Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2021
Ez a mű a képzelet szüleménye. Minden szereplő, intézmény és esemény a szerző
fantáziáját dicséri. Előfordul, hogy a történetben betöltött szerepük kitalált.

Írta: Casey McQuiston

A mű eredeti címe: Red, White & Royal Blue

Red, White & Royal Blue

Copyright © 2019 by Casey McQuiston
All rights reserved.

Cover design and illustration by Colleen Reinhart

Fordította: Moldova Júlia

A szöveget gondozta: Tegyi Tímea

ISSN 2064-7174
ISBN EPUB 978-963-245-897-7
ISBN MOBI 978-963-245-898-4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Szegedi Marinka, Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Heiser Kriszta, Réti Attila

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része
semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A furáknak és az álmodozóknak

1.

A Fehér Ház tetején, a tetősétány egyik zugában, közvetlenül a

télikert sarka mellett kilazult egy panel. Ha az ember ott böki meg,
ahol kell, pont annyira el tudja húzni, hogy megtalálja az alákarcolt
üzenetet. Egy kulccsal róhatták oda, vagy talán Az elnök emberei
forgatásáról elcsent levélkéssel.
Az elnöki családok titkos története szerint mindenki halálos
büntetés terhe mellett vállalta szinte mindennel kapcsolatban a
titoktartás kötelezettségét, így nincs rá biztos válasz, ki írta.
Valószínű, hogy csakis egy elnök gyereke vehette a bátorságot, hogy
megszentségtelenítse a Fehér Házat. Van, aki esküszik, hogy Jack
Ford volt, aki Hendrix-lemezeket hallgatott, és kétszintes szobája a
tetőről nyílt, a késő éjszakai cigiszünetek megkönnyítésére. Mások
szerint meg a kis Luci Johnson követte
el, aki széles szalagot hordott a hajában. De nem számít. Az írás ott
lapul titkos mantraként azoknak, akik képesek rá, hogy megtalálják.
Alex az ottlétük első hetében megtalálta. Sosem mondta el
senkinek, hogyan.
Ez volt az:

1-ES SZABÁLY: NE KAPJANAK EL!

A második emeleti keleti és nyugati szoba általában az elnöki

családé. Egyetlen hatalmas hálószobának épült Monroe alatt
Lafayette márkiné látogatásaira, aztán később kettéosztották. Alexé
a keleti, szemben az elnöki tárgyalóval, June-é meg a nyugati, a lift
mellett.
Texasban nőttek fel, ahol ugyanígy a folyosó két oldalán
helyezkedett el a szobájuk. Akkoriban June ambícióiról az árulkodott
leginkább, hogy az adott hónapban épp milyen dekoráció volt a
falakon. Tizenkét évesen az akvarelleket szerette. Tizenöt éves
korában a holdnaptárakat és kristálytáblázatokat. Mikor tizenhat lett,
ezeket a The Atlanticból kivágott képekre, egy austini egyetemi
zászlóra, Gloria Steinemre, Zora Neale Hurstonra és Dolores Huerta
cikkeiből kivágott részletekre cserélte.
Alex szobája mindig ugyanolyan volt: megbízhatóan leginkább
lacrosse-díjak és fakultációs anyagok halmai álltak benne. Még
mindig ott porosodnak a házban, amit még mindig az otthonuknak
hívnak. A nyakán, egy láncon, ami sosem
látszik ki a ruhájából, Alex még mindig ott hordja a kulcsot, amióta
Washingtonba költöztek.
June szobája ragyogó fehér és pasztellrózsaszín némi
mentazölddel, a Vogue le is hozott róla egy anyagot: köztudottan a
hatvanas évek lakberendezési kiadványai inspirálták, amiket June a
Fehér Ház szalonjaiban talált. Alex szobájában volt valaha Caroline
Kennedy gyerekbirodalma, később Nancy Reagen irodája, June neki
is állt az ördögűzésnek. Alex a falakon hagyta a természetfotókat,
szép szimmetrikusan sorakoztak a kanapé felett, de sötétkékre
festette Sasha Obama rózsaszín falait.
Az elmúlt pár évtizedben az elnök gyerekei tizennyolc éves koruk
után jellemzően nem a rezidencián éltek, de Alex januárban kezdett
Georgetownban, azután, hogy édesanyja letette az esküt, és nem lett
volna értelme, hogy valamilyen egyszobás lakást fizessenek, és
gondoskodjanak az őrzéséről. June ősszel költözött ide, miután
végzett a Texasi Egyetemen. Sosem mondta, de Alex tisztában volt
vele: azért költözött oda, hogy szemmel tartsa a testvérét. June
mindenki másnál jobban tudta, hogy Alex nem képes távol tartani
magát a tűztől, és szó szerint többször is elrángatta a nyugati
szárnyból, ahol az irodák működtek.
A csukott ajtó mögött Alex felteheti a Hall & Oates lemezt a
sarokban álló lejátszóra, és senki sem hallja, ahogy a Rich Girlt
dúdolja, pont úgy, mint az apja. Felveheti az olvasószemüveget,
amiről azt állítja, hogy nincs rá szüksége. Annyi aprólékos jegyzetet
csinálhat színes jelölőkkel, amennyit csak akar. Nem ő
lesz a világ legfiatalabban megválasztott kongresszusi képviselője,
ha nem dolgozik meg érte, de senkinek sem kell tudni a
küszködéséről. Még leesnének a szexszimbólum részvényei.
– Szia! – szólal meg egy hang az ajtóban. Alex felnéz a
laptopjából, látja, hogy June oldalog be a szobájába, kezében két
iPhone-nal, hóna alatt egy kupac magazinnal, és egy tányért hoz.
A lábával csukja be az ajtót maga mögött.
– Ma mit nyúltál le? – kérdezi Alex, és elhúzza June elől a
papírhalmot, hogy a lány leülhessen az ágyra.
– Egy kis fánkot – jelenti June, és felmászik. Ceruzaszoknya van
rajta hegyes orrú rózsaszín, lapos sarkú cipővel. Alex máris látja a
következő heti divathíradóban a lány mai szerelését, ez majd ihletet
ad az Insta-celebeknek, hogy a dolgozó lányok tegyék le voksukat a
lapos sarkú mellett.
Vajon mit csinált ma June? – tűnődik el a fiú. Említette, hogy cikket
ír a Washington Postnak. Vagy a blogjához készít fotókat? Esetleg
mindkettő? Alex sosem bírta követni.
A lány ledobja a köteget az ágytakaróra, majd nekilát, hogy
átlapozza a magazinokat.
– Teszed a dolgod, hogy mozgásban tartsd az amerikai
pletykaipart?
– Ezért tanultam újságírást – feleli June.
– És van valami izgalmas a hétre? – kérdezi Alex, miközben
elvesz egy fánkot.
– Nézzük… Az In Touch azt írja, hogy… egy francia modellel
randizok?
– És tényleg?
– Bárcsak! – June lapoz párat. – És azt írják, hogy elmentél
ánuszfehérítésre.
– Ez, mondjuk, igaz – közli Alex csokiforgácsokkal teli szájjal. –
Gondoltam. – June fel sem néz, miközben válaszol. Átlapozza a
magazinok nagyját, a kupac aljára teszi őket, és előveszi a People-t.
Szórakozottan nézegeti, itt úgyis csak azt írják, amit az ő
publicistájuk mond nekik. Unalmas. – Nincs túl sok minden ezen a
héten… Ó, én vagyok a megfejtés a keresztrejtvényben.
June egyik haszontalan hobbija, hogy elolvassa a pletykalapokat,
ezzel hol szórakoztatja, hol idegesíti az anyukájukat, és Alex meg
elég nárcisztikus ahhoz, hogy élvezze, mikor June felolvassa neki a
lényeget. Ezek most többnyire vagy teljesen légből kapott hírek, vagy
olyasmik, amit a Fehér Ház sajtócsapata küldött szét, de előfordult
már, hogy egy-egy mocskosabb pletykába is belebotlottak. Ha lett
volna rá lehetősége, Alex legszívesebben az egyik olyan csillogó
cikket olvasta volna a több százból, amelyiket valamelyik rajongó tett
fel róla a netre a tökéletes fiúról, aki egyszerre lenyűgözően vonzó és
csupa fiatal lendület, de June világosan közölte, hogy nem hajlandó
ezeket felolvasni, hiába próbálta megvesztegetni a testvére.
– Akkor legyen a US Weekly – kéri Alex.
– Hmm…. – June előássa a lapot a halomból. – Ó, nahát,
címlapra kerültünk a héten! Nézd!
Odatartja Alexnek a csillogó borítót, ahol a sarokba
biggyesztették kettejük portréját. June haja feltűzve, Alex meg kicsit
elhasználtnak tűnik, de nagyon is jóképű: határozott áll és sötét
fürtök. Alatta vastag, sárga betűkkel ez áll: AZ ELNÖKI CSEMETÉK VAD
ÉJSZAKÁJA NEW YORK-BAN.

– Aha, a vad éjszaka – dől a magas, barna bőrrel borított

ágytámlának Alex, és feltolja a szemüveget az orrán. – Két hosszú
beszéd. Semmi sem lehet szexibb, mint a rákkoktél és egy másfél
órás beszéd a széndioxid-kibocsátásról.
– Azt írja, hogy volt valami ügyed egy titokzatos barnával –
olvassa June. – Az elnök lányát nem sokkal a gála után elragadta
egy limuzin egy sztároktól nyüzsgő partira, de látták, hogy Alex, a
huszonegy éves szívtipró besurran a W Hotelba, hogy egy titokzatos
barna hölggyel találkozzon az elnöki lakosztályban, ahonnan csak
hajnali négy körül távozott. A szállodai informátoraink jelentették,
hogy egész éjjel szerelmes zajok szűrődtek ki a szobából, és a rossz
nyelvek szerint a barna hölgy nem más volt, mint… Nora Holleran,
Mike Holleran alelnök huszonkét éves unokája, a Fehér Ház
triumvirátusának harmadik tagja. Lehetséges, hogy újból lángra
lobbant ez a kapcsolat?
– Igen! – rikkant fel Alex, mire June felnyög. – Egy hónapon belül
összejött! Jössz nekem ötven dollárral, kislány! – Állj. Tényleg Nora
volt?
 Alex visszagondol az előző hétre, mikor megjelent Nora
szobájában egy üveg pezsgővel. Az az ügy köztük a
kampánykörúton egymillió éve történt, rövid volt, és leginkább arról
szólt, hogy essenek túl az elkerülhetetlenen. Tizenhét,
illetve tizennyolc évesek voltak, már a kezdetektől el volt átkozva az
egész, mivel mindketten meg voltak győződve róla, hogy bárhova is
jutnak, ők a legokosabbak. Azóta Alex rájött, hogy Nora száz
százalékban okosabb nála, és nyilvánvalóan túlságosan okos ahhoz,
hogy járjon vele.
Nem Alex tehet róla, hogy a sajtó nem bír erről leszállni, imádják
ezt a sztorit: Alex és Nora, napjaink Kennedyjei. Úgyhogy, ha
időnként leisszák magukat egy szállodai szobában, és együtt nézik
Az elnök embereit, akkor hangosan nyögnek a fal mellett, hogy
hírekkel etessék a tapintatlanul kíváncsiskodó pletykalapokat. Erről
aztán tényleg nem Alex tehet. Ők egyszerűen csak személyes
szórakozásukra használják ezt a kicsit sem pikáns helyzetet.
Az meg csak ráadás, hogy így sikerült csőbe húznia June-t.
– Talán – nyújtja el a magánhangzókat Alex.
June rácsap a magazinnal, mintha valami különösen elvetemült
csótány lenne.
– Ez csalás, te farok!
– A fogadás az fogadás – feleli Alex. – Azt mondtuk, hogy ha lesz
új pletyka egy hónapon belül, fizetsz nekem ötven dollárt. Jöhet
Venmón is.
– Nem fizetek – puffog June. – Megölöm holnap, ha találkozunk.
Amúgy mit veszel fel?
– Hova?
– Az esküvőre?
– Milyen esküvőre?
– Hát arra – sóhajt June. – Tudod, az angol királyi család. Szó
szerint ez van minden címlapon, amit mutattam. Megint feltartja a US
Weeklyt, ezúttal Alex tényleg látja a vezető hír hatalmas betűit. PHILIP
HERCEG IGENT MOND! Mellette egy kép a hihetetlenül jellegtelen brit
vőlegényről és a hasonlóan jellegtelen, szőke, mosolygó
menyasszonyáról.
Alex megsemmisülten ejti ki a kezéből a fánkot.
– Ez most hétvégén lesz?
– Alex, reggel indulunk! Két eseményen kell megjelennünk még a
szertartás előtt. Nem hiszem el, Zahra mióta nyaggat már ezzel.
– Francba! – nyögi a fiú. – Tudom, fel is írtam. Csak eltérítettek.
– Mivel? Hogy a legjobb barátnőmmel konspirálsz ellenem ötven
dollárért a pletykalapokban?
– Nem, ezek iskolai kutatások, nagyokos. – Alex drámai
mozdulattal a kazalnyi jegyzet felé int. – Római politika anyag, egész
héten ezt csináltam. És amúgy azt hittem, hogy Nora a legjobb közös
barátunk.
– Nem hiszem el, hogy tényleg jársz erre az órára – feleli June. –
Lehetséges, hogy direkt elfeledkeztél a legnagyobb nemzetközi
eseményről, csak mert nem akarsz találkozni a legközelebbi
vetélytársaddal?
– June, én vagyok az Egyesült Államok elnökének a fia, Henry
herceg meg a brit birodalom feje. Nem nevezheted egyszerűen a
vetélytársamnak. – Alex újra felveszi a fánkot, és elgondolkodva
majszolja. – A vetélytárs azt jelentené, hogy akármilyen szinten, de
vetélkedünk, és felveszi velem a
versenyt, valójában pedig nem, mert tudod, ez csak egy
túltenyésztett figura, aki alighanem a saját képeire veri ki magának.
– Fúj.
– Jó, csak mondom.
– Nem kell szeretned, csak vágj hozzá vidám képet, és ne okozz
nemzetközi incidenst a bátyja esküvőjén.
– Édeske, mikor nem vágok én vidám képet? – Fájdalmasan
hamis vigyor jelenik meg Alex arcán, és elégedetten nyugtázza, June
milyen levert képet vág.
 – Huh. Na mindegy, és mit veszel fel, már kiválasztottad? – Igen,
kiválasztottam, és Zahra már múlt hónapban jóváhagyta. Nem
vagyok állat.
– Én még mindig nem döntöttem a ruhámról – feleli June.
Előrehajol, kiveszi Alex kezéből a laptopot, nem törődve a fiú
tiltakozásával. – Szerinted a bordó ruha legyen, vagy a csipkés?
– A csipkés, egyértelmű. Ez Anglia. És miért akarod, hogy
megbukjak? – nyúl Alex a laptopért, de June ellöki a kezét. – Menj,
inkább posztolj az Instán! Borzasztó vagy.
– Csönd. Keresek valami filmet. Ez komoly, hogy a Garden State
ott van a kedvenceid között? És milyen a 2005-ös filmklub?
– Utállak.
– Hm, tudom.
Az ablakon túl feltámad a szél, a gyepen kavarog, a kert
hársfáinak lombjait tépi. A sarokban a lejátszón lejárt a lemez, tompa
csend lett. Alex kikászálódik az ágyból, megfordítja a
korongot, visszateszi a tűt, és elindul a B oldal, megszólal a London,
Luck & Love.

Ha Alex őszinte akar lenni magához, elismeri, hogy még nem szokott
hozzá a magángépekhez, akkor sem, ha már az anyja elnökségének
harmadik évében járnak.
Nem utazik sokat, de amikor mégis, nehéz megállni, hogy ne
szálljon a fejébe. Texas hegyei között született, egy egyedülálló anya
és egy mexikói bevándorlófiú gyerekeként, mind pokoli szegények
voltak – a luxusutazás az bizony még mindig luxusutazás.
Tizenöt éve, mikor az édesanyja először indult a választáson, az
austini újság a Lometa Longshot nevet ragasztotta rá. Elmenekült a
kisvárosból, ahol született, Fort Hood mellett, éjszakai műszakot
vállalt egy hamburgerezőben, úgy végezte el a jogi egyetemet, és
harmincéves korára már a legfelsőbb bíróság előtt tárgyalta a
diszkriminiációs eseteket. Ő volt az utolsó, akire számítottak, hogy
előkerülhet Texasból az iraki háború alatt: egy hirtelenszőke, éles
eszű demokrata magas sarkúban, kérlelhetetlen déli kiejtéssel és
egy félig bevándorló kis családdal.
Úgyhogy még mindig szürreális érzés Alexnek, hogy valahol az
Atlanti-óceán felett repül éppen, pisztáciát majszol feltett lábbal, egy
magas támlájú bőrfotelben ülve. Nora a New York Times
keresztrejtvényét fejti éppen vele szemben, barna loknik hullanak a
homlokába. Mellette a hatalmas Cassius ügynök ül – röviden csak
Cash –, hatalmas kezében tartja a saját példányát
az újságból, igyekszik, hogy neki jöjjön ki előbb a megoldás. Alex
laptopján meg van nyitva a római politikáról írandó dolgozata, a
kurzor várakozón villog, de valamiért nem bír az iskolai feladatokra
figyelni, mikor az óceán felett repülnek.
Amy, édesanyjuk kedvenc ügynöke ül a folyosó túloldalán, a
haditengerészetnél volt kommandós, és Washington-szerte azt
pletykálják, hogy megölt már jó pár férfit. Golyóálló titánbőröndben
magával hordja a kézimunka-felszerelését, ott hever mellette az
ülésen, épp virágokat hímez egy szalvétára elmélyülten. Alex már
látta, ahogy térden szúrt valakit egy hasonló hímzőtűvel.
June is velük utazik, egyik könyökére támaszkodik, és a People
magazinba temetkezik, amit megmagyarázhatatlan módon magával
hozott. June többnyire bizarr dolgokat választ úti olvasmánynak a
repülőre. Legutóbb egy ütött-kopott kínai társalgási zsebkönyvet
hozott. Előtte meg egy század eleji regényt egy új-mexikói papról.
– És miről olvasol épp? – kérdezi tőle Alex.
June megfordítja a magazint, hogy Alex is lássa a duplaoldalas
főcímet: KIRÁLYI ESKÜVŐ HISZTÉRIA! Alex erre felnyög. Ez rosszabb, mint
a papos regény.
– Most miért? – mondja June. – Fel akarok készülni életem első
királyi esküvőjére.
– Voltál szalagavatón, nem? – veti fel Alex. – Képzeld el ugyanazt
a pokolban, és akkor még kedves voltam. – El bírod hinni, hogy
75 000 dollárt költöttek csak a tortára? – Ez lehangoló.
– És úgy tűnik, hogy Henry herceg egyedül jön az esküvőre, amitől
mindenki be van gőzölve. Azt írják – vált át eltúlzott brit kiejtésre
June –, hogy állítólag egy belga örökösnővel járt múlt hónapban, de
a herceg szerelmi életének követői már nem is tudják, mit higgyenek.
Alex horkant egyet. Elképesztő őrületnek tartja, hogy ennyien
követik a királyi hercegek igencsak unalmas szerelmi életét. Azt érti,
miért érdekli az embereket, hogy ő épp hova dugja a nyelvét… Neki
legalább van személyisége.
– Talán Európa női lakossága rájött, hogy pont olyan vonzó, mint
egy kupac nedves gyapjú? – veti fel Alex.
Nora erre leteszi a keresztrejtvényt, ő fejezte be elsőnek. Cassius
odapillant rá, káromkodik egyet.
– Felkéred táncolni? – kérdezi.
Alex a szemét forgatja, egyszerre elképzeli, ahogy a teremben
forog, miközben Henry herceg édes semmiségeket duruzsol a fülébe
a krikettről meg a rókavadászatról. Legszívesebben öklendezne erre
a gondolatra.
– Álmában.
– Hé – állapítja meg Nora –, elpirultál.
– Ide figyelj – fordul Norához Alex. – A királyi esküvők
borzasztóak, a hercegek, akiknek királyi esküvő dukál, rémesek, az
imperializmus, ami lehetővé teszi, hogy hercegek egyáltalán
létezzenek, szintén rémes. Itt minden rémes.
– Akkor ezzel meg is volt a TED Talk előadásod? – kérdezi June.
– Ugye tisztában vagy azzal, hogy Amerika is népirtással jött létre?
– Igen, June, de legalább van bennünk annyi kurázsi, hogy ne
tartsunk fent monarchiát – dob a lány felé egy pisztáciát Alex. Pár
dologról tájékoztatják a Fehér Ház új munkatársait Alex és June
kapcsán. Hogy June allergiás a földimogyoróra. Alex éjszakánként
gyakran kér kávét. June főiskolai szerelme, aki szakított vele, mikor a
lány Kaliforniába költözött, még mindig az egyetlen, akinek a levelei
közvetlenül June-hoz érkeznek. És Alex régóta ki nem állhatja a
fiatalabbik angol herceget. Igazából ez nem ellenségeskedés vagy
vetélkedés. Szó sincs ilyesmiről. Hanem idegesítő, nyugtalanító
feszültség. Amitől Alexnek izzad a tenyere.
A pletylapok – a világ maga – úgy döntöttek, hogy Alex Henry
herceg amerikai megfelelője, mivel a Fehér Ház triumvirátusa áll a
legközelebb a királyi család szerepköréhez Amerikában. Ezt ő sosem
érezte igazságosnak. Alex karizmatikus, zseniális, sziporkázóan
szellemes, elgondolkodtató interjúkat adott, és a GQ borítójára került
tizennyolc évesen. Henry békés mosolya és gyengéd lovagiassága
meg a szokásos jótékonysági megjelenések tökéletesen passzoltak
a Henry herceg nevű, üres vászonhoz. Henry szerepét sokkal
könnyebb eljátszani, állapítja meg Alex.
Tehát gyakorlatilag mégiscsak vetélkedés. Vagy mi.
– Rendben – mondja Alex. – Akkor mik az esélyek erre?
Nora elvigyorodik.
– Hmm… – Úgy tesz, mint aki erősen gondolkozik. –
Kockázatbecslés: az elnök fia nem bír uralkodni magán, és tetteinek
több mint ötszáz ember esik áldozatul. Kilencvennyolc
százalék, hogy Henry herceg szívdöglesztően fest majd.
Hetvennyolc százalék, hogy Alex mindörökre ki lesz tiltva az
Egyesült Királyságból.
– Jobbak, mint vártam – jegyzi meg June.
Alex felnevet, a gép tovább hasítja az eget.

London döbbenetes látványt nyújt. A tömeg ellepi az utcákat a

Buckingham palota körül, és szerte a városban, mindenki brit lobogót
terít a vállára, és apró zászlókat lenget a feje felett. Mindenütt a
királyi esküvő szuvenírjeit árulják: az alsónadrágtól a csokoládéig
mindenen Philip herceg és az ara képe díszeleg. Alex alig bírja
elhinni, hogy ennyi embert izgat szenvedélyesen egy ilyen
nyilvánvalóan érdektelen esemény. Biztos benne, hogy nem gyűlne
ilyen tömeg a Fehér Ház elé, ha ő vagy June házasodna; nem
mintha valaha tervezne ilyet.
Maga a szertartás mintha örökké tartana, de legalább szép a maga
módján. Nem mintha Alex nem hinne a szerelemben vagy a
házasságban. Csak ez a Martha egy tökéletes arisztokrata lány,
Philip meg afféle plakátherceg. Pont olyan szexi, mint egy üzleti
tranzakció. Semmi szenvedély, semmi dráma. Az Alex ízlésének
megfelelő szerelmi történet jobban hasonlítana egy
Shakespeare-drámára.
Mintha évek teltek volna el, mire leültetik egy asztalhoz June és
Nora közé a Buckingham-palota báltermében. Elég ideges és
nyugtalan. Nora egy pohár pezsgőt nyújt neki, Alex hálásan elveszi.
– Tudja valamelyikőtök, mi az a vikomt? – kérdezi June az
uborkás szendvics felett. – Legalább öttel találkoztam, és udvariasan
mosolyogtam, mint aki tudja, milyen rang ez, amit emlegetnek. Alex,
te tanulsz nemzetközi kapcsolatokat. Vagy mit. Szóval mi ez?
– Azt hiszem, az, amikor egy vámpír hadsereget szervez az őrült
szexrabszolgáiból, és uralomra tör – felel Alex. – Ez helyes
válasznak tűnik – véli Nora. Bonyolult alakzatot hajtogat a
szalvétából az asztalon, fényes, fekete körömlakkja megvillan a
csillár fényében.
– Bár vikomt lennék! – sóhajt June. – Akkor a szexrabszolgáim
válaszolnának az e-mailjeimre.
– A szexrabszolgák jók a levelezésben? – kérdezi Alex. Nora
szalvétája lassan egy madár alakját veszi fel. – Azt hiszem, ez
érdekes megközelítés. Csupa tragikus, ledér
e-mailt írnának. – Fojtott, izgatott hangra vált: – Ó, kérem,
könyörgöm, vigyen el… vigyen el ebédelni, egyeztessünk
anyagmintákat, maga szörnyeteg!
– Ki tudja, talán furán hatásos lenne – véli Alex.
– Valami baj lehet veletek – jegyzi meg gyengéden June. Alex már
épp nyitná a száját, hogy visszavágjon, mikor az udvari
személyzettől megjelenik egy férfi az asztaluknál, aki igencsak
szerencsétlen parókájában úgy fest, mint egy sötét, komor szellem.
– Miss Claremont-Diaz – szólal meg a férfi, aki nagyon úgy néz ki,
mint akit Reginaldnak, Bartholomew-nak vagy valami hasonlónak
hívnak. Meghajol, a parókája csodálatosképp nem esik bele June
tányérjába. Alex hitetlenkedő pillantással néz
össze a lánnyal a férfi háta mögött. – Henry herceg ő királyi fensége
kérdezteti, megtisztelné-e egy tánccal.
June szája félig tátva marad, halk magánhangzók törnek elő a
torkából, mire Nora szarkeverő vigyorral közbevág. – Ó, boldogan
megy! – lelkesedik Nora. – Egész este reménykedett, hogy a herceg
felkéri.
– Én… – szólal meg June, aztán elhallgat, mosolyra nyílik az ajka,
de a szeme elszűkül, amikor Norára pillant. – Természetesen.
Nagyon örülök.
– Nagyszerű – közli Reginald-Bartholomew, sarkon fordul, és a
válla felett odaint valakinek.
És már meg is érkezik Henry teljes valójában: mint mindig,
klasszikusan jóképű a méretre készített, háromrészes öltönyében,
homokszín, kócos hajával, kiugró arccsontjával és gyengéd,
barátságos mosolyával. Veleszületett, hibátlan tartással áll, mint aki
teljes pompában pattant elő a Buckingham-palota virágoskertjéből.
Összenéz Alexszel, mire valami idegesség vagy adrenalin tolul fel
Alex mellében. Már talán egy éve nem beszélt Henryvel. A herceg
vonásai még mindig dühítően szabályosak.
Henry méltóztatik felületesen odabiccenteni Alexnek, mintha az
csak egy akármilyen vendég lenne, nem az az ember, akivel a Vogue
vezércikkéért versengett tinédzserkorában. Alex pislog, háborog, és
nézi, ahogy Henry ostobán tökéletes vonalú állát June felé fordítja.
– Szia, June! – mondja a herceg, és lovagiasan a kezét nyújtja
June-nak, aki erre elpirul. Nora úgy tesz, mint aki mindjárt
elájul.
 – Tudsz keringőzni?
– Én… biztosan boldogulok majd valahogy – feleli June, és
óvatosan megfogja Henry kezét, mint aki azt gondolja, a herceg talán
tréfálkozik vele, bár Alex véleménye szerint ez a feltételezés csakis
Henry humorérzékének túlértékelésén alapulhat. Henry a tömeg felé
vezeti June-t, a kavargó arisztokraták tengerébe.
– Most ez lesz? – kérdezi Alex, lepillantva Nora
szalvétamadarára. – Eldöntötte, úgy fogja be a számat, hogy a
nővéremnek udvarol?
– Ajjaj, kishaver! – mondja Nora. Átnyúl, megveregeti Alex kezét.
– Igazán aranyos, hogy azt hiszed, minden rólad szól. – Így kellene
lennie, komolyan.
– Ezt nevezem önbizalomnak.
Alex a tömeget pásztázza, Henry épp June-t forgatja a parketten.
A lány semleges, udvarias mosolyt varázsolt az arcára, Henry pedig
egyre a termet vizslatja June válla felett, ami még idegesítőbb. June
lenyűgöző. Az lenne a minimum, hogy Henry rá figyeljen.
– Szerinted tetszik neki June?
Nora vállat von.
– Ki tudja? Ezek az arisztokraták fura népek. Talán udvariasság,
vagy… ó, már világos.
Egy udvari fotós fordul be a terem közepére, és lekapja, ahogy a
páros táncol. Alex tudja, hogy jövő héten nyilván eladják ezt a képet
a People-nek. Akkor tehát erről van szó?
Az elnök lányát használta fel, hogy beindítson valami hülye randizós
pletykát, és a reflektorfénybe kerüljön. Isten őrizzen attól, hogy egy
hétig Philip uralja a címlapokat.
– Egész jól csinálja – jegyzi meg Nora.
Alex leint egy pincért, és úgy dönt, a fogadás hátralévő részét
azzal tölti, hogy alaposan leissza magát.
Sosem mondta el senkinek – és nem is fogja elmondani –, hogy
tizenkét éves korában látta először Henryt. De ez csak akkor jut az
eszébe, ha részeg.
Biztosan már korábban is látta a fiút a híradóban, de rendesen
akkor először. June tizenöt éves lett, és a szülinapi ajándékpénze
egy részéből vakítóan tarka tinimagazinokat vásárolt. Korán
kezdődött a pletykalapmániája. A magazin közepén miniposzterek
voltak, amiket ki lehetett ragasztani az iskolai szekrények ajtajának
belsejére. Ha az ember óvatosan szedte ki a kapcsot a körmével,
akkor nem szakadt el a papír. Az egyikben, pont a közepén, egy fiú
fényképe virított.
Sűrű, homokszín haja volt, nagy, kék szeme és meleg mosolya,
krikettütőt tartott az egyik vállán. Életből elkapott kép lehetett, mert
olyan boldog, sugárzó önbizalom áradt belőle, amit nem lehet
pózként felvenni. Az alsó sarokban ez állt rózsaszín és kék betűkkel:
HENRY HERCEG.
Alex nem igazán tudná megmondani, miért tért újra és újra vissza
ehhez a képhez, de időnként beosont June szobájába, megkereste
ezt a lapot, és végighúzta az ujját a fiú haján, mintha érezhetné a
tapintását, ha elég élénken maga elé képzeli. Minél magasabbra
másztak a szüleik a politikai
ranglétrán, annál világosabb lett Alex számára, hogy hamarosan
megismeri őt a világ. És akkor néha arra a képre gondolt, és próbálta
magáévá tenni Henry herceg magabiztosságát.
(Az is eszébe jutott, hogy valahogy kiszedi a kapcsokat, és elviszi
a képet a szobájába, de sosem tette meg. Túl durvák voltak ehhez a
körmei, nem olyan lányosan finomak, mint June é, amilyen ahhoz
kellett volna, hogy ki tudja hajlítani őket.)
Ám amikor végül először találkozott Henryvel – az első hűvös,
közönyös szavak után, amiket tőle hallott –, Alex már úgy vélte,
félreismerte, nem is létezik a fotón látható, jóképű, nyitott fiú. A valódi
Henry gyönyörű, távoli, unalmas és zárkózott. Ez az az ember,
akihez a pletykalapok folyton hasonlítják őt, aki azt gondolja magáról,
hogy többet ér Alexnél, és mindenki másnál. Alex alig bírja elhinni,
hogy valaha bármiben is hasonlítani akart rá.
Tovább iszik, egy darabig ezen gondolkozik, aztán kényszeríti
magát, hogy ne gondoljon erre, eltűnik a tömegben, és csinos
európai örökösnőkkel táncol.
Épp elszökken az egyik mellől, mikor kiszúrja a magányos figurát a
torta és a pezsgőtorony mellett. Megint csak Henry herceg az,
pohárral a kezében, nézi, ahogy Philip és az arája a bálteremben
keringenek. Udvariasnak, félig-meddig érdeklődőnek tűnik, a
szokásos visszataszító módján azt éreztetve, hogy épp máshol
kellene lennie. És Alex nem bírja ki, muszáj lelepleznie.
Átvág a tömegen, levesz egy pohár bort egy tálcáról, és egy
hajtásra félig kiissza.
– Ha már van itt egy pezsgőtorony – lép a herceg mellé Alex –,
akkor legalább még egy kellene. Igazán kínos egy olyan esküvő,
ahol csak egy torony van.
– Alex – szólal meg Henry őrjítően arisztokratikus kiejtéssel.
Közelről látszik a mellénye a zakó alatt: buján aranyszínű és vagy
egymillió gombja van. Rémes. – Nem tudtam, lesz-e hozzád
szerencsém.
– Úgy tűnik, ez a te napod – mosolyog Alex.
– Igazán nagyszerű – bólint Henry. A mosolya makulátlanul
ragyogó, fehér fogsort fed fel, direkt arra termett, hogy bankókra
nyomtassák.
Az egészben az a legidegesítőbb, hogy Alex tudja, Henry utálja –
muszáj, hogy így legyen, született ellenségek –, de a herceg nem
hajlandó ezt egyértelműen kifejezni. Alex közelről látja, hogy a
politikában rengetegszer kell kedvesnek lenni olyanokkal, akiket az
ember utál, de azt kívánja, bárcsak egyszer, egyetlenegyszer Henry
úgy viselkedne, mint egy emberi lény, nem, mint valami kiglancolt
játék baba, amilyet a palota szuvenírboltjában árulnak.
Túl tökéletes. Alex ki akarja pukkasztani.
– Nem fáradsz bele soha? – kérdezi. – Hogy úgy tegyél, mint aki
felette áll ennek az egésznek?
Henry odafordul, Alexre néz.
– Egészen biztosan nem értem, mit akarsz mondani. – Mármint itt
állsz, eteted a fotósokat, közben úgy keringsz, mint aki utálja, ha
vele foglalkoznak, pedig nyilván nem így
van, hiszen az összes vendég közül pont a nővéremmel kellett
táncolnod – magyarázza Alex. – Úgy viselkedsz, mint aki túl fontos
ember ahhoz, hogy bármikor, bárhol jelen legyen. Nem fárasztó ez?
– Én… talán ennél kicsit bonyolultabb vagyok – próbálkozik Henry.
– Hogyne.
– Értem – keskenyedik el Henry szeme. – Részeg vagy. – Csak
mondom – folytatja Alex, és túláradó szívélyességgel Henry vállára
könyököl, ami nem olyan könnyű, mint szeretné, mert Henry tíz
dühítő centivel magasabb nála. – Legalább megpróbálhatnál úgy
tenni, mint aki jól szórakozik. Időnként. Henry bánatosan felnevet.
– Talán időnként megpróbálkozhatnál a vízzel a bor helyett, Alex.
– Tényleg? – Alex elhessegeti a gondolatot, hogy talán a bortól jött
meg a bátorsága, hogy életében először rárontson Henryre, és
félénk, angyali pillantást vet rá, ez megy neki. – Talán
megbántottalak? Ne haragudj, engem nem érdekelsz annyira, mint
mindenkit. Tudom, hogy ezt furcsállod.
– Tudod, mit? – néz rá Henry. – Szerintem meg érdekellek. Alex
erre eltátja a száját, mire Henry szájának a sarka felfelé kunkorodik,
gúnyos, kicsit gonosz mosolyfélére.
– Csak eszembe jutott – folytatja udvarias hangon Henry. – Nem
tűnt még fel, hogy sosem én kereslek téged, és fárasztóan udvarias
vagyok mindig, ha beszélünk? És mégis itt vagy, megint
megkerestél. – Iszik egy korty pezsgőt. – Csak
megfigyeltem.
– Hogy mi? Én nem… – dadog Alex. – Te vagy, aki… – Szép
estét, Alex! – közli Henry tömören, és elfordul, hogy továbbmenjen.
Alex agya elborul attól, hogy Henry azt hiszi, övé lehet az utolsó
szó, és gondolkozás nélkül odanyúl, hogy megfogja hátulról Henry
vállát.
A herceg hirtelen megfordul, és ezúttal szinte ellöki magától Alexet,
és egyetlen ragyogó pillanatig Alex elégedetten nyugtázza, hogy
megvillan Henry szeme, végre kitör belőle a valódi énje.
A következő, amire Alex emlékszik, hogy elbotlik a saját lábában,
és nehézkesen pár lépést hátrál a legközelebbi asztalig. Túl későn
veszi észre, hogy legnagyobb rémületére ezen az asztalon áll a
jókora, nyolcemeletes esküvői torta, Alex Henry karja után nyúl, hogy
megkapaszkodjon, de ettől csak mindketten elveszítik az
egyensúlyukat, és együtt zuhannak a tortaállványra.
Alex lassított felvételként látja, ahogy a torta elhajol, meginog,
remeg és végül elborul. Semmit, de semmit sem tehet, hogy
megállítsa. A hatalmas édesség darabokra törve a földre zuhan,
fehér vajkrém lavináját indítva útjára, mint valami cukros, 75 000
dolláros rémálom.
A teremben idegtépő csend lesz, amint Henry és Alex elesnek, le
egészen a torta romjaira és a díszes szőnyegre. Alex még mindig
Henry zakójának az ujját markolja. Henry pezsgőspoharából rájuk
ömlik az ital, a pohár összetörik, Alex a
szeme sarkából látja, hogy Henry arccsontján egy vágásból vér
szivárog.
Alex csupa cukormáz meg pezsgő, és miközben a plafont bámulja,
egy pillanatra csak arra tud gondolni, hogy legalább nem Henry és
June tánca lesz a királyi esküvő fő sztorija.
A következő gondolata meg az, hogy az anyja ezért meg fogja ölni.
Hidegvérrel.
Hallja, ahogy Henry halkan motyog mellette.
– A kurva rohadt életbe.
Homályos aggyal megjegyzi magában, hogy életében először
hallja káromkodni a herceget, majd valakinek a kameráján felvillan a
vaku.
 2.

A kupac magazin csattanva ér az asztallapra, mikor Zahra lehajítja a

nyugati szárny egyik tárgyalójában.
– Ez csak az a halom, amit összekapkodtam munkába jövet –
jegyzi meg. – És szerintem nem kell emlékeztesselek rá, hogy
kétsaroknyira lakom innen.
Alex az előtte virító főcímekre bámul.

A 75 000 DOLLÁROS BOTLÁS

Királyi csata: Henry herceg és Alex
összeverekedett az év esküvőjén!

TORTA-GATE
Alex Claremont-Diaz kirobbantja
a második angol–amerikai háborút!
Mindegyik lehozta azt a képet, amin ők ketten a hátukon fekszenek
a tortában. Henry röhejes öltönye félrecsúszott, és elkenődött rajta a
vajkrém, a csuklója Alex markában, arcán vékony, vörös vonal.
– Nem kellene átvonulnunk a válságterembe? – próbálkozik Alex.
De a kérdést senki sem találja viccesnek: sem Zahra, sem az
asztal túloldalán ülő Ellen, Alex anyukája. Az elnök asszony metsző
pillantást vet a fiára az olvasószemüvege felett, mire az befogja a
száját.
Nem mintha tényleg félne Zahrától, anya csapatának második
emberétől és jobbkezétől. Alex le merné fogadni, hogy Zahra szúrós
külseje érző lelket takar. Attól jobban tart, hogy anya mit fog tenni.
Úgy nőttek fel, hogy sokat beszéltették őket az érzéseikről, aztán
amikor anya elnök lett, az élet már nem annyira arról szólt, hogy mit
éreznek, inkább a nemzetközi kapcsolatokról. Alex nem is tudja,
melyik verzió jelent nehezebb sorsot.
„A királyi udvarból belső forrásaink jelentették, hogy a két
fiatalember vitába keveredett pár perccel a… tortakatasztrófa előtt…”
– olvassa Ellen hangosan a The Sunt, a hangjában némi
megvetéssel. Alex meg sem próbálja kitalálni, hogyan juthatott hozzá
egy brit pletykalap friss számához. Az ő elnök anyukája furcsa
dolgokra képes. „A királyi családhoz közeli források szerint az elnök
fia és Henry viszálya évekre nyúlik vissza. A The Sun megtudta,
hogy ők ketten már a riói olimpia óta ellenségeskednek, és ez az
ellenérzés egyre csak nőtt… mára
pedig nem bírják ki egy légtérben a másikkal. Úgy tűnik, csak idő
kérdése volt, hogy Alex az amerikai módi szerint járjon el, azaz
erőszakhoz folyamodjon.”
– Nem hiszem, hogy erőszaknak lehetne hívni, ha valaki
megbotlik az asztalban…
– Alexander – szól közbe Ellen kísértetiesen nyugodt hangon. –
Fogd be!
Alex így is tesz.
– „Felmerül a kérdés – olvas tovább Ellen –, hogy ez a
nézeteltérés a két fontos fiatalember között vajon hozzájárult-e Ellen
Claremont kormánya és a királyi ház között évek óta fennálló fagyos
viszonyhoz.”
Ellen félredobja az újságot, összefonja a karját az asztalon. –
Kérlek, mondj még valami vicceset! – mondja. – Annyira szeretném,
ha elmagyaráznád, ez mitől annyira mulatságos. Alex kinyitja a
száját, majd becsukja, és néhányszor megismétli:
– Ő kezdte – közli végül. – Alig értem hozzá, ő lökött el, én csak
azért fogtam meg, hogy visszanyerjem az egyensúlyom, de…
– Édesem, el sem tudom mondani, mennyire nem érdekli a sajtót,
hogy ki kezdte – magyarázza Ellen. – Ahogy az anyádat sem.
Elfogadom, hogy talán nem a te hibád, de elnökként inkább meg
kellene kérnem a CIA-t, hitessék el, hogy meghaltál, így legalább a
következő ciklusban bízhatnék a részvétszavazatokban.
Alex álla megfeszül. Tett már olyat, amivel felhúzta az anyja
csapatát – tinédzserkorában hajlott rá, hogy szembesítse anyja
kollégáit a barátságos washingtoni kampányeseményeken azzal,
hogy következetlenül szavaznak, és ennél kínosabb sztorival is került
már címlapra. De sosem lett ekkora földcsuszamlás, ekkora
nemzetközi kalamajka belőle.
– Nincs most erre időm, úgyhogy tessék, ezt fogjuk csinálni – közli
Ellen, és kivesz egy dossziét a mappájából. Mindenféle hivatalos
papír van benne jelölőcetlikkel. Az elsőn ez áll: SZERZŐDÉS.
– Hm – mondja Alex.
– Te – folytatja Ellen – összebarátkozol Henryvel. Szombaton
indulsz, és Angliában töltöd a vasárnapot.
Alex pislog egyet.
– Lekéstem arról, hogy inkább eljátsszuk, hogy meghaltam? –
Zahra majd elmondja a részleteket – folytatja Ellen, tudomást sem
véve a fia megjegyzéséről. – Még vagy ötszáz megbeszélésem van
mára. – Felkel, az ajtó felé indul, közben puszit nyom a kezére, és
megsimítja Alex feje búbját. – Akkora egy barom tudsz lenni. De
imádlak.
És ezzel távozik, a cipősarka ütemesen végigkopog a folyosón,
Zahra elfoglalja az üresen maradt széket olyan arckifejezéssel, mint
aki inkább megszervezné Alex nagyon is valóságos halálát. Elvben
nem ő a legmagasabb rangú tisztviselő a Fehér Házban anya
csapatában, de amióta lediplomázott, azaz Alex ötéves kora óta
dolgozik Ellennel. Ő az egyetlen, aki a család ügyeiben is eljárhat.
– Rendben, itt a megállapodás – mondja. – Egész éjjel fent
voltam, egy egész rakás PR-os pöccsel meg az ideges angol udvari
emberekkel tárgyaltam, még a herceg kicseszett udvaroncával is,
hogy ez összejöjjön, úgyhogy tartod magad a terv minden betűjéhez,
és nem kúrod el, világos?
Alex magában azt gondolja, hogy röhejes ez az egész, aztán
bólint. Zahrán látszik, hogy a legkevésbé sincs meggyőzve, de
folytatja:
– Először is a Fehér Ház és az udvar kiad egy közös
nyilatkozatot, miszerint ami az esküvőn történt, az teljes egészében
baleset volt, puszta félreértés…
– De hát ez a helyzet.
– És bár ritkán nyílik alkalmatok rá, hogy találkozzatok, de közeli
barátok vagytok Henry herceggel.
– Hogy mi?
– Figyelj ide! – kortyol bele Zahra a kávéval teli, megtermett
acéltermoszba. – Mindkét félnek úgy kell kimásznia a sztoriból, hogy
jó benyomást keltsen, és ezt csak úgy lehet, hogy ha a kis
pofozkodást az esküvőn valami homoerotikus, testvéries pacsizásból
bekövetkezett balesetnek adjuk elő, oké? Úgyhogy utálhatod,
amennyire csak akarod, írhatsz róla gúnyverseket a naplódba, de
amint meglátsz egy fényképezőgépet, úgy teszel, mintha a seggéből
sütne a nap, és ezt meggyőzően csinálod.
– Találkoztál már Henryvel? – kérdezi Alex. – Hogy csináljam ezt
meg? Az a fickó egy káposzta.
– Tényleg nem érted, mennyire nem érdekel, mit gondolsz? Így
lesz, hogy az ostobaságod ne terelje el a figyelmet anyád
újraválasztási kampányáról. Tényleg azt akarod, hogy jövőre,
ha ott ül a vitán, el kelljen magyaráznia, miért destabilizálta a fia az
Államok európai kapcsolatait?
Nos, nem, ezt Alex nem akarta. És a lelke mélyén tudta, hogy
sokkal jobb stratéga annál, mint aminek eddig bizonyítékát adta, és
ha nem lenne ez a hülye ellenszenve, ő maga állt volna elő ezzel a
tervvel.
 – Szóval Henry az új legjobb barátod – folytatja Zahra. –
Mosolyogsz, bólogatsz, senkit sem idegesítesz fel. Azzal töltöd a
hétvégét, hogy Henryvel jótékonysági eseményekre mész,
nyilatkozol a sajtónak arról, mennyire élvezed a társaságát. És ha
valaki kérdez róla, akkor azt akarom, hogy úgy áradozz, mintha vele
táncoltál volna a szalagavatódon.
Átad a fiúnak egy maroknyi listát, táblázatot és gondosan
megszerkesztett információkat, akár maga Alex is összeállíthatta
volna. Ez áll rajta: HENRY HERCEG – ADATOK.
– Ezt tanuld meg, hogy ha valaki hazugságon próbálna kapni,
tudd, mit kell mondanod– teszi hozzá Zahra. A HOBBI felirat alatt az
áll, hogy vitorlásverseny és lovaspóló. Nyilván inkább felgyújtaná
magát, állapítja meg Alex.
– Ő is kapott egy ilyen dossziét rólam? – kérdezi végül
tehetetlenül.
– Aha. És csak mondom, hogy ez volt karrierem egyik mélypontja.
– Újabb lapot csúsztat a fiú elé, ezen áll, mit várnak ettől a
hétvégétől.

Legalább két (2) poszt naponta a közösségi médiában

Angliáról / az útról.
Egy (1) legalább ötperces (5), élő interjú az ITV reggeli
műsorában, a meghatározott üzenet közvetítésével Két (2)
közös megjelenés fotósokkal: egy (1) privát, illetve egy (1)
jótékonysági eseményen.

– Miért nekem kell odamennem? Ő lökött be engem a hülye

tortába, nem neki kellene idejönnie, hogy eljöjjön velem egy szombat
esti show-ba, vagy ilyesmi?
– Mert a királyi esküvőt tettétek tönkre, és ők buktak ezen
hetvenötezer dollárt – közli Zahra. – De megszervezzük, hogy pár
hónap múlva részt vegyen egy elnöki vacsorán. Ő sem örül jobban
ennek az egésznek, mint te.
Alex összecsippenti az orrnyergét, érzi, hogy a stressztől kezd
megfájdulni a feje.
– Óráim vannak.
– Itteni idő szerint vasárnap éjjel visszaérsz – vágja rá Zahra. –
Egyet sem kell kihagynod.
– Szóval ezt semmiképp sem úszhatom meg?
– Nem.
Alex összeszorítja a száját. Ide lista kell.
Mikor kicsi volt, papírokat dugdosott az austini ház kopott
farmerpárnái alá tele a kerek, maszatos betűivel. Értelmetlen
értekezéseket az amerikai kormány szerepéről, minden g betűt
fordítva írva, angolból spanyolra fordított paragrafusokat,
táblázatokat az osztálytársai erős és gyenge pontjairól. És listákat.
Rengeteg listát. A listák segítenek.
Szóval: miért jó ötlet ez.
Egy. Anyának kell a jó sajtó.
Kettő. Ha kudarcot vall a nemzetközi kapcsolatokban, az nem tesz
jót a karrierjének.
Három. Ingyen út Európába.
– Rendben – fogta meg a papírokat Alex. – Megcsinálom. De nem
fogom jól érezni magam.
– Istenem..., remélem is – feleli Zahra.

A Fehér Ház Triumvirátusa a hivatalos beceneve Alexnak, June nak

és Norának. A People vezette be nem sokkal a beiktatás után.
Valójában gondosan tesztelték fókuszcsoportokon, mielőtt a Fehér
Ház sajtóirodája leküldte volna a People-nek. Ez a politika: tudatos
számítás, időnként akár hashtagekkel.
Claremonték előtt a Kennedy és a Clinton család elrejtette a sajtó
elől a gyerekeit, hogy a nyilvánosság kizárásával élhessék túl az
esetlen időszakaikat, rendes gyerekkoruk legyen, meg hasonlók.
Sashát és Maliát már érettségi előtt üldözte és szétszedte a sajtó.
A Triumvirátus ezt az egészet megelőzte, ilyet még senki sem tett
előttük.
Őrületesen újszerű terv volt: három vonzó, ragyogóan intelligens,
karizmatikus, figyelemre méltó ezredfordulós fiatal: Alex és Nora
elvileg már épp nem tartozott a Z generációhoz, de ez nem elég
érdekes a sajtónak. Az kell, ami érdekes, ami menő és eladható.
Obama menő volt. Az egész elnöki család az lehet, celebek lehetnek
saját jogon. Nem ideális, mondta mindig Ellen, de működik.
Ők a Fehér Ház Triumvirátusa: de itt, a rezidencia harmadik
emeletén a zeneszalonban csak Alex, June és Nora, együtt, mint
mindig tizenéves koruk óta, mikor kávézással bombázták az
egészséges fejlődésüket. Alex viszi a csapatot előre. June erősíti.
Nora tesz róla, hogy őszinték maradjanak.
A szokásos helyükön ülnek: June a sarkára kuporodva a
lemezgyűjteménye fölé hajol, valami Patsy Cline után kutat; Nora
keresztbe tett lábbal a padlón ül, és egy üveg vörösbort nyit ki éppen;
Alex meg felrakott lábbal, fordítva hever a kanapé hátán, és próbálja
kiötölni, mit csináljon.
Megfordítja a Kir. F. Henry Herceg adatlapot, és odapillant. Érzi,
hogy a fejébe áramlik a vér.
June és Nora tudomást sem vesz a fiúról, kettejük szoros
kapcsolatához Alex nem férkőzhet közel. A barátságuk elképesztő, a
legtöbb embernek felfoghatatlan, néha Alexet is beleértve. Tudja,
hogy mindketten a végsőkig kitartanak, és fura dolgaik vannak, de ez
a lánybarátság, ami köztük van, nem befogadható Alexnek, és nem is
kell, hogy az legyen.
– Azt hittem, szereted a melót a Washington Postnál – mondja
Nora. A dugó pukkanva kipattan a borosüvegből, a lány belekortyol.
– Igen, szerettem – feleli June. – Mármint most is szeretem. Csak
ez nem is meló. Egy vezércikk havonta, és a poénjaim felét kilövik,
mert túl közel vagyok anya platformjához, de még így is minden
politikai tartalmat be kell mutatnom a sajtósoknak, mielőtt elküldöm.
Szóval küldözgetem a könnyed kis dolgokat, és tudom, hogy a
képernyő túloldalán az emberek életük legfontosabb újságírói
feladatát végzik, és ezt el kell fogadnom.
– Akkor… akkor nem szereted.
June felsóhajt. Megtalálta a lemezt, amit keresett, kicsúsztatja a
tokjából.
– Nem tudom, mi mást csinálhatnék, az a gond.
– Nem kapsz munkát az elnöki apparátusban? – kérdezi Nora. –
Viccelsz? Az épületbe sem engednek be. – June felteszi a lemezt,
ráemeli a tűt. – Mit mondana Reilly és Rebecca erre? Nora
hátrahajtja a fejét, felnevet.
– A szüleim azt mondanák, hogy csináld, amit ők: hagyd a
francba az újságírást, inkább foglalkozz illóolajokkal, vegyél egy
faházat Vermontban az erdőben, legyen vagy hatszáz L.L. Bean
pehelykabátod, mind pacsuliszagú.
– Azt kihagytad, hogy fektessek be Apple részvénybe a
kilencvenes években, és legyek röhejesen gazdag. – Ugyan, a
részletek nem számítanak.
June odalép, Nora fejére teszi az öklét, beletúr a fürtökbe, ráhajol,
puszit nyom a saját ujjai hátára.
– Majd kitalálok valamit.
Nora odanyújtja a palackot, June meghúzza. Alex drámaian
felsóhajt.
– El sem hiszem, hogy meg kell tanulnom ezt a szart – mondja. –
Most lett csak vége a vizsgáknak.
– Hát, ha nem kötnél bele mindenbe, ami mozog – véli June, és a
keze hátával megtörli a száját, ezt a mozdulatot nem engedné meg
magának senki más előtt. – Beleértve a brit királyi családot. Úgyhogy
igazából nem tudlak sajnálni. Akárhogy is, Henryvel nem volt semmi
gond, amikor táncoltam vele. Nem
értem, miért utálod ennyire.
 – Szerintem ez fantasztikus – véli Nora. – Esküdt ellenségek, akik
kénytelenek békét kötni, hogy a két ország közötti feszültséget
elsimítsák. Tisztára shakespeare-i.
– Abban az értelemben shakespeare-i, hogy remélhetőleg valaki
halálra késel – mondja Alex. – Az áll itt, hogy az ürühúsos pite a
kedvence. Szó szerint képtelen lennék ennél unalmasabb ételt
kitalálni. Mintha papírból vágták volna ki.
A papíron sok olyasmi áll, amit Alex már tud, vagy mert emlékszik
azokra a közvetítésekre, amikor a királyi család szerepelt a hírekben,
vagy mert utálkozva elolvasta Henry Wikipédia-oldalát. Ismerte
Henry szüleit, ismerte Philipet és Beatrice-t, tudta, hogy Henry
irodalmat tanult Oxfordban, és hogy tud zongorázni. A többiről el
sem tudja képzelni, hogy felmerülhetne egy interjún, de nem
kockáztathatja meg, hogy Henry felkészültebb legyen nála.
– Van egy ötletem – szólal meg Nora. – Tartsunk ivóversenyt.
– Igen! – helyesel June. – Mindig iszunk, ha Alex eltalálja a választ?
– Mindig iszunk, ha hányingert keltő a válasz? – veti fel Alex. –
Egy korty, ha jó a válasz, kettő, ha a Henry hercegről megtudott
valami egyértelműen, objektíven rémes – mondja Nora. June már elő
is halászott két poharat a szekrényből, odaadja őket Norának, az
üveget pedig megtartja magának. Alex lecsusszan a kanapéról, leül
Nora mellé a földre. – Oké – folytatja, és kiveszi a papírokat Alex
kezéből. – Egy könnyű témával kezdünk. A szülők. Gyerünk!
Alex felveszi a poharát, máris felidézi Henry szüleinek a képét,
Catherine éles, kék szemét, Arthur filmszínészre valló állcsontját.
– Anya: Catherine hercegnő, Mary királynő legidősebb lánya, az
első hercegnő, aki doktorátust szerzett: angol irodalomból – hadarja.
– Apa: Arthur Fox, közkedvelt angol film- és színpadi színész,
leginkább a nyolcvanas évekbeli James Bond szerepéről volt ismert,
2015-ben elhunyt. Igyatok!
Így is tesznek, Nora átadja a listát June-nak.
– Rendben. – June a listát nézegeti, nyilván valami nehezebbet
keres. – Lássuk. Hogy hívják a kutyáját?
– David – feleli Alex. – Beagle. Emlékszem erre, mert most
komolyan, ki csinál ilyet? Ki ad ilyen nevet a kutyájának? Tisztára,
mint egy könyvelő. Egy kutyakönyvelő. Igyatok!
– A legjobb barátja neve és foglalkozása? – kérdezi Nora. –
Mármint rajtad kívül természetesen.
Alex lazán bemutat neki egyet.
– Percy Okonjo. Pez vagy Pezza néven ismerjük. Az Okonjo
vállalat örököse, ez a nigériai cég vezeti Afrikában az orvosbiológiai
fejlesztéseket. Huszonkét éves, Londonban él, Etonban ismerkedtek
meg Henryvel. Ő viszi az Okonjo Alapítványt, egy humanitárius,
nonprofit szervezetet. Igyatok!
– Kedvenc könyve?
– Huh. Hm. Bassza meg. Mi is volt…
– Sajnálom, Mr. Claremont-Diaz, ez nem helyes válasz – közli
June. – Köszönjük a játékot, ezúttal nem nyert.
– Ne már, mi a válasz?
June a listára pillant.
– Azt mondja… Szép remények?
Nora és Alex egyszerre nyögnek fel.
– Na, most már érted, amit mondok? – mondja Alex. – Ez a fickó
Dickenst olvas… szórakozásból.
– Ezt elismerem – közli Nora. – Két korty!
– Azt hiszem – szólal meg June, amíg Nora iszik –, srácok, ez
tulajdonképpen szép! Úgy értem, kicsit hatásvadász, de a Szép
remények mégiscsak arról szól, hogy a szeretet fontosabb, mint a
társadalmi státusz, és ha az ember helyesen cselekszik, az többet
számít, mint a pénz és a hatalom. Talán Henry szerint ez… – Alex
hosszasan, megvetően fújtat. – Annyira seggfejek vagytok! Tényleg
kedvesnek tűnik!
– Csak mert te is egy stréber vagy – közli Alex. – A saját fajtádat
véded. Természetes ösztön.
 – Csakis szívjóságból segítek neked – feleli June. – Határidőm van
holnap.
– Szerintetek mit írhatott Zahra az én adatlapomra? – Hmm… –
Nora a fogát szívja. – Kedvenc nyári olimpiai sport: ritmikus
gimnasztika…
– Nem szégyellem.
– Kedvenc vászonnadrág: Gap.
– Figyelj, abban a legjobb a fenekem. A J.Crew hülyén ráncolódik
mindenhol. És nem vászonnadrág, hanem chino, a
vászonnadrágban nincs semmi latinos.
– Allergiák: por, Tide mosószer, és ha be kell fognia a száját. –
Első obstrukció: kilencévesen, San Antonióban a
delfináriumban, mikor megpróbálta rávenni a kardszárnyú delfin
idomárját, hogy menjen el korai nyugdíjba, mert, idézem:
„Embertelen bánásmódnak teszi ki a ceteket.”
– Kiálltam emellett, és most is kiállnék.
June hátravetett fejjel nevet, hangosan és minden illendőség
nélkül. Nora a szemét forgatja, és Alex örömmel nyugtázza, hogy
legalább lesz hova visszatérnie, ha véget ér ez a rémálom.

Alex arra számít, hogy Henry udvaronca vaskos képeskönyvfigura

frakkban, cilinderben és alighanem tömött bajusszal, ahogy rohan és
bársonyzsámolyt tol Henry lovaskocsijának ajtaja elé.
De a férfi, aki lent várja az aszfalton, meg a biztonsági csapat, a
legkevésbé sem ilyen. Magas, harmincas indiai, csodásan szabott
öltönyben, szigorú és jóképű, gondosan nyírt szakállal, kezében egy
csésze gőzölgő teával, zakója hajtókáján egy csillogó brit lobogóval.
Hát, rendben.
– Chen ügynök – nyújtja szabad kezét Amynek. – Remélem, jól
utaztak.
Amy bólint.
– Amennyire csak jó lehet egy héten belül a harmadik transzatlanti
repülés.
A férfi megenged magának egy sorstársi félmosolyt. – Az öné és a
csapaté a Land Rover, amíg itt vannak. Amy megint bólint, elengedi
az ügynök kezét, mire az Alex felé fordul.
– Mr. Claremont-Diaz – mondja –, isten hozta újra Angliában!
Shaan Srivastava. Henry herceg titkára.
Alex elfogadja és megrázza a felé nyújtott kezet, kicsit úgy érzi
magát, mintha Henry apukájának egyik Bond-filmjébe cseppent
volna. A háta mögött egy steward kiveszi Alex csomagját, és elindul
vele egy elegáns Aston Martin felé.
– Örvendek, Shaan. Nem pont így képzeltük a hétvégénket,
ugye?
– Egyáltalán nem lep meg annyira, hogy így alakultak a dolgok,
uram – jegyzi meg Shaan hűvösen, kifürkészhetetlen mosollyal.
Egy kis tabletet húz elő az öltönye zsebéből, és a sarkán rugózva
elindul a rájuk váró autó felé. Alex a férfi hátát bámulja, nem tud mit
mondani, próbálja sürgősen leküzdeni, hogy lenyűgözze valaki, aki
felnőtt emberként a herceg időbeosztásáért felel, akármilyen menő a
fickó, és akármilyen sima, hosszú léptekkel megy is épp. Alex kicsit
megrázza a fejét, és kocogva elindul, hogy ne maradjon le,
becsusszan a hátsó ülésre, miközben Shaan ellenőrzésképp a
tükörbe pillant.
– Rendben – mondja Shaan. – A Kensington-palota
vendégszárnyában szállásoljuk el. Holnap kilenckor lesz a reggeli
műsorban az interjú, szerveztünk egy fotózást is a stúdióba. Aztán
egész délután program a rákos gyerekekkel, és vége, mehet vissza a
szabadság földjére.
– Rendben – feleli Alex. És nagyon udvariasan nem teszi hozzá,
hogy lehetne rosszabb is.
– Most meg – folytatja Shaan –, velem jön, felvesszük a herceget
az istállóknál. Az egyik fotósunk ott lesz, hogy
megörökítse, ahogy a herceg fogadja az országban, úgyhogy
próbáljon elégedettnek tűnni.
Persze, naná, hogy van istálló, és naná, hogy a hercegért el kell
menni. Egy pillanatig már aggódott, hogy tévedett a hétvégét illetően,
de ez már közelebb áll ahhoz, amit várt.
– Legyen szíves, nézze meg az ülészsebet ön előtt! – fordul hátra
Shaan. – Van ott pár aláírni való papír. Az ügyvédei már az összeset
jóváhagyták – közli, és odanyújt egy drágának tűnő töltőtollat.
TITOKTARTÁSI ZÁRADÉK, ez áll az első oldal tetején. Alex az utolsó
oldalra lapoz – tizenöt oldalas a szöveg –, és halkan füttyent egyet.
– Ez… Ezt gyakran csinálják?
– Ez a bevett eljárás – feleli Shaan. – A királyi család jó híre túl
értékes ahhoz, hogy kockáztassuk.

Bizalmas információnak számít jelen megállapodás alapján az

alábbiak mindegyike:
1. Mindaz, amit Ő Kir. F. Henry herceg vagy a királyi család
más tagja bizalmas információként közöl a Vendéggel.
2. Minden vagyoni és pénzügyi információ, mely érinti Ő Kir.
F. Henry herceg személyes pénzügyeit vagy vagyonát.
3. A Királyi Paloták, úgymint a Buckingham-palota, a
Kensington-palota stb. belsőépítészeti részletei, illetve az ott
látott, személyes tulajdont képező bármilyen tárgy.
4. Bármely információ, mely érintheti Ő Kir. F. Henry herceg
magánéletét, amennyiben az nem szerepelt még a királyi
család nyilatkozataiban, beszédekben, nem hagyták jóvá az
életrajzírók, beleértve a Vendég esetleges személyes
kapcsolatát Ő Kir. F. Henry herceggel.
5. Bármely, Ő Kir. F. Henry herceg elektronikus készülékén
talált információ…

Ez… ez túlzásnak tűnik, mint valami perverz milliomos papírjai, aki

sportból emberekre vadászik. Alex eltűnődik, vajon milyen
rejtegetnivalója lehet a lehető legagyzsibbasztóan tökéletes közéleti
alaknak a világon. Alex reméli, hogy nem az embervadászat.
Nem ismeretlenek előtte az ilyen megállapodások, úgyhogy aláírja.
Nem mintha bárkit is ennek az útnak az unalmas részleteivel
traktálna, talán June-t és Norát leszámítva.
Nagyjából negyedóra múlva érnek az istállókhoz, a biztonsági őrök
szorosan a nyomában maradnak. A királyi istálló persze hatalmas és
gondozott, vagy egymillió fényévnyire lehet a texasi
nyomorlovardáktól. Shaan a kifutó mellé vezeti Alexet, Amy és a
csapata tíz lépéssel mögötte várakoznak.
Alex rákönyököl a fehérre lakkozott kerítésdeszkára, leküzdve a
hirtelen rátörő abszurd érzést, hogy alulöltözött. Bármilyen más
napon teljesen megfelelne egy laza fotózáshoz a chino nadrág és
egy legombolt nyakú ing, de hosszú idő után most először úgy érzi,
hogy nincs elemében. Nem lett rémes a haja a repülőúttól?
Nem mintha Henry jobban festene pólóedzés után. Alighanem
izzadt lesz, és gusztustalan.
Mintha megidézték volna, Henry jelenik meg galoppozva a
kanyarban egy makulátlan fehér ló hátán.
Egyáltalán nem izzadt vagy gusztustalan. Hanem inkább drámai
fényben fürdeti a csillogó alkonyati nap, ropogós, fekete kabát van
rajta, és lovaglónadrág, amit betűrt hosszú bőrcsizmájába, minden
egyes centije úgy fest, mintha egy mesebeli herceg lenne.
Kikapcsolja a kobakját, leveszi egyik kesztyűs kezével, alatta a haja
vonzón kócos, mintha direkt lenne ilyen.
– Mindjárt hányok – közli Alex, ahogy Henry hallótávolságba ér.
– Szia, Alex! – köszön Henry. Alex most igazán nehezményezi azt
a tíz centit, amivel Henry magasabb nála. – Olyan… józannak tűnsz.
– Csakis a kedvedért, királyi fenség – feleli Alex, és bemutat egy
gúnyos meghajlást. Örömmel hallja Henry hangjában az árnyalatnyi
fagyosságot, végre abbahagyta a tettetést.
– Ó, lekötelezel – mondja Henry. Egyik hosszú lábát átemeli a
lovon, és kecsesen leugrik. Leveszi a kesztyűjét, és kezet nyújt
Alexnek. Egyszer csak ott terem egy jól öltözött lovászfiú, és elvezeti
a lovat a kantáránál fogva. Alex alighanem még semmit sem utált
ennyire.
– Ez mekkora baromság! – markolja meg Henry kezét. Puha a
bőre, nyilván naponta radírozza és kenegeti az udvari manikűrös.
Egy udvari fotós áll a kerítés másik oldalán,
úgyhogy Alex győztes mosolyt villant, és odaszól a fogai közt: –
Essünk túl rajta!
– Inkább a kínpadot választanám – mosolyog vissza Henry. A
kamera kattog. A herceg szeme nagy, szelíd és kék, és Alex
borzasztóan szeretne behúzni neki egyet. – A hazádban ezt
alighanem meg tudnák oldani.
Alex hátravetett fejjel, sármosan nevet, hangosan és hamisan.
– Baszd meg!
– Arra aligha jut elég idő. – Henry elengedi Alex kezét, Shaan lép
oda hozzájuk.
– Uram, királyi fenség – biccent Henrynek Shaan. Alex nagyon
komolyan megerőlteti magát, hogy ne forgassa a szemét. – A
fotósnak már megvan, ami kell, úgyhogy, ha úgy gondolja, az autó
készen áll.
Henry megfordul, megint mosolyog, a szeme kifürkészhetetlen.
– Akkor mehetünk?

Valahonnan halványan ismerős a Kensington-palota

vendéglakosztálya, bár Alex még sosem járt itt.
Shaan küldött egy komornyikot, aki a szobájába vezeti a fiút, a
bőröndje már ott várja a faragott ágyon, az aranymintás ágyneműn.
A Fehér Házban is akadnak ehhez hasonló, kísérteties szobák,
ezeket a helyeket a makulátlan tisztaság dacára pókhálóként lepi el
a tapintható történelem. Alex már hozzászokott, hogy szellemekkel
aludjon, nem ez a gond.
 Korábbi emlékek tolulnak fel még azokból az időkből, mikor a
szülei váltak. Az a fajta jogász házaspár voltak, akik kínait sem tudtak
úgy rendelni, hogy ne írjanak róla szerződést, úgyhogy Alex a hetedik
osztály előtti nyarat úgy töltötte, hogy az apja új, Los Angeles melletti
háza és a saját otthonuk között ingázott, amíg végre megszületett a
hosszú távú megállapodás.
Szép ház volt lent a völgyben, ragyogó kék medencével, hátul
üvegfallal. Alex sosem aludt jól ott. Kiosont a rögtönzött szobájából
az éjszaka közepén, és Helados fagyit csórt apja mélyhűtőjéből, a
konyhában mezítláb állva ette meg közvetlenül a dobozból, a
medence kékes fényében fürödve.
Ilyen érzés ez most – teljesen ébren éjfélkor egy idegen helyen, és
kötelessége, hogy valahogy megcsinálja és működjön. Alex kimegy a
vendégkonyhába. Itt magas a mennyezet, csillognak a
márványpultok.
Elküldettek vele egy listát arról, hogy mit szerezzenek be neki, de
nyilvánvalóan túl nehéz lett volna amerikai fagyit hozatni ilyen rövid
idő alatt, úgyhogy csak egy csomag angol tölcséres jégkrém hever a
fagyasztóban.
– És milyen? – kérdezi Nora; a hangja fémesen cseng Alex
telefonjából. Alex látja a kijelzőn, hogy a lánynak fel van tűzve a haja,
és az ablakok előtt nevelt, több tucat növény egyikét piszkálja.
– Fura – tolja fel a szemüvegét az orrán Alex. – Minden úgy néz ki,
mintha egy múzeum lenne. Amúgy nem hiszem, hogy
megmutathatom neked.
– Ó! – Nora a szemöldökét húzgálja. – Hú de titkos. De rohadt
előkelő.
– Kérlek – szól rá Alex. – Ha már jellemeznem kell, akkor
nyomasztónak mondanám. Olyan durva titoktartási nyilatkozatot
kellett aláírnom, hogy biztos vagyok benne, bármelyik percben
lezuhanhatok egy csapóajtón át valami kínzókamrába.
– Nyilván van egy titkos zabigyereke – véli Nora. – Vagy meleg.
Vagy van egy titkos, meleg zabigyereke.
– Valószínűleg arra az esetre gondoltak, ha meglátnám, ahogy a
kamarása kicseréli benne az elemeket. Mindegy, unalmas. Veled mi
van? Annyival jobb épp most az életed, mint az enyém!
– Hát… – mondja Nora –, Nate Silver egyfolytában a telefonomon
lóg, mert még egy anyagot akar. Vettem egy új függönyt. A
mesterképzés választékot leszűkítettem statisztikára és
adattudományra.
– Mondd, hogy vannak ezen a GW-n – nyögi Alex, majd felugrik
az egyik makulátlan pultra, és onnan lógázza a lábát. – Nem
mehetsz el Washingtonból vissza az MIT-ra.
– Még nem döntöttem el, de akármilyen hihetetlen, nem te leszel
a fő szempontom. Van, ami nem rólad szól, el tudod ezt képzelni?
– Aha, elég fura. Szóval az a terved, hogy Nate Silvert letaszítod
a trónról, véget vetve az adatcsászári egyeduralmának?
Nora felnevet.
– Nem, csak összeszedek csendben annyi adatot, amiből
megtudhatom, pontosan mi történik majd az elkövetkező
huszonöt évben. És veszek egy házat valahol a város szélén, egy
nagyon magas hegy tetején, és fura remete leszek, csak ülök majd a
verandámon, nézem, ahogy minden szépen kibontakozik a
távcsövem előtt.
Alex is elneveti magát, de elhallgat, mikor zajt hall a folyosóról.
Csendes léptek közelednek. Beatrice hercegnő a palota másik
szárnyában lakik, ahogy Henry is. Az udvari és az amerikai
biztonságiak ezen az emeleten töltik az éjszakát, talán…
– Egy pillanat – takarja el Alex a mikrofont.
Fény villan a folyosón, és nem más lép be a konyhába, mint Henry
herceg.
Kócos, félig alszik, a válla előreesik, ahogy ásít. Nem öltönyben áll
Alex előtt, hanem szürke pólóban és kockás pizsamanadrágban.
Fülhallgatóval a fülében, gyűrötten. Mezítláb.
 Ijesztően emberi.
Megdermed, ahogy meglátja a pulton kuporgó Alexet. Alex
visszabámul rá. A kezében tartja a telefont, Nora fojtottan megszólal:
– Csak nem a… – Alex bontja a hívást.
Henry kihúzza a fülhallgatót, kiegyenesedik, de az arca még
mindig zavart, a szeme csipás.
– Szia! – mondja rekedten. – Bocs. Izé. A Cornetto. Tétován a
fagyasztó felé int, mintha bármi értelmeset mondott volna.
– Hogy mi?
Henry a fagyasztóhoz lép, kiveszi a tölcséres jégkrémet, és
megmutatja Alexnek a Cornetto feliratot.
– Az enyém elfogyott. Tudtam, hogy ide hoztak.
– Mindig lerabolod a vendégek konyháját? – érdeklődik Alex. –
Csak akkor, ha nem tudok aludni – feleli Henry. – Azaz mindig. Nem
gondoltam, hogy ébren vagy. – Alexre néz várakozón, mire az
megállapítja: a herceg az engedélyére vár, hogy kinyissa a dobozt,
és kivegyen egy jégkrémet. Alex arra gondol, hogy nemet mond,
csak a puszta örömért, hogy megtagadhat valamit egy hercegtől, de
igazából le van nyűgözve. Általában ő sem tud aludni. Bólint.
Várja, hogy Henry elvegyen egy Cornettót, és elmenjen, de ő
inkább visszanéz Alexre.
– Gyakoroltad, mit fogsz mondani holnap?
– Igen – merevedik meg Alex azonnal. Ezért nem nyűgözte le
Henry még sosem. – Nem te vagy itt az egyetlen profi. – Nem így
értettem… – tiltakozik bizonytalanul Henry. – Hanem hogy szerinted
nem kellene-e… izé, elpróbálnunk? – Szükséged lenne rá?
– Szerintem segíthetne. – Hát persze hogy ezt gondolja. Mindent,
amit Henry valaha a nyilvánosság előtt, sőt akár nem nyilvánosan
tett, elpróbált valami ehhez hasonlóan fülledt palotaszárnyban.
Alex leugrik a pultról, és végighúzza a kezét a telefonja kijelzőjén.
– Ezt nézd!
Kattint: egy doboz Cornetto a pulton, mellette Henry keze a
márványon, világosan látszódik vastag pecsétgyűrűje, és egy kis
szelet a pizsama anyagából. Alex megnyitja az Instagramot, és filtert
választ a képre.
– Jet lag ellen nincs orvosság – morogja monoton hangon, ahogy
beüti a képaláírást. – Csak az éjféli fagyizás segít @PrinceHenryvel.
Geotag Kensington-palota, és ennyi, mehet a poszt. – Henry elé
tartja a telefont, mutatva, ahogy azonnal ömleni kezdenek a like-ok
és a kommentek. – Sok mindent érdemes megfontolni, de hidd el
nekem, ez nincs köztük.
Henry a homlokát ráncolja a fagyi felett.
– Értem – mondja, de látszik rajta, hogy kételkedik. – Végeztél? –
kérdezi Alex. – Épp beszéltem valakivel telefonon.
Henry pislog, karba teszi a kezét, megint védekező állást vesz fel.
– Persze. Nem is tartalak fel.
Ahogy megy kifelé a konyhából, megáll az ajtóban, habozik.
– Nem tudtam, hogy szemüveges vagy – mondja végül. És otthagyja
Alexet egyedül a konyhában a pulton lassan olvadozó Cornetto
társaságában.

A stúdióba vezető út hepehupás, de szerencsére rövid. Alex az

idegeit okolhatná a gyomra érzékenységéért, de inkább a reggeli
traktát teszi felelőssé – milyen rémes ország az, ahol babot esznek
piritóssal reggel? Nem is tudja eldönteni, hogy a mexikói vagy a
texasi vére tiltakozik-e jobban.
Henry ott ül mellette kísérők és stylistok gyűrűjében. Az egyik
egy sűrű fésűvel épp a haját igazítja. Egy másik feltart egy lapot,
mutatva, hogy miről kell beszélnie. Egy harmadik a gallérját
egyenesíti ki. Az anyósülésen ülő Shaan kiráz egy sárga tablettát
egy üvegből, és hátranyújtja Henrynek, aki a szájába pottyantja, és
víz nélkül lenyeli. Alex úgy dönt, nem akarja tudni, és nem is kell
tudnia, mi az.
A konvoj megáll a stúdió előtt, és mikor kinyílnak az ajtók, látják is
a beígért fotósokat, a korlátok mögött pedig a királyi család rajongóit.
Henry megfordul, Alexre néz, szeme és szája köré árnyalatnyi
grimasz telepedik.
– Előbb a herceg, aztán ön – mondja Shaan Alexnek, előrehajol,
megfogja a fülesét. Alex mély levegőt vesz, aztán még egyet, és
bekapcsolja a százwattos mosolyt, az igazi amerikai vonzerőt.
– Nyomás, fenség – mondja, és hunyorít, ahogy felveszi a
napszemüveget. – Már várják az alattvalói.
Henry megköszörüli a torkát, és kimászik a reggeli levegőre,
barátságosan integetve a tömegnek. Fényképezőgépek villannak,
fotósok kiabálnak. Egy kék hajú lány a tömegből házi készítésű
transzparenst tart a kezében: nagy, csillogó betűkkel ez áll rajta:
GYERE BELÉM, HENRY HERCEG! Vagy öt másodpercig marad
nála, aztán az egyik biztonsági behajítja a szemetesbe.
Alex lép ki másodiknak, Henry mellé botorkál, és átkarolja a
herceg vállát.
– Csinálj úgy, mintha jóban lennénk! – közli vele vidáman. Henry
úgy néz rá, mintha egymillió szó közül kellene
kikeresnie, mit mondjon, aztán oldalra biccenti a fejét, és begyakorolt
nevetéssel ő is átkarolja Alexet. – Ez az. A műsorvezetők annyira
angolok, hogy az már fájdalmas: egy középkorú, Dottie nevű nő
koktélruhában, és egy Stu nevű fickó, aki úgy fest, mint aki
hétvégenként egerekkel kiabál a kertjében. Alex hallgatja a
bemutatásokat a takarásban, közben egy sminkes korrektort tesz egy
pattanásra, ami a stressztől a homlokára nőtt. És ez tényleg
megtörténik. Próbál nem tudomást venni a tőle balra, egy méterre
álló Henryről, akit még egyszer, utoljára ellenőriz az udvari stylist. Ma
ez az utolsó alkalom, amikor megteheti, hogy ne vegyen tudomást a
hercegről.
Henry hamarosan megindul kifelé, Alex közvetlenül mögötte
lépked. Alex először Dottie-val fog kezet, politikusmosolyt villant a
nőre, ettől a legtöbb kongresszusi képviselőnő és nem kevés
képviselő is olyanokat szokott mondani Alexnek, amiről tudják, hogy
nem lenne szabad. Dottie kuncog, és arcon csókolja a fiút.
A közönség tapsol, egyre csak tapsol.
Henry leül a vendégkanapéra Alex mellé, tökéletes pózban, Alex
Henryre mosolyog, és ügyel rá, hogy látszódjon, milyen fesztelenül
érzi magát a herceg társaságában. Ez nehezebb, mint várta, mert a
reflektorok fénye kíméletlenül egyértelművé teszi, milyen friss és
jóképű Henry a kamerák előtt. Kék pulcsi van rajta az ing felett, a
haja puhának tűnik.
Mindegy, rendben. Henry idegesítően vonzó. Ez mindig is így volt,
objektív tény. Semmi gond.
Majd egy másodpercet késett a válasszal, mikor felfogta, hogy
Dottie épp kérdez tőle valamit.
– És mit gondol a drága, öreg Angliáról, Alex? – kérdezi Dottie, aki
nyilvánvalóan piszkálni akarja a fiút. Alex kiprésel egy mosolyt.
– Mi tagadás, Dottie, csodálatos – feleli Alex. – Pár alkalommal
jártam már itt, mióta anyukámat megválasztották, és mindig lenyűgöz
a történelem és sörválaszték. – A közönség pont a megfelelő
pillanatban nevet, Alex kicsit megrázza a vállát. – És persze mindig
nagy öröm, ha láthatom ezt a fickót.
Henry felé fordul, feltartja az öklét. Henry némi habozás után
határozottan odacsapja a bütykeit Alexéhez, az árulás fülledt légköre
telepedik közéjük.

Alex leginkább azért akar politikával foglalkozni annak ellenére, hogy

rengeteg elnökcsemetét látott már sikítva elrohanni tizennyolc éves
korában, mert őszintén törődik az emberekkel.
A hatalom remek dolog, de az emberek igazán lényegesek
számára. Kicsit talán igaz lehet Alexre, hogy túl sokat törődik,
mondjuk, azzal, hogy az emberek ki tudják-e fizetni a kórházi
számlájukat, összeházasodhatnak-e a szerelmükkel, vagy hogy ne
lőjék le őket az iskolában. Jelen esetben az érdekli, hogy a rákos
gyerekeknek van-e elég olvasnivalójuk a Royal Marsden Alapítvány
kórházában.
Henryvel és kettejük biztonsági csapatával megszállták az
emeletet, és kezet ráznak az ott dolgozókkal, az ápolónők meg
izgatottan szaladgálnak. Alex próbálkozik – tényleg –, hogy ne
szoruljon ökölbe a keze, de Henry úgy mosolyog egy kopasz kisfiúra,
akiből rengeteg cső lóg ki valami idióta fénykép miatt, mint egy gép,
és emiatt Alex legszívesebben ráüvöltene erre az egész hülye
országra.
De jogi kötelezettséget vállalt, hogy részt vesz ezen a látogatáson,
úgyhogy inkább a gyerekekre figyel. A legtöbbnek fogalma sincs, ki
lehet Alex, de Henry bátran bemutatja, hogy ő az elnök fia, és
hamarosan kérdezgetni kezdik a Fehér Házról, meg hogy ismeri-e
Ariana Grandét, mire Alex nevet, és kedvesen válaszolgat. Kipakolja
a könyveket a nehéz dobozokból, leül az ágyak szélére, felolvas,
közben egy fotós jön utána.
Nem is veszi észre, hogy egy ideje elvesztette Henryt, csak akkor
tűnik fel neki, mikor a beteg, akinél épp ücsörög, elszundikál, és Alex
a függöny túloldaláról meghallja a herceg mély mormogását.
Gyorsan megszámolja a lábakat – nem, nincsenek fotósok. Csak
Henry. Hmm.
Csendesen a fal mellett álló székhez lép, pont a függöny széle
mellé. Ha megfelelő szögben ül, és hátrahajtja a fejét, megfigyelheti
a herceget.
Henry egy Claudette névre hallgató, leukémiás kislánnyal
beszélget, legalábbis ez áll a gyerek tábláján. A kislány sötét bőre
szürkés árnyalatú, élénk narancssárga kendőt visel a fején, a
lázadók jele virít rajta a Csillagok háborújából.
Ahelyett, hogy kínosan téblábolna, ahogy Alex azt várná, Henry ott
térdel a kislány mellett, mosolyog, fogja a kezét.
– Star Wars-rajongó vagy? – kérdezi halkan és meleg hangon,
Alex még sosem hallotta így beszélni. A jelre mutat Claudette
kendőjén.
– Ó, igen, a kedvencem! – lelkesedik Claudette. – Olyan akarok
lenni, mint Leia hercegnő, ha nagy leszek, mert ő bátor, erős és
okos, és megcsókolja Han Solót.
Kicsit elpirul, hogy csókot említett egy herceg előtt, de továbbra is
elszántan a szemébe néz. Alex azon kapja magát, hogy még hátrébb
nyújtja a nyakát, Henry reakcióját várja. Nem emlékszik rá, hogy rajta
lett volna a herceg adatlapján a Csillagok háborúja.
– Tudod, mit… – mondja Henry, és mintha összeesküvők
lennének, közelebb hajol a kislányhoz. – Szerintem jól gondolod.
Claudette kuncog.
– És neked ki a kedvenced?
– Hmm – Henry látványosan tűnődik. – Mindig is kedveltem
Luke-ot. Bátor és jó, és ő a legerősebb Jedi. Azt hiszem, Luke a
bizonyíték arra, hogy nem számít, honnan jöttél, milyen a családod,
naggyá válhatsz, ha hű maradsz magadhoz.
– Rendben, Miss Claudette – mondja vidáman egy ápolónő, és
elhúzza a függönyt. Henry felpattan, Alex majdnem leesik a székről,
hogy rajtakapták. Megköszörüli a torkát, ahogy feláll, és
szándékosan nem néz Henryre. – A látogatókat megkérjük, hogy
távozzanak, gyógyszerosztás van.
– Miss Beth, mi Henryvel barátok vagyunk, azt mondta! –
könyörög Claudette gyakorlatilag sírva. – Maradhat nyugodtan!
– Kérj elnézést! – cicceg Beth nővér. – Nem szólíthatsz meg így
egy királyi herceget. Nagyon sajnálom, fenség.
– Nem kell bocsánatot kérnie – feleli Henry. – A lázadók
parancsnokai magasabb rangúak, mint a királyi család. –
Claudette-re kacsint, és tiszteleg, mire a lány láthatóan pocsolyává
olvad.
– Le vagyok nyűgözve – mondja Alex, ahogy kifelé indulnak a
folyosóra kettesben. Henry felhúzza egyik szemöldökét, mire Alex
folytatja: – Nem is lenyűgözve, inkább meglepve. – Miért?
 – Hogy vannak… tudod, érzéseid.
Henry már épp elmosolyodna, mikor három dolog történik gyors
egymásutánban.
Egy: kiáltás harsan a folyosó végéből.
Kettő: hangos dörrenést hallanak, ami riasztó módon fegyver
hangjára emlékeztet.
Három: Cash a karjuknál fogva megmarkolja Henryt és Alexet, és
mindkettőt belöki a legközelebbi ajtón. – Maradjatok a földön! –
mordul Cash, és rájuk csapja az ajtót. A teljes sötétségben Alex
megbotlik egy felmosóban és Henry egyik lábában, összeütöznek, és
egy halom csörömpölő, fém ágytálra zuhannak. Henry arccal a földre
esik, Alex rajta landol. – Istenem – nyögi Henry tompán, kicsit
visszhangzik a hangja. Alex reménykedve arra gondol, hogy hátha
lefejelt egy ágytálat. – Tudod – közli Henry hajába beszélve –,
leállhatnánk vele, hogy folyton itt kössünk ki a földön.
– Miért, zavar?
– A te hibád!
– Hogy lehetne az én hibám? – sziszegi Henry.
– Még senki sem próbált meg lelőni az elnöki eseményekkor, de
amint a kicseszett udvari…
– Befognád, mielőtt megölnek mindkettőnket?
– Senki sem fog megölni minket. Cash őrzi az ajtót. Másrészt
nyilván semmiség.
– Akkor legalább szállj le rólam!
– Ne mondd meg nekem, mit csináljak! Nekem nem vagy a
hercegem!
– A pokolba – morogja Henry, ellöki magát a földről, gurul, Alexet
is a padlóra sodorja. Alex Henry oldala és egy polc közé szorul, amin
a szaga alapján ipari tisztítószert tartanak.
– Nem mennél odébb, királyi fenség? – suttog Alex, és Henry felé
löki a vállát. – Nem szívesen lennék a kiskifli. – Hidd el, próbálok –
feleli Henry. – De nincs hely. Sietős lépteket hallanak kintről – semmi
jele, hogy lefújnák a riadót.
– Nos – szólal meg Alex –, azt hiszem, jobb, ha kényelembe
helyezzük magunkat.
Henry feszülten kifújja a levegőt.
– Csodás.
Alex érzi, ahogy a herceg fészkelődik mellette, összefonja a karját,
hogy a padlón fekve, fél lábbal egy felmosóvödörben felvegye a
szokásos elzárkózó testtartást.
– Csak megjegyezném – folytatja Henry –, hogy még sosem
próbáltak merényletet elkövetni ellenem.
– Gratulálok – vágja rá Alex. – Akkor most már hivatalosan is
összejött.
– Igen, mindig is erről álmodtam. Hogy itt leszek bezárva egy
szekrénybe, a te könyököddel a bordáim között.
Henry felszisszen. Úgy tűnik, legszívesebben megütné Alexet, ami
neki jelen esetben talán még ez tetszene a legjobban, úgyhogy
hallgat az ösztöneire, és Henry oldalába vágja a könyökét. Erősen.
Henry torkából fojtott kiáltás tör elő, és a következő, amire Alex
emlékszik, hogy az ingénél fogva megrántják, Henry félig ott fekszik
rajta, és egyik combjával a földre szegezi. A feje lüktet, miután a
linóleumhoz csapódott, de érzi, hogy az ajka mosolyra húzódik.
– Akkor mégiscsak van benned tűz – jegyzi meg. Megbillenti a
csípőjét, próbálja lerázni magáról Henryt, de az magasabb és
erősebb, és a markában tartja Alex gallérját.
– Akkor végre befejezted? – kérdezi Henry idegesen. –
Abbahagynád, hogy a rongyos kis életed kockáztatod? – Nahát,
érdekel téged? – felel Alex. – Miket tudok meg a rejtett
mélységeidről, édesem.
Henry kifújja a levegőt, és lemászik Alexről.
– Nem hiszem el, hogy még a halálos veszély sem elég, hogy
moderáld magad.
És az a legfurcsább, gondolja Alex, hogy a hercegnek igaza van.
 Apró, lopott pillanatokban olyasmit lát meg Henryben, amit nem
hitt volna róla. Egyrészt azt, hogy egy harcos, például.
Intelligens, érdeklik az emberek. Ez őszintén zavaró. Alex pontosan
tudja, mit mondjon egy demokrata szenátornak, hogy azonnal
számlákról sutyorogjanak, tisztában van azzal, mikor fogy el Zahra
nikotinos rágója, és pontosan hogy nézzen Norára, ha el akar
indítani egy pletykaáradatot. Olvas az emberekben, ez megy neki.
De egyáltalán nem örül, hogy egy királyi sarj gátolja ezt a
működését. Bár a verekedést élvezte. Fekszik a földön, vár. Hallgatja
kintről a léptek csosszanását. Hagyja, hogy múljanak a percek
– Akkor… – próbálkozik végül –, a Csillagok háborúja? Nem
szánja fenyegetőnek, csak úgy kicsúszik, de a megszokás kerekedik
felül, így vádlón hangzanak a szavai.
– Igen, Alex – feleli Henry pajkosan. – Hiszed, vagy sem, de a
királyi család gyermekei sem csak azzal töltik zsenge éveiket, hogy
teapartikra járnak.
– Azt gondoltam, hogy leginkább fogathajtással és junior
lovaspólóval.
Mélységes csend, majd Henry végül válaszol:
– Esetleg az is megtörténhet.
– Akkor mégiscsak fogyasztod a tömegkultúrát, csak úgy teszel,
mint aki nem – jegyzi meg Alex. – Vagy mert tilos erről beszélned,
vagy mert nem vallana ez az udvarra, ezért inkább nem beszélsz
róla, mert azt akarod, hogy kulturáltnak tartsanak. Melyik az igaz?
– Most analizálsz? – kérdezi Henry. – Nem hiszem, hogy ezt jó
néven vesszük az udvar vendégeitől.
– Próbálom megérteni, miért próbálsz ennyire eljátszani
valakit, aki nem te vagy, annak vonatkozásában, amit a kislánynak
mondtál, hogy a nagyság abban áll, hogy az ember hű önmagához.
– Nem tudom, miről beszélsz, és ha tudnám, sem biztos, hogy
bele kellene ütnöd az orrod – mondja Henry. A hangja éles és feszült.
– Tényleg? Mert elég biztos vagyok benne, hogy úgy kell tennem,
mintha legjobb barátok lennénk, és nem tudom, végiggondoltad-e
már, de ez nem ér majd véget ezzel a hétvégével – feleli Alex. Henry
ujjai Alex karjára feszülnek. – Ha ezt megcsináljuk, és soha többé
nem találkozunk, az emberek tudni fogják, hogy hazudtunk. Meg
vagyunk verve egymással, tetszik ez neked, vagy sem, úgyhogy
igenis jogom van hozzá, hogy tudjam, mi a helyzet veled, mielőtt
engem is elérnek, és a seggembe harapnak a hazugságaid.
– Miért nem azzal kezdjük, hogy… – Henry Alex felé fordul. Alex
ilyen közelről csak a királyi orr körvonalát látja – elmondod nekem,
pontosan miért is utálsz ennyire. – Tényleg meg akarod ezt beszélni
velem?
– Talán igen.
Alex karba teszi a kezét, megállapítja, hogy Henry gesztusát
utánozza, úgyhogy leengedi a karját.
– Tényleg nem emlékszel, mekkora farok voltál az olimpián? Alex
minden részletre élénken emlékszik: ő maga tizennyolc éves volt,
amikor June-nal és Norával elküdték Rióba. Ők voltak a
kampánydelegáció a nyári játékokon, egy fotózásokkal tarkított
hétvégén, amikor az volt a feladatuk, hogy a
„nemzetközi együttműködés következő generációja” imidzsüket
építsék. Alex leginkább azzal töltötte az időt, hogy Caipirinhát ivott,
és ennek következtében Caipirinhát hányt az olimpiai stadion
mögött. És pontosan emlékszik az első alkalomra, mikor találkoztak.
Még Henry brit lobogó mintájú anorákja is megmaradt az
emlékezetében.
Henry felsóhajt.
– Akkor fenyegettél meg azzal, hogy behajítasz a Temzébe? –
Nem. Ekkor történt, hogy egy leereszkedő pöcs voltál a
műugródöntőn. Tényleg nem emlékszel?
– Elmlékeztess, kérlek!
Alex csak bámul.
– Odamentem bemutatkozni, mire úgy néztél rám, mintha a
legbántóbb dolog lennék, amit valaha láttál. Rögtön, miután kezet
fogtál velem, Shaanhoz fordultál, és megkérted, hogy szabaduljon
meg tőlem.
Csend.
– Hm – szólal meg Henry. A torkát köszörüli. – Nem tudtam, hogy
meghallottad.
– Mintha nem értenéd a lényeget – mutat rá Alex. – Mármint azt,
hogy ilyet mondani mindenképp szemétség.
– Ez… jogos.
– Az.
– Ennyi? – kérdezi Henry. – Csak az olimpia?
– Hát, ez csak a kezdet.
Henry megint hallgat.
– Úgy érzem, most következik a folytatás – szólal meg végül.
– Csak… – folytatja Alex, a brit királyi herceggel a kórházi
szekrényben ülve a földön, várva, hogy elmúljon a fenyegetés egy
olyan hétvége után, ami igazi rémálomnak tűnik. Ezúttal túl nagy
erőfeszítésébe kerülne, hogy megválogassa a szavait. – Nem tudom.
Kicseszett nehéz azt csinálni, amit mi csinálunk. De nekem
nehezebb. Én vagyok az első elnöknő fia. És nem vagyok fehér, mint
az anyám, semennyire sem. Engem mindig szigorúbban fognak
megítélni az emberek. És te meg, tudod, te… te beleszülettél ebbe a
világba, és mindenki azt gondolja, hogy te vagy a mesebeli szőke
herceg. Gyakorlatilag élő emlékeztető vagy, hogy mindig máshoz
fognak hasonlítani, bármit is teszek, még akkor is, ha kétszer olyan
keményen dolgozom.
Henry hosszasan hallgat.
– Nos… – szólal meg, mire végre ki tud nyögni valamit. – Nem
sokat tehetek az utóbbiakról. De azt elmondhatom, hogy tényleg
farok voltam aznap. Nem mintha ez mentség lenne, de az olimpia
előtt tizennégy hónappal halt meg az apám, és akkoriban minden
áldott nap farok voltam. És bocsánatot kérek.
 Henry keze megrezzen az oldala mellett, Alex egy pillanatig
hallgat.
Az onkológiai osztály. Persze hogy ezt választotta Henry, ott volt
az adatlapján. Apja: híres filmszínész, Arthur Fox, 2015-ben meghalt
hasnyálmirigyrákban. A televízió közvetítette a temetést. Alex
lepörgeti maga előtt az elmúlt huszonnégy órát: az álmatlanságot, a
tablettákat, a feszült kis grimaszt, ami ott ült
Henry arcán a nyilvánosság előtt, és amit Alex mindig
nagyképűségnek tulajdonított.
Tud egy s mást ezekről. Nem mintha a szülei válása túl kellemes
lett volna, vagy szórakozásból tanulná rojtosra magát a jó jegyekért.
Túlságosan is régóta tisztában van vele, hogy a legtöbben nem
görcsölnek azon, hogy valaha elég jók lesznek-e, vagy csalódást
okoznak-e majd az egész világnak. Sosem gondolta volna, hogy
Henry is így érezhet.
Henry megint krákog, és valami pánikféle mar Alexbe. Kinyitja a
száját.
– Nos, jó tudni, hogy nem vagy tökéletes.
Szinte hallja, hogy a herceg a szemét forgatja, és hálásan fogadja,
ahogy fellángol benne a jól megszokott ellenszenv. Megint
hallgatnak, leült a beszélgetés. Alex nem hall kintről semmit, nem
szólal meg sziréna az utcán, ennek ellenére senki sem jön értük.
És ekkor váratlanul Henry megszólal a feszült csendben:
– A Jedi visszatér.
Szívdobbanás.
– Tessék?
– A kérdésedre a válasz. Igen, szeretem a Csillagok háborúját, és
A Jedi visszatér a kedvenc részem.
– Ó, ebben tévedsz – véli Alex.
Henry szusszan egyet, a lehető legelőkelőbb szusszanás ez.
Mentolos illata van. Alex visszafogja magát, hogy ne vágja bele még
egyszer a könyökét.
 – Hogy tévedhetnék abban, hogy mi a kedvencem? Ez
személyes ízlés kérdése.
– A személyes vélemény is lehet téves.
– Te melyiket szereted jobban? Kérlek, mutasd meg, hol
hibáztam.
– Igenis. A birodalom visszavág.
Henry felszisszen.
– De az olyan sötét.
– Igen, ettől olyan jó – magyarázza Alex. – Az a legösszetettebb
epizód. Abban csókolózik Han és Leia, ott ismerjük meg Yodát. Han
ebben győz, megveri Lando Calrissiant, és ez a történet legjobb
csavarja. Ehhez képest mi van A Jedi visszatérben? Hülye ewokok.
– Az ewokok korszakalkotóak.
– Az ewokok hülyék.
– De Endor?
– De Hoth? Nem véletlenül tartják a trilógia legjobb,
legkeményebb részének A birodalom visszavág-ot. – És ezt én el is
fogadom. De a happy end is értékelendő, nem? – Most úgy
beszélsz, mint egy szőke herceg.
– Csak mondom. Tetszik A Jedi visszatér végének a megoldása.
Minden szálat szépen elvarrnak benne. És a lényeg, amit hazaviszel
magaddal a moziból, a remény és a szeretet… Ilyesmik. Ezért kapod
ettől az epizódtól a legtöbbet.
Henry köhint, Alex odafordul, megint ránéz, mikor nyílik az ajtó, és
a kivágásban megjelenik Cash hatalmas alakja. – Téves riasztás –
közli lihegve. – Valami hülye gyerek tűzijátékot hozott be a
haverjának. – Lenéz rájuk, ahogy ott
hevernek a hátukon, és pislognak a folyosóról beszűrődő éles,
hirtelen fényben. – Állati kellemesnek tűnik – jegyzi meg Cash. –
Aha, összehozza az embereket – helyesel Alex. Kinyújtja a kezét, és
hagyja, hogy Cash talpra segítse.
A Kensington-palota előtt Alex elveszi Henry telefonját, gyorsan
megnyit egy új kapcsolat fület, mielőtt a másik tiltakozhatna, vagy
keresetet nyújthatna be a királyi tulajdon megsértéséért. A kocsi már
ott vár, hogy elvigye Alexet az udvari magánreptér kifutópályájára.
– Tessék – mondja a fiú. – Ez a számom. Ha folytatni akarjuk a
beszélgetést, idegesítő lesz, hogy közvetítőket használjunk. Írj csak
nekem egyszerűen. Megoldjuk.
Henry Alexre bámul, az arcán döbbenet tükröződik, és Alex
eltűnődik, vajon hogy lehet ennek a fickónak bárki is a barátja.
– Rendben – feleli végül Henry. – Köszönöm.
– Csak semmi flörtölés – szól rá Alex, mire Henry fojtottan
felnevet.

3.

AMERIKÁBÓL, SZERETETTEL:
Henry és Alex a barátságukat togtatják

ÚJ BARÁTSÁG A LÁTHATÁRON?
Az elnök a és Henry herceg – képriport

KÉPES BESZÁMOLÓ:
Alex londoni hétvégéje

Alex a héten először most nem húzza fel magát, ahogy a Google
értesítéseket nézegeti. Az is segít, hogy exkluzív anyagot adtak a
People-nek – pár általános idézetet arról, hogy Alex mennyire nagyra
értékeli a Henryvel ápolt barátságát, és arról, hogy hasonló
élethelyzetben vannak, lévén mindketten a világ egyik vezető
személyiségének a gyerekei. Alex megállapítja,
hogy leginkább az a hasonló bennük, hogy legszívesebben fognák
ezt a süket dumát, behajítanák a tengerbe, és bámulnák, ahogy a víz
elsodorja, majd elsüllyed.
Alex anyukája már nem említi, hogy esetleg megrendezhetnék a
fiú halálát, és már nem érkezik óránként vagy ezer maróan vitriolos
Twitter-komment sem, amit a fiú győzelemként könyvel el.
Kiszúr egy celebszpottolástól dermedt elsőévest, aki őt bámulja,
majd kimegy az előcsarnokból a kampusz keleti oldala felé,
felhörpintve az utolsó hideg cseppeket is a kávéjából. A mai első
órája egy olyan választható előadás volt, amit Alex a morbid témával
kapcsolatos kíváncsiságtól és elméletek iránti érdeklődéstől
vezérelten választott: A sajtó és az elnökség. Most, hogy Alex a jet
laggel kínlódik, mert próbálta megakadályozni, hogy a sajtó
tönkretegye az elnökséget, ő is érzékeli a helyzet iróniáját.
A mai előadás az elnöki szexbotrányokról szólt. Alex írt egy
üzenetet Norának: Mennyi az esélye, hogy szexbotrányba
keveredjünk még a következő ciklus előtt?
Másodperceken belül meg is jött a válasz: 94%, hogy a farkad
visszatérő szereplője lesz a nép hétköznapjainak. Amúgy láttad ezt?
Egy linket csatolt: csupa kép blogposzt animált GIF-ekkel Alexről és
Henryről a This Morningban. A két ököl összekoccanása.
Őszintének tűnő mosolyok. Empatikus összenézések. Alatta több
száz komment, hogy milyen jóképűek, és milyen jól néznek ki együtt.
Atyaisten, írja az egyik kommentelő, ezek már össze is jöttek.
Alex annyira nevet, hogy majdnem beleesik egy szökőkútba.

A Dirksen épület biztonsági őre, mint mindig, megbámulja Alexet,

ahogy az átesik az ellenőrzésen. Egészen biztos benne, hogy Alex
rongálta meg az egyik szenátor névtábláját, hogy ez álljon rajta:
BITCH MCCONNELL, de sosem tudta bizonyítani.
Cash időnként Alexszel tart a szenátusi túráin, úgyhogy senki sem
aggódik, ha a fiú eltűnik pár órára. De ma Cash inkább egy padon
üldögél, és podcastokat hallgat, amiket kihagyott. Mindig is ő volt a
legengedékenyebb Alex bohóckodásaira adott reakcióiban.
A fiú már akkor megjegyezte az épület teljes alaprajzát, mikor az
apját először választották be a szenátusba. Itt szedte magára a
lexikális tudást a politikáról és az eljárásokról, és jóval több
délutánját töltötte itt, mint kellett volna, elbűvölve a titkárokat, és
beszerezve az új pletykákat. Ellen úgy tesz, mintha elítélné ezt,
aztán később ravaszul információt kér a fiától.
Mivel Oscar Diaz szenátor ma Kaliforniában tart beszédet egy
gyűlésen a fegyverhasználat korlátozása mellett, Alex az ötödik
emelet gombját nyomja meg a liftben.
A kedvenc szenátora Rafael Luna, Colorado független képviselője,
a harminckilenc évével ő itt a legfrissebb hús. Alex apja a szárnyai
alá vette, mikor Luna még csak ígéretes ügyvéd volt, és most ő az
országos politika üdvöskéje, egyrészt mert megnyert egymás után
egy rendes és egy rendkívüli szenátori választást, és mert a
kormányzati negyed 50 legszebb hírességének egyik meghatározó
szereplője.
Alex 2018 nyarát Denverben töltötte, Luna kampányán dolgozott,
úgyhogy megvan a maguk diszfunkcionális kapcsolata a
benzinkutakban meg éjjel-nappalikban beszerzett, trópusi ízesítésű
Skittles segítségével összehozott sajtóközlemények korszakából.
Alex néha érzi az ínhüvelygyulladás szellemét, némi
fantomfájdalmat.
Lunát az irodájában találja, szarukeretes szemüvege semmit sem
von le szokásos megjelenéséből: úgy fest, mint egy politikai tévútra
terelt filmsztár. Alex mindig is gyanította, hogy az érzelmes barna
szem, a tökéletesre nyírt borosta és a drámai arccsont hozta vissza
szavazatban azt, amit Luna elveszített, mert latin-amerikai
származású, és nyíltan felvállalja, hogy meleg.
Épp Alex egyik régi kedvence szól, emlékszik rá Denverből:
Muddy Waters. Mikor Luna felnéz, és meglátja a fiút az ajtóban,
ledobja a tollát egy rendetlen papírhalomra, és hátradől a székén.
– Mi a picsát keresel itt, kölyök? – kérdezi, és úgy nézi Alexet,
mint egy macska.
Alex a zsebébe nyúl, előhúz egy zacskó Skittlest, mire Luna arca
azonnal mosolyra lágyul.
– Ez az – mondja, és lecsap a zacskóra, amint Alex ledobja a
mappájára. Kijjebb rúgja az asztal túloldalán álló széket a fiúnak.
Alex leül, nézi, ahogy Luna feltépi a fogával a zacskót.
– Min dolgozol ma?
– Már így is többet tudsz, mint kellene mindenről, ami itt
hever ezen az asztalon. – Alex tényleg tudja: ugyanaz az
egészségügyi reform, amit tavaly elhalasztottak, mikor félidőben
elvesztették a szenátusi többséget. – De igazából miért jöttél?
– Hmm. – Alex felteszi egyik lábát a karfára. – Már bánom, hogy
alapos indok nélkül meglátogattam a család egyik barátját. – Süket
duma.
Alex a mellébe markol.
– Most megbántottál.
– Fárasztasz.
– Elbűvöllek.
– Hívom a biztonságiakat.
– Hajrá.
– Inkább beszéljünk a kis európai kiruccanásodról. – Éles
tekintettel néz Alexre. – Idén már közös ajándékot kapok Henry
hercegtől és tőled karácsonyra?
– Végül is – terel Alex –, ha már itt vagyok, lenne egy kérdésem.
Luna felnevet, hátrahajol, összefonja a kezét a tarkóján. Alex érzi,
hogy fél másodpercre elpirul, kedélyes adrenalinlöket jelzi, hogy
elindult valamerre.
– Tessék csak.
– Azon tűnődtem, hogy hallottál-e bármit Connorról – mondja Alex.
– Jól jönne még egy független szenátor támogatása. Szerinted
mennyire nyitott erre?
Alex ártatlanul rugdos a karfán átvetett lábával, mintha valami
közömbös kérdést tett volna fel az időjárásról. Stanley
Connor, Delaware furcsa, ugyanakkor népszerű, független idős
szenátora a fiatal közösségimédia-csapatával nagy fogás lenne a
közelgő kampány szempontjából, ezt jól tudják mindketten. Luna egy
Skittle-t szopogat.
– Azt kérdezed, hogy mutat-e hajlandóságot arra, hogy
támogasson, vagy hogy tudom-e, mivel tudnánk rávenni erre. – Raf.
Haver. Sosem kérnék tőled ilyen illetlenséget. Luna felsóhajt,
fészkelődik a széken.
– Ő szabadúszó. A szociális kérdések többnyire a te utcádba
terelik, de tudod, mit gondol anyukád gazdasági platformjáról.
Nyilván jobban tudod nálam, mikor kire szavazott, kölyök. Ő egyik
oldalhoz sem tartozik. Lehet, hogy adóügyekben teljesen más irányt
képvisel.
– És van olyan, amit te tudsz, én meg nem?
Luna erre elmosolyodik.
– Tudom, hogy Richards centrista platformot ígért a
függetleneknek, és komoly átszervezéseket a nem szociális
kérdésekben. És azt is tudom, hogy ez a platform esetleg nem
passzol Connor egészségügyi pozíciójához. Talán kezdetnek jó lesz.
Mármint elméletileg, ha cselszövésekbe bonyolódnék veled.
– És szerinted nincs értelme a Richardson kívüli republikánus
jelölteket kergetni?
– Basszus – nyögi Luna, és elkomorodik az arca. – Az, hogy
édesanyád más jelölttel nézzen szembe, mint a jobboldali
populizmus kicseszett felkent messiásával és a Richards klán
örökösével? Kurvára valószínűtlen.
Alex elmosolyodik.
– Veled alkotok teljes egészt, Raf.
Luna megint a szemét forgatja.
– Akkor beszéljünk megint inkább rólad. Nehogy azt hidd, hogy
nem vettem észre a témaváltást. Csak megjegyezném, hogy
megnyertem az irodai fogadást azzal kapcsolatosan, hogy mennyi
idő alatt okozol nemzetközi incidenst.
– Azta, és én még azt hittem, hogy bízhatok benned – kapkod
levegő után Alex, eljátszva, hogy úgy érzi, elárulták. – Akkor mi ez a
biznisz?
– Nincs semmiféle biznisz – feleli Alex. – Henry… csak egy
ismerős. És hülyeséget csináltunk. Rendbe kellett hoznom, semmi
gond.
– Oké, értem – tartja fel mindkét tenyerét Luna. – De elég jól néz
ki, nem?
Alex grimaszol.
– Igen, mármint abban az esetben, ha az ember odavan a szőke
hercegért a fehér lovon.
– Van olyan, aki nincs?
– Én – közli Alex.
Luna felhúzza a szemöldökét.
– Világos.
– Mi?
– Csak a múlt nyárra gondolok – magyarázza –, és élénken
megjelenik előttem, hogy gyakorlatilag Henry herceg voodoobabát
készítettél, ami ott volt az asztalodon. – Nem is.
– Akkor céltáblát a fotójából?
Alex leemeli a lábát a karfáról, a padlóra teszi a másik mellé, és
sértetten összefonja a karját a melle előtt.
– Igen, volt egyszer egy magazinfotó róla az asztalomon, mert
abban a lapban én is szerepeltem, csak történetesen ő volt a
címlapon.
– Vagy egy órát bámultad.
– Hazugság. Rágalom.
– Mintha lángra akartad volna lobbantani a gondolat erejével.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Érdekesnek találom – mondja Luna –, milyen gyorsan változnak
a dolgok.
– Ugyan már. Ez… politika.
– Aha.
Alex a fejét rázza, mint egy kutya, mintha el akarná hessegetni a
témát, ki a szobából.
– Másrészt meg azért jöttem, hogy támogatókról beszéljünk, nem
erről a kínos PR-katasztrófáról.
– Értem – feleli ravaszul Luna. – Akkor hát nem csak
meglátogattad a család régi barátját?
– Dehogynem. Ezt mondom.
– Alex, nincs jobb dolgod péntek délutánra? Huszonegy éves vagy.
Játsszál sörpingpongot, vagy készülődj egy buliba, vagy valami.
– Ezt fogom tenni – hazudja Alex. – Csak ide is eljöttem. – Ugyan
már. Próbálok tanácsot adni neked, mint öregedő fickó az ifjúkori
önmagának.
– Harminckilenc éves vagy.
– De a májam kilencvenhárom.
– Erről nem én tehetek.
– Néhány denveri sötét éjszaka arra intene, hogy ezt fontold meg.
Alex felnevet.
– Látod, ezért vagyunk barátok.
– Alex, szükséged van más barátokra. Akik nem kongresszusi
tagok.
– Vannak barátaim! Ott van June és Nora.
– Igen, az egyik a nővéred, a másik meg valójában egy
szuperszámítógép – csap le Luna. – Szánj némi időt magadra,
kölyök, mielőtt kiégsz. Több támogatásra lenne szükséged. – Ne
hívjál kölyöknek! – szúrja közbe Alex.
– Igenis. Végeztél? Valamit dolgoznom is kellene. – Igen –
tápászkodik fel Alex a székből. – Maxine itt van a városban?
– Waters? – biccenti oldalra a fejét Luna. – Te aztán halálra
szántad magad, igaz?

A politikai örökség tekintetében a Richards család az egyik

legbonyolultabb eset a történelemben, amivel Alex valaha
szembenézett.
A laptopjára ragasztott egyik jelölőcímkén ez áll: KENNEDY KLÁN +

BUSH KLÁN + BIZARRO MAFFIA-FÉLE ARISZTOKRATA SÖTÉT ERŐ = RICHARDS

KLÁN? Nagyjából ennyi a tézis az alapján, amit eddig előbányászott.

Jeffrey Richards, jelenleg és valószínűleg az
egyetlen ellenjelölt Alex anyukájával szemben, immár közel húsz éve
Utah szenátora, azaz hosszasan vissza lehet követni, mikor kire
szavazott, és a törvényhozásban játszott szerepe is ellenőrizhető, ezt
minden bizonnyal meg is tette anya csapata. Alexet jobban
érdekelné valami olyasmi, amit nehezebb kiszaglászni. Richards
főállamügyészek és Richards szövetségi bírák számolatlanul sok
generációjával bármit elrejthettek a világ szeme elől.
Megrezzen Alex telefonja. June írt: Vacsora? Hiányzol. Szereti
June-t, őszintén, jobban, mint bárkit a világon, de most valahogy
elkapta a gépszíj. Majd válaszol, ha szünetet tart, úgy fél óra múlva.
Megnéz egy felugró videót Richardsszal, nonverbális jeleket kutat
a férfi arcán. Őszes haj – természetes, semmi dúsítás. Ragyogó,
fehér fogsor, akár egy cápáé. Markáns, tengerészgyalogosra valló
állcsont. Remekül ad el, főleg, ha hozzátesszük, hogy egy égbekiáltó
hazugságot mond épp. Alex feljegyez valamit.
Másfél órával később egy újabb rezgés rángatja ki Richards
nagybátyjának gyanús 1986-as adóügyeiből. Anya üzent a családi
csetben, egy pizza emoji érkezik. Alex berakja a kedvencek közé az
oldalt, amit nézett, és elindul felfelé.
A családi vacsorák ritkák, de sokkal kevésbé lihegik túl, mint bármi
mást a Fehér Házban. Anya elküld valakit pizzáért, ők pedig
elfoglalják a harmadik emeleti kártyaszobát papírtányérokkal és
Texasból hozatott Shiner sörökkel. Mindig szórakoztató, ha elcsípik,
ahogy az egyik nagydarab öltönyös
kódszavakat mond a fülesébe:
– Fekete Medve extra banános-paprikásat kért.
June már a kanapén ül, kortyolgatja a sörét. Parányi bűntudat
hasít Alexbe, ahogy eszébe jut a lány SMS-e.
– Basszus, fasz vagyok – szabadkozik.
– Aha, az vagy.
– De végül is… veled vacsorázom, nem?
– Csak hozd ide a pizzámat, és kész – sóhajt June. Mióta a
biztonságiak még 2017-ben félreértettek egy ordítozássá fajult vitát
az olívabogyóról, és majdnem lezárták a rezidenciát, mindenki saját
pizzát kap.
– Hogyne, édeske – mondja Alex, és megkeresi June pizzáját:
persze Margherita, és a sajátját: gombás-pepperonis. – Helló, Alex!
– szólal meg egy hang valahonnan a tévé mögül, ahogy Alex
letelepedik a pizzájával.
– Szia, Leo! – köszön vissza a fiú. A mostohaapja a zsinórókat
babrálja, nyilván újra be akarja kötni, hogy valami értelmesebbet
csiholjon ki a készülékből, mint a Vasember. Ezt csinálja mindennel,
ami árammal megy… nehezen hagy fel a különc milliomos feltaláló
szokásaival. Már épp valami szánalmasra butított magyarázatot
kérne, mikor anya ragyogva beviharzik.
– Miért hagytátok, hogy elinduljak az elnökválasztáson? – kérdezi,
és kicsit túl erősen pötyög a telefonján, apró, szaggatott
koppantásokkal.
A sarokba rúgja a magas sarkúját, és utánahajítja a telefont.
– Mert volt annyi eszünk, hogy ne próbáljunk meg leállítani –
szólal meg Leo, majd felbukkan a szakállas, szeplős arc is. – És
mert a világ darabokra hullana nélküled, én sugárzó orchideám.
Ellen a szemét forgatja, de nevet. Mindig ilyenek voltak, amióta
csak találkoztak egy jótékonysági rendezvényen Alex tizennégy éves
korában. Ellen volt a házelnök, a férfi meg vagy tucatnyi találmányt
jegyző zseni, egy rakás pénzzel, amit elszórhatott a nők
egészségügyi szervezetének támogatására. Most már Ellen elnök,
Leo pedig eladta a cégeit, hogy ellássa a First Gentleman feladatait.
Ellen öt centivel lejjebb húzza a cipzárt a szoknyája hátán, ezzel
hivatalosan is jelezve, hogy mára végzett, és felmarkol egy szelet
pizzát.
– Rendben – mondja, és dörzsölő mozdulatot tesz az arca előtt.
Elnök arc le, anya arc fel.
– Sziasztok, kicsikéim!
– Szeva – mormogja Alex és June kórusban, tele szájjal.
Ellen felsóhajt, és Leóra néz.
– Én tehetek róla, ugye? Rohadtul nincs modoruk. Mint két kis
oposszum. Ezért mondják, hogy nem sikerülhet minden a nőknek.
– Két mestermű – közli Leo.
– Egy jó és egy rossz. Gyerünk – javasolja Ellen.
Egész életében próbálta követni, mi történt egy-egy napon a
gyerekeivel, még akkor is, amikor a legelfoglaltabb időszakát élte.
Alex olyan anya mellett nőtt fel, aki időnként a tökéletes
összeszedettség és érzelmi kommunikáció zavarba ejtő elegyét
produkálta, mint egy partnerével túlságosan közeli viszonyba
sodródott coach. Mikor Alexnek először lett barátnője, Ellen
PowerPoint-prezentációt készített.
– Hmm – nyeli le a falatot June. – Jó. Ó, igen! Istenem. Ronan
Farrow írt a Twitteren a New York Magazine-ban megjelent
esszémről, és szellemes csörtét vívtunk. A hosszabb távú céljaim
között szerepel, hogy a barátom legyen, és jó úton járok, hogy
elérjem.
 – Ne tegyél úgy, mintha nem szerepelne a leghosszabb távú
céljaid közt, hogy meggyilkold Woody Allent, és balesetnek tüntesd
fel – szólal meg Alex.
– Olyan csenevész; csak jól meg kellene löknöm, és… – Hányszor
kell még mondanom, hogy ne egy regnáló elnök előtt vitassátok meg
a gyilkos terveiteket? – szakítja őket félbe Ellen. – Hatáskörömön
kívül esik. Ugyan már.
– Mindegy – mondja June. – A rossz meg… Nos, Woody Allen
még mindig él. Te jössz, Alex.
– Jó dolog – veszi át a szót Alex –, rászorítottam egy
professzoromat, hogy ismerje el, az utolsó vizsgán félrevezető volt
az egyik kérdés, úgyhogy maximális pontot kaptam a válaszomra,
ami amúgy helyes volt. – Iszik egy korty sört. – A rossz meg… Anya,
láttam az új képet a másodikon a folyosón, és tudnom kellene, hogy
engedhettél be George W. Bush-féle terrierfestményt az
otthonunkba.
– Egy kétpárti gesztus volt – feleli Ellen. – Az emberek ezt
megnyerőnek tartják.
– A szobámba menet el kell mennem előtte – panaszolja Alex.