II/21.

A fejlődési pszichopatológia tradicionális modelljei (az állapot/vonás modell, a környezeti modell, az interakciós
modellek és a tranzakcionális/transzformációs modellek).
BEVEZETÉS:

A fejlődési pszichopatológia definíciója

Sroufe és Rutter (1984, 18.o.) – „a fejlődési pszichopatológia a viselkedéses maladaptáció egyéni mintázatai eredetének és
menetének tanulmányozása – függetlenül
o az életkortól, amikor a patológia kezdődik (nemcsak a gyerekkorhoz köthető a patológia. Lehet, h az iskolába
kerüléskor jön elő a patológia)
o az okoktól (bio-pszicho-szociális; genetikai hatásoktól a szociális hatásokig mindent vizsgálni kíván.)
o a viselkedésben bekövetkező változásoktól (függetlenül attól, h milyen súlyosságúak, megnyilvánulnak-e a
viselkedésben)
o milyen összetett a fejlődési mintázat”

(forrás: Buda: Pszichopatológiai modellek. In: Füredi-Buda-Németh-Tariska: A pszichiátria magyar kézikönyve; Hámori Eszter
interneten fellelhető előadása; Vetró–Parry-Jones: Gyermek- és ifjúsági pszichiátria )

A fejlődési pszichopatológia meghatározása:

A FPP makroparadigma, mely a fejlődéssel és a pszichopatológiával foglalkozó tudományterületek, - pl. a fejlődéslélektan, a
pszichopatológia, az idegtudományok, a genetika, a személyiséglélektan, az evolúciós pszichopatológia - elméleti modelljeinek és
empirikus eredményeinek szintézisére vállalkozik annak érdekében, h a fejlődés normális és patológiás folyamatait
magyarázza.
Célja: a normatív fejlődési utak és az ezektől való eltérések vizsgálata, valamint a pszichopatológia és az életciklus során
bekövetkező változások összefüggéseinek tanulmányozása.
A FPP szerint a fejlődés:
- Kumulatív: a korábbi fejlődési szint befolyásolja az aktuális fejlődési szintet,
- A fejlődést befolyásoló tényezők valószínűségi elven működnek,
- Minden fejlődési útvonalnak számos kimenetele lehet (multifinalitás)
- És különböző utak azonos kimenetelhez vezethetnek (ekvifinalitás)
- A különböző fejlődési utak között lehetséges a váltás, de ez függ
o a korábbi fejlődési tapasztalatoktól,
o az aktuális feltételektől,
o és az adott fejlődési útvonalon eltöltött időtől.

A FPP szerint a pszichopatológia definíciója: a tartós eltérés a funkcionális fejlődési útvonalaktól.

A FEJLŐDÉSI PSZICHOPATOLÓGIA SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉSRŐL ALKOTOTT MODELLJEI:

A fejlődési pszichopatológia mint integratív tudomány

A fejlődés pszichopatológia a nem megfelelő adaptáció egyéni mintázatának eredetével és lefolyásával foglalkozó tudományág,
ami igyekszik megértetni a kapcsolatot az egészséges fejlődés és annak maladaptív deviációi között. A pszichopatológiai
jelenségeket igyekszik a testi, kognitív, érzelmi és pszichoszociális fejlődés keretében szemlélni. A pszichopatológiai tünetek és
történések kifejlődését olyan nagy változások következményeként tekinti, amelyek az egész élet folyamán előfordulhatnak.

A fejlődési szempont megjelenésének gyökere Emminghaus 1887-es munkájához nyúlik vissza („Pszichikus zavarok
gyermekkorban”), ahol is megfogalmazódik, hogy a pszichopatológia feladata közé tartozik, hogy a lélek anomáliáit a különböző
fejlődési szakaszokban tanulmányozza.

A fejlődési pszichopatológia alaptételei (Sroufe és Rutter szerint, 1984): a fejl. pszich.pat. alapja a fejlődéslélektan, s ez jelenti
mind az elmélet, mind a módszerek, valamint modellek felhasználását. A pszich. pat. a fejlődési eltérésekre fókuszál. A
szemléletben –integrálva a biológiai, pszichés és szociális megközelítéseket– a növekedés, az érés és a tanulás szempontjait
együttesen veszi figyelembe (a normálistól eltérő viselkedések tanulmányozása során).

A viselkedést számos olyan szinten lehet tanulmányozni, amely normalitást, illetve abnormalitást jelez

A fejlődési szempont beépítése Eisenberg (1977) szerint megteremtheti a kapcsolatot a különböző tudományágak között.
Mindemellett integrálja a normalitás és patológia különböző megközelítéseit, valamint gyerekek és felnőttek viszonylatában
éppolyan jól használható.
A fejlődési pszichopatológia modelljei a pszichopatológia kialakulásában a környezeti tényezőket és a gyermek
adottságainak szerepét vizsgálják.
A modellek csoportosíthatók aszerint, h
- a környezetnek, ill. a gyermek adottságainak passzív vagy aktív szerepet tulajdonítanak a fejlődésben (állapot/vonás
és környezeti modellek)
- illetve hatásuk független, összeadódik (additív modellek)
- vagy a különböző tényezők egymással interakcióba lépve maguk is megváltoznak (transzformációs modellek)
„Történeti modellek” Riegel (1978) felosztása szerint mind a gyermek, mind a környezet felvehet passzív vagy aktív
szerepet. (Az alábbiakban a zárójelben lévő nevek nem a modellek megalkotóit jelzik, hanem a modellhez leginkább társítható
elméletek szerzőit.)

✔ Passzív gyermek – passzív környezet (J. Locke és D. Hume) – Lényege: a környezet nem próbálja a gyerek fejlődését
befolyásolni, és a gyerek is passzív =„tabula rasa”, amire felíródnak a környezet információi. Manapság ezt a modellt
idejétmúltnak tekintik.
✔ Passzív gyermek – aktív környezet (Skinner, 1953) – a környezet jutalmazás és büntetés útján aktívan kontrollálja a
gyerek viselkedését. A környezet különböző lehet, a gyerek viselkedése a környezet által meghatározott. A modell ma is
nagy hatású, széles körben alkalmazzák mind az egészséges, mind a patológiás fejlődés magyarázatául (kül. maladaptív
vis.minták megváltoztatásában, terápiás intervenciókban használatos modell).
✔ Aktív gyermek – passzív környezet (Piaget, 1952, Chomsky 1957, 65, Lennenberg 1967) – a gyerek a környezet által
felkínált anyagokkal aktívan manipulál, ugyan a környezettől jön az infó, de abban, h milyen infót vesz fel, abban a
környezetnek nincs túl nagy szerepe. Vagyis a gyerek konstruálja meg belső világát a környezetet használva. A
pszichoterápiában a vis-t megváltoztató intervenciók ilyenek, ahol a környezet hatásait figyelmen kívül hagyjuk.
✔ Aktív gyermek – aktív környezet (Lerner, 1984; Lurija, 1976, Clarke, 1986, Sameroff-Chandler, 1975) – a leginkább
elismert és használt modell, mert a tényezők interaktív természetét hangsúlyozza: a gyermek adottságai és a környezet
együttesen hatnak. A kognitív struktúrák a környezeti hatások és az aktív gyerek interakciójának eredményei.
A fejlődés, a gyermeki viselkedés (és a ppat) az egyén sajátosságainak, képességeinek és a környezeti feltételeknek a
kölcsönhatásában írható le. Vagyis a fejlődést a kettő interakciója – tranzakciója határozza meg.

A gyerek aktivitása:
– A gyerek aktív ágens, nem passzív befogadója (pl. az anyai inputnak)
– Önszocializáló (=hatással van a saját fejlődésére),
– A gyerek befolyásolja azt, aki őt befolyásolja. A szocializáció kétoldalú, körkörös foly., cirkuláris okság.
– Szelektál
– Értelmez (életkori sajátosságok, kognitív fejlődés, temperamentális sajátosságok)
– Alakít (mennyire érzi magát hatékonynak?)
– Ingerként hat
– A probléma nem izoláltan a szülőben vagy a gyerekben van, hanem a szülő – gyerek viszonyban (és más rendszerekben)

MODELLEK A PSZICHOPATOLÓGIA MAGYARÁZATÁRA:

1. ÁLLAPOT/ SZEMÉLYISÉGVONÁS MODELLEK (Status/Trait)(passzív gy.-passzív k.)
– gyakran orvosi modellnek is nevezik,
– A modell nem interaktív, nem veszi figyelembe a környezet hatásait. Egy meghatározott SZV a környezettel
interakcióba kerülhet, de a SZV ennek hatására nem változik meg.
– E modell szerint egy személyiségvonás egy adott időpontban előrejelzi jövőbeli jellemvonásait.
– SZV lehet: coping-készség, tulajdonság, vagy egy bizonyos fajta reakcióra való tendencia, valamint belső tulajdonság, mint
pl. a temperamentum vagy egy bizonyos genetikai kód, de tanulással is elsajátíthatók. Ha egyszer egy jellemvonást a gyerek
elsajátított, az nagyjából változatlan marad.
– A modell szerint a kialakult állapotot nehéz befolyásolni, mivel veleszületett adottságok (temperamentum, genetikai
kódok, neurotranszmitterek szintje stb.) determinálják (a pszichopatológiát stabil, megváltoztathatatlan jellemzők
magyarázzák)
– Főleg biológiai, genetikai hátterű pszichés zavarok esetében hasznosítható ez a modell (Sch.) Az a gyerek, aki egy
meghatározott sérülékeny génmintázattal születik, valószínűleg az idő folyamán patológia megjelenik.
– Ez a modell akkor is hasznos lehet, ha nem biológiai vagy genetikai alapú jellemvonást veszünk figyelembe, mint pl. a
Bowlby (1969) és Ainsworth (1973) által felállított kötődési modell, miszerint a gyermek kötődése az édesanyjához az első
évben meghatározza a gyermek későbbi személyiségvonásait. A kötődés (mint szerzett tulajdonság) interakció
következtében alakul ki, de ha egyszer kialakult, akkor stabil, jellemző tulajdonsággá válik, védetté teszi a gyermeket a
specifikus stresszekkel szemben.
– azonban a protektív faktorok kialakulásának (mint pl. biztonságos kötődés) vannak kritikus periódusai: pl. ha jó anya-
gyerek kapcsolat csak a 2. évben adatik meg, a biztos attachment ott már nem tud kialakulni.
– Bár a jellemvonás modell egyszerűsége miatt vonzó, több probléma is akad =Ellenérvek:
o A modell csak bizonyos jelenségeket képes magyarázni, és nem ad teret a környezet szerepének a viselkedés
szabályozásában.
o nem ad választ arra, h a jellemző tulajdonságok nemcsak veleszületettek lehetnek, hanem az élet során is
kialakulhatnak, pl. attachment
o vagy nem minden egyénnél alakul ki később pszichés rendellenesség, akinél kimutatható egy bizonyos vonás.
o nem mindenki ugyanúgy betegszik meg, aki ugyanazt a rizikót hordozza,
o egyes jellemzők szituáció függők, vagy specifikusak, pl. a gyerek kötődése az anyához, nem jelent kötődést az apához
is.
– Példa: A kötődés szerepe a stressz elleni védelem (Lewis, 1984):
A biztosan kötődő gyermekekre nem volt hatással az azt követő stressz.
A bizonytalanul kötődő gyermekeknél, negatív környezeti hatás után gyakrabban mutattak pszichés rendellenességet, mint
azoknál a bizonytalanul kötődő gyermekeknél, akiket nem ért negatív környezeti hatás. Tehát a biztonságos kötődés
sebezhetetlenséget nyújt. Ebből a szempontból a sebezhetetlenség koncepciója hasonló egy személyiségvonás modellhez,
mely szerint vannak tulajdonságok, melyek megvédik a gyermekeket a későbbi környezeti stressztől.
A biztos kötődés által nyújtott védelmező tényező magasabbra helyezi azt a küszöböt, amely felett a gyermeket a stressz
negatívan érinti.
De: nem tudjuk, milyen fokú stresszt tud ellensúlyozni a biztonságos kötődés.
Szenzitív periódusok: bizonyos védőfaktorok hatékonyabbak, ha korábban szerzi meg őket az egyén, pl. a második
évben szoros anya-gyerek kapcsolat kisebb védelmet nyújt, mint az első évben.
Bár sok probléma felmerült ezzel a modellel kapcsolatban, ennek ellenére elfogadott nézet, hogy az anya-gyermek kapcsolat
az első évben nagy hatással van a gyermek további szociális-emocionális és mentális egészségére.

2. KÖRNYEZETI (KONTEXTUÁLIS) MODELL (KM)(passzív gy.-aktív k.)

– Fő tétele, hogy a gyerek fejlődését leginkább a környezet változásai befolyásolják.
– A KM legegyszerűbb változata szerint a viselkedés, legyen az abnormális vagy normális, főleg a környezet hatására
alakul ki. Pl. a gyerek az X viselkedést követi, míg Y-t nem, mert az X vis-t jutalmazzák a szülei, az Y-t pedig büntetik
(közvetlen v. közvetett módon).
– Bár egyes viselkedésekre illik ez a modell, valószínűbb, hogy a környezet hatással van a gyermekre, a viselkedés idejében
közvetlenül/direkt módon, a későbbiekben pedig közvetetten/indirekt módon (a gyerek emlékszik rá, h mely
viselkedésért jutalmazták és melyért büntették korábban).
– Mivel a többi ember fontos részét képezi a környezetnek, a szociális környezet részéről nyújtott elfogadás, „szeretet” (anya,
család, kortársak) kiemelten fontos az egyén számára. A környezeti modell azt közvetíti, h ha a környezet változik, a gyerek
viselkedése is változni fog és amilyen mértékben pszichopatogén a környezet, olyan mértékben alakulnak ki
pszichopatológiai tünetek a gyereknél. Vagyis a gyerek pszichopatológiáját nem a belső tulajdonságai, jellemzői fogják
meghatározni, hanem a külső környezet hatásai.
– Az általános környezeti modell azt sugallja, hogy a gyerekek viselkedése a környezet függvénye. Amíg a környezet
következetes, addig a gyerek viselkedése is következetes, ha változik, a viselkedés is változik: maladaptív viselkedés oka
lehet a maladaptív környezet.
– a modell teret enged annak is, h az élet során vannak olyan kritikus periódusok, amikor bizonyos környezeti hatások
nagyobb befolyással vannak a fejlődésre, mint mások, pl. korai életkorban a negatív élmények súlyosabb
következményekkel járnak, mint amikor a személyt későbbi életkorokban érik.
– A környezet szerepét a fejlődési folyamatban alulértékeljük, mert a legtöbb kutató a személyben keresi a viselkedés indokait.
A pszichopatológiában is a személyt kezeljük, és nem a környezetet változtatjuk, noha időnként indokolt lenne (USA –
kézifegyverek engedélyezése – több gyilkosság, mint Európában).
– Ellenérvek:
- a környezet definiálásának nehézségei (mi is a környezet?)
- a KM kezdeti változatai nem az egész élettartam folyamán szemlélik a környezet hatását az egyénre, hanem csak a korai
életkorokban tartják azt fontosnak.
- kevés követéses vizsgálat!!! (inkább a kockázati tényezőkről vannak vizsgálatok)
– Rutter (1975): pszichiátriai betegségek előfordulásával kapcsolatban 150 családot vizsgált – Milyen tényezők vannak
kapcsolatban a gyermekkori magatartászavarokkal és a pszichiátriai betegségekkel?
- Családi konfliktusok
- Szülők szociális devianciája (bűnözés, pszich. )
- Hátrányos társadalmi helyzet
- Rossz iskolai környezet (nagy fluktuáció)
– A KM-hez is szorosan kapcsolódhat a Kötődés modell (KÖM)
- Ismert, hogy a környezet befolyásolja a kötődést egy időpillanatban, s az sz.vonássá válik, befolyásolva a gyerek további
teljesítményét.
- A KÖM szerint a bizonytalan kötődés az, ami gyenge társkapcsolatokhoz és iskolai kudarcokhoz vezet. Azonban nem
juthatunk erre a következtetésre, csak ha kivonjuk a rossz gondoskodás folyamatos jelenlétét.
- A legtöbb vizsgálat nem tudja ezt megtenni, nem mondhatjuk, hogy csak a kötődés minősége az ok.
– Más terület: depresszió - Lewis és Feiring longitudinális vizsg. (1990)
- Cáfolták azt az addig elfogadott nézetet, h depressziós anyák aktuálisan és a jövőben depressziót okoznak gyereküknél.
- Kérdés, ha az anyák a későbbiekben nem lennének depressziósak, az milyen viselkedést váltana ki gy-nél? A gy
viselkedését tehát a környezet megváltozása folyamán is érdemes lenne vizsgálni. Így derülhet ki igazán, hogy az anya
depressziója milyen mértékben és hogyan hat a gy-re.
- A környezeti hatás változása tehát kétirányú lehet: pozitív környezet negatívvá válhat és megfordítva. Mindkét esetben a
gy. viselkedésének változása információt adhat a környezet a viselkedésre gyakorolt valódi hatásáról és mértékéről.
– Thompson, Lamb & Estes (1982): 12-18 hónapos csecsemők kötődését vizsgálták: Anya dolgozni kezd, gy-nél negatív
viselkedés megjelenik. Az anya stresszreakcióihoz köthető ez a gy-i vis.

3. BRONFENBRENNER (1979) fejlődéslélektani elmélete (ökológiai modell):

▪ URIE BRONFENBRENNER szerint a fejlődés együtthatóit, vagyis a fejlődés ökológiáját kell tanulmányozni (vagyis azt a
mikró- ás makrókörnyezetet, amely a gyerek számára megtapasztalható környezetet jelenti.)
▪ Megkülönbözteti a környezet különböző szintjeit, annak függvényében, hogy mennyire közvetlen vagy közvetett a hatásuk a
fejlődő gyerekre.

1. Micro-rendszer:
- a gyerek közvetlen környezetét alkotó személyek: szülők, testvérek, tanárok, társak
2. Meso-rendszer:
- a micro- rendszeren belüli struktúrák közti kapcsolatok, interakciók rendszere (pl. a család és az iskola, a szülők
és a tanárok közti kapcsolat)
3. Exo-rendszer:
- a gyerek közvetlenül nem részese, de mégis meghatározó hatással van a gyerek életére, fejlődésére: pl. a szülők
munkahelye (anyagi háttér, a szülők hangulata, stb.)
4. Macro-rendszer:
- az adott társadalmi, kulturális rendszer, szociális ellátórendszer, szubkultúra, politikai rendszer, stb

5. Később bevezetett egy ötödik rendszert is, a Crono-rendszert (chronosystem), amely egy idői dimenziója a gyerek
környezetének. Ennek a rendszernek a részei lehetnek külsők (pl. a szülők halálának időpontja), vagy belsők (a
fejlődéssel együttjáró fiziológiai változások), amelyek megváltoztatják a környezethez fűződő viszonyt)

▪ Mindegyik rendszernek megvannak a saját normái, szabályai.

▪ BRONFENBRENNER szerint a fejlődés során az egyén az ökológiai környezet egyre komplexebb szintjeihez képes – és
kénytelen – alkalmazkodni (először az anyához, testvérekhez, majd így tovább a különböző intézményrendszerekhez,
társadalomhoz). Minél alapvetőbb rendszerben van zavar (pl. a microrendszerben), annál nehezebb a következő
rendszerekhez való alkalmazkodás. A fejlődésben meghatározó fontosságúak az ökológiai környezet változásai, mert ezekhez
mindig újra adaptálódni kell (pl. testvérszületés, iskolába kerülés, stb.)

A KM-hez is szorosan kapcsolódhat a:

4. Kötődés modell
(KÖM) aktív gyermek (kötődési aktivitás) passzív környezet

▪ Ismert, hogy a környezet befolyásolja a kötődést egy időpillanatban, s az sz.vonássá válik, befolyásolva a gyerek további
teljesítményét.
▪ De:• Rideg anya ua., aki nem gondoskodik társkapcsolatokról sem vagy nem tanít meg bizonyos életkori feladatokat a
gyereknek (tehát a rideg anya nem csak a kötődés szempontjából hat).
▪ A KÖM szerint a bizonytalan kötődés az, ami gyenge társkapcsolatokhoz és iskolai kudarcokhoz vezet. Azonban nem
juthatunk erre a következtetésre, csak akkor, ha figyelmen kívül hagyjuk a rossz gondoskodás folyamatos jelenlétét.
▪ A legtöbb vizsgálat nem tudja ezt megtenni, nem mondhatjuk, hogy csak a kötődés minősége az ok.

▪ Más terület: depresszió - LEWIS és FEIRING longitudinális vizsg. (1990)

 - Elfogadott, hogy depressziós anyák aktuálisan és a jövőben depressziót okoznak gyereküknél.
- Kérdés, ha az anyák a későbbiekben nem lennének depressziósak, az milyen viselkedést váltana ki gy-nél? A gy
viselkedését tehát a környezet megváltozása folyamán is érdemes lenne vizsgálni. Így derülhet ki igazán, hogy az
anya depressziója milyen mértékben és hogyan hat a gy-re.
- A környezeti hatás változása tehát kétirányú lehet: pozitív környezet negatívvá válhat és megfordítva. Mindkét
esetben a gy. viselkedésének változása információt adhat a környezet a viselkedésre gyakorolt valódi hatásáról és
mértékéről.
▪ THOMPSON, LAMB & ESTES (1982): 12-18 hónapos csecsemők kötődését vizsgálták.
- Anya dolgozni kezd, gy-nél negatív viselkedés megjelenik. Az anya stresszreakcióihoz köthető ez a gy-i vis.

3. INTERAKCIÓS MODELL:
– Ennek a modellnek az aktív gyerek – aktív környezet modell az alapja, lényege, hogy a gyerek viselkedését saját adaptív
képessége formálja, és azután ez a képesség kapcsolatba kerül a környezettel.
– A fejlődő egyén aktuális állapota mindig az előző állapot és az aktuális környezeti hatások függvényeként változik, a
csecsemő minden képessége a szociális interakciókon alapul.
– A pszichopatológia a gyermek adottságai és a környezet közös hatása
– „relativista” =viselkedés normalitása relatív: egy maladaptív viselkedés is lehet adaptív, és fordítva. A gyerek a
környezethez képest adaptív módon viselkedik, bántalmazó környezetben elkerülő.
– A interakciós modell statikusabb, mint a tranzakcionális modell. Van kölcsönös egymásra hatás, de a belső tulajdonság
statikus tényező. Az adott gyermeki jellemző (pl. a kötődés minősége) független faktorként, tulajdonságként létezik, mely a
mindenkori környezettel interakcióba lépve csak újfajta viselkedést eredményez, maga a tulajdonság külső hatásra nem
változik meg: pl. változatlanul biztonságosan kötődő marad az a gyerek, aki egy averzív környezetbe kerülve probléma-
viselkedést mutat. Ha a tulajdonság átalakulna, soha vissza nem térhetne, nem létezne regresszió, és a vulnerabilitásból
kedvező körülmények közé kerülve ki lehetne nőni.
o Diatézis-stressz modell (Fruzetti): Prediszpozíció és kedvezőtlen környezeti feltételek szükséges a ppat
kialakulásához, önmagában egyik sem elégséges. Pl. érzelemszabályozási zavar+családi diszfunkció: BPD.
o Allergiás hajlam+allergén jelenléte = orrfolyás
o Kedvező körülmények között a rizikótényezők rejtve maradnak, kedvezőtlen körülmények között a
vulnerabilitás manifesztté válik.
o DE a kedvező környezet nem gyógyítja meg a hajlamosságot (statikus!).
Miklósi Mónika az interakciós modell alá kétféle modellt sorol: 1. Additív modell (és ide tartozik a Goodness of fit), 2.
Transzformációs modellek. Vetró könyvében az interakciós modell alá tartozik az additív modell és a Goodness of fit, és külön
modell a Transzformációs vagy Tranzakcionális modell.
– Az interakciós modellhez két elmélet tartozik: az additív modell és a jó illeszkedés (goodness of fit) modell.
A. Additív modell: A gyerek tulajdonságai és a környezet elvárásai interakcióba lépnek, de egyik sem változik. Ez az
elmélet azt feltételezi, hogy az új viselkedésmód a régi viselkedés és a környezet kölcsönhatásából alakul ki és
hozzáadódik a régi viselkedésrepertoárhoz: tehát nem változtatja meg azokat, csak hozzáadódva bővíti azt (tehát
ha jól értem harapós gyerek harapós marad, csak megtanulja, h másokat megharapni nem rendes dolog:)
B. Goodness of fit (jó illeszkedés) modell: Thomass és Chess nevéhez fűződik (ők azok, akik a veleszületett
temperamentumot kutatják többek közt), lényege, hogy akkor lép fel zavar, ha a gyerek jellemző tulajdonságai
nem felelnek meg a környezet elvárásainak, vagy megfordítva a környezet elvárásai nem felelnek meg a
gyerek jellemző tulajdonságainak (pl. élénk temperamentumú gyerek olyan környezetbe születik, ahol az aktivitás
nem előny). Eszerint az elmélet szerint az élénk gyerek megtanulhat nyugodtabban viselkedni, de a fokozott aktivitás
továbbra is jellemző tulajdonsága marad, nem szűnik meg, nem alakul át és a környezet is csak csökkenti az igényeit
a gyerekkel szemben, de alapvetően az sem változik. A pszichopatológia a környezet és a tulajdonságok össze
nem illéséből ered. Nem lesz pszichopatológia, ha a szülő elfogadja, értékeli a gy-ket olyannak, amilyen (de a
gyermeki tulajdonság nem változik meg!)

– Ellenérvek: Ez a modell azonban nem kielégítő, mert

o nem veszi figyelembe a régi viselkedésmódok esetleges átalakulását,
o azt h a gyerek adottságai formálják a környezetet és fordítva.
– Érvek a modell mellett: Ez a két modell azért jó, mert jól magyarázzák a regresszió és a vulnerabilitás jelenségeit:
- Regresszió: a komplexebb viselkedésforma a meglevő viselkedésrepertoárhoz csak hozzáadódik, így lehetséges a
visszatérés a korábbi viselkedési formákhoz.
- Vulnerabilitás: pozitív környezetben nem betegszik meg a gyerkő, azonban negatív változás a környezetben megbetegít,
vagyis a jó környezet nem változtatta meg a vulnerabilitást. Pl. genetikailga hajlam valamilyen betegségre, pl.
szkizofréniára, a nem megfelelő gondozás hatására nagyobb valószínűséggel lesz beteg, mint jó környezetben. Ha
genetikai hajlam nincs, akkor lehet akármilyen gáz a környezet, nem lesz szkizofrén.

4. TRANSZFORMÁCIÓS (TRANZAKCIONÁLIS) modell

– A gyerek tulajdonságai és a környezet soha nem léteznek egymástól független, tiszta formában, hanem átalakítják
(transzformálják) egymást a fejlődés minden pontjában. Alapelve, kiindulópontja, hogy minden, ami valamivel
interakcióba lép, maga is megváltozik és megváltoztatja azt is, amivel interakcióba lépett. DINAMIKUS MODELL.
– Eszerint a belső tulajdonságok és a környezet kölcsönhatásából új viselkedéskészlet jön létre, és egyben a belső
tulajdonságok is és a környezet is változik. A gyerek tulajdonságai és a környezet soha nem léteznek egymástól
függetlenül, folyamatosan hatnak egymásra, befolyásolják, alakítják egymást, pl. a szülői viselkedés állandóan hat a
gyerekre, de a szülő aktuális viselkedését a gyerek korábbi viselkedése befolyásolja.
– Vagyis az összefüggések nem lineárisak, így nehezen vizsgálható (ide lehet példákat hozni a fejlődési pszichopatológia
kutatásmódszertana részből)
– Pl. Sameroff (1975) féle tranzakcionális modell
– Thomas és Chess (1984) tranzakcionális modellt alkalmaztak a korai temperamentumbeli mintázatok fejlődési
következményeinek magyarázatában. Egy kislány esetét írják le annak szemléltetésére, hogy hogyan lépnek
kölcsönhatásba a gyerek temperamentumának jellemzői annak szülői értelmezéseivel, és hogyan befolyásolja ez a
gyerek lelki egészségét. A kislány súlyos neurotikus tünetek mutatott óvodáskorától kezdve. Temperamentumát tekintve
„nehéz” gyerek, makacs, impulzív volt. Apja szigorú volt, gyors alkalmazkodást követelt, és ellenséges bírálattal és
büntetéssel reagált, amikor a kislány nem tett eleget elvárásainak. Az anya félt a férjtől és a kislánytól is, és szorongva,
tétovázva kezelte a kislányt. Ebben a szélsőségesen negatív szülő-gyerek kapcsolatban a kilány tünetei egyre
rosszabbodtak. Pszichoterápiát alkalmaztak, de csak szerény javulást tapasztaltak. 9-10 éves korában azonban a kislány
zenei és színészi képességei kivirultak, ami kedvező fogadtatásban és dicséretben részesült a tanárok és a többi szülő
részéről. Ez a tehetség a szülők által megkívánt tulajdonságok hierarchiájában is magasan helyezkedett el. Lánya erőteljes
és robbanékony természetét apja ettől kezdve nem a „rohadt kölyök” jeleként értelmezte, ahogy korábban, hanem a
bimbódzó művész bizonyítékaként. Ettől kezdve az apa tekintettel volt a kislány művészi temperamentumára. Ez az anyát
is megnyugtatta, és képes volt pozitívan viszonyulni a lányához.
– Tranzakcionális modellt használta Rutter és munkatársai (1985), volt állami gondozott lányok és fiúk későbbi
boldogulásának ill. sikertelenségeik magyarázatára. E szerint ezek a fiatalok számos olyan problémával küszködtek,
amelyekkel az összehasonlító csoportba tartozók nem. Pl. korai gyermekvállalás, korán bekövetkezett válás ill. a gyermek
egyedül nevelése, súlyos egzisztenciális nehézségek. – Magyarázatuk szerint az intézeti nevelés és ennek következtében
létrejövő csecsemőkori és kora gyermekkori kötődés hiánya egyfajta negatív tranzakciók sorát indítja el. Kapcsolatok,
kortárs segítő kapcsolatok hiánya megnöveli a korai terhességek valószínűségét, a korán vállalt gyermekszülés csökkenti a
továbbtanulás, szakképzés esélyeit, és az ebből adódó gazdasági nyomás hátrányos környezetet teremt, ami gyenge szülői
viselkedést eredményez. Ugyanakkor azok az „intézetis” fiatalok, akik a párjukra támaszkodhattak, ugyan olyan eredményes
szülők voltak, mint az összehasonlító csoportba tartozók. – Véleményük szerint, ha a következmények negatív láncolata
megtörhető és előnyös tranzakciók jönnek, ezek csökkentik, ill. kiküszöböli a fejlődési veszélyeztetettséget.
Az interakciós és a transzformációs modell összehasonlítása:
A transzformációs modell nem magyarázza meg a regresszió jelenségét (míg az additív modell igen): ha a viselkedés a
környezettel való interakció során megváltozik/átalakul, akkor eltűnik, azaz vissza sem térhat. Tehát a tranzakcionális
modellel nem lehet megmagyarázni, h gyerekkorban stressz hatására miért térhetnek vissza már rég túlhaladott
viselkedésmódok?
A tarnszformációs modell nem magyarázza meg a vulnerábilitást sem: a sérülékeny gyereknek olyan jellemzői vannak,
melyek a patológia szempontjából rizikótényezőként szerepelnek. Pozitív környezetben a rizikó faktorok rejtve
maradnak, negatív környezetben azonban előjönnek. Nyilvánvaló, h a megelőző pozitív környezet nem tudta a
rizikótényezőket átalakítani (transzformálni). Ha a rizikótényezők a környezeti hatásoktól teljesen függetlenek, és a gyerek
adaptációját egyedül a környezet hatásai befolyásolják, az interakciós modell jobban magyarázza a fejlődést, mint a
transzformációs. Valószínűbb azonban, h a környezeti hatások hiába változtatnak a rizikótényezőkön, azok befolyását
kivédeni minden esetben nem tudják, csak esetleg a pszichopatológia súlyosságát befolyásolják.
Az interakciós modell nem tudja megmagyarázni a viselkedés valódi megváltozását.

Kiegészítés:

Miért szükséges és hasznos a FPP számára a normál - maladaptív fejlődés integrált szemlélete?
(Kuritárné)
A FPP a fejlődéslélektanból indul ki, a pszichopatológiák értelmezésénél a fejlődésbeli eltérésekre fókuszál.
Ahhoz, h meghatározzuk, h mi a normális és mi a maladaptív fejlődés:
 Tudni kell, h az adott életkorban mi a fő fejlődési feladat (ezt mondja meg a klasszikus fejlődéslélektan),
 mi számít normalitásnak = jó adaptációnak, kompetenciának,
 és ehhez képest mi a lemaradás, mi az eltérés?
Ne tünetet/érzelmi zavart keressünk, hanem azt nézzük meg, h meg tudja-e oldani a fő fejlődési feladatokat.
Az adaptáció korai zavarai előrejelzik az adaptáció későbbi zavarait, de nem specifikus patológiákat jósolnak be.
A korai problémák, tünetek hiánya nem jelzi előre sem az adaptív, sem a maladaptív vis-t
A hosszmetszet ismeretében jobban lehet előre jelezni, mint a keresztmetszeti kép alapján (a rendellenes adaptációs minta látens
lehet, mely csak a megnövekedett stressz hatására válik manifesztté)
Normalitás: a fejlődés az egyre nagyobb fokú flexibilitás és szervezettség irányába halad, a viselkedés egyre szervezettebb, egyre
helyzetnek megfelelőbb: kerülőutakat keres, melyek figyelembe veszik a környezet adta lehetőségeket és korlátokat. Sikeres
adaptációnál a gyerek kompetensen megoldja az életkori feladatokat. A maladaptáció azt jelenti, h nem képes úgy megoldani a
fejlődési feladatot, h az jól szolgálja a következő fejlődési feladat megoldását.
A tünet =problémás viselkedés: a fejlődési feladatok megoldásához használt alternatív stratégia, adaptív kompetenciák híján.
Vagyis ebből a szemléletből kiindulva számos patológiásnak minősülő tünet a fejlődés valamely fokán normálisnak minősül,
illetve sok viselkedés, vagy emocionális zavar nem minőségileg, hanem csak mennyiségileg különbözik attól, ami normálesetben
tapasztalható.

Fő fejlődési feladatok:
0-1 Év: Biológiai reguláció
 Harmónikus diádikus I.A-ó (><autista)
 hatékony attachment kapcsolat kialakulása >bejósolja: jó önértékelést, jó kortárskapcsolatokat, jó indulatszabályozást,
viselkedésproblémák hiányát
1-2,5 év: Exploráció, kísérletezés és a tárgyi világ birtoklása (a gondozóval, mint biztonságos bázissal).
 Individualizáció és autonómia
 Válasz az impulzusok külső kontrolljára (tiltás, büntetés-jutalmazás) averzív tanulás deficitje magatartászavarosoknál, fr-
ó tol.
=> kortárskapcs-ok, önkontroll, késleltetés deficitjei)
3-5 év: Rugalmas önkontroll,
 önbizalom, kezdeményezés
 identifikáció
 nemiszerep-fogalom
 hatékony társkapcsolatok létrejötte
6-12 év: Szociális fogalmak (igazságosság, becsületesség)
 a nemi szerep állandósága
 azonos nemű pajtások
 kötelességtudat, kompetencia
 iskolai alkalmazkodás
13 évtől: Formális műveletek (rugalmas perspektíva-váltás, „mintha”-gondolkodás)
 ragaszkodó barátságok azonos neműekkel
 heteroszex kapcsolatok kezdetei
 emancipáció
 identitás

1. A modell fogalma és jelentősége a pszichiátriában és pszichopatológiában

A modell a mai társadalomtudományokban –és közöttük a pszichiátriában is– tudományos metafora, amely egy-egy elmélet,
megközelítésmód alapvető logikai vázát, lényegi mondanivalóját, jellegzetes kiindulópontját ragadja meg.
Az egyes modellek elnevezése is gyakran metaforikus. A modell fogalmának használata gyakran szinonimája a szemléletnek, az
irányzatnak, vagy a paradigma fogalomnak, de nagyon sokszor vonatkozik viszonylag konkrét általánosításra is valamilyen
jelenségterülettel kapcsolatosan, ha annak alapvető mintázatát, jellegét akarjuk megragadni.
Úgy tűnik, a hagyományos pszichiátriát az elméletek túlsúlya jellemezte, a modern pszichiátria lehetőleg értékmentes,
objektíven leíró, kutatásorientált próbál lenni, ám –mint az új osztályozási rendszerek több kritikusa is hangsúlyozta– modellektől
nem tud mentes lenni, ezért a modellek megragadása, megfogalmazása, értelmezése a jelenlegi irodalomban is használatos.
1.1. Rendszerszemléleti modellfelfogások
Explicit modellgondolkodást először a kibernetika és a rendszerelmélet mutatott. A rendszerelmélet foglalkozott a modellek
elméletével is. Háromféle modellt különböztetnek meg:
1. A legegyszerűbb az osztályozó (taxonomikus) modell (ilyen a pszichiátriában a betegségtanok sokféle változata.
2. Egy fokkal bonyolultabb a szerkezeti (strukturális) modell.
3. A legfejlettebb a működési (funkcionális) modell.
A pszichiátriában többnyire funkcionális modellekről beszélünk, ritkábban emelik ki a szerkezeti modelleket.
1.2. Implicit modellek
A modell fogalma gyakran értelmező és vonatkoztatott-, az adott elméletben gyakran rejtetten, ki nem bontott módon van jelen.
Voltaképpen a közgondolkodás is ilyen rejtett modellekkel dolgozik, és ezeknek gyakran komoly következményei vannak.
A pszichiátria történetét például sokáig meghatározta
 a morál modellje, lényegében a pszichiátriai betegekkel kapcsolatos kirekesztés és stigmatizáció sokszor rejtett morális
ítéleteket tükröz.
 a kriminalizáció is, vagyis a bűntény, vétség, normasértés modelljének alkalmazása,
 a betegségmodell is, amely a mai pszichiátriában alapvető tétel és érték. A köztudat is oszcillál a különböző
modellhasználatokban, hiszen egyrészt megítéli és kirekeszti a beteget, másrészt igyekszik bizonyos magatartásmódokat
a betegségmodell hatókörébe vonni, és azáltal felmenteni (demoralizálni, dekriminalizálni), és így beszél pillanatnyi
elmezavarról, indulatvezérelt cselekvésről – sok vetületben a tudománytörténeti vagy jelenkori támogatásával.
A tudományban is vannak implicit modellek (pl. Freud egész munkássága során képtelen volt szabadulni bizonyos
modellelemektől, pl. a belső diszpozíció elvétől).
Igen sok modellelem rejlik a klasszikus pszichopatológia elméleteiben, és lényegében minden osztályozási és nevezéktan is
rejtett modellek sorát tartalmazza, hiszen pl. megvan a normalitás tételezése, a szerkezetek és folyamatok metaforáinak sora
(leépülés, zajlás, hasadás).

2. Betegségkoncepciók a pszichiátriában
A betegségkoncepciók sok modellelemet tartalmaznak.
2.1. A normalitás implicit modelljei
 Bár a pszichiátria a normális viselkedéssel kevéssé fogalakozik, nem is tekinti azt érdeklődése tárgyának, hanem a
pszichológia hatókörébe utalja, minden pszichopatológiai modellnek van rejtett egészségképe, normalitás felfogása, és ez
sokszor mélyreható konzekvenciákkal jár.
 A klasszikus pszichopatológia pl. észrevétlenül abszolutizálja a mindennapi tudat normalitásképét, és mindent, ami ettől
eltér, a pszichopatológiai leírás és elemzés tárgyának tekinti.
 A normalitás fogalmát tágítja ki a pszichoanalízis („az egészséges ember olyan komplexusokkal küzd, amelyekbe a beteg
megbetegszik”).
 A biológiai pszichiátria az objektivációban halad még tovább, mint a kl. pszichopatológia, és így megteremti a klasszikus
betegségmodell olyan kritériumait, mint pl. a laboratóriumi diagnosztika.
 Sajátos egészség-, ill. normalitáskép rejlik a magatartástudományi alapú elméletekben, pl. a stressz teóriákban.
2.2. Történeti betegségmodellek
E vonatkozásban a pszichiátria ókori, középkori és premodern történetének sokféle felfogása elemezhető, pl. az öröklés, a
degeneráció, a neuropatológiai betegségtételezés, és sok más felfogás, amely mind bizonyos modelleket rejt magában, illetve
ilyenekkel jellemezhető. A neurózis történeti kategóriái különösen érdekesek e szempontból, de ilyenek a szexuális zavarok is
(hiszen pl. a régóta ismert homoszexualitás csak későn lett betegségkategória, közben pl. az onanizmust több mint 200 éven át
betegségnek tartották.)
2.3. Klasszikus, orvosi betegségmodell
A „beteg-szerep” kulturális vívmánya érvényessé válik az elmebetegre, ugyanaz a kerete az orvos-beteg találkozásának és a
gyógyításnak. A tudományos elméletalkotásban pedig a leíró megközelítés, a szindromatikus gondolkodás és a nagy
betegségegységek keresése a jellemző. A viselkedési tünet éppúgy jel, amely különböző helyi értékű lehet más tünetekkel
összefüggésben, mint a szomatikus medicinában.
2.4. Pszichológiai betegségmodellek
Megjelenésük önmagában is tükrözi a klasszikus, medicinális betegségmodell néhány kötöttségét (öröklés, konstitúció,
endogenitás stb.). Az igazi pszichológiai modellek azonban ezekkel szemben álló elméletekből fakadnak. A klasszikus és a
modern pszichopatológia ugyanakkor a saját keretein, modellhatárain belül is sokat átvesz a kialakuló pszichológiai elméletekből.
Az „újítás” a modellben a betegséggenezis és a pszichológiai gyógymód lehetősége.
2.5. Szociológiai és antropológiai modellek
A deviancia modellje, a pszichopatológiát bizonyos fokig relativizálja. Ez a tendencia megjelenik a pszichoanalitikus, majd a
többi pszichológiai modellben is.
A szociológiai elméletekben a pszichiátriai tünet vagy szindróma lehet kulturális konfliktus, deviáns szocializáció, hatalmi
viszonylatokból eredő hibás minősítés, címkézés következménye, és e társadalmi folyamatokba maga a pszichiáter is
belefoglaltatik, ezektől nem független, vagyis lehet a konfliktus részese, lehet a deviáns szocializáció figyelmen kívül hagyója,
vagy éppen a címkézés ágense.
Az antropológiai modellek viszonylagosított értelmezéseket engednek meg, hiszen a tüneti képek egy része kultúrákra jellemző.
A szociológiai modellek közé sorolandóak az ún. „antipszichiátriai” felfogások is.
3. A pszichiátriai betegség megállapításának modelljei
A psziciátria elsősorban a gyakorlat, és a gyakorlati munka elvei, ha úgy tetszik, modelljei, gyakran fontosabbak, mint az
elméletek, irányzatok. A kórismék a gyakorlatban jönnek létre, és ezektől függ a páciens későbbi sorsa a kezelésen, esetleg a
hospitalizáción és a rehabilitáción át.
3.1. Tapasztalati modellek
A pszichiátriai diagnózis nem független az elfogadott nozológiai elméletektől. Amilyen ismérvrendszerben megtanul valaki
gondolkodni, aszerint diagnosztizál, véleményez a társadalom számára, illetve gyógyít. A tapasztalati vetületben a főbb
alapmodellek: pszichózis, neurózis, élményreakció, organicitás, pszichopátia. Megfigyelések mutatják, hogy ezek az alapvető
támpontok a mindennapi munka alapinformációit adják.
3.2. Jaspers és a klasszikus fenomenológia modellje (1913)
És nyomában a fenomenológiai irányzat a pszichopatológiai megnyilvánulások lényegét igyekezett leírni. Ehhez a megértés
eszközét használta. A megértés részben beleélő, és a konszenzuálisan követhetetlen élményállapotok, affektusok és motivációs
struktúrák alapján állapítható meg a diagnózis. A megértés a vizsgált személy egzisztenciális háttérösszefüggéseit is figyelembe
veszi.
3.3. Konszenzusmodellek
A későbbi pszichiátriai fejlődésben ugyancsak rejtett és beleértett módszertani alapfeltevés, hogy a józanész és a pszichiátriai
tapasztalat konszenzuálisan, vagyis egyetértésszerűen képes megállapítani a normalitást és attól az eltéréseket, majd ezeken belül
a betegségformákat, entitásokat. Kraepelin óta lényegében a betegségkategóriák konszenzuálisak, a különféle módosításokat
konszenzuálisan fogadja el a pszichiátriai közvélemény.
3.4. A tudományos empíria modelljei
Lényegében a II. vh. után kezdődött el a természettudományokban, majd a társadalomtudományokban uralkodóvá vált logikai
pozitivizmus, és az ebből származó szigorú (objektivizáló, a megfigyelő, illetve a vizsgáló különféle szubjektív és módszertani
hibalehetőségeit kiiktatni igyekvő) empíria behatolása.
Ez több áramlaton történt. A viselkedéstan lényegében ennek jegyében próbálta felváltani az 50-es években uralomra jutott
pszichoanalitikus paradigmát (Eysenck e törekvés legismertebb képviselője), a klinikai pszichológiában, majd a pszichiátriai
diagnosztikában ezt szolgálta a tesztek és a standardizált kérdőívek, skálák elterjedése, végül pedig a biológiai pszichiátria hozta
magával az alaptudományok módszertanát és gondolkodásmódját. Az empíria modelljei fenntartással kezelik, vagy bírálják a
fenomenológia, ill. a klasszikus pszichiátria, vagy a későbbi áramlatok tapasztalati, ill. konszenzuális modelljeit.
3.5. Főbb diagnosztikus rendszerek modelljei és diagnosztikai logikái
A klinikai diagnosztikus rendszerek főleg a nozológiai felfogások kialakult betegségképeit igyekeznek megtalálni a
diagnosztikai folyamatban, itt tehát a rejtett vagy nyílt modell egyfajta logikai előfeltevés, premissza, amely köt és meghatároz a
diagnosztika során. A 70-es évek végére érett meg az a felismerés, főleg az amerikai pszichiátriában, amelyben az empirikus
modell domináns helyzetbe jutott, hogy a betegségtanokat meg kell szabadítani a felülvizsgálatlan előfeltevésektől, és a
betegségkategóriákat lehetőleg empirikus alapokra kell helyezni.
4.Kóroktani (etiológiai) modellek
Főleg a kóroktani elképzeléseknek van sokféle rejtett kisugárzása, következménye, amely gyakran meghatározó erővel bír a
gyakorlat szempontjából.
4.1. A biológiai modell
A megegyezések központjában a biológiai kóroktan van. Attól függően, hogy a biológiai zavart hova lokalizálták, a biológiai
modell különféle válfajai alakultak ki.
 Genetikai modellek – a pszichiátriai betegségek halmozódásának megfigyelései, hagyományos tapasztalatai alapján, illetve
konszenzuális módon alakították ki a genetikai kóroktan modelljeit. A klinikai modellek az öröklésmenetre összpontosítottak.
 Neurobiológiai modellek – az igazi endogén kórkép természetesen örökletesen meghatározott, ám a fejlődő idegrendszer
különböző biológiai károsodásai is előidézhetik a megbetegedéseket.
 Bio-pszichológiai modellek – lényegében az imprinting modellje is lehet biopszichológiai jellegű, ha úgy értelmezzük, hogy
az endogén tényező, egy fejlődési szakasz érzékenysége találkozik egyfajta élménnyel, viselkedésmintával, amely ezután
rögzül. Ilyenfajta, kombinált, vegyes, két- vagy többtényezős modell jelenhet meg a traumáknak tulajdonított állapotok
magyarázatában.
4.2. Pszichológiai modellek
A pszichogenitás elméletei támaszkodnak erre a modellre, hiszen a genetikai tényezők feltevése nélkül is rekonstruálható a
betegség, különösen, ha a személyiségfejlődés lélektani folyamatát veszik figyelembe, és ebben a korai szakaszok specifikus
ingerhiányait, illetve az akkor jelentkező pszichológiai károsító hatások következményeit.
 Pszichoanalitikus modellek – a legkomplexebb pszichogén modelleket a pszichoanalízis hozta létre.
 A személyiségfejlődési zavarok más modelljei – a személyiségfejlődési folyamat korai szakaszának károsodásait más
elméletek is kiemelik, és pszichogén, pszichológiai modellben fejezik ki, pl. a korai szexuális traumák károsító hatásait is így
értelmezik.
 Szocializációs modellek – pszichopatológiai állapotok magyarázhatók az elégtelen, hibás vagy kóros szocializáció
modelljeiben is.
 Családpatológiai modellek – sajátos rendszerszemléletű modellértelmezések, amelyek önmagukban vagy részlegesen
magyarázzák egyes betegségek kialakulását.
4.3. Szociológiai modellek
Az idevonatkozó modellek megpróbálják kikapcsolni a betegségmodellt, és a pszichiátria jelenségeit lehetőleg tisztán,
társadalomtudományi alapon magyarázzák.

 A deviancia és címkézés modellje – a pszichiátriakritika és az ún. antipszichiátria irodalma gyakran vázol fel olyan modellt,
hogy a pszichiátriai páciens elsődlegesen újító, deviáns adaptációt mutat, megkérdőjelezi a környezet morális rendjét, és a
szociális erőtér szorítja lényegében a betegszerepbe.
 Más antipszichiátriai modell – Laing és mások az autentikus lét társas „mikropolitikai” korlátozásának következményét
látják a pszichiátriai betegségekben.
4.4. A betegekkel való bánásmód modelljei
A bánásmód és a terápia modelljei szervesen következnek a kóroki modellekből, de járulékos modellelemek is kapcsolódnak
hozzájuk. A bánásmód képleteiben rejtett emberképek, lélektani antropológiai felfogások találhatók.
4.5. A terápia modelljei
Ugyancsak a kóroki modellekkel függenek össze.
4.6. A megelőzés modelljei
Minden modellforma egy-egy elméletben vagy irányzatban prevenciós modellt is jelent, vagy annak alapjául is szolgálhat.