstárában,
nem feltétlenül egyenlő arányban elosztva.
Ha hi estvéreink közül néhányan életben
maradnak, azok újra átélhetik a rend korai
időszakát, amikor a lovagok önként adták
fel addigi életüket a megváltás kereséséért,
lete ék a három nagy esküt és teljes
szegénységet fogadtak, és nem tarto ak
meg mást, mint a fegyverüket, a ruhájukat
és a lovukat. Franciaországon belül
befolyásunk és hatalmunk napjai meg
vannak számlálva, a legnagyobb félelmem
mégis az, hogy a határon kívül a többi
keresztény király is követni fogja Fülöp
példáját, megrészegíti őket a vagyon,
amely többé már nem áll az egyház
védelme ala .
Ezek a dolgok kívül esnek az én
irányításomon, William testvér; csupán
észrevételezem az engem aggasztó
dolgokat. Jómagam a franciaországi
renddel együ fogok élni vagy halni, bármi
is történjék, és mivel esküm megakadályoz
abban, hogy bármilyen fegyvert emeljek
feljebbvalóimra, elviselek minden ellenem
irányuló te et vagy ítéletet, függetlenül
a ól, mennyire tartom igazságtalannak.
Egyvalamit azonban még van módom
és lehetőségem megtenni, most is,
miközben ezeket a sorokat írom: annak
adom át a hatalmat a renden belül, akinek
akarom. Éppen ezért mellékelek a levélhez
 egy hivatalos kinevezést is, melyet a
Kormányzótanács rangidős tagjai
ellenőriztek. A Templomos Rend
nagymestereként kézjegyemmel lá am el,
lepecsételtem, és ezennel kinevezem
hűséges alárendeltemet, William Sinclair
testvért, a Salamon-hegy és Krisztus
Szegény Lovagjainak lovagját a rend
mesterévé Skóciában – vagy azon a helyen,
ahová menekülése során vetődik –,
amennyiben lovagjai és fegyvernökei
körében marad, és továbbra is elkötelezi
magát a rend ősi titkai és rituáléi
megőrzésének, melyeket az elődei,
hi estvérei és rendtársai hagyományoztak
rá.
A kinevezést eme levélhez mellékelem.
Ha eljön az idő, olvasd fel hangosan a
káptalan elő , és áldásommal folytasd a
megkezde munkát. Atyáink istenei
óvjanak téged és a többieket.
Testvéri együ érzéssel,
Anno Domini 1307. október hetedik napján,
Jacques de Molay lovag és nagymester
Miután de Pairaud elhallgato , egy ideig senki sem
szólalt meg, teljes csend ereszkede a teremre. Aztán
valahol a keleti emelvénytől jobbra eső részen lassú,
ritmikus csa ogás hangzo fel, ahogy az egyik lovag
jobb kezét a combjához csapkodta, felelevenítve egy
ritkán megidéze hagyományt, amely az idők folyamán
a káptalan tetszésnyilvánításává vált. Gyorsan
csatlakoztak hozzá mások is, végül már az egész
gyülekezet tapsolt, a vasba bújtato karok és a felsőtestet
takaró nehéz láncingek összeverődése egyedi, fémes
há érritmust ado a meztelen tenyerek és a combok
csa anásának.
Will a rendben eltöltö ideje ala mindössze két
alkalommal találkozo hasonló tetszésnyilvánítással, és
mindkétszer ő is részt ve e benne. A ke őből most
három le , és ez alkalommal minden szál szőr égnek állt
a tarkóján, mert a rend lovagjai nem bántak bőkezűen
ezzel a fajta tapssal; általában valamilyen nagyon
jelentős te re vagy fejleményre tartoga ák. Szigorúan
véve ez a káptalan szabályainak megsértése volt, mivel
ilyen alkalmakkor semmiféle olyan hangot nem lehete
kelteni, ami nem a felszólalások része volt, viszont senki
nem szólt egyetlen szót sem, így nem nagyon lehete
kivetnivalót találni benne.
Sinclair arca elvörösödö az elégede ségtől, és csak
komoly erőfeszítések árán sikerült megőriznie tartását.
Nem hagyta, hogy érzelmei kiüljenek az arcára,
miközben azon gondolkodo , mit kellene most tennie.
Bármennyire is hízelge neki a taps, a szabályok ellen
való volt, és meg kelle volna állítania, de nem akart
ilyen durván közbeavatkozni, mivel a káptalangyűlés
körülményei valóban egyediek voltak. Martelet-re és a
többi láncra vert fogolyra pillanto , lá a, hogy az
összeesküvők vezetője mereven áll a helyén, leengede
karral, és megvető dühvel bámul maga elé.
Will az összegyűlt hi estvérekre néze , majd lassan,
előretarto tenyérrel vállmagasságba emelte mindkét
kezét. Elégede en hallo a, hogy a ritmusos dobogás
lassan elhalkul, majd teljesen elhal. A csend így önkéntes
volt, nem kikényszeríte . Lassan végignéze rajtuk,
érzékelte várakozó tekintetüket, de sokáig egyetlen szó
sem juto eszébe. Aztán egy pillanat ala eszébe villant,
mit akarnak hallani tőle. Megköszörülte a torkát, és
tiszta, éles hangon megszólalt.
– Ez a káptalangyűlés különleges, testvéreim,
akárcsak az ünneplésünk. Különleges, egyedi és példa
nélkül álló. Gondolkodjatok el ennek a szónak a
jelentésén. Különleges. Azt jelenti, minden tekintetben
egyedi: azt jelenti, kiemelkedő, hogy nincs hozzá
hasonló. Azt jelenti, új, még sosem tapasztalt. És
tökéletes szó arra, hogy jellemezze ezt a gyűlést.
– Rendünk történetében még sosem írtak olyan
levelet, amely akár csak hasonlatos le volna ehhez,
vagy amely ennél jobban megmuta a volna, mennyire
törődik nagymesterünk a gondjaira bízo szervezet
sorsával és biztonságával. Ez már önmagában is
különleges dolog.
– Rendünk két évszázaddal ezelő i megszületése óta
soha nem történt meg, hogy egy új vezetésnek a
Kormányzótanács útmutatása és támogatása nélkül
kelle letennie az alapokat… még a szeldzsuk törökök, a
szíriai Szaladin szultán és a muszlim hordák ellen vívo
tengerentúli hadjáratok fortyogó zűrzavarában sem. Ez
az első ilyen eset. És ez a maga komor és ünnepélyes,
sajnálatos és elképzelhetetlenül gyászos módján szintén
különleges.
Végignéze az összegyűlt testvérek arcán, hagyo
nekik időt, hogy magukba fogadják szavait, és lá a a
gondterhelt ráncokat, ahogy mondanivalója leülepede
bennük.
 – Egyedül vagyunk i , testvéreim, egy olyan helyen
és helyzetben, melyet fél évvel ezelő még
elképzelhetetlennek tarto unk volna. Magunkat kell
irányítanunk, a segítség legkisebb reménye nélkül.
Legközelebbi testvéreink, az angliai templomosok el
vannak vágva tőlünk, nem is tudnak i eni
jelenlétünkről, és a ól tartok, Robert királyhoz fűződő
kapcsolatunk mia nem is mondhatjuk el nekik, hogy i
vagyunk. Magunkra vagyunk utalva. És a munkát most,
ma, ebben a pillanatban el kell kezdenünk.
Elhallgato , jelentőségteljes pillantást vete a
vigasztalanul álló foglyokra, de egyikük sem érte e meg
ennek a gesztusnak a fontosságát.
– Mielő azonban továbblépnénk a tárgyalásra, rá
kell térnünk a nagymester hivatalos kinevezési
dokumentumára, melyet a leveléhez csatolt. – Ismét De
Pairaud-ra néze . – Reynald testvér, megtennéd, hogy
feltöröd a nagymester pecsétjét, és felolvasod a
dokumentumot a káptalannak?
De Pairaud ezú al már felkészült, kurtán bólinto ,
mielő felemelte a második levelet, hogy határozo an és
habozás nélkül feltörje a pecsétet. A viaszdarabok jól
hallható koppanással hullo ak a fapadlóra. A lovag
maga elé tarto a a szorosan összetekert pergament, és a
másik kezével szétnyito a. Néhány pillanatig
tanulmányozta a tartalmát, majd krákogo és
nekikezde az olvasásának.
A Salamon-templom és a Krisztus Szegény
Lovagjai Rendje minden hi estvérének és
hívének, és mindenkinek, rangtól és
beosztástól függetlenül.

É
 Én, Jacques de Molay, a fent említe
rend huszonharmadik nagymestere a rend
Kormányzótanácsának jóváhagyásával
ezennel kinevezem szerete és
köztiszteletben álló testvérünket, a roslini
Sir William Edward Alexander Sinclairt
Skócia templomos mesterévé.
Elrendelem továbbá, hogy amennyiben
engem, a rend nagymesterét, valamint
testvériségünk Kormányzótanácsának
tagjait halálunk vagy fogságba esésünk
megakadályoz feladataink teljesítésében,
vagy a megfelelő utód kinevezésében,
abban az esetben a fent említe William
Edward Alexander Sinclair, Skócia
templomos mestere veszi át a rend
nagymesterének feladatait, felelősségét és
tisztségét, és ő lesz a cím huszonnegyedik
birtokosa.
Úgy legyen!
Anno Domini 1307. október negyedik napján,
De Molay nagymester, saját kezével
Will Sinclair ugyanúgy megdöbbent, mint a többi
jelenlévő. A skóciai templomos mesteri cím is elég
meglepő volt, hiszen soha nem álmodo ekkora
megtiszteltetésről. A nagymesteri kinevezés viszont
mindent túlszárnyalt. Ám ahogy kezde magához térni,
és összeszedte a gondolatait, már átlá a, mit is takar
pontosan ez az előléptetés – a lehető legmagasabb szintű
támogatást de Molaytól, aki pontosan megérte e,
mekkora feladat vár Willre.
 A taps újrakezdődö , de Will ezú al egy gyors
mozdula al elhallga a a.
– Köszönöm a támogatásotokat, testvérek – mondta
–, de valamit félreérte etek. Ezú al nincs mit támogatni,
és imádkozom az Úrhoz, hogy ne is legyen. De Molay
nagymester legjobb tudomásunk szerint él és jól van,
akárcsak rendünk többi tisztviselője. Alig egy hónapja
küldtük el négy hajónkat azzal a felada al, hogy
kereskedjenek Franciaország tengerpartjai mentén.
Bármelyik nap várható a visszatérésük friss hírekkel.
Csak akkor, az új információkkal felvértezve tehetünk
bármit is, hogy reagáljunk az o honi helyzetre. Közben
azonban bőségesen lefoglal bennünket, hogy felépítsük
új o honunkat, legyen az reményeink szerint bármilyen
ideiglenes is. Később erről még szólok, de most más
üggyel kell foglalkoznunk. – Anélkül, hogy odanéze
volna, a foglyok csoportjára mutato . – Zendülés és
engedetlenség. – A szavak hosszan visszhangzo ak a
csendben. – Nyolc ember áll i bilincsben, és a
testvériség alapvető elvei ellen való bűnökkel vádoljuk
őket. Mondhatnánk, hogy a közelmúlt eseményeihez
képest ezek a bűnök csupán apró kihágások. Ezt kell
eldöntenie a káptalannak. Jómagam nem vállalok
szerepet a tárgyalásban, preceptori jogával élve de
Montrichard testvér képviseli a vádat. Ám a vádak
súlyos természete mia valamit el kell mondanom.
Mindannyian, akik i jelen vagyunk, lete ük a hármas
esküt, amikor beléptünk a rendbe: szegénységet
fogadtunk, szüzességet, illetve engedelmességet
feljebbvalóinknak. Ezek közül az engedelmesség a
legfontosabb, mert a szabályzat és a feljebbvalók felé
mutato engedelmesség nélkül csupán csőcselék
vagyunk, mégpedig mindenki másnál veszélyesebb
csőcselék, mivel harcra és ölésre képeztek minket, és
csőcselékként romlást hozhatnánk magunkra és
mindenki másra körülö ünk.
Elfordult, tekintete a jókedv legkisebb nyoma nélkül
végigsiklo a sorokon.
– Figyeljetek rám. Most férfiként beszélek; nem mint
magas rangú tisztségviselő, hanem mint egy hi estvér
az övéi közö , a rend veterán lovagja, és a szívemből
szólok. Az elmúlt hónapokban túlságosan eltávolodtunk
a mindennapi fegyelemtől, ez az igazság, melyet
mindnyájatoknak el kell ismernetek. Az igazság azonban
jóval túlmutat ezen, és sokkal nyugtalanítóbb. Az elmúlt
években nagyon messze sodródtunk gyökereinktől.
Lusták le ünk és hanyagok, mindannyian, ezt most ki
merem mondani nyíltan és hangosan i , a káptalan elő ,
mert tudom, hogy csak mi halljuk az igazságot.
– Akkó eleste és szentföldi területeink elvesztése óta
mi, a rend lovagjai és fegyvernökei sok tekintetben
kormánylapát nélküli hajóvá váltunk, mert létezésünk
értelme több mint százötven évig a hit és az egyház
védelme volt a Szentföldön. Amikor elveszte ük az
o ani küzdelmet, elveszte ük az utat, és szomorúan kell
mondanom, hogy ezzel a megbecsülésünket is az
emberek szemében. A bevehetetlennek és
elpusztíthatatlannak vélt akkói erőd elvesztését nekünk
tulajdoníto ák, a kudarcot a mi küszöbünk elé
helyezték. Mi voltunk az egyház érdekeinek képviselői a
tengerentúlon, és most mindenki úgy véli, nem lá uk el
megfelelően a feladatunkat. Mindannyian tudjuk, hogy
ez nem igaz, az emberek viszont igaznak hiszik, és
semmit sem tehetünk, hogy ezen változtassunk. Túl sok
idő telt el. Már senkit nem érdekel, milyen megbecsülést
szereztünk a megalakulásunk óta. Senki nem emlékszik
a sikereinkre, az elmúlt időszak dicső te eire. Csak a
kudarcot és a Szentföld elvesztését látják.
Hirtelen felemelte a hangját, szinte kiáltva mondta a
következő szavakat, és lá a, hogy a váratlan hangra
megrezzennek a sorok.
– Mi pedig mindezt bátorítjuk! A Templomos Rend
bátorítja a múltban és a jelenben tanúsíto
viselkedésével! Megkönnyíte ük ellenségeinknek, hogy
gyűlöljenek minket. A rend sehol nem fizet adót, de a
szövetségesei sem, a kereskedők, pénzkölcsönzők és
céhtulajdonosok, akik a haszon érdekében, a rend
felügyelete ala lopnak és csalnak, és mindeközben
templomosnak nevezik magukat annak ellenére, hogy
sosem fogtak kardot a kezükbe, és soha nem védtek meg
semmit saját kapzsiságukon kívül. Közéjük tartoznak a
Templom úgyneveze hi estvérei is, akik soha nem
szolgáltak úgy, mint mi.
– Gondoljatok bele, hogy néz ki ez mások, a kevésbé
szerencsések szerint. Úgy látják, tele vagyunk
előjogokkal, nem kell adót fizetnünk és
elképzelhetetlenül gazdagok vagyunk, miközben ők nap
mint nap a túlélésért küzdenek. Látják a
kereskedőbirodalmunkat, és gyűlöle el tekintenek rá. A
papok látják, hogy a hajóink szabadon kalózkodhatnak,
hogy a kincseskamráink tele vannak arannyal, és hogy
nem fizetünk adót, ezért az ő szemükben uzsorások
vagyunk. És minden ember, a ól tartok, nem is ok nélkül,
arrogáns, pöffeszkedő szájhősnek tart minket, akik villás
szakállal, finom ruhákban és a legjobb lovakon
parádéznak, és lenézően tekintenek mindenkire, akit
maguknál kevesebbre tartanak… vagyis mindenkire, aki
nem templomos.
Elhallgato , hangja ugyanolyan gyorsan elhalkult,
ahogy az imént felerősödö , majd sokkal csendesebben,
komorabban folyta a.
– Ez az igazság. És igazából ez jelente e a
végzetünket Franciaországban, és valószínűleg máshol
is. Az emberek nevezhetik akárhogy, és foghatják
bármire a történteket, végeredményben mi okoztuk a
bajt saját magunknak azzal, hogy okot adtunk az
embereknek az irigykedésre, a megvetésre és a
gyűlöletre magunkkal szemben. Azt hiszem, nincs
köztünk senki, aki kétségbe vonhatná az elhangzo ak
gazát, ha veszi magának a fáradságot, hogy
lelkiismeretesen átgondolja.
– Most azonban Skóciában vagyunk, ahol
köszönhetően a bajoktól sújto birodalomban szolgáló
elődeink erőfeszítéseinek, rendünket továbbra is nagy
becsjen tartják. És amíg i vagyunk, felte szándékom,
hogy ez így is maradjon. Kelőbb kifejtem terveimet és
kiadom az utasításokat, mint Skócia mestere, most
azonban visszavonulok, és hagyom, hogy a káptalan
tárgyalja meg ezeknek az embereknek az ügyét.
Mindössze egyetlen tanácsot adok: a múlt bűnei
jóindula al és tiszta lelkiismere el megbocsáthatók, ám
jelen esetben a megbocsátást, amennyiben így döntőtök,
okosan kell mérlegelni a jövőben várható viselkedés
tükrében. Ennyi a mondanivalóm. Ismeritek a
procedúrát, tudjátok, milyen büntetés jár, ha bűnösnek
ítélitek őket. De Montrichard komtur, ha végeztetek az
üggyel, és elküldetsz értem, kifejtem a káptalannak a
terveimet. Addig is átadom neked a keleti széket.
 Will lelépe az emelvényről és kisétált a
káptalangyűlésről, visszatért emeleti szállására. Tam
Sinclair éppen akkor lépe ki a helyiségből egy kosárral
a kezében, miután pótolta a tüzelőt a kandalló melle .
Amikor meglá a Willt, megállt, lebiggyeszte e ajkát, és
a félhomályban a lovagra sandíto .
– Be lesznek falazva?
Willt meg sem állt, úgy válaszolt.
– Szerinted azt érdemelnék?
– Nem nekem kell eldöntenem, de azt hiszem, az
embernek valami nagyon borzalmasat kell elkövetnie,
hogy ezt a büntetést kapja… bedugják egy üregbe a fal
mögé, ahol nem kap friss levegőt. Nem tudok
re enetesebb halált, talán csak ha élve földelik el egy
koporsóban. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen
ez is ugyanaz az átkozo dolog, csak ti adtok a
fogolynak kenyeret és vizet, hogy életben maradjon,
amíg arra vár, hogy megfulladjon. És mindezt csak azért,
mert nem vágta le a szakállát?
Will megtorpant, néhány szívverésnyi ideig
mozdulatlanul állt, mielő a fejét csóválva megfordult és
földijére néze .
– Nem. Nem, nem, nem, Tam, annak nem sok köze
van hozzá. A szakállnak végeredményben nincs
jelentősége. Az engedetlenség az, ami számít… az
arrogancia, a kevélység, és a példa, amit mások elé állít a
szándékos ellenállással. Ezt kell kigyomlálnunk, mielő
virágba szökken és elterjed. Emelle a befalazás jelen
esetben szóba sem jöhet, az a lázadás legvégső
büntetése. Ezeket a fickókat valószínűleg egy hónap
elzárásra ítélik, kenyéren és vízen. Martelet ke ő, vagy
akár három hónapot is kaphat. De biztosan nem lesz
befalazva.
– Gondolod te – morogta Tam. – Hiszen o sem
vagy, hogy felügyeld a tárgyalást. Mi van, ha
pimaszkodik velük, mire valamelyik ostoba elveszti a
fejét, és mégis elítélik? Furcsább dolgok is történtek már.
– Akkor megvétózom az ítéletet. Most azonban
írnom kell, amíg tart a tárgyalás. Van bent tinta?
Tam megvetően néze végig rajta, és válaszra sem
mélta a az ostoba kérdést. Az üres kosárral a kezében
elvonult.
 3.

Alig egy óra telt el, mire Willt visszahívták a

káptalangyűlésre. Vi e magával a pergament, melyre
felírta azokat a pontokat, melyeket ismertetni akart a
hi estvérekkel a nagymester levelének
folyományaképpen. Egyetlen pillantással megállapíto a,
hogy a foglyokat eltávolíto ák, és mindenki vigyázzban
állva várja az érkezését, de nem mutato érdeklődést a
történtek iránt. Ehelye kurtán bólinto a preceptornak,
aki állva várta, hogy visszaadja neki a keleti emelvényt
és a káptalan elnöklését. Will azonban megkérte, hogy
maradjon az emelvényen és foglaljon helyet az oldalán.
Amint de Montrichard leült, Will a többieknek is
engedélyezte, hogy kövessék a példáját.
– Testvéreim, nem rabolnám az időtöket, hiszen a
gyűlés már így is sokáig húzódo , de hallgassátok
szavaim, melyeket Skócia mestereként, Jacques de Molay
nagymester felhatalmazásával intézek hozzátok.
Korábban már említe em, milyen viselkedést várok el,
amíg i tartózkodunk. Most megismétlem még egyszer,
és ezú al némi indoklást is fűzök hozzá, mert nem
becsülhetem alá annak a fontosságát, amit a mai naptól
mindannyiunknak meg kell értenünk.
– Robert Bruce, a skót király jóvoltából kaptunk
menedéket ezen a földön, én pedig mindannyiunk
nevében a leköteleze jévé váltam, cserébe a kiváltságért,
hogy i lehetünk. – Elhallgato , tudatában volt, hogy
mindenki feszülten figyeli. – Robert király kitagado nak
számít Kelemen pápa és római követői szemében,
viszont bírja a skóciai egyház vezetőinek
megingathatatlan támogatását, élükön Skócia
prímásával, William Lambertonnal, a fife-i St. Andrews
érsekével és William Wishar al, a glasgow-i
egyházmegye püspökével. Ilyen mértékű támogatás a
pápai kiátkozás ellenében példátlan az egyház
történetében a keresztény államokban, és ennek a
támogatásnak a legmeglepőbb eredménye, hogy a skót
püspököket az avignon-i kúria nem ítélte el
engedetlenségükért. Ám ennek magyarázata egyszerű: a
királynak a skót püspökökön keresztül vannak barátai a
kúriában, a kiátkozást pedig a király politikai ellenségei
harcolták ki egyértelműen önös érdekekből, melyek
sokkal inkább politikai, mint vallási természetűek.
Éppen ezért a rendelet vita tárgyát képezi, és a Robert
támogatása mia Londonban raboskodó Lamberton
érsek alá tartozó Moray püspök biztos benne, hogy a
kitagadás visszafordítható a kánonjogban, és hogy a
tiltást fel lehet oldani.
– És i a mi dilemmánk, ami egyben a királyé is: az
uralkodó kiátkozása az egész népére vonatkozik. A
kánonjog szerint, melyet az i eni püspökök jóvoltából
nem tartanak be, Skócia birodalmának összes lakosa is ki
van átkozva, amíg meg nem tagadják és el nem
mozdítják a helyéről Robertet. És addig nem
részesülhetnek a szentségekből. Csakhogy a királyt jog
szerint, törvényesen megkoronázták I. Robert néven, és a
korona ennek a királyságnak a legősibb és legszentebb
hagyományai szerint pihen a homlokán, a birodalom
skót családjai és a normann franciák nemesi házai
elismerték őt királyuknak.
 – A puszta jelenlétünk a szigeten, ez a káptalan
nagyobb fenyegetést jelent a kiátkozás visszavonására,
mint bármi más, főleg most, hogy Robert király
megpróbál békét kötni az ellenségeivel. Mi, a templomos
rend franciaországi túlélői kellemetlen helyzetbe
hozhatjuk a királyt és püspökeit, mivel mi magunk is
szökevények vagyunk, akik a pápai harag elől futunk.
Jelenleg nem tudjuk, hogy az anyaszentegyház elő
milyen hivatalos vád ért minket, bár napokon belül erről
is többet fogunk tudni, abban azonban biztosak
lehetünk, hogy Kelemen pápa Fülöp király mellé állt,
amikor az előidézte rendünk bukását szülőföldünkön.
– Az alapján lehet némi elképzelésünk róla, mekkora
veszélyt jelentünk a királyra. Ha kitudódna, hogy
Arranon rejtőzködünk, a skót uralkodó védelme ala .
Ellenségei kihasználnák i eni jelenlétünket, hogy
kényelmetlen helyzetbe hozzák és befeketítsék az
egyház szemében. Azt fogják mondani, nyíltan és
szándékosan szembehelyezkedik a pápával és
szövetkezik a francia király ellen. És hogyan
tagadhatnánk ezt, miután az elmúlt három hónapban
átéltünk egy alaptalan királyi tisztogatást, és
száműzetésbe vonultunk? Amikor államügyekről és
elképzelhetetlen vagyonokról van szó, a befolyásos
emberek hajlamosak a jog elferdítéséhez, az igazság és a
morális tisztaság beszennyezéséhez folyamodni. Robert
Bruce pedig igencsak befolyásos emberekkel dacol i ,
Angliában, és a római egyházban egyaránt. Ez az
igazság, testvéreim.
Újra szünetet tarto , a csend ezú al olyan sokáig
tarto , hogy az emberek mocorogni kezdtek a székükön,
egymásra néztek, arckifejezésük ugyanolyan különböző

É
és jól felismerhető volt, mint maguk az arcok. És ahogy
Will figyelte őket, maga is elcsodálkozo , mennyire
képes lekötni őket a szavaival. Ilyen hosszan és
választékosan még soha nem beszélt.
– Helyi mesterként tehát a következőképpen
döntö em, és a káptalan lezárásaként ki is hirdetem
határozatomat, hogy a teljes közösség hallja és elfogadja.
Eddig is ez irányban munkálkodtunk, de a szükség most
megköveteli, hogy fenntartsam korábbi, korlátlan
parancsnoki jogkörre vonatkozó törekvésemet, és
tökéletes engedelmességet kérjek tőletek, ezért jól
figyeljetek. A mai nappal a Salamon-hegy és a Krisztus
Szegény Lovagjainak Rendje i , Arran szigetén
megszűnik létezni az emberek számára. – Megvárta,
hogy a megdöbbentő bejelentés után mindenki magához
térjen. – Egyszerűen eltűnik.
– Feladatunk, vagy inkább kötelességünk e ől a
pillana ól az, hogy álcázzuk jelenlétünket, megvédjük
magunkat és identitásunkat, és mindeközben
gondoskodjunk róla, hogy nagyvonalú vendéglátónk, a
skótok királya a mi oldalunkról biztonságban legyen.
Vagyis a szakállra vonatkozó utasítás a mai naptól
törvény. Ezenkívül minden hi estvérünk, a püspökök és
ministránsaik kivételével felhagy a szerzetesi tonzúra
viselésével, és hagyja szabadon nőni a haját. Ez csupán
egy újabb külsőség, a kereszténység korai időszakából
származik, hogy a szerzeteseket Isten rabszolgáiként
tüntessék fel. Mi tudjuk, kik vagyunk, ismerjük a
feladatunkat és a kötelességünket, és ez minden, amire
szükségünk van. Minden mást, ami templomos
kilétünkre utalna, elrejtünk szem elől. Van elég
fegyverünk, és i nincsenek ellenségeink. Ha az ellenség
mégis ránk talál, gyorsan fel tudjuk fegyverezni
magunkat, de úgy fogunk harcolni, mint a tulajdonukat
és saját életüket védő emberek, nem mint a fegyelmeze
francia századokban felvonuló páncélos lovagok… bár
ha a szükség úgy hozza, még erre is sor kerülhet.
– Láthatatlanná válunk, testvéreim. Sokan vagyunk,
és nincsenek velünk asszonyok, de ezt csak a legélesebb
szemű megfigyelők vehetik észre, velük azonban
elbánunk. Skócia háborúban áll, Arran pedig a király
személyes birtoka, ahol biztonságban képezhet friss
csapatokat, illetve szállásolhat el zsoldosokat. Talán ki
fog tudódni, hogy franciák vagyunk, de mindenki
felbérelt katonáknak fog látni bennünket, nem pedig a
Templomos Rend hi estvéreinek. Valamit egyértelművé
kell tennem, testvéreim: amit most elmondtam, nem
fogja megváltoztatni vagy semmissé tenni az életünket
meghatározó szabályzathoz való ragaszkodásunkat.
Minden rituálé és ceremónia, köteleze ség és feladat
ugyanolyan marad, mint annak elő e, a szabályzat
szigorú betartása pedig szent és sérthetetlen lesz.
– Ami a harckészültséget illeti, a kiképzés ugyanúgy
folytatódik tovább, bár kisebb csoportokban, a nagyobb
hadgyakorlatokat és manővereket pedig olyan helyen
rendezzük, ahol nem láthatják kíváncsi szemek.
Felállt a székéről.
– Nagyjából ennyi a lényeg, testvéreim. Az írnok
papok kidolgozzák a részleteket, és amint elkészülnek,
továbbadják nektek. Egyvalamit azonban még kérnék
tőletek, ez abból következik, amit eddig elmondtam.
Úgy vélem, szükség lesz a közösségünk ke éosztására,
hogy ne kelljen nagy számban északra és délre
vonulnunk a feladataink elvégzéséhez, és északon,
Lochranzában szeretnék kinevezni egy alparancsnokot,
saját káptalannal. – A nyugati emelvénynél összegyűlt
zöld ruhás püspökökre néze . – Formadieu püspök
testvér, megkérhetnélek, hogy fordítsd erre a feladatra a
figyelmed? Rád bízom a csapatok elosztását, illetve az
alpreceptor és a tisztségviselők kinevezését.
A püspök felállt, és formális meghajlással jelezte a
feladat elfogadását, Will pedig végignéze a
gyülekezeten.
– Úgy legyen. Most pedig, püspök uram, ha
végigvezetsz minket a záró rituálén, a hi estvérek
távozhatnak, hogy átgondolják az elhangzo akat. A
főtiszteket később várom a szállásomon.
 4.

– Még soha nem hallo alak egyszerre ennyit beszélni,

testvér, és meg kell mondanom, fele ébb jól csináltad.
Napokra elegendő gondolkodni valót adtál a
hi estvéreknek, amin elrágódhatnak. Mit iszunk?
Kenneth Sinclair érkeze elsőként, bátyja után alig
egy perccel lépe be annak szállására. Will vigyorogva
mutato az asztalra, ahová Tam már kikészíte e a korsót
és a kupákat.
– Mindig is én voltam a család esze. Mi történt a
tárgyaláson?
Kenneth mindke ejüknek töltö , és az egyik kupát
átadta Willnek, miközben odakint kopogó léptek jelezték
a többiek érkezését.
– Elzárás, kenyéren és vízen. Két hónap Martelet-
nek, aki egy csepp megbánást sem mutato , és egy
hónap a többieknek, köztük a sebesültnek, Gilbert de
Sangpurnak is. Egyesek szerint olcsón megúszták.
– Szabad! – szólt ki Will, amikor kopogta ak az
ajtón.
De Narremat, de Montrichard és néhány másik
hi estvér lépe be.
– És te mit gondolsz? – néze Will az öccsére.
– Egyetértek. Különösen Martelet esetében. Az egy
rothadt alma, amely az egész hordót megronthatja. Nem
tört meg, és nem fog egykönnyen megváltozni.
 – Meg fog, amikor egyedül találja magát és rájön,
mennyire kirívó a viselkedése. Észre fogja venni, hogy
nem illik a többiek közé, és fegyelmezi magát. Uraim,
helyezzétek magatokat kényelembe.
Will üdvözölte a vendégeket, és mindegyiknek saját
kezűleg töltö bort – ez az egyszerű udvariassági
gesztus sok mindent elárult Will Sinclair különleges
jelleméről öccse számára. Maga Will azonban már bánta,
hogy idehívta hi estvéreit, mert nagyon kíváncsi le
volna a nagymester harmadik küldeményének
tartalmára. A felismerés, hogy a kinyitásával még órákig
várnia kell, váratlan türelmetlenséggel töltö e el, amit
csak azzal tudo semlegesíteni, hogy a szokásosnál is
figyelmesebben viselkede tisztjeivel, akik
bizonytalannak és félénknek tűntek. Láthatóan nem
tudták, mit akarhat tőlük, és azt sem, ők mire
számítsanak Willtől a káptalan elő te drámai
bejelentést követően.
Végül a preceptor, Richard de Montrichard te e fel a
kérdést, amely láthatóan mindőjüket foglalkozta a.
Borral a kezükben beszélge ek, némelyek ülve, mások a
lobogó tűz melle állva, és voltak, akik a falnak
támaszkodva vita ák meg a káptalangyűlés eseményeit.
Will valamivel távolabbról figyelte őket, egyelőre nem
akart közbeszólni, ám észreve e, hogy de Montrichard
tekintete az övét keresi, és az idősebb lovag felemelt
kézzel jelzi, hogy szólni szeretne.
– Sir William, ha megengeded, volna egy kérdésem.
– Nem szükséges engedélyt kérned, Sir Richard. Ez
kötetlen beszélgetés, kérdezz bátran.
 – Nos, uram, a kérdésem a viseletre vonatkozik… a
tartozékokra…
Will elmosolyodo .
– A ruházatra.
– Pontosan. Egyetértek mindennel, amit ma
hajnalban mondtál. Tökéletesen érthető mind a mi
biztonságunk, mind Robert király ügye szempontjából.
Mint rámuta ál, láthatatlanná kell válnunk. De… ha
félretesszük a palástunkat és a köpenyünket, ahogy azt
javasoltad, mégpedig a páncélzatunkkal együ , akkor
mit fogunk viselni helye e?
Will csaknem felnevete , de emlékezte e magát,
hogy ezeknek az embereknek a viselkedését és minden
te ét, életük minden napját pirkada ól alkonyatig a
rend szabályzata határolja be. Semmiféle elméletük nem
volt az öltözködés és a viselkedés szabadságáról, hiszen
egész életükben a rendtől kapo ruházatot viselték.
Állhatatos, ám jórészt közönyös emberek voltak, akik el
sem tudtak képzelni, hogy az eddig megszoko ól
eltérően viselkedjenek. Will így csak bólinto , komor
ünnepélyességgel ve e tudomásul a kérdést.
– Nos, Richard testvér, azt fogjuk viselni, amit eddig
is… egyszerű, dísztelen zubbonyt, és kényelmes
nadrágot a hideg ellen. A többi ruhánkat félretesszük,
kicseréljük a helyiek által is viselt viaszos
gyapjúköpenyre és más ruhadarabokra: bőrzeke, cserze
és kikészíte bőrpáncél. Ígérem, nem fogunk megfagyni.
És ha a következő kérdésed az lenne, honnan fogjuk
ezeket beszerezni, megnyugtathatlak, hogy már i is
vannak. A déli parton él egy nagy takácscsalád, akik
minden évszakban ruháza al látják el a helyi halászokat.
A Lochranza ala i öböl partján pedig cserzővargák
laknak. Bár a takácsokkal még nem tudtam beszélni, a
cserzőkkel már tárgyaltam, és biztos vagyok benne,
mindkét család lelkesen fogja nekünk készíteni a ruhákat
némi ezüstért cserébe. Különösen, ha mi szállítjuk nekik
a bőrt és a gyapjút, melyet remélhetőleg már fel is
rakodtak a hajóinkra. Efelől tehát nyugodt lehetsz,
testvér. – Ám lá a, hogy a bizonytalanság még nem tűnt
el a preceptor arcáról. – Nem tűnsz nyugodtnak. Talán
valami nem érthető?
– Nem, Sir William, szó sincs róla – jö a szinte
bocsánatkérő válasz. – Csupán azon gondolkodom, hogy
fogjuk megkülönböztetni egymást… úgy értem, a
rangunkat.
Will hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét.
– Miért lenne rá szükségünk? Egyszerre alig leszünk
i kétszázan. Van olyan ember a parancsnokságod ala ,
akinek nem tudod a nevét és a rangját?
– Nem, természetesen nincs.
– És van köztük olyan, aki nem ismer fel téged, vagy
a többi jelenlévőt?
De Montrichard egyre kétségbeese ebbnek tűnt,
végül de Narremat ellentengernagy siete a segítségére.
– Sir William, szerintem a preceptor testvér a
konfliktus vagy harc esetén követendő procedúrára
gondol. Bevallom, bennem is felmerült ugyanez a
gondolat, mivel mindenki ugyanúgy fog kinézni. Egy
tengernagyot fel kell ismerniük az embereinek, akárcsak
egy szárazföldi parancsnokot.
Will bólinto .
 – Jó kérdés, és már nekem is eszembe juto . Viszont
mi most az eseménytelen hétköznapokról beszélünk, és
a napi munka közben nincs szükség különleges
ismertetőjegyekre. Folytatjuk a napi imákat és rituálékat,
ami már önmagában elég lesz, hogy fenntartsa a
helyreállíto fegyelmet. Háborúban, ha sor kerül
egyáltalán ilyesmire Arranon, színes jelvényekkel és
zászlókkal fogjuk azonosítani egymást. – Újra a
preceptorra néze . – Mindent elrendeztem, Sir Richard,
az előkészületek folynak, és egy hónapon belül minden
ember ismerni fogja a színeket.
De Montrichard bólinto , a beszélgetés innentől
általánossá vált, minden irányból érkeztek a kérdések, és
Willnek folyamatosan koncentrálnia kelle . Ennek
következményeképpen gyorsan teltek az órák, majd
amikor végre mindenki távozo , Sinclair elégede séget
érze . Sokkal többet ért el, mint amiben reménykede ,
és még o sem ütközö ellenállásba, ahol pedig
számíto rá.
Tam az utolsó látogató távozása után felszíto a a
tüzet, és jelentőségteljes pillantást vete az asztalon
heverő felbontatlan csomagra.
– Az micsoda?
– Nem tudom, még nem nyito am fel. De Molay
nagymester küldte, személyesen nekem.
– És mikor szándékozod kinyitni?
– Amint te is elmégy. Mint mondtam, nekem szól.
– Hm. Azon gondolkodom, milyen lenne egy
templomos titkok nélkül. Szerintem már alig várod,
hogy megszabadulj tőlem, mivel nem a türelmedről
vagy híres, ha várakozni kell… nos, befejezem i a
dolgom, és magadra is hagylak. Tényleg, mi volt a
döntés?
Will elmondta.
– Tehát mostantól mindenkinek csupasz lesz a képe?
– Nem, nem lesz csupasz. Nektek, fegyvernököknek
semmit nem kell változtatnotok a hajatokon és a
szakállatokon, csak a tonzúrát kell benövesztenetek. A
lovagoknak viszont le kell vágniuk a villás szakállukat.
És el kell rejtenünk minden jelet, ami a kilétünkre utal.
Tam felmordult, nehéz csizmájával a tűzbe lökdöste
az utolsó hasábokat, leporolta a kezét.
– Nos, érdeklődéssel várom, miféle változásokat fog
ez hozni.
– Az, hogy kik és mik vagyunk, nem fog változni,
Tam, de a távoli szemlélőket megtévesztheti. Nem saját
magunkat, hanem a kilétünket akarjuk elrejteni, mint azt
te is tudod. Most pedig ki innen, hagyj magamra a
dolgommal!
Tam nyájasan bólinto , és miután távozo ,
határozo an bete e maga mögö az ajtót.
Will az asztalon fekvő nehéz, szövetbe tekert csomag
után nyúlt. Csúszós volt a tapintása, mert az egészet
olvadt pecsétviaszba márto ák, ami sima, szilárd, bár
törékeny védőburkot képeze rajta. Egy pillanatig
mérege e a súlyát, próbálta kitalálni, mi lehet benne,
aztán előhúzta a tőrét a derékövéből és a nyelével
lecsapo a viaszborításra. A kéreg darabjai
szétszóródtak a földön. Ám a viasz egy része beleivódo
a durva szövésű anyagba, és csak nagy nehézségek árán,
a tőr pengéjét is igénybe véve tudo hozzájutni a
csomag tartalmához.
Egy fekete vaskulcs hullo az asztalra, mielő
elkapha a volna, és néhány másodpercig mozdulatlanul
meredt a tárgyra. Karcsúbb volt, mint általában a
hasonló kulcsok, szinte már finom megmunkálásúnak
tűnt, olyan hosszú lehete , mint a kézfeje, a tolla a
templomosok egyenlő szárú keresztjét formázta. Jó ideig
összevont szemöldökkel nézte, aztán a csomag belsejébe
pillantva meglá a egy pergamenlap szélét. Kive e,
szétgöngyölte, és olvasás közben érezte, hogy kirázza a
hideg.
William!
Ha te leszel az utódom, nyilvánvaló
okokból nem árt, ha hozzáférsz a nálad
lévő ládák tartalmához. Van köztük egy
kisebb, rézpántos, lelakatolt és lepecsételt
láda. A lakatot ez a kulcs nyitja. Vigyázz rá
jól, ez a mindenkori nagymester feladata.
A ládában van az összes többinek a kulcsa.
Egyedül nyisd ki őket, a megfelelő időben,
Sion Rendjének titkát szem elő tartva,
hogy tudd, mit kell tenned, amikor a
szükség úgy hozza. Az Úr tartson meg
téged, és mindannyiunkat biztonságban, jó
egészségben.
D. M.
Will hátradőlt. Számíto erre a fejleményre, mivel
semmi értelme nem le volna úgy szállítania a mesés
templomos kincset, hogy nem tud hozzáférni. Ám a
puszta tuda ól, hogy most már megteheti, hogy joga és
lehetősége van kinyitni a nagy ládákat, és megtekinteni
mesés tartalmukat, melyet oly hosszú ideje fede a
legenda homálya, elfogta a szédülés.
Erről eszébe juto , hogy a kincs még mindig o van
az egyik hajó fedélzetén a Lamlash-öbölben, várva, hogy
biztonságos rejtekhelyre szállítsák. Vitorlavászonnal
takarták le, még rendes őrség sem vigyázo rá, és az
emberek többségének annyi dolga akadt, hogy mostanra
meg is feledkeztek a létezéséről. Ugyan több mint egy
hónap eltelt, a felada al megbízo emberek még nem
találtak megfelelő rejtekhelyet. Most már tisztán lá a,
hogy ez nem mehet így tovább. És ahogy elgondolkodo
a problémán, a válasz szinte azonnal meg is érkeze ,
hirtelenségétől libabőrözni kezde a válla. Arranon nem
léteze elég biztonságos rejtekhely a kincsnek; volt
ugyan néhány nagyobb üreg és barlang, de bármelyiket
könnyen el lehete érni.
A tökéletes hely, és ösztönösen tudta, hogy az
egyetlen hely távol volt Arrantól, a skót szárazföldön,
apja roslini birtokán, a tengertől távol, az Edinburgh-tól
délnyugatra fekvő erdős dombvidék mélyén. Will
legjobb tudomása szerint csak ő és évek óta nem láto
testvérei tudtak a hely létezéséről, a föld ala i barlangról
a szűk bejárati nyílással, melyet évekkel korábban
véletlenül fedeze fel Andrew bátyja, amikor beleese
egy nyílvessző keresése közben, és a meredek lejtőn
legurulva egy nagy, sötét üregben találta magát. A
testvérek ezután több évig használták a barlangot titkos
búvóhelyként, és esküt te ek, hogy soha nem beszélnek
róla másoknak. Will már évek óta nem gondolt a
barlangra, mivel gyerekkorában is csupán két nyáron át
használta, és biztos volt benne, hogy a testvérei is
elfelejte ék.
A bejáratot persze ki kell majd szélesíteni, mivel egy
kisfiú is alig fért be rajta, ráadásul a hasadék a tömör
sziklában volt, nem a puha földben, de a nehézségek
most nem érdekelték. A templomos hi estvérek több
mint egy évszázada foglalkoztak erődök és várkastélyok
építésével, matematikai és geometriai módszereik Sion
Rendje közvetítésével az ősi Egyiptom építészeitől
származtak. Ennek következtében a kőművesség, az ősi
és modern építőművészetek leghíresebb ága megbecsült
mesterséggé vált a templomos lovagok közö , akik csak
áldo geometriaként emlege ék a szakmát. Will
legalább tucatnyi kiváló kőművest ismert a testvériségen
belül, ebből öten ala a szolgáltak. Tudta, hogy számukra
a bejárat megnagyobbításának, majd teljes elrejtésének
feladata gyorsan leküzdhető, egyszerű kihívás lesz.
Gyomra összeszorult a várakozástól, mert tudta,
hogy a barlang tökéletes rejtekhely lesz a kincsnek,
sokkal biztonságosabb és titkosabb, mint az a másik a
fontainebleau-i erdőben, ahol a ládák évtizedekig
lapultak.
Úgy döntö , jelenleg a legfontosabb feladat a kincs
biztonságos elszállítása és elrejtése apja földjén. A
gondolat, hogy ennyi év után újra láthatja Roslint,
hallhatja apja és rokonai szerete hangját, izgalommal
töltö e el. Felpa ant a helyéről, járkálni kezde a
szobában, és gondolatban már váloga a is össze a kísérő
csapat tagjait.
– Tam! – bömbölte, és egy másodperccel később
megjelent az ajtóban lélekszakadva érkező földije.
 – Mi az? Mi a baj?
– Nincs semmi baj, fegyvernök testvér! Csupán
szólok, hogy tisztálkodj meg, szedd rendbe magad és
gyakorold a finom viselkedést. Egy héten belül indulunk
haza, Roslinba!
 5.

Az elkövetkező napok túlságosan rövidnek tűntek a

rengeteg tennivalóhoz képest, mivel a ládák
átszállításának feladata a szigetről a szárazföldre
elsődleges fontosságot kapo . Will rendelkeze egy saját
gályával de Narremat parancsnoksága ala , ám úgy
döntö , magával visz egy kereskedőhajót is, mégpedig
azok közül, amelyeknek a fedélzetét az élő állatok
szállítása mia ke éoszto ák, mivel húsz megbízható
embert akart magával vinni, tíz lovagot és tíz
fegyvernököt, és mindegyiknek szüksége volt hátasra. A
tartalék lovak számát négyre korlátozta, de vinnie kelle
négy igáslovat is a szekérhez, vagyis a harminchat állat
szállítására alkalmas hajón huszonnyolc lovat kelle
elhelyezni. A maradék helyet az expedíció tagjai
foglalták el, mivel a gályán nem fért el mindenki a ládák
melle , a ládákat pedig nem szere e volna a másik
hajón hagyni, ahol nem láthatja őket bármikor, és nem
rendelkezhet fele ük.
Az Angus Og MacDonaldnek kölcsönado gályák
egyike az előkészületek második napján ellátogato
Brodickba a szokásos őrjáratozás közben, Will pedig
megragadta az alkalmat, hogy kikérdezze a kapitányt a
legbiztonságosabb útvonalról Arran és Edinburgh
közö . A tömö szakállú, bozontos szemöldökű veterán,
akinek a tengeren töltö évek ala mély árkok
képződtek az arcán, beszélte a skót és a gael nyelvet is,
sőt valamennyit még franciául is érte .
 – Tehát meglátogatjátok a drága zöld földet –
mondta lágy szigetlakó akcentusával, amely finomíto
valamennyit a skót nyelv érdességén. – Innen egyenesen
észak felé kell indulni, fel a torkolaton, majd a Clyde
völgye mentén északkeletnek fordulni, egészen a
sekélyesig. Egy jó lovon onnan négy vagy öt nap
Edinburgh. Hová is akartok menni pontosan?
– Egy Roslin nevű helyre. Apám földje.
– Értem… sosem hallo am róla.
– Miért hallo ál volna? Apró település, és távol
fekszik a par ól, a szárazföld belsejében. Viszont te is
mondtál valamit, miről meg én nem hallo am. Drága
zöld föld? Az mi?
– Ó, az! – A kapitány hátravete fejjel, őszinte
jókedvvel nevete . – Elfelejte em, hogy nem idevalósiak
vagytok. A helyet a dicső, szent Kentigern alapíto a több
száz évvel ezelő . A szárazföldiek Saint Mungónak
nevezik, i a szigeteken viszont Kentigern a neve, a
székhelye pedig Glasgow, ami gael név, két szóból
tevődik össze, glas és glow, vagyis drága és zöld.
– Értem. És o van angol helyőrség?
– Nem tudom, mert kerülöm a helyet, de könnyen
elképzelhető. Erős város, saját katedrálissal, ezért
szerintem fontosnak tartják. Mindenesetre ne
kockáztassatok. Maradjatok a Clyde északi partja
melle , kerüljétek el a várost. A folyó partja mentén sűrű
erdő húzódik, manapság kevesen élnek o . Küldjetek
előre felderítőket, és nem lesz baj. Edinburgh onnan
körülbelül kilencven mérföldre keletre fekszik, de a
helyet, amit említe él, nem ismerem.
 Will hagyta, hogy végezze tovább a dolgát, ő maga
pedig elindult megkeresni Mungo MacDowalt, akinek
elismételte a kapitány szavait. Mungo bólinto , és azt
mondta, ismeri az utat, kölyökkorában az apjával
többször is megte e.
Másnap, egy órával napnyugta elő a brodicki
kastély tornyában ülő megfigyelő közeledő vitorlákat
jelze dél felől. Az alkony besűrűsödö körülö ük,
ahogy Will a parton állva várta a csatornaparti francia
városokból visszatérő két hajót. Ám egy rövid és
csüggesztő helyzetjelentéstől eltekintve várnia kelle
késő estig, a közös ima és a vacsora utánig, hogy
meghallgathassa a részletes híreket. Az étkezést
követően azonnal visszavonult a szállására a két
kapitánnyal.
Trebec, a szolgálaton kívül mindig vidám és nyájas
tengerész Brest breton városából származo , ezért ő a
Bres ől délre fekvő kikötőket járta végig, egészen a
spanyol határig, mivel o kisebb volt rá az esély, hogy
emlékeznek rá és felismerik. A fiatalabb kapitány, a
navarrai Ramon Ortega az északi kikötőket látoga a
meg La Rochelle-lel kezdve, ahol senki sem ismerte,
Brestig és Dieppe-ig. A városokban a legmegbízhatóbb
embereiket küldték el információt szerezni.
Egyikük sem mosolygo jelentéstétel közben, Will
pedig fel-alá sétálva hallga a őket, túlságosan feszült
volt ahhoz, hogy leüljön. De Molay előzetes jóslatának
megfelelően úgy tűnt, azon a nevezetes októberi napon a
rend összes jelentős tisztviselőjét őrizetbe ve ék és
börtönbe vete ék, hogy o várják meg a Szent
Inkvizíciót, a komor arcú domonkosokat, akik Isten
Kopóinak nevezték magukat, és akiknek a keresztény
dogma mindenek fele való szentségébe vete fanatikus
hite az elmúlt évszázadokban félelemmel és re egéssel
töltö e el az egyszerű keresztényeket. A tűz- és
kínhaláltól való re egés mindenkit meghunyászkodásra
késztete . A két kapitány meg tudta erősíteni az
inkvizítorok közreműködését, a francia partvidéken az
összes kocsmában a templomosok bebörtönzéséről
beszéltek, és vadabbnál vadabb találgatások keltek
szárnyra azzal kapcsolatban, mi történhet velük a király
börtönének falai mögö .
Will növekvő ingerültséggel és haraggal hallga a a
jelentéseket, homlokán egyre mélyültek a ráncok, míg
végül már nem bírta tovább, és türelmetlen
kézmozdula al elhallga a a a kapitányokat.
– Ez mind rendben van – morogta –, nyilvánvalóan
alapos munkát végeztek. De mi az egésznek az értelme?
Hol a lényeg? Egy dolog végrehajtani egy ilyen vakmerő
te et, de egészen más mindezt igazságtalanul
véghezvinni. Mivel vádolják az embereinket? Miféle
bűnte mia kell felelniük? Erről semmit nem
mondtatok.
A kapitányok kényelmetlenül fészkelődtek,
mindke en kerülték a tekintetét.
– Gyerünk, beszéljetek! Biztosan hallo atok valamit
a vádakról, és feltételezem, valamilyen módon közük
van az eretnekséghez. Tehát, mi a vád? Hitehagyás?
Uzsoraüzlet? Vagy inkább mindke ő, mert bármennyire
is nevetségesnek tartom, az uzsoraüzlet önmagában nem
magyarázna ilyen mértékű megtorlást. Vagy van más is?
Trebec Ortegára pillanto , aki tehetetlenül megvonta
a vállát. Az idősebb férfi mély lélegzetet ve , kihúzta
magát, aztán egyenesen Will szemébe néze .
– Ennél többről van szó, Sir William. Sokkal többről.
– Akkor áruld el, mi az, Trebec kapitány. Nem
vagyok gondolatolvasó.
A tengerész arca komor volt, a hangja fakó.
– Fekete mágia és a sátán szolgálata. Bűnök Isten és
az anyaszentegyház ellen. Pederasztia. Istentagadó
rituálék és ceremóniák obszcén cselekedetekkel, férfiak a
férfiakkal, a rend beavatási szertartásának részeként.
Istenkáromló eskük, a sátán hatalmának hirdetése… a
Templomos Tanácsot és a lovagokat bálványimádással
vádolják, állítólag egy Baphomet nevű mumifikálódo
fejhez imádkoztak, aki a sátán szolgája volt, és azért adta
nekik, hogy ezzel bizonyítsa a hatalmát. A fejet a rend
titkos kincstárában tarto ák. Ezek a vádak, és még sok
minden, amit nem kívánok említeni. – Lenéze az
asztalra. – Nők sérelmére elkövete csonkítások és
ocsmány bűnök… kannibál rituálék, melyek során
csecsemőket áldoztak fel, azok húsából e ek. – Mély,
reszkető lélegzetet ve . – Úgy tűnik, Sir William, nincs
olyan halálos vagy főbenjáró bűn, nincs olyan vétek,
amivel nem vádolták meg a rendet. A Szent Inkvizíció
még most is munkálkodik, Franciaország egész területén
kínzással csikarják ki a vallomást az emberekből.
Will Sinclair villámsújto an állt, a vér kifuto az
arcából. Végül oda sem nézve kitapoga a a székét,
leroskadt, majd néma fejrázással jelezte, hogy képtelen
elhinni, amit hallo . A kapitányok nem mondtak többet,
csak tágra nyílt szemmel figyelték őt, és várták, hogy
összeszedje magát.
 – Az Isten verje meg mindegyiket! – szólalt meg
végül alig hallható hangon. – Ez ép ésszel egyszerűen
felfoghatatlan. Az Úr taszítsa őket a pokol legmélyebb,
legsötétebb bugyrába! Átkozza meg gonosz, kicsinyes,
nyomorult és pénzéhes lelküket! A kapzsi királyét, a
puhány pápáét és lélektelen, kegyetlen szolgáikét… az
összes hűséges, megbízható, hithű keresztényét… –
Elhallgato , arca még jobban elsötétült, és a csend
egészen addig húzódo , amíg dühös és ingerült
mordulással újra ki nem húzta magát. – Legyen hát!
Átgondolom, mit kellene tennünk. Ám még mindig nem
tudunk mindent, amit tudnunk kellene. Még két hajót
várunk a Földközi-tenger partvidékéről, bár kétlem,
hogy szívderítőbb híreket hoznának. Saint-Thomast és
Umfraville-t sikerült gond nélkül kiraknotok?
Trebec bólinto .
– Igen, a bordeaux-i partoknál. Egyenesen Aix-en-
Provence-be indultak, majd délre kanyarodva Marseille-
be, ahol Charlot de Navarre-nak kelle felvennie őket.
Rengeteg idejük volt, mert az időjárás viharossá vált, és
de Navarre-nak délre kelle húzódnia, hogy Gibraltárt
megkerülve érje el Marseille-t. Biztosan jól vannak.
Will bólinto , de a gondolatait megtarto a magának.
Marcel de Saint-Thomas és Alexander d’Umfraville
mindke en Sion Rendjének tagjai voltak, és az volt a
feladatuk, hogy híreket és utasításokat hozzanak a rend
aixi titkos szentélyéből – onnan valószínűleg pontosabb
információkat kaphat, mint néhány tengerész
benyomásaiból. Szinte remege a türelmetlenségtől,
hogy hallhassa őket.

É
 – Szerintetek a többiek mikor érkeznek meg? Én nem
vagyok tengerész, semmit nem tudok a szélsebességről
és távolságról.
Ortega megránto a fél vállát.
– Legalább hét-tíz nap… de valószínűleg kétszer
annyi is lesz. A szél és az időjárás kegyelmére vannak
bízva, és az évnek ebben a szakában egyik sem
barátságos, különösen a Viscayai-öböl déli részén. Én
mostantól számítva körülbelül egy hónap múlva várnám
őket.
– Olyan sokára? – Will képtelen volt leplezi
csalódo ságát, de aztán jobban belegondolt. – Nos, ez
talán nem is olyan nagy baj. Holnap áthajózom Skóciába,
ke ő, talán három hétig is távol leszek. Így pontosan jó
lesz az időzítés. – Megragadta a szék karfáját, felállt és
bólinto a kapitányoknak. – Köszönöm a jelentést,
testvéreim. Nagyszerű munkát végeztetek. Mindössze
annyit kérnék, hogy ne beszéljetek senkinek, amíg meg
nem találom a módját, hogy egyszerre tájékoztassam a
hi estvéreket. Közben biztosan nektek is sok
elintéznivalótok van. Most menjetek.
 Roslin
Roslinbarlangja
barlangja

1.

A szarvasok már pirkadat óta legelésztek a térdig érő

cserjésben, ügyet sem vetve a hajnali szürkületre és a
rendületlenül szemerkélő esőre, amely mintha a fák
magasságában lebegő felhőkből hullo volna alá. A
füves, bokros rét enyhén lejte a csapadéktól
megduzzadt patak felé, azon túl pedig, alig
tízugrásnyira már erdő boríto a a hegyoldalt, éles,
tömör határt képezve a rét másik oldalán. A
mozdulatlan levegőt a víz hangjai töltö ék meg, a
megáradt patak csobogása keverede a falevelekre hulló
esőcseppek kopogásával, és a békéhez hozzászoko
csorda gondtalanul kószált a fűben az agancsos bika
felügyelete ala . Ám ekkor távoli, oda nem illő hang
hallatszo , melyet heves szárnycsapkodás követe ,
ahogy a meglepe fácánok felrebbentek az erdő szélén,
és a kép egy pillanat ala megváltozo . A bika felkapta
a fejét, riadalma á erjedt az egész csordára, az állatok
mozdulatlanná dermedve hallgatóztak. A bika
moccanatlanul bámulta a fákat, csupán meg-megrezzenő
füle árulkodo feszültségéről. Aztán a távoli hang
megismétlődö , ezú al valamivel közelebbről, mire az
állat megperdült, és családjával a nyomában
elszáguldo . Néhány pillanat múltán a rét üres volt.
 Az idegen hang közelede , felismerhetővé vált –
persze csak ha valaki hallga a volna –, ki lehete venni a
lószerszámok fémes csörgését, melyhez a nedves, puha
földbe mélyedő paták dobogása társult. Aztán az erdő
szélén, az ágak közö mozgolódás támadt, és három
lovas bukkant elő a sűrűből, tetőtől talpig vastagon
viaszolt, zöldesbarna lovaglóköpenybe burkolózva. A rét
szélén egy pillanatra megálltak, alaposan körülnéztek,
majd egyikük felállt a nyeregben, két ujját a szájába
dugta, és éleset fü yente . Társai előrébb lépte ek, hogy
helyet adjanak az erdőből kisorjázó többi lovasnak.
Amikor mindannyian összegyűltek, Will Sinclair a
figyelmüket kérte.
– Testvéreim – kezdte –, Isten hozo titeket
Roslinban. A napsütés talán nem olyan ragyogó, mint
amilyenhez Franciaországban hozzászoktatok, és a
levegő is hűvösebb, a hely viszont sok mindenért
kárpótol. I töltö em gyerekkoromat Kenneth
öcsémmel, és el sem tudom mondani, mennyire örülök,
hogy újra i lehetek. Apám kastélya alig egy
mérföldnyire áll innen, egy folyó fölé magasodó
sziklaszirten. Egyelőre még nem látni, de biztosíthatlak
benneteket, hogy o van, és hogy meleg fogadtatásban
lesz részünk. Ma éjjel tető lesz a fejünk fele , meleg
ágyneműben alhatunk, és jó, forró ételt eszünk. Üdítő
változatosság az elmúlt kilenc nap ételei és szálláshelyei
után. Azért veze elek át benneteket az erdőn, mert
ismerem az utat, és tudtam, ha vannak angol csapatok a
környéken, azok nagy valószínűséggel i táboroznak,
mert mérföldeken belül ez az egyetlen alkalmas hely a
táborverésre.
Körülnézve folyta a.
Á
 – Ahogy vártam, csend és nyugalom van. Ám senki
ne feledje, ezen pillana ól kezdve titkos küldetésben
veszünk részt, és vigyáznotok kell a nyelvetekre. A
jelenléteteken nem fognak csodálkozni, az i eniek
egyszerű vidéki emberek. Számukra ez a völgy és a
körülö e emelkedő hegyek jelentik az egész világot, és
fogalmuk sincs róla, mi történik egynapi járóföldön túl.
Ám ők is emberek, vagyis kíváncsiak, így kérdéseket
fognak feltenni. Ha ez történik, válaszoljatok nekik
egyszerűen, és semmi olyasmit ne mondjatok, ami
további kíváncsiskodáshoz vezetne. Harcosok vagyunk,
nem szerzetesek, és Robert király megbízását teljesítjük.
Nem lesznek közös imák és istentiszteletek. Mindenki
megérte e? – Sorban végignéze rajtuk, megvárta, hogy
bólintsanak. – Úgy legyen.
Tam Sinclairhez fordult.
– Tam, vegyél magad mellé nyolc embert,
lovagoljatok vissza az istállóhoz, ahol elrejte ük a
szekeret, és vigyétek körbe az úton a főépülethez. O
várunk titeket. A többiek velem jönnek.
A csapat ismét ke évált, Tam Sinclair visszaveze e
Mungót és hét másik fegyvernököt az erdőbe, míg Will
és tizenegy lovagból álló kísérete párokba rendeződö ,
és a mezőn leereszkedve köve e az alig tizenöt lépés
széles, megduzzadt patakot. A sziklás vízmosásban
hangos morajlással zubogo a víz. Az oszlop élén Will és
Kenneth lovagoltak, Will halkan, dallamtalanul
fütyörésze , Kenneth pedig élénken nézelődö , magába
i a o hona ismerős részleteit, ahogy közeledtek
családjuk házához. Körülbelül félúton, amikor egy
gyerekkorukból ismerős kanyarulathoz értek, Kenneth
hátranéze , hogy biztos legyen benne, senki sem hallja
őket, és semleges hangon megszólalt.
– Nem is beszéltél arról a két levélről, amelyeket az
indulásunk reggelén kaptál Franciaországból. Sajnálatos.
Will meglepe en néze rá.
– Miért mondod ezt?
Öccse vigyorogva megvonta a vállát.
– Mert rosszkedvű vagy. Csak akkor szoktál
magadban fütyörészni, ha dühös vagy és zavart, amikor
valami bonyolult problémán töprengesz. És ezt teszed,
mióta elhagytuk Arrant, vagyis biztosan a levelek mia
van, elő e ugyanis semmi bajod nem volt. Mit fogsz
mondani apánknak?
– A franciaországi helyzetről? Mindent elmondok
neki.
– Úgy érted, mindent, amit elmondhatsz. A kincset
is megemlíted?
– Igen, de csak neki. Apánk tartani fogja a száját, a
többiekkel kapcsolatban viszont vannak kételyeim. A
kincs az kincs, a miénk pedig legendás. Lehetetlen volna
megakadályozni, hogy az emberek beszéljenek róla.
Emelle ha apánk nem tudna róla, mire készülünk, csak
nagy nehézségek árán tudnánk végrehajtani a tervünket.
Ne feledd, ki kell tágítanunk a barlang bejáratát, majd
utána lezárni. Nem szeretném, ha mindezt a tudomása
nélkül kellene megtennünk. Igazság szerint nem is
hiszem, hogy meg tudnánk tenni anélkül, hogy
felkeltenénk a gyanakvását, aztán jönnének a
kellemetlen kérdések. Tehát ha ideges vagyok,
fütyörészek? Nem is ve em észre.
 – Tudom. – Kenneth vigyora még szélesebbé vált. –
Pontosan ezért teszed. Már kölyökkorodban is csináltad,
de sosem említe em, mert néha ez mente meg a
veréstől. Szerinted Tam el tudja vinni onnan a szekeret
anélkül hogy valaki kérdezősködne?
– Természetesen, ha nem próbál titkolózni. Az
emberek azt hiszik, a felszerelésünket szállítjuk, és
valójában így is van. A ládákat jól rögzíte ük és
elrejte ük. Senki nem fog benézni a ponyvák alá, holnap
pedig már el is rejtjük a kincset.
– Ha te mondod, testvér… te vagy a parancsnok. –
Kenneth felállt a nyeregben, előrekémlelt a patak
kanyarulatát követő úton. – Majdnem o vagyunk, és
ismét kölyöknek érzem magam. Előrelovagolok és
szólok, hogy jövünk. Vajon Peggy o lesz? Apa biztosan
szélütést fog kapni. Felkészítem a személyzetet a lovak
ellátására.
Ügetésre fogta a lovát, Will pedig mosolyogva
figyelte, ahogy eltűnik a kanyarban. Valamelyest
sajnálta, hogy nem fogadhatja teljes bizalmába az öccsét
és az apját. Apja keveset tudo a Templomos Rendről,
csak annyit, hogy a két fia is o szolgál, de sem neki,
sem Kenneth-nek nem volt tudomása a sokkal ősibb Sion
Rendje létezéséről.
Felmordult és megfordult a nyeregben, hogy
megbizonyosodjon róla, az oszlop szabályos alakzatban
követi, mivel perceken belül feltűnhete elő ük apja
o hona. Mindent rendben talált, de azért kézjellel
utasíto a őket, hogy zárkózzanak fel, majd tovább
gondolkodo a fütyörészést kiváltó okon. Az egyik hajó
a Földközi-tengerről az indulásuk reggelén ért vissza,
hátrahagyva társát, hogy minél előbb Arranba érjen az
íro utasításokkal a Sion Rendje aix-en-provence-i
központjából. Will több órán át olvasta a
dokumentumokat a hajóút ala , és azóta is minden
alkalommal belenéze , amikor csak tehe e, és a bennük
lévő információt továbbra is elkeserítőnek találta, bár
valójában nem is számíto semmi jóra.
Jacques de Molayt és legközelebbi tanácsadóit, a
Kormányzótanács tagjait szoros őrizet ala tarto ák
Párizsban, és az Inkvizíció tisztviselői hallga ák ki őket.
A király párizsi udvarában tartózkodó sioni hi estvérek
egyikének jelentésében az állt, hogy de Molay
nagymester állítólag több főbenjáró vétket is elismert, és
bűnösnek vallo a magát. Will minden alkalommal
megborzongo , amikor erre gondolt, mert csak
elképzelni tudta, miféle bántalmazásokat és inkvizíciós
kínzásokat alkalmaztak a rend nagymesterén, amitől
olyan állapotba került, hogy elismerjen ilyen alaptalan
vádakat.
A jelentéshez mellékelt megjegyzésben Seigneur
Antoine de Saint-Omer, Sion Rendjének udvarnagya –
Godfrey Saint-Omer, a Templomos Rend egyik
alapítójának leszármazo ja – vigasztalásként hozzáfűzte,
hogy még nem születe olyan ember, aki ellent tudo
volna állni a Szent Inkvizíció kínzásainak, melyek közö
olyan eszközök szerepeltek, mint a megégetés izzó
szénnel, megfeszítés, amíg az ízületek elváltak
egymástól, a csontok eltörése és elmozdítása, vízbe
merítés a fulladás határáig, majd ennek ismételgetése,
vagy akár a végtagok összezúzása és megcsonkítása
hüvelykszorítóval. És mindezek a módszerek napról
napra más sorrendben és összeállításban köve ék
egymást. Ezek volt az inkvizítorok eszközei… a
keresztény Isten eszközei az eretnekség elleni
háborúban. Will öklendeze , amikor először olvasta, és
az elméje azóta sem tudo szabadulni a képtelen
gondola ól, hogy ha ezekkel az eszközökkel még egy
olyan óriást is meg lehet törni, mint de Molay, akkor
mekkora esélye lehet más, egyszerűbb lelkeknek, hogy
elnyerjék a megbocsátást és a megváltást?
Megpillanto a apja házának tetejét a kiemelkedést
körbevevő fák csúcsa fölö , és a fejét rázta, hogy
megszabaduljon az elméjét gyötrő képektől. Már hallo a
a hangokat elölről, öklét a feje fölé emelte, és
megsarkantyúzta a lovát.
 2.

– És most mit akarsz tenni?

A roslini Sir Alexander Sinclair több mint egy órán át
csendben ült, amíg fiai beszámoltak a franciaországi és
arrani eseményekről, és csak azután fordult Willhez.
Késő éjszaka volt, és a közös vacsora után a
nagyteremből egyenesen abba a hálószobába veze e
őket, melyen a fiúk anyjával osztozo a megszületésük
óta. A nagy helyiségben kényelmes székek álltak,
valamint egy hatalmas kőkandalló, a tüzet tápláló
vaskos rönk érkezésük óta izzó zsarátnokokká hullo
szét.
Will megválaszolatlanul hagyta a kérdést, inkább
apját tanulmányozta, leltárt készíte a férfin észlelt
változásokról. A hatvannyolc éves Sir Alexander még
mindig megterme ember volt, széles vállú és egyenes
tartású, de látszo rajta a kor, szakálla ezüstszürkévé
színeződö és megvastagodo , hosszú, fehér haja glóriát
képeze a feje körül. Felesége tíz éve halt meg, váratlan
betegség ragadta el a férje mellől, mielő az egyáltalán
hozzászokhato volna a gondolathoz, hogy az asszony
meghalhat. A veszteség lesújto a, az erő nagy részét
kiszívta az óriás testből. Elméje azonban páratlanul friss
maradt, és a kék szempár ugyanolyan fényesen
ragyogo , mint ahogy Will emlékeiben élt.
Will végül megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs, apám.
 – Miért? Mert nem tudod, vagy mert nem akarod
tudni? A rendedből nem sokan maradtak ezen a földön,
a te harcosaidon kívül alig néhányan. Sir Alan Moray,
Sir Robert Randolph, talán még tucatnyian. És ők is
elhanyagolják rituáléitokat és a szerzetesi ceremóniákat,
mivel több mint tíz éve dúl a háború, és a templomosok
nagy része visszatért Angliába. Viszont ha hívod őket,
jönni fognak, mert nem tudnak a franciaországi
árulásról, és merem állítani, hogy örömmel
üdvözölnének egy iránymutató kezet oly hosszú idő
után. Tehát, fiam, nem tudod, vagy nem akarod tudni?
– Jelen pillanatban nem tudom. Viszont a tudás
iránti vágy emészt minden ébren töltö pillanatomban.
– Nos, az egyáltalán nem baj. A többi majd jön
magától. Annak alapján, amit elmondtatok, nem vagyok
meglepve, hogy képtelen vagy dönteni. Minden oldalról
elárultak, minden feljebbvalótok, aki támogathato
volna titeket, és alaposan át kell gondolnod a dolgokat,
mégpedig egy olyan szemszögből, amelyet eddig még
csak fontolóra sem ve él. Nem sokat tudok a rendről, de
ha bárhogyan segíthetek, csak kérned kell, ezt jól tudod.
– Igen, és nagyon köszönöm. De…
– Mi történt a kinccsel? – vágo közbe az apja. –
Remélem, jól elrejte étek, mert már a gondolat is
felbosszant, hogy Capet Fülöp ráteheti a kezét.
Megtalálta?
Will az öccsére pillanto , aki tágra nyílt szemmel, a
döbbene ől tátva maradt zajjal meredt apjukra, és
önkéntelenül is elmosolyodo .
– Éppen erről akartam beszélni, apám. A kincset jól
elrejte ük, és Fülöp kutyái nem találták meg. – Biccente
az öccse felé. – Kenneth ért oda először, a fontainebleau-i
erdő mélyére, és biztonságban elhozta az egészet. Jelen
pillanatban i van az istállódban.
Most az apja volt a soros a megdöbbenéssel.
– A kincs i van? A Templomos Rend kincse,
Roslinban? Ez szinte hihetetlen! A legtöbb ember még a
létezésében is kételkedik.
– Pedig nagyon is létezik, apám, elhiheted nekem.
Holnap megmutatom neked, de csak a ládákat. Még én
sem lá am őket soha nyitva. A tartalmuk jórészt a rend
féltve őrzö titka, felbecsülhetetlen érték. Csupán a
nagymester tudhatja, mit tartalmaznak pontosan. A két
legközelebbi helye ese szintén hozzáfér a kulcsokhoz,
de ők sem nyithatják ki a ládákat, amíg az egyikük
nagymester nem lesz.
– És te az istállóban hagytad ezeket a ládákat?
Will elneve e magát.
– Miért is ne? Semmi bajuk nem lesz. Tíz éve
hevertek érintetlenül egy franciaországi barlang mélyén,
aztán néhány hajó fedélzetén utaztak. Kibírnak egy
éjszakát az istállóban, amíg nem találunk valami
biztonságos rejtekhelyet.
Sir Alexandernek most már elég ideje volt
feldolgozni az információt, és az arckifejezése tűnődővé
vált.
– Mit tervezel? Nyilvánvalóan el akarod rejteni a
kincset, de miért hoztad egyáltalán ide?
– Mert engedelmeddel i szeretném elrejteni. – Apja
felvont szemöldökére ügyet sem vetve gyorsan
beszámolt a barlangról, melyet testvéreivel fedeztek fel, s
az öregember csillogó szemmel kuncogo .
– Jól ismerem – bólinto . – Kölyökként én is o
játszo am a barátaimmal. Elég nagy hozzá, hogy
jelentős mennyiségű kincset el lehessen rejteni benne. De
milyen nagyok azok a ládák? Ha túl nagyok, sosem
viszitek be őket. – Különös kifejezéssel az arcán
elhallgato , és Will tudta, hogy rajta is látszik a
meglepődése, mert az apja felnevete . – Nem tudtad,
hogy ismerem a helyet. William, az a barlang már az
idők kezdete óta o van, jóval azelő is o volt, hogy a
Sinclairek Roslinba érkeztek. Te megőrizted a titkát, azt
hi ed, te tudod egyedül, pedig én és a testvéreim is
ismertük a magunk idejében. És meg lennék lepve, ha
lenne a Sinclair fiúknak egy olyan generációja, amelyik
nem ugyanezt mondaná.
Az öreg ismét nevete , de ezú al halkan, szinte csak
magában.
– Fiatalon mindannyian áltatjuk magunkat –
folyta a végül. – Ugyanez van a gyereknemzéssel és a
vele járó örömmel. Mindenki, minden fiatal szerető azt
hiszi, felfedezte a nagy titkot, és ő ismeri egyedül a
csodát. Hát persze. Ez a fiatalság és a tanulás csodája…
Will csak pislogo , hallva tiszteletre méltó apja
vallomását saját emberi voltáról és esendőségéről.
Elméjét betöltö e a hirtelen jö tudat, hogy nem számít,
milyen kort ért meg vagy milyen magas rangra került,
apja mindvégig megőrizte a képességet, hogy a helyére
rakja őt, és újra gyerekké tegye. Az érzés már-már
kétségbeeséssel töltö e el, ezért megköszörülte a torkát,
és igyekeze összeszedni magát, hogy visszatérjen a
tárgyhoz.
– Igen… persze… de ezért van szükségünk az
engedélyedre és a segítségedre, apám. A magammal
hozo emberek egy része magasan képze
kőművesmester, ke en pedig építészek. Nem lesz nehéz
megnagyobbítani a bejáratot, aztán újra befalazni, ha a
kincset elhelyeztük odabent. O biztonságban lesz,
mivel egész Skóciában csak te tudsz a létezéséről. Vagy
nem így van? Te vagy az egyetlen, ugye?
Az idősebb Sinclair elmosolyodo .
– Az egyetlen, aki eszembe jut… de voltak sokan,
akik tudtak róla, amikor én még kölyök voltam. Viszont
ha visszamennek, miután az embereid befejezték a
munkát, nem fognak azon rágódni, hogy miért nem
találták meg. Bár még nem adtál magyarázatot, miért
van szükséged a segítségemre. Nekem nagyon úgy
tűnik, hogy egyáltalán nincs rá szükséged.
– Dehogynem, apám. Neked kell gondoskodnod
róla, hogy az i eniek közül senki ne kezdjen
kíváncsiskodni, ne akarja megtudni, miben
mesterkedünk az erdőben.
– Rendben, ez nem lesz nehéz. Senki nem megy a
közeletekbe, ezt legalább megígérhetem. Hajnalban az
embereitek hozzák be a ládákat. Elférnek i a sarokban,
senki még csak rájuk sem fog pillantani. Szükséged van
még valamire?
– Nem, apám, semmi másra.
– Rendben, akkor mesélj a királyunkról. Mi a
benyomásod róla? Kenneth, és te mit gondolsz?

É
 – Én nem lá am őt, apám. Csak Will beszélt vele.
Will megvonta a vállát.
– Elég… uralkodói volt, és egyenesen, őszintén,
nagylelkűen és szerényen viselkede velem szemben.
Megkedveltem. – Sir Alexander krákogó hangot
hallato , mire Will élesen rápillanto . – Mintha nem
nyűgöztelek volna le, apám. Netán nem értesz egyet
velem? – Halkan beszélt, hangjában nyoma sem volt
sértésnek, legfeljebb kíváncsiságnak.
– Nem, dehogy, kölyök. Hiszek neked, de amíg ki
nem mondtad, képtelen le em volna elhinni. Ismertem
fiatalkorában, és nem igazán tetsze a viselkedése.
Abban az időben egy pöffeszkedő úrfi volt, Plantagenet
kedvence, és nem tudo másra gondolni, csak ruhákra,
vadászatra, szerencsejátékra és nőkre. Nem olyan
anyagnak tűnt, amelyikből az erős királyokat faragják.
Apám támoga a a nagyapját, az öreg Robert Bruce-t, így
én is Bruce-pártinak számíto am, a családommal együ .
Az idősebb Robert Bruce keserű és utálatos ember volt,
még a fia sem kedvelte a társaságát, sokkal szívesebben
időzö a Plantagenet-udvarban. Az apja pedig nem
törődö vele, valószínűleg azt gondolta, akármilyen
hitvány is a kölke, legalább bírja az angol király
támogatását és védelmét… bármennyit is érjen az. Ám
az alapján, amit hallo am, és amit te elmondtál, úgy
tűnik, az úrfi felnő , Carrick gró ából Skócia királya le ,
és akik manapság ismerik, csupa jót mondanak rók.
Tehát bízol benne?
– Igen, apám, bízom. Nem áll érdekében, hogy
nagylelkű legyen velünk, hiszen a segítségét kértük,
amikor ő maga is segítségre szorulna. Megnyerő
uralkodó, nem hiányzik belőle a méltóság… királyi
jelenség, és ezt így is értem. A skóciai Robert nem csak a
nevében király.
– Ez esetben hiszek neked, és többé nem gondolok
rosszat róla. Ha már i tartunk, úgy hallo am,
megbetegede , és saját testvére, az a forrófejű Edward
szoros őrizet ala vite e Inverurie-hoz. Persze ez csupán
szóbeszéd, nem tudom alátámasztani, sem cáfolni.
Ismered, milyenek az emberek… nem tudnak semmit,
de úgy tesznek, mintha minden tudás a birtokukban
lenne. – Sir Alexander felállt, kandallóhoz lépve felemelt
egy hosszú, keskeny rönköt, és megkapirgálta vele a
parazsat, mielő néhány másikkal együ a tűzre
helyezte. Hosszú ideig állt o há al a falnak, bámulta a
feléledő lángokat, aztán megszólt, de továbbra sem
fordult meg.
– Hogyan fogod megvédeni a menekülteket? És
mennyi ideig leszel rá képes?
Will Bruce betegségén gondolkodo , aggaszto a a
hír, és valahogy elveszte e a fonalat. Zavartan néze az
öccsére, de Kenneth is ugyanolyan értetlenül viszonozta
a pillantását.
– Nem tudlak követni, apám. Mire gondolsz?
Az öregember megfordult, egyik fiúról a másikra
néze , aztán Willhez szólt.
– Említe ed, hogy te le él a mester Skóciában…
minek a mestere?
– Mint mondtam, a Templomos Rend…
– Tudom, mit mondtál nekem, William, de most arra
kérlek, gondolkodj el azon, amiről szó van. Ha a
legsötétebb félelmeid beigazolódnak… márpedig úgy
tűnik, be fognak, akkor a Templomos Rendnek vége a
keresztény államokban. A fejet már levágták, a fácán
ugyan még futkos egy darabig a szárnyaival csapkodva,
de aztán holtan rogy össze. – Felemelte a kezét, hogy
megelőzze a tiltakozást, bár egyik fia sem akart szólni. –
Vagyis az összes keresztény államban a te néhány száz
fős helyőrséged lesz a rend hagyományainak és
örökségének egyetlen őrzője. A te feladatod, William – és
ebben Kenneth-nek, az öcsédnek segédkeznie kell –,
hogy mesterként éltesd és vigyázd őket: lovagokat és
fegyvernököket, történelmet is hagyományokat,
készenlétet és emberi erőt. De meddig lehet ezt
fenntartani? Hol találsz majd jelentkezőket, ha
kiátkozzák a rendet? Mostantól ha elvesztesz egy
embert, nem fogod tudni pótolni. Meg fiakat sem
nemzhe ek, hogy feltöltsétek a soraitokat, amennyiben
lenne rá időtök, mert mindannyian szerzetesek vagytok.
Gondoltál már erre?
Will rezzenéstelen tekinte el bámulta az apját.
– Nem, apám, nem gondoltam. De igazad van, és a
gondolat jeges borzongással tölt el. – Egy pillanatig még
mozdulatlanul ült, apja szemébe nézve, majd hozzáte e:
– Az az érzésem, még van mondanivalód ezzel
kapcsolatban.
– Csupán egy ötlet, semmi több. Bár lehet, hogy
megsértelek vele. Mesterként milyen erős a hatalmad?
Will pislogo , meglepte a kérdés.
– I , Skóciában, mindenek fele való.
– Ám a Tanács bármikor felülbírálhat, igaz?
 – Pontosan.
– És mi van, ha a Tanács soha többé nem tud
beleszólni semmibe? Saját elmondásod szerint ez
könnyen megtörténhet.
– Igen, csakhogy Isten talán megakadályozza. Ám ha
ez történne, de Molay nagymester saját kezével, írásban
közölte a további tennivalóimat. Én leszek a
nagymester… aki mindössze néhány száz embernek
parancsol.
– Ez esetben mentsd fel őket az esküjük alól.
– Tessék? Felmen… ezt nem tehetem, apám! Már a
puszta gondolat is képtelenség! Ilyen hatalommal nem
rendelkezem, egyébként pedig…
– Hát akkor ki rendelkezik? A pápa?
– Nos, igen.
– Ugyanaz a pápa, aki arra utasíto a az Inkvizíciót,
kínzással csikarjon ki hamis esküt a nagymesteretekből
annak érdekében, hogy kielégítse haszonleső királyotok
mohóságát? Az a pápa? Te is őrá gondolsz? Arra a
pápára, aki árulással és felháborító hazugságokkal
köszönte meg a több évszázados hűséges szolgálatot,
illetve a kiállást az ügye melle ? Arra a pápára, akinek a
gyávasága és a pipogyasága szégyent hoz mindarra,
amit képviselnie kellene, mert nem annyira gerinces,
hogy szembeszálljon egy királlyal és elutasítson egy
végzetes gonoszte et, és aki azzal bizonyítja
alkalmatlanságát, hogy hátat fordít Istennek?
– Gerinc, William… ebben az esetben neked is arra
van szükséged, és biztos vagyok benne, ha jobban
belegondolsz, te is látni fogod, hogy igazam van. Mentsd
fel az embereidet a szüzességi fogadalom alól. Az
engedelmesség és a másik maradhatnak, de legalább add
meg nekik az esélyt, hogy megházasodjanak és
gyerekeket nemzzenek az ügyednek!
– Ez őrültség, apám! Ezek az emberek hosszú ideje
szolgáló szerzetesek. Sosem lennének képesek
hozzászokni egy ilyen változáshoz, bűnnek tartanák,
egyenes útnak az elkárhozáshoz.
Sir Alexander biccente .
– Igen, néhányan biztosan… az idősebbek. A többiek
viszont nem. Az egész világuk megváltozo , és ez
valószínűleg így is fog maradni. Az egyházon belül
personae non graták. lesznek, sőt kiátkozással néznek
szembe, mint egy betilto rend tagjai. Azzal, hogy
felszabadítod őket az esküjük alól, legalább az esélyt
megadod nekik, hogy férfiként élhessenek ebben az új
világban, ahová csöppentek. Ha csak húszan fiúkat
nemzenek, már lesznek i ú elmék, amelyekben
elültetheted a tudásotokat és a tanításaitokat…
Will csendben ült, gondolatai sebesen jártak, egyelőre
csak szinte a felfoghatatlan indulatot és önhi séget lá a
apja javaslatában, nem volt felkészülve rá, hogy ezzel is
szembenézzen. Ráadásul az ötlet a ól az embertől
származo , akit a legbecsületesebbnek,
legegyenesebbnek és legtiszteletreméltóbbnak gondolt
Sion Rendjén kívül. Kenneth hallgato , még csak nem is
néze egyikükre sem, Sir Alexander pedig várta, hogy
fia összeszedje láthatóan szétszóródo gondolatait.
Végül a segítségére siete .
– Beszéljünk másról. Van apródod?
 – Apródom? – hökkent meg Will. – Nincs. Néhány
hónappal ezelő ig volt egy, de előző júliusban lovaggá
ütö ék, azóta pedig úton voltam. Miért kérded?
– Mert van egy unokaöcséd, Andrew bátyád fia,
Henry, aki nemrégiben elveszíte e az urát, miután nem
sokkal korábban az apja is meghalt. Andrew
gondoskodo róla a halála elő , de a lovag, Sir Gilles de
Mar, egy nagyszerű ember súlyosan megsebesült a
methveni csatában. Bruce oldalán harcolt, és soha nem
épült fel. Két hónappal ezelő halt bele a sebeibe, így az
i ú Henry kiképzése elakadt. Szüksége van egy új úrra.
Magad mellé veszed?
– Örömmel, de jelen körülmények közö hogyan
tehetném?
– A körülmények változnak, a ráterme ség viszont
nem. És nem kétlem, az öcséd is egyetért velem, amikor
azt mondom, hogy a rended helyi mestereként tökéletes
megoldás lennél a fiú számára. Tizennégy éves,
elfogadást és fegyelmet kell tanulnia, de mindenekelő
jó példára van szüksége. Állhatatosságra, erőre és
becsületre, valamint önuralomra. Jobb példát nálad el
sem tudnék képzelni. Ezek az erények manapság
igencsak ritkák.
Rövid megbeszélést követően megegyeztek, hogy a
továbbiakban Will fog felelni az i ú unokaöcsért, Henry
Sinclairért. Miközben ezt kimondta, Will halo bátyjára,
a hat évvel idősebb Andrew-ra gondolt, akire csak
gyerekkorából emlékeze .
– Mi történt Andrew-val?
– Meghalt… meglehetősen méltatlanul egy
magafajta bátor és ígéretes lovaghoz. – Sir Alexander
szomorúan elfintorodo . – Méltatlanul, de nagyon is
emberi módon. Vértolulás vi e el három évvel ezelő ,
miután balesetet szenvede egy vadászaton, ahol
elszakadt a társaitól. A lova beleese egy vihartól
megduzzadt patakba, ő pedig a folyóágy kövei közé
zuhant. Mire az emberei rátaláltak, már órák óta feküdt
o , félig a vízben. Hazahozták, de soha többé nem
ébredt fel. Egyre gyengébb és betegebb le , míg végül
már lélegezni sem bírt. A papok azt mondták, Isten
akarata volt, de inkább látnám mindet a pokolban, csak a
fiam visszatérhessen.
– És mi van a kölyök anyjával?
– Ő már rég meghalt, amikor Henry még csecsemő
volt. Sosem ismerte az anyját. – Az öregember hirtelen
kihúzta magát. – Nos, Isten akaratából vagy sem,
Andrew elment, de a fia i maradt, és ismét jó kezekben
lesz a nevelése. Nagyszerű apródod lesz, és ha eljön az
idő, remek lovag.
Ezután már csak felületes beszélgetést folyta ak, és
Sir Alexander hamarosan kijelente e, hogy elfáradt.
Mindhárman aludni tértek, bár Will még több mint egy
órán át ébren forgolódo , apja zavaró és elképesztő
ötletén gondolkodva. És ahogy jobban belegondolt,
mivel járna egy ilyen döntés, rájö , hogy büntetlenül
megtehetné, és azt sem felejte e el, hogy a franciaországi
események mia a templomos lovagok puszta léte került
veszélybe. Miközben lassan elszenderede , eszébe juto
Jessie Randolph; mintha távoli ködön át mosolygo
volna rá, ám az élmény túlságosan halovány volt ahhoz,
hogy felismerje, teste jólesően reagál a fantáziára, hogy
egy succubus már rá is telepede az ágyékára, készen rá,
hogy később, álmában kiszipolyozza.
 3.

Kora délután volt, Will odakint hallo egy feketerigót

énekelni a nagy, erőddé alakíto ház körül emelkedő öt
felséges szilfa egyikén. Ám az egyablakú helyiségben,
ahol születe , csaknem teljesen sötét volt. A nyito
ablakon bevágó fénycsóva megvilágíto a apja
íróasztalának egyik sarkát, valamint a feste fapadló egy
részletét, még jobban kihangsúlyozva a fény hiányát a
szoba többi részében. Will nagyot nyújtózkodo a
székben, hüvelykujjait a bordái ala az oldalába
mélyeszte e, és a levegőt hangosan kifújva a sarokra
helyeze ládára pillanto .
Az asztal ősrégi bútordarab volt, Will egyik
felmenője szerezte még a távoli múltban; a családi
legenda szerint egykor a britanniai római kormányzóé
volt, aki hátrahagyta, amikor légiói több mint hétszáz
évvel ezelő távoztak. És most i állt ebben a szobában,
masszívan és mozdíthatatlanul, mióta a házat több mint
száz éve megépíte ék. A finoman farago tölgyet
megfeketíte e és elszínezte az elképzelhetetlen kor. Ám
a mögö e eldugo dolgokhoz képest szinte
vadonatújnak számíto ; a hirtelen jö gondola ól Willt
kirázta a hideg, és ismét a ládára összpontosíto a
figyelmét.
A rézpántok mintha izzo ak volna, visszaverték az
arcába a napsugarakat, és nagyon is tudatában volt a
nyakában lógó kulcs súlyának. Vékony kulcs volt, de
tömör vasból kovácsolták, és csak ő tudta, hogy a
ládában, amelyiket nyitja, újabb kulcsok találhatók, a
templomos kincs nagy részét tartalmazó három nagy
ládáé, melyek a fal mentén sorakoztak, valamint további
ke ő a negyedik láda lakatjaihoz, amely kisebb volt,
mint a többi, és különbözö is azoktól. Will
felegyenesede ültében és újra végignéze rajtuk, ki
kelle nyújtania a nyakát, hogy lássa őket az asztal
pereme fölö . Tudta, nem sokan nézhetnek így rájuk,
mielő újra eltűnnek a feledésben, mert másnap elrejtik
őket a roslini birtok ala i boltozatos barlangogban,
messze innen. Ismét sóhajto , elfintorodo , és a
körmével megkocogta a a fogát. A ládákért most már ő
felelt, és az elmúlt félórában folyamatosan bámulta őket,
küzdve a késztetés ellen, hogy megvizsgálja tartalmukat.
Joga lenne hozzá, hiszen a kulcsokat rábízták, de
vajon van-e elég akaratereje? Annak ellenére, hogy
tudta, vagy legalábbis tudni vélte, mi van bennük, félt
megsérteni szentségüket, megzavarni szent magányukat.
Csakhogy az ő felelőssége, ismételge e magában, hogy
megbizonyosodjon az érintetlenségükről, tartalmuk
épségéről, vagy arról, hogy egyáltalán van bennük
valami. Holnaptól az ő neve kapcsolódik hozzájuk, a ól
a pillana ól kezdve, hogy elhelyezik a ládákat új
rejtekhelyükön, és övé lesz a megtiszteltetés, hogy
kinyissa őket egy későbbi időpontban – csak, hogy
esetleg kacatokat találjon, a régi kincs hűlt helyét.
Káromkodva állt fel, és a háta mögö i ajtóhoz lépe .
Odakint, a lépcső tetején Tam Sinclair megfordult, hogy
az ajtó kitárult.
– Végeztél?
– Nem, még el sem kezdtem. Minden rendben?
 Tam megvonta a vállát.
– Minden rendben. Mi tart vissza?
– Semmi… az idegesség… igazad van, megteszem!
Ha bárki jön, bárki, jelezz, aztán tartsd fel annyi ideig,
amíg visszateszem a lakatokat.
Tam szemöldöke megemelkede .
– Ki jönne ide fényes nappal? Apád elutazo , nincs
senki a házban, csak mi ke en. Tedd, amit tenned kell,
aztán induljunk.
– Rendben. – Visszalépe a hálószobába, behúzta
maga mögö az ajtót, és azonnal nekiláto a rézpántos
láda kinyitásának. Magához ve e a benne talált
kulcsokat, egyik kezébe helyezve mérege e őket;
meglepődö a súlyukon, és hogy mennyire nehéz egy
kezébe fognia őket. Aztán ránéze a ládára, amelyik
különbözö a többitől, a Fő Ládára, ahogy gondolatban
elnevezte. Lete e a kulcsokat az asztalra, aztán
kiválaszto a a megfelelő ke őt a halomból, és odalépe
a ládához. Ez volt az egyetlen, amelynek az oldalára
vasgyűrűket rögzíte ek a könnyebb szállíthatóság
vége , és mögö e két hosszú, vastag rúd hevert a
földön. A rudakat át lehete dugni a gyűrűkön, ha a
ládát mozgatni kelle , de Will azt is tudta – mert
mondták neki –, hogy a rudak pontosan illenek a
ládában lévő dolog oldalán lévő gyűrűkbe is.
A gondolat, hogy mi lehet az a dolog, feszültséggel
töltö e el, és ahogy az első lakat után nyúlt, a borzongás
felkúszo egészen a nyakáig, ezért meg kelle állnia.
Megnyalta az ajkát, megacélozta magát, és beilleszte e a
kulcsot, de a rossz zárat választo a. A másik lakat
másodpercekkel később olajozo ka anással nyílt ki, és
Will az első kulcsáért nyúlt. A tető fémzsanérjai halkan
megnyikordultak, a lovag újra megtorpant. Ve egy
mély lélegzetet, mielő emelni kezdte a tetőt – először
könnyen ment, aztán sokkal nehezebbé vált, mint várta.
A fát nehéz ólompántok fogták össze.
A láda tartalmát több rétegben vastag, bélelt
takaróval takarták le, melyet könnyen kiemelt, és a lába
mellé dobo a földre. Táto szájjal bámulta a lenyűgöző
tárgyat maga elő . Tökéletesen ille a láda belsejébe,
szinte az egész teret kitöltö e, éleit és sarkait
kipárnázták, nehogy a láda oldala megsértse őket.
Aranyszínű izzást bocsáto ki magából, a fény szinte
átbuko a láda peremén, bár Will tudta, hogy ez csupán
illúzió, melyet az ereklye fémmel boríto felszínén
megtörő napsugarak okoznak. Annak alapján azonban,
ahogy a bőre reagált – reszketni kezde , a tarkóján
felmeredtek a szőrszálak – semmi kétsége sem volt
afelől, hogy a teremtés legcsodálatosabb tárgya fekszik
elő e, a világ legdrágább relikviája; az aranybevonatú
doboz az Isten és az ő kiválaszto népe közö i
szerződést rejte e, a parancsolatok frigyládáját, Salamon
király templomának legszentebb kincsét.
Nem tudta, mennyi ideig állt o mozdulatlanul, az
ereklyére meredve, érzékei belemerültek
gyönyörűségébe, ám egy ponton azon kapta magát,
hogy előrenyúl, megpróbálja megérinteni. Keze már csak
hüvelyknyire járt a vertarany tetőtől, amikor ujjai
görcsösen összezárultak, és hátraránto a a könyökét,
természetellenes szögben tartva maga elé alkarját. A
legendák és Sion Rendjének tanításai szerint csak papok
érinthe ék meg. Ha más te e, az kegyetlen halállal
lakolt, és az ősi iratok példákat is említe ek ilyen
esetekre. Reszketve kifújta a levegőt, leereszte e a karját,
majd a háta mögé dugta a kezét, így nem fenyege e a
kísértés. Csak azután engedélyezte magának, hogy
alaposabban is szemügyre vegye a Frigyláda tetejét
díszítő két aranyalakot. Tudta, hogy angyalokat
ábrázolnak, szeráfokat, de nem volt bennük semmi
angyali vagy ártatlan. Az alakok fenyegetést, éber
őrködést és feszültséget sugároztak magukból, szé árt
szárnyaik hegye szinte összeért, ahogy előrehajoltak,
mintegy a Frigyláda fedele fölé görnyedtek, védve a
közö ük lévő megszentelt területet, ahonnan állítólag
Isten hangja szólt a papokhoz.
Bálványképek, gondolta, és maga is meglepődö a
hevességen, amivel ez a rendellenesség utat tört a
tudatába. A zsidók elvete ék a bálványképeket, hiszen
az egyenlő volt a bálványimádással, ám i , az Úr saját
törvényeit tartalmazó kőtáblákat rejtő láda tetején
egyértelmű jele volt az első parancsolat abszolút és
határozo tagadásának, hiszen ezek az alakok tiszta
aranyból készültek. És ha az ősi tanoknak hinni lehete ,
a ládában o lapult Áron botja is, a szent bot, amely
kígyóvá változo és elnyelte a fáraó papjainak és
varázslóinak kígyóbotjait. Will a homlokát ráncolta, mert
mindig úgy képzelte, Áron botja legalább ember
magasságú, a Frigyláda azonban legfeljebb négy láb
hosszú és körülbelül feleolyan széles lehete , így ha a
bot valóban o volt benne, akkor korántsem nézhete ki
olyan lenyűgözően, mint azt képzelte. Ám ekkor eszébe
juto az a nehéz uralkodói bot, melyet Franciaország
királya tarto a kezében egy alkalommal, amikor Will
lá a őt; a két hüvelyk vastagságú, aprólékosan vése
jogar ébenfából készült, díszes volt, erős és impozáns,
megtestesíte e a királyi hatalmat. A Capet-bot – ahogy
magában nevezte – gondolata elégede séggel töltö e el,
és már nem is gondolkodo tovább Áron botjának
méretén. Ám továbbra is csak bámulta az aranyládát,
tudatának egy apró része még mindig azzal a
gondola al játszo , hogy puszta kézzel megérinthetné
az ereklyét.
Megborzongo , elszakíto a tompa elméjét a
botrányos gondola ól, mert megjelent elő e saját
brutális végzete, lá a magát a mennyei lángok közö
vonaglani, és még mielő átgondolta volna, mit tesz,
már le is csapta a láda nehéz fedelét, és teljes súlyával
rávete e magát; szaggato zihálással próbálta
visszanyerni a nyugalmát. Vonakodva kényszeríte e
magát, hogy eltávolodjon a ládától, és a másik három
felé fordítsa a figyelmét. Nagy nehézségekbe ütközö
azokra koncentrálni, erőszakkal kelle kiűznie elméjéből
a Frigyláda és a szeráfok képét.
Kudarcot vallo . Mély levegőt ve , elfordult a
ládáktól, és merev léptekkel célba ve e a helyiség
legközelebbi sarkát. Egyenesen maga elé néze , amíg
oda nem ért, aztán elfordult, és saroktól sarokig,
szorosan a fal mentén körbesétált a szobában. Három
kört te meg, mire megállt ugyano , ahonnan elindult,
és most már úgy érezte, képes lesz bizonyos fokú
higgadtsággal tekinteni a többi ládára. Tudta, mi van
bennük, mert már két évtizede megmondták neki,
amikor tanulmányaiban először kerültek említésre, de
nemrégiben újra az elméjébe vésték, mit tartalmaznak, és
ezú al, immár Sion Rendje felső hierarchiájának
rangidős tagjaként sokkal többet tudo meg, mint
korábban, mivel a ládák biztonsága és érintetlensége az
ő személyes felelősségévé vált.
Visszament az apja asztalához, magához ve e a többi
kulcsot. Sorban kinyito a a ládákat, végignéze a
tartalmukon. A vastag, erős fából készült, vasalással
elláto ládák tele voltak dupla rétegben elhelyeze ,
egyforma cserépkorsókkal – nyolc alul és ugyanannyi
fölül –, mindegyik ugyanolyan sűrű, vörös agyagból
készült, lehetetlen le volna megkülönböztetni őket
egymástól. Tetejüket évszázadokkal korábban kinyújto ,
nedves bőrökkel fedték le, melyeket szintén nedves
bőrszíjakkal rögzíte ek a helyükre. Száradás után a
bőrök kőkemény, légmentes zárópecsétet képeztek az
edényeken.
Will ezeket nem akarta megérinteni, és a tartalmukra
sem volt kíváncsi. Mindössze örült, hogy érintetlenek, a
pecsétek is sértetlenek. Tudta, mi van a korsókban, mert
néhány közülük összetört, amikor a Templomos Rendet
alapító kilenc lovag mintegy kétszáz esztendeje
megtalálta őket a jeruzsálemi Templom-hegy ala . A
törö korsók tartalmát évekig tanulmányozták Sion
Rendjének bölcsei, végül beigazolódtak a rend ősi
tanításai, melyek szintén Júdeából kerültek elő ezer
évvel korábban, amikor a rómaiak a Krisztus utáni első
században elpusztíto ák Jeruzsálemet. Will tudta, hogy
ezek az egyszerű, dísztelen korsók a templomosok
valódi kincsei, nem számítva persze a szeráfokkal
koronázo Frigyládát. A parancsolatok ládája jelképezte
a vallási hagyományokat, Isten tiszteletét és szeretetét, a
korsók tartalmában viszont nem volt semmi
természetfele i. A puszta létezésük volt lenyűgöző és
döbbenetes, mert tele voltak szorosan összetekert
papiruszokkal, melyek a kumráni esszénusok eredeti
közösségének íro történetét és feljegyzéseit
tartalmazták. Ezt a közösséget uralta és veze e Jézus és
testvére, Jakab, az Igaz. A bennük foglaltak
egyértelműen bizonyíto ák, hogy Kumráni Jézus, akit
ma már Názáreti Jézusként ismernek, halandó ember
volt, nem pedig Isten fia, aki feltámadt és újjászülete ,
mint ahogy Pál állíto a.
Will tudatában volt, hogy a veszélyt, melyet ezek a
feljegyzések jelente ek a katolikus egyház puszta létére,
nem lehet alábecsülni. Létezésükről senki sem tudo , de
ha Róma megtalálta volna őket, azonnal megsemmisíti
mindet, azokkal együ , akiknek közük lehete hozzájuk.
Willnek ezt megtaníto ák Sion Rendjében, mert az
egyház egész építménye egy félreértésen alapult.
Az ősi titkok közö , melyeket egyiptomi rabságukból
hoztak magukkal, és amelyek szilárdan gyökeret vertek
a rabság évszázadai ala az életüket uraló
szertartásokban, az izraeliták papjai megőriztek egy
rituálét, melyben helyet kapo a szimbolikus halál és
újjászületés is – újjászületés a megvilágosodásban, és
egyesülés az igaz Istennel. A hagyományt megőrizték
ezer éven át, és most ez képezte Sion Rendjének
központi ceremóniáját. Will is átese a rituálén, amikor
beavatást nyert az ősi testvériség sorai közé, és a
szertartás gyökerei egészen az egyiptomi időkig nyúltak
vissza, amikor az emberek még Oziriszt, a fény istenét,
valamint a feleségét, Íziszt imádták.
Sion Rendjének véleménye szerint Pál is megtudo
valami erről a ceremóniáról – vagy arról, hogy Jézus
évtizedekkel korábban, még Pál ideje elő „meghalt”,
majd „feltámadt” –, de hiába volt ő is zsidó,
gyakorlatilag kívülállónak számíto , semmit nem
tudhato az esszénusok igaz útjáról, vagyis nem érthe e
meg a felfedezése mögö i igazságot. Ennek
eredményeképpen a beavatási szertartás „halál”
rituáléját felcserélte a Jézus nevű ember halálával, mert
hi e, hogy Jézus valóban feltámadt, ahogy a próféciák
állíto ák. És ebből a félreértésből születe meg a
katolikus egyház.
– Will! Végeztél?
Will kizökkent a merengéséből.
– Igen, megyek már.
Gyorsan visszazárta a ládákat, de elő e felemelte a fő
láda fedelét, és visszate e a Frigyládára a takarót.
Mindkét lakatot gondosan rázárta. Amikor végze ,
visszate e a kulcsokat a dobozba, és azt is bezárta, majd
az egyik nagyobb láda tetejére helyezte. Végül a nyakába
akaszto a és a zubbonya alá rejte e a kulcscsomót.
Leporolta a kezét, körülnéze a szobában, hogy
megbizonyosodjon róla, nem felejte el semmit, aztán
csatlakozo a kint várakozó Tam Sinclairhez.
 4.

Will és csapata három hé el azután, hogy megérkeze

Roslinba, már vissza is ért Arranra. Az oda-vissza
összesen háromszáz mérföldes utat gond nélkül te ék
meg. Mindkét irányban találkoztak potenciális veszélyt
jelentő csoportokkal, de a húsz jól felfegyverze lovas
mindenkit elriaszto a ól, hogy kikezdjenek velük. A
kincset elrejte ék a föld ala i barlangban apja o hona
közelében, és a kőművesmunkát olyan nagy
szakértelemmel és alapossággal végezték el, hogy még a
bejáratot takaró tüskés bozótos is a helyén maradt. A
bokrokat óvatosan, gyökerestül kiemelték, majd a bejárat
lezárása után ugyanoda visszate ék.
Will megkönnyebbülten ve e tudomásul, hogy
távolléte ala semmi kellemetlen dolog nem történt, a
kijelölt munka is jól haladt – az újjászerveze közösség
szemlátomást jól működö . A hi estvéreket már alig
lehete megkülönböztetni a hétköznapi emberektől,
akikkel ő és csapata találkozo úton Roslin felé, illetve
onnan vissza. Erős szövésű, durva ruhákat viseltek,
szakállukat egészen rövidre vágták, fejük tetejét benő e
a haj.
Will távozása után néhány nappal felállíto ák a
másodlagos káptalant Lochranzában. Az o ani rangidős
templomos püspök, Bruno de Arles le az ideiglenes
káplán, Sir Reynald de Pairaud pedig a megbízo
preceptor. Ez a fejlemény elégede séggel töltö e el
Willt, mert a veterán lovag csípős modora és
„templomos vadkan” mentalitása ellenére figyelemre
méltóan megbízhatónak bizonyult, ha szolgálatról és
felelősségről volt szó. Első látogatásán Lochranzában –
négy nappal a visszaérkezése után – Will nyíltan és
őszintén dicsérte mindazt a munkát, amit de Pairaud
addig elvégze új posztján.
Lochranza kedvező helyen feküdt, mögö e a
hegyekkel, a sziklaszirten álló erőd pedig az öbölre
néze , és könnyen védhető volt, ám a legnagyobb előnye
a falak mögö rejtőzö : az erős építésű, huzatmentes, jól
megvilágíto nagyterem. Will szerint ezek a
tulajdonságok máris vendégszeretőbbé te ék, mint
bármelyik másik tíz kastély közül kilencet. De Pairaud
ezt gyorsan ki is használta, képze ácsokkal leválaszta a
a hatalmas termet a harmadánál, elég helyet hagyva a
helyőrség napi teendőinek ellátásához. A leválaszto
harmad le a templomos káptalanház, ahová egy
megerősíte ajtón át lehete bejutni. A résztvevők
számára szükséges székeket emelvényeken helyezték el
a négy égtáj irányában, a középső részre pedig lábnyi
hosszú, feketére és fehérre feste , lenolajkencével
vastagon, több rétegben bekent deszkákat fekte ek le.
I , a brodickinál sokkal fényűzőbb és alkalomhoz illőbb
helyszínen fognak összegyűlni a lochranzai lovagok az
éjszakai órákban, hogy megtartsák káptalangyűlésüket,
és végrehajtsák rendjük rituáléit és ceremóniáit.
A vár egyik melléképületében kovácsműhelyt
létesíte ek, a lovagok csataménjeit pedig elhozták
Brodickból, és kisebb, hetes-tízes csoportokra oszto ák.
Néhány katona felügyelete ala mindegyiknek találtak
megfelelő legelőt a vár mögö i hegyeket szabdaló zöld
völgyekben. A kikötőfaluban élő halászok az általuk
csak „délvidékieknek” neveze idegenek érkezésekor
eltűntek, félelmükben valószínűleg felhúzódtak a
hegyekbe. Ez főként előző uruk, Menteith árulásának
volt köszönhető, nem kifejeze en az újonnan jö ektől
féltek. De Pairaud úgy vélte, egy idő után majd
visszatérnek, amint sikerül meggyőzniük magukat arról,
hogy nem vadásznak rájuk, és nem akarják megbüntetni
őket. Addig azonban a fegyvernökök egy része
beköltözö a gazdátlanul maradt parti kőkunyhókba, és
azzal te ék magukat értékessé a közösség számára, hogy
minden nap halászni mentek, és friss, változatos
halszállítmánnyal lá ák el a konyhát.
A vár mögö i mocsaras fennsíkon egy másik csapat
hegynyi tőzeget gyűjtö össze a következő télre, és
voltak, akik az angol helyőrség által alaposan
megtizedelt erdőben vágták a fát. A két káptalan
emberei közösen indíto ák újra a legutóbb az angolok
által használt régi fűrészgödröket, a munkások pedig
egész nap dolgoztak, palánkokat, léceket és deszkákat
gyárto ak a rönkökből, Brodick és Lochranza további
bővítéséhez. Ezeket felhasználás elő szintén
elraktározták és kiszáríto ák, de Will már nem hi e,
hogy arrani tartózkodásuk rövid lesz, és még ha így is
lenne, a tüzelő- és építőanyagok felhalmozása jó célt
szolgált, elfoglalta az embereket, nem unatkoztak.
Lochranzai látogatását azzal zárta, hogy Brodick felé
te egy hosszú, délnyugati irányú kitérőt a lápvidéken,
megnézte a munkahelyeket, és személyesen üdvözölte
az o dolgozó embereket. A láto ak alapján elégede
lehete , és meg is dicsérte az egyes csoportokat. Ám
azon kapta magát, hogy egyre többet gondolkodik a
király állítólagos betegségén. Ha Bruce-nak le kell
mondania a trónról, az embereivel nagy veszedelembe
kerülnek a szigeten, talán még a gályáikat sem tudják
visszaszerezni a MacDonaldoktól, és e ől a gondola ól
csak még nyugtalanabbá vált. Az eshetőség nem hagyta
többé nyugodni, nagy súllyal nehezede rá. Hideg, esős
és szeles napon tért vissza Brodickba, a hangulata
pontosan ille a komor időjáráshoz.
Legnagyobb félelmeit azonban sikerült gyorsan
eloszlatni. Amíg távol volt, Sir James Douglas
megérkeze Brodickba, és üzenetet hagyo , miszerint
Bruce jól van, de a testvérével és egész hadseregével
visszahúzódo a Deveron partján fekvő Strathbogie-ba,
Aberdeen mellé, ahol a helyi nagyúr a király hűséges
támogatója volt. Robert o nyerte vissza az erejét, és
felkészült a tavaszi hadjáratra az angol erők ellen.
Douglas hagyo néhány levelet is Willnek, Sir
Richard de Montrichard-ra bízva. Will gyorsan elolvasta
őket, amíg Tam Sinclair felügyelte a forró fürdő
elkészítését – sokak szemében ez gyengeségnek
számíto , de Will akkor szokta meg, amikor a mórok
közö utazgato Spanyolországban. Ha átfázo , vagy
elázo a hideg esőben, mindig ragaszkodo a forró
fürdőhöz, Tam pedig már rég elfogadta a különös
hóbortot. A fegyvernök nem kísérte el őt Lochranzába,
inkább Brodickban maradt, hogy kézbe vegye Will
unokaöccse, az i ú Henry kiképzését, akinek harcos
szerzetes apródjaként sokkal többet kelle tudnia, mint
valami egyszerű lovag melle . Will nyugodt
lelkiismere el hagyta őket hátra.
Átvágta a csomagot összefogó bőrzsinórt, és kézbe
ve e a két dokumentumot. Az egyik egy összehajto
pergamenre írt üzenet volt Douglastől, lendületes,
merész kézírással, melyben tuda a Bruce betegségét,
valamint hogy a király állapota rohamosan javul, és
fele ébb meg van elégedve a vele lovagló arrani
harcosokkal. A cicoma nélküli aláírás mindössze ennyi
volt: „Douglas”.
A második levél különbözö az elsőtől, gondosan
téglalap alakúra hajtoga ák és lepecsételték viasszal. A
pecsét nem volt ismerős Will számára. A nevét apró,
takaros betűkkel írták fel a jobb sarokba. Kíváncsian
törte fel a pecsétet, és nyito a szét a levelet, és nem
kerülte el a figyelmét a három pergamenlap finomsága.
Rögtön az utolsó oldalra lapozo , tekintete a feladót
kereste. Elakadt a lélegzete, amikor meglá a Jessica
Randolph de Saint-Valéry aláírását. Hosszú pillanatokig
semmit nem tudo tenni, szíve zakatolt, gondolatai
kavarogtak, hiábavalóan kereste az okot, amiért ez a nő
levelet írhat neki. Végül elfogadta ezeknek a haszontalan
gondolatoknak a felesleges voltát, és saját izgato ságán
bosszankodva visszatért az első oldalra. Olvasni kezdte a
választékos Anjou-szöveget, halkan ismételve a szavakat
saját gyerekkori akcentusával, melyet még azelő
használt, hogy a jóval elterjedtebb francia kiszoríto a
volna saját anyanyelvét.
Sir William!
Kétségem sincs afelől, mennyire fel
leszel háborodva vakmerőségemen,
mellyel levélírásra vetemedtem, de
bizonyára még így is feltűnik, hogy a te
nyelveden írok – mégpedig jó okkal. Ha a
levél ellenséges kezekbe kerülne, azt
akarom, hogy a szöveg érthetetlen legyen
azok számára, akik megtalálják.
 Skócia északkeleti részéről írok, ahol az
elmúlt két hónap folyamán abban a
szerencsében és megtiszteltetésben
részesültem, hogy királyunkat ápolha am,
aki súlyos betegségbe ese , de most már
egyre jobban van, és kezdi visszanyerni
egykori erejét, barátai legnagyobb
megkönnyebbülésére, és a birodalom
szerencséjére.
Tudom, hogy vidéken mindenféle
pletykák terjengnek nagyurunk közelgő
végzetéről, vadabbnál vadabb mesék
gyászról és szerencsétlenségről, melyeket
elsősorban olyan emberek terjesztenek,
akik keveset tudnak az igazságról.
Tapasztalatból tudom, milyen
kényelmetlen helyzetben vagy azon a
távoli szigeten, és a pletykák hallatán
biztosan aggódsz az embereid mia .
Amennyiben ez a helyzet,
megnyugodhatsz: őfelsége jól van. A vész
rég elmúlt, és már eléggé visszanyerte az
erejét, hogy férfiként és királyként
cselekedjen. Barátaival és parancsnokaival
a jövő évi hadjáratot tervezgetik.
És ezzel el is értem levelem fő okához:
tájékoztatni akartalak a terveze
lépésekről. Befolyásos francia nemesekből
álló küldö ség érkeze . Fogalmunk sincs,
hogy sikerült megtudniuk őfelsége
hollétét, hiszen ezt szigorú titoktartás
övezi, de a lényeg, hogy megérkeztek,
majd ugyanolyan észrevétlenül távoztak is
vissza, Franciaországba. Látogatásuk oka
az volt, hogy felvessék egy szövetség
lehetőségét királyunk és Capet Fülöp
közö , aki új keresztes hadjáratot akar
indítani a spanyolországi mórok ellen.
Őfelsége tisztele el, mindössze
legközelebbi tanácsadói társaságában
fogadta őket. Közölte velük, hogy fontolóra
veszi a javaslatukat, és hogy nagyon
hízelgő az ajánlat, de saját birodalma még
nem elég erős, hogy a közeljövőben
elhagyhassa partjait. Aztán amint a
küldö ek távoztak, értem küldete , és egy
magánbeszélgetésen tuda a velem a
történteket, majd megkért, hogy a nevében
írjak neked levelet, mégpedig a te
anyanyelveden, melyet néhai férjem
családjától tanultam meg. Biztosítani akart
téged arról, hogy neked és a tieidnek nincs
miért aggódnotok, mivel fele ébb
valószínűtlen, hogy ebben az ügyben az
elkövetkező néhány évben előrelépés
történjen.
A diplomácia oldaláról nézve ennek a
fejleménynek nagy politikai értéke van,
hiszen őfelsége királyságát elismerte a
keresztény államok legerősebb uralkodója.
A jövőbeli értékét sem szabad elfelednünk,
mivel fegyverként tudjuk felhasználni azok
ellen, akik őfelsége kiátkozását szeretnék
véglegessé tenni, egy ilyen keresztes
hadjárat egyik parancsnokát ugyanis nem
ítélheti el az anyaszentegyház. Ugyanakkor
hangsúlyt kap a te kényes helyzeted,
valamint a királyunké is, mert
Franciaország és Fülöp szemében ti
szökevények vagytok, és ha az i létetek
kitudódik, az veszélybe sodorhatja a
terveze szövetséget. Éppen ezért őfelsége
arra kér, hogy fordíts különösen nagy
figyelmet arra, amiben megegyeztetek a
szigeten tartózkodó embereid álcázása
érdekében. Biztosíto am róla, hogy
maradéktalanul megbízhat benned, és ő
sem kételkedik benne, hogy a kívánsága
szerint cselekszel, csupán szere e volna, ha
te is átérzed a francia megkeresés
jelentőségét.
Nagyon tisztelem és kedvelem ezt az
embert. Mint bizonyára már tudod, nem
sokkal azután találkoztam vele, hogy Sir
James vezetésével elhagytam a szigetet, és
őfelsége megtisztelt a felkéréssel, hogy
fogadjam magam mellé az unokahúgát,
Marjorie-t, szerete testvére, Nigel
törvénytelen lányát. Nigel az angol
kínzómesterek keze közö halt meg. A
lány egyike kevés számú szabadon maradt
nőrokonának, és Robert úgy véli,
melle em biztonságban lesz, mivel csak
nemrég érkeztem Franciaországból, és még
nem sokat tudnak rólam. A történet szerint
a lány az én unokahúgom,
 Franciaországban ve em magam mellé, és
a kíséretemmel együ jö át velem a Nith
folyó partján, Dumfries városa közelében
fekvő családi birtokomra.
A lényeg, hogy jól vagyok, tisztele el
bánnak velem, és a dolgom i , északon
jórészt véget is ért. Ez a levél a legutolsó a
magamra vállalt feladatok közül. Sir James
is i van őfelségével már jó néhány napja,
és megígérte, hogy elju atja hozzád,
amikor legközelebb arrafelé vetődik.
Ígérem, hogy miután visszatértem
nithsdale-i o honomba, amely alig egynapi
utazásra fekszik a ól a helytől, ahol te
vagy, nem teszek több kísérletet rá, hogy
elvonjam a figyelmed minden vidámságot
nélkülöző és bokros teendőidtől. Ám
remélem, néha azért szentelsz nekem egy
baráti gondolatot, minden merev
visszautasításod és önként vállalt korlátod
ellenére.
Jessica Randolph de Saint-Valéry
Will óvatosan összehajtoga a a levelet, aztán
nekikészülődö a fürdésnek. A levél első szavai után
már eszébe sem juto , hogy egy nő írta, minden
figyelmével a tartalmára összpontosíto . A francia király
közeledése Bruce-hoz csak néhány pillanatig zavarta,
természetes nemeslelkűségével átérezte, miért olyan
fontos ez a gesztus a skót uralkodó számára. Úgy
döntö , azzal nem árthat, ha még jobban
kihangsúlyozza az embereinek, mennyire fontos
megőrizniük az arctalanságukat Arranon. Tudta,
ennyivel tartozo Bruce-nak, mert ha az arrani
templomosoknak nem sikerül teljesen láthatatlanná
válniuk a kíváncsi szemek elő , azzal szükségtelen
kellemetlenségeket és bonyodalmakat okozhatnak a
skótok királyának.
Miután meghozta a döntést, tiszta, száraz ruhát
öltö , és tanácskozásra hívta főtisztjeit. Felvázolta, mit
kíván tőlük, és megkérte őket, hogy alaposan
gondoljanak át mindent, ami fele esetleg elsiklo a
figyelmük, amikor az előző utasításait érvénybe
lépte ék. Úgy gondolják, te e fel nekik a kérdést, hogy
sikerült eltüntetniük minden apró jelet, ami alapján
templomosként lehetne azonosítani a katonákat?
A tisztek elmondták, hogy már csak egy megoldatlan
ügy maradt: a lázadó szerzetes, Martelet ügye, akit azóta
is bezárva tarto ak, és még egy teljes hónap hátravolt a
rabságából. A lovag még mindig makacskodo , nem
volt hajlandó elismerni, hogy bármi rosszat te .
Amint véget ért a megbeszélés, Will lesiete a
cellákhoz, hogy beszéljen Martelet-vel, aki pontosan úgy
feste , ahogy számíto rá egy hónapnyi raboskodás
után egy apró cellában, mindenfajta tisztálkodási
lehetőségtől megfosztva. Will elbocsáto a az
őrszolgálatos fegyvernököt, majd két lépéssel a cella elő
terme , és a fogolyra néze , aki dühösen, szótlanul
bámult vissza rá. Will hosszú ideig nézte a férfit, figyelte
a szemét, de nem láto benne megadást – sem
határozatlanságot, sem megbánást.
– Elég csúful festesz, és a büntetésednek még csak a
felét töltö ed le. Majd ügyelek rá, hogy ne kelljen látnom
téged a következő hónap vége felé.
 Várt, de Martelet semmi jelét nem adta, hogy
egyetlen szót is hallo volna.
– Tudod, elképesztően ostoba vagy. I senki nem
hall minket, és megmondom neked, mint férfi a férfinak,
hogy ostoba vagy. Ezenkívül zendülő, arrogáns és
hálátlan féreg, a rendünk szégyene.
Ezzel végre sikerült reakciót kicsikarnia, Martelet
kihúzta magát, és majdnem leköpte Willt.
– Nem mernél így beszélni, ha nem lennének
közö ünk rácsok!
– Lám, kétszeresen is ostoba vagy. Ha elfelejte ed
volna, én ju a alak oda. Legyőztelek az udvaron,
amikor páncél volt rajtad, és csupasz penge a kezedben.
Nekem nem kell bátornak lennem. Neked viszont igen,
ha változtatni akarsz a hozzáállásodon. Nem voltam
jelen, amikor erre a büntetésre ítéltek, és nem is szóltam
bele az ítéletbe. A döntést a bajtársaid hozták, a
hi estvéreid, akiket megsérte él a viselkedéseddel. De
hallgass rám, ebben az ügyben nem győzhetsz. Három
esküt te él amikor beléptél a rendbe, és a három közül a
legfontosabb az engedelmesség… engedelmesség a
feljebbvalóidnak, valamint a mindannyiunk viselkedését
meghatározó szabályzatnak. Az esküd megszegése
ju ato ebbe a cellába. És a folyamatos lázadásoddal
csak egyvalamit érhetsz el, mert a hi estvéreid ezt nem
fogják eltűrni… nem is tűrhetik, mindannyiunk
érdekében. Tehát ha kitartasz az ostobaságod melle ,
bezárva fogod végezni, akárcsak a többi engedetlen lélek
elő ed. Szerinted elégtételt fogsz találni, amikor élve
befalaznak, és hagynak szomjan halni az ostoba
büszkeséged mia ?
 Várt, válaszra számíto , de csupán egy pillanatra
villant fel valami a másik szemében – talán kétely vagy
félelem?
– Ébredj fel, Martelet testvér, és használd az Úrtól
kapo józan eszed! Nem vagyunk olyan sokan, hogy
megengedhessük magunknak egy hi estvérünk
szükségtelen elvesztését, és a feloldozás még nem vált
elérhetetlenné számodra. Nézz rám! Nincs keresztes
palást, nincs páncél, nincs villás szakáll, és nincs
tonzúra, mégis ugyanaz az ember vagyok, mint egy
hónappal ezelő , vagy egész élelemben. És most én
vagyok i a mester… Skócia mestere, ahogy te magad is
hallha ad. A hátam mögö i ajtón túl a hi estvéreid sem
különböznek régi önmaguktól, kivéve, hogy ugyanúgy
öltöznek, fegyverkeznek és borotválkoznak, mint én, és
eltűnt a tonzúrájuk. És mindez nem holmi szeszély mia
történt! Hallo ad az okokat a tárgyalásod elő , jó
okokat, és erre van szükségünk, hogy tovább élhessünk!
Te mégis úgy döntö él, ellenállsz, ami arra késztet, hogy
ostobának nevezzelek a büszkeséged és a
csökönyösséged mia .
Egy szívverésnyi időre elhallgato , azután folyta a.
– Gondolkodj el ezen. Ígérd meg, hogy soha többé
nem emelsz kezet a rend hi estvéreire, egyezz bele,
hogy levágod a szakállad, és ismét egyenlőként
csatlakozhatsz a többiekhez. Azonnal elengedlek és
megbocsátok, amint üzensz, hogy hajlandó vagy
engedelmeskedni, és újra alávetni magad a
szabályzatnak. De figyelmeztetlek, Martelet, ha ebben a
kérdésben még egyszer az utamba állsz, saját
hi estvéreid jóvoltából fogsz megrohadni a fal mögö .
Hívj, ha úgy véled, van értelme. – Azzal sarkon fordult
Ú
és kisétált. Útközben inte a várakozó őrnek, hogy újra
elfoglalhatja a helyét.
Két nappal később, egy napsütéses, de hideg
délutánon megérkeze az üzenet. Tam hozta, az i ú
Henry pedig éber kölyökkutyaként loholt a nyomában.
– Martelet beszélni szeretne veled. Mégy?
Will lete e a fal mellé a kardját és a fenőkövet, és
felállt a lépcsőről, ahol eddig a fegyverét élezte.
– Fürdőt, Tam, bőségeset és forrót, amilyen gyorsan
csak lehet!
– Fürdőt? Három napja fürödtél!
– Nem nekem, ember! Martelet-nek. Büdös és
mocskos, hemzsegnek rajta a tetvek és a bolhák. És
szerezz neki tiszta ruhát is, nálam találsz rengeteget, az
övét pedig égesd el mindenestől. Siess! Henry, segíts
neki!
Néhány perccel később Will ismét Martelet-t nézte a
cella rácsain át. A fogoly arca most nyugodt volt, nyoma
sem látszo rajta a korábbi haragnak és keserűségnek.
Will bólinto .
– Döntö él?
Amikor Martelet megszólalt, a hangja ugyanolyan
higgadt volt, mint az arckifejezése.
– Igen. Elismerem, hogy arrogáns voltam, talán kicsit
őrült is, és a viselkedésem megbocsáthatatlan.
– Nem az. Már meg is van bocsátva.
– Köszönöm. Szeretném, ha tudnád, hogy nem
esküszöm hamisan. Ezentúl engedelmeskedni fogok.

Ú Ő
 – Úgy legyen. Őrség! Elengedni a foglyot! Odakint
várok, a friss levegőn. – Ez már Martelet-nek szólt, aki
csak bólinto , és türelmesen várta, hogy az őr kinyissa a
cellája ajtaját és levegye róla a láncot.
Néhány perccel később reszketve állt a délutáni
világosságban, felemelt kezével védve szemét a
napsugarak éles, szokatlan fényétől. Will hagyo neki
időt, hogy hozzászokjon a napfényhez, aztán átveze e a
lovagot a saját szállására, ahol Tam és az i ú Henry már
félig megtöltö ék a fürdődézsát gőzölgő vízzel.
– A ruháidat dobd oda a sarokba, aztán fürödj meg.
Légy alapos, használd a szappant. Mindenhol.
Gyógyhatása van, megöli az élősködőket a szőrzetben, a
fejen és a testen egyaránt. Nem kell félned, a víz nem
szívja el az erődet, és nem tesz sebezhetővé az ördög
praktikái elő . A széken találsz tiszta ruhát, a csizma
reményeim szerint jó lesz rád. A fal melle i asztalon
pedig borbélyszerszámok vannak, Tam segít a nyírásban.
Ha megtisztálkodtál és készen állsz, az apródom elvezet
hozzám. A preceptor szállásán leszek magával a
preceptorral, de Berenger tengernaggyal és Formadieu
püspökkel. Elő ük kell megbánnod a bűneidet, ők pedig
felmentenek a hátralévő büntetésed alól. Mivel
szabályosan, a szabályzatnak megfelelően ítéltek el,
most őket, közösségünk rangidős hi estvéreit kell
meggyőznöd arról, hogy bűnbánatod és vezeklésed
őszinte, szívből jövő. Jó szórakozást, várni fogunk.
Egy órán belül elrendeződö minden. A tiszta,
lenyírt szakállú, kifésült hajú, tiszta ruhába öltözö
Martelet szinte nem is hasonlíto arra az emberre, akit
az elmúlt hónapokban megismertek. A rangidős
hi estvérek esküdtszéke érzelemmentesen hallga a,
ahogy bocsánatot kér korábbi viselkedéséért és
alázatosan kéri visszaengedését hi estvérei közé.
Felte ek neki néhány kérdést, emlékezte ék rá, hogy
hűnek kell lennie az esküjéhez, és hogy mostantól az ő
jóindulatuktól is függ a sorsa.
Will elégede en lá a, hogy az elmúlt időszakban de
Montrichard is keresztülment valamiféle csendes
átalakuláson. A korábban rá jellemző bátortalanságnak s
határozatlanságnak, amely már La Rochelle óta komoly
problémát okozo Willnek, nyoma sem maradt; a lovag
most már minden ízében valódi templomos preceptor
volt: komoly és határozo férfiú, a posztjával járó
hatalom és felelősség tökéletes tudatában. Emlékezte e
Martelet-t, hogy az elkövetkező egy hónap során
megfigyelés ala fog állni, és ha a viselkedése
megkívánja, visszakerül a cellába, és a teljes büntetés
kétszeresét fogja leülni. Figyelmezte e arra is, hogy
mostantól szigorúan tartania kell magát a rend
szabályzatához, és ezzel le is zárta az ügyet.
Martelet néhány pillanatig még tétován állt elő ük,
láthatóan nem nagyon akarta elhinni, hogy
megbocsáto ak neki és szabadon engedték. Végül
mélyen meghajolt, megköszönte az esküdtszéknek a
kegyelmet, majd megfordult és merev léptekkel távozo .
Will csak ekkor mert ellazulni, hátradőlt a székében és
nagyot sóhajto . Nem szívesen rendelte volna el a lovag
halálát, de nem le volna más választása, ha Martelet
tovább makacskodik.
Alig fogta fel, hogy a többiek is felállnak és távozni
készülnek, és mire elindult, ki is söpörte a fejéből
Martelet problémáját, és más, kevésbé fontos ügyekre
gondolt: a Földközi-tengerről nemsokára visszatérő
hajóra, a királynak elküldendő következő egység
összeválogatására, a képtelen ötletre, hogy felmentse
hi estvéreit a szüzességi fogadalom alól – ez a gondolat
időről időre felmerült benne, de komolyabban soha nem
ve e fontolóra –, valamint arra a zavaró kérdésre, hogy
válaszoljon-e a Randolph nő levelére. Jessica komoly
gondot fordíto rá, hogy eloszlassa aggodalmait a király
betegségével kapcsolatban, és Will egyszerre érze hálát
a nő lépése mia , valamint bűntudatot, amiért olyan
örömmel fogadta a levelet. Aztán emlékezte e magát,
hogy végeredményben Bruce utasíto a a bárónőt a
levélírásra. Miközben megragadta a szék karfáját, és
feltolta magát, hogy kövesse a többieket a
refektóriumba, már el is döntö e, hogy nem válaszol. Az
ajtóban Richard de Montrichard várt rá.
– Kérdezhetek valamit? – Úgy tűnt, mintha nagyon
komolyan vágyna valami megnyugtató válaszra.
– Természetesen. Mi lenne az?
A preceptor oldalra lépe , hogy utat engedjen
Willnek, majd felzárkózo hozzá.
– Talán csak egyszerű kíváncsiságnak tűnik, pedig
nem az. Szerinted mennyi idő kell hozzá, hogy északon
és délen is végrehajtsuk mindazt, amit a távozásod elő
elterveztél számunkra? Saját embereim teljesítménye
alapján tudok becslést mondani, de egyedül te látod át
az egészet, ezért gondoltam, megkérdezlek. Én négy
hónapot mondanék.
Will ránéze .
– Mindent, Lochranzát is beleértve? Nem, Sir
Richard, a ól tartok, a te becslésed túlzo an derűlátó.
Mire a szigeten mindent átalakítunk az igényeinknek
megfelelően, fél év is el fog telni, vagy még hosszabb
idő. Rengeteg a tennivaló, és nem dolgozhatunk
egyszerre mindenen. Épületeket és katonai szállásokat,
kunyhókat és istállókat kell építenünk. – Az utolsó
szavakat skót nyelven mondta, és jót derült a preceptor
arckifejezésén. – És jól meg kell építenünk őket, hogy
egész évben ellenálljanak az időjárás viszontagságainak.
Tőzegtéglát használunk, hogy szilárdak legyenek, de
ehhez először ki kell ásnunk az alapanyagot. Ezenkívül a
parton is elő kell készítenünk néhány területet, ahol a
gályák és a kereskedőhajók felfuthatnak a homokra, és le
kell pucolnunk a törzsükről a kagylókat és a csigákat. Ez
rengeteg munka. Vannak alkalmas helyek, de soha senki
nem gondolt rá, hogy ilyen célra használja és átalakítsa
őket, ezért mindent az alapoktól kell kezdenünk. Mint te
is tudod, a fakitermelés jól halad, de az alapanyag nem
fog kitartani hat hónapon át. De Pairaud fűrészmestere
szerint feleannyi idő ala felhasználtuk majdnem az
összes megmaradt fát, nemsokára már csak a rönköket
fűrészelhetjük. Ráadásul vannak közösségi
köteleze ségeink és szent napjaink, és a kiképzéssel is
foglalkoznunk kell, beleértve a csapatok átküldésének
megszervezését Skóciába. Nem, barátom, higgy nekem:
szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha hat hónapon
belül végzünk.
Megérkeztek a refektórium ajtajához, és amint
beléptek, akkor jö ek rá, hogy lekéstek az étkezésről. Az
egyik hi estvér már a napi szent leckét olvasta fel a
csendes gyülekezetnek. A közösség két magas rangú
vezetője némán helyet kerese magának.
 A
Abűnök
bűnöklistája
listája

1.

Jessie Randolph a Nith völgyére néző sziklakiszögellések

egyikén ült, a folyó békésen hömpölygö elő az alacsony
északi dombok közül, elhaladt az o hona melle , és
folyta a útját a délre fekvő Solway-torkolat és az angol
határ felé. A bárónő nem mozdult, magába i a a
látványt, hallga a a késő nyári délután csendjét. A
nyugalmat csak időnként törték meg a domboldalon
játszó gyerekek kiáltásai, valamint egy rigó dala a
kétszáz lépésnyire álló alacsony épületek felől. A nap
már lefelé ereszkede , rávetve a domb árnyékát a vízre,
és a nő izgato bizsergést érze a gyomrában, ahogy
ruhája nyakához nyúlt, és előhúzta a puha szöve acskót
a mellei közül. A benne lévő, szorosan összetekert
pergamenre gondolva Jessie izgato an megborzongo ,
karja és válla libabőrös le . A zacskó egy levelet
tartalmazo , melynek már a létezése is felháborító volt,
és jelentősége percről percre nő . A benne foglaltaktól,
valamint az elküldése kínzó lehetőségétől összeszorult a
gyomra – azóta nem érze hasonlót, hogy fiatal lányként
az első szerelméről álmodozo .
Hátranéze a válla fele – kis híján elneve e magát
saját megfoghatatlan bűntudatán –, és amikor
megbizonyosodo róla, hogy még mindig egyedül van,
kilapíto a a húzózsinórt, előve e a levelet, és kioldo a a
rákötö selyemzsinórt. Több lapot is teleírt a finom,
különlegesen drága, gondosan méretre vágo
pergamenből. Az értékes kincset Bernard de Lintontól
kapta, Arbroath abbéjától, akit nemrég te ek meg Robert
király miniszterévé, és akivel északi tartózkodása idején
találkozo , amikor a beteg királyt ápolta. Az összetekert
lapokat egyik kezében tarto a, könyökét felhúzo
térdére támaszto a, és úgy nézte a vizet távolba meredő
tekinte el. Fogalma sem volt róla, milyen látványt
nyújthat.
Ha lá a volna magát, biztosan kitör belőle a kacagás,
mert a felháborító ruháját viselte – a környéken az összes
nő megbotránkozo , amikor először meglá ák rajta.
Gyakran eszébe juto , hogy valószínűleg a férfiak is, de
egyikük sem merte szóvá tenni. Valójában férfiruha volt,
melyet kissé átszabato a saját ízlésére, és még
Franciaországból hozo magával – hosszú, a fenekénél
szűk, lefelé bővülő zergebőr nadrág, melynek felső
részét eltakarta a hasonló anyagból készült, térdig érő, a
derekánál övvel összefogo zubbony. Ala a szögletes
kivágású fűzőt viselt lágy, finom szövésű gyapjúból. A
viseltes, nehéz derékövön hosszú, hüvelybe dugo tőr
lógo . Csizmáját, melyet néhai férje cipészmesterének
köszönhete , ugyanolyan puha bőrből varrták, csak
valamivel vastagabb volt, a megfelelő helyesen
megerősítve – jól látszo , hogy a nő számára készült, és
ugyanúgy ille a lábára, akárcsak a kopo kesztyű.
Nagyobb távolságból bárki férfinak nézhe e volna,
ám közelebbről már nem lehete nem észrevenni
sugárzó nőiességét. A délutáni fényben vörösesbarnán
leomló haja a válla alá lógo – hátul lazán összefogta egy
bőrszíjjal –, arca és keze lebarnult a nyári napsütésben,
amitől hatalmas szeme mintha szikrákat szórt volna,
még jobban kiemelve feszes, enyhén szeplős arcbőrének
lágy csillogását. Szemének színét a legtöbb férfi nem volt
képes meghatározni, és ezt annyit mondták neki az
elmúlt évek folyamán, hogy maga is kezdte elhinni.
Leginkább szürke volt, de a fényviszonyoknak
megfelelően változo , néha világoskékké vált, máskor
elsötétült, és volt, hogy inkább zöldnek látszo .
Mozgás vonta magára a figyelmét, egy mezei egér
futo el a lábánál. Türelmesen figyelte, ahogy odasurran
a kakasülője tövéhez, majd eltűnik a sziklának
támaszto számszeríj és tegez mögö . A fegyver
látványára visszafordíto a a fejét, és szemügyre ve e a
tőle jobbra elterülő Cairn-erdőt, a terület kevés fás
részének egyikét, ahol a helyiek a minap medvét lá ak.
Nem számíto rá, hogy találkozik az álla al, de a
lehetőség is elég volt, hogy magával hozza a
számszeríjat. Az erdőnél azonban semmi sem mozdult.
Jessie megemelte a kezében tarto pergament, újra
megbizonyosodo róla, hogy senki sincs a közelében, és
halkan felolvasta magának, amit az elmúlt napok
kínkeserves szenvedésével összehozo . Az első néhány
szó után elakadt, tétovázo , újrakezdte, majd újabb
néhány mondat után megállt, és dühösen a levegőbe
csapo a levéllel.
Istenem, Will Sinclair, tudod te egyáltalán, mekkora bajba
sodortál? Hogy én… Nem, fogalmad sincs róla, te csökönyös,
makacs, ostoba férfi! Honnan is tudnád? O trónolsz a
nevetséges kis szigeteden, és játszod a szent életű szerzetest,
miközben imádo hi estvéreid Franciaországban Capet Fülöp
börtönében rothadnak! Ugyanaz az ember kínozza és
bántalmazza őket, aki… Eh! Uram, adj nekem erőt, hogy
megőrizzem a türelmem!
Felállt, szorosan összetekerte a pergament, és keresni
kezdte a selyemszalagot, ami rá volt kötve a levélre.
Leeshete , amikor leve e, és behullo egy mély vájatba
a sziklában. Ha el akarta érni, egyik lábával meg kell
támaszkodnia a kövön, miközben lehajol és benyúl a
résbe. Nagy nehézségek árán visszaszerezte a szalagot,
felegyenesede , és kisöpört egy hajtincset a szeméből.
Közben kinyújto lábára tévedt a tekintete, melynek
vonala jól kirajzolódo a nadrág ala . Nevethetnékje
támadt.
Édes Jézus, Will, ha látnál engem ilyen öltözékben, egy
hétig nem lennél képes imádkozni! A látvány megzavarná még
a legájtatosabb gondolataidat is, és elkomorulnál, akár egy
viharfelhő, igaz?
Nos, lovag uram, el fogom küldeni neked ezt a levelet. I ú
unokatestvérem, Hugh személyesen viszi el Arranra. Túl sok
időt és munkát fekte em a megírásába ahhoz, hogy veszni
hagyjam. Emelle miért is ne küldeném el? Írok benne a
húgodról, Peggyről, és hogy mekkora örömet okoztál neki az
ajándékoddal. Írok a királyunkról, és hogy milyen híreket
kapo Franciaországból a rendedről. Kegyveszte ek le etek,
Will Sinclair, a teljes testvériséged, akár okkal, akár ok nélkül.
Ideje letenni a visszatérésről, és új életet találni i , Skóciában.
Valódi életet, valódi férfiként, egy feleség melle , aki boldoggá
tehetne. Édes Istenem, hallgass meg! Házasságról beszélek egy
szerzetesnek! Biztosan megőrültem… de azt kell mondanom,
ez édes őrület! És most…
Éles kiáltást hallo , megfordult, és a domboldalon
felnézve lá a, hogy a tizenkét éves Marjorie Bruce – az ő
állítólagos unokahúga, de valójában Robert királyé –
barátait hátrahagyva, kiabálva fut felé a lankás lejtőn.
Jessie csak franciául beszélt a gyermekhez, mióta először
találkoztak, elsősorban a lány védelmében. Marjorie-ról
mindenki úgy tudta, hogy francia, a csodálatos hallású
kölyök pedig gyorsan tanult, mostanra folyékonyan
beszélte a franciát, nyoma sem maradt benne a
születésétől tanult nyelvből átütő akcentusnak. Még
messze járt, túlságosan távol volt ahhoz, hogy Jessie
kivegye, mit kiabál, de érezte benne a sürgetést.
– Várj meg o ! – kiálto a. – Felmegyek! – Gyorsan
felkapta számszeríját és tegezét, utóbbit a vállára vete e,
és már kaptato is felfelé. – Mi az, gyermek? – kérdezte,
amikor odaért. – Mi történt?
– Emberek közelednek, onnan, a domb mögül!
– Nyugatról? Annandale felől? Hányan?
– Nem tudom. Távol voltak, nem bírtam
megszámolni őket, de erre tartanak.
– Mutasd meg!
A lány megfordult és futni kezde a dombtető felé,
Jessie megnyújto a a lépteit, hogy felzárkózzon.
Emlékeze még arra az időre, amikor ő is sík terepként
kezelte a hegyoldalakat, de most inkább az
foglalkozta a, ki közeledhet nyugat felől. Az Annan
földek a király apjának birtokai voltak, az annandale-i
Robert Bruce-é, ám ez a terület – akárcsak saját birtoka,
Nithsdale – mindig is a déli inváziós út mentén feküdt,
és az elmúlt évek háborúi során jórészt elnéptelenede ,
mert az emberek a magasabb hegyek biztonságába
menekültek, hogy nyugtuk legyen az örökké jelenlévő
angoloktól. Az Annan és a Nith völgyét, Skócia déli
területeinek jó részével együ több alkalommal is porig
ége ék az előző évtizedben, nehogy utánpótlást
biztosítsanak Edward király hadseregeinek.
Végül felért a domb gerincére, ahol a gyerekek
izgato an ugrálva mutoga ak a távolba. Jessie levegő
után kapkodva felemelte a kezét, hogy árnyékolja a
szemét a lemenő nap sugaraitól. A fény még így is éles
volt, de látása gyorsan alkalmazkodo , és végül
megpillanto a a fegyverek, páncélok és lószerszámok
összetéveszthetetlen csillogását. Több mint három
mérföldre vélte a távolságot, még nem haladtak el a
terület jellegzetes sziklakiszögellése, a Leopárd melle ,
amely a dombtetőtől két és fél mérföldnyire emelkede .
Érezte, hogy Marjorie o áll melle e, és lábujjhegyre
emelkedve próbál minél több részletet kivenni.
– A te szemed jobb, mint az enyém, gyermek. Látod
már, hányan vannak?
– Nem, nagynéni, de nagyon sok a kék szín.
Jessie semmi kéket nem láto , ám nem kérdőjelezte
meg a lány megfigyelését. A lovasok Annandale-ből
jö ek, Bruce földjéről, James Douglas színei pedig a
fehér és a kék voltak. Douglas, akit a király néhány
hónapja a déli területek kormányzójává neveze ki.
Azonnal eszébe juto a ruházata. Ilyen botrányos
öltözékben nem fogadhatja a király i ú küldö ét.
Hirtelen megperdült, és megragadta védence vállát.
– Sir James Douglas az, a király ügyében jár. Vissza
kell sietnem a házhoz és átöltözni, hogy fogadhassam. A
te feladatod lesz, hogy összegyűjtsd a többieket és
visszahozd őket. Menni fog?
 – Természetesen, nagynéni. – Marjorie Bruce
megfordult, hogy magához hívja a többi gyereket, de
Jessie addigra már o sem volt, számszeríját a vállára
vete e, hosszú lábával erőfeszítés nélkül ereszkede le a
lejtőn az alig félmérföldnyire álló házcsoporthoz.
Mire belépe saját házába, félig már le is vetkőzö ,
de szerencsére senki nem volt a közelben, aki látha a
volna, milyen jó formában van. Rögtön hívta is a
szolgálóját, Marie-t, közben leakaszto a a nyakából a
tasakot, és az asztalra dobta. Kioldo a nadrágja
kötőzsinórjait, letolta a ruhadarabot és kilépe belőle. A
zubbony is lekerült a földre, majd köve e a fejen át
levete alsóing. Aztán a magas szárú csizmától
eltekintve teljesen meztelenül átvágo a szobán egy
nagy francia öltözőszekrényhez, amelyben a rendes
ruháit tarto a.
Nem sok ruhából válogathato , ezért hamar döntésre
juto . Hamarosan türelmetlenül topogva várta, hogy
Marie szorosra húzza a zöld ruha fűzőzsinórját.
Nagyszerű darab volt – és úgy kirí benne Nithsdale
asszonyai közül, mintha valami pöffeszkedő páva
keverede volna a vadludak közé, viszont csodálatosan
kiemelte a szemét és a haját. Legalábbis ezt állíto a egy
szenvedélyes csodálója, és tudta, hogy a király i ú
megbízo jára is kedvező hatást tesz majd.
– A hajad, úrnőm. – Marie hangjában aggodalom
bujkált. – Valamit… tenni kell vele.
– Akkor tegyél valamit! A vendégünk bármelyik
pillanatban i lehet!
A néhány pillanat ala , amíg Marie azzal volt
elfoglalva, hogy feltűzze a haját és valami úrhölgyhöz
méltó visele é alakítsa, Jessie a levelet tartalmazó
tasakot nézte az asztalon. Nagyon különleges csomag
volt, bár senki nem vesztegete volna rá még egy
pillantást. Abból a kendőből készült, melyet a férfi
húzo elő a zubbonyából, amikor becsomagolta a
húgának küldö ajándékot. Jessie jól emlékeze rá,
amikor átve e tőle, fel tudta idézni, milyen érzés volt
megfogni… meleg, a férfi testének hőjét hordozta, és
illatos, mint arra rájö alig valamivel azután, hogy
elhagyta a sátrat. Will bőrének tiszta illata érződö rajta.
Átadta az ajándékot Peggy Sinclairnek, és elégede en
figyelte a lány örömét, a kendőt viszont megtarto a,
időről időre örömmel – és meglehetősen ostoba módon,
állapíto a meg – szaglászta meg, amikor egyedül volt,
még azután is, hogy a férfi illata rég nem érződö . Ám
nem tudta rávenni magát, hogy megváljon tőle, ezért
varrt belőle egy négyszögletes tasakot, egy tokot,
melyben a számára legfontosabb dolgokat tarto a: a
fésűjét, egy rózsaszirmokkal és száríto levendulával teli
illatszeres zacskót, a tűit és a cérnáit egy apró tokban,
amely csiszolt ébenfából készült, és valami egzotikus
földről származo , bársonytokban egy csiszolt
ezüs ükröt, valamint a merész levelet, amellyel
megszegi azon ígéretét, hogy nem háborgatja többé a
férfit, miután visszatért Nithsdale-be.
– Készen is vagyunk, úrnőm. Senki nem fogja tudni,
hogy most készült el. A csizma viszont…
– A csizma viszont nagyon kényelmes. Nem is fogják
látni.
Jessie elve e Marie-tól a fémtükröt, megnézte magát,
és köszönetképpen biccente .
 – Egy csoda vagy, Marie. Hozd ide a táskámat,
kérlek, és már mehetünk is köszönteni a vendégeinket.
 2.

A katonák első csoportja – skót martalócok a Skócia és

Anglia közö i, sokat vitato határvidékről – már
szétszóródo a ház udvarán, mire Jessie az ajtóhoz ért,
és nem ese nehezére rátalálnia a mosolyra, amivel
köszönteni akarta Robert király fiatal, jóképű hadnagyát.
James Douglas azonnal megpillanto a őt, ahogy
beügete az udvarra, szélesen mosolyogva lekapta
fajdtollas fejfedőjét, és mélyen meghajolt a nyeregben.
– Jessica úrnő! – harsogta. – A fáradt utazót ritkán
fogadja ahhoz fogható csodálatos látvány, mint amit te
nyújtasz o az ajtóban állva! – Egészen közel léptete a
lovával, leugro a nyeregből és udvariasan kezet csókolt
a nőnek. – Hölgyem, bocsáss meg bejelentés nélküli
látogatásomért, de nem volt más választásom. Két
nappal ezelő beleakadtunk néhány angolba, és mivel
túlerőben voltak, menekülőre kelle fognunk. – Mindezt
mosolyogva mondta, de Jessie tudta, milyen komoly
dologról van szó.
Robert király szigorúan megtilto a az embereinek,
hogy szabályos ütközetbe keveredjenek az ellenséggel.
Jogos, elfogadható és logikus döntés volt, de a
leghűségesebb parancsnokok némelyikének nem
tetsze . Közülük az i ú Douglas volt a legráterme ebb
és leghevesebb, ezért nem kelle ennél jobban
megmagyarázni, mit jelente számára a menekülés.
Jessie a férfi szemébe nézve bólinto .
 – Ez esetben légy üdvözölve, Douglas nagyuram.
Mennyire vannak lemaradva?
– Az angolok? – Douglas nevete . – Sok
mérföldnyire, hölgyem, Galloway egy másik szegletében
kutatnak utánunk. Könnyen elmenekültünk, o hagytuk
őket keresgélni múlt éjjel az ingoványban, nyugat felé,
miközben mi te ünk egy nagy kerülőt, és idejö ünk.
Nem hoztam volna ide őket, hogy zaklassanak téged.
Viszont hoztam valami mást, aminek bizonyára örülni
fogsz. Múlt hónapban szedtem össze.
Hüvelykjével hátrabökö a válla fele , és Jessie
odanéze , hogy lássa, miről beszél. Az udvaron most
már körülbelül negyven ember tömörült, akik lovaikról
leugorva megszállták az elkeríte területet, egyikük
viszont elkülönült a többitől. A magas férfi a skót
lovasok mellvértjét és acélsisakját viselte. Há al állt
Jessie-nek, láthatóan a melléképületeket szemlélte.
– Kissé félénk – magyarázta James, felemelve a
hangját. – Thomas, nem is akarod üdvözölni
vendéglátónkat?
A magas férfi összerezzent, majd lassan megfordult,
és Jessica még ebből a távolságból is lá a, hogy a vér
kifut az arcából. Douglas újra odaszólt neki.
– Gyere már ide, és játszd el a civilizált udvaroncot!
Jessie szája tátva maradt, ahogy az idegent figyelte,
akinek a tekintete most találkozo az övével, és azonnal
el is felhősödö a szégyentől és a megalázo ságtól.
Ismerte ezt az embert, könnyen fel is ismerte, de elméje
még mindig képtelen volt elfogadni a jelenlétét.
 – Thomas? – kérdezte rekedt su ogással, majd
valamivel hangosabban megismételte. – Thomas, te vagy
az?
A férfi bólinto , majd lassan előrébb lépdelt, világos
arcbőre elvörösödö .
– Jessie nagynéném. Bocsáss meg nekem. Azt
hiszem, nem szeretnél a tetőd ala tudni.
Jessica szeme elkerekede a hitetlenkedéstől.
– Az én tetőm? Miről beszélsz? Ez a te tetőd,
Thomas! A te házad. De te… én azt hi em… hogy
kerülsz te ide?
Sir Thomas Randolph, legidősebb bátyja fia, aki
Bruce unokaöccse is volt egy féltestvér által, most
közelebb lépe , arcán jól tükröződö nyomorúsága és
szégyene.
– Azt hi ed, Angliában vagyok, mint Plantagenet hű
vazallusa… hazám és népem árulója. Nem ezt akartad
mondani?
Jessie tiltakozóan kapta fel a fejét.
– Nos, igen és nem, egyforma mértékben. Valóban
Angliában voltál. Anglia foglyaként, önként vagy sem,
de a lényeg, hogy a methveni mezőn fogtak el. De áruló?
Nem, ez sosem juto eszembe. Aki a Thomas Randolph
nevet viseli, nem lehet áruló. Tehát ha szabad kérnem,
hagyj fel az önsajnála al, mert nem vet rád jó fényt.
Most pedig mondd meg az igazat: hogy kerülsz ide?
Mielő Thomas válaszolhato volna, James Douglas
odébb húzódo , és gyors parancsokat vakkanto az
embereinek. Utasíto a őket, hogy csendben keressenek
maguknak helyet, de Jessie félbeszakíto a.
 – Hányan vagytok, Sir James?
– Negyvennégyen, úrnőm, az i ú Thomast és engem
is beleszámolva.
– Akkor mindenki fölé tudunk tetőt adni. A birtok
végében, a fő épületektől távolabb van négy pajta,
mindegyikben kényelmesen elfér tizenkét ember. Az
embereid szálljanak meg o , a lovakat pedig kössék ki
hátul. Bőségesen találnak legelnivalót, addig a
szolgálóim… vagyis Sir Thomas szolgálói készítenek
vacsorát mindenkinek. Le kell ölnünk egy üszőt, amelyik
eltörte a lábát négy napja, így lesz elég ennivaló. Féltem,
hogy a hús egy része veszendőbe megy, most viszont fel
tudjuk használni mind, bár a ól tartok, sötét lesz, mire
ehetünk.
Visszafordult az unokaöccséhez, és lá a, hogy a
dühös, vörös szín már eltűnt az arcáról, sőt mintha
elismeréssel és hálával néze volna rá.
– Nos, Thomas Randolph, i akarsz ácsorogni egész
éjjel? Gyere be. A távollétedben tisztán és melegen
tarto am a házad, de most, hogy hazatértél, én leszek a
te vendéged.
Thomas azonnal felemelte a kezét, derékból
meghajolt, és váratlanul elmosolyodo – mintha a nap
sütö volna a szeméből.
– Nem, Jess nagynéném, erre még csak ne is gondolj.
Én… átutazóban vagyok. A ház a tiéd, ameddig csak
szükséged van rá. És nagyon hálás vagyok neked.
– Hálás? Miért?
– A türelmedért… a jóindulatodért. Sir James
említe e, hogy a király nagyra becsül téged. Ápoltad,
amíg beteg volt. Azt hi em, haragudni fogsz rám, amiért
fegyvert fogtam ellene.
– Értem… nos, tévedtél. Beszéltünk rólad a királlyal,
amikor múlt télen hírt kaptunk róla, hogy az angolok
melle lovagolsz. Akkor sem volt dühös rád, mert
pontosan tudta, mi vagy: egy lovag, aki még nem érzi át
az ő háborújának jelentőségét. Azt mondta, a fiatalkori
önmagára emlékezteted, amikor csupán a lovagi
bátorság és becsület csillogását lá a, melyet nem
tompíto el a valóság. A ól félt, útonállónak tartod őt,
aki nem méltó a lovagi címre, és ez nagyon
elszomoríto a. De erről majd később beszélünk,
rengeteg elintéznivalóm van, hogy megetethessem a
bajtársaidat, és már így is későre jár. Ha végeztél odakint
a dolgoddal, gyere be, és hozd magaddal Sir Jamest is.
Addigra kerítek valami italt, hogy ne csak vízzel
olthassátok a szomjatokat. Most menj.
Thomas újra elvörösödö , bár ezú al nem a
szégyentől, és Jessie kis híján elmosolyodo , mert
kétségtelenül rokona volt a legvonzóbb fiatalember, akit
valaha láto : magas, széles vállú, jóképű és szép hajú.
Valamivel több mint feleannyi idős lehete , mint ő, de
legfeljebb húszesztendős – az ő harminchatával szemben
–, örökölte apja könnyed, egyenes tartását és anyja
hosszú lábát, valamint az anyja családjára jellemző
aranyszőke hajat és ragyogó, kék szemet. Távozóban
kibújt a mellén átvete kardövből, és a nő ismét
megcsodálha a azt a könnyed magabiztosságot, amivel
odadobta a hosszú, hüvelybe bújtato fegyvert egy
szürke szakállú skót martalócnak, mielő eltűnt volna az
udvar végében, a pajták irányában. Jessie-nek hirtelen
eszébe juto ak a tennivalói, sarkon fordult és besiete a
házba.
E ől a pillana ól kezdve késő éjszakáig, miután
elfogyaszto ák a nyárson sült marhahúsból, friss
zabkenyérből és ece el és vajjal felszolgált fő
zöldségből álló bőséges, ám egyszerű vacsorát, Jessie-
nek saját magára is alig maradt ideje. O volt
mindenhol, és felügyelte az előkészületeket, hogy
megfelelőképpen tudjanak gondoskodni a több mint
negyven váratlan vendég ellátásáról. Nem sokkal éjfél
elő fáradt megkönnyebbüléssel roskadt a kandalló
mellé helyeze , párnázo székbe a ház főtermében.
Örült, hogy két vendége már elhelyezkede és
türelmesen vártra.
Douglas éppenséggel szunyókált, amikor a nő
belépe , de ugyanolyan gyorsan felpa ant, mint
Thomas, és odasegíte e Jessie-t a kőkandallóban izzó
tőzegtűz mellé húzo székhez. Jessica csak egy
mosollyal és halk mormolással mondo köszönetet,
majd kényelmesen elhelyezkede a széken, és
körülnéze az árnyékba borult, o honos helyiségben.
Tágas, de alacsony mennyezetű terem volt, a tetőt vastag
gerendák tarto ák, a berendezést négy masszív szék és
egy fekhely alko a, persze az ősi, kézzel farago , fekete
tölgyasztalon és a körülö e elhelyeze tizenkét magas
támlájú széken kívül. Mindenhol gyertyák égtek, néhány
közülük tartóban vagy falikarban, de juto belőlük az
asztalon álló kandeláberekbe is. Fényük visszaverődö a
sima felületekről, sötét, remegő árnyékokkal teli
helyekké varázsolva a sarkokat. Jessie elégede en
sóhajto , és egy kézmozdula al visszautasíto a a
boroskupát, melyet az unokaöccse kínált fel neki.
 – Nem, Thomas. Túl késő van, és hajnalban kell
kelnünk. Inkább ülj le és meséld el, mi hozo ide ilyen
váratlanul.
Randolph elvigyorodo . Hozzáöntö e a bort a
sajátjához, és az üres kupával az immár újra ülő Douglas
felé inte .
– Sir James, a börtönőröm úgy gondolta, tehetnénk
egy látogatást.
Jessie a másik férfira pillanto .
– A börtönőröd?
– A börtönőröm. Múlt hónapban Peeblesnél foglyul
ejte , én pedig a becsületszavamat adtam, hogy nem
próbálok visszaszökni Angliába.
Douglas szégyenlősen csóválta a fejét.
– Mindez természetesen butaság, Jessica úrnő.
Foglyul ejte em, ennyi igaz. De aztán egyenesen a
királyhoz vi em, aki megbocsáto a minden eddigi
bolondságát, és újra a kegyeibe fogadta, cserébe a
hűségesküjéért. Vagyis ez az egész börtönőrös történet
szamárság. Az unokaöcséd sokkal szigorúbb magával,
mint mások.
– Értem… – De Jessica láthatóan nem érte e. – Tehát
miért van most i veled?
Douglas kihúzta magát és odanyújto a kiürült
kupáját Sir Thomasnak, aki az asztalhoz sétált vele, és
egy ezüstkorsóból újratöltö e.
– Én vagyok a penitenciája, úrnőm. A bűneiért el kell
viselnie engem és az útonálló módszereimet… amíg meg
nem tanulja a háború szabályait.
 Jessie egyre jobban összezavarodo .
– Útonállás? Nem értem…
– Most Douglas nagyuram az, aki összevissza beszél,
nagynéném. – Thomas visszavi e az újratöltö kupát
Douglasnek, majd ő is leült. – Azt gondoltam, Robert
nagybátyám méltatlan a lovagi címre. Erről te is tudsz,
de ez az igazság. Amikor a methveni csata után fogságba
estem, elvi ek Edward királyhoz, aki kedvesen fogado
és nagyvonalúan bánt velem. Aztán a következő
hónapokban rájátszo az én hiszékenységemre és…
bűnös arroganciámra. Megpróbált meggyőzni, és
szégyenkezve kell bevallanom, sikerült is neki, hogy
igazi király nem viselne olyan háborút, mint ez a
hálátlan senkiházi… ezt a nevet adták Robert királynak,
Hálátlan Senkiházi. Figyelmen kívül hagyja a hadviselés
szabályait, lesből mészárol, gyújtogat és rombol, aztán
visszamenekül a dombok közé, akár egy barbár
martalóc, és nem mer kiállni szemtől szemben,
becsületes ember módjára. Az én örök szégyenem, hogy
elhi em mindent, amit mondo .
– Értem… és mitől változo meg a véleményed?
– Lá am Isobel MacDuff úrnőt, Fife grófnőjét és
Buchan grófijának feleségét meztelenül kifüggesztve egy
kalitkában, Berwick falán. – A szavak hosszú
pillanatokra megálltak a levegőben, aztán a fiatal lovag
folyta a. – Nem hi em el, amíg nem lá am saját
szememmel… Plantagenet Edward lovagiasságát. Az
angolok nagyon jól mula ak rajta, hiszen a királyuk
bosszút állt azon a nőn, aki megkoronázta a skótok
királyát, semmibe véve ezzel Edwardot és saját családját.
És amikor lá am o őt, az élő, letagadhatatlan igazságot,
elkezdtem megkérdőjelezni mindent, amit addig
hallo am. Miféle ember az, legyen akár király, lovag
vagy mindke ő, aki ilyen te elkövetésével képes sárba
tiporni és beszennyezni a becsületét? – Egyenesen Jessie-
re nézet, meg sem próbálta elkerülni a tekintetét. – A ól
a perctől kezdve listát készíte em mindenről, amit a
honfitársaim ellen elköve ek az angol király
igazságának nevében, és hamarosan rájö em az
igazságra: az egykor dicső, ám mára megtébolyodo
ember szívében csupán kapzsiság és hatalomvágy
lakozik. Akkor kezdtem gondolkodni a hazatérésen, de
túl nagy volt a szégyenem… a szégyenem, és talán a
megalázo büszkeségem. Mire azonban a harcmezőn
találkoztam Sir Jamesszel, készen álltam rá, hogy
eldobjam a kardom és a király elé álljak, akinek
megsérte em a becsületét.
– És mint mondtam, meg is te e – szólt közbe
Douglas. – Ékesszólóan beszélt kiábrándultságáról, a
király pedig hi neki, így én is.
Jessie Douglasre néze .
– Tehát ezért van melle ed? Penitenciaként?
A fiatalember elmosolyodo .
– Azért, mert én is az vagyok, amit ő korábban
útonállónak gondolt. Azért lovagol melle em, hogy
befejezzem a taní atását. Első kézből tapasztalhatja,
hogyan próbálom megtisztítani a vidéket az angoloktól,
és egészen tisztán láthatja, miért kell ezt a módszert
alkalmazni. A király úgy gondolta, jobb, ha inkább én
tanítom meg az i ú Thomasnak, mibe kerül elhozni a
békét ebbe a szomorú birodalomba. Szabályos harcban
nem állhatunk ki az angolok ellen, mert o nem az
eltökéltség és az akarat, inkább az erő számít. Alig
tizedannyian vagyunk, az anyagi eszközünk pedig
huszada az övéknek. Az o honi tartalékaik is
túlszárnyalnak minket létszámban. Mégis harcolnunk
kell, minden eszközzel és emberrel. Ha ennél lejjebb
adjuk, biztos a győzelmük. Nem adhatunk nekik időt,
hogy újjászerveződjenek és megszilárdítsák a
helyzetüket. Folyamatosan zaklatnunk kell őket,
eljátszani az útonálló szerepét, ahogy Edward mondta.
– Istennek hála, a vén Plantagenet oroszlán már
halo , így a nyomás is enyhült, és a fia, Caernarvon soha
nem lesz képes olyan árnyékot vetni, mint az apja. A
bárói viszont erősebbek, mint valaha, bármikor
fellázadhatnak ellene gyengesége és pederasztiája mia .
Ugyanakkor Skóciát is akarják, mert tombol bennük a
vér- és hatalomszomj, és megpróbálják darabokra
szakítani a birodalmunkat, hogy aztán felosszák egymás
közö . Gloucester és Leicester, Northumberland és
Hereford csak a falka vezérei, és bármelyikük több
embert tud kiállítani saját grófságából hét napon belül,
mint mi az egész országban egy év ala . Tehát Thomas a
tanítványom, és meg kell mondanom, ígéretes fejlődést
mutat. Elsőrangú martalócot faragunk az
unokaöcsédből, úrnőm, és az angolok tudni fogják,
merre jár, ezt elhiheted.
Jessie lassan bólinto .
– Elhiszem, nagyuram. És a király jól van? Jól
boldogul?
– Igen, úrnőm, Isten kegyelméből jól, és a szerencse
is ránk mosolygo végre. Immár a teljes északkeleti
országrész a kezében van, mert Aberdeen lakói múlt
hónapban fellázadtak és kiebrudalták az angol
helyőrséget, ami azt jelenti, hogy első alkalommal
rendelkezünk tengeri kikötővel. A király testvére, Sir
Edward az elmúlt két hónapot azzal töltö e, hogy
felszámolja a MacDowalek fészkeit Gallowayben. És
alapos munkát végze . Angus Og és a felföldiek
segítségével vereséget mért a MacDowalekre, akiket
angol segédcsapatok is támoga ak Ingram de
Umfraville és Aymer Saint-John vezetésével. Több mint
kétszeres túlerő ellen harcolt, mindössze ötven lovaggal,
de így is elsöprő győzelmet arato . Éppen onnan jövünk,
üzenetet viszünk Sir Edwardtól a királynak, és
északnyugatra kell lovagolnunk, mert a király is oda
tart, felvonul az argylli MacDougallek ellen.
Jessie elkomorodo .
– De hiszen a MacDougallekkel fegyverszünetet
kötö !
– Az már a múlt, úrnőm. A fegyverszünet egy
hónapja lejárt, és az öreg klánfőnök fia, a lorni Sánta
John azonnal embereket toborzo , hogy folytassa a
harcot és eltávolítsa a trónról a királyt. Viszont
őfelségének vannak emberei még a MacDougallek közö
is, akik hajlanak rá, hogy az ő oldalára álljanak, és ezzel
ő is tisztában van. Ezért most elindult, hogy eltapossa a
kígyót, a Brander-hágón át akarja lerohanni Argyllt.
Thomasszal o csatlakozunk hozzá, tíz napon belül
találkoznunk kell Loch Awe-nél. Ha Argyllban sikerrel
járunk, és Sánta John elbukik, biztosíthatlak, el fog,
akkor már csak Ross gró a tud kiállni a király ellen
északon. És ha az a tőrőlmetsze intrikus is belátja, mert
be fogja, hogy eddig rossz úton járt, és végre átáll a mi
oldalunkra, akkor valóban Robert Bruce lesz egész
Skócia királya. Imádkozzunk, hogy így legyen, úrnőm.
– Fogok, a ól nem kell félned. Most pedig mondd el,
nagyuram, hallo ál valamit arról, hogy mennek a
dolgok Arranon?
Douglas összehúzo szemmel néze a nőre, majd
lassan megcsóválta a fejét.
– Nem, Jessica úrnő, nem hallo am semmit, de ez
valószínűleg azt jelenti, hogy minden rendben arrafelé.
A rossz hírek gyorsan terjednek, és ha lenne bármi
ilyesmi, már eljuto volna hozzánk. Azt viszont tudom,
hogy június végén újabb lovascsapat érkeze a szigetről,
ezú al még nagyobb számban. Robert király nagyon
meg van elégedve az Arranról érkező támogatással. –
Rövid habozás után hozzáte e: – Ami pedig Sir
Williamet illeti… – Újabb szünet. – Bocsásd meg a
kérdésemet, úrnőm, de kapcsolatban állsz az o ani
testvériséggel?
– Nem, Sir, bár Robert király kérésére régebben
írtam levelet. Miért kérded?
Douglasben volt annyi tapintat, hogy zavartnak
tűnjön, de megvonta széles vállát.
– Mert híreim vannak az arrani szerzetesek számára.
Robert király titkos üzenetet kapo Angliából,
Lamberton érsektől, hogy a pápa üzenetet küldö a
templomosokra vonatkozóan a keresztény államok
összes királyának és hercegének. Robert a kitagadás
mia ezt nem kapta meg.
Jessie lélegzete elakadt, mert Douglas
arckifejezéséből lá a, hogy ez az üzenet nem fog
megváltást hozni Will Sinclairnek és menekültjeinek.
– Mi állt az üzenetben?
Douglas megköszörülte a torkát.
– Címe is van, Pastoralis Praeeminentie. A pápa felkér
benne mindenkit, hogy fogják el a földjükön tartózkodó
összes templomost, mégpedig titokban, diszkréten és
körültekintően… a király szerint ezek nagyon fontos
szavak. Ezenkívül kobozzák el minden tulajdonukat, és
őrizzék meg az egyház számára.
– Hiszen ez aljasság! Minden templomost, az összes
keresztény államban?
– Igen, úrnőm.
– Tehát Sir Williamnek igaza volt. Előre
megmondta… – Jessica elhallgato , majd rövid
gondolkodás után unokaöccsére néze . – Te tudtál
valamit erről, Thomas?
Randolph zavartan néze vissza rá, nem tudta, mire
akar kilyukadni a nő, miközben Jessie újra Douglas felé
fordult.
– Mikor történt mindez?
– Az érsek levele múlt év novemberében,
huszonke edikén íródo .
– Vagyis alig egy hónappal a franciaországi
letartóztatások után. Annyi idő ala biztosan nem
tudták bizonyítani Nogaret hazugságait.
– Nem valószínű, úrnőm… de nem tudok többet
annál, mint amennyit elmondtam.
 Jessie-nek nem kis erőfeszítésébe került, hogy
kifejezéstelen maradjon az arca. Kurta bólintással jelezte,
hogy elfogadja, amit a férfi mond, a fejében azonban már
az járt, hogy a levelet, melynek megírásába oly sok időt
fektete , most újra kell fogalmaznia.
 3.

A brodicki kastély északi fogadótermében Will Sinclair

lete e tollát a hosszú étkezőasztalra, amelyen eddig írt,
és a vállát hátrafeszítve nyújtózkodo . Tenyerével
megdörzsölte a szemét, és felnyögö az élveze ől,
ahogy megfeszültek az izmai. Hajnal óta megállás nélkül
dolgozo , végigrágta magát a papír- és
pergamenhegyeken, melyekkel hosszú hetekig nem
tudo foglalkozni egyéb elfoglaltságai mia . A legtöbbet
csak elolvasta és aláírta, majd félrete e őket a balján lévő
kis asztalra. Néhányat azonban sokkal alaposabban
végigböngésze , gondolatban bejelölt bizonyos részeket,
hogy később visszaemlékezzen a tartalmukra, illetve az
elmúlt hónapokban elvégze feladatokra – ezek a jobb
oldalára kerültek.
Társai és hi estvérei rövid idő ala hatalmas munkát
végeztek. A két arrani káptalannak most már volt saját
káptalanháza, és mindke ő felügyelte saját ügyeit és
erőforrásait a vallás gyakorlásától és a rituális
szertartásoktól kezdve az istállókig, barakkokig,
házakig, bevete földekig és raktárakig. Kidolgozták a
lovak tenyésztésének, kiképzésének és ellátásának
menetét, a katonai képzés pedig titokban ugyan, de
visszatért a megszoko kerékvágásába. Határozo és
rugalmas kereskedőprogramot fogalmaztak meg, a
hajók folyamatosan indultak és érkeztek mindkét
kikötőnél. Leginkább Britannia vizeire látoga ak el, de
Írországgal és Franciaországgal is kereskedtek, sőt a
nyári hónapokban időnként átszelték az északi vizeket
keleti irányban, és eljuto ak Norvégiába, Dániába,
valamint a németalföldi partvidékre. Mostanra rengeteg
élelmet halmoztak fel a raktárakban, és még állatokat is
hoztak a szigetre – főként disznókat, birkákat és
kecskéket, de akadtak szarvasmarhák, vágo szárnyú
ludak és kövér, fehér kacsák is, melyek tojásai üdítő
változatosságot jelente ek a sziget főként halra és zabra
épülő étrendjében.
Házak épültek a sziget minden részén, de a legtöbb
helyen elrejte ék őket a kíváncsi tekintetek elől. Az
épületek alacsonyak voltak és hosszúak, falaik és tetejük
tőzegből és gyeptéglából készült, padlójukat
rendszeresen felásták, hogy onnan termeljék ki a falak
építőanyagát, ezért bár a legtöbb helyen a tető
embermagasság ala maradt, odabent a legmagasabb
férfi is könnyen felegyenesedhete . Az első ilyen házat
egy Anselm nevű testvér tervezte és építe e, aki
régebben a rend legtehetségesebb építészei és tervezői
közé tartozo . Amikor az építmény csúfságán
felháborodo Will magához híva a az idős szerzetest,
hogy kikérdezze, az meglepe en néze rá. Hát nem az
volt a cél, hogy titokban tartsák a jelenlétüket a szigeten,
kérdezte, és nem igaz az, hogy nem maradnak örökké
Arranon? Will egyetérte vele, mire a szerzetes vállat
vont és szé árta a karját. Ő mindössze ennyit te ,
mondta: gondoskodo róla, hogy idegen szemeknek ne
tűnjön fel a jelenlétük, és hogy minél kevesebb nyom
maradjon utánuk, amikor visszatérnek Franciaországba.
Emelle nem rendelkeze elég faanyaggal, hogy más
épületet tervezzen. A tőzegházakat gyorsan le lehet
bontani, ha eljön a távozás ideje, a falak néhány éven
belül visszakerülnek a földbe, ahonnan emelték őket, és
nyoma sem marad a létezésüknek. Will képtelen volt
érvelni az öregember logikája ellen, ezért végül áldását
adta a tervre, és elrendelte, hogy a továbbiakban az
összes épülethez tőzeget használjanak.
Elfáradt, de végze a munkájával, és a káptalan két
nappal későbbre összehívo gyűlésén majd nyugodt
lelkiismere el oszthatja ki a dicséreteket a megfelelő
személyeknek. Híva a komor, mindig zord arckifejezésű
segédjét, Fernando testvért, elmondta, mit kell tennie a
dokumentumok halmaival, majd a gondolataiba
merülve figyelte, ahogy a vézna szerzetes tesz-vesz
körülö e, összegyűjti a papírokat.
Amint a hi estvér távozo a tekercsekkel teli
kosárral, Will előrehajolt, maga elé húzo egy üres lapot
az asztal hátsó részén lévő halomból. Kézbe ve e a tollat,
és szórakozo an játszadozo vele, miközben azon
töprenge , mit írjon az aix-en-provence-i feljebbvalóinak
küldendő jelentésbe. Eddig már három jelentést küldö
– februárban, áprilisban és júniusban –, részletesen leírta,
hogyan haladnak a munkával a szigeten, és
információkat kért a Templomos Rend helyzetéről
Franciaországban. A harmadikra, melyben nehezen és
hosszadalmasan megfogalmazta a dilemmát, mellyel
szembe kell néznie, amennyiben a legrosszabb lehetőség
válik valóra, és amelyben felvete e, hogy esetleg
szükség lehet a fiatalabb hi estvérek feloldozására a
szüzességi fogadalom alól, hogy megházasodhassanak
és utódokat nemzhessenek, még nem érkeze válasz.
Csalódo ságot érze , mert várt valamilyen egyértelmű
iránymutatást. Ráadásul az első két jelentésére érkeze
válasz is meglehetősen szűkszavú volt, nélkülözö
mindenfajta konkrétumot, csupán általános bátorítást
tartalmazo .
Egyedül azt nem írta le, mit talált, amikor kinyito a a
Franciaországban gondjaira bízo ládákat. Harmadik
levelében jelente e, hogy a kincset biztonságosan
elrejte e, és mellékelt egy térképet a föld ala i
barlanghoz apja roslini birtokán, de nem említe e, hogy
belenéze a ládákba, és nem nevesíte e a térképen
ábrázolt helyszínt. Azt majd a következő levelében írja
le, amint megérkezik a visszajelzés, hogy a térképet
megkapták Aixban.
Mint azt már régen bevallo a magának, főként
félelemből nem írta le, mit láto a ládákban. Félt, hogy
elárulja a titkot, amennyiben papírra veti a láto akat.
Amíg nincs leírva, a titok biztonságban van a fejében,
egyébként viszont folyamatos veszélyt jelentene. Tudta,
hogy a ládák tartalma ismert az ősi testvériség
legmagasabb rangú tagjai elő , hiszen ők, pontosabban
az ő őseik bízták meg kétszáz évvel ezelő Hugh de
Payens-t és kis csapatát, hogy találják meg a kincset,
miután részletes leírást adtak róla a rend ősi
dokumentumai alapján. Azt is tudta, hogy a kincs egy
részét visszavi ék Franciaországba, Aixba
tanulmányozásra, alátámasztandó az ősi
dokumentumok igazát, azt azonban nem érte e, hogy a
testvériség miért akarta Franciaországon kívül
biztonságba helyezni a ládákat.
Természetesen volt értelme, hogy a kincset
eltávolítsák Fülöp király és Nogaret közeléből, ám a két
bűnös léleknek fogalma sem lehete arról, hogy létezik
egy Sion Rendje nevű szervezet, melynek legfőbb
vezetői semmiféle kapcsolatban nem álltak a Templomos
Í
Renddel, nyilvánvaló és szükséges okokból. Így senki
nem mondha a el kínzás hatására sem, amit nem tudo ,
és még ha egy alacsonyabb beosztású tag, aki egyszerre
tartozo a templomosokhoz és Sion Rendjéhez, el is árul
valamit, a rend felépítésének bonyolultsága és titkossága
mia a kutakodók semmit nem találha ak vagy
bizonyítha ak. A rend titkosságának legfőbb biztosítéka
az volt, hogy az Inkvizíció nem is gyanítha a, hogy
létezik egy sokkal ősibb, titkosabb, nem keresztény
szervezet a Templomos Rend, legfőbb célpontjuk
mögö . Biztosan nem tesznek fel kérdéseket
olyasvalamivel kapcsolatban, aminek a létezéséről sem
tudnak.
Ez a tudás több mint elegendő ok volt Will Sinclair
számára ahhoz, hogy semmit ne vessen papírra abból,
amit láto .
Édes Istenem, gondolta, hogyan is írhatnék le ebből
bármit?
Még neki sem láto az írásnak, máris megzavarták. A
külső teremben léptek koppantak, majd halk kopogás
hallatszo . Az ajtó kitárult, és az i ú Ewan Sinclair
dugta be a fejét, kezét a kilincsen nyugtatva.
– Elnézést, Sir William. Apám azt üzeni, gyere
azonnal, egy gálya közeledik északról. A tengernagy az.
– Miért tért vissza ilyen hamar? Várj meg, veled
megyek.
Lete e a tollat a kalamáris mellé, visszahelyezte a
pergament a kupacra. Igyekeze elhessegetni, mit
jelenthet a hajó érkezése. Végignéze az asztalon,
megbizonyosodo róla, hogy semmi fontosat nem
hagyo rajta, majd csatlakozo a várakozó Ewanhez.
Együ vágtak át az üres termen a külső ajtóhoz. Will a
szeme sarkából észreve e, hogy a fiatalember biceg a
jobb lábára.
– Hogy van a lábad? Még mindig nagyon zavar?
– Nem, uram, szépen gyógyul. Anthony testvér
elégede vele, bár minden alkalommal figyelmeztet,
amikor látja a bicegésem, hogy ne féltsem annyira
magam. „Minél keményebben használod, annál erősebb
lesz”, mondja. – Vidáman elvigyorodo . – Azt hiszem,
sokkal könnyebb megmondani másoknak, mit tegyenek,
amikor nem te érzed a fájdalmat.
Will is elmosolyodo , és ellenállt a kísértésnek, hogy
lelassítsa lépteit. Az i ú Ewan Robert király melle
szolgált a szárazföldön, a legutóbb átküldö csoportban,
és a három hónapos turnus vége felé, amikor a király
testvérével, Sir Edwarddal lovagolt Gallowayben, egy
MacDowal-harcos kardja csúnya vágo sebet ejte a jobb
térde fölö . Szerencsére rögtön az összecsapás után
ellá a saját emberük, egy veterán gyógyító, aki a mórok
ellen viselt spanyolországi háborúk idején évekig kezelte
a templomos lovagok sebeit.
– És apád? Mit szól a gyógyulásodhoz?
A fiatalember ismét elvigyorodo , de ezú al az
anyanyelvén felelt, és Willnek nagyon kelle figyelnie,
hogy megértse a gyorsan pergő, elharapo szavakat.
– Ismered az apámat, Will nagybácsi. Morgo , akár
egy dühös medve, amikor először megláto , de ezzel
csak az aggodalmát akarta leplezni. Soha nem tudna
haragudni rám. Ennyi volt az egész, utána egy szót sem
szólt a dologról, meg sem kérdezte, mi történt.
 – Miért, mi történt?
– Nem tudom… nem emlékszem. Úgy értem, nagy
volt a zűrzavar… mindenhol emberek üvöltö ek,
sikoltoztak és harcoltak. Rengeteg vért lá am, be kell
vallanom, fogalmam sem volt, ki kinek az oldalán küzd,
annyira egyformán néztek ki. Bruce embereit nem
lehete megkülönböztetni a MacDowalektől. Csak ültem
a lovamon, és készen álltam rá, hogy lesújtsak bárkire,
aki megtámad, de én magam senkit nem mertem
megtámadni, mert féltem, hogy a saját emberünket
kaszabolom le. Aztán éreztem a fájdalmat a lábamban, és
amikor odanéztem, egy hatalmas kard állt ki belőle. A
kardot viszont senki nem tarto a. A pengéje beékelődö
a lábamba. – Megvonta a vállát. – Biztosan leestem a
lóról, mert onnantól semmire sem emlékszem.
– Elájultál. Nem meglepő. Megöltél valakit odaát,
Skóciában?
– Nem, Will nagybácsi, senkit.
Will sanda oldalpillantást vete rá.
– Megöltél már valaha, bárkit?
– Nem, uram. De egy nap meg fogok.
– Ne kívánd annyira, kölyök. Korántsem olyan
felemelő érzés, mint ahogy híresztelik. Hm, ez valóban
gyors volt. De Berenger nem akarja vesztegetni az időt,
történhete valami.
A tengernagy hatalmas gályája még csak közelede a
mólóhoz, s máris útnak indíto ak róla egy csónakot,
amely sebesen suhant a hullámokon a part felé. A jármű
tele volt emberekkel, néhányan közülük élénk színű
ruhákat viseltek, ők idegenek volta Arranon. Will a
parton felsorakozo emberek közö észreve e Tam
Sinclairt – arra vártak, hogy a csónak partot érjen és
kihúzzák a fövényre. Bár ebből a távolságból senkit nem
ismert fel a jövevények közül, valami arra készte e,
hogy lerohanjon a lépcsőn, és már a parton fogadja őket.
Félúton azonban meggondolta magát, lelassíto , és
döbbenten megállt, mert felismerte először az egyik
újonnan érkeze et, majd egy másikat is. Az első, aki Tam
erős karjába kapaszkodva partra szállt, idős, hajlo hátú
férfi volt, kevéske ősz hajjal. Amikor Tam elengedte a
kezét, felnéze , észreve e Willt a lépcsőn, és integete
neki.
– Maradj i ! – szólt oda Will Ewannek, és lelépdelt a
maradék lépcsőfokokon a meredek ösvényig, amely
közvetlenül a partra vezete . Vadul száguldoztak a
gondolatai.
Etienne Dutoit, az aix-en-provence-i provinciában
található Saint-Julien bárója Sion Rendjének egyik
legmagasabb rangú és legbefolyásosabb tagja volt,
ugyanakkor ő támoga a Willt, amikor beava ák a rend
soraiba. A második partra lépő férfi Will másik egykori
patrónusa volt, Simon de Montferrat, annak a kivételes
klánnak a nemese, amely még a Szövetséges Családok
néven ismert ősi vérvonalban is képviselte e magát. Az
ősei Jeruzsálemből menekültek el, mielő a rómaiak
lerombolták a várost. Ez a két ember egyenes ági
leszármazo ja volt a rend alapító atyáinak, és
megjelenésük Arranon olyan horderővel bírt, hogy Will
bele sem mert gondolni a jelentőségébe.
Néhány pillana al később odaért hozzájuk, térdre
ereszkede Etienne Dutoit elő , ám az öregember nem
fogadta el a hódolatot, megragadta a lovag vállát, és halk
dorgálások közepe e – melyek lényege az volt, hogy
Willnek nem kell elő e letérdelnie – felhúzta maga
mellé. A báró megölelte Sinclairt, halk köszöntő szavakat
su ogo a fülébe, majd átadta de Montferrat-nak, aki
hasonló módon üdvözölte. Mögö ük két magas, előkelő
ruházatú fiatalember állt – jó minőségű fegyverük és
vállszélességük alapján lovagok –, tartásuk és tekintetük
arról árulkodo , hogy testőrök lehetnek.
Will kilépe de Montferrat öleléséből, és egyik régi
mentoráról a másikra néze , hitetlenkedve rázta a fejét.
Aztán eszébe juto , ki ő és hol vannak, majd
mosolyogva szé árta a karját.
– Barátaim, testvéreim, Isten hozo titeket! El sem
tudom mondani szavakkal, mennyire örülök nektek.
Hogy kerültetek ide? És mi okból? Ráadásul egy
északról érkező gálya fedélzetén? Úgy látom, lesz miről
mesélnetek, de ez a hely nem alkalmas rá. Gyertek fel a
nagyterembe, ahol nyugodtan társaloghatunk. Nem
olyan kényelmes, mint provence-i o honaitok, ám
nekünk is vannak jó székeink, a tető pedig kívül tartja az
esőt és a szelet. – A rezzenéstelen arcú, fiatal lovagokra
néze . – Üdvözöllek titeket is, uraim, mivel, ha jól
sejtem, ti feleltek vendégeim biztonságáért. – Kinyújto a
feléjük a kezét. – A nevem William Sinclair.
A lovagok szertartásosan meghajoltak és
bemutatkoztak, Will pedig megfordult, hogy felvezesse
őket a nagyterembe. Útközben odaszólt Ewan
Sinclairnek, aki a lépcsőn várt rá, hogy siessen előre és
intézkedjen, hogy készítsenek elő ételt és italt a
vendégeknek. Will hátranéze a jövevényekre.
 – Gondolom, vannak csomagjaitok.
– Minden i van a csónakban, Sir William – mondta
Tam Sinclair. – Majd én elintézem. Gondoskodom róla,
hogy épségben felvigyék őket, amint végeztünk a
kirakodással.
– Rendben. Köszönöm, Tam. Vigyétek őket a
nagyterem fölö i szobákba. – Elbizonytalanodo , a két
vendégre pillanto . Egyikük sem volt templomos,
körülö ük viszont csak templomosok álltak a parton, és
Will tudta, hamarosan elindul a találgatás azzal
kapcsolatban, kik lehetnek ezek az emberek, és miért
jö ek ide Franciaországból. Ezért úgy döntö , már most
gátat szab emberei képzelgésének.
– Testvérek! – kiálto a, és lá a, hogy minden
szempár rászegeződik. – Ezek a lovagok igen kedvesek
számomra, mentoraim voltak, és hosszú ideje a
barátaim. Nem tudom pontosan, miért látoga ak el ide a
mai napon, legalábbis még nem tudom, de ha jól sejtem,
franciaországi hi estvéreinkről hoztak híreket. – Kérdőn
pillanto Dutoit-ra és Montferrat-ra, és amikor
mindke en komoran biccente ek, visszafordult az
embereihez. – Nemsokára tehát megbízható
információkhoz jutok, és amint mindent megtudok,
továbbítom nektek. Most pedig térjetek vissza a
munkátokhoz!
Miközben a kis csapat Will-lel az élen nekivágo az
emelkedőnek, Saint-Julien bárója megválaszolta Sinclair
első kérdését. Ugyanolyan nyugodt hangon beszélt, mint
ahogy Will emlékeiben élt, a mélyen rezgő bariton
semmit sem változo az évek ala .
 – Először északon, Lochranzában kerestünk, o
mondták, hogy már visszajö él ide. De Berenger
tengernagy fogado minket, ő is éppen akkor érkeze
meg, és amikor lá a, mennyire elcsüggedtünk, amiért
nem találkozha unk veled, elhozo bennünket a saját
gályáján, amely sokkal gyorsabb, mint a saját hajónk. Az
is hamarosan megérkezik.
Will hallgato . De Berenger szintén a Sion
Testvériségének tagja volt, és bizonyára ugyanúgy
szere e volna ő is megtudni, mi készte e azt a két
embert, hogy ilyen hosszú útra induljanak. Ám az
elő ük lévő lépcsők túlságosan meredekek voltak a két
idős férfi számára, és inkább arra koncentrált, hogy
felsegítse őket a fokokon, melyek sokkal fiatalabb
emberek számára készültek. Lesz elég idő a kérdésekre
és válaszokra, ha felfrissítik magukat és újra levegőhöz
jutnak.
 4.

Egy gyantás göcs hangos durranással robbant szét a

vasrácson, az égő hasábok egymásra rogytak, a
felverődő szikraözönt magába szippanto a a kémény
kürtője. Ám a kandallót körülülő férfiakat mindez nem
érdekelte, némán bámulták a táncoló lángokat,
mindegyiküket lekötö ék saját gondolatai. Már
beestelede , de a levegő odakint továbbra is meleg volt
az augusztus végi naptól, a benti hőmérséklet azonban
mindenkit emlékeztete rá, hogy Skóciában vannak,
ahol a nap melege ritkán hatol át a kövön és a
farönkökön.
Etienne Dutoit, Saint-Julien bárója felállt, kézbe ve
egy nehéz piszkavasat, és szé ördelte az izzó rönköket,
felszítva a lángot, majd kiválaszto még néhány hasábot
a kosárból, és a tűzre vete e. Ide-oda húzoga a a vassal,
amíg meg nem bizonyosodo róla, hogy lángra kaptak.
Miután végze , visszate e a piszkavasat a helyére, és a
többiek felé fordult.
– Hideg országban éltek, barátaim – mondta.
Edward de Berenger felmordult.
– Nem a hideg a legnagyobb gond, báró uram,
hanem a nedvesség. A hideggel együ lehet élni,
megfelelő ruháza al védekezhetsz ellene. De a
nedvesség i mintha mindenhez hozzátartozna… átfagy
tőle a csontod nyáron ugyanúgy, mint télen. És csak
belülről lehet ellene védekezni, mégpedig a kiadós,
meleg étellel a gyomorban.
Dutoit elmosolyodo .
– Nos, senki sem tagadhatja, hogy ma este azt
rendesen teletöltö ük. A szakácsaitok meglepően
ügyesek. – Teljes magasságában kihúzta magát, há al a
tűznek, és sorban végignéze az arcokon. Útitársa, de
Montferrat ült a jobb szélen, ujjaival szórakozo an
fésülgetve ritkás, szürke szakállát, melle e Formadieu
püspök, a szigeti közösség rangidős papja. Formadieu
jobbján foglalt helyet de Berenger tengernagy, majd
következe Montrichard preceptor és Sir Reynald de
Pairaud, a lochranzai megbízo preceptor, aki a
következő káptalangyűlés mia érkeze Brodickba. Will
egészíte e ki a társaságot, ő Dutoit üres széke melle ült,
a félkörív jobb szélén.
– És most térjünk át a fontosabb ügyekre, jövetelünk
okára – kezde bele a báró. – Sem Sir Simonnak, sem
nekem nincs kapcsolatunk a rendetekkel, így minket és
az ügyeinket nem igazán érintik az elmúlt hónapok
eseményei. Nem érintenek minket, viszont nem is
hagynak hidegen, és nagyon örültem, amikor kedves
barátom, Sir William levélben a segítségemet kérte, hogy
tudjak meg minél többet a rendetek ellen folyó
nyomozás állásáról. – Tenyérrel kifelé felemelte a kezét,
hogy elfojtsa a fel sem törő tiltakozást. A csend hallatán
felvonta a szemöldökét és biccente .
– Tehát… megkért, hogy gyűjtsek információt a
vizsgálatokról. Nem akarlak megsérteni titeket azzal,
hogy elmondom a véleményen a nyomozás jogos vagy
igazságtalan voltáról. Csak annyit mondok, hogy Sir
Simonnal és sok más becsületes, jóérzésű franciával
elítéljük önhi királyunk te ét, valamint azokét is,
akikkel körbeveszi magát, hogy végrehajtsák a
parancsait. Az igazság, valamint a Sir William Sinclair
iránt érze barátság és szeretet bőven elég, hogy a
barátaimmal ne tehernek, inkább örvendetes
szívességnek érezzük a feladatot, amivel megbízo .
Enyhén elfordult, hogy Willre nézzen.
– Azonban rájö em, és ebben Sir Simon is egyetérte
velem, hogy bár a kérdéseitek meglehetősen kimerítőek
voltak, Sir William, a válaszok még annál is
szerteágazóbbak, és miután heteket töltö ünk el
hiábavalóan azzal, hogy megpróbáljuk levélben
összefoglalni mindazt, amit megtudtunk, beleértve az
egymásnak ellentmondó szóbeszédeket és a velük együ
terjedő feltételezéseket is, úgy döntö ünk, csak
személyesen adhatjuk meg a válaszokat, amikor halljuk
a közbevetéseiteket, és azonnal felelni is tudunk rájuk. –
Újra körülnéze . – Nos, mielő belekezdek, van
valakinek kérdése? Esetleg vitatni szeretné valaki a
jogomat, hogy nem templomosként felszólaljak
elő etek?
Formadieu püspök megköszörülte a torkát.
– Éppen ellenkezőleg, Dutoit báró. Amit el fogsz
mondani nekünk, az segít tisztábban látni a helyzetet
abban, amit tudunk, és abban is, amitől félünk, mivel te
a külső szemlélő szempontjából közelíted meg a kérdést.
Nem látom az okát, miért tiltakozna ez ellen bármelyik
hi estvérem. – Jobbra, majd balra fordíto a a fejét. –
Van, aki nem ért egyet velem?
Senki nem felelt, ezért Will szólalt meg.
 – Folytasd, nagyuram. Alig várjuk, hogy halljuk a
mondandód.
A báró arca továbbra is komor maradt.
– A lelkesedésetek nem fogja túlélni az első
mondataimat. – Az övén lógó zacskóból előve egy
szorosan összetekert pergament. Kioldo a az iratot
összefogó bőrszíjat, és gyorsan átfuto a az első oldalt,
mielő újra felnéze .
– Hadd kezdjem a király parancsával, melyben
utasítást ad az összes templomos elfogására az ország
határain belül. – Olvasni kezde . – „Elrendelem a
Templomos Rend összes tagjának letartóztatását olyan
bűnökért, melyeket még hallani is irtózatos… förtelmes
vétkeik, gyalázatos és megvetésre méltó te eik túllépik
az embertelenség határát.” – Újra felnéze . – Persze nem
említi, mik voltak ezek az állítólagos förtelmes vétkek, de
kétségtelen, hogy azon az októberi napon
Franciaországban közel ötezer templomost hurcoltak a
király börtöneibe. Természetesen voltak köztük lovagok,
fegyvernökök, káplánok, munkások, illetve a rend
szolgálói. Ötezer lélek egyetlen rövid nap ala .
– Sikerült valakinek elmenekülnie a tisztogatás elől?
– kérdezte Reynald de Pairaud.
Dutoit báró a fejét csóválta.
– Az összegyűjtö információk alapján úgy tűnik,
rajtatok kívül alig egy tucat lovagnak sikerült
megszöknie. Két preceptor is elmenekült, de senki nem
tudja, hol lehetnek.
– Kik azok?
 – Franciaország preceptora, de Villiers, valamint
Auvergne preceptora, Imbert Blanke.
– Más?
Dutoit újra megrázta a fejét.
– Csak egyet tudok név szerint, aki megpróbálta, de
ő is kudarcot vallo . Egy Peter de Boucle nevű lovag.
Levágta a szakállát és közönséges ruhába öltözö , de
valaki felismerte és elárulta. Végül ő is börtönbe került.
– De milyen váddal? – Edward de Berenger
dühöngö . – Te magad muta ál rá a lényeg hiányára
Capet rendeletében. Ez a fickó… felőlem akár király is
lehet… rá merte tenni a mocskos kezét egy mentességet
élvező rendre! Hiszen nem voltunk az ő ala valói, csak a
pápának tartoztunk hűséggel. Ez szentségtörés!
A báró a bajsza ala az ajkába harapo , majd
bólinto .
– Igazad van, Sir Edward. Ennél azonban még
tovább is ment. Azt állíto a, csak azután hozta meg a
döntését, hogy beszélt a pápával, és megkapta tőle a
felhatalmazást. Ez pedig hazugság. Olyan hazugság, ami
gyorsan eljuto a pápa füléig.
– És mit te ? – kérdezte Will. – Mármint a pápa.
– Írt a királynak egy levelet… i van a másolat, a
megszerzéséért nagy kockázatot vállalt egy kedves
barátom. Lássuk csak… – A báró lapozo néhányat,
majd kinyújto kézzel maga elé tarto a az egyik lapot,
és hangosan felolvasta a rajta lévő írást – „Te, drága
fiunk, a távollétünkben megszegtél minden szabályt, és
ráte ed a kezed a Templomos Rend tagjaira és
tulajdonára. Börtönbe zártad őket, és ami még jobban fáj
nekünk, nem megfelelően bántál velük… és emelle
még valamit elköve él, ami tovább bonyolítja a
helyzetet. Olyan személyek és vagyontárgyak fele
mertél rendelkezni, melyek a római egyház közvetlen
védelmét élvezik. Elhamarkodo cselekedeted mindenki
lá a, és nagyon helyesen úgy értelmezik, mint a
megvetésed kifejezését irántunk és a római egyház
iránt.”
– Bocsáss meg, báró – szólt közbe a püspök. – Ezt
felolvasnád még egyszer?
Dutoit újra felolvasta a levelet, és mindenki a
homlokát ráncolva hallga a. Amikor befejezte, a püspök
ránéze .
– Ez valóban ugyanaz, mint amit először hallo am.
A pápa elítéli a király lépését, de sokkal jobban aggódik
saját hatalmának megkérdőjelezése, mint a rend ellen
végrehajto felháborító bűnte mia . De mi volt az a
„még valami”, amire utal?
– Kínzás.
A szó úgy koppant a csendben, akár egy kő a
fapadlón.
– William de Paris – folyta a Dutoit báró –,
Franciaország főinkvizítora Fülöp király gyóntatója, és
nem kétséges, hogy beava ák a templomosok elleni
tervbe még jóval azelő , hogy bármi is történt volna,
mert a jó domonkos inkvizítor felsorakozo a király
tisztviselői mellé, és elmondta, mi történt egy nyilvános
találkozón két nappal a letartóztatások után, a király
kertjében.
 – Mi… – Richard de Montrichard hangja elcsuklo ,
meg kelle köszörülnie a torkát, hogy folytatni tudja. –
Miféle… kínzásokról van szó? Mit tesznek az inkvizítor
papok?
Formadieu püspök válaszolt elsőként.
– Semmi súlyosat. A kínzást az egyházi doktrína
védelmében engedélyezték ötven évvel ezelő , IV. Ince
pápa idején. Az inkvizítoroknak meg kell állniuk, mielő
csontok törnének vagy vér folyna. – Elhallgato , talán
hogy rövid szünet után folytassa, de mielő bármit
mondhato volna, Dutoit báró közbeszólt.
– Ez az elmélet, püspök uram, de a valóság sajnos
sokkal durvább. I most kínzásról beszélünk, nem
együ érzésről vagy könyörületről. A tiédhez hasonló
magyarázatok azt a célt szolgálják, hogy hangsúlyozzák
az Inkvizíció emberiességét és könyörületességét.
Csakhogy nekik nincs ilyenjük. Kínpaddal és csigával
tartják be a szabályokat. A kínpad megnyújtja az ember
végtagjait, lassan és fájdalmasan, egészen addig a
pontig, ahol az ízületek szétválnak, esetleg a csontok
szétszakadnak. Nem törnek el, szétszakadnak. A csiga
még ennél is hatékonyabb. Összekötözöd egy ember
kezét a háta mögö , aztán egy csiga segítségével
felhúzod a levegőbe az összekötözö kezénél fogva. Ha
van elég esze, gyorsan megered a nyelve, neked már
csak értelmezned kell az üvöltözését. És persze van egy
harmadik módszer is a nyelvek megoldására. Ennek
nincs neve, de nagyon egyszerű művelet, nem jár
csontok törésével vagy vérontással. Zsírt kensz a fogoly
lábára, azután beletartod a tűzbe… – Mindenki
elborzadva bámult rá, mire vállat vont és szé árta a
karját. – Bernard de Vado.
 – Ismerem Bemard de Vadót – mondta de
Formadieu. – Pap, közülünk való. Én szenteltem fel. Mit
tudsz róla?
– Albiból származik. Ugyanarról az emberről
beszélünk?
– Igen, az Bernard.
– Nos, őt megsütö ék. Bocsáss meg, püspök uram,
de addig tarto ák a tűzbe a lábát, amíg csontig el nem
ége . Mindezt lá a egy olyan ember, aki elmesélte az
egyik ismerősömnek. A lényeg, hogy a barátaimmal
számos hasonló halálesetről szereztünk jelentést, melyek
az Inkvizíció jóvoltából következtek be, gyakran a király
tisztviselőinak jelenlétében.
– Ez… embertelen! Elfogadhatatlan mind Isten,
mind az emberek szemében! – A püspök hangja
elvékonyodo a döbbene ől.
Sir Simon de Montferrat most szólalt meg először.
– Ahogy mondod, püspök uram, embertelen. De
megtörtént, és egyházi emberek hajto ák végre a
könyörületes Isten nevében. És az sem kevésbé
embertelen, hogy a foglyokat mindvégig eszméletükön
tarto ák, ezenkívül vasra verték és csak kenyeret és vizet
kaptak. Ilyen legyengült állapotban vete ék alá őket a
kínzásoknak.
– Átok az összes papra és az álszent hazugságaikra!
– De Montrichard hangját alig lehete hallani, de a
haragját mindenki érzékelte, és még Etienne Dutoit is
odafordult. – Miért engedték megtörténni ezt a
szentségtelen bűnte el, ha még a pápa is tiltakozo
ellene?
 A báró tekintete találkozo Willével.
– Végre – mondta halkan. – A helyes kérdés.
Will megbillente e a fejét.
– Hogy érted ezt?
A báró egy pillanatig a semmibe meredve
gondolkodo , mielő válaszolt.
– Hallgasd meg, mennyit tudunk a legelső vádakról,
amire azt mondták, „túllépik az embertelenség határát”.
A rendedet és tagjait azzal gyanúsítják, hogy az ördögöt
szolgálják, hogy magának a sátánnak kötelezték el
magukat, őt imádták. – Figyelmen kívül hagyta a
felszisszenéseket, majd a beálló döbbent csendben
folyta a. – Azt mondják, a belépése pillanatában minden
új tagotoknak ki kell nyilvánítania, hogy Jézus Krisztus
hamis próféta volt. Ezután meg kell taposniuk,
levizelniük vagy ráüríteniük a keresztre feszíte
Krisztust ábrázoló képre, majd meg kell csókolniuk a
beavatást végző templomos száját, köldökét, a gerince
tövét, és néha a péniszét is. Végül a záró ceremónián
közlik a friss beavato al, hogy nyugodtan testi
kapcsolatba léphet a hi estvéreivel, sőt ez
tulajdonképpen kötelessége… szabadon folytathat ilyen
viszonyt, mert a testvériség szemében ez nem bűn. – A
döbbent csend kitarto , amíg a báró hozzá nem te e: –
És de Molay beismerte.
Kelle egy pillanat, hogy felfogják a szavait, és a
püspök szólalt meg elsőként.
– Beismerte? Mit ismert be?
– Mindent, amit az imént elmondtam. Kivéve a
férfiak közö i csókot. Azt tagadta.
 Végül Will is megtalálta a hangját.
– Ez… ez lehetetlen! De Molay nagymester soha nem
lenne…
– Ha olyan kínzásokkal néz szembe, amilyenekről az
imént beszéltünk, bárki bevall bármit, csak hogy
enyhítse a fájdalmat, és egy kis megnyugvást találjon.
Jacques de Molay csodálatos ember, de ő is csak ember.
A tisztogatás első napján fogták el, és tíz napon belül
bevallo a az ellene felhozo vádak nagy részét.
Elismerte, hogy megtagadta Jézus Krisztust, továbbá,
hogy a beavatásakor le kelle köpnie a képmását…
– Isten a mennyben! Ez gyalázat!
– Igen, továbbá istenkáromlás. A gyalázat azonban
nem a nagymesteré, bár ő ismerte be az istenkáromlást.
Először megkínozták de Molayt, mindent bevete ek,
hogy megtörjék a bebörtönzése pillanatától fogva, és
elismerést érdemel, amiért ennyi ideig kitarto .
– Nem hiszem el, hogy ilyen dolgokat bevallo ! –
dühöngö de Pairaud.
– Pedig elhiheted – felelte Dutoit. – Megtörték. Bárkit
meg tudnak törni. A nagymesteretek vallo elsőként, de
korántsem ő volt az utolsó. Megbízható információk
szerint októberben Párizsban százharmincnyolc
templomost ve ek őrizetbe, és ez év januárjára
százharmincnégy elismerte az ellene felhozo vádaknak
legalább egy részét. – Rövid habozás után de Pairaud-ra
néze , aki dühös hitetlenkedéssel meredt rá, és
felháborodása mia szólni sem tudo . – Sir Reynald, a te
Hugh bátyád, Franciaország vizitátora november
kilencedikén más egyéb bűnök melle azt is bevallo a,
arra bátoríto a felhevült hi estvéreit, hogy vágyukat
más hi estvérek segítségével csillapítsák. – Figyelmen
kívül hagyta a tiltakozva felpa anó de Pairaud-t, és
ugyanazon a szenvtelen hangon folyta a tovább. – Sir
Geoffrey de Charney, Normandia preceptora szintén.
John de la Tour, a rend párizsi kincstárnoka, Fülöp
király pénzügyi tanácsadója ugyancsak megtört és
bűnösnek vallo a magát. És e tiszteletre méltó férfiúkat
sokan mások is köve ék. – Újabb rövid szünetet tarto . –
Ez volt januárban. Most augusztust írunk, és azóta sok
minden történt… nem csupán rossz dolgok, de ezek
közül sajnos még semmi nem dőlt el.
Senki nem merte megkérdezni, mire gondol, olyan
mélyen eltöltö e a hitetlenkedés a hallgatóit, de végül
Will megköszörülte a torkát.
– Megbízható barátokon keresztül hallo uk, hogy a
pápa levelet küldö a keresztény világ összes királyának
és hercegének, azt kérve tőlük, hogy fogjanak el minden
templomost saját földjükön, és foglalják le a
tulajdonukat. Tudsz erről mondani valamit?
– Igen. A Pastoralis Praeeminentiae. Ez csak nemrég
történt, azt a célt szolgálta, hogy Kelemen visszanyerje
az irányítást a történések fele , amely már régen
kicsúszo a kezéből. A levél valóban elment, és sokan
aszerint is cselekedtek. A Templomos Rend vagyona,
legalábbis Franciaországon kívül immár egyházi
felügyelet ala áll. Ami ebben az esetben nem feltétlenül
rossz dolog.
– Hogy érted? Ha lefoglalták őket, akkor elvesztek
számunkra.
– Nem feltétlenül. Az egyház felügyelete alá
tartoznak, nem a tulajdonába. Legalábbis még nem, ha
szabad így fogalmaznom. Még van remény. – A báró
sorban végignéze az arcokon. – Nézzetek magatokra, és
egy pillanatig próbáljátok elképzelni, hogy egyszerű
francia lovagok vagytok, nem templomosok. Azt
hiszitek, ti vagytok az egyetlenek, akik hitetlenkedést és
felháborodást éreznek, amiért békeidőben megtörténhet
ilyesmi? Ezt még maga a pápa sem hiheti, és nem is
hiszi. És ami még ennél is fontosabb, a bíborosai sem.
Kelemen nem valami hatékony uralkodó, és az, hogy
nem tudta megakadályozni Fülöpöt a terve
végrehajtásában, komoly problémákat okoz neki,
különösen a bíborosaival szemben.
– Mint mondtam, januárra Nogaret elegendő
vallomást gyűjtö össze, hogy Fülöp morális győztesnek
hihesse magát, hiszen a hit védelmezőjeként és a
kereszténység odaadó bajnokaként került ki az ügyből.
Kelemen a vallomások mia ezt nem nagyon vitatha a,
de, hogy megpróbálja átvenni a nyomozás irányítását
Fülöptől, megbízo három bíborost az inkvizítorok
információinak ellenőrzésével, és amikor de Molayt a
három prelátus elé veze ék, akik közül ke ő francia
volt, visszavonta a vallomását, letépte magáról a ruháját
és megmuta a nekik a sebeit – a forradások még nem
gyógyultak be –, melyeket a „vallomásához” vezető
„kihallgatások” közben okoztak neki.
– Úgy tűnik, nagyon érzékletes bemutató volt, mert
a bíborosok hi ek neki. És hi ek két másiknak is, akik
hasonlóképpen megtagadták korábbi vallomásukat.
Köztük volt a bátyád is, Sir Reynald. Ez még január
elején történt. A bíborosok kegyelmet javasoltak, és nem
voltak hajlandóak elfogadni a rend bűnösségét, ráadásul
a társaikat is sikerült meggyőzniük. A pápai kúria nem
kevesebb mint tíz bíborosa azzal fenyegetőzö , hogy
tavasszal lemond, így tiltakozva Kelemen pápa
gyávasága ellen, aki nem utasíto a el a francia király
te eit és érveit. Véleményük szerint Fülöpnek semmiféle
indokolható alapja nem volt ilyen felháborító és durva
módon eljárni, különösen nem az egyház és intézményei
ellen, melyek közé a Templomos Rend is tartozik.
De Montferrat kihúzta magát és megköszörülte a
torkát. Will tekintete azonnal odarebbent, mert tudta,
hogy két mentora közül de Montferrat az őszintébb, aki
mindig a lényeget mondja anélkül, hogy megválogatná a
szavait.
– Szeretnél hozzátenni valamit, Sir Simon?
Az idős nemes csak hümmögö valamit válaszként,
de felállt, és a háta mögö összefont ujjakkal járkálni
kezde .
– Nem hozzátenni – szólalt meg. – Nem
hozzátenni… inkább tisztázni. – Vete egy gyors
pillantást útitársára és régi barátjára, aki visszaült a
helyére, így jelezve, hogy átengedi neki a helyet. –
Etienne szeret elmerülni a részletekben. Most rátért
volna arra, hogy Kelemen pápa a következő hónapban,
februárban a rendeteknek kedvező döntést hozo .
Miután tanácskozo a bíborosaival, meggyőződö róla,
hogy a vádak alaptalanok, és kijelente e, hogy inkább
meghal, semmint hogy ártatlan embereket ítéljen el.
Ezért utasíto a az Inkvizíciót, hogy függessze fel a
templomosok elleni eljárását.
– Istenemre, hát vége? – Formadieu püspök
hangjában hitetlenkedés és öröm csenge , és ugyanezt
érezte Will is. Ám mielő bárki más megszólalhato
volna, a nyers de Montferrat letörte minden reményüket
és lelkesedésüket.
– Nem, nincs vége. Hidd el nekem, szinte még el
sem kezdődö . Viszont a tétet már olyan sokszor
emelték, hogy a rend elleni eredeti vádak szinte teljesen
feledésbe merültek.
– Az Úr nevére, hogyan? Mi módon?
– Ez a politika valósága, püspök uram. Hatalmi
háború robbant ki Fülöp és a pápa közö , és a ól tartok,
Kelemen marad alul… ha a pápaságát nem is veszíti el,
az emberek fejében már nem ő lesz az uralkodó.
Névlegesen, morálisan persze nem is lehetne kérdéses,
melyik a nagyobb hatalom, hiszen Fülöpé csak időleges,
Kelemené viszont szellemi. Egyértelmű a különbség,
vagyis egyértelmű lenne bármelyik más király esetében.
Csakhogy Capet Fülöp különbözik mindenki mástól.
Ambiciózus, pénzsóvár, és megveti mindenki más
véleményét. Tíz évvel ezelő megbízta csahos kopóját,
Nogaret-t, hogy lovagoljon kilencszáz mérföldet az
olaszországi Anagniba, VIII. Bonifác pápához, és senki
nem kételkedik benne, hogy ő rendelte el az öregember
halálát. Viszont soha nem tanúsíto egy cseppnyi
megbánást sem. Nogaret továbbra is kiátkozás ala áll a
te e mia , de Franciaország főbírájaként ő ebben nem
talál semmi szégyenleteset, és az arroganciája sem
csökkent. Mint ahogy az uráé sem.
– Vagyis i egy háború két ember közö , az
egyiknek vannak hadseregei, megerősíte kastélyai,
államminiszterei, akik teljesítik a kívánságait anélkül,
hogy megkérdőjeleznék azok jogi vagy erkölcsi
helyességét, míg a másiknak a rendelkezésére áll ugyan
az anyaszentegyház teljes vagyona, nem rendelkezik
semmivel a morális igazságon, valamint félénk és
halogató természetén kívül. És Capet legerősebb
fegyvere ebben a harcban az a tulajdonsága, hogy képes
befolyásolni az emberek gondolkodását. Azt állítja, isteni
kegyből uralkodik, így nem tartozik elszámolással
másnak, csak Istennek. És az teszi igazán félelmetessé,
hogy hisz is ebben.
Megtorpant, egyik hallgatójáról a másikra néze .
– Hallgassátok meg a tanácsom. A mai naptól fogva
azon munkálkodjatok, hogy minél nagyobb
biztonságban legyetek i , mert templomosként soha
nem térhe ek vissza Franciaországba. Abban a
pillanatban, amikor a pápa felfüggeszte e az Inkvizíció
eljárását ellenetek, Fülöp máris kétségbe vonta Kelemen
döntését, és megfenyege e, hogy ugyanazokkal a
bűnökkel fogja megvádolni, mint titeket, megtoldva az
eretnekséggel, amiért támoga a a Templomos Rend
eretnekségét, és segítséget nyújto a sátán szolgálóinak.
És senki nem kételkede benne, hogy így is tesz… még
maga a pápa sem.
– Azóta a dolgok még rosszabbra fordultak, és a
kínzások áprilisban folytatódtak, mert Kelemen engede
a király akaratának. Manapság a vádak és ellenvádak,
árulások és cselszövések, hazugságok és rosszindulatú
pletykák korát éljük. Odaát megpróbálják meggyőzni az
embereket arról, hogy Fülöpnek, a legkeresztényibb
királyi felségnek van igaza, és hogy Franciaország népe a
keresztény hit legfőbb őrizője. A templomosokról szinte
már el is feledkeztek, bár időről időre előveszik
valamelyiket, hogy emlékeztessék a világot a
hitszegésükre.
Á
 – Ám a küzdelem, a valódi küzdelem a
templomosok javaiért, a rend vagyonáért zajlik. Jelen
pillanatban ez az egyház kezében van, mert Fülöp,
legalábbis egyelőre, kénytelen elismerni Kelemen pápai
pozícióját és hatalmát. És bár elméletileg Kelemen és a
bíborosai gyakorolnak hatalmat a templomos rabok
fele is, azokat Szép Fülöp tartja börtönben. Fülöp meg
fogja nyerni ezt a háborút. A franciaországi Templomos
Rendből nem marad más, csak egy emlék, de lassan
majd az is elhalványul és szétoszlik. Törődjetek tehát
magatokkal. Ez a legjobb tanács, amit adhatunk.
Miután de Montferrat befejezte, hosszúra nyúlt a
csend, a társaságra telepedő lehangoltság szinte
tapintható volt. Néhány templomos aggódva néze
össze, de senki nem akart megszólalni. Végül Formadieu
püspök törte meg a csendet halk mormolásával:
– Nos, ez egy morális rejtvény…
Azonban ennél többet nem mondo , és senki nem
akarta megkérdezni, mire gondolt – nem kétséges, hogy
azért, mert a maga módján mindenki ugyanerre a
felismerésre juto . A játék véget ért, ők veszíte ek.
Végül Etienne Dutoit vete véget a megbeszélésnek,
miután egy Willhez intéze kérdéssel megtörte az
elhúzódó csendet.
– Mondd csak, Sir William, hallo ál mostanában aixi
idős nagynénédről?
Az „idős nagynéni” kifejezést gyakran használták
Sion Rendjének hi estvérei, amikor kívülállók voltak
jelen, és a rend ügyeire akartak utalni.
Will késlekedés nélkül reagált.
 – Nem, báró uram, mióta elhagytam Párizst. Akkor
még jól volt, de akárcsak mi, ő is napról napra öregszik.
Mielő elkezdtük ezt a beszélgetést, eszembe is juto ,
hogy talán tudsz róla valamit. Lá ad őt mostanában?
– Igen, de… – A báró tétovázo . – Én… ez személyes
természetű dolog, és… meglehetősen kényes. – A
többiekhez fordult, akik mind őket figyelték. –
Megsértenélek titeket, barátaim, ha a tapintatotokat
kérném ebben a témában? Azt hiszem, a közös
dolgainkat megbeszéltük, viszont valamit négyszemközt
szeretnék elmondani Sir Williamnek provence-i
rokonairól. Magunkra hagynátok minket?
 5.

Amint becsukódo az ajtó, Will Dutoit báróra néze .

– Tudsz valami megnyugtatót mondani az embereim
eskü alóli feloldásával kapcsolatosan? Valami
iránymutatást, tanácsot, véleményt… akármit? Bárminek
örülnék, mert be kell vallanom, ebben a dologban
teljesen elvesze nek érzem magam.
– Szavak – felelte a báró. – Szavaink vannak. Sem
több, sem kevesebb. Együ talán megadnak neked
mindent, amit kérsz, az útmutatástól a tanácsig, de a
döntést egyedül neked kell meghoznod. Azonban
megnyugodhatsz, testvériségünk legbölcsebb tagjai
együ dolgoznak a problémád megoldásán, keresik a
legmegfelelőbb utat, amit érdemes követned apró,
száműzö közösségedben. Simonnal mi is részt ve ünk
ezeken a megbeszéléseken, többek közö ezért jö ünk
éppen mi ide. Persze az elmúlt év történetének felidézése
is fontos volt, de elsősorban i a szigeten és Skóciában a
rád váró döntésekről akartunk beszélni. Állandóan azt
halljuk, milyen gyorsan változnak a dolgok ebben a mai,
modern világban, és valóban, sok minden változik
láthatóan és észrevehetően. Viszont az a változás,
amelyikben most vagyunk, korszakalkotó lesz. A
világunk, és különösen a ti világotok, a templomosoké,
örökre megváltozo . És a változások számosak,
hatalmasak, szerteágazóak, és úgy hisszük, állandóak is.
Legalábbis Franciaországban, de a többi keresztény
ország is be fog állni a sorba.
 De Montferrat-ra pillanto , aki egy mordulással
átve e tőle a szót.
– Azért vagyunk i , hogy emlékeztessünk a
gyökereidre, Will: hogy honnan jö él, és ki vagy
valójában. Nem mintha azt hinnénk, hogy elfelejte ed,
hanem mert a közelmúltban olyan sokat foglalkoztál a
Templomos Rend és a templomosaid sorsával, hogy
talán elveszíte ed szem elől a távlatot. Nem ezért
jö ünk, hogy kritizáljuk a munkádat, hiszen semmi
rosszat nem te él. Inkább csak vissza akarjuk állítani a
gondolkodásodat, a látásmódodat, és igazítani egy kicsit
a mentális nézőpontodon. Felkészültél erre?
Will a székében előrehajolva, feszülten figyelt, a
koncentrációtól kissé összehúzódo a szemöldöke.
Tekintete azonban az ajtó melle i hosszú asztalra tapadt,
ahol a kardövét hagyta, amikor belépe . Ahelye , hogy
rögtön válaszolt volna, hirtelen felállt, odalépe az
asztalhoz, kihúzta a kardot a hüvelyéből, és szándékos
lassúsággal meglendíte e néhányszor, felmérve a
fegyver súlyát és a vágások pontosságát.
– Tudjátok, mikor lendíte em meg igazából egy
kardot? – Meg sem várta a választ. – Nem nagyon
tudom, mit értetek a „mentális nézőpontom igazítása”
ala , de a kilátás egyáltalán nem zavar. Felkészültem
bármire, amit szántok nekem.
– Helyes. Etienne?
Dutoit báró előrelépe , kinyújto a a kezét Will
kardjáért, majd végrehajto vele egy formagyakorlatot.
Ahogy végigment az előírt támadási és védekezési
formulákon, látszo , hogy még mindig tudja, mit kell
tennie, ha fegyver kerül a kezébe. Miután végze ,
függőlegesen maga elé tarto a a kardot, végignéze a
csillogó pengén, majd megperdült, fogást válto , lefelé
fordíto a a pengét, és mindkét kezével megragadta a
keresztvas ala egy lábbal. A kard így egy feszületre
emlékeztete , melyet saját és Will arca közé emelt.
– Emlékszel erre? Erre a szimbólumra? Emlékszel,
mit tanultál róla, amikor csatlakoztál a
testvériségünkhöz… hogy akkoriban egészen másnak
tarto ák, mint aminek ma látszik? Emlékszel a
tanításokra ősapáinkról és arról, honnan jö ek?
Emlékszel, amikor megtanultad, hogy a kereszt, melyet a
keresztények imádnak, csupán másolat, a Fény
Keresztjének eltorzítása, amely Mithrász római isten
szimbóluma volt, és olyan emberek bocsáto ák a ma
élők rendelkezésére, akik ismerték a szimbólumok
hatalmát, és át akarták téríteni Mithrász követőit, vagyis
gyakorlatilag a légiók összes katonáját a keresztény
hitre?
– És arra emlékszel, amikor megtanultad és elhi ed,
hogy a kereszténység maga is csupán egy hamisítvány,
annak az útnak az eltorzítása, melyet őseink köve ek?
Annak a szent útnak, melyen a Jézus nevű ember és
testvére, Jakab is jártak, és a titkoknak, melynek
védelmében meghaltak? Hamisítvány, mert elve ék a
zsidóktól, aztán megfoszto ák minden zsidó vonásától,
és torzítás, mert ezután újjáépíte ék, mentesen minden
olyan zsidó szennyeződéstől, amit a rómaiak sértőnek
találha ak, beleértve Jézus személyét és jellemét is.
Emlékszel ezekre? Vagy ezekből bármire?
Willt meghökkente e a váratlan katekizmus
hevessége, már-már védekezve emelte fel a kezét.
 – Természetesen, mindenre emlékszem.
– Akkor elérkeze az ideje, hogy a valódi életed éld,
mint egy közülünk, Sion Testvériségének tagja.
– Talán kétled, hogy eddig ezt te em?
– Nem, egyáltalán nem. De úgy hisszük, újra kell
értelmezned bizonyos dolgokat.
– Hiszitek. Úgy érted, te és Sir Simon?
– Nem. Úgy értem, mi, továbbá minden társad a
testvériségben. Ezt az üzenetet hoztuk neked: ideje
számot vetned, mid maradt meg, neked és az arrani
embereidnek.
– Amit ma elmondtatok, az alapján csak mi magunk
maradtunk, a szabadságunk, és még szerencsésnek is
mondhatjuk magunkat. De mi értelme a szabadságnak,
ha nem tudjuk gyakorolni?
– Ez igaz. Ahogy jelenleg állnak a dolgok, a
szabadságotok meglehetősen korlátozo . De Simonnal
épp ezért vagyunk i . Hacsak nem teszel lépéseket a
sorsod megváltoztatása érdekében, csupán ahhoz lesz
szabadságotok, hogy egyesével meghaljatok, amíg mind
el nem tűntök. Ezt te is tudod. Megkönnyebbüléssel
lá uk, hogy rengeteget gondolkodtál rajta, mielő
megírtad a jelentésed. Helyesen látod, hogy legalább a
fiatalabb tagjaitokat fel kellene menteni a szüzességi
fogadalom alól. Ha nem szaporodtok, neked és az
embereidnek hamarosan nem marad senkitek, akinek
továbbadhatnátok az örökségeteket.
Will még jobban összevonta a szemöldökét.
– Miféle örökség ez?
 – A templomos örökségetek… az utolsó szabad
templomosoké. Kétszáz év után vajon nem érdemes ezt
megőrizni?
Most Will emelte fel a kezét csüggedten.
– De igen, én is így gondolom… természetesen. De
épp most mondtad, hogy ideje mindezt magam mögö
hagyni.
– Ezt mondtam volna? Nem. Azt mondtam, ideje
újra a valódi életed élni, mint a testvériségünk tagja. Ez
azonban nem jelenti azt, hogy el kell dobnod magadtól a
köteleze ségeidet. Inkább csak át kell gondolni és
rendezni őket, de ez nem jár együ azzal, hogy magukra
hagyod az embereidet.
– Legfeljebb annyiban, hogy felmentem őket a
szüzességi fogadalmuk alól, aztán reménykedem, hogy
i maradnak Arranon.
Most a bárón volt a sor a homlokráncolással.
– Nem tudlak követni.
– Nem is vártam el tőled, báró. A helyzet az, hogy
Arranon nincsenek nők. Vagy csak nagyon kevés, azok is
a helyiek feleségei, a legtöbben nagyon rég jö ek át a
szárazföldről. Fiatal, gyermekvállaló korban lévő nők
viszont nincsenek. – Megvonta a vállát. – Vagyis ha
felmentjük a szerzeteseket a szüzességi fogadalmuk alól,
és egy pillanatra elfeledkezünk arról a tényről, hogy a
legtöbben ezt valószínűleg elutasítják, nem beszélve a
többi okról, amelyek mia egy ilyen lépés merő
ostobaság lenne, akkor el kell menniük a szigetről
feleséget keresni, ami tovább csökkenti a számunkat, és
közelebb hozza számunkra a véget.
 A báró támogatást keresve néze barátjára.
– Amikor azt mondod, „számunkra”, ugye az i eni
templomos hi estvérekre gondolsz?
– Természetesen.
– Csakhogy a számunkra nekünk Sion sokkal ősibb
testvériségét jelenti. A Templomos Rend már a
kezdetektől csupán egyetlen célt szolgált… egy
kézenfekvő módot arra, hogy elrejtőzzünk és leplezzük
terveinket. Nekünk tehát egyáltalán nincs közel a vég. A
létezésünkről a saját testvériségünkön kívül még csak
nem is álmodnak, és folyamatosan végezzük a
dolgunkat. Ezért vagyunk i , hogy rávegyünk, tedd meg
a megfelelő lépéseket saját magatok védelmében. Az
i eni jelenlétetek valójában kiterjeszti valódi rendünk
befolyását erre a földre, mert rajtad és i eni társaidon
kívül alig húsz testvérünk szolgál Skócia földjén.
Ráadásul legkedvesebb és legdrágább tulajdonunk,
minden erőfeszítésünk forrása is i van, a te védelmed
ala .
– A kincsesládák – mormolta Will, és bólinto . –
Igen, i vannak, legalábbis most még.
– Természetesen. A megfelelő időben visszavisszük
őket Franciaországba és a biztonságba, de a jelenlegi
események fényében most ostobaság lenne ezt a
kockázatot vállalni. Neked pedig, fiatal barátom, i kell
maradnod. Ezt az utasítást kaptad sioni testvéreidtől. És
még fontosabb, hogy gyarapodj, fejlődj. A rendünknek
i van szüksége rád, hogy növeld a befolyásodat a
skótok királyánál és a nemeseinél.
Will a fejét csóválta.
 – De mi köze ennek a hi estvérek felmentéséhez a
szüzességi fogadalom alól? Nem látom a kapcsolatot.
De Montferrat felmordult, majd mély lélegzetet ve ,
láthatóan alig tudta megőrizni a türelmét.
– A templomosok három fogadalmat tesznek, Will.
Melyik ezek közül a legfontosabb?
– Az engedelmesség.
– Pontosan. Mivel te vagy Skócia mestere, korlátlan
hatalommal rendelkezel az i eni templomosok fele .
Megtaláljuk a módját, hogy elmagyarázzuk nekik a
helyzetet, és talán valóban igazad van, sokan el fogják
utasítani az esküjük visszavonását, néhányan biztosan
belemennek. Ám ők továbbra is ugyanúgy kötelesek
engedelmeskedni neked, ha te azt parancsolod, hogy
keressenek feleséget, ahol akarnak, aztán velük együ
tétjenek vissza Arranra, ahol továbbra is a közösség teljes
jogú tagjai maradnak. Nem mondom, hogy egyszerű
lesz elérni, de azt hiszem, nincs más választásunk.
– Az Úr nevére, nem! Gondoljátok át, miről
beszéltek… mindke en! Ha felmentjük ezeket az
embereket egyetlen eskü alól, azzal csorbítjuk
mindhárom jelentőségét. Hogyan mondhatjuk nyugodt
lelkiismere el és tekintéllyel, hogy az egyik életre szóló
eskü kevésbé fontos, mint a másik, vagy hogy
megbocsátunk nekik az egyik eskü megszegésének
bűnéért, a többi szentségét azonban megtartjuk? Ennek
semmi értelme, nélkülöz minden logikát!
– Igen. Valóban. Csakhogy a logika nélkülözése nem
a mi bűnünk, hanem a világé, amelyben kénytelenek
leélni félresiklo életüket. Mindannyian bűnösök
vagyunk, és ezt keresztényként ők is tudják. Viszont
jelenleg ugyanaz a szervezet bünteti és üldözi őket,
amelynek a védelmére az egész életüket rááldozták: az
egyház, valamint a társadalom, amelyben éltek, és
amelyet hűen szolgáltak. A papok könyörtelenül és
álnok módon elárulták őket, mégpedig a legmagasabb
szinteken, a királyuk pedig, akinek nem tartoztak
hűséggel, árulónak bélyegezte, kínzásra és
máglyahalálra ítélte őket. Ha még fontosnak tartanak
valamit egyáltalán, az a túlélés, saját magukért és az
ábrándjaikért. És a túléléssel együ jár a gyermekek
nemzése, akik követhetik őket egy új életbe. Ezek olyan
emberek, akik boldogan meghaltak volna a hitükért, a
kereszténységért harcolva. És most ugyanennek a
kereszténységnek a kormányzó testülete átkozta ki
mindet, megfosztva őket korábbi életüktől. Hidd el,
figyelni fognak rád, és megértik. És ha csak az egy
tizedük elfogadja a javaslatodat, az húsz új családot
jelent i , Skóciában. Családokat, akiket az igazságra
lehet tanítani.
– Mármint a keresztény igazságra.
– Igen. A mi igazságunk nem keresztény. Viszont a
skóciai templomosoknak túl kell élniük, bármilyen
módszert is kell alkalmazni ezért.
– Még mindig lehetetlennek tűnik, amit javasolsz.
Korábban sosem történt ehhez hasonló… egy közös eskü
feloldása.
– Ez nem igaz… vagy nem teljesen igaz. Ennél
nagyobb változások is történtek. Ha visszaemlékszel a
tanulmányaidra, a Templomos Rend megalapítása elő
pap vagy szerzetes soha nem ölhete embert. Ám
amikor eljö az idő, és a körülmények gyökeres
változások után kiálto ak, ez a törvény, amely a
keresztény egyház megalakulása óta sérthetetlen volt,
egyszeriben megváltozo , hogy megfeleljen a kor
kihívásainak. És a papok, szerzetesek engedéllyel öltek
Isten nevében. Ez a változás jelentős módosításokat
igényelt Isten utasításainak magyarázatában, melyekhez
képest a jelenlegi problémád egészen kicsinek tűnik.
– Nos, ha innen nézzük, valóban. El kell tűnnünk,
azután… – Will tudatában volt, hogy mindkét mentora
árgus szemmel nézi. Megvonta a vállát. – Csak egy i eni
pap mondo egyszer valamit… valamit, amivel akkor
egyetérte em. – Elhallgato , egyik vendégéről a másikra
néze . – Tehát ti és a Tanács úgy gondoljátok,
végrehajtható, amiről az imént beszélge ünk?
Etienne Dutoit válaszolt.
– Alapvetően igen. És a rendünk minden eszközét a
rendelkezésedre bocsátjuk hozzá.
– Hogy megmentsük a Templomos Rend
maradékát…
– Hogy megmentsük és megőrizzük. És küldünk
neked segítséget, okos fiatalembereket Franciaországból,
Sion Rendjének legjavát, házasembereket gyerekekkel.
Skócia és Franciaország, a mi Franciaországunk, a Rend
Franciaországa szövetségesek lesznek ebben az
újjászületésben.
Will hosszú ideig hallgato , de végül kihúzta magát,
és elszántan bólinto .
– Rendben van. Nem lesz könnyű, de megtesszük.
Úgy legyen!
 6.

Will Sinclair az utóbbi négy órában legalább tizedszer

fordíto a meg az asztalon elő e fekvő, téglalap alakú
csomagot. Az elülső, sima oldalán csak a neve állt, azzal
a kézírással, amelyet vegyes érzésekkel ismert fel. A
hátulján viaszpecsét, egyszerű, minta nélküli
lenyoma al. Ellenállt a kísértésnek, hogy feltörje és
elolvassa a levelet. Nem tudta, miért küldték, és
valamiért vonakodo kideríteni. A nő, aki írta, már
hónapok óta vissza-visszatért a gondolatai közé, egyre
nagyobb rendszerességgel, és az akarata ellenére. Arca a
legváratlanabb időpontokban jelent meg elő e, és több
lakalommal riadt fel mély álmából arra, hogy az ő alakját
látja, bőrének melegét érzi megrészegült tudatában. És
most, ahogy o ült a levelet bámulva, el kelle ismernie,
hogy ez az akaratlan belefeledkezés csak erősödö
azóta, hogy több hi estvérét is felmente e szüzességi
fogadalma alól.
Undorodva horkanto , újra megfordíto a a levelet,
most a hibátlan pergamen közepére írt nevét bámulta.
Ma reggel hozta egy fiatalember, aki de Berenger
gályáján érkeze ; a hajó a gallowayi partoktól tért vissza,
ahol a tengernagy előző hónapban Edward Bruce-szal és
Douglasszel találkozo . Will tudta, hogy mindkét vezető
mindvégig északon tartózkodo , a király hadjáratában
ve ek részt az argylli MacDougallek ellen. De Berenger
maga is felhajózo oda, támogatást vi a királyi
erőknek, és hírt hozo a király legutóbbi győzelméről,
melyet egy Brander nevű hegyszorosnál arato testvére
és a bátor James Douglas segítségével – ez volt az argylli
földek állítólag bevehetetlen hátsó bejárata. A szoros
elfoglalásával – melyet jórészt Douglas zsenialitásának
és rögtönzésének köszönhe ek – lehetővé vált Argyll
inváziója, valamint a lorni Sánta John elfogása, aki azt
hi e, hogy a hátországa teljes biztonságban van.
És a hírrel jö egy másik küldemény is: egy csomag,
melyet a nagy szemű, lelkes és nagyon fiatal Randolph
hozo , a bárónő unokatestvére. Azt mondta, Nithsdale-
ből lovagolt az úrnő kérésére, azzal az utasítással, hogy
keresse meg Bruce hadseregének megbízo
parancsnokát délen, aztán a következő hajóval ju asson
el egy levelet Arranra. Két hetet kelle várnia a parton,
mire a tengernagy gályája visszatért, és annak a
fedélzetén kelt át a szigetre.
Will halkan átkozódva felállt, o hagyta a levelet az
asztalon, a keskeny ablakhoz sétált, és a könyöklőre
támaszkodva kinéze az udvaron gyakorlatozó
embereire.
Több mint egy hónap eltelt Dutoit és de Montferrat
látogatása óta. Ez idő ala , egy háromnapos általános
arrani káptalangyűlésen – melyet abban a háromnapos
időszakban hívo össze, amikor a király mellé rendelt
egységek visszatértek, de az új csapat még nem indult
útnak a szárazföldre – Will körvonalazta a szándékait a
templomosoknak. De Berenger és a közösség más
rangidős és befolyásos tagjainak támogatásával, tagolt és
türelmes szavakkal, hogy még a leglassúbb felfogású
hi estvér is megértse mondandójának jelentését és
értelmét, elmagyarázta az o hon kialakult helyeztet,
különös részletességgel kitérve arra, hogyan fog ez hatni
minden egyes arrani templomos életére. Aztán a gyűlés
vége felé közölte velük azon szándékát, hogy felmenti az
arrani hi estvéreket a szüzességi fogadalmuk alól.
Minden oldalról heves ellenállásra számíto , főként a
három templomos püspök, valamint de Pairaud, a
Vadkan és követői részéről, ezért velük már jóval elő e
leült beszélgetni, hogy igyekezzen megszerezni a
támogatásukat, mielő bejelentené szándékát a káptalan
elő . Ám legnagyobb megdöbbenésére egyikük sem
tiltakozo , egyetlen szóval sem. Felte ek ugyan néhány
lényegre törő és aggodalmaskodó kérdést – főként azzal
a teológiai ellentmondással kapcsolatosan, hogy vajon
lehetséges-e választani már megte fogadalmak közö ,
teljesen elvetve az egyiket, a többit pedig megtartva –, de
amikor mindegyikre egyenesen és őszintén válaszolt,
egy emberként beleegyeztek a kérésébe. Mint arra az
egyik püspök rámutato , nem ők voltak azok, akik
elsőként szegültek szembe Isten akaratával. Az Úr saját
egyházi helytartói döntö ek úgy, hogy megváltoztatják
az Ő szolgálatának szabályait, a templomosok pedig
mindössze erre válaszképpen, önvédelemből
cselekednek.
Amikor azonban előadta javaslatát a többi
hi estvérnek, olyan vita kerekede , mely hosszan
belenyúlt az éjszakába, mielő megkapta a
beleegyezésüket. A gyülekezet tagjainak többsége már
túlságosan megszokta az eddigi utat, és semmilyen
okból nem akart felmentést a fogadalom alól, de a
fiatalabb hi estvérek közül ötvenheten elfogadták az
ajánlatot – némelyek fele ébb lelkesen, mások aggódva,
különböző mértékű vonakodással. Will nem lepődö
meg rajta, de kissé csalódo an fogadta, hogy az egykori
lázadó Martelet az elsők közö volt, bár egykori társai
közül senki nem csatlakozo hozzá.
Will másnapra újra összehívta a káptalant, és teljes
mesteri díszben, formálisan is kérte az Ótestamentum
Istenének áldását új eljárásukra és viselkedésükre. Az
exodus már másnap elkezdődö , miután az újonnan
felszabadíto hi estvérek megerősíte ék
engedelmességi és szegénységi fogadalmukat, és kivétel
nélkül beleegyeztek, ha találnak maguknak feleséget,
visszatérnek Arranra. Az ötvenhét hitestvérből azonban
harminc az éppen elküldendő lovas egységbe tartozo ,
ami azt jelente e, hogy vagy meg kelle várniuk, amíg
letelik a szolgálati idejük, vagy már azt az időt is
kereséssel töltik.
A két aix-en-provence-i küldö nem sokkal ezután
hazatért, mindke en meg voltak elégedve az események
alakulásával, és megígérték, hogy küldenek fiatal,
családos embereket Sion Rendjéből, amint lehetséges.
Megállapodtak, hogy ezek az újonnan érkezők a
templomosok támogatóiként érkeznek azzal a céllal,
hogy segítsék a törvényen kívülivé vált arrani
hi estvéreket. Will abba egyelőre még nem gondolt bele,
hogyan fogadja és mire használja majd őket, de ez nem is
igazán zavarta. Tudta, ha eljön az idő, talál nekik helyet.
Visszafordult az asztalon heverő levélhez, és rájö ,
semmilyen logikus oka nincs rá, hogy ne bontsa ki.
Nyíltan és jó szándékkal kézbesíte ék, biztosan nem
tartalmaz semmi bántót vagy felháborítót. A nő már
korábban is írt neki, és ebben a levelében valószínűleg
folytatja, amit abban elkezde , vagyis személyes
információkat közöl a király ügyeiről, melyekhez
kivételeze , bizalmas helyzetének köszönhetően juto
hozzá. E ől nem tarto ; amitől tarto , az saját reakciója
volt Jessie Randolph létezésének újabb jelére. A nő
emléke – sőt ábrándképe – túl sűrűn tolakodo be
álmába, és csak mostanában sikerült néhány hétre
megfeledkeznie róla. És i volt újra, kopogtato az
ajtaján, ahogy skót barátai mondanák.
Felsóhajto , hirtelen elhatározással az asztalhoz
lépe , leült a székére, és hüvelykujjával feltörte a
pecsétet. A levél szabályosan összehajto és lelapíto
lapjai kitöltö ék a borítékot, és rögtön lá a, hogy
akárcsak az előzőt, ezt is i úkora Anjou-nyelvén írták.
Sir William!
Lehet, hogy te már tájékozo abb vagy
abban, amit mondai szeretnék, mint
jómagam, de beszéltem SJD-vel, aki
nemrég utazo át Nithsdale-en, és
megtudtam, hogy szeretne meglátogatni
téged, de nem teheti a gallowayi hadjárat
mia , ezért eszembe juto , hogy talán még
nem tudsz az északon történt
eseményekről.
A lorni és argylli MacDougallekkel
kötö fegyverszünet véget ért, és
nyilvánvaló, hogy a csökönyös Sánta John,
Lorn nagyura felhasználta ezt az időt
helyzete és hadserege megerősítésére, hogy
még nagyobb erőfeszítéssel próbálja
letaszítani a trónról Robert királyt. A király
ezért északra vonult seregével, hogy
megtámadja Lornt hátulról, egy Brander-
hágó nevű természetes átjárón keresztül,
SJD és egysége pedig jelenleg is úton van,
hogy csatlakozzon a király erőihez. Talán
nem tudsz ezekről a fejleményekről, de a
kimenetelük nagymértékben
befolyásolhatja a helyzetedet a szigeten,
rossz vagy jó irányban. Imádkozom az
utóbbiért.
Mostanra biztosan jól berendezkedtetek
a szigeten, ha még nem is vagytok kész
mindennel. Bízom benne, hogy te és az
embereid nemsokára elkészültök. Én
közben továbbra is tiszteletbeli nagynéni
vagyok, bár az „anya” talán jobb kifejezés
lenne erre a közeli és szerete eljes
kapcsolatra. Mindenesetre nagy örömet
találok benne, a gyermek nagyszerű, és jó
füle van a nyelvekhez. Máris úgy beszéli a
franciát, mintha soha nem ismert volna
más nyelvet, pedig még egy éve sem
gyakorolja.
Remélem, nem gondolsz rám haraggal,
amiért újra a figyelmed középpontjába
toltam magam, de én sokat gondolok rád,
és apám azt mondta, sokkal több
kíváncsisággal szüle em, mint az
egészséges volna számomra. Peggy jól van,
és egyre ére ebbé válik. Örülnél, ha látnád.
És állandóan viseli az ajándékodat, ezzel is
mutatja, mennyire büszke a bátyjára.
A fiatalember, aki ezt a levelet átadja
neked, a rokonom, és sokkal fiatalabb, mint
amilyennek látszik, ezért kérlek, ne engedj
 a könyörgésének, hogy veled
maradhasson, küldd haza mielőbb.
Rengeteg ideje lesz háborúzni, majd ha
eléri a megfelelő kort.
Barátsággal, Jessie Randolph
A behatolás Argyllba és Lornba hatalmas siker volt, és
Douglas főszerepet játszo a bevehetetlennek tarto
hágó elfoglalásában – Will mindezt már tudta de
Brenger-tól, akinek a forrásai sokkal frissebbek voltak,
mint Jessie Randolph levele. Ám el kelle ismernie,
hogyha a levél valamilyen más úton érkezik, és nem de
Berenger gályáján, akkor nagy örömmel és hálával
fogadta volna. Elvégre nem a bárónő hibája volt, hogy az
idő és az események elavul á te ék a híreit. A nő
aggodalma az ő – és az emberei, te e hozzá magában
sietve – boldogulásával kapcsolatosan őszintének tűnt,
ezt nem is akarta vitatni. Éppen ezért érze bűntudatot
amia , hogy nem akar válaszolni a levélre. Legjobb
tudomása szerint még soha nem válaszolt nő levelére, és
nem most akarta elkezdeni. Még Peggy leveleire sem
válaszolt, pedig ő gyermek volt. Az ötle ől, hogy
egyáltalán megpróbáljon levelet írni Jessica
Randolphnak, kirázta a hideg. Azt sem tudná, hol
kezdje, és hogyan folytassa. Úgy döntö , a legjobb, ha
folytatja az eddigi gyakorlatot, nem reagál a nő
kedveskedésére, így biztosan nem fog semmi olyasmit
mondani, amit később megbánhat.
Újból elolvasta a levelet, aztán gondosan
összehajto a, és belete e az asztalon álló szantálfa
ládikóba, a nő előző levelére, ahol tudta, hogy
biztonságban lesz.
Út
Útaalegenda
legendafelé
felé
 A
Avisszatérés
visszatérés

1.

Will Sinclair belefeledkeze időtöltésébe az Úr 1312.

évének e csodálatos júniusi reggelén, és ezt az időtöltést
nem akarta megosztani senki mással. Szerzetesi élete
rendszerint társaságban zajlo , Skócia mestereként és az
arrani templomosok vezetőjeként pedig még kevesebb
magányra számíthato . Valaki mindig akart vele
beszélni, a beleegyezését vagy a tanácsát keresve, és ha
bármikor el akart tűnni a többiek szeme elől, rövidesen
mégis egy kisebb tömeg közepén találta magát. Csak az
imák és a meditációk hoztak egy kis nyugalmat, de azok
is csak ritkán, mivel a templomosok imái és rituáléi
rendszerint közösségi események voltak. Ma azonban
úgy döntö , egy általa jónak és szükségesnek vélt cél
érdekében egyedül marad.
A Lochranzai-öbölben horgonyzó kereskedőhajó
egyik öreg tengerésze előző este azt jósolta, hogy a
következő nap az év egyik legtisztább napjának
ígérkezik, és Will abban a pillanatban eldöntö e, hogy
olyasvalamit fog tenni, amin már több mint egy hónapja
gondolkodo . Felkereste Richard de Montrichard-t, a
sziget preceptorát, és közölte vele, hogy egy időre
eltávozik, mégpedig egyedül, és csak két nap múlva tér
vissza, június utolsó napján. De Montrichard bólinto ,
nem mutato sem kíváncsiságot, sem meglepődést, de
Will tudta, ha a preceptor nem is lát semmi különöset
abban, hogy a mester kíséret nélkül távozik, mások majd
fognak, ezért kizárólag a többiek mia hozzáte e, hogy
sok minden kavarog a fejében, és szüksége van egy kis
időre, hogy egyedül legyen és zavartalanul
gondolkodjon. Azután szólt Tam Sinclairnek, hogy az
elkövetkező két éjszakán a szabad ég ala alszik, és
megkérte, hogy foglalja le apródját, az i ú Henryt, amíg
ő távol van. Vitatkozásra számíto Tam részéről, de
földije csak megvonta a vállát, és kellemes időtöltést
kívánt neki a magányban.
Will gondosan telerako egy nyeregtáskát
mindazzal, amiről úgy gondolta, szüksége lehet rá, egyik
vállán átvete egy vastag, összetekert takarót, és a
raktárból rendelt két napra elegendő élelmet. Végül
kiválaszto az istállóból egy erős, kitartó hegyi lovat, és
napnyugtakor eltűnt a dombok közö .
Két mérföldre sem távolodo el Lochranzától, máris
erős szél támadt, ám ő mélyen és jól aludt saspáfrányból
készíte fekhelyén, egy tengerszem melle i véde
mélyedésben, miközben a szél vadul üvöltö a feje fele
anélkül, hogy árthato volna neki. Szorosan becsavarta
magát a vastag gyapjútakaróba, és páfránylevelekkel
takarta be magát. Amíg aludt, a szél ereje valamelyest
csökkent, és Will már jóval hajnal elő ismét úton volt.
Még sötétben fogyaszto a el hideg húsból és
zabsüteményből álló reggelijét, aztán tábort bonto ,
mielő a kelő nap megvilágíto a volna az ég alját.
Északkeletnek tarto , jobbján a fölé tornyosuló
hegyekkel, amíg újra el nem érte a partot. Délelő re
érkeze meg céljához, amikor a nap már forrón sütö e
az arcát.
 Megállt há al a tengernek, felnéze a magas hegyek
lejtőire, emberi élet jelét kereste, de nem számíto rá,
hogy meg is találja. Ez volt Arran egyik legtávolabbi
szeglete, ritkán látogato ide bárki is, mert a
tengerpartra nem lehete lejutni a meredek sziklák
mia , szemben pedig a járhatatlan hegyek emelkedtek.
Csak azon az egy úton lehete megközelíteni, amelyiken
Will érkeze , ő is véletlenül talált rá helyre két évvel
korábban, amikor egy meglő szarvast üldözö .
Megfogta a lova kantárját, leveze e a széles patájú
hátast az egyik sziklához, hol lassan leereszkedtek egy
keskeny, gyors folyású patak által kivájt hasadékon.
Odalent a csoda várt rájuk. A szikla teteje ala tizenöt
lábbal, csupán a tenger irányából láthatóan, a vízeséssé
alakuló vízmosás egyik oldalán széles kőujj nyúlt ki a
víz fölé, melynek felső részét gyep és moha boríto a.
Will lenyergelte a lovat, hagyta legelészni, majd a
nyeregtáskával és négy égerággal a kezében, melyeket
egy mérföldnyire északra vágo , kisétált a sziklaujj
legtávolabbi pontjára, és lenéze az alig tízlábnyi
mélységben hullámzó tengerre.
Tökéletesen csendes nap volt, ez a tengeren is látszo
– csak a víz ala i sziklák fel- és eltűnése jelezte, hogy
odalent öt-hat láb magas hullámok ostromolják a sziklát,
ez volt az egyetlen jele a néhány órával korábban még i
tomboló szélviharnak. A víz a hullámok ellenére olyan
tisztának és nyugodtnak tűnt, hogy néha még egy halat
is meg lehete pillantani a felszín ala . Megfordult és
még egyszer felnéze a sziklatetőre. Semmi nem
mozdult odafent, egyedül volt.
A szikla szélén megállt, kibújt a kardövéből, ledobta
a fegyvert a fűre, majd köve e a vállszíj is a hüvelybe
dugo tőrrel. Nem viselt semmilyen páncélt, mert
ilyesmire soha nem volt szükség a szigeten. A
szárazföldön és Kintyre-en élők talán még nem tudták
pontosan, kik ezek az idegenek, azzal azonban tisztában
voltak, hogy sokan vannak, nincsenek asszonyaik, és
harcosok. Éppen ezért tarto ak távolságot tőlük, és
békén hagyták a szigetlakókat.
Will bőrszíjak segítségével gyorsan négy láb magas
háromlábú állványt rögtönzö az ágakból, majd a
negyedik ágat hozzákötö e két lábhoz. Miután ezzel
végze , leve e könnyű, barna nyári köpenyét, és lazán
összehajtoga a, mielő rádobta a fegyvereire.
Megszabadult a másik, keskeny derékszíjtól is, majd
következe a térdig érő, durva szövésű zubbony.
Meztelen felsőtes el szé árta karját, mintegy átadta
magát a bőrét cirógató levegő szabadságának. Ledobta
magáról maradék ruháit is, először a nehéz
lovaglócsizmát, majd leereszte e és félrerúgta nadrágját,
csak az alsóruházatot hagyva magán.
Közelebb húzta magához a nyeregtáskát, és kive
belőle két tárgyat. Az első egy kemény, erős szagú
szappan volt a káptalan mosodájából, a másik pedig egy
fehér, gondosan összetekert és begöngyölt csomag,
melyet most óvatosan széthajto . A négyszögletes,
viaszolt báránybőr szélessége körülbelül a kétszerese
lehete hosszának. A lágy, hajlékony anyag belső fele
makulátlanul tiszta és fehér volt, a külsőn pedig o
hagyták a negyedhüvelykesre visszanyírt gyapjút. Az
egyik végére ütö lyukakból laza szíj lógo ugyanabból
a fehér bőrből, és a másik végét is hasonlóképpen
kilyugga ák. Will gyapjúval a föld felé leteríte e a bőrt,
majd feltérdelt, és megránto a a csomóra kötö szíjat a
derekánál, amely egy ugyanolyan bőrből készült, ám
sokkal koszosabb ruhadarabot fogo össze a csípőjénél.
Kelle egy kis idő, hogy elbánjon a csomóval, és kilazítsa
a többszörösen átfűzö szíjat, és amikor az alsóruha
végre leese róla, felkapta, és meztelenül kisétált a
meredély oldalsó szélére, hogy lenézzen a vízmosásba,
ahonnan vízeséssé alakulva ömlö a tengerbe a gyors
folyású patak. Gondosan célozva átdobta a bőrt, majd a
szappant is egy olyan pontra a túlsó oldalon, ahol volt
elegendő hely, majd megfordult, és gyorsan a szirt
legtávolabb benyúló pontjára siete .
A döntést, hogy idejöjjön, egy találkozás előzte meg
Richard de Montrichard apródjával, Gareth-szel. Will és
de Montrichard éppen a Robert királynak küldendő
következő egység szolgálati beosztását ellenőrizték,
amikor az apród megérkeze egy üzene el, és a
megterme fiatalember olyan közel jö Willhez, hogy a
lovagnak be kelle csuknia a szemét és visszatartania a
lélegzetét a Gareth-ből áradó áporodo szag mia .
Gyakorlatilag immúnis volt azoknak az embereknek a
szagára, akik közö élt, pedig sokan áraszto ak
magukból orrfacsaró, már-már állati bűzt, de az apród
még a mosdatlan testek közösségében is bűzlö . Will
kényszeríte e magát, hogy ne vegyen levegőt a
fiatalember távozásáig, majd az ajtó becsukódásának
pillanatában mélyet lélegze .
– Szent Jézus, Richard, a kölyök olyan szagot áraszt,
mint egy nyito latrina! Egy oszladozó hol est is jobb
ennél. Mikor fürdö utoljára?
De Montrichard tanácstalannak tűnt.
 – Nem tudom. Gondolom, húsvétkor, mint
mindannyian. Körülbelül három hónapja? Mondjam
meg neki, hogy fürödjön meg ismét?
Will legszívesebben ráüvöltö volna, hogy „Igen!”,
de inkább csak vállat vont, és egy legyintéssel annyiban
hagyta a dolgot. Közben már el is döntö e, mit fog tenni
az apróddal.
Amint végeztek a preceptorral, azonnal üzent a
gyakorlótérre, hogy küldjék a szállására saját apródját,
unokaöccsét, Henry Sinclairt. Aztán a szobája hátsó
falánál álló hat kis láda egyikéből előve egy durva
szappanrudat, és becsomagolta saját törülközőjébe.
Amikor a fiú megérkeze , odainte e magához, közelebb
hajolt, és alaposan megszaglászta. Elfintorodo .
– Mikor fürödtél utoljára?
– Két hete, uram. – A fiút meg sem lepte a kérdés,
régen hozzászoko nagybátyja furcsa vonzódásához a
testi tisztaság iránt. A szabályzat nem tért ki a fürdésre,
ezért senki sem fürdö . Mivel gyengeségnek és a világi
érzékiséget előidéző dolognak tarto ák, inkább
mellőzték.
– Akkor van számodra egy feladatom. I az ideje,
hogy ússz egyet.
Az i ú Henry bizonytalanul elmosolyodo . A
közösség negyven apródjából ő is abba a szűk húszas
csoportba tartozo , akik tudtak úszni, és boldogan élt a
lehetőséggel azon ritka alkalmakkor, amikor a feladatai
melle tudo rá időt szakítani.
Will odadobta neki a törülközőt és a szappant, a fiú
elkapta.
 – Vidd magaddal a barátaidat is, már akik tudnak
úszni, tiétek a délután. De van egy feltételem. Vinned
kell de Montrichard preceptor apródját is, Gareth-t.
Nagy szüksége van egy fürdőre, és a te feladatod, hogy
segíts ebben neki. Ami a kezedben van, az egy
szappanrúd. Használja Gareth is, de jó alaposan. Érthető
voltam?
– Igen, nagybácsi. Nagyon is érthető. De…
– Nem azt javaslom, hogy dobd le Gareth-t a
szikláról, érted? Nem tud úszni, lehet, hogy
megfulladna. Vonszold be a parton, és suvikszold
tisztára. Most pedig tűnés!
Will engedélyeze magának egy halk kuncogást,
ahogy maga elé képzelte a jelenetet, amint Gareth erőt
vesz a szappan és a víz iránti természetes ellenszenvén.
Most ugyanerre az élményre készült, csak egy
kellemesebb felfogásban; egy pillanatra mozdulatlanná
vált, alaposan megnézte maga ala a vizet, aztán
elrugaszkodo .
Tudta, hogy a tenger viszonylag meleg június végén,
de az első érintkezés sokkja elég volt hozzá, hogy az
utolsó csepp levegőt is kipréselje a tüdejéből. Ahogy a
felszín felé küzdö e magát, arra gondolt, mennyire
szerencsés, hogy nem fél az úszástól vagy a víztől. A
legtöbb ember félt. Idegen és félelmetes dolognak
tarto ák, halálos fenyegetésnek, melyet nem tudtak
irányítani. Will még kisfiúként megtanult úszni, apja
egyik embere volt az oktatója, aki egész életében
halászként dolgozo , és nem csak tudo , de szerete is
úszni. Will lelkes tanítványnak bizonyult, és bár
tizennyolc éves kora óta nem sokszor gyakorolha a az
úszást – a két kezén meg tudta volna számolni, hányszor
–, sosem felejte e ezt a felszabadult mámort, amit a
mély, tiszta víz jelente számára.
Körülbelül negyedórát úszo , egyszerre érze
bűntudatot és szabadságot, lemerült a tengerfenékig,
majd újra és újra visszatért a felszínre. Odalent lá a a
sziklákra tapadó hínárfonatokat, a kagylókat és csigákat,
de a sós víz marta a szemét és homályosíto a a látását,
és amikor már a kényelmetlenség nagyobb volt, mint az
élmény, a felszínen maradt, lebege a hátán, nézte a fölé
magasodó sziklakiszögellést. Időnként erőset húzo a
karjával, hogy ellensúlyozza az áramlatot, amely délre
sodorta volna a part mentén. Fokozo an tudatában volt
nemi szerve létezésének és szabadságának i , ebben a
szokatlan meztelenségben. Erről azonnal eszébe juto ,
miért is jö ide; lendületes karcsapásokkal a part felé
fordult, és kiúszo az pró öbölbe, ahol a fenti patak a
tengerbe ömlö .
A nagy sebességgel a testének csapódó víz sokkal
hidegebb volt, mint amiben eddig úszo . Nehezen
küzdö e előre magát a zuhatagban, összegörnyedt,
kezével s lábával kapaszkodo a patakmeder szikláiba,
amíg el nem érte a katlant a hat láb magas vízesés ala ,
ahonnan már kimászhato a melle e lévő párkányra,
ahová a szappant és a báránybőrt dobta.
Hideg volt a vájatban, a meredek sziklák elzárták a
napsugarak útját, ezért gyorsan dolgozo ; kiteríte e a
báránybőrt egy méretes kőre, és addig dörzsölte a
szappannal, amíg el nem kezde puhulni. Nehéz munka
volt, mert az egyszerű szappan alig habzo , de Will
kitarto , és nemsokára már képes volt dagasztani a bőrt,
érezte a szappanos gyapjú síkosságát elfagyo ujjai
közö . Nem gondolkodo , csak gyúrta és dagaszto a a
hideg bőrt, hogy eltávolítsa a koszt és szennyet,
időnként újra megszappanozta, és megismételte az egész
műveletet, amíg meg nem győződö róla, hogy ennél
többet már nem tehet. Visszament a vízesés aljához,
ráteríte e a bőrt egy nagyobb, sima kőre, ahol a fentről
robajló patak egyenesen rázuhogo , és hagyta, hogy a
víz ereje és nyomása kipréselje belőle a szappan
maradékát is, amíg úgy nem lá a, hogy nem maradt
több elszíneződés.
Közben csontig átfagyo , és alig tudo
felkapaszkodni a meredek vízmosáson, vállán az átázo
báránybőrrel a legközelebbi pontig, ahonnan már
átmászhato a napsütö e kiszögellésre. Csodálatos
élmény volt a nap sugarait érezni sima bőrén, de tudta,
hogy kell némi idő, mire teljesen átmelegítik. A csöpögő
bőrt a háromlábú állványra teríte e, hagyta száradni, ő
maga pedig elvégze néhány egyszerű gyakorlatot,
hogy kinyújtsa az izmait és gyorsítsa a szívverését.
Amikor már nem fázo , lerogyo a fűre, és a
napsütésben fürdőzve elaludt.
Valamivel később arra ébredt, hogy egy nagy bogár
mászik a testén, a lábak csiklandozása riaszto a fel.
Lepöckölte magáról a rovart, amely azonnal szárnyra
kapo , és mély zümmögéssel elröpült a vízmosás
irányába. Az állványra pillantva meggyőződö róla,
hogy a bőr már nem csöpög, bár még mindig nedvesnek
tűnt. Elégede mordulással talpra állt, kézbe ve e a bőrt,
és néhányszor erőteljesen a levegőbe csapo vele, hogy
megpróbáljon kicsapni belőle minél több vizet. Ez sem
volt könnyű feladat, de Will kitarto , időnként fogást
váltva folyta a, amíg úgy nem ítélte, hogy ennél több
nedvességet már nem tud kirázni belőle. E ől ismét
vizes le , a bőrére apró vízcseppek tapadtak, ezú al
azonban már nem fázo .
A ruhadarab húzószíjával biztonságosan a
háromlábú állványhoz kötö e a bőrt, gondosan
kisimíto a, és egyik végét a keresztrúdra fekte e, majd
amikor ezzel végze , a szerkezetet a nap felé fordíto a.
Délre becsülte az időt, és szinte biztos volt benne, hogy
mire a nap véget ér – ami az évnek ebben a szakában
körülbelül további nyolc világos órát jelente – a
báránybőr majdnem megszárad.
Kisétált a kiszögellés végére, és teljesen körbefordult,
szemügyre ve e a sziklákat maga fölö , a végtelen
tengert, és egyetlen lelket sem láto . Akár lehete volna
ő az egyetlen élőlény a világon, és e ől a gondola ól
rájö a vizelhetnék; szándékosan a távolban látható
szárazföld felé célzo , figyelte a vizelete ívét, ahogy
megcsillan a napfényben, majd eltűnik a hullámokban.
Hirtelen ráébredt meztelenségére, megfordult, és
szemügyre ve e a magával hozo tiszta alsóruhát.
Köténynek hívták, a Templomos Rend minden tagja
kapo ilyet, amikor befogadták a közösségbe, de senki
nem viselte szívesen. Elméletileg mindig hordani kelle
volna, éjjel és nappal, mivel azt a célt szolgálta, hogy
csillapítsa az érzéki vágyat. Will önkéntelenül is
elvigyorodva arra gondolt, hogy csak azért lehete
hatékony, mert a hi estvérek többsége úgy döntö , szó
szerint veszi a szabályzatot, és soha nem teszi le a
kötényt, ha már egyszer felve e. A bepállo ruhadarab
szaga már önmagában garantálta a szüzességi
fogadalom betartását. Will magában felmordult,
belelépe a holmiba, a vállát megvonva a helyére
igazíto a, majd gondosan megkötö e, búcsút mondva a
meztelenség szabadságának.
Ezután a kardját és a tőrét is kihúzta a hüvelyéből,
kritikusan megvizsgálta a pengéket, és előszedte
nyeregtáskájából a fenőkövet és az olajos üvegcsét,
amely megvédte az acélt a rozsdásodástól. Teljes
odafigyeléssel dolgozo , a kővel lecsiszolt minden apró
foltot, és megélezte a fegyvereket, majd nagy
gondossággal vékony olajréteggel vonta be őket.
Mindeközben nagyon is tudatában volt a tiszta kötény
tartásának és ismerős szorításának.
Will tudta, hogy az alsóruha viselésének
hagyománya egyáltalán nem kötődik a Templomos
Rendhez vagy a katolikus egyház erkölcsi tiltásaihoz. A
kötény sokkal ősibb gyökerekkel rendelkeze , Sion
Rendje tagságának szimbóluma volt, azt a fehér
báránybőr ruhadarabot szimbolizálta, melyet Ízisz és
Ozirisz egyiptomi papjai viseltek az izraeliták rabsága
idején. Később, amikor Mózes kiveze e a zsidókat
Egyiptomból, a papok őrizték ezt a hagyományt, és fehér
báránybőr kötényt viseltek, hogy így jelezzék szellemi
tisztaságukat. Mint az élő Isten, Jehova szolgái és a
Jeruzsálemi Templom eredeti papi kasztja már jóval
Heródes farizeusainak ideje elő hordta, akik viszont
nem ragaszkodtak hozzá. A fehér kötényt azután
átve ék az esszénusok, akik az Út Követőinek nevezték
magukat – ehhez a csoporthoz tartozo Jézus és testvére,
az Igaznak neveze Jakab is.
Will azt is tudta, miért viselnek a templomosok fehér
kötényt, és a gondolatra elmosolyodo . Hugh de
Payens-t és egyik legjobb barátját, Payn Montdidier-t egy
nap, fürdés közben meglepte egyik lovagtársuk.
Rákérdeze a furcsa ruhadarabra, mire Montdidier azt
felelte, ezt a büntetést szabták saját magukra, miközben
évekig kuta ak a kincs után. Ez egyfajta kényszeríte
szüzesség, magyarázta, mert a kötény össze van varrva,
és soha nem lehet eltávolítani. Olyan áhíta al beszélt,
hogy a magyarázatát azonnal elfogadták, és a kötényt
onnantól minden templomos lovag viselte, miután
csatlakozo a rendhez.
Will még mindig mosolyogva elvégezte az utolsó
simításokat a kardján. A templomosok tehát báránybőr
kötényt viseltek, de az övék sokban különbözö a Sion
Rendjében használt rövidre nyírt, lágy ruhadarabtól. A
templomos kötény jóval merevebb volt, és rajta maradt a
teljes gyapjú, csaknem hüvelykujjnyi hosszan. Meleg
időben alig lehete elviselni, míg Will és hi estvérei a
Sion Testvériségében nem szenvedtek ilyen
kényelmetlenségtől.
A pengék állapotával elégede en visszatolta a
fegyvereket a hüvelyükbe, majd elfogyaszto a egyszerű,
sózo halból és friss zabkenyérből álló ebédjét. Szomját a
patakból csillapíto a. Amikor visszatért, ellenőrizte a
kimoso bőr állapotát, és tarkóját levete ruháinak
támasztva végigdőlt a földön. Arra gondolt, talán alszik
még egyet, kihasználja a lehetőséget, hogy fényes nappal
megteheti, mert tudta, hogy ilyen fényűzésre a
közeljövőben nem nagyon lesz lehetősége.
A skót király Ayrban, a Bruce-terület közepén, szinte
Arrannal szemben összehívta az országgyűlést júliusra,
és Willt is elvárta. Fogalma sem volt, miért, de Robert
király levélben tuda a vele, hogy örömmel látná a
gyűlésen. A levél voltaképpen Moray püspöktől jö , és
egy bencés szerzetes hozta, aki gyalog te e meg az utat
Edinburgh-ból a nyugati partig, és MacDonald egyik
gályáján kelt át a Clyde torkolatán a szigetre. Will tudta,
hogy a gyűlés nevezetes esemény lesz, képviselteti
magát az ország színe-java, de a legkevésbé sem sajnálta,
hogy nem viselheti teljes templomos díszét. Sir William
Sinclair egyszerű, jól felfegyverze , tisztán illatozó
lovagként indul el három nap múlva.
Egy nagy tengeri madár suhant el alacsonyan a part
fele , Will figyelte, amint hirtelen szárnybillentéssel
felemelkedik, majd pontosan elő e lecsap a vízre, hogy
aztán egy hallal a csőrében bukkanjon fel újra.
Elismerően elmosolyodo a csodálatos manőver lá án:
szinte csobbanás nélkül, függőlegesen csapódo a vízbe.
Ahogy újra hátradőlt, valami magára vonta a figyelmét,
valami apró rendellenesség a látómezője szélén, délen,
alig láthatóan a vízről visszaverődő napsugarak
csillogásában.
Felült, egyik kezével a szemét takarva hunyorgo a
ragyogásba, és végül sikerült kivennie egy hajó
körvonalát. Láthatóan vesztegelt a szélcsend mia ,
néhány mérföldnyire a szige ől, az alakja bizonytalanul
elmosódo a szárazfölddel a háta mögö . Meglehetősen
rossz állapotban lévő, agyonhasznált járműnek tűnt,
nem jelente fenyegetést. De vajon kié lehet és hová tart?
A látványtól nem riadt meg, de ahhoz elég volt, hogy
elűzze elméjéből a nehezen kivívo békét. Felöltözö , és
azon töprenge , vajon hány órát lophat még magának,
mielő vissza kell térnie, hogy újra magára vegye
köteleze ségeit.
 2.

David de Morayt Will még a hajó fedélzetéről is

felismerte, ahogy a kis kőmólóhoz közeledtek
Ardrossannál, az egyetlen halászfalunál ezen a vidéken,
Ayr közelében, amelyik rendelkeze ilyen építménnyel.
Miközben Will Sinclair lelépdelt a kis mólóra, még
mindig alig tért magához a meglepődésből, hogy i
találta a püspököt, aki láthatóan számíto az érkezésére.
De Moray a nevét kiabálva integete , aztán kilépe a kis
csoportból, ahol eddig beszélgete , és széles mosollyal
indult Will felé. Még annyira sem tűnt az
anyaszentegyház püspökének, mint a legutóbbi
alkalommal, amikor találkoztak.
– Sir William! – kiabálta. – Isten hozo a király
birodalmában! Őfelsége jókívánságait küldi, és reméli,
hogy ha csak rövid időre is, de csatlakozni tudsz hozzá,
mielő elkezdjük kibontani legfontosabb
államügyeinket. – Kitárta a karját, hogy megölelje Willt,
aki nem igazán tudta, mi ilyenkor a helyes viselkedés.
Azon gondolkodo , talán le kellene térdelnie, hogy
megcsókolja a pásztorgyűrűt, melyet de Moray mint
hivatala egyetlen jelét viselt. Végül inkább engede a
páncélba öltözö pap medveölelésének, majd a szavakat
keresve hátralépe .
– Moray püspök – nyögte ki végül. – Meglep, hogy
i látlak, uram… és igen nagy megtiszteltetés. Honnan
tudtad, mikor érkezem?
A püspök elmosolyodo és az égre mutato .
 – Ne felejtsd el, ki vagyok, Sir William. Az
anyaszentegyháznak mindenhol vannak kémei és
informátorai, és nem az én emberem vi e el neked a
meghívót? Visszajö és beszámolt a terveidről. Éppen a
közelben jártam, útban Ayr felé, és megálltam, hogy
találkozzunk. Gyere, van számodra egy lovam, és
szállást is szereztem, ahol megalhatunk, és beszélgetünk.
Will Tam Sinclairre és az i ú Henryre pillanto , akik
már a hajó legénységét dirigálták, előkészíte ék a
kirakodást, egyebek közt az Arranról magukkal hozo
tíz hátasét is.
– Akkor engedd meg, hogy tájékoztassam a
fegyvernökömet. Hol fogunk éjszakázni?
– Innen hat mérföldnyire, a déli úton. Van o egy
kőerőd, az egyik unokatestvéremé, Thomas Morayé.
Mondd meg a társaidnak, hogy jöjjenek utánunk. Nem
fogják elvéteni, jól látható az útról.
Will bólinto , és odasétált Tamhoz, hogy beszéljen
vele. A csapat tíz emberből állt: ő maga, Tam, Henry,
három lovag, valamint négy fegyvernök, bár mostanra a
legképze ebb szem sem tudo volna különbséget
felfedezni a hét ember megjelenése közö . Mindegyik
könnyű ruhában utazo , és vi ék magukkal saját
fekhelyüket és ellátmányukat, mivel nem számoltak
nagyobb nehézségekkel az úton. Fegyvert viseltek,
valamint egyszerű bőrpáncélt.
Will néhány perc múlva bemutatkozo a püspök
csapatának, és fellendült a pompás herélt nyergébe,
melyet de Moray hozo neki. Búcsút inte Tamnak és az
apródjának, és a többiekkel együ , hangos patacsa ogás
kíséretében nekivágo az útnak.
 Tam Henryhez fordult.
– Ezt érdemes volt megnézni. Urunk az egyetlen
templomos a keresztény államokban, akit örömmel
fogad az anyaszentegyház egyik hercege. Nem
mulatságos?
A fiú meglepe en néze a távozó csapat után.
– Az anyaszentegyház… ez az ember egy püspök?
Tam felnevete .
– Igen, püspök, de Franciaországban sosem találnál
hasonlót. Ő David de Moray, bár a valódi neve David de
Moravia, és ő Moray püspöke. Ádáz harcos, akkora
tökökkel, mint ezé a lóé, és Bruce egyik leghűbb
támogatója. Most pedig gyerünk, ki kell rakodnunk a
hajót.
Már indult is a hajópalló felé, parancsokat üvöltözve
a legénységnek, de Henry így darabig még a helyén
maradt, arrafelé bámulva, amerre ura és a skót lovagok
csoportja eltűnt a messzeségben. Egy harcos püspök, aki
páncélt visel – mégpedig láthatóan viseltes és sokat
használt páncélt – reverenda és mitra helye !
Will Sinclairnek pontosan ugyanez járt a fejében,
miközben David de Moray mögö és melle lovagolt.
De Moray egyike volt annak a három prelátusnak, akik
ehetővé te ék, hogy Robert Bruce a skótok királya
legyen. Támoga ák őt a feje fele lebegő kiátkozás
ellenére, mert 1306-ban, a dumfriesi katedrális oltáránál
megölte Sir John Comynt. De Moray támogatása azóta
elsősorban katonai jellegű volt, karja folyamatosan a
királyért és birodalmáért küzdö , hűsége
megingathatatlan és megkérdőjelezhetetlen volt. Ám az
ujján viselt pásztorgyűrűtől és a nyakában lógó ezüst
püspöki mellkeresz ől eltekintve de Moray az esetek
túlnyomó részében egyáltalán nem hasonlíto püspökre.
Will tudta, hogy vannak alkalmak, főként rituális
ceremóniák, amikor a püspök felölti palástját és mitráját,
és úgy gondolta, az elő ük álló gyűlés is ilyen alkalom
lesz, ám de Moray hétköznapi viselete olyan volt, mint a
harcosoké: bőrzeke, ala a egyszerű, barna ing és nadrág,
valamint egy ütö -kopo acél mellvért vállvasakkal, a
lábán nehéz láncnadrág, vasalt orrú és sarkú csizmával.
Bár nem lehete magasnak mondani, a püspök erőteljes
testfelépítésű ember volt széles vállal és keskeny
csípővel, és a hátára szíjazva mindig magával hordta a
kardját. Nyergéről saját színeire feste , de már rég
megkopo , összekarcolt és horpadt pajzsa lógo . Mintha
tudta volna, hogy Will őt figyeli, de Moray hirtelen
hátranéze a válla fele és odaszólt a lovagnak.
– Sir William, gyere ide mellém. Szeretnék beszélni
veled.
Will megsarkantyúzva a lovát csatlakozo a
püspökhöz és egy másik férfihoz, aki parancsnoka
kimondatlan kívánságának engedelmeskedve lemaradt,
hogy azok ke en egyedül maradjanak. De Moray
néhány pillanatig csendben lovagolt, hallga a a paták
csa ogását, aztán tetőtől talpig végigmérte Willt.
– Jól nézel ki, barátom. Semmi templomos nem
maradt rajtad. Le vagyok nyűgözve. És meg kell
mondanom, jó benyomást te él a királyra és ránk is, akik
védik és segítik őt. Te és az embereid nagymértékben
hozzájárultatok a király ügyéhez, a benneteket sújtó
korlátozások dacára. Ez nem maradt észrevétlen. –
Művelt, hibátlan, akcentus nélküli franciasággal beszélt,
és Will észreve e, hogy most nyoma sincs annak a durva
közvetlenségnek, amit általában a skót nyelvhez
használt. Ez volt a társasági püspök, akit kitaníto ak
diplomáciából és államvezetésből ugyanúgy, mint az
egyházi eljárásokból és ceremóniákból.
– Mindke en tudjuk, eredetileg a
közreműködéseteket i a szükség diktálta, quid pro quo,
cserébe az élőhelyért, amit kaptatok, és a te embereidnek
is gyakorlatozniuk kelle , saját érdekükben és a rend
szabályzatának megfelelően. Nem szívesen mondanám,
hogy tartozás volt, pedig a ól tartok, ez az igazság. A
Templomos Rend tisztviselőjeként nem tartozol hűséggel
a királyunknak, sem az ügyének… és ez jól is van így,
mert legalább senki nem próbált meggyőzni benneteket
az ellenkezőjéről. Te azonban tovább mentél ennél,
mégpedig szabad akaratodból, és jobban támoga ad
Robert királyt, mint sok skót, akiket meg tudnék
nevezni. Nagyra értékeljük a közreműködéseteket és ez
vezete ide… a király meghívásához, hogy vegyél részt
a gyűlésen, mint megbecsült vendég. – Willre pillanto .
– Gondolom, ez lesz az első országgyűlésed.
Will elmosolyodo .
– Igen, püspök uram, az első. A francia Fülöp úgy
gondolja, ő isteni akaratból kormányoz. Nem látja
szükségét az ala valói közreműködésének.
De Moray felmordult, Will pedig ezt elég
bátorításnak érezte, hogy feltegye a kérdést, amely egy
ideje már foglalkozta a.
– Miért Ayr, püspök uram? Úgy értem, a gyűlés
helye. És miért pont nyár közepén?

Ú
 Útitársa átve e a gyeplőt a bal kezébe, és kesztyűs
kezével ráérősen megvakarta az arcát.
– Először is, nem vagyok a püspök urad, amíg nem
látsz palástban és mitrában. Neked én Davie vagyok. A
barátaim így hívnak, és szeretnélek téged is közéjük
sorolni. Másodszor, azért lovagolunk Ayrba, mert a
király Ayrt választo a, és ez így van jól. Ayr Robert
király o hona, saját népének o hona, akiknek nem volt
jó sora az elmúlt években, állandóan hadseregek jö ek-
mentek a földjükön. A király ezért úgy döntö , i az
ideje, hogy Ayr és a környező vidékek népe abban a
megtiszteltetésben részesüljön, hogy lássák, hogyan
vezetik az országot a király felügyelete ala .
– A francia király személyes birtokaként uralja
területeit, és mint mondod, nem érzi szükségét, hogy a
közemberekkel foglalkozzon. Ám Skócia királya nem a
föld, hanem az emberek fele uralkodik. Ő a nép
intézője, és a népnek szüksége van vezetésre. Ezért van
az országgyűlés, a királyi birodalom egyes körzeteinek
gyűlése, ahol a közembereket is képviselik Wallace ideje
óta, hogy gondoskodjanak a nép biztonságáról és
védelméről. Különösen a skótokéról. – Rövid szünetet
tarto . – Az angolok most egymással háborúznak, mint
bizonyára te is tudod. Zaernarvoni Edward és Pembroke
gró a egy seregnyi másik nemes ellen, akik a Rendelet
Urainak nevezik magukat. A vezetőjük Warwick és
Lancaster gró ai, akik nagyon szeretnék befolyásolni
Anglia és Skócia jövőbeli kormányzását. Amíg ők
egymás torkát tépik, Skóciában béke van, egy ideig nem
fenyegeti invázió. Nagyszerű alkalom az országgyűlés
összehívására. – Willre sandíto . – Tudod, miért
háborúznak?
 – Igen. Piers Gaveston májusi megölésével
kezdődö , nem?
– Igen. Gaveston megadta magát Pembroke-nak,
miután Pembroke garantálta, hogy életben hagyja.
Warwick azonban úton dél felé elfogta és kivégezte e,
mégpedig Lancaster utasítására. A megölés túlságosan jó
szó erre. Gyilkosság volt, a legaljasabb gyilkosság. És
Edward joggal volt dühös, akárcsak Pembroke, akinek a
becsülete sérült, és azután hajítófát sem ért a szava. Ami
a királyt illeti, nincs időm pederasztákkal foglalkozni, és
a legutolsó, amire bármilyen földnek szüksége van, az
egy nőies király, aki férfiakkal megy ágyba, de ez most
nem lényeges. A király becsülete, mármint az a kevés,
ami még volt neki, szintén csorbát szenvede , és
bármilyen kis hatalommal is rendelkeze , feldühödö a
kapzsi, zendülő nemességen, akiket csak a pénz és a
hatalomvágy mozgat így most háborúban állnak. Mi
pedig végre nem.
– Még vannak angol fegyveres csapatok Skóciában,
ugye? Vagy azok is visszavonultak?
– Nem, még i vannak. Bár azok csak helyőrségek,
nem hadseregek. Egy ideig még tartani fogják a
legerősebb várainkat, azonban Robert király eltökélte,
hogy egymás után kisöpri őket. Berwick és Dumfries,
Caerlaverock, Buitle, Bothwell, Perth, Stirling és
Edinburgh a legnagyobbak. Nem kétlem, hogy
hamarosan visszafoglaljuk őket, de a királynak jelenleg
sem ideje, sem embere nincs az ostromra.
– És mi van velem és az én embereimmel? Van
valami célja az i létemnek, vagy valóban csak
megbecsült vendég leszek?
 A püspök most egyenesen Willre néze , szeme és
szája sarkában mosoly bujkált.
– Csak nem cinizmust hallok, Sir William Sinclair?
Ugye, nem gondolod, hogy királyunknak vagy
bármelyik képviselőjének valamiféle hátsó szándéka van
veletek?
Willnek nem ese nehezére visszamosolyogni.
– Biztosan nincs… legalábbis biztosan nem azzal a
céllal, hogy megsértsenek minket. Esetleg önös érdekből,
vagy a birodalom érdekében? Bolond lennék, ha ebben
kételkednék. Tehát, mit akar tőlem Robert király, amíg
Ayrban vagyok?
De Moray kurtán megrázta a fejét.
– Semmi többet annál, mint amit eddig önként adtál.
Támogasd továbbra is a király ügyét, és folytasd eddigi
sikeres erőfeszítéseidet, hogy a jelenlétetek rejtve
maradjon. Elsősorban erről volna szó, az okokat
bizonyára te is érted.
– Igen. És hogy halad a kiátkozás feloldásáért
folytato küzdelem Kelemen pápánál?
– Rosszul. – A püspök hangjából csak úgy sütö az
undor. – Amikor korrupt emberek irányítják Isten
ügyeit, a változtatás igencsak… nehéz, sőt néha
lehetetlen. De mi kitartóak vagyunk. Jelen pillanatban is
van egy követünk a pápai udvarban, Lamberton érsek
pedig még angliai fogságában is folyamatosan érvel
Robert király melle . Leveleket ír a pápának és a
bíborosoknak, melyeket titokban csempésznek ki neki.
– Hogyan lehetséges ez püspö…? Ezt hogyan teheti
meg?
 – Caernarvoni Edward nem olyan, mint az apja. Ez
az egyetlen ok. Anglia új királya bizonyos mértékig
kedveli az érseket, ezért nagyobb szabadságot és
magányt biztosít neki, mint amit az öreg király ala
megkapo . Lamberton pedig kihasználja ezt a
hanyagságot, és a fő célja még mindig az, hogy
támogassa és felmentse hűbérurunkat, Robert királyt a
gyilkosság és az árulás hamis vádja alól, melyet
lelkiismeretlen ellenségei ragaszto ak rá.
Egy ideig ismét szótlanul lovagoltak, melyet ezú al
de Moray tört meg.
– Mondd csak, Sir William, sikerült felmentened az
embereidet a szüzességi fogadalom alól? Biztos vagyok
benne, hogy nem fogadták el könnyen a döntést.
– Úgy van. Nem minden emberem fogadta el az
újfajta szabadságot, néhány tucatnyian azonban igen, ők
megígérték, hogy amint lehet, visszatérnek Arranra a
feleségükkel és a családjukkal.
– És… – De Moray hangja elhalt, Will pedig
szomorúan elmosolyodo .
– Mit kelle volna tennem, Moray püspök? Ülni és
nézni, ahogy elfogyunk, egyik a másik után, és kudarcot
valljak a kötelességemmel, a Templomos Rend tanainak
és hagyományainak megőrzésével? Az nagyobb bűn
lenne, mint amit azzal köve em el, hogy a
fennmaradásunk érdekében felmente em az embereimet
egy fogadalom alól. Megundorodtam azoknak az
árulásától, akikhez egész életemben hűséges voltam, és
akiket az embereim hűségesen, becsüle el és
fáradhatatlanul támoga ak. Nem maradt semmink,
nagyuram, még a túlélés sem, férfiként és szerzetesként.
Ezen változtatnom kelle . Most rossz véleménnyel vagy
rólam?
– O a vár. Nemsokára odaérünk.
A vár valóban o volt ala uk, talán két mérföldnyire
a ól a helytől, ahol átkelek a gerincen. Az alacsony
domb az egész környéket uralta. Az alapot képező
okkersárga föld jól látszo a környező területet borító
ritkás fű ala . Sehol nem álltak fák, csak több mérföldnyi
hullámzó, üres föld. Komor vidék, tűnődö magában
Will, és megbocsáto Moraynek, amiért nem válaszolt az
előző kérdésére. Ám mire idáig juto a gondolataiban, a
püspök újra megszólalt.
– Nem, Sir William, nem mondanám, hogy rossz
véleménnyel vagyok rólad. Papi és püspöki képzésem
mia háborgok magamban amia , hogy valaki
elbitorolja a jogot egy eskü semmissé tételére és a
megbocsátásra, ami csak Istennek vagy az ő
felhatalmazo ainak adato meg. Mégis úgy érzem,
helyesen cselekedtél. Van olyan embered, aki már
megházasodo ?
– Igen, van néhány. Nyolcan a családjukkal együ
Arranon élnek. Születe tizenkét gyermek, a legfiatalabb
három hónapos, a legidősebb hároméves. Ők a mi
jövőnk, a legfélte ebb kincseink, és törődünk velük, erre
szavamat adom. – Elvigyorodo . – Van közel kétszáz
nagybátyjuk, és mind az ő jólétüket tartja szem elő .
– Helyes, kitűnő. Erről ma este, vacsora után még
beszélünk, mert van más okom is, hogy minél többet
megtudjak a templomosaidról. Egyelőre azonban elég
lesz ennyi. Érjük el a várat, és pihenjünk egy keveset.
 Megfordult a nyeregben, és újra skótra váltva inte a
mögö ük lovaglóknak.
– Torrance, MacNeil, hozzám!
Ismét biccente Willnek, aki viszonozta a gesztust,
aztán odébb vonult, hogy a hátulról érkezők odaférjenek
a vezetőjük mellé.
 3.

A vacsorával csak késő éjszakára végeztek. Moray

püspök utasíto a társait, hogy feküdjenek le, mert
másnap kora reggel indulnak, ő és Will azonban
megvárták, hogy egyedül maradjanak az üres étkezőben,
a kandalló elő . A püspök minden tekintetben
mértékletes ember volt, ám ez alkalommal amint
magukra maradtak, benyúlt a széke támlájára akaszto
bőriszákba, és előve egy cserépedényt, amely teli volt
helyi, árpából párolt alkohollal. Töltö két agyagkupába,
és az egyiket átadta a vendégének.
– Saját o honomból való, északról – morogta, és
megemelte a kupát. – Az egyik legjobb dolog, ami a
Comyn-földekről származik. Mi uisquebaugh-nak
nevezzük, az élet vizének. Igyunk a király őfelségére.
Will óvatosan kóstolt bele az italba, és kis híján
elakadt tőle a lélegzete.
– Az élet vize – krákogta. – Első kóstolásra úgy
tűnik, a halálnak több köze van hozzá.
– Majd megszokod, hidd el. – De Moray ismét
felemelte a kupát. – A királyra.
– Legyen. A királyra, uralkodjon sokáig!
– Ámen. – De Moray kortyolt, aztán egy ideig
csendben ült, végül lete e a kupát maga mellé a földre. –
A templomosokról akarok beszélni veled, William, a mi
templomosainkról.
 – A mi templomosaink… ezt nem értem. Kinek a
templomosai?
– A miénk, Skóciáé. Én… mármint a király és én azt
szeretnénk, ha beszélnél velük.
– A skót templomosokkal? Azt mondtad, hogy az
összes skót templomos visszavonult Angliába Edward
királlyal.
– Félreérte él. A templomosok, akik Angliába
mentek, vagyis a skóciai lovagok többsége mind
normann franciák voltak, nem skótok. Az igazi skót
lovagok i maradtak a régi mesterük, de Soutar
parancsnoksága ala . Ám mivel ő öt évvel ezelő
meghalt, céltalanná váltak… vagy úgy is mondhatnám,
szervezetlenné. Most, a franciaországi és angliai hírek
hallatán elárulva érzik magukat, még a király által is,
mert bár i olyan szabadságot élveznek, amilyenhez
hasonlóban egyetlen keresztény államban sem
részesülnének, tudják, hogy pápai kitagadás ala állnak,
és nem várhatnak segítséget az anyaszentegyháztól.
– Nem sokan maradtak… mármint teljes jogú
lovagok. Legfeljebb negyvenen vagy hatvanan,
szétszóródva a birodalomban. Ezek értékes emberek,
kiváló harcosok és hasznos szövetségesek, akik már a
kezdetektől támoga ák Bruce királyt. A király most
szeretné még közelebb hozni magához őket, ezért szólt,
hogy kérjek tőled segítséget.
Will belekortyolt az italba, most már nem érezte
olyan marónak.
– És miért akarja ezt? – Természetesen tudta, miért
te e, de úgy döntö , hagyja, hogy a püspök részletes
magyarázatot adjon.
 – Mert te tudsz beszélni velük, el tudod mondani
nekik, ki és mi vagy.
Will képtelen volt elrejteni mosolyát.
– Várj egy kicsit… te azt akarod, hogy nyíltan
beszéljek ezekkel az emberekkel, miután évekig
próbáltam titkolni, ki vagyok, és elrejteni skóciai
jelenlétünket? Ez nem túl logikus, ha megbocsátod, hogy
ezt mondom.
– Számodra talán nem, de a mi szemszögünkből elég
logikus. Ezek az emberek templomosok, olyan eskü és
kötelesség köti őket az egyházhoz, amely régen
megakadályozta, hogy bármilyen király szolgálatába
álljanak. Önként támoga ák Robertet. Most viszont
elvesze é váltak, nem maradt céljuk, még a pápa is
magára hagyta őket, akinek hűséget esküdtek, és nem
tudják tovább folytatni a munkájukat mint szerzetesek és
a rendjük tagjai. Elveszte ék a kormánylapátjukat, nincs
káptalanjuk vagy rendházuk. Nem látják, hogy
visszakapnák a támogatást a királytól, akiért hosszú
éveken át harcoltak, és mint tudod, a pápai politika mia
mi, egyházi emberek sem tudunk sokat tenni értük.
– És a ól féltek, elvesztitek a támogatásukat, ha
látszólag elutasítjátok őket. Rendben, mit kell tennem?
– Hívj össze egy különleges gyűlést a skóciai
hi estvéreknek a franciaországi nagy káptalan égisze
ala .
– Ilyen dolog már nem létezik.
– Ugyan már, fiam! Az. imént éppen te cáfoltad ezt
meg. Most ti alkotjátok a nagy káptalant, ráadásul mind
franciák vagytok. Hívhatjátok magatokat Anjounak,
poitvin-inek, gascogne-inak, normannak, bretonnak
vagy bármi másnak, aminek akarjátok, de a lényeg, hogy
mindannyian ugyanonnan jö etek, arról a földről, amit
Capet Fülöp Franciaországnak hív, és úgy tűnik, senki
nincs, aki ellentmondjon neki. Tehát akárhonnan is
nézzük, nagyon úgy tűnik, jelen pillanatul az arrani
közösséged a franciaországi nagy káptalan.
Will összehúzo szemmel, hosszan nézte a püspököt,
aztán elvigyorodo és ivo még egy kortyot.
– Davie Moray, ez még egy püspöktől is kétes és
megkérdőjelezhető gondolatmenet, de egyelőre
elfogadom. Mi a következő lépés? Hol találom meg ezt a
néhány tucat lovagot? Fogalmam sincs, hol kezdjem.
– Nem számít. Én ismerem az összeset, és majd
kapcsolatba lépek velük… vagy legalábbis a legtöbbel.
– Legyen. És hol tartsuk a gyűlést?
– Nem egyértelmű? Arranon kell lennie. Látniuk
kell, hogy létrehoztál o egy templomos közösséget,
hogy ha akarnak, azonnal csatlakozhassanak és
megújíthassák az esküjüket, megváltoztathassák
elköteleze ségüket.
– Mintha helytelenítenéd – mondta Will apró
mosollyal, mire de Moray vállat vont.
– Megint a püspök tiltakozik bennem. Az egyház
nem szereti a titkos társaságokat, a Templomos Rend
pedig mind közül a legtitokzatoskodóbb…
– Úgy érted, az egyházon kívül.
De Moray egy pillanatra összevonta a szemöldökét,
majd vonakodva bólinto .

Á
 – Ahogy mondod. Ám én el tudom fogadni ezt a
titkosságot… úgy értem, a rendét, amennyiben az
ügyünk iránt tanúsíto hűség szívből jövő és őszinte.
– Talán nem volt mindig így? Majdnem kétszáz éven
át szolgáltunk az egyház halandó hadseregeként, és
senki nem talált bennünk hibát, amíg a francia király
túlságosan mohóvá nem vált.
– Ezt nem vitatom.
– És mit remélsz elérni e ől a gyűléstől? Mint
mondtad, alig néhányan vannak.
– Legalább ötvenen… talán hatvanan, esetleg
nyolcvanan is. Viszont mindegyiknél szolgálnak
fegyvernökök is, akárcsak nálatok, ami már tisztességes
számú harcost jelent.
– A ól tartasz, hogy csalódo ságukban
megbízhatatlanná válnak?
– Nem is annyira megbízhatatlanná, mint inkább
kiszámíthatatlanná. Egy megbízhatatlan embert
bizonyos mértékig lehet kezelni, de a
kiszámíthatatlansággal szemben nincs mit tenni.
– Értelek. És kik ezek a skót templomosok? Vannak
közö ük felföldiek?
– Úgy érted, gaelek? Nem, jórészt normann franciák
leszármazo ai, de i szüle ek, azokkal ellentétben, aki
visszatértek Edward Angliájába. Ezek az emberek
Randolphok, Morayek, Buchanok, Boydok, még
Comynok is vannak köztük. A papjaim tudják az összes
nevet, de én nem. Egyszerűen még nem juto időm
összegyűjteni őket.

É
 – Mármint a neveket. És mi van magukkal az
emberekkel, hogyan fogod összeszedni őket?
– Körülményesen. Óvatosan kell megközelíteni őket.
Tele van minden a franciaországi és máshol történt
eseményekről szóló pletykákkal, tehát ha közvetlenül én,
az anyaszentegyház képviselője hívom őket, azt
gyanakodva fogadják, talán ügyet sem vetnek rá. A
legtöbbjükkel a király hírvivői veszik fel a kapcsolatot,
így az utasítások a királytól erednek majd.
– Azt mondtad, vannak köztük Comynok és
Buchanok is, akik a király esküdt ellenségei. Ők nem
fognak törődni Robert király hívásával, egyszerűen
félteni fogják a saját biztonságukat.
– Ez igaz, és ezért szeretné a király, hogy ezekkel az
emberekkel te lépj kapcsolatba. Nem mint az ő
közvetítője, hanem mint francia templomos. Szeretné, ha
saját fennhatóságodon belül, a renden belülről küldenéd
nekik a hívást, igénybe véve bármilyen titkos módszert,
hogy meggyőzd őket, legyenek jelen a gyűlésen.
– Értem. És ha összehívtam a hi estvéreket, a rend
szabályzatát követve félre kell tenniük minden külső
ellenségeskedést, azután emlékeztetek mindenkit, Bruce
barátait és ellenségeit is, hogy engedelmességi esküjük
köti őket a mesterrel és utasításaival szemben. Kinek az
ötlete volt ez?
Moray homlokán ráncok jelentek meg.
– Hogy érted azt, hogy kinek az ötlete? Mondtam
már, a király…
– Nem, Davie. I egy számítóbb elme működik, nem
a királyé. Még a tiednél is számítóbb, ha jól sejtem.
Mikor lá ad utoljára Robert királyt?
– Egy hónappal ezelő , Dunfermline-nál.
– És beszéltél is vele akkor?
– Igen.
– Meddig voltál o ?
– Három napig, de mi köze ennek…
– Nagyon is sok köze van, püspök, és ezt te is tudod.
Ez a feladat, melyet rám akarsz testálni, a hi estvéreim
és a rendem iránti legmélyebb elköteleze séget mozgatja
meg. És a mögö e húzódó elképzelés nem néhány nap
ala születik meg, akármilyen keményen is gondolkodik
rajta az ember. Tehát megkérdem még egyszer, kinek az
ötlete volt ez?
De Moray egy pillanatig dühösen meredt rá, aztán
felmordult és komoran elmosolyodo .
– Téged aztán nem lehet lóvá tenni, igaz? Válaszolok
neked, de csak ha megesküszöl, hogy nem mondod el
senkinek, amit tőlem hallasz.
– Ünnepélyesen esküszöm.
A püspök bólinto .
– Az ötlet kitalálója és megtervezője Skócia prímása
volt.
Will felvonta a szemöldökét.
– Lamberton Angliában van, fogságban tartják.
– Igen, és Anglia háborúban áll. Az érsek kihasználta
a zűrzavart és Anglia királyának felületességét. Rövid
időre kiszabadult a fogságából, Skóciába utazo és
találkozo Robert királlyal. Beszámolt neki mindenről,
ami Angliában történik, ezért nem szabad továbbadnod
senkinek. Lamberton alig egy hétig volt i , és számos
területen tanáccsal lá a el a királyt, majd visszatért a
fogságba. Az ő ötlete volt ez a gyűlés, és hogy állítsunk
téged Robert szolgálatába.
– Nem tartja jó ötletnek, hogy a király hivatalosan is
segítse a Templomos Rend fennmaradását Skóciában,
mert azzal veszélyeztetné saját kiátkozása
megszüntetését, ugyanakkor azonban szerinte szükség
van rá, hogy a mi oldalunkon tartsuk azokat a skót
templomosokat, akik támogatják a királyt, és
megkörnyékezzük azokat is, akik a múltban nem ezt
te ék. Így juto eszébe ez az ötlet. A közösségi
jelenlétetek Arranon, a templomos szabályzat szerinti
életetek, a skót templomosok baráti fogadtatása mind-
mind a király jóindulatát demonstrálná a testvériség
irányában, valamint azt, hogy a templomos közösség
zavartalanul virágozhat a király birodalmában, egészen
addig, amíg nem kelt feltűnést. És végül, de nem
utolsósorban néhányat a király legádázabb ellenségei
közül a testvériség engedelmességi fogadalma alá
lehetne vonni. Elképzelhető, hogy nem fog mindenkinél
működni, de legalább lesz módjuk a tájékozódásra, és ha
bármelyik úgy dönt, megváltoztatja a véleményét, a
király örömmel fogadja majd őket a békéjében, és a
hűségen kívül nem támaszt velük szemben más
követelést vagy igényt.
– Hm. – A tüzes ital elnéző hangulatba ringa a Willt,
bólinto . – Az érseked ravasz ember. Mély benyomást
te rám már a félbeszakíto raboskodásával is. Legyen
hát. Összehívom a káptalangyűlést, de nem mostanában.
Ez a dolog rengeteg tervezést igényel, egyeztetést

É
közted, mint a király megbízo ja és köztem. És a te
életed mostanában sokkal mozgalmasabb, mint az
enyém, keresztül-kasul be kell járnod Skóciát. Ki legyen
a közvetítő közö ünk?
– Egy okos, fiatal pap az arbroahi apátságból,
Bernard de Linton atya. A király hallgat rá, és bírja
Lamberton érsek teljes bizalmát, akárcsak az enyémet.
Majd összehangolja a hírvivőket, hogy állandó
kapcsolatban maradhassunk. Erről szembe juto , hogy
amikor legutóbb találkoztam Bernard-ral, Kenneth öcséd
kísérte. Ti ke en közel álltok egymáshoz?
Will elmosolyodo .
– Igen, viszont ez alkalmatlanná teszi, ha meg
akarjuk környékezni az általad említe ellenségeket, a
Comynokat, a Buchanokat és a többieket. Harcolt
ellenük, vagyis a király embereként ismerik. Ismeretlen
embereket kell odaküldenem, őket az Arranon maradt
hi estvérek közül fogom kiválasztani, akik nem
tarto ak Bruce-szal… – Hangja elhalt.
– Mi az? Valami eszedbe juto … látom a szemeden.
– Valóban. – Will egy pillanatig még gondolkodo ,
aztán felmordult és lenéze a kezére, megvizsgálta a
bőrkeményedéseket a tenyerén. – Eszembe juto , hogy jó
híreim vannak számotokra.
– Valóban? És mivel kapcsolatban?
– Az arrani jelenlétünkkel, illetve a
kellemetlenségekkel, amit okozhatunk nektek. Egy nap
el fogom vinni onnan az embereimet.
– El? Hová? A keresztény államokban nem találtok
biztonságosabb helyet. Hová vinnéd őket?
 Will mosolyogva hátradőlt, meghozta a döntését.
– Egy helyre a keresztény államokon túl. – Derűsen
figyelte a püspök arcát, melyen egymást válto ák a
kifejezések, míg végül a teljes értetlenség telepede rá.
– A keresztény államokon túl? Az csak a Szentföldet
jelentheti, hiszen még Spanyolország is keresztény
állam, bár hemzsegnek benne a mórok. Csakhogy az
kész öngyilkosság. Teljesen egyedül lennétek o , több
ezer, több tízezer ellenséggel körbevéve. Megölnének
titeket, amint a partra tennétek a lábatokat.
– Ez így van, csakhogy mi nem oda akarunk menni.
– Jelentőségteljesen néze de Morayre, aki aggodalmas
arccal viszonozta pillantását. – Davie, az imént
ünnepélyesen hallgatási fogadalmat te em neked az
érsek szökését illetően, és te elfogadtad. Most ugyanezt
kérem tőled, és ha titoktartást fogadsz, elmondok neked
egy történetet, melyet talán nehezen hiszel majd el, bár
minden szava igaz.
De Moray szeme elkerekede , ám egy pillanatig sem
tétovázo a döntéssel.
– Szavamat adom. Halljam a történetet.
– Akkor tölts még nekem abból a palackból, mert
szomjas leszek mesélés közben. És magadnak szintén,
mert hallgatni sem könnyebb.
•••

Miután meghozta előre nem láto döntését arról, hogy

bizalmába avatja a püspököt, Will egy ideig a
gondolatait rendezge e, és közben de Morayt figyelte,
aki újratöltö e a kupákat. Amikor a másik végze , és
visszate e a palackot az iszákjába, Sinclair kortyolt még
egyet a uisquebaugh-ból és belevágo Saint-Valéry
tengernagy történetébe, aki néhány hajóval és emberrel
elindult megkeresni a templomos iratokban említe
legendás földet, a nyugati óceánon túl fekvő Mericát.
De Moray figyelmesen hallga a végig, csak akkor
mozdult meg, amikor a szájához emelte a kupát. Miután
Will befejezte, leírva a nyugati horizonton eltűnő
hajókat, a püspök szipogo , és az alsó ajkát
dörzsölgetve, csendben ült egy darabig.
– Azt mondod, ennek már öt éve? – kérdezte végül. –
És azóta sem lá ad őt?
– Nem, de négy napja, éppen az indulásom elő hírt
kaptam róla.
– És honnan jö az a hír?
– A helyről, amit kerese .
A püspök éberen egyenesede fel.
– A tengernagy halo – folyta a Will –, de a
küldetése sikerrel járt. Megtalálta Mericát, vagy valami
más, ismeretlen földet, bár én azt hiszem, Merica az,
nyolc hé el azután, hogy vitorlát bonto . Ő és az
emberei á eleltek o a kegyetlen hidegben, egy
hóboríto a vadonban, amely csak úgy burjánzo az
éle ől és a vadaktól. Akkora szarvasokat lá ak, mint
senki a keresztény világban. Tavasszal újra útra keltek,
délnek indultak a végtelen partok mentén, amíg
melegebb éghajlatra nem értek. Telepet hoztak létre a
sötét bőrű emberek közö , akikkel o találkoztak.
Nemes, higgadt népség, állítólag elbűvölőek és
kedvesek. Két évig éltek o békében és gazdagságban,
amíg a tengernagy a múlt évben meg nem halt, halálra
sújto a egy szélviharban kidőlő fa. Még a halála elő
felújíto ák az egyik hajót, hogy hazatérjen a felfedezés
hírével, amely hosszú és kalandos utazás után meg is
talált minket Arranon. A legénység fele odavesze a
viharokban és a betegségekben, de végül biztonságban
partot értek.
– Számíto ál rájuk?
– Nem. Azt hi em, mindannyian rég halo ak,
miután évek óta nem hallo am róluk semmit. De
tévedtem. Megtalálták az új földet, egy biztonságos
menedéket messze a keresztény világtól és minden
őrültségétől.
– És miért tértek vissza olyan kevesen?
– Mert csak olyan kevesen maradtak. Erősítésért és
új emberekért jö ek, hogy könnyebb legyen a túlélés új
o honukban.
– És most Arranon vannak?
– Igen, pihennek és visszanyerik az erejüket a hosszú
utazás után.
– És találtak egy új világot… jóságos Úristen, Sir
William, tudod, hogy mit jelent ez?
– Pontosan tudom, Moray püspök. Azt jelenti, hogy
a rendünk talált egy valódi menedéket, messze ennek a
szomorú, jelenlegi világnak a politikájától és
rosszindulatától. Azt jelenti, van egy hely, ahová
elvihetem az embereimet, ahol biztonságban élhetnek és
szolgálhatják istenüket anélkül, hogy szánalmas
hercegek és a keresztény prelátusok fenyegetnék őket,
nem úgy, mint i , ahol Krisztus üzenete már biztosan
elvesze .
 – De azt mondtad, vannak o emberek. Biztosan
vadak és istentelenek, akik alig várják, hogy az
anyaszentegyház elvigye nekik az üdvözülést.
– Látom a gondolataidat a szemedben, Davie, és
ezek egy püspök gondolatai. Két dolgot ne felejts el: köt
a titoktartás, és mi, akik átmegyünk erre az új földre,
keresztény egyházi emberek vagyunk… püspökök,
papok és szerzetesek, akik tökéletesen fel vannak
készülve rá, hogy Isten igéjét terjesszék az o aniak
közö . Ha civilizáltuk a helyet, Isten segedelmével lesz
rá időnk, hogy visszatérjünk és bejelentsük a létezését a
világnak. Egyelőre azonban úgy gondolom, ostobaság,
sőt őrültség lenne felhívni a keresztény országokban
hemzsegő ragadozók figyelmét erre az új és ismeretlen
földre. Az Úr felfedte ezt a helyet nekünk, hű szolgáinak
a Templomos Rendben, bizonyára jó okkal. És az Ő
akaratából most már a miénk. A mi menedékünk, a mi
megváltásunk… egyedüli reményünk a bennünket
körülvevő érdemtelen, komor és gyászos éjszakában. És
az életünkkel fogjuk óvni ezt a titkot, amíg szükséges, de
jelenleg még biztosan, amíg úgy nem gondoljuk, hogy
biztonságos felfedni. Az a föld o van, Davie. Nem fog
eltűnni.
– És azt mondod, hatalmas…
– Elég hatalmas ahhoz, hogy Saint-Valéry
végighajózhasson délnek a keleti partja mentén, egyik
éghajlatból a másikba. Talán akkora, mint az egész
keresztény világ…
De Moray szemébe üresség költözö .
– Egy teljes új világ! – su ogta. – Ha ennek híre
megy, az összes király és báró flo ákat fog útnak
indítani, hogy megtalálja és elfoglalja!
– Igen, és ezért nem szabad, hogy híre menjen.
Azelő nem, hogy birtokba vesszük.
– És kinek a nevében? Franciaország királyáéban?
Will felnevete .
– Bolondnak nézel minket? És nem is a pápa
nevében. V. Kelemen saját birodalmát sem képes uralni,
nemhogy egy teljesen új földet. A rendünk nevében
vesszük birtokba, és ha az i eni hatalmak egyszer
igazságos bánásmódban részesítenek minket, és lehetővé
teszik a visszatérésünket, akkor a nagymesterünknek
fogjuk átadni. Esetleg egy másik pápának, de királynak
soha.
– És mi van a skótok királyával?
Will kifújta a levegőt, homlokát ráncolva néze a
püspökre.
– Miért kérded? A skótok királyát még i , Skóciában
is alig ismerik el. Hogyan formálhatna jogot egy új
földre?
– Ugyanúgy, ahogy bármelyik másik király, és
hiszem, hogy ő jobb ember, mint az összes többi
együ véve. A te új földednek egy nap szüksége lesz
királyra.
– Lehet. Ki tudja? De ha így lesz, addigra talán már
mi is ki tudunk állítani egyet… egy keresztény királyt,
akit nem ronto meg a politika és a korrupció.
Moray püspök nem bírta tovább türtőztetni magát,
felugro , és olyan sokáig bámulta a lassan hamvadó
tüzet, hogy Will már azon kezde gondolkodni, vajon
mit láthat benne. Amikor visszafordult, a tekintete
nyugodt és józan volt.
– Azt hiszem, neked van igazad, William, és nem
fogom elmondani senkinek, még a királynak sem.
Viszont elvárom, hogy folyamatosan tájékoztass
mindenről, amit megtudsz erről az új földről. Mikor
indultok?
Will megkönnyebbülten elvigyorodo ; örült, hogy
szövetségesre lelt ebben az emberben.
– Sokára, és biztosan nem a gyűlés összehívása elő .
Vannak hajóink, de fel kell készíteni őket ilyen hosszú
utazásra. A legénységnek kiképzésre van szüksége, le
kell vonni az átkelés tanulságait, tanulmányozni,
megbeszélni az eddig megte utakat. Azt mondom,
legalább két év, talán három… és a négy sem lepne meg.
Tudsz nekünk nyerni még négy évet, Moray püspök?
– Tudok, és örömmel teszem. Mivel őfelsége, a király
egyre jobban támaszkodik a te fegyveres támogatásodra,
ebből az irányból nincs félnivalód. Most pedig pihenjünk
le, bár csak Isten a tudója, hogyan fogok aludni ma
éjszaka. Hajnalban kelni kell, holnap nehéz nap vár ránk.
Az országgyűlés jövő héten kezdődik, és a fejem tele van
ennek az új, különös földnek a csodáival…
 4.

A nyugati óceánon túli felfedezések izgalmában, és az

abból fakadó lehetőségek és kihívások sokaságával a
fejében Will csalódást keltően egyhangúnak találta az
ayri országgyűlést. Rengeteget hallo a három évvel
korábbi, St. Andrews-i nagy, izgalmas gyűlésről. A
királyság egyházi központjában megtarto találkozó volt
az első Robert király uralkodása ala , és az első
szabályos országgyűlés Skóciában több mint egy
évtizede. Ez a mostani, 1313 júliusában korántsem bírt
akkora horderővel – pedig eljö az összes elöljáró,
püspök, abbé, valamint a birodalom tisztségviselői –,
mert a király trónra lépésének megünneplése helye
most kormányzási ügyekkel kelle foglalkozni, továbbá
az előkészületekkel a merész hadjárathoz, amellyel
Bruce el akarta vinni a háborút Anglia északi részébe.
A király szere e volna, ha azonnal elindítanak egy
gyors támadást Észak-Anglia gazdag völgyei ellen, amíg
az o ani nemesek és bárók saját déli háborújukkal
vannak elfoglalva. Gazdag kolostorok vannak o ,
hangsúlyozta, például Lanecrost és Hexham, és olyan
városok, mint Carlisle, Durham és Hartlepool keleten –
mindegyik Skócia rovására virágzo fel, mivel
felfejlődési területként szolgáltak az angol hadseregek
számára, mielő azok inváziót indíto ak a skót határ
túloldalára. Az ilyen helyek szinte kínálkoztak, hogy
megszállják és kifosszák őket, mutato rá, és Skócia
pénzesládái kiürültek. Javaslata egyöntetű helyeslésre
talált az összegyűltek részéről, mindenkit felpezsdíte a
lehetőség, hogy visszavághatnak, és végre egyszer az
ellenség földjén háborúzhatnak, így a döntés hamarosan
meg is születe . Edward Bruce, a király ádáz testvére és
a királyság legjobb lovassági parancsnoka fogja vezetni a
gyors, kemény támadásokat az angol erődítmények és
városok ellen északnyugaton, kezdve Carlisle-lal, míg
maga Bruce egy hasonló rajtaütést vezet Westmoreland,
Coupland és Cumberland ellen.
Will nagyon sokat hallo Edward szakértelméről és
te eiről, mivel saját arrani lovas egysége csaknem két
évig szolgált a férfi ala , és most megragadta a
lehetőséget, hogy közelebbről is megnézze magának.
Will emlékeze a mogorva, fekete szakállas harcosra
arról a napról, amikor a királlyal találkozo . Edward
sokkal forrófejűbb volt Bruce-nál, ez tisztán látszo a
viselkedéséből és abból, amilyen nyersen bánt a
körülö e lévőkkel. Carrick új gró a tiszteletet
parancsoló, de tréfát nem ismerő ember volt, soha nem
mosolyodo el. Heves és türelmetlen természete
egyáltalán nem hasonlíto királyi bátyjáéra, és híresen
érzéketlen volt a diplomácia bármilyen formája iránt; a
törvény uralma helye szilárdan hi az erő hatalmában,
és ezzel gyakran okozo csalódást Bruce-nak. Viszont
kétségbevonhatatlanul ő volt a birodalom legjobb
lovassági parancsnoka, a legkirívóbb esetek kivételével
megúszta a bátyja helytelenítését. Ráadásul a grófnak
nem volt más követelése a franciákkal szemben – ezzel a
megvető névvel ille e az ala a szolgáló templomosokat
–, mint, hogy álljanak mindig készenlétben, legyenek
elérhetőek, hogy teljesíteni tudják a parancsait.
 Edward természetétől fogva embernyúzó volt és
zsarnok, és Will még távolról nézve is sejte e, mekkora
erőfeszítésbe kerülhet Bruce-nak folyamatosan kordában
tartani, aki a gondolkodásával sokkal alkalmasabb volt a
királyi posztra, mint a hirtelen haragú, hadviselésre
terme Edward. Nyilvánvalóan őt is bánto a, hogy nem
képes azzá válni, aki lenni szerete volna, és ez
tükröződö vissza oly gyakran a sötét szempár haragos,
megvető pillantásában.
Will annak is örült, hogy újra találkozhat Sir James
Douglasszel, mivel már két éve nem beszéltek. És
szívesen megismerte volna Douglas közeli barátját, a
hírhedt, és most már híres Sir Thomas Randolphot is,
Jessie Randolph és a király unokaöccsét. A fiatalember
előbb Anglia áruló bajnoka volt, majd miután visszatért,
és egy darabig szoros felügyelet ala állt, drámai módon
megváltozta a nézeteit, hűségesküt te a királynak, és
azóta többször is kitünte e magát Bruce szolgálatában.
Mostanra ő le a birodalom egyik legráterme ebb
parancsnoka. Will találkozo Skócia kancellárjával is, a
főkormányzóval, valamint számos gróffal és felföldi
klánvezetővel, akikről már sokat hallo . Egytől egyig
megkülönböztete tisztele el bántak vele, és
méltóságteljes udvariassággal köszöntö ék mint
látogatót és Robert király vendégét. Mindannyian
ismerték névről, és tudták, milyen nagy becsben tartja a
király, valamint közeli tanácsadói, de Will magában
mosolyogva azon gondolkodo , vajon milyen reakciót
váltana ki belőlük, ha megtudnák, vagy akár csak
sejtenék, hogy ő a keresztény államok legmagasabb
rangú, még szabadlábon lévő templomosa.
 A gyűlés rövid volt, mindössze három napig tarto ,
mert sürgete az idő, mielőbb meg kelle indítani az
angliai hadjáratot. A jelenlévők a harmadik nap végén
azzal a kellemes tuda al hagyták el az ayri nagytermet,
hogy mindennel végeztek. A papok százával
nyüzsögtek, másolták a találkozó ala összegyűlt írásos
feljegyzéseket. Will egyszerű megfigyelőként egyedül
állt az ajtó melle , figyelte a távozó nemeseket és
közembereket, és azon gondolkodo , vajon várnak-e
még valamit tőle, vagy egyszerűen csak távozzon, és
térjen vissza Arranra. Mielő azonban dönthete volna,
hallo a, hogy a nevét kiáltják, és megfordulva Sir James
Douglast pillanto a meg, aki integetve közelede felé,
hogy felhívja magára a figyelmét.
– Meglep, hogy i látlak, Sir James – mondta neki
Will, amikor odaért. – Nincs semmi háború, ahol
harcolhatnál?
Douglas elvigyorodo .
– Idővel majd fogok, de egyelőre i kell maradnom.
A király beszélni óhajt veled.
– Úgy érted, most?
– Igen, ha van időd.
Most Will vigyorgo .
– Hogyan is hagyhatnék figyelmen kívül egy királyi
parancsot. Azonnal félre teszem az összes fontos
teendőmet, és veled tartok. Mutasd az utat.
Douglas átveze e a terem másik végébe, majd egy
mellékajtón át egy kisebb udvarba, ahol a magas, hegyes
karókkal öveze mellvéd védelmében külön tábort
állíto ak fel a király számára. Willt váratlanul érte a
megerősíte fal látványa és a rengeteg őr, de nem szólt
semmit. Néhány pillanat múlva már o álltak Robert
sátránál, a bejáratot két marcona gyalogos torlaszolta el.
Látásból ismerték Douglast, és egyetlen megjegyzés
nélkül félrehúzódtak, hogy beengedjék őket. Douglas
felemelte a nagy sátor bejáratának védőfüggönyét, utat
biztosítva Willnek.
A hatalmas pavilon belseje félhomályosnak tűnt a
ragyogó júliusi napsütés után, és Willt nem lepte meg,
hogy a belső tér tele van emberekkel, többnyire a
birodalom magas rangú nemeseivel, akik kisebb-
nagyobb csoportokba verődve beszélge ek. Will a
királyt kereste, tekintete egyik csoportról a másikra
siklo , de sehol nem lá a Bruce-t. Edward o volt,
akárcsak Sir Randolph Thomas, az utóbbi a király három
legrégebbi és legközelebbi barátjával társalgo , a
noddsdale-i Sir Robert Boyddal, Sir Gilbert de Hayjel,
Erroll nagyurával, valamint a lochawe-i Sir Neil
Campbell-lel. Mögö ük egymáshoz közel hajolva
sugdolózo néhány mitrás prelátus, közülük Will csak
egyet ismert: Nicholas Balmyle-t, Dunbane püspökét,
egy nagy tudású, aszketikus férfit, aki már évek óta
szolgált Skócia kancellárjaként, és mostanra közel
járhato a nyolcvanhoz, bár továbbra is megőrizte
szellemi frissességét. Will még soha nem találkozo
Balmyle püspökkel, de tudta, hogy az öregember Robert
király egyik legjobb képességű és leginkább tisztelt
tanácsadója.
A sokaság félrehúzódo és ke évált, ahogy a
tálcákat, édességeket cipelő szolgálók végigvonultak a
sátron, aztán Will végre megpillanto a a királyt, aki a
hátsó részen ült egy asztalnál, elmélyült beszélgetést
folytatva de Moray püspökkel. Szíve kihagyo egy
ütemet, ahogy meglá a a két férfit, mert rögtön arra
gondolt, hogy de Moray éppen most számol be a
királynak az új, nyugati föld felfedezéséről. Aztán
elvete e a gondolatot, mert méltatlannak találta, inkább
köve e Douglast, aki már el is indult a királyi asztal felé,
és inte , hogy kövesse.
Amikor Douglas odaért, köszöntésképpen enyhén
meghajolt, mire Bruce felnéze . A homlokán egy
pillanatra bosszús ránc jelent meg, amiért megzavarták,
de az arca azonnal felderült, amint felismerte Douglast,
és tekintete rögvest a Sir James mögö álló Willre siklo .
– Sir William! Isten hozo , barátom! – Felállt,
megkerülte az asztalt, és a kezét nyújto a Willnek, de
amikor lá a, hogy az fölé hajol, gyorsan elkapta előle. –
Ez baráti kéznyújtás, William, nem csókot kérek. Nem
vagy a hűbéresem, és nem is várnék ilyesmit tőled. A
barátságod és a fenntartások nélküli, önkéntes
támogatásod jóval több, mint amit elvárhatnék, tehát
fogadd baráti és testvéri jobbomat. – Azzal megragadta
Will kezét, közelebb vonta magához a lovagot, és
összeölelkeztek, amit csak kissé te sutává a
mindke őjükön rajta lévő páncél. Will tudta, hogy a
sátorban tartózkodók ezt mind látják és megjegyzik, és
azon gondolkodo , vajon van-e közö ük, aki ezt
nehezményezi, mert veszélyesnek tartja saját pozíciója
szempontjából.
– Nos, Sir William, hogy tetsze a gyűlés? Szavamra,
ezek a skót varjak és pávák nagyon ritkán gyűlnek össze
egy helyen, kivéve az ilyen alkalmakat. Remélem, mély
benyomást te rád.
 – Valóban, kegyelmes uram. Nem sűrűn látni, hogy
ilyen hozzáértéssel oldanak meg fontos dolgokat, ilyen
rövid idő ala .
– Igen, én is azt hiszem, jó munkát végeztünk. Most
pedig mindenki megy a dolgára, hogy gondoskodjon
róla, minden végre is legyen hajtva, amiről ma i
döntö ünk, mégpedig a lehető legrövidebb időn belül.
Az embereket ezekben a percekben gyűjtik össze, és
amint csatlakozom hozzájuk, indulunk. Ezért külde em
érted. Nincs kedved velünk lovagolni?
– Angliába, felség?
– Van o egy-két abbé, akit rá szeretnék venni egy
kis önkéntes adakozásra… amolyan segélynek szánom,
újjáépíteni a birodalmunkat az angolok dúlása után.
Nos, jössz?
– Örömmel, kegyelmes uram. De csak néhány
emberemet hoztam magammal, az apródomat és négy
másikat. A ól tartok, nem képviselünk komoly harcoló
erőt.
Bruce nevete .
– Nincs szükségem a harci képze ségedre, William,
csak a társaságodra. A ke őnk közö i civilizált
beszélgetéseknek semmi köze nem lesz a királyságom
ügyeihez. Viszont ha mégis harcra kerülne a sor, nagyon
jól jöhet további öt kard. Tehát, mit mondasz?
– Szívesen indulok az útra, amint te is, kegyelmes
uram, de szólnom kell az embereimnek, hogy
készüljenek fel az indulásra.
– Rendben, siess hát. Az udvaron találkozunk.
 5.

Néhány nappal azután, hogy maguk mögö hagyták

Ayrt, átkeltek a Solway árterén, és elérték a gazdag
lanercosti apátságot Carlisle fallal körülkeríte városa
melle Bruce nagy elégtétellel foglalta el az
épületegyü est, amely oly sokáig nyújto támogatást az
angol királynak, és ahol néhány évvel korábban kis híján
ő maga is meghalt Plantagenet Edward kezétől. Az abbé
által átado nagy mennyiségű arany- és ezüstpénz
kiolto a Bruce bosszúvágyának lángjait, és a király
parancsot ado a ládák visszaszállítására Skóciába, ahol
majd Balmyle gondoskodik a biztonságukról St.
Andrews falai mögö .
A kincset szállító szekereket egy Sir Malcolm Seton
nevű fiatal lovagra bízták, a király egy másik
unokaöccsére, Christina húga fiára. Sir Malcolm apródja
egykorú volt az i ú Henry Sinclairrel, és ők ke en
gyorsan összebarátkoztak a dél felé vezető úton együ
töltö rövid idő ala , ezért amikor Henry engedélyt kért
kilovagolni, hogy megnézze barátja távozását, Will
beleegyeze , majd rövid habozás után úgy döntö , hogy
mivel neki sincs semmi dolga, csatlakozik a fiúhoz.
Henry sokat változo négy év ala , a vékony, tágra
nyílt szemű kölyök minden irányban gyarapodo .
Magas le és elképesztően jóképű, válla széles, dereka
keskeny, lába erős. Arca nyílt volt és bűntudat nélküli,
vastag ajakkal és hófehér fogakkal a hosszú, egyenes orr
ala . Szeme ugyanolyan kéken világíto , mint a
tavasszal a földet borító harangvirágok. Pompás
fiatalemberré cseperede , és Willnek semmi kétsége nem
volt afelől, hogy két éven belül megszerzi a lovagi címet.
Tiszta, napsütéses nyári délután volt, Will és Henry
felszabadultan vágta ak, örültek, hogy egy időre
megszabadultak a napi teendőktől. Néha ügetésre
lassíto ak, hogy a lovak pihenjenek, így közelíte ék meg
az erdős dombgerincet, ahol a szekereknek el kelle
haladniuk. Willnek eszébe juto , milyen látványt
nyújthatnak, amint őrült módjára nyargalnak fel a
dombtetőre, de úgy döntö , ma nem törődik semmivel,
nem érdekli a méltósága, és versenybe száll az
apródjával. A méltósága mostanában egyébként is elég
csorbát szenvede . Miután ilyen váratlanul rászánta
magát az angliai kirándulásra, elhatározta, hogy
megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből,
mert nagyon jól tudta, hogy már több mint négy éve
nem ránto kardot valódi ellenségre. Ám tíz nap
lovaglást követően még egyetlen angollal sem
találkoztak, akivel összecsaphato volna, és kezde
belenyugodni, hogy nem is fognak. A fák közö , a két
lovas háta mögö egy kenderike énekelt gyönyörű
hangon, mélyen ala uk pedig, bár nem olyan messze,
hogy a búcsúintegetés ne legyen kivehető, katonák
előőrse veze e a három megrako szekeret fel a
meredek, kanyargós úton, egyre távolodva a skót
tábortól.
Will kirobbanó életörömöt érze ezen a tökéletes
nyári napon; a délelő i nap sütö e páncéllal fede hátát,
figyelmét pillanatra lekötö e egy kövér dongó lusta
zümmögése. Miközben Henry feljebb léptete a
magaslatot koronázó sziklás kiugróra, felfigyelt rá, hogy
a kenderike elhallgato mögö ük, de nem törődö vele.
Megsarkantyúzta a lovát, keményet ránto a gyeplőn, és
felágaskodó lovával megperdült – nem volt rá
különösebb oka, csak tenni akart valamit, amivel kifejezi
jókedvét.
Nem hallo a, nem is érezte a számszeríjlövedék
becsapódását páncélja hátsó részén. A vessző lepa ant
az acélvért lekerekíte felszínéről, de elő e mély krátert
ütö a fémbe, és kivete e a nyeregből Sinclairt.
Néhány pillanat múltán magához tért és kinyito a a
szemét, de képtelen volt lélegzetet venni, a zuhanástól
teljesen összenyomódo a tüdeje, kínlódva kapkodo
levegő után. A látása ellenben kiélesede , és pontosan ki
tudta venni a felé rohanó négy fegyveres férfi arcát. Nem
viseltek páncélt, ruhát is csak rongyosat – helyi
parasztok lehe ek, akik megragadták a lehetőséget,
hogy megtámadjanak és kiraboljanak egy kíséret nélküli
lovagot. Egyikük számszeríjat tarto a kezében, amely a
lövést követően használhatatlanná vált, két másik
viszont kést szorongato , a negyedik pedig úgy tarto a
hosszú pengéjű, egyélű tőrét, mintha kard volna. Will
megpróbálta előrántani saját kardját, de hiába fogta meg
a markolatot, a hüvely beszorult a lábai közé.
Az idő mintha megállt volna, emlékeze vissza
később, de abban a pillanatban patacsa ogást hallo ,
ahogy egy rohamozó ló a négy rohanó férfi közé
vágtato , hármat közülük szétszórva. Az i ú Henry
Sinclair egyáltalán nem hozo magával fegyvert, mivel
az apródok a lovaggá ütésükig nem hordha ak halálos
pengét, mégis úgy vete e magát a harcba, mintha állig
fel volna fegyverezve. Lova megtorpant és felágaskodo
az ütközés után. A számszeríjas férfi meglendíte e
fegyverét, akár egy husángot, és combon találta vele az
apródot, aki fájdalmában felkiálto . Aztán elhajíto a a
fegyvert, megragadta Henry csizmás lábát, és kilódíto a
a fiút a nyeregből. Henry a ló másik oldalán zuhant a
földre, és ezután már túlságosan gyorsan történt
minden.
Will éppen kezde levegőhöz jutni, enyhült a
mellében az embertelen fájdalom, és sikerült kihúzni a
kardhüvelyt a lábai közül, de még mindig nem volt elég
ereje, hogy felálljon, bár mindent megte érte. Mindkét
kezével megfogta a kard markolatát, és a fegyvert
mankóként használva felhúzta-tornászta magát. A
három földre került támadó gyorsan felkelt, semmi
bajuk nem történt azon kívül, hogy elestek. Ke en
azonnal a magatehetetlen Henryre vete ék magukat,
míg a másik ke ő Will felé ve e az irányt. Szétváltak,
hogy közrefogják, akár a patkányok a megsebze
mókust.
Még mindig levegő után kapkodva felállt, kihúzta
magát, amennyire csak tudta, és végre előránto a a
kardját. A hüvelyt félredobta, és bár láthatóan
imbolygo , a hosszú, halálos penge látványa elég volt
hozzá, hogy támadói megtorpanjanak. Bizonytalanul
néztek egymásra, Will pedig néma hálát rebege , mert
érezte, hogy az ereje egyre gyorsabban tér vissza minden
egyes szívveréssel, a légzése is lelassult, egyenletessé
vált. Egyik angolról a másikra néze , kardjának hegye a
tekintetével együ mozdult. Megvárta, hogy teljesen
szabályosan tudjon lélegezni, és próbálta nem mutatni,
hogy rendbe jö . A két férfi habozo , egymás
tekintetében kerestek támogatást, és pillanatról
pillanatra idegesebbé váltak. Ekkor Will megpillanto a a
másik ke őt, akik késekkel rohantak Henry felé.
Azonnal mozgásba lendült, a jobbra álló férfi felé
ugro , és egyetlen, dühös, felülről indíto csapással
leteríte e, majd megperdült, és felemelt karddal indult
társa felé. Az angol menekülőre fogta, karját a feje fölé
emelte védekezésül, de Will alul támado , vágása
elmetsze e a térd mögö i inakat, mire a férfi letaglózo
ökörként rogyo a földre. Will azonnal a másik két
támadó és a mozdulatlanul fekvő apród felé fordult.
Egyikük meghallo a a közeledését, és kiegyenesedve
felé fordult, ám abban a pillanatban Will suhogó hangot
hallo , és egyszerre három nyílvessző fúródo a férfi
mellébe. A lövedékek ereje hátralökte az angolt, de ez
Willt már nem érdekelte, minden idegszálával arra
koncentrált, mi történik Henry Sinclairrel. Az útonálló
megragadta a fiú haját, és éppen akkor sújto le a tőrrel,
amikor Will kétségbeese üvöltéssel előrevete e magát
és mélyen a másik hátába döfte pengéjét. A veszteségtől
és a hitetlenkedéstől őrjöngve kiszabadíto a a kardját,
majd újra lecsapo , ezú al a gyilkos nyakára. A
leválaszto fej pa ogva gurult le a domboldalon. Will
vadul félrerúgta a fejetlen torzót, és térdre rogyo a fiú
melle , aki megmente e az életét.
Hallo a a közeledő lódobogást, de képtelen volt
levenni a tekintetét az i ú Henryről, akinek az arca
tejsavószínűvé vált, és a nyakából kiállt a tőr markolata.
Érezte, hogy talpra állítják és elhúzzák onnan, lá a, hogy
valaki más foglalja el a helyét, odatérdel a mozdulatlan
test fölé, és egy késsel elvágja a páncélinget rögzítő
bőrszíjakat nyaktól derékig. A páncél lefejtése után
következe a durva anyagú ing, és láthatóvá vált a fiú
hófehér bőre, valamint a hüvelyknyi hosszúságú lyuk. A
sebből patakzo a vér, végigfolyt az apród mellén, és
átázta a a hóna ala i bélelt szövetet.
– Az én hibám, az én hibám! – hajtoga a egy hang,
és Will tudta, hogy a sajátja az, de nem bírt semmit tenni
azon kívül, hogy ismételgeti. – Az én hibám, az én
hibám!
A kezek most még szorosabban fogták, és érezte,
hogy megfordítják, amíg szembe nem került a férfival,
aki tarto a. A király unokaöccse volt az, Sir Malcolm
Seton. A fiatal lovag aggódó arccal nézte Willt.
– Sir William, megsérültél? Csupa vér vagy!
– Megöltem!
– Nem csak egyet. Ke ővel végeztél, egynek pedig
megkegyelmeztél az akasztófáig.
– Nem, Henryt! Én öltem meg! Felhoztam ide
anélkül, hogy körülnéztem volna!
– Sir William, a kölyök nem halt meg. Súlyos sebet
kapo , de nem halo , legalábbis még nem. Nézd csak
meg, a halo ak nem véreznek.
A szavak áthatoltak a Will fejét megtöltő zsongáson.
Összevont szemöldökkel lenéze az apródra, és lá a,
hogy még mindig folyik belőle a vér. E ől egy pillanat
ala kijózanodo , a kábulat elszállt róla, akár egy
félredobo köpeny.
– Szent Jézus, még él! – Megfordult, végignéze a
domboldalon. A három szekér az úton állt, körülbelül fél
tucat katona őrizte őket; a többiek felrohantak a
dombtetőre, amint meglá ák, mi történik. – Biztonságos
helyre kell vinnem, ahol ellátják. Majd én cipelem!
 – Arra semmi szükség, készítünk egy hordágyat. –
Seton a legközelebb álló két férfira mutato . – Ti ke en,
a dárdáitokat és az öveiteket, gyorsan! Kössétek át velük
a dárdákat… tessék, i az enyém is, és terítsetek rá egy
köpenyt, amivel aztán be lehet takarni a kölyköt. Ne! –
Dörrent rá az egyik emberére, aki az apród fölé hajolt, és
megragadta a tőr nyelét. A férfi a lovag kiáltására
mozdulatlanná dermedt, miközben Seton letérdelt mellé,
és megfogta a csuklóját. – Hagyd benne a tőrt, Robbie.
Ha kihúzod, elvérzik. Majd kiveszi más, aki ért hozzá. Ti
ke en, siessetek azzal a hordággyal!
Will percekkel később Seton melle állva figyelte,
ahogy négy katona óvatosan elviszi a fiút; a
hordágyvivők nagy erőfeszítéssel, lassan lépege ek le a
domboldalon, hogy mindvégig vízszintesen tartsák a
sebesültet. Nem szólalt meg, mióta a fiatal lovag átve e
az irányítást, most azonban hangos szusszanással a
másikra néze .
– Köszönöm a segítséged, Sir Malcolm.
– Nincs mit megköszönnöd, Sir William. A köszönet
az éles szemű apródomat illeti, aki éppen idenéze ,
amikor az egész elkezdődö . Én azt sem tudtam, hogy
i vagytok, de Donald lá a, hogy leesel a nyeregből, és
azonnal riadót fújt.
– Hol van? Meg kell neki köszönnöm.
– Még odalent, utasíto am, hogy maradjon.
Lovagként éppen elég halo barátot fog látni, én pedig
kételkedtem benne, hogy életben lesztek, mire ideérünk.
Arra gondoltam, megkímélem a látványtól.
– Akkor nem csak igaz lovag, de jó gazda is vagy.
Fogadd legmélyebb hálámat, Sir Malcolm.
 Seton biccente , és aggódva néze Willre.
– És te jól vagy? Biztosan? Beborít a vér.
Will végignéze magán, és megrázta a fejét.
– Nem az enyém, bár lehetne. Megérdemelnék egy
korbácsolást a felelőtlenségem mia … fellovagoltam ide,
mint egy féleszű, és még arra sem szántam időt, hogy
megnézzem, nincs-e ellenség a fák közö .
– Sajnálatos, de érthető. Ezek nem katonák voltak.
– Nem, de ellenségek. Meg kelle volna…
– Bocsáss meg egy pillanatra.
A lovag odafordult két emberéhez, akik
összekötözték az elfogo útonálló kezét, majd a karja
ala átdugo dárdanyéllel kényszeríte ék, hogy
felálljon. Senki nem próbálta ellátni vérző lábát. Sir
Malcolm alaposan végigmérte a férfit.
– Pokoli nehéz lesz levinni téged a táborba ilyen
állapotban, és talán meg is halsz, mire odaérünk.
Másrészt viszont ha odaérünk, bizonyára fellógatunk,
teljesen érthető okból. Útonállók vagytok, és meg
akartátok ölni Robert skót király vendégét, az apródját
pedig minden bizonnyal sikerült is. – A foglyot tartó két
emberhez fordult. – Vigyétek az erdőbe, és keressetek
egy fát, amelyik elbírja. És siessetek. – Észreve e Will
arckifejezését. – Ellenvetésed van, Sir William?
Will a fogolyra pillanto , aki elsápadt a halálos ítélet
hallatán. Egyelőre még nem kezde kegyelemért
könyörögni, de már nem sok választo a el tőle, és
tekintete mohón tapadt Willre, mert érezte, kiszemelt
áldozatának hatalmában állhat megmenteni az életét.
Will azonban nem volt megbocsátó hangulatban. Ismét
lá a maga elő apródja vérben úszó testét, és tudta,
hogy ez az ember mindenképpen lógni fog.
– Kétlem, hogy lenne elég nagy fa, amely elbírná –
mondta. – Ezek i facsemeték, meg galagonya. És azt
hiszem, igazad van, belehalna, ha megpróbálnánk
levinni a dombról… ahol egyébként is felakasztanánk. I
hagyhatnánk éhen halni, mivel járni nem tud, de az
embertelenség volna. – Odafordult a fogolyhoz. –
Semmit nem tehetek érted. Saját magad fele mondtál
ítéletet, amikor úgy döntö él, lesből támadtok meg
minket. Engem hátba lő etek, fegyvertelen apródomat
pedig valószínűleg megöltétek. Bármi is lesz vele, te
halo ember vagy. Isten kegyelmezzen meg a lelkednek,
mert én nem teszem. – Az idősebbik őrre néze . –
Engedelmeskedjetek a parancsnokotoknak. Akasszátok
fel, de ha nem találtok elég erős fát, csak fejezzétek le,
gyorsan és tisztán.
 Nő
Nőaz
azistállóban
istállóban

1.

Jessie Randolph dühöngö . A délután közepén elaludt

saját szobájában, az ágyon, ami ritkaságszámba ment,
ami csak annak volt köszönhető, hogy hajnal óta
dolgozo a kertjében, kíméletlen háborút vívo a
gyomok ellen, melyek elnyeléssel fenyege ék féltve
őrzö , saját kezűleg ültete gyógynövényeit és
zöldségeit. Az elmúlt hetekben nagyon elhanyagolta a
kertet, sőt még saját dolgaival sem nagyon törődö , mert
a környéken járvány söpört végig, amely elsősorban a
nagyon fiatalok és a nagyon öregek életét veszélyezte e.
A betegség nem volt olyan fertőző, hogy kiérdemelje a
pestis nevet, de elég súlyosnak tűnt ahhoz, hogy veszélyt
jelentsen a földjén élőkre, ezért folyamatosan úton volt
két szolgálójával, Marie-vel és Jane e-tel, hogy minden
tőlük telhetőt megtegyenek a környéken élő családokért.
A férfiak a legtöbb helyen nem tartózkodtak o hon,
csatlakoztak a király hadjáratához, hogy megtámadják
Anglia északi területeit.
A járvány az elmúlt tíz nap során elvonult,
mindössze egy idős asszonyt vi el, akiért semmit nem
lehete tenni, és Jessie végre hazatérhete saját
o honába, ahol egy napot pihenéssel és az ereje
visszanyerésével töltö , majd engede a késztetésnek, és
kiment a kertbe ellenőrizni a növényeit. A reggeli munka
a kertben jóval dél utánig elnyúlt, és úgy kimerült, hogy
amikor egy pillanatra lefeküdt pihenni, azonnal mély
álomba merült.
Úgy tűnt, mintha szinte azonnal felébreszte e volna
gyámoltja, Marjorie, aki időközben csaknem tizenhat
éves, gyönyörű lánnyá cseperede . Állítólag lovasok
közeledtek dél felől. Jessie először meglepődö , aztán
rájö , hogy elfeküdte a haját, a keze mocskos, a körmei
pedig feketék a földtől. Ennek ellenére gyorsan elnyomta
magában a késztetést, hogy elrohanjon és szalonképessé
tegye magát. Inkább köve e Marjoire-t a tetőre, ahol a
személyzet tagjai közül már többen is összegyűltek a
megerősíte központi toronyban, hogy szemügyre
vegyék a közeledő idegeneket.
Will Sinclairt azonnal felismerte, még egy mérföld
távolságból is. A hatfős csapat lassan közelede , és egy
szekér is jö velük, melyet két zömök, erős alföldi ló
húzo . Jessie gyorsan kiszámolta, hogy ha siet, marad
elég ideje előkészülni a fogadásukra, ám amikor vissza
akart menni a házba, rájö , hogy van valami furcsa a
csoportban… a levertség légköre ve e körül őket, amit
eddig soha nem tudo az általa ismert Will Sinclairhez
társítani.
Gyorsan leereszkede a toronyból, és átvágo a
házon a nagy bejárati ajtóhoz, melyet szélesre tárt, majd
keresztülsiete az udvaron a kapuhoz. A kinézetével
már egyáltalán nem foglalkozo , csak az járt a fejében,
mi lehet a baj. A kapu nyitva volt, kisétált rajta az útra,
ahol csípőre te kézzel megállt, és várta az érkezőket.
Csak akkor ve e észre, hogy Marjorie is vele tarto .
Visszaküldte a lányt azzal az indokkal, hogy szeretne
egyedül lenni, és bár nyilvánvaló volt, hogy Marjorie
csalódo , habozás nélkül engedelmeskede , Jessie pedig
tovább figyelte az úton közlekedőket.
Will Sinclair pillanto a meg őt elsőként, és Jessie
lá a, amint megfordult a nyeregben és odaszólt valamit
földijének, Tamnak, akit most már szintén felismert. A
lovag vágtába ugra a a lovát, és csak közvetlenül Jessie
elő fogta vissza a hátast. A nő nem szólt egy szót sem,
csak felnéze rá, a férfi pedig biccente és leve e
egyszerű, fekete sapkáját.
– Úrnőm – szólalt meg komoran, de Jessie már elég
jól ismerte, hogy tudja, ez a homlokráncolás a jól
megszoko helytelenítés kifejezése. – Bocsáss meg,
amiért bejelentés nélkül zavarjuk meg békédet. Nem
te em volna, ha nem hajt a szükség.
– Sir William, ezt nagyon jól tudom. Mi történt?
– Az apródom, úrnőm. Henry Sinclair, az
unokaöcsém. Súlyosan megsebesült, ellátásra van
szüksége. Angliában jártunk Robert királlyal, Carlisle
közelében, mikor a kölyköt kis híján megölték… az én
hibámból, a gondatlanságom mia . Maga a király
küldö , hogy keresselek meg és kérjem a segítséged.
– Nincs szükséged a király megbízására, hogy a
segítségem kérd, Will Sinclair. Milyen súlyos a fiú sebe?
Will figyelmen kívül hagyta, hogy a nő közvetlenül a
nevén szólíto a, csak a háta mögé inte .
– Elég súlyos. Pihenésre és menedékre van szüksége,
nagy fájdalmai vannak. Kialakíto unk neki egy
fekhelyet a szekéren, de minden apró döccenőnél
felkiálto fájdalmában, akármilyen bátran is harcol a kín
ellen. Ma hew testvér, egy gyógyító, akit a király
bocsáto rendelkezésünkre, ellá a a sebét, de az út
egyenetlenségein még egy orvos sem segíthet.
– Értem. Ha ideérnek, vezesd be őket, és a szekér
álljon olyan közel a bejárathoz, amilyen közel csak lehet.
Lá am, hogy Tam is veled van. Készüljenek fel a fiú
kiemelésére. Van egy hordágyunk odabent, közvetlenül
az ajtó melle . Kiküldőm vele Hectort, arra tegyék át
óvatosan. Mire ezzel kész lesznek, én előkészítek egy
ágyat az alsó szinten.
O hagyta a férfit, és visszasiete a házba, ahol
azonnal utasíto két szolgálót, hogy hozzanak le egy
derékaljat az emeletről. Azután tiszta ágyneműért
küldete , azt a ház főtermébe hoza a, ahol elő kelle
készíteniük egy ágyat a fiatalember számára az egyik
sarokban, a hatalmas kandalló és a bezsaluzo ablak
közö . Közben Marjorie-val szabaddá te ék a helyet az
ágy számára, így kialakíto ak egy ideiglenes
betegszobát, leválasztva a hosszú, alacsony mennyezetű
helyiség egyik végét. Ehhez élénk festésű, összecsukható
nádparavánokat használtak.
Negyedórán belül minden készen állt, Tam, Mungo
MacDowal és másik két férfi pedig becipelték az
eszméletlen Henryt, és ráfekte ék az ágyra. A gyógyító,
egy kedves tekintetű, fiatalnak tűnő szerzetes
meggyőződö róla, hogy ápoltja kényelmesen fekszik,
azután forró vizet és tiszta ruhákat kért Jessie-től. A nő
kiküldte a konyhába Marjorie-t, majd megérinte e a
szerzetes vállát.
– Ma hew testvér, szeretnék beszélni veled. –
Willhez és az embereihez fordult, akik néhány
lépésnyiről figyelték az eseményeket, és Hector
gondoskodását élvezték. – Barátaim – mondta halkan –,
látom, hogy nagy fájdalmat okoz nektek ennek a
fiatalembernek a szenvedése, de ő most egyelőre jó
kezekben van. Ha követitek Hectort, megmutatja, hol
frissíthetitek fel magatokat az utazás után, valamint ad
nektek ételt és innivalót. Sir William, utána
beszélhetnénk… Hector, gondoskodnál a
vendégeinkről?
Amint a férfiak távoztak, Jessie visszafordult a
szerzeteshez.
– Most pedig, Ma hew testvér, szeretném tudni,
hogyan történt, és mennyire súlyos a seb. Túléli, vagy
csak meghalni hoztátok ide?
A szerzetes, aki még elég fiatal volt, hogy félelemmel
vegyes tiszteletet érezzen egy bárónő jelenlétében,
tiltakozva rázta meg a fejét.
– Nem, dehogy, úrnőm! Most, hogy i van, és
pihenhet, rendbe fog jönni. A seb nem végzetes, bár az
lehete volna. Tőrt döfö bele egy ember, aki fölö e
térdelt. Csakhogy elsie e a szúrást, gondolom, mert
tudta, hogy Sir William már közeledik felé, és a penge
elcsúszo ezen a csonton. – Megérinte e saját
kulcscsontját, majd a mögö e lévő területre csúszta a az
ujját. – A penge hátracsúszo , elmetsze e a vállizmokat
és végighaladt a kölyök lapockája mentén, mielő újra
előbukkant. Csúnya vágás, mély és egyenetlen, és
nagyon sok vért veszte , de az Úrnak hála, az élete nem
forgo veszélyben. – Bizonytalanul elmosolyodo . – A
legnagyobb veszélyt az jelente e rá, hogy idehoztuk a
szekéren, mert minden egyes kő és bukkanó okozta
rázkódás nagyon megviselte. Többször is szétnyílt a sebe
ahelye , hogy gyógyulni kezde volna.
– De miért nem Lanercostban lá átok el?
– Megte ük, amennyire tudtuk, de nem volt sok
időnk, úrnőm. A király hadserege portyán volt, kicsapo
Durhamből, és nem lehete várakozni, nehogy a hírünk
megelőzzön minket. És nem is akarták magára hagyni a
kölyköt az angol vonalak mögö .
– Hm. Ezt meg tudom érteni. Tehát egyenesen ide
jö etek?
– Igen, úrnőm, a király tanácsára. Őfelsége azt
mondta, ez a legközelebbi biztonságos hely. Ám az út
nehéz volt, még azután is, hogy elértük az északi
országutat, összesen három teljes napig tarto . A
fiatalember kimerült és sokat szenvede , és rengeteg
vért veszte . Ám jó étellel és egy megfelelő, biztos
fekhellyel gyorsan helyrejön.
– Szerinted milyen gyorsan?
Ma hew testvér elfintorodo .
– Erre nem tudok választ adni, úrnőm. A gyógyulása
Isten kezében van. Talán egy hónap, de lehet, hogy több.
Nem tudom megmondani. A sebe nem tűnik annyira
súlyosnak, de ennek igazát vagy hamisságát csak az idő
dönti el. Valószínűleg újra tudja majd használni a karját
és a vállát, de az is lehet, hogy nem. Mint mondtam,
Isten kezében van, bár én azt hiszem, rendbe fog jönni. A
tanítóm sokat tanulmányozta az ősök módszereit,
különösen Galenoszét, a nagy gyógyítóét, aki úgy vélte,
az ilyen esetekben az életre leselkedő legnagyobb
veszély nem maga a seb, kivéve persze, ha halálos,
hanem a gyulladás és a fertőzés, amely gyakran
bekövetkezik. Ezért hangsúlyozta a seb szárazon és
tisztán tartásának fontosságát, hogy elkerüljük a romlo
testnedvekből adódó fertőzést. – Szelíd mosollyal néze
le az apródra. – A meleg ágyban most biztosan azt
gondolja, a mennyországba került a hosszú és fájdalmas
utazás után. Az alvás Isten áldo gyógyszere sok
betegségre. Imádkozzunk, hogy most is így legyen.
Hagyjuk aludni, amíg csak lehet.
– Köszönöm, Ma hew testvér. Marjorie, elkísérnéd
Ma hew testvért a többiekhez? Utána gyere vissza.
Marjorie és a szerzetes távozása után Jessie hosszan
nézte az alvó fiatalembert. Tehát te is Sinclair vagy?
Hasonlítasz a nagybátyádra, bár a sok kosz ala nem könnyű
megállapítani. Viszont ugyanolyan széles a vállad, és a hajad
is hasonló. Talán még a szemedről is kiderül, ha egyszer
kinyitod, most viszont beese és karikás, az arcod pedig túl
sápadt és sovány… máris látszanak az árkok, ahol pedig
semminek nem kellene lennie egy ilyen fiatal embernél…
Az unokahúga visszatérése zavarta meg a
gondolataiban, inte neki, hogy üljön le a kandalló
melle .
– Maradj i és figyeld a beteget, amíg távol leszek.
Nem valószínű, hogy felébred, de ha mégis, mondd meg
neki, hogy feküdjön mozdulatlanul, és közöld vele, hogy
hol van. Aztán azonnal szólj nekem. Nézz rám. – Szé árt
ujjakkal előrenyújto a a kezét, hogy jól látszódjon a
körme ala i fekete szennyeződés. – Elfogadható
állapotba kell hoznom magam a vendégeim elő . Nem
tart sokáig, de addig szeretném, ha i maradnál.
 – Természetesen, nagynéném. – A lány nem is néze
rá, minden figyelmét lekötö e az ágyon fekvő, sápadt
fiatalember.
 2.

Amikor felfrissülve és megújulva, minden ízében egy

takaros ház gazdaasszonyára emlékeztetve újra belépe
a fő helyiségbe, Jessie Randolph magában elmosolyodo
a gondolatra, hogy valószínűleg egyik vendége sem
veszi észre átalakulását. A szobában csak Will Sinclair és
Tam tartózkodo . A kertészkedéshez viselt foltos,
viseltes zöld öltözékét lecserélte legfinomabb, kézzel
sző , színében az éjszakai ég kékjére emlékeztető
ruhájára, haját pedig gondosan megfésülte és feltűzte,
csak néhány hullámos tincset engede le a füle melle .
Kezét, csuklóját és alkarját szinte már fájásig dörzsölte,
majd bekente a Franciaországból hozo , édes illatú
krémmel; megcsapta az orrát a szegfűszegből és a
fahéjból készíte illóolaj halvány illata is, melyből
legvégül te egy cseppet a nyakára.
Vidáman köszöntö e a két férfit, mielő benéze az
i ú Henryt takaró paraván mögé. Marjorie-nak nyomát
sem lá a, ami kissé meglepte, mert a lány nem szólt
neki. Az apród még mindig aludt, arca békés volt, a
fájdalom mély árkai már kezdtek eltűnni róla. Jessie a
csendesen, fejüket összedugva beszélgető férfiak felé
fordult.
– Azt hi em, Majorie unokahúgom i lesz. Nem
lá átok véletlenül?
Tam válaszolt.
 – De igen, úrnőm, még i volt, amikor öt perce
megérkeztünk. Elment, hogy sört hozzon nekünk, mert
az asztalon álló korsó kiürült.
– Ó, ez megmagyarázza. Köszönöm, Tam. –
Rámosolygo a fegyvernökre. – Nem akarsz leülni?
Közeledik az este, és hamarosan hűvös lesz idebent.
Szólok Hectornak, hogy gyújtsa meg a tüzet.
– Köszönöm, hölgyem, de nem maradhatok. Csak
egy kis sört kérek, hogy megnedvesítsem a tokrom, és
már i sem vagyok.
– Hová mész ilyenkor? – Lá a Sir William
megemelkedő szemöldökét, és gyorsan tovább beszélt,
mielő bármelyikük megszólalhato volna. –
Bocsássatok meg, tudom, ehhez semmi közöm. Csupán a
kíváncsiság szólt belőlem. – Ó, Will, ugyanolyan hirtelen
haragú és rosszalló vagy, mint régen. Reméltem, hogy legalább
ebből sikerült kigyógyulnod valamennyire. – Ha egy órán
belül indulsz, lesz három világos órád az utazáshoz.
– Igen, úrnőm. Sötétedés után egy órával oda is
érhetek.
És hová mész vajon? És miért ilyen sietve?
Will törte meg a csendet, ami meglepte a nőt.
– Az én parancsomat teljesíti, bárónő… és a királyét.
Robert király utasíto …
Elhallgato , mert Marjorie lépe a szobába, két
kézzel fogva a sörrel teli fakorsót. Láthatóan küszködö
a nehéz edénnyel.
Tam gyorsan odalépe segíteni.
 – Hadd vegyem át, kölyök, és köszönöm a
kedvességed. – Elvigyorodo . – Hozha ál volna kisebb
korsót, esetleg ugyanezt félig töltve. Nem erőlte ed
volna meg magad ennyire.
A lány visszamosolygo rá, és a szoknyáját két ujja
közé fogva udvariasan pukedlize .
– Megtehe em volna, nagyuram – felelte skótul –, de
ebben a házban a vendégek sosem szomjazhatnak.
– És nem is éhezhetnek. – Tam lete e a nehéz korsót
az asztalra, majd teletöltö kép kupát, egyet magának,
egyet Willnek. Végül Jessie-re néze . – Úrnőm, te is
kérsz?
A nő Willre pillanto .
– Befejeztétek, amiről beszélge etek, vagy hagyjunk
magatokra, hogy zavartalanul tárgyalhassatok?
Will elégede , nyílt arckifejezéssel megrázta a fejét.
– Nem, hölgyem, végeztünk.
– Kiváló, ez esetben örömmel elfogadom a sört, Tam.
– Marjorie-hoz fordult, aki apró mosollyal figyelte őt. –
Neked viszont dolgod van, i ú hölgy. Ma este Sir
Williamet látjuk vendégül az asztalunknál, és szeretném,
ha hasonlítanál arra, aki vagy: illemtudó, fiatal nőre.
Marie odafent vár, segít elkészülnöd. Most pedig indulj,
és útközben küldd ide Hectort.
Marjorie ismét pukedlize , és mosolyogva, egyetlen
szó nélkül távozo .
Will kérdőn néze Jessie-re.
– Ez az a gyermek, akiről írtál? Az unokahúg? –
Jessie bólinto . – Le vagyok nyűgözve. Hiszen már kész
É
nő! Én egy gyerekre számíto am.
– Amikor hozzám jö , még az is volt, de annak már
öt éve, és a múló esztendők nyomot hagynak
mindannyiunkon. – Hirtelen elhallgato , eszébe juto
valami. – Mi van Ma hew testvérrel?
Will Sinclair elmosolyodo , és Jessie-nek vissza
kelle fognia magát, nehogy valami megjegyzést tegyen,
miközben a férfi a paraván felé inte .
– Fogalmam sincs róla, de valószínűleg alszik,
akárcsak a védence, kifáraszto a a hosszú út. Még a
kölyöknél is kevesebbet aludt Lanercos ól idáig,
megérdemli a pihenést. – Tamra pillanto , aki
elmélyülten tanulmányozta a korsója peremét, mielő
újra a szájához emelte. – Robert király arra kért, hogy
látogassak el St. Andrewsba, és beszéljek barátjával és
tanácsadójával, Nicholas Balmyle atyával.
– Ó, jól ismerem Nicholas atyát, barátok vagyunk.
Találkoztál már vele? – Will a fejét rázta. – Azt hiszem,
kedvelni fogod. Nagyon öreg és méltóságteljes,
mindenki nagyra tartja, ugyanakkor melegszívű és jó
humorú ember, szokatlanul kedves ahhoz képest, hogy
pap. Olyan ember, aki nem fél kimondani, amire gondol.
A király nagyra tartja a tanácsait.
– Igen, őfelsége is ezt mondta. Csak az a probléma,
hogy Nicholas atya nem marad sokáig St. Andrewsban.
Arbroath-ba utazik, mert sürgősen találkoznia kell az
o ani abbéval. Ezért elküldöm Tamot és Mungo
MacDowalt, hogy lovagoljanak előre, és tudassák vele a
jövetelemet és a király óhaját. Hamarosan indulnak… –
Elhallgato , a homlokát ráncolta.
– Mintha elbizonytalanodtál volna.
 – Igen, hölgyem, valóban. Nagyon megterhelő volna
számodra, ha i hagynám az apródomat, amíg én távol
vagyok? Tudom, nagyon nagy kérés.
– A másik lehetőségbe inkább bele sem gondolok. I
hagyhatod, mi pedig örömmel ápoljuk, ha másért nem,
mert ezzel is a királyt szolgáljuk. Visszatérhetsz érte,
amikor meggyógyult, vagy ha elvégezted a dolgod
Balmyle atyával. A témát ezzel le is zárhatjuk.
Az ajtó diszkrét kopogtatás után kinyílt, és Hector
dugta be a fejét.
– Híva ál, úrnőm. Meggyújtsam a tüzet?
Jessie bólinto , mire a szolgáló kitárta az ajtót, hogy
beengedje a mögö e érkező két férfit; az egyik vastag,
égő gyertyát hozo egy tartóban, míg a másik egy nehéz
fújtatót cipelt.
Tam Sinclair kii a a sörét, felállt és engedélyt kért
Willtől a távozásra. Miután megkapta, mélyen meghajolt
Jessie felé, megköszönte a nő vendégszeretetét, és
kifejezte abbéli reményét, hogy hamarosan újra
találkoznak. Végül szívélyesen biccente Willnek, és
elindult megkeresni útitársát, Mungót.
Sem Jessie, sem Will nem álltak fel Tam távozásakor,
mindke en csendben figyelték, ahogy Hector emberei
meggyújtják a tüzet. A két férfi odament a nagy
kőkandallóhoz, az egyik a gyertya segítségével
meggyújto egy hosszú, vékony vesszőt, és a lángot
odatarto a a felhalmozo forgácshoz, amíg az apró
fadarabok meg nem gyulladtak. A másik szolgáló
közben lete e a fújtatót a kandalló elé, és néhány
nagyobb darab fával a kezében türelmesen várakozo .
Megvárta, hogy a lángok jól belekapjanak a kisebb
ágakba, majd gyorsan a kandallóba tolta a száraz
fadarabokat. Úgy helyezte el őket, hogy a levegő
szabadon járhasson közö ük, és amikor azok is
meggyulladtak, nagy szakértelemmel működésbe hozta
a fújtatót. Csak annyi levegőt fújt az égő fára, hogy
táplálja az éhes lángokat, de ne verjen fel hamut és
szikrákat a levegőbe.
– Így jó lesz – állapíto a meg Hector, miután
meggyőződö róla, hogy a tűz nem fog kialudni. –
Tegyetek bele néhány hasábot, és mehetünk. Parancsolsz
még valamit, úrnőm?
Jessie a fejét rázta, és némán figyelte, ahogy a
szolgálók visszatérnek a ház belsejébe. Amikor
becsukódo mögö ük az ajtó, újra Willre néze .
– Hideg van i , húzódjunk közelebb a tűzhöz,
rengeteg mindenről kell beszélnünk. – Félig-meddig a
férfi dühös válaszára számíto , de Will ismét meglepte
azzal, hogy némán engedelmeskede ; felállt, a tűz mellé
vi e a nehéz széket, majd egy másikat is a nőnek. Míg
ezzel foglalatoskodo , Jessie odavi e a korsót és
újratölte e a lovag kupáját, a sajátjába is csurgato egy
keveset, mielő visszate e az edényt az asztalra. A férfi
kézbe ve e a kupát, köszönetképpen bólinto , és miután
helyet foglalt, belekortyolt az italba.
– Nagyon finom. Van sörfőző is az embereid közö ?
– Igen, a tisz artóm, Hector, de ez csak az egyik a
számos képessége közül. Igazság szerint ő i a tisz artó,
valójában nem is az enyém. Az unokaöcsémet szolgálja,
Sir Thomas Randolphot, az övé a ház. Én csak i élek, és
gondozom a helyet a távollétében.
 A férfi megértően bólinto . Jessie egy pillanatig azt
hi e, megint el fog mosolyodni, de az alig észrevehető
rándulás Sinclair szája sarkában kisimult, szinte még
mielő megjelent volna, bár a tekintete sokkal
barátságosabb maradt, mint korábban bármikor.
– Nos, miről kell beszélgetnünk?
Jessica oldalt fordult a székében, és alaposan felmérte
magának a lovagot, mielő válaszolt.
– Több dologról – felelte halkan. – Egyebek közö a
te állapotodról. Nyúzo nak tűnsz, Will Sinclair…
nyúzo nak, törődö nek és megviseltnek. Amikor ma
találkoztunk, azt mondtad, a fiú a te hibádból sebesült
meg, és látom rajtad, hogy valóban így is hiszed. Csst!
Gyorsan felállt, a kupát lete e a székére, és szinte
oldalra hajolva hallga a a paraván mögö i csendet. Will
nem hallo semmit, de nem is figyelt. Jessie
figyelmeztetően felemelte az ujját, majd eltűnt az egyik
elem mögö . Néhány pillanat múlva újra előbukkant és
a helyére húzta maga mögö a nádfalat.
– Mélyen alszik. Mintha mocorgást hallo am volna,
de ha mozgo is, nem tudatosan te e. – Felve e a
kupáját, a két tenyere közt dédelgetve helyet foglalt. –
Mondd csak, mit te él, amivel veszélybe sodortad a
kölyköt, és kis híján megöle ed?
Will mély lélegzetet ve , és mindenfajta bevezetés
nélkül elmesélte az egész történetet. Amikor újra
elhallgato , és látszo , hogy nincs mit hozzátennie, a nő
zavartan billente e oldalra a fejét.
– Miért is kelle volna arra gondolnod, hogy
átkutasd az erdőt? Azt mondtad, ritkásan álltak a fák.
 – Igen, de nem túl ritkásan. Ráadásul ellenséges
területen jártunk. Emberek rejtőztek o , ellenséges
emberek.
– De nem katonák.
– Nem, földművesek voltak, ártani akartak nekünk.
– És miért akartak megtámadni egy fegyvertelen
fiút?
– Nem akartak. Én kelle em nekik. Egy magányos,
könnyű fegyverzetű lovag. Megéri megölni és kirabolni.
– És ha nekiállsz keresni, szerinted megtaláltad
volna őket?
A férfi a fejét csóválta.
– Nem valószínű. Gyalogosan elrejtőztek volna, ha
látják, hogy közeledem.
– Vagyis mivel nem lá ad őket, megölhe ek volna
lesből? És ha így tesznek, megölik a fiút is, igaz?
Különösen, mivel nem volt nála fegyver.
– Valószínűleg.
– Akkor miért hibáztatod magad? Mindke en i
vagytok és éltek, mert nem kuta ad át azt az erdőt. És
Henry is él, mert meg tudtad menteni, miután ő
megmente téged. Én csak egy egyszerű nő vagyok, de
úgy látom, nagyon hálásak lehe ek egymásnak a dolgok
alakulásáért, így semmi okod rá, hogy rágódj és
emésszen a bűntudat. A fiú erős, te pedig jó egészségnek
örvendesz, eltekintve a kinézetedtől, ami alvásért kiált. –
Elhallgato , várt néhány pillanatot, majd hozzáte e: –
Meggyőztelek arról, hogy bolondság bűntudatot
érezned?
 Jézusom, ez az ember mosolyog! Mosolyog! Az első valódi
mosoly, amit látok tőle… és milyen csodálatos módon
megváltoztatja, még a sápadtsága és az aggodalmas ráncok
ellenére is! Édes Istenem, miért nem engeded, hogy
gyakrabban mosolyogjon? Viharokat űzhetne el vele…
elkergetné a felhőket, hogy újra látni lehessen a napot!
Will a fejét csóválta.
– Talán igen – mondta. – Meglátjuk… Nos, mit kell
még megbeszélnünk?
– Semmi komolyat, csak fel szeretnék tenni néhány
kérdést. Zavarna?
A lovag mosolya kiszélesede .
– Ma nem. Kétlem, hogy a mai napon bármi olyat
tudnál kérdezni, ami bosszantana. Erről gondoskodtál
akkor, amikor önként, kérdések nélkül ellá ad az
unokaöcsémet. Kérdezz.
Jessie önkéntelenül az ajkába harapo , egy darabig
rágódo , mielő belekezde .
– Rendben… azt hallo am… hogy kitől, az most
nem számít, és nem is adnám ki a nevét, hogy
felmente ed hi estvéreidet a szüzességi fogadalom alól.
Lá a megemelkedni a férfi szemöldökét, és már fel is
készült a fel nem te kérdésre ado durva válaszra,
azonban Sinclair csak ránéze és bólinto .
– Valóban. Legalábbis néhány hi estvéremet. Sokan
közülük, főként az idősebbek, nem kívánták a
felmentést, így ők maradtak. Mások viszont kihasználták
a lehetőséget.
Jessica meglepe en néze rá.
 – Miért? Miért te él ilyet pont te, a leginkább
kötelességtudó és istenfélő ember mind közül, akit
ismerek? Miért te ed ezt, miután egy életen át vakon
hajto ad végre a kötelességed és szolgáltad Istent?
– Talán mert az én istenem nem ugyanaz, aki a tiéd.
– A szavak olyan halkan és bizonytalanul hangzo ak el,
hogy Jessie biztos volt benne, rosszul hallo a, mert
értelmet nem talált bennük. Ám volt annyi esze, hogy ne
válaszoljon, mert érezte, hogy Will Sinclairnek még van
mondanivalója, és főként mert most hallo a először
ellenségesség nélkül beszélni. Azonban ahelye , hogy
folyta a volna, a lovag csak nézte őt különös, elrévedő
tekinte el, mintha nem is lenne tudatában a jelenlétének,
és valami egészen mást látna a helyén.
Ó, Will Sinclair, fogalmam sincs róla, mi jár a fejedben, de
ma este hálát adok Istennek a mogorvaság hiányáért, a
mosolyért és a szemed csillogásáért. Csak Ő tudhatja, honnan
jön ez a csillogás, vagy hogy hová és miért tűntek el a bosszús
ráncok. Most már az sem érdekel, ha lefekvésig nem mondasz
semmit, ha az arcod ugyanilyen nyílt, indula ól és
helytelenítéstől mentes marad, mint amilyen most.
A férfi még mindig őt bámulta, vagy inkább átnéze
rajta, olyan hosszan, hogy Jessie már arra számíto ,
egyetlen szót sem fog szólni, ám amikor levegőt ve ,
hogy megszólaljon, a lovag hirtelen francia Anjou-
nyelvre válto , és a tekintete összekapcsolódo a
bárónőével.
– Tudod, amikor először találkoztunk, nem bíztam
benned. – Egyik kezét felemelte, hogy elejét vegye a nő
válaszának. – Nem, bocsáss meg. Ez így nem igaz.
Mindig is bíztam benned. Ez nem a megfelelő kifejezés…
ráadásul csak ürügy. Azt hiszem… azt hiszem, inkább
féltem tőled. Ez az igazság, és most, hogy kimondtam,
már látom is, mennyire nevetséges. Igen, féltem tőled.
Féltem a ól, ami voltál, és amit jelképeztél a
szememben… szent esküim megszegését… És még
ebben is megtéveszte em magam, bár azt nem
mondanám el, hogyan és miért. Tudom a hogyant és a
miértet is, de ez olyasmi, amit nem tudnék elmagyarázni
anélkül, hogy megsértenék számomra szent és
sérthetetlen dolgokat. Akárhogy is, megijeszte él, mert
én… vonzónak találtalak… És ez ellentmond
mindennek, aminek az életemet szenteltem, és
veszélyezteti azt.
Újra o az a mosoly, de gyorsan el is fojto a, mintha arra
gondolna, saját magán nevet vele. Ó, Will Sinclair, nem
tudom elhinni, hogy ezt hallom. Vonzónak találtál! Vajon még
mindig így gondolkodsz rólam?
– És most nem félsz tőlem, Sir William?
Félig tréfásan te e fel a kérdést, de Will ezt nem ve e
figyelembe, és őszintén válaszolt.
– Nem, Jessie, egy kicsit sem. És az a helyzet, hogy
soha nem is fogok. Valójában saját magamtól féltem…
magamtól és a gyengeségemtől, amelyről azt hi em,
bűnre csábíthat.
– Bűnre, velem?
Jessie szinte nem is hallo a saját szavait, mert a férfi
beismerése fele i döbbenetéhez társult az örömteli
tudat, hogy Sinclair első alkalommal hívta a
keresztnevén. Öröme azonnal megtízszereződö , amikor
Will ránéze és felvonta a szemöldökét.
 – Bűnre veled… igen, miért is ne? Elvégre férfi
vagyok, te pedig… te vagy. Már a gondolatod is előidézi
a kísértést, és úgy tanultuk, az elme bűne ugyanolyan
erős és pusztító hatású, mint a húsé.
A lovag vallomása megbéníto a Jessie-t, aki szólni
sem tudo .
– Az első leveledben, amit küldtél nekem, azt
mondtad, a barátodnak tekintesz. Megtisztelsz ezzel a
barátsággal, bármennyire is nem érdemeltem meg
kezdetben. Ám akkor templomos lovag voltam, egy
olyan testvériségen belül éltem, melyet
megváltoztathatatlannak, szentnek és sérthetetlennek
gondoltam. Ez a második alkalom az utóbbi órában,
hogy ezt a kifejezést használom, bár manapság egyre
inkább úgy látom, a legtöbb ember esetében a
kiejtéséhez szükséges levegőt sem éri meg.
– Én mégis ezt hi em, amikor először találkoztunk,
mégpedig mélyen és őszintén. A Templomos Rend
lovagjairól az egész világ úgy tudta, nem élhetnek együ
nővel, még saját anyjukkal vagy lánytestvérükkel sem,
mert ők szerzetesek, akik felesküdtek a kolostorra, bár
ritkán élnek benne. Ezért felháborodtam… – Megvetően
horkanto , és a fejét csóválta saját múltbéli ostobaságán.
– Felháborodtam és megsértődtem azon, hogy rám
erőlte ék a társaságodat. Nem érdekelt a téged
fenyegető veszély, sem az, hogy Saint-Valéry tengernagy
rokona vagy… úgy döntö em, védem a saját
meggyőződésemet azzal, hogy kerüllek és megpróbállak
figyelmen kívül hagyni, amennyire csak lehetséges.
Sosem gondoltam ezt gyávaságnak… akkor nem, de
most már látom, hogy az volt, aztán hamarosan rájö em
a képtelenségére annak, amit megpróbáltam elérni.
 – Kerülsz és figyelmen kívül hagysz? – Jessie lágyan
elmosolyodo , amire a férfi is fanyar mosollyal válaszolt.
– Igen. Téged nem könnyű figyelmen kívül hagyni,
és mint kiderült, elkerülni sem. De a ól félek,
ellenségesen bántam veled, hiszen nem tehetsz róla,
hogy az vagy, aki vagy.
– És megkérdezhetem, mi változta a ezt meg?
– Az idő. Az idő, és Isten istentelen embereinek
törekvései. És az utóbbi vezete ahhoz a döntésemhez,
hogy mint a Templomos Rend skóciai mestere, az arra
hajlandó embereimet felmentsem a szüzességi
fogadalmuk alól.
Jessie hosszú pillanatokig nézte, mielő megszólalt.
– Ez… elképesztően nagy lépés. Sosem hallo am
hasonlóról.
– Mert nem is volt soha, a rend megalapítása óta.
Azonban szükségesnek ítéltem.
– Miért, Will? Próbálom megérteni, amit mondasz,
de azt sem tudom, hol kezdjem. Miért juto ez eszedbe?
Nem lehete gyors döntés.
– Nem, nem volt az. Rengeteget kelle hozzá
kutatnom a lelkemben és a lelkiismeretemben. De ez volt
a helyes döntés, ezt az elmúlt hetek eseményei is
igazolták. Jessie… a férjed testvére, Saint-Valéry
tengernagy meghalt.
– Tudom. Már évek óta tudom. A drága Charles.
Körülbelül egy évig reménykedtem, hogy visszatér,
bárhová is hajózo , de amikor az egy évből ke ő le ,
aztán három, nyilvánvalóvá vált, hogy o vesze
valahol… – Elhallgato , a homlokát ráncolta. – De
honnan tudod ezt ilyen bizonyossággal? Te egészen
biztos vagy benne, igaz? – A lovag bólinto , Jessie
elképedve néze rá. – Ez csak úgy lehetséges…
– Ha egy másik ember hozta nekem a hírt, akinek
nem kételkedem a szavában. – Will habozo ,
elkomorodo , aztán döntésre jutva folyta a. – Jessie,
korábban említe em, hogy bízom benned. Most rád
bízok egy titkot, amit csak nagyon kevesen ismernek…
egy titkot, amely nagyon veszélyes lehet, amennyiben
napvilágra kerül. Emlékszel, miért ment el a tengernagy?
– Természetesen. Valami legendás földet kerese a
nyugati óceánon túl, aminek a neve valami… –
Összevont szemöldökkel gondolkodo .
– A név nem számít – mondta halkan Will. – De a
hely o van. A tengernagy megtalálta. És o is halt meg
múlt évben. A legtöbb embere most is o van, a helyiek
közö élnek, de néhányan visszajö ek, hogy embereket
keressenek, akik csatlakoznak hozzájuk. A hajójuk alig
három hete érkeze meg Arranra.
– Visszajö ek… – Jessie hallo a a tompa
hitetlenkedést saját hangjában, de a férfi által felvázolt
kép rácáfolt a józan észre és a logikus gondolkodásra.
Bizonytalanul köszörülte meg a torkát. – Ez a föld…
ismeretlen a keresztény országok elő ? – A férfi
bólinto . – És hol található?
– Ahol írták, a nyugati óceánon túl.
Jessie a fejét rázta, próbálta felfogni a dolog
jelentőségét.
– És nagy ez a föld?
 – A hallo ak alapján hatalmas. Talán egy egész új
világ, mint a keresztényeké.
– De… ez egyszerűen… tehát ezért mondtad, hogy a
titok veszélyes. Ki tud róla?
– Én. Te. A visszatérő legénység. Az arrani
közösségem. Senki más.
– És biztonságban hiszed a titkodat? A közösséged
elég nagy.
– Igen, de titoktartó. Mi mindannyian templomosok
vagyunk, a titoktartás, a hallgatás és az engedelmesség
része az életünknek… és most már a túlélésünk záloga
is. Ha elterjedne a felfedezésünk híre, a teljes keresztény
világ útra kelne az új partok felé, minden gonoszságával
és ostobaságával együ .
– És megfosztana téged a reménytől, hogy új életet
kezdhess ezen az új földön.
– Így igaz. Egy menedék, amely a keresztény
világban mindenki számára ismeretlen, megmenthet
minket, amikor a legnagyobb szükségünk van rá.
– A szüzességi fogadalom. Tehát ezért te ed… hogy
a hi estvéreid fiúkat nemzhessenek.
– Fiúkat és lányokat, igen.
– Mert a magadfajta szerzeteseknek nem lehet
asszonyuk, így utód nélkül halnak meg, és a rend végül
megszűnik.
– Ez történt mindenhol, kivéve i . Franciaországban
már nem létezik a Templomos Rend, és most már a
keresztény világ többi állama is Fülöp játékát játssza,
pontosan úgy, ahogy a ól de Molay nagymester tarto .
Feltehetően az arrani közösség a rend utolsó képviselője.
Ezért mente em fel a hi estvéreket az esküjük alól.
Szabadon engedtem őket, hogy megházasodjanak és
családot alapítsanak, azzal a feltétellel, hogy
visszahozzák a családjaikat Arranra.
– De ez nem… – Jessica ennél többet nem tudo
mondani, még mindig a döbbenetével küzdö , és egy
darabig csendben ültek. Amikor újra megszólalt, mosoly
bujkált a szája sarkában. – És te, Will Sinclair, te is
feladtad a fogadalmad?
Will a nő szemébe néze , arca ugyanolyan
kiismerhetetlen volt, mint a hangsúly, amellyel válaszolt.
– Nem, én nem. Én túlságosan… megszoktam az
eddigi életemet. – Jobb arca megrándult, ami akár egy
mosoly előjele is lehete . – Nem mintha a legkevésbé is
zavarna, az imént említe okokból. Viszont van egy
másik fogadalmam, amely megbélyegez más emberek
szemében, és az sokkal több gondot okoz, mint a
szüzességi.
– És melyik az?
– Az engedelmesség. Amikor csatlakoztam a
rendhez, engedelmességet esküdtem a pápának, rajta
keresztül pedig az anyaszentegyháznak. De kinek
engedelmeskedjek most? A pápa, és vele az egyház
megtagadta és elárulta a rendet, mert csak saját hasznát
nézte, és egy kapzsi zsarnok unszolására, aki most
Francia Fülöpnek nevezi magát. Micsoda arrogáns
képtelenség! Mi ez a Franciaország, amiről beszél?
Csupán egy apró terület az egykori Gallia északi részén.
Ám hatalmasnak gondolja, és azzal próbálja hitelesíteni
őrült elképzeléseit, hogy a magáénak vallja Flandriát,
Normandiát, Bretagne-t, Anjout, Poitout, Burgundiát és
Aquitániát is. És igényei elérése érdekében
megvesztegete egy pápát, az egyház akaratát pedig
úgy hajlíto a, hogy saját torz ambícióit támogassa vele. –
Felemelte a kezét, mintha így akarna nyomatékot adni
mondandójának. – A papok azt mondják, az eskü az
eskü. Vagyis az engedelmesség jegyében az Inkvizíció
könyörületére kellene bíznom magam és a
hi estvéreimet.
– Jessie, az élet szeretetére esküszöm, hogy boldogan
égnék a pokolban vétkes büszkeségemért, minthogy
olyan ocsmányságokat tegyek, mint azok az emberek.
Meg vagyok átkozva büszkeséggel és önfejűséggel, és
egyedül maradtam a becsületemmel. Ha arra kerülne a
sor, a szüzesség elvesztése egy pillanatnyi fejfájást sem
okozna.
Jessie hallo a az utolsó megjegyzést a szüzességről,
de bármilyen cinikusnak és meglepőnek is tűnt, rájö ,
hogy nagyon kevés a jelentősége a másik, sokkal
alapvetőbb változáshoz képest, melyet felfedeze a
melle e ülő férfin.
– Nagyon megváltoztál, mióta utoljára beszéltünk,
Sir William. – Most a formálisabb megszólítást használta,
de a férfinak ez szemlátomást nem tűnt fel, összehúzo
szemmel bámulta a táncoló lángokat. – Alig tudom
elhin…
– Nagyon megváltoztam? – Will mély torokhangot
hallato , a visszafogo , keserű öngúny hangját. –
Nagyon megváltoztam… igen, te bizonyára így látod,
ilyen hosszú idő után. Az évek mostanában mintha
sokkal gyorsabban peregnének, de a hatásaik velünk
maradnak. – Váratlanul felállt, a tűzhöz lépe , és az
egyik kezét kinyújtva tovább beszélt a lángoknak. – Nem
változtam semmit, Jessie, egy hajszányit sem, de az
egész világ, melyet megszoktam, megváltozo
körülö em, és elveszíte em a helyem. Feladataim
vannak, melyeket legjobb tudásom szerint próbálok
megoldani. Megvan a becsületem és a hitem, és továbbra
is hű vagyok hozzájuk. Ám az összes egykori
kötelességem leszűkült egyetlen apró körre…
védelmeznem kell a testvériség arrani közösségét.
Megfordult és féloldalas, tétova vigyorral néze
Jessie-re, bár a nő lá a, milyen szomorú a tekintete.
– A változásokat, melyekről beszélsz, a világ, illetve
a velünk szemben alkalmazo bánásmód kényszeríte e
rám. A gondolkodásomban, a látásmódomban
bekövetkeze változásokat nem hagyhatom figyelmen
kívül. Azt, ahogy a mohó királyokra és megvásárolható
papokra tekintek, akik végtelen kapzsiságukban bármit
képesek megtenni a hatalomért, legyen az az emberek
lelke, vagy maguk az emberek, esetleg a vagyonuk fele i
hatalom. Ám azt hiszem, még ezeknél is jelentősebb az a
változás, hogy felismertem, hogyan befolyásolják az
emberek az erkölcsöt, és hogyan uralkodnak fölö e Isten
elégedetlenségének fenyegetésével, hogy kielégíthessék
saját szánalmas igényeiket… és mindeközben egy
pillanatig sem gondolnak Istenre, akinek a nevében
szégyent hoznak magukra. Megvetem mindegyiket, és
azt is, amit képviselnek. – Elfintorodo és megvonta a
vállát. – Ha ez az, amit az őseink hübrisznek hívtak, a
büszkeség bűnének, ám legyen. De én tudom, miben
hiszek, és nem bírom elfogadni, hogy Isten csupa rosszat
lát a hitemben és a viselkedésemben. Ami pedig a többit
illeti… a szememben többé egyetlen bűnnel teli papnak
sem lesz joga hozzá, hogy meghatározza, mi a bűn. –
Elvigyorodo . – A kivételt azok a skóciai papok jelentik,
akik a kiátkozás szélén egyensúlyoznak a királyukkal.
Az olyan emberek, mint Davie Moray, akit a rangja
ellenére sem tudok papnak látni.
Jessie nem válaszolt, lehajto fejjel, a gondolataiba
merülve ült a helyén. Will figyelte őt, lá a fehér fejbőre
vonalát a haj választékánál, és amikor a nő hosszabb idő
után sem néze rá, megköszörülte a torkát.
– Min gondolkodsz?
Jessie sóhajtva egyenesede fel.
– A te különös, új földeden. Mikor indulsz?
Sinclair mély lélegzetet ve .
– Nem elég hamar. Még rengeteg dolgom van.
Most a nő néze rá.
– Miféle dolgok?
– Hajóépítés és javítás. A visszatérő hajó hihetetlenül
elhasználódo . Megjavíto ák, mielő elindult ide, olyan
erőssé te ék a visszaútra, amennyire csak lehet a
megfelelő eszközök nélkül. Az o élő bennszülö ek nem
értenek a hajóépítéshez, félnek a tengertől. Mindössze
kivájt fatörzsből készült csónakokat használnak a
folyókon és tavakon. Acél, vas, és a megmunkálásukhoz
szükséges szakértelem nélkül nem tudják rendesen
kivágni a fákat, meg kell várniuk, amíg maguktól
kidőlnek. Nem képesek rönköket hasogatni és deszkákat
készíteni. Ezáltal nincsenek hajóik. A mi embereink
közö voltak hajóácsok, de új szerszámokat nem tudtak
készíteni, így nem is tanítha ak meg másokat a
használatukra. Ezért minden erőfeszítésükkel
megpróbálták kijavítani az egyetlen tengerálló hajójukat,
és reménykedtek, hogy kibírja az utat hazáig. Kibírta, de
épp hogy csak. A tengeren tapasztalt viharokról szóló
történetek alig hihetők, csakhogy én lá am, milyen
károkat okoztak. – Megrázta a fejét, ahogy
visszaemlékeze a látványra. – Ezért szükségünk van új
hajókra, amelyek elég erős építésűek, hogy ellenálljanak
az óceáni viharoknak. Ez évekig tarthat, és jóval több
nyersanyagot igényel, mint ami a szigeten a
rendelkezésünkre áll. Arranon nincsenek tölgyfák.
– Mit fogsz tenni?
Will komor mosollyal válaszolt.
– Valószínűleg keresnem kell máshol. Ezen még nem
gondolkodtam… igazság szerint arra sem volt időm,
hogy felfogjam ennek az egésznek a jelentőségét.
– És ha találsz megfelelő fákat, vannak képze
embereid, akik megépítik a hajókat?
– Igen, van néhány, és ők be tudnak tanítani
másokat. De sokáig fog tartani, nagyon hosszú folyamat
lesz.
– Milyen hosszú?
– Mint egy darab kötél. – A nő értetlensége lá án
elmosolyodo . – Nem tudom megmondani, úrnőm…
három év, talán négy, ha szerencsések vagyunk.
– Jessie. Hívj Jessie-nek. A barátod vagyok, Will, nem
az úrnőd. Nem vehetnél egyszerűen új hajókat? Ha jól
tudom, van elég pénzetek.
– Van, de az nem… – Elhallgato , oldalra billente
fejjel gondolkodo azon, amit a nő mondo , és Jessie
É
lá a, hogy megváltozik az arckifejezése. – Éppen rád
akartam förmedni, pedig ez egy remek ötlet, még
eszembe sem juto . Új hajókat vásárolni… esetleg el
kellene mennünk Genovába.
– Genovába? Miért pont oda?
Will újra elmosolyodo , ezú al már vidámabban, és
Jessie ismét örömét lelte az újfajta látványban.
– Mert ők építik a legjobb hajókat a világon, és már a
rómaiak ideje óta ezzel foglalkoznak. Az összes
templomos hajó o készült, a gályák és a kereskedőhajók
is. Lehet, hogy most is van néhány eladásra váró hajójuk
így, hogy a rendnek már nincs szüksége rájuk… pedig
dehogy nincs, méghozzá i és most. – Elkomorult. –
Ehhez szükség lesz az összes aranyunkra, és még többre
is. Fogalmam sincs, mennyibe kerülhet egy erős hajó, de
biztosan hatalmas összeg.
– És ki tudhatja?
– Hm. Talán a rend udvarnagya vagy főkincstárnoka.
Minden költség rajtuk ment keresztül, és az ő
beleegyezésük kelle hozzá. Csakhogy az udvarnagy
Fülöp egyik börtönében raboskodik, a főkincstárnok, Sir
Philip Estinguay pedig belehalt a kínzásokba. Talán a
beoszto jaik is tudják, akik nekik dolgoztak, de
mindegyik eltűnt, akár a füst a szélben. Vagyis senki
nem tudja, ezért magamnak kell kiderítenem. – Ismét
elmosolyodo . – Egy dolog biztos: ha meg tudjuk venni,
akkor az sem érdekel, ha elszegényedünk, mert az új
földön nem lesz szükségünk aranyra.
Valaki kopogo . Will egy intéssel csendet parancsolt,
és beengedte Ma hew testvért, akinek még fel volt
puffadva az arca az alvástól. Tágra nyílt szemmel
pislogo Willre, majd Jessie-re néze .
– Úrnőm, a fiú még alszik?
Mintha csak a kérdésre válaszolt volna, elfojto
nyögés hallatszo a paraván mögül, jelezve, hogy az i ú
Henry felébredt. A nemrég még a szobában uralkodó
csend egy pillanat ala szertefoszlo , mindenki a
sebesült apród ágyához siete .
 3.

Másnap reggel, még napkelte elő Will, aki szere e

volna elterelni a gondolatait Henry állapotáról, fogta az
íját, a dárdáját és egy tegez nyílvesszőt, és vadászni
indult két hátramaradt fegyvernöke társaságában. Előző
este együ vacsorázo Jessie-vel, de nem folytatha ák a
beszélgetést, mert mások is voltak a közelükben. Inkább
mindennapi dolgokról társalogtak, együ neve ek és
szórakoztak a többiekkel. Mindössze egy alkalommal, a
vacsora kezdetekor hajolt oda hozzá Jessica, hogy
elmondja, mennyire sajnálja, hogy félbeszakíto ák őket,
és hogy szeretné folytatni a beszélgetésüket.
Will meglepe en és elégede en tapasztalta, hogy
élvezte az estét, és bizonyos mértékben még az is, hogy
ennyi nő közelében lehet – összesen nyolcan voltak –,
oly sok évnyi férfitársaság után. Négyen közülük Jessie
szolgálóinak feleségei voltak, egyszerű, de kedves
parasztasszonyok, akiket a nő hirtelen szeszélyének
engedve hívo meg, férjükkel együ . Will észreve e,
hogy Jessie figyeli őt, és több alkalommal is ravaszul
elmosolyodo , amikor valamelyik asszony szóba
elegyede vele, és egy idő után már kezdte sejteni, mit
néz. Néhány hónapja ez kifejeze en idegesíte e volna,
most azonban inkább csak mula a a, és vidáman vete e
bele magát a társalgásba. Ám annak ellenére, hogy
elhatározta, enged merevségéből, az egész életen át tartó
képzést nehéz volt megtagadni, és a női társaság iránt
tanúsíto helytelenítést sem mellőzte egykönnyen. A
nők beszélgetését üresnek, felületesnek és gyakran
túlzo an személyesnek vagy tolakodónak érezte, nem
beszélve a riasztó, önkéntelen nevetésekről, de ennek
ellenére kitarto – bár az arca már fájt az állandó
mosolygástól és bájcsevegéstől –, és amikor véget ért az
étkezés, örült, hogy Hector megmuta a neki az utat az
ágyáig.
Jól aludt, de már nagyon korán felébredt, és eszébe
juto , hogy Jessie említe e, a völgyekben tomboló
járvány mia az emberei mostanában nem tudtak
vadászni, így csaknem teljesen kifogytak a friss húsból.
Úgy döntö , vadásznapot tart.
Délelő re az egyik fegyvernök, egy Bernét nevű
hallgatag burgundiai számszeríjával leteríte egy
pompás fiatal bakot, mégpedig egy olyan lövéssel,
amelyre Will soha nem le volna képes. A zsákmányt
visszavi ék a lovaikhoz, és útközben belebotlo ak egy
vaddisznóba, amely habozás nélkül rájuk ronto . Bernét
és a társa a vállukon átvete rúdon cipelték a szarvast,
így csupán arra maradt idejük, hogy ledobták a húst és
megpróbálták előrántani a kardjukat, ám a feldühödö
állat addigra már szinte o is volt melle ük.
Will cipelte mindhárom vadászdárdát, és alig volt
ideje vagy lélekjelenléte, hogy ke őt eldobjon, a
harmadikat pedig erősen két kézre fogja, majd letérdelve
kitámassza a földön a fegyver nyelét. Egyik kinyújto
kezével a nyelet tarto a erősen, a másikkal pedig a
hegyet irányíto a a vadállat felé, miközben kiáltással
próbálta felhívni magára a bestia figyelmét. A vadkan
ügyet sem vete rá, egyenesen Bernét felé rohant, és
távol maradt a dárdától. Aztán félúton valamilyen
megmagyarázhatatlan oknál fogva megtorpant, és
elkezdte szétszaggatni a szarvas tetemét, időt adva
Bernét-nek, hogy odébb ugorjon és előrántsa a kardját.
Will közben talpra szökkent, és teljes erejéből elhajíto a
a nehéz dárdát. Nem volt ideje a gondos célzásra, de a
vadkan elég nagy és elég közeli volt ahhoz, hogy ne
tévessze el. A szakállas hegy mélyen az állat oldalába
fúródo , aztán kibillente e az egyensúlyából a
vaddisznót. Apró szeme Will felé fordult, szemügyre
ve e fájdalmának okozóját, és már csörtete is felé,
könnyedén húzva maga után a nehéz fegyvert.
Will azonban addigra felkapta a második dárdát, és
megfelelően elhelyezkedve várta a rohamot. A vadkan
szabályosan felnyársalta magát; teljes súlyával
belerohant a széles hegybe, amely a száján keresztül
hatolt be, és átmetsze e a gerincét.
Amikor újra lélegzethez juto ak, a vadászok úgy
döntö ek, elég volt a kalandból a mai napra, és a két
fegyvernök nekiláto megnyúzni a vadkant, míg Will
összegyűjtö e a lovakat, hogy felrakják a friss húst.
Délre visszaértek a házba, egyenesen a konyhába
vi ék a húst, ahol a tűzhely melle i széken egy papot
találtak, aki az előző esti maradékot kanalazta egy
tányérból. Amint meglá a Willt, a pap lete e az edényt,
felállt és megkérdezte, hogy ő-e a Sir William Sinclair
nevű lovag. Will bólinto , mire a pap közölte, hogy
Balmyle atya vár rá St. Andrewsban, továbbá kéri, hogy
Sir William azonnal induljon, mivel a király ügye nem
tűr halasztást, és Balmyle-nak minél előbb találkoznia
kell Arbroath abbéjával.
Will rosszkedvűen hallga a, arra gondolt, nem
kelle volna feleslegesen elküldenie Tamot és Mungót.
Elkerülték egymást a pappal. Most át kell lovagolnia az
ismeretlen területen mindössze kétfős kísére el,
miközben öten sokkal nagyobb biztonságban utazha ak
volna. Megköszönte a papnak az üzenet átadását, és
mivel órák óta nem eve , ő is szede magának egy
tányér ragut. A két fegyvernököt o hagyta a hálás
szakáccsal, és azzal az utasítással, hogy a lova egy órán
belül álljon készen. Elindult megkeresni Jessie-t és
tudakozódni az i ú Henry állapota felől.
A fiú rendben van, tudta meg a lelkiismeretes
Ma hew testvértől, akit Jessie rövid, sikertelen keresése
után a betegszobában talált meg. A szerzetes félrehívta,
és halk hangon, nehogy felébressze alvó ápoltját,
közölte, hogy Henry átaludta az éjszakát. A sebeit előző
este kimosták, a kötéseket lecserélték, majd ma reggel,
amikor megint felébredt, Ma hew testvér örömmel lá a,
hogy a leszede kötszereken nyoma sincs
gennyesedésnek. A seb továbbra is vérze , de most már
csak nagyon enyhén, és a penge be- és kimeneti
nyílásánál a duzzanat láthatóan lelohadt, ami azt
jelente e, hogy jelentősen csökkent a fertőzés esélye.
– Mélyen alszik, miután egy teljes éjszakán át pihent
– mormolta Will a szerzetesnek. – Nem szokatlan ez?
– Ebben az esetben nem. Ez azt jelenti, hogy
gyógyul. Ha másként lenne, akkor fájdalmai lennének,
szenvedne. – Ma hew testvér sandán elmosolyodo . –
Mint azt tegnap éjjel a bárónőnek mondtam, az alvás a
legjobb orvosság.
Will bólinto .
– Rendben van. Elfogadom, amit mondasz, és
viszonzásul fogadd el a köszönetem. – Előhúzo egy kis
pénzeszacskót az iszákjából, odadobta a szerzetesnek,
aki könnyedén elkapta és mosolyogva megbecsülte a
súlyát. – Most pedig mennem kell. Nem tudod
véletlenül, hol találom a bárónőt?
Ma hew testvér felvonta a szemöldökét, és a fejét
rázta.
– Sajnos nem, Sir William. Korábban lá am, idejö
megnézni a fiút, és kérdezősködö a hogylétéről, de
hogy hová ment azután, nem tudom.
– El kell tőle búcsúznom. Ha a kölyök felébred,
mondd meg neki, hogy i kell maradnia, amíg
megerősödik. Ha meggyógyult, visszajövök érte. Adieu,
mon frère.
Amint kilépe az udvarra, meghallo a, hogy Jessie a
nevét kiabálja. A nő a kapu melle állt két szolgálólánya
és unokahúga társaságában. Hozzájuk hasonlóan ő is
egy nagy vesszőkosarat szoríto fél karjával a
csípőjéhez.
– Úgy hallo am, hálával tartozom neked, Sir
William – kiálto a a nő –, amiért megtöltö ed az
éléskamrámat. Csatlakozol hozzánk?
A lovag átvágo az udvaron, és mélyen meghajolt a
négy nő elő .
– A ól félek, nem tehetem, úrnőm. Üzenetet
küldtek, hogy siessek St. Andrewsba, ahol Balmyle atya
már vár. Egy órán belül úton kell lennem.
– Olyan hamar? Mennyire sajnálom! – Jessie oldalra
billente e a fejét. – Feltételezem, benéztél az i ú
Henryhez.
Ma hew testvér azt mondja, jól van.
 – Igen, Istennek hála, úgy tűnik.
– Szeretnék valamit megmutatni neked. Van annyi
időd? Csupán néhány percet kérek.
A férfi újra meghajolt, Jessica pedig a csípőjével
megtolta a kosarat és hagyta leesni a földre. Odafordult
a többiekhez.
– Menjetek, kezdjétek el nélkülem. Nemsokára
megyek én is.
Behajlíto ujjával inte Willnek, aki köve e egy
hosszú, alacsony, vastag falú kőépülethez, amely
pontosan úgy néze ki, és olyan szaga is volt, amilyen
feladatot elláto az istálló. Amikor belépe , le kelle
hajolnia, hogy elkerülje az alacsony szemöldökfát, de
odabent már elég hely volt, hogy felegyenesedhessen.
Az állások üresek voltak, a teheneket már rég kihajto ák
legelni, a keskeny középső trágyaelvezető árkot nemrég
takarítha ák. Az alaposan kisúrolt csatorna két oldalán a
kőpadlót is megtisztíto ák és felszórták friss szalmával,
az egyik távoli sarokban pedig erős faállványzat állt,
rajta felhalmozva szalmabálák. Az istálló túlsó végében
az ajtó nyitva állt, beestek rajta a vakító júliusi
napsugarak, árnyékba borítva az oldalsó állásokat. Will
pislogo néhányat, mire a szeme hozzászoko a
ragyogáshoz, aztán Jessie-re néze .
– Ezt akartad megmutatni? – Mosoly bujkált a
hangjában. – Ez egy tehénistálló. Nálunk, Anjouban is
vannak hasonlók.
– Gyere. – Jessie nem ve e fel az élcelődést, elindult
a sarokban felhalmozo bálák felé, a lovag pedig
engedelmesen köve e, és könnyedén felugro az
emelvényre. A nő a bálákra mutato . – Meg tudod
mozdítani azokat? Nem kell mindegyiket, csak a
középsőket. O egy villa.
Will egyre kíváncsibbá vált, de nem szólt semmit,
csak felve e a nehéz villát és beledöfte a felső bálába.
– Hová tegyem?
– Csak halmozd a földre, utána visszatesszük.
Sinclair percekig dolgozo némán és keményen,
aztán megpillanto a, amit kerestek. A bálák alá egy
hosszú, keskeny ládát rejte ek. Azonnal felismerte.
– Húzd ki, de légy óvatos. Négyen raktuk be oda.
Will lekuporodo , és mindkét kezével megragadta a
láda egyik végén lévő kötélhurkot. Ve néhány mély
lélegzetet, aztán a combjaival felnyomta magát, és a
gerincét mindvégig egyenesen tartva átve e a súlyt.
Felemelte a láda elejét a földről, és húzni kezdte maga
felé. Csikorgo és erős ellenállást tanúsíto , de végül
kihúzta és leengedte a földre.
Lassan egyenesede fel, zihálva lélegze , kézfejével
törölte le a homlokát borító verejtéket.
– Ez, hölgyem – mondta vontato an –, igencsak
nehéz, és még csak meg sem kell kérdeznem, mi van
benne. A Robert királynak hozo kincs egy része?
– Igen, de az én részem. Arra gondoltam,
biztonságba helyezem, végszükség setére. A király
megkapta a többit. Nyisd ki!
– Nem szükséges. Arannyal teli zacskók vannak
benne. Ez a súlyából is egyértelmű.
– Szerinted hány zacskó?
 Will lenéze a ládára, még meg is bökdöste a
csizmája orrával. Körülbelül kilenc hüvelyk széles
lehete , félhüvelykes falakkal, vagyis a belső tér nyolc
hüvelyk. A magassága nagyjából feleannyi, a hossza a
duplája. Az állát vakargatva próbálta megbecsülni a
benne lévő megtöltö zacskók méretét és kiterjedését
Végül bólinto .
– Négy zacskó, mindegyik egy láb széles. Négy nehéz
zacskó.
– Nyisd hát ki. I a kulcs.
Az olajozo zár könnyen nyílt, de ahogy megemelte
a tetőt, Will élesen felszisszent és döbbenten hajolt le.
– Látod? Néggyel tévedtél.
– Édes Istenem! Nem csoda, hogy olyan nehéz volt!
A ládában nem zacskók voltak, hanem több sorban
ruhával letakart csövek, melyek mindkét végét gondosan
lezárták viasszal. Az egyik felső csövet a hossza mentén
végigvágták egy éles pengével, a résen át jól látszo az
arany tompa ragyogása. Will a tetőt tartva próbálta
felbecsülni a láda tartalmát.
– Bizánci aranypénzek – su ogta Jessie, és ő is
közelebb hajolt. – Ötven darab mindegyik hengerben.
Tizenöt henger minden rétegben, összesen öt réteg.
Magam nem számoltam meg, de megte e helye em egy
béziers-i zsidó, Joshua bar Simeon. Becsületes és
lelkiismeretes ember, Etienne nem is találhato volna
nála megbízhatóbb társat. Ráadásul senki nem tudo a
kapcsolatukról, a jövedelmező vállalkozásaikról…
Will még mindig a láda tartalmát bámulta.
 – A számokat megérte em, de mennyi ez összesen?
Túl sok az én egyszerű eszemnek.
– Háromezer-hétszáz és ötven bizánci arany.
– Háromez… Istenem a mennyben! Mennyit érhet
ez? Darabja legalább öt skót ezüstöt.
– Inkább tízet, talán többet is.
– És még öt ilyen láda volt, amit a királynak adtál.
További öt ezüs el teli.
– Igen, de azok nem voltak ennyire teletömve, és
nem csak arany volt bennük, némelyikbe ezüstöt is
te ek.
A férfi rámeredt.
– Miért tarto ad meg ezt az egyet? Úgy értem, miért
pont ezt?
Jessica szinte már tanácstalanul emelte fel a kezét.
– Mert ez bar Simeoné volt. A sajátja, aminek semmi
köze Etienne jótékonykodásához. Nem volt családja, és
mivel tudta, hogy meg fog halni, elrendezte az ügyeit, és
ezt a ládát Etienne-nek ajándékozta, akiben mindig is
megbízo . Megvan a levél is, amit mellékelt hozzá, a Sir
Charlestól kapo dokumentumok közö volt.Ez így
valahogy sokkal személyesebbnek tűnt… az öregember
utolsó ajándéka szegény Etienne-nek, aki addigra már
halo volt. Ezért tarto am meg. Azt gondoltam, a kincs
tíz részének birtokában a király nem fogja sajnálni tőlem
ezt a tizenegyediket, és ha éppenséggel többet nyom,
mint a többi, az csak a véletlen műve… akkor még nem
tudtam, mi van benne, később jö em rá, amikor
elolvastam az iratokat. Nem is tudtam, mihez kezdjek
vele azon kívül, hogy tartalékban tartom, hátha egy nap
szükség lesz rá… úgy értem, a királynak. A kéznél lévő
pénz valahogy mindig hajlamos elolvadni. Szerintem
eljöhet az idő, amikor jól fog jönni egy kis tartalék.
– Kis tartalék? – hüledeze Will. – Jessie, ezzel meg
lehet váltani egy egész királyságot! Ez többet ér, mint az
egész kincstár, amit elhoztam La Rochelle-ből… sokkal
többet.
Jessie vigyorgo , kivillantak fehér fogai.
– Lehetséges. Talán tényleg meg lehet vele váltani
egy királyságot, mint ahogy mondod. Ám mivel a király
éppen Angliában tartózkodik, és az angol városokból és
apátságokból szerzi be a megváltáshoz szükséges pénzt,
a királyságnak erre nincs szüksége. Nekem viszont igen.
Sinclair meglepe en pislogo .
– Neked? Miféle szükség az? – Ő is elvigyorodo , és
fél térdre ereszkede , mert a guggolásban
elgémberedtek a tagjai. – Netán saját magadnak akarsz
vásárolni egy királyságot? Királynő akarsz lenni?
– Nem, nem királyságot akarok, abból van elég a
keresztény világban. De talán vehetnék egy olyan hajót,
amilyenről tegnap beszéltél, Genovából. Vagy akár
ke őt, a ól függ, mennyibe kerül.
– Ebből akár egy egész flo át is vehetsz. De
Genovából? Mit kezdenél a genovai hajókkal?
Jessie pajkos csillogással a szemében elmosolyodo .
– Esetleg követem néhai férjem példáját, és
kereskedésbe fogok. Vagy elhajózhatok megkeresni egy
új földet a nyugati óceánon túl. – Lá a a döbbenetet a
lovag szemében, a hirtelen merevséget a tartásában, mire
hangosan felnevete . – Ó, Will! Will Sinclair, néha olyan
keményfejű tudsz lenni, és olyan kiszámítható! Neked
szánom azt a hajót… vagy a flo át, ha szükséges.
Sinclair szája tátva maradt, elgyengült ujjai lecsúsztak
a láda tetejéről, amely nehéz, tompa döndüléssel zuhant
le.
– Túl nagylelkű vagy, bárónő. Ilyen ajándékot nem
fogadhatok el, ez túl sok!
– Nevetséges. Természetesen elfogadhatod, és el is
fogod. Múlt éjjel magad mondtad, hogy nem lesz
szükséged pénzre o , ahová mész. Vagyis ez a láda
értéktelen, eltekintve a ól, hogy segít eljutni arra a
helyre. Emelle ez nem ajándék, hanem fizetség.
A lovag hirtelen óvatossá vált.
– Miért cserébe?
– Amiért elviszel a te vad, új földedre. Engem és a
holmimat.
Will álla ismét leese .
– Te megőrültél! – su ogta.
– Miből gondolod? Szerintem nagyon is ésszerű,
amit kérek.
– Az nem nőknek való hely, és az Úr szent
könyökére, főleg nem egy nemes hölgynek!
– Will Sinclair, ez a legostobább dolog, amit valaha
hallo am tőled. Nőket is fogtok magatokkal vinni, az
embereid feleségeit. Nem ez a célja az egész
expedíciónak?
– Igen, de…
 – Semmi de, Will. Veletek akarok menni. Múlt éjjel
órákon át forgolódtam, átgondoltam mindent, és
döntö em. Megveszem neked a flo át, vagy legalább
egy részét, ha ez nem elég rá. Cserébe elviszel Mericába.
Látod, emlékszem a névre.
Will szája mozgo , de egy ideig nem jö ek ki hangok
belőle, míg végül zavarában franciáról skótra válto .
– De… de Jessie, hogy juthat egyáltalán eszedbe
ilyesmi, egyedül elmenni egy idegen világba? Az o ani
népek vademberek… még ruhát sem viselnek, vagyis
nem azt a fajta ruhát, amit te. Csupán állati bőröket.
– Akárcsak a dánok és az angolok, nem is olyan sok
idővel ezelő . És jártál már a Felföldön? Az emberek o
néha meztelenül rohangálnak… sőt ha az értesüléseim
pontosak, a legtöbbször meztelenül. A férfiak meztelenül
harcolnak, és nincs vele semmi problémájuk.
– De ezek az emberek o a tengeren túl primitívek,
nem érted? Barbárok… istentelenek!
– Istentelen barbárok? Úgy érted, olyanok, mint
Franciaország nemes királya, aki puszta kapzsiságból
megöle e a férjemet, aztán utánam küldte Nogaret-t,
hogy végezzen velem is, ugyanezen, okból? Mint az a
király, aki Isten kiválaszto jának tartja magát, mégis
elüldözö téged és a tieidet a szülőföldetekről, hogy
kielégítse hatalomvágyát, és akinek az emberei jelenleg a
te hi estvéreidet gyilkolják és kínozzák? Vagy az angol
királyra gondolsz, az öregre, aki nemes születésű
asszonyokat lógato le meztelenül, ketrecbe zárva a
várfalakról, csak mert az felvidíto a? Ez nem barbárság?
– Szónoklata végén még hozzáte e: – Emelle nem
egyedül megyek.
 – Hanem a hölgyeiddel, tudom. Igen, én is pont erre
gondoltam. Ki fog megvédeni o téged és a többieket?
Neked nincs embered, Jessie, pedig szükséged volna rá,
egy erősre!
– Lesz emberem, mégpedig erős, Will Sinclair. Te
leszel az.
Will összerándult, mintha pofon ütö e volna, aztán
néhány szívverésnyi ideig dühösen meredt a nőre,
mielő kezét a halántékára szorítva felpa ant, és hátat
fordíto Jessicának.
– Krisztus nevére, asszony! – bömbölte. – Neked
teljesen elment az eszed?
Hirtelen elhallgato , de tenyerét továbbra is a
halántékára szorítva állt, és Jessie lá a, ahogy a
feszültség távozik belőle, miközben visszafordul felé.
Türelmesen várt, nem szólt semmit, a férfi pedig a fejét
rázta, majd lassan leereszte e a kezét.
– Kiabáltam veled, Krisztus nevével a számon.
– Tudom – felelte Jessica, szinte mosolyogva. –
Hallo am. Ez valami különlegesen nagy bűn a te
esetedben?
– Nem… nem az, de… lá am, milyen heves és hamis
tud lenni egy férfi, amikor dühös.
– Nem értelek.
– Tudom, nem is kell. De nekem sokat jelent.
Szerinted hallo a valaki? – Körülnéze , mintha arra
számítana, hogy mindenhol emberek hallgatóznak,
aztán újra megrázta a fejét. – Erre most nincs időm, már
rég úton kellene lennem. – Hatalmasat sóhajto ,
leengedte a hangját. – Nézd, én mindenképpen
gondoskodnék rólad. Efelől ne legyen kétséged, hiszen
fogadalmat te em. De ez egyszerűen túl veszélyes és
ismeretlen. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha
valami bajod történne o …
A nő franciául válaszolt.
– És i , Will? – Ugyanolyan higgadt volt a hangja,
mint a lovagé. – Hogy éreznéd magad, ha i esne valami
bajom? Háborúban állunk, és ez a ház az Angliából
Skóciába vezető úton áll. Bármikor lemészárolhatnak i ,
a saját ágyamban, bármelyik oldal katonái megölhetnek
vagy megerőszakolhatnak. Ha elhajózol nélkülem, azt
hiszed, én biztonságban leszek?
– Nélküled? Sosem gondoltam ke őnkre ily módon,
amíg szóba nem hoztad!
– Ha ez így van, akkor bolond vagy, Will Sinclair.
Kedves bolond, de akkor is bolond. Nézz magadra!
Vitorla nélküli hajóvá váltál, cél nélküli járművé,
elárultak és cserbenhagytak olyan emberek, akik arra
sem méltók, hogy a szemedbe nézzenek. Viszont te
felmente ed a hi estvéreidet az esküjük alól, miután
alaposan átgondoltad a dolgot, és indokoltnak találtad.
Ehhez eltökéltség, vezetői képességek kellenek. És most
elvezeted őket egy másik földre, egy másik életbe, ahol
megváltoztathatják a sorsukat. Te is új célt kaptál. De
még mindig nem vagy teljes, amíg meg nem változtatod
magad. Most figyelj rám jól, mert tudom, hogy menned
kell.
Felállt, egyenesen a férfi szemébe néze .
– Sokat elmondtunk a mai napon, talán túl sokat is,
bár én ezt kétlem. Ám a lényeg, hogy segíteni akarok
neked a flo a megvásárlásában, és a lehetőség i hever a
lábad elő . Gondolkodj el rajta… a hogyanon és a
miérten. Hosszú időbe fog telni, és alapos tervezés kell
hozzá. Szükséged lesz egy ügynökre, aki képvisel
Genovában. Moray ebben segíthet, neki mindenfelé
vannak kapcsolatai. Közben pedig gondolkodj ezen… én
fizetek a hajókért, ameddig ebből a ládából futja rá.
Aztán te a saját pénzedből felszereled és ellátod őket
mindennel, amire az új földön szükséged lehet…
beleértve a ruhákat is. És az ajánlatomon is gondolkodj,
Will… saját magamat, a társaságomat, a hűségemet
ajánlo am fel. Nem könnyű ez nekem. Tudom, nehéz
lesz még csak belegondolnod is, hiszen tudjuk, ki vagy.
De legalább próbálkozz meg vele, Will. Próbáld
elképzelni, milyen lenne… – Gyengéden elmosolyodo .
– Megteszed ezt a kedvemért, lovag uram?
A férfi csak bámult rá, jobb kezével kardja markolatát
szoríto a, az ajkába harapo . Végül bólinto .
– Rendben, gondolkodom rajta. És később még
beszélünk. Most viszont elrejtem a ládát és indulok.
Biztonságos ez a hely?
– Ugyanolyan biztonságos, mint bármely másik,
kivéve a te arrani kincstáradat. Jó helyen lesz i , amíg
visszatérsz. Most pedig siess! – Megfordult, hogy
távozzon, de rövid tétovázás után még visszanéze . – És
amikor ezen az egészen gondolkodsz, gondolj rám is…
és lehetőleg kedvesen, Will.
Sinclair csak torokhangom felmordult, nem tudo
mit válaszolni. Miután a nő magára hagyta, nekiállt újra
elrejteni a ládát.
 Püspökök
Püspökökés
ésérsekek
érsekek

1.

Will még soha nem járt St. Andrews városában, de első

pillantásra lenyűgözte hatalmas, befejezetlen
katedrálisával, amely több mint százötven éve épült.
Tudta, hogy már közel áll a befejezéshez, és magasan a
körülö e elterülő város fölé tornyosult, hatalmas tömege
melle még a fenséges St. Rule tornya is eltörpült. A
település a skóciai katolikus egyház központja volt,
szinte megtöltö ék a különféle rangú papok.
Természetesen voltak i katonák és kereskedők is a
családjukkal, valamint árusok és a minden városban
megtalálható lézengők, de mindent há érbe szoríto az
állandó papi jelenlét. Szerzetesek és lelkészek, abbék és
püspökök hemzsegtek mindenfelé, a legtöbben teleírt
pergamenekkel és saját magukról szóló ajánlásokkal a
kezükben. Will több mély lélegzetet is ve , szinte már
várta, hogy megérzi a füstölők illatát.
Willnek és két fegyvernökének négy napjába került,
hogy kemény tempóban, pocsék időjárási körülmények
közepe e megtegyék az utat Nithsdale-ből. Előbb
északnak tarto ak Lanarkba, az E rick-erdő nyugati
szegélyét követve, majd onnan Stirlingbe, ahol átkeltek a
Forth folyón, aztán keletnek fordultak. Ám mindez már
mögö ük volt, a nap ismét fényesen ragyogo a keleti
part fölö , és felderíte e őket a tudat, hogy az éjszakát
már meleg ágyban tölthetik, szilárd tető ala . Ehhez
csupán megfelelő szállást kelle találni.
Végül ráakadtak egy elfogadható fogadóra a St. Rule-
templom nyugati oldalával szemben, a főút melle . Will
beveze e az embereit, elrendezte a szállást hármuknak,
és a lovakat bevite e az istállóba. A tulajdonosnak
fizetségképpen ado egy ezüstöt, majd megszabadult a
páncéljától, és a vértet a pajzsával, dárdájával és
sisakjával együ a szobában hagyta. Tudta, rábízhatja
két társára, akik először a lovakról gondoskodtak, majd
elfoglalták saját helyüket. Azonnal elindult megkeresni
Nicholas Balmyle atyát, élveze el sétált végig az utcákon
páncél nélkül, bár a kardövét a fegyvereivel továbbra is
viselte.
Elámult a hely nagysága és forgalma lá án,
megbámulta a sűrűn egymás melle álló szürke
kőépületeket, és hirtelen rájö , fogalma sincs, hol kezdje
a keresést. Ám az első leszólíto katona megadta a
választ, és az új katedrálishoz irányíto a. A hatalmas
bejárat és az azt őrző díszegyenruhás, csillogó páncélt
viselő gyalogosok megpillantásakor az első gondolata az
volt, hogy talán nem öltözö fel megfelelően, de aztán
eszébe juto David de Moray öltözéke, és úgy döntö ,
Balmyle atyát biztosan túlságosan szorítja az idő, nem
fog törődni vele, mit visel egy hirtelenjében magához
rendelt látogató.
Bejelente e magát az őröknél, és megkérdezte, hol
találja a püspököt, azok pedig udvariasan elküldték a
katedrális egyik tisztviselőjéhez. A fekete köpenyes
szerzetes végigveze e néhány teljesen ugyanolyan
folyosón, aztán megálltak egy, két ember magas, díszes
ajtó elő , ahol a pap ke őt kopogo , majd kinyito a az
egyik ajtószárnyat Willnek.
A minden mérce szerint fényűző, óriási, magas
mennyezetű helyiséget jól megvilágíto a a padlótól a
mennyezetig érő, tiszta ólomüveg ablakokon beeső
napfény. A padlót széles, majdnem feketére lakkozo
tölgydeszkákból rakták, a szobát pedig egy ugyanolyan
fából készíte , hatalmas asztal uralta, melynek egyik
végére olvasópolcot helyeztek, és hozzá illő székek
ve ék körül. Azonnal megcsapta a terem hűvöse Willt.
A hely elhagyato nak tűnt, ám amikor jobbra pillanto ,
megláto három beszélgető embert a kandalló elő ,
amelyben akár egy egész család is ellakhato volna.
Mindhárom férfi odafordult felé, de csak távoli
alakoknak lá a őket, körvonalukat kirajzolta a hátuk
mögö égő tűz. Elindult feléjük; hosszú útnak tűnt, és
minden lépésnél érezte, hogy méricskélik, vizsgálják.
Aztán az egyikük előrelépe , a nevén szólítva
üdvözölte, Will pedig megkönnyebbült vigyorral
ismerte fel David de Morayt.
Pillanatokkal később, amikor Davie karját érezte a
válla körül, minden ellenérzése elenyésze , és most már
ő méricskélte a másik két férfit. Az egykori kancellárt
azonnal felismerte, hiszen már lá a korábban, alig
néhány hete az ayri országgyűlésen, de akkor nem
beszélt vele. Balmyle atya hófehér, tömö szakállt viselt,
hosszú, ugyancsak fehér haja a vállát verdeste, de e ől
eltekintve minden fekete volt rajta. A papi reverenda
fölé fekete köpenyt öltö , melyet a derekán fényes,
fekete övvel fogo össze, a nyakába akaszto fekete
zsinóron pedig színtiszta gagátból készült
pásztorkereszt függö .
 Kevéssé díszesen öltözö társa ugyanolyan
kisugárzással rendelkeze annak ellenére, hogy ezt meg
sem próbálta külsőségekkel elérni. Szintén fekete ruhát
viselt, de reverendája durva gyapjúból készült, és sokkal
koszosabb, gyűrö ebb volt, mint Balmyle-é. Nem volt
rajta sem köpeny, sem kereszt, ezért Will egyszerű
papnak gondolta, bár a társasága alapján igen befolyásos
lehete . Lenyűgöző jelenség volt, magas és egyenes
tartású, rövidre vágo , őszülő haja a halántékánál
kezde ritkulni. Arcát simára borotválta, és csontos,
figyelemre méltó orra fölö mélyen ülő, szürkéskék
szempár csillogo .
Will udvariasan biccente a papnak, amikor közelebb
ért, aztán mélyen meghajolt Balmyle elő , akinek a kora
és a hírneve mia kijárt ez a tiszteletadás.
– Balmyle atya, a nevem William Sinclair. Bocsásd
meg az öltözékemet, de jö em, amilyen gyorsan csak
tudtam. Remélem, az üzenetem megelőzö .
Az öregember barátságosan elmosolyodo , és
mindkét kezével megragadta Willét.
– Igen – felelte mély, korát meghazudtolóan erős
hangon. – A futárod és a társa múlt éjjel érkeztek a
hírrel, hogy te is követed őket, de csak holnapra vártunk.
Isten hozo .
– Valóban csak holnap, ha a papod nem érkezik meg
Nithsdale-be az üzene el, hogy siessek. Azonnal
indultam, és szerencsés utam volt.
– És hogy van az apródod?
– Javul az állapota, kancellár uram. Saint-Valéry
bárónő gondoskodására hagytam.

Ó
 – Ó, kiváló hölgy. Viszont én már nem vagyok
kancellár, immár sok-sok éve. Egyszerűen szólíts csak
Nicholas atyának. – A pecsétes reverendájú, sovány
paphoz fordult. – Ő az a lovag, akiről már annyit
hallha ál, nagyuram, és nagyon örülök, hogy végre
sikerült találkoznotok.
Nagyuram?
Mielő Will úrrá lehete volna meglepődésén,
Nicholas atya folyta a.
– Sir William Sinclair, bemutatom William
Lamberton őlordságát, St. Andrews érsekét, a birodalom
prímását.
Megint! Megint megszegte az ado szavát, és elszökö !
Lamberton elmosolyodo , és értelmes, ösztövér arca
egy csapásra derűssé vált, ahogy kezet nyújto Willnek.
Sinclair annyira megdöbbent, hogy azon kapta magát,
már hajol is le, hogy csókot adjon az érseki gyűrűre. Egy
pillanatra megállt, tétovázo , hiszen önként soha nem
csókolta meg még egy püspök gyűrűjét sem, de amikor
meglá a a sugárzó mosolyt a gondoktól terhelt arcon,
mégis megte e, sokkal inkább az ember, mint a rang
iránti tiszteletből.
Az érsek melegen megszoronga a a lovag kezét,
majd Will szülőföldjének nyelvén szólalt meg.
– Köszönöm az aggódást – mondta mosolyogva.
– Aggódást, nagyuram?
A sugárzó mosoly szélesebbé vált.
– A halhatatlan lelkemért, a becsületszavam
megszegése mia .
 Will elvörösödö .
– Nagyuram, én nem…
– Lá am a szemedben, fiam. – Lamberton hirtelen
elkomorodo . – Át kell gondolnom a bűneimet, és össze
kell mérnem névleges fogságom időleges elhagyásának
vétkét a másikkal, ami az egyházammal, a királyommal
és a birodalmunkkal szembeni kötelesség elmulasztása
lenne. Így csak egy kis hazugságot köve em el, egy apró
bűnt, amivel együ tudok élni. A másik lehetőség sokkal
súlyosabb le volna. Így most i vagyok, hogy
találkozzam veled.
– Hogy találkozz velem? – A zavar még
szókimondóbbá te e Willt, mint általában. – Miért
akarsz találkozni velem? Úgy értem, nagyon
megtisztelő, de mi az oka? Én csak egy egyszerű lovag
vagyok. Nem keltek feltűnést, és nem is kívánok részt
venni az állam ügyeiben. Nem is tehetem, hiszen esküt
te em, hogy soha nem hajtok térdet semmilyen király
elő .
Lamberton ismét elmosolyodo , közben Balmyle-ra
és Morayre pillanto .
– Pontosan ezért akartam találkozni veled. Azért, aki
és ami vagy. És most i állunk, amikor ülhetnénk is, és
böjtölünk, miközben frissíthetnénk magunkat. Davie,
elküldenéd az egyik testvért ennivalóért és italért?
Üljünk le az asztalhoz, közel a tűzhöz. Gyere, Sir
William.
Miközben Will leoldo a a kardövét, és a fegyvereket
az asztal másik végére helyezte, az érsek megkérdezte:
– Ellenedre volna, ha Willnek hívnálak, Sir William?
 – Nem, nagyuram, természetesen nem.
– Rendben, akkor így teszek. Nagyszerű név… az
enyém is az volt, mielő meghosszabbíto ák Williamre,
majd nagyuramra és érsekre. Te is hívj engem
Williamnek.
Will elvigyorodo .
– Az nem lesz könnyű, nagyuram. Nem engedi a
hírneved és a múltad. Olyan lenne, mintha a király
őfelségét egyszerűen csak Robnak nevezném.
A prímás felvonta a szemöldökét.
– És miért nem teszed? Biztosan nem sértődne meg.
Bizonyíto ad, mennyire hű barát vagy, és méltó a
bizalmára, egy ilyen apróságot elnézne neked. Tehát a
nevem William.
– Az enyém pedig Nicholas – te e hozzá Balmyle, és
helyet foglalt Will-lel szemben. – Kiérdemelted ezt a
jogot, és mire i végzünk, talán sokkal karcosabb
nevekkel fogsz illetni minket.
– Ezt hogy érted? – néze rá gyanakodva Will.
Moray közben visszatért, és Willről a társaira
pillanto .
– Lemaradtam valamiről? Fele ébb savanyúnak
tűntök.
– Az i ú Will teljesen jogosan szeretné megtudni,
mit akarunk tőle – felelte Balmyle –, mivel semmit nem
tud arról, hogy miért híva uk ide. Éppen bele akartunk
kezdeni, amikor visszaértél.
– Ó! Akkor csak kezdjétek, amíg meghozzák az ételt.
Én majd hallgatok, és időnként mordulok egyet, nehogy
azt higgyétek, elaludtam. – Azzal keresztbe fonta a
karját, és némi fészkelődés után kényelmesen
elhelyezkede a székén. Ez volt az első eset, hogy Will a
püspöki öltözékében lá a de Morayt, fegyver és páncél
nélkül, és meglepve tapasztalta, hogy a püspök nem is
olyan nagy és testes, mint gondolta. Persze a válla széles
volt, a hasa viszont lapos, a melle pedig izmos – úgy
tűnt, éppen a legjobb harcos formájában van.
– Nos – szólalt meg halkan az érsek –, akkor
elkezdhetjük?
Ám amint felte e a kérdést, kitárult az ajtó, és
szolgálók vonultak be a helyiségbe nehéz, étellel és
itallal megrako tálcákat cipelve.
– Ez gyors volt – jegyezte meg Balmyle, de Moray
pedig felmordult.
Az étel bőséges volt és meleg, kifogástalan vacsorát
szolgáltak fel a délután közepén; a ropogós kenyeret
frissen sütö ék, a sört a katedrális saját pincéjében
főzték, amely már évtizedek óta üzemelt, miközben a
homlokzat és a tető elkészülésére vártak. Will ropogósra
sült malachúst eve , majd friss szedret és málnát, hozzá
erős, gazdag ízű kecskesajtot. Nem fogta vissza magát,
mert lá a, hogy asztaltársai is ugyanolyan mohón vetik
magukat az ételre. Lamberton szintén malachúst
választo , míg de Moray egy almával és kenyérrel töltö
kacsával küzdö . Balmyle – talán idős kora mia –
lassabban eve , válogato a friss gyümölcsök közö ,
csipege e a kenyeret és a sajtot, és csak a külön neki
hozo tejet i a, míg a többiek sört fogyaszto ak.
Az érseknek tarto legtovább az étkezés, de végül ő
is eltolta maga elől a fatányért, és miután felmérte, hogy
a többiek már végeztek, szólt az intézőnek, hogy
takarítsák le az asztalt. Az intéző inte a szolgálóknak,
akik pillanatokon belül végeztek. Végül letörölték az
asztalt egy tiszta ruhával, és a négy férfi ismét magára
maradt.
A távozó szerzetesek után egy pillanatig még csend
uralkodo a helyiségben. Lamberton érsek kényelmesen
hátradőlt, a szájához emelte a korsóját, bár nem ivo
sokat. Végül Willre néze .
– Kezdjük hát. Will, nemrég azt mondtad, esküt
te él, hogy semmilyen király elő nem hajtasz térdet,
igaz?
Will a homlokát ráncolta, nem tudta, mire megy ki a
játék.
– Így van.
– És kinek te ed azt az esküt?
– A nagymesterünknek. Akkor tizennyolc éves
voltam, és több mint két tucat éve aszerint is élek.
Az érsek bólinto .
– Bocsásd meg a kérdéseimet, de hidd el, nincs
bennük semmi elítélő szándék. Kinek a nevében te ed
azt az esküt?
– Isten nevében.
– E ől függetlenül gondoltam, hiszen minden eskü
Isten nevében hangzik el.
– Rendünk nagymestere, a Templom lovagja
nevében.
– Értem. És rajta keresztül a pápa nevében, ugye?
 Will erre csak apró bólintással felelt.
– Számíto ál rá valaha, hogy ilyesmi történhet?
Hogy a rendedet felelősségre vonják, a tagjait pedig
kitagadják? – Felnéze , hogy lássa Will reakcióját.
– Nem, nagyuram. – Will próbált kifejezéstelen
arccal válaszolni. – Ez a gondolat soha nem fordult meg
a fejemben.
– Miért nem?
Will lassan, nyugodt hangon beszélt, de az asztal
ala ökölbe szoríto kezének körmei a tenyerébe
mélyedtek.
– Mert egészen addig a pillanatig, amikor ennek a
szentségtörő gyalázatnak az ötlete kiáramlo a
szennycsatornákból, ami a francia király talpnyalóinál az
agyvelőt helye esíti, ilyen gondolatot még csak
lehetségesnek sem tarto unk. Rendünk majdnem
kétszáz évig volt az anyaszentegyház bajnoka. Mi
alko uk a szentföldi keresztény jelenlét gerincét, és soha
nem inogtunk meg kötelességünk teljesítésében. A
múltunk szeplőtlen, hírnevünk és
megvesztegethetetlenségünk megkérdőjelezhetetlen. Ám
úgy tűnik, túl erőssé, túl hatalmassá, túl gazdaggá
váltunk… túl nagy célpon á, amit egy Capet Fülöphöz
hasonló kapzsi dögevő nem szalaszthato el. – Arra
gondolt, hogy talán túl messzire ment, de a másik három
nem próbálta félbeszakítani, ezért folyta a. – Először
igyekeze behatolni a soraink közé, mert azt gondolta,
úgy hozzáférhet a kincstárunkhoz. Tudjátok, mi az a
„fekete golyó”?
Lamberton bólinto .
 – Egy titkos szavazás. A fehér golyó elfogadást, a
fekete visszautasítást jelent. Már egyetlen fekete golyó is
dönthet.
– Pontosan, nagyuram. Capet jellemét és erkölcsét
ugyanolyan tüzetes vizsgálat alá ve ük, mint az összes
többi jelöltét. O voltam, amikor a Tanács szavazo róla.
Nyolc fekete a tizenegyből, vagyis el le utasítva. –
Elfintorodo . – Ismerek egy bölcs hölgyet, aki a történet
hallatán azt mondta, abban a pillanatban dőlt el a rend
sorsa. Azt mondta, a templomosokkal nyolc fekete golyó
végze .
– Könnyen lehet, hogy igaza volt – bólinto Balmyle
atya. – Ki volt ez a nő?
– Saint-Valéry bárónő, akinek a férje szintén Fülöp
mohósága és árulása mia halt meg.
Lamberton érsek megköszörülte a torkát.
– Vagyis az egész terv kiötlőjének Fülöpöt tartod? És
mi van a pápával?
Most sértő leszek, gondolta Will, és megtornázta a a
vállát.
– Mi lenne vele? Mit mondhatnék nektek, az egyház
hercegeinek, amivel kifejezném a megvetést és lenézést,
amit egy olyan ember iránt érzek, aki gyáván
meghunyászkodik egy nem keresztény király szándékos
rosszakarata elő , és megengedi neki, hogy végrehajtson
egy ilyen égbekiáltó ocsmányságot? Az áldo Kelemen
úgy ingadozik, mint egy felfújt tömlő a szélben. Minden
órában változtatja a véleményét. Ráadásul ráuszíto a az
Inkvizíciót a rendemre, hogy kicsikarja a vallomást egy
pápagyilkos, Nogaret vádjai alapján. Azt kérditek, mi
van a pápával? Nos, szégyent hozo a hitére és a
posztjára, egy ambiciózus szörnyeteg gerinctelen
bűntársává vált, akitől re eg, mert azt hiszi, bármikor
darabokra szaggathatja őt… és ebben igaza is van. Capet
már megölt egy pápát, aki csalódást okozo neki, talán
ke őt is. És harmadszor sem fog habozni, ha úgy véli,
Istentől kapo joga van hozzá.
– Tőlem nem fogsz ellenvéleményt hallani – mondta
az érsek –, de jelen pillanatban nem Capet Fülöp a
legfőbb problémánk. Most inkább maradjunk az
esküdnél, és persze a többiekénél. Azt hallo am,
felmente ed az embereidet a szüzességi fogadalmuk
alól. – Will bólinto , Lamberton pedig a gyűrűjét
tekergetve figyelte őt. – És ezt kinek a felhatalmazásából
te ed?
– Sajátomból, mint Skócia mestere.
– Olyan nagy lenne a hatalmad?
– Természetesen. Megbízo nagymester vagyok, és
amíg de Molay nagymesterünket el nem engedik és fel
nem mentik, teljes felelősséget gyakorlok a rám bízo
hi estvérek fölö . Nem hirtelen elhatározásból hoztam
ezt a döntést, és nem is könnyű szívvel.
– Ezt nem is hi em, de elmondanád, mi volt az oka?
Kissé szélsőséges döntésnek tűnik felmenteni egy egész
rendet egy szent fogadalom alól.
– Bocsáss meg, hogy ellentmondok, nagyuram, de
most egy egykor hírneves rend utolsó túlélőiről
beszélünk. A házasulandó korú férfiak felmentésével
megteremte em a lehetőséget, vagy legalábbis a
reményt arra, hogy a rend túlélje a mi halálunkat.
 – Nem furcsa egy kissé? – kérdezte Balmyle.
David de Moray némán ült, tekintete egyik arcról a
másikra villant.
Will az egykori kancellárra néze , és aprót biccente .
– Talán az, Nicholas atya, de a másik lehetőség,
nevezetesen, hogy semmit sem teszünk, a rend előre
elrendelt halálát jelente e volna. Ezért megragadtam a
lehetőséget, hogy kiegyenlítsem az esélyeket.
– Értem. Vagyis most vannak nők Arranon? Férjeze
nők?
– Van néhány, és gyermekek is.
– Mondd csak – szólt közben Lamberton –, jelenleg
kinek tartoztok engedelmességgel?
– Nem Kelemen pápának. Továbbra is de Molay
nagymesternek, bár jelenleg ismeretlen helyen, egy
börtönben szenved. Melle e pedig közvetlenül Istennek.
Lamberton érsek az alkarjára támaszkodva
előrehajolt, és megdörzsölte nagy, csontos orrát, majd
újra felegyenesede .
– Eljuto hozzám a hír, hogy francia zsoldosok
vannak Arranon. Sir Edward Bruce nagymértékben
támaszkodik rájuk.
– Valóban? Nos, nagyuram, előbb vagy utóbb ki
kelle derülnie.
– Igen, és örülök neki, hogy ilyen sokáig tarto . Az
azonban még jobban meglep, hogy egyetlen hír, egyetlen
jelentés sem szól templomosokról. Egy sem. Ezért
fogadd őszinte elismerésemet.
 – Köszönöm, nagyuram. Öt teljes év múlt el azóta,
hogy valaki még felismerhe e volna bennünk a
templomost. Most már csak egyszerű szigetlakók
vagyunk, francia zsoldosok, akiket elég közel tartanak
ahhoz, hogy hasznukat vehessék, ugyanakkor elég távol
is vannak, hogy ne jelentsenek fenyegetést egyetlen
becsületes skótra sem. – Elhallgato , mert eszébe juto
valami, amit már korábban is megemlíthete volna. –
Moray püspök beszélt a hamarosan összehívandó
gyűlésről?
– Természetesen beszélt, és éppen ezért vagyok i .
Óvatosan kell megterveznünk, mert az esemény sokkal
nagyobb fontossággal bír, mint azt Davie gondolta,
amikor a te jóindulatodból megte e az előkészületeket.
Will elfordult a székében és de Morayre néze , ám a
felföldi püspök csak megvonta a vállát és legyinte ,
mintha azt mondaná: „Honnan tudha am volna?” Will
újra az érsekre néze .
– Hogy lehet még annál is fontosabb? Érzékeltem az
ügy sürgősségét már akkor is. A király szüksége
mindennél fontosabb.
Lamberton bólinto .
– Valóban, de a gyűlés a közelmúltban még nagyobb
jelentőséget kapo . – Kihúzta magát, elsimíto a
reverendája ráncait, és egyik kezét lapos hasára szorítva
egyenesen Will szemébe néze . – Mindent Davie-től
tudok rólad, Will Sinclair, és bár tetsze , amit hallo am,
úgy gondoltam, saját szememmel kell látnom téged,
hogy személyesen is ítéletet mondhassak.
Will az érsek mosolytalan arcát nézte, nem egészen
tudta, miként kellene erre reagálnia, végül bólinto .
É
 – És átmentem az ellenőrzésen, érsek uram?
Ismét felragyogo az a sugárzó mosoly.
– Ha arra vagy kíváncsi, i senki nem szavazna
fekete golyóval.
– Akkor… – Will megvakarta az arcát. – Most már
megtudhatom, mi ez az egész?
A mosoly elhalványult, komor kifejezés költözö a
helyére.
– Igen, nem húzom tovább az időt. Politikáról van
szó, a küzdelemről az emberek lelkéért és
szabadságáért… ezek nagyon komoly dolgok, Will.
Amikor idejö él Skóciába, fel sem merült, hogy
megtagadjuk tőled a menedéket. Ám Moray püspök
elmondta neked, milyen aggodalmaink vannak az i eni
jelenlétetekkel kapcsolatosan… beszélt a Robert király
elleni pápai rendeletről, valamint arról, milyen
nehézségeket okozhat, ha Franciaország királya, és
ezáltal a pápa tudomást szerez a hollétetekről. Te pedig
példás hatékonysággal háríto ad el a problémákat,
mindenki megelégedésére, úgyhogy erre nem is érdemes
több szót vesztegetni.
– Végighallga am a szentatyáról megfogalmazo
mondataidat, és azt kell mondanom, egyetlen dologtól
eltekintve egyezik a véleményünk. Egyetlen nagyon
fontos dologtól. Mint ennek a birodalomnak a prímása,
elsősorban az ország népének tartozom felelősséggel.
Amint a skót királyt kiátkozzák, akkor egész Skóciát is
vele együ . Ha ezt a kiátkozást megerősítik, akkor az
egész ország vele együ pusztul el. Senki nem
részesülhet a szentségekben, aki nem utasítja el azonnal
Robert királyságát, és sokan lesznek, akik ezt
megteszik… néhányan mert a halhatatlan lelküket féltik,
mások irigységből vagy féltékenységből, saját céljaik
érdekében. És ha ez megtörténik, Skócia elbukik. –
Hangja elhalkult. – Elképzelhetetlennek tűnik, bár a
fenyegetés nagyon is valódi, és napról napra
határozo abbá válik.
Will komoran ült. Hallo a ezt már korábban is, de
soha nem ilyen nyersen és szenvedélyesen. Felemelte a
kezét, hogy szót kérjen.
– Bocsáss meg, érsek uram, de a tiltás most
érvényben van? Tudom, hogy felfüggeszte ék, de
valójában alkalmazzák?
Lamberton nagyot sóhajto , és Will visszatarto a a
lélegzetét, amíg az érsek válaszára várt.
– A tiltás valóban létezik, de nincs felfüggesztve…
vagyis ténylegesen nincs. Az ügy jelenleg kánoni vita
tárgyát képezi, jómagam és Skócia vezető prelátusainak
indítványozására, akik közül a glasgow-i Wishart
hozzám hasonlóan az angolok fogságában van. De
Robert Wishart öreg, beteg ember, nincs neki sok hátra…
– Mielő folyta a, keresztet vete . – A vita már a vége
felé jár. Nicholas atya többet tud mondani erről, mivel
most, hogy én korlátozva vagyok, jórészt ő képvisel
minket a pápa és a kúria elő . Ő és az arbroath-i de
Linton atya közösen vállalnak felelősséget az ügyünkért
Nicholas?
Az egykori kancellár mély torokhangon felmordult,
és átve e a szót Lambertontól. Zengő hangja komor volt,
szavai tisztán és érthetően csendültek.
– Az eredeti kiátkozás gyilkosság mia történt…
amit súlyosbíto , hogy egy templomban, a főoltár
lépcsőjén köve ék el. A szándék és a vétkesség kérdése
azonban mindig is nyito maradt. A vádak Bruce
ellenségeitől érkeztek, annak az embernek, John
Comynnak, Badenoch földesurának a rokonaitól, akit
állítólag megölt. Mint tudod, Sir William, a Comyn-ház
hat évvel ezelő nagyon erős volt, sokkal erősebb, mint
Bruce háza, és nagyon jó kapcsolatokkal rendelkeze .
Több püspök is volt a családban, akik hivatalos
minőségben is hozzászóltak a Rómába küldö
vádakhoz. Nagyon gyorsan léptek, még a legnagyobb
zűrzavarban megfogalmazták a vádjaikat. Azt állíto ák,
Bruce fellázadt az igazi király, John Balliol ellen.
– Ez persze képtelenség, hiszen John Balliolt addigra
lemonda ák, és elutazo Franciaországba, hogy Fülöp
király védelme alá helyezze magát. Az igazság az volt,
hogy nekik is körülbelül ugyanolyan megalapozo
igényük lehete a trónra, mint Bruce-nak. Akárhogy is, a
pontifex hallgato rájuk. A rendelet megszülete , és mi
azonnal vitába szálltunk vele, méghozzá nem kis
befolyással. Minket is meghallga ak, ha nem is maga a
pápa, de néhány neves bíborosa. A vita azóta is tart, és a
skóciai egyház így folytathatja misszióját.
– Bocsáss meg, Nicholas atya, ha tudatlannak tűnök,
de mindez azelő történt, hogy én Skóciába érkeztem.
Milyen alapon tudnátok törvényesen vitába szállni a
pápa rendelkezésével?
Balmyle újból mordult egyet, és kis híján
elmosolyodo .
– Jó kérdés, Sir William. Mindenekelő az erkölcs és
a szokásjog alapján. Persze a teológia is szerepet kap, de
a közembereknek az üres, ködös és érthetetlen frázis.
Már a kezdet kezdetén úgy döntö ünk, a szokásjoggal
fogjuk védeni az igazunkat. William?
Lamberton már készen állt a folytatásra.
– A szándék és a bűnösség Vörös John Comyn
megölésénél. A védelmünk ezekre az elemekre épült,
illetve az ezeket körülvevő kételyekre. Afelől nincs
kétség, hogy a gyilkosság megtörtént. Viszont abban már
lehet kételkedni, hogy Robert király volt a gyilkos. Ugye
te nem ismerted John Comynt? – Will a fejét rázta. –
Sejte em. Mert ha egyszer is találkoztál volna vele, ezt
most nem kellene elmondanom. Ő egy… minden
tekintetben nehéz ember volt, nem volt könnyű
kedvelni, és nem volt könnyű bánni vele. Arrogáns volt,
de a nemesek közö ki nem az? Ő azonban önfejű is, tele
dühös büszkeséggel és önhi séggel, ambíciókkal, és
azzal a szent meggyőződéssel, hogy ő lesz a skótok
királya. Később azonban fény derült az ármánykodására,
ami csaknem Bruce életébe került. Szerencsére Bruce-t
figyelmezte e egy angol barátja, alig sikerült
megmenekülnie a lanercosti rendházból, ahol Edward el
akarta fogni. Nem sokkal hagyta maga mögö kivégzőit,
és Dumfriestől délre kelt át a határon, ahol kérdőre
vonta John Comynt, az árulása bizonyítékával. Ismered a
történetet?
– Nem, még nem hallo am.
– Értem. Nos, mint bizonyára tudod, akkoriban ők
ke en megosztva birtokolták a Birodalom Őrzője címet.
Írásban szerződést kötö ek, hogy védeni fogják a
birodalmat Edward igényeivel szemben. A paktumból
mindössze két példány készült, mindegyikük elte
egyet, amit a másik aláírt. Ám amikor Bruce-t a
lanecrosti apátságba híva ák, figyelmezte ék, hogy
Edwardnál van az általa aláírt példány. Azt pedig csak
Comyntól kapha a meg, nyilvánvalóan azzal a céllal,
hogy előidézze Bruce halálát, mert Comyn nagyon jól
ismerte a Plantagenet vérmérsékletet. A lényeg, hogy a
két Őrző Dumfriesban találkozo , mindke en dühösek
voltak és megijedtek a történtek mia , és bementek a
templomba, hogy négyszemközt beszéljenek…
– Nem tudjuk pontosan, mi történt ke ejük közö ,
mivel nem voltak jelen tanúk, de elszabadultak az
indulatok, ütések csa antak, és Bruce támolyogva és
zaklato an jö ki a templomból, ahol csatlakozo a
társaihoz. Innen már vannak tanúink, akik megesküdtek,
hogy azt mondta: a ól fél, talán megölte Comynt. Félt,
hogy talán megölte. Ezen a ponton Bruce egyik
támogatója azt kiálto a: „Lehet? Akkor legyünk biztosak
benne!”, és kihúzo karddal berohant a templomba.
Amikor a többiek utánamentek, véres pengével állt
Comyn hol este fölö .
Az érsek elhallgato , tekintete elkalandozo , aztán
megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani.
– Ami azután történt, az közismert. Bruce-t elvi ék a
saját emberei, és mire összeszedte magát, lá a, hogy a
kocka el van vetve. Elfoglalta Dumfries várát, kiűzte a
városból a Comynokat, és magához ragadta a hatalmat.
– Wishart püspökkel nem sokkal később hallo uk a
történetet, és a kötelességünk, bármennyire is
kellemetlen, egyértelmű volt. A skótok rangidős
püspökeiként ránk hárult a feladat, hogy alaposan
kivizsgáljuk az ügyet, kiderítsük, mi történt valójában, és
nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy erős kételyek
merülhetnek fel Carrick gró ának bűnösségét illetően.
Zűrzavaros időszak volt az, maga a birodalom sorsa
forgo kockán, mert tudtuk, hogy Plantagenet Edward
azonnal megindul, amint hírt kap a történtekről. Skócia
trónját gazdátlannak fogja nyilvánítani, és az országot
saját uralma alá vonja. Akkor döntö ünk úgy, hogy az
egyetlen járható út, ha támogatjuk Carrick gró át,
továbbá gondoskodunk róla, hogy ő legyen a királyunk,
mégpedig az anyaszentegyház áldásával. Éppen
végeztünk a vizsgála al, már meg is érkeze a
kiátkozásról szóló rendelet, ám mi addigra elkészültünk
saját ellenérveinkkel, és a vita megkezdődö .
– És most?
– Nos, igen. Most… az elmúlt három hónapban sok
támogatást kaptunk Rómában. Saját o ani püspökeink,
köztük a nagybátyád, William Sinclair, Dunkeld
püspöke rendet vágtak az ügyet körülvevő állítások és
cáfolatok, egyértelmű hazugságok és ködös igazságok
erdejében, és biztosak benne, hogy néhány hónapon
belül számunkra kedvező ítélet születik.
– Ez nagyszerű! – Will oldalra pillanto , a
kiismerhetetlen arckifejezéssel hallgató Moray püspökre,
majd újra Lambertonra. – De mi köze ennek hozzám és a
templomosaimhoz?
– Látszólag semmi, de nekünk is vannak
templomosaink Skóciában, és nekik fogalmuk sincs a te
i létedről. Ezek a skót templomosok önmagukban
jelentenek problémát.
– Úgy érted, szégyent hozhatnak rátok, akárcsak mi.
– A lehetőség fennáll, mert mint te is tudod,
Kelemen pápa a templomosok elfogására szólíto fel
mindenhol.
– Ez várható volt.
– Tudom. Ami nem volt várható, az Robert király
makacs húzódozása, ugyanis ő nem akarja felszámolni a
rendet i , Skóciában. Ebben a kérdésben nagyon makacs,
és bár tökéletesen megértem az álláspontját, egyre
jobban féltjük ügyünk állását a pápánál. Ha Kelemen,
illetve Fülöp ellenszegülést gyanítanak a király részéről
a templomos kérdésben, akkor talán nem fogja úgy
érezni, hogy engedjen nekünk a kiátkozás ügyében.
– A király biztosan látja ennek veszélyét.
– Látja. Viszont a skót templomosok töretlen
támogatását élvezi, és bár kevesen vannak, legalábbis a
harcos lovagok, nem akarja megtagadni őket. És az a
tény, hogy az engedetlenség megtorlásával olyan
emberek fenyegetőznek, akik mit sem tudnak a
Skóciában folyó dolgokról, csak még csökönyösebbé
teszi. Ahogy errefelé mondják, ennek egyszer meg fogja
inni a levét.
– Tehát erről van szó. – Will felállt és nyújtózkodo ,
hogy kilazítson egy csomót a gerince tövében. –
Bocsássatok meg. Bármeddig képes vagyok lovagolni, de
a faszék egészen más élmény. Moray püspök, te még
egyetlen szót sem szóltál.
Moray felnéze rá és elvigyorodo .
– Majd beszélek, ha ti végeztetek. És ne feledd, én
ezt már évek óta tudom. Neked újak ezek az
információk, én viszont megtehetem, hogy csak ülök i
és elmerülök saját gondolataimban.
 – Igen, efelől semmi kétségem. Tehát visszajuto unk
oda, amit mondtál, érsek uram… hogy ez az ügy most
sokkal fontosabb, mint korábban. A miértet már látom,
de a hogyant még nem. Mit kellene most cselekednem?
Az elége rönkök Will háta mögö összeroskadtak,
füst és szikrák csaptak fel a kandallóból, Lamberton
tekintete odavillant.
– Úgy – mutato a tűzre.
Will megfordult, hogy lássa, mire mutat.
– Tessék?
– Amikor bejö él, azok a rönkök még kemény
fahasábok voltak, most pedig már csak izzó
hamukupacok. – Elmosolyodo – Te is ugyanezt te ed
az arrani embereiddel.
Will Lambertonról Balmyle-ra néze .
– Bocsáss meg, nagyuram, de még mindig nem
értem a lényeget.
– Pedig nagyon egyszerű, Will. Azt akarjuk, hogy
segíts eltüntetni a skót templomosokat, ahogy Arranon
is te ed. Ezt mi nem tudjuk megtenni, nincs meg az a
hatalmunk, amivel te i mesterként rendelkezel. Ezért
kiemelt jelentőségű az a gyűlés. Eredetileg az volt a célja,
hogy a skót lovagok józan eszére hasson, hogy biztosítsa
őket arról, nincsenek egyedül. Most már azonban a
király sorsa, az egész birodalom sorsa múlik rajta.
– Hm. Ha jól sejtem, a templomosaitok szakállt és
tonzúrát viselnek.
– Egytől egyig. És fekete-fehér zászló ala
lovagolnak, dacosan, mert tudják, hogy egyedül
vannak… vagy legalábbis azt gondolják. Kérkednek a
templomos címerekkel… ékszereknek nevezik… és az
egyenlő szárú keresz el. A szentföldi hadjáratok vörös
keresztjét ugyan már nem viselik, de büszkék rá, hogy
annak látják őket, amik valójában.
– És ez nektek nem jó. Értem… – Egy pillanatig
gondolkodo . – Akkor válaszoljatok valamire. Ha
sikerülne elérni, amit akartok, mi lenne a skót
lovagokkal?
Most Lamberton ráncolta a homlokát, tekintete két
társára villant.
– Mi lenne? Semmi nem lenne. Ugyanazt csinálnák
tovább, csak láthatatlanul… vagy legalábbis
észrevétlenül. Ennyi.
– De az emberek már templomosként ismerik őket.
– Igen, azonban az emberek gyorsan felejtenek. Ha
megváltoztatják a külsejüket, egy éven belül senkit nem
fog érdekelni, mik voltak régebben. És ők maguk sem
fognak beszélni róla, ha jól sejtem.
Will komoran elmosolyodo .
– Nem, nem fognak, efelől nyugodt lehetsz. Azok az
emberek templomosok, hűséget és titoktartást esküdtek.
– Akkor segítesz nekünk? Saját közösséged létszáma
is megnőne, talán jelentős mértékben. Mi pedig az
adósod lennénk.
– Nem érdekem adósokat gyűjteni, a közösség
létszámának növelése sem szükséges. – Will
elgondolkodva visszaült a székére. A többiek vártak, őt
figyelték, míg végül kihúzta magát és felemelte az ujját.
– Bár egy quid pro quoban megegyezhetünk.
 – Quid pro quo miről? – Nicholas atya te e fel a
kérdést, és Will közvetlenül neki válaszolt.
– Segítség tőletek, cserébe az én segítségemért. – Will
maga is alig hi e el, hogy el fogja mondani, amit gondol,
mert a döntés csak most alakult ki benne, mégpedig az
alapján, amit Jessie Randolph mondo Davie Moray
segítségéről. – Van kapcsolatotok Genovában?
– Nekem van o egy barátom – felelte Lamberton. –
Az o ani érsek, Giacomo Bellini. Ugyanabban a
papneveldében tanultunk Rómában, azóta is tartjuk a
kapcsolatot a nagy távolság ellenére. Ő az egyik legfőbb
szövetségesünk a kúriában. Mi dolgod Genovában?
– O vannak a világ legjobb hajógyárai, nagyuram,
és eddig ők építe ék a hajókat a templomos flo a
számára. Hajókra van szükségem, de semmit nem tudok
a vásárlásról, így kell találnom o egy közvetítőt, aki
képvisel. Egy becsületes közvetítőt, amit ilyen
távolságból nem lenne könnyű találni. Arra gondoltam,
talán segíthetnétek, mivel rendelkeztek kapcsolatokkal a
keresztény államokban.
Lamberton az ajkába harapo , láthatóan nem érte e.
– Templomos gályákra van szükséged?
– Nem, nem gályákra. Kereskedőhajókra. Erős
építésű, masszív hajókra, a legjobbakra, és minél előbb.
Lehet, hogy a genovaiaknak meg kell őket építeniük, és
ez időbe kerül, márpedig az nekem nincs. Másrészt
viszont elképzelhető, hogy állnak rendelkezésre hajók,
várják, hogy a templomosok megvásárolják őket, de a
rend már nem létezik. Ezt kell kiderítenem. – Will
végignéze a három férfin. – Nemsokára elhagyom
Arrant az embereimmel, biztonságba viszem őket, ami a
ti aggodalmaitoknak is véget vet.
– Elhagyjátok Arrant? – Lamberton láthatóan
meghökkent. – De o biztonságban vagytok, Sir William.
– Tudom, nagyuram, viszont veszélyt jelentünk
rátok és Robert királyra. Ezért elmegyünk.
– Hiszen nincs hová… a keresztény világban nincs
számotokra biztonságos hely!
– Ez igaz. Én mégis tudok egy helyet, nagyuram.
Egy helyet, ahol biztonságban leszünk, és becsüle el
élhetjük az életünket. – De Morayre pillanto , aki
meglepe en néze vissza rá. – Moray püspök tudja,
miről beszélek, mert már volt róla szó köztünk. Sajnos
nem beszélhet róla nektek, mert esküt te .
Az érsek mutatóujjával megvakarta csontos
orrnyergét, és összehúzo szemmel nézte Willt; ujja
végül megpihent az orra hegyén, enyhén összelapítva a
méretes szaglószervet.
– És ha én ugyanilyen esküt tennék, engem is
beavatnál a bizalmadba, mint Davie-t?
Will bólinto .
– Örömmel, és Nicholas atyát szintén, ha ő is
megesküszik a hallgatásra.
– Nos, ez esetben fogadd el az enyémet, a testvéreim
a tanúim.
– És az enyémet is – te e hozzá Nicholas atya. – Bár
fogalmam sincs róla, merre lehet ez a te menedéked.
Will egyik férfiról a másikra néze , aztán elmesélte
Merica történetét, és azt is, hogyan indult el a
tengernagy a felkutatására. Mindvégig feszülten
figyeltek, miközben felidézte a visszatérő tengerészek
által elmondo történeteket. Amikor befejezte, senki sem
szólalt meg, mindenki a gondolataiba merült, és mint
általában, most is Lamberton törte meg a csendet.
– Bölcs voltál, hogy megeske él minket a
hallgatásra. Ez a hely, amiről beszélsz, ez a hatalmas föld
hosszú par al és különféle éghajlatokkal lehet, hogy egy
teljesen új világ. Ha ennek a híre kitudódna, véres
háborúk indulnának a megszerzéséért. – Egy ideig ismét
csendben maradt, aztán hozzáte e: – De hogyan fogod
megőrizni a titkot, ha már elmentél?
Will elmosolyodo .
– Senkit nem hagyunk hátra, aki beszélhetne róla. A
közösségünk magával viszi a titkot. Az emberek
találgatni fognak, hová tűntünk el, de hármótok
kivételével senki sem fogja tudni.
– És a király?
– A királynak rengeteg dolga van, helyrehozni az
ország ügyeit és erős birodalmat építeni, nem kell még
ezzel is terhelni. A távozásunk után elmondhatjátok
neki, ha szükségesnek érzitek. Akkor már senki nem tud
megtalálni minket, biztonságban leszünk. A titoktartás
viszont akkor is ugyanolyan fontos lesz, mint most. A
tudás versenyt indítana a föld megtalálásáért, és
kitörhetnének az előbb említe háborúk.
– Hm. Mit gondolsz, visszatérsz valaha?
Will bólinto .
– Szinte biztosan. Az embereim már voltak o és
visszajö ek segítségért. Nem kétséges, hogy valamikor a
jövőben mi is visszatérünk.
– És ide jö ök vissza?
– Skóciába? Majdnem bizonyosan. – Will mosolya
kiszélesede . – Szerintetek vissza akarunk térni Fülöp
Franciaországába, hogy felébresszük a mohóságát? –
Megrázta a fejét. – Ide jövünk, hogy információt
szerezzünk rendünk sorsáról. Ha Isten ránk mosolyog,
Robert király addigra biztosan ül majd a trónján, és
hivatalosan is küldhet vissza velünk képviselőket. Ki
tudja? Mire erre sor kerül, addigra már biztosan
megvetjük a lábunkat új o honunkban.
– Mikor indultok?
Moray püspök most először kapcsolódo be a
beszélgetésbe. Will megvonta a vállát.
– Amint meglesznek az új hajóink. A mostaniak túl
régiek és elhasználtak az elő ünk álló utazáshoz. A
visszatérő hajó alig élte túl az óceáni viharokat, és én
nem akarok ilyen kockázatot vállalni az átkelésnél.
Balmyle megköszörülte a torkát.
– Van pénzed az új hajókra?
– Van. Magunkkal hoztuk a kincstárunkat La
Rochelle-ből, hogy megmentsük Fülöp mohó markától.
Van elég pénzünk. – Úgy döntö , Jessica Randolph
ajánlatáról inkább nem beszél.
Lamberton magában tűnődve inga a a fejét, mintha
azon gondolkodna, mennyibe kerülhetnek a hajók.
Végül határozo an bólinto .
– Azonnal futárt küldök Bellini érseknek, de előbb
tudnunk kell, hány hajóra lesz szükséged.
 – Legalább négyre, ám ha megengedhetjük, akkor
hatra. Jelenleg ez a cél. Az árról a leghalványabb
fogalmam sincs, ezért először azt kell megtudnunk,
mennyibe kerül a legjobb hajó, és milyen választási
lehetőségeink vannak. Ha ezt megtudjuk, szétoszthatjuk
a pénzt a hajókra.
– Minden vagyonotok rá fog menni.
– Könnyen lehet. – Will ismét elmosolyodo , mert
eszébe juto , hogyan nevezte Jessie Randolph a helyet. –
A mi új, vad földünkön nem lesz szükségünk pénzre. Az
o ani emberek állítólag egyáltalán nem használják.
Amijük van, azzal üzletelnek azért cserébe, ami kell
nekik, de az ezüstöt és az aranyat nem ismerik. Tehát
nem baj, ha anélkül megyünk.
– Nem tudnád i , Skóciában megvenni a hajóidat?
Aberdeenben nagyszerű hajóácsaink vannak, akik szép,
nagy hajókat építenek.
– Valóban, Balmyle atya, csakhogy azok helyi
vizekre valók, a keresztény világ tengereire. Nekem
olyan helyre kell elmennem, ahol eddig még csak négy
hajó járt. A genovaiak több mint egy évszázada, a
templomosok tengerre szállása óta építenek olyan
hajókat, amilyenekre nekem szükségem van.
– Legyen hát – határozo Lamberton. – Ma éjjel írok
Giacomónak, és Leimből gyors hajón küldöm el neki a
levelet. A futárom megvárja a választ, és azonnal
elhozza nekem. A jövő hónap végéig birtokában leszel a
szükséges információknak. – Határozo an bólinto . –
Most pedig térjünk vissza a skót templomosainkhoz. Mi
tanácsolnál?
 – Több dolgot is. – Will sokáig gondolkodo ,
érzékelte, hogy mind a hárman őt nézik. – Sok a
tennivaló, de egyik sem túl bonyolult. Mindössze idő
kell hozzá, és az idő az arrani gyűlésünk után kezd telni.
Bizonyos értelemben szerencsésnek mondhatjuk
magunkat, mivel az Arranra hívandó hi estvérek már
törvényen kívülinek tekintik magukat, és nem
számítanak rá, hogy szerveze templomos közösségre
bukkannak. Ha megértik a változásokat, például a
jellegzetes szakáll és a többi ismertetőjel mellőzését,
csatlakozni fognak hozzánk, ha másért nem, mert
engedelmességgel tartoznak nekem, a mesterüknek. A
problémának ez a része nem aggaszt. Minden
kívánságotok teljesülni fog, amint összeül a
káptalangyűlés. Onnantól a templomosok eltűnése
Skóciából egyszerű és zökkenőmentes folyamat lesz…
– Mégis gondterheltnek tűnsz – jegyezte meg
Lamberton. – Miért?
– Mert a jövőjük mia aggódom. Ha mi elmegyünk
Arranról, ezek a skót lovagok ismét magukra maradnak.
Magammal nem vihetem őket, ahhoz túl sokan vannak.
A túlélésük viszont i sem biztosíto , kivéve, ha
megadjátok azt a támogatást, amit kérek tőletek. Először
is, miért foglalkoztatja annyira Robert királyt ezeknek a
hi estvéreknek a sorsa?
– Mert felelősséget érez irántuk, amit ki is
érdemeltek. Hűségesen támoga ák, amit nem akar azzal
jutalmazni, hogy törvényen kívülivé nyilvánítja őket, és
nem is akarja elfogni őket holmi kívülállók parancsára,
legyenek azok egyházi emberek vagy mások.
– Mindannyian Bruce támogatói?
 – Kivétel nélkül. Akik a Comynokat támoga ák,
visszatértek Angliába a többi lovaggal, amikor az i eni
Templomos Rendet felszámolták. Akik maradtak, azok
mind Bruce pártján állnak, és a király ezt nem felejti el.
Will bólinto .
– És mi lesz azután, ha ezek a háborúk befejeződnek,
ha egyáltalán befejeződnek valaha? Mi lesz ezekkel az
emberekkel? Szegénységet fogadtak rendjük
szolgálatában, csakhogy ez a rend megszűnt létezni, és
vele a védelem is, amit biztosíto . Lovagként és
harcosként képtelenek lesznek gondoskodni magukról.
Lamberton felemelte a kezét.
– Eddig is elboldogultak. Mitől változna ez meg?
– Mert az idők is változnak, érsek uram. Ezeknek az
embereknek van páncéljuk, lovuk és fegyverük, de
mindent a rendtől kaptak. Mi történik, ha a lovak
elhullnak, a páncélok megrozsdásodnak, a fegyverek
kicsorbulnak? A rendházak, ahonnan pótolták őket, már
nem léteznek, újat venni pedig szegény emberek lévén
nem tudnak. Mi Arranon csak azért tudunk életben
maradni, mert La Rochelle-ből magunkkal hoztuk a
rendház vagyonát. A skót templomosaitok segítség
nélkül éhezni fognak. Most már értitek a problémámat?
– Igen, így már természetesen értjük. Mit javasolsz
hát?
– Egy megoldást, de mint mondtam, ehhez
szükséges a támogatásotok. Skócia mestereként
felszabadíthatom a skót templomosokat fogadalmaik
alól, legyen az a szüzesség és a szegénység, mivel a
szükség úgy kívánja, és morális érdekből. Ezek az
emberek azonban nem fogadják el könnyen az ilyen
alapvető változásokat, ezért arra kérlek benneteket,
segítsetek hatni a gondolkodásukra és a
lelkiismeretükre.
Lamberton Balmyle atyára néze , összevonta a
szemöldökét.
– Nem tudom, képes leszek-e erre – mondta végül. –
Kétlem, hogy van hozzá elég befolyásom. Mint azt
magad is megjegyezted, a templomosok a
nagymesterükre esküdtek fel, és rajta keresztül a pápára,
nem pedig egy félig eretneknek tarto érsekre.
– Bocsáss meg, érsek uram, de nem értek egyet. Te
Skócia prímása vagy, és ez skót ügy. Az érinte emberek
skótok, és a te érdeked, hogy elrejtsd őket más emberek
elől, akik a lovagok szabadságát arra használnák fel,
hogy ártsanak vele a királynak. Te a prímásodat, a
hatalmadat és a befolyásodat ebben a birodalomban arra
használtad fel, hogy Robert király ügye mellé állj a pápa
ellenében. Miért lennél hát tehetetlen ebben a
kérdésben? Talán kételkedsz az ügy erkölcsi
igazságában?
Az érsek kifejezéstelen tekinte el hallga a végig
Willt, majd lassan megcsóválta a fejét.
– Nem, Will, nem kételkedem. Mit kívánsz tőlem?
– Egy levelet tőled, mint prímástól, esetleg egy
küldö et, aki a nevedben beszél a gyűlésünkön, kifejezi
megértésedet és helyeslésedet az eskük visszavonásának
ügyében. A hivatalos elfogadását annak, hogy néha
drasztikus lépéseket kell tenni más, nagyobb
balszerencse megelőzésének érdekében. A tuda ól, hogy
a jövőben képesek lesznek gondoskodni magukról,
templomos követőid sokkal könnyebben elfogadják
majd az én változtatásaimat. Később erről már nem
fognak beszélni, hiszen templomosok, a ól tehát nem
kell félned, hogy a jövőben szégyent hoznak rád.
– Akkor maradjunk a küldö nél, mert én Angliában
leszek. Nicholas, megtennéd a kedvemért?
– Örömmel, érsek uram. Ez egy igaz ügy, tiszta
szívemből tudom tolmácsolni a beleegyezésedet.
– Köszönöm, öreg barátom. – Az érsek még jobban
kihúzta magát. – Tehát megállapodtunk. Mikor kerül sor
a gyűlésre?
– Amint meg tudjuk szervezni – felelte Will. –
Mennyi idő kell, hogy kapcsolatba lépj a király
embereivel? Adj egy listát azokról, akiket én keressek
meg, és amint visszaérek Arranra, gondoskodom a
dologról. – Morayhez fordult. – Davie, juto ál már
valamire?
– Igen, mindent elintéztem. Egy hónapon belül
készen állunk, a te részedet is beleértve. Elkészíte em a
listát, körülbelül húsz ember szerepel rajta. Hozzák a
fegyvernökeiket is. Tehát mától számítva egy hónap?
– Rendben, egy hónap. Brodick Hallban.
Lamberton összeütö e a tenyerét.
– Kiváló! Jól dolgoztunk, barátaim, és bizakodóan
várom a jövőt. Mindenben megegyeztünk? Szegény
Nicholasnak holnap messzire kell utaznia.
– Nekem még volna néhány kérdésem – mondta
Moray. – Főként Willhez, ha nem baj.
– Kérdezz csak – bólinto a lovag.
 – De Berenger barátod, a tengernagy még mindig
Arranon van?
– Többnyire igen. Most éppen Franciaországba
utazo , Aix-en-Provence-ba, híreket gyűjteni, de
nemsokára visszatér.
– Megbízol benne?
– Tökéletesen.
– Gondolom, tengernagyként is érti a dolgát.
– Minden kétséget kizáróan. Nincs nála jobb. Miért
kérded?
– Bocsásd meg a kérdezősködésem. Vannak hajóid
Arranon is, igaz?
– Időnként. A hajóink általában vízen vannak,
kereskednek, aztán hazatérnek. És vannak hadigályáink
is, mint tudod.
– Tudom, de most a kereskedőhajókra gondoltam.
Lamberton érsek és te egy Bellini érseknek küldendő
levélről beszéltetek, valamint az arra ado válaszról, és
említe ed, hogy nincs vesztegetni való időnk. Egy
hónap, mire megkapjuk az érsek válaszát, aztán el kell
döntened a következő lépést. – Szé árta a karját. – Vidd
te magad a levelet Genovába a tengernagyoddal és az
egyik hajóddal, és beszélj az érsekkel. Tudd meg első
kézből, mibe kerül egy új flo a, de Berenger pedig
tengerészként elintézheti a vételt. Hónapokat fogtok
megtakarítani.
Will oldalra fordult a székében, táto szájjal hallga a
de Morayt, végül elneve e magát.
 – Davie, ez ám az ötlet! Ezt fogjuk tenni! –
Visszafordult Lambertonhoz. – Mit szólsz hozzá,
nagyuram? Megírod nekem azt a levelet, hogy
elvihessem személyesen?
– Természetesen. Amint i végzünk, rögtön
hozzálátok, és reggelre megkapod. Azt hiszem, nem
maradt több tennivalónk, várjuk a fejleményeket.
•••

Will Sinclair visszatért a szállására, hogy kialudja magát

és szóljon az embereinek, készüljenek fel a másnap
reggeli indulásra. Visszatérnek Nithsdale-be megnézni,
hogy van az i ú Henry, aztán visszavigyék Arranra,
amennyiben megengedi az állapota. Ezenkívül el akarta
mondani Jessie-nek, mire juto a hajóvásárlás ügyében.
És első alkalommal történt meg, hogy már várta a
találkozást a nővel.
Ezen elgondolkodo , a viszontlátás fele i öröm még
őt is meglepte. Hosszú ideig feküdt a sötétben a hátán.
Mi okozta a változást? – te e fel magának a kérdést. És a
válasz azonnal megérkeze . Maga a nő változtato meg
mindent a lényével és a magától értetődő
feltételezésével, hogy hajlandó lesz magával vinni őt az
új világba. Nem gondolt az ismeretlen vizeken való
hajózás veszélyeire, egyszerűen csak elfogadta a dolgok
menetét: a lovag megy, és viszi magával őt is. Az
istállóban lefolytato meglepő beszélgetés mély nyomot
hagyo Willben, egy pillanatig sem tudo elfeledkezni
róla – még most is arra gondolt, ismerte el magában, ha
nem is szándékosan.
Csak feküdt az ágyán, elkerülte az álom, és
elmosolyodo a nő kérésének merész pimaszságán,
amíg eszébe nem juto , hogy igazából nem is volt benne
semmi pimaszság. Vonakodva bár, de el kelle ismernie,
hogy a „pimaszság” voltaképpen annak az
egyenességnek és megalkuvás nélküli őszinteségnek az
egyik megjelenési formája, ami már akkor lenyűgözte őt,
amikor évekkel korábban először találkozo Jessie-vel
La Rochelle-ben.
Emlékeze a bűntudatra is, amit akkor érze , amikor
ráébredt Jessie sugárzó nőiességének – vagy most már
elismerhe e: szépségének. Emlékeze , amikor beszívta
az aznap este használt parfümjének kellemes, felkavaró
illatát, azt a különleges, szédítő aromát, amely tele volt
testmeleggel és alaktalan női intimitással, és emlékeze ,
hogy bár nagyon is tudatában volt, megpróbált nem
koncentrálni arra, ahogy a ruhája rásimult a lábára és
testére. Ám csak most volt hajlandó bevallani magának,
hogy Jessie-t figyelmen kívül hagyni ugyanolyan
képtelenség volt, mint a legendás dán király, Knut
utasítását, aki megparancsolta az árnak, hogy királyi
óhajának engedelmeskedve forduljon meg és vonuljon
vissza.
Ám o , a sötétben fekve úgy tört rá a változás
magyarázata, akár az a bizonyos árhullám, és a nyers
igazság olyan kétségbevonhatatlannak tűnt, hogy el sem
tudta hinni, miért nem jö rá már előbb, amikor annyira
egyértelmű volt, mint egy kivont kard valami dühös
ember kezében. A nő mia érze bűntudat, ami
lidércnyomásként üldözte, mindvégig hamis volt és
megalapozatlan. Keresztényi. Csakhogy ő sosem volt
keresztény, és a gondolatra legszívesebben felkacago
volna. Bár látszólag a Templomos Rendhez tartozo ,
valójában Sion Rendjéhez kötö e az esküje. És a Jézus és
Jakab halála után néhány évtizeddel alapíto Sion
Rendje nem keresztény rend volt. Zsidó gyökerekkel
rendelkeze , ősi tanai és rituáléi, tanításai és hitvilága
ugyanazé a zsidó szektáé volt, amelyikhez Jézus és
testvére is tartoztak, melyet időnként nazarénusnak is
neveztek, de Sion Testvériségének Rendjében csak
esszénusnak hívtak. Ők keresték az utat Isten tudásához
és lényéhez, az utat, melyről oly sokszor beszéltek a
keresztény evangéliumokban, de sosem adtak rá
magyarázatot.
Will bosszús mordulással felült, tágra nyílt szemmel
bámulta maga körül a sötétséget, gondolatai sebesen
száguldoztak. Amikor csatlakozo Sion Rendjéhez,
csupán két nagy esküt te : hogy nem gyűjt személyes
vagyont, de mindent megoszt hi estvéreivel, és hogy
engedelmeskedik feljebbvalóinak a rendben. Ezek a
fogadalmak gyakorlatilag ugyanazok voltak, mint a
keresztény szerzetesi eskük a szegénységről és az
engedelmességről. A harmadik szerzetesi esküt a
szüzességről csak akkor te e le, amikor csatlakozo a
Templomos Rend szerzetes lovagjaihoz, és akkoriban
nem is nagyon foglalkozo vele, mert az önként vállalt
aszketizmus és a cölibátus addigra a mindennapjai
részévé vált annak ellenére, hogy a Sion Rendjében
senkitől nem várták el egyiket sem.
Úgy érezte, mintha valaki hatalmas súlyt emelt volna
le a válláról. Most már szabadon elismerhe e
vonzódását Jessie Randolph iránt, és élhete is vele –
talán nem megszoko félszegsége és nehézkessége
nélkül, amely egy életnyi önmegtartóztatás
következtében alakult ki nála, de legalább a bűntudat
nem fogja gyötörni többé. Tudta, most már nincs erkölcsi
vagy egyéb akadálya, hogy elfogadja a nő ajánlatát.
 Beszélgetés
BeszélgetésNithsdale-ben
Nithsdale-ben

1.

Néhány nappal később már a Nith folyó melle

lovagoltak, és Will meglepően gondtalannak érezte
magát ahhoz képest, mennyi tennivaló várt rá az
elkövetkező hetekben. Az utazás St. Andrewsból egy
teljes nappal tovább tarto , mint odafelé, mert most
sokkal ráérősebben haladtak. Az út eseménytelenül telt,
ami nem volt meglepő: öt fegyveres, magabiztos lovas
nem sok kihívásra számíthato a nyílt terepen. A napos,
késő júliusi, madárdaltól hangos délutánon kényelmesen
lépte ek a part mentén, a lovak térdéig érő fűben,
általánosságokról csevegtek, időnként átpillanto ak az
E rick-erdő nyugati szegletére, mely a túlsó parton
kezdődö , és több mérföld hosszúságban húzódo . A
fák a folyó nyugati partján még viszonylag alacsonyak
voltak, főként éger-, galagonya- és szilcsemeték, az igazi
tölgy- és szilóriások mérföldekre keletre magasodtak, az
erdő sűrűjében. Az utazók köve ék az élesen jobbra
kanyarodó folyót, aztán a jobb oldalon emelkedő füves
domb oldalából váratlanul előbukkant sziklás
kiszögellés arra kényszeríte e őket, hogy egymás mögö
haladjanak tovább a keskeny, meredek ösvényen, ami
inkább kecskecsapás volt. Will lovagolt elöl, mélyen a
gondolataiba merülve, Tam Sinclair és a két fegyvernök
mögö e, és Mungo MacDowal zárta a sort.
 Néhány perccel később, a domb tetejéhez közeledve
Will megfordult a nyeregben, hogy visszanézzen az útra.
Jól emlékeze a helyre, mert idefelé pontosan i , alig két
mérföldnyire a birtoktól hullo ak le az első esőcseppek
az alacsonyan szálló felhőkből. A ól fogva folyamatosan
ese , így négy nyomorúságos napon át bőrig ázva és
átfagyva lovagoltak, ruhájukból csorgo a víz, páncéljuk
és az ala a lévő bélelt zubbony kellemetlenül dörzsölte a
bőrüket. Ez is a purgatórium egy formája volt, minden
nap tompán, kimerülten, fagyoskodva aludtak el, ha
egyáltalán találtak megfelelő helyet az éjszakázásra.
Amint közeledtek a dombtetőhöz és úti céljukhoz,
Will elégede séget érze , és megsarkantyúzta a lovát;
nem érdekelte, hogy a mögö e haladók követik-e vagy
sem. A gerincen túl újabb emelkedő bukkant elő, a talaj
először csak lankásan ment felfelé, majd egyre
meredekebbé vált, de a java csak egy mérfölddel később,
a másik domb tetejénél következe , ahonnan már
megpillantha ák a Randolph-birtokot. Will nagyon
ügyelt rá, hogy ne gondoljon kifejeze en Jessicára, mert
a neki szánt mondanivalójától összeszoríto a a mellét a
pánik, de a várakozás érzése egyre fokozódo , és meg
sem próbálta visszafogni lovát, engedte, hogy a hátas
levágtasson a völgybe.
Bal oldalon, alig egyyardnyira az ösvénytől a füves
domboldal meredeken kezde lejteni a gyors folyású,
mintegy ötvenlábnyival lejjebb zubogó Nith folyó felé.
Elérték a mélyedés alját, onnan nekiváglak a következő
emelkedőnek. Will sarkantyújával ösztökélte tovább a
lovat, tudatában volt, hogy lehagyta a többieket, de úgy
gondolta, majd később felzárkóznak hozzá. Egy másik
különös érzés is megtelepede a mellében, ami nagyon
hasonlíto a féktelen jókedvhez, amitől legszívesebben
hangosan felkiálto volna, hogy enyhüljön a nyomás.
Az érzés azonban rövid életű volt, mert amint elérte a
magaslat tetejét, fekete füstöt pillanto meg a távolban, a
Randolph-birtok irányában, és már elég ideje
katonáskodo ahhoz, hogy tudja, ez semmi jót nem
jelent.
– Tam, hozzám! – Éppen időben fordult meg a
nyeregben, hogy lássa, amint Tam felkapja a fejét, és
hangos patacsa ogással hamarosan az összes
fegyvernök csatlakozo hozzá.
Nem kelle ek további szavak, azonnal vágtába
ugra ák a lovakat, és az ösvény kiszélesede elő ük,
ahogy lezúdultak a Nith völgyébe. Will nyargalt elöl, de
a többiek most már szorosan köve ék, enyhén
szétnyíltak legyező alakzatba. A Randolph-ház egyre
nagyobbá vált elő ük, hamarosan az épületek közö i
mozgást is ki tudták venni.
Az egyik melléképület ége , Will szerint
valószínűleg az istálló a szénakazlakkal, de a ház elő i
sürgésnek semmi köze nem volt a tűz oltásához. A
napfény megcsillant egy kivont pengén, vagy talán
valami baltafejen, és ugyanabban a pillanatban
meghallo a a távoli, dühös kiáltásokat is.
– A kapu még nyitva! Egyenesen be? – Tam most
közvetlenül Will melle lovagolt, fele ese arcát nézte
utasításra várva, és Will bólinto . Felemelte a hangját,
hogy mindenki hallja.
– Igen, egyenesen be a kapun! Még nem lá ak meg
minket, meglephetjük őket, mielő becsuknák a kaput!
Hányat számoltál?
 – Kevesebb mint húsz, talán három-néggyel.
– Kapjuk el őket! – Hátraszólt a társainak: –
Szétválunk, amint beérünk a kapun! Mungo, te Tammal
jobbra mégy, a többiek velem maradnak! Ne kíméljétek
őket. Sinclair! – Az utolsó szó már csatakiáltás volt,
ahogy bevágta ak a kapun, és hátba támadták az
ellenséget.
Senki nem lá a őket közeledni, az első fosztogató
meg is halt, mielő bárki rájö volna, mi történik. A ház
támadói gyalogszerrel voltak, rongyos ruházatuk
alapján banditák lehe ek, de jól felfegyverkeztek, és a
meglepetés ellenére nem muta ak félelmet. Létszámban
felülmúlták Will csapatát, Sinclairék azonban lovon
ültek, a tömeg és a sebesség az ő oldalukon volt.
Will habozás nélkül lerohanta az elő e álló két férfit,
az egyiket levágta egy nyakra mért csapással, aztán
előrehajolt, és a kard hegyét a vágtató ló lendületével a
másik férfi szájába döfte. Másokat nem tudo elérni, így
megránto a a gyeplőt és á ekinte e a helyzetet. A vasalt
főbejárat elő i lépcsőn néhány támadó éppen ágakat
halmozo fel, már gomolygo a füst a halom alján,
ahogy a fa lángra kapo . Hárman voltak, és annyira
elfoglalták magukat a tűzgyújtással, hogy csak most
juto el a tudatukig, mi történik a hátuk mögö .
Will megugra a a lovát, bal lábát átlendíte e a
nyeregszarv fölö , a jobbal pedig elrúgta magát a
kengyelből, és célba ve e a lépcsőt. Mát o is terme a
fosztogatók közt, mire azok felocsúdtak és a fegyverük
után nyúltak volna. Az elsőt kibillente e az
egyensúlyából, és a jobb térde mögé rúgo , majd a
zuhanó férfi lendületét kihasználva lependeríte e a
lépcsőről; a bandita fejjel előre zuhant a kövekre, szinte
pontosan Will lovának patái alá. A másodiknak egy
visszakezes csapással metsze e el a nyakát, majd
azonnal megfordult, hogy ledö e a harmadikat, az
azonban addigra leugro a felső lépcsőről, alig kerülve
el a hosszú pengét, és menekülőre fogta a dolgot.
Will hagyta elfutni, visszacsúszta a a kardot a
hüvelyébe, és nekiállt elrugdosni a farakást az ajtó elől,
miközben kiabált a ház védőinek, hogy nyissák ki.
Hallo a, hogy valaki a nevén szólítja, és megfordulva
Mungót lá a, aki sürgetőn inte az épület jobb sarkáról.
Will észreve e, hogy egy bandita hátulról Mungóra
támad, de mielő figyelmeztethe e volna, a fosztogató
hanya zuhant. A számszeríjvessző fehér tolla úgy
meredt ki a melléből, akár egy hirtelen kinyíló virág
szirmai.
Will tudta, hogy a lövés csak a tetőről érkezhete ,
ezért leugro a lépcsőről és eltávolodo a háztól olyan
messzire, ahonnan már ráláto a kis torony tetejére.
Jessie Randolph szorongo o néhány emberrel,
mindegyikük kezében számszeríj, és a megmaradt
banditákra lövöldöztek. Sinclair fémes csengést hallo ,
majd még egyet – a támadók sorban dobták el a
fegyvereiket. Megfordult és inte Tamnak, aki nekiláto
összegyűjteni a túlélőket, majd újra felnéze a toronyra.
– Isten hozo , Sir William! – kiálto le Jessie. –
Tökéletesebben nem is időzíthe ed volna az érkezésed!
– Örülök, hogy épségben látlak, úrnőm! – felelte. –
Remélem, nem sérültél meg!
– Jól vagyok, köszönhetően nektek!
– És a többiek?
Ő
 – Ők is. Istennek hála, észreve ük, hogy jönnek, és
mindenkit behoztunk a házba. Megpróbáltak hátul
behatolni, de a hátsó ajtó is ugyanolyan erős, mint az
első. – Tamra és a többiekre néze , akik egy helyre
terelték a foglyokat. – Tam! Hátul van egy istálló, erős
ajtóval és laka al, egyelőre oda zárd be őket. Sir William,
fáradj be, Hector azonnal kinyitja az ajtót.
Will lá a, hogy már nyílik is a nehéz ajtó, és az intéző
kidugja a résen a fejét. Végignéze az udvaron és a
szanaszét heverő testeken.
– Menj csak – inte Tam –, majd én gondoskodom
ezekről, és elvitetem velük a halo akat, mielő bezárom
őket. Mert én ugyan hozzájuk nem nyúlok. Megkötözzük
őket?
Willnek most, hogy a veszély elmúlt, már nem ese
nehezére a vigyorgás.
– Csak az élőket, Tam. A többi úgysem megy
messzire. El kell temetni őket, úgyhogy ügyelj rá,
nehogy a foglyok megbénuljanak a túl szoros kötéstől.
Később sokat kell ásniuk.
Magukra hagyta a többieket a tennivalókkal, leve e
nehéz sisakját és páncélkesztyűjét, a kesztyűt beledobta
a felfordíto sisakba, majd a fejfedőt a könyökhajlatába
fogva belépeti a házba, és köszöntö e Hectort. Jessie
Randolph már jö is lefelé a lépcsőn, és Will elismerően
állapíto a meg, hogy a kipirult arctól eltekintve a nőn
egyáltalán nem látszanak az elmúlt egy óra izgalmai.
Szívverése felgyorsult, amikor Jessica rámosolygo , és
egy intéssel behívta a fő helyiségbe.
Az első dolog, ami feltűnt, hogy az i ú Henry
fekhelye nincs a szobában. A nagy kandalló melle i
térség most üres volt, a paravánokat visszate ék eredeti
helyükre, a szoba túlsó sarkába. A rostélyra új hasábokat
helyeztek, és fát halmoztak fel a tűzhely két oldalán.
Jessie továbbra is szó nélkül rámutato az egyik nagy,
párnázo székre, de a lovag tétovázo , sisakját óvatosan
lehelyezte egy kis asztalra, és az ágy hűlt helyére
pillanto .
– Hová te étek a kölyköt? – Ösztönösen franciául
szólalt meg, a nő viszont skót nyelven válaszolt.
– Ó, már sokkal jobban van, ezért felvi ük az egyik
emeleti alvószobába. O kényelmesebb helye van. Még
mindig ágyban fekszik, de már fel tud ülni és
körülnézni. Nagyszerű férfiember.
– Férfi? – Az elképzelés furcsának tűnt Will számára.
– Végül is… már majdnem az.
– Igen, ahogy mondod, majdnem… és igen
szerencsés. Ma hew testvér szerint tökéletesen tudja
majd használni a karját és a vállát. Persze nem ma, és
nem is holnap, de a seb tisztán gyógyul, és amint teljesen
bezárul, újra elkezdheti erősíteni az izmait.
Will alig figyelt rá, a hosszú, keskeny ablakokat nézte
a falakon, és még egy széket is odahúzo , hogy arra
felállva lenézzen az udvarra, ahol Mungo és egy
ismeretlen férfi az egyik halo at vonszolták odébb a
bokájánál fogva.
– Meg kell szabadulnunk néhány hol es ől – szólt
hátra a válla fele . – Hová áshatjuk el őket?
– Elásni? – Látszo , hogy Jessie ebbe bele sem
gondolt, de nem ese kétségbe. – Úgy vélem, a lehető
legmesszebb a háztól, de ez még eszembe se juto .
Ilyesmivel nem minden héten szembesülünk.
– Sejte em. De biztosan nem ez az első ilyen
támadás.
– Mióta én i vagyok, az első, bár volt korábban is
néhány. Úgy értem, még az én időm elő . A ól tartok,
ezen az úton nagyon sok katona utazik. Hector biztosan
tudni fogja, hová vigyétek őket, ha nem ők az elsők,
akiket el kell temetni. Kell lennie valamilyen helynek,
majd megkérdem tőle.
Will megfordult és ránéze , lá a vállának széles,
fehér sávját a ruhája íves kivágása fölö , és ahogy a fény
ebből a szögből ráese kiugró arccsontjára, az még
jobban kihangsúlyozta a szeme ragyogását. Aztán
mielő a nő észrevehe e volna, hogy bámulja, lelépe a
székről, és a zökkenést puhán tompíto a a talpával.
– Kik voltak ezek az emberek? Tudsz valamit róluk?
– Fogalmam sincs. Már nem jelentenek veszélyt, és
nincs okunk rá, hogy gyászoljuk őket vagy
szomorkodjunk mia uk. Saját maguk okozták a
halálukat azzal, hogy becsületes embereket fenyege ek.
Ülj le és helyezd magad kényelembe. Ha gondolod,
meggyújtatom a tüzet.
Will figyelmen kívül hagyta a javaslatot.
– Vagyis nem környékbeliek? Egyiket sem ismerted
fel?
– Nem, pedig látásból ismerek mindenkit néhány
mérföldön belül. Ezek a völgyön túlról jö ek, bár hogy
melyik irányból, azt csak találgatni tudom. A tetőről
annyit tudtam megállapítani, hogy éhesek és
elkeserede ek, és hogy túl sokan vannak ahhoz, hogy
elkergessük őket. Egy ideje figyelhe ek minket, mert
kivárták a megfelelő időpontot a támadásra. Nem
sejte ünk semmit, amíg az egyik véletlenül meg nem
muta a magát. Máskülönben lesből csaptak volna le
ránk, és gond nélkül elfognak mindenkit, így viszont
riadót fújtunk, mindenkit betereltünk a házba és
elreteszeltük az ajtókat. Ennél többet azonban nem
nagyon tehe ünk. Az életünkkel tartozunk neked. Ha
nem most térsz vissza, később talán már senkit nem
találtál volna i .
– De Istennek hála, épp most jö ünk. Ennek én
örülök a legjobban. Nem ülsz le?
Jessie oldalra billente fejjel rámosolygo .
– Ha te leülsz, én is. Viszont még nem kérdezted
meg, biztonságban van-e a kincsed.
Will is elmosolyodo .
– A te kincsed, és nem kell megkérdeznem.
Biztonságban van, különben nem mondtad volna
Tamnak, hogy az istállóba zárja őket.
– Nem arra az istállóra gondoltam. Van egy másik
hátrébb.
– Az arany akkor is biztonságban van, efelől semmi
kétségem. A vendégeidnek nem volt idejük betörni oda,
nemhogy á úrják a szénát elrejte kincsek után kutatva,
vagyis a láda ugyano van, ahol hagytuk. –
Leereszkede a nagy, párnázo székre, Jessie pedig vele
szemben foglalt helyet, a lábát illetlen módon maga alá
húzva, bár a terebélyes szoknya mia csak sejteni
lehete , mit művelt. A lovag a térdnél megfeszülő
anyagot bámulta, aztán hirtelen észbe kapo , és érezte,
hogy elvörösödik az arca, ahogy felemelte tekintetét és a
nő szemébe néze .
– Sikeres volt az utad? – Jessie szemlátomást semmit
nem ve észre. – Be kell vallanom, nagyon kíváncsi
vagyok, mert Nicholas Balmyle atya nagy hírnévnek
örvendő ember, és nem sok mindenkit hívat magához
személyesen, kivéve, ha a király ügyében jár el.
Mondhatsz valamit a látogatásodról?
Will enyhe meglepődéssel jö rá, hogy mondhat,
holo nemrég még sérte en és dühösen utasíto a volna
vissza, hogy bármit is eláruljon a Templomos Rendről
Jessica Randolphnak vagy más nőnek. Most azonban
ellenérzések nélkül válaszolt, hogy mit tudo meg St.
Andrewsban a pápa tétovázásáról a király felmentését
illetően, valamint a skót templomosok hűségéről.
– És mit kíván tőled Balmyle atya?
William nem Nicholas Balmyle arcát, hanem William
Lambertonét lá a maga elő , de habozás nélkül
válaszolt, az érsek kívánságát az egykori kancellárnak
tulajdonítva.
– Azt akarja, hogy támogassam és bátorítsam a skót
hi estvéreket.
– És képes vagy rá? Úgy értem, tudom, hogy képes
vagy, de hogyan teszed meg anélkül, hogy megszegnéd
az ado szavad, és felfednéd a jelenléted?
Will elmagyarázta a tervet a skót templomosok
Arranra hívásáról, hogy aztán felmentsék őket
szegénységi és szüzességi fogadalmuk alól, és
mellőzzenek minden külső jegyet, ami a kilétükre utalna
– ugyanúgy, ahogy saját embereivel is te e.
– Aztán? – kérdezte Jessie. – Ha ti és a többiek
elmentek Mericába… hogyan fogják folytatni a
rituálékat? Vagy egyáltalán nem folytatják?
– Visszatérnek a szárazföldre, megalapítunk egy új
káptalant Skóciában… vagy talán többet. Erre a kérdésre
csak akkor fogok tudni válaszolni, ha feltérképezem a
testvériség szerkezetét és felépítését. Egyelőre egy
káptalan és egy ülésterem elég lesz. Ha kell, majd
létrehozunk többet.
A nő homlokán elmélyültek a ráncok.
– Hogyan fogod ezt végrehajtani a kilétük titokban
tartásával? Miért változtassák meg a külsejüket, miért
legyenek láthatatlanok, ha utána nyilvánosan
templomos lovagoknak bélyegzed őket?
– És fegyvernököknek. Ne feledkezz el a
fegyvernökökről. Semmit nem mondtam a
nyilvánosságról. A miénk zárt és titoktartó rend, soha
senki nem fog tudni a létezéséről, miközben nagyon is
láthatóan fognak tevékenykedni. Az emberek azt látják,
amit látni akarnak, úrnőm.
– Jessie. Kérlek, hagyd ezt az úrnőzést.
– Akkor Jessie. Ha az emberek villás szakállú
férfiakat látnak egyenlő szárú kereszt címerrel, levonják
a következtetést, hogy ez egy templomos gyűlés. A mi
esetünkben viszont csak lovagokat és katonákat fognak
látni, akik összegyűlnek, amiért a katonák össze szoktak
gyűlni… és mivel az ország háborúban áll, ennél tovább
senki sem fog gondolkodni. Skócia új templomosai a
hétköznapiasság álcája ala teszik majd a dolgukat,
ugyanolyan titokban, mint korábban, azonban nem kell
a ól félniük, hogy felismerik őket. Hidd el, működni
fog.
Jessie jó darabig némán ült, emészte e a hallo akat,
aztán bólinto .
– Elhiszem. Ha valaki képes megtenni mindent,
hogy ez sikerüljön, az te vagy. Tehát egy hónapon belül
összehívod a gyűlést?
– Igen.
– És azután? Kérdezősködtél a genovai közvetítővel
kapcsolatban?
– Igen, és nem várt választ kaptam. – A nő
aggodalmas arckifejezése lá án elmosolyodo . – Azt
tanácsolták, magam menjek de Berenger tengernaggyal
Genovába, és én vásároljam meg a hajókat, felhasználva
Edward hozzáértését.
Jessie szemöldöke felszaladt a homlokára.
– Ez nagyszerű ötlet. Balmyle találta ki?
– Nos, Moray püspök említe e először, aztán
mindenki egyetérte , hogy ez a legértelmesebb
választás. Elviszem a bemutatólevelet a genovai Bellini
érseknek, aki Lamberton érsek közeli barátja és a skót
ügy elköteleze támogatója a pápai udvarban, a
segítségével felveszem a kapcsolatot a célom eléréséhez
szükséges emberekkel.
– Mikor indulsz?
– Amint tudok. Szeretnék rögtön az arrani gyűlés
után.
 – Meddig leszel távol?
Will elfintorodo .
– Amíg el nem intézem a dolgom, bár nem hiszem,
hogy egy hónapnál tovább tartana. Ke ő biztos nem lesz
belőle, hacsak valami baj nem történik. Amint odaérünk,
azonnal hozzálátunk a kereséshez, kiválasztjuk a
megfelelő hajókat, ez persze a legjobb eshetőség. Sokkal
valószínűbb, hogy megbízást kell adnunk egy vagy több
hajó építésére, a ól függően, hányat engedhetünk meg
magunknak. Ha ez történik, akkor o hagyom de
Berenger-t, hogy felügyelje a munkálatokat, valamint a
hajó felszerelését, én pedig visszatérek Arranra, és
odaküldök egy csapatnyi tengerészt, így hozzászoknak
az új hajókhoz, amíg megérkeznének. Rengeteg részletre
figyelemmel kell lennünk, mielő elhagyjuk Arrant, de
Istennek hála, ezzel főként de Berenger-nak kell
foglalkoznia. Természetesen nekem is lesz éppen elég
tennivalóm.
– Természetesen. – Jessie majdnem elmosolyodo . –
Tehát valamikor a következő hónap után távozol, és több
hónapig távol leszel. Elmégy szeptemberben, visszajössz
november körül.
– Pontosan. Miért érdekel ennyire?
– Mert a november barátságtalan hónap, át kell
vágnod az Északi-tengeren, a keresztény világ
legviharosabb vizén. Talán mégsem érsz vissza
novemberre.
– Majd valahogy megoldom, hidd el. Ha valóban
járhatatlan lesz a tenger, akkor télre Genovában
maradok, aztán csak tavasszal térek vissza. Szerintem az
i ú Henry élvezné a telet Genovában.
 – Henry? Henry nem megy veled.
– Nem? – kapta fel a fejét Will. – Ez meglep, mivel ő
az apródom. És miért nem jön velem?
A nő csak legyinte , mintha egy zavaró legyet
hessegetne el.
– Férfiak! Azért, mert még nem erős az utazáshoz,
közel sem erős. Hallani sem akarok róla!
– De… nem hagyhatom i nálad, Jessie. Az nem
volna illő…
– Illő? – A nő megsemmisítő tekinte el néze rá
felvont szemöldöke alól. – Miért ne lenne illő, Will
Sinclair? Te magad mondtad, hogy még csak kölyök. Ez
ala azt érthe ed, hogy nem valami üzekedő bika.
Szerinted elcsábítom a távollétedben?
– Jessie!
Jessica felemelte az állát, úgy néze le a férfira.
– Jessie!– utánozta. – Minek nézel te engem,
nagyuram?
Will, aki soha nem hátrált meg felfegyverze
ellenfelek elől, most egészen kicsire húzódo össze, mire
a nő azonnal megsajnálta, hangja újra kedvessé vált.
– Will, a fiú gyenge az utazáshoz, ezért i marad, és
ezzel le is zárhatjuk a vitát. Túl sok mindenre kell
gondolnod, túl sok az elintéznivalód, róla majd én
gondoskodom. I biztonságban lesz. A mai támadás az
első ilyen esemény volt, mióta idejö em, és értesíte em
a völgy többi lakóját, így legközelebb már felkészülten
fogadjuk őket. Higgy nekem.
 – Hiszek. Amit nem hiszek, az az, hogy nem történik
meg újra. Az angolok egyszer biztosan visszajönnek,
inkább előbb, mint utóbb. A báróik mohósága ezt
garantálja akkor is, ha Edward Bruce nem intéze volna
nyílt kihívást a királyuk ellen.
– Mire gondolsz? Semmiféle kihívásról nem tudok
az angol király ellen, Robert pedig rövid pórázon tartja
konok bátyját.
– Nem elég röviden – morogta Will. – Arbroath-ban
hallo am róla, az o ani ivókban beszélték. A király
néhány hónappal ezelő elküldte Edwardot
megostromolni Stirlinget, úgy gondolta, egy ideig
biztonságosan lefoglalja a bátyját a még angol kézen lévő
két skót vár egyikénél. Ám ahelye , hogy azt te e volna,
amivel megbízták, és felgyorsíto a volna az ostromot,
Carrick bátor gró a unalmában eljátszo a a csökönyös,
meggondolatlan szamarat, mint általában. A lovagias
módszer melle döntö , figyelmen kívül hagyva, hogy
az öccse nyolc éven keresztül rablóháborút vívo az
angolok ellen, elvetve az angol lovagi szabályokat és a
szabályos ütközeteket, helye e inkább William Wallace
vad és hatékony taktikáját követve.
– Az Úr nevére, mit te ?
– Fegyverszünetet kötö Moubrayval, a stirlingi vár
angol kormányzójával, mégpedig olyan feltételekkel,
amelyek egyenértékűek az angolok elé dobo
kesztyűvel. Robert dühöng, de tehetetlen. A baj már
megtörtént.
– Milyen feltételeket szabo ?
– Egyéves fegyverszünet, melyet a vár átadása követ
jövő nyárközépkor, amennyiben addig nem mentik fel.
É
 – Amennyiben…? Édes Istenem a mennyben! Az az
ember megőrült!
– Inkább megvesze .
– Egy évet ado Angliának egy hadsereg
felállítására!
– Annál sokkal rosszabbat te . Okot ado az angliai
Edwardnak arra, hogy ráncba szedje lázadozó báróit, és
véget vessen a figyelmét elterelő polgárháborúnak. Ez
nyílt sértés minden angol számára, akik egyébként is
felsőbbrendűnek tartják magukat a skótoknál. Edward
Bruce ránk hozo egy új inváziót, és a te házad pontosan
a Skócia nyugati részébe vezető egyetlen út mentén áll.
Jessie hosszú ideig nem szólt semmit, állta Will
tekintetét, végül hátrafeszíte e a vállát és felszegte az
állát.
– Igen, talán így van – mondta magabiztosan –, de ez
csak egy újabb tökéletesen hangzó ok arra, hogy
magaddal vigyél, amikor elhajózol arra az új földre.
Egy cseppnyi vidámság csillant a szemében a lovag
által felvázolt komor kép ellenére, de nyers és közvetlen
fogalmazása ismét Will torkára forraszto a a szót, és egy
pillanat ala elfeledkeze arról a fogadalmáról, hogy a
jövőben elnézőbb lesz a nő egyenességével szemben.
Csak bámult rá szótlanul, és tudta, hogy nyitva van a
szája, de nem tudo vele mit kezdeni, ezért végül csak
horkantva felnevete .
– Szedd össze az eszed, Will Sinclair, mert a ól
tartok, a végen még elveszíted! Ez csak egy kis tréfa volt,
játszo am veled.
A férfi nagyot nyelt.
É
 – Különös időpont a tréfálkozásra – mormolta. – És a
téma sem kevésbé különös. Bocsáss meg, úrnőm, de
mint tudod, nem vagyok hozzászokva a nőkhöz és a
tréfáikhoz, így előnyt élvezel velem szemben. Igazából
azon gondolkodom, korábban hány alkalommal
játszo ál velem anélkül, hogy tudtam, vagy akár
gyaníto am volna.
– Tehát megint „úrnő” le em? – Jessie fáradtan
csóválta a fejét. – Ó, Will, sosem játszanék veled
rosszindulatból, és igen, valóban nagyon rosszak a hírek,
de néha nevetnünk kell magunkon és a sorson, különben
megőrülünk. Bocsáss meg nekem. Egyszerűen csak néha
olyan… kiszámítható vagy, hogy képtelen vagyok
ellenállni a kísértésnek, hogy kiváltsam belőled az
elképedést. – Felállt és az ajtóra néze . – Kíváncsi
vagyok, minden visszazökkent-e a házban a régi
kerékvágásba. Bocsáss meg egy percre, rögtön
visszajövök.
A férfi is felállt, egyenes tartással figyelte a távozó
Jessie-t, azután körülnéze a helyiségben. Csak most
ve e észre, mennyire besötétede , a levegő is kezde
lehűlni, bár odakint még minden meleg volt a késő
júliusi napsütéstől.
Jessie hamarosan visszatért, leült a helyére, és
Willnek is inte , hogy kövesse a példáját.
– Hector nemsokára beküld valami ennivalót, te
viszont még mindig nem ve ed le a páncélod. –
Rámosolygo a férfira. – Tudom, hogy hozzászoktál az
állandó viseléséhez, de én már a ól is bezárva érzem
magam, ha csak rád nézek.
 Will mogorván végigtekinte magán, egyből
megérte e, mire gondol a nő. Rá egyáltalán nem
jellemző módon, és talán életében először elismerte,
hogy öltözékével nagyon nem illik ebbe az o honosan
berendeze , kétségbevonhatatlanul nőies szobába. A
sisakja kivételével a teljes páncélzatát viselte, és hirtelen
megérezte saját verejtékének bűzét is, keveredve a ló
szagával. Nehéz csizmába bújtato , vassal boríto lába
mintha ólomból le volna, ahogy zavartam
megmozdíto a. A vastag szemekből álló, csuklyás
láncinget elöl bőrszíjak fogták össze, valamint az erős
bőrből készült kardöv, míg hátul deréktól lefelé
ke évált, hogy kényelmesebb legyen a lovaglás. A
mellvért ala párnázo bőrzubbonyt viselt, az ala
pedig finom gyapjúból készült alsóinget – ez volt az
egyedüli engedmény a kényelem felé, mert a durva
szövet érintését nem bírta elviselni a csupasz bőrén.
Lábvértje alá szász stílusú, skót mintás pantallót húzo ,
melynek végét betűrte a magas szárú, vastag
bőrcsizmába. Felnő életében először érezte magát
esetlennek és nevetségesnek, groteszk módon nem a
helyhez illőnek.
Jessie továbbra is mosolygo .
– Remélem, nem tartod sértőnek, de mivel tudom,
hogy utazás közben nem sok ruhát viszel magaddal,
ve em a bátorságot, és kikészíte em néhai férjem ruháit
a fölö ünk lévő szoba ágyára. Ez a melle a helyiség
melle van, ahol a múltkor aludtál. Etienne, Isten
nyugosztalja, körülbelül akkora lehete , mint te… talán
kicsit vékonyabb vállban és mellben. A ruhái tökéletesek
lesznek rád, és ígérem, sokkal melegebbnek és
kényelmesebbnek érzed majd, mint azt a fémpáncélt. –
Várta a választ, és amikor nem jö , gonoszkodó
mosollyal hozzáte e: – Esküszöm, i nyugodtan
járhatsz-kelhetsz páncél nélkül is. Nem nagy a
valószínűsége, hogy ismét támadás ér minket. Egy nap
kétszer illetlen és elfogadhatatlan volna.
Willnek most már teljesen elakadt a szava. Tudta,
hogy a nő csak ugratja, de még mindig túlságosan
bizonytalan volt ebben az újfajta kapcsolatban, és nem
tudo megfelelő választ kitalálni. A ól félt, bolondot
csinál magából, ha valami ostobaságot mond, vagy ismét
rossz benyomást kelt magáról, amennyiben kicsúszik a
száján valami durva és mogorva válasz. Ám a Jessie
szemében táncoló nevetést semmivel nem lehete
összetéveszteni, és nagyon szerete volna kedvesen
viselkedni. Ezért kipréselt magából egy mosolyt.
– Látom, ismét játszol velem, hölgyem – mondta
végül halkan. – De azt is érzem, hogy nincs benned rossz
szándék, ezért elfogadom jószívű felajánlásodat, és
megpróbálom magamra ölteni a kikészíte ruhákat. Azt
mondod, a múltkor használt szoba melle i helyiségben
találom őket?
– Igen. – Jessie hangjából és tekintetéből eltűnt a
gúny, helyét meleg mosoly válto a fel. – Három közül is
választhatsz. Felküldjem az egyik szolgálómat, hogy
segítsen?
A férfi enyhe öniróniával vonta fel a szemöldökét.
– Nem szükséges, hölgyem – felelte kimérten. –
Szerzetesként és lovagként eltöltö éveim során
megfelelőképpen elsajátíto am az öltözés tudományát,
még a páncélommal is elbánok egyedül. És most, ha
megbocsátasz…
 – Várj, szükséged lesz fényre, sötét van odafent.
Vidd az egyik gyertyát, és javaslom a zöld ruhákat… az
a szín szerintem illik hozzád.
A lovag mélyen meghajolt, odalépe az asztalhoz,
ahol egy vastag, égő gyertya melle több meggyújtatlan
is állt. Megfogta az egyiket, meggyújto a, aztán
tenyerével védve a lángot távozo a szobából. Érezte,
hogy Jessie mindvégig figyeli.
Édes Istenem a mennyben, gondolta a nő a lovag
távozását figyelve. Ez aztán a változás! Ki hi e volna, és
vajon mi idézte elő? Látni a nagy William Sinclairt elpirulni
és hebegni, akár egy megfenyíte ministránsfiú! Szinte már
hihetetlen, de köszönöm az Úrnak, hogy így történt, és
imádkozom hozzá, hogy maradjon meg ilyennek. Siess vissza,
Will Sinclair, siess vissza!
•••

Will odafent megszabadult a páncéljától, bélelt

zubbonyától és nadrágjától, amíg nem maradt rajta más,
csak a fehér báránybőr kötény, majd látszólag
elképesztően hosszú időt töltö azzal, hogy az ágy fölé
hajolva, az egy szál gyertya fényénél megvizsgálja az
odakészíte ruhahalmokat, megtapogassa a szöveteket.
Finom, lágy és csodás tapintású volt mindegyik, és végül
a zöld melle döntö , mert valamivel világosabb
árnyalatúnak tűnt a többinél még a gyertyafényben is, és
ellenállhatatlan vágyat érze , hogy valami világosat
viseljen.
Csak amikor felemelte az előkelő, szögletes kivágású,
világoszöld gyapjúból sző alsóinget, azon töprengve,
vajon valóban jó lesz-e rá, akkor ve e észre az ágy
végénél a keskeny asztalt, rajta egy mosdóteknővel és

Ó
egy korsó tiszta vízzel. Óvatosan megközelíte e, lá a,
hogy egy egyiptomi gyapjúnak neveze szövetből
készült törülközőt is odakészíte ek, valamint egy kisebb
kendőt ugyanabból az anyagból – Peggy húga hasonlót
szoko használni arcmosáshoz – és egy kisebb,
csodálatosan illatozó szappant, amely biztosan nem
Skóciából származo . Tétovázva megtapoga a a
szappant, elcsodálkozo krémes puhaságán, és azonnal
eldöntö e, hogy használni fogja. Vizet töltö a teknőbe,
beázta a a mosdókendőt, aztán alaposan bedörzsölte
szappannal. Mélyeket lélegze , ahogy a nedves
anyagból felszabadult az illat, szinte beleszédült a
gyönyörbe. Ha már belekezde , nem vesztege e az időt,
megmosta az egész felsőtestét, alaposan átsikálta a
hónalját, és élveze el fogadta a víz hűvösét felhevült
bőrén. A törülközővel megszáríto a magát, majd vizet
fröcskölt a fejére is, alaposan beledörzsölte a fejbőrébe,
aztán addig törölte, amíg szinte teljesen meg nem
száradt. Végül az ujjaival rendezte el a haját úgy-ahogy.
Megtisztulva, felfrissülve láto neki a ruhák
felöltésének.
Felhúzta a valaha láto legpuhább anyagból készült,
bő szabású nadrágot, amely kényelmesen lapult
báránybőr kötényére, ám bármennyire is bő volt, érezte,
hogy kissé megfeszül izmos combján és lábszárán. A
deréknál lévő zsinórt gondosan megkötö e, és belebújt
az alsóingbe, amely enyhén széthúzódo a mellén.
Miközben összekötö e a nyakánál a zsinórt, végignéze
az ágyon heverő többi ruhadarabon. Volt o egy
harisnya, és azonnal rájö , hogy azt a nadrág elő kelle
volna felvennie, ezért újra levetkőzö , és most a
világoszöld harisnyát ve e előre. Annyira rásimult a

Ú
lábszárára, hogy meg sem kelle kötnie a térdénél. Újra
jöhete a nadrág, gondosan eligazga a a harisnyán,
mielő a derekánál megkötö e. A lábszárközépig érő
csizma olyan puha anyagból készült, amilyennel még
nem is találkozo – valószínűleg zergebőr lehete ,
söté öld színű volt, pergamenvékonyságú és
selyemsimaságú, ráadásul tökéletesen ille a lábára.
Ezen felbátorodva gyorsan magára ránto a a bő, mély
„V” kivágású, az alsóingnél több árnyala al sötétebb
zöld inget, és átalakulását a térdig érő, nyito külső
ruhával fejezte be, amely leginkább egy ujjakkal elláto
palástra hasonlíto . Összehúzta a melle elő a
ruhadarabot, és megkötö e a hasonló anyagból készült,
fono zsinórral. Nem tudta megnézni magát sehol, de
sokkal szabadabbnak és könnyebbnek érezte magát,
mint korábban bármikor. Gondosan összegyűjtö e a
ruháját és páncélját, kardövét a vállára vete e, és a
nehéz, kényelmetlen csomagot a hóna alá fogva átment a
szomszédos szobába, ahol mindent ledobo az o ani
ágyra. Félszegnek és bátortalannak érezte magát a
finom, előkelő kölcsönruhában.
A lépcső tetejénél nevetést hallo az egyik közeli
szobából, a folyosó végéről, és odament megnézni, ki
lehet az. A jól megvilágíto helyiségben Henry ült
felpolcolva egy ágyon, Jessie egyik szolgálója, Marie
ete e kanállal egy levesestálból. Melle e, az ágy lábánál
Marjorie ült és csevege , tekintetét mindvégig a kezében
tarto kötésen tartva. Amikor Will belépe , a lány éppen
felnéze Henryre, és csillogó szemmel te valami tréfás
megjegyzést, amin a fiú jóízűen nevete , de a következő
pillanatban észreve e urát és tanítóját. Azonnal
elhallgato , még feljebb tornászta magát az ágyon;
fájdalmasan elfintorodo , amikor megfeszült a bőr a
vállán, de Will felemelte a kezét, jelezve, hogy maradjon
nyugodtan, és rá is szólt, hogy ne mocorogjon. A
helyiségben hirtelen csend támadt, mintha mindenki
megdermedt volna mozdulat közben. Marié kezében
megállt a kanál, a meglepe Marjorie abbahagyta a
kézimunkát, mosolya ráfagyo az arcára, az i ú Henry
pedig mintha épp oldalra akart volna dőlni. Will
barátságosan biccente , köszönt mindkét hölgynek,
majd szólt néhány szót a fiúhoz. Megkérdezte, hogy érzi
magát, és szerze magának egy-két kínos pillanatot,
amikor az iránt érdeklődö , elégede -e a neki szánt
figyelemmel.
A fiú jó bőrben van, gondolta. Még sápadt és gyenge,
bordó karikákkal a szeme ala , de maga a szempár
ragyogo , a kölyök haja pedig tiszta volt és egészséges
fényű. Bár vastag kötések fedték, a sérült váll nem állt
rendellenesen, a karok nyugodtan pihentek a takarón.
Will még maradt egy keveset, beszélt velük, próbálta
oldani az érzékelhető feszültséget – nem sok sikerrel –,
majd távozo , határozo an indult a lépcső felé azzal a
boldogító tuda al, hogy az apródja szépen gyógyul.
 2.

Az immár nagy lánggal lobogó tűz elő lehajto fejjel

ülő Jessica úgy te , mintha minden figyelmét lekötné a
térdén kiteríte varrnivaló, pedig valójában nagyon
kelle küzdenie a késztetés ellen, hogy mohón
felnézzen, amikor Will kopogo és belépe .
Gyere be, Will Sinclair, és foglald el a helyed anélkül, hogy
megállnál megkérdőjelezni minden benyomást, ami ér téged.
Az Úr nevére, játszd a férfit, és ne a szerzetest, a bajnokot, de
ne a lovagot. Vedd elő azt a híres bátorságod, lásd bennem a
nőt és a barátot, ne a Veszélyes Fehérnépet. És amikor felnézek
rád, Isten segítsen meg, hogy lássam azt a változást az
emberben, amely illik a jelenlegi ruházatához!
Will némán állt a küszöb elő , a nőt figyelte
visszafojto lélegze el, várta, hogy felnézzen.
– Gyere, ülj le – szólalt meg Jessica halkan, továbbra
is lehajto fejjel. – Ha tudsz egy kicsit várni, azonnal
befejezem ezt.
A lovag csendben odasétált a nővel szemben lévő
székhez, o megállt. Különösen félszegnek és
megmagyarázhatatlanul sutának érezte magát páncélja
védelme nélkül, de amikor a nő semmi jelét nem adta,
hogy tudomást venne közelségéről, lassan leült,
mindvégig Jessie varró ujjait figyelve. Egy idő után
engede benne a feszültség, elringa a a nyugodt
koncentráció légköre, és mindjobban élvezte a
kandallóból felé áramló hőhullámokat. A nő csak varrt
tovább, egy pillanatra sem néze fel. Hajadonfő volt,
hajának választéka pontosan lehajto feje közepén
húzódo végig, és két hibátlan fona á alakult át, melyek
tökéletes spirálban takarták el fülét. A szoba nyugalmát
csupán a lángok ropogása és táncoló árnyai, valamint a
fürge ujjak ügyes, gyors mozdulatai törték meg.
Elképzelte, hogy érzi Jessie illatát, a meleget és az édes
aromájú tisztaságot, és ahogy figyelte őt, hirtelen rájö ,
hogy a feszültség és merevség, ami eddig gúzsba kötö e,
minden kilégzésnél egyre inkább távozik belőle.
Jessie keményen küzdö , hogy a munkáján tartsa a
tekintetet, de a szeme sarkából lá a Will lábait, a zöld
csizmát, pontosan tudta, mikor rakta őket keresztbe,
majd ismét szét, hogy végül kényelmesen
megállapodjanak, az egyik teljes talppal a földön, a
másik féloldalasan, könnyedén pihenve a sarkán. Szinte
érezte, ahogy a férfiból elillan a görcsösség, és amint erre
rájö , féktelen jókedve kerekede . Mégsem emelte fel a
fejét, és remélte, hogy a lovag elég keveset tud a
varrásról ahhoz, hogy rájöjjön, milyen nevetséges dolgot
művel.
Szerencsére Will egyáltalán nem érte a varráshoz.
Ennek ellenére tudta, i valami furcsa dolog történik, és
azt is, hogy bármi is az, nem kell aggódnia mia a – ám
hogy miért nem, arra nem is próbált rájönni. Ahogy
Jessie lehajto fejét figyelte, valahol az elméje hátsó
szegletében bizsergés támadt, amely megbolygato
olyan mélyen gyökerező fogalmakat, mint hűség és
konfliktus, de szándékosan figyelmen kívül hagyta, és
elhatározta, hogy egy ideig az ösztöneire fog
hagyatkozni, ahogy régen is te e. Élvezi, ami a szeme elé
kerül, és elhiszi, hogy minden úgy történik, ahogy
történnie kell.
Összerezzent, amikor Jessie hirtelen felnéze és
rámosolygo . Kis híján elszunyókált, elringa a a tűz
melege és a kényelem érzése. Bűntudatosan
egyenesede fel, gyorsan körülnéze , és csak akkor ve e
észre, hogy egyedül vannak a tűz fényétől megvilágíto
helyiségben, mégpedig olyan helyzetben, amire
leginkább a „bizalmas” kifejezés ille . Elszégyellte
magát saját meglepődésén és azon kapta magát, hogy
szinte haragosan néz vendéglátójára.
– Hol vannak a többiek?
Jessie értetlenül pislogo , bár az arckifejezése
nyugodt maradt, enyhén csodálkozó.
– Többiek? Ó, Tamra gondolsz. Azt mondtam neki,
ma este pihenjen egy kicsit.
Varrását az egyik kezébe fogva felállt, és a kandalló
melle , a fal tövében álló asztalhoz sétált. Will köve e a
tekintetével, és ahogy nézte a ruha hullámzását,
meglepe en jö rá, hogy a szokatlan körülmények mia
eddig a pillanatig nem is volt tudatában a nő testének.
Jessie nem lá a a férfi arcát, csak beszélt hozzá
tovább a válla fölö , miközben tekintete végigsöpört az
asztallapon.
– Tudod, annak a szerencsétlen embernek nincs is
saját élete. Túl sok időt tölt veled, lesi minden óhajod és
kívánságod. Ezért ma estére elengedtem,
köszönetképpen a megmentésünkért. Valószínűleg
Mungóval és a többiekkel szórakozik, és biztos vagyok
benne, Hector nem sajnálja tőlük az ételt és az italt…
talán még csatlakozo is hozzájuk.
Will megköszörülte a torkát, és kinyögte a kérdést,
ami foglalkozta a.
– Nem Tamra gondoltam, Jessica úrnő. Hanem a…
társaidra, az unokahúgodra és a két hölgyedre. Nem
kellene i lenniük?
– Miért kellene? – Jessie megfordult. A lovag nem
tudo olvasni az arcából vagy a szeméből, de a nő nem
is hagyo neki időt rá. – Mert úgy illő? Talán félted a
biztonságod, ha egyedül maradsz velem?
– Nem, egyáltalán nem erre gondoltam –
szabadkozo Will. Először védekezőn emelte fel a kezét,
aztán leengedte és a fejét csóválta. – Természetesen
eszembe sem juto ! De még sosem lá alak hosszabb
ideig nélkülük. Marjorie ritkán távozik mellőled, a két
hölgy pedig mindig o van a há érben, de legalább az
egyikük, ha mindke en nem is.
– A dolgok megváltoztak errefelé az apródod
érkezése óta, és kezdek hozzászokni, hogy el vagyok
hanyagolva, a második helyre szorultam az ő igényeivel
szemben. Teljesen elbűvölte fogado unokahúgomat, aki
kinevezte magát az ápolójává, és most zsarnokként
uralkodik rajtunk, hogy teljesíthesse védence minden
kívánságát. Így a ház asszonyai most Henryt gondozzák,
Henryt szórakoztatják, és Henry körül nyüzsögnek…
beleértve engem is. – A szeméből sugárzó kedvesség
elve e szavainak esetleges élét. – Most is o van
mindenki… Henryt nézik, miközben nekem veled kell
beérnem. De a ól félek, elhanyagoltalak.
 Megfordult, lerakta a varrást, majd felemelte az
asztalra boríto terítőt.
– Bizonyára éhes vagy. – Inte a felhalmozo ételek
felé, a férfinak pedig összefuto a nyál a szájában. – Ez
i hideg szarvashús csodálatos, Hector-féle kéregben
sütve, a lazacot külön neked készíte ék, szintén Hector
sütö e, aki nélkül valószínűleg éheznél. Ám ha egyik
sem kedvedre való, akkor ezen a tálon még meleg
malachús van, melle e pedig a bőre, egészben és
zamatosan, lisz el és sóval meghintve, tökéletesen
ropogósra sütve. Hector szerint még egy halo nak is
csorogni kezdene tőle a nyála. – Felhajto a egy másik
terítő sarkát is, amely három újabb tálcát rejte . – Saját
készítésű sajt, édes alma a fáinkról, valamint friss,
ropogós kenyér a kemencéből. Italnak pedig a
legfrissebb, kétéves szállítmány Bordeaux-ból, fehér és
vörös.
Will csak pislogo , elkábíto a a bőséges választék, és
teljesen lefegyverezte a nő kedvessége. Lassan bólinto ,
közelebb lépe Jessie-hez, aki egy fatányért nyújto felé.
– A malac csodálatos. Megkóstoltam, amikor Hector
behozta, te pedig fent voltál. – Jessica mosolygo ,
láthatóan nagyon elégede volt valamivel, bár Willnek
fogalma sem volt, mi lehet az. Biccente , és elve e a
tányért.
– Hadd vágjak neked. – Egy nehéz pengéjű késsel
átszúrta a ropogósra sült bőrt, több darabra vágta, ke őt
a férfi tányérjára szede , majd szelt egy vastag karéj
kenyeret, ráte két szelet húst, végül nyolc darabra
vágo egy fényes, piros almát, és a cikkek felét a bőr
mellé tornyozta. A még mindig kába lovag csak inte ,
hogy nem kér többet, és körülnéze .
– Ülj oda az asztalhoz. Két személyre készíte ék elő,
van kés, kanál és só is. Milyen bort kérsz?
A fehér melle döntö , aztán helyet foglalt, míg a
bárónő töltö neki egy talpas üvegkehelybe. Jessie
magának is szede egy kis szarvast és lazacot, bőségesen
meglocsolta az aranyszínű, krémes szósszal, Hector
szakácstudományának egy másik titkával, ami tojásból,
tejszínből és fűszernövényekből készült. Végül leült a
lovaggal szemben, és asztali áldást mondo , mielő egy
tizenkét éves fiú étvágyával enni kezde . Will ezt látva
maga is rádöbbent, mennyire éhes, hiszen egész nap
nem eve mást, mint egy kis száríto húst és némi
gyümölcsöt, azt is kora reggel. Barátságos csendben
étkeztek, szinte már áhíta al adóztak Hector
ügyességének, amíg a tányérok és a poharak ki nem
ürültek.
Amikor Will hátradőlt és eltolta maga elől a tányért,
Jessie a fejét oldalra billentve rámosolygo , és hogy
újabban mennyire megbízo a nőben – és saját magában
–, mi sem jelezte jobban, minthogy színtiszta
kíváncsisággal, érdeklődve felvont szemöldökkel néze
vissza rá.
– Örülök, hogy a zöldet választo ad – felelte Jessica
a ki nem mondo kérdésre. – Igazam volt, jól illik
hozzád ez a szín. És a ruhákat mintha rád öntö ék
volna.
Will érezte, hogy elvörösödik, de ezú al az
elégede ségtől, és sikerült egy udvarias választ
kipréselnie magából.
 – Hálával tartozom… – Gyorsan észbe kapo ,
mielő kimondta volna az „úrnőm” szót, de nem tudta
mivel helye esíteni; még mindig nehezen ve e rá magát,
hogy a nő keresztnevét használja. Ám mielő Jessie
közbevághato volna, eszébe juto ak a megfelelő
szavak, és megkönnyebbülten elmosolyodo . – Ma este
megmuta ad nekem az elégede emberek világát, akik
mindennapi életüket a kötelesség és a szabályzat állandó
követelményei nélkül élik.
Jessie az egyetértés jeleként aprót bólinto .
– Elégede emberek… azon gondolkodom, vajon
élnek-e egyáltalán ilyenek a világunkban. Tudod,
nagyon sokat változtál, mióta először találkoztunk. Még
egy évvel ezelő sem mondtál volna ilyet, nem is
gondoltál volna rá. De be kell vallanom, magam sem
gondoltam volna egy hónapja, hogy egy nap együ
fogunk ülni ilyen hosszú ideig, kellemesen beszélgetve.
Sir William Sinclair, a komor templomos ezt nem
engedte volna meg magának, nemhogy még élvezetet is
találjon benne. – Hirtelen elmosolyodo , szemében
hamis fény csillant. – Örülök, hogy helye e Will, a
barátom jö ma ide. Will sokkal… emberibb, nem olyan
kiszámítható és savanyú. – Mosolya elhalványodo ,
kihúzta magát és az ablakra pillanto . – Nem tudom,
hány óra lehet, de kék eget látok, vagyis a nap még nem
nyugodo le, vagy ha mégis, az alkonyi sötét még nem
állt be. – Felállt. – Ha jóllaktál, gyere velem, nézzük meg,
biztonságban van-e a kincsünk. Bevallom, nekem
eszembe sem juto az érkezésed óta, még az sem, hogy
ellenőrizzem, nem háborga ák-e a támadóink. Amíg
sétálunk, valakivel elvitetem az ételt.
– De a bort nem.
 Jessie meglepe en néze Willre, sikerült elkapnia a
férfi szemének vidám villanását.
– Nem, a bort nem. Az i marad. És a tűzre is
rakatok.
 3.

Egymás melle álltak az istállóban, az egyre sűrűsödő

sötétségben, és az arannyal teli ládát takaró szalmabálák
érintetlen szimmetriáját szemlélték. Odakint az
alkonyatban a visszatérő állatok bevonultak az épület
mögö i köveze udvarra. Az istálló mindkét oldalán
feltöltö ék az etetőket friss takarmánnyal éjszakára, de a
bálákhoz szemlátomást senki sem nyúlt.
– Szerinted biztonságban van, vagy inkább nézzük
meg?
Will csak egy apró fejrázással válaszolt, egészen
máshol jártak a gondolatai. Jessie-vel a házban és idefelé
is több emberrel találkoztak, és bár senki nem szentelt
nekik különösebb figyelmet, valamiért szöget ütö a
fejébe a gondolat, hogy nem tarthatják illőnek a
viselkedésüket. Az illetlenség gondolatára pedig feléledt
benne a csalódo ság és a kétségbeesés érzése, mivel
vendéglátója egyáltalán nem adta okát, hogy bárki is
erre gondoljon, és úgy tűnt, ke ejüknek sem fordult meg
ilyesmi az eszében. Igyekeze félretenni a problémát, de
minél elszántabban próbálkozo , a gondolat annál
csökönyösebben megtapadt az elméjében, és mostanra
már csak az járt a fejében, vajon Jessie emberei mit
gondolhatnak úrnőjükről, amiért ennyi időt tölt el
egyedül egy olyan férfi társaságában, akihez
voltaképpen semmi köze.
– Mi jár a fejedben, lovag uram? Igen komor az
arckifejezésed.
 Will nem kis erőfeszítések árán összeszedte magát,
legyinte , és motyogo valami értelmezhetetlent
válaszképpen, majd előrelépe , hogy kezét a
háborítatlan szalmabálákra helyezze, ám ekkor rájö ,
hogy a tiszta, zöld csizma van rajta, ő pedig egy
istállóban áll. A központi elvezető csatornát már rég
kitakaríto ák, a talaj pedig száraz volt a talpa ala , de az
ajtón át már lá a az imbolyogva közeledő állatokat, orrát
megtöltö e a húggyal kevert folyékony ürülék csípős,
maró szaga. Eszébe juto , hogy fog kinézni a padló az
istálló lakóinak megérkezése után néhány perccel, és
óvatos léptekkel elhátrált a báláktól. Mire visszafordult
Jessie felé, a hangja is megjö .
– Bocsáss meg, bárónő, kissé elgondolkodtam. Még a
sötétben is jól látszik, hogy i semmit nem bolyga ak
meg, és az állatok nemsokára visszaérnek. Indulhatunk?
Az ég időközben elsötétült, a lebukó nap utolsó
kósza sugarai narancsarany és vörös lángokba boríto ák
a nyugati égbolt felhőinek alját Jessie megállt és
felnéze .
– Lehetséges-e, hogy valaki ilyet lát, és nem hisz
Istenben? Minden este más és más, soha nem egyforma,
napról napra, óráról órára változik, és soha nem
visszataszító. Az ég még a legrosszabb napokon is
gyönyörű. De minden folyamatosan változik, akárhová
is nézünk. – Oldalról a férfi arcára pillanto , aki melle e
állt, és szintén a nyugati látképben gyönyörködö . – El
kell ismernem, lovag uram, hogy a veled kapcsolatban
az elmúlt hetekben tapasztalt változások álmélkodásra
késztetnek. Elfogadom, hogy a változás az élet része,
ugyanolyan elkerülhetetlen, mint az éjszaka a nappal
után, te mégis meg tudtál lepni.
É
 – Meglepni? És mivel, hölgyem?
– Lássuk csak… több dologgal is megleptél, és azt
kell mondanom, nehéz lenne csupán egyet
megneveznem. Nem, ez nem igaz. Van egyvalami.
Megtanultál figyelni.
Will szája lassan mosolyra görbült.
– Biztosíthatlak, bárónő…
– Jessie.
– Jessie, persze… biztosíthatlak, Jessie, hogy soha
nem volt probléma a hallásommal.
– Nem is mondtam. Azt mondtam, figyelni tanultál
meg, nem hallani. A hallás egy képesség, a figyelés
viszont egy jó tulajdonság. Kevés férfit ismerek, akik
valóban figyelnek arra, amit mások mondanak, kivéve,
ha nőkről van szó. Tam a ritka kivételek egyike.
– Tam? Remélem, ezt elmagyarázod.
Most Jessie mosolyodo el, e ől Will úgy érezte,
mintha felszabadulna a lelke.
– El fogom, mégpedig lassan, hogy a te férfi füled is
meghallja. De sétálhatnánk közben? Kezd hideg lenni.
Ahogy elindultak, elhallgato , és mielő folytatha a
volna, Will a kapu felé fordult, mert hangokat hallo .
– Nem azt mondtad, hogy elküldted Tamot estére?
A nő felkapta a fejét, mire a lovag elneve e magát, és
kárörvendően mondta:
– Nos, úgy tűnik, nem hallgato rád. Tam! Sinclair
fegyvernök! Ide, hozzám!
 Egy nagyobb csoport éppen akkor lépe be az
udvarra, de a szürkületben nem lehete kivenni az egyes
embereket, csak egy nagy, fekete tömeget – néhányan
ásókat cipeltek – de könnyű volt felismerni Tam magas
alakját, valamint a melle e lépdelő Mungo MacDowalt.
Egyszerre torpantak meg, és Will hallo a, hogy Tam
odaszól valamit a többieknek. A fegyvernök enyhén
imbolyogva közelede , bár nagyon messze volt a ól,
hogy részegnek lehessen nevezni. Amikor elég közel ért,
hogy felismerje őket, megállt, szeme elkerekede , és
táto szájjal, elképedve bámulta francia nemesnek
öltözö feljebbvalóját.
– Az Úr nevére… – motyogta. – Mi a…
– Jó estét, Tam – vágo közbe gyorsan Jessie, mielő
a fegyvernök száján még valami kicsúszhato volna.
Tam értetlenül pislogva néze rá.
– Hasonlót neked is, bárónő. – Az italtól összefolytak
a skót szavak. – Nagyon szép este. – Ismét Willre néze ,
hogy jobban szemügyre vegye a lovagot, de az addigra
már készen állt.
– Mit kerestek idekint ilyen későn?
– Későn? Kint voltunk egész nap. Mit gondolsz, mit
csináltunk? Hullákat ástunk el. Nem kívánhatod, hogy
csak úgy heverjenek idekint.
– Valóban. – Will arrafelé néze , ahol a távoli csoport
utolsó tagja éppen eltűnt a főépület sarka mögö –
Hányan voltatok?
– Hatan ástak, a foglyok, nyolcan pedig vigyáztunk
rájuk. Négyen tőlünk, négyen Jessica úrnő emberei
közül.
É
 – És hány hol est volt?
– Kilenc, és mindegyik istenverte nehéz volt… már
elnézést, bárónő.
Will bólinto .
– Rendben. De a bárónő azt mondta, elengede ma
estére.
– Valóban. – Tam a homlokát ráncolta. – Csak nem
vissza akarod vonni?
– Nem, dehogy. Azon csodálkozom, miért nem éltél
a lehetőséggel.
– Éltem, és meg is köszöntem. Nem igaz, bárónő?
Dehogynem. Ma éjjel nagyon be akartam rúgni. Kaptunk
rengeteg italt, és ennivalót is, ami felszívja,
köszönhetően az intézőnek, Hector McBeannek. Szóval
ha el vagyok engedve, akkor most… – Ismét elhallgato ,
lassan, tetőtől talpig végigmérte földijét, egyetlen apró
részletet sem hagyva ki, aztán Jessie-hez fordult, és
hüvelykjével Willre bökö . – Ha jól sejtem, ez a te
műved.
Jessie elmosolyodo , de nem szólt semmit, csak a
fejét rázta.
– Még soha nem lá am ilyet, és ha nem lenne i a
szemem elő , nem is hinném. – Újra végigmérte Willt. –
Zöld csizma! Zöld csizma, és semmi páncél… még egy
tőr sem! – Megint Jessie-re néze , kihúzta magát és
megköszörülte a torkát. – Nos, nagyszerűen festesz, Will
Sinclair. Nagyszerűen, felségesen és… nem csak másképp,
de… jól is, érted? Mindig zöldet kellene viselned. –
Gonoszkodva elvigyorodo . – Illik hozzád. – Azzal
megfordult és távozo .
 Will maga sem tudta, meddig állt volna o
megnémulva, ha melle e Jessie nem kezdi el
dörzsölgetni a karját a hirtelen támadt hűvös mia .
– Hideg van i – mormolta a nő. – Jó lenne bemenni.
Ezú al sokkal gyorsabban vágtak át az udvaron,
egyenesen a ház felé tartva, és már mindke en vacogtak,
mire beléptek a fő helyiségbe és közel húzódtak a lobogó
tűzhöz. O álltak egymás melle , nézték a lángokat, a
gondolataikba merültek, amíg Jessie halk kuncogása
meg nem törte a csendet.
– Látod? Tam is jóváhagyta a választásomat.
Meglepődtél?
– Azóta sem találom a hangom.
Egymás felé fordultak, hogy mondjanak valamit, és
hirtelen o találták magukat alig karnyújtásnyi
távolságban. Néhány pillanatig egyikük sem szólalt
meg, majd Jessie a szája elé emelte a kezét.
– Ezelő még soha nem hallo alak nevetni. Tudtad?
Will ellépe , leereszkede az egyik nagy székbe,
melyet a távollétük ideje ala más helyre te ek, hogy
szemben legyenek a tűzzel, Jessie pedig a másikban
foglalt helyet.
– Soha? Ezt nehéz elhinni – monda Will, ellenállva a
kísértésnek, hogy kimondja a nő nevét. – Milyen régóta
is ismerjük egymást? Biztosan hallo ál nevetni
alkalmanként.
– Hat éve találkoztunk, azon az éjszakán La
Rochelle-ben. És soha nem neve él. Az én jelenlétemben
biztosan nem. Egészen ma estig.
 – Ez képtelenség! – fakadt ki a lovag. – Olyannak
tüntetsz fel, mint egy… mintha én egy… eh! – tárta szét
tehetetlenül a karját.
– Mintha egy komor és elviselhetetlen lovag lennél,
hasonló ahhoz, akit régen ismertem, egy Guillaume de
Saint-Clair nevű templomos. Soha nem mosolyodo el, a
nevetésről nem is beszélve. Ugyan már, komolyan,
mikor neve él utoljára úgy, hogy belefájdultak a
bordáid? Vissza tudsz rá emlékezni?
Will gondolkodo , az arca egyre komorabbá vált,
ahogy múltak a másodpercek, aztán hirtelen felcsillant a
szeme és a szék karfájára csapo .
– Vissza tudok! Akkor volt, amikor Tam beleese
egy folyóba, teljes páncélzatban, és nem tudo kimászni.
Leestem a nyeregből, annyira neve em, és minél
dühösebbnek tűnt, annál jobban éreztem magam. – Az
emlékek hatására halkan felnevete . – Nagyon ese
aznap, és a folyópart iszamóssá vált, Tam megcsúszo ,
leejte e a kardját a sárba… már nem is emlékszem, miért
húzta elő, vagy miért szállt le a lováról, de nagyon
dühös volt, és lement a folyóhoz megmosni a fegyvert.
Addig nyújtózkodo , amíg a lába kicsúszo alóla, és a
hátára zuhant. Aztán megfordult, dühösen felnéze rám,
és lassan csúszni kezde hátrafelé a sárban, a lába az
égnek meredt, úgy csobbant bele a vízbe. És miután már
bent volt, a nehéz páncél mia nem tudo kimászni. –
Will most már teli torokból nevete , mutató- és
hüvelykujjával az orrnyergét dörzsölte, szemét elfuto a
a könny. – Nem volt mély, de annál csúszósabb. Én
mondom, Jessie, Tam üvöltö haragjában, és az volt a
legmókásabb dolog, amit valaha lá am. – Lassan
összeszedte magát, a fejét csóválva törölge e a szemét. –
Csak nagyon sokára bocsáto meg nekünk, de végül
kiengesztelődö .
Jessie vele együ mosolygo , és amikor a férfi
abbahagyta a nevetést, megszólalt:
– Örülök, hogy megkérdeztem. Mikor történt ez?
Már Arranon?
Will elkomorult, hangja megváltozo , csendesebbé
vált.
– Nem. Languedocban, a Pireneusok közelében,
amikor Navarrába tarto unk, hogy harcoljunk a mórok
ellen. Olyan… tizenöt évvel ezelő .
Jessie bénultan ült, arra gondolt, semmi olyasmit
nem tudna mondani, ami ne hangzana lesajnálónak, de
végül ve egy mély lélegzetet.
– Nos, elégede ek lehetünk, hogy megtörtént, mert
ezáltal én is látha alak nevetni oly hosszú idő után.
– Lehet – motyogta Will alig hallhatóan. – De igazad
volt. Kétlem, hogy valaha is őszintén neve em volna
azóta, mivel másnap elveszte ük a haderőnk felét.
Tizenöt év!
Hosszúra nyúlt a csend, Jessie a lovagot figyelte. Ó,
Will Sinclair, te kedves, drága ember, mennyire szeretném
megmutatni neked, mit tesz a nevetés az arcoddal, az egész
lényeddel… éveket szakít le rólad, sok-sok évet, és felszínre
hozza a benned rejlő fiút…
Az egyik rönk nagyot pa ant a kandallóban, füst és
szikrák csaptak fel a kémény kürtőjébe.
– Mire gondolsz?
 Jessicát váratlanul érte a kérdés, ezért gondolkodás
nélkül válaszolt.
– Figyeltelek, és az juto eszembe, hogy gyakrabban
kellene nevetned… állandóan… és hogy bárcsak
megmutathatnám, mennyire megváltozol ilyenkor…
A férfi csak néze rá, majd egy idő után
elmosolyodo .
– Az bizony…
Valahol a házban sikolyszerű női nevetés harsant fel,
ami mindke ejüket kizökkente e a hangulatból.
– Marjorie! Az a kölyök egy… – Jessie felugro , és
villogó szemmel, meghatározhatatlan arckifejezéssel
néze le Willre, ahogy a futó lábak dobogását hallga a.
– Esküszöm, mióta az a fiú bete e a lábát a házba,
teljesen megfeledkeze az illemről. Persze Marie és
Jane e sem jobbak. Várj meg i , megyek és rendet
teszek.
Will tágra nyílt szemmel figyelte távozását, ahogy
suhogó szoknyával kiviharzo , és még mindig nem
tudta eldönteni, hogy haragot vagy visszafogo derűt
láto -e a nő szemében. Jessie nyitva hagyta maga mögö
az ajtót, és Sinclair hallo a, ahogy felmegy a lépcsőn,
közben folyamatosan mondja a magáét, amíg el nem halt
a hangja. Csak ekkor dőlt hátra a székében, megfogta a
karfát, és szórakozo an nézelődve számba ve e a mai
furcsa nap eseményeit. Talán nem is a furcsa a legjobb
kifejezés rá, gondolta; inkább a minden képzeletet
felülmúló. Ez az ő szobája volt, Jessie Randolph szobája,
teljesen mindegy, miféle igényt formálhat rá az
unokaöccse. A nő ízlése, jelenléte érződö mindenhol: a
helyiség színeiben, a gondosan elrendeze gyertyákban,
a párnákban és a bútorzatban, a mindenhol elhelyeze ,
virágokkal teli korsókban és vázákban. És mindennek a
közepén o ült ő, azon gondolkodva, mit keres i …
hogyan került ide, és mi történik vele?
Nemrég még hajlamos le volna elhinni, hogy a nő
megbabonázta, és ahogy ez a gondolat felötlö benne,
rögtön el is ismerte, hogy így történt – valóban
megbabonázta, lassan, de biztosan. Ám míg néhány
évvel ezelő zavartan rohant volna egy paphoz, hogy
feloldozást keressen, most érdeklődve várta a
fejleményeket. A mai napon más emberré vált, mint aki
egy éve volt, és ő is tisztában volt vele, hogy az egy
évtizeddel ezelő i merev, hajlíthatatlan templomos
lovag már a múlté. Ám ezt a lovagi halált férfiak idézték
elő szorgalmas munkával, ugyanazok a férfiak, akiknek
az életét szentelte, akiket szent esküvel és becsüle el
szolgált. Nem volt i semmi boszorkányság… inkább
ördögűzés, de csak annyiban, hogy a szellemet, amely
fiatal lovagként megszállta, most sikerült örökre
eltávolítani. Ám mindez nem Jessie Randolph hibájából
vagy jóvoltából történt. Ő mindössze annyit te , hogy
illetlen gondolatokat és vággyal teli álmokat kelte
benne, ő pedig annyira megszállo jává vált a
Templomos Rend iránti szolgálatnak, hogy elfeledkeze
róla, mennyire ártalmatlan dolog ez valódi rendje, Sion
Testvérisége szemében. És az elmúlt hetek folyamán az
eddig tanultakat az elmúlt évek döntéseivel
összevegyítve létrehozta az új Sir William Sinclairt, egy
teljesen más embert; egy felnő és harcedze férfit, aki
azonban rendelkeze a világi, tudatlan fiúk minden
félelmével.
•••
A csendben a távoli farkas üvöltése tisztán hallatszo a
magasan lévő, üveg nélküli ablakon át, ezt nemsokára
csizmás lábak dobogása és az őrségváltás hangjai
köve ék. A tűz kezde kialudni, és Will lá a, hogy
lassan az asztalra helyeze gyertyák is leégnek. Nem
tudta, mennyi ideje mehete el Jessie, de teljes
természetességgel állt fel, hogy eloltsa a gyertyákat
megnyálazo hüvelyk- és mutatóujjával. Élveze el
szívta be a füstölgő kanóc illatát, miközben ledörzsölte
ujjáról a rátapadt viaszt. Nem mindegyik gyertya ége le
teljesen, a többihez nem nyúlt; inkább új hasábokat
rako a tűzre, és csak az utolsó pillanatban juto eszébe,
hogy ne lökdösse a helyükre vadonatúj, makulátlan
csizmájával. Néhány pillanatig a homlokát ráncolva
nézte a tüzet, aztán visszaült a helyére, és az ajkába
harapva hagyta, hogy gondolatai szabadon keringjenek.
Még soha nem érezte magát határozatlannak, és most
különösen határozo nak kelle lennie.
Akkor is elmélyülten gondolkodo , amikor Jessie
visszatért, és az ajtó melle megállva szemügyre ve e a
férfit. Ám amikor megszólalt, a lovag azonnal
odafordult, és nem muta a jelét, hogy meglepődö
volna.
– Még i vagy? Azt hi em, belefáradtál az
egyedüllétbe, és elmentél lefeküdni.
– Egyáltalán nem. Sok mindenen gondolkodtam…
elvégzendő dolgokon, meghozandó döntéseken. Te
lefekszel?
– Nem, még nem, hacsak nem akarsz egyedül
maradni.
 – Nem, teljesen jól vagyok. Foglalj helyet,
megoszthatjuk a tűz melegét. – Figyelte, ahogy a nő újra
leül vele szemben, amikor kényelmesen elhelyezkede
és a tűz felé nyújto a a kezét, elmosolyodo . – Sikerült
leverned a lázadást odafent?
– Ó, már rég. A jó hangulat Isten ajándéka, de
időnként nem árt gátat szabni neki. Marjorie és Henry
már lefeküdtek, a fényt elolto ák, Marie és Jane e
szintén visszavonultak, készülnek a reggelre, fonalat
gombolyítanak a szövéshez. És most, megkérdezhetem
én is, hogy min gondolkodtál?
– A saját házadban azt kérdezel, amit akarsz,
Jessie… – Rövid tétovázás után folyta a. – Főként saját
magamon gondolkodtam… az életemen és azon, hogy
mit kezdjek vele. Még soha nem kelle hasonlót tennem,
el tudod ezt képzelni? Lassan megöregszem, egész
életemben mások mondták meg, mit tegyek és mikor,
így ez most valami teljesen új dolog számomra… nagyon
új… és különös. De korábban változásokról beszéltél
velem kapcsolatban, ami elindíto bennem valamit. Az
egész világom megváltozo hat év ala , mióta o
hagytam de Molay nagymestert Párizsban. Isten a
tanúm, még vannak köteleze ségeim, feladataim, és
olyan döntéseket kell meghoznom, melyek mások életét
is befolyásolják, nem csak az enyémet. Most azonban
csupán magamra hagyatkozhatok a gondolkodásban,
másokat utasítok, hogy végrehajtsák a kívánságaimat és
a döntéseimet.
Gondterhelten harapdálta a szája belsejét, aztán
felemelte a fejét és egyenesen Jessie szemébe néze .

É
 – És rólad is gondolkodtam. Az óhajodról, hogy
vigyünk magunkkal, amikor elhajózunk. Hogy juto ez
eszedbe?
A nő egy hosszú pillanatig nem válaszolt, csak nézte
a lovagot.
– Nem magatokkal, Will. Csak magaddal.
Sinclair értetlenül pislogo .
– El kell innen menned, ez nem is kérdéses, de hogy
velünk jöjj… ez képlelenség. A hely, ahová megyünk,
teljességgel ismeretlen, Jessie, és…
– És veszélyes? Vad? Babár? Tele van fenyegetéssel
és bizonytalansággal, vademberekkel, akik csak
pusztítani, rombolni, lopni, megbecsteleníteni és ölni
akarnak? Össze sem hasonlítható azzal a békés és szelíd
vidékkel, ahol most élünk? Nem olyan, mint a civilizált
Skócia? Ezt akarod mondani?
– Nem, én csak…
– Rendben, akkor inkább élek a te ismeretlen
Mericád bizonytalanságában, mint i abban a biztos
tudatban, hogy egy nap meg fognak ölni, és abban az
ostoba, reménytelen reményben, hogy a halálom gyors
és tiszta lesz. – Élesen felszisszent. – Az Úr nevére, Will
Sinclair, hová menjek, ha el kell hagynom ezt a helyet, és
nem tarthatok veled Mericába?
– Arranra. O van hely számodra. Biztonságban
leszel Lochranza várában, és a házad népe is.
– Lochranza kastélyában. – Szinte köpte a szavakat. –
És ha elhajózol, mi lesz? Az o ani nagyúr Menteith.
– Már nem. Kegyveszte le .

Ő
 – Ő talán igen, de az a hely Menteith-birtok, és o
soha nem lennék biztonságban. Vigyél magaddal, Will!
– Nem tehetem.
– Miért nem, az Úr nevére? Papokat viszel
magaddal?
Sinclair csodálkozva néze rá.
– Ez eszembe sem juto . Az nem papoknak való
hely. Ugyanakkor az összes életben maradt papunk ki
le átkozva, velünk együ . De akkor is… jó emberek,
akiknek a szavában bíznak a hi estvérek. Igen, viszünk
magunkkal néhány embert, akik egykor papok voltak.
– Helyes. Akkor az egyik össze tud adni minket.
– Összeadni? Én… – Will döbbenten meredt a
bárónőre, aztán erősen végighúzta a kezét az arcán,
mintha a ráncokat akarná kisimítani.
A nő feszülten figyelte, ahogy csuko szemmel
elfordítja a fejét, széles válla megfeszül a visszafojto
felháborodástól. Aztán az izmok elernyedtek, és a lovag
visszafordult felé.
– Majdnem azt mondtam neked, hogy szerzetes
vagyok – szólalt meg nyugodt hangon –, de ez egy másik
képtelenség le volna. Nem vagyok szerzetes, már nem.
Ellopták, amikor elve ék az életemet, és megtaposták.
Most már csak egy férfi vagyok… nem több, nem
kevesebb.
– Lovag vagy. Ezt senki nem veheti el tőled.
– Ez igaz, és nem is felejte em el. E ől függetlenül
még férfi maradok. És Isten a tudója, olyan férfi, aki
keveset tud felajánlani bárkinek. Viszont családfőként,
férjként… – Mély lélegzetet ve . – Te… te komolyan azt
javaslod, hogy vegyelek el… a feleségem akarsz lenni?
Will lá a, hogy Jessie elpirul válaszadás elő .
– Feleséged, támaszod, társad, szeretőd… aminek
Isten szánt minket. Igen, Will Sinclair, az akarok lenni,
méghozzá nagy örömmel. – Felemelte az egyik kezét és
elmosolyodo . – Még tanácsadód is lennék, ha
szükséged volna ilyesmire a megérkezés után, és
amennyiben szükséged volna egy nő józan eszére.
Ünnepélyes csend ereszkede a helyiségre.
Mindke en hátradőltek a székükben, és egymást nézték
a zsarátnokok izzó fényében, melyek nemrég még
lobogva égtek.
– Tanácsadó… – Will sokkal könnyebben
mosolyodo el, mint korábban bármikor. – Ez valóban új
ötlet. Egy nő ad tanácsokat egy templomos lovagnak, és
rajta keresztül a teljes templomos közösségnek. Ez aztán
a változás!
– Csak ha szükségét érzed az új világban.
– Természetesen… de előbb hadd tegyelek próbára,
mint nőt és tanácsadót. Adj nekem tanácsot.
– Most? Miben?
– Azt mondtad ma este, megtanultam figyelni. Nos,
most figyelek, és megtanultalak tisztelni annyira, hogy
tudjam, van véleményed azzal kapcsolatban, mit kellene
tennem. Így teljes őszinteséggel kérek tanácsot tőled.
Ismét csendben ültek egy darabig, és egymást
figyelték.
 Ez az ember most nyíltan beszélt nekem a házasság
lehetőségéről. Ostoba lennék, ha mindezt kockáztatnám azzal,
hogy valami olyasmit mondok, amit bármi okból butaságnak
talál. Vajon mit kellene mondanom?
A férfi türelmesen várt, és Jessie ezt is egy újabb
jelentős változásként élte meg. Ám amikor Will kérdőn
felvonta a szemöldökét, saját magát is meglepve
megszólalt.
– Genova. Tudom, hogy menni akarsz, de vajon
menned is kell?
A lovag a fejét hátrahúzva leszegte az állát, és Jessie
figyelmét egy pillanatra elterelték az erős nyakizmok.
Mire újra a szemébe néze , Will már a homlokát
ráncolta.
– Hogy kell-e? Persze, hogy kell. Dolgom van o ,
üzletet kell kötnöm.
– Tudom, hogy vásárolnod kell, de te vagy az
egyetlen, aki ezt megteheti? Sir Edward nem lenne rá
képes egyedül? Az érsek ajánlólevelét ugyanúgy meg
lehete volna írni neki, mint neked, nem?
– Meg lehete volna, de…
– Akkor válaszolj valamire. Ezeknek a hajóknak az
építésénél te hozod meg a döntést a felépítésről, a
méretről és a kialakításról, vagy inkább megbízol Sir
Edward tanácsában?
– Természetesen tőle kérek tanácsot.
– Természetesen. Akkor még egy kérdés. Az életedet
is rábíznád arra az emberre?
 – De Berenger-ra? Habozás nélkül, sőt már meg is
te em… rábíztam mindnyájunk életét, beleértve a tiédet
is. Ő a tengernagyom.
– Flo ád őre, vigyázója, pásztora és kapitánya.
Akkor miért nem bízod rá a genovai küldetést? Neked
rengeteg dolgod lenne Arranon, Edward életét pedig a
hajók jelentik. Ismeri a tengeri járműveket és a velük
szemben támasztandó követelményeket ugyanúgy, mint
te azokat a dolgokat, amelyeket szeretsz, és amelyek
kifejeznek téged: lovas egységek vezetése, kiképzés, a
közösség igazgatása, hadjáratok tervezése. És mint
mondtad, a genovai út hónapokig tarthat, talán fél évig
is, az időjárástól függően. Mit teszel, ha az angliai
Edward támadást indít, mielő beteljesíthetnéd arrani
terveidet?
Elhallgato , Will pedig oldalra dőlt a székben, egyik
könyökét a karfára támaszto a – Jessie már tudta, hogy
ilyenkor alaposan megfontol egy problémát –,
hüvelykujjával megtámaszto a az állát, és öklét a felső
ajkához nyomta. Tekintete rezzenéstelenül fúródo a
nőébe. Jessie magában számolt, és ugyanolyan
kiismerhetetlen arccal néze vissza rá, de kétszáznál
eltéveszte e a számokat, elvonta a figyelmét egy másik
gondolat. A férfi még mindig őt nézte. Eddig soha nem
figyelt fel Sinclair hatalmas termetére. Természetesen
mindig óriásnak tűnt a nehéz páncélzatban, de most,
hogy leve e magáról a vértet, és Jessie néhai férjének
ruháit viselte, jól látszo izmos mellkasa, széles válla és
vastag nyaka az ing alól előgöndörödő, magányos
szőrszálakkal. Rezzenéstelen tekinte el bámulta izmos
felsőtestét, nem mert lenézni a combjára.
 – Már évekkel ezelő is rád kelle volna hallgatnom,
Jess.
A nő egész testében libabőrös le , amiért Will így
szólíto a, és nagyot dobbant a szíve.
– Igazad van – folyta a a lovag, sokkal inkább
magának, mint Jessie-nek. – Ostobaság tőlem még csak
arra is gondolni, hogy elmenjek Genovába, amikor de
Berenger mindent el tud intézni egyedül is. Nincs rám
szüksége. Az én helyem Arranon van, semmi kétség.
Minél gyorsabban vissza kell jutnom oda. De Berenger
sokkal jobban tudja nálam, mi a teendő. És valószínűleg
jobban tisztában van az arany értékével, mint mi ke en.
– Egyenesen a nő szemébe néze . – És van még valami.
A láda túlságosan nagy és nehéz, nehéz elrejteni. Magára
vonná az emberek figyelmét, ahogy a rózsa vonzza a
méheket, márpedig ez a legutolsó dolog, amire
szükségünk van. Ezért holnap kisebb részekre osztjuk az
aranyat, úgy könnyebb lesz szállítani és elrejteni. Vannak
bőrzsákjaid?
– Amibe pénzt lehet rakni? Nincsenek. – A fejét
rázta, aztán hirtelen felcsillant a szeme. – Viszont van
három régi bőrsátrunk az egyik pajtában, cséplésnél
szoktuk használni. Kopo ak és földesek, de elég erősek,
hogy darabokra vagdossuk és húzózsinórral lássuk el
őket. Holnap elintéztetem valakivel.
– Megbízható embernek szólj, és o végezze a
munkát, ahol senki sem látja. Légy óvatos, Jessie. Ha
valaki hirtelen elkezd kis bőrzsákokat készíteni, az
felkelti a figyelmet, mivel ilyesmiben csak pénzt lehet
tárolni.
– Hector elvégzi.
 – Annyira bízol benne?
– Még annál is jobban. Szerinted a láda hogy került a
mostani helyére? Hector segíte odavinni és elrejteni.
– Helyes, legyen hát. – Will váratlanul felállt, a kezeit
összedörzsölve járkálni kezde a szobában, aztán há al
a tűznek, a nő felé fordulva megállt. – Ami ezt a
házasság dolgot illeti, elszántad magad?
– Tökéletesen.
– Hm. – Sinclair ajka megrándult – És ha ezzel
kapcsolatban kérnék tanácsot tőled, amit egyébként nem
teszek, azt javasolnád, hogy menjek bele?
Jessica elmosolyodo .
– Azt javasolnám.
– Nos, elgondolkodom rajta, bár továbbra is úgy
vélem, hogy megőrültél. De megfontolom. Ám van egy
feltételem, amibe i és most bele kell egyezned. A fiú
még nem utazhat, ez kiderült. Csakhogy a mai napon
kizárólag mia a tértem ide vissza, mert el akartam vinni
magammal. Szerinted mikor térhet vissza Arranra?
– Legalább egy, legfeljebb három hónap.
– Az túl hosszú idő. Túl hosszú és túl veszélyes.
Elküldetek érted két hónap múlva… érted, a fiúért, a két
hölgyedért, és bárkiért, akit még magaddal akarsz hozni.
– És Marjorie?
Will meglepe en néze rá.
– A védenced a király unokahúga, Jessie.
– De nem törvényes.
 – Törvényes vagy sem, a neve Bruce, és Robert
kedvenc bátyjának a lánya. Nem viheted el csak úgy, a
király engedélye nélkül. Az szöktetés volna. És a király
unokahúgának ilyen kérdésekben nincs szabad akarata.
Ő a királysághoz tartozik, szükség esetén férjhez kell
adni, ha a birodalom érdeke ezt kívánja. Ezt te vagy én
nem befolyásolhatjuk.
Jessie nem vesztegete időt a tiltakozásra. Belá a,
hogy a férfinak igaza van, ezért csak bólinto .
– Akkor fel kell keresnem a királyt, és az áldását
kérnem.
– Ahhoz, hogy elvidd a gyermeket valami ismeretlen
földre, jó eséllyel meghalni? Ebbe sosem egyezik bele.
– Talán nem, bár meg kell próbálnom.
– Rendben, de szeptemberre állj készen az arrani
utazásra.
– Úgy lesz, és készen fogok állni Mericára is. Küldd
el a kereskedőidet ruhákat venni.
– Ruhákat? Miféle ruhákat?
– Bármifélét, és amennyit csak tudnak venni.
Mericában nem lesznek ruhakereskedők, de aki
odamegy, annak szüksége lesz ruházatra az időjárás
viszontagságai ellen.
A férfi meglepe en néze rá.
– Gondoskodom róla. Eszedbe juto még valami?
– Nem, de még gondolkodom. Várj! Rokkák és
szövőszékek. Hány nő tart velünk?
– Fogalmam sincs.
 – Akkor tudd meg, és tudasd velem is, amint
lehetőséged nyílik rá. Terveznünk kell velük, és ha
ismerem a pontos számot, készen állok, hogy feladatokat
adjak nekik, mire Arranra érek.
– Te nagyon biztos vagy benne, hogy feleségül
veszlek. – Will mosolya halvány volt, de nem bántó. –
Ám én még nem egyeztem bele.
A nő szintén mosollyal válaszolt.
– Majd bele fogsz. Mikor indulsz?
Will megvonta a vállát.
– Holnapután. Az egyik gályánk Galloway partjainál
fog várni ránk, nem vesztegethetem az időt.
– Akkor jobb, ha kialszod magad, végigbeszéltük az
egész napot és a fél éjszakát. Menj fel és feküdj le, én
még eloltom a gyertyákat és a tüzet.
– Rendben… – Sinclair egy pillanatig nem mozdult,
az ajkát harapdálta. – Ez egy különös és csodálatos nap
volt, Jessie, olyan dolgokkal, melyekről nem is
álmodtam, amikor egy hé el ezelő ellovagoltam
Arbroath-ba. Sokat léptünk előre mi ke en… biztos vagy
benne, hogy mindenben sikerült megegyeznünk?
Jessica gyorsan odalépe hozzá, tenyerét a férfi
arcára simíto a – először érinte e meg ilyen nyíltan –,
mire Will is odate e a sajátját, fogságba ejtve a bárónő
kezét.
– Biztos vagyok benne, Will, ha te nem is.
Sinclair enyhén előrehajolt, ajka kissé szétnyílt, és
Jessie tudta, mi fog történni, ha hagyja, hogy i
megcsókolja, ezért ve egy gyors, mély lélegzetet, és
megszólalt.
– Most pedig irány az ágy – mondta határozo an. –
Holnap sok dolgod lesz.
 4.

Lassan és vonakodva ébredt, nem akarta elhagyni az

álom érzéki gyönyörét, amely magához ölelte, sem az
álomasszonyt, akinek az ajka az övére tapadt, és gyötrő
szenvedéllyel szívta ki belőle a lelkét. Ám amikor végül
kinyito a a szemét, rá kelle jönnie, hogy az ajak
továbbra is o van, még mindig csókolja őt, és amikor
felemelte a kezét, meztelen, meleg bőrt érze . Ijedten ült
fel, és bizonyára kiálto is volna, ha egy kéz nem tapad a
szájára, és egy hang nem sziszegi a fülébe:
– Csi , Will! Maradj nyugodtan. Felvered a házat és
elárulsz minket!
Mozdulatlanná dermedt, a könyökére támaszkodo ,
és ijedten pislogo a sötétben. Tudatában volt az övére
hajoló másik testnek a keskeny fekhelyen, és minden
szál szőre égnek állt a pániktól, amíg meg nem hallo a a
kuncogást, és meg nem érezte a nő lélegzetét a füle
melle .
– Csak én vagyok, és nem akartalak megijeszteni.
Csupán egy jó éjt csókot szere em volna adni. Húzódj
kicsit odébb, hogy én is ideférjek.
A még mindig döbbent Will lassan kezdte megérteni,
mi történik, és még feljebb tolta magát.
– Jessie? Mi történt? Valami baj van?
Jessica ismét kuncogo , halkan és nagyon közel a
lovag füléhez, amitől a férfi újra megborzongo .
 – Persze hogy baj van, te nagy, buta mamlasz. Hideg
van, a te ágyad pedig meleg. Fel a takaróval, és engedj
be! Gyerünk, mozgás!
Will engedelmeskede , testsúlyát áthelyezte az egyik
könyökére, és felemelte a takarót. Érezte a nő bőrének
meleg simaságát, ahogy besiklo mellé, lágy
meztelenségéhez ölelte őt, beletúrt a hajába a tarkóján, és
közel húzta magához az arcát. Sinclair ezután hosszú
ideig korábban ismeretlen ízek, érintések és illatok
örvényébe került, amíg újra meg nem torpant; kinyújto
kézzel tarto a magát a nő fölö , érzékelte maga ala az
alakot, Jessica ujjai érte nyúltak.
– Nem akarsz engem, Will Sinclair? Gyere, légy a
férjem!
Az ujjak határozo an veze ék, Will pedig lehunyt
szemmel sóhajto , megborzongo , és belépe az új
világba.
 Halálból
Halálbólhalálba
halálba

1.

Jessie Randolph számára úgy tűnt, az egész világ

ellátogato Arranra május első hetében, az Úr 1324.
évében. Lochranza északnyugati kikötőjében olyan sok
gálya nyüzsgö , hogy megtörtént az elképzelhetetlen, és
az öblöt lezárták, mert már egyetlen további jármű sem
fért el benne. A nyolc megmaradt templomos gályából
négy o horgonyzo , de láthatatlanok voltak a
szigetekről és az északi tavakról érkeze többi jármű
közö , melyek jó része MacDonald, a szigetek új urának
zászlaját hordozta. Ám nem csupán MacDonald hajói
voltak o ; Jessie felismerte a Campbellek, a MacRaurie-k
és a MacNeilek címerét is, valamint láto több
ismeretlent – ez utóbbiakról Will azt mondta, a messzi
északi szigetekről jö ek. Megtöltö ék a kikötőt, amely
korábban sem tűnt kicsinek, elfoglaltak minden
talpalatnyi kikötőhelyet, és néhány helyen olyan sokan
álltak közvetlenül egymás melle , hogy szinte úszó
hidat alko ak a várfalról letekintő bárónő ala .
Csaknem másfél éve volt már Lochranzában – az idő
szinte észrevétlenül múlo el –, és a vár úrnőjeként
hozzászoko a falak ala i forgalmas kikötő látványához,
a folyamatosan érkező és induló gályákhoz, de ehhez
hasonlót még ő sem láto . A vár és a móló közö i
keskeny földsávon is hemzsegtek az emberek, akár a
hangyák, de tudta, hogy ez még semmi; látótávolságon
kívül, mindkét oldalon a fal hajlatán túl a vár udvarai és
épületei még zsúfoltabbak voltak, a hátsó kapun pedig
áramlo ki a csürhe, hogy megtöltse a beljebb lévő
mezőket is.
Elmosolyodo , amikor a csürhe szóra gondolt, mert
bár a lent lévő katonák nem is emlékezte ék azokra,
akiket eddigi életében megismert Skóciában,
Franciaországban és Angliában, a csürhe kifejezés
valóban nem ille rájuk. A gaelek ugyan nem hordtak
semmiféle egyenruhát, és nem kötö ék őket a
lovagiasság szabályai, mindegyikük igazi, önálló harcos
volt saját felszereléssel, akik önként támoga ák
klánvezérüket. És ha a klánfőnök utasításai ütköztek egy
másikéval, mindegyik maga döntö e el, megvonja-e tőle
a támogatását. Jessie tudta, hogy ez nem holmi csürhe,
és nem is közönséges rablók gyülekezete. Több
forrásából is hallo a, hogy ezek a függetlenségüket
ádázul őrző, látszólag fegyelmezetlen férfiak vad és
rendíthetetlen harcosok, akik könnyedén zilálnak szét
szabályos katonai alakzatokat és foglalnak el erődöket,
és ha a szükség úgy hozza, a fegyelem egy sajátos
formája szerint tevékenykednek. A szigetlakók és a
felföldiek saját szabályaik szerint éltek, és senkinek nem
kötelezték el magukat.
A csapatok vezetői odalent Robert király
képviselőivel tárgyaltak. Sir Robert Keith, Skócia
marsallja és Sir James Douglas sokkal idősebbnek és
komorabbnak tűntek, mint amikor Jessie öt éve először
találkozo velük. A skót egyház két prominens tagja
egészíte e ki a királyi delegációt: William Sinclair,
Dunkeld püspöke – az ő Willjének a nagybátyja –,
valamim a neves David Moray püspök, szokása szerint a
harcosok mellvértjében és páncéljában; egyetlen
porcikájában sem emlékeztete egyházi személyre.
Velük találkozo most Angus Og MacDonald, a szigetek
önjelölt hercege, Gergus MacNeil, Barra nagyura, a
glenorchyi MacGregor, az Alpin-klán vezetője, valamint
néhány más szótlan klánfőnök Lewis és Uist szigetéről.
Jessie az ő nevüket nem tudta, bár gyaníto a, hogy
MacNeil rokonai lehetnek. Már három napja
tanácskoztak, elfoglalva a kastély emeleti főtermét,
száműzve a vár úrnőjét, ezért ideje nagy részét saját
szállásán töltö e a hölgyeivel és Marjorie-val, vagy i a
mellvéden, ahonnan nézhe e a kikötőben folyó
tevékenységet, ha a kiszámíthatatlan tavaszi időjárás
megengedte.
A puha fókabőrből készült, prémes köpenybe
burkolózó Jessie egyáltalán nem bánta, hogy kitúrták a
birodalmából, szívesen engedte át a látogatóknak.
Megérte e a gyűlés fontosságát, és tudta, a hűséges
Hector és Nithsdale-ből magával hozo emberei
folyamatosan ellátják őket étellel és itallal. Neki közben
más, sokkal fontosabb dolgokon kelle gondolkodnia.
Will – az ő Willje, ahogy mostanában nevezte a férfit
– minden idejét annak szentelte, hogy megszervezzen
egy másik, teljesen másfajta találkozót a brodicki
kastélyban. Jessie tudta, hogy a közeli Lamlash-öbölben,
a Szent Sziget, Eilean Molaise szélárnyékos oldalán
szintén egymást érik a hajók, mert négy napon belül sor
kerül a skóciai templomos lovagok összehívo
lovagjainak és fegyvernökeinek utolsó hivatalos és
formális káptalangyűlésére, így a hi estvérek nyíltan
vagy titokban, de folyamatosan érkeztek Robert király

É
birodalmának minden szegletéből. És amikor véget ér a
gyűlés, szétszéled a templomosok arrani közössége,
néhányan elindulnak az új világ felé, mások
önkéntesként Robert király szolgálatába szegődnek,
mégpedig az elmúlt hónapok során a szárazföldön
létesíte közösségi központokra támaszkodva. Kevés
ilyen központ volt, de legalább már működtek a
birodalom különböző pontjain, amelyeket a
továbbiakban páholyoknak fognak nevezni; soha senki
nem ejti ki a száján a preceptórium vagy rendház
szavakat, de onnan indulnak a lovagok, és o fognak
menedéket találni azok, akik meg szeretnék tartani
hi estvéri hagyományaikat, természetesen a király
hallgatólagos beleegyezésével. A semmilyen
felismerhető jeggyel nem rendelkező férfiak továbbra is
templomosokként tevékenykednek, ám még a
korábbinál is sokkal nagyobb titoktartás melle .
Gyakorolják a rituálékat és szertartásokat, és
továbbadják az egykor hatalmas rend titkait és
szimbólumait a fiatalabb generációnak.
Természetesen a királyi engedélyt a skót
templomosok káptalangyűlésére nem adták ingyen, és
Will többször is megbeszélte ezeket a feltételeket Jessie-
vel, a nő tanácsát kérve. A király tisztában volt vele,
milyen erőforrásokkal rendelkezik Will Arranon, és
pontosan tudta, mekkora vagyon és hány ló – elsősorban
nehéz csatamén – van a birtokában. Egész Skóciában alig
lehete találni negyven ilyen hatalmas, harcra
tenyészte hátast, melyek oly erőssé te ék a francia és
angol lovagokat, és ezeknek az állatoknak
felbecsülhetetlen volt az értékük. Skócia csak ritkán
tudo ötszáz fősnél nagyobb lovas haderőt harcba
szólítani, és az is csak könnyűlovasság volt felderítők,
előcsatározók, lóra ültete gyalogosok és íjászok, akik
nagyszerűen beváltak elterelő műveletekre és gyors
rajtaütésekre, de teljességgel eredménytelenek voltok a
nagy tömegben felvonuló angol lovagok ellen. Nem
meglepő hát, hogy Robert király szemet vete a
templomos csataménekre, és mivel tisztában volt a király
igényeivel és a birodalomra leselkedő veszélyekkel, Will
készséggel beleegyeze az átadásukba. Elvégre
Mericába nem tudják magukkal vinni őket, magyarázta
Jessie-nek. Több mint hetven ilyen hátasuk volt Arranon,
és még a szigetet a szárazföldtől elválasztó keskeny
csatornán is gondot okozo az átju atásuk, mivel a
hajókat, melyek idehozták őket Franciaországba, már rég
átalakíto ák, hogy más feladatokat tudjanak ellátni.
Jessie egyetérte mindennel, amit Will mondo , és
azt tanácsolta, azonnal lássanak hozzá a hajók újbóli
átalakításához a lovak számára. Aztán felte egy kérdést
a lovagi páncélza al kapcsolatban. Robert király a
lovagjainak fogja adni a csataméneket, mutato rá, de
vajon azok a lovagok rendelkeznek megfelelően nehéz és
erős páncéllal a feladathoz, amellyel szembe kell majd
nézniük új lovaik hátán? Valószínűleg csak kevesen,
mivel az angol társaiknál szegényebb skót lovagok
általában nem tudtak szerezni vagy vásárolni ilyen
hátasokat, így a nehéz páncélzatnak sem ve ék hasznát.
Mindig is a könnyű, de erős páncélokat keresték, melyek
nagyobb mozgásszabadságot biztosíto ak, mint az angol
lovagok merev lemezpáncéljai. Emelle , te e hozzá,
vajon gondolkodo már azon Will, hogy saját
templomosai közül hányan szeretnék felajánlani
önkéntes lovagi szolgálataikat Skóciának?
 Will meghökkent, mert erre még soha nem gondolt.
Az elmúlt hónapokban leginkább a tengeren az új földre
átkelő csapat összetételére koncentrált, mert csak a
legszívósabb, legsokoldalúbb és legjobb embereit akarta
vinni. De Berenger előző júliusban eljuto Genovába,
elkerülve az északi tenger partjánál felállíto angol
blokádot, és megvásárolt két újonnan építe hajót,
melyet a Templomos Rend még a feloszlása elő
megrendelt, és részben ki is fizete . További két hajó
építés ala állt, mivel a megrendelő hiányában
felfüggeszte ék a munkálatokat. A tengernagy jelentése
szerint mind a négy jármű alkalmasnak tűnt a hosszú
tengeri útra, sőt még jobbak is voltak, mint amiben
reménykede . Azt ígérte, június közepére mind a négy
hajó megérkezik Arranra, ezért Will minden erőfeszítést
megte azért, hogy addigra ő is készen álljon.
Will így a készülődés forgatagában elkövete egy
alapvető hibát a számításaiban. Mivel már több mint öt
éve folyamatosan, váltásokban küldte az arrani közösség
lovasait Skóciába, hogy Bruce hadserege melle
harcoljanak, egyértelműnek tűnt számára, hogy
továbbra is ugyanígy fognak tenni, miután átköltöztek a
szárazföldre. Csakhogy azok a lovasok – lovagok és
fegyvernökök – mind kisebb, könnyebb lovakat és
páncélokat használtak, melyeket jóval egyszerűbb volt
szállítani a vízen. Nem számolt a nagy csataménekkel,
illetve azzal a ténnyel, hogy sok embere, elsősorban a
francia lovagok ismét fel akarják szerelni magukat saját
lovaikkal és páncélzatukkal, amint lehetőségük nyílik rá.
Tervet kelle készítenie arra, hogy ne csak a
csataméneket, de a páncélos lovagokat is átadja Robert
királynak. Eleinte bosszankodo amia , hogy elsiklo a
figyelme egy ilyen nyilvánvaló fejlemény fele , de végül
elegánsan és derűsen oldo a meg a problémát,
köszönhetően Jessie tanácsadói képességeinek. Azonnal
kiadta a parancsot, hogy a közelgő angol invázióra
hozzák elő a titkos raktárakból az összes nehéz
páncélzatot, és készítsék fel a használatra.
Így amint befejeződik a káptalangyűlés,
megkezdődik a lovak, páncélok és fegyverek átszállítása
Skóciába, mert nem vesztegethe ék az időt. Jessie-nek
Brodickban kelle volna felügyelnie azt a másfél tucat
nőt, akik elhajóznak az expedícióval az új földre, de Will
megkérte, hogy maradjon Lochranzában, és legyen a
gyűlés háziasszonya. Jessie szerint ezzel csak az idejét
fecsérelte – bár ezt nem hangozta a –, mivel a jelenlétén
kívül semmivel nem járult hozzá a tárgyalások
sikeréhez, ráadásul még csak nem is nagyon figyeltek rá,
bár erre számíto .
Hirtelen zajt hallo odalentről. A sokaság látszólag
céltalan áramlásában megváltozo valami, mióta
utoljára odanéze , az emberek most céltudatosan
mozogtak, felsie ek a gályákra, egyikről a másikra
ugrálva igyekeztek vissza saját a hajójukra.
Valaki diszkréten köhinte a háta mögö , és
megfordulva Hectort találta o , aki az ajtót tarto a
nyitva a mosolyogva közeledő Sir James Douglasnek.
– Sir James! Valami baj van? Netán szükséged van
valamire? Én…
Douglas lekapta tollas sapkáját, és a rá jellemző
mozdula al mélyen meghajolt, de a mosoly továbbra
sem tűnt el a sötét bőrű, különösen vonzó arcról.
 – Nem, bárónő, nincs semmi baj. Elvégeztük a
feladatunkat, és semmire sincs szükségünk… talán csak
egy kis időre, néhány hónapra a mai nap és a jövő hét
közö . El tudod ezt intézni?
Jessie elneve e magát.
– Bárcsak képes lennék rá, Sir James! Most elmégy?
– Igen, a következő dagállyal el kell hagynunk a
kikötőt. Nagyon szűk a hely odalent. – Előrelépe és
lenéze a nyüzsgésre. – MacNeil indul elsőként, o
szélen, amivel szabaddá teszi a kikötő bejáratát. Amint a
többiek a vízbe tudják meríteni az evezőket, követik. Bár
most lehetetlennek tűnik, azt mondanám, egy órán belül
üres lesz az öböl. Ezek a martalócok értik a dolgukat.
Ismét Jessie-re néze , majd fejet hajtva hátrébb lépe .
– Azért jö em, bárónő, hogy a köszönetünket
tolmácsoljam mindazok nevében, akik az elmúlt
napokban i laktak, megfosztva a házadtól és
o honodtól. Nagyra értékeljük szívélyességed és
vendégszereteted, és sikerült mindent elintéznünk, amit
akartunk. A nyugati szigetlakók a király melle fognak
állni, amikor Anglia újból kopogtat az ajtónkon, és a jó
hírek gyógyírként fogják elsimítani nemes Robertünk
gondjait. Most viszont sietnem kell, hogy megvigyem
neki a hírt, mert jelenleg éppen úton van Stirlingbe, hogy
összegyűjtse a sereget. Bocsáss meg, hogy ilyen hirtelen
és udvariatlanul távozom, de a többiek már várnak.
– Menj Isten hírével, Sir James. Add át üdvözletemet
és jókívánságaimat a királynak, és mondd meg, hogy
vigyázni fogok az unokahúgára.
 – Megmondom. Adieu, Madame la Baronne. – Ismét
meghajolt, sapkatollával végigsöpörte a földet, és már o
sem volt, csizmája sebesen kopogo lefelé a keskeny
csigalépcsőn.
Jessie jó darabig még nézte a helyet, ahol a férfi állt,
szemét elgondolkodva húzta össze. Az unokahúga
ügyében nem viselkede teljesen őszintén a királlyal,
mivel egy szót sem szólt arról, hogy át akarja vinni a
tengeren a lányt, és még most sem tudta biztosan, mit
fog tenni, amikor eljön a döntés ideje. Minden a ól függ,
mi történik az elkövetkező hetekben és hónapokban; ha
úgy dönt, Marjorie élete nagyobb biztonságban lesz az új
földön, akkor pillanatnyi habozás nélkül magával viszi.
A Skócia elleni támadáshoz kétség sem férhete .
Edward Bruce erről gondoskodo , amikor megkötö e
azt az ostoba fegyverszünetet Stirling angol
kormányzójával előző nyáron. Anglia királya ezt az évet
arra használta fel, hogy véget vessen belső háborújának
a bárókkal, és a kapzsiság, valamint a sérte lovagi
becsület őrületébe hajszolja őket, rájátszva a skót föld és
vagyon iránt érze mohóságukra. Már csak a támadás
ideje és ereje maradt kérdéses, de annak is volt végső
dátuma. Nyárközép, vagyis a stirlingi fegyverszünet
napja, június huszonnegyedikére ese . Angliának annyi
ideje, vagyis hat hete maradt, hogy felmentse Strilinget,
különben elveszíti Skóciát.
Az angol Edward már hónapokkal korábban,
karácsony elő elkezdte összegyűjteni gró ait és báróit.
A hír nemsokára eljuto Bruce-hoz is, aki sürgősen
Lochranzába rendelte a skót és gael vezéreket, hogy
szövetséget kovácsoljanak a király és a vonakodó,
független szigetlakók és felföldiek közö , mert ha Robert
Skóciája az angolok kezére kerül, úgy a nyugati szigetek
és a Felföld is hasonló sorsra jutnak.
Kürtök és kiáltások kórusa ránto a vissza Jessicát a
jelenbe. Kinéze a mellvéden, és elképedve lá a, hogy a
kikötő valóban gyorsan ürül, a tengert pedig megtöltik a
távozó gályák. Mindegyik egyszerre használta az
evezőket és a vitorlákat, hogy minél előbb elérjék úti
céljukat. Újabb üdvözlő kiáltás harsant fel, és felismerte
Douglast és három társát, akik szapora léptekkel
igyekeztek saját gályájuk felé, melyet az arrani
templomosok bocsáto ak a skótok királyának
rendelkezésére.
Hogy mennyi ideig bámulta a mólótól eltávolodó,
majd a nyílt tenger felé induló királyi gályát, nem tudta
volna megmondani, mert gondolatait már más
problémák kötö ék le, és azon töprenge , mit fog tenni
Will. Azt mondta neki, Arranon marad, befejezni a
munkáját; hogy a skótok ügye Skóciáé; hogy továbbra is
támogatja Robert király ügyét emberekkel, lovakkal és
fegyverekkel; ám ugyanakkor elsősorban a saját
embereiért tartozo felelősséggel, és az utazásra kelle
koncentrálnia. Jessie akkor hi neki, de annak már egy
hónapja, és már nem volt annyira biztos magában. Sir
William Sinclair nem az a fajta ember volt, aki hátat
fordít a barátainak, márpedig Robert Bruce és
legközelebbi támogatói a barátai voltak. A bárónő a
szíve mélyén tisztában volt vele, hogy az invázió
fenyegetésének fokozódásával Will egyre jobban őrlődik
megoszto hűsége mia .
Biztosan a helyes dolgot cselekszi majd, efelől semmi
kétsége sem volt. Ám ennek ellenére nyugtalankodo a
férfi döntése mia , és alig aludt, mióta eljö Brodickbol.
Túlságosan sokáig várt rá, és most, hogy végre
megkapta őt, alig tudta elviselni a gondolatot, hogy
elveszítheti valamelyik mocsaras harcmező
zűrzavarában, hogy lemészárolhatják a lápban, mert a
becsülete és a lelkiismerete nem hagyja, hogy hátralépjen
és a saját ügyeivel foglalkozzon.
Még mindig o állt, meredten bámulva a tengert,
karját összefonva a fókabőr köpeny ala , amikor
megérezte a vállához közelítő kezet. Azonnal
megperdült, belevete e magát a férfi ölelésébe, és vadul
csókolta; érezte, hogy Will izmai először megfeszülnek a
váratlan rohamra, de aztán átkarolta, magához szoríto a
és viszonozta a csókot.
Végül, Jessie szerint túlságosan rövid idő múltán a
lovag kibontakozo az ölelésből, és megfordíto a a nőt a
karjában, hogy nekitámaszkodhasson a hátával.
Fordulás közben megpillanto a a mély árkokat a férje
arcán, a gondterhelt tekintetet, mire aggodalom töltö e
el a szívét, mert tudta, hogy a férfinak nem szabadna o
lennie.
– Tehát elmentek – su ogta Will a fülébe. Még
mindig erősen tarto a, úgy néze az utolsó távozó hajók
után. – Sikerült megegyezésre jutniuk?
A kérdés költői volt, de Jessie azért válaszolt.
– Igen, végeztek. Sir James azt mondta, a nyugat
emberei a király melle fognak állni, ha eljön az idő.
– Ebben nem kételkedtem. Nincs más választásuk.
Hangja halk volt, alig több mormolásnál, de Jessie
megfordult.
– Mi történt, Will? Miért vagy i ?
 A lovag tekintete az arcára tapadt, halkan felmordult,
aztán szomorú mosollyal megvonta a vállát.
– Látni akartalak, Jess… látni, és érezni a karomban,
puhán és melegen. És beszélni veled, megosztani az új
híreket.
– Rossz híreket.
Sinclair tétovázo , összehúzta a szemét, majd
bólinto .
– Igen. A lehető legrosszabbakat.
– Gyere akkor, ez nem a megfelelő hely.
Megfogta a férfi kezét, leveze e a mellvédről a
keskeny, kanyargós csigalépcsőn az egy szin el lejjebb
lévő hálószobába. Marjorie éppen o volt, a tűz elő ült
Marie-val és Jane e-tel, és mindhárman meglepe en
néztek fel, amikor Jessie és Will beléptek. Jessie megkérte
őket, hogy menjenek segíteni Hectornak és az
embereinek kitakarítani és előkészíteni a nagytermet, és
maradjanak is o , amíg nem hívatja őket. Amikor
távoztak, újra Willhez fordult, megérinte e az arcát,
megciróga a a gödröt az arcán.
– Akarlak, i és most, ebben az ágyban, de most
inkább vágysz beszélgetni, mint szeretkezni. Látom a
szemedben. – Megfordult, az egyik székre mutato a
nagy kandalló jobb oldalán. – Ülj le és mondd el, és ha
egyszer elmondtad, akármilyen rossz hír is, még egyszer
meg kell osztanod velem, az ágyban. Ígérem, mind a
kétszer figyelmesen foglak hallgatni. Utána pedig
meghallgatod a véleményem.
Will engedelmesen leült, Jessie is vele szemben, a
tekintetét nem ve e le a férfiről, türelmesen várta, hogy
elhelyezkedjen.
– Hallgatlak.
Sinclair bólinto , de aztán jó ideig hallgato , és Jessie
lá a, hogy a semmibe mered, gondolatai messze járnak,
miközben a megfelelő szavakat keresi. A férfi egy idő
után összerezzent, mintha csak most ébredt volna, és
kezét a derekára csatolt tőr markolatára csúszta a.
– Most kaptam híreket Franciaországból – szólalt
meg színtelen hangon. – Jacques de Molay meghalt,
miután hét évet töltö börtönben. Hetvenkét vagy
hetvenhárom éves lehete . Megöltek egy öregembert,
elpusztíto ák hétévnyi bántalmazással és
megszégyenítéssel. Bíborosokat küldtek, hogy még
egyszer kikérdezzék őt és három társát, de nem fogadta
el az illetékességüket. Azt mondta, csak Kelemen
pápával hajlandó beszélni, mégpedig személyesen, a
hosszú idővel ezelő lete eskü értelmében. Ám
Kelemen Avignon-ban volt, hogy ismét Fülöppel
egyezkedjen, nem ment el Párizsba. De Molay így újra
visszavonta a vallomását. Azt állíto a, kínzással
kényszeríte ék ki belőle, ezért megtagadta, és kapzsi
tolvajnak nevezte Fülöpöt… – Hosszan, reszketve kifújta
a levegőt. – Capet éppen Párizsban tartózkodo , és
azonnal cselekede . Még aznap éjjel máglyán ége e el az
öregembert, a Szajna egyik szigetén, a Notre-Dame
temploma melle . Március tizennyolcadikán. Régi
barátom, Antoine Saint-Omer is o volt a több száz
ember közö , akik végignézték. Azt mondta,
nagymesterünk bátran halt meg, a füst és a lángok közül
megátkozta a pápát és a királyt, és Istent hívta tanúnak
arra, hogy ő és a rend is ártatlan volt az ellene felhozo
vádakban.
 Jessie felállt, a mellére vonta a lovag fejét, de nem
szólt semmit. Will így ült néhány másodpercig, aztán
eltolta magától a nőt.
– Így állunk, Jess. A végső árulás egy nagyszerű
öregember és az elvei ellen, mégpedig a pápa részéről,
akit hűen szolgált, és a királytól, akinek soha nem
tartozo semmivel. De nem egyedül halt meg.
Normandia preceptora, Geoffrey de Charney is melle e
ége el. És utoljára még halla a a hangját, utolsó
szavaival Isten trónja elé szólíto a a pápát és a királyt,
hogy o találkozzanak egy éven belül. Ezt Saint-Omer
mondta, és ő ilyesmiben nem hazudna.
– Ó, drága Willem, annyira sajnálom!
A férfi felnéze és elfintorodo , majd bólinto .
– A brodicki hi estvérek hogyan fogadták a hírt? –
kérdezte Jessica.
– Még senki sem tudja. Ezek nagyon rossz hírek,
szerelmem, és az időzítésük nem is lehetne
szerencsétlenebb. Úgy döntö em, nem mondom el
senkinek, amíg megfelelőnek nem látom rá az időt… bár
Isten a tudója, ilyen alkalom talán soha nem lesz.
– Értem… és most?
Will lassan, fáradtan kifújta a levegőt.
– Most, Jess? Most beszélnem kell a Brodickban
összegyűlt hi estvérekhez. Isten segítsen meg, én
vagyok az új nagymester, a semmi mestere. Ki kell
jelölnöm az új skóciai mestert, aki majd irányítja a
testvéreket, miután mi távoztunk. Ez neked is
ugyanolyan hiábavalónak tűnik, mint nekem?
– Hallgass most. Gyere.
 Jessie megfogta Will kezét, és az ágyhoz veze e.
•••

Később, miközben Will mélyen aludt melle e, Jessie

elgondolkodo a tennivalókon, és döntésre juto .
Komor elhatározás volt, először nem is volt hajlandó
megfontolni, de tudta, hogy nincs más választása, mint
elfogadni, bár ez a halálos ítéletet is jelenthe e számára.
Felült és oldalt fordult, hogy felébressze Willt is, aki
elszégyellte magát, amikor rájö , hogy amint a hátára
gördült, azonnal el is aludt, de Jessie csak mosolygo és
végigfu a a ujját a férfi mellét borító ritkás szőrzeten.
Aztán tenyérrel rácsapo a hasára, és felszólíto a, hogy
keljen fel.
Amikor a lovag már a tűz elő ült felöltözve, ő is
odakuporodo vele szemben a másik székbe.
– Mi van az angolokkal? Hallo ál valamit?
– Igen, folyamatosan áramlanak a hírek, mióta
Edward parancsba adta, hogy nyolc gróf és nyolcvanhét
báró gyűljön össze Berwickben, a teljes haderejükkel.
Június tizedikét nevezte meg a gyülekező időpontjául,
de már márciusra megérkeze több mint két és fél ezer
felfegyverze , nehézpáncélos lovag. És mindegyik
hozo magával két-három lovas katonát is. Márciusra,
Jess, amikor még több mint két hónap volt hátra! Az
angol varjak skót húsra éheznek…
– Ugyanabban a hónapban Lamberton üzent egy
kicsempésze levélben, hogy Edward megemelte az
adót. További tizenötezer gyalogost hívo be az ország
északi és középső részéről, valamint háromezer íjászt
Walesből, és elrekvirált több mint kétszáz nehéz kocsit és
szekeret az ellátásukhoz. Amikor négy nappal ezelő
Brodickba indultam, Douglas maga tájékoztato a
legújabb számokról, melyek arra utalnak, hogy több
mint húszezer ember gyűlt össze Berwicknél, mindegyik
jól felszerelve, győzelemre és fosztogatásra éhesen.
– Húszezer?
– Igen, jól hallo ad. Húszezer. Bruce Skóciájában
pedig, ha a birodalom összes harcképes emberét
beleszámítjuk, talán feleennyi lehet, vagy a negyede.
Nekik kell megállítaniuk az angolokat.
Hosszan nézték a lobogó tüzet, végül Jessie
megkérdezte:
– Szeretnéd hallani a tanácsomat?
Will majdnem elmosolyodo .
– Ebben is tudnál tanácsot adni? Hogyne, szeretném.
Még soha nem hagytál cserben.
– Most sem foglak, mert az életemnél is jobban
szeretlek, és éppen ezért elmondom, amire gondolok. –
Lenéze a ruhája anyagát gyűrögető ujjaira. – Sokat
gondolkodtam ezen, Will, és azt hiszem, tudom, mit
kellene tenned… hogy mit kell tenned. Ezért most
hallgass meg, szerelmem, és figyelj jól, mert később talán
meggondolom magam, és megpróbálom elhitetni veled,
hogy tévedtem. Most azonban tudom, hogy igazam van.
 2.

A brodicki kastély nagyterme, vagy ahogy a hi estvérek

ismerték, káptalanház tele volt, az emberek szorosan
álltak egymás melle még a középen lévő, fekete-fehér
ceremoniális térségen is. A négy égtáj irányában
elhelyeze székekhez csak a kötelekkel elkeríte ,
keresztet formázó folyosókon lehete eljutni. A keleti
emelvény volt a legnagyobb, o állt a mester széke,
pontosan szemben a gyülekeze el, hogy mindenki jól
láthassa.
A lovag testvérek zárt rituáléja lezajlo – a
szabályzatot követve, az éj sötétjében –, és most, a
napkelte közeledtével a fegyvernökök is csatlakoztak a
ceremóniák kevésbé formális részéhez. A gyűlést
mélységes, szinte tapintható ünnepélyesség hato a át,
mert mindenki tudta, hogy ez az utolsó ilyen
összejövetel – a túlélő arrani templomosok utolsó
általános gyűlése, de az is lehet, hogy soha többé nem
kerül sor hasonlóra. Az ez utáni összejövetelek titkosak
lesznek, és csak szükség esetén kerítenek rájuk sort.
Will magasan a gyülekezet fölö állva, egy
elfüggönyözö ablak mögül figyelt, és a kánon utolsó
szavait várta. Gondosan megtervezte ezt az éjszakát,
fejben tartva mindent, amit Jessie mondo neki, és még
mindig elképeszte e a nő éleslátása azokkal az
eseményekkel kapcsolatosan, amelyekről pedig alig
tudo valamit. Előre lá a a gyűlés hangulatát, ha a
tartalmát nem is, és olyan szempontokat fontolt meg,
amelyek Willnek eszébe sem juto ak.
Amikor a kántálás elérte azt a pontot, amire várt – az
évek folyamán már vagy ezerszer hallo a –, megfordult
és biccente a jobbján felsorakozo embereknek, aztán
figyelte, ahogy egyszerre megfordulnak és elindulnak az
ajtó felé, amely a keleti oldalon a földszintre levezető
széles lépcsőre nyílo . Mind a négy férfi vakítóan fehér
gyapjúköpenyt viselt, valamint a hivataluk jelképét.
Amikor odaértek az ajtóhoz, egyikük hangosan
kopogtato rajta, mire egy belső őr kinyito a, a
kopogtató pedig előrehajolt és halkan elmormolta a
jelszót, hogy csak az őr hallhassa. Végül bevonult, majd
az ajtó becsukódo mögö e.
Will figyelte őket, szeretet és büszkeség feszíte e a
mellkasát. Richard de Montrichard, a preceptor ment
elsőként. Övé volt az északi szék, és ezt senki nem
vitatha a el tőle. De Montrichard kitűnő preceptorrá
vált, Will szégyenkezve gondolt vissza arra az időszakra,
amikor a megérkezésüket követően kételyei támadtak a
lovag képességeit illetően. De Montrichard szinte
tündökölt a posztján, biztos kézzel irányíto a
alárendeltjeit.
Utána a rangidős gályakapitány, de l’Armentière
kopogtato és nyert bebocsá atást. Ő a déli széket
foglalta el, helye esítve de Berenger tengernagyot, aki
még mindig nem tért vissza Genovából. Mögö e ke en
tarto ak a nyugati szék felé: Formadieu püspök, az
arrani közösség rangidős püspöke, a nyugati szék
birtokosa. Ám Formadieu több mint egy éve a
felmentését kérte azzal az indokkal, hogy nem méltó a
testvériség képviseletére, mivel képtelen volt
befolyásolni az egyházat abban, amit a renddel te ek. A
közösségben senki nem akarta, hogy átadja a széket, és
senki nem hi e, hogy a legkisebb mértékben is felelős a
történtekért, de az öregember nem engede , így Will, ha
vonakodva is, de teljesíte e a kérését, azzal a kikötéssel,
hogy Formadieu o marad a nyugati emelvény mögö ,
a helyére megválaszto ember közelében. Az utódot
természetesen Will választo a ki, és a választása Sir
Reynald de Pairaud-ra ese , erre a fonnyadt
öregemberre, mert így akarta kifejezni elismerését a
veterán lovag kitartó és nem várt lelkesedéséért, melyet
a szigetre érkezésük óta tanúsíto .
A de Pairaud mögö becsukódó ajtó hangja
visszaránto a Willt a valóságba. Most ő következe ,
hogy a lenti gyülekezet színe elé járuljon. Végignéze
magán, a bal könyökhajlatába szoríto fekete bőrzsákon,
ellenőrizte, hogy minden a helyén van, majd előrelépe
és kopogtato . Az ajtó azonnal kinyílt. Belesu ogta a
jelszót az őr fülébe, majd átlépve a küszöböt csatlakozo
a többiekhez, akik a keskeny lépcsőfordulóban vártak rá.
Ala uk a mély kántálás utolsó, kitarto hangjai is
elhaltak, Will pedig halk szóval parancsot ado az
indulásra. Ő maga tetőtől talpig feketébe öltözö , a
kolduló szerzetesek csuklyás köpenyét viselte, ám ez a
ruhadarab finom és nehéz gyapjúból készült, és
semmiféle díszítés nem látszo rajta. A köpenyt feketére
feste , üvegesen csillogó vászonszálakból álló övvel
fogta össze. Megvárta, hogy a többek elinduljanak lefelé,
aztán még erősebben magához szoríto a a zsákot, és
köve e őket. Lá a a feléjük forduló, néma arcokat, és
tudatában volt az érkezésüket köszöntő, várakozásteljes
csendnek is.
 Megállt a lépcső aljában, majd határozo an a
mesternek fenntarto székhez lépe a keleti
emelvényen. Társai megvárták, hogy elfoglalja a helyét,
azután a folyosók kereszteződésébe sétáltak, ahol de
l’Armentière balra fordult, de Montrichard jobbra, de
Pairaud és Formadieu püspök pedig egyenesen a
nyugati szék felé ve e az irányt. Amikor mindenki
helyet foglalt, Will végignéze a gyülekezeten; érzékelte
az egyre mélyülő csendet, mintha mindenki
visszatarto a volna a lélegzetét.
Magában lassan elszámolt tízig, nyújto a a csendet,
aztán lete e a zsákot az elő e lévő kis asztalra, kioldo a
a száját, mielő újra felemelte a fejét, és megszólalt.
Ügyelt rá, hogy a hangja hosszan visszhangozzék a
zsúfolt teremben, szavait gondosan megváloga a.
– Testvéreim! Azért vagyunk ma i , hogy
megjelöljünk egy nevezetes alkalmat, melyről egyikünk
sem álmodo , amikor hét évvel ezelő távoztunk La
Rochelle-bő. Azóta új életet kezdtünk i , ezen a kis
szigeten, elszántan küzdö ünk, hogy rendünk
szabályzata szerint éljünk, megőrizzük
hagyományainkat, felelősségtudatunkat addig a napig,
melyről egykor mindannyian hi ük, hogy el fog jönni…
addig a napig, amikor felmentenek minket és
visszatérhetünk Franciaországba, nevünk és rendünk
visszakapja becsületét, és az ellenünk felhozo
felháborító vádakat semmissé nyilvánítják.
Testvériségben és reményben éltünk i , és az elmúlt
évben tovább erősíte ek minket skót hi estvéreink a
szárazföldről.
– Ám ugyanezen évek ala kiderült, hogy hiába
reménykedtünk igazságtételben és rendünk
becsületének visszaszolgáltatásában. A hírek gyászról és
katasztrófáról, a francia király rosszindulatáról és
árulásáról szóltak. – Tarto egy kis szünetet, hogy időt
adjon hallgatóságának az elhangzo ak elfogadására.
Amint lá a, hogy néhányan egyetértően bólintanak,
ugyanazon a hangon folyta a. – Ezért változásokat
veze ünk be, gyökeres változásokat, de szükségeseket
ebben a gyorsan változó világban. – Mély, jól hallható
lélegzetet ve . – Most tudomásomra juto még egy ilyen
változás, az utolsó, amely örökre száműzö é tesz
minket. – A helyiségben teljes volt a csend, Will
körülnéze , mielő tovább beszélt, olyan sok embernek
néze a szemébe, amennyinek csak tudo . Minden
arcon ugyanazt a feszültséget és bizonytalanságot lá a.
– Ez év márciusának tizennyolcadik napján, Urunk
1314. évében szerete nagymesterünket, Sir Jacques de
Molayt élve elége ék Párizsban. A gyilkosságot, mert
nem nevezhetjük másnak, Capet Fülöp közvetlen
parancsára nyilvános látványossággá te ék. Az undorító
bűncselekményt ünnepi alkalomnak tekinte ék.
Mintha szélvihar söpört volna végig a termen,
szavainak ereje láthatóan megrogyaszto a a tömeget,
aztán Will belekezde a történetbe úgy, ahogy azt Saint-
Omertól hallo a; nem hagyo ki semmit, még az átkot
sem, mellyel de Molay a lángok közül hívta Isten trónja
elé a királyt és a pápát egy éven belül. Amikor befejezte,
az áhítatos csendben felemelte a kezét.
– Most már tudjátok. Nemes rendünk megszűnt
létezni Skócia határain kívül. Nagymesterünkkel halt
meg, és velük együ a becsület, az igazság és a nemesség
is szomorú hazánkban. Nagymesterünk távozásával, az
ő írásos parancsa értelmében én le em az utódja. –
Tekintete végigsöpört az egybegyűlteken. – A
megmaradtak nagymestere.
– És hogy mi maradt? Mi maradhat ilyen példátlan
igazságtalanság után? Ami megmaradt nekünk,
testvéreim, ez a káptalanház. Továbbá kitartó
szellemünk, becsületünk és eszményeink,
megvesztegethetőség és irigység nélküli felfogásunk
lovagi és emberi kötelességeinkről, továbbá
felelősségérzetünk magunk és a melle ünk állók iránt
Ezeket az erényeket biztos helyen őrizzük, nem ronto a
meg és szennyezte be az állam és az egyház árulása,
valamint a Szent Inkvizíció rémségei, melyeket ártatlan
hi estvéreinkre szabadíto ak.
– A világ szemében tehát rendünk halo , de mi
tudjuk, mindannyian tudjuk, hogy ez nem igaz. Amíg
egy közülünk életben van, hogy ápolja emlékét és
szolgálja céljait, a rend továbbra is létezik, és
nagymesterként ez az én legnagyobb felelősségem:
védeni és fenntartani mindazt, ami megmaradt.
Változnunk kell, alkalmazkodnunk, teljesen
átalakítanunk magunkat. Máris sokat változtunk, de ez
nem elég. És most arra készülünk, hogy teljesen
eltűnjünk a mindennapi emberek szeme elől. Olyanok
leszünk, mint a szellemek és a fantomok. Ám továbbra is
megtartjuk rituáléinkat és ceremóniáinkat,
ragaszkodunk hitünkhöz és együ létezünk tovább,
testvérekként, egyenlőként Isten mindent látó szeme
elő . Teljes titoktartás melle haladunk céljaink és
álmaink felé, létezésünket elrejtjük és álcázzuk, valódi
kilétünket elhallgatjuk. Ez az én esküm nektek: túl
fogjuk élni és felvirágzunk, ha rejtve is mások szeme
elől, és eljön a nap, amikor ez a rend újból a magasba
szárnyal, mégpedig a skótok birodalmából, hogy
tisztelegjen az utolsó igazi templomos nagymester
emléke elő , aki márciusban halt meg a Szajna egyik
szigetén. Úgy gondolom, alkalomhoz illő volna, ha ezen
az utolsó gyűlésünkön elénekelnénk a „Dies Irae”-t, a
Harag Napját, hogy megemlékezzünk egy nagy és
nemes emberről.
Will-lel szemben, a nyugati emelvényen Formadieu
püspök előrelépe , és komor, szomorú kántálással
belekezde a halo i zsoltár első sorába. Az első versszak
végére már az egész gyülekezet énekelt, olyan hévvel és
ünnepélyességgel, amilyenhez hasonlót Will eddig még
nem tapasztalt. Figyelte az éneket, de nem volt
hangulata csatlakozni, bár a szőrszálak égnek meredtek
a tarkóján, ahogy a hullámai körbefolytak. Mindig
sokkal jobban szere e hallgatni az éneket, mint saját
fahangján csatlakozni hozzá, és most úgy képzelte maga
elé a halo embert, ahogy utoljára lá a: komolyan,
méltóságteljesen, a látszólag képtelen figyelmeztetés
mia gondterhelten. Emlékeze a nagymester vonakodó
döntésére, hogy mégis a figyelmeztetésnek megfelelően
cselekedjen. Most jö csak rá, mennyire illenek a
gyászének sorai az emlékhez: „Könnyel árad ama nagy
nap, hamvakból ha föltámadnak a bűnösök, s számot adnak.”
Amint a zsoltár véget ért, Will maga elé húzta a
zsákot, és mindkét kezét ráhelyezte.
– Ez még a gonosz hírek nélkül sem az ünneplés
napja lenne, de nem kell, nem szabad, hogy
kétségbeeséssel érjen véget. Gyanítom, kevesen lá ák
közületek de Molay nagymestert, mert életének nagy
részében Franciaországon kívül tartózkodo , a
tengereken túl, szünet nélkül munkálkodva rendünk
érdekében. De azt is tudom, nincs köztetek olyan ember,
aki ne tudná, milyen tiszteletet és áhítatot válto ki
mindenkiből, aki ismerte. Páratlan lovag volt, akinek az
a szomorú sors juto , hogy a hivatalában haljon meg, a
rend huszonhárom nagymesterének töretlen sora végén,
amely Hugh De Payens-nel kezdődö 1118-ban.
– Huszonhárom férfi, testvéreim, százkilencvenhat
év feddhetetlenség és elköteleze ség, és mindezt
elpusztíto a egy kapzsi, haszonleső király. Capet Fülöp,
akit úgy is neveznek, le Bel, „Szép”. Nem méltó ő az
időtökre és a gondolataitokra. A mai napon, miközben a
munkátokat végzitek, gondoljatok inkább Jacques de
Molayre.
– Mielő azonban szétszélednénk, van néhány
személyes dolog, amit a nagymesteretekként el kell
mondanom. Nem tartalak fel benneteket sokáig, mivel
nagyon hosszú ideje készülünk erre a napra. –
Végignéze az érdeklődő arcokon, és most is feltűnt,
milyen kevés fiatal van köztük.
– Amikor ma kilépünk innen, megkezdjük végleges
távozásunk előkészítésének utolsó szakaszát. A lovak, a
páncélok, a fegyverek, a készletek, valamint a személyes
holmitok, ha van olyan egyáltalán, már a parton vár a
mólóknál, csak a hajók fedélzetére kell rakodni.
Mindannyian tudjátok a feladatotokat, és azt is, hogy
nincs vesztegetni való időnk. Ha megengeditek, most
erre emlékeztetnélek benneteket.
– Amikor idejö ünk, száműzö ek voltunk,
o hontalan szökevények, akik képtelenek voltak elhinni
mindazt, ami rendeze világunkban történt.
Összezavarodtunk és hitetlenkedtünk, nem tudtuk, mit
higgyünk és mit várjunk, süketek és vakok voltunk,
vártuk a hírt, hogy tévedtek, hogy hazatérhetünk. Ám az
az üzenet sosem érkeze meg, és az általunk addig
ismert világ darabjaira hullo .
– Mégis biztonságban vagyunk i , ezen a szigeten,
Robert király és társai jóvoltából. Természetesen cserébe
támoga uk őt saját erőnkből, bármennyire korlátozo is
volt az. És amikor ma távozunk, a legtöbben továbbra is
támogatni fogjátok új o honaitokból, a Skóciában
létesíte páholyokból, és az erőtök hitet fog adni neki a
szükség idején, az ő jóindulata és megértése pedig
minket fog erősíteni. – Ökölbe szoríto jobbjával bal
tenyerébe csapo . – Ám a skótok királya most
uralkodása legnagyobb kihívásával néz szembe. Anglia
teljesen el akarja őt pusztítani, és azt is, aki melle e áll.
Tudom, ezzel mindannyian tisztában vagytok, ez nem új
hír. Anglia már évek óta próbálja eltiporni a skótokat,
akik azonban nem törtek meg. Azt is tudom, értesültetek
az új invázió előkészületeiről. Viszont azon
gondolkodom, vajon tudjátok-e, mi készülődik most
valójában.
– Caernarvoni Edward több mint két és fél ezer fős
nehézlovasságot gyűjtö össze Berwicknél. Kétezer-
ötszáz páncélos lovag, és mindegyik mögö további
lovasok. Összegyűjtö négyezer íjászt és tizenötezer
gyalogost. A készleteiket több száz szekér szállítja,
mindegyik készen áll, hogy a parancsára elinduljon
észak felé. A flo ája már felfelé hajózik a part mentén a
Forth folyó irányába, ahol friss ellátmánnyal és
utánpótlással fogja várni a hadsereg érkezését.
– A legszerényebb számítások szerint húszezer
ember készen áll rá, hogy lecsapjon Skóciára. Robert
király Stirling közelében száll velük harcba, az inváziós
útvonal legkeskenyebb pontján, talán az egyetlen helyen,
ahol meg lehet állítani őket. Az esélyek Bruce hadserege
ellen szólnak, még azokkal együ is, akik közületek
melle e harcolnak majd. Legalább négyszeres, de talán
még nagyobb túlerővel néz szembe.
Egészen közel húzta magához a táskát, egyik kezével
felhajto a a tetejét, a másikkal belenyúlt, és kiemelte
belőle a fehér és vörös ékkövekkel kirako fémpiramist,
tetején a mindent látó szemmel, a Templomos Rend
Kormányzótanácsának szimbólumát. A nehéz
ezüstláncnál fogva felemelte, hogy mindenki jól lássa.
– Múlt éjjel megváltam tőle, és így nem vagyok többé
a Templomos Tanács lovagja. Nem fogom viselni soha
többé, mert a Tanács megszűnt létezni, és nem látom
értelmét újra felállítani, mivel túl kevesen vagyunk. Így
most egyszerűen csak Sir William Sinclairként szólok
hozzátok, egy lovag vagyok közületek, nem több és nem
kevesebb. Tanácsadóim segítségével letudtam
köteleze ségeimet, és minden előkészületet megte ünk
a közösség szétszórásához. Minden a terv szerint halad,
ami jó hír.
– Ám egyszerű emberként messze nem vagyok
boldog és elégede . Valójában fáj a szívem.
Megváltozta uk a külsőnket, hogy álcázzuk magunkat.
Csendben és nyílt tiltakozás nélkül elfogadtuk, ami
történt velünk. Jámborak voltunk, odatartotok a másik
orcánkat is, elfogadva a meg nem érdemelt
megszégyenítést és lealacsonyítást azok kezétől, akiket
egykor büszkén szolgáltunk. Nos, nekem ebből legem
le !

Á
 – A kevélység bűn, mondják nekünk. Ám akik ezt
mondják, azok arroganciából, kevélységből és
mohóságból megfoszto ak minket mindenünktől, ami
férfivá s kötelességtudó szerzetessé te . Tehát ha a
kevélység, a büszkeség bűn, akkor én készen állok rá,
hogy bűnben haljak meg, inkább, minthogy szégyenben
éljek!
Újból a zsákba nyúlt, közben hallo a a mormogást a
sorok közül, amely meglepően hangosnak tűnt ebben a
teremben, ahol a csend megszeghetetlen szabály volt, de
most nem figyelt rá. Kive egy összehajtogato
ruhadarabot, melyet egy rázással kibonto és
felmutato .
– Nem hiszem, hogy bármelyikőtök is felismeri,
ezért elmondom, mi ez. – Még magasabbra emelte, a feje
fölé, és kifeszíte e a két keze közö , hogy mindenki jól
lássa. A szövet felső fele fekete volt, az alsó fehér. – Ez
volt a legelső zászlónk, mielő á értünk az egyenlő
szárú keresztre. Ez volt a Templomos Rend lobogója a
korai időszakban. Jelképezte a választásokat és a
változásokat, amit felvállaltunk, amikor beálltunk
rendünk testvériségébe; az egykori tudatlanság feketéjét
felválto a a megvilágosodás fehérje. Ez a zászló
szimbolizál mindent, amik voltunk, és a fejlődést, amin
keresztülmentünk azzal, hogy magunkra vállaltuk a
testvériség felelősségét. Sötétből a világosba,
tudatlanságból a tudásba, elkeserede ségből a
reménybe, gyalázatból a becsületbe. Egyszerű zászló, de
többet tartalmaz, mint amit mi magunk szavakkal meg
tudnánk fogalmazni.
Leengedte a kezét, egy pillanatig nézte a lobogót,
majd újra felemelte és kifeszíte e.
 – Ezt személyesen de Molay nagymestertől kaptam,
az utolsó darabot az utolsó nagymestertől. Legutóbbi
találkozásunkkor adta nekem, hét évvel ezelő , s
megígérte e velem, hogy vigyázok rá és mindenhová
magammal viszem. Nézzétek meg jól, mert talán soha
többé nem látjátok! Elviszem Stirlingbe, hogy Robert
király ügyéért emeljem a magasba! És templomosként
fogok odamenni, teljes páncélzatban és fegyverzetben,
saját színeinkben… a tudás fehérjében, és rendem
dicsőségének fekete keresztjében. Elegem volt a
rejtőzködésből és a színlelésből! Elég a lehajto fejjel
való bujkálásból! A skót király az utolsó harcára kézül,
én pedig o fogok állni melle e, dacolva a pápával, az
egyházzal és a francia királlyal!
Az egyetértő morajlás elkezdődö , mielő befejezte
volna az utolsó mondatot, fokozatosan elnyomva
felemelt hangját. Mozdulatlanul, felemelt karral várta,
hogy a zajongás elhaljon.
– Velem tartotok?
Az üvöltés ezú al fülsiketítő volt, a tömeg
hullámzo , ahogy az emberek jobbra-balra fordulva
lapoga ák egymást, és lelkesen bömböltek. Will
mosolyogva várt, a jelenlévők végül lecsillapodtak és
mohón várták következő szavait.
– Úgy legyen! De figyeljelek rám jól! Vörös keresztet
nem akarok látni, ez nem keresztes hadjárat. –
Leereszte e a karját, gondosan összehajtoga a a zászlót,
majd átvete e a vállán. – Templomosokként fogunk
lovagolni, lovagokként és fegyvernökökként, feketében
és fehérben, utolsó alkalommal. Büszkén vállaljuk, hogy
kik és mik vagyunk, dacolunk mindenkivel, aki
kitagado és elárult minket. A lovagok viselhetik a fehér
palástot, fekete páncéllal. A fegyvernökökön fekete
palást lesz fehér keresz el. A pajzsok mind
ugyanolyanok fekete alapon fehér kereszt. A lószerszám
szintén. Az épület mögö i két helyiségben van
elhelyezve az összes hátas, valamint bőségesen fekete és
fehér festék, használjátok. – Végignéze rajtuk, lá a,
hogy megfeszülnek, akár a pórázra kötö kopók.
Miközben a kérdésekre válaszolt, Will észreve e,
hogy a formális gyűlés átalakult egyfajta kibővíte
haditanáccsá, a hadjárat megtervezésével. Az időzítéssel
nem kelle sokat foglalkozni – május harmadik hetében
jártak, a nyárközép napja alig néhány hétre volt már
csak. Ám minden más megváltozo . Ahelye , hogy
kisebb lovascsapatokkal nyújtanának támogatást Bruce-
nak, most egyetlen hatalmas, könnyűlovassággal
támogato nehézlovassági alakulatként fognak mozogni.
Vagyis a nyárközépig hátralévő négy hétből ke őt
kiképzéssel töltenek Arranon, hogy visszanyerjék
megkopo képességeiket, mint összetartó, alakzatban
harcoló egység. Június második hetének elején de
l’Armentière megbízo ellentengernagy parancsnoksága
ala átszállítják az egységeket a szigetről a szárazföldre.
A kétnapos hajóutat követően kikötnek a Clyde
torkolatánál, Dumbartonban, ahonnan már lóháton
teszik meg a harminc mérföldes utat Stirlingig,
miközben igyekeznek elkerülni az angolokat. Két nap a
tengeren és négy nap nehéz terepen Dumbartontól
Stirlingig; bőven elegendő idő, hogy elérjék Robert
királyt, mielő az angolok megérkeznek.
Felemelte a kezét.
 – A kérdés tehát eldőlt, testvérek. Legyen hát! Ismét
templomosként fogunk csatába lovagolni, utoljára,
rendünk ősi dicsőségére, és gondoskodunk róla, hogy a
jelenlétünk jól látható legyen. Egyetlen embert
támogatunk, egyetlen királyt, aki becsüle el és
együ érzéssel bánt velünk, Robert Bruce-t, a skót
birodalom uralkodóját. És ha meghalunk, mit számít?
Rendünk már halo , így a halálból a halálba lovagolunk.
Menjetek, készüljetek!
Franciául beszélt, és amikor elhallgato , egyetlen
hang – a tulajdonosa belevesze a tömegbe – felkapta
előbbi szavait, és monoton ritmusban ismételgetni
kezdte:
– Halálból a halálba!
Mások is csatlakoztak hozzá, míg végül már
mindenki egy emberként üvöltö e:
– Halálból a halálba!
– Menjetek! – Will megfordult, és anélkül, hogy
hátranéze volna, a hátsó falnál lévő lépcsőhöz sétált.
Hallo a a lábdobogást, ahogy a gyülekezet oszlani
kezde , a kántálás egy idő után elhalt. Fogalma sem
volt, hogy tanúja, vagy inkább kezdeményezője volt egy
legenda születésének, melyet még évekkel később is
meséltek az ismeretlen lovagokról, akik deus ex
machinaként akár egy görög tragédiában, Skócia
legnagyobb szükségének percében lezúdultak a
harcmezőre, hogy Robert király legnagyobb csatájában
dicsőséges győzelemmé változtassák a vereséget. Ahogy
felfelé kapaszkodo a galériára, inkább arra gondolt,
hogy végre újra viselheti páncélját, és hogy el kell
küldenie Tam Sinclairt Jessie-ért Lochranzába.
 Epilógus
Epilógus

1.

A stirlingi vár biztosan ült a hatalmas sziklaszirten,

uralva az ala a húzódó síkságot, ahol a Forth folyó
kígyója kanyargo át a messze nyúló, Srirlingi-
lápföldnek neveze mocsárvidéken. A tiszta, holdfényes
éjszakákon az őrök a mellvédről látha ák a távoli Tor-
erdő fekete tömegét, melle e a Bannock patak menti
feldúlt földet. És ha elég jó képzelőerővel rendelkeztek,
visszaemlékezhe ek a hónapokkal korábbi zűrzavarra és
mészárlásra, amikor Robert király megsemmisítő
vereséget mért a túlerőben lévő angolokra.
Korábban alaposan végiggondolták és részletesen
megbeszélték – Skóciában mindenki ezt te e –, mégsem
tudták elhinni a csodát, amely a Bannock partján történt
nyárközép napján, amikor már úgy tűnt, hogy a skót
dárdák erdeje képtelen lesz megállítani a
rendíthetetlenül előrenyomuló angolokat; amikor Robert
királyt a két sereg közö párharcra hívták és
megtámadták, és nagyon közel került a halálhoz.
Csupán emberfele i hidegvére és csatabárdjának –
egyetlen fegyverének – pontos suhintása mente e meg
az életét.

É
 És emlékeztek a friss skót hadsereg hirtelen és
váratlan megjelenésére, amely nehézlovasság
vezetésével érkeze nyugat felől, valamint a nehéz
páncélzatú templomos lovagok ellenállhatatlan
rohamára – ennyi templomost még senki nem láto
Skóciában –, amely átbillente e a mérleg nyelvét, és
menekülésre készte e az összetömörült angol lovagokat
és gyalogosokat. A kialakult zűrzavarban és pánikban az
angolok saját társaikat taposták le, egymást öldösték
abbéli igyekezetükben, hogy biztonságot és szilárd talajt
találjanak a Bannock és a Forth partjai közö elterülő
csúszós, csalóka lápban. O botladoztak a gyilkos
terepen, ezrével hullo ak el és fulladtak meg a
tülekedésben, Bruce serege pedig diadalmaskodo …
De mindez még nyárközép napján történt,
hónapokkal korábban, amikor az elképesztő győzelem
friss volt minden skót elméjében, és úgy tűnt, az öröm
aranyló fénye sosem fog elhalványulni. A mai estén
azonban egészen más hangulat uralkodo . A fagyos tél
valósága megakadályozta, hogy az emberek ilyenekre
gondoljanak. A felhők olyan alacsonyra ereszkedtek,
hogy örvénylő, jeges ködként buktak át a mellvéden,
ügyet sem vetve a szélre és a vár palánkokkal
megerősíte falait verő esőre. A szenvedő őrszemek
kuporogva húzódtak be minden lehetséges fedezékbe
járőrözésük során, és számolták a másodperceket a
váltás megérkezéséig, amikor végre levehetik átázo
köpenyüket, és megmenekülhetnek a Forth torkolatától
és a túlságosan közeli Északi-tenger felől érkező jeges,
üvöltő széltől.
A központi erőd kőfalain belül azonban senki nem
törődö a kinti időjárással. A stirlingi vár belseje ezen a
késő őszi éjszakán melegebb volt és fényesebb, a
hangulat pedig boldogabb és gondtalanabb, mint
emberemlékezet óta bármikor. Fáklyák lobogtak a falak
melle , megvilágítva minden beugrót, folyosót és
lépcsőt, s a fő szint helyiségeiben elűzték a sötétséget a
tömegével elhelyeze gyertyák, melyek tovább fokozták
a fáklyák és a kandallók fényözönét. Emberek
nyüzsögtek mindenhol, mindenki a legjobb öltözékét
ve e fel, páncélt alig lehete látni, és zene hallatszo
mindenfelől, némelyik vad és indulóra emlékeztető,
mások vidámak és ragyogók, és ahol a hangok
találkoztak, különös egyveleggé olvadtak össze.
Az egyik ilyen hely a széles kockakövekkel lerako
átjáró volt, amely a kisebb lakosztályokból vezete a
királyi fogadóterem, a vár legnagyobb és legdíszesebb
helyiségének masszív, vasalt tölgyfa ajtajához. Will
Sinclair elindult Jessie-ért a hölgyek, de legfőképp a
hölgyek szolgálói, gyerekek, dadák és csecsemők
számára fenntarto szobák egyikébe. A közelben egy
hárfás játszo , könnyed muzsikával csillapítva a
gyereksírást, de ahogy valamivel odébb mentek, és
megközelíte ék a királyi csarnokot, a hárfa hangjai
belevesztek a kavargó gael muzsikába, amely a terem
résnyire nyito ajtaja mögül szüremle ki.
Egyedül voltak az átjáróban, Will óvón és birtoklón
karolta át Jessica derekát, mikor a nagy ajtó hirtelen
kitárult, és a jajongó zene szinte kirobbant a megnyíló
résen, elborítva a közeledő párt. Will megtorpant, szeme
elkerekede meglepődésében, és gondolkodás nélkül
megragadta Jessie karját a könyöke fele . Finoman
oldalra, a falhoz húzta a bárónőt, és maga is odaállt
mellé, várva, hogy mi következik.
 Színes öltözékű gaelek jelentek meg az ajtóban, öten
egymás melle , elfoglalva a teljes helyet egy vörös ruhát
viselő óriás mögö , és mind az öten önfeledten fújták
dudájukat a maguk ősi, hagyományos módján. Will nem
tudta, hány klántag torlódo még fel az első sor mögö ,
de lá a a fejük fölö és mögö gomolygó
kandallófüstöt, és az az érzése támadt, hogy rengeteg
ember kavarog mögö ük, vidáman nevetve és bátorító
szavakat kiabálva.
Az elöl álló dudás magasra emelte a térdét, majd a
földhöz csapta a talpát, így muta a a tempót, miközben
a zene átválto egy másik dallamra. Hatszor csa ant
csizma a földön, aztán a férfi elindult előre, arca
kidagadt az erőfeszítéstől, hogy folyamatosan levegőt
ju asson a bőrtömlőbe, miközben ujjai fürgén táncoltak
a sípon. Ahogy elhaladtak Will és Jessie elő , a lovag
elképedve hallga a, hogy mindenki ugyanazt a dallamot
játssza, tökéletesen tartva az ütemet. Húsz embert
számolt meg az ünnepélyesen vonuló falanxban, a
magas vezető mögö , és amikor az utolsó sor is elment
elő e, megfordult és hosszan bámult utánuk. Közben az
ajtón kiabáló, éljenző és fütyülő sokaság tódult ki.
Amikor a dudák zaja elhalkult, Jessie mosolyogva
néze fel rá.
– Sosem tudtam elmagyarázni a franciáknak, hogy a
hang, ami a dudából kijön, valójában zene – mondta. –
Kik voltak ezek? Láthatóan sokat gyakorolták a közös
muzsikálást. A francia gárdistáim erre sosem le ek
volna képesek.
Will elvigyorodo , és lehalkíto a a hangját, hogy
csak a nő hallja.
 – A francia gárdistáidat más dolgok kötö ék le,
szerelmem. De igazad van, nem gondoltam, hogy ez
lehetséges. Húsz ember, mindegyik ugyanazt fújja, és
tartják az ütemet. Egyszer azt hallo am, a rómaiak is
hasonló dudát használtak, csak valamivel kisebbet. Azt
hiszem, a katonákat buzdíto ák vele a hosszú
menetelések ala , így nekik is tudniuk kelle , hogyan
játsszanak egyszerre. – Kihúzta magát és végignéze a
sokaságon, de alig néhány arcot ismert fel. – Ezek
egyébként mind MacDonaldek voltak. A nagydarab
fickó a skye-i Calum MacDonald, ő Angus Og árnyéka,
vagyis Angus bizonyára o van bent a királlyal. –
Megfogta a nő kezét és ráhelyezte a karjára. – Nos, akkor
mehetünk, asszony?
Jessica Sinclair úrnő nyomát sem lá a új férjében
annak a komor és elutasító templomos lovagnak, akivel
azon a távoli napon találkozo La Rochelle-ben. Az a
William Sinclair, aki most melle e lépdelt, teljesen más
ember volt, ugyanolyan magas és jó kiállású, mint régen,
de zubbonya és szűk harisnyája a legújabb francia
divatot köve e; a világosbarna bársony a nő saját
raktárából került elő, és ő maga szabta ruhává. A
párnázo vállrész még impozánsabbá te e a lovagot, a
zubbony elejét és hátulját ezüstszegecsek díszíte ék,
melyet a ruha anyagánál egy árnyala al sötétebb
szaténrombuszokra varrtak fel. Will válláról csillogó
selyemből készült, világoskék köpeny lógo , melyet a nő
még évekkel korábban vásárolt egy kereskedőtől, aki
beutazta Ázsiát, és a létező legfinomabb anyagokkal
üzletelt. Jessie tökéletesen ille férjéhez, mert még
mindig ugyanazt az öltözéket viselte, amelyikben
korábban összeadták őket; a mély dekoltázsú, sötétkék
ruha szegélyét és ujjait francia csipke díszíte e, és
ugyanebből az anyagból készült fejdísze felhajto fátyla
is.
Will nagyon is tudatában volt Jessie jelenlétének az
oldalán, akárcsak annak a még nem teljesen elfogado
valóságnak, hogy a nő most már a felesége és szeretője,
mivel kapcsolatukat egyházi ceremónián szentesíte ék a
délután folyamán. Szabad kezével határozo an
megfogta a Jessie-ét, ahogy az ajtó felé közeledtek, az
emberek pedig utat adtak nekik, néhányan leplezetlen
kíváncsisággal bámulták őket. Will egyiküket sem
ismerte, de tudta, érdeklődésük jórészt abból fakad,
hogy ők is ismeretlenek számukra; a semmiből
bukkantak elő, mint Robert király régi barátai, akiket az
uralkodó elég nagy becsben tarto ahhoz, hogy a
stirlingi várban házasodhassanak össze. Az eseményen
természetesen a király is jelen volt, utána csatlakozo az
ünneplőkhöz.
Will és Jessie beléptek az ajtón, végignéztek a
hatalmas, zsúfolt helyiségen: a bejára ól kötéllel
leválaszto , keskeny folyosó vezete a terem túlsó
végéig, ahol lépcsőn lehete feljutni egy emelvényre.
Odafent a magas, boltíves mennyezetet a hatalmas
gerendákkal alig lehete látni, belevesze a félhomályba
és a lenti tüzekből felszálló füstben remegő-villódzó
árnyakba. Figyelmüket azonban a távoli emelvény
kötö e le, mert o , a tömeg fölö foglalt helyet I. Robert,
Isten kegyelméből Skócia királya, akit kisebb, jól
elkülöníthető csoport ve körbe. A háta mögö egyenes
sorban álltak a királyi trombitások és heroldok.
A mai délutánig, amikor az uralkodó részt ve az
esküvőn, Will nem lá a a királyt a bannockburni csata
óta, de o is ezer dologra kelle figyelnie a csodával
határos győzelmet követően, így csak egy rövid
kézfogásra, egy elismerő mosolyra s néhány köszönő
szóra futo a, valamint egy ígéretre, hogy később,
nyugodtabb körülmények közö majd beszélnek. Azóta
eltelt több mint négy hónap, és ez a mostani stirlingi
összejövetel, a király uralkodásának első igazán örömteli
eseménye annak szólt, hogy a nyolc éve raboskodó
Elizabeth királynő végre visszatért Angliából. Jessie
elmondta, hogy a királynő csupán azért vészelte át
épségben és sértetlenül a fogságban töltö időszakot,
mert az volt, aki: lehet, hogy férjét áruló és lázadó
kutyának tarto a könyörtelen fogvatartója, Plantagenet
Edward, és már önmagában ez is elég le volna hozzá,
hogy úgy járjon, mint Bruce testvérei, ám az apja
Richard de Burgh volt, Ulster gró a, Anglia egyik
legnagyobb hatalmú nemese – mellesleg Edward király
legrégebbi és leghűségesebb barátja. Elizabeth királynő
most o állt a férje oldalán, fél lépéssel a háta mögö .
Magas, vörös hajú jelenés, a királyi méltóság
megtestesítője, söté öld ruháján még ebből a távolságról
is jól látszo ak a csillogó aranyszálak és gyöngyök.
Skócia prímása, a St. Andrews-i Lamberton érsek
Bruce balján állt, melle e pedig jól ismert arcok egész
sora, köztük David Moray és Angus Og MacDonald. Vill
tekintete Douglast kereste, de sem ő, sem Sir Thomas
Randolph nem voltak i .
Will rövid tétovázás után még határozo abban
megfogta Jessie kezét, elindult vele a hosszú folyosón a
terem távoli vége felé, de amint megmozdult, már lá a
is, hogy a király ránéz, és szé árt ujjakkal felemeli a
kezét, hogy megállítsa.
 Will lépés közben torpant meg, kis híján elveszíte e
az egyensúlyát, és saját zavarát lá a visszatükröződni
abban is, ahogy a szintén megálló Jessie szorítása
felerősödö a karján. Vajon nekik szól a király hirtelen
elkomoruló arckifejezése? Feleségére pillanto , és a nő is
ugyanolyan tekinte el válaszolt, aztán mindke en a
távoli emelvényre néztek, ahol a király körüli
csoportosulásban mozgás támadt. Két férfi lépe előre,
kezükben a király tabardjával, a masszív, szertartásos és
díszes köpennyel, a királyi rang és jelenlét
szimbólumával.
Will lá a, a teremben tolongók közül csak kevesen
ve ék észre, hogy a király szé árja a karját és magára
ölti a fenséges tabardot; a sárga mezőn ágaskodó
karmazsinvörös, aranyszálakkal átsző oroszlánt olyan
vastagon hímezték az anyagba, és olyan sokfajta
árnyalatot használtak, hogy úgy tűnt, mintha fémből
volna. Az azonban már senkinek nem kerülte el a
figyelmét – azonnal mozdulatlanná is dermedtek –,
amikor a királyi heroldok előreléptek, egyszerre
felemelték trombitájukat, és belefogtak egy harsány,
fémes fanfárba.
Mire az utolsó taktusok elhaltak, és a heroldok
visszaléptek a fal mellé, a teremben teljessé vált a csend,
és minden tekintet a királyi emelvényre tapadt, ahonnan
Robert ceremoniális köpenyében, a királynő kezét fogva
nézte a tömeget, és mögö e o sorakoztak a birodalom
nagyjai. Az uralkodó felemelte a jobb kezét, és ezzel a
királynőét is.
– Barátaim! – Mély, dallamos hangja betöltö e a
termet. – Halljátok szavamat! A mai este örömteli
pillanat birodalmunknak, az első nyugodt ünneplés
azóta, hogy kézbe ve em ennek a szomorú országnak a
gyeplőjét, és elhatároztam, hogy kiűzöm az angolokat a
földjeinkről. De ma estétől… ma estétől birodalmunk
többé már nem szomorú, mert szabadok vagyunk!
A tömeg felzúgo .
Bruce újra felemelte a kezét.
– Azért vagyunk ma i , ezen az éjszakán, békében és
egységben, hogy köszönetet mondjunk Istennek és
egymásnak az erőért, amit találtunk magunkban, és
amelyet oly elsöprő lendüle el használtunk fel arra,
hogy megtisztítsuk földünket az invázió és az idegen
megszállás mocskától.
Néhányan hangosan fütyültek és tapsoltak, de
egyértelmű volt, hogy a király még nem fejezte be, mire
a zajongás gyorsan elcsitult.
– Ez az erő, Skócia közösségének egyesíte
eltökéltsége, amit ti, nemesek, papok, polgárok
együ esen muta atok, te e lehetővé a mai gyűlést és
ünneplést. Isten kegyelméből i lehet velünk ma
királynőnk, valamint lányom, Marjory, aki hosszú éveket
töltö az angolok fogságában apja bűnei mia . És i
vannak nagytiszteletű püspökeink St. Andrewsból és
Glasgow-ból, régi és hűséges barátaim, akiket szintén
nemrég engedtek ki az angol börtönökből.
Ezú al meg sem próbálta visszafogni az éljenzést és
tapsot. A királynő, Lamberton érsek és néhány másik
ember, akiket Will nem ismert, hálás mosollyal,
integetve fogadták az üdvrivalgást. Ám amint a zaj
kezde alábbhagyni, a király mindkét keze felemelésével
ismét elcsendesíte e a tömeget, és sokkal
visszafogo abb, kevésbé hivatalos hangon folyta a.
É
 – És még valamit meg kell ünnepelnünk ma éjjel, egy
olyan eseményt, ami már elkezdődö , de még nem
fejeződö be. Néhányan bizonyára tudjátok, hogy sor
került ma egy esküvőre. Már hónapok óta tervezték, és
innen messze akarták megtartani, amíg meg nem kértem
őket, közeli és megbecsült barátaimat, ami, mint
tudjátok, azt jelenti, hogy Skócia megbecsült barátai is,
hogy halasszák el a ceremóniát, és csatlakozzanak
hozzánk Stirlingben, hogy i kerüljön sor az örömteli és
rég várt egyesülésre.
Will újra érezte Jessie ujjainak szorítását.
Házasságkötésük szűk körben zajlo , a szertartást maga
Lamberton érsek tarto a a dunkeldi William Sinclair és
David Moray püspökök közreműködésével – utóbbi
ezú al papi köpenyét viselte. A népes egyházi
gyülekeze ől eltekintve csak a házasulandók
legközelebbi hozzátartozói voltak jelen, valamint a
királyi pár, Robert és Elizabeth, továbbá az ő barátaik és
tanácsadóik, köztük Sir James Douglas és Sir Thomas
Randolph, a tiszteletreméltó Nicholas Balmyle atya,
valamint Angus Og MacDonald, a Szigetek Ura. Will
viszonozta a szorítást, és szétáradt benne a
megkönnyebbülés, mert nem tudta, miért állíto a meg
őket a király. Lá a, hogy a tömegben sokan a
szomszédjukhoz fordulnak, próbálják megtudakolni,
miről és kiről beszél az uralkodó. Senki nem néze a
terem hátsó felébe.
– Évekkel ezelő , amikor királlyá koronáztak, és a
methveni csata után a hegyekbe kelle menekülnöm,
amit mellesleg küzdelmünk legsötétebb, leggyászosabb
szakaszának tekintek, egy hölgy érkeze hozzám
Franciaországból, magával hozva vagyonát azzal a céllal,
hogy Skócia javára fordítsa. Csodálatos, és abban a
pillanatban hihetetlennek tűnő ajánlat volt. Királyi
kincsek ládaszám, miközben a saját kincstárunk üres
volt. Ezek az érmék és rudak, aranyak és ezüstök
tarto ak engem, és mindannyiunkat talpon e sötét
időszakban. – Felemelte az ujját. – Közületek kevesen
ismerik őt, de ma ő volt a mi menyasszonyunk, és
megérdemel minden köszönetet és hálát. – Parancsoló
kézmozdula al elhallga a a a kíváncsi kérdéseket és
megjegyzéseket, és amikor mindenki újra rá figyelt,
folyta a.
– Hitvese hasonlóan nagy becsben van nálam, és a
mi jó érsekünk egyesíte e őket a házasság szent
kötelékében. Valószínűleg őt sem ismeritek, de
higgyetek nekem, amikor azt mondom, ő is
Bannockburn igazi hősei közé tartozik, ha nem a legelső
közülük, mert ő volt az, aki a váratlan rohamot veze e
aznap, ő veze e a lovagokat, akik felvágta ak a Coxet-
dombra és pánikot kelte ek az angolok közö , mert azt
hi ék, egy másik skót hadsereg ütö rajtuk.
Megvárta, hogy elcsendesedjen a morajlás, aztán
folyta a abban a szenvedélyes ritmusban, amivel mindig
lekötö e hallgatóságát.
– Ha nem le volna ez az ember, és persze a társai,
akik a lehető legtökéletesebben időzíte ék rohamukat az
új hadsereg élén, amely valójában nem is volt hadsereg,
elveszíthe ük volna a csatát Bannockburnnel. Csakhogy
ők o voltak, ni pedig győztünk, és olyan vihart
szabadíto unk az angolokra, amit sokáig nem felejtenek
el, és behúzo farokkal kelle menekülniük. Elveszte ék
nagyra becsült lovagjaik krémjét, és elég foglyot hagytak
hátra nekünk, hogy a váltságdíjból hosszú évekre
elegendő élelmet, fegyvert és békét vásároljunk.
– Ő is i van velünk ma éjjel, Franciaországból, de
skót lovagként. Bemutatom nektek szerete William
Sinclairünket, Dunkeld püspökének névrokonát és
unokatestvérét!
Drámai szünetet tarto , inte Willnek és Jessie-nek,
hogy jöjjenek előrébb, majd szinte kiabálva fejezte be
szónoklatát:
– Skócia! Üdvözöld velünk együ legújabb és
legkiválóbb házaspárunkat, Sir William Sinclairt és
Jessica Sinclair úrnőt Roslinból!
A tömeg üdvrivalgásban tört ki, egyre többen és
többen fordultak meg, ahogy nyilvánvalóvá vált, Will és
Jessie hátulról érkeznek a központi folyosón. És
miközben Will érezte felesége körmét a könyökhajlatába
mélyedni, ahogy a királyi emelvény és az o várakozó,
tapsoló emberek felé közeledtek, elméjében felvillantak
korábbi jelentőségteljes események képei a lovaggá ütése
óta, és nem emlékeze rá, hogy bármelyiken is ilyen
büszkének és hálásnak érezte volna magát.
 2.

Később, órákkal később, egy hosszú és csodálatos este

után, amiből Will később nem sokra emlékeze ,
legfeljebb annyira, hogy jó volt o lenni és
házasemberként végigélvezni, a lobogó tűz melle ült
egy kicsi, faliszőnyegekkel telezsúfolt szobában Skócia
királya és még néhány barátja társaságában. Egyikük
sem ivo , elméletileg azért gyűltek össze, hogy
államügyekről beszéljenek. A királynő és udvarhölgyei
visszavonultak, velük tarto Jessie is, miután férje
csuklójába mélyeszte e hegyes körmeit, és su ogva
közölte vele, hogy bár tudja, Willnek beszélnie kell a
királlyal, jobban teszi, ha nem feledkezik meg a
nászéjszakájáról, mert ő kiéhezve fog várni rá a
szállásukon.
Will a gondolatra elmosolyodo . A melle e lévő
széken a király az állát az öklén nyugtatva a tüzet
bámulta. Will másik oldalán Douglas és Randolph
halkan beszélge ek, míg a király mögö Lamberton,
Angus Og és egy másik gall főnök – talán MacNeil
lehete – elmélyült eszmecserét folyta ak a szigetek új
püspökségéről. Az öreg Balmyle már rég aludni tért, a
másik két püspök pedig, Moray és Dunkeld a király
ügyeit intézte.
Will kinyújtózta a a hátát, és a király abban a
pillanatban megszólalt.
– Már rég meg akartam kérdezni, hogyan tudtad
olyan tökéletesen időzíteni az érkezésed azon a
délutánon.
– Az időzítés? – Will Robert Bruce társaságában
könnyen mosolyodo el és viselkede természetesen,
mióta először találkoztak Arranon, ahol az uralkodó
egyszerű lovagként mutatkozo be. Lehet, hogy ez az
ember melle e most a skótok félelmetes és hírneves
királya volt, akiről szinte már legendák keringtek, ám
Will számára továbbra is az a halk szavú és barátságos,
ugyanakkor szenvedélyes ember maradt, akivel akkor
megismerkede . – Az időzítés… nos, igen… – Mosolya
vigyorrá szélesede . – Nos, Sire, ez nem fog rám…
– Sire? – Bruce félrebillente fejjel, egyik
szemöldökét felvonva néze Sinclairre. – Eddig csak
egyszer hívtál így, amikor a földünkre érkeztél. Most
miért teszed?
Will habozva válaszolt.
– Nos, az… – Mély lélegzetet ve . – Bocsáss meg,
kegyelmes uram, de a múltban nem tehe em. Addig
nem, amíg… amíg tarto am templomos eskümet. Ám a
rend nincs többé, így annak ajánlom fel a szolgálataimat,
akinek csak akarom.
– Ne kérd, hogy megbocsássak neked, Will Sinclair.
Nincs mit megbocsátani. Vagyis most önként felajánlod a
szövetséged?
– Igen, nagyuram, és örömmel.
– Akkor elfogadom, bár sosem kételkedtem benned.
Az juto eszembe, nagyszerű báró lennél Roslinban. Mit
szólsz hozzá, érsek uram? Nem kellene hűséges
barátunkat megjutalmazni a birtokkal és a vele járó
nemesi címmel, szolgálatai elismeréseképpen?
 A beszélgetésében félbeszakíto érsek előrehajolt,
alaposan megnézte magának Willt, és apró mosoly jelent
meg a szája szegletében.
– A reakciója alapján azt mondanám, hogy nem.
A király, aki nem néze Willre, miközben az érsek
beszélt, most odakapta a fejét.
– Mi a baj, ember? Halo fehér le él! Csak nem
sérte elek meg?
Will nagy nehezen megrázta a fejét, és kezét
felemelve némán könyörgö egy kis türelemért. Arra
számíto , hogy Bruce dühös lesz, de a király csak
derűsen és hitetlenkedve mosolygo .
– Akkor mi a baj?
– Bocsáss meg… elnézésedet kérem, Sire, de az
ajánlatod váratlanul ért, és nem kívánok báró lenni. Ha
ragaszkodsz hozzá, ezt a kitüntetést inkább tartogasd az
unokaöcsémnek, az i ú Henry Sinclairnek.
A király a térdét csapkodva nevete .
– Elutasítanál egy bárói címet, hogy odaadd valaki
másnak? Ki ez a példakép, és miért nem ismerem?
Will elvörösödö .
– Ismered, felség. Az apródom.
– Az apródod? A fiú, aki megsebesült? De hát ő még
kölyök! Nem adhatok bárói címet egy apródnak, Will!
– Tudom, Sire, de Roslin bárósága a születése jogán
őt illetné. Ráadásul nemsokára lovaggá ütik, nem is
érdemtelenül.

Ú
 – Úgy saját magam ütöm lovaggá, mert bízom a
szavadban. Holnap hozd el hozzám, elintézzük. Akkor is
túl fiatal ahhoz, hogy báró legyen.
– Tudom, Sire, de gyorsan beérik. A kölyök, aki
elhajózik velem az új földre, férfiként fog visszatérni
hozzád, s méltó lesz a megtiszteltetésre.
– Tehát… még mindig fel akarod kutatni ezt az új,
mesebeli földet?
– Nem mesebeli, Sire. Tudjuk, hogy o van. Igen,
megkeresem, természetesen az engedélyeddel.
– Azt megkapod, bár sokkal több hasznod venném
Skóciában. Hogyan jutsz el oda? Vannak hajóid?
– Vannak, Sire. Négy új hajó, Genovában építe ék
őket.
– És mi lesz a feleségeddel? Őt i hagyod?
Will elvigyorodo .
– Csak az életem árán, kegyelmes uram. Jessie jön, és
vele együ még több mint két tucat nő, az embereim
feleségei és családtagjai.
– Hm… és úgy tűnik, az én unokahúgom, Marjorie
is. Ma megkerese , és éppen csak a lábam elé nem
borult, úgy könyörgö , hogy csatlakozhasson hozzátok.
Mit gondolsz?
Will felszabadultsága egy pillanat ala semmivé vált,
elkomorodo .
– Bocsáss meg, Sire, erről nem tudtam. Már többször
is figyelmezte em Jessica úrnőt, hogy ne keltsen hamis
reményeket a lányban. Ők ke en nagyon közel állnak
egymáshoz, olyanok, mint anya és lánya, de azt hi em,
egyértelművé te em Jess számára, hogy az i ú hölgy a
birodalom hercegnője, és ez bizonyos kötelességekkel
jár. Ha visszatérek a szállásomra, újra felvetem a témát.
– Nem fogod. Nem akarok semmiféle veszekedésnek
az oka lenni a nászéjszakádon, ezért nyomatékosan
kérlek, hogy ne említsd a feleségednek. Érthető voltam?
– Igen, Sire.
– Helyes. – A király körülnéze , közelebb hajolt és
lehalkíto a a hangját. – Rendes esetben tökéletesen
helyes lenne a gondolkodásod. Csakhogy most nem
rendes időket élünk. Nagyon kevés dolog maradt
ugyanolyan, mint tíz évvel ezelő . A gyermek valójában
nem Skócia hercegnője. Kedvenc testvérem, Nigel
törvénytelen lánya, és nagyon szeretem őt, akárcsak
egykor az apját, de jelen körülmények közö inkább
terhesnek mondanám az i eni jelenlétét.
Will arca bizonyára elárulta a zavarát, mert az
uralkodó még közelebb hajolva magyarázatba fogo .
– Skóciának már van egy Marjory hercegnője, Will, a
saját lányom. És neki is olyan gondjai vannak, amitől egy
felnő férfi is megzavarodna, nemhogy egy fiatal lány.
Hat évig tarto ák zárdában, ridegen, elzárva a
társadalomtól, miközben még ahhoz sem volt elég idős,
hogy megértse, mit köve em el. Megbünte ék őt, egy
ártatlan lelket, csak mert az én lányom, és megszakad a
szívem, amikor látom, mennyire közel juto ak hozzá,
hogy elpusztítsák az elméjét. Alig beszél, hozzám
például egyetlen szót sem szólt, mióta hazaérkeze . De
Elizabeth úgy gondolja, helyre fog jönni, csak idő,
türelem és szeretet kell hozzá. Lamberton egyetért ugyan
a királynővel, de azon a véleményen van, hogy egy
másik Marjory Bruce jelenléte, aki ráadásul hasonló
korú, csak teljesen más vérmérsékletű, gondtalan,
mosolygós és népszerű kislány, talán, ismétlem, talán,
befolyásolhatja a lányom gyógyulását. Érted, mire
gondolok?
– Igen, kegyelmes uram, azt hiszem…
– Akkor válaszolj egy kérdésemre. Tudod, miért
beszélek erről neked?
Will a fejét rázta, egyre kevésbé érte e, miről van szó.
– Nem, Sire.
– Mert te vagy az egyetlen ember, aki semmit nem
akar tőlem. Sem előléptetést, sem jutalmat vagy előnyt,
támogatást vagy szívességet. Ráadásul te soha nem
beszéltél nekem politikáról, államügyekről vagy az
átkozo királyi kötelességeimről. Semmit nem akarsz
tőlem, Sir William Sinclair, és ez nem csak egyedivé tesz
a szememben, de egyedülállóan szavahihetővé is. –
Hátradőlt a székében. – Tehát egy új föld keresésére
indulsz. Új életet kezdesz egy ismeretlen helyen. És
magaddal viszed a feleséged is. Ez becsülendő, Will… és
fele ébb bátor döntés. – Néhány pillanatra elhallgato . –
Az imént arról beszéltél, hogy az apródod férfiként fog
visszatérni. Visszatér egyáltalán?
Will bólinto , közben azon töprenge , hová akar
kilyukadni a király.
– Szinte biztosan, kegyelmes uram. Követeket és
toborzókat fogunk hazaküldeni, hogy lassan növekedjen
a létszámunk, ha minden úgy alakul, ahogy szeretnénk.
– És nem félted a feleséged?
A mosoly visszatért Will arcára.
 – Nem jobban, mint i tenném, Sire. Az ismeretlen
partok veszélyt rejthetnek, de az ismertek nemkülönben.
Az én Jessem nehéz időket élt át nehéz körülmények
közö , és kive e a maga részét a veszélyből. Lehet, hogy
odaát nem vár ránk könnyű élet, de más lesz és
izgalmas, és o ugyanúgy gondoskodni fogunk
egymásról, ahogy bárhol máshol is tennénk. Mi nem
kívánunk mást, csak hogy együ legyünk.
– Akkor hát mondd meg nekem, ha magatokkal
vinnétek az unokahúgomat, el tudnád intézni, hogy egy
nap visszajöjjön?
Will a tűzbe bámult, közben nagyon jól tudta, hogy
az uralkodó őt nézi. Mintha egy szigeten ültek volna
ke esben, a beszélgetések moraja tengerként ölelte körül
őket. Az egyszerűen felte kérdés valójában olyan
sokrétű volt, hogy minél többet gondolkodo rajta,
annál bonyolultabbá vált. Végül felmordult.
– Erre a kérdésre nincs egyszerű válasz, kegyelmes
uram.
– Akkor felelj úgy, mint a barátodnak. Igen vagy
nem?
– Tudom, hogy örömmel vinnénk őt magunkkal, Jess
még jobban is, mint én, de nem, nem tudom megígérni,
hogy visszajön. Először is, ő már nem gyerek, és mire o
letelepszünk, jóval azelő , hogy egyáltalán gondolnánk
a visszatérésre, felnő nő lesz belőle, női akara al és
gondolkodással. Mondhatnám, hogy igen, visszaküldöm
őt egy nap, de mire az a nap elérkezik, talán már nem is
akar visszasírni. Egy különös, új világban leszünk, ahol
nem léteznek azok a szabályok és megszoko utak,
amelyek az i eni emberek életét irányítják.
 – Ha elvinnéd, törődnél vele, akár a saját lányoddal?
– Ez természetes, mégpedig nagy örömmel. Ez egy,
amit biztosan állíthatok. Megbetegedhet vagy…
– Vagy felnőhet. Értem. És akkor mi lesz? Lesz veled
olyan ember, aki elveheti, aki méltó az ő rangjához?
Will a beszélgetés komolysága ellenére elvigyorodo .
– O nem lesznek „rangok” úgy, ahogy azt te
képzeled, Sire. Ő az én lányom lesz, így osztozik minden
kiváltságunkban, de ennél többet nem mondhatok. Ami
pedig a megfelelő férfiakat illeti, lesznek olyanok. Jessie
szerint az i ú Henry boldogan adná az életét a lányért, a
dolgok mostani állása szerint. Ez még csak
kölyökszerelem, az a kerek szemű, áhítatos fajta, de
nemsokára a fiú is férfivé érik, és te magad ütöd lovaggá.
Egyébként csak dicsérni tudom a kölyköt. Minden
megvan benne ahhoz, hogy nemes, becsületes lovag
váljék belőle.
A király némán, hüvelyk- és mutatóujjával az ajkát
csipkedve emészte e Will szavait, végül bólinto .
– Legyen hát. Tiéd a bizalmam és a barátságom.
Megmondom Marjorie-nak, logy veletek tarthat, és ha
beleegyeztek, Jessica úrnő és a te gyámságod alá
helyezem. – Kissé felemelte a hangját. – Éppen azt
akartad elmondani, hogyan időzíte ed olyan pontosan a
rohamot Bannockburnnél. Kezdj bele, és azt is mondd el,
miért mosolyogtál, amikor megkérdeztem.
Willt kissé kizökkente e a hirtelen témaváltás, és
érzékelte, hogy valaki megállt a háta mögö . Felnézve
nagybátyját, Dunkeld püspökét pillanto a meg, aki
csatlakozo hozzájuk, és köszönetképpen fejet hajto ,
amikor a király inte neki, hogy foglaljon helyet.
Will vállat vont, és úgy döntö , nem kertel.
– A szóhasználatodon mosolyogtam, Sire. Az
érkezesünk időzítése tökéletes volt, mint mondtad, de
teljes mértékben a véletlenen múlo . A ól tartok, nem
kérkedhetek a stratégiai zsenialitásommal.
A király felvonta a szemöldökét, és kérdőn néze
Dunkeldre.
– Valóban így volt? Szeretném hallani, milyen
szerepet játszo a véletlen.
Will újra megvonta a vállát, tudta, hogy most
mindenki rájuk figyel.
– Előbb odaérhe ünk volna, de feltarto ak, így jóval
később érkeztünk, mint terveztük.
– Mi tarto fel?
– Az angolok. Útközben összefuto unk egy
csapatukkal, talán hatszáz gyalogossal, akiket lovagok
veze ek. Felkapaszkodtunk egy dombra, és hirtelen o
voltak elő ünk, a völgyben.
– Nem voltak felderítőitek?
– Voltak, Sire, de nem lá ak semmit. Az angolok egy
mély vájatban haladtak, egy meredek falú vízmosásban,
amikor a felderítőink arra lovagoltak, így csak
közvetlenül felülről lehete volna meglátni őket.
– Így hát harcba bocsátkoztatok, és nyilvánvalóan
győztetek. Remélem, utána elbeszélge él a
felderítőiddel.
 – Nem, Sire, mindke en elestek az összecsapásban.
Öt embert veszte ünk, ebből ke en épp a felderítők
voltak. Viszont megsemmisíte ük az ellenséges
gyalogságot, a túlélőket pedig addig kerge ük, amíg
biztosan nem tudtak újra összegyűlni.
– Hm. És az angol lovagok?
– Öten voltak, kegyelmes uram, és egy kivételével
mind meghaltak. Az ötödik elmenekült arra, amerről
érkeztek. Nem volt nagy összecsapás, de mire újra
összerendeződtünk, majdnem félnapos késésben
voltunk.
– Viszont megakadályoztátok, hogy hatszáz angol
gyalogos oldalba támadjon minket nyugat felől. Hányan
voltatok?
– Hatvan lovag, Sire, és másfélszer annyi
könnyűlovas.
A helyiség hátsó részében kinyílt egy ajtó, mire
mindenki odanéze . Moray püspök lépe be egy iratot
szorongatva. Biccente a királynak, és bocsánatkérő
szavakat mormolva felmuta a a dokumentumot
Lamberton érseknek. Az érsek elnézést kért, és köve e a
püspököt a szoba távolabbi sarkába, ahol halk
tanácskozásba kezdtek.
Robert király újra Willhez fordult.
– Tehát százötven ember hatszáz ellen.
Will elmosolyodo .
– Száz lovas templomos, kegyelmes uram. Esélyük
sem volt.
 – Hm, ez igaz. De egyre többet gondolok az azutáni
előrenyomulásodra. Honnan szedted azt a hadsereget?
Tudom, ki voltak, de hogyan sikerült beszervezned őket?
Will ismét elvigyorodo , most már sokkal
szélesebben.
– A te táborodból, Sire. Lovászok, szekérhajtók,
istállófiúk, szakácsok, vízhordók… még nők is voltak
közö ük, és egytől egyig bátrak. Amikor megjelentünk,
angoloknak hi ek minket, és készek le ek volna védeni
a hátatokat annak ellenére, hogy egy ekkora haderő ellen
biztosan mindannyian meghaltak volna. Aztán amikor
közöltük velük, hogy templomosok vagyunk, és
melle ed akarunk harcolni, elmondták, hogy a csata már
elkezdődö a domb mögö , a stirlingi útnál és a
Bannock partján. Ezt hallván az egyik emberem, egy
Tam Sinclair nevű földim azt javasolta, használjuk fel
őket annak, aminek először látszani szere ek volna:
harcosoknak. Gyorsan alakzatba rendeztük őket, a
szekerekről leszedtünk néhány saját zászlót, és a
vezetésünkkel elindultak felfelé a dombon.
– Igen, az érkezéseteket pedig mindannyian
észreve ük. Akármennyire véletlen is volt, hogy éppen
akkor jö etek, az Úr küldö titeket. A látvány, ahogy
felfejlődtetek, a fekete-fehér lovasság, egy hadseregnyi
templomos o , ahol senki nem számíto
templomosokra, olyan volt… hogy is mondta az érsek?
Mint a bosszú angyalainak serege. És valóban az is volt,
isteni közbeavatkozás. Lelket öntö az embereinkbe, és
félelemmel töltö e el az angolokat. Az Úr a
megmondhatója, addigra már egyébként is eléggé
kétségbe voltak esve a gyilkos mocsár mia , de aztán a
hadsereg látványára eluralkodo a pánik és megtörtek.
Ha holnap jössz az apródoddal, hozd magaddal a
földidet is, ezt a Tam Sinclairt. Úgy tűnik, Skócia nagyon
sokat köszönhet a gyors észjárásának. Szerinted hogy
illene hozzá egy lovagi cím?
– Hogy illene? Tamhoz? Nagyuram, Tam melle em
van kölyökkorom óta, és neve kivételével minden ízében
becsületes és ráterme lovag. Csakhogy ő nem nemesi
származású.
– Az manapság nem számít, William. Wallace-t az
érdemei mia ütö ék lovaggá, nem a származása mia .
Miért ne tennénk ugyanezt a te bajnokoddal? Ha az ő
ötlete volt a tábori népség besorozása, akkor rendelkezik
mindazzal a kezdeményezőkészséggel és éleslátással,
amire egy lovagnak szüksége van. Ő is veled tart arra az
új földre?
Will még mindig azon gondolkodo , vajon milyen
hatással lesz a nem várt megtiszteltetés szerény földijére.
– Igen, kegyelmes uram – felelte, s észreve e, hogy
most mindenkihez beszél. – Ő és még közel kétszázan.
De ha még szólhatok ezzel kapcsolatban, Sire, egyikünk
elméjében sincs kétség az utazással kapcsolatban.
Tudjuk, hogy az a föld o van. Saint-Valéry tengernagy,
Isten nyugosztalja, megtalálta, és üzenetet küldö a
létezéséről. Így amikor mi odaérünk, már barátok fognak
várni és köszönteni. Kihozzuk a legtöbbet abból, amit
találunk, aztán üzenünk neked. Akkor fog visszatérni az
i ú Sir Henry Sinclair, diadalmasan, az én hírvivőmként,
hogy elfogadja tőled a bárói címet, és előkészítsen egy
újabb, még nagyobb expedíciót.
A király az arcára szoríto a tenyerét, és addig húzta
lefelé, amíg ujjhegyei el nem érték az orra hegyét.
Néhány pillanatig egy láthatatlan pontra bámult a tűz
fölö , majd bólinto .
– Legyen hát. Semmit nem tehetek, amivel
meggyőzhetnélek, hogy maradj i . Az embereid franciák
és szabadok. Mikor indultok?
– Amint véget érnek a téli viharok, kegyelmes uram.
Áprilisban vagy május elején.
– Elkészültök addigra?
– Már készen állunk, nagyuram.
– Hm… esetleg báróként utazhatnál el. Azt mondod,
élnek o más emberek a tieiden kívül? Mert ha igen,
biztosan vannak királyaik.
– Nincsenek királyok, kegyelmes uram. Legalábbis
az embereink nem találtak.
Robert Bruce most kimerülten néze Willre, és
elfintorodo .
– Te templomos voltál, Will… okosabbnak kellene
lenned annál, hogysem ilyeneket beszélj. Ahol több
ember él, o mindig lesznek királyok, és mások, akik
azok akarnak lenni. Ilyen az emberi természet. Az
emberek megteremtik a királyokat, bármilyen névvel is
illessék őket. Tehát légy óvatos azon az új földön… mi is
a neve?
– Merica, kegyelmes uram.
– Igen, Merica. Különös név, és inkább ősinek
hangzik, mint újnak. – Kihúzta magát és megtornázta a
a vállát. – Hosszú nap volt… ráadásul a házasságkötésed
napja. Mostanra már ágyban kellene lenned, és a
feleséged ölelned, ahogy nekem is az enyémet. Te
megteheted, viszont nekem még van dolgom. Jó éjt, Sir
William Sinclair, és legyen sikered mindenben. –
Mosolyogva kezet nyújto . – A birodalom hálás neked,
barátom, akár véletlen volt, akár nem. Most pedig menj,
holnap beszélünk.
– Sire, megbocsátasz? – Lamberton érsek visszajö a
tűzhöz, felemelte az egyik kezét, minta fel akarná
tartóztatni Willt. – Valamit még mondanom kell a
rohamodról, Sir William.
Will a fejét rázta.
– Nem, Lamberton uram, nem kell, mert pontosan
tudom, mit mondanál. A bannockburni rohamunk
egykori büszkeségünk utolsó megnyilvánulása volt,
tehát gondolom, azt szeretnéd kifejezésre ju atni, hogy
hivatalosan tagadni fogjátok bármiféle templomos lovag
részvételét a csatában.
Az érsek elmosolyodo .
– Nem, Sir William, nem azt. Nem lesz semmiféle
tagadás. Hogyan is tagadhatnánk? Az emberek lá ák,
amit lá ak, és nagyon sokan voltak o aznap. Vagyis
nem tagadunk, bár egy idő után töröljük a jelenléted a
féljegyzésekből, és azt fogjuk állítani, hogy a Coxet-
dombon a táborkísérők jelentek meg, ahogy azt te is
mondtad. Törlést eszközölünk tehát, ami nem ugyanaz,
mint a tagadás. Mindössze arra gondoltam, talán
megnyugvást találsz a gondolatban, hogy amikor
elmégy, a birodalomban hátrahagyo embereidnek nem
kell emia nehézségekkel szembenézniük. Skócia
nagyon sokkal tartozik nekik. Folytathatják eddigi
tevékenységüket, megtarthatják rituáléikat és
ceremóniáikat, teljes titoktartás melle , Skócia határain
belül. Erre szavamat adom, mint a birodalom prímása. –
Rövid hallgatás után felte e a kérdést. – Magaddal
viszed az anyaszentegyház képviselőit, ugye?
Will az érsek szemébe néze , és érezte, ahogy
megfeszül az állkapcsa. Bólinto .
– Igen, nagyuram. Saját püspökeink és papjaink
velünk tartanak, hogy ápolják lelkünket és elvigyék Isten
szavát az o élő embereknek.
Nem szívesen hazudo egy papnak, még a
ködösítést sem szere e, de nem utalhato rá, hogy
Istennek az a szava, amit az emberei elvisznek az új
világba, egészen más lesz, mint amiről a katolikus
egyház prédikál. A püspökök és papok, akikre célzo ,
mind Sion Rendjének hi estvérei voltak, és az új
o honukban terjeszte igazság már az ősi társulás szava
lesz: az Istennel való egyesülés útjának keresése, ahogy
Jézus és testvérei is te ék a jeruzsálemi gyülekezetben.
Lamberton érsek bólinto , aztán a királyra néze , és
felemelte a dokumentumot, melyet a sarokból figyelő
Moray püspök hozo neki.
– Kegyelmes uram, olyan hír érkeze , amit
szerintem Sir William is hallani szeretne, mielő távozik
innen.
Bruce bólinto , az érsek pedig lenéze a papírra, és
nagyot sóhajto .
– Sir William, ez a dokumentum megerősíti, hogy
nagymesteretek, Jacques de Molay szörnyűséges és
embertelen halált halt…
– Hallo am róla – vágo közbe Will.
 – Az irat szerint de Molay nagymester a halála elő
figyelmezte e a vádlóit… mások ezt átoknak nevezik, de
én inkább maradnék a figyelmeztetésnél, nevezetesen
Fülöp királyt és Kelemen pápát, hogy egy éven belül ők
is csatlakoznak hozzá az Úr trónja elő . Tudtál te erről,
Sir William?
Will komoran bólinto .
– Nos, a fájdalomba keveredik némi elégtétel is. Úgy
tűnik, a nagymesteretek hatalma ebben a
figyelmeztetésben nagyobb volt, mint kivégzőinek ama
vágyában, hogy megsemmisítsék őt és a nevét. – Két
kézre fogta a pergament, és egy darabig csak bámulta,
miközben mindenki a következő szavait várta. – Arról
tájékoztatnak, hogy Kelemen pápa Avignonban meghalt.
– Többen felszisszentek. Lamberton törte meg a döbbent
csendet. – Ám ez a hír, bármennyire is gyászos, eltörpül
egy későbbi melle , mely szerint Fülöp, Franciaország
királya is elhunyt nemrégiben… pontosan három hé el
ezelő . Mindke en engedelmeskedtek nemes
nagymesteretek akaratának, és egy éven belül távoztak.
Will még emészte e az elhangzo akat, de az érsek
folyta a.
– Így mindkét vádlótok meghalt, ítélőszéke elé hívta
őket az Úr, akinek a nevében elköve ék bűneiket. –
Felemelte a dokumentumot, hogy mindenki jól lássa. –
Senki nem tudja, ki lép majd a helyükbe, de az általunk
ismert világ megváltozo , és csak az idő a
megmondhatója, mi következik ezután. Egy dolog
azonban bizonyos. Fülöp király halálával Nogaret sem
maradhat meg sokáig Franciaországban… ahhoz
túlságosan sokan gyűlölik. – Átnyújto a az írást a
királynak, azonban a tekintetét nem ve e le Willről. –
Úgy gondoltam, szívesen viszed magaddal ezeket a
híreket, amikor ma éjjel távozol innen. – Várt, és mivel
Will nem válaszolt, megértően bólinto . – Menj békével,
Sir William, áldás kísérjen utadon.
Will valamilyen szinten tudatában volt, hogyan
reagáltak a többiek az érsek híreire, és tudta, helyesen
viselkede , amikor visszafogo an jó éjt kívánt
mindenkinek. Ám a folyosón a szállása felé tartva, a
mozdulatlanul álló őrök melle elhaladva azon jártak a
gondolatai, amit hallo , és amit mondani fog
hi estvéreinek: Capet és Kelemen a pokol tüzén égnek,
beteljesült a bosszú nagymesterük haláláért, és egy új
rend hajnala köszöntö a világra.
A szobában csupán egyetlen lámpás ége , a
lámpabél enyhén füstölgö . Elolto a, ledobta magáról a
ruháját, és érezte bőrén a sötétség hideg érintését, ahogy
felemelte a takarót, és meztelenül becsúszo a hívogató
melegbe, melyet felesége teste varázsolt az ágyba. Jessie
álmosan odafordult hozzá, magához húzta és átölelte.
Új feleség. Új élet. És egy ragyogó, új világ reménye.
 Köszönetnyilvánítás
Köszönetnyilvánítás
Egy történelmi regény esetén mindig emberpróbáló
feladat felsorolni a jó szándékú és segítőkész
közreműködőket, mert az író fél, hogy kihagy valakit a
rengeteg ember közül, akik vagy személyes
ismeretanyagukkal, vagy éleslátásukkal, esetleg
bátorításukkal hozzájárultak a mű elkészüléséhez.
Minden alkalommal azzal az elhatározással kezdek bele
az írásba, hogy sorban feljegyzek mindenkit, akinek
hálával tartozom, ám az írás hevében rendszerint egyre
jobban elmaradok vele, és a végén megint
gondolkodhatok, kit hagytam ki.
Vannak azonban néhányan, akiknek a
közreműködése felbecsülhetetlen értékű, többnyire
olyan írók és akadémikusok, akiknek a munkája inspirált
és arra sarkallt, hogy szigorúan válasszam szét a
tényeket a kitalációktól, és hozzam létre saját
történetemet a saját spekulációival, értelmezéseivel és
írói szabadságával. Nincs kétségem afelől, hogy a mesém
felépítéséhez kölcsönve elemek felhasználása fájhat
több olyan embernek is, akik eredetileg az általam
követe ösvény irányába taszigálták gondolataimat, de
az esetleg elkövete hibák, félreértelmezések és
hiányosságok mind a sajátjaim, és hangsúlyozo an nem
tőlük erednek. A trilógia megtervezésének és
megírásának éveiben rengeteget olvastam, és őszinte
hálával tartozom több kitűnő írónak, akik arra
készte ek, hogy megálljak és elgondolkodjak,
összevessem az eseményeket és a lehetőségeket, majd
abba a képzeletbeli irányba induljak tovább, amelyre ők
sarkalltak, többnyire akaratlanul. Közülük is
kiemelkedik Piers Paul Read (A Templomosok), Barbara W
Tuchman (Biblia és Kard) és Malcolm Barber (Az új
lovagrend).
Ezenkívül önként és hálásan mondok köszönetet
szerkesztőim, Catherine Marjoribanks és Shaun Oakey
felbecsülhetetlen értékű közreműködéséért és
segítségéért. Szakértelmük még ma is lenyűgöz és
bámula al tölt el, pedig már hosszú évek óta dolgozunk
együ . Hálás köszönet nekik, és az összes többi
pingvinnek a Penguin Group Canadánál.
Jack Whyte
Kelowna, Brit Columbia, Kanada
2009. január
 Impresszum

Harper
An imprint of HarperCollins Publishers
77-85 Fulham Palace Road,
Hammersmith, London W6 8JB
www.harpercollins.co.uk
Eredeti cím: Order in Chaos
Copyright © Jack Whyte, 2009
All rights reserved
ISBN 978 963 426 189 6
Magyarországon kiadja a Gold Book Kft.
Felelős kiadó a kft. vezetője
Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Fordíto a: Novák Gábor
Szerkeszte e: Békési József
Korrektúra: Tantras
Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.
Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,
információs rendszerben tárolni vagy a kiadóval történt
előzetes megállapodás nélkül bármely formában,
bármely módon sugározni.
A könyv szereplői képzeletbeli alakok, vagy olyan
történelmi személyek, akiknek a könyvben bemutato
szavai és te ei a képzelet termékei. Bármiféle
hasonlatosság valós élő vagy halo személyekhez
kizárólag a véletlen műve.