StarCraft

Tracy Hickman

Ámokfutás
 A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

STARCRAFT - SPEED OF DARKNESS by Tracy Hickman

Pocket Books, a division of Simon Schuster, Inc. 1230 Avenue of the

Americas, New York, NY 10020 Copyright © Blizzard
Entertainment, 2008

Fordította: SZÁNTAI ZSOLT

ISBN: 963 497 037 0

Hungárián edition © Szukits Könyvkiadó, 2008 Hungárián

translation © Szántai Zsolt, 2008

Lektor: Barna Ildikó Tördelőszerkesztés: KARAKTERTAX BT.,

Szvoboda Gabriella Színre bontás, tipográfia: A-SzínVonal 2000
Kft. Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János

Az U. S. S. Carl Vinson (CVN-70) kiváló legénységének.
Isten legyen veletek, áldjon meg benneteket nyugodt
tengerrel, ahogy hazafelé jöttök. Vis per mare
 1
Aranyló nap

Aranyló...
Ez a legmegfelelőbb szó azokra a ritka, tökéletes napokra, amelyek a
boldogság fényével telítik a lelket. Az aranyló napok mindig
békések, mindig nyugodtak.
Léteztek szürke napok is, amikor a viharral telített felhők belepik
az eget, amikor az eső megállíthatatlanul zuhog; amikor vakító, fehér
villámok cikáznak a sötét, sűrű levegőben, és mennydörgés rázza
szét a csendet. Aztán voltak vibráló, kék, hideg napok is, amikor a
fény boltívként feszült a település deres kupoláira és háztetőire.
Voltak vörös napok, amikor az eget a tavaszi szelek által felkavart
homokszemek festették vérszínűre, és léteztek olyan napok is,
amikor a nappalok beleolvadtak az éjszakákba, és hosszú ideig
ugyanaz a bársonyos, kobaltkék lepel feszült az égen.
Szerette azokat az őszi éjszakákat, amikor a csillagok felé
fordulhatott, és megfeledkezhetett a világról. Ilyenkor mindig azt
képzelte, hogy az égbolt valójában egy fekete bársonytakaró, amire
Isten szúrt apró lyukakat, hogy ezeken a pici réseken keresztül
juttassa el fényét a teremtményeihez.
Gyermekkorában mindig úgy nézett fel a csillagokra, hogy át akart
lesni a túlsó oldalukra, be akart kukucskálni a lyukakon, hogy
kifigyelje a Teremtőt. Titokban még mindig valami ilyesmi járt a
fejében, amikor az ég felé fordult, pedig már betöltötte a
tizenkilencedik évét, felnőttnek tartotta magát, és érezte, hogy nem
lenne szabad ilyen gyerekes gondolatokkal foglalkoznia.
Minden nap egy új színt tartogatott a számára. Már rengeteg
árnyalatot látott, mindegyiket megfigyelte. Valamennyi szín egy
emlékhez társult, mindegyik külön helyet kapott a szívében, de a
legjobban az aranyló napokat szerette. Ehhez a színhez azokat a
hullámzó gabonatáblákat társította, amelyeket még az apja birtokán
látott. Aranyló volt a nap melege az arcán. Aranyló volt az a
ragyogás, ami - úgy érezte - átjárja a bensőjét.
Aranyló volt Melani haja, hangjának árnyalata.
- Már megint álmodsz, Ardo - suttogta a lány játékosan. - Gyere
vissza hozzám! Túl távol vagy!
Kinyitotta a szemét. Melani valóban aranylott.
- Melani, itt vagyok. - Ardo elmosolyodott.
- Nem, nem igaz. - Melani nyújtózkodni kezdett. - Már megint
álmodozol, és ilyenkor mindig itt hagysz. Egyedül.
Ardo az oldalára fordult, felkönyökölt, és a tenyerére hajtotta a
fejét, hogy jobban szemügyre vehesse a lányt. Melani csak egy
évvel volt fiatalabb nála. A családja akkor érkezett, amikor Ardo
kilenc éves volt. Melani a szüleivel, és a vallási menekültek egy
kisebb csoportjával jött, akik csatlakozni akartak a többi hívőkhöz
Helaman városában.
Akkoriban a Konföderáció majdnem mindegyik bolygójáról
érkeztek menekültek. A '31-ben, a Földön létrehozott Egyesült
Hatalmi Szövetség által törvényen kívülinek bélyegzett csoportok
között számos vallási közösség volt. Bizonyos emberek a hitük
miatt kényszerültek elhagyni addigi lakhelyüket, de ebben valójában
nem volt semmi különös, az emberiség történelme során már
számos, hasonló esemény lezajlott. Azok, akik nem értettek meg
egy-egy hitrendszert vagy vallást, a legtöbb esetben száműzték
azokat, akik nem voltak hajlandóak vállalni az uniformizálódást,
akik kitartottak elveik mellett. Ebben az esetben a menekülteknek
egyik bolygóról a másikra, egyik naprendszerből a másikba kellett
menniük, hogy olyan helyet találjanak maguknak, ahol a hatalom
aktuális birtokosai békén hagyják őket. Az „eretnekek" sorsa már
csak ilyen.
A hitükhöz hű családok az Atlas-projekt keretében hagyták el
addigi lakhelyüket. Felszálltak a hajókra, amelyek sok esetben nem
értek célba. Azok, akik életben maradtak, természetesen
megpróbálták felkutatni fivéreiket és nővéreiket. A pátriárkák és a
menekülők többsége egy általuk Édennek elnevezett bolygón kötött
ki. Miután létrehozták a bolygók közötti kommunikációs
kapcsolatot, a közösség vezetői üzeneteket küldtek azoknak a
hittársaiknak, akik még mindig az űrben vándoroltak. Ezt követően
naponta szálltak le hajók Zarahemla csillagkikötőjében. Az újonnan
érkezett családok mindegyike arra a kontinensre utazott, ahol a
pátriárkák akkor már megalapították az új várost. Arthur és Keti
Bradlaw és a kislányuk, a gyönyörű szemű Melani is közéjük
tartozott. Ardo csatlakozott az apjához és a város többi lakójához,
akik kivonultak az érkezők üdvözlésére, és segítettek nekik a
berendezkedésben.
Ardo nem igazán emlékezett a nagy eseményre, arra viszont igen,
hogy megismerkedett egy sovány kislánnyal, aki félénk volt,
magányos és riadt. Akkor még nem sokat foglalkozott Melanival,
ám amikor a kislány betöltötte a tizennegyedik évét, és jelentős
változásokon ment keresztül, az ő szeme is megakadt rajta. A kóró
csinos lánnyá változott, a bimbó kipattant, gyönyörű virág lett
belőle. Melani természetes szépség volt. (Szerencséjére, mert a
város pátriárkái nem nézték jó szemmel a festékek és a smink
használatát.) Ardo beleszeretett, és érzelmei viszonzásra találtak.
Melani hosszú, fényes haja puhán lobogott a gabonamezők fölött
fúvó meleg szélben, amely magával hozta a malom halk
zümmögését, és a pékségben sütött kenyér illatát.
Aranyló nap, aranyló színek, aranyló illatok...
- Lehet, hogy álmodoztam, de sosem hagylak itt - mosolygott
Ardo. A gabonatábla közepén leterített takarón feküdtek, a kalászok
vidáman zizegtek körülöttük. - Mondd meg, hova akarsz menni, és
elviszlek oda!
- Most? - Melani nevetése olyan volt, akár a napsütés. - Az
álmaidban?
- Persze! - Ardo feltérdel a takarón. - Bárhová a csillagok között!
- Nem mehetek el innen! - nevetett Melani. - Ma délután Johnson
nővér dolgozatot írat vízgazdálkodásból. Egyébként... Miből
gondolod, hogy menni akarok valahova? Minden itt van, amit
szeretek, amire vágyom.
Aranyló... Ki tudna elmenni egy ilyen aranyló napon?
- Akkor ne menjünk sehova - mondta Ardo. - Maradjunk itt, és...
Házasodjunk össze!
- Micsoda? Házasodjunk össze? - Melani meglepődött. - Már
mondtam, hogy dolgozatot kell írnom délután!
-Nem, nem így értettem. - Ardo már jó ideje készült, hogy erről a
témáról beszéljen. - Én már befejeztem a sulit, és apám
gazdaságában elég jól alakulnak a dolgok. Azt mondta, kapok tőle
negyven hektárt. Meg is mutatta, hogy hol. A birtok túlsó végén...
Szép nagy földdarab, a kanyon a határa. A folyónál van egy hely,
ahol... ahol... Melani?
 A lány nem figyelt rá. Felült, kék szeme a város irányába meredt.
- Ardo! A sziréna!
A fiú is meghallotta a jelzést. A vijjogás távolról érkezett, halk
volt, de a gabonatáblák legtávolabbi sarkába is eljutott.
- Délben mindig szirénáznak...
- De most nem dél van, Ardo!
Hirtelen elsötétült a nap. Ardo felugrott, megfordult, és felnézett
az égre. Tátva maradt a szája a csodálkozástól, miközben a
gabonatáblára vetülő árnyék egyre nőtt. A szeme elkerekedett a
félelemtől, az ereiben adrenalin lüktetett.
A széles völgy nyugati vége felől hatalmas, füstuszályos
tűzgolyók száguldottak felé. Gyorsan oldalra nyúlt, és talpra rántotta
Melanit. Az agyában kétségbeesett gondolatok zakatoltak. El kell
menekülniük, találniuk kell valamilyen fedezéket, egy bunkert,
bármit...! De hová fussanak, merre induljanak? Melani felsikoltott,
Ardo pedig rádöbbent, hogy a közelben egyetlen biztonságos hely
sincs.
A tűzgolyók olyan közel kerültek hozzájuk, hogy mindketten a
földre vetették magukat. Lángcsóvák húztak el a fejük fölött, a
meteorok mennydörgő robajától már a távolban vijjogó szirénák
hangját sem lehetett hallani. A füstuszály árnyéka beterítette a
völgyet. Mintha öt, gigantikus oszlop lebegett volna a mezők fölött.
Ardo megfogta Melani kezét; futni kezdtek Helaman városa felé.
A tűzgolyók hirtelen zuhanni kezdtek, a lánggomolyok mintha a
várost vették volna célba, de végül a településtől egy mérföld
távolságban, Segard Yohansen földjén csapódtak be.
Ardo megremegett - nem tudta, hogy a félelemtől, vagy az
izgalomtól -, de már feloldódott benne az az érzés, ami
másodpercekkel korábban megbénította a tagjait. Megmarkolta
Melani karját, és húzni kezdte a lányt.
- Gyere! Be kell jutnunk a városba, mielőtt bezárják a kapukat!
Gyere, igyekezz!
Melanit nem kellett noszogatni. Úgy futottak, mint még soha
életükben.

Ardo utólag nem tudta felidézni, hogyan jutottak be a városba.

Az aranyló nap sárbarnává változott. Az égen még mindig ott
sötétlettek a széles füstcsíkok, amelyek valahogy nem a tüzet, inkább
valami hideg és kegyetlen dolgot juttattak az ember eszébe. Sehogy
sem illettek az égre.
- Meg kell keresnünk Dez bácsikámat! - mondta Ardo. - Van egy
boltja a városban... Gyere! Gyere már!
Átvergődtek a város közepén összegyűlt tömegen. Helaman
eredetileg egyszerű helyőrség volt, a város tulajdonképpen az
eredeti, fallal védett erőd körül jött létre. A legfontosabb épületek
még mindig a falon belül álltak, de a lakóházakat a külső részen
építették fel. Helaman lakosai - körülbelül tízezer ember - a falakon
belül, az erődben kerestek menedéket.
Ardo a főtér túlsó oldalán meglátta a keresett táblát: „Dez Boltja -
gépek és alkatrészek".
Valahol a falaknál kelepelni kezdtek az automata fegyverek. Két
robbanás hallatszott, azután megint rázendített a géppuskák kórusa.
A téren valaki felüvöltött. Ardo érezte az emberekből áradó félelmet.
Kiáltások hallatszottak, sokan sírtak, de néhányan megpróbálták
lecsillapítani rettegő társaikat. A tömeg fölött úgy sűrűsödött össze a
fekete füst, mint valami viharfelhő.
-Ardo! - szólalt meg Melani. - Én... Hová megyünk? Mit akarsz
csinálni?
Ardo körbenézett. A levegőben pánik érződött.
- Át kell jutnunk a tér túlsó oldalára - lihegte, és megpróbált a
lány szemébe nézni. - Nem lesz nehéz.
- De Ardo...
Már ezerszer megtettük ezt a távolságot, nem? Mit számit az,
hogy most egy kicsivel nagyobb a tömeg? - Ardo látta, hogy a lány
gyönyörű, kék szemét elönti a könny. Biztatóan megszorította a
kezét. - Ne félj. Melletted maradok.
Valahogy eljutottak a tér közepére, amikor...
Az erőd külső falán túl egy lángoszlop jelent meg. A
karmazsinvörös jelenség fénye olyan éles volt, hogy még a város
fölött lebegő füstfüggönyön is keresztülvilágított. A tömeg
megriadt, az emberek hisztérikusan üvöltözni kezdtek,
gyerekek sírtak, az asszonyok zokogtak.
- Hol vannak a Konföderáció csapatai? Hol vannak a katonák?
- Ne ezzel foglalkozz most! Fogd a gyerekeket! Maradjunk
együtt...
- Az nem lehet, hogy a zergek támadtak ránk! Képtelenség!
Nem szoríthatták ki ilyen messzire a Konföderációt!
Zergek? Ardo már hallott pár mendemondát ezekről a lényekről.
Kiskorában azt hitte, a felnőttek találták ki a történeteket, hogy
legyen mivel riogatniuk a gyerekeket, vagy hogy visszarettentsék
 azokat, akik a Külső Kolóniákon akarnak letelepedni. Már nem
emlékezett a riadt szemmel elsuttogott mesékre, amelyek most
talán valóra váltak.
- Ardo, félek! - Melani tekintete zavaros volt, az arcán könnyek
csorogtak. - Mi történik itt? Mi ez az egész?
Ardo kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de fogalma sem volt,
mit válaszolhatna. Egyetlen hangot sem bírt kinyögni. Hirtelen
annyi mindent szeretett volna elmondani Melaninak az érzéseiről, a
terveiről, és már bánta, hogy az elmúlt évek során egyszer sem bírta
összeszedni a bátorságát, hogy nem tett vallomást.
Miközben a fiú némán tátogott, a tűzoszlop megvastagodott. Ardo
a hátán érezte a forróságot. Megfordult, és maga mögé tolta Melanit.
A keleti fal átszakadt, a torlaszt kívülről rántották le; a gerendák
Ardo szeme láttára csúsztak szét. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha
valami fekete áradat ömlene be a résen, majd a tömegből lassan
kiváltak az alakok: egy csillogó, vörös kitinpáncél, egy vérrel
szennyezett, elefántcsontszínű rákolló az egyik telepes élettelen teste
fölött, ívben megfeszülő, kígyószerű testek a kerítés romjainál...
Hihetetlen volt. Elképzelhetetlen. Mintha egy tébolyodott
rémálmának teremtményei keltek volna életre, hogy lerohanják
Édent.
A főtéren összegyűlt tömeg hirtelen mozgásba lendült, és eleven
masszaként próbált utat törni magának; az emberek ösztönösen távol
akartak kerülni a kerítésen keletkezett réstől. De hiába, nem
menekülhettek. A nyugati fal fölött zerg hidraliszkok jelentek meg.
Kitátották ocsmány pofájukat, és valami sűrű, fekete nyálkát okádtak
az utcákra. Felemelték kígyófejüket, borotvaéles karmaik fölött
kifeszült a kobrákéra emlékeztető bőrcsuklyájuk. Felemelték a
farkukat, a vállukon lévő nyílásokból csontnyilakat lőttek a tömegbe.
A menekülő emberek megpróbáltak irányt változtatni. Az első
sorban rohanók közül sokan megfordultak, és összeütköztek a
mögöttük érkezőkkel. A tömeg megtorpant.
- Ez... ez... Jaj, nem kapok levegőt! - nyögött fel Melani.
A tömeg összezárult a két fiatal körül. Ardo kétségbeesetten
körülnézett, megpróbált valami kiutat találni.
A szeme sarkából mozgást látott. Egy hatalmas, felfújt agyvelőre
emlékeztető szörny lebegett át a telep falai fölött.
Az alsó részéből vonagló csápok nyúltak lefelé. A tömeg irányába
tartott. Ardo már hallott néhány mesét arról, hogy a zergek fogságba
ejtik a telepeseket, élve viszik el őket. Ezekre a szerencsétlenekre
állítólag valami olyasmi várt, ami még a halálnál is rosszabb.
 Ardo szemét elöntötték a könnyek. Sehová sem menekülhetett,
semmit sem tehetett.
A főtér fölött lebegő zerg lord hirtelen megremegett, és irányt
változtatott. Az oldalán néhány lövedék robbant. Egy másodpercig
semmi sem történt, majd az undorító szörny hatalmas tűzlabdává
változott. A rohamozó hidraliszkok meg torpantak.
Ez volt az a pillanat, amikor megjelentek a Konföderáció
egységei.
A füstöt konföderációs szellem-vadászok szárnyai hasították szét.
A viszonylag kis gépek sivítása szinte elnyomta a főtéren
összetömörült emberek ordítását. A szellemek aktiválták
lézerlövegeiket, és miközben szédítő mutatványokat adtak elő a
város fölött, folyamatosan lőtték a leomlott fal közelében lévő
zergeket.
Az egyik szellem hirtelen megremegett, majd szilánkokra
robbant. A zergek szárazföldi egységei nem adták fel a harcot, heves
ellentűzzel reagáltak a kötelék támadására.
A falon belül lévő zergek folytatták a rohamot, válogatás nélkül
gyilkolták az embereket. Áradatuk körbefolyta a tömeget; minden
oldalról egyszerre nyomultak előre, hogy elpusztítsák a telepeseket.
Egy újabb szellem-század jelent meg a füsttől fekete égen. Ez az
alakzat egy konföderációs siklót kísért, amely nyaktörő manőverrel
ereszkedett a tér felé. A hajtóművek hurrikánszerű vihart kavartak a
földön. A fák meghajlottak, az emberek a földre roskadtak, és a
fejükre szorították a kezüket. A rettenetes mechanikus bömböléstől
semmit sem lehetett hallani.
Ardo pislogva figyelt, bár a felkavart por miatt nem sokat látott.
A sikló nem szállt le a földre, viszont kieresztett magából egy
fémhidat, amelynek a vége pontosan a város főterének szélén
koppant le. A rámpa felső végénél kinyíló kapuban konföderációs
rohamosztagosok jelentek meg.
Az emberek észrevették a katonákat. Sokan felpattantak, és a
rámpa felé futottak; az áradat elsodorta Ardót.
Melani keze kicsúszott a fiú ujjai közül.
- Melani! - Ardo megpróbálta felvenni a küzdelmet a pánikba
esett tömeggel. A hangját elnyelte a sikló hajtóművének bömbölése.
- Melani!
Meglátta a lányt. A zergek dühödten folytatták a rohamot, nem
akarták hagyni, hogy a sikló elragadja a prédájukat. Ardo döbbenten
látta, hogy a főtér hullákkal teleszórt, véres mészárszékké változott.
A zergek már egészen közel kerültek Melanihoz.
Ardo üvöltve próbált visszajutni a lányhoz.
 Három hidraliszk egyszerre kapta el Melanit. Megragadták
csökevényes, hosszú karmokban végződő karjaikkal, és elindultak,
hogy kivigyék a tömegből.
- Ardo! - sikított a lány. - Ne hagyj itt!
A félelemtől őrült emberek feljebb tolták Ardót a rámpán.
A zergek közvetlen támadást indítottak a sikló ellen. A pilóta
nem mert tovább kockáztatni, feljebb emelte a gépet. A rámpa
lassan becsúszott a hajó hasába; azok, akik a végén voltak,
lezuhantak a zergek közé.
Ardo bejutott a zsilipkapun. A sikló pilótája irányt változtatott, a
gép a felhők fölé emelkedett, hogy elragadja a fiút az otthonától, a
szerelmétől - és megmentse a biztos haláltól.
 Ne hagyj itt! Melani utolsó szavai ott lüktettek Ardo lelkében és
agyában; a kétségbeesett hang egyre erősebbé vált, már-már
szétfeszítette a koponyáját.
Ardo számára a korábban aranyló világ egyszeriben feketévé
változott, és hosszú, nagyon hosszú időre az is maradt.

2
Mar Sara

- Jól van, szarosok, kapaszkodjanak a tökükbe! Hosszú zuhanás vár

ránk!
Ardo Melnyikov közlegény ügyet se vetett a parancsokat ugató
őrmesterre. A fickó IP, vagyis ideiglenes parancsnok volt, egyetlen
részművelet idejére állították a szakasz élére. Nagy volt a
valószínűsége annak, hogy érkezésük után a katonák soha többé nem
látják. Ardo tudta, az lesz a legokosabb, ha távol marad tőle, amíg
összeállítják az új szakaszát, amíg új főnököt kap.
A sikló hajtóműveinek bömbölése miatt alig hallotta az IP hangját.
Arra gondolt, ha egy ember elmeállapotát meg lehet ítélni a tekintete,
a hangja és a viselkedése alapján, az őrmestert biztos mindenki
őrültnek tartotta volna. Örült, hogy az üvöltöző sakál csak addig
marad mellettük, amíg lejutnak a bolygóra, utána elhúzza a csíkot, és
valaki más fogja átvenni a posztját.
Megmozgatta a vállát, és megpróbálta arrébb csúsztatni a hátizsákja
széles hevederjeit. Iszonyú volt a forróság. A siklókon eredetileg is
meleg volt, de a fullasztó hőség az elviselhetetlenségig fokozódott,
amikor a hajó belépett valamelyik bolygó légkörébe. A fedélzeten még
legalább két hűtőegységet kellett volna elhelyezni ahhoz, hogy az
emberek viszonylag jól érezzék magukat.
Ardo hátán veríték csorgott, a ruhája teljesen átázott a hátizsák
hevedere alatt. Az arca olyan volt, mintha nem törölközött volna meg
mosakodás után, a feneke alatt pedig valóságos verítéktócsa gyűlt
össze. Szerette volna megvakarni a hátát, és jó lett volna megtörölni a
homlokát, de az ülés elé húzott védőrács miatt moccanni is alig bírt.
A helyzetet még elviselhetetlenebbé tette, hogy a siklót szó szerint
teletömték katonákkal. Az emberek alig fértek el egymás mellett; a
hőségnél már csak az izzadt testek kipárolgása volt rémesebb.
Ardo nem forgolódott, nem nézelődött. Tudta, úgyse látna mást,
csak hozzá hasonló rohamosztagosokat, akik éppúgy szenvednek, mint
ő. Maga elé bámulva hallgatta az őrmester üvöltözését, és a sikló
bömbölését. Semmit sem tehetett azon kívül, hogy a gondolataiba, az
emlékei közé merül, márpedig ő éppen erre vágyott a legkevésbé.
Az emlékek kísértetként lebegtek az agyában, a kínzó gondolatok
folyamatosan ott motoszkáltak a fejében. Hiába nyitotta ki vagy csukta
be a szemét, a kísértetek nem tűntek el. A legrosszabb az volt, amikor
megszólaltak, mert ilyenkor mindig élesebbé váltak a képek. Élesebbé,
és fájdalmasabbá.
Néha sikerült visszaszorítania az emléklidérceket, előfordult, hogy
kiűzte őket a tudatából. Ilyenkor azok a rohadt kis dögök eljátszották,
hogy vereséget szenvedtek, de továbbra is ott rejtőztek a háttérben, és
csak arra vártak, hogy a lehető legalkalmatlanabb pillanatban előtérbe
szökkenjenek. Sokszor elég volt egy szag, egy fényvillanás, a szellő
érintése, egy halk nevetés, vagy valami más, tulajdonképpen jellegte-
len hang ahhoz, hogy a mocskos démonok támadást indítsanak,
elfoglalják az agya tudatos részét, és elviselhetetlen lelki kínokat
okozzanak neki. Bármire hajlandó lett volna azért, hogy örökre
megszabaduljon tőlük.
Hosszú ideje nem voltak vágyai. Nem akart mást, csak harcolni,
mert a démonok, a gondolatlidércek nem bírták a csatákat, a
mészárlást, a félelmet, ilyenkor mindig visszavonultak. Amikor a
küldetésre, az elvégzendő feladatra koncentrált, amikor arra
törekedett, hogy maradéktalanul végrehajtsa az utasításokat, szinte
megkönnyebbült, mert a kínzó emlékek eltűntek. Nem érdekelte, hogy
mit miért tesz, nem kutatta a parancsok hátterét, nem foglalkozott a
stratégiával, a taktikával - egyszerűen tette a dolgát. Nem
gondolkozott - ezt senki sem várta el tőle -, csak élvezte, hogy a jelen
borzalmas jelenetei elűzik a múlt mindennél iszonyúbb képeit.
A leszállóegység üvöltése elhalkult, a jármű szinte minden erejét
elhasználta a légkör elleni küzdelem során. A hajtóművek erőlködve
próbálták tovább repíteni a siklót. Ardo önkéntelenül elmosolyodott. A
Quanradyne APOD-33-assal a Konföderáció azt próbálta
bebizonyítani a világegyetemnek, hogy bármi képes repülni, ami
rendelkezik megfelelő méretű hajtóművel.
Ardónak a kiképzés során már számtalanszor része volt a leszállás
élményében. Egyik alkalommal sem szerzett olyan élményt, amit
érdemes lett volna megjegyezni, testileg sosem viselték meg az ilyen
akciók. Ami a lelkieket illeti: mindent gyűlölt, ami azzal járt együtt,
hogy sokáig kellett egyhelyben, tétlenül ülnie. A semmittevés számára
azonos volt az emlékezéssel, az emlékezés pedig a gyötrelemmel.
Megpróbált valami másra koncentrálni, ezért vizsgálgatni kezdte a
társai arcát. Már megtanulta, sosem árt, ha az ember tudja, kikkel indul
bevetésre. Az arcok, a tekintetek általában elárulták neki, kire
számíthat, ha valami probléma jelentkezik, és kik azok, akiktől esetleg
tartania kell.
A vele szemközt ülő nőről sehogy sem tudta eldönteni, hogy
melyik csoportba tartozik. Rövidre nyírt haja szőke volt, az arca
merev, kissé szögletes, a szeme acélszürkén csillogott. Pislogás
nélkül bámult maga elé, vagyis Ardo válla fölé, és úgy festett, mintha
valami ember formájú, lélektelen robot lenne. Ezekkel a szemekkel
nyáron is meg tudna fagyasztani egy folyót - gondolta a férfi
szórakozottan, és megpróbálta elképzelni, milyen lehet a nő testének
többi része, amelyet eltakart a tiszti rangjelzéssel díszített harci
szkafander.
A rangjelzés azt jelentette, hogy egy közlegény álmában sem
gondolhatott arra, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön a jégszemű
nővel. Kerüld a tiszteket és a tiszthelyetteseket! Ez volt az első,
és legfontosabb törvény, amit a seregbe kerülő közlegények
megtanultak. Ardo emlékezett egy fickóra, aki megfeledkezett erről.
A szerencsétlen balfasz megpróbált jópofízni az egyik női tiszttel, és
a vége az lett, hogy egy véres lyuk jelent meg azon a helyen, ahol
korábban a homloka volt.
A jégszemű nő egyetlen szót sem szólt, mióta a csapat beszállt a
siklóba. Ardo tudta, hogy a srácok közül senki sem próbál majd
megismerkedni vele, mindenki békén fogja hagyni. Akkor szólj, ha
kérdeznek - gondolta. Akinek sokat jár a pofája, az könnyen
bajba kerülhet.
Ismét végigmérte a nőt, és feltámadt benne az irigység. A tiszti
szkafanderbe hűtőrendszert is beépítettek, amelyet egy vékony
vezetékkel csatlakoztattak a leszállóegység energiatelepeihez. Jól
érezheti magát... Nem izzad. Hideg kívül, hideg belül.
Jégkirálynő... Elhatározta, egyszer ő is megtanulja, hogyan kell
viselni a CMC-300-ast, vagy esetleg a legújabb modellt, a 400-ast.
Majd egyszer. Valamikor. Ha elég ideig életben maradok, ha elég
tapasztalt katona leszek ahhoz, hogy a seregnek megérje, hogy egy
ilyen szkafandert pazaroljon rám.
Elhúzta a száját. A szkafanderes kiképzés még jóval arrébb volt,
először a fegyverhasználatot akarta megtanulni, az eddigi kiképzések
során ugyanis még egyszer sem adtak a kezébe normális stukkert.
A siklót javarészt hozzá hasonló közlegényekkel töltötték meg,
akik mindegyike a Konföderáció rohamosztagosainak megszokott,
kissé kopott, elnyűtt egyenruháját viselte. A bakák ugyanúgy izzadtak
és ugyanolyan pocsékul érezték magukat, mint Ardo. Egyelőre ez a
kötelességünk. Ülünk, várunk, és megolvadunk...
Ardo tekintete megakadt egy kifejezetten nagytermetű
közlegényen. A fickó valóságos óriás volt, a hadtáposok alig találtak
neki megfelelő ruhát. A bőre fekete volt. Ardo emlékezett rá, hogy a
Földön, még az Egyesült Hatalmi Szövetség idején „déltengeri
szigetekről származónak" nevezték az ilyen embereket. Az arca széles
volt, az ajka vastag, göndör haja fekete zuhatagként hullott a
homlokába és a vállára. Olyan vadembernek látszott, aki teljes
nyugalommal belefejel a falba, mert tudja, hogy nem csont, csak a
tégla fog repedni. A tekintete elárulta, hogy azok közé a pszichopaták
közé tartozik, akik tényleg képesek beleharapni az ellenség torkába.
Normális katona két dolgot remélhet, ha ilyen bakával kerül össze. Ez
egyik: ez a fickó fog érte menni, ha szorul a nyaka körül a hurok. A
másik: a vadmarhából sosem csinálnak tisztet, mert tuti, hogy a
legforróbb helyekre vezeti az osztagát.
- Tegyék már le ezt a szart a földre! - kiáltott az óriás csillogó
szemmel. - Gyilkolni támadt kedvem! Ma este zerg- sültet akarok
zabálni! Ki akarom inni az agyvelejüket!
Hátravetette a fejét, és harsányan felröhögött, majd vidáman a
mellette ülő bakák combjára csapott. A két katona felszisszent, a
fájdalomtól könnybe lábadt a szemük.
- Megzabáljuk őket, oké? Ma zerglakomát csapunk! Hah! Csak
tegyék le ezt a konzervdobozt a földre, mielőtt odamegyek, és
kinyitom az oldalát!
A pilóta valószínűleg nem hallotta az óriás kijelentését, a hajó
mindenesetre vízszintesbe állt, és megkezdte a landolás előtti
manővert. A hajtóművek hangja is jelentősen megváltozott. Még egy
utolsó rándítás, majd a teljes nyugalom. Megérkeztek. 4"
Az Ardóval szemközt ülő hadnagy nem vesztegette az időt.
Gyorsan lekapcsolta a szkafanderét a sikló telepéről, és amint
felemelkedett a rács, azonnal felállt. Az egyik kezével lerántott egy
zsákot a feje fölötti fémpolcról, és elindult a leereszkedő rámpa
irányába. Hamarabb ért az ajtóhoz, mint a fekete óriás, aki a jelek
szerint arra vágyott, hogy harcoljon, küzdjön, gyilkoljon.
Ardo ráérősebben mozgott. Miután felállt, letörölte az arcáról a
verítéket, és megigazította a ruháját. A nyitott ajtón keresztül hűvös
szellő csapott be, és megváltozott a levegő szaga. A huzat kisöpörte a
fülkéből az emberbűzt, könnyebben lehetett lélegezni. Ardo leemelte a
zsákját, és követte a társait, akik megkezdték a kiszállást.
-Mozgás, hölgyeim! - vicsorgott az őrmester. - Nem érünk rá egész
nap!
A levegőről kiderült, hogy korántsem olyan hűvös, amilyennek a
fülledt fülkében először tűnt, inkább forró és száraz. Ardo alig jutott
lélegzethez. Amint kilépett az űrkikötő betonjára, a testéről
elpárologtak a kövér verítékcseppek. Komoran nézett körül, és
megállapította, hogy a pokolra jutott.
 A világnak rozsdavörös volt a színe, a mindenre rátapadó sivatagi
homok már az épületeket és a járműveket is átszínezte. Mintha
mindenütt tűz lobogott volna - ezt a hatást erősítette a horizont mögül
felfelé kúszó nap is.
Az űrkikötőből nem sok maradt. A hét irányítótorony közül négy
lángokban állt, kettő helyén törmelékhalmok magaslottak. Az égen
fekete füst gomolygott, az épületek közül néhányban lángok
tomboltak. A kikötőn túl, néhány mérföld távolságban elterülő város
közepén egy fekete, vastag füstoszlop nyúlt az égre, mint a pusztulás
sötét mementója.
Ardo fülét megütötte az ismerős zaj. Nem először hallott ilyet:
rémült kiáltások, sikolyok, a pánik üvöltései. Megfordult. Az űrkikötő
szélén katonák álltak sorfalat, élő kordonnal próbálták távol tartani a
siklótól a félelemtől őrjöngő embereket.
Nem!
Ardo agyát megrohanták az emlékek. Eszébe jutott, hogy ott állt a
városuk főterén. Akkor is így nyüszítettek a telepesek.
Ne hagyj itt!
Melani hangja...
Valaki meglökte. Ösztönösen, a kiképzésen tanultaknak
megfelelően reagált: előredőlt, majd villámgyorsan visszafordult,
készen arra, hogy védekezzen és támadjon.
- Ne szarakodjon, bolhafing! - ordított rá az őrmester. - Mi a
francra vár? Fogadóbizottságra? Gyerünk, futás a barakkokhoz. Nem
bámészkodni jött ide.
Ardo jobban rettegett a barakkoktól, mint bármi mástól. Volt
bennük valami, ami félelmet gerjesztett benne; már a puszta szó
hallatán megrázkódott a lelke.
- Nem, őrmester, én nem tudok... - kezdte az erőtlen, zavart
tiltakozást.
Az őrmester nyakon vágta.
- Gyerünk, katona! Legyen üdvözölve a Mar Sarán! Mozgás!
Ardo teljesítette a parancsot, és csatlakozott a társaihoz. Az osztag
átrohant a betonon a kikötő peremén álló barakkok irányába. Ardónak
hirtelen olyan érzése támadt, mintha árral szemben úszna: a jelek
szerint a bázison mindenki más a sikló felé tartott.
- Mi van itt, megkezdték a személyzet evakuálását? Mi vagyunk a
takarítók? - mormogott Ardo, és megpróbált nem gondolni arra, mi vár
rájuk. Futás közben a betont bámulta, még akkor sem nézett fel,
amikor a ládaszerű építmény elé ért. Csak akkor emelte fel a fejét,
amikor már belépett.
 A katonák felsorakoztak, az őrmester eléjük állt, és rövid beszédet
tartott.
- Mindannyian tudják, mi következik most, kedves fiúk és lányok.
Zsákokat ledobni, aztán mindenki vetkőzzön meztelenre. Ha készen
vannak, ide vissza!
Ardónak hányingere támadt. Semmit sem gyűlölt jobban, mint a
barakkokat és azt, ami rájuk várt. Ezerszer elismételte magában, hogy
ez is a katonaélet része, de hiába, sehogy sem bírt megbarátkozni a
helyzettel.
Beterelték a központi helyiség melletti hálóterembe, odaállították
az egyik priccs elé. Az ágyon látszott, hogy előző tulajdonosa sietve
távozott: a pokróc morzsás volt, a padlón pár kacat hevert. Biztos
nem dicsérték meg a srácot - villant át Ardo agyán, aztán arra
gondolt, hogy elődje valószínűleg már nem él, tehát nem is lehet
megbüntetni rendetlensége miatt. Felsóhajtott, és vetkőzni kezdett,
lehámozta magáról az átizzadt egyenruhát, letolta a nadrágját.
Körülötte a fiatal nők és férfiak hasonlóképpen cselekedtek. (A
Konföderáció hadseregét akár demokratikus intézménynek is lehetett
nevezni: férfiak és nők számára egyaránt lehetővé tette, hogy
hősi halált haljanak.) Ardo egész életében szégyenlős volt, férfiak előtt
sem mutatkozott szívesen meztelenül, a nők jelenléte kifejezetten zavarta.
Fiatal volt és tapasztalatlan, el akarta kerülni, hogy testi adottságai vagy
hibái miatt a többiek céltáblájává váljon, de nem volt mit tenni, teljesítenie
kellett a parancsot.
Reszketve vonult vissza a központi helyiségbe, ahol beállt a sorba.
A forró levegő megszárította a hátán az izzadtságot. A rosszullét
kerülgette, és szédült, amikor arra gondolt, mi következik ezután.
Megpróbált másra gondolni, ezért óvatosan szemügyre vette a
többieket. Főként férfiak álltak körülötte. Eltűnődött, vajon a siklóban
látott hadnagynő hogy nézhet ki meztelenül. Keresni kezdte a tisztet,
de persze nem találta. Nem ereszkedik le hozzánk...
Két, kábítópálcával felfegyverzett katonai rendész jelent meg a
felsorakozott emberek háta mögött. Az őrmester kinyitott egy ajtót.
Ardo lehunyta a szemét, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára.
Az őrmester maga elé tartott egy mini monitort, és olvasni kezdte a
névsort.
-Alley... Bounous...
Ardo úgy érezte, szétrobban az agya.
- ...Mellish... Melnyikov...
Ardo a neve hallatán előrébb lépett, aztán mozdulatlanná vált. A
lába felmondta a szolgálatot, nem akarta közelebb vinni őt a nyitott
ajtóhoz. Szemét a szomszédos, félhomályos helyiségre meresztette,
amelyben ember méretű, kékeszöld folyadékkal megtöltött, átlátszó
falú hengerek sorakoztak.
- Melnyikov! Mi a franc van magával?
Ardo tudta, mi vár rá. Beteszik az egyik hengerbe, és utána...
Elkezdődik a rémálom.
- Melnyikov!
Olyan. mint egy koporsó... Egy átkozott koporsó! Ne m bírt
megmozdulni. A két katonai rendész nem először látott vonakodó
bakát. Lazán előreléptek, közrefogták Ardót és bevonszolták a
félhomályos szobába.

Zuhant, és fogalma sem volt, mikor fog földet érni. Nem tudta
hogyan került erre a helyre. Vagy lehet, hogy nem is itt van? Lehet,
hogy nem is ő az, aki idejutott? Erőlködve próbálta összeterelni a
gondolatait és az emlékeit, ám hiába, az agyában semmi sem maradt
meg. Érezte, hogy a múltja, a személyisége apró szilánkokra hasad, a
szilánkok pedig még kisebb buborékokká változnak a kékeszöld
folyadékban.
Légbuborékokká...
Víz alatt volt, de tudott lélegezni. A hosszú hengert belélegezhető
vízzel töltötték fel. Amikor bedugták, először bátran akart viselkedni,
de aztán nem bírt magával: vonaglani, sikoltozni kezdett, és becsinált
a félelemtől. A katonai rendészek ezzel sem törődtek, már ezerszer
láttak szaros bakát. megfogták, belegyömöszölték a hengerbe,
lenyomták a fejét és rázárták a fedelet.
- Ezt egy kicsit át kell programoznunk - jegyezte meg az egyik
miközben Ardo elhatározta, addig fogja visszatartani a lélegzetét,
amíg bírja a tüdeje.
Addig, amíg... Meddig is? És egyáltalán miért?
Nem értette a saját gondolatait, és azt sem, hogy miért erőlteti az
agyát.
Színek jelentek meg előtte, a fehér, a kék, az aranybarna különböző
árnyalatai. A keze az átlátszó henger oldalához ért tüdejéből
kipréselődött az utolsó korty levegő. A koponyájára ráereszkedett a
burasisak, aktiválódtak a fejébe
ültetett implantok. Ez volt az a pillanat, amikor szilánkokra hasadt az
énje, a tudata, az agyveleje.
Légbuborékok...
Ott úszkáltak mellette a saját emlékei, és azok az élmények,
amelyeket sosem élt át, de a magáénak érzett. Valójában sosem
tanították meg a harci szkafander használatára, most azonban
körülötte lebegtek a kiképzéssel kapcsolatos emlékek.
Hogyan is feledkezhettem meg erről? A kiképzőjét Carlyle-nak
hívták. Heteket, hónapokat töltött azzal, hogy tökéletesítse a
technikáját. A harci szkafander olyan volt a számára, mint egy régi
barát.
Harci szkafander...
Hol is történt? Mikor esett át a kiképzésen? Talán még a
középiskolában. Ott, ahol Gabbitas testvér az ősök bukásáról, és a gőg
bűnéről prédikált. A béke belülről fakad, Isten minden embert
megszólít.
-Ne ölj! - mondja Gabbitas testvér, de felemelte AGR- 14-es
golyószóróját.
- Tessék, Ardo - mondja a testvér, és a fiú kezébe nyomja a
fegyvert. - Használd, Ardo!
És ő átveszi a golyószórót.
Légbuborékok - valós és beprogramozandó emlékek.
 A kisfiút tartalmazó buborék tovaillan, újabbak jelennek meg a
helyén. Fegyverzeti kiképzés. Lőgyakorlatok. Információk a
fegyverekről, a lövedékekről, a hatásukról. Az egyik buborékban egy
fegyver lassan darabokra hullik, majd összerakódik. Láthatatlan kezek
emelgetik az alkatrészeket. Szétszedés, összerakás. Miért mutatják
ezt ennyiszer? - töprengett Ardo. Hiszen ezt én is tudom!
A fegyver szétesik, az alkatrészei már sorrendben rakódnak össze.
Villanás, a stukker helyén Ardo apjának arca rajzolódik ki.
 Mindig a fiam maradsz - mondja az öreg ember, és letörli az arcáról
a kövér könnycseppet. A családi birtokon állnak a nap lenyugodni készül.
- Nem számít, hová kerülsz, mit csinálsz, mindig a fiam leszel!
Az leszek? Az vagyok?
Mi vagyok én egyáltalán?!

Jobban érezte magát. Az emlékek és az információk be- Q Hetese

során minden a helyére kattant az agyában. Már pontosan tudta,
hogyan kell viselni és kezelni a harci szka fandert. Egy régi, CMC-
300-as modellt kapott, de ez is megfelelt neki. Úgy érezte, évek,
évtizedek óta használja az egységet, és mindent tud róla.
A többi rohamosztagos mellett állt. Már valamennyien beöltöztek.
Voltak köztük tűzdenevérek és szimpla gyalogo lok Már elvégezték a
fegyverek ellenőrzését, de Ardo még egy pillantást vetett a golyószóró
és a szkafander közötti összekötő kábelre. A fejében az volt, hogy
évek, évtizedek óta használja ezt a fegyvert, és mindent tud róla.
Felnézett.
A kijárat fölött felvillant a zöld lámpa. A katonák felhördültek Az
ajtó kinyílt. Az osztag elindult. Ardo maradni akart már imádta a
barakkokat.
 3
Bevetésen

Ardo szakasza csupán egy volt azok közül, amelyek a barakkokból

kiszáguldottak a pokollá változott Mar Sarára.
Az űrkikötő katonai felét harci szkafanderbe öltözött katonák vették
körül, ügyelve arra, hogy a civilek ne juthassanak át a kordonon. A
kikötő polgári részén több ezer telepes tolongott, férfiak, nők,
gyerekek taposták egymást, mindegyikük el akarta hagyni a bolygót,
és ahogy az ilyen helyzetekben lenni szokott: mindenki csak magával,
meg legfeljebb a közvetlen hozzátartozóival foglalkozott, csak a sze-
rettei életét tartotta fontosnak.
A katonák sorfalán túl a káosz uralkodott. Körülbelül száz sikló
mozgott egyszerre, némelyik már felfelé emelkedett, némelyik éppen
leszállt, de voltak olyanok is, amelyek egyhelyben lebegve várták a
startolási lehetőséget. A kikötőn túl további kétszáz repülő jármű állt
készenlétben. Mivel az irányítótornyok már régóta nem működtek, a
pilóták egymással kommunikálva próbálták elkerülni a katasztrófát. A
bolygó elhagyására készülő riadt tömeget senki sem parancsolta le a
betonról, így az emberek elfoglalták a máskor a siklók számára
fenntartott helyet is. Az egyik épület közelében négy-öt lángoló roncs
hevert; senkinek sem jutott eszébe, hogy eloltsa a tüzet, vagy túlélők
után kutasson. Amikor egy-egy rámpa leereszkedett, azonnal
menekülők százai próbáltak rajta feljutni. A már felfelé emelkedő
gépek fedélzetén a megengedettnél jóval többen zsúfolódtak össze. Ha
mindenki el akarja hagyni a bolygót, akkor mi lehet az oka, hogy a
Konföderáció éppen ide vezényelt bennünket?- töprengett Ardo.
Balsejtelme támadt, ami egyre erősebbé vált. Nem ismerem ezeket az
embereket. Még a bolygó nevére sem emlékszem! Mi a francot
keresek itt?
Fogalma sem volt, hogy honnan, de pontosan tudta, melyik siklónál
kell jelentkeznie. A társaival együtt elindult a
jármű felé; az osztag úgy gyűlt össze, mintha valami mágikus mágnes
vonzaná egymáshoz a tagjait. Ardo észrevette, hogy közvetlenül előtte
az a hadnagynő rohan, akit előző már látott. Mellette a sötét bőrű óriás
dübörgött, akit egy CMC-660-as nehéz páncélszkafanderbe bújtattak.
A fickó plazmagenerátor-tartályokat cipelt a hátán. Szóval
tűzdenevért csináltak belőle - állapította meg Ardo. Nem irigylem...
lángszórós szkafanderek időnként komolyabb veszélyt jelentenek
viselőjük számára, mint az ellenség. Az óriás mögött
néhány szkafanderes katona, és egy könnyű álcaöltözéket viselő
technikus loholt. Hát ez meg hova készül? Vakációra indul?
Az Ardo szakasza számára kijelölt sikló pilótája nem foglalkozott a
kaotikus légi forgalommal, a hangszórókon keresztűl vidáman
rákiáltott a katonákra. - gyerünk, fiúk és lányok! Gyerünk, fiatalok
és öregek! A hangja olyan volt, mint a vásári kikiáltóké. - Gyertek,
nézzétek meg az univerzum legérdekesebb műsorát! Nézzétek
hogyan mentik az irhájukat a civilek! Nézzétek, hogy
omlik össze a kormány a szemetek előtt! Figyeljétek meg a pánikot... Ilyet
még senki sem láthatott, amióta az ember civilizált lénynek nevezi magát!
Gyertek, csak gyertek!
Ardo egyre közelebb jutott a siklóhoz. A sorfalat álló katonák
irányából fegyverropogás hallatszott. Ardo arca megrándult; nem akart
arra gondolni, hogy mit jelent a hang.
-Nyeső! - kiáltott fel a hadnagynő, amikor megérkezett a sikló
rámpájához.
- Asszonyom? - jelentkezett a fekete óriás.
- Intézkedjen! Öt percen belül mindenkit a siklóban akarok látni! -
A nő hangja határozottan csengett. - Van egy kis munkánk, amit senki
sem végez el helyettünk. Mindenki befelé! Eligazítás a célállomáson.
-Értettem, asszonyom! Hallottátok, hölgyek! Sorakozó, aztán
befelé!
A szakasz felsorakozott, Nyeső pedig ellenőrizte a katonák
felszerelését.
A pilóta közben kiszállt, és vigyorogva a rámpa széléhez dőlt.
-Rendben, hölgyeim! - kiáltott fel Nyeső vidáman. - Akkor befelé!
Mindenki foglalja el a helyét!
Ardo elindult, de közben gyanakvó pillantást vetett a sikló orrára
festett névre.
- Valkürboszorka?
- Pontosan, pajtás! - felelte a pilóta nevetve. - Ez a valkűr a lehető
legjobb helyre röpít benneteket. Vagy a lehető legrosszabbra. Ki-ki
döntse el. - A sovány pilótának olyan frizurája volt, amihez hasonlót
Ardo még életében nem látott: a fejéből mintha világoskéken ragyogó
tövisek meredtek volna ki. Nyakigláb fickó volt, leginkább egy
pilótaruhába öltöztetett madárijesztőre hasonlított. Amikor vigyorgott,
a szája az egyik fülétől a másikig ért. - Tegis Marz vagyok, de
ti nyugodtan szólíthattok a Halál Angyalának. Örülök, hogy
szolgálatotokra lehetek. Ha szükségetek van valamire, mondjuk egy
pompás seggborotválásra, csak szóljatok.
- Ez egy koporsó! Én erre nem szállok fel!
Tegis a hang irányába fordult, és Ardo is hátranézett. A technikus! -
gondolta a katona. Nem emlékszem, hogy láttam idefelé jövet.
Biztos már régóta a bolygón tartózkodik.
- Ez a bárka mindjárt szétesik! - nyüszített az álcaruhás,
vékonydongájú, simára borotvált arcú ember, akinek olyan tiszta volt
a ruhája, mintha új lenne. - Ez a kupac szar még arra sem méltó,
hogy kupac szarnak nevezzem!
Tegis fenyegető arccal indult a technikus felé.
- Mi van, kutyafing? Ez a legszebb hajó, kész műremek. Egy
technikai csoda! Az egész flottában nincs még egy hozzá hasonló.
- Ez igaz lehet. Az egész flottában nincs még egy ilyen
roncshalmaz!
- Ezt szívd vissza, Marcus!
-Ne is álmodj róla, Tegis!
- Gyerünk, szállj fel!
- Még akkor se tennék ilyet, ha ez lenne az utolsó hajó ezen a
nyomorult bolygón. Jaj, Tegis, mikor nősz már fel végre, és mikor
szerzel magadnak egy valamire való bárkát?
Tegis figyelmeztetés nélkül rávetette magát a technikusra.
Mindketten a betonra zuhantak, és püfölni kezdték egymást. Úgy
összegabalyodtak, hogy nem is lehetett megállapítani, melyik végtag
kié. Két kiéhezett, félig veszett kóbormacska nem esett volna így
egymásnak.
Ardo értetlenül állt. A helyzet szinte már nevetséges volt.
Nyeső előrelépett, és szétválasztotta a birkózókat.
- Mr. Jans, azt hiszem, a hadnagy parancsot adott a behajózásra.
Azt hiszem, éppen ideje lenne végrehajtani!
A kivörösödött arcú technikus még mindig nem tett le arról, hogy szétüti
a sikló pilótájának fejét. Nyeső megfogta a vállát, és úgy megrázta, hogy
a vékony férfinak összekoccantak a fogai.
- Éppen ideje lenne, nem?
Marcus Jans abbahagyta a vergődést.
- De igen. Igen! Azt hiszem, igen.
 Nyeső a pilóta felé fordult. Tegis Marz még mindig remegett a
dühtől.
- Magának nem kellene a fülkéjében lennie?
- De igen! - mondta Tegis sietve. - Viszont a hajóm akkor is
szuper!
- Lehetséges, uram, de ez csak akkor fog kiderülni, ha
felszállunk vele. - Nyeső elvigyorodott, de ettől az arca olyan lett,
mintha arra készülne, hogy átharapja valakinek a torkát. - Jó okom
van arra, hogy itt legyek, és nem szeretném, ha bárki közém és a
célom közé állna. Most pedig, ha megbocsát, uram... Be szeretnék
szállni a hajójába.
Tegis hátrébb húzódott.
- Persze. Hogyne! Én is megyek, és azonnal előkészítem ezt a
kiváló hajót.
- Köszönöm, uram. - Nyeső félretolta maga elől a technikust és a
pilótát, és folytatta a behajózást.
A technikus és Tegis, a két verekedő nem is nézett egymásra. Pár
pillanatig a betont és a lábukat bámulták, majd mindketten mentek a
dolgukra.
Ardo felsóhajtott.
- És maga, katona? - nézett rá Nyeső. - Maga is az utamba akar
állni?
- Nem, uram - felelte Ardo. Idegessé vált attól, hogy magára
vonta a fekete óriás figyelmét. - Eszem ágában sincs, uram!
Az óriás ismét kivillantotta a fogait. A mosolya egyszerit volt
vidáman játékos, és fenyegetően gonosz.
Nem, barátom, téved. Nem vagyok tiszt, nem kell uramoznia. -
Kinyújtotta hatalmas, kesztyűbe bújtatott kezét. - tegeződhetünk, ha
akarod. Fetu Koura-Abi közlegény vagyok, de mindenki csak
Nyesőnek szólít.
Ardo Melnyikov közlegény. - Ardo megfogta az óriás kezét.
Örült, hogy rajta is kesztyű van, mert Nyeső így nem erezhette,
mennyire izzad a tenyere. - Örülök, hogy megismerhetlek.
Hazudsz - vigyorgott Nyeső.
De csak egy kicsit - felelte Ardo.
Az óriás hátravetette a fejét, és felkacagott.
- Szuper! Fogd a cuccod. A lehető leghamarabb el akarok jutni
oda, ahol szétperzselhetek valamit. Élvezted a műsort?
Ardo feljebb húzta a vállán a zsákját, és elindult felfelé a sikló
rámpáján.
A micsodát? Ja, a pilóta meg a technikus balhéjára gondolsz?
 Arra. - Nyeső is rántott egyet a vállára akasztott zsákon. - Mindig
jó móka végignézni, hogy gyepálják egymást .1 testvérek. Én is
akkor éreztem magam a legjobban, amikor .1 fivéreimmel...
Ardo megfordult.
- Ezt most úgy értsem, hogy azok ketten...?
Nyilvánvaló, nem?-Nyeső elmosolyodott, és játékosan
hátba csapta Ardót, aki ettől kis híján orra bukott. - A testvérek már
csak ilyenek.
Nyeső hirtelen megremegett, látszott az arcán, hogy egy sötét
gondolat suhant át az agyán. Hirtelen felemelte a kezet, megragadta
Ardo szkafanderének nyakrészét, maga feli- fordította a fiatal férfit.
- Ezért vagyok itt, Melnyikov! Pontosan ezért! A testvéreim itt
vannak, ezen az átkozott sivatagbolygón. Valami vízgyűjtő telepen
szolgálnak. Megkeresem őket, fedezem a visszavonulásukat,
Melnyikov, vagy bosszút állok értük! Ha meghaltak, szétperzselem
ezt az egész kibaszott világot! Érted, Melnyikov? Ugye nem akarsz
megakadályozni ebben?
Ardo nyugodtan nézett Nyeső szemébe.
Szemet szemért - gondolta. De: szeresd felebarátodat...
- Ardo - mondta halkan. - Szólíthatsz Ardónak.
Nyeső arcán rángatózni kezdett egy izom.
- Mi van?
- Ardo a nevem. Remélem, megengeded, hogy Nyesőnek
szólítsalak. A rendes nevedet nem tudtam megjegyezni.
Nyeső eleresztette Ardo nyakát.
- Ja. Persze, Ardo. Szólíthatsz Nyesőnek, haver. Gondolom,
végig mögöttem leszel.
Erre mérget vehetsz, haver - gondolta Ardo.
- Persze, Nyeső. Végig mögötted leszek.
A szakasz eközben befejezte a behajózást. A rámpa felemelkedett, és
a sikló oldalához kattant. Nyeső vigyorogva az egyik fal mellé állt,
magára húzta a biztonsági hevedereket.
Az utazótér ajtajában a hadnagynő jelent meg.
- Jól van, emberek, figyeljenek ide! - mondta kemény, alt
hangon. - L. Z. Breanne hadnagy vagyok. Ezen a küldetésen én
leszek a parancsnokuk.
- Hűha! Mit szóltok hozzá, fiúk? Küldetésre megyünk!
Breanne hadnagy ügyet sem vetett a közbeszólásra.
-Nincs túl sok időnk, emberek. A pilótának megadtam a
koordinátákat. Körülbelül harminc perc múlva a landoló zónában
leszünk.
Kis szünetet tartott, majd folytatta.
 - Tizenöt nappal ezelőtt hirtelen elnémultak a bolygó távolabbi
részén lévő telepes állomások. A központból felderítő csapatokat
küldtek ki az érintett zónákba. Egy sem tért vissza. Tíz nappal ezelőtt
bizonyossá vált, hogy a bolygón megjelentek azok a lények, amelyeket
zergeknek nevezünk...
- Fiúk! Zergekre megyünk! - Alley elmosolyodott.
- Elnézést, asszonyom - szólalt meg Metlish. - Mik azok a zergek?
- Idegen, nem földi eredetű élőlények. Egyelőre nem sokat tudunk
róluk.
- Zergek! Megsütöm őket! - kiáltott fel Nyeső. - Ki hozott
ketchupöt?
Breanne úgy tett, mintha nem hallotta volna az óriás hetvenkedését.
- A zergek komoly veszélyt jelentenek a bolygóra és lakóira. A
Konföderáció vezetői úgy döntöttek, hogy evakuáljuk a Mar Sarát,
különös tekintettel az itt tartózkodó katonai egységekre és
felszerelésre.
- Azt a mindenit! - horkant fel Marcus. - Akkor tényleg komoly
lehet a helyzet.
- Aki legközelebb megszólal, azt én teszem a hullazsákba! -
kiáltott fel Breanne hadnagy, és az arcán látszott, komolyan gondolja a
fenyegetést. - A küldetésünknek három célja van. Egy: a három-
kilenc-kettő-hetes ponton tartjuk az állásokat, és biztosítjuk csapataink
visszavonulását. Kettő: megfigyeljük az ellenséges erők
tevékenységét, a csapatok mozgását. Három: a megadott jelre
visszavonulunk, és felszedünk egy hátrahagyott csomagot... Ez
minden.
-Ööö... Hadnagy! - szólalt meg Nyeső. - Milyen csomagról van
szó?
- Majd megtudja, ha látja őket - mondta Breanne. - Kapcsolják rá a
páncéljukat a fedélzeti műszerekre, és meg fog-
ják kapni a zónára vonatkozó pontos adatokat. Én sem tudom, mi a
célpont, magukat pedig egyelőre ne érdekelje. Viszont csak akkor
hagyhatjuk el ezt az istenverte helyet, ha megtaláljuk. Miután
biztosítottuk a terepet, megadom a szükséges információkat. Egyelőre
végeztem!
Breanne hadnagy megfordult, és bekapcsolta a hevedereit. A
véletlen úgy hozta, hogy ismét Ardóval szemközt helyezkedett el.
- Elnézést, hadnagy - mondta Ardo, miközben felpörgött a sikló
hajtóműve.
- Mi az, katona? - Breanne a férfira villantotta acélkék szemét.
- Azt mondta, a katonai egységek evakuálását fogjuk fedezni.
- Igen. Ez a küldetésünk egyik része - felelte Breanne.
- És mi a helyzet a telepesekkel? - Ardo megpróbálta túlordítani a
gépek bömbölését. - A civileket is fedezzük?
Breanne vagy nem tudott, vagy nem akart válaszolni, de az is lehet,
hogy csak azért hallgatott, mert a hajtóművek bömbölésétől Ardo
úgysem hallhatta volna a hangját.
Ardo hátrahajtotta a fejét, és megpróbált felkészülni az akcióra.
Kinézett az ablakon; a Mar Sara űrkikötőjének romjai gyorsan
zsugorodtak a sikló alatt, már a több ezer menekülő civil zaját sem
lehetett hallani. Ardo lehunyta a szemét. Amikor beszálltak, és a
telepesekre nézett, egy pillanatra mintha Melani arcát látta volna a
tömegben.
 4
Litllefield

Átrepültek a bolygó narancs- és okkersárga sivatagjai fölött A

távolban vöröses hegyek emelkedtek, rézszínűek voltak a homok alól
kiemelkedő kisebb sziklák, még a város peremét is rozsdalepel
borította. Néhány nappal korábban az épületekben még emberek
laktak, és a sivatag homokját távoltartották a különböző kerítések és
gépek, most azonban úgy tűnt, a Mar Sara elhatározta, visszaszerzi az
emberektől azt ami az övé volt.
Ardo az egészből nem sokat látott. A szkafanderét rácsatlakoztatta
a sikló rendszerére, és a hűtőrendszert működtető energiával együtt
megkapta a szükséges adatokat is. Tetszés szerint változtathatta a
belső monitorán megjelenő képek nézetét. Kipróbálta az egyik
funkciót. Miután aktiválta, hirtelen eltűnt a hajó fala, és olyan érzése
támadt, mintha egyedül, szabadon repülne a sivatag fölött. A
rendszer automatikusan maszkolta a siklót és az utasait, vagyis
gyakorlatilag mindent eltüntetett Ardo szeme elől, ami körülvette.
Madár volt, amely forró plazmacsíkot húzott maga után a levegőben.
Hamar maguk mögött hagyták a várost. A sivatag rozsdavörös
homokján itt-ott égésnyomok, kráterek sötétlettek; a jelek szerint
komoly csaták dúlhattak a zónában. Néhol hullák hevertek a perzselő
napfényben, a tetemek körül különféle harci eszközök roncsai álltak.
Az egyik helyen a keselyűnek nevezett légrobogók maradványai
furcsán összeolvadtak egy civil szállítójárművel, a képződmény
leginkább egy félelmetes fémvirágra hasonlított.
Ardo a felszínt vizsgálgatta, és közben megpróbált választ találni
néhány kérdésre. Hol lehetnek az ostromtankok, a tüzérségi lövegek, a
Góliátok? A homokon csupán a helyi milícia felszerelésének
maradványait, és a hadsereg könnyű fegyverzettel ellátott egységeinek
szétszórt holmiját fedezte fel. Volt valami, amit sehogy sem értett.
Minek vonulnak ki a terepre, ha ezt a csatát már elvesztették?
A sikló lassított, és egy előretolt bunkerkomplexum felé közelített.
A landoló zóna az építmény mellett volt.
- Ébresztő, emberek! - csattant Breanne hadnagy hangja Ardo
sisakhangszórójából. - Hamarosan kiszállunk.
Ardo körül materializálódott a hajó és a többi katona. Felnézett. A
hadnagy szúrós szemmel nézett rá.
- Felkészült, közlegény?
-Igen, asszonyom! Fel, asszonyom!
A hajtóművek zúgása halkabb lett.
-Nem szórakozni jöttünk, fiúk és lányok! Végezzük el a
munkánkat, aztán húzzunk innen! Értve vagyok?
- Igen, asszonyom! - válaszolták a katonák kórusban.
- Landolás után tíz percük van arra, hogy a zóna közepére érjenek,
és előkészítsék a felszerelésüket. Ha ezzel megvannak, a parancsnoki
bunkerhez jönnek, és jelentést tesznek. - Breanne hadnagy felemelte a
kezét. - Nyeső, Wabowski! Maguk ketten az ötös tűzdenevér trükköt
alkalmazzák. A többiek
a hármas konfiguráció szerint készülnek fel, majd elfoglalják a
pozíciójukat.
Ardo egyetlen másodperc alatt lefuttatta a hármas konfiguráció
ellenőrzési listáját. Harci szkafander. Impaler löveg, tárak. Hátizsák,
utánpótlás nem kell. A lényeg a helyzetváltoztatás gyorsasága volt.
Ez azt jelentette, hogy nem távolainak el túlságosan a
bunkerrendszertől. Lehet, hogy mégis kellemes napunk lesz? -
tűnődött Ardo.
Breanne hadnagy végignézett a szakasz tagjain. Jó lenne tudni mi
jár a fejében - villant át Ardo agyán.
- Egyetlen másodpercnyi kihagyás, és végük. Világos?
Legyenek észnél.
- Értettük, asszonyom!
A s i k l ó megrázkódott. A hadnagy az arca elé húzta a sisak vizorját,
és a kijárat közelébe húzódott. A lába hamarabb ért a vöröses
homokhoz, mint a rámpa vége.

Ardo megpróbálta keresztülpréselni magát a barakk ajtaján, de

sehogy sem sikerült a dolog. Dühös lett, bosszantotta, hogy még egy
 ilyen egyszerű feladatot sem képes elvégezni. A zsákja beakadt
valamibe az ajtó külső oldalán, hiába
rángatta, nem engedett. Elvörösödve hallgatta a hálóteremben
felcsattanó, gúnyos nevetést.
Még elszántabban ráncigálta a zsákot, de már annyira ideges volt,
hogy a mozdulatai egyre ügyetlenebbé váltak. Az agya, mintha
megkövült volna; azt sikerült felfognia, hogy valamit rosszul csinál,
arról azonban, hogy mit kellene tennie, fogalma sem volt.
- Nyugi, katona - szólalt meg egy idősebb rohamosztagos az
egyik felső ágyon. - Segítek.
- Ne fárassza magát, uram - morgott Ardo, mert biztosra vette, hogy a
fickó csak azért ajánlkozik, hogy még jobban megalázza.
Az idősebb katona felhorkant, majd leugrott az ágyáról.
-Nézd, kölyök, semmi gond. Előfordul az ilyesmi. Szarok ezek a
zsákok. Egyébként is, az a baj, hogy nem a fejedet használod. Az,
hogy erővel akarod megoldani a problémát.
Megfogta Ardo karját.
Ardo dühösen elrántotta a karját. A könyökét védő páncéllemez
hozzácsattant az ajtókerethez, de olyan erővel, hogy a fémlemez
behorpadt, Ardónak pedig csuklótól vállig lezsibbadt a karja. A zsák a
padlóra zuhant.
Az idősebb katona mosolyogva csóválta a fejét. Ardo összehúzta a
szemét a fájdalomtól, a tekintete elhomályosodott, és olyan zavarban
volt, mint még soha életében. Végigmérte az előtte álló bakát. Hosszú,
őszes haja zsíros csomókban lógott, a szakállában ezüstszínű szálak
csillogtak. Az arca sebhelyes és kissé torz volt, de a szeme élénken
villogott. Ardo megállapította, hogy a fickó a harmincas évei végén
járhat, bár az arcát barázdáló mély ráncok miatt többnek látszott.
A férfi felemelte a kezét, majd elnyúlt Ardo mellett, és lassan
beemelte a zsákot. Letette a fiatal katona lába elé.
- Nyugi, fiú - mondta. - Úgy látom, zöldfülű vagy. Most jössz az
átprogramozó tartályból, mi? Semmi gond. Összezavarták az agyadat,
de amikor az új információk rendesen beépülnek, minden rendben
lesz.
Ardo komoran biccentett. Csökkent a karjában cikázó fájdalom.
- Jon Littlefield. - A katona a kezét nyújtotta Ardo felé. - Örülök,
hogy megismerhetlek, testvér.
Ardo értetlenül pislogott. Az agyában megszólalt egy hang, de
olyan halk volt, hogy nem értette a szavakat. Furcsának,
vagyis inkább megdöbbentőnek találta, hogy valaki testvérnek
szólítja.
 Az eltemetettnek hitt emlékek ismét támadást indítottak a tudata
ellen.
Melnyikov testvér! - Az Ifjúgárda vezetője rámosolygott
a hajnali fényben...
- I s t e n e l ő t t valamennyien testvérek vagyunk, fiam.
– Felismerte az apja hangját. - Márpedig a testvérek nem
ártanak egymásnak. Nem ölik meg egymást!
Testvér? - pislogva nézett Littlefieldre. - Testvérnek szólítottál?
- Annak - bólintott Jon. - Itt mindannyian testvérek vagyunk.
Bajtársak. Testvérek a bajban. Törődj bele, fiam, itt csak egymásra
számíthatunk. Másunk sincs, csak a csapat. Melani arca... A
gyönyörű vonásokat eltorzította a halálos félelem. A zergek
megragadták, és magukkal vonszolták. Akkor már több
sebből vérzett...
- Igen. Persze. Értem. - Ardo végignézett a teremben. -Nincs
más, csak a csapat. Jon Littlefield könnyedén felemelte a zsákot, és a
sajátja alatti priccsre dobta.
Ne aggódj, fiam. A fél életemet a seregben töltöttem, harctéren.
Maradj mellettem, és minden rendben lesz. Rendbe tesszük a fejedet,
és hamarosan jobban fogod érezni magad .
Ardo kifejezéstelen tekintettel nézett Jon Littlefieldre. A fickó
valahogy sokkal idősebb volt annál, amennyinek látszott. Talán a
tapasztalatok miatt - gondolta. Odahaza kedvelte az időseket, a
kolónia ősz hajú pátriárkáit, akik szinte kivétel nélkül bölcsek voltak.
Jó érzés volt rájuk nézni, megnyugtató volt a tudat, hogy ilyen
vezetői vannak a közösségnek. Ők voltak az élő példái annak, hogy a
nehézségek ellenére is szép kort érhet meg az ember az Édenen. A
saját élményeikre és tapasztalataikra támaszkodtak, amikor véle-
ményt mondtak valamiről, nem másokat idéztek, egyéni gon-
dolatokat fogalmaztak meg. Talán ez a Littlefield is ilyen. A
seregben még nem találkoztam nála idősebb emberrel.
Alaposabban szemügyre vette Littlefieldet. Kíváncsi lennék,
hányan lépnének be a seregbe, ha a toborzóplakátokra
ráírnák, hogy az ember ilyen körülmények között már har-
minc éves kora körül öregnek számít...
Megrázta a fejét. Mi a francot foglalkozok én ilyesmivel?
Nem azért jöttem ide, mert hosszú távú terveim vannak az
életben. Nem érdekel más, csak hogy megfizessek a
zergeknek azért, amit tettek. Ha ez sikerül, nyugodtan halok
meg... Az sem érdekel, ha a csatatéren nyírnak ki!
Nyeső ügyesen bepréselte magát az ajtón. Megállt, és szinte
megtöltötte a terem elülső részét.
- Ejha! Littlefield őrmester! - Gúnyosan végigmérte az idősebb
katonát. - Úgy emlékszem, amikor utoljára együtt szolgáltunk, még
századosi rangban volt, uram.
Ardo meghökkent azon, hogy egy közlegény ilyen tiszteletlenül
beszél egy tiszttel, Jon Littlefield azonban nem foglalkozott a
sértéssel.
- Örülök, hogy ismét a szakaszomban látom, közlegény - mondta
mosolyogva, és körbefordult. - Jól van, emberek, készülődjenek.
Breanne hadnagy beindult, nem nyugszik, amíg nem ont ki némi vért.
Ha nem az ellenségét, akkor a mienkét. Mindenki tudja, milyen
konfiguráció szerint kell felkészülnie. Rajta, essünk neki a munkának!

5
Akcióidő

Heves szél fújt az élettelen táj fölött. Ardo úgy érezte, a ho-
mokszemcsék, mint megannyi apró, gyémántfejes fúró, beássák
magukat a harci szkafander ízületeibe. Semmit sem tehetett ellenük.
A szakasz tagjai vigyázban álltak. Ardo biztosra vette, aki most
megmoccan, az sosem mozog többé - Breanne hadnagy gondoskodik
róla, hogy az illető megkapja „méltó" büntetését.
Annak ellenére, hogy maximális fokozatra állította be a szkafander
hűtőrendszerét, érezte, hogy egy kövér izzadságpatak elindul a
lapockái között, lecsorog a hátán a dereka irányába. Arra gondolt,
hogy Littlefíeld őrmesternek talán mégis igaza van, talán tényleg
összezavarodott valami a fejében attól a kezeléstől, amit abban az
átkozott átprogramozó tartályban kapott. Nehezen tudott
összpontosítani, és a tudata peremén egyfolytában ott lebegett valami
vészjósló gondolat, ami sehogy sem bírt középpontba kerülni. Az apja
az ilyen érzéseket a Lélek szavának nevezte; az öreg szerint Isten a
halk, belső hangok segítségével irányítja az embereket.
- Mindig hallgass a belső hangokra - mondta az apja. - Azok
sosem hazudnak.
De vajon miért hallgattak a hangok, amikor a zergek cafatokra
tépték a szüleit? Miért nem súgták meg az apjának és az anyjának,
hogyan menekülhetnének meg?
Hegyes fájdalomnyíl döfődött a jobb szemgolyójának hátulsó,
belső részébe. Pislogni kezdett, hányingere támadt. Elképzelte, hogy
fog kinézni, mit fog látni, ha teleokádja a sisakját, ha rádobja a
reggelijét a vizorjára. Littlefield azt mondta, el fog múlni -
gondolta, miközben megpróbálta visszanyerni lelki egyensúlyát. A
reális dolgokba, a jelenbe kell kapaszkodnom, nem szabad
gondolkodnom, a múlton töprengenem, és minden rendben
lesz.
Megpróbált Breanne hadnagyra összpontosítani. A nő a szakasz
előtt állt, és úgy állította be sisakjának polarizált vizorját, hogy
mindenki láthassa az arcát miközben beszél. Az emberek mereven
előre néztek, senki sem mert szemkontaktust létesíteni vele amikor
elsétált a sor előtt.
-Nos, szépségeim, a hadsereg úgy döntött, hogy mindenkit kivisz
ebből a zónából. Ezért vagyunk itt! - A sisakjába épített adó, és a
katonák vevőegysége kissé eltorzította ugyan a hangját, de így is
érezni lehetett belőle az eltökéltséget. - A Konföderáció minden
csapatot kivon a bolygóról.
De mi lesz a telepesekkel? - gondolta Ardo. Őket itt hagy-
ják? Velük nem foglalkozik a Konföderáció?
- Mielőtt csatlakozunk azokhoz a fivéreinkhez, akik hamarosan
elhagyják ezt a nyomorult homokozót, el kell végeznünk egy bizonyos
munkát.
- Szétégetjük a rohadékokat, asszonyom! - csattant Nyeső lelkes,
nyers hangja.
Breanne arcán brutális farkasvigyor jelent meg.
- Mr. Koura-Abinak alkalma lesz arra, hogy megsüssön néhány
zerget, mielőtt visszavonulunk. Valamennyit nem tudjuk elpusztítani,
mert a parancs értelmében csak addig maradhatunk a bolygón, amíg
szükség van ránk az evakuáltak fedezéséhez.
- Értettük, asszonyom! - Nyeső kissé csalódott volt.
-Az új otthonuk, kedveskéim, a 3847-es számú bunkerkomplexum.
Egy héttel ezelőtt még előretolt helyőrségként működött. Akik itt
szolgáltak, Szkeniknek nevezték el, a jó ég tudja, miért. Most a
maguké az egész. Élvezzék, amíg lehet, de előre szólok: egy perccel
sem akarok tovább maradni, mint szükséges. Elvégezzük a melót,
aztán húzunk innen.
- Innen északkeletre van egy kráter, annak az aljában van egy régi
szivattyúállomás. A helyet Oázisnak nevezik, és három kilométernyire
lehet. Mindenki keresse meg a térképén, és jelölje be. Marz kapitány...
- A hadnagy mellett álló pilóta felemelte a kezét. - ...odakísér minket,
és fedez bennünket.
- Repülő fedezet? - szólalt meg Sejak, az egyik fiatal srác. -
Siklóról?
- A Valkűr rendelkezik néhány speciális eszközzel, Mr. Sejak.
Marz kapitány a segítségünkre lesz abban, hogy megtaláljuk amit
keresünk. Valami gondja van a tervvel?
A hangja olyan metsző és hideg volt, hogy Sejak úgy érezte, dér
lepi be a vizorját.
-Nem, asszonyom!
-Megkeressük az objektumot, felszedjük, és elhozzuk. Tisztán és
gyorsan. Smith-puun tizedes vezeti az első osztagot. Bowers, Fu,
Peaches és Windom megy vele. Littlefield?
- Igen, asszonyom! - csattant az öreg baka hangja.
- Fogja a második osztagot... Alley, Bernelli, Melnyikov és Xiang
tartozik maga alá. Nyeső és Ekart, a két tűzdenevér fedezi magukat.
 Ardo már korábban megpróbálta megtanulni a társai nevét.
Bernellivel, Xianggal és Ekarttai még nem találkozott. Nyeső, a
veszélyes óriás továbbra is rejtély volt a számára. Elkeserítette a
gondolat, hogy éppen Littlefield vezeti az osztagát. Ennyi erővel
akár engem is megtehettek volna főnöknek!
- Értettem! - válaszolt a hadnagynak Littlefield.
Breanne folytatta.
- Jensen, maga vezeti a harmadik osztagot. Az emberei: Collin,
Mellish, Esson és M'Butu. Wabowski lesz a tűzde- nevérük.
-Értettem! - felelte Jensen nem túl lelkesen. Ardo már
megismerkedett vele; Jensen furcsa fickó volt, mindig úgy nézett ki,
hogy helyben elalszik.
- A sikló fedezetet nyújt, és rávezet minket a célobjektumra.
Kérdés? - Breanne úgy nézett szét, mintha arra készülne, hogy
lekapja az első kérdező fejét, Ardo mégis összeszedte a bátorságát.
- Igen, asszonyom!
- Rendben, Mr... Melkov? Ez a neve?
- Melnyikov, asszonyom. Elnézését kérem, asszonyom.
- Mi a kérdése, Melnyikov?
- Mit keresünk, asszonyom?
Breanne hadnagy elfordította a fejét, és elgondolkodva a távolba
meredt.
- Egy ládát, közlegény. Csak egy ládát.

Ardo csodásan érezte magát, imádta a felturbózott harci szkafandert,

amelyben erőfeszítés nélkül rohanhatott a nem igazán könnyű
terepen. Úgy hagyta maga mögött a kilométereket, hogy szinte észre
sem vette; a sivatag csak úgy porzott a szakasza mögött.
Navigációs módba kapcsolta a sisak vizorját. Bármerre nézett, a
szeme előtt megjelenő rácson megjelentek a kis, virtuális címkék,
amelyeken a tereptárgyakra vonatkozó adatok szerepeltek. Szkenik, az
előretolt helyőrség elsődleges rendeltetése az Oázisban lévő
vízlelőhelyeknél kiépített szivattyúktól szétágazó vízvezetékek
védelme volt. Az építmény egy viszonylag magas ponton, a Medence
peremén állt. A Medence valójában egy kráter volt, amelyet egy me-
teor ütött a bolygó felszínébe. A kráter szélei az idők során erősen
erodálódtak. Az egyik, még mindig éles peremű kiemelkedést
Kőfalnak nevezték, az Ardótól balra kimagasló, érdekes formájú
dombot pedig Molly Mellbimbójának. Maga a kráter éppen olyan
kietlen és sivár volt, mint a Mar Sara többi zónája, Ardo valahogy
mégis szépnek, vagyis inkább érdekesnek találta a látványt.
Az út a kráter oldalfalában, szerpentinszerűen vezetett. Ardo
elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy a helybeli civilek számára
milyen komoly, megerőltető feladatot jelenthetett a Medencébe való
lejutás. A katonák ezt az akadályt is könnyedén vették. A szakasz
felsorakozott a peremen, aztán egyszerűen leszáguldott a mélybe. A
harci szkafandereket sokkal nehezebb terepre tervezték, az emberek
pedig még szívósabbak voltak, mint öltözékük.
-Alázat... - Ardo ismét az apja hangját vélte hallani. - A
büszkeség mindig a bukás előtt jelentkezik...
Ardo összeráncolta a homlokát. Hirtelen visszatért a fejfájása.
Jobb lesz, ha nem gondolkodom. A feladatra kell
összpontosítanom!
Az első osztag Ardo csapatától jobbra helyezkedett el, a katonák
légsiklókon lebegtek. Normál esetben az ekkora szakaszokhoz
ostromtankok és góliátok is tartoztak, ezek biztosították a fedezetet a
tűzdenevérek és a szimpla gyalogosok számára. Ardo a zónába
érkezésük előtt arra számított, hogy a tankok és a góliátok a
helyszínen fognak várni rájuk, ehelyett azonban csupán néhány
légsiklót találtak, ezeket is csak nemrég „vették át" a katonák a helyi
milíciától. A légsiklók gyorsak voltak, könnyen lehetett manőverezni
velük, de a burkolatuk annyi védelmet sem nyújtott a rajtuk ülők
számára, mint egy papírcsákó. A siklós osztag vezetője, Smith-puun
tizedes csak nehezen tudta visszafogni az embereit, de okosan
irányította őket, mert a légsiklók végig a másik két osztag közelében
maradtak.
A harmadik osztag Ardo csapatától balra mozgott. Elvileg Ardo és
társai alkották az ék alakzat csúcsát, de futás közben a vonalak
kiegyenesedtek, és a formáció gyakorlatilag felbomlott. A szakasz
fölött a Valkűrboszorka lebegett; fékezőrakétái felkavarták a
szárazföldi egységek mögött a homokot.
Breanne hadnagy a harmadik osztag mögött futott. Ardo arra
számított, hogy a nő a siklón marad, és onnan, biztonságos távolságból
irányítja majd a műveletet. Korábban csak olyan parancsnokokkal
találkozott, akik még véletlenül sem mozdultak volna ki kényelmes
bunkereikből, miközben a katonák meleg helyzetbe kerültek, Breanne
azonban más volt. A nő óriásit nőtt a közlegény szemében.
Ardo érezte, hogy a talpa alatt, minden lépésnél megdöndül a föld.
A sisakjába áramló oxigéntől pompásan érezte magát, és úgy
felpörgött, hogy már alig várta, hogy teljesíthesse a kötelességét,
tehessen valamit a Konföderációért.
Kemények vagyunk - gondolta. Mindenki ezt mondja...
Meglepődött. Hirtelen fogalma sem volt arról, ki nevezte
keménynek a szakaszt, és arra sem emlékezett, hogy hallotta
volna ezt a kijelentést. Csak annyit tudott biztosan, hogy egyre
közeledett az Oázishoz, ahol végre bosszút állhat a zergeken azért,
amit ellene vétettek.

Leirat / Concom 417

Akcióidő: 00-04-23
Parancsnok: L. Z. Breanne hadnagy.
Három osztag. 1: légsiklós egységek; 2: gyalogság; 3: gyalogság
Támogatás: Sikló (Valkűrboszorka, kapitány-pilóta: Tegis Marz).

Akció - indult.
Breanne hdgy.: Oké, emberek! Ideje munkához látni! Első osztag
alakítson ki védelmi kört az objektum peremén.
Smith-puun tizedes, első osztag parancsnoka: ...újra! Ismétlem:
nem értettük, újra...!
Breanne hdgy.: Első osztag... kört Oázis peremén, és... jelentést!
Smith-puun: Igen, értem... Fu, menj balra, és emelkedj fel. De ne
távolodj el tőlünk, haver! Ha megint felbontod az alakzatot,
esküszöm, hogy szétrúgom a segged!
Bowers, első osztag tagja: Ja, én is szeretlek, tizedes!
Breanne hdgy.: Második osztag fedezze a harmadikat annál a
barikádnál!
Littlefield őrmester, második osztag parancsnoka: Rajta vagyunk!
Gyerünk!
Breanne hdgy.: Harmadik osztag...
Wabowski, harmadik osztag tagja: Már meg is érkeztünk, hölgyem!
Breanne hdgy.: ...tovább, és figyeljék a... Nyeső, meg fogja várni a
parancsomat, különben maga lesz a freskó az irodám falán!
Jensen, harmadik osztag tagja: Vettem, hadnagy! Mind a léknél
vagyunk!

-*-*

Akcióidő: 00-04-24
Collins, harmadik osztag tagja: Hé, őrmester! Mi ez a szar? Minden
tele van vele. A föld... Mindent belep!
Wabowski: Ez zergszar, Ekart. Ahol megjelennek, ott szétkenik ezt
az izét.
Alley, második osztag tagja: Bazzeg! Ez undorító! Mintha ezek a
férgek az egész objektumot teleokádták volna! Fekete hányás...
Mindjárt kidobom a kisrókát.
Littlefield: Pofa be, Alley. Arra ügyeljen, hogy tiszta maradjon a
tűzvonala. Úgy hadonászik azzal a stukkerrel, mintha tamburmajor
lenne!

Akcióidő: 00-04-25
Alley: Majd én fedezem a hátukat, őrmester. Nehogy betojjanak...
Jensen: Hadnagy, itt Jensen. A léknél vagyok. Kurva sok zergszart
találtunk. Az egyik kolóniájuk biztos itt van a közelben.
Smith-puun: Baromság! Úgy értem, ez lehetetlen, hadnagy!
Leírtunk egy kört, semmit sem láttunk, ami zerg bolyra hasonlít.
Bowers: Ja, mondd el nekik, Smith-puun!
Jensen: ...sincs, mit láttak a tizedesék, de itt ez a nyomorult főutca,
és szinte hömpölyög rajta a zergszar. Ömlik... Nem tudom, honnan.
Smith-puun: Azért nem tudod, mert nem ömlik az sehonnan sem,
Jensen. Én mondom, nem vagy normális!

-*--*--*-

Akcióidő: 00-04-26
Breanne hdgy.: Fejezze be, Smith-puun. Jensen, van valami
észlelés?
Jensen: Nincs itt semmi, amit észlelni lehetne, hadnagy. Semmi,
csak zergszar. Minden más negatív.
Breanne hdgy.: Rendben. Marz, maguknál mi a helyzet? Ott sincs
semmi...
Smith-puun: Fu, utoljára szólok, hogy emelkedj feljebb. Windom!
Tartsd az alakzatot. Gyere közelebb, oké? És vigyázzatok azokra a
csövekre. Ha szétcseszitek valamelyiket, ti fogjátok megjavítani!
Valkürboszorka: ...újra, hadnagy? Breanne hdgy.: Látja a
tárgyat, amelyet keresünk? Valkürboszorka: Negatív, hadnagy.
Szenzorok tiszták. Semmi jel. Azt hiszem, túl nagy az interferencia.
Talán az épületek miatt. Jobb lenne, ha...
Bowers: Most elég közel vagyok hozzád, Smith-puun? Vagy
esetleg üljek át a te bringádra?
Breanne hdgy.: Pofa be, Bowers! Marz, elismételné?
Valkürboszorka: Az osztagok közelebb értek. Küldje be az
embereket.
Alley: Be? Oda? Mármint oda? Most ugratsz? Breanne hdgy.:
Vettem, Marz. Második osztag, befelé! Harmadik osztag...
Littlefield: Vettem... Indulunk.
Breanne hdgy.: ...és vizsgálják át a keleti épületeket...
Jensen: Elismételné? Elismételné?
Breanne hdgy.: Azt mondtam, hogy az osztag vizsgálja át a keleti
épületeket, egészen a transzmissziós toronyig. Második osztag,
maguk...
Bowers: Nincs itt semmi, Smith-puun! Feleslegesen körözünk.
Smith-puun: Örülj neki, Bowers, mert ha mégis lenne itt valami...
Breanne hdgy.: Fejezzék be a társalgást! Második osztag,
húzódjanak a nyugati szélre. Menjenek át a silók között, és kerüljék
meg az adminisztrációs épületet!

Akcióidő: 00-04-27
Littlefield: Vettem. Indulunk. Mellish és Sejak! Menjetek, és
ellenőrizzétek a silókat. A többiek velem jönnek.
Jensen: Hallottátok a nagyasszonyt! Indulás! Nyeső, fogd Alleyt és
Xiangot, és menjetek végig a főutcán. Ekart, Melnyikov és Bernelli!
Ti hárman végigmentek az úton, és észak felé fordultok, a...
Peaches: Hé, Smith-puun! Láttad ezt?
Smith-puun: Hallottad a nagyasszonyt, Windom. Fejezd be a
pofázást, és...
Peaches: Valami közeledik!
Smith-puun: Hol?
Bowers: Szerintem semmi sem mozog. Semmi...
Akcióidő: 00-04-28
Mellish: Őrmester? Ráléphetünk erre a... Erre az undorító izére?
Jensen: Undorító? Na és? Igen, Mellish, ráléphettek. Nedvesnek
látszik, de valószínűleg elég kemény. Elbír titeket.
Littlefíeld: Gyerünk, hölgyeim, mozgassátok azokat a szenzorokat!
Minél előbb megtaláljuk a keresett tárgyat, annál hamarabb
elhúzhatunk innen.
Windom: Peachesnek igaza van. Van itt valami, ami mozog... És
közeledik!
Bowers: Képzelődsz, Windom!
Peaches: Nem, én is látom. Ott, a kommunikációs toronynál, az
árnyékban.
Breanne hdgy.: Végezzük el a melót, aztán tűnjünk innen! Marz,
van valami?

Akcióidő: 00-04-29
Valkürboszorka: Semmi, hadnagy... Mozgok és figyelek.
Melnyikov: Hé, azt hiszem, találtam valamit...
Breanne hdgy.: Melnyikov! Mi az?
Melnyikov: Őrmester, azt hiszem, ezt látnia kellene.
Littlefíeld: Hol vagy, Melnyikov?

Akcióidő: 00-04-30
Littlefíeld: Melnyikov, ismételd meg! Hol vagy?
Breanne hdgy.: Littlefíeld, mi folyik ott? Littlefíeld:
Ekart, hol van Melnyikov? Ekart: Mi vagyok én,
bébicsősz?
Littlefield: Ekart, válaszolj!
Ekart: Nézd, őrmester, egy perce még itt volt, mögöttem.
Littlefield: Bernelli? Bernelli: Ott van, a sarkon túl, őrmester.
Littlefield: Látjátok? Látja valaki? Bernelli: Hát... Az előbb még
itt volt. Hova a picsába tűnt?

Akcióidő: 00-04-31
Breanne hdgy.: Melnyikov, jelentkezzen!

Akcióidő: 00-04-32
Breanne hdgy.: Melnyikov! Jelentkezzen!

Nyúl-lyuk

Ardo lezuhant.
Volt valami időtlenség ebben a zuhanásban, mintha soha nem
érne véget a sűrű sötétség felé vezető közeledés. A sisakja a fekete
akna széléből kiálló tárgyakhoz ütődött. A karja és a lába időnként
megrándult, de a harci szkafander szervói szerencsére mindig
korrigálták a végtagok helyzetét, így nem szakadtak el az izmai, nem
húzódtak meg az inai, az ízületei sem sérültek meg. Zuhant, egyre
lejjebb jutott az alatta tátongó, ismeretlen sötétségbe.
Amikor leérkezett, úgy érezte, mindene szétreped. Elterült az
akna aljában, a feje valami keményhez csapódott. A szkafander
megmentette az életét, megóvta a törékeny emberi testet, azt viszont
még a legmodernebb egységek sem akadályozhatták meg, hogy
fentről, a függőleges fal oldalából kiforduló kövek rázuhanjanak.
Ardo arra eszmélt, hogy eltemetve fekszik egy olyan bolygó
gyomrában, amihez semmi köze sincs.
A pánik marokra szorította a szívét és a gyomrát. Felkiáltott, de a
hangja valahogy erőtlen volt. Hadonászni és rug-
dalózni kezdett, megpróbált kiszabadulni a törmelék alól.
Hihetetlenül hosszú ideig kínlódott, de végül sikerült talpra állnia.
Megtántorodott, elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt vágódott. A
háta a sima kemény falhoz csapódott. Megfeszítette remegő lábait,
levegő után kapkodott, és megpróbált uralkodni magán.
Nyugalom! Semmi gond, nem lesz semmi baj, csak... nyugi!
Sűrű feketeség vette körül.
Megremegett. Eszébe jutott, hogy aki kapkodva szedi a levegőt,
az nem képes lecsillapodni.
- Lélegezz mélyeket. Lélegezz nyugodtan, Ardo - mondta
egyszer az anyja. - Végy pár jó mély lélegzetet... Addig ne csinálj
semmit, meg se szólalj. Csak lélegezz!
Mélyen beszívta a levegőt.
-Itt Melnyikov! Itt Melnyikov! Hall valaki? - Beletelt pár
másodpercbe, míg eszébe jutott, hogyan hívják azt az embert, akire
talán számíthat. - Nyeső! Nyeső, hallasz? Nyeső, jelentkezz!
 A hangszóró halkan sistergett. Sztatikus zörej; csak ennyi választ
kapott.
Ardo mély lélegzetet vett, majd bizonytalanul megszólalt:
- Ekart? Bernelli? Hallotok? Hall valaki? Gyerünk, Ekart!
Szólalj már meg! Beleestem egy aknába, itt vagyok a...
Hol is vagyok? A vizorjáról eltűnt a térkép, eltűntek a tá-
jékozódást segítő szimbólumok. A monitor szélén két vörös betű
villogott: M. K. Megszakadt kapcsolat! A rohadt életbe! Ez
azt jelentette, hogy a szkafander rendszere valahogy levált arról a
navigációs sugárról, amelyet a bázison lőttek fel.
Gondolkodni próbált. Milyen mélyre zuhanhatott? Hol lehet ez az
átkozott akna? Arra emlékezett, hogy a település keleti oldalán
tartott a torony irányába. Azon az undorító, nyálkás izén lépkedett,
amikor...
Elakadt a lélegzete. A nyálka!
A jobb kezével ösztönösen maga elé tartotta a fegyverét. A
baljával hátranyúlt, és kitapogatta a falat, amihez támaszkodott. A
szkafander kesztyűje végigsiklott a kissé érdes, csúszós kövön.
- Az istenit! - suttogta, és elsápadt a félelemtől.
Mindkét kezével megragadta a fegyvert, és közben ellökte magát
a faltól. Kissé előredőlt, felvette azt a testhelyzetet, amit a
kiképzésen tanítottak neki.
-Fényt! Teljes spektrum!
Aktiválódtak a sisakjába épített reflektorok.
A zergling körülbelül tíz méternyire volt Ardótól, a fényben
megjelenő, a spórakolóniához vezető alagútban állt. Iszonyatos lény
volt, a fényforrás felé fordult; Ardónak alig maradt ideje arra, hogy
felfogja, mit is lát.
Hosszú, sárgás karmokban végződő végtagok nyúltak a rémült
katona felé. A zergling felemelte és hátrébb húzta hányásbarna
fejét, és iszonyatos hangot adott ki förtelmes pofájából.
Ardónak nem maradt ideje arra, hogy gondolkodjon. Működésbe
léptek az ösztönei, azt csinálta, amit a kiképzések során megtanult.
Miközben a sisakmonitor automatikus támadási üzemmódba
kapcsolt, célra tartotta a fegyverét.
A zergling futásnak eredt a folyosón, masszív hátsó végtagjai
elképesztő erővel lökték előre. Hihetetlen sebességre kapcsolt, és
egyenesen a katona felé tartott.
-Ne ölj! - suttogta egy hang Ardo fejében.
 Ardo meghúzta a ravaszt, és közben előírásszerűen rádőlt a
fegyverre. Egyetlen másodperc alatt harminc acélköpenyes lövedék
robbant ki a csőből.
A katona levette az ujját a ravaszról. A kiképzésen azt tanulta,
nem szabad ész nélkül lövöldözni, takarékoskodni kell a lőszerrel.
A harminc közül legalább tizenöt lövedék célba talált. A golyók
megszaggatták a zergling húsát, a falra fröccsentették a vérét, belső
szerveinek cafatait. Zöldes, feketés nedvesség ömlött ki a tátongó,
gonoszul vigyorgó szájakra emlékeztető sebekből.
A zergling nem lassított.
Már csak tíz méter választotta el a katonától.
Ardo ismét meghúzta a ravaszt. Hosszú sorozat - villant át az
agyán, de még mindig ösztönösen cselekedett.
Ismét felugatott a fegyver. Ardo vizorján megjelentek a
lövedékek útját jelző vektorok. Kissé oldalra húzta a fegyver csövét,
igazított a célzáson. Furcsa nyugalom áradt szét benne, pedig az
eleven iszony még mindig nem rogyott össze. A zergling testéből
újabb darabok váltak le, valami kemény, héjpáncélra emlékeztető
képződmény az egyik oldalfalhoz csattant. A szétrobbantott
artériákból fekete vér fröcskölt; a golyók megrázták az ocsmány
lényt.
Ardo abbahagyta a tüzelést.
Öt méter...
A zergling agyarakkal teli pofájából mocskos hab szivárgott.
Számtalan sebből vérzett, mégsem állt meg, a lendület továbbvitte.
Ardóban ismét erőt vett a félelem. Meghúzta a ravaszt. A fegyver
újra lövedékeket okádott az ellenséges célpontra, amelyet ez az
acélzápor sem fékezett meg. Ardo szempillantás alatt elvesztette a
magabiztosságát, elfelejtette mindazt, amit a kiképzésen tanult. Vad,
nem egészen emberi üvöltés szakad ki belőle, a tudatát a benne
lakozó állat kerítette hatalmába. Megfeledkezett a Konföderációról,
a seregről, a szakaszról, a hadnagynőről, a parancsokról - már csak ő
létezett, Ardo Melnyikov, az ember, az élőlény, amelynek egyetlen
célja maradt: túlélni a támadást.
Egy méter...
Ardo elkerekedett szemmel, pislogás nélkül bámult az egyre
közeledő lényre. Az ujja ráfeszült a ravaszra, a fegyver mégis
elhallgatott. A tár kiürült.
A zergling barna, ragyás pofája Ardo arclemezéhez csapódott. A
katona nem fordult félre, belenézett az arcától alig pár hüvelyknyire
villogó fekete, lélektelen szemekbe. Megrázta a fegyvert, abban
reménykedett, csak elakadt valami, működési hiba jelentkezett, amit
ilyen ostoba módon ki lehet küszöbölni.
Csak ekkor döbbent rá, hogy még mindig üvölt.
A zergling pofája lassan végigcsúszott Ardo vizorján, a teste
meglökte a katona karját.
Ardo hátrébb húzódott. A szkafander csizmájának talpa
megcsúszott, ahogy a katona kétségbeesett igyekezettel próbált
távolabb kerülni a rángatózó lénytől. Az ösztönök ismét
felerősödtek. Ardo kiejtette a fegyverből az üres tárat, elővett egy
telit, és megszokásból a sisakjához koppantotta, hogy kirázza belőle
a homokot. Bekattintotta a fegyverbe az új tárat.
A zergling a lába előtt feküdt. A mellkasát - vagyis azt a
testrészét, amelyet a mellkasának lehetett nevezni - széthasogatták a
golyók. Az egyik karja valamivel távolabb hevert a folyosón, és még
mindig rángatózott. A test alatt egyre nagyobb lett a sűrű, fekete vér
tócsája.
A zergling még lélegzett.
Ardónak eszébe jutott a dal, amit az anyja énekelgetett:

Minden élet Isten

teremtménye, Minden élő az
Úr gyermeke. Védd hát az
életet, ne gyilkolj, Védd az
élőt, s védd hitedet.
Ahogy erre gondolt, heves remegés futott végig rajta, és ismét
előfurakodott egy, már eltemetettnek hitt emlék.
Tizenkét éves volt, vasárnapi iskolába járt, ott hallott valami érdekeset.
— ...de ezek a vadak, melyek itt élnek köztünk, a
világban, melyek olyan gonoszságokat mondanak és
cselekednek, amelyeket fel sem fognak - ezeknek el kell
tűnniük, nyom nélkül, mintha nem is léteztek volna!
A zergling megmozdult a lába előtt, és rá meresztette ostoba, fekete
szemét.
- S mondá az Úr: „ Hozzák elő a vizek a lényt, mely
birtokolja az életet... "
Ardo alig kapott levegőt.
Pánikba esett, és elejtette a fegyverét. A sisakjához emelte a kezét,
megpróbálta felcsúsztatni a vizort. Először nem sikerült a dolog, de
aztán mégis felnyílt a sisak elülső része. A katona összerogyott,
négykézlábra ereszkedett a folyosón.
Nem bírt parancsolni a gyomrának, a padlóra okádta a reggelijét.
Megtámaszkodott, de egész testében reszketett. A zerglingre nézett,
és ismét erőt vett rajta a rosszullét.
Ez volt az a pillanat, amikor az orrát megütötte a folyosó irányából
érkező bűz. Megtörölte a száját, feltápászkodott, és lecsukta a
vizort, hogy megszabaduljon az undorító szagtól.
Gyenge volt, úgy érezte, kiszáradt a teste és a lelke. A lábából
kiszállt az erő, le kellett ülnie. A falhoz támasztotta a hátát, és
felhúzta a térdét a mellkasához.
-Ne ölj!
A zergling már nem mozgott. Ardo szédelegve nézett a tetemre, és
azon tépelődött, hogyan volt képes elvenni egy életet - azt az életet,
amit ez a lény is az Úrtól kapott ajándékba.
Gyilkolt. Korábban soha, semmit sem ölt meg. Kiképezték,
megedzették, elvégezte a szükséges gyakorlatokat, szám talan
szimulációban vett részt, de még soha, semmit sem fosztott meg az
életétől.
Az anyja arra tanította, hogy a gyilkolás bűn. Az apja arra
tanította, hogy minden életet tisztelni és becsülni kell, hiszen
minden élet isten ajándéka. Ezt vallották, erre tanították, ezek
voltak az elveik, amelyek szerint éltek.
De hol van az anyja és az apja? Mivé lett a hitük? Mi lett a
reményükkel? Elpusztultak, és a testükkel együtt a hitvallásuk is
megsemmisült azon a távoli, Edennek nevezett bolygón.
- A pokol értelemmel nem bíró fenevadjai végeztek velük -
suttogta Ardo, de a szavak tompán kongtak, értelmetlennek
hatottak, és nem kínáltak mentséget arra, amit tett.
- ...s a vizek előhozták a lényeket, az élettel bíró lelkes
vadakat, s mondá az Úr: „ így van ez jól!"
Ardo feljebb húzta a térdét. Úgy érezte, elzsibbadt az agya, már
gondolkodni sem bírt.
A vizorján villogni kezdett néhány jel. A mozgásdetektorok
valamilyen aktivitást érzékeltek a spóratelep fekete folyosóján,
Ardo azonban képtelen volt felfogni a jelzés jelentését.
-Ne haragudj, anya - motyogta könnyes szemmel. - Nem akartam
megtenni. Nem akartam...
Megreccsent a hangszórója.
Szemet szemért, fogat fogért!
Még jobban összehúzta magát.
 - ...idelent... őrmester! Ebben a lyukban! - A hangszórójából
érkező recsegés szavakká változott. Ardo alig hallotta, az egész
olyan volt, mintha egy távoli beszélgetés részleteit csípte volna el.
A belső monitorán szaporodtak a jelek. A legközelebbi mozgó
objektum már csak hatvan méternyire volt tőle, és közeledett.
- ...ez az akna! - Ardo hirtelen felismerte Bemelli hangját. - A
picsába! Ez legalább harminc méter mély! Hé, Melnyikov! Élsz?
Ardo pislogni kezdett, és akadozva mély lélegzetet vett. A vizoron
még több jel tűnt fel.
- Lezuhant egy régi aknába, őrmester - folytatta Bernelli. - A
nyílást biztos eltakarta a zergszar, azért nem vette észre. Rálépett,
és lezuhant. Azt hiszem, látom... De nem válaszol!
Negyven méter.
Az anyja meghalt. Az apja sem élt már. Melani is odaveszett. Már
csak én vagyok életben, már csak én emlékezhetek rájuk -
gondolta.
Harmincöt méter...
Felnézett. Látta Bernelli sisakjának fényét. Iszonyatosan távol volt.
Valakinek mindig életben kell maradnia...
- Itt vagyok! - kiáltott fel. Kinyújtotta a kezét, magához húzta a
fegyvert. Elővett egy csáklyagránátot, a fegyver csövére húzta. -
Álljatok hátrébb. Kiküldök egy csáklyát!
- Hé, haver! Már azt hittük, elvesztettünk!
- Egyelőre nem...
Harminc méter.
Ardo fellőtte a csáklyát az akna tetejébe. A lövedék a nyílás szélén
ért földet, és azonnal szétnyílt. Az acélkarmok belevá- jódtak a
talajba. Ardo megpengette a fegyvere és a csáklya között feszülő
kábelt, majd megmarkolta a fegyverét, és felállt.
- Egyelőre nem döglöttem meg - mondta, és rideg mosolyjelent
meg könnymaszatos arcán. - Még nem! - Bekapcsolta a csáklya
felvonó szerkezetét. Az acélkarmok között forogni kezdett a kis
motor, amely felcsévélte a kábelt. Ardo úgy emelkedett ki a
spóratelepről mint valami angyal.
 7
Összecsapás

Nyeső lenyúlt, és kirántotta Ardót az aknából. Erőlködés nélkül, úgy

csinálta, mintha a fiatal katonán nem is lett volna harci szkafander.
Abban a pillanatban, ahogy Ardo kiemelkedett, három ember lépett a
gödör széléhez, fegyverük csövét lefelé fordítva, habozás nélkül
tüzet nyitottak.
- Őrmester! - kiáltott fel Alley izgatottan. - Ezek felfelé jönnek!
A picsába! Rohadt sokan vannak!
- Akkor meg mit álltok itt, a franc belétek? Tűz! Tűz! - ordított a
katonáira Littlefield.
- Mi az, egyedül akartad kinyírni őket, haver? - mordult fel
Nyeső, miközben felsegítette a földről Ardót. - Te akartál lenni a nap
hőse? A fő zergirtó? Mi?
- Elég, Nyeső! - szólt rá Littlefield élesen. - A hadnagy beszélni
akar a kölyökkel. Most! Alley! Tartsátok tűz alatt a zergeket. Ekart,
Xiang! Temessétek be az aknát. Robbantsátok be! Bernelli, te
helyezd el a töltetet. Úgy intézzétek el őket, hogy eszükbe se jusson
feljönni odalentről. Ha végeztetek, nyomás vissza az adminisztrációs
épülethez. Tartsátok nyitva a szemeteket. Ahol egy spóraverem van,
ott van több is. Nem akarom, hogy a rohadékok hátba támadjanak.
Világos?
A katonák elmormogtak valamilyen választ, majd nekiláttak a
parancs teljesítésének. Fegyvereikből halált szórtak a verembe.
-Nyeső, tartsd szemmel ezeket a kis hülyéket, és hozd vissza őket.
Mindegyiket. Épségben!
- A francba, őrmester! - tiltakozott Nyeső. - Ma még nem is
öltem!
 Littlefield a tüzdenevérre nézett. A tekintete szomorú volt, de a
hangja tiszta és szigorú maradt.
- Gyilkolni akarsz, Nyeső? Lesz még rá alkalmad. Többször,
mint szeretnéd. Nekem viszont szükségem van ezekre az emberekre,
ezért visszahozod őket. Világos?
- Világos, uram! - válaszolt Nyeső. - A napnál is világosabb.
Az őrmester Ardo felé fordult.
-Gyerünk, katona! Indulás!
Littlefield őrmester nem vesztegette az időt, elindult Ardo előtt. A
fiatal katona alig bírt lépést tartani vele. Az őrmester végigrohant
Oázis szűk utcáin. Ardo követte, és közben minden pillanatban arra
számított, hogy a talajt borító nyálkaréteg beszakad alatta, és ismét
lezuhan valahová, és olyan szituációban találja magát, ami még a
korábbinál is melegebb lesz. Legszívesebben megállt volna, de tudta,
hogy ez parancsmegtagadás lenne, és legalább annyira tartott az
őrmester haragjától, mint a zergektől.
A taktikai csatornán keresztül kapott információk alapján nem
tudott tiszta képet alkotni arról, hogy mi történik a többiekkel, amit
viszont hallott, abból arra következtetett, hogy a szakasz helyzete
nem túl rózsás.
- A rohadt életbe, ember! Miért nem állnak már meg?
- Lődd őket, haver! Csak lőj!
- Lövök én, mint a veszett, de már alig van lőszerem...
- Hátra, hölgyeim! Itt az ideje, hogy megsüssek pár zerget!
Nyeső- gondolta Ardo, ahogy Littlefield nyomában ügetve
végigszáguldott az egyik utcán.
Oázis valóban kisebb helyőrség volt, az itt élő emberek a
munkájukon, vagyis a kutak és a szivattyúállomások őrizetén és
karbantartásán kívül nem sok mindennel foglalkozhattak. A házak
előre gyártott elemekből készültek, és mindegyiken látszott, hogy
ideiglenes építménynek szánták. A település központi részén néhány
kisebb üzlet állt, amelyek kielégíthették a lakók igényeit.
A nyálka ezen a főtéren volt a legvastagabb, gyakorlatilag
mindenhová bekúszott. Biztos itt van a zergek központja. Valahol
itt, de hol? Ardo megpróbálta szemügyre venni a terepet, de
Littlefield olyan gyorsan vágott keresztül a labirintusszerű utcákon,
hogy nem maradt ideje a bámészkodásra.
- Ez mozog, baszd meg! Ez a nyálka mozog!
- Keressük meg azt a helyet, ahol a legvastagabb! Onnan terjedt
szét ez a mocsok, ott kell elkezdenünk a felpucolását.
- Oké, de hol? Biztos nem itt...
 - Újra átvizsgáljuk a főutcát. Talán nem vettünk észre valamit.
A négy keselyű sikítva húzott el Ardo feje fölött. Littlefield
megállt, és az adminisztrációs épületre mutatott, amit nem volt
nehéz megtalálni: három emelet magas volt, toronyként emelkedett
ki a barakkszerű házak közül. Az egyik oldalán hatalmas lyuk
tátongott, a külső fémfalat átszakította, és egyszerűen félrehajtotta
valami - talán egy robbanás, vagy egy hihetetlenül erős kéz.
Ardónak nem volt ideje arra, hogy megvizsgálja a nyomokat.
Littlefield őrmester hirtelen megállt az épület előtt. Olyan
váratlanul fékezett le, hogy Ardo kis híján belerohant. Az idősebb
férfi a lihegő közlegény szemébe nézett, majd megérintette a
kommunikátora egyik gombját, hogy csak Ardo hallja a szavait.
- Fiam, bajban vagyunk, de ne aggódj. Viselkedj katonához
méltó módon. Szerintem minden rendben lesz. Megértetted?
Ardo bólintott, bár sejtette, hogy az őrmester nem mond igazat.
Nem igazán fogta fel, mi történik körülötte, de érezte, hogy tényleg
komoly a gond.
- Meg, uram! Megértettem!
Littlefield elmosolyodott.
- Jól van. Itt nem sokat segíthetek neked. Itt és most a feladat a
legfontosabb, nem az emberek. Légy udvarias, ne vitatkozz Breanne-
nal, és akkor életben maradsz. Ha pedig életben maradsz, ismét
csatlakozhatsz az osztagomhoz. A műveleti teremben vár rád.
Littlefield végignézett Ardo harci szkafanderén.
- Nem ártott volna egy kicsit lepucolni a szkafanderedet, fiam. A
hadnagynak nem fog tetszeni a szagod.

Legalább a halottakat összeszedhették volna - gondolta Ardo,

amikor belépett a műveleti terembe.
A helyiség a három emeletes központi épület legfelső szintjén
volt, ablakaiból (egy se maradt ép, a padlót mindenütt üvegszilánkok
borították) kiváló rálátás nyílt a telepre. A jelek szerint ez az épület
volt a telep lakóinak utolsó erődítménye - amikor ők is elpusztultak,
nem maradt senki, aki eltemethette volna a halottakat.
Az összecsapás néhány nappal korábban zajlott le. A kon-
föderációs hadsereg alaposan megdolgozta a terepet, mielőtt kiküldte
a katonáit. A rovarirtásnak nevezett művelet végrehajtása után
elvileg csak kisebb zerg erők maradhattak Oázisban. A magasabb
rangú parancsnokok közül senkinek sem jutott eszébe, hogy
kiküldjön egy takarító szakaszt a településre, amely összegyűjtötte
volna a hősi halottakat, megadta volna nekik a végtisztességet.
Azokkal, akik feláldozták magukat, már senki sem törődött - a
hulláknak senki sem vette hasznát.
A műveleti terem is romokban állt. A második osztag néhány
tagja megpróbálta eltüntetni a falakon tátongó lyukakat; a
hegesztőpisztolyok kékes villódzása kísértetiessé változtatta a már
amúgy sem túl barátságos helyet. A helyiség közepén egy hatalmas
térképasztal állt, Breanne hadnagy éppen azon tanulmányozott
valamit. A sisakját levette, az asztal szélére állította. Úgy
helyezkedett el, hogy nem láthatta az érkezőket. Miközben a térképet
böngészte, a taktikai csatornán keresztül folyamatos kapcsolatot
tartott fenn a katonáival.
- Harmadik osztag! Tovább északi irányba, a torony felé. Aztán
vissza a műveleti központhoz!
- Mozgást érzékelünk! Valami közeledik.
- Pofa be, ember! Mindenki érzékeli a mozgást... Ezek a
rohadékok mindenütt ott vannak. Csak jönnek, jönnek... A föld alól
bújnak elő!
- Mozgás! Ne álljatok meg. Mozgás!
Littlefíeld őrmester levette a sisakját, a hóna alá dugta, és
vigyázzba vágta magát.
-Elnézést, asszonyom... Parancs szerint jelentkezem!
A hadnagy felegyenesedett és a megfordult.
Ardo gyorsan lekapta a sisakját, és tisztelgésre emelte a kezét. A
helyiségben terjengő szag a spóratelepre emlékeztette; ismét
hányingere támadt.
Breanne hadnagy metsző hangon szólította meg.
- Közlegény... Melnyikovnak hívják, igaz? Milyen kedves
öntől, hogy végre teljesíti a parancsot. - A nő végigmérte a katonát.
- Mr. Littlefield, ön szerint érdemes foglalkoznom ezzel a
nyomorult zöldfülűvel?
- Asszonyom... Ahogy gondolja, asszonyom!
Ardo az őrmesterre sandított. Littlefield ajkán mosoly bujkált.
-Kétlem! - csattant fel Breanne. - Lépjen előre, közlegény!
Ardo pánikba esett, nem tudta, mit csináljon. Tisztelgett, és addig
nem ereszthette le a kezét, amíg a hadnagy nem viszonozza a
köszöntést. Tisztelegve viszont nem lehet előre lépni. A szabály és
Breanne közvetlen utasítása ellentmondott egymásnak. Ardo
izzadva állt, meg se moccant. A hátán és az arcán patakokban folyt
a veríték.
Breanne megértette, mi okoz gondot a közlegénynek. Káromkodott
egyet, majd gyors mozdulattal tisztelgett.
Ardo megkönnyebbülten leeresztette a kezét, és előrébb lépett.
Közben remegés futott végig rajta, és felerősödött a hányingere.
Ahhoz, hogy Breanne elé álljon át kellett lépnie egy fej és karok
nélküli hulla fölött. Kiszáradó torokkal nyelt egyet, és a
hadnagynőre meresztette a szemét.
- Mr. Melnyikov! Emlékszik arra, hogy milyen utasítást adtam
a szakasz tagjainak? Emlékszik rá, hogy megtiltottam a
fegyverhasználatot?
Erre a direkt kérdésre csak egyetlen választ lehetett adni.
- Igen, asszonyom!
- Világosan elmagyaráztam, hogy ebben az akcióban a
felderítés, és egy bizonyos tárgy megszerzése a feladatunk?
- Igen, asszonyom!
Breanne egészen közel lépett Ardóhoz.
-Akkor, közlegény, elárulná, hogy miért nem teljesítette a
parancsomat?
Ardo nyelt egyet.
- Lezuhantam egy aknába, asszonyom. Találkoztam egy
zerggel, és... - Ahogy eszébe jutott a borzalmas lény, elakadt a
lélegzete. Lesütötte a szemét, hirtelen elszégyellte magát. - És
megöltem. Igen, végeztem vele!
- Rám nézzen, ha velem beszél, közlegény!
Ardo a nő jégszínü szemébe nézett.
-Ön szerint azért vagyunk itt, hogy zergekre vadásszunk? - kérdezte
Breanne.
-Igen, asszonyom! Azért vagyunk itt, hogy pokolra küldjük őket!
Breanne dühösen fujt egyet, és hátrébb lépett.
- Littlefield, maga érti ezt? Ez egy vadonatúj rohamosztagos!
Átesett az átprogramozáson. Ennek tökéletesnek kellene lennie!
Elvileg mindenki tökéletes, aki kilép abból a nyomorult tartályból.
Beledugnak egy szaralakot, és kivesznek belőle egy profi katonát.
Erre való, nem?
Littlefield halkan felnevetett.
- Igen, asszonyom. Pontosan erre való. így sokkal gyorsabb a
kiképzés, mint a régi módszerrel. Ez a haladás, asszonyom. A
technikai fejlődés.
-Isten óvjon minket a technikai fejlődéstől! - Breanne felsóhajtott,
és ismét Ardo felé fordult. - Mr. Melnyikov, engedje meg, hogy
megtanítsam magát valamire. A régi módszerrel... Közlegény, most
nem azért vagyunk itt, hogy zergeket öljünk!
Ardo összezavarodott.
- Asszonyom?
- Azért vagyunk itt, hogy megállítsuk a zergeket. Ez egészen
mást jelent. Azok a lövedékek, amelyeket ma rászórt
arra a nyomorult zergre, nem gyilkolásra valók. Azokkal a
lövedékekkel legfeljebb csonkítani, sebezni lehet.
- Asszonyom, én... Jelentem, nem értem!
- Ha a csatamezőn megöl valakit, akkor ott hagyja a hullát.
Rábízza a legyekre meg a dögevőkre. - Breanne körbemutatott. -
Nézzen szét, közlegény. Ebben az esetben semmit sem tehetünk a
halottakért. Megadjuk nekik az őket megillető tiszteletet, a...
végtisztességet, de nem harc közben. Egy csata közepén semmit 61
sem tehetünk értük. Velük már nem kell foglalkoznom.
Megértette?
-Igen, asszonyom, de...
-Nincs itt semmi de! Ha megsebesít egy ellenséges egyedet, akkor
legalább négy másik egyedre van szükség ahhoz, hogy
kivonszolják a tűzvonalból, és még háromra, esetleg négyre, hogy
összefoltozzák, hogy törődjenek vele. Ha megöl egy ellenséges
egyedet, akkor csak eggyel csökkentette az ellenség erejét. Ha
viszont megsebez egyet, akkor nyolc, talán tíz egység figyelmét
vonta el a közvetlen harcról. Mondja, képes ezt felfogni, vagy az
ilyen gondolatok már túlságosan bonyolultak a maga diónyi,
átprogramozott agyának?
Ardo elgondolkodott.
- Igen, asszonyom.
- Akkor elvárhatom öntől, hogy a jövőben szó szerint hajtsa
végre a parancsaimat?
- Igen, asszonyom, de...
Breanne összehúzta a szemét.
- Mondani akar valamit, közlegény?
Ardo nyelt egyet.
- Elnézését kérem, asszonyom, de ön most arra utal, hogy jobb
lett volna, ha ott maradok, annak az aknának az alján?
Breanne mély lélegzetet vett, hogy válaszoljon, de aztán nem tette
meg. A szája gonosz mosolyra húzódott.
-Lám, lám, lám! Egy katona, aki gondolkodik! Milyen érdekes!
Maga mégsem teljesen reménytelen eset, Melnyikov. Azt hiszem...
- Hadnagy! Azt hiszem, találtam valamit! - hallatszott Breanne
kommunikátorából.
- Itt Marz. Az egyik szkennerrel találtak valamit.
- Azt hiszem, megvan!
Breanne a térképasztal felé fordult.
- Hol? Hol van?
- Egy szimpla ház... Azt hiszem, az alagsorban van.
- Az istenit! Szétreped körülöttem a talaj!
- Mozgás! Mozgás! Itt minden mozog!
-Hol?
- Mindenütt!
- Nyeső! - kiáltott fel Breanne. - Szerezze meg a tárgyat. Marz!
Ott vannak a... A picsába! A koordináták: harminc- hat-négyes-
tizenhetes! Marz, hozza ki őket onnan!
- Itt Marz! Sebezhetőek lesznek, ha megteszem hadnagy.
Rendelje vissza őket magához, aztán odamegyek, és mindenkit
felszedek.
-Marz! Vigye oda azt a repülő szart, és szedje fel az embereimet!
-Nem tudok leszállni, hadnagy. Ha használom az extraktáló mezőt,
a srácok pár másodpercig sztázisban lesznek odalent. Ennyi idő
alatt a zergek szétszedik őket!
-Nem érdekel!
Breanne intett az őrmesternek, lépjen oda hozzá. Little- field sietve
engedelmeskedett, és miközben Breanne beszélt, rámutatott a
térkép néhány pontjára.
- Második osztag! Hozzák el a tárgyat. Első osztag! Fedezzék a
másodikat a harminchat-négyes-tizenhetesnél!
- Hé, haver, a csaj most minket küld oda?
 -Ja. Hallottad a parancsot... Húzzunk! Az istenit! Honnan jönnek ezek?
- Valóságos falat alkotnak!
- Inkább szőnyeget... Honnan a pokolból jönnek?
- Harmadik osztag! - folytatta Breanne. - A harmincnégy-
négyes-tizenhatos és a harminchat-négyes-tizenhatos között
nyújtsanak fedezetet. Tartsák nyitva a visszavonulási folyosót!
- Elismételné?
- Azt mondtam: tartsák nyitva a visszavonulási folyosót, aztán a
második osztaggal együtt jöjjenek vissza a központhoz.
Visszavonulás!
A hadnagy Ardo felé fordult.
-Nos, Mr. Melnyikov, ezt az egészet maga indította el. Segíthetne
eltakarítani a mocskot. Csatlakozzon a harmadik szakaszhoz, aztán
amint lehet, térjen vissza a másodikhoz. Értve?
Breanne ismét a térkép felé fordult.
-Azt hiszem, most már nyugodtan kijelenthetjük: az ellenség
tudomást szerzett a jelenlétünkről.

8
Hangyaboly

Ardo leviharzott a lépcsőn, átlépett a padlón heverő hullák fölött, és

kiugrott abba a helyiségbe, amely egykor az előcsarnok szerepét
töltötte be. Wabowski, az osztag kettes számú tűzdenevére már
készenlétbe helyezte a lángszóróját. Mellish és Esson idegesen
szorongatta a fegyverét, de a leg- izgatottabb Sejak volt.
- Hol van Jensen? - kérdezte Ardo.
 - Elment megkeresni M'Butut - felelte Sejak. Megnyalta a száját. -
Azt mondta, csak pár percig lesz távol, és... Az istenit, már kurva
régen elment!
- Szerintem menjünk, és keressük meg - javasolta Wabowski.
- Szerintem pedig teljesítsük a parancsot! - csattant fel Littlefield
hangja. Az őrmester lesétált a lépcsőn, és csatlakozott a katonákhoz. -
A hadnagy tudja, mit akar. Hallottátok a parancsot, és tudjátok, mi a
feladat. Mozgás, emberek! Utánam!
Littlefield készenlétbe helyezte a fegyverét, és kilépett az
előcsarnok bezúzott kapuján. A katonák idegesen egymásra néztek,
aztán követték az őrmestert.
Északkeleti irányból erős, forró szél fújt, felkavarta a homokot a
főtéren szétterülő nyálkaszőnyeg felett. Ardo megremegett, ahogy
elindultak. A kommunikátorukon keresztül hallották Nyeső és az
első, meg a második szakasz hangját. A rohamosztagosok a jelek
szerint az életükért küzdöttek valahol a főteret körbefogó épületek
mögött.
- Mozgás! Mozgás!
- Bowers? Bowers? Hol a pokolban...?
- Bowers elesett!
- Fu! Peaches! Húzzatok ide, de rögtön!
-A picsába! Főnök! Eltaláltak! Eltaláltak! Csökkennek az értékek...
Segítség! O, istenem... Ezek rám rontanak! Ne hagyjátok, hogy...
Littlefíeld hangja erősebb volt, mint a többieké.
- Sejak! Mellish! Ti ketten kihúzódtok a szárnyakra, és ott
maradtok. Wabowski meg a többiek velem jönnek. Előrébb
megyünk... Figyelem, katonák! Nem szeretném, ha valami hátba
támadna minket!
Ardo egyetlen szó nélkül engedelmeskedett. Egész testében
reszketett, idegesen nézett körbe, de mivel nem tehetett mást, követte
az őrmestert. Az ösztönei azt súgták neki, hogy forduljon meg,
rohanjon el, meneküljön amíg nem késő, de volt az agyában valami
gát, ami leblokkolta az önálló gondolatokat. Pontosan azt tette, amit
a kiképzésen tanult, és amit abban a sátáni tartályban belé
programoztak.
- Alley! Húzz előlem a francba! Szétégetem őket!
- Ez egy élő fal, Nyeső!
- Mozogjatok! Nehogy eleresszétek azt a ládát, Ekart, különben...
Istenre esküszöm, ha elvesztitek, egyedül fogtok visszajönni érte!
Mozgás!
Wabowski, a tűzdenevér Ardo bal oldalán lépkedett, a hátán két
tele töltött plazmatartályt cipelt. Esson a tűzdenevér másik oldalán
 helyezkedett el. Ardo a sisakmonitorán felfedezte M'butut, aki
közvetlenül a háta mögött haladt. Klasszikus alakzatban vonultak, a
szimpla gyalogosok úgy helyezkedtek el, hogy szükség esetén
tűzerejükkel támogatni tudják a tűzdenevéreket. Littlefield őrmester
természetesen a csapat élén haladt. Elégedett volt a fiaival, eddig
mindent pontosan a rohamosztagosok nagy könyvében leírtak szerint
csináltak.
Minden oké - gondolta Ardo. De ha nincs gáz, akkor miért
reszketek?
- A pokolba! Mindenütt ott vannak! Honnan jönnek ezek? -
hallatszott a sisakjába épített hangszóróból.
- Mozgás, tökös! - reccsent a válasz.
Elérték a tér túlsó végében felállított úttorlaszt, amely a keleti utat
zárta le. A jelek szerint a telep lakói minden elérhető tárgyat
felhasználtak a barikád építése során. A torlasz közepén két lánctalpas
teherautó állt, az egyik mellett egy szemétszállító kocsi. A járművek
közé és elé deszkákat, köveket, ágyakat, törmeléket hajigáltak, sőt
valaki egy háromkerekű gyerekbiciklit is odadobott. Az utcán heverő,
bűzlő halottak láttán Ardo megállapította, hogy nem sok értelme volt
a torlasz felépítésének - a zergek számára nem jelentett akadályt, az
emberek legfeljebb egy-két perccel odázták el a halálukat.
Ardo egyre hevesebben reszketett, vacogott a foga. Arra gondolt,
amit a hadnagytól hallott. Ebben az esetben semmit sem
tehetünk a halottakért. Megadjuk nekik az őket megillető
tiszteletet, a... végtisztességet, de nem harc közben. Egy
csata közepén semmit sem tehetünk értük. Velük már nem
kell foglalkoznom... Pontosan tudta, hogy Breanne mire gondolt,
megértette, hogy ilyen helyzetben tényleg nem lehet sokat tenni a
halottakért, mégis szégyellte magát.
Littlefieldnek nem tűnt fel Ardo viselkedése. Végigpásztázta az
épületek között húzódó keleti utat, amely valójában csak egy
keskeny sikátor volt.
- Ott vannak - jelentette ki, és keleti irányba mutatott.
Ardo a jelzett irányba nézett. Valami mozgott a szél által
felkavart vörös por finom függönye mögött, de nem látta pontosan,
hogy micsoda. A kommunikátorból hallatszó hangok felerősödtek,
de a párbeszédek összefüggéstelenebbé váltak. A jelek szerint Nyeső
komoly eredményeket ért el, de nem lehetett tudni, hogy meddig
bírja tartani a pozícióját.
-M'butu! Esson! - Littlefield hangja kemény volt és mentes minden
érzelemtől. Úgy beszélt, mint egy hivatalnok, aki arra kéri a
 segédeit, hogy hozzanak át neki egy aktát az irattárból. - Megálltok a
torlasz két oldalán, és fedezitek ezt a nyomorult utat. Melnyikov!
Ardo az őrmesterre nézett.
- Te, meg Wabowski... Ti ketten velem jöttök!
Littlefield maga elé tartotta a fegyverét, és átmászott a
torlaszon.
Ardo moccanni sem bírt.
Littlefield leereszkedett a torlasz túlsó oldalán, és határozottan
elindult. A vörös porfüggöny eltakarta Ardo szeme elől.
A közlegény úgy érezte, az agya felmondta a szolgálatot. Nem
mozdult a karja, nem mozdult a lába; se előre, se hátra nem bírt tenni
egyetlen lépést sem.
- Gyerünk, Melnyikov! - mordult fel Wabowski. - Mozogj már!
Ez most egy mentőakció, emlékszel?
Wabowski fenékbe rúgta Ardót, akit ez kizökkentett a bénultságból.
Mindketten felmásztak a torlaszra. Wabowski tovább haladt, Ardo
pedig úgy helyezkedett el, hogy őt is, és Littlefield őrmestert is
fedezni tudja.
- Balra! - kiáltott fel Wabowski.
Az egyik épület aljában tátongó nyílásból zergek özönlöttek elő.
Olyan gyorsan mozogtak, hogy szinte repültek - mintha nem hatna
rájuk a bolygó gravitációja. Ardo éppen csak felfogta, hogy miket lát,
amikor az első bestia rávetette magát.
Ardónak nem maradt ideje gondolkodni. Ösztönösen meghúzta a
ravaszt. A lövedékek megállították a levegőben úszó zerget,
visszalökték, a falhoz csapták a torz testet. A többi zerg megtorpant,
lekuporodtak a fal előtt, de látszott rajtuk, arra készülnek, hogy az
alkalmas pillanatban rohamot indítsanak.
A falat hirtelen hatalmas plazmatűz-felhő árasztotta el. A lángok
dühödten belemartak a zergekbe. Ardo megfordult, és Wabowski
vigyorgó arcára nézett. A tűzdenevér addig nyomta a plazmatüzet,
míg leomlott a fal egy része.
Ardo észrevette, hogy a mosolygó tűzdenevér mögötti épület
tetején is zergek lapulnak.
- Nézz hátra! - kiáltott rá Wabowskira. Felemelte a fegyverét, és
ráeresztett egy hosszú sorozatot a tetőre. A lapuló zergek közül
néhány lezuhant és a betonra csattant. A lövedékek érdekes
lyukmintát vertek a falakra. A lezuhant zergek közül néhány
megpróbált feltápászkodni, karmaikat a betonba vájva akartak
közelebb kerülni kiszemelt prédájukhoz, Wabowskihoz.
 Wabowskihoz és hozzám! - gondolta Ardo. Mi vagyunk a
préda, és ők a vadászok! Látta, hogy a tűzdenevér arcáról leolvad
a mosoly; látta, hogy a lángcsóva hirtelen feléje fordul.
- Wabowski! Mi a szart...? - Nem fejezhette be a mondatot. A
lángcsóva telibe találta a háta mögött settenkedő zergeket.
- Vigyázzunk egymásra, testvér! - mondta Wabowski. - Figyelj,
mi van a hátam mögött. Fedezz... Nekem most más dolgom van.
A nedvesen csillogó, fekete alakok hirtelen ellepték az épületek
tetejét. Ardónak az a hangyaboly jutott eszébe, amit egyszer régen,
még gyerekkorában rúgott szét az apja farmján. Mintha valami
mágikus kapcsolat lett volna a hangyák között, hirtelen mindegyik
arra a helyre szaladt, ahol támadás érte a közösséget.
Ezt a hangabolyt én rúgtam fel - villant át a közlegény agyán.
A fegyvere hirtelen elhallgatott. Ardo ösztönösen kiejtette az üres
tárat, elővett egy telit, hozzákoppantotta a sisakjához, és belökte a
megfelelő nyílásba. Abban a pillanatban, ahogy a tár a helyére
kattant, a közlegény ismét meghúzta a ravaszt, és megszórta a tetőkön
gyülekező zergeket. Mintha acélzápor zuhogott volna a lényekre.
- A picsába! Mennyit kell még mennünk? - hallatszott a
kommunikátorból.
- Ezt nem ússzuk meg ép bőrrel, Nyeső!
- Pofa be! Ne álljatok meg. Mozgás, mozgás!
- Támadás ért minket! - jelentette Wabowski nyugodt hangon. -
Littlefield, ha csinálni akarsz valamit, akkor most tedd, vagy soha!
- Rájuk álltam, Wabowski. Egy percen belül ott vagyok.
Ardo tára kiürült. A harci szkafanderben maximális fokozaton
működött a légkondicionáló, a közlegény mégis úgy izzadt, mintha
gőzfürdőben lenne. Helyére került a harmadik tár. Ardo éppen csak
egy pillanatra vette le az ujját a ravaszról. Ahogy folytatta a tüzelést, a
tetőkről megcsonkított zergek testrészei hullottak a betonra, de a
sebesültek mögött újabb és újabb lények jelentek meg. A bestiák
mindegyike Ardo és Wabowski vérére szomjazott.
A zergek megpróbáltak támadást indítani a rohamosztagosok ellen.
Ardo nem fordult hátra, de a hangokból megpróbálta kitalálni, hogy
Wabowski mit művelhet a lángszórójával. Abban biztos volt, hogy a
tűzdenevér sem kíméli a dögöket.
Ardo kezében átforrósodott a fegyver. A kesztyű természetesen
megvédte az égési sebektől, de a jelenség arra utalt, hogy hamarosan
komoly problémái lesznek. A rohamosztagosok gépfegyvere valóban
sokat kibírt, de volt egy tűréshatára. Ha megreped a cső, nekem
annyi - futott át a katona agyán.
 - Támadás ért bennünket - jelentette Mellish, aki Ardóék mögött, a
téren maradt. - Tűzvonal a téren... Elkelne némi segítség!
Az egyik zerg levetődött a tetőről, és Ardo felé rohant. A katona
későn vette észre. A zerg előrenyújtotta karmos végtagját, és Ardo
lába felé kapott. Ardo ösztönösen hátrébb ugrott, és egy hosszú
sorozatot küldött támadójára. A golyók ledarálták a végtagot.
Ardo felnézett. A levegőben ekkor már több zerg mozgott;
valamennyi feléje tartott. A lények azzal a szándékkal vetették alá
magukat, hogy cafatokra tépik a katonákat.
Nem érkeztek meg a talajra, legalábbis nem olyan formában, mint
szerettek volna. Valaki észrevette őket, és rájuk küldött egy hosszú
plazmasugarat. A tűzcsóva Ardo bal válla mellett süvített el.
- Gyere, kölyök!
Ardo oldalra kapta a fejét, és azonnal felismerte a tűzde- nevér-
szkafandert. Ez Nyeső! A fekete bőrű óriás egy civilt tartott a vállán,
úgy nyomult előre. Fél kézzel tartotta a testet, míg a másik kezével a
lángszóró csövét szorította.
- Mozgás! Ne álljatok meg! - üvöltött bele Nyeső a mikrofonjába.
Littlefield és Xiang is megjelent, elfutottak Ardo mellett. Egy
fémládát cipeltek. Bernelli folyamatosan tüzelt, de vagy az idegeivel
volt baj, vagy az érzékszerveivel, mert sokszor mintha képzeletbeli
ellenségre lőtt volna.
Ardo megfordult, és keleti irányba nézett.
 A szűk utcán zergek tömege közeledett. A tömény gyűlölettől és
vérvágytól hajtott lények eleven falat alkottak. Ardo érezte, hogy őt
akarják elpusztítani. Ezek valahonnan tudják, hogy már kétszer
megléptem előlük... Most a véremet akarják szívni, a
húsomat rágni!
Megfordult, és futásnak eredt.
Wabowski nem vette észre, hogy Ardo mit csinál, folytatta a
zergek égetését. Úgy ontotta a lángokat a falakra, mint a tűzoltók a
vízsugarakat az égő házakra.
Az egyik épület tetején lapuló zergek elrugaszkodtak.
Ardo a sikolyra fordult hátra. A zergek hátulról támadtak
Wabowskira. Kitépték a kezéből a lángszóró csövét, majd nekiláttak,
hogy karmaikkal, agyaraikkal széttépjék a harci szkafandert. A jelek
szerint tudták, hol, mely részeknél kell próbálkozniuk, hol vannak a
szkafander legsebezhetőbb pontjai. Tisztán látszott, hogy néhány
másodperc múlva hozzáférnek Wabowski testéhez, amit aztán
darabokban fognak kirángatni a páncél résein.
Ardo lelki szemei előtt megjelent egy régi kép.
Három hidraliszk egyszerre kapta el Melanit. Megragad-
ták csökevényes, hosszú karmokban végződő karjaikkal, és
elindultak, hogy kivigyék a tömegből.
- Ardo! - sikított a lány. - Ne hagyj itt!
Ardo felemelte a fegyverét, és egy hosszú sorozatot eresztett a
Wabowski hátán lévő plazmatartályokba.
A robbanás iszonyatos volt, a gigantikus tűzgomoly pillanatok alatt
elemésztette Wabowski testét, megsemmisítette a körülötte tomboló
zergeket, és felcsapott a környező épületek tetejére is, ahol fenevadak
tömege lesett újabb prédákra.
A lángok minden irányba kinyújtották perzselő csápjaikat. A
vörös, sistergő tűz úgy hömpölygött végig a keskeny utcán, Ardo
irányába, ahogy a víz az erős sodrású folyó medrében.
 9
Visszavonulás

- Melnyikov! Ardo
megfordult.
- Gyerünk, katona! Az isten verjen meg, Melnyikov! Válaszolj
már!
A háta mögött egy tűzgomoly hömpölygött, amely felzabálta az
épületek között lévő levegőt. Erezte a lángok erejét és iszonyú
éhségét. A torlasz irányába rohant, amelynek az oldalát meg
narancsvörössé változtatta a közeledő tűztenger ragyogása.
A lába mintha ólomból lett volna. A karja, az egész teste hihetetlen,
őrjítő lassúsággal mozgott. Az idő ellene dolgozott. Megpróbált
segítségért kiáltani, de ő maga sem értette a torkából előtörő hangokat.
Hirtelen körbefolyta a ragyogás. A sisakjába mintha betört volna a
káosz. A harci szkafanderbe épített vészjelzők közül legalább nyolc
szólalt meg egyszerre, de Ardo nem volt olyan helyzetben, hogy
foglalkozhatott volna a műszerekkel. Úgy úszott a rettenetes, forró
lángtengerben, mintha vízben lebegne. A szkafander szervói
megpróbálták kiegyenlíteni a minden oldalról egyszerre érkező
nyomó, préselő erőket, a védelmi rendszerek kétségbeesetten
igyekeztek egyben tartani az alkatrészeket és velük együtt a katona
testrészeit. A belső hűtőrendszer nem tudott megbirkózni a for-
rósággal, Ardo úgy érezte, a bőre, a húsa, mindene szénné ég.
Elvesztette az irányérzékét, fogalma sem volt arról, hogy merre van a
lent és a fent, az előre és a hátra. A pánik teljesen hatalmába kerítette
az agyát.
Hirtelen zuhanni kezdett. Csak annyit látott, hogy közeledik felé a
talaj, azután... A fejét beütötte a sisak belső falába. Elkábult,
összezavarodott, már semmit sem értett. Olyan érzése támadt, hogy
még mindig mozog, de amikor kinyitotta a szemét, a sisak átlátszó
lemezén túl ugyanazokat a kődarabokat látta, mint egy-két
másodperccel korábban. Néhány pillanatra megfeszítette az izmait. A
sisaklemezén felfedezett egy sötétvörös, egyre növekvő foltot.
Beletelt egy kis időbe míg rájött, hogy a saját vérét látja.
Rémülten feltápászkodott. A vérfolt elkenődött a lemezen, pár
csepp vörösség visszahullott az arcára. Oldalra fordult. Littlefieldet
látta, aki közvetlenül mellette, a fémládát vonszolva próbált
visszavonulni. Xiang, aki pár perccel korábban segített neki, sehol
sem volt. Mi a franc történt vele? - töprengett Ardo. Az őrmester
folyamatosan tüzelt, fegyvere szünet nélkül köpködte a halált.
Ardo meglátta a szakasz néhány tagját. A harci szkafanderbe bújt
emberek a torlasz irányába tartottak.
- Mozgás! Ne álljatok meg! - üvöltötte Littlefield.
Ardo bizonytalanul állt a lábán. Az őrmester hirtelen sarkon
fordult, és a közlegény felé fordította a fegyvere csövét. Az arcát
eltorzította a félelem és a kétségbeesés, látszott rajta, hogy felkészült a
halálra. Nem nyitott tüzet; az utolsó pillanatban felismerte a bajtársát.
- Az isten verjen meg, Melnyikov! Azt hittem, zerg vagy! -
mondta Littlefield, és hisztérikusan felvihogott. - Téged aztán nem
könnyű kinyírni! - A torlasz felé fordult. - Visz- szavonulás!
Mindenki vissza! Halljátok? Vissza!
Az utcán még tombolt a Wabowski felrobbanása után keletkezett
pokol. A lángok megakadályozták, hogy a zergek tömege túlságosan
közel kerüljön az emberekhez, de itt-ott néhánynak sikerült áttörnie a
tűzfalon. Nyeső szoborként állt a torlasz előtt, és jól célzott
tűzcsóvákat küldött a rohamozó zergek irányába. Ardo elképedve
bámult rá. A fekete óriás még mindig a vállán tartotta a rongybabára
emlékeztető emberi testet.
- Menni fog - suttogta Ardo, inkább csak magának, mint a mellette
mozgó őrmesternek. - Visszaverjük őket.
- Vissza, a kurva életbe, de csak most! - csattant fel Littlefield. -
Ravasz kis rohadékok ezek. Páran magukra vonják a figyelmünket, de
lefogadom, máris elindult egy csapatuk, hogy a hátunkba kerüljön.
Tedd hasznossá magad, Melnyikov, fogd meg ezt a rohadt ládát! - Az
őrmester a hatalmas termetű tűzdenevérre nézett. - Nyeső, vidd innen
azt a civilt! Sejak! Ekart! Fedezzetek minket, aztán húzódjatok vissza
a zéró-harminchetes, egyes-ötvenhármas pontra. Megvan ami-
értjöttünk. Tűnjünk el innen a francba!
Nyeső felmordult, de nem ellenkezett, ő is visszavonult a
többiekkel. A katonák átjutottak a torlasz túlsó oldalára. A zergek
nem adták fel, folyamatosan rohamoztak, néhányuk felugrott a
levegőbe, és megpróbálta követni az embereket. Olyan gyorsan és
kecsesen mozogtak, hogy Ardo alig hitt a szemének, de a
visszavonuló rohamosztagosok fede- zőtüze újra és újra megállította
őket.
- Mi a helyzet, főnök? - kérdezte Littlefield.
-Fogy az idő! - hallatszott az adminisztrációs központban
tartózkodó hadnagynő hangja. - Nem látom őket a taktikai monitoron,
de egészen biztos, hogy meg fogják rohamozni az épületet. Elhagyom
a terepet. Találkozó a zéróharminchetes, egyes-ötvenhármas ponton!
Onnan fogunk elrepülni. Vette, Peaches?
-Igen, asszonyom! - Peaches hangja furcsa volt, kissé remegett. Ez
arra utalt, hogy a keselyű-osztagnak is meggyűlt a baja a zergekkel.
- Valkűr, vette a koordinátákat?
- Maguk csak jöjjenek ide, és a többi már az én dolgom.
Felszedem a bandát, aztán tűnés! Öt percen belül találkozó.
- Gyerünk, emberek! - dörrent Littlefield hangja. - Nincs sok
időnk!
Nyeső belemorgott valamit a mikrofonjába, majd megfordult. Ardo
egy másodpercig az arcára nézett. A fekete óriás Littlefieldhez intézte
a szavait, de közben Ardót bámulta.
- Elvesztettünk egy tűzdenevért, őrmester. Szeretném megtudni,
milyen körülmények között! Wabowskiról van szó.
Ardo gyorsan lehajolt, és megragadta a fémláda fülét. A
szkafander szervói jelentősen felfokozták az erejét, köny- nyedén
emelte fel a ládát, de a műszerek jelezték, hogy a tárgy meglehetősen
nehéz.
- Menjünk! - mondta Littlefield.
Az őrmester és Ardo elindult a téren. Littlefield balra, a torony
mellé mutatott. Ardo érzékelte, hogy a szakasz többi tagja velük
együtt visszavonul, minden egység a megjelölt találkozási pont felé
tart.
- Őrmester... Uram... - mondta futás közben. - Ami Wa- bowskit
illeti, én...
- Pokoli jó húzás volt, fiam! - vágott közbe Littlefield. -
Wabowski akkor gyakorlatilag már nem élt. Nem lehetett
megmenteni. Szívességet tettél neki... Most viszont éppen azt az időt
vesztegetjük, amit az ő feláldozásával nyertél nekünk!
-Igen... Köszönöm...
Nyeső közvetlenül mögöttük futott.
- Én is köszönöm az információt, őrmester!
Ardo nem látta Nyeső arcát, de a hangjából érezte, nem igazán
fogadja el Littlefield magyarázatát, másként értékeli a történteket,
mint az őrmester.
 - Te csak tartsd azt a civilt, Nyeső, és ne gondolkozz. Ezt inkább
bízd rám. Ami pedig téged illet, Melnyikov... Ha túléled ez a napot,
akkor... - Littlefield fújt egyet. - Akkor, fiam, elmondhatod magadról,
hogy veterán lettél.
- Veterán leszel, Melnyikov? - kérdezte Nyeső gúnyosan. -
Érdekes... Láttam, mire vagy képes. Mostantól ügyelni fogok arra,
hogy te legyél elöl. Arra, hogy mindig mögötted maradjak!
- Távozás két percen belül - hallatszott a pilóta hangja. -
Valkűrboszorka megkezdte a leszállást. Jézusom! Hogy ezek
mennyien vannak! Fiúk, ti aztán belecsaptatok a közepébe! Mekkora
bolyt sikerült felvernetek?
A katonák végigrohantak az épületek mellett, de visszavonulás
közben sem feledkeztek meg arról, hogy fedezzék egymást. Mindenki,
így Ardo is érezte, hogy valami iszonyatos dolog les rájuk - valami,
amit egyelőre egyikük sem látott. Az épületek között időnként meg-
megpillantottak valami mozgó feketeséget, de nem álltak meg
bámészkodni. Nem szabad lelassítanunk - gondolta Ardo. Nem
állhatunk meg, futnunk kell, különben végünk!
-Figyelem, egyes-harmincötösnél érkezünk! - jelentette be Breanne
hadnagy. - Nehogy tüzet nyissanak ránk!
Ardo a megjelölt pont irányába nézett, és meglátta a hadnagynőt,
aki három katonával érkezett. Breanne-nak tizenöt perccel korábban
még öt embere volt, a jelek szerint kettőt elvesztett menet közben.
-Ne álljanak meg! Mozogjanak! - A hadnagy Littlefield mellé sorolt.
- Ez a kincs, őrmester? Ezért jöttünk ide?
- Igen, asszonyom. - Littlefield felgyorsított, hogy lépést tartson a
nővel. Ardo nem tehetett mást, kénytelen volt szaporábban szedni a
lábát.
- Szép munka, őrmester! - Breanne hadnagy az utca végén lévő
tér irányába nézett. - Nyeső meg kit cipel? Mit szedett össze már
megint?
-Nem tudom, asszonyom. Valami civilt. Az illető még élt, legalábbis
lélegzett, amikor megtaláltuk a ládát.
- Ejha, Nyeső! Úgy látom, egy valódi hercegnőt sikerült
megmentenie! - Breanne hangja vidáman csengett. - Most már
vigyázzon rá, közlegény. Beszélni akarok a hölgyiké- vel, ha
kijutunk innen.
Ardo lövéseket hallott. Valahol a közelben a katonák rövid
sorozatokkal próbálták megállítani a zergeket.
- Látom őket, hadnagy! - jelentette Mellish. - Jobb oldalon!
 - Én is látom őket! - mondta a laza alakzat bal szárnyán rohanó
Bernelli. - Az istenit! Nézzétek, hogy mozognak!
Breanne futás közben felnézett az égre.
- Valkűr! Helyzetjelentést!
- Közeledem a megjelölt ponthoz. Nyugi, hadnagy! Ott leszek,
körülbelül... O, a picsába! Maradjon vonalban!
A szakasz valósággal kirobbant az épületek közül. Az a nyitott
terület, amit Ardo térnek vélt, valójában egy leszállópálya volt,
amelyet az Oázis számára az ellátmányt szállító hajóknak építettek
ki. A betonozott pálya körül viharvert hangárok és raktárházak álltak.
Ardo egyszeriben sebezhetőnek érezte magát; a városban a házak
legalább nyújtottak valami védelmet a számukra.
A pálya mögött szivattyútelepek sorakoztak, azokon túl pedig ott
nyújtózott az út, amelyen a szakasz megérkezett
Oázisba. Ardo déli irányban megpillantotta a Medence függőleges
sziklafalát. Molly Mellbimbója szinte beleolvadt a messzeségbe, de a
Kőfal elég tisztán látszott. Valahol ott, a Kőfal aljában volt Szkenik, a
megerősített bázis.
Mintha több millió mérföldnyire lett volna...
William Peaches és Amy Windom közlegények már leszálltak a
keselyűkkel, ott várakoztak a pálya közepén. Amikor a szakasz
elindult, még öt keselyűből állt az osztag, de ezek közül a jelek szerint
csupán kettő maradt.
- Littlefield! Melnyikov! - A hadnagy a keselyűkhöz futott. -
Maradjanak a közelemben azzal a ládával. Nyeső! Hozza a civilt. A
többiek alakítsanak ki védelmi kört! Rajta, mozogjanak!
Ardo a pálya mellett felállított szélirány-jelzőre nézett, majd déli
irányba fordult, ahol a dombok mögött egy priccs, zuhany, és
viszonylagos biztonság várt rá. Egy nap alatt már kétszer ölt. Szeretett
volna aludni, vagy valamilyen más módon önkívületbe zuhanni.
Reménykedve pillantott fel az égre, ahonnan Marznak és a
Valkürboszorkának érkeznie kellett.
Breanne is az eget kémlelte.
- Valkűr! - kiáltott fel. - Jelentést!
A konföderációs rohamosztagosok kört formáltak a pályán, és
készenlétbe helyezték fegyvereiket. A szél homokot fújt a betonra, a
vörös szemcsék eltüntették a felfestett landolójeleket. Ardo fásultan
hallgatta, hogy kopognak a homokszemek a páncélján.
Mély csend ereszkedett a tájra.
- Valkűr! - Breanne hadnagy hangja erős volt és határozott. - A
találkozó helyszínén vagyunk. Mikor érkezik?
 Recsegés. Elfojtott háttérzörejek. A kommunikációs csatornán
keresztül érkező neszek fokozták a katonákban a feszültséget.
-Hadnagy! Mozgást érzékelünk!
- Hol, Bernelli?
-A hangárok mellett, asszonyom. Keletről közelednek... Már itt is
vannak.
-Nyugatról is jönnek, hadnagy! Istenem! Hogy ezek milyen pokoli
gyorsan mozognak!
- Valkűr! A rohadt életbe! Jelentést kérek! - Breanne déli
irányba fordult. - Littlefield! Látja a siklót? Marz azt mondta, egy
percen belül megérkezik. Már elő kellett volna kerülnie.
-Igen, már itt kellene lennie, hadnagy - felelte Littlefield. - Valami
nincs rendjén, asszonyom.
Breanne dühösen fujt egyet.
- Valkűr! Jelentkezzen! Valkűr, hall engem? Helyzetjelentést!
- Nem válaszol - állapította meg Littlefield gyászos hangon, és
déli irányba mutatott. - Ott van valami, asszonyom.
A pálya déli szélénél sötét alakok mozogtak.
- Zergek! - suttogta Breanne. - Elvágnak minket a bázistól.
Littlefield megrázta a fejét.
-Hadnagy, szerintem...
- Ezek szarnak arra, hogy maga mit gondol, őrmester! - kiáltott
fel Breanne. - Peaches! Windom! Felszállni! A többiek készüljenek.
Amikor kiadom a parancsot, a keselyűk elindulnak, és megyünk mi
is. Délen próbáljuk áttörni a zergek vonalát. Vágjanak utat a
tömegbe! Verekedni fogunk... Elindulunk, és nem állunk meg senki
és semmi kedvéért! Értve?
- És utána mi lesz, hadnagy? - kérdezte Esson reszkető hangon.
- Utána? Ha áttörtünk, futunk. Egészen a bázisig. És nem nézünk
vissza!
 10
Vesszőfutás

- Körbezárnak minket, asszonyom! - suttogta Bernelli. A katonák

lélegzetüket visszafojtva figyeltek, mintha attól tartanának, hogy a
zergek azonnal rájuk rontanak, ha egy hangosabb szót kiejtenek.
- Tüzelésre felkészülni! - adta ki a parancsot Breanne.
-De... Körbezárnak minket, hadnagy!
-Pofa be, Mellish! - csattant fel Breanne. - Peaches! Nem tudná
végre beindítani azt a nyomorult keselyűt?
Ardo rémülten figyelte, ahogy az eleinte feketének, majd
bíborvörösnek látszó zerg áradat közelebb húzódik a szakaszhoz. Már
a bestiák testének körvonalait, utána pedig ocsmány vonásaikat, éles
karmaikat és agyaraikat is ki tudta venni. Prédára leső
fenevadak...
Az anyja macskájára gondolt. Egy délután a máskor édes, aranyos
állat a pajtában sarokba szorított egy egeret. Úgy játszott a
szerencsétlen rágcsálóval, mintha nem is élőlény lenne. Amikor ráunt
a szórakozásra, kimeresztette a karmait, belevájta a kis, szürke testbe,
és egyszerűen felfalta a véres zsákmányt. Ardo elborzadva nézte végig
a jelenetet.
Ahogy a zergekre pillantott, olyan érzése támadt, hogy az adott
helyzetben ők az egerek.
A keselyűk hirtelen felemelkedtek. Ardo idegesen markolta a
jármű kormányát; az arcán verejtékpatakok csorogtak.
- Rajta, közlegény! - kiáltott rá Breanne a megszokottól élesebb
hangon. - Készen állnak végre?
- Igen, hadnagy! - jelentett Peaches. - Indulhatunk!
- Rendben. - Breanne hadnagy lassan megfordult. - Jól van,
emberek. Mindenki felkészült? Fegyverek töltve? Igen? Akkor...
Peaches és Windom! Induljanak!
 A keselyűk sikítva elszáguldottak, a két pilóta maximális
sebességre kapcsolt. Az elülső lövegekből villámokat szórtak a zergek
közé, lyukakat robbantottak az eleven falba.
A zerg tömeg felvisított és megtorpant. A förtelmes lények a jelek
szerint nem számítottak arra, hogy az áldozataik védekezni fognak,
esetleg ellentámadásba lendülnek.
- Rajta, katonák! - rikoltott Breanne.
A zergek előre lódultak, csapatostul rontottak az emberekre.
Karmaik egyelőre még csak a levegőt hasogatták, de készen álltak
arra, hogy széttépjék a katonák szkafanderét, páncéllemezeit, testét.
Vért akartak ontani, húst akartak szaggatni a csontokról.
A rohamosztagosok is elindultak. A keselyűk által vágott úton
próbáltak végigfutni, és menet közben folyamatosan tüzeltek. A
lövedékek zerg testeket nyomorítottak meg, a lángcsóvák
szétperzselték az eszelősen üvöltő csorda egy- egy részét.
- Ne nézzenek hátra! Fussanak, az isten verje meg magukat!
Fussanak!
Ardo közvetlenül Littlefield mellett rohant. Az egyik kezével a láda
fülét markolta, a másikkal a fegyverét. Ámokfutó módjára rálőtt
mindenre, ami mozgott és közel került hozzá. Nem kellett célzással
bajlódnia, bármerre fordította a fegyver csövét, mindenütt eltalált valamit.
A keselyűk bombái egy ponton felgyújtották a zerg sereget; az
eleven testekből álló tengerben valóságos tűztó lobogott. A
rohamosztagosok abba az irányba rohantak. Mire odaértek, már
kialudtak a lángok, és a talajt feketére égett zerg testrészek borították.
- Tűz! Futás! Tűz!
Ardo észrevette, hogy Nyeső a bal oldalán szalad. A hatalmas
termetű tűzdenevér úgy perzselte a zergeket, hogy közben a vállán
tartotta a civil nőt. A törékenynek látszó test úgy hánykolódott Nyeső
vállán, mintha rongybaba lenne. A tűzdenevér nem foglalkozott vele
különösebben, minden ügyeimét a harcnak szentelte.
Ardo keresztültört a keselyűk által gyújtott újabb tűzfalon. A talpa
meg-megcsúszott a megpörkölt, szétlőtt zergeken, a golyók ütötte
sebeken keresztül kifolyt zsigereken. A fémláda újra és újra a
lábszárához ütődött. Ez azt jelentette, hogy Littlefield is mozgott, és ő
is inkább a küzdelemre koncentrált, mint a zsákmányra.
A kommunikációs csatornán keresztül iszonyatos üvöltés hasított a
katonák fülébe. A hang egyre erősödött, magasabb lett, végül
borzalmas sikollyá torzult.
- Esson! Jézusom! Rámásztak Essonra! Meg kell...
- Fusson tovább, Collins! Ez parancs!
- De hadnagy, nem hallja, hogy üvölt az a szerencsétlen?
 - Fusson, az istenit magának! Ne nézzen hátra!
Ardo szkafanderében fokozódott a forróság. Úgy érezte, szétég a
talpa. Egy másodpercre lenézett a lábára. Hiba volt
belerohant egy zergbe. Felkiáltott, de nem állt meg, egyszerűen
elsodorta a lényt. Nem nézett hátra, nem foglalkozott semmivel, csak
a parancsra koncentrált. Fuss, Ardo, rohanj!
 A következő pillanatban kiért a tűzfalból. A szeme elé táruló kép
láttán egy pillanatra önkéntelenül lelassított.
A Medence déli részét látta, Molly Mellbimbóját, a Kőfalat. Tudta,
csak annyit kell tennie, hogy eljut a Kőfalig, a bázisig. Ha ez sikerül,
megmenekült.
Fegyverropogás.
-Jönnek! Már a seggemet harapdálják! Az isten...!
A sikoly úgy döfött Ardo fülébe, mintha forró tű lenne. Mielőtt
elnémult, másik kettő csatlakozott hozzá. Mind a három hang más
volt, valamiben mégis hasonlítottak: egy- egy ember halálának
pillanatát jelezték.
- Fussanak, kutyák! - lihegte Breanne hadnagy. A hangja furcsa
volt; Ardo nem tudta eldönteni, hogy a nő fél, vagy egyszerűen csak
kifulladt. - Fussanak, és ne nézzenek hátra!
Ardo villámgyorsan körbenézett. A zerg sereg közelebb volt, mint
gondolta, és sokkal nagyobb volt, mint képzelte. Az idegen lények
eleven szőnyege valósággal beterítette a tájat, a hullámzó sorok a
szakasz felé tartottak.
Ardo úgy megdöbbent a látványtól, hogy megbotlott, és kis híján
elvesztette az egyensúlyát. Littlefield megrántotta a ládát, és ezzel
sikerült megakadályoznia, hogy a közlegény orra bukjon.
- Ezt meg ne csináld még egyszer, kölyök! - morgott az őrmester.
- Még egy ilyen, és itt hagylak!
Nyílt terepen haladtak. A harci szkafandereknek köszönhetően
hihetetlen sebességgel közeledtek a Medence falához. Ardónak
eszébe jutott, milyen élvezettel rohant végig ugyanezen a helyen
akkor, amikor Oázis felé tartottak. Mintha évekkel korábban történt
volt, pedig csupán néhány óra telt el azóta.
Nyílt terep, hatalmas zerg csorda... A helyzet egy kicsit más volt,
mint idefelé jövet, akkor még nem kellett verekedniük az életért.
Ardónak hirtelen eszébe jutott valami. A függőleges sziklafal!
Ott le fogunk lassulni. Utolérnek minket a zergek!
- Őrmester - lihegte. - Üres a fegyverem. Meg kell töltenem.
- Dobd el, fiam! - Littlefield valami nevetésre emlékeztető hangot
hallatott.
- Uram?
- Dobd el a fegyveredet! - Littlefield erős volt és edzett, az évek
során megtanulta, hogyan kell beosztania az energiáit, de a hangján
érződött, már nem bírja sokáig. - Már nincs jelentősége... Már ez sem
számít, fiam!
- De uram!
 -Tudod... Tudod, mi van annak a sziklának a tetején? Egy bunker.
Meleg étel. Rám vár... Ránk vár! Ott áll a leggyönyörűbb fal, amit
életedben láttál. Automata vezérlésű lövegtornyok. Bunkerek. A
legcsodálatosabb bunkerek, amiket valaha megépítettek... Egy csomó
pihent katona. Mindegyik ég a vágytól, hogy zergre vadásszon...
Ardo ismét felnézett a sziklafalra, és már ő is látni vélte Szkenik
falait. Biztonság... Nyugalom. Pihenő! Már csak néhány ezer
lépést kellett megtenniük. Vagy néhány milliót?
- Dobd el a fegyveredet, fiam - hörögte Littlefield. - Ha nem
jutunk el odáig... teljesen mindegy, mennyi muníciód van... Még ezzel
a remek fegyverrel sem érsz el semmit. Nem mentheted meg a
segged, se az enyémet.
Ardo az őrmesterre nézett. Littlefield lihegve rámosolygott. A
közlegény csak ekkor vette észre, hogy a tapasztalt katona már
elhajította a fegyverét és a muníciós táskáját.
Mély lélegzetet vett, és elejtette a fegyvert. Lehajtotta a fejét, és
felgyorsított.
A sík terep emelkedővé változott. Kövek, kisebb-nagyobb sziklák
jelentek meg előttük. Ardo kétségbeesett igyekezettel próbált
keresztülvergődni az akadályok között. A lába időnként megcsúszott,
a talpa alól kifordult egy-egy kő. Az emelkedő egyre meredekebb lett.
A kőfal már közvetlenül előttük magasodott. Ardo sajnálta, hogy a
harci szkafanderbe nem építettek rakétákat, amelyek segítségével
repülhetnének.
Rádobbantott az útra, amely szerpentinszerűen vezetett fel
Szkenikhez. Ezenkívül egy nyomorult ösvény sem létezett.
Ardo vállalta a kockázatot, és gyorsan hátranézett. A katonák száz
lépéssel lemaradva követték, a sarkukban már ott lihegtek a zergek.
Az emberek rosszabb helyzetben voltak, mert futás közben arra is
kellett ügyelniük, hogy ne szakadjanak el egymástól, és ne térjenek le
a kijelölt irányvektorról. A zergeknek ezzel szemben pusztán a prédát
kellett követniük. A rovarszerű lények könnyedén átugrottak a kisebb
sziklák fölött, megmászták a nagyobb kőtömböket. Tisztán látszott,
hogy számukra a függőleges sziklafal sem jelent komoly akadályt.
Ez nemcsak Ardónak tűnt fel.
- Emberek! Megfordulunk, és tüzet nyitunk!
Ardo megismerte Breanne hadnagy hangját. A nő már megállt.
- Melnyikov, Littlefield! Vigyék a ládát a bázisra! Nyeső!
Kövesse őket, és vigye azt a civilt! Ez a feladatuk. A többiek itt
maradnak velem. Kitartunk, amíg bírunk... Talán elég időt nyerünk
Littlefieldéknek.
 - A szent szar!
- Pofa be, Collins! Látják az út melletti sziklákat? Mindenki
húzódjon fedezékbe, és készüljön fel a tüzelésre. - Breanne hangja
acélkemény volt. Határozott, és a döntésétől senki sem tántoríthatta
el.
A szakasz tagjai kifulladva, sajgó végtagokkal behúzódtak a
nagyobb sziklák mögé, elfoglalták a lőállásokat a szuvas fogakra
emlékeztető képződményeknél. A zergek áradata egyre közeledett.
-Littlefield! Tűnjenek innen, különbén...!
Ardo sisakját hirtelen fülsiketítő vijjogás töltötte meg. A szakasz
életben maradt tagjai is hallották a hangot. Ardo a hadnagynőre
meredt; Breanne elkerekedő szemmel nézett fel. A közlegény is
felemelte a fejét. A vakítón fénylő égen egy még fényesebb csík jelent
meg.
-Hasra, emberek! Gyerünk! - ordított fel Breanne hadnagy.
Ardo ösztönösen a földre vetette magát, és begurult a legközelebbi
szikla mögé. Lehunyta a szemét, a tarkójára szorította a kezét, de nem
sokat ért el vele.
A világ hirtelen vakítóan fehérré változott.
Ardo érezte, hogy megmozdul a föld. Már többször tapasztalt
hasonlót, de ez a rengés valahogy más volt - mintha hihetetlen
energiák, valódi őserők szabadultak volna el, amelyek az embernek
nem csupán a testét, a lelkét is megrázták.
A taktikai nukleáris fegyver rengéshulláma összepréselte, szinte
tömörré változtatta a levegőt. A robbanás viszonylag távol következett
be, de óriási sugarú körben lehetett érezni a hatását. A hullám
átsüvöltött Ardo fölött. A közlegényt megvédte a harci szkafander,
mégis úgy érezte, a fogai kilazulnak az állkapcsából, a hús lemállik a
csontjairól.
Tudta, nem fog sokáig tartani a dolog, így vagy úgy, de hamar vége
lesz.
Eltelt egy másodperc, azután még egy. Ardo meglepetten
nyugtázta, hogy még mindig lélegzik. Tántorogva lábra állt.
Azon a helyen, ahol korábban Oázis épületei álltak, egy hatalmas,
vöröses porfelhő gomolygott. A sivatagi homok olyan magasra
emelkedett, hogy még a felhőket is vérszínűvé változtatta. A zergeket
szerencsére senki és semmi sem figyelmeztette arra, mi fog
következni. A rengéshullám megtizedelte a hatalmas sereget, az
életben maradók vakon, zavarodottan álltak a helyükön.
A katonák tudták, most nincs idejük gyönyörködni az atombomba
hatásában.
 - Gyerünk, emberek! - kiáltott fel Breanne. - Menjünk haza,
mielőtt a zerg disznók észbe kapnak!
Ardo megmarkolta a láda egyik fülét, és rávigyorgott Littlefield
őrmesterre.
- Ez szép mentőakció volt, igaz, őrmester?
- Ez mentőakció lett volna? - kérdezett vissza Littlefield komor
arccal. - Nekem nem annak tűnt... Mindegy, vigyük haza ezt az
átkozott ládát. Szeretnék lezuhanyozni és ledögleni az ágyamra.

11
Hazatérés

Felvonszolták magukat a Medence falán. Ardo pár perccel korábban

még nem hitt abban, hogy újra látni fogja ezt a helyet.
Szkenik falai sötéten emelkedtek a szürkületi fényben. Az
építmény fenyegető volt, a katonák számára mégis ígéretesnek tűnt,
hiszen mögötte voltak a priccsek, a zuhanyzók, ott volt az ebédlő,
ahol egy tányér meleg ételt kaphatnak, és ami a legfontosabb: amíg
az erődben voltak, addig a zergek nem jelentettek közvetlen veszélyt
a számukra.
Az építmények között ott állt a parancsnoki központ; Ardo úgy
meredt rá, mint viharos éjszakán a hajós a világítótoronyra. Olyan
gyönyörűnek látta a reflektorok fénysugarát, hogy könnyek szöktek
a szemébe.
Breanne sorba állította az embereit a sziklafal tetején.
- Nem akarom, hogy úgy térjünk vissza, mint az agyonvert kutyák
- jelentette ki. Alakzatokba rendezte az embereit, és mindenkinek
felhívta a figyelmét, hogy büszkén, egyenes háttal vonuljanak be a
bázisra. - Aki összegörnyed, akin meglátom a fájdalom jeleit, azzal
olyat teszek, hogy magam is megbánom. - Ezután részletesen
ismertette, hogyan, milyen eszközökkel fogja megváltoztatni
azoknak a testét, akik nem teljesítik a parancsát.
 Mikor a csapat felsorakozott, Breanne az élre állt. A szakasz
olyan feszes léptekkel vonult be az erőd kapuján, mintha valami
díszszemlén masírozna. Ekkor már egyikük sem érzett félelmet.
Ennek két oka volt: bíztak az erőd falainak szilárdságában, és a
fáradtság amúgy is elnyomott bennük minden más érzést. Breanne
hadnagy felemelt fejjel lépkedett, már csak a zászló és a zene
hiányzott ahhoz, hogy tökéletes legyen az előadás. (Ardo biztosra
vette, ha lenne zászlójuk, a nő elkezdené lengetni.)
Ardo óvatosan hátralesett. A hatalmas gombafelhő lassan
szétfoszlott a sivatagi település fölött, a vöröses villanás, mint
valami fénykígyó, a keleti látóhatár, a dombok irányába húzódott. A
csapást pontosan megtervezték és precízen hajtották végre. A bomba
pontosan a meghatározott magasságban robbant fel, és úgy sújtott le
a földre, mint valami hatalmas, láthatatlan ököl. Oázisban
gyakorlatilag mindent elpusztított, de mivel nem közvetlenül a talaj
szintjén, hanem jóval fölötte következett be a robbanás, a
radioaktivitás szintje viszonylag alacsony volt.
Ardónak szokás szerint az járt a fejében, hogy mi történhetett
azokkal a civilekkel, akik esetleg túlélték a zergek korábbi
támadásait. Mit érezhettek, amikor rájöttek, hogy hiába
minden, véget ért az életük? Senki sem figyelmeztette őket,
mi vár rájuk... De ki tette volna meg? És hogyan? A
közlegény azzal próbálta vigasztalni magát, hogy a zergek már
mindenkivel végeztek a város lakói közül, így egyetlen embernek
sem kellett megtapasztalnia, milyen atommáglyán égni.
A szakasz által létrehozott alakzat jelentősen kisebb volt, mint
akkor, amikor elindultak a bevetésre. Breanne emberei közül minden
második meghalt. Ekart, az egyik tűzdenevér egyszerűen eltűnt. Ez
csak azt jelenthette, hogy holtan vagy széttépett testtel fekszik a
sivatagban, esetleg Oázis lángoló maradványai között. Minden jel
arra vallott, hogy Collinsnak és Essonnak is hasonló sors jutott.
Ardo bízott benne, hogy az eltűntek már nem élnek. Elképzelhető
volt, hogy az atomcsapás megszabadította néhányukat zerg
ellenfeleiktől. A harci szkafander majdnem tökéletes védelmet
biztosított az ilyen robbantások negatív hatásai ellen, így
előfordulhatott, hogy az eltűntnek nyilvánítottak közül valaki még
mindig élt. Talán élnek; de minek? - tűnődött Ardo. Egyedül
vannak, valószínűleg moccanni sem bírnak,
magatehetetlenül fekszenek abban a radioaktív
sivatagban... Hát, őszintén bevallom, senkinek sem kívánok
ilyen sorsot.
Ahogy ebbe belegondolt, ismét megfájdult a feje. Erről az jutott
eszébe, hogy kellemes dolgokra koncentrál, hátha attól elmúlik a
fejfájása.
Mindent egybevetve: Konföderáció rohamosztagosai ismét
diadalt arattak. A szakasz fele tért csak vissza, de Ardo tudta, senki
sem foglalkozik majd a veszteségekkel, mindenki az elért
eredménnyel foglalkozik majd.
Ardo körbenézett, és megállapította, hogy rosszul becsülte meg a
veszteségeket. A szakasznak a fele sem tért visz- sza... A keselyűk
osztagából csupán két egység maradt meg, ezek sem várták be a
visszavonuló gyalogosokat, hanem fejvesztve menekültek. Ardo
egyelőre nem tudta, visszajutottak-e az erődbe.
Diadal... A szakasz két, kézzel fogható eredményt ért el:
megszerezték a súlyos fémládát, és megmentettek egy civilt.
Breanne hadnagy katonái egyenes háttal, a lehető legbüszkébben
masíroztak be a keleti kapun. A lenyugvó nap rozsdavörösre festette
a tájat, a gyenge fényben feketének látszottak a bázis falai. Volt
valami természetellenes abban, ahogy közeledtek, valami, amit Ardo
nem tudott a nevén nevezi. A kapuhoz érve Breanne hadnagy is
megérzett valamit, mert hirtelen felemelte ökölbe szorított bal kezét.
A katonák gondolkodás nélkül megálltak.
Breanne egy hosszú percig mozdulatlanul állt. Ardo nem tudta
megállapítani, hogy a hadnagy egyszerűen csak elbizonytalanodott,
vagy feltámadt benne a gyanú.
- Breanne hadnagy a Szkenik vezérlőjének! - szólt bele a nő
kommunikátorába.
Csend.
Ez a gond! - döbbent rá Ardo. A szakasz tagjainak beje-
lentkezésein kívül egyetlen hangot sem hallott a kommunikációs
csatornán keresztül.
- Breanne hadnagy a Szkenik vezérlőjének! Kérem,
jelentkezzenek!
Felerősödött a szél. Ardo feszülten fülelt, de sztatikus zörejen
kívül semmit sem hallott a sisakjába épített hangszóróból. A kapu
mellett álló bunkerekre nézett. A betonfalakba vágott lőrések úgy
sötétlettek, mintha gonosz szemek lennének. A közlegény néhány
perccel korábban még azt hitte, a bunkerekben hozzá hasonló
katonák lapulnak, akik készen állnak arra, hogy megvédjék a
hazafelé tartó szakaszt, most viszont mindkét építmény vészjóslóan
üresnek és sötétnek tűnt. Megpróbált belesni a réseken, de ez
természetesen nem sikerült.
A rohamosztagosok idegesen egymásra néztek.
A kommunikációs csatornán keresztül halk recsegés érkezett.
Breanne jelt adott a szakasz tagjainak, hogy helyezzék
készenlétbe a fegyvereket. Ardónak csak ekkor jutott az eszébe,
hogy futás közben, Littlefield tanácsára elhajította a sajátját. Vádlón
az őrmesterre nézett, és dühösen megrántotta a láda fülét. Littlefield
ügyet sem vetett rá, feszülten méregette a helyőrség sötét falait.
- Miért nem válaszolnak?
- Talán valami kommunikációs probléma támadt...
- Igen? És mi van akkor, ha nem erről van szó?
Breanne hadnagy a lezárt kapu mellett elhelyezett nyitópanelhez
lépett, és beütött egy kódot. Elsőre, de még másodikra sem sikerült
eltalálnia a megfelelő számsort, a harmadik verziót azonban
elfogadta a rendszer.
Ardo hallotta és érezte, hogy a súlyos kapu lassan felemelkedik.
Breanne maga elé tartotta a fegyverét, de nem mozdult. A katonák
követték a példáját.
-Mellish! Bernelli! Előre! Mozgás!
A két rohamosztagos habozott pár pillanatig, majd gyorsan előrébb
lépett. Fegyvereiket lövésre készen tartották. Mellish a kapu egyik,
Bernelli a másik oldalára húzódott; úgy helyezkedtek el, hogy tüzet
nyissanak arra, ami esetleg kivonul az erődből.
-Tiszta, hadnagy! - kiáltott fel Mellish nem túl nagy
meggyőződéssel.
Megmozdult a belső kapuszárny is. Lassan, nagyon lassan
emelkedett fel. Láthatóvá vált az erőd udvara, amelyet vérvörösre
festett a nap fénye.
- Hadnagy? - kérdezte Bernelli idegesen.
- Maradjanak a helyükön, közlegény! - Breanne hadnagy
előrelépett, és megpróbált benézni az udvarra. - Fedezzenek
minket... Xiang! Hozzám! Velem jön.
Breanne belépett a kapun. Xiang követte. Mindketten eltűntek a
járat sötétjében, de egy-két másodperccel később ismét
megjelentek.
- Mozgás, emberek! - kiáltott fel Breanne. - Gyorsan!
Ardo még egyszer az őrmesterre nézett. Littlefield bólintott, mire
mindketten futásnak eredtek. A szakasz tagjai is elindultak.
A kapu mögött egy szűk udvart találtak, amelynek szélén
egymáshoz zsúfolva álltak a különböző rendeltetésű épületek. A
Konföderáció vezetése mindig arra törekedett, hogy a katonai
bázisok hatékonyak legyenek, ne foglaljanak el nagy területet, és
felépítésük valamint fenntartásuk ne igényeljen túl sok anyagot. Ezt
az elvet nemcsak takarékossági, hanem hadászati érvek is igazolták:
a kisebb alapterületű helyeket mindig könnyebb megvédeni.
Szkenik épületei között szűk sikátorok húzódtak, ezek éppen
olyan szélesek voltak, hogy a harci járművek elférjenek. Normális
esetben ezeken az utcácskákon a feladataik elvégzésére siető katonák
nyüzsögtek, tisztek sétáltak, és járművek mozogtak. Az építmény
ennek köszönhetően leginkább egy olyan hangyabolyra hasonlított,
amelyben egyetlen dolgozó sem él, amit kizárólag katonák laknak.
Ardo bizonytalanul körbenézett. Már járt ehhez hasonló helyeken,
ismerősnek találta az épületeket, a környezetet. Csupán egyetlen
dolgot furcsállt: Szkenikből mintha eltűntek volna a lakók.
A tér, amelyen a szakasz összegyűlt, valójában a siklók számára
kijelölt leszállópálya volt. Az északi és a déli felén raktárépületek
magaslottak, ezeket egy-egy rakétatorony védte. A szerkezetek
automatikusan működtek, a szkennerek maguktól kutatták fel az
esetleges ellenséges célpontokat.
A főtér nyugati oldalán, közvetlenül a kapuval szemben azok a
barakkok álltak, amelyekből a szakasz tagjai reggel kivonultak. A
déli irányba húzódó utca egyenesen a parancsnoki központhoz
vezetett, amely jócskán a barakkok fölé magaslott. A központ
mögött a műhelyek álltak. Az északi oldalon, néhány fém falú
konténer mellett két lánctalpas jármű várakozott, lövegeiket a kapu
felé fordították. Minden pontosan azon a helyen volt, ahol lennie
kellett.
- Mellish, zárja be a kaput. - A hadnagy hangja halk volt és
nyugodt. Ardónak eszébe jutott, odahaza, az apja farmján ő is ilyen
higgadtan beszélt az ideges lovakhoz. - Bezárjuk a kaput. így
legalább hátulról nem kaphatunk meglepetést.
- Az jó - mormolta valaki. - Főként azért, mert szemből rengeteg
meglepetést kapunk!
- Elég, Bernelli! - A hadnagy megőrizte a nyugalmát. - Bezárta
már azt az átkozott kaput, Mellish?
- Igen, asszonyom. Feladat végrehajtva!
- Olyan, mintha a srácok egyszerűen elvonultak volna - jegyezte
meg Xiang.
- Igen - mondta Littlefield. - De valami nem stimmel. A
raktárakat és a lövegtornyokat nem könnyű mozgatni, a barakkokat
viszont igen. Ezek mobil egységek! A pokolba, hiszen még az a
nyomorult parancsnoki központ is fel tud emelkedni a levegőbe! Ha
valaki nem tudná: saját fúvókákkal rendelkezik... Egy csomó mobil
egység van itt, és a legtöbb használhatónak látszik. Ha evakuálták a
helyőrséget, miért nem vitték el a cuccokat is?
- Igazán remek kérdései vannak, őrmester, de most nem
ilyesmire van szükségünk, hanem világos válaszokra. - Breanne
döntött. - Átkutatjuk a területet. Lehet, hogy az emberek csapdába
estek, esetleg megsérültek, ezért nem képesek válaszolni a
jelzéseinkre. Valami történt itt, ezért valószínű, hogy akikkel
találkozunk, mind idegesek lesznek egy kicsit.
- Én is ideges vagyok...
- A lényeg: ne remegjen az ujjuk a ravaszon. Nem szeretném, ha
azért lőnék le a saját bajtársaikat, mert ellenségnek nézik őket. Ki
fogjuk deríteni, mi történt. Littlefield és Melnyikov mellettem marad.
Nyeső, hogy bírja a civil?
- Kezd magához térni, hadnagy - jelentette Nyeső, aki úgy
tartotta az ölében a megmentett nőt, mint anya a gyermekét. Az
óriáshoz képest a civil hihetetlenül aprónak és törékenynek látszott.
Ardo látta, hogy tényleg meg- megmozdul. - Letegyem, hadnagy?
-Nem. A legközelebbi gyengélkedő a parancsnoki központban
van. - Breanne bosszús volt, mert nem igazán tudta, mire utasítsa az
embereit. - Oké, együtt fogjuk csinálni. Először az északi
barakkokat vizsgáljuk át, azután...
- Hadnagy! Mozgást érzékelek!
- Hol, Bernelli?
- Kettő-hetvenöt foknál, körülbelül ötven méter távolságban.
-Az a parancsnoki központ! Figyelje a jelzést, Bernelli! Emberek,
tartsák nyitva a szemüket!
- Figyelek... - mormolta Bernelli, majd hirtelen felkiáltott. - A
mozgó objektum déli irányba tart!
- Nyílt terepen vagyunk, hadnagy - suttogta Littlefield.
Breanne megértette a célzást.
- Előre, mindenki keressen fedezéket! Az északi barakkok
tövében húzódjanak meg. Bújjanak el, csak akkor mutatkozzanak,
ha nagyon muszáj! Mozgás!
A rohamosztagosok átrohantak a téren. Ardo az őrmester mellett
futott, még mindig magukkal cipelték a ládát. A közlegénynek
eszébe jutott, hogy az előttük álló raktárak valamelyikében biztos
találna magának egy fegyvert és muníciót, mégsem indul el, hogy
szerezzen. Amikor Littlefield jelzett, egyszerűen lekuporodott az
egyik barakk mellett. Behúzta a nyakát, és bízott abban, hogy nem
éri támadás, mert ha mégis, nem sokat tehetne a támadók ellen,
legfeljebb elküldheti őket a pokolba, rájuk köphet, esetleg hozzájuk
vághatja a ládát.
Lenézett a „kincsre", amiért a szakasz átugrott Oázisba. Mi a
franc lehet benne? Mitől ennyire fontos? Legszívesebben
ott hagytam volna abban az istenverte gombafelhőben...
Felnézett az égre. A fal fölött is jól látta a radioaktív felhőt, amelyet
az erősödő szél kelet felé sodort.
-Bernelli? - Breanne halkan beszélt, mintha megfeledkezett volna
arról, hogy csak a szakasz tagjai hallhatják.
- Rajta vagyok, hadnagy. Gyorsan mozog. Tizenöt méter, kettő-
zéró-zéró foknál. Keleti irány.
-Az úton jön - állapította meg Littlefield.
- Tizenöt méter. Már látnunk kellene!
Ardo igyekezett minél kisebbre húzni magát.
Egy magányos alak tántorgott ki a térre.
- A picsába! - hördült fel Breanne. Felállt, hátralökte a vizorját,
és rákiáltott a bizonytalankodó emberre. - Marcus! Mi az istent
csinál itt?
A férfi megfordult. Valahogy nyúzottnak tűnt, a sapkáját
elvesztette. Szőke haja leginkább egy szénaboglyára emlékeztetett.
Ardo meglepődött; ez volt az a technikus, aki előző nap a
szakasszal együtt érkezett Szkenikbe.
- Asszonyom! Ó! - Marcus Jans vigyázzba vágta magát, és
tisztelgett. - Üdvözlöm idehaza, asszonyom!
Breanne hadnagy hanyag mozdulattal viszonozta a tisztelgést.
- Kérek engedélyt bevonulni a helyőrség területére!
- Ööö... Nem értem, asszonyom - mondta Jans.
- Feltételezem, hogy maga a rangidős ezen a poszton, őrmester.
Ha nem így lenne, valaki más jön elénk.
- Ó! - Marcus Jans zavartan pislogott. - Igen, asszonyom. Azt
hiszem, én vagyok az... Vagyis, most már ön, hadnagy.
 Ardónak ismét az anyja macskája és az egér jutott eszébe, bár
nem igazán értette az asszociációt.
-Jelentem, a szakaszom visszatért. Sikerrel végrehajtottuk a
küldetést, és diadallal vonultunk be a helyőrség területére! -
Breanne hangján érezni lehetett a fáradtságot és az idegességet.
Jans meghökkenve nézett a barakk oldalában kuporgó katonákra.
- Diadal... Mármint ezek az emberek, akik ott gubbasztanak a
fal mellett?
- Ennyit a dicsőséges visszatérésről - mormolta Nyeső.
- Igen! Pontosan - sziszegte Breanne hadnagy. - A barakk
oldalában kuporgó katonák engedélyt kérnek öntől, őrmester,
hogy beléphessenek az erődítmény területére! Miután megadja az
engedélyt... Tudni akarom, hová a pokolba tűntek innen az
emberek!
Marcus Jans pislogni kezdett, látszott rajta, hogy retteg Breanne
hadnagytól.
- Ööö... hadnagy... Én is éppen ezt szerettem volna megkérdezni
öntől!

12
Szellem város

- Mi a jó büdös francról beszél maga, okostojás? - Breanne nem volt

tréfás kedvében.
 A technikus őrmester behúzta a nyakát, és olyan képet vágott,
mintha arra számítana, hogy a hadnagy dühének lángja
megolvasztja, alaktalan masszává változtatja a testét.
- Hát... Izé... Az a helyzet, asszonyom, hogy a katonák fogták
magukat, és egyszerűen elvonultak - magyarázta. Az arcát
maszkként belepő koromrétegre széles sávokat rajzoltak a
homlokáról lecsorgó verítékcseppek. - Azt hittem, ön majd
elmondja, miért mentek el. Elvégre ön a hadnagy, nem igaz? A
hadnagyok általában mindent tudnak...
Littlefield a hadnagyhoz és a technikus őrmesterhez lépett, és
közben magával húzta a láda másik fülét fogó Ardót. Amikor
megszólalt, a hangja halk volt, bizalmaskodó, de a közlegény
önkéntelenül is hallotta minden szavát.
- Hadnagy! Sötétedik, és nincs más hely, ahol meghúzhatnánk
magunkat.
Breanne egyre növekvő dühvel meredt Jansra, de Littlefield
szavai hallatán valahogy lecsillapodott.
-Lehet, hogy nincs sok időnk - suttogta Littlefield, de ezt már csak
úgy maga elé mormolta.
- A helyőrség üres - jelentette ki Breanne hirtelen. - Szerintem
taktikai visszavonulás történt... Hamarosan kiderítem a részleteket.
Addig is Nyeső...
- Asszonyom?
- A parancsnoki központban van egy gyengélkedő. Vigye oda ezt
a nőt, kötözze rá az egyik priccsre, azután jelentkezzen nálam.
Littlefield! Fogja Melnyikovot, és menjenek Nyesővel. Melnyikov
tartsa szemmel a ládát és a civilt... Remélem, ezt a feladatot végre
tudja hajtani.
- Természetesen, hadnagy! Gondoskodom róla!
- Nos, akkor arról is gondoskodjon, hogy a közlegény új fegyvert
kapjon. Magának is szerezzen egyet, őrmester. - Breanne hadnagy
elmosolyodott. - Ha ezzel megvan, jelentkezzen nálam. Fel kell
állítanunk a védelmi vonalakat.
- Nem sok szórakozásunk lesz ma este, hadnagy - mondta Nyeső
kissé csalódottan. - Azzal a nyomorult atombombával cafatokra
robbantottuk a zergeket. Már csak annyi dolgunk van, hogy hívjuk a
buszt, szépen felszállunk, és elhagyjuk a terepet. A háború itt
befejeződött. - Szomorkásán megrázta a fejét. - Hát, asszonyom,
nagyon úgy néz ki, hogy unatkozni fogunk az éjjel...
Littlefield a hadnagyra nézett, de ha arra számított, hogy Breanne
válaszolni fog Nyeső megjegyzésére, csalódnia kellett.
 - Megkapták a parancsokat! - mondta Breanne ridegen, majd
ismét a technikus őrmester felé fordult. - Ami önt illeti, Jans
őrmester... Mellettem marad! Van néhány kérdés, amire szeretnék
választ kapni. Nem szeretném elveszteni magát, mielőtt elárulja,
amit tud.
Ahogy a gyengélkedő felé tartottak, beesteledett, egyre sötétebbé
vált az égbolt. A nyugati szél jelentősen felerősödött, és szűkölő,
nyüszítő vadállatként száguldozott a konföderációs helyőrség
épületei között. Ardo összerezzent a hang hallatán, és olyan érzése
támadt, mintha az elhagyott, üres épületek hatalmas, kerek
szemekkel figyelnék a mozdulatait. A hely valahogy túlságosan
nyugodt és csendes volt; az utcákon kísértetekként álltak az ott
felejtett járművek és gépek. Bármerre fordult, bármire nézett, olyan
érzése volt, hogy valami nincs rendjén. A talajon tisztán látszott a
rengeteg lánctalpas jármű nyoma, jól kivehetőek voltak a repulzorok
által perzselt fekete foltok. Az egyes modulokban még mindig égtek
a fények. Az egyik raktárház ajtaja nyitva maradt, a lámpák
fénysugarai úgy ömlöttek ki a sötét utcára, mintha folyékonyak
lennének. Odabent egy óriási robotra emlékeztető emelőgép állt. A
közepén üres volt a plasztiklappal védett fülke. A jelek szerint
kezelője sietve szállt ki belőle, mert nem fejezte be a megkezdett
mozdulatot, előredőlve állt, abban a pillanatban állították le, amikor
éppen lehajolt, hogy felemeljen egy modult. Kezelője nélkül a gép
olyan volt, mint egy porhüvely, amelyből már kiröppent a lélek.
Ardo körbenézett. Rohamosztagosok és technikusok lábnyomát
látta. Nem is oly rég még emberek nyüzsögtek ezen a helyen;
emberek, akik mintha egyszerűen elpárologtak volna.
A déli barakk-modult megkerülő út egy téren keresztül a többi
építménynél jóval magasabb parancsnoki központhoz vezetett. Ez a
komplexum nem is hasonlított a többire, lencse formájú, fémfalú
tömb volt, lerítt róla, hogy építői nem az esztétikai, sokkal inkább a
gyakorlati szempontokat vették figyelembe. Nem valódi talapzaton
ált, hanem óriási repulzorkarmok támasztották alá, amelyek köré a
nagyobb stabilitás érdekében vastag fémoszlopokat vertek a földbe.
A fém falait páncéllemezek borították. Körülbelül három emelet
magas volt, a tetején elhelyezett antennák és szenzorfürtök közül
megfigyelőtornyok emelkedtek ki. A különböző műszereket átlátszó
páncélüveggel borított kupolák alatt helyezték el. Első ránézésre egy
minden logikát nélkülöző, kaotikus förmedvénynek látszott, de
valójában egy bonyolult, mégis áttekinthető rendszert alkotott. A
gigantikus lencse közepéből egy téglatest állt ki; ez volt az
operációs központ, amelynek minden oldalán óriási ablakok
sorakoztak. Az üvegtáblák mögött lámpák égtek, de senki sem
mozgott a berendezési tárgyak és konzolok között, legalábbis Ardo
egyetlen embert sem látott.
A parancsnoki központ bejáratához vezető, hidraulikus karokkal
mozgatható rámpát leeresztették. A kapu nyitva állt. A központ
előterében égtek a lámpák, Ardónak mégis olyan érzése támadt,
hogy egy óriási, sötét és éhes szörnyeteg száján sétál be.
Ahogy belépett a kapun, egy pillanatra megállt, és körbenézett a
tágas csarnokban. Szemközt a központi fedélzet magaslott, jobbra és
balra pedig az ásványi anyagok és gázok feldolgozását végző
egységek, vagyis a mobil parancsnoki bázisok működését garantáló
gépsorok álltak. Ezek a berendezések a teljes központ belső
területének a kétharmadát foglalták el.
A feldolgozó egységek közé, a mennyezet közelében építették ki
a karbantartó fedélzetet. A „karbantartás" ebben az esetben rossz
elnevezés volt, mert ezen a helyen a különböző gépek gyártása folyt.
Az automata gépsorok a feldolgozó egységek által biztosított
anyagokból készítették el a különböző alkatrészeket, amelyekből
azután precízen programozott robotok készítették el a szükséges
gépeket, járműveket. A jobb és bal oldali falak mellett mobil
konstrukciós egységek, vagyis lánctalpas járművekre szerelt
műhelyek sorakoztak. Ezek fölött furcsa polc- és állványrendszert
építettek, és itt voltak azok a függesztősínek, amelyekre a
használaton kívüli harci szkafandereket akasztották fel. Ardo
felkapta a fejét. A felakasztott szkafanderek lágyan himbálóztak -
mintha a szellő fújta volna a mosott ruhákat.
A közlegény bosszúsan nyugtázta, hogy ismét fájni kezd a feje.
Lassítani próbált, de Littlefield ügyet sem vetett rá, úgy csörtetett a
fedélzet végében lévő lift irányába, mintha az élete függne attól,
hogy odaér-e. Ardo megpróbált lépést tartani az őrmesterrel, és
egyetlen másodpercre sem eresztette volna el a fémláda fülét.
Ardo és Littlefield a lifthez ért. Mindketten ráálltak a platóra.
Nyeső, aki még mindig az ölében tartotta a civil nőt, csatlakozott
hozzájuk. Az őrmester bekapcsolta a felvonószerkezetet.
A fülke elindult felfelé. Ardo ki akarta használni az alkalmat, és
alaposabban is szemügyre vette a civilt. A nőnek hosszú, piszkos
haja volt. Úgy kapaszkodott Nyesőbe, úgy bújt hozzá, hogy a
közlegény nem figyelhette meg az arcát. A telepes munkások
jellegzetes ruháját viselte, a jelek szerint az Oázisban dolgozó
vízkutató csapat tagja lehetett. Az egyik bakancsáról félig leszakadt
a sarok. Ardo furcsának találta a dolgot, és azt sem igazán értette,
hogyan maradhatott életben a nő, amikor a zergek gyakorlatilag
minden embert megöltek a településen.
A közlegény arra gondolt, hogy valószínűleg kirendelik majd a
szakaszt, hogy takarítsa el a halottakat, azután eszébe jutott, hogy az
atomrobbanás megkíméli őket ettől a nem túl lélekemelő feladattól.
Ahol egy ilyen bomba aktiválódik, ott nem sok marad se élőből, se
halottból, gyakorlatilag minden szerves anyag megsemmisül.
Eltakarítani a halottakat?
A kifejezés szinte gyökeret eresztett az agyában, bár maga sem
értette, miért. Arra, hogy elgondolkozzon a dolgon, nem igazán volt
ideje, ráadásul a feje is fájni kezdett. Jobb lesz, ha elvégzem a
feladatomat, és nem agyalok ilyen hülyeségeken! - gondolta.
A lift gyorsan felemelkedett, majd megállt a harmadik szintnél.
Nyeső azonnal kilépett belőle, és a nővel a vállán elindult a szűk
folyosón. Ez nem igazán volt könnyű feladat, mivel az óriási
tűzdenevér-páncélban csak nehezen lehetett mozogni, Nyeső
azonban könnyedén elboldogult. A jelek szerint a harci szkafander
még annyira sem zavarta a manőverezésben, mint a saját bőre.
- Gyerünk! - szólalt meg Littlefield, és meglökte a ládát, aminek a
pereme emiatt Ardo combjához préselődött.
A közlegény bosszúsan elhúzta a száját, kisöpörte a fejéből a
gondolatokat, és elindult a folyosón.
A gyengélkedőt a parancsnoki központ középső részében találták
meg. Ardo egyetlen gyógytartályt sem látott, se olyan műszereket és
gépeket, amelyek még a legrosszabbul felszerelt orvosi rendelőkben
is megvoltak. A helyiség tulajdonképpen elsősegélynyújtó állomás
volt, a sebesültek itt éppen csak annyi és olyan színvonalú ellátásban
részesülhettek, amivel kibírták sérüléseiket, míg egy normális
kórházba kerülnek.
Az egyik fal mellett priccsek sorakoztak. A gyengélkedőben
dolgozó katonák a körletrendre vonatkozó előírásoknak megfelelően
hagyták hátra az ágyakat, a takaróknak élük volt, sehol egy papír
fecni, vagy egy elhajított ruhadarab. A rend azért mégsem volt száz
százalékos: az egyik priccs úgy nézett ki, mintha egy perce kelt
volna fel róla valaki.
Nyeső benyomult a helyiségbe, kiválasztott egy priccset,
ráfektette a halkan nyöszörgő nőt. Felegyenesedett, és hátratolta a
sisakja arclemezét. Littlefield és Ardo is belépett. Ardo az óriásra
pillantott, és észrevette, hogy a fekete arcon verítékpatakok folynak.
 - Huh, ez nem semmi volt! - lihegett Nyeső. Kikapcsolta a
csuklójánál lévő rögzítőpántokat, és lehúzta a kesztyűjét. Megtörölte
az arcát, majd lehajolt, gyors mozdulatokkal felemelte az ágyhoz
rögzített hevedereket, és összekattintotta a kapcsokat a nő mellkasa,
karja, dereka és lába fölött. - Többet kellene edzenem. Sokkal
többet... Nem valami jó a kondim.
Ardo mosolyogva csóválta a fejét. Nyeső több kilométert futott
úgy, hogy a nőt a vállán vagy az ölében tartotta. Ez még úgy is óriási
teljesítmény volt, hogy a harci szkafander többszörösére növelte a
katona erejét. Más félúton kidöglött volna - gondolta Ardo -,
Nyeső viszont a gyengeség, a puhányság jelének tekinti,
hogy megizzadt.
Littlefield intett Ardónak, hogy húzódjon jobbra. A priccsekkel
szemközti falnál egy asztal állt, mögötte egy szék.
Littlefield megállt.
- Körülnéznél? - kérdezte Nyesőtől.
Ardo is megállt. Nyeső odalépett az asztalhoz, amelyen csak egy
csésze kávét, meg egy fél szendvicset talált. A fekete óriás furcsálló
tekintettel nyújtotta ki a kezét a csésze felé.
- Még meleg - mondta, majd gyorsan felhajtotta az italt.
Ardo és Littlefield álmélkodva nézett össze.
-Szükségem volt egy kis cukorra - mondta Nyeső. -
Meg pár falat se ártana... - Felemelte és a szájába tömte a szendvics
maradékát. - Kimegyek-jelentette ki tele szájjal.
Ha szükségetek van valamire, Melnyikov, csak kiáltsatok. Valaki
biztos bejön majd hozzátok. - Fogta a kesztyűjét, és kisietett a
helyiségből. Az ajtó becsukódott mögötte.
Littlefield a közlegényre nézett, aztán mindketten felnevettek.
- Hihetetlen! - lihegte Ardo.
- Az! - bólogatott Littlefield vigyorogva. - Nyeső nem is olyan
vadember, amilyennek elsőre látszik. Aki ismeri, az tudja, hogy
aranyból van a szíve, és neki is megvannak a gyenge pontjai.
Ardo leült az asztal mögé. A harci szkafanderben ez nem volt túl
könnyű feladat.
- Ismeri, őrmester? - kérdezte.
- Persze. - Littlefield leült az asztal sarkára. - Egy darabig
alattam szolgált. Nem igazán jöttünk ki egymással... Azt hiszem, az
én stílusom nem sok embernek fekszik.
Csend támadt; Ardónak fogalma sem volt, erre mit mondhatna.
- Nos - nézett körül Littlefield -, csinos kis gyengélkedő.
Kényelmesek ezek az ágyak... Ne felejtsd el, fiam, szolgálatban
vagy. Őrszolgálatban, azt hiszem. Itt van ez a láda. Fogalmam
sincs, mitől olyan fontos, de vigyáznod kell rá. Aztán itt van ez a
nő is. Szerintem vele nem lesz sok bajod. Mindenesetre maradj
rajta a parancsnoki csatornán, és ne aludj el! Megyek, keresek
magunknak valami fegyvert, meg némi muníciót. Breanne
megszervezi az őrséget. Gondolom, téged is leváltanak. Akkor
majd ehetsz valamit. Semmi pánik, nemsokára visszajövök.
- Értem, őrmester. Persze - bólogatott Ardo. Amíg állt és
mozgott, nem érzett fáradtságot, ám ahogy leült, ólomsúlyúvá
váltak a végtagjai. - Értem. Minden világos.
Littlefield elmosolyodott.
- Még mindig fáj a fejed?
Ardo biccentett.
- Egy kicsit...
- Ez az átprogramozás miatt van. De fiam, ne felejtsd el, most
már veterán vagy! Öltél, harcoltál, és életben maradtál. Kell ennél
több?
Ardo ismét maga előtt látta a zergling vonagló testét, el-
homályosuló, fekete szemét; újra eszébe jutott, gyermekkorában
mit hallott a bűnökről és arról, hogy az Úr milyen szavakkal tiltotta
meg teremtményeinek a gyilkolást. Valami furcsa, kellemetlen
forróság áradt szét benne, amitől úgy érezte, nem kap levegőt.
Megrázta a fejét, és bólintott.
-Nem, őrmester. Azt hiszem, nem.
Littlefield összeráncolta a homlokát.
- Minden rendben lesz, kölyök. Hamarosan visszajövök.
Az őrmester felállt, és határozott léptekkel az ajtóhoz
ment, ami azonnal kinyílt előtte. Littlefield kilépett a folyosóra; az
ajtó becsukódott mögötte.
Ardo mély lélegzetet vett.
Semmit sem tehetett, várnia kellett. Nem is tudott volna rosszabbat
elképzelni ennél, mert így egyedül kellett maradnia a
gondolataival, az emlékeivel.
- ...sosem hagylak itt. - A gabonatábla közepén
leterített pokrócon feküdtek, a kalászok vidáman zizegtek
körülöttük. Úgy érezte, belevész a lány gyönyörű, kék
szemébe.
Aranyló...
Felállt és körbenézett, hátha talál magának valami elfoglaltságot. A
feje ismét lüktetni kezdett.
A priccsen fekvő nő mozogni kezdett, megfeszítette a testét. Halk
nyöszörgése elárulta, hogy még nem tért egészen magához, ennek
ellenére már megpróbált megszabadulni a hevederektől.
Ardo végignézett a gyengélkedő falán lévő, üvegajtós
szekrényeken. Nem igazán tudta eldönteni, mit adjon be a nőnek,
ezért megnedvesített egy törülközőt, és azt vitte oda a lassan
feleszmélő civilnek.
-Nyugalom, hölgyem - mondta halkan. - Senki sem akarja bántani.
A nő oldalra nézett. A fejét sötét glóriaként vették körül
összekócolódott hajának a párnán szétterült tincsei. A mozdulatai
egyre erősebbek lettek.
- Hé! Nézze, hölgyem, magának most pihennie kell. Azért
jöttünk, hogy segítsünk. - Ardo látta, hiába magyarázkodik, nem
éri el a kívánt hatást. Megfogta a nő vállát, keményen megrázta. -
Hagyja abba! Hallgasson már ide!
A nő hirtelen abbahagyta a vergődést.
- Biztonságban van. - Ardo megkönnyebbülten eleresztette a nő
vállát. Kézbe vette a nedves törülközőt, és felemelte a kezét, hogy
megtörölje a piszokfoltos arcot. - Szkenikben vagyunk, a
Konföderáció bázisán. Senki sem fogja...
Elcsuklott a hangja.
Aranyló.
Döbbenten meresztette a szemét. Egész testében rázkódni kezdett.
A priccsen fekvő nő a szemébe nézett.
Melani hosszú, fényes haja puhán lobogott a gaboname-
zőkfölött fúvó meleg szélben, amely magával hozta a
malom halk zümmögését, és a pékségben sütött kenyér
illatát.
Forró könnyek öntötték el Ardo szemét.
- Melani? Melani! Te vagy az? Szent isten, csoda történt!
Csoda!
Imádattal a megérintette a nő fejét, végigsimította az arcát.
Előredőlt, hogy megcsókolja rég nem látott szerelme ajkait.
Ez volt az a pillanat, amikor a nő nem bírta tovább, és sikítani
kezdett.
 13
Mcrdith

Ardo úgy ugrott hátra, mintha áramütés érte volna. A halántékát

majd szétvetette a fájdalom.
- Melani! Hagyd abba, könyörgöm! Én vagyok az! Hát nem
ismersz meg?
A nő szeme elkerekedett a rémülettől. Úgy sikított, mintha valaki a
bőrt szaggatná róla.
Ardo felemelte a kezét, megpróbálta lecsillapítani a nőt. A szemét
csípték a sós könnyek. A feje lüktetett, úgy érezte, bármelyik
pillanatban szétrobbanthat a homloka.
- Jaj, könyörgöm! Nem bántalak! Összezavarodtál egy kicsit, és
talán... Talán meg is sebesültél. Olyan sok idő telt el azóta, hogy
már én sem...
- Takarodjon innen, maga szemétláda! - üvöltött fel a nő. A
szája vonaglott a félelemtől. - Mit akart tőlem? Hol vagyok? Mit
csinál velem?
- A gyengélkedőn vagyunk, a... - Ardo koponyájába ismét
belehasított egy fájdalomvillám. Az agya lezsibbadt, alig bírt
gondolkodni. - A Szkenik helyőrségen... A Mar Sara nevű bolygón.
Ez a Konföderáció egyik bázisa...
A nő nekifeszült a hevedereknek, de egyiket sem bírta kioldani.
Ardo megállapította, hogy Nyeső ügyes munkát végzett. Fél perig
tartó erőlködés után a nő lihegve visszahanyatlott.
- Kérlek, Melani! - Ardo egy gyors mozdulattal kitörölte a
szeméből a könnyeket. Miközben dadogva tovább beszélt, a
kesztyűjét rögzítő gyűrűkkel bajlódott. - Ha tudnád, hányszor
álmodtam már erről! Hányszor vágytam arra, hogy újra
találkozzunk, hogy lássam az arcodat! Ezerszer volt már olyan
érzésem, hogy téged látlak, de eddig mindig tévedtem.
A nő ránézett a közlegényre. A szemén látszott, nagy erő-
feszítésébe kerül, hogy ne veszítse el ismét az eszméletét.
- Ez egy konföderációs bázis?
- Igen, az. - Ardo zavartan a nő felé lépett. - Jaj, Melani, ha
tudnád, mennyire sajnálom, hogy...
A nő mély lélegzetet vett, és torka szakadtából üvölteni kezdett.
- Még egy lépés, és esküszöm, hogy kinyírom magát!
Ardo mozdulatlanná dermedt, nem bírt se előrébb lépni, se
hátrébb húzódni. A fejében iszonyúvá erősödött a lüktető fájdalom.
Hirtelen a homlokához kapta a kezét, éles kiáltást hallatott, és a
padlóra rogyott. Zokogni kezdett. Az agyát elöntötték a
visszafojtott, elfeledettnek hitt emlékek. Aranyló mező...
Aranyló hajzuhatag... Sikolyok és vér, karmazsinvörös
vér!
Eltartott egy darabig, míg felfogta, hogy a nő beszél hozzá.
- Hé, katona! Semmi gond. Nyugi, minden rendben lesz.
Ardo felnézett, de a könnyei prizmáján keresztül alig látott valamit.
-Csak nyugi, oké? Beszéljük meg. Csak beszéljünk, rendben?
Segítek magának. Áll az alku?
Ardo lassan bólintott. Arra sem volt ereje, hogy felálljon, a hátát az
íróasztal oldalához támasztotta, a fejét hátradöntötte.
 - Remek. így más sokkal jobb. - A nő hangja nyugodt volt és
magabiztos, úgy csengett, mintha az öngyilkosságról próbálna
lebeszélni valakit. - Maradjon szépen ott, és beszéljük meg a
problémáit. Mindent rendbe fogunk tenni, oké?
Ardo zavartan biccentett.
- Merdith a nevem. Magát hogy hívják?
A közlegény akadozva beszívta a levegőt.
- Nézzen rám! - mondta a nő.
Ardo úgy érezte, ehhez sincs elég ereje.
- Ó, Melani...
- Nézzen rám! - ismételte Merdith valamivel hangosabban.
A férfi engedelmeskedett.
- Nézzen meg alaposan! - Merdith mozdulatlanul feküdt, sötét
szemével a férfi arcát fürkészte. - Nézze meg a hajamat... Nézze
meg! Ez Melani haja?
A katona megpróbálta rendezni a gondolatait.
- Azt kérdeztem, ez Melani haja?
Nem, ez a haj más volt. Sötétebb, és korántsem olyan finom, olyan
selymes, mint Melanié.
- A szemem! Nézzen a szemembe! - adta ki a parancsot a nő. -
Ez Melani szeme?
Ardo a nő sötét, majdnem éjfekete szemébe nézett, és olyan érzése
támadt, mintha egy barlang mélyén megbúvó tóba pillantana.
Melani szeme olyan volt, akár a felhőtlen égbolt...
Elfordította a fejét.
-Nem, ez nem Melani szeme.
- Rendben van. A nevem: Merdith - mondta a nő halkan.
Magát hogy hívják?
- Ardo... Ardo Melnyi... Ardo Melnyikov közlegény,
asszonyom! - Ardo nem nézett a priccsen fekvő nőre. - Bor-
zasztóan sajnálom, asszonyom. Nem is tudom, mi történt velem.
Kérem... Bocsásson meg!
- Semmi gond, katona. Semmi sem történt. - Merdith felnézett a
mennyezetre, és elgondolkodott, mielőtt folytatta. Magának kimosták az
agyát, igaz?
-Asszonyom? - Ardo érezte, hogy a lüktető fájdalom, ami pár
pillanatra abbamaradt, ismét visszatér a fejébe.
-Agymosás, tudja? Neurális reszocializáció. Átprogramozás.
Maguk hogy nevezik a folyamatot, amelynek során emlékeket
ültetnek az agyba? Mi a neve annak, ahogy az információkat kapják?
Tudja, ami tényleges kiképzés helyett van maguknál.
 - Átprogramozás... Igen. Azt hiszem, pontosan emiatt vagyok
kissé... szétszórt. - Ardón rettenetes fáradtság vett erőt. - Nézze,
asszonyom, tényleg nagyon sajnálom amit tettem, vagy amit
mondtam. Nem akartam ártani magának. Most pedig... Szóval, azt
hiszem, az lenne a legjobb, ha nem beszélgetnénk többet.
Felemelte a kesztyűjét, és feltápászkodott a padlóról. Egyszerűen
nem bírt ránézni a nőre. Visszament az asztal másik oldalára;
egyedül akart maradni, de ez lehetetlen volt. Soha életében nem
lehetett egyedül, a múlt kísértete mindig vele maradt, állhatatosan
kínozta, olyan fájdalmakat okozott neki, mint semmi más.
Tudta, csak annyit kell tennie, hogy leül, és szépen megvárja
Littlefieldet, de erre sem volt képes. Ahhoz, hogy háttérbe szorítsa
az emlékeit, csinálnia kellett valamit, el kellett foglalnia magát
valamivel.
Tekintete a fém ládára tévedt.
Ebben van a „kincs", ami miatt oly sokan meghaltak...
En is majdnem elpusztultam érte!
Végre talált magának valamit, amin elgondolkodhatott.
Szemügyre vette a ládát, aminek mindkét oldalán egy-egy fül volt. A
tetejét hat pánt szorította rá az aljára. A pántok hoz nem tartozott se
zárszerkezet, se lakat - ez az apróság adta meg az utolsó löketet Ardónak
ahhoz, hogy felnyissa a fedelet.
Előrenyúlt, és felkattintotta az első pántot.
- Én... Izé... Én a maga helyében nem tenném.
Ardo felnézett. Merdith még mindig a priccshez kötözve feküdt.
A nő a férfihoz beszélt, de a szemét egyetlen másodpercre sem
vette le a ládáról.
- Miért nem? - kérdezte Ardo tompa hangon.
- Hát... Nem hiszem, hogy tudni akarja, mi van benne.
A katona felhorkant, és felnyitotta a második pántot.
Merdith reszketni kezdett.
- Komolyan beszélek, katona!
- Ebben biztos voltam. - Ardo felsóhajtott, és szórakozott
mozdulattal felnyitotta a harmadik pántot.
- Van egy ősrégi legenda egy Pandora nevű nőről - mondta
Merdith. - Hallott már az illetőről, katona?
- Igen! - felelt Ardo bosszúsan. A negyedik pánt nem nyílt fel
egykönnyen. - Tudja, a peremvidéken élők se mind bunkók. Az
iskolában mitológiával is foglalkoztunk. - El- kattintotta a
negyedik reteszt.
- Ott ismerte meg azt a lányt? - kérdezte Merdith gyorsan. -
Úgy értem, egy ilyen világon ismerkedett meg Melanival?
Ardo keze megállt a levegőben.
- Most meg mi a francról beszél?
- Nem miről, hanem kiről. Melaniról. A maga Melanijáról.
Merdith idegesen megnyalta a száját. - Csak... Csak szeretném
megtudni, hol ismerkedtek meg.
-Nézze, izé...
- Merdith. Merdith a nevem.
-Ja, persze. Nézze, Merdith, régen történt, egy olyan bolygón,
amiről maga soha életében nem hallott. Persze akkor se
foglalkozna vele, ha hallott volna róla, de ez most mindegy. - Ardo
megrázta a fejét, és az ötödik pántra nézett.
- Már nem számít. Már ennek sincs jelentősége.
- Mi történt azon a bizonyos bolygón? - kérdezte Merdith.
- Mi történt Melanival?
Ardo úgy érezte, mintha nyilat döftek volna a jobb szemgolyója
hátulsó részébe. Összerándult az arca.
-Mondja el, mesélje el, mi történt Melanival! - kérte Merdith.
Meglátta őt. A zergek dühödten folytatták a rohamot, nem
akarták hagyni, hogy a sikló elragadja a prédájukat.
Döbbenten látta, hogy a főtér hullákkal teleszórt, véres
mészárszékké változott. A zergek már egészen közel
kerültek Melanihoz.
Ardo megremegett.
-Nem számít... Ne kérdezzen tőlem ilyeneket!
- Tudni szeretném! - erőltette a témát Merdith. - Mire
emlékszik, katona? Milyen emlékek ellen harcol?
A zergek már egészen közel kerültek Melanihoz. Üvöltve
próbált visszajutni a lányhoz.
Három hidraliszk egyszerre kapta el Melanit. Megragad-
ták csökevényes, hosszú karmokban végződő karjaikkal,
és elindultak, hogy kivigyék a tömegből.
- Milyen képeket lát? Mi gyötri?
- Hagyjon békén!
-Ardo! - sikított Melani. - Ne hagyj itt!
A félelemtől őrült emberek feljebb tolták őt a rámpán.
- Beszéljen, katona!
- Meghalt! Melani meghalt, hát nem érti? - üvöltött fel Ardo. -
Meghalt! A zergek megtámadták a városunkat
A Konföderáció egységei megérkeztek, hogy evakuáljanak minket.
Megpróbáltam megmenteni őt, de nem sikerült. Érti már? Elég
ennyi? Megpróbáltam... Megpróbáltam eljutni hozzá, hogy
átvigyem a siklóhoz, de a tömeg közénk állt, és én... Egyszerűen
nem bírtam...
Elcsuklott a hangja. Merdith szemébe nézett. A nő együtt érzőn
bólogatott.
- O, katona! - mondta Merdith halkan. - Ezt adták be magának?
Ezt hitették el magával?
Ardo értetlenül pislogott, de mielőtt megszólalhatott volna csipogni
kezdett a sisakjába épített kommunikátor. Felismerte a jelzést, de
valahogy nem bírta rávenni magát, hogy bejelentkezzen.
- Sajnálom magát, katona - mondta Merdith.
Újabb jelzés. Mi a fenét akar ez jelenteni? - töprengett Ardo.
Harmadik jelzés.
- Nem válaszol a hívásra? - kérdezte a nő.
A közlegény megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a zavaró
gondolatoktól, és megnyitotta a kommunikációs csatornát.
-Melnyikov!
- Littlefield. Odafönt vagy, fiam?
Merdith nem vette le a szemét Ardóról. A katona gyanakodva
nézett vissza rá. Megkerülte az asztalt, és távolabb húzódott, hogy a
nő ne hallgathassa ki a beszélgetést.
- Igen, őrmester. Minden rendben, jól vagyunk.
- Vagyunk? Jól van... Találtam két vadonatúj fegyvert. Impaler
C-14-esek. Muníció is van. Azonnal odamegyek hozzád. Hogy van
a foglyunk?
- Jól. Eléggé beszédes - felelte Melnyikov.
A nő halványan elmosolyodott.
- Reméljük, hogy ilyen is marad. Most odamegyek, aztán a
hadnagy parancsára felvisszük a ládát meg a nőt a központi
vezérlőbe. Most éppen a vezérlő bejárata előtt vagyok. Littlefield,
vége!
Ardo készenléti módba kapcsolta a kommunikátort, és nekilátott,
hogy lezárja a láda pántjait.
- Remélem, még lesz alkalmunk beszélgetni - mondta Merdith
komoran. - Van némi információm Melani sorsáról, amit szeretnék
megosztani magával.
- Honnan tudhatná, mi történt vele?
- Az mindegy. Tudom, és ez a lényeg.
- Mit tud?
- Azt, hogy ez az egész egy nagy hazugság, katona. Minden
hazugság!

14
A bizonyíték

- Hé, Melnyikov! A hadnagy azt akarja, hogy menjünk fel a

központi vezérlőbe! Melnyikov! Mi az, jól vagy?
Ardo nem vette észre, hogy Littlefield mikor lépett be az ajtón,
még mindig Merdithet méregette.
- Mit mondott?
Littlefield azt hitte, a közlegény neki tette fel a kérdést.
- Azt, hogy a hadnagy azt akarja, menjünk fel hozzá. Hé, térj
már magadhoz!
Az őrmester egy új C-14-est nyomott a közlegény kezébe. Ahogy
megmarkolta a tárgyat, Ardo visszanyerte elveszettnek hitt
magabiztosságát. Gondolkodás nélkül felemelte a fegyvert,
ellenőrizte a benne lévő tárat, elkattintotta a biztosító reteszt. Jó
érzéssel töltötte el, hogy nem kell gondolkodnia, mégis cselekszik.
- Mi a helyzet a nővel? - Az őrmester óvatosan letette a
fegyverét a láda tetejére, majd Merdith priccséhez sietett. - Ah, úgy
látom, hölgyem, sikerült felébrednie. Hogy érzi magát?
- Mint akit lekötöztek - felelte Merdith gúnyosan.
 Littlefield felnevetett, majd megvizsgálta a nő pupilláját.
-A humorát ezek szerint nem vesztette el. Megsérült? Törés?
Zúzódás vagy ficam?
- Szállítható állapotban vagyok - mondta Merdith.
- Szeretné, ha mi cipelnénk, igaz? Ne is álmodjon róla! -
Littlefield halkan kuncogott. - Jól van, hölgyem, akkor most
kiszabadítom. A hadnagyunk fel akar tenni magának néhány
kérdést. Ne féljen... Mindig ki szoktuk hallgatni azokat, akiket
valamilyen pokoli helyről hozunk haza. Ez amolyan rutinszerű
dolog nálunk.
Merdith bólintott.
- Értem.
- Rendben. ígérje meg, hogy nem csinál semmilyen osto-
baságot.
- És ha igen?
-Felhívom a figyelmét, hölgyem, hogy mi ketten vagyunk, ön meg
egyedül. Nekünk van fegyverünk, magának meg nincs. Kielégítő
választ adtam?
- A katonák mindig a fegyverüket tartják a legtöbbre! nevetett
Merdith. - Jól van, őrmester, nem lesz semmi gond Egyébként én
is szeretnék beszélni a hadnagyukkal. Udvarias leszek vele,
megígérem.
- Ezt már szeretem! - Littlefield kicsatolta a hevedereket -
Biztosra veszem, hogy jó barátok leszünk. Persze előbb még
tisztázni kell pár apróságot, és el kell takarítanunk a szemetet. így
van, Melnyikov?
-Igen, uram! így van, uram! Barátok leszünk, uram! felelte Ardo
automatikusan, de valahol a lelke mélyén nem volt biztos ebben.
Littlefield kicsatolta az utolsó hevedert, és gyorsan hátra lépett.
- Fél valamitől? - kérdezte a nő.
- Csak óvatos vagyok, asszonyom - felelte Littlefield, és gyorsan
kézbe vette a fegyverét. - Csak óvatos...
- Mi a helyzet a kincsesládájukkal? - Ardo valahogy
vészjóslónak érezte a nő hangját. - Ezt is hozzák?
- Mi köze hozzá? - Littlefield gyanakvóan összehúzta a szemét.
- Csak annyi, hogy már jó ideje vigyázok erre a kis ládikára.
Úgy is fogalmazhatnék, hogy hozzám nőtt. - Merdith felült, és
megpróbált talpra állni. A bal lába megbicsaklott; elvesztette az
egyensúlyát, de még időben sikerült megkapaszkodnia.
- Megütötte magát, hölgyem? - kérdezte Littlefield.
- Semmi, semmi. Ügyetlen vagyok. - Merdith felemelte a lábát,
és megvizsgálta a tépett bakancsot. Megrázta a fejét. - Pedig ez volt
a kedvencem! Na mindegy... Az anyám ilyenkor azt szokta
mondani, hogy az ember vagy alkalmazkodik a helyzethez, vagy
megdöglik. Mi a véleményük erről? - Körbenézett. - Őrmester,
keresne nekem egy kis szigetelőszalagot?
- Micsodát? Szigetelőszalagot? - nevetett fel Littlefield. - Ez
kissé idejétmúlt dolog, nem?
- Mondja ezt egy mérnöknek! - Merdith a gyengélkedő ajtajához
sántikált. - Szigetelőszalaggal bármit meg lehet javítani!

A központi vezérlő a parancsnoki épület tetején helyezkedett el.

A komplexum tervezője - bárki is volt az - azt tartotta célszerűnek,
hogy a vezérlő egy páncéllemezekkel borított, transzparens acélból
készült panoráma ablakokkal ellátott csarnok legyen. Ez az
építészeti megoldás lehetővé tette a tisztek számára, hogy a téglalap
alapú helyiség falai mentén körbefutó függőfolyosón sétálgatva
szemmel tarthassák az objektum irányába esetlegesen közeledő
ellenséges egységeket.
A vezérlő legfontosabb pontja, a szíve a parancsnoki sziget volt,
vagyis a csarnok közepén elhelyezkedő dobogó. Az itt helyet
foglaló irányító személyzet a monitorokon keresztül is figyelemmel
kísérhette a parancsnoki épület közelében zajló aktivitást,
ellenőrizhette a helyiségben felállított konzoloknál folyó, különböző
típusú munkákat.
A parancskonzolok a függőfolyosó alatt és a parancsnoki sziget
mellett helyezkedtek el. Ezekről lehetett figyelemmel kísérni és
irányítani a bázison, a közvetlen közelében, és a távolabbi
helyszíneken zajló konföderációs műveleteket. Ritkán fordult elő,
hogy valamennyi konzolt egyszerre használták, általában csak akkor
vették le róluk a fedlapokat, amikor a bázis valamilyen akció
végrehajtására készült. Abból, hogy mely konzolokat készítették
elő, meg lehetett állapítani, hogy a helyőrség milyen feladatot
kapott.
Ahogy a lift ajtaja kinyílt, Littlefield habozás nélkül belépett a
vezérlőbe. Ardo bizonytalanul követte, és magával húzta Merdithet.
A közlegény elképedve bámult a műszerekre, az átlátszó
fedlapokkal letakart konzolokra. Még nem töltött elég időt
Szkeniken ahhoz, hogy alaposabban megismerhesse a bázis
működését és egységeit; tulajdonképpen csak a barakkot látta, mert
érkezése után nem sokkal máris kivezényelték a terepre. Ahogy
Littlefield nyomában haladva elindult a csarnok közepe felé,
megpróbálta meghatározni, hogy az egyes pultok, a hatalmas
monitorok, a kapcsolótáblák milyen célt szolgálnak. Nem sokra
jutott, csak annyit sikerült megállapítania, hogy a központi
fegyvertárhoz, a mérnöki részleghez és a csillaghajók fogadását
irányító konzolok pultjairól nem vették le a borítást. Ennél sokkal
fontosabbnak tartotta, hogy a finomító vezérlőjét sem aktiválták. Ez
azt jelentette, hogy a bázis nem termelt magának annyi gáznemű
üzemanyagot, amennyi a nagyobb egységek működtetéséhez kellett,
így Breanne csak a raktárakban felhalmozott készleteket
használhatta fel.
Bosszúsan megrázta a fejét, és gondolatban magára förmedt.
Most mi a francokat agyalsz, Ardo? Hiszen a legalap-
vetőbb dolgokkal sem vagy tisztában! Egyáltalán tudod,
hogy mit keres itt ez a bázis?
Breanne hadnagy a parancsnoki sziget közepén állt, és a
térképasztal fölé hajolt. Nyeső a közelében várakozott, készen arra,
hogy teljesítse a nő parancsait.
Breanne az asztalra mutatott.
- A külső kerítés a bázis kerületének csupán háromnegyed részét
védi - mondta. - Innentől idáig - mutatta - gyakorlatilag semmi sincs.
- Itt, ennél a sziklánál sem véd minket torlasz. A függőleges szikla
nagyjából kilenc méter magas, az aljában egy körülbelül húsz
méteres, kövekkel teleszórt lejtő van. Ez a lejtő a Medence
pereménél ér véget. Annál a Medencénél, ami most már sugárzó
salak... A szikla túlságosan meredek és sima, ezt még a zergek sem
tudnák megmászni. Vagyis... - Elgondolkodott. - Ez azt jelenti, hogy
ebből az irányból nem kell támadásra számítanunk. Persze azt se
szeretném, ha éppen innen lepnének meg minket.
- Hadnagy? - szólalt meg Littlefield.
Breanne nem nézett fel.
- Igen, köszönöm, őrmester. Nyeső, menjen ki a peremre. Vigye
magával Mellisht és Xiangot. Ellenőrizzék a tornyokat, győződjenek
meg arról, hogy mindegyik működik, azután a megbeszéltek szerint
szervezze meg az őrséget.
- Parancsára, hadnagy! - Nyeső tisztelgett, és elindult a lift
irányába. A tűzdenevér szkafanderben olyan volt, mint egy ember
formájú, eleven tank. Ahogy meglátta Merdithet, szélesen
elmosolyodott. - Ah, hercegnő! Örülök, hogy újra látom. Most legalább
nyitva van a szeme.
- Gondolom, maga hozott ide. Köszönöm - mondta Merdith
nem túl lelkesen.
- Tényleg hálás lehet! Nem sok nő mondhatja el magáról, hogy
Fetu Koura-Abinak köszönheti az életét! - A fekete óriás büszkén a
mellkasára csapott. - De hagyjuk ezt, legalábbis egyelőre. Azt
hiszem, később, ha majd lesz egy kis időnk, másként is
kimutathatja a háláját.
Merdith elhúzta a száját.
- Nos, köszönöm, hogy elhozott. - Gúnyosan elmosolyodott, a
szeme csillogni kezdett a színlelt lelkesedéstől. - Ó, köszönöm,
köszönöm, maga óriási, erős, dicső rohamosztagos!
Nyeső nem vette a lapot.
-Hahaha! Látom, érti a dörgést. Később még találkozunk. Rám
férne már egy kis gyengédség. - Peckesen a lifthez masírozott. Nem
vette észre, hogy Merdith milyen megvetően néz utána.
Ha Nyesőnek nem is, Breanne hadnagynak feltűnt a megmentett nő
arckifejezése. Feléje fordult, összefonta a karjait a mellkasán, és
szigorúan összevonta a szemöldökét.
- L.Z. Breanne vagyok, a konföderációs rohamosztagosok
hadnagya. Megtudhatnám a nevét?
Merdith végigmérte a hadnagyot.
-Merdith Jernic vagyok, és... Nos, mérnökként dolgoztam az Oázis
nevű állomáson.
- Mérnökként?
- Igen.
- És milyen mérnök, ha szabad tudnom?
- A termálforrásokkal és a kondenzátor-rendszerekkel fog-
lalkoztam. Vagyis a vízellátással.
-Értem. - Breanne hadnagy lelépett a dobogóról. - És egészen
véletlenül maga mellett találtuk meg a ládát.
- Nos, erről semmit sem tudok - felelte Merdith könnyedén -,
mivel a megtalálásom pillanatában nem igazán voltam magamnál.
Breanne halkan felnevetett.
- Humoros!
-Nos, hölgyem, adnék egy jó tanácsot. Ha véletlenül úgy adódna,
hogy a zergek fel akarják falni, sürgősen ájuljon el. Úgy kevésbé
kiborító az élmény.
A hadnagy Merdith szemébe nézett.
- Tudja, mi van a ládában?
Merdith habozott, majd visszakérdezett:
- És maga tudja?
Breanne halványan elmosolyodott, majd határozottan odament a
ládához, ami Littlefield és Ardo között feküdt a padlón.
- Derítsük ki!
- Várjon - szólt rá Merdith halkan.
Breanne gyors mozdulattal felnyitott két pántot.
- Várjon! - ismételte Merdith.
A hadnagy metsző pillantást vetett rá.
- Mondani akar valamit?
Merdith megnyalta a száját.
Breanne a másik nő előtt termett, közel hajolt hozzá, és mélyen a
szemébe nézett.
- Mi van a ládában?
Merdith elfordította a fejét.
Breanne halk, vészjósló hangon folytatta:
-Nagyon, nagyon hosszú és fárasztó napom volt, hölgyem, és
semmi kedvem tovább nyújtani. A parancsnokaim azért küldtek
ide engem az embereimmel, hogy előkerítsem
ezt a nyomorult ládát... Nem szokásom a kíváncsiskodás, a
főnökeimnek pedig nem szokásuk a magyarázkodás. Ide ve-
zényeltek, erre az isten háta mögötti, peremvidéki bolygóra, de nem
kérdeztem meg, miért. Azt mondták, szerezzem meg a ládát, bármi
áron. Megtettem, de a történtek miatt kissé morcos vagyok. A hajó,
amin el kellett volna húznunk a csíkot, magunkra hagyott minket.
Oké, megkezdtem az alternatív visszavonulást, ami ebben az esetben
azt jelentette, hogy át kellett vágnunk magunkat a zergek falán.
Közben, ahelyett, hogy segítséget kaptunk volna, bejelentés és fi-
gyelmeztetés nélkül mögénk küldtek egy nyomorult atombombát...
Figyelmezetés nélkül? Ardo alig hitt a fülének. A hadnagy
nem tudott a bombázásról?
- A szakaszom fele odaveszett, de semmi gond, elvonszoltuk
magunkat ide, erre a nyomorult bázisra. És mit kellett látnunk?
Csupán annyit, hogy a hely nyomorult szellemvárossá változott!
Nos, ezek után érthető, hogy fel szeretnék tenni néhány kérdést.
Merdith szeme dühösen megvillant.
- Mi van a ládában? - kérdezte Breanne.
- Bizonyíték.
- Mire?
- Arra, hogy a Konföderáció hozta a zergeket a Mar Sarára -
mondta Merdith éles hangon. - Arra, hogy a Konföderáció ki akar
fejleszteni egy olyan tömegpusztító fegyvert, amivel egész bolygók
lakosságát likvidálhatja.
Breanne felhorkant, hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és
visszament a ládához. Felnyitotta a harmadik pántot.
- Szóval azt állítja, hogy ez a szar papírokkal, dokumen-
tumokkal, meg hasonló „bizonyítékokkal" van tele? Komolyan
gondolja, hogy elhiszem?
- Hagyja abba! - kiáltott rá Merdith.
Breanne laza mozdulattal előkapta a pisztolyát, és célba vette a
másik nő két szemöldöke közötti pontot.
- Különben?
Merdith hallgatott.
- Miért ne nyissam ki a ládát? - kérdezte Breanne.
-Azért... - Merdith hangja halk volt, beszéd közben nem
vette le a szemét a hadnagy fegyveréről. - Azért, mert ebben a
ládában van az a szerkezet, ami ide hívta a zergeket. Ha felnyitja a
fedelet, aktiválja a műszert. Akkor pedig tízezer kilométeres
körzetből minden istenverte zerg, zergling, hidraliszk és mutaliszk
idesereglik. Ide, ebbe a nyomorult csarnokba!
- Maga nem normális - mormolta Breanne.
- Én az vagyok - ellenkezett Merdith. - Azok az őrültek, akik
képesek ilyen szörnyűséget készíteni!
Ardo a lélegzetét visszafojtva figyelt. A párbeszéd az orra előtt
zajlott le, mégis olyan érzése támadt, hogy semmi köze az
egészhez.
Breanne nem eresztette le a fegyverét.
- Szerintem maga ellopta a ládát!
-Nem, hölgyem. Mint már mondtam: mérnök vagyok. Ezt a ládát
azért hozták el hozzám, hogy megvizsgáljam.
- Kik? - csattant Breanne hangja.
- Korhal Fiai közül néhányan.
-Korhal Fiai! - Littlefield értetlenül ingatta a fejét. - Azok meg
kik?
- Fogalmam sincs - mondta Breanne. - Helyi bajkeverők
lehetnek. Vagyis... Várjunk csak! Korhal egy olyan bolygó,
amelynek lakói nem túl rég fellázadtak a Konföderáció ellen. Azt
hiszem hosszú ideje blokád alatt van. Teljesen elzárták a
külvilágtól. - Megvonta a vállát. - A fene se tartja számon ezeket!
Újabban gombamód szaporodnak az olyan izolált, apró lázadó
csoportok, amelyek a Konföderáció egységének megbontását tartják
legfontosabb céljuknak.
- Lehet, hogy kicsik vagyunk - húzta ki magát Merdith büszkén
-, de fejlődünk. Különben sem a méret számít, hanem az, hogy
egyetértünk, és hogy közösen küzdünk a nagy célért.
- A micsodáért? - kérdezte Littlefield.
- A Konföderáció megbuktatásáért.
- Terroristák! - kiáltott fel Breanne.
- Inkább forradalmárok vagyunk - mondta Merdith.
- Férgek, akik óriáskígyónak képzelik magukat! - dühöngött a
hadnagy. - Szóval ezek a terroristák vitték el magához a ládát. -
Breanne ismét Merdith szemébe nézett. - Kinyitotta? Ugye,
kinyitotta?
Merdith a fegyver csövére meredt. Egyetlen szót sem szólt.
Breanne leeresztette és a tokjába dugta a fegyvert.
- Merdith Jernic, ezennel őrizetbe veszem a Konföderáció
tulajdonát képező, kifejezetten nagy értékű tárgy eltulajdonításának
vádjával!
Merdith elmosolyodott, és megrázta a fejét. Ardo nevetségesnek
tartotta, hogy letartóztatják a nőt, de teljesítenie kellett a parancsot.
Breanne hadnagy a jelek szerint mindent az előírásoknak
megfelelően csinált, még akkor is, ha nem sok értelme volt a
dolognak.
- Nyomozást indítok ön ellen, kivizsgálom a kijelentéseit, és ha
kiderül, hogy igazat mondott... Nos, akkor szabadon eresztjük.
Megértette?
Merdith kuncogva bólintott.
 - Persze. Hogyne!
- Littlefield, hagyja itt ezt a... bizonyítékot, és kísérje le a
foglyot a barakkba. Adjon neki enni. Egy órán belül hozza vissza.
- Elnézést, asszonyom - szólalt meg Ardo.
-Van valami közlendője, közlegény?
Ardo a hadnagy jeges pillantásától elvesztette nehezen összekapart
bátorságát. Nyelt egyet.
- Igen, asszonyom. Szeretném én lekísérni a foglyot. Én is
bekapnék pár falatot, és... Gondolom, az őrmesternek lenne ennél
fontosabb dolga is.
- Önként jelentkezik a feladatra, közlegény?
- Igen, asszonyom... Ha megtehetem.
Breanne megvonta a vállát.
- Miért ne? Littlefield, kerítse elő Jans technikus őrmestert, és
hozza fel ide. Kíváncsi vagyok, mit sikerül összeraknunk. Maga
pedig, Melnyikov...
- Asszonyom?
- Egy órán belül hozza vissza a foglyot! Nem érdekel, mi
történik vele, de ne veszítse el. Megértette?
- Igen, asszonyom!
Ardo megfogta Merdith karját, a lifthez vezette a nőt. Számtalan
kérdése volt, mindet fel akarta tenni. Még véletlenül sem akarta
elveszteni Merdithet.

15
Emlékek

Ardo átkísérte a nőt a legközelebbi barakkba. Az erős, nyugati szél

felkavarta a homokot az utcán, az épületek között porfelhők
kavarogtak. A közlegényt megvédte a harci szkafander, a nőnek
azonban el kellett szenvednie az elemek csapásait. A jobb kezét az
arca elé emelte, és megadóan tűrte, hogy a katona maga után
vonszolja.
Ardo a lehető leghamarabb a barakkba akart érni, de nem azért,
hogy Merdith ne szenvedjen tovább a szélben.
Elhaladtak a déli barakkok repulziós blokkjai és támasz- tólábai
mellett. A bejárat irányából aranyszínű fény ömlött az utcára; ez a
sugár könnyebbé tette a tájékozódást.
Szeretem a barakkokat - villant át Ardo agyán, azután el-
tűnődött, hogy ha ez a helyzet, miért szorul össze a gyomra a
gondolatra, hogy be kell lépnie az egyikbe. Nem volt ideje ezen
töprengeni, számtalan fontosabb kérdés kavargott benne, amelyekre
választ akart kapni. Erősen fogta Merdith karját, és felvezette a
rámpán. Beléptek a startszobába.
A startszoba tágas helyiség volt, a katonák innen indultak
bevetésre. A falak mellett fegyverállványok sorakoztak, a
szekrényekben különböző felszerelési tárgyakat tartottak. Ardo
megállt, és körbenézett. A fegyverállványokat nem nyitották ki, a
szekrények ajtaja is zárva maradt. A padlón egy szerszámosláda
hevert. A jelek szerint valaki sebtiben megjavította a szkafanderét,
majd olyan sietve távozott, hogy a ládát sem tette vissza a helyére.
A helyiségben egyetlen lélek sem volt. A nyomokból arra lehetett
következtetni, hogy a katonák gyorsan hagyták el az épületet. Még
több kérdés! Ardo fejébe ismét belehasított a fájdalom. Olyan
érzése támadt, mintha a válasz ott lebegne a szeme előtt, de
túlságosan nyilvánvaló ahhoz, hogy észrevegye.
- Jól van, hölgyem? - kérdezte Ardo. - Azt hiszem, ma elég erősen
fúj a szél.
Merdith köhögött, majd a szabad kezével leveregette magáról a
homokot.
- Itt mindig erősen fúj a szél, katona! Ez van, ezt kell szeretni.
Homokon élünk. Én már megszoktam. - Felsóhajtott, és hunyorogva
megpróbált keresztülnézni a férfi arclemezén. - Mondja, ha
megígérem, hogy nem futok el, elereszti a karomat?
Ardo pislogva szétnyitotta az ujjait.
- O! Igen, hölgyem. De ugye nem csinál semmiféle ostobaságot?
- Megígérem, hogy ma este csak magával fogok táncolni! -
Merdith elmosolyodott, és gyorsan körbenézett. A startszobából több
ajtó nyílt, amelyeken keresztül a barakkokba lehetett átjutni. -
Szóval? Hol van az a hely, ahová meg szokták hívni a lányokat egy
kávéra?
- Ott. Jobbra az első ajtó. - Ardo a C-14-es csövével mutatta az
utat. - Menjen előre, kérem!
Merdith kérdőn felvonta a szemöldökét, és könnyedén el-
mosolyodott. Ardo viszonozta a mosolyt, és közben felnyitotta az
arclemezét. Merdith bólintott, és elindult a megjelölt ajtó felé.
A fémtábla félrecsúszott. Az ajtó mögötti folyosót halvány fényű
lámpák világították meg. A falak előtt álló magas, átlátszó falú
hengerekben kékeszöld folyadék cirkulált A kijelzők szerint a
rendszer készenléti állapotban volt. Valamennyihez külön
kapcsolópanel tartozott, a bal oldali mellékfolyosón pedig egy
nagyobb táblát helyeztek el; onnan lehetett szabályozni a rendszert.
- Az istenekre! - sóhajtott fel Merdith. - Ezek reszocializációs
kamrák, igaz? Ilyenekbe teszik bele a magához hasonlókat?
- Menjen tovább - mondta Ardo. - Menjünk át oda, a másik
oldalra.
- Mi a baj? Jól van?
- Menjen már! - csattant fel Ardo.
-Nem szereti ezt a helyet, igaz? Fél tőle. Érzem!
- Hölgyem, azt mondtam, menjen tovább!
Merdith összerezzent, és a szemközti ajtóhoz sietett.
- Jobbra! - utasította a közlegény.
Ardo szédült, rettenetesen fájt a feje. Egyszerre imádta és gyűlölte
az átprogramozást; alig várta, hogy ismét része legyen benne,
ugyanakkor arra gondolt, inkább főbe lövi magát, de még egyszer
nem mászik be azokba a hengerekbe.
Merdith gyorsan kinyitotta az ajtót, és kilépett a mögötte húzódó,
erősen megvilágított folyosóra. Ardo a nyomában maradt.
Elhaladtak a különböző rendeltetésű helyiségekbe nyíló ajtók előtt,
és megérkeztek az ebédlőhöz.
A spártai egyszerűséggel berendezett helyiségben rend volt. Bármi
is történt a bázison szolgáló katonákkal, az esemény nem valamelyik
étkezés közben zajlott le. Ardo örült, hogy nem kell kerülgetnie a
széthagyott holmikat; már kezdett elege lenni abból, hogy lépten-
nyomon olyan tárgyakba ütközik, amelyek arra emlékeztették, hogy
a kísértetiesen üres bázison néhány órával korábban még emberek
nyüzsögtek.
- Szép hely - állapította meg Merdith. - Steril, nem túl hangulatos,
de szép.
 - Az étel automaták ott, hátul vannak. - Ardo a fegyverével
mutatta az irányt. - Könnyű a kezelésük, csak...
- Tudom, hogy működnek, katona! - Merdith az automaták sora
elé lépett. - Kér valamit? Esetleg egy kávét?
- Nem, hölgyem. Köszönöm. Nem iszom kávét.
Merdith elvett egy csészét, és az egyik automata alá tartotta, hogy
megtöltse.
- Tényleg nem? Érdekes. Tudta, hogy a kávé is azon dolgok közé
tartozott, ami legjobban hiányzott a Földet elhagyó, első
telepeseknek? Könyörögtek, hogy küldjenek utánuk néhány
szállítmányt.
- Igen, hölgyem. Hallottam erről.
Merdith megfordult, és a csészével a kezében a falhoz támasztotta
a hátát. Mély csend támadt. Ardónak rengeteg kérdése lett volna, de a
szavak, a fogalmak zavaros egyveleggé olvadtak az agyában. Miről
is beszélt Merdith, mielőtt Littlefield megérkezett? Mintha
valami olyasmit mondott volna, hogy ez az egész...
hazugság! Erőlködve próbálta felidézni a nő szavait, de hiába, nem
bírta előkaparni az erre vonatkozó emlékeket.
-Szóval, van egy kis időnk. Remélem, senki sem fog megzavarni
minket.
Ardo összerezzent. Dühös volt magára, mert elkalandozott a
figyelme, mert nem a feladatra, a nő őrzésére koncentrált; mert
hagyta, hogy a gondolatai elsodorják.
- Elnézést... Mit mondott, hölgyem?
- Egyedül vagyunk? Ugye, senki sem fog zavarni minket"
Ardo elvörösödött.
- Kérem, hölgyem, nem hiszem, hogy illendő ilyesmiről
beszélnünk. Ez egyszerűen nem helyes!
Merdith válaszolni akart, de meggondolta magát. Elmosolyodott.
- Maga azt hiszi, hogy én...? Hogy arra gondoltam?
-Hölgyem, annak, hogy mit hiszek, nincs jelentősége.
Ardo érezte, hogy elvörösödik. Tudta, hiába erőlködne, e/ ellen
semmit sem tehet. - Én... Én őrzöm önt. Vigyázok önre. Nem lenne
helyénvaló, hogy...
- Nem lenne helyénvaló? - Merdith hangosan felnevetett
Ardo egyre vörösebb lett, zavarában összeszorult a torka
-Igen, hölgyem! Nem lenne helyénvaló! - vágta ki dühösen.
- Ezt egyszerűen nem hiszem el! - Merdith nevetett, majd ivott
egy korty kávét, és mélyen Ardo szemébe nézett. - Maga szűz,
katona!
- Nem hiszem, hogy ehhez bármi köze lenne, hölgyem! - Ardo
érezte, a kelleténél ingerültebben és hangosabban válaszolt.
- Sok mindent láttam már életemben, de ilyet...! - Merdith
pompásan szórakozott. - Egy konföderációs rohamosztagos, aki
még szűz!
- Nem lenne helyénvaló, hölgyem, ha megtennénk. Egyi-
künknek sem lenne jó. Úgy értem... Mi lenne, ha leülne, meginná a
kávéját, és pihenne egy kicsit? Egy óra múlva jelentkeznünk kell,
és... - Ahogy beszélt, egyre fokozódott a zavara. Mintha valami
mocsárba került volna, és egyre mélyebbre süllyedne.
Belebonyolódott a dologba, ezért inkább elhallgatott.
Merdith elfordult; a szeme még mindig vidáman csillogott.
-Ne aggódjon, katona! Megőrzöm a titkát. - Leült az egyik
asztalhoz. - Egyébként meg se fordult a fejemben, hogy olyasmit
csináljunk. Maga kedves és csinos fiú, de tényleg csak beszélgetni
szeretnék. Maga is valami ilyesmit akart, nem?
- Igen, hölgyem, én...
- Tegeződjünk,jó?
-Nem tudom, helyénvaló-e...
-Az. Helyénvaló. Jaj, ne legyen már ilyen! Hiszen csak ketten
vagyunk itt!
-Rendben... Merdith. Az én nevem Ardo Melnyikov közlegény.
A nő bólintott.
-Oké. Ardo. Örvendek. Szóval... Áruld el, hogy történhetett meg,
hogy a kiváló rohamosztagosok megmentették az én nyomorult
életemet?
Ardo elgondolkodott.
- Sajnálom, hölgyem, az akció részleteiről nem adhatok
információkat egy...
- Egy civilnek? - fejezte be Merdith a mondatot. - Ezzel tisztában
vagyok. Nem is információkat kértem, csak annyit szeretnék
megtudni, hogy sikerült kihoznotok onnan. Az elmúlt pár nap kissé
ködös a számomra. Nem sokra emlékszem. Hol találtál rám?
- Nem én találtam meg önt, hanem Nyeső, vagyis Koura- Abi
közlegény. Az a magas, izmos katona, akivel nemrég odafönt
találkozott.
- Aha. Értem. És hol talált rám ez a fura nevű közlegény?
-Nem tudom pontosan, hölgyem. Először akkor láttam
 önt, amikor már Nyeső vállán volt. Nyeső visszafelé tartott
valahonnan... Futva érte utol a szakaszt, egy torlasznál csatlakozott
hozzánk.
Merdith érdeklődve nézett a katonára.
- Értem. És hogy jutottunk ki onnan? A hadnagy mintha valami
olyasmit említett volna, hogy a hajó, aminek ki kellett volna
mentenie a szakaszt, cserbenhagyott titeket. E/ mit jelent?
Ardo megvonta a vállát.
-Egy siklónak kellett volna felszednie minket, miután
megszereztük a ládát. Átverekedtük magunkat a találkozási pontig,
de a hajónk nem került elő.
- Nem értem. Mi történhetett?
- Fogalmam sincs. Hallottam, hogy a landoló zóna felé
közeledik. A pilóta bejelentkezett. Jött is, de nem ért oda Nem
tudom, mi lett vele. Egyszerűen nem volt ott. A zergek közben
körbevettek minket. Ki kellett törnünk. Nem volt más lehetőségünk...
A hadnagy vezetett minket, mi meg harcoltunk. Menet közben elég
súlyos veszteségeket szenvedtünk. Mi, akik életben maradtunk,
bejöttünk a bázisra.. Ha a sikló megjelenik a találkozási ponton,
sokan életben maradhattak volna. Akkor nem történt volna semmi
különösebb baj. Gyerekjáték lett volna az akció.
- Gyerekjáték, mi? - Merdith szórakozottan bólintott. Igen,
lehetséges. Azt hiszem, a hadnagyotok a lehető leg jobb megoldást
választotta. És mi a helyzet azzal a bizonyos atom robbanással ?
- Ja, azzal? - Ardo ismét megvonta a vállát, de közben
összeráncolta a homlokát. - Nos, miután kijutottunk a Medencéből, a
Konföderáció rádobott egy bombát Oázisra. Egy kisebb méretű,
taktikai atomfegyvert. Személy szerint örülök neki, mert e nélkül a
zergek egészen az erőd faláig üldöztek volna minket.
- Ez pedig senkinek sem lett volna jó, igaz? - Merdith
felsóhajtott. A homlokát ráncolta, és látszott rajta, hogy erősen
gondolkodik. Végül megtalálhatta a választ a saját kérdéseire, mert
felnézett, és gyors mosolyt villantott Ardóra. - Szerencsére
megúsztuk. Hála a hős katonáknak, én is életben maradtam. -
Megcsóválta a fejét. - Hogy is hívták azt a lányt? Tudod, akivel
összetévesztettél.
Ardo nyelt egyet.
- Melani.
- Értem. Melani...
 - Mit tud róla? Valami olyasmit mondott, hogy minden hazugság.
Hogy Melani is hazugság... Hogy lehetne az? Mondja, miről beszélt
egyáltalán?
Merdith lehajtotta a fejét, és úgy bámult a csészéjébe, mintha nem
a fekete folyadékot, hanem a világot, az univerzumot, vagy a jövőt
látná benne. Olyan, mint egy jósnő - gondolta Ardo.
- Az igazság veszélyes dolog, Ardo. Te kedves, aranyos katona
vagy, és talán jobb lenne, ha nem erről beszélgetnénk.
Ardo feltette a lábát az egyik székre, előredőlt, és Merdith
szemébe nézett.
-Hölgyem... Izé. Merdith! Egy bölcs embertől egyszer azt
hallottam, hogy az igazság az egyetlen dolog, ami valóságos. Meg
azt, hogy az igazság az egyetlen dolog, ami megmarad, miután
eltűnnek az árnyékok, megsemmisül a sötétség. Szerintem ez így
van, és biztosra veszem, hogy ön is... Hogy te is így gondolod!
- Itt most nem az a lényeg, hogy én mit gondolok - felel te
Merdith. - Itt most csak az számít, hogy te miben hiszel.
Ardo már semmit sem értett, abban azonban biztos volt, hogy meg
akarja ismerni az igazságot. Elege volt az árnyékokból, az agyában
tomboló démonokból, a múlt fellegeiből, az emlékeiből, amelyek
szép lassan az őrületbe kergetik.
- Mi történt Melanival? Mi történt a szüleimmel? Mi történt a
szülőbolygómmal?
Merdith felsóhajtott.
-Ardo... Emlékszel arra, amit Pandoráról, meg a szelencéjéről
mondtam?
- Tessék? - Ardo összezavarodott. Arra gondolt, Merdith témát
akar váltani. - Igen, emlékszem, hogy beszéltünk a ládáról, és...
- Igen, igen - vágott közbe a nő. - Rendben. De Pandora
történetére is emlékszel?
- Persze. De mi köze van Pandorának az én Melanimhoz?
-Pandora szelencéje benned van. Tényleg azt akarod,
hogy kinyissam? Tudd meg, ha egyszer kinyílik, már soha többé
nem lehet visszazárni!
Ardo értetlenül pislogott. A halántéka ismét lüktetni kezdett.
- Ezzel most azt mondod, hogy a válasz... bennem van?
Merdith komoly tekintettel nézett a katonára.
- Beszélj nekem az utolsó napról. Mondj el mindent arról a
napról, amit Melanival, a szülőbolygódon töltöttél!
A férfi halántékában erősödött a lüktetés.
- Mi köze van ennek a...?
- Mondd el! Beszélj! — kiáltott rá Merdith. - Mikor változott
meg minden? Érted mire gondolok? Mindig van egy pont, amikor
elkezdenek rosszra fordulni a dolgok. Egy pillanat, amikor
elkezdődik egy negatív folyamat. Mit csináltál abban a pillanatban?
Ardo hunyorogni kezdett a fájdalomtól. Nem értette, a nő miért
kényszeríti rá az emlékezésre, és arra sem tudott volna magyarázatot
adni, hogy miért megy bele a játékba. Nem ismerte Merdithet, aki
akár kém, vagy anarchista, vagy a jó ég tudja, mi is lehetett, viszont
úgy érezte, tudnia kell az igazságot
- Kint voltunk a mezőn...
Aranyló...
Ez a legmegfelelőbb szó azokra a ritka, tökéletes napokra,
amelyek a boldogság fényével telítik a lelket. Az aranyló napok
mindig békések, mindig nyugodtak.
- Piknikeztünk. Gyönyörű nap volt. Meleg, tavaszi nap... Jaj,
istenem, tényleg muszáj beszélnem erről,
- Semmi gond - mondta Merdith. - Itt vagyok és segítek.
Megvizsgáljuk ezt a napot. Segíteni fogok, megígérem! - Kis
szünetet tartott. - És mi változtatta meg ezt a tökéletes napot?
-Megszólalt a sziréna. A városban... A riasztó. Azt hittem, csak a
szokásos déli próbát végzik. Mindig délben tartottak hangpróbát...
Aztán Melani szólt, hogy már elmúlt dél. Azután... Azután
megérkeztek.
-Kik?
Hirtelen elsötétült a nap. A gabonatáblára vetülő árnyék egyre
nőtt. A széles völgy nyugati vége felől hatalmas, füst- uszályos
tűzgolyók száguldottak feléje.
- A zergek.
- Láttad őket? Hogy néztek ki?
- Nem, őket nem láttam, csak azt a tűzgomolyt, ami megjelent a
légkörben.
- Szerinted mi okozta a jelenséget, Ardo?
A férfi értetlenül pislogott.
- Ezt most nem értem.
- Szerinted a zergek megjelenése miért járt együtt ilyen
ellenségekkel? Tűzgomoly, füstcsíkok... Miért? - Merdith mélyen a
katona szemébe nézett.
 -Nem tudom. Talán mert nagy sebességgel érkeztek. Amikor egy
test belép az atmoszférába, nagy mennyiségű hő szabadul fel.
Legalábbis azt hiszem - felelte Ardo.
- Hallottál már arról, hogy a zergek ilyen jelenségek kíséretében
lépnek be egy bolygó atmoszférájába? - kérdezte
Merdith halkan. - Mert én nem. A zergek egyszerűen megjelennek.
Halkan. Észrevétlenül. Rázúdulnak a bolygókra, és mindenkit
kiirtanak.
Ardo lehunyta a szemét; úgy érezte, képtelen elviselni a lámpák
fényét.
- Ezzel... Ezzel most mit akarsz mondani?
- Semmit. Én csak hallgatok. Figyelek rád - mondta Merdith. -
Nyugodj meg. Lazulj el! Beszélj. Kérlek... Mit csináltatok azután?
Mit csinált Melani?
- Hát... Futottunk! Visszafutottunk a városba. Volt ott egy
védelmi fal, arra gondoltunk, amögött biztonságban leszünk. Nem
tudom, hogy jutottunk el odáig, csak arra emlékszem, hogy ott
voltunk. És ott volt velünk mindenki.
Valahol a falaknál kelepelni kezdtek az automata fegyve-
rek. Két robbanás hallatszott, azután megint rázendített a
géppuskák kórusa.
- Milyen volt? - kérdezte Merdith, és ivott egy korty kávét.
- Hát... Káosz! A zergek támadást indítottak, és...
- Ne, ne erről beszélj! Azt mondd el, hogy mit láttál a saját
szemeddel? Azt mondd el, hogy mit csináltál!
Ardo lehunyta a szemét.
- Ardo! - szólalt meg Melani. - Én... Hová megyünk?
Mit akarsz csinálni?
Ardo körbenézett. A levegőnek pánikíze volt.
- Kint voltunk a téren, a város közepén. Nyári estéken azon a
helyen rendezték a koncerteket és a színházi előadásokat. Még
sosem láttam ott annyi embert... Egymáshoz préselődtünk. Melani...
Megfogtam a kezét, és megpróbáltunk átjutni a tér másik oldalára. -
A nőre nézett.
- Értem. - Merdith letette a csészéjét, és ismét Ardo szemébe
nézett. Nem pislogott, hipnotizáló tekintete kemény maradt. - És mit
csináltál ezután?
Ardo ismét lehunyta a szemét. Ahogy az emlékképek megjelentek
agya vetítővásznán, kirázta a hideg.
 Az erőd külső falán túl egy lángoszlop jelent meg. A kar-
mazsinvörös jelenség fénye olyan éles volt, hogy még a
város fölött lebegő füstfüggönyön is keresztülvilágított. A
tömeg megriadt, az emberek hisztérikusan üvöltözni
kezdtek, a gyerekek sírtak, az asszonyok zokogtak.
- Ezek a Konföderáció csapatai! A rohamosztagosok!
-Nem! - kiáltott fel a katona. Ellökte magát az asztaltól,
a háta a falnak csapódott. A vékony plasztiktábla megrepedt a harci
szkafandert viselő test súlyos ütésétől. - Nem ezt kiáltozták az
emberek!
-Hanem mit, Ardo? - Merdith felállt, és a férfi felé hajolt. - Mit
hallottál?
-Azt... azt... Mindenki azt kérdezgette, hogy hol vannak a
konföderációs csapatok, és...
- Hazugság, Ardo! - kiáltott fel Merdith. - Emlékezz!
Gondolkozz! A neurális reszocializáció során nem sérülnek meg az
emlékek, csak új képrétegek kerülnek a régiek fölé. Mit hallottál?
- Ardo, félek! - Melani tekintete zavaros volt, az arcán
könnyek csorogtak. - Mi történik itt? Mi ez az egész?
Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de fogalma sem
volt, mit válaszolhatna. Egyetlen hangot sem bírt kinyögni.
Hirtelen annyi mindent szeretett volna elmondani
Melaninak az érzéseiről, a terveiről, és már bánta, hogy az
elmúlt évek során egyszer sem bírta összeszedni a
bátorságát, hogy nem tett vallomást.
- Beszélj! - követelte Merdith. - Mondd el, mit láttál!
A keleti fal átszakadt, a torlaszt kívülről rántották le; a
gerendák Ardo szeme láttára csúsztak szét. Egy pillanatig
úgy tűnt, mintha valami fekete áradat ömlene be a résen.
- Elég! - üvöltött fel a katona. - Mit művelsz velem? Mii akarsz
tőlem?
- Meg akartad ismerni az igazságot. Tessék! Felnyitottad a
szelencét, amit eddig is az agyadban hordoztál - mondta Merdith. -
A csúf, undorító, borzalmas igazság már soha többé nem fog
visszabújni oda, ahol eddig volt. Soha, Ardo! Mit láttál? Mi történt
azután?
Ardo oldalra lépett, és hátrálni kezdett az ajtó felé. Futni akart, a
lehető leghamarabb távol szeretett volna kerülni a különös nőtől, de
valami azt súgta neki, valójában nem Merdith elől, hanem a saját
elméjében ólálkodó szörny közeléből szeretne elmenekülni.
-Ez... ez... Jaj, nem kapok levegőt! - nyögött fel Melani.
A tömeg összezárult a két fiatal körül. Ardo
kétségbeesetten körülnézett, megpróbált valami kiutat
találni. A szeme sarkából mozgást látott. Egy hatalmas
árnyalak, egy konföderációs sikló lebegett át a telep falai
fölött. A tömeg irányába tartott.
Ardo szemét elöntötték a könnyek.
Sehová sem menekülhetett, semmit sem tehetett.
A sikló nem szállt le a földre, viszont kieresztett magából
egy fémhidat, amelynek a vége pontosan a város főterének
szélén koppant le. A rámpa felső végénél kinyíló kapuban
konföderációs rohamosztagosok jelentek meg.
A katonák elkapták a karját. A kezét kitépték Melani szo-
rításából.
- Melani!
- Melani! - üvöltött fel Ardo az ebédlőben is.
-Ardo! - sikított a lány, ahogy a rohamosztagosok be-
tuszkolták a fiút a siklóba. - Ne hagyj itt!
Ardo megpróbálta kiszabadítani magát. A sikló rámpája
felemelkedett, a kapu becsukódott.
 A következő pillanatban kemény ütés érte a tarkóját. A ko-
rábban aranyló világ egyszeriben feketévé változott, és hosszú,
nagyon hosszú időre az is maradt.
A világ lassan, nagyon lassan kivilágosodott. Ardo a padlón ült.
Lassan felemelte a fejét, és Merdithre nézett. A nő mellette térdelt,
puha kezével a könnyes szemű katona arcát simogatta.
- Szegény, szegény katona! - mormolta Merdith. - El sem tudod
hinni, hányan, hány világ lakói élték át azt, amit ti. A Konföderáció
rákényszerült, hogy megerősítse a hadseregét. Az idő fontos tényező.
A módszerük egyszerű: leszállnak a bolygókon, összeterelik a
lakosságot, aztán fogságba ejtik az erős fiatalokat, általában a fiúkat.
A foglyok agyába hamis emlékeket táplálnak, amelyek eltakarják a
régieket. Olyan múltat adnak nekik, amilyet csak akarnak. Át-
programozzák, a Konföderáció hű katonáivá teszik őket, akik akár az
életüket is hajlandóak feláldozni.
- Ezek szerint Melani... a családom... - Ardo alig kapott levegőt.
-Nem tudom, mi történt velük, de valószínűleg nem, vagy nem
úgy haltak meg, ahogy emlékszel. Szerintem még mindig élnek.
-Vagyis minden, amit igaznak hittem... Minden hazugság! -
nyögött fel a férfi.
- Lehetséges - mondta Merdith. - De ha hajlandó vagy segíteni
nekem, azt hiszem, el tudjuk hagyni ezt az átkozott világot. Segítek
rajtad, ha...
Ardo hirtelen mozdulattal a nő álla alá szorította a fegyvere
csövét.
 16
Torlaszok

- Mit művelt velem? - kérdezte a katona. Az ujja ráfeszült a C-14-es

ravaszára.
Merdith meg se mozdult.
- Semmit, Ardo. Semmit. - Halkan, de határozottan beszélt, a
hangjában nyoma sem volt a félelemnek.
- Vissza! - Ardo alig látott a fejét hasogató fájdalomtól. Úgy
érezte, mintha csákánnyal vernék a homloka belső falát. Képtelen
volt a nőre összpontosítani. - Vissza! Húzódjon vissza. Lassan,
nagyon lassan csinálja!
- Sajnálom, katona...
-Ne érjen hozzám! - A férfi hangja remegett a dühtől. A fegyver
csöve Merdith álla alá nyomódott.
A nő lassan felemelte a kezét.
-Semmi baj, Ardo. Hátrébb lépek. Semmi gond. Csak nyugi, oké?
Fájdalmas lassúsággal állt fel, és könnyedén visszament az
asztalhoz, ami mellett korábban ült.
Közben farkasszemet nézett Ardóval, magára vonta a katona
figyelmét.
Ardo megfeszítette a karját, de hiába, úgy remegett a keze, hogy
nem tudta célon tartani a fegyvert. Megpróbált felállni, hogy még
távolabb kerüljön a nőtől, aki közben lassan visszaült az asztalhoz.
Érezte, Merdith csinált vele valamit, valahogy belenyúlt az
elméjébe. Olyan trükk áldozatává vált, amilyenről még soha életében
nem hallott. Megpróbált visszaemlékezni a régi szép időkre és arra
az iszonyú napra, amikor az aranyló színeket vörösre festette a
kiontott vér. Újra maga előtt látta a település falán tátongó nyíláson
keresztül beözönlő zergeket, ugyanakkor látta, ahogy a szörnyek
helyett a Konföderáció rohamosztagosai áramlanak be a főtérre.
Látta, ahogy a zergek széttépik Melanit, és látta azt is, hogy a
rohamosztagosok elvonszolják. A jelenetek lényege ugyanaz volt, a
főszereplők azonban egyik pillanatról a másikra átváltoztak. Két
eseménysor létezett az elméjében, de sehogy sem tudta eldönteni,
melyik igaz, és melyik a hamis. Képtelen volt választani. Aludni
akart, le szeretett volna pihenni, mert abban reménykedett, hogy az
álom elsöpri majd a lidércnyomásos képeket, és amikor felébred,
ismét tiszta lesz a feje, újra világosan fog látni mindent.
A két eseménysor közül csak az egyiknek lehetett köze az
igazsághoz, de valahol mélyen, legbelül érezte, hogy egyik sem
valóságos, és hogy a valódi igazság ezeken az emlékrétegeken túl
lapul. Rettegett attól, hogy választ kapjon a kérdéseire, de tisztában
volt azzal, hogy bármilyen áron meg kell ismernie a múltját. Úgy
érezte, tartozik magának annyival, hogy megtudja, mi az igazság.
Tántorogva felállt, és amennyire tudta, kihúzta magát. Mély
lélegzetet vett, hogy visszanyerje a nyugalmát. A fegyvert egyetlen
másodpercre sem eresztette le.
Merdith nem szólalt meg, nem is mozgott.
- Mit művelt velem? - kérdezte Ardo.
- Semmit sem műveltem veled! - felelte a nő nyugodtan -
Egyébként ezt a kérdést akár a Konföderációnak is feltehetnéd,
mert...
- Elég ebből, hölgyem! - csattant fel Ardo. - Lehet, hogy semmit
sem értek ebből az egészből, a lényeget azonban így is fel tudom
fogni. Maga csinált valamit a fejemmel! - Annak érdekében, hogy
nagyobb nyomatékot adjon a szavainak, feljebb emelte a fegyver
csövét. - Szóval? Elmondja? Mit művelt velem?
- Ha arra gondolsz, hogy beleültettem valamit a fejedbe, tévedsz.
Ardo a vállához szorította a fegyvert, lehajtotta a fejét, és célba
vette a nő homlokát.
- Nyugalom, oké? - Merdith hátradőlt, és felemelte a kezét. -
Esküszöm! Csak annyit tettem, hogy kiszabadítottam valamit, ami
már amúgy is a fejedben volt. Figyelj, van némi pszichikai erőm.
így születtem, de nem vették nyilvántartásba. Valahogy mindig
sikerült ellepleznem a képességeimet A perem vidéki kolóniákon
gyakran előfordul az ilyesmi Laza volt a vizsgálat, sosem
gyanakodtak rám. Nem igazán vonzott a konföderációs pszi-
program, ezért inkább befogtam a számat. Lapítottam. Nem kaptam
kiképzést, de már többször segítettem embereken. Helyre tettem az
elméjüket. Ez minden. Esküszöm, hogy csak erről van szó!
Ardo lejjebb eresztette a fegyvert. Mielőtt megszólalt alaposan
átgondolta a nő szavait.
 - Akkor mondja meg, mi történt a családommal! Mi történt
Melanival?
- Fogalmam sincs.
A katona ismét feljebb emelte a fegyverét.
-Nem tudom! - Merdith hangjából félelem és kétségbeesés
érződött. - Nem tudom! Lehet, hogy élnek. Talán már nem...
Honnan tudnám? Ezek a te emlékeid, nem az enyémek!
Ardo felhördült, és újra leeresztette a C-14-est.
- Szart se ér! Maga egy kalap szart se ér!
-Nézd, katona, én semmit sem csináltam veled - mondta Merdith. -
A neurális reszocializáció során új emlékrétegek kerülnek a régiek
fölé. A régiek nem tűnnek el. Csak annyit tettem, hogy segítettem
rendet rakni a fejedben.
Ardo dühösen megrázta a fejét.
- De azt már nem tudja megmondani, hogy melyik emlékem
hamis, és melyik igaz?
- Te akartad ismerni az igazságot - felelte Merdith komoran.
- Igen? Milyen igazságot? - hörgött Ardo. - Melyik igazságot?
-Nem tudom, melyiket. De te tényleg tudni akarod, mi a igaz. így
van?
Ardo elgondolkodott. A nő felnyitotta az elméjét. Pandora
szelencéjét már nem lehetett visszazárni.
- Igen! Tudni akarom! Tudnom kell!
Merdith halványan elmosolyodott.
- Akkor segíts nekem, én pedig segítek kideríteni, hogy melyik
a valódi igazság. Ismerek pár embert, akik elvihetnek minket erről
a bolygóról. Keressük meg őket! Segíts, hogy kapcsolatba lépjek
velük, és ők is segíteni fognak nekünk. Visszamegyünk a
bolygódra, a...
- Az Edenre - mondta Ardo. A szó kiejtése fájdalommal,
ugyanakkor örömmel töltötte el.
- Igen, az Edenre. Visszamegyünk, és kiderítjük az igazságot.
Együtt. Közösen. Mi ketten!
Ardo már éppen válaszolni akart, amikor jelzett a kommunikátora.
Automatikusan bejelentkezett:
 - Itt Melnyikov.
- Kísérd át a foglyot a vezérlőbe. - Littlefield hangja furcsán
csengett, de Ardónak túlságosan sok gondja volt ah hoz, hogy időt
pazaroljon erre az apróságra.
-Azonnal, uram! - felelte a közlegény, és Merdith feli fordult. -
Elég a kávéból meg a csevegésből! Megyünk.

A lift még fel se ért, amikor Ardo fülét megütötték az ingerült

hangok.
- ...kellett volna csinálnunk, miután kiderült, hogy nem jön
értünk a hajó? Maga is hallotta, hogy bejelentkezett, az tán
egyszerűen nem volt ott. Maga hogyan döntött volna a helyemben,
-Nem tudom! Mindenre én se tudok válaszolni. Azt viszont
tudom, hogy nem dobom oda ezeket a srácokat. Ennél azért többet
érdemelnek, nem?
- De igen! Igen, igen, igen! Sokkal többet. Éppen ez a lényeg.
Ha olyan fenemód jó katonák lennénk, odaültünk volna a
gombafelhő alá, és megdöglünk. Mert ezt akarták, nem? Mi viszont
eljöttünk, és még mindig lélegzünk.
- Már megbocsásson, asszonyom, de mi a francról beszél'.'
- Csupán arról, hogy nekem se tetszik jobban a helyzet, mint
magának, Littlefield, de nem sok választási lehetőségünk maradt.
Ha van jobb ötlete, rajta, beszéljen! Kíváncsian hallgatom.
A közlegény Merdithre nézett. A nő kifejezéstelen arccal bámult
maga elé, a szeme viszont élénk volt és csillogó. Mohón szívta
magába az őrmester és a hadnagy szavait.
-Nincs jobb ötletem! - kiáltott fel Littlefield. - Valaki elcseszett
valamit, de nagyon! Ha sikerülne kapcsolatot létesítenünk a
főhadiszállással, percek alatt ti sztázódna minden.
A lift megállt, az ajtó kinyílt. Breanne hadnagy a parancsnoki
szigeten állt, a hátát az egyik konzol oldalához támasztotta, szemét a
térképasztalra meresztette. Littlefield kivörösödött arccal, ökölbe
szorított kézzel állt az asztal másik oldalán. A szája remegett a
dühtől. A sziget peremén Jans várakozott. Olyan tekintettel nézett
Ardóra, mintha kereszttűzbe került volna, és a megmentőjére várna.
Megpróbálta a lehető legkisebbre összehúzni magát; ha képes rá,
valószínűleg eltűnik a színről.
- Nézze meg maga is! Ezek a műholdas adatok, őrmester.
Minden tiszta és világos, nem? - Breanne beszéd közben a térkép
különböző pontjaira mutatott. - A zergek északkeleti irányból
érkeznek, és erre, erre, meg erre tartanak. Az előőrseik perceken
belül elérik a külső telepeket. Egy óra múlva valamennyi északkeleti
falu a zergeké lesz. Mondja, őrmester, maga szerint hol vannak a
rohamosztagosaink? Hol vannak a katonák? Én egyet se látok.
Littlefield szótlanul meredt a térképre.
- Megmondjam, hol vannak? Az űrkikötőben! - mondta Breanne.
- A konföderációs siklók az elmúlt három órában mindenhonnan
kimentették az egységeinket, a fegyvereket, a felszerelés nagy részét.
Mindent. Az űrkikötőnél még maradt néhány őrszakasz, de egy órán
belül ezeket is elviszik. A távoli helyőrségek katonái körülbelül most
érkeznek meg a kikötőbe. Jans testvére, a mindannyiunk által
imádott Tegis Marz most tér vissza az utolsó fordulóból.
- Tegis Marz! Ott van? Az a pasas, aki szarban hagyott minket? -
hitetlenkedett Littlefield. - Mondja, hadnagy, miből gondolja, hogy
tényleg ez az utolsó kanyarja? Nem tartja elképzelhetőnek, hogy a
pasas mégis eljön értünk?
-Nem. Azt is megmondom, hogy miért nem. Egyszerű: azért,
mert nem mi hozzuk a döntéseket - felelte Breanne villámló
szemmel. - Tegis Marz az elmúlt húsz percben a pilótákkal
társalgott. Azt próbálta kideríteni, melyikük vette fel kedvenc
testvérkéjét. Még mindig nem tudja, hogy Jans őrmester itt ragadt.
-Nem én tehetek róla! - mondta Jans. - Kint voltam, hogy
helyrehozzak egy kommunikációs kábelt. Fogalmam sem volt arról,
hogy a bandát időközben elviszik. A siklóm is visszajött ide, én meg
szépen odakint ragadtam. Elindultam gyalog. Útközben láttam, hogy
siklók érkeznek a bázis fölé. Nem értem ide időben... Már elmentek.
- Örülök, hogy így történt. - A hadnagy mosolya kifejezetten
gonosz volt. - Az utóbbi időben nem sok új barátot szereztem, de ön
közéjük tartozik, őrmester. Most az lesz a feladata, hogy kapcsolatba
lép a testvérével, és rábeszéli, hogy jöjjön el értünk. - Littlefieldre
nézett. - Ha Tegis visszajön, azonnal a siklóhoz vonulunk, és
elvitetjük magunkat a kikötőbe. Elhúzunk innen, itt hagyjuk ezt a
nyomorult bolygót.
- Ezt nem tehetik meg! - kiáltott fel Merdith.
- Ah, Miss Jernic! - Breanne úgy tett, mintha csak most venné
észre Ardót és a foglyát. - Szerintem ön is csatlakozni fog hozzánk.
Velünk tart, ugye? Vagy más tervei vannak?
- Ha kiürítik a bázist, semmi sem állíthatja meg a zergeket!
Breanne megvonta a vállát.
-Nos, a helyi milícia itt marad, és...
-A helyi milícia tagjai kevesen vannak, és nem rendelkeznek
megfelelő eszközzel ahhoz, hogy megfékezzenek egy ilyen méretű
ellenséges támadást! - Merdith elindult a parancsnoki sziget felé, de
Ardo elkapta a karját, és visszahúzta. - Mi lesz a civilekkel? Az ő
evakuálásukról ki gondoskodik?
- A Konföderáció a jelek szerint leírta a bolygót - mondta
Breanne. - A rajta élő civilekkel együtt.
 Merdith megpróbálta kiszabadítani magát a közlegény kezéből, de
csak annyit ért el, hogy Ardo még erősebben szorította a karját.
- Leírtak minket? Odadobnak bennünket a zergeknek? De hiszen
a Konföderáció hozta ide őket! A Konföderáció vezetői nem érik be
a rendelkezésükre álló eszközökkel, fegyverekkel és katonákkal,
nagyobb hatalomra vágynak. Létrehozták ezt a nyomorult ládát,
pedig még fel sem fogják, hogy milyen borzalmas dolgokat
művelhetnek vele. Azt hitték, képesek lesznek kontrollálni vagy
összefogdosni a zergeket. Fogalmuk sem volt arról, mit eresztettek
szabadjára, most pedig egyszerűen leírnak minket? Csak ennyit je-
lentünk a számukra? Egy tételt a könyvelésükben?
Senkitől sem kapott választ.
Merdith abbahagyta a vergődést. Dühtől eltorzult arccal nézett
körbe.
- Ez a bolygó tele van szörnyekkel. Ez rettenetes, de a
legborzasztóbb az, hogy vannak közöttük olyanok is, akik embernek
látszanak. Ember formájú bestiák... Maguk a legrosszabbak!
Breanne felkapta a fejét; az arcán ismét megjelent a gonosz
farkasvigyor.
- Mindenkit érhet meglepetés, nem gondolja? - kérdezte
gúnyosan a nő.
-Hadnagy! - szólalt meg Littlefield. - Adást fogtunk. Egy-húsz-
kilences sáv.
- Hangosítsák ki! - parancsolt Breanne.
-Itt a Valkűrboszorka. A hármas-négyes-zéró radiálon vagyok,
a kikötőtől negyvenöt kilométerre... Tankolni szeretnék, aztán
megyek vissza a többiekért.
-Negatív, Valkűr! - kapta meg a választ a kikötő irányi
tótornyából. - Landolás és tankolás után azonnal elhagyja a
bolygót!
- Hé! - szólalt meg Jans idegesen. - A srác tíz percen belül
landol. Lehet, hogy nem kap felszállási engedélyt, és.
- Van valami hír a Szkenikről? - kérdezte a Valkűr pilótája.
-Negatív. Nincs kapcsolat a bázissal.
- És mi a helyzet a srácokkal? Muszáj kimentenem azt a
technikust!
- Engedély megtagadva. Teljesítse a parancsot, Valkűr!
felelte a torony.
-Rendben, mindenki tudja, mi a feladata - mondta Breanne. - Jans,
azonnal lépjen kapcsolatba a pilótával!
-Hadnagy! - reccsent egy másik hangszóróból. - Itt Xiang.
Mozgást érzékelünk zéró-ötös-ötösnél!
Breanne a térképasztalra pillantott. Elkerekedett a szeme
- Hol? Pontosabb meghatározást! Hányan vannak?
- Körülbelül... Várjon! Húsz, talán huszonöt zerg tart dél felé.
Hidraliszkok. Legalábbis annak nézem őket. Közvetlenül fölöttük
nyolc mutaliszk repül.
- Nincsenek rajta a térképen! - mondta Breanne. - Miért
nincsenek rajta a térképemen?
- A mutaliszkok megfordulnak. A bázis felé tartanak. Tü-
zelhetünk, asszonyom?
Breanne dühösen bámult a térképasztalra, amelyen elvi leg látnia
kellett volna az aktuális helyzetet.
- Asszonyom? - kérdezte Xiang. - Tüzelhetünk?
Jans elsápadt.
- Breanne? - nézett fel Littlefield.
A hadnagy megrázta magát.
-Negatív! Nem lőhetnek!
 - Ez most mit jelent? - Jans rémülten nézett körbe. - Miért nem
kapnak engedélyt a tüzelésre?
- Ide hallgasson! Most nem akarunk harcolni. - Breanne
körbenézett a parancsnoki szigeten állókon. - Mindenki fedezékbe!
Ha valakit észrevesznek, az tüzet nyithat, de addig senki se lőjön!
Egyes feltételezések szerint a zergek képesek meghatározni az
adásaink forrását. Most nem tehetünk mást, behúzzuk fülünket,
farkunkat, lapítunk, és reménykedünk, hogy a rohadt mutaliszkok
elrepülnek fölöttünk.
- Mivé lett a világ? - sóhajtott fel Littlefield. - A roham-
osztagosok az asztal alá bújnak, és lapítanak, mint nyuszi a fűben!
Ardo oldalra húzta Merdithet, hogy fedezéket keressen
maguknak. A következő másodpercben keleten fény villant. Ardo
kinézett az ablakon, és még látta, hogy az evakuálást végző
konföderációs hajók egyike lángcsóvát húzva maga után, kecses
ívben felemelkedik az égbe.

17
Nyuszi a fűben

Ardo körbenézett a parancsnoki szigeten. A középen álló

térképasztalt konzolok és műszerek vették körbe, alig maradt hely
közöttük; a harci szkafandert viselő katonának fogalma sem volt,
hová bújhatna. Azt sem igazán értette, miért nem inkább a bázis
valamelyik mélyebben lévő helyiségében húzzák meg magukat,
miért kell az akváriumra emlékeztető vezérlőben maradniuk.
Breanne a térképasztal mögött guggolt le. Nem ez volt az első
eset, hogy Ardót meglepte a nő macskaszerű mozgása. A hadnagy
kikapcsolta a térképasztalt, majd a szeméhez illesztett egy távcsövet.
 -Hatan vannak... Nem! Heten. Mutaliszkok. Ezek szoktak légi
fedezetet nyújtani a szárazföldi egységeknek. Lássuk csak! Tizenöt-
húsz hidraliszk mozog a bázistól egy kilométerre, déli irányban. -
Visszahúzódott az asztal mellé. - Két- három kilométer távolságban
még többen vannak. Nehéz lenne megmondani, hányan. A jelek
szerint a fő csapataik elkerülnek minket. Mindenki álljon
készenlétben! Azt akarom, hogy a mutaliszkok ne vegyenek észre
minket. Talán elhiszik, hogy már senki sincs a bázison... Ha
eltávolodnak, leadjuk a jelzést a Valkűrnek, és elhúzunk innen.
Ardo a padlón ült, a hátát az egyik konzol oldalához támasztotta.
Jans vele szemközt kuporgott. A technikus feszülten figyelte a
hadnagyot. Sápadt volt, egész testében reszketett, de lelkesen
bólogatott Breanne szavaira. Nyelt egyet, és lassan balra fordította a
fejét. A parancsnoki szigetről levezető lépcsőre nézett, majd a
helyiség nyugati oldalánál álló taktikai kommunikáció panelre
pillantott. A készüléket nem kapcsolták ki, a parancsnoki sziget fölé
erősített hangszórókon keresztül még mindig hallani lehetett az
űrkikötő irányítótornya és a különböző egységek között zajló
párbeszédeket.
- Tranzit alfa, négyes-zéró-kilences. Azonnal felszállásra kész a
hetes pályán. Tranzit alfa zéró-hatos-ötös, a tizennégyes pályán...
Várjon még egy kicsit! Mindjárt indulhat. Tranzit gamma nyolcas-
zéró-zéró, tizenkettes pálya az öné. Tranzit delta kettes-kettes-zéró,
várjon egy kicsit Limánál, eressze el a keresztirányú forgalmat...
Jans rémülten a nyugati ablak felé fordult. A távolban újabb
lángcsóva villant.
- Ott megy egy másik! - suttogta.
- Nem vesztegetik az idejüket - mormolta Littlefield. - A lehető
leghamarabb el akarnak menni innen. - Szórakozottan megvakarta az
állát, és olyan arcot vágott, mint aki valamilyen komoly probléma
megoldásán töpreng.
Ardo fejébe ismét belehasított a fájdalom; elviselhetetlennek
érezte a hangszóróból hallatszó hangokat.
- Nem kapcsolhatnánk ki ezt a szart?
Breanne feljebb emelkedett, és a térképasztal fölött ránézett a
közlegényre.
- Késő. Már itt vannak!
Ardo rájött, hogy nem a hangszórókból érkező hangok zavarják,
hanem a mutaliszkok visítása. Az egymással kommunikáló
szörnyek olyan hangokat adtak ki magukból, amelyekről a
katonának az egyik régi tanára jutott az eszébe, aki rendszeresen
végighúzta a körmét az iskolai táblán. A zaj összekeveredett a
 nyitva felejtett kommunikációs csatornákon át beömlő emberi
szavakkal és sztatikus zörejekkel, és olyan audio elegy jött létre,
ami szonikus gránátként működve szinte szétvetette Ardo amúgy is
fájó fejét.
- Tranzit alfa, zéró-hatos-ötös, azonnali felszállás engedélyezve
a tizenötösről...
- Vettem. Valkűr a megjelölt vektor irányába tart...
Jans visszafojtotta a lélegzetét.
- Valkűr, tartsa a navigációs markerét a tausuán, és maradjon
készenlétben. A vektorok jelen pillanatban telítettek.
- Vettem, torony. Maradok a tau-suán.
Egy újabb lángoszlop jelent meg a sötétedő égbolton.
Merdith a közlegény mellett ült a padlón. Megpróbálta a lehető
legkisebbre összehúzni magát.
- Azt hiszem, katona, elszállnak a mentőhajóitok...
Breanne felkapta a fejét.
- Még nem végeztünk egymással, Miss Jernic!
- Hát persze, hogy nem! - felelte Merdith nyugodtan. Eszembe
se jutott semmi ilyesmi. Csak annyit mondtam, hogy a jelek szerint
elszállnak a hajók. Talán ideje lenne elgondolkodni valamilyen
alternatív megoldáson.
- Értem. - Breanne kivillantotta a fogait. - Feltételezem, van
valamilyen ötlete... De miből gondolja, hogy hallgatni fogok egy
kémre? Vagy nevezzem inkább árulónak, Miss Jernic?
- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, hadnagy mondta
Merdith -, de nem vagyok se kém, se áruló.
- Ez természetes. - Breanne az ablak felé fordult. - Nem kém,
nem kollaboráns, és semmi köze sincs Korhal Fiaihoz, meg bizonyos
fegyverkísérletekhez. így van? Maga csupán egy ártatlan civil
mérnök, aki rosszkor volt rossz helyen. Egy gyenge nő, aki egészen
véletlenül tartózkodott egy, a Konföderáció tulajdonát képező tárgy
közelében. így van? - Ismét Merdithre nézett, és gúnyosan
elmosolyodott. - Nézze, Miss Jernic, talán hiszek magának. Igen,
hiszek magának! Ha nem így lenne, parancsot adnék Melnyikov
közlegénynek, hogy vigye ki innen, és lője masszává. Ugye nem
akar csalódást okozni nekem? Ugye nem szerelné, ha kételkedni
kezdenék önben?
Merdith a másik nő szemébe nézett.
- Nem, hadnagy. Ezt tényleg nem szeretném.
-Nos, ebben az esetben, Miss Jernic... Lehetőleg tartsa csukva a
száját. Nem akarom hallani a hangját! Gondoljon amit akar, én
maradok az eredeti tervnél.
 - Maga pedig mondjon, amit akar, hadnagy - felelte Merdith
könnyedén -, a tényeken nem tud változtatni. Szeretném felhívni a
figyelmét arra az apróságra, hogy a bajtársai elhagyják a bolygót, és
így csak az én barátaim segíthetnek abban, hogy megmeneküljön a
szakasza. Tegyük fel, eljutnak a kikötőbe... Mit gondol, mit szólnak
majd a felettesei, ha meglátják magát? Senki sem szereti, ha egy
halott bekopog az ajtaján... Különösen akkor nem, ha mindenkinek
az az érdeke, hogy az illető ne támadjon fel.
Iszonyatos csattanás hallatszott a vezérlő teteje felől. Ardo arca
összerándult, minden izma megfeszült. Még nagyobb erővel
szorította a fegyverét, mint addig.
-Nyugalom. Ne mozduljanak! - suttogta Breanne. - Itt vannak!
Mindenki felnézett. Olyan hang hallatszott, mintha egy
pikkelyekkel borított farok vagy csáp súrolná végig a pán-
céllemezekkel borított tetőt. Eközben folytatódott az a szűreális ária,
amelynek segítségével a mutaliszkok kommunikáltak egymással, és
a hangszóró sem némult el.
-Tranzit gamma, nyolcas-zéró-zéró, azonnal felszállás
engedélyezve a tizenkettesről. Tranzit epszilon négyes-hármas-
hármas, maradjon a ró-béta vektoron, amíg...
Újabb kaparászás hallatszott a tető felől. A mutaliszkok
„beszélgetése" felerősödött és felgyorsult. Ardo a technikusra
nézett. Jansról ömlött a veríték, a szemét a kommunikátorra
meresztette, és látszott rajta, moccanni sem bír a félelemtől. Úgy
nézte a készüléket, mintha meg akarná bűvölni, mintha magához
akarná húzni, hogy aztán láthatatlan jelekké változtassa magát, és a
berendezésen keresztül kiszökjön az éterbe.
- Tranzit epszilon négyes-hármas-hármas, tiszta az út a tízesig...
- Torony, itt Valkűr, még mindig a tau-shuán. Mi a késlekedés
oka? Beszélnem kell a kikötő parancsnokával, és...
- Valkűr, landolhat. Tiszta a pálya. Jelentkezzen a külső
markernél. Vége!
- De mi van a fivéremmel? Nem tudom...
Jans a fogát csikorgatta.
- Marz! - hallatszott a kommunikátorból egy új hang. Utoljára
mondom: a testvére valószínűleg elhagyta a bolygót. Nem
regisztráltatta magát, ezért nem tudom, melyik, ha jón húzott el, de
elment, ebben biztos lehet. Fogja be a száját, és tegye már le azt a
kurva gépet!
- Vettem, uram. Valkűr ráközelít a pályára... külső marker...
jelentkezem...
Ardo az őrmesterre nézett.
- Miért ilyen rossz a vétel?
- A mutaliszkok miatt! - súgta Littlefield. - Éppen az
antennáinkkal szórakoznak.
- ...ráközelítek a... vétel...
- Vettem. Tranzit... négyes-hármas... azonnali felszállás... hetes
pálya. Valkűr, guruljon a bal hét-hármas platformhoz, és
tankoljon.
- Vettem, torony. Valkűr a hét-hármashoz gurul!
Breanne a fülére, majd a mennyezetre mutatott. Ardo feszülten
hallgatózott.
A kaparászás nem ismétlődött meg.
Littlefield összeillesztette a hüvelykujjait, és úgy mozgatta a két
kezét, mintha szárnyak lennének.
Breanne megvonta a vállát, majd kétkedően megrázta a fejét.
Ardo önkéntelenül visszafojtotta a lélegzetét. Olyan erősen
koncentrált, hogy nem vette észre, hogy Merdith az oldalát bökdösi.
A nő Jansra mutatott.
A technikus szörnyű állapotban volt. Sápadt arcán kövér
verítékcseppek csillogtak, a szája úgy mozgott, mintha beszélne, de
a hangját nem lehetett hallani. A szemét a kommunikátor konzolra
meresztette, a vonásai eltorzultak - mintha egy félelmet kifejező
maszkot viselt volna.
- Tranzit kappa zéró-hetes-ötös, azonnali felszállás enge-
délyezve. Valkűr, mi a helyzete?
- Elmentek? - kérdezte Littlefield.
Breanne megrázta a fejét és megvonta a vállát. Fogalma sem volt,
hol lehetnek a mutaliszkok.
- Itt Valkűr - hallatszott a hangszóróból. - Kipakoltam a
rakományt. Tiszta vagyok.
- Vettem, Valkűr. Guruljon át a jobb ötös pályára. Jelentkezzen
a szekció parancsnokánál, tőle fogja megkapni a felszállásra
vonatkozó parancsokat.
- Ne! - nyögött fel Jans. - Ne hagyj itt!
- Ardo! - sikított Melani. - Ne hagyj itt! Ardo mozdulat-
lanná dermedt.
- Itt Valkűr! Vettem és kiszállok!
-Ne! - Jans felugrott a padlóról. Ardo feléje vetődött, hogy
visszatartsa, de elkésett. A technikus átfurakodott a konzolok
közötti keskeny folyosón, leugrott a parancsnoki szigetről, és a
kommunikátor felé vetette magát.
- Állítsák meg! - csattant fel Breanne.
Ardo felállt, leugrott a szigetről, de már nem érte el a technikust.
Jans megmarkolta a kommunikátor mikrofonját, és megnyomta az
egyik gombot.
-Tegis! Itt Marcus! Itt vagyok! Ne hagyj itt! A Szkeniken vagyok!
Itt hagytak, és...
Ardónak nem maradt ideje arra, hogy gondolkodjon. Amikor odaért
Janshoz, egyszerűen felemelte az öklét, és lesújtott a technikus
fejére.
Jans eszméletlenül rogyott a padlóra.
-Marcus! - hallatszott a Valkűr pilótájának hangja. - Marcus! Tarts
ki, és... Hé! Eresszenek! A testvérem odakint van! Ezt nem
tehetik...!
Iszonyatos csörömpölés hallatszott; a vezérlő ablakai egyszerre
zúzódtak be. Ardo ösztönösen hátrébb ugrott, hogy elkerülje a
levegőben röpködő szilánkokat.
A helyiségben kerepelni kezdett egy automata fegyver.
- Tűz! - üvöltött Breanne hadnagy. - Tűz! Lőjenek, az istenit
maguknak! Nyírják ki a rohadt dögöket!
 18
A diadal állkapcsa

Ardo lendületet vett, és a parancsnoki sziget felé vetődött. Közben

maga elé tartotta a fegyverét, és meghúzta a ravaszt. Mielőtt padlót
ért, egy hosszú sorozatot sikerült ráeresztenie a bezúzott ablakra.
A nyílásokban három mutaliszk jelent meg. Bíborszínű
szárnyaikra mély sebeket szántottak az ablakkeretben maradt hosszú,
tőrszerű szilánkok, de tudomást sem vettek sérüléseikről.
Vörösesbarna szemük eszelősen villogott, a tekintetükön látszott,
hogy könyörtelen, brutális teremtmények, nem ismerik az irgalmat,
és önmaguk épségével sem törődve törnek a céljuk felé. Szélesre
tátották pofájukat, és támadás közben fülhasogató rikoltásokat
hallattak.
- Tűz! Lőjenek! Össztűz! - üvöltözött Breanne hadnagy.
Ardo boldogan teljesítette a parancsot, fegyvere halálos fémesőt
zúdított a lényekre. A parancsnoki sziget közelében tartózkodók is
lőni kezdtek.
Az ocsmány szörnyek ügyet sem vetettek arra, hogy a lövedékek
cafatokká szaggatták szárnyaikat, és jókora húsdarabokat véstek ki a
testükből, fanatikusan folytatták a megkezdett támadást. A nedves
testrészek a panelekre, a konzolokra loccsantak, a mennyezetet és a
padlót telefröcskölte a mutaliszkok vére. A helyiséget undorító,
orrfacsaró bűz töltötte meg, amelyet még a bezúzott ablakokon
keresztül üvöltve beáramló szél sem bírt szétoszlatni.
Ardo folytatta a tüzelést. Látta, hogy a hozzá legközelebb lévő
mutaliszk eltátja vérengző pofáját.
Támad! - villant át Ardo agyán. Rám fog rontani! Ösztönösen
oldalra vetette magát.
 A mutaliszk pofájából denevérszárnyú, apró lények serege
özönlött elő. Az eleven, vakon repülő lövedékek a parancsnoki
sziget felé, pontosan abba az irányba tartottak, ahol Ardo térdelt.
Ahogy belecsapódtak az egyik konzol oldalába, azonnal
felrobbantak. Néhány a padlóra zuhant; a nem túl erős robbanások
feltépték a fémlemezeket. Ardo futásnak eredt. A mutaliszk
változtatott a pozícióján, és úgy fordult, hogy a torkából kiszáguldó
apró lények telibe találják a közlegényt, aki azonban túlságosan
mozgékonynak bizonyult ahhoz, hogy pontos legyen a célzás.
Ardo a lift irányába futott. A halálos, robbanó denevérek
követték. A mutaliszk a jelek szerint fejébe vette, hogy ezt az embert
mindenképpen elpusztítja. A kiokádott lények sorban a padlóra
koppantak, a robbanások felszaggatták a paneleket. Volt néhány
olyan bombadenevér is, amelynek megsemmisülését nem követte
detonáció. Ezek úgy loccsantak szét a padlón, mint az emeletről
ledobott, vízzel töltött léggömbök. A testükben azonban nem víz
volt, hanem valami iszonyúan erős sav, amely pillanatok alatt
hatalmas, tátongó lyukakat mart a padlóba.
Maró füst töltötte meg a helyiséget. Ardo alig kapott levegőt.
Eszébe jutott, hogy le kellene eresztenie a sisakja arclemezét, de
nem maradt rá ideje. A lift ajtaja felé vetődött.
Az ajtó zárva volt.
Ardo körbenézett. A kö zelben egyetlen, fedezéknek alkalmas
tárgyat s em látott. Nem bújhatott el, nem menekülhetett t ovább.
Felemelte a kezét, és megnyomta a lift hívógombját. Gyorsan
megfordult, és közben ismét rácsapott a gombra. A mutaliszk
pofájából eközben pokoli denevérek újabb csapata özönlött elő. A
közlegény jobbra-balra hajolgatva próbálta kikerülni a lövedékeket,
amelyek testnedvei szétmarták körülötte a fémfalakat és a padlót.
A mutaliszk hirtelen abbahagyta a támadást. Ardo felnézett. A
szörny feje szétrobbant; a parancsnoki sziget irányából küldtek rá
egy hosszú sorozatot. Szervdarabok és húscafatok ömlöttek a
padlóra. Néhány zsíros, nyálkás cafat ráfröccsent Ardo harci
szkafanderére. A mutaliszk savas vére pillanatok alatt mélyedéseket
mart a páncéllemezekbe. Ardo üvöltve söpörte le magáról a
váladékos darabkákat, majd gyorsan megvizsgálta a szkafanderét.
Szerencséje volt: a sav sehol sem marta át teljesen a páncélzatot.
A mutaliszk teste a padlóra roggyant; a fémlemezek nyikorogva
behorpadtak az irdatlan súly alatt. A tetem nem maradt sokáig a
helyiségben: a savas vér átmarta a padlót, a mutaliszk lezuhant a
vezérlő alatti terembe. A hangokból arra lehetett következtetni, hogy
a központ több szintjén átégette magát, míg végül megállt.
 Ardo, aki ekkor háttal állt a liftnek, ismét felemelte a fegyverét.
Kétségbeesetten körbenézett, de a gomolygó, savas füst miatt nem
látta a társait. Ez volt az a pillanat, amikor rádöbbent, hogy a
parancsnoki szigeten elhallgattak a fegyverek.
- Hadnagy? - kérdezte tétován.
Breanne hangja helyett csak a hangszórókból érkező adást
hallotta.
-Ismétlem: Valkűr, térjen vissza a bázisra! Azonnal! I . parancs!
Haladéktalanul térjen vissza!
- Marcus! Tarts ki! Megyek! Tegis vagyok, és elindultam érted,
testvér!
A pilóta! - gondolta Ardo. Ezek szerint megkapta az
üzenetet, és már el is indult a bázis felé. Most már csak
annyit kell tennünk, hogy... Kiszáradó torokkal nyelt egyet.
Annyit hogy kitartunk!
A sűrű füstöt még a vészjelző lámpák villódzása sem oszlatta
szét. Ardo megértette, hogy csak akkor juthat ki a bázisról, a szakasz
csak akkor menekülhet meg, ha Marcii' Jans életben marad. Ha ő
meghal, Tegis Marz talán visszafordul, nem vállalja a
parancsmegtagadás bűnét. A testvériért hajlandó lenne feláldozni
magát, de ezt idegenekért szimpla, hétköznapi rohamosztagosokért
valószínűleg nem tenné meg.
Ardo elhatározta, megkeresi a technikus őrmestert, és ha mást
nem is, de legalább a holttestét átadja a pilótának. Mái nem
érdekelte a küldetés sikere, nem foglalkozott azzal az átkozott
ládával sem - csak az érdekelte, hogy elhagyja a Mai Sarát.
Meghozta élete talán legnagyobb súlyú döntését: ha kijut a
bolygóról, keres egy átprogramozó tartályt, kitörölte ti a fejéből a
korábban beléje táplált hamis emlékeket, és hazamegy, visszatér az
Edenre. Talán sikerül visszaszereznie n saját életét... Pokolba
kívánta a hadsereget, a Konföderációt, egyszerű polgárként,
civilként akart élni. Bízott abban, hogy ki tudja deríteni, mi igaz és
mi hamis, és reménykedett, hogy Melani ott van valahol, azon a
távoli bolygón, vagy egy ma síkon, és talán őt keresi, rá vár. Ha
valami csoda folytán ismét találkoznának, akkor...
Ardo megremegett, és kirázta a fejéből a gondolatot, amivel
egyelőre nem foglalkozhatott. A vállára vette a fegyverét. A füst
még nem oszlott szét, de a katona emlékezett arra, hogy Jans
nagyjából hol esett el. Átugrott a padlóba égetett lékek fölött, és
megközelítette a parancsnoki szigettől balra álló kommunikációs
konzolt. Ha megtalálom, egyszerűen lelépek. Megvárom a
siklót. Jans segítségével elhagyhatom a bolygót, ha pedig
egyszer elhúzok innen, akkor örökre búcsút mondok a
seregnek!
Óvatosan közeledett a konzolhoz. Nem feledkezett meg arról,
hogy a közelben esetleg még mindig ott ólálkodik két mutaliszk.
- Szkenik bázis! Itt a Valkűr. Öt mérföldre vagyok a markeltől!
Marcus, válaszolj! Kérlek, mondj már valamit! Válaszolj!
Ardo megtalálta a technikust. Jans eszméletlenül feküdt.
Valami hozzákoppant Ardo sisakjának oldalához. Először észre
sem vette a dolgot, de amikor a koppanás megismétlődött, már
oldalra kapta a fejét, és fegyverét lövésre készen tartva a parancsnoki
sziget irányába fordult. A szívverése felgyorsult; felkészült az
összecsapásra.
Breanne hadnagy a térképasztal mellett térdelt. Merdith
közvetlenül mögötte állt. Littlefield őrmester a térképasztal túlsó
oldalán kuporgott.
A hadnagy intett Ardónak, hogy maradjon a helyén, majd a
szeméhez tartotta két ujját, és ismét a közlegényre mutatott.
Ardo megértette a jelzést, és ismét körülnézett. A füst lassanként
szétfoszlott. A sav óriási kárt tett a konzolokban, a padlón számos
lyuk tátongott. Abból a nyílásból, amelyben a megölt mutaliszk
eltűnt, még mindig sűrű füstfelhő szállt felfelé. A közlegény nem
értette a helyzetet, úgy látta, hogy tiszta a terep. Kérdőn nézett vissza
a hadnagyra, és megrázta a fejét.
Breanne biccentett, és a technikusra mutatott.
Ardo lenézett Jansra. A férfi bal halántékán egy mérete, dudor
vöröslött. Ardo nem irigyelte, sejtette, hogy iszonyú fejfájás fogja
gyötörni, amikor magához tér - ha feleszmél egyáltalán.
A közlegény rádöbbent, hogy valójában nem is érdekli
különösebben, magához tér-e még valaha a technikus, számára csak
annak volt jelentősége, hogy a sikló megérkezzen, és felvegye őt.
Breanne ismét bólintott. Rámutatott Jansra, majd Ardóra végül a
lift irányába lendítette a kezét.
A lift! Ardo gyorsan hátrafordult. A fülke időközben
megérkezett, az ajtó nyitva állt, mintha arra várt volna, hogy a
helyiségben tartózkodók beszálljanak. A közlegény a had nagyra
nézett, és biccentett. Lehajolt, megmarkolta a technikus őrmester
gallérját, és lassan elindult a lift irányába. Jansi maga után húzva,
óvatosan haladt. A fülke lámpái hívogató fénnyel világítottak.
-Marcus! Itt Marz! Egy mérföld, és...
 Ardo kinézett a bezúzott ablakon. Nyugati irányban egy apró,
fekete pontot látott, amely nem lehetett más, mint a sikló.
- Ne félj, testvér! Mindjárt ott vagyok, és... viszlek innen, csak
pár perc, és...
Valami fénylő tárgy zuhant a közlegény és a lift közé.
A tárgy füstölni kezdett. Ardo felnézett.
A mennyezeten egy izzó, íves vonalat látott. Olyan volt. mintha
felülről valaki egy vágókoronggal esett volna neki a tetőnek. Az ív
fokozatosan növekedett, a két vége közelített egymáshoz. Tisztán
látszott, hogy a tetőn tartózkodó valami. egy kör alakú léket akar
vágni a parancsnoki sziget fölé.
- Hadnagy! Most! Fussanak! - kiáltott fel Ardo.
Breanne és Littlefield egyszerre nézett fel. Az ívelt résből
savcseppek hullottak a parancsnoki szigetre. A tető fémpaneljai
vészjóslón megnyikordultak. A hadnagynak ennyi is éppen elég volt.
Átugrott a konzolok fölött, és futásnak eredt. Littlefield elkapta
Merdith karját, és a lépcső irányába vetődött. Maga elé rántotta és
meglökte a nőt, majd utána ugrott.
A mennyezeten kirajzolódó ív két vége összeért. A tetőből
kimetszett jókora darab döndülve a parancsnoki szigetre zuhant. A
konzolok szétzúzódtak, a térképasztal egyszerűen eltűnt a hatalmas
fémtábla alatt, amely magával rántotta a bot- és tányérantennák egy
részét. A lékből saveső zuhogott alá, a maró folyadék pillanatok alatt
átrágta magát a fémlemezeken, és pusztítani kezdte a sziget padlóját.
Ardo mély lélegzetet vett, és felgyorsított. Rántott egyet az
eszméletlen technikuson, és egyre közelebb jutott a megváltást ígérő
lifthez. Jans váratlanul megmozdult, először a fejét fordította oldalra,
majd hadonászni és rugdalózni kezdett. A jelek szerint nem fogta fel,
mi történik vele. Várhatott volna egy kicsit az eszméléssel -
gondolta Ardo. A legszívesebben sorsára hagyta volna az őrmestert,
az ösztönei is azt diktálták, hogy fusson, a saját bőrét mentse, és ne
foglalkozzon másokkal, viszont tisztában volt azzal, hogy Jans
segítségével hamarabb és könnyebben kiszabadulhat a pokolból.
- Készüljenek! - kiáltott fel Breanne. - Itt vannak!
A hadnagy felállt a padlóról, és kihúzta magát. A vállán egy
terjeszkedő vérfolt vöröslött. Valami - talán egy fémlemez - átvágta a
szkafanderét, és csúnya sebet hasított a testére.
Littlefield a hadnagytól pár lépésnyire, Merdith mögött állt. Ardo
látta, hogy elindulnak, a törmelékhalmokat kerülgetve a lift irányába
futnak.
Ez volt az a pillanat, amikor a közlegény meglátta a lényeket. A
mennyezeten tátongó lyukon keresztül szárnyas bestiák ereszkedtek
alá. A mutaliszkok úgy mozogtak, mintha pontosan tudnák, hogy a
vezérlőben tartózkodó emberek már nem bújhatnak el előlük. A préda
védtelenné vált, sebezhető, tehát könnyen megszerezhető volt.
Ardo, aki közben elérte a liftet, rántott egyet Janson, befektette a
fülkébe, de úgy helyezte el, hogy a technikus teste megakadályozza
az ajtó becsukódását. Eleresztette Jans gallérját, és felemelte a
fegyverét.
Merdith hasra vágódott, de azonnal felpattant. Közben felnézett a
mennyezetre, és sikítani kezdett. Meglepődön állapította meg
magában Ardo. Az nem létezik, hogy megijedt. Ez a nő
semmitől sem fél!
A sikoltozó nő magára vonta a mutaliszkok figyelmét.
Breanne nem habozott, tüzet nyitott a szárnyas szörnyek re. Két
mutaliszk megpróbált kitérni a lövedékek elől, de olyan
szerencsétlenül mozdultak, hogy a szárnyukat keresztüldöfték a
tetővel együtt leszakadt botantennák és keresztben álló
fémgerendák. Fülsiketítő hangon visítottak, és úgy vonaglottak, mint
a gombostű végére tűzött, élő bogarak A vergődés eredménye az
lett, hogy szabályosan letépték magukat a fémdarabokról. Nem
sokat foglalkoztak a sérüléseikkel, folytatták a megkezdett támadást.
Ardónak nem sok ideje maradt arra, hogy felmérje, Breanne
milyen kárt okozott a mutaliszkoknak. Az egyik, hihetetlen
sebességgel mozgó szörny éppen feléje tartott. Tüzet nyitott rá. A
golyózápor számtalan lyukat ütött a mutaliszk testébe. A szörny
felüvöltött, és a padlóra zuhant, ám még ekkor sem hagyta abba a
rohamot, szárnyaival csapkodva, vergődve közeledett Ardóhoz.
A közlegény folyamatosan tüzelve hátrébb húzódott A mutaliszk
még ekkor sem adta fel, a sérüléseiről tudomást sem véve támadott.
Ardo alig hitt a szemének.
- Dögölj már meg! - ordította.
A lövedékek jókora darabokat szakítottak ki a mutaliszk testéből.
Ardo balra húzódott.
-Nem igaz, hogy ennyi sem elég neked!
A mutaliszk megfeszítette a szárnyait, majd összehúzta magát, és
felpattant a padlóról. Ardo valami ilyesmire számított. Célba vette a
szörny testének középső részét, és ráküldött egy hosszú sorozatot a
kiszemelt pontra. A mutaliszk visszalökődött a levegőben, majd a
padlóra zuhant. A lendület tovább sodorta - egészen addig a lyukig,
amit korábban elpusztított társa égetett a fémlemezbe.
A bestia széttárta cafatokban lógó szárnyait, de már nem bírt
lefékezni. Dühödten bömbölt, még akkor sem hallgatott el, amikor
lezuhant a nyílásba. Ardo előrelépett, és utána eresztett egy
sorozatot; ezek a golyók a mutaliszk fejének felső részére ütöttek
lyukakat.
A katonában különös, sosem tapasztalt elégedettség áradt szét. A
fejében ismét megszólaltak a már jól ismert hangok.
-Ne ölj!
- Szemet szemért!
- Szeresd azokat, kik gyűlölnek téged!
Erős hányingere támadt, de képtelen volt abbahagyni az öldöklést.
Tüzet nyitott a helyiségben lebegő, Breanne hadnagyot támadó
mutaliszkokra. Eközben a hadnagy is folyamatosan lőtte a
törmelékek, a leszakított antennák és a konzolok között nehezen
mozgó bestiákat.
A két fegyver együttes tűzerejével sikerült megállítani a
szörnyeket. A mutaliszkok sebeiből patakzó és fröcskölő savas vér
cseppjei szétmarták a helyiségben lévő fém tárgyakat.
- Fusson! Merdith! Fusson! Gyerünk! - kiáltott fel Littlefield a
helyiség túlsó oldalán.
 Ardo gyorsan a hang irányába fordult. Az őrmester is egy
mutaliszkkal küzdött, amely vészesen közel került hozzá Ardo
tisztán látta, hogy a lény testéből kifröccsenő savas vér lyukakat rág
Littlefield páncélzatára.
Merdith az őrmester háta mögött toporgott.
Littlefield lövedékei lyukakat ütöttek a mutaliszkba, a sebekből
sav ömlött a padlóra és a konzolokra, a dög azonban nem állt meg.
Merdith futásnak eredt, de a mutaliszk feléje lendült. Littlefield
gyorsan a nő elé állt, és folytatta a tüzelést. Nem sikerült lefékeznie
a bestiát.
Ardo elfordult a már leszedett célpontoktól, de hirtelen nem
tudta, mit kellene tennie. A mutaliszk közte, és Littlefield között
volt. Ha tüzet nyit, talán az őrmestert, esetleg Merdithet találja el, de
ha nem is sebzi meg őket, a dögből kilövellő savas vér biztosan
rájuk fröccsen.
-Littlefield! - kiáltott fel a közlegény. - Álljon félre! Tisztán
látta az őrmester homlokán csillogó verítékcseppeket
Littlefield ránézett, elvigyorodott, aztán a mutaliszk felé ugrott.
Fegyverének csövét a bestia testébe nyomta, és m i közben húzta a
ravaszt, a másik kezével felnyúlt, és elkapta a pikkelyekkel borított
nyakat. A feldühített mutaliszk válaszképpen rácsavarta az
őrmesterre borotvaéles tarajokkal teletűzdelt farkát.
-Ne! - ordított fel Breanne.
- Futás! - kiáltotta Littlefield. - Fusson, Merdith! - A hangja
metsző sikolyba fulladt.
Az őrmester lövedékei szétszaggatták a mutaliszkot. A test bői
kiömlő sav szétmarta Littlefield szkafanderét; a két test úgy olvadt
össze, mintha viaszból lennének.
Merdith falfehér arccal kerülte meg a helyiség közepén lévő
törmelékhalmot. Csatlakozott Ardóhoz, megállt, de nem mert
hátranézni.
- El onnan, Littlefield! - üvöltözött Breanne. - El onnan!
Eressze el azt a rohadékot, húzzon el onnan!
Littlefield fegyvere tovább kerepelt. A sav lemarta a kezéről a bőrt,
a húst, de az inak pozícióban tartották a csontokat. A mutaliszk
abbahagyta a vonaglást. Az egymásba olvadt testek alatt hatalmas
savtócsa füstölgött. Egy-két másodpercig semmi sem mozdult,
azután a padló megadta magát. Egy reccsenés, és Littlefield
őrmester a mutaliszkkal együtt lezuhant az alsó szintre.
Ardo úgy reszketett, hogy alig bírta megtartani a fegyverét.
Elbizonytalanodva állt, amikor megütötte a fülét az ismerős,
mechanikus sikoly. Merdith a hang irányába fordult.
- Nézd, katona!
A sikló. A Valkűrboszorka a bezúzott ablaktól tíz méter
távolságban lebegett.
Ardo még soha életében nem hallott ilyen gyönyörű sivítást. Mély
lélegzetet vett, és körbefordult. Jans időközben felült, hátát a lift
oldalához támasztotta. A tekintete kissé zavaros volt, de egyébként
nem esett komolyabb baja. Ardo odalépett hozzá, talpra állította.
- Őrmester, itt az ideje, hogy elvigyen minket innen!
Az ablakhoz siettek. Ardo kinézett. Felismerte a sikló pi-
lótafülkéjében ülő embert.
- Marz...
Breanne lihegve érkezett a közlegény mellé.
- Elmegyünk!
Merdith idegesen nézett a hadnagyra.
-Ööö... Hadnagy, az őrszemek hány szárnyas bestiáról tettek
jelentést?
- Nyolcról. Miért?
- Jelentette valaki, hogy leszedett egyet? Esetleg kettőt. Vagy
hármat... Úgy értem, nem hiszem, hogy...
 Breanne szeme elkerekedett. A sikló felé fordult, és hadonászni
kezdett.
- El innen! Húzzon el innen! Tegyen egy kört!
A pilóta mosolyogva visszaintegetett.
- Ne! A rohadt életbe! Menjen innen! - üvöltött Breanne. - Mi a
franc van a kommunikátorral? Nem tudok kapcsolatba lépni ezzel az
őrülttel!
- Jaj, ne! - sikoltott fel Merdith.
A három életben maradt mutaliszk egyszerre indult a parancsnoki
központ felé. Marz nem vette észre őket, mert éppen azzal volt
elfoglalva, hogy megtalálja a testvérét. Mire rájött, hogy milyen
veszély fenyegeti, a mutaliszkok már rajta voltak, bemélyesztették
karmaikat a sikló hajtóműveinek burkolatába, a pilótafülke tetejébe.
Breanne felemelte a fegyverét, és tüzet nyitott. Ardo csatlakozott
hozzá, de már semmit sem tehettek. Marz kétségbeesetten felpörgette
a hajtóművet. Az iszonyatos erejű gép magába szippantotta a
mutaliszkokat. A bestiák testéből kifröccsenő savas vér bejutott a
hajtóműbe, leolvasztotta a turbinalapátokat. Néhány másodperccel
később beindult a folyamat, amit már senki sem állíthatott le: a sikló
darabokra hullott.
Marznak még sikerült hátrébb vinnie a Valkűrt, de a robbanást
már nem akadályozhatta meg. Fémszilánkok záporoztak a bázisra. A
sikló testének legnagyobb darabja a Szkeniktől nyugatra lévő
sziklaomlás tövében, hatalmas robbanás kíséretében ért földet.
A távolban újabb konföderációs hajók emelkedtek kecsesen az űr
felé. Kondenzcsíkjaik narancssárgán ragyogtak a lenyugvó nap
fényétől karmazsinvörösre változott égbolton
 19
Adósságok

Ardo döbbenten állt. Az agya egyszerűen nem akarta elfogadni a

tényeket, a szeme és a füle által közvetített információkat. Hirtelen
alig kapott levegőt. Fuldokolni kezdett, úgy érezte, mintha egy
láthatatlan kéz szorítaná a torkát. Mi a francot tehetnénk még?
Breanne hadnagy felé fordult. A nő mereven bámulta a bázis
mellett felemelkedő füst- és lángoszlopot.
- Hadnagy? - szólalt meg Ardo halkan. - Most mit fogunk
csinálni?
Breanne pislogni kezdett.
- Most... Nem... Nem tudom - vallotta be. Nem mert a
közlegényre nézni.
- Mit tegyek, hadnagy? Várom a parancsokat - mondta Ardo
remegő hangon. A düh görcsbe rántotta a gyomrát. - Adjon
parancsokat, hadnagy! Mondja meg, mit csináljak! Mi a feladatom,
hadnagy? Várom az utasításokat!
Breanne a közlegény felé fordult. A szeme könnyben úszott, a
tekintete zavart volt.
- Azt hiszem, talán Littlefield...
- Littlefield halott, hadnagy! - kiáltott fel Ardo. Úgy érezte,
pillanatokon belül ki fog törni belőle a fenevad, amely eddig az
agya egyik eldugott zugában raboskodott. - Vége! Nincs többé!
Most nem segíthet magának, hadnagy! Most nem fogja kihúzni
magát a szarból! Most nem segíti hozzá a sikerhez. Most nem fogja
megmenteni az életét! Most az egyszer magának kell döntenie,
hadnagy! Itt és most! Várom a parancsokat. Vezessen ki minket
innen, és...
 - Bernelli a parancsnoknak! - A taktikai csatorna még mindig
működött, bár Bernelli szavait alig lehetett érteni a sztatikus zörej
miatt.
Ardo várakozón nézett Breanne hadnagyra.
A nő nyelt egyet, a homlokán verítékcseppek ütköztek ki.
-Bernelli a parancsnoknak! A francba, szólaljon már meg valaki!
Ardo elhúzta a száját, és megnyomta a szkafanderébe épített
kommunikátor egyik gombját.
- Bernelli! A hadnagy azt akarja, hogy ne használjuk ezt a
csatornát. Szálljatok ki!
- Mi a francért, Ardo? Ennek már semmi értelme. Elmennek.
- Mi van?
- Elmennek. A zergek. Nyugati irányba tartanak. Le se szarnak
minket. Az egész nyomorult zerg sereg irányt váltott.
- Ennek semmi értelme - mormolta Ardo.
- Akár van értelme, akár nincs, elmennek.
- Ez van, Melnyikov - szólalt meg Mellish. - A bunkerból
figyelem őket. Úgy haladnak, mint a sáskák... Egyetlen hatalmas
rajban. És kikerültek minket. Tisztán látom őket. Nyugati irányba
tartanak. Azt hiszem, a városban akarnak éjszakázni.
Ardo döbbenten felnyögött. A városból már kivonultak a
konföderációs katonák, a zónában csak civilek maradtak. Védtelen
civilek...
-Nyeső, itt Melnyikov. Itt vagyok a parancsnoki központban, a
hadnaggyal. Merre jársz?
- A négyes bunkerben vagyok, a bázis délnyugati szélén. Mi a
franc történt odafönt? Hol van Littlefield és a hadnagy?
-Gyere fel, de gyorsan! - mondta Ardo. - A hadnagy... Izé... A
hadnagynak szüksége van rád!
- Oké. Persze. Ha szüksége van rám, akkor tőle akarom hallani,
hogy menjek fel, nem egy ilyen átkozott zöldfülűtől, egy taknyostól,
aki...
- Pofa be, Nyeső! - mordult rá Ardo. - A hadnagynak szüksége
van rád, szóval jobban teszed, ha ide vonszolod magad!
Csend.
- Indulok - felelte Nyeső rideg hangon. - Legalább látni fogom a
pofádat. Remélem, vigyáztál a csajomra. Komoly terveim vannak
vele. Biztos örülni fog, hogy végre egy valódi férfi társaságában
lehet! Mert te, öreg... Rólad inkább ne is beszéljünk!
Ardo dühösen bontotta a vonalat, és a lift felé fordult.
- Sajnálom, Merdith. Majd ügyelek rá, hogy Nyeső ne
erőszakoskodjon magával, és...
 A lift ajtaja csukva volt. A panelen felvillanó lámpák jelezték,
hogy a fülke lefelé tart. Ardo megrémült. Merdith lelépett!
A közlegény körbenézett a helyiségben. A terem borzasztó
állapotban volt, a mennyezet egy része leszakadt, a pad- Ión
hatalmas lyukak tátongtak. A parancsnoki sziget bal oldalán lévő
konzolokból alig maradt valami, a jobb oldaliak azonban viszonylag
sértetlenek maradtak.
Ardo elindult a sziget felé.
- Melnyikov? - Breanne hangja olyan volt, mintha mély
álomból ébredezne. - A rohadt életbe! Mi az istent művel?
- Itt volt a lábamnál! - mormolta Ardo. Előredőlt, és benézett a
jobb oldali konzolok közé. - Itt volt mellettem!
A különös nővel együtt a láda is eltűnt.
Ardo felemelte a fejét, és felüvöltött. Minden dühét, minden
kétségbeesését beleadta ebbe a vadállati hangba. A liftre nézett. Már
nem érhette utol Merdithet. Más megoldást kellett találnia.
Megfordult, és felhúzta magát az ablakok előtt körbefutó
körfolyosóra. A keskeny hídról fellépett az egyik ablakkeretbe,
megkapaszkodott, és kihajolt. A szél üvöltve zúgott a füle mellett.
Lenézett.
Az építmény sötét, ívelt falának alja beleveszett a sötétségbe. Itt-
ott fényfoltok pettyezték a feketeséget, a bázis épületei közötti
utcákon és a járműveken helyzetjelző lámpák villogtak. A
parancsnoki központ nyitott kapuján keresztül kiáramló fény az
épületek közötti kis térre vetődött.
A fény-négyszögben hirtelen megjelent egy árnyék. Ardo még
jobban előredőlt, és megpillantotta a kapun kifutó nőt. Lenézett a
sisakja peremén elhelyezett kijelzőkre. A műszerek szerint a
páncélszkafander telepében még volt annyi energia, hogy
végrehajtsa a tervezett akcióját.
Lendületet vett, kiugrott az ablakon, és futni kezdett a lencse
alakú parancsnoki központ külső falán. Kemény léptei alatt
megdöndültek a páncéllemezek; ügyesen kerülgette az antenna- és
szenzorfürtöket. A harci szkafander nélkül nem tudta volna
végrehajtani a mutatványt, de így - hála a szervóknak és a
mozgáskiegyenlítőknek - viszonylag könnyedén végigfutott a lencse
felső, domború felületén. Amikor a peremhez ért, egy pillanatra
megállt és lenézett. Merdith nyugati irányba, a gyárblokk felé tartott.
 Ardo elrúgta magát a parancsnoki épület oldalától. Két- három
méternyit haladt előre a levegőben, majd zuhanni kezdett.
Kinyújtotta a kezét, és elkapta a szomszédos barakk tetején lévő
antennát. Amikor az ujjnyi vastag fémrúd elhajlott a súlya alatt,
lenézett. Az épületek közötti utca fölött volt, alig hatméternyi
magasságban.
Eleresztette az antennát. Előírásszerűen, behajlított térdekkel ért
földet. A szkafander szervóinak köszönhetően alig érzett meg valamit
a földet érésből. Várt néhány másodpercig, ellenőrizte a rendszereket,
majd futásnak eredt.
Ahogy befordult a sarkon, néhány járművet látott maga előtt. A
lánctalpasok, a szárazföldi páncélozott csapatszállítók és a keselyű
egységek közvetlenül az automatizált gyárblokk kapuja előtt álltak. A
szél felkavarta és átlátszatlan fátyollá változtatta körülöttük a port.
Ardo megállt. Biztosra vette, hogy a nő valahol a közelben van.
A szél láthatatlan farkasként vonyított, Ardo mégis felerősítette a
szkafander külső audioszenzorait. A kommunikátorát készenléti
állásba kapcsolta. Tudta, hogy Breanne hamarosan keresni kezdi; a
hadnagy akadékoskodása csak zavarta volna a feladat
végrehajtásában.
Lassan mozgott a járművek között, óvatosan, nesztelenül
lépkedett. Magában elismeréssel adózott a harci páncélszkafander
tervezőinek, akik arra is gondoltak, hogy a katonák szükség esetén
észrevétlenül mozoghassanak a nehéz öltözékben. Felemelte és
készenlétbe helyezte a fegyverét. Elhatározta, ha rákényszerül,
keresztüllövi Merdith fejét, de reménykedett abban, hogy erre nem
lesz szükség.
A járművek úgy álltak a kavargó homokban, mintha néma
őrszemek lennének. A lánctalpas, páncélozott titánok közül a
legnagyobb is csupán három méter magas volt.
Ardo ügyesen, lövésre készen tartott fegyverrel mozgott k ö zöttük.
Jobbról halk reccsenést hallott. Megpördült, a fegyverét a hang
forrásának irányába fordította. A szkafander belső komputere
automatikusan felnagyította és a sisak vizorjára vetítette a mozgó
tárgyat. Ardo megnyugodott. Valaki nyitva hagyta az egyik
lánctalpas jármű szervizajtaját, ezt a fémlemezt lengette a szél.
A katona folytatta útját a gépek között.
A közelben felbőgött, majd lefulladt egy motor. Ardo ön-
kéntelenül elmosolyodott, és gyorsan megkerülte az előtte álló
lánctalpast.
A páncéllemezekkel borított teherautó majdnem olyan magas
volt, mint a harci terepjáró. A járműnek hat, ember nagyságú kereke
volt. Az elülső részéből kiemelkedő sofőr fülkében néhány
jelzőlámpa világított.
Ardo felmérte a lehetőségeit. A fülkébe való feljutás nem volt
egyszerű: fel kellett másznia egy függőleges fémlétrán, és keresztül
kellett bújnia az egyik oldalajtón. A szkafanderben is végre lehetett
hajtani a feladatot, de Ardónak számítania kellett arra, hogy Merdith
észreveszi, és esetleg megpróbál megszabadulni tőle. Nem
feltétlenül akarta megölni a nőt sejtette, hogy Breanne hadnagy
szeretne elbeszélgetni vele
Támadt egy ötlete. Somolyogva a jármű hátuljához ment -
közben ügyelt arra, hogy kívül maradjon a sofőrfülke oldalára
szerelt tükrök látószögén. Lehasalt, bebújt a kerekek közé, és kúszni
kezdett. Ahogy a jármű közepéhez ért, a feje fölött ismét felpörgött
az indítómotor. A hang gyorsabb mozgásra ösztönözte. Sietnie
kellett. A motor másodszor is lefulladt.
A jármű elejéhez ért. Óvatosan kimászott, de még nem állt fel. A
fülke bal oldali ajtaja alatt guggolt. Hallotta, hogy a feje fölött
kapcsolók kattannak; hallotta Merdith átkozódását.
Gyorsan felállt, és feltépte az ajtót. A szabad kezével benyúlt, és
elkapta a döbbent nő karját, hogy kirántsa a földre.
Egyetlen laza mozdulattal húzta ki Merdithet a fülkéből - a harci
szkafander hihetetlenül felfokozta az erejét. A nő kizuhant, de
közben megpróbált belekapaszkodni Ardóba. Amikor ez sikerült,
belerúgott a jármű oldalába, és taszított egyet a közlegényen.
A férfit váratlanul érte a támadás. Hátra tántorodott, de még ekkor
sem eresztette el Merdithet, maga után húzta. Mindketten a földre
zuhantak. Ardo gyorsan felpattant, kihúzta magát, és feltartotta a
fegyverét. Merdith a földön maradt, és fájdalmasan nyöszörgött.
- Álljon fel! - szólt rá Ardo. - Visszamegyünk.
Merdith levegő után kapkodva nézett fel.
- Ön a foglyom - jelentette ki a közlegény.
- Mi? Fogoly vagyok? A tiéd? Ugyan már!
- Ön a Konföderáció foglya - helyesbített Ardo.
Merdith megvetően felhorkant.
- Akkor már ketten vagyunk!
- Pofa be! - förmedt rá a férfi.
- Ide hallgass, belehallgattam a katonai csatornába. - Merdith
erőtlen mozdulattal a sofőrfülkében lévő kommunikátorra mutatott.
- A konföderációs csapatok elhagyták a bolygót. A pokolba, az is
lehet, hogy már a naprendszert is!
 - Kapcsolatba lépünk a parancsnoksággal - mondta Ardo
elbizonytalanodva. - Segítséget kérünk. Ide vezényeltetünk egy
hajót. Visszajönnek értünk, és...
- Térj már magadhoz, Ardo! - kiáltott rá Merdith. - Nekünk már
rég halottnak kellene lennünk! Vagy talán azt hiszed, hogy az az
atombomba véletlenül pottyant le az égből?
Azt nekünk szánták, katona! A főnökeid beküldtek titeket a zónába,
hogy kerítsetek elő engem, meg a ládát, azt az isten verte ládát,
aztán, amikor teljesítettétek a feladatot, egyszerűen visszarendelték a
siklótokat. Pontosan tudták, hogy hol vagytok. Bemérték a
pozíciótokat, és rátok dobtak egy apró bombácskát. Csapdába
csaltak titeket. Csak azért akarták, hogy megtaláljatok engem, meg a
ládát, hogy aztán az egész társaságot elpusztítsák!
- Katonák vagyunk, hölgyem. - Ardo érezte, hogy elvörösödik. -
A katonák pedig általában meghalnak. Ez a munkánk.
- Nem igaz! - mondta Merdith halkan, de határozottan. Az a
munkátok, hogy harcoljatok. Ma megtettétek, és életben maradtatok.
A főnökeitek magatokra hagytak benneteket ám ennek ellenére
küzdöttetek, és az ő segítségük nélkül is túléltétek az összecsapást.
Ébredj már fel, Ardo! A fejeseitek halottnak hisznek minket, és
piszok elégedettek a helyzettel. A fenébe, ez volt a tervük! Erről a
ládáról senki sem szerezhet tudomást. Ha szépen bemasíroztok vele
a főparancsnokságra, akkor gondolkodás nélkül kinyírnak benne-
teket! Hidd már el, hogy ez a lényeg!
- Hallgasson! Mi a francért nem tudja befogni végre a száját?
- Fel akarod áldozni magadat, katona? Miért? A
Konföderációért? A parancsnokaidért? Hazudtak neked. A
Konföderáció elrabolta tőled a szerelmedet, a családodat, a múltadat.
Azért küldtek ide, hogy elvégezd a piszkos munkát. Az volt a
szándékuk, hogy a feladat teljesítése után egyszerűen
megsemmisítenek, hogy nyomod se maradjon. Téged
átprogramoztak, Ardo. Kimosták az agyad, de még mindig ember
vagy. Ember, aki megérdemli, hogy normális életet éljen. - Merdith
felsóhajtott. - Biztosra veszem, hogy még
mindig van benned valami abból a kedves, rendes fiúból,
amivé a szüleid neveltek.
Ardo pislogni kezdett. Izzadt, a szkafander hűtőrendszere nem
igazán csökkentette le a belső hőt.
- Ezzel most mit akar mondani? Mit jelent ez az egész?
Merdith a férfi szemébe nézett.
- Azt akarom mondani, hogy tűnjünk el innen. Halottnak
hisznek minket. Rendben, legyen így. Ne változtassunk ezen.
 Elhagyjuk a bolygót, és új életet kezdünk valahol. Ne akard
feláldozni magad a Konföderációért! Legyen másból hősi halott.
Ardo szomorúan elmosolyodott.
- És mégis hogy menjünk el innen? Gyalog? A konföderációs
csapatok már kivonultak. Az utolsó hajót is elvitték. Rendben,
tegyük fel, hogy igent mondok. Tegyük fel, hogy bízom önben,
de... Hogy hagyjuk el ezt a nyomorult bolygót?
Merdith felállt és elmosolyodott.
- O, igen. Azt hiszem tudok egy megoldást.
Ardo felemelte a fegyverét. Merdith értette, hogy ez mit jelent,
gyorsan hátrébb lépett.
- Korhal Fiai - mondta.
- Korhal Fiai? - horkant fel a katona. - Az a maroknyi, eszelős
fanatikus? Tőlük várja a megoldást?
- Igen - bólintott Merdith. - És tudod miért? Mert ennek a
maroknyi, eszelős fanatikusnak van egy flottára való hajója. Mert
ez a flotta öt órányira van innen, és hamarosan eléri ezt a bolygót.
Le fognak szállni, és mindenkit evakuálnak, akit tudnak.
Mindenkit, aki itt ragadt. Kifejezetten örülni fognak nekünk,
szívesen elvisznek innen. És tudod miért, katona? Mert van nálunk
valami, ami érdekli őket.
Ardo megrázta a fejét, de hallgatott.
- Ardo - folytatta Merdith nekik adjuk a ládát, és biztosak
lehetünk abban, hogy az első hajón helyet kapunk Csak annyit kell
tennünk, hogy eltűnünk innen, magunkkal visszük a ládát, és életben
maradunk a következő hat órában. Pontosan tudom, hogy a zergek
mit fognak utoljára megtámadni. Majdnem biztos, hogy először a
városokat ostromolják meg.
- Tessék? - Ardo hirtelen megértette, hogy a nő miről beszél.
- Ismerek egy helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat a flotta
érkezéséig. A városok le fogják lassítani a zergeket, így elég időnk
lesz ahhoz, hogy...
- A városok? - Ardo úgy érezte, jéggé dermed az agya. Ezek a
bestiák le fogják mészárolni a civileket! Sok ezer ártatlan embert
fognak elpusztítani, magának pedig csak az a fontos, hogy emiatt
lelassulnak? Mindegy, milyen áron, csak nyerjünk pár percet? Erre
gondol?
Merdith nyelt egyet.
- Időnként áldozatokat kell hozni, Ardo. Bizonyos ese tekben
nehéz megtenni, de...
- Vajon nyer-e valamit az ember akkor - tette fel a
kérdést Gabbitas testvér az egyik szemináriumon -, ha
megszerzi magának az egész világot, de közben elveszíti a
lelkét?
Ardo agyából ismét előtolultak az emlékképek. Melanit látta,
ahogy mosolygott az aranyló napfényben...
- Ezek az emberek... Ez a sok ezer ember azért fog meghalni,
hogy a maguk nyomorult kis forradalma élhessen? A katonát majd
szétvetette a düh. - Littlefield az életét áldozta magáért! Odaállt a
mutaliszk elé, hogy maga életben maradhasson. Ez nem elég?
Mondja, Merdith, hány embert kell még feláldozni magáért? Százat?
Ezret? Tényleg ennyire értékes?
Merdith szeme furcsán megvillant. Ardo dühösen elfordult, a feje
fölé emelte a fegyverét. Felüvöltött, és tehetetlen dühében a
sofőrfülke ablakába vágott a fegyver tusával. Ez sem segített.
Behajította a fegyvert a fülkébe, majd a nő felé fordult, és durván
megragadta a vállát.
- És mi a helyzet az én életemmel, Merdith? Értem hány embert
érdemes feláldozni? Hányan fognak meghalni értem?
Megszorította Merdith vállát. A nő felszisszent.
- És mi a helyzet a lelkemmel, Merdith? A lelkem az enyém...
Azt senki sem veheti el tőlem. Még a Konföderáció sem. Még a
maga lázadói sem. Nem vásárolhatja meg nekem a megváltást. Mit
ér az élet, Merdith? Vajon hány embert menthetek meg, ha
feláldozom magam?
Az apja hangját hallotta:
- S ne féljetek azoktól, kik elpusztítják a testet, de nem
képesek megölni a lelket. Inkább attól rettegjetek, aki
képes arra, hogy a pokolban megölje a testet és a lelket
is!
A katona mozdulatlanul állt.
Merdith felnézett rá.
- Most mit akarsz tenni?
Melani ott állt az aranyló mezőn, mellette a láda, kezében
a Szent Könyv.
- Eressz már el! - nyögött fel Merdith. - Ne szoríts!
- Jobb, ha egy ember veszti életét, mintha egy egész
nép szenved s tűnik el a világból úgy, hogy nem ismerte
meg a hitet...
Ardo eleresztette Merdithet.
- Hány hajóból áll az a flotta?
 -Tessék? Nem is tudom. Talán százból. Talán többől. De nem
fognak időben a városokhoz érni!
- És mi van akkor, ha a zergek nem a városokat támadják meg?
- Ardo beszéd közben a jármű felé fordult, kinyitotta az ajtaját, és
felkapaszkodott a fülkébe. - Több ezer embert meg lehetne
menteni, igaz?
- Nem tudod megállítani a zergeket, katona!
Ardo visszaugrott földre, de magával húzta a ládát, ami addig ott
hevert az ülés alatt.
- Nem, erre tényleg nem vagyunk képesek - mondta. - De talán...
Esetleg lelassíthatjuk őket!

20
Eszmék és áldozatok

-Neked elment még az a maradék eszed is! Ardo körbenézett a

parancsnoki központ vezérlőjében tartózkodó embereken, és az
arcokról azt olvasta le, hogy a legtöbben egyetértenek Nyesővel. A
helyiség leszakadt mennyezetéről szikrák pattogtak a padlóra. A tetőn
Marcus Jans dolgozott, egy hegesztőpisztollyal és néhány
szerszámmal felfegyverkezve megpróbálta üzemképessé varázsolni a
kommunikátort és az antennafürtöket. Egy másik feladatot is kapott:
fémlemezekkel kellett lefednie a lyukakat, amelyeket a mutaliszkok
savas vére mart a tetőbe, és meg kellett erősítenie a tartógerendákat
is.
Melnyikov közlegény újra végignézett a szakasz életben maradt
tagjain. Alig tudta elhinni, hogy a mutaliszkok támadását követően
csak ennyien maradtak abból a magabiztos egységből, amely reggel
(az eltelt idő Ardo számára hosszú heteknek tűnt) elindult a bázisról.
Mellish közlegény kimerülten ült a függőfolyosón, a lábát a konzolok
fölé lógatta. Jensen osztagából csak ő maradt életben. Vele szemközt
két másik közlegény állt, Bernelli és Xiang. Mellish lehajtotta a fejét,
mintha nem merne Melnyikov szemébe nézni, Xiang a távolba
révedt, Bernelli azonban úgy meredt Ardóra, mintha a pillantásával
bele akarna hatolni az agyába. Breanne hadnagy Xiang és Bernelli
mögött állt, ő tüntetőleg hátat fordított Ardónak. Úgy helyezkedett el,
mintha a bezúzott ablakokon túl elterülő sötét terepet fürkészné, ám
Melnyikov tudta, ez csak a látszat, valójában csak a helyiségben zajló
eseményekre figyel.
Nyeső, a tűzdenevér szkafandert viselő, fekete bőrű óriás nehezen
tudta kifejteni a véleményét. Idegesen járkált a lift előtt, fémcsizmája
hangosan dobogott a Jans által nemrég odahegesztett paneleken.
-Komolyan mondom, meghibbantál! Szétolvadt az agyad, vagy mi
történt?
- Lehetséges. - Ardo szórakozottan végighúzta a kezét a
parancsnoki szigetre fektetett ládán.
Merdith az egyik konzol mellett állt. Mindkét kezét a zsebébe
süllyesztette, lesütötte a szemét, és úgy viselkedett, mintha semmi
köze sem lenne az eseményekhez.
- Lehet, hogy meghibbantam - folytatta Melnyikov -, de nem
hiszem, hogy ennek különösebb jelentősége van. Szerintem már
semmi sem számít.
- Micsoda? Ezt meg hogy érted? - kérdezte Nyeső ingerülten. - Mi
az, hogy semmi sem számít? Felfogtad egyáltalán, hogy mire
készülsz? Be akarsz indítani valami szart, ami a környéken
tartózkodó valamennyi zerget idecsábítja! Minden mutaliszk,
hidraliszk, meg a tököm se tudja milyen liszk ide fog csődülni, és
mindegyik ki akar nyírni minket! Szerinted ennek sincs jelentősége?
- Ezt nem mondtam - rázta meg Ardo a fejét.
- Az istenekre, még szép!
- Szerintem csak számunkra nincs jelentősége a dolognak. -
Ardo letette a sisakját a ládára, és nekilátott, hogy lehúzza a
kesztyűjét. - Nézzétek, a Konföderáció itt hagyott minket. A
parancsnokaink feláldoztak bennünket. A pokolba, ezek ki akartak
nyírni minket! Akkor sem jönnének vissza értünk, ha tudnák, hogy
életben maradtunk. Leírták ezt a bolygót, és vele együtt minket, meg
az itt élő telepeseket is. Gondold végig, Nyeső! A Konföderáció ezzel
a titkos izével csalta ide a zergeket, ami ebben a ládában van. A fe-
jesek célja az volt, hogy a dögök erre a bolygóra jöjjenek.
-Ezt már hallottam - mondta Nyeső. - Bizonyítékod is van?
 - A bizonyíték a ládában van - felelte Ardo. - Szerinted a
Konföderáció szeretné, ha kitudódna, hogy ki a felelős egy egész
bolygó elpusztításáért?
- De... - szólalt meg Bernelli bizonytalanul. - Mi a helyzet Korhal
Fiaival? Nekik vannak hajóik, és állítólag errefelé tartanak. Nem
köthetnénk alkut velük?
Ardo bólintott.
-De igen. Egyezkedhetünk velük. Átadhatjuk nekik a ládát, és
esetleg megléphetünk erről a bolygóról, ha ez egyáltalán lehetséges.
Ehhez azonban át kell törnünk a zergek vonalait, és meg kell
keresnünk Korhal Fiait. Valahogy kapcsolatba kell lépnünk velük,
nem igaz? Tényleg vannak hajóik, de ezeken nem fér el a bolygón
tartózkodó valamennyi ember. Egyébként az ő részükről az egész
mentőakciónak csak propaganda jellege van. Megmentenek pár
embert, aztán elmondják, hogy ők a jó fiúk. Pedig ők is felelősek
azért, hogy a zergek ide özönlöttek!
Xiang hirtelen Ardo felé fordult.
- Szóval erről a Korhal-bandáról van szó? Azt hittem, a
Konföderáció találta ki az egészet.
Ardo megcsóválta a fejét, és Merdithre nézett.
- Mondja el nekik!
Merdith kényelmetlenül feszengett.
- Tényleg alkut köthetnek Korhal Fiaival...
- Nem - vágott közbe Ardo. - Ne erről beszéljen. Azt mondja el,
ki aktiválta azt, ami a ládában van!
Merdith lehajtotta a fejét.
-A cél szentesíti az eszközt... Bizonyos dolgok érdekében
áldozatokat kell hozni. A Konföderáció tevékenysége miatt a
lázadóknak nem maradt más választásuk, mint az, hogy... Hogy
bevessenek bizonyos eszközöket. A cél természetesen a
Konföderáció agressziójának megszüntetése volt. A saját fegyverüket
akartuk ellenségeink ellen fordítani, és...
-Az istenekre, Melnyikov! - kiáltott fel Xiang döbbenten. - Ez
tömeggyilkosság! Ez egy egész bolygó lakosságának kiirtása, ez...
Merdith felkapta a fejét; a szeme szikrát szórt.
- Korhal Fiainak joguk van...
Mellish a padlóra köpött.
- Fogja már be a száját! Korhal Fiai éppúgy szarnak az itt élő
civilekre, mint a Konföderáció. Teljesen mindegy, hogy a
Konföderációról, vagy a lázadók csoportjáról van szó, az egyik
kutya, a másik eb. Csak az a kérdés, melyik harap nagyobbat.
Ardo szomorúan ingatta a fejét.
 - Amikor ennek az egésznek vége lesz, a Korhal-banda is
szívesebben látna minket holtan, mint élve. Ebben sem különböznek
a Konföderációtól. Lehet, hogy a Konföderáció állította elő azt, ami a
ládában van, de Korhal Fiai nyitották ki Pandora szelencéjét. Mi
tudjuk, mi történt itt, és hányan haltak meg. - Felsóhajtott. - Nem,
fiúk, nekünk tényleg minden mindegy. Halottak vagyunk. Már csak
egyetlen dologban dönthetünk, méghozzá abban, hogy milyen módon
patkoljunk el.
- Ez aztán a lelkesítő beszéd! - horkant fel Nyeső. - Szóval most
hős vagy, aki áldozatokat hoz? Menőnek képzeled magad,
Melnyikov? Láttam, mekkora hős vagy! Én aztán tényleg láttam!
Oázisban gondolkodás nélkül feláldoztad Wabowskit... Szerintem
még élvezted is a dolgot! Most pedig azt akarod, hogy valamennyien
dobjuk oda az életünket, csak mert te kéred tőlünk?
- A városban civilek vannak, Nyeső - próbált vitatkozni Bernelli.
- Nők. Gyerekek. Családok.
- Gyerekek? Igen! Némelyik az enyém! - Nyeső megrázta a fejét.
- De én nem erre szerződtem!
- Amikor megérkeztünk azt mondtad, harcolni akarsz - mondta
Mellish. - Hová lett a fene nagy bátorságod? Hol a lendületed?
Szeretnéd menteni a bőröd, mi?
-Én sosem játszottam arra, hogy mentsem a bőröm! Én mindig
odaálltam és harcoltam, ha kellett! Mutasd, hol az ellenség, és
felzabálom a szívét reggelire! De ez az őrült... - A fekete óriás Ardóra
mutatott. - Ez itt, ez a latrinapucoló, ez azt akarja, hogy pár
nyomorult civil miatt dögöljek meg. Olyanokért áldozzam fel
magam, akiket soha életemben nem láttam, akik sosem fogják
megtudni, mit tettem értük? És ha meg is tudják, szarnak rám! Ez
tényleg őrültség, értsétek meg!
- Mondd, Nyeső, tulajdonképpen miért vagy itt? - kérdezte Ardo
csalódottan. - Elismerésre vágysz? Kitüntetést akarsz? Azt szeretnéd,
ha tényleg hősnek neveznének, ha megsiratnának? Számodra csak az
a fontos, hogyan gondolnak majd rád az emberek? Ide hallgass,
barátom! Ha nem teszünk valamit, ártatlan emberek fognak
elpusztulni. Egyedül mi segíthetünk nekik. Engem az sem érdekel,
hogy van-e erről tudomásuk, vagy nincs!
- Én azért jöttem ide, hogy megkeressem a testvéreimet. Odakint
vannak valahol, meg kell találnom őket!
Ardo mondani akart valamit, de meggondolta magát. Nyeső
testvérei... Erről eszébe jutott valami. Azt már nagyjából sejtette,
hogy mit programoztak az agyába abban a bizonyos tartályban, és
kíváncsi lett, hogy a fekete óriás vajon milyen emlékeket kapott.
Lehet, hogy a testvérei nem tartózkodnak a bolygón. Lehet,
hogy valójában nincsenek fivérei! Ezt most hogy
magyarázzam el ennek az indulatos bikának?
Bernelli felsóhajtott.
- Ha meg kell halnunk, akkor szeretném tudni, miért áldozom fel
magam. Van-e értelme a dolognak, vagy szart se érünk vele.
- Ha meghalok - morgott Nyeső -, akkor nem azért teszem, mert
ez a seggdugasz erre kér. És nem egyedül fogok kilépni az életből,
annyi szent!
Nyeső villámgyorsan Ardóhoz lépett, és megmarkolta a közlegény
torkát. Ardót váratlanul érte a támadás, nem maradt ideje a
védekezésre. Beszélni próbált, de egyetlen hangot sem bírt kinyögni.
A látása elhomályosult, a szeme előtt fényes csillagok jelentek meg.
Üvöltő hangokat hallott. Árnyékok mozogtak előtte és körülötte, de
csak a bősz óriást, a gyilkosan csillogó, fekete szempárt látta tisztán.
- Eressze el! Eressze már el, Nyeső!
Nyeső váratlanul szétnyitotta az ujjait. Ardo rongybabaként zuhant
a padlóra. Lélegzet után kapkodva nézett fel.
Breanne hadnagy Nyeső mellett állt, és az óriás halántékához
szorította a fegyverét.
-Nyeső, meg akarja menteni a testvéreit? Az még nem fordult meg
a fejében, hogy a civilek között vannak? Arra még nem gondolt,
hogy csak úgy mentheti meg a fivéreit, ha megfékezi a zergeket?
Maga szerint mi történik majd, ha ezek a mocskok a mentőhajók
megérkezése előtt özönlenek be a városba?
Nyeső dühösen pislogott.
- Sajnálom, asszonyom - felelte halkan. - Ezekkel a kérdésekkel
még nem volt időm foglalkozni.
- Ha eddig nem használta az agyát, most már ne is tegye meg! -
kiáltott rá Breanne éles hangon. - Majd én gondolkodom maga
helyett. Nem azért fizetik, hogy tervezgessen, hanem azért, hogy
teljesítse a parancsokat!
Breanne leeresztette a fegyverét, és intett Nyesőnek, hogy lépjen
hátrébb.
- Az egész életemet azzal töltöttem, hogy mások háborúit vívtam,
mások eszméiért és életéért küzdöttem. Melnyikovnak igaza van! Ha
feláldozzuk magunkat több száz, talán több ezer ember életét
menthetjük meg. Soha, senki sem fog tudomást szerezni a dologról,
senki sem lesz hálás nekünk, nem fognak tisztelni bennünket, de
leszarom. Ha már muszáj megdöglenem, akkor legyen értelme! Jobb
olyasmiért meghalni, ami ér is valamit, mint... Mint a nagy büdös
semmiért!
 A ládához lépett, és gyors mozdulatokkal felnyitotta a pántokat.
A hadnagy megfordult, végignézett a döbbent embereken.
- Becslésem szerint a zergek körülbelül másfél óra múlva
érkeznek meg. Javaslom, mindenki használja ki ezt az időt!

Ardo már negyedszer tette meg az utat a vezérlő és a bunkerek

között. Fáradt volt, de tudta, már ezt az érzést se „élvezheti" sokáig.
Az örök nyugalom várt rá, az örökkévaló béke. Meglepetten
nyugtázta, hogy már várja a halált. Rég eltemetettnek hitt emlékei
közül a felszínre kerültek a gyerekkorában megismert eszmék és
elvek, a hűséggel, a reménnyel, a békével, a halál utáni élettel
kapcsolatos mesék, történetek. Furcsa - gondolta hogy éppen itt,
éppen most, a pokol kapujában jutnak eszembe ezek az
emlékek...
Marcus Jans ügyes technikusnak bizonyult, sikerült kiépítenie
néhány új bunkert a parancsnoki központ körül. Úgy tervezték,
először a külső falaknál veszik fel a harcot a támadó zergekkel, majd
amikor már nem bírják feltartóztatni az áradatot, visszavonulnak a
belső bunkerekhez. Ezt követően már csak annyi dolguk volt, hogy
kitartsanak - amíg erővel bírják. Bíztak abban, hogy elég időt
nyernek a civileknek.
Mellish összeszedte a bázison található aknákat, beült egy
lánctalpas aknatelepítőbe, és kirobogott a falakon kívülre. Olyan
szakértelemmel ültette el a robbanó szerkezeteket, mint az ügyes
kertész a palántákat. Ardo, amikor ránézett, önkéntelenül
elmosolyodott. Remélem, elégedett lesz a terméssel - gondolta.
Mellish jól elszórakozott az aknatelepítéssel, bonyolult és
kiszámíthatatlan mintázatokat hozott létre a különböző típusú
szerkezetekből.
Ardo Melnyikov átment az egyik üzemcsarnokba, és beindította a
kézifegyverekhez alkalmas muníciót gyártó gépsort. Emlékezett arra,
amit Breanne az akció kezdetén mondott neki a sebesült zergekről, de
tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a bestiák
ügyet sem vetnek egymásra, eszelősen törnek a cél felé, átgázolnak
elesett vagy sérült társaikon. Úgy gondolta, a harchoz más típusú
lőszerre lesz szükségük, olyanra, ami nem csupán sebeket ejt, hanem
valóban komoly károkat tesz az ellenséges lények testében.
Marcus Jans éppen a délen álló bunkeren dolgozott, amikor Ardo
feltűnt a közelében. A technikus tíz szót se ejtett ki a száján, amióta a
testvére siklója lezuhant. Ardo aggódott miatta, de az adott
helyzetben nem foglalkozhatott a problémájával. Odasétált az
alacsony, kupolás építményhez, és belépett a szűk ajtónyíláson.
A bunker szabványos építmény volt, ha valaki egy ilyen, előre
gyártott elemekből összeállított építményt látott, nyugodtan
elmondhatta, hogy valamennyit ismeri. Vastag falai mögött négy
ember fért el a szükséges fegyverekkel együtt. Nem volt kényelmes,
nem is arra tervezték, viszont a legbiztonságosabb objektumok közé
tartozott az egész bázison.
Ardo belépett a muníciós ládákkal telepakolt helyiségbe.
Meglepetten látta, hogy az egyik fegyver mögött Merdith álldogál.
- Bocsánat! - szólalt meg a nő. - Máris megyek... Nem akarlak
feltartani.
- Semmi gond. - Ardo letette a magával hozott ládákat, és egyet-
egyet húzott a négy fegyver mellé. - Nem zavar, viszont ha azért van
itt, hogy bámészkodjon, nem a megfelelő irányba néz.
- Mindig baj volt az irányérzékemmel. - Merdith fáradtan
felnevetett. - Szerinted merről jönnek először?
- Nem tudom pontosan. - Ardo a nő mellé állt, és kinézett a
vörös sivatagra. - Az utolsó zerg egységek, amiket láttunk, nyugat
felé tartottak. Lehet, hogy azok fognak visszafordulni.
Merdith bólintott.
- Logikus...
Hallgattak egy sort.
- Katona?
- Igen, hölgyem?
- Ha esetleg nem lenne módom arra, hogy elmondjam... - kezdte
Merdith. - Szerintem amit itt csináltok... - Elcsuklott a hangja.
- Igen? - nézett rá Ardo.
- Nem is tudom. Valami olyasmit akartam mondani, hogy
„helyes", vagy ,jó", de ezek a szavak semmit sem fejeznek ki. -
Merdith a lőrésbe ékelt fegyverre támaszkodott, és beszéd közben
lehajtotta a fejét. - Talán... epikus dolog.
Ardo felnevetett.
- Epikus?
Merdith is nevetni kezdett.
- Jól van. Lehet, hogy nem epikus... Tulajdonképpen teljesen
mindegy, hogy milyen. A lényeg az, hogy köszönettel tartozom
neked.
-Nekem semmit ne köszönjön, hölgyem. Én vagyok az, aki miatt
mind el fogunk pusztulni. Én beszéltem rá a többieket erre az
őrültségre.
 -Vajon hányan maradnak életben, mert megtetted? Elgondolkodtál
már ezen? - Merdith a férfi szemébe nézett. Meg sem fogják
köszönni nektek. Talán nem is szereznek tudomást arról, hogy mit
tettetek, én viszont... Helyettük is szeretnék köszönetet mondani.
Ardo biccentett.
- Tudja... Már abban sem vagyok biztos, hogy ki vagyok
Beprogramozták, azután átprogramozták az agyamat. Olyan sokszor
piszkáltak bele, hogy már rég elfelejtettem, ki vagyok, mit keresek
itt, és hová tartok. Mindig úgy éreztem, A lelkem egy érintetlen része
itt ólálkodik a háttérben. Azt nem tudták megváltoztatni. Azt nem
vehették el tőlem... Eddig attól féltem, hogy egyszer csak előtérbe
kerül, és mindent összezavar, most azonban már csak ebbe
kapaszkodhatok, ön hölgyem, segített abban, hogy megtaláljam a
lelkemet. Ezért köszönettel tartozom.
A katona lehajolt, felemelt egy vadonatúj fegyvert, és Merdith felé
nyújtotta.
- Tudja használni?
Merdith végighúzta a kezét a fegyveren, majd laza mozdulattal
lövésre emelte.
- Tudom. Rám meri bízni?
- Igen. Ha esetleg ellenünk fordítaná, ha megölné valame-
lyikünket, csak a saját halálát siettetné - mosolygott Ardo.
Merdith bólintott.
- Köszönöm a bizalmat.
- Bárcsak találkozott volna Melanival! Nem hiszem, hogy sok
közös vonás van magukban, de ő...
- Itt Mellish! - reccsent a kommunikátor hangszórójából. -
Nyugatról jönnek. Már látom őket. Itt vannak!
Ardo elhúzta a száját.
- Hamar ideértek.

21
Ostrom

- Mindenki álljon készenlétben! - hallatszott Breanne hadnagy

hangja a kommunikátorból. - Először a külső peremen, aztán, ha
parancsot adok, a belső védelmi vonalon. Visszavonulás csak
utasításra! Helyzetjelentést!
Ardo bekapcsolta a mikrofonját.
- Melnyikov, a külső ötösnél vagyok, délnyugaton.
- Mellish. Külső négyesnél, északnyugaton. Ezek piszok
gyorsan jönnek, és...
- Elég a csevegésből, Mellish! Tovább!
- Xiang. Itt vagyok. Külső hármas, északkelet.
 - Bernelli a külső kettesnél, azt hiszem, délkeleten.
- Itt Nyeső. A külső egyesnél vagyok, hadnagy!
- Rendben. Megvárjuk, míg rálépnek az aknamezőre. A/ első
hullámaik ott fognak szétrobbanni. Ezekre ne is nyissanak tüzet!
Megértették? Jelentsék, ha valahol áttörik a vonalainkat.
Ardo elmosolyodott.
A helyzet reménytelen volt, mindannyian tisztában voltak azzal,
hogy elpusztulnak, Breanne hadnagy mégis úgy vezényelt, mintha
egy szabványos akcióról lenne szó, aminek lehetnek túlélői.
- Min nevetsz? - kérdezte Merdith.
Ardo előredőlt, és kinézett a lőrésen. A nő odahúzódott mellé.
- Az istenekre! Ez micsoda? - suttogott döbbenten.
A délnyugati látóhatár felől egy sötét vonal közeledett. A jelenség
leginkább egy homokviharra emlékeztetett, de Ardo tudta, valami
más tart a bázis irányába. Valami más, ami még a legádázabb
viharnál is halálosabb.
A közlegény bekapcsolta a mikrofonját.
- Hadnagy, itt Melnyikov. Nyugati irányból is jönnek. Látom
őket. Körülbelül három kilométernyire vannak. Nem látom a soraik
szélét.
-Itt Mellish! Én már látom a sor szélét, de... A rohadt életbe, még
sosem láttam ennyi zerget egy rakáson!
- Itt Nyeső! Az én oldalamon is pokoli sokan vannak.
- Ardo! Mi történt? - kérdezte Merdith.
A katona a nőre nézett.
- Tessék? Ja, magának nincs kommunikátora! Hát... Jönnek a
zergek. Átkozottul sokan vannak, szinte belepik a sivatagot. A
maga ládája a jelek szerint sokkal jobban működik, mint bárki
gondolta volna.
- Értem. - Merdith idegesen nyelt egyet. Úgy szorította a
fegyverét, hogy elfehéredtek az ujjai. - És most mi lesz?
- Bevárjuk őket.
- Micsoda? És meddig várunk?
- Addig, míg elérik az aknamezőt. - Ardo megmozgatta a vállát,
és körözött párat a fejével. Ideges volt, márpedig tudta, ilyen
állapotban nem jó csatába indulni. - Mellish és Bernelli
elaknásította a bázis környékét. Az egyik aknakör ezer, a másik
ötszáz méternyire van. Mindent kiraktak, amit
a raktárakban találtak: taposóaknákat, ugróaknákat, repesz- aknákat,
gázaknákat, mindent. Valamennyit heurisztikus szenzorlánc
kapcsolja össze, és...
-Hé, hé, lassabban! Heurisztikus micsoda?
 - Szenzorlánc. Hogy is magyarázzam el? Az aknák kom-
munikálnak egymással, tanulnak egymástól. Minél több aktiválódik,
annál okosabb lesz a többi. Megismerik a feléjük tartó ellenséges
harcosok típusait, és a rendelkezésükre álló eszközök közül
kiválasztják azt, amellyel a legnagyobb kárt tehetik a zergekben,
majd aktiválódnak. Egy kicsit változtattunk az eredeti programjukon,
mert...
- Mert most ölni akarnak, nem sebezni - fejezte be Merdith a
mondatot. Lehajolt, és kinézett a lőrésen. A látóhatáron mozgó
ködös, sötét vonal egyre közelebb ért a bázishoz. - A lehető legtöbbet
meg akarják ölni, mégpedig amilyen hamar csak lehet.
- így van - válaszolt Ardo, és ő is kinézett. - Hihetetlen! Hallja?
A tompa dübörgés olyan volt, mintha a föld morajlana. Először
csak a bázis irányába tartó több ezer, eszelős zerg lábának dobogását
lehetett hallani, de vagy fél perccel később már a csorda üvöltése is
Ardo fülébe hasított.
- Az istenekre! Mit tettem, hogy ezt érdemlem? - nyögött fel
Bernelli.
- Még ne nyissanak tüzet! - reccsent Breanne hadnagy hangja. -
Tudni akarom, hol lépnek rá először az aknamezőre!
Hatalmas robbanás rázta meg a bunkert. A falra szerelt polcok
leszakadtak, a muníciós ládák a padlóra zuhantak Merdith elsápadt,
Ardónak elkerekedett a szeme. Az elsőt néhány újabb robbanás
követte.
-Itt Bernelli! Megérkeztek az aknamezőre! Kettes-húszas radiál!
Az aknák gyors egymásutánban robbantak fel, a dörrenések szinte
egymásba olvadtak. A hangok egyre közelebbről érkeztek.
- Irányt váltanak! - kiáltott Bernelli a kommunikátorába. - Balra
tartanak, Melnyikov!
Ardo gyorsan a szeme elé tartotta a messzelátót, majd félretolta
Merdithet a jobb oldali lőréstől, és ott is kinézett.
Viszonylag tisztán látta az ellenséget. A zergek tömör alakzatát
már csak ezer méter választotta el a bunkertől. A csordához
számtalan, különböző formájú, színű és rendeltetésű lény tartozott. A
támadó tömeg, mintegy parancsszóra, irányt váltott.
Az aknák felrobbantak. A levegőbe emelkedő homok, föld,
lángtömeg és testcafatok valóságos függönyt alkottak. Az első
sorokban rohamozó zergek megsemmisültek, de a mögöttük haladók
nem álltak meg, elszántan keresni kezdték az aknamezőn azt az
ösvényt, amelyet az emberek mindig szabadon hagynak, hogy
szükség esetén épen keresztülvághassanak a zónán. Ardo
elmosolyodott. A jelek szerint a zergek kiválóan ismerték az
emberek harcmodorát és szokásait, most azonban éppen ez a tudás
okozta a vesztüket, ugyanis a bázison tartózkodók nem hagytak
szabadon semmiféle ösvényt; ezek az emberek felkészültek arra,
hogy életük végéig a falakon belül maradnak.
- Itt Melnyikov! - kiáltott bele Ardo a mikrofonjába. - Ráküldték
a felderítőiket az aknamezőre. Keleti irányba tartanak a külső gyűrű
mentén. Nyeső! Látod már őket?
- Igen. Persze. Azt az úristenit nekik! Hű, ezek mennyien
vannak! Körbe akarják venni a bázist. Hadnagy, ezek tényleg rohadt
sokan vannak! De nem baj... Gyertek csak ide Nyeső papához! Már
vártalak benneteket! Megsütöm a húsotokat, felzabállak titeket, ti
mocskos... Figyelem! Robbanás!
Ardo bunkere előtt egymásután felrobbantak a külső gyűrű aknái.
A levegőt megtöltötték a repeszek, a földrögök, a szétszaggatott zerg
testek, a közlegény nem sokat látott az ellenség fő csapatából.
- A tornyok célra álltak! - hallatszott a kommunikátorából. -
Mennek a rakéták!
A védelmi lövegtornyok elindították rakétáikat. A lövedékek
süvítve száguldottak a zergek felé. Ardo egyetlen pillantást vetett
rájuk, és megállapította, hogy az aknamező fölött mozgó repülő
zergek, az eget elhomályosító mutaliszk-tömeg felé tartanak.
A rakéták becsapódtak, a mutaliszkok szétrobbantak, cafatjaik és
savas vérük ocsmány esőként zuhogott a zergekre és a földre.
Néhány repülő bestia túlélte a rakétatámadást, ezek megpróbáltak
lejjebb ereszkedni. Vesztükre tették, mert az ugróaknák érzékelték a
jelenlétüket, és végeztek velük. Ardo hálát adott az intelligens aknák
felfedezőinek: a szenzorok felfogták, hogy a lezuhanó mutaliszk-
testrészek már nem tartoznak a megsemmisítendő célpontok közé,
így a robbanószerkezetek nem aktiválódtak a hatásukra.
Hirtelen mély, halálos csend támadt. Lassanként leülepedett a
felvert homok, szétfoszlott a sűrű füst; a halálfüggöny megszűnt
létezni.
Merdith és Ardo összenézett. A robbanássorozat után vész-
jóslónak érezték a csendet.
- Megállítottuk őket - mosolygott a nő. - Ardo! Ez hihetetlen!
Megállítottuk a zergeket!
Ardo a szeme elé tartotta a messzelátót. Megállapította, hogy az
életben maradt zergek fürgén pozíciót váltanak.
- A rohadt életbe! - suttogta. - Rájöttek!
Merdith kétségbeesetten nézett a katonára.
- Rájöttek? Mire?
Ardo megnyitotta a kommunikációs csatornát.
 -Itt Melnyikov! Szétválnak! Csatárláncot alkotnak! Készüljetek! -
Merdithre nézett. - Helyezze készenlétbe a fegyverét. A zergek
eltávolodnak egymástól, így az aknák egyszerre csak egyet ölhetnek
meg. A csalik felrobbantják az aknákat, aztán ismét megindul a
tömeg. Minden irányból egyszerre!
Merdith a közeledő zergekre nézett.
- De hiszen ez... Öngyilkosság!
-Nem az. - Ardo gyors mozdulatokkal előkészítette a fegyverét. -
A zergek már csak ilyenek. Számukra az egyén életének nincs
értéke. Ezért nem foglalkoznak a sebesültjeikkel sem. Rideg, ravasz,
undorító lények, csak a végső célt tartják szem előtt. Most a ládát
akarják megszerezni, és mellesleg végezni akarnak velünk.
Fontosnak tartják a dolgot, ezért akár több ezer harcost hajlandóak
feláldozni. Tisztában vannak azzal, hogy kevesebb akna van a
zónában, mint ahány zerg a csordában.
- Előreküldik a kicsiket - jelentette Nyeső. - A zerglingek
indulnak el, hogy megtisztítsák az aknamezőt a nagyfiúk előtt!
- Állítsuk át az aknák programját! Eresszük keresztül a kicsiket,
tartsuk meg az aknákat a nagyobbak számára! - mondta Breanne.
- Vettem, hadnagy. Gyertek, cicuskáim, gyertek csak!
Ardo már messzelátó nélkül is viszonylag tisztán látta az
alig ezer méterre lévő ellenséges csordát. A zergek között a
lárvaszerű zerglingek voltak a legkisebbek, ezekből fejlődtek ki
idővel a különböző fajtájú, nagyobb termetű lények. Félelmetes,
milyen sokban különböznek tőlünk! - gondolta Ardo. Ezek
gyakorlatilag a gyermekeik... Az emberek sosem küldenék
sarjaikat háborúba, arra pedig végképp nem kerülne sor,
hogy feláldozzák őket a felnőttek érdekében.
- Itt jönnek! - kiáltott fel éles hangon Bernelli. - A francba, de
sokan vannak!
A zerglingek elindultak a külső aknamezőn. Ardo a szeme elé
húzta a sisakja vizorját. Ahogy a szeme előtt megjelent a célzó
monitor, azonnal a hozzá legközelebb mozgó lény irányába fordította
a fegyverét.
A célzást hihetetlen pontossággal hajtotta végre. A lézeres vezérlő
minden egyes lövedéket nyomon követett, így Ardo szükség szerint
módosíthatta az irányt. Gyors egymásutánban leszedett vagy tíz
zerglinget. A robbanógolyók széttépték a kis termetű lények testét
védő héjpáncélt, és a puha részekbe érve aktiválódtak. Ardónak
olyan érzése volt, mintha konzervdobozokba hajigálna
kézigránátokat.
 - Huhú! Akár a céllövöldében!
- Ma minden rekordot megdöntők!
Szép, szép - gondolta Ardo -, de mi lesz a móka vége? Fo-
lyamatosan tüzelt, de annyi zergling mozgott a zónában, hogy alig
bírta leszedni őket. Olyan érzése támadt, mintha egy hatalmas
tűzhullámot próbálna úgy visszafordítani, hogy kilő rá pár
vízcseppet.
A zerglingek első csapata megsemmisült, a második hullám is
komoly veszteséget szenvedett, de már elindult a harmadik, amögött
pedig ott várakozott a negyedik. A lények egyre közelebb jutottak a
belső aknamezőhöz. Ardo a nőre nézett. Merdith is folyamatosan
tüzelt, nem is rossz eredménnyel.
Hirtelen fülsiketítő vijjogás hallatszott. A külső aknamező előtt
toporgó zergek támadást indítottak.
- Elindultak! - üvöltött fel Ardo.
A zerglingek negyedik hulláma mögött hidraliszkok dübörögtek a
külső aknamezőn. Az intelligens aknák aktiválták magukat. A
robbanások összeolvadtak, a levegőt ismét megtöltötték a széttépett
zergek testrészei és zsigerei.
 Az automata lövegtornyok is működésbe léptek, és újabb
rakétákat küldtek a repülő mutaliszkok irányába. A hatalmas lények
holtan vagy sebesülten zuhantak le, de a testek ekkor már a bázis
külső falának közelében értek földet.
A zerglingek bejutottak a belső aknamezőre, már csak ötszáz
méternyire voltak a külső faltól.
Ardo fegyvere kiürült. Kiejtette a tárat, egy másikat nyomott a
helyére. Amikor ismét felemelte a fegyvert, a zerglingeket már csak
négyszáz méter választotta el a faltól.
- Hadnagy! A zerglingek mindjárt túljutnak a belső aknamezőn! -
kiáltott fel a közlegény. - Nem bírjuk visszaverni őket!
- Meg kell tenniük! Az aknákat nem használhatjuk ellenük...
Azokat a nagyobbaknak tartogatjuk!
A zerglingek már száz méternyire voltak a faltól, és közeledtek.
Annyian voltak, hogy egyetlen eleven, nyüzsgő szőnyegként
borították be a talajt. Ardónak olyan érzése támadt, hogy a mohó,
agyatlan sáskáknak egyetlen célja van: Ardo Melnyikov közlegény
felzabálása. Sorozatlövésre váltotta a fegyverét, és a ravaszra
szorította az ujját.
A figyelmét annyira lekötötte a zergek irtása, hogy nem is vett
tudomást a külső aknamező felől hallatszó robbanásokról. Folytatta a
tüzelést, és csak akkor nézett fel, amikor már a belső mező aknái is
felrobbantak. A robbanások megrázták a bázist. A hangokból arra
lehetett következtetni, hogy a zergek a gyűrű valamennyi pontján
egyszerre érték el a belső zónát.
A robbanások egymásba olvadtak, és elegyedtek a démoni lények
halálsikolyával. A bunkerre és környékére zerg hús-eső zuhogott.
Ardo folyamatosan tüzelt. Húzta a ravaszt, tárat cserélt, ismét
megeresztette a hosszú sorozatot, újabb tárcsere. Már nem is tudta
volna összeszámolni, hány zerglinggel végzett.
A kisebb termetű lények a bunker közvetlen közelében mozogtak.
Mögöttük ismét felemelkedett a halál-függöny, amelyet egyre
kisebb távolság választott el a közlegénytől. Ardo ismét felnézett
egy másodpercre, és megállapította, hogy már a bunkertől száz
méternyire kitelepített aknák is felrobbantak.
A zerg csorda ismét előrenyomult vagy húszméternyit.
- Hadnagy! - kiáltott fel Ardo. - Áttörnek!
-Vissza! Visszavonulás! Azonnal!
Ardo nem ismételtette el a parancsot. Megragadta Merdith karját.
- Mennünk kell! Most!
Merdith hátralépett a lőréstől. A következő pillanatban széles rés
támadt a bunker falán, közvetlenül a nő lőrése fölött. A nyíláson
 egy zergling préselte keresztül magát. Leugrott a padlóra, és
azonnal Merdith irányába vetődött.
Ardo sorozata a falra kente a vakmerő kis dögöt.
- Vissza! Fusson!
Mielőtt kirohant a hátsó ajtón, Ardo még egyszer kinézett a lőrésen.
Nem látott mást, csak a bunker oldalára és tetejére felkapaszkodó
zerglingek hasát.

22
Búcsú

A zaj elviselhetetlen volt. Az automata lövegtornyok útnak indították

rakétáikat, kiokádták magukból a belsejükben tárolt lövedékeket,
lángcsóvákat böfögtek az ellenségre, és iszonyatos veszteségeket
okoztak a zergeknek.
Merdith a közlegény előtt rohant. A külső fal és a belső bunkerek
között hamu borította a földet, a levegőben füst gomolygott, a
szétlőtt mutaliszkok cafatai fekete hópihék- ként vitorláztak alá a
magasból. Itt-ott savtócsák csillantak a fellobbanó lángok fényében.
Ardo követte a nőt, és közben úgy érezte, sosem érik el a belső
bunkerkomplexumot.
A közlegény futás közben felnézett. A lövegtornyok oldalát és
tetejét már kikezdte a mutaliszkok által rájuk köpött sav, kettő olyan
komoly károsodásokat szenvedett, hogy látszott, pillanatokon belül
összeomlanak saját súlyuk alatt. Az ég alját hosszúra nyúló
lángnyelvek nyaldosták, a fekete füst mindent eltakart, közelről és
távolról csak a rohamozó vagy agonizáló zergek bömbölését lehetett
hallani.
 Ardo meglátta a bunkert. A nyitott ajtó mellett egy integető alak
állt.
A következő pillanatban Ardo fülét megütötte a zaj, amihez
hasonlót már korábban is hallott. Ismerős, mechanikus üvöltés volt,
félelmetes, ugyanakkor reményt keltő. Felnézett.
A füstrétegen túl, olyan magasságban, ahová nem érhettek fel a
lángok, fémesen csillogó testek jelentek meg. Korhal Fiainak hajói
kecses ívben, tüzet köpve szálltak nyugati irányba, Mar Sara
csillagkikötője felé. Ardo tudta, hamarosan leszállnak, és felveszik a
fedélzetükre a civileket, a bolygó lakóit - legalábbis azokat, akik
időben a közelükbe jutnak, és akik felférnek.
Idő... Időt kell nyernünk a számukra! - gondolta a közle-
gény.
A bunker két oldalán lángok villantak, kerepelni kezdett két
géppuska. Ardo összerezzent, és a nyitott ajtó felé vetette magát.
Kezek nyúltak érte, valaki megragadta és berántotta. Elvesztette az
egyensúlyát, előredőlt. A háta mögött döndülve becsapódott az ajtó.
Feltápászkodott. Merdith már az egyik lőrésnél állt, és elszántan
rángatta fegyvere ravaszát. Bernelli, aki berántotta Ardót, felüvöltött,
és odaugrott a másik lőréshez.
Melnyikov megrázta magát, és Bernelli mellé lépett. Pozícionálta
a fegyverét, és kinézett. Mintha a poklot látta volna.
A külső fal fölött hidraliszkok özönlöttek be a bázis területére. Az
aknamező megtizedelte őket, mégis annyian voltak, hogy akár húsz
bázist el tudtak volna foglalni. A zergeket szemmel láthatóan cseppet
sem zavarta, hogy társaik ezrével pusztultak el a két külső zónában.
El akarták érni a célt, méghozzá a lehető legegyszerűbb stratégiával,
a nyílt roham alkalmazásával.
- Xiang! - hallatszott a kommunikátorból. - Jelentést!
- Xiang elesett, hadnagy! El kell tűnnünk innen! Nem bírom
visszaverni őket!
Bernelli üvöltve tüzelt. Ardo csatlakozott hozzá. Amikor
fegyvere ontani kezdte a halált, furcsa nyugalom áradt szét benne.
A sötét borzalom eleven hullámai átcsaptak az elhullottak tetemei
fölött, és még közelebb nyomultak a bunkerhez. A két katona és a
nő össztüze valamelyest lefékezte őket, de a zergek átugráltak a
hulladombok felett, és üvöltve, vérszomjas rikácsolással folytatták
a támadást.
- Melnyikov! Hall engem?
Ardo kiejtette a fegyveréből az üres tárat, és miközben belökött a
helyére egy telit, válaszolt a hadnagynak.
- Hallom, asszonyom, de most egy kicsit sok a dolgom!
 - Bemegyünk!
- Micsoda?
- Visszavonulunk a maguk pozíciójába.
- Vettem - felelte Ardo komoran. - Bernelli, tartsd távol őket.
Kinyitom a hátsó ajtót.
Átsietett a bunker hátuljába, és kilesett a lőrésen. Egy savval
szétmaratott lánctalpas szállítójárművet látott, és a gomolygó füst
ellenére megpillantotta a parancsnoki központ két oldalán álló
bunkereket. A bal oldalit, amit korábban Xiang védett, eltakarta a
hidraliszkok tömege. A zergek őrjöngve tépték, szaggatták a
páncéllemezeket, a jelek szerint darabokra akarták szedni a bunkert.
Ég veled, Xiang! - gondolta Ardo.
A hidraliszkok a jobb oldali bunkert is megtámadták, de annak
lőréséből két-három másodpercenként kicsapott egy- egy hosszú
lángnyelv. Nyeső! - villant át Ardo agyán. A tűz- denevér
lángszórójának tüze szétperzselte a hidraliszkokat, de a szétégett
szörnyek helyére újak kerültek.
Ardo kidugta a fegyvere csövét a lőrésen, és tüzet nyitott a Nyeső
bunkerét támadó hidraliszkokra. Váratlanul kinyílt Nyeső
bunkerének ajtaja. A tűzdenevér egy hosszú lángcsóvával
megtisztította maga előtt az utat, majd futásnak eredt. Két alak
követte. Ardo megpróbálta fedezni őket.
Nyeső és két társa akkor ért Ardo bunkerének ajtajához, amikor a
közlegény tára kiürült. Ardo sietve kinyitotta az ajtót. Breanne
hadnagy és Marcus Jans dőlt be a helyiségbe. Nyeső megállt,
hátrafordult, ráeresztett egy lángot a hidraliszkokra, majd követte a
hadnagyot és a technikust, akik magukkal hozták az ezerszer
átkozott ládát.
Ardo sietve becsukta az ajtót.
A katonák a bunker egy-egy lőréséhez álltak, és tüzet nyitottak a
zergekre. Az építmény körül fokozatosan nőttek a hullahegyek.
A zergek hirtelen megtorpantak. A hidraliszkok visszahúzódtak, a
mutaliszkok eltűntek az égről. Egy perccel később a katonák
egyetlen mozgó célpontot sem láttak. Abbahagyták a tüzelést.
- Hé, mi folyik itt? - dörrent Nyeső hangja. - Feladták?
Breanne hadnagy levegő után kapkodott. Ardo nem tudta
megállapítani, hogy a nő a fizikai megerőltetéstől, vagy a félelemtől
liheg ennyire.
-Nem. Ezek sosem adják fel. Csak visszahúzódtak, hogy
rendezzék soraikat. Összeszedik magukat. Folytatni fogják a
támadást, és elfoglalják a bunkert.
Bernelli idegesen felvihogott.
 - Ehhez azért nekünk is lesz pár szavunk!
Breanne felnyitotta a sisakját, és idegesen beletúrt rövidre nyírt
hajába.
- Lesz, de ettől függetlenül elfoglalják a bunkert. Ezt a csatát
nem nyerhetjük meg. Körülbelül tíz percig fogunk kitartani, de azt
hiszem, ennyi elég is lesz. Látták a hajókat, igaz? A civilek
beszállnak, és elhagyják a Mar Sarát. Ha szerencséjük van... Mert ha
nincs, ha a zergek akkor támadják meg a hajókat, amíg azok a
földön vannak... Akkor minden elveszett. - A hadnagy felsóhajtott,
és elgondolkodott. - Mi tíz percig tartunk ki. A hajók leghamarabb
negyven perc múlva indulhatnak el.
- Ez jó, nem? - vonta meg a vállát Bernelli. - A zergeknek
legalább fél nap kell, hogy eljussanak a kikötőbe.
- A szárazföldi zergeknek - mondta Merdith. - De ne fe-
ledkezzünk meg a mutaliszkokról. Azok gyorsabbak. Egyetlen
dolog tartja itt őket: a láda. Amint az megsemmisül, a mutaliszkok
azonnal elindulnak a kikötő felé. Akkor aztán tényleg minden hiába
volt!
- Ez azt jelenti, hogy legalább harminc percig ki kell tartanunk -
mondta Ardo. - Harminc nyomorult percig! Semmiség.
- Valóban? - kérdezte Breanne. - Megmondaná, hogy fogunk
kitartani ennyi ideig?
Ardo hallgatott.
- Nem tudom - vallotta be végül.
- Én viszont tudom!
Valamennyien Marcus Jansra néztek.
-Megcsinálom. Harminc perc kell? Elintézem! - mondta a technikus
kimérten. - De segítségre van szükségem.
Bernelli kinézett.
- Hé, azt hiszem, megmozdultak!
- El kell jutnom az egyik emelőgéphez - mondta Jans. - Most,
rögtön!
Breanne döntött.
-Nyeső! Melnyikov! Hallották az őrmestert. Kísérjék el az egyik
emelőgéphez!
- Mozognak! - üvöltött Bernelli.
Ardo kinyitotta a bunker hátsó ajtaját. Nyeső komor arccal kilépett,
Marcus Jans követte. Ardo is kibújt, és azonnal lehúzta a sisak
vizorját - nem mintha ez bármitől is megvédhette volna.
A földet megcsonkított, szétlőtt zerg tetemek borították.
Nem volt idő töprengésre. Futva indultak, a savtócsákat kerülgetve,
a nyálkás talajon csúszkálva indultak a legközelebbi emelőgép
irányába.
Az óriási, robotra emlékeztető gép az égő gyárblokk előtt állt. Jans
kinyitotta az elülső csapóajtót.
- Gyerünk! Igyekezzen! - kiáltott rá Nyeső.
Marcus Jans elhelyezkedett a vezérlőfülkében, és megmarkolta az
irányítókarokat.
-Jönnek! - hallatszott Breanne hadnagy hangja a kommunikátorból.
Ardo megfordult. A zergek a gyár irányából közeledtek, aztán
feltűntek a bázis falánál, és a parancsnoki központ mellett is.
Mindenütt ott voltak!
- És most? - kérdezte Nyeső a technikustól.
- Menjenek vissza a bunkerbe! Gyorsan! - mondta Jans.
- Hagyjuk itt? Egyedül? - hökkent meg Ardo.
- Gyerünk! Tartsák fel őket, amíg lehet!
Nem volt idő vitázni. Ardo és Nyeső visszarohant a bunkerhez.
Odabentről Breanne, Merdith és Bernelli már tüzet nyitott a
zergekre, a rohamozó hidraliszkokra. Ardo valósággal bezuhant a
hátsó ajtón. Nyeső is követte. A következő pillanatban a
hidraliszkok csontnyíl-záport köptek az ajtóra. Az egyik lövedék
eltalálta Ardo lábát. Áthatolt a páncéllemezen és a közlegény húsán,
keresztülütötte a vádlit védő lemezt, majd beleállt a bunker oldalát
belülről támasztó acélgerendába.
Nyeső becsukta az ajtót, majd felsegítette Ardót.
- Meghaltál?
Ardo arca eltorzult a fájdalomtól, de valahogy sikerült el-
mosolyodnia.
- Még nem...
Elfoglalták a helyüket a lőrések mögött.
A bunkerre több száz, talán több ezer csontnyíl zúdult. A
hidraliszkok többször megismételték a sortüzet; a lövedékek
mindegyike lepattintott egy kicsit a bunker külső falából.
- Öljék meg őket! Nyírják ki mindet, mert a végén bejutnak
hozzánk! - őrjöngött Breanne hadnagy.
A lövedékek úgy kopogtak a bunker falán, mint a jégeső. A
hidraliszkok valamilyen módon savval szennyezték a csontnyilakat,
mert a falakon apró, füstölgő lyukak jelentek meg.
Ardo, miközben kétségbeesetten lőtte a zergeket, észrevette, hogy
az emelőgép aktiválódik. A mozgó gép nem vonta magára a
körülötte lévő zergek figyelmét; a bestiák csak a bunker
elpusztításával foglalkoztak.
Ha lenne egy keselyű robogóm - gondolta Ardo meg-
léphetnék innen, és akkor...
Megrázta a fejét. Más haljon meg azért, hogy ő élhessen? Hány
embernek kell meghalnia akkor, ha Ardo Melnyikov életben
marad? De miért ne menekülne el? Senki sem ismeri őt, senki sem
tudja meg, hogy a bázison volt. Sosem derülne ki, mit tett. Soha,
senki sem foglalkozott a sorsával...
Valaki azért mégis tudná. Isten mindent lát.
Ardo úgy érezte, már nincs jelentősége annak, hogy a Konföderáció
mit akart elhitetni vele, mit parancsolt neki. Megtalálta önmagát, és
rájött, hogy tehet valamit mások érdekében. Adhat, ahelyett, hogy
elvenne.
Az emelőgép a bunker, és a mellette álló páncéllemez-ha- lom felé
indult. Lehet, hogy Jans ezt az egészet előre megtervezte? -
villant át Ardo agyán. A lemezeket a technikus hagyta a bunker
közelében.
Jans megmozdította az emelőgép karjait, és felemelte az egyik
lemezt. Megkereste a bunker tetején azt a helyet, ahol a legtöbb lyuk
tátongott, ráfektette a lemezt, majd aktiválta a gép hegesztőkarját, és
rögzítette a páncéldarabot.
A zergek megértették, hogy Jans mit csinál. Néhány hidraliszk
támadást indított az emelőgép ellen.
- Szedjük le őket! - üvöltött fel Nyeső, és lőni kezdte a Jansra
támadó zergeket. Ardo követte a példáját.
Jans kétségbeesett igyekezettel dolgozott. Rátette és ráhegesztette
a bunker sérült tetejére a lemezeket. A katonák eközben
megpróbálták távol tartani az emelőgéptől a zergeket, folyamatosan
lőtték a technikust fenyegető hidraliszkokat.
Ardo kezében felforrósodott a fegyver, de folytatta a mészárlást.
Jansnak, csodával határos módon, sikerült lefednie a bunker tetején
a sérült részeket.
- Ez bejött! - vihogott Bernelli. - Azt hiszem...
A hidraliszkok nem álltak meg.
-Ne! - üvöltött fel Ardo.
Jans nem látta a támadóit. A hidraliszkok csontnyilakat lőttek az
emelőgépre, és egyre közelebb nyomultak hozzá. Bekövetkezett az,
amitől Ardo tartott: a zergek körbefogták, majd ellepték a gépet.
Jans megpróbálta lerázni magáról a dögöket, néhányat sikerült
szétzúznia a hatalmas emelőkarokkal, de nem bírta sokáig.
Az emelőgép eldőlt, majd eltűnt a zergek nyüzsgő, brutális tömege
alatt.
 - Elkapták Jans! - kiáltott fel Nyeső.
- Ha elveszítjük, nekünk is végünk! - mondta Breanne hadnagy.
Nyeső felüvöltött, kinyitotta a hátsó ajtót, és kilépett.
A lángcsóvák úgy olvasztották szét a hidraliszkokat, mintha
szappanból lennének. Ardo kilesett a lőrésen, de nem sokat látott.
Nyeső a bunker ajtajában állva ontotta a lángokat.
Ardo fegyvere elhallgatott. Kiejtette az üres tárat, és oldalra nyúlt,
hogy megmarkoljon egy telit. Kővé dermedt a rémülettől. Nem
volt több lőszere.
-Kifogytam!
Breanne odadobott neki egy tárat.
- Takarékosan, katona! Fogytán a muníció.
Ardo belökte a fegyverébe a tárat, és kinézett.
Nyeső eltűnt.
Ardo kétségbeesetten a másik lőréshez ugrott, de onnan sem látta a
fekete óriást.
- Jans! - kiáltott bele a mikrofonjába. - Hol van Nyeső?
- Rajtam vannak... Már nem bírom...
Breanne hanyatt vágódott. A lőrésen keresztül valahogy bejutott
egy csontnyíl, ami telibe találta a hadnagy sisakját. A lövedék
keresztülfúrta a vizort, majd a nő homlokát, és az agyában állt meg.
Breanne nem esett össze azonnal; a sebből kifröccsenő vér vörösre
festette a sisak belsejét.
Ardo oldalra fordult, és Bernellire, majd Merdithre nézett.
- Kimegyek Jansért. Még nyerhet nekünk egy kis időt. Bernelli,
van még egy tárad?
-Van...
Ardo a nőre pillantott.
- Bernelli vigyázni fog magára, hölgyem.
Merdith szótlanul bólintott.
- Találkozunk a túlsó parton - mondta Ardo, és az ajtóhoz
lépett.
- Katona!
 Ardo hátrafordult, és egy pillanatra Melani hangját hallotta. Ardo!
Ne hagyj itt!
- Köszönöm, katona!
Ardo bólintott, és kinyitotta az ajtót.
Tüzet nyitott a hozzá legközelebb lévő zergre. Határozott
léptekkel elindult az emelőgép felé. Szétlőtte az útjába kerülő
zergeket, megtisztította az emelőgépet. Valahogy minden tiszta volt
előtte; még soha életében nem látta ennyire világosan a helyzetet,
még sosem működtek ilyen élesen az érzékszervei.
Zerg tetemek. Sav és váladék. Szervek, cafatokra szaggatott,
feketére perzselt, ocsmány testek. Füst és tűz. Vadállati bömbölés.
Förtelmes szagok.
Már semmi sem számított, végre önmaga lehetett. Tudta, van
valami, amit soha, senki sem vehet el tőle, és ez a gondolat sokkal
nagyobb boldogságot okozott neki, mint bármilyen harctéri diadal.
Amikor kiürült az utolsó tár, Ardo felnézett az égre. Korhal
Fiainak hajói már elindultak az űr felé. A menekültek elhagyhatják a
bolygót, életben maradnak. Sohasem fogják megtudni, kiknek
köszönhetik az életüket. Sosem fogják hallani Ardo Melnyikov és
társai nevét, nem áldják majd imákkal a hősöket, nem énekelnek
megmentőikről.
Mit számít mások hálája? A lényeg az, hogy én
megtettem, amit kellett! En tudom, hogy győzelmet arattam!
Elmosolyodott. Mielőtt elnyelte a sötétség, még egy pillantást
vetett az utolsó hajóra.
Aranyló...

vége