LÁSZLÓFFY ALADÁR

A SEREGEK URA
ERDÉLYI KÁPRÁZAT
Tartalom

Erazmusz gyermekkora
Csak könyveim maradtak a télre
Ólom és álom
A papírgróf
Letörött a bécsi torony gombja

I.
Erazmusz gyermekkora
„Ennek a fájdalomnak talán éppen az a lényege, hogy nincsen külső oka, hanem a lélek fáj, talán csak
azért, mert lélek…”
(Szerb Antal)

Isten rosszkedve a borulás. A fák fölött ide látszó szőlőoldalak mögött valami furcsa, sötétkék
nagyidő készült még hajnalban, tépte a szél a kifeszült fákat. Most már csak egyszerűen nyárvégi
rekkenőség van, az eső késik, talán el is marad. Isten rosszkedve nem a mi mértékeink szerint
való. Mivel is lehessen jobb kedvre deríteni az Urat, ha még az embernek is nehéz kedvében járni.
Az udvarból tyúkok káricsolása, távolabbról egy csikó nyerítése szállt fel az ablakig, ahol
gombolatlan mellényben Görgényi Károly a reggeli szemlét tartotta. A minden katonaságnál
feszesebb glédában álló jegenyesor felé fordulva, szokása szerint valamit elővett a régmúltak
elintézett vagy elintézetlenül maradt dolgaiból, olyasmit, aminek segített felmerülni a ma éjjeli
álom, vagy inkább csak a mind rövidülő éjszakai nyugodalom. Mondhatni állva aludt éppen,
amikor a béresbíró felhozta a levelet. Azért messziről meghallotta már a lépteket a grádicsok
tájékáról, s arra gondolt: mintha az elintéznivaló terhétől jobban csoszogna most a hűséges
vénség, tán nem betegedett meg valaki a cselédségből, mindenfelől a ragály hírét hozzák hónapok
óta, valami baj csak van, ha maga jön vele, ki tudja mit kell tudatni; mi baj, Jankó? Semmi, csak
hoztak egy levelet, azt mondták, messziről jött, s Tordán a postaállomáson már megszurkálták,
megfüstölték. Hogy netalántán…
Igen, a levél messziről jött és halálveszélyből. Halálveszélyt hordoz már attól is, hogy hátha a
hírre a vén barátban is megáll a falióra. A levél végén, a második lap alján ez a néhány sor áll
egészen más kéztől: Mély bánattal kell jelentenem szegény atyám halálát, mely augusztus 23-án
nekünk nagy szomorúságunkra történt, a rettenetes cholera-betegségbe esett 21-én, s harmadnap
múlva elhagyott bennünket örökre az áldott. Pecsételetlenül találtuk ezt a levelet, ez volt az utolsó,
melyet írt életében. A legmélyebb tisztelettel maradok alázatos szolgálója, Kazinczy Eugénia. 30.
Aug. 1831-ben.
Isten rosszkedve a borulás. Csak óbester koromban gondoltam végre olyasmire, hogy hátha az
egek könnyei a záporok, merengett az öreg. Szívtelenek vagyunk ezerek halálán, s aztán jön egy
halálhír, melynek megadjuk magunkat. Hadnagy koromban pedig elég kiadós esők voltak. S volt
úgy, hogy két napig kellett kibírni lóháton. Amit lóhátról lát az ember esős időben, arról
nincsenek is igazán emlékei. Pedig akkoriban nem mappa után, hanem lépésről lépésre, lóugrásról
lóugrásra ismertük meg a színhelyeket. Most emeleten lakunk, már mindentől messze. A barátok
pedig levélírás közben meghalnak. Meghalunk egymásnak mi, öregek.
Hirtelen a beteg unoka jutott eszébe. A kedvenc, akit – ha el tudná viselni a bűntudatot – ő
biztatott fel s bízott arra a lóra. A levélke élével a nagy, papír- és könyvhalmokkal telerakott
asztalt végigsúrolva kifordult a szobából, s lement a kertre nyíló szobába, ahol a kisfiú feküdt
harmadnapja. Öreg szemének máskor megpróbáltatás volt a tágas boltokon délelőtt elömlő
napfény, de ma valósággal botorkált, mintha lámpátlan este kellene lemennie. Egyre nagyobb
léptékű térképek szerint látunk mindent. Kazinczy valósággal szertelen volt ebben a belsőséges
térképezésben, mint az egyedül játszani kedvetlen kisfiú, aki minél több játszótársat szeretne
bevonni, hogy ő aztán félreállva, kedvére merenghessen a részleteken. A madártávlatok miatt
elvesznek mostanában a részletek. Fenét! Mostanában a részletek azért vesznek el, mert romlik az
emlékezet, nemcsak a szem, a térd, a derék. Az emlékezetnek is csuklói és csigolyái vannak meg
távcsövei. Nem látok ma sem a legjobban. Szegény Ferenc, mormogta, miközben nagy kezével
lenyomta a kovácsolt kilincset. Emlékezzünk hangulatokra legalább.
Én már mindent fájlalok, sajnálok, keresek, gondolta abban a pillanatban, amikor mosolyát
rásütötte az unokára. A gyermek elköhintette magát, s rögtön fintorba rándult az arca. Ne jajgass,
Erazmusz, te akartad! Átugratni a konyhakert kapuját már csak azért is veszedelmes volt, mert
nénéd, a vén sárkány, ha le nem esel a lóról, megpálcáz a féltve nevelt virágágyások
megtaposásáért. Így megúsztad. Örülj, hogy nem hagytunk ott nála; szeretnéd, ha most ő ápolna?
– Isten ments!
Isten ma rosszkedvű kicsit, de akkor kegyesen odafigyelt, mi folyik a Tötöry-portán.
– Ne legyen szomorú, nagyapa – mondta a gyermek zavartan, gyámoltalanul, mert már percek
óta megfeledkezett róla. – Inkább meggyógyulok hamar. Látja, már két napja nem sírok. Még
titokban, még éjszaka sem, mert becsületszavamat adtam kegyelmednek. Pedig nagyon fáj minden
sóhajtásra, köhintésre. Csak igyekszem elrejteni, ahogy megparancsolta.
– Hát ne sóhajtozz! Vinum de Kercsed, pincédbe rejtsed. Vinum de Harasztos, egy kicsit
parasztos. Vinum de Bágyon, fekszem az ágyon… S vinum de Torda, két törött borda – vágta rá,
mint aki hol itt ébred a vidámságra, hol odaát valahol, a mélabú birodalmában.
– Jaj, ne tessék kacagtatni, mert attól is nyilallik – nyafogott a gyermek.
– Hadd lám, mit rajzoltál? Egy elbukó lovast. Persze. Az nem csak annyi? Hát mennyi?
– Nem mennyi, hanem ki!
– Hogyhogy ki? Kikergeted nagyapádat, te párnahuszár?
– Jaj, ne kacagtasson már kelmed, mert abba is bele lehet halni, nemcsak a bánatba.
– Mit tudsz te máris a bánatról?
Mindent, mondta hirtelen Erazmusz, s nyolc esztendejének és minapi balesetének minden
szenvedésénél valamivel több csillant meg szép okos szemében. Görgényi Károly elkomorodott,
mint akit ízetlen tréfából utasít tisztességre hirtelen valami rossz hír. Ez a bizonytalan, de baljós
üzenet a kedvenc tekintetéből érthetetlen riadalommal töltötte el ma már alaposan próbára tett
öreg szívét, kedélyét. Meghatározatlan dolgok sötét előérzetét fogadja ilyen hirtelen jeges
borzongással a féltés. Fogta, forgatta a füzetet, benne a kis változtatásokkal, különbségekkel
ismétlődő, jobban vagy kevésbé kidolgozott rajzokat: jószerént ugyanazt a lovasfigurát. Tomori
az, a sásba dőlve Mohácsnál, magyarázza a kis művész. Jó kéz, talentuma van ehhez is. S még
vajon mihez? Görgényi Erazmusz – piktor vagy generális? A tálentum elhivatás. Ki hová hivatja
el az embert. Jókedvében az Úristen, kinek rosszkedve a borulás. Mikor ez a gyermek született,
épp Vezúv-kitörés volt Itáliában, s ő akkor éppen ott állomásozott. Ahol megtudta nagyapaságát.
Az volt az utolsó állomáshelye. Még nem annyira legutolsó, mint szegény Kazinczyé volt. És ez a
nyolc esztendő idehaza, Aranyosszéken, azért telides-tele volt örömmel.
 Mondják, mellbevágóan gyönyörű a kilátás, mely a Létom-tetőre felérő utas előtt hirtelen
megnyitja bűbáját. Ott terül el az Aranyosnak azon kiszélesedő tere, mely Keresztesmező néven
mint Erdély történelmében gyakran szereplő hely ismeretes. Ezeken az emlékdús virányokon
kanyarog végig a folyócska, hol nyíltan feltárulkozva, hol titokteljes berkek árnyába merülve.
Nyugatról éles idomú sziklacsúcsok, melyek alján festői sziklagerincekbe vágott szorosokon
zubog át, az aranyban ősidők óta gazdag hegyóriások irányából. A fekvő oroszlánra hasonlító
Székelykővel átellenben ország-világ egyik leghíresebb sziklarepedése, a Tordai-hasadék, melyet
ha máshol lenne, mint világcsodát látogatnák ezerek; így feledve tátong, miképp feledve van az
áldott ország is, mely makacsul azt hiszi magáról, hogy egykor Európa védbástyája volt.
Ez a hirtelen szemmel befogható panoráma csak előláncolat pedig azon hátrább eső
havasoknak, melyekről ha jobbra fordul a tekintet, az unalmas egyformaságot kizárva jön a
lapályos rész, két szinten is elterülve, mert a tulajdonképpeni Keresztesmezőt a bogáti fennsík
szegélyezi, mely keleti oldalán lépcsőzetesen száll le az Aranyos terébe. Északról pedig a Tordát
környező szőlőoldalak zárják a tájat, elég meredeken és messze keletre a szemhatárig, ahol nem
sejlik, csak tudni lehet, hogy már a Maros völgyének adnak partot. Alattuk rejtelmes, de ember
által már évezredek óta elért mélységben ott rejtőzködik a táj arannyal felérő másik kincse, a só.
Délről a harasztosi határ egyszerűen Hegynek becézett lankái húzódnak. Itt a kék fűrészfogas
havastól a sűrűn benépesült, beültetett völgyekig minden tenyérnyi hely hepehupás. E szép
térségben egy város és tizenöt másik helység van egymás közelében és szövetségében; ezért
egyszerű leírni, hogy a falvak közt zöldellő berkek sötétlenek, a határok sokszínű kockái közt
pedig a folyó és a bele siető számos patak fényszalagjai csillognak. De Isten szemén kívül ritka az
utas, aki kellő ideig s kellő magasságból szemlélhetné az egész tájék szépségeit. Mindenki
számára a szűkebb táj, a közvetlen térség az öröm, gond, a sors. Itt úrtól jobbágyig, tudva, nem
tudva, rá se gondolva, avagy halálig egyre csak rágondolva, mindenki számára egy több száz éves
rend az élet dolgainak igazi medre, mely írott vagy íratlan formájában is, valahányszor szükséges,
ekképpen veszi át a szót: Mely dolgok és szabados törvények így következnek…
Bogáthatár neve onnan származott, hogy Aranyosszék keletkezése korában ott egy ilyen nevű
ősfalu feküdt. Egy 1291-es adománylevélben, majd Róbert Károly megerősítő okmányában
rögzítve vagyon, hogy az időben igen tekintélyes helység lehetett, a pápai dézsmák regestrumában
is szerepel, tehát hasznáról messze földön, még Itáliában is számon tartottak valamit. A kérdéses
falu azonban már olyan régen eltűnt, egy vagy tíz vagy száz hadjárat törülte el végleg a föld
színéről, hogy csak fekhelyének régi neve maradt fenn. Az viszont még manapság is működő
intézményt határoz meg. A fennsíkot délről övező, Hegynek nevezett vonulatba egy keletről
nyugatra tartó völgyecske mélyül be, melynek feje a Létom-tető irányáig nyúlik. E völgyben tudni
vélik, nem is egy település, hanem három terült el itt: mindenik helyén még kikaparhatók a
pincehelyek. Az ikerfalu temploma ott állt a ma is Kápolnafarnak nevezett dűlő egyik pontján,
amíg romjait épületanyagnak be nem szekerezték a Harasztoson épülő újtemplomhoz. Hogy a
harmadik falu melyik volt, arról el lehet vitatkozni. Lehet a fennsík közepe táján felbuzgó
Élecskút melletti Élecsfalva. De ha nem, akkor a másik vízdús forrás szomszédságában az a
Füzes, mely egy régi okmányban Fiuzeg néven fordul elő. Mindent mindig valami ellenség
dúlhatott fel, s hogy az ottlakó nép szembeszállt ugyan az ellennel, de hiábavalóan oltalmazta
magát egy darabig, mutatja az is, hogy szántáskor mindig felvett a föld régi fegyvertörmeléket és
szétszórt, vastag cserépdarabokat.
Miként Aranyosszéken szokásban volt, e megsemmisült falvak határát is a szék közhelyei
mellé sorolták. A legnagyobb, vagy kétezer holdat meghaladó rész azonban továbbra is
szabadföld maradt, ahol bizonyos feltételek alatt minden székbeli szabad ember foglalhatott
magának, s azt birtokolta, olyan sajátszerű jogviszonyok közt, melyhez hasonlót sehol nem találni.
A bogáti birtok csakis a közvetlen utódokra, éspedig előbb fiakra, utóbb ezek nemlétében
leányokra szállt; ha valaki magtalanul halt meg, akkor bogáti földje az első foglalóé lett. Az
elveszett bogáti föld új foglaló kezére ment akkor is, ha tulajdonosa három egymás után
következő éven át annak művelését elhanyagolta. Bogáti földjét senki el nem adhatta, zálogba
sem vethette. Ahogy a régi okmányokból kitetszik, annak rendje és módja az volt, hogy a sértett
fél elment a királybíróhoz tilalmat és oltalmat kérni, a királybírótól hozott egy pecsétet, s azzal
harmadnapra ellenfeleit a helyszínre citáltatta, mikor is a királybíró s a két asszesszor szintén
megjelent, és a felek kihallgatása után nyilatkozott. A kimondott ítéletnek
sem appellátiója, sem exmissiója nem engedtetett meg, sőt még az ügyvédek is el voltak tiltva,
úgyhogy csak a felek maguk ágáltak, azaz jártak el ügyükben. Az ilyen ítéletek persze csak a
birtokjog megállapítására szorítkoztak. Mert ha verekedés, netán emberölés fordult elő, az igazság
a szék fórumán kerestetett. Itt a határban a vesztő felen három forint helyben behajtatott, ha pénze
nem volt, lováról szállították le, ha az sem volt, kezest kellett állítania.
Hát ettől volt más-más, lélegzetállítóan gyönyörűséges ez a kilátás az ide vetődő, a tájon csak
keresztülvágó utas számára, s néha kínkeserves a csizmája orra, a lova patája elé bámuló
helybelinek. Mikor Görgényi Erazmusz nem ölben hozott, nyeregbe emelt gyerkőcként,
szekérderékban kirándulásra hordott batyuként, hanem kengyelből szállva, szétvetett lábbal
először nézett szét a családi birtokon, már lehetett olyan tizenkét éves, és jócskán tudatában volt
mindezeknek.
Nagyapja, a kvietált óbester, egyik fő-fő tekintélye volt ennek a kis világnak. A családról
egyébként két-három egymásnak még ellentmondani se tudó vélemény járta. Azt is billegtette
felszínén a köztudat, mint vízár a valahonnan elsodort papucsot, hogy fejedelmi vér csörgedez
ereikben, ami a Görgényi de eadem nemzetség innen kissé messzebb eső gyökérzete, meg az
egymást váltó hajdani fejedelmek atyafiságának ma már szinte kibogozhatatlan szövevénye
folytán se valószínűnek, se lehetetlennek nem tűnt annak számára, aki előtt ládák, almáriumok,
archívumok titka ki nem teregettetik. A török világ, a kuruc–labanc idők, mikor Tordára még dán
katonaság is elvetődött, hogy a nagy hidegben állítólag nem is császárpárti gonoszságból, hanem
végszükségből a híres szőlők tőkéit is eltüzelje, elég zavaros előzményt teremtettek még annak is,
akinek nem a Hóra-világ dúlásaiban gyúlt fel a levéltára, kelt lába annak a bőrtáskának, melyben
aki elvitte, úri kincset sejtett, s hát csak szalonnapakolásra vagy tűzgyújtásra alkalmas büdös
kutyabőröket, dohos árkusokat talált. A másik verzió szerint az a grófné alapozta meg a dolgokat,
akivel bécsi testőr korában, annak özvegyi állapotában hozta össze az óbesternek még a nagyapját
egy Mária Terézia korabeli árvíz, hogy abból kimenthesse, karján a hintóból partra hozhassa, s a
mindenese, később mindene legyen a nála alig idősebb mágnásmatrónának. A családi címeres
mozsáron, melyet a rajta levő monogramok viselői 1757-ben öntettek, mindenesetre már időtálló
üzenet áll erről is. Aki nem hiszi, utánanézhet. Vagy itt, Harasztoson, vagy a már odaveszett
bedellői udvarház padlásán, vagy a mennyországban, vagy a temetőben. Vagy ahol tetszik.

Kertsedi Warró Moyzessel szabad Bogati szántóföld cseréjéről szóló Contractualis, 1824-ben
május 1-ső napján. Alább neveiket aláírtak bizonyságot teszünk arról, hogy folyó
1824ik esztendőben Majus 1-ső napján itten, Nagyságos Aranyos Székben Harasztoson a tisztelt
szék nagyérdemű Királyi Perceptora, Görgényi de eadem tekintetes nobilis uraság Kúriájában
létünk alkalmatosságával, jelen volt mielőttünk a fentnevezett egyrészről, másrészről penig iffiú
legény Kertsedi nemes Warró Moyzes őkegyelme, Ki is jelenté, hogy azon szántóföldecskét a
szabad Bogátban, mely vagyon mindkét részről a Tisztelt Uraság Görgényi Dienes ottani
szántóföldjei szomszédságában s amelynek Kercsedhez való távolsága miatt ugyan bogáti
közelebbi földdel el kívánván cserélni, kéri a Nagyságos Urat, hogyha a Kis Bogátban más
olyanszerű földje volna, tenne cserét őkelmével, aminthogy a két Úr egymás kölcsönös
kommoditását nagyra becsülvén, kinevezi Warró Moyzesnek azon Kisbogátbeli Szántóföldet, mely
vagyon ottan Rectificator Comicsarius Nemes Bontza Gábor és bágyoni Bágyoni Dániel völgyei
között, ezen szántóért cserébe jószívvel akceptálván a másikat Görgényi Dienes Ngos Úr, a két
Felek között a csere meg is esett. Mely dolog és csere hogy mielőttünk mindenekben így esett,
legyen a Feleknek arról ezennel igaz bizonyítékuk, neveink aláírásával és pecsétünk
felnyomásával hagyjuk a fenn mondott napon és esztendőben: Harasztosi Széll Sámuel Nemes
Aranyosszék assessora. Kertsedi Nagy Miklós nemes személy.
 A harmadik, legvalószínűbb változatot csak a mindenkori családfők ismerték, akik különben
sem hederítettek a szóbeszédre, még el se húzták volna a szájuk, ha valaki elég balga vagy elég
arcátlan ahhoz, hogy a barátságos viszonyt kockára vetve szemükbe mondja, mit hallott, s az
igazságról faggatózzék. Ahhoz túl szegények voltak már, hogy a fejedelmi vért fitogtatni érdemes
legyen, ahhoz meg túl régi a nemességük, hogy akár oly mágnás famíliák is komolyan ne vegyék
őket, akiknek ősapái még tőzsérkedtek a török világ idején.
A Görgényiek legállandóbb birtoka nem hozott a konyhára, hanem vitt. Kerek ötven évenként
egy jókora summát. Egy templom volt az, melynek kegyuraságát olyan gőggel hurcolták
magukkal mindenkori jelenükbe, mint valami keresztesháborúbeli kardvágást, rangos
zarándoklaton felszedett betegséget, a nemzetség anyagi arculatát újra meg újra szégyennel
fenyegető titkolni való foltot. Az is volt: vagyonuk genetikai hibája. A harasztosi újtemplom volt
az, miután a régit az idők elvitték. S lehet, hogy a hozzávaló kőanyagot valóban a bogáti
romokból termelték ki valaha.
Alább, a fő völgy közepe táján, egy dombot alkotó romhalom látható, melyet Kiskápolnának
neveznek, ettől keletebbre Nagykápolnának neveznek egy másikat, s hogy a népnél századokon át
változatlanul fennmaradó helynevek nem csalnak, tanúsítják írott források is. Harasztos nem ősi
fészke a családnak, ideszármazására sincs biztosabb adat, mint amit a Rákóczi-forradalomra
következett időben, nevezetesen 1711 decemberében Szebenből visszakerült királybíró, Görgényi
Sámuel már itt állít ki, szerződvén az akkoriban legjobban meggyengült erdélyi felekezettel, a
római katolikussal, melyhez magát is tartozónak számítja. De hát ha visszakerült, azelőtt
valamikor ugyancsak itt kellett lennie törzsökének, még ha az adatok hiányoznak is. Ettől
számítva már kegyurak, a templom általuk felépített (vagy csak helyreállított), fél évszázadonként
vállalt renoválási gondjával terhelve. Azóta oda is temetkeznek.
A néphit sokáig fondorkodott a templom helyének kiválasztása körül is. Mondaként maradt
fenn ugyanis, hogy talán még a tatárok elől, mások szerint Basta elől, szinte tegnapelőtt, földbe
ásták volt a két harangot, de azok úgy elsüllyedtek, hogy többszöri keresés sem vitt a nyomukra
sem a Kiskápolna, sem a Nagykápolna alatt. Hát maradt a kincskeresés, bárhol a határban, s az
okoskodó gyanú, hogy a Görgényiek tudtak valamit, nem véletlenül vállalták a kegyuraságot, s
ugye még kripta is kellett nekik, ahonnan csak ők juthatnak be a föld alá, rájárni az egykori
gazdagságra. A harangokkal ugyanis állítólag hallatlan kincsek is alászálltak, az egykori egyház
szent edényei. Köztük főleg sajnálnivaló azon gyönyörű pohár, melyet még valamelyik királyné
ajándékozott volt a községnek, hálából hogy átutazása idején hintóját az árvízből kimentették.
Lám-lám, egymás köntöse szegélyét érintik e szépen hímzett selymes mesék. Ez a tündérkehely
pedig srófos lábú, öt darabra szétszedhető pohár volt, mindenik részében megzörrent valami,
egyikben ujjperecnyi igazgyöngy, másikban hüvelyknyi gyémánt, aztán egy zöld kő meg egy
halványkék s egy holdsárga; de rég elveszett protokollumok szerint valahányszor kíváncsi kézzel
szétszedték, csak egy-egy piculácska hullt ki a rejtekekből. Hacsak erről is nem tudtak többet a
Görgényi-ősök…
Görgényi Sámuel megbízásából a szebeni Ersch Michael Caspar gazdag pénzváltó vállalta
magára, hogy háza a határidők lejártakor a kegyúri család rendelkezésére áll a szükséges
összeggel. Erre, az ugyancsak 1711-ben kettőjük között létrejött szerződés alapján, a kegyuraságot
viselő mindenkori Görgényiek évente befizettek Erschéknek egy bizonyos összeget. Szinte
semmiségnek számított volna (ha valaki a két ház bizalmas képviseletén kívül valaha is megtudja,
mekkora) ahhoz képest, ami Szebenből valóban jött, amikor kellett. 1761-ben Ersch Péter Joákim
nyitotta ki a bukszát, 1811-ben már Érsek Sámuel, aki II. Lipót idején megszerezte a magyar
indigenátust s nevét is megváltoztatta immár. A következő lépés 1861-ben esedékes… Görgényi
Károly már régen beavatta Dienest, egyetlen fiát, aki valamikor ugyancsak el kell hogy
magyarázza a dolgok állását elsőszülöttjének.
 A réginek tűnő, de a feliratok szerint ugyancsak Sámuel idején kialakított altemplomban, a
kettős sírbolt bejáratául szolgáló folyosó falában, fekete márványtábla ékeskedik, mintegy az
alapító nevével megkezdett szomorú lista. Első bejegyzése: In honorem Sanctissime Trinitatis
proprii expensis fieri curavit Spectabilis Dnus Samuel Georgeni de eadem coniux eiusdem
Barbara Keresztszegi. Anno 1727 már az asszony neve jön. És sorban a generációk, ifjak, vének
vegyesen, ahogy az ég intézkedett az élettartamokról. De van ennél a templomnál egybekötött
kegyhelynél valami rejtelem. A kettős sírbolt kisebbik barlangja, melynek durva sziklafala azt a
látszatot kelti, hogy még ki se vájták, csak eltervezték, s a vakirány jelölésére másodszor is
elmondják az alapítóról, hogy Anno 1712 die 11 aprilis holt meg maga 63 esztendős korában. Ide
azóta meg se próbált temetkezni senki, gondolván, ha Görgényi Sámuelnek sem itt nyílott meg a
föld és tárult fel Szézám, minek bajlódni, hisz odatúl van még hely bőven a kripta komótosan
kialakított polcain akárhány érckoporsónak. Mintha az egész a földi pályát a föld alatti
bolyongással felcserélőknek azt az odafenti bölcsességet ajánlaná valamiért figyelmébe, hogy járt
utat járatlanért el ne hagyj! Avagy: ne menj fejjel a falnak…
Az elsőszülött elsőszülötte minderről még csak annyit tud, hogy az ő világrajöttének évében
tették le oda a nagyanyját, Kemény Klementinát. S hogy nem a Vezúvé, hanem ez a kitörés
vetette ki a rettenthetetlen katonát az ármádiából, és hívta haza Itáliából.
Megvolt tehát végre az elsőszülött. Eltemették az ikreket. Túl szép lett volna egyből három
fiúgyermek.
Aztán megbetegedett a kis Erazmusz is. Annak idején ágya fejénél sötét árnyékot vélt látni
szegény nagyanyja, aki lehet hogy ebbe halt bele a hajdan férjéért sokat remegett rossz szívével.
De Erazmuszt nem ragadta el a torokgyík, csak próbariadó volt, mint Izsák esetében. Ábrahámon
néha valahogy könyörül az Úr, az egyszülött fiút végül majd maga áldozza fel. Az apa pedig, aki
mint azelőtt, azóta sem reméli bizonyossággal a kegyelmet, titkon csak-csak remeg a fiaiért. Ha
már kettő vagy három van, akkor is. Jézus esete példázza: nem vaklárma, hogy be is lehet hajtani
némi hatalmas kötelességeket, fogadalmakat, adósságokat bárkin. Nemcsak jelentéktelen
portádon, szerény házadon, de országokon és birodalmakon is, ha egyszer magukon a Mennyeken
megeshetett!
Erazmuszon Marinka néni, a javasasszony segített, amikor már nem volt remény sem. A
vénasszony a Jankó nénje volt, de már maga sem tudta, hogy mikor született; olyanokat mondott,
hogy egyidős a burkus királlyal, neki mindig azt mondogatták. De melyikkel? Hát azóta más a
király? Ő bizony nem hallotta, hogy meghalt volna.
– Ugyan ne beszéljen már bolondokat, Marinka – szólt rá a sárkány, Görgényi Irma tánti, aki az
ápolást végig kommandírozta, a mamácskát elküldte sírdogálni, a férfiakat be sem engedte.
Egyszer hajnalban pattant ki Marinkából a mentőötlet, mikor már a kimerültségtől s tán a láztól is
mind a két vénasszony ugyanolyan sípolva vette a levegőt, mint a lehunyt szemű kis beteg.
– Mi lenne, ha megpróbálkoznék a fehér kutyaszarral? – és elszalajtotta az éppen ébredező
cselédleányokat ide meg oda, a kertbe is, s mivel abban az időben a kutya valóban főleg csontot
kapott reggeltől estig, nem volt nehéz az összeszedett halmocskákból két mogyorónyit kiszedni,
csontfehéret. Hát ezt jól megszárították, mozsárban, porrá törték, s nagy lesz-ami-lesz elszánással
hozzáfogtak a műtéthez. A nagynéni fogta az alélt Erazmuszt, Marinka meg egy fakanálból a
nyitott szájacskába fújta az orvosságot. A hatás nem késett, egyszerű libikóka módjára működött
ez a rég feledésbe merült gyógymód: a gyermek vagy tényleg megfullad, de azt tette volna a
torokgyík is vele, vagy egy jókora, egyre erősödő köhögési rohamtól kifakad a torka.
– Megjött a méltóságos úrtól a drusza! – jelentette a béresbíró.
Gerendről naponta kétszer jött fullajtár herbatea-keverékkel, cseréptányér alá szorított
lépesméz-táblával, eddig ki nem próbált, hallatlanul biztos recepttel, a jól végződő analógiák
egész krónikájával és esetrendszerével. Lehet, ekkor tett fogadalmat magának Kemény József,
hogy elfogadja egy második fiúcska keresztapaságát is, ha lesz.
És lőn végre Csanád, ki született 1827 márciusában, két évvel a szerencsétlen ikerpár után.
 – Na itt van megint a druszám egy kosárral!
– Nem neked druszád az, te Jankó, hanem a báró úré.
– De fene jó dolga van ott a szolgának.
– Abból, ahogy nyelvelsz, kitetszik, hogy itt sincs rosszabb. Csak téged nem kereszteltek annak
idején Károlynak, így mi már akárhogy szeressük egymást, sosem lehetünk druszák!
A béresbíró fejcsóválva baktatott le a grádicson, ami olyan különös gondolatáról árulkodott,
hogy az urak néha valósággal jók a bolondságtól. Nagyon szerette a gazdáját, még
Károlyfehérváron került a keze alá, onnan együtt vonult vele Itáliába és jött haza erre a tájra, ahol
azelőtt soha nem járt, s ahonnan soha el nem ment már, még szülei messzeföldi sírjához se. Amit
egyre jobban bánt, ahogy öregedett. A nénje jött el hozzá lakni, persze ő már soha el nem szokta
sokác akcentusát. Itt, az egykori katona-portán, a ház körüli népség körében magától értetődően
rangidősnek számítottak mindketten.
Vidám, kövérkés ember volt Jankó bácsi, mikor asztalhoz ereszkedett, felkacagott a szék, a
legerősebb pad is alatta. És tőle származott szét a házba, az egész udvarba a jellegzetes mondás,
amit más-más hangsúllyal találtatni lehetett huncut és szomorú dolgokhoz egyaránt:
– Ha ébren vagyok, ne hagyjatok többé elaludni! Ha alszom, ne ébresszetek többé fel!
Marinka néni pedig, aki ezer miskuranciát tudott, amivel kifejezze sorra mind a négy Görgényi-
gyermek olyan bámulatos szemrevalóságát, hogy rögtön tenni kell ellene, hogy az embert meg ne
igézze, még Erazmusz ringatása közben megjósolta, hogyan is lesznek a dolgok, amikor folyvást
azt a nótát énekelte neki:
Édesanyám, édesanyám, mit csináljak,
ha a lányok reám néznek, meg is állnak,
amire jön a hiábavaló tanács, hogy „édes fiam, hunyd bé a te szempilládat,” s ezt Marinka tréfás
szigorúsággal, de fújta, csak azért, hogy maga adja meg a rá való választ is:
…hunyom anyám, hunyogatom,
de a szívnek van egy titkos akaratja,
ami az én szempillámat nyitogatja…
A még karon sem ülő gyerkőc nagy komoly tekintettel hallgatta, hallgatta. Inkább volt pedig az
a kék szem szomorú, mint csak szép a sugárzó értelemtől.
Nemes és tekintetes Görgényi Dénesné Tötöry Susanna úrnőnek Peterden. Sok irat kezdődik
ezzel, legfennebb a helységnév különbözik. „…Megbízattam a nemes Torda városi járásbíróság
által, hogy elhalt Tötöry Gáspár hagyatékát leltározzam. Értesítem ezennel, hogy e hagyatéki
leltározást 1830. július 6-dik napján 2 órakor fogom néhai örökhagyó kúriájában eszközölni.
Egyéb érdekeltekkel egyetemben itt felhívom a hagyatéki vagyon kijelölése és feladása végett,
netalán okmányaival a szóban forgó leltározáson személyesen megjelenni. Kelt Július 1sőjén,
1830. Ferenczi Ferenc alkapitány…” Ha hívták, vajon oda is ment-e, odaért idejében? Vagy csak
vetettek neki is?
A margóra utólag ceruzával írva: „…a lovak, egy tehen, borjú, ezüst evőeszközök és
gyertyatartók, porcelán edények, asztali terítékek, ágynemű, konyhai edény, pincekészlet, hiu,
kamra, a tavalyi termés, aranygyűrűk és órák, lánc, piros bútor, lámpák, a szandali szőlő, egy
darab szőlős még a martalján. Susie kiadott része.” Kérdés: miből, mennyiből?
Meg aztán mára teljesen érthetetlen kalkulusok, összeadások, kivonások több árkus papiroson:
belső telek 100, de kihúzva és 150 írva föléje. Király rét 340, Új kút 150, Jeges, Közép mál,
Ótárca, Postarét, Szalonnák, Ökörtilalmas, Csókás tető, hogy az ember egykoron jobban örüljön a
régről megmaradt dűlőneveknek, mint a vékáknak, melyek összege vagy talán szorzata, esetleg
köbe, varázsszáma 2052…
Rossz nyár. De ugyanilyen télben is gyenge volna. Ember, állat megszenvedi a sok esőt, párát s
a hirtelen ki-kisütő nap talajrepesztő, gyolcson, bőrön átsütő forróságát. Érdekes: attól, hogy nem
is lesz ilyenkor jó termés, egyaránt reszket a szegény és a gazdag. A gazda és jobbágya. A baj
kilátása valahogy megfekszi az általános kedélyt, s még több bajt hoz. A tavalyi, tavalyelőtti
kolerás nyarak nem hoztak annyi duzzadó és duzzogó keserűséget, mint az idei fog.
Tötöry Zsuzsánna árva úrleány egyidős volt az évszázaddal. A szokásoshoz képest későn ment
férjhez szíve szerelméhez, Görgényi Déneshez; elsőszülöttük, Erazmusz, 1823. január elsején
hajnali órában látta meg a napvilágot Harasztoson, a nagyapai háznál. Attól kezdve minden
második esztendőben jött gyermek, ha nem is mindig együtt az áldással. Erazmuszt a halva
született ikrek követték, amitől a szépasszony abba a tartósnak látszó búskomorságba esett, mely a
család felmenőiben már jópárszor előfordult leányágon, fiúágon, és tragédiához is vezetett.
Ezúttal azonban elég hamar az akkor már a bogáti birtokon álló újházra szállott a gólya
Csanáddal, s vele 1827-től, majd a következő esztendőkben érkező két leánnyal, Laurával és
Iringóval a boldogság, a vidámság egyensúlyát jelentő állandó csiviteléssel telt meg a ház. Mindig
az, ahol éppen laktak. Harasztoson, Tordán, Peterden, Bogáton, Kercseden, Várfalván. Mert a
színhely viszont nem egészen a víg kedély miatt és szeszélye szerint változott elég gyakran.
Nagy tragédia, mikor egy olyan família kaparintja meg egyik tagjának teljesítménye vagy csak
szerencséje hozta tekintély révén a vezető szerepet, majd a hatalmat, mely szép és számos, erős
törzsök, de olyan belső konfliktusokkal küzd, hogy lassan – velem vagy ellenem alapon –
megmozgatja s megosztja az egész atyafiságot, az egész közösséget, melyben tenyészik, s vele
együtt virul a pártoskodás, a gyűlölködés. Felfordul körülötte a világ, az egész környék. A
Tötöryek, valami ugyancsak bizonyításra nem szoruló gőggel és köztudomással, a Rákócziak
unokatestvéri ágából származtatták a maguk szépen összeállt kiskirályságát, ahol is első Antal s
annak hét fia óta dúlt az egyre jobban eltávolodó ágak közt az osztozkodó-visszakövetelő
pereskedés, melyet, időnként a kihalásig visszaszáradva, egy-két átmentő ágazatra leányági
trónigényre zsugorodva, csak ez apasztott el egy-egy fél emberöltőig. Mert mint a rossz magból
kitenyésző bogáncs, akár az édes testvérek s a testvérek gyermekei is, a Fosztókkal, Warrókkal,
Dindárokkal összeházasodott nagynénik és féltestvérek leányágai is újrakezdték. Úgy hulltak a
törvényhely udvarába az újabb és újabb osztálylevelek, mint őszi erdők lombja. Így lett Zsuzsánna
is testvérkiátkozóvá még gyászoló ifjú anya korában. Minden tetézte a gyászt, s a gyász mégis
tompította a gyalázatot, mert a kettős gyermektemetésre azért még eljöttek a testvérek. Jó alkalom
volt az összekapásra, a perújrafelvételre, melynek végén Zsuzsánna vesztett; a türelmes Dénes, ki
mindig tudott uralkodni magán, csillapította a szinte minden hozományát vesztett menyecskét, de
pár év múlva az újabb gyermeknek se tudott zavartalanul örülni, mert akkor már szégyenszemre
szinte jobban örült a visszanyert fél bereknek, s főképpen annak, hogy némi semmiséggel borsot
törhetett vicsorgó bátyjai orra alá. Egyszer egy ilyen fél kutyafutamodásnyi erdőcske szélén futott
össze a határból megtérő Dénes valamelyik vadászgató rokonnal, aki csak annyit mondott neki
lóhátról, köszönés helyett, sötéten: „Sógor, egyszer ez még valamelyikünk fejébe kerülhet…”
Ebben az adok-kapok csetepatéban nemegyszer szedték fel a sátorfát, s még az örökölt vagy
maguk szerezte, szép vagy csúnya, vadonatúj vagy divatjamúlt bútorukat is, egész berendezett
szobákat hátrahagyva költözködtek át, innen oda, onnan vissza. Mintha a tatár elől.
Szilárd pont úgyszólván csak a harasztosi kúria volt, ahol korai özvegysége óta Görgényi
Károly, az óbester, egyedül gazdálkodott. Ami nála azt jelentette, hogy trágyahordástól
betakarításig katonás rendben elvezényelgette az emlékeit. A többit mindig más végezte.
Mikor a fia ismét hazakérezkedett egyre népesedő családjával együtt, egy gyorsfutárral este
küldött levélben, az öreg csak intett, a cselédség már tudta a dolgát, s ő szinte derűsen sóhajtott
fel:
– Sehol a világon nincs olyan hosszú élete a haragnak, mint nálunk!
Érdekellentétek esetén gyakran felgyűlnek ilyen gyűlöletadagok, melyek viszont nem minden
családtag számára érthetőek. Különösen hogyha még gyermek.
– Jaj de jó! Vendégségbe jönnek János bácsiék! Akkor mi miért hagyjuk el kutyafuttában a
házat? – sivította Csanád, de csak Erazmusz hallgatta a száraz tó nedvesebbik partján, a többiek,
az asszonynép különösen, haragos arccal, összeszorított szájjal, főleg mert asszonyukat utánozták
illőképpen, tettek-vettek, sebesen munkálkodó kézzel, mint valami batyut, a gyermeket is
felrakták valamelyik induló szekér elejébe. Ha esős idő volt, keresztbe fektetett, jól lekötözött,
letakart ágydeszkák képezte hajlékba, ahol a játékos kedv a zötyögés közepette hamarabb
feltámad s feledteti a félbe-szerbe hagyott, elmaradt boldog tavaszt, vidámnak ígérkező nyarat.
Ezért itt is, ott is kialakultak a legfontosabb kedvenc helyek, különösen miután Biri és Laura is
odacseperedtek, hogy mint kisebb batyukat, kibontva, ki lehetett kísérni, hajtani őket az újabb s
újabb harmatos libalegelőkre.
Erazmusz évtizedek múltán sejtette meg, hogy ilyen elmozdulások gyémánttá keseredő-
kristályosodó nyomás-emléke már előző nemzedékek énjeiben is ott csilloghatott. Mert a véletlen
segélyével csak kamaszkorában, aztán majdnem felnőtt fejjel lett tanúja két, egymástól alig
különböző jelenetnek, amikor Görgényi Dénes, az apai ágon egykor elveszített falu szülötte azt
hitte, hogy senki sem látja. Miféle titokzatos családi jelszó lehetne ez is, gondolta Erazmusz:
naplemente, pilinkéző első havazás, apám időnként kiáll a tornácra, s megfoghatatlan
átszellemültséggel elnéz a hegyek felé és azt suttogja: Bedellő…
A falut szagokról is felismerni.
A hegyre menő utcáknak más szaga volt, mint a nádas közelében a kertek sűrűjébe szorult
alvégnek. Az udvarház egy kis ponkon épült, mögötte előbb fennsíkká szélesedett a telek, mielőtt
meredeken elkezdték odavarrni a hegyhez a szőlősorok tündéröltései. A hozzá vezető jegenyesor
legalább kétszáz éves, kocsikázott benne maga Apafi Mihály is.
A nyári esték, innen nézve a nap után, mely a szemközti méregzöld lankák és erdős oldalak
mögött bukik le, hogy egyből sötét legyen, akkor is, ha az ég gyöngyházszíne órákig bírja még a
versenyt a sokkal szelídebb, bársonyosabb, csillagos feketeséggel – a nyári esték úgy hét óra
tájban kezdődtek halk levélsistergéssel. Egyszerre érkeztek az alkonyok és a vendégek, s nagy
köcsögökben aludttejet hoztak fel a pincéből, mintha valami méla szertartással kísérnék, ami ott
lentebb, a völgy fenekén történik ilyenkor: kolompolva hazatér a csorda. Egyik leány valahol a
legsötétebb sarokban sorra gyújtotta meg, a másik pedig széthordta a narancsfényű lámpákat. Ide,
a tornác fedetlen részére, csak akkor állítottak egyet, ha valaki éppen kinn ült vagy olyan kedves
új vendég volt a háznál, akinek egy alkalmas pillanatban el lehetett dicsekedni a kilátásban
megtestesülő áldott békességgel.
Amikor a gyermekek visszaértek a hegyről, egy fekete batár épp kifordult a fasorból. A
kislányok utánabámultak, mint előbb a visszaintegetni látszó okos öreg nyúlnak, amelyik a két
buksi kopó ügyességére olyan mulatságosan fittyet hányt, de a fiúk a szíjukat lihegve hazafelé
vonszoló kutyák nyomában trappolva, kiáltozva siettették őket, mondván, hogy már jó ideje
kongatott János a vacsorához. Persze Biri elbotolt, a kosár buba kiborult a fűre; nem tudom,
minek kell mindig magunkkal hurcolni, és a többi. Még szerencse, hogy vendég volt a háznál.
– Ki járt itt? – tudakolta a lépcsőn álló nagyapjától még mindig futtában Erazmusz, csak hogy
ezzel is enyhítse a késés tényét, mint meglehetősen negatív eseményt egy ilyen, még ha csak
játékból is katonás háztartásban.
– A bankárom – vette ki a szájából a pipaszárat az óbester.
– Az miféle szerzet? Kirurgus? – bátorkodott bele Csanád is.
– Majd megtudod, ha majd hozzád is jár – zárta le nagyapa, és befelé indult.
– Apámuram, mi az, hogy bankárom? – tette fel egy nap a kérdést a nagyfia Görgényi
Dienesnek, aki az iratszekrény aljában kotorászott, dobozokat vett elő s tett el, féltérdre
helyezkedve.
– Hol olvastál róla? – kérdezett vissza.
– Nagyapa mondta rá valakire, aki a múltkor nagy sietve vacsora előtt szekerezett vissza
Tordára.
– Nem Tordára, hanem Szebenbe, fiam.
Azt ugyan honnan tudhatná az ember pusztán a kocsi láttán, morfondírozott magában
Erazmusz, s várta a magyarázat folytatását. Apja szívesen és hosszan szokott elmagyarázni
mindent, az se ingerelte úgy, mint nagyapát, ha a közben támadt mellékkérdések félbeszakították,
csak olyankor megállt és a gyermekeire nézett: Ne kapkodjatok, vegyük sorra! Most
közbekérdezés nélkül is elhallgatott, mintha kíváncsi lett volna, mekkora az érdeklődés a téma
iránt. Erazmusz pedig éppen ettől bizonytalanodott el, és bár ezen irányban fúrta az oldalát a
kíváncsiság, csak az ezeregyedik, a legjelentéktelenebb felé mert utat törni:
– Mennyi az út Szebenig? Hosszabb, mint Kolozsvárig?
Erre aztán megjött a kimerítő válasz, s az eredeti téma úgy elutazott a pillanat köréből, mint
valami futva távozó batár.
Mióta az alapító meghalt, egyedül ők (mindig egy-egy Ersch, a soros családfő) tudtak a sírbolt
titkáról. Hogy miatta rablóvá ne zülljenek, mindössze egy régi eskü kötötte őket. Az alapító! …
Nemcsak egy hajdani Mikes volt olyan elvetemülten cinikus vagy nagyvonalú, hogy tulajdon
leánya halotti torán borközi állapotában hajnaltájt már táncra perdült. Ő is ilyen volt. A fajta
mindig hígul, mondogatta. Egy uradalomért, egy várért a hajadonnal együtt talán a
könnyelműséget, a züllés hajlamát hozom az ágyamba és oltom tulajdon fiaimba. Görgényi
Sámuel valami különös érzéktől, talán keserű tapasztalattól vezéreltetve, üzleti erkölcs és
betyárbecsület jól megfizetett alapján inkább szövetkezett vadidegenekkel, mint tulajdon nevét, de
nem biztos, hogy jellemét is viselő utódaival. Végső soron azok is idegenek már. Éljék csak
világukat kedvükre és nyújtózkodjanak, ameddig a családi takaró ér, ám kérlelhetetlen
óvintézkedésekkel biztosítani kell, hogy a templommal örök időkre vállalt, nagy tisztességgel járó
kötelesség mindig hiánytalanul teljesíthető legyen. Ezt a pót-játékszabályt rideg vagy csak
előrelátó Sámuel ősük kezdte. Mindkét felet egyszerre tette vaktában érdekeltté. A mindenkori
Görgényiek becsületbeli ügyévé tette, megparancsolva, hogy az Ersch-háznak félévente vagy
évente befizessenek bizonyos összeget, elég tekintélyeset, egy pontosan talán soha nem is tudott,
csak sejthető majdani haszon, végszükségben a családot megmentő biztosíték fejében.
Mindkét oldalon tudtak a biztosítékul elrejtett összegről. Mesebeli volt. Érdemes arra, hogy
versenyt fussanak a megszerzéséért. Hogy el ne herdálhassák, a Görgényieknek nem volt szabad
megtudniuk, hogy az orruk előtt van, a birtokukon, tehát voltaképpen a birtokukban. Csupán azt,
hogy az a biztosabb, ha szófogadó nemzedékek esetleg túl is fizetik, mert minél később kell
hozzányúlni, annál tovább tart a család gazdag és diadalmas, becsületben virágzó korszaka. Aki
nem így gondolkozik, az úgysem számít, átok rá!
A bankároknak viszont az az előnyösebb, hogy mire egyszer egy tönkrement nemzedéknek
tényleg rendelkezésére kellene bocsátaniuk a kikötött összeget, addig akár a többszörösét is be
tudják hajtani a családon. Ők más úton tisztességesen nem juthatnak a letét birtokába.
És az Ersch-ház egy szép napon megbukik, avagy a nagy pillanat bekövetkezésekor csalni
próbál? Isten a megmondhatója… De hátha a Görgényiek nem fizetnek rendesen, egyszer csak
valaki „aki hátul marad, tegye be az ajtót” alapon meggondolja magát vagy valóban csődbe jut,
elszegényedik? Istennél a kegyelem mindenki számára! Ennyi kockázat fenyegetése kell is, hogy
sarkallja a családot a pontos befizetésre, a másiknak pedig érdeke legyen fontos ügyfelének
minden sorsfordulatáról tudomással bírni. Figyelték is egymást. Főleg az esküvel kötött, aggódó
egyik a könnyelmű másikat. Írott feljegyzés a pontos adatokról nem készült, csak a szóbeli közlés
pókhálószála közvetítette a titkot, halálos ágyakon elsuttogva.
A hintó ugyan elrobogott, de a fiúk is megfutamodtak a kapu elől, fel a szőlők felé. Egy darabig
együtt, aztán hogy Csanád nem bírta az iramot, elváltak, s ki merre látott, eltűntek a sűrűben. Ki
se kellett mondani, egyet gondoltak. A batárban csakis a kirurgus ülhetett, akit nagyapa régen
beígért. A foghúzó. És kinek fáj folyton-folyvást a foga, Csanádnak vagy Erazmusznak?… Csak
Csanádnak s csak Erazmusznak. Csanád a múlt héten álmában is felsírt, egy kanál gyertyalángon
melegített olajat töltöttek a fülébe. Úgy fogadkozott visongva, mint mikor kicsi korában kikapott:
„Soha többet, soha többet!”
Az elbujdosások még sokszor megismétlődtek, óvintézkedés gyanánt mindig, ha gyanús,
ismeretlen hintó közeledett, s valamelyik észrevette. De volt úgy, hogy látszólag ok nélkül
felvihogtak a tordai utcán, mert egy kocsiban olyan fura arcot láttak elhaladni, amilyenre abból a
korból emlékeztek. A kirurgus, huh! Játékká alakult ez köztük, mely évekig eltartott.
Emlékezetes nyárutó volt egyébként az az 1831-es arról is, hogy Erazmusz még a bordatörő
lovasmutatvány előtti hetekben talált egy csecsemőt a berekben. A sűrűben caplatott, csak úgy
céltalanul. Egyike volt azoknak a délelőttöknek, amikor sikerült megszöknie a folyton sarkába
szegődő Csanád elől, aki csak az udvaron volt még kényelmes, engedelmes, minden ötletet
lelkesen fogadó játszótárs, de erdő-mezőjárásra nem merte magával vinni. Előbb a
patakcsobogáson is átütő madárhangnak vélte és fészket sejtett arrafelé, így botlott a szakajtóban
kendőbe bugyolálva gőgicsélő csöppségbe. Kellőképpen megijedt, legalábbis megilletődött, s
pillanatok tört része alatt nyilvánvalóvá vált benne, hogy itt valami nincs rendben, mulasztás
történt, ezért valaki meg fogja járni. Ösztönösen ölbe vette a csecsemőt, csitítgatta, miközben a
kicsike igazán nem szorult csitításra, hisz vidáman mosolygott fogatlan szájával és Erazmusz arca
felé kapkodott rózsaujjacskáival. Erazmusz hagyta, hogy megcirógassa, ezalatt megbotlott a
kosárkában és sikerült a sárba taposnia, tehát le se hajolt utána, hanem az ágakat félrehárítva
elindult kikerülni a szövevényből. Azon tűnődött, miközben minden lépésére vigyázott, hiszen az
eleven batyutól nem nézhetett a lába elé, hogyan fogadják otthon. Marinka néni biztos megfejti a
rejtélyt, s megtalálja a megoldást is; ha pedig nem, a kicsi eleven bubája, játszótársa lesz Laurának
és Iringónak, s őt nyilván mindenki életmentőnek fogja tekinteni és komolyan dicsérgetik…
Körülbelül itt tartott, mikor az éles közeli kiáltás megállította. Azt látta, hogy egy magakorabeli
fiú rohan feléje kezében a sáros szakajtókosárral.
– Tolvaj! Azonnal megállj, te rabló!
A fiú valósággal kitépte a kezéből a csecsemőt, s így maga vált tehetetlenné az üres kézzel, de
bárgyún rámeredő gyermekrablóval szemben. Nagyot nyelt, és fel-felsandítva igyekezett
visszahelyezni a kicsit a kosárba. De most már mindent gyermeksírás-rívás vert fel. Erazmusz alig
hallotta, amint a dühösködő fiú, aki most megint csípőre tett kézzel állt előtte, tovább rablózza,
tolvajozza, de azért magához tért tőle, és mellen ragadta a másikat. Körülbelül egyforma erősek
lehettek, csak dobogva dulakodtak. Talán a megint beálló csendességtől jutott eszükbe a kosár
tartalma. Még jó, hogy fel nem rúgták. A baba ibolyakék mosollyal bámult fel hol egyikükre, hol
másikukra, de az ő tekintetük megint egymásba akadt.
– Mit képzelsz, te piszok alak?
– Te mit képzelsz? Én Görgényi Erazmusz vagyok.
– A harasztosi?
– Miért, van más is?
A fiú ezt elengedte a füle mellett, megigazította a zekéjét, s inkább bemutatkozott ő is. Valami
effélét hadart el egyszuszra: – Most már tudom ki vagy. Én ifjabbik Warró Mózes vagyok,
nemesember, és ez itt a húgom, Flóra, és ezennel kihívlak, mert másképp se megtorolni a
gyalázatot, se elégtételt venni nem tudok.
– Visszavonod a tolvajt?
– Nem vonom.
– Én se – vágta rá Erazmusz.
– Te nem mondtál még semmit.
– Akkor mondok most: hülye!
– Az megfelel – bólintott Warró, s máris mindketten nekifogtak bicskával mogyoróvesszőt
metszeni a párbajhoz. Értőleg egymáshoz is mérték a két fakardot, a hosszát kiigazították, aztán
szabályszerűen felálltak. A kosarat elrakták jó messzire.
– Te, Mózes – kérdezte olyan otthonosan, őszinte kíváncsisággal, amilyen váratlanul Erazmusz
–, hogy került ez a kis pisis a patakpartra?
– Úgy, hogy én tettem oda.
 – Minek?
– Hááát… Hát tudod, ma én kellett hogy ügyeljek rá, s kihoztam magammal. Ha tudni akarod, a
Mózes megtalálását játszottuk éppen.
– Játszottátok?
– Miért, a megtalálásakor Mózes se nagyon értette még, mi történik.
– S te voltál az egyiptomi királykisasszony?
– Én hát.
– Leányka-Mózes és bak-királyleány!
Ezen már valóban nevetni kellett, ki is tört a röhögés, szűnni sem akart, fűben fetrengéssé
változott a párbaj, amit a kódex ugyan nem tart számon a bevett elintézésmódok között, de ezúttal
nagyon is bevált.
Így kezdődött a barátságuk.
A történet, ahányszor elmesélték, annyiszor aratott sikert. Valamennyi udvarban, ahol a
lovagok az elkövetkezőkben csak felléptek vele. Warró Flóra belépője ellenállhatatlanul sejtelmes
volt.
A Muntye, vagyis a tordai hegyrepedés, magasságosan és szemérmesen elrejteni látszik a
roppant munkát, mellyel a Hesdát patak százezer évek türelmével befejezte az özönvíz elkezdte
tájalakítást, s áttörte magát ott, ahol ma is mintegy kilopózik a völgyből, hogy átcsorogjon szinte
búvópatakként a Csukás-tó vízesésén lebukfencezve az Aranyosba. Pedig a kettévált fennsík háta
mögött a bűbájos folyóvölgy termékeny völgyületté tágul. Igaz, eldugott, a külvilágtól s a
polgárosodástól elzárt, alig ismert, csak magát ismerő kis világ rejtezik itt, melynek népe számára
akár még tarthatna is a középkor, világköre legfennebb Tordáig terjed, hová ritkán, vásárok
alkalmával szokott bejárni.
Mindhárom Peterdről ha nem is, de Magyar-Peterdről állítható, hogy hajdan ugyanez a népség
lakta. 1333-ban volt Peterdnek egy László nevű papja, ki 30 dénárt fizetgetett be dézsma gyanánt.
Ma már Mikes, Indal, Szilvás románok lakta vidék, de ahogy a La-cserkádie nevű hely is mutatja,
volt itt valahol Sarkad is, elpusztult templomának kövei a La-beszérika nevű magaslaton állnak.
Peterden Lugossy Ferenc, Apafi titoknoka, valóságos múzeummá varázsolta kastélyát, oda
hordatta a Tordán, Várfalván s bárhol felszínre került római műtöredékeket. Amellett ő is
faragtatott szent szobrokat; a gúla-maradékok, szarkofágok, féllábú vagy farkatlanul maradt
oroszlánok között, melléjük dőlve vagy heveredve Szent Lászlók, Szent Antalok időztek, míg az
utána következő birtokosok rájuk se hederítvén, valakik szét nem hordták, be nem építették őket.
Egy szőlőfonadékkal díszített római fogadalmi oltár darabja egyenesen hídlábként szolgálta az
utókort, de arcok és betűk szinte minden épséges épület szebb részében láthatók maradtak.
Azonosságuk vesztett arcok és értelmetlen szavak betűi. Bizonyítvány, hogy a világ tartósabb
részei, kiszabadulván egy rend szorító fegyelméből, még rosszabbul is járhatnak, mint hogy rájuk
bízott feladatuk súlyos vagy csak unalmas terhét hordozzák, egykedvűen egyhangú időkön által.
Ha a helybeli tudós papot, apjuk hű emberét, Berecky Sándor uramat környékezik meg
valamely explikációért, ő szeretetteljes mosollyal tereli magával őket; temetőtakarító és emlékkő-
kiásó délutánokat töltenek vele, csak a válaszokkal marad adósuk.
– Hagyd el! Ő kálomista – nyugtatja sejtelmesen öccsét Erazmusz.
Mikor itt tanyáztak, egyszer egy egész éven át, Csanád, de főleg Erazmusz, ügyes rajzfüzetbe
gyűjtötték lépten-nyomon tett felfedezéseik eredményét, a rajzfüzetet aztán egy télen
megmutatták apjuk barátjának, Kemény Józsefnek, akit még Károly nagyapó is tisztelt a
tudományáért. A gróf mindkét fiú keresztapja volt. Megdicsérte s el is vitte magával Gerendre
a füzetet, csak a következő nyáron küldette vissza, valami tőle megszokott ajándékkal, mely ritkán
volt ehető holmi, nyalánkság, inkább mindig könyv, füzet, ceruza, ragasztó.
Egy peterdi tél olvasmányai hozták el a dolgok szerkezetének boncolgatását. Erazmusz
tizennegyedik évét töltötte, és a könyv, amit keresztapjától kapott, ügyes kézi másolat volt egy
közkézen forgó műből, melyet szerzője annak bizonyítására állított össze régi iratok alapján, hogy
a székelyek nemzet-nemessége a legszebb és legméltányosabb intézménye a világtörténelemnek.
A fiú ebben a szövegben találkozott először azzal a fogalommal, hogy demokrata. Módfelett
megfogta a képzeletét minden, mivel különös adottsága volt összegző leírások, száraz adatok
színes, nyüzsgő életképpé való visszaépítésére a képzelet útján. Ehhez a jó ideje készülő
freskóhoz most hatalmas felületek csatlakoztak olyasmikből, hogy Aranyosszék, a nemzeti
önvédelem harcaiban mindig bevehetetlen fellegvára volt a szabadságnak. Látta maga előtt a
lustrákat a kövendi mezőn, a hadrendben paripáikon toporgó őseivel, akiknek arcát már
kivehetetlenné fakították az évszázadok, s akik egymást sem ismerhették. Előjogait
kötelezettségek alapján bírta, mint a többi székely szék is, alkalmatosan beékelődve és
csatlakozva a megyerendszerbe. Adómentességét a véradóban való nagyobb járulékkal kellett
fiainak megváltani. Itt mindenki tartozik a hon vészének idején fejenként felkelni. Cserébe
mindenki nemes itt, csakhogy a címeket, rangfokozatokat nem a nemeslevelek kártyái, nem is az
uralkodók szeszélye, hanem a terhekben való nagyobb mérvű osztozás állította ki. Bárki bármikor
átléphetett felsőbb osztályzatba… Egyetlen, fájdalmas csalódásokat és folyamatos kiábrándulást
hordozó eleme volt ennek a fontos múltbafordulásnak: a jelen valóságának párhuzamos
feltárulkozása, a piacosok történeteiből, a tordai s az enyedi iskolák tanrenden kívüli, megélt és
hallott esetekből álló „történelemórája”, mely könnyen a „volt egyszer, hol nem volt” világába
utalta vissza a régmúltat. Mennyire másként adatik élni ma, mint mikor még mindenki hazafi volt.
De akkor miért estek egymásnak, törtek más rovására s egymás ellen is? Néha Csanáddal is szóba
kerültek effélék. De Csanád inkább ő is csak kérdez, fokozza a feloldhatatlant és a zűrzavart.
– Majd mikor legközelebb találkozásunk esik keresztapánkkal – hárít bölcsen a nagydiák.
Kemény tud mindenről, régi dicsőségről és tragédiáról, ürügyül szolgáló jogtiprásról és
cselszövényről, melynek magánosok és egész nemzetségek estek áldozatul, mint például Torockó.
De az ő megközelítése soha nem a mesélőkedv, inkább a részletek unalmas sűrűsége; nem
alkalmas gyermeteg tisztázásra. Aki vele indul kalandra egyetlen adat után, arra ébred, hogy ezer
egyebet sem ismer, percek alatt úgy érzi, semmit sem tud, s elszontyolodik, mint akit sétára
hívtak, és árkon-bokron át kell udvariasságból követnie valakit a kifulladásig. A megalázottságig.
Erazmusz némán zokog még lefekvés után is, dühében.
– Ne sírj! Őkelme se tudja a választ, azért igyekezett végül téged belezavarni s kigúnyolni –
vigasztalja fojtott hangon Csanád. A falon áthallszik a vendégszobából a tudós keresztapa
horkolása. Erazmusz úgy érzi most, hogy nem szereti azt, aki iránt fokozódó és folyamatos
rajongást érez.
Másnap azért is beállítanak Berecky Sándorékhoz, tüntető szolgálatkészséggel napestig
sepregetnek a cinteremben, miután az ebédet is elfogadták, amit ritkán szoktak. Este, amikor
keresztapjuk jó hangulatban viszi a szót az asztalnál, a másnapi korai elutazásra hivatkozva
gyorsan és illedelmesen elbúcsúznak, s elmennek lefeküdni.
– Mi lelte ezeket? Máskor nem lehet ágyba kergetni őket, úgy fülelnek.
– Bizonyára fáradtak – néz utánuk Tötöry Zsuzsánna. – Egész nap a Berecky-lakban
szorgoskodtak.
Megképzett benne a családság mint tény és való s nem mint elvont fogalom. Egyszer csak
kezdte átgondolni a sorozatokat. Ahogy nagyapa vagy ez a Kazinczy közel száz évvel ennek
előtte élt egy szép és jó családi otthonban, annak rendje és hangulata volt, amit inkább akkor
éreztek meg, amikor jöttek az elszakadások és azok fájdalma, legesleginkább az elsőé – vajon kié
is? Bizony, a gyermekkortól megszokott állapotot, rendet megbontó temetések vagy kisebb
háborúk, ki- és bevonulások, börtönök, vagy ahogy felébredt a maga házánál, s az asztal körül új
csemeték ültek, a levesestálra nézve megnevelt-illedelmesen – igen, így telt-múlt, s közben a
szeretet sem csak az elhalálozókkal szivárgott el, hanem a megváltozókkal is. A megmaradt, de
megváltozott személy öregen is anya, öregen is apa, bajuszosan is fivér, messze, más hazában
asszonyként is nővér, testvér, s a testvér gyerkőcei ezek a mulatságos malacok; és aztán jönnek
más és más nemzedékek, akik már nem is érzik rokonnak a család elődeit, felmenőit,
tulajdonképpen senkit, akit nem ismertek és nem szerettek meg. Keljetek fel, holtak, feküdjünk le
mi! – kiabálja Marinka néni, amikor rájön a bolondóra, vagy csak az az egyetlen megmaradt első
foga fáj, mint neki is, ezt szokta mondani, s még azt is, hogy már mindenkit eltemetett, de lám, őt
ittfelejtette az Úristen. Az Isten vagy az ördög, évődött vele egyszer Pali bácsi, mint aki sokadszor
hallja s már unja, de éppen van egy kis kötődésre ideje; csakis az Úristen, vágta rá Marinka, mert
az ördög elvihet, eltaszigálhat aztán a pokolig, de előbb e világból csakis az Úr szólíthat ki. Na
eredjen kend, éppen szólították a konyhán, nem hallja? Hát persze, mivel is hallaná – s a
körülállók jóízűen röhögtek.
Erazmusz, már csak Marinka néni iránti rokonszenvből is, a lét első számú megpróbáltatásának
a fogfájást tekinti. Tejfogak és szuvasodások, a mesebeli sárkányok és óriások méretarányosan
nagyobb fogainak tűzhányókitörésnyi, földrengésnyi fájdalma meghatározni látszik a külvilág
közérzetét. Fogfájás-periódusok szerint rögzíti az emlékeket. Ebből az időből származik „a bubák
családfája”, Famíliák jegyzéke címen, valahogy így:
Lejegyezte az 1837dik évben megkapott, még az 1500-béli jegyzésekből Görgényi Erazmusz, a
Szék hites assessora által Görgényi Csanád főjegyző.
A Póli (Laura bubája) anyja hivattatik Mikes Annának, melynek a férje hivattatott Báró Radák
Istvánnak, melynek leányai Polixéna és… Polixéna férjhez ment Gróf Rédei Alberthez. Másik most
actu hajadon, melyet hívnak Josephának.
A Biri bubája Familiája báró Kemény Sándornő Thoroczkai Rosalia, amelynek leányai
Méltóságos Kemény Ida, gróf Mikes Jánosnő és Méltóságos Testvére, Kemény Teresia, amely
most actu hajadon, de eljegyezve…
Mely fenn érintett Méltóságos és Nagyságos bubák, hogy még az 1500-béli eredeti családi
levélből valók, most ismét Közkívánságra újra jegyzettem, arról az igaz hitem szerint bizonyságot
teszek. Kelt Harasztoson, 12 Ápril, 1837. G. E. nemes táblabíró és a bubák principálisa. Görgényi
Biri és Laura mint a bubák tulajdonosai. Családról családra maradandó Törvényes Levél…
A daloskönyvecske kötegében száma nincs a környező években, hónapokban ide bemásolt
költeményeknek, melyek címtelenek vagy olyan címeket viselnek, hogy Tót Deák Dala, melynek
érdekes refrénje: „Ki hinné: én vagyok, ki most is koplalok, oh szép világ, dicső világ…” Még
egypár Hon Vágy és Nép Dal között van egy Vallomás, s aztán jön a gyanúsan érett, biztosan
rímelő Sírhant:
Sötét éjben sötéten
egy halvány ífjú ült.
Fölötte vész az égen,
alatta sír terült.
Ki vagy te sírok őre,
alattad mely sír ez?
Tekints a puszta kőre,
megmondja, ki fedez.
Mi kincsem volt s világom
e nagyvilág ölén,
legkedvesebb barátom
itt nyugszik, a remény.
Halmára lehevertem,
halmán itt hervadok.
A temető lett kertem,
s kertésze én vagyok.
És mind a kőre nézek
s az írást olvasom.
Nagy borzadalmat érzek,
és fáj minden tagom.
E sír sötét ürében
 szívemre ismerek,
s a sírásó szemében
az én könnyem remeg…
Aztán mielőtt a kamaszkorral, a suta érzelemkavargással együtt végleg maga mögött felejti,
testvéreire hagyja a házi poézist, egy valószínűleg újévi rímpárt:
Ezernyolcszázharminchét
Jobbítsa meg azt, ki vét!
Emlékversminták, innen-onnan összemásolva, egybeléháskodva, a kedvező alkalomra idejében
gondoskodván a sikerhez való munícióról:
Ne felejts el, ha idegen
földön sinylem éltemet;
Ne emlékezzél hidegen,
el ne felejts engemet…
Marinka néni, a leányokra felügyelő valóságos és belső titkos sárkány, akkor kap újabb
szerepet, amikor a kisháznak nevezett része ennek a mesebeli udvarnak – az ő mindent előre
megérző, kitaláló, gondolatolvasó lelkületének köszönhetően – íratlan törvények és szabályok
védte gyermekbirodalommá válik. A kisház hátsó szobája reggeltől csupa verőfény, aki itt alszik,
annak korán hasára süt a nap. Délutánba hajló időpontban, különösen nyáron, kellemes félhomály
borítja, akkor meg egyenesen szunyókálásra, heverészésre alkalmasabb. Vagy duzzogásra. A
valamiért megbüntetett, áristomra ítélt fiúk itt ülték le a szentenciát. De volt amikor egymásra,
mindenkire, a világra megsértődve ide vonult el a merengő Erazmusz, a szilajkodó Csanád. Nagy
röhögéssel kifundált tréfák, meglepetések részleteit is itt lehetett titkosan megbeszélni.
A mindenkori jelen bajai mellett hogy eltörpül, megkopik az előbbi időké! Az összehasonlítás
többnyire egy érzékelhetőt és egy már csak hallomásból ismertet tud összevetni. S bár van
(kialakulhatott, mert volt rá idő) a sokat próbált, sokat hajszolt népekben egy olyan érzék is, mely
ugyanolyan élénken reagál akkor is, ha csak a lelki, az érzelmi tyúkszemére lépnek, általában a
valóságos fáj csak igazán. Ezért nincs olyan kor, amikor ne lehetne összeválogatni egy tucat
embert, aki szerint itt már, most már tűrhetetlen, elviselhetetlen, gyalázatos viszonyok között kell
élni, s egy tucatnyi olyant, aki szerint végre nem is élünk olyan rosszul.
Ám a nagy számok törvényében bízni lehet, akárcsak a kicsi, a legkisebb politikusok, a
legtudatlanabb, a dolgokat, a viszonyokat csak egymás közt, a maguk módján meghányó-vető
emberek soha másban, mint magatartásformában összegezett „programjában”. Ez különösképpen
érvényes olyan időkre, amelyeket „olyan időknek” lehet nevezni valamilyen, bármilyen okból. S
melyik időkre ne lehetne ezt rámondani…? Mivel folyton él a világ, észrevétlenül kerül át egyik
„olyan időkből” a másikba.
Olyan idők voltak ezek, hogy egy katonatiszt parasztszekéren vitette egyszer magát a
szomszédos postaállomásig. A kocsis keresztül-kasul hajtott kátyún, gödrön. Az utas csendesen
tűrte egy darabig a kínokat, de egy igen-igen nagy zökkenő után, hogy már alig tudott
megkapaszkodni, elkiáltotta magát: – Teremtette, vigyázzon kend! – Erre rögtön megáll a
szekeres, leugrik a bakról: – Hát miért nem szólt előbb, hogy magyar ember? Ha tudom, nem
hajtok neki vaktában minden hepehupának… Várjon az úr, megigazítom én azt az ülést, úgy fog
ülni rajta, mint püspök a nagymisén!
Még a cenzor is valahogy ismerte a respektust. „Minden kornak van Istene. Nem zúgolódom
ellene” – idézte Kossuth a Pesti Hírlapban Berzsenyit, de Havas József helyhatósági tanácsos így
korrigálta: „Minden kornak van szelleme.” Mikor Kossuth felvilágosította, a cenzor piros tintával
ráírta az ív szélére: „Mivel Berzsenyi mondta, maradhat az Isten!”
Hogyne lett volna világos okos ember, nemes ember, magyar ember előtt, mi a teendő, melyik
oldalra kell állni? Hát természetesen a jó oldalra. S az hol vagyon? Hát nyilvánvalóan itt is, ott is.
A tyúkudvarban és a bécsi udvarban. A vármegyénél és a kamarillánál, a pirosfehérzöldnél s a
feketesárgánál, az országgyűlésnél s a policájhadnál, a szolgabírónál s a bíróság szolgáinál,
egyszóval mindenkinél magánál, ott, ahol éppen áll. Sujtásos dolmányban, császárkabátban,
zsinóros nadrágban, pantallóban, csizmában, pantofliban, mentében, palástban, szószéken,
hordszéken, törvényszéken, szentszéken, mészárszéken. Aranyosszéken.
Gyönyörűséges szövegek szegélyezik ezt a címer-mánia korszakot.
Mü Gábor, Isten kegyelméből erdélyi fejedelem, Magyarország részeinek ura és a székelyek
grófja, ezennel adjuk tudtára mindeneknek, akiknek illik, hogy minekutánna Isten Erdélyország
annyi esztendei ínségeit és szinte vesztéhez jutott állapotját megszánván, azt kegyesebb szemmel
tekinteni méltóztat, ezen megrongált maradványt áldott békességgel megvigasztalni lőn akaratja,
az ország nagyjai megunván oly sok esztendőkig tartó háborúk veszélyeit, annyiban hagyván a
hadakozást, erejüket a kívánt békesség és károk visszaállítására fordították, s Mü is jelenvaló
méltóságunkba jutván mindenek előtt bőkezű adakozásunk ajándékait azokra kívánjuk árasztani,
kik az egész elmúlt zenebonás idők alatt megvetvén életüket és jószágukat, a legnagyobb
veszélyeket, munkákat és hadi véghetetlen bajokat erős és serény lélekkel hordozván, a szerencse
végső sarkán ingadozó hazánknak legnevezetesebb segítségére voltanak.
Bethlen megújította az adománylevelet, mondván és írásba foglaltatván:
Ezen kiváltságokat nevezettek kérelmére megerősítjük, helybenhagyjuk, s ezen pecsétünk által
azok teljes élvezetében biztosítjuk őkegyelmeket.
Kihirdettetett 1628. június 28-án, Torda vármegye Bogáton tartott közgyűlésén, ellentmondás
nélkül, Sárosi Litteráti János főjegyző által. Ezt Lipót császár is megerősíti szóról szóra. Eredetijét
aztán elhelyezték a kolozsmonostori levéltárban, de másolata ott van Gerenden, Kemény József
tetemes gyűjteményében. A dolgok szerkezete az, hogy valaki később is, folyamatosan
helybenhagyta, megerősítette az igazságot s az igazságtalanságot egyaránt. Ahogy az szegény
torockóiak esetében is történt. Keresztapának pedig mindről tudta lehet. Ő talán azt is
megmondhatná: ki volt az a Seregélyes István kapitány, akivel a letelepített nemes, nemzetes és
vitézlő testőrzők lajstroma kezdődik? Erazmusz fürdik ezekben a címeres álmokban, hol „fellyül
kékkel, alul zöld pázsittal van minden béfedve” és kivont, ellenség vérétől veres, keresztbe
fektetett gyilok és dárda áll, „ezeknek markolatja között egy földre levetett, frissiben levágott,
egészen vérrel áztatott tatárfő, legfeljebb pedig a gyilok és a dárda közt imitt-amott három
ragyogó csillag…” És nyilvánvalóan ezzel együtt jár, hogy ezen nemesi állapot címerével szokás
szerint mindenütt, hadakban, mindenféle gyakorlatokban, gyűrűkön, zászlókon, függönyökön,
vitorlákon, pecsétnyomókon, házakon, homlokzatokon, templomokon, sírköveken, mindennemű
dolgaikban rendelkezni, tartani, mondani, neveztetni örökre engedtessenek. Részegítő érzés.
Határtalan.
Nagy ritkán a szimmetriaérzék vagy valami vele született igazságérzet folyományaképp,
átvillan benne, hogy ennek csak a frissen levágott fejű ellenség, a tatár nem örül, s hasonlatos
szokások élnek náluk is, hát bőségesen díszítik levágott magyar fők is valahol a címereket. De ez
a teljesség-megtorpantó érzet szinte azonnal elillan, ahogy tódulnak tovább a daliás víziók.
Régebben valamikor, valamely nyugalmasabb esztendőben, amikor Tötöry Zsuzsánna
mesélgetett, felolvasott a fiainak, a nagyobbik okos, mintha mindig könnypárás szemében
gyönyörködve, a kisebbiket, a becézést szerető, hízelgő Csanádot félkarral az ölében tartva – nos,
akkoriban anyjuk egyszer talált egy különös fejezetet, mely még a honfoglalás előtti állapotokat
festette. Azt az epizódot írta meg valaki, amikor a besenyők rátörnek az őrizetlenül maradt népre,
felgyújtják a jurtákat, levágnak asszonyt és gyermeket. De van a roham rémisztő seregében egy
fiatal besenyő vezér, Tevel beke, aki mindezzel nem ért egyet, ám mást nem tehet feltüzelt népe
és a támadást elhárító fővezérek ellenében, minthogy velük száguld, de nem vesz részt az
öldöklésben. Orkán szülte paripáikon, mint Szél-isten gyermekei, jön a besenyő áradat; Izacs,
Csorna, Ordas meg mit tudom milyen nevű harcosok között valósággal tombol egy Korcsa nevű,
nemrég átpártolt kabar vitéz, a bosszú hajtja; ám amikor dárdájával földhöz szegez egy csecsemőt,
Tevel beke kardja először száll ki szisszenve a tokjából, s egy miccentéssel levágja a dárdát tartó
őrjöngő gyilkos kezét… Hol van mégis elraktározva ez az emlék; honnan jön elő akárhányszor
Károly nagyapa itáliai csatatörténeteinek hallgatása vagy a berekben jobbágyfiúkkal fakarddal,
mogyoróvessző-íjjal vívott ütközetek emléke mellől?
Csanádról elmondható, hogy az első mesebeli herceg volt, aki a peterdi játszótársaknak
válogatás nélkül osztogatta a címerpajzsokat, s aki az elmés szóbeli leírás alapján másnapra meg
tudta szerkeszteni egy deszkadarabra a magáét, és hogy aztán bátyjával kegyesen lovaggá
üttethesse magát. Mint a múlt nyáron még ellenségeskedő, vadóc Mirsa fiúkat, akik ráadásul egy
szót sem tudtak vagy akartak magyarul kimondani.
Az élénk körben egyedül Wesselényi volt komor, már-már elégedetlen. De nem mint máskor,
ha valami új sérelmet hozott s afelé akarta terelni a figyelmet. Most csak hordozta a tüskét
magában. Már alkonyodott, a vendégek java szedelőzködött s kocsira szállt, csak néhányan ültek a
kandalló körül, melynek parazsára a házigazda újabb hasábokat tett, aztán szóba hozta a rég
tervezett hajtóvadászatot. „Kedves barátom – dörmögte ekkor Wesselényi –, én úgy hiszem az
embert eszköznek tekinteni, kutya kötelességre szorítani, s benne az emberi méltóságot sérteni,
csakhogy vígan töltsük az időt, nem éppen hozzánk, egyáltalán nem hazafiakhoz, nem a
civilizáció és humanitás ügyvivőihez illő.” Aztán a szokásos dörgedelem középkorról,
lovagvárakról, Gessler kalapjáról, dél-karolinai szklávokról, török rabszolgapiacról,
négerkínzásról, mind a hajtóvadászat témaköréhez kapcsolódóan.
Széchenyi mert csak megszólalni, ő is a tiráda végén, legalább egyik szünetében. „Én ugyan azt
a szerencsétlen hajtóvadászatot eddig nemigen boncolgattam se a buzgó civilizátorok, se a
rabhajcsárok szemszögéből, de a tapasztalás után indulva azt láttam, hogy minden ilyen alkalomra
megjelen egy csoport suhanc, még gyerekek is, mozog, zajt csap, kiabál, kolompol, jól eszik, jól
iszik, s olyan vidáman megy haza, mint a legnagyobb mulatságból. Nem kerestem volna valami
nagy elvsérelmet a dolgok menetében. Miután azonban most itt arról értesültem, hogy ez nem
tréfa, sőt ugyancsak kegyetlenség, sőt valóságos áttentátum az emberi méltóság ellen, lelkesülten
kiáltok fel én is: le a hajtóvadászattal! Legyünk szelídebbekké és humánusabbakká ez által is.” A
társaság, vagy mert belement mint bolondságba, vagy mert egy részét meggondolkoztatta az ügy,
elhatároztatta, hogy mint a hűbériség iszonyú maradványát, jószágain beszüntetik tüstént a
hajtóvadászatot. Reggelinél várják Wesselényit, nem jön, fő barátja, az ironikus gróf felkeresi, s
hát azt látja, hogy nagyokat fújva, félig öltözötten ül az ágya szélén. Mi történt? Képzeld, az én
semmirekellő inasom továbbállott. Ejnye, hogyan, hiszen szerény, jó magaviseletű ifjúnak
látszott. Az ám, a mamlasz a fehér mellényeimet mind Zsibón felejtette. Úgy, s most utánuk
nyargalt? Dehogyis. Kinyargalt a világba, mert adtam neki egy pofont, mondta Wesselényi még
mindig ingerülten. Mire a gróf azt a megjegyzést tette, hogy lám, márcsak ilyen az élet, állítsuk
hát vissza a hajtóvadászatot is. „S mit gondoltok, Miklós báró előhozta megint emberszerető
érveit? Vadásztunk, mint azelőtt, filozofálás nélkül.”
Hihetetlen, csóválta a fejét az esti lefekvéshez készülve Görgényi Dénes, hihetetlen, milyen
régen voltam egy rendes vadászaton. Ilyenen talán azóta sem. Soha. De melyik évben is volt az,
nyilván még az ikrek halála előtt időben, mikor Susie könnyebben elengedett maga mellől
sírógörcsök, szemrehányások nélkül, ha csak másnap, harmadnap ígérkeztem is haza.
Hihetetlen, gondolta valahol egy másik emlékező, mennyi minden és mennyi mindenki
megváltozott azóta. Hiába, öregszünk.
Hihetetlen. Alig egy évtizede kezdődött? De mi kezdődött? Végre ez a Széchenyi az 1825. évi
országgyűlésen a szemfényvesztő volt, vagy a maguk szemének látását vesztett patriótákat nézte
fel a latin álomból…? Na és? Quo usque tandem…?
Ez a Wesselényi is olyan volt, ha semmit nem csinál, akkor se mondhatni, hogy nem pezseg
körülötte az ájer.
Wurmbrand gróf, osztrák lovaskapitány, neje különben Teleki grófnő volt, felsőbb parancsra
egyszer belekötött Wesselényibe. A hadsereg egyik leghíresebb vívója lévén, ha sikerül
Wesselényit megleckéztetnie, netalán a másvilágra küldenie, a kormánynak nyert ügye van. Azt
mondták, nyilván Bécsben, Kölcsey művészi beszédeket tart, de mindig a sima illem határán belül
marad, Felsőbüki Nagy Pált majd lekenyerezik egy zsíros zárgondnoksággal, Ragályi már dacból
a kormányhoz pártolással fenyegetőzik, Deákot, Kossuthot még csak a saját megyéjükben
ismerik, és ha az ellenzéket egy jó csapás megrabolhatja vezérétől, mindkét táblán csend lesz.
Méltó ellenfelek mérkőztek, s a viadal véghatárául a teljes harcképtelenség volt kitűzve. Egy
szerencsés vágás végre átszelte az eret Wesselényi izmos bikanyakán. Miután bekötözték a sebét,
ő maga ragaszkodott a folytatáshoz, amit a kapitány örömmel fogadott, számítván a mély sebre. A
számítás azonban balul ütött ki. A hatalmas csapásoktól szinte közel se jutott már az atlétához, aki
egy olyan vágást mért rá, amitől egy bivaly is összeroskadt volna. Wesselényi pengéje
végigcsúszott ellenfele kardján, lesodorta a markolatot s Wurmbrand négy ujját is tőből. Apósa
sáromberki birtokára vitték ápolni, de a seb lassan gyógyult. A gyógymód pedig állítólag abból
állt, hogy mindennap leöltek egy bárányt, annak meleg belei közé dugta kezét, s ott tartotta, míg
csak az állat teste ki nem hűlt.
Az ügyesség, gyakorlottság fontosságáról hogyan is feledkezhetett volna meg unokái
neveltetése kapcsán épp egy nyugalmazott császári és királyi főtiszt. Görgényi Károly magát
öregnek s elnehezültnek érezte ahhoz, hogy az első alapleckéknél többre fogja a fiúkat; az igazság
az, hogy némi rég leszolgált napok és a hajdani jólnevelés emlékén túl, Dénes sem érzett
hajlandóságot, hogy a lelki-erkölcsi adagoknál, melyeket jónak lát, egyebet is személyesen
csepegtessen csemetéibe. Így a Tordán tartott, nem nagy élvezettel végiggyakorlatozott tornaórák
mellé Kolozsváron, Biazzini vívóiskolájában is kaptak egy tanfolyamra valót, mindketten az
esedékes születésnapi ajándék fejében, mert nagyapjuk szavával „drága muzsika az efféle, de
úrnak születtetek, annyit laktok Harasztoson, hogy a végén még parasztosok lesztek”.
Erazmusz ez időtől kezdve jobban szeretett vívni, Csanád bevallotta, hogy neki egy jó kis
„rendes verekedés” maradt a kedvence.
Ám a Wurmbrand-féle eset óta ahányszor bárány- vagy disznóvágás volt, de még ha csak a
konyhán egy tyúk felbontásának voltak is tanúi, véletlenül befordulva egy csupor hideg vízért,
csak egymásra néztek, s kirobbant belőlük a kamaszröhej, s kurjongatva, visongva, láthatatlan
kardokkal hadonászva egymás felé, rohantak fel az emeleti traktusba, dübörögtek le a falépcsőkön
a verőfényes udvarra, s még ott is a képzeletbeli pengék keresztezését játszva, majd hirtelen
szétszaladtak, s egy képzeletbeli állattetem belei közé dugták valóságos kezüket. És röhögtek,
mint a fakutya.
Bár Erazmusz első verseihez az impulzust kétségtelenül keresztapja adta, mire már a
gimnáziumi osztályok tananyaga, kötelező olvasmány-adagja is ráhalmozódott, inkább
megmosolyogta első példaképét: „Székelyföld – mindig zöld”. Kemény József kitalálta poéta-
álnévül Szőke Ambrust, de hamar ráunt. Erazmusz is kitalálta a maga pszeudonimjéül a Tomoryt,
ám ő annyira komolyan vette a mögéje rejtezkedést, hogy saját asztalfiókjában lapuló verseit is
ezzel szignálta.
Egy idő után tudatosult benne, hogy a honfibútól átitatott versírókedv igazán akkor szállja meg,
amikor komor beszélgetések fültanúja, vendégek vannak a házban. Valami természetes, tehát át se
gondolt házirend szerint a fiúkat, ha éppen a kerti filegória vagy a könyvszekrény mellé telepedve
olvasgatnak, senki nem küldi el, nem tessékeli tovább. Erazmusz ebben az időben kapott rá arra,
hogy mindenkit lerajzolt, aki apjánál, nagyapjánál megfordult, s Kazinczy Árnyékrajzolatai
hatására néha dátummal és magyarázatadaggal látta el a képmásokat. A sikerültebbek viselik a
minták autográfját is. Este aztán ilyenkor születtek, a hallottak lecsapódásaként, az egyetlen
lendületből felszárnyaló, majd elakadó s örökre befejezetlenül maradó elégiák. Pedig hallja
elégszer: „Derék gyermek, csak nincs benne kitartás semmihez.” Önmaga számára azzal hárít,
hogy egyszer fél füllel meghallja s kontextusából kiragadva magára alkalmazhatónak is érzi
Kemény József egyik önironikus felsóhajtását. Kinn ültek egy kancsó bor mellett, apja épp
ünnepélyesen gratulált neki a hírre, hogy a Tudós Társaság a múlt valamely homályos pontjának
okos, mert oklevéllel alátámasztott megvilágításáért „hegycsúcsnak” nevezte.
– No, hát most már valóban olyan lettem, mint ez a kies tartomány: van csúcsos hegyvidékem,
s vannak még bővebben ismeretlen termékenységű síkságaim. Egybe a villám üthet bele, másikat
elönti majd az Aranyos…
 Az ironizáló hang sajátja ezeknek az atyafiságos estéknek, délutánoknak. A gyermek, aki
először mindent komolyan vesz, nem ritkán már az évődést szóváltásnak, az érvelést
veszekedésnek hiszi.
– Hej, úgy érzem minden idegrezdülésből, hogy nem negyven, hanem négyszáz esztendeje
élek!
– Legalább négyszáznegyven, az biztos!
– Azt már kikérem magamnak.
De az évek múltával gyakorlottan kiérzi a szobák levegőjéből, mikor az ilyesmi valóban élesbe
megy át. Először talán abban az időben, amit saját használatra Wesselényi telének nevez el.
Duplán emlékezetes idő. „Egyszer kiszámítom, mibe került a magyarságnak a Zrínyi-féle
összeesküvés. Talán többe, mint Mohács” – mondogatta Kemény József. Ebben az esztendőben
ősztől Csanád is benn tanult már Tordán.
Nem állítható, hogy a mostani Fiscus-ház lenne ugyanaz, melyben a nemzetével kibékült
László király, valamelyik László, a birodalmát tengerekig kiterjesztő Nagy Lajos, a
városgyámolító Zsigmond és a pártoskodóknak kegyelmet osztó Mátyás is laktak már s
intézkedtek az ország sorsa felől. A várost számtalanszor ért dúlások nem kíméltek itt semmit, s a
későbbi, nemegyszer kontár átalakítások még azt is levetkőztették eredeti formájából, ami
véletlenül megmaradt. De ez a hely az, hol külországok küldötteit fogadták, nagy lélegzetű
szerződéseket kötöttek, hogy egy kis lélegzethez jusson a szorongatott ország, s ha az innen
hadakkal többször kiindulók meg nem állítják a zúduló törököt, lehet, hogy ma Európa
szabadsága is úgy pangana, mint a Balkáné.
Mikor a fiúk az utcán járnak, vásárosok közt vágnak át a tágas piacon a kollégium felé, talpuk
alatt reccsen a jéggel bebőrözött pocsolyák felszíne, s nem tesznek nagyívű észleléseket,
miképpen a tordai polgár soha. Szinte hihetetlen az a könnyelműség, mellyel a múltról, a hajdani
nagyságról manapság gondolkoznak, vagyis nem gondolkoznak. Nincs itt ez iránt érzék –
gondolja vissza Erazmusz Kemény József vállvonva kimondott múltkori ítéletét, és maga körül
megfordulva azt kutatja a képen, mit kell majd neki egykor, ha képzetten és tekintélyesen,
lendületesen és gazdagon visszatér ide, mérőszalaggal és függőónnal helyreállítani, megmenteni.
A múltkor, mikor nagyapáékkal ellátogattak megszemlélni a Fiscus-házat, az egykori fejedelmi
lakot, ahogy az urak csoportjától elszakadhattak, nem a tekintélyt parancsoló lépcsők, faragott
kőből való szemöldökfák foglalkoztatták őket, hanem – Csanád ötletét követve – egy
mellékgangon a vasajtót próbálták felfeszíteni, de bár beleskelődni mögé, mert azt vélték a
kínzókamrának, hol tőke, hóhérbárd és singekbe csavart akasztókötél látványa borzongatná az
embert. Ha bejuthatna.
Ahova pedig pár percre bejuthattak volna, hogy az átérzett múlt áhítatában, a bólogató urakkal
egyetemben ők is megállapítsák: bizony ez belülről tágasabb, mintsem odakintről látszik, ott ha a
mindhárom nemzet rendeit összefoglaló általános országgyűléseket nem is, de kisebb, parciális
gyűléseket bőven tarthattak a Györgyök, Istvánok, Gáborok; ott a léháskodástól nem
visszhangozhatott elálló rózsaszín kamaszfülük képzeletében az a szüntelen, mert a falakba,
faragványokba, faborításokba, de még a most ízetlen deszkarekeszekkel elkülönített földszinti
pálinka- és moslékraktárakba is örökre beivódott zengzet, mely szüntelenül és leállíthatatlanul,
szellemnyelven és kísértetszózatként hallható annak, akinek van rá hallása: „…mélyen
elszomorító és megbotránkoztató, midőn közéletünknek ezen egykori forrpontján, hol a nemzeti
dicsőség székelt, daliák, hősök lépdeltek, az ország nagyjai egymást felváltó generációk
hullámaival seregeltek össze bölcs törvényeket alkotni, hol meleg pártfogásban részesült tudós fők
és művészek gyülekeztek, hol küludvarok annyiszor küldték udvarló követeiket szövetségest
keresni a kis Erdélynek, melynek jelentőségét éppen az alkotmányos szabadsághoz való
ragaszkodás… kelet ezen egyetlen alkotmányos, türelmes országának gyülekezési helyén…
ma…”
Erazmusz és Csanád közeleg az iskolához. Szép, hóban ragyogó, kékes reggel van. Ma nem is
lesz történelemóra. Bár mathézis helyett inkább az lenne. Csanád, mint rendesen, megáll a
haltestben végződő kőmellű koronás szirén előtt. Legjobban ezt a Wesselényi-címert szereti, de
soha egy szóval el nem árulná, miért. Erazmusz titokzatosan mosolyog, s csizmaorrával a havat
rugdalja, gallérjánál fogva lódítja el onnan az öccsét. A napos oldalon bandukolnak. A maga
idejében sok fényes udvarház ma már Torda város polgárainak birtokába ment át. A Wesselényi-
udvart például a mészáros céh vásárolta meg, s külalakjának meglehetős tiszteletben tartásával
(elvégre csak egy udvar választja el a fejedelmi palotából levitézlett Fiscus-háztól) mészárszéknek
használja. Ki van írva rajta nagy betűkkel: Hús árulás.
A nemességnek még alig egy századéve Torda volt a telelővárosa, később Marosvásárhelyt és
Kolozsvárt választotta, minek következtében lanyhult a pezsgő élet s bizonyos áramlata a
műveltségnek. Az összeszokás apránként meg a közvetlen környékbeli, makacsul tovább is
Torcián telelőket vagy ide, vagy oda terelte.
Wesselényi telén már jórészt ez az Aranyosszékkel szimbiózisban élő, ez a kurtanemesekkel
elvegyülő gazdag csizmadiavilág, ez a sóbányák kérgén jó bort termelő régi-új vidéki városka
füstölt a római várhegy s a temetőoldal közti völgyben, a történelmi csigahéjban. Erdély-szerte
már egy évszázada s még egy évszázadig hevertek, csendesen viselve a sorsuk, ilyen rátarti
rezervátumok. Maradék kincskövületek, mint a Hasadék körül található őskori Numulites-kagyló,
a Szent László pénze.
„Augusztus 8-án este jött ide Wesselényi. Oly későn érkezett, hogy vacsorát már nem evett. Ma
reggel – írta fel füzetébe Erazmusz – megnéztem jól óriás termetét. Különös, milyen görbe lába
van. A délelőtti kilovaglásra engem is elvittek. A hodályosnál csak fennállva evett mindenki
zsendicét és juhhúst. Aztán fürdeni mentünk.”
Estére mindenki itt volt, amin azt kell érteni, hogy Keményék is átjöttek Gerendről, s Finta meg
Szabados Tordáról. A fiú magát csendesíti, de a lelkesedés lázában ég. Ilyeneket jegyez fel:
„Tegnap többek közt, kendője leesvén, amit szolgálva felemeltem, köszönetül kezemet szorítá
meg. Csanád nem érti, de irigyel azért, hogy a nagyok közt lebzselek.” És másnap, ami azt
mutatja, hogy közel egy hete vendégeskedik a környéken: „15-én behívattam a Wesselényi-
pörben való replika s egyéb okmányok felolvasására, mert nagyapa szerint szép csengő hangom
van, szerencsére még nem is mutál. Este nyolc óráig csináltuk ezt: amikor intettek, én állva
felolvastam, amit a kezem ügyébe adtak, és az urak nagy figyelemmel hallgatták, aztán
megvitatták. Rengeteget tanultam, igyekeztem bevésni az emlékezetembe olyan dolgokat, melyek
bizony bennünket, apánkat és keresztapánkat is érintik, bár még jóval a születésünk előtti
dolgokban veszik a kezdetük. Itt van mindjárt a titkosrendőrség, mely nem tart senkivel, csak
kifürkészni igyekszik a magyarokat, mint fő-fő gyanúsokat ebben a birodalomban.”
A fiú felolvas, tagoltan, értelmesen, akkor is, ha nem érti. Mégis jobb a latinnál:
De még mielőtt ez ügyben megfelelő törvényjavaslat felett tanácskoztak volna, megtörténtek az
Akadémia felállítására az alapítványok, ami az alkotmány megszilárdulását egyáltalán nem
szolgája. Dehát a fiatal újítóknak mindenekelőtt érvényesülniük kellett, hogy későbbi törekvésük is
a közjónak, az alkotmány megalapításának és a nemzeti méltóság emelésének lássék szentelve
lenni. Ez a látszat csakugyan igen sok embert elvakít, amit előre látni nem lehetett.
– Dehogynem – mormogja maga elé tűnődő mosollyal Wesselényi. Ilyenkor megáll
tisztelettudóan, tekintetük találkozik, s a nagy ember int, hogy csak folytassa. Az első szótagoknál
megremeg a hangja, aztán szerepe fontosságának tudata tölti el, és dolgozik. Úgy érzi (homályos,
de kellemes ez az érzés), hogy ő is a hazát szolgálja ebben a pillanatban.
Wesselényi rendőri megfigyeltetése még az 1825–27. évi országgyűlés alatt elkezdődött.
Besúgónak sikerült beszervezni vérrokonát, Cserey őrnagyot. Ez a Cserey Bécsben is lakott, igen
ügyes, ravasz, kétszínű ember, aki bizalmasan tárgyalt a Bécsbe érkező erdélyi urakkal, de
magával a császárral is személyesen érintkezett.
Rajta kívül egy másik magasabb rangú katonatiszt, nemes Istvánffy Antal is írt
kémjelentéseket. Erdély ügyében ő volt a fő forrás. Tömérdek gyűlöletes jelentést írogatott a
legkitűnőbb politikusokról, főleg Wesselényi Miklósról, napi öt forintért. Ő személyesen ismerte
Csereyt, s több ízben feljelentette őt is mint Wesselényi hívét, kiben bízni nem lehet. Voltaképpen
ettől vált kegyvesztetté Cserey, sőt megfosztották tiszti rangjától és egy időre be is zárták. Így
keletkeznek a mártírok néha.
Istvánffy jelentette, hogy egy Pásthy vagy Básthy nevű pesti fiskális igen bánkódik Cserey
esetén, Wesselényi pedig vén marházza, s arra kíváncsi, vajon átnézték-e az iratait elfogatásakor.
Wesselényi Széchenyivel egy test, egy lélek, mindkettő ugyanolyan gondolkozású, s mindkettő
nagyon eszes és vagyonos. Károlyi, Almássy, Kossuth, Orosz, Bereczky, Török s mind, akinek
nagy befolyása van az országra, valamennyit Wesselényi szelleme hatja át s lelkesíti. Wesselényi
Erdély gubernátora akar lenni.
Ha mind igaz volna, amit ez az Istvánffy Csereyről leír! De valami érthetetlen gyűlölet vezérli
ellene. Mikor az erdélyi országgyűlés küldöttséget menesztett az uralkodóhoz, Istvánffy jelentése
szerint Cserey Bécsben sok titkos tanácskozást folytatott Szász Károllyal, Kemény József gróffal,
s a legnagyobb körmönfontsággal elébb viszi, támogatja a túlzó liberálisok dolgát.
– Túlzó liberális, én? – sóhajt fel komoran Kemény, megszakítván a felolvasást.
– Várj csak, ennél furcsábbak is következnek – kacag közbe Görgényi Dénes. – Tudott dolog
például, hogy Wesselényi jószágigazgatója, Kelemen Béni gyakran érintkezik azzal a Friedman
nevű izraelita kereskedővel, aki a bárónak igen megbízható embere. Szóval hát ő hordja Zsibóról
mindenfelé a reá bízott leveleket. Ez a marha kém erre szerencsére nem jött rá, de komoly hangon
azt írja a gazdáinak, hogy Wesselényi, Kelemen és Friedman huszonöt, ötven és száz forintos
bankókat hamisítanak, a pénznyomtató műhely a zsibói új sírboltban van. Bizonyíték: „Ha
Friedman érkezik, a báró minden cselédjét elküldi a kastélyból valamely ürüggyel.”
Wesselényi hátravetett fejjel felkacag. Valamennyien nevetnek. Erazmusz is velük tart egy
hangtalan mosoly erejéig. A másnapi feljegyzés szerint: „Elment tőlünk W. jókor hajnalban,
miután a szintén itt alvó két patvaristától is elbúcsúzott, kik felkeltek elmenetelekor s felöltözve
lent álltak az udvaron. Én az ablakban voltam, de fel se nézett. Bátor, nagy ember. Lehet, hogy
lelövik.”
– A gyalázatos rágalmazó feladás azt hitette el az uralkodással, hogy itt revolúció ütött ki –
bömbölt Wesselényi, és hangja, viselkedése, egész lénye néha aggodalmasan egymásra néző, vele
tartó és őt féltő környezete számára is legalább Dantont idézte. – Ezen revolúció elnyomására
hadicsapatok rendeltettek ide máris. Revolúció Erdélyben? A törvényt mélyen tisztelő, a szelíd
fiakat szülő szegény, parányi Erdélyben revolúció? Szintoly bűnös, mint nevetséges ördögi
gonoszság s lágy velő szülte gondolat – tombol Wesselényi.
Sajnos vagy hála Istennek, nyilvánosan tombol. Sorra Kolozs, Kraszna, Szatmár megyék
közgyűlésein. Helyzetünk s törvényes fejedelmünkhöz hű keblünk bizonyosan örökre meg fog
óvni a revolúció undokságától, még annak csak átkos gondolatjától is, harsogja. Nincs és soha
nem is lesz Erdély hazafiai által indított lázadás. De van, igenis van most hazánkban revolúció,
azonban a nemzeten kívül. A katonaság tűzte ki a lázadás zászlaját, a katonaság háborította szét a
polgári szent csendet, a katonaság lett nemzet- és felségsértővé, mégis ezeket pártolja az
uralkodás. Szomorú és veszélyes, ha az uralkodás gyűlöletessé lesz, de legveszélyesebb, ha
nevetségessé válik.
Az erdélyi országgyűlés törvénytelen feloszlatásakor Metternich a császár következő rendeletét
tudatta Sedlnitzkyvel s általa a hierarchia alsóbb emeletével: Wesselényi bárót külön rendelet
nélkül nem kell azonnal elzáratni. Ennek csak akkor kell megtörténnie, ha ő és pártja a kormány
intézkedéseinek tettel, szóval, írásban ellenállna. Ez esetben Brassóba vagy Károlyfehérvárra
vitessék. S mentek ennél még titkosabb utasítások, például, hogy „sürgősen kell Excellenciádat
felkérnem, a költségek kímélése nélkül a szükséges intézkedést megtegye, W. lépteit mindenhol a
legpontosabban megfigyeltesse, s jelentést küldjön, nem ad-e a megnevezett rendelések alapján
okot az elfogatásra.”
 Érdemes megemlíteni, hogy mind a császár, mind Metternich titkos rendeleteit Wesselényi
azonnal megtudta. A rendőrség január óta jelzi, hogy Bécsből, magas rangú körökből kapja a hírt.
S a hír kikerül a közvéleménybe és kísérteni kezd.
A két férfi fel s alá járt a mézszínű, fényes parkettkockákon. A pozsonyi rendőr-totumfaktum
egyre határozottabb és keményebb hangot ütött meg, a miniszter pedig pár pillanatra éppen azon
tűnődött, hogy itt az alárendeltségi viszony jobban inog, mintha ez a terem egy viharba jutott
háromárbocos fedélzete volna. Ki elemez, utasít, átcsoportosít s parancsolgat itt kinek? Ravasz, de
lomha, nehezen és rövid ideig koncentráló észjárásában, mintha a falat borító goblen volna,
képként jelenik meg a fura helyzet: úgy néz ki, hogy a legnagyobb vadat űzőbe vevő vadász lesz
hirtelen a tabló főalakja. Hm, ez a Fersl valóban kitűnő munkát végez, s valami folytán valaha
még ő lehet, ő lesz a miniszter. Ám egyelőre fordítva áll a dolog. Avagy tud ez valamit, amit én
még nem?
– Ezen nyomorultaknak a megfékezése, akik nem érdemlik meg az életet és a szabadságot, nem
kelt Európában olyan feltűnést, mint az a baj, amit okozhatnak.
– Úgy van – veszi át sóhajtva a feléje nyújtott lapot.
– Apropos, nem ennek a Bölönyinek…
– Bölöni!
– …adott át Erdélyben valami jutalmazó serleget Wesselényi, az üldözött szabadság sűrű
emlegetése közepette?
– Uraságod ne felejtse, hogy az úgynevezett szabadságeszme ezen korszak különös érzelmi
káoszában a magyaroknál két különböző dolgot jelent, s rendszerint nem lehet tudni, vagy esetről
esetre kell megvizsgálni, hogy mikor melyiket értik a kettő közül: a nemzet szabadságát az
osztrák házzal szemben, vagy a nép szabadságát a nemességgel szemben. Ez utóbbit, ha egy kicsit
ügyesebbek volnának, még alaposan ki tudnák használni egy szép napon.
– Nem hiszem, hogy annak a napnak egyáltalán be kell következnie. Feltéve, hogy a
birodalomnak elegendő rendőri erő áll mindig rendelkezésére.
– Miniszter úr, ön a világ legnagyobb rendőrségének élére állíttatott. Mit kíván még, hogy az
ilyen bölönyik ne az ablakunk alatt agitáljanak? Adjanak parancsot, hogy…
– Nem. Bölöni nem hibás. Ő csak arról locsogott, amit látott. Aki engedélyezte, az a felelős. Az
elmúlt évek külföldről beáramló liberalizmusa csakugyan valami olyant érintett a magyarokban,
ami legmélyebb sajátjuk: a függetlenség fanatikus szeretetét. S ennek minden rezdülését kiszűrni
aligha elegendő a jelenlegi apparátus, még ha hiánytalanul működne is.
– Működik – mondta szárazon Ferstl. – És átgondoltan működik.
Felvette az asztal szélére milliméteres pontossággal odahelyezett, átkötött, lepecsételt
iratcsomót.
– Ezt a beszédet kísérő levéllel személyesen láttam el.
Sedlnitzky a másik ujjait nézte, amint a fekete-sárga zsinórral babrálnak. Érdekes, alig
különböznek gazdája, a kancellár kezeitől. Szégyellt lepillantani összevetésül saját jól ismert
mancsaira, mert annál inkább érezte, hogy parvenü. Pedig Ferstl mást nem éreztetett vele, csak a
tárgyilagos tájékoztatás szándékát, a teljes bizalmat. Ujjai most tízfelé röppentek a fontos
aktacsomóról, mintha egyszerre tíz szúnyogot, darazsat, dongani készülő döglegyet akarna
elhessenteni, s mint egy sakkfigura, előbbre lépett egyet, pontosan arra a parkettkockára, melyre
az ablakon besugárzó napfény esett, s így harisnyái valósággal felragyogtak, míg fekete
bársonykabátja továbbra is sötét maradt. Most már fekete vagy fehér? – gondolta a
rendőrminiszter, miközben szórakozottan hallgatta annak a gondolatmenetnek az összefoglalását,
amit tegnap ketten eszeltek ki. Egy ilyen minősítés ötlött eszébe, valakinek a belső jellemzésében
olvasta a múltkoriban: „A nagyzolásra élénk hajlam van benne.”
– Ezt a beszédet azért terjesztjük fel tehát, mert igazolni akarjuk, hogy e beszédben semmi
olyasmi nincsen, ami őfelségét sérthetné, tehát nincs anyag benne a hűtlenségi per
megindításához. Magyarországban különben is papíron szólásszabadság van, s így a kormányzat
intézkedéseit szabad bírálni. Akár támadni is, ugyebár. A jóérzésűek viszont most már
mindenképpen Wesselényi perbe fogását kívánják, s arra alapozván, hogy a magyar alkotmány
nem ismer miniszterekből álló kormányt, egyedül a megkoronázott király kormányoz, tehát
Magyarországban a kormány, az uralkodó és a király ugyanazt jelenti, Wesselényi világosan
őfelségét támadta ebben a szatmári beszédben, mely sajnos rendkívüli hatással volt az ifjúságra,
az adózó népre és az egész ellenzékre. Következésképpen végre nagyobb szigorral lehet fellépni
ellene.
Ferenc császár azonban meghalt, anélkül, hogy Wesselényi ügyében intézkedett volna. Amikor
pedig pár hét múlva a nádor fogadta Wesselényit, állítólag ezt mondta: „A császár halálának
jórészt ön az oka. Nem tudom, miként felel ezért.”
– Látod – mondta a tanító Erazmusznak, mély sóhajtással, amikor megjött Ferenc császár
halálának a híre –, eddig itt minden az övé volt, s most egyszerre kiviszik a temetőbe; csak úgy
eltakarítják az útból, mint az utolsó kanászt, és punktum.
– Már mit beszél badarságokat kegyelmed – szólalt meg a közelben nagyapó, akiről a preceptor
azt hitte, hogy alszik. – Itt nem a császáré, hanem a Görgényieké minden fűszál. Őfelségét pedig
nem holmi vadvirágos hant alá temetik, hanem a bécsi kapucinusok kriptájába falazzák, az ősei
mellé.
– Hát nem mindegy? – próbált feleselni a tanító, de csak halkan, hogy éppen meghallhassa
kenyéradó gazdája, s amikor rákacsintott Erazmuszra, megérezte, hogy melléfogott. A gyermek
most ebben nem vele tartott, mereven, mondhatni szúrósan a szeme közé nézett, s
meggyőződéssel, bár épp olyan halkan annyit mondott:
– A császár holtában is császár marad.
– Nem marad biz az – rontotta tovább a helyzetet Bartalis, azzal indokolva belső,
csuklásszerűen feltörő ellenkezhetnékét, hogy neki tiszte a valóság helyes ismeretére oktatni az
ifjakat. – Más idők, más császár. Csak a trón, az ugyanaz.
Erazmusz ezen eltűnődni látszott. Mikor lesütötte nagy szempilláit és nem felelt, akkor igazán
nem mellékes átgondolnivalói akadtak, s ha semmi kérdéssel nem szólt ki segítségért, a preceptor
bölcsen „bent” hagyta ilyenkor, szinte mint az elalvót betakargatta a maga megállított fecsegésétől
nyert kis csenddel. Nagyapó szundikált a kerek asztalra könyökölve, a császár feküdt hanyatt
valahol a Burgban, egy márványlapon kiterítve, Bartalis mélán elnézett a Létom irányába, szembe
a kint rezgő ágak közül arcába sütő fényjátékkal, Erazmusz pedig mindenkinél kevésbé volt már
jelen; messze járt, valahol a megtudottat az elképzelttel összedolgozó, egybeformáló lélek
legtitkosabb könyvtárában, olvasótermében. A kép azt sugalmazhatná, hogy csendesen ült valami
nagy asztalnál, s mint a festett kártyákat, rakosgatta be a régiek közé az új lapokat. Pedig ő futott,
rohant, száguldott, szállt egy szembefutó folyosóban, folyosószerű térben, nem ebben a
háziruhában, de huszárosan, színesen, kardosan, sarkantyúsan odatoppanni, megállni, összevágott
bokával elbúcsúzni, a felravatalozott uralkodótól, elvégre ő magyar király is volt, és most a kisfiú
képzelgésének engedve felül, kegyesen és magyarul szól hozzá, megveregeti a vállát, ezredesi
rangot és dicső jövőt ígér, vagy csak jósol neki, körül a gyászoló tömeg, az udvar, a főhercegek és
papok mind helyeslőn bólogatnak, s ahogy ő a sorfal közt kilépdel és kiér a nagy nyitott kapun át
a napfényes placcra, utána szólva tiszteltetik Erdélyben a nagyapját…
A fiú felállt, rácsukta a fedelet a mozdulat-szellő zizegtette könyvlapokra, s a két alvó közt
ügyesen átlépkedve, latin helyett bement a kisházbeli hátsó szobába a legújabb históriáról
álmodozni, hogy ez a délután is mindennek ellenére gazdagon s jól végződjék. Bent a hűvösben,
mert itt ma történetesen nem gyújtott be senki, magára vette a bekecsét, végigvetette magát a
pokrócos padon, s két perc múlva az igazak álmát aludta ő is.
Volt idő, mikor Erazmusz komolyan úgy gondolta, hogy Károlyfehérvárat nagyapjáról, a volt
óbesterről nevezték el. Szerető ábrándozása rajzban is többször megfogalmazta nagyapja helyét,
szerepét az osztrák ármádiában, annak ellenére, hogy sem ő, sem Csanád nem engedett soha az
unszolásnak (még annak sem, aminek különben egy belső titkos játékszabálynak megfelelően
engedni kellett: „az én kedvemért”, s aminek a hatálya alatt be kellett venni a keserű orvosságot,
és születésnapra várva várt ajándékokat, például csacsit lehetett kierőszakolni): tiszti pályára nem
készült egyik unoka sem. Kedvenc rajza, mely évekig a kicsiház főfalán, a könyvespolc felett
ékeskedett, így nézett ki:

seregseregseregsereg
eregseregseregseregs
regseregseregseregse
egseregseregseregser
gseregseregseregsere

xxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxx

xxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxx
seregseregseregsereg
eregseregseregseregs
regseregseregseregse
egseregseregseregser
gseregseregseregsere

xxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxx

xxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxx
xxxxxxxxxxxxxxxxx
 MINDEZEK FÖLDI URA
vitézlő nemes görgényi GÖRGÉNYI Károly
csász. és királyi óbester

Egyelőre minden láthatóan a kezünk nyomát viseli, de majd meg fog változni, el fog tűnni. Már
június eleje volt, és Erazmusz a Kisfenyvesbe húzódott el tanulni. Most Csanád vette a
lovaglóleckéket, harsány kiáltozás és dobogó patákkal való megiramodás, megtorpanás, tapodás
hangjai értek fel ide is, de egy-egy jóváhagyó mosolyon túl semmit nem változtattak a dél forró és
vadgalambot búgató hangulatán.
Egy hangyabolyt bámult a lába előtt. Ez a nyár csendje. A bogaraké: valami szüntelen zsongás
és nyüzsgés a földön, a fákon, a levegőben. Ennek a hangyabolynak is lehetnek napóleoni háborúi
és lázadó tartományai, ahogy az emberi zsibongás is csak egy nagyobb és cifrább hangyabolyé.
Ezeknek, lám, nem kell egyenruha, s a természet gondoskodott arról is, hogy testükhöz ragassza a
szuronyt, a vértet; egész kinézetük voltaképpen egyenruha, egyformábbak, mint a tordai utca
járókelői, de bizonyára arcról ők is felismerik egymást. Szent ég! Milyen nagy ajándék, hogy bár
a többség idegen, ismeretlen, az emberi társadalomban arcról megkülönböztethető és
megjegyezhető mindenki, bárki, akit bemutatnak s kétszer-háromszor látunk, akár képzeletben
felidézhető arcú, viseljen bármilyen egyenruhát. Milyen őrület volna egy olyan megkülönböztetés,
hogy csak akivel rokonszenvezünk, azt ismerjük fel, az összes többi, a közömbösek is, nemcsak a
kimondottan ellenségesek a felismerhetetlenségig egyformák lennének. Így tájékozódnánk arc
szerint, a szimpátia vagy az antipátia előhívná vagy eltörülné a másik ismertségét, felismerését.
Cipője orrán mászkáltak, pantallója szélén közeledtek, közlekedtek már az egészen parányi idegen
ismeretlenek. – Arcom mint az égből az Isten reánk, úgy lát le rájuk, de nem ismeri őket.
Bennünket ő hogyan ismerhetne fel? Pár alázatos vagy követelőző ima ellenében? Ennyit? Ugyan.
Mekkorák kell hogy legyenek azok az érdemek, hogy arc szerint, személy szerint feléd fordítsák a
Seregek Urát, ha a közeli hangyaboly, a ház, a család, az udvar, a falu, a társaság is olyan
megválogatva fogad el, jegyez meg végül!
*
Hányszor változnak meg a színhelyek! A szobában odább tolnak egy kasztent, leterítenek egy
futószőnyeget, és kész az új színhely. Egy ház egész berendezése hányszor megváltozik! A
cserépholmi eltörik, a bádog behorpad, a szita kilyukad, a töltött széket moly rágja, szú eszi, a
huzat elévül; új gazda, új divat, vagy csak egy kéménytűz korma, szaga eszi bele magát, de jöhet
sorra mindent feldúló megszállás, fosztogatás is. Valami által egyszer csak odalesznek a sokáig
meghitt sarkok. Az ősi fészkek. Isten egyszersmindenkorra rendezte be a maga szobáit, a tájakat.
Nem évszakok fényviszonyai, évezredek bevilágításai sem változtatnak sokat rajtuk.
Különös, egyáltalán nem bűvös, nagyon is egyszerű, szigorú és nagyon világos valami a dolgok
szerkezete. Nem kellett ahhoz soha kancellárnak, elég volt akár kőművesnek lenni, hogy valaki
átlássa és megértse. De hát mi is ez? Valami ki sem mondott parancs, mely szerint kell valami
közönynek is látszó távolságtartás, felsőbbséges szívtelenség, még ha titokban szeret is az ember,
szomorú és szánakozik is, csak nem mutathatja; kell ez a keménység ahhoz, hogy végül
összeálljon és meg is kössön, megszilárdulhasson a helyzet, a rend, a fal. Az egész szerkezet az
időn alapszik, mely hosszabb a leghosszabb emberéletnél. Az a valamikori valóságos vagy csak
jelképes Kőműves Kelemen, aki maga is holmi régebbi törvények efféle szövevényébe
bonyolódott, ennek vetette alá magát és családi érdekét: egy szemszögből diadalmas, másból
iszonyú rémtettével a Dévák, Erdélyek, bármely erős várak, országok, hazák építésének alapvető
törvényét hozta meg, statuálta s alkalmazta is mindjárt.
Erazmusz ilyenkor, a megértés örömében, melynek megkönnyítését mindig valamelyik
tanítójának, apjának, nagyapjának, keresztapjának tulajdonította, a megindultság és
elérzékenyülés hevében egy darabig azt tartotta a világ legokosabb emberének, akivel legutóbb
beszélgetett. S mivel sokszor lehetett fültanúja alkalmilag mindhármuk eszmecseréinek, ezt a
hármast helyezte mindenek fölé tudás és bölcsesség dolgában.
Az egyetlen, ami a nagyapa katonaálmaiból átragadt a fiúkra, hogy szerették néha eljátszani a
„segédtisztet”. Merev méltósággal állni például akár láthatatlanul, a vállakig sem érve
egy tömegben, például egy temetési menetben, s úgy lépkedni, mintha ez fontos hadiszemle,
ország-világ előtt zajló katonai parádé volna. Különösen nagyapjuk délcegen roggyant alakja
mögött ment jól a játék. Jó segédtiszt volt valaha minden nagy hadvezér. Annak a biztonságnak a
közérzetében, hogy most már ezredek, táborok, egész seregek engedelmeskednek az embernek,
idejében be kell épülnie az önfegyelem részeként annak az ünnepélyes, de kitüntető
engedelmességnek, mellyel előbb valami igazi nagyságot szolgál. Ez valószínűleg így lehetett
mindig, minden időben. Hannibál valaha így követhette, ezzel a tudattal bálványozhatta apját. Sőt
az időkön is átível az igazi katonákban az ilyen érzés. Erazmusz emlékezett a rézkarcra valami
német lexikonban: Caesar Nagy Sándor sírjánál… Ez a bent játszott titkos segédtiszt még sokáig
bújócskázott a játékból kinövő Erazmusz tartásában. Elképzelt helyzetekben, elképzelt alakok,
vagy akár a semmi mögött is így tudott állni. Mintha arra várna, hogy az épp előtte álló valaki
végez, ellép, s ő kerül sorra: egyszer csak ott áll a császár, a pápa, a Seregek égi Ura előtt.
Az előszoba, sőt a lépcsőház is tele volt emberrel. És mindenki mindent tudott, csendes vonulás
révén cserélődtek a csoportok, mindenki mindenkit tájékoztatott minden fejleményről.
Erazmusz és Warró Mózes két másik barátjukat pillantották meg a tömegben, mely a bejáratnál
örvénylett; intettek nekik, hogy próbáljanak feljönni. Ekkor már azt is továbbadták a várakozók
közt, hogy nem maga Wesselényi, hanem egy napokkal ezelőtt lezajlott tanácskozás határozott
úgy, hogy elfogatása esetén ne fejtsen ki semmiféle ellenállást. Bereczky János tudni vélte, hogy
Wesselényi szokatlanul levert azóta, s azt mondta volna mélabúsan: „Szegény atyámnak zsebében
volt a salvus conductus, amikor Szeben felé tartott, a katonaság mégis elfogta és Kufsteinbe
hurcolta.”
– Pár éve még azt mondta, hogy nem adja meg magát – heveskedett Warró. – Állandóan töltött
pisztolyt hordott magánál. Igen, de ha imigyen védelmezi magát, ártatlan katonák véreznek majd
el. Ha már nem lőhetek keresztül harminc Metternichet, kénytelen leszek a katonák ellen
védekezni… Ártatlan katona pedig nincs!
– Hallottátok? „Ártatlan katona pedig nincs!” – adták tovább a körülállók, de mindenki
tudtában volt már annak is, hogy ütött a megadás órája. Ezért vannak itt. Hogy ha lehet,
megszoríthassák búcsúzóul, tisztelegve, a nagy ember kezét.
Ma délben Gosztonyi, a bíró és Fejes, a királyi ügyek igazgatója meghagyták neki, hogy
négykor jelenjék meg az ítélethirdetésen. Bizalmas barátai így már háromkor itt voltak a
szállásán: Károlyi György, Ráday Gedeon, Bánffy Pál, Kelemen, hűséges jószágigazgatója és
Eckstein Adolf, az ügyvédje.
Fél négy volt, amikor Wesselényi, mindenkivel parolázva, lefelé indult a sorfal mentén. Tüzes-
lila volt az ég, mintha tűzhányó tört volna ki a budai várhegy mögött. A februári kora délutánban
pára úszott az elszánt tömeg felett. Sokan jöttek le a Duna-partra, hogy még egyszer láthassák. Ott
kiszállt a kocsiból, és két kísérőjével, Hubayval és Bunyovszkyval gyalog mentek át a Duna
jegén. Eckstein feleútig kísérte őket, de egy sereg fiatalember, köztük az erdélyiek, felkísérték a
kaszárnyáig. A kapuban már ott várt Ráday és Stuller is.
Besötétedett, mire némi hírekkel valaki kijött megint. Addig csendesen beszélgetve a túloldali
járdán, a kapualjakban topogtak, és cserélgették a fontos történet egészen senkinek össze nem álló
részleteit. Hogy Wesselényi külön óhajára ma még egy futárt küldtek Bécsbe. Hogy holnap
megint összejönnek – kik? hol? – egy felolvasót és írnokot engedélyeztetni mellé. „Fél év alatt
megvakulok, aztán csinálhatnak, amit akarnak” – mondta még február elején. De akkor még
remélt. Most a saját embere mondta suttogva, hogy mikor a szűk, sötét, silány bútorzatú
helyiségbe vitték, könnyekre fakadt, sőt keservesen zokogott.
 Hazafelé több utcasarkon láttak rögtönzött plakátot: „Borzadj, haza! A nép igaz embere
bilincsben. Az ítélőszékek hóhérok tanyájává lettek!”
Erazmusz nem érezte a hideget, csak a szálláson vette észre, hogy mennyire megfáztak az ujjai.
Forró lábvizet kért, és szinte éjfélig leveleket írt haza: „Soha e napot elfelejteni nem fogom s nem
is szabad…” A levelek mentek Harasztosra, Tordára és Váradra, kedves tanárának a
jogakadémián, Neupauer János úrnak. „Különleges érzet, hogy amit ma csak mi látunk, tudunk,
tapasztalunk, azt holnap ország-világ visszatartott lélegzettel fogadja. Mérhetetlen öröm
számomra elsőnek tudósítani róla Kegyelmedet” – bölcselkedett egyik levélben. – Ez utóbbiban
szinte nagyzolt, magát ha porszemként is (stílusszerűen: hópehelyként) de az idei tél
legjelentősebb eseményének részeseként tüntetvén fel. Haza csupa lelkendezés ment, s szinte
mondatonként a fogadkozás Birinek, Lórinak, hogy szóban majd többet.
Hogy mit gondolt át, mikor e fogalmaznivalók nem gátolták a friss élmény terjengését háborgó
lelkében, hogy saját magának milyen levelet írt volna az élete eddig legnagyobb élményét nyújtó
délutánról, arra csak évek múlva, sejtelmek és lepréselt virághoz hasonló állapotba került
konkrétumok porló, fájó maradványaiból fog következtetni. Mint sokat próbált férfi és gyakorlott
újságíró. Aki hajlamos rá, hogy a közben megélt idők súlya alól préselt virágként, könyvjelzőként
kikandikáló „régi szép időket” naiv banalitásnak tekintse. Bár mindannyiszor összeszorult benne
valami, ha hozzájuk kell érnie, köztük kell kutatnia.
Szobatársa és barátja, Warró Mózes, nem bíbelődött effélékkel: elfogadta a vacsora után
felkínált boros teát, s azóta már az igazak álmát aludta. A tisztesség kedvéért az ő szüleinek is
Erazmusz fogalmazott egy közös beszámolót, melyet majd reggel együtt átnéznek s aláírnak.
Erazmusz tarkója alá tett kézzel még sokáig ült az asztalnál a vastag gyertya lángjába bámulva,
s azon merengett, ami bálványozott eszményképükkel most ott a kaszárnyában végbemegy.
Milyen a rabság első éjszakája? Jobb vagy keservesebb a temetés után az első földben töltött
éjszakánál? S vajon Wesselényi most virraszt-e még, mint ő, vagy elnyomta az álom egy ilyen
izgalomteli nap után, mint Warrót? Ám erre már ő is csak rövid eszméletlenség után gondolt,
vetkőzés közben. A rabság talán mégis jobb, mint a halál, mert mint az álomból, még van belőle
visszatérés.
Amikor Erazmusz a váradi jogakadémiára küldetvén, először került tartósan távol a családi
körtől, már elnyomta érzelmes részét annak a félve felfedezett természetnek, a
jellemrendszerének, ahogy magában előszeretettel nevezte, amelynek összetevőiben óvatosan
felfejtve a szálakat, külső tekintettel szemügyre véve az egészet, rendre megpróbálta felfedezni
közvetlen felmenői s a már csak hallomásból ismert elődök vonásait. A meghökkentő
felfedezések eleje valahol a kamaszkor kezdetére tehető, amikor egy hirtelen mozdulatban,
kapásból kimondott szóban belülről megérezte: most éppen olyan voltam, mint apám, mint
anyám, mint Tötöry János vagy Görgényi Károly. Az érzelmes részt fokozatosan igyekezett
háttérbe szorítani, sőt irtani – bizonyára azért is, mert amikor nagyapja nyomdokain és biztatására
a katonai pályára készült (igazán semmi konkrétum nem történt ez irányban, kivéve a
puritánkodást s némely nem túlzott kitartással végzett önedzési gyakorlatot), legfőbb érdekének
tartotta, hogy bármit, mindent ami alapja, búvóhelye, mentsvára lehet közérzetében a
gyávaságnak, megalkuvásnak, egyszóval ellentéte a katonásságnak, azt el kell tüntetnie.
Az anyámasszony katonája vonásokat mégis, ha őszinte volt, többször fedezte fel magában,
mint öccsében, aki csak dühében sírt, és a szó szoros értelmében fejjel rontott ellenfelére,
bármilyen akadályra; ha úgy adódott, fejjel ment a falnak, nemcsak képletesen, de valóságosan is.
Ezért majdnemhogy irigyelte, s akkoriban, amikor a négy év még bőven élete negyedét tette ki,
ezt a korkülönbséget máris mint elpuskázott időt, behozhatatlan hátrányt könyvelte el Csanád
javára. Csanád úgynevezett vadságának, amikor az a preceptorok, házitanítók, cselédek félénk
bejelentései, a húgocskák sikongása folytán családi tanácsban megtárgyalt gonddá kezdett válni, a
kordában tartó intézkedések ellen titokban ő volt a bujtogatója, a bátorság erényének nyilvánítva
előtte azt is, amiről neki már kialakult ellenvéleménye volt. De valahogy így vezekelt azért is,
hogy Csanád, más korabeli fiúkkal, otrombán röhögni tudott olyasmin, amin ő elandalodott. Ha
azt írta, hogy „Árnyak jártak szobámban, arcok néztek rám, s rég elporladt szívek dobogtak” –
legalább annyira megvetette érte magát, mint amennyire büszke volt rá, saját magát is meglepő
elokvenciájára ennek az alkonyatkor poézisnek, fényes nappal nyavalygásnak nevezett
tálentumnak vagy csupán képességnek, melytől szemmel láthatóan minden más fiú és férfi mentes
volt. Cipőjébe rejtette hát első olyan költeményeit, melyek ezt a szeméremérzetet már
figyelmeztetőleg felkeltették benne, s az elrongyolódásig viselte mint papírbetétet; mire kivette,
hogy kisimítsa, fele már olvashatatlanná fakult, és bolyhosodott. Bezzeg amikor – talán az
életkorral vagy a tananyaggal előbúvó fázisaként az érlelődésnek – Csanád fedezte fel magában az
érzelmek vadászát, a fűzfapoétát, s minden szégyenérzet nélkül, a legnagyobb, természetességgel
mutogatta neki és család-szerte a műveit, azzal a leereszkedő derűvel igyekezett csatlakozni a
vállveregetéshez vagy lelkesedéshez, mintha tőle az efféle igazán mindig távol állt volna.
Valósággal belepirult, mikor nagyapja régi cinkossággal szóba hozta, hogy bezzeg ő egykor meg
volt győződve, hogy Erazmusz az érzelmesebb lény, a szépérzékű, s tessék, a kis Csanád most
már lepipálja a bátyját.
Lepipálni mit? Kőfalak, faragott cirádák, cirkalmas, barátbetűs sírkőfeliratok, néhány Gerendre
el nem küldött árkuspapíron, s az egykori „árnyékrajzolatok” könyvbe, újságba, selyempapirosba
eltett pár darabja maradt meg az egykori címermániáról. Vers legfennebb a fejében.
De aztán jöttek a lányok, a daloskönyvükbe minden nóta szövegét bemásoló, mamával,
dadával, cseléddel kórusban üveghangon mindent eldaloló pacsirták, s mire lírára hangolódott és
ebből a szempontból is felmelegedett volna körülötte a családi fészek, ő dalosmadárból
vándormadár beosztásba lépett hivatalosan is.
Erazmusz tizenhét esztendős volt, amikor Váradra küldték tanulni. Hamar csatlakozott azok
csapatához, akik Neupauer János tanárért lelkesedtek. Ő volt a vármegyében a szabadelvű
mozgalmak egyik vezére, de legfőképpen az elsők egyike a tettek mezején: a latin helyett a
magyart használta előadásain a királyi jogakadémián. Hosszú évek múltán alakulhat ki olyan
mélyreható ismeret egy ifjú jelleméről, mellyel Neupauer tanár úr aránylag gyorsan elkészült, s
mint kiderült, külön levelezésbe keveredett Görgényi Dénessel, akivel valahonnan, még egy
szepességi futó találkozásból, elszálló honfieszmecseréből ismerték egymást. Sietett is közölni a
maga szemérmesen lelkendező diagnózisát az ettől továbbra is csak titkoltan, de még büszkébb
apával: „Szerencsésen választott példány, mert az eredetiség külszínével csábító hibái nincsenek,
valóban igen alkalmas arra, hogy az ifjú nemzedék sorából a hazát aránylag nagy jutalékával lássa
el azon derék férfiaknak, kik a becsületességgel a műveltséget, a lojalitással a szabályszeretet
szent vágyát egyesítik.”
Különös találkozás és együttműködés évei ezek tehát Erazmusz számára. Otthon érnek csak
össze a levelek révén a szálak, melyektől, mikor fia megmutatja, még a marcona óbesternek is
könny szökött a szemébe. Erazmusz így írt tanáráról a következő években: „…védte a
hagyományt az én modern olvasmányaim ellen, melyekben én a legszellemdúsabb helyeket
mindig a legizgalmasabbnak is szerettem volna tartani.”
– Ide hallgassatok, fiúk! – üvölti Bardócz Kálmán, mikor Erazmusz kölcsönkért jegyzetéből
kihalászott egy odatévedt lapot: – „Hanyatt fekve az udvart nézem, hogy koronként megtelik az
ég, nappal esőcseppekkel, éjjel csillagokkal…”
– Magánlaksértés! – kiabálja túl a feltámadó zsivajt, melyben tetszésnyilvánítás vegyül az
ízetlenkedéssel, a másik osztálytárs, aki megértő barát is, Ádámossy Balázs.
– Azannya! Hiszen ez poéta!
– De legyen csak! Mindenki, aki tehetséget hordoz.
– Hadd lám! Szerelmest nem ír?
Erazmusz, amikor fülébe jut a jelenet, maga Bardócz Kálmán mondja el, visszaszolgáltatva a
kölcsönkért jegyzettömböt s valami bocsánatkérést mormogva, Erazmusz csak ennyit mond:
– Nem tesz semmit. Máskor is…
 És attól kezdve nem összemosolygás a háta megett, hanem valami titokzatosság aurája veszi
körül ezt a fiút, aki szinte sosem mosolyog, s valóban gyakran nézi a kertből hanyatt fekve az
eget, miközben pontos, világos jegyzeteiből még vagy féltucatnyian tanulnak vizsgákra.
Nagyvárad, Martius 12-én 1840.
Édes Anyám! Amiket küldött, mindeneket kaptam, amit igen köszönök. Pénzem már nincs,
csakis 6 pengőforint, mivel 26 forintba fog kerülni egy szép kávészín ujjasom, ami most készül, a 6
p. forinton pedig alkudtam egy csizmát, minél alább nem csinálják, de legalább jó. Egy p. forinton
vettem egy bicskát, mivel elvesztettem a bicskámat, egy p. forinttal vettem tust, s így szépen nem
marada egy krajcárom is. Ja igaz, rajzpapirost 25 krajcárért. Instállom, küldjenek 5 forintot még,
hogy vegyem meg Korecz geometriáját, ahhoz fogtunk mostanában s Székely úr mondta, hogy
vegyük meg, mert könnyebben lehet haladni úgy. Az úton átázott a lábam, most egy kissé rosszul
vagyok, de elmúlik, az egész úton mind vert az eső, megérkeztünk délre. Kezeiket csókolom,
Csanádot s a kicsinyeket tiszteltetem, jót kívánva mindnyájoknak unokájuk, fiuk, testvérbátyjuk:
G. Erazmusz.
Hajnalban kisétált a kertbe. Már hull a körte. Aki nem alszik elég mélyen, annak álmába is
belehallszik, ahogy puffan a fa alatt a fűben. Görgényi Károly nem virraszt, csak az öregséggel
járó szokást követi. Hogy szolgál még az éjszakai nyugadalom? Keveset s rosszul.
Némelyik szétlapult, annyira koraérett. A koraérés is rothadás, kór vagy kukac vagy bármi az
okozója. A híresztelésekre gondolt, arra a dámára, akinek hálójában vergődik most az ő unokája.
Boldog vergődés, de sok szenvedéssel jár, tudja ő még a francia háború idejéből.
Felvett egy körtét és sétálás közben meghámozta, befalta, aztán mielőtt bekattintotta volna a
penecilust, még levágott egy pókfonállal, gubóval tele, elszáradt ágat. A mozdulat, amennyit
ehhez felcsipeszkedett, belenyilallik még most is a hasfalába. Hagynia kellett volna. Képtelen
kertésze ő itt már a jövőnek. Jelképesen, valóságosan egyaránt. Mi lesz a leánykákkal? Melyik
finom família fonadékába tervezi őket a fátum? A különös gondolat, hogy a család egykori
irigyei, fia mostani ellenségei kapnak végezetül dédanyát az ő madárkáiban, inkább mulattatta,
mint bosszantotta. Nem kell ilyen messzire gondolkozni. S ezt ő mondja, akit azért dicsértek
mindig, mert a haditerv egyes esélyeihez három változatban is előre látta, mi legyen, ha így vagy
ha amúgy.
Iszonyú dolog a belefáradás, bólogatott, s a másik, az előbbinél még kívánatosabb körte után
már le se hajolt. Aztán mégis visszatért és lehajolt négyszer is, megválogatva, mind a négy
unokájának egyért-egyért. Akkor vette észre magát, hogy már csak ketten alusznak itthon. A
drága két kicsi. Rettentő dolog, amikor a felejtés már ilyen, minden percben belezavaró tényezővé
válik. Nagyon kevés dolog van pedig az életben, amit utólag helyesbíteni lehet, amire vissza lehet
térni még egyszer. Az élet azoké, akik még nem fáradtak bele, s mindig egyformán jól
emlékeznek. Villámgyorsan.
Az élet az épségeseké, gondolta, és Erazmusz jutott eszébe. Ha már nem akart katonává lenni,
ahogy az apja sem, vajon politikus lesz-e avagy fiskális? S vajon Csanád, ha már nekivágott,
melyik rangfokozatig viszi fel – egy csöppet az ő segítő árnyékában is? Mert katona kell,
bármilyen világ lesz. Jurátus is kell mindig. Gazda is kell. Magyar katona is kell a császári és
királyi hadseregben, akárhogy alakuljanak a dolgok.
Ha még bírta volna, mint régen, amikor sétái a ligetben, erdőben, káposztáskertek mentén azzal
a militáris berögzüléssel is jártak, hogy ránézésre megbecsülte egy csomónyi makk vagy
gesztenye számát, katonai erejét, helyzetét, mint a terepasztalon; s amikor még a káposztarendek
fedezését is azzal a sasszemmel nézte, mint a gyakorlótéren feszülő léniát – ha még éltette volna
ez a reflexből, visszkézből űzött játék, a gyantan délceg óbester most is olyan keveset gondolt
volna nyavalyás, kicsinyes családi dolgokra, mint hajdanában, szegény Klementina életében. Igaz,
akkor nem voltak még ennyien, és minél többen lettek, annál inkább szaporodtak a gondok. Ezt
tudomásul kell venni. Egyelőre ő viszi itt, bár formálisan, a kommandatúrát. És egyszerre
vezérkar, tüzér, hadtáp e zsugorodott kis civil világ számára. Számolásba fogott, és fő-fő stratégiai
irányként már a két közeljövőben esedékes stafírunghoz jutott el éppen, amikor a kitárt emeleti
ablakból kedves, de éles hangon, más dolgai iránt az egyenességtől tapintatra rá nem érő
stílusában a menye szólt rá:
– Mit csinál ott, apám, ilyen jókor?
Összerezzent, mint akit rajtafogtak valamin. Legalábbis szökési kísérleten. Összerezzent, ez
rossz volt, és elmosolyodott. Ez a kedves asszonyság milyen szép leány és bájos menyecske volt,
csak megkoptatták kedvét az évek, a saját fajtájával megvívottak éles pengévé fenték, melyet már
soha semmi vissza nem dughat a tokjába.
Felmosolygott rá, s csak némán, lagymatagon intett. Mit mondjon? Ritkán beszélgetnek ők
ketten, még ha közelebb vannak is egymáshoz, nem egy tucatnyi gyümölcsfa lombján kell
átkiabálni. Tötöry Susit is csak úgy fonták bele az idők a Görgényi-venyigék kanyargó lugasába,
de most már rajta a legfőbb gerezdek! Arról is tud már régen, hogy nemegyszer tanította arra a
gyermekeit, ha elöntötte a keserűség: „Ezektől semmit, értetik? Semmit! Ti kurucok unokái
vagytok, még ha összekevertem is a vérünket ennek a vén labanc-generálisnak az ivadékával…”
Ez volt az utolsó ilyen séta. Másnap reggelre észrevették, hogy szél érte Görgényi Károlyt.
„Tomori a sásba dőlve” – gondolta nagyapját nézve Erazmusz. Az öreg napközben nem akart
ágyban maradni, „heverészni”, ahogy méltatlankodó hangsúllyal mondani szokta; hálóköntösére
vetett köpenyében a dívány zöld támlájának dőlve, félfordulatában volt valami a lováról ledőlt
katonából, ahogy azt Erazmusz száz változatban elképzelte s lerajzolta gyermekkorában, csak a
bal karjáról lecsúszó pajzs, a jobbjából kihulló kard nem szerepelt a képen. S persze: kidőlt
csatamén helyett papucs. A betegek s az öregek jellegzetesen félig nyílt szeme jelentheti azt is,
hogy alusznak, de azt is, hogy álom és ébredés, aléltság és eszmélet határán vannak. Ritkán és
nagy erőfeszítéssel csak fontos ügyben próbálják megszólítani környezetüket. Hozzájuk szólni
pedig ilyenkor a leghiábavalóbb: utolsó előtti, talán legutolsó kísérlet. Erazmusz, bár kérlelő
hanghordozással, nem azt suttogta, hogy „nagyapám” vagy „tekintetes nemzetes óbester úr!”, nem
próbálkozott sem a kedveskedő évődéssel, de mint aki tudja, hogy esélyből és időből együtt
futottak ki, igazi kommunikációval sem. Csak ennyit mondott:
– Itt vagyok!
Ám Görgényi Károly halkan, csendesen horkolt. Félig nyitott szemmel aludt, álomtalanul.
Erazmusz különös csalódást érzett. Búcsúra készült, de nem ilyennek képzelte. Amikor pénteken
megkapta az üzenetet, amilyen gyorsan csak ide lehet érni Váradról, szinte egyfolytában utazott,
hogy mikor megérkezett, a cselédségtől a családig mindenki csak néma fejrázással jelezze a beteg
állapotát. Az úton, de már korábban is elgondolt, eltervezett, kigondolt ezer néma és szöveges kis-
és nagyjelenet lehetősége egyelőre halomban hevert. S ő elhitte, hogy ez már az utolsó halom,
föld helyett még csak emberhalom: az óriásé, akinek tornya alá rendre fogvicsorogva beásta
magát az idő, csakis így tudván elérni, elintézni, hogy beomoljon.
Éppilyen váratlan volt, amikor nagyapja, mintha csak egészségesen nyújtózkodna, testhelyzetet
változtatva gyenge hangon, de tisztán megszólította:
– Hát itt vagy végre…
Örült, hogy hazahívták s örült, hogy egyedül engedték be az öreghez; nem mert odaborulni,
nem mert könnyezni, nem merte hősiesen tartani sem magát, ezért egyszerre vitt véghez mindent,
szégyenszemre.
– Ha már katona nem akartál lenni a kedvemért se, most meg ne lágyulj a kedvemért –
mosolyodott el Görgényi Károly, s bátorítóan lapogatta saját másik nagy kézfejét, mely összeért a
nagy ölelésben, gyűrűjében a rázkódó vállú unokával. Őt is ugyanaz fojtogatta, de ilyenkor
Klementinára gondolt: az ő elvesztésekor tisztázta örökre, hogy ezután minden nap csak üres
ráadás. Persze akkor még nem voltak sehol ezek a gyermekek.
Erazmusz ebben a pillanatban pedig arra gondolt, hogy a család csak addig volt boldog, amíg
csak ismeretlen halottai voltak, fejfákra és táblákra írt nevek – de mit lehet kezdeni egy élettel,
egy jövővel, melyben már azok, akiket végtelenül szerettünk, azok is ott vannak velünk, köztünk,
mindennapos sajdulásként? Ez a család már soha többé nem lehet boldog, ha nagyapa itthagyja.
 Az idő, mint az angyalok, némajátékba kezdett: a szoba egyik légteréből a másikba pillantva
farkasszemet nézett önmagával, s mint aki szavak nélkül is mindent ért, hisz ő gondolja, ő
álmodja ezt az egészet, pergette, sodortatta magában a kis- és nagyjeleneteket a még
nagyobbakkal, országosakkal, birodalmiakkal együtt maga tárta kérlelhetetlen szakadék felé, hogy
a játszma végén beseperje a tétet, egész hadseregeket, népeket, mint kirakott és felborogatott
ólomkatonákat; irgalmasabbik része pedig két kézzel fogta, húzta volna vissza az abroszt, a
szemfedőket s a lepedőket, a földabroszokat, melyeken a csataterek is csak apró vérfoltoknak,
gyümölcs- és kávéfoltoknak tűnnek.
Ebből a rángatásból, tépelődésből került ki a ma délutáni borulás, rossz idő: fülledt, feszült,
vihar előtti óra, fákat sistergető szélbetörések – szóval minden, ami közelről oly láthatatlanul tud
ártani az érzékeny és legyengült szívű embereknek.
Készül a nagy hadiszemle. Mélységes csend van táborszerte. Most szólítja a kicsi seregek urát a
mennyei főgenerális.

II.
Csak könyveim maradtak a télre
„Sehol a világon nincs olyan rövid élete az igazságnak, mint Szicíliában.”
(Tomasi di Lampedusa)

A tárgyalóterem méhkas-zsongása az utcára csap ki, ahogy oszlik a közönség. A környék

szenzációja, igazi látványosság, amikor a híres ügyvéd újra és újra nyer.
– Uraim, szavamra, különb ez, mint a pest-budai hecc, ahol hat dühös szelindeket engednek rá
egy óriási medvére. Az nem mindig pofozza le magáról ilyen sikerrel őket. Ez mindig.
Az akadémisták kis csoportja is a közeli sörkert felé tart.
– Nos, kollegák, remélhetőleg rengeteget tanultak. Így kell ezt csinálni – mosolyog körükben a
nyájas, pocakos Hornyák professzor, mintha csak tulajdon demonstrációját adta volna elő
szemléltetésül valamelyik bonyolult kázus megoldására.
– Hát igen, a nagy prókátor, a nagy játékos, aki mindig nyer, a nagy zsonglőr, a nagy jokulátor!
De hogyhogy ő nincs ott a tanári karban? – arcátlankodik Honéczy, a dumuzi, a kedvenc, tudván
hogy bármit megengedhet magának.
– Amice, a kérdés jó, sőt kegyelmed megint excellált a kérdésfeltevésben – így a tanár.
– Csak a válaszadásban nem! – így szinte kórusban a kollegák.
– Ne, ne, kérem az urakat, ezt ne üssük el tréfával. Ebből is tanulni lehet valamit. A nagy
zsonglőr, ahogy méltóztatnak ironizálni, azért, többek közt – emeli magasba bütykös mutatóujját
– azért nem professzorkodik, mert becses és tiszteletre méltó rektorunk, Fogarassy kanonok úr
nem nézi jó szemmel. De főleg azért, mert őkelmének semmi szüksége nincsen erre. Ennyi
jelentős jogi siker mellett – teszi hozzá ravasz mosollyal.
Elözönlötték a hosszú sarokasztalt, s pincérek álltak menten a diák urak rendelkezésére.
– Ha egy kis szerencsénk lesz – helyezte a kalapját a kockás abrosz közepére Domine
illustrissime jurisdoctor Hornyák –, menten bemutatom önöket a nap hősének. Úgy látom, épp
erre tart! – s otthagyván az asztalfőt, áttört a tömegen, és máris erre vonszolta karon fogott
áldozatát, akinek szemmel láthatóan nem volt ellenére sütkérezni a dicsfényben.
A fiúk felálltak, mintegy felsorakoztak a folyékonyan ömlő hízelgésözön alatt, melyből akinek
volt rá füle, kihallotta, hogy inkább Hornyáknak volt szüksége a lekötelező szolgálatszámba menő
gesztusra.
 – Van szerencsém bemutatni uraságodnak szinte teljes létszámban a végzős hallgatókat –
csicseregte.
– Ki ez? – kérdezte súgva Erazmusz, miután kiszámítható volt, hogy a parolázás épp nála ér
véget, és asztalszomszédja lesz a nagy embernek. Mivel idő sem volt, a foga között visszasúgott
félmondat a közben tiszteletteljesen meghajló Ádámossy részéről felért egy kijózanító
bokánrúgással.
– Alászolgája, van szerencsém… Ébredj fel végre… Csak tessék, tessék!
És letelepedtek végre, az asztalra kerültek a söröskupák, snapszos pohárkák, kinek-kinek kedve
szerint. Kezdetét vehette Hornyák tanár úr tanulságontó szemináriuma.
– Érsek doktor, önt rajongói körében valóságos bűvésznek, mi több, művésznek tekintik –
készségeskedett a bevezetéssel, ami szükségesnek is látszott, miután vendégük nagy színész:
amilyen harsány a tárgyalóteremben, olyan álszerényen hallgatag tud lenni sütkérezés közben.
Aztán, ha sikerei titkáról kezdik faggatni olyan őszinte kíváncsiságtól csillogó szemek, mint ezeké
a kis jurátusoké, a végén csak megszólal; és akkor derül ki igazán, hogy pátosza nekieresztve és
visszafogottan is ugyanaz. De ügyes, koherens kis magánprogramot vázol az ifjú, becsvágytól
bizsergő utánpótlás felé.
– Ugyebár a világ mindig így megy – nyilatkoztatja ki. – Egy dolog a jog mint írott malaszt, és
más a gyakorlat, a szent és elmaradhatatlan igazságszolgáltatás. Ennek szabad, tiszta és teljes
érvényesülését szolgálni: van-e magasztosabb hivatás? Hogy bűvészkedés, művészkedés,
zsonglőrködés…? Igenis az, de persze a tehetségen, no meg a tudáson múlik minden, hiszen
Hamurappi gránitba vésett törvényeitől az osztrák birodalom sziklaszilárd alapját képező tökéletes
és kikezdhetetlen jogrendig ha nincs ott az, aki a végtelen szögű kristályhoz hasonló fénytörést
egyetlen éles világító sugárrá fogja össze…
– Megenged egy kérdést? – vág közbe itt megint a kis Honéczy szinte kajánul, mégis úgy, mint
aki csak besegít valami kimondásához, hisz ő maga már ismeri az elképesztő és hatásos választ.
– Parancsoljon, ifjú barátom – int kegyesen Érsek Elek.
– Egyik jeles professzorunk, mikor Uraságod hallatlan sikerei szóba kerülnek, e honfibúval
bélelt légkörben mindig csak azt jegyzi meg: „Egyszer láttam volna, hogy a közért is vállal
valamit!”
A lélegzetek elállnak. Erazmusz is nagyon figyel, ő ráadásul közvetlenül közelről láthatja a
homlokráncoló megütközésből még mindig ránctartó aggodalmaskodásba, majd hirtelen abból
telehold-sütésbe kiengedő arcvonásokat, s az a meggyőződése, hogy a mester ezt valósággal
gyakorolja, lassan, lágyan, talán épp Honéczyvel, mindannyiszor, amikor a nyilvánosság előtt
szerepel.
– Egyáltalán nem tartom dehonesztálónak a kedves ismeretlen tanár kolléga (bár közbevetőleg:
sejtem, ki lehet) kifogásait.
Hálásan a feszültségenyhítő reagálásra, egyesek megkönnyebbülten belemekegnek,
felsóhajtanak, valóságos kacarászás is hallatszik Hornyák és Honéczy irányából.
– Mert, uraim – robban ki a butád a tárgyalóteremhez mért rutin édességével, simaságával a
nagy prókátorból –, egyszerre mond igazat és téved is a tisztelt kolléga úr!
A most beálló csend már valóságosan várakozó és valóságosan ünnepélyes.
– Miért, kérdem én: hát nem egyedekből áll-e az a bizonyos köz, kérem alázattal? A nemzet
maga nem csupa egyén összege s összessége? Akkor hát, igény szerint egyenként hozzájutunk
igazságszolgáltatás-részünkhöz, ha egyenként jól vagyunk, hát ezért érdemes? Nem ezért érdemes
küzdeni? Igen, én ezt az utat választottam, mert ez nem fantazmák követése, nem a hiszékenység
kamatoztatása. Ez itt most és bármikor legálisan kivihető teória.
Így aratta ezen a napon második megfellebbezhetetlen sikerét Várad elhíresült ügyvédje.
Erazmusz is a maga csendes módján részt vett az általános helyeslésben. Az évfolyam
megtapsolta a demonstrációt, és sokan a követendő legkényelmesebb útnak könyvelték el belső
életterv-atlaszukban. Hogyne, hiszen Érsek úr irodája valóságos búcsújáró hely, s ő maga mindent
elér: a román protopópától az özvegyekig, árvákig mindenkinek pert nyer, ha olyan az ügy.
Milyen? Amelyikről jó szemmel már eleve látható, hogy neki diadalt hoz s pénzt hoz a konyhára.
Vajon a jó szemet tanulni lehet az akadémiákon, vagy azzal születik az ember?
– Te bizony isten koravén vagy!
Ezt Bardócz Dezső mondta, majdnem sírós hangon. Erazmusz kedvenc testhelyzetében, feje alá
kulcsolt kezekkel feküdt, csak ezúttal nem a sokszor ironikusan felemlegetett, hol esőcseppekkel,
hol csillagokkal tele égboltot bámulta, hanem a mennyezetet. Ott, ahol a boltívek összeérnek.
Valami tét nélkül indult vita, lelkizés fordulópontján állt éppen a szoba három lakója. Egyik
sétált, s mint a labdákat adogatta, dobálta a tételeket, a másik fektében kényelmesen leütötte
mindeniket. A harmadik a fejét kapkodta.
Erazmusz, ha elemében volt, beszédes lett újra, mint fogadalma előtt, melyet akkor tett, amikor
először kedvetlenítette el igazán az élet. Ez a tanév valamivel unalmasabbnak tűnt, mint a másik,
rosszabbul is sikerült, ami az osztályzatot illeti, de elsősége még egyelőre vitathatatlan volt.
– Becsületszavamra, te veszedelmesen meghibbantál – sopánkodott tovább Bardócz, ami attól
volt komikus, hogy a másikat akarta kifigurázni a becsmérléssel. „Szakszerűtlen”, „fellengzős”,
„felelőtlen újító, még ha egyesek szerint a reformok korába kanyarodott is az egész emberi éra” –
satöbbi. Bardócz nem volt buta, sőt felkészültebb volt másoknál, amit nagymértékben
köszönhetett buldogtermészetének, kitartó magolásának. Az a fiú volt, akinek láttán az ember, ha
elég tág látószögben szemléli a világot, regisztrálja, hogy lám-lám, itt a bácsi-utánpótlás: csak a
stallum s a paróka hiányzik, s amennyiben az ilyenek kezére bízzák, a világ olyan marad, amilyen
volt. A mű forog, de helyben.
Márpedig a világ mégsem szokott helyben forogni, mint nagy sárban a síkos kerék, ami
némileg azt a meggyőződést látszik igazolni, hogy maga a Teremtő is reformer hajlamokkal bír.
Csakhát vannak emberek…
– Vannak emberek – fejtegeti Erazmusz –, akiknek fantáziájuk sincs, hogy másodszor, még
egyszer, újra s újra kirakják a lapokat. Hogy észrevegyék: jé, itt egyszer már voltunk. Ők, ha
eljutottak, többnyire elvezették őket egy végleges és számukra felfogható, egyedül üdvözítő
igazsághoz, s ott letáboroznak örökre.
– Miről beszél ez? Miféle lapok kirakásáról? – tárja szét a karját megjátszott ámulattal Bardócz.
– A világ nem pasziánsz-parti, hékás!
– Köszönjük szépen – veti oda Bardócznak Ádámossy, letéve a becsapott könyvet, amelyből
eddig a fekvő Erazmusznak adogatott. – Barátom, egyetértek nagyobb részével. De a kis rész
tovább ingerel, mint a kisördög – mondja a tőle megszokott, a dadogásig felizgatott stílusban, és
egy széket húz Erazmusz ágya mellé. – Te mindent megteoretizálsz, ezzel védekezel a rád
ömlesztett kész teóriák ellen. De ez is csak szóvirág, habverés. Nem az elmélet a fontos!
– Miről fecsegsz most már te is? – próbálkozik legeslegutoljára bekapcsolódni Bardócz, aztán
legyint, s becsapja maga mögött az ajtót.
Ádámossy Czakó Balázs az intézet leggazdagabb hallgatója, talán a kis felvidéki Honéczy
bárónál is gazdagabbak ők ott valahol délen. S nem újgazdagok. Nem is tartották fontosnak sem a
Mária Terézia idején ehhez már könnyen hozzájutó ük- és szépnagyapák, sem a maiak, hogy egy
kis felekezetváltás árán birodalmi rangot, címet, jelleget szerezzenek az ősi ármális mellé. Balázs
most a Warró-fiún kívül Erazmusz legjobb barátja, hűséges követője és beszélgetőtársa. Mégis
minden elfajult vita oka és áldozata végül, mert betegesen sértődékeny.
– Én sokáig és mohón olvastam, mert olvastattak. Egy idő óta leálltam. Majd később
elolvasom, mondtam egyszer csak erre is, arra is. Arra vagyok kíváncsi, hogy én magam mit
gondolok ki a világról. Általam is méressék meg egyszer az egész. Aztán majd befejezem
mindennek az elolvasását, felkapom mint én, tyúk a taknyot, s örülni fogok az igazolódásnak.
Mert engem csak az érdekelhet, ha már eddig tömtek tudománnyal, tenyésztettek, oltottak,
keresztezték az elmém, nemesítettek szünet nélkül, már csak az, ami egybeesik a semmiséggel, a
csekélységgel, a marék tetűt sem érő magáneredménnyel, amire magam jutok. Nincs igazam? – És
ezt már teljesen belepirulva-hevülve, magát belehergelve mondta, fojtott, mély torokhangon. Mint
aki tisztában van vele, hogy ilyenkor mit lehet gondolni felőle, barátja karjára tette jéghideg ujjait.
– Megengedj érte, Erazmusz: ezt, mégis remélem, te nem intézed el annyival, mint ezek a
szarrágók, hogy „kissé gőgös a gyerkőc”. Büszke vagyok a magamfajtára, az otthoni támaszra, a
múltra is egy kicsit meg a jelenre is. De tudom, hogy a nagy fene előkelőségükben egy-két falusi
eklézsia-támogatással nem sokat adtak hozzá ehhez a nagy, okos világhoz. Ne érts félre…
– Nem, megértelek. Elméletileg három-négyszáz év alatt egy szalmazsákot nem tettek tovább,
nem emeltek fel az enyémek sem. Nem azért tiszteletreméltók, hanem mert megtették, amit
kellett, különben nem állnánk itt. Sokszor a pénzükön Leidába, Wittembergába kiutaztatott
jobbágyfiak többet sürgölődtek a fazekak körül, melyeket Arisztotelész óta kongatnak, ide-oda
gurítanak, rakosgatnak arra kijelölt helyeken. De az, hogy például Descartes idejében már sem ott
körülötte, sem nálunk effélére különösképpen nem volt idő és mód, s ott egyesek mégis
szakítottak rávalót, az mégis poén! Az mellettük szól valamicskét. Egy fikarcnyit. Nem a mi
magoló jótanulóinkra, a szarakodókra, lekoppintókra, másolókra, a náluk is butábbnak,
barbárabbnak maradtak közt karriert kovácsolókra, kicsikarókra gondolok. Azok nullák, s még az
a mentségük sincs, hogy legalább mást csináltak: mondjuk eltakarították a pogányt vasseprűvel a
Vaskapukból, de…
– De?
– …nem tudom. Valahogy úgy érzem, nem arra kell kíváncsinak lenni, hogy te vagy én vagy
akárki mit gondolhat, ha átrághatná még valaha magát ezen a kásahegyen, ami felgyűlt, s ezért mit
gondolhatnának elismerőleg és ámulva róla… Nem, itt már egyenként szép lassan nem számítunk,
senki sem számít.
– Erazmusz, nem ismerek rád, soha nem tűntél ilyen kicsinyhitűnek. Tényleg koravén lettél!
– Neked persze szerintem megfeküdte a gyomrodat a sok izé, minden, Jézus Mária, az agyadra
ment a tudomány. Te valami pelyhedző állú pápának képzeled magad máris…
Felszabadultan röhögtek, dőltek jobbra-balra a kacagástól. Alig tudták kinyögni, pedig egyet
gondoltak: „Szegény Bardócz, ha ezt végighallgatja!”
Erazmusz először utazott ilyen messzire. Apja pénzzel látta el tisztességesen, keresztapja főleg
jótanáccsal.
Ősi szokásnak számított ez is. Mivel a megyék, a követek, a vagyonosabb urak minél több ifjat
igyekeztek odacsődíteni, megesett, hogy egy-egy követ húsz jurátust is vitt magával Pozsonyba, s
így aztán volt, hogy az országgyűlési ifjúság száma több százra rúgott. De nem jöttek ingyenélni:
amellett, amit a gyakorlatban is működni láthattak a nagy és szentséges jogrendből, az
irományokat főleg nekik kellett lemásolniuk, lehetőleg annyi példányban, ahány tagja a rendi
táblának volt. A másolás az ülésteremben történt. Egy időben azt, aki a szöveget diktálta,
Szuszurkának hívták (volt aki sokáig nem is tudta világosan, hogy ez név-e vagy hivatala
elnevezése). Kívüle még volt egy jurátus, aki a schlagwortokat ismételgette, s ezt az egész
épületes intézményt, egyáltalán nem kedélyességből, országgyűlési diktatúrának
nevezték. Nomen bizony nem mindig omen. Egylelkű testület volt ez, és mindig a hazafias
ellenzék pártján állott.
– Nem tetszik a szállás, még szépleány is akad a háznál – vont vállat Kelemen Ödön, mikor a
sarki fogadóban összejöttek első este. Heten együtt utaztak, kerek egy hétig tartott.
– Nem nagyon hiszem, hogy sokat üldögélünk a szálláson – vélte Józan Ákos. – Egyébként
ennyi látni-hallani való közt, ilyen szép városban nem is volna érdemes.
– Te, én azt tervezem – adta a nagyot Harcsa, aki öles termetű fickó volt, valódi
harcsabajusszal, de a valódi neve is Harcsa Áron –, hogy egyszer felszököm Bécsbe. Még sosem
voltam ott – bámult tűnődve a söröskupájában csillanó naplemente felé.
 A fiatalemberek összenéztek. Közülük sem járt még ott senki. Nemcsak ettől csendesedtek el,
körülöttük szinte minden társaság hangosabb volt az erdélyieknél. Volt aki ezért az első napokban
falusibbnak is érezte magát. Volt aki villámló tekintettel nézett még a barátjára is, ha effélének
konstatálásába bocsátkozik a jelenlétében.
Erazmusz semmilyen érzékenykedő honvágyat nem érzett. Csak csillapíthatatlan tudásvágyat.
Régen tudta s természetével meglehetősen összeegyeztethető volt, hogy aki kevesebbet beszél,
többet hall. Hagyta, hogy akinek jó beszélőkéje van vagy hamarabb oldja a nyelvét az ital, csak
vigye a szót. Egy kis kör úgyis tudta róla, mennyit ér, legalábbis mennyit ért még otthon,
induláskor; ezek, ha vitás dolgok merültek fel, ösztönösen rápillantottak, de ő jobban szeretett
titokzatosan elmosolyodni, mint okoskodni. Főleg ha látta, hogy nincs kivel.
Különben vidám, gyakran csoportosuló társaságok voltak ezek, és meglepően gyorsan olvadtak
fel, keveredtek egymással. Sosem derül ki, miért jelentette a titkosrendőrség, hogy a magyar
ifjúság még egyetlen országgyűlésen sem volt olyan vad, vallástalan s politikai tekintetben olyan
egzaltált, mint jelenleg. Valószínűleg máskor is ezt jelentette. Tudta ő, miért.
Persze voltak itt dolgok, amelyeket az ország – mikor ki is az ország? – sőt maguk a benne élők
sem ismertek pontosan. S legfőképpen: átgondolás helyett elég volt egy vállat vonó utalás a
hagyományra, a mindig így voltra, s máris át lehetett siklani a javaslaton mint apróságon,
részletkérdésen.
Ilyen apróság volt az is, hogy az országgyűlés kiadásait, a követek és kancellisták napidíját az
országnak, de nem a nemességnek kellett fedezni. Azonkívül az országgyűlés tagjai, főrendek,
rendek, a lefoglalt lakásokért egy fillért sem fizettek. Az alaposan elnyúlt 1832-es országgyűlés
alatt majdnem minden jobb módú polgár négy éven át nem rendelkezhetett a lakásával, bért egy
fillért sem kapott, bútorai rongálásáért senki sem kárpótolta.
Volt a Tiszaháton egy közismert tréfamester és hatalmaskodó, egy amolyan utolsó Csák Máté,
akinél nyálas enyelgésszámba ment az olyasmi, hogy ha a vendég belefáradva a szíveslátásba,
indulni szeretett volna a dolgai után, elfűrészeltette a kocsik tengelyét. Ha már századok bűne
nyom, megtérni késő, ez az igazi, utolsó virtus! Húzd rá, cigány!… De Pozsony lakóinak
többnyire nem volt ilyen erős a marasztalókedve. S volt ez így máshol, mondjuk Kolozsváron is,
ahová csak a birodalom érdeke megkívánta, hogy polgárai helyett egyenesen a koronás császár-
király hívja össze hosszú tanácskozásra a nemzetet, mert sürgős törvényjavaslatok, elfogadnivalók
kerültek napirendre. De még ilyen áron sem ment az mindig. Az országos urak és vármegyei
követek úgyszólván állandóan sérelmi politikát folytattak. Minél jobban együtt voltak, annál
inkább. Jelentette is már annak idején a titkosrendőrség feje, Ferstl, hogy például az erdélyi
rendek közt ily rendkívüli izgatottság aligha támadt volna, ha Wesselényi, Szász Károly meg
Kemény gróf ellenséges indulattal fel nem izgatja a követeket a kormány ellen. Ráadásul ezek az
urak olyanok voltak, akiknél mindenféle menekült lengyel szállást és támaszt talált.
Hát igen: mivel a hazai törvényekben a határvonal mérséklet és féktelen szólásszabadság közt
fel nem található! S mivel még sosem volt olyan epocha, melyben a magyar rendeknek s a
kormányzatnak érdekei ennyire keresztezték volna egymást.
Volt valami a levegőben, amitől ők úgy érezték, hogy csak a magyar Csipkerózsika ébredezik,
pedig egyszerre az összes Csipkerózsika nyújtózkodott már Ausztria-szerte.
– Valamikor – mondta ki Török – érdekből vonták be Magyarország államjogi viszonyait
áthatolhatatlan fátyollal. Most már talán magának a bécsi kormányzatnak is érdeke, hogy e téren a
Lajtán innen és túl világosság teremtessék, mert ha a sok sérelem okait vizsgáljuk, rájövünk, hogy
a legkeserűbb összeütközések az állami hivatalokkal és a katonasággal inkább Magyarország
államjogi viszonyának nem ismeréséből, mint rosszakaratból származnak.
„Úgy van! Úgy van!…”
Ilyen estéken, valóban az általános siker jóérzésével távozva, a Várhegy mögötti korai, de annál
színesebb téli alkonyat orrcimpát cirógató füstszagával, emlékek, hangulatok lopakodtak a
köpenyek alatt tovább is hazafiasan dobogó keblekbe, a cilinderek alatt hősiesen forrongó
koponyákba, melyeknek tulajdonosai – talán nem árt egy kis kikapcsolódás alapon – betértek egy-
egy narancsszínű kocsmasarokba, fényes étterembe vagy meghitten világított budoárba. Még az éj
közepén, illatos ágyneműben, csipkés hálóköntösök érintésére ébredve is elkísérte őket a jóérzés,
mely egy férfitörténelem vége felé mindig kell a kötelességteljesítéstől a dicsőségig terjedő skála
mentén valahol, hogy elnyomjon egy árnyalatnyi lelkifurdalást. Hogy azért mégsem olyan
mostohák már a viszonyok, hogy a széken a kabát, mellény, ingmell, lábravaló, harisnyák
közelében ne elefántcsont vagy ezüst fejű sétabot, hanem szablya és pisztoly heverjen, minden
eshetőségre készen. És az utcán por, bűz, német szó, piszok, de nem a müezzin fejhangú imájára
riad a lélek. „Also!” Igen: alsó, felső, király, ász, azért valamivel jobb dolog Béccsel civakodni,
mint Sztambullal.
– De hah! – riadt fel horkolásából a tegnapi edzett, a holnaputáni szónok, a mai legelszántabb,
és az éjjeliszekrényen valahonnan kicsi magán-holdfényt összegyűjtő vizespohárért nyúl
álomittasan, nagyot kortyol, majd visszatevés közben le is veri, a maradékot bele a papucsába,
nem számít, úgy veti vissza fejét a vánkosra, mint a kínzókamra asztalára, a hóhér keze alá: hah,
ma is világosan kitetszett, hogy a bécsi urak hozzájárulása nélkül mit sem lehet tenni, és ők
mindig kitérő választ adnak. Itt volt az országgyűlésen őfelsége egy csomó főherceggel, s mégis
némely napon kilenc gyorsfutárt kellett Bécsbe meneszteni utasításokért. Hát ki itt a király? De ki
a császár? S ki a nép…?
Volt egy időszak Erazmusz életbe lendülésekor, midőn lelkiismereti dolognak tartotta
pontosnak, igazságosnak s a legszorgalmasabbnak lenni. Csak magában, legbelül forrongott,
lázadozott, hogy kedvenc vonzalmai, legszebb szenvedélyei és időtöltései háttérbe szorításával
esztendőkig él a kötelességnek, s végül meg kell kérdeznie magától: mit nyert vele? Hogy ő is
megtudta: tálentum és igyekezet semmit sem ér valamelyik hatalmasság kegye és támogatása
nélkül? Néhányszor szégyenpír önti el, ha eszébe jut: elvetette a sulykot kegyek vadászata
közben. Szerencsére inkább hölgyeké miatt taposott rá néha egy-egy sajátjának hitt s öröknek
tartott elvre, de nem voltak jellembe vágó dolgok. Nyolcvan napon túl gyógyulóak. Zsizell talán
az egyetlen, mely nyolcszáz napon túl se gyógyult be.
Görgényi Dénes, ha egykor oly bizalmas gyermeke, kedvencének tartott nagyfia nem válik
annyira zárkózottá, hogy csak gyaníthassa a fázist, hol az éppen botorkál, ha valamiképp
áttörhette volna láthatatlan, de egyre szilárduló falait fiai férfivá érésének, talán azzal segíthetett
volna rajtuk, hogy résztvevően megsúgja: mindenki járt így, ő is a maga idejében. Csanádon nem
sokat kellett segíteni; határozottsága, mellyel mindig komolyan és egyenes értelemben fogta fel a
dolgokat, talán nem vallott oly érzékeny és egyre finomuló lelki életre, mint az Erazmuszé, de
nem is járt annyi szenvedés veszélyével.
Görgényi Dénesben mindkét fiának természete megvolt valaha, s mint a halász, aki utánaenged
a horgaival egyre messzebb elúszó halaknak, soha nem akarván megrántani a végül majd
megfeszülő zsinegeket, mert nem is kívánja visszahúzni őket, csak állt, egyre jobban elmaradva a
maga csónakjában, s elgondolta: igenis most kezdenek lassan foszlani az iskolában és a családban
ápolgatott szép ideálok; a nagy tettek után vágyakozó, nemzetiségért égő, aztán az egész
emberiséget magába ölelő szív lassanként beúszik a hívságok langyos vizébe, léháskodás váltja
fel az elme ámulva felfedezett finom feszülését, az olvasás szomját a valódi, végre megízlelt igazi
szeszek veszik át, érzelgés asszonyokkal, hív barátok, kikkel lelkifurdalás nélkül lehet dorbézolni,
hisz együtt csinál az ember valamit, néha nem illőt, amiből kimaradni sem illő, a henye lebzselés
kísértése, a sodródás… És soha nem gondolta végig mindezt más eredménnyel, mint hogy ha ő is
diadalmasan túljutott ezeken, nyilván nem a kísértés a döntő, hanem a fajta jelleme. Görgényi
Dénes érzelmesen hitt az ilyesmikben. Túl a családon: az aranyosszéki, nemzeti, nemesemberi
jellemgyűrűkben, melyek körkörösen határolják az életet.
Erazmusz tudatában pedig, bár érzékeny gyermekkora óta folyton próbálta azon keresztül érteni
meg igazán a világot, hogy mit gondolnak arról a felnőttek, ahogy maga is felnőtté vált, egyre
inkább előtérbe került az a számtalan érdek, az a sok betakarítani, zsákolni, megérteni való, amit
saját eszméletébe szerelve egy elállíthatatlan nagy malom ontott; s annál jobban elhanyagolta
annak a mérését, hogy mit gondol más. Például az öreg búsmagyar, ki hosszabban volt katona,
mint civil.
Hányszor mondta útviszonyokra, elhanyagoltan pusztuló relikviákra, haszonnal kecsegtető, a
józan és serény gondolkodást kihívó, égre kiáltó helyzetekre, botrányokra, lehetőségekre,
kilátásokra és belebukásokra: „Felényi népességű országban menthető volna. De
Magyarországban menthetetlen.” Ilyenkor csak arról az egyetlen, ám döntő árnyalatról szeretett és
szokott megfeledkezni, hogy Magyarország – emlékország; hogy Magyarország úgy, ahogy ők
alkotmányostul és vármegyegyűlésestül eljátsszák időnként, mint vándor színtársulat egy rég
megírt darabot, nem önálló ország, még ha királya és pálcás végrehajtó hajdúja van is, meg nádora
és főispánjai, követei, asszesszorai, királybírói, akik ha kell, mindig kiszállnak a helyszínre és
intézkedni sem restek. Ahogy az öregapjuk öregapja kényelmesen elintézte, vagy ahogy a feszes
mai osztrák fekete-sárga engedi. Csak ezt nem szerette emlegetni, belekeverni, számolni vele.
Mert bizonyára érezni se szerette, miután ebben nőtt fel, s aztán maga is elintézte magában, hogy
ez a végleges és a lehető legjobb, amit óbesterként is szolgált.
Egyúttal ez a különbség is köztünk – fedezte fel Erazmusz. Mi már tudjuk, nemcsak érezzük,
hogy ettől menthetetlen és addig menthetetlen minden, amíg ez így van. Amíg ez így kell hogy
legyen, addig nincs Magyarország. Ha sokáig tart, még úgy-ahogy, a lelkekre, a becsületes főkre
lebontva sem marad meg épen. Majd lehet aztán vigasztalódni azzal, hogy bármi történjék
fejenként és seregestől, akár totális népirtás is, Magyarország már kikezdhetetlenül megmarad,
bérceiben, rónáiban és valóságos meg szellemi romjaiban. Van itt hely választásra bőven!
Nem tartotta számon, mikor tört ki titokzatos és titkos belső vitája Széchenyivel és az ő „mívelt
Nyugatjával"; valószínűleg valamelyik csalódott, tomboló, Zsizelltől való hazalovaglás,
postakocsizás, árkon-bokron átgyaloglás alatt. Ilyenkor, ha mások jelenléte nem keltett
restelkedést benne, sűrűn elővette jegyzetfüzetei valamelyikét. Egyszer már világos diagnózisként
ezt írta, hogy örökre ott száradjon az imigyen rögzített gondolatok kásahegyében: „Vajon
mindenkinek kötelező fázis a lóversenyezés, hogy polgárosultabb legyen? Lehet az én népem
falusi, provinciális, egyszerűbb szokások mentén éli meg, gyűjti fel erőit, de gyűjt, attól ne féljen
senki.” Szokásait külső tekintettel tudta már figyelni, s nem szerette, hogy szereti befejezetlenül
hagyni az ilyen, másokhoz kapcsolódó eszméket, kommentárokat; mintha másra nem is volna
való, és ama szövegek ismerete nélkül érthetetlen is, amelyek kiegészítése, javítása az ő egész
agymunkája. Miféle agy az ilyen? Széchenyi kedvére való magyar agy: csak holmi ánglius
mintaképpel együtt egész. Te jóságos ég…
Néha azt is érezni próbálta, hogy ő aközben leszerelt, megvakult egykori tisztánlátó,
Wesselényi énjének folytatása. Ha félisten lenne az ember, kinél az idő okozta hervadást soha ne
kelljen tekintetbe venni, mit gondolna, mit tenne ő most? Mert hát mi köze akár a vakulásnak is
ahhoz, amit diadalmasan és önérzetesen egyszer megpillant az ember, mint Saul a maga
megkínzó, de mindent megfordító fénysugarát? Vajon ha ilyen épségben és folytonosságban most
ott állhatna Wesselényi: hogy tíz évig jól viselkedett, bizonyíték volna-e arra, hogy szent, vagy az
igazi gyanakvók tudnák, hogy csak okos álruha? De ha nem a maga személyében, hanem
Görgényi Erazmuszként lépne fel újólag? Akkor lassú fogásokkal, bekerítő hadmozdulatokkal
végül Görgényi Erazmuszt is megvakítanák? Hány millió Vak Béla szomszédságában aludnának
jól Bécsben?
Amikor Erazmusz első költeménye megjelent a Zsebkönyvben, még alig néhány házhoz volt
bejáratos. A költemény (akár az almanach többi szárnypróbálgatójának szüleményei) erősen ütött
valamely eszményképre, és megismétlődni látszott sorsában ama törvényszerűségnek látszó
tünemény, hogy jobban észrevették, mint annak idején a mintaképet. Talán egyszerűen csak azért,
mert közben fogékonyabb lett a közönség. A mintakép, ha e művecskének majdan
irodalomtörténeti jelentősége leend, példázván egy pályakezdő lépését, tehát érdemes lesz
nagyobb figyelmet szentelni a hátterének, s ki kell deríteni, honnan, hová és merre – nos, a
mintakép, melynek egyszerű parafrázisa, ügyes utánérzése volt, Kölcsey Elfojtódás című alig
ismert verse.
 Ó, sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
– kezdődik az eredeti. Az ügyes származék elhagyja az Ó-t és belevág, érezhetőbb ritmus mentén
hiteltelenebbre faragva a búbánatot, a komikumig degradálva a mélabút. Mint aki bizonyára
jobban hisz a poétai kiállásban, mint az egyelőre csak kóstolgatott poézisben magában. Abban,
hogy nem megverselésre méltó témaként, de szívszorító érzésként is jelentkezhet a szerelmi
fájdalom, melynek kulminációja vagy jó verset eredményez, vagy szívszakadást. A társaságban
Erazmusznak kiváló szolgálatot tevő bemutatkozó vers így zokogta el mindezt:
Sírni, sírni, sírni fogok,
Ahogy senki soha még,
Valahányszor felém ragyog
Két szép szemedből az ég.
Az elsülyedt boldogságtól
Könnybe fúl a nyugalom.
Szívem helye olyan mától,
mint valami sírhalom.
Sírva sírni! Sír magába'
És én vele folytatom,
Mint az elhagyott, az árva
sír ott a domboldalon…
Ennél vidámabban lüktető, dobogó sírásos verset nem találván, Várad legnépszerűbb prímása
hamarosan meg is zenésítette s fel is vette a banda muzsika-menüjébe. Nyár eleje lévén, a
vendéglős diszkrét hálaajánlata folytán Erazmusz és kis társasága hetente egyszer a kerthelyiség
egyik asztalánál borozhatott a cég számlájára. De pár hét sem telt bele, már zongorákon, zsúrokon
is énekelték nagy beleéléssel a dalt, s ünnepelték a szövegírót.
Amikor így sírva vigadni segítette a társaságot, Erazmusz még nem ismerte Kabay Zsizellt. Sőt
nem kis mértékben ennek a sikernek, a végzetszerűen bekövetkező második lépcsőnek
köszönhette a dolgot: annak, hogy egy idényre, egy fényes-hangos pillanatra ő is a társaság egyik
központjává válhatott. Lehet, hogy ha Kölcsey közelében marad („S mért, hogy szívem nem reped
meg / vérözönnel keblemen”), a komorabb kimenetelű lírai kaland elhárítja az esélyét annak, ami
így még édes-bús tudott maradni, főleg formás zenei köntösbe öltöztetve. A banda egy intésére
követte, ott termett, ahol kell, s az éjjelizenék repertoárja is gazdagodott ezen a nyáron általa.
Ezen a nyáron kevesebbet volt otthon, mint máskor.
Kabay Zsizell, a fiatal özvegy és elkényeztetett kurtizán, többnyire azzal akart szórakozni, akit
a társaságnak az a rétege, melyben tündökölhetett, éppen kegyelt. A játékos irónia
hagyományosan a diák-miliőből nyeri utánpótlását. Azt mondják, ekkor honosodott meg itt egy
mulatság tetőpontján az a táncszó: „Mit mondott a kabai asszony? Hát sosem iszunk,
komámasszony?” – de ez nem biztos, mert egyesek szerint ezt már Bethlen Gábor hajdúi is
kiabálták. Annál dicsőbb, ha a daliás múlt feltámasztásának megannyi árnyalata, kincse, ékszere
közt ez is új aktualitást nyert. Volt aki szerint egyedül ez az asszony lehetett a hírhedt csujogtató
múzsája, mások szerint Zsizell sokkal finomabb jelenség volt annál, semhogy efféléket ihlessen.
De hát egyrészt ugyanannak a jelenségnek a finomsága is változik helyzetről helyzetre,
körülményről körülményre, másrészt maga a szerelem mint tünet hiába ugyanaz: hol az ihleti,
hogy A virágnak megtiltani nem lehet, hol meg az, hogy Megy a juhász szamáron.
Erazmusz számára ez lett a beavatás nyara. Kezdődvén pünkösdi királysággal, folytatódván
csak benn síró szenvedésével a hamar senyvedni kényszerült első szerelemnek. Ez lesz a
címe: Első váradi elégia – ahogy a nagy tapasztalások bölcsességével, egy toporzékoló kamasz
szamárordítását, könnyeit visszafogva, legbelsőbb barátok körében, meglehetősen borközi
állapotban fogadkozott később.
– Számomra teljességgel közömbös, hogy kihez kapott s végül kibe habarodott bele akár
Széchenyi vagy Wesselényi…
 – Ó, öregem, hagyjuk a nagy izéket. Előbb írd meg, aztán szavalhatsz.
– Csönd!
– Igen, te mindent megteoretizálsz…
– Hagyjátok, hogy mondja.
– Jól mondod!
– …szóval, hogy mennyire lett boldog vagy boldogtalan bárki is a hű szolgálójával vagy
kontesszével, csakis a mű érdekli majd a poszteritást…
– Úgy van!
– Marha vagy!
– Erre iszunk.
– …a jövőt! És… és…
– Tölts! Hagyd el, öregem.
– Csend! A poétát akarjuk hallani!
– Fájdalmasan felszáradó medúzatestek, elporló csiganyomok az érzelmek…
– A csiganyom, ez nagyon reális! Ez figyelemreméltó! – üvöltött, nyerített, visított fel néha a
szolgálatos műértők kórusa.
– Az érzékiség! Csitt!
– Csitt! Hol a banda?
– Bizony, az élet…
– …az élet pedig bizony ezekből vagy legalábbis ezek hatása alatt áll és alakul.
Egy más Erazmusz volt ez, közel egy év múltán. De addig a látványosságot kerülő, a gyors
dicsőség hasznát diszkréten beseprő úrfi is tudott lenni. Első verseit gyors egymásutánban
követték távolabbi helyeken is nyomdafestéket látó ópuszok. És szerencsére mindent
egyensúlyban tudtak tartani a jurátus legfontosabb erényét, a bálozást is meghaladó egyéb
teljesítményei: a sorra sikerrel letett vizsgák.
De egyelőre Kabay Zsizell csupa suttogás, csupa titkos találka, éjféli besurranás, csipkés
budoár, kikocsizás távoli szőlőkbe, présházakban, parasztházakban való megszállás, gyapjúpokróc
alatt, piroskockás párnahéjakon. Csupa elválás és megérkezés. Betoppanás.
„Fiatalember, maga préda pazarló! Pazarló… angyal! Hol találtál ilyen topánkát? Hát az biztos,
hogy nem ugyanott, ahová a húgaid járnak nyaralni…” Fájt is, édes is volt ez a nyár. Az efféle
keresztvágások néha a lélegzetét is elállították, bár a csiklandós kacagás megnyugtatóan oldotta,
olvasztotta őket, mint az először a legforróbb lávából felbugyborékoló, utóbb a kéj jelmondatává
híguló felkiáltást: „Te kis paraszt!”
„Te kis paraszt! … Szentisten, szűzanyám, hol tanult maga ilyen tempókat? Remélem, nem
ugyanott, ahová a húgocskái járnak tánc és illemtanra?” Valami nyerseség, faragatlansága vagy
ágyban való cselédi ügyessége váltotta ki ezt? Sajnos nem tudható meg; olyan sötét van ilyenkor
abban a korban, abban az utcában, abban a lefüggönyözött szobában.
Mint akkor is, amikor elkerülhetetlenül megtörténik az összefutás az élet keskeny pallóján a
gyanított vetélytárssal, újabb és gazdagabb és érettebb kedvenccel, s amikor egészen másképp,
sziszegve hangzik el, talán legutoljára, a „te kis paraszt!” … Nem, lesz egy legeslegutoljára,
amikor részegen rikácsolva ajtót mutatnak neki. Aki már egy más, megtört, a szerelem mérgében
minden alkoholnál jobban eláztatott, szenvedő Erazmusz csupán. Süket mindarra, amit
képzeletében soha el nem tűrt volna senkinek semmiért. S most tűri sírva, sírva, sírva.
Jellemek, akik ölnek pusztán azzal, amilyenek, pusztán azzal, hogy vannak. S még ők a sértett
fél megtestesülései. Mindent megtorlásként hoznak működésbe, miután előbb mindent az
odaadás, a szerelem, a kéj érdekében működtettek. Egész úton, a hirtelen betört ősz pillanatonként
feltámadó szelében, át a ligeten, a hídon önmagát hozta abba a tárgyalóképtelen állapotba, amivel
eleve hiábavalóság volt szóvá tenni és jóvátenni a dolgokat.
Zsizell derűs, ironikus mosollyal fogadta, még a régi bizalmaskodás foszlánya remegett abban,
ahogy átvette a még jóformán le sem vetett köpenyét, kalapját, s a heverőre dobta, amivel viszont
máris azt jelezte a legfinomabban, de határozottan, hogy a vizit folyamán ezt a más estéken oly
boldogan hasznosított kedves bútordarabot ők már nem fogják megosztani. Társasági párrá
változtak vissza, s ahogy a másik szeszélyét érzékenyen felhozó, a maga feltörő agresszivitását fel
és el nem ismerő Erazmusz viselkedett, szinte az volt a látszat, hogy az asszony igyekszik menteni
a barátságot legalább.
– Tisztára úgy beszélsz mint egy fiskális, valami kétkrajcáros válóperes ügyvéd. De hát nem
csoda: ha lehull a tojáshéj a frakkodról, az is leszel. Brávó! brávó! – gúnyolódott az asszony, és
most már valóban gyűlölködött. Annak kockázatával, hogy hatékony nem, csak nevetséges lesz,
Erazmusz mégis belefogott az újabb tirádába.
– …unom és utálom azt a modort, mely első figyelmeztetésül máris kegyelemlövést ad le, az
ítéletet mellőző kivégzés utolsó aktusát.
– Istenem, de patetikus vagy!
– Nem én jártam pest-budai, bécsi operákba. Unom és utálom a makrancosokat, akik a szeszély
jogán és ürügyén minden játékszabályt mellőznek, minden megegyezést felrúgnak, minden
logikát tagadnak, egyből félreállnak; ha nekik úgy tetszik, visszaveszik, visszavonják, ledobják,
amit a vállukon, a szívükön viseltek egy pillanattal előbb…
– Ha nem lennél úgy eltelve magaddal, fiacskám, észrevetted volna, hogy már sok pillanattal
előbb vége lett – próbálta közbevetni az asszony, de a fiú már valóban prókátorosan végig akarta
mondani a magáét, s még ő szabott feltételeket.
– Csakis velem lássanak. Lássák, hogy egyedül az enyém vagy.
– Ne légy igazságtalan, drágám!
– Nem akarok igazságos lenni. Meg akarlak tartani… Mondj végre valamit.
– Mit mondjak? Jó, azt mondom, amit hallani szeretne.
– Mindig az igazat kellett volna mondani, arra könnyebb emlékezni később. Nem bonyolódsz
bele kibogozhatatlan hazugságokba.
– A fiatalúrnak valami a fejébe szállt. Te megőrültél, kisfiú.
– Megkérem, ne szólítson kisfiúnak – tért vissza a távolságtartásra Erazmusz is. De még nem
indult. Mégsem indult. Lehajtott fejjel hallgatásba fogott. Miközben kétségbeesetten érezte, hogy
vesztett. Úgy érezte, mindent elvesztett. Hetykesége, bosszúszomja elpárolgott, önérzete
roncsokban, mégsem a gőg fájt már. Csak Zsizell. Akit ilyen közelről már soha nem láthat még
egyszer. Nevetséges, hogy percekkel előbb még ő állt az erdő felől. Szánalmasan kicsinyes
követelésekkel lépett fel, hogy valami csekélységtől csorbát ne szenvedjen a mások szemében
valami látszat, miközben nem egy látszatnyit, hanem most már mindent fog elveszíteni, s nem
mások szemében, hanem a maga életéből kihasítva. Ezt nem lehet kibírni. Ezt valóban nem lehet
elviselni.
Nincs társ, nincs barát, se szerelem, se szövetség, gondolta keserűen, mikor már a Körös-parton
ballagott s a parti szél rángatta kigombolt köpenye szárnyait. Csak az árulások vannak. Árulások
az összes lehetséges érdek mentén. Nincs ügy, nincsen végigvitt bármi, megegyezés, szerződés,
csak egyfelől az önkény terrorja, másfelől az anarchia szabadsága. Közben hivatkozni lehet
bármire, ha gyávaságból képtelenek vagyunk kitartani… Én nem ilyennek képzeltem a világot.
Én nem ilyennek rendeztem be képzeletben, mikor befészkeltem magam e hölgynek előbb a
szívébe, aztán a budoárjába. Tulajdonképpen hogy is képzeltem én el a kettőnk életét? – döbbent
bele hirtelen, mint aki mámoros-mély álomból ébred. Ahogy a fuldoklóknak a halál előtti
stádiumban egy perc alatt feltűnik egész életük képállománya, úgy jelent meg most Erazmusznak
teljes súlyával és szövevényével a Kabay asszonnyal keletkezett viszonya. A soha másként, csak
részletekben, azonnal elhessegetve felmerülő otthoni, családi vonatkozások is. Az, ahogy
reagáltak volna, ha tudják… Vajon megtudták?
A végső stádiumok egyike, amikor már csak monológok vannak hátra. Az eltompult, a kihunyó
értelem utolsó fellobbanásai. Nyöszörgések vagy a búcsúzás eufóriái. Amikor hiába vannak jelen
többen, márcsak úgy elbeszélnek egymás mellett. Egymás közelében. Ilyen mondatok:
– Ma nem jött el már, ma már nem jött el. Nem jött el a ma sem…
– Nem érdemes küzdeni az életért. Hagyni kell, hogy az élet küzdjön meg értünk…
– És te sötéttel csillapítod a zajt?
Mint a férfiak életük legkomolyabb első életszakaszában, Erazmusz tagadta a játék létét is.
Csak azt vette észre, hogy minden az ellenkezőjét is jelentheti ebben a játékban. Hogy az egészre
milyen rossz hatással vannak mások életének fordulatai. Semmilyen külső példa nem találtatható
ugyan az ő esetükre, hiszen kinn valóban történhetnek elszakadások, kiszikkadások, elsorvadások,
odabent az érzelmi közegben végül csakis együttmaradás, minden viszály, intrika, válság túlélése
jöhet. Másrészt folyton arra kell hivatkozni csillapításul, hogy hát ilyen az élet, így szokott ez
lenni; lám, másokkal is ez történik. De tényleg: ez a szerelem vagy annyira egyszeri, egyedi eset,
hogy csak velünk történik, s akkor egyszer-érvényes nyitja-kulcsa van, mint a mesékben – vagy
másokkal is pontosan így megy végbe, szinte nincs is kivétel. Akkor pedig bármilyen kimenetel
beüthet itt is. Irgalmas Isten!
A játék a gyermek joga, világa, közege. Attól válunk felnőtté, hogy ezt az ámulatot kinőjük.
Erazmusz a túl komolyan vett és talán túl rövid átmenet végén ebben a páncélban találta magát.
De az első igazi elragadtatást, feloldódást elhozó Zsizell-nyár után, mintha csak most öltözött
volna fel először, újra ebben a páncélban járt, s először jutottak eszébe Bardócz Dezső szavai
arról, hogy koravén.
A Kabay asszony mégis a fiúk szemében örökre az övé maradt. Mert már képzeletben
összeboronálták őket, mesebeli sejtelmektől vezérelve, miközben persze irigyelték is. Mert nem
az volt az igazi baj, hogy nem próbálkozott meg nála mindenki, s nem engedett kacéran, keveset
bárkinek. De Erazmuszról egy lélegzet alatt kiderült, hogy elfogadta, sőt bekebelezte; így ő
bizonyult egyedül méltónak a szépek szépéhez. Megborzongtak, amikor tudomásul vették, s
megborzongtak, amikor elrúgta magától.
Zsizell Erazmusz képzeletében már kiváltotta mindazt, aminek csak később tudott igazán alakot
adni. Képzeletbeli párbeszédeket folytatott a fiúkkal, akik majd lebeszélni próbálják, hogy eldobja
magától az életet. Nem tudtok semmit, barátaim. Nem szabad? De igenis szabad. Mikor azokat a
törvényeket és szövetségeket megalkotta az Úr, az én szerelmem, az én fájdalmam még sehol sem
volt. Következésképpen ez az eset, még ha csak porszemnyi is, ez az árnyalat nincs belefoglalva
semmibe, sehova. Ez most van. Tehát szabad. Neki, érte, vele. Bármit. Mindent. Kötni és oldani.
Megszüntetni, felmondani, bontani.
Az eshetőségek variálásában kifogyhatatlan és – pesszimista. Miért? Mert a legrosszabbra
készül, s így bármi, ami ennél jobb, máris diadal. Na üljön le, szólna bele itt professzor Krizhay
hangján az Úr, üljön le, Görgényi, jeles, ámbátor ez is csak egy ravasz fiskális rabulisztikája, nem
egy kétségbeesett fiatalember igaza. Vagy megöli magát, vagy szépen elmegy valahová egy igazi
lányos házhoz, ahol nagyobb szerencséje lesz majd, meglátja. A maga jegyeivel, a maga
társadalmi hátterével… figyel maga egyáltalán rám? Igenis: van a szerencse. A szerencse sok
küzdelemtől mentesíthet, ám egyúttal sok emberi tanulságtól, tapasztalattól foszt meg. Magát úgy
ismertem, hogy nyitott szemmel jár az életben (itt közben érezte, újra érezte Zsizell csodapuha
ujjait, amint dévajkodva befogják a szemét, amikor a pavilon előtt a padon randevúra várt), és
tudja meg: a jó építész az életben a balsorsnak is ki kell hogy faragja a mestergerendáit.
„A bukétát most hagyja ott szépen a padon, így, mintha nem is magához tartozott volna, s most
induljon el valamerre, ne törődjön vele, ha utánakiáltanak… Legyen okos, kis Görgényi!”
A nyár elmúlt, s vele az epedés egyik legkínzóbb formája is. Megérezte, hogy van itt valami
furcsa és titokzatos. Mert hiszen a nő, akit szeret, még ő sem jelenti e heves érzelem igazi tárgyát.
Mert ha netán nem kínozza annyit, ha abbahagyja ezt a macska-egér játékot, akkor is… akkor is ki
mondja meg, honnan származik ez az inkább képideálok utáni vágy, s hova tűnik el a
visszaesésnek érzett, mégis pihentető kijózanodások, felébredések idején, amikor ismét a tettek
emberének, kedvenc szavával „prózai embernek” érzi magát. Persze maga is megtett mindent,
feszített akarattal. Büszkesége nem bírta, hogy ilyen szenvedély rabjává legyen.
De hát egy dolog az idő gyógyító erejéről tudni, s más dolog akarni is, élni próbálni ezzel a
gyógymóddal. Erazmusz olyan volt, aki nem akar. Őt minden azonnal meggyőzte, megbűvölte, s
mindig azonnal gyanúval is eltöltötte. Pontosabban: kíváncsisággal. Akkor, amikor szabad,
érzelem-szabad volt, elemében érezte magát, ezerszer ment tovább elvei határánál, csak mert látni
akarta a hold másik oldalát. De ez: szerelem!
Zsizell az első hűtlenkedést bosszúnak állította be.
– Kedvesem, maguk egyszerűen faképnél hagytak azon az estélyen. Nemhogy magácska, de
még a mindig epedő jurátus-falka sem udvarolt egy csöppet, hanem ahogy megjött az az ostoba
hír Kossuthról, maguk hangoskodva, mondhatni nekivadulva elvonultak vitázni. Nem képzelem
azt, hogy a hölgykoszorú másik pontján kötöttek volna ki, hogy bárkihez is pártoltak volna tőlem.
De engem aláztak porig ezzel a mániákus patriotizmusukkal. Úgy látszik, csak politikai ösztöneik
támadnak az én kölnivizemtől. Hát ide jutottunk, barátom – és még maga mer szemrehányást
tenni! Ejnye! Gulácsi úr igenis gyönyörűen viselkedett, lovagiasan. Azonnal felajánlotta, hogy
segítségemre lesz, hogy elhagyjam ezt a kellemetlen helyet, hívatta a kocsiját…
– …és te beültél!
– Csak természetes… Azok után!
„Csak természetes.” Mi az, hogy természetes, valóban ez-e a természetes, így volt-e
természetes; álmatlan éjszakáin ezerszer jutott el eddig az emlékszilánkig, s mindannyiszor fejébe,
agyába, álmába tódult a forró vér, először a féltékenységé, aztán a sértett önérzeté, később a
megszégyenítettségé, végül már az egyszerű, elviselhetetlen szégyené. Úristen, hogy lehettem
ilyen állat, bohóccá tettem magam, képtelenül elaljasodtam, felismerhetetlenné tett egy csomó
olyan érzés-származék, amelyeket azelőtt nem éreztem. Azért-e, mert semmilyen szűzies leányka
iránt olyasmit nem éreztem soha, ami ilyen mélyen felkavart, vagy azért-e, mert ez a nőszemély
felszabadított, felhatalmazott, rászabadított az ilyen szabadosságokra, az ennyire nemtörődöm
kezelésére mindazoknak az illemeknek és szokásoknak, melyeket nem sokat boncolgattam, de
átvettem s elfogadtam a környezetemben, a környezetemtől, azon a címen, hogy a társadalmi
állásunk tartozékai?
Zsizell valamiben mégis egészen más volt, sokat tanult tőle. Nem egyszerűen és ostobán
szabadosságot, hanem: szabadságot. Hűvös, merész, megvető ellenkezést bármivel, amit egyszer
csak nem tud, amit többé nem akar elfogadni az ember. „Talán alkati vonásom is, de az ő
társaságában néha vadul kritikus és nyersen ironikus lehettem. Felszabadultam. És büntetlenebbül,
mint bárhol. Ezért végül is hálásnak kellene lennem.”
Persze az álmatlan férfi-éjszakák nem alkalmasak az ilyesmi eldöntésére. Ha ugyan nem épp
ezek, a magányosság éjszakái a legalkalmasabbak, amikor nyitott szemmel és ötlettelenül álmodik
az ember, nem teszi találékonyabbá az a sok titokzatos tudás, mely egyszer csak mások, ősök,
hősök, különbek, érzékenyebbek, csak olvasott, idegen emberek sorsából is rendelkezésére áll.
Nem, az álom nem jó, bár néha szigorúbb tud lenni a lelkiismeretnél. Ez kell! De az előtte, az
utána való mérgezettséghez, tetszhalálhoz hasonló állapotok, kísértetek, félálmok csak
merényletek az öntudat ellen.
Komolyan töltött napok, Ádámossy Czakó Ádám tért meg Nagykárolyból, s éppen beszámolt a
fiúknak.
– Hát barátom, voltam a kaszinóban is, hol a biliárdasztalnál több népet találtam, mint az
olvasószobában. Minek is gyötrenék magukat magyarjaink az olvasással, hiszen akik ott
megfordulnak, mint jómódú emberek, olvasgatás nélkül is elélhetnek. Márpedig miért csinálna
olyat az ember, amire elkerülhetetlenül szüksége nincs? Tudod, mit mondtak, amikor szóba
hoztam, hogy az asztalon ott a tömérdek újság? Hogy szőrszálhasogatás, ez a többi kaszinóban is
így van, és ott sem olvassák el.
A beálló csendben Gütler megigazította a szemüvegét, és azt kérdezte:
– Szerintetek mondjuk Wesselényi vagy Kossuth nem érzi néha egy halvány legyintését
nemcsak a kor sokat emlegetett szelének, de valami ősrégi áldozat, példázat parafrázisának is,
hogy: ej, hát ez az én népem, akiért megtöretek?
– Nem, barátaim, ez ki van zárva. Az ilyesmi átgondolása nagyon elcsüggesztené a prófétákat,
ezért ők soha nem így közelítik meg a dolgot.
– Hát hogyan? – kottyant közbe a kis Balogh Tamás.
– Majd ha próféta leszel, megtudod magadtól – csapott le rögtön Warró Mózes, és derűs
körbefordulással nyugtázta a felhangzó nevetést. Ekkor a kis Balogh, tőle szokatlan bátorsággal,
másodszor is megszólalt:
– De vajon ha egynéhány fénylik a nemzetben, lehet-e a nemzetet tanultnak, műveltnek tartani?
Nem vita, hanem valóságos hangzavar tört ki; erre szinte mindenkinek volt mondanivalója,
idézete, érve, bizonyítéka. Nem. De igen. Nyilván. Dehogy is. Persze, mert. Bizonyára. Bizonyára
nem. Mert például a magyar nemzetnek most éppen nincsenek nagy írói, mint a század elején,
midőn még Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey ragyogtak, de a literátusok körének fogalma és
terjedelme megnőtt, jóval tágabb, így mégis jobb állapotban van az egész. Az egész mi? Hát a
politika. Nem igaz. Hát Vörösmarty, Petőfi, Bajza, Vachot, Kerényi, röpködtek a nevek, mint kis
vélemény-szárnyú pillangók, szitakötők vagy csak molylepkék.
Valaki könyvet rántott elő, nemrég megjelent almanachot, melyben többek közt éppen
Kölcseyre emlékezik valaki. Talán tíz esztendővel ezelőtt, amikor itt alig eltérő viszonyok voltak,
s tán csak Széchenyi adott hitelt olyasminek, hogy a világ stádiuma változóban van, „egy nyári
estvén – olvasta hangosan a kötet kellős közepéről a kipirult arcú, máskor hallgatag Mátyás Béla –
kint ülvén, a szigorú időjárásra panaszkodott Kölcsey, jobb ország felé vágyott, olyanforma felé,
amilyennek Athént írják… Én erre azt mondám, hogy a régi görögök kifejlődésére az éghajlatnak
is nagy befolyása volt, mit ő helybenhagyott, de mindenek közt a demokráciát állítá annak okául.
Mert hiszen, úgymond, Görögország többi része bárdolatlan volt, hol majd mindenütt a
legnagyobb arisztokrácia uralkodott…”
– Nem élhet mindenki athénian enyhe éghajlatok alatt. Se képletesen, se valóságosan –
bölcselkedett Ádámossy.
– A Kárpát-medence a legenyhébb klímánál ideálisabb, mert van germános, oroszos, svédes
tele, hava, fenyveserdeje is a bácskai nyárhoz, a dalmát fügefához, s mennyi gyönyörű népdala,
melodikus, édes-bús hangulatú kis világa – állította olyan hévvel Laky Balázs, hogy egy pillanatra
megint helyreállt a közfigyelem. De hamar újabb zsivajhullámokba fulladt, csoportvitákra
töredezett, honnan egyesek szó nélkül elszállingóztak, mások mentegetőzve vonultak el.
Erazmusz egyetlen igaz barátjával indult hazafelé a havazásban.
– Tudod, mi a baj velünk? Pozsonyban, Budán vagy itt vidéken olyan jól várunk, várogatunk a
sültgalambra – lendült bele megint Warró Mózes.
– Tisztára úgy beszélsz, mint apád.
– Mint apám apáddal. Mert te is, most is, úgy feszülsz ellenem, mint apád is bármi ellen, amit
apám mondana.
– Apám csak Széchenyiékre hagyatkozik. S ugyan mibe van beleszólása?
– Az enyém meg Kossuthra… De ha már csak Széchenyivel kell úgy odalenni, mit mondott ő
Wesselényinek, még jóval a nagy circumdederuntok, feloszlatott országgyűlések, bekaszlizott
hazafiak pörei előtt? Legalábbis én olvastam. Apámnak megvan annak a levélnek a másolata.
Maga Wesselényi hagyta, hogy sokan lemásolják, mert veszélyt érzett. Szinte szó szerint tudom
idézni, mert ne vedd hencegésnek, én ebben nevelkedtem: „Én borzadok. És ha a mostani veszély
s némi cséplő zuhanása nem nyitá fel némi született vakok szemét, akkor valóban rossz világot
élendünk…”
– „Sokat lehet és kell most azonban tenni” – folytatta ritmusra bólogatva Erazmusz, mintha
klasszikus latin citátumot mondana fel – „és egy háhorútlan csendes és boldog jövendőt hazánkra
hozni”… Mit gondolsz, nekünk is megvolt! Csak valahol nagyapám elpakolt ládáiban lehet most.
– Ott jó helyen van – gunyoroskodott Mózes. – Utóvégre vagy megszívleltük, vagy nem.
Tudod a folytatást is? „Rajtad s rajtam a sor hazánkat boldogítani. Nem vesződöm én többé
kirekesztőleg a casinóval, versfutással. Nagyobb tárgy van előttünk. Értekeznünk kell.” Aztán
értekeztek… Még pár év, s Wesselényi elnézőleg nyilatkozik, miszerint Széchenyi bizony a
hatalmasok segítségével remélte, hogy hazájának hasznára lesz, s lám, még népszerűségét is
kockára tette ezért. Széchenyi cserében nyíltan és többször kijelenti, hogy ő eleinte Wesselényivel
tartott, de az, lám, helytelen útra tévedt. No csak azért. Az ifjúság pedig azt látta, hogy fogságából
ahogy kiengedték, a bölény megszelídült, s mindazóta csak a mérsékletet és nyugalmat ajánlgatja.
– Keresztapám is ezt teszi mindig.
– Melyik keresztapád?
– Kemény József, aki az Erdélyi Múzeumra a felajánlást tette tavaly.
– Mint Széchenyi annak idején az Akadémiára. Csakhogy abból lett is valami. Most ne
önérzeteskedj, nem lebecsmérelni akarom, csak láttatni, hogy késünk – heveskedett Warró.
Erazmusz elgondolkozott. Olyan mély hallgatásba merült, hogy meg se hallotta a diákkori
jelszót, amit barátja békítésül hozott fel: „A gőg az intelligencia siralmas pótléka!” Csak
hallgatott. Magában beismerte, hogy nem ezeket gondolta át.
– Szimultán Habsburg- és népellenesség? Gonosz kérdés, de felteendő, hogy akkor ezek, a
fentiek ellenében és ellenére, a jó „magyar népnek”, igenis így, idézőjelezve, avagy saját szűk
uralmi osztályuknak akarnak „mást”, „jobbat”, ugyancsak idézőjelesen? Széchenyi már vagy
tizenöt éve, a koleralázadás után azt mondta: „Még van idő mindenre, de nekem úgy tetszik, már
hosszúra kimérve többé nincs, s ha közelebbről nem teszünk egyet s mást, bizonyos, hogy a
cséplő, kasza, balta etcetera fog tenni, s nemcsak azt, amit kell, hanem azon túl is eleget!” Hát ez
se világos, ez se általános ébresztő még? Egyszer kérdezd meg apádtól. Haragban élünk. Nemcsak
Ausztriával. Az igazsággal is. A királybíró a király bírója, bizony!
– Apám jó ember, csak lassúded és lagymatag. Senki nála jobban nem várja a kibontakozást…
– …de nem kíván fizetni érte. Jöjjön az egész magától! Csak mert méltóztattunk leélni, kivárni
még egy évszázadot, a paraszt a cséphadaróval a keze ügyében, az úr a cserépkancsóval. S egy
szép napon a cséphadaró ne törje össze a cserépkancsót, a haza érdekében se?
– A haza, a haza… Tudod mit? Félek, hogy előbb-utóbb, még mielőtt használnátok neki,
alaposan lejáratjátok ezt a nevet, ezt a fogalmat a köznép körében. A németek polgárosultak, s
lám, akár karmesteri pálcával is el lehet kormányozni őket hetvenhét hazácskában. Itt minden túl
felfűtött.
A beálló csendet megint Erazmusz törte meg, mély sóhajjal.
– Sehol a világon nincs olyan hosszú élete a haragnak, mint nálunk, mondogatta nagyapám.
– Mondd, miért akarsz te elméletileg is tisztázni mindent?
– Mit?
– Mondom: mindent. Pedig a dolgokat a maguk természet adta jó és rossz oldala szerint a
véletlen veti kockára. Szerintem nincsenek is törvényszerűségek, csak a magadfajta
szobatudóskodók fejében él a vágy, hogy a világ folyásában szerkezetet kell megkeresni.
Kockavetés! Már Krisztus köntösének sorsát is az döntötte el, egyszerűen és földhözragadtan.
Primitíven, ahogy te szereted nevezni az efféle dolgokat. A kocka pedig sosem a Krisztusoknak,
mindig a köntösükre sorsot vető gazembereknek szokott kedvezni. Nekik áll a világ. Ezért érzi
keserűen a szegény ember, még ahogy te mondád, a polgárosult is, hát még a paraszt, hogy akinek
szerencséje van, azt jelenti, hogy nem érdemli meg. Már a Paradicsom kapujában, kifelé jövet
persze, degenerálódtak a dolgok, s ez az állapot eltart, lám, a dicső Ausztriáig. Nézd meg a brünni
lottót, barátom. Hallani olyasmit, hogy egy szegény ember nyert egymilliót? Nem, mert a
szegények nem is bíznák ilyen bizonytalan megoldásokra az életet. Ha rajtuk állana, persze. Ám
se a sorsjátékokat, se a játékszabályokat nem ők állítják.
– Ha nem tudnám, ki vagy…
– A te legjobb, legbizalmasabb barátod.
– …ha nem tudnám, ki vagy, azt gondolhatnám: valami vérmes éhenkórász beszél belőled.
– Beszéli tele a te különben is teóriákkal tömött fejedet, mi? … Emlékszel, amikor még
párbajozni akartunk? A híres csecsemőtolvaj! Hogy eltelt…
– Dehát nem eljött ideje a csörtének is? Mi más ez a mai délután is, mint pengék villogása?
– Csak te villogtatsz. Mint mindig. Te nagy idealista. Én megpróbálom józan ésszel követni az
eseményeket.
– Pedig hogy hasonlítunk ilyenkor mind a ketten Czakóhoz!
– Persze, mivel ő intoleráns, mint én: te pedig toleráns vagy, mint én. Úgy bizony, én
kapcsollak egybe benneteket, barátom.
A csereleánykát maga Görgényi Dénes szerezte egy gyulafehérvári útja alkalmával. Dévai
üzletfele, Winter úr ajánlotta a legmelegebben figyelmébe az Ersch-famíliát. Szebeni szászok,
szolid és megbízható polgárnépség. Winter úrral megkötötték a következő esztendőre az erdő-
szerződést, ő pedig az utolsó mondatrészig lelevelezte az ügyet Erschékkel, akik szegről-végről
rokonai voltak. Egy aranyosszéki jobb család szeretné nyaranta német szóra adni a leányait. Mivel
kettő van, előbb egyiket, jövőre a másikat, az ő leányuk pedig minden nyarat Harasztoson tölthet,
hogy megtanuljon magyarul.
Épp letelőben volt a gyászév nagyapa halála után, s a körülmények úgy hozták, hogy mindkét
leányt fogadni szerették volna a szebeniek, így hát két kocsin utaztak el életük eddig leghosszabb
kirándulására. Tötöry Zsuzsánna és Marinka néni vitték őket. Mindenért lelkesedtek, még a
zivatarért is, mely Tövis után szakadt a kocsik fekete huzatára, a fehérvári fogadó tágas
szobájáért, és főképpen Szebenért, már mint a láthatáron felködlő, kéklő hegyekkel körülvett
látványért, hát még a csattogó kövezetért, boltozatos kapukért, tornyokért, emeletekért. Szeben
egész szerkezete hasonlít egy süveghez, mely a főtemplom tornyában tetőz. Mintha minden fej
egy kalap alá volna szorítva. Ami jó is, rossz is. Aki ezt a szellemet évszázadok óta figyeli, a
magánál szokásos dolgok nevében kifogásolhat benne ezt-azt. De irigyelheti is a szászok csak
kívülről merev rendszerességét. Inkább talál benne irigyelnivalót persze, aki csak látogat, átutazik,
bámészkodik. Tötöry Zsuzsánna hetek óta készíti leányait a csudalátásra, és saját kevés leánykori
tapasztalata alapján arra, hogy hol ők fogják falusi libának érezni magukat itt, hol a városi leány
majd náluk.
Már a söröshordós szekér elé más lovak vannak fogva. Borzas óriások. Patkójuk nagyobb
lármát üt a kövezeten, mint a szekér maga. Erschék emeletes házban laknak. Az egész emelet az
övék, a lenti utcai traktusban a két boltos bérben lakik. Egyik, a festékkereskedő, tordai születésű.
A kávésfindzsák körül akad téma ezernyi. Ersch Sabina aranyszőke hajú és aranyos teremtés.
Laurával egyidős, fején a koszorúfonatot percenként igazítja, s közben mosolyog. Ahol valami
belső sugárzás oldja azonnal a tartózkodást, hamar alábbhagy a találkozások szokásos merevsége,
és elkezdődhet a tapasztalatcsere, előbb nevelésről, gyógyításról, konyháról, hogy eljöhessen a
perce a személyes vallomásnak is. Mert mégsem kezdheti az ember, ahogy betért valahová,
rögvest olyasmivel, hogy őszintén szólva az én leányaim nem szeretik a pömpőcelevest. Ki tudja,
a német szó mellett nem ez lesz-e a másik főeredménye a Szeben-járásnak.
Szóval itt se verték soha a gyermekeket. Persze. Úgy is van. Sabina bátyja már évek óta kadét
Klagenfurtban. Hogy a nagyapa is tiszt volt? A Gazner-ágon?… Szegény apósom bizonyára
ismerhette, mielőtt kviétált. Igen, az állatoknál lehet jó példákat látni, hogy ütés-verés árán még
meg is csókolják a verő kezét. Ilyen az eb is. Ha kisgyermeket vernek, az is esedezik, de csak
azért, hogy ne verjék tovább. Hát bizony, az ember dísze lehetne a természetnek, ám megismerni
néha nagyon szomorú tapasztalás. A háznál beteg van, az orvos valami szert ír fel, jön az egyszeri
asszony, és ostobaságában így meg úgy… Az egyszeri ember. Az egyszeri gyermek. Az egyszeri
postakocsis. Nagyokat lehet kacagni azon, hogy az egyszeri asszony imigyen számolt: ha naponta
négy kanál orvosság három nap alatt gyógyít, nyolc kanálnyi annál hamarabb. Pénz nem számít,
fő az egészség. És a betegnek másnap tényleg nem fáj már semmi, mert belehal.
A szobába besüt a kelő hold. Talán abból az irányból, ahol a sok kanyaron, hídon, fasoron túl
Harasztos van a völgy ölében. A fáradtság a legjobb altató. Tötöry Zsuzsánna hallgatja az övéi
pihegését, s félálomban a Dénessel való tervezgetés elejére röppen vissza: hogy is hívják őket?
Ersch? Nem az a…? De igen, csak ez a szegényebbik ág. Ennek csak pár rongyos milliója van s
vagy hét fióküzlete. Beszterce, Lemberg, Máramarossziget, Jászvásár, Isztambul… Ne tréfálj! De
tréfálok. Mit gondolsz, bratyizna ez akkor egy ilyen provinciális hétszilvafás famíliával? Ennek
legfennebb hét férjhez adandó kisasszonylánya van otthon.
Zsuzsánna szemlehunyva elmosolyodik. Dénes, ez a Dénes! És persze végig se gondolja, hogy
lehet egy is sok. Ő a leányait hozta össze Erschékkel. Szerinte a fiai minden számításon kívül
vannak. Még akkor is, ha a leányka valóban gyönyörű. És kerekszemű. És ott fog lakni
Harasztoson.
Erazmusz épp messzeágazó ösvényein jár valahol, Csanád meg kapaszkodik felfelé a
szamárlétrán. Felvinc alkerülete császári és királyi segédbiztosától levelet kap, melynek
címzése: Hites Ülnök tisztelt Görgényi Csanádnak barátilag, Harasztoson vagy ahol lesz. A posta
megtalálja. „Siető” – még ez is rajta áll nagy betűkkel.
Kedves Barátom-Fiam! A nagyszemű Jupiter úgy látszik kezd reátok is pillantani, mert – de ne
örvendj, mert még a madár nincsen a markodban! Elég az hozzá, hogy Te (avagy létezik-é még
más Görgényi Csanád is a környéken, mert akkor mind a ketten) ki vagytok nevezve az új
Perceptor Szilágyi Pál uram mellé adjutánsnak, s ezt veled tudatni kívánván én igen örvendenék,
ha elsőül gratulálhatnék. Siess, ezen levelem vételével indulj; menj addig, míg az öreg Szilágyit
(fiam lehetne az is!) meg nem kapod vagy Sinfalván, vagy Tordán, s üdvözlöd nevemben is.
Mondd, hogy én előre irtózom a jövőmtől, de ő se húzza sokáig, legalább jó utódról
gondoskodjunk s időben. Isten áldjon, őszinte barátod Kabos Gergely, Gerenden, febr. 16.
Édes Susim! Szentpéteri éppen jókor jővén Kolozsváron hozzám, midőn az Országos Gyűlésbe
kellett indulnom, azért csakis most, délután háromfertály kettőre válaszolhatok neked: a
Lencséssel gondolom, idén jól fogtok járni, mert a jövő szerdán esedékes holdváltozással az idő
fel fog melegedni, hanem a Cserealjával sem kell késlekedni, s ha kár benne sok lenne, előbb fel
kell becsülni, mielőtt a pásztorokat hivatod. Jó volna, ha a tönkölyt, ha már ilyen illendőül jó a
termés, meg lehetne hagyni a rideg sertéseknek, mert törökbúzánk kevés van vetve. Biriről semmit
sem írtok, hogy érzi magát? Szentpéteri azt mondja, mostanság betegségről panaszt nem hallott.
Nekem a kenyeret Juon idejében elhozta. Panaszolsz a költségre, ezért azt kérdem, hát bátyád az
adósságból adott-e meg valamit? Írtam volt talán, a püspök azt fogadta, hogy írni fog dolgomban
fel Bécsbe. Lázár még nem jött haza. Gondolom, hogy én addig, míg egyesek visszajönnek, haza
fogok menni, mert a vetés idején honn akarok lenni. Továbbá: ki lett légyen megajánlva a Királyi
Táblára, nem tudhatom, hanem azt láttam a protokollumból, hogy az én nevem az első a listán,
mely az udvarhoz elküldetett. A gyermekeket csókoltatom, köszönöm Laurának a körtvélyt, mert
esténként egy hete már eszegetem egyet-egyet. Legyetek egészségben. Igazán szerető férjed…
Édes Susim! Harasztosról lett eljövetelem óta szeretném tudni, hogyan vagytok. Amióta
szombat estére megérkeztem, voltam legelébb megbízotti levelem felmutatására a Prezidensnél,
tegnap a Királyi Személynöknél s a püspöknél, professzor Lázárnál és consiliárius Belényesinél.
Mindenütt szívesen vétettem. Dindár Antal báró Kemény Ferencnél járván a mai nap, mondja,
hogy őnagyméltósága említette neki: belőlem minél előbb Gubernális Secretárius leszen. Ezt
nekem a Főtisztelendő is mondta; hogy mennyiben legyen igaz, majd megválik. Én legalábbis
ennek előtte még azt sem hallottam, hogy Bécs után itt a Guberniumnál hivatalosan megfordult-e
a dolgom, de az előszámlált urak tisztelete alkalmával mások is voltak ott tisztelkedni, s tudod,
hogy mennyire szeretem én a tülekedve udvarlást. Tegnap valódi nagy és ünnepélyes csá szár-
születésnapot ültek meg itt is. Előbb az egész országgyűlés (na azért csak az, aki ott volt tényleg) a
Prezidens szállására ment s onnan, lábon, a Királyi Személynökhöz, innen kíséret ugyancsak
gyalog, ágyúk lövöldözései, katonai sorfalak és bandázások közt a piaci templomba… Balogéknál
a szállásom, két szobám vagyon, kosztot hordatok hónapjára 30 váltóforintokért délben négy, este
pedig kétfélét, annyit ád…
A kinti nyárnak is más a szaga falun s más ebben a nagyobbacska városban. Milyen jó, hogy az
egész napi fülledtséget kicsit megpráholta ez a pár szemnyi koraesti zápor, mint Kica vasalás előtt
a merevre száradt fehérneműt, lepedőt, párnahajat. Görgényi Dénes még Tordán se szerette, csak
a falvaiban, falusi házaiban és kertjeiben, dombtetőin és szőlősoldalain. Amíg a gyermekek kicsik
voltak, milyen más volt, gondolja elérzékenyülve, hogy ezen a nyáron már Biri is, a csak minap
még pendelyes csöppség, Iringó kisasszony lesz, a tizennyolcadikba fordul. Megzizzen kezében
az újság. Otthon az számít újságnak, amit ő innen beleirkál a levelekbe. Két jégverési hír között
egy társadalmi siker: Szilágyi Samu fiának, Józsinak kezességen leendő szabadlábra helyezése
iránt hétfőn végre kézhez kapta a Gubernium kegyes válaszát. A maga közbenjárásáról sehol egy
szó hónapok óta, csak a levelek sorszámozásából következtethető, hogy az ügy nem volt túl
reményteljes: első említése tizenhét levéllel előbb történik. Fő, hogy szegény Szilágyinak nem
kellett egy örökévalóságig várnia, ha a királybíró bevetette a tekintélyét. Csakhogy csínján kell
bánni az ilyesmivel, mai időkben drága dolog az erkölcsi tőkét akármilyen semmiség kapcsán
széjjelszórni. Nem tudni már, mit követett el, mibe keveredett Józsi; elég, hogy megszabadult
egyelőre.
Milyen jó, hogy az ő fiai mások. És milyen furcsa, szívszorító, hogy ezt is mintha egy életre
szólóan ő maga egyoldalúan elintézte s a viták elől lezárta volna. Pedig minél nagyobbak, annál
kevesebbet tud éppen a fiairól. Szűkszavúságukat talán tőle kapták, de a bennük feszülő
indulatokat mintha anyjuktól örökölték volna. Titokzatos és veszedelemteljes az énünk.
Görgényi Dénes csak a fontosabb dolgokat hangsúlyozta. Mint egyik leánya megjegyezte:
„Apa minden levele még nagyságra, hajtásra is egyforma”, s a viaszpecsét fölött ezt a címzést
viseli kevés változattal, szeretetteljes egyhangúsággal, ami már egymagában kedves játékká,
szertartássá változva, bearanyozza a kézhez adás pillanatát: „Tötöry Zsuzsánna kedves nőmnek
férji tiszta szeretettel – Harasztoson”. Van amelyikre, ha az országos gyűlések sokáig elhúzódtak,
rákerült a feladó neve is: „Kolosvárról küldöm Monostor utcából Balogh-háztól. Görgényi
Dienes”.
Édes Susim! Szilágyi Samu, gondolom, a tegnap küldött kis skatulyát bépecsételve átadta eddig
nektek. Az Ágnes Néném dolga nálam maradt, majd próbálok vele a Főtisztelendőnél elérni
valamit. Nagy Minya ügyéról a gyűlések miatt még nem lehetett referálni, de minél előbb sikerül,
jól fog kijönni és azonnal megírom. Lázárt, mióta bejárok a templomba, csak egyszer láttam, kinn
a majorjában lakik télen-nyáron. Most a nagy sár miatt feléje se próbálok menni, fiákerrel, pedig
odavissza két pengő huszasokat ígértem nagy könnyelműen egynek. Mert itten minden nap esik. A
Demeter dolgának békét kell hagyni. Míg haza rándulhatok, csak a bizonyságot, azok neveit, kik a
mocskolódást hallották, tartsa észben, vagy Csanád jegyezze fel neki egy cédulára, ha már ilyen
magatehetetlen s mégis önérzetes. A közelebb megjelenő újságot ha megkerítnétek, ott
olvashatnád, hogy tizedikén az országgyűlésben mit is mondottam. Más a fontosabb most. A
végtáblabeli törökbúzának kell a kapálás, de semmit sem írtok erről. Szeretném tudni, Gazdag
Tódor a két nagy darab földet, a felső s a legalsót (mert a Széll-leányok felől való középsőt nem
adom ki), felébe ha tetszik megaratja-e. Ha tetszik, végezze el. Nálam van 26 forintnyi még, de
mindennap fogy, mert drága itten a kenyér s minden, hogy ilyen soha sem volt. Azt a pár nélküli
ökröt talán mégsem kellene most eladni, két hét múlva lesz pénz, s mellé állíthatnánk három tulkot
még. Aztán nyárára egy-két napig készüljetek, jöhettek be, Országné is csókoltat mindnyájatokat,
igaz szeretőd, Dénes.
Csanádnak ezt írja a numero huszonegyedikben:
 Édes fiam, Szamoila azt hozá hírül, miszerint az ugarral úgy gazdáskodtál, hogy a Túróson
kívül már több nem volna. Jó volna, ha így lenne. A Cicák készíttessék köntöseiket, én azt hiszem,
hogy előbb mint itt, meg fogunk együtt jelenni Felvincen, mert mint hallom, ezen hét vége felé
bilétahúzásra s táncmulatságra meg fognak találni, úgy hát csak utána jövünk bé Kolozsvárra.
Bár addig a kapáltatást végeztessed, mert innen hazamenvén, máris az aratáshoz kell kezdeni.
Csak ügyeld, fiam Herschelt a kalendáriumban, s ahhoz arányozd mezei dolgaidat, mert a június
21-iki tapasztalás arra mutat, hogy sok eső jön még. Ma a patikából kámforos spirituszt kellett
hozatnom, mert jobb lábam inai dagadozni szoktak, most pár napig nyugtatom. Küldök ezennel
Édesanyátoknak fél font kávét és egy font nádmézet, hogy ne éheztesse az én kis madárkáimat.
Mindnyájatokról eleget gondolkodom éjjel-nappal, apátok, G. D.
Sabina jelenléte beragyogta a harasztosi nyarakat. Még akik fejcsóválva nézték is merész
szokásait, beismerték, hogy ha nem is tündéri, de tünemény. Minden ötlete, minden nekifutása
aranyalmák hullásával járt. Igen, nekifutásból szeretett gyümölcsöt szedni, egy hét alatt rávette
Birit, sőt két nappal később Laurát is, hogy fára másszék, lovagoljon, visongjon bármely
semmiségre. Mivel mindezt a fiúk, feltűnő egységben, mintha észre se vették volna, mintha minél
mértéktelenebb szilajsággal akarta volna kikényszeríteni az elismerésüket.
Ez már a harmadik nyár volt, mindenki hazakerült júliusra. Tötöry Zsuzsánna valami boldog
vaksággal megáldva vagy megverve, a rajongókkal együtt rajongott Sabináért, észre sem véve a
szolgálók aggodalmas pislogását, még a Marinka néniét sem. Boldog gyermekrajnak tekintette a
vidám társaságot, amely ott rajcsúrozott valahol a Papkúttól a bogáti fennsíkig, s nagy
szenzációként taglalta a vacsoraasztalnál, lámpagyújtás után, hogy a ló ma horkanva hőkölt
valami rézsiklótól, hogy majdnem beborultak a Dindárék kaszálójára, ma pedig elvágtatott a
láthatáron két deli lovag, na ki, hát Warró Mózsi és Thurzay István, de elég messze voltak,
nyilván nem mertek közelebb kanyarodni, lehet, nem is olyan jó lovasok, és így tovább.
Csanádnak ez a „na ki?” jellegű kényeskedés ösztönösen nem tetszett; magában megállapította,
hogy húgai a német szón kívül efféle tempókat is tanultak a szebeni lánytól. Mint ahogy az sem
volt ínyére, hogy ha az ő nem egészen tökéletes, de iskolában szerzett német tudását, kiejtését
kritizálták, néha egyenesen fitymálták villámgyors, csak kissé nyelvjárásos verébparádéikon. De
jól állta a sarat köztük, együtt Szelestei Lacival és Harcsa Boldizsárral, akik régi játszópajtások, a
lányokkal egyidős helybeli fiúk voltak.
Erazmusz többnyire rájuk se hederített. Ez volt az első nyara, mikor nyugodtan elmondhatta, túl
van már a „szeszélyes asszonyon”. Szabadnak és szeszélyesnek már saját magát érezte. Ki is
próbálta vonzerejét fehérszemélyeken, akiknek jártában-keltében mélyen a szemébe nézett; s
képzelt amit képzelt, gondolt amit gondolt, álltak a dolgok ahogy álltak, a vendéglányra soha
másképpen nem is gondolt, mint húgai játszótársára. Ahhoz azért vaknak kellett volna lennie és
tapasztalatlanabbnak, mint amilyen volt már, hogy észre ne vegye Sabina csábmosolyos
kísérleteit. De ezeken abban a percben befejeződött az elgondolkozás, amelyben történtek.
Történt viszont más ezen a kora nyáron. Az is jóformán véletlen volt. Előbb szalmakazalba,
erdei tisztásra vitte első hazai hódítását, az új kis havasi cselédlányt, Kicát. Aztán az ágyába
engedte: oda hátra, a kisház duzzogójába, ahol ezen a nyáron kezdett el, a sok szúnyogra
hivatkozva, csukott ablakkal és bezárkózva aludni. Tulajdonképpen senkinek sem kellett
magyarázkodnia, egyszer Csanáddal került szóba s vagy kétszer Jankó őfelségével, a béresek
királyával, aki még a ciripelő tücskökről is mindent tudott a környéken, mert öregségére rosszalvó
lévén, kísértett, mint a prikulics. Erazmuszon kívül még ő tudta tehát, a kisház mégse volt úgy
elzárva, mint a Marinka néni befőttes üvegei petlenggel, mert épp a tetején egyetlenegy pendelyes
szúnyog rendszeresen bejárt a lappantyús ajtón a szénapadlás felől, s érkezéskor röptét az úrfi két
felfelé tárt karja közt szokta végezni, vagy éppenséggel kezdeni, amikor hajnalban kiszállni
készült. Hát ebben az egyben tévedett. Mert az érkezés az úrfié szokott lenni. Kica akkor már a
pokróc alatt várt, mindenből kibújva. És nemcsak biztonságból, szeméremből is sötétben
maradtak mindig.
 Egy szép napon minden legyet megfog a pók. Ezen a szép napon Sabina már többet tudott a
dologról Jankó bánál. Kicából kiszedte, hogyan is állnak a dolgok, s egy gyűrűt adott neki, hogy
ahogy szokták, este ő várhassa az úrfit a sötét kisház ágyában. Csakhogy Erazmuszt
rosszkedvében kapta: a sötétben is észrevette a csalást, s fojtott vita után kitessékelte a
kisasszonyt. Arra az egyre mindketten sziszegve megesküdtek, hogy soha még emlékezni se
akarnak az egészre. Erazmusz tán jobban megijedt, így lovagiasságból még arra is rászánta magát,
hogy az istállóból lovat lopjon ki, s nagy kerülővel, még nagyobb dobogással úgy érkezzék,
mintha késve, pityókásan jönne fel a faluból. Így reggelre szinte Jankó bá előtt is gyanún felüli
volt az éjszaka.
Még az a másik is, amikor Csanádot viszont már valósággal megerőszakolják. Persze ez már
nem egészen igaz és nem egészen pontos. És sosem válik világossá az sem, hogy mi történik itt,
hirtelen mitől kap kedvet a nagyapai kívánságra hivatkozva a tiszti karrierhez a kisebbik Görgényi
fiú, pedig már szolidan beindulni látszott helybeli pályafutása. Mit tudnak Harasztoson és mit
Szebenben? 1846 tavaszán Ersch Sabina Porumbákon titokban világra hozza a kis Reginát, akit
ott is hagy a román papéknál, kiknek leánya német szóra járó barátnője volt, de már férjhez ment
szerencsésen, fel északra, Beszterce mellé. Mikor eljön az ideje, mert mindent tud mindenkiről,
jelentős összeget tesz le a hallgatásért, s onnan hozza majd el 1849 nyarán, utolsó szebeni útján a
nagybácsi, Érsek Elek. A hadihelyzetre való hivatkozással egy fiatal anya s egy termetes dajka
társaságában még aznap délután ki is kocsiznak a város kapuján Déva felé.
A gyűlés reggel kilenc óta tartott.
– Magyarország előbb adta jelét fölelevenülésének, a gyengébb és bágyadtabb Erdély később.
Csoda-e ha a közfigyelem inkább fordult Pozsony, mint Kolozsvár felé? – fejtegette a szónoki
emelvényen valaki.
Érdekes tánclépések: előbbre- és visszatáncolás. Sokszor előbbi megítélésük ellenére
meglepően kiszámíthatatlannak bizonyulnak a legjelesebb férfiak is. Vagy csak a szónoki hév
ragadja el néha éppen a gyakorlott, a rutinos embert, hogy szavát meg az elérendő célt felejtve,
elporlik keze alatt a hatás, eltorzulnak az arányok, s cserben hagyja önmagát az addig kifogástalan
szép és fontos mértéktudás?
Ezen a mai kötélhúzáson mégis világosan megmutatkozott, hogy pusztán az ügy nemessége, a
tét nagysága se meg nem hozza, se el nem veszi a többség eszét. A többségnek mindig udvarolni
kell, s az nyeri meg, aki ékesszólóbban udvarol, harsányabban ágál, még ha előbb
népszerűtlenebb, esélytelenebb volt is. Most viszont váratlanul kiderül, hogy akadnak olyanok,
akikben meg lehet egyezni, akik feddhetetlenek és eredményesek s kellőképpen szerények is
voltak az elmúlt bajos időkben; hogy egy kis erény árán az elkövetkező bajokra is őket tolja maga
elé a mögéjük búvó pulyahad, hogy majd ők feleljenek.
– Kemény Simonnak, a szeretett és érdemdús hazafinak kimúlása után a helyi kormányzatban,
utódjának népszerűtlensége miatt, hamar kezdetüket vevék azon küzdelmek, melyek az első
pillanatban személyes ellenszenv nyilvánulásainak látszottak, de nemsokára elvharccá alakultak
át. Erdély minden megyéiben s az egész Székelyföldön visszhangra találva. Megtámadtaték a
létező állapot, s Szász Károly és Görgényi Dénes, kiket utóbb az egész ellenzék vezérül fogadott
el, a mély, de addig szótalan elégületlenség tolmácsaivá lettek, s merész, bár a törvény korlátait át
nem vágó indítványozások által egyenként, sorra akaszttattak meg azon kerekek, melyek az írott
jogokon nem nyugvó közigazgatási rendszert mozgaták. S noha az egyik szelíd és az új
benyomásokat könnyen elfogadó kedélye a végleteket nem áhította, s a másik erkölcsi
rigorizmusa, mely mindent, amit jogtalannak vélt, szenvedélyesen ellenzett, s csaknem úgy
hibáztatá az újítani akarók túlzásait, mint a hatalom visszaéléseit, mégis meg kell vallanunk, hogy
Erdély az 1831 és 34 közt lefolyt heves pártcsaták alatt oly helyzetbe jutott, melyet anarchikusnak
lehetett nevezni. Azonban ez nem a szereplő egyének, hanem a szőnyegre hozott kérdések
jellemében feküdt… – hangzott tovább az emelvényről.
Erdélyben egy egész nemzedék, legalább egy, az évenkénti országgyűlés meg nem tartása közt
serdült fel, ért férfikort, s már közelített az öregség küszöbéhez. Bizony a dolgok akkori állása
egyaránt szolgáltatott alkalmat új szenvedélyek elérésére és érvek, analógiák kutatására a régi
protokollumokban. Ilyen körülmények közt a miniszterek mindenütt a világon vagy kivételes
rendszabályok által nyomják el a békétlenség külső jeleit, vagy pedig a sérelmeket orvosolván, a
békétlenség okait szüntetik meg. Nálunk mindkét módszer szerint történtek kísérletek. Előbb
provizórium hozatik be, aztán országgyűlés hívatik össze. Ettől fogva Wesselényi és a két másik a
hevesebb ostrom vezetői; igaz, Görgényi Dénes a nagyobb akadályokat nem annyira ledöntögetni,
mint megkerülni akarta. Akkor ő csodálatos mértékig egyesítette a szelíd kíméletességet a szilárd
meggyőződéssel. Hol van ez már? Ez az, amit most számon kérnek tőle. Megengedhető, hogy
többnyire hibátlan alaptételekből szövi ki okoskodásait, azonban ma már a más nézetűeket
legszívesebben megfosztja az ellenvetés lehetőségétől, anélkül, hogy meggyőzné őket
véleményének egyedül üdvözítő igazsága felől. Úgy tetszik, az idő és a viszontagságok azt tették
az ő lelki tehetségeivel, amit a monumentális épületekkel szoktak: elsötétítették a külsőt, letörték
az ékítményeket.
Maga Görgényi Dénes savanyú ízzel, ám rezzenetlen ábrázattal hallgatta pár támadás utáni
mennybemenesztését. Ha úgy adódna, gondolta, ezek a szó egyáltalán nem átvitt értelmében
menesztenének a mennybe, s még azt is utánam kiáltanák cinikusan: Légy a követünk! Cinikusan,
avagy ostobaságból. Ahogy ma Fosztó beszél. Éppen ő, az a Fosztó Ferenc, aki… Megérem, egy
szép napon a mezőzáhi kastély toronyszobáját is császárképes aranyak helyett az én erényeim
képével rakatják ki. Csak jöjjenek el olyan idők!
Tekintete Warró Moyzesével találkozott. Na ehhez mit szólsz, villantotta rá a kérdést a régi
barát, ilyen helyen és helyzetekben örök vitafél: én kívántam így, az én emberem dicsér fel, dicsér
agyon. Hogy miért? Már hogy a mi dicséretes radikalizmusunk szövetségesének láttassuk a
nagybecsű közvéleménnyel a te becses személyedet is, ki inkább fontolva haladó, ha nem
konzervatív színben tűnsz fel a vármegyében, Tordán éppúgy, mint Kolozsváron. Nem vagy
hálás? Majd az leszel, barátom, mert olyan időkre van kilátás. Jer közelebb, jer közénk – mondta
ez a tekintet s az egész emelvényi játék. Nincs köztünk akkora különbség elvekben, mint ti
hiszitek, mint különösen te szereted beállítani. Vagy inkább kiállítani, országgá és világgá
kiáltani.
Nem megyek! – villantotta vissza a tekintete. Én a hebehurgyaságot, a demagógiát még
szükségmegoldásnak, pillanatnyi kiútnak sem szeretem. Ott maradok, ahonnan a hatalom, az
udvar, az osztrák oldalról becsapódó bombák hatását mérsékelni lehet, s a ti nagyszájú
hősködéseteket, mely végeredményben csak Kossuthék politikáját utánzó kis helyi bajkeverés,
némileg visszafogni. Igenis: az arany középutat keresem – válaszolta magában Görgényi Dénes.
Hogy mit tennék, meddig mennék el, ha egy szép napon nem képletes bombákat, de valódiakat lő
majd ki ránk Bécsből a császár? Ilyen nincs, nem is lesz a sifonérban. De mi se vagyunk
Rákócziék, barátom.
Miért ne, vethette volna ellene, továbbfeszítve a húrt, Warró Moyzes. Egyébként igazad van:
most az fontos, hogy megbonthatatlan egységet mutassunk, s ezt hitessünk el a kamarillával. S
hogy ez meglegyen, lám eljátsszuk a rebellisek adorációját is egy konzervatív, hogy ne mondjam,
reakciós politikus iránt. Nyilvánosan, hogy kompromittáljuk. Vagy kényszerítsünk színvallásra.
Nem fogsz te bemenni a guberniumba, ha az pusztán a nekik hasznos kvalitásaid elismerése lenne,
jutalmazás, egyéni, sőt ellenünk szóló! Csakis akkor, ha beleegyezve vagy legalább beletörődve a
mi trójai falovunk leszel ezen a magas polcon. Választhatsz, akár helyben, már most is: vagy a mi
szövetségünk, vagy a fekete-sárgáké, akik mindig jó gazdái a birodalomban a cselédeiknek. Dehát
egy aranyosszéki királybíró, a szék nemességének egyik virágszála csak nem…
– Csaknem elszundítottam, édes öcsém, olyan szépen dicsértek ma itt tégedet! – csapkodta
hátba a vén kövér gyéresi táblabíró, apja barátja, amikor már kifelé özönöltek. Amíg felszálltak a
kocsikra, az urak közül aki csak tehette, vagyis akarta, mindenki parolázott vele, legtöbben némán
és mélyen a szemébe nézve, ami jelenthetett cinkosságot is meg valami olyasmit is: „Ejha, nem is
tudtam, hogy a rebellis párt lobogója lettél.”
 Görgényi Dénes, mert közel lakott, gyalog sétált a szállására, s vacsora után leült levelet írni
„kedves nőmnek” haza, Harasztosra.
Az álom nem jó. Van álom, melyből felocsúdni maga a pihenés. Erazmuszt elképesztő
fáradtságai alvás közben húzták a mélybe, állították le száguldását, akár kergette valami, akár
maga szeretett volna utolérni mást. Végül olyan hosszú idők teltek el egyetlen álmán belül, hogy
felébredéseket is álmodott közéjük, és feküdt, hevert, elterült fehér ágyakon a plafonra, zöld füvön
a kék égre meredve. Feküdt, s mondta is álmában magának, hogy most ő egy telek, egy mező, egy
ország, amely történetesen itt terül el. Magának mondta, ám egyszersmind valami megfoghatatlan,
láthatatlan hallgatóságnak, amelynek jelenlétét csak érezni, sejteni lehetett, mint olyan valakiét,
aki róla mindent tud, akihez ő mint csalódott, meggyötört, kimerült, megtört, utat tévesztett
panasszal fordulhat, s aki értelmez, megfejt, jósol, érvel, feltölti értelemmel a maradék kedvet. Ez
a valaki-valami volt az például, aki egy téli éjjelen, amikor vagy álmában volt ébren, vagy
valóban, de félig éppen elszenderedett, megmutatta neki a pillangókat.
Hosszú ideje az első mókás és kellemes álom volt, jobb erőben ébredt belőle. Apró fehér
káposztalepkék jöttek és lebegtek előtte, de felfelé, mint valami fordított havazás; egyre sűrűbben
jöttek és egyre közelebb, egyre nagyobbak voltak; eleinte próbált visszahúzódni előlük, de nem
kellett, mert még a hópihénél is könnyebbek voltak, nem ráolvadtak, hanem egyszerűen eltűntek
benne, ahogy belélegezte őket a könnyű, illatos levegővel. Ők voltak a levegő, ahogy valahonnan
láthatatlan mélységből áradtak, buboréklottak, két szárnyacskájukon egy-egy címert viselve,
egyiken szűzmáriást, másikon kétfejű sasost, egyiken kettős kereszttel, másikon egyszerűen egy
másik parányi pillangóval, amely nő, kitágul, ráhull, beleömlik, egyik szárnyán egy
szivárványfolttal, másikon egy pillangószárnyon elférő újabb pillangóval, melyre ráfér egy címer
és egy pillangó, címer, pillangó, címer, pillangó, pillangópillangópillangó –
– Azt hittük, meghalsz az éjjel – recsegte valahol fenn, a kép közepén, a gerendás mennyezet
alatt egy furcsán, fehéren tengerző arc, egy párába burkolózó szentkép: Marina néni, kezében egy
csésze herbateával. – Idd meg, fiacskám, és szedd össze magad, mert kikacagnak a lányok. „Levél
jött apádtól. Tele krumplicukorral.”
Érdekes, mindig ezt mondta gyermekkorukban is mindkettőjüknek. Vajon a gyermekkorában
van még?
A főrendi táblának 1848. február 8-i ülésén Zichy Ottó gróf a polgárőrségekről beszélvén, a
többi közt kijelentette, hogy Magyarország jelenlegi hadiereje ezen őrségekből áll. Szerinte lehet
úgy harmincezer főnyi. E sereg jól szolgálhatna a haza javára, ha szeretnék a hazát. De ők más
hatalomnak szolgálnak. Ez a hatalom csak részben Ausztria, más részben Oroszország!
Oroszország mindent nyerhet, de semmit nem veszíthet nálunk. Magyarország ellenben semmit
sem nyerhet, de mindent elveszíthet. Oroszország Erdélyt és a dunai tartományokat is könnyen
megszerezheti. Ezért is rendezni kell a polgárőrségek ügyét. Egységes zászlót kell adni nekik.
Jelenleg csak egyetlen városban van a polgárőrségnek nemzeti színű zászlója, s csak egyetlen
városban tettek az őrség emberei esküt az alkotmányra. A többi zászló mind más színű. A
legtöbbje fekete-sárga, kétfejű sassal. De van orosz zászló is, melyet Szentpétervárról küldtek az
egyik polgárőrségnek. Ha azt akarjuk, hogy zászlónkat a külföld is megismerje s tisztelje,
általánossá kell tenni használatát. Ezért a VI. törvénycikkben ki kell mondani, hogy a polgári
őrhadak csakis magyar nemzeti zászlót használhassanak.
Zichynek e beszéde meglehetős izgalmat keltett Bécsben. A király 1848. február 20-án
elrendelte a szigorú vizsgálatot azon város ellen, melynek polgárőrsége nemzeti zászlóra esküdött,
továbbá az ellen, amelyik az alkotmányra esküdött, s végül azon város ellen is, amelyik orosz
zászlót kapott Szentpétervárról. A régi jó insurgens intézmény, a nemesi felkelés ősi parádéja
nemcsak magyar, de magyar érzelmű is volt, a mostani városi őrségek jórésze idegen nyelvű és
császárpárti. Ez sok mindent megmagyaráz. Tudták ezt a követek. Amint a történelem sok
gyászos korszaka bizonyítja, a magyarok a legvégső eszközöket is képesek igénybe venni. Lehet,
megint közeledik a pillanat, mikor a nemzet kénytelen lesz fegyvert fogni. Sajnos Bécsben mindig
felszisszennek, mint aki mezítláb üvegcserépre lépett, ha a magyar alkotmányról került szó.
Valójában hallani se akarnak róla.
Ezen a napon a harasztosi misén a zengés… Úgy látszik, valaki új kottákat kapott vagy kért
kölcsön. Valami kevéssé ismert jó német mester művét. Harcsáné megint remekel, de az az új
orgona: ágyú! Túl öblös ahhoz, hogy ne fájjon ekkora térben. Boldogok a testi süketek, mert nem
szenvednek tőle. Az orgona olyan hirtelen hallgat el, mintha fülelne, kinek ártott. Kényelmetlen,
mert csak pár éve ide beácsolt kegyúri székében Görgényi Dénes arca fájdalmasan megrándul.
Erazmusz nagyapja mindmáig üresen hagyott ősi székére pillantott. Miért ódzkodik apja átvenni,
elfoglalni a helyet, mely övé már? Elcsendesül minden, az ablak szűrte napsugarakban sűrű
tömjénfüst gomolyog. Második csengettyűzés, tompa dobogással kezdenek térdre borulni. A
kegyúri padsorban ekkor a csengettyűket túlcsengő visítással Biri feláll, szeme kitágul, s a
mellette lévők karjába omlik. Az oltáriszentség pillanata lejár, a fejek arrafelé mernek fordulni;
készséges kezek emelik, viszik, aztán csak támogatják. Vele vonul ki anyja és nővére. A fiúk
állnak. Asszonyok dolga. Erazmusz arcán csak a szokásos önfegyelem újabb acélos eredménye
látható. Ezerfelé figyelve is ő az ideális, kizökkenthetetlen segédtiszt. A helyzet segédtisztje, jobb
híján. Elég magasrangú úr ez a helyzet, aki-ami itt jeleit leadva készül Harasztosra,
Aranyosszékre, a hazára szakadni. Jó lesz figyelni rá. Apja lehajtott homlokáról semmi nem
olvasható le; ha nem lett volna az előbbi jelenet, akkor is éppen ugyanúgy állna a misének ezen a
pontján; a királybíró a szokás és a közfigyelem megkövetelte kövületember most is. Csak Csanád
arcán látszik a feszültség, a kirohanás vágya. Róla nem mondható, hogy szeme se rebben. Vajon
csakugyan asszonyok dolga az efféle?
Mire az orgonabúgás kikíséri őket, az asszonynépnek már nyoma sincs. Nyilván hazavitték a
beteg leánykát. Mi ütött belé?
– Ha párszáz évvel korábban vagyunk, most ördögűzés vagy boszorkányégetés következnék –
ironizál a szabadelvű.
– De nem vagyunk korábban! – vág vissza a konzervatív.
– Kérem – von vállat valaki, aki mintha legyeket, darazsakat, pillangókat hessentene el az arca
elől. Muslincák télen? Színes pillangók, csak mivel végre verőfény van az ébredő természetben,
az ébredő tájban, kevesen látják. A kiválasztottak.
Ballagnak lefelé a szép enyhülésben, s talán csak az asszonyok és a fehérnép természetű
pletykás emberek nem bírnak napirendre térni a templomi jelenet, a szegény kis idegbeteg
Görgényi leányka esete felett. Szerencsétlen anyja, lesz gond vele, amíg kiházasítja. Itt s a
környéken mindenki ismerheti, tudhatja mától, hogy mit vállal vele. Hagyja csak, hiszen épp az
anyjától örökölte. A Tötöryek?… Egy se volt normális. Különben se sajnálja, akad ott hozomány,
lesz mit aprítani a tejbe. S tán az én feleségem normális? Ne bolondozzék kend, vén marha. Mi az,
nem tudnak már elhallgatni? Hagyják békén azt a szegény teremtést.
Február 20. A plébános úr megemlékezett Aladár püspökről. S az orgonaszó…
Szép nap a régi szentnek, felejthetetlen annak, aki a kisasszonyokat látta, Birit hallotta kitörni
ok nélkül, váratlanul, mint egy nyavalyatörőst vagy mint egy túlérzékeny szentet. Országok is
összeeshetnek így, szégyenszemre gyengülve el az egész világ szemeláttára a templomban.
Patrona Hungariae idegrohama – gondolja csúfondáros kedvében Erazmusz, épp amikor apja
nyomában letörli a csizmáját, hogy belépjen a szőnyeges házba. Mert amikor Bécsben azt
hajtogatják, hogy a magyar alkotmány elavult, soha nem azt értik rajta, hogy kijavítandó, hanem
hogy többé nem használandó. Utána Csanád igyekezett, már alig türtőztetve magát…
Kemény Farkas dühbe gurult.
– De hát mikor kezdjük el a történelmet? Mert ha tavaly, az más. Ha száz-kétszáz éve, megint
más. Ha ezer éve, az is. Mert né, mit ír itt ez a firkász: „A török elgyengültével hazánk elveszté
azon egyedüli támaszt…” Tetszik hallani? Ennek se Mohács, se Buda, semmi másfél évszázad év
nem volt!
 – Más erőviszonyok, más felállás az Isten sakktábláján, de mindig mi kapjuk a mattot –
sóhajtott Berekméri.
– Már ez az egy igaz, sajnos – bólogattak az öregebbek, akik mindig a két lábon járó
bölcsességet testesítik meg.
– „A természetes medrébe terelt hazaszeretetnek” – folytatta erős hangján a felolvasást
Berekméri. – Mi a természetes medre a hazaszeretetnek? Tán lehetnek természetellenes medrei is?
A gyakorlott szónok fölényével és retorikájával fogott hozzá leszerelni, nem: elseperni a
kibontakozó ellenvéleményeket. Akkor vette észre, hogy csak itthon, a szobájában áll, vendégei
előtt, még hogyha igen számosak is, hogy a lépcsőház felől ajtót be se lehet tenni. De ez mégsem
gyűlés-alkalom, csak… mi is ez? Udvarlás annak, amit mára már némi joggal a nép fennkölt
érzelmeinek titulálnak, holott tegnap ilyenkor némely gyanakvók még épp ilyen joggal a
félrevezethető tömeg izgatottságának nevezték.
Azért volt aki a tegnap a reformátusok egyházába tömörült nagygyűlés alatt (melynek nyitott
ajtajai előtt a be nem férők, a bentit nem is hallók, de zajos bekiabálók ezrei tolongtak „éljen az
unió!”, „nem kell unió!”, „nem adózunk!”, „de igenis adózunk!” szó-lobogóit csattogtatva) volt
aki mikor ilyeneket hallott: „a szabad kezet nyert osztrák bitorlók alkotmányunkat minduntalan
sértik”, ijedten nézett körbe, ösztönösen, hogy mikor lép közbe a policáj; s volt aki forrón
megérezte a felszabadulást, akinek egyből elolvadt a félelme, s a szenvtelen arcú lapulók közül
átlépett a másik táborba, csatlakozott az éljenzőkhöz.
Ragyogó nap volt. Az ég felhőtelen, s mindent összevéve nagy sikernek bizonyult a hazafiak
szempontjából. Hát nem ők-e a népek énje, a megtestesülő lelkiismeret, az igazi tartás? Sikerük és
bukásuk egyaránt irányadó; más mindenki a népeknek legfennebb mi-je, ti-je, ők-je lehet –
gondolta Erazmusz a tolongók közé szorulva, de a templom kapuján belül, viszont elszakadva
Csanádtól és barátaitól, mialatt a szószékről báró Kemény Dénes (József, mint rendesen,
fürdőhelyen maradt most is) hatalmas szóval és ékes szólással ébresztgette, sőt megreszkettette a
nemesebb szívek érzelmeit. Jó szó ez, hogy korszellem! – állapította meg, bár eddig idegenkedett
a patetikus dolgoktól. Ma nem.
Ó, a nép énje, a nemzetek énje megkérdőjelezhetetlen legkisebb közös többszöröse és
legnagyobb, közös osztója mindennek. De mindig csak bennem, mindenkori énemben, az én
szintjén valósul meg. Sajnos. Az alapelv ez: a haza szabad, mert jól vagyok. A haza beteg, mert
meghalok. Csakhogy ma már másnap van, egy egészen másik nap. Ki-ki haza is eresztette
becsődített párthíveit, már ha nem szivárogtak haza maguktól, hiszen a mezőkön a tavasz tartotta
a maga szokásos revolúcióját, amiből a legkonzervatívabbak s legradikálisabbak egyaránt éltek.
Olyan jégesőt, aszályt, égzengést különben sem tapasztaltak még, mely a forradalmakat
nyomdossa vissza a talajba. A dolgok elindultak a maguk útján ama nem kívánatos eset irányába,
aminek bekövetkeztére a dolgokat elrendezte, akinek volt már végrendelete. Akinek nem volt,
azok közül nem egynek jobb lett volna megírni; általában aránytalanul több végrendeletre lesz
szükség rövidesen, mint amennyi hirdetményt, rendeletet, törvényt, jelentést, leltárt, végzést,
búcsúlevelet és elfogatóparancsot írásban rögzítettek az elkövetkező ezer napban. Erazmusz, aki
először és utoljára gondolt ilyesmire, amikor Görgényi Károly végrendeletének ünnepélyes
felbontásakor kamasz könnyeket nyelt, most egy költemény megírását tervezte. Nem afféle versbe
szedett, rigmusos agyszüleményt a korról, hanem igazi lírát.
Sokszor érezte úgy, hogy szörnyű sors jutott mindazoknak, akik már régen, sokkal korábban
elhasználták, leélték egyetlen életidejüket, azt a rövid és drága szakaszt az időből, amikor ént
lehet érezni. Görögnek lenni s még görögként se tudni Athénről Trója idejében. Görgényinek
lenni, de nem tudni erről a mai délutánról, erről a naplementéről Mária Terézia korában. Máskor
magát sajnálta, hogy talán így is, annyi minden nagyszerű után is, túl korán jutott sorra. Most
végre valami világraszólóan nagyszerű eljutott ide a végekre, itt történik a szeme előtt, a tordai
kálvinista templomban. Ahol a magafajta csiszolt, persze kissé szenvelgésre hajló lélek is
bőségesen érezheti szétáradni egész lényében – úgy is, mint a nép egyik kijelölt, megbízott énje –
hellénként Hellászt, Görgényiként Hungáriát. A költemény címe lehetne akár ez
is: Korszellem. Vagy: Első tordai óda.
A városoknak is, mint az embereknek, megvan az életük s ebben a hozzájuk legillőbb időszak.
Szép lassan 1848 lett. Torda még megvolt. Társadalmi rangját és szerepét azonban rég elvesztette,
miként más hajdan jelentős oppidumok. Egyben-egyben megvan még az erőd, van helyőrség vagy
palota, székesegyház vagy színház. Itt nincsen. Ami maradt: a nappal élénk nagypiac és fölötte az
emeleteken a bürokrácia. Nyüzsögnek mindenütt, a csizmadiasátrak közt s a folyosókon, a
vásárosok, ügynökök, törvénybírák. Estére kiürül és elcsendesedik minden.
Bereczky Sándor tiszteletes már egy hete benn ragadt Tordán. Mivel mindenhol azt hajtogatták,
nem biztonságos most nekivágni, hajlott a jó szóra, s megaludt a sógoréknál, de mint a hurkát az
elkötés, egyre jobban szorította a szíve táján a lelkiismeret abroncsa: És azokat otthon Isten
számába hagyhatom? – Értsd meg, a veszedelem az úton leselkedik; aki szépen otthon ül, azt
békén hagyják.
Most éppen ott tartott az egyszerű bölcsességek forgatásában, át- meg átgondolásában, hogy a
béke nem pusztán ellentéte a háborúnak, mint ahogy az élet nem egyszerűen a halál ellentéte.
Csak valami ügyetlenkedés vagy fogyatékosság létrehozza az efféle kétértelműségeket, s azok
aztán sokak előtt bölcsességnek tűnnek. Még okos embereket is megtévesztenek a látszatok, a
félreértések, pedig csak kicsit kellene odafigyelni.
Ő maga abban a pillanatban kezdett odafigyelni, hogy valaki a közelében rekedten, suttogva
ismételgeti: „Domparintye, domparintye, tiszteletes úr…” Nyilvánvalóság, hogy őt szólongatják.
De honnan? De ki?
A nagytemplommal szemközti soron álló nagy sarokház, a törvénypalota előtt járt, s amikor
felnézett, a halvány holdfényben csupa csukott ablak csillámlott. Akkor vette észre, hogy a
csizmaszárával egy magasságból, a pinceablak felől jön a hang. Közeledik, lehajol. Hát a
nagyobbik Mirse fiú, Görgényiék peterdi jobbágya. Aztán több arc is odaér a rácshoz, köztük a
kisebbik Mirse fiúé.
– Tódor, Gligor… Az Isten szerelmére, mit kerestek ti itt?
– Befogtak, domparintye, ártatlanul pincébe vetettek még a tegnap. Azt mondják,
spionkodtunk.
– De hát hogy kerültetek ti Tordára? – csapja össze a kezét a pap, ártatlan lelkében fel se
merülvén, hogy valaki, akit ő csecsemő kora óta ismer, effélét akarna elkövetni. Sűrűn bólogatva
hallgatja, amit szinte kórusban elsuttognak, hogy ők csak egy szekér terményt hoztak be, búzát,
káposztát, ahogy Zsuzsi nagysága parancsolta, de itthon senki, a ház s a kert minden kapuja zárva;
hát Gligor átugrott a kerítésen kinyitni, s amikor a másik a bakon épp fordulna be, a sarkon két
csendbiztos is befordul, egyik puskát szegez rá, másik odafut kivont szablyával. Na hát behozták,
előbb letolvajozták, aztán megverték őket, s holnap statáriumot kapnak. Ezek itt mind arra várnak;
azt mondják, abba bizony bele is lehet halni.
Bereczky uram balról került, ahol a vártabódé állt, s az őrrel felkölttette a foglárt, akinek
elmondta, hogy ő ki és mi; és mit kíván az úr, nézte végig tetőtől talpig az álmából ébresztett. Hát
erre is jó az ilyen idő. Ha a régi világ járja még, nem forgatja ki sarkaiból egy-két hónap alatt,
márciustól augusztusig, valami új rend új módja, akkor fel is út, le is út, mehetne lógó orral, a
fiúkat – bár sajnálkozva – sorsukra hagyva. De lehet, akkor meg se próbálkozott volna. S persze a
Mirse fiúk se itt lennének, nem keveredtek volna efféle balszerencsés látszat miatt főbenjáró
következményekbe. Most? Most mindössze a reggelt kell megvárni, mikor a hadnagy és követ
urak be szoktak jönni a hivatalba. Mert ahhoz még eléggé régi maradt a világ, s ő az új rend
létráján is eléggé alsó fokon állt, hogy reklamációjával éjjel háborgassanak bárkit. Ám ki időt
nyer, életet nyer: úgy kilenc óra tájt a tiszteletes a két románnal, akikért írott nyilatkozatban
kezességet vállalt, hogy ismeri őket, nem szökött cselédek, hanem kötelességtudó
munkásemberek (hála Istennek két hónapja már senki se jobbágy) már éppen szekerezett kifelé a
Kisköves utcán, aztán a Varga utcán a szindi út irányba. A rémülettől még mindig reszkető két
ember, egyik a bakon, a másik az ő lába előtt, a szénán kuporogva, minden távoli csattanásra,
pukkanásra azzal ijesztgette: na hallja, most lövik le a többit a hátsó udvarban; ezerszer áldja meg
a szűzanya, a májkaprecsiszta, az ő megmentőjüket, akinek egy szavára elhitték mindazt, amire ők
hiába esküdöztek ökölcsapások közepette, a földön rugdosva is.
– Hát nem egészen egyetlen szavamra – mormogta nagy, szürkülő bajusza alatt Bereczky
Sándor, és arra gondolt, hogy hadnagy Komáromi még vele szemben is felemelte a hangját: „Csak
ne volna pap, magát is ellövetném azzal a tíz-tizenkét oláhval együtt, akit védelmezni merészel!”
Szerencsére egy Dindár Antal nevezetű valaki dirigál most, úgy tetszik, mert annak a szava lett
döntő.
Még világosban Peterden voltak.
– Hogyne volnál paraszt! Azért vagy paraszt, sőt paraszt öszvér, mert ordítozni kezdesz, ha
rákérdezek valamire. Bármire. Az a mániákus érzeted, hogy mindig mindenki azon morfondíroz,
amin te, és ugyanott tart ugyanannak az átgondolásában, rettenetesen primitív belvilágra vall. Ha
valaki, akinek állítólag te a választott, elfogadott vezetője vagy, egyszer kérdez is rá valamire,
akkor se lehet így reagálni. Ráadásul megint nem volt igazad. Még csak igazad sem volt!
Nem százszor mondtad már, hogy miről lesz szó, hanem egyszer sem. És mint kiderült, nem is
arról van szó. De neked még akkor is legyen igazad.
Testvérek belháborúja ebben a feszültségben. Apjuk tilalma ellenére, de tudtával eljárnak a
kiképzésre. A királybíró lassan átérzi, hogy csak formailag kell ellenkezni a mozgósítással. Hátha
mégis elsimulnak a dolgok. Ahogy az ő apja szerette mondogatni: aki olyan harcban vesz részt,
mely elkerülhető lett volna, egyszerűen ostoba.
Erazmusz sarzsit kapott. Csanád nem. Barátai nevében berzenkedik. De ő sem nyilvánosan,
hogy bátyja tekintélyén csorba ne essék. Eddig elmenni még nem teszi jóvátehetetlenné a
dolgokat. Máris kitetszik:
– Igazad van. Nem vagyok elégedett soha. Mert kielégíthetetlen a természetem, az én emberi
lelkületem. Ez az egyetlen arkangyali vonása ennek a halandó krampusznak – mondja derűsen
Erazmusz, és békülékenyen hátba vágja öccsét.
De valamiről nem beszélnek. Az apai tilalomról. Egyáltalán: apjuk álláspontjáról. Amelyet nem
vitatnak, csak nem fogadnak el, s abban a pillanatban egyenesen védenek, ha a Fosztó–Dindár–
Warró triász felől éri bírálat. Ezért néha úgy érzik, hogy saját tekintélyük tőkéjét élik fel a
csapatnál, mert a többség harci kedve fütyülne a tisztségviselők alkotmányos aggályaira egy
eltiprásra készülő bécsi „magyar királlyal” szemben, még akkor is, ha a közhangulat bár ebben
egységes volna. De már régen csak egyszerűen Görgényi Dénes-ellenes. Amit a fiai nem
vállalhatnak a világ előtt.
Szép kis csapda. Mert apjuk mintha ezt az egyeztetést teljesen rájuk bízta volna. Nem törekszik
szóba hozni, érvelni. Anyjuk előtt nem is volna tanácsos. Laura éppen szerelmes. Biri kíméletre
szorul. Gyönyörű volna előállni olyasmivel, hogy nézzétek csak, apánk életveszélyben forog. Mi
pedig katonásdit játszunk. Többek közt ellene.
Csanád a konokabb. Szeret határozottságot és megingathatatlanságot mutatni, mert rettenetes
viharok dúlnak benne. A gyermekkori vívóleckékre gondol, és arra, mekkora csalódások érték
rövid tisztiiskolai szereplése alatt, éppen abból következőleg, hogy amit itthonról szilárd
tudásként vitt magával, az ott kinn a világban, a valóságban, egy más, idegen, ellenséges
értékrend szerint olyan volt, mintha fakarddal tanult volna vívni. Pedig nem fakarddal tanították
itthon sem, amint gondolkodni se fafejjel gondolkodnak, csak valahogy… valahogy mégis
fafejűek. Ezért akkor, megalázottságában, néha egyenesen gyűlölte őket. Most, hogy némi súlyos
tapasztalattal visszatért a maga helyére, inkább a fölény és a sajnálat egy nemét érezte kis világuk
evickélése iránt. Ő – úgy érezte – látta az igazi vasbirodalmat, amivel nem lehet teketóriázni.
Csanád legnagyobb hátránya Erazmusszal szemben, hogy bátyja már tudja, amit tud. Akár
rajongva szeretett apja eszmevilágával szemben is. Ő most akarja megtudni, tisztázni. Ezért rá
más hatással vannak apjuk olyan kitörései, hogy „Én reakciós? Én, aki úgy vártam a változást? De
nem ezt… Ez anarchia.”
Erazmusz már régen nem apját méricskéli. Ő Széchenyinél tart. Hogy is van ez? Eddig azt
harsogta, s bizonyára meggyőződéssel: „A legnagyobb árulás, merény, gyilkosság is semmi ahhoz
képest, mellyel ember embertársának halhatatlan részét csorbítja szántszándékkal…” Ám most,
hogy kezd a mindennapokban is megnyilvánulni és megvalósulni a nagy lebontás, felbomlás,
most elhúzódik. Beugrik a Dunába. Finom árnyalat ez, majdnem egybeesik a vallás tanával, a
lélekről, mint a test halhatatlan, tehát fontosabb részéről. De hát hogy is van? Volt egy életünk az
elmélet számára. S jön egy halál azoknak, akik ezt elhitték, komolyan vették, a véres valóság
részéről?
Mit hozott március idusa? Mi ez? Pátosz? Több annál. Eszeveszett eufória? Egy korszak, mikor
a köznapian előrelátó, az óvatos, a megfontolt hivatalból köznevetség, sőt megvetés tárgya lesz?
Mások szerint ugyanaz a legnemesebb verseny kora, amikor végre egyedül a polgári érdem lett
irányadó. Nocsak. Ezért nem választották meg Petőfit a híres Alföld tengersík vidékén, sőt jó,
hogy fokossal be nem verték a fejét?
Erazmusz a dühösebb, nem Csanád, akinek néha ilyeneket mond ki hangosan ebből a végtelen
belső szövegből: „Mindenki személyes érdekre törekedett mindig is. Aki ezekkel nem bírt, azt
lelki nemessége se óvta meg az ürességtől: a demagógiától.” Nem csoda, ha Csanád nem mindig
tudja követni, s marad a maga feltöretlen dióival.
– Az általános radikalizálódás szép időleges eredményre vezethet, de örökre tartókhoz soha. Ez
a dolgok természetéből következik. Egyetlen nemzedék sosem dönthet el végleg, mások helyett is
mindent. Se a jót, se a rosszat. Ennyit a ti márciusi ifjúságotokról – jelenti ki Görgényi Dénes.
– Dehát épp ez a forradalom! Hogy ma mernek. Amiről ti álmodoztatok évtizedek óta…
– Tudom – szakítja félbe a királybíró türelmetlen tiltó mozdulattal a fiát. – S azt is tudom, hogy
amikor bekövetkezik, mint két emberöltővel ezelőtt a párizsi revolúcióban, amivel olyan nagyra
vagytok, ennél jóval kevesebbért már fejét vették az embernek.
– Ki tudja, nem jön el az ma is…
– Ki tudja – hagyta rá az apjuk, de nem engedte kihirdetni Aranyosszék-szerte az újoncozást.
Csakhogy akkor már rá és felkent királyára a kutya se hallgatott.
Csanád a kertben, délutáni csuklógyakorlatain, effélékkel vigasztalja magát.
Egy: a kedves dolgok ellentétei a kedvetleneknek. Nincs kedvetlenebb dolog, mint mikor
méltatlan bántás ellen kell védelmeznünk magunkat. Ha apját valami sértés éri, ő meg fog
verekedni helyette. Kedves dolog pedig Warró Flóra. Szerdán kerti mulatság, franciásan jour lesz
nála. Biriék mennek. Velük tart.
Kettő: az elveket nem kell félteni (s egy miccentéssel, mint a mesebeli szabólegény, Marinka
néni összes jelenlévő mákjának szépen száradó fejecskéjét megfosztja a lehetőségtől, hogy valaha
részt vegyenek a mákparlamentben); én nem is féltem őket, önmagukban oltalmat találnak. Csak a
személyek védtelenek, akik az elveket hordozzák, mint a mákkoponyák a mákszemeket.
Ekkoriban, mint utólag kiderült, Fosztó Károly és Kónya István a központi jóléti bizottság
kérésére ötezer fegyvert már megajánlott. Ők pontosan tudták, hogy a közhangulat mellettük áll.
Nagy dobpergés és plakátírozás volt mindenfelé. „Hogy minden nevek említtessenek, tetteik
elősoroltassanak”, kezdik elősorolni és megbélyegezni, aki nincs velük. Érthető. A népnek
naponta kell lemérnie, ki áll mellette. De hol van ilyen okos nép? Segítni kell neki.
Ősz van és jaj nekünk, éneklik Csanád csuklógyakorlatain a magasabbra nőtt füvek, virágok. A
nép és a haza emberek fölé nőtt eszméje szól gyermekeihez, de úgy, mintha a tizenkét pont már
maradéktalanul meg is valósult volna – tartja valahol utolsó átgondolt, mégis meggondolatlan
szónoklatát egy lelkes kis kör, vagy néhány szájtáti bámészkodó előtt, egy tanácson a
megingathatatlan aranyosszéki királybíró.
 Máshol, hatalmas közönségtől körülállva, mások szónokolnak. Erazmusz ott van a tömegben.
Figyel és mérlegel.
– Fájdalom, a lelkes fejlődés útjai csakhamar elzárultak, s a polgárháború rémjelenetei
merülhetnek fel. A tanácskozási termek elvharcai helyett csakhamar a harcmezők véres küzdelmei
kezdődhetnek el. Ennek elejét kell venni! Aranyosszék minden oldalról ellenségtől körülvéve,
nem tűrheti az ellenkezést, széthúzást, szítást saját kebelében. Mert kebelében a reakció titkos
ármánya működik. Ezért, mert minden ártatlanul kiontott vér oly kincs, mellyel a népek
hagyatékának tárgyalásánál lelkiismeretesen be kell számolnunk, ezért – ezért –
A szeptember még száraz. Csanád a tornácon megtörli a kardját egy ronggyal. Csak esti harmat
s némi kutyatej.
– Lehettek vagy százan, körös-körül tele volt velük a domboldal.
– Ugyan, Jankó bácsi, maga nappal se lát!
Apám, a földesúr, aki el is üt, nem is a hasonszőrűektől. Akinek épp az lett a végzete, hogy
mindenáron segíteni akart jobbágyain, akik már nem akarták, hogy segítsenek rajtuk – tűnődik
Erazmusz, mivel körös-körül már egyetlen fegyveres lovas őr sincs, s már elült az első heves
jajveszékelés. Tötöry Zsuzsánna nem is jajveszékelt, de meg volt ijedve. Mi jön most? Ezt a
kérdést, a ház, a gazdaság, a birtok minden lakója feltette hirtelen magában, és ha valaki titokban
megkérdezi őket, százféle választ tudott volna összegyűjteni. Általában szerették urukat s
parancsolójukat, elképzelésük szerint ilyen a jó úr, de most általában örültek annak, hogy vége
lesz az uralomnak és a parancsolásnak, elképzelésük szerint örökre. S persze: általában. Ehhez
képest az uraság feláldozását tulajdonképpen nem tartották soknak. Valamit kellett csinálnia, ha
érte jött ennyi katona, és a szóváltás, az egész kalamajka mégsem azzal végződött, hogy aló-mars
kitakarodtak volna az udvarból. Hanem elvitték. Ez mindenképpen annak a jele, hogy valami
megváltozott.
Apám, a földesúr – gondolja Csanád. Későig kinn álldogál a kutyaugatásban.
Apám, a gonosz földesúr…! Őrült világ! – fekszik szótlanul Erazmusz a könyvesházban.
Mindketten úgy érezik, hogy átvirrasztották az éjszakát, amikor hirtelen anyjuk határozott
hangjára riadnak fel:
– Jankó, fogasson be mind a kettőbe. Én Felvincre megyek, a fiúk Kolozsvárra.
A kelő nap átvöröslik a ködfátyolon, mint a kisírt szem.
Az asszonyok mindent elintéztek. Sirattak, mosdattak, s szedték az őszi bús, maradék virágokat
halomba, koszorút kötni.
Aztán eljött az a rettenetes nap. A nagy ebédlőben az ablakok fekete posztóval beaggatva. Az
asztalon ládák, azokon ismét fekete posztó, ide kitéve a koporsó. A fedele oldalt feltámasztva a
falnak, rajta ezüst betűkkel az ismert, szeretett név. Erazmusz tekintete az álló koporsófedéltől, a
névtől a szemfedőnek addig a helyéig szállt oda s vissza, hol apja feje lehetett: az arca, melyről
ebben a pillanatban csak ő tudta, hogy a porhüvely korai és oly erőszakos megbontása ellenére
ugyanaz a nyájas, nyugodt és szép férfiarc. Csanád a magukat titokban jól kisírtak fásultságával
azon tűnődött: hol tartják ezt a rettenetes mennyiségű fekete posztót? Végekbe felcsavarva? És
vajon házanként van-e ilyen készlet avagy egyetlenegy van az egésznek?… az egész minek? Ki-
mi is ez az egész, így együtt?
Mert nagyon sokan vannak, nem férnek a házba, az udvarba, a kertbe, az idők járásához képest
valóságos tüntetés ez. Olyanok is eljöttek, akik a hangoskodások idején szemben álltak a
királybíróval, de most mintha azt akarnák mondani nyilvánosan: hohó, nem erről volt szó!
Igen, a két fiúnak, akik tekintetet sem váltottak, a gondolatmenete itt, ezen a ponton, mint egy
kicsit megdőlt, kicsit megbillent mérföldkőnél, mindenképp találkozott, még ha nem egyszerre
értek is oda; egyikük gondolata már fáradtan ott üldögélt, mire a másiké kényelmesen odasétált.
De ugyanoda. Nagyapjuk oly sokszor hallott bölcsességéhez, melyet apjuknak, nekik s a
jövendőbelieknek is üzent: „Semmi ez, csak a szokásos helyzet, amikor a megrendüléstől vagy
közlelkesedéstől el szoktak aludni az érdekek is egy percre. Az az érzésem, hogyha bármi ebben a
tekintetben választás elé állítaná őket, soha nem exponálnák magukat akár Jézus Krisztus mellett
sem, még ha magukban egyetértenek is vele, s nem értenek egyet a keresztrefeszítőkkel. Vigyázz,
a nép ilyen. Ez a nép. Ha meggondolod, elég alkalmi sokadalom, még ha állandóan itt lakozik is
őkelme lenn a földön, mint az Isten a maga mennyeiben. Jól elférnek egymástól. Istentelenségek
és embertelenségek…”
Mint fűszál a rohanó csordát, Görgényi Dénes meg nem állíthatta még a maga kicsi körében,
Bogáton, Felvincen sem azt a nagy változást, melynek eljövetelében maga is úgy reménykedett. A
néppel együtt – vagy nem együtt, inkább csak párhuzamosan. De fiait érzelmi mágnesviharba
sodorta iránta.
Ha ez a gyászbeszéd szinte titokban, szűk nyilvánosság előtt hangzik el… De így, a neveket
sem kerülgetvén, más volt. Vigasztalóbb.
– Midőn Wesselényi itt Erdélyben az eszmék mozgalmának beindítására és vezetésére
egyáltalán oly eldöntőleg befolyt, odaát kiválóbbnál kiválóbb, nagy tekintélyű férfiak már régen
fontos közérdekű kérdések fölött tanácskoztak s vitáztak. Azon szépen és gyorsan beinduló
mozgásnak, itt a mi tájainkon és völgyeinkben, városunkban és Aranyosszékszerte feltűnt
vezérférfiai között Görgényi Dénes, akkoriban assessor, később királybíró és állandólag követ is,
a mintát jelentő tartás olyan pályaívét futotta, mint tiszttársai, Warró Moyses, Dindár Antal,
Fosztó Károly Ferenc és még annyian. A cél egyre tisztább volt, az út egyre világosabb, az
ellenfél vitán felüli. A nemzet sorsának jog szerinti jóra fordulását tán senki nem várta
hűségesebben, de fegyelmezettebben sem; így midőn a várva várt szabadság ideje beköszönni
látszott, akkor ütötte fel fejét a széthúzás, a külön úton járás, hogy végül kitörjön a
visszavonhatatlanul véres testvérháború. Imádkozzunk, hogy…
Félórát vett igénybe a templomhoz vonulás. Aki fért, lement az altemplomig, ahol a kegyúri
kripta van.
– Kedves híveim – csuklott el a hang valahol a föld alatt –, hát itt fekszik végül királybíróink
sorában az egyik legderekabb. Nem török, nem tatár vágta le seregek élén. Én mégsem e rangjáért
hajlom meg előtte. Lelkének tulajdonai jelentékenyebbek voltak. Amit én bámulok, lelkének
páratlan nemessége és kiválósága. Az eszmény embere volt, s égre emelt szemekkel úgy haladt
végig az életpályán, hogy semmi közönséges vagy aljas nem ragadt még sarujának talpára sem. A
viszontagságok közt szelíd kedélye erélyessé és kitartóvá lőn, anélkül, hogy megátalkodottá
alakult volna át, s a megpróbáltatásoknak – mert e tisztító eszközét az Ég nem tagadta meg tőle –
a megpróbáltatásnak, mint Jákob a vele küzdő angyalnak, azt mondta: nem bocsátlak el, míg meg
nem áldasz! Hirdette az emberi méltóságot, büszkeséget az aljassal, a hódolatot a dacolással, az
egyenességet a fondorlatossággal szemben…
A dörgedelem hirtelen elállt. A szünet akkorára sikeredett, hogy nem is hitték, lehet még
folytatása. Kinn sokan voltak, akik tanácstalanul meg is kezdték az elvonulást, éktelen sárban
tapicskolva, a kripta bejárata körül letaposva mindent, talpukra ragadt levélcsomókkal vesződve
és hangos beszélgetésbe fogva. De a föld alatti, síri zengzet újra kitört; elcsendesedtek tőle, s újra
fülelni kezdtek, talán már azért is, hogy izegésük-mozgásuk által ne tekintessenek véletlenül azok
közül valóknak, akik az erény ellenében a kényelmesebb bűnöket pártolják. Mintha önmagával
számot vetni jött volna el a környék. Érthetetlen és hihetetlen félesztendő után, hullámzása közt a
lelkesítőnek és a borzalmasnak, érthetetlen és hihetetlen volt ez az eset. Minden rebellióban van
egy pillanat, egy határvonal, ahonnan az első vér, az első ismerős halott sorsa még
visszafordíthatja a történendőket. Ez a dupla vagy semmi vonala, amely nemcsak utólag,
madártávlatból, a történetírás magasából, de közvetlen közelből is látható, mert ott tátong egyén
és tömeg lába előtt. Mint hirtelen megnyíló sírgödör.
Görgényi Dénes sírja egy délutánra ilyen sorsjelképpé mélyült, maródott, hasadt bele a
szülőföldbe. Ötven évnyi léte értelmének csúcspontját egy utánakiáltott gyászbeszédben érte el.
III.

Ólom és álom
„Mégis nagy kár, hogy e tárgyról nem lehet nyilvánosan értekeznünk bajonette nélkül”
(Bölöni Farkas Sándor)

Mesélik, mintha valaki tényleg láthatta volna, hogy negyvennyolc december másodikán,
miután a nagybátyja nyilvánosan császárrá fogadta maga helyett, az ifjú Ferenc József elvonult az
olmützi érseki palota egyik boltíves termébe az újonnan mellé adott főminiszterrel, aki legfőbb
támasza leend ezekben a nehéz időkben. Oltárképre való látomás: a fehér falakról visszaverődik a
kinti téli napsütés, a serdülő ifjú karcsú testére feszesen simul a fehér katonakabát, nyakában a
család fél évezredes ékessége, az Aranygyapjú-rend, rózsás képén valami izgalom feszül. Először
van négyszemközt főminiszterével. Minden császárnak, a legszuverénebb földi istennek is, hát
még a pálya elején állónak, ott van a szürke eminenciása. Akikre fogni lehet, ha rosszul, s akiktől
eltulajdonítni, ha jól mennek a dolgok.
Eddig is voltak tanárai, akiknek a szavára hallgatott. A katonai és politikai tudnivalók
mestereivel volt dolga, akik kioktatták mindenről, amire legjobb tudásuk szerint egy magas trón
várományosának szüksége lehet. Nevelői, jó osztrák birodalmi és katonai szellemben megvénült
tábornokok, Ferenc császár bürokráciájában megcsontosodott hivatalnokok, a klérus
hitbuzgalomban kivált tagjai megtanították a formákra, anélkül, hogy a dolgok lényegét maguk is
értették volna. Szabályokat és szabályzatokat a tökélyig ismerő katona volt máris, kész arra, hogy
soha többé ki ne vetkőzzék uniformisából. Rauscher apát oltotta fogékony lelkébe azt a tanítást,
melyet aztán az élettapasztalás se fog kiölni belőle soha, hogy nemcsak hitbéli eretnekek vannak,
de a világi életben is gyakorta akadnak ilyenek, akik tagadják a jól bevált dolgok helyességét, a
fennálló rend igazságát, és beteges újat-hajszolásukban lázasan törekszenek a felforgatásra.
Schwarzenberg Félix herceg magas homloka, különös formájú feje, melyről nem kimondottan
bók gyanánt jegyezték fel, hogy „mintha szürke márványból faragták volna”, mélyen ülő szemei,
fáradt, mégis gyakran felizzó tekintete, hideg fölénye a német-cseh feudális főurak egyik
rendkívüli példányát mutatta. Az arisztokrata, aki még rangbeli társait is megveti, konzervatív, de
letöri még az őt hatalomra segítő sógorát, Windischgrätzet is, a trónmentő diktátort, amikor ez
tisztán főúri kormányzást akar bevezetni a birodalomban és ki akar békülni a konzervatív magyar
főurakkal. Gőgjétől azért együtt tud dolgozni az alsóbb osztályokból felkerült tehetségekkel, mint
a hamar hírhedtté váló, a korszaknak nevet adó Bachhal. Kihasznál, felhasznál bárkit, hisz
szuverén mosollyal nézheti a csúszó-mászókat s a törtetőket egyaránt. Neki a hatalom magáért a
hatalomért édes-keserű mulatság. Angliában megszöktette egy lord nejét, így tette magát
lehetetlenné a társaságban. Elment az olasz harctérre, hogy a golyózáporban önmagát meggyőzze
a rettenthetetlenségéről. Mert számára az egész élet csak gyönyörű játék az elszántsággal, az
ésszel, a hidegvérrel, ahol az kacag, aki utoljára kacag.
A politika magasiskolája felől ellenlábasai egyszerűen arrogánsnak és tudatlannak tartották.
Titokban! Mint minden nagy játékos, az ösztöneire bízta magát. Igen: Schwarzenberg szétnézett a
birodalmon, mint sógorai a terepasztalon, tekintete végigfutott Németország fejedelemségein, s
már ott ült Kaunitz egykori palotájában, Metternich tegnapi íróasztalánál. Néhanap halvány
mosoly ült ajkára, ha arra gondolt egy pillanatra: mit tenne most helyében a félelmetes Klemens
herceg? Bizonyára régen szétkergetett volna minden gyűlést és gyülekezetet. De ő nem volt
Metternich, neki nem voltak rendíthetetlen elvei, amelyekre nem hatnak sem az idők, sem a
viszonyok változásai. Metternich pedig, amikor száműzetéséből hazagondolt, ilyeneket
gondolhatott utódáról: vajon túl komolyan veszi-e a szerepét, vagy a szerep maga is csak játék
neki?
Ferenc József tehát most van először négyszemközt ezzel a férfiúval, akin kívül még anyját
tekinti egyelőre s némileg a hatalom részesének. Zsófiában száz kancellár, hadvezér, herceg és
érsek és miniszter és vérbíró energiája tombol. A korábbi években még haladó elvekkel is
gyanúba hozták; mikor a később negyvennyolcasnak bizonyuló eszmék hódítani kezdenek
Ausztriában, rokonszenvet mutat irántuk, mert azoktól várja a tehetetlen, de bőszen uralkodó
rossz rendszer és megtestesítője, Metternich bukását. A kancellárt gyűlöli, mert helyben topogó
politikájának tulajdonítja a dinasztia hanyatlását. Ezért titokban kész a forradalom embereivel is
szóba állni. Persze a Ház megaláztatásai után halálos gyűlölettel üldözi majd őket. De közben
maga is elképesztő dolgot művel: lemondásra kényszeríti gyengeelméjű sógorát, sőt korlátolt és
mélyen vallásos férjét is, aki makacsul ragaszkodik a trónöröklés rendjéhez, valami Hamlet-atyja
jellegű kísértetkomédiával megfélemlítve elveszi a kedvét attól, hogy a nagy tervnek, az imádott
fiú trónra lépésének útjába álljon. A bizalmas udvaroncot, akit a szerepre felbérelt, gyors
előléptetés várja, s eltűnik titkárával együtt a biztos jövőben. Íme a birodalom ragyogó december
nagyfényre ébredhet!
És adni kell valami kézzelfoghatóbb, magasztosabb célt annak is, akinek egyelőre nincs.
Schwarzenberg nézi a fiatalembert, aki ura volt és tanítványa lesz. Ragaszkodik alapelvéhez,
hogy ha ő tanácsol, azt kövessék is engedelmesen. Így majd erős kézzel ő fog kormányozni
mindent. Öt nappal a trónra lépés előtt a Bécsben ülésező parlamentnek – mint mondta: őszintén
és hátsó gondolat nélkül – egy alkotmányos monarchia tervét vázolja fel; megígér mindent,
nemzetiségi jogokat, autonómiát, de erős kezű központi hatalmat kíván fenntartani fölöttük. Hogy
ezt a császárságot, s benne a németség minden téren való elsőségéből következő vezető szerepét
fenntartsák, valamit engedni kell. Látszólagosan és valóságosan is. Úgy, hogy másokat, a még
nem lázadókat, intsék bölcs mérsékletre. Mert egy ilyen középkori felfogáson alapuló, abszolút
fejedelmi akaratra felépített birodalmat már csak egy minden lehető jel szerint
közös elhatározásból hozott népképviseleten nyugvó átszervezéssel lehet megmenteni. Metternich
fáradt és szónoki kérdésére, hogy a játék-e a szerep vagy a szerep-e a játékszer, ez a valószínű
válasz: Schwarzenberg végső sorban a népképviseleti formákat akarja lejáratni. Maradjon csak a
császár.
Aki most még okosan néző, várakozásteljes tekintetű, tizennyolc éves karcsú ifjonc. Aki nemes
belső szerkezetek, nemesen merev lengéscsillapítók, a jellem halálos szilárdsága folytán nemcsak
nem akar, de nem is fog csalódni. Egyelőre hallgatja miniszterét, s már el is révedezik. Egy nagy
álomkép, melynek rajza az előbb még kívülről ködlött fel, adatokban: megrajzolni a Habsburg-
birodalom céljait, útjait, határait – találkozik a múlt mesevilágával, ahol a mai sárkány más
sárkány volt ugyan, de a gyermekkori emlékben még óriás nagypapáról már tudható, hogy
lyukasmarkú volt: kiejtette kezéből az ősi dicsőséget, a német-római koronát, s utána már hiába
uralkodott olyan hosszasan. A népeket és nyelveket és széthúzó tendenciákat csakis egy semmitől
nem tartó, semmikor semmiről meg nem feledkező értelem foghatja össze s kormányozhatja
megnyugtatóan. Egy olyan erő, mint ő meg Schwarzenberg együtt. Aztán végül mint egyedül és
végérvényesen ő, a császár.
Micsoda szunnyadó, még ismeretlen energiák, remények csíráznak egy lélekben! A perc
elszáll, mint a nagy barna fali fakereszt árnyékáról a rövid időre besütő fénynyaláb. De emléke
megmarad a szívben, az agyban, és lebírja ezt a forradalmi türelmetlenkedéssel majdnem kettébe
tört évszázadot. Az is lehet, hogy az évszázad most kezdődik. Alig tizennyolc esztendő telt el még
belőle.
Halottak napja. Fanyar szagú, erős ősz. Diákgyermekekből és mesterinasokból álló nagy
csoport tolongott lefelé az utcán, és éles hangon azt kiáltozták: Éljen Kossuth! Éljenek a
magyarok! Gyertyát az ablakokba! Dobjátok be kővel, ahol gyertya nincs!
Biri félrevonta a firhangokat és sietve állított minden utcai ablakba egy-egy égő gyertyát.
Közben hazajöttek mamáék és mondták, hogy a zenebona még a délben elkezdődött a
nagypiacon, a világítni vonulók már menet közben alig tudtak átvágni a Testhordó sikátoron a
temetőre.
Csanád, mint rendesen, most is külön utakon járt. Erazmusz csitította a hölgyeket, fát hozott be,
ajánlotta, hogy borlevest készítsenek. De mint bármi, ami a régi, a teljes család életére
emlékeztetett, ez is előbb szipogást, majd egymásra borult zokogást váltott ki, úgyhogy az
egyetlen férfi csakis bűntudatot érezhetett. Megint kudarcot vallott a jónak gondolt javaslat. Ha
bárki úgy érezné itt, hogy nem nézheti karba tett kézzel… nos, az csak türtőztesse magát, s
próbálja karba tett kézzel kivárni, ameddig…
Végre megérkezett Csanád is, s szokás szerint száraz hangon tálalt valódi szenzációkkal:
– A városház előtt egy rakás kaszát és dárdát láttam, melyek nyeleit rabok fűrészelték három-
négy bakon. Egy felvigyázó katonától megkérdeztem, s azt mondta, a környék minden
helységéből ide hordatnak össze az ilyen és másféle fegyverek. Csak a vasuk kell, tudjisten hova
viszik el innen társzekéren. Hámorokba, beolvasztani.
– Inkább hallgass, fiam – mondta megtört hangon Tötöry Zsuzsánna, két, karjába zárt, de már
elcsendesedett leánya között, a harasztosi új díványon, amelyet tavaly karácsonyra hozatott
egyenesen Bécsből az apjuk.
Van aminek éppen semmi esélye nincs. A nagy tetteket ilyen helyzetben szokták véghezvinni.
A két fiú úgy nézett össze, mint akik egyet gondolnak. De ezt csak Erazmusz gondolta. A mit sem
sejtő s kicsit átfázott Csanád azt gondolta, hogy jólesne most egy borleves. És ki is mondta.
Anyjuk kibontakozott, feltápászkodott, kiment, s negyedóra múlva bejött a párolgó edénnyel.
– Terítsetek – mondta csengő hangon.
Tordán az önvédelmi szervezkedés mindent háttérbe szorított. Néhány fegyvert már kaptak Vay
kormánybiztos révén, de ez aligha lett volna elég. Szeptember óta egy erős századnyi Károly-
Ferdinánd gyalogság volt beszállásolva a városba, aztán ezeket is elvezényelték. Nos, mikor ezek
indulásra készen a piacon sorakoztak, a tordai nemzetőrök fegyvertelenül körülállták őket, egy
megadott jelre mindenki átnyalábolt egy osztrák bakát, s a következő percben minden fegyver
nemzetőr-kézben volt. A lefegyverzett század tehetetlenül dühösködő tisztjeivel visszatérhetett
Kolozsvárra.
Természetesen ennek az eseménynek is Csanád volt a szemtanúja. Félévi kadétkodás után
apjának mindent meg kellett mozgatnia, hogy fiát elengedjék. Csalódottsága heves
antimilitarizmusban tetőzött éppen, amikor a tavasz mindent felforgatott. Az érzelmeket
legfőképp. Csanád és Erazmusz viszonya látszólag a Sabina-nyár miatt, már jó ideje romlott.
Erazmusz megvetette öccsét, csak apjuk halála hozta közelebb őket. Már meg se lepődött, hogy
Csanád néha elképesztő öntudatlansággal az ő gondolatait mondja ki. Percekkel, vagy mint most,
napokkal később: van amikor valaminek semmi esélye – és éppen olyankor kell nagy tettekkel
megpróbálkozni.
Egyszerre elhallgatott a kommandó szó, s megmozdult a három felsorakozott csapat. Elöl a
horvát gyalogok a három ágyúüteg előtt, melyeket vagy félszáz könnyűlovas kísért. Aztán a
gyalogság zöme, a hegyivadászok. A bámészkodók hamar szétoszlottak.
A reményt nyújtó hírek naponta változtak, a sors maradt bizonytalannak. Most nem voltak
császári seregek a városon, de még jöhetnek. Még hol lehetnek a magyarok! Végre harmadnap
megkondult a baráttemplom vékony csengésű kis harangja, s valaki már jött le futva a kolozsvári
utcán:
– Ismét katonák!
Úgy látszik, Torda feldúlatása benne volt General Comando programjában. Axente Sever
meglehetősen nagy havasi román tábort vezetett a Keresztesmezőre. Küldöttség ment ki eléjük
élelmiszerrel, csizmatalppal megrakott szekerekkel, ez vissza is tartotta pár napra őket, aztán
mégis csóvákkal ellátott előörsök indultak a város felé. Ám ahogy az Aranyos hídjánál csatasorba
 állított őrséget meglátták, s az első sortűz eldördült, sietősen visszahúzódtak. Útjukat vérbe és
lángba borult falvak jelölték. Enyed, Felvinc, Miriszló, Tövis.
A Tordára húzódott aranyosszéki nemzetőrség s az alakulófélben levő honvédség pár ágyúval
Pócsa János huszárőrnagy vezetése alatt, hogy a mások szomorú sorsától megmeneküljenek és az
oda húzódott szerencsétlen népet a felkoncolástól oltalmazzák, önvédelemre rendezkedtek be.
Pócsa ellenezte a kitörést, mert a havasiak nyomában járó császári haderővel nem akarta
kipróbálni újoncait. Ekkor érkezett Kolozsvárról a parancs, hogy azonnal vonuljon oda. Kiadta hát
az indulási parancsot. Mikor a tordaiak az ágyúkat a piacra felvonulni látták, örömrivalgásban
törtek ki, de hamarosan rájöttek, hogy nem értik, mi megy végbe. Egyesek a földre vetették
magukat, úgy akarták megakadályozni az elvonulást. Pócsa a rendeletre hivatkozott, meg a saját
szívére, mely vérzik ugyan, de istenuccse rájuk fog kartácsolni, ha okoskodnak. Hát erre
elengedték. Vele vonult tovább a rettegő, vacogó menekültek elgyötört karavánja. A magára
hagyott városban nem nagyon maradt más, mint az egész országrészre leszálló tél s a letargia,
amelynek valahol a peremén Bem megkezdte a maga egyetlen erdélyi telét. De az messze volt.
Némi alkudozás után Henczi Lajos, a maradék térparancsnok kiment az újabb nagy havasi
tábor elé, s vitt annyi pálinkát és szalmát fekhelynek, hogy a Szentmihályfalvi berekben nagy
tüzek mellett táborozhattak, s másnap a megegyezés szerint csendesen átvonultak a szűk völgybe
épült városon Kolozsvár felé. Aztán még egy és még egy tábor. De Bem közeledtének hírére
végül is szétfutottak, s szinte egyenként szökdöstek vissza a havasok közé.
Ezt a rohanást követte az osztrák seregrészek eszeveszett visszavonulása. Karácsony
másodnapján nagy sietséggel Werdener tábornok kelt át bukovinai vadászokkal, egy külön lovas
csapattal s az itt már ismerős Ferdinánd gyalogsággal, űzetve a tordai születésű mészárosból lett
Székely Mózes huszártól. Székely a kardját villogtatva egymaga nyargalt át a városon, s valami
olyasmit kiáltozott, hogy „utánam, aki magyar”, de bármennyire magyarok voltak is a tordaiak,
ilyen gyorsan nem követhette senki. Így aztán az utóseregből csak négyet fogott el, s visszakísérte
őket Tordára, ahová épp beért a XI. zászlóalj élén Czecz János, akit Bem toborozni küldött
Aranyosszékre. Erről a Székely Mózesről annyit tudtak már, hogy egyszer futárpostát hozott, és a
városház grádicsain fellovagolva adta át a kormánybiztosnak. Hát most is odalettek érte.
– Ezek vagyunk mi! – hevülnek fel a nyárspolgárok.
– Itt szinte mindenki lóra termett!
Valaki azt kérdezi, miért nem állítanak kétszer annyi lovasságot, ha oly könnyű embert találni
hozzá.
– Mert egy huszár kétszázharminchét darabból áll – felelé szomorkás mosollyal Czecz János, és
előszámlálja a vitézkötéstől a pengő sarkantyúig, a zablától a kengyelvasig mindazon
alkatrészeket, melyek egy huszárhoz tartoznak. Szóval nem könnyű. De megéri.
Mire valaki nyomatékul Sárosy Gyula közismert verséből idéz:
ten volnék, csak azt vinném végbe,
háton menne a huszár az égbe.
A körülállók meghallják, továbbadják, kurjongatnak gyönyörűségükben, hogy milyen telibe
találó, s próbálják megjegyezni. Egy úr máris zsebkönyvecskét ránt elő és felírja. Máskor
titkosrendőrnek gondolták volna, most bátorítóan besegítenek, ismétlik a két sornyi szöveg
részeit. Ki kell tenni az újságba, mondják olyanok, akik egy évvel ezelőtt úgy tudták, hogy csak
németül lehet újságot nyomatni. Már ki van, tudákoskodnak a jártasabbak, pedig ők is csak most
hallották először ezt a szép mondást. Hát ilyenek ma az emberek.
Már aki nem gyászol.
Ma ismét a boldogult leveleinek összeszedésével foglalkoztak. Milyen sokra terjednek az
irományok. Az apa holmija közt kutatni. Mint amikor a nagyapa papírhalmát átnézte a család.
Mitől más ez a helyzet, mintha csak elutazott volna? Csak ide be Tordára? Nem lehetett igazán
hozzászokni, hogy ehhez ő már nem nyúl. Mintha tiltva lett volna még mindig, csak a tisztesség,
nem is a szigorúság folytán, ott járkálni s a fiókokat húzogatni. Bizonyos tartózkodással
bontogatták a csomókat. Erazmusz kedvetlenül, Csanád idegesen, az anyjuk mohón, de mindegyre
belefáradva, beleomolva, sírásra fakadva. A két leányka vele szipogva kéz alá adogatott,
visszakötözte a dobozokat és kötegeket, guggolt a kinyitogatott alacsonyabb fiókok, komódajtók
előtt. Senki se próbálta kimondani az érzéseit.
Erazmusz ezredszer arra gondolt, amit Csanád előtt soha nem hozott szóba. Ebben a tekintetben
sem a kettőjük közötti, sem apjuk emléke és a világ közti kiegyezés érdekében soha nem tettek
kísérletet.
– Apánknak nem volt igaza – mondta volna ki egyik.
– Apánknak igaza volt – mondta volna a másik. Attól a pillanattól fogva az a kettős, közös
„örök harag” az ilyen gyilkosan visszavágó világgal szemben nem vált volna külön-külön
viszonnyá. Mert nem a világnak adott igazat az sem, aki az apjának már nem. S nem Görgényi
Dénes pártjára állt az sem, aki… Különben nem fontos. Mert azóta magukban mindketten fordítva
is elmondták már e szomorú szentenciákat, amelyek semmit nem tudnak változtatni a tényeken,
legfennebb meghosszabbítják a szenvedést és a feszültséget.
Elolvasni ezt az egészet, átfogni, felfogni és elsajátítani egy egész élet igazát, vagy átlátni,
belátni egy olyan valaki tévedését, aki az érző szeretet törvénye szerint oly közel álló, hogy felül
van a mérlegelésen; vállalni egy megszűnt én, egy kialudt eszmélet évek, évtizedek alatt felépült,
beépült érvrendszerét, azonosulni Görgényi Dénes aranyosszéki főhivatalnok döntéseivel – nos,
ehhez egyik fiának sem volt se mersze, se kedve. A mártírium se igazol többet, mint hogy te
magad hittél az álláspontodban. És nincs az a fájdalom, amely felfüggesztené a hozzátartozók
jogát az önálló véleményhez.
Ilyen zsarolásnak csak pillanatnyi impulzus hatása alatt szoktak engedni, s csak gyenge
emberek. A Görgényi fiúk nem voltak gyenge jellemek. Önállóan döntöttek a maguk potenciális
mártíriumáról, leszámolva a pater és a Patrica közötti feszültség látszatával. Csanád még
februárban felcsapott honvédnek. Erazmusz március első hetében. Tötöry Zsuzsánna némán tűrte,
mint a még egészen ki nem ürített keserű pohár utolsó előtti cseppjeit.
Amikor Csanád mégis elment beállni a seregbe, valósággal elbujdosott. Erazmusszal egész kis
kompánia vonult be; a hozzá ragaszkodók. Ádámossy Czakó Ádám, Warró Mózes, Bardócz
Dezsőke, Borbíró, Gergelyffy, Harcsa, Fábián, Ercsey, Böjte. Mind, akik a Bem érkezéséig kitört
véres anarchia idején az otthon védelmére hivatkozva, legfennebb a nemzetőrséghez csatlakoztak.
Erazmusz mögött fájdalmas éjszakák voltak. Utóvégre ő volt az, aki apja holttestét hazahozta, ő
találta meg. Szinte állva hajtotta a lovakat, egyetlen vágtában a Kercsedi-tótól Felvincig. Mikor
kérdezősködött, alig kapott útbaigazítást, váll fölött vetettek oda neki közönyös válaszokat:
valahol a híd alatt vannak… Az ő elmondása alapján ismerheti bárki, anyja is a kivégzés helyét,
ezért nem bírja már az újabb és újabb alkalmakat, mikor újabb és újabb érdeklődőknek kell
elmesélni. Nem ő. Az anyja. „Lándzsával mellbe, arcba szurdalva…” Úgy érezte, apja annyiszor
hal meg, ahányszor ezt elmondják, elmesélik, elemlegetik. És azt is megérezte, hogy anyja
gyűlölete már pokolbeli vezeklésre ítélte mindnyájukat, nemcsak a tetteseket: az egész
környezetet, egyáltalán a kor összes szereplőit, amikor életük a hihetetlen boldogság s a hihetetlen
szerencsétlenség közt görbülő ív mentén megtörik.
Görgényi Dénest a Warrók és Fosztók által lerészegített és felbőszített felvinci söpredék
mészárolta le vagy hetedmagával. Így tudták. Ennyit tudtak meg. Ezt akarták elhinni. Csanád még
az ősszel feljegyezte a naplójában:
Erazmusz az Édesapánk dolgában Kolozsvárra ment báró Vay kormánybiztoshoz, ki a csend és
béke fenntartója most, honnét egy nagy levelet adtak neki és Tötöry bácsinak, melyet most,
szeptember 14-én el is vitt apánknak Felvincre s onnan Kövendre a Fő Tiszteknek, mivel hogy
nekik szólott. Tudja az Isten mit írt Vay abban Édesapánk javára, vagy mitől az Ég mentsen,
kárára, de mégis ha jó lelke volt s van, rosszat nem adott. Írtam Harasztoson, szept. 14. 1848.
Jegyzet. Édesapámat szept. 12. vitték Vincre. Isten próbáltassa meg azzal, ki ezt tétette!
A fogságból első levél tíz nappal később.
 Édes Fiam, Erazmusz! A Kormánybiztos őméltósága ma, vasárnap délelőtt féltizenkettőkor
ment itten F. Vincen át Kolozsvár felé. Azért holnap, hétfőn eredj jókor Kolozsvárra, hogy bár tíz,
tizenegy óra felé legyél ott és a recurzust add be Őexcellenciájának, s esedezz választ rá, hogy
aztán ha kívántatik, fentebb is könyöröghessünk. Mindnyájatokat csókol, F. Vinc, szept. 24-én
Görgényi D. maga kezével. Ui. nehogy vagyegy levél kimaradjon a recurzusból. A dohányom
elfogyott. A törökfőnél jó volna ha tudnátok vetni.
És ezerszer olvasták, úgyszólván kirojtosodott az a félív papír, amelyen az utolsó pár sora volt:
Édes Susim! Most este háromfertály hétre írom hozzád ezen rendeimet, miszerint mihelyt
veszed, tüstént küldj egy szekeret utánam, hogy mindenestől költözzem haza, mert egész Enyed is
elköltözék Torda felé minden őrseregeivel együtt, mégpedig harang félreverés mellett s már ottan
senki se maradván, félhet itten is az ember a szerencsétlenségtől. Még innen is sokan kezdettek
költözni, a porkoláb is feleségestől elment Mészkőre, tehát úgy igyekezzél, hogy innen még ezen
éjjel mehessek haza. F. Vinc. November 8án G. D.
A szöveg hosszában a lap oldalán a sietségtől vagy a kopott penna miatt alig olvashatóan, még
ez állt: Nagy Kisti vagy Péter jöjjön el a szekérrel, de jobb lesz Nagy, mert ő itt jobban tudja a
járást. Hozzanak puskát és kardot magukkal…
Ezeken a kora tavaszi éjszakákon Erazmusz folyton azt az őszit látta maga előtt. A
kalendáriumot kereste, hogy megállapítsa: sötét lehetett-e vagy holdas? Valahonnan Tordára
került egy példány a Kossuth Hírlapjából, épp a november 8-iki, de abban csak a pesti időjárást
írták meg. Csomagoltak valamit bele, az is elrongyolódott… „Hozzanak puskát és kardot
magukkal…”
Nagy idők holdfénye kezdett bevilágítni a lelkébe. Már régen észrevette, de önmagának se
akarta megvallani, megfogalmazni, hogy a tavalyi évben valahol keletkezett egy láthatatlan
határvonal, hajszálrepedés, amely szétválasztotta mindazokat, akiken keresztülment, mint a
láthatatlan délkörök. A hazát s a trónt már nem védhették ugyanazok. Repedt az ország, a megye,
a kert, a ház, a szív is, amit ez átvágott. Itt kezdődik apja tragédiája.
Máskor megingathatatlannak hitt elvei, higgadt bölcsessége jutott eszébe. „Sose tedd a
szenvedélyt elveid elé, mert rajtavesztesz.” Igen, ezt kínos váradi udvarlása időszakában
tanácsolta sejtelmesen. Mert nyíltan sosem beszéltek róla. Apja elégedett volt vele, hogy ki tudott
bontakozni, talpra tudott állni, alig húszévesen. Ám Erazmusz sosem volt meggyőződve róla,
hogy nem azoknak van-e igazuk, akik szerint a dolog fordítva áll: sose tégy elveket az egyetlen
élet szép élvei elé, mert úgy vesztesz rajta igazán… Kardot és puskát kellett volna vinni. És
akkor…? Egy dolog tudni az idő gyógyító erejéről, és más, hogy akarunk-e élni vele.
Mikor Erazmusz nekivágott a fiúkkal beállni, senki sem sejtette, hogy tulajdonképpen meghalni
indult, mint aki rájött, hogy itt kell feladni. De lehet, hogy éppen itt nem szabad feladni. Egy
„dupla vagy semmi” kell tehát. Úgy érdemes. Amikor még megvan, amit fel lehet adni. Feladni az
egyéniséget, lemondani a lélek kínos örökségéről. Ne legyek! Nem lenni – ez az egyetlen útja-
módja annak, hogy ne én legyek, aki ezt tudom, és így tudom, így vállalom és így teszem, mert
erre neveltek, tanítottak, szoktattak: olyasmire, ami másoknak nem ér semmit, sőt polemizál
ellentétes értékeikkel. Hogy ez egyszerű kibúvó, kitérő? Hát legyen kitérés a csata elől. Ahogy
nagyapja mondogatta: gyáva az, aki olyan háborúba bonyolódik, amely elkerülhető volna.
Nem akarok belebonyolódni, gondolta. Előre elhatározott módokon válaszolni olyan
kérdésekre, amelyek csak akkor léteznek, ha van kinek nekiszegezni őket. Nem akarok betanult és
gyakorlott katonája lenni a legszentebb igazságnak sem, ha az érdek. Márpedig érzem, hogy mi is
most csak érdekekért szenvedünk és viszontszenvedtetünk másokat. Nem érzem, meddig ideálunk
és honnan érdekünk a patriotizmus. Megszúrtak, viszontszúrunk. Vagy szúrtunk, és most el kell
szenvedni, hogy visszaszúrnak. Nem biztos, hogy a bántalmak elkövetői személyesen kerülnek
egymással szembe, de ez csak még fájdalmasabbá fokozza az egészet.
Körülbelül itt érezte meg, hogy ezek az öngyilkosságig vezető út belső mondatai. Attól pedig
ugyanúgy irtózott. Nem válhatok sem csóvává, sem messiássá. (Érdekes: magyarul a madárijesztő
is, a gyújtogatás eszköze is csóva. Talán mert mindkettő szalmából van.) Messiássá főleg az
válhat, aki fantasztának született. Az ilyen jellemek naponta tönkremennek, s ezt előre tudják is,
megérzik magukról… „Apánknak igaza volt!… Apánknak nem volt igaza!”
Csanád levele Zilahról, 1849. március 18-án. A Kedves Anyánk áthúzva és Drága testvéreimre
javítva, ami egyrészt jelzi a sietséget, másrészt elárulja, hogy nem volt bőviben a papirosnak.
Először s meglehet utoljára írok levelet haza – igen, mert Honvéd vagyok annál a zászlóaljnál,
mely nem volt tűzben, de az ellenséggel szemközt áll Sz(kihúzva)nál, hová is, bár a többi előttünk
is titok, délután indítanak bennünket. Kedves mindnyájan! Fájdalomtelt kebellel válok meg
tőletek, mert Anyánk beleegyezése nélkül mentem el hazulról, ám mégis örömsugár csillog
szememben, mivel hiszem, hogy Hazám oltalmára teszem le életemet. Édes Erazmuszom, veled a
véletlen összehozhat még, összehozhat itt avagy máshol, de Édes Anyám megengedjen s legyen
szíves egyszer-egyszer rám emlékezni, mert ha én valahol csak egy hetet is maradok, tudatom.
Addig is szerencsét és boldogulást kívánok mindenkinek. Görgényi Csanád Honvéd a 67. számú
(most tudtam meg) zászlóaljnál. P. S. ha ide Zilahra küldenék a levelet, barátom apjának háza
735. szám, onnan elküldik utánunk, mert együtt vagyunk az alispán Bálint Fiával is.
Jókainak jókedve volt ezen a reggelen. Mindenből gúnyt űzött, mindenkit kifigurázott.
– Szóval magyar hadsereg már volna, csak magyar hadvezérek nincsenek elegen.
– Én ezt nem mondtam – vigyorog vele együtt Szentkovics –, én csak azt mondtam, amit
hallottam: Dembinszky megérkezett Párizsból, egyenesen fővezérnek.
– Ez valóban telitalálat. Nem volt elég lengyelből egy – mondta Jókai, megint csak
megállapítólag, de olyan hangsúllyal, hogy aki csak hallotta, mind felmekegett körülötte az
asztaloknál. – Hát egy biztos: a legnagyobb forradalmár-név nem katonai tehetség is – űzte
tovább.
– Nem – hagyta rá Szentkovics, mint aki szívesen alájátszik, de maga is kíváncsi a poénokra, s
hogy hová akar kilyukadni az író úr. – Egyébként a jövevény fáklyás zenét kapott, s beszédet
intéztek hozzá lengyel és francia nyelven. Mondják azt is, hogy mint bőrkereskedő jött át a
vámokon…
Jókai, mint aki csak erre várt, lecsapott:
– Az volna a legkülönösebb, ha csakugyan bőrkereskedő volna, s itt Dembinszkynek adná ki
magát. – Majd ahogy elült a hahota: – Szóval Görgeynek nem tetszik?
Már erre elkomorult a társaság, ez valóban nem tréfa.
– Kérem szépen, ki tovább hatolt kissé gondolatszuronyaival a dolgokban, nem ok nélkül
csóválta a fejét, amikor a magyar hadvezetést lengyel hadvezér kezére adták. A lengyelek minden
sóhajtása „Varsó” meg „Lemberg”. A velük való szövetkezés okvetlenül ellenségünkké teszi
Oroszországot – vélte Szentkovics.
– Az a kicsi már alig számít – sóhajtott Jókai, de ő is felhősebb homlokkal.
Így borult be aznap délre a debreceni nagyvendéglőben.
– Csatlakozni egy szerencsétlen nemzettel, mindenesetre igen regényes dolog, magasztos
eszme lehetne… De hát! – Felállt, fizetett, s kiballagott az utcára. Hátra se pillantott, ki szegődik a
nyomába, mindig akadt kísérgetője elég. Már csak azoknak mondta tehát, mi jár még a fejében a
dologgal kapcsolatban:
– Kezdettől fogva gyanítom, s egyre bizonyosabbnak tűnik: nem a vezetők voltak itt nagyok. A
nép volt óriás.
Lehet, hogy mi ilyenek vagyunk, s valaki néz minket is, sokkal magasabbról, mint én ezt –
gondolja Erazmusz, ahogy lenéz a csizmája körül rajzó, háborúzó hangyabolyra.
Az égbolt amolyan utolsó sugarak utáni üvegkék. Azért vonult félre, hogy a takarodóig eltartó
szokásos harsányságból semmi ne bántsa. Egyesek úgy készülnek az éjszakára, mintha ki se adták
volna még délben a parancsot, hogy holnap ütközet lesz. Azért az innen két mérföldre levő hídért,
 melynek birtokától függ, hogy a honvédség törhet-e előre vagy az osztrákok jönnek erre. Pedig
bőségesen akadnak itt, akik most esnek át a tűzkeresztségen. Az első halott már így is kikerült
közülük, még tegnap éjjel: a gombamérgezéses katona feldobta a talpát, kétnapos iszonyú
haláltusa végén. Parancsszegő is volt szegény, de azért senki se mondta rá, hogy jobb neki.
Legfennebb a nyúlszívűek suttogó sóhajként annyit, hogy „neki már jó!” A többiek tábortűznél
énekeltek.
jóisten tudja,
halálom:
mezőbe,
özepibe…
Ide hallatszott a kelő félhold alá, ismerte, a szövegét is tudta, de most nem szállta meg az a
vitézi hangulat, mint mikor gyermekkorában, szalonnasütés közepette csillagos estéken efféléket
tanultak katonaviselt vincellértől, juhásztól, vagy magától óbester Görgényi Károlytól. Apját
sosem hallotta nótára fakadni. Se bortól, se hangulatos esték varázsától.
Vajon Csanáddal mi van? Két hónapja láttam, nem mondom ki már babonából sem, hogy
utoljára – gondolja Erazmusz, és felnéz az igazán gyönyörű égre, melyből csak valami láthatatlan
és érezhetetlen kedvezés hullong, épp ilyenkor, amikor az ember a legérzéketlenebb az effélére,
mert mint katona vagy horkol, vagy fél, vagy csordában ordít, vagy egymagában emlékezik,
szóval nem ér rá észrevenni a szépet, vaskosabb hatások is leperegnek, visszaverődnek cserzett
bőréről és elkeseredett lelkéről. Ha legalább imádkozni tudnék, olyan elképesztő gyermeki
bizalommal, mint amikor vásárfiáért bűvöltük az eget vagy betegünk életéért könyörögtünk.
Kinek van itt még élete, ha maga osztotta el, vágta ketté, egyiket otthon hagyva, hogy kitartson
valami ellen, másikat, mint a kártyás, „dupla vagy semmi”-re téve fel? És hányszor? Meddig?
Mert lesz aki már a holnapi napot sem fejezi be, s lesz aki megússza, robogó paripán versenyt
futva a többi hullajelölttel: hadd lám, ki ér oda hamarabb találkozni a szembe fütyülő golyóval,
suhintó karddal, hegyével kitartott szuronnyal. Persze Petőfi. „Ha nem születtem volna is
magyarnak…” Hát akkor nem ülnék, búslakodnék itt, nyakig a csávában, akkor nem volna bajom
a holnapi roham kimenetelével s a szerencsével. Vajon tényleg nem? „Ha nem születtem volna is
magyarnak, e néphez állanék ezennel én.” Mint annyian itt körül. Ugyanabba a mundérba,
ugyanabba az érdekbe, szándékba, ügybe öltözve be tetőtől talpig.
Térdére tett csákóját most öklére húzta. S úgy nézegette, mint Hamlet a koponyát, úgy húzta el
a száját arra a közbetolakodó gondolatra, hogy nemcsak a bőrét, hanem áttanult esztendők
összekapargatott tudását is mind odatartja a verekedő ember, mint a krisztusi tanítás szerint a
másik arcát. Mi nehezebb, egy font tollú vagy egy font vas? Hát igen, világos: tökéletesen
mindegy. Ha nem születtem volna magyarnak, akkor másnak születek, s talán ott a túlsó töltés
mentén várnék a hajnali trombitaszóra. Én ebben a percben is tudom, hogy nekem miért nem
mindegy, de milyen közömbös a világ folyása számára, hogy magyarnak születtem! Milyen
közömbös, hogy egyáltalán születtem!… Egyszer csak összefut ez a holdpor, felizzik, megtelik
vérrel, ez a semmi, ez a fülzúgás, ez a korgás, és elkezd valakivé – a legfontosabb, legbecsesebb
irhává, okossággá, megfigyeléssé válni: énként kezd viselkedni. Előbb megijedek, aztán
megszokom, és végül el kell hagynom ezt az örökké ostromlott tábort, ezt a két lábon járó
várat, ezt a kétszeresen, idővel és térrel körülkerített falat, ezt a lőrést, melynél végig szolgáltam.
S az Úr hagyja leölni, félrevetni, elhantolni ezt a rangtalan vagy rangos, de legérzékenyebb,
leghűségesebb, legszavahihetőbb, legfáradhatatlanabb szolgáját. Mert igenis szolgájává tesz egy
életen át. Vagy ha úgy szebben hangzik: őrző ebévé, őrszemévé…
A hajnal egy pillanat alatt eljött, és iszonyú volt. Csoda, hogy ez az összevissza futkosó,
kabátujjba keveredő tömeg, ez a nyüzsgésbe kezdő hangyaboly egyszer csak pontosan azt
csinálta, amiért napokkal előbb ide csődítették, letelepítették, hagyták elnyúlni, énekelni,
hazagondolni. Persze minden a látható őrmestereken, káplárokon s a láthatatlan vezéreken múlott,
mert a fiatal csapatokra nézve nincs veszedelmesebb a meglepetésnél, és a parancsnok egész
figyelmének arra kell irányulnia, hogy ne vigye őket váratlan tűzbe.
 Az előre beharangozott mai csata senkinek nem lehetett váratlan. Még a legelsőnek felbukó is
tudhatta, mibe sodródott. Csak azt nem tudta meg soha, hogy ennek az egésznek mi lett a
kimenetele: megérte-e, hogy az együtt hozott áldozatból éppen rá egy minden-nyi jutott.
Az is csak utólagos hadijelentésekből vált világossá, hogy a hidat ott elöl valahol nem osztrák
vadászok védték, hanem a Franc Adolf Prohaska von Gulphenburg báró altábornagy nevét viselő
7. illír gyalogezred egyik százada.
Eleinte, amikor valahol messze, látta-aki-látta, megjelent a magyar fővezér, leírhatatlan
örömrivalgás hullámzott arról erre a csákók, szuronyok, zászlók felett. Aztán megjött a jeladás, és
nekilódult a mező. Akik legelöl már túl voltak a posványosodó medren s elérték a
homokbuckákat, arra ébredtek, hogy borzasztó tüzelés fogadja őket; meg is hátráltak kissé, míg
egy-két zászlóalj rohama el nem érte a helyet, s magukkal ragadtak újra mindenkit. A keskeny
töltésen, mely a hídig vezetett, sokadalom keletkezett, az emberek fürtökben dűltek be a
mocsárba.
Ekkor indult meg a lovasság.
Erazmusz az este óta most másodszor azon kapta magát, hogy Tevel bekére gondol. A régi
legendára, amikor a besenyők rátörnek a nyáki sátrakra, és a fiatal vezér, Tevel beke, a támadás
mellett döntő közakarat ellenében velük száguld ugyan, de nem vesz részt az öldöklésben, a rémes
éjszakán csak egyszer lendül csapásra a kardja… Most azonban nappal volt, és kardot kellett
rántani; bármint fogadkozott, ezt tette Erazmusz is, s vágtatott csatazajhoz szokott huszárlován a
vágtatók között; túl is jutottak már a hídon, levágott rendek, bevett állások, szétfutó
tüzérlegénység, fejük felett forgatott szablyák, és por és füst és halálfélelem, amely ebben a
sebességben és ebben a tömegben halálmegvetésnek is látszhat. Ott van hirtelen szemben az az
éppen hanyattvágódó svalizsér is; mögötte bokor, kőhalom, lódög és egy előreszegezett puska,
amelytől épp őt, Görgényi Erazmuszt rendelte meg a táborszernagya, sőt talán maga a fiatal
császár; a kard is lecsap, a karabély is elsül, és fröccsen a vér, a fű, a föld. A halottról emelik le az
alig lélegző élőt a szanitécek: ha a másik tábor győz, egy haldokló alól a számukra fontosabb
holttestet mentették volna halomba a számbavételt végzők.
A kötözőhelyen csúnya, de elviselhető vállsebbel ébred esteledéskor. Valaki éppen azt meséli
nagy hangon, mi történt a huszároknál, egy tizedes meg egy őrmester csak késő délután került elő.
Egyesek szerint csak a szokásos módon leitták magukat előző este a faluban, mások szerint
gyáván elrejtőztek, hogy megússzák a csatát. Nem akarunk gyávákat, kiáltozták az akkor már
igazoltan hősök. A törzsnél összeült a haditörvényszék, s egyhangú vallomások alapján
kimondták rájuk az ítéletet. A zászlóalj egy mélyút peremén sorakozott fel, alattuk a két bűnös és
a végrehajtó legénység. A parancsnok megdicsérte a győzők vitézségét, s azt fejtegette, hogy egy
gyáva katona a szökésével sok bátor életét teszi kockára; ezért emberségesebb, ha egy gyávát
kivégeznek, mintha eltűrik, hogy az ilyen miatt továbbra is veszedelemben forogjon a bátrak élete.
És azzal bumm! bumm! – mutatja a hírhozó, akinek csak a feje van bekötve. Azt mondja, a
zászlóalj egy pillanatig komor csöndben álldogált, aztán valahol felharsant, hogy „éljen az
igazság!” Ebben maradtak.
Erazmusz lehunyt szemmel Tevelre gondol, s arra a két legényre, akik között ott heverhetne
most, miközben megpendülnek a kőhöz vagy egymáshoz koccanó ásók. Nem lehet félreérthető
módon viselni a kardot. Legyen az Gideoné vagy magáé a sátáné.
Arról a nevezetes napról két nem egészen megegyező emléket rögzített a história.
A szemtanú így látta.
Eger meglehetősen magas hegyek között, egy katlanban fekszik. Sok nagy épület, a líceum, az
érseki palota és főképpen a sok szép templom, sok torony.
Alig tudták meg Damjanich érkezését, elhalmozták minden elgondolható figyelemmel. Az
ablakokból koszorúkat dobáltak felé, és nem szűnt meg az „Éljen Damjanich!” Az öregúrban van
valamelyes hiúság, szívesen vette, ha ünneplik. Fényes tábornoki egyenruhájának, valamint
herkulesi termetének, valóban antik fejének s „a rácok ostora” nevének köszönhetően a nép hőse
lett, ámbár a nép a maga józan eszével belátta, hogy csak vitéz vagdalkozó, és ha kedvence volt is,
reményeit nem őbelé helyezte.
Estefelé megjött Aulich, Klapka, aztán Kossuth, kit a nép köteles lelkesedéssel fogadott, s aki
kegyesen köszönt a kiabálóknak. Tekintélyének tetőpontján volt ekkor, fél lábbal még törvényes
alapon.
Negyedórával később egy törzstiszt lovagolt végig az utcákon néhány segédtiszt kíséretében a
püspöki palota irányába. Senki se vette észre, ahogy komoran, szótlanul belovagolt a visszhangzó
boltok alá. Éppen a kapuban álltam és majdnem haragudtam, hogy ezt a férfiút nem fogadják
éppoly viharosan, hogy őt senki nem ismeri meg, de ekkor egy egyszerű polgár az ácsorgó
csoportból ezekkel a szavakkal üdvözölte: „Isten áldja meg, tábornok úr, és tartsa meg hazánknak,
mely önben látja megmentőjét.” Görgey, mert ő volt a lovas, komolyan, de szívélyesen köszönt és
gyorsan tovább is ment, de neve már szájról szájra szállt; a tömeg feléje tódult; de csak
hallgatagon kísérték a kapuig, alig lehetett hallani párszor, hogy „Isten tartsa meg!” Csak mikor
már eltűnt a lépcsőn, tört ki a lelkesedés, és Kossuth fönn sejthette, ki érkezett.
Aztán haditanácsot tartottak. Ideiglenesen Görgey lett a fővezér. A vacsoránál Kossuth szótlan
és lehangolt volt, nem szívesen tette meg ezt a lépést.
A másik változat sokszoros hallomáson, közvetett kommentárokon alapul.
A kitűzött nap reggelén Kossuth szállása előtt nagyszámú kíváncsiak tömege. Jön Guyon, a kis
szőke férfiú, szürke-piros zsinóros köpeny van rajta, kísérő segédének még fel van kötve a karja
azon seb miatt, mit Branyiszkónál kapott. Maga a branyiszkói hős hangos éljennel üdvözöltetik,
alig bír utat törni magának, a legszebb hölgykezek akasztják lova nyakába a virágkoszorúkat.
Később jön Mészáros Lázár, szelíd vékony hangja viszonozza a köszöntést, ősz szakállú feje
jobbra-balra inog, szokása szerint kegyeskedve le-lehunyja a szemét, mint az áldozatra vezetett
mártírok. Külsejéről igazán nem gyanítható, hogy egy csatában négy kozákot levágott. Jókedvű
susogás kíséri, ami kijár azoknak, akiket senki se bámul, de mindenki szeret.
Aztán Kiss Ernő érkezik; aranyos mentéje a legfinomabb asztrahánnal prémezve, zöld
kócsagtoll reszket kalpagja mellett, a leggyönyörűbb angol pej paripán lovagol, segédeinek egyike
is hófehér arabs ménen, mely egy percig se maradhatott nyugton. Úgy néz szét a nép között, mint
aki megköveteli a bámulatot, mely önként támad is láttára a tömegben. Az aranypaszománt
könyökéig ért már, minden új rangfokozat megszélesítette.
Már csak egy lovag van hátra: Görgey. Fenn a nagyteremben Kossuth fogadja őket, fekete
polgári öltönyben, s az érkezők mindenikének tud valami lekötelezőt mondani. Mészáros úgy lép
be, mint egy szégyellős vén fiú, aki nem bánta volna, ha otthon maradhatott volna. Kiss Ernő
magasra tartott fővel jön, és Kossuth elébe megy, kezet szorít vele.
Ezalatt áll meg kinn az a parasztszekér, melyet valami kopott őrnagy hajtott idáig. Ott állt meg
szekerével, ahol a tömegben már nem lehetett előbbre jutni, a gyeplőt odaveti a mögötte kuporgó
kocsisnak, lelép a sárba s átfurakodik a lépcsők irányába. Odafent meg se törölgeti a csizmáit,
benyit a fényes terembe, az egyenruhát talán hónapok óta sem vetette le, könyökén jókora folt,
feje majdnem kopaszra nyírva, nagy izmos keze barna. Van aki nem ismeri és úgy is néz rá, van
aki ismeri, mint Kossuthék; udvariasan fogadják, s megy körbe a suttogás: ez Görgey. Kossuthot
hideg, feszes főhajtással üdvözli. Kiss Ernő mellett csak elmegy, mivel éppen másfelé néznek
mindketten. Leveti magát egy székre, lábát hosszan előrenyújtva. Valami kitüntetésosztás is van,
sorban állnak. Kossuth mindenkinek mond valamit. Görgey marad utolsónak. Kossuth alig
hallhatólag azt mondja: „Engesztelődést, a haza nevében!”
De van még egy harmadik verzió is, ahol már az is látszik, ahogyan a két férfi farkasszemet
néz.
Görgey jóval magasabb, így ő lenéz, Kossuth felnéz rá. Kossuth ujjai ügyetlenkednek vagy
éppen remegnek, Görgey halványul, falfehérre válik, mikor az érdemrendet a mellére tűzik.
Kossuth nagy, beszédes kék szemekkel valóban engesztelni akar, szinte könyörgő, a másik konok,
már-már vad tekintetet vet rá, aztán elnéz amellett, akit oly kevéssé becsül, akivel játszik tízszer
megharagítja s ugyanannyiszor kibékül vele, akit gyengének lát, máskor zsarnoknak, akiről tudja,
hogy a fél világtól nem fél, de tőle tart, s mégis ragaszkodnak egymáshoz. Tulajdonképpen a
mélybe is egyszerre zuhannak majd, de még a feltátongó tűzkutak, pokolkapuk is külön nyílnak
számukra.
Valahogy így esett. Ötvenen voltak jelen, abból öten láttak-hallottak igazán közelről így meg
úgy, ezt meg azt, de ötszázan adták tovább ötezernek, aki majd ötmilliónak fogja terjeszteni.
Ám az is lehet, hogy valamennyi változat káprázat csupán egy vízbe ölt ország égre néző
nyitott szemében. Apró tény, ezt azonban minden előtte elvonuló valóban látta, hogy valamelyik
főúri palotáról egy golyóbis leverte a homlokzati címert, csúnyán megbontva a vakolatot, amelybe
pedig egy jelmondat volt bevésve kőszalagon. Még ép, olvasható korában, latinul persze, hogy
legalább a köznép erkölcsét ne bomlasszák az efféle cinikus, de találó bölcsességek, a szentencia
így hangzott: „Nincsen nagyság bűn nélkül…”
Leiningen „édes egyetlen Lizámnak”.
Emlékszel-e, amikor a tél végén arról írtam neked, hogy sorsom Isten kezében van, s ha
végtelenül szeretem is az életet, hisz olyan boldog voltam, mint kevés halandó, mégis készen
várom a halált, mert nem nagyravágyás és dicsőség keresése ragadtak ki karjaidból, hanem a jog
és szabadság érzete! Akkoriban mondta jogos türelmetlenkedésemre és panaszkodásomra
Damjanich: „Azt hiszed, egy csatába nézőnek viszek egy Leiningent?” Ott ahogy a domboktól
fedezve haladtunk, egy verseci arszlán önkéntes csatlakozott hozzám, állig felfegyverkezve, aztán
mikor a dombokon túl kartáccsal fogadtak, az én arszlánom eltűnt, de előtte – becsületére váljék –
nyíltan megmondta: „Az ön oldalán beláttam, nem vagyok katonának való.” Hát most egy erdélyi
fiatal hadnagyot adtak mellém. Jó lovas, igen jól beszél németül s meglehetősen a románokkal,
rácokkal is. Igen rokonszenves, nagyon hamar össze fogunk barátkozni. Ahogy hallgatom, az jut
eszembe, hogy ebben az egészben nem a vezetők, hanem a nép nagyszerű. Egyébként ez a fiú régi
erdélyi família sarja, s jóllehet semmi címe, rangja, az ország színe-virágához tartozik, magából a
székely nemességből; neve szinte megjegyezhetetlen és kiejthetetlen, a Görgey Arthur nevéhez
hasonlít valamennyire, csakhogy ő nem Arthur, hanem Erazmusz. Érted, nomen est omen, mert ez
a kisöreg (akkora, mint magam, termetre túl magas is a soványságához) bölcs, tanult, halkszavú.
Igazi erasmikus típus. Tarsoly eleste óta az első bajtárs, aki iránt feltétlen bizalmat érzek máris.
A levelek már soha nem keltek útra. Pozsony osztrák megszállása óta Leiningen már csak a
füzetbe irkál, majdnem olyan rendszeresen, mintha levelet.
Április 2-án kora reggel hirtelen parancsot kaptam, menjek Árokszállásra. Egyik sajátsága
ennek a háborúnak, hogy gyakran kell ugyanazon utakon jönnünk-mennünk, sőt hogy egy és
ugyanazon hely többször is csatározás színhelye lehet…
Erazmusz némán irigyelte a naplóírást. Ezerszer érzett indíttatást, hogy írjon haza, még nem írt
senkinek. Anyjától félt, húgaiért kicsit lelkifurdalása volt. Legszívesebben Zsizellnek írt volna. De
csak nézte sandán, esteledéskor, hol egy kunyhó küszöbén, rúdra akasztott lámpa alatt, hol
intarziás íróasztallal ékes szobában, hol meg csak a szabad ég alatt szorgalmasan irkáló
parancsnokát. Miután egyszer ajánlkozott a postás szerepére, gondolván, hogy valahol elérhető
helyen van az, akinek írnak, majd felvilágosították, többé nem szólt egy szót sem. Csak
gondolatban írta, fogalmazta a maga leveleit. Mikor elakadt, ránézett Leiningenre, akinek
sugárzott ilyenkor is az arca. Ha odanézett, s ez a sugárzás, ez a boldog elmerültség tényleg éppen
látszott a megnyerő férfiarcon, akkor akadt el igazán a saját belső levelével.
Egy órakor értem Árokszállásra. Ott találtam a Knézics-dandárt. Alig telepedtek le csapataim,
már híre jött, hogy Hatvannál verekszenek. Fölmentem a templom tornyába, s onnét kitűnő
távcsövemmel elég jól áttekinthettem a csata egész mezejét. Csányon volt a Czillich-dandár, az
első tüzelésre előrenyomult, éppen ezt az előrenyomulást láttam. A VII. hadtest Hortnál volt,
sikeresen feltartóztatta az ellenséget, sőt fenyegette annak balszárnyát. Jobbára csak tüzérségi
csata volt. Tovább nem figyelhettem, mert Damjanichhoz hívtak, s tőle azt a parancsot vettem,
hogy induljak Hatvanba segítségül.
 Milyen vigaszt jelentett nekem, amikor menetközben Fehér Niki, kiből egészen jó katona vált,
levelet hozott tőled és Claire-től. Lehetővé tetted, hogy úgy cselekedjem, ahogy becsületes
emberhez illőnek tartottam. Isten áldjon meg érte, mert rám nézve az volt a legborzasztóbb
gondolat, hogy gyávának tartanak. Volt közöttünk több olyan, ki nem meggyőződésből harcolt,
mégis megmaradt. Ilyen volt Czillich barátom is, jó fekete-sárga érzelmű, ki a járkováci csata
után kviétálni szándékozott, de mikor ránk szakadt e nagy szerencsétlenség, nem akarta elhagyni
a magyar ügyet. Hát hogy lehettem volna én kevésbé becsületes, én, aki legalább eleinte igaznak
tartottam ügyünket!
Egy falu kijárásánál alkalmat adtam az elmés Kiss Jancsinak, hogy megtréfáljon. Mindig azt
mondogattam nekik, hogy a golyók előtt való hajlongás édeskeveset használ, s hála erős
idegeimnek, nem is szoktam megtenni. Én lóháton vagyok, jobban kitéve a golyónak, mint ti,
álljatok hát egyenesen, ne bókoljatok. A falu végén megálltam szivarra gyújtani. Egy golyó
nagyon közel süvített el mellettem, és orrom – inkább ösztönből – közeli érintkezésbe került a
lovam sörényével. Tüstént mellettem terem Kiss, és mélyen meghajolva azt mondja: „Alázatos
szolgája”, mire természetesen vihogásban tör ki az egész zászlóalj. Nagy volt az örömük, hogy
egyszer megcsíptek. Kiss uramnak egy aranyat ajándékoztam és megígértem, hogy mindig fizetek
egy aranyat, valahányszor rajtaérnek, hogy egy golyónak bókolok. Ezt a második aranyat eddig
még nem kellett megfizetnem.
Damjanich egyszer azt mondta: „Alig tudsz magyarul, és mégis, ha csak pár szót szólsz a
legényeidhez, kacag a szemük örömükben, még ha nem is értik a mondókádat.” Nem tudom, miért
szeretnek a katonáim, talán érzik, hogy én is szeretem őket. Mikor valamelyik városban egy
század honvéd vonult el mellettem, egyszer csak fülemüleszót hallok, hát megismerem a 10.
zászlóalj első századát, mellyel a Bánságban első lovagi tetteimet hajtottam végre. A fülemüle
pedig az volt, aki minden madár énekét jól utánozta, de a kutyaugatást és lónyerítést is. Sok efféle
mesterséghez értett, amivel társait és engem is felvidított. Kiugrik a sorból, megcsókolja a
kezemet, és azt mondja: „Élek még, uram, a golyók megkíméltek, hogy még egyszer láthassam…”
Erazmusz elgondolt naplójában is ehhez hasonlók kerültek feljegyzésre, míg tábornok nem lett
Leiningenből.
Késő éjjel, tartós esőben, jól megázva értek vissza Kerecsendre. Leiningen boldog és elégedett
volt, sok kívánsága teljesült mostanában; a legfőbb, hogy nem kellett megválnia derék
zászlóaljától. Lefekvés előtt még elmondta Erazmusznak, mit hallott Kiss Pál felől. Damjanichnak
az a szándéka, hogy megszerzi neki a harmadik hadtest egyik dandárát, mert szentigaz: egyike a
legjobb katonáknak. Csak ne volna olyan visszataszító a modora! Képtelen elviselni, hogy bárkit
dicsérjenek a jelenlétében anélkül, hogy őt is említenék. Csata után nincs nyugta, míg mindenki
meg nem tudja, mit tett aznap.
– De menjünk lefeküdni, különben ilyennek gondolsz magadban engem is – fejezte be.
Jókedvben váltak el, s szinte pontosan ugyanazt érezték mindketten: hogy a gyakori
halálveszély s a mindennapos túlhajszolás közepette milyen épséges a testük. Minden fáradtság
egészségünkre válik. Csak miközben Leiningen gyakran álmodott a viszontlátás öröméről,
segédtisztje mindenestől el akarta feledni a múltat.
Leiningen minden alkalmat felhasznált, hogy kikapcsolódjék, ha csak egy-két órára is. Másnap,
mivel az idő is gyönyörű volt, kilovagolt a közeli erdőségbe. Mikor egyedül volt Isten szabad
természetében, csak Lizára és a gyermekekre gondolt. Egy fához kötötte a lovát, egy másiknak az
árnyékában hevert, s átadta magát a legforróbb sóvárgásnak. A meghatódás könnyekre
fakasztotta, amelyeket nem szégyellt, hiszen a tavasz lágyabbá hangolja az embert, fogékonyabbá
az epedő szív apró ügyei iránt. Ifjabb éveiben is kereste a magányt, ahányszor csak erőt vett rajta
ismeretlen érzelmek viharzása; megfoghatatlan vágyak hatása alatt a fákkal beszélt, sírt és
nevetett, s azt képzelte, hogy szerencsétlen, mert azt a melankóliát, melyet csak a természet
ünnepélyes nyugalma támasztott benne, soha nem múló fájdalomnak gondolta.
 De itt most másról volt szó. Vágyódásának biztos célja volt, könnyei az eltűnt boldogságot
siratták; persze mindent enyhített a tudat, hogy a távolban érte dobog egy szív és ugyanúgy eped
utána.
Erazmusz, ha nem csatangolt a szálláshelyül kijelölt faluba, hogy a csendes órák, napok áldását
kötelességek teljesítésével eltérítse a megbékéléstől – olvasni próbált vagy aludni. De lehetőleg
soha nem maradni egyedül önmagával, emlékeivel. Dühösen boldogtalan volt mindenért; azért,
mert mint valami oldalszél, életét rendezetlenül kapta a tavalyi év; azért, hogy érzelmileg nem
találta igazán meg a helyét ebben az egészben, azon túl sem, hogy apja halála s a házuk táját ért
szerencsétlenség felboríthatott volna mindent; azért is, amit maga határozott – pedig hosszas
végiggondolás után tette. De nevetségesen kicsinyesnek látta e döntést, s most már hónapok óta
azt érezte, hogy anyját és húgait hagyta ott a hazáért, holott az ő védtelenségük mindennél
nagyobb lehet, a haza védtelenségévé nőhet, vele azonosulhat.
Egyre inkább elege volt a katonásdiból, melyet talán most már egyedül új fellebbvalójának
személye, megnyerő egyénisége tett elviselhetővé.
Leiningen a zászlóaljánál nemigen tűrte a hitveseket sem, hát még a maitresse-eket. Volt olyan
tiszt, aki nem engedett a szép szónak, de akkor eltávolította. Mert ezek a hölgyek, köztük nyilván
sok alacsony származású, a legfurcsább igényekkel léptek (volna) fel s hihetetlenül szaporították
(volna) a különben is temérdek málhát; kocsijuk gyakran behajtott a hadoszlopok közé, zavarva a
menetet, rengeteg botrányos viszonyt szőttek, mindez meglehetősen aláásta (volna) a legénység
tiszteletét elöljárói iránt. Kevés ilyen gondja folytán a III. hadtest a legmozgékonyabbak egyike
volt.
Varjú károgására ébredt. Talán már percek óta hallotta az érdes hangot, de most nyitotta ki a
szemét. Konstatálta, hogy él, de érzékei még nem, vagy már nem ébrednek egyszerre az
eszméletével. Egy tornácra nyíló ajtóban ápolónők beszélgettek, a kórház nyilván valami
udvarház nagyszobája lehetett, három sorban feküdtek a némák s a nyögdécselők.
– Barátom, te aztán kinyögdécselted magad – szólt át a jobb oldali szomszéd, amikor
észrevette, hogy felé fordul. – Nem hittük, hogy még magadhoz fogsz térni.
– Mióta vagyok itt?
– Van annak egy hete is… Melyik nap is volt az ütközet? Szerdán?
– És hol vagyunk?
– Pontosan én sem tudom. De semmiképp sem a mennyországban. Valamelyik nap gránáttal
lőtték a környéket, ide a kertbe kétszer is betaláltak. Azt mondják, épp a kinn sütkérezők nyájas
körének közepébe. Úgyhogy itt is meghalhat még az ember, és nemcsak a sebével, amivel ide
került. Egyébként Kovács Imre százados vagyok, kaposvári.
– Görgényi Erazmusz főhadnagy Harasztosról, Aranyosszékről. Téged jól elsodort a szél. Bár
én sem éppen a kertünk alatt heverek.
Estig tudták egymásról, hogy egyik jogász, de a tavalyig csak gazdálkodott, másik kollégiumi
tanár volt Csurgón. Kovács kapitány fennjárt, neki csak félszemét vágta ki egy szilánk, s fekete
kötésétől eltekintve egészen jól volt. Nagy segítségére lett Erazmusznak. Ő hozta hírül, hogy Arad
kültelkén vannak, és a helyiség valaha ipartanoda volt, azért vannak ily nagy számmal
használható szobáik. De már a folyosók is telve rögtönzött fekhelyekkel. Az ágyúzás annyi kárt
tett városszerte az ablakokban, hogy az üvegesek nem győzik. Jó pár hét kell, hogy helyreállítsák
itt is.
– Remélem, addig mi itt se leszünk – nyögte Erazmusz.
Pár nap múltán Kovács hírt hozott olyanokról, kik ugyanazon alakulatban harcoltak, s most itt
feküsznek, csak sajnos járásképtelenek. Elkezdődött az üzengetés. Kovács kapcsolta be Erazmuszt
a hírek és újságlapok csereberéjébe is. Egész délutánok teltek el olvasással.
Észbontó, egymásnak ellentmondó hírek tömege. Azt beszélik, hogy a legújabb szövetség
értelmében az angolok már lövöldözik Szentpétervárat. Mások szerint az angol hadihajók Fiume
körül cirkálnak. Azt is rebesgetik, hogy Temesvár megadta magát Bemnek, s azt is, hogy Pesten a
császáriak valóságos terrorja tombol. Legalábbis egy július 27-iki újságdarabon ilyenek
olvashatók ízelítőül, mi vár itt mindenkire:
Este 7 órakor egy csapat gránátos vonult be a Museum udvarába, egy szerencsétlen férfit
hurcolva oda az Üllői útról, ki a külső főlépcső elé állíttatván, öt perc múlva agyonlövetett.
Mondják, hogy osztrák katona volt, de átszökött a magyarokhoz és most polgári öltözetben mint a
magyarok itteni kéme elfogatott. Tömérdek nép vette körül a Museum kerítését, melyen keresztül-
kasul ugráltak az emberek. A rostélykaput belakatolták, hátrahagyván néhány katonát a holttest
őrizetére, mely csak besötétedés után vitetett el.
Tegnap ismét tömérdek népség vette körül a helyet, mert elhíresztelték, hogy a rákoscsabai
kasznárt és kasznárnét itt fogják lelövetni. Azonban semmi sem történt, és a kandi nép később
elszéledett.
Magánutazók, kik Pestre jöttek, azt beszélik, hogy Tatán a házak többnyire üresek a
temetetlenül hagyott holttestek kigőzölgése által megromlott levegő miatt. Hasonlót mondanak
Csornáról is.
Vácot a magyarok nagy ostrommal visszavették és Görgey serege a Tiszáig keresztültört.
A magyar Tudós Társaság és Trattner könyvnyomtató is kitette a fekete-sárga lobogót a városi
biztos által vett parancs után.
Végre túl a Dunán a magyarok nagyon rekrutálnak és igen sok újoncot kapnak.
Az angol király második fia számára a magyar korona elfogadtatott. Szegeden egy plakát jelent
meg a kormányzó aláírásával, melyen nincs egyéb, mint e szavak: A HAZA MEG VAN MENTVE!
Gróf Ráday Gedeon is elfogatott valamely falujában. Előbb azonban a császári vagy orosz
katonaság házát s pincéjét kiüríté, s ami bort kocsikon el nem vihettek, kieregették.
A Tisza felső részén egész helységek lakosai kivándorlottak mindenestől, miután előbb a
kutakat betemették. Ily faluk az orosz seregek által sorra felgyújtatnak.
– Az orosz nélkül elbántunk volna velük – vélekedett Kovács. Erazmusz nem nyitotta ki a
szemét. Úgy tett, mintha elaludt volna. Csak így tudott némi szünethez jutni a kedves, víg
kedélyű, de izgága ember közelében, akit nem akart megbántani azzal, hogy rárivalljon.
Felfogja ez, vagy csak viszi-hozza, hadarja itt a híreket, amelyekből egy mind rettenetesebb
helyzet képe áll össze? A seregben harcoltak, vonultak, pihentek; annyit tudtak, amennyinek híre
a mozgó, vérző, nyüzsgő, tevékenykedő emberekhez eljut; abból is inkább csak azt, amit ők
maguk vittek végbe. Ki ért rá hírlapokat böngészni? De itt, a mozdulatlan, nyögdelő, spekuláló
emberek világában, benne az őrületig fokozódott a végre megpillantható összkép feszültsége.
Csak a testét kaszabolták le, szenvedélyes eszmélete épen és éhesen folytatta a szembenállást
azzal az egyre megfoghatatlanabb valamivel, ami a magyar szabadság esélyének a bécsinél is
félelmetesebb ellenfele volt. A túlerővel. Sebesüléséig meg volt győződve róla, hogy egy szép
napon szembe fog kerülni velük is: a cár atyuska fiaival. S az első orosz, akivel szembekerült,
dzsidájával megnyomorította – talán örökre. Vége a lánykísérgetésnek, táncnak, úgy lehet a
lovaglásnak is.
De Kovács rendületlenül darálta a legújabb újságfoszlányból a legfrissebb (pár hetes) híreket.
Ahol csak megjelennek, seregük sáskahad, órákon át vonulnak keresztül ágyúikkal és málhás
szekereikkel, ami közt sok a rekvirált magyar parasztszekér meg ló. Az orosz katonaság
gyalogosokból és lovasságból áll, valamint tüzérségük is jelentékeny. Öltözetük többnyire fekete
és rezes sisakok, mind jó állapotú öltözet, és minden készletük kissé durva, de erős. Az ágyúkat
négy ló vastag köteleken, a lőporos ládás kocsikat három ló húzza. Katonaköpönyegük igen
hosszú, csaknem bokáig érő (mint nálunk a papok reverendája), színe vereses-szürke, durva
posztóból. A legények egészségesek és többnyire régi katonák. Tisztjeik azonban fiatalabbak.
Muzsikájuk többféle, egyáltalán sok a dobos. Mennek a sereg egyes részei előtt.
 Jönnek tehát. Jönnek síppal, dobbal, dzsidával. Mint a török. Mióta jár be ide folyton valaki? –
merengett az ágy sebesült lakója. A többi is merengett lámpaoltás óta, de bizonyára valami
máson. Vagy már aludt. Ó, szerencsétlen népek, melyeknek egy elv miatt vagy inkább saját
önfejűségük miatt pusztulniuk kell… Vagy megint nem pusztulnak bele…
Lassan megvirradt, éledni kezdett a kórterem. Kovács kora reggeli híradója:
Pest némely házszegletén ma plakátok voltak kiszegezve Kossuth aláírásával, melyeken a
lakosság rövid tűrésre intetik. E plakátok hamar leszaggattattak. Estére Budára mindenféle
osztrák és orosz katona jött be, keverve és minden rend nélkül, oly módon, mint a szétvert sereg
szokott. Mondják, hogy Lovasberénynél ütközet volt.
A ma érkezett Lloyd című bécsi német hírlap szerint az angol felsőházban a magyar ügyek
pártolása erősen vita alatt áll.
Többféle hírek közül nevezetesebbek, hogy Bécsben lázadás ütött volna ki, hogy Görgey Bécset
elfoglalta és 130 ezren hozzácsatlakoztak, hogy Prágában a lázadás szintén kiütött.
Hogy az orosz sereg közül temérdek sok vész el, kivált kolerában, maguk az oroszok vallják.
Nógrádban a bevonuló kozákok garázdálkodtak, asszonyokon, leányokon erőszakot tettek, ettek-
ittak, lerészegedtek.
Mára virradólag Soroksáron magyar huszárok voltak, azoknak tisztjei polgári ruhában Pesten
is megfordultak.
Szegedet a császáriak elfoglalták.
– Néha egyszerűen csodálkozom, hogy az emberek eddig is élhettek. Nem a nemzetek, nem a
családok, maga az emberi lény – sóhajtott Kovács tanáros-mélabúsan. – Tavasszal még annak
örültem, hogy a bennünket felváltó nemzedék milyen szellemmel s jellemmel bír. Mi lesz velünk?
– Diákkoromból őrzöm a fejemben Bölöni Farkas Sándor egy bölcselkedését. Tudod-e, ki volt?
– Nem.
– Mindegy. „A filozófia és vizsgálódó ész valóságos átok némely helyzetekben.”
Erazmusz elhallgatott. Az innen-onnan kölcsönkapott lapokat olvasgatta egész nap. Most
elnézett a naplemente irányába, ki, az elfüggönyözött ablakon túl a dús lombú fákra, melyeken
alma, körte érett. Nem látta az almát, az eget, a vörösen visszaintő nyári napot: az otthoni
naplementét nézte, a tavalyit. Akkor is ezt látta volna, ha a fekete öntöttvas kályha sarka felé néz.
Mi van most ott? Ki él még? Reggelenként, amikor lábsebét kötözik, s biztatják, hogy hamarost
lóra ülhet, csak erre gondol. Lámpagyújtás után, ha Kovács kapitány újabb hírek felolvasásába
kezd, csak erre figyel. Erdély felől semmi, semmi hír. Az utolsó az volt, hogy Bem átcsapott
Bukovinába, s aztán elvesztette Segesvárnál a csatát. Kit érdekel, hogy Pozsonyban csakugyan
magyarok vannak, s hogy benyomulásuk előtt akkora futás volt Bécs felé, hogy egy-egy fiáker
150 pengőforintot kapott? Kit érdekel, hogy a Pest-Budára visszatelepedő császári közigazgatás
nem tudja fizetni az embereit, a bérlők nem fizetnek házbért, mert osztrák pénz még nincs, a
magyar pénzt halomba rakva elégették, s ki-ki kölcsönből, hozomra tengődik? A hírek egyben
megegyeznek: rémítő pusztítás minden vidéken, ahol katonaság jár-kel. Egész városok, falvak
leégve, vetések, szőlők összegázolva, felperzselve.
A Pesti Hírlaphoz csatolt mai melléklapon tudatik, hogy Görgey a Nagyváradon létező orosz
seregnél alkura lépett a fegyverletétel iránt. Ugyanott mondatik, hogy Kossuth eltűnt a magyar
koronával. Mások szerint Kolozsvárra vonult…
– Hányadika is van ma? – kérdezte Kovács százados a szekér mellett, amelyet közösen
béreltek. A kórház tornáca előtt kiderült, hogy Erazmusz van jobb állapotban: ő segítette fel a
másikat a saroglyába.
– Augusztus tizenhárom – felelte a mindig mosolygós, szakállas katonaorvos, aki az este
ajánlólevelet adott nekik az aradi minoriták főnökéhez, testvérbátyjához. – Hát csak úgy kívánom,
ahogy ifjú medikus koromban megszoktuk a szigorlat előtt: Canis merga! Kutyaszart! Nehéz
vizsga előtt állunk. Lehet, találkozunk még. Aligha a konventben, inkább valamely nádasban,
mint egykor a bujdosó kurucok. Vagy török földön… Én ezt a házat itt nem hagyhatom, amíg egy
mászni tudó cigány baka is fekszik benne. És talán nem az orvosokkal akar leszámolni a győztes.
Engem soha senki egyenruhában nem látott, csak efféle véres kötényekben. Isten áldja az urakat!
A szekéren egy sánta és egy félszemű, szerep szerint apa s fia zötyögtek forró néma délutánban
egy süket város felé.
Tötöry Zsuzsánna aggódott a fiaiért. Egy életen át legalább úgy féltette őket, mint a leányait,
csak nem mutatta ki annyira a féltését. Az ikrek halála óta jelent meg lelkében az a belső omlás,
melynek szélén állni érezte magát, valahányszor valakit az övéi közül baj fenyegetett. Erazmusz
torokgyíkja, bordatörése lovaglás közben, a szokásos gyermekbetegségek mind, mind egy
végtelen szédület, megnyíló fekete örvény kísértését jelentették, hogy nyitott szemmel belevetve
magát szembeszálljon a semmivel, tíz körömmel kaparja ki a földből – ugyan mit? Első igazi,
némán és jól viselt gyásza Dénes tragédiája volt. Ha azt kibírta, mindent ki lehet bírni,
mondogatta, hiszen ezután ami hátra van, az mind csak ajándék, ráadás az életre. Dénes fekete
örvénye egy pillanatra a gyermekekét is elhomályosította: azt vette észre magán, hogy gyűlöl
mindenkit, aki túl tudta, túl merte élni az ő mártír emberét. Önmagát is gyűlölni tudta ezért.
De jött a fiúk engedetlen, hűtlen elmenetele a tavasszal. Csanádnak volt esze: mint aki jobban
ismeri s a fiatalok kegyetlenségével színészkedőnek tartja anyját, egyszerűen búcsú nélkül
távozott, éjszaka; ám Erazmusz tépelődő, többszöri nekifutása, látszólagos lebeszélhetősége
alkalmat adott neki olyan teatralitások bevetésére is, mint amikor a kasztenfiókhoz rohant: „Jól
van, eredj, de ezt is vidd magaddal!” – s egy kiragadott gyászszalagot nyújtott feléje. Kétnapi
haladékot nyert a végső nagyjelenettel.
Fiai elmenetele megváltoztatta Tötöry Zsuzsannát. Újra érezte azt a féltő fájdalmat, de most
szinte Dénes iránti hűtlenségnek is érezte. És mintha megtörten, beletörődőn lecsendesedett volna.
Újra előjött a határozott nagyasszony. Tartotta, feltalálta magát az új helyzetekben, az új
majdnem-nyomorban, a három személyre zsugorodott háztartásban. Utolsó szolgálója, a
gyermekes anyává cseperedett Kica, megkapta férjeurával a volt virágosvölgyi tanyát, amelyet két
évvel ezelőtt még a nagyapja alkudott ki az árva leánynak.
Július–augusztus fordulóján anyai ösztönére hallgatva, a kolera híre és az oroszok valósága elől
egyik leányát Járában, a hegyek között, másikat Szászrégen mellett, a Mezőség dombjai között,
Madár Alajoséknál próbálta rejteni. Mint a mezei pocok, azt gondolván, hogy a felette kerengő
kánya szeme valamit nem vesz észre. Kiseperte az udvart. Befedte a kutat, behúzta az
ablaktáblákat, és leült imádkozni. Várta, aminek jönni kell. Kezében a Mária-képpel.
Augusztus 17-én értek Tordára a muszkák. Átvonuló csapataiknak igen nagy mennyiségű
élelmet, takarmányt, társzekeret, fogatot kellett kiszolgáltatni. Különben elég kíméletesen
viselkedtek. Nem így a nyomukban és védelmük alatt kullogó császáriak, akik kegyetlenkedtek,
tisztes polgárokat pofoztak, kardlapoztak, pénzt sajtoltak ki. Végül az utolsó orosz seregrész
parancsnoka az alkalmi zsarolók és fenyegetők minden rendű és rendeltetésű fajtája ellen ötven
kozákot hagyott hátra, a közbiztonság védelme végett. Ha a kozákok bekopogtak és Tötöry
Zsuzsánna kaput nyitott, rögtön eléjük tartotta a vékony láncon nyakában függő Máriát, mire a
katonák leszálltak a nyeregből, egymásután többször keresztet vetettek a Szűzanya képe előtt,
megkerülték a zilált, ősz öregasszonyt, akivé vált, s bevezették lovaikat a kúthoz. Tötöry
Zsuzsánna annyiszor élte át, hogy megszokta, ha szolgálónak tekintik a saját portáján. Enni
kértek. Mutogatta, hogy nincs. Ki-be jártak az üres kamrába, hiuba, pincébe; meggyőződtek róla,
hogy nincsen; egykedvűen ették a nyers uborkát, megrázták a gyümölcsfákat, vizet ittak rá, s
olyan mély álomban hevertek, hogy néha halottnak nézte őket. Itt van a kolera, gondolta, de akkor
valamelyik nyújtózkodni kezdett, egy másik füttyentett, és már lóháton robogtak is ki az utcára.
Ilyenkor két kézzel szorította az ovális keretben üveg alatt fénylő Máriát. Magáért soha nem
könyörgött, gyermekeiért igen.
Október első napjaiban kopogott be Madár Alajosék küldönce, Portik Gáspár. Rettenetes hírt
hozott.
 Az udvarház a birtok közepén állt. Amikor az oroszok elözönlötték a közeli falvakat, már idő
sem volt lakottabb hely, emberek közelébe húzódni, hiszen eddig éppen az ellenkezőjének
örültek, s azért fohászkodtak, bárcsak észrevétlenek maradnának. A katonaságot az uradalmi
istállókban szállásolták, a család kihúzódott a tiszttartói lakba. Főleg az asszonyok, leányok. A
kúriába a tisztek fészkelték be magukat. Előbb valami tábornoknak hitték a fővezért, pedig csak
ezredes volt. De herceg! Knyáz Anton Kvasnyevszky. Azt kell mondani, hogy rendet tartott.
Senkinek egy hajszála meg nem görbült. Madár úr meg a sógora, akit szónokul küldött ki a kis
szorongó gyülekezet, kitűnően beszélte a franciát, akárcsak a muszka tisztek nagy része. Alig
szabadultak a tisztelgő látogatásból, átjött a szárnysegéd és közölte, hogy a herceg tisztelete jeléül
meghívja őket vacsorára. Alig hittek a fülüknek. Ahogy az orosz kiment, a hölgyek ki merték
mutatni kétségbeesésüket: orgiázó barbárok, tatár támadások emléke rémlett fel mindenkiben,
meg voltak győződve róla, hogy a szép szó, az udvariasság látszata mögött cselfogás lappang. De
kitérni nem lehetett. A házigazda sötét tréfája szerint lehet, hogy feketelevessel fog kezdődni és
ólomgombóccal végződik. Különösen ha nem vágnak jó képet, nem mutatnak gesztusról gesztusra
kellő jóindulatot.
A vadember fiatal és jóképű volt, s kifogástalan előzékenységgel fogadta, tisztjei élén, a saját
szalonjukba átvonuló úri népséget. Még sötétedés előtt gondoskodott róla, hogy egy kerítés
bedöntése árán, katonái járda-pallót fektessenek le a sárban a tiszttartói laktól az ámbitusig,
néhány fáklyás ember álljon kétfelől. Az ebédlőben fényesen terített, dús asztal várta őket, hogy
francia módi szerint este hatkor asztalhoz lehessen ülni. Oldalt, a kissé elé-hátra mozgatott
garnitúra asztalkáin a zukuski volt feltálalva, hogy az orosz szokások is kielégíttessenek. Olajos
halak, kaviár, sajtok, retek s a kedvelt zölduborka, valamint az elmaradhatatlan vodka számos
üvegben. Ki-ki elfoglalta a helyét, miközben a tisztek körbevették az urakat, s ugyancsak
ürítgették a kupicákat. Ilyenkor a férfiember vagy megfeledkezik az alapveszélyről, vagy szívesen
megy bele egy másik, párhuzamos háborúba, legalábbis vetélkedésbe.
Az volt a fő-fő baj ezzel a társasággal, hogy a házaspárok, a két özvegy és négy gyermek
mellett az egyetlen igazi virágszál Görgényi Iringó volt. A herceg szeme már a bemutatáskor rajta
feledkezett, s rajta is maradt, nem feltűnően, de mindvégig. Mikor a vacsora végén még durrant
egypár pezsgőspalack, pohárköszöntőt mondott, s abban is bennefoglaltatott a „szép
vendégkisasszony”.
Másnap és harmadnap, az intéznivalók intézése közepette, a herceg bizony át-átjött udvarolni.
A legkorrektebb módon és elképesztően udvariaskodva. Miután elvonultak, a felszabadultság
légkörében mindnyájan csak így emlegették: „a Biri nagyhercege”, s valami nehezen beismert
hálafélét éreztek iránta, most hogy félelmet már nem kellett érezni.
Csakhogy negyednap egy kis kocsi állt meg az udvarház előtt, két dzsidás kozák kísérte csupán,
s a sárban caplatva bejött újra az ezredes úr. És csodák csodája: Biri kisasszony kis híján a
nyakába borult. Újabb egy hét múlva kis csapattal jött, azt mondta, errefelé portyázott. Épp jókor,
mert holmi fosztogató tábortól felmenthette őket. Hálából már ők maguk marasztalták.
…Tötöry Zsuzsánna ennek az epizódnak századszor, ezredszer való érintésénél, mindig fojtott
hangon, mint egy anyatigris, hozzátette: „A kerítőnők! S én ezekre bíztam a gyermekemet!”
Máshol meg, ahol terjedt a Görgényi leány balladája, ezt tették hozzá fejcsóválva; „Hát hogy
nevelték ezt a leányzót! Ilyenkor látszik meg az efféle…”
No, és végül két nappal ezelőtt Biri egyszerűen eltűnt a tanyáról. Senki sem látta, mikor,
hogyan, kivel. Elrabolták? Megszöktették? A tekintetes asszony kéreti a tekintetesasszonyt, hogy
ha netán hazajött volna, értesítsék, hogy aggódó szíve megnyugodjék. Mert ő viszont ígéri, hogy
mihelyt valamit megtudnak, azonnal hírt adnak Tordára. Már üzentek Régenbe, Vásárhelyre,
Besztercére, miután lovas emberek bejárták Kisfülpöst, Nagyfülpöst, Beresztelkét, Tancsot,
Nyulast, Szilvást, Örményest, Szentkirályt, de még a nagyherceg táborára sem akadtak egyelőre.
Tötöry Zsuzsánna ült a befűtetlen szobában az ágyban, lámpát sem gyújtott, el-elpilledt, míg
szemébe nem sütött a spaletták repedésén át a nap, vagy bár a kinti kékség. Érezte, hogy béna a
tehetetlenségtől, a kiszolgáltatottságtól; sírba kívánkozott, hites ura mellé vagy akárhová, mégsem
akart igazán meghalni, amíg meg nem tud valamit gyermekeiről.
Igen, meglehet: visznek ki embereket magukkal. Minden megfordult a fejében, hogy még a
fogságot is kecsegtetőbbnek lássa egy útszéli ároknál, sírnál. A fiúk – katonafiúk. Senki se tudná
meg, ha egyszerűen más katonaruhát adnának rájuk; akármennyit elvihetnek, elvihettek már. Még
szép, hogy az osztrák zsandár, granicsér ebben a rendbomlásban nem ellenőrzi fejenként, hány
orosz jött be a császár megsegítésére, s hány viszi haza épen az irháját a jól végzett munka után?
És hát hullt is el elég katonájuk, nem volna csoda, ha pótolni szeretnék.
De Biri, az a csöpp leányka! Az a csengettyű, az a tündér, az a gyönyörű, az a szende, az a
nyafogó, az a hamis, az a sunyi, az az anyaszomorító, az a kis vihogó boszorkány! Meg se próbált
elkérezni. Bocsánatot kérni. Egy akkora gyermeknek még meghalni se szabad a szülőanyja
engedelme nélkül!… Dehogynem, dehogynem!… Az álom határán nyüszítő vénséges, fájdalmas
rémnek érezte magát, aki hangtalanul sikoltja bele a semmibe: Gyertek haza, libuskáim!…
Honnan? Muszkaországból? Szibériából? A temetőből, a föld alól is! Hozzátok szegény apátokat,
csak még egyszer lássalak.
A segesvári vesztett csata után Bem sereg nélkül, egymaga érkezett Marosvásárhelyre, ahol
ismét sereget talált, mert Kemény Farkas a tordaiakból és a havast körülzáró egyéb csapatokból
összeszedett vagy négyezer embert. Bem ezer emberrel Vásárhelyen hagyta Keményt, s úgy
rendelkezett, hogy a várost egy ideig tartva húzódjék Tordán át Kolozsvárra, ő ezalatt a sereg
többi részével lerohanta Szebent. Véres utcai harcok árán kiverte a muszkákat, de alig három nap
múlva a harapófogószerűen záródó orosz támadás kivetette. Bem serege roncsait Szászsebesnél
Stein vezényletére bízva rohant átvenni az akkor végre rá szálló fővezérséget, de már későn: a
temesvári csata is elveszett, Görgey letette a fegyvert, s ezzel vége lett a magyar ügynek.
Kemény Farkas még ekkor is tartotta Kolozsvárt, ágyú nélküli seregével is visszanyomta a
havasról lefelé nyomuló mócokat, s védelmi intézkedéseket tett az érkező muszka ellen. De
ahonnan az ellenséget várták, a Mezőség dombjai közül augusztus elején Gál Sándor érkezett
serege roncsaival, s azzal a leverő hírrel, hogy a Székelyföld is odalett, Erdély veszve.
Ők mégis ellenállásra készültek.
Hatvan szekér közül valahol talán a huszonkettedik mellett lovagolt egy huszonkét éves, nyakig
sáros őrmester, Görgényi Csanád. Ahogy Kolozsvárhoz közeledtek, egyre szótlanabb lett, elnézett
abba az irányba, amerre messze az ég alatt, a vízválasztón túli teknőben az Aranyos völgye
kanyaroghatott, s ahogy egykor az apja, ő is a maga titokzatos jelszavát suttogta: Harasztos!
Még egy évszázad múlva is mesélni fognak egy hetyke esetet (ha nem utólag áll össze jellemző
anekdotává), hogy talán egy héttel a tragikus segesvári csata előtt, amikor mindkét részen nagy
csapatmozgások történtek, s jószerivel mindenki a másikkal szemben, de egyúttal a hátában is
volt, hiszen Bem Moldovában hadakozott éppen, de az oroszok már benn voltak Erdélyben – nos,
akkoriban valahol a Kászonszéket elválasztó hegyélen, a Nyergesen, az előőrs lélekszakadva
jelenti Gál Sándornak, hogy jön a muszka. „Hadd jöjjön!” De egyre hét is jut majd, lihegi a futár.
Mire egy közelben álló népfelkelő pederint egyet a bajszán, s beleszól a stratégiába: „Kell is
annyi!”
Tény, hogy Bem döntő csapást szándékozott mérni Segesvárnál az ellenségre, mintha csak az
udvar, a küzdőhely legközepére szólították volna ki egymást. És az elgondolás sikere azon múlott:
az alvezérek csapattestei megérkeznek-e idejében a csatatérre. Bălcescu és Bolliac közvetítésével
Iancu és Kossuth közt sorsdöntő tárgyalások folytak, július 14. óta megkötve már a román légió
felállítására vonatkozó egyezmény, s „a havasok királya”, ahogy az övéi becézték, az Érchegység
területén meghirdette a harcok beszüntetését, lehetővé téve, hogy Kemény Farkas akadálytalanul
Vásárhelyig jöhessen. Segesvárnál Bemnek mégis nélkülöznie kellett őt, aki tisztázatlan okból
nem érkezett meg. Mint ahogy Kazinczy Lajos erős seregrésze se vonult Kolozsvárra, hogy a
hátteret biztosítsa, Endes őrnagy bátor kis csapatát pedig maga Bem küldte a szorongatott Gál
Sándor megsegítésére, aki vagy kétezer szilágysági katonájával aztán Kolozsvárnak vette az útját.
Csak Kemény Farkas Kolozsvárja állt meg, amelyet Gálék huszonegy ágyúból álló tüzérsége
felerősített ugyan, de a háborús vésznek kitenni mégsem akarták, így visszahúzódtak
Bánffyhunyadra. Itt Kemény Gál Sándornak mint idősebb ezredesnek a vezérséget átadta, de
amikor épp ez ünnepélyesen végbement a sereg előtt, eldördültek az ellenséges ágyúk; a magyar
előőrsöket meglepték és elfogták a muszkák, s így sikerült rajtaütésszerűen támadniuk.
Túl a városkán valahol a tordai vadászok s a würtenbergi huszárok rendezték soraikat, s
háromórai öldöklő utcai harc után kiverték a kozákokat újra. Ez volt az utolsó győzelme a magyar
honvédségnek. Mert ekkor jöttek már, mint a vészmadarak, Nagyvárad felől a menekülők, hozták
a világosi katasztrófa hírét, mire a sereg bomladozni kezdett. Csak Gál, aki pedig megsebesült, és
Kemény Farkas nem adta fel a reményt: a még összetartható csapattal Csucsáról a Szilágyságon át
Zsibóra vonultak, egyesülni Kazinczy Lajos Nagybányáról érkező seregével. A had ekkor vagy
hatvan ágyúval felszerelt húszezer főre szaporodott, s meglegyintette valami elszántság fuvallata:
nem kell hinni a terjedő híreknek, csak rémhírek azok. Aztán egy kozák hírnök meghozta Görgey
levelét, amelyben egyebek között ott állt a kecsegtető állítás, hogy a kapituláló tisztek
megtarthatják rangjukat. Csalimese, hogy hamvadjon el az ellenállás szándéka. A haditanács
azonban kimondta a fegyverletételt, és az ellenzők elvonultak. Sem Gál, sem Kemény nem
vetették alá magukat, seregük a Szabolcs és Szatmár megyei mocsarak között védelemre
rendezkedett be, magyarán: hónapokig bujkáltak, miközben az osztrák vérebek halálra keresték
őket. Végül Kemény Farkas kárpitos lengyel zsidónak álcázva Hamburgon át eljutott Londonba.
Gál Sándor, aki számára a kapitulálás utolsó leheletéig képtelenség volt, néhány év múlva
valahonnan a Balkánról török tisztnek álcázva irányítja kiáltványok és fegyverek becsempészését
egy dermedten alvó korba. Ám a titkos parancsokat kézbesítő emisszáriusok, a fegyverek hideg
vasát a köpenyük alatt melengető, vizes avaron űzött betyárként kitartó gerillavezérek csak
néhány új mártírjelöltet tudtak feltámasztani. A nagyidő elült. Lehet, hogy igaz se volt. Talán csak
annyi volt igaz, hogy nem a vezérek, hanem a nép volt óriás.
A cella hűvösében látszott a lehelet.
– Mitől rémültél meg legjobban, fiam?
– Attól, ahogyan manapság folyik tovább az élet. Attól a primitív őrjöngéstől, amely
nyilvánvalóan már mindkét félnek rosszabb, mint ami ellen lázadni kellett. Beismerem, hogy én is
elgonoszultam…
A pap kézmozdulatára elbizonytalanodva elhallgatott. Majd egy pillanat múlva:
– Legalábbis futóbolond lettem. Egy jó féléve nem voltam otthon, nem láttam anyámat. Mi
történt velünk, kérdezem. Mi történt? Olyan gazdag, olyan teljes életünk volt. Apám halála óta
szegény ő is mindig ezt mondogatta.
A pap hallgatott. Erazmusz a mécses felé fordult, annyira hunyorogva, mintha a napfény vágná
szembe onnan a sarok felől, ahol a könyvek, pennák, papírhalmok, a bennük zizegve kísértő
eszmék közelében fogantak az előző órák, előző napok sötét gondolatai. Libor atya talán ezért is
ültette le őt ide a félhomályba. Most követte a tekintetét, és recsegő mély hangján úgy mondta ki,
mintha ők ketten ugyanazt a képsort látnák gomolyogni a lélegzetük aranypárájában:
– Hiába. Az ember hiába rágódik a részleteken, azok összege sem vezethet el a tudáshoz.
Mindent tudunk már arról, ami történt, mégis hiába. Nem az történt, amit mi látunk. Persze, Isten
akarta, hogy mi azt lássuk jobban, és ne lássuk a dolgok lényegét.
– Ne beszéljen így, atyám, könyörgöm, ne fokozza bennem tovább ezt a homályt!
– Ez a homály, ahogy nevezed, fiam, még a békebontás vérgőzének utolsó foszlánya rajtatok.
Megtámadókon és megtámadottakon. Ettől nem láttok tisztán. Az egyetlen erény, amely
megmarad és végül felülkerekedik, bár sokáig, nagyon sokáig csupán elérhetetlen magasságból
mutatkozik meg, olyan különös, a kardoskodóknak megfoghatatlan dolgok társaságában, mint a
szeretet, a nagylelkűség, az irgalom, a megbocsátás. Tudom, fiam, amikor átlépted ezt a küszöböt,
te is a bosszúszomjtól lihegtél, s bár testileg az ájulásig le voltál gyengülve, menekülésed is a
harci lendület leleményességének, alakoskodásának volt a része. Elrejtőzni, kivárni, visszaütni.
Ne tagadd.
 – Nem tagadni akarom, csak árnyalni – felelte Erazmusz. – Ki és mi ellen lehetne
bosszúszomjjal tele az én szívem, akinek apját a forradalom ölte meg, s aki alól most ezt a
forradalmat lőtték ki, mint menekülése utolsó eszközét, egy kimerült lovat, melyről már úgyis
szakadt a hab? Az én szívem csak kétségbeeséssel volt tele, amikor az aradi minoritákhoz
bezörgettem…
– Tudom, fiam. Ezért maradtál köztünk, s próbálod azóta is, magad emésztve, megtalálni a
következő lépést. Ezért próbálom én most figyelmed abba az egyetlen irányba terelni – s most
valóságosan a mécsvilágtól világosabb sarok felé emelte a mutatóujját. De mint aki rajtakapta
magát, hogy túl patetikus, így folytatta egészen más, tárgyilagos tónusban: – Az első és
legfontosabb dolog a megértés. Ha már annyit forgatod az eszedben, próbáld megérteni hűvös
pártatlansággal, a teremtés bölcsességével. „Semmi más, mint emberi kísértés esett rajtatok!” Ezt
nem erre, nem ránk, nem most, ezt több mint kétszáz éve, egy alkalmi sermo super sepulchrum-
ban egy vén bajor pap mondta a fiatal Pázmány füle hallatára, s azóta nem egyszerűen a véletlen
szeszélyéből, de az Úr akaratából szájról szájra, kézről kézre adja az idő. Valakik mindig
észreveszik, felkapják, mint a koldus az alamizsnakrajcárt, valamilyen formában már protestáns
prédikációban is olvastam; a textusok bujkáló szerkezetének része lett ez a pontos kis szegelet.
Mert minden kor és minden vallás embere olyan társakról álmodik, akik vele tartanak, s tetteit,
még hibáit is megmagyarázzák és igazolják. A történelem abból áll, hogy mikor felgyűl egyik
oldalon a bántás, másik oldalon az elkeseredés, ezek megkeresik és megtalálják egymást. Similis
simili gaudet… És jön a rebellió. Hány dolgot old meg, mennyivel többen halnak bele, mint ha
tovább tűrték volna a fennálló, immár elviselhetetlennek ítélt viszonyokat: ez mindig titok marad.
A beálló csendet Erazmusz törte meg. A megvigasztalódás jelének számító kis gunyoros
mosollyal mondta:
– De ugye, atyám, nem csak a magyar revolúcióra célzott?
– Én az egész történelemre céloztam, fiam, amelyben elmélyedni én is azóta tudtam csak
igazán, mióta hozzád hasonlóan beestem egy őszi éjszakán ugyanazon az ajtón. A történelem,
amely a te gondolkodásodat is oly dicséretes szinten áthatja és meghatározza, a megértés
fázisában azt a meglepetést tartogatja számodra, hogy gyermek módjára viselkedtél, azok közé
keveredvén, akik tizedannyit sem tudtak a históriáról. Akiket érzelmeik felindulása vitt csak bele.
– Ne, atyám! Kérem! Ne beszéljen így. Ne rontson azon a harmónián és bizalmon, melynek
nevében lelkem közel áll az ön lelkéhez.
– Szóval ne ábrándítsalak ki. Nem foglak, mert a lelked mélyén te sohasem voltál rebellis, és
gyilkos még kevésbé. Mégis azok közé álltál, akik egymás életének kioltása árán akarták a maguk
igazát kieszközölni.
– Mea culpa! Ez igaz, de…
– A világ tele van ilyen önkéntelen gyilkosokkal, csak semmi szabadkozás. Maga az egyház
megtűri a katonaságot, megáldja a fegyvereket, annak ellenére, hogy evangéliumában ott van a
fület lemetsző hebehurgyaság elleni legfelsőbb intelem, mégpedig a legforróbb ponton, amikor
igazán lehetett volna önvédelemnek, mit önvédelemnek: Isten-védelemnek feltüntetni a dolgot!
„Ne tedd! Ki karddal támad, kard által vész el!” Ezt akartad felhozni, tudom.
– Nem is jutott eszembe. De ez a fájdalmas igazság általában nem is szerepel a mindennapi
erkölcs talpkövei közt, az biztos… Isten tehát mindig a lázadás, következésképp a lázadók ellen
van?
– Ki az, aki ezt állítni, s aki tagadni merészelné? Egy biztos: a teremtett világ egyetlen áldott és
végtelen folyamat, de Isten a teremtés befejezésének pillanatában kiengedte, bizonyára mint
viszonylag készet, kiadta a kezéből. Azóta önmagát teremti, és szükségtelen, sőt jogtalan minden
aprósággal rögtön az Ég előtt reklamálni.
– Akkor hát az ima…?
– Ne beszéljünk szamárságokat, ha már ide röppent fel ma este a szellemünk – mormogta a pap
azzal a jóleső érzéssel, hogy Erazmusz gondolkozása a derűs bölcsesség felé kanyarodik, nem a
lelki halálba. – Van a folyamat, mely olyan, amilyen: itt sekélyes, amott gázló, a baromnak is
bokáig ér, lennebb már örvénylik és árad, s hidakat, falvakat ragad el. De végig ő a Duna, végig ő
a Rajna, és nem engedi egykönnyen félbeszakítani magát. A forradalmak mindig zátonyra
futottak: kiderült, hogy a megszakítás annyit ért, mint amikor a gyermek fűzfavesszővel a víz
színére sújt, mint amikor Xerxész megkorbácsoltatta a tengert. A megszakítás alatt, után és
ellenére ugyanúgy minden folytatódott. S mindig ott volt következményül a szenvedés és a
kiábrándulás. Folyton, folyamatosan pedig nem lehet büntetlenül kiábrándulni.
– De lehet, sajnos – ingatta a fejét Erazmusz, és Kosztka Libor atya vele komorult el, mint aki
új visszaesés veszélyétől tart.
A mécses kanóca percegni, sisteregni kezdett. Valahol éjfélre kongattak. Nem mertek egymásra
nézni, mert már nem gondoltak egyet, nem is gondolkoztak együtt már percek óta.
Október ötödikén reggel, mintegy fél tízkor, szürke katonaköpenyes magas férfi sietett az aradi
minorita zárda felé. A rendfőnökhöz vezettette magát, s tudatta, hogy a várparancsnok, Howiger
tábornok őexcellenciája parancsát közvetíti: a felségárulás miatt halálra ítéltek mellé lelkészeket
kér, hogy utolsó óráikon átsegítsék őket. Kosztka páter elsápadt, s remegés fogta el, amikor rossz
németséggel megkérdezte:
– Hányan vannak elítélve?
– Tizenhárman. A felterjesztett ítélet ma érkezett vissza megerősítve Haynau tábornagy úrtól, s
kilenckor mindeniknek felolvastatott. Az elítéltek közül csak hárman nem katolikusok, így
önöknek tíz lelkészt kellene küldeni.
– A legjobb akarat mellett sem mehetnek annyian – válaszolt a zárdafőnök. – Három betegünk
is van. De megtesszük, ami lehetséges…
A hadbíró katonásan köszönt, s megismételte, hogy ma délután az atyák jelentkezzenek a
várban.
Kosztka Libor összehívta rendtársait. Egy emberként vállalta mindenki a szomorú szolgálatot,
de némi tanácskozás után Winkler Brunó, Sujánszky, Eustach, Pléva Balázs és Bardócz Sándor
kapták a megbízatást. Ebéd után indultak a várba. Damjanich görögkeleti, Leiningen ágostai,
Dessewffy helvét hitvallású lévén, ugyanaz a hadbíró elhívott még két papot. A várban már senki
másnak nem volt szabad a vasra vert foglyokkal érintkezni. A papok révén estére tudta az egész
város, mi készül. Volt aki még mindig hitt a kegyelemben, volt aki mindent másképp tudott. Csak
egy volt általános: a bizonytalanságból származó izgatottság.
Az elítéltek leveleket írtak. Nyitott cellaajtó, a szobákban két-két őr, az asztalokon két gyertya
között feszület; ahogy kékül kinn a délután, egyre kísértetiesebb ez az elvetemült ünnepélyesség.
Az ágyon heverő törött lábú Damjanichon kívül mindenki felállt és összeölelkezett a papokkal.
Damjanich Kossuthról kérdezősködött, de senki sem tudott válaszolni. Csak legalább őt óvja az ég
a mi sorsunktól, egyszer még felvirradhat – mormogta az óriás, s a falnak fordult. Néhány hűvös
mondatot váltott a pappal szerb nyelven. A lelkész figyelmeztetni próbálta, hogy most már ne a
földi szenvedélyekkel és gyarlóságokkal bíbelődjék, hanem a nagy útra készüljön. Én el vagyok
készülve, mondta a falnak, tompán, de már nem ingerülten. Nektek pedig bocsássa meg az isten.
A minoritákkal barátságosabb volt, amikor azok is meglátogatták. Azon háborgott, hogy a
gonosztevők halálnemét választották számukra. Leiningen látszólagos önfegyelme mögött a
kétségbeesés vibrált. Százszor inkább csatában esni el, mint ezek fogságába esni. De most már
késő.
Mintegy éjfél után két óra lehetett, mikor az atyák nehéz szívvel újra elindultak a kolostorból a
vár felé. Hűvös volt már az ősz, de a hold szelíden beragyogta, mint a legszebb tavaszi éjszakát. A
vaskapu elé érkezve egyikük öklével háromszor kopogott, amit ha nem várják őket, úgysem
hallott volna meg senki. A várkáplán szobájába vezették őket, onnan indultak az alkalom
parancsolta ornátusban kötelességük teljesítésére. Két új tagja volt a csoportnak, akik délután nem
voltak még itt.
Az asztalokon ott voltak a bevégzett levelek.
 Mindenem e földön, kedves szentem! A lelkiatya, kinek kezébe letettem utolsó vallomásom, át
fogja adni neked gyűrűmet, szivartárcámat és evőeszközeimet. Én nem akarom átkozni a végzetet,
nem senkit… Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem…
Nyugodtan tud meghalni, ha ártatlanul is, mint én… Csókold nevemben… A papnak adtam egy
aranyat misére… Főtisztelendő úr, minek ámítsuk magunkat. Nem ismernek ezek kegyelmet, csak
bosszút és kegyetlenséget. E percben már nincs mit a földön remélni… Jól van, imádkozzunk,
fiam… Barna hajából egy tincset levágott, s átadta Winklernek, hogy egy levél kíséretében
továbbítsa. Pár perc múlva a többi lelkész is belépett… Huzamosabb ideig elbeszélgetett
Sujánszkyval a kamarilláról, Franciaország és Anglia közönyéről. Az oroszok sokkal
emberségesebbnek bizonyultak. Emlékül adtak térképet, tárcát, zsebórát, poharat…
Megkérték a papokat, hogy helyettük búcsúzzanak el a szomszéd szoba lakójától, kihez nem
szabad már átmenniük. Majd reggel. Hajnalban, persze, találkoznak. Talán egyedül Kiss Ernő
nem hitte, hogy végre fogják hajtani az ítéletet. Egy kis rémítéssel akarnak kínozni még, de rajtam
ki nem fognak. Mindenki hagyott volna valami nyomot. Ennyi tiszt mögött hány csata, hány
roham, hány konfrontáció, test a test ellen, rangfokozatonként hány bevetés, hány ellenség
levágása; de hiszen ők vannak itt, akik túlélték; mennyi pisztoly, karabély, ágyú elsütése nem elég
az embernek, hogy nyomot hagyjon, véres nyomot, másokban; és mennyi hús-vérként hagyott
nyom, tulajdon gyermekeik… Ilyenkor mégis pár sor, egy hajtincs, egy férfikönny az igazi, a
végleges, a végleg megtalált módja a fájdalomba fagyó megörökülésnek.
A hajnal derengeni, s a várbeli katonaság, mely egész éjjel amúgy is ébren volt, mozogni
kezdett. Szombatra virradt, ködös, felhős reggelre. Negyed hat tájban dobpergés tompa moraja
támadt. A Wocher-ezred egyik zászlóalja a főőrház északi oldalánál sorakozott.
Arad várában hatszáznál több fogoly fülelt, lélegzetvisszafojtva hallgatózott a rácsokon
átszűrődő pirkadatban. A bástyákon levő ágyúk mellett tüzérek, égő kanóccal. A négy első
tábornokot kísérő menet az északkeleti hatos számú kapun ment ki. A sortűz alig hallszott be a
falak közé, a kazamatákba. Az őrség katonásan, tempósan visszaért, s ezúttal a déli oldalon
állapodott meg. Hat óra volt. Egymás után hozták ki őket. Lábukon s fél kezükön most is bilincs
volt. Mikor már egymás közelében álltak, Nagy Sándor fájdalmas iróniával jó reggelt kívánt.
Damjanichot egy készen álló parasztszekérre emelték. A fazekasvarsándi magyar sírva ült a
bakon. A többiek ösztönösen a szekér köré csoportosultak. „Szép kis deputáció megy az
Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!” – jegyezte meg Pöltenberg Ernő.
Az elítéltek a két részre oszló zászlóalj közepén mentek, oldalukon húsz-húsz közlegény
képezte a korlátot. Leghátul a szekér Damjanichcsal, aki mellett ott ült a görögkeleti pap teljes
egyházi díszben, s szemben vérvörös, aranypaszomántos egyenruhában a bakó. Az Arad felé néző
kapun kerültek ki a várból. Egy negyedórát tartott a menet. Annyi hét óta először lengette szabad
szellő Leiningen Károly szőke fürtjeit. Sóváran nézett körül a beborult világon, egy pillanatra
tavaszi erdőkben lovagló idők villantak vissza, de már keserű volt ez az epedés.
– Ó, milyen kedves Isten szabad levegője! – mondta a kétfelől mellette ballagó papoknak.
Egyik Baló Béni, másik az éjjel becsempészett minorita fráter, az álruhás Erazmusz volt.
Lehajtott fejjel hallgatta, amit Baló tiszteletes úr felelt a tábornoknak:
– Még dicsőbb világ van a felhőkön túl.
Szégyellte magát, hogy nem érzi át a pap vigasztalását. Leiningenre nézett, aki emelt fővel
ment, szinte átszellemülten, s nyilvánvalóan elkalandozó gondolatok közt meg se hallotta.
Aztán balra kanyarodtak. Ez a térség a vár és Új-Arad közt terült el, s egy Bíró nevezetű
zsigmondházi birtokos kaszálója volt akkoriban. Most megpillantották a számukra készített
oszlopokat. Durván faragott, mintegy két méter magas cölöpök. Winkler Bruno felzokogott,
Nagysándor József nyugtatólag fordult hozzá.
– Kedves tisztelendő úr, tegnap még ön bátorított engem, szedje össze magát…
Az oszlopok előtt tizenöt lépésnyire a katonaság megállt és olyan alakzatot vett fel, amelynek
közepén az elítéltek s a lelkészek a szekérrel együtt elfértek. A kilenc oszlop három-három
lépésnyi távolságra volt egymástól, az országutat derékszögben metsző vonalban. Így sem tudták
egyenes vonalban felállítani őket, a sor az ötödik akasztófánál enyhén megtört. Mélyre kellett ásni
a vizenyős talajban és alaposan kitámasztani az oszlopokat, ékekkel. A Maros-híd innenső felén
lovasság sorakozott fel, Új-Arad felé pedig egy osztály dragonyos állta el a mezőt. Mintegy ötven-
hatvan embernek mégis sikerült csónakon a helyszín közelébe jutnia. A lovasok és a sorfal közé
kerülve, a gyalogsági négyszög mellé nyomultak. Balról, a sarokban állt meg Damjanich szekere.
Mind civilben voltak, csak Leiningenen volt honvéd tábornoki atilla.
– Nemsokára vége lesz, uraim – mondta halkan valaki. – Tisztelendő urak, imádkozzunk
együtt, hisz mindnyájan egy atya gyermekei vagyunk!
Fél hét volt, amikor a lóháton vezénylő őrnagy jelt adott az ítéletek felolvasására. A dobpergés
újrakezdődött, majd végleg elállt. A várporkoláb a vezénylő tiszt elé lépett, katonásan tisztelgett,
és fennhangon háromszor kegyelmet kért az elítéltek számára. Az őrnagy háromszor felelte
fennhangon: Istennél a kegyelem! A porkoláb megfordult s megállt Pöltenberg előtt:
– Kérem, kapitány úr – mondta németül. Mindenkit azon a rangján szólított, melyet egykor az
osztrák seregben viselt. Kulcscsomójával leoldja a bilincseket. Pöltenberg sorra búcsúzik, aztán a
hóhér kézen vezeti, jobbján Sujánszky, így érnek az első oszlop alá. Leoldja nyakkendőjét,
mellénye felső gombjait kigombolja, s fellép a zsámolyra. Még egy istenhozzádot int a bal
kezével.
Török Ignác következik, azután Lahner, majd Knezich. Ekkor Leiningen fél térdre ereszkedik,
és kis ezüstceruzájával pár sort ír egy névjegynyi lapocskára. „Négyen már függnek előttem.
Mindennek vége, drága! – és a cédulát szorosan rácsavarva a ceruzára, ezt mintegy a
feltápászkodó mozdulat részeként tövig nyomja a puha talajba. S máris jönnek érte a bitóhoz
vezetni. Baló Béni kíséri; a fiatal fráter, ki eddig mögötte állt, most a helyére térdel, s két kezét
összekulcsolva, mereven földre szegzett tekintettel buzgó imába fog. Percek múlva a visszaérkező
Baló gyöngéden megérinti a vállát; csak ekkor ocsúdik, fél kezével a földre támaszkodva
feltápászkodik, kezét bő csuhája ujjaiba rejtve követi a többi félrevonuló papot. Damjanichot ők
négyen emelik le a szekérről.
Utolsónak Vécseyről oldották le a bilincset. Neki már nem lévén kitől elbúcsúzni, az előtte
kimúlt Damjanichhoz lépett, s megcsókolta annak lecsüngő kezét.
A bakó jelenti, hogy az ítélet végrehajtatott, és félreáll. Az őrnagy „imához”-t vezényel, majd
néhány őr hátrahagyásával a katonaság visszavonul a várba. Csak a papok csoportja maradt még
itt is, ott is térdreborulva.
Délután már az aradiakat is odaengedték a vesztőhely közelébe. Néhány paraszt hozzáfogott a
sírgödrök megásásához. Volt aki a rommá lőtt vártemplom tornyából nézte meg a térséget. Este
elhantolták a kivégzetteket. Mivel a szokás szerint ruháik a hóhért illetik, levetkőztetve lökték
őket a gödörbe, s melléjük döntötték az akasztófaoszlopokat is.

IV.
A papírgróf
„Nehéz idő sújt: itt engedni kell és mondani, mi fáj, nem ami illik”
(Shakespeare: Lear király)

A Károlyi-palota előtt az őrszem kilépett a faköpenyből, arcát az égre emelte, hogy ráhulljanak
a hópelyhek, mint aki megelégelte koporsónyi vára védelmét és hazagondol a tiroli vagy a horvát
hegyi falura, ahol havazáskor nem latyakká, hanem patyolattá változik minden. Az utca forgalmas
sziklaszoroshoz volt hasonlatos ebben a késői órában is. Igaz, nem polgári népek promenádja,
hanem a csatákban is csattogva masírozó járőr-osztagok, tiszti batárok és lovas futárok töltötték
be mindkét irányból. Az előbb kanyarodott ki például az Új-Épület irányába az esti posta, ki tudja
milyen új ítéletekkel.
A sötét szobában üldögélő béna visszaengedte a függöny sarkát. Csak a havazásra szándékolt
kinézni. Szemben Haynau ablakait átláthatatlan sötétítők takarták, de nem a képzelet előtt. Igen, a
Neugebaude udvarán áll az akasztófa. Az összeomlás rémületében él a város. Nyilván az ország is
– gondolta, miközben a tolókocsit visszairányította a másik szoba felé, melynek ajtófüggönye
mögött lámpa égett.
A lámpa fénykörében, a kerek nagy asztal túlsó felén főkötős öregasszony horgolt, mellette
párnákkal körülbástyázott karosszékben három-négy éves leányka ringatta babáját, de magának
igazán ragadt le már a szeme.
– Miért nem fekteti le a gyermeket? – kérdezte a férfi, s kezébe vette az újságot. Az
öregasszony, mint aki nem hallja, nem is válaszolt. Tompa csend ülte meg a szobát, melyben a
függőlámpának az asztalnál alig nagyobb fénykörén kívül minden aludni látszott.
Szórakozottan olvasta, ami a maga elé húzott újságlapon a köntöse ujja mentén látszott.
Megjelent hát az első szám. Négy nyomorult oldal. Az első mondatot, mely a fejléc alatt áll,
már ezredszer olvasta el az imént, mielőtt átgurult kinézni az estébe. „A csaták zaja elhangzott.”
Milyen ostobaság. De mivel lehessen megszólítani egy – mit is: olvasótábort? nemzetet?
nagyérdemű közönséget? – manapság, az ismét egymást villózva keresztező cenzori gyanakvás és
honfidühöngés közepette, amit egyik eltűrjön, másik ne vegyen zokon, ne csapjon le azonnal,
hanem bár a következő lélegzetvételt kivárni legyen türelme. A következő lapszámot. A
következő reggelt. Melyhez a következő éjszaka vezet. Van kinek az utolsó!
De hát egy ekkora, még ha megfélemlített, kordába szorított városnak is, lap dukál, s ezt
valakinek ki kell adnia annyi elkobzás, betiltás, értelmi szerzők elleni vizsgálat, bekasztlizás után
is. A legkitartóbb, akinek mégis szólnia sikerül, ettől nyomban gyanússá válik. De azért minden
korban, főleg az ilyenben, van aki szeret és tud is a sorok közt olvasni. Magyarázkodunk tehát.
Ismerjük nehéz helyzetünket, s igen jól tudjuk, hogy mily sok előítélettel szállunk szembe; mily
sok helyütt fogunk találkozni idegenkedéssel! De a haza, a nemzetiség, a béke, a rend és törvényes
szabadság s így a közjó szent ügye győztek kebleinkben, és mi, bár nem minden aggály nélkül, de
férfias eltökélettel lépünk a valóban nem virágos ösvényre…
Mi is van tehát ebben az első számban? A Pesti Napló hivatalos forrásból jelenti, hogy báró
Bémer László nagyváradi püspököt felségsértésért kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet báró
Haynau táborszernagy őexcellenciája húsz év vasban töltendő várfogságra szelídíté. Hauk Lajost,
a Constitution című radikális lap szerkesztőjét ugyancsak kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet –
szintén Haynau őexcellenciája utasítására – végrehajtották. Párizsban Bonaparte herceg
köztársasági elnök szemlét tartott, hol egyesek a respublikát, mások Napóleon császárt éljenezték.
Angliában lord Dudley Stuart a magyar háború és menekültek ügyét érdeklő iratok előterjesztését
követelte. Lord Palmerston hosszú és semmitmondó választ adott erre a felszólalásra. „Bécsi
lapokból” címmel jelenti a lap, hogy Kossuth Lajost és kíséretét Sumlából Kiutahiába költöztették
át. Kossuth először kijelentette, hogy inkább agyonlöveti magát, de nem költözik. Másnapra
megbarátkozott a gondolattal, és felesége, Batthyány Kázmér, Mészáros Lázár, Percel és mások
kíséretében lóháton a kijelölt új helyre vonult. Dembinszky nem ment velük, mert beteg.
Beteg, beteg – ringatta az utolsó szót az egérutat nyert figyelem, és igyekezett elkalandozni.
Beteg, ért vissza a maga állapotához a béna férfi, és két kiterjesztett tenyerével eltakarta az
újságpapírt. Mint aki tagadja. Mint aki szőrös nagy kézfején átlátva tovább tudja olvasni,
vizsgálni, próbálni a szavak, mondatok, hírek súlyát. Ha nem volna, mi lehetne helyette ebben a
víztől, vizelettől, vértől mocskos, lucskos pesti éjszakában? Látta, ahol már futó kocsikerekek
őrlik a reggel óta megjelent, dél óta kiolvasott és elhajított példányokat. Ahol már a havas eső s a
szél lapozza őket. Vajon dühös, elutasító, vagy csak közömbös félreseprés után? Mindegy, hiszen
egy ennél tízszer nyíltabb lap sem csinálna itt már se rendet, se revolúciót. Ahogy a puszta fehér,
írás nélküli ívek szétszórásával is lehetne „azt üzenni”. Újra. Azért is.
 Á, azt nem. Azt már soha. Olyan már soha nem lesz, mint azon a télvégen. Hogy is mutatja
egyes belvárosi házak falán az emlékeztető jel: „Eddig ért az ár 1838-ban…”
*
A férfi, aki azon az éjszakán még éppen olyan ép és erős volt, mint az áhítattal árvízi hajósnak
elkeresztelt Wesselényi, aki úgy halászta evezőnyéllel a fuldoklókat, mint Benyőné mosáskor a
párolgó ruhát a nagyfazékból, sötéten elmosolyodott, két nagy tenyerét rászorította az összevissza
olvasott újságra, és valósággal sisteregni érezte, mint jégtáblát egy tízujjú tüzes vas billoga alatt.
A csengetésre egyszerre riadtak fel. A gyermek elejtette a babát és felsírt, Benyőné a szívére
szorította a horgolásba gabalyodott bal kezét, a béna csak utálta, mint mindig, hogy hirtelen
szakítják ki álmodozásából. De tudták, nem váratlan vendég húzta meg odakinn a kallantyút.
– Édesanya csillagocskája! – szorította keblére a kicsit egy kalapját épp hogy félredobó
szépasszony. Sötétzöld kabátján mint gyémántpor csillogott a megolvadó kinti ítéletidő.
*
Az erőszakkal lemondott Heim János után új érseket kapott Esztergom. Nagykéri Scitovszky
János hercegprímás első ténykedése egy körlevél: számolják össze országszerte azokat a papokat,
kispapokat és szerzeteseket, akik tevékenyen bekapcsolódtak a rebellióba.
Noha a Habsburg-ház is katolikus vallású, a kalapos király óta az egyház és az állam kapcsolata
romlóban. Most ítéletek záporoznak a klérusra is. A legfőbb bosszú pár halálos ítélet, melyet
vasban töltendő várfogságra enyhítenek. Csaknem hatszázan lehettek azok, akik a harcmezőn is
támogatták a szabadság ügyét. Közülük legalább háromszáz szenvedett meghurcoltatást. Az
egyház tanítása szerint különben a háború, a fegyveres harc minden esetben rossz és elkerülendő,
bizonyos esetekben azonban ez választható mint kisebbik rossz.
Szeszermán Lipót valaha Temesváron rendőrkém volt, aztán 1847 óta őrmesteri rangban
szolgált a helyőrségben. Kitüntetésnek tekintette, hogy azon a reggelen a sorfal egyik oszlopa
lehetett. Számára egyetlen megrendítő esemény történt akkor: meglátta, hogy az egyik elítélt
térdre ereszkedik és sebtében valamit papírra vet, aztán a ceruzával együtt a földbe szúrja. Ahogy
felfigyelt a jelenetre, világosan, félreérthetetlenül látott mindent. Nem nézett az ellépő alak után,
hanem a helyébe térdeplő kispapot figyelte. Pontosan előtte, tőle alig tíz lépésnyire történt
mindez, még a fém irón gömbös végének villogását is látni vélte, valamint azt, hogy a pap, aki
nyilván az elítélt cinkosa volt, villámgyorsan kihúzza a talajból azt a valamit és a csuhája ujjába
rejti. Arcát a kámzsától nem látta jól, és túlságosan nem mert a glédában feszengeni.
Amint lehetett, azonnal felkereste a tisztet, akinél szükségesnek gondolta jelentését feladni.
– Egy fiatal pap, azok közül, akiket melléjük rendeltek…
Kimentek a helyszínre, de az összejárt mezőn már nem lehetett azonosítani, hol is történt.
– Csakis a papocska lehetett – erősítette Szeszermán, s a tiszt nem nagy buzgalommal
protokollumba foglalta jelentését. A térparancsnokság lassan dönt, de egy téli éjszakán rajtaütnek
az aradi minoriták rendházán. Bejutni e néma, hallgató falak közé régi vágya volt egyes
hivatalnokoknak; más tisztek kizárólag utasítások lassú, előírásszerű betartása után szánták rá
magukat a dologra.
A két legfiatalabb testvér egyikének homályos a rendhez fűződő viszonya. A kutatás során
mértéken felüli mennyiségű magyar irományt találnak cellájában. Kosztka Libort még a régi
időkből ismerte Szeszermán, és amivel lehetett, igyekezett befeketíteni. A kivégzett foglyok
gyóntatóit mind elhurcolják, összesen kilenc szerzetest. Valaki a megmaradtak közül feljegyzi a
neveket, ki tudja, ki tér valaha vissza: Kosztka Libor, Winkler Brunó, Zetyko Kelemen, Eperjessy
Aurél, Csüder Tamás, Livery Dániel, Lakatos Ottó, Haach Salamon, Görgényi Erazmusz. Későbbi
megemlékezések előbb összezavarják, majd tisztázni igyekeznek az ügyet, miszerint börtönről
börtönre szállítás közben egyikük öngyilkosságot követett volna el. Előfordul egy hallomáson
alapuló lajstromban bizonyos Hág Sámuel. Ez lehet a tévedés egyik elágazása. Ugyanis ilyen
nevű atya a rend névtárában soha nem fordult elő. Valamint Görgényi nevű sem. Akik egy ezüst
ceruzát s az irományokban rejtjeles vagy legalább rejtélyes utolsó üzeneteket, hagyakozásokat
kerestek, soha nem jártak eredménnyel. Az évszázados könyvtár, a pince, a padlás hallgatott, mint
a sír. S az emberek is.
A lehetséges bujkáló rebellis, felforgató és szembeforduló egyetlen hathatós cinkosa és
oltalmazója maga II. Ferdinánd császár volt, ki egyáltalán nem szerette a magyarokat, az
erdélyieket, azon belül az aranyosszékieket, már annál fogva sem, hogy a harmincéves háborúban
Bethlen Gábor annyi borsot tört az orra alá. De most, hogy már elcsendesülten lakott a Corpus
Juris 1628-ban kiadott két nagy tomusának 339. és 340. lapja között, felséges betűtengerében
elbújtatott két kis cédulát. Mindkettő hosszában kettéhajtva, könyvjelzőül szolgált. Egyiken az
aradi „emésztet kihordási vállalat” 350/1846 számú fizetési elismervénye díszlett Danczinger és
Zattler vállalkozók aláírásával, a másik halvány, kiolvashatatlan, előbb-utóbb végleges eltűnésre
ítélt gyors ceruzakaparás volt, aláírás és dátum nélkül, melyet legfennebb az tudott volna
értelmezni, aki még ép korában olvasta s örökre elméjébe zárta üzenetét: „Négyen már függnek
előttem… Mindennek vége, drága.”
*
Csanád azokkal tartott, akik nem akarták letenni a fegyvert. A sokból végül kevés maradt.
Akkoriban járta a fogyó csapatnál a mondás, hogy az igazi gyáva akkor is gyáva, ha más bátor: ő
lebeszéli. Csanád nem beszélt le senkit, őt se próbálta megváltoztatni más. Vad fiúnak tartották.
Aki közelebbről ismerte, tudott róla, hogy valami Dindár Antalt keres. Még a nyár elején jutott el
hozzá egy álhír, hogy az átszökött volna az osztrákhoz. Valaki, falubélije, látni vélte utcán,
csatában. Azóta keresi kitartóan, és most, hogy többnyire már csak fatörzsek csoportosulnak a
szeme előtt, azok között is. Magányos sírok rögtönzött fejfáit elolvasni, képes belovagolni
akárhova. Tulajdonképpen a bátyját keresi, mondják mások, s az talán már otthon éli világát. De
talán tényleg a fűbe harapott, nem nagyon lehet megtudni egyelőre.
Mennek. Most már csak menekülnek. Az utolsó éjszakák egyikét Gál és katonái Koltón töltik.
A kastély ura sincs otthon; azt mondják, Aradon látták utoljára, a kazamatákban.
Alig szürkült, amikor a kiállított őrség tüzelése ébresztette őket. Gál Sándor egy
szárnysegédjével kilovagolt, hogy megnézze a lövöldözés okát. Pár száz lépést haladtak csupán, s
szemben találták magukat egy csapat ulánussal; már nem lehetett feltűnés nélkül visszafordulni.
Német vezényszót adott hát ki harsogva, ahogy csak bírt. A faluban maradt pár embere riadót
dobolt, s az ulánusok elhitték, hogy tekintélyes egységgel akadt össze a bajszuk, hát elvágtattak.
Amikor futni látta őket, keserűen kiáltotta a közelében lovagló Barabás Józsefnek:
– Lám, puszta szóval is el lehet kergetni őket, mi mégis futunk előlük!
Különös időszámítása volt ezeknek a hónapoknak. Rettentően sokszor, személyre szabva
kerültek sorra „utolsó éjszakák”. Nemcsak azért, mert végére ért a sor, elfogytak a század
negyvenes évei. Ki törődött most a naptárral! A naptárnak majd a kőfalak között, a tömlöcökben
nő meg, nő vissza a komor jelentősége, az ünnepélytelen várakozás, a tartalom nélküli tartam
fekete farsangján. De azért is, mert ez éjszakák gyakran szó szerint az utolsók voltak, utolsó
nappalok közé foglalva.
Hogyan lehet legjobban eltüntetni a nyomokat? Megsokszorozva. Akkoriban még a halottakról
is készítettek osztrák alaposságú, több nyelvű személyleírásokat, s százával voltak, akiket itt is,
ott, is, amott is láttak. Onnan kezdve Gál Sándor útja is elválik hát önmagától. Egyszerre kétfelé
szökött: Moldován át és a Bánság felé.
Az, amelyik délre vette az útját, harmadmagával ment. Már az alföldön jártak irgalmatlanul
jégbe fagyott vidéken.
– Jó dolga van most a zsiványnak a tömlöcben – mondta a fiatalabbik.
– Az ám – felelte az öregebbik. – Azon az ágyon még fekhetel!
– Nono, most már lótolvajok is vagyunk, s az itt tán a rebelliónál is veszedelmesebb bűn –
figyelmeztette őket a középső.
 Hangjukat elkapta a szél. Egyszer csak, amikor már az ég sem volt világos, az eső is egyszerre
minden irányból vágott, éktelen káromkodás közepette a fiú lovastul valami gödörbe merült.
Miután üggyel-bajjal kihúzták, úgy döntöttek, megvárják a virradatot. Végre az is eljött, s akkor
látták, hogy térdig elárasztott erdőcske szélén aludtak, már amennyit, a lovak nyakára dőlve,
macskaugrásnyira egy magányos, szegényes emberi hajléktól.
A tanya vigasztalanul szomorú maradt a kelő napsugárban is. Nádfedele alatt középen
pitvarkonyha, balra és jobbra egy-egy kamrácska, tenyérnyi ablakocskák. A szobák bútorzata
négy fal és levegő, egy boglyakályha, s mellette annyi hely, ahová a szalmát szórják fekhelyül. Az
udvaron páros gémű kutak, hosszú vályúk a térdig érő sárban. A hosszú istállóban vagy ötven
ökör, amit hajnalban a bőgésük is elárult volna. A kóró halomba hordva tüzelőnek, nem messze
üresen tátongó földbe ásott kunyhók és egy félig összedőlt karám. Befogadták őket, enni is
kaptak. Kora délután megint beszürkült az ég, s akkora köd ereszkedett, hogy a füst se mert
kimenni rendesen. A mécsest az öreg pásztor juhfaggyúval etette, de a faggyút néha elették a
kutyák, s olyankor sötétben szoktak ülni. Most éppen volt elég. Nézték egymást. Heverésztek.
– Ezek az ökrök meg vannak véve – szortyogta a pipaszár mellett a vénember. Mikor a
félholtak is felkönyököltek, s végre mindhárom jövevény szeme a senyvedő tűztől csillogva úgy
nézett rá, mint sötétből a farkasok, még hozzátette: – Egy részüket már el is vitték. Belgrádba.
Egy részük marad, ha marad.
– S mikor viszik? Ki viszi?
– Az olyan erre járó meg amarra tartó emberek, mint maguk. Holnap jókor.
– S ki mondja meg, hová, kihez, hogyan? – ült fel a fiatalabbik.
– Én – köpte ki a pipaszárat vigyorogva a vénség. – Ha felfogadom magukat.
– S miért ne fogadna? – vigyorgott vissza cinkosan a legöregebb, mint aki már pedzi a dolgot.
– Mennyi…? – kottyant közbe megint az ifjonc, de a középső egy szemrebbenése elhallgattatta.
A másik mondta ki a különös kérdést:
– Nahát, mennyit szoktak fizetni magának, bátyó, akiket felfogad ökörhajtani?
– Ezredestől felfelé semennyit. Azoknak kötél jár, ha elfogják őket. – Itt jó időre elhallgatott.
Hagyta, hogy némán gondoljanak mindnyájan ugyanarra. Végre kibökte: – Aztán a legénység
megint csak semennyit. Mert hát annak miből? Honnan? Általában a magyar semmit, mert mit
hozott nekik a háború? Semmit.
– S kend hogy számol el az ökrök gazdájával?
– Én?… Majd én azt mondom neki, ha megjön Bécsből, hogy a honvédség elfogyasztotta, de a
konyhabiztosok, amit lehetett, fizettek érte. S lepengetem neki azt a pénzt, amit a belgrádi
kereskedő szokott hozni. Hogy a becsület ne szenvedjen foltot.
Pirkadatkor megint esett az eső, vágott a szél. A belgrádi érkezett s fordult. Amíg a meleg
levest bekebelezte, a három gubás egyén ügyesen kiterelt vagy két tucat ökröt, és beálltak
menetirányba. Még a lovát is megetették, s most készenlétben tartották kantárszáron az indulásig.
Nekik már nem volt. Az öreg béres három fő átkalauzolásáért három lóval fizetett az
üzletközvetítőnek, aki szemmel láthatóan mindent tudott és értett. Csak intett, s a menet elindult
délnek. A lovak a lovas ember után, kantár kantárba fűzve, aztán a csorda, mögötte a hajcsárok,
gyalog. A kalauz, csak úgy a foga közt, danolászott: „Egyik zsandár azt mondja a másiknak…”,
de nem lehetett tisztán érteni. Ám egyszer csak megállt, bevárta őket, s ezt már érthetően mondta:
– Na itt elválunk. – S ahogy a nyakára könyökölt a lovának, még halkan hozzátette: – Isten
segélje az urakat, itt már török földön vagy Szerbiában vannak, ahogy tetszik.
Egy mozdulattal odadobta a lovaik kantárszárát is. Erős rábeszélés következett, hogy fogadjon
el tíz forintot fejenként, de szabadkozott: neki ez volt a tiszte, gyakori dolog ez mostanában, de
inkább szeretne valami fegyvert, akármit, mert hát nehéz ám ezt a pusztán csak úgy ni puszta
kézzel csinálni.
Holdvilág alatt váltak el.
 Azt a Gál Sándort, amelyik Moldva felé szökött, el is fogták. Holtan. Ki lehetett pipálni a
lajstromokból.
*
A tordai skólában még a harmincas években járta ez a diákvicc a tudatlan tanfelügyelőről. – Ki
törte el a Lehel kürtjét? – kérdezte a falusi tanító, hogy fitogtassa osztálya tudását. Makacs
hallgatás volt a válasz, hiába unszolta őket, szólította fel sorra és szekundáztatta be a fele
társaságot. Végül a tanfelügyelő úr szíve megesett, megsokallta a dolgot, s rászólt a tanítóra:
– Hagyja kend békében szerencsétlen gyermekeket, itt van egy ezüst máriás, csináltassák meg azt
az izét, s punktum!
Ha valaki többedmagával, sokadmagával jár vizitába és úriember, ha netalán eltűnik, eltörik
valami, csakis abból indulhat ki, hogy az ő emberei, cselédei, csatlósai közül tette valaki, s
megpróbál elégtételt kínálni a háziaknak. Valahogy így érezte magát Knyáz Anton Alekszejevics
Kvasnyevszky is, csakhogy az ő hintójában, sátrában, kunyhótól a kastélyig váltakozó
hálószobáiban egy tizenkilenc éves hajasbaba sírdogált. Ma-ma! Ma-ma! – hajtogatta egyre
keservesebb zokogás közepette már jó ideje. De ha azzal vigasztalta, hogy nemsokára kiteszi,
kocsiba ülteti, s tíz kozák kíséretében oda küldi, ahova kívánja, akkor kurtán, kijózanodva azt
vágta rá, borzasan is ellenállhatatlanul: Szentpétervárra! Anton nagyherceg ennek az egynek
ellenállt. Elmondta számtalan nyelven kincsemnek, drágámnak, édesemnek, de jó oka volt, hogy
ezt ne ígérje meg: volt már otthon neki nagyhercegnéje.
Te Muszkaországba, Szibériába kívánkozol? – hüledezett józan perceiben, egy dézsa meleg
vízben, egy átmulatott éjszaka után a nagyherceg Birije, s ilyenkor nem ismert magára. Ékszereket
kapott és szebbnél szebb köntösöket, ruhákat, s egyszer, valahol, álmában, amikor semmilyen
hajasbaba, még az eleven se mond se bűt, se bát, kapott egy búcsúcsókot a csipkéjének valamelyik
csücskére, hogy fel ne ébredjen. És reggel se kozák, se hintó, se nagyherceg. Csak egy idegen
város, egy rideg fogadó és némi útiköltség. Mert a kelengyeládát is felpakolták feledékenységből.
Ebül gyűlt vagyon sorsa. Ekkor kellett volna a mappára támasztva rózsás ujjacskáját, kikeresni a
legrövidebb utat valami olyan megye, város vagy falu irányába, melynek a neve ismerősen cseng.
De Iringó-Biringó, a legkisebb, a kedvenc, akit mindenki becézett, s így lett végül Biri (bár csak
egy évvel volt fiatalabb Lauránál, mütyürke termete, vékony hangocskája mintha örök
gyermekkorra ítélték volna), épp ellenkező irányba indult el, előbb határozottan, aztán ahogy
távolodott s fogyott a pénzecskéje, egyre tétovábban. Csak egyben állta magában tett fogadalmát:
hogy elbujdosik szégyenével, melyet a szíve alatt hordott. Épp elmúlt az ősz s a tél is, mire a
vagyonkája elfogyott. Még jócskán bőröztek a pocsolyák azon az éjszakán, amikor éppen valami
romok közt lakott, amelyeket láztól homályos elmével a harasztosi templom romjának képzelt, s
ott valakik rátaláltak és egy közeli parasztházba vitték. Szederjes ajakkal, kegyelemkenyéren érte
meg itt a májust, melynek tizennyolcadik napján világra hozott egy leánygyermeket. – Antónia
hercegnő, Antónia hercegnő – ezt hajtogatta a bábaasszony szerint, akinek a keze közt múlt ki.
Körülbelül egy hét múlva egy nyomdász felesége, aki az árvát anyja helyett a maga gyermekével
együtt szoptatta, az érte küldött kocsin magával vitte haza Pesterzsébetre, ahonnan felerősödni
még a télen hozta le az ura a szülői házba. A jó lélek egész úton azon törte a fejét, vajon mire
mondta ennek a szegény árvának az anyja, az az erdőben lelt penészvirág, hogy „ne félj, lesz
neked még csengős szánod, palotád”? Hacsak nem volt kicsit fogyatékos elmeállapotú
szegényke… De vitte őket, jobb karján a magáét, bal karján a lelencet a lassan kora nyárba
forduló megkínzott, poros, bűzös nagyváros felé, ahol a párja kőszénfüstben és ólomgőzben
pácolta tüdejét, még nem is sejtve, hogy egy helyett két fióka tátog majd az épp hogy felrakott
fészekben.
*
A mozgalmas 1850-es esztendő utolsó harmadában a hazabocsátottak eltávozása után a
bejárattól számított első nagy cellába két fogoly érkezett: Barsi József helyből, egy másik
traktusból, és Görgényi Erazmusz egy másik várerődből. A cella, melyben szükség esetén nyolcat
is el lehetett helyezni, különös hely volt. Mint legrégibb lakó, két előkelőség képezte a
törzsvendégek kasztját a váltakozó legénység közepette.
Egyikük szeretetreméltó öreg, Ambrus János bihari táblabíró, Kossuth bizalmasa, aki még 48
őszén megpróbálta, románként, gátját vetni az elkezdődő izgatásnak és vérengzésnek, mondván,
hogy a könnyen félrevezethető román parasztság miatt korlátozzák kissé a nemzetieskedést. Aztán
a váradi vésztörvényszék elnökeként másként próbált rendet teremteni. Ezért ítélték akasztófára és
minden vagyona elkobzására. Miféle kegyelem most tizenöt év várfogság vasban annak, aki még
az előző században született?
A másik notabilitás többek közt itt nyerte új nevét: Könyves Tóth Mihály. Debreceni tudós
református lelkész volt, aki öt gyermeket hagyott otthon, anyáról már évek óta árván; hány évesek
lehettek, ha apjuk alig harminckilencet töltött? A forradalmat népszónokként szolgálta. Fejében a
francia forradalom s a francia irodalom élményei, melyek saját szavajárása szerint enthuziasztává,
sőt exaltálttá tették.
Egyikük az ablakhoz legközelebb eső cellasarkot foglalja, másikuk a másikat. Az ablak és az
ajtó közt kevés ágy fér el, mert ott a kályha s az a csöbör, melynek rendeltetése nagyon fontos
mindenhol. A túlsó falnál öt ágy szorong egymás mellett, melynek vendégei többször változnak;
olyanok is vannak köztük, kikről nyugodtan gondolható, hogy kémek, mert nem magyar zászló
alatt szolgáltak, sőt ellenkezőleg.
A fiatal, megviselt fogolynak, Görgényi Erazmusznak, meglehetős öröme támadt. Itt van
Váradról egy másik volt hadbíró, Földy János, egykori tanára, ki függetlenül attól, amit egy
évtizeddel előbb adott útravalóul diákjának, most azt tanítja minden rá hallgatónak: „Aki nagyon
vérmes reményekkel van a demokrácia iránt, az zárassa be magát néhány évre ilyen állami
intézetbe, és ki fog ábrándulni.”
A jövevény egyelőre többet hallgat, mint beszél. Egyre-másra hozzák mostanában a foglyokat.
Munkácsról, Aradról, Temesvárról. Papokat, tiszteket. Köztük mindig akad, akit valaki felismer.
Ez a fiú is barna kámzsa rongyaiban jött, bár nem volt szerzetes soha, csak kolostorban bujkált.
Onnan fél éve került a kazamatába, miután ő is megjárta a siralomházat. Csak úgy. Azt mondja,
ahol az elmúlt hetekig volt, a falon sárgállik a salétrom, a vasnyoszolyák alatt gomba terem, s
fönn, egészen magasan, két dróthálóval fedett ablak vakoskodik. Büdös pokrócon kívül semmijük
nem volt a télen.
A másik, aki nagyon nagyokat hallgat, Zámbelly Lajos huszárezredes, aki már Pákozdnál ott
volt az ütközetben, s tavaly ilyenkor részt vett a legutolsó haditanácsban. Ott másodmagával
amellett kardoskodott, hogy a honvédsereg ne az oroszoknak adja meg magát. Indítványát
elutasították, de ő még Világos alatt is hangoztatta, hogy csak fokozzák Haynau dühét. Ekkor
Görgey felszólította, hogy ne izgasson az elhatározott parancs ellen, hanem azonnal hagyja el a
sereget és adja meg magát az első osztrák járőrnek. Zámbelly maradt. Osztozni bajtársai sorsában.
Most naphosszat alszik. Mikor felhorkan, ritkán kíván bekapcsolódni a vitába, csak kiméráival
csatázik valahol legbelül. Világos óta ő vezeti a legtöbb lovasrohamot, az utolsókat. A semmi
ellen.
Erazmusz némán ránéz, megképzik emlékezetében a maga Tevel beke volta, és röstelkedik.
Vagy már azt sem. Aztán az ablakra emeli tekintetét: jóleső érzés, hogy itt minden nappali
percben világosan kivehető, milyen idő van odakinn. Valószínűleg ilyesminek szól egy-egy nehéz
sóhaja. Aztán megigazítja vállán a keshedt takarót, és tovább figyel a beszélgetőkre.
Mint hangoskodók közt megtűrt néma koldus. Mint akit elzsongít az idegen nyelv zsongása,
anélkül, hogy érthetné.
– Újoncok, iskolázatlan újoncok voltunk mindnyájan, a kormányzótól a legutolsó altisztig. Még
a honvédség zöme is, gyalogság, lovasság, tüzérség, szekerészet, az utolsó markotányosig.
Mikor Barsi először hallgatta az ilyen véleményeket, rögtön megállapította egészséges
észjárásával, hogy ez jórészt vigasztalódás a sajgó, háborgó lelkek számára. Jóval lassabban
következhetett be a megcsendesülés, állandó cellatársak közt a személyes ügyekkel való
előhozakodás, a bizalmas érintkezés, végre a fesztelen társalgás, netalán a barátkozás. Pontosan
úgy, mint valami isten háta mögötti fürdőhelyen az unatkozó vendégek közt, ahogy Ambrus bácsi
a maga gunyoros modorában megfogalmazta. A társadalom mindenféle rétegéből, az ország
minden vidékéről tekervényes utakon összekerült emberek, egyéni meglátás dolgaiban,
tapasztalásban és érzelmileg is nagyon különbözőek, most, hogy a szólásszabadság tán még az
elmúlt forrongó időszaknál is jobban megvalósulhatott közöttük, néha parázs vitákká
duzzasztották véleménykülönbségeiket.
– Én ezekről soha senkivel nem beszélhettem még ilyen nyíltan – vágta ki lendületes érv
gyanánt valaki. – Hát kivel ugyan, hacsak nem a nyomozótiszttel, a vizsgálóbíróval…
Barsi, azelőtt Neumann József apja még Sziléziából vándorolt be, ő Bars megyében jött a
világra 1810-ben, de csak a papneveldében tanult meg igazán magyarul; igaz, azután az osztrák
birodalomhoz csatolt Lombardiában is volt tábori lelkész, de mint bicskei plébánost fogták be s
ítélték el radikális cikkei miatt. Ő is megtette a hosszú utat a reformeszméktől a Habsburg-ház
trónfosztásáig futó nagy ív mentén, mint légy árnyéka a lámpabura peremén. Terhére rótták, hogy
a szószékről hirdette ki a Honvédelmi Bizottmány körleveleit, így tette faluját kígyófészekké.
Mint akit már 49 januárjában magukkal vittek, kiragadtak a kontextusból a Bicskén átvonuló
Windischgrätz-hadak, sok mindenről csak itt szerezhetett tudomást, bár a nagy év eseményeinek
terhe utólag rá is testálódott húszesztendős kilátás formájában. Itt tudta okszerűen összekapcsolni
a tényeket a megelőző és kísérő körülményekkel, s végre megérteni a főszereplőket is, de főleg
ezt, ami nagyon sokáig milliók előtt is felfoghatatlan maradt: a Világosvár alatti síkságon
végbement leszerelést.
– Ne! Ne, kérem, uraim, ne kapjunk hajba! De ne is ködösítsünk. Mert a poszteritás úgyis
felveti majd ezeket a kérdéseket. Talpra áll még ez a nemzet, nem bizonyos, hogy velük és
általunk, de én hiszem, hogy talpra áll, és akkor meg kell adni a választ az olyan kérdésekre is:
hogyan lehet, hogy egy kígyó a fülétől a farkáig hat méter, s ha visszafelé mérik, már csak két
méter? Mert látom, kegyelmetek közül akad, aki a nagy bánat mélységét is hozzá szeretné adni a
visszapillantáshoz. Belebuktunk, kútba estünk, de engedtessék feltenni módszeresen a kérdést: mi
felé indult ez márciusnak idusán? A népfelszabadítás, a polgári jogegyenlőség utáni törekedés volt
a cél, és nem a birodalom feldarabolása. Aki most mást állít, az vérbíráink malmára hajtja a vizet.
Ha nyilvános gyűlésen hangzanak el az effélék, hangos ricsajban tör ki a helyeslők és
helytelenítők kara. De itt legfennebb mélységes hallgatással lehetett kifejezni az egyetértést s a
helytelenítését is mindannak, amit lehetett az öreg katona okoskodásának is, de szomorú történeti
valóságnak is tekinteni.
– Magam eléggé benne voltam, ezért élvezhetem az urak társaságát is most – folytatta a tőle
szokott öniróniával Ambrus János. – Én, a pravoszláv hitű román ember, ennyi jeles magyar
között, éppolyan rövid vagy éppolyan hosszú láncon, mint ők. Annak idején a pesti rögtönzött
forradalmi választmány összeköttetésbe hozta magát az ország nevezetesebb községeivel,
mindenki a nép felszabadítását ünnepelte az úrhatalom alól, csakhogy Pozsonyban a diétán még
nem volt törvénybe téve semmi! Ha ez a jobbágyság fülébe jut, csak egy szikra kellett volna, és
kész a tűzvész. Lehet, csak Kossuth vette észre, lehet, már sokan, de akkor hivatá magához
Vasvári Pált. Csengő hang, helyesen alkalmazott pátosz, héroszi termet, merész ideák csaknem
olyan hatással bírt már akkoriban a közönségre, mint maga Kossuth Lajos. Hát tartván a
törvényjavaslat ellenzésétől, magával vitte Vasvárit az országgyűlésre, de szerencsére a bevetése
már elmaradt…
– És később milyen nyomorultul veszett oda a Kalotaszeg védelmében – szólt közbe Földy
János.
– Egy vers kezdett el cirkulálni ezekben a napokban – folytatta rendíthetetlen mesélőkedvvel az
öreg Ambrus. – Villámgyorsasággal, futótűzként terjedtek a kézírásos másolatok. Szerzőjéül
sokan Petőfit hitték, de ő nem fogadta el magáénak. Emlékezne még valaki ezekre a dolgokra? –
nézett körül megcsillanó szemekkel. – A vers így kezdődött: „Dicsőséges nagyurak, hát hogy
vagytok? Nem viszket-e egy kicsit a nyakatok”, végződött pedig valahogy ekképpen: „vasvillára
velük, aztán szemétre. Ott egyék őket a kutyák ebédre.” No hát nem tudni, ki írta, azt is hallottam,
hogy a Pilvaxban maga Petőfi égette el egyik példányát a hamutálcán. De már tele volt vele a lég,
úgyhogy Széchenyi, aki szerette paraplés revolúciónak titulálni az egész sokadalmat, egy délben
ezen szavakkal köszönt be a klubjába: „Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok?”… Annyi elég,
hogy a jobbágyság felszabadítása iránti törvény még e napon egy szó ellentmondás nélkül
ment keresztül, mégpedig mindenféle záradék vagy rezerva nélkül, még csak annyira sem
formuláztatott, hogy ki lehetett volna belőle igazodni.
A mély csendben, a besötétedő szobában a monológot zavartalanul le lehetett kerekíteni.
– Mikor aztán Deák Ferenc átvette az igazságügyi tárcát s ezek a törvények a keze alá kerültek,
mi volt a legelső kérdése? Hogy bele vannak-e az úrbériségbe értve a szőlők, a majorsági földek
és a királyi haszonvételek is? Üzen Kossuthhoz, az meg ráfeleli, hogy minden bele van értve.
Átmegy Szentkirályihoz, aki a törvényeket formulázza éppen, az meg azt feleli, hogy semmi sincs
beleértve. Na, mondja, ti éppen úgy csináltok törvényt, mint az egyszeri porosz generális a francia
háborúban a napiparancsot. Leültette az adjutánsát, s diktálni kezdte, hogy „Napiparancs”. Leírta
ön? Na olvassa fel! „Napiparancs”. Kelt… Jól van, azt nézze ki a kalendáriumból, a többit meg
úgyis tudja, nekem dolgom van – s azzal elment. Hát ezen törvények idézték elő a lázongást a
birodalom minden részeiben, nem a politikai kiváltságok, amikben Magyarország részesülni
látszott mások szemében.
Az este, minthogy ezek után beszélgetésre tárgy ugyan bőven volt, de az átgondolnivalók is
tetemesen felszaporodtak, hamar elmúlt. Ezek közt az emberek közt a bizalom már teljes volt
régen, az éjszakát mégis volt aki alvás nélkül töltötte.
Reggel az első meglepetés az volt, hogy eddigi porkolábjuk helyett ismeretlen arc nyújtotta be
azt a kiskulcsot, mely nélkül a rabnak sem öltözni, sem vetkezni nem lehet a vastól. Elég későre
meg merte kérdezni valaki, hogy hát Kreutzinger hol van, mire az új ember azt felelte: a tegnap
este óta vizsgálati fogságban.
…A huszár negyedik napja nem vesz magához egy falatot sem, de már nem is alszik a
holtakhoz hasonló kihívó közönnyel. A bicskei plébános hetek óta csak imádkozik és nem beszél
senkihez. Kiszáradt katángkórók valamennyien. Erazmusz teste-lelke is száraz. Hol az jár az
eszében: „Hány nemzedék lelkiismeretét fogja terhelni ez az irtózatos vérontás? A fennmaradt
emberivadék talán azért éli túl, viseli el, mert már alkalmatlan arra, hogy vállalja a harcot, nincs
benne szilárd igazságtudat, a lelke mélyén nem is tudja, miben higgyen.” Hol arra gondol, hogy a
mártírok nagyobb benyomást gyakoroltak a világra, mint a katonák s a politikusok együttvéve. De
nemcsak azok úszták meg szárazon, akik semmit se tettek, s nem mind hős, aki meghalt vagy
megszenvedett érte. A huszárt figyelte: lélegzik-e még? Sárosy Gyula elhíresült költői hízelgése
jutott eszébe: „Ha én Isten volnék, csak azt vinném végbe, Hogy lóháton menne a huszár az
égbe…”
*
Tegnap délelőtt megint vizitált Barkó tábornok, a várparancsnok helyettese. Ez a volt
huszártiszt sokkal keményebben bánik a rabokkal, mint a kommendáns, aki pedig osztrák. Az a
szokása, hogy glédába állíttatja őket, és sértő kérdésekkel gyötri sorra, akit ér. De tegnap
megjárta. Rapaics ezredes előtt állt meg, s szokásos modorában ráripakodott, persze németül:
– Magát hogy hívják?
Rapaics a szemébe nézett:
– Igen csodálom, hogy nem ismer meg. Hiszen Munkács alatt úgy elpáholtam, hogy Galíciáig
vitte az irháját.
Barkó elvörösödött, szeme parázslott, de jobbnak látta nem felelni.
A múltkor maga Böhm óhajtotta látni a politikai foglyokat. Számuk jócskán felszaporodott,
mintegy százhúszan álltak felsorakozva. A magas, komor, sápadt generálisról elterjedt, hogy nem
tudja felejteni katonafia halálát. Elvonult a sorok előtt, hidegen, komolyan arcukba nézett, egy-
egy fogoly előtt megállt, elidőzött. Nem kérdezett senkitől semmit, de borús tekintete ilyenkor
mintha azt kérdezte volna: nem te, nem a te kardod, nem a te golyód volt?… Még egyszer
megfordult, mielőtt belépett a parancsnokság ajtaján:
– Önök tehát mind magyarok?
Senkitől válasz nem jött.
– Úgy. Tehát magyarok. – Egy pillanatra mintha ő is az eget nézte volna, a szürke négyszögű
foltot, ahová abban a pillanatban mindenki emelte a tekintetét. Aztán lehajtott fejjel fellépdelt a
grádicsokon.
– A fene essék belé – heveskedett Hajdu János (ma mintha kinn felejtették volna őket,
hosszabbra sikeredett a levegőzés). – Az osztrák itt nemcsak osztrákot jelent, hanem horvátot,
morvát, tótot, magyart, polyákot, dalmatát, rácot, s a magyar se csupán magyart, hanem osztrákot,
csehet, olaszt, tótot, románt, lengyelt és morvát.
Az udvar sarkában, mintha valóban nem véletlen elkülönülés lenne, tucatnyi délceg férfi
csoportosult, őket bámulta percek óta mereven, kihívóan, ellenségesen Hajdu. Most már a
körülötte lézengők is arra néztek.
– Ezek igen komor állapotban vannak. Tán ők buktak legmélyebbre – mondta Földy.
– Kik ezek?
– Munkácsról, Aradról, Temesvárról hozták ide őket, a legtöbbje volt császári tiszt, alig
beszélnek magyarul.
– Na és?
– Egyiket-másikat bizony nem a haza szeretete hozta közénk, hogy a népek közös anyját, a
megtámadott szabadságot védelmezzék…
– Hanem?
– …hanem a gyors előmenetel, a rangkórság. Most meg, hogy a játszma elveszett, se cím, se
rang, se pénz, se posztó! Ezért alakulnak akárhol külön kaszttá, egymás közt sugdosnak,
gubbasztanak. De hidd el, ezek nem szívesen szólnak hozzád, nem nézték soha katonának a
honvédet, legfennebb ha előbb császári kadét is volt az istenadta.
– Az úr túloz – kapcsolódnak a vitába innen-onnan. – Kár még a magunk sorsán lévőkkel is
civódni.
– Ki civódik? Csak kimondom az igazat.
– Igazat… Ugyan, mi az igazság itt?
– Érdekből álltak közénk – védték mások is Hajdu haragos kifakadását.
– Ezt azért nem így kell nézni – mérgelődött egy kis öreg, akit egymás közt Bem-pótléknak
neveztek. Erazmusznak az járt az eszében, hogy is lehetnek ilyen gyermetegek és kegyetlenek
ennyi vér és baj után. Gyermekkorunkban pontosan így nevezték el nagyapjuk öreg tiszttársát, a
várfalvi pipást Gyávabácsinak, s hiába tudódott ki a lassan hömpölygő régi történetekből, a
családi legendáriumból, hogy egykor milyen vitéz ember volt, ők a nyúlképe, a termete s tán
valami apróság alapján, ami megütötte a fülüket a felnőttek beszédéből, örökre megcímkézték.
– Hagyjuk csak, uraim! – morgott Somkúti ezredes. – Bennünket is annyian s annyi szempont
szerint becsmérelnek, ne legyünk ugyanolyanok.
– Igen. Gondolja csak meg az úr, az osztrák légiót is nem a mi oldalunkon, Hatvani alatt
öldösték le a havason?
– Szegény bécsi fiúk, átálltak hozzánk, s annak a megveszekedett állatnak a hibájából…
– Csak fele volt Hatvani alatt.
– Csak harmada.
Ilyenkor a részletek tisztázása mentén kanyarodik el egyre jobban a beszélgetés eredeti
medrétől, de ma Szilvássy, a mindig bohóckodó nemzetőrkapitány jóvoltából, még a humor árán
se szakadtak el a témától.
 – Emlékeztek a Dembinszky-indulóra? „Tánci, tánci, pojáci…”
– Nem pojáci, hanem vojáci, te nagyfejű – akadt mindjárt egy szakállasabb, aki jobban tudja.
Ám attól fogva Hajdu János már csak a pojácákról akart értekezni.
– Ne légy már olyan, ember – csillapította Hollósi, a szobatársként legjobb baráttá avanzsált
egykori tiszttársa, de ma ő se bírt a heveskedővel. Tovább csúfolkodott.
– Igenis pojácák!
Ekkor halkan, dallamosan egy fiatal hang énekelni kezdte, hogy „Jáci táci vojáci, klapci
krakováci, Cservena csapiska, moja kohanicska…” Olyan váratlan volt, hogy a hátrább húzódók
körében középen maradt Földy János váradi hadbíró egykori tanítványa: az a fiú, akit nemrég
hoztak ide, és a házsártos Hajdu János. A fiatalemberen még mindig a barna barátcsuha rongyai
voltak, melyben lefogták. Hajdun alig látszott a zavar, de egy fokkal halkabban förmedt rá
(ráförmedni tudott csak bárkire):
– Atyám, tán azt is tudja, hogy mit tesz ez magyarul?
– Tudom. Azt, hogy ezek a katonák mind Krakkó vidéki ifjak, vörössipkások, az én
kedvenceim… Egyike vagyok azoknak, akik közülük megmaradtak.
A beálló csendben oszladozni kezdett a csoportosulás.
– Ezt miért csináltad? – kérdezte Földy, átfogva Erazmusz vállát.
– Mert én sem szeretem a pojácákat – mondta lehajtott fejjel baktatva a lépcsőkön. A
fordulónál hirtelen visszahajolt tanára füléhez: – Azokkal pedig csakugyan együtt harcoltam
Leiningen alatt.
*
Egy történet sokszor és sokfelé végződhet. Egyik befejezése egy londoni kandalló előtt
történik. Kemény Farkas mindvégig kedélyes ember maradt, akit a történelem lovasrohamai sem
rázkódtatnak meg. Halála reggelén még hahotázva mesélte, hogy egy az osztrákoknál magas
rangot viselő rokon levelére mit is válaszolhat manapság az ember a száműzetésből: „Bruder! Mi
aligha látjuk egymást, mert ha ti jöttök, én futok, ha én jövök, ti szaladtok el!”
Ez a kandalló a sors furcsa szeszélye folytán a Foley Place 12. számú háznak történetesen
ugyanazon szobájában áll, amelyben fél évszázaddal korábban bizonyos Horace Nelson
tengerészhadnagy lakott, s amelyet most egy Prohászka nevezetű, később Kolozsvárra
hazatelepedő magyar szűcsmester bérel éppen és ad ki albérletbe kalamitások sújtotta
ágrólszakadtaknak, mint ez az otthoni bíró is, ez a derűs öregúr, aki úgy néz körül, mintha ő lenne
a választott, akinek szabad biztos reménnyel a jövőbe tekinteni. Kossuth távollétében a civakodó
emigránsok meg is választják elnöküknek. Szilveszterkor is nála jönnek össze néhányan, élcei
közt megfeledkezni a valóságról.
Amely még itt is gyalázatos. 1852. január negyedikén Rónay Jácintnak fekete-sárga rokonairól
mesél, Vékey kezébe adja a Timest, benne a rosszlelkű félrevezetés alapján vádaskodó cikkel, a
méltatlan gyanúsítással, hogy akit a golyózáporok nem tudtak leteríteni, most egyre sűrűbben fújja
a pipafüstöt, s mire odafutnak hozzá, már halott legyen. A halál e nemét az angol törvénykezés
fontos alapembere, a coroner hivatalosan azonosítja: „Died of broken heart”. Megrepedt a szíve.
Ugyan! Az emberbe éppúgy nem lehet még belelátni, mint egy-egy jól elmeszesedett évszázadba.
Amikor elviselhető méltánytalanságok, ijedtségek érik, a feszültség oldódtán gyönyörű
kegyhelyek ékszerkristályai, katedrálisok tűi keletkeznek odabent – hogy a következő,
elviselhetetlennek érzett, pedig csak ugyanolyan méltánytalanságok pillanatában ezek a tűk a
szívükbe fúródjanak. Kinn a kard az ellenség ellen. Benn a lélek kopásig kifent éles pengéi
önmagad ellen. Kár eltúlozni, mondják a bölcsek. Hiszen, „semmi más, csak emberi kísértet esett
rajtatok…”
Ugyanezen a napon szabadult Erazmusz Josephstadtból. Az úton Pest-Buda felé azon
elmélkedett, hogy itt van ez a szegény Petőfi (adja az ég, hogy előkerüljön élve), aki a nagy
világszabadság-vágyakkal és víziókkal soha nem jutott el még Ausztriába sem. Más magyar fiúk
bár Lembergben, Itáliában megfordulnak, igaz, inkább csak osztrák katonaként vagy
státusfogolyként.
Még fülében zsongtak az alig elmúlt karácsony este foszlányai. Egy pap komoly, halk hangja.
„Imádkozzunk! Vezéreljen haza a Seregek ura mindenkit az ő eredeti tűzhelyéhez, szeretteihez,
akik várják valahol. És múljanak el a pusztulás sebei, és szálljon alá a béke. Imádkozzunk azokért
is, akik már sohasem térhetnek haza. Vigasztaljon ezzel is mindenkit, aki él, az ő sorsa, melyért
még így is hálával tartozik. Találja meg benne a vigasztalást, mert aki ezt nem találja, arra hiába
mondják, hogy él, valójában már halott.”
Lenézett a kezére, melyben az igazoló passzust szorongatta, s várta hatodmagával, hogy
felemelkedjék a sorompó és beszekerezzenek a pesti piacra, ahol a postakocsik váltják egymást.
Elnézett keletre, ahol Erdélyt sejtette. Már régen nem szakadt fel belőle sóhaj sem ilyenkor.
Tudta, hogy egyelőre nem lehet, nem szabad. Csak nézte a komorkék hófelhőket, s próbálta
átérezni, hogy „szabad”.
*
Némelyekkel az udvaron közölte a porkoláb a hírt. Neveket nem mondott, de az újabb
amnesztia fecskéje percek alatt berepült az udvarra nyíló ablakokon, végig a folyosókon,
emeleteken, az egész kis börtön-Magyarországon. Világos volt, hogy csakis a kisebb bűnösök
vagy a teljesen ártatlanok közül érinthet néhányat a szabadonbocsátás szerencséje. Volt akit
könnyekig hatottak meg az elszakadáskor történt fogadkozások, ünnepélyes nyilatkozatok. Első
közkegyelemben olyan katonák részesültek, akik a Magyarországon állomásozó sorezredekből
szabályszerűen léptek át a honvédségbe, és őrnagyinál magasabb rangot nem értek el. Meszlényi,
Kossuthné testvére is köztük volt. Néhány bíró, egypár pap. Volt köztük három bécsi kereskedő
is.
Így került szabadlábra, testileg, lelkileg leromlott állapotban Erazmusz 1852 telén. A Pesti
Napló nyomdájában helyezkedett el, annak köszönhetően, hogy első szállásadója beajánlotta oda.
Az a hatalom, akitől az alkalmazása függött, valami dúsgazdag béna bankár, a védangyala volt.
Évekkel előbb Zillich Péter volt az inasa, aki kocsin tologatta, sétálni vitte a ligetbe, ám egy szép
napon elkérezett, hogy elvegye szíve választottját, aki épp elárvult, de örökölt egy kültelki házat.
Jutalomszámba ment, hogy gazdája beleegyezett, sőt hogy mielőbb talpra álljon, állást is adott a
könyvkötészetben. Zillich Péter pár nap múlva azzal jött haza: – Minden rendben, az én segédem
leszel. Görgényi! Az öreg töviről hegyire kikérdezett, átnézte a policáj-irataidat is, aztán
rábólintott. Úgyhogy most fel vagy véve a noteszébe, és gondja lesz rád, azt mondta.
Erazmusz cédulákat ragasztott nagyobbacska csomagokra, barna papírból zacskókat csinált
százával, ezrével azzal a pár segéddel, aki Zillich körül szorgoskodott napi tizenkét órán át egy
homályos sarokban. A dobkályhákon enyv rotyogott és csiriz sistergett naphosszat.
Zillich Táncsics embere volt. Ott volt a rohamnál – „Gyorsan fel Budára, hol az író fogva van!”
– az államfoglyok, Táncsics és Murgu Eftimie, a bánsági román kiszabadításánál, s végig
rajongott érte. Legjobban azt fájlalta volna, ha az osztrákok kezébe kerül ő is, de azon is
szomorkodott, hogy nyoma veszett. Valahol biztos elpusztult. Gyűlölték elegen már közben is.
Közismert volt az esete Jókaiékkal. „Múltkor egy társaságban nekem is bemutatták – mesélte ő
maga –, s én ártatlanul megkérdeztem a mellettem ülőtől: ki ez a Jókai? Azóta úgy néz rám,
mintha az apját öltem volna meg.” De nem ilyesmikért kerültek ők szembe. Jókai már a
Debrecenbe menekülés után, a lassan egymás ellen forduló klikkek és pártok korában került
szembe vele, nem holmi bankettasztalnál, és nem félt kikezdeni Táncsics nimbuszát.
Kiszabadítása évfordulóján követte el nyomtatásban, hogy „Kedves Táncsics komám! Kend igen
tiszteletre méltó republikánus. De besavanyított kend azzal az alkotmányjavaslattal! Ezt még a
sült ökör se hozhatja helyre. Pusztítmány az, lelkem, nem alkotmány!”
Zillichnét, hogy felerősödjék, falura vitték a rokonok, ahonnan ikrekkel tért haza. Sajnos a
fiúcska nem sokat élt. Most ez a leányka a mindenük. Erazmusz, aki hozzászokott a tartalom
nélküli tartam elviseléséhez, most hirtelen, a várakozás feszültségében nem tudott jobb tartalmat
találni az időnek, mint hogy minden szabad idejében olvasott vagy a leánykával játszott. Az ő
ölében hallgatott el hamarabb, mint az apjáéban, ha valami sírás rájött. Zillichék egyszerű
emberek voltak, s nagyon szerették egymást. A leányka pedig lakójuk lelkében több évtizedes
emlékeket kavart fel a honvágy mellé.
Végre megkapta az engedélyt, és elindult Erdélybe. Zillichné még a kiskapuba is utána hozta a
karján a kis Antóniát, hogy integessen. A gyermek hahotázva incselkedett vele. Kétszer is
hátrafordult, hogy visszaintsen nekik, amíg csak hallotta a gyermek kacagását. Maga is
csodálkozott, milyen semmiség elég az embernek, hogy könnyű szívvel nézzen ilyen nehéz út elé.
*
Levél Bereczky Sándornak Peterdre, a Torda-hasadék túloldalára.
Hogy Nagytiszteletű Uramék kedves apámuramnak az elenyészett 48-ik évi forradalomkor
történt halálát hallották, abban nem kételkedem, mert annak híre talán a Széken kívül is bejárta
az országot. Keserves sírások-rívások között temettük, ámbár a martalóc tábor közeledése miatt
oly temetési tisztességet, amilyen illette volna, nem nagyon tehettünk. Eltemetvén tehát, Anyám
holmi ágyneműt és gúnyáink egy részét szekérre rakva, gyermekeivel együtt beköltözött Tordára.
Aztán a havasi tábor ötödnapra falunkra rohanván, fosztogatni kezdett, úgyhogy amit néhai
felmenők évtizedek alatt szerzettek, abból kevesebb részben az idegenek, nagyobb részben a
helybeliek úgy kirablának, hogy mégcsak egy fakanál se maradott abból, amit Tordára előzőleg el
nem vihettünk. Ha egyik szomszéd nem ügyeskedett volna, még a házunkat is széjjel hányták
volna; annyira meg voltak ránk dühödve, hogy nem átallották sírjaink miatt egyházat is
felgyújtani. Apánk akarata fölött az idő eltisztázta a fellegeket, s hamar kitetszett, hogy a mi
szívünk is nem a koronás, de mit sem segítő királyhoz, hanem a magyar ügyhöz húz. Így előbb
öcsém, még február 49-ben, utána pár héttel én is, beálltunk a Honvéd Seregbe. Egymással eddig
többé nem találkoztunk.
Hogy ott Harasztoson mi következett be, azt mindig nagy késéssel tudtuk csak követni. A
birtokokból s a házból ami maradt, árendába adták, s gondnok jár ki nagy ritkán, mert a haszna
kell, de kucorogni a romokon még az ismeretlen (mert csak prókátorai révén fizető) bérlő sem
kíván. Úgy sejlik, nagyobb úr, mint mi voltunk valaha is. Belém fúrja magát az a fájdalmas gyanú
is, hogy vajon Nagytiszteletű uramék ott, Peterden mint vészelték át ugyanezen időket, egyáltalán
soraim megtalálják-e s élve Kegyelmeteket is, bár emlékszem arra, hogy ott a románság is, akikért
mennyit tett a hatóságok felé is, szerette Nagytiszteletű uramat, s tán háláját épp a legnagyobb
szükségben mutatta ki. Ne vegye hát egyébként terhesnek hosszú levelem, csak mint egy
magányos, szomorú embernek szükségletét, hogy jól kipanaszolja magát. Másrészt hogy elküldöm,
vegye a legtisztább hit jelének, hogy nem a pusztába kiáltok, a siralom egyik völgyéből a másikba,
hol esetleg még több baj volt. Pest-Budán húztam meg magam, s a tömlöcévek után most jöttem,
jöhettem engedéllyel először oly közel a régi kedves pontokhoz, hol Kegyelmedet is számon tartom
gyermekségem idejéből mint Apánk jó emberét. Anyánk a leányokkal nem együtt élte át az orosz
megszállást, mikoris nagyobbik már menyasszony volt s választottjával mégis a fátum akaratából
akkor úgy látszott, egybekelni soha nem fog, annak apjaura egyike lévén Apánk elemésztőinek.
Ennek ellenére a kisebbiket, Iringót, egymást közt Biri nevezetűt érte a nagyobb tragédia, sajnos a
legszebb emberi érzés, a szerelem képében, mely fúriává tud válni az ifjú szívekben, s forgószéllel
ragadja magával mindenét az áldozatul kiszemeltnek. Így Biri könnyelműen szökött meg tőlünk
szerelmével, egy orosz ezredessel, ki odahaza herceg, de semmi közelebbit nem tudunk szegény
testvéremről azóta. Az élőt még keservesebben temetjük, ha csak szívünkben is, mert ebben
minden reménylett jövendőbeli boldogságunk veszett oda.
Öcsém Csanád eltűnt a hadműveletek során valahol, mert hogyha a külhonba távozók közé
keveredett volna, már jelentkezett légyen valamely életjellel. Most szegény Anyánk halálát
jelentem elszoruló szívvel. Görgényi Dénes özvegye, Tötöry Zsuzsánna a most folyó 1852. október
22-ik napján alig egy hétig tartó betegeskedés után árván hagyott bennünket, nővéremmel, ki egy
fél éve mégis hozzáment ifjú Warró Mózeshez, bár lehet anyánk szívében és azon rettenetes ősz
óta se csillapuló elméjében ez nem a megbékélés gyógyírját, hanem a siető halál mérgeit
csepegtette a régi és fájó sebekre. Ha vannak családok, melyeket tartós boldogság után elég ha
megkarcol az idő, hogy elessenek örökre, hát a miénket irtja a büntető Isten. Keserű
őszinteségemért bocsánatát esedezve, vigaszát sem vetem meg, csak nem igényelhetem, maradok
Nagytiszteletű uramnak, a legnagyobb reformátusnak, kit ismerni szerencsém volt, katolikus híve
és szolgája, Görgényi Erazmusz (ki immár csak hatóságilag kijelölt s előre megszámlált napokig,
temetni járhat vissza a szülőföldjére).
P. S. Ha tudósítani kíván, küldje csak a tordai postára, onnan régi barátok tudnák hova
továbbítani majd.
Ez az a levél, melyre az éjből, mely mégis felszakadozni látszott, soha nem jött semmilyen
visszhang, még nyögés, még segélykiáltás se. A befalazott évek mögött már nem lakott egykori
élő. Talán egykori holt sem.
*
Esténként sorra vette a fiókok tartalmát. A doboz legalján két német nyelvű iromány mellett ezt
a vaskos aktát találta: – Felségfolyamodván, 4277/50. Rajta piros ceruzával egy nagy római hatos,
alatta más tintával, más kézzel: 6922 és 18371/850.
Szentséges Királyi és Apostoli Felség Első Ferenc József Erdély Ország Nagyfejedelméhez
alázatos esdeklése özvegy Görgényi Dénesnének. Rövid kivonat már kívül: Melyben Férjét megölt
Gyilkosainak elfogattatását és méltó megbüntetésit kéri, az rabló sereg által pedig
mindene semmivé tetetvén, segedelmet esdekel. Csak az utolsó két szót húzta alá az a bizonyos
vastag kréta. Számokban nincs hiány, még egy áll legalul is: Beadja maga a Kérelmes No 3345.
…Az elenyészett az 1837/38-ban Szebenben és 1847-ben Kolozsvárt celebrált
Országgyűléseken Ns. Aranyosszéknek követe, végre Al-Királybírája, majd Királybírája lévén, a
Felséges Ausztriai Házhoz mindig hűséggel kívánt viseltetni, miről bizonyíthatnak az akkoron
készült Országos Jegyzőkönyvek. Vége lévén az 1847-beli Országgyűlésnek, Aranyosszéken
Marchális Szék tartatott, hol inkább a forradalom dühe, mint egyéb szükségesek kezdettek
előfordulni, de ő ott inkább hallgatni kívánván, ebből származott a Tisztségviselő társai által
ellene forralt gyűlölség, azt állítván, hogy a Haza javának üdvös előmozdítását nem kívánja.
1848-ban az Uniót szülő Szék tartatott, mikor is néhai Férjemet kívánták a Ns. Szék követének
választani, de ő megköszönvén, el nem fogadta. Azután nagyobb mértékben kezdték tiszttársai
üldözni. Ugyanazon év szeptemberének első napjaiban az úgynevezett Honvédelmi Bizottmány
rendeletére az ifjak összeírására Bizottság szállván ki, a helységet s környékét oly rendeléssel
gyűjtötték össze, hogy minden apa fiaival büntetés terhe alatt megjelenjék. A rendeletnek azon
passzusára, miszerint 18 évtől 27-ig az ifjú rang- és valláskülönbség nélkül összeírassék, Férjem
azt nyilvánította, hogy míg ez Őfelsége által nem szentesíttetik, törvényesnek nem látja,
következőleg kötelező erejűnek sem tartja, hanem midőn a Haza szüksége kívánja, a Király
felszólítására a Székelység fegyvert fogni mindig tartozik. Azon kirendelt biztosok, a Bizottmány
gyűlése előtt néhai Férjemet, ki mindig a törvény útján kívánt járni, ezen szavaiért bepanaszolván,
több hazugságokkal együtt kieszközölték, hogy akkori Százados kapitány és minden dolgok
vezetője, Fosztó Károly által házi fogságra rendeltessék. Azalatt akkori Főkirálybíró Dindár
Antallal, nem tekintvén huzamos időkig folytatott hivatalviselését, minden hivatalából
felfüggesztették, és a Szék minden helységeiben példásan kipublikáltatták hivatalaiból való
levettetését. Azután csakhamar akkori alkirálybíró Warró Moyzes és 100 számból álló
őseregbelikkel udvarunk körülvétetvén – ellent nem állván – Felvincre kísértetett, hol is nyolc
hetek keserves raboskodása után néhai Férjem is elenyészett, 1848. november 8-án éjszaka
megtámadtatván, iszonyú káromlások között, szidván őt s azon Felséget, kit oly sok időkig
szolgált, puska agyával ütni, verni kezdették, és a város végére kihurcolván, ott részint oldalba,
hátba és főbe lövetvén, részint pedig lándzsával mellbe, torokba szurdaltatván, ábrázatja
összehasogattatván, kegyetlen kínzások között megöletett. Végre egészen lemezteleníttetve, teste a
patakba vettetett. Én pedig jajok között keserves özvegységre jutottam árváimmal. Férjem
meggyilkolása után alig múlt el néhány nap, a rabló sereg falunkra ütvén, gyermekeimmel merre
lehetett elfutottunk. Keservesen tapasztaltuk, hogy javainkat felprédálták, hogy megrombolt üres
házamon kívül semmi nem maradott. Az ügyek lecsendesülése után férjem meggyilkoltatása
dolgában szerény tehetségemhez képest eskettettem s azt illő helyre beadattam. Néhai
Commendirozó báró Wolgemuth úr őexcellenciája rendeléséből Investigatio vitetett végbe, de
mindeddig a legkisebb eredmény nem látszik. Melyre nézvést leborulva könyörgök és esedezem
Felséged színe előtt… alélt árváimmal együtt halálért halált kérek… valamint épületeink,
legfőképpen a kegyúri ősi egyház renováltatásához bármi kevés segedelemmel…
Erazmusznak felfordult a gyomra. Ki segített, ki volt kéznél, ki fogalmazta anyám nevében ezt
a szörnyűséget? Előbb csak az ablakot tárta ki, aztán maga is kiment; a sötét ösvényen, a száraz
ribizlibokrokon átbotorkált a kert végéig, ahol most semmi, még az ilyenkor szokásos köd sem
látszott a gyermekkor régi, fontos panorámahelyéről. Vakon lélegzett bele az éjszakába, s szívta-
hívta vissza magába, mint füstből menekülő, a friss levegőt.
Igen, ez a borzalmas igazság, hogy Görgényi Dénes annyiszor hal meg, ahányszor ezt újra
leírják, elemlegetik. Mennyit változott szegény a régi „ezektől semmit”-től a kötelező, de akkor is
borzasztó elköszönésig: „felséges lábait mélységes tisztelettel…” ő, egy Rákóczi-rokon!
Ott ült a sírnál, ahonnan valaha még át kell majd vitetni Tordáról Harasztosra, s hallgatta azt a
nemlétező kakukkszót, mely a gyermekkor egyetlen összefüggő tavaszából kérezkedett át. Vagy
tán inkább apámat kellene tíz körömmel kikaparni a felette cseréppé égett otthoni földből és ide
hozni – gondolta. Vége negyvennyolcnak, vége a régi nyaraknak, s vége a kegyuraságnak is. Ki
építteti vissza és miből valaha a régi templomot?
Érezhette volna úgy, de nem úgy érezte, hogy ő most összes elődei nevében leszerel és úgy
megy el a világba, hogy még a nevük emléke se maradjon. Nem. Úgy érezte, hogy még egy,
egyetlenegy egyezséget hajlandó kötni a Seregek Urával, aki valami okból vagy célból meghagyta
őt írmagnak. Nem szerel le, mert hiszen fel se vette a harcot. Se a jogost, se a hiábavalót. Jöhet hát
a behívó!
Aki olyan harcban vesz részt, mely elkerülhető lett volna, az a gyáva – jutott eszébe megint
nagyapja egyik kedvenc eszméje. Hadjáratokkal és évtizedekkel a háta mögött Görgényi Károly,
mint aki utólag még kevésbé biztos az egész értelmében, mindig felhozta, hogy Napóleon így,
Blücher úgy, a bécsi hadvezetés legfőbb urai amúgy, de igazán csak a Seregek Ura tudhatja, mit
mikor és miért kell elfoglalni vagy feladni, megrohamozni és megtartani. Aki a részletekbe
gabalyodva valahol egy szürke elágazásnál mégis az egész szelleméhez illőn próbál választani,
aki saját porszem mivoltának sem engedi meg a tévedést, annak örökre ébren kell maradnia,
sosem lazíthat vagy pihenhet. Gőgjében még nevetséges is: túlbuzgó cseléd, aki azt képzeli, hogy
számítanak rá a legfelsőbb szinten is. Pedig kit érdekel a részlet állandó önérzetes készenléte
az egész szemszögéből?
Tudják-e ezt a részletek szereplői, megtudják-e magukról… vagy nem tudják meg soha, hogy
bohócok vagy mártírok voltak, hogy buzgalmuk talán csak megátalkodottság volt, s kicsiben is,
nagyban is csak ártott az ügynek, amelyért feláldozni kívántak mindent? Erazmusz verejtékben
feküdt, amikor efféle gondolatmenetek végén irigyen gondolt arra: milyen jó mindenkinek, aki
csak úgy él, ficánkol, fészkelődik. Keserű gúnnyal gondolt vissza a Zsizell-válság éjszakáira,
amikor tejfeles bajusszal azt képzelte, hogy ez már a vég, s kijózanító rémülettel gondolta át, hogy
amikor viszont az igazi vég közelében találja magát, a meglett férfit is a túlélés kicsinyes célja
tölti be, annak nyers parancsait követi. Most utálta, hogy túl van mindenen és ágyban, párnák közt
vergődhet, de nem akart emlékezni a kazamatára sem, amelyben huszonkilencen hevertek ötven
januárjában, meg akart feledkezni a falon sárgálló salétromról, a fönn, egészen magasan, a
dróthálóval fedett ablakokról, mindenről.
Először napokig aludt: amíg Tordáig utazott, több helyen elfeledkezett magáról, hogy csak
aludhasson melegben, csendességben; aztán ebben az itthonnak nevezhető új ideiglenes otthonban
napokig nem aludt, míg ki nem alakult annak rendje, hogy nappal aludt egy keveset, de éjjel nem
mert lefeküdni a félálom rémei közé, inkább levelet, feljegyzést írt, s főleg olvasta anyja utolsó
éveinek irományait.
Az álom ellenség. Az ébrenlét, ez a fájó eszmélet mégis hasznosabb, mint az előtte-utána való
készületek, félálmok, felriadások és elmerülések ama meg sem történt rémségekben, melyek
éppolyan merényletek a józan ész ellen, mint megtudni fokozatosan feltáruló titkokat. Ébren azt a
régi, nagyapja mellett játékként gyakorolt segédtiszti tartást kereste meg lelki alaphelyzetként: én
most végrehajtom, elintézem, megmentem, ami még megmenthető. Először a hajnalig telő idő
egytizedében nyúlt papír és penna után, a többi semmibe nézés volt. Most már nagy ritkán ha
megáll, mintha pihenne valami néma gyászban; a többit írással tölti, s ennek kísérője benn, a forró
és világos fejben a szüntelen csatazaj. Aki olyan harcban vesz részt, ami elkerülhető lett volna, az
gyáva. De ezt már elkerülhetetlennek nyilvánította a gyermekkor utolsó aranyló otthoni
vakációjának végén a sors.
aj annak, aki valami részeseményben – és mi nem az? – pusztul el, esetleg egy nem is
kívánt én sorsának álruhájában. A világ sora tág, sodra nagy. A világ egészének tudatában milyen
fájdalmas semmiség egyetlen kis valakinek, például Tötöry Zsuzsánna fiának lenni. Vagy talán
ezért az egyért már megérte, ezért volt igazán érdemes?
*
A faluból kutyaugatás, a kertből tücsökcirpelés, a konyha előtti udvarrészről vicogás,
kacarászás – ez a legkivehetőbb. Alig egy perce még énekeltek a leányok, akiket szilvát magolni
rendelt be a szakácsné. Milyen hirtelen hallgattak el. Valaki suhogva erre fut az ágyások közt a
sötétben.
– János bácsi!… Hol vannak? Hallja?… János bá…
A béresgazda a gazt égeti, kapanyéllel piszkálja a halmot, száll a szikra; mellette Józsi, a
jobbágyfiból lett mindenes (akit, ha jókedvében van, így szólít a gróf: „druszám”). Fülelnek. A
leányka ideér.
– Látták, János bá? Látták-e? – suttogja.
– Mit suttogsz, te? Hogyne láttuk volna – legyint az öreg, és indul a ház felé. Az égen
hullócsillag vág át, nem nézi senki. Kiérnek a konyha elé akasztott lámpák fénykörébe, s most
már együtt nézik mind a húszan, huszonketten: a kastély felső traktusában ablakról ablakra jár a
fény.
– Giza vette észre az elébb…
– Tán kísértet – viccan valamelyik.
– Ne űzd az eszed! Ejsze beteg valaki. Nem hívattak?
– Juliska fenn alszik. Ha valami baj lenne, szóltak volna – mondja alig suttogva Maris néni. –
Már kilenc tájt lefeküdtek. Vagyis az úr, mint szokása, beült a könyvesházba. Alighanem ő
keresgéli valamelyik elbitangolt céduláját.
– Vagy tán az egereket kergeti.
– Fogd bé, te…
Ebben a pillanatban éles kiáltás harsan. De mintha valahonnan a szabadból, a távolból csak
visszhang volna.
– ......mmmmmmmmmit!
Összerezzennek. Egy leány fel is visít, de a szája elé kapja a kezét. A beálló csendben már az
Aranyos locsogása is felhallatszik a telek végéből. „Mi a fene!” dörmögi az öreg. Józsi
megiramodik, eltűnik a feljáratnál, kettesével veszi a lépcsőket, jó darabig hallszik a dübörgése.
*
Az ajtó alatt fénycsík. Józsi bekopog, az ajtót szinte abban a pillanatban felrántják, hogy
hátrahőköl. Az ellenfényben a gróf, slafrokban, zihálva.
– Mi lelt? Mit keresel itt?
– Kiáltani tetszett?
– Ahhoz volt kedvem! A hétszentségit!
 A gróf válla fölött Józsi ezt látja: a szobán mintha forgószél táncolt volna keresztül, majdnem
minden a földön, szanaszét, de nemcsak az iratok – a könyvek is. A gyertyatartó sincs a helyén, az
asztalon vagy a kaszten szélén, hanem lenn valahol a sarokban – ettől a furcsa világítás. Egyik
falipolc megdőlt. Kemény elhúzódik az ajtóból, mintegy a drusza pillantását követve.
– Tán leszakadt a polc, nagyságos úr?
– Le. Én vertem le! S mindjárt szétverek egyebet is, mindent ebben az átkozott hodályban, ahol
nem lehet megtalálni semmit. Semmit, de semmmmmmmmmmmit! – Józsi felismeri a lenn hallott
kiáltás párját.
A gróf oroszlánként átcsörtet a másik, sötét szobába. Józsi féltérden szedegetné a papirost,
felemel egy kinyílva arcra borult könyvet.
– Ne! Ne nyúlj semmihez! – kiált vissza az öreg. – Nem látod, hogy össze van keverve
minden? Rétegenként lehet csak.
Józsi utána megy, viszi a gyertyát: a túlsó szobában is ugyanolyan látvány fogadja. Kemény
már a harmadikban csapkod. Józsi álldogál, tanácsos ilyenkor megvárni a zivatar végét.
– Mi történt, Józsi? – szólal meg ebben a pillanatban az ebédlőből nyíló ajtóban a grófné.
– Semmi, lelkem! Maga csak aludjék. Órák óta keresek valamit – mondja rekedten Kemény, s
arrafelé se fordul. A druszát nézi, mintha szuggerálná.
– Tán segíthetnék?
– Hogyne, persze, azzal, hogy szépen visszafekszik. Igazán nem akartam felkiabálni, csakhogy,
a fene essék bele…
– De ha már felkiabált…
– Akkor majd visszafekszik. Hiszen holnap korán akar kelni. Szilvaízfőzés lesz hetedhét
határon!
– No, csak nem azért haragszik? – lép bennebb az asszony. Leteszi a gyertyáját, s felvesz egy
lába előtt heverő könyvet, összecsukja. A hangja nyugodt. – Maga kéne ledőljön. Mi pedig
Józsival egykettőre rendet teremtünk.
– Nem, nem, isten ments. Hagyják a rendteremtést rám. Ne nyúljanak semmihez, mert még
ennyire se fogok megtalálni semmit ezután! Hagyjanak békén.
– De hiszen éjfél is elmúlt. Jaj Istenem, igazán nem tudom, minek kell…
– Mondtam már, lelkem, feküdjék vissza nyugodtan. Inkább én is lefekszem. Jóccakát! Neked
is, druszám. Eriggy már a pokolba.
– De Józsi…
– Úgy hínak. Mind a kettőnket. Nem igaz, fiam? Mit térdepelsz ott olyan fancsali ábrázattal?
Józsi leteszi, ami a kezében van, s megaprehendálást mutatva kisomfordál. Most a grófné fog
hozzá szaporán a felszedegetéshez.
– Hagyja, nem érti? – csattan fel Kemény, és puskalövésnyi zajjal az asztalra csapja a kezében
tartott iratköteget. A gyertya, mely néhány arasznyira állt csak, kialszik.
– Legyen szíves, ne üvöltözzön, hogy az egész házat felverje. Mit ijesztgeti a cselédeket is
éjnek évadján?
– Ugye alusznak? Mostanáig danolásztak, hejehujáztak az ablakom alatt, én meg hallgassak!
Nincs itt nyugalom még éjfél után se. Hogy azt a keserves…
– Igazán nem tudom, mi van magával! Mintha részeg volna. Mit keres megint? Kérem,
feküdjék le, majd holnap segítek előkeresni.
– Nekem ne segítsen. Nincs szükségem segítségre. Megtalálom én, ami kell, egyedül is.
– Éppen látom.
 – Ha nem nyúlnának folyton a holmimhoz. A takarítások. A portörlések. A paskolások! –
indulatosan mutatja, hogyan szokták kiverni a port az aktacsomókból. – Az embernek jön, hogy
üvöltsön!
– Üvölt is eleget, drágám… Üvölt, ha kopog valaki, üvölt, ha ablakot nyitnak, üvölt, ha nem
talál valamit, üvölt, üvölt, ha nem találják ki a gondolatát. Már mindenki retteg magától. Én is.
– Nem bántok senkit. De az én holmimhoz ne nyúljon senki. Csak azért üvöltök. Hogy végre
megtanulják.
– Hiszen itt minden a maga holmija, lelkem…
– Meg a magáé, lelkem!
– Én lassan már ki sem merem tenni a lábam a szobámból. Azt a múltkori vételt is mikor
hordatja fel végre a padlásra? Be se merek lépni ezekbe a szobákba, ahol mindenen piszkos, poros
akták hevernek. Térdig lehet járni a papirosban a folyosón is. Magától disznóólban is lakhatnánk.
Mindenféle betegség lappanghat ebben a rengeteg porban. Ki tudja, miféle dohos pincékből,
padlásokról, patkányos zugokból hordatja össze itt magának a kincseket. Még meg se
tisztogatják…
– Meg se tisztogatják! Tán kimosassam elébb Mariskával, s napos időben száradni akasszam az
ágynemű mellé a kiskertbe? – És a gróf hetykén lecsapja magát egy recsegő karosszékbe.
– Nem ártana – mondja a grófné, de ez már egészen békülékenyen hangzik. – Most
tulajdonképpen mitől jött meg a virrasztó kedve?
– Sose fekszem le a tyúkokkal. Tudja.
– Tudom. De mije tűnt el itt, ahol legfennebb az egerek ehetik meg?
– Ne kezdje már megint az egerekkel. Nem rágnak szét azok csak úgy nyomtalanul két vastag
kötetet.
– Mi a csuda, két vastag kötet veszett el? Már azt hittem, megint valami cédula ragadt rá a
kávésfindzsája fenekére, mint a múltkor, s az a szegény leány kivitte a konyhába. Akkor is mit
rendezett egy rongyos papírdarabért…
– Rongyos papírdarabért! Miután két hétig hiába kerestem!
– Remélem, most ugyanolyan két hét következik.
– Köszönöm az ironizálást. Ennyiből áll a segítsége.
– Azt mondta, hogy nem kell segítség.
– Köszönöm, nem. Megleszek magamban, mint rendesen.
– Milyen szép… Biztosan kölcsönadta valahová. Beküldte Mike bácsinak Kolozsvárra. De sose
jegyzi meg, kinek, hová, mit ad. S aztán itt mi igyuk a levét… Amennyit én ezekért a papírokért
nyeltem az életben! Amennyit én ezekért szenvedtem, sírtam, egyedül voltam, hogy maga fusson
a bolondja után…
– Ezt nem felejtem el.
– Ó, maga sose felejti el, ezt már ismerem. Kérjen bocsánatot, és feküdjünk le.
De most már Kemény látott neki hallatlan buzgalommal az összeszedésnek.
– Józsi!
A „nem és nem” benne van a mozdulataiban, ahogy nyegedezve rakosgatja fel a holmit az
asztal szélére.
– Józsi, ne erőltesse meg magát. Aztán két napig nincs jól.
– Bár felfordulnék. Hogy az egészet a tűzre lehessen hányni. Hogy alágyújthassanak vele már
holnap hajnalban a szilvaízfőző üstnek!
– Józsi, lelkem… Ne átkozódjék. Kérem, ne veszekedjünk megint ezek miatt a…
 – Nem ezek miatt veszekedünk, szívem. Maga nem hibás. Én vagyok a hibás. Tudom. Az én
hirtelen természetem. Maga egy angyal lehetne, ha én nem volnék maga Belzebub, ugyebár. De
majd meglátja, lelkem, nélkülem. Majd meglátja.
– Ne fenyegetőzzék. Nem tudhatjuk, ki tudja majd meg, milyen a másik nélkül… Na, jöjjön
szépen. Igya meg a herbateáját, és bújjék ágyba.
Kemény arcát tenyerébe temetve ül az asztalnál. Felesége mögötte áll és őszülő, de még dús
hajában turkál szeretettel, szeme sarkában könny.
– Romlanak az idegei, kedves. Nem szabad. Maga olyan erős ember volt mindig…
*
A nyikorgó lépcsőn a drusza szembetalálkozott a szürke kandúrral. Letette a kosarát, leült
megszusszanni, de alig fújta ki magát, már hallotta a feje fölül a türelmetlen kiáltást.
– Józsi! Mi a fenét csinálsz annyi ideig! Gyere, fiam, mert még felét se hordtuk fel.
Lenn az úrasszony rakta meg a kosarat, fenn az úr várta, rakta ki akkurátusan a rögtönzött
polcokra. Amióta a kötegek elkészültek, pénteken lesz egy hete, szent a béke, csend van a házban,
de meg nem álltak. Csoda, hogy bírja a gróf. Amíg meg nem üti a guta.
– Mi van, Józsi? Miért kiabál az uram?
– Nem tudom, kérem alássan. Gyorsabban nem tudom szedni a lábam.
– Jól van, most pihenjen egy kicsit.
– Jaj, azt nem! Isten mentsen! Majd fenn, ha a méltóságos úr úgy rendeli.
Tempósan fordult ki a folyosóra, s amikor nekivágott a padlásnak, még lassította is az iramot.
– Mi az? Tán nem bírod már a szakajtót?
– Szó ami szó, egy ennyi törökbúza sem nehezebb. Aztán én se vagyok már olyan, mint
legénykoromban…
– Ne tedd le. Ezt egy kicsit arrébb ürítjük.
Józsi engedelmesen kullogott gazdája után a szállongó porban. Aztán mégis leült
megtörülközni.
– Más gróf vadászik – mormogta odasandítva.
– Én tán nem? Nem te hajtod a két szürkét, amikor vadászni megyünk valamelyik padlásra?
Ezeket se könnyű becserkészni, hidd meg. Sőt, százszorta nehezebb. Ha nem vigyázunk, még
elfutnak az orrunk elől, mint a nyúl.
– Csakhogy a nyúl finomabb… De hát én buta paraszt vagyok, az is maradok. Csak ezt látom
benne, ugye?
– Annyi esztendő után láthatnál te is többet.
– Még az is, hogy rámegy a méltóságos úr jó egészsége.
– Erre, te?
– Erre is.
– Erre, arra, amarra… Mit beszélsz, drusza! Folyton jár a szád. Most mi nem tetszik?
– Csak örvendek, hogy a gazdámnak danolós kedve van.
– Mért ne lenne? Jó vásár volt ez a földvári rakomány, mi? Meg vagyok elégedve. Te nem?
– Én aztán nagyon. Fő, hogy eltettük ezt is. Mint a befőttet.
– Ugye, te! Egye meg a fene! – Ezen jót kacagtak. Mit tudja a fehérnép, hogy mit kell eltenni,
mi áll el sokáig, a dióbefőtt-e vagy egy országgyűlés. – Ez férfimunka. Nem kantában, nem
veremben, minden csak papíron áll el, fiam. De el is kell ám tenni mindent, mert elromlik, elmúlik
ez a dőre világ. Így legalább mindennek megvan az íze. Mindenre akad emlékezet. Legfennebb
lappang. De mi megszerezzük, előkotorjuk.
– Bizony.
 – Úgy van, fiam. Most kell összeszedni mindent, amíg van honnan s van mit. Gyűjtünk, mint a
hörcsög. Az ám, druszám.
– Szakasztott mint a hörcsög. Amíg fér.
– S mikor már nem fér…
– …bé Kolozsvárra, a múzeumba!
– Jó volna! De egyszer az is meglesz még, meglásd.
– Fő, hogy már meg van alapítva.
– Csak megajánlva, fiam, csak megajánlva – dörmögte tűnődve a gróf, s leült a
keresztgerendára. – Igazad van, mára ejsze abbahagyhatjuk… Tudod, drusza: az ember semmit
nem visz a sírba. Mióta kezd a kezem-lábam ellenkezni s a szemem is gyengül, nemegyszer
gondolok arra, hogy amit én ide összehordok, azt mások majd széthordják. Ráadásul nem is olyan
biztonságos rejtekhelyekre, mint egy-egy régi almárium fiókja, hanem az örmény fűszeres
boltjába staniclinek, a tordai mészárszékbe, vagy egyenesen bele az Aranyosba… és ez azért fáj.
Ha nem is olyanformán történik majd, mint 48-ban, én már megint nem tudok ellene tenni
semmit.
– Tessék elhagyni, nem kell erről beszélni. Sok van még addig.
– Te, drusza, te rendes jó emberem vagy, de lesz aki örül majd, ha lefordulok a székről.
– Ha örömet akar szerezni nekik, csak ne ügyeljen magára a méltóságos úr.
– Ügyeltek ti rám eleget. A feleségem, te meg Mariska. Mégis látod, mennyi bosszúságot kell
nyelnem. Hol az ablakot nyitja valamelyik, mert ki kell rázni a portörlőt, s a huzat máris sepri a
céduláimat szerte, hol a könyveket porolják úgy, hogy a porral szakad ki a lélek is belőlük. A
múltkor is melyik leány, az a soványka Ilus, leejtett egy halomnyit, s ijedtében mind összekeverte,
amíg felkaparászta a padlóról. Máskor te tűnsz el, de legalább valamelyik fehércseléddel lennél a
pajtahíjában, s nem a borpincében, hogy egy fertály órát ordibáljak utánad. A múltkor is a páterrel
kerestettelek a falu közt, te meg a kertben voltál, és azt mondod, mégsem hallottad. Megsüketültél
legényfejjel?
– Vénlegényfejjel.
– Hiszen eleget mondom, hogy végy magadhoz asszonyt. Abban se fogadtál szót soha, pedig
volna mit aprítnotok a tejbe. Vagy tényleg menyecskézel, mi? Vén bakkecske…
– Tessék elhagyni – vigyorgott Józsi, és mintha ő vetne itt véget az audienciának, felkelt s a
kosarakért nyúlt, hogy lekászálódjék.
– Te csak ne igyekezz még sehová. Mert itt még dolgunk van. A felvinci stószokat nem
rendeztük ott hátul. Menj, seperd le a pókhálót, belepte jól…
*
Erdélyben az ősz, ha tiszta idő marad, gyönyörű: a legjobb, a legandalítóbb évszak. A levegő
fátyolos, s mintha a színeket is egymáshoz válogatták volna. Túl az Aranyoson, a szakadékos
hegysor alatt halad a szántás, mint az írás a sárgult papiroson. Megürült ágak csipkéje táncol az
ablakok előtt, csak legyen benn, aki elszórakozzék rajta. Az ilyesminek a beteg vagy az unatkozó
szokott örülni. Nem az, aki régóta nem gyönyörködött abban, milyen a kilátás napkeletre,
napnyugatra, a piros égre s a hóhullásra, mert már csak valami belső láthatárt kémlel naphosszat:
a letűnt időket.
A gróf kedvenc madara, egy kékesfekete hátú nagy szarka éles csárogással érkezett előbb a
diófára, majd miután odakiáltott a verebeknek az eresz alá, átbillent a széles ablakpárkányra. Az
ablakot ugyan ki nem nyitja senki, de az üvegen túl megjelent, mintha egy kicsit sütkérezni akarna
a bágyadt déli fényben, a szürke szakállas, sápadt, kerek arc, s valamit mondott mosolyogva.
Megkocogtatta az üveget a tollhegyző penecilussal, amit épp a kezében tartott. A szarka
félrefordított fejjel úgy farolt, táncolt, mintha azt mondaná:
 – Itt vagyok, eljöttem egy kis tereferére, csak hát te mindig elfoglalt vagy, soha elő nem bújsz a
levegőre.
– Nem hát! – felelné rá, ha meghallaná. – Most három hete is hogy meghűltem Vincig és vissza
a kocsin…
– Így jár, aki elszokik a kinti időtől.
– Már hogy szokhatnék! Tán nem én nyargalok le Vajdahunyadig s fel Nagybányáig, ha kell?
A múltkor nem én futtattam lóhalálában Szárhegyig, hogy elhozzam a Bethlen-kori aktákat? Ilyen
izgatott napokon aztán egyszerre történik minden: levél jön egyfelől, üzenet másfelől, hogy
várnak. Hová elébb? Lehetőleg mindkét irányba, de rögvest. Megvan! Jól van! Utánam!
Megalkudni, kiváltani, felrakatni, hazahordatni. Aztán ahogy befordul a gerendi udvarba a szekér,
nekiesni, még aznap este, sárosan, porosan, éhesen, náthásan, lázasan is: hadd lám, mit fogott a
nagy háló (vagy hálózat), mely évtizedek óta kivetve, s amelyet zordabb idők is alig-alig
szaggattak meg. Jön a pantallós, a magyar ruhás, a levéltáros, a katonatiszt, a román pap, a
marosvásárhelyi tanár, a tordai főjegyző, a páter gvárdián, az enyedi diák. Ma pirkadatkor csak a
keresztfiam, ki tudja honnan.
Késő este Kemény még fenn volt.
– Azt hittem, már csak a baglyok vannak ébren, vagy tán azok se. Ne kérdezze kegyelmed, mi
szél hozott – igyekezett kedélyeskedni Erazmusz, és úgy nézett az öregre, mint aki szívesebben
ronta rá megölelni végre, de valami csekély lelkifurdalás jelét is fürkészi a szinte legutolsó
hozzátartozó arcán. Kemény pedig olyan mogorván nézte, mintha nem évek óta vágyna látni, s
még neki lenne szemrehányni valója.
Erazmusz törte meg a kínos élőkép csendjét.
– Ne kérdezd, bátyó, mi szél hozott.
– Nem kérdem. Tudhatod, hogy mindig örültem jöveteleteknek.
– Csak az utóbbi időben nemigen zavarunk. Nem jószántunkból persze.
– Hát meg is fordulna a sírjában szegény apátok… Eredj, aludd ki magad, majd reggel
beszélünk.
Már reggel van, hát beszélnek.
– Tizenegyet vittek el a múlt napokban. Nem is valamennyien a konspiráció részesei.
– Azt te honnan tudhatod? Tán csak nem vagy belekeveredve?
– És te, bátyó?…
Kemény válaszra se méltatja, az asztalán csapkod, fel-alá járkál. A fiatalember kényelmesen
keresztbe vetett lábakkal ül az alacsony díványon, nyakravalóját még meg se bogozta, derűs
érdeklődéssel nézi a zúgolódót. A gróf megint rácsördít:
– Ha nekem kedveskedni akarsz, ne titkos manifesztum-példányokat meg külhoni újságokat
hordj a kezem ügyébe, hanem valami régit…
– Azt hittem, örülsz neki és elteszed ávitikumba, s skatulyáid fenekére, ahol jó helyen bizton
megmaradnak. Nem sokára ez is ritkaság lesz. Máris szedi össze a csendbiztosság mindenütt, s
vetik tűzre vagy viszik a császárnak megmutatni, aztán a titkos levéltárba. Egyhamar nemigen
jutnak hozzá még a tudósok sem, hogy hasznát vegyék a história megírásához.
– Ez, ami folyik, engem nem érdekel.
– Mikor is érdekelt?… Ahogy egy kis csatazaj keletkezik, elbújsz valamelyik ózonillatú
külhoni feredőbe.
– Azt a mennydörgős istennyilát! Fene nagy politikus lettél!
– Már nem vagyok suhanc, bátyó – mondja hanyag bágyadtsággal Erazmusz.
 – Annyi biztos, ápoltam én is a hazát s az anyaföldet s az atyafiságot és egyéb nagyobbfajta
ügyeket annyit, mint ti. És ugyanbizony kik vagytok ti? Arkangyalok vagy tolvajok? Mint hallik,
összeállni mindenben, mindenkivel a haza ápolására, megint ez a módi.
– Könnyű hazát, anyát, ügyet ápolni, mikor még nem szorul rá.
– Mit tudsz te, fajankó – fogja csendesebbre az öreg. A szél meg-megrázza az ablakokat.
Koccan a pipaszár, a talpas pohár a tálcán. – Mikor nem szorult az rá, talán te emlékszel, mert én
nem… Ahol nincs meg az erő, a jóakaratot kell dicsérni.
– Ejsze van ilyen latin mondás…
– Nincs. Ezt magyarul mondom én.
– Mondhatnál egyebet is.
– Ugyanbizony mit?
– Amit mások már rég várnak tőled.
– Hogy abcúg kájzer, éljen Kossuth Lajos?
– Hagyjuk a gúnyolódást.
– Tán én tréfálok? Tán nekem tréfadolog egy kis összeesküvés?
– Másnak se az.
– S ha nem sikerül, ugyebár, vonuljak fedezékbe.
– Más is megtette s megteszi még.
– Ezzel, itt körülöttem?
– Enélkül… Most mit bólogatsz olyan szemrehányóan? Miért kalkulálsz mindig csak a te
milliókat érő papírkalangyáidban, egérrágta diplomákban, vedlett országgyűlési
protokollumokban? Nincsenek hozzád nőve.
– De bizony hozzám vannak. Mint a púp. Ez a mihaszna porfogóval tömött hodály, mint valami
begyújtásra váró kemence. Egyszer már rám gyújtották, de akkor ellenség volt, most a barátok
tegyék? Tulajdon keresztfiam?… Valld be, hogy te is benne vagy valamiben, be akarnak fogni,
ezért ugrottál meg, s most menekülésben vagy, mint végezetül minden hős Kossuthtól Szemeréig,
Telekitől Klapkáig. Gyanúba hozni végre az én házamat is…
Erazmusz felállt.
– Jól mondják a hátad megett: papírgróf – tárta szét a karját mosolyogva. – Látom, valóságosan
azzal vagy kitömve testestől-lelkestől.
– Arcátlankodj csak! Ülj vissza szépen, ne félj, mert elbújtatlak. De nem patrióta virtusból, azt
meghagyom nektek. Bizonyára mentek majd vele valamire. Vagy ti, vagy a haza… Szóval újra
kezdődik a békebontás. Csak most értem meg, mibe keveredünk megint.
– Te semmibe, ne aggódj.
– Ne, ugye? Engem elkerül a golyó, a tűzcsóva, nem fog a bajonét, a kard, a kötél se szorít
meg… Akár meg se mozduljak, akkor is belekeveredem. Majd kérdi is az újra felingerelt
oroszlán, vajon kinek dukál itt visszaütni; a hóhér majd válogat, ki ment elöl s ki hátul….
– Szóval látod.
– Mit?
– Azt, hogy arcvonal lettünk megint. Hogy nincs megállás.
– Nocsak. Eddig tán nem voltunk arcvonal? Mondjuk 48-ban, úgy november 28-ika táján,
estefelé, amikor itt, ezen a helyen is, ahol most állasz, táncoltak az atyafiak az égő könyvhalom
körül.
– Kibírtuk azt is.
 – Ki hát. De kérdezd a megszaggatott papirost, a megpörkölt könyvet! Ugyebár nekem is elég
lehetne, ami maradt. De elég a kockázatból is. Mit gondolsz, ez a húsz-harminc mázsányi papiros
csak kibír még egy alágyújtást, mint a bő termés egy jégverést?
– Ez a te Achilles-sarkad, bátyó. Az ember szinte sajnálja, hogy… Megszabadultál volna a
balsorstól, s ki tudja, még bátorságra is kaptál volna – mondta Erazmusz, és búcsú nélkül kiment.
*
Szegény anyja, ha élne, most szakadna meg a szíve, hogy mi sem fogadtuk be az üldözöttet –
szipogta az asszony. Egész délután sírdogált, miután a keresztfia szekere kirobogott Torda felé.
Kemény hallgatott. Úgy tett, mint aki olvasmányába mélyed, pedig csak ette magát, együtt
sütötte a lelkifurdalás s a maga igazának tudata. Mindegy. Talán már minden mindegy. Mi lesz
ezzel a földdel, ha újra s újra kitör a parázs alól a forradalom lángja? Mi lesz itt mindennel, amit
az amúgy is viszontagságos évszázadokból még meghagyott a török és a kuruc és labanc és a
fekete-sárga világ? Hát nem tud megállni, nem tud magának parancsolni ez a hasadt agyú népség?
Most se veszi észre, hogy nem ugrálhat már? Egyik éppen a torkának, a zsigereinek szegzett
bajonettek közé rohanna, másik meg elfelé, minél messzebb a vereséggel megutáltatott
csatamezőről. Hogy is van az: „Ki egy elszánt, keserült hadjárat csatáit végigharcolta, falakat
rohant meg, ágyúkat foglalt el, de egyszer-másszor bomlott futásban is részt vett, az jól tudja,
hogy a leghatalmasabb erő és bölcsesség nem a roham megindításához, hanem a kétségbeesett
futók megállításához kívántatik…”
A csukott ablakokat sűrű eső csapkodja órák óta. A szobában sötétedik.
– Azt hittem, csak a futókat kell majd megállítni. De mint a megkergült nyáj, akin veszettség üt
ki, a jobbik fele most vakon nekiront az üldöző farkasoknak…
– Mit motyog, lelkem? – néz fel kézimunkájából a grófné. – Jaj Istenem, vajon hol fogja
lehajtani a fejét az a bolond gyermek?
*
Hetek óta borult az idő, a havason is bőséggel esett. Látszik az Aranyos vizén. A kastély
mögött a kert már alig pár szekérútnyi, s meredek szakadással ér be a porondos partjait szaggató
folyócskába. A meder most éppen színültig telve, teljes szélességben. Ahol máskor vadkapor s a
martilapu tenyészik, most locsogva billegő faágat, szétesett ólakat, kerítéseket sodorva megy
lefelé a nagyvíz. Ott lennebb, ahol a Vásárhelyre vivő út hídja van, majdnem
szerencsétlenségszámba megy a vízállás. Jó tíz éve nem kellett újra veretni a hidat, de akkor egy
télen elvitte. Egyébként megszokott dolog, hogy a havasok levét ez a mező, ez a pár száz holdnyi
jó föld issza meg Lóna és Hadrév, Ludas és Kocsárd között. Itt aztán hol a Maros, hol a vele
találkozó, különben szelíd kis Aranyos duzzad meg órák alatt, estétől hajnalig. S nemcsak
olvadáskor. Tavaly a gyéresiek, egerbegyiek disznóit vitte el, nyolc esztendeje az ár befolyt Kecén
túl a hegy lábáig. S az eső most negyedik hete esik.
A katonatiszt korán érkezett. Vagy egy hónapja a családfájáról kért holmi adatokat levélben.
Meg is kapta. Aztán most ugyancsak levélben kért engedelmet egy délutáni látogatásra. Alig
keltek fel az ebédtől, már itt volt. Tordáról jött ki lovon. Nemrég vezényelték oda valamelyik
galíciai garnizonból. Lengyeles neve ellenére megvan az erdélyországi indigenátusa, anyai ágon
örökölt itt valamicskét. A Kendeffyekig vezetik vissza magukat, bár erről ő édeskeveset tudott.
Most, mikor tudományosan akar elmélyedni a családfa tanulmányozásában, s megrendelte
magának, mint holmi pipatóriumot, alig tudta megadni a predikátumokat is. Csak hogy Pataki.
Igen, de vajon Sárospataki vagy Köröspataki, Alpataki, vagy Felpataki? Most meg
köszönetképpen olyanokat mond, hogy kiváló, elismerésre méltó, igazán már csak itt-ott kevés
igazítni s leporolni való maradt.
– Szeretem én az ilyeneket – dohog magában Kemény. – Amíg az okmányaim a kezükbe nem
kerülnek, azt se tudják, ki volt a szüleapjuk, s most már helyesbítni, kiegészítni valójuk akad…
Na, csak fúrja-faragja tovább maga a családfáját! – De hangosan csak ennyit mond:
– Örömömre szolgál, hogy segítségére lehettem a főhadnagy úrnak.
 – Csak hadnagy vagyok.
– Pardon… Hol is szolgált eleddig?
– Gráz, Prága, Lemberg. Legutóbb pedig az isztambuli birodalmi konzulátuson.
– Szép. Derék… Akkor hát világot látott ember.
– No, annyira, mint a nagyságos gróf úr.
– Hát igen, én is utazgattam eleget ifjúkoromtól…
A fiatal, szőke tiszt hófehér mundérban, kifogástalanul vasalt sötét nadrágján alig néhány
sárcseppel, leteszi a kávésibriket, és a konyakos poharat veszi kézbe. Közben ülőhelyzetén alig
változtat: merev, mintha még mindig ama bizonyos skatulyában ülne. Így üli meg a lovat is.
– Szép a haza, de szép a nagyvilág is – így a gróf.
– Bizony, így van – mondja ő csendesen, és várakozással, tiszteletteljes nyíltsággal néz a
házigazdára.
Amióta a pecsételt levéllel előhozakodott, Kemény le nem veszi róla a szemét. Közben tűnődik.
– Eeeegen… – mondja végre, s újra megforgatja és az asztalon hagyja a levelet. – Aztán maga,
amice, hogyan keveredett ilyesmibe?
A válasz egy futó mosoly ugyanabban az áhítatban fürdő szempárban. Kétségtelenül
rokonszenves fickó.
– A maga szépleányos ábrázatával, édes öcsémuram, valóban sok ilyesféle titkot el lehet
takarni.
– Nagyságodtól nagy elismerésnek veszem, amivel pajtásaim ugratnak, mások pedig
megsértenének.
– Köszönöm, köszönöm… És aztán milyenek a török menyecskék? Ha szabad ilyen
bizalmasságra ragadtatnom magam.
– Megvallom, isztambuli tartózkodásom alatt nemigen volt alkalmam s időm ezzel
foglalatoskodni. Egyébként ahogy hallszik, tüzesek. Mint mindenütt a világon. És szépek – teszi
hozzá, majdnem pirulva. Kemény bólint az ildomos válaszra, s maga is hallgatásba burkolózik.
Aztán:
– Nem veszi tolakodásnak, ha megkérdem: ugye nem valami büntetésféle, hogy ebbe az Isten
háta megetti fészekbe vezényelték át?
– Nem egészen.
– De nem egészen kitüntetés se.
– Nem vállaltam a rendőrséghez való áthelyezést.
– Ejha! És ennyivel megúszta?
– Voltak pártfogóim.
– Azt látom – teszi a gróf a tenyerét a levélre.
– Sajnos, csak voltak. Valami 48 nyarán viselt dolgokért a múlt hónapban Galíciába
vezényelték át az említett tábornokot is. Szinte felér egy várfogsággal. Azt hiszem, újra oda
fogom kérni magam én is…
– Hogyan? – lepődik meg Kemény. – Hát már őt is üldözik? Egy a dinasztiához mindvégig hű,
ókonzervatív főtisztet? Hát ugyan mit cselekedett szegény, azon kívül, hogy sohasem szeretett
cselekedni? Vagy már nem a cselekedetek, hanem vállalt szerepek alapján kerül az ember a
vétkesek közé? Sic transit gloria mundi…
– Gloria Austriae.
– Eeeeegen… Hát jól is teszi, ha innen minél elébb kereket old, amice.
– Ha egyéb kötelességeim már teljesítettem – feleli halkan, de határozottan a fiatalember.
– Milyen különös.
 – Mi különös?
– Hát ez az élet. Katona, civil, öreg, fiatal csak dohog, dühöng, elégedetlenkedik és
szervezkedik. Pedig Magyarországon, jobban mondva a Habsburg-birodalomban annyira
elágazott a kémrendszer, hogy valamely összeesküvés vagy efféle által az ügyek nem
rendezhetők; felfedezik, s jön a megtorlás. Példa rá a vásárhelyiek szomorúsága. Ki tudja, mi lesz
a sorsuk…
– Talán ugyanaz, mintha meg is tették volna, amire készültek. – A hadnagy itt mintha elakadt
volna. De nem, nyugodtan folytatja: – Akkor pedig érdemesebb…
Mégis megáll.
– …akkor pedig érdemesebb megtenni, el is követni, ha úgyis mindegy? – fejezi be Kemény.
– Nem ezt akartam mondani.
– Én se ezt vallom. De kegyelmed fiatal évei ellenére, úgy tetszik, már nagy mestere annak,
hogy vitapartnereit oda vezetgesse, ahová azok nem indultak, és ott megszorongassa őket.
– Már akit lehet.
– Csakis akit lehet.
Farkasszemet néztek. És mosolyogtak. És poharat emeltek.
– Megtisztelő, hogy küldői bizalmából ilyen konfidenciális dologgal hozzám fordult. Bár ami
engemet illet – vette ismét kezébe a levélpaksamétát a gróf –, eléggé közismeretes, hogy
tartózkodom az efféle ügyektől. De ám legyen meg. Mint könyörületes szívességtétel a bujdosó
hontalanoknak… Megfogadhatom, hogy ezen izenetek s egyebek a megadott címekre idejében
elérkeznek. Különben semmi közöm hozzájuk. Felebaráti szeretetből teszem! – s a fiókba
csúsztatta a borítékot.
– Megvannak az eszközök, hogy bizalmasan…
– Megvannak. Okom van rá, hogy meglegyenek. Az én munkám nem azt kívánja, hogy kiálljak
valami alkalmi barikádra. Az én barikádom ez – kocogtatta meg egy lúdtoll hegyével az íróasztalt
–, az én arzenálom itt van körül, s látja: a fegyvereimet a majorságudvarban gyártják.
– Attól még legalább olyan veszedelmesek.
– Attól is függ, ki forgatja s miféle indulatokkal.
– Manapság csak kétféle indulat fér meg e hazában: amelyik az újat akarja s amelyik a régit. S
nem az egyikhez, a jobbikhoz tartozunk mindannyian?
– Kik, mindannyian? Engem már azzal is gyanúsítottak, hogy körömszakadtáig őrizve a régit,
az újtól védelmezem. Pedig engem csak a tudomány köt le.
– Tudok róla.
– Akkor bátor ember, hogy bejött a medve barlangjába.
– Kötelességből jöttem, elégedetten távozom, s nem dolgomvégezetlen.
A hadnagy szürkületkor szállt nyeregbe. Mikor kilovagolt a kapun, nem Torda, hanem
Vásárhely felé vette útját.
Hidegre fordult az idő. Estefelé a grófné is ide húzódott be, a dívány sarkában csilingelt
kötőtűivel. Egyelőre itt volt a legmelegebb, itt már délelőtt befűttetett, hogy az öreg dereka meg
ne fázzék.
– Mit akart ez az ember, hogy itt ült napestig?
– Kicsit a családfáján mászkálni.
– Maga minden bolonddal szóba áll. Manapság nem bölcs dolog.
– Mi nem bölcs dolog, galambom? Egy császári tiszttel elcsevegni erdélyi ősapja-ősanyja
lakodalmáról, amelyből származott az istenadta?…
– Maga valamiért nagyon elégedett. Olyankor szokott így kedélyeskedni.
 – Ugyan, ugyan!
– Császári tiszt… Hm! Hát nem túlságosan katonás jelenség, szegényke, annyi szent. Ha
civilben látom, eszem ágában se volna arra gondolni, hogy vajon hogyan fest mundérban.
*
– Gróf úr, ön valóságos intézmény egymagában ebben az országrészben.
– Bóknak is túlzás. Legyen szabad azt mondanom, hogy szerény képességeimmel állok immár
évtizedek óta a történelemtudományok szolgálatában.
– Ön elsősorban tudós, ez nyilvánvaló. Kétszeresen nemes: a szellemi arisztokrácia előkelősége
is!
– Elsősorban és utolsóban is engem a tudomány érdekel.
– Az elmúlt esztendők sajnálatos eseményei…
– Az elmúlt esztendők sajnálatos eseményeiben én semmilyen szerepet nem vállaltam, amit
valamennyire is bánnom vagy szégyellnem kellene. Mindvégig külhonban tartózkodtam,
megrendült egészséggel. Mialatt természetesen védtelen házam és gyűjteményeim felett szinte
betelt a végzet.
– Ez köztudomású és sajnálatos. Az elmúlt esztendőkben pedig…
– Az elmúlt esztendőkben a lehető legvisszavonultabban e kúria csendes magányában
húzódtam meg, és kizárólagosan a munkámnak élek.
– Bizonyára ennek érdekében, természetesen, igen kiterjedt levelezést folytat.
– Nem olyan kiterjedett, mint lehetséges és szükséges volna. De tekintsem ezt valamiféle
kikérdezésnek?
– Ó, Isten ments! Egymás közt vagyunk.
– Egymás közt, hogyan?
A biztos megzavarodni látszott.
– Pontosan szeretném megfogalmazni: éppen azért jöttem el önhöz, hogy ne kényszerüljek
bekéretni Tordára, mégis személyesen tisztázhassunk egyet s mást.
– Egyet-mást? Hát lássuk, mifélét.
– Önnek tekintélyes franciahoni kapcsolatai vannak.
– Tudósokkal levelezem a magam tárgyaiban. Tapasztalások, információk cserélése…
– Információk?
– Mit mond az úr?
– Semmit, csak jelzem; az információk cseréjének manapság annyi, de annyi értelmet lehet
adni. Ezért ajánlatos körültekintéssel kezelni még a kifejezést is.
– Ezután hát nem élek vele. Különben amennyit franciákkal, ugyanannyit levelezem Béccsel,
Drezdával, Jénával…
– Ez is közismert. Kizárólag tudományos témáknál.
– Kizárólag.
– Semmi olyas valamiről vagy valakiről méltóságodnak tudomása nincsen, aki a birodalom mai
körülményei között ellenséges érzülettel vagy szándékkal irányulna a felséges Ausztriai Ház,
vagyis a fennálló álladalom léte iránt?
– Semmilyenről.
A biztos nagyon megkönnyebbültnek látszott, s ez némileg meglepte Keményt, jóllehet
nyugalmát csakis a molesztálás miatt érzett indignáció próbálta megingatni. Egyelőre. Mert egy
árnyalatnyi rossz sejtelem mindig akad az emberben mostanság, ha a rendőrséggel kell
szembenéznie. A ma született bárány se őrizheti meg a hitelét alaptalan gyanúsítgatásokra sem,
mert például aki elveszti a hidegvérét, s annak elvesztését kellő felháborodással nem
ellensúlyozza, önmaga sétál bele a gyanú örökké nyitott kelepcéjébe. Nem kell más, pusztán a
tudomás erről-arról, máris jelentkezik némi bűntudat, de legalábbis már nem jelent ugyanolyan
tiszta lelkiismeretet, mintha el se kellene hallgatnia valamit, bármit, akár csak olyasmit, amivel
pedig legkevésbé ért egyet. De hát mivel is ért ő egyet tulajdonképpen?
– Gróf úr bizonyára egyetért velem abban… – A biztos itt kis szünetet tartott.
– Miben? – szegte fel állát a türelem határán még egyszer jelentkező halálos nyugalommal
Kemény.
– …hogy küldetésemnek a vizsgálat első pontját illetően eleget tettem.
– Tehát mégis kihallgat. Vannak további pontjai is?
A biztos hátradőlt a székén.
– Sajnálom, vannak. Egy gyilkosság ügyében folytatok nyomozást – jelentette szárazon.
Kemény felvonta a szemöldökét.
– Mi közöm nekem ahhoz?
– Engedelmével, rendre előadok mindent. Nos tehát… a múlt napokban áradás volt az
Aranyoson, nemkülönben a Maroson is. Voltak helyek, hol embereket kellett kirendelni
földmunkára, a kiöntés megelőzésére. Egy ilyen gáton a Marosból holt embert halásztak ki. A
hullát több napon át forgatta a víz, mire Veresmartnál kifogatott. Mivel egyenruha foszlányai
fedték, az azonosítás elég gyorsan ment: császári és királyi katonatiszt volt az illető. Azonos azzal
a személlyel, aki egy héttel ezelőtt indult útnak futár küldetésben Kolozsvárról Marosvásárhelyre,
s azóta eltűnt. A támadás az úton érte, bizonyára még aznap este. Minden kétséget kizáróan
megállapíttatott, hogy erőszakos véget ért, gyilkosok végeztek vele, mielőtt a vízbe került, s ennek
itt, ezen az útvonalon kellett történnie, körülbelül Aranyosgerend és Marosludas között. Tehát az
ön birtokrészein… Ez igen kellemetlen. Több tőrszúrás, nyakán kötéllel való fojtogatás nyoma, és
a holttestet, ha nem még csak halódót, végül is a folyóba lökték, vagy elsodorta valahonnan az ár.
A lónak nyoma veszett, lehet, hogy a cigányok…
– Ez hihetetlen.
– Bizonyára így vélekednék én is, ha nem saját szememmel láttam volna szegényt. Azóta
Marosújváron, Teleki gróf szíves engedelmével, örök nyugalomra helyezték. Sajnos a
hozzátartozóit meg csak ez után fogja elérni az értesítés a szörnyű hírrel. Ön nem ismeri a
családot?
– Ejnye, vizsgálóbíró úr… Ez a különös kérdés magában foglalja amaz állítást, hogy az
áldozatot ismerem.
– Meggyőződésem, hogy ezt nem fogja tagadni méltóságod.
Kemény hallgatott.
– Annál is inkább – folytatta rábeszélően a vendég –, minthogy tudomásunk van róla: azon nap
déltájban a hadnagy betért ide önhöz.
– Így van – bólintott elszántan Kemény.
Most a biztos várt hallgatagon.
– Nyilván tudni akarja, mit keresett itt. Nos, éppen azt, ami szerint én azokat a családokat is
ismerem, melyeket nincs szerencsém személyesen ismerni… Amit erről a szerencsétlen fiúról
mondhatok, igen kevés. Mindenekelőtt azt, hogy szívembe nyilallt rettenetes halála. Elképesztő,
minek van kitéve a békés utas, ha még egy császári tiszt is, magát védelmezni tudó erőteljes ifjú
katonaember így esik áldozatul. Micsoda idők!
A biztos tiszteletteljes figyelmeztetésül megköszörülte a torkát.
– Semmi egyebet nem mondok ezzel, mint hogy a közbiztonság, minden rendfenntartó
erőfeszítés ellenére, nem a legbátorságosabb mifelénk. Erről ön bizonnyal többet tud nálam.
– Ha lehetséges, maradjunk a tárgynál; szíveskednék ott folytatni, hogy…
 – …hogy egyik nap déltájt ez a tiszt, aki előzőleg levélben kérte és megkapta tőlem családja
anyai ágának genealógiájára nézve a szükséges felvilágosításokat… nos, ez a fiatal beállított
leróni köszönetét, és néhány órán keresztül a vendégem volt. Elbeszélgettünk, mint úr az úrral.
Igen: nagyon, nagyon rokonszenves volt – motyogta most hirtelen maga elé a gróf –, nagyon,
nagyon rokonszenves… Szörnyűség!
– Uraságod megrendülését én korábban átéltem. De hát katonasors, katonadolog. Engedje meg,
hogy néhány egyenes kérdést intézzek önhöz.
– Csak tessék – húzta ki magát Kemény mintegy ocsúdva.
– Ismerte-e ön közelebbről az ifjú katonát?
– Most magyaráztam el…
– Az említett alkalmon kívül vagy túl semminemű nexus nincs önök között, amely bármilyen
felvilágosítással szolgálhatna a gyilkosság körülményeire nézve?
– Semmilyen – vágta ki türelmetlenül.
– Ezt én is így gondoltam. Csupán kötelességem teljesítem, amikor tovább is kérdezni
kényszerülök. Arra nézve sincs bárminő képzete, ki jöhet gyanúba mint gyilkosa?
– Nincs.
– Úgy hát a magam részéről a vizsgálati formaságokat e helyen lezártnak tekintem… Valóban
borzasztó időket élünk…
Erre a sóhajtásra emelte rá tekintetét a gróf. Szikár, fekete bajszos, negyvenes ember volt a
biztos. Hosszú lábán jól állt a katonacsizma. Hosszú ujjai acélos erőről árulkodtak, ahogy a
karszék megreccsenő gombjait most mindkét kezével szórakozottan, várakozóan markolászta.
Kemény, mint aki most kap észbe, a falitékához lépett, s megkérdezte:
– Szabad-e szilvóriumot, konyakot kínálni?
– Hálásan köszönöm.
Állva ittak, koccintás nélkül köszöntve egymásra a poharat. A gróf olyanformán tekintette,
hogy vége a kihallgatásnak, de a biztos visszatelepedett a helyére. Bizonyára szereti a pálinkát –
gondolta a gróf, s maga is visszaült az íróasztal mellé, hagyván, hogy a csend döntsön a biztos
maradása felől.
– Nagyságod ilyen kiváló férfiú létére semmilyen közéleti szerepet nem visz a vármegyében –
kezdett végre egy témába a vendég.
– Viszek én eleget a vállamon, hét megyére valót.
– Ez igaz. A tudomány oltárán hozott áldozatok… Vajha a haza kellőképpen értékelni is tudná.
– Nem az elismerés vágya vezérel.
– Nem is gondoltam. Csakhogy a közbecsülés nyilvánulása mindig erőforrás a nagy fáradalmat
vállalónak. A mai időkben viszont… – és legyintett.
Kemény hallgatott. Megvárta, míg a mondatnak megkerül a másik fele is. Valamilyen
befejezése.
– A mai időkben, ahogy valaha mondták: inter arma silent musae. Ugyan bizony milyen
tartalma, társadalmi, politikai töltete maradt még nálunk a gondolatnak, közölni hangosan lehet,
vagy írásban? Persze most arra méltóztat gondolni, hogy erről viszont nem az első jöttmenttel,
ráadásul a császári rendőrségtől valóval kell konverzálni.
– Nézze, én olyan sokfelől jövő késztetésnek vagyok kitéve eszmék kifejtésére, hogy nem
zavar a vitapartnerek polgári foglalkozása.
– Bocsánat: katonai. Én mint katona vagyok rendőr. Polgári foglalkozásomra nézve tanár
vagyok. Pozsonyban tanultam, majd Grazban.
– Csak nem? …Az úr hát tanárember? Ejnye!
 Kemény most örült ennek a személyes vallomás hozta csattanós fordulatnak: maradt ideje az
előzőleg hallott mondaton morfondírozni. Vajon jól hallotta?
– És mióta szolgál a… mostani helyén?
– Még a bécsi forradalom leverésekor szerzett érdemeimért avanzsáltak… miután Világos után
a kényszersorozáson egy időre elvesztettem tiszti rangomat.
– Úgy. De hát mit keresett ön a szabadságharcban?
– Feladatot teljesítettem.
– Értem. Ön tehát tiszt volt a honvédseregben is.
– Főhadnagy voltam. A hadtápnál, Percel seregében.
– És…
– Legyen szabad kitalálnom – hajolt előre a biztos, s végigsimított fekete bajszán – a
kimondásra kerülő kérdést. Talán nem hangzik olyan kínosan, ha én teszem fel magamnak: „És
hogyan tudta mindezt összeegyeztetni a lelkiismeretével?”
– Nem… Vagyis igen… Mindenesetre úgy gondolom, meggyőződéssel szolgálja az
uralkodóházat s a hazát.
– Úgy van. Mindkettőt. Az „összeegyeztetést” pedig tekintélyes ajánlólevelekkel sikerült
keresztülvinnem mindkét oldalon.
– Aha.
– De nem szeretnék tolakodónak tűnni, már csak azért sem, mert egy rendőr zavartalanul lehet
tolakodóbb a kelleténél.
– Szóval azóta szolgál kegyelmed mint rendőr… Mióta is?
– Kerek három esztendeje immár. S ebből csak az utolsó fél éve Tordán.
– Nehéz munka a mai időkben.
– Mindenütt meg kell tennünk a kötelességünket. Nekem is, méltóságodnak is.
– Nono. Ne vegye sértésnek, lelkiismereti szinten jócskán különbözik a munkánk.
– Amennyiben…?
– Amennyiben én amit a hon javára munkául kitűzök, ahhoz a legtisztább tények szolgálnak
kiindulópontul, s onnan is a legjobb tudás és logika vezeti tollamat a befejezésig.
– Tisztesség ne essék, szintúgy az enyémet is. Kiindulásul viszont a hon ellenségei ellen
felmerült gyanú szolgál, s a befejezést a tisztán megfogalmazható vádpontok jelentik.
– Vádpontok, vádpontok… Ugyan mi is egy vádpont? Ha más korban mérjük, már érvénytelen
lehet vagy nevetséges. Ki vádolná ma már valamelyik germán törzsfőt, hogy Vindobonát és
környékét le akarja választani a Római Birodalomról? Ma az van soron, hogy ez meg az a főnök a
maga országát akarja leválasztani…
– Soron van? – mosolygott szemérmesen a biztos, de Kemény nem figyelt fel rá.
– Csakis egyes vádpontok örök érvényűek, s vehetők egy tiszta lelkiismeretű emberi ítélkezés
alapjául: ne ölj, ne lopj, ne csalj; hogy ne gondolkodj másként, ne vélekedj különbözően, mint
urad, királyod – az nem. Elég kockázatos dolog az ilyesmire is bűn bélyegét sütögetni, miután
Kopernikusz mester óta bebizonyosult, hogy…
– Úgy látszik – szólt közbe a biztos –, ebbe a csendes sarokba is befészkelhetik magukat
némely rebellis gondolatok. Hasonlatosak azokhoz, melyeket, ha már tettben nyilvánulnak meg,
üldözni kénytelen a császári és királyi rendőrség.
– Minek ez a marciális tónus, tanár úr? Minthogyha a történtek után valaki is még fel tudna
vagy fel merészelne támadni…
A biztos állát tenyerébe hajtva nézett mereven a gróf szemébe.
– Nem osztja a véleményemet?
 – Azon töprengek, méltóságod valóban ezt gondolja-e.
– Ezt, igen. Hogy senki nem volna képes…
– Pedig higgye el, sokan képesek erre széles e hazában.
– Széles e hazában – ismételte mintegy megbűvölten Kemény, és mindketten csendesen
bólogattak. Mindketten gondoltak valamire, valakikre, meglehet ugyanarra, ugyanazokra. Aztán a
varázslat megszakadt.
– Egyszóval a gróf úr semmibe nem ártja magát. Ez derék elv, ugyanakkor meglehetősen
könnyelmű is manapság.
– Könnyelmű? Ugyan miért?
– Mert mindkét oldalon gyanút támaszt. Egyfelől a hazafiatlanság, másfelől titkolt
ármánykodás gyanúját. Nem gondolja?
– Köszönöm alássan. Erre nem is gondoltam. És vajon miben kellene jeleskednem, hogy
bármelyik oldalon jobb szemmel nézzenek rám? S mi szükségem a jobb szemekre? Gazdasági
érdek, elemi kényelem, létminimum, a múlt és a haladás eszményei mind körülvesznek itt,
rendelkezésemre áll kellő mennyiségű pálinka és papiros; ami még hátra van, arra ez elegendő.
– Hát igen, igaza van. Gazdasági érdek, elemi kényelem, létminimum, a múlt eszményei meg a
haladáséi, harcos ellenzékiség, igazságérzet, társadalmi kritika, erkölcs, összetartás rendre mind
megcsúfoltatott; maradt az üresen szajkózott kincstári dinasztiahűség, melyben csak szolgalelkek
éreznek elég buzgalmat vagy félelmet részt venni – bólogat mosolyogva a biztos.
– Én nem ezt mondtam.
– Nem, nem. Ezt én mondom most.
– Istenuccse, ember legyen, aki eligazodik az úron. Nagyon jól forgatja a szót, bizonyára még
tanár korából, s nagyon különöseket tud mondani így egymás után. Hideg, meleg. Az úr kiváló
munkát végezhet a maga posztján.
– Nem olyan nehéz. Amilyen ellenfélre akadunk, olyan a munka is: könnyű vagy nehezebb. De
legyen szabad visszatérnem, mielőtt távoznám, egy témára még – mondta a biztos most
határozottan, miközben felállt, valóban búcsúhoz készülődve. Mintegy szórakozottan
körültekintett, de mint aki azt is szereti tudni, hogy mikor beszél, csukva van-e a szomszéd szoba
ajtaja.
– Az a császári tiszt nemcsak a vásárhelyi parancsnoksághoz vitt futárpostát… hanem
kegyelmedhez is. Ne tiltakozzék, ne kezdjük újra az egészet. Hallgasson inkább figyelmesen.
Tudom, ön nem összeesküvő…
Most már Kemény is állt, s nyelt egy nagyot.
– Akkor meg miért gondolja, hogy épp hozzám…
– Az őszinte emberek, bármilyen eltökéltek, józanok legyenek is, csak elárulják magukat; jó
erre gondolni néha. Ön nem is való összeesküvőnek. Viszonyt miután mind elbuktak, valakihez
mégis küldeni kellett, lehetőleg olyanhoz, aki feddhetetlen is a hatalom előtt.
– Vizsgálóbiztos úr honnan veszi ezt? – tért vissza a gróf gőgje s vele a biztonsága. – Talán
maga küldette?
– Legyen szabad elkérnem a paksamétát. Tudom, hogy itt van. És tudom, még nem kezdett vele
semmit. Nem tudta magát elhatározni rá – s tenyerét majdnem parancsolólag nyújtotta előre.
Kemény az íróasztalhoz vonult, s nyugalmat erőltetve magára, elővette a borítékot.
– Én ebből egy árva sort el nem olvastam. Amint láthatja, a pecsétek töretlenek.
A biztos átvette s azonnal feltörte. Aztán gyakorlott kézzel szétbontotta az asztal lapján, ujjai
közt átforgatta, míg a nyolc-tíz levél között megtalált egy zöldes lapot. Egyik levelet találomra
felragadva, a gróf elé tartotta: „Sztámbul, Augusztus 29. Édes Atyám! Mohács napján keltezem a
hetedik levelet a távolból… Várjuk a török karácsonyt… Sajnos, napok, hetek, hónapok sokasága
szakad ki a kalendáriumból, mire eljöhet az újesztendő… Addig is szerető gyer…”
 Mielőtt az öreg az egészet átfuthatta volna, a másik utánanyúlt; a paksaméta többi része már ott
lobogott a bal kezében. Szinte a végső hamvadásig tartotta a gyertya lángjába, aztán hátralépett, s
a lángoló nyalábot a kályhába dobta. A zöld cédula nem volt közötte.
Némán néztek egymásra, mint akik mindent értenek. Pedig Kemény most már alig értett
valamit.
– Ja, hogy el ne felejtsem: csak akörül van egy kis hiba, hogy az a hadnagy sosem járt
Isztambulban. Az igazi futárt megölték. Akkor került a levél illetéktelen kezekbe… akkor bízták a
Bécsből Budára küldött energikus kis vizsgálóbíróra. Hogy kutassa fel azt a valakit, aki
továbbításra elfogadja. Aztán a házkutatások után majd úgyis visszakerül, hogy a rejtjelfejtők
elbíbelődjenek a benne foglalt egyéb üzenetekkel… Az is lehet, hogy már lemásolták. Ám ha
idejében eljut a címzettekhez, már mit sem érnek vele. Kézenfekvő volt, hogy önnél is próbát kell
tenni vele… A vizsgálóbírót szerencsére sikerült idejében ártalmatlanná tenni, a szó szoros
értelmében az utolsó órában. Mielőtt jelenthette volna, hogy kinél hagyta: Gerenden? Kecén?
Ludason? Bogáton? Kutyfalván? Szentpálon? Ugrán? A sajnálatos baleset folytán, ugyebár, most
már a nyomok véglegesen összekuszálódnak.
Kemény kezdett eszmélni.
– No de, ha egy szép napon mégis megjelenik a rendőrség… én mit mondhatok?
– De hiszen már megjelent, nemde? A rendőrség én vagyok – csapta össze a bokáját a másik. –
Alázatos szolgája!
Mikor a grófné bejött, Kemény összekulcsolt kezére hajtott homlokkal ült az íróasztalnál. „Ne
vigy minket a kísértésbe” – suttogta, – „Többé ne vigy minket a kísértésbe… ne vigy minket a…”
– Mi történt, lelkem jó uram? Maga nem szokott ilyen buzgón s hangosan fohászkodni.
– Nem fohászkodom, gondolkozom.
– Mit akart ez az ember? Azt mondják, ő a tordai rendőrkém.
– Mit akart, mit akart… Attól, hogy rendőr, ennek is van családfája, szeretne néhány
adatocskát; ha valaki, ő tudja, hogy nálam egész Erdélyből vannak efféle irományok.
– Mint a darazsak a mézre, úgy gyűlnek azokra az irományokra, egyre gyakrabban. Már élni se
hagyják. Meglátja, még ez az ártatlannak hitt tudós foglalatossága is bajba fog sodorni bennünket.
– Mit tehetek róla – motyogta az öreg, s feltápászkodott. Felesége a szék karján összefogva
heverő zöld kockás takarót a vállára borította, s belekarolva vezette vacsorázni.
– Hogy kimerítették! Fene essék a családfáikba! Még a lába is reszket.
– Kinek, hé?
– Látom én, hiába komédiázik. Ilyen semmiségekkel vesztegeti el a napjait, aztán meg folyton
siránkozik, hogy semmire se megy a restanciákkal.
– Dehogynem, dehogynem. Ma is sokat haladtam. Rengeteget! – mondta Kemény, és szívből
felnevetett. Az asszony vele nevetett, kissé idegesen, de megkönnyebbülve.
– Szóval nem beteg, hála Istennek.
– Ugyan! – nevetett egyre. – Ugyan! – A fejét is hátravetette, úgy kacagott végig az ebédlő felé.
– Jaj, ne bolondozzék már… Még megüti a guta.
– Császári vagy rebellis guta?
– A vénségé!
Szép kis história! Micsoda idők! Micsoda idők jártak mindig is! De ez fene tréfás volt –
nevetgélt magában még lefekvés után is, takaróján az esti olvasmánnyal. – Mekkora tréfája
a sorsnak, amikor úgy megyünk el egymás közeléből, hogy a másikat gyávának vagy árulónak
tartjuk… És micsoda szilárd meggyőződésből! Alapos gyanúnk, sőt okunk van rá. Aztán telnek-
múlnak az évek, s egyszer csak nini: abban a bárányfelhők feletti nemzeti mennyországban, ahová
érdemünk szerint bejutunk, ott látjuk őt is: ott találkozunk vele az igazak között!… Előbb
meghökkenünk, aztán elönt a méreg, a méltatlankodó düh. Nyomban rohanunk feljelenteni,
leleplezni az Úristenhez, mert a jelek szerint még őt is az orránál fogva vezetik – s akkor tudjuk
meg, hogy dehogy is, dehogy, dehogy: egészen más a látszat s más az igazság! Hogy ez szegény,
csak nem mondhatta odalenn, nem verhette dobra, így követelte meg a konspiráció, de nálunk
különb legény volt: megbízást teljesített, egyenesen valami nagyon fontos feladatot vitt véghez a
pernahajder! Akár mindenik pernahajder, talán maga az aradi hóhér is… mi pedig hogy elsiettük a
megítélését… O tempora, o mores!
Araszos hó borítja a kinti világot. Hirtelen jött első hó, de kitart. A madarak már déltájban
elülnek, mintha a hófehérbe bújnának aludni. A kedvenc szarka se járt itt napok óta. De vendég
se, hála Istennek. Semmi nem mozdul, senki se jár ki hiába, a kémények felett állva elalszik a füst
is.
Az ablakok négyszöge mintha kékülne már. Az asszony egész délután meg se moccant, nehogy
felriassza, hogy végre elaludhatott. Nagyon beteg lehet, ha magától lefeküdt déli álomra. Mindig
magától szeret ébredni… Most csendesen, ujjnyira nyílik az ajtó. Feláll, átvenni a teásedényt. Egy
pici koccanás esik közben, valamely tányér vagy kiskanál, de oly halkan, mintha a hó alól.
Mégis…
– Ki az? Melyik van itt?
– Csak mi vagyunk Mariskával. – A leány nyomban kisurran. A grófné odaviszi a gőzölgő
herbateát. Kemény kibontakozik a plédekből, nyögve felül, ősz haját féloldalt felaludta,
értelmetlenül motyog, mint a gyermek.
– Jól aludt, lelkem? Csak nem fáj valamije?
– Nem a fenét, az az állandó fogsorfájdalom hasogatja az egész fejem… Na, én jól
elszenderedtem.
– Hagyja el, olyan jól aludt.
– Hány óra?… Maga a hibás, miért takart így be; a jó melegben másnap reggelig képes aludni
az ember.
– Kivált, ha éjszaka virraszt… Miért olvas, dolgozik annyit, hiszen már nem bírja.
Megerőltetett szemmel éjszakázik. Úgy siet, mintha éppen a legfontosabb könyveket hagyta volna
a végére.
– Jól mondod. Tán ez a legutolsó, pedig a legfontosabb.
– Miket beszél…
– Ne féljen, na, nincs semmi bajom, csak még kába vagyok az álomtól. S maga már zaklat,
édesem… Retteneteset álmodtam, még jó, hogy felköltöttetek.
– Mondja el, hogy ne teljesedjék.
– Azt álmodtam, hogy Józsival, az öreg Mikével s még néhányakkal ládaszám hordtuk fel a
padlásra az iratokat. De láncra voltunk verve valamennyien… Csak hordtuk a sok szerződést,
osztálylevelet, protokollumot, kutyabőrt, mindent a bíróság elébe, mely itt a hiuban ítélkezett
valami főben járó bűnben. Fehér parókában ültek, mint hajdinárumban, apám idejében. Nekünk
mindenre megvolt a bizonyítékunk, de hiába, mindent visszadobtak, hogy hamis… Aztán jöttek a
tanúk, még a holtak is. Szegény Görgényi Dénes, Bethlen Pali, Teleki, maga Wesselényi, ám arra
meg mind azt mondták, hogy mehetnek vissza a sírba. Pedig ők is meg voltak vasalva,
valamennyien. Mehetnek vissza… mink meg a fenébe, mert elkoboztak mindent, amit csak
odahordattak, s azt mondták: jönnek az ökrösszekerek, viszik az egészet a papírmalomba… Akkor
bejött a katonaság, bennünket meg felsorakoztattak, hogy kivégezzenek. A többséget nem
ismertem. Volt egy pantallós, egy magyar ruhás, egy katonatiszt, egy lófő székely, egy román pap,
a majorsági pénztárnok, a páter gvárdián, még a kerületi biztos is, aki itt járt a múltkor, aztán
Krajnik, Hutter, Pintye Jakab, Érsek Elek, a bankár, Viski, Fosztó… S körül a sok nép,
Egerbegyről, Szentkirályról, Torockóról, Felvincről, Bedellőről, Tordáról; csak bambán bámultak,
nem segített senki, s engem elkezdtek tolni előre, hogy velem kezdjék, hiába mind mondtam,
hogy nem, nem… na, s akkor felébredtem.
Az asszony megtörülte zsebkendőjével a homlokát, az öreg hálásan rámosolygott.
– A múltkoriban, amikor Felvincen járt, nem tudott meg valami újat a szegény Dénes
dolgában?
– Semmit az égvilágon. Nem is fog soha kiderülni több, mint amit már akkoriban is tudtak,
hogy 48. november nyolcadikán éjszaka ölték meg, s milyen vadállati kegyetlenséggel! Amit
igazán nem érdemelt ki. Hát nem folyamodott a felesége vizsgálatért még ötvenegyben? Eskettek
is, vagy hatvan embert hallgattak ki; főleg Fosztó meg Dindár Antal ellen ment ki a harag, de
hiába. Kár, hogy ezek a futóbolond keresztfiaim, ahogy látom, sosem fognak családot alapítani.
Magva szakad a famíliának, pedig milyen régi törzsök az is… Apropó, druszát miért is küldtem
be Tordára; nem jött még haza?
– Megjött még két órakor. Csupa zúzmara volt a bajusza, majdnem ledőlt, úgy kellett félig
megfagyva levenni a nyeregből. Megitattuk forralt borral s aludni küldtem.
– Ha felébred, vagyis ha kijózanodik, majd referál. Ha addig ki nem megy a fejéből.
– Ne zsörtölődjék már, mindjárt itt lesz. Már mondtam Mariskának, hogy költse fel és rázza a
csizmájába.
– Szépen vagyunk. Megvénült, meghülyült az is – veregette térdén a pokrócot a gróf; aztán
nyújtózva felkelt s odacsoszogott az ablakhoz, mely mögött már csak a kékes táj derengett. –
Milyen szép idő van.
– Szép a csodát. Egész nap üvöltöttek valahol a farkasok.
– A régieknél még szerencsés jelnek számított a farkasüvöltés… Jön már az a Józsi?
– Ne gyújtsak lámpát?
– Tudja jól, nem szeretem – szólt hátra ingerülten. – Akkor látszik meg igazán, hogy elmúlt a
nap.
– De amikor dolgozik, akkor szeret mellette vakoskodni fél éjszakán át.
– Az más…
– Pedig már látom, hogy jobb, mikor dolgozik.
A grófné kiment. Kis idő múlva kopogott Józsi. Átadta a városi főjegyző levelét. Kemény
dörmögve olvasta végig, majd még egyszer fejcsóválva, aztán a mindenesére nézett.
– Hát ez nem jó.
– Nem biza, méltóságos uram… Már ha ugyanazt írja a tekintetes úr is a levélben, amit a
többiek mondtak. Mert voltam én Szigeti meg Csipkés Elek úrnál is. Mind a ketten ugyanazt
üzenik, csak nem vetették papirosra…
– Nekem elég, fiam, amit te mondasz.
– …szóval azt üzenik, hogy nincs, s ötventől erre soha nem is volt ilyen nevezetű csendbiztos
Tordán. De a császári tisztnek csakugyan beverte valaki a fejét, nem tudják, ki, hol, s nem is
Tordán temették el.

V.
Letörött a bécsi torony gombja
„Nagyobb lészen e második háznak dicsősége az elsőnél, azt mondja a Seregek Ura”
(Aggeus 2:9)
 – Nem, barátaim: én egyáltalán semmi rendkívülit nem cselekedtem. Semminémű érdemet
nemhogy nem vindikálok magamnak, de el se fogadom, hogy bárki is rám oktrojálja…
Kemény reggel óta érezte ezt a gyomorszorító izgalmat, mióta észbekapott, hogy itt nála az
urak bizony gyülekeznek valamire. Mint akit bekötött szemmel vezetnek valahová a tulajdon
házában.
Rendre érkeztek. Igaz, Pálffy meg Ivánka még a múlt hetekben egy-hírrel be is jelentették
magukat. Aztán beállított gróf Csáky László Komáromy Györggyel. Csak azt nem tudta
elképzelni, mit akarnak. A radikális újságíró, aki állítólag még bujdokol, az ezredes, aki két évet
ült várfogságban, s azóta úgy hírlett, visszavonult gazdálkodni; s legfőképpen a kicsi gróf, akiről
mindenki tudta, hogy emigrációban van, s távollétében halálra ítélték. („Te itthon, öcsémuram? –
Úgy tetszik… – Vesztedbe rohansz megint! – S hátha megint nem!”) Ejnye, az se fordult volna
meg a fejében, hogy egyszerre szerencséltetik. De már nem ért rá csodálkozni. Két óra
különbséggel futottak be, kettő Vásárhely felől, kettő Tordáról. S végezetül a régi oskolatárs,
Pattantyús Ádám kviétált őrnagy is váratlanul jelent meg, de már a találkozáskor kiderült, hogy ő
sem véletlenül. („Hohó! Ez aztán a meglepetés! Jer, öleljelek meg, öreg csont! – Vén
Arisztipposzom! Még mindig vallod, hogy a boldogság forrása a mérsékelt élvezetekben áll?”)
Alig érkeztek vissza a kocsikázásból. Majdnem a Létomig hajtattak el. A délután izzott a kora
nyárban. Délről nagyidő közelgett. Olyan otthonossá válik a táj így estefelé, amikor kifordul
fehérre a füzek levele a folyóparti szélben s közeleg a zápor. A szaga megelőzi.
Az emeleti ebédlőszálában volt terítve.
– Ki mondaná emezek láttán, hogy nincs minden a legnagyobb rendben széles e hazában? –
emelte az ablak felé poharát az aranyló borral Pattantyús. – Hogy is van az, Józsi? Vinum de
Kercsed: pincédbe rejtsed! Vinum de Bágyon: alig hagy lábon! Vinum de Harasztos: egy kicsit
parasztos… Úgy emlékszem, van még, de azt én már elfeledtem. Szegény nagyapám mindig
elfújta egész Aranyosszéket…
Élvezte, hogy nagy gaudiummal fogadják.
– Vinum de Mészkő: igya meg a ménkő! – segített be mosolyogva a házigazda.
– Vinum de Torda: s kész van a bordal! – vágott be Pálffy Albert. – Hát vivát Aranyosszék!
Vivát Gerend is! Vivát Kemény! Vivát a ház asszonya!
Nagy vivátozással koccintgattak.
– Mi ne volna rendben, amíg ilyen borunk van? – mormolta fejcsóválva Ivánka.
– Derűre borunk! – így Csáky.
Kemény a feleségére nézett. A grófné, úgy tűnt, nagyon nyugodt, fáradtan közönyös őszülő
asszony: csak az ujjai táncából látszott, mennyire küzd az elfojtott idegességgel. Mintha őt is
megérzések gyötörnék. Pedig az urak szót sem váltottak még semmi olyasmiről.
A szíveslátás tökéletes volt.
– Bár bécsi módi, de azért a feketekávét is megisszuk – vidámkodott az őrnagy.
– Miért ne? Ami jó, jöhet bárhonnan, még Bécsből is.
– No, akkor gyerünk egy pipafüstre a könyvesházba.
– Jaj be szép archaikusan mondád!
– Gyerünk, urak!
Így telepedtek át a dolgozószobába. A lámpák már égtek. Odakinn nagyot villámlott, s az
örökké csukott ablakokat megzörgette a dörgés.
– Van borunk, most már nem félünk! – legyintett a zivatar felé Pálffy, akárha ez lenne itt a
kedély utolsó erőtlen szárnycsapása. Mintha egészen más levegőt kezdenének szívni,
megcsendesedtek.
– Hát igen, nehéz idő jön – sóhajtott Komáromy, és sorra a szemükbe nézett.
 – Nem félünk.
– Nem félünk a farkastól…
– Szó, ami szó, nagy hóhér lett ez a Farkas! Most már minden mentegető körülményt s kétséget
kizáró az a kollaboráció, amivel hozzákezdett még írmagunknak is a kiirtásához. Áldásos
működése folytán maholnap már kollégiumi diákok nyakát fenyegeti a kötél, egy-két felkapott
szóért.
– Bizonyára elnyeri majd méltó jutalmát is.
– Mint már többek!
– Ő maga, lehet, személy szerint nem hóhér; csak gyáva, s ettől buzgó.
– Lehet, de ezzel a hóhér kezére ad…
– Erre kényszerül a rendszer inerciája, logikája következtében. Én ismerem jól…
– És akkor nem éppolyan bűnös, mint a hóhér?
– Sőt!
– De hát mi nem félünk a Farkastól! – emelte poharát a kisgróf. Kemény is elkoccintotta a
magáét, s megköszörülte a torkát.
– Ahogy mi nem félünk a farkastól, mert nem esz meg, csak megkóstol, mi is főleg a hajdanitól
nem félünk. Mondjuk Lipót császár hírhedett jobb kezétől, Caraffától, s azon hóhéroktól, akik a
prédikátorokat kínvallatták…
– Végre! Megszólalt a történelem!
– Hadd halljuk, mit izen.
– Azt, barátaim, hogy amiképp mi nem félünk Caraffától, azonképpen nem érzi majd át egy
századév vagy tán annyi után senki, hogy miben voltunk mi itt, ez alatt a kormányzat alatt.
– Nono. Tán túl messzire futottál.
– Megálljunk csak – vette fel a szót Komáromy. – Ez így van, Józsi bátyám. De mi itt, ez alatt a
kormányzat alatt élünk.
Mások is közbeszóltak.
– Ej-ej, jó uram, Kemény, te nem ismered a farkastól való félelmet, legfennebb teóriában, mert
nincs okod rá… De úr az az egész országon, rajtunk mindnyájunkon, egyenként s összesen.
– Egyenként s összesen, bizony.
– Igaz lelkedre: te sose tapasztaltad magadon, ezekben az utolsó hónapokban se, mióta innen a
szomszédságodból is egyre viszik be az újabbakat?
– Dehogynem tapasztaltam… Mikor úgy érzem, igen-igen nagy baj van körülöttem, szinte már
földindulás… mikor már-már annyi minden történik, hogy még az én lelkiismeretem se lehet
tiszta… De aztán arra gondolok, hogy az igazán nagy bajok már a múltban megtörténtek, és
akkor…
– Te egészen a múltban élsz, Józsi! Különben hát ez a szerencséd.
– Fenét élek a múltban! S fenét szerencsém! De mit akartok, mind csak nem keveredhetünk
belé nyakig… Ha jól veszem ki, ti is afféle főkolomposok vagytok, spiritus rektorai valamiféle
mozgolódásnak, vagy legalábbis egyetértetek azokkal, akik nem hagyják abba, még annyi
esztendő után se.
– Annyi esztendő után? Soha!
– Nocsak… De hát ebben az országban annyira elágazott a kémrendszer, hogy társadalmi
mozdulásokkal, valamely összeesküvés által ügyeinket nem rendezhetjük. Azonnal felfedeznek.
Akkor pedig jön a megtorlás… Én, istenuccse, nem csodálkoznék, ha fertály órán belül már ránk
törne a tordai garnizon: mit susputyálunk itt ennyien… S lám, igazuk is van, ha gyanakodnak.
 A beállt csendben Pálffy csizmája megnyikordult ahogy lassan felállt és az ablakig sétált.
Összemosolygott Csákyval.
– Isten bizony, olyan setéten tudtok már mosolyogni is, mint valami haramiák!
– Akkor se ülhetünk karba tett kézzel. Mert a megnyugvás eljövetelét sem mi nem engedjük,
hanem ők! Ők, a farkasok, akik az oroszlán szolgálatában szerte hallatják üvöltésüket a honban:
szimatolnak, szűkölnek, tiltó parancsokat szegeznek ki a piacokon, s szolgálják tűzzel-vassal való
végrehajtásukat, önnön véreik ellen.
– Így van, Józsi. Te is tudhatod!
– Lám, csak most, a harcok letelte után derül ki igazán, mennyire polgárháború volt ez, ami
dúlt és dúl még!
– Engem nem kell meggyőzni semmiről… Csakhogy az államnak mint gépezetnek, mint
történelmi szerkezetnek működnie kell valahogy. Működnie kellett azóta is, hogy mindnyájan
valami passzív rezisztenciába vonultunk. Félreálltunk. S most kívül állunk.
– Tán állanánk mi is janicsárnak? Vagy tapsoljunk nekik?
– Ej, de keserű vagy, barátom. Az ő janicsárjaik is éppolyan hajszolt, rongyolt idegzetű
emberek, mint mi magunk.
– Mily megható, mily felemelő! S milyen biztató!
– Megállj csak, öcsém. Ebben van egy szemernyi igazság.
– Szemernyi?
– Az ilyesmi valóban rendszerint szimmetrikus. És ez most nekünk kedvez. Ugyanis akkor már
inkább becsületben ellenkezni, s ha kikerülhetetlen…
– …akár áldozatként rongyolódni el.
– Hát igen. Ha kikerülhetetlen.
– Mert amit erőszak vett el, még visszakérhető, vagy visszavehető, de amiről önként mondunk
le, csakhogy egy kicsit enyhüljön a szorítás, azt már vissza nem hozza semmi.
– Úgy van!
– No, tehát menteni, ami menthető, a haza és a jövendő érdekében.
– Szóval te is ezt vallod? Nahát!
– Mindig is ezt vallottam.
– Megálljunk egy szóra! Tudjátok – emelte fel hangját az őrnagy –, és te Józsi tudod-e, min
tűnődöm most? Azon, hogy te, aki a különállást választottad, s valósítod is meg, folyton úgy
beszélsz, hogy „mi”, hogy „nekünk”. Akkor pedig…
– …akkor pedig közénk tartozol, nyilvánvalólag, csak magadnak se mered bevallani. A miénk
vagy, Kemény, a hazáé, akárhogy tagadod.
– Azt én nem tagadom.
– De nem is vallod. Inkább hallgatsz, bátyámuram.
– Inkább csak nem szólok felesleggel!… De mi az? Két tűz közé vettetek?
– No, az ilyen hallgatás ezekben az időkben már inkább lapulásnak nézett ki.
– Nekem az afféle nem kenyerem.
– Nekünk se. Senkinek se. Az elpusztultaké se volt!
– Mindnyájunknak egyformán az vagy nem az. Az volt akkor is, véges-végig! Ha nincs akkor
is, aki hallgat, félrehúzódik…
– …annyival több lett volna az áldozat. Ez igaz.
– És az is, hogy könnyebb az események sűrűjét külhoni feredőkben tölteni…
– Nono, öcsém! Ez már ismerős. Ezt már hallottam valakitől, s éppen ilyen szavakkal. Ejsze a
hátam megett így beszéltek rólam. Összebeszéltek.
 – Nem volt szükség rá! Ezek evidenciák, ezek tények, bátyámuram!
Kemény talpra áll.
– Nem, barátaim: én egyáltalán semmi rendkívülit nem cselekedtem. Semminémű érdemet
nemhogy vindikálok magamnak, de el se fogadom, hogy bárki is rám oktrojálja. De azt sem, hogy
azt mondja: gyáva volnék!… A tulajdon házamban!
– Megálljunk, uraim! Engedd meg, Józsi bátyám!… Nos, lehetséges, hogy barátom-uram az
elébb nem fogalmazott helyénvalóan…
– Tán már nem is hallok jól, mi?
– Jól van, jól. Ne jöjj tűzbe.
– Megkövetem érte…
– De… Egy kis figyelmet instállok, uraim… Ki beszél itt babérosztásról s ki bűnös
gyávaságról? Tudjuk mind, amit tudunk. Uraim! Kérlek alázattal!… Nos, nem akar senki rád
oktrojálni bármit is. Csak gondjainkat hányjuk-vetjük, mint mindig. Egymás közt, bizodalomban.
Most éppen a te vendégszerető házadban. Nem igaz, urak?
– Úgy van!
– Úgy legyen – ül vissza a házigazda, s utána sorra valamennyien. – Nahát. A jelen
körülményben egy kis nyugodtság épp a haza érdeke lenne végre. Kivéreztünk, ennyit legalább el
lehetne ismerni.
– Elismerni? Mint végleges vereséget?
– Nem, uram. De állandó feszültségben élni nem lehet büntetlenül az egyénnek sem; hát egy
nép, egy nemzet próbálhatja-e? Egy évig, kettőig, még tízig is, talán… hanem akkor már biztos,
hogy másra nem futja az energiákból. A feszültségből pedig kifáradás lesz. És a kifáradásból
közöny. S az után mi jöhet még? A bénulás. Akkor aztán igazán azt csinálnak vele, amit akarnak.
Lenyel a történelem.
– Nem oda Buda! A történelmet mindig alakítgatni lehet.
– Hagyjuk a történelemalakítgatást. Ez most, amit egyesek csinálnak, csak toldozás-foldozás. A
történelemalakítás nemes pátosza iránt különben, úgy látszik, süket a fajtánk. A nagy alkalmak
bennünket mindig készületlenül találtak. Ezért menekült a bukások után a nemzet mindig az
ábrándokhoz, s akadtak mindig, akik aztán tényként akarták elfogadtatni vele az ábrándokat.
Például a függetlenséget, hogy az oly könnyen elérhető lett volna.
– Milyen könnyen? Ki állította, hogy könnyű lesz?
– Ej, még a történelmet is beveti kegyelmed, csakhogy leszerelje a gyutacsot.
– Nono: azért valamire jó a történelem is, ha már annyi minden megtörtént benne. Olyan, mint
az öreg a háznál. Ha kérdezik, megfelel, s ha van kit, tanít. De éppen az a baj, hogy mi mindig
mindent tudunk előre, és mégis… Tisztában vagyunk ennek-annak az átkos következményével, de
feltartóztatni nem tudjuk. A ráció újra és újra helyt ad a felbuzdulásnak.
– Ám csak ez tudja megállítni, hogy egyesek vissza ne hozhassák a régit! – kiált fel Pálffy.
A házigazda már nyíltan kedvetlen.
– Ugyanbizony ki akarja visszaállítani a régit? – dünnyögi, és körbejárkálva újratölti a
poharakat. – Kérdezd meg magyar és román jobbágyaimat…
– Lám, még mindig jobbágynak nevezed őket!
– De jóval azelőtt sem tekintettem őket azoknak. Fenemód belé tudsz akadni a szavakba!
– A bátyád bizony megtette, hogy ha tartozott neki a jobbágy, befogta az eke elé, és saját
kezűleg hajtotta rá az ugarra. Szerencséje, hogy nem keserülte meg aztán.
– Megérdemelte volna!
– Majdnem megkeserültem helyette én. Hiszen tudjátok… Márpedig nékem tanúm rá az
országgyűlési jegyzőkönyv, ha az emlékezet olyan kurta volna, mint néztem én a népet mindig is.
 – Ez dicséretes, de nemcsak ezeken fordul meg a haladás. Sok minden kell még hozzá, hogy a
jó öreg magyar ugar feltöressék.
– Csak töressed tovább, szép öcsém! – mordult fel Pattantyús Ádám. – Nem a magyar ugarról
van szó! A magyar ugar azért sosem volt áruló, ez az önmagát eladó besúgó banda, ez a lepra
viszont onnan származik: a magyar ugar szakadatlan kritikájából.
– Látom megint, Táncsicsnak mennyire igaza volt.
– Már amiben.
– Megállás!… Azért jöttünk tán össze, hogy itt hajba kapjanak az urak? A haza dolgát osszák,
ne egyebet.
– Be szépen mondá, bátyámuram. Nem mondaná még egyszer.
– Ne csúfolódj, jó?
– Nem én… Én inkább felállítom magam zsebéből újfent azt a kis lőpormalmot, s megint
összetrombitálom a legénységet egy szabadcsapathoz, aztán…
– …aztán mész te is a bitó alá.
– Én csak ha visznek. Ha már mind elestek körülöttem! Mert én le nem teszem többet a
fegyvert! Nem lesz még egy Világos!
– No csak ne legénykedjünk… Azóta eltelt egy kis idő, s hátha nem csak karddal lehet jobb
belátásra bírni Bécset.
– Pattantyús uram, nem ismerek magára… János, te hallod ezt?
– Hallom s látom, hogy nagy az egyetértés. Ejsze, ezt akartátok nekem is demonstrálni.
– Úgy is van! Igaza van! A kegyelmed bátyja egyszer béfogatta a jobbágyot, s hajtotta, húzza
az országot tovább, de nem ment. Aztán jöttek Táncsicsék, hogy a szabadság nem elég, föld is kell
hozzá. Aztán jött ez meg az, hogy hát vesszünk el egy szálig… Ki ád többet, ki kér többet: azé az
ország!
– Nem szabad elvetni a szép szó fegyvereit, csak…
– …csak ne volnának ezek a szélsőségesek, ugye?
– Senki se sajátítsa ki magának a bölcsességet.
– Ebben az egyben egyetértünk. Nem ott kell folytatni, ahol abbamaradt, hanem itt és most.
– Ne felejtsük, te miért is nem szíveled őket: amit negyvenkilenc nyarán veletek műveltek.
– Bizony, nemcsak a lapomat tiltotta be a kormány, de le is fogatott. Engem nem az ellenség
fogott el, az még a mai napig rám nem tette a kezét, jó órában mondjam. Szerencsémre még
Világos előtt kiszabadultunk, különben a porkolábjuk, mikor megjött a váltás, csak át kellett volna
hogy adjon a fekete-sárga hóhérnak: nesze, ezek még nekünk is túl radikálisak voltak!
– Hagyjuk most a személyes sérelmeket…
– Az elvek nem személyes sérelmek. Nem mindegy, hol akarjuk folytatni, ha lehet, ezt az akkor
is csak félig véghez vitt forradalmat.
– Neked most is a forradalom fontosabb.
– Nekem az. Mi más lenne? Nem tudta rólam uraságod?
– Én csak azt tudtam, hogy derék hazafi vagy, kissé tüzes, de…
– Abbahagyhatnák végre az urak ezt a felesleges perpatvart. Felverik vele ezt a békés házat s
bennünk a lelket.
– Az sose árt.
– Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba.
– Ne inkább bort?
 – Mit tökölődtök annyit, atyámfiai! Ha elhallgat az ember titeket, még jobban meggyőzetik
arról, hogy itt cselekedni kell, ha nem egyébért, hát azért, hogy vége legyen a sok beszédnek.
Cselekedni mielébb, akár nélkületek is.
– Nélkülünk nem megy itt senki semmire. Az egységben még volna némi erő, de lám csak,
megint szerteszítunk.
– Eriggy haza, pajtás, és írjál verset. Halljuk az okosabbat!
– Mondom: nem feltétlenül karddal és bajonéttal kell kicsikarni, ami nekünk jár.
– Hanem hogyan?
– Vannak itt még, akikre, mert béketűrőbbek, egyaránt hallgatni fognak Bécsben is,
Debrecenben is.
– A nagytemplomban, ejsze…
– Eredj már! Szóval tárgyalni is lehet, nemcsak kard-ki-kard! s neki a sűrűjének.
– Tárgyalni? Itt benn, vagy odakinn a nagy magyar, vagyis pardon, nagy osztrák éjszakában?
– Itt is, ott is… És látod, épp ebben a dologban vettünk számításba téged is, Józsi. Veled, a
magadfajta tekintéllyel, végül még Bécs is tárgyalni fog.
– Végül, igen… S tán a megkérdezésem nélkül megtesztek egyenesen kormánybiztosnak?
Elsőkből lesznek az utolsók, utolsókból az elsők… Legyek én az utolsó, ugye?
– Nem erről van szó, hanem…
– …a szokásos álmodozásról!
– Megint nemet mondasz? Erre is?
– Ez így kecsegtetőnek látszik. De ne hidd, tárgyalni lehet. Hitszegők és jogtiprók! Ivánka
uram kellően tapasztalta. El ne felejtsük, hogy őt mint parlamentert fogták el, éppen mikor a
tárgyalásból tért meg, s két teljes esztendeig ült Königrätzben. Vakszerencse, hogy nem ül most is
ott.
– Reám csak ne hivatkozzatok.
– Nocsak, te is kihúzod magad?
– Hallgasson már végig kegyelmed… Szóval ne higgy a tárgyalóképességünkben. Addig vagy
tárgyalóképes, amíg meg nem szólalsz, hogy tárgyalni akarsz velük. Ugyanis ők nem tárgyalni
akarnak. Nem akarnak tárgyalni. Illúzió tehát azt hinni, hogy vannak tárgyalóképes embereink.
– Kicsinyhitűség!
– Már megint kezditek?
– Ejnye, hát legyetek egy kis tekintettel legalább a házigazdánkra!
– Neki adjuk elé ezt a szép színjátékot… Lássa, hova s kik invitálják!
– Sajnos, azt kell látnia, és bizonyára nem kis meglepődéssel, hogy mi, akik rá akarjuk venni őt
valamire, egymás között se vagyunk eléggé tisztázott viszonyban.
– Válasszon hát, melyikhez csap föl.
– Ugyan, urak. Ne tréfáljatok… Szomorú ez a tréfa.
A csend csak a szobát ülte meg, belül zivatar dúlt mindegyikükben, s kívül villámait fenegette
egy másik vihar.
– Nem lett volna jobb fel se ébreszteni százados álmából ezt a népet…?
– A népet ne bántsd. A nép minden pillanatban tanúságát adja áldozatkészségének… És én,
amikor népről szólok, mindig a haza minden népségével számolnék. Tekints végig a hont
lakókon, minden fajtából találsz ott eleget.
– Ajaj! Seregnyit! Csak ez most éppen nem sereg, és egyhamar nem is lesz…
Ültek a hajnalba fúródó csendben, iddogáltak az újratöltött poharakból, és most többé-kevésbé
mégis hasonlítottak tékozló, elhanyatlott, hét- vagy hetvenhét szilvafás elődeikhez. Lábuknál, akár
a jó háziszőttes futószőnyegek, láthatatlan kiutak hevertek a homályban, amelyet izegő-nyomorgó
árnyékként a lámpák és gyertyák vetettek a csizmák és pontoflik köré. De sehol egy szablya.
Egyetlen ember ült köztük fegyveresen. Kemény szórakozott szeretettel simított végig az
arasznyinál hosszabb fehér lúdtollon, s csendesen mondta:
– Hiszik, nem hiszik kegyelmetek, most már én olyan vagyok, mint a vakondok: egy nagy
mező alatt, az eltemetett régi országok alatt keresgélek, hogy legalább ami utamba esik, újra
felszínre kerülhessen. De isten bizony, csak arra figyelek, semmi másra; ha egyéb kerül utamba,
legyen bár aranyrög vagy még használható fegyver, nem tekintem se szerencsének, se a sors
parancsának, hogy kezemre játszotta; félrevetem, s haladok tovább a magam irányán. Hiszem,
ezzel szolgálok a legtöbbet.
Távolodó villámok tépték az eget odakinn. A nagyidő mintha megint elkerülte volna Gerendet.
Másnap elutaztak az urak. Ki merre. Akadt vagy kettő, aki azért együtt indult el.
Erazmusz, kezében a levelekkel, visszafordult az ablaktól. Flórára nézett, aki ölében a kis
árvával éppen a besütő fény kockájában ült, haja réz is volt, aranylott is. Milyen jól áll, mondta
volna máskor a pólyásra mutatva, de egyrészt nem volt olyan hangulatban, másrészt nem ismerték
úgy egymást, hogy éppen most és itt, a közös gyászháznál ízetlenkedni kezdjen, csak mert
szépleánnyá cseperedett fel a kis pisis. Az biztos, hogy gyönyörű. Még a szomorú komolyság is
jól áll neki, sírni is láthatta már három napja, mióta itt van s a temetőket járják, jóformán
kettesben; akkor is szép. De legszebb, amikor kisüt a mosolya.
Első nap is így kapta, a csecsemővel az ölében. Mikor az első értesítés jött, nem akarta kísérteni
az Istent, hogy a temetésre csak úgy hazaszökik, mint más Itáliába; szegény húgán úgysem
segíthetett, még jó, hogy az anyjuknak nem kellett megérnie ezt is. Hajdani legjobb barátból,
bajtársból sógorrá lett ifjabb Warró Mózes halálakor sem volt még a policájoktól engedélye.
Csupa váratlan dolog jön, s az ember lebilincselt Prométheusznak érezheti magát, akinek még
vergődnie sem szabad, miközben a keselyű tépdesi. Szinte karácsony lett, mire itt van. Egy nappal
még a kicsi árva keresztelőjét is lekéste. Hát szóval a Laura meg a Mózes kínban világrajött fia a
nagyapja keresztnevét kapta: Warró Dénes lesz, Isten óvja! Ha megérték volna békességben, talán
akkor is így alakul. De nem érték meg, csak hárman: özvegy Warróné Thurzay Borbála, Flóra
kicsihúg és ő. Miféle összekapart, összezárt, egybeszitált családocska a két nagy, népes
famíliából!
Mózes is csak apja halála után vehette el Laurát. Kitartó szándéka győzedelmeskedett. A
hajthatatlan szembefeszülés boltozata lassan beomlott. De nem volt hosszas a boldogságuk. Mint
akiket sokan átkoznak, nem is saját bűnükért, egyetlen ősz fektette örökre egymás mellé őket. A
járai kocsma egyesek szerint merész és jó ötlet volt, mások szerint hebehurgya s főképp egy
Warróhoz méltatlan megoldás, még ilyen rossz világban is. Az istenverése nem is késett. A
társzekér felborult, a hordók két embert maguk alá nyomtak, a lovak a lejtőn Létáig vágtattak.
Minden odaveszett. Flóra most az utolsó leveleket olvastatja vele.

Kedves Anyámasszony!
Aranyosjára, szept. 1.
Levelét a feddéssel együtt vettem. Szemrehányásait a legnagyobb szorongattatások között is
köszönettel veszem. Lóri még mindég beteg. Atyám jól tudja, betegsége mián egészen
tönkrementem én is, mert nem tréfa dolog. Ha ezen a héten se lesz jobban, valamelyik doktort ki
kell hozatni. Küldök 1 forint 16 krajcárt, ebből instállom vétessen egy kevés zsírnakvalót, 10
krajcárra egy üveg életeszenciát, mert elfogyott, ez az ember ki fogja hozni még ma este. Kezét
csókolja hű fia: Mózes.
Édes Jó Anyám!
Szept. 8.
Eddig már két levelet küldtem, mint ezt is, valami fuvarosoktól, mert nem volt kitől küldjem, s
ezek itt hordják el a gerendát a kapunk előtt, azt hiszem kézbe adják. Nem tudom, mi lesz Lórival.
Egy fél órára ha jobbul, a másikban egészen odavan, különösen éjszakánként, a nagy forróság
miatt egy cseppet sem alszik s roppant szomjazik. Doktor Csiki megtiltotta, hogy egyebet
kásalevesnél egyék. Nem tudom, tartsuk-e még kásával vagy adjunk egyebet is, már annyira el van
éhezve szegényke, hogy tán az is okozza a nagy gyengületet, az éjjel is sok vére elfolyt, olyan
darabos aludt vérrel elegy, bár megállna már. Teje nem akar gyűlni. Írjon Anyám valamit, hogy
mit tudjunk csinálni itt Flórával, ami enyhítse. Mi különben megtesszük, amit Isten enged
megtenni. Könyörgünk is érte folyton. Fia, Mózes.

Édes Anyám!
Jára, szept. 18. 1853.
Az orvosságok megérkeztek estéli 6 órára. A léből mindjárt egy kanállal adtam. Ma reggel
fázott, azután ismét egy kis forrósága jött, de félre nem beszélt. Gyomra ment vagy négyszer, a
hányás is erőltette a reggel, s talán még ezután is. Ma azért aludt egy keveset, a múlt éjjel is
valami 3–4 óra hosszat versenként. A csuklás nem szűnik, kivált ha iszik, olyankor csuklik inkább
– nem tudom, a száj száradása miatt-é, vagy egyéb oka van. Némelykor a szót nem a legtisztábban
ejti. Ma reggeltől fogva köhögni kezdett, némelykor egy kis flegmát köpik.
Fentieket írtam vasárnap, azaz tegnap estig, hétfőn, azaz ma reggel egészen mostanáig fél 9-ig
tűrhetőleg volt, akkor egyszerre ereje elszakadt, hányás és csuklás erőlteti, gyomra megy. Az
orvosságot aszerint, amint írva volt, adtam. Fekete azt mondja, hogy vége minden reménynek –
mondják meg Bodnak, Isten nevére kérem, jöjjön ki, hátha valamit segíthetne. Egyebeket nem
írhatok, mert eszem nincs a helyén. Fekete azt mondja, hogy szárazbetegségbe ment át a nyavalya.
Isten áldja, Édes Anyám, ne hagyja a nyomorúság közepén elveszni fiát, Mózest s családját. U. I.
A csöppség nem beteg Istennek hála. Fekete még mával biztat, hogy élni fog, de tudja a
magasságos ég, mi lesz.

Édes Anyám!
Jára, 1853. november hó 30.
Küldök 10 új forintot, instállva a Kiss Páltól vásárolt bort fizesse ki belőle. Küldöm ezen
átalagot is, hogy a megvásárolt tíz veder bort 15 vederre lehessen szaporíttatni, tehát amíg a
pálinkát kimérik, addig Édesanyám a bort készítse el, de több ne legyen, mert félek, hogy többet
nem bír meg, így jó csak. Aztán hogy a pap is ne kaphasson hibát, ha egyszer így kérte. Felpénzt
adtam volt a borra, azt a 10 forintból ki kell venni, de a bor mind jöjjön haza, azaz a vásárolt 15
veder. A szekér ha lehet, ne késsen, mert nincs pálinka. Pali megint készül, hogy elhagy, neki ez
így nem bolt, azt mondja. Igaz, ez már csak kapkodás, szerencsétlenkedés. Küldjön egy kevés édes
bort is, hogy a birsalmát főzzem meg. A héten megyek bé egy nagyobb szállítmányért Kolozsvárra,
át a hegyen. Kezét csókolja fia M.

Ez volt az utolsó levél. Flóra ismét szipog. Imádta a bátyját, s Laura meg Biri nélkül kell
elképzelnie, milyen is lesz ez a csupa gyász harasztosi élet. Erazmusz első este, a vacsoránál,
amikor Thurzay Boriska tőle szokatlan bölcselkedéssel akarta kimutatni, hogy nem tört meg
egészen, azt mondta rá: – Nénémnek igaza van, ám egy dolog az idő gyógyító erejét elismerni, s
más dolog élni tudni vele. Erre figyelt fel Flóra. Csitri korában, a bálokon, mindig tetszett neki
Erazmusz. Volt amikor főleg Erazmusz tetszett neki, erős, okos, szép bátyjának erős, okos, szép
barátja, aki járta a házukat, de rá mintha fittyet hányt volna a bálokon is. Pedig volt egy
táncmulatsági társasjáték, ahol csárdásokban kellett hogy fizessen a vesztes, s egyszer ketten
kerültek össze a végére; becsülettel le is táncolták a magukét. Flóra úgy érezte, közben
néhányszor alaposan, tán jelentőségteljesen egymás szeme közé is néztek. A végén nagy tapsot
arattak. Aztán semmi. Most, valamelyik temetőről jövet, amikor egy alacsony kerítéshez illesztett
gyalogpallón Erazmusz kezét nyújtotta, hogy az átlépésben segítse, Flóra halkan, oldalvást
pillantva csak rá, megjegyezte, hogy legnagyobb figyelmet akkor szentelte neki, amikor a
füzesből el akarta vinni eleven bubának a húgai számára. Ezen mélabúsan somolyogtak, s ez a
szótlan, komor, érdes ember, aki abból a drága kisfiúból lett, most meglepően lágyan azt mondta:
– Azért még jöhet úgy most is, hogy ölbe kaplak.
Flórának elállt a lélegzete. Ami azért volt veszedelmes, mert a párafelhő egyből megmutatja az
ilyesmit, hát inkább úgy tett, mint aki annyira vesződik a nagy hóval, hogy se lát, se hall.
Egymás nyomában mentek. Amikor az ember féltett, belülről való titka feltör, elönt mindent.
„Már a gondolat, hogy soha nem látlak, mert halott vagy…” Ezt persze csak gondolatban mondta
oda a háta mögé, mint ahogy Erazmusz is csak gondolatban mondogatott oda két lépéssel előbbre,
ilyeneket: „Rég elfelejtett érzéseket találok a szemedben.”
Most ott ültek a konyhában, a dada jött, kivette Flóra öléből a kisfiút, s elvonult megszoptatni.
Talán az idő gyógyító ereje, gondolta Flóra a gyermek után nézve, de Erazmuszra és erre az
egész, még be sem hegedt családi tragédiával is elfertőzött viszonyra gondolva. A béke első hősei,
Laura és Mózes, szegények már ők is elestek. Mi lesz a vége? Mi lesz a következő lépés?
A következő napokban letelt Erazmusz engedélye, s a Biasini-féle gyorskocsival visszaindult
Pestre.
Annyi mindenre számít az ember, sok minden történik hát vele egyszerre. Csapásra számít, s
csapások jönnek. Mit számít, ha nem ugyanazok, amikre felkészült, s mit, ha a lélek viseli
rosszabbul, mint a test.
Pesten is tragédia várta. Zillichné a konyhában leforrázta magát, egy hét múlva temették. Nem
telt bele egy másik hét, s mire észrevették, Zillich a műhelyben lapról lapra, módszeresen és
hatékonyan munkálkodva, összeragasztotta a szállításra kész árut: lapot, könyvet, kalendáriumot,
számlatömböt, amit ért. Belekerültek a könyvelés papírhalmai, a saját felesége gyászjelentésének
megmaradt példányai – minden, ami a keze ügyében volt, amíg csak fel nem figyelt rá valaki,
hogy a főnök maga jár a csirizes vödörrel halomtól halomig, sőt tegnap estétől éjjel is benn ült…
Tetemes volt a kár. Kiszálltak az igazgatóságtól, aztán egy csukott fekete kocsi zörgött be az
udvarba markos ápolókkal. Nem ellenkezett.
Erazmusz előbb döbbenten állt a csarnok közepén. A gyorskocsitól egyenesen ide jött, testén-
lelkén az út porával.
– És hol a gyermek?
Erre senki nem tudott válaszolni. A házat lepecsételve találta. Holmija a szomszédoktól
előkerült, de a gyermekről semmit. Kieszközölte, hogy Zillichet meglátogathassa a tébolydában,
de azzal sem jutott sokra. A rácsok fájdalmas reflexeket rándítottak össze benne, mint aki már
soha el nem fogadja, hogy kinn a farkas, benn a bárány; bármelyik oldalon legyen, mindig ő van
bezárva. Miután Zillichet (aki rá se nézett, csak maga előtt látott valamit és annak mormogott)
elvezették, ott állt, mint aki várja, hogy őt is elvezessék.
Nagy nehezen szállást szerzett magának, s legjobban azt az embert utálta, aki ott lakott benne
szorgalmával és fegyelmével, most egyenesen azt érdemelve ki, hogy az igazgatóság Zillich
posztjára állította; de bármerre fordul a vakbuzgalommal végzett munka végeztével, éjjel-nappal
mindenütt csak romos emlékek, összedőlt fájdalmak, álom-földrengések veszik körül. Pedig nem
akarja a sebeit nyalogatni. Érzem, érzem, gondolja ilyen éjszakákon szinte fuldokolva, hogy egyre
erősödik a lélek bosszúja a valóság felett s végül diadalra fog jutni. Naponta méri, milyen
mérhetetlen a távolság közte és saját élete közt. Igen, ő maga sem saját maga már. Mai önmaga
kedv nélkül küzd a realitás ellen, amely alig érdekli; anyagi, családi gondok végeláthatatlan
szövevényébe keveredett, s azt az egyet képtelen elfeledni, hogy igenis volt egy pillanat, amikor
még Metternichék is azt hitték, nyakukon a világszabadság.
Valahogy az elmúlt egész évtized a hevesvérűek évadjának tűnik, akik mindenkit
túlszónokoltak és túlkiabáltak. Most aztán megszólalhat vagy helyettük is hallgathat a másik
oldal, a másik népség, a több gátlással lassított lelkiismerettel gyötört magyarok tábora. Nem is
tábor ez, inkább szigettenger. Tele kitörés előtt álló tűzhányókkal, mint ő, Erazmusz. Mert az
eszmélés fájdalmában ők éppolyan szélsőségesek lesznek, mint amazok voltak a progresszió
erőltetésében. „Mi vagyunk, én vagyok éppolyan, aztán szembefordítottak, összehajtogattak saját
magammal és összecsirizeltek, hogy többé senki ki ne olvashasson” – gondolta.
Zillich mutatványának előképe jutott eszébe: egyik műhelyben a zacskógyártók közt volt egy
fogoly, aki egy szép napon ugyanezt vitte véghez. Pszt! – emelte ajkához az ujját, mikor rászóltak.
Itt előbb-utóbb házkutatás lesz!… Lefogták, nem hagyták tovább kártékonykodni, rejtegették,
amíg lehetett; aztán csak elvitték valahová. Mikor felindult valamitől, akkor utoljára is, amikor
már vitték, azt az evangéliumi verset kiabálta: „Elmegyek ahhoz, aki küldött. De senki nem
kérdezi közületek: hová mégy, inkább szomorúság tölti el szíveteket… Még sok mondanivalóm
volna, de nem vagytok hozzá elég erősek.” Valaha pár hétig halálraítélt volt, a siralomházban a
Bibliát olvasgatta; mire kihirdették a kegyelmet (ennyi meg ennyi év vasban, sáncban,
kazamatában), csak ezt az egy szöveget hozta magával.
Kinn a farkas – benn a farkas. Hogyan is rikácsolta a szerencsétlen Hajdu János, amikor a
pojácákkal csúfolkodott? Az osztrák itt nemcsak osztrák, s a magyar tót is, polyák is, rác is, oláh
is, sőt magyar is keveredett közéje jócskán! A legnagyobb bajban is felekezetek szerint verődnek
csoportokba, s ki-ki magyarabbnak mondja és hiszi magát. Néha egészen a megbotránkozásig.
Mert mit érezzen az, aki embertársában csak embert akar látni, nem luteránust, pápistát,
görögkeletit, szombatost, zsidót? Pedig ezt tették, mélyen csökkentvén bárminek az emberi
becsét, olyanok is, kik azt tartották magukról, hogy a felvilágosultság fáklyáját hordozzák ádáz és
botorkáló tömegek közepette.
Egyik délelőtt éppen itt tartott a szüntelen belső szöveg, miközben gépiesen végezte a fel- és
összeírásokat, számoszlopokat és számlahegyeket egyeztetett. Először értetlenül és türelmetlenül
félre is rakta a cédulát, mert éppen arra gondolt: volt itt egy pillanat, egészen történelmi, amikor
úgy látszott, hogy a Szent István intelmeibe foglalt tanács időzített bombája robban; vajon még
emlékszik-e valaki, hogy a negyvenes évek egyik kifulladó pillanatában az összecsapóknak
Prónay vagy Ráday azt kiáltotta oda: „Micsoda magyarok azok, akik véleményükben éppen
annyira különböznek, mint vallásukban és nemzetiségükben? Veletek semmire se lehet menni.
Bolond, aki veletek tart!”… Hát sokáig sokan nem is tartottak, sőt saját magával se tartott
végestelen-végig az a sok nevű, de tulajdonképpen megnevezhetetlen valami, a nemzet… Most
kézbe vette a félrerakott cédulát. Négyrét hajtott, vízjeles, finom irodai árkusnak a felét foglalta el
az üzenet, amelyet neki címezett a névtelen küldő: „A Zillichék leánya a Tabánban van:
Konnertné műintézetét kell keresni – Köcsög utca 16.”
A kapu alatti első szoba meglehetősen nagy volt, de zsúfolt és sötét: egy ágy, egy asztal, három
szék s egy rozzant szekrény az egyik felében, a hátulsó falánál pedig nyolc bölcső valami
deszkaalkotmányon; előttük, hosszában három kis teknő.
Az asztalon nagy zöld tál, gyermekruhával tele, de a mosás igen nehezére eshetett a vastag
derekú asszonyságnak, aki belépéskor nyájasan ráköszönt a gőzből. Majdnem valamennyi
bölcsőben két-két gyermek feküdt, a bölcsők fejrészére számozott cédulák kötve. A teknőkben
csak egy-egy volt, a szájukba vászondugaccsal. Viszonylag nyugodtan heverésztek a kicsik,
pólyások és egy-két évesek.
– Talán kosztost méltóztatik hozni, nagyságos úr?
Erazmusz nem is felelhetett, mire a szöveg, amelyen hallszott, hogy nem először hadarják el,
valósággal kiömlött eléje:
 – Ó, bennem tökéletesen megbízhat, nálam nem szenvednek hiányt a kis ártatlanok.
Becsületemre mondom uraságodnak, nálam kevesebb gyermek hal meg, mint bárhol ilyen
helyeken, s annak sem én vagyok az oka, hanem a gondatlan szülők, akik nem fizetik pontosan a
kosztpénzt, hiszen a magaméból csak nem hizlalhatom az ártatlanokat… Éppen jókor méltóztatott
jönni, éppen itt az etetés ideje, látni fogja, hogy jól tartom a csemetéket, mindegyiket saját érdeme
szerint. Nálam rend van, minden óra szerint megy, mint a katonaságnál.
Kifutott a másik helyiségbe, s jókora tányérral tért vissza, melyben valami fakószínű pép volt,
párolgó kása, hacsak nem csizmadiacsiriz. Egy széket tolt a vendég felé, félkézzel (a kötényével)
végigtörölt rajta: tessék helyet foglalni, aztán fakanalat vett elő az ablakpárkányon heverő fésűk,
ollók mellől, és a párolgó valamibe dugta.
– Íme, uram, ez a vizes pempő, csak tiszta vízből és lisztből készítve, igaz, de azért jó és
tápláló. Ezt a szegényebb kosztosok kapják, akikért hónapszám csak hat forintot s egy font
szappant fizetnek. – S ezzel etetni kezdte a három kis teknőlakót. Előbb maga elé ültette őket,
szájukból kivette a dugacsot, aztán tömni kezdte a kis éhezőket, akik a nagy erőlködéstől könnybe
lábadt szemmel nyeldeltek. – Gazdálkodni kell az idővel – magyarázkodott közben. – Szegény
férgecskék, ezek cselédek gyermekei, akik maguk sem húznak havonta többet húsz forintnál,
pláné ha nem szoptatós dajkának szegődtek maguk is. De csak hatot fizetnek a porontyaikért, és
két-három hónap után már üthetem bottal a nyomukat. Férjhez mennek, vagy egyszerűen más
nevet vesznek fel, a helyet is eltagadják előlem. Nagy kockázat ez, uram! A kölykökkel pedig mi
legyen? Hát többnyire meghalnak, ki gondoskodjék olyan gyermekről, akit az anyja is megtagad?
– S a számok mire valók?
– Elővigyázatosság. Az elcserélt gyermek se gondviselőinek, se szüleinek nem hoz szerencsét.
Isten őrizzen tőle!
Csorba poharat vett elő, melyben vizezett tej lehetett; elhessegetett egy legyet, s a dugacsokat
belemártva, visszaadta a teknősbékácskáknak. – No aludjatok, báránykáim! – Behozta a tejes
pempőt azoknak, akikért nyolc forintot és két szappant fizetnek. Ezek mamái bizonyára
kutyasétáltató szobacicák vagy társalkodónék, mindenesetre el vannak foglalva – mondhatom,
kevés hasznom van ezekből is. Pedig ez zsemlekása, kérem, nézze meg. Az én lágy szívem!
Hányszor fizetek rá! – A bölcsősöket etette sorra. Az egyiknél szinte összecsapta a kezét, csak a
tányér s a fakanál akadályozta. Meg is ingott kissé, Erazmusz is felugrott.
– Mi történt?
– Nahát, ki hitte volna! A numeró tizenhárom meg… meghalt. Mit is csináljak? – Kicserélte a
halott gyerkőc számát a mellette fekvő elevenével, aztán nyugodtan folytatta az etetést. – A
tizenhármas mamája pontos fizető – magyarázta közben.
– De hátha észreveszi…
– Attól nem kell tartani. Csak kétszer látta, akkor is késő este jött.
Erazmusz már nem ült vissza. Parancsolgatni nem volt ínyére, de határozottsága elegendő
hatással volt Konnertnére, hogy nagyon gyorsan felfogja, mit akar, és előkotorássza lajstromait a
kredenc felső fiókjából. Igen, Zillich Antóniáért jár még az ehavi, meg aztán én már azt sem
tudhatom, ki hozta, ki akarja elvinni, úgyhogy…
Úgyhogy kapott húsz forintot, s ezért még egy lila-kék hárászkendőbe is bebugyolálta a
kisleányt. Erazmusz igyekezett minél hamarabb kívül kerülni. Konnertné pedig elfelejtett az úr
nevéről kérdezősködni.
A sarkon a lámpa alatt szerencsére fiakker állt meg. Utasai éppen hazaérkeztek. Ezzel a
kocsival indultak hát le, kettesben, a macskaköves lejtők labirintusán. Köd volt. Este hat körül
lehetett. Antal és Antónia napja.
Másnap Erazmusz ugyanolyan módon, csak más papírszeletkén, ezúttal borítékban megkapta a
következő üzenetet: „A gyermek Antónia, Anton Kvasnyevszky orosz nagyherceg és Görgényi
Iringó magyar hajadon természetes leánya.”
 „Letörött a bécsi torony gombja, Ihatnék a Garibáldi lova…” – dúdolgatott dülöngélve
Erazmusz. Nagy balek vagy, Görgényi! Nőtlenül családos és szárazdajka… „Eredj, kislány,
húzzál neki vizet, Garibáldi a csatába siet.”
Vannak a részletek szerint élő, a pillanatok által kormányzott jellemek, s vannak a váratlan
fordulatoktól kilendíthetetlenek, megingathatatlanok, akik bármiképp tartják a megválasztott
irányt. Utóbbiak közt érthetően több a becsületes, a megkörnyékezhetetlen és
megvesztegethetetlen, de ettől ezek még nem okosabbak az előbbieknél. Csak megbízhatóbbak.
Sajnos annálfogva is, hogy van köztük, akiknek nincs elég fantáziája, másodszor is kirakni
ugyanazokat a lapokat, új kombinációban próbálni ki ugyanazokat az elemeket; épp ezért jutnak el
könnyen egy végleges, mert számukra végre felfogott igazsághoz, s ott letáboroznak örökre. Jaj
annak, aki nem szólítja öreganyámnak őket! Látott működés közben egypárat ebből is. Mint
hadbírót például. Mindkét oldalon. Nos jól van, az ember már ilyen: finom árnyalatokra csak
akkor fogékony, ha sokáig békén hagyták és éppen jóllakott… Bár a széplelkek többségének
korog a gyomra és erkölcse bohém, de szép a lelke. Hogy is vannak ezek a dolgok…?
A délben még esett, most hirtelen lefagyott. A csúszós, jeges úton Erazmusz talán épp azért
tudta tartani az egyensúlyt, mert jó adag rum volt benne, avagy mert a kezében szó szerint való
minden eshetőségre tekintettel gyöngéden magasra tartott üvegben tej volt, amelyre őrangyalok
vigyáztak. Ha az őrangyalok nem járnak gyalog, miért nem ők viszik haza Antónia kisasszony
vacsoráját, léháskodott tovább magában. Nem volt részeg, csak spicces, ami felelősségérzetét
sohasem lazította, még akkor sem, ha a leányka éjjelente felsírt, s neki kialvatlanul kellett
hajnalban a nyomdába mennie. Már egy hónapja más épületben, más fizetéssel, más
üvegkalitkában, a szedők mellett dolgozott mint szöveggondozó, más szóval korrektor.
Láthatatlan jótevő kezét érezhette az időnként bekövetkező titokzatos változásokban. Kávéházba
járt a kollégákkal, akiknek arcát sokszor fürkészte ezt gondolva: vajon nem tud többet rólam, mint
én őróla? Mindezt reggel hattól este hatig. Ennyi időre szerződtette naponta Parázs Vilmát, a vele
egyazon emeleten lakó púpos aggleányt, hogy Antóniának (akit saját elárvult kisleányának
mondott természetesen) gondját viselje. Két szobát bérelt, melynek tartozéka volt egy közös nagy
konyha is. Ezt teljesen átengedte a másik lakrészben meghúzódó nyugalmazott
tanítókisasszonynak, aki első héten beleszeretett a kis árvába, és buzgalmában minden egyezséget,
elvárást, kötelességet, sőt szükséget túlteljesített.
A második cédula óta hónapok teltek el. Erazmusz, saját receptjét alkalmazva, egyszer
megpróbálkozott, hogy újra meg újra kirakja ugyanazokat a lapokat, de hiába. Ekkor, úgy március
táján megérkezett a harmadik levél. S mintha összebeszéltek volna, közvetlenül utána a negyedik.
Egyik levelet Harasztosról küldte a plébános, akit ők már akkoriban „pap bácsinak”
szólíthattak. Res clamavit, dominus, ez volt a mondanivalója, a dolgok gazdájukért kiáltanak; a
tulajdon követeli, hogy a tulajdonos akadályozza meg további pusztulását és bitorlását. Szabó
Gergely tisztelendő urat nyilván nem az izgatta, hogy a Görgényi família vagyonának lába kel,
miközben ők kihalnak. Hanem – s ezt meg is írja nyílt becsületességgel – ha netalán mégsem
haltak ki, hát tegyenek valamit, a templom fél évtizede romos: az élőket semmi nem mentesíti a
kegyúri kötelességek alól. Itt pedig már nem is az az 1861-ben esedékes hagyományos renováció,
hanem a puszta lét kihívása tesz mindent halaszthatatlanná.
Leírta végre összefüggően valaki azokat a rettenetes napokat. Már második napja folyt a dúlás,
estefelé ő épp a templomban volt, mikor a körülvevő sokaság hangját és az első üvegcsörrenést
meghallotta, s az ablakokon berepültek a csóvák. A főoltár mögött leszaladt a kriptába, de tudta,
hogy ezen az úton mások is leözönlenek majd felfeszegetni a régi koporsókat. A lenn mindig
készenlétben tartott szerszámok közt volt egy vasrúd is. Isten megbocsátotta, hogy gyarló,
életéhez ragaszkodó gondolattal ragadta fel, mert rögtön rávezethette lázas és pillanatok alatt
döntésre kényszerülő elméjét a megoldásra. Nem szembeszállva, viszontgyilkolva esni el,
bűnösként a bűnösök keze által, hanem kitérni… Hihetetlenül hangzik, de azt tette a feszítővassal,
amit előtte másfél évszázad alatt még senki, ez bizonyítja az égi irányítást: nem az utolsó friss
temetés, a Görgényi Dénesé után éppenhogy visszalakatolt vasajtó felőli résznek, hanem a másik
oldalnak, a földig érő emléktábla fedte iránynak esett neki. És a tábla mögötti fal engedett, a
sötétben kinyílt valami bejárat, melynek huzata már el is oltotta gyertyacsonkját, ám ő befért a
résen, és sikerült maga után behúznia az eddig soha ki nem nyitott bejárót: „Szezám, zárulj!”
Percek alatt meggyőződött róla, hogy börtöne szűk, és hogy minden moccanásával zajt üt, fém a
fémen koccan körülötte. Alig fogta fel mindezeket, hallotta, hogy fenn betörik a kaput, rövidesen
ide is leérnek, felfeszítik a kriptát, részegen el-elbődülnek, tanakodnak, végül is egyik sem mer
bemenni a szűk folyosóba, hol a koporsók sorakoznak kétfelől a polcokon… Fölötte cseréppé
égett minden. Az iszonyú forróság és levegőtlenség már-már az életét fenyegette. De lassan csend
lett. Csak érzékei egy részére hagyatkozva kivárt még legalább egy napnyit, míg neki mert vágni,
s meg merte próbálni, hogy… nos, hogy mit, azt személyesen szeretné elmondani. Most, hogy
végre nyomára bukkant egy bizonyosan élő Görgényinek. A tájékoztatás végéhez egy Mikeás-
idézetet csatolt Gergely atya: „Olyanná teszem Samariát, mint a mezőben való kőrakás…”
A másnapi levél küldője az eddig rejtélyes jótevő volt, aki egyelőre még mindig nem nevezte
meg magát, csak azt tudatta, hol várja az ezúttal pontosan megszólított címzettet: nemes görgényi
és harasztosi Görgényi Erazmusz urat. Ha bármely akadályba ütközik a hozzá való bejutást
illetően, használja bátran ezt a jelszót: „Regina”.
A kijelölt nap délutánján bábák fergetege volt, mintha Sándor–József–Benedek ellenére vissza
akarna térni a tél. Erazmusz erre, s nem a dolgok jobbra fordulására készülve érkezett, bérkocsin.
Nem volt szüksége semmilyen jelszóra, hogy bejusson az első emeleti lakásba. Marcona lakájokat
várt. Termetes asszonyság nyitott ajtót, s miután megtudakolta, ki ő, elment bejelenteni.
Két sötét és zsúfolt szobán mentek keresztül. Gazdagember lakása – gondolta Erazmusz, s
ámulva tapasztalt holmi plebejus rezdülést rátarti erdélyi hétszilvafája ág-bogain. Aztán ott állt a
sezlongon félig fekvő, félig ülő bénával szemközt. Jobbról karnyújtásnyira tolókocsi, balról öblös
bőrgarnitúra. Ebben kínáltak helyet. Erazmusz állva maradt. Hogy meglepetését és elfogultságát
átvészelje, maga hozta szóba, hogy nem volt szükség a jelszóra.
– Ma nem. Mert a mai nap kivételes. Csak azért hihetem, hogy jól vagyok, mert már nem is
emlékszem igazán, milyen a jó közérzet. Máskor csakis akkor lehet zavarni engem, ha ég a
nyomda.
– Én tehát az ön alkalmazottja vagyok.
– Így is lehet mondani. Madártávlatból nézve igaz. De jellemzőbb, hogy ön fontos ügyfeleim
egyike. Mivel ismerjük egymást, persze futólag találkoztunk csak valaha, mellőzöm a
formalitások egy részét. A különös leveleket Érsek Sámuel intézte önhöz, Görgényi úr,
szolgálatjára!
A jelenség egyik szemén kötés, egyik ujján fekete bőrhuzat. Mint egy kalóz, gondolta
Erazmusz, s ahogy meghajolt, igyekezett megingathatatlannak látszani. Gyorsan leült hát.
– Igen. Várad… – rebegte.
– Igen. Várad – ismételte Érsek Sámuel, hangjában már rég nem igazi melankóliával. – Ez az
öreg roncs közel húsz éve, amikor rövid időre az önök karrier-eszménye volt, még az élet
kedvence lehetett. El is hitte magát kellőképpen. Nem így emlékszik rám, amice? Hiszen ön épp
pályám egyik csúcspontján pillantott meg.
Erazmusz bármit próbált is válaszolni, az csak torokköszörülésnek hangzott. Szerencsére
vendéglátója zavartalanul csevegett tovább.
– Az imént a madártávlatot hoztuk szóba. De hát a szú-járatok vagy valóságos szú-utcák,
amelyek egy fából faragott szobor arcából indulva ágaznak el az egész testben… Bennük mindig
éj van. Ilyenek most esti sötétben a pesti utcák is. Látja, egyik szememben ez az örök alagút-
látvány figyelmeztet, hogyha az, amit a másik, épnek mondott szememmel látok, kísértésbe vinne
és elvonna a madártávlat biztosította rálátástól… – Elhallgatott, lehunyta ép félszemét is.
Elmosolyodni látszott. Erazmusz törte meg a csendet.
– Ha már ennyire megtisztel bizalmával, talán nem lenne sértő, ha megkérdezném: mi történt
önnel?
 – Amit maga előtt lát, az a bulldog fogsora. Persze ez az anglománoknak érthető jelkép. Egy
magyarnak így világosabb: róka-fogta-csuka, csuka-fogta-róka. Kitartok, tisztelt ifjú barátom,
mindössze ennyi – beszélt ki az egykori világfi Érsek Sámuel élő porhüvelyéből. – Egy olyan
ember ül ön előtt, aki rövid belső harc után személyes opcióját előbbrevalónak tekintette, mint a
hagyomány parancsát. Most megtartom önnek az elmaradt utolsó tanórát, mely már úgysem
befolyásolhatja egyikünk sorsát sem. Én az önét jól ismerem. Hallgassa végig az enyémet… Az
első őszön én is lelkesen és tegyem hozzá: épen, ép testtel-lélekkel kapcsolódtam be az
eseményekbe. No meg anyagilag is megtalálni véltem a számításaim, az új fordulat sikerrel
kecsegtetett. Volt egy barátom, mondjuk üzlettársam, akivel nagyszabású tervek részeként
vállalkoztunk a magyar seregek lőporkészletének egy részét előállítani. Salétrom-malom!
Gyutacsgyár! Nos, egy ilyennek a robbanásánál váltam ezzé. Mire a régi helyemet betölthettem,
az Ersch-vagyon nagy része odalett. De abban, hogy életem, mely hónapokig hajszálon függött,
végül is megmaradt, égi jelet kezdtem látni. Hogy ne oda álljak, ami felé személy szerint
hajlottam, hanem amire a családi örökség évszázadokkal előbb kiadta a parancsot. Megteszem
tehát, amit még megtehetek: én állok anyagilag a Pesti Napló mögött.
– Jól hallottam, hogy előbb kiejtette ön egy nagy hírű bankház nevét?
– …melynek tevékenységéhez némiképp az ön családjának is érdeke fűződik. Nos igen, jól
hallotta. Ezekben az években sem szűntünk meg foglalkozni régi ügyfeleinkkel, így majdnem
lépésről lépésre értesültem az önök sorsáról. Mert ez a bank, ez a nagy múltú ház most már én
vagyok. Egyedül. Utolsóként a sorban.
– De hát miért, hogyan? – kérdezte megindultan Erazmusz.
– Mondhatnám, kedves barátom, hogy esküt tettem valaha. Ez üzleti hagyományunk nagyon
komolyan vett része volt. Persze, tudom: szavak. Olyan időket élünk, hogy kiismertük eléggé a
szavak értékét. Mégis… Az emberek szavakkal is élnek, melyekben hisznek. Ám nem
hivatkozom pusztán az esküre, amely apáról fiúra talán szigorúbban szállt át, mint a Görgényiek
közt a titok továbbítása. Fogadni mernék rá, hogy ön most nem is érti miről beszélek.
A béna most köhögni kezdett, levegőért kapkodott, mire megjelent a terebélyes matróna és
beadott valami orvosságot.
– Bízzék bennem – mondta búcsúzóul Érsek – ön hamarosan teljesen rehabilitálva lesz a
hatóságok előtt, és szabadon mozoghat. Gondolom, akkor visszatér a szülőföldjére, s kezébe veszi
ott a birtokain a gyeplőt.
– Birtokaimon… Legszebb álmaimban sem gondolkozom már egyében, mint újra
szülőföldemen lakni, s nem emlékezni lehetőleg semmire.
– Akkor indulásakor majd keressen fel; tartozom önnek valamivel.
Erazmusz némi szánalmat és nagyon sok emésztő, furdaló kérdést vitt magával ebből a házból.
S a friss tejet Antóniának.
Az események most már gyorsan követték egymást. Amint a béna bankár megjósolta, Görgényi
Erazmusz minden előzmény, kérvényezés mellőzésével passzust kapott birtokai felkeresésére és a
szabad közlekedésre a birodalom egész területén. Mindezt levélben jelezni akarta Érseknek, de
már jött is a hivatalszolga, hogy sürgősen hívatják. Ezúttal kocsi várt rá. A bankárt ágyban fekve
találta; az erős április valamennyi kínzó körülményére hivatkozott, s lényegesen rosszabb
állapotban volt, mint legutóbb; zihálva beszélt és rendkívül halkan. Egy orvos, aki az asszonyság
kíséretében épp azzal hagyta el a beteget, hogy este hatra itt lesz újra, legfennebb fél órát
engedélyezett a „méltóságos úrnak”.
– Kivel tévesztenek össze? – kérdezte Erazmusz, elhelyezkedve az ágy közelében.
– Az igazat mondtam, valahogy így: erdélyi mágnás, legfőbb ügyfeleim egyike; csak így
eszközölhettem ki ezt a félórát.
– Nagy a baj?
 – Nagy. Most már nagy – húzta torz mosolyra szakáll borította képét az öreg. – Egyébként
tudja az úr – váltott váratlanul csevegő hangba –, hogy az az épület itt szemben a Károlyi-palota;
49 telén itt tartotta főhadiszállását Haynau táborszernagy.
Erazmusz szánakozva nézte. Némi sürgetés is volt a tekintetében.
– Tegye ezt a zsebébe, fiam – váltott újból hangnemet a beteg, és egy kis irattárcát adott át,
mely kezeügyébe volt készítve a párnája alá. – Majd otthon nyugodtan áttanulmányozza. Röviden:
van benne… Ó, most kénytelen vagyok újabb meglepetést szerezni önnek. A múltkor ezt a témát
nem tárgyaltuk le. Ugye ismerősen cseng önnek az Ersch név?
– Volt szerencsém ismerni egy szebeni hölgyet e néven…
– …kinek neve Ersch Sabina volt. Az unokahúgom. Mi, Erschek, egyik ága a családnak –
köhögési roham fogta el, majd folytatta –, mi most az Érsek nevet használjuk. Már apám ezen a
néven érintkezett az ön felmenőivel. Nos, a dolgok legújabb alakulása szerint önnek meg kell
tudnia, hogy Ersch Sabina nemrég házasságot kötött, és férjével a tengeren túl telepedvén le, már
előzőleg az én gyámságom alatt nevelt gyermekéről végleg lemondott. Én pedig rövidesen
mindenről le fogok mondani ezen a bankigazgatóktól és laptulajdonosoktól hemzsegő plánétán.
Így kénytelen voltam önt zavarni azzal, hogy beavassam egy féltve őrzött titokba. Egyébként
ennek igazoló iratait tartalmazza a mappa, amit átadtam önnek. Az a gyermek ugyanis az ön
Csanád fivérének a leánya. A neve Regina… Jelenleg nagyanyjánál van, Szebenben. Ha ön a
papírokkal odamegy, ön lesz a gyámja vagy apja helyett apja…
Erazmusz nagy önuralommal hallgatta. Odatartotta a vizespoharat a beteg ajkához, megvárta,
amíg újra levegőhöz jut.
– Most pedig, mielőtt búcsút veszünk, szerencsekívánataim mellé (minden irat, nyugta,
miegymás ott van a többi mellett) cégünk és magam nevében kénytelen vagyok egyoldalúan
felmondani közel százötven éves kontraktusunkat – és itt fanyarul mosolyogni próbált Érsek
Sámuel. – Én ugyanis meghalok, s velem sírba száll az ügy is. De, az Isten szerelmére, nem
szállhat sírba a titok! Önök gazdagok, anélkül, hogy erről az igazság egyik felénél többet, tehát
elegendőt tudhattak volna, hogy bármelyik nemzedék hozzájusson és felélje a jövő elől a tőkét.
Ért engem, fiatal barátom? Hall engem? Én már nem hallom magát. A titok másik fele egy szónyi
útbaigazítás. Kérem, hajoljon ön közelebb!
Mikor Erazmusz odahajolt, hosszasabb sugdosás kezdődött, melytől a beteg egészen kimerült.
Erazmusz felegyenesedett, meghatottan és megnyugtatóan kezére tette a kezét, amire Érsek
Sámuel lehunyt szemmel folytatta:
– Az ember bizony szavakkal is él. De még mennyire. Évszázadokon át tudják táplálni például
a becsületet… Sok szerencsét, barátom. És sose feledje…
Bejött az asszonyság. Jelentette, hogy itt a doktor. Mikor Erazmusz elköszönt, a bankár már
nem is válaszolt. Aludni látszott.
Halála híre pár nap múlva benne volt az újságokban.
Az útikészületek nem tartottak sokáig. Mikor Erazmusz, ölében Antóniával, valahol az
Alföldön robogott a postakocsin, már megérett benne az elhatározás, hogy megkockáztatja: odaáll
Flóra elé, s azt mondja, ha van hozzá bátorsága, legyen a felesége. „Pár gyermeket máris
összegyűjtöttünk egy igazi népes famíliához.”
Talán az éji sötét s benne a kutyaugatás köt össze minden kort. Lehet-e tudni a közeledőről,
hogy barát vagy ellenség, magányos vándor-e vagy bandába verődött garázda? S lehet-e tudni,
hogy a távoli-közeli kutyaugatás meg kakaskukorékolás végén milyen helyszínt világít meg az
elkezdődő nap?
Szabó Gergely atya napok óta várta őket. Valami ünnepélyes kis szónoklatot szövegezett
magában, s hol azon illetődött meg, hogy lám, a kis Erazmuszban most a kegyurát köszöntheti a
parókia, hol kijózanodva elmosolyodott, amikor valami gyermekcsíny szereplőjeként jöttek elébe
a Görgényi-fiúk.
 Aztán szinte szótlan kézfogás és atyafiságos ölelkezés lett az egészből, különösen amikor a pap
felfogta az igazi meglepetést: az, aki napok óta át-átjött hozzá, hozta a biztató üzeneteket, a
nádszál Warró-kisasszony miért is áll itt most közte és az érkező között.
– Jobb idők hírnöke voltál, az első fecske, én megéreztem, leányom! – küszködött megint az
elérzékenyüléssel. Mostanában gyakrabban fordul vele elő ilyesmi, szégyenszemre nyilvánosan is.
De kivágta magát: – Időnként a szív egybeesik a lélekkel, s olyankor fáj mind a kettő.
Lenn a kripta kifeszített ajtajával azóta nem babrált senki. Egyszer az öreg lehozta a kovácsot,
hogy amennyire lehetséges, visszaegyengesse és új lakattal lássa el. Ennek a kulcsát most nagy
ceremóniásan átadta a fiatalembernek, aki főhajtással vette át, s egy Flórára vetett mosoly
kíséretében szórakozottan a csizmaszárába dugta. Most már a gyász se nagyon bírt itt a feltörni
készülő boldogsággal. Aztán az öreg megmutatta az emléktábla mögötti rejtekhelyet. Bólogatva
szemlélték a gyertyafényben, hogy bizony az üres ládák szálkás roncsaival van csupán tele. A
szemle után visszataszigálván helyére a falnyi táblát, az új kegyúr csak annyit mormogott, hogy
most majd rá kell vésetni… Itt elhallgatott. Elhallgattak mindnyájan. Egyedül Görgényi Dénes
neve volt bizonyos és végleges a szomorú hátráléklistán. Meg a Tötöry Zsuzsánnáé, ha…
Visszaballagtak a parókiára.
Az ősi és ismeretlen kincs előtt, melyet a reverendája alatt szinte éveken át hordott ide
darabonként, egy vakablakba helyezett pelargóniás láda meg egy félig üres káposztás hordó állt
őrt már annyi éve.
– Ezek a kiszáradt muskátlitövek sosem láttak többé napfényt. Hősi halottak ők is. Pompéji
katonák – mondta Gergely atya. – Hát ez az, amit nem írhattam bele a levélbe.
Nagy jövés-menés volt ezen a télvégen. Pár hónapba beletelt, mire Erazmusz, mint valami
fiatal pátriárka, összes gyermekeivel s pár új cseléddel visszaköltözött előbb Tordára, aztán a
kitatarozott harasztosi kúriába.
– Valóságos Ábrahám vagy, fiam – köszöntötte vidáman az agg plébános. – Üdv neked!
– Üdv neked is, hű udvari papom és pénzügyminiszterem!
A tornyot s a falakat állványok vették körül, szekérszám hordták a hozzávalót, kocsin járt ki a
két piktor, akik a falak mentén futó egyenes keretvonalakat keresztezték a görbékkel, s végül jól
látható betűkkel elhelyezték a kiválasztott jelmondatot: „Nagyobb lészen e második háznak
dicsősége az elsőnél, ezt mondja a Seregek Ura.”
Május volt, egy aranyló délután a lugasban poharaztak, amikor Erazmusz bólintott és Flóra
kimondta ünnepélyesen közös kérésüket:
– Vasárnap hirdessen ki bennünket, atyám. Összeházasodunk.
Gyertyagyújtás előtt, amikor menni készült, Szabó Gergely megáldotta őket. A rövid fohász
végén a szívét megremegtető jó hír örömébe úgy keveredett bele mégis a komor valóság, mint
orgonaszóba a távoli ágyúzás.
– …és ne adj nekünk egyetlen életben ennyi halottat!
Erazmusz minden hírt meghallgatott, de nem ült fel semminek. Azért megpróbálta néha a
lehetetlent is, hogy Csanád sorsára fényt derítsen. Egyszer hónapokat vett igénybe egy
tapogatózás (s pár hold föld árát előlegben, útiköltségre), mely igazolni látszott, hogy öccse
Nocera de Pagani olasz község sírkertjében van eltemetve, miután a Garibaldi-féle
szervezkedésnek, majd katonai mozgalomnak tevőlegesen részese volt, s valami kisebb
sebesülésbe halt bele szerencsétlenül. Majd eljött az idő, hogy megtudakolja az írásba is
foglalható igazságot. Országszerte még Petőfi előkerülését sem tartották lehetetlennek.
Emisszáriusok, gerillák jöttek-mentek, mindig csak a láthatáron suhantak el új forradalmat csináló
üzenettel, biztatással, kénkőszagot húzván maguk mögött: osztrák csendőrszagot. Végül a
legmeglepőbb választ egy talpig becsületes és megértő lélektől kapta egy átcsempészett levélben:
az a sír nem a Görgényi Csanádé, hanem a Gál Sándoré volt, akinek sajnos még halála idejét is
ellentmondásos adatok őrzik. Különben most már az a sír sincs meg. „A nagy emlékű Gál
Sándornak Nocserában történt halála után van-é valamely hátramaradott emlék állítva, ennek
megtudása végett a papot latin nyelvű (másolatban idezárt) levélben megkerestem, s dacára annak,
hogy a postai ügyintézés szerint a levelet s pénzküldeményt átvette, máiglan válasz nem jött…”
Erazmusz délutánonként a harasztosi hegyoldalból elnézett néha arra, ahol öccse jeltelen sírját
sejthette. Sok mindenben megnyugodott már. De körülötte akkor alig akadt magyar, aki arra
készült volna lélekben, hogy abból az irányból nem Kossuth Lajos, hanem Ferenc József kora lesz
eljövendő.
A nocerai kis temető, amelyben pillangók táncolnak kecsesen a verőfényben. Talán mert
domboldal, még hasonlít is az itthoniakhoz, csak a sírok közt nem fenyők, hanem sötét píneák
állnak, ciprusok szúrnak fel a bozótból a felhőtlen kék égnek. Se azt, hogy mikor, se azt, hogy
merre lesz a feltámadás után a találkozás helye, semmi más nem mutatja, csak a pillangók
táncának ábrája a nyomot nem őrző levegőben. A pillangóutak iránya és esélye szerint Gál Sándor
lelke Itália (Törökország, Albion, Drezda) légterében bizonyára érintkezik a többi örökre
külhonban rekedt lélekkel. Csak haza nem üzennek soha egyebet, mint ami eleve benne
foglaltatott az elmenetelükben. Az akkor nem véglegesnek szánt búcsúcsókban: _ _ _ Mennyivel
volna több, ha még egyszer és még egyszer és folyton azt üzennék?
Amikor az ember féltett, legbelülről való titka feltör, mert feltörhet végre, és elönt mindent… Ő
mindig tudott valamit. Megérzett valamit, de (vagy inkább csak a szelídebb és kívánkozik ide:) és
más valami valósult meg. Valami csodálatos belső „szózene” élt benne, aminek a megvalósulás
csak halovány töredéke, árnyéka, vagy ami még rosszabb: hiányérzet-hagyója lehetett.
A magyarokat Világos előtt (volt akit után) meggyőzték, hogy le kell tenniük a fegyvert. De ki
győzte meg vagy mi győzte le Görgényi Erazmuszt? Mérhetetlen a távolság közte és a saját élete
között. Igen, ez lehetne az epitáfiuma, mert ennek fényében nevetséges odaírni és kivonni
egymásból – az örökkévalóságból – a két dátumot: a születését s a még be sem következett
haláláét. Hátha még van, még jön egy hosszabbítás, s ebbe a hosszabbításba esik minden. A
lényeg. A homokóra is, ha kiürül, terének csak egy kis részét tölti ki az, ami lepergett, harmadát,
negyedét, pedig az minden, az az idő megmutatója. Ez a csipetnyi-homokszemnyi, ez a
„legfontosabb” hátha még nem érkezett meg oda, ahol a végösszeget számolják.
Sokszor gondolt rá, hogy lehet, ez az egész mindössze egy érzékeny első fog fájdalmainak
története. És úgysem tud összeállni itt már senkiben. Mivel legalább két ilyen volt, és az egyiket
elviselő idegrendszer már halott. Mi lett volna, ha két azonos koponyát találnak az elméletükön
civakodó tudós urak ott Segesváron? Egyiket a kukoricás egyik végében, másikat a másikban.
Vagy egyenesen összegurítva, mintha nem is egy hóhér kozák, de maga a tréfás kedvű halál
helyezte volna egymás közelébe, kolumbáriumi, boncintézeti vagy múzeumi polcra őket? Honnan
tudták volna, miből derítették volna ki, hogy melyik a költő s melyik volt csak fűzfapoéta? Melyik
a zseni, akinek odafigyelése, hazára-gondolása kinek haszon, kinek veszedelem, de nagyszerű, s
melyik a szürke civil, aki felült az instigációnak?
A fájdalom újra és újra beleszúrt a pofacsontjába. Mintha az elmaradt dzsidás fegyvere helyett.
Versenghetnek hát, ki is a nemzet legnagyobb kárvallottja. Kié az igazi „nincs a teremtésben
vesztes, csak én”, ahogyan azt Bánk hiszi. Petőfi kegyesen kiesik a versenyből, mert ő, amíg csak
lélegzett, dühös és derűlátó volt egyszerre. Széchenyi és Vörösmarty? Elborult elmével valóban
még csak a próféták tudtak ilyen komoran virrasztani pusztult országuk fölött. Vagy Kölcsey?
Mert ő talált szavakat mindehhez, és mint a nemzet legfájdalmasabb ügyvédje, istentől nem
ítéletet, hanem áldást követelt?
Van persze, akinek csak a foga fájt rettenetesen. Fájt ugye a fogad – és mire? A nagy tettért járó
dicsőségre. Ne tagadd! A legfájdalmasabb az, ha erről észrevehetően és maradandóan számot is
ad az ember. Fájni nem elég.
Erazmusz egyre többször érezte: mérhetetlenre nyílik a távolság közte és a saját élete közt. Ez a
szakadék gyűl aztán tele tehetetlen mindentudással, amely fölött átnézünk önmagunkra:
– Én az a másik ugyanén vagyok!
 – Nem. Én a másik ugyancsak-te vagyok.
Görgényi Mózes keresztelőjén a helyreállított egyházban különös módon gyöngyvirág- és
orgonaillata volt már a magasságnak, mely felé a népes gyülekezet egymás után küldte a
hálaénekeket. Erazmusz, az örökölt karosszékben, összekulcsolt két kezét nézte, mintha azért
szorítanák olyan nagyon, elfehéredően egymást az ujjai, hogy semmi mást ne kelljen
elkövessenek már, gyarlóbbat ennél az ölelkezésnél: kardmarkolatra, tán még tollra vagy
szerszámnyélre se feszüljenek rá szenvedéllyel. „Csak őrizzük meg a józan eszünket…” Mit is?
Mint a rózsafüzér gyöngyszemei, ott állnak Flóra körül Regina, Antónia, ott ül a karján
Déneske. Az övé éppen a keresztanyja ölében. Vagy mély csend lett hirtelen, vagy most éppen
nem hallható, látható a világ… De mégis valami. Egy betévedt pillangó. Pillangó? Márciusban, a
harasztosi templomban? Legfennebb molylepke. Március elseje van, nem szokatlan dátum, évente
akad egy belőle. Ni, még egy pillangó! Valóságos csoda ez mégis, ha csak a március elsejék vagy
a március tizenötödikék gyűlnének össze a naptárakból mint pillangók…
Őrizzük a józanságunkat, ahogy az óbester mondogatta két délceg, unokából nevelt utolsó
segédtisztjének. Az ujjait nézte, ahogy ölelik egymást, mintha öt Erazmusz öt Flórát ölelne át,
szorítna magához. Ennél a gondolatnál a feleségére pillantott, találkozott a tekintetük. Flóra szeme
távolból is ibolyaillatú volt. A gyermekek is, az öregek, nyilván mindenki őt nézte ebben a
pillanatban, kis közössége új vezérét, pátriárkáját, kit a viharos idők egyből emeltek Ábrahámmá,
pedig éppen a keresztapa felelte most egy újszülött helyett mély baritonján a szertartásosan feltett
kérdésre, hogy „ellene mondasz-é a gonosznak”: – Ellene mondok!
Pillangószárnyak. Vagy apró angyalok. Veszélyben. „Ellene mondok…” Az összekulcsolt ujjak
úgy szorítják egymást, belefehéredve, mint a szeretők, akik nem akarnak elválni soha többé.
Mindkét kéz így érzi ezt. Egyik gyengül, lazul, feladni látszik mégis. Pedig ő is így gondolta.
Amíg meg nem értette és meg nem szokta, hogy már hiába van ugyanúgy, ha nem ugyanakkor
van, mint ahogy hiába volt valami ugyanakkor, ha nem volt ugyanígy.
Még egyszer, százszor, végig, végleg, egymás felé nyúlnak egy test részei, egy család, egy
ország részei. Legfontosabb megőrizni a józan eszünket, így akármi következ
– – – – – – – – zék be – – – – – – –
pillangó –
– – – – – – – – – – – akármi lesz – – – –
pill – –
– – – – – angó mi is – – – – – – – –
pillangó p –
– – – – – – – – – – szállha – – – – – – –
illan –
tunk, elszállhatunk valahová, bárhová, előre vagy hátra az időben: igen, vissza is szállhat a
történet, ha valahol megtört a történelem, elölről kezdheti vagy folytathatja önmagát; a
legfontosabb, hogy megőrizzük józanságunkat és figyelmünk ne lankadjon, mert nemcsak
megérteni nehéz, de bekapcsolódni is, ott és bárhol; ott lenni, éppen itt lenni, hol ott, hol itt, hol
Harasztoson, bármelyik Harasztoson, hol Tordán, Budán.
Hol is tartottunk?… A főrendi tábla 1848. februári ülésén a polgárőrségről lévén szó,
megállapíttatott, hogy e seregek szolgálhatnának a haza javára, de ők egy más hatalomnak
szolgálnak. Ez a hatalom csak részben Ausztria, részben már más. Rendezni kell tehát a
polgárőrségek kérdését. Jelenleg csak egyetlen városban van a polgárőrségnek nemzeti színű
zászlaja, és csak egyetlen helyen tettek az őrsereg emberei esküt az alkotmányra. A többi zászló
mind más színű, legtöbbje fekete-sárga, kétfejű sassal. De van rossz zászló is, melyet
Szentpétervárról küldtek az egyik polgárőrségnek. Miféle sereg az ilyen?… A beszéd meglehetős
izgalmat kelt Bécsben, a király elrendeli a szigorú vizsgálatot azon város ellen, melynek
polgárőrsége a nemzeti zászlóra esküdött.
A Dunán a jég zajlik, az Enns még fagypáncélos, itt az Aranyos csupán árad. Piszkos-sárgán,
ha tetszik, de soha nem fekete-sárgán. Mennyi aranyat hord el így titokban a kincstár potenciális
vagyonából, úgyszólván a kamarai biztosok orra előtt! S nem lehet ellene tenni semmit. A
kivezényelt katonaság, a sortűz sem segítene. Maga a természet lopja meg Ausztriát, ahogy Rómát
meglopta.
1848. március elseje. Ezen a szép télvégi napon a reggeli misére kivonul az egész Harasztos.
Mármint a plébánia hívei. A Görgényiek ott vannak hiánytalanul. A fiú pár napja érkezett
Klagenfurtból kéthetes szabadságra. Kolozsvárig a Biasini-féle gyorskocsival, onnan
másodmagával lovon. Húgai visongtak a boldogságtól, most hallgatnak a büszkeségtől.
Énekelnek, csak Görgényi Dénes nem szokott énekelni soha, s most Csanád is hallgat, mint a
gondolatokba mélyedt komoly férfiak, ünnepélyesen maga elé néz. Ünnepélyesen, de
határozottan. Egész lényéről lerí, milyen tántoríthatatlan jellem. Pedig furcsa gondolatok
ostromolják. Párizsban megbomlani látszik megint egy fázisa a világok legjobbikának. Pedig
olyan véglegesnek látszott. Aztán: ma lett pontosan huszonegy éves, önérzetesen átérzi, hogy ő
már valaki. Nem tudni miért, épp ma hajnalban jutott eszébe szegény testvérbátyja, aki még
gyermekkorában elhalt torokgyíkban. Erazmusznak hívták. Ő már huszonöt éves lenne. Mint
Petőfi Sándor, a híres költő. Klagenfurt unalmas város. Torda is… A csengettyűk, a csend, a
misztérium, melynek most ér ide tömjénillata. Csanád arra a belső égre emeli a tekintetét, melyet
a szentély színes hátulsó ablakai határolnak. Egy besütő sugár éppen őt veszi célba. Karcsú
alakján szépen feszül a fehér tiszti mundér, ő császári és királyi felsége hadnagyi egyenruhája. A
húgai, mint mindig, rajta felejtik rajongó tekintetüket, még ha templomban bámészkodni nem is
illik. Újabb csengettyű. A kisebbik Görgényi-kisasszony félreforduló arcocskája bátyjára pillant.
Iringó-kék a mosolya. Találkozik a tekintetük. Már tegnap jelezte Csanádnak, hogy ma délután
házimulatság, divatos szóval jour lesz Warró Flóránál. Flóra is szeretné, ha elkísérné őket… Nos,
akkor mi lesz, kérdezi ez a pajzán, gondtalan, tiszta tekintet: Mi lesz?… Mi lesz?

..ooOOoo..