Anne Jacobs

VISSZATÉRÉS A VILLÁBA
I. RÉSZ
 1.
1930 márciusa

Fanny Brunnenmayer éppen a nokedli tésztáját keverte be egy nagy

tálban. Hirtelen megállt a kezében a fakanál, hallgatózni kezdett.
Hangos kalapálás hallatszott be a konyhába.
– Na, már megint kezdik – morogta rosszkedvűen. – Pedig
reménykedtem, hogy abbamarad végre ez az örökös kopácsolás.
– Á, annak soha nem lesz vége – felelte Gertie, aki a tejeskávéját
iszogatta a hosszú faasztalnál. – Két ablak nem zár rendesen, és a
fürdőszoba még mindig nem olyan, amilyennek Elisabeth nagysága
szeretné.
Két éve kezdték a munkálatokat, a villa hátsó traktusához kétszintes
új szárnyat építettek. Itt kapott külön lakrészt Melzerék idősebb lánya,
Elisabeth a férjével, Sebastian Winklerrel és három gyermekével. Az új
szárnyban lakó- és hálószobákat alakítottak ki, a manzárdban
cselédszobákat. Külön konyhát és ebédlőt viszont nem kaptak. Az egész
család továbbra is együtt étkezett a nagy első emeleti ebédlőben. Ez volt
Alicia Melzer feltétele, mielőtt beleegyezett a hozzáépítésbe. De ahogy
az már lenni szokott, a mesteremberek nem végeztek tökéletes munkát,
folyton javítani kellett valamit. Nemrég panaszkodott Elisabeth Winkler,
hogy ez a ház már örökre építési terület marad.
Fanny Brunnenmayer a fejét csóválva újra nekilátott a nokedlitészta
keverésének. Négy felnőttre és öt gyerekre nem kis dolog főzni, aztán
ott van még a személyzet, ők is jó nagy étvággyal esznek. Az
uraságéknak ma marhapörkölt lesz a főétel, az alkalmazottaknak be kell
érniük egy jó kis szalonnás-hagymás vajmártással a nokedli mellé. Nem
valami rózsás a helyzet, takarékoskodni kell, az elvesztett háború után a
szegény német haza még mindig nem tudott talpra állni. Ennek persze
az az oka, hogy nagy összegű jóvátételt kellett fizetniük a győztes
hatalmaknak.
– És milyen fürdőszobát akar a nagysága? – kérdezte Else. Kivételesen
felébredt a beszélgetésre a szundikálásból, az öregecske szobalány
szokásává vált ugyanis, hogy a jól végzett munka után az asztalra
könyökölve szunyókáljon kicsit.
– Hogy mit akar? – nevetett fel Gertie. – Csurgafürdőt! Micsoda
bolondéria. Robert ültette a bogarat a fülébe.
A szakácsné megint abbahagyta a nokedlitészta keverését, mert
belefájdult a karja. A hatvanhetedik életévét taposta már, de eszébe sem
jutott nyugalomba vonulni. A munkája nélkül nem lenne értelme az
életének, mondta egyszer, ezért aztán addig szolgál, amíg egy nap –
amikor Isten is úgy akarja – holtan esik össze. Legjobb lenne éppen
azután, hogy megfőzte valamelyik remekbe szabott ötfogásos menüjét,
és az uraságok nem győzték csodálni a konyhaművészetét. Akkor
elégedetten, apelláta nélkül követné a nagy kaszást. Bár azért remélte,
hogy mindez jó sok idő múlva következik be.
– Hát az meg mi a csuda? – csodálkozott Else.
Gertie sietve felugrott, hogy kidörzsöljön egy kávéfoltot, ami a
szoknyájára csöppent. Amióta Elisabeth nagysága komornája lett,
nagyon ügyelt a ruhájára. Általában szolid fekete ruhát viselt, néha
sötétkéket fehér csipkegallérral. Szőke haját csinosan feltűzte, és magas
sarkú cipőt hordott.
– A csurgafürdő? – nevetett Gertie. – Az, amikor fentről permetez rád
a víz. Amerikában találták ki. Úgy nevezik: zuhany.
– Fentről? Mint amikor az esőben állsz?
– Bizony ám – kuncogott Gertie. – Pucéran kiállsz a parkba, amikor
esik. És máris van egy zuhanyod.
Else, aki még soha nem vetkőzött le fényes nappal – kivéve, amikor
kórházban volt –, pulykavörös lett.
– Jaj, te Gertie – legyintett a komorna felé. – Mindig ezek az ostoba
vicceid!
Fanny Brunnenmayer közben leült egy hokedlire, és úgy kavarta
tovább erőteljes mozdulatokkal a tésztát. Jól ki is melegedett.
 – Gyere csak ide, Liesl! – szólt oda a lánynak, aki éppen két brikettet
dobott be a tűzhelybe, hogy lobogva forrjon a víz a nokedlihez.
– Máris, Frau Brunnenmayer.
Auguste lánya, Liesl két éve dolgozott konyhalányként a villában.
Fürge volt és éles eszű, semmit nem kellett neki kétszer mondani, sőt
magától is látta, mit szükséges csinálni éppen a konyhában, ritkán
kellett utasítgatni. De közben nem volt nagyravágyó, mint korábban
Gertie, csak készséges, mindig kedves, és soha nem tett fel kíváncsiskodó
kérdéseket. Nem is volt szüksége rá, mivel, ha egyszer látta, rögtön meg
is jegyezte, hogyan készül egy étel. Liesl volt a legügyesebb konyhalány,
aki hosszú pályafutása alatt Fanny Brunnenmayer keze alatt dolgozott.
A kis Marie Hofgartner persze, aki immár hosszú évek óta Paul Melzer
felesége, egészen más eset, kezdettől fogva megvolt benne az urakra
jellemző fölényesség, már akkor, amikor nincstelen árvaként a villába
került.
– Keverd tovább a tésztát, Liesl! – mondta a szakácsné, a lány elé tolva
a súlyos tálat. – Erőteljes mozdulatokkal, hogy jó könnyű legyen a tészta.
És kóstold meg, elég sós-e!
Liesl elővett az asztalfiókból egy teáskanalat, és kiszedett egy kicsit a
tésztából. Rögtön az első napján megtanulta, hogy ne az ujjával nyúljon
az ételekbe, hanem kiskanállal kóstoljon.
– Pont jó – mondta aztán, a szakácsné pedig elégedetten bólintott.
Persze hogy jó, Fanny Brunnenmayer sohasem vétette el a
fűszerezést, most is csak azt akarta, hogy Liesl megtanulja, milyennek
kell lennie a tésztának. Örömét lelte benne, hogy tanítgassa a lányt,
titokban azt remélte, Liesl lesz majd az utódja a villa konyháján.
Gertie már rég észrevette, miben mesterkedik a szakácsné, és bár már
komornává léptették elő, azért csak bosszantotta a dolog.
– Úgy püfölöd azt a tésztát, Liesl, mintha dühös lennél valakire –
jegyezte meg gonoszkodva. – Csak nem Christianra haragszol?
– Miért pont rá haragudnék? – Liesl zavarba jött, gyors mozdulattal a
füle mögé igazított egy elszabadult hajtincset.
Gertie gúnyosan felnevetett, amikor észrevette, hogy a lány el is pirul.
 – Hisz a vak is látja, hogy van valami köztetek. Christianon
mérföldekről látszik, mennyire odavan érted. Szerelmes pillantásokat
vet rád, valahányszor meglát.
– Nincs jobb dolgod, mint itt tátani a szád, Gertie? – förmedt rá a
szakácsné. – Azt hittem, nélkülözhetetlen vagy odaát az asszonyodnál.
Gertie sértődötten eltolta maga elől a csészét, és felállt.
– Az is vagyok – jelentette ki öntudatosan. – Éppen tegnap mondta a
nagysága, nem is tudja, hogyan boldogulna nélkülem. Különben is csak
azért vagyok itt, mert még vasalnom kell, és szólni akartam, hogy ne
hagyja kialudni a tüzet a tűzhelyben.
– Megspórolhattad volna magadnak az utat – mordult fel a szakácsné.
– Az én konyhámban soha nem alszik ki a tűz.
Gertie tüntető lassúsággal indult a cselédlépcső felé. A kávéscsészéjét
az asztalon hagyta, rámoljon csak el szépen utána az ügyes kis Liesl.
– És hol van Hanna? – szólt még vissza távozóban. – Egész nap nem is
láttam.
Fanny Brunnenmayer felállt a hokedliről, hogy megnézze a pörköltet,
ami tulajdonképpen készen volt már, csak melegen kellett tartani. Az
első lépések mindig nehezen mentek, sokszor fájt a lába, ha sokáig állt,
megdagadt.
– Hol lenne? Az ebédlőben segít teríteni Humbertnek – felelte,
miközben megkavarta az ételt.
– Ah, mindenütt ezek a szerelmesek a házban – gúnyolódott Gertie. –
Humbert és Hanna, most meg még Liesl is a kertész Christiannal. Jobb
lesz, ha vigyázunk, Else, nehogy még minket is megfertőzzenek.
Tompa puffanás hallatszott – Else feje koppant az asztalon, mert
kicsúszott az álla alól a keze.
– Most már aztán ki innen! – csattant fel a szakácsné mérgesen, mire
Gertie sietve felszaladt a lépcsőn. – Hogy nem tudja fékezni azt a
mocskos száját! Pedig régen egész rendes lány volt ez a Gertie. De
amióta komorna lett belőle, egyre jobban emlékeztet Maria Jordanra,
Isten nyugosztalja szegényt, de valóságos sorscsapás volt.
Liesl csak halványan emlékezett Maria Jordanra, egészen kicsi volt
még, amikor az egykori komorna élete szörnyű véget ért. A férje ölte
meg, egy züllött alak. Azt mondják, még mindig a fegyházban tölti a
büntetését kegyetlen tettéért.
– Szerintem Gertie nem boldog itt – mondta a szakácsnénak. –
Esténként tanfolyamra jár, ahol gépírást tanul.
Ez még Fanny Brunnenmayer számára is újdonság volt, pedig
általában mindent tudott a személyzetről. Nocsak, nocsak, Gertie tehát
irodában szeretne dolgozni. Pedig itt a villában már komornává lépett
elő. De Gertie nyilván olyan ember, aki soha semmivel nem elégedett.
– Szégyen, gyalázat – morgott a szakácsné. Vágódeszkával és késsel a
kezében már ott állt a tűzhely mellett, hogy a lobogó vízbe szaggassa a
nokedlit. Gyorsan lenyelte, ami még a nyelve hegyén volt, mert dobogó
léptek zaját hallotta az ajtó felől. – Jesszus Mária, ez Rosa a gyerekekkel.
Ügyelj rá, nehogy valamelyik a forró tűzhely közelébe jöjjön! – szólt oda
Lieslnek.
A lánynak épp csak annyi ideje maradt, hogy letegye a tésztával teli
tálat a tűzhely mellé, már ki is vágódott az ajtó, és beviharzottak a kis
gézengúzok.
Voltak idők, amikor szigorúan tilos volt a gyerekeknek belépni a
konyhába, pláne ott rajcsúrozni. Az öreg nagyságos asszony gyakran fel
is emlegette ezt. A korábbi nevelőnő, Serafina von Dobern áldatlan
tevékenykedése idején sem volt keresnivalójuk a konyhában. Ám amióta
az idősebbik Melzer lány, Elisabeth Winkler visszaköltözött a villába, és
megszületett a harmadik gyermeke – ezúttal egy kislány –, változtak a
szokások. A sógornőjének, Marie Melzernek pedig csöppet sem volt
ellenére, hogy imádott fiacskája, a négyéves Kurt, az unokatestvéreivel,
Johann-nal és Hannóval megszállja a konyhát.
– Szomjas vagyok! – kiabált az ötéves Johann, aki elsőként rontott be a
konyhába. – Kérek almamustot, Brunni!
Johann vörös hajú kisfiú volt. Ez eleinte megrémítette az anyját, attól
félt, hogy majd csúfolják ezért, de nem volt mit tenni, belenyugodott. És
nem is kellett félteni a legidősebb fiát, mert mokány, öntudatos kis
gyerek volt. A törékeny Kurt árnyékként követte az unokabátyját, ők
ketten elválaszthatatlan pajtások voltak. Gyakran előfordult, hogy Kurt
éjszakára is a nagynénjéék új lakrészében maradt az északi szárnyban,
mert jobban szeretett Johann szobájában aludni, mint a testvéreivel,
Leóval és Dodóval.
A két kisfiú után a mindig mosolygós, dundi dadus, Rosa Knickbein
lépett a konyhába, kézen fogva vezette a hároméves Hannót. Miután
nagyot sétáltak a májusi napsütésben a villa parkjában, a három kis
rosszcsont mindenképpen be akart szaladni a konyhába, mielőtt
felviszik őket kezet mosni, átöltözni.
– Jól van, kaphattok egy kis mustot – jelentette ki a szakácsné. – De
csak fél pohárral, különben nem tudtok enni a nokedliből, úgy tele lesz a
hasatok.
Ez a magyarázat még egyetlen gyereket sem tartott vissza attól, hogy
ne igya tele magát evés előtt, de Fanny Brunnenmayer nem akart bajt
hozni a fejére, ezért minden fiúcska csak fél pohár mustot kapott. Nem
többet és nem kevesebbet.
– Az én hasam iiilyen nagy – mutatta Johann széttárt karral, és
közben feldöntötte Gertie otthagyott kávéscsészéjét.
– Az enyém még nagyobb – vágta rá Kurt. Ő is széttárta a kezét, a
lármára felriadt Else, aki még épp időben elhúzhatta a fiú elől a mustos
poharat.
Johann már a nyakát nyújtogatva figyelte, ahogy a szakácsné
villámgyorsan szaggatja a deszkáról a nokedlit a forró vízbe.
Hanno Rosa ölében ült, a dadus tartotta a szájához a poharat, hogy ne
öntse le magát.
– Te is egy kis nokedli vagy – ugratta az öccsét Johann vigyorogva.
– Neeem! – ellenkezett Hanno dühösen. – Nem vagyok nokedli!
A nem szót nagyon gyorsan megtanulta a kisfiú, mert hamar rájött,
hogy meg kell védenie magát a bátyjával és az unokatestvérével
szemben. Azóta folyton nemekkel bombázta a bátyját, még ha nem is
értette pontosan, miről van szó. Biztos, ami biztos.
A tűzhelynél közben nagy volt a sürgés-forgás, Liesl a víz színére
feljött kész nokedliket halászta ki, és a szebbik porcelánkészlet egyik
táljába tette, ez megy majd az ebédlőbe az uraknak. A szakácsné
fáradhatatlanul szaggatta a vízbe az újabb nokedliket.
 Humbert is lejött az emeletről, belebújt az aranygombos sötétkék
libériába, amit mindig viselt, amikor felszolgált az asztalnál. A berlini
kabarék világába tett kiruccanása után bűnbánóan visszatért a villába,
szerencséjére éppen akkor szabadult fel a régi helye, így újra munkába
állhatott. Hannához, akit Marie Melzer fogadott be a házba – miután a
lány csúnya balesetet szenvedett a textilgyárban – évek óta szoros
barátság fűzte. Olyan közel álltak egymáshoz, mint a testvérek, bár a
pletykafészek Gertie szeretett mást terjeszteni róluk.
– Hanna, merd át a húslevest két nagy levesestálba! – rendelkezett a
szakácsné. – És szórd meg friss petrezselyemmel! Már felaprítottam, ott
van a kisebbik vágódeszkán.
Hanna máris ugrott, tette, amire a szakácsné utasította. Jólelkű,
kedves lány volt, eszébe sem jutott, hogy szobalányként nem
kötelessége segíteni a konyhán. Bárkinek szolgálatkészen
rendelkezésére állt, foglalkozott a gyerekekkel, szaladt a fejfájás elleni
porért, ha Alicia Melzernek szüksége volt rá, porolta a szőnyegeket
Elsével.
– Most már aztán szaporán – terelte kifelé a gyerekeket Rosa
Knickbein. – Idd meg a mustot, Kurti! Ideje, felmennünk.
A kisfiúk szájaskodva ugyan, de engedelmeskedtek, és vonakodva
elindultak a széles lépcsőn az emeletre. Tudták, mi jön most: kézmosás,
átöltözés, fésülködés – mind utálták ezt a fölösleges procedúrát, de
Alicia nagymama szigorúan ügyelt rá, hogy a gyerekek mindig rendes
ruhában, tiszta kézzel üljenek asztalhoz. Így volt ez lánykorában, a saját
gyerekeinél is ehhez tartotta magát, és bár változtak az idők, ő továbbra
is őrizte ezt a szép hagyományt.
Humbert a konyhából az étellifthez vitte a két levesestálat. A
háborúban megsérült ugyan a jobb keze, mégis olyan eleganciával
szervírozta az ételeket, mint eddig még egyetlen inas sem a villában.
Csak ha vihar tört ki, akkor esett pánikba, ilyenkor számítani lehetett rá,
hogy előtörnek a lövészárokban átélt szörnyű emlékei, félelmében az
asztal alá bújik, és képtelen végezni a dolgát. A nagy háború, amelyben
akarata ellenére harcolnia kellett, nyomot hagyott az érzékeny férfi
lelkén, ahogy sok más veteránén is.
 Miközben felment a cselédlépcsőn az ebédlőbe, hogy felszolgálja a
levest, a szakácsné végzett a nokedliszaggatással, és egy serpenyőben
már az apróra vágott hagymát és szalonnát pirította. Gertie is lejött újra,
feltartott orral beleszimatolt a levegőbe, és elhúzta a száját.
– Phű, de büdös van. Megüli az egész konyhát a szalonna szaga.
– Ha nem tetszik a kisasszonynak, nyugodtan ehet külön a
mosókonyhában – mordult rá a szakácsné.
– Csak úgy mondtam – visszakozott Gertie, és leült a helyére a hosszú
faasztalhoz. – Mert a nagysága megint rám pirít majd, hogy ételszagú a
ruhám.
– Az én jó kis szalonnás mártásoménál rosszabb szaga is lehetne.
Liesl elővette a jégszekrényből a desszertet: tejszínes túrókrém
tavalyi cseresznyebefőttel. A túrókrémből jut majd a személyzetnek is,
befőtt viszont csak akkor lesz hozzá, ha az urak hagynak belőle. Erre
nem volt túl sok esély, mert a három kisfiú imádta a cseresznyebefőttet.
És ha mégis maradna a tál alján valami, azt majd Rosa kanalazza ki. A
dadus az urak asztalánál étkezett, mert ő etette az ölében ülő egyéves
Charlottét és Hannóra is ő ügyelt.
Miután mindent előkészítettek – majd csak az ételliftbe kell tenni a
fogásokat –, Hanna és Liesl megterített a nagy asztalon a személyzetnek
is. Else lomhán felállt, hogy kivegye a poharakat a szekrényből. A
személyzeti bejárón át bejött a parkból Christian is ebédelni. Régebben a
szerencsétlenül járt Maria Jordan boltjában volt segéd a Milchstrassén,
majd a szörnyű gyilkosság után Gustav Bliefert kertészetében dolgozott
egy darabig. Ott ismerte meg Lieslt, és fülig szerelmes lett belé. A
korábban vézna, szőke fiúból mostanra jó kiállású fiatalember lett, a
kertészmunkától jól megizmosodott a karja, a válla, sok lány meregette
rá a szemét. Ám Christiannak csak Liesl járt a fejében, főként, amióta
Paul Melzer munkát ajánlott neki a villában. Beköltözhetett a régi
kertészlakba, ahol korábban Blieferték laktak, hozzáértéssel, szeretettel
szépen rendbe hozta az elhanyagolt házat. Mindenki kíváncsian várta,
Liesl vajon beköltözik-e oda Christian feleségeként. Bár senki sem tudta,
megkérte-e már egyáltalán a fiatal kertész, mindig is szörnyen
szégyenlős volt, könnyen zavarba jött és nem volt a szavak embere.
 Most is csak elmormolt egy gyors köszönést, majd csendben leült a
helyére, a hosszú asztal legvégére. Sóvárgó tekintetét Lieslre
függesztette, aki éppen az asztalra tette a szalonnás-hagymás mártást a
súlyos serpenyőben.
– Szervusz, Christian – szólt oda neki Gertie jó hangosan. – Láttam,
milyen csinos, virágos függönyt akasztottál a hálószoba ablakára. A
menyasszonyodnak biztosan tetszeni fog.
Christian füle lángvörös lett, Liesl pedig olyan hevesen kavarta meg a
mártást a serpenyőben, hogy néhány csepp Gertie ruhájára fröccsent.
– Nem tudsz vigyázni?! – csattant fel a komorna, majd sietve letörölte
a foltokat a ruhaujjáról. – Ma reggel vettem föl tisztán ezt a ruhát.
– Jaj, nagyon sajnálom – mondta Liesl csintalan mosollyal. – Milyen
ügyetlen vagyok!
Miután mindenki asztalhoz ült, nekiláttak az ebédnek. Egyedül
Humbert hiányzott, ő majd később csatlakozik, ha már nincs szükség rá
odafönt az ebédlőben. Gertie vitte a szót, fontoskodó arccal mesélte,
hogy Elisabeth nagysága férje, Sebastian Winkler nagyon aggódik a
Német Birodalom jövője miatt.
– Merthogy már megint lemondott a kormány, miután nem jutottak
egyezségre a Reichstagban.
Senkit sem izgatott különösebben ez a hír. Else tett még egy kis
mártást a nokedlijére, Hanna töltött mindenkinek az almamustból.
Kormányok jöttek-mentek, a parlamentben folyton vitáztak – semmi
újdonság nem volt ebben.
Sokkal ijesztőbb volt a kommunisták és a nemzetiszocialisták örökös
masírozása az utcákon, az acélsisakosoktól rettegett mindenki a
leginkább, mert egyenruhában, gumibottal jártak. Rögtön megvolt a baj,
ha két ellenséges csoport egymásba futott, azonnal kitört a verekedés.
Ütötték-vágták egymást, és ha valaki balszerencséjére belekeveredett
egy ilyen csetepatéba, nemritkán törött karral vagy vérző fejjel a
kórházban kötött ki.
– Régen, a császár idejében nem így volt – jegyezte meg Else. – Akkor
még rend és nyugalom uralkodott. De amióta köztársaság van, az
életünkért kell aggódni.
 Senki nem mondott ellent. A weimari köztársaságnak nemigen
akadtak lelkes hívei, sem az alkalmazottak, sem az urak körében. Paul
Melzer ágált a legjobban a köztársaság ellen, legutóbb is azt mondta: ez
nem mehet így tovább. Fontos döntéseket csak azért nem hoznak meg,
mert egyik párt sem hajlandó átengedni a sikert a másiknak. Erről Rosa
Knickbein és Humbert számolt be – sok mindent elcsíptek az urak
beszélgetéséből.
A köztársaság mellett egyedül Sebastian Winkler állt ki, akit Gertie
mindig csak úgy emlegetett: Elisabeth nagysága férje. Ám még ő is
elégedetlenkedett, mert a kommunisták nem szereztek többséget a
parlamentben.
– Minek izgatjátok magatokat ezen? – szólalt meg a szakácsné
megvetően, majd kikaparta a serpenyőből a maradék mártást. – Végül is
mindig volt valahogy, nem igaz?

Ezzel a politika le is került a napirendről. Hanna kezdett mesélni az

ikrekről, elmondta, hogy a tizennégy éves Leo egy híres orosz zongorista
tanítványa a konzervatóriumban, Dodo pedig mindennap átnézi az
újságot, hátha talál egy cikket a repülésről.
– Van egy albuma, abba ragaszt be mindent, amit a repülőgépekről
talál. Meg van őrülve ezért.
– Ki hallott már olyat, hogy egy nő repülőgépet vezessen – lamentált
Else, miközben a fogát piszkálta. – Az férfiaknak való.
Gertie már szóra nyitotta a száját, hogy ellentmondjon, de ekkor
Humbert lépett be a konyhába, és az asztalra tette a cseresznyebefőttes
tálat. Mindenki megrökönyödésére az alján maradt egy kicsi.
– Jesszus! – csapta össze a kezét a szakácsné. – Nem ízlett az uraknak a
befőttöm?
– Dehogynem – mosolyodott el Humbert. – Csak Johann feldöntött egy
borospoharat, mire a nagyanyja azt mondta, büntetésből nem kap
desszertet.
– Szegény kis lurkó – sóhajtott Hanna. – Olyan kedves kisfiú, csak hát
eléggé szeleburdi.
 Fanny Brunnenmayer végigfuttatta a tekintetét az asztal körül
ülőkön, majd döntött – és az ő szava megkérdőjelezhetetlen volt a
konyhában.
– A cseresznyebefőttet Christian kapja. Ő végzi a legkeményebb
munkát, megérdemel valami édességet. Láss hozzá, fiam!
A fiatalembernek kínos volt, hogy kivételeznek vele, de nem
utasíthatta vissza a szakácsné kedvességét, pedig szívesebben adta volna
a befőttet Lieslnek, csak nem merte.
Közben Humbert is asztalhoz ült, Hanna pedig már hozta is a neki
félretett adag szalonnás nokedlit. Humbert felsóhajtott, mert nem
igazán szerette a zsíros ételeket, majd előhúzott a zsebéből egy
borítékot.
– Tessék – nyújtotta át Hannának. – Az úr küldi. A gyárba érkező posta
között volt. Neked szól.
– Nekem? – csodálkozott Hanna. – Ez valami tévedés lehet.
– Nocsak – figyelt fel a mindenre kíváncsi Gertie, már nyújtogatta is a
nyakát. – Biztosan a textilnyomó részleg vezetőjétől, Alfons Dintertől
jött. Évek óta odavan a mi Hannánkért.
Hanna nem figyelt Gertie fecsegésére, próbálta kibetűzni, ki lehet a
feladó, és közben hangtalanul mozgott az ajka. Fanny Brunnenmayer
látta, ahogy hirtelen elsápad, és mintha egy nevet vélt volna leolvasni a
szájáról: Grigorij.
 2.

– Látod, Lisa néni – mondta Dodo izgatottan –, Messerschmitt mégis

tovább építi az M20-ast. Azt írják itt, hatalmas előrelépés történt a
fejlesztésben.
Elisabeth Winkler a kanapén ült, ölében Charlottéval, éppen
tejbegrízzel etette a kicsit. A kislány minden kanál gríz után mohón
nyitotta a száját, és izgatottan kalimpált dundi karjával. Marie már
többször figyelmeztette a sógornőjét, hogy túl gyakran eteti a gyereket,
de hát Charlotte örökké éhes volt. Főként az édes dolgokat szerette, és
Lisának nem volt szíve megtagadni egyetlen lányától ezt az örömet. Azt
gondolta, a babaháj idővel úgyis eltűnik majd.
– Figyelsz rám, Lisa néni? – Dodo nem tágított. – Az M20-as
utasszállító repülőgép, itt gyártják Augsburgban a Bajor
Repülőgépgyárban. Tíz utas fér el benne. Hát nem bámulatos?
– Egy ilyen gép zuhant le valamikor, nem igaz? – kérdezte Lisa
szórakozottan. Igazából Charlottéra figyelt, nehogy kiüsse a kezéből a
kanalat, mert a kicsi pár napja úgy döntött, egyedül próbál meg enni.
– Igen, két éve az első felszállásnál – ismerte el Dodo. – De ez most
már nem történhet meg. És képzeld, a Luft Hansa társaság három ilyen
gépet akar vásárolni! Nemsokára vasút helyett repülővel utazhatunk. És
ha már pilóta leszek, az egész családot elrepítem Amerikába.
Miközben lelkendezve magyarázott, már fogta is az ollót, hogy kivágja
a cikket az újságból. Ez is az albumba kerül majd, amelybe mindent
beragasztott, ami a repülésről szólt.
– Várj, Dodo! – szólt rá a nagynénje. – Sebastian még nem olvasta az
újságot. Majd este kivágod.
Dodo sóhajtva leengedte az ollót.
– Sebastian bácsi biztosan nem bánná.
– Az attól függ, mi van a másik oldalán.
 Dodo megfordította az újságlapot.
– Csak gyászjelentések. Ezek biztosan nem érdeklik Sebastian bácsit.
– Jól van, akkor kivághatod felőlem.
Lisa kikapargatta a tányérból az utolsó kanál tejbegrízt a lányának,
majd megtörölte a száját a partedlivel. Aztán talpra állította a kis
Charlottét, aki imbolygó léptekkel megindult a szobában. Fodros fehér
ruhácskájában úgy nézett ki, mint egy pufók, aranyhajú angyalka.
Dodo februárban töltötte be a tizennégyet, korához képest magas
volt, de nőies domborulatok egyelőre nem mutatkoztak karcsú testén,
aminek ő – ahogy folyton bizonygatta – kifejezetten örült. Hullámos
szőke haja bubifrizurára volt vágva, nagyon jól állt neki, illett a fiús
alkatához.
Éppen kivágta a becses fotót az újságból, amikor Hanna kopogott be a
szobába.
– Dodo, a nagymamád hívat. Szeretne sétálni egyet a parkban, és kéri,
hogy kísérd el.
Dodo vágott egy grimaszt. A nagymamával sétálni nem tartozott
éppen a kedvenc időtöltései közé, unalmas volt, rettenetesen lassan
kellett menni, és repülőgépekről egyáltalán nem lehetett beszélgetni.
Sőt, ha Dodo mégis szóba hozta a repülést, a nagyanyja rögtön
letorkolta, hogy egy fiatal lányt inkább a jó modor elsajátítása érdekelje,
meg persze a csinos ruhák.
– Miért nem Leo megy vele sétálni?
– Neki most gyakorolnia kell. A zongoratanárnője azt szeretné, ha
hamarosan koncertet adna a konzervatóriumban.
– Leónak mindig van valami jó kifogása – morgott Dodo. Eltette az
újságkivágást, az ollót pedig Hanna kezébe nyomta, hogy tegye vissza a
fiókba.
– Ó, majdnem elfelejtettem, asszonyom – fordult Hanna Elisabeth
Winklerhez. – Frau Grünling odalent vár az előcsarnokban.
– Te jó ég, Hanna! – Elisabeth szemrehányó pillantást vetett a lányra.
– Miért nem mondtad rögtön? Vezesd fel gyorsan, és szólj a konyhán,
hogy teát és süteményt kérünk! A tea ne legyen túl erős, különben
Serafinának heves szívdobogása lesz.
 Hanna gyorsan felkapta a kis Charlotte tányérját, kanalát, visszatette
az ollót a fiókba, és kisietett. Egyszerre Dodónak is nagyon sietős lett,
semmi kedve nem volt találkozni Frau Grünlinggel, aki egykor a
nevelőnője volt. Akkor még Serafina von Dobernnek hívták, és igen
rossz emléket hagyott benne.
– Kellemes teázást, Lisa néni – mondta már az ajtóban. – És vigyázz,
meg ne marjon a drága Serafina!
– Szemtelen kis fruska – nevetett Lisa. Felállt a kanapéról, félrehúzta
legkisebb gyermekét a kifényesített biedermeier komódtól, amit
maszatos ujjacskáival már jól összetapogatott. Charlotte először
felháborodva tiltakozott, de az anyja gyorsan a kezébe nyomott egyet a
szobában szanaszét heverő plüssállatkák közül, mire a kislány
gyengéden magához ölelte a fehér kismackót. Lisa elérzékenyülve nézte
a lányát, és hálát adott a sorsnak, hogy hosszú tévelygés után most már
boldog, tartalmas élete van. Sebastian szerető férj és apa, három
egészséges gyermekkel ajándékozta meg, és a nagy család melegében
mind együtt élhetnek békében, biztonságban. Sőt jó ideje Lisa volt már a
népes família középpontja, Marie-t egész nap lefoglalta a divatszalonja,
Alicia felett lassan eljárt az idő, örömmel engedte át a lányának a
háztartás irányítását. Lisát megbecsülték, szerették a villában, és ő
boldogan adta tovább ezt a szeretetet mindenkinek, akinek szüksége
volt rá.
Közéjük tartozott újra lánykori barátnője, Serafina von Sontheim, aki
Dobern őrnagyhoz ment férjhez, de hamar megözvegyült. A férje halála
után nehéz időket élt meg, szinte teljesen elszegényedett, így kénytelen
volt nevelőnői állást vállalni.
Szigorú, poroszos nevelési elvei igencsak megkeserítették Marie
ikreinek életét, és ez a Lisával való barátságát is megmérgezte. Mert Lisa
nem hagyta, hogy a barátnője mindenkinek előírja a házban, mit tehet
és mit nem. Végül kikényszerítette, hogy Serafinát elbocsássák a
nevelőnői állásból. Néhány évre megszakadt közöttük a kapcsolat.
Lisa valójában nem számított rá, hogy valaha is viszontlátja egykori
barátnőjét. Ám másként alakultak a dolgok. Serafina házvezetőnői állást
vállalt Grünling ügyvéd házában, és nem sok időbe telt, hogy Frau
Grünling legyen belőle. A házasságuk gyermektelen volt, de korántsem
boldogtalan.
Grünling már kitombolta magát, készségesen alávetette magát
Serafina uralmának, sőt mintha örült volna, hogy a felesége irányítja az
életét, és biztos kézzel tereli vissza az erényesség útjára. Frau
Grünlingként Serafina fáradhatatlanul azon munkálkodott, hogy
visszaszerezze egykori társadalmi rangját, és végül régi barátnőjénél,
Lisánál is bejelentkezett. Serafinának persze nem elsősorban a régi
barátság felelevenítése volt fontos, hanem a kapcsolat a befolyásos
Melzer családdal, amelynek tagjai meghatározó szerepet játszottak
Augsburg társasági életében.
Mivel Lisa boldog, elégedett életet élt, és nem is volt haragtartó,
kibeszélték a régi sérelmeket, Serafinát már kétszer is meghívta a
villába teára. Arra viszont Elisabeth nem volt hajlandó, hogy vissza is
adja a látogatást.
– Édes drága Lisám! – kiáltotta Serafina színpadiasan, amint belépett
az ajtón. – Remekül nézel ki. És ez a bájos kis angyalka a karodban,
istenem, mintha Raffaello festette volna. Rózsás és dundi, pont, mint a
mamája.
Serafina mindig is mestere volt a csipkelődve bókolásnak, de Lisa úgy
döntött, ezt most elnézi neki. Igaz, ami igaz, csak két hónapja hagyta
abba a szoptatást, és még igencsak dús idomokkal rendelkezett. De már
szilárdan elhatározta, hogy belátható időn belül megszabadul a
fölösleges kilóktól. Türelmesen hagyta, hogy a barátnője megölelje, a kis
Charlotte viszont azonnal sírva fakadt, amikor Serafina hideg ujjai
végigsimítottak az arcán.
– Milyen kedves tőled, hogy meglátogatsz. Bocsáss meg, Lotti az
utóbbi időben kicsit fél az idegenektől! Foglalj helyet, dobd csak le a
fotelból azt a plüsskutyát! Ah, ott van a piros rágóka is, már kerestem,
nem tudtam, hová tűnhetett.
Serafina jóságosan mosolygott, a kanapéra hajította a kutyát és a
rágókát, majd tenyerével végigsöpört a fotel kárpitján, mielőtt leült.
Amióta Frau Grünling lett, elegáns, drága ruhákat viselt, és kicsit
meghízott, ami jót tett neki. Hol volt már a kórósovány, szürke ruhás
nevelőnő! Immár ismét a nemesi származásához illő, előkelő és gazdag
dáma benyomását keltette.
– Igazi gyerekparadicsom ez a szoba – jegyezte meg Serafina. – Sosem
rak itt rendet a kis Hanna?
– Hanna valójában Marie háztartásához tartozik, Finchen, nem az
enyémhez. A dadus pedig most a parkban van a fiúkkal.
Lisát felbosszantotta, hogy magyarázkodnia kell a rendetlenség miatt.
De ekkor szerencsére megjelent Hanna a teával.
– Nagyon sajnálom, hogy várnia kellett az imént a hallban, Frau
Grünling – mondta bűnbánó arccal, mire egy leereszkedő mosolyt kapott
válaszul.
– Így legalább volt alkalmam megcsodálni a gyönyörű festményeket,
drága Lisám. A sógornőd édesanyja valóban nem mindennapi művész.
Bizonyára nem mindenki tetszését nyerik el a képek. Bátor dolog volt
Paultól az előcsarnokban kiakasztani őket.
– Marie nagyon büszke az anyja munkásságára – vette rögtön a
védelmébe a sógornőjét Lisa, bár a lelke mélyén jó néhány művet ő maga
is eléggé bizarrnak tartott. Sőt Marie is átengedett a városi múzeumnak
pár festményt, amely nem a gyerekek szemének való, másokat pedig
nem túl szembetűnő helyre tettek, a dolgozószobába vagy Marie és Paul
hálószobájába. Az ebédlőben viszont Alicia egyetlen képet sem volt
hajlandó megtűrni, ezeket Paul a gyárban akasztotta ki az irodájában.
Hanna kitöltötte a csészékbe a teát, egy tányér süteményt tett az
asztalra, majd kivitte magával a kis Charlottét.
– Milyen nyugalomban élsz itt! – jegyezte meg Serafina, miközben
cukrot és tejszínt kevert a teájába. – Teljesen visszavonultan a bájos
gyermekeiddel. Pedig reméltem, hogy találkozunk a Műegyletben az új
kiállítás megnyitóján, biztosan érdekesnek találtad volna.
– Tudod, milyen ritkán járok el – felelte Lisa. – Untat a társasági élet, a
sok üres fecsegés, a kérkedés a többiek előtt, az egész fölösleges
komédiázás. Annyi más fontosabb dolog van az életben.
– Hát persze, kedvesem – bólogatott Serafina. – Csodás férjed van, aki
megveti a társaságot, és csak a családjának él. De emellett arra is marad
ideje, hogy kiálljon azokért a szerencsétlenekért, akiknek nincs
munkájuk. Igazi idealista a te Sebastianod. Reméljük, hogy nem sodorja
egyszer bajba a szoros kötődése a kommunista párthoz.
– Egészen biztosan nem – felelte Lisa. Előrehajolt és Serafina elé tolta
a süteményes tányért. – Sebastian rendkívül felelősségteljes ember,
tudja, mivel tartozik a családjának.
– Erről meg vagyok győződve – sietett egyetérteni Serafina, bár az
arckifejezése egészen mást tükrözött. – Képzeld csak, tegnap azt mesélte
az én drága Albertem, hogy látta a férjedet a Vörös Frontharcos
Szövetség egyik felvonulásán. Egy hatalmas transzparenssel masírozott
az egyenruhások mellett.
Egy pillanatra elhallgatott, ivott egy korty teát, dicsérte a finom
aromáját. Lisa alig figyelt oda. Szíven ütötte, hogy Sebastian esetleg
részt vett egy ilyen veszélyes felvonuláson. Istenem, de hát megígérte,
hogy sosem tesz ilyet!
– Ez teljességgel lehetetlen, Serafina – nyögte ki végül.
– Én rögtön mondtam Albertnek, hogy biztosan téved. Könnyen lehet,
mivel Sebastian öltözete és viselkedése nem sokban különbözik a
munkásokétól. Olyan ember, akinek szilárd elvei vannak, ezt nem lehet
eléggé becsülni, kedvesem.
Nem, Serafina kicsit sem változott, ahogy mindig, most is sikerült
rátapintania Lisa fájó pontjára, és még jól meg is forgatta a sebben a
kést. Amikor annak idején Sebastian úgy döntött, lemond a posztjáról a
könyvelésen, és egyszerű munkásként dolgozik a fonórészlegen, heves
vitákra került sor Paul és közte. Hisz mégiscsak tanár és könyvtáros volt
egykor. Mostanra már a fél város arról pusmogott, hogy a gyáriparos
sógora úgy néz ki, mint az egyik munkása. Sebastian soha nem jelent
meg a társasági összejöveteleken, viszont tagja volt a kommunista
pártnak, és ott ült a gyár üzemi tanácsában, ahol folyton-folyvást újabb
teljesíthetetlen követelésekkel állt elő, amelyek jobbá tehetnék a
munkások körülményeit. Paul örökké bosszankodott miatta, Alicia pedig
aggodalmas arccal kijelentette, ez van, ha valaki rangján alul házasodik.
Egyedül Marie volt azon a véleményen, hogy egy olyan embert, mint
Sebastian nem lehet erőszakkal arra az életre kényszeríteni, amit nem
tud elfogadni. Az felőrölné. Lisa ugyanezt a nézetet vallotta. Szerette a
férjét, és anyatigrisként védelmezte mindenkivel szemben, aki kritizálni
merte.
– Sokkalta jobb lenne a világ – mondta meggyőződéssel –, ha
mindenki magáévá tenné a testvériség és az önzetlenség ideáit. Ahogy
azt a mi Urunk, Jézus Krisztus már a hegyi beszédben kihirdette. Ilyen
értelemben a kommunizmus eszméje nagyon is keresztényi elképzelés.
Így magyarázta el neki egyszer Sebastian a kereszténység és a
kommunizmus közötti kapcsolatot, ezt pedig Lisa jól megjegyezte, hogy
adandó alkalommal a kétkedők orra alá dörgölje. A hegyi beszédben
senki sem találhat kivetnivalót. Serafinánál azonban süket fülekre talált,
csupán egy leereszkedő mosolyt kapott válaszul, ami még inkább
felingerelte ellene, és előhívta régi, nem túl barátságos lényét. Lisa is
tudott gonoszkodni, ha kellett.
– Ki gondolta volna, drága Serafina, hogy ennyi év után boldog férjes
asszonyokként találkozunk újra és együtt teázunk – szólalt meg tettetett
vidámsággal. – Nemrég Paul is megemlítette, hogy Grünling doktor
egészen más ember lett, amióta megházasodott.
Serafina láthatóan örült a dicséretnek. Nem csoda, hisz keményen
megdolgozott érte, hogy újra a régi rangjára emelkedjen. Korábban azt
pletykálták, hogy az ügyvéd igencsak elégedetlen a házvezetőnőjével,
sőt azt fontolgatja, hogy megválik ettől a házisárkánytól. Serafina
azonban, úgy látszik, értette a módját, hogy meggyőzze a kvalitásairól,
állítólag elsősorban mint a szeretője – erről szintén keringtek pletykák.
– Ezt szépen mondta a bátyád, Lisa. Az én Albertem a szíve mélyén
igen jó, szeretetteljes ember. Csak kellett mellé egy derék asszony, aki
felszínre hozza a jó tulajdonságait.
Kényeskedő mozdulattal elvett a tányérról egy mogyorós kekszet. Lisa
pedig rámosolygott, és kilőtte a mérgező nyilat.
– Paul véleménye szerint a te Alberted túlságosan szelíd lett, hogy
továbbra is ellássa a gyár jogi képviseletét. Hisz tudod, egy ügyvédnek
harcolni kell az ügyfele érdekeiért.
Furcsa reccsenés hallatszott, ahogy Serafina beleharapott a kekszbe.
Gyorsan a szája elé kapta a kezét.
 – Jaj, Finchen! – kiáltott fel Lisa rémülten. – Csak nem haraptál rá egy
mogyoróra? Eléggé meg tudnak keményedni a sütőben.
Serafina nem válaszolt. Forgatta a szájában egy darabig a falatot, majd
elővett egy zsebkendőt a táskájából, és félrefordult, hogy Lisa ne lássa,
mit csinál. Nyilván kiköpte a kekszdarabot.
– Kemény, mint a kő – motyogta a száját törölgetve.
– Hihetetlen, mit meg nem enged magának a személyzet! Hogy
szolgálhatnak fel ilyesmit? Ó, borzasztóan sajnálom, Finchen!
Lisa felháborodása őszintének tűnt, de túlzottan azért nem szánta
Serafinát. Töltött neki egy kis teát, biztosította róla, hogy alaposan
leszidja a szakácsnét, és remélte, hogy ez a kis baleset nem rontja el ezt
a szép napot.
– Nem szeretnéd esetleg használni a fürdőszobát? Még nincs teljesen
kész, de már ott van a márványmosdó és fölötte egy nagy tükör.
Serafina nemet intett.
– Moszt már szajnosz mennem kell – mondta alig érthetően. – Van
még egy kisz dolgom, nem szeretnélek tovább feltartani.
– Hogyne – bólintott Lisa. Meg sem próbálta tartóztatni Serafinát. –
Talán látjuk még egymást valamikor – tette hozzá hűvösen.
– Hát persze, kedvesem… Ész aszt cak viccből mondta Paul Albertről,
nemde?
– Ó, dehogy. Abszolút komolyan gondolta.
Ez persze nem volt igaz. Paul félig komolynak, félig tréfásnak szánta a
megjegyzést. De Lisa még a kis kekszes baleset után sem volt hajlandó
visszakozni, mert Serafina az imént olyan kíméletlenül kihasználta és
meg is erősítette a félelmét. Most viszont határozottan elsápadt, és
indult az ajtó felé.
– Hanna! Frau Grünling távozik.
Hanna helyett Gertie jelent meg, udvarias pukedlit vágott a vendég
előtt, majd lekísérte a lépcsőn a hallba, és felsegítette rá a kabátját.
Néhány perc múlva visszajött, hogy kivigye a teáscsészéket és a
tányérokat.
– Ajaj – csóválta meg a fejét. – Szegény Frau Grünling. Felül jobboldalt
kiesett az egyik foga.
 – Ez roppant kellemetlen – mondta Lisa ártatlan arccal. – Bár úgyis
hamisak a fogai, a fogorvos majd pótolja. És mondd meg Frau
Brunnenmayernek, hogy kissé keményre sikerültek a kekszei!
– Igenis, asszonyom.
Elisabeth az ablakhoz lépett, tekintetével Rosát és a kisfiúkat kereste.
Mit csinálnak ilyen sokáig a parkban? Derűs, verőfényes nap volt, a
tavasz ígérete remegett a levegőben, lila nőszirom és sárga nárcisz
virított a zöldellő fűben. De még hűvös volt, a borókabokrok alatt a
hajnalról maradt vékony dér borította a földet.
Kitárta az ablakot, mire rögtön izgatott kiáltozás ütötte meg a fülét. Ó,
te jó ég! Sebastian labdát rugdos a fiúkkal. Csak Mama meg ne lássa!
Szerinte ugyanis a futball az egyszerű népnek való. Ó, még Christian, a
kertész is beállt közéjük, meg a hatéves Fritz Bliefert, Auguste legkisebb
fia. Jesszus, hogy rohannak. És persze már csupa piszok a nadrágjuk,
mert folyton elesnek. Sebastian ruhája is rettenetesen nézett ki, de ez
sohasem érdekelte, most is csak azzal törődött, hogy elvegye
Christiantól a labdát. Jaj, ezek a férfiak! Nagy gyerekek mind.
Lisa megkönnyebbülve látta, hogy Rosa felvette a kis Hannót, aki
hevesen kapálózott, mert ő is részt akart venni a játékban. Még csak az
kéne, hogy a vad rohangálásban feldöntsék.
– Rosa! – hajolt ki az ablakon. – Hozd fel Hannót! És a többiek is
jöjjenek!
Sebastian felpillantott, vidáman odaintett a feleségének. Aztán tapsolt
egyet és bejelentette, hogy a játéknak vége. Lisa becsukta az ablakot.
Alig egy óra múlva megmosdatva, tiszta ruhában a fiúknak már ott kell
ülniük a vacsoraasztalnál – Mama nem szerette, ha megváratták. Hanna
mosdatott, Gertie öltöztetett.
Amikor megszólalt a vacsorára hívó gong, Sebastian gyorsan belebújt
a szürke házikabátjába, amit Lisa vett neki. Egyfajta kompromisszum
volt ez, Alicia bíráló tekintete még éppen hogy megtűrt egy házikabátot,
a veje ugyanis kerek perec megtagadta, hogy öltönyben jelenjen meg az
étkezéseknél, ahogy az a villában szokássá vált. Épp elég megalázó volt,
amikor a házasságuk elején Lisa az apja ruháit adta rá, szörnyen érezte
magát bennük. Soha nem akarja megtagadni a származását, az elveit,
mondta akkor Lisának. Különben nem tudna többé tükörbe nézni.
Amikor Rosa és Hanna átvitte a gyerekeket az ebédlőbe, Lisa
megkérdezte a férjétől azt, ami Serafina látogatása óta a lelkét nyomta.
– Mondd csak, drágám, lehetséges, hogy mostanában részt vettél a
pártod egyik felvonulásán transzparenssel a kezedben?
Sebastian nem tudott hazudni. Azonnal bűnbánó kifejezés jelent meg
az arcán.
– Csupán baráti gesztus volt – felelte zavartan. – Éppen arra jártam,
amikor felvonultak. Az egyik ismerős megszólított, panaszkodni kezdett,
hogy szörnyen fáj a karja, nem tudnám-e átvenni a transzparenst egy kis
időre. Nyilván megérted, hogy nem utasíthattam vissza.
– És mi állt a táblán?
Sebastian bizonytalan mosollyal vállat vont.
– Azt hiszem, valami olyasmi: Minden hatalmat a dolgozó népnek! De
esküszöm neked, Lisa, alig pár saroknyit vittem, aztán vissza is adtam.
– Ó, Sebastian – mondta Lisa szemrehányóan –, kértelek, hogy soha ne
vegyél részt ezeken a felvonulásokon! Tudod, mennyire féltelek.
Sebastian magához húzta, gyengéd csókot lehelt a homlokára.
– Kedvesem, ezt meg kell értened. Hamarosan új parlamenti
választások jönnek. Meg kell mutatni, hogy erősek vagyunk, hogy sokan
vagyunk. Ezt teszi a többi párt is.
– Nem, Sebastian – mondta Lisa határozottan. – Semmiképpen sem
szeretném, ha…
Ismét megszólalt a vacsorára hívó gong, éppen a mondat közepén.
Sebastian pedig megragadta az alkalmat, hogy véget vessen a
beszélgetésnek.
– Igyekezzünk most már! Nem várathatjuk meg a családot.
 3.

– Doktornő! Szánna rám pár percet?

Tilly von Klippstein megállt a folyosón, és benézett a betegszobába,
amelynek nyitva állt az ajtaja. A sovány öregasszony a középső ágyon
felemelte a kezét, mint egy iskolás lány, aki szégyenlősen szólásra
jelentkezik. Egy ápolónő éppen a tányérokat szedte össze az ebéd után.
– A doktornőnek sok a dolga, Frau Kannebäcker – rótta meg Martha
nővér a beteget. – A kórház orvosai nem sürgölődhetnek kizárólag maga
körül.
Tilly ügyet sem vetett az ápolónő megjegyzésére, belépett a szobába.
Négy ágy állt odabent szorosan egymás mellett, balra az ablak, jobbra a
mosdókagyló, az ajtó mellett két szék a látogatóknak – ez volt minden
berendezés. A betegek kevéske holmija a magukkal hozott kofferban
vagy táskában az ágy alá tolva.
– Mi a baj, Frau Kannebäcker? Fájdalmai vannak? – kérdezte Tilly.
Az idős asszony nemet intett. Súlyos szívbetegséggel küszködött,
nehezen kapott levegőt, de soha nem panaszkodott. Beesett arcában
szinte világított nagy, világoskék szeme, csak ez a gyermeki,
gyámoltalan tekintet árulkodott a fájdalomról. Tilly sokszor
elbeszélgetett vele, ami jót tett a betegnek.
– Mondani akarok valamit, doktornő – suttogta az öregasszony, és
közelebb intette Tillyt.
Tilly habozott kicsit, mert éppen egy koponyasérüléshez hívták, a
beteget egy órája hozták be a sürgősségire. A kollégája, Heinermann
doktor vette fel és vizsgálta meg, de úgy tűnt, valami nincs rendben.
Tilly mégis úgy döntött, szentel néhány percet Frau Kannebäckernek,
mielőtt átmegy a kórház férfiosztályára. A bal oldali ágy már üres volt,
aznap reggel halt meg a páciens. A másik két ágyon parasztasszonyok
feküdtek, akik munka közben sérültek meg.
 – Mit akar mondani, Frau Kannebäcker? – Tilly odahajolt az idős
asszonyhoz, megfogta a kezét. Hűvös volt ez a kéz, minden apró csontot
ki lehetett tapintani a ráncos bőr alatt.
– Tudja, doktornő, nem is félek. Érti? Nem félek a haláltól.
Tilly is tisztában volt vele, hogy az idős asszonynak nincs sok ideje
hátra, mégis fájt ezt így az ő szájából hallani. Az öt év alatt, amióta
orvosként a klinikán dolgozott, még mindig nem tudott közömbösen
viszonyulni a halálhoz.
– Ah, Frau Kannebäcker – szorította meg bátorítóan az öregasszony
kezét. – Nem kell rögtön a halált emlegetni. Hisz azért van itt, hogy újra
talpra álljon.
Az idős nő makacsul ingatta a fejét, úgy mosolygott, mint aki ezt
jobban tudja. És feltehetően igaza is volt, de Tilly ezt inkább megtartotta
magának.
– Jól van ez így, örülök, hogy lassan vége mindennek – mondta az
asszony csendesen. – A drága férjem már régen elment, ahogy a két fiam
is, magamra hagytak egyedül…
Már elmesélte Tillynek, hogy a férje és a fiai a háborúban estek el. Az
ura rögtön az elején, aztán nemsokára a két fiú is, alig múltak tizennyolc
évesek. Ugyanazon a napon estek el, mintha összebeszéltek volna. Az
egyik az orosz fronton, a másik Franciaországban. Frau Kannebäcker
meg itt maradt egyedül, nincstelenül, mert a férjétől rámaradt
festéküzlet a háború után csődbe ment.
– De biztos vannak még barátai vagy rokonai – próbált valami
vigasztalót mondani Tilly. – Valamiért mindig érdemes tovább élni.
A szomszéd ágyon fekvő parasztasszony hangosan horkolni kezdett, a
folyosóról edénycsörömpölés hallatszott be, a nővérek most szedték
össze a szobákból a tányérokat, evőeszközöket, gurulós kocsira pakoltak
mindent, és vitték a konyhába.
– Nincs senkim – mondta az idős asszony. – Tíz évet húztam le a
gyárban. Reggeli műszakban, esti műszakban. Kétszer voltam
munkanélküli, akkor a népkonyhán ettem, télen pedig eltüzeltem a
bútorokat, hogy ne fagyjak meg. A szomszédasszony néha átjött
kölcsönkérni egy tojást, egy bögre lisztet. Ez minden. Különben egyedül
voltam. De az emlékek, azok nem hagytak el, azoknak éltem. Álltál az
élet napos oldalán, mondogattam magamnak. Most jön az árnyékos
oldal.
Az utolsó mondatokat alig hallhatóan suttogta el, levegő után
kapkodott, aztán elhallgatott. Tilly megint megszorította a kezét, azt
mondta, a sötétség sem tarthat örökké, majd újra jobb idők jönnek. A
beteg fáradtan bólintott, majd előhúzta a másik kezét a takaró alól.
– Ezt szeretném magának adni, doktornő. Mert olyan jó ember,
mindig van egy kedves szava hozzám.
Szétnyitotta az öklét, aranylón csillant meg benne valami. Tilly
zavartan nézte a piros rubinnal díszített kis medált, ami egy vékony
aranyláncon függött.
– Ezt nem lehet, Frau Kannebäcker – mondta csendesen. – Nem
fogadhatunk el ajándékot a betegektől.
– Kérem, vegye el! Ha meghalok, valaki egyszerűen csak letépi a
nyakamról. Azt akarom, hogy a magáé legyen. A férjemtől kaptam az
eljegyzésünkre. Szeretném, ha szerencsét hozna magának.
Tillynek a szíve szakadt meg, hogy nem teljesítheti az idős asszony
kívánságát. De a klinika vezetősége nagyon szigorú volt ebben a
tekintetben – ez az állásába kerülne. Szerencsére ebben a pillanatban
Martha nővér termetes alakja jelent meg a küszöbön.
– A doktornőt kéretik a férfiosztályra – jelentette, és nem mozdult az
ajtóból.
– Máris jövök, nővér.
Tilly az idős beteg fölé hajolt, búcsúzóul megsimogatta a homlokát, és
megígérte, hogy később még benéz hozzá. Aztán kisietett a szobából, és
felszaladt a lépcsőn a férfiosztályra.
Nem volt egyszerű dolga a kórházban. Rajta kívül csupán két orvosnő
dolgozott még itt. Az elmúlt évben vették fel mindkettőt, ők viszont már
megszerezték a doktori címet, az egyikük ráadásul a sebész főorvos
lánya volt. Tilly annak idején lemondott a doktori cím megszerzéséről, a
titulusnál fontosabbnak érezte, hogy minél hamarabb orvosként
dolgozhasson, segítsen a betegeken. Azóta már megbánta ezt a döntését,
mert főként a nővérek nem vették teljesen komolyan doktori titulus
nélkül.
Az ápolónők között szigorú hierarchia uralkodott, kérlelhetetlen
keménységgel felügyelték a nekik kiosztott osztályokat, időnként még
azt is megengedték maguknak, hogy utasítsák a fiatalabb orvosokat. Az
idősebb orvosok, pláne a főorvosok előtt viszont meghunyászkodtak,
hajlongtak, versengtek a kegyeikért. Mert férfiak voltak. Olykor egy-egy
csinos, fiatal nővérnek még férjet is sikerült fogni az orvosok közül. Bár
ez ritkán fordult elő. Többnyire csak futó, majdnem mindig csúnya véget
érő viszonyok szövődtek nővérek és orvosok között, ilyenkor az egész
kórház erről pusmogott.
Egy nő fehér orvosi köpenyben mindig gyanús volt a nővérek
szemében, féltékenykedtek, irigykedtek – nehéz volt kivívni a
tiszteletüket. Tillynek az öt év alatt csupán néhányszor sikerült. A
legtöbb ápolónő ősellenségnek tekintette, az élen Martha nővérrel.

Gyors pillantást vetett a nagy faliórára, három múlt, még fél óra és véget
ér a műszakja. Nem csoda, hogy holtfáradt. Kora reggel óta talpon volt,
egyik betegtől a másikhoz hívták, közben még a sürgősségi ügyeletet is
el kellett látnia egy kollégájával. Egy órája hoztak be egy fiatalembert
koponyasérüléssel, eddig a kolléga, doktor Heinermann foglalkozott
vele. Azonban kétségei merültek fel, ezért érte küldött.
Most ott állt a tizennégyesben a fiatalember ágyánál, és megvizsgálta.
– Szédül és látási zavarai vannak – tájékoztatta Heinermann röviden.
– Készült röntgenfelvétel?
– Természetesen. Nem látható elváltozás. A tünetek nyilván az
agyrázkódás következményei.
A tagbaszakadt fiatalember kocsis volt, sört szállított. Egy kocsmai
verekedésben sérült meg, amikor ököllel az arcába csaptak, ő pedig fejjel
egy oszlopnak esett.
– Egész idő alatt vérzett az orra? – kérdezte Tilly, amikor látta, hogy a
férfi egyfolytában az orrát törölgeti egy kendővel.
– Igen, nem akar elállni.
 Tilly kért egy darabka gézt, és felfogott vele néhány cseppet a férfi
orrából. Rögtön látta, hogy a vércseppeket átlátszó folyadék veszi körül.
Szivárog az agyvíz!
– Nézze meg ezt, Heinermann doktor!
Az orvos a gézre meredt, majd bosszús pillantást vetett Tillyre,
mintha legalábbis ő tehetne erről. Koponyaalapi törés. Ezt neki is észre
kellett volna vennie.
– Most szépen maradjon nyugton, Kugler úr! – fordult az orvos a
beteghez. – Semmiképpen nem kelhet fel. Mindjárt megvizsgálja a
főorvos úr is.
– Micsoda? Még egy doktor? Azt hittem, holnap már hazamehetek.
Mariele, a menyasszonyom füstölt húst csinál nekem zsemlegombóccal.
– Holnap még biztosan nem. De a menyasszonya bejöhet meglátogatni
a kórházba.
Miután elhagyták a betegszobát, Heinermann doktor megállt az ajtó
előtt.
– Ostoba dolog. – A karórájára pillantott. – Magának most ér véget a
műszakja, igaz? Szerencsés. Ezt majd én intézem. Sonius professzor nem
lesz boldog, hogy most még operálnia kell.
Tilly bólintott. Túlságosan fáradt volt, hogy tovább foglalkozzon az
esettel, különben is elmúlt már fél négy. A röntgenfelvételt azért
szívesen megnézte volna, nem mintha a kollégát akarná felülbírálni,
inkább csak érdekelte, vajon ő észrevenné-e rajta a koponyaalapi törést.
– Előfordul az ilyesmi – vigasztalta az orvost. – Most még nincs késő a
műtéthez.
– Hát persze – mosolyodott el Heinermann megnyugodva. – Szép
estét, Frau von Klippstein!
Az orvos sarkon fordult, és lobogó köpenyében elsietett. Tilly az
orvosi szobába ment átöltözni. Már a szekrénye előtt állt, amikor eszébe
jutott, megígérte Frau Kannebäckernek, hogy még benéz hozzá.
Borzasztóan kimerült volt ugyan, mégis elindult vissza az idős asszony
szobájába. Éppen két nővér lépett ki az ajtón, amikor odaért.
– Jó, hogy jön, doktornő.
– Mi történt?
 – Frau Kannebäcker meghalt. Nagyon gyorsan történhetett, a mellette
fekvő betegek észre sem vették.
Legalább könnyű halála volt, gondolta Tilly, amikor gyorsan
megvizsgálta a testet. Az idős asszony arcán felszabadult mosolyt látott.
Nos, az árnyak örökre eltűntek, már csak az örök fény van.

Fáradt, lassú léptekkel tért vissza az orvosi szobába, hogy kiállítsa a

halotti bizonyítványt. Amikor végül levette a fehér köpenyt, és be akarta
akasztani a szekrényébe, valamit érzett az egyik zsebében. Belenyúlt, és
előhúzta a rubinköves láncot. Aranyba foglalt kis szív közepén ragyogott
a piros kő.
Szeretném, ha szerencsét hozna magának. A ravasz kis öregasszony
nyilván akkor csúsztatta a zsebébe, amikor fölé hajolt, hogy
elbúcsúzzon.
Tilly habozott kicsit, majd a nyakába akasztotta a láncot. Emlék egy
kedves embertől, ezért viselni fogja. Egyébként is tetszett neki. Ernst
gyakran ajándékozta meg ékszerrel, főként a kapcsolatuk kezdetén, de
sajnos soha nem találta el az ízlését. Mert Tilly a szép, de egyszerű
dolgokat kedvelte, nem a pompás, drága nyakékeket, hozzájuk illő
fülbevalóval. Ezek a jó szándékkal vásárolt ajándékok mind az ékszeres
dobozában pihentek, csak nagy ritkán viselte őket.

Hosszú volt az út a villamossal Pasingig. Szerencsére le tudott ülni, nem

kellett végig állnia. Nem sokkal öt óra előtt megérkezett végre a
tekintélyes villához, amit néhány éve vásárolt meg a férje. Ernst nagyon
büszke volt rá, pénzt nem kímélve fényűzően átalakíttatta a házat, a
kertet, és szerette emlékeztetni a látogatóikat, hogy a nymphenburgi
kastély közelében laknak.
Az előcsarnokban csábítóan finom illatok fogadták, a lány már szaladt
is elé, hogy elvegye a kabátját, kalapját.
– Milyen finomság készül ma vacsorára, Bruni? – kérdezte Tilly
mosolyogva.
Bruni kerek arcú, mindig vidám, dundi lány volt. Göndör, szőke haját
kontyba fogta a tarkóján, de folyton kiszabadult egy-egy tincs, ami az
arcába lógott.
– Zsemlegombóc disznósülttel, asszonyom. Az úr kedvence. Előtte
krémleves, a desszert pedig… azt nem árulhatom el, különben kapok a
fejemre Frau Hubertől.
A nevetése ragadós volt, Tilly is vele kacagott.
– Akkor hagyjuk, hogy meglepjen a szakácsné! A férjem a
dolgozószobában van?
– Igen. Az úr éppen telefonál.
Tilly a dolgozószobával szomszédos könyvtárszobába ment, ez volt a
kedvenc helye a házban. A három magas ablakon át csodás kilátás nyílt a
kertre, a tavasz első hírnökei, a sárga nárciszok már virágoztak az
ágyásokban. A kékes fenyőfák, amelyeket pár éve ültettek, szép nagyra
nőttek, vissza is kellett vágni őket, mert túl sok fényt vettek el a kerttől.
Tilly nagyot sóhajtva lerogyott az egyik kockás huzatú öblös fotelba,
lehunyta a szemét, és próbált szabadulni a nyomasztó érzéstől, amit a
kórházból hozott magával. Nem sikerült.
Ismét felsóhajtott, majd átnézte a postáját. Az inas, Julius mindig
odakészítette neki az asztalra. Az orvosi hetilap éves előfizetésének
számlája, egy meghívó délutáni teára, amit rögtön a papírkosárba
hajított és ó, egy levél Kittytől – ez legalább majd felvidítja.

Drága hűtlen kis Tillym, aki már teljesen megfeledkezett rólunk itt
Augsburgban…

Ó, jaj, Kittynek igaza van. Mama jövő héten ünnepli a hatvanadik

születésnapját. Hogy erre nem gondolt eddig… Annyira lefoglalták a
saját dolgai, hogy csúnyán elhanyagolta azokat, akik pedig oly kedvesek
a szívének.
Miközben olvasta Kitty szórakoztató beszámolóját a lánya, Henni
legújabb csínytevéseiről, felfigyelt a férje hangjára, ami áthallatszott a
dolgozószobából. Ingerültnek, indulatosnak hangzott, ahogy többnyire
az elmúlt hónapokban. Éveken át ügyesen fektette be a pénzét,
részvényeket vásárolt, amelyek aztán még több pénzt hoztak. Mostanra
azonban minden megváltozott, a New York-i tőzsdekrach már
Németországban is éreztette hatását. Amerikai hitelezők követelték
vissza a pénzüket, a német bankok és vállalatok nehéz helyzetbe
kerültek. Tilly jól emlékezett arra, amikor a nagy háborúban csődbe
ment az apja bankja, Edgar Bräuer pedig elkeseredésében önkezével
vetett véget az életének. Szamárság, intette nyugalomra magát. Ernst
nem bankár, okosan fektette be a pénzét, a válságot is átvészeli nagyobb
veszteség nélkül.
Nemsokára Ernst lépett be a könyvtárszobába.
– Hát megjöttél végre – mosolygott kissé szórakozottan a feleségére. –
Nehéz napod volt? Nem győzöm eleget hangoztatni, hogy fel kellene
adnod a kórházi munkát. Az én feleségemnek semmi szüksége rá, hogy
pénzt keressen.
Mennyire megváltozott az elmúlt időben, gondolta Tilly. Az egyetemi
évei alatt még olyan kedvesen bátorította, támogatta. Biztatta, hogy
valósítsa meg önmagát, legyen orvos, ha ez minden vágya. Minden
akadályt elgördített az útjából, büszkélkedett vele az ismerősök előtt.
Ma már sikeres üzletembernek tekinti magát, a legelőkelőbb
müncheni társaságban forog, nemesek és pénzarisztokraták között, tőle
pedig azt várja, hogy adja fel a hivatását, csak a háztartás vezetésével
foglalkozzon, mint a többi feleség.
– Nem a pénz miatt dolgozom, Ernst – mondta Tilly csendesen. – Ezt
pontosan tudod.
– Hát persze, persze – bólintott Ernst, és összedörzsölte a két
tenyerét. Az utóbbi időben szokott rá erre a mozdulatra, ami a
nyughatatlanság jele volt nála. – Üljünk asztalhoz! Éhes vagyok.
Az ebédlő óangol stílusú bútorokkal volt berendezve. Tilly nagyon
megkedvelte az angol vidéki házak otthonos hangulatát, amikor
nászúton voltak Kentben. Kifordulhatott sarkaiból a világ, egymásnak
eshettek a föld népei, az angolok akkor is rendíthetetlen hittel vallották:
Az én házam, az én váram.
De hiába volt hangulatos a berendezés, Tilly sohasem érezte az
ebédlőben a remélt kedélyes otthonosságot. Hiányzott innen az élet, a
család melege, a vidám gyerekzsivaj, ami annak idején az augsburgi
Frauentorstrassén vette körül.
 Ehelyett kettesben ültek Ernsttel a szépen terített hatalmas asztalnál,
Julius elegáns mozdulattal rakta eléjük az ételeket, bort ittak vízzel
hígítva, és mindketten nagyon igyekeztek, hogy izgalmas beszélgetést
folytassanak, ám ez többnyire két monológba fulladt. Tilly beszámolt a
kórházban történtekről, míg Ernst üzletről, meg olyan társasági
eseményekről beszélt, amelyekre Tillynek el kellene kísérnie. Ő viszont
egyre inkább nyűgnek érezte ezt. Az operába vagy színházba még
szívesen elment, bár ezekhez is fontos üzleti találkozók kapcsolódtak.
Rémesnek találta azonban a hivatalos alkalmakat, amelyeken meg
kellett jelenni, ha az ember a felső körökbe akart tartozni. És a
legeslegrosszabbak a társaságbeli hölgyek szörnyen unalmas
összejövetelei voltak, mindig ugyanazokkal a bosszantó
megjegyzésekkel, amelyeket el kellett viselnie.
Gondolom, kizárólag nőket kezel, nem igaz?
Nem visszataszító egész álló nap azt a sok beteg embert látni a kórházban?
Biztosan nagyon egyszerű, mosdatlan emberekkel találkozik.
Beadhatja ön is az injekciókat, vagy azt csak az orvosoknak szabad?
Egyszerűen nem lehetett elmagyarázni ezeknek a tyúkeszű nőknek,
hogy ő nem ápolónő, hanem maga is orvos, nem értették. Ilyenkor jól
jött volna a doktori titulus, de annak idején tudatosan mondott le róla.
Mert a doktorátus megszerzése csak időbe telt volna, de ettől nem lenne
jobb orvos.
És aztán jött az elmaradhatatlan kérdés: Vannak gyermekei, Frau von
Klippstein?
Majd a nemleges válasza után a megértő bólogatás és a megjegyzés,
hogy anyává válni egy nő legnemesebb, legfontosabb feladata.
Természetesen nem volt gyereke. Dolgozó nőként nem tudott volna
gyereket nevelni. Hogy a valódi ok Ernst háborús sérülése, azt a férjére
való tekintettel sohasem említette.
Különböző kifogásokkal egyre gyakrabban sikerült kibújnia a
kellemetlen kötelezettségek alól, amelyeket Ernst elvárt tőle.
Mostanában már csak az olyan különleges eseményekre kísérte el,
amikor rosszul vette volna ki magát, ha a férje nélküle jelenik meg. Nem
kevés erőfeszítésébe került még ez is, de Ernst kedvéért megtette.
 A desszert mellé, ami fagylalt volt aznap, Ernst feltálalta a legfrissebb
politikai híreket. Ismét lemondott a kormány, ezúttal Hermann Müller
második kabinetje. Mindig ugyanaz a játék, a képviselő urak intrikálnak,
kiütik egymást a nyeregből, haszontalan vitákra fecsérlik az időt.
– Ki kormányozza ezt az országot tulajdonképpen? – dohogott. –
Nagyon szeretném tudni. Ki gondoskodik Németország jövőjéről,
miközben a miniszter urak szócsatákat vívnak? Ez gyalázat, sőt
bűncselekmény, miközben a megtépázott birodalom súlyos gondokkal
küzd.
Tilly nem igazán tudott hozzászólni a témához, így csak ült szótlanul,
a fagylaltját kavargatva, ami közben vaníliaszósszá olvadt fel. Régebben
megpróbált közbeszúrni egy-egy kérdést, de Ernst nem szerette, ha
félbeszakítják a monológjait. És mindegyik ugyanúgy végződött:
– Így nem lehet vezetni egy országot. Olyan ez, mint a hadseregben:
ha a katonák és tisztek vitatkozni kezdenének ahelyett, hogy
teljesítenék a parancsot, nem működne a gépezet. Olyan ember kell ide,
aki megmondja, hogyan tovább. Egy vezéregyéniség, aki keresztülviszi
az akaratát. Mondhatsz, amit akarsz, Tilly – de ez az Adolf Hitler, ő az én
emberem. Rá lehet építeni.
Az újságok címlapján Tilly látott már fotókat erről a Hitlerről, valóban
nagyon magabiztos, elszánt ember benyomását keltette. Ám hogy a kellő
tapasztalat és megfontoltság is megvan-e benne egy ilyen nagy
feladathoz, abban kételkedett. Ellenszenvesnek találta, nem kedvelte. De
Ernst szerint a politikában nincs helye érzelmeknek, csak tiszta fejnek,
értelemnek, és mindez természetszerűleg férfidolog. Ebből kifolyólag
sületlenségnek tartotta, hogy a nők szavazati jogot kaptak. Sőt, talán
egyenesen úgy gondolta, ez az egyik ok, amiért az ország lehetetlen
helyzetbe jutott.
Tilly más véleményen volt, de belefáradt már abba, hogy a férjével
vitába szálljon. Mert nem vezetett sehova, Ernst meg sem hallotta az ő
érveit, csak konokul védte a saját álláspontját. Tényleg nagyon
megváltozott. Ernst von Klippstein már nem az a férfi volt, akihez öt
évvel korábban feleségül ment. Sikerei az üzleti életben újfajta, túláradó
önbizalmat adtak neki, ezzel ellensúlyozta a testi fogyatékosságát. A
legelőkelőbb üzletekből öltözködött, méretre szabott, méregdrága
öltönyei mindig a legújabb divat szerint készültek, a különleges
alkalmakon frakkot viselt. Már csak ritkán panaszkodott a sajgó
sebhelyek miatt, amelyek a mellkasát és a hasát borították. Úgy tűnt, az
sem bántja, hogy soha nem nemzhet gyereket. Ez inkább Tillynek fájt, ő
vágyott gyerekre, bár soha nem mondta.
– Most jut eszembe, jövő héten meghívtak vacsorára Breindorfer
doktorék – szólalt meg Ernst hosszas hallgatás után. – Sok fontos ember
lesz jelen, úgyhogy illendő lenne, ha elkísérnél, Tilly.
– Jövő héten? – kérdezett vissza Tilly a homlokát ráncolva. – Ó,
borzasztóan sajnálom, Ernst, de kiveszem a hetet és Augsburgba utazom.
Anyám a hatvanadik születésnapját ünnepli.
Ernst bosszúsan a süteményes tányérra csapta a kiskanalát, majd
megcsóválta a fejét.
– Tényleg szükség van erre?
Tilly nagy levegőt vett, nehogy olyasmit mondjon, amit később
megbán.
– Úgy vélem, igen.
 4.

Micsoda gyönyörű idő! Marie kitárta a divatszalon ajtaját, és kilépett a

Karolinenstrasséra egy kis friss levegőt szívni, érezni a nap simogató
melegét. Sokan jártak ezen a hétköznapon az utcán, siettek valahová,
vagy csak sétálgattak, nézegették a kirakatokat. Mindenki télikabátot
viselt még, de a szőrmesapkák, vastag sálak már otthon maradtak.
Persze nem mindenkinek volt ez kellemes időtöltés, sokan azért
lebzseltek az utcán, mert munkanélküliek lettek, tömeges elbocsátások
voltak a gyárakban, néhány üzlet is lehúzta a rolót a környéken. Marie is
aggódott kicsit, bár neki megvolt az az előnye, hogy nem a divatszalon
bevételéből élt.
Különben is itt a tavasz, gondolta derűsen. Rügyeket bontanak a fák,
új életre ébred a természet. Minden jobb lesz.
Két fiatal lány állt meg a közelében, sugdolózva pillantgattak felé.
Ajaj, gondolta, és gyorsan vissza akart menni a szalonba, de ezzel már
elkésett.
– Jó napot! – szólította meg az egyik lány bátortalanul. – Frau Melzer,
ugye?
Magas, karcsú, barna hajú lány volt. A másik jól szabott sötétkék
kabátot viselt és kacér kis kalapot, ami biztosan az anyjáé lehetett.
– Igen – bólintott Marie. – Miben segíthetek?
Persze jól tudta, mi következik, mostanában egyre gyakrabban hallott
ilyesmit, és szívből sajnálta, hogy nem tud segíteni. A két lány egy éve
fejezte be az iskolát, utána gyors- és gépírást tanultak, de nem találtak
titkárnői állást.
– Arra gondoltunk, talán szüksége lehet két szorgalmas varrónőre a
divatszalonban.
Továbbra is a barna hajú vitte a szót, és nem is csinálta rosszul.
Elmondta, hogy az anyjától tanult varrni, aki női szabó, és otthon
dolgozik. A barátnője is sokat segít, hetente kétszer ő tisztázza el a
finom szegélyeket. A saját ruháikat is mindig maguk varrják.
– Nézzenek be esetleg a jövő hónapban! – mondta Marie sajnálkozva.
– Pillanatnyilag kevés a megrendelésünk, nem tudok új varrónőket
felvenni.
Olyannyira visszaesett a ruharendelések száma, hogy voltaképpen
inkább el kellett volna bocsátania az egyik varrónőjét. De ezt
semmiképpen nem akarta megtenni egyik régóta nála dolgozó
alkalmazottjával sem, ezért általában inkább egy órával korábban
hazaküldte a varrónőket.
– Jövő hónapban? – csillant fel reménykedve a lány szeme. – Nagyon
szépen köszönjük, Frau Melzer, mindenképpen benézünk. Olyan csoda
szép a divatszalonja, gyakran jövünk erre, hogy megnézzük a kirakatban
a gyönyörű ruhákat.

Miután elköszönt a lányoktól, Marie visszament az üzletbe. Kicsit fázott

már, csalóka ez a ragyogó napsütés, még mindig eléggé hűvös volt a
levegő odakint. Ma egyedül kell boldogulnia a vevőkkel és a
varrónőkkel. Frau Ginsberg – a jobbkeze és a legrégebbi munkatársa –
hetek óta csúnyán köhögött, ezért előző este ráparancsolt, hogy
pihenjen otthon néhány napot. Frau Ginsberg nem nagyon örült ennek,
szerette a munkáját a divatszalonban, de végül belátta, hogy Marie-nak
igaza van.
Egy óra múlva jön Frau Manzinger ruhapróbára, az új tavaszi kabátja
már majdnem készen van, csupán néhány apró igazításra van szükség.
Álomszép sötétzöld szövet, karcsúsított szabás, a csuklónál összehúzott
bő ujjal, nagy gallérral, amit felhajtva is lehet viselni. A hölgy az egyik
legjobb vevője, mindig azonnal, pontosan fizetett. Ellentétben másokkal,
akik elvitték a megrendelt ruhát, ám a fizetéssel nem nagyon siettek.
Már egész kötegnyi kifizetetlen számla hevert az irodájában, küldött ki
emlékeztetőt, aztán felszólító levelet, de mást nem nagyon tehetett.
Legfeljebb megbízhatott volna egy ügyvédet, hogy perre vigye az
ügyeket. Ezt azonban nem akarta, hiszen ezek a nők majdnem mind
állandó vevői voltak, nyilván kifizetik majd a számlákat, amint
rendeződik kissé a gazdasági helyzet.
Azért sem akart ügyvédet, mert Paul mindig ahhoz a szörnyen
ellenszenves Grünlinghez fordult jogi ügyekben. Marie ki nem állhatta.
A feleségéről, Serafináról nem is beszélve. Teljességgel érthetetlen volt
számára, hogy hívhatta meg Lisa már többször is ezt az arcátlan
nőszemélyt teára. Bár úgy tűnt, a felmelegített régi barátság ismét törést
szenvedett. Gertie mesélte, hogy Frau Grünling nemrég
menekülésszerűen hagyta el a villát, aminek a házban titkon mindenki
örült. Hogy mi történt pontosan, azt Gertie nem tudta, Dodo viszont
kaján vigyorral közölte, hogy a „kígyó” elvesztette az egyik
„méregfogát”. Marie meg is dorgálta ezért. Dodo annyira öntörvényű,
aggódott érte, hogy nem lesz könnyű dolga az életben. A nagyanyjára
ütött, Luise Hofgartnerre. Marie fiatalon elhunyt anyja bátor nő volt,
nem hagyta, hogy előírjanak neki bármit is, mindig a maga útját járta.
Marie benézett a varrószobába, ahol szorgos munka folyt, mert azért
még mindig voltak megrendeléseik, és Lisának, Kittynek is varrtak
ruhákat. Ezután az irodájába ment, átnézte a kifizetetlen számlákat,
megírt néhány fizetési felszólítást. Talán lesz foganatja, neki is szüksége
volt pénzre, hogy anyagot vásároljon. Ebben a hónapban különösen
rosszul álltak a dolgok. Ha kifizeti az alkalmazottak bérét, kiegyenlíti az
áram- és a szénszámlát, nem sok marad a bevételből.
– Marie! Hát itt vagy, édes kis Marie-m. El se hiszem, hogy ebben a
gyönyörű időben itt bent gubbasztasz ebben a sötét irodában.
Kitty állt az ajtóban csípőre tett kézzel, a fejét csóválva. Ahogy
mindig, most is káprázatosan nézett ki a sportosan elegáns kosztümben,
amit Marie tervezett neki.
– Örülök, hogy benéztél, Kitty – mosolyodott el Marie. A sógornője
majd felvidítja, elfeledteti vele az anyagi gondokat.
– Nos, ideje volt – fecsegett Kitty vidáman. – Hisz fel kell próbálnom
az új estélyi ruhámat. Remélem, tudtál szerezni hozzá fehér
strucctollakat!
Kitty különleges kívánságait nem volt mindig könnyű teljesíteni, de
ezúttal szerencsével járt, sikerült beszereznie Amerikából az áhított
strucctollakat. Nem volt olcsó, de Robert jól keresett, szó nélkül fizette
nagy igényű felesége borsos ruhaszámláit.
– A télikertben akasztottam fel, ott teljes nyugalomban
felpróbálhatod. Kérsz egy feketét?
– Nem, köszönöm, már két kávét ittam a Café Brüningben, még egy
csésze, és nem bírok magammal. Te viszont hagyd most abba a
könyvelést, és gyere velem, szükségem van rád a ruhapróbánál!
– Persze, Kitty. Bár mindjárt itt lesz Frau Manzinger is, hogy
felpróbálja az új kabátját.
De Kitty rá sem hederített, sietett a télikertbe, onnan hallotta Marie a
lelkendező kiáltását. Elmosolyodott, és ment a sógornője után. Segített
belebújni a szűk szabású, fekete estélyi ruhába, amelynek hosszú
uszályát fehér flitterek és finom strucctollak díszítették.
– Ó, Istenem, de gyönyörű! – kiáltotta Kitty izgatottan. – Nézd, hogy
rezegnek, ha megfordulok! Olyan vagyok, mint egy paradicsommadár,
Marie. Mindjárt elrepülök örömömben. Ó, ha Robert ezt meglátja,
teljesen odalesz, és rögtön le akarja majd venni rólam.
Az estélyi tényleg remekül sikerült. Nagyon különleges és egyedi
darab volt, még egy ilyet nem is lehetne varrni, hiszen szinte lehetetlen
beszerezni ezeket a drága tollakat ilyen minőségben. Marie kicsit
megigazította a ruha hátán a mély kivágást, ami neki túlságosan
merésznek tűnt, de Kitty pont ilyennek akarta.
– Ez álomszép, Marie – áradozott Kitty. – El kell dugnom Henni elől.
Képzeld csak, a lányom egyszerűen kiveszi a szekrényemből, ami tetszik
neki, és hordja a ruháimat. És sajnos jók is neki. Hát nem hihetetlen?
Tizennégy éves és egyforma a ruhaméretünk. És amúgy is annyi gond
van vele…
Marie türelmesen hallgatta, ahogy Kitty egyetlen gyermekére
panaszkodik. Lusta, az osztályzatai siralmasak, egyedül a számolásban
kiemelkedően jó. Tehetségesen rajzol, de ahelyett, hogy otthon
festegetne, inkább a városban kószál délutánonként a barátnőivel.
– De igazából egy fiúval találkozott, képzeld el! Az iskolába ment elé,
aztán együtt sétálgattak a városban. Tegnap pedig Gertrude meglátta a
dóm előtt egy padon. Ott üldögélt és süteményt evett. De ez még semmi:
három fiúval volt. Az egyik a táskáját vitte, a másik a nagy sálját, a
harmadik vette neki a süteményt.
Marie ezen csak mosolygott magában, de próbált megdöbbenést
mutatni, mivel Kitty nyilván ezt várta tőle. Henni egyidős volt Dodóval,
ám vele ellentétben már igazi nő. Úgy fél éve kezdett domborodni a
melle, a dereka karcsú volt, a popója szép kerek. Henni hamar rájött,
hogy nőies bájai egyre nagyobb hatalmat adnak neki a fiúk felett, és ezt
könyörtelenül ki is használta.
– Fogalmam sincs, kire ütött ez a gyerek – sóhajtott Kitty. – Az apjára,
szegény Alfonsra biztosan nem.
– Hát nem – szúrta közbe Marie kuncogva, mielőtt Kitty tovább
fecsegett.
– Az álnok kígyó Frau Manzinger miatt pedig nem kell magamra
hagynod. Képzeld csak, mit mondott legutóbb is…
– Kitty, nagyon kérlek! Nem akarom hallani ezeket a buta pletykákat.
De Kitty erre csak nevetve legyintett.
– Jaj, édes kis Marie, tényleg te vagy a legjobb ember a világon. És nem
is téged bántott. Mert akkor ott helyben kikapartam volna a szemét.
Frau Ginsbergről volt szó.
– Frau Ginsbergről? – lepődött meg Marie. – Intelligens és udvarias,
minden vevőm szereti. A fia pedig Leo legjobb barátja, együtt tanulnak a
konzervatóriumban.
– Pontosan! – vágta rá Kitty, látszott, mennyire fel van háborodva. –
Ez az álnok nőszemély képes volt azt mondani, hogy ez a zsidó nő
nagyon nem tesz jót a divatszalon hírnevének.
Marie alig akart hinni a fülének. Eddig még soha nem tett Frau
Manzinger ilyesmire utaló megjegyzést a jelenlétében, és Frau
Ginsberggel is mindig udvarias volt. Talán kissé hűvös, de udvarias.
– Biztos vagy benne, hogy tényleg ezt mondta?
– Gondolod, hogy kitalálok ilyesmit? – háborodott fel Kitty. –
Természetesen közöltem vele, hogy nem osztom a véleményét. Erre csak
vállat vont. Drága Marie, meg kell mondanom, te javíthatatlan idealista
vagy. Nem mindenki olyan egyenes és őszinte, ahogy hiszed. Én vagyok a
dicséretes kivétel, amit remélem, értékelsz is.
 – Jaj, Kitty. – Marie megölelte a sógornőjét. – Hát persze hogy nagyra
értékelem az őszinteséged, még ha kellemetlen is, amit mondasz.
Kitty ezzel lezártnak tekintette a témát. Odaállt a nagy tükör elé,
forgolódva nézegette magát az új estélyiben, majd rámosolygott a
tükörképére. A harmincas évei közepén járt, még mindig kecses volt és
karcsú, gesztenyebarna haja most vállig ért, időnként feltűzve vagy
csigákba sütve viselte. Négy éve ment másodszor is férjhez. Robert
Scherer egykor a villában szolgált inasként, akkoriban halálosan
szerelmes volt az ifjú Kittybe. Később kivándorolt Amerikába, ahol végül
megcsinálta a szerencséjét, gazdag ember lett, de kiábrándult az
országból, és hazatért. Újra találkozott Kittyvel, aki a lányával és az
anyósával a Frauentorstrassén lakott, csupán ez a villa maradt meg
nekik, miután a Bräuer bankház csődbe ment. Ez volt az a pillanat,
amikor a sors megcsillantott egy lehetőséget, amit meg kellett ragadni,
mielőtt túl késő lett volna. Kitty és Robert egymásra talált.
Marie hallotta, ahogy megcsendül a divatszalon ajtaja fölötti kis
harang. Bizonyára Frau Manzinger érkezett meg a ruhapróbára. Milyen
kellemetlen! Bárcsak ne mondta volna el Kitty ezt az egészet!
– Menj csak! – rándította meg a vállát a sógornője. – Addig átnézem a
ruhaterveidet. Van közöttük valami új?
Marie-nak természetesen mindig rengeteg új ötlete volt. Ezeket
néhány lendületes ceruzavonással sietve papírra vetette, majd
mappákba rendezve kitette a vevőknek a télikert asztalára, hogy
várakozás közben lapozgassák.
– Persze, Kitty. Főként a kék mappában. Délutáni és estélyi ruhák.
Frau Manzinger az eladótérben várakozott. A hatvanas évei végén
járt, de remekül tartotta magát, mindig figyelt az alakjára. Lehúzta a
kesztyűjét és kezet nyújtott Marie-nak.
– Ah, drága Frau Melzer, mindig nagy örömmel jövök ide ruhát
csináltatni. Nincs még egy ehhez hasonló szalon a városban, nem is
tudom, mihez kezdenék maga nélkül.
Marie mosolyt erőltetett az arcára, igyekezett nem mutatni a
feszélyezettségét.
 – Kérem, Frau Manzinger, ne túlozzon! Még zavarba hoz. Szeretem a
munkámat, de nem gondolnám, hogy különleges volnék.
Átkísérte a hölgyet a próbaszobába, és megmutatta a kabátot, ami
nagyjából készen volt már. Néhány apróság szorult még igazításra, fel
kellett tűzni a hosszából, és az egyik kézelőt is túl szorosnak érezte a
vevő. Végül Marie különböző gombokat tett az idős hölgy elé, hogy
válassza ki a neki tetszőt.
– Tudja, kedvesem – szólalt meg Frau Manzinger, miközben
szemügyre vette a gombokat –, nehéz idők járnak mostanság, ám azt
mondtam a férjemnek, minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy
Marie Melzer divatszalonja megmaradjon.
Rendelt is rögtön két lovaglónadrágot és egy kabátot, mivel a nyarat a
sógora brandenburgi birtokán töltik, és mindenképpen ki akar majd
lovagolni. Marie többféle anyagot is mutatott, és megígérte, hogy készít
néhány divattervet.
– Jövő kedden újra benézek délelőtt – pillantott az órára Frau
Manzinger. – Addigra bizonyára meglesznek a rajzok és a kabát is kész
lesz, ugye kedvesem?
– Egészen biztosan, Frau Manzinger. Legyen szép napja!
Az idős hölgy szívélyes mosollyal búcsúzott, megszorította Marie
kezét, majd kifelé menet felhúzta a kesztyűjét. Egy szóval sem
érdeklődött Frau Ginsberg felől, aki máskor mindig a szalonban volt.
– Elment végre – lépett ki Kitty a télikertből. – Ki tudja, talán ledobja a
ló a nyáron.
– Kitty! Ne kívánjunk rosszat senkinek!
– Nem is kívántam ezt neki – védekezett Kitty. – Csak gondoltam,
nyugodtan leszállhatna a magas lóról…
Olyan erővel vágódott ki a szalon ajtaja, hogy csak úgy csengett-
bongott a kis harang. Henni rontott be, szőke haja zilált volt, világos
kabátja csupa folt.
– Mama! Hála istennek! – kiáltotta izgatottan. – Láttam az autódat, és
rögtön gondoltam, hogy itt vagy.
– Jesszusom, Henni, mi történt? – rémült meg Kitty. – Hogy nézel ki?
És elszakadt a kabátod?
 – Látnád Leót. És Waltert. Kint várnak. Waltert azonnal orvoshoz kell
vinni. Megsérült a keze.
Marie és Kitty kirohant a szalonból. Az ég szerelmére, mi
történhetett? Balesetet szenvedtek? Hányszor mondták nekik, hogy
figyeljenek az autókra és a lovas kocsikra, amikor átmennek az úton!
A szemközti járdán öt fiú állt, nagyjából egykorúak. Marie azonnal
észrevette a fiát, aki fél fejjel magasabb volt mindegyiknél. Vérzett a
homloka, a zsebkendőjét nyomkodta a sebre. Mellette állt Walter
Ginsberg, holtsápadtan, könnyektől maszatos arccal.
– Leo! Mi történt veled?
Leónak láthatóan kínos volt az anyai aggodalom. Szemrehányó
pillantást vetett Hennire, mielőtt válaszolt.
– Nem vészes. De Walternek orvoshoz kell mennie, nem érzi a bal
kezét. Ráesett, amikor fellökték.
– Ki lökte fel? – szólt közbe Kitty éles hangon.
Válaszul mindenki egyszerre kezdett beszélni, Marie nehezen tudta
összerakni a hangzavarból, mi történhetett. Leo és Walter a
konzervatóriumból a villamosmegálló felé tartott, amikor verekedésbe
keveredtek.
– Vártak ránk, Mama. Willi Abere is köztük volt az osztályomból.
– Waltert akarták elkapni – szólt közbe Henni. – Leótól nem akartak
semmit. Waltert akarták megverni, mert zsidó.
– Hatan voltak… vagy heten. Mi pedig csak ketten…
– Eleinte, Leo – szakította félbe Henni. – Mert aztán jöttem én Rudival,
Klausszal és Bennóval. Mondtam nekik, hogy az unokatestvérem vagy,
és segíteniük kell.
Henni roppant büszke volt a hőstettére, mert csodálta az
unokabátyját. És Leo azon kevés fiú közé tartozott, aki ellenállt a
vonzerejének.
– Elképesztő – nyögött fel Kitty. – Az utcán verekszenek, mint a
kocsisok. El ne mondd Paulkának, Marie, mert megüti a guta!
Marie közben megnézte Walter kezét. A fiú zokogott
kétségbeesésében, mert nem érezte az ujjait.
– Nem tudok… többé hegedülni…
 – Szamárság, Walter – vigasztalta Kitty. – Biztos csak kificamodott,
majd rendbe jön. Gyerünk, szállj be az autóba, elviszlek Greiner
doktorhoz! Vagy inkább rögtön a kórházba. Marie, drágám. Te ugye
gondoskodsz addig erről a bandáról? Te jó ég, Henni. Teljesen
tönkrement a kabátod. Csak nem verekedtél te is? Szaladj be gyorsan a
szalonba, hozd ki a táskámat, és indulhatunk!
Marie most már örült, hogy nem jelentkezett be mára több vevő. Így
nyugodtan kitisztíthatta, bekötözhette a sebeket, horzsolásokat, úgy-
ahogy eltávolította a foltokat a ruhákból, teát főzött, kekszet kínált.
Kitty később telefonált a klinikáról.
– Légy olyan jó, és vidd haza Hennit, ha bezártad a szalont! Eltart még
egy darabig, mire itt végzünk. Walter csuklója eltört, talán meg is kell
operálni.
 5.

– Bírod, Maxl? Várj, megtolom!

Auguste megállt, a kordéra tette a táskát, hogy mindkét keze szabad
legyen. A kövezett úton könnyedén gurult a kordé, a tizenhat éves Maxl
erős volt, mint a bivaly, olyan gyorsan húzta, hogy Auguste alig tudott
lépést tartani vele. Ám amint lekanyarodtak a Haagstrasséról a
kertészethez vezető földútra, a kerekek beleragadtak a sárba, alig akart
mozdulni a rozoga taliga. Auguste minden erejével nekifeszült a kocsi
hátsó deszkafalának, és persze már spriccelt is fel a sár a szoknyájára.
– Fel kéne szórni apró kaviccsal ezt az utat – nyögött fel Maxl
kifulladva. A hűvös, esős idő dacára verejték gyöngyözött a homlokán.
– Arra aztán várhatsz ítéletnapig – dohogott Auguste. – Odaát a
városházán az uraságok inkább aranyozott székekre költik a pénzt, a
magunkfajtával nem törődnek. – Rosszkedve volt, mert nem tudtak
eladni mindent a piacon. A zöldségpalánták – fejes és vörös káposzta,
póréhagyma, karalábé – az utolsó szálig elfogytak ugyan, de az árvácska,
a bársonyvirág majdnem mind a nyakukon maradt. A virág luxusnak
számított. Az emberek megfogták a pénzt, legfeljebb zöldséget vettek,
ha nem termett a kertjükben. De ma még a melegházi zöldség sem ment
el mind, nem fogyott el a zsenge újhagyma, ahogy a rebarbara sem, mert
a vevők túl savanyúnak találták. Három szárazvirág-csokrot ugyan
eladott, de megint azt kellett hallgatnia, hogy régen sokkal szebbek
voltak. Akkor még a lánya, Liesl kötötte a csokrokat, de amióta beállt
konyhalánynak a villába, a kertészetben már nem tudott segíteni.
Leállították a kordét az új melegház mellett. Előző évben építették,
hogy korábban tudják kivinni a piacra az uborkát, a paradicsomot, a
karfiolt, az üvegházban ugyanis néhány héttel hamarabb értek be, mint
odakint az ágyásokban. Így megelőzték az óvárosi kiskertek terményeit
áruló kofákat, a jómódú vevők megvették a drága primőr zöldséget.
 Maxl derék, szorgalmas fiú volt, az iskolában ugyan mindig rossz
jegyeket kapott, de Auguste úgy vélte, nem kell kitűnő tanulónak lenni
ahhoz, hogy jó kertész váljon belőle. Már emelte is le a kordéról a
virágpalántákkal teli ládákat, hogy visszavigye őket a melegházba.
Auguste fogta a táskát, amelyben az aznapi bevételük volt, és közben a
zöldségágyások felé pillantott, ahol a férje és a két kisebb fia a
káposztapalántákat ültette ki. Szánakozva nézte őket, tegnap óta
egyfolytában esett, de a palántákat most kell elültetni, így kénytelenek
esőben dolgozni. Szegény Gustavnak különösen nehezére esett, mert a
műlába könnyen kicsúszott alóla a sáros földön.
– A megmaradt zöldséget és fűszernövényeket hagyd a kocsin, Maxl! –
szólt oda Auguste a fiának, mielőtt bement a házba. – Azokat később
Liesl megveszi a villa konyhájára.
Az új ház lett minden büszkesége. Kicsi volt ugyan, lent épp csak
elfért a konyha meg egy lakószoba, a tető alatt pedig három hálókamrát
alakítottak ki és egy igazi fürdőszobát. Nem olyan szépet persze, mint a
villában, ahol a nagy kád négy aranyozott oroszlánlábon állt, két
porcelán mosdókagylóval is büszkélkedhettek, és hófehér csempék
borították a falakat. De volt rendes vécéjük, ehhez Auguste
ragaszkodott. Elege lett abból, hogy esőben, hóban-fagyban ki kellett
mennie az udvarra az árnyékszékre, ahol télen olyan hideg volt, hogy
belefagyott az emberbe minden.
A ház és a melegház építéséhez kedvező hitelt kaptak a banktól. Az
adósság nyomasztotta ugyan őket, de eddig még úgy-ahogy
elboldogultak. És egy szájjal kevesebbet kellett etetni, amióta Christian
már nem lakott náluk.
Az ajtóban Auguste alaposan lerázta az esőköpenyéről a vizet, sáros
cipőjét is levette, kint hagyta az előtető alatt. Bent csak házicipőben
lehetett járni, nehogy tönkretegyék a fapadlót. Auguste kínosan ügyelt a
tisztaságra, csillogott-villogott az egész ház, a bútorok kifényesítve, az
öreg kanapén horgolt takaró fedte el a kopott részeket. A fonalat
karácsonyra kapta ajándékba az öreg nagyságos asszonytól, a hideg
hónapok alatt meg is horgolta, olyankor nincs sok dolog a kertészetben.
Télen a villában is kisegített néha, ha nagymosás vagy nagytakarítás
volt. Jól jött az a kis pénz a szűkre szabott költségvetésük mellett.
Megszámolta az aznapi bevételt, aztán nekilátott a főzésnek. A
tűzhelyben még izzott a parázs reggelről, szenet dobott rá, felélesztette
a tüzet. Ma is a szokásos egytálétel lesz: egy kis leveshús a tavalyi
krumplival, hagymával, répával a pincéből, meg néhány szál friss
póréhagymával, hogy tavaszias íze is legyen.
A konyhaablakból látta, hogy Gustav közben leült a padra és lehúzta
az egyik csizmáját. Biztosan megint kidörzsölte a bőrét az a nyavalyás
műláb. Ez elég gyakran előfordult, néha még vérzett is a csonk, olyankor
Auguste kenegette és bekötözte. Viszont így meg nem illeszkedett
rendesen a protézis a lábához, és ferde testtartással sántikált, amitől
megfájdult a háta. Istenverte háború! Lassan tizenkét éve, hogy véget
ért, de Gustav élete végéig viseli a nyomait.
Auguste majdnem sötétedésig várt, csak akkor hívta be a férjét és a
fiúkat enni. Odaállt az előtérbe, és árgus szemmel felügyelte, hogy
mindenki az ajtó előtt hagyja a sáros cipőjét, levigye a piszkos kabátját a
pincébe, ahol a mosókonyha volt. Evés előtt arcot, kezet is kellett
mosniuk, meg kellett fésülködniük és megtisztítaniuk a földtől a
körmeiket, amennyire lehetett. Auguste a saját házában ragaszkodott
ahhoz, hogy úgy egyenek, mint az urak a villában – szépen terített
asztalnál együtt az egész család. Mindig volt virágcsokor is az asztalon,
vasárnaponként pedig Auguste két gyertyatartót is elhelyezett középen.
Gustav és a fiúk nem végeztek az összes vörös és fejes káposzta
kiültetésével, másnap kell befejezniük. És ha esetleg marad néhány
palánta, azokat majd Auguste eladja a piacon.
– Ha Christian még itt lenne, már rég végeztünk volna – mondta Fritz.
A többiek hallgattak. Egyikük sem irigyelte Christiantól a biztos állást
a villában, pedig nagy veszteség volt a kertészetnek, amikor elment. A
három fiú azért is volt szomorú, mert úgy tekintettek rá, mint egy nagy
testvérre.
Éhesen kanalazták az ételt, Auguste odafigyelt rá, hogy mindenkinek
jusson a tányérjába a leveshúsból is. Fritz olyan fáradt volt, hogy
majdnem kiesett a kanál a kezéből, evés után mehet is rögtön aludni,
Hanslnak még meg kell írnia a leckét, ami állítása szerint neki könnyen
ment, bár egy ilyen nehéz nap után valószínűleg ő is elbóbiskol majd a
füzetei fölött. Csak Maxl nem volt fáradt, az apját kérdezgette a
gyümölcsfákról, amelyeket ősszel ültettek, tudni akarta, mikor
teremnek majd.
– Az még beletelik egy kis időbe, fiam – felelte Gustav. A fájdalomtól
megrándult az arca, amikor kényelmesebb pozíciót keresett a lábának. –
A leghamarabb két-három év múlva szüretelhetünk almát és körtét.
Már befejezték a vacsorát, Auguste éppen kivitte a konyhába az üres
lábost, amikor kopogtak.
– Ez biztos Liesl! – kiáltott fel Hansl, és szaladt ajtót nyitni a
nővérének.
Liesl egy gyapjúkendőt terített a vállára, és elkérte Fanny
Brunnenmayertől a nagy esernyőjét. A szakácsné kedvelte a lányt, erre
Auguste nagyon büszke volt, mert Fanny Brunnenmayer nem könnyen
osztogatta a kegyeit.
– Későn jössz, Liesl – mondta Auguste. – Már azt hittem, nem is látunk
ma.
A lány kötelességtudóan levette a cipőjét, és belebújt az odakészített
öreg papucsba.
– Előbb mindig meg kell beszélnem Frau Brunnenmayerrel, mire van
szüksége másnapra – szabadkozott. – Aztán meg nagy volt ma a
felfordulás a villában, emiatt is késtem.
– Ülj le, mutasd a cédulát!
Nem volt valami sok, amit a szakácsné másnapra kért. Petrezselyem,
metélőhagyma, kapor és turbolya, három csomó póréhagyma – ennyi.
Auguste kiküldte Maxlt, hogy szedjen össze mindent, és tekerje
újságpapírba.
– A fűszernövényekből ne megint azt add, amit visszahoztatok a
piacról! – szólt utána Liesl. – Frissen vágd le, különben nem kell a
szakácsnénak!
– Na, milyen finnyás – morgott Auguste. – Maxl vízbe tette őket,
olyanok, mintha frissen vágtuk volna le.
 – Ha így folytatod, anya, nem vásárol többet tőlünk. – Liesl a fejét
csóválva leült az apja mellé, és megkérdezte, hogy van a lába.
– Mindig ugyanúgy, lányom. Egyik nap kicsit jobb, másik nap megint
rosszabb. Már hozzászoktam.
Auguste töltött a lányának egy pohár málnaszörpöt, majd kikérdezte,
mi újság a villában.
– Semmi jó. Kurtinak egész nap magas láza volt és szörnyen fájt a
hasa. A fiatal nagysága teljesen kétségbeesett, elküldött Greiner
doktorért, de csak késő délután jött ki, addigra már megjelent a kiütés
is. Skarlátja van szegény kisfiúnak.
– Jesszus! – csapta össze a kezét Auguste. – Akkor Johann és Hanno is
el fogja kapni. Szerencsére ti már mind átestetek a skarláton.
– A doktor azt mondta, szokványos gyermekbetegség, majdnem
mindenki átesik rajta. Akkor van baj, ha valaki felnőtt korban kapja el.
– És Leo hogy van? – kérdezte Maxl. – Istenemre, ha ott lettem volna,
jól ellátom az aljas kis gazemberek baját.
– Ne mondj ilyet, Maxl! – feddte meg az apja. – És verekedned sem
kellene. Pont az hiányozna még, hogy feljelentsenek és büntetést
rójanak ki ránk.
Auguste egyetértően bólogatott, de Maxl konokul hajtogatta, hogy ő
bizony mindenképpen megvédte volna Leo Melzert.
– Régebben is ezt tettem, amikor együtt jártunk iskolába. Az a pimasz
Willi Aberle meg amúgy is megérdemel egy jó nagy verést. A múltkor is
nyelvet öltött rám a piacon a kis mocsok.
Hansl közben leült leckét írni. A számtanfeladatoknál a szája sarkába
dugta a nyelvét és a plafont bámulva számolta ki magában az
eredményt, majd beírta a füzetébe. Fritz elaludt a kanapén.
– Leo már jól van – mondta Liesl. – A homlokán még látszik egy
horzsolás meg egy kék folt. Ma Hannával meglátogatta a kórházban a
barátját, Waltert. Holnap már haza is mehet. De az anyja rettenetesen
félti, nem akarja többet iskolába engedni.
– És mi van a kezével? – kérdezte Gustav.
– Hanna azt mondja, egészen könyékig begipszelték a karját, csak az
ujjai vége látszik ki belőle, de nem tudja mozgatni őket. Még akkor sem,
ha nagyon erőlködik. Leónak kellett vigasztalni, annyira el van
kámpicsorodva.
– Na látod, mi történhet egy ilyen verekedésnél? – mondta Auguste
szemrehányó pillantással Maxlnak. – Ha merev marad Walter csuklója,
soha többé nem hegedülhet.
Maxl közönyösen megvonta a vállát.
– Ettől nekem nem kell félnem. Nem hegedülök.
– Kertészként is ép végtagokra van szükséged – oktatta ki Gustav. –
Nézz csak meg engem! – mutatott a lábára. Fájdalmas grimaszt vágott,
amikor kicsit megmozdította.
– Nálunk most rengeteg a munka – váltott témát Auguste. – Hasznát
tudnánk venni pár dolgos kéznek. Sokan be is állnának hozzánk
dolgozni, de hiába, megfizetni nem tudjuk őket.
Liesl bűntudatosan bólintott. Szabadkozni kezdett, hogy rá már
legalább nem kell pénzt költeniük, hiszen a villában lakik és eszik.
– És nem is lehet okod panaszra – mondta tovább a magáét Auguste. –
Ahol még villany is van a cselédszobákban! Bezzeg, amikor én voltam
szobalány a villában, sötétben vagy lámpással a kezünkben kellett
kibotorkálnunk az illemhelyre.
Auguste szerint valóságos luxusban él manapság a személyzet. A
szobákban felcsiszolták és lakkozták a padlót, a falakat fehérre
meszelték, Fanny Brunnenmayer még új ágyat is kapott, mert a régi
nagyon rozoga volt már.
– Megfogtad az isten lábát, Liesl. Megkaptad már az e havi béred?
Tizenöt birodalmi márkát kapott Liesl minden hónapban. Ez több volt,
mint amit általában egy konyhalány keresett. Auguste nem volt
elégedetlen a sorsával, ám néha azért vágyakozva gondolt vissza a régi
időkre, amikor a villában szolgált, csak a dolgát kellett végeznie, nem
nyomasztották családi és anyagi gondok.
– Hát persze. – Liesl előhúzta a szoknyája zsebéből az erszényét. –
Humbert ma reggel fizette ki a bérünket. Tessék: tíz, tizenegy,
tizenkettő… Ez a tiétek.
Minden hónapban tizenkét márkát adott haza a béréből. Így
állapodtak meg, amikor beállt szolgálni a villába. Három márka maradt
neki, ezt gondosan félretette, hogy legyen miből néhány apróságot
venni magának, esetleg egy meleg kendőt télire. Bár az anyja nem
értette, minek neki egyáltalán pénz, hiszen ruhát és cipőt kap a
munkaadójától. Auguste a pénzes dobozába tette a tizenkét márkát,
jókor jött, esedékes volt a hitelrészlet a banknak.
– Vasárnap születésnapot ünnepelnek a villában – mesélte Liesl,
miközben a zsebébe csúsztatta az erszényét. – Sütünk egy nagy tortát
piskótatésztából, csokoládébevonattal. És Frau Brunnenmayer
megmutatja, hogyan kell cukorrózsát csinálni és megfesteni
rózsaszínűre.
– Kinek lesz születésnapja?
– Gertrude Bräuernek, Kitty Scherer anyósának. Szóval a háborúban
elesett első férje anyjának… Mert ugye Robert Schererhez csak később
ment feleségül…
– Nekem aztán nem kell magyaráznod, Liesl – morgott Auguste. –
Nagyon jól ismerem Robertet régről, amikor még a villában szolgált. Már
akkor bele volt habarodva Kitty kisasszonyba. Csak hát a kisasszonynak
más kellett, aztán szépen hozzáment a gazdag Bräuer bankárék fiához.
Auguste soha nem árulta el, hogy annak idején szemet vetett a daliás
Robertre. Még a szíve alatt hordott gyermekét, Lieslt is megpróbálta a
nyakába varrni. De Robert túl okos volt ahhoz, hogy bedőljön neki, így
aztán Augusténak be kellett érnie a kertésszel. Nem mintha nem lenne
boldog az ő Gustavjával, derék ember, hűséges, mindenben támogatja.
Halálra dolgozza magát, mégsem panaszkodik soha. Augusténak mégis
sokszor eszébe jutott, hogy jobban is járhatott volna, ha kicsit
agyafúrtabb annak idején.
Lám-lám, Robert gazdag emberként tért vissza Amerikából – ő is
lehetett volna a felesége, ha okosabban viselkedik. De leginkább az
sértette, hogy Liesl vér szerinti apja, Klaus von Hagemann magára
hagyta egy törvénytelen gyerekkel. Más a helyében biztosan nem lett
volna olyan ostoba, mint ő akkor. Más megfogta volna magának az
előkelő uraságot. Else mesélte, hogy Klaus von Hagemann odaát
Pomerániában azóta egy parasztlányt vett feleségül. Hát ilyet! Egy
parasztlányt! Őt bezzeg nem akarta elvenni, pedig vele sokkal jobban
járt volna. Hát igen, sok mindent csinált rosszul az életében, nem
használta ki az adódó lehetőségeket, így csak egy kertész jutott neki.
Szerencsére Gustav soha nem tett szemrehányást Liesl miatt,
sajátjaként nevelte fel a kislányt. Liesl a mai napig nem tudja, ki az igazi
apja, előbb-utóbb meg kell mondaniuk neki, mielőtt még Else vagy a
szakácsné elfecseg valamit.
– Összekészítettél nekem mindent, Maxl? – kérdezte Liesl. – Jobb lesz,
ha indulok, késő van már.
Éppen magára terítette a nagykendőt, amikor kopogtak. Udvarias,
szinte szégyenlős kis kopogás volt, Auguste rögtön sejtette, ki állhat
odakint a sötétben.
– Christian! Az éjszaka közepén jössz? Éppen le akartunk feküdni.
Ez persze erős túlzás volt, alig múlt még kilenc óra, de Gustav valóban
nem sokáig marad fenn már ilyenkor.
Christian szörnyen zavarba jött, lekapta elázott sapkáját, a kezében
gyűrögette, miközben a nyakát nyújtogatva próbált belesni Auguste háta
mögé a házba. Nyilván látta, hogy Liesl átjött a kertészetbe, és most azt
reméli, hogy hazakísérheti. Ó, ez a Christian! Megvan a magához való
esze. Mersze viszont annál kevésbé. Szerencsére.
– Borzasztóan sajnálom… Még meg kellett tisztítanom a kerti
szerszámokat… és elszaladt az idő – hebegett a fiatalember. – Aztán
láttam maguknál a fényt az ablakban, és gondoltam, biztosan ébren van
még valaki…
Ekkor Hansl is kidugta a fejét az előtérbe.
– Christian van itt! – kiáltotta be a szobába. – Bőrig ázott. Gyere csak
be, ne álldogálj kint az esőben!
Auguste megjegyzését, hogy ideje lefeküdni, meg se hallották. Maxl is
kijött, boldogan vigyorogva, sőt Fritz is felébredt, kirohant és a késői
vendég nyakába ugrott.
– Képzeld csak, Christian! – kezdte mesélni a kisfiú. – Találtunk egy
hangyabolyt a kocsiszínben, és van benne négy kékeszöld tojás…
A három fiú már rángatta is befelé a házba Christiant a karjánál fogva,
Auguste még épp időben rivallt rá, hogy vegye le a cipőjét, különben
sáros csizmában masírozik be a szobába.
 – Hát te mit ólálkodsz ilyen későn a környéken? – kérdezte Liesl
huncut mosollyal.
Kacér ez a lány, gondolta Auguste. Milyen kihívó tekintettel méregeti
ezt a szegény szégyenlős fiút.
– Azért jöttem, hogy árvácskát és bársonyvirágot rendeljek a villa
előtti kerek virágágyásba.
Ez elég jól hangzott, mert busás hasznot ígért a kertészetnek. Ám
akkor is csupán ürügy maradt, mivel a nagy kerek virágágyásban csak
ekkor kezdtek nyílni a tulipánok és a sárga nárciszok. Még legalább két
hétig virágoznak, csak azután kell új virágokat ültetni helyettük.
Christian azért odatolta Gustav elé az asztalra a cédulát a listával.
– Oda kell adnod a céduládat, fiam – mutatott Gustav nevetve
Augustéra. – Az igazgatónő veszi át a megrendeléseket.
– Bocsánat – mondta a fiatalember. Vörösen lángolt a füle, miközben
átnyújtotta Augusténak a papírt. Aztán nem tudta, mihez kezdjen
magával.
– Elkísérhetnél a villáig – segítette ki Liesl. – Legalább nem kell
egyedül gyalogolnom a sötétben.
– Maxl is veletek mehet – mondta gyorsan Auguste. – Majd ő viszi a
kosarat a zöldségekkel. Neked ott van a nagy esernyő és lámpást is kell
vinned magaddal.
Maxl készségesen már ugrott is. Liesl és Christian csalódott pillantást
váltott.
Auguste mindenesetre elégedetten kísérte ki hármójukat az ajtóhoz,
jó éjszakát kívánt, majd gyorsan elkapta Fritz grabancát, amikor ki akart
szaladni az udvarra.
– Nézd meg, mit műveltél a kanapéval! Összetúrtad a horgolt takarót.
Igazítsd meg, aztán mars az ágyba!
Miután Gustav és a fiúk felmentek lefeküdni, Auguste még kinézett a
konyhaablakon a három alak után, kicsit megvilágította őket a lámpás
sárgás fénye. Liesl fogta a nagy esernyőt, és belekarolt Christianba, Maxl
cipelte a kosarat meg a lámpást. Csak nem használja ki Christian az
alkalmat, hogy gyengéd csókot nyomjon Liesl arcára? Addig erőltette a
szemét, míg könnyezni kezdett. Jól van, fölöslegesen aggódott. Látta,
hogy a fiatalember izgatottan beszélget Maxllal, a lánya pedig szótlanul
megy mellettük.
Megkönnyebbülve sóhajtott. Eltörölgette és a szekrénybe tette a
poharakat. Christian nem elég jó Lieslnek. Egyszerű, jóravaló fiú, olyan,
mint Gustav. Csak egy kertész, és élete végéig az is marad. A lánya ezzel
szemben jobb sorsra született, megvan benne mindaz, amivel egyszer
magasabbra juthat. Szép és okos. A villában jó helyen van, csak minél
hamarabb ki kellene kerülnie a konyhából. Akkor sokféle emberrel
találkozhat és előbbre juthat. Akkor sikerülhet neki az, ami neki nem:
nagyságos asszony lehet belőle.
 6.

– Erősen kell játszani akkordokat. Nem keményen, de erősen. Érted, Leo?

Nagy érzelem. Így…
Zinajda Obramova jobb kézzel átnyúlt a fiú előtt, és végigfuttatta
ujjait a billentyűkön. Leo nem nagyon tudott a zenére figyelni, olyan
hevesen dobogott a szíve, amikor a zongoratanárnő karja hozzáért a
mellkasához. Ilyesmi gyakran előfordult, mert mindig szorosan mellé ült
a zongorapadra. Többnyire Leo könyökéhez vagy a vállához ért csupán,
de most erősen hozzányomta puha karját, és a parfümje is megcsapta az
orrát. Ez az idegen, émelyítő orosz illat mindig egészen elbódította.
– Értetted? – meredt rá Zinajda Obramova fekete szeme. – Akarom
hallani tőled. Próbáld újra! – Tényleg nagyon fekete volt a szeme. Nem
sötétbarna. Koromfekete. Pont, mint a haja meg a sűrű szemöldöke, amit
összevont, ha dühbe gurult. Sokszor hirtelen öntötte el a harag, egyik
pillanatról a másikra, mindig váratlanul érte az embert. Szikrákat szórt
a fekete szeme, a hangja úgy morajlott, mint a mennydörgés. Leo
ilyenkor megdermedt a félelemtől, meg sem mert moccanni a
zongoraszéken, várta, hogy elvonuljon a feje fölül a vihar. Utána
többnyire azt sem tudta, mi izgatta fel annyira a tanárnőt, de a rettentő
energiát, amit felé sugárzott, még hazafelé is érezte az ujjaiban.
Leo bólintott, játszani kezdett. Igyekezett határozottan, de nem túl
keményen leütni az akkordokat, és lehetőleg nem melléütni, amikor
jobbra hajolt a magas hangok felé. Ilyenkor a tanárnő kicsit hátradőlt,
hogy ne legyen útban.
– Túl gyenge – közölte elégedetlenül Zinajda. – Így tanár játszik
iskolában. Vagy otthon zenélnek lányok. Nem koncert. Nem
Csajkovszkij. Hol van tűz? Lángba kell lobbantani mindenki teremben.
Tűzzel zongorajátékban.
– Megpróbálom még egyszer.
 – Nem mondod: próbálom – csattant fel Zinajda Obramova. – Mondod:
akarom!
– Meg akarom próbálni újra.
– Nem, nem, nem! – A tanárnő ököllel az ártatlan zongora billentyűire
csapott. A hangszer szinte feljajdult.
Leo behúzta a nyakát. Tessék, megint jön a dühkitörés.
– Mit akarsz csinál, amikor vagy koncertteremben? – kiáltotta
indulatosan Obramova. Elmélyült a hangja, akár egy férfié. – Amikor
száz ember vagy több vár, hogy hallja Csajkovszkij. Akkor nem lehet
megpróbálni, Leo. Akarni kell. Minden erővel, ami van neked. Minden
bátorsággal. Meg kell mutatni minden, ami van szívedben. A te
ujjaidban. A te lélekben.
A szív és a lélek szavaknál tenyerével nagyokat csapott telt keblére,
ami főként nyáron domborodott izgatóan, amikor csak könnyű, világos
színű selyemblúzokat hordott. A legfelső gomb fölé mindig egy
porcelánbrosst tűzött, ami a nagyanyja, egy orosz nagyhercegnő
arcmását ábrázolta. Egyike volt a kevés családi ékszernek, amit
magukkal tudtak hozni Oroszországból. Amikor kitört a forradalom
1917-ben, Finnországon és Norvégián keresztül Németországba
menekültek a bolsevikok elől, mert rettegtek, hogy megölik őket.
Menekülés közben bizonyára borzalmas dolgokat éltek át, és nagy
szerencse, hogy itt Augsburgban új hazára leltek – mindezt az apja
mesélte egyszer Leónak.
– Most játszani akarok – szólalt meg gyorsan Leo, amikor Zinajda
Obramova egy pillanatra abbahagyta a dühöngést.
A tanárnő megenyhülve bólintott, felállt, majd járkálni kezdett fel-alá
a teremben.
Leo megkönnyebbült, mert sokkal szabadabban tudott játszani, ha
nem ült mellette. Ilyenkor önmaga volt, csak a zene létezett számára
minden zavaró érzés nélkül, amit a tanárnő közelsége váltott ki belőle.
Csajkovszkij b-moll zongoraversenye nehéz darab volt egy tizennégy éves
zongoristának, Leo több mint egy éve gyakorolta, és úgy érezte, hogy
még rengeteget kell dolgoznia, sok mindent kell megértenie, felfedeznie
ebben a zenében. Nem is beszélve a technikájáról, ami bizonyos
részeknél sok kívánnivalót hagyott maga után. Zinajda Obramova
mindennek ellenére meggyőzte a konzervatórium igazgatóját, dr.
Gropiust, hogy Leo Melzernek kell eljátszania a darabot a
mesterhallgatók házikoncertjén. Összeállt egy zenekar is diákokból és
néhány hivatásos muzsikusból, vezényelni pedig maga dr. Gropius akart.
Már el is kezdte a próbákat hetente kétszer a hallgatókkal.
– Ez nagyon nagy megtisztelés – mondta a zongoratanárnő, amikor
közölte Leóval a nagy hírt. – És nagyon nagy lehetőség fiatal
zongoristának.
Most a szigorú Zinajda úgy-ahogy elégedett volt a játékával, csak az
ismétlődő lendületes akkordok végén szakította félbe, amikor folytatni
akarta az első tételt.
– Jobb… sokkal jobb… Látod, tud te, ha akar, Leo. Majdnem jó teljesen,
még kell ragyogó technika, de mára elég. Csak még egyszer harmadik
tétel. Nem gyors tempó… lassan, pontosan. Nehéz, tudom. De bátorság,
el tudod játszani.
Ez a rész túlságosan nehéz volt Leo számára. Csupán a szerencsén
múlt, hogy sikerültek-e a vibráló futamok. És ami a zongoraórán talán
már jól ment, az a koncerten valószínűleg döcög majd, mert még
hiányzik belőle a virtuózok biztonsága. A tanárnő azonban ezt nem
fogadta el, újabb és újabb gyakorlásra sarkallta.
És ma megint sehogy sem akart menni. Többször is melléütött, bár
lassabban játszott. Zinajda Obramova fel-alá masírozott a szobában,
minden egyes hamis hangnál bosszúsan felszisszent, néha toppantott is
a lábával, ami csak még idegesebbé tette Leót.
– Ha játszod így – szakította félbe végül –, én elsüllyed a szégyenben.
Hol jár a gondolatod? Még egyszer. Kérem!
A kérem szó mindig úgy hangzott a szájából, mint egy parancs.
Leo megrázta a kezét, és kezdte elölről, ezúttal nem ütött egyszer sem
mellé, de hiányzott a játékából az erő. Elkeserítő. Nap mint nap
gyakorolta ezeket a részeket, mégsem volt az igazi. Egészen elcsüggedt.
Már csak három hónap van a koncertig. Mi van, ha kudarcot vall, hamis
hangokat üt le, talán még meg is akad vagy begörcsölnek az ujjai? A sok
ember előtt a hatalmas aulában… Az egész családja ott ül majd, barátok
és ismerősök, a konzervatórium tanárai és hallgatói, talán még a
polgármester is. Kínos és szégyenteljes volna. De ami ennél is rosszabb:
ezzel lejáratná Zinajda Obramovát. És inkább meghal, mint hogy ezt
tegye vele.
– Jó. Mára elég. – A tanárnő odalépett Leo mellé a zongorához. –
Holnapután eljátszod nekem futamok hiba nélkül. Nem gondolkodni,
bátran belevágni, és lesz jó.
Most lágy volt a hangja, gyengéd a keze, ahogy végigsimított Leo
tarkóján. Gyakran csinálta ezt, nála és másoknál is. Leót kicsit zavarta,
mert úgy érezte, mintha dicséretképpen megvakargatnák a nyakát, mint
egy kutyának. Álmaiban azonban egészen másféle módokon jutalmazta
meg a tanárnő a jó teljesítményéért. De ez persze csak ábránd maradt.
Egyébként sokszor álmodott róla. Majdnem minden éjszaka.
Összeszedte a holmiját, bőrtáskájába csúsztatta a kottáit, a
jegyzetfüzetét, a ceruzáját. Belebújt a kabátjába, fejébe nyomta a
sapkáját, és elköszönt.
Zinajda Obramova Leo elé lépett, pont olyan magas volt, mint ő, és
kezet nyújtott. Erős, határozott kézszorítása volt.
– Do szvidányija… Viszontlátásra! – búcsúzott mosolyogva.
Aztán odaállt az ablakhoz, mindkét kezével a párkányra támaszkodott
és kinézett. Mindig északkelet felé tekintett. Amerre az elveszített
hazája volt. Egyszer elmondta Leónak, hogy sokat gondol a
gyermekkorára, a fiatal éveire, folyton honvágya van. Ezután Leo
napokig azon törte a fejét, mivel vigasztalhatná, de amikor megint szóba
hozta a témát, Zinajda nem reagált. Valószínűleg fájdalmas, mély sebek
voltak a lelkében, ezeket mindenki elől el akarta rejteni. Obramova
olyan volt, mint a jó zene, csak annak mutatkozott meg teljes
szépségében és mélységében, aki teljesen belefeledkezett.

Odakint márványszürke felhők takarták az eget, hideg szél söpört végig

a Maximilianstrassén, a szép tavaszias idő egyelőre visszakozót fújt. Leo
felhajtotta a kabátja gallérját, hunyorított, mert az arcába szállt a
szélben kavargó por. Hangok, dallamok csengtek a fülébe, főként
Csajkovszkij zongoraversenyéé. De más hangok is, amiket gyorsan
elhessentett. Sokszor furcsa módon hangokká alakultak ugyanis a
fejében a képek és a zajok, ami megijesztette, attól félt, valami baj van
vele. Mindenesetre nagyon nem szerette ezeket a kéretlen belső
hanghatásokat, főként, amikor a zongoraversenyre kellett
koncentrálnia.
Igazából sietnie kellene haza, leckét írni, aztán gyakorolni a
zongorán, de nem vette volna a szívére, ha nem néz be kicsit Walterhez,
aki otthon ül egyedül, szomorúan, mert nem játszhat a szeretett
hegedűjén. Gyors léptekkel a Perlachberg felé vette az irányt, hogy a
Karolinenstrasséról a Spenglergässchenre forduljon. A verekedés óta
minden reggel Humbert vitte autóval iskolába, és útközben Waltert is
felvették, mert Leo anyja nem akarta, hogy Frau Ginsberg idegeskedjen a
fia miatt. Leónak viszont kínos volt, mivel az osztálytársai csúfolódtak
azon, hogy kocsin jár. „Megjött a gróf úr meg az udvari bolondja”,
ilyeneket mondtak, ők pedig úgy tettek, mintha meg sem hallották
volna, mert Walter szerint idiótákkal nem érdemes vitázni.
Walter karja fel volt kötve, még mindig nem tudta mozgatni az ujjait.
Nem elég, hogy eltört a csuklója, egy ideg is csúnyán megsérült a
kezében, az orvosok abban reménykedtek, hogy idővel újra helyrejön.
Így Walter iskola után otthon üldögélt egyedül, olvasott, kottákat
tanulmányozott, a türelem erényét gyakorolta. Ami nem volt könnyű,
mert egyetlen orvos sem tudta biztosan megmondani, hogy az ideg
tényleg helyrejöhet-e, vagy örökre bénák maradnak az ujjai.
Leo legalább egy órácskát akart a barátjával tölteni, hogy felvidítsa, és
ha már úgyis ott van, gyorsan lemásolja róla a matematikaleckét. Walter
nagyon jó volt matematikából, Leo számára viszont a számok világa örök
rejtély maradt.
A Karolinenstrassén egy automobil jött szembe vele. Kitty néni sajnos
rögtön észrevette, vidáman integetett, Robert bácsi pedig megállt a
kocsival a járda mellett.
– Szállj be, úgyis a villába tartunk! Látod, ki ül velünk a kocsiban?
Leo egyáltalán nem örült a találkozásnak. Hátul persze ott ült Kitty
lánya, az idegesítő Henni, mellette pedig Tilly néni, aki Münchenből
érkezett az édesanyja születésnapjára.
 – Hát… tulajdonképpen a barátomhoz tartok…
– De Leo! – Kitty néni megcsóválta a fejét. – A szüleid nem szeretnék,
ha egyedül mászkálnál a városban. És ezt abszolút meg tudom érteni
azok után, ami nemrég történt.
Nem volt mese, kénytelen-kelletlen bemászott hátra. Ráadásul Kitty
néni részletesen mesélni kezdte az egész kínos esetet a verekedésről,
hiszen Tilly néni nem tudta, miről van szó. A kis bestia Henni meg
folyton közbeszólt, kiszínezte a történetet, közben persze kicsit sem
ragaszkodott az igazsághoz, saját magát helyezte előtérbe, a fiúk
megmentőjének szerepében tetszelgett.
– Szörnyű eset – mondta végül Robert Scherer. – Egy biztos: az egész
Walter ellen irányult, mert zsidó. Minél hamarabb beszélni fogok az
anyjával.
Leo nagyon kedvelte Robert bácsikáját. Izgalmasnak találta, hogy
évekig Amerikában élt, ismerte a nagyvilágot. Folyékonyan beszélt
angolul, sőt még spanyolul is, szerette a zenét, mindig szívesen hallgatta
Leo zongorajátékát. És nem is volt még olyan öreg, csak pár évvel
idősebb Kitty néninél. A halántékán már őszült kicsit, de vékony kis
bajusza egészen fekete volt – a gonosz kis Henni szerint mindennap
pomádéval kente egy kerek bádogdobozból.
– Miről akarsz beszélni Walter anyjával, Robert bácsi? – kérdezte Leo.
Némi habozás után kapott csak választ.
– Ne ijedj meg – szólt hátra a válla fölött a bácsikája –, de ha én zsidó
lennék, és a nyílt utcán rátámadnának a fiamra, levonnám a
következtetést, és minél hamarabb elmennék ebből az országból.
Leo szeme tágra nyílt a döbbenettől. Csak nem arra akarja rábeszélni
Walter anyját, hogy hagyja el Augsburgot a fiával? Akkor elveszítené a
legjobb, azaz az egyetlen barátját.
– Mégis hová mehetnének? – nyögte ki boldogtalanul.
– Robertnek vannak barátai Amerikában – szólt közbe Kitty néni. –
Befogadnák őket, és segítenének nekik. Robert azt mondja, ismeretség és
biztos állás nélkül nem szabad nekiindulni. A barátai szereznének Frau
Ginsbergnek állást egy pékségben. Nem igaz, Robert? Ezt mondtad.
A férje bólintott.
 – Na és Walterrel mi lesz? – kérdezte nyugtalanul Leo. –
Konzervatóriumba kell járnia, mert hegedűművész akar lenni.
– Odaát is vannak remek hegedűtanárok, ne aggódj! De most még kár
ezen rágódni, Leo. Ez csak egy ötlet, és lehet, hogy Frau Ginsberg úgy
dönt, nem akarja elhagyni Augsburgot.
– Biztosan nem fog elmenni – kotyogott közbe Henni. – Mert azzal
cserben hagyná Marie nénit. Hiszen mindig azt mondogatja, hogy Frau
Ginsberg nélkül nem boldogulna a divatszalonban.
Ettől Leo kicsit megnyugodott. Henni a legidegesítőbb lény a világon,
de ezúttal okosat mondott. Nem, Frau Ginsberg egészen biztosan nem
akar elmenni innen.

Ez a nap további katasztrófákat is tartogatott. Épphogy megálltak az

autóval a villa előtt, amikor Dodo izgatott hangját hallották az egyik első
emeleti ablakból.
– Mama! Nézd! Megjött Kitty néni. És Tilly néni is vele van.
Ez szinte úgy hangzott, mint egy segélykiáltás, gondolta Leo.
Mindannyian felnéztek, amikor Marie hajolt ki az ablakon.
– Tilly! Téged az ég küldött. Gyere fel gyorsan! Kurti alig kap levegőt…
segítened kell, mindjárt megfullad.
Sietve kiszálltak az autóból, beszaladtak a bejárati ajtón, amit
Humbert már kitárt nekik. A hallban ott téblábolt a teljes rémült
személyzet. A Brunnenmayer olyan arcot vágott, mintha meghalt volna
valaki, Else persze hangosan szipogott, Liesl a konyhából szaladt ki egy
nagy lavórral, amelyben gőzölgő törülközők voltak. Tilly szinte
átszáguldott az előcsarnokon, menet közben vette le a kabátját, majd
odadobta Gertie-nek.
– Jesszusom – állt meg Kitty az alkalmazottak előtt. – Miért nincs itt
Greiner doktor? Hisz minden apróságnál kihívjátok. Nem szóltatok neki?
Hanna vörösre sírt szemmel került elő a konyhából.
– Olyan gyorsan történt az egész. Tegnap a fiúcska panaszkodott,
hogy fáj a torka. A nagyságos asszony meg jól leszidta Rosát, hogy miért
vitte ki a parkba, amikor csak nemrég gyógyult fel a skarlátból. –
Nehezen lehetett érteni a szavait, mert Else egyre hangosabban
zokogott, és folyton beletrombitált a zsebkendőjébe.
– Micsoda felelőtlenség! – háborodott fel Kitty. – Kivisz egy
betegségtől legyengült gyereket a parkba. Ez a Rosa olyan buta, mint a
tök.
– Vigyázat, ez bizonyosan nem egy egyszerű megfázás – mondta
Robert. – Inkább diftériának hangzik. Köhögött a kisfiú? Furcsa, ugató
köhögéssel, ahogy a gyerekek nem szoktak?
A szakácsnénak és Lieslnek erről fogalma sem volt, Elsével amúgy sem
lehetett beszélni, Hanna viszont tudta, mert Kurti szobájában aludt az
éjszaka.
– Éjjel még nem, csak reggel. Tényleg nagyon furán köhögött, meg
hörgött is kicsit. És nagyon csendes volt, nem akart se enni, se inni, a
meleg teából alig bírt lenyelni egy-két kortyot. Akkor hívtuk a doktort,
aki torokpasztillát rendelt neki.
– Torokpasztillát! – kiáltott fel Kitty, és döbbenten a férjére meredt. –
Hallottad ezt? Torokcukorkát rendel a gyereknek. Az öreg Greiner felett
eljárt már az idő. Marie-nak rég kellett volna keresnie egy másik
háziorvost.
– Van már utódja Greiner doktornak – közölte Hanna. – Csakhogy
éppen egy másik beteghez ment ki, ezért jött az öreg doktor.
Hirtelen kiabálást hallottak a konyhából. Gertie azonnal forró vizet
kért, egy éles kést meg valami csövet.
– Miféle csövet? – zsémbelt a szakácsné.
– Egy kicsi fémcsövet, mint egy szalmaszál, csak erősebb legyen…
Keressen már valamit a fiókokban!
– Nincs semmi ilyenünk! – kiáltotta a szakácsné, de azért szaladt a
konyhába.
Kitty rémült szemmel bámult a férjére.
– Jézusom – suttogta. – Egy kést? Mire készül Tilly?
Robert gyengéden átkarolta, magához húzta, és súgott valamit a
fülébe. Kifinomult hallásával Leo is értette, mit mond.
– Légcsőmetszést fog csinálni. Nincs más lehetőség. Ha annak idején
megcsinálták volna a kislányomnál, akkor nem…
 Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Kitty átölelte, szorosan
hozzásimult. Leo zavartan elfordította a fejét, amikor a nagynénje még
gyengéden meg is csókolta a férjét. Nem sokat tudott Robert bácsikája
első házasságáról, csak annyit, hogy nagyon boldogtalan volt. És ezek
szerint született egy kislánya is Amerikában, aki aztán diftériában halt
meg. Milyen szörnyű! Leo hirtelen felfogta, hogy a kisöccse élete
alighanem egy hajszálon függ. A mindig vidám kis Kurti, aki kora reggel
néha bemászott az ágyába, hogy hancúrozzanak kicsit, talán meg fog
halni.
Semmi nem tarthatta vissza, felrohant a lépcsőn, és be akart rontani
Kurti szobájába, de Lisa nénikéje nem engedte.
– Itt most csak zavarnál, Leo. Szaladj inkább a konyhába, és kérdezd
meg, mikor jön már végre az a forró víz!
Közben Marie lépett ki a szobájából, és sietve félretolta a fiát az útból.
– Itt egy kis cső, Tilly. Egy ceruzahosszabbító. Ez jó lesz?
– Igen ezzel menni fog. De hol marad a forró víz? Felhívtátok az új
orvost? Mondd meg Paulnak, hogy próbálja hívni a gyárból! Tedd az
ágyra a törülközőket, Gertie!
– Lisa, tudod, hol van Mama? – szólt ki a szobából Marie.
– Migrénnel fekszik az ágyában.
– Hála istennek!
Leo félelemtől kővé dermedve állt a folyosón. Látta, hogy Hanna egy
gőzölgő lábossal siet fel a cselédlépcsőn. Hallotta, ahogy az öccse
hörögve felsír, és elképzelte, hogy most hal meg. Rosszullét tört rá, a
nagy ágyneműs szekrénynek tántorodott, majd lassan lerogyott a földre.
Tompán hallotta Tilly hangját, amint utasításokat ad, aztán megszólalt a
bejárati csengő, de senki nem nyitott ajtót. Végül felharsant a szakácsné
dühös hangja.
– Humbert! Merre vagy, az istenfáját? Liesl, nyisd már ki azt az ajtót!
Ezután nemsokára felbukkant Liesl a folyosón, mögötte egy
fiatalember jött sietve, kezében bőr orvosi táskával.
– Itt van a beteg, doktor úr – mondta a cselédlány, és bekopogott.
Az orvos azonban nem késlekedett, félretolta a lányt és egyszerűen
benyitott a szobába.
 – Hála istennek, hogy itt van, Kortner doktor. Én vagyok a kisfiú anyja
– mutatkozott be Marie. – A rokonunk orvosnő, gégemetszést végzett.
– Ez volt az egyetlen helyes megoldás, kollegina. Egy ilyen helyzetben
nem mindenki őrizte volna meg a nyugalmát és cselekedett volna
azonnal, minden elismerésem – mondta a fiatal doktor Tillynek. –
Szörnyen sajnálom, hogy csak most értem ide.
Többet Leo már nem hallott, mert becsukták az ajtót. Aztán egy
homályos alakot látott maga előtt. Henni volt az egy pohárral a kezében.
– Gyerünk, idd meg ezt! – guggolt le mellé a földre. – Ha elájul valaki,
utána sokat kell innia, attól újra erőre kap.
Leo engedelmesen megfogta a poharat, ivott pár kortyot az
almamustból. Utána tényleg jobban érezte magát.
– Kurti meg fog halni? – kérdezte.
– Még nem – felelte Henni fontoskodva, mint egy orvos. – Tilly néni
vágott egy kis lyukat a torkába, beletett egy csövet, hogy újra kapjon
levegőt. Leo? Hahó! Te jó ég, a fiúk tényleg nem sokat bírnak.
Leo nagyon messziről hallotta az utolsó szavakat, aztán végleg
elsötétült előtte a világ. Csukott szemhéja mögött kísérteties alakok vad
táncot jártak, énekszó csengett a fülébe, látta, ahogy Zinajda Obramova
széttárt karral egyre gyorsabban és gyorsabban kering körbe-körbe.
Amikor újra kinyitotta a szemét, az ágyán feküdt. Dodo aggodalmas
arccal hajolt fölé.
– Jesszus, Leo, te aztán jól megijesztettél minket. Alighogy Kurti
jobban van, te fekszel holtsápadtan a folyosón és meg se mukkansz.
 7.

Tilly hosszú idő óta újra jól érezte magát a bőrében, felszabadult, boldog
volt. Ó, mennyire hiányzott ez a kaotikus, de nagyon otthonos kis ház a
Frauentorstrassén! Az anyja, aki oly nagy örömmel ölelte a szívére,
amikor két napja megérkezett. Kitty persze a szokásos szóáradattal
köszöntötte, de a szavaiból melegség és gyengédség áradt. Robert is úgy
ölelte meg, mintha már régóta ismerné. Az elbűvölő, bájos fiatal lánnyá
érett Henni pedig nem tágított mellőle, rögtön a bizalmába avatta,
megsúgta, hogy ő is önálló, dolgozó nő akar lenni, aki nem függ senkitől.
És Tilly a példaképe, mert egyetemre járt, orvos lett belőle.
Szép este volt a szerettei körében, végre újra érezte azt a
meghittséget, melegséget, ami annyira hiányzott neki. Mintha hosszú
időn át hóban, fagyban vándorolt volna, most pedig elérkezett egy
barátságos helyre, ahol vidáman pattogott a tűz. Később, miután
Gertrude és Henni lefeküdt, Robert meg visszavonult a
dolgozószobájába, kettesben maradtak Kittyvel. A sógornője persze
rögtön rátapintott a lényegre.
– Mondd csak, szegény kis Tillym, hogyhogy egy szóval sem
említetted egész este a férjedet?
– Mit mondhatnék? – vonta meg a vállát Tilly. – Te is tudod, hogy
érdekházasságot kötöttünk. Ernstnek is megvan a maga élete, nekem ott
a munkám.
– Ez nem úgy hangzik, mintha túl boldog lennél.
Kitty kéjesen elnyújtózott a kanapén, a háta mögé igazította a
párnákat, maga alá húzta a lábát. Selyemblúzt viselt és buggyos
nadrágot, mint a festményeken a háremhölgyek, csinos kis zöld papucsa
a szőnyegen hevert. Tilly elképzelte, mit szólna Ernst, ha ő ilyen
öltözékben jelenne meg előtte. Feltehetően elszörnyedne.
 – Nos, kezdettől fogva tudtam, mibe megyek bele – felelte végül
kitérően. – Megbékéltem a helyzettel.
Kitty a szemét forgatta, ivott egy korty vörösbort a poharából.
– Tudod, mit gondolok, Tilly? Te halálosan boldogtalan vagy Ernsttel.
És talán ő is veled. Tényleg így akarod leélni az életed?
– Miért lennék boldogtalan? Szeretem a hivatásom, támogatom a
férjem, amiben tudom, van egy szép nagy házunk…
Kitty előrehajolt, hogy letegye a poharát az asztalra, majd kutató
pillantással Tillyre nézett.
– Valóban? – kérdezte kétkedve. – Engem nem csapsz be, Tilly. Nézz
csak magadra! Szürke kis egér lett belőled. Szürke arc, szürke ruha,
szürke mosoly. Még néhány év, és teljesen elfonnyadsz, penészedni
kezdesz, mint egy karórépa. Hidd el, nem gonoszságból mondom,
édesem! Elszomorít, hogy így látlak. Tudod, mit? Maradj nálunk néhány
hétig, majd én felrázlak! Felnyitom a szemed, kiveszem a dugót a
füledből, kiszabadítom a szíved a vaspántok közül. Boldog, életvidám
hercegnőt csinálok belőled.
Kittyben mindig is túláradtak az érzelmek, főként ha még bort is
ivott, Tilly végül csak nevetett a fonnyadt karórépa hasonlaton.
– Ez borzasztóan kedves tőled, de most inkább feküdjünk le, eléggé
kifárasztott a vonatút!
– Azért csak fontold meg a javaslatomat, Tilly drágám! Mert én
tényleg meg akarlak menteni. – Kitty felpattant a kanapéról, és kétfelől
arcon csókolta a sógornőjét.

A következő nap sok izgalmat hozott. Ó, mennyire megijedt, amikor

Marie félelemtől remegő hangon lekiabált az ablakból! Amikor
megnézte Kurtit, azonnal tudta, hogy ez csak diftéria lehet. Gyorsan
kellett cselekedni, arra már nem volt idő, hogy kórházba vigyék a
kisfiút, útközben meghalt volna. És persze komplett őrültség volt ilyen
beavatkozást végezni orvosi műszerek, fertőtlenítőszer nélkül, egy
forralt vízben sterilizált ceruzahosszabbító csövecskével. De nem volt
más megoldás, csak így lehetett megmenteni Kurti életét. Ő maga is
elképedt, milyen nyugodt maradt ebben a helyzetben, gyors, pontos
utasításokat adott, mintha csak a klinikán lenne. Főként Gertie volt
hatékony segítség. Okos lány. Túlságosan okos és tehetséges ahhoz, hogy
komornaként – azaz inkább mindenesként – dolgozzon a villában.
Azután pedig egészen elképesztő dolog történt. Berontott a szobába
az a fiatal Kortner doktor, és az egekig magasztalta, milyen ügyesen
rögtönzött a szükség szülte helyzetben. Magának pedig szemrehányást
tett, amiért későn ért oda, mert túl sokáig maradt egy másik betegénél,
akinek a szívrohamát – tévesen – sürgetőbb esetnek ítélte. Később
együtt vitték be Kurtit a kórházba, ahol szakszerűen ellátták, orvosi
kanült helyeztek a torkába, és befektették egy betegszobába.
– Nagy örömömre szolgál, hogy megismerhettem, Frau von Klippstein
– mondta búcsúzóul Kortner doktor. – Remélem, hamarosan újra
találkozunk. Gondolom, bejön majd megnézni a kisfiút.
– Igen, holnap meglátogatom, és talán még holnapután is – felelte
Tilly. – Azután hazautazom Münchenbe a férjemhez.
Fogalma sem volt, miért érezte szükségét, hogy megemlítse a férjét.
Talán Kortner dicsérete, őszinte, meleg pillantása bizonytalanította el?
Borzasztóan kedves, rokonszenves férfi volt, éppen ezért Tilly nem akart
hiú reményeket kelteni benne. Ő férjes asszony, aki látogatóba jött a
családjához. Ezt mindenképpen világossá akarta tenni. Ám ettől
függetlenül kicsit örült, amikor a férfi arcáról csalódottságot olvasott le.
Mosolyogva kezet nyújtott, a fiatal orvos pedig a kelleténél jóval
hosszabban szorongatta a kezét.

Másnap volt Gertrude Bräuer születésnapja. Bár Tilly nem sokat aludt az
éjszaka, hét óra előtt felkelt, hogy Kittyvel elkészítsék a reggelit,
elrendezzék a komódon az ajándékokat. Kittytől pedig merőben
szokatlan volt, hogy ilyen hajnali órán kimásszon az ágyból, régebben
nem is fordult volna elő. Ám amióta feleségül ment Roberthez,
megváltozott. Ahogy ő maga mondta, szolidabb életet élt, már nem
mulatta át az éjszakát a művészbarátaival, inkább hangversenyekre,
kiállításokra, társaságba járt a férjével. Vagy otthon töltötték az estét,
Robert a dolgozószobájában intézte a papírmunkát, Kitty a kanapén
olvasott, a regények tartalmát később részletesen elmesélte a férjének.
 – A kék porcelánnal teríts! – mondta Tilly suttogva. Lábujjhegyen
járkált a szobában, nehogy az anyja megsejtsen valamit a titkos
előkészületekből. – Gyorsan szedek egy csokrot a kertben, a tulipánok
szépen mutatnak majd az ünnepi asztalon.
Remekül sikerült a meglepetés. Gertrude persze észrevette, hogy
készül valami, de türelmesen kivárta, amíg Kitty egy indiai kendővel
letakarja a komódot, szépen elrendezi az ajándékokat, és csak ekkor
ment le a földszintre, mintha reggelit akarna készíteni.
– Ó, hát ez meg micsoda…
Ennél tovább nem jutott, mert Tilly meg Kitty odaszaladt hozzá,
összevissza csókolták és olyan erővel ölelgették, hogy alig kapott
levegőt.
– Meg akarjátok fojtani szegény öregasszonyt? – sóhajtott fel
Gertrude.
– Miféle öregasszonyt? – nevetett Tilly. – Napról napra fiatalabb és
szebb vagy, Mama. Isten éltessen sokáig! Boldog születésnapot!
– Na persze – felelte Gertrude meghatódva. – Még néhány év, és rövid
ruhácskában iskolába megyek, ugye?
– Az ajándékokat csak reggeli után bonthatod ki – figyelmeztette
Kitty. – Most először igyunk egy csésze kávét! Istenem, azt hiszem,
elfelejtettem kávét tenni a kannába, mielőtt felöntöttem forró vízzel.
A reggeli vidám hangulatban telt, elhúzódott egészen késő délelőttig.
Mizzi, a cselédlány rendes kávét főzött, Robert kiszaladt a pékségbe, és
egy hatalmas zacskó zsemlével, kiflivel, süteménnyel tért vissza,
Gertrude közben a kamrában kereste az eperlekvárt, amit különleges
alkalmakra tett félre, de sehol nem találta. Végül Henni is megjelent, az
anyja selyem hálóingében, és mert Tilly azt mondta, istenien áll neki,
Kitty hagyta magát rábeszélni, hogy a lányának adja a drága holmit.
– Jól van, legyen az övé! Ősrégi darab, azt hiszem, még Gérard vette
nekem Párizsban.
– Meg kell hagyni, jó ízlése volt – jegyezte meg Robert vigyorogva.
– A szeretőd volt, ugye, Mama? – kérdezte Henni csillogó szemmel. –
Megszöktetett és vadházasságban éltetek. Én is akarok majd egyszer
ilyesmit csinálni.
 Kitty felnyögött, azt állította, hogy szörnyű nagy butaság volt,
mindenkit lebeszélne erről.
– Egy rettenetes, szűk padlásszobában laktunk, nem volt pénzünk…
Ám Hennit nem lehetett ilyen könnyen eltántorítani.
– Nem volt pénzetek? Miből vette akkor neked a drága selyem
hálóinget?
– Hát éppen ez az! Arra költötte az összes pénzünket. Ételre, italra,
szállásra nem maradt semmi.
Henni a homlokát ráncolva elgondolkodott.
– Ez elég nagy ostobaság volt – jelentette ki. – Szerelmes éjszakákhoz
minek egy hálóing?
Gertrude akkorát csapott tenyerével az asztalra, hogy megremegtek a
tulipánok a vázában.
– Micsoda beszéd ez a születésnapomon!? Mit fog gondolni rólunk
Tilly?
Erre kitört a nevetés, Tilly együtt nevetett a többiekkel. Azután
Robert egy mulatságos történetet kezdett mesélni az amerikai
nászútjukról, Tilly pedig kissé bánatosan arra gondolt, hogy neki soha
nem volt igazi nászéjszakája. Élete nagy szerelme, Möbius doktor nem
tért vissza a háborúból, egyetlen csóknál több nem adatott meg nekik.
Ernsttel ugyan a házasságuk kezdetén egy ágyban aludtak, de csak ritka,
ügyetlen próbálkozásaik voltak, majd néhány hónap elteltével külön
hálószobába költöztek.
– Te jó ég, Tilly! – szakította ki a merengésből Kitty. – Olyan savanyú
képet vágsz, mint aki citromba harapott. Robert, bonts ki gyorsan egy
üveg pezsgőt! Születésnapot ünneplünk, és még csak nem is
koccintottunk.
– Én is kérek pezsgőt! – követelődzött rögtön Henni. – Nagymama
születésnapján nekem is jár, ugye?
A dugó hangos pukkanással kilőtt, és ugyanabban a pillanatban
megszólalt a bejárati csengő is. Humbert állt az ajtóban, hatalmas
kartondobozt egyensúlyozott a két tenyerén.
– Íme, a torta!
 Robert segített a konyhába vinni a monstrumot, közben mindenki ott
sürgölődött körülöttük, hogy helyet csináljanak neki. Humbert aztán
ügyesen kiszabadította a dobozból a remekművet: a rózsaszínű
cukorrózsákkal, finom zöld marcipánlevelekkel díszített kétemeletes
csokoládétortát.
– Egy ilyen csoda ezekben a szűkös időkben! – csapta össze a kezét az
ünnepelt. – Egészen odavagyok. Adja át Melzeréknek, Humbert, hogy
nagyon köszönöm! És a legnagyobb elismerésem Frau
Brunnenmayernek.
A pohár pezsgőt, amit Robert nyújtott oda neki, az inas udvariasan
visszautasította, mert csak beugrott a tortával, aztán vinnie kell Kurti
szüleit a kórházba.
– Jaj, istenkém! – kiáltotta Kitty. – Átreggeliztük az ebédidőt. Mindjárt
jönnek a vendégek kávéra. De előbb bontsd ki az ajándékaidat, Gertrude!
Tilly egy vékony, fonott arany karkötőt vett az anyjának, nagyon
hasonlított az egyik régi ékszerére, amit el kellett adnia, miután a bank
csődbe ment. Robert ajándéka egy Telefunken rádió volt, a legújabb
modell elegáns sötétbarna fából, elöl textilborítással, a különböző
adókat egy nagy gombbal lehetett beállítani. Kitty egy könnyű tavaszi
kabátot varratott Gertrudénak Marie divatszalonjában. Henni mindig
zsugori volt a zsebpénzével, inkább rajzolt valamit: Gertrude nagymama
krumplihámozás közben – ezt a címet adta neki. Főként a jó megfigyelőre
valló apró részletek tették érdekessé a képet: kávésbögrék, egy
cukortartó, a reggeli újság, egy kulcscsomó és a vajtartó között hevertek
a konyhaasztalra hullott kacskaringós krumplihéjak, Gertrude háta
mögött éppen kifutott a tűzhelyre a tej, a nyitott ablakon pedig behajolt
egy virágzó cseresznyefaág. Gertrude rendkívül életszerűnek találta a
rajzot, nagy puszival jutalmazta az unokáját.
– Vajon honnan jön ez az érzék a karikatúrához? – töprengett Kitty
hangosan, miközben alaposan szemügyre vette a rajzot. – Nem is rossz,
Henni. Nem értem, miért hagyod elkallódni a tehetségedet.
Tilly csak figyelte maga körül a vidám zsibongást, és valami különös
nyugtalanság fogta el. Ma biztosan nem lesz ideje bemenni a kórházba a
kis betegéhez. Csak holnap tudja megnézni, hogy érzi magát, mielőtt
kimegy a pályaudvarra. Igen, holnap mindenképpen benéz hozzá. És
talán lesz alkalma Kortner doktortól is elbúcsúzni. Hisz rákérdezett,
hogy meglátogatja-e majd Kurtit a kórházban. Ah, ostobaság ezen
töprengeni. Nyilván nem vár ott rá egész nap. Biztosan a fejébe szállt a
pezsgő, azért jönnek ezek a buta gondolatok.
Közben már mindenki sürgött-forgott, hogy felkészüljenek a
vendégek fogadására. Mizzi leszedte a reggelizőasztalt, Robert pedig
segített Kittynek kihúzni az asztal lapját, így kétszer olyan hosszú lett,
mint rendesen. Azután székeket hordtak be, a szép fehér
damasztabrosszal terítettek, Mizzi gyorsan nekilátott a mosogatásnak,
mert minden tányérra és csészére szükség lesz.
– Mama üljön a spanyol nádfotelba! Az a díszhely – rendelkezett Tilly.
– Feltéve, hogy tesztek alám öt párnát. Különben fel sem érem az
asztalt, olyan alacsony ez a különös bútordarab.
– Henni! Remélem, nem hálóingben akarod fogadni a vendégeket.
Azonnal menj a szobádba, és vegyél fel egy csinos ruhát!
– De Mama, ez itt párizsi divat.
– Azt mondtam, azonnal!
Tilly élvezte ezt a csodás zűrzavart, a nevetgélést, a civódásokat, a
jövés-menést, ezt a nagyszerű, élettől nyüzsgő kis házat. Hogy is bírta ki
idáig a bénító csöndet a nagy müncheni villában? Valami kis igazság
lehet abban, amit Kitty mondott, hogy magányos és magába fordult. Ha
belenéz a tükörbe, egy fáradt tekintetű, szomorú arcú nőt lát.
Amikor megérkezett Elisabeth a férjével, a dadussal, valamint a
három gyerekkel, egy csapásra kétszeresére nőtt a hangzavar a
szobában. Lisa a szépen terített asztalt dicsérte, Johann azonnal inni
kért, Hanno a játék autóját gurítgatta ide-oda a földön, a kis Charlotte
sikongatva nyúlt a színes tulipánok után. Csak Sebastian volt
visszafogott, mint mindig, átnyújtott Gertrudénak egy virágcsokrot,
majd zavartan mosolyogva leült egy székre, ahol hellyel kínálták.
– Marie üzeni, hogy nyugodtan kezdjük el nélkülük – jelentette be
Lisa. – Mamával és Paullal a kórházban maradnak Kurti mellett a
látogatási idő végéig.
 Mindenki helyet foglalt az ünnepi asztalnál, Mizzi kávét töltött,
Gertrude pedig felvágta a születésnapi tortát. Tilly egy szelet után úgy
érezte, életében nem evett még ilyen jót és ennyit. Ráadásul
agyondicsérték, amiért előző nap rögtön cselekedett, és megmentette
Kurti életét, sőt Sebastian odáig ment, hogy kijelentette, sokkal több
nőre volna szükség ebben a szép és fontos hivatásban, és az is szégyen,
milyen ritka a női képviselő a Reichstagban.
Tilly ezt rendkívüli meglátásnak találta, bár nem mindenki értett vele
egyet az asztalnál. Lisa férje kissé félszeg ember volt ugyan, de a
nézeteiért Tilly nagyon becsülte.
Fél öt körül megérkezett végre a Melzer család. Marie és Paul
kimerültnek, gondterheltnek tűnt, Alicia a szívére panaszkodott, Leo
pedig mintha teljesen másutt járt volna gondolatban. Egyedül Dodo volt
élénk és energikus, mint mindig. Tilly nyakába ugrott, kikérdezte a
kórházi munkájáról, majd a repülésre terelte a szót. Szerinte ugyanis
egy orvos számára igencsak praktikus dolog a repülés. Például, ha
vonatszerencsétlenség történik. Vagy közúti baleset. Repülővel
egykettőre odaérhet az ember…
Cserfes lányával ellentétben Marie szokatlanul szótlan volt, látszott,
mennyire megviselte a kisfia miatt kiállt aggodalom, ahogy Pault is. Hála
istennek, Kurti sokkal jobban érezte magát, a torka már nem volt
megduzzadva, újra tudott rendesen lélegezni, másnap a kanült is
eltávolítják. Azt azonban még nem tudták megmondani az orvosok,
mikor vihetik haza a kisfiút. Aztán a gyárra, a gazdasági helyzetre
terelődött a szó. Egyelőre még nem kellett elbocsátani senkit, néhány
évvel ezelőtt hasonlóan nehéz helyzetbe kerültek a textilgyárak, már
akkor drasztikusan csökkenteni kellett a munkások létszámát. A
jelenlegi válságot remélhetőleg könnyebben átvészelik, mondta Paul,
bár a megrendelések terén nem valami fényes a helyzet.
– A kereskedők nem rendelnek új árut, mert visszaesett a forgalom.
Kivárnak, először a meglévő raktárkészleteket próbálják eladni. A
kormány pedig pont most akar adót emelni. Miből vásároljanak az
emberek, ha egyre kevesebb pénzük van?
 Robert úgy vélte, újra infláció lehet, mint a háború után, Paul
azonban nem értett egyet. Sebastian Winkler megint a rengeteg
munkanélküli miatt ágált, elmondta, hogy önkéntes munkát végez egy
munkásszálláson, nap mint nap látja, milyen nyomorúságos
körülmények között élnek az emberek. Gertrude odasúgta Tillynek,
hogy ez a munkásszállás a Mittelstrassén a kommunista párt égisze alatt
működik, és Lisa nagyon aggódik a férje párt iránti elkötelezettsége
miatt.
– Melzeréknek igencsak kínos, hogy egy kommunista van a családban.
Bár meg kell mondanom, szerintem Sebastian egyáltalán nem olyan,
mint egy kommunista, sőt, tulajdonképpen kedves, szeretetre méltó
ember…
Később Mizzi forró erőlevest szolgált fel, hideg sültet, zsenge
zöldséget tett tálakon az asztalra. Evés közben mindenféle másról
beszélgettek. Dodo persze a kedvenc témáját hozta fel, lelkesen
ecsetelte, milyen jó lenne egyszer Augsburgból Marokkóba repülni, ott
feltölteni a tankot, és átrepülni a sivatag fölött. Lisa egy új filmről
áradozott, amit nemrég mutattak be Berlinben, és nemsokára biztosan
hozzájuk is eljut a mozgóképszínházakba.
– A kék angyal – ez a címe. A nagyszerű Emil Janningsszal a
főszerepben, meg egy fiatal színésznővel, akiről eddig még senki sem
hallott. Hosszú lábú, állítólag feslett nőszemély. Az egyik jelenetben csak
egy frakkmellényt, rövid nadrágocskát és cilindert visel… Marlene a
neve. Marlene Dietrich.
Megszólalt a telefon, Robert vette fel. Miközben az egyik fülére
szorította a kagylót, a másikat befogta, hogy kizárja a szobát betöltő
hangzavart. Aztán intett Tillynek.
– Távolsági hívás Münchenből. Jobb lesz, ha kimész az előszobába,
ebben a lármában nem hallasz semmit.
Münchenből? Tilly átpréselte magát Gertrude fotelja mögött, fogta a
telefont, és kivitte az előszobába. Szerencsére jó hosszú volt a zsinór,
mert Kitty a pamlagon heverészve szeretett telefonálni.
– Jó estét, Tilly. – Ernst hangja idegenül, szinte ridegen csengett
ebben a vidám környezetben. – Bocsáss meg, hogy megzavarom a családi
ünnepséget!
– Biztosan anyámnak szeretnél gratulálni a születésnapjára.
– Természetesen. Majd később. Előbb sajnos rossz hírt kell közölnöm
veled. Nyilván nem ez a legmegfelelőbb időpont, de úgy gondoltam,
tudnod kell, mielőtt holnap visszaindulsz Münchenbe.
A vidám családias hangulat egy csapásra oda lett. Újra Tilly után
nyúltak a szürke mindennapok, az üres ház, a magány.
– Dehát mi történt? Remélem, nincs nagy baj.
Ernst a torkát köszörülte, mint mindig, ha a megfelelő szavakat
kereste.
– A kórházból telefonáltak. Sonius professzor. Ideiglenesen
felfüggesztettek az állásodból.
Hogy mit mondott? Ez tiszta őrület! Felfüggesztették?
– Én… ezt nem értem…
– Nos – mondta Ernst vontatott hangon –, annyit közöltek, hogy te
vagy a felelős egy páciens haláláért. Koponyatörés, amit nem ismertél fel
időben, amikor felvetted a beteget.
A kollégája elferdítette a tényeket, hasított belé villámcsapásként a
felismerés. A szerencsétlen fuvaros meghalt, és most az ő nyakába
akarják varrni az egészet.
– Szemenszedett hazugság! Nem én vettem fel, és a röntgent sem én
csináltam, hanem Heinermann doktor.
– Ha így van, talán ügyvédet kellene fogadnunk – vetette fel Ernst. –
Bár valószínűtlennek tartom, hogy elérnél valamit. A nővérek
nyilvánvalóan megerősítették, hogy te vetted fel a beteget. És előbb-
utóbb úgyis feladtad volna ezt az állást, nem igaz? A feleségem vagy,
nincs szükséged rá, hogy dolgozz.
Semmi értelme telefonon vitatkozni Ernsttel.
– Holnap majd megbeszélünk mindent nyugodtan – mondta Tilly, és
letette.
– Valami baj van? – nézett rá Robert, amikor visszament a szobába, és
szórakozottan letette a telefonkészüléket az ajándékok közé a komódra.
– Hogy? Nem. Minden rendben – hazudta Tilly. – Ernst mindenkinek
szívélyes üdvözletét küldi.
 Teljesen kába volt az agya, nem tudta felfogni ezt a felháborító
igazságtalanságot. Biztosan csak egy rossz álom – igen, ez sokkal
valószínűbbnek tűnt.
 8.

Paul egyre gyakrabban tapasztalta, hogy szívesebben van otthon a

villában, mint a gyárban. És ez igencsak nyugtalanította, hiszen
régebben tettvágytól hajtva sietett át reggelente a gyárba,
rohamléptekkel száguldott fel az igazgatósági épület lépcsőjén az
irodájába, ahol a két titkárnő már a reggeli postával várta. Mostanában
viszont hosszan elüldögélt a reggelizőasztalnál, kényelmesen átolvasta
az újságot, és szinte erőt kellett vennie magán, hogy elinduljon végre.
Mindennek pedig az volt az oka, hogy a villában a jól megszokott
ritmusban teltek a napok, ami abba a hitbe ringatta a lakóit, hogy itt
béke és nyugalom uralkodik, míg az országban és a gyárban is egészen
más volt a helyzet.
De azért a villában is változott egy-két dolog. Egy ideje már nem
reggelizett együtt a család. Paul és Marie hét óra körül ült asztalhoz,
ahogy Dodo és Leo is, mert iskolába kellett menniük. Sebastian általában
reggeli műszakban dolgozott a gyárban, ezért inkább lemondott a
reggeliről, hogy ne kelljen a személyzetnek már kora hajnalban
kiszolgálnia. Alicia, aki egykor kényesen ügyelt arra, hogy az egész
család pontosan megjelenjen a nap első étkezésénél, mostanában csak
fél kilenckor reggelizett Lisával és a gyerekekkel.
– Az én koromban már megengedhet magának az ember némi
hanyagságot – mondogatta mosolyogva. – És oly nagy öröm körülöttem
tudni a drága kicsiket. Bárcsak az én Johannom is megérhette volna ezt!
– Két unokája születését azért Papa is megérte, nagy örömét lelte
Dodóban és Leóban – jegyezte meg ilyenkor Paul kissé csípősen. Kicsit
bántotta, hogy az anyja szinte alig vesz tudomást a tizennégy éves
ikrekről, minden szeretetével, gondoskodásával a kicsiket halmozza el.
Különösképpen Kurtit, ő volt a szeme fénye. Ez a későn jött harmadik
gyermek különleges ajándék volt a sorstól Marie és Paul számára. Előtte
kemény próbákat állt ki a házasságuk, a múlt árnyai majdnem
tönkretették, ám végül a szerelmük erősebbnek bizonyult, mint minden
más, ami elválasztotta őket. Ez a kisfiú – aki Paul nagy örömére imádta a
kisautókat és az egykor Leónak ajándékozott régi gőzmasinát – a
boldogságuk záloga lett.
Aztán az elmúlt napok megmutatták, milyen mulandó lehet ez a
boldogság, egyik pillanatról a másikra beüthet a baj, és elveheti az
embertől azt, aki a legdrágább a szívének.
Pault rettenetesen megviselte, ami Kurtival történt. Egy fontos
megrendelőkkel folytatott tárgyalás közepén érkezett a telefonhívás
Marie-tól, Paul pedig túl későn reagált, a titkárnőkre hagyta, hogy
orvost keressenek a kisfiúnak. Jóval később tudatosult csak benne,
milyen közel járt a fia a halálhoz. És mindennek a tetejébe még Leo is
összeroppant. Hála istennek csupán múló eszméletvesztés volt, a fiú
nem bírta az izgalmakat, rémülettel töltötte el, hogy elveszítheti a
kisöccsét. Késő este, miután Kurtit már gondosan ellátták a kórházban,
sokáig beszélgettek még Marie-val, Lisával és az anyjával, részletesen
kitárgyalták a történteket, és hálát adtak az isteni gondviselésnek, hogy
a legnagyobb bajban odavezérelte Tillyt. Marie végig hősiesen tartotta
magát, csak akkor borult ki, amikor ágyba kerültek. Hosszan, keservesen
zokogott Paul mellén.
Mindenesetre az elmúlt napok fontos felismeréssel szolgáltak: az
örökös aggodalma a hitelek, a megrendelések visszaesése, a gyár és a
családja jövője miatt eltörpül, mit sem számít a halálos rettegés mellett,
amit a fiáért érzett. Az ő életéért bármit hajlandó lenne feláldozni.

Ahogy általában, ezen a reggelen is Paul ült elsőként asztalhoz az

ebédlőben. Humbert kávét töltött a csészéjébe, és közben Kurti hogyléte
felől érdeklődött.
– Istennek hála, jobban van. A feleségem éppen most telefonál a
kórházba. Remélhetőleg jó híreket kap.
Paul tudta, mennyire aggódtak a villa hű alkalmazottai a kisfiú
életéért. Hanna még előző este is könnyes szemmel fogadta őket, amikor
hazaértek Gertrude születésnapjáról.
 – Winkler úr már hat órakor bement a gyárba – tájékoztatta Humbert.
– Azt üzeni, ma megbeszélést tart az üzemi tanács, és a délelőtt
folyamán beszámol önnek a fejleményekről.
Paul ettől nem volt elragadtatva. Na tessék, megint ezek a
szükségtelen, idegesítő bosszúságok, amelyek megkeserítik a
mindennapjait! Sebastian aktív ténykedését az üzemi tanácsban több
mint terhesnek, voltaképpen sértőnek érezte, mivel meg volt győződve
arról, hogy ő jobban gondoskodik a munkásairól, mint sok más
augsburgi vagy környékbeli gyáros. Persze neki is csökkentenie kellett a
létszámot, de meg tudta oldani elbocsátások nélkül. Egyszerűen nem
vett fel új embereket azok helyére, akik idős korukra való tekintettel
már nem tudtak dolgozni. És a szociális juttatásokat sem kurtította meg.
Továbbra is működött az üzemi étkezde napi egyszeri meleg étellel, bár
az adagok valamivel kisebbek lettek és desszert már nem járt. De a
munkások jogaiért küzdő túlbuzgó Sebastiannak ez sem volt elég.
Hatórás műszakokat követelt a nyolcórás helyett ugyanannyi bérért,
ingyen italt a munkásoknak és két hét fizetett szabadságot. Úgy vélte,
legfőbb ideje felújítani a munkáslakásokat. Ez a legsürgetőbb teendő,
ugyanis áldatlan állapotok uralkodnak, főként a higiénia terén, modern
fürdőszobák kellenek.
– Célokat kell kitűznünk magunk elé – közölte mosolyogva a
sógorával a legutóbbi beszélgetésük során. – Célok nélkül nincs harc.
– Jó lenne, ha ezek elérhető célok lennének – vágta rá Paul bosszúsan.
– Utópisztikus ábrándokkal nem segítünk senkinek. Te is pontosan
tudod, hogy a jelenlegi helyzetben még a bérek kifizetése is nehézkes.
Ráadásul egy sokkal súlyosabb probléma is felmerült, ami minden
eddigit messze felülmúlt. A kommunista párt röplapjai bukkantak fel a
gyárban, és az öreg portás, Alois Gruber, aki hatvanöt évével még
mindig állta a sarat a posztján – igaz, hogy egy fiatal kollégát is adtak
mellé –, azt állította, ezeket Sebastian Winkler osztogatta. Nem lehetett
tudni, hogy ez valóban igaz-e, mivel az öreg Gruber ki nem állhatta
Sebastiant, amióta azt javasolta neki, hagyja abba a munkát, élvezze a
rég kiérdemelt pihenést.
– Jó reggelt, Papa! Van valami új hír Kurtiról?
 Dodo szakította ki Pault a komor gondolatokból, olyan hévvel ölelte
meg, hogy majdnem kiejtette a kezéből a vajas zsemlét.
– Mama épp most telefonál a kórházba. Leo hol van? Csak nem aludt
el már megint?
Dodo nagy zajjal kihúzta a széket, és leült a helyére.
– Ne kakaót, Humbert! Kávét kérek. Sok tejjel és cukorral… Nem,
Papa. Leo a fürdőszobában van. Azt a két szakállszőrt próbálja kihúzni,
ami az állára nőtt.
– Szakállszőrt?
Dodo vidáman kuncogott, miközben kivett egy zsemlét a kosárból,
amit Humbert tartott elé.
– Én mondtam neki, hogy az csak pár pihe, senki nem veszi észre. De ő
folyton a tükör előtt áll, és az állát babrálja… Megkaphatom az újságot?
– Látod, hogy én olvasom éppen, Dodo.
– Kérlek… csak a Hírek a nagyvilágból részt.
Paul sóhajtva odanyújtotta a lányának az újság egyik felét. Végre
Marie is megjelent, gyors puszit nyomott Dodo arcára, derűsnek tűnt.
– Kurti jól van. Hála az égnek. Tegnap már evett pár falatot, a seb a
nyakán szépen gyógyul, de a legfontosabb, hogy újra rendesen lélegzik.
Kettőtől van látogatási idő, bemegyek hozzá.
– Vidd be neki az autóit, Mama! – mondta Dodo. – Meg a piros
mozdonyt, amit Lisa nénitől kapott a születésnapjára. Mehetek én is?
Délben vége az iskolának…
– Jól van, utána gyere be a divatszalonba, és együtt megyünk a
kórházba! – döntött Marie.
Paul bosszúsága Sebastian miatt egykettőre elszállt, mosolyogva nézte
a feleségét, ahogy cukrot kever a kávéjába, eperlekvárt ken a zsemléjére.
Milyen gyönyörű az ő Marie-ja! A félelemben telt napok után végre
megkönnyebbült. Eltűntek a sötét karikák a szeme alól, a tekintete
derűs, tiszta, a hangja erős, határozott. Gyengéden megsimogatta a
nyakát, ott, ahol kibújt egy tincs feltűzött hajából. Szerette, hogy Marie
hosszú hajat visel, nem hódol be az idétlen rövidhaj-őrületnek. Bizonyos
tekintetben régimódi férj volt, még mindig a hatalmas sötét szemű,
törékeny lányt látta a feleségében, akibe diákkorában teljesen
belehabarodott.
Nem sokkal az anyja után Leo is megjelent, két vörös folt virított az
állán, az inge nem volt rendesen begombolva, az iskolatáskája nyitva.
Paul látta, hogy több kottafüzet van benne, mint tankönyv. Kurta
biccentéssel üdvözölte a szüleit – a puszit vagy az ölelést egy ideje
kínosnak érezte.
– Kávét kérek, Humbert. Köszönöm, cukrot nem… Ó, azt hiszem, a
szobámban felejtettem az atlaszt.
Humbert szolgálatkészen már sietett is érte. Dodo félbevágott egy
zsemlét, az egyik felét lekvárral, a másikat mézzel kente meg, majd a
testvére tányérjára tette. Leo a gondolataiba merülve tömte magába.
– Velünk jössz kettőkor a kórházba? – kérdezte Dodo. – Mama
szalonjában találkozunk iskola után.
– Zongoraórám van – dünnyögött Leo. – Csak négy után tudok.
– Addigra sajnos vége a látogatási időnek – mondta Marie.
– Jesszusom! – sóhajtott fel Dodo. – A kisöcséd kedvéért egyszer
nyugodtan kihagyhatod a zongoraórát.
Leo nem válaszolt, rágta tovább a zsemléjét, kávét kortyolt hozzá.
Amikor visszajött az inas az atlasszal, felugrott, és a táskájába tette.
– Köszönöm, Humbert. Most már indulnunk kellene Walterért…
Mama, a zongorámat fel kell hangolni, és elvékonyodott a filc is néhány
billentyű alatt.
– Nem csoda, ha folyton vered őket – csúfolódott Dodo.
Paulnak hirtelen elege lett. Leo a legjobb úton halad, hogy a művészek
léha életét élje, ahogy egykor Kitty. Abba már belenyugodott, hogy a fia
zongoraórákat vesz, de bosszantotta, hogy szinte semmi más nem
érdekli, csak a zene, a tanulást félvállról veszi. Pont, ahogy előre
megjósolta.
– Mostantól pontosan megjelensz a reggelinél, Leopold – mondta éles
hangon. – És rendesen bepakolod az iskolatáskád. Mikor kaptok
bizonyítványt?
– Jövő héten, Papa.
 Mindjárt itt a húsvét, az iskolaév hamarosan véget ér. Leo siralmas
félévi bizonyítványt hozott haza karácsony után. Kétséges, hogy a
tizedik osztályba léphet – ez állt az osztályzatai alatt, és volt mit
hallgatnia az apjától.
Humbert jelentette, hogy az autó útra készen áll a bejárat előtt, és
ezzel kimentette Leót a szorult helyzetből. Gyorsan felkapta a táskáját,
szégyenlős pillantást vetett az apjára, bólintott az anyjának.
– Akkor én megyek. Kurtit üdvözlöm, Mama. Holnap én is
meglátogatom, akkor nincs zongoraórám.
Paul a fejét csóválva nézett a fia után.
– Nekem ez nagyon nem tetszik, Marie.
– Nekem sem – sóhajtott Marie. – Túl sokat vállalt ezzel a koncerttel,
megszállottan gyakorol, de mintha nem jutna egyről a kettőre.
– Talán beszélnünk kellene a zongoratanárnőjével – vetette fel Paul. –
Azzal az orosz nővel. Hogy is hívják?
– Obramova – mondta megvetően biggyesztve a száját Dodo. – Zinajda
Obramova. A háta mögött csak Generálisnak hívják.
– Valóban? – ráncolta a homlokát Marie. – Azt hiszem, váltok vele
egy-két szót a napokban.
Miután befejezték a reggelit, Paul a dolgozószobájába ment néhány
iratért, Marie és Dodo pedig lesietett az előcsarnokba. Hanna már ott
várt a kabátokkal és Dodo tízóraijával a kezében. Marie a divatszalonig
vitte autón a lányát, onnan gyalog ment a Szent Anna Leányiskolába.
Mivel Humbert a másik kocsival Leót és Waltert vitte a Szent István
Gimnáziumba, Paulnak gyalog kellett mennie a gyárba. Annyi baj legyen,
az apja is mindig sétált és közben elszívta a reggeli szivarját. Most ő is
folytatja ezt a hagyományt, csak szivar nélkül.

Ezen az esős áprilisi reggelen csúnya szürkének, elhanyagoltnak látta a

gyárépületeket. Két csarnokról mállott a vakolat, a ferde üvegtetőket is
sürgősen meg kellene pucolni, amitől mindig tartott, mert veszélyes
vállalkozás volt. Tulajdonképpen az összes szomorú épületre ráférne a
felújítás, a festés – de ezt a luxust pillanatnyilag nem engedheti meg
magának.
 – Jó reggelt, Gruber! – kiáltott oda az öreg portásnak, aki már sietett is
ki a fülkéjéből, hogy kinyissa Paulnak a kaput.
– Jó reggelt, igazgató úr! – Gruber lekapta a sapkáját és meghajolt. –
Micsoda vacak időnk van ma, nem igaz? A rádióban azt mondták, pár
napig még esni fog.
A Volksempfänger készülék Gruber új szerzeménye volt, engedélyt
kapott rá, hogy a portásfülkében hallgassa, saját zsebéből fizette a havi
rádiódíjat, és örömmel ellátta az irodai dolgozókat az augsburgi helyi
adó legújabb híreivel, időjárás-jelentéssel, sportbeszámolókkal.
Az irodaépületet még javában fűtötték, mivel Paul háborúban szerzett
vállsérülése sajgott a hidegben. A két titkárnő gondoskodott arról, hogy
mindig elég meleg legyen az irodájában. Ottilie Lüders éppen a szénport
mosta le a kezéről, amikor belépett, Henriette Hoffmann már szorgosan
gépelt.
– Jó reggelt, igazgató úr! – üdvözölték kórusban. Hoffmann kisasszony
rögtön felugrott, hogy lesegítse a kabátját.
– Szép jó reggelt a hölgyeknek!
A két titkárnő aggódó pillantással érdeklődött a fia állapota felől,
majd felderült az arcuk, amikor hallották, hogy Kurti jobban van. Paul
pedig Ottilie Lüderst kérdezte, hogy felgyógyult-e a megfázásból.
– Zsályateával és eukaliptuszos torokcukorkával – bólintott Lüders
kisasszony. – Csak ajánlani tudom. Éjszakára pedig zsírral megkent
kendő a mellkasra.
Utóbbiba Paul bele sem akart gondolni, gyorsan bement a szobájába.
Leült az íróasztalhoz, amelynél oly sok éven át az apja ült, és átnézte a
postát, amit Hoffmann kisasszony készített oda neki. Számlák, jó néhány
állásra jelentkező, csupa olyan szakmunkás, akit a környékbeli
gyárakból bocsátottak el a gazdasági nehézségek miatt. Ráadásul három
komoly ügyfele is visszamondta a megrendelését, ami újabb csapás a
gyár működésére.
Valójában már így is szinte a levegőből éltek, a bérek egy részét
kénytelen lesz abból a pénzből finanszírozni, amit beruházásokra vett
fel a banktól. Ha hamarosan nem javul a gazdasági helyzet, nem marad
más hátra, mint hogy átmenetileg bezárják a fonórészleget. Hogy mi
legyen az ott dolgozó munkásokkal, arról fogalma sem volt. Néhányukat
átteheti a szövödébe és a textilnyomó részlegbe, de persze nem azonos
feltételek mellett. Akik maradhatnak, azoknak is csökkentenie kell a
bérét, a többieket pedig kénytelen lesz elbocsátani. A legtöbb, amit tehet
értük, hogy egyelőre a gyár tulajdonában lévő munkáslakásokban
maradhatnak.
– Winkler úr szeretne beszélni önnel – jelentette Ottilie Lüders
savanyú arccal.
– Küldje be, kérem, a szomszédos irodába, azonnal jövök!
Hiába állt ki Sebastian Winkler a gyár teljes személyzetének
érdekeiért, az irodai alkalmazottak gyanakvással kezelték, nem tetszett
nekik, hogy aktívan politizál, szimpatizál a tüntető munkásokkal, és a
félszeg fellépése, elhanyagolt külseje sem tette népszerűvé. Ma is a
szokásos, rongyos gallérú, ócska kék zakóját viselte, meg a kitérdesedett
nadrágját, ami tele volt foltokkal. Nemrég azon sopánkodott Henriette
Hoffmann, hogy olajfoltokat hagy a székek kárpitján.
Az üzemi tanács elnökét a magával hozott aktába mélyedve találta
Paul, amikor belépett a szobába.
– Szép jó reggelt, Paul! – pillantott fel Sebastian.
– Reggelt! – mormolta a sógora, és leült vele szemben. – Kérlek,
essünk túl rajta gyorsan, nincs sok időm, és nekem is meg kell
beszélnem veled valamit!
Az ibolyakék szempár szelíden meredt rá, a szemüveg mögött mindig
kissé álmodozónak tűnt. De a látszat csalt, Sebastian Winklernek nagyon
is határozott elképzelése volt mindenről.
– Az üzemi tanács tagjaival feljegyzést készítettünk a dolgozóink
szociális körülményeiről. – Paul elé tolta az aktát.
A mappában pedáns táblázatokba szedték a gyár dolgozóinak adatait:
név, cím, életkor, bér, a munkába állás dátuma, családi állapot,
gyermekek száma, más eltartott rokon. Továbbá bejegyzések az adott
személy egészségi állapotáról, lakókörnyezetéről. Figyelemre méltó,
alapos munka.
– Számomra az a legfontosabb szempont, hogy – amennyiben
elbocsátásokra kerülne sor – pontosan mérlegelni tudjuk, milyen
hatással lenne az érintett személyre és a családjára a munkája
elvesztése. – Sebastian belelapozott a feljegyzésekbe. – Frau Gebauer
például özvegy és három gyereke van, közülük kettő még iskolás korú,
az ő esetében az elbocsátás olyan kemény csapás lenne, amit
elfogadhatatlannak tartunk.
Csak beszél és beszél, mintha valami újat mondana, gondolta Paul
bosszúsan. Mégis mit képzel? Hogy ő talán nem ismeri az embereit, és
nem gondolná át alaposan, kinek kell mennie, ha arra kerül a sor? De az
elnök úr persze mindenkinél okosabbnak hiszi magát, mindenkinél
jobban tud mindent.
– Nos, rendben – mormolta Paul, miután átnézte a listát. Meg kell
hagyni, Winkler ezúttal nem utópisztikus követelésekkel állt elő, hanem
nagyon is gyakorlatias dolgokkal foglalkozott, és úgy tűnt, roppant
büszke is erre.
– Az adatok teljesen naprakészek – dicsérte a munkáját Sebastian.
Paul bólintott, becsukta a mappát.
– Köszönöm a szorgos munkád, ha eljön az ideje, bizonyára jó hasznát
vesszük. Most akkor térjünk át egy kissé kellemetlen…
Elhallgatott, mert Hoffmann kisasszony dugta be a fejét az ajtón.
– Hozhatok egy csésze kávét az uraknak?
– Igen, köszönöm – mondta Paul.
– Én nem kérek, köszönöm – hárította el Sebastian szégyenlős
mosollyal, mire a titkárnő sértődött arccal visszavonult.
Paul megvárta, amíg becsukja maga mögött az ajtót, akkor elővette a
zakója belső zsebéből a corpus delictit, kisimította, és maga elé tette az
asztalra.
– Ezekről a röpcédulákról akarok beszélni veled, Sebastian.
Winkler vetett rá egy kurta pillantást, halkan felsóhajtott, majd
hátradőlt a széken.
– Tartottam tőle, hogy a kezedbe kerülnek.
Paul rosszat sejtett, de visszafogta magát.
– Szóval tudsz a röplapokról.
A sógora lassan bólintott, levette a szemüvegét, majd körülményesen
megtörölgette egy zsebkendővel, amelynek egyik sarkába a JM
monogram volt belehímezve, tehát Johann Melzeré volt valamikor. Pault
bosszantotta, hogy Winkler az apja zsebkendőit használja.
– Valóban észrevettem, hogy röpcédulák járnak kézről kézre a
gyárban – kezdte vontatottan. – Sőt, nekem is mutattak belőlük, én
pedig rákérdeztem, honnan vannak. Ám az érintett személy nevét nem
vagyok hajlandó elárulni. Viszont biztosíthatlak róla, Paul, hogy hosszú
beszélgetést folytattam az illetővel, figyelmeztettem, hogy hagyjon fel
az effajta akciókkal.
Paul érezte, ahogy elönti a harag. A kedves sógora ismeri a bűnöst, de
ahelyett, hogy megmondaná a nevét, még őt védelmezi. Nem tudta, mit
tegyen. Ha komoly nyomást gyakorol Winklerre, azzal családi vitát
robbanthat ki. Mert Lisa mindenképpen a férje mellé állna, és így persze
Mama is. Attól félne, hogy Lisa fogná magát, és a gyerekekkel elhagyná a
villát.
– Nyomatékosan megkérlek, Sebastian, gondoskodj róla, hogy többé
ilyesmi ne forduljon elő! – mondta végül éles hangon. Egyelőre ennyivel
kellett beérnie, mert jött Hoffmann kisasszony a kávéval. – Pártpolitikai
tevékenységnek nincs helye a gyáramban – folytatta, miután a titkárnő
kiment. – Bárkit is kapok rajta ilyesmin, azonnali hatállyal elbocsátom.
Sebastian szótlanul tűrte Paul dühkitörését. Hogy milyen hatással volt
rá, azt nem árulta el az arca. Miután a sógora elhallgatott, kifejtette a
maga lassú, körülményes módján a saját meglátásait.
– Mondtam, hogy már figyelmeztettem az illetőt. A személyes
meggyőződésem okán természetesen nagyon is meg tudom érteni, ha
egy munkás síkra száll a kommunista párt érdekeiért… – Amikor Paul
tiltakozni akart, békítően felemelte a kezét. – Mivel úgymond két
ellentétes világban is otthon vagyok: a villában, ami tejjel-mézzel folyó
Kánaán, és a Mittelstrassén, ahol beteg, nincstelen embereknek
próbálunk segíteni meleg étellel, szállással.
– Tejjel-mézzel folyó Kánaánt mondtál? – bukott ki Paulból.
– Pontosan ezt mondtam, kedves sógor. Attól tartok, neked fogalmad
sincs róla, hogy a bőséges étkezésekből, amelyek egyetlen nap kerülnek
az asztalra a villában, heteken át jóllakhatna több szűkölködő család.
Vegyük például a Gertrude Bräuer születésnapjára sütött drága tortát!
Félre ne érts, nagy tisztelője vagyok a hölgynek, és természetesen nem ő
tehet erről a szükségtelen pazarlásról. Mindenesetre a torta
hozzávalóira – liszt, cukor, tojás, tejszín, marcipán, csokoládé – költött
pénzből többgyermekes családok napokig élhetnének.
– Á, már értem – szakította félbe gúnyosan Paul. – Azt akarod, hogy a
villában kenyéren és vízen éljünk, az így megspórolt pénzt pedig adjuk a
szegényeknek, jól mondom?
Sebastian hárító mozdulatot tett a kezével.
– Ilyesmi meg sem fordult a fejemben, Paul. Azt viszont üdvösnek
tartanám, ha kicsit takarékosabban vezetnénk a háztartást, és némelyik
munkásnak, aki nagy családot tart el, kiegészítenénk a bérét…
A gyárudvarról hangos kiáltozás hallatszott fel, véget vetve Sebastian
a szegények szükségleteiről tartott kiselőadásának.
– Mi van már megint? – csattant fel Paul. Felugrott, hogy kinézzen az
ablakon.
A gyár kapujában az öreg Gruber és fiatal kollégája, a vékonydongájú,
szögletes arcú Samuel Knoll állt. Egy rongyos, szakállas férfit fogtak
közre, aki szünet nélkül magyarázott és közben esedezve folyton az
irodaépület felé mutogatott.
– Csak egy csavargó – vélte Paul. – Biztosan be akart osonni, hogy
elemeljen valamit.
A feltételezése nem volt alaptalan, már kétszer is előfordult, hogy
tolvajok jutottak be a gyárba, az igazgatósági épületből télikabátokat,
csizmákat és egy pénztárcát loptak el.
Kiment a titkárnők szobájába, megkérte Lüders kisasszonyt, kérdezze
meg a portástól, hogy értesítsék-e a rendőrséget.
– Máris, igazgató úr – felelte Ottilie Lüders szolgálatkészen. – Bár…
nem vagyok egészen biztos benne, de Hoffmann kisasszony is úgy véli…
– Miről beszél, kérem? – szakította félbe Paul türelmetlenül.
Henriette Hoffmann a kezét tördelte, nem szerette magára haragítani
az igazgató urat.
– Azt gondoljuk, ismerjük azt a férfit odalent. Sok évvel ezelőtt orosz
hadifogolyként dolgozott a gyárban.
 Paul megint odalépett az ablakhoz, a szemét erőltetve nézett a
gyárkapu felé. Egy orosz? Egy hadifogoly, akit a gyárba vezényeltek
munkára? Lehet, hogy ez az a fickó, akiről Marie mesélt neki? Aki
elcsavarta szegény kis Hanna fejét?
Hirtelen elhatározással kinyitotta az ablakot, kihajolt és lekiabált.
– Hozzák fel!
Két munkás éppen egy megpakolt targoncát húzott át az udvaron,
most otthagyták a taligát, hogy segítsenek Grubernek az igazgatósági
épületbe kísérni az idegent. A két titkárnő izgatottan suttogott,
Sebastian pedig persze rögtön arra volt kíváncsi, sok hadifoglyot fogtak-
e annak idején kényszermunkára a gyárban.
Paul leintette.
– Fogalmam sincs. Én a harctéren voltam. Apám vezette akkoriban a
gyárat Marie támogatásával. Az is lehet, hogy a hölgyek tévednek. Majd
meglátjuk.
Az oroszt nem kellett taszigálni, magától is ment három kísérője előtt.
Amikor beléptek a titkárnők szobájába, Ottilie Lüders gyorsan befogta az
orrát. Az idegen büdös volt, a ruhája csupa kosz, ősz szálakkal tarkított
fekete haja csimbókokban lógott, rövid szakálla összevissza meredezett,
mintha késsel nyirbálta volna meg.
A csavargó azonnal látta, hogy a jól öltözött szőke férfi itt a főnök.
Meghajolt előtte, kitaposott cipője sarkát katonásan összevágta.
– Grigorij Sukov – bökött a mellére. – Kérek menedék. Jönni Szibéria.
Fogoly Sztálinnak. Ő gyilkos. Minden bajtárs halott Szibéria. Csak én
szökik. Jönni Germánija. Augsburg… Mert itt az én Channa.
Néma csönd követte a szavait. Paul magán érezte a halálosan kimerült
férfi könyörgő tekintetét. Sebastian megkérdezte, ki az a Channa.
– Hannára gondol a villából – mondta Hoffmann kisasszony, mire a
kolléganője jól oldalba bökte.
– Hallgass!
Az öreg Gruber nem bírta tovább, kibökte:
– Ez tényleg a Grigorij, igazgató úr. Rögtön felismertem. De
megkérdezheti Bernd Gundermannt is, ő is ismeri. Vagy Alfons Dintert,
ő addigra már visszajött a harctérről, mert megsebesült.
 – Jól van, Gruber. Most már visszamehet a helyére.
– Szerencsétlen flótás – szólalt meg Sebastian szánakozva. – De vajon
miért vitték Szibériába? Biztosan valami súlyos bűncselekményt
követett el. Talán még meg is ölt valakit?
Paul tanácstalanul töprengett, mihez kezdjen az orosszal, Sebastian
fecsegése kezdett az idegeire menni.
– Még neked is tudnod kellene, hogy a te hőn tisztelt nagy Sztálinod
ártatlan emberek ezreit küldte Szibériába. És azt mondják, földet
osztanak. Az oroszoknál ez úgy megy, hogy könyörtelenül legyilkolják a
régi földesurakat és a bojárokat. Ennyit a kommunizmus áldásairól,
kedves sógor.
Sebastian bosszúsan legyintett, de nem szólt semmit. Paul még
gondolkodott egy darabig, majd döntésre jutott.
– Sajnos át kell adnunk magát a rendőrségnek, Sukov úr. Ellenőrzik a
személyazonosságát és regisztrálják. Csak ezután vehetjük fontolóra,
hogy találunk-e magának helyet a gyárban.
Az orosz rémülten hátrahőkölt.
– Nyet policija. Pozsáluszta nyet, nem akar börtön… menedék kérek.
– Csak ellenőrzik – próbálta nyugtatni Paul, majd intett a
titkárnőknek, hogy telefonáljanak a rendőrségre.
Az orosz hirtelen megtört, feladta. Túl gyenge volt a meneküléshez,
így hát lerogyott a földre, és könnyekben tört ki.
– Adjanak neki egy bögre kávét! – fordult Sebastian Winkler Ottilie
Lüdershez, aki erre kérdő pillantással a főnökére nézett.
Paul bólintott.
– És valami ételt is.
 9.

Fanny Brunnenmayer elővette a köténye zsebéből a szemüvegét, az

orrára biggyesztette, majd tanulmányozni kezdte a következő heti
étrendet, amit Elisabeth nyomott a kezébe. Ez nem lehet igaz!
– Spórolnunk kell, Frau Brunnenmayer – mondta Elisabeth, miközben
vaníliás keksszel etette a kislányát. – Nehéz időket élünk, bőven elég
heti három alkalommal húst ennünk, a többi napokon tartalmas levesek,
egytálételek, sok zöldség kerülhet az asztalra, desszertnek pedig befőtt a
kamrából.
– Egy darabka hús nélkül nem tudok levest főzni – vetette ellen a
szakácsné. – Vasárnap pedig szép nagy sült való az asztalra, mártással,
zsemlegombóccal.
– Vasárnap felőlem lehet. De hétköznap tejberizs, szilvás vagy
barackos gombóc, ahogy felírtam magának. A gyerekek úgyis jobban
szeretik.
– A felnőttek viszont nem – akadékoskodott tovább a szakácsné. – Az
úr például ki nem állhatja a tejberizst, és Leo sem.
– Mindannyian kénytelenek vagyunk áldozatot hozni – felelte
Elisabeth. Felemelt egy babát a földről, és Charlotte kinyújtott kezébe
nyomta. – És a jövőben ne csináljon krémes tortákat sem! – tette hozzá.
– Pláne ne kétemeletest csokoládéval, marcipánnal, mint a múltkor
Gertrude Bräuer születésnapjára. Ilyen tékozlást nem engedhetünk meg
magunknak manapság, Frau Brunnenmayer.
A szakácsné nehezen tudott uralkodni magán. Megremegett a hangja,
amikor válaszolt.
– Ha asszonyom úgy kívánja, főzhetek egy jó kis egytálételt
krumpliból és karórépából. Mint a háború idején. Vagy híg kőlevest.
Elisabeth természetesen érezte a szavakból áradó gúnyt, bosszús
pillantást vetett a szakácsnéra, majd csengetett Hannának, mivel ki
kellett cserélni Charlotte pelenkáját.
– Arra nem lesz szükség – felelte hűvösen. – Csak főzze azt, amit
felírtam! Most visszamehet a konyhába.
Fanny Brunnenmayer kihúzta magát. Csaknem ötven éve állt a család
szolgálatában – nem beszélhetnek ennyire lekezelően vele.
– A születésnapi tortát a saját zsebemből fizetem, asszonyom –
mondta önérzetesen. – És megtudhatom, hogy az új étrend meg van-e
beszélve Melzer úrékkal? Nehogy aztán később panasz legyen az ételre.
Ez nem volt valami okos dolog, még ha joggal feltételezte is a
szakácsné, hogy Paul Melzer nem szívesen enne tejberizst ebédre.
Elisabeth haragos szemmel meredt Fanny Brunnenmayerre, amiért meg
merte kérdőjelezni az utasításait.
– Ha saját zsebből kívánja fizetni a tortát – mondta fagyosan –, annak
semmi akadálya. Most pedig nem tartom fel tovább a munkában.
– Ahogy óhajtja, asszonyom – bólintott a szakácsné, majd távozott.
A cselédlépcsőn lefelé menet elöntötte a pulykaméreg, magában
dohogott. Persze hogy Elisabeth Winkler nem beszélt meg semmit az
úrékkal, ez kézenfekvő. És az is nyilvánvaló, honnan jön ez a hirtelen
spórolás. Csakis a kommunista férje ültethette a bogarat a fülébe.
Mostanáig nem volt baja Sebastian Winklerrel, időnként még a
védelmébe is vette, amikor Gertie vagy Else becsmérelte. De hogy
sajnálja Gertrude Bräuertől a pompás krémtortát, és azt akarja, hogy
ezentúl sovány koszton éljenek a villában! Ezzel elásta magát nála ez a
zsugori alak. Hihetetlen, hogy Elisabeth, aki régen olyan önfejű és
hajthatatlan volt, ennyire alárendeli magát ennek az esetlen
tanítócskának. Nagyot sóhajtott. Hová juttatja az embert a szerelem!
Hálát adott az égnek, hogy soha nem ment férjhez, és csak az úréknak
tartozik engedelmességgel. Pedig sok-sok évvel ezelőtt akadt kérője,
nem is egy, de ő úgy döntött, inkább marad a helyén a villában. És
milyen jól tette – számtalanszor látta már, mennyire megkeseríti az
életet egy boldogtalan házasság.
A konyhában Liesl a leveszöldséget pucolta a húsleveshez. Ideje neki
is dologhoz látni, gondolta Fanny Brunnenmayer, a vacsorára szánt
rakott tésztát lassan be kell tenni a sütőbe, mellé káposztasalátát akart
csinálni egy kis hagymával, császárszalonnával. Else, aki eddig szőnyeget
porolt Gertie-vel és Hannával, szokása szerint elbóbiskolt az asztalra
borulva. Mellette Dörthe ült egy nagy bögre tejeskávéval meg egy
tányérnyi maradék süteményvéggel, már majdnem befalta az egészet.
Winklerék hozták magukkal annak idején a Maydorn-birtokról,
parasztlány volt, a házimunkára használhatatlan. A kertben viszont
derekasan dolgozott, de még derekasabban evett.
– Teát és diós kuglófot Alicia és Elisabeth nagyságos asszonynak! –
adta le a rendelést Humbert a konyhába lépve, majd töltött magának egy
csésze kávét.
Utána Hanna is megjelent egy nagy tálcával – Dodo kakaóval és
süteménnyel látta vendégül két kis barátnőjét.
A szakácsnénak megvolt erről a véleménye. Kioktatják, hogy spórolni
kell, közben meg kuglófot kérnek a teához. Na, mostantól ezt kiverhetik
a fejükből a nagyságos urak. A dió drága, a liszt, vaj, tojás is sokba kerül.
Ezentúl csak zabkekszet süt majd margarinnal, kíváncsi lesz, mit szólnak
hozzá az elkényeztetett urak. Voltaképpen az a gyalázat, milyen sokat
költöttek eddig. A villához épített új szárny például rengeteg pénzt nyelt
el. Márvány fürdőkád meg az a zuhany, vagy hogy is hívják, és az egész
fürdőszoba plafonig csempével kirakva. Na, akkor bezzeg nem spóroltak,
két kézzel szórták a pénzt.
– Miért vágsz ilyen fancsali képet, Fanny? – kérdezte Humbert. –
Felbosszantott valami?
És ekkor a szakácsné kifakadt. Előrántotta a köténye zsebéből a
következő heti menüt, és odacsapta az asztalra.
– Tessék! Mostantól csak hetente háromszor kerül hús az asztalra. A
többi napon főzzek tejberizst, zöldségragut meg rántott levest!
A bejelentés korántsem keltett akkora felháborodást, mint amire
számított. Humbert átnézte a cédulát, majd vállat vont, Gertie durcásan
hallgatott, Hanna csak sóhajtott egyet. Else persze nem hallott az
egészből semmit, mert még mindig aludt, Dörthének meg mindegy volt,
mit eszik, csak sok legyen. Egyedül Liesl sajnálkozott, mert így hogy
tanulhatja meg, hogyan kell töltött libát és más húsételeket készíteni.
 – Ah, ez is csak valami múló bolondéria – szólalt meg mégis
megvetően Gertie. – Majd túljutunk rajta. Melzeréknek van elég pénzük.
Nem kell rántott levesen élniük.
Humbert felvitte az elkészült teát meg a két szelet kuglófot, közben
bejött a kertből Christian – harisnyában. A munka közben viselt sáros
csizmáját illedelmesen kint hagyta az ajtónál.
– Ha továbbra is ennyit esik, szépen megerednek az átültetett
borókabokrok – mondta.
Liesl töltött neki egy bögre kávét, és sajnálkozott, hogy a süteményt
Dörthe mind megette.
Fanny Brunnenmayer úgy döntött, kaphat egy szeletet a kuglófból,
bár igazából az csak az uraknak járt. Úgy érezte, ezzel borsot törhet
Elisabeth nagysága orra alá.
Liesl leült Christian mellé, és megkérdezte Gertie-től, ma is megy-e a
gépírástanfolyamra.
– Hogy milyen kíváncsi vagy! – mondta Gertie fitymáló arccal. – Csak
nem akarsz te is gépírást tanulni? Közlöm veled, hogy nem érdemes.
Letettem a vizsgát, oklevelet is kaptam, és mi hasznom belőle? Semmi.
Mert állás az nincs. Azért.
Liesl végre megértette, miért olyan harapós Gertie az utóbbi időben.
Kifizetett egy csomó pénzt a tanfolyamra, de semmit nem ért vele.
– Miért akarsz gépírólányként dolgozni, amikor itt a jó helyed a
nagysága mellett? – csodálkozott Hanna.
– Mert ennél többre vágyom, azért – csattant fel Gertie.
Hanna értetlenül csóválta a fejét, ahogy Christian is, csak Liesl
kérdezgetett tovább, hogy nehéz-e megtanulni a gépelést, meg hogy
sokat keres-e egy gépírókisasszony.
– Titkárnőként bérelhetsz magadnak egy szobát, csinos ruhákat
vehetsz, minden este szórakozni mehetsz – magyarázta Gertie
leereszkedően. – De mit izgat ez téged, Liesl? Neked itt a Christian.
Christiannak erre persze azt kellett volna mondania, hogy igaza van
Gertie-nek, sőt: ha már a feleségem leszel, Liesl, én gondoskodom majd
rólad. De tele volt a szája kuglóffal, nem tudott beszélni, csak a két füle
lángolt vörösen. Mire megrágta, egy kis tejeskávéval leöblítette a falatot,
és végre megszólalt volna, megzörgették a személyzeti bejáró ajtaját.
– Biztos Sedlmair az, hozza a lisztet meg a szárazborsót – mondta a
szakácsné.
De nem ő állt az ajtóban, hanem Auguste, gumicsizmában, esőtől
csöpögő köpenyben, kalapban.
– Szép napot mindenkinek! Itt van a Christian? Vagy a Dörthe?
Meghoztam az árvácskákat, a többi palánta majd holnap jön.
Christian felpattant, kiment az udvarra Dörthével gyorsan lepakolni a
kordét.
– Szépek az árvácskák – mondta a lány, miután visszajöttek. – Tele
vannak bimbóval. Csak el ne fagyjanak nekünk! Hozhattad volna
nyugodtan egy héttel később is, Auguste.
Auguste közben kibújt a gumicsizmából, az esőköpenyből, már a
hosszú asztalnál ült a többiekkel, és hálásan melengette a kezét a bögre
forró tejeskávén, amivel a szakácsné megkínálta, sőt nagylelkűen az
utolsó szelet kuglófot is neki adta. Auguste mohón tömte magába a
süteményt, kortyolta a kávét, és közben panaszkodott, hogy kifogytak a
szénből, nem tudnak fűteni a házban.
– Csak állna el végre ez az eső! – sóhajtozott, majd odanyújtotta
Hannának a bögréjét még egy kis kávéért. – Maxl náthásan fekszik
otthon, Hansl is elkezdett köhögni. Az ágyásokban meg burjánzik az
esőtől a gaz, elborítja a palántákat. – Egy pillanatra abbahagyta a
siránkozást, és reménykedő pillantást vetett a szakácsnéra. – Nincs
szüksége néhány szép szál póréhagymára, meg pár fej zellerre?
– Dehogynem – bólintott Fanny Brunnenmayer. – Meg vöröshagyma,
leveszöldség és petrezselyem is kellene. Kelkáposztát is hozhatsz, add
csak ide, amid van!
Auguste alig akart hinni a szerencséjének, mert így szinte mindent
megvesz tőle a szakácsné, ami a piacon a nyakán maradt. És ez nem volt
kevés, mivel a rossz idő miatt nem sok vásárló jött.
– Mostantól ugyanis heti négyszer húsmentes napot tartunk a
villában – közölte Fanny Brunnenmayer zordan. – Holnap zöldségragut
csinálok, úgyhogy még a tavalyi répából is hozhatsz.
 – És mi lesz a jó kis húslevessel? – szólt közbe Liesl. – Eláll
holnaputánig?
– Biztosan nem. Nekünk kell megenni, nehogy megromoljon.
Humbert lépett be a cselédlépcső felől, a teáscsészéket hozta le egy
nagy tálcán.
– A nagy spórolásból nem lesz semmi – jelentette vigyorogva.
– Hogyhogy? – kérdezte Gertie.
Az inas bizalmatlan pillantást vetett Augustéra, aki zavartan úgy tett,
mintha csak a kávéjával lenne elfoglalva. Kívülállók előtt a személyzet
nem szokta kitárgyalni az urak dolgait. De mivel régebben Auguste is a
villában dolgozott, és különben is Liesl anyja, Humbert úgy döntött,
folytatja.
– Mert Alicia nagyságos asszony már most vitába szállt a lányával. Azt
mondta, ha Kurti szombaton hazajön a kórházból, erőlevest kell kapnia,
hogy megerősödjön. És őt aztán csöppet sem érdekli, hogy húsmentes
vagy húsos nap van-e éppen.
– Nem megmondtam? – diadalmaskodott Gertie. – Múló bolondéria az
egész. Bár Elisabeth nagyságának nem ártana, ha egy darabig rántott
levesen élne. Folyton ki kell engednem a ruháit.
Erre kitört a nevetés az asztal körül. Még Else is felriadt a
szunyókálásból, és boldogan mosolygott, bár azt sem tudta, miről van
szó. Egyedül Auguste nem nevetett, savanyú arccal meredt maga elé.
– Bár nekem is csak efféle gondjaim lennének! – kezdett újra
siránkozni, miközben a lányára sandított. – A kertészetben alig győzzük
a munkát. Már nézni sem bírom, hogy Gustav agyondolgozza magát. És
pont most, amikor a legtöbb a dolog, Maxl ágynak esik. Kénytelen
voltam én is egész nap kint állni az esőben, hogy elültessem a
karalábépalántákat. És akkor még ott van a vörös meg a fejes káposzta, a
hagyma…
– Jövő héten majd átmegyek – szólt közbe Liesl. Szörnyen kínos volt
neki az anyja örökös sopánkodása. – A szabadnapomon tudok segíteni
kicsit.
– Jövő héten már késő lesz, Liesl. – Auguste Christian felé fordult. –
Igazi áldás lenne, ha egy erős férfiember kisegítene minket.
 Christian értette a célzást, készségesen bólintott.
– Bár a parkban is sok most a munka, de kora reggel és késő este át
tudok menni egy-két órára.
– Ez nagyon kedves tőled, Christian – hízelgett Auguste. – Tudod, csak
Gustav miatt kérem. Nem szól ugyan semmit, mert nem az a
panaszkodós fajta. De én pontosan tudom, hogy fájdalmai vannak. Az a
nyavalyás csonk folyton begyullad.
Fanny Brunnenmayer égbekiáltó pimaszságnak tartotta, amit Auguste
művel a fiúval, és már megbánta, hogy kávéval és süteménnyel fogadta.
Szegény Christian reggeltől estig gürcölt a parkban, új fákat ültetett,
megnyeste az öregeket, kivágta a korhadtakat. És emellett most még
ingyen dolgozhat, mert Auguste úgy tesz, mintha nem engedhetné meg
magának, hogy megfizessen valakit a munkára. A jóhiszemű fiatalember
pedig szó nélkül ugrik. Liesl miatt.
– Ha csak azért jöttél, hogy ingyenmunkást szerezz, sajnálom, hogy
megvendégeltelek – mondta dühösen a szakácsné. – A zöldséget holnap
áthozhatod, most már nem látunk itt szívesen.
Augustét nem rázta meg különösebben, amiért kidobták, és volt olyan
arcátlan, hogy megkérdezze Christiant, át tud-e menni már aznap este.
– Így sétálhatsz egyet Liesllel – tette hozzá ravaszul.
Liesl azonban legalább olyan dühös volt az anyjára, mint a szakácsné.
És még szégyellte is magát a többiek előtt miatta.
– Ma este nincs időm. Alaposan le kell súrolnom a tűzhelyt, ki kell
takarítanom a jégszekrényt.
– Ha nem, hát nem – vont vállat Auguste egykedvűen. Belebújt a
gumicsizmába, az esőköpenybe, majd kiballagott a konyhából. Odakint
még megpróbálta rábeszélni egy kis külön munkára Dörthét is, aki
közben kiment az udvarra.
– Bolond vagy, ha ingyen dolgozol neki – mondta Liesl Christiannak. –
Sorban állnak a munkanélküliek a kertészetnél. Őket persze meg kellene
fizetnie anyámnak…
– Szívesen teszem – dünnyögte a fiú zavartan. – Mert sajnálom
Gustavot. És mert nagyon kedvelem az öcséidet.
– Hát rajtad tényleg nem lehet segíteni – adta fel csüggedten Liesl.
 – Nagy mamlasz ez a fiú – jegyezte meg Gertie, miután Christian
kiment. – Én aztán senkinek nem dolgoznék ingyen.
Fanny Brunnenmayernek is megvolt az egészről a véleménye, de Liesl
miatt inkább megtartotta magának. Szegény lánynak szinte a teljes
bérét haza kellett adnia. Szégyen, gyalázat. Még egy tisztességes
télikabátja sincs, a harisnyái meg agyon vannak stoppolva. Az új házat
bezzeg szép bútorokkal rendezte be Auguste, még fürdőszobát is
csináltatott nagy káddal. Úgy akar élni, mint az urak, a szerencsétlen
férje meg a fiai pedig erejükön felül gürcölhetnek ezért. Maxl szívesen
dolgozott a földeken, tetszett neki a kertészmunka. Nem úgy Hansl, ő
jófejű gyerek, jól tanul, belőle lehetne valami. De mivel folyton a
kertészetben kell dolgoznia, alig marad ideje a tanulásra. És már a kis
Fritzet is befogták. Na ja, neki persze semmi köze hozzá. De Lieslre azért
odafigyel. Nagyon megszerette a lányt, jobb életet kívánt neki. Talán
egyszer még szakácsné is lehet a villában, az ő helyére léphet.

A vörös szalonból megszólalt a személyzetet hívó csengő, Humbert

felpattant, felsietett a cselédlépcsőn. A szakácsné betolta a sütőbe a
rakott tésztát, odaszólt Lieslnek, hogy jól keverje át a káposztasalátát,
kóstolja meg, és fűszerezze, ha szükséges.
Humbert már jött is vissza azzal, hogy Hannát hívatják a vörös
szalonba.
A kis szobalány elsápadt. Ha az urak maguk elé kérettek valakit, az
általában azt jelentette, hogy valami panasz van rá. Hanna pedig azt
gondolta, nála ügyetlenebb ember nincs a világon.
– Ne aggódj! – súgta oda neki Humbert, amikor elsietett mellette. –
Tudod, hogy Marie Melzer nagyra tart.
Itt volt az ideje előkészíteni a hálószobákat, megágyazni, összehúzni a
sötétítőfüggönyöket. És a fürdőszobát is rendbe kellett hozni, mivel
aznap már többször használták. Az örökké fáradt Else feltápászkodott,
lassú léptekkel elindult felfelé a cselédlépcsőn. Magában dohogott,
amiért most Hanna nélkül kell elvégeznie mindent.
Csönd telepedett a konyhára. A rakott tészta csendesen rotyogott a
sütőben, Liesl átkeverte a káposztasalátát, három kisebb porcelántálba
szedte, majd betette a tálakat az ételliftbe. Fanny Brunnenmayer maga
elé vette a cédulát a következő heti menüvel, és továbbra is
bosszankodva elkezdte összeírni, mit kell vásárolni.
Odakint még mindig zuhogott az eső, hallani lehetett, ahogy zubog
lefelé az ereszcsatornában. A konyhaablak üvegtábláin átlátszó
útvesztőben szaladtak lefelé az esőcseppek. A szorgos kertészek jól
eláznak kint munka közben. Jutalmul vacsorára finom húslevest kapnak,
rántottát, friss kenyeret, kenőmájast – ezeket mind meg kell enni a
húsmentes napok előtt. A szakácsné éppen kihozta a tojást a kamrából,
amikor visszajött Hanna.
– Na? – kérdezte mosolyogva Fanny Brunnenmayer. – Nagyon
megmosták a fejed?
Hanna nem válaszolt. Leroskadt az asztal mellé, tenyerébe temette az
arcát, és zokogni kezdett.
– Ejnye, lányom, hát mi történt? Ennyire azért nem lehetett rossz.
Liesl odaült Hanna mellé, átkarolta a vállát, próbálta vigasztalni.
– Ne vedd annyira a szívedre! Egy kis leszidást el kell viselni. Hidd el,
holnapra már el is felejted!
Hanna letörölte a könnyeit, mondani akart valamit, de a fel-feltörő
zokogástól alig lehetett érteni.
– Idejön… Sejtettem, mert írt nekem… hogy börtönben van… és
beteg…
Fanny Brunnenmayer kezdte gyanítani, kiről lehet szó.
– Börtönben? Mit művelt?
Hanna megint felzokogott, csupa könny zsebkendőjét a szemére
szorította.
– Semmit… Csak ellenőrzik… hátha kémkedni jött… A vizsgálat után
elmehet…
– De kicsoda? – kérdezte türelmetlenül Liesl.
– A nagysága és az úr megkérdezte, van-e ellene kifogásom… Mert a
gyárban akar dolgozni.
– És mit feleltél? – nógatta a szakácsné.
Válasz helyett Hanna ismét könnyekben tört ki.
 – Igent mondott – szólalt meg a háttérből Humbert. – És ezért Grigorij
Sukov hamarosan beállít a villába. Biztos vagyok benne, hogy senki nem
örül majd ennek. Te sem, Hanna.
Humbert ritkán gurult dühbe, de most nagyon mérges volt. Hanna
pedig zokogott tovább. Tessék, bekövetkezett, amitől a szakácsné
tartott. Az orosz visszajött. Hanna nagy szerelme, és ez a szerelem
majdnem a sírba vitte a lányt.
– És ezt maga honnan tudja, Humbert? – csodálkozott Liesl.
Nyilvánvaló. Hallgatózott a szalon ajtajánál.
 10.

– A beteggel kellett volna foglalkoznia ahelyett, hogy hazamegy.

A klinika igazgatójának irodája nehéz, sötét bútorokkal volt berendezve,
az íróasztal mögött a falnál üvegezett könyvespolcok sorakoztak, tele
orvosi könyvekkel, közöttük itt-ott egy-egy fotográfia ezüstkeretben,
emberi csontok, a fül hallójáratainak makettje. Sonius professzor
olyannak hatott ebben a nagyzoló környezetben, mint valami ősz hajú,
kopaszodó, szemüveges kis gnóm. És mégis ettől a férfitól reszketett a
kórház teljes személyzete.
– Lejárt a műszakom, professzor úr. Így is jóval tovább maradtam,
majd Heinermann doktor gondjaira bíztam a pácienst.
Tilly úgy érezte magát, mintha a vádlottak padján ülne. Ráadásul
utcai ruhában volt, a mindenható fehér köpeny nélkül. Felfüggesztették,
már nem tartozott ide. És nem azért jött, hogy szemrehányásokkal
illessék, csak tisztázni akarta a tényeket.
– És miért nem volt jelen a beteg felvételénél? Az ügyeletre is be volt
osztva azon a napon.
– Doktor Heinermann-nal együtt. Ő vette fel a pácienst, elvégezte az
első vizsgálatokat, majd engem is odakéretett.
A rettegett professzor nagy halom teleírt papír között lapozgatott.
– Martha nővér elmondása szerint magánbeszélgetést folytatott egy
másik beteggel ahelyett, hogy azonnal lement volna a sürgősségire,
amikor Heinermann hívatta.
Tilly először szóhoz sem jutott a felháborodástól.
– Nem folytatok magánbeszélgetést a páciensekkel, professzor úr –
mondta végül. – Frau Kannebäckernek panaszai voltak, ezért mentem be
hozzá. Pár percnél nem tartott tovább. Ez a kis késlekedés nem
vezethetett a másik beteg halálához. Tudomásom szerint az operáció
után lépett fel az agyhártyagyulladás, ami végül a halálát okozta.
 Sonius alig figyelt oda, merev, fagyos arccal lapozgatott tovább.
– Maga is pontosan tudja, Frau von Klippstein, hogy az ilyen eseteknél
minden perc számít. Mindenesetre Kugler úr rokonai feljelentéssel
fenyegetik a klinikát. Ez elkerülhető lett volna, ha maga időben
megjelenik az ügyeleten.
– A kolléga addigra már felállította a diagnózist. Heinermann doktor
tapasztalt, megbízható orvos, professzor úr.
– Ez esetben sajnálatos módon elnézett valamit. Dehát előfordul az
ilyesmi, mi is csak emberek vagyunk. Ha ott lett volna időben,
megmenthetett volna egy emberéletet, és megkímélhette volna a
klinikát a kellemetlen következményektől. Így állnak a dolgok.
Tilly érezte, hogy semmi esélye. Már eldöntötték, hogy az ő nyakába
varrják az egészet, ő a gyalogáldozat. A professzor feláldozza, hogy
mentse a pozícióját. A klinika vezetőjeként haladéktalanul el kell
bocsátania az ügyeletben lévő orvost. Ez kétségkívül jó benyomást tesz
majd a rokonokra. Tillynek nem maradt már ereje ismételten felhívni
felettese figyelmét, hogy akkor már lejárt a műszakja, tehát nem ő volt
szolgálatban.
– Sajnálom, én már nem tehetek magáért semmit.
Ó, dehogy! A legkevésbé sem sajnálta, ez látszott rajta. Sőt, örült, hogy
ezzel letudhatja a dolgot. A kórházban azt rebesgették, hogy egy nagy
berlini klinika igazgatói posztjára pályázik, rossz fényt vetne rá, ha folt
esne a szakmai presztízsén. Tilly hirtelen rájött, hogy kezdettől fogva
nem ez volt a megfelelő hely számára. Mert neki soha nem a karrierje
volt fontos, hanem az, hogy segítsen az embereken, gyógyítson, enyhítse
a fájdalmat, reményt nyújtson, és ha mégis bekövetkezik az
elkerülhetetlen, megkönnyítse a halál óráját.
– Én állapítottam meg a helyes diagnózist, és most mégis ellenem
fordítják az egészet – tiltakozott végül mégis, majd felállt. – Nos, nincs
választásom, kénytelen vagyok elfogadni a döntését. A papírjaimat
küldje el, kérem, a címemre!
A professzor megkönnyebbülve mosolygott.
– Minden jót kívánok, Frau von Klippstein! Az elbocsátása pusztán
fegyelmi okokból történik, nem minősíti a szakértelmét. Az orvosi
tudását igen nagyra becsülöm…
Tilly ügyet sem vetett rá, hátat fordított, és kiment az ajtón.
Miután kilépett a rettegett professzor irodájából, és végigment a
hosszú folyosón a kijárat felé, úgy érezte, mázsás súly hullott le a
válláról. Nincs már hatalmuk felette. Szabad. Semmi köze többé a fehér
köpenyes, fontoskodó képpel tovasiető főorvosokhoz, a gonoszkodó
nővérekhez, Heinermann doktorhoz, aki nagy szerencsével megúszta a
kirúgást. Nem tartozik többé ide, soha nem is tartozott ide.

Hazafelé a villamoson gyorsan elillant a felszabadultság érzése, más

gondolatok kezdték nyomasztani. Munkanélküli lett, szögre akaszthatja
az orvosi hivatását, amiért oly sokat küzdött, hisz nem sok esély van
arra, hogy állást kapjon egy másik kórházban. Az elbocsátásának oka ott
áll majd a papírjaiban, fölösleges jelentkeznie bárhová is. Egy pillanatra
kimerülten lehunyta a szemét, arra gondolt, amit Ernst mondott neki a
minap. Hogy mostantól végre friss és vidám lesz esténként, mert egész
nap pihenhet, ő majd ad pénzt szép ruhákra, mert az ő feleségének
csinosnak kell lennie az oldalán.
Azt már egy szóval sem említette, hogy ügyvédet kellene fogadniuk az
elbocsátása miatt. Időközben úgy gondolta, hogy Tilly nem egészen
ártatlan ebben a „sajnálatos balesetben”. Még ha természetesen a
kollégájáé, Heinermann doktoré is a nagyobb felelősség, hisz ő
diagnosztizálta félre a beteget. Dehát Heinermann persze Sonius
professzor unokahúgának a férje.
Tilly erre azt mondta, hogy a kórházé és azé a teljes felelősség, aki az
operációt végezte. Az pedig maga a professzor volt. Ernst csak vállat
vont, és ezzel lezártnak tekintette a témát.
Ennek már jó néhány napja. Most, amikor Pasingban leszállt a
villamosról, és elindult a házuk felé, hirtelen levertség vett erőt rajta. A
csodásan felszabadító érzés, ami a professzor szobájából kilépve fogta el,
elszállt, inkább rabnak érezte magát. „Majd én adok neked pénzt” –
mondta Ernst. Nem volt ebben semmi szokatlan vagy megalázó, az
ismeretségi körében minden nő a férje pénzén vett magának ruhákat. Ő
azonban mostanáig ragaszkodott hozzá, hogy külön kasszán legyenek, a
személyes kiadásait mindig a saját pénzéből fizette. Ennek most vége.
A szép, gondozott villát, ahol laktak, dús gyertyánsövény vette körül,
már zöldbe borult minden. Tényleg otthon van ő itt? Nem. Ez Ernst háza,
az ő kertje, az ő tulajdona. Ahogy Tillyt is annak tekinti, az ő feleségének.
Előrehajolt, hogy megkeresse a kulcsát a táskájában, és ekkor valami
finoman megcsiklandozta a nyakát. Odanyúlt, hogy kitapogassa, mi az. A
vékony aranylánc volt a piros kis rubinszívvel, amit szegény Frau
Kannebäcker adott neki. Hát mégsem hozott szerencsét, talán nem
kellene viselnie.
Ernst már az asztalnál várta, ahol mostantól fogva mindennap együtt
ebédelnek majd. Julius, aki korábban a Melzer-villában volt inas, sötét
ruhában, karján fehér szalvétával szolgált fel. Először mindig a ház
urának kínálta oda a tálakat, megnevezve az ételeket, csak azután
Tillynek. Végül diszkréten visszavonult, hogy ne zavarja őket.
– Lezárult már végre ez a kellemetlen ügy? – kérdezte Ernst a leves
közben.
– Le – hangzott a kurta válasz.
– Úgy vélem, jót tenne neked egy kis kikapcsolódás – mosolygott
Tillyre a férje. – Mit szólnál, ha eltöltenénk pár napot az Ammersee
mellett? Sétálgatnánk a parton, csónakáznánk a tavon, talán már
fürdeni is lehet.
Tilly elborzadt arra a gondolatra, hogy Ernsttel sétálgasson. Az elmúlt
télen elutaztak St. Moritzba, ő alig várta, hogy megtanuljon síelni, de
hamarosan feladta. Ernst a háborúban szerzett sérülései miatt nem
sportolhatott, így csak rosszallóan figyelte a próbálkozásait. Ezzel jól
elrontotta az örömét. Tilly felhagyott a síleckékkel, és inkább elkísérte
Ernstet a sétáira. Olyankor a férje végig kizárólag önmagáról beszélt, a
testi kínokról, amiket ki kell állnia, a jól sikerült üzleteiről, és hogy mibe
fektesse a megkeresett pénzét.
– Én nem érzem úgy, hogy kikapcsolódásra lenne szükségem –
mondta gyorsan. – A lehető leghamarabb újra dolgozni szeretnék. Sokat
küzdöttem azért, hogy orvos legyek, ez a hivatásom.
 Ernst elhúzta a száját, nem tetszett neki a válasz. Bosszúsan fújtatott,
majd ivott egy korty vörösbort.
– Csak nem akarsz saját praxist nyitni?
– Miért ne?
Valóban eljátszott ezzel a gondolattal. Így egyedül, csak magára
utalva dolgozhatna, nem kellene a bosszantó kórházi hierarchiával, az
ellenséges nővérekkel, a gonoszkodó kollégákkal törődnie. Senki nem
írná elő neki, milyen hosszan és behatóan foglalkozhat egy-egy beteggel.
Egy orvosi rendelő berendezéséhez azonban sok pénz kell, ehhez aligha
lenne elég, amit félretett a fizetéséből.
Ám úgy tűnt, Ernst nem is ellenzi annyira az ötletet.
– Bár azt reméltem, ezentúl majd mellettem állsz, mint egy odaadó
feleség, mindenhová elkísérsz, de hajlandó vagyok engedni. Ha
számodra ennyire fontos az orvosi hivatásod, kész vagyok támogatni
téged.
Tilly alig akart hinni a fülének. Hát itt van újra az az ember, aki
egykor küzdött érte, biztatta, bátorította, akinek ezért annyira hálás
volt, hogy igent mondott, amikor feleségül kérte.
– Az utóbbi időben számos ingatlant vettem München belvárosában –
folytatta Ernst. – Be kellett fektetnem a pénzem, hisz ki tudja, milyen
inflációt hoz ez a gazdasági pangás. Nyithatnál praxist az egyik
házamban. És rengeteg barátom, ismerősöm van, akiket hozzád
küldhetnénk.
Szóval ezt találta ki. Belvárosi rendelő gazdag pácienseknek. Tilly jól
ismerte az effajta praxisokat – felkapott orvosok, akik mindenféle csip-
csup betegséget beszéltek be jómódú betegeiknek, drága, fölösleges
gyógyszereket írtak fel, és busás honoráriumot zsebeltek be ezért.
– Nem hiszem, hogy ez volna a nekem való, Ernst – jelentette ki Tilly
határozottan. – Én inkább arra gondoltam, Giesingben vagy
Haidhausenben nyitnék praxist, hogy azoknak segíthessek, akiknek
sürgős kezelésre van szükségük, de nem telik orvosra.
– Haidha… – Ernst a megrökönyödéstől félrenyelte a bort, hosszan
köhögött, ami a mellkasát és a hasát borító háborús hegek miatt mindig
fájdalommal járt. Aztán kínosan hosszúra nyúlt a csönd, mert Ernst
inkább újra nekilátott az evésnek. Így volt ideje nyugodtan
megfogalmazni magában a választ. Ami egyértelműen elutasító volt.
– Amennyiben komolyan az a szándékod, hogy valamelyik
szegénynegyedben nyiss orvosi rendelőt, ne számíts a beleegyezésemre!
Az én pozíciómban nem engedhetek meg magamnak olyan feleséget, aki
koszos munkásokkal és lecsúszott alakokkal érintkezik.
Tillyre pillantott, hogy lássa, milyen hatással vannak rá a szavai, majd
elkezdte felvagdosni a sült húst a tányérján. Tilly nézte egy darabig,
aztán az asztalra dobta a szalvétáját, és egyetlen szó nélkül kiment az
ebédlőből. Nem fordult hátra, amikor Ernst utána kiáltott. Felszaladt a
lépcsőn, bezárkózott a kis gardróbszobájába. Ott leroskadt az egyik
fotelba, és maga elé meredt.
Sajnos nagyon egyszerű a helyzet: Ernst van nyeregben. Egy nő nem
foghat bele semmibe a férje beleegyezése nélkül, nem bérelhet lakást,
nem nyithat rendelőt. Egy feleségnek alig van több joga, mint egy
kiskorú gyermeknek.
Sokáig üldögélt a parányi szobában, amely az egyetlen menedéke
ebben a házban. Aprócska volt ugyan egy picike ablakkal, mégis egy
hely, ahol nem zavarta senki. Egy idő után lépteket hallott, majd
kopogtak az ajtón.
– Asszonyom! Idebent van? Az úr beszélni óhajt önnel.
Juliust küldte. Gyáva alak.
– Mondja meg az úrnak, hogy én viszont nem kívánok most beszélni
vele!
– De az úr… eléggé mérges.
– Csak adja át neki, amit mondtam, Julius!
Tilly hallotta, ahogy az inas tétova léptekkel elindul, majd
sugdolózásra lett figyelmes. Bruni nyilván a lépcső tetején várakozott, és
most izgatottan tanakodtak.
– Tessék, úgy látszik, elment az esze… Na, majd jól megnézheti magát
– dohogott Julius.
– Badarság! – pisszegte le Bruni. – Ha nekem ilyen férjem lenne,
világgá futnék. Semmire sem jó az ágyban. Nem is tudom, hogy bírja ki
mellette a nagysága.
 – Aztán majd rajtam csattan az ostor – nyögött fel Julius. – Az úr
rettentő dühös lesz, ha megmondom, mit üzent neki a felesége.
Tilly soha nem törődött a személyzet pusmogásával, tudta, hogy
mindenről megvan a véleményük. Most mégis gondolkodóba ejtette
Bruni tiszteletlen megjegyzése. Mert Ernst merevsége, konoksága, az
elismerésre való vágya, a könyörtelensége az üzleti életben, mind-mind
a testi gyengeségére volt visszavezethető, amit a háború okozott neki. A
leginkább persze az nyomasztotta, hogy impotens. Amikor
összeházasodtak, Tilly elhatározta, hogy mindig segítőkészen,
türelmesen áll majd mellette – most pedig azon tűnődött, vajon csak
azért, mert Ernst ellenzi, hogy a szegényeknek nyisson rendelőt, már
nem lesz hajlandó erre. Talán van valami középút is a gazdagoknak és a
szegényeknek fenntartott praxis között. Ha mindketten engednek kicsit
az elveikből, nem lehet olyan nehéz megoldást találni. Fel-alá kezdett
járkálni az apró szobában, végiggondolta, mire lenne hajlandó, hol a
határ, mit nem tudna már elfogadni. Miután tisztázott magában
mindent, kinyitotta az ajtót, lement a földszintre, hogy beszéljen
Ernsttel. Először is bocsánatot kér, amiért szó nélkül faképnél hagyta az
ebédlőben, nyilván a pillanat hevében tette, mert nagyon ideges volt,
azután pedig megpróbál valamiféle egyezségre jutni.
A hallban Julius éppen Ernst házikabátját akasztotta fel egy
ruhafogasra.
– Ha az urat keresi, asszonyom, most ment be a városba.
Jobb is így, gondolta Tilly. Legalább elpárolog a haragja. Este majd
szép nyugodtan megbeszélnek mindent.
– Köszönöm, Julius. Hozzon, kérem, egy csésze kávét a
könyvtárszobába!
– Máris, nagyságos asszony.
Olvasni próbált, de nem igazán tudott a regényre koncentrálni.
Folyton elvesztette a fonalat, összekeverte a szereplőket, vissza kellett
lapoznia, hogy követni tudja a cselekményt. Végül becsukta a könyvet.
Nem érdekelte a felkapaszkodott, ellenszenves Georges Duroy története
a tizenkilencedik századi Párizsból.
 Megitta az időközben kihűlt kávéját, majd végigsétált a
könyvespolcok előtt, hogy keressen valami más olvasnivalót, de egyik
könyvcím sem keltette fel az érdeklődését. Azután átlapozta az újságot,
de az sem kötötte le, elkalandoztak a gondolatai. Muszáj találnia valami
elfogadható megoldást. A jövője függ ettől. A házassága. Az élete.
Néma csend ülte meg a házat, csak a régi bútorok reccsentek meg
időnként, az ingaóra ketyegett halkan, a személyzet léptei hallatszottak
be olykor a hallból.
Hirtelen olyan erős vágyat érzett Kitty házának nyüzsgése után, hogy
átment a dolgozószobába távolsági hívást kérni Augsburgba.
– Halló, tessék! Henriette Bräuer beszél.
Henni. Milyen felnőttesnek hangzik a telefonban. És milyen
fontoskodónak. Szinte nevethetnékje támad az embernek.
– Itt a nagynénéd, Tilly. Jól vagytok?
– Tilly néni! – ujjongott Henni. – Münchenből telefonálsz? Mikor
látogatsz meg minket megint? Képzeld csak, Mama elvette tőlem a
selyem hálóinget. Azt mondja, túl fiatal vagyok még hozzá. Igazán nem
szép tőle, ugye?
– Nos, mindenesetre sajnálatos – felelte Tilly diplomatikusan. –
Nagyon csinos voltál benne.
A háttérből Kitty hangját hallotta.
– Tilly az? Add ide gyorsan a kagylót, Henni! Vigyázz a zsinórra…
rátekeredett az asztal lábára… Jaj, ne úgy! Fordítva.
Azután Kitty átvette a kagylót, miközben a telefonon keresztül is
érzékelhető élettel teli atmoszféra szinte átjárta Tillyt, mohón szívta
magába.
– Tilly drágám! Na végre. Már kétszer is telefonáltam hozzátok, de a
mogorva férjed azt mondta, nem vagy otthon. Átadta egyáltalán, hogy
kerestelek? Henni, ne idd meg a kávémat! És hívd be Gertrudét a
konyhából! Tilly édesem, itt vagy még? Nem szólsz egy szót sem.
– Mert nem jutok szóhoz.
– Ezt nem értem. Én csak elkezdem mondani, és mindig szóhoz jutok.
Figyelj csak, gyorsan mesélnem kell valamit, mielőtt a szigorú anyád
meghall bennünket. Képzeld, nemrég idetelefonált az a nagyon jóképű,
kedves, szőke doktor, és utánad érdeklődött.
Kortner doktor… Tillynek nyugtalanul megdobbant a szíve. Mintha
megpróbált volna udvarolni neki. Ah, biztosan csak beképzelte
magának.
– Azt akarta tudni, melyik kórházban dolgozol. Mert az egyik volt
kollégája is egy müncheni klinikán van… Na persze, ez csak ürügy volt,
szerintem teljesen odavan érted. Hát nem csodálatos?
– Mi a csodálatos abban, ha egy nőtlen férfi érdeklődik egy férjes
asszony iránt?
– Ó, az soha nem árthat, ha egy férfi érdeklődik egy nő iránt. Főként,
ha jóképű és van benne élet.
Tilly elmosolyodott. Ó, mennyire hiányzott Kitty bolondos fecsegése!
Magával ragadó lelkesedése. Életvidámsága, pozitív beállítottsága.
– Tilly! Hogy vagy, kislányom? – szólt bele most a kagylóba Gertrude.
– Felbosszantott a férjed? Sokszor úgy érzem, szépen lassan elsorvadsz
ebben a házasságban, olyan sovány és sápadt vagy mindig. – Ez annyira
jellemző volt rá, soha nem tett lakatot a szájára, és aztán Kittyt is
leteremtette. – Maradj már egy kicsit csendben, Kitty! Így egy szót sem
értek.
– Jól vagyok, Mama – mondta Tilly, igyekezett könnyed hangon
beszélni. – És ígérem, hogy felszedek pár kilót. Képzeld csak, saját
rendelőt nyitok!
– Saját rendelőt? Teljesen egyedül? Jól meggondoltad? Hallod, Kitty?
Orvosi rendelőt akar nyitni.
– Ez nagyszerű ötlet! – ujjongott Kitty a háttérben. – Mondd meg neki,
hogy itt nyissa meg a praxisát! Augsburgban rengeteg a beteg ember.
Ráadásul itt már híre ment, milyen remek orvos, hisz konyhakéssel meg
ceruzahosszabbítóval mentette meg egy kisfiú életét.
Tilly motorberregést hallott, gyorsan kinézett az ablakon. Ernst jött
meg. Na végre!
– Mama, most le kell tennem, mert hazajött Ernst. Holnap újra hívlak.
– Miért kell ezért rögtön letenned? – kérdezte az anyja bosszúsan. –
Túl sokat tűrsz el a férjedtől. Ez az ember egy zsarnok, bár jól álcázza, de
én átlátok rajta.
– Holnap telefonálok, Mama.
Mire Tilly kilépett a hallba, Ernst már felment a hálószobájába. Csak a
cselédlányt találta ott.
– Asszonyom, az úr azt üzeni, csak gyorsan átöltözik, és újra el kell
mennie – mondta Bruni. – Ne várjon rá, mert nagyon későn jön haza!
Vágott egy gyors pukedlit, majd ment a dolgára, nem várta meg Tilly
válaszát.
 11.

– Jó reggelt, Frau Melzer! Jó hírem van. Annyira boldog vagyok!

Marie éppen a rolót húzta fel, ami a kirakatba kitett ruhákat védte az
erős reggeli naptól, amikor Frau Ginsberg belépett a divatszalonba.
Alighanem szaladhatott a villamosmegállótól idáig, mert a kabátja
nyitva volt, a selyemsál lobogott a nyakában.
– Walter? – kérdezte Marie izgatottan. – Csak nem tudja újra…
Frau Ginsberg könnyes szemmel bólintott.
– De igen, ma reggel óta. Azt mondta, már tegnap este furcsa
bizsergést érzett az ujjaiban. Ma a reggelinél pedig egyszer csak
megmozdult a középső ujja. Azután a mutató- és a gyűrűsujját is tudta
mozgatni. Csak a kisujja nem akar még engedelmeskedni.
Marie az örömkönnyektől csillogó szempárba nézett, és megölelte
Frau Ginsberget.
– Ez aztán az igazán jó hír! Olyan sokat gondoltam Walterre, nagyon
aggódtam érte. És Leo is. Ő együtt szenvedett a barátjával.
– Most már minden rendben lesz – mondta Frau Ginsberg, és
kézfejével letörölte a könnyeit. – Remélem, hamarosan leveszik a
gipszet, elkezdheti tornáztatni a kezét, azután behozhatja a lemaradást
a gyakorlásban.
Marie bólintott. Tudta, hogy a kényszerű tétlenség visszaesést jelent.
Ha valamilyen oknál fogva valaki nem tudott rendszeresen gyakorolni,
ijesztően rövid idő alatt eltűnhetett az, amit egyszer már megtanult.
– Bizonyosan gyorsan elér ugyanarra a szintre, mint a balesete előtt.
Egyébként nálunk is jó hírek vannak. Holnap hazavihetjük Kurtit a
kórházból, a seb a nyakán szépen begyógyult.
Miközben Frau Ginsberg levette a kabátot, kalapot, megigazította a
frizuráját a tükör előtt, Marie tovább lelkendezett. Kurti alig várja, hogy
hazamehessen, nagyon unatkozik, pedig tele van a kórházi ágya
játékokkal, amiket a látogatói hordtak be neki.
– Ma délután a sógornőm bemegy még hozzá a két kisfiával, annak
örülni fog, lefoglalják kicsit. És holnap végre hazajöhet.
Nagy örömében még azt is el akarta újságolni, milyen
meglepetésekkel várják otthon Kurtit: Dodo festett egy szép üdvözlő
feliratot, a szakácsné csokoládétortát süt neki a nagymamája
utasítására. De még időben visszafogta magát. A bér, amit Frau
Ginsbergnek fizetett, méltányos volt, ám nem túl magas, a
konzervatórium tandíja pedig jelentős összeget emésztett fel. Walter
bizonyosan nem kap ajándékot, pláne nem csokoládétortát a gyógyulása
örömére.
– Megnézem, hogy haladnak a munkával a varrószobában – váltott
gyorsan témát Marie. – Nemsokára jön Wiesler igazgatóné ruhapróbára,
addigra kész kell lenni a szoknyájának.
A hölgy Kitty jó barátnéja volt a Műegyletből, régebben sokat
varratott Marie-nál. Manapság inkább kisebb-nagyobb átalakításokkal
bízta meg a szalont, a régi ruháit hozta be, és minden alkalommal azzal
indokolta, hogy kár volna veszni hagyni a szép anyagot, Marie-nak
biztosan támad valami ötlete, hogyan lehetne átalakítani az új divat
szerint. A valódi ok azonban az volt, hogy Wiesler igazgató egy ideje
nyugalomba vonult, a nyugdíja kiegészítésére vásárolt részvények pedig
időközben elértéktelenedtek.
A két varrónő, Schäuble és Künzel kisasszony éppen csevegett, amikor
Marie belépett a varrószobába, erre gyorsan nekiláttak a munkának. Túl
sok dolguk ugyan nem volt, két tavaszi kosztümöt kellett befejezni meg
egy estélyi ruhát, bár Frau Überlinger eddig még nem jelentkezett be
ruhapróbára. Ami nem jó jel. Holnap már legfeljebb csak Lisa néhány
ruháját adhatja oda nekik, amelyeket ki kell engedni, gondolta Marie.
Persze az is jobb, mint ha tétlenül üldögélnének.
– Az alját inkább kézzel szegje fel! – szólt oda Künzel kisasszonynak. –
És ha ezzel végzett, foglalkozzon az estélyivel! A karöltőt egyelőre csak
fércelje, látni akarom, milyen az anyag esése.
 Biztatóan bólintott a két varrónőnek, majd kelletlenül elindult az
irodája felé, hogy átnézze a kiegyenlítetlen számlákat, amikor ismerős
hangot hallott az eladótérből.
– Gyönyörű napunk van, nem igaz, Frau Ginsberg? Beszélhetnék a
szalon tulajdonosával?
– Frau Melzerrel? Ó, nem is tudom, hogy itt van-e… Kérem, foglaljon
helyet, mindjárt megnézem!
Marie érezte, ahogy összeszorul a gyomra. Van képe ennek a pimasz
nőszemélynek beállítani a szalonjába! Micsoda arcátlanság!
Frau Ginsberg bejött az irodába, gondosan becsukta maga mögött az
ajtót.
– Frau Grünling van itt – suttogta. – Mit csináljak? Mondjam, hogy
nem találom?
– Nem. Kimegyek – felelte Marie nagyot sóhajtva. – Nem fogom
letagadtatni magam.
Serafina Grünling az egyik fehér széken ülve a lornyonján keresztül
szemrevételezte a kiállított ruhákat. Marie, aki már jó ideje nem látta,
meglepődött, mennyire megváltozott a villa egykori nevelőnője. Az
alakja teltebb lett, korábban szoros kontyba fogott haját most rövidre
vágva viselte, ettől lágyabbak lettek az arcvonásai, és még pirosítót,
púdert is használt.
Sötétzöld kosztümje drága anyagból készült, ám a szabása
fantáziátlan, divatjamúlt.
– Jó reggelt! – üdvözölte Marie hűvös hangon, mire Serafina
hátrakapta a fejét, az arcán széles mosoly ömlött el, amit nyilván
szívélyesnek szánt, ám nagyon is mesterkéltnek hatott.
– Drága Frau Melzer – fuvolázta Serafina felállva a székről –, milyen
rég nem találkoztunk! Pedig hányszor mentem el a divatszalon előtt és
csodáltam meg a kirakatban a ruhákat. Ma pedig azt mondtam
magamnak: egyszerűen bejövök. Hiszen Marie Melzer úriasszony, nem
kicsinyes vagy haragtartó.
Micsoda egy aljas, agyafúrt perszóna! Marie legszívesebben kidobta
volna a szalonjából, ám sajnos egy befolyásos ügyvéd felesége, akivel
nem árt vigyázni. És Pault sem akarta kínos helyzetbe hozni, mivel
időnként megbízta Grünlinget a gyár ügyeinek intézésével.
– Miben segíthetek, Frau Grünling? – kérdezte kimérten.
Serafina valójában kezet akart nyújtani üdvözlésképpen, ám mivel
Marie egyetlen lépést sem tett felé, és fagyos hangon szólt hozzá, inkább
eltekintett ettől.
– Ó, hát nemrég mondtam az én drága barátnőmnek, Lisának, hogy a
következő szezonra szükségem lenne néhány csinos új ruhára, talán egy
kabátra is. Mire ő azt felelte, hogy az egész városban nem találok erre
jobb helyet, mint a sógornője divatszalonját a Karolinenstrassén.
Ez persze szemenszedett hazugság, hiszen Lisa pontosan tudta, hogy
Marie sosem bocsátja meg ennek az áskálódó nőszemélynek azt a sok
arcátlanságot, amit egykor vele szemben megengedett magának. Marie
most nagyon sajnálta, hogy ő nem olyan, mint Kitty – ami a szívén, az a
száján. Ahelyett, hogy úgy válaszolt volna Serafinának, ahogy
megérdemelné, inkább szóra sem méltatta.
Serafinát sajnos sem Marie hallgatása, sem merev, elutasító
arckifejezése nem tántorította el.
– Tudja, kedves Marie, végül is mind egy csónakban evezünk, össze
kell tartanunk ezekben a nehéz időkben. Mindenütt nehézségekkel
küzdenek az emberek. Ahogy hallom, a MAN gyárban kétszáz munkást
akarnak elbocsátani, mert annyira kevés a megrendelésük. Tájékozott
vagyok e tekintetben, mert a drága férjem pillanatnyilag olyan
kellemetlen ügyekkel foglalkozik, mint az adósságok behajtása, a
pereskedés kiegyenlítetlen számlák miatt. Szinte menekül a kliensek
elől, mindenki ideges és a pénzét félti.
Mire akar kilyukadni ez az álnok kígyó? Azzal dicsekszik, milyen jól
keres a férje az emberek szorult helyzetén? Hogy már egyáltalán nincs
szüksége a Melzer textilgyár megbízásaira?
– Arra gondoltam, most, hogy mindenütt pang az üzlet, miért ne az ön
divatszalonjában varratnék egy kosztümöt a hozzáillő kabáttal? A
férjem szerint túlságosan konzervatívan öltözködöm, jó lenne néhány
divatosabb darab.
 Hát ebben nem téved az ó-lábú Grünling, gondolta Marie. Csakhogy
semmi kedve változtatni ezen, bár Serafina valószínűleg azonnal fizetne.
– Pillanatnyilag sajnos meglehetősen csekély készletünk van
ruhaszövetekből.
Ám ez sem tántorította el ezt az erőszakos nőszemélyt.
Mindenképpen meg akarta nézni azt, ami van, majd azokból választ.
– Ahogy óhajtja – mondta Marie barátságtalanul. – De bocsásson meg,
nekem most egy fontos megbeszélésem van! Frau Ginsberg megmutatja
az anyagokat.
Azzal sarkon fordult, és magára hagyta Serafinát az eladótérben. Frau
Ginsberg az iroda előtt várt rá.
– Mit csináljak vele, Frau Melzer? – kérdezte aggodalmas arccal.
Marie úgy érezte, egy percig sem tudná tovább elviselni ezt a tolakodó
perszónát, akit sehogy sem lehet lerázni. Kell egy kis friss levegő. Fogta
a kabátját, kalapját…
– Kérem, mutassa meg neki az anyagokat meg a mintafüzetet! És ha
valóban kiválaszt egy modellt, vegyen méretet, ahogy szoktuk!
Ruhapróba három hét múlva.
– Kérjek előleget?
– Nem.
Köszönés nélkül átsietett Serafina mellett az eladótéren, és kilépett az
utcára. Ha ebből sem ért, hogy nemkívánatos személy itt, akkor nincs
mit tenni. Gyors léptekkel elindult a Karolinenstrassén, és közben azon
töprengett, hogy Paullal ki kellene találniuk valami stratégiát, nehogy ez
a rémes nőszemély megint betolakodjon a villába.
A divatszalonból kilépve cél nélkül indult neki a városnak, és most
hirtelen nevetségesnek érezte magát, amiért megfutamodott Serafina
Grünling elől. Lassított a léptein, a Rathausplatzon meg is állt egy
pillanatra, mert valaki beszédet tartott. A férfi hevesen hadonászott a
karjával, az arca vöröslött a nagy igyekezettől, ahogy a köréje gyűlt
emberekre zúdította a mondandóját. „Végzetes pártkoalíciókról”
beszélt, „horogkeresztesekről” és „katasztrófapolitikáról”, ami újabb
háborút robbant ki.
 Kommunista lehet? – tűnődött Marie. Nem, ott áll a plakátokon: A
szocialista párt gyűlése. Úgy tűnt, nem mindenki ért egyet a szónokkal,
tiltakozó kiáltások hangzottak fel, néhányan az öklüket rázták. Marie
inkább nagy ívben kikerülte a csoportosulást, és megint kiért a
Maximilianstrasséra, nem messze a konzervatóriumtól. Úgyis beszélni
akart Leo zongoratanárnőjével, így legalább hasznos célt szolgál a
megfutamodása.

Az ódon épület kapubejárója szűk volt és sötét, de aztán egy szép, tágas
előcsarnokba torkollott, ahol fatáblák borították a falakat. Marie egy
darabig tanácstalanul álldogált, hallgatta a termekből kiszűrődő
hangokat, többnyire zongoraszót, de egy hegedű is szólt valahol, meg
egy klarinét. Aztán nyílt az egyik ajtó, egy idősebb úr lépett ki rajta,
nyilván az egyik zenetanár. Meglátta az előcsarnokban ácsorgó
látogatót, és odalépett hozzá.
– Jó reggelt, asszonyom! Vár valakire? Segíthetek valamiben?
– Reméltem, hogy itt találom Zinajda Obramovát – felelte Marie. – Bár
nem beszéltünk meg találkozót, csak éppen erre jártam.
– Pillanat türelmét, mindjárt megnézem, hol van.
– Köszönöm, nagyon kedves.
Szerencséje volt. Néhány perc múlva nyílt egy másik ajtó, egy fiatal
lány jött ki, kottákkal a hóna alatt, mögötte pedig megjelent Zinajda
Obramova.
Nyilván szóltak neki, hogy keresi valaki, mert rámosolygott Marie-ra.
– Örülök, hogy látom, Frau Melzer – szólalt meg mély hangján. –
Jöjjön be, van negyedóra szünet!
A teremben hűvös volt, tárva-nyitva álltak az ablakok. Marie elnézte
az öreg hangversenyzongorát, amelynél Leo hetente háromszor
zongoraleckéket vett. Egy jobb napokat látott Bösendorfer. Otthon egy
kisebb szalonzongorán gyakorolt.
Zinajda Obramova hellyel kínálta Marie-t, gyorsan becsukta az
ablakokat, majd ő is leült vele szemben a zongoraszékre.
– Mindig kell nekem friss levegő zongoraóra után – mondta. – Kell
szél a fejemben. Azért jön, hogy kérdezze Leo hogy halad? Nagy
tehetség. Mesterhallgató. Csodálatos fiú.
A zongoratanárnő most is a szokásos hosszú szürke blézerét viselte,
krémszínű selyemblúzzal és hosszú szürke szoknyával. Ugyanez az
öltözék volt rajta a konzervatórium előadóestjein. Marie eltűnődött,
vajon nincs más ruhája, vagy csak nem érdekli, mit visel.
– Igen, valóban azért jöttem ide, hogy a fiamról beszéljünk, Frau
Obramova. Mindennap órákig gyakorolja a Csajkovszkij-
zongoraversenyt…
– Csodálatos mű, nagy zene – vágott közbe a zongoratanárnő. – És Leo
nagy zongorista, bár fiatal még. Koncert nagy siker lesz.
– Pontosan erről akarok beszélni. A férjemmel úgy véljük, ez a
túlságosan nehéz darab meghaladja Leo erejét.
Obramova bosszúsan összehúzta sötét szemöldökét.
– Nem! Soha! Nem halad meg. Koncert nagy kihívás, nagy
megerőltetés, de Leo megbirkóz ezzel. Fiatal művész kell felnőni nagy
feladathoz. Leo különleges tehetség, lesz nagy zongoraművész.
Az orosz nő beszéde olyan volt, mint a puskaropogás, nem lehetett
védekezni, szóhoz jutni. Feltehetően ezért kapta a Generális gúnynevet
is. Marie-nak semmi kedve nem volt hozzá, hogy lyukat beszéljen a
hasába.
– Nem értette meg, mit akarok mondani, Frau Obramova – szakította
félbe végül emelt hangon. – Azt mondtam, túl nagy feladat ez a fiamnak.
Napi nyolc órát ül a zongoránál, nem marad ideje a tanulásra, az
iskolában rosszul teljesít. De leginkább az aggaszt, hogy technikailag
kevés ő még ehhez a zongoraversenyhez.
Zinajda Obramova kelletlenül hallgatta, sőt egyenesen ellenséges
arccal, fekete szemével szinte felnyársalta Marie-t. Ő pedig lassan kezdte
érteni, miért gyakorol Leo megszállottan – ez a nő egy zsarnok!
– Ezt tanár dönt el, Frau Melzer. Ebben esetben én döntöm. Nekem
van tapasztalat, magának nem, nem tud megítélni. Én zongoraművész
vagyok, tanultam szentpétervári konzervatórium híres tanároknál.
És még gőgös is. Hogy nem vette ezt észre idáig? Mert mindenki olyan
nagy tisztelettel beszélt a híres orosz zongoristáról? Marie úgy döntött,
kicsit megszorongatja.
 – Szóval Szentpéterváron tanult? És koncerteket is adott ott?
– Természetesen. Sok koncert ottani szimfonikusokkal. Nagyon híres.
Voltam csodagyerek, tizenkét évvel már koncertet adtam.
Marie-t nem félemlítette meg a leereszkedő, fölényes hangnem.
Szentpétervárt azóta már Leningrádnak hívják, nem lehet csak úgy
odautazni, az 1917-es forradalom után nagyon megváltoztak a
körülmények.
– Akkor nyilván mesterdiplomával fejezte be a konzervatóriumot,
nem igaz? Ezt kívánom a fiamnak is.
Beugratós kérdés volt, és Zinajda Obramova be is dőlt neki.
– Diploma! – kiáltotta megvetően. – Mit számít? Ha zenéről,
művészről van szó, nem kell diploma. Leónak kell játszani koncert – ez
lesz diploma. Ezzel indul nagy karrier…
Lehet, hogy nem is fejezte be a konzervatóriumot? Nem tette le a
vizsgáit? Könnyen kimagyarázhatta magát azzal, hogy a forradalom
zűrzavarában elvesztek a papírjai.
– Ebben természetesen igaza van – szakította meg Marie a
szónoklatot. – Németországban is szokott koncertezni? Szívesen
meghallgatnám egyszer.
Úgy látszik, Zinajda észrevette, hogy vizsgáztatják, dühös szóáradattal
reagált.
– Németországban senki nem segített nekünk – fakadt ki indulatosan.
– Anya, apa, kisöcsém – amikor idejöttünk, úgy néztek ránk, mint
szemétre. Én csak tizenhét éves. Nincs lakás, nincs pénz, nincs zongora
játszani. Koncertet német zongoristák ad, senki nem kíváncsi orosz
zongoraművész. Nekem kell tanítani, pénzt keresni szüleimnek…
Állítólag tehát tizenhét évesen jött ide Oroszországból. Lehetett már
ilyen fiatalon híres zongoraművész? Talán csak éppen akkor kezdett
felfelé ívelni a karrierje? Elképzelhető. Akkor a forradalom minden
álmát romba döntötte. Tragikus. De nyilvánvalóan még nem volt híres
orosz zongorista.
– Ezt mind nagyon sajnálom – mondta Marie emelt hangon, hogy
véget vessen a panaszáradatnak. – Anélkül, hogy kétségbe vonnám az ön
pedagógiai képességeit, úgy vélem, Leónak le kellene mondania a
koncertet.
Zinajda fekete szeme összeszűkült, úgy nézett, mint egy támadásra
készülő macska.
– Lemondani? Le akar mondani koncert? Lehetetlen! Bozse moj, maguk
akar csinálni gyárigazgató ebből tehetséges fiúból! Legyen jó jegyek
iskolában? Za csem? Minek? Leo élete zene, maga meg akar tiltani? Ez
bűn fiával. Isten megbüntet érte. És én, Zinajda Obramova nem hagy,
hogy megtiltsa. Leo én tanítványom. Csinálok belőle nagy zongorista.
Marie-nak lassan elege lett ebből. Ez a nő hajthatatlan, más megoldást
kell keresni. Még ha ki is kell vennie Leót a konzervatóriumból, akkor is
megvédi a fiát ettől a zsarnoktól.
– Nem akarom tovább feltartani, Frau Obramova – állt fel Marie. –
Még hallani fog rólunk. Jó napot!
A zongoratanárnő még utána kiáltott egy utolsó fenyegetést.
– Kérdezze meg fiát! Ő majd megmond, hogy akar koncert. Ha
megtiltja, gyűlölni fogja.
Marie becsapta maga után az ajtót. Az előcsarnokban egy vörös hajú
kisfiú várakozott, kottákkal a hóna alatt. Amikor Marie bevágta az ajtót,
nagy kék szemével ijedten bámult rá.
– Várj még pár percet, mielőtt bemész! – tanácsolta neki Marie. – A
tanárnőnek még ki kell szellőztetnie.
Miután kilépett az épületből, nagyokat lélegzett, nagyon felzaklatta ez
a beszélgetés. Micsoda boszorkány ez a nő! És biztos abban, hogy
hatalma van Leo fölött. Volt képe azt mondani, hogy a fia gyűlölni fogja.
Ennél rosszabbat nem hallhat egy anya, aki szereti a gyermekét. De őt
persze nem érdekli, hogy Leo belerokkan ebbe a túl nagy feladatba.
Zongoristát akar csinálni belőle. Hogy miért? Ennek a becsvágyó fiatal
nőnek fel kellett adnia az álmát, és ha már nem lehet belőle híres
zongorista, hát híres zongoratanár akar lenni. Akinek csodagyerekek
kerülnek ki a keze alól. És pont szegény Leót választotta ki erre. De hogy
lehet ilyen elvakult? Mert mit nyer azzal, ha Leo csúfosan leszerepel a
koncerten? Semmit!
 Sürgősen tenni kell valamit, mielőtt baj lesz. De mit? Paul a maga
módján intézné el a dolgot, egyszerűen megtiltaná Leónak, hogy
fellépjen a koncerten. Nyilván ez a legegyszerűbb, ám semmiképpen
nem a legjobb megoldás. Ő inkább beszélne Leo fejével, megpróbálna
észérvekkel hatni rá, hogy végül ő maga is belássa, ez a zongoraverseny
túl nagy kihívás, ami meghaladja az erejét. Nem lesz könnyű, annyi
biztos.
Épp időben ért vissza a divatszalonba, hogy fogadja Wiesler
igazgatónét a ruhapróbára. A hölgy nagyon elégedett volt az átalakított
régi szoknyával, amit Marie kicsit beszűkített, és elöl széles hajtással
dobott fel.
– Remélem, nem bánja, ha csak jövő héten fizetem ki. Azt se tudtam,
hol áll a fejem, annyi dolgom volt, nem maradt időm elmenni a bankba –
ezzel búcsúzott.
– Hát persze… majd felírom.
Még ez is. Micsoda nap! Azután Frau Ginsberg is közölte, hogy
Serafina Grünling nem tudott dönteni egyik ruhamodell mellett sem,
később majd újra benéz, hogy Marie segítsen neki választani. Úgy tűnik,
nem ússza meg, hogy újra találkozzon vele.
– Szörnyen sajnálom – szabadkozott Frau Ginsberg bűntudatosan. –
Megtettem, amit tudtam, de mindenbe belekötött.
– Ez igazán nem a maga hibája – nyugtatta meg Marie. – Most pedig
menjen haza, mára felmentem a munka alól! Töltse a napot Walterrel,
hisz oly nagy boldogság érte ma!
Frau Ginsberg zavarba jött. Habozni látszott, hogy elfogadja-e a
nagylelkű ajánlatot, de mivel Marie ragaszkodott hozzá, hálásan
bólintott.
– Nem is tudom, hogy köszönjem meg. Gyorsan bevásárolok, és főzök
magunknak egy finom ebédet. Nagyot néz majd Walter, amikor hazajön
az iskolából.
Marie a szalon ajtajából nézett Frau Ginsberg után, aki sietve
távolodott. Aztán sóhajtott egy nagyot, és ment az irodájába átnézni a
kifizetetlen számlákat, megírni a hiábavaló fizetési felszólításokat.
 12.

Liesl a konyhaablakból nézte a hóesést. Éjszaka megfordult a tavaszias

időjárás, vékony fehér hótakaró borította a parkot, puha pelyhek ültek
meg az öreg fenyők ágai között, a villa előtti kerek ágyásban csupán
néhány kókadt virágfejecske látszott ki a hó alól.
– Nem olyan vészes, Liesl – vigasztalta Christian, aki a reggeli kávéját
itta a konyhaasztalnál. – A talaj nem fagyott, és délutánra biztosan kisüt
megint a nap. Akkor gyorsan elolvad ez a kis hó.
Liesl nagyot sóhajtott. Kedves Christiantól, hogy meg akarja
nyugtatni, de sajnos tudta, ez igenis nagy baj.
– A zsenge káposztapalántáknak nem tesz jót, ha beborítja őket a hó,
mielőtt rendesen meggyökeresednek a földben. Anyám meg megint
apámat szidja majd, hogy túl korán ültette ki őket.
Ha valami félrement a kertészetben, Auguste folyton a férjét okolta,
mindig ő volt a bűnbak. Liesl gyakran kiállt az apja mellett, mert úgy
érezte, az anyja igazságtalan. De ezzel csak azt érte el, hogy vele is
veszekedett az anyja. Ezért aztán az apja egyszer félrevonta, és
elmagyarázta, hogy fölösleges vitáznia miatta. Amikor Auguste zsémbel,
jobb, ha csak hallgat az ember, és megvárja, amíg elszáll a dühe.
Christian letette az asztalra az üres kávésbögrét, kézfejével
megtörölte a száját és felállt.
– Na, én megyek a dolgomra, Liesl. Fel kell söpörnöm az udvart, mire
Kurti hazajön.
Tényleg! Liesl sietve leszedte a reggeli edényeket az asztalról,
elmosogatott, mindent a helyére tett, majd lesúrolta a nagy faasztalt. A
szakácsné erre nagyon kényes.
Még nem végzett mindennel, amikor hallotta a cselédlépcső felől
Fanny Brunnenmayer nehéz lépteit.
 – Tudtam én – jelentette a szakácsné elégedetten, amikor belépett a
konyhába. – Végül mindig az van a villában, amit az öreg nagysága
mond. Vége az ostoba tilalmaknak. Nincs többé húsmentes nap. De azért
kevesebb húsétel kerül majd az asztalra, és több tésztaétel. És persze
Kurti csokoládétortája is meglesz, ezen még az atyaúristen sem
változtathat. Főzünk a fiúcskának egy jó erős húslevest is.
Liesl fényesre dörzsölte az asztallapot, és megkérdezte, segíthet-e a
csokoládétortánál.
– Még jó, hogy segítesz, lányom. Sőt a díszítést teljesen rád bízom.
Nekem már nem olyan biztos a kezem, mint régen.
Fejben Liesl gyorsan végigpörgette a tortasütés lépéseit. Először is
sütnek egy puha piskótát, ha kihűlt, cérnával keresztben kettévágják. A
két piskótalap közé finom meggylekvár meg vaníliás krém kerül, majd
az egészet bevonják vízfürdőben megolvasztott csokoládéval. Aztán
jöhet a díszítés: színes cukormázzal kis autókat rajzol majd a tetejére,
talán egy kismackót is.
– Most pedig munkára! – adta ki az utasítást a szakácsné. – A
zsemlegombócot megcsinálhatod egyedül, de előbb még vágd szép
vékony csíkokra a vörös káposztát!
Liesl szerette az ilyen napokat a villában, amikor sürögni-forogni
kellett a konyhában, egyszerre ezer dologra figyelni, és a hosszú faasztal
tele volt zöldségekkel, fűszerekkel, kifilézett hallal, spékelt sült hússal.
Amikor alaposan át kellett gondolni, melyik étel mennyi idő alatt készül
el, összehangolni mindent, nehogy szétfőjön például a hús vagy
megbőrösödjön a puding. A szakácsnénak ritkán kellett utasítania
bármire, Liesl tudta, mi a dolga, csendben, nyugodtan dolgoztak össze.
Olykor eközben Gertie vagy Hanna szaladt le a konyhába, hogy teát
vagy kakaót készítsen, meg pár szendvicset, mert Elisabeth nagyságánál
valaki kért egy második reggelit. Vagy Rosa Knickbein jött be a
gyerekekkel, mert almamustot akartak inni. Ilyenkor Lieslnek nagyon
oda kellett figyelnie, nehogy valamelyik kicsi túl közel menjen a forró
tűzhelyhez. Bár zavarta, ha mások is lábatlankodtak körülötte, amikor
amúgy is sok dolga volt, de hát ez is hozzátartozott a konyhai
munkához.
 Ezúttal Else okozott egy kis galibát. Amikor a tűzhely szélén melegen
tartott bádog kávéskanna után nyúlt, véletlenül meglökte Fanny
Brunnenmayert, aki éppen a csokoládét kavargatta a vízfürdőben, a
forrásban lévő vízből pedig egy kevés belelöttyent a folyékony csokiba.
– Nem tudsz vigyázni, buta liba! – csattant fel a szakácsné. – Most jól
elrontottad nekem a csokoládémázt. És éppen ma!
Else rémülten állt kezében a kannával, azt dadogta, nem szándékosan
csinálta.
– Ülj le az asztalhoz, itt csak láb alatt vagy!
Liesl megsajnálta az öregecske szobalányt, gyorsan kivette a kezéből a
kannát, kávét és tejet töltött egy nagy bögrébe, majd a hosszú asztal
túlsó végére tette Elsének. A szakácsné eléggé goromba tudott lenni, ha
valami nem tetszett neki, bár azért mindenki tisztában volt vele, hogy
nem gondolja igazán komolyan, amit dühében mond.
Fanny Brunnenmayer éppen bevonta a tortát a kissé felvizezett
csokoládémázzal, amikor Gertie kiabálni kezdett az egyik emeleti
ablakból:
– Jönnek! Jönnek!
– Pont most, amikor forrni kezd a víz a zsemlegombóchoz –
zsörtölődött a szakácsné, majd félrehúzta a lábost a tűzhely közepéről a
szélére.
Nem volt mit tenni, akár forrt a víz, akár nem. Ilyen alkalmakkor a
személyzet tagjai mindig felsorakoztak az előcsarnokban, a konyhába
vezető ajtó előtt, hogy megmutassák, ők is fontos szereplői az urak
családi eseményeinek. És ezúttal nagyon is örömmel tették, mert látni
akarták, hogy a kis kedvencük jól van-e.
Humbert szélesre tárta a bejárati ajtót, Hanna és Gertie készenlétben
állt, hogy elvegye a kabátokat, kalapokat, a külső lépcső tetején
Christian és Dörthe várta a kis hazatérőt egy csokor árvácskával, a
virágok kissé megviseltek voltak ugyan, mert továbbra is esett a hó.
– Nagyon sápadt a fiúcska – mondta Fanny Brunnenmayer, amikor
Kurti kiugrott az autóból.
– De úgy fut most is, mint a nyúl – örült meg Else.
– Csak el ne essen a kis gézengúz! – aggodalmaskodott a szakácsné.
 Kurti felrohant a lépcsőn, a kertészektől kapott virágcsokrot Humbert
kezébe nyomta az ajtóban, majd be akart rontani a konyhába, amikor a
két unokatestvére, Johann és Hanno száguldott felé hangos
örömujjongással. Mögöttük a nagymama és Lisa nénikéje lépkedett
lefelé a hallba vezető lépcsőn, aztán Rosa a kis Charlottéval a karján. A
villa előcsarnoka egy pillanat alatt megtelt vidám zsivajjal. Alicia
jobbról-balról megcsókolta Kurtit, Lisa szorosan magához ölelte. A
felnőttek is boldogan ölelgették egymást, Elisabeth egyenesen a bátyja
nyakába borult, mindenki egyszerre beszélt, majd együtt felvonultak az
emeletre.
– Az ebédet egy órával később kérik – jelentette Hanna kis idő múlva a
konyhában. – Mert Kurti előbb meg akarja kapni az ajándékait. És Leo
még valamit játszani akar az öccsének a zongorán, amint hazaér az
iskolából.
Fanny Brunnenmayer ettől persze nem volt elragadtatva, most
valahogy melegen kell tartania a sültet.
– Ha Leo megint azt az orosz zenét játssza, abban nem lesz sok öröme
Kurtinak – dohogott. – Már senki nem bírja hallani a házban.
Ezután nekiláttak előkészülni a délutáni uzsonnához, mert
természetesen a Frauentorstrasséról is átjönnek köszönteni Kurtit,
Gertrude Bräuer állítólag ragaszkodott hozzá, hogy egy kuglófot is
süssön neki.
Egyszer csak zongoraszó hallatszott odafentről.
– Most meg milyen zenét játszik? – csodálkozott Humbert.
– Hát ez nem az orosz – dünnyögte a szakácsné, miközben még jobban
kihúzta a lábost a tűzhely szélére, mert megint forrni kezdett a víz.
– Ez szép – mondta Gertie. – Nem olyan fellengzős.
– Én tudom, mi ez – szólalt meg Hanna. – Leo maga komponálta. Az
íróasztala fiókja tele van kottalapokkal, sok zenét írt már. Csak senki
nem tudhat róla. Kivéve Dodót, neki elmondta, ő meg elárulta nekem.
– És miért nem szabad tudni erről senkinek? – lepődött meg a
szakácsné.
– Gondolom, mert az apja nem akarja, hogy zenész legyen –
feltételezte Humbert.
 Liesl közben befejezte a torta díszítését. Elégedetten szemlélte a
művét. Az Isten hozott itthon felirat alá kis színes autókat rajzolt szintén
cukormázzal, sőt még egy villamost is. Éppen azon tűnődött, csináljon-e
még egy barna kismackót is, meg talán egy piros szívecskét. Annyira
belemerült a munkába, hogy nem is hallotta az ajtó nyílását.
– Liesl! – szólította valaki. – Ne ijedj meg, de azonnal haza kell jönnöd!
Christian állt az ajtóban gumicsizmában, a sapkáját levette és a
kezében gyűrögette. Furcsán nézett, a szeme mintha könnyes lett volna,
a hangja is remegett, Liesl először nem is tudta, ki szólítja.
– Most nem mehet sehová – tiltakozott a szakácsné. – Nem látod,
mennyi dolgunk van?
Christian a fejét ingatta.
– Pedig jönnie kell. Vedd a kabátod, Liesl, meg egy kendőt a fejedre!
Még mindig havazik.
Liesl rémülten bámult Christianra, hirtelen megértette, hogy valami
szörnyűség történt. Olyasmi, ami felülírja a szigorú munkarendet a
villában. Remegni kezdett a keze, elejtette a kanalat, amellyel a
cukormázat kavargatta, a szíve pedig olyan vadul kalapált, hogy egészen
beleszédült.
– Jesszus Mária! – kiáltott fel Fanny Brunnenmayer. – Dehát mi
történt, Christian?
A fiatalember meg sem rezdült, nem válaszolt, a szakácsné pedig nem
faggatta tovább, hagyta őket elmenni.
– Ha szükséged van rám, vagy bármire, gyere hozzám! Megértetted,
Liesl? – szólt még a lány után.
– Igen, Frau Brunnenmayer… Köszönöm szépen – hebegte Liesl, és
szaladt is Christian után, aki már kilépett a hóesésbe. Alig tettek meg
pár lépést, máris didergett vékony kabátjában.
Christian megállt, kibújt a kiskabátjából, és odaadta a lánynak.
– Tessék, vedd fel! Én nem fázom, kimelegedtem a munkában.
– Mondd már el végre, mi történt! – nógatta Liesl.
De a fiú hallgatott, megfogta Liesl kezét, sietős léptekkel átvágott vele
a parkon, ki a hátsó kiskapun, keresztül a mezőn, hóbuckákon,
pocsolyákon át.
 – Maxllal van valami? – aggodalmaskodott Liesl. – Már harmadik
napja lázas.
– Nem. Maxl jobban van…
Odaértek a melegházakhoz. A ferde üvegtetőkön megült a hó, mert
rosszul számították ki a lejtési szöget, Maxl és Hansl egész télen a havat
söpörte le a tetőkről, nehogy a súlyától betörjön az üveg. Végül
kifulladva megálltak a ház előtt.
– Most erősnek kell lenned, Liesl – mondta Christian. – Gondolj arra,
hogy itt vagyok melletted! Bármi történik, én mindig melletted leszek.
A bejárati ajtó csak be volt hajtva. Liesl ezen kicsit csodálkozott, mert
az anyja mindig gondosan zárva tartotta. Kalapáló szívvel lépett be a
házba.
– Liesl! – jött elé Maxl és megölelte. Krétafehér volt az arca, a szeme
csupa könny. – De jó, hogy itt vagy! Anya teljesen kétségbe van esve és
zagyvaságokat beszél.
Felmentek a lépcsőn, odafent Hansl ült a földön, átölelve a kis Fritzet.
Mindketten szívet tépően zokogtak. Amikor meglátták a nővérüket,
felugrottak, és belé csimpaszkodtak.
– Apa meghalt. Nem akar felébredni – szipogta Hansl.
– Ez nem igaz, ugye Liesl? Te is tudod, hogy nem igaz, csak nagyon
mélyen alszik. – Fritz tágra nyílt, könyörgő szemmel nézett a nővérére.
Liesl csak állt ott dermedten, magához szorította síró kisöccseit, és
próbálta felfogni a felfoghatatlant. Hisz tegnap este az apjuknak még
semmi baja nem volt.
– Hagyjátok most Lieslt! – szólalt meg Christian. – Lemegyünk a
konyhába, főzök nektek teát. És megnézzük, mit találunk a kamrában.
Ezzel sikerült is elterelnie a két kisfiú figyelmét, miközben Maxl
átkarolta Liesl vállát.
– Nem hagyhatjuk egyedül anyát. Azt hiszem, kicsit megzavarodott.
Maxl kinyitotta a szüleik hálószobájának ajtaját, majd félreállt, hogy
beengedje Lieslt. Kicsi szoba volt, majdnem az egészet elfoglalta a széles
ágy, kétoldalt még elfért egy-egy éjjeliszekrény, az ablak mellett pedig a
ruhásszekrény. Liesl először az anyját pillantotta meg, háttal ült neki az
ágy szélén, aztán az apja mozdulatlan testét is meglátta. Aprónak
látszott a széttúrt takarók és párnák közt. A kék pizsamájában feküdt,
két kezét összekulcsolták a mellkasán. Liesl pár lépéssel közelebb ment,
hogy az anyja válla fölött az apja arcát is lássa. Olyan volt, mint mindig.
Beesett, az állán kiütött a borosta, a szája félig nyitva, a szeme csukva.
Így néz ki egy halott? Nem tudhatta, hiszen még sohasem látott halott
embert.
– Anya – szólalt meg halkan.
Auguste összerezzent, hátrakapta a fejét. Szörnyen nézett ki. A haja
kócosan meredezett, a szeme vöröslött a sírástól, a tekintete zavaros
volt.
– Hát itt vagy végre – mondta rekedt hangon. – Nézd csak meg!
Elment. Itt hagyott minket a nyomorúságban, gyáván megfutamodott,
én meg boldoguljak egyedül.
Maxlnak igaza van, gondolta Liesl, teljesen megzavarodott a
kétségbeeséstől. Át akarta karolni, de az anyja ellökte a kezét.
– Most már hiába jöttél – fakadt ki. – Eddig miért nem voltál itt?
Szerencsétlen apád agyondolgozta magát. A kisasszony persze túl
kényes, hogy a földet túrja. Azt képzeled, jobb vagy nálunk, mert a
villában dolgozol? Senki sem segített. Senki. És most már mindennek
vége. Már nem is kell segítség. Kalapács alá kerül minden. Minden,
amiért hosszú éveken át dolgoztunk.
Liesl megfogadta a tanácsot, amit egyszer az apja adott neki.
Hallgatott, hagyta, hogy az anyja kiadja a dühét. Pedig nagyon is lett
volna mit mondania, mert Christian például rengeteget segített, és ő
maga is kint volt előző nap a földeken palántákat ültetni. De nem szólt
semmit, a halott apjára meredt, és érezte, ahogy elönti a szomorúság.
Könnyek azonban nem jöttek, nem tudott sírni, mert az anyja megállás
nélkül mondta a magáét.
– Tegnap este rájött a hidegrázás és belázasodott – mondta Auguste a
szemét törölgetve. – Azt hittem, biztosan elkapta Maxltól az influenzát.
Zsályateát főztem neki, tettem bele mézet is, azt megitta. De nem
segített, egészen szürke volt az arca. Miután lefeküdtünk, azt
gondoltam, majd kialussza magát, és másnapra jobban lesz.
 De reggel aztán holtan találta maga mellett az ágyban, amikor
felébredt. Hiába rázta, hiába szólongatta, nem akarta elhinni, hogy
meghalt. Végül kiugrasztotta az ágyból a beteg Maxlt, hogy menjen el
orvosért. Valami Kortner doktor jött is azonnal. Amikor megvizsgálta a
holttestet, egészen elszörnyedt, milyen csúnyán begyulladt Gustav
amputált lábának csonkja, csupa genny volt az egész. A fejét csóválva azt
mondta, sokkal hamarabb kellett volna hívni őt, egy ilyen súlyos
gyulladást kezelni kellett volna.
Az apja tehát vérmérgezésben halt meg. A kisebesedett csonk
elfertőződött, a fertőzés szétterjedt az egész testében, és megmérgezte a
vérét, magyarázta az anyja.
– Honnan tudhattam volna, hogy ennyire rossz a helyzet? –
siránkozott. – Gustav mindig azt mondta, nem olyan vészes.
Auguste végül lenyugodott kissé, miután kiadta a dühét,
elkeseredettségében elátkozott mindent és mindenkit. Liesl odaült mellé
az ágy szélére, most már hagyta magát átölelni, és amikor az anyja újra
sírva fakadt, végre az ő szeméből is folyni kezdtek a könnyek. Siratta az
apját, aki melegszívű és mindig megértő volt. Zokszó nélkül tűrte a
kínokat, soha nem panaszkodott. Ó, miért is nem tudtak segíteni neki?
És most örökre elveszítette.
– Most már te vagy az egyetlen reménységem, kislányom – súgta Liesl
fülébe Auguste. – Minden összeomlik körülöttünk. Adósságaink vannak,
amiket nem tudok fizetni, ha a kertészet nem hoz pénzt. El fogják venni
a házunkat. A melegházakat. A földet. Mindent. Ott állunk majd
nincstelenül egy szál ruhában. El kell utaznod Pomerániába, hogy pénzt
szerezz. Ekkora bajban végre segítenie kell. Érted?
Liesl tétován bólintott. Úgy látszik, az anyja tényleg megzavarodott,
zagyvaságokat beszél. Vigyázniuk kell rá, nehogy a végén még
elkeseredésében maga ellen forduljon.
II. RÉSZ
 13.
1930 szeptembere

Sötétszürke felhők lógtak Augsburg fölött az égen, ólomsúllyal borultak

az ódon háztetőkre templomtornyokra, és talán még súlyosabban a
keleti városrész fölé, ahol a Lechs egyik mellékfolyója, a Wertach és a
város között a nagy ipari létesítmények székeltek. A textil-, papír- és
gépgyárak évtizedeken át biztosították Augsburg jólétét. Most azonban
nagyon úgy tűnt, lejárt az idejük.
Paul elfordult az irodája ablakától, és a szokásos, jól ismert zajokra
fülelt. Az írógépek szabálytalan kopogására a titkárnők szobájából, egy
kézikocsi zörgésére, amit a gyárudvaron húztak át, a gépek tompa
dübörgésére, zakatolására a csarnokokból. Az állandó zajok közé
időnként újabbak is vegyültek, a titkárnők halk beszélgetése, kiáltások
az udvarról, a nagy vaskapu nyikorgása, amikor a portás kitárta egy
fuvaroskocsinak. A gyár olyan volt, mint egy épületek, gépek, emberek
alkotta, hatalmas, hangos, lélegző élőlény. Mindenki tudta a helyét,
hozzátette a magáét, hogy működjön a nagy egész. Ilyennek ismerte
meg kisfiúként, ilyen volt akkor is, amikor átvette az apja helyét a gyár
élén, és azt hitte, élete végéig ilyen is marad. Fáradtan leült az
íróasztalához, pillantása a zöld féldrágakőből készült, elegáns
tintatartókészletre esett, ami még az apjától maradt rá. Vajon ő mit
tenne most a helyében? Hagyná, hogy minden menjen tovább a maga
útján, amíg el nem jön a szomorú vég? Johann Melzer konok ember volt,
a nagy háború alatti nyersanyaghiány idején is kézzel-lábbal tiltakozott
az ellen, hogy a gyár olcsó papírszövet gyártására álljon át. Mivel Pault
behívták katonának, Marie-ra maradt, hogy meggyőzze az apósát ennek
szükségességéről, és ezzel megmentse a gyárat.
 Most persze más a helyzet. Nem a nyersanyag hiányzik, hanem a
pénz, a gazdaság stagnál. A gyárak alig kapnak megrendeléseket,
belföldről szinte egyáltalán nem, mert Németországban egymás után
mennek csődbe a vállalatok. De az export is drasztikusan visszaesett.
Paul nehéz döntés előtt állt. Mit tegyen? Zárja be a fonórészleget, és
bocsássa el a munkásokat? Feltehetően nincs más választása. Ládaszám
áll a fonal a raktárban, de semmi értelme szövetet gyártani, ha aztán
nem tudják eladni. Pillanatnyilag talán a textilnyomó részleg az
egyetlen, ahol még érdemes dolgozni, a különleges nyomott mintáiknak
nincs párja az országban. Később, ha javul a gazdasági helyzet, újra lehet
indítani a gyűrűsorsójú fonógépeket, és újra felveheti a munkásokat.
Remélhetőleg.
Mindenesetre a dolgozókat már egy hete tájékoztatták a várható
elbocsátásokról, kemény csaták zajlottak az üzemi tanács ülésein,
Sebastian persze kétségbeesetten harcolt. De hiába, rajta kívül végül
mindenki belátta, hogy nincs más megoldás. Ám nem adta fel, még
otthon a villában is csökönyösen folytatta a vitatkozást a sógorával.
– Nem kell elküldened az embereket, áthelyezheted őket máshová a
gyárban. – Ez egy-két esetben talán megoldható lett volna, de háromszáz
munkásnak kellett mennie.
– És mihez kezdjenek az asszonyok, ha a férjük munkanélküli lett?
Haljanak éhen a gyerekeikkel együtt? Sokszor még idős szülőkről és más
rokonokról is gondoskodniuk kell – próbált hatni Sebastian Paul
jóérzésére, mivel tudta, hogy amit a munkanélküli biztosítás fizet, az
nem elég a megélhetésre, hiszen a segély összegét ez évben
szükségrendelettel alaposan megkurtították.
– Ennyiből nem lehet etetni egy családot – érvelt tovább. – Ráadásul
néhány hónap után már csak közsegélyért folyamodhatnak ezek az
emberek. Szörnyen megalázó olyan munkásemberek számára, akik húsz
vagy annál is több évet becsülettel ledolgoztak egy gyárban. És minden
támogatáshoz kérvényeket kell kitölteni, a hivatalnokok pedig
szigorúan ellenőrzik mindenki jogosultságát. Végül marad a tányér leves
a népkonyhán. Mások levetett ruhái, amelyeket még csak ki sem
mosnak, mielőtt nekik adományozzák…
 Hogy Sebastian valami kis sikerélményt azért elkönyvelhessen, Paul
beleegyezett, hogy drasztikusan csökkentsék a gyár tulajdonában lévő
munkáslakások lakbérét – bár ő ezt már korábban eldöntötte. És senkit
sem tesznek ki a lakásából, ha elmarad a lakbérrel. Felújítások viszont
nem lesznek, arra nincs pénz. Súlyosabb volt a helyzet, mint ahogy azt
Paul elismerte, mert hitelt vett fel egy amerikai banktól új szövőgépek
vásárlására, amit közben a bank a gazdasági helyzet miatt
visszakövetelt.
Magáncélra is vett fel hitelt, ebből fizették a villa új szárnyának
hozzáépítését. Ezt az összeget is teljes egészében vissza kell fizetnie.
Sebastian az augsburgi munkásnegyedekben uralkodó nyomorúságos
körülményeket is folyton felhozta. Jacobervorstadtban, Lechhausenben,
Hochzollban vagy Oberhausenben már most a legnagyobb ínségben,
szegénységben éltek az emberek, így egyre jobban terjedtek az olyan
betegségek, mint a vérszegénység, a tuberkulózis, elharapózott a
bűnözés is. Mindezt persze Paul is jól tudta.
– Szerinted mégis mit kellene tennem? – csattant fel. – Adjam el a
villát? Te talán szívesen beköltöznél a családoddal egy munkáslakásba?
– Én bármikor hajlandó lennék erre – jelentette ki büszkén Sebastian.
Paul ezt el is hitte neki. Csakhogy a nagy áldozatkészségét nem
élhetné ki, hiszen ott van Lisa a gyerekekkel. Sebastian soha nem tenné
ki imádott feleségét annak, hogy olyan körülmények között kelljen
élnie, mint egy munkáscsaládnak. A gyerekeit meg pláne nem.
– Egyébként éppen a munkásemberek nyomorúságos körülményei
hoztak a pártodnak a tegnapi választásokon egy csomó szavazatot –
tette hozzá Paul csípősen.
Sebastian felháborodással válaszolt a gúnyos megjegyzésre.
– Mit segít a kommunista pártnak százhét képviselő? A szocialista
párt után a nemzetiszocialistáké a második legerősebb frakció.
Katasztrofális! Fel nem foghatom, hogy szavazhat bárki erre az Adolf
Hitlerre!
A reggeli lapokban az állt, hogy valóságos földindulás volt a
parlamenti választásokon. A szocialisták sok szavazatot veszítettek, ami
várható volt. Az viszont nagyon meglepte Pault, hogy a
nemzetiszocialistákra ijesztően sokan voksoltak. Augsburgban ugyan
még mindig a Bajor Néppárt állt az első helyen, ám az NSDAP itt is
nagyon előretört.
Abban teljesen egyetértett Sebastiannal, hogy Hitler pártja nagy
veszélyt jelent az ország számára, így a villa dolgozószobájában
folytatott hosszas viták után végül kompromisszumra jutottak.
Sebastian rábólintott az elbocsátásokra, viszont kijelentette, hogy a
bércsökkentés ellen keményen küzd majd, és nagyon ügyel arra, hogy a
gyár vezetősége a különösen súlyos helyzetben lévő munkások esetében
engedékenyen járjon el.
– Ezenkívül a saját munkahelyemet önként átadom másnak – zárta a
beszélgetést.
– Csak tessék!
Paul összecsapta az előtte fekvő dossziékat. Holtfáradt volt, teljesen
kimerült. Az elmúlt éjszaka alig hunyta le a szemét, kora hajnalban
pedig már talpon volt, hogy még egyszer alaposan átnézze a beszédét,
amit a munkásainak tart. Igyekezett pozitív hangnemet megütni, nem
akarta, hogy végérvényesnek hangozzon, amit mond, fenn akarta
tartani a reményt, hogy valamikor újra munkába állhatnak – bár ő sem
tudta igazán, mikor következhet ez be, vagy bekövetkezhet-e egyáltalán.

Délután két óra előtt pár perccel megszólalt a gyár szirénája, jelezve,
hogy véget ért a reggeli műszak. Eljött a pillanat, amikor Paulnak a
Melzer textilgyár igazgatójaként el kellett indulnia élete legnehezebb
útjára. Hoffmann kisasszony bekopogott az irodájába, a résnyire nyitott
ajtón bedugta a fejét.
– Igazgató úr, a munkások a kantinban várnak.
Igazság szerint a gyár kantinja már két hónapja nem működött, a
munkások otthonról hozták maguknak az ebédet, a nagy ebédlő pedig
raktárként szolgált.
– Köszönöm, Hoffmann kisasszony. Máris megyek.
Összehajtotta és a zakója belső zsebébe csúsztatta a beszéde vázlatát,
azután kilépett a titkárnők szobájába. Sebastian ott várt rá.
– Veled megyek – mondta. – Számadással tartozom a munkásoknak…
 Szokatlanul izgatottnak látszott, amit Paul meg is értett. Bármilyen
idegesítő tudott lenni Sebastian, bátor dolog tőle, hogy kiáll mellette és
a saját meggyőződése mellett. Ezt becsülte benne.
Ottilie Lüders kinyitotta nekik az ajtót, és olyan képet vágott, mintha
eljött volna a világvége. Természetesen Hoffmann és Lüders kisasszony
is féltette az állását, hiszen az igazgatónak egy titkárnő is elég lenne.
Ezért aztán azt a látszatot keltették, mintha ezer dolguk lenne.
Rendszerezték a régi aktákat, leporolták a polcokat, fölösleges listákat
készítettek az irodaszerekről, kétszer is legépelték ugyanazt a levelet,
mert állítólag elfelejtettek indigót és még egy lapot tenni az eredeti
mögé.
A nagy ebédlőben szorosan összepréselődve álltak a fonórészleg
munkásai, férfiak és asszonyok, mert a helyiség nagy részét ládák és
kartondobozok foglalták el. Állott volt a levegő, senkinek nem jutott
eszébe ablakot nyitni, az emberek halkan beszélgettek.
Amikor Paul és Sebastian belépett, ez a halk pusmogás is elhalt, néma
csönd lett. Az emberek utat nyitottak nekik a kis dobogóhoz, amit az
öreg Joseph Mittermeier ácsolt össze. Ő néhány hónap múlva amúgy is
nyugalomba vonult volna, így nem érintette olyan súlyosan az
elbocsátás. A többiekre, nagyrészt a nőkre, nehéz idők várnak. Csüggedt
pillantások kísérték Pault, miközben a dobogóhoz lépett. A munkások
tudták, mi következik, már nem reménykedtek semmiben. De néhány
tekintet azért könyörgően villant felé, hátha mégis megkíméli őket az
elkerülhetetlentől.
– A mai egy komor nap mindannyiunk számára – kezdte a beszédét
Paul, és látta, hogy az utolsó reménysugár is kihuny a szemekben. – A
fonórészleg ma dolgozott utoljára, be kell zárnunk. A döntés nem volt
könnyű, ám ebben a nehéz gazdasági helyzetben sajnos nem tehetek
mást…
Azzal folytatta, hogy amint jobb idők jönnek, természetesen minden
hűséges munkását újra felveszi. Senkiről sem feledkezik meg, erre a
szavát adja. Ám hiába próbálta szépíteni a dolgot, a lényegen nem
változtatott: el kell küldenie mindenkit. Néhány asszony sírva fakadt,
mások sarkon fordultak, és kimentek az ebédlőből, mielőtt Sebastian
átvette volna a szót.
Az üzemi tanács elnökének beszéde sem talált kedvező visszhangra,
sőt egyenesen ellenséges pillantásokat kapott. Rá jobban haragudtak
ezért az egészért, mint a továbbra is köztiszteletnek örvendő igazgató
úrra, akit gyorsan körülvettek az asszonyok, kérdezgetve, pontosan mi
lesz akkor most velük.
A felmondásokat, illetve a bércsökkentésről szóló értesítést írásban
fogják megkapni az érintettek. A titkárnőknek jó sok dolguk lesz a
következő napokban, és nem sok örömük lesz benne. Paul sietett is
vissza az igazgatósági épületbe, hogy átadja nekik a listát a nevekkel. A
különösen hátrányos helyzetben lévő munkásnők dolgát mind
átbeszélte már Sebastiannal, őket nem bocsátják el, ám jelentős
bércsökkentéssel kell számolniuk.
– Jaj, istenkém! – mondta Hoffmann kisasszony, amikor átvette a
listát. – Ilyen sokan?
– Sajnos.
Paul némi habozás után fogta magát, és átment a fonórészlegre, hogy
lássa, annak rendje és módja szerint követték-e az utasításait. Nem
nagyon fűlött hozzá a foga, de a gyár igazgatójaként kénytelen volt a
legkellemetlenebb intézkedést is végigvinni. Amint átvágott az udvaron
a gyártócsarnok felé haladva, észrevette Sebastiant, aki asszonyok
gyűrűjében állt, és arról győzködte őket, hogy be kell lépniük a
kommunista pártba. Mintha az enyhítene a nyomorukon.
Joseph Mittermeier, aki hosszú éveken át kezelte és becsületesen
karbantartotta a gépeket, éppen az utolsó gyűrűs fonógépet kapcsolta le
a gyárcsarnokban. A hangos, folyamatos zakatolás akadozni kezdett, a
hajtókerék felpörgött, a hatalmas masina kattogott, csattogott, vibrált,
majd egy utolsó nagy szisszenéssel leállt. Úgy hangzott, mintha kilehelte
volna a lelkét.
– Hát ennyi volt – kiáltott oda Mittermeier Paulnak. – Várjon még egy
kicsit, igazgató úr, meg akarom olajozni a gépeket! Időnként be kell
majd indítani ezeket a masinákat, különben megül bennük az olaj, ami
később meghibásodáshoz vezethet.
 Többször is le kellett már állítaniuk a gépeket a fonórészlegen, de
néhány nap után újraindulhatott a gyártás. Most viszont más a helyzet.
Ezúttal a hatalmas gyűrűs fonógépek, amelyeket még a néhai Jakob
Burkard – Marie apja – tervrajzai alapján konstruáltak, hosszú időre
elnémulnak.
Paul szinte elviselhetetlennek érezte a csöndet az óriási csarnokban.
Itt, ahol máskor a saját szavát sem értette az ember a gépek éktelen
zajában, most a legkisebb nesz is hallatszott: a léptei koppanása,
Mittermeier csörömpölése az olajos kannával. Még megülte a csarnok
levegőjét a gépolaj szaga, meg a gyapoté, amelyből fonalat fontak, meg a
gépek mellett dolgozó munkások verejtékéé. De hamarosan itt a tél, a
kihalt gyárcsarnokban a hideg, a sötétség, az üresség veszi át az uralmat.
Ahogy az sok más gyárban már megtörtént.
Megvárta, amíg Joseph Mittermeier befejezi a munkát, majd
búcsúzóul kezet nyújtott.
– Minden jót kívánok magának és a családjának, Mittermeier úr.
Az öreg munkavezető gyorsan a nadrágjába törölte olajos kezét,
mielőtt belecsapott Paul tenyerébe. Könnyek gyűltek a szemébe, mintha
a búcsú örökre szólna.
– Keményen dolgoztunk, igazgató úr – mondta elérzékenyülve. – És
még ha nem is mindig voltunk egy véleményen, szép időszak volt. Olyan
szép, hogy hiányozni fog.
Amikor Paul bezárta a csarnokot, eleredt az eső, még csak finoman
szitált, de hamarosan nyilván kitartó esőzés lesz belőle országszerte,
szürke ködfátyol borul majd a gyár épületeire. Gyorsan lerázta magáról
a borús gondolatokat. Nem szabad elhagynia magát. Hiszen végül is
minden megy tovább. A szövödében nem állt le a munka, van dolguk a
textilnyomóknak is, a gyár üzemel tovább. Felhajtotta a kabátja gallérját
és átvágott az udvaron, észrevett két ottfelejtett kartondobozt, szólt az
egyik munkásnak, majd felsietett az irodaépület lépcsőjén, biztatóan
bólintott a két szorgalmasan gépelő titkárnőnek, és az irodájába érve
engedélyezett magának egy pohárka konyakot. Éppen csak belekortyolt
a borostyánszínű italba, amikor megszólalt az íróasztalán a telefon.
– Schmitt és Kummer Heidelbergből. Bekapcsoljam, igazgató úr?
 – Természetesen!
Ez a nagy szabóság mindig közvetlenül a gyártól rendelte a
szöveteket. Na tessék! Csak néhány hete küldött nekik új
szövetmintákat.
– Üdvözlöm, kedves Melzer! – hangzott az élénk hang a vonal másik
végéről. – Hogy van ebben a pocsék időben?
Váltottak néhány szót az időjárásról, a parlamenti választásokról, a
gazdasági helyzetről, mielőtt Theodor Kummer a tárgyra tért.
– Nagyobb mennyiségről van szó, kedves Melzer. Ezért természetesen
árengedményre számítunk.
Tíz bála nyomott flanelszövet a hozzáillő varrócérnával – nem óriási
mennyiség, de azért nem is rossz. Hosszas alkudozás következett az
árról. Kummer kemény ellenfél volt, könyörtelenül kihasználta a
helyzetét, így végül Paul kénytelen volt engedni. Miután megegyeztek,
Kummer megígérte, hogy másnap sürgönyben is megerősíti a
megrendelést.
Paul megkönnyebbülten sóhajtott – mégiscsak egy halvány
reménysugár. A szövödének továbbra is lesz munkája, ráadásul nagyon
sok raktáron lévő cérnától is megszabadulnak. Alakulnak a dolgok, csak
bizakodónak kell lenni, nem szabad elveszíteni a reményt. Felhajtotta a
konyakot, majd töltött magának még egy pohárral, ma igazán
megérdemli. Fél hat körül fogta a kalapját, az esernyőjét, elköszönt a
titkárnőktől, a lelkükre kötötte, hogy ne túlórázzanak, hisz holnap is
van nap.
Odakint közben már kitartóan zuhogott az eső, örült, hogy autóval
jött, különben még ernyővel is csuromvizesen érkezne haza.
Barátságosan odaintett a portásnak, aki kitárta neki a kaput, és
hazahajtott. Amikor ráfordult a parkon át vezető hosszú fasorra, és a
sűrű esőfüggönyön át felsejlettek a villa körvonalai, újra rátörtek a
komor gondolatok.
Csak az az átkozott amerikai hitel ne lenne! Igen kedvező feltételek
mellett ajánlotta fel annak idején a bank, bolond lett volna
visszautasítani. És kellett a pénz a villa átépítésére, mivel Alicia Melzer
úgy vélte, hat emeleti hálószoba nem elég tizenegy embernek. Jó döntés
volt hozzáépíteni egy szárnyat a villához, akkoriban nagyon jól mentek
a dolgok a gyárban, fellendült az üzlet, bizakodón néztek a jövőbe.
Aztán fordult a kocka. És most viszonylag rövid időn belül vissza kell
fizetnie a banknak a teljes összeget, egyelőre elképzelése sem volt,
honnan szerezhetné meg a pénzt. Eddig hiába próbált tárgyalni a
bankkal, semmiféle engedményre nem voltak hajlandók. Ha nem fizet,
lefoglalják minden tulajdonát.
A parkban észrevette Christiant, éppen az Angliából hozatott új
fűnyírót takarta le viaszosvászonnal, hogy védje az esőtől. Ez a
szerencsétlen fickó agyondolgozza magát. A park rendben tartása
mellett mindennap segít Blieferték kertészetében is, mert Auguste a
férje halála után igen szorult helyzetbe került. Marie két markos legényt
is szerzett neki, hogy tovább tudja vinni a kertészetet, és ne kerüljön a
fiaival szegényházba. Egyelőre. Mert Paul sajnos attól tartott, a jó
Auguste semmiből nem tanul.
A villa bejárata előtt állította le az autót, a zuhogó esőben gyorsan
felszaladt a lépcsőn. Hanna már nyitotta is az ajtót, elvette Paul vizes
kalapját, odakészítette a házicipőjét.
– A feleségem itthon van? – kérdezte Paul.
– A nagyságos asszony a könyvtárszobában várja, uram.
De Marie már jött is elé, megölelte.
– Paul! Annyit gondoltam rád ma. Hogy ment? Nagyon szörnyű volt?
Természetesen tudta, hogy Paul aznap tájékoztatja a munkásokat az
elbocsátásról. Még szemrehányást is tett magának, hogy előző este
elaludt ahelyett, hogy erkölcsi támogatást nyújtott volna a férjének.
– Szerencsére nagyjából jól ment. Persze azért nem volt kellemes, de
sajnos nem volt más választásom. Mindenesetre kicsit
megkönnyebbültem, hogy túl vagyok rajta.
Kézen fogva mentek be a könyvtárszobába, becsukták az ajtót, majd
leültek a kanapéra. A világon senki nem állt olyan közel Paulhoz, mint
Marie, osztozott a gondjaiban, az örömében, ha kellett, komolyan a
lelkére beszélt, és közben vigasztalta, bátorította.
– Tudom, Sebastiannal nem könnyű – szólalt meg Marie leheletnyi
bosszúsággal a hangjában. – Épp elég gondod van, hát szükséges, hogy
minden apróság miatt indulatosan vitába szálljon veled?
Paulnak jólesett, hogy Marie ilyen megértő vele, Sebastianra pedig
haragszik, még arra is hajlandó volt, hogy egy jó szót szóljon a sógora
védelmében.
– Persze sokszor túlzásba viszi a dolgot, de azért becsülendő, hogy
mindig kiáll a munkásokért.
Marie megsimogatta az arcát.
– Jobban kellene vigyáznod az egészségedre, Paul, olyan sápadt vagy.
Ha mindent elrendeztél a gyárban, kivehetnél néhány szabadnapot.
Utazzunk el valahová! Kiveszünk egy szobát egy kis vidéki
vendégfogadóban, sétálgatunk, néha megpihenünk egy padon vagy…
Paul elmosolyodott.
– Talán később, édesem. Pillanatnyilag szükség van rám a gyárban.
Kaptunk egy új megrendelést, és sok más elintéznivalóm is van.
Marie sóhajtott egy nagyot, csúfolódva megjegyezte, hogy Paul már
sokadszorra utasítja vissza, és ha így folytatja, kénytelen lesz más útitárs
után nézni. Erre Paul szorosan magához ölelte, szenvedélyes csókokkal
bizonygatta, hogy ő bizony ezzel csöppet sem ért egyet.
A vacsorára hívó gong hangja szakította meg lopott együttlétüket.
Menniük kell, mert Mama mindig neheztel érte, ha nem jelennek meg
pontosan a közös étkezésnél.
Alicia persze már a helyén ült az ebédlőben, szokás szerint tökéletes
frizurával, tökéletes öltözékben, mellette Lisa, ölében a kislányával.
Kurti lelkendezve rohant oda az apjához, izgatottan mesélte, hogy Dodo
beindította neki a „gózépet” és ezentúl mindennap azzal akar játszani.
– A régi gőzgépre gondol, Papa – mondta Dodo nevetve. –
Megmutattam neki, hogyan működik, és azt hiszem, meg is értette.
A fiúk szokásukhoz híven nagyon hangosak voltak, Lisa szigorúan
rászólt a két nagyobbra, Paul Kurtit utasította rendre, Sebastian pedig
kioktatta Johannt, hogy jó viselkedéssel inkább példát kellene mutatnia
a kisebbeknek. Kintről behallatszott az eső kitartó zuhogása, a park és a
villa körül minden ködfelhőbe borult. Az ebédlőt viszont barátságos fény
töltötte be, kellemes meleg volt, mind egészségesek és vidámak voltak,
viccelődtek, nevettek Kurti mókás beszólásain. De mindenekelőtt itt ült
mellette az ő édes Marie-ja, oldalról újra meg újra mosolyogva
rápillantott, olykor az asztalterítő alatt megszorította a kezét is, mintha
azt mondaná: Itt vagyok, édesem. Mindig melletted állok, bármi történjék is.
Hát nem ő a legboldogabb férfi a világon?
 14.

Franz Schubert Asz-dúr Impromptu. Leo ujjai alól úgy peregtek az

arpeggio hangjai, mint a gyöngyök, közben elképzelte, ahogy egy
fénysugár csillan meg egy kristályvázán ezernyi apró villanással. Aztán
belecsapott a főtémába, bátran törve előre, akár egy nagy hajó a
viharban. Nem túl nehéz, de nagyon szép darab. Szerette Schubertet,
mert a zenéje szívhez szóló volt, boldoggá, ugyanakkor szomorúvá is
tehette az embert.
Zinajda Obramova egyetlenegyszer sem szakította félbe, hagyta, hogy
Leo végigjátssza a darabot, aztán mély csend állt be. Leo ujjai még a
billentyűkön voltak, a fülében ott visszhangzottak az utolsó hangok,
elmosolyodott, mert egyszerre valami új jelentést vélt felfedezni
bennük.
– Rendesen lejátszottad – szólalt meg végül a zongoratanárnő.
Ez olyan volt, mintha hideg szél söpörte volna ki a fejéből a zenét,
csupán mélységes csalódottságot hagyva hátra. A mai volt a harmadik
zongoraórája a nyári szünidő után, otthon nagy lelkesedéssel gyakorolta
ezt a darabot, és azt hitte, jól játszott. Mivel technikailag nem sokat
követelt tőle, csak a zenére tudott koncentrálni.
Szótlanul figyelte, ahogy Zinajda Obramova fel-alá járkál a
zeneteremben, elővesz a zsebéből egy mentacukorkát és a szájába dugja.
Aztán az ablakhoz lépett, unottan kinézett.
– Czerny – szólalt meg még mindig háttal Leónak – C-dúr etűd. Lassan.
Akarok hallani minden egyes hang.
Leo elővette a táskájából a kottát, fellapozta az etűdnél, ami kezdők
számára is egyszerű volt, már az ötévesek is el tudták játszani. Nem
értette, mi a célja ezzel a tanárnőnek, de azért lassan végigfutott
lelkiismeretesen a darabon, ahogy Obramova utasította. Halálosan
egyhangú volt.
 Már az előző két zongoraórán is hasonlóan unalmas darabokat
játszatott vele. Ki tudja, miért. Talán a technikáján akart javítani? Ahhoz
igényesebb műveket is választhatott volna, ez nevetséges volt.
Most sem szakította félbe egyszer sem, bámult kifelé az ablakon és a
cukorkát szopogatta. Amikor Leo befejezte, hallgatott egy kicsit, majd
azt mondta:
– Még egyszer!
– Miért? – vette a bátorságot Leo, hogy megkérdezze.
– Mert mondom – hangzott a válasz.
– De mire jó ez?
Zinajda Obramova megfordult, fekete szeme összeszűkült, különben
kifejezéstelen volt az arca.
– Ha nem akarsz csinálni, amit tanárnő mond, nem lehetséges
tanítani.
Leo kelletlenül kezdte az egészet elölről. De csak az ujjai játszottak,
alig érezte a zenét, mert valami megtört benne. Valami nagyon értékes,
ami szép volt, ami betöltötte az álmait. Ám most hirtelen már szégyellte
ezeket az álmokat. A tanárnő nem jó ember, nem megértő, hanem
gonosz és bosszúálló. Bosszút áll rajta, mert ő cserben hagyta. A közönye
a bosszúja. És ez jobban fájt minden dühkitörésénél, haragjánál,
szidásánál. Leopold Melzer nem érdekelte többé, leírta magában.
Pedig Leo azt hitte, jót tesz azzal, ha lemondja a koncertet. Nagyon
sokáig töprengett, mielőtt döntésre jutott – egészen addig, ameddig meg
nem győződött arról, hogy ez a helyes.

Még a nyári szünidő előtt volt egy hosszú beszélgetése a szüleivel.

Egyik este megint azt a nehéz passzázst próbálta játszani a zongorán,
ami általában nem sikerült. A futamokat legfeljebb harmadszorra
sikerült hibátlanul lejátszania, és csak akkor, ha a technikailag nehéz
részeknél nem görcsöltek be az ujjai annyira, hogy abba kelljen hagynia.
– Leo – szólalt meg az anyja lágyan a háta mögül. – Papa és én beszélni
szeretnénk veled.
– Muszáj éppen most? – kérdezte idegesen, és újra játszani kezdett.
 – Már nagyon késő van, fiam. Papa a könyvtárszobában vár, gyere
most azonnal!
Bár mindenképpen el akarta játszani egyszer hibátlanul ezt a
nyavalyás részt, nem volt apelláta, ha az apja várt rá. Csüggedten
lecsukta a billentyűzet fedelét, és lement a lépcsőn. A nagy állóóra a
folyosón éppen kilencet ütött – későbbre járt, mint gondolta.
A könyvtárszobában össze voltak húzva a sötétítőfüggönyök, a két
állólámpa világított csupán. A szülei egymás mellett ültek a kanapén,
nyilvánvalóan róla beszéltek éppen, mert elhallgattak, amikor belépett.
– Ülj le, Leo! – mutatott az apja egy fotelra.
Leo engedelmeskedett, de közben úgy érezte magát, mintha a
vádlottak padján ülne. Feszengett.
– Láttuk, hogy az utóbbi időben milyen sokat gyakorolsz a zongorán. –
Paul kicsit előrehajolt, és a fia szemébe nézett. – Nehogy azt hidd, hogy
nem értékeljük az odaadásodat, a szorgalmadat! Épp ellenkezőleg,
nagyon is dicséretes, ha valaki ilyen nagy energiát fektet valamibe.
Mindazonáltal… – Leo pontosan tudta, mi következik most, hiszen nem
ez volt az első ilyen beszélgetésük – …úgy vélem, nem a megfelelő
dologra fordítod az erődet. A zongorázás szép és hasznos foglalatosság,
de neked most a tanulásra kell koncentrálnod. A bizonyítványod
siralmas volt.
– Igazad van, Papa – ismerte el bűnbánóan Leo. – Ha tovább
gyakorolhatok, ígérem, hogy bepótolok mindent, amint megtartottuk a
koncertet.
Addig pedig már csak három hét volt hátra, éjszaka szinte alig tudott
aludni, ha mégis elszenderedett, szörnyű rémálmok kínozták,
verejtékben fürödve riadt fel, és órákig feküdt éberen az ágyban. De
erről senkinek sem beszélt, még a szüleinek sem.
Az apja megcsóválta a fejét.
– Nem, Leo, úgy vélem, nem kellene játszanod a koncerten. Rossz
irányba visz ez az egész, fiam. Mama és én nagyon aggódunk érted,
szerintünk túl sok ez neked, korai még ekkora teljesítményt elvárni
tőled.
 Bár Leo korántsem gondolta, hogy a zene rossz irányba vinné, az apja
mégis rátapintott a lényegre. Mert az sajnos igaz, hogy nem tudja
hibátlanul eljátszani a Csajkovszkij-zongoraversenyt, meghaladja a
képességeit, bár ezt magának is alig akarta beismerni.
– Zinajda Obramova viszont biztos benne, hogy menni fog –
ellenkezett csökönyösen.
Ekkor Marie is közbeszólt. Őt szinte soha nem tudta megtéveszteni
Leo, egyenesen a szívébe látott. Sokszor többet tudott az érzéseiről, mint
maga a fia.
– És mit gondolsz te, Leo? Szerinted is megbirkózol ezzel a nehéz
darabbal?
– Nagyon fogok igyekezni – dünnyögte kissé zavartan Leo.
Az apja mondani akart valamit, de Mama a karjára tette a kezét, és ő
szólalt meg.
– Valamit nem szabad elfelejtened, Leo: a pódiumon csak te leszel ott
egyedül. Se a tanárnőd, se a szüleid, senki a világon nem állhat
melletted. Éppen ezért csakis te egyedül hozhatod meg a döntést. Azért
játszod el a zongoraversenyt, mert te, Leo Melzer így akarod? Vagy
csupán a zongoratanárnőd kedvéért?
Leo hallgatott. Mit is mondhatott volna? Szépen beleszaladt ebbe az
egészbe. Eleinte borzasztóan hízelgett neki a tanárnője felkérése, aztán
azt gondolta, könnyen megbirkózik majd a technikai buktatókkal. Ez
végzetes tévedésnek bizonyult, elvette a józan ítélőképességét, rabul
ejtette, és egyre kínosabb helyzetbe sodorta. Semmiképpen sem akart
csalódást okozni Zinajda Obramovának. Igen, ez az igazság. Azért
gyakorolt megszállottan, mert a tanárnő ezt várta el tőle. Ő viszont a
közelgő katasztrófát várta, ami napról napra világosabban rajzolódott ki
a szeme előtt.
– Azt hiszem… talán mindkettő… – hebegte végül. Érezte, hogy az
anyja átlát rajta.
– Nem akarunk előírni neked semmit, Leo – mosolygott rá az anyja. –
De hiszünk benne, hogy őszinte leszel magadhoz. Gondold végig
alaposan az egészet! Bárhogy döntesz is végül, elfogadjuk. Ezt
megígérem.
 Ezután ágyba küldték, de persze ezen az éjszakán sem tudott aludni
egy szemhunyásnyit sem. Álmatlanul forgolódott a párnák közt, nem
tudta, mit tegyen. Neki kell meghoznia a döntést, ahogy Mama mondta.
Miért nem jutott idáig eszébe, hogy joga van ehhez? Zinajda Obramova
parancsolt, ő pedig engedelmeskedett. Hiszen a tanára, híres orosz
zongorista, aki megválogatta a tanítványait. Hogy irigyelte mindenki
annak idején, mert a tanárnő éppen őt akarta tanítani, pedig voltak nála
idősebb, szintén nagyon tehetséges hallgatók is a konzervatóriumban.
Miért nem látta, hogy Leo kudarcot fog vallani?
– Egy-két baki engedhetsz magadnak – mondta nemrég Leónak. – Ez
normál, mert még vagy nagyon fiatal.
De Leo biztos volt benne, hogy sokat hibázna, talán még bele is sülne a
darabba, és abba kellene hagynia. De a legrosszabb, hogy nem tudná
pontosan visszaadni Csajkovszkij csodálatos, nagyszerű zenéjét. Mert a
buta ujjai egyszerűen nem engedelmeskednek.
Őszintének lenni. Bátornak lenni. Mamának igaza van – be kell végre
ismernie, hogy nagyon elégedetlen a teljesítményével, magától soha
nem venné a bátorságot, hogy kiálljon a nyilvánosság elé. Ha valaha is
pódiumra lép, sokkalta jobbnak kell lennie. Legalább egy év, inkább
kettő kellene még, hogy el tudja játszani ezt a zongoraversenyt – ha
egyáltalán képes lesz rá valamikor. Ez az igazság. Most már tisztában
volt azzal, mit akar. Ha másnap közli Zinajda Obramovával a döntését,
azzal nem okoz majd csalódást neki, épp ellenkezőleg. Hiszen nagyon is
el akarja játszani a zongoraversenyt, de csak akkor, ha képes úgy
játszani, hogy a tanárnő büszke lehet rá. Ha mindezt elmagyarázza neki,
meg fogja érteni, ebben biztos volt. Igaz, hogy a zongoraórákon sokszor
goromba vele, de csak azért, hogy ösztönözze. A szíve mélyén jó és
együttérző ember.
Leo tényleg így gondolta.

Amikor másnap a zongoraórán közölte a tanárnővel, hogy két évvel

elhalasztja a koncertet, Obramova először nem vette komolyan.
– Ez csak lámpaláz, Leo! Elmúlni. Ma játszottál jól. Tudom, hogy neked
sikerül.
 De Leo döntése végleges volt. Csak akkor játssza el a Csajkovszkij-
zongoraversenyt, ha az már nem megoldhatatlan kihívás az ujjainak, ha
csak a zenére tud figyelni, át tudja érezni, életre tudja kelteni. Addig a
játéka csupán kontárkodás lenne, és ezt nem teheti az ő nagyra becsült
tanárnőjével.
– Menni haza, gondolkodni! – parancsolt rá Obramova. – Nem
mondhatsz le, mert van rosszkedved. Zenekar próbál. Karmester vár
nagy publikum. Újságban van cikk koncertről. Játszani fogod koncert, ha
nem akarni lejárat tanárnőd egész világ előtt!
Nem könnyítette meg Leo dolgát. Az érveit meg sem hallgatta, hallani
sem akart arról, hogy egy-két évvel elhalasszák a koncertet. Most vagy
soha. Más lehetőség nincs.
– Menni haza! Holnap akarom hallani, te játszol koncert.
Egyszerre Leo meglátta az igazi arcát: kíméletlen és hajthatatlan.
Rémes, ahogy dirigál neki, mint egy kisfiúnak. De nem
engedelmeskedett. Ahelyett, hogy hazament volna, bekopogott a
konzervatórium igazgatójának ajtaján, és közölte az elképedt férfival,
hogy nem lép fel a koncerten.
– De miért, Leo? Tudod te, mit beszélsz?
Doktor Gropius nyilván gyakorolt éppen, ott feküdt előtte kinyitva a
partitúra, a kezében volt a karmesteri pálca.
– Dehát már beharangoztuk az újságokban! – kiáltott fel felháborodva.
– A közönség alig várja, mindenki téged akar hallani.
Ijedtében leesett a monokli a szeméről. Miután visszahelyezte,
hosszan fixírozta Leót, nyilván, hogy kiderítse, mennyire gondolta ezt
komolyan.
– Már megbeszéltem a szüleimmel – jelentette ki Leo. – Ők elfogadják
a döntésemet.
Az igazgató erre csak bólogatott maga elé meredve.
– Úgy, úgy, a szüleiddel… Melzerék – mormolta komoran. – Jól van,
fiacskám, most menj szépen haza, és nyugodj meg!
Leo végtelen megkönnyebbülést érzett, miközben ment hazafelé.
Megtette, amit elhatározott. És végül is egészen jól ment, pedig
mennyire félt tőle. Otthon felszabadultan ült le a zongorához, és
eljátszotta az összes darabot, amit eddig félretett, mert megszállottan
gyakorolta a számára túl nehéz zongoraversenyt. Bachot játszott.
Mozartot. Brahmsot. Beethovent. Haydnt és Schubertet. Mindegyik az
újdonság varázsával töltötte el, szinte érezte a nagy zeneszerzők
leheletét, és boldog volt. Este az apja megveregette a vállát, és elmondta,
hogy Gropius igazgató felhívta telefonon. Arra kérte, beszéljen a fia
fejével. Paul azonban azt válaszolta, tiszteletben tartja Leo döntését és
kiáll mellette.
– Téged is felhívott, Mama? – kérdezte Leo.
– Igen, a szalonban, és ugyanezt mondtam neki. Szerintem helyesen
cselekedtél, Leo, jó döntést hoztál. Bár biztosan nem volt könnyű.
– Á, nem volt vészes… – legyintett Leo, és kivételesen engedte, hogy
az anyja puszit nyomjon az arcára.
Három nap múlva megjelent a hír az újságban, hogy a
konzervatórium koncertje a fiatal zongoristával, Leopold Melzerrel
betegség miatt elmarad.
Másnap Leo egy cédulával találta szemben magát, amikor be akart
menni a zongoraterembe: Frau Obramova betegsége miatt az órák további
értesítésig elmaradnak.
Aggodalommal telve sietett a titkárságra, de a terebélyes titkárnő –
egy volt énekesnő, dr. Gropius jó ismerőse – nem akart felvilágosítással
szolgálni.
– Csak nincs valami komoly baja?
– Nem mondhatok semmit. Reméljük, hamarosan meggyógyul.
Mintha közben szemrehányó pillantást vetett volna rá, vagy tévedne?
Ez csak nem azt jelenti, hogy Zinajda Obramova betegségének hozzá van
köze?
Hazafelé is ezen morfondírozott, otthon leült a zongorához, de nem
igazán tudott figyelni a zenére.
Kis idő múlva Dodo kopogott be a szobájába.
– Van kedved moziba jönni? Kitty néni visz el minket. Henni is jön.
– Nincs – felelte kedvetlenül Leo.
A testvére rögtön látta, hogy valami nincs rendben vele. Pedig előző
nap még olyan jó kedve volt.
 – Mi a baj?
– Megbetegedett.
– Ki?
– Obramova. A tanárnőm.
– Na és? – vonta meg a vállát Dodo közönyösen. – Biztosan elkapta az
influenza. Az osztályunkban is beteg három lány. Julia, Charlotte és
tegnap óta szegény Bettine is.
Leo kicsit megkönnyebbült. Ha Zinajda Obramova influenzás, akkor
nem a koncert lemondásába betegedett bele. Arról ő tényleg nem tehet.
– Akkor most jössz moziba vagy nem? – nógatta Dodo.
Igazából lett volna kedve, de ha az idegesítő Henni is ott lesz…
– Ma inkább nem. Még tanulnom kell. Hisz tudod.
Elővette a latint, bemagolta a szavakat, átnézte a nyelvtani
szabályokat. Estére nagyon elégedett volt magával. Végtére is megígérte
az apjának, hogy javít a jegyein, és ezt be is akarta tartani. Időnként
azonban kis szünetet kellett tartania a matematikapéldák és a latin
fordítások között, mert elhatalmasodott a zene, amit a fejében hallott.
Most, hogy nem gyakorolta már megszállottan Csajkovszkij
zongoraversenyét, újra előtörtek a saját zenei ötletei. Annyi hang és
dallam kavargott a fejében, hogy azt sem tudta, hogyan írjon le mindent,
szinte az összes üres kottapapírját elhasználta.
Zinajda Obramova a nyári szünidő kezdetéig nem tért vissza a
konzervatóriumba, még mindig beteg volt, de azt mondták, az új
tanévben már újra tanítani fog.

A nyári szünetben Leo sokat találkozott Walterrel. Már levették a

kezéről a gipszet, és ismét hegedülhetett – elvben. Ugyanis nehezen
boldogult, sokszor a kétségbeesés szélén állt. Leónak kellett lelket
öntenie belé.
– Mindent elfelejtettem – sóhajtozott. – A legkönnyebb darabokat sem
tudom eljátszani. Nem engedelmeskednek az ujjaim.
– Ne légy türelmetlen! Lassan majd visszajön minden – vigasztalta
Leo. – És ne vidd túlzásba a gyakorlást! Ha fáj a kezed, hagyd abba, nem
szabad túlerőltetned!
 Két hét elteltével Walternek már sokkal jobban ment a hegedülés,
végre ismét együtt zenélhettek Leóval, és mindketten rettentően
élvezték. A villában mindenki szerette hallgatni a zongora- és
hegedűszót, amit még a konyhában és az új szárnyban is lehetett hallani.
– Nagyon szép volt – mondta Lisa. – Charlotte még táncolt is rá. Azt
hiszem, igencsak muzikális a kislány.
– Novemberben okvetlenül adjatok egy kis születésnapi szerenádot a
nagymamának – fűzte hozzá Marie.
Dodo megjegyzése aratta a legnagyobb sikert.
– Ha kiálltok játszani a városháza előtti térre, én majd kalapozok. És
jól meggazdagszunk.

A nyár vidáman telt, de Leo sokat gondolt Zinajda Obramovára. Azon

aggodalmaskodott, hogy a tanárnő nem értette meg, miért is mondta le
a koncertet. Hiszen szinte meg sem hallotta az érveit, a belátás legkisebb
jelét sem mutatta. De talán csupán nem nyílt alkalma rá, mert közben
megbetegedett.
– Ne írjak neki egy levelet? – kérdezte Leo a barátjától.
– És hová küldenéd? Nem is tudod a címét.
– Leadhatnám a konzervatóriumban.
– A nyári szünetben zárva van.
– A szünidő vége előtt egy héttel a titkárság már kinyit. Akkor
odaviszem a levelet.
– Ha ragaszkodsz hozzá – vonta meg a vállát Walter.
A barátjával nem nagyon lehetett a zongoratanárnőről beszélni, mert
nem kedvelte Obramovát. Szerinte százszor jobb tanárok is vannak nála,
csak nem csinálnak ekkora felhajtást maguk körül.
Leo három estén át ült a hosszú levél fölött, kihúzott, hozzáírt,
átfogalmazott, míg végül dobogó szívvel mellé tette az egyik
szerzeményét, amit Zinajda Obramovának ajánlott, és borítékba zárta a
levelet. Másnap reggel bedobta a konzervatórium levélládájába, majd
izgatottan és nyugtalanul várta a szünidő utáni első zongoraóráját.
Ami rettenetes csalódás volt. A tanárnő egy szóval sem említette a
levelét, és amikor Leo félénken megpróbálta szóba hozni a lemondott
koncertet, durván a szavába vágott.
– Ami volt, elmúlt! Kaptál egy esély, elszalasztod. Most gyakorol.
Czerny-etűdök. Jót tesz gyenge ujjaknak.
Az első zongoraóra után Leo csalódott volt, a második után szinte
lebénult. Csak a harmadik óra után jött a felismerés.
A tanárnő megveti őt. Az érvei nem érdeklik. Az ő szemében Leo
gyáván megfutamodott, ahelyett, hogy vállalta volna a kihívást.
Nevetségessé tette az egész konzervatórium előtt. A hallgatók és a
szülők előtt. Az egész város előtt. És most bosszút áll rajta a Czerny-
etűdökkel. Vég nélkül gyakoroltatja őket vele. Egyiket a másik után. És
közben olyan utasításokat ad, mint egy kezdőnek. Nagyon lassan!
Ujjtartásra figyelni! Csuklót ellazítani! Vállat kihúzni!
– Három hét múlva előadóest diákoknak, te nem mehet. Túl gyenge
ujjak. Kell gyakorolni mindennap.
Leo kimondhatatlanul szenvedett a felismeréstől, hogy Obramova
egészen más ember, mint amilyennek hitte. Mintha hirtelen lerántotta
volna a maszkját, amely alól egy idegen, ocsmány arc tűnt elő.
– A megoldás nagyon egyszerű – mondta Walter. – Másik tanárnő kell
neked. Vagy inkább tanár. Beszéld ezt meg a szüleiddel!
Végül ennyiben maradt a dolog. Leo képtelen volt beszélni erről a
szüleivel. Otthon senkinek sem mesélt a gondjairól, ki sem mozdult a
szobájából, tanult, és csak akkor ült le kedvetlenül a zongorához, ha
Walter meglátogatta. Hetente kétszer elment a konzervatóriumba
zongoraórára, egykedvűen tűrte Zinajda Obramova romboló, rideg
közönyét. Ő maga sem értette, miért keresi még mindennek dacára a
közelségét. Talán mert a szíve mélyén nem hunyt ki teljesen a remény
egy apró kis szikrája.
A diákok előadóestjén vegyes érzések kavarogtak benne. Walter
időközben sokat fejlődött, és Leo titkon azt remélte, őt kérik majd fel,
hogy kísérje zongorán, de megint csalódnia kellett. Egy idősebb lányt
választottak Walter mellé.
Leo, aki korábban a konzervatóriumi előadóestek sztárja volt, most
rémesen érezte magát. A tanárok nem üdvözölték, a diáktársai
kárörvendve néztek össze, őt pedig egyetlen pillantásra sem méltatták.
Zinajda Obramova az első sorban ült az igazgató mellett, tudomást sem
vett Leóról, csak azzal a két fiúval törődött, aki hozzá járt zongoraórára.
Ők aznap játszottak először közönség előtt.
Minden úgy zajlott, ahogy a hasonló estéken szokott. A szülők
izgatottan várták a gyerekeik fellépését, a kis zenészek közül pedig
néhányan brillíroztak, mások lebőgtek, megint mások csak gyorsan,
gépiesen ledarálták a zeneművet, és örültek, hogy végre túl vannak
rajta. Walter a legjobbak között volt, szenvedélyesen játszott, látszott
rajta, mennyire boldog, hogy újra zenélhet.
A szünetben Leo felállt, hogy kimenjen egy kis friss levegőt szívni. Az
előcsarnokba érve hirtelen úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Diákok
csoportja álldogált nem messze, róla beszéltek.
– A Melzer? Ja, őt nem engedték játszani ma, mert nem elég jó.
– Felvágós alak, megérdemli, hogy egyszer leessen a magas lóról.
– A tanárnője azt mondta, meg kellett tiltania neki, hogy fellépjen a
Csajkovszkijjal, különben csúnyán lebőgött volna.
– Tényleg ezt mondta?
– Persze. És Gropius is mondta. Alaposan túlbecsülte magát a szép Leo.
– Pedig valami újabb csodagyereknek képzelte magát.
– Hát, aki túl nagyra tör, nagyot is esik.
Leóval meglódult a világ. Ez nem lehet igaz! Biztos csak összevissza
fecsegnek. Elferdítik a dolgokat. Obramova nem mondhatott ilyesmit,
mert nem ez az igazság. És ilyen aljas hazugsággal csak nem állna elő.
Kabát nélkül rohant ki az utcára, és csak a villamosmegállóban vette
észre, hogy a pénze a kabátzsebében maradt, így nem tudott jegyet
venni. Gyalog ment haza a villába, nem válaszolt, amikor Hanna
megkérdezte, hol hagyta a kabátját, felrohant a lépcsőn, és bezárkózott
a szobájába. Soha többé nem fog zongorázni!
 15.

Liesl teljesen össze volt zavarodva. Amikor az anyja Pomerániát

emlegette, meg hogy a bajban végre segítenie kell – de kinek? –, azt
gondolta, biztosan azt sem tudja, mit beszél. Úgy tűnt, eszét vette a
bánat, amikor az apja hirtelen meghalt. De később a temetés után Else
elszólta magát, nagyon furcsa dolgot mondott. Liesl most már végképp
nem tudta, mit gondoljon.
A gyászszertartás ünnepélyes volt. Auguste összekaparta az utolsó
pénzüket egy szép koporsóra, ne úgy kelljen sírba tenni a férjét, mint
valami koldust. A koszorút Christian csinálta, a hozzá való virágokat
Marie Melzer rendelte a városi temetőkertészetből. Ők a nagybani
piacon vásároltak, volt náluk minden: szegfű, rózsa, liliom többféle
színben. A barna koporsót a temető Szent Mihály-kápolnájában
ravatalozták fel, és később mindenki azt mondta, hogy még soha nem
látott ilyen gyönyörű koszorút.
Liesl az első sorban ült az anyja és a három öccse mellett. Nagyon
kínosan érezte magát, mert mindenki folyton feléjük pillantgatott.
Hanna kölcsönadott neki egy fekete blúzt, fölötte az anyja sötét színű
köpenyét viselte, ami túl bő volt neki. A fiúknak nem volt fekete
ruhájuk, Auguste pedig előásta egy régi ruháját, abból az időből, amikor
szobalány volt a villában, olyan szűk volt rá, hogy hátul nem tudta
begombolni, ezért egy fekete kötött kardigánt vett fölé. A pap beszéde
alatt végig a szemét törölgette egy csipkés szélű zsebkendővel. Maxl
hangosan zokogott, a kézfejével törölgette a könnyeit, mert nem volt
nála zsebkendő. Fritz és Hansl nem sírt, tágra nyílt szemmel bámulták a
koporsót, amelyben ott feküdt bezárva az apjuk a szép virágok alatt.
Liesl szinte nem is hallotta, miket mond a pap, csak egy-egy szó jutott
el a füléig: gondoskodó, becsületes, megbízható, istenfélő. Amikor a
szertartás végén kivitték a koporsót a kápolnából, kordéra tették, majd
kitolták a temetőbe, végre kisütött a nap, mindenütt színes virágok
virítottak a sírokon, cinegék és pintyek csiviteltek a fák között. Maxl az
anyját támogatva ment a pap mögött, utánuk Liesl kézen fogva a két
öccsével. Mögöttük fekete ruhás, néma emberek vonultak hosszú
sorban, amit Liesl valahogy ijesztőnek talált, bár ismert szinte
mindenkit.
A sírnál Fritz szörnyű jelenetet rendezett. Lieslnek erősen szorítania
kellett a kezét, mert a kisfiú nem akarta, hogy az apját leengedjék a sötét
gödörbe. Rúgkapált, hangosan bömbölt, így végül a pap odalépett
hozzájuk, és a kisfiú vállára tette a kezét.
– Édesapád az Úr örök birodalmába kerül. Ne sírj, inkább örülj ennek!
– Menj innen! – bömbölte Fritz, és rúgott egyet a pap felé.
Erre odalépett az anyja, és lekevert neki egy nagy pofont. Fritz
azonnal elhallgatott.
A temetés után megtelt a házuk gyászolókkal, kávéval és süteménnyel
vendégelték meg őket. A süteményt Liesl a villa konyhájában sütötte,
Fanny Brunnenmayer adta hozzá a lisztet és a vajat. Öt nagy tepsi lett, és
az utolsó morzsáig elfogyott minden.
Auguste nagyon büszke volt, mert Melzerék is eljöttek, meg Elisabeth
Winkler a férjével. Az öreg nagyságos asszony kimentette magát, migrén
kínozta, és a gyerekek is otthon maradtak. Kitty Scherer viszont
megjelent a férjével együtt, aki még abból az időből ismerte Gustavot,
amikor a villában szolgált. Természetesen a személyzet tagjai is eljöttek,
ott volt Hanna és Humbert, Gertie meg Dörthe viszont csak egy csésze
kávéra tudott maradni, mert a munka nem állt meg a villa konyhájában,
és Fanny Brunnenmayer sem időzhetett sajnos hosszabban náluk. Csak
az öreg Else nem zavartatta magát, kényelmesen elüldögélt Augustéval a
kanapén, a régi szép időket emlegették fel. Később kiment a konyhába,
ahol Liesl a villából kölcsönkapott tányérokat és csészéket mosogatta el
gyorsan.
– Jó nagy költségbe vertétek magatokat – jegyezte meg elismerően
Else. – Most, hogy ilyen drága a kávé.
– Anyám azt mondta, ma ez nem számít, mert egy rendes temetésen
nem fukarkodhat az ember.
 Else buzgón bólogatott.
– Áldott jó ember volt szegény Gustav. Ki hitte volna, hogy ilyen
hamar elhagy minket!
Liesl egy nagy kosárba pakolta a tiszta tányérokat, hogy később
visszavigye a villába. Aztán hirtelen felkapta a fejét, mert Else valami
furcsa dolgot mondott.
– A jó Gustav olyan volt hozzád, akár egy apa.
– Persze hogy olyan volt, hisz az apám volt – felelte Liesl kicsit
zavartan.
– Jaj, istenkém – kapta a szája elé a kezét Else. – Ha így van, akkor nem
mondtam semmit. – És mivel Liesl megrökönyödve bámult rá, gyorsan
lehajolt a kosárért. – Ezeket itt mindjárt magammal is viszem, ne te
cipelj mindent egyedül!
Mielőtt Liesl bármit kérdezhetett volna, felkapta a kosarat, és már
ment is a szobába, hogy elköszönjön Augustétól, majd olyan szaporán
szedte a lábát kifelé, hogy csak úgy csörömpöltek a tányérok a kosárban.
Liesl a konyha közepén állva töprengett, vajon mit akart mondani
ezzel Else. Olyan volt, mint egy apa? Hát nem az apja volt? Azt persze ő
is tudta, hogy a szülei csak a születése után házasodtak össze. Már akkor
kiszámolta magának, amikor iskolába kezdett járni.
Merengéséből az anyja szakította ki. Újabb tálcányi mosatlan edényt
hozott be a konyhába, és letette a mosogatódézsa mellé.
– Ezeket is mosd el gyorsan, hogy aztán mindet visszavihesd a villába!
Auguste nagyon fáradtnak tűnt. Kimerítő volt ez a nap, majd
leszakadt a lába, a terhességei alatt kialakult visszerek kínozták.
– Szeretnék kérdezni tőled valamit, anya – szólalt meg Liesl.
– Ne most, lányom. A tiszteletes még bent ül a szobában Lonival és
Magdával a piacról. Bár hazamennének végre! Mindjárt összeesek a
fáradtságtól.
És már csukódott is mögötte az ajtó, Liesl pedig sóhajtva nekiállt az
újabb mosatlanhegynek. Közben bejött Maxl egy forró vizes palackért,
mert Hanslnak szörnyen fájt a hasa. Odafent feküdt az ágyában.
– Nem is csodálom. Tizenkét süteményt falt be.
 – Buta fiú – csóválta a fejét Liesl. – Mindjárt főzök neki egy kis
kamillateát.
Auguste ezalatt még mindig az utolsó vendégekkel ült a szobában.
Megkínálta őket egy stampedli snapsszal, az egyből kettő lett, a kettőből
három, közben az egyik főbűnről, a fösvénységről folyt a szó, ami a
tiszteletes szerint Amerikában a legfőbenjáróbb, ezért is sújtotta az Úr
az amerikaiakat a fekete csütörtökkel. Csak akkor kezdett szedelőzködni
a három utolsónak maradt vendég, amikor Auguste megemlítette, hogy
negyedóra múlva megy az utolsó villamos.
– Hála az égnek, végre levethetem ezt a ruhát! – sóhajtott fel Auguste,
miután elmentek. – A mellemet összepréseli, a hátam meg fázik. Rendet
raksz kicsit, mielőtt visszamész a villába, Liesl?
– Persze, máris, csak előbb kérdeznék valamit…
Auguste felnyögött.
– Mi van még? Holtfáradt vagyok.
De Liesl nem bírta már tovább ezt a bizonytalanságot, muszáj volt
megkérdeznie, hogy van-e valami, amit eddig titkoltak előle. Valami,
amit talán nemcsak Else, de mindenki más is tud róla a villában.
– Mindig azt mondtad, hogy Gustav az apám – bökte ki végül. – De
kezdem azt hinni, hogy ez nem igaz.
Auguste a lányára meredt, majd egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Ez meg hogy jut eszedbe? – horkant fel. – A villában beszélték tele a
fejed? Csak nem a Brunnenmayer?
Szóval igaz. Liesl az anyja szemébe nézett.
– Else mondott valamit…
– Ó, az az ostoba, fecsegő vénasszony! – csattant fel először dühösen
Auguste, de végül megadóan beszélni kezdett. – Hát jó, Gustavval már
régen el akartuk mondani neked, csak soha nem volt rá megfelelő
pillanat. Most megtudtad mástól. Igaz, nem Gustav az apád. Valaki más.
Valaki más. Liesl szíve olyan vadul kalapált, hogy le kellett ülnie.
– És ki az? – kérdezte halkan.
Az anyját már nagyon bosszantotta ez a faggatózás, ingerülten
legyintett.
 – Ostoba történet – mondta, miközben körbejárt a szobában, és
helyükre tolta a székeket. – Akkoriban nagyon fiatal és együgyű voltam,
tényleg azt hittem, hogy elvesz feleségül. Nevess csak ki nyugodtan! Egy
előkelő nemesember, aki feleségül vesz egy szobalányt… Ilyen nincs a
világon! Ezért aztán itt maradtam egy törvénytelen gyerekkel…
És én vagyok ez a törvénytelen gyerek, amit anyám nyilván rettenetes
csapásnak érzett, gondolta Liesl. Auguste látva, milyen gondterhelt
arcot vág a lánya, már megbánta, amit mondott.
– Ne szomorkodj, kislányom! Gustav úgy nevelt fel, mint a sajátját. Jó
apád volt. A másik meg, az igazi apád, tartásdíjat fizetett érted. Nem
mindig, mert sokszor neki sem volt pénze…
– Mondd meg, ki az! – vágott a szavába Liesl. – Talán ismerem? Vagy
már nem él? Mi a neve?
Auguste kisimított egy hajtincset a homlokából, bosszúsan pillantott a
lányára.
– Neked is épp ma kell előhozakodnod ezzel – dohogott. – Hát jó,
Klaus von Hagemann a neve, és jó messze innen, Pomerániában él.
– Pomerániában?
Hát nem Pomerániáról beszélt nemrég az anyja? Hogy neki oda kell
utaznia, pénzt szerezni. Az apja tehát gazdag ember?
Most, hogy már kibökte a titkot a származásáról, egészen más hangot
ütött meg Auguste.
– Klaus von Hagemann előkelő nemesi családból származik. Már te is
tudod, és ezt soha nem szabad elfelejtened. Az én lányom vagy, Liesl. De
nemesi vér is folyik az ereidben. A Hagemannoké. Ezért te sokkal többre
viheted, mint én. Christiant felejtsd el, nem hozzád való! A villában, ott
magasabbra juthatsz. Nem a konyhában persze, nézz mindig feljebb!
Tudod, hogy Marie Melzer is konyhalány volt ott egykor?
Auguste jelentőségteljesen bólogatott, majd felnyögött, hogy egy
percig sem bírja tovább ebben a ruhában, és faképnél hagyta Lieslt. Ő
várt egy darabig, hátha visszajön, de nagyon úgy tűnt, hogy lefeküdt. Így
nem maradt más hátra, Liesl elmosogatta az utolsó tányérokat,
csészéket, kosárba rakta őket, leoltotta a lámpákat a konyhában és a
szobában, majd elindult vissza a villába. Kicsit félt, mert már teljesen
besötétedett, és egyetlen lámpa sem égett az úton. Csak akkor látott
valami halvány fényt derengeni a fák között, amikor benyitott a kis
oldalkapun a villa parkjába. A kocsiszínből jött, ahol a kerti
szerszámokat tartották. Christian tehát még dolgozik. Egy pillanatra
kísértésbe esett, hogy rögtön elújságoljon neki mindent, de aztán
mégsem tette, mert az anyja olyasmiket is mondott, ami biztosan nem
tetszene Christiannak. Szaporán átszaladt a nedves füvön,
megkönnyebbülve látta, hogy a konyhában még világos van. Bekopogott
a személyzeti bejáró ajtaján, amit éjszakára mindig bereteszeltek
belülről.
– Te vagy az, Liesl? – hallatszott bentről a szakácsné hangja.
Liesl csodálkozott, hogy még ébren van, mert általában korán feküdt
le.
– Igen, én vagyok. Visszahoztam a tányérokat meg a csészéket is.
Csikorgott a retesz, ahogy Fanny Brunnenmayer elhúzta, és már ott is
állt az ajtónyílásban terebélyesen. A hálóingére kötött kardigánt húzott,
a fehér főkötő, amit munka közben viselt, már nem volt rajta, ősz haja
kissé kuszán meredezett.
– Csakhogy megjöttél végre, te lány! – Kivette Liesl kezéből a kosarat.
– Vaksötét van odakint. Miért nem hoztál lámpást?
– Elfelejtettem.
A szakácsné megcsóválta a fejét, letette a kosarat egy zsámolyra, majd
leült a hosszú asztalhoz, és a barna korsó után nyúlt, amiből sört szokott
inni.
– Nehéz nap volt, igaz? – kérdezte. – Sokat gondoltam rád. Aludni sem
tudtam, úgyhogy lejöttem a konyhába egy kis altató italért. Kérsz te is
egy kortyot?
Liesl nemet intett, de azért leült a szakácsné mellé az asztalhoz,
megvárta, amíg iszik a korsóból egy jó nagy kortyot.
– Mindenki tudta, ugye? – szólalt meg aztán halkan, szemrehányóan.
– Mind tudták, hogy Gustav nem az apám. Mégsem mondta el senki.
Fanny Brunnenmayer letörölte a szájáról a sörhabot.
– Anyád végre bevallotta?
 Liesl habozott a válasszal, mert se Elséről, se az anyjáról nem akart
rosszat mondani, de végül csak kibökte az igazságot.
– Else szólta el magát. Utána megkérdeztem anyámat, ő pedig
elmondta. Apám neve Klaus von Hagemann, és Pomerániában él.
Elhallgatott, várta, hogy a szakácsné mondjon valamit. A lámpa körül
két légy keringett, folyton nekiütődtek a lámpaernyőnek, dühösen
zümmögtek, de nem bírták abbahagyni őrült táncukat a fény körül.
– És mit mondott még anyád az apádról? – kérdezte végül Fanny
Brunnenmayer.
– Semmi mást.
– Aha. Akkor most jól össze lehetsz zavarodva, igazam van?
Liesl bólintott, ujjával köröket rajzolt az asztallapra, és türelmetlenül
várta, hogy a szakácsnétól megtudjon valamit. Fanny Brunnenmayer
nagyot kortyolt a sörből, mielőtt újra megszólalt.
– Tudnod kell, Liesl, hogy Klaus von Hagemann egykor Elisabeth
Melzer férje volt. Nem volt boldog házasság, réges-rég el is váltak, a
nagysága azóta rátalált az igazira, és úgy hallani, az úr is boldogan él
Pomerániában.
Liesl jóval többet tudott meg az apjáról, mint remélte. A pomerániai
birtok, ahol él, egy bizonyos Elvira von Maydorné, aki Alicia Melzer
bátyjának özvegye.
– Ez az Elvira von Maydorn Elisabethet tette meg egyedüli örökösének
a halála után, ő viszont a válás során a volt férje javára lemondott a
birtokról. Az ördög tudja, miért.
Az apja tehát most a birtokot igazgatja, ami egyszer az övé lesz. A
szakácsné azt is elmondta, hogy a válás után Liesl apja egy parasztlányt
vett feleségül a faluból.
– Örökölni biztosan nem fogsz semmit – tette hozzá Fanny
Brunnenmayer. – Ebben ne is reménykedj, mert azóta már születtek
gyerekei az új feleségétől! Különben is, amíg él, Elvira von Maydorn a
birtok tulajdonosa, Klaus von Hagemann csak az intézője.
A kolbásszal, sonkával, füstölt hússal teli ládák, amelyek időnként a
villába érkeztek, nyilván a Maydorn-birtokról származtak, gondolta
Liesl. Bizonyára az apja küldte Pomerániából.
 – Meglátogatott engem valaha? – kérdezte. – Ha a lánya vagyok, csak
kíváncsi volt rám, nem igaz?
A szakácsné habozott a válasszal.
– Meglehet – mondta végül. – Erre már nem emlékszem. Kérdezd
anyádat, neki tudnia kell!
Liesl szomorúan lehajtotta a fejét. Ha az apja meglátogatta volna,
arról biztosan beszélt volna az anyja. De csak annyit mondott, hogy
tartásdíjat fizetett. Azt is csak hébe-hóba. Azért még egy kérdésre tudni
akarta a választ.
– Frau Brunnenmayer…
– Mire vagy még kíváncsi?
– Jó ember az apám?
Úgy tűnt, ez nem könnyű kérdés, mert a szakácsné nagyot sóhajtott,
és elgondolkodva meredt maga elé.
– Nem rossz ember, lányom – mondta végül. – Jóvágású, megnyerő
férfi volt, amikor annak idején először láttuk a villában. Magas, jóképű,
vékony kis bajusszal. Sokan belehabarodtak, nem csak az anyád. De neki
csupán egyvalaki járt a fejében…
– Elisabeth Melzer?
– Nem. A húga. Kitty kisasszony. Meg is kérte a kezét. Akkoriban
minden fiatalember megőrült érte.
A szakácsné maga elé révedve mosolygott, mint akinek szép emlékek
jutnak az eszébe. Ó, mennyi mindent tudott az urakról! Nem csoda, hisz
lassan már ötven éve szolgált a villában, sokat megélt a hosszú évek
során.
– Kitty kisasszony, aki most Robert Scherer felesége? – kérdezett
vissza Liesl. – Ő még ma is nagyon szép. De miért vette el apám Elisabeth
kisasszonyt, ha Kittyért volt oda?
– Mert ő kikosarazta.
Liesl megdöbbent. Hiába volt előkelő nemesember az apja, a nőnek,
akit szeretett, nem kellett.
– Ezért aztán elvette Elisabeth kisasszonyt a pénzéért. De nem volt
boldog a házasságuk. Ráadásul a sors is csúnyán elbánt Klaus von
Hagemann-nal, a háborúban egy gránát szétroncsolta az arcát.
 – Jaj, istenem, ez szörnyű! – borzadt el Liesl.
– Állítólag szépen rendbe jött, miután megoperálták – nyugtatta meg
Fanny Brunnenmayer. – Örülhet, hogy egyáltalán életben maradt.
Sokaknak nem volt ilyen szerencséjük.
Jól tudta ezt persze Liesl is. Annak idején sok iskolatársa nőtt fel apa
nélkül, vagy olyan mostohaapa mellett, aki nem bánt jól velük.
– Nem megy rosszul a sora ott a messzi Pomerániában – folytatta a
szakácsné. – Jól ért a gazdálkodáshoz, szépen felvirágoztatta a birtokot,
családot alapított. Úgy gondolom, sokkal jobb ember lett belőle. Az élet
már csak ilyen, lányom. Van, aki csak később talál rá a helyes útra,
először eltévelyedik, ostobaságokat csinál, nem a megfelelő emberrel
köti össze az életét, később jön csak rá, hová is tartozik. Sokszor
okosabb, ha egyáltalán nem házasodik meg az ember. Én sem mentem
férjhez soha.
Liesl figyelmesen hallgatta a szakácsné életbölcsességeit, aztán
hirtelen elcsüggedt. Szóval így van ez. Úgy látszik, először szinte
mindenki rossz emberbe szeret bele. Ez történt az anyjával, meg az
apjával is. Aztán jön a bánat, a szenvedés, házasságon kívüli gyerek,
válás, az élet alaposan megtépázza az embert, mielőtt jut neki egy kis
boldogság is.
– Na, most már jól elálmosodtam. – Fanny Brunnenmayer nagyot
ásított. – Gyerünk lefeküdni! Holnap is van nap.
Liesl egy szobában aludt Dörthével, aki úgy hortyogott a dunna alatt,
hogy beleremegtek a falak. Hozzászokott már ehhez, általában a hangos
horkolás dacára is el tudott aludni, de ma túl sok minden kavargott a
fejében. Dörthe biztosan nem férjről álmodik, nem olyannak tűnt, mint
aki mindenáron férjhez akar menni. Igaza is van, ez sok bánattól
megkímél egy nőt.
Aztán Christianra gondolt. Hűséges kutyatekintete van és kedves,
szégyenlős mosolya. Persze nem olyan jóvágású fiatalember, mint az
apja lehetett egykor. Túl nagy és elálló a füle. Az viszont biztos, hogy
nagyon jó ember, és Liesl talán kicsit szerelmes is volt belé. De mi van,
ha ő sem az igazi?
 Az anyja azt mondta, felejtse el Christiant, és nézzen mindig feljebb.
Ezt nem egészen értette. Hová feljebb? Az égre?
Ő inkább Pomeránia felé nézne, ahol az apja él. Szívesen találkozna
vele legalább egyszer az életben. Mert furcsa érzés, hogy még soha nem
látta az igazi apját. De Pomeránia messze van, és nincs pénze az útra. Az
apja meg valószínűleg különben sem kíváncsi rá.
 16.

– Nekem ez egyáltalán nem tetszik, kedvesem.

– Elisabeth, kérlek! Ez óriási megtiszteltetés.
Sebastian beleejtett egy kockacukrot a leheletvékony kínai
porceláncsészébe, teát töltött rá, majd odanyújtotta a feleségének. Lisa
letette az öléből a kis Charlottét a földre, az aranyhajú angyalka már
szaladt is boldogan az apjához. Sebastian még éppen le tudta tenni a
forró teáskannát, amikor a kislány átölelte a térdét.
– Baba! Baba! Dada!
– Mindennap mond valami új szót – örült meg Lisa. – Tegnap Hannára
mutatva azt mondta: Anna.
Sebastiant most nem érdekelte, milyen jól halad a kislánya a
beszéddel, pillanatnyilag egészen más dolgok foglalkoztatták.
– Ami az előadásomat illeti, Elisabeth, úgy vélem…
– Már megint csak egy kockacukrot tettél a teámba, kedvesem? –
vágott közbe Lisa. – Ez így borzasztóan keserű. Kérlek, adj még egyet!
– Bocsáss meg, nem figyeltem!
Lisa közben elővette a kézimunkáját, finom fehér cérnából függönyt
horgolt a fürdőszoba ablakára.
– Visszatérve a beszédedre, kedvesem – szólalt meg, miközben maga
elé tartotta és kritikus szemmel nézegette a horgolását –, aggódom,
mert az ilyen gyűléseken gyakran tör ki verekedés. Ezt lehet olvasni az
újságban. Nem szeretném, ha bajod esne.
– De Elisabeth, hát egyáltalán nem bízol bennem?
– Benned nagyon is bízom, de a nemzetiszocialisták verőlegényei
ellen nem sokat tehetnél.
– Nem kell rögtön falra festeni az ördögöt.
Kicsit persze jólesett neki, hogy Lisa aggódik érte. Mert ez a szerelme
jele, az pedig mindennél többet jelentett neki a világon. A felesége, a
gyerekei – ők élete értelmei. Most, hogy már nem dolgozott a gyárban,
fontosabbak lettek, mint valaha. Családfőként ugyanakkor mardosta a
lelkiismeret, hogy jelenleg nincs munkája, és így pénzt sem keres. De
úgy látta tisztességesnek, ha felmondja az állását, amikor kiderült, hogy
újabb elbocsátásokra kerül sor a gyárban, és ő mint az üzemi tanács
elnöke nem tehet ez ellen semmit. Azóta aktívabban vett részt a párt
munkájában, gyűlésekre járt, beszédeket tartott. Bár nem volt valami
remek szónok, remélte, hogy megbízható érvekkel talán meg tudja
győzni a hallgatóságát, és ily módon biztosíthatja, hogy ne
ismétlődhessenek meg a múlt végzetes hibái.
Roppant büszke volt rá, hogy a párt müncheni szervezete meghívta
beszédet tartani, és szilárdan eltökélte, hogy el is megy. Igaz, most még
itt ült az asztalnál, és igyekezett félresöpörni szerető felesége
nevetséges aggályait.
– Csak egy kisebb gyűlés lesz egy rendes vendégfogadóban.
Biztosítottak róla, hogy ott még soha nem került sor semmiféle
zavargásra, verekedésre, bármelyik párt bérelte is ki a termet.
Elisabeth felsóhajtott, félretette a horgolását, és ivott egy korty teát.
Amikor előrehajolt a csészéért, a férje belelátott a dekoltázsába. Lisa
tudta, mennyire odavan a telt idomaiért, ezért olykor szándékosan
vetette be a bájait.
– Megint a rémes tanácsköztársaságról akarsz beszélni? – kérdezte.
– Arról mindenképpen, szívem, igen. Elmondom, miért volt kudarcra
ítélve az első próbálkozás, hogy tanácsköztársaságot hozzanak létre
Németországban. Ez nagyon fontos, mert csak egy ilyen rendszer képes
visszaszorítani azt a nyomort, amit a kapitalista rendszer küszöbönálló
összeomlása fog okozni.
Látta a kétkedést Elisabeth arcán. Bármennyire igyekezett is, eddig
nem sikerült meggyőznie a feleségét a marxista ideológia
létjogosultságáról. Nyilvánvalóan azért, mert e tekintetben a bátyja és az
anyja nézeteit osztotta, amelyek homlokegyenest ellentmondtak az
övéinek.
– Úgy véled, hogy az a rendszer, amit Sztálin éppen vérrel és terrorral
épít ki, jó dolog? – kérdezte Elisabeth kihívó pillantással.
 – Te jó ég, dehogy! – tiltakozott felháborodva Sebastian. –
Németországban csakis békés, rendezett módon szabad megteremteni
egy tanácsköztársaságot. Mégpedig a többség akaratával. Az üzemeket,
gyárakat államosítani kell, és minden ott dolgozónak részesedést kell
kapnia a vállalatból, hogy a nyereségből is jusson neki. A profit egy
részét természetesen vissza kell forgatni, új gépek vásárlására,
fejlesztésekre kell költeni – például üzemi étkezde, uszoda, óvoda
kialakítására.
Elisabeth bólogatott, majd gyorsan Charlotte kezébe nyomott egy
ezüst kiskanalat, hogy lefoglalja valamivel a kislányt a hosszas
kiselőadás alatt.
– És mi a helyzet a részvényekkel? Így minden munkás egy kicsit
tulajdonosa lesz a gyárnak, ahol dolgozik, nem?
– Ez is egy lépés lehet a helyes irányba – bólintott Sebastian. – Feltéve,
hogy később nem árulják őket a hitvány nyereség reményében. A tőzsde
ugyanis minden rossznak az okozója.
Ezzel kivételesen a felesége is teljesen egyetértett. A súlyos gazdasági
válságot, amely Amerikából gyűrűzött be Európába, a tőzsde
összeomlása váltotta ki. Az aljas spekulánsok, akik gyorsan
kimenekítették a pénzüket, és anyagi csődbe taszították a kevésbé
ravasz befektetőket.
Sebastian annyira örült ennek a ritka egyetértésnek, hogy átült
Elisabeth mellé a kanapéra, töltött neki még egy csésze teát, gondosan
két cukrot tett a csészéjébe. Ő maga nem teázott, de engedélyezett
magának egy darab kekszet, amit jó apaként megosztott a rögtön
követelődző Charlottéval. Aztán hosszasan fejtegetni kezdte, mi is a
célja valójában a résztulajdonnak egy cégben, hogy az ilyesmi
felelősséggel és kötelezettséggel jár, azt felhasználva nem szabad
nyerészkedni. Ezután rátért a kapitalista rendszer rákfenéjére. A
kapitalizmus szükségszerűen önmagát fogja elpusztítani, ugyanis egyre
kisebb réteg ragadja magához a tőke egyre nagyobb hányadát, és taszít
nyomorba tömegeket. Ezzel azonban magukat ítélik halálra a
kapitalisták, ugyanis nem lesz, aki megvegye a megtermelt
árucikkeket…
 – Kedvesem, átvinnéd Charlottét a gyerekszobába? – szakította félbe
Elisabeth a kiselőadást. – Mindjárt leesik a pelenkája.
– Persze, szívem.
A gyerekszobában nagy volt a felfordulás. Kurti és Johann fakockákból
éppen várat épített, Rosa Knickbein pedig próbálta győzködni őket, hogy
vegyék be a játékba a hároméves Hannót is, de a két nagyobb erre nem
volt hajlandó.
– Folyton összedönti az egészet!
Sebastian a dadus kezébe nyomta Charlottét, hogy cserélje ki a
pelenkáját, ő pedig rendreutasította a nagyobbik fiát. Nem szép dolog,
hogy nem engedi az öccsét is játszani.
– De ő még olyan buta, Papa. Nem tudja, hogyan kell várat építeni.
– Akkor megmutatjuk neki, Johann.
Leült a földre a gyerekek mellé, és átvette az irányítást. Kurtit és
Johannt kinevezte építőmesternek, ők rakták a falat a fakockákból.
Hanno volt a kőfaragómester, aki adogatta nekik a megfelelő méretű
építőkockákat. Remekül működött a rendszer, a várfalak egyre
magasabbak lettek, beépítettek egy kaput is, Hanno pedig büszke volt,
hogy ő válogathatja a fakockákat. Minden rendben is ment, amíg Rosa
óvatlanul le nem tette a földre a frissen pelenkázott Charlottét, aki
azonnal nekiindult, és pillanatok alatt romba döntött mindent.
– Tönkretette az egészet ez a buta liba!
Szerencsére éppen ekkor jött be Hanna, hogy átöltöztesse a fiúkat,
tizenegykor ugyanis kimennek a parkba a nagymamával. Néhány éve
kialakítottak a parkban egy kis játszóteret homokozóval, két
falovacskával meg egy kis körhintával, amelyre felállhattak a gyerekek,
egy felnőtt pedig forgatta őket. Alicia, aki a saját gyerekeinél kínosan
ügyelt rá, hogy ne piszkolják össze magukat, az unokáival már nem volt
ilyen szigorú. A fiúk ruhája általában csupa homok és fűfolt volt, amikor
visszatértek a házba.

Sebastian az órára pillantott: legfőbb ideje, hogy induljon. Igaz, hogy

csak este tartja a beszédét, de oda is kell érnie vonattal, villamossal – és
semmiképpen sem akart elkésni.
 Elisabeth közben átgondolta a dolgot, és utasította Gertie-t, hogy
készítse elő az úti ruháját.
– Elkísérlek.
– Ez teljességgel szükségtelen, Elisabeth. Csak unatkoznál.
– Emiatt ne aggódj, soha nem unatkozom, ha téged hallgatlak.
Sebastian kénytelen volt erélyes hangot megütni, amit nem szívesen
tett. De nem hagyhatta, hogy gyámkodjanak fölötte, még szeretetteljes
gondoskodásból sem.
– Nem akarom, hogy elkísérj, szívem.
Elisabeth megadóan sóhajtott, majd megcsóválta a fejét.
– Tényleg ebben az ócska ruhában akarsz Münchenbe utazni?
– Szerintem nagyon is alkalomhoz illő az öltözékem.
– Ott van az a szép kabát Papától…
– Köszönöm, nem.
Sebastian átment a szomszédos kis helyiségbe, amit dolgozószobának
használt. A beszéde vázlata az íróasztalán hevert, éppen belecsúsztatta a
hosszú évek során alaposan megkopott bőr aktatáskájába, amikor
Elisabeth megjelent az ajtóban.
– Humbert kivisz a pályaudvarra.
– Köszönöm, nem kell. Villamossal megyek.
– Szükséged lesz egy kis pénzre.
– Van nálam, amennyi kell.
Ezután következett a gyengéd búcsúzkodás, megölelték egymást,
csókokat váltottak, Elisabeth alig akarta elengedni a férjét. Csak akkor
váltak szét, amikor Humbert megjelent a folyosón, majd meglátva őket,
tapintatosan visszahúzódott.
– Mikor érsz haza?
– Nagyon későn, szívem. Az éjszakai vonattal jövök.
Sebastian lesietett a lépcsőn, úgy futott, mint akit kergetnek, az
előcsarnokban kapkodva magára vette a kabátját, fogta a kalapját, és
rohamléptekkel elhagyta a villát. A fasor közepe táján megállt egy
pillanatra, hátrafordult, gyors pillantást vetett a játszótérre, ahol Hanna
a fiúkat forgatta a körhintán, Charlotte pedig a dadusa felügyelete alatt
homokozott. Csupa szeretettel a szívében ment tovább, ki a nagy kapun
a villamosmegálló felé. Szerény honoráriumot ígértek neki a beszédért,
és most örömmel töltötte el, hogy egy kis pénzt vihet majd haza a
családjának.
Az állomáson harmadosztályra vett jegyet, hogy kímélje a
pénztárcáját, fapadosnak is nevezték, mert nem párnázott üléseken
utazott az ember. A kényelmetlen kemény padok nem zavarták
különösebben, annál inkább az utastársai zsibongása, nehezére esett
koncentrálni, pedig a másfél órás út alatt a beszédét akarta még egyszer
átvenni. Mellette egy idős házaspár falatozott komótosan, kenőmájast
ettek zsemlével, savanyú uborkával, két fiatal fickó sört vedelt és közben
trágár szavakkal szidta egymást, egy öregasszony minden állomásnál
megkérdezte, mikor érnek végre Franciaországba. A szemben ülő bajor
bőrnadrágos, pocakos férfi egy tacskót fogott pórázon, a kutya szünet
nélkül Sebastian nadrágszárát szaglászta.
– Nahát, hogy szimatol a Poldi! Biztosan magának is van kutyája.
– Sajnálom, de nincs.
– Pedig érzi a kutyaszagot. Különben nem szaglászná ennyire.
Sebastian alig várta, hogy megérkezzen a vonat a müncheni
főpályaudvarra. Nagy, komor épület volt, az öntöttvas kupola üvegei
koromtól sötétlettek, alatta galambok repkedtek nagy
szárnycsattogtatással, a mozdonyok zakatolása, sípolása, az utasok
zsivaja fülsiketítő lármává olvadt össze, szédült tőle a feje. Sietve
átfurakodott a peronon tolongó tömegen, hogy minél előbb kiérjen az
állomás előtti térre. Itt virágárus és kolbászos bódék között férfiak és
nők álldogáltak, kezükben újsággal az álláshirdetéseket böngészték. A
tér túloldalán éppen forró levest osztottak. Hosszú sorban álltak az
emberek, köztük rengeteg gyerek és öreg, mindegyikük kezében
bádogcsajka, némelyiküknél csupán egy üres konzervdoboz.
Sebastian érezte, ahogy elönti a keserűség, a harag. Milyen világ ez,
ahol a gazdagok meleg szobákban teáznak és süteményt esznek, míg a
szegényeknek koldulni kell egy kis ételért? Legyőzhetetlen
meghasonlottságban élt, amit csupán azért tudott elviselni, mert a
gyökeres változásért küzdött, akár még egy forradalom árán is.
 Amikor felkérték az előadásra, elmagyarázták neki, hogyan jut el a
pályaudvarról a gyűlés helyszínére: villamossal kellett mennie, majd
kétszer átszállnia, hogy eljusson Giesingbe, ahol a Vén Thorhoz címzett
fogadóban várták. A giesingi munkásnegyedben nyomorúságos
körülmények között éltek az emberek már a gazdasági válság előtt is, itt
nem sok minden változott. Majd ő felnyitja a szemüket, rámutat, miben
keresendő az ínség oka, utat kínál egy jobb jövő felé.
Fél ötre járt, mire megérkezett a fogadó elé, amely egy nem túl nagy,
szerény épület földszintjét foglalta el. A szürke házfalról helyenként
mállott a vakolat, amiben nem volt semmi szokatlan, ezen a környéken a
legtöbb ház omladozott, a tetőkön lyukak tátongtak, sok ablak betört
üvegét kartonpapírral pótolták. Az ivó berendezése egyszerű volt,
négyszögletes faasztalok terítő nélkül, rozoga székek, a falakon
München városrészeinek megsárgult nyomatai. A fogadós, kopaszodó,
szikár ember, két ismerősével sörözött, a mellettük lévő asztalnál egy
mesterember zsemlegombócot evett káposztával, úgy látszik, a füstölt
húst már kispórolták az ételből.
– Jó napot! – köszönt Sebastian barátságosan. – Én tartom a beszédet
ma este.
A fogadóson kívül senki sem tudta, miről van szó. Csak bámultak rá
kíváncsian, miközben felakasztotta a falba vert kampóra a kabátját,
kalapját.
– Aha – bólintott a fogadós. – Akkor magának ma ingyen sör jár.
Ez jól hangzik, gondolta Sebastian, helyet foglalt az egyik hátsó
asztalnál, és kitette maga elé a beszéde vázlatát. A fogadós már hozta is
a korsó sört, tájékoztatta, hogy a gyűlés a szomszédos teremben lesz, és
ott szigorúan tilos a földre köpködni.
– Kér valamit enni?
Sebastian gyorsan számba vette, mennyi pénz lapul a tárcájában,
majd egy pár virslit rendelt kenyérrel. Nem árt, ha a gyűlés kezdete előtt
eszik valamit, főként, mert a reggeli óta csak egy fél kekszet evett.
Úgy tűnt, a fogadós nagyobb rendelésre számított, mert mogorván
vállat vont, majd eltűnt a konyhában. A mesterember közben kikaparta
a tányérjából az utolsó maradékot is, felhajtotta a sörét, és elkiáltotta
magát, hogy fizetne.
Sebastiannal aztán már senki sem törődött, így volt ideje átnézni a
beszédét, írt hozzá még néhány megjegyzést. Hat óra körül kicsit
nyugtalankodni kezdett, azon töprengett, mikor jön már valaki a helyi
szervezettől, hogy üdvözölje. De nem jött senki, csak két asszony nézett
be az ivóba, ők jótékony célra gyűjtöttek pénzt, meg egy öregember, aki
leült a fogadós asztalához egy esti itókára. Hétkor Sebastian már
komolyan aggódni kezdett, nem értette-e félre az időpontot.
Lehet, hogy nem is ma van a gyűlés? Csak holnap? Az nagyon kínos
lenne.
Fél nyolc körül három férfi lépett be az ivóba, körülnéztek, mint akik
keresnek valakit, majd egyenesen odamentek a magányosan üldögélő
idegenhez.
– Sebastian Winkler Augsburgból? Jó, hogy itt van már. Kapott
valamit inni?
Végre-valahára! A giesingi elvtársak leültek Sebastian mellé, neki és
maguknak is rendeltek egy-egy korsó sört, majd elárasztották
kérdésekkel. Hogy ismeri-e Max Brunnert, aki Münchenből költözött
Augsburgba. Hallott-e a két héttel ezelőtti tüntetésről, ahol Julius
Grantinger nagyszerű beszédet mondott, még az újságban is írtak róla…
Sebastian sem az egyiket, sem a másikat nem ismerte, viszont ő meg a
teremre volt kíváncsi, ahol a gyűlés lesz.
– Azon nincs igazán mit nézni – mondta a helyi szervezet vezetője,
egy kérges kezű, zömök férfi.
A helyiség, amit a fogadós teremnek titulált, valójában nem volt túl
nagy, talán ötvenen, legfeljebb hetvenen fértek be. Az egyik végében egy
asztal állt, különben az egész termet székek, hokedlik, zsámolyok
foglalták el, még egy füles fotel is volt köztük. Pulpitust, amire maga elé
tehette volna a beszéde vázlatát, Sebastian nem látott sehol.
Nyolc óra körül kezdtek szállingózni az első résztvevők, köztük több
asszony is. Először még az ivóban maradtak, ittak egy nagy korsó sört,
kértek pár perecet, amiket aztán darabokra törve szétosztottak egymás
közt. Sebastiant lassan elfogta az izgalom. Nemsokára beszédet tart, le
kell nyűgöznie a hallgatóságát – de egyáltalán nem volt biztos benne,
hogy sikerülni is fog.
– Gyerünk, emberek! – kiáltott fel végül a helyi szervezet vezetője
nagyot csapva az asztalra. – Kezdjük is el!
A terem lassanként kezdett megtelni, a többség magával hozta a
söröskorsóját, keresett egy helyet, majd a korsót a széke alá tette. Az
asszonyok egy kupacban maradtak, gúnyos kiáltások, csipkelődő
megjegyzések hangzottak el, senki nem tett lakatot a szájára. A helyi
vezető és a kísérete az asztal mögé ült, Sebastiant is vitték magukkal.
– Ott hátul azok hárman a Bajor Néppárttól vannak, nincs velük
semmi gond, az egyikük a sógorom – hajolt oda Sebastianhoz a mellette
ülő férfi. – Az a kövér szemüveges pedig szocialista párti képviselő.
Nyilván kémkedni jött.
Fél kilencre a terem zsúfolásig megtelt, vágni lehetett a levegőt. Sör,
izzadság, mosdatlan testek szaga terjengett, meg avas padlóviaszé,
kapadohányé, amit többen is szívtak. Sebastian egyre jobban izgult, még
néhány perc, és beszélnie kell. Ki kell állnia a rengeteg ember elé.
A helyi szervezet vezetője néhány éles füttyentéssel hívta fel magára
a figyelmet, mire várakozásteljes csönd állt be. A zömök férfi lassan
felállt, az elvtársai zajos tetszésnyilvánítással és bátorító kiáltásokkal
köszöntötték. Amit aztán feltálalt a lelkes hallgatóságának, szörnyen
együgyűnek és demagógnak tűnt Sebastian számára, az elvtársaknak
viszont láthatóan tetszett, mert folyton egyetértően bekiabáltak.
Le a kártékony kapitalistákkal! Bajorország a munkásoké és a parasztoké!
Szét kell zúzni ezt a bűnös rendszert, csak a kommunizmus menthet meg
minket! Ne hagyjátok, hogy elvegyék a kenyereteket, elvtársak!
Sebastian jól ismerte az ilyen frázispufogtatást, Augsburgban is
gyakran éltek ezzel a szónokok. És őt mindig is zavarta. Miért kell úgy
kezelni az elvtársakat, mint a gyerekeket? Nem volna sokkal észszerűbb
tudást, ismereteket közvetíteni, hogy világosan lássák az igazságot?
– Leukel elvtárs ajánlására meghívtuk ma estére Sebastian Hinkler
elvtársat, akinek nagy követőtábora van Augsburgban.
A bejelentést lelkes tapsvihar fogadta. Sebastian felállt,
megköszörülte a torkát.
 – Köszönöm a szíves fogadtatást, nagyon örülök, hogy itt lehetek ma
Münchenben. Elöljáróban tisztáznom kell egy apró félreértést: a nevem
Winkler, nem Hinkler.
Nevetés tört ki a teremben, úgy látszik, a nevének elferdítését
ugyancsak viccesnek találták.
– Winkler vagy Hinkler egyre megy – kiáltott fel egy terebélyes
asszonyság az első sorban. – Fő, hogy nem Hitler.
Erre aztán még nagyobb lett a derültség, beletelt egy kis időbe, mire
Sebastian belekezdhetett a beszédébe. Eleinte még figyelmesen
hallgatták, aztán egyre többen felálltak, hogy kimenjenek egy újabb
korsó sörért, mások karba tett kézzel, mellkasukra ejtett állal
bóbiskoltak, az asztalnál ülő elvtársak suttogva diskuráltak egymással.
Sebastian nem zavartatta magát, belefogott a következő témába: a
kapitalizmus bukását és egy új rendszer szükségességét fejtegette. Ekkor
egyre nagyobb lett a jövés-menés, egyesek kimentek, mások újra
bejöttek, közben zavartalanul beszélgettek egymással. Sebastian
homlokán kiütött a veríték, elviselhetetlenül fülledt volt a levegő a
teremben, de nem érezte helyénvalónak, hogy levegye a zakóját. Amikor
rátért a beszéde zárótémájára, kisebb felfordulás támadt, mert valaki
leesett a székről, és magával rántott két teli korsót is. Sebastian úgy
döntött, a tervezettnél hamarabb befejezi a beszédét, és megköszönte a
figyelmet.
Gyér taps hangzott fel, sokan kimentek már a teremből, az ivóban
ültek, beszélgettek, behallatszott a nevetésük. Vidámak, izgatottak
voltak. A müncheni csoport vezetője kezet rázott Sebastiannal.
– Jó hosszú beszéd volt.
Sebastian köszönetet mondott a meghívásért, sajnálkozott, hogy
máris indulnia kell, mert el akarja érni az éjszakai vonatot Augsburgba.
A beígért honoráriumra nem mert rákérdezni.
A csoportvezető jó utat kívánt, fogta a korsóját, és csatlakozott a
többiekhez az ivóban.
Miközben Sebastian az aktatáskájába tette a beszéde vázlatát, azon
tűnődött, igyon-e még egy korsó sört, mielőtt elindul. Annyira kiszáradt
a szája, hogy úgy érezte, a nyelve a szájpadlásához tapad. Az ivóban
azonban minden hely foglalt volt, az elvtársak szorosan összepréselődve
ültek az asztaloknál, annyiba sem vették az Augsburgból jött szónokot,
mint egy arra szálló legyet. Sebastian hosszasan keresgélte a sok
zubbony, kabát alatt a sajátját, a kalapja a földön hevert.
Ennyi volt tehát. Az utcára lépve nagyot szippantott a hűvös éjszakai
levegőből, hogy kitisztuljon a feje. Nem, tényleg nem valami jó szónok,
tudta ezt magáról, de azért mindent megtett, hogy lekösse a
hallgatóságát, és talán egy és más megmarad az emberekben abból, amit
mondott. Homlokába húzta a kalapját, és éppen indult volna a
villamosmegálló felé, amikor nyílt mögötte a fogadó ajtaja, és három
fiatalember lépett ki az utcára.
– Már megy is, Winkler úr? – kérdezte az egyikük. – Milyen kár.
Szívesen beszélgetnék kicsit magával.
A fiatalember nem úgy nézett ki, mint egy munkás. Talán diák lehet,
gondolta Sebastian, majd sajnálkozva közölte, hogy el kell érnie az
éjszakai vonatot, ezért a sietség.
– A hajnali vonattal is mehetne – mondta egy másik fiatalember, majd
hozzátette, hogy neki is a pályaudvarra kell majd mennie, utazhatnának
együtt.
– Az előadása rendkívül érdekes volt – szólalt meg a harmadik is. –
Még soha nem hallottam ilyen lényegre törő, összeszedett beszédet
ebben a témában.
Sebastian örült a dicséretnek, lám, mégiscsak akadt, akire hatással
voltak a szavai. És nem tévedett, a fiatalemberek tényleg diákok voltak,
teológiát hallgattak az egyetemen, ketten Münchenben, a harmadik
Erlangenben. A marxista doktrínákat vetették össze a keresztény vallás
tanításaival, együtt utazgattak, hogy a száraz elmélet mellé saját
tapasztalatokat is szerezzenek.
– Főként a marxista eszmék fogadtatása érdekel bennünket –
magyarázta az egyik diák. – Mennyit ért meg belőlük egy egyszerű
munkás? És miért olyan hihetetlenül sikeres ez az ateista doktrína?
Sebastian a beszéde gyenge fogadtatása után nagyon vágyott egy jó
beszélgetésre, így hagyta magát rábeszélni, hogy betérjenek még
valahová egy italra. Elindultak valamerre. Egyikük sem ismerte ki magát
ebben a negyedben, de egy idő után megláttak egy kocsmát, ahol fény
pislákolt. Az ivó kicsi volt, a sötét, kerek asztaloknál nem ült senki. Csak
a pultnál állva iszogatott néhány késői vendég. A kocsmáros poharakat
törölgetett, és gyanakvóan mérte végig őket, amikor beléptek.
– Mindjárt zárunk.
– Nem kaphatnánk azért egy korsó sört? – kérdezte az egyik diák.
– Hát jó, felőlem.
Leültek az egyik asztalhoz, beszélgetni kezdtek. Alapvető kérdésekről
folyt a szó. Hogy Isten nélkül fennmaradhat-e egy ideológia. És hogy
Karl Marx vajon nem az őskereszténységet vette-e példának a tanaihoz.
A fiatalurak azon igyekeztek, hogy logikai hibát találjanak a marxista
elméletben, Sebastian pedig ellenérveket hozott fel, élvezte az
agytornát, a kihívást.
Annyira belemerültek a diskurzusba, hogy észre sem vették, amikor
egy oldalajtón át több férfi lépett be az ivóba.
– Engedjétek ki őket! – szólalt meg a kocsmáros. – Úgyis menni
akartak már.
– Kommunista disznók! – kiáltott az egyik férfi. – Semmi
keresnivalójuk itt.
A három fiatalember meghökkenve bámult a kiabálóra.
– Na, de kérem! – háborodott fel az erlangeni diák.
– Pofa be, különben kapsz egyet! – hangzott a durva válasz.
Egyre több kétes kinézetű alak szállingózott be az ivóba az oldalajtón
át. Sebastian azt gyanította, valószínűleg egy gyűlés ért véget a
szomszédos helyiségben, és ez itt egy jobboldali csoport törzshelye.
Sietve előhúzta a tárcáját, és néhány pénzérmét tett az asztalra.
– Menjünk! – szólt oda a három diáknak.
Ebben a pillanatban hátulról olyan erős ütés érte a vállát, hogy a
földre zuhant. A fejét beverte az asztal sarkába, elkábult pár percre,
ordibálás, tompa ütések, reccsenő fa hangja jutott el hozzá, de mintha
nagyon messziről jött volna. Amikor megpróbált feltápászkodni a
földről, valaki úgy hátba rúgta, hogy ráesett egy székre, meleg vér folyt
végig az arcán. Nagy nehezen felállt, megragadott egy üres söröskorsót,
azt meg ököllel zúzták szét a kezében. Hátratántorodott a falhoz, a
rémülettől tágra nyílt szemmel bámulta a verekedőket. Gumibotok
emelkedtek a levegőbe, kések villantak – egy csapat SA-s fiatal karmai
közé kerültek.
Sebastian megindult, hogy segítsen a diákoknak, de már az első
lépésnél forogni kezdett vele a világ, és összeesett.
– Rendőrség! – hallotta tompán.
Azután hirtelen csend állt be, valaki felnyögött, egy rendőr hajolt fölé,
a papírjait kérte. Csak másodjára értette meg a kérdést, tapogatózni
kezdett a tárcája után, amelyben az igazolványát tartotta, de nem találta
sem a kabátja, sem a nadrágja zsebében.
– Jól van, akkor velünk jön az őrszobára – adta ki az utasítást a
rendőr. – Elvezetni!
 17.

Marie felriadt, felült az ágyban. Nem a telefon csörgött Paul

dolgozószobájában? Hallgatózott, de néma csend volt a házban, csak a
férje egyenletes szuszogása hallatszott mellette. Ezek szerint vagy
álmodott, vagy a hívó letette. De ki telefonálna éjnek idején a villába?
Megint hallott valamit, ezúttal halk léptek neszét. Aztán kopogást az
ajtón. Mégsem tévedett tehát.
– Mama!
– Mi a baj, Dodo?
– Tilly néni telefonált.
Marie gyorsan kiugrott az ágyból, a sötétben felkapta a pongyoláját.
– Várj! – suttogta. – Kijövök.
A hálószoba résnyire nyitott ajtaján beszűrődött a folyosói lámpa
fénye, megvilágítva az alvó Pault, aki két kézzel ölelte a párnáját
álmában. Marie halkan behúzta maga után az ajtót, nehogy felébressze.
Szüksége van az alvásra, biztosan megint késő éjszakáig ült az
íróasztalánál a dolgozószobában.
Dodo egy pulóvert húzott a hálóinge fölé, harisnya és papucs is volt
rajta.
– Te miért vagy még ébren? – kérdezte Marie. Az állóórára pillantott.
– Negyed három van!
– Olvastam…
Dodo nemrég vette ki a könyvtárból a híres vadászpilóta, Ernst Udet
egyik könyvét, és folyton azt bújta. Marie megint az órára nézve
felsóhajtott. Negyed három!
– Mit akart Tilly az éjszaka közepén?
Dodo fontoskodó képet vágott, mint mindig, ha azt gondolta,
kioktathat másokat.
 – Sebastian bácsi miatt hívott. Most nála van. Azt mondta, finoman
közöld Lisa nénivel.
– Szent ég! – mondta Marie rémülten. – Azt hittem, az éjszakai
vonattal jön, és már rég itthon van. Szegény Lisa nyilván teljesen
kétségbe van esve. És miért nem ő maga telefonált?
Dodo a vállát vonogatta.
– Tilly néni azt mondta, borzasztóan fáj a foga, holnap reggel rögtön
fogorvoshoz megy. Ezért alighanem pár napot még Münchenben marad.
Ez a magyarázat nem igazán győzte meg Marie-t. Igaz, hogy a fogfájás
igen kellemetlen dolog, de azért időben értesíthette volna a feleségét.
– Talán ki sem tudja nyitni a száját, annyira fáj neki – találgatott
Dodo.
– Bárhogy is van, te most azonnal ágyba bújsz. És nincs több olvasás,
alvás van!
– Igen, Mama. Jó éjszakát!
Marie megölelte a lányát, puszit nyomott az arcára. Milyen nagy már,
gondolta, miközben utána nézett, amíg be nem ment a szobájába. Ideje
lenne kicsit nőiesebb ruhákat hordania, túl gyerekes a kockás kantáros
szoknya, amit Dodo előszeretettel visel.
Szorosabbra húzta a pongyolája övét, és indult volna lefelé a lépcsőn,
amikor Paul dugta ki álmos fejét a hálószobájuk ajtaján.
– Mi történt? – kérdezte rekedten.
– Sebastian éjszakára Tillynél marad. Szólnom kell Lisának.
– Csak nem ébren várja még?
– De, valószínűleg.
– Ajaj! Veled menjek?
– Nem szükséges – mosolygott Marie. – Aludj tovább, édesem! Ez
amolyan női dolog, majd én elintézem.
A sógornője könnyek között ült a villa új szárnyának szalonjában,
előtte az asztalon nagy összevisszaságban üres teáscsészék, kekszes
dobozok, vizespoharak, különféle barna üvegcsék nyugtató tinktúrákkal.
Közöttük a fekete telefonkészülék, egy könnyáztatta jegyzetfüzet meg
egy ceruza.
– Marie! – ugrott fel Lisa zokogva, hogy a vállán sírja ki magát.
 – Nyugalom, Lisa – suttogta Marie, a sógornője haját simogatva. –
Semmi baj. Tillynél van. Épp most telefonált.
Lisa meg sem tudott szólalni a zokogástól, egész testében reszketett.
Marie jobbnak látta, ha leülteti a kanapéra.
– Hallottad, amit mondtam, Lisa? Már nem kell aggódnod. Tilly
gondját viseli.
Lisa felzokogott, majd Marie legnagyobb döbbenetére hangos
nevetésben tört ki.
– Tilly gondját viseli? Ezt mondta? És azt is mondta, miért?
– Mert Sebastiannak fáj a foga – felelte Marie bizonytalanul.
Lisa ismét felnevetett, élesen, elkeseredetten.
– Szóval fáj a foga? Haha! Három fogát verték ki. Szétverték az arcát.
Megsérült a térde. A jobb kezét egy törött söröskorsó vagdosta össze…
Marie döbbenten meredt a sógornőjére. Kezdett aggódni, hogy talán
túl sokat vett be Alicia állítólag teljesen ártalmatlan nyugtató
cseppjeiből.
– De Lisa! Miket beszélsz? Ez csak valami rossz álom…
Válasz helyett Lisa az orra elé tartotta a könnyáztatta jegyzetfüzetet.
Tele volt írva ceruzával sebtében odafirkált félmondatokkal. Marie nagy
nehezen kibetűzött néhány szót.
Verekedés, az NSDAP törzshelye, belekötöttek három emberbe, törött
söröskorsó, felszakadt a homloka…
– Amikor éjjel egykor még nem volt itthon, felhívtam a rendőrséget –
magyarázta Lisa szipogva. – Megadták a giesingi őrszoba telefonszámát.
És ott… és ott… elmondták… Jaj, Marie, folyton ettől féltem. Miért is nem
kísértem el Münchenbe? Akkor mindez nem történik meg.
– Jézusom, ez rettenetes – suttogta Marie. – Lisa, annyira sajnálom.
Dehát hogy történhetett? Sebastian olyan szelíd, békés ember.
Lisa kétségbeesése haragba csapott át. Még hogy szelíd! Egy
csökönyös szamár. Pedig ő figyelmeztette, de nem hallgatott rá.
– Tilly tényleg azt mondta, hogy a foga fáj? Ó, micsoda gyáva alak!
Nem meri a szemembe mondani az igazságot, valaki mással üzenget.
Fogfájás? Nevetnem kell. Tillynek az őrszobáról kellett elhoznia. Egy
cellába zárták, mert nem voltak papírjai.
 – Borzasztó, de sokkal rosszabbul is végződhetett volna – próbálta
vigasztalni Marie. – Szerencse, hogy életben van, és ez az eset jó
figyelmeztetés lesz neki a jövőre nézve.
De Lisa oda sem figyelt. Egyre jobban felizgatta magát, szidta a
giesingi elvtársakat, az egész kommunista bandát, az átkozott
hitleristákat, meg az ivászatot, ami aztán ilyen verekedésekbe torkollik.
– És hogy Tilly hajlandó volt belemenni ebbe a komédiába, azt nagyon
rossz néven veszem tőle. Ahelyett, hogy felhívott volna engem, és tiszta
vizet önt a pohárba, ilyen szemérmetlen hazugsággal traktál téged…
Hirtelen elhallgatott, mert nyílt a szalon ajtaja. Alicia jelent meg
mohazöld selyempongyolában, a hajában csavarókkal, rajtuk hajhálóval.
– Mi folyik itt, Lisa? – szólalt meg szemrehányó pillantással. – Még a
régi szárnyban is hallani a kiabálásodat.
Marie gyorsan megnyugtatta, nehogy még jobban felizgassa magát.
– Aggodalomra semmi ok, Mama – mondta mosolyogva. – Sebastian
Münchenben maradt, Tillynél és Ernstnél éjszakázik.
Alicia megütközve vette tudomásul a hírt.
– És ezért hisztériázol, Lisa? Ne légy gyerekes! Komolyan azt hiszed,
hogy éppen Tillyvel csal meg a férjed?
Marie látta, ahogy Lisa szeme tágra nyílik a meglepődéstől, ő maga a
helyzet komolysága ellenére majdnem elnevette magát. Mama annyira
más világban él.
– A férfiaknak időnként adni kell egy kis szabadságot – folytatta
Alicia. – Ezt jegyezd meg, Lisa! És hagyd abba ezt a rémes rikácsolást!
Úgy viselkedsz, mint egy piaci kofa. Még felébreszted a gyerekeket.
Ezzel sarkon fordult, és visszavonult a hálószobájába. Marie és Lisa
egy darabig szóhoz sem jutott a meghökkenéstől.
– Ó, te jó ég! – mormolta végül Lisa.
Marie vigasztalón átölelte a vállát.
– Szeretnéd, ha ma éjjel itt aludnék, hogy ne érezd magad annyira
egyedül?
– Az borzasztóan kedves volna tőled – sóhajtott fel Lisa. – Nagyon
rossz lenne látni az üres helyet magam mellett az ágyban…
 Lassan már hajnali három óra volt – sok nem volt hátra az éjszakából.
Mivel a személyzet aludt, és Marie nem akart felébreszteni senkit, maga
szaladt át gyorsan Paulhoz, hogy megmondja, a húga mellett marad
éjszakára.
– Nem túlzás ez egy kicsit? – dünnyögött elégedetlenkedve Paul. – Lisa
már felnőtt ember, és ő választott magának egy ilyen férjet.
– Aludj tovább, édesem! – mondta Marie, gyengéd csókot nyomva az
arcára.

Jó egy óra elteltével már kezdett igazat adni Paulnak. Lisa túlságosan
zaklatott volt ahhoz, hogy aludni tudjon, szörnyűbbnél szörnyűbb
jeleneteket képzelt maga elé, és ezeket részletesen megosztotta szegény
Marie-val is. Amikor végül azt mondta, hogy másnap korán a
divatszalonban kell lennie, és szüksége van egy kis alvásra, Lisa egy
megadó, sértődött sóhajjal a másik oldalára fordult.
– Én le sem fogom hunyni a szemem – suttogta. – De nem akarok önző
lenni. Aludj jól!
Alighogy Marie elszenderedett, a szomszéd szobából hangos
gyereksírás keltette fel. A kis Charlotte nyilván rosszat álmodott, a
mellette alvó Rosának kellett megnyugtatnia. Lisa ebből semmit sem
vett észre, közben már mélyen aludt. Hat körül felébredtek a fiúk,
szokás szerint berontottak a szüleik hálószobájába, mert ilyenkor
általában Sebastian játszott velük kicsit. Most csodálkozva bámultak a
nénikéjükre, aki az apjuk helyén feküdt.
– Hol a papa? – kérdezte Johann.
– Cssss! – suttogta Marie. – A papátok Tilly néninél van Münchenben.
Hagyjátok kicsit még aludni a mamát!
– De megígérte, hogy várat építünk…
Marie-nak semmi kedve nem volt hosszasan vitatkozni, holtfáradt
volt.
– Most szépen visszamentek mind a ketten a szobátokba, és alszotok
még egy kicsit – parancsolt rájuk határozott hangon.
Johann szófogadóan sarkon fordult, az öccse pedig totyogott utána.
Marie még hallotta, ahogy a folyosón veszekedni kezdenek, aztán Hanno
sírva fakad, de szerencsére már ott is volt Rosa Knickbein, és magával
vitte a két kisfiút Charlotte szobájába. Mivel Lisa továbbra is mélyen
aludt, egyelőre nem volt szüksége vigasztalásra, így Marie egy idő után
úgy döntött, visszamegy a saját ágyába, hátha tud még aludni
valamennyit.
Ebből azonban nem lett semmi, mert kezdett ébredezni a ház. A
konyhából frissen főzött kávé illata szállt fel – a szakácsné nyilván már
készítette a reggelit. A folyosón a kisfia, Kurti szaladt a karjába hosszú
hálóingben, mezítláb, hóna alatt egy-egy bádogautóval.
– Engedj, Mami! Johannhoz megyek játszani.
A cselédlépcső felől Hanna érkezett, gyors pukedlit vágott, jó reggelt
kívánt, majd bekopogott Dodo szobájába.
– Dorothea kisasszony, felkelni! Hét óra van.
Aztán álmos szemmel Leo botorkált elő a szobájából, üdvözölte az
anyját, majd beszólt a fürdőszobába.
– Sokáig leszel még bent, Papa?
– Mindjárt készen vagyok – hangzott a válasz.
Marie-nak be kellett látnia, hogy itt már nem fog aludni, elkezdődött
a nap. Bement a hálószobájukba, és öltözködni kezdett. Miután Paul is
bejött a fürdőszobából, gyorsan elmesélte neki, mit tudott meg Lisa a
giesingi rendőröktől.
– Jó ég! – döbbent meg Paul. – Ernstnek ez egyáltalán nem fog
tetszeni. Münchenben mindenki ismeri, és nagyon ad a jó hírére.
– Ez legyen a legkisebb gond ebben az egész szomorú ügyben –
legyintett Marie. – A legfontosabb, hogy Sebastian nagyjából ép bőrrel
megúszta, rendbe jön és nem lesznek maradandó sérülései.
Paul bólogatott, mondván, ő is ezt reméli, de Marie látta rajta, hogy
annyira azért nem sajnálja a sógorát. Túl sokszor tört borsot az orra alá
az üzemi tanács elnökeként.
A reggeli – szokás szerint Alicia, Lisa és a gyerekek nélkül – ma
csendesebben zajlott, mint máskor. Paulnak már a gyár ügyein járt az
esze, Marie kávéval próbált úrrá lenni a fáradtságán, ami nem nagyon
sikerült, Leo hallgatagon gubbasztott a helyén, napok óta teljesen
magába fordult. Nem is zongorázott, pedig régen már kora reggel zene
töltötte be a házat.
Dodo az utolsó pillanatban esett be, állva hajtotta fel a tejeskávéját és
tömött a szájába egy zsemlét.
– Van kedved iskola után benézni hozzám a divatszalonba? – kérdezte
Marie. – Elkelne neked valami csinos új holmi.
– Ó, igen. Egy fehér pilótaoverallt szeretnék, Mama.
– Én inkább egy szép ruhára gondoltam.
– Ah, vagy úgy – kedvetlenedett el Dodo. – Muszáj?
Elsőként Leo indult el, egy ideje villamossal ment az iskolába, mert
állítólag kínosan érezte magát az osztálytársai előtt, ha sofőr vitte mint
valami nagyzoló „ficsúrt”. Dodo is csatlakozott a testvéréhez.
Paulnak viszont ma nem volt sietős. Töltött magának és Marie-nak is
még egy csésze kávét.
– Fáradtnak tűnsz, édesem – nézett a feleségére együttérzően. – Nem
hagyott aludni az önző húgocskám?
– Szörnyen aggódik Sebastian miatt, ami abszolút érthető.
Paul bólintott, elgondolkodva kavargatta a kávéját. Egy darabig maga
elé meredt, akkora csönd volt az ebédlőben, hogy a komódon álló óra
ketyegése is zajosnak hallatszott. Marie látta, hogy valami nagyon
nyomasztja a férjét, ami őt is érinti.
– Na, bökd már ki, Paul! – szólalt meg végül.
Paul elmosolyodott. Az ő Marie-ja mindig pontosan tudja, ha valami
nyomja a lelkét, kitalálja még a gondolatait is.
– Nagyon sajnálom, édesem, hogy pont ilyenkor kell előhozakodnom
ezzel, amikor egész éjszaka szinte le sem hunytad a szemed…
– Ne kerülgesd a dolgot, Paul! Tudod, nem vagyok cukorból.
Paul felsóhajtott, hátradőlt a székén.
– Próbáltam tárgyalni a bankkal, de hiába. A hitel teljes összegét
követelik vissza. Sajnos nincs más választásom, ha meg akarom tartani a
gyárat, el kell adnom a belvárosi bérházakat.
– Értem – mondta halkan Marie. – Gondolom, azt a házat is, amelyben
a divatszalonom van.
 – Sajnálatos módon, igen… Megpróbálok olyan vevőt keresni rá, aki
majd elfogadható bérleti díjat kér az üzlethelyiségért. De persze nem
ígérhetek semmit.
– Magától értetődik – bólintott szomorúan Marie. – Annak kell
eladnod, aki a legtöbbet kínálja. Tedd, amit tenned kell, Paul! A gyár
fontosabb, mint a divatszalon. Az utóbbi időben amúgy is rosszul megy
az üzlet.
– A gyárban sem jobb a helyzet – sóhajtott Paul. – Valahogy át kell
vészelnünk ezt a válságos időszakot. Örökké nem tarthat, egy nap majd
újra jobban mennek a dolgok.
– Megoldjuk, Paul – suttogta Marie, amikor elbúcsúztak. – Ahogy
mindig megoldottuk.
– Amíg te kitartasz mellettem, mindenképpen.
Amikor Marie beült az autóba, és elindult a divatszalon felé, újult
erővel törtek rá a nyomasztó gondok. Ki tudja, vajon az új háztulajdonos
megtűri-e őt a szalon bérlőjeként, ráadásul nem túl magas bérleti díjért,
amit Paul és ő is még megengedhet magának… Csak így alkalmazhatja
továbbra is a varrónőket, akiknek már amúgy is csökkentenie kellett a
fizetését. Amikor leparkolt a Karolinenstrassén, hirtelen az az ötlete
támadt, hogy felhívja Kittyt, és megkérdezi, nem akarja-e esetleg Robert
megvenni a házat. Az ő üzleti ügyei továbbra is jól mentek. Miért is nem
jutott ez rögtön az eszébe?
Frau Ginsberg éppen a kirakatot rendezte át, és ugyancsak rossz
hírekkel várta. Két megbízást is visszamondtak a szalonban: Wiesler
igazgatóné mégsem akarja átalakíttatni a télikabátját, ne nyúljanak
hozzá, később majd érte küld, egy másik vevőjük pedig úgy döntött, nem
kéri a nemrég megrendelt ruhát. A varrószobában végre kicsit derűsebb
volt a hangulat. Künzel kisasszony a születésnapját ünnepelte, és a
délutáni kávészünetre hozott egy kuglófot.
Marie az irodájába ment, hogy felhívja Kittyt. A vonal foglalt volt, a
drága Kitty nyilván megint órákig tartó beszélgetést folytatott
valamelyik barátnőjével. Párszor még megpróbálta, de végül a magas
telefonszámlára is gondolva úgy döntött, inkább majd megkérdezi
Robertet, ha legközelebb találkoznak.
 Nagyot sóhajtva elővette a könyvelést. A fizetési felszólítások néhány
esetben eredményesek voltak – több vevője is kifizette legalább a
tartozása egy részét. Ám sajnos még mindig nagy összegű kintlevőségei
voltak, amelyeket belátható időn belül nem tud behajtani. Az egyetlen
vevője, aki mindig pontosan fizetett…
– Jó reggelt, Frau Grünling! – hallotta most az eladótérből Frau
Ginsberg hangját. – Csodás őszi napunk van ma, nemde?
Na, itt is van már megint, az egyetlen pontosan fizető vevője. Serafina
Grünling egy ideje sűrűn felkereste a szalonját, több ruhát és kosztümöt
varratott nála, egy télikabátra is megbízást adott, amelyhez már meg is
rendelték a szövetet. Jobb kuncsaftot nem is kívánhatna magának egy
divatszalon – már ha Serafina nem volna olyan elviselhetetlen. Minden
ruhapróbán akadékoskodni kezdett valamiért, minden darabot többször
is át kellett alakítani, mire végre elégedett lett vele. Miközben ezek az
átalakítások teljesen szükségtelenek voltak, mert végül minden
alkalommal indoklás nélkül visszacsináltatta őket. Puszta szeszélyből
tette. A villából elbocsátott egykori nevelőnő a hatalmát fitogtatta,
bosszút állt a vélt vagy elszenvedett sérelmeiért. Ha nem lett volna oly
nagy szüksége a pénzre, Marie a legnagyobb örömmel dobta volna ki a
szalonjából.
– Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezúttal sikerült-e végre az alakomhoz
igazítani a szoknyát – mondta éppen ez a hárpia Frau Ginsbergnek. –
Már harmadszorra jövök ruhapróbára, és van egy olyan érzésem, hogy
most sem passzol majd a szoknya. Tulajdonképpen rég vissza kellett
volna mondanom az egészet.
Marie borzasztóan sajnálta, hogy Frau Ginsbergnek kell elviselnie
Serafina szeszélyeit, de attól félt, ha ő foglalkozna vele, előbb vagy utóbb
elveszítené az önuralmát.
– Na, tessék! – kiáltotta Serafina diadalmasan. – Nem megmondtam?
Maga is láthatja, túl bő. Nem, ez így szörnyen néz ki.
– Kedves asszonyom, én inkább meglehetősen szűknek látom.
– Ki akar oktatni? Azt hiszi, én nem tudom megítélni…
Ekkor megszólalt az ajtó fölötti kis csengő, valaki belépett az üzletbe.
Talán egy új kuncsaft. Marie sietve felpattant, nehogy a kellemetlen
Serafina elijessze a vásárlót, de csak a lánya, Dodo jött meg.
– Jó napot, Frau Ginsberg! Jó napot, Frau Grünling! Mama az irodában
van?
– Igen, Dodo – mosolygott rá Frau Ginsberg. – Menj csak hátra,
szerintem kuglófot is kapsz!
Marie éppen ki akart készíteni egy tányérra egy szelet kuglófot,
amikor igencsak kellemetlen párbeszédet hallott az eladótérből.
– Ah, a kis Dorothea – szólalt meg Serafina édeskés hangon. – Milyen
sovány vagy, gyermekem! Nem kapsz otthon rendesen enni? Na persze,
rebesgetik, hogy nagy a spórolás mostanában a villában.
Micsoda pimaszság. Marie félretette a tányért, hogy kimenjen, mielőtt
Dodo valami meggondolatlanságot mondana. De ezzel már elkésett.
– Eddig még senkinek nem kellett nálunk éheznie, Frau Grünling –
vágott vissza a lánya. – Különben meg nem akarok olyan hájhurkákat a
hasamra, mint amilyenek magának vannak.
– Hájhurkákat? – Serafina levegő után kapkodott a felháborodástól. –
Mit meg nem engedsz magadnak, te pimasz kis fruska! Látszik, hová
vezet a szigorú nevelés hiánya. A fiatalúr azt gondolja, hogy egy
csodagyerek, és nevetségessé teszi magát az egész város előtt, a
kisasszony meg a rossz modorával tűnik ki.
Groteszk látvány tárult Marie szeme elé, amikor az üzlethelyiségbe
lépett. Serafina a próbafülke félrehúzott függönyénél állt, félig
kigombolt blúzban, olyan szűk szoknyában, ami majd szétrepedt rajta,
Dodo pedig dühtől vöröslő arccal éppen szóra nyitotta a száját.
– Dodo! – kiáltott rá Marie. – Gyere velem az irodába!
– Ó! – mondta Serafina gúnyosan. – A kedves mama is előbújt a
rejtekéből. Követelem, hogy a lánya azonnal kérjen tőlem bocsánatot!
Éppenséggel követelhette. Dodo szemtelen volt, ez nem kérdés. De
Marie-nak esze ágában sem volt erre kérni a lányát. És ahogy ismerte,
hiába is kérné. Menthetetlen helyzet volt, ezen már nem lehetett
segíteni.
– Eszemben sincs – szólalt meg Dodo. – Kérjen előbb maga bocsánatot!
Megsértette a családomat. A testvéremet. Magának van igazán rossz
modora.
 – Dodo! – mondta Marie nyugodt hangon. – Ez nagyon udvariatlan
volt. Kérlek, menj most az irodába, és ott várj meg!
Dodo engedelmeskedett, peckes léptekkel vonult végig az eladótéren,
jól tudva, hogy ezért még lesz mit hallgatnia az anyjától. Döbbent csend
maradt utána. Frau Ginsberg dermedten állt, Serafina Grünling erőt
gyűjtött a nagy kirohanáshoz.
– Szóval csak úgy napirendre tér a lánya pimaszsága fölött? – kiáltotta
oda végül fenyegető hangon Marie-nak. – Ez hallatlan! Pusztán
szánalomból járok ebbe a divatszalonba, ami nélkülem már régen csődbe
ment volna, és így bánnak velem!
– Semmi szükségem a szánakozására. Kérem, hagyja el az üzletet!
– A legnagyobb örömmel. Ennél jobbat nem is tehetnék.
Serafina összerántotta a próbafülke függönyét, kapkodva átöltözött.
Amint végzett, odavágta Marie lába elé a szoknyát, majd kijátszotta az
eddig tartogatott, utolsó aduját.
– Még varrni sem tud rendesen – vetette oda rosszindulatúan. – Nos,
hamarosan úgyis le kell húznia a rolót. Említettem már, hogy a férjem
megveszi ezt a házat? A szerződést már alá is írták.
Gonosz mosollyal nyugtázta a két nő döbbent hallgatását, majd emelt
fővel kivonult az üzletből.
– Mit mondott az előbb? – suttogta Frau Ginsberg rémülten.
– Hazugság. Csupa hazugság – felelte Marie. – Felejtse el!
 18.

Kitty néni izgatott fecsegése a hálószobákig felhallatszott az

előcsarnokból. Dodo felkapta a táskáját, és már rohant volna le a
lépcsőn, amikor hirtelen eszébe jutott valami. Gyorsan benyitott Leo
szobájába. A testvére ott gubbasztott az íróasztalánál a tankönyvei
fölött.
– Tényleg nem jössz velünk? Tilly néni mindkettőnket meghívott,
hogy töltsünk nála pár napot.
– Nem! Latint kell tanulnom. – Leo még csak hátra sem fordult, a
könyveiben lapozgatott, érthetetlen szavakat mormolt maga elé.
– Krumpliszünet van. – Dodo értetlenkedve csóválta a fejét. – Ki olyan
bolond, hogy az őszi szünetben is magol?
– Sokat kell bepótolnom. Hagyj békén! Jó szórakozást Münchenben!
Küldhetsz nekem egy képeslapot.
– Arra aztán várhatsz! – felelte Dodo csalódottan, majd becsapta az
ajtót.
Kitty nénikéjét az ebédlőben találta nagymamával és Lisa nénivel,
Humbert éppen teát és süteményt szolgált fel nekik.
– Nem, Kitty – sóhajtott fel Lisa a szemét törölgetve. – Nem megyek
veletek Münchenbe. Amint meglátnám, könnyekben törnék ki, aztán
végigbőgném az egész visszautat. Nem, ezt nem kívánom senkinek.
– Te jó ég, Lisa, hisz életben van! Kicsit megsérült, az igaz. Tilly
szerint főként a feje. De azzal amúgy sem volt rendben minden. A többi
része ép, csak a térdét törte össze kicsit. Gondolj csak szegény Klippire!
Nála egészen más helyen van a baj…
– Nagyon kérlek, Kitty! – csattant fel a nagymama. – Pas devant les
enfants!
Ezt a mondatot jól ismerte Dodo, amióta az eszét tudta, mindig ezt
mondogatta a nagymama, ha egy beszélgetés kezdett érdekessé válni.
 – Ó, hát itt vagy, Dodo! – Kitty kinyújtotta a kezét az unokahúga felé,
hogy magához ölelje, megpuszilja. – Összepakoltál már? Micsoda? Ebbe a
kis táskába? Hisz nem fér bele semmi. Szükséged lesz egy csinos délutáni
ruhára. Valami elegánsra az operába. Pongyolára… Jut eszembe:
karácsonyra kapsz tőlem egy csodás türkizkék neglizsét. Csipkével.
Elragadó leszel benne. A hozzáillő papucsot már kiválasztottam.
Jesszus, gondolta Dodo rémülten. De nem akarta megbántani a
nénikéjét, úgy tett, mintha örülne. Azt azért elmondta, hogy szeretne
egy hosszúnadrágot hozzáillő blézerrel.
– Az én időmben soha nem viseltek a nők nadrágot – jegyezte meg
Alicia. – Még lovagláshoz sem. Dámanyerget használtunk.
– A hosszúnadrág remek ötlet, Dodo. – Kitty tudomást sem vett az
anyja közbeszólásáról. – Nagyon jól állna neked. Na, akkor mi lesz, Lisa?
Tényleg nem jössz? Hát jó. Úgysem vágyom rá, hogy telebőgd az
autómat – akkor egyedül szállítom haza a vert lovagodat. Mikre képesek
a férfiak! Az ember azt hiszi, kifogott egy békés példányt, aztán egyszer
csak úgy verekszik, mint egy bérkocsis.
Alicia éppen a szájához emelte a teáscsészét, hogy igyon egy kortyot,
de most visszahelyezte a csészealjra.
– Mit mondtál, Kitty? Sebastian verekedett?
Lisa dühös pillantást vetett a húgára, Kitty ijedten beharapta az alsó
ajkát. Már megint meggondolatlanul fecsegett.
– Tudod, megbotlott, és elesett. Egy kocsmában, és volt ott egy
bérkocsis…
– Egy kocsmában?
Alicia döbbenten meredt a lányára, Kitty pedig zavartan abbahagyta a
magyarázkodást.
– Ó, te jó ég, ilyen késő van már? – kiáltott fel a komódon álló
ingaórára nézve. – Indulnunk kell, az én drága autókám nem a
leggyorsabb. Lisa majd elmagyarázza, mi történt pontosan Sebastiannal.
Igaz, nővérkém? Lent vannak a dolgok, amiket Tillynek küldtök?
Humbert majd bepakolja őket a csomagtartóba. Dodo, vegyél kabátot,
hűvös van! Drága Mama, holnap már itt is vagyok Sebastiannal. Kora
délután, gondolom… Hadd öleljelek meg, édes drága Mama! És csókold
meg helyettem a kicsiket! Te pedig, Lisa, holnapra visszakapod a
drágádat, ápolhatod a szegény invalidust.
Lisa néni búcsúpillantását látni mindent megért, gondolta Dodo.
Valószínűleg legszívesebben megfojtotta volna a túl sokat fecsegő
húgát, de Kitty persze, mint mindent, félvállról vette, hogy tapintatlanul
elszólta magát, könnyedén túllépett rajta. Nemsokára már az
előcsarnokból hallatszott a hangja, ahogy Gertie-hez és Humberthez
beszélt.
– Rémes ez a táska! Bármit keresek, az biztos, hogy a legalján van. Hol
lehet a kocsi indítója?
Dodo égnek emelte a szemét, majd gyorsan megölelte először a
nagymamát, aztán Lisa nénikéjét. Megígérte, hogy rendesen viselkedik
Tilly néninél, nem felesel, és mindig pukedlizik a felnőttek előtt. Aztán
olyan sebesen szaladt le a lépcsőn az előcsarnokba, hogy majdnem
átesett a papírkosarakon, amiket Else hagyott ott, hogy később kivigye
és kiürítse őket a szemetesbe. Egy merész ugrással vette az akadályt,
csak az egyik kosár dőlt föl, tartalma a földre szóródott.
Döbbenten meredt az előtte heverő papírlapokra, alig akart hinni a
szemének. Kézzel teleírt kottalapok voltak, Leo szerzeményei. Hogy
dobhatta ki ezeket a szemétbe?
– Nem kell összeszedned! – szólt rá Kitty türelmetlenül. – Majd Else
megcsinálja. Különben is miért hagyja a lépcső alján a papírkosarakat?
Gyerünk, indulnunk kell!
– Egy pillanat!
Dodo sietve felkapkodta a földről a kottalapokat. Leo csodálatos
zenéje. Miért dobta ki? Mit művelt az az orosz boszorkány a testvérével?
Gyorsan a piros gyapjúsáljába tekerte a paksamétát, hogy magával
vigye. Semmiképpen sem maradhatnak a villában. Ha megint Leo kezébe
kerülnek, a végén még elégeti az egészet. Ezt nem hagyhatja. Ott őrzi
meg őket, ahol biztonságban lesznek. Már tudta is, hol.
Nagyot sóhajtva ült be a kocsiba. Kitty nénivel autózni kész
kínszenvedés volt, mert olyan rettenetesen meggyötörte szegény
„autókáját”, hogy az Dodónak szinte fizikai fájdalmat okozott.
– Lassan magasabb sebességre válthatsz, Kitty néni.
 – Miért, Dodo? Csodásan fut, és olyan kedvesen kattog.
– A motor túlmelegszik, ha így túráztatod.
– Jaj, dehogy. A hideg szél majd lehűti.
Négyszer kellett megállniuk útközben egy-egy benzinkútnál, mert a
motor fura hangokat adott. És bármilyen buzgón próbált egy
autószerelő Kitty lelkére beszélni, ő csak vidáman bólogatott,
rámosolygott a férfira, majd ugyanúgy vezetett tovább, ahogy addig.
Ha egy rettenetesen gonosz bűnös pokolra jut, talán autóvá
változtatják, amit Kitty néni vezet, gondolta Dodo. Kegyetlen büntetés
lenne.
Késő délután érkeztek meg Pasingba. Ha Dodo nem nézi a térképet, és
irányítja a nénikéjét, alighanem még éjfélre sem értek volna oda.
– Te jó ég! – kiáltott fel a nagynénje a villa láttán. – Ernst valóságos
parkot alakított itt ki. A ház meg pont úgy néz ki, mint egy miniatűr
Melzer-villa. Szállj ki, Dodo! Megjöttünk. Az ott nem Julius, aki megölte
szegény Maria Jordant? Ó, nem, azt nem ő tette, csak volt valami közte
és Jordan között, azt hiszem… Ah, Julius, örülök, hogy viszontlátom!
Először a három táskát vegye ki, kérem, abban vannak az ajándékok az
én drága Tillymnek és Ernstnek! Aztán a kofferomat. A retikült én
viszem. Mit bugyoláltál bele abba a piros sálba, Dodo? Csak nem
könyveket?
Dodo megrázta a fejét, és gyorsan az utazótáskájába tömte a sálat a
papírokkal együtt.
Kitty néni úgy szaladgált fel-alá, mint egy izgatott kotlós, hogy
minden csomag megfelelő helyre kerüljön. A hallban Tilly néni nyakába
borult, Ernstet kétfelől arcon csókolta, és szokása szerint csak fecsegett,
fecsegett. A bácsikájának Dodo udvariasan kezet nyújtott. Most még
mogorvábbnak tűnt, mint régen, talán mert idősebb, soványabb lett és
megőszült.
– Jó újra látni téged, Dorothea – mondta Ernst von Klippstein, Dodo
pedig illedelmesen pukedlizett. – Szépen megnőttél.
Azután bement a dolgozószobájába, és magára csukta az ajtót. Tilly
néni magához ölelte Dodót, borzasztóan örült, hogy meglátogatták.
 – Végre hoztok egy kis életet a házba – mondta mosolyogva. – Milyen
kár, hogy Leo nem tudott jönni! Van egy szép nagy zongoránk a
szalonban, de szinte soha nem használjuk.
Sebastian bácsi a könyvtárszobában ült egy öblös fotelban, a térdén
gyapjútakaróval. Rettenetesen festett. Az arca csupa seb és horzsolás, a
homlokán egy nagy vágás, az ajka felszakadva, jobb keze bekötözve.
– Sörnyen kínosz esz nekem, drága Kitsi. – Érthetetlenül motyogott,
nyilván a kivert fogai miatt.
Kitty néni viszont, aki máskor nem finomkodott, most szokatlanul
kedves és megértő volt.
– Ó, te szegény! – szorította meg Sebastian ép bal kezét. – Min
mehettél keresztül! De látom, Tilly gondosan ápol, és már jobban vagy
kicsit.
– Ő egy igazi angyal. Végtelenül hálász vagyok neki.
– Holnap már újra otthon leszel – vigasztalta Kitty.
Dodónak úgy tűnt, a bácsikája ettől nem olyan boldog. Nem csoda. Ha
Lisa néni meglátja, valószínűleg megint hisztériás rohamot kap. Később
nem ült velük asztalhoz vacsorázni, nem akarta, hogy elmenjen az
étvágyuk a sebei láttán. A cselédlány a könyvtárszobába vitte a
tányérját. Dodo titkon örült ennek, mert a bácsikája homlokán tátongó
seb tényleg rémisztő látványt nyújtott. Szegénynek bizonyára nagy
fájdalmai voltak.
Így végül egészen vidám hangulatban telt a vacsora, mert Kitty néni
szüntelenül fecsegett és nevetett, amit meglepő módon Ernst bácsi is
élvezett. A nénikéje átöltözött a vacsorához, elöl-hátul mélyen kivágott,
testhezálló ruhát viselt, csillogó, fekete anyagból. Egész szekrényre való
hasonló ruhája volt, némelyiket tollak díszítették, másokat, főként a
fehéreket, gyöngyökkel varrták ki. Az unokatestvére, Henni majd
megőrült, hogy hordhassa az anyja ruháit, Dodo viszont a világ minden
kincséért sem vett volna föl ilyesmit.
De Ernst bácsinak láthatóan a ruha is tetszett.
– Milyen kár, drága Kitty, hogy ilyen hamar elutazol! – mondta. –
Holnap gálaestet adnak az operában, mi lenne, ha maradnál még egy
napot, és velünk jönnél?
 Kitty néni nemet intett. Már csak szegény Lisa miatt is, aki alig várja,
hogy a férje hazaérjen, és őt is várják otthon. Teljesen érthető. Ha övé a
választás, Dodo is inkább Robert bácsi mellett döntött volna – olyan
kedves ember.
Ami Ernst bácsiról nem volt elmondható, ugyanis hirtelen eszébe
jutott, hogy későre jár, a gyerekeknek ilyenkor már aludniuk kell. Így
Dodót már nyolckor felküldték a vendégszobába, amit Kitty nénivel
osztott meg. Még szerencse, hogy volt a táskájában két könyv, ezeket a
városi könyvtárból kölcsönözte ki. Olvashat, amíg Kitty néni is feljön. És
ez valószínűleg jó sokára lesz. Kicsit imbolygott, amikor éjfél körül
belépett a szobába, biztosan sok bort ivott.
– Hát te még fent vagy, édesem? – csodálkozott. – És olvasol az
ágyban? Pápaszemes kígyó lesz belőled, ha így folytatod.
Dodo az éjjeliszekrényre tette a Manfred von Richthofen
vadászpilótáról szóló könyvet, és előhúzta az ágy alól a piros sálba
bugyolált kottalapokat.
– Kérlek, vidd haza ezeket magaddal, és tedd biztos helyre! Nagyon
vigyázz rájuk, és senkinek ne mutasd meg!
– Te jó ég! – mondta Kitty néni, amikor Dodo kicsomagolta a
papírokat. – Hát ez meg micsoda?
– Leo szerzeményei. Képzeld csak, kidobta őket a szemétbe.
Kitty néni jó választás, gondolta Dodo, miközben a nénikéje átlapozta
a kottákat, némelyik dallamot halkan dúdolni kezdte, majd kijelentette,
hogy Leo igazi művész, egy napon híres zeneszerző lesz belőle. Ezt ő
mindig is tudta. Csak a csökönyös Paul nem látja be, még mindig azt
hiszi, a fia majd átveszi a gyárat.
– Titokban komponált ez a szegény fiú. Senkinek nem merte
megmutatni. Jaj, Dodo, kész szerencse, hogy észrevetted ezeket. Hajszál
híján elveszett ez a csodálatos zene. El sem tudom képzelni, mit
művelhetett Leóval az a rémes zongoratanárnő.
– De miért dobná ki ezért Leo a szerzeményeit? – sóhajtott fel Dodo. –
Mostanáig a zene volt neki a legfontosabb a világon.
Kitty néni felvonta a szemöldökét, majd azt mondta, Leo alighanem
szerelmes lett a tanárnőjébe.
 – Az első szerelem mindig elsöprően nagy érzelem, Dodo. Olyankor az
ember minden mást elfelejt, ami addig fontos volt neki, és szörnyű
butaságokat csinál. Én annak idején Párizsba szöktem Gérard-ral… Ha
pedig ez az első nagy szerelem nem teljesedik be, az olyan, mintha egy
sötét, feneketlen szakadékba zuhannál.
Dodo eltűnődött, hogy talán csak a bor beszél a nénikéjéből. Hogy is
lehetne szerelmes Leo egy olyan csúnya, kövér nőbe, mint Obramova?!
Nem, sokkal valószínűbb, hogy megbabonázta az a boszorka.
– Magammal viszem Leo szerzeményeit, és jól elrejtem otthon – ígérte
Kitty néni, miközben visszacsomagolta a kottalapokat a piros sálba. – Az
egyik ruhásszekrényem mélyére dugom. Ott senki nem talál rá.
Másnap a reggelinél furcsán feszült volt a hangulat. Ahogy az lenni
szokott, Kitty néni vitte a szót, Ernst bácsi meg folyton bókolt neki, Tilly
néni szinte meg sem szólalt és valamiért bosszúsnak tűnt. Sebastian
bácsi megint a könyvtárszobában maradt, ott mártogatta tejeskávéba a
zsemléjét.
Reggeli után Julius és Bruni segített neki beszállni az autóba, ami nem
ment könnyen a sérült térdével. Ernst bácsinak viszont esze ágában sem
volt segíteni, bevonult a dolgozószobájába, még csak el sem búcsúzott.
Szegény Sebastian bácsi, gondolta Dodo. Még egy egészséges
embernek is kész tortúra Kitty nénivel autózni – de ha valakinek
mindene fáj, egyenesen iszonyatos lehet.
– Isten veletek, élvezzétek a csodás Münchent! – kiáltott ki Kitty néni
a kormány mögül. – Dodo, légy kedves a nénikéddel, megérdemli! Tilly,
remélem, hamarosan újra látlak. Őszintén szólva nem is értem, mit
keresel még itt. Ó!
Az autó hirtelen megrándult, majd a motor leállt, amitől Sebastian,
aki keresztben feküdt a hátsó ülésen, nekilódult az első ülés
háttámlájának, és fojtott kiáltást hallatott fájdalmában.
– Lefulladt – jegyezte meg Dodo.
– Ó, hát ez a kocsi azt csinál, amit akar – sóhajtott Kitty néni.
Második próbálkozásra sikerült beindítani a motort, és az autó
elpöfögött.
Tilly néni aggodalmas arccal nézett utána.
 – Talán mégsem volt olyan jó ötlet, hogy Kitty vigye haza Sebastiant.
Inkább nekem kellett volna.

Miután Kitty néni elment, valahogy megváltozott a ház atmoszférája. A

bútorok sötétebbnek, a függönyök súlyosabbnak tűntek, Julius és Bruni
barátságtalanabbnak. Hirtelen keserű ráncok jelentek meg Tilly néni
szája körül, a homlokán, szűkszavú válaszokat adott, ha Dodo kérdezett
valamit.
– A repülőtérre Oberwiesenfeldbe? Ahhoz már túl késő van. Talán
majd holnap.
Délutánra unalmas múzeumlátogatás volt betervezve. Érdektelen régi
festmények, fényesre vikszelt padló és néma csend – csak suttogva
lehetett beszélni. Bejárták a hatalmas, magas termeket, amelyek mindig
újabb hatalmas, magas termekbe nyíltak, a falakon mindenütt képek.
Tilly néni szerint Papa kérte meg, hogy hozza el a képtárba, hadd
művelődjön kicsit.
A vacsora a villában még rosszabb volt, mint a múzeum. Ernst bácsi a
hosszú asztal egyik végén ült, Tilly néni a másikon, Dodo valahol
középen kapott helyet, ahol úgy érezte magát, mint egy magányos kis
hajó a háborgó Jeges-tengeren. Amióta Kitty néni elment, Ernst bácsi
mogorvább volt, mint valaha, időnként egyenesen goromba.
– Nagyon remélem, hogy elkísérsz ma a gálaestre, Tilly – mondta
szigorú tekintettel, és ez nem kérésnek hangzott, inkább parancsnak.
– Sajnálom, Ernst. Tudod, hogy vendégem van.
A vendég pedig nem más, mint ő. Dodo. Miatta csattant fel dühösen a
bácsikája, hiszen ez már nem az első alkalom, hogy a felesége cserben
hagyja.
– Itthon maradhatok egyedül is – ajánlotta fel Dodo halkan, de senki
sem hallotta meg. Ernst bácsi most már Sebastianról beszélt.
– Fel nem foghatom, hogy hozhattad ide ezt az embert a házunkba,
miután egyik orvostól a másikig cipelted. Az én költségemre persze. Egy
kommunista, aki a nemzetiszocialisták törzshelyén hőbörög, és
megsebesít egy SA-st. De a jó hírem téged persze nem érdekel. Azóta
már többen rákérdeztek nálam az esetre, az ellenségeim minden
bizonnyal ellenem fordítják majd ezt az ügyet.
– Sebastian rendes ember, és szüksége volt a segítségemre –
védekezett Tilly néni. – Ez fontos volt nekem, Ernst. Egyébiránt teljesen
érthetetlen számomra az elköteleződésed ez iránt a párt iránt.
– Nem kerülte el a figyelmemet – vágta rá a férje éles hangon, majd
nem szólalt meg többé.
Dodo csak lopva nézegetett egyikükről a másikra, egyetlen falatot sem
bírt legyűrni. Milyen kínos. Bár otthon maradt volna! Ostoba ötlet volt
eljönnie Münchenbe.
Másnap már nem így gondolta. Tilly néni ugyanis elvitte
Oberwiesenfeldre, a repülőtérre. Már messziről látni lehetett a terminál
hatalmas fehér épületét. Az új utasforgalmi csarnok tetején adótornyok
álltak, a bejárat fölött óriási óra. A területet kerítés vette körbe,
illetékteleneknek tilos volt a belépés. Nagy kár, mert a kifutópályák
mellett több repülőgép állt. Dodo mindet jól ismerte az újságokból és a
könyveiből, alig akarta elhinni, hogy a valóságban is látja őket.
– Nézd, Tilly néni! Az ott egy D–1784-es. Kétüléses gép. És három is áll
ott belőle. Az meg egy 1831-es. Hátul pedig kétfedelű gépek…
A nénikéje már egyáltalán nem volt olyan feszült, mint otthon.
Vidáman mosolygott, kérdezgette Dodót, és teljesen le volt nyűgözve,
mennyi mindent tud a repülőgépekről. Aztán nevetve kijelentette, hogy
valósággal kedvet kapott egyszer a levegőbe emelkedni egy ilyen
madárral. A nap fénypontja az volt, amikor besurrantak az egyik
hangárba. Ott sorakoztak egymás mellett az ellenőrzésre váró gépek,
legelöl egy D–1712-es. Három, sötét overallos férfi vizsgálta át éppen, az
egyikük megforgatta a propellert.
– Úristen, ez ő! – mormolta Dodo áhítattal.
Annyira izgatott volt, hogy majdnem átesett egy fekete locsolócsövön,
amikor átszaladt a csarnokon. A nagynénje kiáltását, hogy azonnal
jöjjön vissza, elengedte a füle mellett. Kifulladva állt meg a repülőgép
előtt, kinyújtott kezében egy füzettel, amit direkt magával hozott.
– Kérem szépen, adjon egy autogramot, Udet úr!
 A német légierő nagy „ásza” ehelyett jól leteremtette, hogy mit keres
ott, idegeneknek tilos belépni.
– Máris megyek… – hebegte Dodo. – Kérem… mindent elolvastam
magáról. A könyvét, az újsághíreket, a beszámolókat a légi
bemutatókról… És láttam minden filmjét… Én is pilóta akarok lenni.
Kérem, annyira szeretnék egy autogramot!
Udet erre már elvigyorodott. Dodónak csak sikerült levenni a lábáról.
Most nem tűnt olyan jóképűnek, mint a filmekben, és eléggé
kopaszodott, de ezt Dodo már tudta az újságokban megjelent fotókról.
Igazából nem úgy nézett ki, mint egy hős, inkább mint egy jóságos papa.
Közben meg ő a világ legjobb pilótája. Mit nem adna érte, ha nála
tanulhatna repülni!
– Na, add ide azt a füzetet, ifjú hölgy! – mondta Ernst Udet. – Van
tollad is? Várj csak, nálam is van!
Elővett egy golyóstollat a zsebéből, és lendületes, szálkás kézírással
beírta a nevét a füzetbe: Ernst Udet.
– Szóval pilóta akarsz lenni? – kérdezte, miközben visszaadta
Dodónak a füzetet. – Szabad kérdeznem, hány éves vagy?
– Majdnem tizenöt.
Udet még szélesebben vigyorgott, és tetőtől talpig végigmérte. A
hülye kabátban biztosan úgy nézek ki, mint valami mintadiák, gondolta
Dodo bosszúsan.
– Na, akkor néhány év múlva jelentkezhetsz nálam – kacsintott rá
Udet.
– Tényleg? – kiáltotta boldogságtól sugárzó arccal Dodo.
– Persze. Most pedig kifelé! A mamád már türelmetlenül vár rád.
– Nem a mamám, a nénikém.
De Udet ezt már meg sem hallotta, a szerelőkhöz fordulva
magyarázott, hogy a gép siralmas állapotban van, hozzák rendbe minél
előbb, mert másnap fel akar szállni vele.
Dodo a nap hátralévő részében másról sem beszélt, csak erről a
hihetetlen élményről, titokban reménykedett egy ilyen találkozásban, és
tessék, be is következett. Beszélhetett a híres pilótával. Az autogramját
élete végéig a legféltettebb kincseként őrzi majd.
 – Azt mondta, hogy néhány év múlva jelentkezhetek nála. El tudod ezt
hinni, Tilly néni? Talán már jövőre megpróbálhatom. Addigra majdnem
tizenhat leszek…
– Amíg nem vagy nagykorú, a szüleid döntenek erről – hűtötte le a
lelkesedését a nagynénje.
Mama talán megengedné, gondolta Dodo, Papa nem valószínű. A
nagymama meg biztosan nem, de őt úgysem kérdezi meg.
Este a párnája alá tette a füzetet, és biztos volt benne, hogy a
repülésről fog álmodni. Ahogy száll az óceán csillogó vize fölött, és a
távolban meglátja Afrika partjait. Vagy egy veszélyes felszállásról
valahol a hegyekben, egy szakadék szélén, esetleg egy
kényszerleszállásról a sivatagi homokviharban… Másnap reggel azonban
nem emlékezett az álmaira. Viszont a könyvtárszobából felhallatszó
izgatott, indulatos beszélgetés hangjára ébredt. Tilly néni és Ernst bácsi
dühösen vitatkozott.

A következő nap reggelén Bruni kopogott az ajtaján.

– Dodo kisasszony! Az úr és az asszonyom már az ebédlőben ül a
reggelinél.
Ajaj, jól elaludt. Gyors cicamosdás után kapkodva felöltözött, a haján
csak az ujjaival szántott végig, miközben szaladt lefelé a lépcsőn. Tilly
néni megígérte, hogy ma elviszi a technikai múzeumba, az biztosan
sokkal érdekesebb lesz, mint a képtár. Azt tervezte, vesz ott két
képeslapot, egyet a szüleinek, egyet Leónak. Hogy csodálkoznak majd,
ha megírja, mi történt vele!
Sajnos azonban másként alakult a nap, mint ahogy képzelte.
Az ebédlőben a nagynénje mosolyogva köszöntötte.
– Jó reggelt, kis álomszuszék!
A bácsikája elgondolkodva rágta a vajas zsemléjét, szinte tudomást
sem vett Dodóról.
– Pontosan így van, Tilly. Azt gondolom, ezek a kutatások
mindannyiunk jövője érdekében nagyon fontosak.
– Szerintem viszont abszolút fölöslegesek – csattant fel Tilly néni
szokatlanul ingerülten. – Rossz vért szülnek csupán. Hirtelen
megbélyegeznek embereket, akik békésen élnek közöttünk. Mire jó ez?
Dodo nem értette, miről van szó, de a beszélgetés hangvételét
valahogy fenyegetőnek érezte, legszívesebben visszament volna a
szobájába. De persze nem tehette. Szótlanul leült a helyére, Julius pedig
kávét töltött a csészéjébe.
– Mit izgatod így fel magad, Tilly? – mosolygott gúnyosan Ernst bácsi.
– A Bräuer család felmenői a dédszülőkig mind árják. Anyád családja is
teljesen rendben van. Mecklenburg, az elődeik kereskedők,
hajósemberek voltak…
– Ki kíváncsi erre? – vágott a szavába ingerülten Tilly néni. – Vegyél
magadnak egy zsemlét, Dodo! Itt van a lekvár, vagy sonka, ha azt
szeretnél…
Dodo kötelességtudón kivett egy zsemlét a kosárból, és nagyon
remélte, hogy a bácsikája mindjárt feláll, és szokása szerint átmegy a
dolgozószobába. De nem, mondta tovább a magáét.
– Melzerék esetében viszont már problémás a helyzet. Jakob Burkard
kikeresztelkedett zsidó volt, Luise Hofgartner anyja is zsidó volt. Marie
tehát háromnegyed részben zsidó, a gyerekei vegyes származású zsidó
keverékek…
Ezután minden nagyon gyorsan történt.
Tilly néninek elege lett, felugrott a helyéről, közben leverte a
csészéjét, ami ripityára tört a padlón.
– Dodo! Pakold össze a holmidat! Fél óra múlva indulunk.
Halk, de szokatlanul határozott hangon mondta ezt. Mire a
templomtoronyban tízet ütött az óra, mindketten az autóban ültek, a
hátsó ülésen két nagy koffer és Dodo utazótáskája.
– Hová megyünk? – kérdezte Dodo.
– Haza.
 19.

Novemberi köd ülte meg a villa parkját, tejfehér fátyolként remegett a

pázsit fölött, olykor kibontakozott belőle egy borókabokor sötét
sziluettje vagy egy kopasz bükkfa fekete ága, amelyen magányos varjú
gubbasztott.
– Olyan mintha teljesen egyedül lennénk ezen a világon – szólalt meg
Else szorongva. – Még a Perlachberget meg a székesegyházat sem látni,
elnyel mindent ez a szörnyű köd.
– Ősz van – felelte erre Fanny Brunnenmayer. – Ilyenkor jön az öreg
ködboszorka meg a szellemek.
– Szentséges Szűz Mária! – Else rémülten keresztet vetett. – Ne
mondjon már ilyeneket, Frau Brunnenmayer! Így is mindig rettegek, ha
az éjszaka közepén ki kell mennem a sötét folyosón az illemhelyre.
– Miért nem kapcsolod fel a villanyt? – csóválta meg a fejét a
szakácsné. – Direkt bevezettette az úr az áramot, hogy ne kelljen a
sötétben tapogatóznunk.
Else szinte hátrahőkölt.
– A villanyt? Még mit nem! Hogy aztán az éles fényben bárki
megláthasson hálóingben szaladgálni a folyosón?
– Na ja – vigyorodott el a szakácsné. – Simán szellemnek nézhetnének
téged is, Else. Vedd csak elő a kamrából az ezüstpucoló folyadékot meg a
rongyokat! A munka a legjobb orvosság a sötét gondolatok meg a
nyomasztó köd ellen.
Vasárnap délután volt, a szakácsné főzött egy jó nagy kanna kávét a
személyzetnek, vajas kenyeret esznek majd hozzá szilvalekvárral, hogy
megédesítsék maguknak kicsit a munkát. Lieslnek azt adta ki a
szakácsné, hogy súrolja tisztára a tűzhelyt, szegény lány a lelkét is
beleadta a dörzsölésbe, csak úgy csillogtak a fekete platnik. Hanna majd
a jégszekrényt takarítja ki, Fanny Brunnenmayer már szólt neki, ő maga
pedig a kamrát akarta átnézni. Liesl ugyanis előző nap egy egér nyomait
látta ott, ezért alaposan át kell vizsgálni a dróthálós ajtóval védett
kamraszekrényeket, nem rágta-e be magát valahová. A szakácsné
elővett egy egércsapdát az asztalfiókból, vágott bele egy darabka
szalonnát, hogy előcsalogassa a kis bestiát.
Hannának már itt kellene lennie, gondolta Fanny Brunnenmayer.
Nemrég hívatta az öreg nagysága, hogy dörzsölje be a halántékát
mentaolajjal, mert megint szörnyű migrén kínozta szegényt ebben a
nyomasztó ködös időben.
De Hanna helyett Gertie jelent meg a konyhában, egy nagy tálcát
hozott teáskannával és csészékkel.
– Mint valami kotlós, úgy babusgatja a nagysága az urát –
zsörtölődött, majd utánozni kezdte az asszonya hanghordozását. – Jaj,
szegény drágám! Kényelmesen ülsz? Bevetted a tablettáidat? Hadd
cseréljem ki a kötésed, kedvesem…
– Tényleg sajnálatra méltó szegény Winkler úr – bólogatott a
szakácsné szánakozva. – Jaj annak, aki ezeknek a mocskos disznóknak a
keze közé kerül! A jobboldaliak csak az alkalomra várnak, hogy
randalírozzanak, verekedést szítsanak.
Gertie rosszkedvű volt, mint mindig mostanában. Csak vállat vont, és
azt mondta, Sebastian Winkler sem ártatlan bárányka.
– Pert varrnak a nyakába, mert megsebesített egy SA-st egy
söröskriglivel.
– A Winkler úr? – csóválta a fejét Fanny Brunnenmayer. – Ezt nem
tudom elképzelni.
– Alamuszi nyuszi nagyot ugrik – jegyezte meg Gertie tudálékosan,
majd leült Else mellé a hosszú asztalhoz, hogy igyon egy csésze kávét. –
Első pillantásra nem lehet megállapítani egy férfiról, hogy valójában
milyen ember. Némelyikük csak akkor fedi fel az igazi arcát, ha
közelebbről megismerjük. De erről persze tisztes aggszűzként maguk
mit sem tudnak.
A szakácsné inkább lenyelte a csípős megjegyzést, ami a nyelve
hegyén volt, bement a kamrába, hogy megfelelő helyet keressen az
egérfogónak. Tudta, hogy Gertie-nek mostanában több szerelmi kalandja
is volt, ráadásul kétszer autóval jöttek érte a kimenőnapján, és azzal is
hozták haza. Aztán az autós nem jött többet, helyette egy kerékpáros
érkezett a lányért, göndör, barna hajú, jóvágású fiatalember. Óvatlan ez
a Gertie, gondolta a szakácsné. A végén úgy jár majd, mint Auguste,
egyszer csak itt marad egy gyerekkel a nyakán, és kereshet neki apát. De
Gertie-nek nem lehet tanácsot adni, fölényes és azt képzeli, mindent
jobban tud mindenkinél.
Megszólalt a csengő, Elisabeth Winkler hívta megint Gertie-t.
– Egy perc nyugtot sem hagy – dohogott a lány. – Főzze meg maga a
teáját a lusta nőszemély! Komornának vett maga mellé a nagysága, de
hozzá sem jutok, hogy rendben tartsam a ruháit, mert folyton ugráltat
minden apróságért.
A cselédlépcső előtt majdnem összeütközött Humberttel, aki egy
hatalmas füles kosarat cipelt, tele megfeketedett ezüstholmival.
– Az evőeszköz legalul van – tette le a kosarat a földre. – Azt kell
először megpucolni. Alicia nagyságos asszony utasítása.
– Ha a nagysága úgy véli, szükség lehet rá – vonta meg a vállát Else –,
bár jó régen adtak már nagy estélyt a villában. Ó, azok a fényes bálok,
amikor Kitty és Elisabeth kisasszony még nem ment férjhez! Micsoda
pompa! A hölgyek gyönyörű estélyi ruhában, a fiatalurak frakkban.
Egész este táncoltak.
– Úgy beszél, mintha velük táncolt volna, Else – csúfolódott Humbert.
– Badarság – vörösödött el az öregecske szobalány. – Csak lestem őket
a hallból, miután elvettem a kabátjukat. Időnként fel is küldtek, ha a
fürdőszobában a hölgyeknek szükségük volt valamire.
– Vége már a régi szép időknek – sóhajtott fel a szakácsné. – Elisabeth
nagysága megint levett a konyhapénzből. A szokásos karácsonyi menüt
még engedélyezte, különben spórolni kell. Nemsokára a szenet is
egyesével számolja ki nekem a tűzhelyhez.
– Még mindig jobb, mint máshol – jegyezte meg Humbert csendesen. –
Olvastad a tegnapi újságot?
Elhallgatott, mert Gertie jött vissza Hannával a konyhába. Leültek az
asztalhoz Else mellé, Hanna mindenkinek kávét és tejet töltött. A
szakácsné is hallgatott, pontosan tudta, mire gondolt Humbert: eladták a
Manzinger-villát és elbocsátották a teljes személyzetet. Némelyiküket
ismerte Fanny Brunnenmayer, tizenöt, sőt húsz éve álltak a család
szolgálatában, most meg egyik pillanatról a másikra utcára kerültek.
Micsoda idők! A Melzer textilgyárat hála istennek még nem kellett
bezárni. És amíg ott valamelyest rendben mennek a dolgok, addig a
villában is minden megy tovább. Ebben sziklaszilárdan hitt.
Nyílt a személyzeti bejáró ajtaja, Christian lépett be, a nyomában
Dörthével. Mindketten levették a sáros gumicsizmát az ajtóban.
– Vigyázat, jön a Dörthe! – viccelődött Gertie. – Dugjátok el a lekváros
kenyereteket!
Christian odament a tűzhelyhez, hogy váltson pár szót Liesllel. De a
lány annyira belemerült a munkába, hogy csak foghegyről válaszolt.
Erre a kertész csalódott arccal leült a többiekhez, jó vastagon megkent
magának egy lekváros kenyeret. Az asztalnál megint az urakról folyt a
szó.
– Tilly von Klippstein még mindig Kitty kisasszonynál van
látogatóban? – kérdezte a szakácsné Humberttől, aki sofőrként általában
mindenről tudott. – Lassan már harmadik hete.
– Nem dolgozik már a kórházban – szólt közbe Hanna. – Nyugodtan
eltölthet egy kis időt az anyjával.
Gertie azért különösnek találta ezt. Főként, mert Humbert azt
mondta, hogy Tilly ezúttal autóval jött Münchenből, nem vonattal,
ahogy máskor mindig.
– Itt valami nem stimmel – csóválta a fejét. – Ha legközelebb
találkozom Mizzivel a piacon, majd kifaggatom.
– Mégis mi nem stimmelne? – csodálkozott Hanna.
Gertie fontoskodó arccal vállat vont.
– Hát, nem lehet éppen könnyű egy olyan férjjel, aki semmire sem jó
az ágyban…
Ezzel nem aratott sikert, inkább rosszallást váltott ki. Humbert
kimérten azt mondta, mostanában folyton csak egy dolgon jár az esze,
Fanny Brunnenmayer pedig szigorúan rápirított:
– Az én konyhámban senki nem beszélheti ki ilyen durván az urak
dolgát. Ezt jól jegyezd meg magadnak, Gertie!
 A komornát ez nem hatotta meg, vastag volt a bőre, csak megvetően
mosolygott.
– Elhagyta a férjét, és itt marad. Majd meglátjátok, hogy igazam van.
– Még ha úgy is volna – intette le a szakácsné –, akkor sincs semmi
közöd hozzá.
– Én csak sajnálom szegény Klippstein urat – folytatta Gertie
állhatatosan. – A felesége először belemegy az érdekházasságba, aztán
meg faképnél hagyja.
– Vigyázz, nehogy egyszer téged is faképnél hagyjanak! –
figyelmeztette Humbert. – Nem is csodálnám, amekkora lepcses szád
van.
Hanna finoman oldalba bökte.
– Hagyd már, Humbert! Nem úgy gondolja a Gertie.
– Dehát igazam van – mondta Humbert, majd apró katonákra vágta a
lekváros kenyerét, nehogy evés közben lepecsételje a ruháját.
Egy darabig csend volt, körbejárt a kávéskanna, csak a kések
kaparászása hallatszott a tányérokon meg Dörthe elégedett
csámcsogása. Végül Else törte meg a csöndet.
– Mennyire hiányzik a házból Leo zongorázása!
– És hogy lefogyott az a szegény fiú! – tette hozzá Fanny
Brunnenmayer. – Folyton egyedül gubbaszt a szobájában.
– Nem tesz jót az egészségének – bólogatott szaporán Else. – A
Frauentorstrasséra sem akart átmenni a többiekkel. Walter barátját sem
láttam itt hetek óta.
– Leo teljesen begubózott, valóságos remete lett belőle – szólalt meg
Humbert is. – Az anyja rettentően el van keseredve emiatt. Az apja
bezzeg nem. A napokban azt mondta a reggelinél, örül, hogy a fia végre
felfogta, mi a fontosabb az életben.
– Hát persze – tudálékoskodott megint Gertie –, mert a Leónak kell
majd átvenni egyszer a gyárat. Ha akkor egyáltalán még létezik a Melzer
textilgyár.
– Milyen badarságokat hordasz össze már megint, Gertie? –
ripakodott rá a szakácsné. – Persze hogy meglesz a gyár, mire Leo felnő.
1882 óta megvan, túlélte a nagy háborút, ezt a válságot is átvészeli.
 Gertie mindig nagy örömét lelte abban, ha rossz hírekkel
szolgálhatott.
– Csak hogy tudjátok, és később ne vessétek a szememre, hogy nem
figyelmeztettelek benneteket: tegnapelőtt az úr felkereste az
asszonyomat az új szárnyban, és mivel én vittem be nekik a teát,
elcsíptem pár mondatot…
– Az ajtóra tapasztva a füledet, mint mindig – szólt közbe Humbert.
– Megtarthatom magamnak, ha nem akarjátok tudni – vágott vissza
dühösen Gertie.
– Na, mondd már! – mordult fel a szakácsné. – Különben még
megfulladsz a nagy híreidtől.
Gertie lassan felemelte a kávéscsészéjét, hosszan kortyolt belőle, majd
affektálva kijelentette, hogy neki aztán nem fontos, hogy megossza
velük, amit tud, csak szívességet tesz ezzel.
– Nagyon rossz hír? – aggodalmaskodott Hanna.
– Ahogy vesszük. Az úr arra kérte a húgát, hogy írjon Pomerániába
Elvira nénikéjüknek. Kérjen tőle kölcsön. Ezt hallottam. És azt is tudom,
mire kell az úrnak sürgősen ez a pénz. – Elhallgatott, körbepillantott, és
mivel mindenki feszülten bámult rá, elégedetten bólintott. – Azért van
szüksége az úrnak a pénzre, mert a bank felmondta a hitelt, és azonnal
visszaköveteli a teljes összeget.
– Miféle hitelt? – kérdezte Humbert.
– A villa kibővítéséhez hitelt vett fel a banktól – magyarázta Gertie. –
És mivel az új szárny hozzáépítésére Elisabeth nagysága családja miatt
volt szükség, most neki kell segítenie összeszedni a pénzt. De ez még
nem minden…
– Ezt mind akkor hallottad, amikor felszolgáltad a teát? Talán
megszámoltad közben az összes kockacukrot? – gúnyolódott Humbert.
Mindannyian tudták, hogy az urak sohasem beszélnek ilyesmiről a
személyzet jelenlétében – nyilvánvaló, hogy Gertie az ajtónál
hallgatózott. De Humberten kívül senki nem izgatta magát ezen, mert
túl fenyegetőnek hangzottak ezek a hírek. Közben Liesl is odaült az
asztalhoz, és feszülten figyelt, mint a többiek, csak Dörthe bámult
egykedvűen maga elé, majd elvette a tálról az utolsó szelet kenyeret és
megkente lekvárral.
– Mi van még? – kérdezte a szakácsné szorongva.
Gertie nem válaszolt azonnal, mert felbosszantotta Humbert gúnyos
megjegyzése. Összesöpörte maga előtt a kenyérmorzsákat, kis kupacot
formált belőlük.
– A gyárban rosszul mennek a dolgok – szólalt meg végül vontatottan.
– Az úr kénytelen volt eladni három belvárosi bérházat, hogy a gyárba
tegye a pénzt.
– Csak nem azt is, amelyikben a divatszalon van? – Gertie sem volt
tisztában mindennel, Hanna kérdésére csak megvonta a vállát.
Melzeréknek számos bérházuk volt Augsburgban, hogy pontosan
mennyi, azt senki sem tudta, még a magát mindentudónak képzelő
Gertie sem.
– És ha mégiscsak csődbe megy a gyár? – mondta ki Hanna, amire
titokban mindenki gondolt. – Akkor talán a villát is el kell adniuk.
– Úgy bizony – bólogatott Gerti. – Mi pedig mind utcára kerülünk.
Döbbent csend állt be. Christian még a száját is nyitva felejtette
rémületében.
– Ez tényleg megtörténhet? – suttogta Liesl maga elé.
– Nos, lehetséges, hogy az új tulajdonos megtart néhány
alkalmazottat – mondta Humbert vontatottan.
Egyikük sem tudta elképzelni, hogy valaki másnak, egy vadidegennek
dolgozzon. Még Gertie sem. A szakácsné meg Else kijelentette, hogy
egyszerűen képtelen lenne rá, Hanna inkább stemplizni menne.
Humbert komor hallgatásba burkolózott, Christian kétségbeesetten
meredt az üres tányérjára, csak Dörthe jegyezte meg lakonikusan, hogy
akkor visszamegy Pomerániába, ott van munka bőven.
Ezzel fel is állt, az előtérben belebújt a gumicsizmájába. Amikor nagy
lendülettel kivágta a személyzeti bejáró ajtaját, odakintről dühös
átkozódás hangzott fel.
– Nem tudsz vigyázni?!
– Nem látok át egy faajtón – vonta meg a vállát Dörthe, majd eltűnt a
ködben, hogy folytassa a munkáját a parkban.
 Kezét sajgó homlokára szorítva Auguste támolygott be a konyhába.
– Ilyen tramplit nem látott még a világ. Az arcomba csapja az ajtót.
Adj gyorsan egy hideg vizes ruhát, Liesl, különben púp nő a
homlokomra!
Liesl felugrott, hamar a csap alá tartott egy konyharuhát. A többiek
rosszkedvűen méregették Augustét, mert jól tudták, mindig azért jön,
hogy kuncsorogjon, élősködjön.
– Maradt még egy kis kávé? – kérdezte is rögtön, miközben levette a
kabátját. – Teljesen átfagytam. Otthon alig van már szenünk. A jó ég
tudja, hogy vészeljük át majd a telet. Hanslnak hörghurutja van, és már
Fritz is köhög.
Elvette a vizes konyharuhát, amit Liesl nyújtott oda neki, a homlokára
nyomta, és színpadias mozdulattal lerogyott egy székre.
– A vizes kabátodat nyugodtan felakaszthatod az ajtó melletti
kampóra – szólt rá a szakácsné barátságtalanul.
– Majd a Liesl felakasztja – mondta Auguste sóhajtva. – Ha már
egyszer leültem, nehezemre esik újra felállni. És kint hagytam egy
kosarat friss zöldségekkel a melegházból. Fejes káposzta is van benne,
meg pár szál póréhagyma, jó lesz a levesbe.
– Nem tudok mindent megvenni tőled – felelte a szakácsné. – Vagy
lejjebb kell vinned az árat. Hagymám van még tegnapról, a múltkori
káposztád meg el volt fagyva.
– Jaja, maga folyton morog valamiért. Pedig tudja, milyen nehezen
boldogulunk, amióta Gustav itt hagyott minket. A melegházak kihűlnek,
ha fagy odakint. Mégis mivel fűtsek? Tölts már nekem egy bögre kávét,
Liesl!
– A kávé elfogyott – jelentette ki Fanny Brunnenmayer. – Öntsd fel
egy kis forró vízzel a kannában a zaccot, Liesl!
Közben Humbert tüntetően az asztal közepére helyezte a kosarat az
ezüstökkel, Hanna pedig hozott egy halom régi újságot, kiteregette,
nehogy összekoszolják az asztallapot. Else már nyúlt is egy kis
tejeskancsóért, de Humbert kivette a kezéből, és az evőeszköztartó
dobozt tette elé. Gertie a villákkal kezdte, közben odaszólt Augusténak:
– Nyugodtan segíthetsz, ha már úgyis itt ülsz!
 Auguste felnevetett. Van neki elég dolga otthon is, nem fog még a
villában is ezüstöt pucolni.
– Ráadásul ingyen. Tja, ha Elisabeth nagysága hetente pár órára
felvenne, hogy kisegítsek a házban, azzal kihúzna a bajból engem meg a
fiúkat. De sajnos nem hajlandó rá.
Senki nem felelt. Hogy vehetne fel a nagyságos asszony még valakit a
háztartásba, ha kevés a pénz? De ezt nem akarták Auguste orrára kötni.
Az ilyesmit nem mondták el idegeneknek, az árulás lett volna az urakkal
szemben. Auguste különben is múlt héten kapott egy nagy kosár levetett
ruhát Elisabeth Winklertől, Marie Melzer is tett hozzá nadrágokat,
pulóvereket a fiainak, amiket Leo már nem hordott. De Auguste persze
örökké elégedetlen, az ura mellett is az volt. Folyton nógatta Gustavot,
az a szegény ember halálra dolgozta magát, most megnézheti, hogyan
boldogul nélküle.
– Holnap átküldheted ebédre a fiúkat – mondta Fanny Brunnenmayer.
– Sufnudlit csinálok savanyú káposztával, abból mindig marad bőven.
– Jól van. – Auguste nem tűnt valami hálásnak. – Nagyon kellene
tűzifa is télire. Meg persze szén is.
A szakácsnénak ez már tényleg sok volt. Mit képzel ez a pimasz
nőszemély tulajdonképpen? Hogy ő majd titokban lecsíp neki néhány
vödörnyi szenet a villa készletéből? Azt várhatja!
– Hát akkor vegyél tűzifát meg szenet! – vetette oda foghegyről.
Auguste segélykérőn nézett körül, de senki nem volt hajlandó kiállni
mellette, szorgalmasan pucolták az ezüstöt.
– Vegyek? – csattant föl erre Auguste. – Mégis miből? Ott van a
melegházakra felvett hitel a nyakamon, a kertészet meg télen nem hoz
semmit. Éhezünk és fázunk. Itt a villában pedig tejben-vajban fürdik
mindenki. Hús kerül a tányérokra, szén a kályhákba. Vasárnap szépen
elmennek a misére, imádkoznak a szegényekért. Közben meg olyan
fösvények, hogy egy darab tűzifát is sajnálnak egy szegény özvegytől…
– Anya, kérlek – szakította félbe halkan Liesl, már nem bírta ezt
hallgatni. – Hagyd abba az örökös zsörtölődést! Gyalázat, amit művelsz.
Na, ez kellett csak Augusténak, rögtön a lányára zúdította minden
dühét.
 – Hogy mersz ilyen szemtelenül beszélni velem? Rátarti lettél itt a
villában, ha Gustav még élne, jól helyre tenne. És ebben a hónapban egy
fillért sem adtál haza. Mit csinálsz a béreddel? Maxlnak új cipő kell, és az
pénzbe kerül.
Fanny Brunnenmayer forrt a dühtől, de mielőtt szóra nyithatta volna
a száját, Gertie megelőzte.
– Miért kell ennek a szegény lánynak hazaadni a bérét? Neked egy
fillért sem kell költened Lieslre. Nem nálad lakik. Nem nálad eszik. Liesl
helyében én bizony egy árva petákot sem adnék neked.
Ez egyszer Gertie kivételesen helyesen szólt. Auguste maga tehetett a
szorult helyzetéről, mert nem hallgatott Marie Melzer tanácsára.
Ahelyett, hogy félretett volna egy kis pénzt télire, damasztabroszokat
vásárolt, meg drága borospoharakat, metszett üvegkancsót. Mert mindig
csak nagyzolni akart, olyan holmikkal körülvenni magát a házában, mint
az urak a villában.
– Hozd be a kosarat a zöldségekkel! – szólt rá a szakácsné szigorúan,
hogy elejét vegye a további veszekedésnek. – Megnézem, mit tudok
átvenni, és kifizetem.
Erre rögtön ugrott is Auguste, hogy legalább az árujáért kapjon némi
pénzt. Alkudozott egy darabig a szakácsnéval, de végül beletörődött,
hogy annyit kap, amennyit Fanny Brunnenmayer mond, és kész.
– Ez még a hazaútra sem elég – zsémbelt azért szokása szerint, majd
vette a kabátját, és elment.
A konyhában csendben folyt tovább a munka. Humbert és Gertie
legszívesebben jól megmondta volna a magáét Auguste viselkedéséről,
de nem akarták megbántani Lieslt. Mégiscsak az anyja. Később, miután
feltálalták az uraknak a vacsorát, és Fanny Brunnenmayer kettesben
maradt Liesllel a konyhában, próbálta vigasztalni.
– Nem kell komolyan venned Gertie fecsegését. A villát biztosan nem
adják el. És a gyárban is hamarosan jobban mennek majd a dolgok.
– Szeretnék kérdezni valamit, Frau Brunnenmayer – mondta zavartan
Liesl.
– Hát kérdezz!
 A lány abbahagyta a mosogatást, beletörölte a kezét a kötényébe,
majd esdeklő szemmel nézett a szakácsnéra.
– Én… nekem pénzre lenne szükségem… úgy ötven-hatvan márkára.
Kölcsönadna nekem ennyit?
Fanny Brunnenmayer azt hitte, rosszul hall. Lieslnek pénz kell? Ilyen
még nem volt.
– És minek neked ennyi pénz? – kérdezte csodálkozva. – Egy jó
télikabátra elég tíz márka, ha használtan veszed.
Liesl összeszorította a száját, határozottan megrázta a fejét.
– Nem télikabátra kell, Frau Brunnenmayer. El akarok utazni
Pomerániába. Az apámhoz.
– Ezt gyorsan verd ki a fejedből, lányom! – rémült meg a szakácsné. –
Biztos lehetsz benne, hogy nem vár téged. – Amikor Liesl csak lesütött
szemmel, szótlanul bámulta a padlót, hozzátette: – Feküdj le szépen
aludni, és felejtsd el ezt a butaságot!
– Mindenképpen elmegyek – mondta Liesl halkan, de eltökélten. –
Akár pénz nélkül is. Mert látni akarom őt, legalább egyszer. Különben
sosem lenne nyugtom az életben.
 20.

Alighogy Tilly letette a telefonkagylót, Kitty viharzott be a szobába, és

ledobta magát a fonott fotelba.
– Ma már harmadszor telefonál – hőbörgött Kitty. – Mit képzel ez az
alak? Azt hiszi, visszakap, ha terrorizál, félóránként felhív, és jól
leteremt? Miért nem mondod meg neki, hogy ezzel aztán semmit nem ér
el?
– Napok óta ezt mondogatom neki, Kitty – sóhajtott Tilly. – Csakhogy
egyáltalán nem érdekli. Mintha a falnak beszélnék.
Visszatette a telefonkészüléket a komódra, és megint felsóhajtott.
Nem hitte volna, hogy ilyen nehéz lesz. Biztos volt benne, hogy Ernst
úriemberként viselkedik majd. Jó, nyilván sértette a hiúságát, hogy ő
olyan hirtelen elviharzott, ott hagyott csapot-papot, és ez érthető is,
hiszen nem ezt szokta meg tőle, Tilly sosem volt a spontán,
elhamarkodott döntések embere. De még aznap este felhívta,
megmondta, hogy Augsburgban van az anyjánál és elhagyja. Ernst
először kommentár nélkül tudomásul vette ezt, másnap reggel azonban
telefonált, közölte, hogy nem egyezik bele a válásba, és minden
rendelkezésére álló eszközzel küzdeni fog ellene. Néhány nap múlva
levél jött tőle, egészen apró betűkkel öt teljes oldalon át fejtegette a
dolgok állását az ő szemszögéből. Emlékeztette a hitvesi esküjére,
továbbá az egyezségükre, hogy érdekházasságot kötnek, amelyhez ő
maga mindig tisztességesen tartotta magát. Aztán pontról pontra
felsorolta, mivel szegte meg, játszotta ki viszont Tilly ezt az egyezséget:
a túlzásba vitt becsvágyával a hivatásában, a lelki ridegségével, a
közömbösségével mindennel szemben, ami a férjének fontos, hogy nem
vezette a háztartást, ami pedig egy feleség legfontosabb kötelessége,
ragaszkodott ahhoz, hogy egy munkásnegyedben nyisson orvosi
rendelőt… és így tovább. Végül hangot adott a véleményének, mely
szerint Tilly nem öltözködik megfelelően, nem akar nőies, vonzó lenni,
és tüntetőleg unatkozik, amikor a müncheni társaság hölgytagjaival
találkozik.
Tilly többször is átolvasta a levelet, és bár több ponton is élhetett
volna jogos ellenvetéssel, nagyon elkeseredett. Mert bizonyos
tekintetben Ernstnek igaza van. Nem volt jó felesége, minden oka
megvan arra, hogy haragudjon rá. Annál inkább meglepte Kitty
reakciója, amikor némi hezitálás után végül megmutatta neki a levelet.
Miután a sógornője gyorsan átfutotta, lerogyott a díványra és majd
megfulladt a nevetéstől.
– Ennek nincs ki mind a négy kereke… Ezt nem hiszem el! Lelki
ridegség! Nevetnem kell. Hahaha… A háztartás vezetése… Hahaha… Ó,
jaj, Klippi mindig is fura figura volt.
Kitty gúnyos kacaja jót tett Tillynek. Kicsit megnyugtatta, hogy van
olyan nő, aki nemhogy nem veszi a szívére egy férfi effajta
szemrehányásait, de egyenesen kineveti érte.
– Jaj, ne vágj már ilyen képet, Tilly drágám! – Kitty megvetően
félredobta a levelet. – Csak nem veszed magadra ezt a sok szamárságot?
Csak nem taglózott le Ernst von Klippstein úr teljes férfiúi szigorával,
miközben téged majd elemészt a bűntudat?
– Természetesen nem – vágta rá Tilly kissé ingerülten. – Bár azt sajnos
nem tagadhatom, hogy ígéretet tettem, beleegyeztem ebbe az
érdekházasságba…
Kitty a szemét forgatta, ahogy általában, ha valaki olyasmit mondott,
amivel nem értett egyet. Tilly mindig is csodálta a magabiztosságát – a
sógornője meg volt győződve arról, hogy mindenben neki van igaza, a
többiek tévednek.
– Ezt az ígéretet annak a férfinak tetted, aki egykor volt – oktatta ki
Kitty felemelt mutatóujjal. – Sajnos azóta megalomániás komplett idióta
lett belőle. Volt képe az én édes kis Marie-m gyerekeit – mit is mondott?
– zsidó keveréknek nevezni. Nem, én ezt az embert örökre leírtam. Nem
ismerem többé. És szörnyen sajnálom, hogy valaha is a barátomnak
hittem.
 Amikor Tilly megérkezett Augsburgba, elmesélte a beszélgetést
Ernsttel, amitől betelt nála a pohár. Kitty magánkívül volt a
felháborodástól, legszívesebben azonnal Münchenbe sietett volna, hogy
kikaparja Klippi szemét.
– És a legrosszabb az egészben, hogy Dodo előtt mondta mindezt –
tette hozzá Tilly. – Szegény kislány egész úton arról faggatott az
autóban, hogy értette vajon a bácsikája, amit mondott. És hogy nagyon
rossz dolog-e zsidó keveréknek lenni, és a mamáját most már
megverhetik-e az utcán, mint Leo barátját? Te jó ég, azt sem tudtam, mit
válaszoljak, annyira meg voltam döbbenve!
– Egy szót se többet! – mondta Kitty, határozott mozdulattal
nyomatékot adva a szavainak. – Nálunk maradsz, és kész.
Tilly erre hálásan megölelte. Azóta már teljesen biztos volt benne,
hogy helyesen cselekedett, sőt már rég el kellett volna hagynia a férjét.
Igazából megbocsáthatatlan, hogy ennyi ideig habozott, halogatta a
dolgot. Ám most végre újra szeretet és melegség vette körül itt a
Frauentorstrassén, kedves, vidám emberek meghitt családi körében.
Mennyire hiányzott ez neki éveken át! Az anyja is nagyon boldog volt,
hogy újra kényeztetheti a lányát, meg persze – hogy is lehetne másként
– kioktathatja kicsit.
– Én megmondtam már az elején, Tilly. Ez az ember nem hozzád való.
Akinek ilyen kínos sérülése van, ami a férfiasságát érinti, az idővel
igencsak furcsává válik.
– Ah, szamárság, Gertrude – torkolta le Kitty. – Klippi mindig is furcsa
ember volt. Kérdezd csak Pault, ő mesélhetne róla ezt-azt! Vagy Marie.
– Meglehet – felelte Gertrude. – Különben meg mindig is vágytam
unokákra, és e tekintetben ugye nem számíthattam rá.
Este Kitty férje, Robert is elmondta a véleményét. Igaz, hogy csupán
felületesen ismerte Ernst von Klippsteint, családi eseményeken
találkoztak párszor, váltottak néhány szót, ám mindig zavarta, hogy
Tilly férje láthatóan rajong az ő feleségéért és Marie-ért. Ezért aztán
nem nagyon kedvelte.
– Ha valóban elszántad magad, hogy végleg elhagyd a férjed, kedves
Tilly, akkor minél hamarabb meg kellene bíznod egy ügyvédet, és beadni
a válópert.
– De eszedbe ne jusson Grünlinget választani, az álnok kígyó Serafina
férjét! – szólt közbe Kitty, mire Robert nevetve legyintett.
– Ha egyetértesz, Tilly, majd én kezembe veszem az ügyet.
Tilly habozott egy pillanatig. Furcsamód volt benne némi belső
ellenállás, amit le kellett küzdenie. Válás! Annak idején Ernst
ragaszkodott a templomi esküvőhöz, Isten színe előtt tehát a házasságuk
felbonthatatlan. Tilly legalábbis hitt ebben, hiszen katolikus nevelést
kapott. Ezért nehezére esett megszegni egy ígéretet, amit az oltár előtt
tett. Mégis meg kell tennie. Már csak azért is, mert nem akart Robert és
Kitty, vagy az anyja nyakán élősködni. Munkát kell találnia, a
munkaszerződés aláírásához pedig a törvény értelmében szüksége van a
férje engedélyére. Ernst bizonyára megtagadná ezt tőle, amíg még
házasok.
– Nagyon hálás lennék, ha megtennéd ezt értem, Robert – mondta
végül. – Minél gyorsabban magam mögött akarom tudni ezeket a rémes
formalitásokat.
– Bravó! Erre iszunk! – jelentette ki Kitty diadalmasan. – Hol van a
pezsgő, amit ma vettem, Gertrude?
– Hol lenne? A jégszekrényben természetesen. Ah, Tilly!
Megkímélhetted volna magad ettől a sok kellemetlenségtől, ha annak
idején rám hallgatsz. Na, de hagyjuk ezt…

Két nappal később Tilly már fel is keresett egy fiatal ügyvédet, doktor
Spenglert, akit Robert jól ismert és nagyra becsült. Benyújtották a
válókeresetet az augsburgi bíróságra, a városban folytatják majd le a
tárgyalást, mivel itt házasodtak össze. Ezzel túl is van a legrosszabbon,
gondolta Tilly, most már minden megy a törvény által szabályozott
úton. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Ernst nem volt
hajlandó beleegyezni a válásba, ő is ügyvédet fogadott, hogy élni tudjon
minden jogi lehetőséggel. A két ügyvéd hivatalos leveleket, fenyegető
felszólításokat küldözgetett ide-oda, Ernst pedig szakadatlanul zaklatta
Tillyt, napjában többször felhívta a Frauentorstrassén.
 – Nem vesszük fel a telefont, és kész – döntötte el Kitty. – Elegem van
belőle, hogy folyton azt hallgassam: A feleségemmel szeretnék beszélni. – Ő
erre mindig azt válaszolta: Nem ismerem magát, majd letette a telefont. Ez
azonban nem tartotta vissza Ernstet attól, hogy fél óra múlva újra
próbálkozzon.
Tegnap este Robertnek elfogyott a türelme, azzal fenyegette Ernst von
Klippsteint, ha továbbra is hívogatja őket, feljelenti a rendőrségen
zaklatásért. Neki szüksége van a telefonra az üzleti ügyeihez, Klippstein
nem foglalhatja le folyton a vonalat.
– Légy óvatos, Robert! – figyelmeztette Tilly. – Ernst bosszúálló, és sok
fontos embert ismer Münchenben.
– Ijedjek meg tőle? – nevetett fel Robert.
– Nem ezt mondom. Csak ne becsüld alá!
Ezen a napon mindenesetre Ernst csak háromszor telefonált. Haladás.
Kitty ezt Robert fenyegetőzésének tudta be, Tilly pedig titkon azt
remélte, végre kezd észhez térni a férje.
– Eddig úgy viselkedett, mint egy durcás kisgyerek, most talán belátta,
hogy nevetségessé tette magát.
– Bár a próféta szólna belőled, gyermekem!
Gertrude éppen a teát szolgálta fel csodásan illatozó diós, mandulás
süteményekkel. Felkiabált Henninek és Dodónak, hogy jöjjenek le
uzsonnázni. Amióta Tilly a Frauentorstrassén lakott, Dodo szinte
mindennap átjött látogatóba.
– Mit művel ez a két csitri odafent? – csodálkozott Gertrude. – Nagyon
csendben vannak. Csak nem ruhákat próbálgatnak megint?
– Biztosan nem. – Kitty kivett magának egy csokis kekszet. – Szigorú
szekrénytilalom van érvényben.
A karácsonyi sütemények finomak voltak, szinte szétomlottak az
ember szájában, mert Gertrude jó sok vajat használt a tésztához. Itt a
Frauentorstrassén nem nagyon érezték a gazdasági válság hatását, mivel
Robert időben kiszállt a tőzsdei ügyleteiből, és másként fektette be a
pénzét. Hol és hogyan, azt Kitty nem tudta, de nem is foglalkozott ezzel,
abszolút megbízott a férjében, és remek üzletembernek tartotta. A New
York-i tőzsdekrach okát mindenesetre pontosan elmagyarázta neki.
 – Tudod, Tilly, Robert szerint csak a naiv, mit sem sejtő befektetők
veszítették el a pénzüket a tőzsdén. A ravasz öreg rókák rég tudták,
hogy sokáig nem mehet ez már így tovább, és még időben, viszonylag jó
áron eladták a részvényeiket. Képzeld csak el, Amerikában még a
legutolsó cipőpucoló és eladólány is vett részvényeket! A bankok szinte
utánuk dobták a pénzt, ők pedig kiszámolták maguknak, hogy a
részvények hozama magasabb lesz, mint a hitel kamata, így jó üzletet
csinálnak. De ez csak akkor működik így, ha a gazdaság fellendülőben
van.
Tilly bólintott, idegesen aprókat kortyolt a teájából. Alig tudott
odafigyelni Kitty kiselőadására, mert egyrészt folyton attól félt, hogy
megint megcsörren a telefon, másrészt rettentően nyomasztotta, hol
találhatna munkát. Pillanatnyilag ez Augsburgban sem volt könnyű.
Minél hamarabb elkezd munkát keresni, annál nagyobb az esélye, hogy
szerencséje lesz. Bár a szerencse ez idáig többnyire elpártolt mellőle.
Próbált újra Kittyre figyelni, aki rendületlenül mondta a magáét.
– És amikor az emberek rájöttek, hogy a vállalatok, gyárak, üzemek
nem képesek osztalékot fizetni, hirtelen mindenki el akarta adni a
részvényeit. Erre zuhanni kezdtek az árfolyamok, ezeknek a
szerencsétlen ostobáknak meg elmagyarázták, hogy vegyenek még több
részvényt, így megállíthatják az árfolyamzuhanást. Sokan az utolsó
fillérjüket is elköltötték, de a végén mégsem…
– Mit gondoltok? – szakította félbe hirtelen Tilly. – Nem kellene
megpróbálnom jelentkezni a jacobervorstadti kórházba, még ha nincs is
meg a férjem engedélye?
Gertrude rosszallón csóválta a fejét, úgy vélte, Tillynek inkább saját
rendelőt kellene nyitnia. Kitty a homlokát ráncolva éppen mondani
akart valamit, amikor rikácsoló hangok hallatszottak az emeletről – a
lányok között veszekedés tört ki.
– Azonnal add ide, ez nem a tiéd!
– De a tiéd sem.
– Ez a testvéremé.
– Akkor hogy kerül a mamám hálóingei alá a szekrénybe?
Kitty lecsapta a tányérjára a félbeharapott vaníliás kiflit, és felugrott.
 – Henni! – üvöltötte. – Azonnal gyere le!
Erre hirtelen nagy csend lett odafent.
– Meddig várjak még? – mennydörgött Kitty hangja.
Még Tilly is összerezzent. Sosem gondolta volna, hogy a sógornője
törékeny testében ilyen hihetetlen orgánum lakozik.
A két fruska lassan lejött a lépcsőn, megálltak az ajtóban. Elképesztő
látványt nyújtottak. Henni egy flitterektől csillogó, élénkzöld báli ruhát
viselt, amit a szekrény mélyéről bányászott elő, Dodo pedig Robert egyik
öltönyét vette fel, hozzá csíkos nadrágot, sárga mellényt és kék zakót
húzott, ez utóbbi túl nagy volt rá.
Tilly és Gertrude nehezen tudta visszafojtani a nevetést, Kitty viszont
haragtól szikrázó szemmel, döbbenten meredt a Dodo kezében lévő
kottalapokra.
– Azt ígérted, jól elrejted őket – szólalt meg az unokahúga
szemrehányóan.
Legalább három másodpercig Kitty szóhoz sem jutott, majd dühösen a
lányára förmedt.
– Mit kerestél a szekrényemben, Henriette? Nem megtiltottam, hogy a
holmijaim között turkálj?
– Kell egy ruha a karácsonyi előadásra, Mama – védekezett Henni. –
Én leszek az angyali üdvözlet hozója.
– Nem hinném, hogy Kitty merészen kivágott ruhája lenne a
legmegfelelőbb – jegyezte meg Gertrude.
– Elég ebből! – kiáltotta Kitty bosszúsan. – Dodo, add ide a
kottalapokat! Máshová teszem őket. Most pedig azonnal felmentek és
átöltöztök…
– Butaság elrejteni a kottákat, Mama – tiltakozott Henni izgatottan. –
Ezzel nem segítünk Leónak. Inkább küldjük el valakinek, aki megnézi, és
talán egy kicsit ösztönzi, bátorítja őt. Egy híres zeneszerzőnek. Aki aztán
megírja Leónak, hogy nagyszerűek a szerzeményei.
Kitty még mindig kinyújtott karral, az ajtóra mutatva állt a lánya
előtt.
– Indulás felfelé!
 Henni a szemét forgatta, és ebben a pillanatban a megszólalásig az
anyjára hasonlított.
– Mind olyan ostobák vagytok – fakadt ki. Azzal sarkon fordult, két
kézzel megemelte kicsit a ruháját, és kivonult. Úgy állt rajta, mintha
ráöntötték volna, talán csak egy kicsit volt hosszú.
– Miféle kották ezek? – tudakolta Gertrude, miután a lányok
felmentek az emeletre.
– Zeneművek, amelyeket Leo komponált. Kidobta az egészet a
szemétbe, de Dodo megmentette – felelte Kitty.
Tilly már hallotta Marie-tól, hogy Leo abbahagyta a zongorázást, és
szinte kétségbeesett buzgalommal veti bele magát a tanulásba. Marie
célzott rá, hogy a konzervatóriumban történt valami, Tilly pedig
sajnálkozott, mert mindig azt gondolta, hogy Leo a zenében találja meg
a hivatását.
– Henninek talán igaza van – szólalt meg elgondolkodva. – Jók a
szerzeményei, Kitty?
– Természetesen – vágta rá a sógornője teljes meggyőződéssel. – Sőt,
nagyszerűek. Legalábbis egy tizennégy évestől. Talán valóban meg
kellene mutatnunk valakinek. Klemperernek, Furtwänglernek vagy
Straussnak…
– A keringőkirálynak? Ő már régen meghalt – állította Gertrude.
– Nem Johann-nak – intette le Kitty. – Richard Straussnak. Ő még él.
Tilly azt javasolta, alaposan gondolja át, és mindenképpen másolja le a
kottákat, mielőtt elküldi. Nehogy elvesszenek, ha a karmester úr nem
látja szükségesnek, hogy visszaküldje őket.
Élesen megcsörrent a telefon, mindhárman összerezzentek.
– Én ezt nem bírom tovább – kiáltott fel Tilly. – Most azonnal
elmegyek a jacobervorstadti klinikára, és megkérdezem, felvesznek-e
valakit.
– Ahogy gondolod. – Kitty ingerülten a telefonkészülék felé pillantott.
– Egyúttal hazaviheted Dodót is, útba esik a villa.
Gertrude felállt, odament a komódhoz. Lassan felvette a kagylót, de
nem szólt bele.
 – Halló! Halló, Tilly! Te vagy az? – hallatszott egy recsegő hang a vonal
másik végéről.
– Téves kapcsolás – mondta Gertrude, és letette. – Így kell ezt csinálni.
– Elégedett arccal visszaült az asztalhoz, hogy megigya a negyedik
csésze teáját.
– Ezennel kinevezünk telefonos kisasszonynak – nevetett fel Kitty,
majd felszaladt az emeletre, hogy megnézze, engedelmeskedtek-e a
lányok az utasításának.

Hideg, kellemetlen volt az idő odakint, igazi novemberi nap. Esőterhes,

sötét felhők borultak a város fölé, nedves avar terítette be az utcákat és
parkokat, sok járókelő már télikabátot viselt.
Dodo az első ülésen ült Tilly mellett, árgus szemmel figyelte minden
mozdulatát.
– Úgy látom, alig van már benzined, Tilly néni – jelentette. – És azt
hiszem, olajat is kellene cserélni. Megcsináljam neked holnap? Tudom,
hogy megy.
Csodálatos, hogy az ikrek mindegyike kiemelkedő tehetséget mutat
valamiben, gondolta Tilly. Leo született zenész, Dodo technikai zseni.
Kitty lánya, Henni viszont különösebben nem tűnik ki semmiben,
kivéve, hogy pillanatok alatt elcsavarja minden fiú fejét.
– Erre nem lesz szükség, Dodo. Nem biztos, hogy továbbra is
használhatom az autót.
– Miért?
– Mert sajnos a férjem nevére van bejegyezve, és vissza fogja
követelni.
Dodo hallgatott, Tilly a forgalomra koncentrált. Már rég besötétedett,
az utcai lámpák sárgás fényében álomszerűnek tűnt a város, mint valami
színházi kulissza. Sálakba burkolózott gyalogosok siettek a járdán, a
boltokba még betértek az utolsó vásárlók, egy kivilágított villamos
haladt el csörömpölve előttük, az ablakaiban fel lehetett ismerni az
utasok sápadt arcát. Ahogy közeledtek a kórház masszív
téglaépületéhez, úgy fogyott Tilly bátorsága. Olyan nyomasztóan,
hatalmasan magasodott a sötétben. A rengeteg kivilágított ablak arról
tanúskodott, hogy éppen osztják a vacsorát, utána előkészítik a
betegeket az éjszakára, az igazgató főorvos pedig összeül a sebészekkel,
hogy átbeszéljék a másnapra kiírt műtéteket, a komplikált eseteket.
Nem, ostoba ötlet volt pont ilyenkor idejönni, hogy megkérdezze,
van-e szabad állás. Jobb lesz, ha inkább holnap délelőtt jön vissza, a nagy
sietségben különben is elfelejtette elhozni a papírjait. Úristen, a papírjai!
Köztük az elbocsátásáról szóló a müncheni klinikáról – nem mondható
jó ajánlásnak. Hogy is lehetett ilyen naiv? Nyilvánvalóan itt is tudnak a
szégyenletes elbocsátásáról, az ilyesminek híre megy a kollégák között.
– A villába megyünk, Dodo.
– Nem a klinikára?
– Nem.
Dodo örült ennek a fordulatnak. Nem sok kedve volt egy sivár kórházi
folyosón várakozni, ahol mindig olyan furcsa szag van.
– Akkor meg is nézheted Sebastian bácsit. Még mindig nem tudja
rendesen behajlítani a térdét.
Tilly ismerte a problémát, többször meglátogatta már Sebastiant,
mindannyiszor végighallgatta Lisa sirámait, hogy félrekezelték a férjét,
és most örökre merev marad a térde. Tilly azt tanácsolta Sebastiannak,
hogy nagyon óvatosan tornáztassa a térdét, viszont mindennap végezze
el a gyakorlatokat, és akkor idővel javulást tapasztalhat. Operációt nem
javasolt. A térdkalács nagyon lassan gyógyul, türelmesnek kell lenni.
Sebastian megadóan bólintott, nem is vele volt a gond, hanem Lisával.
Majd megfojtotta szegény embert az örökös gondoskodásával,
gyapjútakarókba burkolta, borogatást vagy meleg vizes palackot tett a
térdére. Ezzel végül betegebbé tette a férjét, mint amilyen volt.
– Nézd csak, Tilly néni, milyen szép így kivilágítva a villa!
Barátságos melegséget árasztott a vörös téglaépület, ahogy a kinti
fények megvilágították. Több ablakban is világos volt, az ebédlőben
Humbert éppen vacsorához terített, Paul dolgozószobájában is égett a
lámpa. A nagy konyha ablakai mögött árnyak suhantak ide-oda, a
személyzet sürgölődött, hogy időben elkészüljenek az ételek. Tilly
megkerülte a nagy kerek virágágyást, amit a kertész már gondosan
letakart fenyőgallyakkal, és leparkolta az autót a bejárat előtt.
 – Ne felejtsd el behúzni a kéziféket! – mondta Dodo, mielőtt kiszállt,
és felszaladt a lépcsőn. Már nyílt is a bejárati ajtó, az előcsarnok fénye
hátulról világította meg a sötét ruhás, fehér kötényes Gertie-t. Mögötte
egy fiatalember sziluettje bukkant fel.
– Jó estét, Dorothea! – Az ismerős hangra Tilly összerezzent az autó
mellett.
– Jó estét, Kortner doktor úr! – köszönt Dodo is udvariasan. – Csak
nem Sebastian bácsinál járt?
– Okos kislány – nevetett a doktor. – Ráhibáztál.
– Megspórolhatta volna magának az utat – közölte Dodo tudálékosan
–, most, hogy Tilly nénikém is itt van.
– Frau von Klippstein Augsburgban van? – kiáltott fel örömmel
Kortner doktor. – Nem is tudtam. – Kikémlelt Dodo háta mögé. – Ó, már
látom is. – Azzal lesietett Tilly elé a lépcsőn. – Milyen kellemes
meglepetés, nagyságos asszonyom! – Mosolyogva kezet nyújtott. –
Remélem, ezúttal kicsit hosszabb időt tölt a mi gyönyörű
Augsburgunkban, és megmutathatom a felújított rendelőmet.
Tilly megszorította a felé nyújtott kezet, a doktor kézfogása meleg
volt és erőteljes. Az érintéstől végigfutott rajta egy rég elfeledett érzés,
amitől felgyorsult a szívverése, kába lett a feje.
– Jó estét, Kortner doktor! Igen, alighanem most tovább maradok
Augsburgban.
– Nagyon örülök. Hol tudom elérni?
– Anyámnál és a sógornőmnél lakom a Frauentorstrassén.
Dodo még mindig a bejárati ajtóban várt Tillyre. Türelmetlenül
toporgott, majd hirtelen kibökte.
– Tudnia kell ugyanis, hogy a nénikém éppen állást keres. És ha jól
emlékszem, nemrég azt mondta, alig győzi a sok beteget a rendelőjében.
Tillyt a szívbaj kerülgette ijedtében. Hogy mondhat ilyet ez a lány?
Úgy hangzik, mintha rá akarná tukmálni az orvosra.
– Ez igaz? – lépett közelebb a doktor. – Ezek szerint itt akar maradni
Augsburgban?
A férfi közelsége megrémítette Tillyt, mert borzasztóan vonzódott
hozzá, ezt pedig több mint illetlennek, egyenesen szégyenletesnek
érezte.
– Ne hallgasson az unokahúgomra! – felelte zavartan. – Dodo kissé
kotnyeles. De nem is akarom tovább feltartani, Kortner doktor. Szép
estét!
Zaklatottan felszaladt a lépcsőn, csak akkor nyugodott meg kicsit,
amikor Gertie becsukta mögötte a bejárati ajtót.
– Fura vagy, Tilly néni – csóválta meg Dodo a fejét.
 21.

– Nézzed csak! – A nagy szakállú fuvaros kinyújtott karral a távolba

mutatott. Nehezen lehetett kivenni a hófödte háztetőket, mert szinte
beleolvadtak a fehér tájba. A kéményekből vékony, szürke füstcsíkok
szálltak fel, amelyeket gyorsan elnyelt a komor, decemberi ég. Körös-
körül kopasz fák fekete kísértetei álltak.
– Mit? – kérdezte Liesl.
– Az ott Maydorn, kislányka.
– Az uradalom?
– Az hát!
Liesl hallgatott, próbálta megmozgatni fagyos lábujjait, de alig érezte
őket. Soha nem tapasztalt megpróbáltatások álltak mögötte. Két éjszakát
töltött kemény fapadokon jéghideg várótermekben, hosszú órákon át
zötykölődött vonatokon, idegen emberek között ülve, éhesen, folyton
attól rettegve, hogy meglopják. Most, hogy már majdnem célba ért,
mélységes csalódást érzett. A Maydorn-birtok kicsit sem hasonlított
ahhoz, amilyennek a képzeletében lefestette. Nem volt itt kastélyhoz
hasonlatos pompás udvarház, sem tornyok, erős falak, sem hatalmas,
díszes kapu, ahonnan széles fasor vezetett a házhoz. Csak jó néhány
alacsony épület kuporgott egy kupacban a behavazott tájban – akár egy
sivár, isten háta mögötti falucska. Hogy nyújthat ilyen nyomorúságos
látványt az a hely, ahonnan a finom kolbászok, füstölt sonkák,
májpástétomok érkeztek Augsburgba, karácsonyra, meg a hízott liba?
– Maradj csak ülve, kislányka! – mondta a fuvaros. – Elviszlek odáig,
van két láda hátul a szekéren Hagemann uraságnak. A fizetséget majd
megkapom, ha megérkeztünk.
Hagemann uraság! Semmi kétség, az ott a Maydorn-birtok, nemsokára
találkozhat az apjával. És mindegy is, hogy kastélyban él vagy egy csúf
kis faluban – csak az a fontos, hogy végre látni fogja. Hirtelen olyan
izgatott lett, hogy már nem is érezte a maró hideget az arcán, sem az
ólmos fáradtságot, amitől eddig többször elbóbiskolt, és majdnem
leesett a bakról. Hát eljött a nagy pillanat, amiről az utóbbi időben
annyit álmodozott, végre valósággá válik, amit annyiféleképpen képzelt
el magának. Vagy mégsem? Kihúzta a kezét a bunda zsebéből, és jó
erősen belecsípett a combjába. Nem álmodik, ez a valóság.
Ahogy a bunda is valóság, amit Fanny Brunnenmayertől kapott
ajándékba, még rá is igazíttatta a szűcsnél.
– Nyúlprém, szóval semmi különös – mondta a szakácsné, amikor
átnyújtotta neki az összetekert bundát. – De jó meleg. Nehogy megfagyj
nekem ott Pomerániában!
A nagyvonalú ajándék igencsak meglepte Lieslt, mivel a szakácsné
mindvégig dühösen ágált az „eszement ötlete” ellen, hogy meglátogassa
az apját, és egy fillért sem adott az utazásra.
– Hidd el, semmi jó nem származik ebből! – mondogatta folyton. –
Csak könnyek és bánat. Térj észhez, lányom, maradj itt!
De Liesl eltökélte, hogy útnak indul, akár üres zsebbel, vékony, kopott
kabátban, foltozott cipőben. Amióta megtudta, hogy nem Gustav Bliefert
volt az apja, éjjel-nappal azon rágódott, miféle ember lehet ez a Klaus
von Hagemann, miért nem akarta őt soha látni, és vajon felnőttként
tetszik-e majd neki. Hamarosan már az egész személyzet tudott Liesl
tervéről, folyton erről beszéltek, vitatkoztak. Fanny Brunnenmayer
természetesen ellene volt, Gertie is azt mondta, csak egy őrült menne el
önként a pusztába, de a többiek Liesl mellett álltak. Alig akart hinni a
szemének, amikor Humbert átnyújtott egy erszényt némi pénzzel, amit
neki gyűjtöttek. A szakácsnén kívül mindenki adott bele valamicskét, a
legtöbbet nagy meglepetésére Else.
– Mert olyan rendes lány vagy – mondta. – És mert Klaus von
Hagemann az apád. Mindig örültem, ha láttam. Add át neki Else
üdvözletét a villából!
Humbert azt tanácsolta, inkább Alicia Melzerhez forduljon a
kérésével, mivel Elisabeth nagyságos asszonyban bizonyára rossz
emlékeket ébresztene Klaus von Hagemann említése. Okos tanács volt,
mert az öreg nagyságos asszony arca azonnal felderült, amint Liesl
kimondta Maydorn nevét.
– Ó, milyen csodás! – mosolyodott el merengve. – Ott nőttem fel azon
a gyönyörű sík vidéken. Gyakran gondolok a régi szép időkre, és mindig
könnybe lábad a szemem a honvágytól…
Liesl türelmesen hallgatta az emlékek felidézését – sétalovaglásokról
a környező erdőkbe, vidám téli szánkázásokról, Alicia nyalka fivéreinek
szerelmi kalandjairól, a hosszú fagyos estékről, amikor a kandalló
mellett melegedve dominót játszottak. És persze a fényes estélyekről,
amikor tele volt a ház vendéggel, karácsonyi libasültről,
túrógombócokról, pompás lakomákról, tivornyázásról. Ez a múltidézés
nyilván hozzájárult ahhoz, hogy Liesl képzeletében a birtok főúri
kastélynak tűnt fel. Az öreg hölgy végül észbe kapott, milyen kéréssel
járult is elé a kis cselédlány, és biztosította afelől, hogy ha visszatér, újra
dolgozhat a villában konyhalányként. Természetesen csak akkor, ha
közben nem töltötték be mással a helyét.
– Legjobb lesz, ha Elvira sógornőmet keresed a birtokon – tanácsolta
Alicia Melzer, amikor Liesl pukedlizve elköszönt. – Megírom, hogy
küldök neki egy kis konyhatündért Augsburgból. Szerencsés utat
kívánok!
Pénzt nem kapott az útra az öreg nagyságától, a még esedékes bérét
Humbert fizette ki, és közben mellékesen azt mondta, Elisabeth
nagysága is jó utat kíván.
– Anyád, gondolom, nagyon dühös, ugye? – tette hozzá még
szánakozva.
Ettől Liesl is tartott, úgyhogy csak röviddel az elutazása előtt szólt
róla. Legnagyobb meglepetésére az anyja óriási lelkesedéssel fogadta a
hírt.
– Okos lány vagy. Ez a helyes út, Liesl. Nemesi vérből származol, ezt
végre apádnak is el kell ismernie, az ő szemét örökölted és a
Hagemannok karcsú testalkatát. Csak meg kell néznie alaposan, és tudni
fogja.
Liesl egészen összezavarodott, még soha nem mondott ilyesmit az
anyja.
 – Tényleg hasonlítok rá?
– Hát persze. Nézz csak tükörbe!
Az nem sokat segítene, gondolta Liesl, mivel csak egy régi megsárgult
fotográfiát látott az apjáról. Azon katonai egyenruhában feszített,
vékony kis bajuszán kívül nem sok minden látszott az arcvonásaiból.
– Van elég pénzed, kislányom? Vasúton utazni drága mulatság.
Liesl bólogatott, aztán elpirult, és kibökte, hogy annyi pénze van,
amennyivel eljut Berlinig. Ott majd keres magának munkát, és addig
spórol, amíg tovább tud utazni.
– Nem, ez így nem lesz jó – háborgott Auguste. – Nem akarom, hogy a
lányom úgy álljon az apja elé, mint valami koldus. Várj holnapig, addigra
szerzek pénzt!
– De honnan veszel ennyi pénzt, anya?
– Az legyen az én gondom.
Másnap tényleg meg is jelent Auguste a villa konyhájában, félrevonta
Lieslt a folyosón, és a kezébe nyomott egy tömött erszényt meg egy régi
útitáskát.
– Nesze – suttogta. – Száz márka, ebből meg tudod venni a
vonatjegyeket, és marad is valamicske ételre-italra. Aztán csinosan
öltözz fel! Megkapod a jobbik cipőmet, biztos illik a lábadra. Meg egy
finom selyemsálat, karácsonyra kaptam egyszer az uraságéktól. Apáddal
légy udvarias! Ne ellenkezz vele, azt ki nem állhatja! De soha ne feledd,
hogy nemesi vér csörgedezik az ereidben, értékes vagy! Gondolj mindig
erre, kislányom!
Liesl teljesen elképedt ettől a nagylelkűségtől. Még soha nem kapott
semmit ajándékba az anyjától. Sőt, neki kellett odaadnia a bérét, és
folyton azt hallotta, nem kell hiúságokra költenie, jó lesz még egy
darabig a régi ruhája, a megtalpalt cipője.
– Honnan szereztél hirtelen ennyi pénzt? Csak nem a banktól? –
suttogta rémülten.
– Eladtam pár holmit, amire már úgysem volt szükségem. A
kristálypoharakat, a metszett üvegkancsót és más hasznavehetetlen
dolgot.
– A gyönyörű üvegkancsót, aminek annyira örültél?
 Auguste gyorsan kinyitotta a személyzeti bejáró ajtaját, mert
meghallotta a szakácsné súlyos lépteit.
– Hol vagy már, Liesl? – kiáltotta Fanny Brunnenmayer bosszúsan. –
Csak nem mentél el máris Pomerániába, és hagytál rám minden
munkát?
– Jövök már, Frau Brunnenmayer!
– Akkor hát, ég veled! – búcsúzott Auguste. – Ha apád elfogad
lányaként és hozzáad valami gazdag földbirtokoshoz, gondolj anyádra,
Liesl! Ezt meg kell ígérned.
– Mégis mire számítasz?
– Kezet rá! – mondta Auguste, és megszorította a lánya kezét,
háromszor. – Vigyázz magadra, Liesl! – Azzal elsietett, nehogy
összefusson a szakácsnéval.
Fanny Brunnenmayer mogorván nézett Auguste után, az útitáskáról is
megvolt a véleménye.
– Anyád tán azt hiszi, Hagemann uraság majd aranytallérokkal
halmozza el a lányát? Csak nehogy nagyot csalódj, Liesl! Szaladj fel
gyorsan a táskával a szobádba, aztán siess vissza! Megmutatom, hogyan
kell ropogósra sütni a fiatal csirkét a sütőben úgy, hogy ne száradjon ki.
Az elutazása előtti napokban Liesl többet tudott meg a körülötte élő
emberekről, mint eddig a hosszú évek során. A legnehezebb
beszélgetést, ami talán összetöri a szívét, az utolsó estéjére halasztotta.
A villa teljes személyzete együtt ült a konyhában a nagy asztalnál, hogy
elbúcsúztassák Lieslt. Humbert hozott egy üveg bort, amit vízzel hígítva
ittak. Éppen Liesl szerencsés útjára és mielőbbi visszatérésére
koccintottak, amikor megjelent Christian. Szótlanul ült a pohara fölött,
még csak nem is koccintott, bámult maga elé szomorúan. Amikor
mindenki szedelőzködni kezdett, hogy felmenjen a szobájába, ő is fogta
a kabátját, sapkáját, hogy induljon, de Liesl visszatartotta.
– Várj meg! Elkísérlek egy darabon.
Odakint várt a sötétben, kezét a zsebébe mélyesztve, sapkáját mélyen
a homlokába húzva. Amikor Liesl kilépett az ajtón a lámpással, némán
elindult a kertészlak felé. Egy darabig szótlanul mentek egymás mellett.
Ez a nagy csend nyomasztotta a lányt, nagyon kedvelte Christiant, ezért
is esett nehezére elkezdeni ezt a beszélgetést. Végül a fiú állt meg
hirtelen a kavicsos út közepén, ő szólalt meg elsőként, halkan, nem is
nézve Lieslre.
– Elmész hát. Elutazol a messzi Pomerániába, én meg azt sem tudom,
látlak-e még valaha.
– Visszajövök, Christian, ebben biztos lehetsz – nyugtatta meg Liesl. –
Ne törődj vele, miket mond anyám! Nem vagyok én nemeshölgy, ahogy ő
reméli. Az a lány vagyok, akit ismersz, és mindig is az maradok.
Most végre Christian rá mert nézni, és Liesl látta, hogy könnyek
csillognak a szemében.
– Minden másként alakult, mint hittem – mondta tompán. – Rendbe
hoztam a kis házat, szépen berendeztem, és azt reméltem… Mindig azt
hittem…
Megakadt, nem bírta kimondani, amire oly régóta készült, de soha
nem volt bátorsága hozzá, és gyűlölte magát a gyávaságáért, de most
már úgyis mindegy.
– Mit hittél mindig? – kérdezte Liesl. Magasabbra emelte a lámpást,
hogy jobban lássa Christian arcát.
Christian elfordult, nagyot sóhajtott, mintha ólomsúly nehezedne a
mellkasára.
– Hogy te… hogy mi ketten együtt költözünk be oda, ezt reméltem,
Liesl – vallott színt végre gondterhelt arccal. – Csak az a baj, hogy
elszámítottam magam. Ha Melzerék eladják a villát, biztosan el kell
jönnöm onnan, és valaki más költözik majd be.
Ez most lánykérés volt? Tulajdonképpen nem. Hisz csak annyit
mondott, remélte, hogy együtt költöznek be a kertészlakba. Nem
lánykérés volt, döntötte el magában Liesl, inkább csak egy szomorú
megállapítás. Ettől megkönnyebbült, mert ha Christian megkérte volna a
kezét, arra nem tudott volna mit mondani.
– Ez egyáltalán nem biztos – vigasztalta Christiant. – Először is nem
hiszem, hogy Melzerék eladják a villát, túlságosan ragaszkodnak hozzá.
De még ha el is adnák, az új tulajdonos is biztosan alkalmazna
kertészként.
Christian szomorúan ingatta a fejét.
 – Én nem vagyok tanult kertész, mint Gustav, csak úgy
belecsöppentem a kertészkedésbe.
Liesl letette a lámpást a földre, kihúzta Christian két kezét a zsebéből,
és megszorította.
– Most búcsúzzunk el szépen, Christian! És ígérd meg, hogy nem
keseredsz el! Visszajövök hozzád, ebben biztos lehetsz. Esküszöm.
Christian erre felvillanyozódott. Ő is megszorította Liesl kezét, sőt
némi tétovázás után magához húzta a lányt.
– Akkor várni fogok rád – suttogta. – És ha sokáig nem jössz vissza,
érted megyek Pomerániába, és hazahozlak.
Olyan közel volt az arca, hogy Liesl még a lélegzetét is érezte. Hirtelen
teljesen más embernek látta a fiút, mint eddig, mert olyan sóvárogva
nézett rá, hogy egészen beleborzongott, és egyszerre biztosan tudta,
hogy szereti ezt a szégyenlős fiatalembert.
– Tényleg megtennéd ezt értem, Christian? – mosolyodott el Liesl.
– Igen – jelentette ki a fiú szokatlanul határozott hangon, aztán
megcsókolta.
Száraz volt az ajka, szúrt a borostája, mégis ez a csók volt a
legcsodásabb, amit Liesl valaha érzett. Ezért aztán újabb csókra kínálta
fel a száját, Christian pedig boldogan engedelmeskedett. És mivel az első
kettő olyan jól sikerült, sok-sok további csók követte, mire Christian
végre meg tudott szólalni.
– Légy a feleségem, Liesl! Mondd, hogy szeretsz!
Most tehát mégiscsak megtörtént a lánykérés, Lieslnek választ kellett
adnia.
– Adj nekem egy kis időt! Amikor visszajövök, megkapod a választ –
suttogta Liesl. Még egyszer utoljára szájon csókolta, majd a kezébe
nyomta a lámpást, hogy hazataláljon a sötétben a kertészlakba.

Másnap kora reggel elhagyta a villát. Még mindenki aludt, amikor

végigment a fasoron a park kapujáig. A szakácsnétól kapott bundát
viselte, és mivel szaporán szedte a lábát a villamosmegállóig, alaposan
kimelegedett.
 Miért is vette fel ezt a buta, nehéz bundát, dohogott magában. Csak
terhére lesz, jobban tette volna, ha a szobájában hagyja.
Később aztán, amikor megtapasztalta a csontig hatoló hideget a zord
keleti vidéken, már tiszta szívéből hálás volt Fanny Brunnenmayernek a
bundáért. Melegítette a huzatos pályaudvarokon, körülölelte a fűtetlen
várótermekben töltött fagyos éjszakákon, a fuvaros szekerének bakján
pedig – a férfi jó pénzért elvitte Kolbergből Maydornba – megfagyott
volna nélküle.
Keskeny, göröngyös út vezetett a főútról a birtokra, ráadásul fel is
volt fagyva, szegény lovak lába folyton megcsúszott, a szekér vészesen
imbolygott, a fuvaros csúnyán káromkodott. Liesl két kézzel
kapaszkodott a bakba, nehogy leessen az út két szélére kotort derékig
érő hóba. Ahogy egyre közelebb értek a birtokhoz, béreseket,
cselédlányokat látott dolgozni az udvaron, közöttük szabadon
szaladgáló kutyákat, a földről magokat csipegető csirkéket. Egy-két
alacsony épület előtt barna trágyadombok gőzölögtek. Talán disznóólak,
gondolta Liesl, ott tarthatják a malacokat, amelyekből aztán a finom
kolbász lesz.
Amikor a fuvaros csaholó kutyák gyűrűjében megállította a szekeret,
végre meglátta az udvarházat is. A gazdasági épületektől távolabb,
egészen hátul állt, vörös téglából épült, középen háromszögű
oromzattal, amit repkény futott be. Nem kastély, nem is főúri palota, de
azért tekintélyes ház, amely kitűnt az uradalom többi épülete közül.
Tehát mégsem olyan szegényes hely a Maydorn-birtok, ahogy Liesl a
távolból első pillantásra feltételezte.
A fuvaros leugrott a bakról, a lányt egyszerűen otthagyta.
Odaballagott két férficselédhez, ők az egyik trágyadomb mellett álltak.
Az egyikük csupa kosz, ócska báránybőr bekecset viselt, a lábát csak
rongyokba bugyolálta. A másik szalonnásra zsírosodott régi bőrkabátot,
kucsmát és sáros, hosszú szárú barna csizmát. Utóbbi magasabb állásban
lehetett a bekecsesnél. Liesl látta, ahogy haragosan felemeli a kezét,
mire a másik ijedten behúzta a fejét.
A fuvaros mondott nekik valamit, mire a csizmás férfi a szekér felé
pillantott. Liesl elérkezettnek látta az időt, hogy fogja a táskáját, és
lekászálódjon. Nem ment könnyen elgémberedett tagokkal leszállni a
magas bakról, még nehezebb volt az ellenségesen csaholó, vicsorgó
kutyákat távol tartani a táskájától, mert mindenáron ki akarták tépni a
kezéből. Igazából szerette a kutyákat, de ezek itt egészen másfélék
voltak, mint a városban pórázon sétáltatott, jól nevelt ebek. Nem
lehetett megállapítani, milyen fajtájúak, némelyik rövid, sárga szőrű
volt, némelyik loncsos barna, és úgy tűnt, senki nem nevelte meg őket.
Ebben tévedett. Két asszony lépett ki egy melléképületből, az egyikük
éles hangon rendreutasította a kutyákat.
– El innen! Takarodjatok!
Mire a kutyák behúzott nyakkal eloldalogtak.
Az asszonyok ügyet sem vetettek Lieslre, gyanakvó pillantásuk éppen
csak súrolta az idegen lányt, aztán átvették a ládákat, amelyeket a
fuvaros adogatott le a szekérről. Milyen fura a pomerániai
parasztasszonyok öltözéke, gondolta Liesl. Bő, nehéz gyapjúszoknyájuk
a földet söpörte, bélelt csizmát viseltek, a vállukat és a fejüket nagy
gyapjúkendő takarta. Bizonyára cselédek, különben nem ők cipelnék a
ládákat az udvarházba.
– Három márkát kapok, leányka – nyújtotta a tenyerét a fuvaros Liesl
felé. – Máskor többet kérek a hosszú útért, de mivel úgyis ide kellett
jönnöm, ennyi elég lesz.
Liesl előhúzta az erszényét, ami egy zsinóron lógott a nyakában.
Épphogy elég volt a pénze a fuvarra, alig pár pfennig maradt az
erszényében. Az utazás sokba kerül, még akkor is, ha az ember csak
harmadosztályra vált jegyet, nem eszik fogadóban, és csupán
egyetlenegyszer engedélyez magának egy édes péksüteményt.
A fuvaros zsebre dugta a pénzt, felmászott a bakra, és csettintett a két
lónak. Amikor megfordult a szekérrel, majdnem nekiment a
trágyadombnak, szétrebbentek a kutyák, a tyúkok meg a férfiak, akik
dühösen utána is kiáltottak valamit.
Liesl magányosan álldogált az udvar közepén, az útitáskáját magához
szorítva tanácstalanul nézett körbe, de senki nem törődött vele, nem
kérdezték meg, mi járatban van. A két cseléd már elcipelte a ládákat az
udvarházhoz, ahol egy fekete ruhás, bóbitás szobalány beengedte őket.
Úgy látszik, itt is úgy van, mint a Melzer-villában, vannak a piszkos
munkát végző gazdasági cselédek, és azok, akik az urak elegáns, fűtött
szobáiban szolgálnak. Ott majd bizonyára megtalálja az apját.
Óvatos léptekkel, nehogy elcsússzon a jeges talajon, elindult az
udvarház felé, közben emlékezetébe idézte, mit mond majd a
szobalánynak, ha ajtót nyit. „Alicia Melzer nagyságos asszony küldött
Augsburgból, Hagemann báró úrnak hoztam üzenetet.”
Sokat gondolkodott azon, hogyan csinálja, hogy az apja, a nagy
hatalmú intéző elé engedjék. Egy jöttment idegent nyilván nem
fogadnak azonnal az urak. Először a konyhában váratnák, azután
valamikor talán az intézőhöz vagy az úrnőhöz kísérnék. Ám ha Alicia
Melzerre hivatkozik, aki erről a birtokról származik, talán jó esélye van
rá, hogy azonnal fogadják. Ebben a pillanatban nyílt az udvarház
bejárati ajtaja, és a bóbitás fiatal szobalány sietett le a lépcsőn.
– Báró úr! – kiáltotta, miközben felkapott szoknyával elszaladt Liesl
mellett. – Báró úr, állítsa meg a szekeret…
Liesl csodálkozva fordult hátra. Báró úr? Ez csak az apja lehet. De hol
lehet? Miért nem látta eddig?
– A fuvaros már elment – mondta a hosszú csizmás férfi. – Mi a baj?
Hiányzik valami?
A szobalány megállt és bólintott.
– A virágos étkészlet, amit a nagyságos asszony rendelt, nem jött meg.
Nagyon haragszik.
A férfit ez nem hatotta meg, közönyösen vállat vont.
– Mondd meg neki, hogy majd elhozza legközelebb! Fő, hogy a bor
megérkezett. Meg a ruhák, amiket rendelt. Na menj, mondd meg neki!
– Igenis, nagyságos úr – mondta a szobalány boldogtalan arccal. A
mellén összefont karral futott vissza a házba, majd becsapta maga után
az ajtót.
Liesl földbe gyökerezett lábbal még mindig ugyanott állt, nem akart
hinni a szemének. A férfi az ócska bőrzekében, aki a trágyadomb mellett
álldogál, mint valami istállószolga… Valóban ő lenne a báró úr? Az apja?
Nem elegáns öltönyt viselt, mint a gazdag augsburgi polgárok, nem is
bundát vagy legalább egy szép szövetkabátot, úgy nézett ki, mint egy
fuvaros, aki kopott kucsmát húz a fejébe a hideg ellen.
Most végre észrevette Lieslt, éles, parancsoló hangon rákiáltott.
– Te ott! Gyere csak ide!
Gorombán hangzott, mintha Liesl csak valami csavargó lenne, aki
belopakodott az uradalomba, koldus, akit el kell kergetni. Miközben
hevesen dobogó szívvel odament hozzá, közben többször el is csúszott,
hirtelen már nem is tudta, mit akar mondani neki. Minden egészen
máshogy történt, mint ahogy elképzelte, ahogy remélte.
Pár lépésnyire a férfitól megállt, ránézett. Alig volt magasabb a
báránybőr bekecses szolgánál, de a tartásán látszott, hogy ő az úr.
Tényleg, ezt már az előbb is észrevette Liesl. Most már azt is látta, hogy
jobb kezében rövid lovaglóostort tart. Az arcából nem sok látszott, mert
mélyen a szemébe húzta a kucsmáját. Szakálla nem volt, az orra
vöröslött a hidegtől, az ajka nagyon keskeny, és mintha különös
mintázat borította volna a bőrét.
– Hogy hívnak, és mit keresel itt?
Ez a férfi tehát az apja, gondolta Liesl. Hirtelen forogni kezdett vele a
világ, kétszer is nekikezdett, mire ki tudott nyögni két szót.
– A nevem… Liesl…
Úgy tűnt, sem a neve, sem a külseje nem mond az apjának semmit.
Nem azt mondta az anyja, hogy hasonlít rá? Az apja mindenesetre ezt
nem vette észre.
– Liesl – ismételte a férfi türelmetlenül, amikor a lány nem szólt
többet. – És mit akarsz itt Maydornban? Munkát keresel? Először is menj
a konyhába, és melegedj meg kicsit!
Azzal sarkon fordult, és elindult az istállók felé.
Liesl erre végre magához tért.
– Várjon, kérem! Mondanom kell valamit…
Rémült lehetett a hangja, mert a férfi visszafordult felé.
– Mit akarsz még? – kérdezte türelmetlenül.
Liesl összeszedte a bátorságát, közelebb lépett.
– Liesl vagyok Augsburgból, Hagemann úr. Auguste lánya a Melzer-
villából.
 Nem úgy reagált, ahogy Liesl remélte. Egészen közel lépett hozzá és
rámeredt. Most már jól lehetett látni a sok apró heget és vágást az
arcán. Liesl emlékezett rá, hogy a szakácsné azt mondta, egy gránát
sebesítette meg a háborúban.
– Szóval te vagy… – szólalt meg halkan, de rögtön el is hallgatott,
aztán gyorsan elküldte az istállószolgát. – Mit tátod itt a szád, Leschik?
Eredj a dolgodra!
Megvárta, amíg Leschik eltűnik az istállóban, majd alaposan
végigmérte a lányt, közben gyors, gyanakvó pillantást vetett az
udvarház felé.
– Liesl – mormolta. – Anyád küldött ide?
– Nem. Magamtól jöttem… mert… mert egyszer látni akartam az
apámat.
– Vagy úgy. – Úgy tűnt, Hagemann uraság nem igazán tudja, mit
kezdjen vele. – Szóval Liesl… Jól megnőttél. Hány éves vagy egyáltalán?
– Tizenhét.
– Tizenhét – ismételte Hagemann elgondolkodva, majd megint az
udvarház felé pillantott. – És mi a szándékod? Itt akarsz maradni?
Ez inkább fenyegetően úgy hangzott: Csak nem akarsz itt maradni?
– Nem – felelte ijedten Liesl. – Nem, nem, dehogy, visszamegyek
Augsburgba. Csak… egyszer az életben látni akartam az apámat.
Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, mert minden olyan hamis
volt, olyan szerencsétlenül alakult, ő pedig végtelenül csalódottnak
érezte magát.
– Figyelj rám! – mondta az apja kicsit gyengédebb hangon. – Ma
éjszaka alhatsz a cselédházban. De ne mondd el senkinek, ki vagy,
megértetted? Holnap majd meglátjuk.
Liesl letörölte a könnyeit és bólintott.
– Köszönöm. És ígérem, senkinek nem szólok. Tőlem nem tudnak meg
semmit…
Hagemann is bólintott kurtán, majd gyorsan elsietett az udvarház
felé.
Liesl annyira rémült volt, hogy nem mert bemenni a konyhába
felmelegedni és kérni valami ennivalót. Egy szolgálólány megmutatta
neki a zsúpfedeles cselédház hosszan elnyúló épületét. Kicsit
meglepődött, amikor belépett, mert a cselédek szállását egy tehénistálló
fölött alakították ki. Ide nyikorgó falétrán lehetett felmászni. Liesl
felment, keresett magának egy üres kamrát, belülről bereteszelte, és
lekuporodott a sarokba a fapadlóra. Melegebbnek tűnt, mint a nyirkos
szalmazsák, ami vizelet és rothadás szagát árasztotta. Felhúzott térddel
összehúzta magát, mint valami kis állat a meleg bunda alatt, a
kimerültségtől hamarosan ráborult a megváltó sötétség. Mielőtt álomba
szenderült, a fülébe csengtek Fanny Brunnenmayer szavai:
Csak könnyek és bánat…
Lehet, hogy igaza volt?
 22.

– Ó, de gyönyörű! – kiáltott fel Lisa kinézve az autó ablakán. – Havazik,

Humbert. Ne hajtson ilyen gyorsan, meg akarom csodálni a parkot!
Humbert engedelmesen lassított. Elisabeth gyönyörködve nézte az
öreg fák ágain megülő finom hópihéket, a fehér foltokkal tarkított
pázsitot. Nagy, puha pelyhekben hullt a hó, a fenyők tűlevelein
megmaradt, de a füvön és a virágágyásokban gyorsan elolvadt, mert
nem volt még elég hideg a talaj.
– Hogy örülnek majd a gyerekek, ha ilyen szép fehér karácsonyunk
lesz! Főleg Hanno, mert most kapja meg az első szánkóját. Charlotte
pedig imádni való lesz a rózsaszínű bundácskájában meg a prémes
csizmácskájában.
– Bizonyosan, asszonyom – felelte Humbert, ahogyan elvárták tőle.
Milyen csendes ma, gondolta Lisa. Remélhetőleg nem lesz beteg
röviddel karácsony előtt.
– Humbert, csak nem…
Hirtelen elhallgatott, mert meglátta Sebastiant a játszótér mellett a
három kisfiúval labdázni. Ez a vén szamár! Nem megmondta Kortner
doktor, hogy kímélje a térdét? Felpolcolni, melegen tartani, csak a
legszükségesebb mozgást végezni, még a lépcsőn is csak nagyon
óvatosan.
– Álljon meg! – kiáltott előre Humbertnek. – Szaladjon oda a
férjemhez, és mondja meg neki, hogy azonnal hagyja abba ezt a
butaságot! Különben szólok a doktor úrnak.
– De, asszonyom… – akart tiltakozni Humbert, majd gyorsan észbe
kapott, leállította a motort, és tette, amit mondtak neki.
Lisa az autóból figyelte, ahogy a férje megáll egy pillanatra,
megnyugtató mozdulattal leinti Humbertet, majd elkapja a labdát, és
odadobja Johann-nak. Elisabeth bosszúsan megcsóválta a fejét, és
összehúzta magán a bundát, mert Humbert nyitva hagyta a kocsiajtót, és
beszállingózott a hó az autóba.
– Az úr gyorsan befejezi még a játékot, asszonyom, azután rögtön
visszamegy a házba.
Humbert leverte a havat a kabátjáról, majd visszaült a kormány mögé,
a hajában megült néhány hópihe. Felgurult az autóval a villa főbejárata
elé, ott kiugrott, hogy kinyissa a hátsó ajtót az asszonyának. Gertie és
Hanna már szaladt le a lépcsőn, hogy behordja a házba a rengeteg
csomagot az autóból. Elisabeth a délelőttöt ajándékvásárlással töltötte.
– Köszönöm, Humbert – mondta kissé elkínzott arccal, amikor a sofőr
kisegítette a hátsó ülésről. Sajnos képtelen tartani az elhatározását,
hogy leadjon néhány kilót. Túlságosan odavan a tejszínes mártásokért,
tésztaételekért és édességekért. Még szerencse, hogy ott van Marie
divatszalonja, ahol kiengedhetik a ruháit.
Az előcsarnokot fenyőtű és gyanta erős illata töltötte be, már
felállították a karácsonyfát, alatta a díszek dobozokban várták, hogy
feltegyék őket.
– Nem, ez nem lehet igaz! – csapta össze a kezét Lisa megbotránkozva.
– Ezt nem gondolhatjátok komolyan. Nem állhat egy ilyen kis csenevész
fenyő az előcsarnokunkban.
Régebben valóban hatalmas, nemes fenyőket állítottak karácsonyra a
hallba. Amikor Lisa és a testvérei még gyerekek voltak, úgy tűnt, mintha
a fa a mennyezetig érne, és olyan sűrű, tömött gallyai voltak, hogy
mindhárman elbújhattak mögöttük.
– Hát itt vagy, Lisa! – jött elé Marie. – Már kerestelek.
Elisabeth elcsodálkozott, miért nincs a sógornője a divatszalonban,
ugyanakkor örült, hogy rögtön megbeszélheti vele, azonnal vigyék
innen ezt a satnya kis fenyőt, ami nyilván csak tévedésből kerülhetett
ide.
– Szégyen, gyalázat, ahogy ez kinéz – közölte felháborodottan. – Én
egy szép nagy fenyőt rendeltem a fakereskedőnél. Hogy került ide ez a
csúf kis…
– Erről akartam beszélni veled ma reggel, Lisa – vágott közbe Marie. –
Paullal úgy döntöttünk, lemondjuk a rendelést. Túl sokba került volna.
Christian kivágta a parkban ezt a fenyőfát, és ha feldíszítjük, szerintem…
Lisa úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Paul és Marie a feje fölött
döntött. Évek óta ő és Mama felügyeli a háztartás vezetését, az
ilyesmiben ők szoktak dönteni, most meg ez…
– Túl sokba került volna? Pont karácsonykor akartok spórolni? Nem,
Marie! Ez már tényleg sok.
Marie nem válaszolt, mert Hanna és Gertie már elkezdte felaggatni a
nagy piros gömböket a fára, Humbert pedig hozta a létrát, hogy
felerősítse a csúcsra az aranycsillagot. Kényes családi ügyekről sohasem
beszéltek a személyzet előtt.
– Menjünk át hozzád, Lisa! – mondta Marie. – Biztosan szívesen innál
egy csésze forró teát.
– Jól van – közölte Lisa sértődötten. – Hanna, fogd a bundámat, meg a
csizmám! Ja, és ha bejön a férjem a parkból, a bélelt papucsot készítsd
oda neki!
– Igenis, asszonyom.
Lisa lassan lépkedett Marie mögött felfelé a lépcsőn. Ha tényleg ez a
csúfság marad a karácsonyfájuk, csak csukott szemmel megy majd el
mellette.
– Hogyhogy itthon vagy egyáltalán? – tudakolta Lisa, miután
kimerülten lerogyott egy fotelba a szalonban, csengetett Gertie-nek, és
teát kért meg egy tányér süteményt. – Frau Ginsbergre hagyod
mostanában a divatszalont?
– A szalont egyelőre bezártam – felelte Marie. Félredobott a pamlagról
néhány játékot, hogy le tudjon ülni. – Pillanatnyilag nincs
megrendelésünk, így szabadságot adtam a varrónőknek karácsonyra.
– Nincs megrendelésed? – kérdezte Lisa hitetlenkedve. – Hát az meg
hogy lehet? Legalább három barátnőm mesélte, hogy nálad dolgoztat.
Marie felsóhajtott, látszott, hogy nem könnyű neki a válasz.
– Rosszul fogalmaztam. Kaptam persze megrendeléseket, de ezek a
hölgyek hónapok óta nem fizetik ki a számlájukat, és nem vagyok
hajlandó továbbra is ingyen dolgozni.
– Édes istenem! Mi van abban, ha kicsit késnek a fizetéssel? Valamikor
csak megkapod a pénzed.
 – És mit mondjak a varrónőknek? Hogy sajnos csak néhány hónap
múlva tudok fizetést adni? Addig dolgozzanak ingyen?
Ezt Lisa is kénytelen volt belátni. Persze ő is tudta, hogy mostanában
nem valami fényes az anyagi helyzetük, mert jóval kevesebb
kosztpénzből kellett kijönnie. Luxuscikkekre pedig gondolni sem
lehetett. De hogy Marie-nak is be kell zárnia a szalont, ez
megdöbbentette.
– Mama már tudja? – kérdezte gondterhelten.
– Még nem. De gyorsan túlteszi majd magát rajta. Mindig is az volt a
véleménye, hogy jobban tenném, ha itthon maradnék, mint hogy
divatszalont vezessek.
Ez igaz. Csakhogy Lisának csöppet sem volt ínyére, hogy Marie
ezentúl reggeltől estig itt lesz a villában.
– És ezután a háztartás irányításával akarsz foglalkozni? – kérdezte
gyanakvóan. – Azt gondolom, Mama és én jól kézben tartjuk a dolgokat.
– Tudom, Lisa. – Marie előrehajolt, és megnyugtatóan megpaskolta a
sógornője kezét. – És mindannyian nagyon hálásak vagyunk azért, hogy
leveszitek a vállunkról ezt a terhet.
Elhallgatott, mert Gertie jött be a teával. Miután letette a tálcát,
pukedlizett, majd mérsékelt felháborodással közölte, hogy süteményt
nem hozott.
– A szakácsné sajnos megtiltotta, hogy a süteményes dobozokhoz
nyúljak. Azt mondja, a kekszeket karácsonyra sütötte. Különben is egy
órán belül felszolgálják az ebédet.
– Hallatlan! – fortyogott Lisa. – Mondd meg Frau Brunnenmayernek,
hogy ebéd után beszédem van vele! Köszönöm, nem kell kitöltened a
teát. Majd mi kiszolgáljuk magunkat.
Amióta a kis konyhalánynak az az őrült ötlete támadt, hogy elmegy az
apjához Pomerániába, a szakácsné mogorvább volt, mint valaha. Lisa
felsóhajtott. Csupa bosszúság karácsony előtt. Pedig mennyire várta ezt
a szép családi ünnepet!
Marie visszaterelte a szót az előző témára.
– Biztosan nem fogok beleszólni a háztartás vezetésébe, Lisa – mondta
kedvesen. – Csak a kiadásainkra kell jobban odafigyelnem, mert
pillanatnyilag sajnos elég rosszul állunk. Természetesen mindent előre
megbeszélek Mamával és veled. Sajnálom, hogy a karácsonyfa esetében
ez nem sikerült. Akartam szólni, de már nem voltál itthon.
– Persze hogy nem. Karácsonyi ajándékokat vásároltam. Ahogy
ilyenkor mindig – vágta rá Lisa bosszúsan, mert támadva érezte magát. –
És mielőtt azt hinnéd, az amúgy is alacsony költségvetésünket terheltem
meg ezzel, közlöm veled, hogy mindent a saját pénzemből fizettem.
Marie bólintott. Mindannyian tudták, hogy Lisának havonta pénzt
küldenek Pomerániából, ebben állapodott meg vele Elvira von Maydorn
a válás után. „Ha már nem te öröklöd a birtokot, hanem átengeded a volt
férjednek, legalább a halálomig legyen valami hasznod belőle.”
Elisabeth nagyon örült ennek a havi járadéknak, bár Klaus von
Hagemann folyton panaszkodott, hogy emiatt neki és a családjának
kevesebbel kell beérnie.
– Ugyan, Lisa – csóválta a fejét Marie –, senki nem akar
szemrehányást tenni neked. Ellenkezőleg. Nagyon kedves és nagylelkű
tőled, hogy mindannyiunkat megajándékozol. Paul és én sajnos kissé
szerényebben tudjuk csak megünnepelni ezt a karácsonyt. Azt viszont
nem szeretnénk, ha a személyzet is megszenvedné a pénzhiányt,
úgyhogy ők most is kapnak ajándékot, ahogy ez már régi hagyomány
ebben a házban.
Lisa közönyösen vállat vont, kitöltötte a teát. Ha Marie úgy véli, az
alkalmazottakra gondolni kell, a saját családján viszont spórolni – lelke
rajta. A maga részéről úgy érezte, karácsonykor mindenkivel bőkezűnek
kell lenni. Legfőképp azokkal, akik a legközelebb állnak az ember
szívéhez.
– Bocsásson meg, asszonyom! – Hanna állt az ajtóban, kissé
hajszoltnak tűnt, a bóbitája szokás szerint megint félrecsúszott. Nagyon
rendes lány, gondolta Lisa, de nem a legkiválóbb alkalmazott. Ha
vendégség volt a villában, jobban szerette, ha Hanna nem is mutatkozik,
inkább a konyhában marad.
– Bejöttek a gyerekek a parkból, és most ők is díszíteni akarják a
karácsonyfát.
 Lisa megsemmisítő pillantást vetett Marie-ra. Na tessék, most
aggathatja a gyerekekkel arra a rémes kóróra a színes gömböket meg az
angyalhajat. A mézeskalács-figurákat azonban majd csak szenteste
akasztják fel – így kívánja a tradíció.
– Jövünk, Hanna.
Ha Lisa azt hitte, a gyerekek majd panaszkodnak a csenevész fenyőfa
miatt, nagyon tévedett. Az előcsarnokban Johann és Kurti már buzgón
aggatta a fára a piros meg aranyszínű gömböket, Rosa éppen felemelte
Hannót, hogy egy aranypapírból kivágott csillagot akaszthasson az egyik
felső ágra. Csakhogy a kisfiú nem akart megválni a szépen csillogó
darabtól, óbégatni kezdett, hogy meg akarja tartani. Charlotte a
babakocsiban ülve bömbölt, mert ő is részt akart venni a díszítésben.
– Mama, ez a legszebb karácsonyfa a világon – kiáltotta Johann,
amikor meglátta az anyját lejönni a lépcsőn.
– Ó, tényleg, édesem?
– Igen, mert én vágtam ki az erdőben. Christian csak kicsit segített.
– Meg én – jelentette büszkén Kurti. – Én segítettem becipelni.
Christian azt mondta, nélkülünk nem is boldogult volna.
A kisfiúk mind egyszerre beszéltek.
– Mama, fel akarok mászni a létrára.
– Mama, ferdén lógattad fel azt a gömböt.
– Mama, Hanno megeszi a csillagot.
A szokásos vidám nyüzsgés töltötte be az előcsarnokot, mint mindig,
amikor a karácsonyfát díszítették. A személyzetből sem hiányzott senki,
legalább egy csillogó gömböt vagy csillagot mindenki fel akart tenni a
fára. A piros gyertyákat azonban egyedül Humbert helyezhette el.
Gondosan kellett kiválasztani a helyüket, nehogy aztán szenteste,
amikor meggyújtják őket, kellemetlen meglepetésben legyen részük.
Minden eshetőségre felkészülve azért ott állt egy nagy vödör víz a
konyhaajtó mellett.
– Mama, kérek angyalhajat! – rángatta meg Kurti az anyja szoknyáját.
Marie gyengéden a karjába vette a kisfiát.
– Majd a végén, kicsim, ha már felakasztottuk az összes gömböt és
csillagot… Rosa, vegye el Charlottétól azt a csillagot, épp a szájába dugja!
 Lisa kérdőre vonta Fanny Brunnenmayert, aki szintén részt vett a
nagy díszítésben, de mivel a karácsonyi kekszeket illetően a szakácsné
hajthatatlan maradt, csak annyit tudott elérni, hogy legalább a frissen
sütött mézeskalácsból kapjanak egyet-egyet a gyerekek. Természetesen
csak az ebéd után.
Hamarosan megérkezett Paul is a gyárból, hogy megebédeljen.
– Ebéd előtt szeretnék beszélni veled, Lisa – szólt oda a húgának,
mielőtt Christianhoz fordult, aki kicsit szégyenlősen lépett be utána. –
Ennél azért kicsit tetszetősebb fenyőt is választhattál volna – mondta
neki halkan.
– Azt gondoltam, tavasszal úgyis ki kellene vágni, miért ne lehetne
karácsonyfa belőle – szabadkozott a fiatal kertész zavartan.
– Na, mindegy, most már itt van – legyintett Paul. – Menj a dolgodra!
– Igenis, nagyságos úr – bólintott Christian, és már ott sem volt.
Paul odaadta Gertie-nek a kabátját, kalapját, a vidám nyüzsgés láttán
összenézett Marie-val, és egy pillanatra elmosolyodott. Amikor Lisához
fordult, megint komor volt az arca.
– Menjünk a dolgozószobámba!
Lisa vonakodva követte, sejtette, hogy nem valami kellemes
beszélgetés vár rá. Úgy látszik, idén mindenki összeesküdött ellene,
hogy elrontsák a karácsonyát.
– Mi olyan sürgős? – kérdezte türelmetlenül, amikor Paul becsukta
maguk mögött az ajtót, és leült az íróasztalához.
– Nos, tegnap este kutyafuttában közölted Marie-val, hogy Elvira néni
sajnos elutasította a kérésemet – nézett rá a bátyja szemrehányóan.
– Igen, levélben megírta…
Most miért néz rá Paul ilyen dühösen? Tehet ő róla, hogy Elvira néni
nem akar ennyi pénzt kölcsönadni? Ő kezdettől fogva nem bízott benne,
hogy sikerrel jár, de mivel Paul annyira sürgette, végül belement, hogy
levelet írjon a kéréssel Pomerániába.
– Megindokolta, hogy miért nem ad pénzt?
Lisa kutatott az emlékezetében. Mit is írt Elvira néni? Könnyebben
eszébe jutna, ha Paul nem meredne rá ilyen rosszallóan. Mintha a
vádlottak padján ülne.
 – Azt írta, fáj a háta, napok óta nem tud lovagolni. Az utóbbi időben
különben is folyton panaszkodik a leveleiben. Pedig hát ismered Elvira
nénit, mindig olyan volt, mint egy erős kőszikla, soha nem siránkozott…
Hirtelen elhallgatott, mert Paul türelmetlen mozdulattal leintette.
– Nyilván nem ez az oka, hogy nem küld pénzt.
– Nem, nem, persze. Ezt csak úgy megemlítettem. Várjunk csak… Már
tudom! Azt írta, a birtok csak úgy nyeli a pénzt, mert Klaus mindenhová
be akarja vezettetni az elektromos áramot, ami borzasztóan sokba
kerül…
Paul bosszúsan felhorkant, a szék támlájának vetette a hátát.
– Ezt nem hiszem el! – csattant fel. – A keleti országrészben
mindenféle adókedvezményt kapnak a földbirtokosok. Hindenburgnak
köszönhetően. Mi meg itt alig boldogulunk, az adókat emelik, a bérek
csökkennek…
Lisa örült, hogy Paul más bűnbakot talált. A köztársasági elnök,
Hindenburg sokat kibír és messze van, Berlinben – őt aztán szidhatja.
– Odaadhatom Elvira néni levelét, ha akarod – ajánlotta fel Lisa.
– Igen, köszönöm, az jó lenne.
Paul felsóhajtott, és hirtelen teljesen magába roskadt. Szegény
bátyjának tényleg súlyos gondjai lehetnek, gondolta Lisa.
– Azt hittem, el tudtad adni a belvárosi bérházakat – szólalt meg
félénken.
– Eladtam őket. Kivéve egyet, amelyikben Marie szalonja van. Azt nem
adom el.
Egy pillanatra Lisa meg is hatódott: hát ennyire szereti Marie-t. De
aztán rögtön az jutott eszébe, hogy neki meg nyilván ezért kellett
pénzért kuncsorognia Elvira néninél, és egy csapásra bosszús lett. Szóval
így áll a helyzet. Azért kellett megalázkodnia, lenyelnie az elutasítást,
hogy Paul drágalátos felesége megtarthassa a divatszalonját, amit
amúgy is be kell zárnia. Ez azért már túlzás.
– Azt hittem, Grünlingnek adtad el a házat – mondta édeskés hangon.
– Serafina mintha ilyesmit említett volna. Véletlenül futottunk össze,
amikor elkísértem Sebastiant a fogorvoshoz.
 – Vágyaink vezérlik a gondolatainkat – jegyezte meg Paul komoran. –
Jól van, Lisa. Fejezzük be a beszélgetést, mindjárt felszolgálják az ebédet!
Kérlek, ne haragudj, ha kicsit ingerült és goromba voltam, de nagy
reményeket fűztem Elvira nénihez, és mindez most semmivé foszlott!
Felállt, megölelte a húgát. Ebben a pillanatban megszólalt az ebédre
hívó gong, annak pedig mindenkinek engedelmeskednie kellett a
villában.
– Ah, Paul – sóhajtott fel Lisa immár megbékülve. – Borzasztóan
sajnálom, hogy ilyen súlyos gondjaid vannak. Rémes ez a gazdasági
válság.
– Igen. Sajnos mindannyiunkat érint.
A folyosón szembetalálkoztak Sebastiannal, ekkor jött fel éppen az
előcsarnokból, és – ahogy Lisa bosszúsan konstatálta – persze nem az új
bélelt papucsát viselte, amit direkt neki csináltatott a szűcsnél.
– Hát itt vagy végre! – szólt rá szemrehányóan. – Hogy lehetsz ennyire
meggondolatlan?
De Sebastian ügyet sem vetett rá, karon fogta Pault, és kicsit
félrevonta.
– Paul – mondta halkan –, jól tudom, milyen súlyos most a helyzet a
gyárban, ezért ismét szeretném felajánlani a segítségem. Önkéntes
alapon természetesen, a munkámért nem kérek fizetést. De szeretném
hasznossá tenni magam, hogy vállvetve vészeljük át ezt a szörnyű
válságot.
Paul nem is tudta, mit mondjon erre, mert nem sokra tartotta a
sógora ötleteit.
– Nagyra értékelem a jó szándékot, Sebastian, de pillanatnyilag nem
munkaerőhiánnyal küzdünk a gyárban, hanem megrendelésekre lenne
szükség. Így nem tudok élni a nagylelkű ajánlatoddal. Most bocsáss meg,
úgy hallom, Mama hív!
Alicia nyilván lement az előcsarnokba, hogy megnézze a feldíszített
karácsonyfát, és Lisa sejtette, miért kiáltott olyan feldúltan Paul után.
– Menj csak előre az ebédlőbe, Paul! – mondta a bátyjának. – Mamát
bízd csak rám!
– Köszönöm, Lisa – kacsintott rá Paul.
 Elisabeth szívét hirtelen melegség töltötte el, a bátyja pont olyan
csintalanul kacsintott rá, mint gyerekkorukban. Ó, hát akkor mégsem
lehet olyan komoly a helyzet.
Alicia elképedve állt a satnya kis fenyőfa előtt, ami még csillogó
gömbökkel, csillagokkal, angyalhajjal feldíszítve sem lett sokkal
tetszetősebb.
– Ez nyilván nem az a fa, amit megrendeltünk – kiáltotta oda a
lányának. – Szégyen, gyalázat! Egy ilyen nyomorúságos kóró a villában…
Ha az én szegény Johannom ezt látná!
– Csak ne izgasd fel magad, Mama! – mosolygott rá Lisa. – A gyerekek
annyira boldogok voltak, biztosan mindjárt elmesélnek neked mindent.
Képzeld csak, Johann és Kurti segített Christiannak kivágni a fát és
becipelni az előcsarnokba!
Alicia rosszallóan csóválta a fejét.
– Akkor is, Lisa. Milyen kínos lesz ez a rondaság a vendégeink előtt. De
még az alkalmazottak előtt is. Mintha a szegényházban lennénk.
– Jaj, dehogy! Tulajdonképpen szép egyenesen áll, és az ágak is…
Ebben a pillanatban a lépcső tetejéről felhangzott Kurti éles kis
hangja.
– Hurrá, nagymama! Ez a világ legszebb karácsonyfája! És tudod,
miért?
Alicia arca azonnal megenyhült a gyermeki örömtől. Hátrafordult,
mosolyogva nézett fel a lépcső tetejére. Marie állt ott a két kisfiúval,
mindkettő szépen megfésülve, tiszta ruhába öltöztetve az ebédhez.
– Na, miért ez a legszebb karácsonyfa a világon, édesem? – kérdezte,
miközben elindult felfelé a lépcsőn.
– Mert végre foghattam a nagy fejszét – bökte ki Kurti büszkén. –
Pedig az rettentően nehéz.
 23.

– Jobb lesz, ha ezt sürgősen kiveri a fejéből a tanító úr – mondta Auguste

indulatosan. – Tíz birodalmi márka havonta? Honnan vegyem rá a
pénzt? Nem, ebből nem lesz semmi, Hansl.
A fia olyan szomorú képet vágott, hogy Augusténak belesajdult a
szíve. A túlbuzgó Bogner tanító hibája. Minek kellett bogarat ültetni
Hansl fülébe?
– Bogner tanító úr azt mondta, mert olyan jó vagyok a számolásban,
mindenképpen tovább kellene tanulnom a felső reáltanodában – kérlelte
Hansl. – Szerinte kár lenne elfecsérelnem a tehetségemet a
kertészetben.
Auguste alig akart hinni a fülének. Micsoda arcátlanság! Honnan veszi
a bátorságot ez a tanító, hogy megmondja neki, mi a jó a fiának? Maxl és
Hansl viszi tovább egyszer a kertészetet, mindig is erről volt szó, és így
is kell lennie, különben soha nem jutnak egyről a kettőre. De új
törvényeket hoztak az urak odafent. A jól tanuló, jófejű fiúkat most már
rögtön felsőbb iskolába, sőt gimnáziumba küldik. A császár idejében
bezzeg nem így ment, akkor nem kellett az egyszerű embernek
taníttatnia, felsőbb iskolába küldeni a gyerekét, ott rend uralkodott,
mindenki szépen maradt ott, ahová tartozott. Manapság meg kész
szerencsétlenség, ha az ember gyereke jól tud számolni, ha tehetséges –
ahogy ma mondják. Lieslnél még nem volt gond, mert lány, ezért vele
nem sokat törődött a tanító.
– Mondd meg a tanító úrnak, hogy egy kertésznek is jól kell tudni
számolni, tehetség meg amúgy is kell a növénytermesztéshez!
Hansl lesütött szemmel bámult maga elé. Aztán tett még egy utolsó
kísérletet, hogy meggyőzze az anyját.
– Még azt is mondta Bogner tanító úr, hogy akár mérnök vagy
inspektor is lehetne belőlem.
 Na ez már szöget ütött Auguste fejébe. Nem lenne rossz egy mérnök
vagy inspektor a családban. Pláne hogy most már Liesl is talán feljebb
juthat a jobb körökbe. De az persze jó csomó pénzbe kerülne, ha
taníttatná a fiút. És ki végezné el közben a munkát a kertészetben?
– Mondd meg a tanító úrnak, hogy nincs rá pénzem! – mondta ki az
utolsó szót Auguste. – Ma éjjel pedig őrt állsz Maxllal, nehogy megint
megdézsmálják az aljas gazemberek a káposztánkat meg a kelbimbót.
Előző éjszaka tolvajbanda tört be az egyik melegházba, kivágták az
üveget és elvittek egy csomó zöldséget. Halkan, észrevétlenül csinálta az
átkozott csürhe. Egyikük sem hallott semmit, még Fritz sem, aki nem
aludt mélyen, minden zajra felébredt. Főként, ha rosszakat álmodott.
Hoztak magukkal egy kordét is, ez világosan látszott a nyomokból a
sáros földúton.
Letaglózó volt a veszteség, pedig már kicsit kezdtek egyenesbe jönni,
mivel kerestek egy kis pénzt a fenyőgallyakból kötött adventi
koszorúkkal, asztaldíszekkel. Christian kivágott a villa parkjában
néhány fenyőfát, mert túl sűrűn nőttek vagy satnyák voltak, és nekik
adta a fenyőgallyakat, amikből aztán Auguste és Dörthe koszorúkat font.
Most minden hiábavaló volt. Istenverte tolvajbandák. Mindenütt
fosztogattak, betörtek a boltokba, házakba, kirámolták a kamrákat,
elvitték a krumplit, répát, kolbászt, sonkát, lisztet, tojást. A piacon is
árgus szemmel kellett figyelni az árut, mert már a gyerekek is loptak.
Nemrég nyakon csíptek két kis csibészt a rendőrök, almát, karalábét,
kolbászt dugdostak a zekéjük alatt. Bömbölt mind a kettő, azt állították,
nincs otthon semmi ennivaló, napok óta nem tudott az anyjuk főzni
legalább egy kis meleg levest. Mintha nem lenne a népkonyha!
Hansl nagyot sóhajtva kioldalgott a konyhából. Nemsokára Fritz is
megjött az iskolából, éhesen szimatolt bele a levegőbe.
– Ma virsli is lesz a levesben? – kérdezte, miközben a sarokba vágta a
Maxltól örökölt iskolatáskáját.
– Lesz bizony – felelte Auguste. – Csak nem egy egész mindenkinek…
El kell felezned Hansllal.
– Testvériesen? – kérdezte Fritz gyanakvóan.
 Testvériesen elfelezni azt jelentette, hogy a másiknak kellett adni a
nagyobb darabot. Ezt Liesl találta ki egyszer, és azóta egyik fiú sem akart
az lenni, aki kettévágja a virslit.
– Én vágom ketté a virsliket – döntötte el Auguste. – Megnézted a
postaládát, Fritz?
– Elfelejtettem…
– Akkor nézd meg most! Úgysincs kész még az étel.
Fritz engedelmesen kibaktatott a konyhából, az ajtóban újra belebújt
a cipőjébe, és kiszaladt a kertészet kapujához, ahol egy pózna tetején a
postaláda állt. Auguste felsóhajtott. A két kisebbet folyton noszogatni
kellett, mindent kétszer mondani. Fritz dolga az volt, hogy behozza a
leveleket, amikor jön haza az iskolából, Hanslnak pedig, hogy megterítse
az asztalt, de az ostoba kölyök sokszor elfelejtette, ahogy most is.
Egyedül Maxlra számíthatott mindig. Nem is tudta, mi lenne vele
nélküle.
A melegház betört üvegtábláját is kérés nélkül rögtön bedeszkázta,
hogy ne fújjon be a szél, ne érje a hideg a zöldségeket. Szerencsére a hó
elolvadt, éjszaka nem is fagyott, és még egy kis tűzifa is maradt a
főzéshez a tűzhelybe. Így legalább a konyhában kellemes meleg volt.
– Anya! Anya! – rontott be egy halom levéllel a kezében Fritz.
Biztosan megint számlák és fizetési felszólítások, gondolta Auguste
rosszkedvűen. Ó, ezek a pénzéhes keselyűk! Hogy nem tudtak volna
ezzel legalább az ünnepek utánig várni!
– Anya, az van ideírva, hogy May. Csak nem Karl May?
Auguste kivette a fia kezéből a leveleket, és kibetűzte a feladót a
legfelső borítékon: Klaus von Hagemann, Maydorn-birtok, Pomeránia.
– Maydorn van ideírva, te oktondi – hordta le a fiát. – Már vagy egy
éve iskolába jársz, és még mindig nem tudsz olvasni? Még hogy Karl
May! Az az író azokkal a bolond indiántörténetekkel, amiket Hansl olvas
fel neked folyton. Nem kéne ilyen butaságokkal tömni a fejed.
Felküldte a fiúkat kezet mosni, gyorsan megkavarta a rotyogó levest,
aztán feltépte a borítékot. Liesl elutazása után hosszú levelet küldött
Klaus von Hagemann-nak, megírta neki, hogy gondoskodnia kell a
lányáról, hisz ő a saját vére és húsa, hogy Liesl szép, okos lány, és ő, az
anyja mindig nagy súlyt fektetett rá, hogy jó nevelést kapjon. Most már
az apján a sor, hogy tegyen érte valamit, mert Liesl jobb sorsra született
annál, hogy cselédlány maradjon örökre.
A levél, amit a borítékból kihúzott, néhány rövid sorból állt csupán.

Tisztelt Frau Bliefert!

Néhány hete a lánya a Maydorn-birtokon tartózkodik. Mivel nem áll
szándékomban a szolgálatomba fogadni őt, kérem, küldje el a lánynak a
hazaútra szükséges pénzt!
Tisztelettel:
Klaus von Hagemann, intéző

Majdnem odakapott a leves, annyira lebénult ezektől a száraz,

lelketlen szavaktól. Hát ennyivel intézi el az uraság. Pedig annak idején
hogy odavolt érte! Egészen addig, amíg teherbe nem esett, akkor
azonnal elveszítette az érdeklődését. Pfuj, micsoda ember ez! Becstelen,
önző, érzéketlen, nincs benne egy szikrányi szeretet sem a saját
gyermeke iránt. Dehát tudhatta volna! Szegény Elisabeth nagyságát is
ott csalta, ahol tudta. Csakhogy ő azóta legalább boldogan él a
Sebastianjával, míg Augustét egyre-másra éri a baj, a szerencsétlenség.
– Liesltől jött levél? – kérdezte Hansl az asztalnál.
– Nem.
– Dehát Fritz azt mondta, Maydornból jött a levél. Liesl pedig
Maydornban van.
– Edd a levesed, mielőtt kihűl!
Hansl és Fritz zavartan összenézett, de nem szóltak semmit,
kanalazták a levest. Hansl mindig úgy osztotta be a virslit, hogy az
utolsó kanál leveshez is maradjon. Fritz viszont előbb megette a virslit,
utána meg a levest.
– Evés után segítetek összeszedni az üvegcserepeket! – adta ki az
utasítást Maxl. – Éjszaka pedig lesben állunk. Nálam lesz a husáng, nálad
a gereblye, Hansl.
– Én is lesben akarok állni – szólalt meg Fritz.
 – Te szépen alszol – dörrent rá Auguste. – Ti pedig legyetek nagyon
óvatosak! Ha sokan jönnek, rossz vége lehet.
– Úgy ellátom a bajukat, hogy azt se tudják, fiúk-e vagy lányok –
hencegett Maxl. Nagyon dühös volt, a fél napja arra ment rá, hogy
kijavítsa, amit tönkretettek.
– Készítsd össze nekem a kosarat! – kérte Auguste. – Átmegyek a
villába.
– Úgysem vesznek semmit a fösvény gazdagok.
Maxl megvetően elhúzta a száját. Napról napra jobban hasonlít az
apjára, gondolta Auguste. Nemrég azt is észrevette, hogy egyre sűrűbb
világos pihék ütköznek ki az állán és a felső ajka fölött. Férfivá érett a
fia. Nem ártana lassan keresni neki egy rendes feleséget. Egy
engedelmes, egyszerű lányt, aki illik közéjük, és nem kérdőjelezi meg,
hogy ebben a házban az anyósa szava számít. Ez idáig azonban Maxl nem
nagyon érdeklődött a lányok iránt. Így is jó. Augusténak nem volt
sürgős, hogy fiatalasszony kerüljön a házba. Sokkal inkább ment volna ő
újra férjhez. Magányos a hitvesi ágyban férfi nélkül, hiszen nem olyan
öreg még, neki is megvannak a maga szükségletei. Sajnos nincs senki a
láthatáron, aki szóba jöhetne, különben is szegény Gustav alig nyolc
hónapja halt meg.
– Akkor is átmegyek – mondta a fiának. – Híreket is hallok, és valamit
azért csak megvesznek.
– Kapunk valamit a leves után? – kérdezte Hansl vigyorogva, a
desszertre célozva.
– Kaphatsz egyet – emelte fel a kezét Auguste.
– Inkább ne! – húzta be a fejét nevetve Hansl.
A leves után természetesen ma sem volt desszert. A kompótot
Auguste karácsonyra tette félre. Süt majd még pár darab édes kekszet is,
ajándékokkal azonban rosszul állt. Idén nem kapnak mást a fiúk, csak
Leo néhány levetett ruháját, meg egy pár jó cipőt, ami jó lesz Maxlra. Ha
minden jól megy, talán még egy tyúkra is meg tud alkudni a piacon az
ünnepi asztalra.
Miközben a zöldfűszerekkel, zellerrel, póréhagymával teli kosárral
ballagott a villa felé, megint a Maydornból jött levél miatt dohogott
magában. Még hogy ő küldjön pénzt Lieslnek a hazaútra?! Na, arra
várhat az uraság, nincs neki egy fityingje sem. Ha mindenképpen meg
akar szabadulni attól a szegény lánytól, fizesse ő az útját Augsburgba.
Zsugori alak! Különben is, mi az, hogy nem akarja a szolgálatába
fogadni? Liesl a lánya, az udvarházban lenne a helye az apja mellett.
Megállt, letette a kosarat, hogy a fejére borítsa a nagykendőt, mert
eleredt az eső. Nekik csak jó, ha ebben az évben sem lesz fehér a
karácsony. A hó mindig megül a melegházak tetején, folyton attól kellett
félni, hogy beszakad a súlyától az üveg. A hideg csak a gyümölcsfáknak
tesz jót, mert elpusztulnak a kártevők. Legalábbis Gustav mindig ezt
mondta. Mennyire hiányzik az a drága jó ember! Aztán ismét Lieslre
terelődtek a gondolatai. Talán egészen másként állnak a dolgok, talán
nem is az apja akar megszabadulni a lánytól, hanem az a parasztlány,
akit feleségül vett. Hogy is hívják? Paula vagy Pauline, valami ilyesmi.
Hát persze! Hiszen gyerekeik is vannak, ezért nyilván nem akar a házába
engedni egy újabb örököst. Magának meg a porontyainak akar mindent
az alattomos nőszemély. Ravasz boszorkány lehet, különben nem
sikerült volna behálóznia Klaus von Hagemannt. Ki gondolta volna, hogy
egy ilyen előkelő nemesember egyszer elvesz egy parasztlányt?
Mégiscsak egy Melzer lány volt a felesége egykor. Igaz, hogy minden
szoknya után futott, mindegy, hogy ki hordta.
A villa konyháján biztosan most isszák a délutáni tejeskávét, talán
finom kalács is van mellé. A legjobbkor érkezik, gondolta Auguste, a
leves ugyan megtöltötte a gyomrát, de jóllakni nem lehetett vele. A
személyzeti bejáró ajtajában megállt, lerázta a vizet a kendőjéről, majd
bekopogott. Egyszer. Kétszer. Mi van, hát senki sem nyit ajtót? Éppen
harmadszorra is kopogni akart, amikor végre kinyílt az ajtó, a kerek
képű, turcsi orrú Dörthe bámult rá.
– Te vagy az, Auguste? Gyere be!
Az első, amit meglátott a konyhában, Christian volt, holtsápadtan,
oldalra kitartott karral ült egy széken. Gertie meg Hanna sürgölődött
körülötte, kenőcsökkel, barna tinktúrás üvegcsékkel, fehér
gyolcscsíkokkal, amit a két kezére tekertek. A kertész mellett a földön
lavór állt, benne vértől pirosra színeződött víz.
 – Szűz Máriám! – kiáltott fel Auguste. – Csak nem támadtak meg?
Christian Augustéra emelte rémülettől tágra nyílt, kék szemét, de
mintha meg sem ismerte volna. Fanny Brunnenmayer válaszolt helyette,
aki éppen a kávét készítette a tűzhelynél. Az illatából Auguste rögtön
tudta, hogy ez már a második forrázás.
– Ülj le, ha már itt vagy! – dünnyögte mogorván a szakácsné. – A
fűnyírót akarta megélezni ez az ostoba fiú, megcsúszott, és két kézzel az
éles késekbe fogódzkodott. Ez a vége, ha valaki szerelmi bánatában azt
sem tudja, mit csinál.
A keze sérült meg. Már csak ez hiányzott! Auguste lerogyott egy
székre, rémült tekintettel figyelte, ahogy Hanna és Gertie vastagon
bepólyálja szegény fiú mindkét kezét. Remélhetőleg gyorsan rendbe jön.
Februárban át kell ültetni a zsenge palántákat, Christian olyankor
mindig sokat segített nekik, és a gyümölcsfákat is oltani kell.
– Nagy szerencséd volt, hogy legalább minden ujjad megmaradt –
korholta Christiant Gertie. – Hogy lehet valaki ennyire ügyetlen?
Hanna a haját simogatta, vigasztalta.
– Rendbe jössz, ne félj! És most télen úgysincs sok dolog a parkban.
Else izgatottan járkált fel-alá a konyhában.
– Oda se tudok nézni – suttogta maga elé. – Ilyen sok vér, mindjárt
rosszul leszek. Hanna mosta fel az egészet. Áldott jó lány.
Auguste nem tudta, mit mondhatna azonkívül, hogy neki is kavarog a
gyomra.
A szakácsné hozta a kávét, kitöltötte a csészékbe, közben Humbert is
megjelent a konyhában. Félénken Christianra pillantott, aztán a lehető
legtávolabb ült le tőle, az asztal végére. Humbert rettentően érzékeny
ember volt, egy pók vagy egér láttán rögtön elájult. Ha pedig vihar volt
odakint, remegve kuporgott a nagy konyhaasztal alatt. Mert ilyenkor azt
képzelte, megint a háborúban van, és dörögnek az ágyúk körülötte.
– Kaptál levelet Liesltől? – kérdezte Fanny Brunnenmayer, aki
kivételesen Auguste mellé ült le az asztalhoz.
Auguste nemet intett. Klaus von Hagemann rideg hangú levelét egy
szóval sem akarta megemlíteni, ezeknek itt semmi közük hozzá.
A szakácsné gondterhelten csóválta a fejét.
 – Szegény kislány. Olyan sokat gondolok rá. Már három hete, hogy
elment, és még nem írt. Azt sem tudjuk, megérkezett-e egyáltalán.
Auguste persze efelől megnyugtathatta volna, mert Liesl egészen
biztosan megérkezett. Csakhogy akkor meg kellett volna említenie a
levelet is, azt pedig nem akarta. Úgyhogy inkább nem szólt semmit.
– Bizonyára annyi új élmény éri, hogy levélírással foglalkozni sem tud
– vetette fel Humbert.
Az új szárnyból csengettek. Elisabeth nagysága várta a teáját, ami már
frissen forrázva készen állt a tűzhely szélén.
– Most majd megint jól leszid, hogy nem viszek süteményt a teához –
zsörtölődött Gertie. – Ez a maga hibája, Frau Brunnenmayer, mert olyan
zsugori a mézeskaláccsal. De persze mindig én kapok érte a fejemre.
– Ez van – közölte teljes lelki nyugalommal a szakácsné.
Hogy megelőzze a vitát, Hanna felajánlotta, majd ő felviszi a teát.
Gertie kapva kapott rajta.
– Jó lány vagy, Hanna.
– Ne hagyd magad kihasználni! – szólalt meg bosszúsan az asztal
végéről Humbert, de Hanna már készítette össze a tálcára a csészéket,
teáskannát, cukortartót, és indult vele felfelé a cselédlépcsőn.
Auguste belátta, hogy ez nem az a pillanat, amikor felkínálhatná a
szakácsnénak a kosarát, úgyhogy inkább Christianhoz fordult, aki
bekötözött kezével ügyetlenül próbálta inni a kávéját.
– Nem is tudom, hogy történt – mondta a fiú halkan. – Olyan gyors
volt az egész. Ne írd meg Lieslnek, kérlek! Szoktál írni neki, ugye?
– Persze hogy írok neki – füllentett Auguste, bár a lányának valójában
egyetlen levelet sem írt, csak az apjának.
– Én már kétszer írtam neki – vallotta be Christian szomorúan –, de
nem kaptam választ. Most meg jó darabig nem tudok írni a sérült
kezemmel.
Nocsak, leveleket ír Lieslnek. Ki tudja, talán bizony szerelmes
leveleket. Ez csöppet sem tetszett Augusténak. Ha ezek a levelek Klaus
von Hagemann kezébe kerültek, még azt hihette, hogy Lieslnek
udvarlója, sőt szeretője van. Nem csoda, ha ezek után hallani sem akar a
lányáról.
 – Hallgass ide, Christian! – szólalt meg szigorúan. – Nem kellene
Lieslnek levelet…
Hirtelen elhallgatott, mert kopogtak a személyzeti bejáró ajtaján.
Dörthe ült legközelebb az ajtóhoz, komótosan feltápászkodott, és
kicsoszogott az előtérbe.
– Jó napot! – hallatszott be egy férfi hangja. – Jöttem, mert keresek
egy nőt, lányt, gyévocska…
Az asztalnál ülők csodálkozva néztek össze. Humbert pedig hirtelen
falfehér lett. A férfinak különös akcentusa volt. A háború alatt dolgoztak
a városban hadifoglyok, ők beszéltek így.
– Jöjjön be! – mondta Dörthe. – A köpenyét hagyja kint, mert
összevizez mindent!
A férfi belépett a konyhába, Auguste kíváncsian végigmérte.
Középmagas termetű volt, kopott zekét, kitérdesedett ócska nadrágot,
kitaposott cipőt viselt. Az arca simára borotválva, az orra finom vonalú,
az ajka telt és lágy. Jóképű fickó. Csak csapzott fekete haja, amelybe már
sok ősz szál vegyült, emlékeztetett egy vad cigányra. Biztosan el akar
adni valamit, gondolta Auguste. Az ilyenektől jobb, ha óvakodik az
ember.
Humbert felállt, lassan odasétált az idegenhez, de tisztes távolban
megállt előtte a mellén összefont karral.
– Ki maga és mit akar itt? – szólt rá szigorú arccal.
Nagyon barátságtalan volt a hangja, sőt egyenesen elutasító,
ellenséges.
– Grigorij Sukov a nevem… Nem akarok zavarni, keresek lányt, akinek
neve Channa…
Az idegennek mély, kissé rekedt hangja volt, de Auguste kellemesnek
találta. Hirtelen már azt is tudta, ki ez: Grigorij, az orosz hadifogoly a
gyárból, akibe Hanna halálosan beleszeretett. Mintha azt mesélték
volna, hogy visszatért Németországba. És börtönben volt, mert azt
feltételezték, hogy orosz kém.
– Itt nincs semmiféle Hanna – jelentette ki Humbert mogorván. –
Menjen innen!
 Fanny Brunnenmayer dermedt arccal ült a helyén, Else elnyílt szájjal
bámulta az oroszt, Gertie utálkozva szemlélte a rongyos gönceit, úgy
tűnt, Christiannak sem tetszik az idegen. Csak Dörthe nem mutatott
semmiféle érdeklődést, közömbösen visszaült a helyére, és teljes
nyugalommal kortyolta tovább a kávéját.
Az orosz zavartan mosolygott, pillantása végigsiklott az arcokon,
majd Augustén állapodott meg, aki egyedüliként nem ellenségesen,
hanem őszinte érdeklődéssel nézett rá.
– Channa már nincs villában? Nagyon szomorú. Channa barát…
Keresem, akar megtalálni… Melzer úr ad nekem munka, lakás. Most már
nincs munka. Gyár kicsit dolgozik.
Humbert türelmetlen mozdulattal leintette. Minél hamarabb meg
akart szabadulni az orosztól, mert Hanna bármelyik pillanatban
visszajöhetett.
– Ez senkit sem érdekel, Sukov úr – mondta éles hangon. – Távozzon,
kérem!
Hogy milyen barátságtalan tud lenni a különben mindig udvarias
Humbert, csodálkozott Auguste. Nyilván meg akarta akadályozni, hogy
szegény kis Hanna megint az orosz nyakába vesse magát. Bár ez igazából
a lány dolga, nem Humberté.
– Nagyon sajnál. – Az orosz továbbra is mosolygott. Van valami vonzó
benne, gondolta Auguste. Nem csoda, hogy Hanna belehabarodott.
– Én keres munka, érti? Egész nap lakásban ülni nem jó. Dolgozni csak
ételért is jobb, mint nem dolgozni…
– Itt nincs munka magának – mondta Humbert. – Keressen máshol!
Amikor az orosz még mindig nem mozdult, Gertie dühösen
felfortyant.
– Csak nem gondolja, hogy minden jöttment csavargó beállhat ide
dolgozni? Takarodj innen, te cigány! Itt nincs helye a magadfajtának.
Nem lehetett tudni, vajon mindent értett-e, amit Gertie a fejéhez
vágott, mindenesetre lehervadt a mosoly az arcáról, meghajolt, sarkon
fordult, és elment. Hallották, ahogy becsapódik mögötte a személyzeti
bejáró ajtaja, és a következő pillanatban visszatért Hanna a konyhába.
 – Képzeljétek, nem is tette szóvá a süteményt! – mondta mosolyogva.
Mivel mindenki csak bámult rá, elbizonytalanodott. – Mi a baj? Történt
valami?
– Csak bejött valaki, aki munkát keresett – mondta Humbert közönyös
arccal. – Megmondtuk, hogy Melzerék nem vesznek fel senkit.
– Ó, szegény ember! – sóhajtott Hanna, majd odaült Humbert mellé,
aki félretett neki egy csésze tejeskávét. – Remélem, máshol talál valamit.
– Mi is ezt reméljük – bólintott Humbert.
Senkinek nem volt hozzáfűznivalója, nem akartak olyasmibe
avatkozni, ami csak Hannára és Humbertre tartozott.
Auguste elérkezettnek látta a pillanatot, hogy felkínálja a zöldségeit,
és a szakácsné valóban kapva kapott az alkalmon, hogy ezzel másra
terelje a szót. Megvette az összes zöldfűszert, zellert meg jó néhány szál
póréhagymát. Szerencsés napja volt Augusténak. Ha karácsonyig a
piacon is el tudja adni az áruját, megveheti a tyúkot az ünnepi asztalra.

Jó hangulatban hagyta el a villát, átvágott a parkon, hogy a hátsó kis

ösvényen menjen haza. Az ösvényre nyíló oldalkapu közelében sötét
árnyat látott. Egy férfi állt a nagy bükk alatt, hátát a fa törzsének vetve,
a szájában cigaretta parázslott. Auguste ijedten megtorpant, mire a férfi
ellökte magát a fa törzsétől, eloltotta a cigarettát, és tett egy lépést felé.
– Nem félni! – kiáltott oda neki. – Én Grigorij… Csak itt állok és
gondolkod…
Auguste kicsit tétovázott, aztán megemberelte magát. Ha a Melzer úr
munkát adott neki, biztosan megbízható. Különben is olyan szép hangja
van. Lassan közelebb ment, majd megállt a férfi előtt.
– Te nem dolgoz villában? – kérdezte Grigorij.
– Nem. Van egy kertészetem. Itt, nem messze. – Auguste a távolba
mutatott, ahol a kopasz fák ágai között jól látszott a házuk teteje.
– Te kertész vagy? Talán kell neked munkás…
Auguste nem lepődött meg, neki is éppen ez járt a fejében. Nem is
lenne rossz egy olyan kisegítő, akinek nem kell fizetni, megelégszik egy
tál étellel a munkáért cserébe.
– Most télen csupán néhány órára. Tudsz gyümölcsfát oltani, Grigorij?
A férfi szélesen elmosolyodott, boldognak tűnt, hogy munkát kap.
– Grigorij tud minden!
 24.

Már megint csörgött az az átkozott telefon. Hogy ki a hívó aznap már

másodszorra, afelől senkinek nem volt kétsége.
– Bár ne lennék még ezzel is a terhetekre! – sóhajtott fel Tilly.
Kitty a szalonban állította fel a festőállványát, mostanában kis
formátumú, fantasztikus tájképeket festett.
– Ne csacsiskodj! – intette le Kitty, miután egy utolsó ecsetvonással
befejezte a képet. – Egyáltalán nem vagy terhünkre, inkább csodásan
feldobod a mindennapjainkat, Tilly drágám. Klippklapp úrból meg
egyszer csak kifogy a szufla. A telefonszámláját mindenesetre nem
szeretném kifizetni.
– A miénk se kevés – jegyezte meg Gertrude. Éppen egy csíkos sálat
kötött Robertnek karácsonyra, ami egyre furcsább formát öltött.
Remélte, hogy alapos vasalással majd megoldja a problémát.
– Ne aggódj! – mondta Kitty, hátrébb lépett, hogy megszemlélje a
művét. – Robert még soha nem tett szóvá ilyen apróságokat, mint a
telefonszámla. Különben is eladtam hét festményt. Ez legalább száz
telefonszámlára elég lesz… Ááá! Most már tényleg falhoz vágom a
telefont.
– Felveszem – mondta Tilly, és félredobta a könyvét.
– Mondd meg a szerencsétlen elmebetegnek, hogy bezáratjuk egy
gumiszobába telefon nélkül! – kiáltotta oda neki Kitty.
– Tessék! Scherer-ház.
– Elnézést, nyilván téves kapcsolás. Frau von Klippsteinnel szerettem
volna beszélni.
Tilly összerezzent. Kortner doktor volt a vonalban. Ő meg elutasító
hangon szólt bele a telefonba, mivel nem ismerte fel a hangját.
– Én vagyok – mondta halkan. – Ne haragudjon, valaki másra
számítottam!
 – Sajnálom, nem akartam zavarni, nagyságos asszony.
– Ó, nem zavar – felelte Tilly sietve. – Ellenkezőleg.
Kitty kíváncsi pillantást vetett felé a festőállványa mellől, Gertrude
pedig azon igyekezett, hogy felszedjen pár szemet, ami leszaladt a
kötőtűről.
– Azért hívom, kedves Frau von Klippstein, hogy visszatérjek az
ajánlatomra. Ugye emlékszik? Szeretném megmutatni magának a
felújított rendelőmet és hallani a véleményét.
Tilly érezte, milyen szaporán ver a szíve. Biztosan a vérnyomása, túl
gyorsan ugrott fel a fotelból.
– A legnagyobb örömmel – mondta végül. – Esetleg a karácsonyi
ünnepek után?
– Jómagam inkább vasárnap délutánra gondoltam. Olyankor
nincsenek betegek a praxisban, nyugodtan körbevezethetem. Két óra
körül magáért mennék.
Milyen eltökélt! Tilly szíve még gyorsabban dobogott, be kellett
látnia, hogy ennek a hívás az oka.
– Vasárnap? Ó, az sajnos nem megy. Vendégeket várunk.
Látta, ahogy Kitty a szemét forgatja. Tilly pedig úgy érezte, mintha
valami tiltott dolgot tenne.
– Milyen kár! – sajnálkozott Kortner doktor. – Akkor talán holnap?
Délelőtt meglátogatom néhány betegemet, utána felvehetném magát a
Frauentorstrassén.
– Holnap? – ismételte Tilly tétován.
Kitty a jobb kezében tartott ecsettel türelmetlen, sürgető mozdulatot
tett.
– Jaj, ne kéresd magad! Mondj már igent!
Gertrude rosszalló pillantást vetett Kittyre, mert Tilly ettől talán még
bizonytalanabb lett.
– Igen, esetleg holnap… De nem kell értem jönnie, majd én
odamegyek.
– Viszont akkor délután, mert délelőtt betegeket látogatok. Nagyon
örülnék a találkozásnak. Akkor számíthatok magára holnap?
 Roppant makacs ez a Kortner doktor. Talán túlságosan is az. De azért
kedvesen csinálja, ami hízelgett Tillynek.
– Hát jó. Holnap délután benézek magához a rendelőbe.
– Nagy örömmel várom, Frau von Klippstein.
– Én is örülök a találkozásnak, Kortner doktor. A holnapi
viszontlátásig.
Tilly hallgatózott még néhány pillanatig, amíg a férfi letette.
– Te jó ég! – bukott ki rögtön Kittyből. – Úgy viselkedsz, mint valami
prűd aggszűz. Mi van abban, ha vasárnap mutatja meg neked a praxisát?
Csak nem hiszed, hogy rád ront és megerőszakol a vizsgálóágyon?
Tillynek kellett néhány pillanat, mire magához tért a
telefonbeszélgetés után, ami egészen feldobta a napját.
– Természetesen nem – szabadkozott. – De azért mégis… Férjes
asszonyként nem illendő egyedül meglátogatnom egy férfit egy üres
rendelőben. Mit gondolnának rólam a szomszédok?
Kitty arcáról pontosan le lehetett olvasni, hogy ő mit gondol erről.
– Ha továbbra is ilyen bután viselkedsz, drága Tillym, eljátszod
minden esélyed. Képzeld csak el! Megmutatja a rendelőjét, azután
meghív egy hangulatos kis kávéházba. Kellemesen elcsevegtek, majd
utána hazahoz. Amikor a búcsúzásra kerül a sor, már besötétedett, és…
Érted? Hidd el, én ismerem a férfiakat! Ez a te doktorod romantikus
típus. Legfeljebb egy gyengéd csókot enged meg magának az első
találkozásnál. És ezek a legszebb pillanatok a szerelemben. Csupa
várakozás. Csupa vágyakozás. Kipirult arc, kalapáló szív. Éjszaka pedig
olyanokat álmodsz…
Tilly inkább kínosnak, mint csábítónak találta ezt az egészet, de a
férfiakat illetően Kitty mindig is irigylésre méltón gátlástalan volt. Őt
azonban más fából faragták, józan gondolkodású és visszafogott volt. A
romantika egyetlenegyszer játszott szerepet az életében. És az már rég a
múlté. Édes emlék csupán, amit magával visz a sírba.
– Nagyon kellemetlen lenne, ha Ernst tudomására jutna – védekezett.
– A válóper során ezt is ellenem fordítaná.
Kitty erre csak felnevetett.
 – Jaj, Tilly drágám. Ha kimondják a válást, végül mindenképpen téged
állítanak majd be bűnösnek. Ez olyan biztos, mint a templomban az
ámen. Rosszabb már nem történhet veled. A fösvény férjed megtartja
minden vagyonát. Te viszont szabad leszel, és ez ezerszer többet ér,
mint a hitvány pénz.
Ezt Tilly is tudta. Mégis kitartott amellett, hogy nem kellene
provokálni Ernstet.
– Nagyon helyes, kislányom – jegyezte meg Gertrude. – Az ember
sohasem lehet elég óvatos.

Másnap hemzsegtek a városban az emberek, bár hideg, szürke idő volt.

Fenyőfákat cipeltek, nagy csomagokat, teli bevásárlókosarakat. Az
utcasarkokon sok helyen háborús rokkantak kéregettek, a rend őrei nem
győzték elzavarni őket. Sokan álldogáltak a csemegeüzletek kirakatai
előtt, vágyakozó szemmel nézték a kolbászokat, sonkákat, füstölt halat,
a sok finomságot, ami számukra elérhetetlen volt. Rongyos ruhájú
gyerekek nyomták az orrukat a játékboltok üvegének, irigykedve
bámulták a jómódú polgárokat, akik ajándékokkal megpakolva léptek ki
onnan. Az úton is nagy volt a forgalom, Tilly nehezen jutott előre az
autójával, és folyton fékeznie kellett, nehogy elüsse az úttesten
átszaladó gyalogosokat. Közben azon tűnődött, milyen különös, hogy az
embereknek kevés a pénzük, sokan a mindennapi betevőért küzdenek,
mégis a lehető leggazdagabban akarják megünnepelni a karácsonyt.
Félresöpörni egy kis időre a válságot. Úgy tenni, mintha minden
rendben lenne.
Az utcában, ahol a rendelő volt, jobb időket látott kétemeletes
sorházak álltak – a tetőcserepeket itt-ott moha borította, a
homlokzatokról mállott a vakolat, helyenként előtűnt alóla a vörös
téglafal. Már az öreg Greiner doktor is panaszkodott annak idején,
milyen rossz állapotban van a valaha tetszetős épület. Tilly leállította az
autót a járda mellett, belépett a hetes számú ház kapuján, és átvágott az
udvaron a hátsó épületszárnyhoz, amelyben az orvosi rendelő volt. A
lépcsőfeljárónál egy újnak látszó tábla tűnt a szemébe.
 DR. JONATHAN KORTNER, HÁZIORVOS ELSŐ EMELET
RENDELÉSI IDŐ:
HÉTFŐTŐL SZOMBATIG 8–12 ÉS 15–17 ÓRA KÖZÖTT
VASÁRNAP DÉLELŐTT CSAK SÜRGŐS ESETBEN.

Ez tetszett Tillynek, mert az öreg Greiner doktor még sürgős esetben

sem fogadott beteget vasárnap. Miközben a táblát nézegette, két asszony
sietett el mellette, egy kisfiút fogva közre. A gyerek csúnyán köhögött,
ami súlyos betegségre utalt, valószínűleg tuberkulózisra. Tilly felment
utánuk a lépcsőn, majd megállt egy frissen festett ajtó előtt, amelynek
rácsos üvegablakai voltak. A külső és a belső kilincsre egy szövetcsíkot
hurkoltak, így nem csukódott be az ajtó, nem kellett csengetni, hogy
beléphessen az ember. A széles előszoba világos volt, a falakat fehérre
festették, bekeretezett nyomatok lógtak kétoldalt. Tájképek zöld
erdőkkel, hegyekkel, tengerrel. Mennyivel kellemesebb, megnyugtatóbb
atmoszférát teremtenek, mint a régebben itt álló sötét, faragott
szekrények, gondolta Tilly. Az orvosi váró ajtaja résnyire nyitva volt, így
beleshetett. Olyan sokan várakoztak odabent, hogy nem is jutott
mindenkinek szék. Greiner doktor idejében ez is másként volt, csak
bizonyos számú pácienst fogadott, aki későn jött, elküldték, kivéve, ha
sürgős esetről volt szó.
Tilly úgy döntött, bekopog a Belépni tilos feliratú ajtón. Ez a rendelő
előterébe nyílt, csak az orvos és az asszisztense használta, a betegek a
váró felől léptek be az orvosi szobába.
A kopogására egy jól megtermett, sötét hajú nő jelent meg fehér
köpenyben. Nem túl barátságosan mérte végig.
– Mi tetszik? Nem tud olvasni? – vonta fel rosszallóan sötét
szemöldökét.
– Elnézést, Tilly von Klippstein vagyok. Kortner doktor vár engem. De
ha éppen beteget kezel, nem akarom zavarni, leülök a váróban, amíg
lesz ideje rám.
Az asszisztensnő bólintott, kitárta az ajtót.
– Á, igen, Frau von Klippstein. Jöjjön be, kérem! A doktor urat sürgős
esethez hívták, de bármelyik percben itt lehet.
 Szigorú tekintetű, erélyes nő volt, már-már udvariatlan. Tillyt a
müncheni klinika nővéreire emlékeztette, akik sokszor lekezelően,
gorombán bántak vele.
– A kabátját felakaszthatja oda – mutatott az asszisztensnő a falra
szerelt fogasra, amelyen már egy félhosszú sötét kabát és egy ódivatú
női kalap lógott.
– Köszönöm, nagyon kedves.
– Üljön le oda a székre! Kér egy csésze mentateát?
Tilly már akkor érezte az erős mentaillatot, amikor belépett. Szinte
elnyomta az orvosi szobák megszokott fertőtlenítő-, linóleum-,
padlóviasz- és szalmiákszeszszagát.
– Ó, köszönöm.
Zavarában elfelejtette hozzáfűzni a nem szócskát, így az asszisztensnő
már töltött is egy csészébe és átnyújtotta neki. Ajaj, utálta a mentateát.
Természetesen nem akart udvariatlannak tűnni, ezért köszönettel
átvette.
– Igya meg, amíg még forró! Kér bele cukrot?
– Köszönöm, nem.
Tilly belekortyolt a sárgás italba, ami mindig a vizeletre emlékeztette,
lenyelte a teát, és rögtön elfogta az undor. Tulajdonképpen kár, hogy
ilyen érzékeny, mert a mentatea egészséges, serkenti a vérkeringést,
vértisztító hatású.
– Egyébként Doris Kortner vagyok – mutatkozott be végül az
asszisztensnő, majd enyhe iróniával hozzátette: – A doktor jobbkeze és
mindenes.
Tehát felesége van. Vajon miért nem említette soha? Tilly mélységes
csalódást érzett, majd rögtön el is szégyellte magát érte. Mégis mit
képzelt? Hogy a doktor vonzódik hozzá? Badarság! Az érdeklődése
pusztán szakmai volt, hiszen házas ember, ráadásul együtt dolgozik a
feleségével a rendelőben. Úgy látszik, teljesen félreértette Kortner
doktor viselkedését, a bókjai, a kedvessége, az előzékenysége csupán az
orvosnőnek szólt, nem a nőnek.
– Kortner doktor szerencsés, hogy ilyen hű segítőtárs áll az oldalán –
mosolygott Tilly.
 – Igyekszik az ember.
Mivel ezzel befejezettnek tűnt a beszélgetés, Tilly körülnézett a
szobában. Ahogy az előszobában, itt is fehérre festették a falakat, az
ablakok előtt is könnyű, világos függöny lógott, így az egész helyiséget
átjárta a fény. A magas fehér vitrinekben új kiadású, modern orvosi
könyvek sorakoztak Greiner doktor ősrégi kötetei helyén. Új volt a két
fehérre lakozott, sokfiókos szekrényke, amelyben az orvosi műszerek
kaptak helyet, meg a vizsgálóágy is. A színes anyaggal bevont paraván és
a mosdókagyló viszont már korábban is itt állt, ahogy a súlyos
páncélszekrény is, amelyben elzárva tartották az arzént, morfiumot,
kloroformot.
A doktor tehát nős, és ez abszolút természetes. Miért is gondolta,
hogy nem így van? Bolondot csinált magából. Összerezzent, amikor
sietős léptek koppanását hallotta az előszobából, majd egy vidám
hangot.
– Szép napot mindenkinek! Máris jövök!
Mielőtt Tilly összeszedhette volna magát, kivágódott az ajtó, és
Kortner doktor állt előtte kabátban, kalapban. Felragyogott az arca,
amikor meglátta.
– Frau von Klippstein – lépett oda hozzá kinyújtott kézzel. – Mennyire
örülök, hogy el tudott jönni! Isten hozta nálunk!
Zavarában Tilly felállt, hogy üdvözölje, amit a doktor meleg mosollyal
nyugtázott. Szívélyesen megszorította a kezét.
– Amint látom, már megismerkedtek. Doris a jobbkezem, ő szervezi a
napomat, elintézi az utálatos papírmunkát, vezeti a könyvelést,
egyszóval megcsinál mindent, amire én képtelen vagyok.
Kedves, hogy ilyen elismeréssel beszél a feleségéről, gondolta Tilly, de
közben összeszorult a gyomra. És a nőt vajon nem zavarja, hogy ilyen
túláradó lelkesedéssel üdvözölte őt? Bár nyilván hozzá van szokva, a
doktor nagyon nyitott, barátságos ember.
– Nos – kérdezte aztán nem minden büszkeség nélkül körbemutatva –,
hogy tetszik a rendelőm?
– Nagyon világos és barátságos. Szépen felújította, amint látom,
sokkal modernebb lett, de a jól bevált régi dolgokat is megtartotta.
 A doktor mosolyogva bólintott, és elmondta, hogy a korszerű
vizsgálószéket egy kollégájától vette meg, az infralámpával és a
vérnyomásmérővel együtt.
– Szeretnék még beszerezni egy ingeráram-készüléket is, ami nagyon
hatásos a belső feszültség oldására, de pillanatnyilag kénytelen vagyok
kicsit lassítani. A tartalékaim elfogytak, hitelt pedig nem akarok
felvenni a banktól, amíg ilyen lehetetlenül magas kamatot kérnek.
Tilly kerülte a pillantását. A doktor lelkesedése abszolút érthető volt,
hiszen mindene a hivatása. Rokonszenves fiatalember, aki teljes
mértékben kiérdemelte volna az elismerését. Csak az ostoba, nevetséges
képzelgése az oka, hogy most ilyen elfogódott és nem találja a megfelelő
szavakat.
– Ezt nagyon is meg tudom érteni, Kortner doktor – nyögte ki végül
mosolyt erőltetve az arcára. – Tényleg lenyűgöző a praxisa, de most nem
szeretném tovább feltartani. Várják a betegei.
– Ebben igaza van, nagyságos asszony. Doris, ideadnád, kérlek, a
köpenyemet? Azt hiszem, a szék támláján lóg…
– Nem, a mérlegre dobtad. Ezerszer elmondtam már, hogy a
köpenynek a szekrényben a helye.
A doktor kicsit zavarba jött, hogy megdorgálták, mint egy kisfiút.
Bűnbánó arccal bújt bele a köpenybe, amit a felesége odanyújtott neki. A
köpeny nem volt új darab, de makulátlanul tiszta, szépen kivasalva,
kikeményítve. Doris, a gondoskodó, nélkülözhetetlen feleség – Tilly
érezte, hogy a gondolatai rossz irányba tévednek.
– Ha lenne még egy perce, kedves Frau von Klippstein – mondta a
doktor, amikor Tilly búcsúzóul kezet nyújtott. – Szeretnék visszatérni a
pár nappal ezelőtti beszélgetésünkre. Valóban nagy szükségem lenne
helyettesítőre, sokszor hívnak házhoz, ezért nem mindig tudom ellátni a
rendelőbe érkező betegeket, pedig nem akarok senkit elutasítani.
Tehetek magának egy ajánlatot, kedves kolléganő?
Nem, szólalt meg egy figyelmeztető hang Tilly fejében. Ennek nem
lenne jó vége. Beleszerettél egy nős férfiba. Ismerd be végre! Ha mellette
dolgoznál, boldogtalan lennél.
– Természetesen – felelte semmibe véve a belső hangot.
 Kortner doktor izgatottan az íróasztalához lépett, keresgélni kezdett,
feltúrta a fiókokat, míg végül odaszólt neki a felesége.
– Második fiók baloldalt. A kék mappában.
– Mihez is kezdenék nélküled? – nevetett a doktor, majd kihúzta a
fiókot, kinyitotta a mappát. – Engedelmével készítettem egy
szerződéstervezetet, nagyságos asszony. Olvassa át szép nyugodtan, és
majd tudassa velem, hogy egy ilyen állás szóba jöhet-e az ön számára!
Hetente háromszor délelőtt vagy délután, megegyezés szerint. A bérezés
munkaórák szerint. Sajnos egyelőre nem tudok jobb feltételekkel
szolgálni. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a szakmai tudása
és a képesítése alapján többet kellene keresnie.
Tilly átvette a papírt, gyors pillantást vetett rá, majd összehajtogatta
és a táskájába tette. Jó ajánlat volt, azonnal igent mondott volna, ha nem
állná az útját leküzdhetetlen akadály.
– Én egyetértenék ezzel, Kortner doktor – mondta végül. – De amint
nyilván ön is tudja, szükségem van a férjem engedélyére, hogy aláírjak
egy munkaszerződést. Ezért néhány nap türelmét kérném.
– Természetesen. Szívesen látom a férjét, hogy megmutassam neki a
praxist, ha ez pozitív irányban befolyásolná a döntését.
Inkább fordítva, gondolta Tilly. Ernstet valószínűleg minden ok nélkül
majd szétvetné a féltékenység.
– Hamarosan jelentkezem. – Kezet nyújtott, udvariasan elköszönt
Frau Kortnertől, köszönetet mondott a kedves fogadtatásért, és elhagyta
a rendelőt.
Az autóban ülve korholni kezdte magát. Miért is keltett hiú reményt a
férfiban? Nem fogja elfogadni az ajánlatát. Nem teheti. Ha csak egy
szikrányi önbecsülés is van benne, el kell utasítania. Csak ő tehet róla,
hogy el kell szalasztania ezt az esélyt, mert mint egy bolond bakfis
beleszeretett egy férfiba, aki hihetetlenül kedves vele, ám a nevetséges
érzéseit nem viszonozza. Annyira össze volt zavarodva, hogy kétszer is
eltévedt a szülővárosában, amit úgy ismert, mint a tenyerét, és amikor
meg kellett fordulnia az autóval, hajszál híján nekiment egy parkoló
fuvaroskocsinak.
 Lassan kezdett sötétedni, mire végre megállt a Frauentorstrassén és
kiszállt az autóból. Kellemetlen, hideg szél fújt, szemerkélő esőt hozott,
ami mintha a ruhán keresztül az ember bőréig hatolt volna. Tilly
megborzongva sietett be a házba, hogy elbújjon a szobájában, a fejére
húzza a paplant az ágyban, és mindent gyorsan, örökre elfelejtsen.
De nem ez történt. Az előszobába lépve erős fenyőillat és frissen sült
mézeskalács édes szaga csapta meg az orrát, a szalonból Kitty és Henni
vidám hangját hallotta, majd Robert derűs intelmeit.
– Vigyázz, Henni! Ne olyan hevesen, mindjárt feldöntöd a fát! Kitty
drágám, ha odateszed azt a gyertyát, felgyújtja a fölötte lévő ágat…
– Akkor csináld te, Mr. Mindentudó!
– Örömmel.
– Ki tette ide ezt a vödröt? – fortyant föl Henni. – Beleesett az összes
angyalhaj.
Ó, már díszítik a karácsonyfát, gondolta Tilly. Mennyire örült, hogy
ezt a karácsonyt Augsburgban töltheti a szerettei körében. A családja
majd átsegíti minden gondján és baján. Olyan jó érzés volt, hogy nem
egyedül áll a világban, csodás emberek veszik körül, vigaszt, örömet
nyújtva. Mosolyogva lépett be a szalonba.
– Tilly drágám! Hát itt vagy végre – kiáltotta Kitty egy létra tetejéről,
a kezében gyertyákat tartott. – Na, mesélj! Meghívott kávéra és
süteményre?
– Sajnos nem. Rengeteg páciens várt rá a rendelőben. Egyébként van
egy rendkívül ügyes asszisztensnője. Doris Kortner.
Kittynek leesett az álla.
– A doktor nős?
– Úgy van.
– Vigyázz, Tilly néni! – kiáltott rá Henni. – Bele ne lépj az üveggömbös
dobozba!
– Szóval tényleg felesége van? – izgatta fel magát Kitty. – Micsoda
ravasz fickó! A férfiak mindig tudnak meglepetést okozni. Nahát! Pedig
tűzbe tettem volna érte a kezem, hogy…
– Hogy mi? – kotyogott közbe Henni kíváncsian.
Kitty megköszörülte a torkát.
 – Hogy Kortner doktor nőtlen. Te pedig halászd ki az angyalhajat a
vödörből, és akaszd fel száradni a fürdőszobában!
– Azt hittem, azt akartad mondani, hogy bele van habarodva Tilly
nénibe.
– Foglalkozz az angyalhajjal! – szólt rá Kitty szigorúan. Henni erre
morogva leguggolt a vödör elé, amit Gertrude készített oda
elővigyázatosságból, hátha kigyullad a karácsonyfa.
– Van kedved segíteni, Tilly? – kérdezte Kitty. – Abban a dobozban
vannak az ezüstmadárkák meg a harangocskák.
Mivel ez a vidám készülődés vigasztalóan hatott, Tilly bólintott. Ha
most elbújna a szobájában, csak sokkal rosszabb lenne minden.
– Egyébként leveled jött, Tilly – szólalt meg Robert, aki a fotelból
figyelte az eseményeket, és közben újságot olvasott. – Odatettem az
asztalra a lépcsőfeljáróhoz. Talán jobb, ha később olvasod el.
Tilly felsóhajtott. Biztosan megint Ernsttől jött, hogy sokadszorra
közölje vele, semmiképpen nem egyezik bele a válásba, mivel sem ő, sem
Tilly nem tud erre jogilag elfogadható indokot szolgáltatni. Néhány
napja még egy keresztény házassági tanácsadót is a nyakára küldött, aki
a házasság és a családalapítás fontosságáról akarta felvilágosítani.
Mégiscsak jobb lesz, ha rögtön elolvassa a levelet.
De nem Ernsttől jött, hanem az ügyvédjétől, bizonyos doktor
Dröhmertől. Idegesen tépte fel a borítékot.

Igen tisztelt Frau von Klippstein!

A férje megbízásából tájékoztatom, hogy Ernst von Klippstein úr
semmilyen esetben sem egyezik bele bármilyen természetű
munkaszerződés aláírásába doktor Jonathan Kortner úrral.
Tisztelettel:
Dr. Artur Dröhmer
ügyvéd és jegyző

Lerogyott a lépcsőre, még egyszer elolvasta ezt az egyetlen rövid

mondatot. Aztán felugrott, beszaladt a szobába, ahol már Robert állt a
létrán, és a felesége utasítása szerint tette fel a gyertyákat.
 – Hogy lehetséges ez? – Tilly Kitty elé tartotta a levelet. – Honnan
tudhat erről egyáltalán?
Kitty gyors pillantást vetett a papírra, majd kivette Tilly kezéből.
– Hát ez hihetetlen… Robert, kicsit balra… még egy kicsit… most jó.
Tilly, én ezt nem értem. Ehhez jóstehetség kellene. Vagy megfigyeltet
egy magánnyomozóval, aki minden lépésedet követi. Ezt nagyon is el
tudom képzelni róla.
Tillynek viszont valószínűtlennek tűnt, bár azért nem lehetetlen.
Mindenesetre eléggé nyomasztó gondolat.
– Mi történt már megint? – kérdezte Robert.
– Képzeld, szívem, Ernst meg akarja tiltani Tillynek, hogy Kortner
doktornál dolgozzon.
Robert értetlenül ráncolta a homlokát, valamelyik ágra feltette a
kezében tartott utolsó gyertyát, majd lemászott a létráról.
– Közölted vele, hogy ott akarsz dolgozni?
– Természetesen nem. Dehogy.
– Akkor nem értem, honnan tudhat erről.
– Mamától tudja – szólt közbe vidáman Henni, aki most jött vissza a
fürdőszobából, a hajában némi angyalhajjal. – Elfecsegte neki a
telefonban.
– Ééén? – háborodott fel Kitty. – Soha!
– De bizony – erősködött Henni. – Dodo mesélte nekünk, hogy Kortner
doktornak segítségre van szüksége a praxisban, és Tilly nénit akarja
felvenni. Te pedig még aznap Ernst bácsi orra alá dörgölted a
telefonban.
Kitty bosszúsan meredt a lányára, a szempilláit rebegtette, majd
tűnődve megdörzsölte az orrát.
– Te jó ég, erre egyáltalán nem emlékszem – sóhajtotta. – Rég lehetett.
És ha egyáltalán így történt, legfeljebb azt mondhattam, hogy Tilly
esetleg ott dolgozhatna…
– Locsi-fecsi kisasszony – mondta Robert derűsen megrovó
pillantással. – Szép kis malőr.
Kitty rögtön ellentámadásba lendült.
 – Ha valóban mondtam volna ilyesmit, akkor csak azért, mert ez az
ember hetek óta terrorizál minket, és az idegeim felmondták a
szolgálatot.
Tilly megszorította a sógornője kezét.
– Ne idegeskedj emiatt, Kitty! Senki nem tesz neked szemrehányást.
Kitty azonban nem így látta. Kihúzta magát, és szikrázó szemmel
körbepillantott.
– Jól van, elfecsegtem a dolgot. Akkor most jóváteszem. Elutazom
Münchenbe, és leteremtem az urat. Garantálom, hogy mire végzek vele,
aláír bármit, amit elé teszek. Méghozzá a legnagyobb örömmel. Ezt
megígérem.
 25.

Megfeledkezett róla. Liesl napok óta csak távolról látta az apját, nem
törődött vele, nem szólt hozzá, levegőnek nézte. Kétszer próbált meg
bejutni az udvarházba, de már az ajtóból elküldték.
– A báró úr elfoglalt, Frau von Maydorn nem fogad senkit.
Másodszorra a fiatal csinos szolgálólány jól le is szidta.
– Mit keresel te itt egyáltalán? Takarodj vissza az istállóba, oda való
vagy!
Liesl nem tudta, nem akarta megérteni, hogy lehetséges ez. Hiszen ő a
lánya. Hogyhogy nem kíváncsi rá? Hát egyáltalán nem akarja
megismerni? De talán csak időre van szüksége. Végül is
meglepetésszerűen toppant elé a birtokon, valósággal rajtaütött. Úgy
döntött tehát, hogy egyelőre vár, és teszi, amit mondanak neki. Más
választása úgysem igen volt, nincstelenül, egyetlen fillér nélkül.
Legfeljebb elgyalogolhatott volna Kolbergbe, hogy munkát keressen.
A megérkezése utáni napon már kora hajnalban egy cseléd dörömbölt
a kamrája ajtaján, még vaksötét volt.
– Felkelni! Meg kell fejni a jószágot!
Ijedten riadt fel a legmélyebb álmából, először azt sem tudta, hol van.
A villában fent a kamrájában? Valami hideg vasúti váróteremben? Végül
rájött, hogy Maydornban van, egy nyomorúságos, nyirkos lyukban, ami
tehéntrágyától bűzlik. Összehúzta magán a bundát, és hallgatózott.
Szokatlan, idegen neszek szűrődtek fel lentről, láncok csörrentek meg
halkan, állatok fújtatása, horkantása hallatszott a vékony deszkapadló
alól – a cselédek kamrái a tehénistálló fölött voltak.
Mit is mondott az az asszony? Meg kell fejni a jószágot? Biztos a
tehenekre gondolt. Mindenesetre durva, parancsoláshoz szokott volt a
hangja. Jobb lesz felkelni, nehogy már az első nap rögtön bajt hozzon a
fejére. Kinyitotta az ajtót, tapogatózva odamászott az alig látható
padlónyíláshoz, ahonnan a létra vezetett lefelé. Óvatosan mászott le, a
létra fokaira friss tehéntrágya tapadt, nyilván a cseléd csizmájáról.
Odalent petróleumlámpák lógtak a falon, sárgás fényükben ide-oda
imbolygott a tehenek fara, az állatok az istálló két hosszanti fala mentén
álltak egymáshoz láncolva. A hatalmas sötét testek előre-hátra
lépegettek, amennyire a lánc engedte, bojtos farkukkal ütemesen
csapkodták a hátukat. Alattuk a föld iszonyatosan bűzlött a friss, híg,
meleg trágyalétől. Liesl befogta az orrát, és gyorsan ki akart szaladni a
sötét udvarra, amikor hirtelen egy cseléd lépett elé. Durva anyagból való
mocskos kötényt viselt.
– Nesze, fogd! – nyomott a lány kezébe egy egylábú faszéket, majd
faképnél hagyta, elindult a középső folyosón. Liesl csak állt ott
értetlenül, fogalma sem volt, mit kezdjen a különös székkel.
– Gyere már! – kiáltott rá a cseléd gorombán.
Liesl gyorsan körülnézett, és most már látta, hogy a tehenek között
egy-egy asszony ül itt-ott hasonló széken, szorgosan fejik
bádogvödrökbe a duzzadt, rózsaszínű tőgyekből a tejet. A
petróleumlámpák gyenge fényében ugyan nem sok látszott a kuporgó
alakokból, nagy fejkendőt és hosszú, bő szoknyát viseltek, a vödröt a két
térdük közé szorítva tartották.
– Én… nem tudok fejni – vallotta be Liesl szégyenlősen.
Ennek a cselédnek kerek volt az arca és olyan ráncos, mint egy
összegyűrt papír. Odaszólt valamit Lieslnek, amit ő nem értett,
benyomakodott két tehén közé, az egyiknek nagyokat ütött tenyerével a
farára, mire kicsit arrébb ment, majd leguggolt a másik mellé.
– Fogd erősen!
Liesl megértette, hogy a tehén mocskos farkát kell megragadnia, amit
utálkozva végül meg is tett. Azután kíváncsian figyelte, ahogy az öreg
cseléd ritmikus mozdulatokkal húzogatja a tehén tőgyét, mire vékony,
egyenletes sugárban spriccel a friss tej a vödörbe. Könnyűnek tűnt a
fejés. Már ha nem lennének ezek a nyugtalanul toporgó, hatalmas
testek, amelyek agyonnyomhatják az embert. Meg a retkes farkak,
amelyek az ember arcába csapnak.
 – Na, most csináld te! – parancsolt rá a cseléd, miután végzett a
fejéssel. – Ott a Lonni, az kezes.
Lonni fekete-fehér foltos tehén volt, ahogy a többi is, csak a fara kicsit
csontosabb, ami nyilván arra utalt, hogy öregecske már. Liesl
megsimogatta a nyakát, aztán megvakargatta a füle tövét, és
megállapította, hogy a teheneknek gyönyörű szép nagy szemük van. A
fejés viszont egyáltalán nem ment olyan könnyen, mint ahogy elsőre
látszott, és ez nem Lonnin múlott, aki szép nyugodtan álldogált, és alig
csapkodott a farkával. Beletelt egy kis időbe, mire Liesl rájött, hogy nem
egyszerűen húzogatni kell a tőgyet, hanem finoman fentről lefelé
nyomkodni, majd a megfelelő pillanatban összeszorítani a mellbimbót,
és akkor kilövell a tej. Bizonyára Lonni lehetett a világ legtürelmesebb
tehénkéje, mert szelíden tűrte, amíg az ügyetlen lány végre rájött a
dolog nyitjára.
Lieslnek sajgott a háta, mire végzett a fejéssel, a tejet beleöntötte egy
nagy tartályba, amelyben aztán a tejgazdaságba vitték. Boldog volt,
amikor a jól végzett munka után bőséges reggelit kapott az istállóval
szomszédos, fűtött helyiségben. Forró tej, kenyér, szalonna, sőt nyers
kolbász is volt a durva faasztalon, a tányért itt nem ismerték, mindenki
kapott egy tálkát a tejnek, és a saját késével szelt magának a kenyérből,
szalonnából, kolbászból. Lieslnek az öreg cseléd adott egy régi, rozsdás
konyhakést. Nagyon éhes volt, mohón falta az ételt, hiszen előző reggel
óta egy falatot sem evett. Amikor végre jóllakott, ólmos fáradtság tört
rá.
De pihenésre persze nem gondolhatott, meg kellett etetni a
teheneket, kiganézni az istállót. Ez volt a legszörnyűbb munka. A kezébe
nyomtak egy nagy favillát, ezzel először szénát dobott az állatok elé,
majd a trágyát kellett eltakarítani vele. Liesl undorodott a bűzölgő,
barnás tehénlepényektől, amiket egy talicskára kellett hányni, majd
amikor megtelt, kitolni az udvarra a gőzölgő trágyadombhoz. És nagyon
kellett vigyázni, hogy az ember nagy lendülettel, egyenesen tolja fel a
talicskát a trágyadombhoz támasztott, iszamós pallón, különben oldalra
billent a taliga, és minden az udvarra ömlött, legrosszabb esetben az
ügyetlen új kiscseléd lábára. Senki nem sajnálta, amikor rögtön az első
napon megtörtént vele ez a baleset, kárörvendve kinevették és még jól
le is hordták. Szerencsére nem nagyon értette, milyen szitkokat vágtak a
fejéhez, mert pomerániai tájszólásban beszéltek. Amikor végre felkelt a
nap, olyan kimerült volt, hogy azt hitte, mindjárt összeesik a
fáradtságtól. Nekivetette a hátát az istálló hideg falának, beszívta a
hűvös reggeli levegőt, és azt kívánta, bár alhatna egy kicsit.
Ahogy ott támaszkodott – mert alig állt a lábán –, egy hatalmas szán
siklott az udvarház elé, két ló húzta. Nyílt az ajtó, két nő lépett ki, az
egyik bundában, a másik szövetkabátban, nyilván egy szolgáló. A nő a
bundában fiatal volt. Nagy, puha gyapjúsálat borított a hajára, a szája
vörösre volt festve, a lábán prémmel díszített, finom bőrcsizma.
– Nem tudsz közelebb megállni, Leschik? – kiáltotta bosszúsan. –
Semmi kedvem eltörni a lábam a jeges udvaron, csak mert te nem tudsz
tisztességesen szánt hajtani.
Leschik közönyösen vállat vont, majd körbement a szánnal az
udvaron, és ezúttal közelebb állt meg a házhoz. Ez biztosan az apja
felesége, gondolta Liesl, és a fáradtság ellenére kíváncsian figyelte,
ahogy az úrnő beszáll a szánba, szőrmetakarót terít a lábára. A
szolgálójának alig hagyott belőle egy kis sarkot. A csinos szobalány két
kosarat adott fel Leschiknek, ruhákba tekert kannák látszottak ki
belőlük – nyilván forró tea vagy kávé az útra.
– Indulj már, Leschik! – türelmetlenkedett az úrnő. – Így soha nem
érünk oda a piacra.
A szán hangtalanul siklott, csak a lovak csúszkáltak, botladoztak a
sima jégen. Ami előző nap elolvadt a naptól, másnapra megint ráfagyott
az udvarra. Egy pillanatra Liesl meglátta az úrnő arcát. Kerek, húsos
parasztképe volt, a homloka alacsony, az orra rövid, tömzsi – nem volt
szép arc, de lerítt róla az akaratosság, a hatalomvágy. Egyetlen
pillantásra sem méltatva az istálló falánál álló kis cselédlányt, siklott el
előtte a szánon a fiatal úrnő.
– Add a listát, amit a szakácsné írt! – hallotta még Liesl a
szolgálójához szólni. – Szerecsendió is kell még karácsonyra.
Ha csak most indul a piacra Kolbergbe, nem sok mindent tud majd
vásárolni, gondolta Liesl. Augsburgban már kora reggel elkel a legszebb
áru.

Kemény, egyhangú munkával teltek a napok, de Liesl nem olyan lány

volt, aki egykönnyen feladta. Otthon korán hozzászokott, hogy
dolgoznia kell, bár ilyen piszkos, megalázó tevékenységet nem végzett
soha.
Hamarosan rájött, hogy az öreg cselédnek nemcsak az a dolga, hogy
betanítsa, hanem az is, hogy távol tartsa tőle a férficselédeket. Liesl
rettegett ezektől a mocskos, durva férfiaktól, akik esténként leitták
magukat, groteszk táncot jártak, hajkurászták a cselédlányokat, a
szoknyájuk alá nyúlkáltak. Az istállóban dolgozó női cselédek sem
vetették meg a pálinkát a kemény munkával telt nap végén. Ilyenkor
hangos volt a cselédház, vöröslöttek az arcok, durván, illetlenül
beszéltek. Az öreg cseléden kívül, aki nyers volt, barátságtalan és
szófukar, nem nagyon szólt senki Lieslhez, kerülték az új cselédlányt, a
háta mögött becsmérelték.
Amikor a vacsora után felmászott nyomorúságos kamrájába,
beburkolózott a bundájába, elképzelte, hogy a villában van és Dörthe
alszik mellette. De a lány horkolása helyett a részeg cselédek duhaj
kiáltozása, durva nevetése szűrődött fel hozzá, meg a tehenek fújtatása,
a láncaik csörgése.
Megszerette ezeket a hatalmas, gyámoltalan jószágokat, akik igen
erősek voltak, mégis engedelmesen tűrték, hogy láncra verjék őket.
Mielőtt fejni kezdett, mindig megsimogatta puha szőrrel borított
fülüket, megvakargatta a homlokukat, halkan beszélt hozzájuk, és biztos
volt benne, hogy az állatok megismerik. Sorstársak voltak, tűrniük
kellett, engedelmeskedni, ritkán kaptak egy jó szót, a borjaikat pedig
rögtön elvették tőlük.
Liesl rettenetesen magányos volt. Miért is ragaszkodott hozzá, hogy
ideutazzon? És hová vezet majd ez? Sokszor eszébe jutott a szakácsné
ígérete, hogy csak szólnia kell, máris küldi a pénzt a hazaútra, de nem
tudta rászánni magát, hogy írjon neki. Már csak azért sem, mert nem
volt pénze bélyegre, és mert túlságosan büszke volt beismerni, hogy
Fanny Brunnenmayernek igaza volt, amikor óva intette ettől az úttól.
 Az apja nem volt jó ember. Nem törődött vele, közönyösen ment el
mellette, durván bánt a cselédekkel, nem habozott használni az ostort,
ha valami nem a kívánsága szerint történt. A felesége mellett viszont
egészen másként viselkedett. Olyankor meghúzta magát, szótlanul tűrte
a kiabálását, hagyta, hogy lehordja a cselédek előtt, sietve igyekezett
teljesíteni minden kívánságát. Három gyerekük volt, két fiú és egy
hároméves kislány. Amikor a dadusuk nagy néha kihozta őket az
udvarra, a cselédlányoknak pukedlizni kellett előttük, a béreseknek
hajlongani. Így szólt az úrnő parancsa, és aki nem tartotta magát ehhez,
azt korbáccsal tanították móresre. A gyerekek finom, puha
gyapjúkabátot viseltek és prémmel bélelt csizmácskát. Az anyjuk sem
spórolt a drága holmikon, három bundája is volt, különböző színű
bőrcsizmái. Hogy mit viselt a szőrmék alatt, azt Liesl soha nem látta,
mert továbbra sem léphetett be az udvarházba. De bizonyára számos
szép ruhát varratott magának, és nyilván tele volt az ékszeres ládikája
is.
Ha Lieslnek maradt egy szabad negyedórája, gyakran ment át a
lovakhoz, hogy megcsodálja a szellős bokszokban álló gyönyörű
paripákat, ők a legjobb szénát kapták és zabot. Ilyenkor óvakodnia
kellett Leschiktől – ő volt a báránybőr bekecses férfi, akit első nap látott
–, mert senkit nem tűrt meg az istállóban, akinek nem volt ott
keresnivalója. De mivel a férfi bicegett, hallotta, ha közeledik, és még
időben kisurranhatott.
Eleinte össze kellett szednie a bátorságát, hogy közel menjen ezekhez
a hatalmas, ideges állatokhoz. Egészen mások voltak, mint a nyugodt,
kezes tehenek, sokszor hirtelen mozdulattal megugrottak, a szemük
nyugtalanul csillogott, követték a tekintetükkel és nagyokat
horkantottak. Nem mindegyik ló hagyta magát simogatni, főként a sötét
csődör nem, sőt olykor dühösen nekiment a boksz falának és különös,
vad hangokat hallatott. Megközelíthetetlen volt, még az istállószolga
kezét is meg akarta harapni. De Liesl addig beszélt hozzá halkan, amíg
megnyugodott, oldalra fordította a fejét és már a fülét sem csapta hátra
dühösen.
Karácsony előtt egy csapat gyerek jött a nagy hóban a környező
falvakból a birtokra, megálltak az udvarház előtt és karácsonyi dalokat
énekeltek. Liesl nagyon szépnek találta, mert több szólamban énekelték
a kedves, egyszerű dallamokat. Az úrnő azonban elkergette őket az
udvarról, mert szerinte csak kéregetni akartak, így nem kaptak sem
ajándékot, sem pénzt a dalokért.
Liesl olyan boldogan hallgatta őket, hogy nem is érzékelte, milyen
hideg van odakint. Vékony ruhája nem sokat ért a zord pomerániai
télben, teljesen átfagyott, este már érezte, hogy lázas. Éjszaka még
rosszabb lett, egyszer a hideg rázta, aztán meg elöntötte a forróság,
szörnyen fájt a torka, a feje. Lázálmában olykor káprázatos képek
bukkantak elő a sötétből, lovasok száguldottak el előtte, selyemkendők
lobogtak a szélben. Aztán megjelent előtte az apja arca, halálra rémült a
furcsa hegektől, keskeny, kékes ajkától. Reggelre kicsit jobban érezte
magát, feltápászkodott, lemászott a létrán. A reggelinél egy korty meleg
tejnél többet nem tudott lenyelni.
– Beteg vagyok – mondta az öreg cselédnek.
– Eredj a dolgodra! – hangzott a mogorva válasz.
Összeszorította a fogát, fogta a fejőszéket meg egy vödröt, és
nekilátott a fejésnek. Eleinte még ment, két vödör frissen fejt tejet
öntött a tartályba, azután annyira megszédült, hogy neki kellett
támaszkodnia egy oszlopnak.
– Mit álldogálsz ott? – mordult rá az öregasszony.
Liesl megemberelte magát, odavánszorgott a következő tehénhez, a
két térde közé szorította a vödröt, de hirtelen forogni kezdett vele a
világ, valami megállíthatatlanul húzta le a mélybe, és belezuhant a nagy
sötétségbe. Száz évig, ezer évig, egy örökkévalóságig lebegett ott a nagy
semmiben, a tudattalanság csendes tengerén. Aztán egyszer csak
hangokat hallott, először csak tompán, majd egyre élesebben.
– Vedd le róla a kezed, különben megismered az ostort!
– Én csak kihúztam a tehén alól, nagyságos úr.
– Mi van vele?
– Elájult. Ott feküdt a Meta alatt arccal a szalmában.
 – El innen! Majd én felviszem. Grita, te megmosod az arcát meleg
vízzel. El az utamból!
Az apja az? Ismerős ez a parancsoló, éles hang. A vállára dobta, és
felviszi a kamrájába? Hallotta a lihegését, ahogy mászott fel vele a
létrán.
– Miért nincs takarója, Grita? Nem azt mondtam, hogy adj neki meleg
takarót? Az istenfáját! Hát nem teljesítitek a parancsaimat? Vigyázz
magadra, vén boszorka! Különben megbánod.
Liesl ismét belesüppedt a jótékony sötétségbe, az egész teste sütött a
láztól, alig érzékelte, hogy valaki egy durva ronggyal az arcát törölgeti.
– Nyeld ezt le!
Valaki egy pirulát dugott a szájába, vizet tartott elé. Keserű volt az
íze, köhögött, öklendezett tőle. A második pirula még nehezebben ment
le, de a vizet mohón mind megitta, majd visszahanyatlott a
szalmazsákra.
Estére lement a láza, elaludt, és azt álmodta, Christiannal kézen fogva
sétál a villa parkjában. Aztán elveszítette, kétségbeesve kereste
mindenütt, a fák között, a bokrok mögött, a kertészlakban, ahol senki
sem nyitott ajtót. Amikor felébredt, fény szűrődött be a deszkafalak
résein. Dél felé járhatott. A fekhelye mellett a földön egy tálkában tejet,
egy tányéron kenyeret, sonkát talált, meg egy kis csupor mézet. Egy
darab papíron a tányér mellett kettő a keserű pirulákból. Egyet reggel,
egyet este – állt ceruzával a cetlin.
Liesl a tejbe tunkolta a kenyeret, evett egy kis sonkát, a mézescsuprot
fenékig kinyalta. Azután összekucorodott a bundáján, magára húzta a
takarót, ami eddig nem volt itt. A puha, vastag gyapjútakaró csodásan
melegített. Mély, álomtalan álomba zuhant. Amikor este felébredt, egy
tál meleg ételt és egy korsó almamustot talált maga mellett a földön.
Mohón megette az egészet, szófogadóan lenyelte a gyógyszert is. Egy
darabig a tehenek ismerős neszezésére fülelt, majd újra elaludt.
Reggelre a láz nem tért vissza, bár eléggé gyengének érezte még
magát, de újra egészségesnek. Ezúttal különös dolgokat talált maga
mellett. Egy vastag gyapjúszoknyát, szúrós, kézzel font fonalból kötött
kabátkát, hosszú gyapjúharisnyát, egy színes nagykendőt, egy pár
szőrmecsizmát, ami túl nagy volt rá. Kitől kapta vajon ezeket? Némi
tétovázás után végül felvette a kényelmetlennek látszó holmikat, mert
még mindig jobb volt ezeket viselni a hidegben, mint a vékony, viseltes
ruháját, amelyben ide érkezett. Lemászott a létrán, és még épp időben
érkezett a reggelihez. Barátságtalan pillantások és pusmogás fogadta,
egyik-másik férficseléd gúnyosan végigmérte, majd felállt és ment a
dolgára.
Liesl épp csak egy kis tejet öntött a táljába, és kivett a kosárból egy
darab kenyeret, amikor az öreg cseléd máris elrámolt mindent az
asztalról.
– Nem vagy már beteg? – bámult rá mogorván. – Akkor mehetsz
kiganézni az istállót.
Odakint már megint havazott, két férficseléd lapátolta el a havat az
udvarház előtt, az udvaron egy szán nyoma látszott – az úrnő nyilván a
piacra ment Kolbergbe. Liesl elvégezte a munkáját, amennyire tudta,
utána gyorsan átszaladt a lovakhoz, tudni akarta, emlékeznek-e rá a
kedvencei. És igen, boldog nyerítéssel üdvözölték. Megsimogatta puha
orrukat, erős, sima nyakukat, elcsent pár répát egy vödörből, és
megetette őket. Milyen különös, hogy ezektől az ártatlan lényektől
szeretetet és kedvességet kap, míg az emberek mind ellenségesek vele.
Mindig ügyelt rá, hogy egyetlen istállófiú se legyen a közelben,
amikor a lovakhoz ment, ezért nagyon megrémült, amikor lépteket
hallott.
– Menj a csődör közeléből, különben megharap! – hangzott fel a háta
mögül egy parancsoló női hang.
Az istálló ajtajában egy idős nő állt zöld lódenkabátban, a nyakában
szőrmével, zöld filckalapot viselt, mint Augsburgban a férfiak
ünnepnapokon. Lassan, egy botra támaszkodva lépkedett Liesl felé.
– Engem nem harap meg – szabadkozott félénken. – Engedi, hogy
simogassam. Látja?
A csődör először hátrahőkölt, de aztán elvette a lány kezéből a répát,
ő pedig gyengéden simogatta a nyakát, miközben rágott.
– No, nézd csak! – A lódenkabátos hölgy közelebb bicegett. – Ki vagy
te egyáltalán? Még soha nem láttalak.
 Liesl habozott kicsit, mit válaszoljon. Az öreg hölgy nem lehetett más,
mint Elvira von Maydorn, Alicia Melzer sógornője.
– Liesl Bliefert vagyok Augsburgból, a Melzer-villából – mondta végül
óvatosan. – Alicia nagyságos asszony szívélyes üdvözletét küldi.
Az öreg hölgy elképedve bámult rá. Végignézett a ruháján, ami
bizonyosan nem Augsburgban készült.
– Szóval a Melzer-villából jöttél. És mit keresel itt Maydornban?
A birtok úrnője nyers modorban beszélt. Nem gőgösen, mint a fiatal,
inkább elutasítóan. Lieslnek össze kellett szednie a bátorságát, hogy
feleljen.
– Azért jöttem, hogy megismerjem apámat.
– Az apádat?
– A báró urat, Klaus von Hagemannt, a földesurat. Ő az apám.
Az öreg hölgy bosszús grimaszt vágott.
– Ő aztán nem báró – mondta ingerülten. – Bár szereti így hívatni
magát. Földesúr pedig még kevésbé. Kérkedő. – Azzal sarkon fordult, és
elbicegett. Az istálló ajtajából még szigorú hangon visszaszólt. – Ne adj
túl sok répát a lovaknak! Kólikásak lesznek tőle.
– Ezt nem tudtam – hebegett Liesl. Gyorsan kiszaladt az udvarra,
vissza a tehénistállóba.
Hóbortos öreg hölgy, gondolta csüggedten, biztosan nem segít neki.
Pedig ez volt az utolsó reménysége, és most ez is oda lett. Nincs mit
tenni, muszáj lesz írnia Fanny Brunnenmayernek, hogy hazajusson
valahogy. Valószínűleg rég felvettek már a helyére egy másik
konyhalányt, és még munkája sem lesz. Az anyja meg jól leszidja, mert
minden másként alakult, mint ahogy képzelte. De még mindig jobb, mint
itt maradni, ahol mindenki gyűlöli.

Eljött a karácsony. Délután majd alaposan ki kell takarítani, rendbe kell

tenni a tehénistállót, még fenyőgallyakat is aggatnak a fagerendákra,
mert szenteste az intéző, aki már földesúrnak képzelte magát, körbejár a
feleségével, és a karácsony örömére répát, almát, szénát oszt az
állatoknak. Ezután – vette ki Liesl az asszonyok beszélgetéséből – a
cselédeket is megajándékozzák, és ahogy minden évben, most is kapnak
egy hordócska pálinkát.
Ajaj, gondolta Liesl, akkor éjszakára megint lerészegedik mindenki,
jól el kell reteszelnie a kamrája ajtaját, mert ilyenkor a férfiak azt se
tudják, mit tesznek.
Ettől azonban már nem kellett félnie. Miután kora reggel ellátta a
teheneket az istállóban, hallotta, hogy Leschik előáll a lovas szánnal az
udvaron.
– Liesl! – harsant fel egy éles, metsző hang.
A lány dobogó szívvel kiszaladt az udvarra. Az apja várt rá.
– Pakolj össze! – parancsolt rá. – Itt a pénz a hazaútra. Leschik elvisz
Kolbergbe, ott veszel magadnak vonatjegyet. Gyerünk, ne álldogálj itt!
Eredj már! Hozd a holmidat!
Ez villámcsapásként érte Lieslt. Igaz, hogy minél gyorsabban el akart
menni innen, de hogy így küldik el, az mégis keserűséggel töltötte el.
– Megyek már – motyogta végül, sietve felkapaszkodott a létrán a
sötét, hideg kamrájába, ami néhány hete a szállása volt. Levette a meleg
gyapjúholmikat, belebújt a régi ruhájába, a bundába, felkapta a táskát a
kevéske cókmókjával.
Az udvaron már nyugtalanul kapáltak a lovak a lábukkal, az apja a
szán mellett állva Leschikkel beszélt.
– Szállj fel! – mondta, amikor Liesl megjelent. – És mondd meg
anyádnak, hogy ne küldjön ide még egyszer! Ez a hely nem neked való.
Most pedig ég veled.
Liesl nem felelt, forró könnyek gyűltek a szemébe. Ez tehát a búcsú a
férfitól, aki soha nem lesz az apja. Az ő apja Gustav volt, aki most már a
sírban fekszik, így nem mondhat neki köszönetet a sok szeretetért, amit
tőle kapott.
Amikor már a szánon ült, lábára terítette a szőrmetakarót, hirtelen
éles kiáltás harsant végig az udvaron.
– Állj, Leschik! A lány leszáll.
Liesl döbbenten pillantott az udvarház felé. Hosszú kabátba
burkolózott alak állt a lépcső tetején, a botjára támaszkodva.
 – Hajts, Leschik! – parancsolt a szolgára Liesl apja, dühösen pattintott
az ostorral, mire a lovak ijedten megindultak.
– Még én vagyok a birtok úrnője, az én parancsom számít – kiáltotta
az öreg hölgy. – Ide hozzám, Leschik!
A kocsis egy pillanatig sem tétovázott. Megfordította a lovakat, majd
miközben az összeszaladt cselédség szájtátva bámulta, leírt egy nagy
kört az udvaron és megállt a szánnal az udvarház előtt.
– Szállj le! – intett Elvira von Maydorn a botjával Lieslnek. – Te most
velem jössz. Tartozom ezzel a sógornőmnek, Aliciának.
 26.

Apud Helvetios longe nobilissimus fuit et ditissimus Orgetorix…

Leo felemelte a fejét a könyvből és maga elé mormolta a latin mondatot.
A ritmusát apró ütésekként élte meg, amelyek végigfutottak a testén.
Apud Helvetios longe nobilissimus fuit et ditissimus Orgetorix…
Több szólamban hallotta az egészet, a hangok belesimultak a
ritmusba, követték, átjárták, ellenpontoztak, felbukkantak, majd
eltűntek. Először hegedűket hallott, aztán brácsákat, csellókat, időnként
fuvolákat, ritkán oboát, egyszer harsonát is. Nem segített, ha befogta a
fülét, mert a hangok belülről jöttek, csak az, ha felállt, fel-alá járkált a
szobában, és tenyerével ütögette a fülét. Olyankor összekuszálódtak a
hangok, elveszítették a hatalmukat fölötte, és ha még egy korty hideg
vizet is ivott, atonális zümmögéssé olvadtak össze, ami úgy hangzott,
mint amikor koncert előtt hangol a zenekar. Voltak napok, amikor
erőszakosan elborították, akár német, akár idegen nyelvű szöveget
olvasott, az ógörög volt a legrosszabb, olyankor egy egész kancsó jeges
vizet készített ki az asztalra.
A belső hangok, melódiák csak akkor hagyták békén, ha
matematikapéldák fölött gubbasztott, de matematikával foglalkozni
mindig is kész kínlódás volt számára, és mivel éppen összeveszett
Walterrel, egyedül kellett megbirkóznia ezzel. Dodo időnként próbált
segíteni neki, de a lányok nem tanultak olyan bonyolult dolgokat, mint
például a binomiális tétel, így előbb el kellett magyaráznia, miről is van
szó. És persze rosszul magyarázta, mire Dodo szájaskodni kezdett, látni
akarta a matematikakönyvet, erre Leo dühös lett, és már kétszer is jól
összevesztek emiatt.
– Akkor csak szenvedj vele egyedül! – mondta Dodo, és becsapta az
ajtót.
 Régebben soha nem veszekedtek. Az utóbbi időben más sem járt Dodo
fejében, mint Ernst Udet, és folyton repülőgépekről beszélt. Ezeknek
nem volt nevük, csak számokkal és betűkkel jelölték őket, Leo sosem
tudta megjegyezni, melyik melyik. Ez lett Dodo fixa ideája, ijesztő volt,
hogy semmi másról nem tudott beszélni. Legkésőbb három éven belül
meg akart tanulni repülni, hogy egy napon egyedül keljen át az Atlanti-
óceán fölött. A nők sokkal jobb pilóták, ezt bebizonyították, állította,
egyedül Udet a kivétel. Leo azt mondta, vigyázzon, mert a végén még
kékharisnya vagy szüfrazsett lesz belőle, mire Dodo csak kinevette, és
azzal vágott vissza, hogy ő meg egy stréber, aki folyton csak a
tankönyveit bújja.
– Pedig a szíved mélyén zenész vagy, Leo. Bármennyi latint vagy
matematikát magolsz is, te a zenére születtél. Ahogy én a repülésre.
– Bolond vagy, Dodo.
Nem akart zenész lenni. A zene csak irigységet, gyűlölködést,
megvetést hozott neki. Sőt jóvátehetetlen, mély fájdalmat okozott. Ez a
fájdalom befészkelte magát a szívébe, a lelkébe fúródott, mint nyílvessző
a húsba. Ha hozzáér az ember, rögtön érzi a fájdalmat. Egyetlen alig
hallható hang a zongorán, amikor finoman lenyomott egy billentyűt,
elég volt ahhoz, hogy szinte felrobbanjon a lelke a fájdalomtól, a
kétségbeeséstől, a csalódottságtól. Nem, ő nem zenész. Leteszi az
érettségit és jó fia lesz az apjának. Ez a legfontosabb, különösen most,
hogy a szüleinek annyi gondja-baja van. Kevés a pénzük, ezt még ő és
Dodo is érezte, amikor füzeteket, tollakat, tintát kellett venniük.
Régebben Mama ilyenkor annyi pénzt adott, hogy bőven maradt még
belőle édességre is. Manapság pontosan leszámolta a szükséges összeget.
Dodo gyakori mozilátogatásait már nagymama vagy Lisa néni
finanszírozta. Mama ugyanis kijelentette, hogy nem szükséges
háromszor megnézni egy filmet, még ha Ernst Udet is szerepel benne.
Néha Dodo Hennivel ment moziba, olyankor Kitty néni fizette a
jegyeket. Leo soha nem ment velük. Nem érdekelték a filmek, ráadásul
Henni halálra idegesítette, mert valahányszor találkoztak, folyton azt
kérdezgette, komponált-e újra valamit. Bár soha ne játszotta volna el azt
a szonátát, amikor Kurti hazajött a kórházból! Akkor senki nem jött
volna rá, hogy a fejében megszólaló zenét le is írja. De ez már a múlté.
Most már csak szabadulni próbál a nyavalyás hangoktól.
Tegnap nagymamától kért pénzt két szótár- és számtanfüzetre, aztán
elment az özvegy Rosenberg kis boltjába, ahol mindenfélét lehetett
kapni: újságot, édességet, dohányt, cigarettát, füzeteket, ceruzákat. A
tulajdonos Walter mamájának jó ismerőse volt, ezért vásárolt itt.
Amikor belépett a boltba, két gimnazista fiú kíséretében az
unokatestvérét, Hennit találta ott, egy csomag kottalapot vásárolt
éppen.
– Minek neked ez? – kérdezte Leo.
Henni, mint mindig, kínos öleléssel üdvözölte, mire a két gimnazista
gyilkos pillantásokat vetett rá. Pedig pontosan tudták, hogy Henni az
unokatestvére, mégis féltékenykedtek. Ha Henni így folytatja, egyszer
még ölre mennek miatta a fiúk.
– Mamának lesz. A festményeihez kell. – Henni pont úgy mosolygott,
mint az anyja. A mosolya azt üzente: Boldog vagyok, te pedig csodálatos.
– Kaphat tőlem is. Egy csomó van még az íróasztalom fiókjában.
– De azokra neked is szükséged van, nem?
– Nem, szívesen odaadom – felelte Leo kurtán, és megvette a
füzeteket.
Frau Rosenberg megajándékozta három málnás cukorkával, kis
papírzacskóba tette őket, a zacskó végét gondosan behajtogatta.
– Mert holnap karácsony van – mondta, amikor átnyújtotta. – És add
át üdvözletemet a szüleidnek! Az új háztulajdonos sajnos rögtön
megemelte a bérleti díjat, nem tudom, így megtarthatom-e az üzletet.
– Nagyon sajnálom – felelte Leo, majd udvarias meghajlással
elköszönt.
Régebben övék volt ez a ház, de az apja kénytelen volt eladni, mert a
gyárban rosszul mentek a dolgok és pénzre volt szüksége. Szörnyű egy
helyzet, bár néhány iskolatársánál még sokkal rosszabb volt, az apjuk
elvesztette a munkáját, nem tudták tovább fizetni a tandíjat. Nagyon
remélte, hogy ők nem jutnak idáig. Pont most, amikor annyit tanult és
már a harmadik legjobb tanuló az osztályban. Ha nem lenne a nyamvadt
matematika, az első lenne.
 Odakint a bolt előtt Henni várt rá. A két gimnazista továbbra sem
tágított mellőle, az egyikük megvetően odaszólt Leónak.
– Egyáltalán miért vásárolsz a Rosenbergnél? Zsidókhoz nem jár az
ember.
Henni összeszűkült szemmel, hűvösen nézett rá.
– Neked aztán kong a fejed az ürességtől, Anton. Frau Rosenberg egy
pfenniggel olcsóbban adja ívenként a kottapapírt, mint mások. Nem
fogom az ablakon kidobni a pénzem.
Hihetetlen ez a lány. A fogához veri a garast, a piacon könyörtelenül
lealkudja az árakat. Ezt Dodo mesélte, mert nagyon kínosnak találta. Azt
is mondta, hogy Henni miniatűr képeket fest a filmsztárokról, és jó
pénzért eladja őket az osztálytársainak. Másféle képecskéket is fest, de
ezekről Dodo nem akart nyilatkozni.
– Elmegyünk ma moziba? – kérdezte Anton.
– Talán – felelte Henni fejedelmi pillantással. – De csak ha rendesen,
hibátlanul másolod a hangjegyeket a kottára. Ez rád is vonatkozik, Emil.
Emil engedelmesen bólintott, mire vihette a kottapapírt Henni
királynő után. Leo egyszerűen nem tudta megérteni, miért ilyen ostobák
ezek a fiúk. Miért hagyják, hogy Henni az orruknál fogva vezesse őket?
És mi ez az egész a kottákkal? Henni meg az őrült ötletei. Ráadásul
született kapitalista. Egyszer talán majd banktulajdonos lesz, mint az
apja, Alfons Bräuer.
– Leo! – kiáltott utána a lány, amikor elindult a villamosmegálló felé.
Szívesen úgy tett volna, mint aki nem hallja, de Henni sajnos
lerázhatatlan volt.
– Mi az? – fordult meg kelletlenül.
– Walter üdvözletét küldi. Sajnálja, ami történt, és szeretne…
Mi ez már megint? Minek avatkozik Henni folyton olyasmibe, amihez
semmi köze? Játssza itt a nagy békítőt.
– Ha akar valamit, mondja el ő maga! – vetette oda foghegyről, majd
futni kezdett, mert szerencsére éppen jött a villamos.
Már ő is nagyon sajnálta, hogy összekapott Walterrel, de ez a kettőjük
dolga, Henni maradjon csak ki ebből. A barátja folyton noszogatta, hogy
kezdjen újra zongorázni, nem hagyhatja, hogy kárba vesszen mindaz,
amit eddig elért. A régi nóta. Mintha ő nem tudná! De leginkább az rázta
meg Leót, amit Walter csak úgy mellékesen mesélt. Hogy Obramovának
van egy új tanítványa, még csak tízéves, de állítólag nagyon ígéretes
tehetség. Jövőre már koncertet ad a konzervatórium zenekarával,
Mozart d-moll zongoraversenyének egyik tételét fogja játszani. Már
beharangozták és a jegyeket is árulják. Leo ezt olyan fájdalmasnak
érezte, mintha megforgatták volna a szívébe fúródott nyílvesszőt.
– Hagyj már végre békén ezzel az egésszel! – förmedt rá a barátjára. –
Menj el! És ne is gyere többet!
Maga is tudta, hogy túlreagálta, és nagyon rosszul érezte magát ettől
egész nap. De ha már egyszer kimondta, visszaszívni nem lehetett, és
Walter sértődötten elrohant a villából. Mama kérdezgette, mi történt,
hiszen még soha nem veszekedtek eddig. De Leo csak a vállát vonogatta,
nem tudott, nem akart volna magyarázkodni. Mamának semmiképpen.
Az apjának talán elmondta volna, de neki most épp elég gondja van,
soha nincs ideje rá. Ha találkoztak, néha csak tréfálkozva és szeretettel
végigsimított Leo haján, és ilyesmiket mondott: „Már majdnem olyan
magas vagy, mint apád”, vagy: „Mi újság az iskolában, Leo? Minden
rendben?”. De a válaszát sokszor meg sem hallotta, már ment is a
dolgozószobájába, és magára csukta az ajtót.

Ma van szenteste. Leo egyáltalán nem várta a karácsonyt. Szinte

irigyelte a kisöccsét, aki teljesen odavolt az izgatottságtól, Johann-nal
csavargott az eső áztatta parkban, hátha találkoznak a Jézuskával.
Hanno bömbölt, mert őt nem akarták magukkal vinni. Aztán Rosa
korholta a két kisfiút, amikor visszajöttek, és sáros cipővel trappoltak
végig a frissen felmosott előcsarnokon. Dehát ez is hozzátartozott a
karácsonyhoz, kisebb korukban ők is ezt csinálták Dodóval. Régen
különben is minden jobb volt, egyszerűbb, nem érzett fájdalmat a
szívében, hiszen a karácsony a legszebb, régóta várt ünnep csupa
titokkal, meglepetéssel.
Idén azonban alig várta, hogy vége legyen az egésznek, és újra
elkezdődjön az iskola. Akkor véget ér ez a tétlen üldögélés, és nem
kérdezgetik folyton-folyvást, miért nem ül le kicsit a zongorához.
Nemrég még Else is megjegyezte, mennyire hiányzik neki a szép zene a
házból. Bele kell őrülni! És még a karácsonyi ajándékokkal is csak a gond
volt. Múlt évben félre tudtak tenni egy kis pénzt Dodóval, hogy apró
ajándékokat vegyenek a szüleiknek, idén ez nem ment. Dodónak még
novemberben kinézett egy kis pléh repülőgépet, amit részletekben
fizetett ki. Az apjának egy naptárt készített, magazinokból kivágott
képekkel. Mama egy nagy kartonpapír szívet kap, amit Henni kifestett
neki és teleragasztott színes cukorkáspapírokkal. Erre jól lehetett
használni az unokatestvérét, bár Mama biztosan rájön, hogy nem ő
csinálta, ugyanis eléggé ügyetlen volt az ilyesmiben. Mindegy, a jó
szándék a fontos. Nagymamának be kell érnie egy Theodor Strom-
verssel, viszont szép, cirkalmas betűkkel írta le drága levélpapírra, amit
Mama íróasztaláról vett el. Három lapot is elhasznált, mert folyton
elrontotta. A nyavalyás zene a fejében mindig megzavarta, verseknél
különösképp elviselhetetlen volt.

Különben minden úgy zajlott, ahogy mindig. Ebédre sufnudli volt, utána
ünneplőruhába öltöztek, mert négy óra tájban a család megajándékozta
a személyzetet az előcsarnokban. A karácsonyfájuk ezúttal
meglehetősen satnya volt, ami Christian hibája, mert nem akarta a szép,
nagyra nőtt fenyőket kivágni a parkban, inkább egy ferde kis nyomorék
fát választott. A díszekkel, piros gyertyákkal, illatozó mézeskalács-
figurákkal végül is egészen elfogadható lett, főként, miután Humbert
meggyújtotta a gyertyákat, és lekapcsolta a villanyt. Papa szokás szerint
rövid beszédet tartott, köszönetet mondott a személyzet hűségéért,
szorgos munkájáért, majd azzal zárta a mondandóját, hogy
nélkülözhetetlenek a villában és a családhoz tartoznak. Ezúttal a
szokásosnál is rövidebbre sikerült a beszéd, Papa meg volt fázva,
csúnyán köhögött. Ezután egyenként szólították a személyzet minden
tagját, és Lisa néni átadta az ajándékokat. Sebastian bácsi egészen hátul
állt a lépcső aljánál, kézen fogta Johannt és Hannót, hogy ne
rohangáljanak türelmetlenül a hallban. Szegény bácsikája alig tudott
enni, szörnyen kínozta az új protézis, amit a fogorvos készített, de nem
jól illeszkedett. Kurti Mama kezét fogta, tágra nyílt szemmel bámulta a
kivilágított karácsonyfát.
Miután kiosztották az összes ajándékot, Humbert a személyzet
nevében mindent megköszönt, azt mondta, mind nagyon boldogok és
büszkék, hogy a villában dolgozhatnak, és remélik, még sok hosszú évet
tölthetnek a Melzer család szolgálatában. Mindenki tapsolt. Rosa a
meghatottságtól nem figyelt a kis Charlottéra, aki leszakított a fáról egy
mézeskalácsot, és közben majdnem kigyulladt az egyik ág. Szerencsére
Dodo gyorsan megragadta a fenyőgallyat az imbolygó gyertyával,
Christian pedig elővigyázatosságból vizet spriccelt rá.
– Na, de Rosa! – nézett rá Lisa néni megrovón, de végül ennyiben
hagyta, nem akarta elrontani a karácsonyi hangulatot. És örült, hogy
nagymama nem vett észre ebből semmit, mert nála folyton attól félt az
egész család, hogy egyszer szívrohamot kap az izgalomtól.
Ezután a személyzet kimenőt kapott, úgy ünnepelhették a szentestét,
ahogy akarták. Else és Hanna templomba ment, Gertie egy rokonát
látogatta meg, a többiek a konyhában ültek össze. A családnak már
korábban bekészítették az ebédlőbe a hidegtálakat, heringsalátát,
italokat – ünnepi ebéd csak karácsony első napján lesz.
A vörös szalonba menet, ahol egy kisebb fenyőfa alatt a családot
várták a karácsonyi ajándékok, Leo gyorsan benézett az ebédlőbe. Tiszta
kendőkkel letakarva ott sorakoztak a hidegtálak. Nem volt olyan gazdag
a kínálat, mint máskor, mindenkinek egy fél keménytojás, kaviár ezúttal
nem volt rajta, és a hideg sült is hiányzott. Helyette Pomerániából
küldött füstölt sonka és pástétom került a tálakra – ez is megteszi. A
szalonban két tál karácsonyi sütemény is lesz az asztalon, éhen halni
nem fognak.
Végül mégis utolérte a sors, mert Lisa néni ragaszkodott hozzá, hogy
énekeljenek el együtt egy karácsonyi dalt, és Leo kísérje őket zongorán.
– Ne kéresd már magad, karácsony van!
Semmi értelme nem lett volna magyarázkodni, úgysem értené más.
Így hát megvető pillantás kíséretében leült a zongorához, és lejátszotta a
dalt. Játék közben legszívesebben befogta volna a fülét, de végül nem
volt olyan vészes, mint tartott tőle – a szívébe fúródott nyílvessző meg
sem mozdult.
– Játszottál már jobban is – súgta oda neki Dodo a végén.
– Kedves vagy, nővérkém – ironizált Leo.
Az éneklés után nagymama tartott egy kis beszédet az ő drága
gyermekeinek, menyének, vejének, unokáinak, minden évben ugyanazt
mondta, aztán végre kibonthatták az ajándékokat. Ez újdonság volt,
mert eddig Papa osztotta ki mindenkinek a csomagokat, de most túl
fáradtnak tűnt, csendben ült egy fotelban vörösborral a kezében. Mama
viszont vidáman körbejárt, megcsodált mindent, mindenkihez volt egy
kedves szava, a kicsiknek megsimogatta a fejét, Sebastian bácsit
megkérdezte, hozzon-e neki valami port a fogfájásra, játszott egy kicsit
Kurtival, aki egy játék benzinkutat kapott az autóihoz. Többször
odament Papához is, a vállára tette a kezét, lehajolt hozzá, súgott
valamit a fülébe, amit Leo nem hallott. Papa erre rámosolygott és azt
mondta, hogy minden rendben.
Leo nem volt elragadtatva az ajándékaitól. Mamától és Dodótól
kottákat kapott, amiket rögtön félredobott, Papától egy könyvet a gépi
szövésről, ennek örült, este az ágyban el is kezdi olvasni. Nagymama egy
arany zsebórát nyújtott át neki, ami a nagyapjáé volt, azt mondta,
egyelőre tegye el, később kezdje csak hordani. Lisa néni ajándéka egy
papírnehezék volt kék üvegből, amelyben sok apró légbuborék látszott.
Ha belenézett, mintha alámerült volna a ragyogó kék tenger vizébe, és
persze azonnal hallotta a hangokat is, lágyan csobogtak, mint a
hullámok. Felüdülés volt a pokoli zsivajhoz képest, amit a kicsik csaptak
az ajándékok kibontása közben. Egyedül Johann állt némán, kicsit
elkámpicsorodva az új szánkója fölött, mivel nem volt hó a parkban, és
nem tudta rögtön kipróbálni. Charlotte viszont olyan erővel püfölte az
új xilofonját, hogy mindenkinek belesajdult a füle, Dodo meg is kérdezte,
nem pattannak-e el a szép üvegpoharak ettől az éles hangtól. Sebastian
bácsi erre elvette a kislányától a harangjátékot, és egy fahéjas kekszet
nyomott a kezébe. Lisa néni arca ragyogott az örömtől, mindenkihez
odalépett, kérdezgette, hogy tetszik-e, amit vett neki. Persze mind azt
felelték, hogy csodás az ajándék, hálásan megköszönték, még Dodo is,
bár kissé kényszeredett mosolyából Leo azt szűrte el, hogy rémesnek
találja a rózsaszínű gyöngysort, amit a nénikéjétől kapott.
Ezután hamarosan eloltották a gyertyákat a karácsonyfán, és
átvonultak az ebédlőbe vacsorázni. A felnőttek bort ittak, a gyerekek
limonádét vagy almamustot kaptak. Hanno hozta magával az új
kismackóját is, nem akart megválni tőle. Johann is berángatta az
ebédlőbe a szánkóját, csak Kurtit sikerült Mamának rábeszélni, hogy
hagyja a fa alatt a benzinkútját.
– Ah – sóhajtott fel nagymama boldogan –, akkor igazán szép a
karácsony, ha gyerekek veszik körül az embert. Lisa, add az ölembe a kis
Lottit! Na, angyalkám, örültél a Jézuska ajándékainak? Te jó ég, milyen
nehéz vagy már…
Mama Papa mellé ült, de hiába kínálgatta a heringsalátából, a
sonkából, alig evett valamit. Sebastian bácsival beszélgetett. Leo nem
hallotta, miről, de nyilván megint a gyár helyzetéről folyt a szó. Szívesen
odaült volna hozzájuk, hogy megmutassa, mennyire érdekli a textilgyár
sorsa, de akkor nagymama megint elkezdett nosztalgiázni a régi szép
időkről, udvariatlanság lett volna, ha nem figyel oda.
– Kislány koromban, amikor még Maydornban éltem a drága
szüleimmel, szenteste mindannyian felültünk a nagy lovas szánra, és
elmentünk Kolbergbe a karácsonyi misére…
Dodo szemben ült Leóval, unott arccal hallgatta ő is a nagymama
meséit. Már kívülről fújták az egészet, mert minden karácsonykor
ugyanazokat a történeteket kellett végighallgatniuk. Sőt néha még a
szülei vagy a bátyjai régi leveleiből is felolvasott nekik.
– Bocsáss meg, Mama – szakította félbe végre Lisa néni enyhe
türelmetlenséggel a hangjában –, de azt hiszem, lassan le kellene
feküdni a kicsiknek, jól kifáradtak a játékban.
– Igazad van, Lisa. Gyertek ide, édeseim, kívánjatok a nagymamának
jó éjszakát!
Leo örült a csendnek, miután a kicsiket ágyba küldték. Nagymama
pedig kihasználta az alkalmat, hogy kifaggassa Dodót Tilly néniről.
– Az én családomban még soha nem fordult elő válás – csóválta
rosszallóan a fejét. – Szégyenemben ki sem mertem volna lépni a házból,
ha ilyesmi történik velem…
Leót ez kicsit sem érdekelte. Örömmel vette, amikor az apja hozzá
fordult, megkérdezte, tetszik-e neki a könyv, amit kapott.
– Később az ágyban rögtön el is kezdem olvasni. Ha egyszer belépek a
gyárba, tudnom kell, hogyan működnek a gépek.
– Hát, az nem lenne rossz, fiam – mosolyodott el az apja. – Örülök,
hogy érdekelni kezdtek ezek a dolgok.
Másként mosolygott, mint általában, fáradtan, szinte elgyötörten.
Ennyire súlyos a helyzet a gyárban? Alighanem, mert Papa
elgondolkodva meredt maga elé, időnként belekortyolt a vörösborába.
Aztán hirtelen felállt.
– Ne haragudjatok, de most muszáj lepihennem! Nagyon fáradt
vagyok, keveset aludtam az elmúlt napokban.
Megsimogatta Leo fejét, biccentett a sógorának, majd odament
nagymamához is elbúcsúzni. Alicia hiába próbálta győzködni, hogy
maradjon még kicsit, azt mondta, nagyon kimerült, aludnia kell.
– Ti csak ünnepeljetek tovább! Holnap reggel találkozunk, és együtt
megyünk a templomba.

Miután Mama és Lisa néni visszajött a gyerekek szobájából, leültek

nagymama mellé, hogy beszélgessenek még kicsit. Leo egy darabig
hallgatta őket, majd érezte, ahogy súlyosan rátelepszik a szomorúság.
Hát ennyi volt a szenteste, amit gyerekkorában mindig olyan izgatottan
várt. Már nem volt benne izgalom, most legszívesebben elsírta volna
magát.
– Én is lefekszem, Mama. Jó éjszakát!
– Ilyen korán, Leo? Nem maradsz még kicsit velünk?
Leo azt mondta, szörnyen fáradt, mert rosszul aludt előző éjszaka.
Nem hangzott valami hihetően, Mama arcára ki is ült megint az
aggodalom, de nem szólt semmit. A folyosón Leo megállt egy pillanatra a
lépcsőfordulóban, lenézett a karácsonyfára az előcsarnokban.
A nagy ablakon beszűrődött a hold gyenge fénye, sejtelmes fátylat
vont a hallra, valószerűtlennek, álomszerűnek mutatta. Aranyló csillag
villant meg egy pillanatra a fenyő ágai között, a régi bútorok sötét,
fenyegető szörnyekként álltak ott, egy feldöntött szék, amit senki nem
igazított még meg, égnek meredő lábakkal hevert, mint egy mesebeli
állat. Tényleg ez volna a villa előcsarnoka, amelynek minden szegletét
ismerte kicsi gyerekkora óta? Ebben a pillanatban csupa titkot és
veszélyt rejtő ismeretlen helynek tűnt neki. Mintha mozogna valami a
fenyőfa alatt. Egy egér? Vagy a kékes holdfényből alakot öltött
titokzatos lény? Ami aztán valószerűtlen, lágy csengést hallatott? Egy
hang, amelyből dallam lett, eleinte szomorú, majd egyre lágyabb,
fennköltebb, ragyogóbb, mint a hold fénye…
Elég, gondolta, és a tenyerével megütögette a fülét. Elhallgassatok!
Megfordult, felszaladt a lépcsőn a szobájába. Érthetetlen módon
kottalapok hevertek az íróasztalán, amire éppúgy nem volt magyarázat,
mint arra, hogy egyszer csak egy ceruza került a kezébe, és szinte
magától hangjegyeket kezdett írni a lapokra. Első szólam, második
szólam. A basszus még hiányzik, de először ki kell vernie a fejéből ezt a
dallamot. Papírra vetni. Igen! Ez a megoldás. Leírni a hangokat, csak így
szabadulhat meg tőlük.
 27.
1931 januárja

Kitty nagyon szerette az ő Robertjét, bár néha rettentően fafejű tudott

lenni.
– Jézusom, mi van abban, ha Münchenbe megyek a sógoromhoz?
– Semmi, édesem. Csak nem szeretném, ha egyedül mennél.
Kitty felnevetett. Robert féltékeny! Milyen csodás, ugyanakkor
idegesítő.
– Jó ég, Robert, Ernst nem éppen a legvonzóbb férfi, aki valaha az
utamba került. Különben is, tudod, hogy nem képes…
– Egyszerűen nem szeretném, ha egyedül tennéd meg a hosszú utat az
autóval – szabadkozott Robert. – Mi van, ha defektet kapsz? Jobb lenne,
ha veled mennék.
– Ha baj van az autómmal, mindig sokan megállnak segíteni.
Ez igaz is volt, csak azt hallgatta el Kitty, hogy a segítségére sietők
mindig kizárólag fiatalemberek, akik az autó helyett inkább a csinos
sofőrrel foglalkoztak.
– Na jó, hagyjuk, úgyis rengeteg a dolgom! – adta fel Robert. – Miért
nem viszed magaddal Marie-t?
– Marie-t? Semmiképpen. Tegnap mondta a telefonban, hogy Paul
nincs jól, nem akarja egyedül hagyni. Mit szólnál, ha Mizzit vinném
magammal?
Ez sem tetszett a férjének. Mizzi nem lenne valami nagy segítség,
mivel köztudottan elég ügyetlenke. Robert a homlokát ráncolva
töprengett, majd azt javasolta, kérdezzék meg inkább Gertie-t.
– Gertie-t? Felőlem – vonta meg a vállát Kitty. – Jót tenne a lánynak
egy kis müncheni levegő. Mostanában olyan sápadt. Fel is hívom
mindjárt Lisát.
 A nővére nem igazán rajongott az ötletért, hogy egy teljes napra
nélkülöznie kell a komornáját, de mivel engedékeny hangulatban volt,
végül beleegyezett. Ám csupán azért, mert sajnálta szegény Tillyt, aki
azt sem tudja, mi lesz vele, a szörnyeteg férje még azt sem engedi, hogy
munkát vállaljon.
Másnap reggel Gertie már kalapban, kabátban várt a villa előtt,
amikor Kitty megállt az autóval. Szépen kicsinosította magát a
müncheni útra, rövidre vágott haját loknikba sütötte a sütővassal, a
szempilláját is kifestette, a száját vörösre rúzsozta.
– Nahát, Gertie! Kit akarsz elcsábítani Münchenben? Vigyázz, ha
defektet kapunk, mert pillanatok alatt fiatalurak vesznek körül
bennünket. Mit cipelsz abban a nagy táskában? A stafírungodat?
Gertie elvörösödött.
– Gondoltam, Münchenben biztosan nagyvilágian öltözködnek a nők,
nem úgy, mint itt Augsburgban. Nem túl erős a rúzsom, asszonyom?
– Kicsit feltűnő ugyan, de jól illik a szőke hajadhoz. A táskát tedd
hátra, itt elöl kevés a hely! A kabátot pedig hagyd magadon, mert a
tetőnél két helyen is behúz a hideg, kicsit huzatos az autó. Miután
megérkeztünk, és leülök beszélni a sógorommal, te visszavonulsz, érted?
Biztosan nagyon kellemetlen lenne neki, ha valaki hallgatná a
beszélgetésünket.
– Hogyne, asszonyom. Úgyis meg akartam kérdezni… szóval van egy
ismerősöm Münchenben, és ha egy órácskára nélkülözni tudna, szívesen
találkoznék vele.
No nézd csak, gondolta Kitty mulatva. Ennek a lánynak megvan a
magához való esze, kihasználja az alkalmat, hogy a saját dolgát intézze.
Még hogy ismerős. Mindenki tudja, hogy Gertie titkárnői állást keres,
nyilván jelentkezik valahová. És ha sikerrel jár, megkapja az állást,
akkor Lisa nyilván jól lehordja majd, amiért magával vitte a komornáját.
Annyi baj legyen, kár lenne ezért a lányért. Jobbat érdemel annál, mint
hogy Lisa folyton ugráltassa, teáért, süteményért szalassza.
– Kiismered magad a térképen? Ott van a kesztyűtartóban. Sajnos
kicsit összegyűrődött, meg kávéfoltok is vannak rajta, de ha szépen
kisimítod, használható. Lechhausen felé megyünk, aztán mindig jobbra…
 – Nagyságos asszonyom biztos úgy érti, keletre.
– Hát München felé.
– Értem, nagyságos asszony.
– És ne szólíts folyton nagyságos asszonynak, idegesít! Mondd
egyszerűen azt, hogy Frau Scherer! Magunk közt vagyunk.
– Igenis, nagys… Frau Scherer.
Idővel Gertie felengedett, fesztelenül fecsegni kezdett. Elmondta,
hogy van egy nővére, aki férjhez ment egy hivatalnokhoz, egy rémesen
unalmas emberhez. Nagyon boldogtalan, ezért ő úgy döntött, soha nem
megy férjhez, inkább független, dolgozó nő lesz. Ezért is végezte el a
gépírónői tanfolyamot, méghozzá dicsérettel. Azóta tizenhétszer
jelentkezett már titkárnői állásra, de hiába, csak akkor veszik fel az
embert bárhová is, ha megvannak a megfelelő kapcsolatok, kéz kezet
mos, vagy le kell feküdni a munkaadóval…
– Jesszusom! – háborodott fel Kitty. – Valami rozoga vénemberrel?
Undorító!
– Fiatalabbak is vannak köztük, de én nem csinálok ilyesmit. Mert
könnyen elkaphat az ember valamit. Az egyik barátnőm például kapott
egy…
– Nézd meg a térképet, Gertie! Jobbra vagy balra kell fordulnom?
– Tovább egyenesen.
Hamarosan Kittyt idegesíteni kezdte az állandó fecsegés. Mit érdeklik
őt Gertie férfiügyei, a nővére bánata, hogy tíz év házasság után sem
született gyermeke? Ahogy az sem, hogy a lány kitűnő minősítéssel
végezte a gépírástanfolyamot.
– Maradj már csendben végre, a vezetésre kell figyelnem!
– Bocsásson meg, asszonyom, nem akartam untatni! – felelte Gertie
sértetten.
Na, remek, most megsértődött! És pont most kezdett el zuhogni az
eső, az út meg egyre hepehupásabb.
– Elképesztő, hogy nem javítják ki ezeket a kátyúkat – dohogott Kitty.
– Ezek a gödrök még kárt tesznek az autóban.
Nem kellett volna az ördögöt a falra festeni, a következő pillanatban
hangos durranás hallatszott, a kocsi kifarolt balra, majd megállt egy
nagy fa mellett.
– Ez meg mi volt? – motyogta Gertie.
– Kilyukadt a gumi. Azt hiszem, a jobb első keréken – közölte Kitty,
defektekben volt elég tapasztalata. – De semmi vész, van pótkerekünk.
Kopogott az eső az autó tetején, végigfolyt az ablakokon, az egyik kis
résen át Gertie jobb vállára csöpögött. Kitty teljes lelki nyugalommal
kotorászott a táskájában, elővett egy zsebkendőt, pár csepp parfümöt
tett rá, majd a homlokához és a halántékához nyomkodta.
– És most mi lesz? – nézett rá Gertie tanácstalanul.
– Most várunk, amíg fiatalemberek jönnek erre, és kicserélik a
kereket.
Gertie kinézett az eső áztatta ablakon. Szürke szántóföldek, sárgás
fűcsomókkal tarkított mezők, itt-ott egy-egy barna tehén, a távolban egy
falusi templom tornya.
– Dehát nem jön senki.
Kitty most egy kis tükröt vett elő a táskájából, kirúzsozta a száját.
– Mindig jön valaki, Gertie. Csak várnunk kell kicsit.
Három autó húzott el mellettük, egyik sem állt meg. Aztán szemből
jött egy tejeskocsi, kicsit megcsúszott, és telefröcskölte sárral a
motorháztetőt.
– Ezt a szemtelenséget! Pimasz alak.
– Nem azt mondta, asszonyom, hogy van pótkerekünk? – szólalt meg
Gertie egy idő után.
– Persze hogy van. Valahol hátul a csomagtartóban.
Gertie kinyitotta az ajtót, mire bevágott az eső az autóba.
– Mit művelsz? Csupa víz lesz mindenünk! – fortyant fel Kitty.
– Kicserélem a kereket, különben még holnap reggel is itt ülünk. Segít
nekem?
– Én? Nem bolondultam meg.
Kitty alig akart hinni a szemének. Ez a lány tényleg kiszállt, kinyitotta
a csomagtartót, feltúrta az egészet, az ott felgyűlt mindenféle holmit
kirámolta az út szélére az esőbe, majd odajött az ő oldalához.
– Egyedül nem bírom kivenni, segítenie kell.
 Kitty segélykérőn nézegetett jobbra-balra, de sehol a láthatáron egy
segítőkész férfi. Ó, de bosszantó! Miért is nem Humbertet hozta
magával? Dühösen kiszállt, rögtön bele is lépett egy hatalmas
pocsolyába, és úgy káromkodott, mint egy kocsis.
– Itt fogja meg, kérem! A szíjat már meglazítottam. Jó lesz. Meg is
vagyunk. Már csak a keresztkulcs kell meg az emelő a kocsihoz.
Kitty a parfümös zsebkendővel tisztára törölgette az ujjait.
– Egy emelő? Nem látok itt senkit.
– Nem ember kell hozzá, hanem egy szerszám.
Tényleg használható ez a Gertie! Olyan, mint Tilly, ő is mindig
gyorsan, higgadtan cselekszik az ilyen helyzetekben.
– Álljon rá erre, kérem! Ne oda! Ide! Nagyon jó. Most még egyszer. És
most vegyük le a kereket! Vigyázzon, össze ne piszkolja a szép fehér
kabátját! A pótkereket itt fogja meg! Emeljük! Még egy kicsit. Most kicsit
balra. Balra, az a másik irány…
Végül valóban sikerült kicserélniük a kereket. Gertie nagyokat
fújtatva megszorította a csavarokat, aztán visszarámolták a
csomagtartóba a kilyukadt kereket, emelőt, csavarkulcsot. Kimerülten,
csuromvizesen éppen vissza akartak ülni a kocsiba, amikor megállt
mellettük valaki.
– Segíthetek valamiben a hölgyeknek? – kérdezte a jóképű sofőr
kihajolva a lehúzott ablakon.
– Köszönöm – felelte Kitty méltóságteljes arccal, miközben a kabátja
alját összefogva kicsavarta belőle a vizet. – A modern nő segít magán.
– Akkor minden jót! – Azzal a sofőr gázt adott, és továbbhajtott.
Kitty meg tudta volna fojtani Gertie-t. Csak fél óra türelem, és most is
száraz, tiszta ruhában ülnének az autóban, miközben ez a kedves férfi
piszkolja össze a kezét a kerékcserénél.
Egészen Münchenig egyetlen szót sem szólt Gertie-hez. Csak akkor
törte meg a hallgatását, amikor végérvényesen eltévedt a nagyváros
utcáin.
– Nézd meg a térképet, Gertie! Azt hiszem, nem jó helyen vagyunk…
Pasingba kell mennünk.
 Gertie elmosolyodott, türelmesen kivárta, amíg Kittynek szüksége
volt rá.
– Máris nézem.
Alig negyedóra múlva Kitty meg is állt a Klippstein-villa előtt, és
mivel ebben a pillanatban a nap is előbújt a felhők mögül, egész jókedve
lett.
– Jól csináltad, Gertie! – dicsérte meg a lányt. – Most pedig menjünk
be az oroszlán barlangjába!
Egy kissé megviselt arcú Julius nyitott ajtót, majd tágra nyílt szemmel,
csodálkozva bámult a két nőre. Kitty taktikusan nem jelentette be előre
a látogatását.
– Jó napot, Julius! – mondta lehengerlő mosollyal. – Kérem, jelentse be
Klippstein úrnak a látogatásomat, de előbb vezessen minket a
fürdőszobába, kissé rendbe kell hoznunk magunkat!
Julius szolgálatkészen meghajolt, de látszott rajta, hogy nem igazán
tudja, mit tegyen.
– Hogyne, nagyságos asszony. Erre, kérem! Mindazonáltal fel kell
hívnom a figyelmét, hogy az úr gyengélkedik, és senkit sem fogad.
– Azt majd meglátjuk.
A fürdőszobában sajnos kiderült, hogy a kerékcsere nyomait
képtelenség teljes mértékben eltávolítani. Már a kezüket tisztára sikálni
is elég nagy fáradságba került. Gertie úgy-ahogy kitisztította a sáros
cipőket, majd próbálta teljesen elázott kalapját is formába hozni, nem
sok sikerrel.
– Jesszus! – sóhajtott fel Kitty. – Ebben nem jelenhetsz meg az
ismerősöd előtt. Fogd az enyémet, ez nincs annyira siralmas állapotban,
és illik a kabátodhoz!
– Komolyan mondja, asszonyom? Te jó ég, egy ilyen drága kalap!
A lány egészen magánkívül volt az örömtől, boldogan forgatta a
divatos kalapot, Kitty pedig megmutatta, hogyan tegye fel.
– Aztán ne maradj el túl sokáig! – figyelmeztette búcsúzóul.
– Gyorsan megjárom, nagyságos… akarom mondani, Frau Scherer.
Kitty vetett még egy utolsó pillantást a tükörbe, megigazgatta nedves
haját, majd kilépett a fürdőszobából.
 Se Juliust, se Brunit nem látta sehol, még egy pisszenést sem hallott.
Olyan ez a ház, mint egy kripta, gondolta. Ijesztően csöndes. Nem csoda,
hogy szegény Tilly magányosnak, elhagyatottnak érezte itt magát. Hol
lehet vajon a ház ura? Az inas szerint gyengélkedik. Ez sok mindent
jelenthet. Talán a dolgozószobájában vagy a könyvtárszobában van.
Valójában ezt az embert már leírta magában, egy szót sem akart többé
szólni hozzá soha az életben. Dehát mégiscsak a drága Tillyről van szó,
meg hát az a buta malőr, amiről persze nem tehet, hisz mindenki tudja,
hogy ami a szívén, az a száján.
Kopogott egyet a könyvtárszoba ajtaján, azután egyszerűen benyitott.
Na tessék, hát itt ül. Ernst egy karosszékben trónolt, párnákkal a háta
mögött, a térdén takaróval. Mogorva arccal meredt Kittyre.
– Jobb lett volna, ha telefonálsz, mielőtt beállítasz – mondta rekedt
hangon, majd köhögni kezdett. – Csúnyán megfáztam, magas lázam van.
– Ez sajnálatos. – Kitty leült az egyik fotelba, nem várta meg, hogy
hellyel kínálják. – De mindenképpen idejöttem volna, mert beszédem
van veled.
Ernst nehézkesen előrehajolt, a bögréért nyúlt, ami oda volt készítve
mellé egy asztalkára, ivott egy kortyot. A bögre széle fölött
szemrehányóan meredt Kittyre.
– Az állapotomra való tekintettel hálás volnék, ha bizonyos témákat
kerülnél. – Visszatette a bögrét, beletrombitált egy zsebkendőbe.
Jó ég, tényleg jól ledöntötte a lábáról a betegség, gondolta Kitty. De
nem érzett egy csepp szánalmat sem, semmi nem tántoríthatta el,
masírozott előre a célja felé – a maga sajátságos módján.
– Kedves jó Ernst, okos, gyakorlatias gondolkodású embernek
ismerlek – mondta nyomatékkal. – Ezért mindig tiszteltelek. Most meg
legnagyobb döbbenetemre mit látok? Egy nagy rakás szerencsétlenséget.
Hogy jutottál idáig?
Ernst dermedten bámult rá, úgy tűnt, kell neki egy kis idő, hogy
feldolgozza, amit Kitty a képébe vágott. Aztán visszatért az arcára a
mogorva kifejezés, és szinte fürdött az önsajnálatban.
– Kérdezd a sógornődet! – mordult fel. Megtörölte láztól verejtékben
úszó homlokát. – Hát csoda, ha szenvedek? Galád módon elhagyott,
nevetségessé tett, aláásta a tekintélyem, megsértette az érzéseimet…
Kittyt elöntötte a méreg. És amit ő mondott Marie-ról, meg hogy
örökké zaklatta Tillyt telefonon, bombázta az ügyvédje leveleivel? De
nem fogja ezt most rögtön az orra alá dörgölni, még nem, bár forrt
benne az indulat. Igaz, hogy ami a szívén, az a száján, de nem mindig.
– Nem értelek, Ernst. Hol marad az önbecsülésed? Miért kapaszkodsz
kétségbeesetten olyasmibe, ami csak a károdra van? A házasságotok
Tillyvel kezdettől fogva halálra volt ítélve, nem illettetek össze. Mi
lehetne felszabadítóbb annál, mint véget vetni ennek a szerencsétlen
helyzetnek?
Mielőtt válaszolt, Ernst a zsebkendője után kutatott a zsebében.
– Ha azért jöttél ide, hogy rábeszélj a válásra, Kitty, hiába tetted meg
ezt a hosszú utat… Julius, hol a fenében vagy?
Az inas nyilvánvalóan az ajtónál hallgatózott, mert azonnal belépett.
– Hozz tiszta zsebkendőt és kávét a hölgynek! Vagy inkább teát kérsz,
Kitty?
– Köszönöm, semmit.
– Ahogy óhajtod. Akkor csak zsebkendőt és forró teát nekem.
– Igenis, uram. – Julius barátságtalan pillantást vetett Kittyre, fogta az
üres bögrét, és távozott.
Jó szolgaként nyilvánvalóan a gazdája oldalán állt. Kittyt azonban
semmi nem riasztotta vissza, újra támadásba lendült.
– Meg tudom érteni, hogy az ember másként látja a dolgokat, ha
benne van a közepében, én viszont kívülállóként tudok véleményt
mondani, és fáj látnom, hogy egyre inkább mogorva vénember lesz
belőled. Ha egy ujjad beteg, vágd le, és dobd el! Jobb, ha elveszíted egy
ujjadat, mintha megfertőzné az egész testedet…
A bibliaidézet nagyjából stimmelt, legalábbis a lényeget illetően. Ernst
nyilván tudta, hogyan hangzik helyesen, mert bosszúsan megrándult a
szája.
– Megvan az a kiváló tulajdonságod, Kitty, hogy mindig a saját kedved
szerint forgasd ki a dolgokat – jegyezte meg gúnyosan.
– Kizárólag rád gondolok – helyesbített Kitty –, meg persze Tillyre.
 – Hát persze – mondta Ernst keserűen. – Csak azért akarsz rábeszélni
a válásra, hogy az új hódolója karjába vethesse magát, nem igaz?
– Kortner doktorra gondolsz? Házas ember, a felesége az asszisztense
a rendelőjében.
– Valóban? Ezt elfelejtetted közölni a telefonban.
– Komolyan azt hiszed, hogy Tilly az első férfi karjába veti magát, aki
az útjába kerül?
Ernst hosszasan köhögött. Megtörölgette verítékben úszó arcát egy
frissen vasalt tiszta zsebkendővel, amit Julius hozott be.
– Hát jó – mondta végül, megköszörülte a torkát, mert a köhögéstől
egészen berekedt. – Dolgozzon ott, ha annyira akar, legalább megkímél
néhány költségtől. – Nyilván látta a diadalt Kitty arcán, mert bosszúsan
rögtön hozzátette: – De ez még nem jelenti azt, hogy beleegyezem a
válásba. Gondolkodom rajta. Egyvalamiben igazat kell adnom neked,
Kitty: a feleségem sok rosszat tett velem, ideje ismét magamra találnom.
Kitty biztos volt benne, hogy ilyesmit soha nem mondott. De mindegy
is, egy kisebb győzelmet már a magáénak tudhat, most az a fontos, hogy
ezt megtartsa.
– Mindannyiunk számára az volna a legjobb, ha ezt az engedélyt
írásban adnád meg, nehogy később esetleg félreértés legyen belőle.
Ernst berzenkedett egy darabig, azt állította, túl gyenge, hogy
átmenjen a dolgozószobájába, de Kitty nem hagyta magát lerázni.
– Akkor majd én hozok egy tiszta papírt a szobádból, és megírhatod
itt a szöveget.
– Nem! Majd én megyek. Julius, a papucsomat!
Milyen gyanakvó!, gondolta Kitty. Csak nem gondolja, hogy turkálni
kezdek az iratai között, vagy fontos dokumentumokat tüntetek el?
– Nagyságos úr, a hölgy alkalmazottja megérkezett – jelentette a
szólított inas.
– Gertie! – örült meg Kitty. – A lány képzett titkárnő, lediktálhatod
neki a szöveget rögtön az írógépbe.
Ernst von Klippstein csüggedten félredobta a takarót, belebújt a
papucsba, és nagyot nyögve felállt. Julius közben a szomszédos
dolgozószobába vezette a meglepett Gertie-t, a résnyire nyitott ajtón át
Kitty látta, hogy már ott is ül várakozásteljes arccal az írógép előtt.
– Nem ismerem magát? – kérdezte tőle Klippstein mogorván.
– Lehetséges… Talán a Melzer-villában látott, ott dolgozom. De
elvégeztem egy gépírástanfolyamot, és titkárnői állást keresek.
Klippstein a lábával lökte be az ajtót, amit Kitty roppant
udvariatlannak talált. Mindegy, fő, hogy végre észhez tért, nem úgy
viselkedik, mint egy durcás kisgyerek.
Most már csak tompán hallotta a szomszédból az írógép kopogását, a
férfi rekedt hangját, ami hirtelen felcsattant.
– Már megint elrontotta! Hol tanult maga gépírást? Valami
kézimunkakörben? Írja újra az egészet!
Szegény Gertie. Bár okos, ügyes lány, ez a házsártos, akadékoskodó
ember teljesen összezavarja. Majdnem fél órába telt, mire Klippstein a
legépelt írással és egy indigóval készült másolattal visszajött a
könyvtárszobába, majd teljesen kimerülten leroskadt a karosszékbe.
– Tessék! – nyújtotta oda Kittynek az aláírt papírt. – Remélem, most
elégedett vagy. Ez a lány pedig teljesen használhatatlan. Csinos és buta,
fatális kombináció.
– Egyáltalán nem buta – vágta rá Kitty mérgesen. – Csak
elbizonytalanítottad, és ideges lett.
– Úgy látszik, nem tudok a nőkkel bánni – felelte Ernst gúnyosan,
miközben nézte, ahogy Kitty kritikus szemmel átolvassa az írást.
Kittynek most már végképp elege lett a férfi rosszkedvéből, rosszmájú
megjegyzéseiből, összehajtogatta a papírt, és a táskájába tette.
– Nagyon remélem, hogy minél hamarabb mindkettőtök számára
elfogadható megegyezésre juttok Tillyvel – mondta, miután felállt. –
Legfőbb ideje.
– Az idő a legjobb tanácsadó – zárta le a témát Klippstein. – Jó utat
hazafelé!
– Neked meg jobbulást!
Miután Kitty kilépett a házból, nagy levegőt vett. Ez az ember
komplett elmebeteg, bolondokházában lenne a helye. Szegény Tilly.
Remélhetőleg hamarosan megszabadul tőle. Kezdetnek ez már jó,
megvan az engedély, Tilly újra munkába állhat orvosként.
Az autóban megkérdezte Gertie-t, hogy sikerült a találkozója az
ismerősével.
– Nem volt otthon – felelte a lány lehangoltan. Más szóval: nem kapta
meg az állást. – Mindig pechem van. Bármibe fogok, nem sikerül.
Na, tessék, még valaki, aki elmerül az önsajnálatban. Kittynek mára
ebből elege volt.
 28.

– Csak a konyhában tudunk befűteni, doktornő – mondta a fiatalasszony.

– Akkor is csak egy-két órára naponta.
Tilly megértően bólintott. Mindenütt így ment ez az óváros
szegénynegyedeiben: nem volt szén a fűtéshez, az ablakokon behúzott a
hideg, a falak penészedtek, és az egész család a nagyszülőktől a
csecsemőkig összeszorult egyetlen helyiségbe. A fertőző betegségek
melegágya. Ezeknek az embereknek fogalmuk sem volt az alapvető
higiéniáról, a kakis pelenkát a mosogatóban mosták, a beteg nagymama
ringatta az újszülöttet, a zsúfoltság és a hideg miatt alig-alig
tisztálkodtak, a rendszeres szappanos kézmosás fontosságáról nem is
hallottak. De a legnagyobb baj az alultápláltság volt, a többségnek
egyetlen, szűkös étkezéssel kellett beérnie naponta, ezért főként a
gyerekek és az amúgy is legyengült öregek kevésbé voltak ellenállók a
fertőzésekkel szemben.
Tilly fáradhatatlanul magyarázta el, mire kell különösen odafigyelni:
a gyerekeket nem szabad a beteg családtagok közelébe engedni, nehogy
megfertőzzék őket, naponta alaposan ki kell szellőztetni, a betegek
szennyesét lehetőleg azonnal kifőzni a mosófazékban, ahogy a
pelenkákat is.
– Írjon fel nekünk valami orvosságot, doktornő! – kérlelték nap mint
nap, és ő fel is írta a köhögés elleni szirupot, a lázcsillapítót, még ha nem
is sokat használnak. Ráadásul a kormány szükségrendelettel
csökkentette a betegbiztosítók teljesítési kötelezettségét, így a
gyógyszerek árának egy részét a betegnek kellett kifizetnie.
– Csodaszerek nincsenek – mondogatta folyton a pácienseinek. –
Sokkal fontosabb, hogy betartsák az utasításaimat.
– Persze, persze, doktornő.
 Tilly tudta, hogy úgysem tartják be, de hát mit tehetett volna? Bár
felírhatna receptre kenyeret, húst, zsírt, tojást! Ez a legtöbbjüket
ellenállóbbá tenné, megkímélné a betegségtől, haláltól. Így viszont
köhögés- és lázcsillapítóktól, fejfájás elleni poroktól remélték a
gyógyulást.
Ma már a hetedik betegét látogatta meg, egy idős asszonyt, akinek
nyilvánvalóan tuberkulózisa volt. De nem utalhatta be egy
szanatóriumba, mert egy hetvennyolc éves betegnél a biztosító nem
állta a költségeket. Szegény asszony a konyhában feküdt egy matracon,
és kiköhögte a tüdejét – nem húzhatja már sokáig.
– Nagyon köszönöm, hogy eljött megnézni, doktornő.
– Ez csak természetes, Frau Treffner. Jövő héten újra meglátogatom.
Hol moshatok kezet?
Megható volt a betegei hálálkodása, de közben lelkifurdalást érzett,
mert olyan keveset tudott tenni értük. Gyakran csupán annyit, hogy
néhány jó szóval vigaszt nyújtott vagy türelmesen meghallgatta a
panaszaikat, gondjaikat, bátorította őket. Azért persze szerencsére
akadtak olyan páciensek is, akik meggyógyultak, ebbe kapaszkodott.
Az utolsó betege, akit ma meg akart nézni, egy nyolcéves kislány volt,
akinek előző nap hirtelen nagyon felszökött a láza. Valószínűleg a
kishúgától kapta el a skarlátot, aki szerencsére már túl volt a betegség
súlyos szakaszán. Ez a család viszonylag jó körülmények között élt. Az
apa tisztviselő volt a városházán, tágas, négyszobás lakásban laktak a
Ludwigstrassén, tisztaság és rend volt náluk, a cserépkályha ontotta a
meleget. Tilly remélte, hogy a nehezén már túl vannak, amikor előző
nap náluk járt, a kislány állapota stabil volt.
Hidegre fordult az idő, jeges szél söpört végig a város utcáin, az úttest
sok helyen fel volt fagyva, óvatosan kellett vezetni. A boltok előtt
koldusok kéregettek, pokrócokba csavarták magukat, hogy meg ne
fagyjanak. A városháza előtt is sokan álldogáltak a hideg ellenére,
megint valami tüntetés volt. A járdát éppen homokkal szórta fel valaki,
nehogy elcsússzanak a járókelők, az egyik ülésterem ablakai mögött
világos volt, bizonyára adókról, üres kasszáról tanácskoztak a
városatyák.
 Tilly megborzongott, amikor kiszállt az autóból a ház előtt. Nyaka
köré tekerte a puha sálat, amit az anyjától kapott karácsonyra, fogta az
orvosi táskáját, és besietett a kapun a lépcsőházba. A földszinten egy
tábla lógott a falon, a ház lakóinak beosztása, kinek mikor kell söpörni,
felmosni a lépcsőt. Fáradtan lépkedett felfelé, mostanra teljesen
kimerült. Nem csoda, hiszen reggel nyolc óta talpon volt, először két
órát rendelt, majd otthon látogatta a betegeket. Még egy gyors ebédre
sem maradt ideje.
A lakás ajtajában megnyomta a csengőt. Szokatlanul sokat kellett
várnia, aztán bentről óvatos léptek neszét, sugdolózást hallott, már
éppen újra csengetni akart, amikor elhúzták a biztonsági láncot, és
kinyílt az ajtó.
Negyven körüli férfi állt a küszöbön, bizonyára a kislány apja, vele a
tegnapi látogatásakor Tilly nem találkozott. Sápadt, elgyötört arcát,
hitetlenkedő, kétségbeesett tekintetét látva azonnal tudta, hogy későn
érkezett.
– Mit akar még itt? – mondta a férfi vádlón. – Már nincs szükségünk
orvosra. Meghalt. Az én kicsi Elisám halott. Miért nem segített rajta?
Tillynek kellett egy pillanat, hogy összeszedje magát. Bár a halál
szinte mindennapos egy orvos életében, és úgy a müncheni klinikán,
mint az utóbbi két hétben a rendelőben látott meghalni fiatalt és öreget,
halotti bizonyítványokat állított ki, hozzátartozókat vigasztalt, mégis
minden alkalommal újra meg újra elborzadt, elöntötte a keserűség, hogy
mennyire tehetetlen a könyörtelen kaszással szemben.
– Nagyon, de nagyon sajnálom – mondta végül csendesen. – Őszinte
együttérzésem.
– Ma éjszaka történt – motyogta a férfi, majd reszkető kézzel beletúrt
a hajába. – A feleségem bement hozzá, hogy megitassa. Először azt hitte,
Elisa mélyen alszik…
Nem tudta folytatni, zokogásban tört ki. Intett Tillynek, hogy kövesse.
A nappali ajtaja csak be volt hajtva, Tilly egy pillanatra meglátta egy
kislány csupa könny arcát, aztán valaki elhúzta a gyereket és becsukta
az ajtót. A kis Elisa a gyerekszobában feküdt az ágyon, a keze
összekulcsolva a mellén, békés, szinte boldog volt az arca, mintha
álmodna. Az anyja az ágy szélén ült, kábultan meredt halott gyermekére.
– Éjszaka kihívtuk doktor Thomast, ő állította ki a halotti
bizonyítványt – mondta az apa.
Tilly hallgatott, mélységes szomorúságot érzett, amiért egy ilyen
fiatal élet véget ért. De miért halt meg? Nem talált rá magyarázatot,
mert két napja a kislány még teljesen egészséges volt. Talán mégsem
skarlát volt? Lehet, hogy tévesen diagnosztizálta, és ő az oka a gyermek
halálának?
És talán a szülők is erre gyanakodtak. Különben miért hívtak volna
másik orvost?
– Engedjék meg, hogy még egyszer kifejezzem őszinte részvétemet! –
mondta szomorúan.
Nem kapott választ. A kislány apja némán odalépett a feleségéhez,
megsimogatta a haját. Tilly fölöslegesnek érezte magát.
– Akkor hát minden jót – mondta halkan, kilépett a szobából,
végigment az előszobán és behúzta maga mögött a lakás ajtaját. Lassú,
merev, nehéz léptekkel ment lefelé a lépcsőn, mintha tonnányi súly
nehezedne a vállára. Az utcára lépve arcába csapott a jeges északi szél,
cibálta a kabátját, majdnem letépte a sálat a nyakáról. De nem bánta, az
elemekkel való küzdelem legalább felrázta a kábulatból. Ami történt,
megtörtént, változtatni nem tud rajta. Nem szabad hagynia, hogy
ennyire letaglózzák ezek a halálesetek, még ha nehéz is túljutni rajtuk. Ő
választotta ezt a hivatást, és minden erejét beleadva, odaadással végzi a
munkáját. Sokszor tudott segíteni a betegeken, erre büszke is volt,
ugyanakkor tudta, hogy együtt kell élnie a keserű kudarcokkal is.
Nyomott hangulatban ült be az autójába. A rendelőbe hajtott, hogy
írjon egy rövid jelentést, és ellássa a pácienseket, akik még esetleg
várnak rá. Kortner doktor egy kis kamrát rendezett be neki ideiglenes
kezelőnek, ami az egyszerűbb esetek ellátására megfelelt. Már
sötétedett, amikor átvágott az udvaron a lépcsőház felé, és egyszerre
erős vágyakozás fogta el a tavasz után, amikor este még világos van,
csicseregnek a madarak a zöld lombok között. Most viszont fagyos szél
fütyült az utcákon, emlékeztetve arra, hogy csak január közepe van,
soká lesz még vége a télnek.
Valóban ült még néhány beteg a váróban. Egy idősebb asszony
örömmel üdvözölte: Jó napot, doktornő! Tilly pedig mosolyogva köszönt
vissza. Nagyon jó érzés volt, hogy a páciensek már teljes bizalommal
vannak iránta. Sőt némelyek szívesebben fordultak hozzá, mint Kortner
doktorhoz. Főként a női bajokkal, és főként a fiatal lányok mentek
inkább a doktornőhöz, mint a jóképű doktor úrhoz. Itt senkit sem
érdekelt, hogy hivatalosan nem jár neki a doktori titulus, magától
értetődően doktornőnek szólították. Doris Kortner rögtön az elején
megmondta neki, hogy ne bizonytalanítsa el az embereket. Egy orvos
mindig doktor, és kész.

Először sokat hezitált, hogy elfogadja-e az állást, de Kitty addig

erősködött, míg végül engedett.
– Én erőt vettem magamon, elmentem Münchenbe a rettenetes
férjedhez, még hízelegtem is neki. És mindezt csupán érted tettem,
drága Tilly, most nem visszakozhatsz.
Milyen különleges, csodálatos ember a sógornője! Sokszor szétszórt,
érzelgős, bohókás, könnyelmű tudott lenni – de ez csak a látszat. Mert
Kitty ugyanakkor szerető feleség, felelősségteljes anya, harcra kész,
hűséges barátnő is.
Az első napok a rendelőben pokoli nehezek voltak. A betegeknek
először meg kellett őt szokniuk, mert nem nagyon bíztak egy
orvosnőben. Kortner doktor bemutatta mindenkinek, nem fukarkodott a
dicsérő szavakkal, és biztosította teljes támogatásáról. Tilly szenvedett,
amikor a doktor csillogó szemmel, melegen mosolygott rá. Mert tudta,
hogy ez a meghitt mosoly csupán az orvosnőnek szól és esetleg
féltékenységet ébreszthet a feleségében. Vajon miért viselkedik így? Ez a
rokonszenves ember talán nem hűséges férj? Csapodár, más nőknek is
csapja a szelet? De mindegy is, Tilly számára egy nős férfi tabu volt, még
ha sajnálatos módon bele is szeretett.
A munka azonban segített elviselni ezt a lehetetlen helyzetet. Jó érzés
volt, hogy szükség van rá, és még ha sokszor nem is tudott eleget tenni a
betegekért, érezte, hogy hálásak. Mert odafigyelt rájuk, vigasztalta őket,
foglalkozott velük, megtett minden tőle telhetőt. Talán Doris Kortner is
látta ezt, és már kevésbé viselkedett tartózkodóan vele.
– Miért nem doktorált le soha? – kérdezte egyszer. – A doktori titulus
ugyan nem sokat segít a betegek kezelésében, de növeli az orvos
tekintélyét.
Meglehetősen kurta kis beszélgetéseik voltak, az asszisztensnő
általában feltett valami kérdést, Tilly pedig igyekezett illedelmes választ
adni. De nem sok kedve volt magáról beszélni, bár a kérdések gyakran a
magánéletére vonatkoztak.
– A válás hogy halad?
– Minden megy a maga útján.
Tillyt lassan kezdte idegesíteni ez a kíváncsiskodás, így a kérdésekre ő
is kérdéssel válaszolt.
– Régóta dolgozik már együtt a férjével?
Rögtön kiderült, hogy Doris Kortner sem szívesen beszél személyes
dolgokról, szűkszavúan válaszolt.
– Néhány éve. Jó páros vagyunk.
Tilly ezzel abszolút egyetértett, az asszisztensnőnek pedig láthatóan
jólesett a dicséret. Ám sajnos ez fel is bátorította, hogy még mélyebbre
hatoljon Tilly magánszférájába.
– Felteszem, a férje nehéz ember – jegyezte meg kutató pillantással.
– Senkivel sem könnyű.
Frau Kortner olykor azért elejtett egy-egy megjegyzést a férjéről.
– Jonathan szörnyen szórakozott és nem túl gyakorlatias. Mindig tele
van nagy tervekkel, lelkesen beleveti magát a megvalósításba, nem
törődik a kiadásokkal.
Tilly elmosolyodott. Igaz, a doktor mégiscsak felvett egy kisebb
összegű hitelt a banktól, hogy beszerezzen egy modern inhalátort és egy
mélymeleg terápiás készüléket.
– Még jó, hogy itt van neki maga, és visszatereli a realitás talajára.
– Úgy van. Én vagyok a mindenes, számlákat írok, elszámolok a
betegpénztárral, vezetem a könyvelést, gondoskodom arról, hogy a
doktor úr egyen is néha valamit. Csak hogy néhány példát említsek.
 Később Doris Kortner már teával és szendvicsekkel is ellátta Tillyt, bár
eleinte úgy tett, mintha nem is neki készítette volna.
– Nézze csak, maradt egy kis ennivaló! Vegyen nyugodtan, ha szereti a
kenőmájast meg a savanyú uborkát…
A dolog a mentateával jóval később tisztázódott csak, mert Tillyt nem
vitte rá a lélek, hogy megmondja, mennyire utálja az amúgy egészséges
löttyöt. Frau Kortner abból vette észre, hogy a mosdónak gyakran
mentaszaga volt.
– Dehát miért nem szólt? – kérdezte mérgesen. – Kár a jó teáért.
– Nagyon sajnálom. Gyerekkoromban mindig mentateát kellett
innom, ha beteg voltam, nyilván nagyon megundorodtam tőle.
– Előfordul az ilyesmi. Jonathan például ki nem állhatja a köményt, én
meg a fokhagymát.
Kortner doktor változatlanul nagyon kedves volt, a bókjai azonban
elmaradtak, és egyáltalán nem érdeklődött Tilly magánélete iránt,
legfeljebb annyit kérdezett, hogy van az édesanyja, és megelégedett egy
kurta válasszal. A betegekről viszont bármikor szívesen beszélgetett,
amit Tilly rendkívül nagyra értékelt. Nem úgy, mint a müncheni
klinikán, ahol hibákról, kudarcról nem szívesen beszélt senki, vele
őszintén megoszthatta az aggodalmait. Ő maga sem rejtette véka alá, ha
kételkedett valamilyen döntésében, kikérte Tilly véleményét. Nemritkán
úgy találtak valami jó megoldást, hogy átbeszélték az adott esetet,
mindketten elmondták, mit gondolnak róla, megosztották egymással a
tapasztalataikat.
Így történt ez ma is. Miután végzett a betegekkel, Tilly apró
irodájában írta a jelentését, amikor benyitott hozzá a doktor.
– Nem zavarok? – kérdezte lehengerlő mosolyával, aminek Tilly már
képes volt ellenállni, mert nem gondolta, hogy neki mint nőnek szól.
– Nem, dehogy. Úgyis majdnem végeztem már.
Kortner doktor elégedetlenül nézett körül.
– Kell magának ide egy rendes asztal. Nem írhatja a
gyógyszerszekrény tetején a jelentéseit.
– Egy kis asztal tényleg nem lenne rossz. Talán behozhatnánk azt, ami
a váróban áll, és a helyére legalább betehetnénk még egy széket.
 A doktor nem lelkesedett az ötletért, az a régi asztal túl rozoga,
Tillynek rendes asztal kell meg egy jó szék. Megígérte, hogy
haladéktalanul meg is veszi ezeket.
– Hogy ment ma? – kérdezte aztán.
Tilly nagyot sóhajtott.
– Éjszaka meghalt egy kislány. Elisa Pageler. Emlékszik rá? Aki
valószínűleg a kishúgától kapta el a skarlátot.
Jólesett, hogy beszélhet valakivel erről a tragikus esetről. Részletesen
elmondott mindent, a kételyeit sem hallgatta el, hogy talán téves
diagnózist állapított meg, és ezzel szörnyű, végzetes hibát követett el. A
doktor türelmesen, komoly arccal hallgatta végig, és amikor befejezte,
önkéntelenül Tilly felé mozdult, mintha meg akarná fogni a kezét. De
aztán mégsem tette, csak bólintott, és kedvesen azt mondta, nagyon is
meg tudja érteni az aggodalmait.
– Azt gondolom, a tünetek alapján magam is ugyanerre jutottam
volna. Magas láz, nehéz nyelés, gyulladt mandula és hozzá a skarlátos
testvér…
– Igen, de a nyelve nem volt vörös és duzzadt. Elképzelhető, hogy
valami egészen más fertőzésről volt szó?
Kortner megrázta a fejét.
– Azt nem hiszem. De talán valami kisebb szívbaja volt a kislánynak,
amit nem lehetett észrevenni.
Jó darabig töprengtek még, átbeszélték a legkülönfélébb
lehetőségeket, hasonló eseteket hoztak fel, de nem jutottak semmire.
– Verje ki a fejéből azt a képtelen gondolatot, hogy a maga hibájából
következett be ez a sajnálatos haláleset! – mondta végül a doktor
határozottan. – Ez senkinek sem segít, viszont árt a munkánknak.
– Mindenesetre a jövőben sokkal gondosabb, alaposabb leszek a
diagnózis megállapításánál – felelte Tilly csendesen.
Olyan gondterhelt arcot vágott, hogy a doktornak megesett rajta a
szíve. Impulzív mozdulattal most mégiscsak megragadta és
megszorította Tilly kezét.
– Túl sokat rágódik, Frau von Klippstein. Ha kudarcot vallunk is
olykor, meg kell tanulnunk továbblépni, és újra bizakodóan nézni a jövő
elé.
Tilly nem húzta el a kezét. Jó volt érezni a férfi melegét, a belőle áradó
pozitív energiát. Ebben a pillanatban csak egy olyan ember volt, aki
megértette, biztatta, aki közel állt hozzá. Mint egy kedves rokon. Egy
fivér.
– Tudja, mit? – mondta a férfi hirtelen. – Ma este meghívom
vacsorázni. Elmegyünk egy kellemes étterembe, az majd eltereli a
gondolatait.
– A feleségének talán más tervei vannak ma estére – jegyezte meg
Tilly.
– Dorisnak? Ő az adóbevallással foglalkozik ma.
Tilly megdermedt. Te jó ég, hogy lehetett ilyen naiv? Nem hármasban
akarta tölteni az estét, hanem randevúra hívta. Nem kedves rokon ő
vagy szerető fivér, hanem egy nős férfi, aki kihasználja a kínálkozó
lehetőséget. Pontosan tudja, hogy válófélben van. Nyilván azt gondolta,
egy magányos nőnek vannak bizonyos szükségletei…
– Nagyon sajnálom – ugrott fel Tilly, és felkapta a kabátját. – Engem
várnak otthon. Szép estét, doktor úr!
A folyosón Doris jött éppen szembe, ami ebben a pillanatban roppant
kínos volt. Kurta köszönéssel elsietett mellette, alig várta, hogy kint
legyen az ajtón. De még hallotta, ahogy Doris bosszúsan felkiált.
– Jonathan! Mi történt?
– Semmi, Doris, butaságot csináltam.
– Én figyelmeztettelek.
Tilly pánikszerűen kirohant a rendelőből.
 29.

Liesl tétovázott, hogy engedelmeskedjen-e Elvira von Maydorn

parancsának, leszálljon-e a szánról. Nem akart itt maradni, minél
gyorsabban haza akart jutni, elmenekülni erről a szörnyű helyről,
ezektől az ellenséges emberektől, az apjától, aki tudni sem akar róla. De
Leschik visszafogta a lovakat, a szán nem mozdult, az udvarházba vezető
lépcső tetején az öreg hölgy türelmetlenül koppantott a botjával.
– Menj már végre! – mordult rá Leschik bosszúsan. – Mire vársz?
Liesl fogta a táskáját, lemászott a szánról. Bátortalanul indult el a ház
felé, a hátában érezte a cselédek pillantásait. Mind összefutottak, hogy le
ne maradjanak az öreg úrnő és az intéző összecsapásáról. Olyan volt az
egész, mint egy vesszőfutás, mert a lépcsőre is odagyűltek a
bámészkodók: a csinos szobalány tátott szájjal állt a nyitott ajtó mellett,
két konyhalány mögötte leskelődött kifelé, a dadus az egyik
kíváncsiskodó kisfiút rángatta vissza, aki ki akart szaladni az udvarra.
– Na végre – mormolta Elvira von Maydorn. – Fel a lépcsőn, aztán
jobbra!
Abban a pillanatban, amikor Liesl belépett a házba, mozgolódás
támadt. A konyhalányok futottak a dolgukra, a dadus magával cibálva a
kisfiút eltűnt szem elől, a szobalány hátat fordítva mély pukedlit vágott.
Mindez persze nem Lieslnek szólt, aki néhány tétova lépést tett a lépcső
felé. Hanem a nőnek, aki megjelent az előcsarnokban.
– Mi folyik itt?
A parancsoló, éles hang hallatán Liesl megdermedt, ijedten állt, nem
tudta, mit tegyen. Az apja felesége tornyosult elé, akinek nyilvánvalóan
mindenki engedelmeskedett a házban. Most először látta bunda és a
hajára borított kendő nélkül. Szőke volt, telt idomú. Fényes anyagból
való sötétzöld ruhájának mély kivágásában úgy emelkedett és süllyedt
hatalmas melle, mint valami fújtató.
 – Semmi közöd hozzá – harsant fel Liesl háta mögül egy nem kevésbé
parancsoló hang, Elvira von Maydorné. – Mit álldogálsz itt, Liesl? Azt
mondtam, fel a lépcsőn!
– Ezt még megbánja! – sziszegte dühösen a fiatal nő.
– Törődj a magad dolgával! – vágta oda az öreg hölgy.
Liesl a hátában érezte a bot hegyét, úgyhogy gyorsan felszaladt a
lépcsőn, ahogy parancsolták, majd jobbra fordult, megállt egy ajtó előtt.
Elvira von Maydorn mögötte bicegett, meg-megállt, a hátát tapogatta.
– Mit ácsorogtok és bambultok bambán? – kiabált odalent fiatal
riválisa. – Eredjetek a dolgotokra, különben lesz nemulass! Greta, hívd
ide a férjemet! Jöjjön ide, de azonnal! Megértetted?
Fent az emeleten közben Elvira von Maydorn szótlanul kinyitotta az
ajtót, és betolta Lieslt a szobába. Mintha egy más világ nyílt volna meg
előtte. Három hatalmas ablakon áradt be a fény, gyönyörű bútorok
álltak a helyiségben. A cserépkályhába jól befűtöttek, a fapadlót színes
szőnyegek borították. Liesl egészen elkábult ettől a pompától, a többit
pedig megtette a kellemes meleg, ami a heteken át tartó fagyoskodás
után körülölelte. Kiejtette a kezéből a táskáját, és lehuppant a földre.
– Ilyen gyenge vagy, te lány? Nem adtak neked eleget enni? Vedd le a
bundát, és ülj oda az asztalhoz! Nálam nem kell a földön kuporognod.
Liesl engedelmesen kihámozta magát a bundából, éppen le akart ülni
egy székre, amikor az öreg hölgy élesen rákiáltott.
– Várj! Ne ülj le! Összekoszolod nekem a kárpitot. Nincs más ruhád,
csak ezek a mocskos rongyok?
– Csak ez az egy ruhám van – hebegett Liesl. – Amikor megjöttem,
még tiszta volt.
– Az is jó rég volt már – dünnyögte maga elé az úrnő, majd odament
egy magas faragott szekrényhez. Amikor kinyitotta az ajtaját, erős
levendulaillat árasztotta el a szobát. Telis-tele volt ruhával,
fehérneművel. Félretette a botját, keresgélt egy darabig a polcokon,
majd kihúzott egy halom ruhát, fehérneműt. – Fogd! Ezeket akkor
viseltem, amikor még fiatal és karcsú voltam. Jók lesznek rád. Odaát van
a mosdóállvány, csutakold le magad alaposan! A hajadat is mosd meg!
Ha lószagod volna, az nem zavarna. De a tehénistálló szagát ki nem
állhatom.
Az odaát a szobából nyíló kisebb helyiség volt egy nagy ággyal,
éjjeliszekrénnyel és egy régimódi mosdóállvánnyal, amelynek
márványlapja volt, és tükör is tartozott hozzá. A vizet vödörből kellett a
márványlapon álló porcelán mosdótálba önteni, mellette a szappan
festett virágokkal díszített, kagyló formájú tálkában pihent. Liesl kibújt
a ruhájából, és remélte, hogy most már magára hagyják. Hiába. A
jótevője a nyitott ajtóból figyelte.
– Mire vársz? Szégyenlős vagy? Egy öregasszony előtt nem kell. És
vigyázz, össze ne fröcsköld a tükröt!
Bár Lieslnek nehezére esett egy idegen előtt pucérra vetkőzni, végül
erőt vett magán. Úgysem volt más választása.
– Csinos lány vagy – jegyezte meg Elvira von Maydorn. – Nyilván
anyád sem lehetett csúnya. Na, várj, megmosom a hajad!
Nagyon régen volt már, kislány korában, amikor még az anyja mosta a
haját, ami soha nem volt kellemes, mert türelmetlen, durva
mozdulatokkal dörzsölte a fejét. Az öreg hölgy viszont gyengéden
masszírozta a szappanhabbal, amelynek csodás rózsa- és mézillata volt.
Liesl szinte sajnálta, amikor egy kancsó meleg vízzel leöntötte a fejét, és
ezzel véget ért a procedúra.
Pár perccel később már törülközővel a haján, ódivatú fekete ruhában
ült az asztalnál, amely még tele volt egy bőséges reggeli maradékaival,
ezeket korábban az úrnőnek hozták fel.
– Edd csak tele magad! Ha nem elég, ami itt van, hozatok még –
mondta Elvira von Maydorn, miközben mosolyogva nézte, ahogy eszik. –
Régebben én is ilyen sokat tudtam enni, mégis karcsú voltam, mint a
nádszál. Most meg csak csipegetek, mint egy veréb, és majd
szétpukkadok.
Liesl boldogan falta a puha fehér kenyeret finom sonkával, tojással,
lekvárral, tejeskávét kortyolt mellé. A mennyországban érezte magát,
nem hitte volna, hogy egyetlen nap ennyi jó történhet vele. Élvezte a
szoba kellemes melegét, a szép környezetet, a ruha finom anyagát a
testén. Amikor jóllakott, szörnyen sajnálta, hogy nem bír többet enni.
 – Szégyellem magam a sógornőm, Alicia előtt, hogy mostanáig az
istállóban dolgoztattak – fortyogott az öreg hölgy. – Dehát apád egy
gyáva alak. Nem merte megmondani a feleségének, ki vagy. Jó nagy
veszekedés volt, miután tegnap este az orra alá dörgöltem.
Liesl végre megértette, miért akarta elküldeni hirtelen az apja. Egész
éjjel dühöngött a parasztasszony – mesélte Elvira von Maydorn nem kis
kárörömmel –, hisztériázott, sírt, rikácsolt, bezárkózott a hálószobába.
Az intézője feleségét makacsul csak „parasztasszonyként” emlegette.
– Reggelre azt hitte, megpuhította az urát, de végül mégsem érte el a
célját, mert én meghiúsítottam. Szükségem van rád itt, Liesl.
Patkánytanya lett az én szeretett Maydornomból, amióta befészkelte
magát ide ez a csürhe. Ezzel ver az Isten. De nem hagyom magam, bár
alig tudok mozogni, olyan pokolian fáj a hátam. Engem nem lehet
eltaposni.
A bőséges reggeli után Lieslre ólmos fáradtság telepedett. Majd
leragadt a szeme, miközben az öreg úrnőt hallgatta: szidta a pimasz
parasztasszonyt, aztán a régi szép időkről áradozott, amikor még élt a
férje, Rudolf von Maydorn. Végül csak észrevette, hogy a lány mindjárt
elalszik az asztalra borulva, így nagyot nyögve felállt.
– Add a botomat, lányom! Aztán nyisd ki azt a ládát ott! De lassan,
majdnem százéves, még az anyámé volt. Ebben volt a kelengyéje, ahogy
az enyém is. Vedd ki a barna takarót meg a pehelypárnát! Jól rázd ki az
ablakban mind a kettőt!
A párna puha tollakkal volt töltve, kétszeresére dagadt, mikor Liesl jól
felrázta, a takaró bolyhos birkagyapjúból készült, a szélét
bársonyszalaggal szegték be.
– Ügyes teremtés vagy, Liesl – dicsérte az öreg hölgy, miután alaposan
kirázott mindent. – A pamlagon ágyazz meg magadnak, pihenj kicsit!
Biztos nem sokat aludtál az utóbbi időben.
Liesl alig akarta elhinni, hogy ő használhatja ezeket a csodás dolgokat.
Ilyen pihe-puha tollpárnájuk a villában is csak az uraknak van.
– Aztán vigyázz, le ne gurulj a pamlagról! – figyelmeztette Elvira von
Maydorn, miközben Liesl bekucorodott puha, meleg fekvőhelyére, és
magára húzta a takarót.
 – Köszönöm szépen, nagyságos asszony! Nagyon hálás vagyok.
– Jól van, kislány.
Mielőtt elaludt, még felmerült benne a gondolat, hogy talán csak
álmodja ezt az egészet, és majd a tehénistálló fölötti kamrájában ébred.
De a fáradtság olyan erővel tört rá, hogy elsöpörte minden aggodalmát,
szinte azonnal mély álomba zuhant.
Valami kaparászó, fémes hangra ébredt. Olyan volt, mint amikor a
kislapáttal a hamut kotorják ki a kályhából. Ijedten felült, azt se tudta,
hol van. A szobára félhomály borult, egy lámpa gyenge fényében idős
asszonyt látott egy karosszékben, az ölében újságot tartott. A
cserépkályha előtt cselédlány térdelt, kezében a kislapáttal óvatosan
fújkálta a parazsat. Amikor felcsapott a láng, gyorsan becsapta a
kályhaajtót, majd felállt.
– Mondd meg a konyhán, hogy két személyre küldjenek fel vacsorát! –
parancsolta a karosszékben ülő öregasszony. – Meg négy szelet
pástétomot, nem túl vékonyra vágva. Az ebédre küldött csirke pedig
olyan rágós volt, hogy alig bírtam megenni. Most eredj!
– Igenis, nagyságos asszony! Bár a szakácsné szerint elfogyott a
pástétom.
– Négy vastag szeletet hozol fel. Különben magam megyek le
megnézni, hogy tényleg elfogyott-e.
– Igenis, asszonyom.
A cselédlány sután pukedlizett, fogta a vödröt meg a kislapátot, és
kiment.
Liesl kibújt a meleg takaró alól, megigazgatta kócos haját. Hát
mégsem álom volt, valóban az udvarházban van, az úrnő ruháját viseli,
puha tollpárnán aludt.
– Na, felébredtél végre? Már kezdtem azt hinni, téli álmot alszol majd,
mint a medvék az erdőben.
– Hirtelen szörnyen fáradt lettem… De most már kipihentem magam,
jól vagyok.
– Ennek örülök.
A vacsorát az úrnő kívánságai szerint tálalták fel, és Liesl odaülhetett
vele az asztalhoz, annyit ehetett, amennyi belé fért. Ezen nagyon
meglepődött, mert még soha nem ült az urakkal egy asztalnál, ez a
villában egyedül Rosa kiváltsága volt, aki a gyerekekre felügyelt. Úgy
tűnt, Elvira von Maydorn cseppet sem törődik az efféle
illemszabályokkal, fesztelenül falatozott együtt egy cseléd lányával, és
gondoskodott róla, hogy soha ne legyen üres a tányérja. Közben azonban
szigorúan felügyelte is, mert nem kerülte el a figyelmét, hogy
védencének fogalma sincs, hogyan kell viselkedni az asztalnál.
– Ne könyökölj az asztalra! Húzd ki magad! Hogy fogod azt a villát? Ez
nem szénavilla. Nézd, megmutatom! A szalvétát meg csak finoman
odanyomkodod a szádhoz, nem kell vadul törölgetni.
Liesl nagyon igyekezett, hogy mindent jól csináljon, de ha másként
tartotta a villát, visszaesett a tányérra a darabka pástétom, a finom
damasztszalvéta meg lecsúszott az öléből a földre.
Szerencsére az úrnő már nem figyelt annyira rá, közben rátért a
kedvenc témájára, a trakehneni lovaira. Ötven éve tenyésztette ezeket a
pompás állatokat, az ország legjobb versenylovai közül jó néhány
származott a Maydorn-birtokról. Fél éve még ő maga is mindennap több
órát töltött nyeregben, fiatal csikókat lovagolt be, trenírozta a lovakat.
Akkoriban vette meg a sötét csődört, Dzsingisz kánt, hogy frissítse a
vérvonalat, ám ez a ló kemény diónak bizonyult, nem nagyon tűrte a
lovast a nyeregben.
– Akkor történt ez – mutatott a botjára. – Egy vastag, alacsony ág alatt
a ló hirtelen megugrott, még szerencsém volt, hogy nem törtem be a
fejem, így is elég rossz vége lett. Dehát a legjobb lovasok esnek a
legnagyobbat…
Megsérült az egyik csigolyája, napokig feküdt mozdulatlanul az
ágyban, azután óvatosan felkelt, és azóta együtt él a fájdalommal.
– De még mindig jobb helyzetben vagyok, mint Riccarda, aki fel sem
tud kelni, csak fekszik a szobájában, mert a csípője felmondta a
szolgálatot.
Riccarda von Hagemann – tudta meg Liesl – nem más, mint a vér
szerinti nagyanyja. A nagyszülei sok éve érkeztek a birtokra az apjával
együtt, és azóta itt éltek. Két évvel ezelőtt a nagyapja meghalt, a
nagyanyja pedig súlyos csípőbántalmaktól szenvedett, ami ágyhoz
kötötte.
– Tulajdonképpen jól kijöttünk Riccardával, amikor még az
unokahúgom, Lisa is itt lakott. De amikor apád idehozta a
parasztasszonyt, akkor aztán minden megváltozott. Csupa gond és
bosszúság az élet, amióta ez a némber uralja a házat.
Riccarda von Hagemann végül a fia kedvéért a jöttment
parasztasszony mellé állt Elvira von Maydornnal szemben.
– Na, nem nagyon hálálta meg neki a parasztasszony. Riccarda
magányosan fekszik a szobájában, senki sem nyitja rá az ajtót, csak a fia
néz be hozzá nagy ritkán. A menye nem akarja lent látni a lakószobában
a beteg anyósát. Ilyen ez. Még a saját szüleiről sem akar tudni, azt hiszi,
jobb náluk. Úrnőnek hívatja magát. Közben meg csak az intéző felesége,
semmi több. – Elvira von Maydorn megvetően felhorkant. – A birtok
ugyanis még mindig az enyém. Csak a halálom után száll Klaus von
Hagemannra, ezért várnak mind arra, hogy kileheljem a lelkem, de arra
aztán várhatnak. Elélek száz évig, csak hogy ne kapják meg a birtokot.
Milyen rettenetes, gondolta Liesl. Hogyan tud itt élni, ha mindenki a
halálát kívánja?
– Mesélj nekem kicsit Augsburgról, Liesl! – kérte aztán Elvira von
Maydorn. – Igaz, hogy a sógornőmnek, Aliciának gyenge az egészsége?
– A nagyságos asszonyt gyakran kínozza fejfájás – válaszolta Liesl.
– Szóval migrénje van – csóválta a fejét Elvira von Maydorn. – Abba
mindenesetre nem fog belehalni, régen is szenvedett tőle. Mesélj nekem
a gyerekekről! Leo még mindig olyan szépen zongorázik? És mi van a kis
Dodóval?
Liesl örömmel elmesélt mindent, amit tudott. Igyekezett kedvező
színben feltüntetni a villa lakóit, hogy felvidítsa kicsit a megkeseredett
öreg hölgyet.
Hosszúra nyúlt az este. Úgy tűnt, Elvira von Maydorn élvezi Liesl
társaságát. Később egy lapos dobozt is elő kellett vennie a komódból, és
malmot játszottak. Eleinte szinte minden játszmát az öreg úrnő nyert
meg, mert Liesl nem ismerte a játékot, de gyorsan tanult, így aztán
hamar vége szakadt az úrnő győzelmei sorának.
 – Annyi baj legyen – legyintett Elvira von Maydorn. – Rámolj el
mindent, aztán bedörzsölheted a hátam, még mielőtt lefekszem!
– Örömmel, asszonyom.
A következő napokban Lieslnek csak annyi volt a dolga, hogy
megkönnyítse a jótevője életét, felvidítsa kicsit. Elkísérte az istállóba
imádott lovaihoz, hogy finom csemegékkel kényeztethesse őket,
felolvasott neki az újságból, harisnyákat stoppolt, fehérneműt
javítgatott, felhozta neki, amire szüksége volt a lenti szobákból. Aztán
egyszer félénken megkérdezte, láthatná-e a nagyanyját.
– Ha ragaszkodsz hozzá. Csak meg ne ijedj tőle, eléggé össze van
zavarodva.
Lieslnek óvatosnak kellett lennie, mert az öreg úrnő szobáin kívül az
apja felesége parancsolt. Ha meghallotta valahol éles hangját, sietve
visszamenekült Elvira von Maydorn lakrészébe.
A nagyanyja, Riccarda von Hagemann abban a szobában lakott, ahol
egykor az idősebbik Melzer lány, Elisabeth, amikor még Klaus von
Hagemann felesége volt. Liesl halkan bekopogott, és mivel nem kapott
választ, óvatosan lenyomta a kilincset. Kissé bizarr látvány tárult a
szeme elé. Riccarda von Hagemann teljesen felöltözve feküdt az ágyán,
ősz haja szétterült a párnán beesett arca körül, a tekintete riadtan
repkedett a szobában, majd megállapodott az ajtóban álló fiatal lányon.
– Végre! – mondta erőtlenül, és bágyadtan integetett mindkét
kezével. – Hozz innom, Greta! Mindjárt szomjan halok. Gyorsan,
igyekezz!
– Máris, asszonyom.
A nagyanyja összetéveszti valakivel. Liesl töprengett kicsit, hogy
elmondja-e, ki is ő valójában, de úgy döntött, inkább nem. A beteg
asszony úgysem fogná fel. Jobb lesz, ha csak hoz neki egy pohár
limonádét vagy egy csésze teát a konyhából.
Lemenni a földszintre nem volt veszélytelen, mert számítania kellett
arra, hogy bármikor belefuthat a parasztasszonyba. Óvatosan áthajolt a
lépcsőkorláton, lelesett, hogy tiszta-e a levegő. Egyelőre igen. Elindult
lefelé a lépcsőn, ám amikor már majdnem leért, kivágódott a bejárati
ajtó és valaki belépett a házba. Az apja. Liesl megdermedt, a szíve
hevesen dobogott, és csak remélni tudta, hogy másfelé indul az apja, de
egyenesen a lépcső felé tartott. Egy-két lépcsőfok, és már ott is állt
előtte. Most nem viselt kucsmát, Liesl látta, hogy már erősen ritkul a
haja, és a homlokát is hegek, vágások csúfítják el, ahogy az egész arcát.
Szörnyű lehet ilyen torz ábrázattal élni.
– Liesl? – hökkent meg Klaus von Hagemann. – Hát te meg hogy nézel
ki? Miféle ruha ez?
Liesl közben hátrébb lépett, fel volt készülve rá, hogy majd jól
leteremtik, de az apja hangja inkább meglepett volt, és halkabban
beszélt, mint máskor.
– Elvira von Maydorn nagyságos asszonytól kaptam.
Hagemann tetőtől talpig végigmérte.
– Csinos lány lett belőled – mondta. – Nem hasonlítasz anyádra. –
Most először mondott neki valami megközelítőleg kedveset. – Jó sok
bosszúságot okoztál nekem – tette aztán hozzá, és gyorsan felfelé
sandított, mintha attól tartana, áll ott valaki.
– Azt nem akartam, nagyon sajnálom.
– Nem a te hibád. Mindenesetre jobban tennéd, ha elmennél innen. De
úgy tűnik, a vénasszony sajnos teljesen odavan érted.
Liesl erre már nem válaszolhatott, mert az emeleten nyílt egy ajtó,
felharsant az apja feleségének éles hangja:
– Szóljatok Leschiknek, hogy fogja be a lovakat! Kolbergbe megyek a
varrónőhöz.
Hagemann intett Lieslnek, hogy menjen le, ő maga sietve elindult
felfelé.
– Várj, szívem! – hallotta még a hangját Liesl odafentről. – Nekem is
hozhatnál néhány dolgot a városból.
Vajon mindig ilyen alázatos hangon beszél a feleségével? Nem nagyon
igazodott ki az apján, de most öröm töltötte el a szívét, mert egészen
kedves volt vele, még azt is beismerte, hogy ez az egész helyzet nem
Liesl hibája. Talán mégsem olyan rossz ember, amilyennek gondolta.

A konyhában gyorsan elillant ez az apró örömérzés, mert a szakácsné

meg a két cselédlány ellenségesen fogadta.
 – Egy bögre teát akarsz az öreg Hagemann nagyságának? Őt mi
szolgáljuk ki, nem a te dolgod.
– De nagyon szomjas.
– Folyton akar valamit – vetette oda az egyik cselédlány. – Ha rajta
múlna, egész nap csak szaladgálhatnánk le-föl.
– Kérlek, adjatok egy bögre teát! Vagy vizet – makacskodott Liesl, de
ezzel nem ment sokra.
– Beképzelt liba! Az hiszed, ha az uraságok levetett ruháiban
szaladgálsz, már parancsolgathatsz nekünk?
– Semmit sem kapsz. Legfeljebb egy jó nagy pofont tőlem – emelte fel
a kezét a másik cselédlány fenyegetően.
Ebben a pillanatban hátrafordult a férfi, aki eddig a levesét kanalazta
az asztalnál. Leschik volt az, a kocsis.
– Le a kezeddel! – förmedt rá a cselédre. – Csináld, amit mondott,
különben megbánod!
A lány idétlenül vihogott, de azért engedelmeskedett. Adott Lieslnek
egy bögre teát, ő pedig felszaladt vele a lépcsőn, és megitatta a
nagyanyját.
– Köszönöm, Greta – mondta az idős asszony, és hálásan
megsimogatta Liesl kezét. – Jó lány vagy.
 30.

Auguste gyors léptekkel sietett át a parkon a villa felé. Bár csupán

néhány hagyma, egy fonnyadt zeller és két kis fej káposzta volt a
kosarában, ez nem rontotta el a jókedvét. Nagyot néznek majd a
konyhában, ha elmondja a jó hírt. Tudta ő előre, hogy így lesz.
A park téli álmát aludta, komor fenyők, kopasz fák magasodtak a
hófödte tisztásokon, az ösvényeken nagy pocsolyákba gyűlt az olvadó
hó. Éjszaka viszont még fagyott, vigyázni kellett, el ne csússzon az
ember. Pont az hiányozna még a sok gondja mellé, hogy kitörje a lábát.
Egyszerűen nem tudta megfogni a pénzt, ahelyett, hogy a bankba tette
volna vagy a párnacihába, minden kifolyt a kezéből, képtelen volt
takarékoskodni. Nyaranta nem olyan rossz a helyzet, akkor bejön valami
a kertészetből, de télen nehéz idők járnak rájuk. Karácsonykor még el
tudott adni jó néhány adventi koszorút, most februárban meg
savanyított uborkát.
Ha Maxl nem hozna haza egy kis pénzt, még egy tál meleg ételre sem
telne esténként. Szegény fiú Grünling ügyvédnek gürcöl, aki több házat
is megvásárolt, és most rendbe hozatja őket, hogy drágábban tudja
kiadni a lakásokat. Maxl persze éhbérért meszeli a falakat, javítja a
padlót. Grünling nagy gazember, azon kevesek egyike, aki még ezekben
a nehéz időkben, amikor mindenki szenved a válságtól, csak egyre
gazdagabb lett.
Az elővigyázatossága ellenére a villa udvarán majdnem elcsúszott egy
jeges részen, épphogy meg tudta tartani az egyensúlyát. Ijedtében
felsikoltott. A kosara nagy ívben kirepült a kezéből, egyenesen a
fenyőgallyakkal letakart kerek virágágyásba.
– Jesszusom, Auguste! – kiáltott Hanna a főbejárat előtti lépcsőről. –
Megütötted magad? Várj, segítek!
Auguste megigazította a vállára borított nagykendőt.
 – Nincs semmi baj, csak a kosaram…
Hanna, ez az áldott jó lány, már ott térdelt az ágyás szélén, hogy
kihalássza a kosarat meg a tartalmát a fenyőágak közül.
– Nagyon szépen köszönöm. Bejössz a konyhába inni egy bögre kávét?
– Majd ha itt végeztem – felelte Hanna. Fogta a seprűjét, amit a falnak
támasztott, és söpörte tovább a lépcsőt.
Augustét nem fogadták valami lelkesen a villa konyhájában. Else
szokás szerint az asztalra könyökölve szundikált. Dörthe a tűzhely
mellett gubbasztott, mert meg volt hűlve. Christian az ablaknál állva
bámult kifelé, Fanny Brunnenmayer pedig egy egészben főtt csirkét
szedett darabokra a leveshez.
– Már megint itt vagy? – mordult rá Augustéra. – A hagymát elő se
vedd, van még elég! A káposzta meg, nem is tudom… Tegnap is penészes
volt, több mint a felét ki kellett dobnom.
Auguste felakasztotta a kendőjét az ajtó melletti kampóra, és azt
mondta, akkor ma ingyen kap a szakácsné egy fej káposztát.
– Na, jól van, ülj csak le! Kávé majd csak akkor lesz, ha Hanna és
Humbert végzett a munkájával.
Amúgy is ihatatlan már a kávé a villában, gondolta Auguste. Kétszer-
háromszor is leforrázzák a zaccot, meg a cukorral is spórolnak.
Mindenesetre fontoskodva rögtön előrukkolt a nagy hírrel.
– Írt a Liesl!
Christian úgy perdült hátra, mint akit darázs csípett meg, a szakácsné
visszaejtette a tálba a kicsontozandó csirkecombot.
– Pénzre van szüksége a hazaútra? – kérdezte. – Írd meg neki, hogy
majd én küldök!
Auguste erre élesen felnevetett. Mit meg nem tenne Fanny
Brunnenmayer, hogy szakácsnőt csináljon Lieslből! De abból nem lesz
semmi.
– Legjobb lesz, ha felolvasom. – Előhúzta a blúzából a borítékot,
tenyerével gondosan kisimogatta a levélpapírt.

Kedves anyám!
 Biztosan aggódtál már, hogy ilyen sokáig nem írtam, de csak azért, mert
nem volt pénzem bélyegre. Szerencsére mostanra jobbra fordult a sorom.
A birtok öreg úrnője, Elvira von Maydorn maga mellé vett az udvarházba,
pehelypárnán alszom, puha meleg takaró alatt, és nincs más dolgom, mint
hogy két idős hölgyről gondoskodjak. Az öreg úrnőről és Riccarda von
Hagemannról, a nagyanyámról. Sajnos nagyon beteg szegény és teljesen
össze van zavarodva. Elvira von Maydorn borzasztóan jó hozzám,
ruhákat, sőt cipőket is adott nekem. Naponta felolvasom neki az újságot,
és annyit ehetek, amennyi belém fér, sokszor nem is bírom mind megenni,
amit elém tesznek. Esténként malmot és dámát játszunk az öreg úrnővel.
Add át üdvözletemet a fivéreimnek, Fanny Brunnenmayernek és a
többieknek! Christiant külön üdvözlöm. Remélem, mindenki jó
egészségnek örvend, jól megvagytok együtt a villában, ahogy mindig.
Most be kell fejeznem, mert teleírtam a papírt.
Lányod, Liesl

Auguste elégedetten sóhajtott, amikor befejezte az olvasást, majd

izgatottan várta, mit szólnak ehhez a többiek. De néma csönd volt, nem
szólalt meg senki. Else ismét elszenderedett, a szakácsné tovább
szedegette a húst a csontokról, Christian megint kibámult az ablakon.
Csak Dörthe törte meg a csendet, hangosan beletrombitált egy
zsebkendőbe.
– Elvira von Maydorn tudja, mit csinál – szólalt meg végül Auguste,
nyomatékosan bólintva. – Felismerte, hogy Liesl jobb sorsra érdemes,
mint hogy konyhalány maradjon.
– Mondta valaki, hogy élete végéig konyhalány kell maradjon? –
mordult rá a szakácsné.
– Nem. – Auguste összehajtogatta a levelet. – De a lányom most már a
Maydorn-birtok úrnőjének társalkodónője, szép ruhákban jár, felolvas
az újságból. És ne felejtsétek el, hogy Liesl apja nemesember!
– Az apjáról egyetlen szót sem ír – jegyezte meg a szakácsné csípősen.
Dühös mozdulattal egy vödörbe dobta a csirkecsontokat. – És ha jól
hallottam, levetett ruhákban, használt cipőben jár.
 Auguste megvető mosolyra húzta a száját. Hát persze hogy
bosszankodik Fanny Brunnenmayer, mert nem jött be a terve, ezért
aztán a kákán is csomót keres.
– Na és? Biztosan hívott egy varrónőt az öreg nagysága, hogy Lieslre
igazítsa a ruhákat. Ott, az isten háta mögött nem olyan könnyű szép új
szövetet vásárolni, mint itt a városban. És nyilván jól állnak Lieslnek
azok a ruhák, mert szép formás az alakja. Valószínűleg sok vendéget
fogadnak vagy ők mennek vendégségbe, ki tudja, talán még bált is
adnak. És egy szép báli ruhában biztosan elbűvöl majd a lányom egy-két
fiatalurat.
– Magasra akarsz jutni a Liesllel – gúnyolódott a szakácsé. – Csak
aztán vigyázz, nehogy nagyot ess!
Auguste sértődötten felhúzta az orrát. Csak irigykednek, sajnálják
Liesltől, hogy a felsőbb körökbe jusson.
– Ne felejtse el, hogy nemesember az apja! – közölte fölényesen. – Ez
különbözteti meg mindenkitől, aki a villában dolgozik.
Fanny Brunnenmayer csendesen nevetett.
– Az anyja viszont csak egy szobalány volt, amikor megszületett. Bár
erről a lány igazán nem tehet.
Auguste majd felrobbant dühében, már azon volt, hogy felugrik, és
faképnél hagyja ezt az irigy népséget, amikor álmából felriadva Else
megszólalt.
– Liesl finom kis teremtés, sokra viszi még.
– Ezt mondom én is – kiáltott fel Auguste. – Nagyot néztek majd
egyszer mind.
A szakácsné a leveshez adta a csirkehúst. Úgy tűnt, lezártnak tekinti a
témát.
Christian ekkor lerogyott egy székre, a kezébe temette az arcát.
– Na, most már én is tisztán látok – mondta tompa hangon. – Lieslből
fiatal úrnő lesz, engem meg már el is felejtett.
– Ez még nincs eldöntve – ellenkezett a szakácsné.
– Dehogynem – nézett fel a kertész –, ez az igazság. Három levelet is
írtam neki, amióta meggyógyult a kezem, egyikre sem válaszolt. Kész,
vége, soha többé nem látom.
 Bánatos ábrázata még Auguste szívét is megindította egy kicsit.
Szegény fiú halálosan beleszeretett a lányába, de rossz vége lett. Pedig ő
próbálta megakadályozni, de ezek ketten sajnos nem hallgattak rá.
– Ilyen az élet, Christian – jelentette ki határozott hangon. – Az ember
nem mindig kapja meg, amire vágyik. De még fiatal vagy, jóvágású. Más
anyáknak is vannak szép lányaik.
A vigasztalónak szánt szavak nem hatottak, Christian megint a kezébe
temette az arcát, nem válaszolt.
– Más lányoknak okosabb anyjuk van – válaszolt viszont Fanny
Brunnenmayer, dühösen kavargatva a levest a tűzhelyen. – Te meg,
Christian, ne itt gubbassz búval bélelten, hanem indulj Maydornba, és
hozd haza a lányt!
Auguste nevetni kezdett, mert ez aztán teljesen képtelen ötlet volt.
Christian is ugyanezt gondolhatta, mert kétségbeesett arccal bámult a
szakácsnéra.
– De ha nem is akar engem…
– Egy nyúlszívű pipogya alakot persze hogy nem akar – vágta rá
Fanny Brunnenmayer villámló tekintettel. Nagyot csattant a láboson a
fedő, olyan erővel csapta rá. – Aki nem küzd, nem is győzhet.
Auguste éppen szóra nyitotta a száját, hogy megmondja a
szakácsnénak, ne ültessen már bogarat a szegény fiú fülébe, amikor
hallotta, hogy valaki jön le a cselédlépcsőn. Jól ismerte ezeket a lépteket,
sietve szedelőzködni kezdett.
– Te meg mit keresel itt? – förmedt rá Humbert, amikor meglátta. –
Nem kellenek a fonnyadt zöldségeid.
Auguste már magára terítette a kendőjét, jobbnak látta, ha kitér
Humbert útjából.
– Jól van, megyek már – nyúlt a kosara után. – Ezt meg ajándékba
adom. Nincs szükségem rá, hogy pocskondiázzanak.
Kirakta a hagymát, zellert, káposztát az asztalra, és indult az ajtó felé,
de Humbert elállta az útját.
– Még mindig jár hozzád?
– Eresszen! – sopánkodott Auguste, és próbálta félretolni az inast, de
az kősziklaként tornyosult az ajtó előtt.
 – Előbb válaszolj!
– Fogalmam sincs, kiről beszél.
– Pontosan tudod, kiről beszélek.
Persze hogy tudta, Grigorijról természetesen. Egy ideje rendszeresen
járt a kertészetbe, rendbe rakta a kocsiszínt, deszkákat fűrészelt fel
tűzifának, megjavította, amit kellett. Elvégzett minden olyan munkát,
amire Maxlnak nem maradt ideje, ereje, mert estére holtfáradtan ért
haza. Rendes ember volt a Grigorij. Pénzt nem kért, az ételért dolgozott,
sőt néha még ő hozott egy-két virslit vagy egy darab leveshúsnak valót.
Miért küldené el?
– Hanna érzései téged aztán nem érdekelnek, mi? – dörgött Humbert
hangja. – Téged nem izgat, hogy szegény lány boldogtalan. Neked csak
az a fontos, hogy ingyen dolgoztasd az oroszt.
– De mi a baj ezzel? Hozzám jár, nem Hannához.
Humbert dühösen kimutatott az ablakon.
– Minden alkalommal itt megy el a villa előtt a kertészetbe. Ne
mondd, hogy fogalmad sincs erről! Megáll, nézelődik, beles az ablakon,
vidáman fütyörészik. Vajon miért?
Auguste a vállát vonogatta. Nem az ő hibája. Hansl árulta el az
orosznak, hogy Hanna továbbra is a villában szolgál. Kiszedte a fiúból a
ravasz Grigorij. Nagyon kedvelte Hanslt, nemrég meg is mondta
Augusténak, hogy a málcsik nagyon okos, jó iskolába kellene járatni.
– Akkor miért nem szól neki, hogy nem járkálhat itt, mert ez
magánterület? – vetette fel Auguste.
– Már megtettem, nem törődik vele.
Auguste közben kész volt engedményeket tenni, hiszen továbbra is el
akarta adni a villában a zöldségeit, virágait.
– Jól van. Szólok neki én is, ha átjön később.
Nem várt hatást keltettek a szavai, az inas tágra nyílt szemmel meredt
rá.
– Ma is jön hozzád? Mikor?
– Dél körül – hebegett Auguste zavartan. – Nemsokára.
– Hol van Hanna?
 – Kint söpri a lépcsőt – szólalt meg Dörthe a tűzhely mellől. – Az én
dolgom lenne, de ma megcsinálja helyettem, mert lázas vagyok.
Humbert mindkét kezével a fejéhez kapott, már rohant is a konyhából
az előcsarnokba nyíló ajtóhoz.
– Mostanra biztosan rég végzett a söpréssel – szólt utána Auguste.
– Ha végzett volna, itt lenne – sóhajtott Humbert, keze már a
kilincsen volt.
– Késő – mondta Christian kinézve az ablakon. – Ott állnak az
udvaron.
Mind odatódultak az ablakhoz, hogy lássák a nagy találkozást, amit
Humbert oly sokáig próbált megakadályozni. Valóban ott álltak
egymással szemben, és az orosz szegény Hanna lelkére beszélt. A lány
arcát nem látták, mert háttal volt az ablaknak. De Grigorij gyengéd
mosolya és a gesztusai kétséget sem hagytak afelől, mit mond éppen az ő
Channájának.
– Megölöm! – nyögte Humbert kétségbeesetten. – Nem fogja még
egyszer boldogtalanná tenni az én Hannámat.
– Itt maradsz! – parancsolt rá Fanny Brunnenmayer. – Christian,
tartsd vissza!
A máskor békés konyhában dulakodás tört ki, de Christiannak végül
nem sikerült a kabátjánál fogva visszatartani az inast. Odarohant a
személyzeti bejáróhoz. Szerencsére Fanny Brunnenmayer észnél volt,
elrántotta az ajtótól, és odaállt elé.
– Elment az eszed, Humbert? – lihegte, nehezen szedve a levegőt. –
Attól talán boldog lesz Hanna, ha te a fegyházban ülsz, Grigorij meg a
temetőben fekszik?
– Hagyjatok! Én ezt nem bírom ki! – kiabált Humbert. Rohanva
megindult a másik ajtó felé, hogy az előcsarnokon keresztül jusson ki a
házból. Auguste, aki féltette az oroszt, elkapta a kabátujját, még a beteg
Dörthe és Else is a segítségére sietett. Humbert kézzel-lábbal tiltakozott,
de Dörthe erősebb volt, nem szabadult a szorításából. Végül a hátát a
falnak vetve, lihegve feladta, szinte tébolyult tekintettel nézett körbe.
– Mindig ez a cirkusz – zsémbelt a szakácsné. – Mit képzelsz, meddig
rejtegetheted Hannát az orosz elől? Térj észhez végre! Hanna felnőtt nő,
nem gyerek már, neki kell tudnia, mit csinál.
– Én is így látom – szólalt meg hirtelen a mindig csendes Christian,
ami mindenkit meglepett. – Bocsánat, de egyszer ki kellett mondanom.
– Fanny Brunnenmayernek igaza van – bólogatott Else is. – Hadd
beszéljenek egymással, mi rossz történhet?
Hirtelen visszatért az élet Humbertbe. Vadul nézegetett körbe,
mintha ellenség venné körül, majd kirántotta magát Dörthe
szorításából, és felrohant a cselédlépcsőn. Bizonyára bezárkózott fent a
szobájába.
– Micsoda bolond egy ember! – A szakácsné megtörölgette verítéktől
gyöngyöző homlokát. – Jesszus, a húslevesem! – Gyorsan félrehúzta a
lábost a tűzhely szélére, és óvatosan megkavarta.
Auguste hazamehetett volna, ügyet sem vetett rá senki, de nem
mozdult az ablaktól, kíváncsian bámult kifelé. Sajnos ott már semmi
izgalmasat nem lehetett látni. Grigorij eltűnt, Hanna újra nekilátott a
sepregetésnek. Nagyon lassan, alaposan söpörte le az utolsó
lépcsőfokokat, majd a kisseprűvel a szemeteslapátra húzta a piszkot,
amit azután egy vödörbe szórt.
Amikor belépett a konyhába, feszült csend fogadta. Fanny
Brunnenmayer kenyeret szelt az ebédhez a húsleves mellé, Dörthe
visszakuporodott a helyére a tűzhely mellé, Else bosszúsan felballagott a
cselédlépcsőn, mert Alicia nagysága hívatta.
– Nem fogja elhinni, kivel találkoztam össze az udvaron – szólalt meg
Hanna ártatlan mosollyal, miközben leoldotta a kötényét.
– Nem vagyok vak – dünnyögte Fanny Brunnenmayer.
– Szóval látta maga is? Igen, Grigorij volt itt. A közelben dolgozik,
ezért gondolta, megkérdezi, hogy megy a sorom.
– Valóban? És mit mesélt?
– Sok mindent. Oroszországról, meg hogy egy darabig a nagyságos úr
adott neki munkát a gyárban. Nagyon igyekszik, hogy vigye valamire.
– Mást nem mondott? – kotyogott közbe Auguste, akit majd szétvetett
a kíváncsiság.
Hanna már a mosogatónál szappanozta a kezét, majd vizet folyatott
rá, és közben álmodozva meredt a kék-fehér falicsempékre.
 – Azt is mondta, hogy még mindig szeret – felelte végül meghatódva.
– Gondoltátok volna? Ennyi év után…
Auguste féltékenyen hallgatott, Dörthe az orrát fújta, Christian
bámult ki az ablakon.
– Menj, öltözz át, Hanna! – szólt rá Fanny Brunnenmayer szigorú
hangon. – Neked kell felszolgálni az ebédnél. Humbert gyengélkedik.
– Jaj, istenem! – ijedt meg Hanna. – Mi van vele? Reggel még nem volt
semmi baja.
Ó, ez a Hanna! Helyes, kedves lány, de nem túl éles eszű.
Auguste nem tudta tartani a száját.
– Azt hiszed, Humbert örül neki, ha az orosz az udvaron teszi neked a
szépet?
Hanna tágra nyílt szemmel meredt rá, elejtette a konyharuhát, amibe
a kezét törölte éppen.
– Ó, ez a buta, buta ember! – kiáltotta rémülten, és már szaladt is fel a
cselédlépcsőn. Meg sem hallotta a szakácsné mérges kiáltásait, hogy
azonnal jöjjön vissza.
– Na, bravó, Auguste! – fortyant fel a szakácsné. – Most mind a kettő
világgá szaladt nekem. Fent meg várják az ebédet.
– Ez már nem az én bajom – jelentette ki Auguste. – Majd a Dörthe
felszolgál – tette hozzá kaján mosollyal. Azzal fogta a kosarát és
elballagott.
 31.

Paul felpattant az íróasztalától, és kinyitotta az ablakot. Szinte nem

lehetett megmaradni a dolgozószobájában. Mostanában úgy tele volt
zsúfolva poros aktákkal, hogy az ember alig kapott levegőt. Az
ablakpárkányra támaszkodva nagyokat lélegzett, elnézte a napsütötte
parkot, ahol már kidugták a fejüket a fű közül az első fehér és lila
krókuszok. Március közepe volt, közeledett a tavasz, az ilyen derűs
napokon már érezni lehetett az ébredező természet illatát. Az ő parkja,
amit az apjától örökölt. Az ő háza. Az ő gyára. Az apja rábízott mindent.
Adja Isten, hogy méltó legyen a bizalmára!
Életében először azt kívánta, bár beszélhetne az immár halott apjával.
Bár kikérhetné a tanácsát. Johann Melzer erős, határozott ember volt.
Bármibe is fogott, mindig szilárdan hitte, hogy helyesen cselekszik.
Évekig azt gondolta, hogy benne is megvan az apja magabiztossága, de a
mostani szorult helyzetben sokszor elbizonytalanodott, hogy jó vagy
rossz döntéseket hozott-e. A felelősség súlyos malomkőként nehezedett
a vállára. Sorra zártak be mindenütt a gyárak, mentek csődbe a cégek,
jómódú augsburgi családok veszítették el mindenüket, teljesen
elszegényedtek – folyton ott lebegett a szeme előtt, hogy talán ez a sors
vár rájuk is.
Marie volt az – egyetlen bizalmasa –, aki végül ebben a nehéz
helyzetben jó tanáccsal szolgált, bár Paul sokáig ágált ellene. Kínosnak
érezte, hogy az egész család előtt őszintén feltárja, milyen súlyos
gondok nyomják a lelkét. Az apja soha nem tett volna ilyet. De a drága
Marie azzal érvelt, hogy a patriarchátusok ideje rég lejárt, amikor
minden felelősség egyvalaki vállára nehezedett.
– A családról van szó, Paul. Ez mindannyiunkat érint. Biztos vagyok
benne, hogy neked is könnyebb dolgod lesz, ha mindenki tisztában van a
helyzettel. És ki tudja? Együtt talán találunk valami megoldást.
 Bár ebben Paul nem hitt, beadta a derekát, és délutánra összehívta a
családi tanácsot. Egyvalamiben Marie-nak abszolút igaza volt: ha a sors
úgy akarja, és beüt a katasztrófa, nem szabad, hogy meglepetésként érje
a családja tagjait. Fel kell készülniük rá.
Az órára pillantott, ideje átmenni az ebédlőbe, ahol a megbeszélést
tartják. Gondosan becsukta az ablakot, nem ment könnyen, mert a fa
meg volt vetemedve, és a fehér festék is sok helyen lepattogzott. Ráférne
egy alapos felújítás a villára, de hát erre most nincs pénzük. Gyorsan
átfutotta a vázlatot, amelyben pontokba szedte a mondandóját, és
kiment a dolgozószobából. Fontos, hogy megtalálja a megfelelő szavakat,
és ebben Marie segítségére is számított.
Az ebédlőben uzsonnára volt terítve, az asztal közepén frissen sült
meggyes lepény, mellé ólomkristály tálban tejszínhab. Az ablakon
betűző nap sugarai szivárványosan villantak meg a metszett üvegen.
Paul egy pillanatra lehunyta a szemét, elvakította ez a csillogás.
– Óhajtanak teát is a kávé mellett? – kérdezte Humbert.
– Nem. Köszönöm, elmehet, majd mi kiszolgáljuk magunkat.
Az inas meghajolt, és távozni készült.
Milyen sápadt mostanában, gondolta Paul. És a máskor oly elegáns,
könnyed mozdulatai is mintha esetlenebbek lennének.
– Humbert! – Az inas visszafordult, udvarias arccal várakozott. – Csak
nem beteg?
– Nem, uram. Csak rosszul alszom mostanában, nyilván a telihold
miatt.
– Vagy úgy. – Paul megkönnyebbülve elmosolyodott. – Nagyon is
elképzelhető, nálam is ez a helyzet.
Miután Humbert távozott, Marie jött be. Átkarolta Paul nyakát és
megcsókolta.
– Bátorság, édesem – súgta a fülébe. – Ezen is túljutunk.
Paulnak mindig jót tett a felesége közelsége. Amióta Marie bezárta a
divatszalont, több ideje volt rá, sokat segített neki.
– Te rendelted a süteményt meg a tejszínhabot? – tette fel a kérdést
Paul.
– Biztos lehetsz benne, hogy nem – nevetett Marie. – Nyilván Lisa volt.
 Ebben a pillanatban Sebastian lépett be, leült a helyére.
– Lisa azonnal jön, csak gyorsan tiszta zoknit ad Hannóra. A játszótér
sajnos tele van pocsolyával.
Paul az asztalfőn foglalt helyet, ahol általában az anyja szokott ülni.
Félretolta maga elől a tányért, csészét. Ez itt most nem egy kellemes
teadélután lesz, ahogy feltehetően Lisa elképzelte.
– Kitty természetesen megint késik – jegyezte meg fejcsóválva. – A
húgocskám soha nem a pontosságáról volt híres.
Lisa viszont megjelent, dühtől fújtatva.
– Képzeljétek, Gertie fogta magát, és elment egész délutánra! Micsoda
idők! Régen a személyzet udvariasan kimenőt kért – ma meg egyszerűen
elmennek.
Marie békítően azt mondta, szerencsére még ott van neki Hanna és
Rosa segítségnek. De Lisát ez cseppet sem hatotta meg. Eltekintve attól,
hogy miket meg nem enged magának Gertie, még szemtelen is, felesel és
szeszélyes.
– Tegnap volt képe azt mondani, hogy nem teszi tisztába Charlottét,
mert komornának vették fel, nem dadusnak. Mit szóltok ehhez?
– Teljesen igaza van – vetette oda Paul foghegyről. Kezdett az idegeire
menni Lisa panaszkodása. Szerencsére ekkor meghallotta Kitty vidáman
csengő hangját az előcsarnokból. Végre mindenki itt van, elkezdhetik–
Mama hol van? – kérdezte Marie halkan Lisától.
A sógornője, aki jól megsértődött Paul megjegyzése miatt, vállat vont.
– A parkban volt Rosával és a gyerekekkel, azután kicsit lepihent. Mi
ez az egész tulajdonképpen?
Kitty zajos megérkezése megmentette Marie-t a válaszadástól.
Szokása szerint már az ajtóban beszélni kezdett, egy pillanatra
abbahagyta, amíg megölelte Pault, Marie-t és Lisát, aztán izgatottan
folytatta, hogy szegény Tilly sajnos nem tudott eljönni, mert egész nap
szükség van rá a rendelőben.
– Reggeltől estig dolgozik megállás nélkül, többször is
figyelmeztettem, hogy a végén még ő lesz a beteg. De rongyosra
beszélhetem a szám, egyszerűen nem hallgat rám… Kelt tésztából van a
meggyes lepény? Ez csak a mi Brunninknak sikerül ilyen könnyűre,
Gertrude tésztája mindig nehéz és ragacsos.
Kitty Robertet is magával hozta, amin Paul kicsit fennakadt, bár talán
ő lesz az egyetlen, aki gyorsan átlátja a helyzetet és esetleg még
tanáccsal is tud szolgálni.
– Üljetek le, kérlek! – szólalt meg Paul. – Azért hívtalak ma össze
benneteket, hogy a jelenlegi nehéz helyzetünkről beszéljünk… Lisa,
hálás lennék, ha a kávézást későbbre halasztanánk.
Lisa, kezében a kávéskannával, megrökönyödve meredt rá.
– Súlyos a helyzet… értem, Paul. De azért közben nyugodtan ihatunk
egy csésze kávét, és ehetünk egy kis süteményt, nem igaz?
Sebastian sietett Paul segítségére. Szelíden a felesége karjára tette a
kezét.
– Légy olyan jó, kedvesem, és tedd, amit a bátyád mond!
Bosszús sóhajjal Lisa visszatette a kannát a melegítőre.
– Jól van, beszéljünk akkor a helyzetről! De ha kérhetném, lehetőleg
röviden.
Paul megint érezte azt a kellemetlen kis szúrást a mellkasában, amit
mostanában egyre gyakrabban, gyorsan kihúzta magát a széken, mert
olyankor többnyire enyhült a fájdalom. Aztán megköszörülte a torkát, és
beszélni kezdett.
– Akkor röviden és érthetően: a kérdés az, hogy továbbra is
megengedhetjük-e magunknak ezt a nagy házat, vagy jobb lenne eladni
a villát.
Döbbent csönd fogadta a szavait. Lisa hitetlenkedő tekintettel bámult
rá, Kitty elképedve csóválta a fejét. Sebastian és Robert viszont a
legteljesebb megértéssel nézett felé. Paul ebből rögtön tudta, hogy
pontosan tisztában vannak az anyagi gondjaival.
Ezután lassan, részletesen is kifejtette, hogyan juthattak idáig. Beszélt
a hitelekről, amelyeket a bank hirtelen teljes egészében visszakövetelt, a
megrendelések visszaeséséről a gyárban, a magas költségekről, amivel
egy ekkora háztartás és személyzet fenntartása jár. A belvárosi bérházak
eladásából tudta ugyan fedezni a gyárra terhelt jelzáloghitelt, de az a
kevés pénz, ami még ezután megmaradt, gyorsan elfogyott.
 – A gyárban pillanatnyilag már csak a szövöde dolgozik, és
tulajdonképpen azzal is csak a raktárkészletünket növeljük, alig van
bevételünk. Az elbocsátások és a csökkentett munkaidő ellenére még
mindig magasak a fenntartás költségei, a béreket a tartalékainkból
fizetjük, ami szintén vészesen fogy. Jelenleg úgy fest a helyzet, hogy a
következő hónapban esedékes béreket még éppen hogy ki tudom fizetni,
utána fogalmam sincs, mi lesz, ha nem változik a gazdasági helyzet.
– Már így is ott spórolunk, ahol tudunk – szólt közbe Lisa
aggodalmasan.
Paulnak nem volt ereje válaszolni erre, meglepő módon Kitty segítette
ki.
– Az nem elég, drágám. Nem figyeltél? A villán is jó nagy jelzáloghitel
van, a bank most rögtön a teljes összeget vissza akarja kapni, Paul pedig
jelenleg egyetlen árva fityinget sem keres a gyárral. Hosszú távon ennek
nem lehet jó vége, ugye Robert?
A férje elkomolyodva bólintott.
– Szívesen segítenék, Paul, de mostanában sajnos nálam sem túl
rózsás a helyzet. Az amerikai részvényeim a béka feneke alatt vannak,
nem hoznak semmit. Sajnálatos módon az egyéb befektetéseimmel
kapcsolatban sem jobbak a kilátások.
– Ó, te jó ég! – szólt közbe Kitty. – Ezt nekem még nem is mondtad.
Még jó, hogy én is megtudom.
– Úgy látszik, ez itt ma az igazság órája – felelte Robert fanyar
mosollyal, és átölelte a feleségét.
– Szerencse, hogy a képeimet jól el lehet adni – sóhajtott Kitty.
– Ne aggódj, édesem! Éhen halni biztosan nem fogunk.
Lisa úgy döntött, a tiltás ellenére mégiscsak tölt magának egy csésze
kávét, mert a nagy ijedségre kellett egy kis erősítő.
– Ha én ezt tudtam volna, Paul – siránkozott –, írtam volna még
egyszer Elvira néninek a pénz miatt. Most azonnal leülök az
íróasztalhoz…
– Semmi értelme, Lisa – vágott közbe Paul a fejét csóválva. – Attól
tartok, neki sem áll rendelkezésére ennyi pénz. De azért hálás vagyok,
hogy felajánlottad.
 Most megszólalt Sebastian is, aki eddig hallgatott. Nagyon helyesnek
találja Paul döntését, jelentette ki, hogy a gyár megmentésére fordította
a bérházak eladásából származó pénzt. Hiszen a gyár nemcsak a család
anyagi hátterét biztosítja, hanem sok munkásember megélhetését is.
– De a villát nem adhatod el, Paul! – kiáltott közbe izgatottan Kitty. –
Hol akartok akkor élni? Különben is Mamának haszonélvezeti joga van.
Őt is eladod a házzal együtt?
Marie csendesen megjegyezte, hogy ha erre kerülne sor, szép
nyugodtan le kell ülni megbeszélni a dolgot Aliciával.
– De szerencsére itt még nem tartunk. Továbbra is nagyon bízunk
benne, hogy meg tudjuk tartani a villát. Amennyiben lesz valami
mentőötletünk.
Sebastian fölvetette, hogy el lehetne adni a park egy részét. Ez már
Paulnak is eszébe jutott, de sajnos nem kapott elfogadható ajánlatot.
– Grünling kétezer birodalmi márkát akart adni a teljes birtokért.
– Ez a dögkeselyű! – bukott ki Kittyből, majd Lisához fordult. –
Nemrég láttam a drágalátos Serafina barátnődet. Egy vadonatúj
Mercedesben ült, sofőr vitte, és valami lehetetlen kalapot viselt.
– Már nem a barátnőm – tiltakozott Lisa.
– Ah! Mióta? Nem vele teázgattál folyton?
– Kérlek, ne veszekedjetek! – csendesítette le Marie Kittyt, a karjára
téve a kezét. – Próbáljuk inkább együtt kitalálni, mit tehetnénk!
– Először is ennem kell egy kis süteményt – sóhajtott Lisa. – Attól
senkinek sem lesz jobb, ha nem nyúlunk hozzá, csak kiszárad. Istenem,
Sebastian! Hová menjünk a három kicsivel? Az egész az én hibám, Paul.
Az új szárny hozzáépítése tönkretett minket.
Marie sietett megnyugtatni, hogy ez nem igaz. És ez így is volt.
Amikor felvették a hitelt, még nyoma sem volt a gazdasági válságnak, a
gyár teljes gőzzel dolgozott, rengeteg volt a megrendelés, könnyedén
tudták fizetni a kölcsön havi részleteit.
Lisa kicsit megnyugodva majszolni kezdte a süteményt, Kitty közben
azzal a javaslattal állt elő, hogy adjanak el néhány értékes bútort és
csökkentsék minimumra a villa személyzetét.
– Úgy van – bólogatott Lisa. – Elsőként Gertie-t küldöm el.
 Paul és Marie viszont határozottan tiltakozott, hogy bárkit is
elbocsássanak. Marie inkább azt javasolta, adják el az utolsó bérházat is,
amelyben a divatszalonja van.
– Nagyon lement az ingatlanok ára – mondta erre Paul. – Alig
kapnánk valamit a házért, csak feleslegesen elkótyavetyélnénk.
Azt elhallgatta, hogy arra gondolt, ebbe a házba költözhetnének, ha
mégis el kellene adniuk a villát. Ha kicsit összehúzzák magukat, még
Lisa családjának is lenne hely, mert nemrég az emeleten lakó öreg
házaspár is meghalt.
– Na, akkor mi sem egyszerűbb, Paul – viccelődött Kitty a maga
tapintatlan módján. – Eladod a parkot, a házat a divatszalonnal, a
bútorokat a villából, meg minden mást, ami értékes. Aztán elbocsájtod a
személyzetet és kiadod az új szárnyat. Így legalább megmentheted a
villát.
– Köszönöm ezt a remek, nem túl építő jellegű javaslatot, amit
remélem, nem gondolsz komolyan.
Paul csüggedten nézett Marie-ra. Pont ilyesmire számított. Fölösleges
volt megijeszteni őket, csak pánikba estek, bűntudatot éreztek, de
semmivel nem jutottak előbbre. Jobb lett volna, ha hagyja az egészet.
– Sajnos én sem tudok jó megoldást, Paul – szólalt meg Robert. –
Legfeljebb annyit tehetek, hogy megpróbálok halasztást kieszközölni a
bankodnál a hitel visszafizetésére.
Ez volt az első és egyetlen használható javaslat, amiért Paul nagyon
hálás volt. Melegen megszorította a sógora kezét, a többieknek bólintott,
majd azzal búcsúzott, hogy most már nyugodtan kávézhatnak, neki még
dolga van a gyárban.
Marie lekísérte az előcsarnokba, megölelte, amikor már kalapban,
kabátban az ajtóban állt.
– Azért egy apró sikert elkönyvelhetünk, nem gondolod? Ó, bárcsak
jobban mennének a dolgok a gyárban… Nem azt mondtad, hogy jött egy
megrendelés?
– Tegnap felhívott valaki, de addig nem biztos a dolog, amíg nem
tudjuk, hogy tényleg fizetőképes-e.
 – Valamikor most már fordul a kocka, Paul. Beszéljek később
Mamával?
– Nem, majd én beszélek vele. Muszáj lesz, egyszer neki is szembe kell
néznie a tényekkel.
– Este találkozunk, édesem.
Ma különösen nehezére esett elhagyni a villát, átmenni a gyárba. Ezt
gyengeségnek érezte, szégyellte magát érte. Sietős léptekkel indult el a
fasoron a kapu felé, aztán szemébe húzta a kalapját, nekifeszült a hideg
szélnek, amely szembefújt a Haagstrassén. Az öreg Gruber most is ott
állt rendületlenül a portán, de fiatalabb kollégáját karácsony előtt el
kellett bocsátani.
– Jó napot, igazgató úr! Hallotta már a legújabb híreket? A MAN
gyárból megint elküldtek kétszáz embert. Több mint huszonöt éve
dolgoztak ott valamennyien.
Paul bólintott, olvasta már az újságban. Mindenütt ugyanaz:
elbocsátások, csökkentett munkaidő, csőd. Először általában a
fiatalabbakat és a nőket küldték el, a MAN most már a régi dolgozóit is.
Rossz jel.
– Fő, hogy maga még mindig itt áll a kapuban, Gruber.
– Addig végzem a munkám, amíg holtan nem esek össze, igazgató úr.
Utána meg egy felhőn ücsörögve figyelek odafentről, nehogy az utódom
eltoljon valamit.
Paul elmosolyodott, biccentett az öregnek, majd átvágott a
gyárudvaron az igazgatósági épülethez. Nyugtalanító volt a csönd, csak
a szövödében dolgoztak, ott is csupán három napot hetente. A többi
gyárcsarnokban rég leállt a munka. Pedig nem sokkal azelőtt, hogy
kitört a gazdasági válság, vásárolt drága pénzért néhány új gépet,
teljesen haszontalan beruházás volt. Egy ideje Augsburgban és
mindenütt az országban kisiparosok egyre-másra kisebb üzemeket
nyitottak, amelyek szövetet gyártottak. Olcsóbbak voltak a nagy
gyáraknál, így komoly konkurenciát jelentettek. A volt munkásai közül
jó néhányan helyezkedtek el ezekben az üzemekben, de közben
továbbra is a gyár tulajdonában lévő munkáslakásokban laktak. Az ő
költségére, mert alig vagy egyáltalán nem fizettek lakbért.
 A könyvelésen egyetlen alkalmazott maradt, a majdnem hatvanéves
Karl Stollhammer, aki ez évben ünnepelhette negyvenéves jubileumát a
gyár szolgálatában. Kabátban ült az asztalánál, mert itt már nem
fűtöttek. Paul benézett hozzá, hogy váltson vele néhány szót.
– Hamarosan itt a tavasz, igazgató úr – mondta Stollhammer. – Érzem
a csontjaimban.
– Igaz, én is így vagyok vele – bólogatott Paul.
De nem volt igaz. Őt mostanában inkább az egyre gyakrabban
jelentkező szúrás viselte meg a mellkasában, meg a légszomj. Miközben
ment felfelé a lépcsőn az irodájához, kétszer is meg kellett állnia, olyan
hevesen vert a szíve. Többet kellene mozognia, gondolta. Naphosszat
csak ül az irodában, Marie-nak igaza van, kellene egy kis pihenő,
kikapcsolódás. Majd később, ha újra jobban megy az üzlet…
Henriette Hoffmann szokatlanul vidám arccal fogadta, gyorsan elvette
a kabátját, kalapját, és boldogan jelentette, Keller & Weingarttól
telefonáltak egy nagyobb megrendelés ügyében. Visszahívást kérnek.
– Nagyszerű – felelte Paul erőltetett vidámsággal. – Kiküldte a fizetési
felszólításokat?
– Lüders kisasszony már tegnap elintézte, igazgató úr.
A két titkárnő egy ideje felváltva járt be, ebben egyeztek meg, hogy
egyiküket se kelljen elbocsátania.
Az íróasztalán ott várta a posta: elutasító válaszok az
ajánlatküldéseire, számtalan állásra jelentkező, ezeket csak félredobta,
különféle számlák kisebb javításokról. Mühlstein igazgató a Keller &
Weingarttól már tegnap felhívta, pamut varrócérna érdekelte nagy
mennyiségben, amire már megvolt az átvevője Ausztriában. Paul nagyon
kedvező árat ajánlott, de tartott tőle, hogy a konkurencia már aláígért.
Mühlstein nyilván még alacsonyabb árat akar majd kialkudni, ami még a
gyártási költségeket sem fedezné. Ám mivel rengeteg cérnája volt
raktáron, még mindig jobb, ha olcsón adja el, mint ha a nyakán marad.
– Jó napot, Melzer igazgató úr! – mondta a vonal másik végén a
titkárnő. – Pillanat türelmét. Máris bekapcsolom.
– Üdvözlöm, kedves Melzer – szólt bele a telefonba Mühlstein,
kedélyesen, mint mindig. – Jó, hogy jelentkezik, már éppen újra akartam
hívni. Hogy vannak ott Augsburgban? Nehéz időket élünk, nem igaz?
Hogy van a család? A kedves felesége? Remélem, az édesanyja jó
egészségnek örvend. Adja át neki szívélyes üdvözletemet!
Paul nagyon régen ismerte Mühlsteint, még abból az időből, amikor
az apjával üzletelt. Vigyázni kellett vele, nem volt rossz ember, de üzleti
ügyekben nagyon dörzsölt.
– Nálunk minden a legnagyobb rendben, kedves Mühlstein. A
gazdasági helyzettől eltekintve persze, de remélhetőleg hamarosan
jobbra fordulnak a dolgok. Valamikor csak elkezd újra felfelé menni a
szekér – kedélyeskedett Paul is, hogy fenntartsa a jó hangulatot.
– Van itt egy magának való megbízás, barátom. A legjobb minőségű
finom varrócérna. Nem mindenhol kap ilyet az ember… De magánál a
legjobb helyen járok. A gyártáshoz szükséges pamutot tudom szállítani,
kedvező áron.
Finom varrócérna. Régebben gyártottak ilyet, nem nagy
mennyiségben, csak a legjobb vevőiknek különleges szolgáltatásként, ha
a megrendelt szövethez illő cérnát akartak.
– Megoldható – felelte óvatosan. – A mennyiségtől és az ártól függ…
– Ahogy mondtam, ez egy nagyobb megrendelés. Összesen egy tonna
finom varrócérna, mohazöld színben. És az elsőt további megrendelések
követhetik. Most elállt a szava, igaz?
Paul valóban nem találta a szavakat. A fejében számok pörögtek. Ha
az ár nagyjából elfogadható, ez a megrendelés felszínen tartaná a gyárat
a következő hónapokban.
– Három csévénként? Az nagyon kevés. Öt. Három és fél? Még
fűtenem is kell, az megdobja a költségeket. Legalább négy. És a pamutra
nincs szükségem. Nekem is van még raktáron.
Mühlstein a pamutból nem engedett, a kitűnő minőséggel érvelt, így
Paul végül kénytelen volt lenyelni a békát, és belement, hogy átvegye
tőle a pamutot. Máshol valószínűleg jobb áron kapta volna meg. Mert
nagyobb készlete neki sem volt belőle, csak azért mondta, hogy sarokba
szorítsa Mühlsteint.
– Rendben. Akkor négy. És küldi a pamutot. A szállítási költség a
Keller & Weingartot terheli.
 Némi huzavona után Mühlstein ebbe így belement. Megegyeztek a
határidőben – Paul úgy vélte, a három hónap abszolút tartható.
– Holnap el is küldöm a szerződést, kedves Melzer. De máris indíthatja
a gyártást. És ahogy mondtam, mohazöld. A nálam lévő színminták még
érvényben vannak, ugyebár?
– Természetesen.
– Na, akkor a legjobbakat! Adja át szívélyes üdvözletem a bájos
nejének és főként a drága Aliciának!
Miután letette a telefont, Paul pár pillanatig mozdulatlanul ült az
íróasztalánál. Már megint rátört az a heves szívdobogás, biztosan csak
az izgalom miatt. Finom varrócérna! Ehhez a gyűrűsfonógépek kellenek,
amiket még Marie apja, Jakob Burkard tervezett. Az átkozott amerikaiak
elvitték őket a háború végén, ezért a régi tervek alapján építtetett két
újat. Pillanatnyilag csak állnak, mint a többi gép a fonórészlegen. De
ennek most vége. Újra beindíthatják a masinákat. Amint ismét
szabályosan vert a szíve, felugrott, és kirontott az irodájából.
– Értesítse Joseph Mittermeiert, Hoffmann kisasszony! Azonnal jöjjön
be a gyárba, be kell indítanunk a gyűrűsfonógépeket. Küldjön el érte
valakit!
Henriette Hoffmann sápadt arcán vörös foltok ütköztek ki az
izgalomtól, jót tudta, mit jelent ez az utasítás.
– Egy megrendelés, igazgató úr?
– Nagyon úgy fest, Hoffmann kisasszony.
Paul magához vette a fonórészleg kulcsát, vállára terítette a kabátját,
és leszaladt a lépcsőn. Marie-nak megint csak igaza lett, fordult a kocka.
Amennyiben kitűnő minőségű cérnát szállít, és kétsége sem volt afelől,
hogy így lesz, remélhetőleg újabb megrendelések követik az elsőt. A
fonórészleggel újra beindulhat az üzlet, ezt nem is merte remélni.
A gyárcsarnokban jéghideg volt, a levegő áporodott, szinte fojtogató,
állott gépolaj, por, korhadó fa, poshadt víz szaga. Hát persze: a ferde
üvegtető egyik táblája mellett beszivárgott a hólé, lecsöpögött és tócsába
gyűlt a földön. Másnap reggel első dolga lesz megjavíttatni a tetőt,
felmosatni a padlót.
 Odalépett a két gyűrűsfonógéphez, lehúzta róluk a ponyvát, ami a
portól, nedvességtől védte őket. Először nyilván jól be kell olajozni a
gépeket, azután elindíthatnak egy próbaüzemet. Valamennyi pamutjuk
még volt, ez elég lesz néhány száz cérnacsévéhez.
Mittermeier hamarabb érkezett meg, mint ahogy Paul várta, a régi
munkásruháját viselte, amit annak idején hazavitt magával.
– Ki gondolta volna, igazgató úr? – rázta meg örömmel Paul kezét. –
Micsoda boldogság, hogy beindíthatom újra a két öreglányt. Na, akkor
kezdjünk is hozzá!
Paul figyelte, ahogy az öreg először szeretettel megtörölgeti az első
gépet egy puha ronggyal, óvatosan olajat tölt a kis kannából, ahová kell,
majd elégedetten bólint.
– Kapcsolja be, igazgató úr!
Paul elfordította a kapcsolót, nem történt semmi.
– Kapcsolja ki!
Mittermeier érthetetlenül mormolt valamit maga elé, a fejét
vakargatta, majd elkezdte alaposan átnézni a gépet. Paul is segített,
tanakodtak, kipróbáltak ezt-azt, többször is bekapcsolták, majd újra
lekapcsolták a gépet.
– Megmakacsolta magát az átkozott öreglány! – szitkozódott
Mittermeier. – Próbáljuk a másikat, a kettő közül mindig az működött
rendesebben. Hozna egy lámpát?
Több órán át piszmogtak a gépekkel, olajoztak, törölgettek,
csavarokat húztak, tanakodtak, átkozódtak, sőt végül még veszekedtek
is. Ám egyik masina sem volt hajlandó beindulni.
– Megsértődtek a némberek. Rossz néven vették, hogy itt hagytuk
őket. Ahogy ez már az asszonynéppel lenni szokott: ha nem mondogatod
nekik mindennap, milyen csodásak, zsörtölődnek magukban és csak
valami moslékot tesznek eléd.
Paul alig figyelt az öregre. Rettenetesen fáradt és csalódott volt,
ugyanakkor nyugtalan is. Mihez kezd, ha nem tudják többet beindítani a
gépeket? Ami tulajdonképpen elképzelhetetlen, hiszen tökéletesen
működtek, mielőtt leállították őket.
 – Fejezzük be mára, Mittermeier! Már elmúlt kilenc. Holnap majd
folytatjuk.
Joseph Mittermeier kelletlenül bólintott. A fonóműhely mestereként a
becsülete forgott kockán, ha nem engedelmeskednek a masinái.
Megtörölgette olajos kezét, fejébe nyomta a sapkáját.
– Akkor holnap reggel. Feltehetően az egyik csévélő rozsdásodott be.
Szét kell szedni. Nem nagy dolog.
– Reméljük. Mindenesetre köszönöm, amit eddig tett. Természetesen
megfizetem a munkáját.
– Jól is jön az a kis pénz, igazgató úr.
Az öreg Gruber még ezen a késői órán is a helyén volt. Kezében egy
régi petróleumlámpával szaladt eléjük, hogy kinyissa a kaput. Paul a
szemével követte az imbolygó fényt, majd hirtelen megszédült, meg
kellett kapaszkodnia az egyik kapuszárnyban.
– Ilyenkor nem éri meg bekapcsolni az udvari világítást, igazgató úr –
mondta a portás. – Fölösleges kiadás, hiszen az áram is pénzbe kerül. Jó
pihenést, jó éjszakát kívánok! Igazgató úr! Uramisten!
Hirtelen éles fájdalom hasított Paul mellkasába, mintha egy jeges kéz
szorította volna össze, a szíve őrülten vert, a lélegzete elakadt. Amikor
azt gondolta, nem bírja tovább elviselni ezt a kegyetlen fájdalmat,
megváltásként borult rá a sötétség. Elvesztette az eszméletét.
 32.

Leo ellenállt a kísértésnek, hogy a szerzeményén dolgozzon tovább,

inkább elővette, átismételte a görög szavakat, majd bepakolta az
iskolatáskáját másnapra.
Azután lefeküdt, az ágyban olvasott még pár oldalt a könyvből, amit
az apjától kapott karácsonyra. Nehezen ment, egy-egy bekezdést kétszer
is el kellett olvasnia, mire felfogta a szavak értelmét, folyton
megzavarták a fejében szóló mihaszna hangok.
Amikor úgy döntött, leteszi a könyvet, lekapcsolja az éjjeli lámpát,
hirtelen halk, izgatott hangokat hallott. Felült az ágyában, hallgatózott:
az előcsarnokból jöttek. Ez Mama, aztán Humbert, Lisa néni, Gertie és
Tilly néni. Vajon ő mit keres ilyenkor náluk?
Biztosan történt valami. Felkelt, belebújt a köntösébe, és kilépett a
folyosóra, ahol Dodóba ütközött, aki szintén most jött ki a szobájából.
– Mi van odalent? – suttogta Leo.
– Fogalmam sincs.
Dodo csendesen leosont a lépcsőn, Leo követte. Az első emeleti
folyosón égett a lámpa, a könyvtárszoba ajtaja nyitva állt, de nem volt
bent senki.
– Lent vannak.
– Várj! – Valami meghatározhatatlan félelem fogta el Leót,
megragadta a testvére karját, és visszatartotta, amikor hálóingben le
akart szaladni a földszintre. Innen is jól lehetett hallani, mit beszélnek
odalent.
– Azonnal mentőautót kellett volna hívnotok, Marie – mondta éppen
Tilly néni.
– Nem hagyhattuk ott feküdni… a hideg földön. Ezért hazahoztuk.
– Értem én, Marie. De most gyorsan kell cselekednünk.
– Itt vannak – kiáltotta Humbert. – Az ajtó előtt.
 – Hála istennek!
Valami szörnyűség történt. Leo egész testében reszketett, leült a
földre. Dodo odakuporodott mellé.
– Azt hiszem, Papával van valami – suttogta. – Szerencsére itt van
Tilly néni.
A következő pillanatban felugrott, beszaladt a könyvtárszobába. Leo
hallotta, ahogy elhúzza a balkon tolóajtaját. Ő is feltápászkodott, ment
Dodo után. A főbejárat fölötti balkonon jeges szél csapott az arcába. Az
udvaron fényeket láttak, kihajoltak a mellvéd fölött, cibálta a szél Leo
köntösét, Dodo hálóingét.
– Tényleg Papát viszik el a mentővel – szólalt meg Dodo rekedten az
aggodalomtól. – Istenem, nagyon beteg lehet, ha kórházba szállítják.
Leo egyetlen szót sem tudott kinyögni, összeszorította a félelem a
torkát. A főbejárat előtt kivilágított autó állt, két férfi betolt a hátuljába
egy hordágyra fektetett, takarókba bugyolált alakot.
– Jöhetsz az én kocsimon, Marie – mondta Tilly néni.
– Nem. Egyetlen percre sem hagyom egyedül.
Mama beszállt előre a mentőkocsiba, a motor felbőgött, a nagy jármű
óvatosan megkerülte a bejárat előtti virágágyást, majd végighajtott a
fasoron. Hamarosan csak a két piros hátsó lámpáját lehetett látni, de
azok is egyre kisebbek lettek, majd végképp eltűntek.
– Ti meg mit kerestek a balkonon? – szólalt meg Sebastian bácsi a
hátuk mögött. – Még jól megfáztok a végén.
Az ajtóban állt Kurti kezét fogva. A kisfiú felébredt a motorzajra, most
sírva futott oda a nővéréhez, hüppögve panaszolta, hogy a Papát két
idegen betette egy nagy autóba, és Mamával együtt elvitték.
– Te kis buta – intette le Dodo. – Papának kórházba kellett mennie,
Mama pedig elkísérte.
– Ő sem kap levegőt, mint én, amikor a klinikán voltam?
– Valami olyasmi – mondta Dodo bizonytalanul. – De ne aggódj, az
orvosok majd meggyógyítják!
Sebastian bácsi behúzta a tolóajtót, majd némi homályos
magyarázattal szolgált.
 – Apátok megszédült kicsit a gyárban, Tilly nénikétek pedig úgy vélte,
jobb ha kivizsgáltatja magát. Semmi ok az aggodalomra. Ezért most
szépen mind lefekszünk aludni, holnapra már többet tudunk.
Sem Leót, sem Dodót nem nyugtatták meg a szavai, mindketten
sejtették, hogy a bácsikájuk nem mondta el a teljes igazságot. Az igazság
pedig csak az lehet, hogy az apjuk talán a halálán van, különben Mama
nem mondta volna, hogy egy percre sem hagyja egyedül.
– Gyere, Kurti! – Dodo kézen fogta a kisöccsét. – Ma aludhatsz az én
szobámban. Jó lesz így?
A kisfiú bólintott.
– De Leo is aludjon ott!
A bátyja nem volt elragadtatva az ötlettől, de hát mit tehetett volna.
Hanna szaladt be izgatottan a könyvtárszobába, és a bácsikájuk fülébe
súgta, hogy Alicia nagyságos asszony felébredt, és tudni akarja, mi
történt.
– Pillanat. Mindjárt beküldöm hozzá a feleségemet.
Dodo bátorító pillantást vetett a testvérére, majd beterelte Kurtit a
szobájába. Leo ott maradt tanácstalanul a folyosón.
– Hozd az ágyneműdet! – szólt vissza neki Dodo. – Csinálunk
magunknak egy jó kis bunkert. Szeretnéd, Kurti?
A kisfiú buzgón bólogatott.
Leo megemberelte magát, átvitte a szomszéd szobába a paplanját,
párnáját, aztán csak nézte, ahogy Dodo valami sátorfélét eszkábál a
takarókból, párnákból.
Az ajtó nyitva maradt, Leo hallotta Lisa néni súlyos lépteit, meg a
zihálását – mindig kifulladt, ha gyorsan ment. Nagymamához sietett, aki
közben szintén kilépett a folyosóra.
– Mamácska, semmi ok az aggodalomra. Paul kissé gyengélkedik,
nyilván még mindig nem gyógyult fel teljesen a megfázásból. Ezért Tilly
úgy gondolta…
– Az éjszaka közepén? És mentőautó jött érte? Halálra rémültem,
amikor kinéztem az ablakon.
– Ismered a mi Tillynket, Mama. Tudod, milyen lelkiismeretes orvos,
de néha túlzásba viszi.
 – Le sem fogom hunyni a szememet egész éjjel, Lisa. Van még azokból
a baldriáncseppekből?
– Természetesen, Gertie majd felhozza neked. Most feküdj szépen
vissza! Tényleg nem kell nyugtalankodnod.
Miért hazudik mindenki?, döbbent meg Leo. Ettől csak rosszabb lesz
minden. Bár autóba ülhetne, hogy bemenjen az apjához a kórházba! De
sajnos úgysem engednék meg neki. Nem maradt más választása, mint
bebújni a testvérei mellé a párnabunkerbe. Szűk volt és kényelmetlen,
Kurti fickándozott, bohóckodott, jó időbe telt, mire lenyugodott és
elaludt.
– Gondolod, hogy az imádkozás segít? – suttogta Dodo.
– Ártani nem árthat – felelte Leo tétován.
A nővére erre halkan maga elé mormolt egy imát, míg ő
egyetlenegyet sem tudott felidézni, mert a fejében megint pokoli erővel
dübörögtek a disszonáns hangok, dallamok. Kurti egyenletes szuszogása,
az alvó kis testéből áradó meleg végül megnyugtatta, a hangok
elhalkultak, a gondolatok tovatűntek, az álom súlyos szárnya borult a
három testvérre.

Másnap reggel az anyjuk hangjára ébredtek. Óvatosan nyitott be Dodo

szobájába, majd belesett a takarók, párnák halmaza alá.
– Milyen csinos kis fészket építettek az én kiscsibéim! Kurti édesem,
gyere a mamához! Johann és Hanno már hiányol.
Leo álmosan hunyorgott, de nagyon megörült az anyjának. Bár
rettentő sápadtnak tűnt, beesett volt az arca, így a szeme még
nagyobbnak, sötétebbnek látszott. Dodo felült és megrángatta Kurti
pizsamájának ujját.
– Hagyd, Dodo! – szólt rá az anyja. – Félálomban van. Humbert majd
átviszi Lisához.
Karjába vette az álmos kisfiút, majd az ajtóban átadta Humbertnek,
aki tapintatosan odakint várakozott.
– Figyeljetek rám, édeseim! – ült le az ágy szélére, miután az inas
elvitte Kurtit. – Apátok kórházban van szívizomgyulladással. Veszélyes
betegség, a nem teljesen kikúrált megfázás szövődménye. Tegnap este
nagyon rosszul volt, mára javult az állapota, ám ez sajnos nem jelenti
azt, hogy elmúlt a veszély. Sok pihenésre, nyugalomra van szüksége,
nem szabad felizgatnia magát, egy darabig még a klinikán kell maradnia.
Elhallgatott, fáradtan elmosolyodott, a tekintetéből most gyengédség
és bizakodás áradt.
– Szeretném, ha ma is elmennétek az iskolába, mint rendesen.
Délután – ha az orvosok megengedik – rövid időre meglátogathatjátok
Papát. Én visszamegyek a kórházba, és bízom benne, hogy a nagyfiam és
a nagylányom jól viselkedik…
A lelkükre kötötte, hogy fogadjanak szót Lisa néninek és a
bácsikájuknak, vigyázzanak a kicsikre, de mindenekelőtt ne izgassák fel
a nagymamát.
– És mi lesz a gyárral, Mama? – kérdezte Dodo. – Ki veszi át az
irányítást, amíg Papa beteg?
– Egyelőre minden megy a megszokott kerékvágásban – nyugtatta
meg az anyja. – Most az a legfontosabb, hogy Papa meggyógyuljon, nem
igaz?
– Persze, Mama!
Most, hogy az anyjuk őszintén elmondott nekik mindent, Leo kicsit
megnyugodott. Nem álltak ugyan jól a dolgok, de összetartanak,
mindenki megteszi, ami tőle telik. A saját szobájában felöltözött, hóna
alá kapta az iskolatáskát, és lement az ebédlőbe reggelizni. Dodo megint
gyorsabb volt, már a helyén ült, itta a tejeskávéját, enni nem kívánt. És
fésülködni is elfelejtett.
– Olyan a fejed, mint egy szénaboglya – jegyezte meg Leo ferde
mosollyal.
– Te meg nem gomboltad be rendesen az inged – húzta el a száját
Dodo.
Humbert mélabús arccal szolgált fel az asztalnál, de ebben nem volt
semmi új, napok óta így járt-kelt. Később az előcsarnokban Hanna átadta
a tízóraijukat, mint mindig, neki is gondterhelt volt az arca.
– A papátok biztosan hamar meggyógyul. Nem kell aggódnotok.
Vigyél egy almát is, Dodo! Leo, te meg tedd fel a sapkád, hideg van
odakint!
 A konyhából kihallatszott Else sopánkodása.
– Nem jön vissza – szipogta. – A mi jó urunk nem jön többé vissza.
– Ne fesd itt nekem az ördögöt a falra! – teremtette le a szakácsné.
Leo megkönnyebbült, amikor végre kiléptek Dodóval az ajtón,
végigmentek a fasoron, majd elindultak a villamosmegálló felé. Azt
kívánta, bár már délután lenne, hogy mehessen az apjához a kórházba.
Olyan üres volt a ház Papa nélkül, olyan idegen, lélektelen… Hirtelen
tudatára ébredt, mennyire boldog és gondtalan volt az élete a villában az
évek során, mindig biztonságban érezte magát, és mennyire banálisak az
ő apró-cseprő kis gondjai összehasonlítva az aggodalommal, ami most a
hatalmába kerítette. Mi van, ha az apja nem gyógyul meg, ha elveszíti –
hogy fogja azt elviselni?
Az órákon az iskolában csak fásultan ült a helyén, értelmetlen
válaszokat adott, ha kérdezték, vagy egyáltalán nem felelt, a tanárai a
fejüket csóválták.
– Mi van veled, Melzer? Beteg vagy?
– Nem, nem, csak fáj a fejem.
Végigszenvedte a délelőttöt, a szünetben egyedül álldogált az
ablaknál, a távolba meredt, mert idelátszott a kórház sötét téglaépülete.
Ott fekszik az apja az életéért küzdve. Bárcsak segíthetne neki!
Az utolsó óra után mint egy őrült rohant ki az iskolából és futott a
villamosmegállóig, egy merész ugrással még épp fel tudott kapaszkodni
az induló villamos hátsó peronjára, amiért dühös figyelmeztetést kapott
a kalauztól. Nem érdekelte. Aztán rohamléptekkel futott végig a villába
vezető fasoron, fel a főbejárat lépcsőin, és mivel senki nem nyitott ajtót,
türelmetlenül dörömbölni kezdett.
Végre megjelent Else, kisírt szemmel, bánatos kutyatekintettel.
– Leo úrfi! Gertie nem nyitott ajtót?
– Nem. Anyám itthon van?
– Azt hiszem, a kórházban van szegény apádnál.
Leo ledobta az iskolatáskáját, levette a kabátját, sapkáját, és felrohant
a lépcsőn, hogy megkérdezze Lisa nénikéjét, van-e valami új hír. A
folyosón összefutott Dodóval, ő már hamarabb hazajött az iskolából – a
lányoknak mindig rövidebb volt a tanítás.
 – Jobban van – újságolta a nővére. – Lisa néni telefonált a kórházba,
ott mondták neki. Később bevisz minket hozzá.
– Hála istennek – suttogta Leo. – Meggyógyul, ugye?
– Egészen biztosan – bólogatott Dodo.
Leo annyira boldog volt, hogy a karjába kapta a testvérét, pedig már
évek óta nem ölelte meg. Megint olyan érzése volt, mint régen, amikor
elválaszthatatlanok voltak: a cinkos ikrek az egész világgal szemben.
Hirtelen idegen férfihangot hallottak a könyvtárszobából. Ez mintha
Ernst bácsi lenne Münchenből, gondolta Leo.
– Na, pont ő hiányzott nekünk – suttogta Dodo. – Dühös, mert nem
találta itt Tilly nénit. Nemrég érkezett, szörnyen leteremtette szegény
Gertie-t.
Leo elcsodálkozott, mit keres itt, hiszen Tilly néni elhagyta. El akart
válni a férjétől, de ő valahogy nem akarta elengedni, valami ilyesmi
rémlett neki.
– De miért nálunk keresi?
– Mert Tilly néni ma itt aludt, miután megjöttek Mamával éjszaka a
kórházból – felelte Dodo. – Ernst bácsi pedig rettentően dühös, mert ma
délelőtt meg kellett volna jelenniük a bíróságon, azt hiszem.
Ajaj! Tilly néni a nagy ijedtségtől nyilván megfeledkezett erről. Nem
csoda, hogy haragszik a férje. Viszont nem szép tőle, hogy szegény
Gertie-n tölti ki a mérgét, hisz ő nem tehet semmiről.
– Gyorsírni legalább tud? – hallották a bácsi ingerült hangját a
könyvtárszobából. – Mert ha úgy megy, mint a gépírás, akkor hagyjuk
inkább.
– Nem, kérem… Száznyolcvan szótagot írok le percenként…
– Amit aztán senki nem tud megfejteni, mi?
– Minden levelet hibátlanul gépeltem le a tanfolyamon, én voltam a
legjobb.
– És ezt higgyem is el?
– Kérem, hadd bizonyítsam be!
– Nem érdekel.
– Sajnálom. Hozhatok önnek egy csésze kávét, nagyságos úr?
Ernst von Klippstein nagyot sóhajtott.
 – Az ég szerelmére, üljön már le, és írja!
– Máris, uram. Csak hozok egy jegyzetfüzetet meg ceruzát.
Az ikrek gyorsan fedezékbe húzódtak, nehogy rajtakapják őket a
hallgatózáson, amikor Gertie lobogó szoknyával, tűzpiros arccal
kiszaladt a könyvtárszobából. Szerencsére nem vette észre őket, futott a
cselédlépcső felé.
– Remek – suttogta Dodo elismerően. – Gertie-nek talán mégis sikerül.
– Mi sikerül neki?
– Hol élsz te, álomországban? – vigyorgott Dodo. – Gertie titkárnői
állást szeretett volna Ernst bácsinál. Kitty néni mesélte.
Leo vállat vont, ez az egész nem érdekelte különösebben. Gertie-t sem
nagyon kedvelte, Hannát sokkal inkább.
Különben is nemsokára itt az ebédidő, utána pedig Lisa néni végre
beviszi őket Dodóval a kórházba.
Az ebédet végigülni kész kínszenvedés volt. Kurti és Johann ficánkolt,
hadonászott az asztalnál, Hanno bömbölt valamiért egy darabig,
Charlotte rögtön földhöz vágta a kásával teli tálkáját, amikor Rosa nem
figyelt egy pillanatra. Ernst von Klippstein, aki szintén velük ebédelt,
komoran meredt az asztaltársaságra, majd megkérdezte Sebastiant,
miért ilyen neveletlenek a gyerekei. Erre Lisa néni persze felcsattant, és
kioktatta, hogy akinek nincs gyereke, az ne ítélkezzen.
Ernst bácsi ezután nem szólalt meg többé, és még a desszert előtt
felállt az asztaltól, elköszönt.
– Üzleti ügyeim Münchenbe szólítanak. Jobbulást kívánok Paulnak, a
családnak minden jót!
– Milyen kellemetlen egy ember, mindig is az volt – jelentette ki
nagymama, miután Humbert kikísérte Ernst von Klippsteint. – Még jó,
hogy soha nem lesznek gyerekei.
– Ez nagyon kemény ítélet, kedves Mama – mondta Sebastian bácsi
enyhe rosszallással.
– Mamának teljesen igaza van – intette le Lisa néni. – Szerencse, hogy
Tilly hamarosan megszabadul tőle. Végre beleegyezett a válásba.
Leo alig bírt legyűrni pár falatot, türelmetlenül várta, hogy Humbert
felszolgálja a desszertet – ami ma almakompót volt –, és végre asztalt
bontsanak. Ebéd közben Papáról nem nagyon esett szó, mert senki nem
akarta felizgatni a nagymamát. Csupán Sebastian bácsi említette meg,
hogy Paulnak pár napig még a kórházban kell maradnia.
– Csak rendesen ki kell kúrálni ezt az elhúzódó megfázást… Mama,
nem akarod az öledbe venni Charlottét? Már nyújtogatja utánad a kis
karját.
Szegény nagymama! Senki nem mondja meg neki az igazat, mert
állítólag olyan gyengék az idegei. De talán pont azért gyengék az idegei,
mert folyton elhallgatnak előle mindent. Mindenesetre most nagyon
boldognak látszott a dundi Charlottéval az ölében. Ha továbbra is ennyit
eszik ez a kislány, olyan kövér lesz, mint a mamája.
Ebéd után Leo és Dodo türelmetlenül várakozott az előcsarnokban.
Már a kabátot, sapkát is felvették. Mivel különben csendes volt a ház,
kihallatszott a konyhából, ahogy Humbert Hannával veszekszik.
– Miért kell folyton kimászkálnod hozzá? Elhagyott. Nem azt írta
neked annak idején, hogy minden kapcsolatot megszakít veled? Még
hogy szerelmes! Senkiházi léha alak.
Leónak fogalma sem volt, miről lehet szó, bár nem is érdekelte. Csak
azt kívánta, jöjjön már végre a nénikéje. De még mindig fent piszmogott,
biztosan megint Charlottéval volt valami, vagy Hannónak fájt a hasa.
– Mama vajon miért nem jön haza? – töprengett Dodo. – Nem ülhet
egész nap a kórházban Papa betegágya mellett.
– Nem lehet, hogy Papa megint rosszabbul van? – rémült meg Leo.
– Ne mondj ilyet! – lökte oldalba a nővére. – Lisa néni azt mondta,
Papa jobban van.
Leo hallgatott. Nyugtalanul járkált fel-alá az előcsarnokban, kilesett a
teraszra vezető üvegajtón, aztán megint visszatért a bejárati ajtóhoz. A
gardróbban ott lógott Papa kabátja, kalapja, a házikabátja, amit otthon
szokott viselni. Őrjítő ez az egész. A holmija itt van, ő meg a kórházban
fekszik, és senki nem tudja, visszatér-e még valaha a villába.
– Csak nem rám kellett várnotok? – kiáltotta Lisa néni a lépcsőről. –
Humbert, kihozta a garázsból az autót? Képzeljétek, mit meg nem
engedett magának megint Gertie! Ahelyett, hogy segített volna
átöltözni, amiért fizetjük, átszaladt a gyárba, hogy legépeljen valamit.
Most szóljatok hozzá! Ez mindennek a teteje.
Dodo tulajdonképpen felvilágosíthatta volna, hogy Gertie-nek Ernst
bácsi megbízásából kellett legépelnie valamit, és valószínűleg nem
merte Papa írógépét használni a dolgozószobában. De nem tette. Az
autóban Leo hátul ült a nénikéje mellett, aki hatalmas bundájában szinte
az egész ülést elfoglalta. Dodo rögtön Humbert mellé ült be előre, szünet
nélkül magyarázott, figyelmeztette a sofőrt, hogy váltson magasabb
sebességbe, mert nem tesz jót a motornak, ha alacsony sebességben
túráztatják.
Humbert türelmesen csak annyit mondott időnként:
– Hogyne, Dodo kisasszony. Teljesen igaza van, Dodo kisasszony.
Idegesítő egy okostojás a nővére, gondolta Leo. Főként, ha autókról
vagy repülőgépekről van szó. Alig várta, hogy megérkezzenek végre a
kórházba.

Az épületet sajnos már jól ismerte, nemrég Kurtit látogatták itt. Utálta
ezt a masszív téglaépítményt, ami már kívülről is baljóslatúnak látszott.
A portán egy apáca ült, szigorú arccal megkérdezte mindenkinek a
nevét, és hogy melyik beteget látogatja. A felvonóval mentek a második
emeletre, mert Lisa néni nem volt hajlandó lépcsőt mászni. Leót viszont
a rosszullét kerülgette a szűk fülkében, lüktetett a feje, a fülében úgy
zúgtak a hangok, akár az óceán.
A folyosón a szokásos utálatos kórházi szagok terjengtek. Kitty néni
jött szembe velük Hennivel.
– Hála istennek jobban van – sóhajtott, és megölelte a nővérét. – Ha
belegondolok, hogy tegnap összeesett, és majdnem meghalt… Ah, Paulka
soha nem akart hallgatni rám. Pedig mindig mondtam neki, hogy túl
sokat dolgozik.
Papa majdnem meghalt, gondolta Leo rémülten.
Henni a nyakába borult.
– Jaj, Leo, szörnyen sajnálom Pault bácsit. Ha majd lesz rám egy kis
időd, nagyszerű hírem van a számodra.
Elviselhetetlen ez a Henni. Leo ingerült mozdulattal lerázta magáról.
 – Hagyj már békén, kérlek! – mormolta.
Egy apácafityulás nővér odavezette őket a betegszobához. A szájára
illesztette a mutatóujját, ami annyit jelentett, maradjanak csendben.
– Ne menjen be mindenki egyszerre, és csak pár percre!
Dodo és Leo mehetett be elsőként, elfogódottan léptek be az ajtón.
Papa ott feküdt egyedül egy keskeny ágyon a fehér falú szobában, olyan
idegennek tűnt. Az arca hamuszürke, a pizsamája helyett egy furcsa
fehér köpeny volt rajta.
Erőtlenül elmosolyodott, amikor kéz a kézben odaléptek az ágyához.
Leónak hirtelen eszébe jutott, hogy még pár szál virágot sem hoztak, de
szerencsére ott állt az éjjeliszekrényen egy csokor fehér rózsa – nyilván
Kitty nénitől.
– Na, édeseim – szólalt meg Papa szokatlanul halk hangon. – Jól
megijesztettelek benneteket, nem igaz?
Egyszerre bólintottak. Leo meg sem tudott szólalni, Dodo félénken
megkérdezte az apját, hogy van.
– Sokkal jobban, mint tegnap, de még mindig nem teljesen jól.
Leo továbbra sem tudott kinyögni egyetlen szót sem, bár hihetetlenül
boldog volt, hogy az apja életben van, sőt még beszél is velük.
Ugyanakkor megijesztette, hogy olyan halk, erőtlen a hangja, sápadt,
beteges az arca.
– Figyeljetek rám! – Papa egymás után a szemükbe nézett. – Egy
darabig még itt kell maradnom sajnos. Ezért szeretném, ha te Dodo
mindenben engedelmeskednél anyádnak, segítenéd és támogatnád.
Megteszed ezt nekem?
– Igen, Papa.
– Te pedig, Leo, vigyázol anyádra, Dodóra és Kurtira. Most te vagy a
férfi a házban, amíg meg nem gyógyulok. Menni fog?
– Igen, Papa.
Ezzel az apjuk el is bocsátotta őket. Leónak hízelgett, amit az apja
mondott, de össze is zavarta. Vigyázzon Mamára és a testvéreire? Mégis
hogy kell ezt csinálni?
 33.

A várakozás éjszaka a kórház folyosóján volt a legrosszabb. Pault az

egyik kezelőbe vitték, Tilly bement vele, de Marie-nak kint kellett
maradnia. Nem tehetett mást, várt és remélt. És imádkozott. Súlyos
lepelként borult rá a félelem, fojtogatta a hosszú, félhomályos folyosó
néma csendje. Nem tehetett semmit, miközben a számára legdrágább
ember a halállal viaskodott. Kész kínszenvedés!
Eddig a pillanatig még sikerült távol tartania a félelmet, a pánikot,
muszáj volt, hiszen cselekednie, döntenie kellett. Amikor a gyár portása
telefonált, és izgatottan hebegve-habogva közölte, hogy az igazgató úr a
gyárkapuban fekszik eszméletlenül, minden tagja elgyengült a
rémülettől, mégis gyorsan és határozottan tette, amit kellett. Elsőként
Humbertet ugrasztotta ki az ágyból, hogy hozza a kocsit, azután felhívta
Kittyt, hogy Tilly azonnal jöjjön a villába, végül felkeltette Lisát. Mire
Humberttel odaértek a gyárkapuhoz, az öreg Gruber és Mittermeier már
becipelte az ájult igazgatót a portásfülkébe. Szörnyű látványt nyújtott,
az arca eltorzult, a bőre hamuszürke, halkan nyögött, de nem volt
igazán magánál.
Nem sokkal később Marie már a mentőautóban ült a sofőr mellett,
egész úton le sem vette a szemét a visszapillantó tükörről, amelyben
látta a fiatal orvos és az ápoló arcát. Hogy mit beszélnek, azt nem
értette, a motor zaja elnyomta. Amikor megálltak a kórház előtt,
azonnal kiugrott az autóból, szaladt a hordágy mellett, riadt tekintetét a
férje arcára szegezve. Paul ekkor már kinyitotta a szemét, zavarodottan,
segélykérőn nézett rá.
– Marie… Marie… Mi történt? Hol vagyok?
– Nyugalom, szívem. Minden rendben lesz, itt vagyok melletted.
De nem maradhatott mellette. Bevitték egy kezelőbe, és fogalma sem
volt, mit csinálnak ott vele. Közben ki kellett töltenie egy nyomtatványt:
név, cím, életkor, betegségek, foglalkozás, telefonszám…
– Fájdalomcsillapítót kapott – mondta Tilly, amikor egy pillanatra
kijött hozzá a folyosóra. – Most stabilizálják az állapotát. Szerencsére
nem infarktus. Szívizomgyulladása van, és fennáll a veszély, hogy a
szívburokra is átterjed a gyulladás.
Marie kicsit fellélegezett. Nem infarktus, ez jó hír. Vagy nem annyira?
Mert a szívizomgyulladás is igen rémisztőnek hangzik.
Tilly visszament a kezelőbe, Marie ismét magára maradt a folyosón.
Olykor elsietett előtte egy-egy ápolónő, aztán hoztak egy másik beteget
– autóbaleset. Szegény ember csupa vér volt, legalábbis a feje, mert a
testét fehér lepedő takarta. Egyszer csak Kitty és Robert jelent meg a
lépcsőn. A sógornője nem bírta tovább otthon a bizonytalanságot,
háromszor hívta a kórházat, de nem kapott felvilágosítást, így autóba
ült, és idejöttek.
– Az ég szerelmére! – kiáltotta izgatottan, majd Marie nyakába borult.
– Mi van a mi Paulkánkkal? Kérlek, nehogy azt mondd, hogy meghalt!
Nem halt meg, ugye? Csak egy kis eszméletvesztés, mert túl sokat
dolgozik. Képzeld el, Robert nem engedett el egyedül! Attól félt,
balesetet okozok.
Marie végtelenül hálás volt, hogy nem kell tovább egyedül
várakoznia, bár Kitty szokásos szóáradata nem volt éppen megnyugtató.
– Szívizomgyulladása van – mondta, amikor végre szóhoz jutott. –
Szerencsére már magához tért. Tilly bent van vele, és tájékoztat.
– Hála az égnek! – sóhajtott Kitty. – Elképesztő! Az az apáca a portán
nem akart beengedni. Azt mondta, nincs látogatási idő. Fekete varjú. Na,
aztán megmondtam neki a magamét.
Végre kinyílt a kezelő ajtaja, és kitolták a folyosóra Pault. Csukva volt
a szeme.
– Ne aggódj, Marie! – nyugtatta meg gyorsan Tilly. – Alszik. Holnap
korán reggel beszélhetünk az orvosával, most jobb lesz, ha
hazamegyünk.
Marie kísérte egy darabig az ágyat, nézte az alvó férjét. Amikor meg
akarta érinteni a kezét, rászóltak, hogy ne tegye.
– És ha éjszaka rosszabbodik az állapota?
 – Akkor telefonon értesítenek. Veled maradok ma éjjel, a villában
alszom.
Marie hálásan Tillyre mosolygott, mennyivel vigasztalóbb az ő
nyugalma, higgadtsága, mint Kitty kaotikus fecsegése. Hazafelé az
autóban pontosan elmagyarázta neki a diagnózis részleteit. Marie nem
mindent értett meg, az azonban megnyugtató volt, hogy az orvosok
tudják, mi a baja Paulnak, és ennek megfelelő kezelést kap.
– Gyógyszeres kezelés nem feltétlenül lehetséges és szükséges. A fő,
hogy sokat pihenjen, ne izgassa fel magát, kerülje a fizikai
megerőltetést. Akkor idővel magától elindul a gyógyulás folyamata, de
ez persze nem megy máról holnapra…
A villa külső világítása be volt kapcsolva, Sebastian a
könyvtárszobában várta a híreket Paul állapotáról. Tilly pár szóban
gyorsan elmondta, mi a helyzet, azután elnézést kért, de Marie-nak és
neki most azonnal le kell feküdni, szükségük van egy kis alvásra.
Sebastian megértően bólintott, majd sietett a feleségéhez, hogy őt is
megnyugtassa: Paul állapota a körülményekhez képest kielégítő.
Tillyt Kurti szobájában helyezte el Marie, azután kimerülten ő is
nyugovóra tért. De az álom elkerülte, folyton Paul fájdalomtól eltorzult,
szürke arcát látta maga előtt, aztán fülébe csengett a kérdése: Mi történt?
Hol vagyok? Végül bűntudatot érzett, amiért nem állt a sarkára, hogy
Paul ne dolgozza végig az éjszakákat az íróasztalánál. Nem csoda, hogy
ez történt. Napközben a bankokba rohangált, a bérházak eladását
intézte, vagy a gyárban volt, éjszakánként meg bevette magát a
dolgozószobába egy halom aktával, számolt, rágódott, hogyan élhetnék
túl a válságot. Miért is nézte ezt ilyen sokáig tétlenül? Miért mindig
későn okosabb az ember?
Rövid volt az éjszaka. Hat óra körül felébredt, mert hallotta, hogy
Tilly már fent van, és halkan leosont telefonálni. Marie magára kapta a
pongyoláját, utána ment.
– Nyugodt éjszakája volt – számolt be Tilly megkönnyebbülve. –
Látogatás csak délután van, de beszéltem a főorvossal, Peuser doktorral.
Kivételesen bemehetsz hozzá tíz óra körül, de csak egy rövid időre. A
második emeleten fekszik a kétszázhetes szobában.
 – Olyan későn? – sóhajtott Marie.
– Pontosan. És addig nem indulsz el, amíg rendesen meg nem
reggeliztél. Úgy nézel ki, mintha kísértetekkel töltötted volna az
éjszakát.
A személyzet már talpon volt. Humbert a reggelihez terített az
ebédlőben, amikor Marie belépett. Aggodalmas arccal érdeklődött az úr
állapota felől.
– Hála istennek már jobban van, Humbert. Reméljük, hogy hamarosan
meggyógyul.
– Ezt örömmel hallom, asszonyom. Tegnap halálra rémültem, amikor
megláttam a nagyságos urat Gruber fülkéjében feküdni. Mindjárt viszem
is a jó hírt a konyhába, nagyon aggódik mindenki.
Kettesben reggeliztek Tillyvel, aki könyörtelenül belediktálta Marie-
ba az ételt, tejeskávét, mielőtt elindult a praxisba a betegeihez.
– Ha szükség van rám, telefonáljatok Kittyhez!
– Köszönet mindenért, Tilly. Nem is tudom, mihez kezdenénk
nélküled.
Azon kicsit csodálkozott, miért ne a rendelőben hívja Tillyt, ahol
gyorsabban elérheti. De ezen most nem morfondírozott, sok dolga volt
még. Értesítenie kellett például Paul titkárnőit.

Lüders kisasszony teljesen kikészült idegileg. A portástól már tudta, mi

történt előző este az igazgató úrral.
– Eddig még nem közöltem senkivel, Frau Melzer, nem akartam
pánikot kelteni a munkások között. Gruber urat is utasítottam, hogy ne
adja ki az információt.
– Nagyon okos döntés volt, Lüders kisasszony. A férjem állapota a
körülményekhez képest kielégítő, ma délig tudatom magával, hogyan
járjunk el a továbbiakban.
Lüders kisasszony megkönnyebbülve sóhajtozott, elmondta,
mennyire aggódott, mert nem tudta, mi van az igazgató úrral. Melzer úr
olyan kellemes, vidám ember, nagyon megrázta, ami vele történt.
Miután letette a telefont, Marie átment a villa új szárnyába, hogy
Lisával is beszéljen. Könnyek között találta. A szalonban ült
pongyolában, zsebkendőt szorított a szemére, mellette Sebastian, aki
hiába próbálta vigasztalni.
– Ó, édes Istenem! – zokogott Lisa. – Ez az egész az én hibám, Marie.
Miattam kellett hozzáépíteni a villához az új szárnyat, ami tönkretett
minket. Paul annyit aggódott a pénz miatt, hogy belebetegedett…
– Ez nem a te hibád, Lisa, és senki másé sem – mondta Marie
határozottan. – A válság az, ami tönkretesz mindenkit. De most még
inkább össze kell tartanunk, hogy Paul nyugodtan felgyógyulhasson. És
ehhez mindenki segítségére szükség van.
Lisa azonnal bólogatni kezdett, hát persze hogy segít. Délután beviszi
az ikreket a kórházba, hogy meglátogassák az apjukat, és ha ő is
beszélhet vele, nem fog sírni, sopánkodni, megpróbál nyugodt és
bizakodó lenni.
– Remélem, sikerülni fog, Marie. – Nagyot sóhajtva száraz zsebkendőt
keresett a pongyolája zsebében.
Sebastian gyengéden simogatta a haját, a nyakát, és azt mondta,
rettentően büszke rá, amiért ilyen bátor és erős ebben a nehéz
helyzetben. Erre Lisa megint zokogásban tört ki.
– Én pedig átmegyek a gyárba, ha te is egyetértesz – mondta
Sebastian. – Talán segíthetek valamiben.
– Mindenképpen segíthetsz a titkárnőknek átnézni a postát, fogadni
az esetleges ügyfelek hívását.
– Én is pont erre gondoltam, Marie.

Mielőtt bement a kórházba, átöltözött, kritikus pillantással nézte magát

a tükörben. Tillynek igaza van, szörnyen sápadt és elcsigázott, így nem
kerülhet Paul szeme elé. Feltett egy kis púdert, pirosítót, csinosan
feltűzte a haját – megpróbálkozott egy mosollyal. Nem sikerült valami
fényesre, pedig bizakodást kell sugároznia.
– Nincs látogatási idő – közölte kurtán a kórház portáján ülő apáca.
Drótkeretes szemüveget viselt vastag lencsével, ajkát szigorúan
összeszorította. Csak egy röpke pillantást vetett Marie-ra, majd újra
fekete bőrkötésű olvasmányába temetkezett.
 – Kérdezze meg, kérem, Peuser doktort! Külön engedélyt kaptam a
látogatásra. A férjemhez jöttem, Paul Melzerhez.
– Itt senki nem részesül különleges elbánásban – felelte az apáca,
anélkül hogy felnézett volna.
Marie tanácstalanul ácsorgott egy darabig a porta üvegablaka előtt. A
túlbuzgó apáca a breviáriumába mélyedt. Nagyon rossz lehetett a szeme,
mert a vastag lencsék ellenére majdnem az orráig emelte a könyvet.
Marie végül vett egy nagy levegőt, és óvatosan elosont előtte.
Felvonóval ment, nehogy a lépcsőn újabb apácákba vagy orvosokba
fusson bele. A másodikon kiszállt, elindult a folyosón, elment három
fiatal ápolónő mellett, de azok ügyet sem vetettek rá, vidáman fecsegtek
egymással. Kétszáznégy… kétszázhárom… rossz irányba indult,
megfordult. Kétszázöt… aztán egy Tilos a belépés feliratú ajtó, és végre
kétszázhét.
Halkan kopogott, majd óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, belesett.
Kicsi, fehérre meszelt falú szoba, egy ablak, egy szék, egy ágy, amely
minden oldalról jól megközelíthető volt. Paul a hátán feküdt, a feje
oldalra fordítva, a szeme csukva. Marie besurrant, halkan behúzta maga
mögött az ajtót, nesztelenül odalépett az ágyhoz. Nem akarta
felébreszteni Pault, csak nézni, hallgatni a lélegzetét, tudni, hogy
szabályosan ver a szíve.
– Marie – mormolta Paul, de a szemét nem nyitotta ki. – Itt vagy
végre?
– Igen, édesem, honnan tudtad, hogy én vagyok?
Most kinyitotta a szemét, elmosolyodott. Gyengéden és csintalanul,
ahogy csak ő tudott mosolyogni, így nézett rá már akkor is, amikor még
konyhalány volt a villában.
– Ismerem a lépteidet, Marie. Gyere, ülj ide mellém! – Kicsit félrehúzta
az ágy széléről a takarót.
– Nem tudom, szabad-e, Paul. Tegnap még csak meg sem
érinthettelek.
– Ülj ide, kérlek! – ismételte Paul makacsul.
Marie tette, amire kérte, Paul pedig magához vonta és megcsókolta.
– Mostantól én vigyázok rád, édesem – suttogta Marie a férje fülébe.
 – Mindig azt teszed, szívem.
– Úgy látszik, nem vigyáztam eléggé. Istenem, annyira féltettelek.
Paul a hátát simogatta, lehúzta magához, szorosan ölelte.
– Végig arra gondoltam, hogy nem akarlak elhagyni, Marie. Hogy van
valami, ami ehhez a világhoz köt: te és a gyerekek. De főként te, édesem.
Itt tartasz a szerelem erős kötelékével.
Elhallgatott, Marie pedig nem tudott megszólalni, mert a könnyeivel
küzdött. Nem szabad sírnia. Mégis rápottyant jó néhány könnycsepp az
idétlen fehér köpenyre, amit Paulra adtak.
– Most sokat kell pihenned, nyugalomra van szükséged – szólalt meg
végül, próbálta titokban letörölni a könnyeit. De Paul persze észrevette,
a lepedő csücskét kínálta oda neki.
– Sajnos – mondta aztán. – Ez most a legrosszabbkor jött, Marie. Még
nem tudod, de megkaptuk a megrendelést a Keller & Weingarttól.
Ráadásul igen nagy mennyiségre.
– Nem szabad most a gyárral foglalkoznod. Majd én kézbe veszem a
dolgokat, és Sebastian is segít. Légy nyugodt, minden rendben lesz!
Paul a fejét rázta.
– Finom varrócérnát rendeltek. Nagy mennyiségben…
– Dehát ez csodálatos, édesem! Beindítjuk a gyártást.
– Éppen ez az, Marie. Tegnap nem akartak beindulni az átkozott
gyűrűsfonók. Mittermeier ma délelőtt ismét megpróbálja. Telefonálnod
kell a gyárba, megkérdezni, hogy sikerült-e végre.
Marie ijedten felült, mert érezte, milyen nyugtalanul, akadozva ver
Paul szíve. Ez lehetett a baj? Azok a nyavalyás gyűrűsfonógépek izgatták
fel annyira tegnap, hogy kihagyott a szíve?
– Én majd mindent elintézek – csitította Marie. – Te most ne
foglalkozz ezzel, te csak pihenj és gyógyulj! Amikor téged behívtak
katonának, akkor is én vezettem a gyárat, ezúttal is menni fog.
De Paul csak nem nyugodott meg, zihálva kapkodta a levegőt. Marie-t
elfogta a félelem. Ha megint így felizgatja magát, még a végén
rosszabbodik az állapota.
– Tájékoztatnod kell mindenről, Marie. Apád tervei alapján építettük
meg a gépeket. Huntzinger végezte a munka oroszlánrészét, de
Mittermeier is segített. Talán szüksége lesz a tervrajzokra. Ott vannak a
dolgozószobámban a felső polcon… – A szavai köhögésbe fulladtak.
– Elég ebből! – mondta Marie határozottan. – Mostantól a gyár az én
feladatom. A tiéd pedig az, hogy meggyógyulj. Mert szükségünk van rád.
Nekem van szükségem rád, édesem.
Paul felelni akart valamit, de ekkor beszélgetés és közeledő léptek
zaja hallatszott a folyosó felől.
– Vizit! – jelentette be egy ápolónő, miután kivágta az ajtót. Aztán
döbbenten meredt Marie-ra. – Maga mit keres itt?
Mielőtt válaszolhatott volna, belépett a főorvos a kíséretével, és
mosolyogva fordult Marie-hoz.
– Frau Melzer, üdvözlöm. Remélem, nem okozott túl heves
szívdobogást a férjének. Bár nézetem szerint egy kis kellemes
szívdobogás nem árthat a páciensnek.
A szigorú ápolónő legnagyobb döbbenetére a főorvos melegen
megszorította Marie kezét, mielőtt a betegéhez fordult.
– Nyugodt lehet, nagyságos asszony, a férje nálunk a legjobb kezekben
van. Adja át szívélyes üdvözletemet Frau von Klippsteinnek! Igen
figyelemre méltó asszony.
– Köszönöm, főorvos úr. Természetesen átadom az üdvözletét. Akkor
én most megyek.
Búcsúzóul szeretettel rámosolygott Paulra, ám ő ezt sajnos alig vette
észre, mert már a mellkasát hallgatták a sztetoszkóppal. Hűvösen
biccentett a kellemetlenkedő nővérnek, majd kilépett a szobából.
Csattanva csukták be mögötte az ajtót.

Kaptak tehát egy nagy megrendelést, töprengett lefelé menet a lépcsőn.

Be kell indítani a gépeket, most az a legfontosabb, hogy Paul ne izgassa
tovább magát ezen. De Mittermeier talán már meg is oldotta a
problémát.
Villamosra szállt, és bement a gyárba. Az öreg portás mély
meghajlással fogadta a kapuban.
– Isten hozta, Frau Melzer! – kapta le a sapkáját. – Jó, hogy újra itt
van, mint a régi időkben, amikor még élt az öreg igazgató úr.
 Marie elmosolyodott, jólesett neki a szíves fogadtatás, Gruber öröme
őszintének tűnt.
– Mittermeier már itt van?
Gruber bólintott, hüvelykujjával a fonórészleg felé bökött.
– Már vagy egy órája bütyköl a gépeken. Káromkodik, mint egy kocsis,
de nem adja fel.
Ez nem hangzott valami jól. Ezek szerint Mittermeier továbbra sem
tudta beindítani a gépeket. Marie átvágott a gyárudvaron, ahol szövőnők
kisebb csoportja éppen szünetet tartott, belépett a gyárcsarnokba, amit
régen a gyűrűsfonók és szelfaktorok fülsiketítő zaja töltött be, most
azonban néma csend volt. A ferde üvegtetőt régen tisztíthatták, így csak
szürkén, gyengén szűrődött be a márciusi nap fénye a hatalmas
helyiségbe. Állott, áporodott volt a levegő is.
Az idős mester a két gyűrűsfonógép között guggolt, és csüggedt arccal
nézett fel Marie-ra.
– Semmi, meg sem mozdulnak – dörzsölte meg olajos kezével az állát.
– Sztrájkolnak. Én ezt nem értem…
Kiszerelt, szétszedett, megtisztított, megolajozott számos alkatrészt,
visszatette őket a helyükre – de a masinák csak nem akartak működni.
– Megsértődtek, mert leállítottuk őket. Talán csak hízelegni kell kicsit
az öreglányoknak – mondta Mittermeier, kínjában már ironizálva. –
Bókolni. Tenni a szépet. Virágot, csokoládét hozni nekik… Az úristenit!
Fogalmam sincs, mi lehet a baj, pedig annak idején együtt építettük meg
a gépeket Huntzingerrel.
Marie körbejárta, nézegette a két hatalmas masinát. Ezek már nem
azok voltak, amiket még az apja épített, bár az ő tervei alapján
készültek. Mi lehet a hiba? Igaz, eleinte még nem elektromos árammal,
hanem gőzzel működtek, de annak már jó ideje. Azóta
zökkenőmentesen, nagyobb meghibásodás nélkül tették a dolgukat.
– A megboldogult jó öreg Huntzinger rögtön tudná, mi a baj,
megtalálná a hibát – dohogott tovább Mittermeier. – Amikor az ön
édesapja még élt, gyakran dolgozott mellette, tőle tanult mindent.
Folyton azt mondogatta: A Burkard zseniális konstruktőr. Mindig
megissza a magáét, de akkor is egy zseni.
 Marie hallgatott. Nem ismerte az apját, de azt tudta, hogy az
alkoholfüggősége vitte a sírba.
– Most pihenjen egy kicsit, Mittermeier úr! – szólalt meg végül. –
Erőszakkal nem érünk el semmit. Menjen föl az irodába, Lüders
kisasszony majd főz magának kávét, enni is ad valamit! Én közben
megkeresem apám tervrajzait. Szép nyugodtan átnézzük őket, talán így
ráakadunk a meghibásodás nyomára.
 34.

Lieslnek igazán nem lehetett oka panaszra. Kellemes élete volt Elvira
von Maydorn mellett, bár kicsit egyhangú. Az idős hölgy a tyúkokkal
kelt, Liesl segített neki felöltözni, majd elkísérte az istállóba. Az öreg
úrnő bolondult a lovakért, világéletében mindennap kiment az istállóba
még reggeli előtt, régebben olyankor felnyergeltette valamelyik lovát,
kilovagolt, és frissen, derűsen tért vissza.
– Egyedül a természettel kora reggel – áradozott Lieslnek –, nincs
annál jobb dolog. Csodás illatokat hoz a szél, a lovad patája
megnyugtatóan dobog a puha talajon, és egy tisztáson még őzek
legelésznek… Istenem, mennyire hiányzik ez!
Néhányszor ráparancsolta Lieslre a régi lovaglónadrágját, hosszú
csizmába bújtatta a lábát, Leschiknek pedig kiadta, hogy nyergelje fel az
öreg, kezes kancát. Aztán fel kellett ülnie a lóra, és Leschik az udvaron
vezetgette, miközben Elvira von Maydorn utasításokat adott.
– Érzed a ritmust, Liesl? Azt kövesd! Fel a feneket! Húzd ki magad a
nyeregben, ne borulj a ló nyakára! Lazán tartsd azt a szárat, nem azért
van, hogy kapaszkodj bele! A combod szorításával mutasd a lónak, merre
akarsz menni…
Liesl nagyon igyekezett, de nehezen ment, bár tetszett neki a lovaglás.
Szerette a lovakat, de nem tudta igazán elengedni magát, mert a
cselédek folyton irigykedve bámulták, gonoszkodó megjegyzéseket
kiabáltak oda neki, kinevették, ha valamit rosszul csinált. A legrosszabb
az volt, ha a dadus is kijött a három gyerekkel, ilyenkor a két kisfiú
sárcsomókkal dobálta a kancát. Hiába rivallt rájuk az öreg úrnő, csak
nevettek, a dadus pedig nem utasította rendre őket.
– A parasztasszony uszítja erre a kis ördögfajzatokat – dohogott Elvira
von Maydorn dühösen. – Szerencse, hogy a Soljanka kezes, mint a
bárány, nem izgatja az ilyesmi.
 Lovaglás után Liesl bőséges reggelit kapott. Még az urak a Melzer-
villában sem ettek ilyen kiadós, finom ételeket, egyedül a kávé volt jobb
Augsburgban, meg a kenyér frissebb. Viszont tartalmas pástétomok,
füstölt sonka, szalonnás tojásrántotta, májas hurka került itt az asztalra.
Liesl beesett arca szépen kikerekedett, az úrnő lánykori ruhái úgy álltak
rajta, mintha ráöntötték volna őket. Régebben vastag copfba fonta össze
a haját, most már csinosan feltűzte, ahogy az úrnő mutatta neki, és a
járása is büszkébb lett.
– Mit osonsz mindig félénken a fal mellett, Liesl? – korholta az öreg
hölgy többször is. – Lassan lépkedj, egyenes derékkal! Nem mereven, de
felszegett fejjel, ne úgy, mint egy behúzott nyakú cseléd! Legyen
határozott a fellépésed, az én házamban nem kell tartanod semmitől!
Az udvarházban látszólag mintha nyugodtabb lett volna a légkör. A
parasztasszony kerülte Elvira von Maydornt és fiatal kísérőjét, a
cselédek és szolgálók pedig ugyanezt tették, kitértek Liesl útjából. Ha a
konyhán akadt dolga, hátat fordítottak neki, úgy tettek, mintha ott sem
lenne. De közben mindenki tisztában volt vele, mennyire törékeny ez a
béke. Gyakran verte fel a ház csendjét hangos veszekedés, ilyenkor
mindenütt hallani lehetett az intéző feleségének éles rikácsolását, a férje
dühös, szitkozódó hangját.
– Veszekedjenek csak! – mondta a birtok úrnője elégedetten. – Jó
volna, ha az apád végre a sarkára állna. Nem szerencsés, ha az asszony
hordja a nadrágot. Főleg, ha ilyen ostoba nőszemély, aki még fenn is
hordja az orrát.
Az intéző felesége, akit az öreg hölgy továbbra is csak megvetően
parasztasszonynak volt hajlandó nevezni, azzal is bosszantotta Elvira
von Maydornt, hogy minden második nap megparancsolta Leschiknek,
fogja be a lovakat a kocsiba, és vigye be Kolbergbe vásárolni. Késő
délután tértek csak haza, a kocsi jól meg volt rakva csomagokkal, a
cselédek alig győzték becipelni azt a sok holmit a házba. Ládákba,
dobozokba volt pakolva minden, így nem lehetett tudni, mi van bennük.
Mindenesetre ilyenkor finom szappanok, parfümök illata töltötte be a
házat, és az egyik öreg cseléd szőrmékről, finom, prémmel bélelt
csizmákról, csipkekesztyűkről, drága selyem alsóneműkről, meisseni
porcelánról regélt Elvira von Maydornnak.
– Erre megy el minden pénz – fortyogott az öreg hölgy. – Haszontalan
csecsebecsékre, divatos kacatokra. A villanyvezetékre meg – aminek már
rég készen kellene lennie – nem marad semmi. Három oszlopot
állítottak fel eddig… de csak a varjak ülnek rajtuk.
Furcsa, gondolta Liesl. Pedig a villany nagyon hasznos dolog, nem kell
folyton a petróleumlámpákkal bajlódni, égő gyertyával a kézben
botorkálni a sötét házban.
– A parasztasszony csak ezt ismeri, pedig most már szép nagy házban
lakik – jegyezte meg az úrnő gúnyosan. – A villanyáram neki ijesztő, fél
tőle, inkább használja literszám a lámpaolajat, a drága gyertyákat. A gőg
és az ostobaság gyakran együtt jár.
Amióta Liesl az udvarházban lakott, kétszer kopogott be az apja az
öreg úrnőhöz, hogy a birtok ügyeiről beszéljen vele. Ilyenkor őt
leküldték valamiért a konyhába, és mire visszatért, pocsék hangulatban
találta Elvira von Maydornt.
– Hozd ide a barna ládikát a szekrényből! – parancsolt rá a lányra. –
Tedd ide az asztalra! Most menj ki, és nehogy leskelődj nekem a
kulcslyukon át!
Ebben a ládikában őrizte a pénzét meg az ékszereit, ennyit tudott
Liesl. Az intéző nyilvánvalóan a faeladásból vagy más ügyletekből
származó összeget hozta ilyenkor, ami megillette a birtok úrnőjét. A
háztartás, a bérek költségeit és az egyéb kiadásokat levonta belőle, így
végül nem túl sok maradt. Ennek egy részét Leschik másnap bevitte
Kolbergbe a bankba, és elküldte Elisabeth Winklernek, a többit Elvira
von Maydorn a kazettába zárta.
– Tedd vissza a helyére! Aztán gyere ide, adni akarok neked valamit!
Liesl hihetetlenül értékes ajándékot kapott ezen a napon, alig akart
hinni a szemének. Egy finom aranygyűrűt, csillogó rózsaszínű
igazgyönggyel.
– Nem való ez már egy öregasszonynak. Kicsi is, a kisujjamra sem
tudom felhúzni. Tessék, próbáld fel! Pont jó. Tetszik? A legfiatalabb
bátyámtól kaptam egyszer, amikor annyi idős voltam, mint te most.
 – Tényleg megtarthatom? – kérdezte Liesl hitetlenkedve.
– Ha apád nem ad neked semmit, megteszem én. Megérdemled.
Az apja nem sokszor elegyedett szóba vele, amikor mégis, akkor is a
maga kissé goromba módján, és korántsem önzetlenül. Egyik este Liesl
jobb kezében egy bögre forró mézes tejjel, a balban gyertyával lépett ki a
konyhából, és halálra rémült, amikor hirtelen elé lépett az apja a
nagyszekrény árnyékából.
– Mit keresel ilyen későn idelent? – kérdezte Hagemann.
– Csak viszek egy kis mézes tejet asszonyomnak – felelte Liesl
félénken.
– Tedd le ezeket! – parancsolt rá az apja, de nem várta meg, hogy
engedelmeskedjen, kivette a kezéből a bögrét, a gyertyát, majd az alsó
lépcsőfokra tette. – És most jól figyelj rám, beszédem van veled!
Hatalmasnak, félelmetesnek tűnt Klaus von Hagemann alakja az
imbolygó gyertyafényben. Liesl legszívesebben gyorsan felsurrant volna
mellette az öreg úrnő szobájába. De mozdulni sem mert.
– Te nem vagy ostoba lány, Liesl. Ezért nyilván tudod, hogy hosszú
távon itt nincs jövőd. Most még kényeztet az öregasszony, de ha ő már
nem lesz, nehéz idők várnak rád. A feleségem ugyanis nem fog megtűrni
a házban.
Liesl hallgatott. Kemény és korántsem atyai szavak voltak ezek, de ő is
tudta, hogy ez az igazság.
Klaus von Hagemann látta, hogy hatással volt a lányra, amit mondott.
Elégedetten folytatta.
– Nézd, Liesl, nem akarlak elkergetni innen, inkább segítenék, hogy
biztosítva legyen a jövőd. Ezért teszek neked egy nagylelkű ajánlatot:
kapsz tőlem pénzt a hazaútra meg még ötszáz márkát hozományként, ha
egy-két napon belül elmész innen, vissza Augsburgba. Na, mit szólsz?
Liesl ezt nem egészen értette. Ötszáz márka egy kisebb vagyon volt
számára. De mit jelent ez a hozomány? Meg is kérdezte rögtön.
– Biztosan vár rád valaki Augsburgban – felelte az apja halkan, és
furcsa mosolyra húzta a száját. – Valaki, aki lángoló szerelmes leveleket
ír.
 Liesl döbbenten meredt rá, alig akart hinni a fülének. Miféle
levelekről beszél? Christian írt neki?
– Hol vannak a leveleim? – buktak ki belőle a szavak. – Miért nem
kaptam meg őket?
Hagemann rájött, hogy hiba volt megemlíteni a visszatartott
leveleket, de most már mindegy.
– Valószínűleg elakadtak valamelyik postaállomáson, és csak ma
érkeztek meg. Kicsit szétszórt voltam, így tévedésből felbontottam őket.
Bár ez az apának szíve-joga, ha egy fiatalember ír a lányának. Kicsit
naivnak tűnik a fiú, de dolgosnak, becsületesnek – nincs tehát kifogásom
a házasság ellen.
Valóban érdekli az apját az ő jövője? Liesl ezen most nem akart
töprengeni.
– Szeretném megkapni a leveleket.
– Hát persze, Liesl. Előbb azonban tudni szeretném, mit szólsz a
javaslatomhoz.
Még mindig elállta az utat a lépcsőhöz, Liesl pedig nem mert
elfurakodni mellette.
– Én… nem is tudom… meg kell gondolnom… – hebegett.
Hagemann kelletlenül bólintott, majd szúrós szemmel nézett rá.
– Holnap, Liesl. Holnapra tudnom kell, mert el kell mennem a bankba
a pénzért. És jó lenne, ha hallgatnál erről az egészről. Különben nem lesz
semmi a kis egyezségünkből.
– A leveleim…
Hagemann bosszúsan rámeredt, majd előhúzott a zsebéből egy
kötegnyi borítékot. Öt vagy hat levél volt, mind felbontva. Liesl a
blúzába rejtette őket, felkapta a gyertyát meg a bögrét, majd kérdőn az
apjára nézett. Amikor a férfi félreállt, úgy rohant fel a lépcsőn, mintha
ijesztő kísértetek hordája üldözné.
– Hol maradtál ilyen sokáig? – vonta kérdőre Elvira von Maydorn
szigorúan.
Liesl először letette az asztalra a bögrét, a tej már jól kihűlt benne,
azután előhúzta a leveleket. Hazudott neki az apja. Ha az ember kap egy
fél tucat levelet, amit másnak címeztek, előfordulhat, hogy egyet
tévedésből felbont, de nem az összeset. Elöntötte a harag. Az apja hazug
ember.
– Tessék! Ezeket adta nekem. – Odavágta az asztalra a leveleket, és
könnyekben tört ki.
Elvira von Maydorn rosszat sejtve a kezébe vette a borítékokat,
megnézte rajtuk a címzettet, a feladót. Remegni kezdett a keze.
– Így adta oda neked apád a leveleidet? Felbontva?
Liesl szipogva bólogatott, a tenyerébe temette az arcát.
Az apja hazudott. Akkor a nagylelkű hozomány is biztosan hazugság.
Csak meg akar szabadulni tőle, mindegy milyen eszközökkel. Miféle
ember az ilyen? Már-már azt hitte, kellemesen csalódott benne, mert
kedves volt hozzá. De azt is csak megjátszotta.
– Ajánlatot tett nekem.
Gyorsan kiderült, hogy nem volt okos dolog a bizalmába avatnia
Elvira von Maydornt. Már a levelek miatt is bosszús volt, de most, hogy
megtudta, mit ajánlott Lieslnek az apja, szörnyű haragra gerjedt.
– A botomat! A lámpást! Te itt maradsz, Liesl! Egy tapodtat sem
mozdulsz innen.
– Kérem, ne izgassa fel magát, asszonyom!
– Ez nem a te dolgod.
Nem tudta megakadályozni, hogy az öreg hölgy kibicegjen a szobából,
és a segítsége nélkül lemenjen a lépcsőn. Rémülten várt, résnyire nyitva
hagyta az ajtót, hallgatózott.
– Beszédem van veletek! – kiáltotta el magát Elvira von Maydorn
odalent, botjával verve a lakószoba ajtaját.
Hogy ezután pontosan mit mondott, Liesl nem hallotta, mert két
cselédlány szaladt le kíváncsian a lépcsőn, hangosan kopogott a cipőjük
a fa lépcsőfokokon. Közben nyilván kinyitották a lakószoba ajtaját, mert
Elvira von Maydorn már nem verte a botjával, hanem dühösen kiabált.
– Alattomosan hátba támad? Ötszáz márka? Honnan venne ennyi
pénzt?
– Kérem! – igyekezett csitítani az öreg hölgyet az apja. – A lány
hazudik. Soha nem mondtam ilyet.
Ó, milyen aljas! Egyszerűen letagadja az egészet.
 – Ami engem illet, Lieslnek hiszek. Magának azonban egy szavát sem.
Betelt a pohár! Sőt túlcsordult. Megmondom magának kereken, Klaus
von Hagemann: komolyan fontolgatom, hogy megváltoztatom a
végrendeletemet.
– Ne izgassa fel magát, kérem! Gondolkodjon el inkább szép
nyugodtan azon, érdemes-e egy hazug kis cseléd miatt pálcát törni
hűséges alkalmazottja és barátja felett! Ami pedig a végrendeletet illeti,
mindent, ami abban áll, jegyző hitelesítette és ön is aláírta.
– Azt majd meglátjuk.

Liesl halálra rémülten várta, amíg jótevője és védelmezője nyögve-

zihálva felmászott a lépcsőn. Kiszaladt, hogy legalább a lámpást elvegye
tőle és támogassa, de az öreg hölgy csak bosszúsan rámordult:
– Nem azt mondtam, hogy maradj a szobában? Mit keresel idekint?
– Nagyon aggódtam, asszonyom – hebegett Liesl.
– Arra semmi szükség! Nem vagyok még rozoga vénasszony.
Ezen az estén Elvira von Maydorn két pohárkával is megivott a drága
whiskyből, amiből még néhai férje idejéből maradt néhány üveggel a
szekrényben. Ezután Liesl segített neki levetkőzni és ágyba bújni.
– Holnap új napra virradunk, Liesl – mondta jelentőségteljesen, majd
jó éjszakát kívánt.
Liesl is lefeküdt a pamlagra, közelebb húzta a lámpást, és olvasni
kezdte Christian leveleit. Összeszorult a szíve. Szegény fiú milyen
sokszor írt, neki pedig fogalma sem volt erről, sőt attól félt, már el is
felejtette. Mert miután az öreg úrnő magához vette az udvarházba, ő is
írt neki kétszer, de úgy látszik, Christian sem kapta meg az ő leveleit.

Kedves Liesl!
Már hatodszorra írok neked, és ez lesz az utolsó alkalom, mert anyád
elmondta, hogy finom úri kisasszony lett belőled, és jobb lesz, ha
elfelejtelek. Ami nem lesz könnyű, de nem teszek neked szemrehányást,
csak tiszta szívemből azt kívánom, légy nagyon boldog. Ha majd egyszer
értesítés érkezik a villába az eljegyzésedről egy pomerániai
 földbirtokossal, én örülni fogok, mert mindig jót akartam neked, és
mindig szeretettel fogok gondolni rád.
Üdvözöl hűséges barátod
Christian

Nekikeseredetten olvasta el újra meg újra a leveleket, sírva átkozta

magát, amiért ilyen sokáig nem ment haza. Elhatározta, hogy másnap
reggel megkéri az úrnőt, menjenek be a kolbergi postahivatalba, és
telefonál a villába. És ha nagyon sokba kerülne a hívás, ledolgozza, ha
kell, akár újra az istállóban a tehenek mellett. De Christiannak tudnia
kell, hogy nem felejtette el, hanem mindennap gondol rá. Kicsit
megnyugodott, miután ezt eldöntötte, a párnája alá csúsztatta a
leveleket, eloltotta a lámpát és álomba merült.
Hajnalok hajnalán ébresztette az úrnő erőteljes hangja.
– Felkelni, álomszuszék! A kakas már kukorékolt. Hozd a barna
ruhámat meg meleg alsóneműt! És vizet a mosakodáshoz.
Liesl álmosan hunyorogva felkelt a pamlagról, meggyújtotta a lámpát.
Elvira von Maydorn frissen, éberen ült az ágya szélén, várta, hogy Liesl
segítsen neki felállni és megtöltse a mosdótálat vízzel.
– Még korán van, de be akarok menni Kolbergbe, és sok az
elintéznivalóm.
Liesl felkapta a fejét. Micsoda szerencsés véletlen!
– Mehetek én is?
Elvira von Maydorn végigtörölte az arcát, nyakát a nedves
mosdókesztyűvel, majd elvette a törülközőt, amit Liesl nyújtott oda
neki.
– Felőlem. Hozd az istállóba való strapabíró cipőmet!
Először természetesen a kedvenceit látogatja meg, ettől semmi sem
téríthette el, aztán jöhet a reggeli és indulhatnak.
Még sötét volt, amikor lementek a lépcsőn, csak a konyhából
szűrődött ki némi fény, a cselédek már tették a dolgukat. Liesl egy
pillanatra meglátta az egyik konyhalányt, aki kilesett az előtérbe, majd
gyorsan visszaszaladt a konyhába.
 – Régebben mind előrohantak, pukedliztek, jó reggelt kívántak,
megkérdezték, van-e valami óhajom – mondta Elvira von Maydorn.
Keserű volt a hangja. – Ma meg elsurrannak előlem. Hűtlen bagázs.
Biztosan azt gondolják, úgyis hamarosan feldobom a talpam.
Az istállóban égtek a lámpások, mert Leschik is korán kelő volt. Meleg
szalma, a lovak és a csődör erőteljes szaga töltötte be a levegőt. Liesl már
jól ismerte ezt a szagot, amely annyira különbözött a tehenekétől és
disznókétól. A lovak nyugtalanul kapáltak, nyihogtak, tudták, hogy
mindjárt finom falatokat kapnak. Oldalra fordított fejjel horkantottak,
amikor az öreg és a fiatal nő belépett az istállóba.
– Fél óra múlva befoghatsz a kocsiba, Leschik! – mondta az úrnő, majd
odabicegett Dzsingisz kán bokszához. A csődör üdvözlésképpen ide-oda
dobálta a fejét.
Liesl fogta a vödröt, amiben Leschik összevágott almát, répát kevert el
egy kis zabbal, éppen oda akarta nyújtani Elvira von Maydornnak,
amikor egy hangos csattanásra, majd üvegcsörömpölésre összerezzent.
– Az ablak! – kiáltotta Leschik.
Az istállóban kitört a káosz. Kövek röpködtek körülöttük, újabb
ablakok törtek be, a lovak rémülten nyerítettek, ágaskodtak, patájukkal
kapálták a bokszok falát. Aztán hirtelen kivágódott Dzsingisz kán
bokszának ajtaja. A csődört többször is eltalálhatták, mert ágaskodva
kiugrott a bokszból, vadul vágtatni kezdett az istálló szűk folyosóján,
csak úgy repkedtek az útjába kerülő vödrök, lószerszámok. Liesl az egyik
fagerendához lapulva bámulta a hatalmas, felágaskodó testet, az
idegesen kapáló patákat, a ló félelemtől villogó szeme fehérjét.
Dermedten állt, képtelen volt megmozdulni, csak várta, hogy a
következő pillanatban a ló eltapossa, maga alá temesse. De a csődör
hozzá sem ért, közvetlenül a lány előtt letette a mellső lábait a földre,
hátrarúgott néhányszor, aztán Leschik feltépte az istálló ajtaját, a
megzavarodott csődör pedig kivágtatott az udvarra.
– Asszonyom! – kiáltotta Liesl félelemtől reszkető hangon. –
Asszonyom, megsérült?
Az úrnőt a kivágódó bokszajtó találta el, oldalra sodorta. Liesl
odaszaladt hozzá, letérdelt mellé.
 – Asszonyom, hall engem?
– Süket nem vagyok. Mi van a lóval?
Hála istennek, él!
– Leschik kint van vele az udvaron. Fel tud állni? Várjon, segítek!
A kancák még mindig idegesen nyihogtak, fújtattak, kapáltak a
bokszokban. Összeszaladtak a cselédek is, kíváncsian leselkedtek be az
istállóba.
Az öreg úrnő Lieslre támaszkodva nagyokat nyögve feltápászkodott,
körülnézett.
– Vezessétek ki a lovakat a bokszokból! – parancsolt rá a
bámészkodókra. – Először a fiatal kancákat. Egyenként vigyétek ki őket
az udvarra!
Amint az állatok megnyugszanak kicsit, alaposan meg kell vizsgálni
őket, nem sérültek-e meg, mert a legtöbb üvegcserép a bokszokba
hullott.
Leschik forrt a dühtől, amikor visszajött az istállóba, hogy segítsen
kivezetni a lovakat. A hajnali derengésben jól látszottak a kitört ablakok.
– Köveket dobáltak – kiáltotta Leschik haragtól rekedten. – Kolja látta
őket. A faluból jöttek. Malzowból. Felismerte őket, mert ő is onnan
származik. Az istenverte bugrisok itt dolgoztak egy darabig, de
elküldték őket, mert lusta banda volt.
Malzow. Nem onnan származik az apja felesége is?, gondolkodott el
Liesl.
– Miért nem volt bereteszelve Dzsingisz kán bokszának ajtaja? –
kérdezte az öreg úrnő.
Leschik vállat vont. A boksz mindig zárva van. Nem értette, hogyan
nyílhatott ki.
– Valaki meglazította a csavarokat a reteszen – állapította meg,
amikor megnézte az ajtót. – És én, ostoba fajankó nem vettem észre,
asszonyom!
Elvira von Maydorn nem szólt semmit. Lieslre támaszkodva elvette a
botját, amit az egyik cseléd nyújtott oda neki. Kicsit imbolygott, de aztán
újra biztosan állt a lábán. Liesl leporolta a köpenyét, leszedte a
szalmaszálakat a szoknyájáról.
 – Jót tett nekem ez a kis lódítás – mondta az öreg hölgy komoran. –
Helyre rántotta a csontjaimat. Két óra múlva, ha a lovak teljesen
megnyugodtak, befogsz a kocsiba, Leschik.
Ezután emelt fővel, nehéz léptekkel átvágott az udvaron, bement a
házba, fel a lépcsőn, mintha kutya baja lenne. Csak a szobájában rogyott
le nagyokat nyögve a pamlagra, majd keserűen átkozódni kezdett.
– Meg akart ölni minket az átkozott boszorkány! Ebből most már
tényleg elég! Majd én megmutatom neki, hogy velem nem lehet ujjat
húzni!
 35.

Tilly teljesen le volt döbbenve. Hogy lehetett ennyire ostoba? Ezek

ketten csúnya játékot űztek vele. De sajnos ő is hibás abban, hogy csak
ilyen sokára nyílt fel a szeme. Mert bár jó orvos volt, lelkiismeretesen,
odaadással kezelte a betegeit, ám a magánéletben csacska, hiszékeny
lány, akit az orránál fogva vezethetett bárki.
Az egyik betege vizsgálata közben pattant ki az egész történet. Frau
Meyerbrink csúnyán megégette a karját, amikor begyújtotta a tűzhelyt,
a sérülést mindenképpen kezelni kellett. Tilly vastagon bekente égés
elleni kenőccsel a bőrt, gézt helyezett rá, majd szólni akart Dorisnak,
mert elfogyott a kötszer. De ő éppen egy kisebb operációnál asszisztált
Kortner doktornak – egy mélyen befúródott kaktusztüskét kellett
eltávolítani az egyik páciens kezéből, ami gyulladást okozott.
– Semmi vész – mondta Tilly. – Így is boldogulunk. Kérem, tartsa
mozdulatlanul a karját…
– Ah, a nővére tényleg nagy segítség a doktornak – sóhajtott az idős
asszony.
Tilly még ekkor sem fogott gyanút, azt hitte, a páciensét összezavarta
a fájdalom.
– Nyilván a feleségére gondol. Igen, nagyszerű ápolónő lehetett volna
belőle, ha azt az utat választja.
Frau Meyerbrink értetlenkedve bámult rá.
– A feleségére? Nem, Doris Kortnerről beszélek, ő a doktor testvére.
Tilly hirtelen úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj. A testvére? Doris
nem a felesége, hanem a nővére? Ez biztosan csak valami félreértés.
– Nem tudta, doktornő?
Tilly gyorsan összeszedte magát. Igaz vagy nem igaz, erre mondania
kell valamit.
 – Dehogynem, Frau Meyerbrink. Most tegye ide az ujját, kérem… Igen,
így jó lesz. És kímélje a karját, ne emelgessen semmi nehezet, ne
nyomkodja a kötést… Most már letűrheti a ruhája ujját, kép nap múlva
pedig jöjjön vissza, kicseréljük a kötést, megnézzük, rendben gyógyul-e
a seb…
Csak beszélt és beszélt, hogy a páciensnek ne legyen alkalma
visszatérni az előző témára. Végül jobbulást kívánt, és az ajtóhoz
kísérte.
– Nagyon köszönöm, doktornő. Isten áldja, doktornő… Ó, a vízforralót
azért ugye felemelhetem?
– Legfeljebb, ha félig van – mosolygott Tilly.
Nem hívta be rögtön a következő beteget, leroskadt a vizsgálóágyra,
és megpróbálta rendezni a gondolatait.
Ez csak valami félreértés lehet. Nincs bennük semmi közös vonás,
egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. A doktor karcsú, szőke, Doris
barna és erőteljes testalkatú. A férfi lelkes, csapongó, tapintatos és kissé
álmodozó, a nő gyakorlatias, hűvös, tartózkodó. Hogy lehetnének
testvérek? Két ennyire különböző ember…
Próbált emlékezni, hogy a doktor valaha is feleségének nevezte-e
Dorist. Úgy rémlett, mintha mindig csupán a keresztnevén emlegette
volna. És Doris? Kutatott az emlékezetében, és majdnem biztos volt
benne, hogy egyszer a feleségének nevezte magát, de azt már nem tudta,
mikor volt ez. Kérdezzen rá? De ha mégsem igaz, nevetségessé teszi
magát. Különben is, a doktornak észre kellett volna vennie, hogy ő
tévedésben van. És akkor nyilván felvilágosította volna. Nem, jobb lesz,
ha hallgat.
Amikor kiment a váróba, hogy behívja a következő beteget,
összefutott a folyosón Kortner doktorral.
– Jó sok a dolgunk ma – mosolygott rá a férfi. – Éppen most zengett
dicshimnuszt magáról az egyik betegem, mert kigyógyította a
csalánkiütésből.
Ez persze nevetséges volt, mert a kiütés általában magától elmúlt egy
idő után, ő csak egy kenőcsöt adott a betegnek a viszketés enyhítésére.
És aztán nem bírta megállni. Próbára tette.
 – Ó, doktor úr, szóljon, kérem, a nővérének, hogy kifogyott nálam a
kötszer!
A férfi megdermedt, visszafordult. Tilly pedig azonnal tudta, hogy a
betege igazat mondott. Dr. Jonathan Kortner úgy nézett ki, mint egy
kisfiú, akit csínytevésen kaptak.
– Hogy kinek szóljak? – kérdezett vissza mégis, és igyekezett
meglepett arcot vágni.
– Dorisnak. A nővérének, doktor úr.
Kortner megvárta, amíg Tilly a váróból újra kilépett a folyosóra a
következő beteggel, karon fogta és félrevonta.
– Kérem. Meg tudom magyarázni – suttogta boldogtalan képpel.
– Később, doktor úr. Most betegem van – felelte Tilly hűvösen.
Estig egy pillanatra sem állt meg, egyik beteg jött a másik után, nem
volt ideje ezen a meglehetősen furcsa dolgon töprengeni. Hűvös, esős
volt a március, sokan keresték fel lázzal, meghűléssel, torokgyulladással
vagy húgyúti fertőzéssel, gyomorbántalmakkal. Miután az utolsó
páciens is elment, kimerülten és tanácstalanul ült a szobájában, nem
tudta, mit tegyen. A doktor reakciója a folyosón teljesen összezavarta.
Mi ez az egész?
Kopogtak, Tilly felállt és kiszólt.
– Igen, tessék!
Doris Kortner állt az ajtóban. Bűntudatos, ugyanakkor enyhén bosszús
arckifejezéssel.
– Jöjjön át, kérem, az orvosi szobába! Jonathan és én szeretnénk
elmagyarázni valamit.
Tilly hirtelen úgy érezte, el kell menekülnie. Beleszeretett ebbe a
férfiba, miért tette ezt vele? Lehet, hogy túlságosan kedves volt vele, és
így akarta védeni magát tőle? Szörnyű gondolat! Nem, most képtelen
lenne végighallgatni valami hosszas magyarázkodást.
– Nagyon sajnálom, de várnak otthon. Viszont megválaszolna nekem
egyetlen kérdést, Frau Kortner?
Doris meglepődött, nyilván biztos volt benne, hogy Tilly készségesen
vele megy.
– Mit szeretne tudni? – kérdezte a homlokát ráncolva.
 – Melyikük találta ki ezt a kis játékot? Maga vagy a fivére?
Doris Kortner megcsóválta a fejét, azt mondta, csupán egy
félreértésről van szó. Senki nem űzött semmiféle játékot Tillyvel.
– Maga félreértett valamit, mi pedig kicsit vártunk azzal, hogy ezt
tisztázzuk. Ez minden.
– A fivére is így látja?
– Menjen, és kérdezze meg!
Betelt a pohár. Tilly úgy érezte, megalázták, megsértették. Szótlanul
felállt, felvette a kabátját. Köszönés nélkül távozott a rendelőből,
legszívesebben odavágta volna eléjük a felmondását, hogy soha többé ne
kelljen belépnie ide.
Otthon egész este hallgatag volt. Kittynek és az anyjának azt mondta,
rettenetesen kimerült, és korán lefeküdt. De csak forgolódott álmatlanul
a párnák közt, azon rágódott, mit tegyen. Lehet, hogy ez az egész az ő
hibája? Tényleg csupán egy nevetséges félreértés? Igazságtalan lenne a
doktorral és a nővérével? Talán mégsem kellett volna sértődötten
elrohannia, ostoba, gyerekes reakció volt. Hosszas tépelődés után végül
úgy döntött, másnap beszél a doktorral. Semmi értelme homokba dugni
a fejét. Ezt a helyzetet tisztázni kell – még akkor is, ha esetleg szörnyen
kínos és megalázó lesz számára.
Másnap reggel Kitty ébresztette. Egyszerűen berontott a szobájába,
leült az ágya szélére.
– Tilly drágám, elaludtál. Nem baj, úgyis túl sokat dolgozol. A jó
Gertrude palacsintát sütött reggelire, sajnos kicsit odaégette, de
szórtunk rá porcukrot, így nem lehet annyira érezni. Ja, és a rémes még-
férjed hívott, meg a kórház főorvosa is telefonált kétszer.
Tilly egy csapásra éber lett, felült az ágyban.
– Mit mondtál az imént? Peuser doktor telefonált? Paul rosszabbul
van?
– Jaj, dehogy! – kiáltott vissza Kitty már az ajtóból. – Paul jól van. Az
őszülő halántékú, jóképű főorvos valami mást akart tőled. Biztosan
elcsavartad a fejét, és most pásztorórára hívna a műtőbe.
– Ah, Kitty! – sóhajtott fel Tilly, majd kihalászta az ágy alól a papucsát.
– Soha nem hagysz fel ezekkel az idétlen viccekkel?
 – Jesszusom, Tilly! Hamarosan szabad leszel, ideje, hogy
tapasztalatokat szerezz ezen a téren. Vagy aggszűz akarsz maradni? Kár
lenne érted, édesem.
Tilly ismét felsóhajtott. Kitty már csak ilyen, nincs értelme vitatkozni
vele. Még ha ezek a célzások most éppen eléggé fájdalmasan is
érintették.

Hogy jóvá tegye egy másik hibáját, felhívta a férjét Münchenben.

Szerencsére Ernst otthon volt és fel is vette a telefont.
– Borzasztóan sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a bíróságra.
Vészhelyzet volt, Paul rosszul lett, kórházba kellett vinni.
– Tudok róla – felelte a férje szűkszavúan. – Beleegyezésemet adtam a
váláshoz, a feltételeimet írásban rögzítettem, hamarosan megkapod. A
bíróság feltehetően kitűz majd egy második időpontot.
– Nyilván így lesz.
– Nagyon remélem, hogy azon megjelensz.
– Biztos lehetsz benne.
– Akkor már nincs miről beszélnünk. Szép napot!
– Neked is…
De Ernst már le is tette. Az utóbbi időben kész szerencsétlenség az
élete, gondolta Tilly. Minden balul üt ki, szinte már várja a következő
katasztrófát, amivel meg kell küzdenie. De most először is van egy
szabad délelőttje, úgyhogy kényelmesen megreggelizik.
Szokásához híven az anyja rögtön sopánkodni kezdett, ahogy
meglátta.
– Már megint úgy nézel ki, mint akit kifacsartak, Tilly. Folyton csak a
munka, rendszertelenül eszel. Most is már negyedórája várunk rád a
reggelivel.
A korholás dacára jót tett Tilly sebzett lelkének a közös reggeli
Kittyvel, Roberttel és az anyjával, a beszélgetés elterelte a figyelmét a
saját gondjairól. Paulról folyt a szó, meg a gyárról, a villáról. Robert
elmesélte, a banknál annyit tudott elérni, hogy négy héttel kitolták a
hitel fizetési határidejét.
 – Le kellett volna lőnöd azt a pénzsóvár bankárt – háborodott fel
Kitty. – Akkor szegény Paulkának egyáltalán nem kellene visszafizetnie
a pénzt.
– Ezek szerint a fegyházban akarsz látni, édesem – mondta erre
Robert vidáman. – És én még azt hittem, boldog házasságban élünk.
– Átláttál rajtam, Robert Scherer – felelte Kitty megjátszott
bűntudattal. – Hosszú ideje rágódom azon, hogyan szabaduljak meg
tőled, mert halálosan szerelmes vagyok Grünlingbe, minden éjjel róla
álmodom.
– Tudod, mit, szívem? – vigyorodott el Robert. – Legyen csak a tiéd.
– Ó, te csirkefogó! – Kitty jó erősen megrángatta a férje fülét, amit ő
ellenkezés nélkül, nevetve tűrt.
– Mikor nőttök már fel? – sóhajtott Gertrude.
Tilly élvezte a fesztelen, vidám hangulatot, azt kívánta, bár sose érne
véget a reggeli. De véget ért, és megint rátörtek a gondok. A szobájában
újra az előtte álló beszélgetésen töprengett. Kortner doktor jóképű,
elbűvölő férfi, csak azért flörtölt vele kicsit, mert szüksége volt rá a
rendelőben. Ennyi. Amikor pedig észrevette, hogy Tilly belé szeretett,
visszakozott. És kapóra jött neki ez a félreértés, ezért nem is sietett
tisztázni. Tilly nagyot sóhajtva belátta, hogy szerelmi ügyekben tényleg
nagyon tapasztalatlan, és mindenki azonnal látja rajta, ha valakiért
megdobban a szíve. Kittynek talán igaza van: nem árt, ha manapság egy
nőnek van tapasztalata a férfiakkal. De őt sajnos még az elmúlt évszázad
erkölcsi értékrendje szerint nevelték – egy lánynak ártatlanul és
tudatlanul, szűzen kellett az oltár elé lépnie. És ő így is tett. És ez a
legkínosabb az egészben, mert az Ernsttel való házassága után is szűz
maradt.
Úgy döntött, először a kórházba megy, érdeklődik Paul állapota felől,
és felkeresi Peuser doktort. Majd csak ezután indul élete egyik
legnehezebb útjára, Kortner doktor rendelőjébe. Ó, bárcsak már túllenne
rajta! Ám végül ez a nap egészen váratlan, csodás fordulatot vett.
A kórház portáján ezúttal egy fiatal, mosolygós apáca volt
szolgálatban, aki nagyon készséges volt.
 – A főorvos úr már várja. A folyosón balra a harmadik szoba. A neve
ott áll az ajtón.
Remélhetőleg nem derült ki, hogy mégis valami súlyosabb baj van
Paulnál, gondolta szorongva. Például hogy élete végéig szívgyengeséggel
kell küzdenie. Sajnos nagyon is elképzelhető. Balsejtelemmel a szívében
kopogott be a főorvos szobájába, ahol egy nővér fogadta.
– Kis türelmét kérem, asszonyom! A főorvos urat beteghez hívták, de
itt megvárhatja.
– Csak nem a Paul Melzer nevű pácienshez, akit két napja hoztak be?
– Sajnálom, erről nem adhatok felvilágosítást.
Hát persze hogy nem. Ezt jól tudta Tilly is, nem is értette miért tesz
fel ilyen buta kérdéseket. Jó darabig üldögélt nyugtalanul a sötét
bútorokkal berendezett szobában, folyton az órára pillantott, mert
ebédszünetre a praxisban akart lenni. Végre megérkezett a főorvos.
– Jó napot, Frau von Klippstein! – üdvözölte vidáman, kezet nyújtva. –
Elnézést, hogy várnia kellett, de hát tudja, hogy megy ez…
– Természetesen.
Tilly végtelenül megkönnyebbült. Nem lehet semmi rossz hír, ha ilyen
vidáman, fesztelenül fogadja a főorvos. Leült az íróasztala mögé, és
várakozásteljes arccal nézett Tillyre.
– Elhozta a papírjait? – kérdezte. – Akkor máris elindíthatjuk a
dolgokat.
Tilly döbbenten meredt rá.
– A papírjaimat?
A főorvos bosszús mozdulatot tett.
– Volt egy olyan sejtésem, hogy nem adják át pontosan az
üzenetemet. Az ifjú hölgy a telefonban kissé szétszórtnak tűnt. Bár
nagyon bájos is, azt meg kell hagyni. A sógornője, igaz?
– Ha Kitty Schererre gondol, igen, ő a sógornőm. Tegnapelőtt éjszaka
ő is itt volt a klinikán.
– Valóban – mosolygott a főorvos. – Emlékszem. De most térjünk át
önre, Frau von Klippstein! Ugyanis üresedés van nálunk, és önt
szeretném javasolni az állásra. Tudom, hogy jelenleg egy orvosi
rendelőben dolgozik, de talán van kedve változtatni ezen. Jómagam
mindenesetre nagyon örülnék neki.
Egy állásajánlat. Teljesen váratlanul az ölébe pottyant anélkül, hogy
bármit is tennie kellett volna érte. Hát vannak még csodák? Vagy végül
majd itt is újabb csalódás várja?
– Nagyon szívesen dolgoznék itt a kórházban – mondta Tilly némi
habozás után –, ám sajnos az a helyzet, hogy a müncheni klinikán
adódott… nos, mondjuk úgy, némi bonyodalom, így attól tartok, nem
rendelkezem előnyös ajánlásokkal.
A főorvos előrehajolva az íróasztalára könyökölt, különös kis
mosollyal nézett Tillyre.
– Ezzel tisztában vagyok, Frau von Klippstein. Tegnap már
tájékozódtam, Sonius professzorral együtt jártunk egyetemre. Nos, nem
akarok minden részletet elárulni a beszélgetésünkből, legyen elég annyi,
hogy nagyon sajnálja az esetet, és kitűnő orvosként ajánlotta önt. Na,
ehhez mit szól?
Tillynek elakadt a szava. A professzor ezek szerint egyszerűen
feláldozta őt, pedig pontosan tisztában volt a tényekkel. Most pedig
melegen ajánlja a kollégájának. Mondjuk úgy, bűntudatból. Micsoda
világ ez?
– Elnézést – szólalt meg végül nagyot nyelve. – Ez meglehetősen
meglepett.
Peuser doktor szinte atyai mosollyal nézett rá, és kezet nyújtott.
– Mondjon igent, Frau von Klippstein! Pont ilyen orvosokra van
szükségünk. Küldje el nekem a papírjait, én majd elintézek mindent!
Meggyőződésem, hogy jó vásárt csinálunk magával.
Tilly belecsapott a felé nyújtott kézbe. Kissé szédülten, de lelkesülten
hagyta el a klinikát. Már csak az utcán jutott eszébe, hogy elfelejtett
érdeklődni Paul állapotáról. Bizonyára minden a legnagyobb rendben,
nyugtatta magát, különben a főorvos szólt volna róla.
Melegen sütött a nap a városra, már kezdtek zöldellni a fák, a
virágágyásokban tulipánok, nárciszok virítottak. Nemsokára itt a
húsvét.
 Lehetséges, hogy most tényleg minden jóra fordul? Tilly már nem félt
az előtte álló beszélgetéstől. Így egyszerű lesz minden: felmond, mert
kapott egy jó állásajánlatot. Ez a legtisztább megoldás, ami lehetővé
teszi, hogy emelt fővel tudja le ezt az ostoba történetet.
Csupán a szívében marad egy tüske, de a buta szíve nem számít.
Valahányszor rá hallgatott, az csak bánatot okozott.
 36.

– Kitűnő, Leopold! – dicsérte meg az osztályfőnök. – Ebben a félévben a

huszadik helyről a harmadikra küzdötted fel magad. Csak így tovább!
Leo átvette a bizonyítványát, köszönettel meghajolt, ahogy ez az
iskolában szokás volt. Az osztálytársak irigykedő pillantásától kísérve
visszament a helyére, leült, és a táskájába csúsztatta a bizonyítványt.
Harmadik! Csalódott volt. Mindennek az az istenverte matematika az
oka, az fosztotta meg attól, hogy osztályelső legyen. Pedig megszállottan
magolt, de az a sok ökörség egyszerűen nem akar a fejébe menni.
Walter csak az ötödik legjobb lett az osztályban, mert neki meg a latin
és az ógörög nem ment, de ez nem izgatta különösebben, csak ült a
helyén maga elé révedve. Leo kerülte a vele való találkozást, nem bírta
már hallgatni az áradozását a konzervatórium új hegedűtanáráról.
Walter az utóbbi időben sokat fejlődött, nemrég még az újságban is írtak
róla, a zeneakadémia előadóestjén pedig Bach g-moll
hegedűszonátájával brillírozott. Leo számára azonban már minden a
múlté volt, ami a konzervatóriummal kapcsolatos. Meglehet, hogy
csakugyan a zene a hivatása. A feladata azonban a gyár.
A húsvéti szünet előtti utolsó tanítási napon sok diákért eljöttek a
szülők vagy az alkalmazottaik. Leóra Kitty nénikéje várt a rozoga kis
autójában. Mivel sütött a nap, hátrahajtotta a vászontetőt, és izgatottan
beszélgetett Frau Ginsberggel. Walter persze ott állt az anyja mellett.
– Ó, annyira örülök, hogy végre minden sínen van – mondta éppen
Kitty néni. – Az én Robertem minden követ megmozgatott, egy halom
levelet írt az ismerőseinek.
– Rendkívül hálás vagyok a kedves férjének – válszolta Frau Ginsberg.
Walter nem mondott semmit, ő nem tűnt olyan boldognak, mint az
anyja.
 – Ó, Leo! – integetett Kitty néni izgatottan. – Te még nem is tudod.
Walter és a mamája nemsokára áthajózik Amerikába.
Leo apró szúrást érzett a szívében. Amerikába!
– Örökre? – nézett kétkedve a barátjára.
Walter komoran bólintott.
– Mama akarja így. Mert fél, hogy itt bántanak minket. És különben
sem talál munkát.
A divatszalont átmenetileg bezárták, Frau Ginsberg jelentkezett a
konzervatóriumba zongoratanárnak, de elutasították.
– Sajnálom a barátságotokat – mondta Frau Ginsberg szomorúan. – De
majd írtok egymásnak. És ki tudja? Egyszer talán meglátogatsz minket
az Újvilágban.
– Mikor… – Leo megköszörülte a torkát, hogy folytatni tudja – mikor
utaznak?
– A húsvéti ünnepek után, Leo. Addig még zenélhettek párszor együtt,
nem igaz, Walter?
– Igen, Mama – felelte Walter nyomott hangon. – Ha Leónak van
kedve zongorázni…
– Van. – Leo megemberelte magát. Nem hagyhatja így elmenni a
barátját. – Ma sajnos nem megy, apámat látogatjuk meg a kórházban.
Esetleg holnap? Átmenjek hozzátok?
– Jobb lenne, ha inkább Walter menne a villába – szólt közbe Frau
Ginsberg. – Nálunk már minden dobozokban van, nagyban folyik a
csomagolás, a zongorát pedig eladtam. Új életet kezdünk Iowában. Egy
boltban fogok dolgozni, Walter pedig Charles Cityben jár majd iskolába.
– Nagyszerű – mondta Leo, bár kicsit sem találta nagyszerűnek ezt. –
Akkor holnap tízkor nálunk, Walter.
Beült Kitty néni autójába, és örült, hogy nem kell megszólalnia, mert a
nénikéje szokás szerint megállás nélkül fecsegett.
– Na, elégedett vagy a bizonyítványoddal, Leócska? – Választ persze
nem várt. – Henni meglehetősen lusta volt ebben a tanévben, épp csak
átment. Pedig sokkal jobb jegyei is lehetnének, csak hát az én Hennimet
nem érdekli a tanulás… Ah, szegény Frau Ginsbergnek nem lesz könnyű
Iowában. Robert azt remélte, New Yorkban vagy Bostonban találhat neki
helyet, de nem sikerült. Amerika sem a régi már, a válság ott is
tönkretette a gazdaságot, a városok tele vannak munkanélküliekkel.
Iowa farmvidék, Robert azt mondja, ott még rendben van minden,
kultúrának viszont nyoma sincs. Szegény Walter egyelőre aligha talál
rendes hegedűtanárt… Ó, majd elfelejtettem, itt egy levél Hennitől,
neked küldi… Huhú, Dodócska! Menj át oda! Itt nem tudok megállni az
autóval… Ó, az ördögbe, megint rángat ez a kocsi…
Dodo a Perlachbergnél várt rájuk. Barátnők vették körül, lelkesen
mesélt nekik valamit, nyilván megint arról a női pilótáról, aki Afrikában
vagy valahol a vadonban landolt. Hogy is hívják? Nelly Einhorn talán…
– Nem engedted ki a kéziféket, Kitty néni? – kérdezte Dodo, amikor
beszállt. – Rémes égett szag van itt.
– Ó, te jó ég! Megint elfelejtettem. Szegény Paulka miatt van, olyan
ideges vagyok, hogy még mindig a szörnyű klinikán fekszik. A gyárban
meg minden a feje tetején áll. De ezt nem szabad elmondani apátoknak,
megértettétek?
Leo és Dodo rég tudta ezt. Mama szinte soha nem volt otthon, ha nem
Papánál ült a kórházban, akkor a gyárba ment.
– Továbbra sem tudják beindítani a gyűrűsfonógépeket – magyarázta
Dodo kipirulva a testvérének. – Mondtam Mamának, én tudom, hogy
megy, de még azt sem engedi, hogy a drága gépek közelébe menjek.
Leo csak vigyorgott a nővére folytonos kotnyeleskedésén, miközben a
táskájába gyűrte Henni levelét. Én tudom, hogy megy – ez volt Dodo
kedvenc mondata. Akár autókról, akár repülőkről, akár gőzgépekről volt
szó, Okostojás kisasszony mindig mindent jobban tudott.

Ebéd után Leo a szobájában ült és a zongorát bámulta. Hónapok óta még
a klaviatúra fedelét sem emelte fel, a kottái szépen egymásra rakva
tornyosultak a hangszer tetején, a pedálokat por lepte, mert Else mindig
csak a bútorok tetejét törölgette le. Felállt, járkálni kezdett a szobában,
kétszer egészen közel ment a zongorához, harmadszor ujjaival óvatosan
meg is érintette, majd úgy hőkölt hátra, mintha a forró tűzhelyhez ért
volna. Megesküdött, hogy soha többé nem játszik. Megszegheti az ember
az önmagának tett esküjét?
 Csak néhány napra, gondolta. Mert nem engedhetem el Waltert így.
Zene nélkül. Azután soha többé nem zongorázom.
Hátrahúzta a zongoraszéket, leült. Nagy levegőt vett, felnyitotta a
klaviatúra fedelét. A vörös filc billentyűvédő össze volt gyűrődve, mert
annak idején csak úgy odavágta, nem simította el rendesen. Annak
idején… amikor otthagyta a konzervatóriumot. Gyorsan elhessegette
ezeket a gondolatokat. Nem akart rá gondolni. Nem akarta kimondani
magában a nevét, felidézni az arcát. Pláne nem a blúzát meg minden
mást, amiről annyit álmodott…
Amikor a billentyűkre tette a kezét, az ujjai szinte maguktól
mozdultak meg. Beethoven. Holdfény szonáta. Első tétel. Kopár
hegyvidék, tompa fény, sivár, végtelenül elhagyatott. Körülölelte a zene,
magába zárta. Még soha nem érezte át ennyire intenzíven ezt a lassú,
nyugodt tételt. Mindig is jobban szerette a másodikat, mert olyan
lélegzetelállítóan vad volt, viharos, villámlással és mennydörgéssel teli,
lendületes akkordok, a természet tomboló elemei. Pedig mennyivel
nagyszerűbb az első tétel – most ezt gondolta. A legmélyebb sötétséget
varázsolja elő néhány hanggal, egy nyugalmas, búskomor világot…
– Leócska! Milyen csodás, hogy újra zongorázol – kiáltotta valaki a
folyosóról. – De indulnunk kell, Paulka már vár benneteket.
Kitty néni. Ki más tudna tönkretenni egy ilyen grandiózus pillanatot
egyetlen szóval? Leócska. Ó, mennyire utálta, ha így szólította.
– Máris jövök.
A bizonyítványt nem vitte magával a kórházba, hiszen nem szabad
felizgatni Papát. Dodo ugyanígy tett, bár ő osztályelső lett. De éppen
ezért nem akarta ezzel háttérbe szorítani a testvérét.
Papa szerencsére sokkal jobban volt. Már nem a fehér kórházi ágyban
feküdt, hanem egy széken ült az ablak mellett, és újságot olvasott. És
már nem azt a fura köpenyt viselte, hanem a saját pizsamáját és a
háziköntösét, amit mindig felvett, ha a fürdőszobába ment.
Örömmel üdvözölte őket.
– Jó lett a bizonyítványotok? Na, jól van, ma kivételesen nem
kérdezek erről. Kértek csokoládét? Kitty nénikétek hozta, ha nem
áruljátok el neki, kaptok belőle ti is.
 Papa szokatlanul kedves és nagylelkű volt, végül az egész tábla
tejcsokoládét nekik adta. Később sétáltak vele kicsit a folyosón. Furcsa
dolgokat mondott. Hogy csak most fogta fel, milyen értékes az élet, az
embernek vigyáznia kell magára, és nem szabad gondatlanul felesleges
dolgokra pazarolnia az idejét.
– Most tényleg anyátok mellett kell állnotok. Nagy szüksége van
rátok. Dodo, te segítesz az otthoni feladatokban, te pedig Leo a gyárban.
Számíthatok rátok?
– Igen, Papa – felelték kórusban.
Miután elköszöntek, Papa újra lefeküdt az ágyba, kapott egy injekciót
meg egy csésze kamillateát.

– Papa olyan régimódi gondolkodású – dohogott Dodo a villamoson

hazafelé. – Miért nekem kell Mamának az otthoni feladatokban segíteni,
és te miért mehetsz a gyárba?
– Mert te lány vagy – felelte Leo.
Azt még nem tudta, pontosan mivel támogathatná az anyját a
gyárban, de kész volt bármire. Feltéve, hogy nem kell hozzá a
matematika.
A gyár kapujában az öreg Gruber üdvözölte őket.
– Látom, ma a testvéredet is magaddal hoztad. Anyád odaát van a
gyárcsarnokban. Jobb, ha nem zavarjátok, nagy munkában vannak.
Átvágtak az udvaron, minden olyan sivárnak, vigasztalannak tűnt.
Leo utoljára néhány héttel ezelőtt járt itt az apjával, azóta szinte alig
maradt munkás, el kellett bocsájtani őket. A szövőrészleg csarnokában
még zakatoltak a gépek, a nyomórészlegen halotti csönd volt. Az
igazgatósági épület előtt egy férfi álldogált a seprűjére támaszkodva,
amikor észrevette a gyárigazgató fiát, buzgón sepregetni kezdett.
A fonórészlegen több munkás sürgölődött a két gyűrűsfonógép körül,
ketten a csavarokat húzták meg, a többiek nézték őket és összevissza
beszéltek. Az anyjuk is ott állt, a régi tervrajzokat egy asztalra terítette
ki, egy-egy téglát tett a papír két végére, hogy ne tekeredjen fel.
– Még mindig nem működnek a gépek – súgta oda Dodo a testvérének.
– Milyen ostoba mindenki!
 Leo nem válaszolt. Dodo néha szörnyen idegesítő tudott lenni. Most
odaszaladt Mamához, mondott neki valamit, de ő csak legyintett, és az
egyik munkáshoz fordult. Mittermeier volt az, Papa egyszer bemutatta
neki, amikor még teljes gőzzel dolgozott a gyár, és ő volt a munkavezető.
Hirtelen hangoskodásra lett figyelmes.
– Vedd el onnan a kezed, kislány! – kiáltotta az egyik munkás. –
Beszorul az ujjad.
– Tudom, mit csinálok – feleselt Dodo. – Ez az alkatrész itt fordítva
van beépítve. Ezért nem működnek a gépek.
A munkások kinevették. Mama odalépett hozzá, megragadta a karját.
– Ne zavard a munkát, Dodo! Menjetek haza Leóval!
– Kérlek, Mama! Tudom, hogy igazam van. A gyűrűs orsókkal van a
baj, fordítva helyezték be őket.
Most már nem nevettek a férfiak, inkább bosszankodtak. Mittermeier
a fejét csóválva félretolta Dodót, meglazított egy csavart, kiszedte, egy
tálba dobta.
– Nem hallottad, mit mondtam, Dodo? – szólalt meg Mama tőle
szokatlanul éles hangon. – Ebben a minutumban kimész innen. Este
pedig beszédem van veled.
Na, most megkapja, gondolta Leo. De magára vessen. Miért kell
belekontárkodnia mindenbe? Ő már előrement, a gyárcsarnok
bejáratánál várta a nővérét. Nagyon remélte, hogy végre észhez tér.
– Na végre! – sóhajtott fel, amikor Dodo komor arccal megjelent.
– Gyere gyorsan!
Most meg hirtelen mi olyan sürgős? Leo futott Dodo után, odaintett a
portásfülkében ülő Grubernek, aki csak szórakozottan bólintott
felpillantva az újságból. A kapu úgyis nyitva volt. Dodo loholt elöl, kicsit
meggörnyedve, a karját összefonva a mellén. Csak nem sír?
– Várj már meg! – kiáltott utána Leo. – Mi bajod? Meg vagy sértődve,
mert nem hallgattak rád? Az ég szerelmére, Dodo! Ezek mind
szakemberek, évek óta dolgoznak a gépek mellett. Nem mondhatod
nekik, hogy jobban értesz hozzá, mint ők.
A testvére nem válaszolt, sietett tovább. Csak akkor esett le Leónak a
tantusz, amikor már a villához vezető fasorban jártak.
 – Mit rejtegetsz ott a kabátod alatt? Csak nem…
Dodo hirtelen megtorpant, összeszűkült szemmel meredt a testvérére.
Vad, elszánt, sőt fenyegető volt a tekintete. Szinte ijesztő.
– Ugye nem árulsz be?
Leo alig akart hinni a szemének: elcsente a tervrajzokat. Ha Mama
észreveszi, szép kis büntetés vár rá.
– Persze hogy nem árullak be, Dodo. De ha ez kiderül, legalább három
hét szobafogságot kapsz, végig a húsvéti szünidő alatt.
Dodo megvetően hátravetette a fejét.
– Nem érdekel.
Mama megint hiányzott a vacsoráról, amit nagymama bosszús
sóhajjal vett tudomásul.
– Nem értem Marie viselkedését. Jó, hogy a gyárral kell foglalkoznia,
de Paul mindig pontosan megjött vacsorára.
Lisa néni mentette meg a helyzetet: felajánlotta nagymamának, hogy
másnap beviszi a kórházba, így a saját szemével győződhet meg Paul
gyógyulásáról.
– Ha muszáj – felelte erre nagymama. – Gyűlölöm a kórházakat. És
nem azt mondtad, hogy úgyis hamarosan hazaengedik?

Vacsorára krumplisaláta volt főtt tojással, sonkával, kenyérrel. Dodo

kedvetlenül turkált a tányérjában, a kemény tojását odaadta Leónak.
Türelmetlen volt, mert át akarta nézni a tervrajzokat a szobájában,
mielőtt Mama megjön. Nagymama sajnos vacsora után látni akarta a
bizonyítványokat, így le kellett hozniuk a szobájukból.
– Már csak ez hiányzott! – sóhajtott Dodo felfelé menet. – Soha nem
tud semmiről, de azt persze megjegyezte, hogy ma van
bizonyítványosztás.
Nagymama a vörös szalonban várt rájuk, nála volt az erszénye is. A jó
bizonyítványért ugyanis öt márka járt, ami nem rossz, főként most,
amikor olyan kevés a pénz.
– Ez nagyszerű, Leo – dicsérte meg a nagymama, miután szemüveggel
az orrán áttanulmányozta a bizonyítványát. – Harmadik hely. Fél évvel
ezelőtt még nagyon nem így nézett ki, igaz?
 Bizonyos dolgokban még mindig csalhatatlan volt a drága nagymama
memóriája. Aztán Dodo következett, aki majd felrobbant a
türelmetlenségtől, őt is megdicsérték, majd mindketten kaptak egy-egy
ezüst ötmárkást. Leo tulajdonképpen nem tartotta igazságosnak, mivel
Dodo osztályelső lett, ő pedig csak harmadik, de nem szólt semmit –
nagymama régimódi, ezen nem lehet változtatni.
– Csak így tovább, kedveseim – mondta mosolyogva, amikor végre
elbocsátotta őket. – Nagy örömet szereztetek nekem ma. Jó éjszakát!
Lefekvéshez még túl korán volt, Leo az ágya szélén ücsörögve azon
gondolkodott, leüljön-e a zongorához. Holnap átjön Walter, és eljátsszák
a régi darabokat, de nem volt biztos benne, hogy gyakorlás nélkül menni
fog. Tartozik azzal a barátjának, hogy tisztességesen zongorázik, amikor
búcsút vesznek egymástól. Hiszen a zene mindkettőjük szenvedélye.
Felállt, hogy elővegye a kottákat, és közben rálépett valamire a
szőnyegen. Ja, a levél, amit Kitty néni adott át. Hennitől. Vajon miért ír
neki az unokatestvére? Na, mindjárt meglátjuk.
– Dorothea!
Leo visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Mama még sohasem kiabált
ilyen mérgesen. Ajaj. Most aztán lesz nemulass Dodónak!
– Csak azért vettem el a tervrajzokat, hogy megbizonyosodjak róla, jól
gondolom – mentegetőzött Dodo bűntudatos, megszeppent hangon. –
Mert tényleg tudom, hol a hiba. Kérlek, Mama, hadd mutassam meg…
holnap vagy akár most rögtön!
Leo papírok zörgését hallotta, az anyja nyilván összetekerte és
magához vette a tervrajzokat. Szinte látta maga előtt az arcát, nem
torzult el a haragtól vagy ilyesmi, mégis tudta az ember, hogy
rettentően dühös.
– Pár napig ne is kerülj a szemem elé, Dodo! És a szünidő végéig
szobafogságot kapsz.
Ezt sem kiabálva mondta, hanem halk, nyugodt hangon. Aztán
csukódott mögötte az ajtó, a léptei a lépcsőn koppantak – valószínűleg
Papa dolgozószobájába ment.
Egy darabig néma csend volt. Vihar utáni csend. Leo bedobta a levelet
az iskolatáskájába, nagy levegőt vett, és indult Dodo szobájába. Igaz,
hogy magának köszönheti az egészet, de akkor is sajnálta.
– Ez nagyon aljas volt tőle – bőgött Dodo. – Aljas! Aljas! Aljas!
Leo nem szólt semmit. Nem volt értelme, amikor a nővére ennyire
dühöngött. De azért nem szép, hogy így beszél Mamáról. Némán
odanyújtott neki egy zsebkendőt, Dodo pedig hangosan beletrombitált.
– Velem jössz, Leo?
Már megint ez az elszánt tekintet, biztosan valami újabb őrültségen
töri a fejét.
– Hová?
– A gyárba.
– Most? Késő este? Te meghibbantál, Dodo.
– Akkor egyedül megyek.
Őrültség, amire Dodo készül. Több mint őrültség, gondolta Leo. De a
testvére. Nem hagyja egyedül. Bármi történjék is.
– De nincs is kulcsunk.
– A kampón lóg az előcsarnokban.
– Tudod te, mit csinálsz, Dodo?
– Igen.
Pulóverbe bújtak, és harisnyában leosontak az előcsarnokba. Leo
őrködött, amíg Dodo leemelte Papa kulcscsomóját a kampóról, senki
nem vette észre őket. Mama a dolgozószobában ült, a személyzet a
konyhában fecsegett. Ma különösen hangosak voltak, mintha
születésnapot ünnepeltek volna. Mindenesetre Leo és Dodo nyugodtan
felhúzhatta a cipőjét, csendben kinyithatta a bezárt bejárati ajtót.
Odakint hideg volt, Leo megborzongott, azt kívánta, bár a szobájában
ülne a zongoránál.
Kis időbe telt, mire a szemük hozzászokott a sötétséghez, és a hold
gyenge fényében kirajzolódott előttük a fasor, a park.
– Ne a fasoron menjünk! – suttogta Dodo. – Inkább a parkon át a fák
árnyékában.
Még ez is, gondolta Leo, csupa sár lesz a lábuk. De késő bánat. Most
már nem visszakozhat. Miután kiértek az útra, ott már legalább égtek az
utcai lámpák, így könnyen eljutottak a gyárig. A portásház sötét volt, a
mindig őrködő Gruber most az igazak álmát aludta. Dodo gyorsan
megtalálta Papa kulcscsomóján a gyárkapu kulcsát, hangosan csikorgott
a zárban, de Gruber szerencsére nem ébredt fel rá. A gyárcsarnokban
vaksötét volt, megtalálták a főkapcsolót, mire felgyulladtak a lámpák.
Holtbiztos, hogy ezt a fényt a villából is látni fogják.
– Segítsek valamiben? – mormolta Leo.
– Mindjárt.
Dodo körbejárta az egyik gyűrűsfonógépet, keresgélt egy darabig a
földön hagyott szerszámok között, majd fellépett a kislétrára. Leo
dobogó szívvel figyelte, ahogy csavarokat lazít meg, fém alkatrészeket
szed ki. Csak nehogy végképp tönkretegye a gépet, mert akkor
mindennek vége! Aggódva nézte a sorban felállított, rengeteg kisebb-
nagyobb orsót, ezek különböző sebességgel forogtak, amikor működött a
gép. Néhány fonal el volt szakadva, csak lógott a levegőben.
– Most segíts ezeket összecsomózni és feltekerni! De vigyázz, nehogy
rossz irányba tekerd!
Micsoda pepecs munka! Leo nem irigyelte a munkásnőket, akik egész
nap ezt csinálták. Nyilván csupa seb volt az ujjuk, és még álmukban is
pörgő-forgó orsókat láttak.
– Most próbáljuk meg! – vezényelt Dodo. – Told felfelé azt a kart ott
hátul! Finoman.
Leo lassan nyomta felfelé a kapcsolót, és érezte, ahogy az áramtól
életre kel a masina. Zúgott, zakatolt, a súrlódó hangok egyre erősebbek
lettek, kellemetlenül hangosak, az orsók pedig úgy pörögtek, mint a
balerinák egy véget nem érő piruettben.
– Valami zörög ott hátul – kiáltotta Dodo.
Leo is hallotta, de azt hitte, ez a zaj is hozzátartozik a nagy
gyűrűsfonó koncerthez, amit elragadtatva hallgatott.
– Ott! – Dodo végigszaladt az orsók előtt.
– Nem – mondta Leo. – Én itt hallom, kicsit balra.
– Ott nem zöröghet semmi.
– Dehát hallom.
Hallás tekintetében pedig Leo volt a szakértő. Dodo megállt, a zúgó,
surrogó gépre meredt, és erősen koncentrálva hallgatózott.
– Állítsd le! – kiáltotta végül. – Igazad van, itt tényleg van valami.
 A gép sziszegett, szinte sóhajtozott, mint egy ember, aki épp kileheli a
lelkét, majd elnémult. Két rosszul felhelyezett orsó pottyant le a földre.
Dodo kotorászni kezdett az orsók között egy csavarhúzóval, közben
dühösen szentségelt. Nahát, majdnem úgy káromkodik, mint Kitty néni,
gondolta Leo.
– Beesett ide egy anyacsavar, az zörög. Kell egy másik csavarhúzó,
hosszú, vékony.
Leo feltúrta az összes szerszámosládát, három csavarhúzót talált, de
egyik sem felelt meg Dodónak.
– Túl rövid mindegyik. Add azt a darab drótot, ami a lábad előtt van a
földön! – Aztán a hosszú dróttal elkezdett kaparászni az orsók között,
nyögött, szitkozódott, de nem adta fel… – A fenébe!
Végül fémes hanggal valami kiesett a gépből, ugyanakkor huzat
támadt a gyárcsarnok bejárata felől.
– Tudtam! – kiáltotta Mama kétségbeesett hangon. – Mégis hogy
képzeltétek ezt?
Rajtakapták őket. Most mindennek vége. Mama nyilván látta a fényt,
és idejött Humberttel. Mögöttük botorkált az öreg Gruber, sóhajtozva
magyarázta, hogy fogalma sincs, hogyan juthatott be a két gyerek.
– Repülniük kellett, Frau Melzer… Csak így lehetett. Esküszöm…
Dodo kezében a dróttal az anyjára meredt, aztán Leóra pillantott.
– Ne mondj semmit, Mama! Leo, fel a kart!
Leónak az izgalomtól csupa víz volt a tenyere, az első próbálkozásnál
kicsúszott a kezéből a kar, aztán végre sikerült felnyomni. A hatalmas
masina életre kelt. Kicsit fújtatott, surrogott, zakatolt, sziszegett. Azután
a kisebb orsók forogni kezdtek, majd a nagyobbak is követték őket, de
lassabban. A gyűrűsfonógép énekelt. Száz szólamban, ezer szólamban
szólt a lüktető, zümmögő muzsika, a kis balerinák véget nem érő
piruettben forogtak, finom fehér pamutszálakból álló ruhájukba
burkolóztak. Örökké ismétlődő, végtelen táncot járva énekeltek, mintha
soha nem akarnák abbahagyni.
– Látod, Mama! – igyekezett túlkiabálni Dodo a gyűrűsfonó
szimfóniát. – Fordítva volt visszatéve, miután szétszedték. Nem akartad
elhinni nekem, hogy én tudom, mi a hiba… pedig én tudom…
 Tovább nem mondhatta, mert Mama megölelte, magához szorította.
Hogy mit suttogott a fülébe, azt Leo nem hallotta, de mindketten sírtak.
Az öreg Gruber is a szemét törölgette, Humbert pedig ámulva bámulta a
gépet egy oszlopnak támaszkodva, mintha csodát látna.
Leo úgy érezte, valami összeszorítja a torkát, aztán
feltartóztathatatlanul feltört belőle is a zokogás.
A gyűrűsfonógép új életre kelt. Most már rendben lesz minden.
 37.

Már csak ez hiányzott. Bár be se engedte volna a házba ezt az embert! De

azt remélte, talán meggyőzheti. Most meg itt járkál a szobában,
szemügyre vesz minden bútort, kiveszi a szép vázáit, kancsóit a
szekrényből, mindenre ráragasztja a csúf címkéit.
– Nem tudná legalább olyan helyre ragasztani, ahol nem látszik? –
dohogott Auguste. – Pont a vitrin közepére kell, hogy mindenki lássa?
– Hagyjon dolgozni, Frau Bliefert! Ez a hivatalos eljárás, tartanom kell
magam az előírásokhoz.
Auguste csípőre tett kézzel a komód elé állt, mert abban tartotta az
ezüst evőeszközt, de ez az utálatos, goromba ember egyszerűen
félretolta, és kihúzta a fiókot.
– Az evőeszközre szükségem van – siránkozott Auguste. – Azt nem
foglalhatja le. Kézzel együnk talán?
A végrehajtó rezzenéstelen arccal folytatta a munkáját, a kezébe vett
egy ezüstvillát, megnézte rajta a fémjelet, majd megszámolt mindent.
Kanalakat, teáskanalakat, késeket, villákat, két nagy szedőkanalat, hat
tortavillát, egy tortalapátot. A címkéjét az evőeszköztartóra ragasztotta,
ami benne volt, azt már listába szedte.
– Fizesse meg a tartozását, akkor újra ezüstkanállal ehet! Addig meg
jó lesz a pléhkanál is.
Milyen kaján képpel vigyorog rá! Na, várj csak, gondolta Auguste. Ha
Liesl beházasodik valami földbirtokos családjába, akkor majd odavágom
elé a pénzt, akkor nem győz majd hajlongani, bocsánatot kérni ez a
rémes ember. Csak tartanának már ott végre! Az egy levélen kívül nem
kapott további híreket Pomerániából, így lassan kezdett aggódni, hogy a
nagy jólétben Liesl megfeledkezett róluk.
– Odafent mi van? A hálószoba?
– Mégis mit gondol? Táncterem?
 – Ne fölényeskedjen, Frau Bliefert! Én csak a munkámat végzem.
– Fent nincs mit lefoglalni. Az ágyakra szükségünk van, a régi
ruhásszekrények meg úgysem kellenének senkinek.
A végrehajtó azért csak felment a lépcsőn, benézett minden
szekrénybe, letérdelt az ágyak elé, hogy nem rejtettek-e el alattuk
valamit.
– Azt hiszi, egy pénzeszsákot dugtam oda? – fortyogott Auguste.
– Azt nem, de talán finom ágyneműt…
Még mit nem! Csak nem képzeli ez az alak, hogy majd más módon rója
le az adósságát? Auguste jól tudta, hogy vannak olyanok, akiknek évek
óta nem kell fizetniük, mert gyengéd szálak fűzik őket a törvény szigorú
szolgájához. De ő erre nem hajlandó. Pláne nem egy ilyen csúnya,
ösztövér emberrel. Ennél szebbet is el tudna képzelni magának. És
tényleg el tud, nem is alaptalanul.
– Akkor végeztünk is mára – jelentette ki a végrehajtó. – Három hét
haladékot kap. Ha addig nem fizet, elviszünk mindent, amit lefoglaltam.
Na, isten áldja, Frau Bliefert!
Legalább elment, mielőtt még hazajöttek volna a fiúk az iskolából. A
cipőjét sem vette le persze, mindenütt ott vannak a sáros lábnyomai.
Auguste dühösen becsapta az ajtót, hozta a vödröt, a felmosórongyot,
hogy eltüntesse a kellemetlen látogató nyomait. Azután óvatosan
megpróbálta leszedni legalább a vitrines szekrény közepéről a
végrehajtó pecsétjét, de nem akart lejönni.
Az ördögbe! Ha Maxl megjön, hallgathatja a szemrehányásait.
Megváltozott a nagyfia. Szemtelen lett, őt hibáztatta, amiért talán
elárverezik a házat, a földet.
– Folyton hasznavehetetlen kacatokat vásárolsz, amire semmi
szükségünk, de jó sok pénzbe kerülnek – ezt vágta nemrég a fejéhez.
Hogy inkább a kölcsön részleteit fizette volna rendesen ahelyett, hogy
metszett üvegkancsókat meg ezüstkanalakat venne. És minek neki
rózsaillatú drága szappan, anélkül is meg lehet mosakodni.
Mivel megint rengeteg volt a munka a kertészetben, Maxl otthagyta
Grünling ügyvédet. Gondozni kellett a fiatal palántákat a
magaságyásokban, a melegházakban, már most vitték a piacra az
árvácskát, friss zöldfűszereket, retket, madársalátát, és ha ilyen jó
marad az idő, hamarosan beérik a fejes saláta is. Tulajdonképpen nem is
álltak most olyan rosszul a pénzzel, a végrehajtónak is adhatott volna
egy kis előleget, ha nem költi el az utolsó fillérig, amit előző nap keresett
a piacon. De ki kellett fizetnie a tartozását a tejesembernek, mert nem
adott már semmit hitelbe, a mészárosnak is kénytelen volt adni
valamennyit, de mindjárt újabb adósságba verte magát, mivel elhozott
egy darab marhahúst meg egy szál kolbászt. Csak hogy végre valami
rendes ételt tehessen az asztalra a fiúknak. Vajon ezért is kap majd a
fejére Maxltól?
A nagyfia nem nagyon hasonlított az apjára, sem a jellemében, sem
külsőre. Az elmúlt télen jól megnyúlt, egy fejjel magasabb nála, és már
nem olyan vézna, meg is izmosodott. Nem csoda, hogy azt képzeli, ő a
férfi a házban, parancsolgathat a testvéreinek, sőt még az anyjának is.
De abból nem eszik. Még az én szavam számít, gondolta Auguste, és ez jó
sokáig így is marad.
Kiment a konyhába, megnézte a marhahúst, ami egy lábosban főtt.
Kissé inas, rágós, de meg lehet enni, a levéből pedig holnap húsleves
lesz, árpagyönggyel, friss metélőhagymával. Minek is izgatja úgy fel
magát mindig Maxl? Hiszen most van bevételük, ha spórol kicsit, az
adósság egy részét letudhatja, és akkor nem kell eladni semmit. Csak azt
az átkozott címkét kellene gyorsan eltüntetnie a vitrinről. Talán egy kis
meleg vízzel mégis lejön.
Éppen be akart szaladni a szobába egy nedves ronggyal, amikor
hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Maxl lépett be az előszobába,
belebújt a házicipőjébe.
– Korán jöttél – mondta Auguste kedvetlenül. Visszament a konyhába,
letette a rongyot a mosogatódézsa szélére.
Maxl hosszan, alaposan mosta a kezét, majd leült a konyhaasztalhoz.
– Jobb, ha most rögtön eszem, mert aztán ki akarok menni a földre
krumplit ültetni. Nem szeretem az evés miatt megszakítani a munkát.
Augusténak nem tetszett, hogy csak így felborítja a megszokott
rendet. Azt szerette, ha együtt eszik a család, mint a finom urak a
villában.
 – Később átjön Grigorij – próbált ellenkezni. – És Christian is azt
mondta, segít. Hárman gyorsan végeztek a krumplival.
De Maxl nem engedett, most akart enni.
– Különben sem láttam Christiant tegnap reggel óta – nyújtotta a
tányérját az anyjának. – Grigorij meg nem jön többet.
Auguste majdnem elejtette a merőkanalat.
– Mi az, hogy nem jön többet?
– Megmondtam neki, hogy ne jöjjön – felelte Maxl közönyösen. – Mert
nem tetszik, hogy teszi neked a szépet, meregeti rád a szemét.
Ez most már mindennek a teteje! Auguste belecsapta a merőkanalat a
lábosba, dühösen csípőre tette a kezét.
– Ha meregetné is a szemét, akkor sem lenne semmi közöd hozzá –
kelt ki magából. – Mit képzelsz, ki vagy te? Egy taknyos kölyök vagy! A
tojáshéj még a fenekeden, de parancsolgatni akarsz anyádnak? Most
azonnal elmész hozzá, és bocsánatot kérsz.
A fia teljes lelki nyugalommal hallgatta végig a dühkitörést. Ebben az
apjára ütött. De aztán ahelyett, hogy szótlanul meghunyászkodott volna,
ahogy Gustav tette mindig, visszabeszélt.
– Hallgass ide, anya! – szólalt meg higgadtan. – Ha találnál valakit, aki
közénk való, egy rendes férfit, még örülnék is neki. De Grigorij
szoknyapecér gazember. Két napja láttalak titeket a konyhaablak alatt…
– A konyhaablak alatt? – kérdezett vissza ijedten Auguste.
– Pontosan. Ott álltatok ketten, te meg Grigorij.
Tényleg így volt. Egy darabig ott beszélgettek. És nem csak azt.
Auguste érezte, ahogy elönti a vér az arcát, mert szégyellte magát a fia
előtt.
Maxl észrevette, kinézett az ablakon, mivel neki is kínos volt ez az
egész. Mégiscsak az anyjáról van szó.
– Nem volt semmi – állította Auguste.
– Nem vagyok vak. A kabátod alatt volt a keze.
– Ez nem igaz.
Pedig mennyire hogy igaz volt. Sőt, Grigorij keze ennél sokkal tovább
ment, a blúza alá, az alsóinge alá, és az ujjai olyasmiket csináltak, amibe
beleremegett az egész teste. Bársonyos hangján közben folyton beszélt
hozzá, olyan csodás dolgokat mondott, hogy Auguste egészen
beleszédült.
– És ha így is volt – védekezett bosszúsan. – Grigorij dolgos, derék
ember, aki boldogulni akar az országunkban.
– Hát persze! – nevetett Maxl. – És ehhez kell neki egy hiszékeny nő,
akit feleségül vehet. Hanna után is koslat, de úgy tűnik, vele nem ér célt.
Ezért Rieckét is megkörnyékezte a disznó.
Auguste nem volt hajlandó elhinni ezt az ő Grigorijáról. Azt persze
tudta, hogy valamikor Hannát szerette, de annak már vége.
– Miféle Rieckét?
Maxl vágott egy grimaszt, most igazán dühösnek látszott.
– Lisbeth Gebauer legidősebb lánya. Riecke Grünlingéknél szolgál.
Grigorij mindenféle hazugsággal beszélte tele a fejét, aztán egyre
tolakodóbb lett. Na, akkor megmutattam neki, hogy nem tetszik ez
nekem, és úgy gondolom, megértette.
Riecke Gebauer. Vézna, szőke, szeplős lány. Nemrég találkozott vele a
tejboltban. És most már Auguste arra is emlékezett, hogy kérte, adja át
szívélyes üdvözletét Maxlnak. Na, ez aztán az újdonság – a fia udvarol
valakinek. A végén még nagymamát csinálnak belőle. Az ilyesmi gyorsan
megtörténhet, ezt ő tudta a legjobban.
– Még Frau Grünlinget is próbálta megkörnyékezni ez az agyfúrt fickó
– folytatta Maxl. – De az túl okos asszony, hogy bedőljön neki.
Serafina Grünlingnek tette volna a szépet Grigorij? Hiszen az egy csúf,
aszott kóró, már akkor is olyan volt, amikor Auguste még szobalányként
a villában szolgált, és nyilván azóta sem lett szebb.
– Ezeket csak kitalálod, Maxl – mondta bizonytalanul. – Nem tudom
elhinni, hogy ilyen ember Grigorij.
– Hazudtam én neked valaha, anya?
Be kellett ismernie, hogy Maxl mindig egyenes és őszinte volt. Hansl
füllentett néha, de Maxl soha. Legfeljebb csak hallgatott, ha nem akart
elmondani valamit. Mint a szegény apja. Gustav nem volt egy beszédes
ember.
– Na, akkor egyél! – Auguste kimerte az ételt, és a fia elé tette.
 Miközben Maxl szótlanul kanalazott, ő kibámult az ablakon, és nem
akarta elhinni, hogy nem látja többé Grigorijt. Ha tényleg annyira
odavan érte, ahogy bizonygatta, sőt forrón szereti és komolyak a
szándékai, akkor mi tartja vissza attól, hogy meglátogassa? De hiába
meresztette a szemét, az üvegházak körül nem látott senkit. Pedig már
rég itt kellene lennie…
– Grigorijt lesed, anya? – kérdezte Maxl, és eltolta maga elől az üres
tányért.
– Nem. Christiant – felelte Auguste bosszúsan.
– Ő sem jön. Ha jól értettem tegnap, Pomerániába akar menni.
Lieslért.
Rémes ez a nap, egyik ijedség jön a másik után!
– Lieslért? Hát teljesen elment az esze annak a fiúnak?
Mit szólna a főúri rokonság, ha egyszer csak beállítana a birtokra egy
olyan nincstelen szerencsétlen flótás, mint a kertész Christian, és a
végén még azt is állítaná talán, hogy Liesl jegyese? Ezzel romba dőlne
minden reménye, hogy a lánya nemesemberhez megy férjhez.
– Maxl, át kell szaladnom gyorsan a villába – mondta Auguste,
miközben magára kapta a kabátját. – Ha megjönnek az öcséid az
iskolából, engedd be őket! Az étel a tűzhelyen van.
Sietve belebújt a cipőjébe, és már szaladt is az oldalsó ösvényen a villa
parkja felé. Remélhetőleg még nem indult útnak a Christian.
Hál’istennek nem az a kapkodós fajta, kétszer meggondolja, mielőtt
belevág valamibe. Talán le tudja még beszélni erről az esztelen ötletről.
Zihálva, kifulladva érkezett meg a személyzeti bejáróhoz, bekopogott.
Miért tart ennyi ideig ajtót nyitni? Türelmetlenül megrángatta a
kilincset, aztán végre lépteket hallott.
– Na, megjött végre Auguste – mondta Gertie mosolyogva. – A
kosaradat meg hol hagytad? A szakácsné metélőhagymát meg
madársalátát kért.
– Később majd Fritz áthozza – felelte Auguste. A nagy sietségben
megfeledkezett a zöldségekről.
– Gyere csak be! Nagy újság van.
 A nagy újságokból Augusténak mára elege volt, de azért belépett,
felakasztotta a kabátját a kampóra. Fanny Brunnenmayer egy széken ült
a konyhában, feldagadt lábát valamilyen kenőccsel dörzsölte be éppen
Hanna. Else szokás szerint az asztalnál ülve szunyókált. Christiannak se
híre, se hamva.
– Hát te meg mitől fulladtál így ki? – kérdezte a szakácsné
csodálkozva. – Mindegy is, ülj le! Ma ráadásul rendes kávét is kapsz.
Gertie hozta.
Auguste alig akart hinni a szemének, amikor Gertie egy jó nagy bögre
erős, illatos kávét öntött neki.
– Jesszus, Gertie, rád szakadt valami örökség?
A komorna csak kuncogott. Megtöltött még két bögrét, egyet
Hannának, egyet Elsének. Fanny Brunnenmayer nem kért az erős
kávéból, ugyanis szívdobogása lesz tőle.
– Titkárnői állást kaptam Münchenben – jelentette be Gertie sugárzó
arccal. – Ma van az utolsó napom a villában.
Nahát ez a Gertie! Mégiscsak sikerült neki. Auguste irigykedett kicsit,
arra gondolt, ő is kitanulhatott volna valami ilyesmit annak idején.
Dehát közbejött a terhesség.
– Akkor sok szerencsét kívánok – emelte a bögréjét Gertie felé. – És
hálásan köszönöm a finom kávét.
– Kaptál levelet Liesltől? – kérdezte a szakácsné. Megrándult az arca a
fájdalomtól, mert Hanna éppen visszahúzta a pamutharisnyát a fájós
lábára.
– Liesltől? Persze. Jól van – hazudta Auguste. – De Christiannal
beszédem van. Kint van a parkban?
– Ah, a Christian – somolygott Fanny Brunnenmayer –, ő ma
hajnalban elindult Pomerániába. Megvettem neki a vonatjegyet, mert
neki nem volt rá pénze. Visszahozza Lieslt. És ez így van jól.
Auguste lecsapta a bögrét az asztalra, majdnem félrenyelte a kávét.
Ezek itt összeesküvést szőttek ellene. A szakácsné Christian orra alá
dugta a vonatjegyet, így nem csoda, hogy nem tétovázott, hanem
rögvest útnak indult.
 – Mégis mire lenne ez jó? – fortyant fel Auguste. – Liesl nem
Christianhoz való, neki most már egészen másféle udvarlói vannak. Mert
az apja bevezeti a felsőbb körökbe.
Fanny Brunnenmayer nem zökkent ki a nyugalmából, belebújt a
cipőjébe, hálásan biccentett Hannának.
– Tévedésben vagy, Auguste. Liesl ugyanis idetelefonált a villába.
Tegnapelőtt. És mert nem volt itthon Elisabeth nagysága és más sem
vette fel a telefont, Humbert fogadta a hívást.
Telefonált a lánya a villába! Ez a legjobb bizonyíték arra, hogy már az
urak közé tartozik. Egy cselédlány nem hívhatná csak úgy fel a villát.
– Nocsak – húzta ki magát büszkén Auguste –, szóval telefonált a
lányom. Biztosan azért, hogy átadja az apja üdvözletét a nagyságának…
Gertie, Hanna és a szakácsné összenézett, de nem tiszteletteljesen,
inkább mulatva.
– Nem igazán – mondta Fanny Brunnenmayer. – Christiannak üzente,
hogy nem felejtette el, minden áldott nap gondol rá. Még annyit
mondott, hogy történt valami baleset az istállóban, majdnem Elvira von
Maydorn életébe került.
Na, és akkor mi van? Az öreg úrnő nyugodtan kitörheti a nyakát,
akkor legalább Liesl apjáé lesz a birtok. Ez a dolog Christiannal viszont
nagyon nem tetszett Augusténak. Hogy lehet ilyen ostoba ez a lány?
Ezzel elpuskázza a szerencséjét.
– És mit mondott az apjáról?
– Semmit – felelte Fanny Brunnenmayer kurtán.
Auguste nyomott hangulatban hallgatott. Ivott egy nagy kortyot a
kávéból, erre még a szíve is hevesen kezdett dobogni. Nem csoda,
elszokott már az erős kávétól. Christian pedig már úton van, későn
érkezett. Ráadásul Liesl volt olyan ostoba, hogy biztosította a
szerelméről. Aztán még ez a baleset is – a fiú nyilván féltette, és hanyatt-
homlok rohant hozzá.
– Akkor májusban lakodalmat tartunk – szólalt meg Else, aki közben
felriadt a szunyókálásból, és végighallgatta a beszélgetést. – Liesl és
Christian szép pár lesz. Gratulálok, hogy ilyen rendes, kedves vejet
kapsz.
 Auguste úgy bámult rá, mint aki kísértetet lát. Mulat rajta ez az Else,
vagy komolyan beszél, mert már teljesen elbutult? Bár soha nem volt
valami éles eszű.
Elege volt mára a rossz hírekből. Csak úgy záporoztak szegény fejére,
lerombolták a legszebb álmait, minden reménye odalett, hogy
kimásszon egyszer a nyomorúságból, és végre szép, kellemes élete
legyen. Na, várjatok csak, gondolta aztán. Nekem is van olyan hírem,
ami legalább az egyikőtöknek nem fog tetszeni.
– Most már mennem kell, mindjárt megjönnek a fiúk az iskolából –
állt fel az asztaltól. – Hanna, elkísérsz a kiskapuig? Idefelé úgy siettem,
hogy elejtettem a kulcsomat. Neked jobb a szemed, talán megtalálod.
– Jaj, istenem, Auguste! – kiáltott fel Hanna szánakozva. – Persze hogy
veled megyek. Majdnem mindig én találom meg, ha elkallódik valami. –
Gyorsan belebújt a kabátjába, még odaszólt Fanny Brunnenmayernek,
hogy üldögéljen tovább nyugodtan, mindjárt visszajön és elmosogat.
Augustét erre elfogta a bűntudat. Szívesebben szolgált volna rossz
hírrel a szakácsnénak vagy Elsének, mint pont Hannának, aki olyan
áldott jó, rendes lány. Másrészt ezzel csak szívességet tesz neki,
megérdemli, hogy valaki felnyissa a szemét.
– Emlékszel, merrefelé ejthetted el a kulcsot? – kérdezte Hanna,
amikor már a kiskapunál jártak.
Auguste megtorpant.
– Figyelj rám, nem vesztettem el a kulcsom, csak egyedül akartam
maradni veled, mert mondanom kell valamit!
Hanna csodálkozó szemmel meredt Augustéra. Nem gondolta volna,
hogy csak így becsapja.
– Nem is vesztetted el a kulcsod?
– Nem. Grigorijról kell mondanom valamit, mert egy arcátlan
szélhámos, minden nőnek csapja a szelet. – Beszámolt Riecke
Gebauerről, akit az orosz el akart csábítani, Serafina Grünlingről, és
végül bevallotta, hogy rá is szemet vetett a jóképű Grigorij. – Olyanokat
mondott, hogy halálosan szerelmes belém, és én vagyok álmai asszonya.
Gondolhatod, hogy jól kinevettem. De mivel tudom, hogy udvarol neked,
jobbnak láttam, ha elmondom. Hogy kiderüljön róla az igazság, és ne
ringasd hiú ábrándokba magad.
Hanna szótlanul, tágra nyílt szemmel hallgatta. Amikor Auguste
befejezte, és választ várva nézett rá, gyorsan lesütötte a szemét, a
kavicsokat rugdosta a lába előtt, majd nagyot sóhajtott.
– Nagyon rendes tőled Auguste, hogy figyelmeztetsz – mondta
csendesen. – Humbert is ilyesmiket mesélt nekem Grigorijról, de nem
akartam hinni neki. Most már tudom, hogy igazat beszélt.
Egy pillanatra elhallgatott, Auguste pedig valódi szánalmat érzett.
Meg tudta érteni szegény Hannát – szomorú és megalázó, ha így
becsapják az embert.
Hanna zavartan csavargatta a kabátja gombját.
– Már úgyis vége, Auguste. Nem tartott sokáig, hogy rájöjjek, mit
akarok. Igazából mindig is tudtam, hogy Humbert az én legkedvesebb
igaz barátom, és nem akarom elveszíteni. Mégis szörnyen fájt, amikor
megmondtam ezt Grigorijnak. Mert ő volt az első nagy szerelmem.
Sírva fakadt, és Augusténak is könnyek csorogtak az arcán. Grigorij
egy gazember. De megsiratták, még ha nem is érdemelte meg. Talán
nem is őt siratták, a villogó szemű, bársonyos hangú oroszt, hanem az
ábrándot, amivel szédítette őket. Felébresztette bennük a csodálatos,
szenvedélyes nagy szerelem utáni vágyat, és ez az álom most
szétpukkadt, mint egy luftballon.
– Egyébként megint kapott munkát a gyárban – szólalt meg Hanna
szipogva. – Mert beindult újra a gyártás a fonórészlegen. Ó, sok
szerencsét kívánok neki. Remélem, talál magának egy szerető feleséget
és boldog lesz.
Auguste átölelte Hannát, sírdogáltak még egy kicsit, aztán
elbúcsúztak. Hanna szaladt vissza a villába, várta a munka, Auguste
pedig sietett haza, hogy megszabaduljon valahogy a végrehajtó átkozott
címkéjétől, amit a vitrinre ragasztott.
Még hogy szerető feleséget, gondolta rosszmájúan. Egy igazi
boszorkányt kívánok neki. Egy zsémbes némbert, aki megfizet neki
mindenért. Kapja csak meg, amit érdemel a gazfickó!
 38.

– A házasság szent kötelék férfi és nő között, akik kölcsönös szeretetet

éreznek egymás iránt. A frigy az Úr színe előtt köttetik, és a halálig szól.
A bíró magas pulpituson ülve beszélt, és elsősorban Tillyhez intézte
szavait. Ernst von Klippstein a felesége mellett foglalt helyet, komoly
arccal aprókat bólintott az ítész felvetéseire. Tilly szörnyen érezte
magát a faburkolatú, sötét teremben, amit poros akták és a padlóviasz
szaga lengett be. A világ összes bűne az ő vállára nehezedett, mert ő
rombolta szét ezt az Isten akaratából létrejött frigyet.
A bíró megigazította a szemüvegét, belelapozott az előtte fekvő
iratokba, majd megköszörülve a torkát, folytatta.
– Ma azért vannak itt, hogy még egyszer utoljára megpróbálják
megmenteni ezt a hat évvel ezelőtt köttetett házasságot. Ezért felkérem
önt, Tilly von Klippstein, őszintén gondolja át, nem maradt-e mégis ön
és a férje között valami, ami továbbra is összeköti önöket. Egy
házasságban felmerülnek olykor félreértések, ám jó szándékkal,
józansággal tisztázni lehet ezeket.
Tilly a nyakában lógó kis medált babrálta, valamilyen okból úgy
érezte, ma fel kell vennie a láncot. Most viszont azt gondolta, nem való
ebbe a helyzetbe, hiszen idős betege boldog házasságban élt, amíg el
nem ragadta mellőle a férjét a háború, ő viszont…
– Már megbeszéltünk egymással mindent, bíró úr – felelte. –
Mindketten úgy gondoljuk, hogy el szeretnénk válni.
A bíró újabb kísérletet tett, hogy az előtte ülő, megátalkodottan válni
akaró nőt felnyársalja szigorú tekintetével, megingassa, ám mivel Tilly
erre nem reagált, a férjhez fordult.
– Most önt kérem fel, Ernst von Klippstein, hogy fontolja meg, nem
kíván-e a keresztényi szeretet jegyében megbocsátani hites feleségének,
és továbbra is fenntartani az Úr színe előtt köttetett frigyüket.
 Úgy tűnt, ez a bíró nem adja fel egykönnyen. Tilly gondolatai
elkalandoztak. Holnap nagypéntek, a rendelőben a húsvéti ünnepek
alatt ügyeletet tartanak. Önként vállalta a délutánokat, bár már
felmondta az állását. A kórház a vártnál korábban elküldte a
munkaszerződését, már alá is írta. Ezzel új, izgalmas fordulatot vesz az
élete, ami vad örömmel töltötte el. Új jövő áll előtte. Szabad lesz,
anyagilag független és elvált asszony.
– A szerencse gyermeke vagy, Tilly drágám! – lelkendezett Kitty a
nyakába borulva. – Ó, annyira örülök neked!
Ő azonban messze volt attól, hogy valóban boldognak érezze magát.
Sőt, inkább lelkiismeret-furdalása volt. Tegnap délben, ahogy
elhatározta, bement a rendelőbe, hogy beszéljen Kortner doktorral, és
beadja a felmondását. Semmiképpen sem akart hosszas magyarázkodást,
csak tisztességes módon szerette volna lezárni ezt az egészet. De persze
megint minden másként történt. Alighogy megérkezett a praxisba, épp
csak egy pillantást vetett a váróba, a doktor máris jött elé.
– Frau von Klippstein – ragadta meg rögtön Kortner a kezét. –
Magyarázattal tartozom magának. Olyan kínos ez az egész, azt sem
tudom, hol kezdjem…
Tanácstalannak és gyámoltalannak tűnt, olyan gyermeki bűntudattal
nézett rá, hogy Tilly alig tudott uralkodni az érzésein. A férfi igen vonzó
volt nagy zavarában, szégyenlős mosolya Tilly szívéig hatolt, a
pillantását simogatónak érezte, de állhatatos maradt. Másodszor nem
követi el ugyanazt a hibát.
– Sajnálom – húzta el a kezét Tilly. – Nem tartozik nekem
magyarázattal doktor úr. Ez az egész félreértés kizárólag az én hibám.
Aztán szinte bemenekült a szobájába, becsukta az ajtót, és hevesen
dobogó szívvel a falnak dőlt. Vajon most mit tesz a doktor? Hívja a
következő betegét? Erősen fülelt, de nem hallott semmit. Aztán finoman
kopogtak az ajtón.
– Frau von Klippstein, csak egy szóra…
Na, most mit csináljon, töprengett Tilly, Kortner doktor ezek szerint
nem tekintette befejezettnek a beszélgetést.
Egy érdes férfihang mentette ki a helyzetből.
 – Elnézést, doktor úr. A lányom rosszul lett, tudna neki segíteni?
– Máris jövök – felelte Kortner doktor.
Jézusom, hogy lehetek ilyen gyáva?, szégyellte el magát Tilly. Vett egy
nagy levegőt, és kiment ő is a váróba, ahol a doktor már egy fiatal nő
fölé hajolt. Segített bevinni az ájult lány a kezelőbe, majd visszament a
szobájába és behívta a következő pácienst. Délután kettőig meg sem állt,
egyik beteg jött a másik után. Végül kiürült a váró, és Tilly átment a
doktor szobájába, hogy végre tisztázzák ezt a zavaros ügyet.
A szokásos mentatea illata fogadta. Jonathan Kortner az íróasztalánál
ült, különös, csüggedt tekintettel nézett rá. Doris éppen a vizsgálóágyon
cserélte ki a lepedőt, csak akkor fordult Tilly felé, amikor végzett a
munkájával.
– Hát itt van végre. Úgy gondolom, legjobb, ha világosan beszélünk. A
következő a helyzet…
– Doris, várj… – intette le a fivére. – Kérem, Frau von Klippstein,
foglaljon helyet először!
– Köszönöm, nem – rázta meg a fejét Tilly. – Inkább állok.
Doris Kortner szigorú pillantást vetett a fivérére, majd a maga
szókimondó stílusában röviden ismertette a tényeket.
– Természetesen hamar észrevettük a tévedését. De meg tudtam
győzni Jonathant, hogy egyelőre hagyjuk annyiban. Praktikusabb, ha
mindenki azt hiszi, hogy nős ember. Végül is majdnem minden betege is
ezt gondolja, amíg előbb vagy utóbb ki nem derül magától. És most is ez
történt, nem igaz? Most már tudja, és minden a legnagyobb rendben.
Elégedetten mosolygott Tillyre, majd a fivérére pillantott, aki a
tenyerébe temette az arcát. Tilly nem igazán értette, mi minden jár
ennek a nőnek a fejében, de egyvalami világossá vált: a derék doktoron a
nővére uralkodik. Kijózanító felismerés volt ez, de legalább
megkönnyíti, hogy többé ne vonzó, kívánatos férfinak tekintse őt,
hanem csak egy gyáva alaknak, akit a nővére irányít.
– Teljesen igaza van – mondta Tilly kedvesen. – Minden a legnagyobb
rendben. Április tizenötödikétől elválnak útjaink, mert állást ajánlottak
a kórházban, amit elfogadtam. Addig természetesen rendelkezésre állok
a rendelőben, ahogy eddig.
 Már megírta a felmondását, most az asztalra tette egy borítékban.
A doktor felemelte a fejét, de nem rá nézett, a borítékra meredt.
– Holnap délelőtt sajnos hivatalos ügyben távol kell maradnom – tette
még hozzá, mielőtt kiment. – De délután átvehetem a
beteglátogatásokat, ha ez megfelel.
Mivel nem kapott választ, megfordult, és csendesen behúzta maga
után az ajtót. A belvárosba ment, és beült egy kávéházba a
Maximilianstrassén. Tortát és egy csésze feketét rendelt. Életében
először csinált ilyet. Egy nő egyedül egy kávéházban! Ez botrányos. Az
anyja biztosan magánkívül lenne, ha megtudná. Mert ez úgy fest, mintha
csak arra várna, hogy leszólítsa valaki. Kitty persze csak nevetne ezen,
és azt mondaná, na és mi van abban. De senkit sem érdekelt a
magányosan üldögélő fiatal nő a kávéházban. Csupán két idősebb hölgy
nézegette kíváncsian, miközben az almatortáját ette. De Tilly ügyet sem
vetett rájuk.

Másnap pedig már a tárgyalóteremben ült a városháza épületében. Egy

légy repkedett a falak között, többször zsongva nekirepült az ablaknak,
majd leszállt a nyitott aktára, amely a bíró előtt feküdt. A férfi
önkéntelen mozdulattal rácsapott, de elhibázta, a légy újra felröppent és
tovább ostromolta az ablakot.
– Foglaljuk tehát össze! – szólalt meg a bíró az órára pillantva, amely
tőle jobbra a falra volt szerelve. – A békítő tárgyalás, melynek célja az
volt, hogy a Klippstein házaspárt jobb belátásra bírja, sajnos
eredménytelenül zárult. Ennélfogva a bíróság belátható időn belül kitűzi
a válóper tárgyalásának időpontját. Az eljárás költségeit a házasfelek
viselik.
Végre. Tilly gyorsan felállt a kemény padról, sietve elhagyta a komor
tárgyalótermet. A bíró közben már be is szólította a következő ügy peres
feleit. A folyosón megvárta Ernstet, aki a háborús sérülései miatt
nehezebben mozgott, így lassabban hagyta el a termet.
– Nos, megkaptad, amit akartál – mondta a férje. – Elégedett vagy?
Nem szemrehányó volt a hangja, inkább csúfondáros. Tilly
tulajdonképpen keményebb szavakra számított.
 – Jobb ez így, Ernst. Nemcsak nekem, neked is.
– Csakugyan? – kérdezett vissza Ernst, továbbra is gúnyos hangon. –
Akkor talán meg kellene köszönnöm, hogy hozzásegítesz egy jobb
élethez.
– Csak rajtad múlik, mit hozol ki belőle.
Ezután szótlanul mentek végig a zegzugos folyosók során, majd le a
széles lépcsőn a kijáratig. Odakint verőfényes tavaszi nap fogadta őket. A
városháza előtti tágas tér napfényben fürdött, a piaci standokon vidám
tavaszi virágok virítottak a zöldségek mellett. Akinek volt pénze,
bevásárolt a húsvéti ünnepekre. Akinek nem, az csak végigsétált a
standok előtt, hogy legalább gyönyörködjön az áhított gyümölcsökben,
zöldségekben, vagy esetleg elcsenjen valamit.
– Ott áll az autóm – mutatott Ernst a Steingasse felé. – Akkor hát isten
veled! Találkozunk a válóper tárgyalásán, valószínűleg utoljára.
Kezet nyújtott. A tekintete még keserű volt, de a harag és a gyűlölet
már eltűnt belőle, úgy tűnt, összeszedte magát. Tilly megkönnyebbülve
és kicsit szomorúan nézett utána, ahogy merev léptekkel átvágott a
standok között a tér túloldalára. Azért volt egy-két szép évük is a
házasságuk elején, amikor még szükségük volt egymásra, ragaszkodtak
egymáshoz. Erre akar emlékezni, ha Ernstre gondol.
Hirtelen meghökkent. Ernst megállt egy virágot áruló stand mellett,
egy fiatal nővel beszélt. A nő zöld lódenkabátot, zöld kalapot viselt, egy
kis koffer állt a lábánál, amit gyorsan felemelt, és elindult Ernst után.
Valahonnan ismerősnek tűnt. Hamarosan már tudta is, honnan. Amikor
az ismeretlen nő kissé oldalra fordította a fejét, felismerte benne a szőke
Gertie-t, Lisa komornáját. Csak nem csábította el Ernst a villából?
Mindenesetre a lány izgatottan tipegett a férfi mellett, csacsogva,
láthatóan boldogan.
Különös, gondolta Tilly magában mulatva. Ha Ernst tényleg magával
viszi Gertie-t Münchenbe, Lisa nagyon dühös lesz.
Ránézett a toronyórára, és látta, hogy van még egy kis ideje, mielőtt
indulnia kell a betegeihez. Talán vehetne magának néhány téli almát
vagy pár szem aszalt szilvát. Ó, nem. Inkább Kittynek vesz egy cserepes
árvácskát, mert mindig olyan gyönyörű csendéleteket fest.
 – Bocsásson meg, Frau von Klippstein, hogy csak így megszólítom! –
hallott egy jól ismert hangot a háta mögül. Mi a csudát akar tőle Kortner
doktor itt?
– Csak nem hagyta faképnél a betegeit? – kérdezte Tilly. Ó, ez eléggé
tapintatlan volt, miért is nem tud fesztelenül viselkedni, gondolta
bosszankodva.
– Beszélnem kell magával – mondta a doktor, zavartan forgatta a
kezében a kalapját. – Ez nem maradhat ennyiben. Nagyon kérem…
Tilly megijedt, hogy esetleg rá akarja beszélni, ne fogadja el az állást a
kórházban, hanem maradjon a rendelőben – erre talán a nővére vette rá.
Ki tudja, miért.
– Momentán nem alkalmas – szabadkozott. – Hamarosan mennem kell
a betegeimhez.
– Addig még van egy kis idő – erősködött Kortner doktor. – Engedje
meg, hogy meghívjam egy kávéra, süteményre!
Könnyebb lenne, ha nem volna ilyen kedves. Tilly egyszerűen nem
vette volna a szívére, hogy elutasítsa.
– Hát jó… De honnan tudta egyáltalán, hol talál?
– Nem volt nehéz kitalálni. Azt mondta, hivatalos ügyet kell elintéznie
délelőtt, gondoltam a válással lehet kapcsolatos, és akkor nyilván a
városházán lesz. Ismerek egy nagyon kellemes kávéházat a
Maximilianstrassén. Akkor mehetünk?
Tilly lenyelte a csípős megjegyzést, hogy vajon a doktor nővére
okoskodta-e ki ezt.
– Miért is ne.
Szótlanul mentek egymás mellett, kitértek a szembejövők elől,
Kortner időnként oldalról Tillyre pillantott, mintha attól tartana,
elszalad mellőle. De Tillynek be kellett látnia, hogy egyáltalán nincs
ellenére a doktor társasága.
Micsoda véletlen – ugyanabba a kávéházba tértek be, ahol Tilly
üldögélt előző nap. Most tele volt vendéggel, mert délben itt egy könnyű
levest is lehetett rendelni. Egyetlen szabad asztal volt még hátul a
teremben – újabb véletlen: ugyanaz, ahol tegnap ült.
 – Megfelel ez az asztal? – kérdezte Kortner. – Vagy menjünk inkább
máshová?
– Nem. Jó lesz itt.
A doktor lesegítette Tilly kabátját, kihúzta neki a széket, majd ő is
helyet foglalt szemben vele. Idegességében feldöntötte az étlaptartót.
– Bocsánat.
– Semmi baj – mosolygott Tilly.
A pincérnő kissé molett, anyáskodó típus volt. Jonathan Kortner két
kávét és két almatortát rendelt. A meggyes rétes sajnos elfogyott.
– Nem gond – nyugtatta meg Tilly a férfit. – Nem a sütemény miatt
vagyunk itt, hanem hogy megbeszéljünk valamit.
– Így igaz.
A nyüzsgés, a hangos beszélgetés körülöttük alighanem zavarta a
doktort, eléggé feszélyezettnek tűnt. Összedörzsölte a tenyerét, maga
elé meredt.
– Először is szívből gratulálok az új állásához – kezdett bele a
mondandójába. – Megérdemli, hogy a képességeinek megfelelő pozíciót
töltse be. A rendelői munka amúgy is csak átmeneti megoldás volt,
gondolom. Új partner után kell néznem tehát, de megvallom, nehéz lesz
pótolni magát. Több okból is…
Elakadt, körbesiklott a pillantása. Tilly szótlanul várta a folytatást.
– Nem könnyű bizonyos dolgokról beszélnem ebben a zsivajgó
környezetben. Félek, hogy hiteltelennek hangzik majd, és kinevet
engem. De mégis megpróbálom.
Megint csak elhallgatott, mert a pincérnő hozta a kávét és a
süteményt, a számlát is az asztalra tette.
Tilly egyszerre megsajnálta a férfit. A lendülete, a lelkesedése,
sugárzó lénye – mindaz, amit kezdetben annyira vonzónak talált benne,
eltűnt. Gondterhes volt és gyámoltalan, de még így is tetszett neki.
Mindig is megindították a gyámoltalan férfiak, hiszen Ernstet is ilyennek
ismerte meg annak idején a villában berendezett katonai kórházban,
szerencsétlen volt, segítségre szorult. Ez még egy okkal több, hogy most
nagyon, nagyon óvatos legyen.
 Itták a híg kávét, megkóstolták a süteményt. Nem volt valami jó, elég
sok cukrot és almát spóroltak ki belőle. Néhány perc múlva Kortner
doktor újra nekifutott.
– Az imént azt mondtam, nehéz lesz pótolni magát a rendelőben. Nem
csupán azért, mert kitűnő orvos és hihetetlen odaadással végzi a
munkáját, hanem mert nagyon szerettem magával dolgozni. Az első
pillanattól fogva rokonszenvet éreztem maga iránt, valami összhangot
kettőnk között, a lelkek összhangját. Amikor a betegekről beszélgettünk,
újra meg újra megbizonyosodtam arról, hogy egyformán gondolkodunk
a munkánkról, a hivatásunkról. Ez nagyon patetikusan hangzik, igaz?
Tilly valóban elmosolyodott a lelkek összhangja kifejezésen, amit
most már bánt.
– Nem, nem, dehogy – szabadkozott. – Teljesen igaza van, én is így
látom. Mindig sokat segített, ha megbeszéltük az egyes eseteket.
Kortner bólintott, kedvetlenül turkálta a villájával a süteményét.
– El akarok magyarázni magának valamit, de most nem tudom, hogy
fogjak hozzá. Dorisról van szó, a testvéremről. Nagyon sokat
köszönhetek neki.
Szent ég, gondolta Tilly. Most jön a megható történet a nővéréről, aki
anyja helyett anyja volt. Tényleg kíváncsi ő erre?
De egészen más történetet hallott, mint amit várt. Jonathan még
orvostanhallgató volt, amikor behívták katonának, szanitécként
rengeteg szörnyűséget látott a háború négy évében. Miután véget ért a
háború, folytatta a tanulmányait, és halálosan szerelmes lett. Az
elsietett házasság boldogtalan volt, katasztrófába torkollt, végül
elváltak, és a doktor nincstelenül, lelkileg megtörve magára maradt.
Ugyanebben az időszakban haltak meg a szülei, akiket a háború utáni
infláció teljesen tönkretett.
– Nem is tudom, mi lett volna velem Doris nélkül – vallotta meg
csendesen. – Teljesen összeomlottam, ott tartottam, hogy feladok
mindent. Doris a lelkemre beszélt, keményen dolgozott, hogy
befejezhessem az egyetemet, kikérdezett, bátorított, ha azt hittem, nem
megyek át a vizsgákon. – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt rátért a
legfontosabbra. – A nővérem mindig attól akart megóvni, hogy
másodszor is belevessem magam egy boldogtalan házasságba. Úgy vélte,
az érzelmeim irányítanak, soha nem hallgatok a józan észre. Ez volt az
oka mindennek, érti? Attól félt, megint meggondolatlanul cselekszem,
ezért kapóra jött neki ez a félreértés. Ez bizonyos távolságot adott, így
volt alkalma kiismerni azt az embert, aki közel került hozzám. Vagyis
magát.
– Értem – bólintott Tilly elgondolkodva. Megérintette a doktor
élettörténete, mégis volt egy kérdés, amit fel kellett tennie.
– És miért éppen engem akart megfigyelni, tesztelni a nővére? Mi oka
volt erre?
A doktor bánatos tekintetét Tillyre emelte.
– Még nem mondtam? Mert halálosan beleszerettem magába.
Fejvesztve. Már az első találkozásunk alkalmával a villában. Mintha
villámcsapás ért volna…
Tillynek elállt a lélegzete. Ez most valami trükk? Nem, biztosan nem,
és még kevésbé aljas hazugság, amitől mindig tartott. Nem, ahogy a férfi
ránéz, ahogy keresi a megfelelő szavakat, ez nem lehet színlelés. Ezt
nem tudja megjátszani. Komolyan beszél. Tilly érezte, amint félénken,
óvatosan megdobban a szíve a boldogságtól. Szerelmes belé egy férfi!
Mikor is történt ez meg vele utoljára? Jóságos ég, olyan régen, hogy
most nem is találja a szavakat.
– Természetesen nem várhatom el, hogy viszonozza az érzéseimet –
szólalt meg Jonathan Kortner halkan. – Nem ez volt a fő oka a
vallomásomnak. Egyszerűen csak meg akartam magyarázni, miért
viselkedett így a nővérem. Sajnos az ő kedvéért egy darabig én is
belementem ebbe az egészbe, ami nagy hiba volt. De azt gondoltam, nem
szabad hiú ábrándokba ringatnom magam, csak korrekt, kitűnő
kollégaként tekinthetek magára.
Tillyt letaglózta ez a vallomás és teljesen tanácstalan volt. Most
valljon színt ő is? Itt, ebben a zajos kávéházban? Igen, ő is szerelmes.
Még most is, hogy annyi mindent megtudott a férfiról, vagy talán éppen
ezért. Ugyanakkor óvatos is lett. A doktor szeretni való, forrófejű,
elbűvölő ember és remek orvos. Elhitte neki, hogy fejvesztve belé
szeretett, de mi van, ha pár év múlva egy másik nő iránt lobban
ugyanígy szerelemre? Az pedig egyáltalán nem tetszett neki, hogy
ennyire függ a nővérétől. De azt sem szerette volna, hogy Kortner azt
higgye, teljesen közömbös iránta. Mert akkor elveszítheti, ezt
semmiképp nem akarta. Sőt, nem tudta volna elviselni.
– Nagyon őszinte volt hozzám, Kortner doktor – szólalt meg végül
tétován, minden egyes szót mérlegelve. – Ezért én is az leszek. Kezdettől
fogva rokonszenvesnek találtam…
A doktor csüggedten elmosolyodott. A szimpátia neki túl kevés, ezt
lehetett leolvasni csalódott arcáról.
– Rendkívül rokonszenvesnek. Akarom mondani, jóval több volt ez
szimpátiánál… Kérem, ne értsen félre! Igen nehéz időket élek most, hat
év házasság után elválok a férjemtől, ezért nagyon óvatos lettem.
Jonathan Kortner szabályosan kivirult. Sugárzó arccal mosolygott
Tillyre, meg akarta ragadni a kezét, de aztán nem merte ennyi ember
szeme láttára.
– Ezt abszolút megértem. Akkor mégsem csaltak meg az érzéseim… El
sem tudja képzelni, mennyire boldoggá tett!
Tilly nagyon is el tudta képzelni, mert ő is ugyanezt érezte. Most csak
ki kell találniuk, hogyan tovább.
– Bár szakmai téren elválnak az útjaink, ne veszítsük egymást szem
elől. Gondolom, időnként találunk majd alkalmat egy… kellemes, baráti
találkozásra. Mit szól hozzá?
Ennél többre számított, ez látszott a csalódott tekintetéből.
– Legyen minden úgy, ahogy maga akarja, drága Tilly – mondta lágy
hangon. – Engedelmes szolgája vagyok.
Amikor felsegítette Tilly kabátját, mégiscsak megfogta a kezét, és nem
engedte el. Tilly nem mert ellenkezni, vadul dobogó szívvel várta, mi
következik. Kortner lassan az ajkához emelte a kezét és megcsókolta.
Tilly úgy érezte, mintha áramütés érte volna, mintha forró láva ömlött
volna szét a testében, beleborzongott ebbe a tulajdonképpen ártatlan
érintésbe. Hirtelen megértette, hogy el van veszve. A szerelemben
nincsenek félmegoldások. Vagy egészen, vagy sehogy. Feltétel nélkül.
Életre-halálra.
Kitty! Ide Kitty kell, feltétlenül beszélnie kell vele.
 39.

– Azonnal le kell feküdnöd, Paul – mondta Marie rosszallóan.

– Az orvos azt mondta, sokat kell még pihenned.
Hátul ültek az autóban egymás mellett. Paul azt az öltönyt viselte,
amelyben behozták a kórházba, a kabátját nem vette fel. Ragyogóan
sütött a nap, a fák zöldbe borultak, az ágyásokban virítottak a virágok –
miért burkolózna télikabátba? Ráadásul a zárt autóban ülve.
– Édesem – felelte mosolyogva –, először a gyárba megyünk. Látni
akarom, ahogy dolgoznak a gépek.
– Nagyon kérlek, Paul! Majd délután átmész a gyárba. Te is tudod,
hogy nem szabad megerőltetni a szíved.
Paul átkarolta, magához húzta.
– Egy kellemes kis szívdobogás megengedett, a főorvos is azt mondta
– suttogta a felesége fülébe. – Ma este majd kipróbáljuk, ugye, szívem?
Marie elpirult, mert nyilván Humbert is hallotta a suttogást.
– Borzasztóan felelőtlen vagy, Paul – csóválta meg a fejét. – A doktor
szerint teljes nyugalomra van szükséged a következő hetekben. És én
szigorúan ehhez tartom magam.
Paul elővette a csibészes mosolyát, amit Marie annyira szeretett.
– Vigyázat, édesem! Azt is mondta, hogy kerüljem az izgalmat és a
bosszankodást… Egyenesen tovább, Humbert, aztán balra! Ez az!
Marie felsóhajtott. Ha nem vigyáz, Paul megint beleveti magát a
munkába, és akkor nem várat majd sokáig magára az újabb rosszullét.
Az orvos gyógyüdülést javasolt a Balti-tengernél: egy kellemes kis hotel,
könnyű, finom koszt, séták a tengerparton a felesége szerető
gondoskodása mellett. Szép álom. De pillanatnyilag, amikor fontos
döntéseket kell hozniuk, és a család egzisztenciája a tét, gondolni sem
lehet utazásra.
A gyárkapuban az öreg Gruber sugárzó arccal lengette a sapkáját.
 – Igazgató úr, hát újra itt van! Olyan boldog vagyok, hogy vénségemre
akár még fára is másznék örömömben. – Úgy sietett kaput nyitni, hogy
majdnem elbotlott.
– Jó napot, kedves Gruber! – Paul meghatódott az öreg portás örömén.
– Tudja: csalánba nem üt a mennykő!
– És az az ügyes kisasszonyka! Nahát, ki hitte volna! Tíz férfi sem
tudta beindítani a masinákat, aztán az éjszaka leple alatt beoson a
kislány, és már működnek is a gépek. Micsoda lángész ez a gyerek!
Biztosan a nagyapjára ütött. Jakob Burkard zseniális volt, senki nem
értett a gépekhez úgy, mint ő.
Marie természetesen mesélt Paulnak az ikrek éjszakai akciójáról, aki
rögtön azt feltételezte, a fia, Leo vitte véghez ezt az elképesztő
teljesítményt.
– Nem, Paul – mondta Marie. – Dodo volt az. Elcsente apám
tervrajzait, amiket már előkerestem, és alaposan áttanulmányozta őket.
Aztán rávette Leót, hogy az éjszaka közepén lopóddzanak be a
gyárcsarnokba. És Dodo tényleg megtalálta a hibát, majd beindította a
gépeket. Szóval csak a zseniális lányunknak köszönhetjük, hogy
határidőre le tudjuk gyártani a megrendelt varrócérnát. Én meg először
rettenetesen összeszidtam és szobafogsággal fenyegettem.
Ah, miért is nem bízott rögtön a lányában? Hiszen tudta, milyen jó
műszaki érzéke van, kicsi korától kezdve látszott, mennyire érdekli a
tudomány, hogy ehhez van tehetsége. Ha nem rajongott volna túlzottan
a repülésért, akkor talán komolyabban vette volna, és nem hiszi, hogy a
lánya csak egy nagy álmodozó. De most át kell gondolnia mindent. Ha
Dodo néhány év múlva valóban meg akar tanulni repülőgépet vezetni,
ezek után nehezen mondhat neki nemet. Még akkor is, ha rettenetesen
félti, mert a repülés veszélyes szenvedély, sokak életébe került már.
Egyelőre viszont a gyűrűsfonók beüzemelése Dodo mesterműve, amit
az apja elsőként akart látni. Munkásnők sürögtek a gépek körül, levették
a teli orsókat, felhelyezték az újakat, vagy gyorsan összecsomózták az
elszakadt szálakat. A kész cérnaspulnik egy ládában várták, hogy
átvigyék őket a festőüzembe. Mittermeier egy széken ülve felügyelte a
munkát, közben jóízűen falatozott, a szendvicset sörrel öblítette le.
Mellette Dodo trónolt egy faládán, az ölében egy nagy doboz keksszel,
mert Fanny Brunnenmayer ragaszkodott hozzá, hogy megsüsse az
„ügyes kislány” kedvenc kekszét.
– Papa! – kiáltotta Dodo, amikor meglátta a szüleit a gyárcsarnokba
lépni. A kekszes doboz kiborult, ő pedig repült az apja karjába, és
izgatottan mesélni kezdett.
– Látod, milyen jól működnek, Papa? Olyan egyszerű volt. Rögtön
gondoltam, az lehet a baj, hogy mindent szétszedtek és megtisztítottak,
aztán rosszul rakták vissza. Megnéztem a tervrajzokat, és…
– Tudom, kislányom – mondta Paul lágyan. – Tudom. Mama mindent
elmondott. Hihetetlen, amit véghez vittél. Alábecsültem az én okos
lányomat.
Marie boldog mosollyal nézte, ahogy a lányuk szívja magába az apja
dicsérő szavait. Aztán egy pillanatra sem állt be a szája, húzta maga után
Pault, körbejárták a gépeket, ő pedig részletesen elmagyarázta, hogyan
működnek.
– Először a nagyobb orsókra tekercseli fel az előfonalat, aztán a
kisebbekre. A nagyok sebesebben forognak, a kicsik lassabban, ha nem
működnek összhangban, elszakad a fonal, és kész a baj…
Paul természetesen pontosan ismerte a gépek működését, de
türelmesen hallgatta a lányát, közben vidám és elismerő pillantásokat
váltott Mittermeierrel. Aztán megkérdezte, mennyi cérnaspulni van már
a festőüzemben. Kiderült, hogy a megrendelt mennyiség ötöde. Ha
továbbra is zökkenőmentesen működnek a gépek, határidőre
meglesznek.

Marie remélte, hogy Paul ennyivel megelégszik, hazamehetnek végre,

hogy lepihenjen egy órácskára. Tévedett. Először a festőüzembe nézett
be, ahol négy munkás dolgozott, azután a csomagolóba, hogy lássa, van-
e elég kartondoboz a szállításhoz. Végül ragaszkodott hozzá, hogy
beköszönjön a könyvelésre Stollhammernek, aki ennek úgy örült, mint
egy gyerek. És ha már úgyis itt volt az igazgatósági épületben, felsietett
a lépcsőn a titkárnőket is üdvözölni. Pedig az orvosok legfeljebb nagyon
lassú tempóban, sok pihenővel javasolták a lépcsőmászást.
 Ezen a napon, húsvét előtti szombaton, mindkét titkárnő az irodában
volt. Direkt azért jöttek be, mert hallották a hírt, hogy ma engedik ki a
kórházból az igazgató urat. Ottilie Lüders és Henriette Hoffmann
gyümölcslével és maguk sütötte süteménnyel várták, hogy méltó módon
ünnepeljék meg a nagy eseményt. Az igazgató úr gyenge szívére való
tekintettel kávéval nem készültek.
– Annyira örülünk, hogy ismét itt van, igazgató úr – lelkendezett a két
titkárnő. – Tölthetünk egy kis gyümölcslevet? Egészen friss. És vegyen a
mézes süteményből, ezt a lánya is nagyon szereti!
Paul irodájában Sebastian Winkler ült az íróasztal mögött, éppen a
postát nézte át. Sietve felugrott, amikor beléptek.
– Kedves Paul, megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ne legyen
fennakadás a gyár működésében – magyarázta buzgón. – Két
megrendelést is kaptunk, bár csak kisebb mennyiségekre. A béreket
kifizettük, sajnos pótlékok nélkül ebben a súlyos helyzetben. De az
emberek örülnek, hogy egyáltalán van munkájuk, gondoskodnunk kell
róla, hogy ez így is maradjon. Az a hír járja, hogy a Nordwolle konszern
alatt is inog a talaj, de hát nap mint nap újabb pletykák kapnak szárnyra,
azt sem tudja az ember, minek higgyen…
Elnémult, mert Marie figyelmeztető pillantást küldött felé Paul háta
mögül. Az északnémet gyapjúfonó vállalatot fenyegető csőd nem volt
már új hír, de ezzel most nem kell terhelni Pault.
– Két újabb kisebb megrendelés? – örült meg Paul. – Na, tessék! Ez is
jobb, mint a semmi. Szívből köszönöm a segítséged, Sebastian. És nagyon
hálás lennék, ha a következő hetekben is támogatnál.
Ez békeajánlat volt, amit Sebastian boldogan elfogadott. Kezet ráztak,
Paul félretette minden eddigi fenntartását, Sebastian pedig egyelőre
felhagyott a kapitalizmus elleni harccal és a munkások jogaiért való
küzdelemmel. Ha nincs gyár, nincs munka. Ezt a tényt még egy
meggyőződéses kommunistának is akceptálni kellett.
– Paul, most már tényleg ideje indulnunk – mondta Marie. – Lisa és
Mama vár minket.
Szándékosan nem említette, hogy Paulnak le kell pihennie. Belátta, a
férje nem akarja, hogy úgy kezeljék mint egy beteget. Okosabb, ha
diplomatikusan viselkedik.
– Igazad van, édesem, mint mindig.

Amikor befordultak a villához vezető fasorba, már messziről

pompázatos színekben ragyogott a bejárat előtti kerek virágágyás –
tulipánok, nárciszok, közöttük lila és sárga árvácskák, középen fehér és
rózsaszín jácintok.
– Milyen gyönyörű! – súgta oda Paul Marie-nak. – Tudod, szívem,
most tanultam meg értékelni a természet csodáit. Régebben csak
elmentem mellettük anélkül, hogy észrevettem volna.Hanna a lépcsőn
állt a bejárati ajtóban, cinkosan mosolygott, majd oldalra lépett,
bepillantást engedve az előcsarnokba. A személyzet feldíszítette a hallt
Paul fogadására, a széles főlépcső két korlátjára fenyőgirlandot fontak,
amibe fehér és piros papírvirágokat tűztek. Johann, Kurti és Hanno a
lépcső tetején guggolt, onnan figyelték az eseményeket, bár Hannót
jobban érdekelték a papírvirágok, mint az emberek odalent a hallban.
– Nagyságos uram – mondta Humbert kissé zavartan. – Ezzel a kis
ünnepi dísszel készültünk, hogy kimutassuk, mennyire hiányzott a
házból. Mindent megteszünk, hogy újra egészséges…
A többit nem lehetett érteni, mert Kurti örömujjongással leszaladt a
lépcsőn az apja elé, Paul pedig Marie legnagyobb rémületére a levegőbe
emelte. Pedig az orvosok szigorúan megtiltották, hogy megerőltesse
magát.
– Szívből köszönöm ezt a váratlan, kedves fogadtatást – mondta Paul,
miután letette a fiát a földre. – Csodálatos érzés újra itthon lenni.
Marie viszont komolyan aggódni kezdett, mert Paul sápadtnak,
kimerültnek tűnt, mégiscsak túl sok lehetett neki az izgalom ma
délelőtt. Ezért miután Lisa és Alicia is üdvözölte, azt mondta, hogy
Paulnak most egy kis pihenésre van szüksége, és felkísérte a
hálószobájukba.
– Csak egy órácskára, Marie – jelentette ki Paul, majd ruhástul ledőlt
az ágyra. – Kelts fel az ebédhez, jó?
Azonnal elaludt, Marie pedig csendben kiment a szobából. Bekopogott
Leóhoz, akinél éppen Walter volt látogatóban, hogy együtt zenéljenek. A
két fiú nagy halom kottapapír fölött ült, és úgy néztek Marie-ra, mint az
összeesküvők.
– Ne zavartassátok magatokat! – mosolygott rájuk Marie. – Csak arra
kérlek benneteket, legyetek csöndben, Paul kicsit lepihent.
– Persze, Mama, mi is gondoltunk erre. Mikor játszhatunk megint?
– Amint apád felébredt, Leo. Mi ez a sok kottapapír?
– Ó, csak lemásoltunk néhány kottát a könyvtárban, amiket nem lehet
kikölcsönözni.
– Jól van, fiúk, csak csendben!
Paul még mindig mélyen aludt, amikor megszólalt a hallban az ebédre
hívó gong, Marie úgy döntött, hagyja tovább aludni.
– Mit mondunk Mamának? – kérdezte Lisa, amikor a sógornője
közölte, hogy Paul nem ebédel velük. – Azt hiszi, Paul csak egy alapos
kivizsgáláson volt a klinikán, és kutya baja.
– Majd azt mondjuk, az orvos sok pihenést javasolt, mert Pault
túlságosan kimerítette a munka – döntött Marie.
– Ez nem fog tetszeni Mamának.
Ám Aliciát ismét migrén kínozta. Csak rövid időre jelent meg az
asztalnál, csupán egy kis levest evett, nem kérdezett semmit, majd
szenvedő arccal visszavonult a szobájába.
– Sürgöny érkezett, asszonyom – jelentette Humbert, amikor ki akart
lépni az ebédlőből.
– Ne most, Humbert! Majd később elolvasom – mormolta Alicia. –
Tegye csak le a komódra!

Paul csak délután ébredt fel. Marie közben odafeküdt mellé, hogy a
közelében legyen. Most hallgathatta a szemrehányást.
– Miért nem keltettél fel?
– Szükséged volt az alvásra.
Paul nagyot sóhajtott, kiült az ágy szélére.
– Semmi nem segít, Marie. Ez a bizonytalanság súlyos koloncként
nehezedik a mellemre. Ez nem mehet így tovább. Hagyom, hogy a
hűséges személyzet boldogan üdvözöljön, miközben az jár a fejemben,
hogy el kell adnom a villát. Ez nem tisztességes.
 – Akkor végre döntenünk kell a ház és a család sorsáról – jelentette ki
Marie határozottan. – Holnap hívjunk össze mindenkit, és beszéljük át
újra az egészet!
– Nem – mondta Paul, és megszorította a felesége kezét. – Még ma.
Minél hamarabb, annál jobb, Marie.
Marie nem értett egyet. Azt javasolta, aludjanak még rá egyet,
Paulnak erőt kell gyűjtenie, nem szabad túlságosan igénybe vennie a
szívét. De a férje hajthatatlan volt.
– Lisát és Sebastiant bevonjuk – mondta. – Kittyt és Robertet nem
nagyon érinti a dolog, számukra nem sok minden változik, ha el kell
adnunk a villát. Mamának viszont sajnos kénytelenek leszünk
elmondani mindent.
– Migrénje van, Paul.
A férje nagyot sóhajtva felállt az ágyról.
– Akkor csak Lisát és Sebastiant. Küldd fel hozzájuk Hannát, hogy
hívja át őket az ebédlőbe!
Fél órával később már együtt ültek az asztal körül. Sebastian rögtön
kijelentette, a húsvéti ünnepek alatt végig felügyeli a munkát a gyárban,
hogy időben elkészüljenek a megrendelt mennyiséggel.
Marie kevésbé volt bizakodó, tudta, hogy a nagy megrendelés révén
csupán néhány hónappal tovább tarthatnak ki, a két újabb pedig jóval
kisebb mennyiségre szólt, ráadásul több költséggel jár, mint amennyi
nyereséget ígér. Ha viszont a kormány megköti Ausztriával a
vámegyezményt, az talán fellendíti a kereskedelmet, és reményre adhat
okot. Sajnálatos módon a tárgyalások elhúzódtak, még nem hozták tető
alá a szerződést.
Most a legnagyobb fenyegetést a villára terhelt jelzálogkölcsön
jelenti, amit a bank visszakövetel. Gyorsan kell cselekedni, mert ha a
hitelintézet ráteszi a kezét a házra, akkor már késő.
– Jelenleg rengeteg az eladó ingatlan a piacon – magyarázta Paul –,
emiatt sajnos nagyon lementek az árak. Apánk annak idején több mint
egymillió aranymárkáért építtette a villát, a pillanatnyi piaci értéke nem
több mint százezer birodalmi márka, ráadásul ez napról napra csökken.
 – Nem kótyavetyélhetjük el a házat – háborodott fel Lisa. – Apa
forogna a sírjában, ha ezt tennénk. Ha nincs más megoldás, adjuk el a
parkot! Úgy legalább tető marad a fejünk felett.
Marie erre azt mondta, hogy ez épp csak a hitel visszafizetését
fedezné, semmi tartalékuk nem maradna. A gyár most nem hoz semmit,
nem tudnák fizetni a munkásokat, és valószínűleg újabb adósságba
kellene verniük magukat.
– Ráadásul továbbra is egyetlen érdeklődő van, aki hajlandó
megvásárolni a parkot a ház nélkül – tette hozzá Paul.
– Hadd találjam ki! – mondta Lisa. – Csak nem a…
– De igen! A derék, becsületes Grünling – felelte Paul gúnyosan.
– Hogy vinné el az ördög! Inkább kivándorlok Amerikába, mint hogy
végignézzem, ahogy Serafina palotát építtet a parkunkban a villa mellé.
Nem jutottak előbbre, és hiába kerülgették a dolgot, Marie tisztában
volt vele, hogy csupán egyetlen megoldás létezik. Fel kell áldozniuk a
villát és a park egy kis részét, hogy a telek nagyobb részét
megmenthessék és megéljenek valahogy. Ha pedig jobbra fordul végre a
gazdasági helyzet, a megmaradt telken építhetnek egy új villát.
– És mi lenne, ha eladnánk minden bútort és értéktárgyat? –
siránkozott Lisa. Egyszerűen képtelen volt megbékélni azzal, hogy
elveszítik a villát.
– Az nem lenne elég, mert…
Paul hirtelen elhallgatott, mert Alicia Melzer lépett be az ebédlőbe.
– Nekem miért nem szóltok, amikor a család uzsonnára gyűlik össze?
Már nem tartozom közétek? És miért nincsenek itt a gyerekek?
Felháborodott pillantással meredt Paulra, de mielőtt ő válaszolhatott
volna, Marie szólalt meg.
– Ülj le, drága Mama! Valami nagyon fontos dolgot kell
megbeszélnünk. Hogy érzed magad? Elmúlt a migréned?
– A migrénemmel minden rendben. Hol a kávé?
– Majd később, Mama – mondta Paul. – Azt hiszem, ha mindent
megbeszéltünk, mindannyiunkra ráfér majd egy csésze kávé.
– Nekem most van szükségem rá – jelentette ki Alicia ellentmondást
nem tűrve. Csengetett Humbertnek. – Hozzon, kérem, kávét, teát és
süteményt! – Miután az inas távozott, körbepillantott. – Most pedig
tudni akarom, mi ez az egész. Mert még nem vagyok olyan szenilis, hogy
ne vettem volna észre az örökös titkolózásotokat.
Lisa és Marie zavart pillantást váltott, Sebastian mondani akart
valamit, de Paul megelőzte.
– Drága Mama, végtelenül nehezemre esik kendőzetlenül eléd tárni,
milyen szorult helyzetben vagyunk. De ahogy most állnak a dolgok,
sajnos kénytelen vagyok rá…
Alicia Melzer példásan tartotta magát. Marie ámulva figyelte, ahogy
az öreg hölgy figyelmesen végighallgatja a fia mondandóját, egyszer sem
szakítja félbe. Pontosan megértette, mennyire súlyos a helyzet, ez abból
látszott, hogy időnként egy-egy pillanatra lehunyta a szemét, vagy
összekulcsolt keze megremegett az asztalon.
– Mindez sajnos némi kényelmetlenséggel jár majd, Mama, de minden
kedves bútorodat magaddal hozhatod. És a Karolinenstrassén a belváros
szívében leszünk, járhatsz színházba, sétálhatsz a gyerekekkel,
megmutathatod nekik a nevezetességeket…
– Elég! – Az öreg hölgy ezekre a szavakra hirtelen életre kelt,
tenyerével az asztalra csapott, haragos pillantással nézett a fiára. – Ne
felejtsd el, Paul, hogy örök haszonélvezeti jogom van a villára! Ezt az én
drága Johannom kikötötte a végrendeletében. Az én kívánságomra.
Mekkora összegről van szó, amit ezek a keselyűk azonnal
visszakövetelnek?
– Több mint nyolcvanezer birodalmi márka – vallotta be Paul.
– Ez hallatlan! – háborodott fel Alicia. – Több mint a tízszeresébe
került annak idején felépíttetni a házat. Megtiltom, hogy apád örökségét
csak így elherdáld!
Marie látta, hogy Paul kimerülten hátradől a széken. Meg kell
magyarázni Aliciának, hogy a villa értéke azóta jelentősen csökkent, ami
újabb megrázkódtatás lesz neki. De sajnos elkerülhetetlen. Paul karjára
tette a kezét, jelezve, hogy majd ő átveszi a szót.
Ám ekkor Alicia ismét megszólalt.
– Ha csupán a nevetséges hitel visszafizetéséről van szó, feláldozom a
gyémántjaimat – jelentette ki emelt fővel, szikrázó szemmel.
 Paul elkínzott mosolyra húzta a száját.
– Ez igazán nagylelkű ajánlat, Mama, de kötve hiszem, hogy az
ékszereid eladása fedezné a kölcsön összegét.
– Mert nem tudod, miről beszélsz – oktatta ki az anyja. – Nem azokra
az ékszerekre gondoltam, amiket időnként viselek, hanem a brillekre,
amelyeket nászajándékba kaptam apádtól. Az esküvőnk óta soha nem
tettem fel ezt a nyakéket, mert túl értékes. Apád befektetésnek
tekintette, tiszta, hibátlan kövek, a legnagyobbak úgy négy-öt karátosak.
– Még soha nem említetted ezt a nyakéket, Mama – csodálkozott Lisa.
– Paul, te tudtál róla?
Természetesen Paul tudott róla, hogy Mamának van egy esküvői
nyakéke, ám a brilleket soha nem látta.
– Apátok mindig a bankban tartotta a gyémántokat egy kazettában.
Vele ellentétben én nem bízom a bankokban, úgyhogy a halála után
magamhoz vettem az ékszert. Azt gondoltam, az egyik lányom
örökölheti majd, bár Kitty nyilván soha nem viselné, Lisának pedig nem
állna jól.
Lisa tágra nyílt szemmel meredt az anyjára.
– Hogy érted, hogy nem állna jól nekem? – kérdezte remegő hangon.
– Mert túlságosan molett vagy, úgy néznél ki vele, mintha épp
fojtogatnának – felelte Alicia kíméletlenül. – Ezért rendelkezésre
bocsátom a nyakéket, hogy megtarthassuk ezt a házat, az otthonunkat.
Csend állt be. Paul bizonytalan pillantást vetett Marie-ra. Roppant
nagylelkű ajánlat Mamától. De hogy valóban olyan értékes-e a nyakék,
az csak akkor derül ki, ha felbecsültetik egy ékszerésszel. Meglehet,
hogy Alicia túl optimista.
– Hol tartod egyáltalán ezt az értékes ékszert? – kérdezte Paul.
Alicia körbenézett az ebédlőben, mintha legalábbis hallgatózhatna
valaki a tálalószekrény mögött.
– Egy falfülkében az ágyam mellett – mondta suttogva. – Ha gondolod,
holnap elviszem a Steingasséra az ékszerészhez, hogy megkérdezzem,
mennyit ér.
Paul megcsóválta a fejét.
 – Semmiképpen nem mehetsz oda egyedül, Mama. Marie és én majd
elkísérünk…
Elhallgatott, mert Humbert kopogott be, majd résnyire nyitotta az
ajtót.
– Bocsásson meg a zavarásért, uram! Ketten szeretnének beszélni
önnel.
– Ne most, Humbert – intett Paul kissé bosszúsan. – Most ne zavarjon
senki!
– Nem tart soká, nagyságos uram – szólalt meg Fanny Brunnenmayer,
aki a folyosón várakozott az inas mögött. – De nagyon fontos
mondanivalóm van. Ami mindannyiunkat érint.
Az asztalnál ülők elképedve néztek össze. A szakácsné ritkán hagyta el
a birodalmát, legfeljebb hetente egyszer, amikor megbeszélte Lisával a
következő heti menüt. Else meg, aki ott állt mellette zavartan
mosolyogva, még soha nem merészelt az urak elé járulni a maga
ügyében.
Marie-nak volt egy halvány sejtése, mi következik most, mert jól
ismerte Fanny Brunnenmayert, tudta, hogy áldott jó lélek, hűséges és
tettre kész.
– Jöjjenek be, kérem! – mondta. – Foglaljanak helyet!
Erre sem a szakácsné, sem Else nem volt hajlandó. Elképzelhetetlen
lett volna a számukra, hogy csak úgy beüljenek az urak közé az elegáns
ebédlőbe.
– Nem is kerülgetem a dolgot – szólalt meg Fanny Brunnenmayer, aki
erre az alkalomra levette a kötényét, sötétkék ünneplő ruhát viselt. –
Else meg én soha nem költöttünk sokat, hiszen megvolt itt mindenünk,
amire szükségünk volt. Félretettük a pénzt. Else tizenötezer márkát, én
húszezret. Úgy döntöttünk, kölcsönadjuk ezt a pénzt, hogy ne kelljen
eladniuk a villát.
Paul mélyen meghatódott, de megrázta a fejét.
– Ezt nem fogadhatom el, ez mindenük, amit egy élet munkájával
tettek félre. És abban sem lehetek biztos, hogy vissza tudom-e fizetni
valaha.
 Alicia nem szólt egy szót sem, de Marie látta rajta, hogy ő is
meghatódott. Ugyanakkor nyilván képtelenségnek érezte, hogy ekkora
összeget elfogadjon a cselédeitől.
Sebastian viszont legszívesebben felpattant volna, hogy kezet rázzon
a két nővel. Lisa pedig a homlokát ráncolva fordult a bátyjához.
– De miért nem, Paul? Ez mindenkin segítene, nem? A bankban van a
pénz, Frau Brunnenmayer? Ott most amúgy sincs biztos helyen.
– Hová gondol, nagyságos asszony? – nevetett fel Fanny
Brunnenmayer. – Én nem bízom a bankokban. Fent van a szobámban egy
biztos rejtekhelyen. És Else pénze is el van dugva az ő szobájában.
Annyira megható jelenet volt. Marie mosolygott, Paul meg sem tudott
szólalni, úgy elérzékenyült.
– Fogadja el a pénzt, nagyságos úr! – szólalt meg most Else is
szégyenlős mosollyal. – Amikor olyan beteg voltam, hogy lábra sem
tudtam állni, a karjában vitt be a kórházba, megmentette az életem. Ezt
soha nem felejtem el. A villa az otthonom. Több mint negyven éve élek
itt, és itt akarom kilehelni majd a lelkem. És ezt Fanny Brunnenmayer is
így gondolja.
– Persze azért nem túl hamar – mondta a szakácsné. – Remélhetőleg
van még jó néhány szép évem, és ez alatt nem akarok vadidegeneket
szolgálni.
– Ez rendkívül nagylelkű felajánlás maguktól. – Paul újra rátalált a
hangjára. – Mindenesetre arra kérem mindkettőjüket, fontolják meg
alaposan még egyszer, hogy tényleg…
– Nincs ezen mit megfontolni – zárta le a témát a szakácsné. –
Elmondtuk, amit akartunk, most pedig megyek vissza a konyhába, mert
így nem lesz vacsora.
Becsukódott az ajtó, a család magára maradt. Eleinte nem szólalt meg
senki, majd egy idő múlva Alicia megjegyezte, hogy teljes képtelenség
pénzt kölcsönözni a cselédektől. Lisa ezzel nem értett egyet, Sebastian
pedig az egekig magasztalta a két szolgáló jóságát, áldozatkészségét, és
azt sem mulasztotta el hozzátenni, hogy ezeknek az egyszerű
embereknek a kizsákmányoló kapitalistákkal ellentétben még helyén
van a szívük.
 Marie látta Paulon, hogy jár az agya, számol, jogszabályokon
gondolkodik, különféle lehetőséget mérlegel vagy vet el. Váratlanul új
utak nyíltak meg előttük, ám hogy végül kivezetnek-e a válságos
helyzetből, az majd kiderül.
– Azt javaslom, egyelőre halasszuk el a döntést – mondta Sebastian. –
Az új körülmények fényében elsietett lenne úgy határozni, hogy eladjuk
a villát. Jól látom?
– Mindenképpen – értett egyet Alicia. Lisa is buzgón bólogatott.
– Te mit gondolsz, édesem? – kérdezte Paul.
– Mélyen meg vagyok hatva – felelte Marie. – Elfeledkeztünk róla,
milyen csodálatos, összetartó közösség él itt együtt a villában. Talán igaz
a mondás: a legnagyobb bajban a legközelebb a segítség.
– Várjuk ki a végét! – mondta Paul, aki még nem volt teljesen
meggyőzve. – Most pedig szükségem van egy kávéra. Humbert! –
szólította be az inast.
Humbert már hozta is az előkészített tálcát, mindenki elé letett egy
csészét. Marie hiába próbálta lebeszélni Pault, engedetlen beteg volt.
– Csak egy kis csészével, édesem, ennyit kérek csupán.
Alicia élvezettel kortyolt bele a kávéjába, közben pillantása a
komódra siklott.
– Mi az ott? Ja, már emlékszem. Délben jött egy sürgöny. Ideadnád,
kérlek, Marie? Köszönöm. Elvirától érkezett. Istenem, remélhetőleg nem
egy újabb rossz hír. – Messzire eltartotta magától a papírt, mert úgy
jobban látta. – Elvira meglátogat minket. Azt írja: Szerdán érkezem Liesllel
és öt trakehnenivel.
– Biztosan rosszul látod, Mama – mondta Lisa. – Ennek semmi
értelme.
Alicia odanyújtotta neki a sürgönyt az asztal fölött.
– Olvasd el magad, ha azt hiszed, rosszul látok!
Lisa a homlokát ráncolva olvasta a szöveget, majd letette a sürgönyt a
tányérja mellé.
– Tényleg öt trakehnenit ír. Elvira néninek alighanem elment az esze.
 40.

A szomorúság örökre megmarad a szívében. Nincs senki, akinek

beszélhetne erről a fájdalomról, ezt egyedül kell viselnie. Élete végéig.
Liesl a könnyein át nézte az ébredező tavaszi természetet. A széles
zöld mezőket, amelyeket sárga pitypangszigetek tarkítottak, a sötétlő
erdők sziluettjét a távoli horizonton, a sebes patakocskák csillogó vizét.
– Nem örülsz, hogy hazamész? – fordult hátra hozzá Leschik. – Hogy
viszontlátod anyádat, a testvéreidet?
– Dehogynem – felelte Liesl gyorsan. – Persze hogy örülök.
Ez nem hangzott túl meggyőzően. A kocsis ismét előre fordult,
nógatni kezdte kicsit az öreg kancát. Ő úgy döntött, a birtokon marad,
de nehezére esett az elválás mélyen tisztelt úrnőjétől.
A kocsin ládák, dobozok, kofferek tornyosultak Liesl mellett, köztük a
kopott táskája, amellyel Maydornba érkezett, csakhogy ezúttal
fehérneművel, ruhákkal, harisnyákkal, cipőkkel volt tele. És gondosan
vattába csomagolva egy bőrtokban ott lapult a szép kis gyűrű is, az öreg
úrnő ajándéka. A Fanny Brunnenmayertől kapott bunda, ami az első
szörnyű időkben oly jó szolgálatot tett, összecsavarva feküdt az egyik
kofferban. Most már nem volt szüksége meleg kabátra. Lágy tavaszi
szellő borzolta a mezőket, fiatal nyulak ugrándoztak a fűben, a
vízpartokon szürke kócsagok álltak mozdulatlanul, mint a cövek, fent a
ragyogóan kék égen pedig ragadozó madarak köröztek.
Elvira von Maydorn a kocsi előtt ügetett. Néhány napra kiengedte a
csődört a legelőre a kancákhoz, hogy kitombolja magát, lenyugodjon
kicsit, így meg merte kockáztatni, hogy nyeregbe üljön és ellovagoljon
Kolbergig. A háta ugyan még mindig fájt, de már sokat javult. Ha valaki
több mint ötven évig rendszeresen lovagolt, az nem adja fel az utolsó
métereken.
 – El akart tenni az útból a parasztasszony – morogta az öreg hölgy. –
De az Úristennek más tervei voltak velem, helyretette a hátam. Hála
legyen az égnek.
Két fiatal kanca követte a kocsit egyéves csikóival. Elvira von
Maydorn gondosan választotta ki őket, legnagyobb bánatára a többi
lovat egyelőre kénytelen volt hátrahagyni a birtokon. Nagyon féltette
őket, amíg az intéző felesége Maydornban vagy a környéken van. Attól
tartott ugyanis, hogy újabb támadás érheti az állatokat, súlyosan
megsérülhetnek vagy akár el is pusztulhatnak. Úgy vélte, a
parasztasszony nyilván próbálkozik majd, de a férje valószínűleg
megakadályozza ebben. Mindenesetre biztosan mérges lesz rá, talán
ebből majd tanul az intéző úr.
Az öreg úrnő felkereste az ügyvédjét, akit a hagyatéka kezelésével
bízott meg. Amíg Liesl a kolbergi postahivatalban Augsburgba telefonált,
hogy megmondja a boldogtalan Christiannak, nem felejtette el, addig
Elvira von Maydorn hosszú beszélgetést folytatott az ügyvéddel, aki
felvilágosította a jogairól.
– Ami a halálom után marad, azt Klaus von Hagemann örökli –
magyarázta Lieslnek a hazaúton. – Ezen már nem lehet változtatni, én
ostoba liba így rendelkeztem Lisa válása után. De hogy mit és mennyit
hagyok magam után, az már az én dolgom. A birtok több mint kétszáz
éve a Maydornok tulajdonában van, és az én drága Rudolfom volt az
utolsó férfiörökös. Alicia nem tartott igényt rá, Lisa pedig, a következő
örökös, lemondott róla a válásakor Klaus von Hagemann javára.
Kérdezte valaki, hogy egyetértek-e ezzel? Persze hogy nem. Lisa a hátam
mögött a volt férjének ígérte a birtokot. Az meg összeállt ezzel a piszok
némberrel, aki még az életemre is tör. De ezt nagyon megbánják! Majd
én megmutatom nekik! Végül sírva-reszketve könyörögnek majd.
Liesl hozzá volt szokva az anyja dühkitöréseihez, de az semmi volt a
vérig sértett úrnő haragjához képest, amit azóta érzett, hogy támadás
érte az istállóban őt és imádott lovait. Mert az kitervelt merénylet volt,
nyilvánvaló bizonyíték erre, hogy Dzsingisz kán bokszának ajtaján
valaki megbabrálta a reteszt. Előző este Leschik, aki úgy szerette a
lovakat, mint a saját gyermekeit, minden bokszot ellenőrzött, és
mindent rendben talált. Hogy ki lopódzott be az éjszaka leple alatt az
istállóba, az valószínűleg soha nem fog kiderülni – nyilván ugyanaz a
gazember, aki később kövekkel dobálta az ablakokat, hogy megriassza a
lovakat– Képzeld csak el, Liesl, ha a nagy zűrzavarban lesodródik az
egyik petróleumlámpa a kampóról! Akkor aztán pillanatok alatt lángra
lobban a szalma, és bent égünk a lovakkal együtt. És talán még a többi
istállóra, a cselédházra is átterjed a tűz. Nagy szerencsénk volt a
szerencsétlenségben!

Amikor ezen a délutánon visszatértek Kolbergből Maydornba, Elvira von

Maydorn fejében már megszületett az elhatározás, hogy eladja a
birtokot. Klaus von Hagemann ugyan továbbra is igényt tarthatott az
ebből származó pénzre, de az öreg úrnőnek erre is volt terve.
– Egyszerűen elköltöm, Liesl. Augsburgban a sógornőmnél, Alicia
maradt nekem egyedül a nemzedékemből. A lovaimnak bérelek jó
legelőt, istállót. És magamat is kényeztetem. Elszórom, elherdálom a
pénzt, amíg egy árva fitying sem marad belőle. Apád semmit sem örököl.
Kolbergben mindjárt talált egy ingatlanügynököt is, aki már másnap
behajtott nyitott tetejű autóján a birtokra, hogy mindent pontosan
felmérjen. Az intézőnek persze rögtön feltűnt a birtokon sürgölődő
fekete kalapos, alacsony emberke, dühösen kérdőre is vonta, mit keres
itt, így szerzett tudomást Elvira von Maydorn terveiről. Nagyon
letaglózhatta a dolog, mert a függöny mögül leskelődve Liesl látta, ahogy
az apja megdermed. Mint aki kísértetet lát, úgy mered a fecsegő
idegenre. Aztán hirtelen üvölteni kezdett, hogy mit, azt Liesl nem
értette, és ostorral ment neki a férfinak, aki erre ijedten hátrahőkölt,
menekülőre fogta. Szitkozódva szállt be az autójába, elhessentett két
tyúkot az ülésről, majd elporzott.
– Ez nem segít magán, Klaus von Hagemann! – kiabált le az udvarra
Elvira von Maydorn, aki a másik ablakból figyelte a történéseket. – Egyet
elkergethet, jön helyette három másik. Majd meglátjuk, ki az úr ebben a
házban.
Alig telt el pár perc, már hallották az intéző súlyos lépteit a lépcsőn
dobogni. Egyet kopogott, és már be is rontott a szobába zsírosra
koszolódott bőrzekéjében, trágyától bűzlő csizmájában.
– Mi ez az egész? – ordította dühtől remegő hangon. – Mit keres ez a
nevetséges alak a birtokon?
Liesl rémülten a fotel mögé húzódott, az öreg úrnő azonban felállt, és
félelem nélkül Hagemann elé lépett.
– Nem emlékszem, hogy magamhoz kérettem volna – mondta éles
hangon.
Az intéző bosszúsan felhorkant, a vöröslő hegek kidagadtak az arcán,
még jobban eltorzítva az ábrázatát.
– Hagyjuk a formaságokat! – mondta most már nyugodtabb hangon,
igyekezett uralkodni magán. – Ez a birtok az én örökségem, közjegyzői
okiratba foglaltuk, pecséttel, aláírással. Nem adhatja el!
Az öreg hölgy kicsit felemelte a fejét, hogy Hagemann szemébe
nézzen, majd kaján mosolyra húzta a száját.
– Egy örökség csak akkor örökség, ha az örökhagyó halott. Én viszont
nagyon is életben vagyok még, így egyelőre nincs örökség. A birtok az
enyém, azt teszek vele, amit akarok.
Az intéző ingerülten meredt rá, megremegett az álla.
– Ez nem áll meg a bíróság előtt. Van egy hitelesített szerződés.
– Tegnap beszéltem az ügyvédemmel, teljesen törvényes. Akár tetszik
magának, akár nem: a birtok eladásra kerül, és ha szerencséje van, az új
tulajdonos megtartja intézőnek. Ajánlani mindenesetre nem fogom.
– Ez tiszta őrület! – tört ki erre Hagemann megint dühöngve. – Miért
képzeli, hogy valaki merényletet tervezett maga ellen? Ez nevetséges.
Csupán egy sajnálatos baleset volt. Valami eszement kövekkel dobálózik,
maga meg az én családom számlájára írja?
– Ebből elég, erre nem vagyok kíváncsi! – mondta az öreg hölgy
határozottan. – Hagyja el a szobámat, Hagemann úr!
Az intéző még folytatta volna a tiltakozást, de amikor találkozott a
pillantása a lánya tágra nyílt, rémült tekintetével, meggondolta magát.
– Fontolja meg még egyszer nyugodtan az egészet, asszonyom! –
mondta remegő hangon. – A saját húsába mar.
Azzal sarkon fordult, és kiment a szobából, egy kevés istállótrágya
maradt csupán utána a padlón.
 – Most aztán megkapja a magáét a parasztasszony – jegyezte meg
Elvira von Maydorn kárörvendve, miután visszaült a karosszékébe.
Este valóban parázs veszekedés hallatszott fel a lakószobából. Ezúttal
végig az intéző dörgő hangja dominált, a nő csak siránkozott időnként,
majd később hangosan sírt. Liesl befogta a fülét, belegondolni sem akart,
mi történik odalent. Az öreg hölgy viszont elégedetten mosolygott maga
elé, élvezte a csetepatét.
Másnap ismét eljött az ingatlanügynök, ezúttal két erős legényt is
hozott magával, ők nem tágítottak mellőle, miközben bejárta a birtokot.
Ezután leült Elvira von Maydornnal, áttanulmányozta az épületek
tervrajzait, a telekről készült térképeket, majd eldöcögött az autóján.
Azt ígérte, hirdetést ad fel az összes fontos berlini, müncheni és
hamburgi újságban. Most már nincs visszaút, a birtok eladásra kerül.

Teltek-múltak a napok, szokatlan csend volt az udvarházban, csak a

gyerekek lármáztak olykor, de őket is gyorsan elcsitították. Klaus von
Hagemann kint volt a földeken, felügyelte a szántást-vetést, vagy az
istállókat járta, most születtek a borjak, a malacok. A lóistállóban is
megellett két kanca. Az intéző a szokásosnál is szigorúbb volt, gyorsan
és figyelmeztetés nélkül eljárt a kezében az ostor, a cselédek behúzott
nyakkal tették a dolgukat, lopva pusmogtak egymással. Szárnyra kapott
a hír, hogy eladják a birtokot, és talán másik intéző jön a régi helyett. Ha
Lieslnek a konyhában akadt dolga, a cselédek újabban barátságosan
mosolyogtak rá, kérdezgették, igaz-e, hogy az intézőnek meg a
feleségének mennie kell. Liesl csak vállat vont, ő azt nem tudhatja. De
miután kilépett a konyhából, hallotta, ahogy összesúgnak a
cselédlányok: áldás lenne, ha az intéző felesége eltűnne a házból.
Pattanásig feszült volt a légkör. Éjszakánként Liesl mintha csendesen
osonó lépteket hallott volna, meg-megreccsentek a lépcsőfokok, mintha
harisnyában settenkedne fel valaki. Elvira von Maydorn is aggódott,
gondosan kulcsra zárta az ajtót, sőt el is barikádozta, egy szék támláját
szorítva a kilincs alá.
– Csak elővigyázatosságból – mondta Lieslnek. – De nem kell félned.
Ott van az ágyam mellett megboldogult bátyám szablyája. Katonatiszt
korából, de még mindig éles a pengéje.
Lieslt ez csöppet sem nyugtatta meg, hiszen ő a pamlagon aludt,
közelebb az ajtóhoz. Magára húzta Fanny Brunnenmayer bundáját, és
remélte, hogy nem veszik észre, ha rájuk tör valaki.
Ám a halál zárt ajtókon át is utat talált az udvarházba, sötét árnyként
osont fel nesztelenül a lépcsőn és elvégezte munkáját. Egyik reggel,
amikor Liesl egy bögre meleg tejet vitt a nagyanyjának, holtan találta
Riccarda von Hagemannt az ágyában.
– Kiszenvedett – mondta Elvira von Maydorn, amikor bement a halott
szobájába búcsút venni tőle. – Nem volt rossz ember a Riccarda. Jól
kijöttünk egymással, amíg még tiszta volt a feje. Isten nyugosztalja.
Klaus von Hagemannon nem látszott, hogy megrázta-e az anyja
halála. Délután két férficseléd lepedőbe csavarva levitte a halottat a
lépcsőn, az udvaron fakoporsóba tették, amit egy szekér hozott. A
temetést húsvét utánra tervezték, de addigra ők már elhagyják a
birtokot – így határozott az öreg úrnő.
Még ugyanazon a napon látták, ahogy az intéző felesége, aki éveken át
szerette a birtok úrnőjének tekinteni magát, három gyerekével és két
szolgálóval kocsira száll. Ládákat, koffereket pakoltak fel a kocsira, a
parasztasszony fekete kabátot viselt, a haját kendő takarta. Nem nézett
se jobbra, se balra, miközben a kocsi kihajtott a szekérrel az udvarról. Az
istállók, a gazdasági épületek elé kiszaladtak a cselédek, és tátott szájjal
bámultak utána. Liesl és Elvira von Maydorn az udvarház ablakából
nézte a jelenetet, de az öreg hölgy egyetlen szót sem vesztegetett rá.
Este Klaus von Hagemann kopogott az ajtón, a beszélgetést, ami
lezajlott közte és Elvira von Maydorn között, Liesl sokáig nem felejtette
el.
– Szabad egy szóra, asszonyom? Nagyon kérem – mondta
tiszteletteljes hangon. – Azt hiszem, nekem is jogom van a magam
szemszögéből megvilágítani ezt az ügyet.
Elvira von Maydorn kegyesen bólintott. Elégedetten nyugtázta a
tiszteletteljes hangnemet, a kérelmet, meg hogy Hagemann ezúttal
tisztességes öltözéket visel, öltönyt, a csizma helyett rendes cipőt.
Ennek ellenére nem kínálta hellyel, állnia kellett előtte, miközben ő a
karosszékében ülve mustrálta.
– Részvétem az anyja halála miatt. Riccarda kedvéért meghallgatom.
Liesl a pamlagon ült, tudta, hogy az apjának kínos a jelenléte, de mivel
az öreg úrnő nem küldte ki, nem mozdult a helyéről.
Klaus von Hagemann azzal kezdte, hogy kiemelte az érdemeit: hű
szolgálatát, sikeres munkáját a birtokon.
– Amikor tíz évvel ezelőtt átvettem az intézői posztot, a birtok
gazdálkodásból, fakitermelésből származó bevétele elenyésző volt, a
gazdasági épületek, istállók elhanyagoltak, mocskosak, a cselédek,
béresek szemtelenek, lusták. Egyszóval: a lovakon kívül semmivel sem
törődtek itt. Én virágoztattam fel ezt a gazdaságot.
Elvira von Maydorn türelmesen hallgatta, majd amikor befejezte,
megfontoltan bólintott.
– Némi túlzással, de nagyjából stimmel. Ügyes intézőnek bizonyult,
Hagemann. Csak aztán sajnos nem megfelelő feleséget választott.
Hagemann félszívvel próbált kiállni a neje mellett, de végül
beismerte, hogy Elvira von Maydornnak igaza van.
– Hazaküldtem a falujába. Többé nem háborgatja. Végleg különválok
tőle, szigorúan megtiltottam, hogy valaha is betegye a lábát a birtokra.
Várakozásteljes arccal nézett az öreg hölgyre, ám őt nem hatotta meg
ez az áldozat. Épp ellenkezőleg:
– Szóval bevallotta, hogy ő tervelte ki a merényletet ellenem? –
csapott le rá Elvira von Maydorn.
Az intéző hallgatott – ám beszédes hallgatás volt ez.
– Semmit nem tudtam erről – mondta végül halkan. – Esküszöm.
Jó darabig néma csönd volt a szobában. Hagemann válaszra várt, Liesl
látta a szemében a könyörgést, hogy ne fosszák meg minden
reményétől. Szinte nem is tudta elhinni, hogy ez ugyanaz az ember, aki
oly ridegen, elutasítóan bánt vele. Majdhogynem jobban fájt neki, hogy
így megalázva látja, mint elviselni a közönyét. Azt kívánta, bár kiment
volna a szobából a beszélgetés elején, bár ne hallgatta volna végig
mindezt! És még csak ezután következett a legrosszabb.
 – Hogy nem maga állt e mögött, azt elhiszem – szólalt meg végül
Elvira von Maydorn. – De ezt a színjátékot, hogy elválik a
parasztasszonytól, nyugodtan megspórolhatta volna magának. Úgyis
tudom, mi lesz a vége.
– Halálosan komolyan gondoltam. Miért nem hisz nekem?
– Mert tudom, hogy soha az életben nem szabadul meg ettől a
nőszemélytől – felelte Elvira von Maydorn higgadtan. – Amint elmegyek
Liesllel és a lovakkal, vissza fog jönni. Az akarata ellenére is, hiába
tiltotta meg neki.
– El akar menni? – döbbent meg Hagemann.
– El bizony. Az adásvételt az ingatlanügynök intézi. Nekem nem kell
végignéznem, ahogy az új tulajdonos átveszi a birtokot. Holnap
indulunk.
Klaus von Hagemann teljesen magába roskadt, kétségbeesés lett úrrá
rajta. Megcsóválta a fejét, a kezét tördelte, aztán pillantása a lányára
siklott, aki döbbenten hallgatta végig ezt az egészet.
– Liesl, mondj már te is valamit! – könyörgött. – Az apád vagyok. Szólj
értem egy jó szót!
Liesl szívesen segített volna, de az öreg úrnő akarata ellen nem
tehetett semmit.
– Hagyja békén azt a lányt!– szólt rá Elvira von Maydorn mérgesen. –
Soha nem tett érte semmit, szégyen, hogy éppen tőle kér valamit. És
most már elfáradtam, le akarok feküdni. Holnap nehéz napunk lesz. Jó
éjszakát, Hagemann úr!
Az apja szótlanul sarkon fordult. Anélkül hogy vetett volna egy utolsó
pillantást Lieslre, kiment a szobából. Döngve vágta be az ajtót maga
mögött. Hát ezzel vége. Megtalálta, megismerte az apját, de ez nem
okozott mást, csak bánatot. És ez a szomorúság végigkíséri egész
életében.

Amikor másnap feltűnt a távolban a kolbergi világítótorony, Liesl

letörölte a könnyeit, és elhatározta, hogy nem gondol többé az apjára.
Kár keseregnie ezen, most előre kell tekintenie. Mert odahaza is
gondokkal kell majd szembenéznie. Az anyja nem fog örülni, hogy
hazatér, más jövőt szánt neki. Ráadásul ki tudja, visszamehet-e a villába
szolgálni. Mert ha már betöltötték a helyét, egyelőre kénytelen lesz az
anyjánál lakni, a kertészetben dolgozni. És Christian? Elhiszi-e vajon,
hogy nem felejtette el? Talán már rég kiverte a fejéből a hűtlennek hitt
Lieslt, és tudni sem akar róla többé.
De egyelőre nem tépelődhetett ezen tovább, mert megérkeztek a
vasútállomásra. Fel kellett pakolni a csomagokat, be kellett terelni a
lovakat a rendelkezésükre bocsátott tehervagonba. A ládákkal és
kofferokkal nem is volt gond, busás borravaló reményében két hordár
azonnal ott termett, és gyorsan felpakolt mindent. A lovakkal már nem
ment ilyen könnyen. Leschiknek és Elvira von Maydornnak angyali
türelemre volt szüksége, mire felvezették a két ijedt kancát meg a
csikókat egy rámpán a zárt tehervagonba.
A két csikó már bent volt, Leschik tartotta féken őket, de a kancák
még akkor is ijedeztek, nem akartak bemenni a sötét vagonba.
– Lesz még ma ebből valami? – türelmetlenkedett az állomásfőnök. –
A vonat fél óra múlva indul.
– Láthatja, hogy igyekszünk – torkolta le Elvira von Maydorn. – Nem
katonalovak ezek, hanem nemes tenyészállatok. Életükben nem láttak
még sötét vagonokat.
– Na akkor remélhetőleg hamarosan ismeretséget kötnek ezzel is –
dohogott a férfi. – És ha a csődör gondot okoz útközben, a kalauz kiteszi
a szűrét.
Elvira von Maydorn felháborodva kihúzta magát.
– Aki megpróbálja a lovamat kihajtani a vagonból, annak a saját
kezemmel tekerem ki a nyakát!
– Fél órát adok, egy másodperccel sem többet – jelentette ki az
állomásfőnök közömbös arccal, majd elballagott, hogy elindítsa Köslinbe
a személyvonatot.
A makrancos Dzsingisz kán külön lakosztályt kapott, hogy ne
idegesítse fel a kancákat. De nem volt hajlandó elfoglalni, se
csalogatással, se finom falatokkal, se győzködéssel nem lehetett rávenni,
hogy közelítsen a másik vagon felé. Megmakacsolta magát a teherkocsi
előtt, amelyben a kancái álltak a csikókkal, haragosan rázta a sörényét,
nem akart elszakadni a háremhölgyeitől.
– Ez így nem megy, ki kell fognunk a Corát, és beterelni a vagonba –
vetette fel Leschik. – Kezes, öreg kanca, be fog menni, Dzsingisz kán meg
megy utána. Aztán kihozom Corát, asszonyom pedig gyorsan rázárja az
ajtót.
– Jól van, csináljuk! – sóhajtott Elvira von Maydorn. – De gyorsan,
mert az átkozott egyenruhás már az órát nézi!
Liesl szaladt Leschik után a kocsihoz, mert két, zabbal teli vödröt is le
kellett még venni, hogy legyen mit enni a lovaknak az úton. De hirtelen
földbe gyökerezett a lába.
– Bocsásson meg! – lépett oda valaki Leschikhez. – Nekem azt
mondták, a Maydorn-birtokra megy a kocsival.
– Úgy is van – bólintott a kocsis, miközben kifogta a hámból a kancát.
– De eltart még egy darabig, mire indulok. Velem akar jönni?
– Igen, Maydornba tartok. Nagy szerencsém van, hogy éppen oda
megy.
Christiannak valóban szerencsés napja volt ma. Ámulva fordult hátra,
amikor meghallotta Liesl meglepett kiáltását.
– Christian! Christian! Ez nem lehet igaz. Tényleg te vagy az?
A fiatalember elképedésében egy szót sem tudott kinyögni,
dermedten állt, miközben Liesl odaszaladt hozzá, és a nyakába ugrott.
– Liesl… – szólalt meg végül dadogva, alig akarta elhinni, hogy a
karjában tartja. – Hát itt vagy…
– És te hogy kerülsz ide? Azt hittem, már tudni sem akarsz rólam.
Christian végre megértette, hogy célba ért. Gyorsabban és
könnyebben, mint gondolta volna. És ez a viszontlátás csodásabb volt,
mint ahogy oly sokszor elképzelte.
– Érted jöttem, hogy hazavigyelek – mondta zavartan. – Mert elegem
lett a várakozásból. És mert nem akarom, hogy valami grófhoz vagy
herceghez menj feleségül, és örökre boldogtalan légy.
Liesl elnevette magát. Micsoda sületlenségeket beszél ez a Christian.
Gróf meg herceg! Honnan szedi ezt?
 – Telefonáltam a villába, és Humberttel megüzentem, hogy nem
felejtettelek el.
Christian meglepődött, nem tudott semmiféle telefonhívásról. De
mivel Liesl ott állt szorosan mellette, és láthatóan ugyanolyan boldog
volt, mint ő, gyengéden megcsókolta.
– Liesl! – harsant fel pont ebben a pillanatban Elvira von Maydorn
hangja. – Hol maradsz már? A csődör bent van, és mindjárt indul a
vonat. Hozd a zabos vödröket!
Ijedten szétrebbentek, Liesl megfogta az egyik vödröt, Christian a
másikat, és futottak a vagonhoz, ahol Elvira von Maydorn türelmetlenül
várt, mert az állomásfőnök már idegesen lóbálta a tárcsáját.
– Nahát! – csodálkozott el az öreg hölgy. – Máris fogtál magadnak egy
hódolót?
– Ő itt Christian Torberg Augsburgból, asszonyom. Kérem szépen,
ugye hazajöhet velünk?
Elvira von Maydorn alaposan végigmérte a jövevényt, erősnek,
izmosnak találta.
– Tud bánni a lovakkal?
– Persze hogy tud – vágta rá Liesl merészen.
– Akkor szállj fel, Christian Torberg Augsburgból!
Hosszú és megerőltető volt az utazás, embernek és állatnak egyaránt.
Majdnem minden állomáson meg kellett nézni a lovakat, friss vizet adni
nekik, ha pottyantottak, összeszedni a lócitromot, friss szalmát szórni
alájuk. Amikor a vonat továbbindult, Liesl visszament a fülkébe Elvira
von Maydornhoz, szórakoztatta, felolvasott az újságból vagy kártyázott
vele, kirakta elé az úti elemózsiát. Christian többnyire a folyosón
álldogált, nézte az ablakból az elsuhanó tájat. Amikor az öreg hölgy
elszundított kicsit, Liesl kisurrant hozzá, vitt neki valami ennivalót, és
beszélgettek. Rengeteg mesélni valójuk akadt, gyengéd vallomások is
elhangzottak, és amikor egyetlen utas vagy kalauz sem volt a láthatáron,
Christian átölelte Lieslt, és bebizonyította, milyen nagyon vágyakozott
utána.
 41.

Leo gyűlölte az érzelgős búcsúzkodást. Soha nem sírt mások előtt, mint a
nők. Ezért most is inkább komor arcot vágott, összekulcsolta a kezét a
háta mögött.
– Nagyon sok szerencsét kívánok! – mondta Mama, és megölelte Frau
Ginsberget. Mindkettőjük szemében könnyek csillogtak, hosszan ölelték
egymást. – Látjuk még egymást valamikor, ebben egészen biztos vagyok.
Ne felejtsen el rögtön írni, amint megérkeztek Amerikába!
Az első emeleti lépcső tetején álltak, Humbert már az előcsarnokban
várakozott, hogy autóval kivigye Ginsbergéket a pályaudvarra. Először
vasúton Hamburgba utaznak, azután Bremenhavenbe, onnan indul két
nap múlva a hajójuk New Yorkba, az Újvilágba. A korlátlan lehetőségek
hazájába.
Walter gyengéden a tokba helyezte a hegedűjét, gondosan mellé tette
a vonót, a kottákat, majd összekattintotta a tokot. Leo a barátja mellett
állt, nagyokat nyelt, de csak nem akart eltűnni a gombóc a torkából. Ma
még többször eljátszották a kis hegedűszonátát, amit Leo a barátjának
írt, most viszont eljött a búcsú pillanata. Hosszú időre el kell válniuk
egymástól. Sőt talán örökre.
– Akkor… én megyek – szólalt meg Walter rekedt hangon. – Minden
jót, Leo! És majd írj! És ne felejts el!
Leo energikusan megrázta a fejét. Hogy felejthetné el a legjobb
barátját?
– Neked kell írnod először, Walter, mert nem tudom a címed…
– Persze. Ígérem, hogy írok.
Frau Ginsberg és Mama már lement a lépcsőn, ahol Hanna várakozott
a kabátokkal. Walter és Leo még mindig csak nézte egymást, nem
mozdultak.
– Akkor hát, viszlát… – mormolta Walter.
 – Viszlát.
Végül megölelték egymást. Ezt máskor roppant kínosnak érezték
volna, el is vigyorodtak, és gyorsan be is fejezték az ölelkezést. Aztán
Walter úgy száguldott le a lépcsőn, mintha üldöznék.
Az ajtóból Frau Ginsberg még visszafordult egyszer, búcsút intett,
majd beszállt Walter mellé az autóba. Humbert beindította a motort,
lassan végighajtott a fasoron, majd ki a park kapuján. Innentől eltűntek
Leo szeme elől. Walter egy új élet felé indult, amelyben a barátja már
nem vehet részt.
– Na, Leo, szomorú vagy nagyon? – Mama átkarolta a vállát, magához
szorította. – Gondolj arra, hogy jobb lesz így nekik!
– Igen, Mama.
Bár ebben egyáltalán nem volt biztos. Mindig a felnőttek döntenek a
sorsukról, nekik meg engedelmeskedni kell. Kibontakozott az anyja
vigasztaló öleléséből, és azt mondta, kimegy kicsit a parkba, megnézi a
lovakat– De ne maradj sokáig, Leo! Nemsokára uzsonnázunk. Le ne
maradj a finom falatokról, amiket Elvira néni hozott Pomerániából! Tilly
és Kitty is átjön Roberttel.
Ajaj, gondolta Leo. Akkor biztosan Henni is jön, most aztán végképp
semmi kedve hozzá.
– Időben visszaérek, Mama.
De persze pechje volt. Épp akkor pöfögött be Kitty néni rozzant autója
az udvarra, bűzös fekete füstfelhőbe borítva a kerek virágágyást, amikor
leszaladt a bejárat előtti lépcsőn.
– Csak nem felejtetted el megint kiengedni a kéziféket, édesem? –
viccelődött Robert bácsi.
– Ez meg hogy jut eszedbe? – kérdezte Kitty néni ártatlan arccal. – Azt
hiszem, inkább autószerelőhöz kellene vinni a kocsit. Akármilyen erősen
nyomom a féket, nem akar fogni.
Leo gyorsan el akart surranni a park felé, de Henni persze észrevette.
Mindig mindent észrevett.
– Hová mész Leo? Mindjárt uzsonnázunk. Gertrude nagymama
meggyes pitét is sütött.
– Nemsokára jövök én is – vetette oda Leo, és ment tovább.
 – Elolvastad a levelem? – szólt utána Henni.
Levelet? Miféle levelet? Aztán eszébe jutott, hogy az unokatestvére
küldött neki egy levelet az anyjával. Az még mindig valahol az
iskolatáskája mélyén van. Biztos csak meghívó a születésnapjára. Tipikus
Henni. Majd csak májusban lesz, de már most csinálja körülötte a
felhajtást, nehogy valaki megfeledkezzen róla.
Válasz nélkül sietett tovább, és nagyon remélte, hogy Henni nem jön
utána. Csak a kertészlaknál állt meg, hogy körülnézzen. Szerencsére
nem követte, nyilván bement a többiekkel a házba. Csacsoghat majd
Dodóval, aki nemsokára megjön Papával a gyárból. Lassan már
mindennap elkísérte az apját, ott lábatlankodott a gyárcsarnokokban,
fontoskodott, megmondta a munkásoknak, mit hogyan csináljanak.
Nagyon szerette a nővérét, de hogy Papa hirtelen olyan nagyra tartotta
Dodót, őt meg szinte észre sem vette, az nagyon fájt.
A kertészlak mögött volt a karám, amit két nappal azelőtt alakítottak
ki sietve karókkal és kötelekkel, mert Elvira néni öt lóval érkezett
Pomerániából. Jó nagy cirkusz volt. A pályaudvarról telefonált a villába,
hogy két emberre van szüksége a lovakhoz, és van egy halom poggyásza
is, amiért el kellene jönnie valakinek. Nagymama és Lisa néni azonnal
pánikba esett, de Mama kézbe vette a dolgokat, mindent megszervezett.
A gyárból kiküldtek két munkást a pályaudvarra, Humbert és Kitty néni
pedig két autóval elment a poggyászokért. A férfiak aztán a kertek alatt
kivezették a lovakat a városból, ide a parkba. Elvira néni rögtön
visszahozta magával Christiant, meg persze Lieslt. Leo ennek örült a
legjobban, mert nagyon kedvelte a lányt.
Liesl most éppen sonkás kenyeret és almamustot osztogatott a
munkásoknak, akik rendes, erős kerítést építenek a karám köré. Elvira
néni később istállót is akar építtetni ide. Leo biztos távolságban megállt,
a lovakat nézte. Milyen gyönyörű állatok! Főként a csődör, jóval
nagyobb volt a kancáknál, és eléggé vad. Amikor vágtázott, csak úgy
repkedtek a fűcsomók a patája alól. Olykor a kancák is utána iramodtak,
a két csikó meg mókásan ugrándozott örömében – nyilván mind
boldogok voltak, hogy kiszabadultak a sötét vagonokból.
Liesl most észrevette, fogta a kosarát, és odajött hozzá.
 Leo elvörösödött, mivel a lány csintalanul mosolygott rá. Csupán
néhány hónapig volt távol, de nagyon megváltozott. Nőiesebb, szebb
lett. És valahogy olyan más, olyan felnőttes a tekintete. Leo érezte, hogy
olyan dolgokat tud már, amikről neki még fogalma sincs, amikről csak
álmodik éjszakánként és édes dallamokat szólaltatnak meg a fejében.
– Mi újság nálatok otthon? – kérdezte, csak hogy mondjon valamit.
– Mindenki jól van. Maxl átvette az irányítást, a pénzt is ő kezeli.
Hansl a reáltanodába fog járni, Fritz most megy a második elemibe. De
nem nagyon akar tanulni, jobban szereti a földet túrni – tette hozzá
nevetve. – Na, most már ideje visszamennem a konyhába, a szakácsné
biztosan nem tudja mire vélni, hol maradok.
Leo nézett utána, ahogy a kosarát lóbálva, könnyű léptekkel elsietett,
egy pillanatra megfordult a fejében, hogy ő is visszamegy a villába
Liesllel, de aztán mégsem tette. Figyelte inkább még egy kicsit a lovakat.
Egy kupacban állva legelésztek, a csődör időnként felkapta a fejét,
gyanakvóan szemlélte az oszlopokat földbe verő munkásokat. De úgy
látszik, nem találta fenyegetőnek őket, mert aztán békésen harapdálta
tovább a füvet.
Leo lassan sétált vissza a villába, miközben a fejében új hangok,
dallamok szóltak. A házba lépve már az előcsarnokban hallotta az
ebédlőből leszűrődő zsibongást – Kitty néni nagyhangú fecsegését, de
Henni és Dodo hangját is –, nyilván leültek már uzsonnázni. Nem sok
kedve volt ehhez a lármás családi együttléthez, szívesebben zárkózott
volna be a szobájába, hogy lekottázza az új dallamokat. De Mama
biztosan szomorú lenne. Sóhajtva bújt ki a cipőjéből, majd keresni
kezdte a házicipőjét. Amikor végre megtalálta, kinyílt a háta mögött a
konyhába vezető ajtó.
– Leo, hát te miért nem vagy odafent a többiekkel? – kérdezte Fanny
Brunnenmayer. – Szomorkodsz Walter miatt, nem igaz? Várj csak!
Sütöttem a kedvenc kekszedből. – Beszaladt a konyhába, és egy kekszes
dobozzal tért vissza.
A jóságos Brunni! Ugyanazok a finom kekszek, amiket kicsi korukban
dugdosott oda nekik lopva, amikor az undok nevelőnőjük nem engedte,
hogy édességet egyenek.
 – Köszönöm szépen – mondta Leo. Kivett egy kekszet a felé nyújtott
dobozból. – Biztosan nagyon örül, hogy Liesl újra itt van.
– Az már igaz – ragyogott fel Fanny Brunnenmayer arca. – Minden
áldott nap hálát adok az Úristennek, hogy ez a lány épségben,
egészségesen visszatért hozzánk. Én kezdettől fogva elleneztem, hogy
elmenjen, ő azonban úgy érezte, muszáj. De legalább tanult belőle. És
komolyra fordult a dolog közte és Christian között, hamarosan
eljegyzést ülünk.
Leo kivett a dobozból még egy kekszet, miközben majszolta, arra
gondolt, hogy a szakácsné soha nem szokott ilyen beszédes lenni. Dehát
nem fiatal már, úgy látszik, ahogy öregszik valaki, egyre többet fecseg.
Szóval Christian eljegyzi Lieslt. A gondolatra apró szúrást érzett a
mellkasában. Christian kedves fickó, de úgy érezte, Liesl jobbat érdemel
egy egyszerű kertésznél.
Felszaladt a szobájába átöltözni, vágyakozó pillantást vetett közben az
íróasztalán heverő kottalapokra, és erről megint eszébe jutott Walter,
aki már a vonaton ül az anyjával, és biztosan ugyanolyan szomorú, mint
ő. Holnapután pedig felszállnak a hajóra Amerika felé. Felsóhajtott, és
lement az ebédlőbe.
– Hát itt vagy végre, Leo! – kiáltott fel örömmel Mama. – Már éppen
azon gondolkodtam, hogy felmegyek érted, mert attól féltem,
bezárkóztál a szobádba.
Henni és Dodo már nem volt az ebédlőben – micsoda szerencse! Papa,
Robert bácsi és Sebastian bácsi elvonult a szivarszobába. Lisa nénikéje
csapott le Leóra, elé tolta a tálat a füstölt kolbásszal, sonkával, a frissen
sütött kenyeret, savanyított uborkát, édes-savanyú tököt, amit Leo
különösképp utált.
– Mennyei ez a sonka, Leo, vegyél csak! – áradozott Lisa néni. – Milyen
kár, hogy ezentúl le kell mondanunk róla, mivel Elvira néni azt vette a
fejébe, hogy eladja a gyönyörű birtokot.
Leo vett egy kis sonkát, egy szelet kenyeret, ímmel-ámmal rágcsálni
kezdte. Közben azt hallgatta, milyen furcsa dolgokat mesél Elvira néni
nagymamának és Henni nagyanyjának valami parasztasszonyról, aki egy
boszorka, és megpróbálta megölni őt meg Lieslt. Leo erre megrémült,
főleg Liesl miatt, de aztán úgy látta, nagymama egy szót sem hisz az
egészből, Gertrude pedig egyenesen kinevette.
Ezek szerint a néni nyilván csak kitalálta az egészet, gondolta
megnyugodva.
Eddig csupán egyszer vagy kétszer találkozott Elvira von Maydornnal,
még egészen kicsi korában. Az öreg hölgy impozáns jelenség volt, ősz
hajú, magas, egyenes tartású. Egészen másként viselkedett, mint
nagymama. Energikus volt, hangos, határozott, és olyan szavakat
használt, amiket nagymama soha nem vett volna a szájára. Sőt még
Gertrude sem, aki köztudottan nem fékezte a nyelvét.
– Az a némber teljesen magába bolondította az ágyban, ezzel láncolta
magához.
– Nagyon kérlek, Elvira! Itt kiskorúak is vannak.
– Ugyan már, Alicia! – Elvira von Maydorn Leóra nézett. – A fiúnak
már mély a hangja, nem árt, ha minél előbb óva intik az efféle
nőszemélyektől.
Leo számára nem volt egészen világos, miről beszél, de kínosan
érintette, hogy így bámul rá, ráadásul azt is felhozta, hogy mutál. Egy
ideje tényleg gyakran elcsuklott a hangja, aztán egy oktávval mélyebben
szólalt meg. Az osztályában néhány fiú már hónapok óta basszusban
brummogott, a szünetben az udvaron mély, bőgő hangokat hallattak.
Ketten intőt is kaptak érte.
– És jelentkezett már az ingatlanügynök? – tudakozódott Lisa néni.
– Eddig még nem, de bizonyára hamarosan lesz érdeklődő – felelte
Elvira, mire Alicia bánatosan felsóhajtott.
– El sem tudom képzelni, hogy valami vadidegen ember befészkeli
magát az én szeretett Maydornomba.
Elvira néni felnevetett, és azt mondta, amíg Klaus von Hagemann ott
az intéző, a birtok új úrnőjének nem lesz könnyű dolga, el kell viselnie a
parasztasszonyt. Az a némber pedig pokollá tudja tenni mindenki életét.
– Akkor talán jobb, ha az új tulajdonos elbocsátja Hagemannt – szólt
közbe Mama. – Bár kár lenne érte. Azt hiszem, igazán érti a dolgát.
– Ez így igaz, drága Marie – bólintott Elvira néni sajnálkozva.
 Lisa néninek hirtelen eszébe jutott valami, mert összehúzta a szemét,
a száját csücsörítette.
– Talán én tudnék valakit, Elvira néni – mondta, és halkan kuncogott
hozzá.
– Valóban? Ha jó árat kínál, beszélhetünk róla.
– Mindenesetre ez az új úrnő méltó párja lenne a te
parasztasszonyodnak.
Ezt már nagymama sem hagyta szó nélkül. Felháborodva csóválta a
fejét.
– Az ég szerelmére, csak nem Grünling ügyvédre gondolsz, Lisa? Nem,
ezt el sem tudom képzelni. Minek venne egy földbirtokot
Pomerániában?
– Nos – vonta meg a vállát Lisa néni –, Serafina családjának voltak
birtokai a keleti országrészben, de a háború utáni inflációban
elvesztették őket. Biztos vagyok benne, hogy szívesen tetszelegne a
földbirtokosnő szerepében.
– Nem is tudom, Lisa. Milyen különös ötlet!
Leo lenyelte az utolsó falat sonkát, azon töprengett, miért kell neki itt
ülni és hallgatni ezt az unalmas beszélgetést. Úgysem törődik vele senki,
akár fel is mehetne a szobájába. De ekkor sajnos Mama egy darab füstölt
kolbászt tett a tányérjára, és odasúgta neki, hogy Papa már kereste.
– Edd meg, ami a tányérodon van, aztán menj át hozzá a
szivarszobába!
– Igen, Mama.
Egykedvűen apró darabokra vagdosta a füstösen illatozó kolbászt,
majd felszurkálta a villájára. Evés közben felfigyelt Kitty néni hangjára,
pedig ma tőle merőben szokatlan módon halkan beszélt. Tilly néni
mellett ült az asztal túloldalán, nyilván olyasmiről volt szó, amit
nagymama nem hallhatott. Leo önkéntelenül hegyezni kezdte a fülét.
– Szóval randevúra hívott? – kérdezte éppen Kitty néni. – Jó ég, Tilly
drágám, annyira örülök. Nem csoda, hogy bekapta a horgot, hisz egészen
kivirultál, gyönyörű, vonzó nő lett belőled.
Leo nem vette észre, hogy Tilly néni olyan nagyon másképp nézne ki.
Talán csak a frizurája csinosabb, és az a kis medál a vörös rubinnal
szépen mutat a szürke ruháján.
– Kérlek, Kitty, halkabban! Igen, találkozom vele. Lemegyünk a
folyópartra, sétálunk kicsit. Ennyi.
– Nos, drágám, azért mindenképpen legyen nálad óvszer. Ne bámulj
rám, ilyen döbbenten! Végül is orvos vagy, tisztában kell lenned ezekkel
a dolgokkal. Vagy rögtön az első alkalommal teherbe akarsz esni?
Leo leejtette a kolbászt a villájáról, háromszor is bele kellett szúrnia,
mire sikerült felvennie. Óvszer! Néhány osztálytársát hallotta már erről
beszélni, más neveket is mondtak rá, de amikor gyanútlanul
rákérdezett, mi az, halálra röhögték magukat, és faképnél hagyták. Mert
nem tartozott közéjük. Valami tiltott, szörnyen illetlen dolog lehet.
Talán egyszer megkérdezi erről Maxlt, ő tudni fogja.
– Miből gondolod, hogy lefekszem vele? – háborodott fel Tilly néni. –
Csak egy ártatlan sétáról van szó. Túl élénk a fantáziád, Kitty.
– Én ismerem a férfiakat – nevetett Kitty néni. – Egykettőre elvisz egy
hotelba, és a mennyországba repít.
– Hová gondolsz!
– Jaj ne légy már ilyen prűd, Tilly drágám! Aggszűz akarsz maradni?
Ne butáskodj! Annyi csodálatos, gyönyörű pillanatot tartogat számunkra
az élet, és te nem akarsz élni velük. Ha majd ősz öregasszony lesz
belőled, bánni fogsz minden elszalasztott lehetőséget.
– Egész biztosan nem, Kitty. – Tilly néni a rubinos medált babrálta. –
Nekem csak egyetlen férfi kell. Az, akit szeretek. Vele akarok boldog
lenni.
– Na, akkor remélem, meg is találod rögtön az igazit – sóhajtott Kitty
néni szkeptikus pillantással. – Én többször is nekifutottam… – Hirtelen
Leóra nézett. – Ah, Leócska! Keresd majd meg Hennit, azt hiszem,
kérdezni akar tőled valamit!
Leo zavartan köszörülte a torkát, kissé feldúlták a hallottak. Vannak
tehát olyan nők, akik több férfit szeretnek egymás után? És nem is
akarnak férjhez menni hozzájuk, csak úgymond kipróbálják a férfiakat,
amíg meg nem találják azt, aki a kedvükre való? Ez eléggé aggasztóan
hangzott. Ő mindig egészen másnak képzelte a szerelmet. Olyannak, ami
a szülei között van. Egymásba szeretni, és boldogan élni örökkön
örökké.
– Henni? Igen, tudom – szólalt meg végül rekedt hangon. – Már
megkérdezte. De köszönöm, hogy átadtad az üzenetet.
– Nahát, Leócska, milyen mély lett a hangod! – fuvolázta Kitty néni. –
Kész férfi lett belőled, a jó öreg nénikéd meg észre sem vette.
Leo majd elsüllyedt szégyenében. Kitty néni néha még Henninél is
rosszabb, szörnyen zavarba tudja hozni az embert a fecsegésével. És még
mulat is rajta. Még hogy a jó öreg nénikéje. Hiú és nagyon büszke a
külsejére, lehet is, még mindig vonzó és fiatal.
– Átmegyek a szivarszobába – búcsúzott sietve. – Papa akar beszélni
velem.
Szinte menekült ki a folyosóra, de még ott is hallotta a nagynénje
csengő nevetését. A férfiszobába lépve azonnal az orrába csapott a
szivarfüst illata, szerette ezt a férfias, felnőttes szagot. Papa nem
dohányzott, de egy pohár konyakot kortyolgatott, amit gyorsan letett,
amikor meglátta belépni.
– Apád egy kisebb vagyont fektetett azokba a gyémántokba – mondta
éppen Robert bácsi, aki még nem vette észre Leót. – Sajnos nem fogsz
annyit kapni értük, amennyit valójában érnek, ha most adod el őket, de
azért nem lesz kevés. Ha mindent összeadsz, talán elég is…
– Hát itt vagy, Leo? – szakította félbe Papa. – Gyere, ülj ide hozzánk! –
mutatott az egyik fotelra.
Ezután Ginsbergék elutazásáról folyt a szó. Leo megtudta, hogy Walter
egyelőre nem járhat hegedűórára Amerikában, mert nem lesz rá pénzük.
– Nagy kár – mondta Leo. – Walter nagyon tehetséges, sokat fejlődött
a játéka. Szólista akar lenni.
Sebastian bácsi megértően bólogatva pöfékelt, Robert bácsi viszont
kijelentette, hogy itt most sokkal súlyosabb dolgokról van szó, mint egy
szólókarrier.
– Ami pillanatnyilag az országunkban folyik, komoly aggodalomra ad
okot – fordult Papához. – Az NSDAP plakátjain azt lehet olvasni, hogy
mindenért a zsidók a felelősek, az elveszített háborúért, a
munkanélküliségért és persze az egész világot sújtó gazdasági válságért
is. Azt sulykolják az emberekbe, hogy ha meg akarjuk menteni
Németországot, a zsidók ellen kell felvennünk a harcot. És ezek a hazug
provokátorok egyre több követőre találnak.
– Valóban. Nemrég azt olvastam, hogy a marxizmus is zsidó
találmány, és mint ilyet el kell törölni – szólalt meg Sebastian bácsi is
felháborodva. – Hihetetlen, milyen könnyű megtéveszteni az embereket.
– Akinek nincs munkája, nem tud enni adni a családjának, az könnyen
bedől minden sarlatánnak, aki jobb jövőt ígér – felelte erre Papa.
Robert bácsi előrehajolt, a nagy zöld hamutálba pöccintette a hamut a
szivarja végéről.
– Valaki azt mesélte – mondta a mutató- és a hüvelykujja közé fogva a
szivart –, hogy ez a Hitler arról beszélt Lipcsében, még két-három
választás, és ők lesznek hatalmon, akkor aztán olyanná alakítják a német
államot, amilyenre ők akarják.
– Attól mentsen meg minket az Isten!
Illatos, kékes szivarfüst lengte be a szobát, Leo szívesen beleszívott
volna egy szivarba, de szigorúan tilos volt hozzányúlnia az elefántcsont
berakásos ébenfa dobozhoz. Mindenesetre izgalmas volt a férfiak között
ülni, még ha eléggé ijesztőnek hangzott is, amiről a szó folyt. Tudta,
hogy az ő családjukban senki nem elégedett a köztársasággal, még
Sebastian bácsi sem. Ő azt akarta, hogy a kommunisták kerüljenek
hatalomra, mert akkor jobb életük lesz a munkásoknak. Papa és Mama
inkább a szocialisták mellett volt, legalábbis többnyire. Senki nem
akarta a nemzetiszocialistákat. Maxl nemrég azt mondta neki, hogy
amíg Hindenburg él, Hitlernek úgysincs esélye.
Robert bácsi ivott egy korty konyakot, majd Leóra mosolygott, mire ő
megkérdezte az apját, nem kaphatna-e ő is egy egészen kicsi kortyot.
Papa a homlokát ráncolta, mintha mérlegelné a dolgot, Robert bácsi
viszont rögtön közölte, hogy szerinte ennek semmi akadálya.
– Elmúltál már tizenöt, nem? – vigyorgott Leóra, majd Papához
fordulva hozzáfűzte: – Már majdnem olyan magas, mint te, Paul, néhány
centi, és le is hagy.
Papa elmosolyodott.
 – Szaladj fel a szobádba a bizonyítványodért, Leo! Még nem is volt
időm megnézni. Ha tetszik, amit látok, talán kaphatsz egy korty
konyakot a férfitársaságban.
Leo már rohant is. Bár ő csalódott volt, hogy csak a harmadik legjobb
lett az osztályban, de Papa biztosan örülni fog ennek. A szobájába érve
lázasan keresni kezdte a bizonyítványát. Úgy emlékezett, az íróasztalra
tette, de ott nem volt. Talán a kottái alatt? Ott sem. Akkor bizonyára az
iskolatáskájában van. De az meg hová lett? Else már megint rendet
rakott, ő meg nem talál semmit. Végül a ruhásszekrény aljában bukkant
rá, és tényleg benne volt a bizonyítvány. De volt ott még valami: Henni
levele. Jól összegyűrődött. Feltépte a borítékot, hogy gyorsan átfussa,
mit ír az unokatestvére, de azonnal meghökkent. Ez nem Henni írása,
ismeretlen kézírás. Mit talált ki ez a lány már megint? Ez biztosan
valami vicc.

Kedves ifjú művész barátom!

Nagy örömmel tanulmányoztam a szerzeményeit. Szokatlanul gazdag
képzelőerőről, önállóságról tanúskodnak, ön biztos érzékkel ragadja meg a
hangulatokat. Ha igaz, amit a levelében írt, és még csak tizennégy
esztendős, akkor ezek az első próbálkozások nagy reményekre adnak okot.
Ha alkalom adódik rá, szívesen megismerném önt, hogy egy-két jó
tanáccsal segítsem további zenei fejlődését.
Szívélyes üdvözlettel:
RichardStrauss

Hát persze! Ahogy sejtette. Milyen idétlen, aljas tréfa ez! Összehúzott
szemmel tanulmányozta az aláírást. Ügyes. Henni vette magának a
fáradságot, hogy pontosan utánozza a lendületes, szálkás betűket. És
egybe írta, ahogy a zeneszerző szokta. RichardStrauss. Nem lehetett
különösebben nehéz, hiszen jól rajzol.
Tulajdonképpen sietni akart vissza a szivarszobába, de olyan dühös
lett, hogy előbb a levéllel a kezében bedörömbölt Dodo szobájának
ajtaján.
 – Mi van már? – hallotta bentről a nővére hangját, majd Henniét: –
Elolvasta. Most robban a bomba.
A két lány Dodo ágyán ülve egy fényképalbumot nézegetett. Amikor
haragtól szikrázó szemmel Leo berontott, Dodo félredobta az albumot,
és rávigyorgott.
– Na? Mit szólsz? – kérdezte büszkén.
Leo rámeredt, nem akarta elhinni, hogy a testvére is benne van ebben
az aljasságban.
– Jó kis tréfa – mondta megvetően, és odavágta eléjük a levelet. –
Nagyon vicces. Tudjátok, mit? Tehettek nekem egy szívességet!
Azzal sarkon fordult, hogy kiviharozzon a szobából, az ajtót jól be
akarta csapni maga után. De nem jutott odáig, mert Dodo felugrott az
ágyról, megragadta a karját és visszatartotta.
– Miket beszélsz, Leo? Ez nem vicc. Ne rohanj már el! Kihalásztam a
szerzeményeidet a papírkosárból, Henni pedig elküldte Richard
Straussnak. Komolyan! Ez az igazság.
– A szerzeményeimet? A papírkosárból?
– Igen. Else lerakta a lépcső alján, hogy később kiürítse.
Mindig ez az Else! Mindent összezavar.
– Baromság! A korábbi szerzeményeim egy kis kofferban vannak az
ágyam alatt. A papírkosárban csak az első próbálkozások voltak, amiket
kidobtam, mert nem voltak elég jók.
Erre már Henni is megmozdult, aki eddig Dodo ágyán ülve hallgatta
őket.
– Miiicsoda? – ugrott fel felháborodva. – Azok nem is a rendes
szerzeményeid voltak? Nekünk meg hetekbe telt mindent pontosan
lemásolni.
Leo a nővérére nézett, majd Hennire, aztán megint Dodóra. Lehet,
hogy mégis igaz valami ebből az egészből?
– Soha nem küldtem semmit Richard Straussnak… – hebegte
összezavarodva. – Nem mertem volna. Egy ilyen híres zeneszerzőnek…
– Én voltam – közölte Henni, mintha ez lenne a legtermészetesebb
dolog a világon. – Lemásoltam, elküldtem. Na jó, lemásoltattam
Antonnal és Emillel. Strauss pedig válaszolt. Látod, Leo? Így megy ez. Ha
híres akarsz lenni, ahhoz kapcsolatok kellenek, fontos emberek, akik
segítik az utad. Különben nem sikerülhet.
Dodo felemelte a levelet a földről, kisimította, és odanyújtotta a
testvérének.
– Esküszöm, hogy minden igaz, Leo. Becsületszavamra. Nagy
reményekre adsz okot – az áll itt. Hát nem csodás?
Leo elvette a papírt, újra elolvasta, aztán még egyszer, aztán már
összefolytak a betűk a szeme előtt. Még mindig nem tudta elhinni, pedig
ott állt fehéren-feketén. Úristen! És meg akarja ismerni. A híres
zeneszerző és karmester, Richard Strauss találkozni akar vele, Leo
Melzerrel. Hirtelen elszédült, még le tudott rogyni az ágyra, azután egy
pillanatra elsötétült előtte a világ.
Tényleg zenész vagyok, gondolta. Walternek igaza volt. Ő mindig ezt
mondta. Bárcsak itt lenne most! Bárcsak megmutathatnám neki a
levelet!
Henni és Dodo leült mellé az ágyra, a nővére a nyakába borult és
arcon csókolta. Erre Henni is.
– Neked is meg kell csókolnod, Leo – követelődzött. – Mert mindezt
érted tettem. És elhiheted, nem volt egyszerű.
Odatartotta az arcát, és Leo tényleg csókot akart nyomni rá, annyira
boldog volt. De a cseles Henni hirtelen félrefordította a fejét, így
véletlenül a száját csókolta meg.
– Egyelőre ennyi elég lesz – mondta sugárzó mosollyal, miközben Leo
a kézfejével törölgette a száját. – Később, ha már híres zeneszerző leszel,
férjhez megyek hozzád, és a menedzsered leszek.
– Én pedig átveszem a gyárat – jelentette ki Dodo. – Persze majd csak
azután, hogy elrepültem Amerikába és Szibériába. Természetesen
magam vezetem a gépet.
Henni a száját csücsörítette, mert más véleményen volt.
– A gyárat én akarom átvenni, Dodo. Megcsinálom fél kézzel a
menedzselés mellett.
– Akkor te kötöd az üzleteket, én pedig a technikáért felelek –
javasolta Dodo.
 – Felőlem – egyezett bele Henni kegyesen. – És persze gyerekeket is
akarok. Mit gondolsz, Leo? Kettő elég lesz, ugye? Egy fiú, egy lány.
– Ti meghibbantatok.
Leo felállt, hogy végre megmutassa az apjának a bizonyítványát. A
levélről egyelőre nem szól. Még nagyon új volt ez az egész, túlságosan
nagyszerű, túlságosan hihetetlen. Leo Melzer zenész. A szíve mélyén
mindig is tudta. És most már tényleg az.
 A szerzőről

Anne Jacobs sikeres történelmi és izgalmas családregényei révén vált

ismertté. A szerzői álnéven alkotó német írónő Villa-sorozata a 19. és a
20. század fordulóján élt augsburgi kereskedőcsaládról mesél. Az eredeti
nyelven eddig megjelent regények viharos gyorsasággal kerültek a
bestsellerlisták élére.