Bár számos alkalommal láthattuk már, mégis mindig lenyűgöző élmény

átélni, amint a világot irányító, saját bevallása szerint persze „nem létező”
erő a szó szoros értelmében az csinál, amit csak akar. A most egész
Európa, benne a Baltikumtól a Balkánig húzódó „Köztes Európa” és
Magyarország számára felállított végzetes csapda újra igazi mestermű.
Akár gratulálhatnánk is az újabb fantasztikus teljesítményhez, ha nem a
mi létünk forogna kockán, de sajnos az forog. Lássuk, miért és hogyan.

A látványtechnikai felszínen „orosz–ukrán” háború fantázianéven eladott

médiatermék valójában egy birodalmi háború, amelyet az amerikai
impérium azért volt kénytelen kiprovokálni, mert végzetes
eladósodottsága elérte azt a szintet, ahol az összes vele szemben fennálló
követelés nagyobb, mint az összes vagyona. (Csak zárójelben jegyzem
meg, hogy éppen azért igyekszik újabb és újabb tőzsdei „buborékokat”
felfújni, hogy a vagyonelemeit, főként pénzügyi eszközeit és ingatlanait a
globális piac felülértékelje, mert akkor, mint most is optikailag egy-két
százalékkal nagyobbnak látszik az összes vagyon, mint az összes
követelés. Ám ez semmit nem változtat azon, hogy a birodalomnak vége.
Hiszen ha csaknem egy évszázados világkifosztás nyomán is csak annyira
futja az erejéből, hogy tőzsdei manipulációkkal legalább azt el tudja érni,
hogy éppen nem nagyobb az összes tartozás, mint az összes vagyon,
akkor nincs miről beszélni. Ez az állapot az összeomlás előtt álló
nagybirodalmak jellegzetes kórképe.)

Az amerikai birodalomnak tehát azért kell permanens háborús helyzetet

fenntartania, mert csak ettől remélheti, hogy a megfélemlített és
kiszolgáltatott világ akkor is kénytelen legyen megfinanszírozni ezt a
felfoghatatlan adósságtömeget, ha teljesen nyilvánvaló is, hogy a
birodalommal szemben fennálló követelései a semmibe futnak. A
háborúhoz azonban, mint tudjuk, pénz, pénz és pénz szükséges, és ennek
az előteremtése egyre reménytelenebb feladat a technikai
fizetésképtelenség újabb és újabb megalázó mutatványai közepette
részegen tántorgó impérium számára. Ám a háborút nem tudja s nem is
akarja befejezni, hisz az utolsó reménye éppen az, hogy az esetleg így
összeomló Oroszország teteméből lakmározva egy darabig
meghosszabbíthatja még agóniáját. Ez a stratégiai cél azonban egyre
elérhetetlenebbnek látszik, így a háború mint „befektetés” egyre
végzetesebb „projekt” a birodalom számára.

Kibontakozni látszik azonban egy olyan „megoldás”, amire elégedetten

csettintene az egyszeri ember, és azt mondaná: „ögyes”. Az ögyes
megoldás pedig nem más, mint az, hogy gyorsított eljárással fel kell venni
Ukrajnát az Európai Unióba, és ettől kezdve az amerikai birodalom
minden háborúval kapcsolatos anyagi terheit automatikusan Európa
népei viselik. Az erre utaló jelek ugyan már hónapok óta sokasodnak, de a
„projekt” most lépett abba a fázisba, ahol az Európai Unió tagországainak
rövidesen operatív döntéseket kell hozniuk erről az Európa totális
felszámolásával járó stratégiáról. Tegyük mindjárt hozzá, hogy az Európai
Unió mint intézmény Ukrajnának nyújtott pénzügyi „támogatása” már
most is sokkal magasabb, mint Amerikáé.

Ukrajna uniós tagságával valójában a birodalom egy végtelenített

pénzszivattyút kapcsolna Európára, amelynek „hidraulikája” földrészünk
minden problémáját „megoldaná”, lévén, hogy ezzel felszámolná
önmagát. Egy „aprócska” gond van, hogy az uniós szavazógép zavartalan
önmegsemmisítési üzemmódját egy Magyarország nevű tagállam
notóriusan megakadályozni törekszik, és ez nyilván most sem lenne
másként. Két lehetőség van („stick and carrot”) a fenyegetés és/vagy az
„édesgetés”, vagy meg kell vesztegetni, vagy el kell takarítani az útból.

A látványos megsemmisítés azonban elég kockázatosnak látszik, különös

tekintettel arra, hogy közeleg a magyar elnökség ideje és az európai
parlamenti választás, s mivel ezek minden eddiginél komplexebb
„médiafelületet” biztosítanak a renitens magyar kormány számára, így
egyelőre csak az „édesgetés” látszik járható útnak a birodalom számára.
Ennek nyitánya volt az elmúlt héten az, hogy a Financial Times, mint a
globális véleményhatalmi rendszer zászlóshajója diszkréten jelezte, hogy
végre megnyílhatnak az uniós támogatások Magyarország számára,
Magyarországnak „mindössze” egy kicsit „konstruktívabban” kellene
kezelni a legfontosabb kérdést, Ukrajna „európai integrációját” és persze
Svédország NATO-csatlakozásának ratifikálását is. A nyomaték kedvéért
két és fél Nobel-díj is adódott egy héten belül, és még ki tudja mennyi
„nyalánkság” van bekészítve a „jó gyerekek” számára, mert ugye minden
csak időzítés kérdése, ahogy erre már Talleyrand, a nagy „túlélő” is
felhívta a figyelmet.

Talán kegyesen még azt is elnéznék, ha kissé kívül állnánk a migrációs

paktumon. Ukrajna EU-tagsága csak a fedőszöveg, ez magyarul azt jelenti,
hogy ettől kezdve az amerikai birodalom agóniája meghosszabbításának
minden anyagi és szimbolikus költségét Európa fizeti, akár saját
pusztulása árán is. Volt már egyszer hasonló helyzetben Európa, amikor
az „egyik” oldalon V. Károly császár, a „másik” oldalon pedig Nagy
Szulejmán szultán volt ugyanannak a „nem létező” erőnek a kitartottja. Ez
az így lényegében önmagával csatázó erő satuként semmisítette meg a
Szent Korona szakrális történelmi Magyarországát. Igaz, néhány
évtizeddel ezt megelőzően volt egy Hunyadi János nevű magyar, akinek
volt átfogó elképzelése e katasztrófa elkerülhetőségét illetően, ám
„valami” rejtélyes módon az útjába állt. Kérdés vajon most miképpen lesz
majd?