Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2021
 A könyvet Zayne és Roth rajongóinak ajánlom, és
mindenkinek, aki szurkolt Laylának, akart magának egy
saját Bambit, és szenvedélyesen támogatta a kedvenc
pasiját, amikor szavazást indítottam arról, hogy melyiküket
válassza Layla.
Köszönöm, hogy velem tartottatok ezen az utazáson!
 EGY

Stacey nappalijában álltam, és figyeltem, ahogy a világom ismét

darabokra hullik.
Sam volt a lilin.
Elhatalmasodott rajtam a rettenet, amitől mozdulni sem
bírtam, és a lélegzetem is elakadt, miközben azt a személyt
bámultam, aki valaha az egyik legjobb barátom volt. Amíg
Bambi, a démoni famulus a bőrömön volt, nem láttam a
lelkeket, ezért nem vettem észre azt, ami egyébként ott volt az
orrunk előtt: Sam okozta az iskolában uralkodó káoszt és a
mostanában történt haláleseteket is. A lilinek általában egyetlen
érintéssel veszik el a lelkeket, ez itt viszont ráérősen dolgozott.
Felbukkant és újra eltűnt, játszadozott az áldozataival.
Játszadozott velünk.
Velem.
Leszámítva azt, hogy a lény, ami itt volt Stacey házában,
gyakorlatilag magára húzta Sam bőrét, mint egy művészi
módon kivitelezett jelmezt, aki előttünk állt, már rég nem volt a
valódi Sam. Ő már nem létezett. A gondolat, hogy a barátom
halott, méghozzá régóta, és mi nem is sejtettük, tőrként hasított
a szívembe. Minden egyes csontomban és porcikámban
éreztem a kínt.
 Nem tudtam megmenteni őt. Ahogy senki más sem, ezért a
lelke… A lelke most valahol odalent van, a többi lélekkel együtt,
amit elvett a lilin. Görcsbe rándult a gyomrom.
– Nem győzhetsz le engem – mondta a lilin, akinek a hangja
épp olyan volt, mint Samé –, úgyhogy csatlakozz hozzám!
– Különben mi lesz? – A szívem vadul zakatolt. – Megölsz?
Kicsit sem elcsépelt duma.
A lilin oldalra döntötte a fejét.
– Egyáltalán nem terveztem ilyesmit mondani. Igazából azt
akarom, hogy segíts kiszabadítani az anyánkat. A többiekre
viszont nincs szükségem.
Az anyánkat. Mielőtt túlzottan belemerültem volna az afelett
érzett undorba, hogy a rokona vagyok annak a lénynek, ami
megölte a barátomat, és az iskolai mészárlást okozta, Zayne
felvette valódi alakját, és elterelte a figyelmemet. Felsője
szétrepedt a hátán, ahogy szárnyai kitárultak, a bőre pedig az
őrzőkre jellemző gránitszürke árnyalatot öltött. A fejéből két
szarv bukkant elő, amik hátrafelé kunkorodva átfúrták
magukat a fiú hullámos, szőke fürtjei között, míg az orra
ellaposodott, és agyarak jelentek meg a szájában. Sam felé
lépett, hatalmas keze ökölbe szorult.
– Ne csináld! – kiáltottam. Zayne megtorpant, és felém kapta a
fejét. – Ne menj a közelébe! A lelked… – emlékeztettem.
A szívem szinte kiugrott a helyéről. Ki tudja, mennyi maradt
meg Zayne lelkéből azok után, hogy nemrég elvettem belőle egy
méretes darabot…
Zayne elhátrált, óvatos, védekező testtartást vett fel.
 A figyelmemet ismét a magát Samnek álcázó, gonosz
teremtmény felé fordítottam. Bármi volt is ez az izé, egy vérből
valók voltunk. Röviddel ezelőtt tudtam csak meg, pontosan
hogyan is lettem részben démon, részben őrző. Lilith lánya
voltam, ezzel az izével pedig… Ezzel valamilyen módon
összetartoztunk. Lilith és az én véremből született, de ami a
gonoszságot illeti, egyértelműen Lilithre ütött. Ki akarja
szabadítani anyámat, ami nem történhet meg. Ha Lilith valaha
feljut a világunkba, visszafordíthatatlan károkat okozhat.
– Nem segítek kiszabadítani Lilithet – jelentettem ki. Nem
voltam hajlandó az anyánknak nevezni őt. Fujj! – Sosem juthat
ki.
A lilin elmosolyodott, sötét, tintafekete szemével figyelt.
– Gyere csak közelebb, ha kedved tartja – gúnyolódott Zayne-
nel a lény, mintha meg sem hallott volna. A francokat,
mindannyiunkkal gúnyolódott! – Nem csak Layla szereti az
őrzőlelkek ízét.
Erőteljesen, élesen beszívtam a levegőt, Stacey pedig
felnyüszített. Egy pillanatra felvillant előttem mindaz, ami közte
és Sam között történt. Felidéztem a kapcsolatukat; azt, ahogy
eleinte barátok voltak, és Stacey csak nemrég, oly sok idő után
döbbent rá, hogy Sam mindvégig szerelmes volt belé. De csak
akkor kezdett el igazán érdeklődni Sam iránt, amikor a fiú
kezdett megváltozni…
Ó, istenem!
Stacey-nek biztosan megszakadt a szíve attól, hogy a fiú,
akibe végre beleszeretett, szörnyeteggé vált, rosszabbá az
éjszakában portyázó rémeknél, de nem hagyhattam, hogy
bármi is elterelje a figyelmemet a lilinről. Bármelyik
pillanatban támadásba lendülhet, és a szobában tartózkodók
közül három barátomra veszélyes lett volna, ha az életükre tör.
– Semmi sem fogható ahhoz, amikor az ember elvesz egy
tiszta lelket, de ezt már úgyis tudod, Layla. Ismered az érzést,
ahogy a melegség úgy simogatja a torkodat, mint a legfinomabb
csokoládé. – A lilin felemelte az állát, és olyan nyögést hallatott,
amibe normális körülmények között belepirultam volna. – De
sokkal elegánsabb, ha kiélvezed az ízeket. Egyszer ki kéne
próbálnod, Layla, ahelyett, hogy olyan mohón falnád be a
lelkeket.
– Neked pedig meg kéne próbálnod befogni azt az átkozott
pofádat! – Éreztem, ahogy a mellettem álló, nagy hatalmú
démon testéből hő árad felém. Roth, a pokol aktuális
koronahercege egyelőre nem mozdult meg, de éreztem, hogy
nem sok választja el attól, hogy megtegye. A szavaiból csak úgy
sugárzott a düh. – Ehhez mit szólsz?
A lilin egy pillantásra sem méltatta Rothot.
– Kedvellek. Tényleg kedvellek, herceg. Milyen kár, hogy meg
kell halnod!
Ökölbe szorult a kezem, a körmöm a tenyerembe vájt, ahogy
a testemet átjárta a forró, keserű harag. Százféle érzelem
kavargott bennem. Az elmúlt időszak összes zűrzavara után itt
álltam Zayne és Roth között, ami egy átlagos napon is
szuperkínos lett volna, de azok után, hogy Roth…
De most nem volt szabad erre gondolnom.
 – Bátor vagy, hogy itt fenyegetőzöl, annak ellenére, hogy
túlerőben vagyunk.
A lilin megrántotta a vállát, és a mozdulat olyan
mérhetetlenül „sames” volt, hogy fájdalom hasított tőle a
szívembe.
– Mi van, ha csak okos vagyok? – kérdezte vakmerőn. – És mi
van, ha többet tudok arról, hogy hogy fog ez az egész végződni,
mint ti itt együttvéve?
– Sok a szöveg – morogta Roth, és előrelépett. – Túlságosan
sok. Miért van az, hogy a rosszfiúk mindig undormányosan
hosszú és unalmas monológokat nyomnak le? Ugorjunk inkább
az öldöklésre, oké?
A lilin szája féloldalas mosolyra húzódott.
– Ennyire várod már, hogy végleg meghalj?
– Ennyire várom, hogy befogd végre a szád – vágott vissza
Roth, és visszaállt mellém.
– Egész idő alatt te voltál az? – szólalt meg Stacey a
fájdalomtól elhaló hangon. – Nem is Sammel voltam, mióta…
– Mióta Dean dühkitörései elkezdődtek. Az tök jó muri volt –
nevetett a lilin, miközben sötét szemét Stacey felé fordította. –
Sam már jó ideje nincs itt, de biztosíthatlak róla, hogy pont
annyira élveztem… az együtt töltött időt, amennyire ő élvezte
volna. Ha ez kárpótol egy kicsit.
Stacey a szája elé kapta a kezét, magába fojtotta a szavakat,
ahogy könnyek gördültek végig sápadt arcán.
– Ó, istenem! – nyögte.
– Nem egészen – motyogta a lilin mézesmázosan.
 Közelebb léptem Stacey-hez, a barátnőmről magamra vonva a
lilin figyelmét. A rosszullét környékezett attól, hogy Stacey-nek
át kellett élnie ezt. Émelygés fogott el.
– Miért? – kérdeztem dühösen. – Hetek óta körülöttünk
ólálkodsz. Miért nem támadtad meg egyikünket sem?
A lilin nagyot sóhajtott.
– Nem csak az erőszak, a halál és a vérontás érdekel. Elég
hamar rájöttem, hogy ezeken kívül még sok más élvezetes dolog
van, amivel eltölthetem az időt, és ki akartam használni a
lehetőséget. – A lilin rákacsintott Stacey-re, amitől elfutott a
méreg.
Bizsergett a bőröm, mintha ezernyi tűzhangya masírozott
volna rajta.
– Ne merj ránézni! Ne szólj hozzá, még csak ne is lehelj rá, és
eszedbe ne jusson, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérhetsz még
az életben!
– Ó, érintésnél sokkal többet csináltam vele – válaszolta a
lilin. – Sokkal-sokkal többet. Mindent, amit csak a ti kis Sam
barátotok valaha tenni akart, de nem volt hozzá elég tökös. De,
tudjátok, most már nem annyira érdeklik őt az efféle dolgok,
merthogy elemésztettem őt és a lelke minden apró részét.
Semmi sem maradt belőle. Nem lett belőle lidérc, mint a többi
szerencsétlenből, aki az utamba akadt. Az ő esetében nem
játszadoztam az étellel, nem kis falatkákban fogyasztottam el.
Nem ám, ő már nincs többé. Lent van…
Ekkor több dolog is történt egyszerre.
Stacey a lilin felé iramodott, felemelt ököllel futott felé,
mintha egy ütéssel akarná eltüntetni az arcáról a gúnyos
mosolyt. A lilin is felé indult, és bár mostanáig – ki tudja, miért –
nem vette el a lelkét, tudtam, hogy többé nem bízhatok
ugyanebben. A lilin kiszámíthatatlan. Felfedte valódi énjét, és
éreztem, hogy ezzel a játszadozást is abbahagyta. Már csak egy
karnyújtásnyira volt Stacey-től, én pedig, az igazat megvallva,
elvesztettem a fejem. Elvesztettem a fejem a dühtől.
Elkezdtem átváltozni, anélkül, hogy bármit is tennem kellett
volna. Mintha csak egy pulcsit vettem volna le,
megszabadultam emberi külsőmtől, amit oly régóta viseltem, és
amihez bizonyos értelemben ragaszkodtam is. Sosem ment még
ilyen könnyen. Nem törtek el és forrtak össze újra a csontjaim.
Nem nyúlt ki a bőröm, hanem éreztem, ahogy megkeményedik,
és ellenállóvá válik a késszúrásokkal és a golyókkal szemben.
A szájpadlásom bizsergett, ahogy kinőttek az agyaraim; ezek a
fogak képesek voltak még az őrzők bőrén is áthatolni, egy lilin
bőrével pedig könnyedén megbirkóztak. Közvetlenül a tarkóm
alatt, a gerincem két oldalán előbújtak a szárnyaim. Szélesre
tártam őket.
Valaki a szobában élesen beszívta a levegőt, de nem terelte el
a figyelmemet.
Gyorsan, mint amikor egy kobra lecsap a zsákmányra,
megragadtam Stacey karját, és magam mögé löktem.
A barátnőm és a lilin közé álltam.
– Azt mondtam, ne érj hozzá! Ne nézz rá! Ne lehelj rá! Ha
megteszed, letépem a fejedet, és kirúgom az ablakon.
A lilin megtántorodott, és hátralépett. Koromfekete szeme
tágra nyílt. Rettenet ült ki az arcára, aztán elvicsorodott.
– Ez így nem fair!
Mi a franc? Csak nem fél tőlem?
– Úgy nézek én ki, mint akit ez érdekel?
– Ó, majd fog. – A lilin hátrálni kezdett, az ajtó felé haladt. –
De még mennyire, hogy érdekelni fog.
Azzal a lilin hátat fordított, és eltűnt, elhagyta a házat, olyan
gyorsan, hogy csak álltam, és néztem utána. Úgy bámultam az
üres ajtónyílást, mint valami idióta. Nem értettem, mi történt.
A lilin meg sem rezzent Zayne vagy Roth fenyegetésére, de
amikor én alakot váltok, fülét-farkát behúzva elmenekül?
Öö…
– Hát ez eléggé… ingerszegény volt. – Lassan megfordultam,
összehajtogattam a szárnyaimat. Először Zayne-re esett a
pillantásom.
Újra emberi alakját viselte. Zayne még kimerülten is úgy
nézett ki, mintha egy elegáns női magazinból lépett volna elő.
Nem egyszerűen jóképű volt, hanem lélegzetelállítóan
gyönyörű, és ezzel a világ összes nője egyetértett volna.
Ilyennek képzeltem az angyalokat. Élénkkék szeme és szinte
isteni szépségű arca volt, amelyre ebben a pillanatban
meglepett kifejezés ült ki. Száját kissé eltátotta, bőre sápadtsága
miatt még erőteljesebbnek tűntek a szeme alatti kérlelhetetlen
karikák. Úgy bámult, mintha most látna életében először, ami
elég bizarr volt, tekintve, hogy együtt nőttünk fel. Úgy éreztem
magam, mint egy minta a tárgylemezen a mikroszkóp alatt.
Kényelmetlen borzongás futott végig a gerincemen, ahogy a
kanapé felé pillantottam. Zayne ott termett, ahová Stacey esett,
amikor ellöktem. Arra számítottam, hogy a barátnőmet
labdaként összegömbölyödve pillantom majd meg, de ehelyett ő
is tátott szájjal meredt rám, két kezét az arca két oldalára
szorítva. Bármilyen más helyzetben nevethetnékem támadt
volna az arckifejezése láttán, de most nem így történt.
A szívem hihetetlenül gyorsan vert, miközben Roth felé
futottam, aki a szoba túlsó felében állt. Tekintetem
borostyánszínű szemébe fúródott. Roth szeme tágra nyílt,
pupillája hosszúkás volt. De még így is jó volt ránézni a srácra.
Az egész világon nem volt hozzá fogható pasi. Ennek
valószínűleg köze volt ahhoz, hogy nem volt benne semmi
emberi, mégis elképesztően jóképű volt. Mindig, még akkor is,
ha felzselézte fekete haját. Nekem a mostani, visszafogottabb
frizurája jobban tetszett: a tincsek a homlokába hullottak, a füle
felső részét és szintén fekete szemöldöke ívét cirógatták.
Aranyszínű szemének sarka kissé felfelé ívelt. Az arccsontja és
az álla olyan éles vonalú volt, hogy üveget lehetett volna
metszeni vele. Bármelyik művész élt-halt volna a lehetőségért,
hogy lerajzolhassa – vagy csak megérinthesse – az arcát. Telt,
kifejező ajkai kissé szétnyíltak.
Bőre a legkevésbé sem volt sápadt, inkább napbarnított, és
bár Roth nem úgy bámult rám, mintha mikroszkóp alatt lenne a
helyem, ő is ugyanolyan elképedtnek tűnt, mint Zayne.
Nyugtalanságom rettegésnek adta át a helyét, ami
ólomgolyóként ülte meg a gyomromat.
– Mi az? – suttogtam, és körbepillantottam a szobán. – Miért
bámultok rám úgy mindannyian, mintha… mintha valami nem
stimmelne velem?
Csak nem azért, mert azt mondtam a lilinnek, hogy letépem a
fejét? Oké, általában nem szoktam ilyen erőszakos lenni, de úgy
az elmúlt egy hét alatt azt hittem, én vagyok a lilin, csókolóztam
Zayne-nel, és majdnem elvettem a lelkét, aztán leláncolt és
foglyul ejtett a klán, amiben felnőttem, utána ugyanez a klán
majdnem megölt… Mély levegő… Aztán hála Rothnak és a
rejtélyes főzetnek, amit egy Lilithet imádó boszorkánykör
készített, meggyógyultam, most pedig megtudtam, hogy a
legjobb barátom halott, a lelke pedig a pokolra került, amikor a
lilin megszállta őt. Hát még ettől sem enyhülnek meg az
emberek?!
Roth megköszörülte a torkát.
– Tökmag… Nézz a kezedre!
Hogy nézzek a kezemre? Mi a fenéért akarja Roth pont most,
hogy nézzek a kezemre?
– Csak csináld – mondta halkan és indokolatlanul gyengéden.
Ahogy a bal kezemre néztem, sörétként hasított belém a
rettegés. Arra számítottam, hogy a furcsa, márványos fekete-
szürke felületet fogom látni, a bennem élő démon és őrző
jellemzőinek elegyét, amihez mostanra szinte hozzászoktam.
A körmeim hosszabbak és élesebbek lettek, és olyan keménynek
tűntek, mintha az acélt is átvághatnám velük. A bőröm is
ugyanilyen kemény volt, de… rózsaszín maradt. Igazán
rózsaszín.
– Mi a…? – Tekintetem a másik kezemre siklott. Ezzel is
ugyanaz volt a helyzet. Rózsaszín volt a bőröm. Megrebbent a
szárnyam, emlékeztetve, hogy nem öltöttem fel újra emberi
alakomat.
Zayne nagyot nyelt.
– A… a szárnyad…
– Mi van a szárnyammal? – kérdeztem szinte rikácsolva, és a
hátam felé kaptam. – Eltört? Nem bújt elő? – Az ujjhegyem
ekkor valami selymesen puhát érintett. Visszarántottam a
kezem. – Mi a…?
Stacey könnyes szeme mintha a kétszeresére nőtt volna.
– Ööö, Layla… Van egy tükör a kandalló fölött. Szerintem meg
kéne nézned benne magadat.
Egy pillanatra találkozott a tekintetem Rothéval, aztán szinte
odarohantam a kandallóhoz, amit Stacey anyukája nagy
valószínűséggel sosem használt. Belekapaszkodtam a fehér
kandallópárkányba, és a tükörképemre meredtem.
Normálisan néztem ki, pont, mint azelőtt, hogy átváltoztam
volna. Mintha csak suliba mentem volna, vagy ilyesmi.
A szemem fakószürke volt, mondhatni felvizezett kék
árnyalatú. Világosszőke hajam szinte már fehérnek látszott, és
szokás szerint kócosan, rakoncátlan hullámokban omlott a
vállamra. Úgy néztem ki, mint egy festetlen porcelánbaba, ami
cseppet sem volt szokatlan, kivéve a számból kilógó két agyarat.
Nem dicsekedtem volna velük a suliban, de nem ezeken akadt
meg a szemem.
Hanem a szárnyamon.
Nagy volt, habár nem olyan hatalmas, mint Zayne-é vagy
Rothé, és a szokásos bőrszerű felület helyett most fekete volt,
és… tollak borították. De komolyan, tollak. A selymesen puha
dolog, amihez az előbb hozzáértem, a szárnyamat borító apró
tollak egyike volt.
Tollak.
– Ó, istenem! – suttogtam a tükörképemnek. – Tollaim nőttek.
– Azok bizony egyértelműen tollas szárnyak – kommentálta
Roth.
Megpördültem, és a mozdulat közben felborítottam egy
lámpát a tollas jobb szárnyammal.
– Tollak vannak a szárnyamon!
Roth oldalra fordította a fejét.
– Igen, jól látod.
Ezzel nem voltam beljebb, így Zayne-hez fordultam
segítségért.
– Miért vannak tollak a szárnyamon?
Zayne lassan ingatta a fejét.
– Nem tudom, Layla. Sosem láttam még ilyet.
– Hazug – sziszegte Roth, és sötét pillantást lövellt Zayne
irányába. – Láttál már ilyet. Ahogy én is.
– Én még soha – motyogta Stacey, aki a mellkasához húzta a
lábát, és úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban elkezdhet
előre-hátra dülöngélni idegességében. Stacey nem sokkal
ezelőttig nem tudta, micsoda Roth valójában. Sőt, azt sem, hogy
én mi vagyok. Ez már biztosan túl sok volt neki.
– Oké. Hadd halljam, hol és mikor láttatok már ilyet? –
kérdeztem idegesen, levegőért kapkodva. – Ezentúl
borotválnom kell a szárnyaimat?
– Tökmag… – Roth ajka megrándult.
Felemeltem a kezemet, és Roth felé nyújtottam az ujjamat.
– Ne merészelj röhögni, te baromarc! Ez egyáltalán nem
vicces. A szárnyaim miatt szörnyszülött lettem!
Roth mentegetőzve felemelte a kezét.
– Nem fogok nevetni, de szerintem jobb lesz, ha békén hagyod
a borotvát. Amúgy meg egy csomó lénynek van tollas szárnya.
– Például? – kérdeztem dühösen. Talán vannak olyan
természetfeletti lények, amikről még nem hallottam?
– Például… Például a sólymoknak – válaszolta Roth.
A homlokomat ráncoltam.
– A sólymoknak? Most komolyan?
– És a… sasoknak?
– Nem vagyok madár, Roth! – Kezdett elfogyni a türelmem. –
Miért vannak tollak a szárnyamon? – visítottam ezúttal Zayne
felé fordulva. – Láttatok már ilyet? Hol? Valaki azonnal mondja
meg…
A talpam alatt remegni kezdett a föld, félbeszakítva a
mondandómat. A rezgés egyre erősödött, elérte a falakat,
beleremegtek a tükrök és a bekeretezett képek. A plafonról
mállani kezdett a vakolat, ami miatt fehér porfelhőcskék tűntek
fel. Az egész ház rázkódott, fülsiketítővé vált a robaj.
Stacey felpattant a kanapéról, és megragadta Zayne karját.
– Mi történik?
A szárnyamról megfeledkezve Zayne-re pillantottam,
összeakadt a tekintetünk. Túlságosan ismerős volt ez a helyzet.
Akkor is ezt éreztem, amikor…
Vakító, aranyszínű fény ömlött be az ablakokon, a falban lévő
repedéseken és a padlódeszkák rései között. Lágy, ragyogó fény
folyt végig a plafonon, és lecsöpögött róla. Oldalra ugrottam,
épphogy csak elkerültem a cseppet. Tisztán emlékeztem, mi
történt legutóbb, amikor olyan hülye voltam, hogy hozzáértem
a fényhez.
A fajtámnak nem volt szabad megérintenie azt, ahogy
Rothnak sem.
– A francba! – motyogta Roth.
Kihagyott a szívverésem, ahogy a robaj elhallgatott, és a
káprázatos ragyogás semmivé lett. Roth egy szempillantás alatt
mellettem termett, és keze a felkaromra kulcsolódott.
Stacey a levegőbe szimatolt.
– Mi ez az öblítőillat?
Stacey-nek igaza volt: valami új szag terjengett a levegőben.
Én édes pézsmaillatként érzékeltem. A mennyországnak olyan
volt az illata, amilyennek az ember szerette volna, amire az
illető a legjobban vágyott a világon, ezért mindenki máshogy
érzékelte azt.
Zayne maga mögé tolta Stacey-t, és úgy sejtettem, Roth arra
készül, hogy kimenekítse innen a démoni hátsó felünket, de
ekkor energiahullám söpört végig a szobán. Az édes illat, amitől
elöntött a vágyakozás, semmivé lett, lóhereillat és tömjén elegye
vette át a helyét. Forróság öntötte el a testemet, és tudtam, hogy
elkéstünk – nincs már menekvés.
Jaj, ne!
 Stacey levegőért kapott.
– Ó, te jó… – Fennakadt a szeme, és kiszaladt az erő a lábából.
Összecsuklott, mint egy harmonika. Zayne elkapta, mielőtt a
földre zuhant volna, nekem pedig nem igazán volt időm, hogy
miatta aggodalmaskodjak.
Nem voltunk egyedül.
Nem akartam megfordulni, de képtelen voltam megállni.
Muszáj volt, mert látni akartam őket. Látnom kellett őket,
mielőtt nyomtalanul eltüntetnek erről a földről. Roth ugyanígy
érezhetett, mert ő is hátrafordult. Halvány ragyogás tükröződött
vissza az arcáról. Hunyorogva nézett valamit az ajtónál, mire
én is odafordultam.
Ketten közülük őrként álltak az ajtó két oldalán. Legalább két
méter magasak lehettek, vagy még annál is több. Olyan
gyönyörűek voltak, hogy szinte fájt rájuk nézni. Búzaszőke
hajuk csillogó bőrükre omlott, ami magához vonzotta és
elnyelte a körülöttük lévő fényt. Sem feketék, sem fehérek nem
voltak, de nem is valamiféle köztes árnyalatban játszott a
bőrük; ehelyett mintha az összes szín elegyedett volna bennük.
Vászonnadrágot viseltek. Írisz és pupilla nélküli szemgolyójuk
teljesen fehér volt. Elgondolkodtam, vajon hogyan látnak a
lények ezekkel a tiszta, fehér golyóbisokkal. A mellkasukon és a
lábukon semmit sem viseltek. A válluk épp olyan széles volt,
mint az őrzőké, és ragyogó, fehér szárnyuk legalább két és fél
méterre nyúlt mindkét oldalon.
Az ő szárnyuk is tollas volt.
Az enyémmel ellentétben azonban ezeken a szárnyakon, a
tollak között több száz szem bújt meg. Valódi szemgolyók
voltak. Nem pislogtak, egyfolytában mozgásban voltak, mintha
az egész szobát szemmel akarnák tartani.
Mindegyik teremtmény egy aranykardot tartott a kezében,
egy igazi francos kardot, ami olyan hosszú lehetett, mint a
lábam. Nagy eséllyel ez volt a legparább dolog, amit valaha
láttam, márpedig elég sok para dolgot láttam már életem
tizenhét éve során.
Ők voltak azok, az élet nevű kis előadás rendezői, az őrzők
teremtői, akik a démonok számára olyanok voltak, mint a
mumus. Soha, de soha nem tartózkodtak egy helyiségben
démoni vérrel rendelkező személlyel anélkül, hogy azonnal
kinyiffantották volna.
Éreztem, ahogy a szárnyam – a tollas szárnyam – szorosan a
hátamra simul. Nem is tudom, miért akartam még most is
rejtegetni, de tény, hogy feszengtem miatta egy icipicit. Viszont
az emberi alakomat sem voltam hajlandó felvenni ezeknek a
lényeknek a jelenlétében.
Nem tudtam levenni a szememet róluk. A szívemben csodálat
és félelem viaskodott egymással. A lények… angyalok voltak, és
a szárnyukból szó szerint sugárzott a fény. Sosem engedték,
hogy a közelükbe menjek, még akkor sem, amikor az őrzők
udvarházába jöttek Abbothoz, a klán vezetőjéhez. Ilyenkor
mindig el kellett hagynom az udvarház területét, és azt
gondoltam, soha életemben nem láthatom az angyalokat.
Késztetést éreztem, hogy felelőtlenül odamenjek hozzájuk, és
minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne
engedelmeskedjek ennek a vágynak. Mélyen beszívtam a
levegőt, és élveztem a mennyei illatot.
Roth hirtelen összerándult. A torkomban dobogott a szívem,
elöntött a félelem. Egy árny siklott le Roth bőréről, és előttünk
lebegett a levegőben. Ilyet is láttam már korábban, méghozzá
olyankor, amikor a tetovált famulusok leváltak a bőréről.
Tudtam, hogy nem Bambi vagy a kiscicák lendültek
támadásba, mert ez az árny közvetlenül a… Nos, onnan vált le,
ahol az öve a nadrágjához ért. Ott csak egyetlen tetoválás volt,
az, amelyiket még sosem láttam.
A sárkányfamulus csak akkor vált le Roth bőréről, ha igazán
szar volt a helyzet, vagy ha Roth baromira be volt gurulva.
Megérkeztek az alfák, és Toppancs végre előbújt, hogy
játsszon velük egy kicsit.
 KETTŐ

Az izmaimat megfeszítve, lélegzet-visszafojtva vártam az óriási,

pusztító sárkány megjelenését.
Tudtam, hogy mindannyiunkra szörnyű tűzhalál vár.
A hatalmas árny ezernyi apró, fekete pöttyé esett szét, amik
kavarogni kezdtek a levegőben, mint egy miniatűr forgószél,
aztán lassan összeálltak. Másodpercekkel később irizáló kék és
arany pikkelyek jelentek meg a sárkány hasán és hátán.
Sötétvörös szárnyak bukkantak elő a testéből, büszke pofa és
karmos hátsó lábak bontakoztak ki a foltokból. A szeme,
akárcsak Rothé, élénksárga volt.
Csoda szép teremtmény volt.
De a méretét tekintve… Nos, nem volt nagyobb egy macskánál
– egy nagyon kicsi macskánál.
Nem éppen erre számítottam.
Szárnyai hang nélkül mozogtak, ahogy Roth bal oldalára
repült, farka a levegőben csapkodott. Olyan apró volt, és olyan…
cuki.
Lassan pislogtam egyet.
– Neked… zsebsárkányod van?
Zayne valahol a hátam mögött horkantott.
Roth nagyot sóhajtott.
 Habár mindannyiunk élete veszélyben volt, és valószínűleg
halál várt ránk, Roth és Zayne még mindig kölcsönösen utálta
egymást.
A sárkány felém fordult, kinyitotta a száját, és rikkantott
egyet. Vagy inkább nyiffantott. Fekete füstfelhőcske hagyta el a
pofáját. Semmi tűz. Csak sötét, kissé kénes szagú gomolyagok.
Magasra szaladt a szemöldököm.
– Tüntesd el a szemünk elől a famulust! – követelte az egyik
alfa, mire összerezzentem. A lény az ajtó jobb oldalán állt, és
lehetetlenül mély hangjába beleremegtem én és a szoba is.
Csoda, hogy nem szakadt be a dobhártyám.
Meglepett, hogy az alfák nem próbálták meg azonnal
ártalmatlanítani Toppancsot, bár a zsebsárkány nem igazán
jelenthetett fenyegetést számukra.
Roth testtartása nyugodtnak tűnt, de én tudtam, hogy az
izmai feszesek, és készen áll a támadásra.
– Na, arra várhatsz.
Az alfa vicsorogva válaszolt:
– Hogy merészelsz megszólítani? Elpusztíthatnálak, mielőtt
újra levegőt veszel.
– Elpusztíthatnál – válaszolta nyugodtan Roth –, de nem fogsz.
Elkerekedett a szemem a csodálkozástól. Az alfákkal
gúnyolódni nem volt túl okos dolog.
– Roth – motyogta Zayne. Úgy hallottam, közelebbről beszél,
de nem akartam elfordítani a tekintetemet a fenyegető alfákról.
– Jobb lenne, ha lenyugodnál egy kicsit.
A koronaherceg gúnyosan elmosolyodott.
 – Nem fogok. És akarod tudni, miért? Az alfák
kinyírhatnának, de nem fognak.
A velünk szemben álló alfa, aki az imént ráparancsolt Rothra,
feszültté vált, de nem vágott közbe.
– Merthogy én vagyok a kedvenc koronaherceg – folytatta
Roth, még szélesebben vigyorogva. – Ha kinyiffantanak annak
ellenére, hogy nem is csináltam semmit, amivel ezt
kiérdemeltem volna, akkor a Főnökkel gyűlik meg a bajuk. Azt
pedig nem szeretnék.
Ez meglepett. Az alfák nem nyírhatják ki Rothot azért, mert
az, aki? Eddig abban a hitben éltem, hogy bármit megtehetnek,
amihez kedvük van.
Az alfa, aki eddig némán állt, megszólalt:
– Okkal léteznek szabályok. De ez nem jelenti azt, hogy
szeretjük is őket, ezért azt javaslom, ne feszítsd túl a húrt,
herceg.
Roth erre elképzelhetetlen dolgot tett. Felemelte a kezét, és
kinyújtotta a középső ujját.
– Ezzel már túlfeszítem, Bob?
Basszuskulcs, Roth bemutatott egy alfának! Aztán meg
Bobnak nevezte őt! Ki csinál ilyet? De komolyan?
Leesett az állam, a miniatűr Toppancs pedig köhintett, újabb
füstgomolyagot lövellve a levegőbe.
– Engem nem vakít el a dicsfény – folytatta Roth. – Csak ültök
ott fent a felhőiteken, és bíráskodtok a világ teremtményei
felett. De nem minden fekete-fehér. Ezt ti is tudjátok, mégsem
veszitek tudomásul, hogy léteznek szürke területek is.
 Az alfák tejfehér szemei szikrát szórtak a dühtől.
– Egy napon, herceg, csúnya véget érsz majd.
– Látványos műsor lesz! – tetézte Roth. – Ja, és állati jól fogok
kinézni közben.
Egy pillanatra behunytam és összeszorítottam a szemem. Ó,
istenem...
A jobb oldalon álló alfa megmozdult, hatalmas keze még
erősebben szorította a kard markolatát, és volt egy olyan
érzésem, hogy legszívesebben átszúrná vele Rothot. Úgy
döntöttem, eljött az ideje, hogy én is kinyissam a félelemtől
mozdulatlanná dermedt számat.
– A lilin miatt vagytok itt, igaz? Meg fogjuk állítani. –
Fogalmam sem volt, hogyan tudnánk ezt megtenni, és nem is
lett volna szabad ilyen ígéretet tennem ezeknek a lényeknek,
akik egy szívdobbanás alatt eltörölhetnének a föld színéről, de
nem láttam más lehetőséget. Nemcsak azért, mert el kellett
terelnem a figyelmüket Rothról, hanem azért is, mert a lilint
tényleg meg kellett állítani. Amíg ezt nem tesszük meg,
mindenre veszélyt jelent, aminek lelke van. – Ígérem.
– Az őrzők majd gondoskodnak a lilinről. Ezért teremtettük
meg őket: az a dolguk, hogy megvédjék az emberi fajt. Ha nem
teszik, akkor az életükkel fizetnek, a démonokkal egyetemben –
válaszolta az alfa, aki elsőként szólalt meg. – Mi viszont azért
vagyunk itt, hogy téged intézzünk el.
A szívem megint kihagyott egy dobbanást.
– Engem?
Az alfa, akit Roth Bobra keresztelt, összehúzta a szemét.
 – A létezésed a legmagasabb szintű szentségtörés. Korábban
még csak szörnyszülött voltál, amit el kellett volna pusztítani,
de amivé mostanra váltál, azt nem hagyhatjuk életben.
Roth oldalra döntötte a fejét, Zayne pedig megindult az alfa
felé.
– Nem! – mondta Zayne, miközben hátrafeszítette a szárnyait.
– Sosem tett semmi olyat, ami miatt…
– Ó, valóban? – szólalt meg szárazon a másik alfa, és szélesre
tárta a szárnyait. A tollak közt megbúvó szemek
végigpásztázták a szobát, aztán mindegyik – több száz szempár
– felém fordult. – Mi mindent látunk, őrző. Igazságot kell
szolgáltatnunk.
Bob a magasba emelte a kardját, és mielőtt bármit tehettem
volna, Roth karja felém lendült. A vállamnál fogva megragadott,
és Zayne felé lökött. Visszapattantam a kemény mellizmokról,
és el is estem volna, de Zayne átkarolta a derekamat, és
megtartott.
Toppancs még mindig Roth válla mellett körözött a
levegőben, és halkan felnyüszített…
Aztán a nyüszítésből üvöltés lett, de olyan hangos, hogy az
egész ház beleremegett, még annál is jobban, mint amikor az
alfák megérkeztek.
Roth lehajtotta a fejét, és elvigyorodott.
– Mint mondtam, a méret igenis számít.
Toppancs növekedni kezdett, olyan gyorsan, hogy követni
sem tudtam a szememmel: fatörzs méretű lábai nőttek, és
kampószerű karmai. A sárkány élénkkék és aranyszínű
pikkelyei golyóállónak tűntek, hátsó lábának a karmai a fa
padlódeszkát kaparászták. Egyik bíborszínű szárnya a plafont
érte, és vastag vakolatfelhő szállt fel, ahogy átszakította a
gipszkartont, míg a másikkal felborított egy karosszéket.
Az alfa kiáltott valamit, de a hangját elnyomta a sárkány
mély, duruzsoló morgása. Toppancs előreugrott, hatalmas,
tüskés farka végigsöpörte a padlót. Bútorok repültek a falnak,
darabokra zúztak egy portrét. Betört egy ablak, és hideg levegő
ömlött be a szobába. Toppancs megállt előttünk, az alfák felé
fordult, majd hátrálni kezdett, fújtató orrlyukai szikrákat
szórtak. Aztán tüzet okádott, bekormozta a plafon még ép
részét. Bob felüvöltött.
– Ha még egy lépést tesztek Layla felé, alfa-sültet csinálok
belőletek! – Roth halkan és halálosan nyugodtan beszélt. – Extra
ropogósat.
Az egyik alfa hátralépett, Bob viszont úgy nézett ki, mint aki
mindjárt felrobban.
– Fenyegetni merészelsz?
– Ennél sokkal többet merészelek. – Roth bőre mintha
elvékonyodott volna, arcvonásai élessé és szögletessé váltak. –
Nem hagyom, hogy Laylának akár egy haja szála is
meggörbüljön. Ha őt akarjátok, velem kell megküzdenetek.
Bob erre szélesen elvigyorodott, nekem pedig görcsbe rándult
a gyomrom. Rothnak szánt szándéka volt megöletni magát
értem. Feláldozta magát, és a pokolra került, visszatért a földre,
aztán ellentmondott a főnökének, hogy megmentse az életemet.
Nem hagyhattam, hogy megint ő védjen meg.
 – Állj! – Kiszakítottam magamat Zayne kezéből, de Toppancs
azonnal megmozdult. Suhintott a farkával, ami alig pár centire
a csípőmtől állt meg.
Nem engedett továbbmenni. Kétségbeesett tekintetem Rothról
az alfákra vándorolt.
– Bármi is a problémátok, én vagyok az oka, nem a többiek.
Szóval lehetne, hogy…
Miközben beszéltem, alfa Bob közeledni kezdett Rothhoz,
felemelte a tüzes kardot, és ez nagyon nem tetszett
Toppancsnak. Hátrahúzta a fejét, majd kinyújtotta hosszú
nyakát, és kinyitotta a pofáját, felfedve ököl nagyságú agyarait.
Erősödött a kénszag, aztán tűzgolyó tört elő Toppancs szájából.
Rövid, fájdalmas nyüszítés hallatszott, és ahol korábban Bob
állt, nem maradt más, mint egy kupac hamu.
Senki sem mozdult. Senki sem beszélt, de amennyire láttam,
még csak nem is lélegzett. Aztán:
– Na, ezt nevezem én extra-extra ropogósnak! – szólalt meg
Roth a pusztítást szemlélve.
Kiszaladt az erő a lábamból, és tehetetlenül magam elé
emeltem a kezemet. Toppancs rávetette magát a másik alfára.
Gyomorforgató ropogás hallatszott, aztán a sárkány arany
szemével hátrapillantott a válla fölött, és egyenesen rám nézett.
Kinyitotta a száját. Csillogó kék folyadék színezte el a fogait,
amik kivillantak, miközben a sárkány öblös kacagásra
emlékeztető hangot hallatott.
Bambi megevett egy őrzőt.
Toppancs megevett egy alfát.
 Ezek a famulusok igazán nem voltak valami jól neveltek.
De, ami még ennél is fontosabb, eddig azt hittem, egy alfát
semmi sem ölhet meg, nem is beszélve a megevésről.
– Ó, jaj… Ó, jaj! – rikácsolta Stacey, mire oldalra fordultam,
épp időben ahhoz, hogy lássam, amint a barátnőm szinte
befúrja magát a kanapé háttámlájának párnái közé. – Egy
sárkány van a házamban! Egy sárkány! – Az ájulás miatt
biztosan túl kába volt ahhoz, hogy a házában lévő angyalokra is
emlékezzen.
– Toppancs! – kiáltotta Roth. – Gyere vissza!
A sárkány sűrű füstfelhőt büffentett fel, aztán megfordult.
Elugrottam meglendülő farka elől, és Zayne is sikeresen
elkerülte azt. A kandalló nem volt ilyen szerencsés: a halálos
farokcsapás jó pár téglát kiütött belőle, amik a földre zuhantak
és darabokra törtek. Toppancs mázsás testsúlyát egyik lábáról a
másikra helyezve dülöngélt.
Zayne összevonta a szemöldökét.
– Most toporzékol?
Roth a szemét forgatta.
– Nem engedem szabadon túl gyakran.
– Érthető okokból – motyogta Stacey.
Toppancs felemelte a farkát, majd a földhöz csapta, mire a
padló maradéka berepedezett, Roth pedig felsóhajtott.
A sárkány a fejét rázta, aztán borzongás futott végig a testén, és
ismét zsebméretűvé zsugorodott. Toppancs végül visszatért
Rothhoz, az arcára siklott, akár egy apró árny, majd a démon
nyakán végigosonva eltűnt az inge gallérja alatt.
 Elállt a szavam, és éreztem, hogy visszanyerem emberi
alakomat. Kavarogtak a fejemben a szörnyűbbnél szörnyűbb
gondolatok. Sam a lilin. Tollak nőttek a szárnyamon. Alfák
jöttek látogatóba. Toppancs…
– Anya meg fog ölni – suttogta Stacey, és a mellkasához
szorított egy bézs díszpárnát. Aztán felnézett. – Hogy fogom ezt
megmagyarázni?
Roth csücsörített.
– Gázvezeték-robbanás? – Stacey erőtlenül elismételte a
szavakat, Roth pedig folytatta: – Akár fel is gyújthatom a házat,
hogy hihetőbb legyen a sztori. De az emeletet nem bántom, ha
nem akarod.
– Jól sejtem, hogy nem először csinálod ezt? – kérdezte
szárazon Zayne.
– Ó, amikor Toppancs lemászik a bőrömről, mindig jól jön a
régi gázrobbanásos kifogás. Tök hasznos. – Roth felém fordult. –
Hé, Layla, jól vagy?
Hogy jól vagyok-e?
Dühös voltam, és féltem – féltettem Rothot. Egy pillanatig
magam elé bámultam, aztán felé vetődtem.
– Mit képzeltél? – Hátraléptem, aztán ráütöttem a mellkasára.
– Megfenyegettél egy alfát! – Újra megütöttem, ezúttal
keményebben, annyira, hogy az ütés égő érzést hagyjon maga
után.
– Áú! – Megdörzsölte a mellkasát, de a szeme csillogott.
Viccesnek tartotta a helyzetet!
Zayne odasétált a hamukupachoz.
 – Nem csak megfenyegette őket. Hagyta, hogy Toppancs
megegye őket.
– Hékás, csak az egyiket ette meg, a másikat megsütötte! –
javította ki Roth, miközben a hasát paskolgatta, ahol Toppancs
elhelyezkedett.
– Ó, istenem! – A karját szorongattam. – Nagyon nagy bajban
leszel, Roth! Óriási bajban.
Roth vállat vont.
– Csak megvédtem magamat.
– Csak megvédtem magamat – figuráztam ki, és közben
hevesen bólogattam. – Nem gyilkolászhatsz büntetlenül alfákat,
Roth!
– Megölted az angyalokat? – kérdezte Stacey, szóval
valószínűleg mégis emlékezett rájuk.
Roth ártatlan mosolyt villantott rá.
– Nos, nem egészen én öltem meg őket, de…
– Roth! – kiáltottam, és elhátráltam, nehogy elszívjam azt a
francos életét. – Ez nem vicc. Te…
Roth állati gyors tudott lenni, ha úgy tartotta kedve. Az egyik
pillanatban még vagy egy méterre volt tőlem, a következőben
pedig már közvetlenül mellettem állt, és az arcomra szorította a
tenyerét. Lehajolt, hogy a szeme egy vonalban legyen az
enyémmel.
– Léteznek bizonyos szabályok, tökmag.
– De…
– Szabályok, amiket még az alfáknak is követniük kell. Nem
támadhatnak rám anélkül, hogy fizikailag provokálnám őket.
Ha mégis megteszik, azzal magukra vonják a Főnök haragját,
márpedig az ő megtorlásához képest az, amire a lilin képes,
piskóta. Nem egy egyszerű démonka vagyok, hanem a
koronaherceg. Megtámadtak, én pedig megvédtem magamat.
Ennyi az egész.
Ez talán mind igaz is volt, de Roth provokálta őket – talán
nem fizikailag, de azért nem ártatlan szemlélődő volt a
helyzetben. Ahogy csillapodott a sokk érzése, egy másik
problémával is szembe kellett néznem. Mi van, ha Roth
félreértette a szabályokat? Ha máris úton volt a többi alfa, hogy
megbosszulják a testvéreik halálát?
– Nem lesz semmi bajom. – Tekintete az enyémbe fúródott,
ahogy közelebb lépett hozzám, bakancsa egy vonalba került a
lábammal. – Nem esik bántódásom. Ígérem.
– Ezt nem ígérheted meg – suttogtam, és egy pillanatra sem
fordítottam el a tekintetemet. – Egyikünk sem ígérhet ilyet.
Hátrébb csúsztatta a kezét, és beletúrt a hajamba.
– De, én ígérhetek.
Ezzel a három szóval mintha párbajra hívta volna az egész
univerzumot. A földet bámultam, miközben Roth hátrafésülte
és mindkét oldalon a fülem mögé tűrte a hajamat. Csak akkor
tudatosult bennem, hogy nem vagyunk egyedül, amikor lassan
elhúzta a kezét.
Hirtelen hátraléptem, és a tekintetem összeakadt Zayne-ével.
Egy pillanat erejéig egyszerűen csak bámultam rá. Nem arról
volt szó, hogy majdnem megöltem őt. Ennél kis híján sokkal-
sokkal rosszabbat tettem. Ha egy őrző elveszti a lelkét,
szörnyeteggé válik. Tudom, hogy így van, mert láttam már, mi
történik egy őrzővel, ha elveszik a lelkét. És én ezt tettem
majdnem Zayne-nel is, ő mégis itt állt mellettem.
Szörnyű űrt éreztem a mellkasomban, amikor észrevettem,
milyen figyelmesen és aggódva néz minket. Görcsbe rándult a
gyomrom, és kinyitottam a számat, de nem tudtam, mit
mondjak. A szívem és az elmém hirtelen két nagyon különböző
irányba húzott. Szerencsére azonban esélyem sem volt, hogy
megszólaljak.
– Pár órára magadra hagylak, és te hagyod, hogy Toppancs
megsüssön és megegyen egy alfát.
Halkan felnyüszítettem és megpördültem, ahogy Stacey
felsikított. A romos nappali közepén ott állt Cayman.
A semmiből termett itt. Huss, és egyszer csak ott volt. Sötét
nadrágot és fehér frakkinget viselt, de mintha félúton megunta
volna az öltözködést, mert az ing nem volt teljesen begombolva.
Karakteres arcát lelógó szőke hajtincsek keretezték. Roth
egyszer mesélt a démoni hierarchiáról, amiben Cayman a pokol
egyik bárójaként középvezetői pozíciót töltött be. Afféle
mindenes démon volt, és volt egy olyan érzésem, hogy több
mint, khm… egyszerű munkatárs Roth számára. Akár elismerte
Roth, akár nem, barátok voltak.
– Ez gyors volt – jegyezte meg Roth, és karba tette a kezét.
Cayman vállat vont.
– Ilyen ez a modern világ, haver. Egy óra múlva valószínűleg
már valamelyik alfa Facebook-üzenőfalán is fent lesz.
Az alfáknak van Facebookjuk?
 Stacey most már a szája elé szorította a díszpárnát, és
hatalmas, barna szemén kívül semmi más nem látszott az
arcából. Amikor megszólalt, tompa volt a hangja.
– Ez meg kicsoda? – kérdezte.
Válaszra nyitottam a szám, de Cayman biccentett neki, aztán
széttárta a karját, és megelőzött:
– Hát a legjóképűbb, legeszesebb és legelbűvölőbb démon a
világon. De tudom, hogy ez elég hosszadalmas, úgyhogy szólíts
csak Caymannek!
– Ö… – Stacey tekintete ide-oda cikázott a szobában. – Oké.
Zayne bőre kezdett sötétebb árnyalatot ölteni, ami
egyértelmű jele volt annak, hogy nem sok választja el az
átváltozástól, de reméltem, sikerül higgadtnak maradnia.
Cayman a barátom volt, és most a legkevésbé sem hiányzott,
hogy még ők is balhézni kezdjenek.
– Roth bajban van?
– Tökmag, mondtam…
Felemeltem a kezemet, és félbeszakítottam.
– Csitt! Cayman, Roth bajban van?
Cayman elvigyorodott.
– Az igazi kérdés inkább az: mikor nincs bajban?
Gúnyos arcot vágtam, de el kellett ismernem, hogy igaza van.
– Oké. Akkor nagyobb bajban van, mint általában?
– Á… – Cayman Rothra nézett, és a vigyor helyét ördögi
mosoly vette át. Állatira élvezte ezt a helyzetet. – Mondjuk úgy,
hogy a főnök nem túlzottan örült annak, ami az előbb történt.
Igazából elég sok dolog bosszantja éppen, és ha Roth a
közeljövőben odalent járna, egy ideig biztos nem térne vissza.
Úgy egy évtizedig.
Elakadt a lélegzetem.
– Ez nem túl jó hír. – Ennyit arról, hogy a Főnök Roth oldalán
áll.
– Rosszabb is lehetne – mondta Roth somolyogva.
Cayman bólintott.
– Ha az igazat szeretnéd hallani, a Főnöknek titkon tetszett,
amit Toppancs csinált, de hát tudod… Politika. – Cayman
sóhajtott, én pedig felvontam a szemöldökömet. – Minden bulis
dolog halála.
Szörnyen megfájdult a fejem.
– Ez a nap…
– Hihetetlen volt? – szólt közbe Stacey. Eldobta a párnát, és az
arcára szorította a tenyerét. Sápadt volt, és kimerültnek tűnt.
Remegő kézzel megdörzsölte a bőrt a szeme alatt.
Lassan bólintottam, majd hátat fordítottam. Rothra, aztán
Zayne-re pillantottam. Mindketten viszonozták a pillantásomat,
és vártak. Szerettem volna úgy tenni, mintha nem tudnám, mire
várnak, de ez hazugság lett volna.
Olyat pedig csak egy gyáva ember tesz.
A halántékomat dörzsöltem. Mintha mázsás súly nehezedett
volna a vállamra – olyan sok mindent ki kellett találnunk.
– Kezdenünk kell valamit ezzel – intettem a romos szoba felé.
Kénszag ülte meg a levegőt, és kicsit még hálás is voltam azért,
hogy valami elterelte a figyelmemet. – Hogy Stacey ne kerüljön
bajba.
 – Azt értékelném – mondta a barátnőm, és idegesen beletúrt a
hajába.
Roth előrelépett.
– Ti csak menjetek el az Édes kis semmiségekbe, én meg
elintézem ezt. Elviszed őket? – kérdezte Zayne-től, aki bólintott.
– Gondoskodom a biztonságukról – válaszolta színtelen
hangon Zayne.
Roth habozott, aztán mély levegőt vett.
– Ha őrzők jönnének…
– Megvédem őket mindentől és mindenkitől, aki veszélyt
jelenthet rájuk – biztosította Zayne. Aztán ő is mély levegőt vett.
– Még akkor is, ha ez a valaki a klánomhoz tartozik.
– Én is meg tudom védeni magamat – vetettem közbe, amivel
kiérdemeltem egy kétkedő pillantást Rothtól. – Mi van? Hidd
csak el! Ha a… régi klánom egy tagja akár csak a közelembe
jön… nem fogom tárt karokkal fogadni, abban biztos lehetsz. –
A gondolat, hogy valaha újra találkoznom kell velük, rettegéssel
töltött el, de nem vettem tudomást az érzésről. – Kivéve Nicolait
és Dezt. Azt hiszem, ők…
– Tökmag – szólt közbe Roth.
Sóhajtottam.
– Jól van, na. Gyerünk! – Stacey-hez fordultam, és
odasétáltam, hogy gyengéden kiügyeskedjem elfehéredett
kezéből a díszpárnát, amit időközben újra felvett. – Gondolod,
hogy képes leszel kimenni?
Stacey pislogott egyet, aztán még egyet.
– Mi a másik lehetőség? Itt maradok, amíg Roth felgyújtja a
házat? Kösz, inkább nem.
Örültem, hogy Stacey még egy ilyen nap után is képes
okoskodni.
Roth Caymanhez sétált, és a vállára tette a kezét.
– Tartsd nyitva a szemed, rendben?
Végtelen listát lehetett volna írni az okokról, amik miatt
Caymannek nyitva kellett tartania a szemét.
– Vettem – válaszolta Cayman, aztán eltűnt. Huss, és már
nyoma sem volt.
A fejemet ráztam, majd újra Stacey felé fordultam. Könnyben
úszott a szeme, ahogy felpillantott rám nedves szempillái alól.
– Sam… Meghalt, igaz?
Letettem a kanapéra a díszpárnát, és Stacey mellé térdeltem.
Az érzelmeim égető gombóccá gyűltek a torkomban.
– Igen, meg – válaszoltam.
Szorosan becsukta a szemét, és remegés futott végig a testén.
– Emlékszem, amikor a… a lilinről beszéltetek, és arról, hogy
mit tesz az emberekkel. Ha Sam halott, akkor a lelke…
Sam lelke a pokolban volt. Én is tudtam, és Stacey is tudta.
Mindenki, aki a szobában tartózkodott, tudta, márpedig
csapdába esni a pokolban a legszörnyűbb dolog volt a világon,
ami bárkivel történhet. Sam nem érdemelte meg azokat a
rettentő kínokat, amiket a lelkek átélnek odalent.
Megfogtam Stacey kezét, és erősen megszorítottam.
– Ígérem, hogy kiszabadítjuk Sam lelkét a pokolból.
A szavamat adom.
 HÁROM

– Nem lett volna szabad ilyesmit ígérned – mondta halkan

Zayne, abban a pillanatban, hogy Stacey kiment a mosdóba a
házuktól néhány háztömbnyire működő kávézóban. El akartam
kísérni, de elég határozottan a tudtomra adta, hogy szeretne
egyedül maradni pár percig.
A kirakathoz legközelebb álló bokszban ültem Zayne-nel, és
az odakint rohangászó embereket figyeltem, aurájuk szédítő
színkavalkáddá olvadt össze. Nagyon furcsa volt újra látni az
aurákat. Amíg Bambi a bőrömön volt, már szinte hozzászoktam,
hogy nem láttam őket, és el is felejtettem, mennyire el tudják
terelni a figyelmemet.
– Miért nem?
Zayne szemben ült velem, felém hajolt. Az aggodalom
ráncokat rajzolt az arcára.
– Hogy akarod kihozni Sam lelkét a pokolból, Layla? Attól
még, hogy Roth a koronaherceg, kétlem, hogy ilyesmit kérhetne,
bármilyen jóban is van velük. A pokol nem fogja csak úgy
átnyújtani neked Sam lelkét.
– Nem terveztem ennyire előre – ismertem el. Igazából
reméltem, hogy Roth elintézi a dolgot, elvégre
koronahercegként sok mindent megtehetett, például szabadon
engedte Toppancsot, és hagyta, hogy megsüsse és megegye az
alfákat… – De muszáj kiszabadítanunk őt, Zayne! Sam a legjobb
barátom. – Elcsuklott a hangom, és éreztem, hogy kezdem
elveszíteni az irányítást a már eddig is labilis érzelmeim fölött.
– De ha nem lenne az, akkor sem tudnám ott hagyni. Nem ezt
érdemelte. Istenem, Zayne, Sam nem ezt érdemelte!
– Tudom. – Zayne lehajtotta a fejét, de egy pillanatra sem
szakította el a tekintetét az enyémtől. – Nem is azt mondom,
hogy felejtsük el őt.
– Tennünk kell valamit – ismételtem meg, majd mély levegőt
vettem, és nekidőltem a boksz falának, kezemet pedig az asztal
sima lapjára fektettem. Hátrapillantottam oda, ahol Stacey
eltűnt. Időt kért, de kezdett elegem lenni a várakozásból.
Figyelembe véve a történteket, már az is meglepő volt, hogy
képesek vagyunk itt ülni, és normálisan beszélgetni. – Azt is ki
kell találnunk, hogy mihez kezdjünk a lilinnel, aztán…
– Hé, lassan a testtel! – Zayne átnyúlt az asztal felett, és
rásimította a tenyerét a kezemre. Az arcát néztem, és a szívem
mintha elnehezült volna. Ha rápillantottam, csak a szeme alatti
karikákat és a körülötte lévő, tompa fényű aurát láttam. Nem
tudtam másra figyelni. – Tudom, hogy őrült dolgok történtek
ma, de mostanában sok mindenen keresztülmentél. Beszélnünk
kell róla.
Őszintén szólva a legkevésbé sem akartam ezekről a
dolgokról társalogni, mert nagy valószínűséggel nem bírtam
volna elviselni egy ilyen beszélgetést.
Zayne-nek viszont más tervei voltak.
 – Van fogalmad arról, milyen nehezemre esik itt ülni az asztal
túloldalán, és nem magamhoz húzni téged? Csak hogy
megbizonyosodjam róla, hogy tényleg életben vagy? – kérdezte
Zayne, és elakadt a lélegzetem a szavaiban csengő nyers
őszinteségtől. – Ami történt, nem a te hibád volt. Ezt tudnod
kell. A klánomnak… A klánunknak és az apámnak nem lett
volna szabad megtennie azt, amit tettek.
A kezére néztem, amivel az enyémet fogta most és korábban
oly sok éven át. Behunytam a szemem, és Zayne-t láttam magam
előtt, ahogy a hálószobám padlóján fekszik sápadtan és
mozdulatlanul. Eszembe jutott, hogyan nézett rám Abbot, az
őrző, aki felnevelt, amikor megtalálta a fiát: úgy bámult, mintha
egy szörnyeteg lennék, akinek a teremtésében ő is részt vett.
Szorítást éreztem a mellkasomban, ahogy felidéztem a rémült
menekülést az udvarházon át, a kétségbeesett szökési
próbálkozásomat és az azt követő kudarcot.
A kudarcot, aminek eredményeképp bebörtönöztek és
bedrogoztak, egyedül hagytak a sötétben úgy, hogy még abban
sem reménykedhettem, hogy újra látom a napfényt. Még mindig
éreztem az udvarház pincéjében terjengő pézsmaszagot és a
láncokat, amikkel megkötöztek, amíg átszállítottak a titkos
raktárépületbe.
– Layla?
Remegés futott végig a testemen, ahogy emlékeztettem
magam, hogy már nem a ketrecben vagyok. Kinyitottam a
szemem, elűztem a sötét gondolatokat.
– Értékelem, hogy ezt mondod. És igazad van. Nem lett volna
szabad azt tenniük velem. Megértem, hogy azt gondolták, én
okozom az udvarház körül történteket… A fenébe is, én magam
is azt hittem, hogy veszélyt jelentek másokra, de akkor is túl
messzire mentek.
A szavaim némiképp engem is megleptek. Korábban mindig
védtem Abbotot, de ezúttal nem találtam mentséget sem az ő,
sem a klánom legtöbb tagjának tetteire. A pofonból való
kijózanodás és a seb, amit Abbot szeme láttára ejtettek a
testemen, megváltoztatott engem. Kétség sem férhetett hozzá,
hogy már nem a régi Layla voltam.
– Egyszerre játszották el az esküdtszéket, ami valamiféle
ultrabéna közvetett bizonyíték alapján ítéli el a vádlottat, aztán
a bírót és a kivégzőt is. Meg is halhattam volna. Sőt, meg is
haltam volna, ha nincs ott Dez… Tényleg, mennyire nagy bajban
vannak Nicolaijal?
Dez és Nicolai mindent kockára tett azzal, hogy riasztotta
Rothot. De ha nem tették volna meg, most nem ültem volna itt.
Zayne lehunyta a szemét, az arca eltorzult.
– Először száműzni akarták őket – szólalt meg, mire rémülten
kaptam levegő után. A száműzetés azt jelentette volna, hogy
kitagadja őket a klán, ami egy magányos hím számára is elég
szörnyű lett volna, de Deznek párja volt, és két kicsinye. –
Amikor azonban rájöttünk, hogy Petr okozta a zűrzavart a ház
körül, Abbot jobb belátásra tért. Nicolai és Dez biztonságban
van.
Annyi minden történt mostanában, hogy egészen
megfeledkeztem arról, hogy a klán látta Petr lidércét a
kamerafelvételeken, pedig Zayne mesélt róla. Elöntött a
megkönnyebbülés. A fiatal őrzőt én… Nos, én öltem meg,
amikor az apja, Elijah parancsát teljesítve rám támadt. Akiről
kiderült, hogy az én apám is, ami azt jelentette, hogy Petr, aki a
lehető legrosszabb dolgokat tette, amiket egy fiú csak tehet, a
féltestvérem volt. Még mindig elfogott a rosszullét, ha ez
eszembe jutott. Azzal, hogy kiszívtam Petr lelkét, lidérccé tettem
őt.
– Te is meghalhattál volna. Az egész lelkedet is elvehettem
volna – folytattam, még mindig suttogva. Ezt az ajándékot
kaptam az anyámtól, Lilithtől: a csodás képességet, aminek
köszönhetően képes voltam egyetlen csókkal kiszívni az
emberek lelkét. Ezért minden lélekkel rendelkező lényre
veszélyt jelentettem, aki a szám közelébe merészkedett, ami
nem sokkal ezelőttig eléggé betett az egész randibiznisznek.
De aztán felbukkant Roth, aki démonként a lélek nélküliek
táborát erősítette. Eleinte az egész lényét gyűlöltem, és
visszatekintve tudom, hogy ez javarészt amiatt volt, mert a
szavai és a tettei miatt kénytelen voltam megkérdőjelezni
mindazt, amit az őrzők tanítottak nekem. A démonok
természetüknél fogva nem voltak ideális vacsoravendégek, de
nem mindegyikük volt annyira rettenetes alak, mint
amilyennek én képzeltem őket, szinte fanatikus utálattal, hiszen
erre neveltek az őrzők. Persze megvolt rá az okuk. Minden
együtt töltött másodperccel egyre jobban beleestem Rothba.
Csodálatos dolgokat éltem át vele, mielőtt még feláldozta volna
magát azért, hogy megmentse Zayne-t a pokol tüzes bugyraitól.
Akkor azt hittem, elveszítettem, de visszatért – csakhogy ezután
megváltozott a kapcsolatunk. Roth eltávolodott tőlem, hogy
megvédjen.
Hogy megóvjon Abbottól.
Aztán ott volt még az is, ami Zayne és köztem történt. Együtt
nőttünk fel, éveken át istenítettem és imádtam őt, tisztes
távolságot tartva tőle. Mióta az eszemet tudtam, ő volt a
mindenem, de ő tiszta vérű őrző volt, én pedig csak félig voltam
az – és ami még rosszabb, démonvér is folyt az ereimben. Az ő
lelkével és az én genetikai hátteremmel afféle tiltott gyümölcs
volt nekem. A barátságunk, a köztünk lévő kötelék bepillantást
engedett abba a jövőbe, ami minden nőstény őrző számára
nyitva állt, de az esetemben szóba sem jöhetett. Ez a gondolat
csak még erősebbé tette az iránta érzett vonzalmamat, és
amikor Roth visszatért a pokolból, aztán eltaszított magától,
azzal egyenesen Zayne karjaiba lökött, a fiúéba, akiről azt
gondoltam, sosem fogja viszonozni az érzelmeimet.
Hát, rosszul gondoltam.
Sok mindent rosszul gondoltam.
Zayne hirtelen kinyitotta a szemét.
– De nem vetted el.
– Viszont közel jártam hozzá. – Újra nyomást éreztem a
mellkasomban, ahogy ismét elöntött a rettegés, amit aznap éjjel
éreztem, amikor észrevettem, hogy lakmározom a lelkéből
ahelyett, hogy… csókolóznék vele. – És látom, mit vettem el tőled
ezzel. Az aurádon.
– Jól vagyok…
 – Ez nem az én érdemem. Az egyetlen oka annak, hogy
megcsókolhattalak akkoriban, Bambi volt. Amíg a testemen
volt, képes voltam irányítani a képességeimet. –
Kiszabadítottam a kezemet. Összepréseltem az ajkamat, és a
fejemet ingattam. – Nem tekinthetjük meg nem történtnek azt,
amit veled tettem, és tudom, hogy nem vagy teljesen jól.
Zayne egy darabig csak bámult rám, aztán felemelte a kezét,
és beletúrt a hajába.
– Időben abbahagytad. Azon kívül, hogy egy kicsit fáradt és a
szokásosnál morcosabb vagyok, minden rendben, Laylababa.
Elszorult a szívem, ahogy kimondta a becenevemet.
– A szokásosnál morcosabb?
Zayne összevonta a szemöldökét, és egy pillanatig azt hittem,
nem is fog válaszolni.
– Mostanában nehezebben kontrollálom az indulataimat.
Nem tudom, hogy ez amiatt van-e, ami kettőnk közt történt,
vagy csak természetes következménye mindannak, amit
mostanában átéltem.
Erre valószínűleg tudtam a választ. Amikor valakitől elvették
a lelkét, vagy annak akár csak egy parányi darabját, az
valamilyen módon megváltoztatta az áldozat egész lényét. Ez
egyeseknél hangulatingadozás, másoknál felelőtlenség vagy
erőszakosság formájában nyilvánult meg.
Zayne esetében úgy tűnik, azt jelentette, hogy vesztett a
kedvességéből, abból a tulajdonságából, ami olyan hihetetlenül
csodálatossá tette őt, és erről én tehettem. Habár nem
szándékosan csináltam, teljességgel logikátlanul viselkedtünk –
különösen én –, amikor megpróbáltunk együtt lenni. Egyikünk
sem elmélkedett túl sokat azon, hogy vajon miért voltam képes
hirtelen olyan dolgokra, mint anélkül csókolózni, hogy
elvenném a partnerem lelkét.
De ugyebár, ahogy erre Zayne is rávilágított egyszer, sok
egyéb dolgot is csinálhattunk volna, amihez a szánknak nem
kellett volna összeérnie.
Most, hogy egymással szemben ültünk, furcsamód nem
vágytam arra, hogy elszívjam a lelkét. Eddig fel sem tűnt az
éhség hiánya. Azóta, hogy a klánom ellenem fordult, Rothtal és
Caymannel laktam, és mivel egyiküknek sem volt lelke,
eszembe sem jutott, hogy lakmározzak belőle – pedig életem
eddigi tizenhét éve során mindig éreztem a kísértést.
Most azonban ismét lelkek vettek körül, a késztetés mégsem
tért vissza.
Ezt is a mai események miatt érzett sokk okozta volna?
– Sajnálom – szólaltam meg, és kinéztem az utcára a kirakat
üvegén keresztül. December második hetében jártunk: a
Washington fölötti égbolt szürke volt, és az odakint fújó csípős
szél hóillatot hozott magával. – Annyira sajnálom, Zayne.
– Ne kérj bocsánatot! – vágta rá. – Tőlem soha nem kell
bocsánatot kérned. Semmit sem bántam meg, ami kettőnk közt
történt. Egy pillanatig sem.
Én vajon megbántam?
– Na de nem is magamról akartam beszélgetni. Te jól vagy? –
kérdezte Zayne. – Amit tettek veled, az…
– Jól vagyok – válaszoltam, de hazugságnak éreztem a
szavaimat. – A boszorkányok meggyógyítottak. Tudod, Lilith
imádói. Adtak valami löttyöt Caymannek, hogy igyam meg, és
bevált. – Erről eszembe jutott, hogy Caymannek az italért
cserébe alkut kellett kötnie a banyákkal, de egyikünk sem tudta,
mi volt a tárgya. – Fogalmam sincs, mit itattak meg velem.
– Ez elég aggasztó – válaszolta Zayne szárazon.
Megrándult az ajkam, és amikor felpillantottam, találkozott és
összefonódott a pillantásunk. Zayne közelebb hajolt, és az
asztalra támaszkodott a könyökével. – Layla, én…
Árnyék vetült az asztalunkra, és amikor felnéztem, először
Stacey auráját láttam meg. Halovány, mohazöld színben
játszott. Gyakori szín. A tiszta lelkek ritkák voltak, és minél
sötétebb volt valakinek az aurája, annál nagyobb volt a
valószínűsége annak, hogy bűnt követett el. Ahogy megláttam
Stacey kivörösödött arcát, elfacsarodott a szívem. Odébb
csúsztam, és jelentőségteljesen Zayne-re néztem. A tekintetéből
kiolvastam, hogy még korántsem végeztünk ezzel a
beszélgetéssel.
– Hogy vagy? – kérdeztem, bár tudtam, hogy hülyeség ilyet
kérdezni.
– Megvagyok. – A hangja alapján ezt nehéz volt elhinni. – Csak
szükségem volt pár percre… vagy ötre. – Volt az tíz is, de annyi
percet kaphatott, amennyit csak szeretne. Egy ideig hallgatott,
majd a kézfejével megtörölte az arcát. – Oké így, ugye?
Erőtlenül mosolyogtam, de könnyek marták a szememet.
– Igen – válaszoltam, aztán felé hajoltam, és átkaroltam a
vállát. – De ha nem, az sem baj.
 Ahogy Stacey közelebb hajolt, és a vállamra hajtotta a fejét,
remegés futott végig a testén. Általában nehezen bírtam az
éhségemmel, ha valaki ilyen közel került hozzám, de most sem
tört rám a mardosó vágy.
– Sam meghalt – suttogta.
Szorosan becsuktam a szememet, és kényszerítettem magam,
hogy mély, egyenletes lélegzeteket vegyek, hátha ezzel meg
tudok szabadulni a torkomat szorító gombóctól. Nem akartam
mást, mint Stacey-t ölelni, és átadni magam a fájdalomnak,
mert Sam… Istenem, Sam nem volt többé, és ettől mintha
ezernyi borotvapenge hasított volna a belsőmbe, de Stacey
miatt össze kellett szednem magam. Ő sokkal régebben, már
általános iskolás kora óta ismerte Samet, és nemrég
beleszeretett a fiúba. Az ő fájdalma sokkal fontosabb az
enyémnél.
Tovább öleltem őt, némán, mert nem tudtam, mit
mondhatnék ebben a helyzetben. Amikor Roth a pokolra került,
még akkor is reménykedhettem benne, hogy életben van. Ez
most más volt. Nem számíthattunk efféle meglepetésekre. Sam
sosem fog csak úgy felbukkanni. Soha nem halt még meg
hozzám közel álló ember, és tudtam, hogy nem sikerült teljesen
feldolgoznom a tényt, hogy Sam valóban nincs többé. Szóval
csak tovább öleltem Stacey-t, és bambán bámultam a bejáraton
keresztül ki-be járkáló vendégeket. Zayne nem sokkal később
eltűnt, és két csésze forró csokival a kezében tért vissza. Szinte
nem is éreztem az édes ízt.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de egyszer csak
bizsergést éreztem, ami démoni jelenlétre figyelmeztetett.
A velünk szemben ülő Zayne testtartása merevvé vált, de az
ajtón csak Roth sétált be. Odajött az asztalunkhoz, Zayne pedig
odébb csúszott, hogy a démon elférjen. Normális körülmények
között kitört volna belőlem a nevetés attól, hogy így látom őket
egymás mellett.
Láthatóan egyiküknek sem volt kimondottan kényelmes a
helyzet.
Roth ruhái olyan illatot árasztottak, mintha egy tábortűz
mellől jött volna.
– Elintéztem – mondta Stacey-nek. – A földszintnek kábé
annyi. Már úton vannak a tűzoltók. Csak ne felejtsd el: nem
mentél haza suli után. Idejöttél, hogy találkozz Laylával és
Zayne-nel.
Stacey nagyot nyelt, aztán bólintott, miközben a csészéjére
simította a tenyerét.
– Értem.
Roth oldalra döntötte a fejét, összevonta a szemöldökét, és
tanulmányozni kezdte Stacey arcát.
– Ügyes leszel.
Amikor Stacey ismét bólintott, Roth felém nyúlt az asztal
fölött, és elvette a forró csokimat. Aztán anélkül, hogy rám
nézett volna, beleivott.
– Szolgáld ki magad – motyogtam a bajszom alatt.
Roth ajka megrándult.
– Mi a stratégia, kőkövikém?
Zayne állán megrándult egy izom. Utálta ezt a gúnynevet.
 – Egész pontosan milyen stratégiára gondolsz?
– A lilinnel kapcsolatosra – válaszolta Roth, mintha egy
hülyéhez beszélne.
Eluralkodott rajtam a feszültség.
– Nem hiszem, hogy most van itt az ideje annak, hogy
megbeszéljük ezt.
Az aranyszínű szempár átvándorolt Stacey arcára. Senki sem
szólalt meg.
– Igazad van – mondta aztán Roth.
– De – válaszolta felém fordulva Stacey. – Nagyon is most kell
megbeszélni.
– Na de…
– Az a valami a házamban nem Sam volt. Egyáltalán nem –
folytatta remegő hangon. Az ajtó mellett ülő pár komor arccal
felénk nézett. – Szóval, ha erről beszélgettek, a lilinről, akkor
nem Samről beszéltek. – Elcsuklott a hangja. – Az az izé nem
Sam.
Zayne előredőlt.
– Biztos vagy ebben, Stacey?
– Teljesen – suttogta a lány.
Sajgó szívvel a fiúkra pillantottam, aztán bólintottam.
– Oké.
Roth visszatette elém a csészét, aztán hátradőlt a párnázott
ülésen, és Zayne felé fordult.
– Úgy tűnt, mintha az alfák már beszéltek volna az őrzőkkel,
márpedig ha így volt, egy csöppet furcsa, hogy nem szóltál
nekünk.
 – Ha ez is lenne a helyzet, mégis mikor lett volna időm, hogy
szóljak? – vágott vissza Zayne feszülten. – Miután találkoztam
Laylával, szinte azonnal megjelentek az alfák.
Roth felhúzta a szemöldökét.
– Csak nem ingerültséget hallok a hangodban?
– Szerinted? – kérdezett vissza Zayne.
– Nem tudom – válaszolta Roth, és az ajka halvány mosolyra
húzódott, miközben mindkét karját kinyújtotta és a párnázott
ülésre fektette. Sóhajtottam, mert tudtam, mit jelent ez az
arckifejezés. – De a szájalásod kábé annyira érdekes, mint egy
víztisztító rendszer előnyeiről olvasgatni.
Rothra bámultam. Csupán pár órával ezelőtt Zayne
megköszönte Rothnak, hogy megmentett engem. De hát nem
kellett volna meglepnie, hogy nem tartott sokáig az idill.
– Roth – mondtam figyelmeztetően.
– Hmm?
Résnyire szűkült a szemem.
– Hagyd abba!
Erre olyan széles mosolyt villantott rám, hogy kivillantak
fehér fogai.
– A te kedvedért bármit, tökmag!
Ó, istenem!
Zayne rám nézett, de nem tudtam azonosítani a tekintetében
bujkáló érzelmet.
– Nem tudom, hogy az alfák voltak-e az apámnál.
Mostanában… Nem igazán beszéltem vele, és ők sem jöttek elő,
amikor az udvarházban voltam.
 – Azt nem értem, miért gondolják az alfák, hogy a te fajtád a
legalkalmasabb a lilin megfékezésére. Van lelketek, ami
sebezhetővé tesz titeket – mondta Roth, miközben vágyakozva
nézegette a forró csokimat. – Nekem viszont nincs.
– Erre én nem lennék ilyen büszke – mondta Zayne dühösen,
és nem sokon múlt, hogy az asztalba verjem a fejemet. – De
majd meglátom, ki tudok-e deríteni valamit.
– Jó, de van ennél fontosabb problémánk is – folytatta Roth
vészjóslóan.
Stacey felpillantott a csészéjéből.
– Ennél fontosabb?
Legszívesebben én is ugyanezt kérdeztem volna, mert nem
gondoltam, hogy létezhet annál fontosabb probléma, mint hogy
el kell pusztítanunk egy lényt, ami ennyi fájdalmat és rombolást
képes okozni.
– Mit fognak tenni az őrzők, ha rájönnek, hogy Layla él és
virul? – Roth hangja kissé reszelős volt, már-már morgásszerű.
– Ez az, ami engem igazán aggaszt.
Zayne összepréselte az ajkait.
– Semmit. Tudják, hogy nem ő az oka a történteknek.
– Ez még nem teszi semmissé azt, amit ők tettek – vágott
közbe Roth.
– Nem is mondtam, hogy azzá tenné. – Zayne keze, amit az
asztalon nyugtatott, gránitszürkés árnyalatot öltött. – Nem
hagyom, hogy egy ujjal is hozzáérjenek.
Már szóra nyitottam a számat, hogy rávilágítsak, én nem
fogom engedni, hogy hozzám érjenek, de Roth nem hagyta
annyiban a dolgot.
– Én pedig nem felejtem el, amit Laylával tettek – mondta
fenyegetőn Roth. – Ahogy azt sem, hogy karmolásokkal az arcán
jött vissza hozzám.
Sóhajtottam, és hátradőltem a párnázott ülésen. Stacey felém
fordult.
– Megkarmolták az arcodat?
Nem válaszoltam, csak bámultam rá. Még véletlenül sem
pillantottam Zayne-re vagy Rothra, de így is tudtam, hogy a két
fiú farkasszemet néz egymással. Amikor Zayne megcsókolt, és
én akaratom ellenére lakmároztam a lelkéből, Zayne elkezdett
átváltozni, és miközben próbált elhúzódni tőlem, végigkarmolta
az arcomat. De egy pillanatig sem gondoltam, hogy tényleg
bántani akart volna. És Roth sem gondolhatta ezt.
Stacey tekintete az enyémet kereste, és biztosan kiolvasta
belőle az igazságot, mert hihetetlen módon még mélyebb
szomorúság ült ki az arcára.
– Azt sosem fogom megbocsátani magamnak – törte meg a
hirtelen beállt csendet Zayne, én pedig gyors mozdulattal felé
fordultam.
Roth lehajtotta az állát.
– Én sem fogom megbocsátani neked.
– Elég! – Az asztal szélét szorongattam. – Nincs értelme erről
beszélgetni. Nem számít.
– De, igenis számít – ellenkezett Roth. – Mert én soha,
semmilyen körülmények között nem bántanálak.
Zayne hátrahőkölt, mintha az arcába bokszoltak volna.
 – De hát megtetted – mondtam. Sajogtak a bütykeim, olyan
erősen szorítottam az asztalt. – Bántottál engem.
Bár nem testileg, de Roth igenis bántott engem. Szavakkal is
épp olyan mély sebeket lehetett ejteni, mint az éles karmokkal,
és míg a bőr könnyedén meggyógyult, addig a szavak által ejtett
sebek lassabban halványultak el. Attól még, hogy Roth engem
akart védeni, kicsit sem fájtak kevésbé.
Rothtal egymásra néztünk, aztán dús szempillái eltakarták a
szemét, ahogy lefelé fordította a tekintetét. Némán hátradőlt, és
karba tette a kezét a mellkasa előtt. Zayne az asztallapot
bámulta, egy szőke hajtincs az arcába hullott. Mindkettőjükből
áradt a feszültség, én pedig azt kívántam, bárcsak valahol
máshol lehetnék.
Stacey mobilja megcsörrent, ő pedig remegő kézzel bányászta
elő a táskájából. Aztán felállt.
– Anya az. – Ahogy könnyes szemmel rám pillantott, évekkel
fiatalabbnak tűnt a koránál. – Meg tudom csinálni.
– Meg tudod csinálni! – Felé nyúltam, és megszorítottam a
karját a pulcsin keresztül. Láttam a szemében a pánikot.
Hallgattam, ahogy felveszi a telefont, aztán a bejárati ajtóhoz
sétált, és kiment a kávézóból. Követtem a tekintetemmel,
miközben egy üres pad mögött sétált. Legszívesebben az asztal
alá bújtam volna, hogy ringassam magamat egy kicsit. Ennyit
igazán megérdemeltem volna.
Zayne megköszörülte a torkát, majd így szólt:
– Már úgyis tudod, de nem mehetsz vissza az udvarházba.
Viszont vannak más helyek, ahol biztonságban lehetnél.
 – Van hol laknom – válaszoltam, és kortyoltam egyet a
mostanra langyossá hűlt forró csokimból.
Zayne állkapcsában megfeszültek az izmok.
– Nála?
Roth meglepő módon csendben maradt, amitől úgy éreztem,
ellenőriznem kéne, életben van-e még. Félretoltam a csészét, és
az asztallapra könyököltem. Enyhe kifejezés, hogy ki voltam
merülve. Inkább mélységesen fáradt voltam.
– Egy biztonságos helyen – mondtam. – És igen, Rothtal és
Caymannel lakom ott.
Zayne kinyitotta, aztán becsukta a száját. Eltelt pár
másodperc, de mintha egy örökkévalóságig tartott volna a
csend.
– Mihez kezdesz, Layla?
Súlyos kérdés volt ez, mert tudtam, hogy nem csupán arra
vonatkozik, hogy hol fogom tölteni az éjszakát vagy a következő
néhány napot. Olyan sok mindenre nem tudtam a választ. A suli
kérdése a levegőben lógott. Az sem dőlt még el, hogy hol fogok
élni. Az is rejtély volt, hogyan fogjuk legyőzni a lilint, és
megmenteni Sam lelkét. Azt sem tudtam, mi történt akkor,
amikor ma átváltoztam. Aztán ott volt még Roth és Zayne
kérdése is, a két srácé, akiket szerettem, és akikbe beleszerettem.
Stacey ekkor visszatért, megmentve attól, hogy válaszolnom
kelljen a kérdésekre. Az anyukája – ahogy várható volt –
teljesen kiakadt, és Stacey-nek át kellett mennie a
nagynénjéhez.
Kisétáltunk a hidegbe. Stacey és Roth ment elöl, én pedig
megálltam és hátrafordultam. A szívem hevesen vert, ahogy
visszasétáltam az üres padhoz, aminek a közelében Stacey
sétálgatott korábban, és most Zayne állt mögötte. Felnyújtóztam,
és átöleltem a fiút. Egy pillanatig habozott, de aztán viszonozta
az ölelést, olyan szorosan átkarolt, hogy az arcom a mellkasába
fúródott.
Jó érzés volt megölelni őt, több mint jó. Mintha egy hosszú
nap után hazaértem volna, márpedig ez olyasmi, amiről az
ember nem egykönnyen mond le.
– Mikor találkozunk újra? – kérdezte Zayne tompán.
– Hamarosan – ígértem.
Még szorosabban ölelt.
– Kérlek, vigyázz magadra, Layla! Kérlek.
– Te is!
– Így lesz, Laylababa.
A szemébe néztem.
– Sosem hibáztattalak a karmolásokért. Kérlek, ne hibáztasd
magad olyasmiért, amit nem is kell megbocsátanom.

Roth és Cayman háza a folyó túloldalán, Marylandben volt, és

odafelé egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz. Még
mindig nem tudtam, hogyan szerezhették meg a hatalmas villát
– amit csak McVillaként emlegettek, mert olyan volt, mintha egy
katalógusból nyomtatták volna ki 3D-s nyomtatóval –, de
gondoltam, jobb, ha nem kérdezősködöm túl sokat.
Órákat töltöttem Stacey-vel, az anyukájával és a kisöccsével
Stacey nagynénjének hatalmas házában, amíg Roth odakint
lődörgött, és… démonos dolgokat csinált. Késő volt, már
majdnem éjfél, mire elhagytuk a házat, és útnak indultunk
Rothék villájához.
Nem tudtam, mi az oka, hogy Roth ilyen szótlan, de
értékeltem, mert nem volt agyam ahhoz, hogy beszélgessek, sőt
még arra sem, hogy gondolkozzak.
Roth leparkolta a garázsban a Mustangot, aztán besétáltunk a
sötét, néma házba. Odabent szörnyű forróság volt, de
Caymannek nyomát sem láttuk. Felmásztam a csigalépcsőn, és a
folyosón keresztül elvánszorogtam a hálószobába, ahol azután
ébredtem, hogy Rothék megmentettek az őrzőktől.
Amikor a csukott ajtóhoz értem, a fülem mögé tűrtem a
hajamat, és hátrapillantottam Rothra.
Úgy egy méterre állt tőlem, és zsebre tett kézzel, fejét
hátrahajtva a falnak dőlt.
– Én ebben a szobában leszek – mondta anélkül, hogy felém
fordult volna. Amíg gyógyultam, velem aludt, de most már nem
igazán volt indokolt, hogy… osztozzunk az ágyon. – Ha
szükséged lenne rám, szólj! Az ajtó nyitva lesz.
Az ajtógombra szorítottam a kezem.
– Köszönöm.
Fogalmam sem volt, tudja-e, miért mondok köszönetet, de
bólintott. Egy hosszú pillanatig egyikünk sem mozdult. Roth
még mindig maga elé bámult, én pedig őt néztem. Végül
feladtam.
– Jó éjt, Roth!
Nem válaszolt.
 Elfordítottam az ajtógombot, és benyomtam az ajtót, aztán
egyenesen az éjjeliszekrényen álló lámpához mentem, és
felkattintottam. A szoba hatalmas volt, a legnagyobb a házban,
és csoda szép antik bútorokkal volt berendezve.
Soha életemben nem éreztem még azt, hogy ennyire nem
illenék a helyre, ahol épp vagyok. Gyorsan magamra kaptam a
pizsamámat – egy pamutalsót és egy bő pólót –, amit Caymantől
kaptam pár nappal ezelőtt. Legalább az alvóruha nem
hasonlított a többi cuccra, amit Rothtal együtt választottak
nekem… Kicsit meg is lepett, hogy nem egy falatnyi kis
hálóinggel állítottak be. Mezítláb elsétáltam a fürdőszobába,
ami sokkal nagyobb volt annál, mint ami az őrzők
udvarházában lévő szobámhoz tartozott. Vagyis a volt
szobámhoz. Már nem volt az enyém.
Abban a házban semmi sem volt már az enyém.
A fürdőszobában durva, erős fényű lámpa világított.
Miközben megmostam a fogam és az arcom, kis víztócsákat
hagytam a márvány mosdókagylón és a pólómon. Tök rendetlen
voltam, ha ilyen dolgokról volt szó. Többször előfordult már,
hogy fogkrémes hajjal és olyan átázott pólóval fejeztem be a
műveletet, mintha vizespóló-versenyre készültem volna.
Elzártam a csapot, és ahogy felnéztem, a tükörképemmel
találtam szemben magam. De nem saját magamat láttam.
Valójában nem. Amikor becsuktam a szemem, akkor is ezt
láttam – ugyanezt a képet.
Samet láttam.
Samet, amint mosolyog. Ahogy nevet. A szeme körüli
nevetőráncokat. És ahogy hátraléptem a mosdókagylótól,
hallottam, ahogy valami random infóról hablatyol, amiről ki
tudja, honnan szerzett tudomást, például arról, hogy a
fagyasztott banánt kalapácsként lehet használni. Láttam
magam előtt, ahogy a szemüvegét igazgatva bámulja Stacey-t –
már akkor is képtelen volt levenni róla a szemét, amikor a
lánynak még sejtelme sem volt arról, hogy Sam vonzódik hozzá.
Olyan tisztán láttam őt, mintha ott állt volna mellettem a
fürdőszobában.
– Ó, istenem – suttogtam, és a fájdalom eltorzította az arcom.
Senki sem láthatott, mégis az arcom elé kaptam a kezemet,
miközben a falnak dőltem. Remegés futott végig rajtam, és
végre szabadjára engedtem a könnyeket, amikkel egész délután
és este küszködtem.
Sam nincs többé.
Olyan erővel tört rám a gondolat, mintha elütött volna egy
száguldó hókotró, és a kerekek közé ragadva végigvonszolt
volna egy hepehupás úton. Ömlöttek a könnyeim, még a vállam
is beleremegett, olyan erősen tört rám a sírás.
Eszembe jutott az első találkozásunk. Elsős koromban, amikor
még igazi kis nyominger voltam, együtt jártunk töriórára.
Az első napomon olyan ideges voltam az ismeretlen környezet
miatt, hogy nem találtam meg a táskámban a tollaimat, de Sam
adott nekem egyet a sajátjai közül, miközben arról magyarázott,
hogy átlagosan évente száz ember fullad meg a tollát rágcsálva.
Fura nevetés hagyta el a számat. Istenem, honnan tudhatta
Sam azt a sok dolgot? Egyáltalán, ki tudott ilyen sok mindent?
Ő biztosan tudta volna a választ erre a kérdésre is, de már soha
nem mondhatta el nekem, és ez fájt.
Próbáltam összeszedni magam, de nem sikerült, a falnak
dőlve lecsúsztam a földre, és a mellkasomhoz húztam a
térdemet. A lábamhoz szorítottam az arcomat, és sikoltottam,
kiadtam magamból az összes fájdalmat, dühöt és bánatot.
Fojtott kiáltás volt, és nem igazán csillapította a bennem dúló
érzelmek viharát. Folytatni akartam, kiadni magamból az
összes dühömet.
Nem hallottam kinyílni a fürdőszobaajtót, de hirtelen a
vállam köré fonódott egy kar, és Roth leült mellém a padlóra.
Szótlanul az ölébe emelt, én pedig némán a mellkasába fúrtam
az arcomat, és belélegeztem sajátos pézsmaillatát, magamba
szívtam a teste melegét. Egyre gyorsabban és erősebben folytak
a könnyeim. Képtelen voltam gátat szabni nekik. Roth egyik
karjával a vállamat ölelte, másik kezével a hajamba túrt, a
tarkómat szorította. Nem suttogott megnyugtató szavakat, mert
semmit sem mondhatott, ami segített volna. Megszakadt a
szívem, mély, fájdalmas seb tátongott rajta. Ez az egész annyira
igazságtalan.
Itt vagyok, valaki más házának a fürdőszobájában, a pokol
koronahercegének oltalmazó karjaiban, és végre kiadhatom
magamból az egészet. Gyászoltam a legjobb barátom
elvesztését.
 NÉGY

Törökülésben ültem a hatalmas franciaágy közepén, és éppen

azon ügyködtem, hogy bepötyögjem Zayne és Stacey számát a
mobilba, amit Cayman a szobám ajtaja előtt hagyott reggel.
Állati szerencsétlen voltam, ha telókról volt szó. Kész temetőt
hagytam már magam mögött telefonokból, amelyek voltak
olyan pechesek, hogy a kezem közé kerüljenek, de ezúttal –
mint korábban minden telefonom esetében – reméltem, hogy
máshogy alakul a közös sorsunk.
Csakúgy, mint a legutóbbi, amit Zayne-től kaptam, ez is egy
csilivili okostelefon volt, csak egy még újabb és még puccosabb
verzió. Furcsamód bárhogyan helyeztem el az ujjamat a kis
gombon, a telefon nem tudta beolvasni az ujjlenyomatomat.
Ezek a francos kütyük…
Ledobtam a matracra a telefont, és pislogva próbáltam
kitisztítani a látásomat. Olyan sokat sírtam előző este, hogy úgy
éreztem, mintha smirgli lenne a szemhéjam belsejére ragasztva.
Álomba sírtam magam a fürdőszobában, Roth karjaiban.
Biztosan ő hozott el az ágyamba, bár nem emlékeztem arra,
hogy hogy kerültem ide. Arra viszont igen, milyen jó érzés volt
Roth karjaiban lenni. Amikor felébredtem, már nem volt ott, és
egész nap nem láttam sem őt, sem Bambit. A famulus biztosan
Roth bőrén van éppen.
Próbáltam nem pánikba esni a hiányuk miatt, de nem volt
könnyű. A történtek után nagy esély volt rá, hogy Cayman és
Roth alábecsülte a Főnök reakcióját azok után, amit Roth az
alfákkal és Toppanccsal művelt.
A gondolataim Roth és Zayne között cikáztak, egészen addig,
amíg eszembe nem jutott Sam és Stacey. Tudtam, hogy Sam
elvesztése hosszú ideig szörnyen fog fájni, de bármilyen rosszul
éreztem is magam, az semmi ahhoz képest, amit Stacey átél.
Ha bármit tanultam a történtekből, az az, hogy ragadjam meg
a pillanatot – hogy éljek meg mindent, amit az élet nyújt, a
bánatot, a dühöt és a gyászt is beleértve, de legfőképpen a
vidámságot és a szerelmet.
Éljem az életet.
Mert az élet megállíthatatlanul rohan előre, és senki, sem én,
sem senki más, akit ismerek, nem lehet biztos abban, hogy
megéri akár a következő másodpercet.
Felpattantam az ágyról, a kezembe vettem a mobilomat, és
lementem a földszintre. Minél közelebb értem a konyhához,
annál erőteljesebbé vált a mennyei illat. Bacon. Bacon illatát
éreztem. Megkordult a gyomrom, úgyhogy felgyorsítottam a
lépteimet. A konyhába lépve megpillantottam Caymant: éppen
tojást sütött. És a tűzhelyen lévő serpenyőben – ahogy sejtettem
– bacon sercegett.
– Reggelt! – köszöntött anélkül, hogy hátrafordult volna.
A haját pink színű csattal fogta hátra, amin csillámos pillangó
díszelgett. Halványan elmosolyodtam. – Szereted a rántottát?
Vagy inkább mást ennél?
– A rántotta jó lesz. – Felpattantam a méretes konyhasziget
mellett álló bárszékre.
– Na, ezt már szeretem! – Cayman megfordította a bacont,
aztán a hűtőszekrényhez indult, menet közben pörgette a
kezében lévő spatulát. Kinyitotta az ajtót, és elővett egy kis
doboz narancslevet, aztán felém hajította, és épphogy sikerült
elkapnom, mielőtt az arcomba csapódott volna. – Ezt is neked
hoztam.
Lepillantottam a dobozra.
– Honnan tudtad?
Cayman felhúzta a szemöldökét, megrázta a fejét, aztán
visszafordult a tűzhely felé. A bacon sercegett és fröcsögött a
serpenyőben, miközben letettem magam elé a dobozt. Biztosan
Roth szólt Caymannek arról, hogy a narancslé – meg minden,
ami édes – enyhíti a lélek utáni sóvárgásomat. Amikor
felébredtem, újra éreztem a gyomromban az ismerős, égető
érzést, annak ellenére, hogy előző nap nyoma sem volt. De még
mindig enyhébb volt a szokásosnál.
– Szóval, mik a terveid mára? – kérdezte Cayman, és két
tányérra szedte a tojást.
– Nem tudom – válaszoltam, és a vállamra rendeztem még
mindig nedves hajamat, aztán csavargatni kezdtem. –
Gondoltam, beszélek Zayne-nel, és megkérdem, hallott-e
valamit az alfákról, aztán felhívom Stacey-t. Kicsit… aggódom
érte.
– Túlteszi magát rajta. Erős lánynak látszik.
 – Az is – értettem egyet. – De ha az ember elveszít valakit…
– El tudom képzelni, hogy nehéz, de igazából nem tudom,
milyen érzés. Sosem szerettem semmit és senkit saját magamon
kívül – válaszolta Cayman, mire felhúztam a szemöldökömet.
Legalább őszinte. – Az ilyesmit, mondjuk, biztos fájdalmas
elveszíteni.
– Igen, az. – Lecsavartam a narancslé kupakját. Még mindig
éreztem a szorító érzést a mellkasomban, és nem tudtam, vajon
mennyi ideig fog tartani, amíg elmúlik. Felidéztem, milyen volt,
amikor Roth feláldozta magát; néha, pár pillanat erejéig enyhült
a fájdalom, de aztán mindig újult erővel tért vissza.
Cayman a spatulára terelte a baconszeleteket, szétterítette
őket a tányérjainkon, majd csatlakozott hozzám a konyhasziget
mellett. Ha egy éve azt mondta volna valaki, hogy egy démon
rántottát és bacont süt majd nekem reggelire, az arcába
röhögtem volna, és megmondom neki, hogy a drog gáz.
De hát változnak az idők… Elmélkedés helyett inkább
bekaptam egy falat bacont.
– Mi a helyzet veled és Zayne-nel?
Majdnem megfulladtam a bacontől. Könnybe lábadt a
szemem, és a narancsléért nyúltam, nagyot kortyoltam belőle.
– Hogy micsoda? – krákogtam.
Cayman huncutul elmosolyodott, miközben a villájára
lapátolt egy adag tojást.
– Mi van veled és Zayne-nel, az őrjítő őrzővel? Mi a szitu?
– Honnan tudod egyáltalán, hogy van „valami”?
Cayman a szemét forgatta.
 – Bogyókám, a vak is látja, hogy állati nagy a feszkó. Szóval mi
újság?
Elöntötte az arcomat a forróság. Hát jó…
– Én… – Fogalmam sem volt, hogyan válaszoljak a kérdésre,
mert én magam sem voltam biztos abban, hogy mi is a helyzet
velünk. – Nem tudom.
Cayman egy ideig némán nézett rám.
– Ó, szerintem nagyon is tudod, csak még nem állsz készen
arra, hogy szavakba öntsd.
A szemébe néztem, és a számba tömtem egy újabb
bacondarabot.
– Valóban?
– Ja. Bonyolult egy szitu. Megértelek, de pontosan tudom,
hogy valójában mi a helyzet, úgyhogy hadd világosítsalak fel
téged is. – Cayman letette a villáját, felém hajolt, és a fülembe
suttogta az „igazságot”.
Hátrahőköltem, a szavai még mindig a fülemben csengtek –
mintha gúnyolódtak volna velem –, és elöntött a düh. Meredten
bámultam a démont, erősen szorítottam a villát. A mondandója
egy része annyira igaz volt, hogy a legszívesebben visszarúgtam
volna az arcába.
– Nem akarok erről beszélgetni veled.
Cayman felnevetett.
– Ahogy óhajtod.
Mintha ott sem lett volna, befaltam a reggelim maradékát,
aztán felálltam, és bedobtam a tányért meg az evőeszközöket a
mosogatógépbe. Amikor visszafordultam felé, még mindig
vigyorgott. Karba tettem a kezem.
– Hol van Roth?
– Elment.
Vártam, de nem folytatta.
– Hova?
– Helyekre – válaszolta Cayman. – Démonos dolgokat csinál.
Sóhajtottam, és nekidőltem a pultnak.
– Te aztán nagy segítség vagy!
Kacsintott, és két ujjal felemelte üres tányérját. Ropogás
hallatszott, majd lángok törtek elő Cayman ujjaiból, és
körülnyaldosták a tányért. Tágra nyílt szemmel figyeltem,
ahogy a tűz teljesen elemészti a tárgyat. A villa volt a következő.
– Ez is egy módja a mosogatásnak – motyogtam.
– Szakmai ártalom – viccelődött, és letörölte a kezéről a
hamut. – De visszatérve a nem segítős részre, jobb, ha tudod:
nagyon is segítőkész vagyok. Kérdezd csak meg, hogy
szerezheted vissza Sam lelkét!
– Micsoda? – pislogtam.
Cayman sóhajtott.
– Kérdezd meg, hogyan szerezheted vissza Sam lelkét a
pokolból! Tudod, hogy oda kerülhessen, ahová tartozik, ami, ha
jól sejtem, odafönt van, a felhők fölött.
Lassan leengedtem a kezemet a mellkasom elől.
– Tudod, hogy szerezhetjük vissza Sam lelkét?
– Aha. Bár azt hiszem, Roth jobban örülne, ha nem
mondanám el neked. De először tüntesd el a képedről ezt a
„lekakált egy madár” arckifejezést.
 Felszaladt a szemöldököm. Tényleg így néznék ki?
– Talán Roth is tudja, hogy lehetséges, de most máshol jár az
esze – folytatta Cayman. – Őszintén szólva tudni sem akarom,
hol jár az esze.
Görcsbe rándult a gyomrom az idegességtől, ahogy a
konyhaszigethez araszoltam. Cayman le sem vette rólam a
szemét.
– Na, mondom, mi a helyzet. A pokolba került lelkek fölött egy
lény őrködik, és csakis ez a lény engedhet szabadon egy lelket.
Legalábbis a legtöbb esetben. Ha az illető nem teljesen halott,
hanem afféle köztes állapotban lebeg, akkor a Főnök és a
nagyfiú a felhők közt is dönthet úgy, hogy elengedi vagy
visszahúzza a lelket.
– Visszahúzza? – Közelebb hajoltam, és a hűvös gránitlapra
fektettem a kezemet. – Úgy érted, visszahozza az életbe?
Cayman megrázta a fejét.
– Nem szeretjük ezt a kifejezést használni. Inkább úgy
mondanám, hogy visszahúzza a halál szakadékának a széléről.
– Oké… – motyogtam, de a szívem máris megtelt reménnyel.
Tudtam, hogy nem szép tőlem, hogy csak Sam lelkével
foglalkozom, amikor nem ő volt az egyetlen, aki igazságtalanul
a pokolra került, de elég eszem volt ahhoz, hogy tudjam, nem
menthetek meg mindenkit. Vagy talán mégis. Megfeszült a
testem. Legalább megpróbálhatnám. – Ez már részletkérdés.
– Szerinted részletkérdés, szerintem viszont ezen múlik az
univerzum egyensúlya.
Egy pillanatig bámultam rá, aztán folytattam:
 – Nem hozhatnánk vissza Samet? Végül is…
– Nem, édes, hihetetlenül naiv gyermekem, nem hozhatjátok
vissza őt. – Cayman felkönyökölt a pultra, és a kezére fektette az
állát. – Sam halott. Halott halott.
Szörnyen csalódott voltam, de még mindig volt valami, amibe
belekapaszkodhattam. Ha már nem hozhatjuk vissza őt, arról
legalább gondoskodhatunk, hogy a lelke a megfelelő helyre
kerüljön.
– És hogy működik a dolog? Hogyan kell visszaszerezni egy
lelket, és a túlvilág megfelelő felére küldeni?
– Nos, amikor egy ember meghal, az alfák eldöntik, hova
kerül a lelke. Általában oda, ahova tartozik. Nincs egyezkedés,
könyörgés és nyavalygás. Ha odalent van a lélek helye, akkor
oda is kerül. – Cayman szünetet tartott. – Kivéve, ha a lelket
elvette egy lilin… vagy egy hozzád hasonló lény. Ezekben az
esetekben a lélek csakis egy irányba mehet. Szar dolog. Teljesen
igazságtalan, de így van, és kész.
Egy hozzád hasonló lény.
Normális esetben arcul csapásnak éreztem volna a szavait, de
ez a… képesség hozzám tartozott. Nem tett automatikusan
gonosszá.
Visszaültem a székre, és felemeltem a narancsleves dobozt.
– Hogyan szerezhetjük vissza a lelkét, Cayman?
– A Kaszástól.
– A kaszástól?
Cayman vigyorgott, és nem válaszolt.
Eltartott egy pillanatig, de aztán megértettem. Akkora
lendülettel hőköltem hátra a széken, hogy csoda volt, hogy nem
estem hanyatt a padlóra.
– Úgy érted, A Kaszás Haláltól?
– Nem szereti, ha így nevezik, lealacsonyítónak tartja. –
Cayman megpördült a bárszékkel. – Az igazi nevét ki sem
tudnád mondani, szóval maradjunk csak a Kaszásnál. Azzal
neki sincs baja. Ő a pokolra került lelkek őrzője, és az egyetlen,
aki szabadon engedheti őket.
Ezt egy ideig emésztgettem.
– És jó fej?
Cayman abbahagyta a pörgést, hátravetette a fejét, és
hosszan, jóízűen felnevetett.
– Nem, hihetetlenül édes és naiv gyermekem, nem az. Vén,
mint az idő, és olyan a kedélye, mint valakinek, aki összekakálta
az ágyát, aztán egész nap abban fetrengett.
Elfintorodtam.
– Fuj.
– De legalább viszonylag könnyen le lehet jutni hozzá. Csak
elmész a Palisadesbe, beszállsz az egyik liftbe, és már lent is
vagy a pokol tüzes bugyraiban – folytatta Cayman. Palisades
volt a neve annak az épületnek, ahol Roth korábban lakott, és
amiben egy démoni szórakozóhely is működött. – Rothot viszont
nem viheted magaddal. A Főnök még mindig pipa rá, ahogy
néhány felsőbbrendű démon is. Ha Roth a kezük közé kerülne,
biztos ott tartanák.
– Szóval… egyedül kéne lemennem? – Futkosott a hideg a
hátamon. – A pokolba?
 – Valószínűleg. Én veled mennék, de… Hát, mondjuk úgy,
hogy nagyon nincs kedvem a Kaszással cseverészni.
– Kösz szépen a támogatást! – motyogtam, aztán
belekortyoltam a narancslébe. – Ez az egész túl könnyűnek
tűnik. Egyszerűen beszállok a liftbe, és lemegyek a Kaszáshoz,
hogy visszakérjem Sam lelkét?
Cayman felnevetett.
– Kezdem azt hinni, hogy az édes naivságod inkább imádni
való ostobaság. Mintha a falu bolondja cuki verziójával
beszélgetnék.
– Hűha – mondtam gúnyosan. – Te aztán tudod, hogy kell egy
lány egóját simogatni.
Megint megpördült a széken, amitől kiesett a hajából a
pillangós csat.
– Mit mondhatnék? Inkább a fiúk a szakterületem. De térjünk
vissza az igazi témánkra – nem, Sam lelkét nem lesz olyan
könnyű visszaszerezni, mint ahogy említetted, de szerencsédre
lesz időd kidolgozni a stratégiát. A Kaszás épp nincs odalent.
Jelenleg… vakációzik, hogy úgy mondjam.
– A Kaszás Halál vakációzik? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Ha több mint kétezer éve ugyanazt a melót csinálnád, neked
is szükséged lenne vakációra. – Megbökte a térdemet a térdével.
– Oké. Igazából nem vakációzik, de most éppen egy olyan
helyen van, ami sokkal kellemesebb a pokol bugyrainál. Kétlaki
életet él.
– Ez meg mit jelent? És ne nevezz megint idiótának, nem
ismerem a démonzsargont.
 Cayman a plafonra pillantott, aztán visszanézett a padlóra.
– Érted már?
– Felmehet oda? – mutattam a mennyezetre. – És odalent is
szokott lenni? Mindkét helyre bejárása van?
– Naná. Ő a Kaszás, vagyis valójában… Juj, ez olyan, mint
valami jó kis fejtörő. Adok néhány infót, neked meg rá kell
jönnöd, hogy micsoda valójában! – Cayman tapsikolt, mint egy
fóka. – Szárnya van, és…
– Angyal – szakítottam félbe. – A Kaszás egy angyal.
Cayman arckifejezése elkomorodott.
– Nem túl jó veled játszani.
Nem sokat tudtam a különféle angyaltípusokról, de úgy
tippeltem, hogy a Kaszás halálangyal, talán egy ősi példány,
szóval voltaképpen érthető volt, hogy megosztotta az idejét a
mennyország és a pokol között. Őszintén szólva nem is érdekelt.
Csakis az számít, hogy tehetünk valamit Samért, és – ha
szerencsém van – talán az összes többi emberért, aki a lilin
miatt a pokolra került.
– Hamarosan visszamegy. Itteni idő szerint jövő pénteken. –
Cayman felém hajolt, megcsavarta az orrom, és nevetett,
amikor ellöktem a kezét. – Merthogy ez az egyetlen esélyed,
lemenni oda. Fel ugyanis nem mehetsz.
Ki gondolta volna? Viszont péntekig még hat hosszú nap van
hátra. Nagyot nyeltem.
– Nem tudom, hogy tudok-e addig várni. Sam lelke…
– Nincs választásod, Layla. – Cayman hangjából eltűnt a
játékosság. – Csakis a Kaszás engedheti szabadon Sam lelkét, és
te nem mehetsz fel a mennybe, hogy beszélj vele. Most már
biztosan nem.
Csupa fül lettem.
– Most már nem? Ma vagy tegnap, nem mindegy? Eddig sem
hittem, hogy beléphetnék a mennybe. Várjunk csak! Tudsz
valamit a szárnyamról? Tudod, hogy miért nőttek rajta tollak?
Cayman ajka megrándult.
– Úgy beszélsz a tollakról, mint valami rossz frizuráról.
Mondjuk, egy tollas frizura tényleg gáz lenne...
– Cayman! – nyafogtam. Kezdtem elveszteni a türelmemet.
– Miért aggódnál a szuper, fenséges szárnyaid miatt, amikor a
lilin bármelyik pillanatban rájöhet, hogy Lilithnek esélye sincs
kiszabadulni? A Főnök fogva tartja őt. Lilith nem megy sehova,
édes kis vajkrémes muffinom.
Felhúztam az ajkamat. A legkevésbé sem találtam kedvesnek
a kedveskedő beceneveit.
– És mit gondolsz, mit fog tenni a lilin, ha rájön, hogy a drága
anyuci nem fog kiszabadulni, és ő semmit sem tehet ellene? –
Cayman viccesen hullámoztatta az ujjait, ezzel nyomatékosítva
a mondandóját. – Káosz lesz, és mit gondolsz, mi történik, ha
káosz lesz? Jönnek az alfák, és olyan sokan lesznek, hogy
Toppancsnak belefájdulna a pocakja, ha megpróbálná megenni
mindannyiukat. Azt pedig nem szeretnénk. De nagyon nem.
Tátva maradt a szám a csodálkozástól.
– Miért aggódnál az állati menő, tollas szárnyaid miatt,
amikor egy egész klánnyi őrző szerzett tudomást az elmúlt
huszonnégy órában arról, hogy nem vagy halott? Mert higgy
nekem, tudják. Nem Zayne-en múlik. Az alfák elmondták nekik.
Néhányan nem fognak örülni az érkezésednek. Nem, bizony,
cukorborsó. Aztán ott van még a boszorkányos dolog is, és azt
meg ne kérdezd, hogy mit kértek cserébe a popókád
megmentéséért, mert nem én akarok lenni a rossz hír hozója.
Becsuktam a számat. Szent szotyola, kezdtem állatira
beparázni.
És Cayman még nem végzett.
– Miért paráznál a szárnyaid miatt egyáltalán, amikor
mindjárt összetöröd valakinek a szívét?
– Hogy micsoda? – csattantam fel.
Caymannek fülig ért a szája, miközben lehuppant a
bárszékről.
– Hagyjuk a játszadozást, drága kis plüssnyuszikám! Zayne
szerelmes beléd. Roth is szerelmes beléd.
Nagyot sóhajtottam, de félúton elakadt a lélegzetem.
– Bármit megtennének a kedvedért: érted élnek és lélegeznek,
akár meg is halnának miattad. De nem kaphatod meg
mindkettőjüket, Layla.
A combomra ejtettem a kezemet, és azt suttogtam:
– Ezt én is tudom.
– Ahogy azt is, hogy melyikük a jó választás – folytatta
Cayman, és elszántan bámult rám. – Tudod, ez olyan örök
szerelem izé. Szóval miért húzod az időt?
– Nem húzom az időt – ellenkeztem. – Csak nem igazán volt
alkalmam elmondani, tekintve, hogy foglyul ejtett és majdnem
megölt a saját klánom. Aztán meg itt voltam bekuckózva,
gyógyulgattam, tegnap meg tudjuk, mi történt. – Idegesen
leugrottam a székről, és megkerültem a konyhaszigetet. – És
talán nem gondolom, hogy ez a megfelelő időpont arra, hogy
bármelyikükkel is összejöjjek. Erre nem gondoltál?
Cayman oldalra döntötte a fejét.
– Mikor megfelelő az időpont arra, hogy odaadd a szívedet
valakinek? Mindig lesznek akadályok. Csak el kell döntened,
melyiket éri meg leküzdeni.
– Tök mindegy. – Karba tettem a kezem, mire Cayman is
ugyanígy tett.
– Ne légy gyáva kukac!
– Hogy mondtad?
– Gyáva. Kukac – ismételte meg, amitől egy pillanatra
elgondolkoztam azon, hogy felkapom a konyhasziget közepén
álló vázát, és hozzávágom. – Ha nem döntesz, azzal a gyávák
megoldását választod. Mindkettőjüket szereted. Értem én. De
nem ugyanúgy szereted őket, és minél előbb elfogadod ezt,
annál jobb.
– Miért is beszélgetünk erről? És miért érdekel ez téged
egyáltalán?
Cayman elmosolyodott.
– Én már csak ilyen gondoskodó démon vagyok.
Felmordultam, és idegesen legyintettem. Éreztem, hogy lassan
elhatalmasodik rajtam a pánik. Cayman szájából olyan
könnyűnek tűnt; mintha a döntéssel nem veszíteném el
egyiküket. Talán önzőség volt, de a gondolat, hogy nem lesznek
mindketten az életem részei, halálra rémített.
 – Baromi idegesítő tudsz lenni.
– Szeretkezz, ne utálkozz! – mondta vigyorogva.
Némán bámultam rá válasz helyett.
– Mármint a megfelelő pasival – tette hozzá. – Csak hogy
elkerüljük a félreértéseket.
– Ó, istenem! – nyögtem, aztán előredőltem, és a pulthoz
nyomtam a homlokomat.
Így maradtam, még azután sem ültem fel, hogy hallottam,
ahogy Cayman elhagyja a szobát… Sőt, talán magát a házat is
elhagyta, mert pár másodperc elteltével már nem érzékeltem
démoni jelenlétet.
Kellemes érzés volt, ahogy a gránitpult hűvös, sima felülete az
arcomhoz ért. Megfordult a fejemben, hogy egész nap így
maradok. Egész jó tervnek tűnt. Jobbnak annál, mint…
Nem, nem tűnt jobbnak annál, mint amit Cayman mondott
Zayne-nel és Rothtal kapcsolatban. A démonnak igaza volt.
Istenem, ijesztő, hogy mennyire igaza volt. Mindkét srácot
szerettem. Tényleg így volt, és ha arra gondoltam, hogy az
egyiküknek fájdalmat okozok, vagy elveszítem őt,
legszívesebben üvöltöttem volna. De nem ez volt az egyetlen
okos dolog, amit Cayman mondott.
Mindkét srác nem lehetett az enyém.
És tényleg nem ugyanazt éreztem irántuk.
Ez nyilvánvaló volt. Mindig is. Mindketten boldoggá tettek.
Megnevettettek. Vágyat ébresztettek bennem, és izgis dolgokat
éreztem odalent, ha rájuk gondoltam. De csak egyikük iránt
éreztem…
 Nos, tudtam, hogy csak egyikükkel lehetek igazán boldog,
csak egyikük tudna örökké megnevettetni. Rá nem egyszerűen
vágytam, hanem áhítoztam utána, és minden másodperc, ami
úgy telt el, hogy ezt figyelmen kívül hagytam, egy újabb
másodpercet jelentett, amíg nem lehettem vele – amíg szerelem
nélkül kellett élnem, igaz szerelem nélkül, amely örökké tart.
Annak ellenére, amit Cayman mondott, nem voltam biztos
benne, hogy mindketten valóban szerelmesek belém. Nem
láthattam a fejükbe, de igazából úgysem számít, ők hogyan
éreznek. Csak az számít, én hogyan érzek, és nem köthetek
kompromisszumot. Ahogy tőlük sem várhatom el ezt.
A homlokom kezdett hozzáragadni a gránitlaphoz.
Napok óta először igazán átgondoltam Roth szavait, amikről
azt gondoltam, hogy csak hallucináltam őket azelőtt, hogy a
sérüléseim és a boszorkányok löttye miatt elájultam volna.
Szeretlek, Layla. Azóta szeretlek, hogy legelőször
meghallottam a hangodat, és örökké szeretni foglak. Bármi is
történjék. Szeretlek.
Roth, ha úgy vesszük, megerősítette, hogy kimondta ezeket az
édes szavakat, de egy részem mégsem tudta elhinni, hogy így
történt. Vagy talán nem is akartam elhinni, mert ha
belegondoltam, hogy Roth ezt mondta, az is eszembe jutott, mit
mondott Zayne, amikor megpillantott Stacey nappalijában.
Éreztem volna, ha a szívem egy része veled hal.
Mintha az egész lényemet egy erős marok szorongatta volna.
Fájdalmat okoztak a titkok, amelyeket Zayne megosztott velem,
a gondolat, hogy… várt rám. Ráadásul éveken át vágytam rá, és
úgy tűnt, sosem lehet az enyém.
Talán csak állatira megrémített a gondolat, hogy végre…
Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy észre sem
vettem a borzongást, ami valakinek a jelenlétére
figyelmeztetett, egészen addig, amíg meg nem hallottam a mély
hangot.
– Te meg mi a jó fenét csinálsz, tökmag?
Hátrahőköltem, felemeltem a fejem, és a mellkasomhoz
szorítottam a tenyeremet. Zakatolt a szívem, ahogy Rothot
figyeltem, amint a konyhaszigethez sétál.
Majdnem ugyanúgy volt felöltözve, mint előző este, kivéve,
hogy ezúttal egy szűk, fehér felsőt viselt, ami szuperül kiemelte
bőre bronzos árnyalatát.
– Én csak… gondolkodtam – válaszoltam, és végigsimítottam a
hajamon. – Dolgokról.
Roth a konyhaszigetnek dőlt a csípőjével.
– És a pult segített benne?
Összepréseltem az ajkaimat.
– Talán.
Roth pillantása lejjebb vándorolt, aztán visszasiklott az
arcomra. A tekintetéből elégedettség sugárzott, amitől egészen
újfajta borzongás futott végig a testemen.
– Elég fura dolog így gondolkodni, tökmag.
– Igen, tudom. Cayman… öö, csinált reggelit. – A hajammal
játszadoztam, az ujjam köré tekertem a tincseket, miközben
Roth felém indult. – És egy mobilt is vett nekem.
– Én kértem meg, hogy hozzon egyet – mondta Roth.
Borostyánszínű szeme csillogott. – Az viszont tényleg kedves
volt tőle, hogy csinált reggelit. Az az ő ötlete volt.
– Tényleg az volt. – A szívem még mindig zakatolt, és ezen az
sem segített, hogy Roth még közelebb jött hozzám. – Hol jártál?
Roth megállt előttem.
– Megnéztem Sam házát. Gondoltam, nem árthat. –
Előrenyúlt, és megfogta a hajamban matató ujjaimat. – És nem
fogsz örülni annak, amit találtam.
– Nem fogok?
Roth a fejét rázta. Még mindig fogta a kezemet.
– A családja halott. Az ágyukban találtam meg őket. – Az arca
elkomorodott, a vonásai feszültté váltak. – És legalább néhány
nap eltelt azóta, hogy meghaltak. Mivel nem láttam lidérceket,
nem valószínű, hogy elvették volna a lelküket. Viszont elég…
csúnya látványt nyújtottak.
Szorosan behunytam a szemem, és képtelen voltam leplezni a
testemen végigfutó remegést. Nem kellett megkérdeznem, mit
ért „csúnya látvány” alatt.
– Miért ölne a lilin úgy, hogy közben nem veszi el valakinek a
lelkét?
Roth a tenyeremet simogatta a hüvelykujjával.
– Azért, mert megteheti. Nem lehet más oka rá.
– Istenem. – Az egyetlen pozitívum az volt, hogy Sam családja
oda került, ahová tartozott, hiszen még megvolt a lelkük.
– Őszintén szólva, kicsit számítottam is erre. Már tegnap este
is eszembe jutott, de nem akartam elmenni addig, amíg biztos
nem lehettem abban, hogy minden rendben veled. – Roth meleg
keze a csuklómra siklott, és amikor kinyitottam a szemem, Roth
visszanézett rám. – Sajnálom, hogy ilyen rossz híreket hoztam.
Szörnyű érzés volt arra gondolni, hogy még több ártatlan élet
elveszett. Párszor találkoztam Sam szüleivel. Jó fejek voltak,
pont olyan hebehurgyák és imádni valóak, mint Sam.
– Várj! Samnek van egy húga is. Vele…
Roth állán megrándult egy izom, ahogy a fiú a föld felé
fordította a pillantását, és ekkor megértettem. Roth nem Sam
szüleit említette. Hanem a családját. Felfordult a gyomrom,
kavarogni kezdett benne a tojás és a bacon, és azt kívántam, bár
ne ettem volna semmit.
– Névtelen bejelentést tettem a rendőrségen. Valószínűleg
már a háznál vannak. Az az izé, ami Samnek adja ki magát,
eddig vígan járt-kelt, de most, hogy Sam családja… nincs többé,
a lilin kénytelen lesz távol tartani magát az iskolától és az ott
tanuló diákoktól. Óvatosnak kell lennie. Na nem mintha olyan
könnyen le lehetne tartóztatni, de kétlem, hogy vágyna a cécóra.
Majd’ megszakadt a szívem, miközben Rothot hallgattam.
– Ez nagyon okos ötlet volt – motyogtam.
Roth még közelebb lépett hozzám.
– Gondoltam, Stacey-nek… és neked könnyebb lenne, ha
minél előbb kiderülne, hogy Sam halott, vagy, nos, gyilkos. Ha a
lilin az iskolában ólálkodhatna Samként, az azt jelentené, hogy
Stacey-nek újra át kéne élnie az egész szörnyűséget.
Mélyen Roth szemébe néztem.
– Igazán figyelmes vagy.
Roth tátogva elismételte a figyelmes szót, mintha most hallaná
először, vagy nem tudná pontosan, hogy mit jelent.
– Őszinte leszek, oké?
– Öö, oké?
– Kedvelem Stacey-t. Ne érts félre! Igazi kis rosszcsont, a bulis
fajtából, de igazából te jártál a fejemben. – A tekintete nem
eresztette az enyémet. – Azután, hogy tegnap láttam
megszakadni a szívedet, hogy tudom, még mindig mennyire fáj,
nem akarom, hogy újra át kelljen élned mindezt.
Ó.
Hűha!
– Szóval ne dicsérj olyasmiért, amit nem érdemeltem ki! –
fejezte be, és elengedte a kezemet.
Ahogy elhátrált tőlem, nekidőltem a konyhapultnak.
Kavarogtak bennem az érzelmek.
– Túl kevésre tartod magad, Roth!
A fiú távozás közben hátrapillantott a válla fölött.
– Csak ismerem magamat.
Pontosan ez az, amiben kételkedtem. Azt gondoltam, igazából
a legkevésbé sem ismeri magát, nem tudja, mi rejtőzik benne, és
mi az, ami igazán számít.
Cayman szavai visszhangoztak a fülemben, amiket korábban
mondott. Elfordultam. Olyan sok minden történt, és olyan nagy
volt a káosz. De valahol el kellett kezdenem a szálak
kibogozását, és tudtam is, hol.
– El kell intéznem valamit.
Roth a hűtőhöz ment, és kivett belőle egy palackot. Nem
fordult felém, de gyanús, sziszegő hangot hallottam, ahogy
kipattintotta a kupakot.
Mély levegőt vettem, és folytattam.
– Találkoznom… Találkoznom kell Zayne-nel.
Roth válla megfeszült, aztán elernyedt, ahogy az ajkához
emelte az italt.
– Gondoltam, hogy ez lesz – mondta Roth, míg én háta merev
vonalát bámultam.
– Roth…
Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot.
– Visszahívom Caymant. Ő majd elvisz oda, ahová menned
kell – mondta, aztán felém fordult, nekem pedig elállt a
lélegzetem. Olyan sebezhetőnek tűnt, amilyennek azelőtt sosem
láttam; szeme csillogása elhalványult, és a tekintetéből
mérhetetlen szomorúság sugárzott. – Tudom, hogy bízol Zayne-
ben, és… és fontos neked, de a többiekben nem bízhatunk. És az
alfákról sem feledkezhetünk meg. Cayman veled megy.
Mielőtt bármit is válaszolhattam vagy ellenkezhettem volna,
Roth eltűnt. Egy szempillantás alatt nyoma veszett, én pedig ott
maradtam, és csak bámultam a hűlt helyét.
 ÖT

Végül csak késő délután tudtam megbeszélni a találkozót Zayne-

nel, aztán még Caymanre is várnom kellett, mert ő volt a
sofőröm. Úgy tűnt, nem zavarja, hogy belekényszerült ebbe az
új szerepbe. Útközben beszélgetni próbált, de én túl ideges és
zavarodott voltam ahhoz, hogy oda tudjak figyelni arra, amit
mond, ezért csak bámultam kifelé az ablakon, és néztem a
lámpaoszlopokra tekert girlandokat és a fényeket, amelyek
hamarosan kigyulladnak majd. A Zayne-nel töltött vasárnapi
kávézásaink helyszínéül szolgáló kávézóig tartó utunkat
végigfészkelődtem, és nem tudtam kiverni a fejemből azt, ahogy
Roth a konyhában nézett rám.
Nem értettem. Azok az érintések, aztán meg… a teljes
visszahúzódás. Nem csak távolságtartóvá vált: mintha fájt volna
neki az, ami történik. Esélyem sem volt, hogy
megmagyarázzam. Mostanra olyan őrülten zakatolt a szívem,
mintha egy ördögbestiával néztem volna farkasszemet, és
ennek semmi köze nem volt Zayne-hez.
Caymannel talán teljesen félreértettük azt, hogy mi is… öö,
érdekli Rothot valójában, de ez nem változtatott azon, hogy
mire készültem épp. Nem változtathatott rajta.
Cayman finoman lefékezte a Mustangot a kávézónál parkoló
autók mellett. Az ajtó felé nyúltam, ő pedig dobolni kezdett az
ujjaival a kormányon.
– A számomat már beírtam a telódba, csak keresd a
Szupercuki nevet. Írj, ha végeztél!
– Oké. – Kinyitottam az ajtót, és összerándultam, ahogy a szél
az arcomba csapott.
– Ne kószálj el! Alfák meg még ki tudja, miféle átokfajzatok
ácsingóznak utánad – folytatta Cayman. – Nagyon nem
szeretném, ha nélküled kéne visszamennem a házhoz, és
elmagyarázni Rothnak, hogy szem elől tévesztettelek.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy rámutassak, Rothot a jelenlegi
helyzetben nem is biztos, hogy zavarná ez, és a szemforgatást is
sikerült megállnom.
– Oké, apuci.
– Tegyél büszkévé! – mondta vigyorogva.
Kimásztam az autóból, és menet közben még vetettem rá egy
pillantást a vállam fölött, aztán becsaptam az ajtót, és
kiugrottam a padkára. A brutális erejű szelet leküzdve és a
járdán haladókat kerülgetve elindultam a kávézó felé. Az utca
tele volt aurákkal, vajsárga, halványkék és élénk rózsaszín
foltok töltötték meg a levegőt. A tekintetemmel kerestem azokat
a járókelőket, akiknek nincs aurája, hiszen ez biztos jele volt
annak, hogy az illető démon. Ezúttal azonban minden
normálisnak tűnt.
Az ajtóra helyezett zúzmarás koszorú csilingelt, ahogy
benyitottam a kávézóba. Azelőtt tudtam, hogy Zayne már itt
van, hogy beléptem volna az ajtón. Amint a helyiség meleg
levegője a bőrömhöz ért, megéreztem a jelenlétét. A kávézó
afféle családi vállalkozás volt, nem egy nagy kávézólánc egyik
üzlete, és mennyei péksütemény- és kávéillat töltötte meg. A fal
mellett eszpresszószínű bokszok sorakoztak, és én azonnal
kiszúrtam Zayne aurájának fehér ragyogását. A kávézó hátsó
részében ült, az egyik kényelmes bokszban, az ajtó felé
fordulva.
Mielőtt csatlakoztam volna hozzá, vártam pár másodpercet,
hogy kitisztuljanak a gondolataim, és rendeltem egy
borsmentás mokkát. Aztán a szerzeményemmel a kezemben
odasétáltam Zayne-hez. A fiú azonnal felpattant, és ahogy
közelebb értem hozzá, észrevettem, hogy a szeme alatti karikák
kissé halványabbak. Én pedig hálás voltam ezért.
A kávézó tele volt öltönyös és bevásárlószatyrokat cipelő
vendégekkel, de amikor Zayne kivette a kezemből a poharat, és
letette az asztalra, mintha senki más nem lett volna ott rajtunk
kívül. Mielőtt megszólalhattam volna, átölelt, szorosan a
karjába zárt, és a fejemhez hajtotta a fejét. Mozdulatlanná
dermedtem, mert közel került a számhoz, Zayne viszont…
Ő mindig szörnyen felelőtlen volt, ha rólam volt szó.
– Ezt már tegnap óta meg akarom tenni – szólalt meg mély,
reszelős hangon, a fülembe duruzsolva. – Azóta, hogy
megláttalak abban a házban, semmi másra nem tudtam
gondolni.
Szorosan behunytam a szememet, és viszonoztam az ölelését.
Alig tudtam határt szabni az érzelmeimnek.
– A klán most már tudja, hogy életben vagy – folytatta Zayne,
és a szavaitól átjárta a testemet a feszültség. Cayman is
ugyanezt mondta, de Zayne szájából hallani egészen más érzés
volt. – Denika velem akart jönni. A saját szemével akarta látni,
hogy tényleg jól vagy-e.
Fojtott, meglepett nevetést hallattam, és éreztem, ahogy
Zayne hozzám préselődő arca megmozdul, és mosolyra húzódik
a szája. Denikával nagyon furcsa volt a kapcsolatunk. Az egész
klán azt akarta, hogy ő legyen Zayne párja. Más szóval azt, hogy
lendüljenek akcióba, és csináljanak jó sok őrzőbabát, én pedig
emiatt mindig is szörnyen féltékeny voltam a telivér őrzőlányra.
Denika lélegzetelállítóan szép volt, igazi kemény csaj, ami a
legtöbb őrző nőstényre nem volt jellemző. Ő nem elégedett meg
azzal, hogy tétlenül ücsörög, és az emberi faj jóléte érdekében
néha kipottyant magából egy babát. Viszont ő sem volt
közömbös Zayne iránt. Röviden: bőven volt rá okom, hogy
utáljam őt, meglepő módon azonban afféle szövetségesekké
váltunk.
Még hiányzott is egy kicsit, úgy, ahogy az embernek hiányzik
a hólapátolás hőhullám idején. Amikor Zayne nagy nehezen
elengedett, szinte lerogytam a székre, annyira lefoglalt, hogy
megfékezzem a rám törő érzelmeket. Féltem attól, amire
készültem.
Zayne visszaült a szemközti székre.
– Jól vagy, Laylababa?
Hallottam a hangján, hogy aggódik.
– Aha – válaszoltam, aztán megköszörültem a torkom, és
belekortyoltam a mentás mokkámba. – Elég durva volt az
éjszaka. Samen gondolkodtam, és… – A fejemet ráztam,
lehalkítottam a hangomat. – Roth elment a házához ma reggel.
A családja… halott. De a lelküket legalább nem vették el.
– A fenébe! – mondta Zayne, és a hajába túrt.
Lassan bólintottam, és a poharamon lévő tetőt bámultam.
– Roth bejelentést tett a rendőrségen, ami elég jó ötlet volt.
A lilinnek így meg kell majd húznia magát egy darabig, mert a
rendőrség keresni fogja… Samet. Legalábbis ebben
reménykedünk. Sikerült kiderítened valamit az alfákról?
Zayne tekintetéből eltökéltség sugárzott, és rájöttem, hogy
azóta így néz rám, hogy leültem az asztalhoz.
– Igen. Néhány alfa látogatást tett a klánnál akkortájt, amikor
az a kettő megjelent Stacey-nél. Az alapján, amit Nicolai
mondott, az alfák tudtak a lilin létezéséről. A kezdetektől.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Zayne az apja helyett
Nicolaijal beszélt, de leginkább a mondat utolsó része érdekelt.
– Komolyan?
– Igen, de nem avatkozhattak közbe, bizonyos mennyei
okokból. Gondolták, mi majd megoldjuk a dolgot.
A szívemben kipattantak a düh szikrái, ahogy Zayne-t
bámultam. Annyi héten át azt gondoltam, hogy én tehetek az
iskolai és az udvarházban történt halálesetekről, pusztításról és
káoszról, és az alfák mindvégig tudták, mi az igazság.
– Egész idő alatt tudtak róla, és eszükbe sem jutott, hogy
nekünk is szóljanak róla? De miért? – Egyre hangosabban
beszéltem, de képtelen voltam visszafogni magam. – Valami
idióta kamu szabály miatt?
 – Tudom… – mondta halkan Zayne.
Be akartam húzni egy alfának. Olyan igazi, Bruce Lee módra.
– Életeket menthettünk volna meg. Én nem is… – Hatalmasat
kortyoltam a mokkából, reméltem, hogy segít megnyugodni. De
egyáltalán nem így történt. – És mit mondtak még?
Zayne az asztalra könyökölt, közelebb hajolt.
– Apámnak sikerült időt kérnie tőlük. Újévig van időnk
elintézni a lilint, feltéve, hogy a lilin nem tesz olyasmit, amivel
kockáztatná a lebukását. Néhány őrző most is keresi.
A homlokomat ráncoltam. Őszintén szólva nem gondoltam
volna, hogy kapunk tőlük időt. Na jó, talán két órát. De az nem
lepett meg, amit Zayne a lebukós dologról mondott. Az alfák
réges-régen parancsba adták, hogy az emberek nem kaphatnak
igazi, cáfolhatatlan bizonyítékot a menny és a pokol létezésére,
pusztán a hitük alapján kell hinniük a felsőbb erő létezésében.
Akkoriban sem értettem, és most sem tudom, miért van ez így.
Csak annyit tudtam, hogy az őrzők mindent megtettek annak
érdekében, hogy a világon mindenhol titokban tartsák a
démonok létezését az emberek előtt.
– És mi lesz, ha nem sikerül elkapnunk a lilint?
– Semmi jó. Megfenyegettek minket, hogy az egész fajunkat
eltörlik a föld színéről. És ugyanezt fogják tenni, ha a lilin túl
nagy pusztítást végez. – Zayne nagyot fújtatott, én pedig
elgondolkoztam, hogy vajon mit értenek az alfák „túl nagy”
alatt. – Látszólag értik, hogy a lilin becserkészése és megölése
nem lesz egyszerű feladat, de nem csak ez a téma került szóba.
– És miről beszéltek még? Hogy milyen jó a levegő ott fent, a
magas lovon?
Zayne egy pillanatig némán bámult, aztán folytatta:
– Öö, nem. Az alfák… Ezt nem lehet szépen mondani. Nem
örülnek neked, Laylababa.
Ennek hallatán pár hete még talán kiborultam volna, és
elvonulok egy sarokba zokogni. Most viszont csak
horkantottam, és belekortyoltam az italomba.
– Nem nagy meglepetés.
Zayne tekintete visszasiklott az arcomra. Egy hosszú
pillanatig hallgatott.
– Roth valamivel kapcsolatban igazat mondott tegnap –
szólalt meg végül. – Nem először láttam fekete, tollas
szárnyakat.
Nagyon igyekeztem nem gondolni a fura szárnyaimra, de
most mégis letettem a poharamat, és továbbgördítettem a
beszélgetést:
– Hol?
Zayne szeme alatt megrándult egy izom, miközben
elfordította a pillantását. Görcsbe rándult a gyomrom. Ez nem
jelenthet sok jót.
– Eddig csak egyetlen démonon láttam ilyeneket. Érzésre
felsőbbrendű démon volt, de csak futólag láttam. Először azt
hittem, hogy csak képzelődöm, de pont olyan volt a szárnya,
mint a tiéd.
– Ó – motyogtam. Nem voltam biztos abban, hogyan kéne
éreznem magamat ettől a hírtől. Zayne és Denika is mondta
már, hogy olyan a szagom, mint egy felsőbbrendű démoné.
Tomas, az őrző is emiatt támadott meg. Szóval nem volt
újdonság, de önmagában nem magyarázta meg azt, hogy miért
nőttek hirtelen tollak a szárnyamon, és miért nem változtam át
teljesen őrzővé vagy démonná. – Köze van a szárnyaimnak az
alfák hirtelen ellenszenvéhez? Már nem mintha valaha is
kedveltek volna, de miért pont most lett elegük belőlem?
– Csak annyit mondtak, hogy szörnyszülött vagy. Márpedig ez
nem oké. Te…
– Tudom. Nem oké. Nálam rosszabb dolgok is garázdálkodnak
a világon. Tisztában vagyok vele. De ha ők ezt nem tudják, az
már nem az én gondom.
Zayne felhúzta a szemöldökét.
– Na jó, az én gondom, ha újra értem jönnek, de tudom, hogy
nem vagyok szörnyszülött – ismételtem meg, és végigsimítottam
az ujjammal a pohár peremén.
Sokáig tartott, mire elértem, hogy ne húzzanak le az alfák
vagy a saját klánom tagjainak szavai. Vagy akár a sulimba járó
lányok, például Eva Hasher és – ahogy Stacey nevezte őket – a
Ribiosztag becsmérlése, akik miatt megkérdőjeleztem mindent,
amitől önmagam voltam. Nem is tudom, pontosan mi váltotta ki
ezt a változást bennem. Talán a hosszú, sötét órák, amiket
abban a szörnyű ketrecben töltöttem az udvarház alatt, vagy az,
hogy majdnem meghaltam. Bármelyik volt is a kiváltó ok, végre
felébredtem tőle.
Több értelemben is, és most itt volt az alkalom, hogy
megragadjak egy újabb lehetőséget.
Zayne-re pillantottam, aki kislány korom óta a legjobb
barátom volt, a mindenem, oly sok éven át, és azon kaptam
magam, hogy nem tudom levenni róla a szemem. Ez… fájni fog.
Szent szotyola, ez fájni fog, mint egymillió darázscsípés. Féltem,
mert tudtam, hogy ha beleugrom ebbe a döntésbe, nem fog
elkapni a biztonsági háló.
Zayne oldalra döntötte a fejét.
– Hé… – A kezemért nyúlt az asztal fölött, de nem engedtem,
hogy megfogja, inkább összekulcsoltam magam előtt. Zayne
pillantása rám siklott. – Layla?
Felidéztem Cayman szavait, amiket a fülembe suttogott aznap
reggel.
Ne légy gyáva, engedd el a múltat! A jövőre figyelj, mert az
számít igazán.
Caymannek igaza volt. Tényleg gyáva voltam, féltem
elengedni a múltat, mindazt, amit olyan jól ismertem, mert
biztonságot jelentett, egyszerű volt, és kényelmes. A múlt egyet
jelentett az otthonnal, édes, meleg érzés töltött el, ha rá
gondoltam. Az otthon tökéletes, úgy, ahogy van. A jövő sem ért
ennél kevesebbet, én mégis féltem az ismeretlentől, annak a
lehetőségétől, hogy elveszíthetem azt, amire mindig
számíthattam.
Amikor viszont este lehunytam a szememet, és reggel
kinyitottam, csakis egyetlen szempárt láttam magam előtt.
– Layla? – kérdezte Zayne gyengéden.
Kihúztam magam, és remegve beszívtam a levegőt.
– Tegnap azt mondtad, beszélnünk kell, és igazad volt.
Tényleg beszélnünk kell.
 Zayne fürkésző tekintettel nézett rám, én pedig folytattam:
– Tudom, hogy sok minden történt mostanában, az életünk
tele van bizonytalansággal és őrültségekkel.
– De…?
A torkomban mintha egy golflabda méretű gombóc nőtt
volna, és legszívesebben csukott szemmel folytattam volna. El
akartam fordulni, hogy ne kelljen Zayne szemébe néznem, de
erőt vettem magamon. Nem akartam semmit eltitkolni.
– Tudod, hogy nagyon sokat jelentesz nekem; mióta az
eszemet tudom, fontos vagy nekem. Szeretlek…
– De nem vagy szerelmes belém? – Zayne behunyta a szemét,
az arcizmai megfeszültek. – Erre akarsz kilyukadni?
– Nem. Úgy értem, nem így akartam mondani. Tényleg
szeretlek, de…
– Ugye most csak viccelsz? – Zayne kinyitotta a szemét, a
boksz falának dőlt, és a fejét rázta. – Inkább maradj csöndben!
Eltátottam a számat.
– Maradj csöndben! Csak egy pillanatra – ismételte meg.
Feszülten nézett, egyetlen mozdulatom sem kerülte el a
figyelmét. A fejét rázta, és hitetlenkedve nézett rám. – Amiatt
mondod ezt, ami legutóbb történt, amikor megcsókoltalak?
Vagy a klánunk miatt? Bízom benned, Layla. És tudom, hogy te
is bízol bennem. Meg fogjuk oldani valahogy.
Ó, istenem! A golflabda kosárlabdává változott.
– Tudom, hogy bízol bennem, de nem erről van szó. Tényleg
nem. – Eddig a pillanatig nem is tudtam, mennyire igaz is ez, és
még fontosabbá tette azt, amit el kellett mondanom. Még ha
meg is tudnánk oldani a dolgot, a szívem… a szívem valaki
másé. – Ha nem lett volna… a csók, ha óvatosabbak lettünk
volna, meg tudtuk volna oldani. Én is bízom benned, de ez nem
a bizalomról szól. Fontos vagy nekem, Zayne, de…
– De Rothot szereted – folytatta helyettem a fiú. – Belé vagy
szerelmes.
Belenéztem élénkkék szemébe.
– Igen – suttogtam, és az ajkam remegett. – Belé. Mindig is
belé voltam szerelmes. Sajnálom. Tényleg szeretlek téged.
Nagyon fontos vagy nekem, rengeteg módon, és a kapcsolatunk
egy valóra vált álom. De ez nem elég.
Hátrahőkölt, mintha az asztal fölött átnyúlva megpofoztam
volna.
– Kérlek, ne akard, hogy végighallgassak egy olyan beszédet,
amitől úgy érzem magam, mint egy béna versenyző, aki
lemaradt a dobogóról.
Élesen beszívtam a levegőt.
– Nem az volt a célom, hogy így érezd magad.
Zayne összehúzta a szemöldökét, és rám bámult.
– Akkor mégis mi a fenét akartál, hogyan érezzem magam?
Csípték a szememet a könnyek. Én soha senkit nem akartam
bántani. Főleg Zayne-t nem.
– Nem tudom.
– Hát persze hogy nem. – Ideges mozdulattal a tarkójához
nyúlt. Eltelt egy pillanat, ami alatt még feszültebbé vált az
arckifejezése. – Szeretlek – morogta, miközben egy izom
remegni kezdett az állán. – Szerelmes vagyok beléd. Vártam rád,
Layla. És ez… mindez semmit sem számít.
Nem tudtam, mit mondjak. Számított, nagyon is számított, de
hogy mondhattam volna el neki? Hiszen ha visszamentem
volna a házhoz, és Roth egyszerűen csak a képembe röhög, az
sem változtatott volna semmin.
Düh villant át Zayne arcán.
– Akkor mi volt köztünk? A kapcsolatunk csak unaloműzés
volt neked?
– Istenem, dehogy! – Egy nő, aki a sorban állt, és akinek az
aurája halvány rózsaszín volt, felénk pillantott. Megpróbáltam
halkabban folytatni. – Egyáltalán nem erről van szó. Ami
köztünk történt, tökéletes volt, mintha a valaha volt összes
fantáziám valóra vált volna.
– Tényleg? – Hitetlenkedő kifejezés ült ki az arcára. – Mert
nekem inkább úgy tűnik, mintha csak kavarni akartál volna
valakivel, amíg össze nem jöhetsz Rothtal.
– Amíg össze nem jöhetek vele? – ismételtem meg bután. –
Nem is tudom…
– Nehogy azt merd mondani, hogy nem tudod, szeret-e téged!
Ne játszd a hülyét! – fröcsögte, mire hátrahőköltem a hangjából
áradó gyűlölettől. – A fenébe – motyogta, és leeresztette a kezét.
– Zayne…
– Elég – utasított, én pedig behunytam a szemem. – Elég volt.
Zayne egy szó nélkül felállt, és én nem próbáltam megállítani,
miközben kisétált a kávézóból. Az asztalra könyököltem, és a
tenyerembe temettem az arcomat. A szívem háborgott és
sajgott. Zayne korábban is volt már dühös rám – jogosan –, de
sosem beszélt így velem. Nem mintha hibáztattam volna.
Megérdemeltem. Nem voltam elég óvatos, nem vigyáztam
Zayne szívére. Nem bántam meg semmit, amit együtt éltünk át,
de hibáztam: nem lett volna szabad kapcsolatba bonyolódnom
vele, mert amit az előbb vallottam be neki, már akkor is igaz
volt.
Mindvégig Rothba voltam szerelmes; attól a pillanattól, hogy
a maga dögös valójában megjelent abban a francos sikátorban,
ahol éppen egy démont igyekeztem legyűrni, ő volt számomra
az igazi. Talán túl vak voltam hozzá, hogy észrevegyem a
pokolból való visszatérése után. Talán túlságosan dühös voltam
rá amiatt, ahogy eleinte viselkedett. Talán tényleg játszadoztam
Zayne érzéseivel, még ha nem is ez volt a célom. Nem
tudhatom.
Azt viszont igen, hogy elveszítettem azt a fiút, akivel együtt
nőttem fel. Ha bármi kételyem is lett volna efelől, semmivé lett
akkor, amikor magamra hagyott itt, a kávézóban. Zayne mindig
is óvni próbált engem, sosem hagyott volna őrizet nélkül úgy,
hogy szabadon garázdálkodik egy lilin. De úgy tűnik, elmenni a
közelemből most már fontosabb volt neki, mint gondoskodni a
biztonságomról.
Nem tudom, meddig ülhettem a bokszban, de egyszer csak
természetellenes melegséget éreztem a tarkómon, ami démoni
jelenlétre figyelmeztetett. Arra számítottam, hogy a fejemet
felemelve Caymant látom majd magam előtt, de nem volt ott.
Körülnéztem a kávézóban. A tekintetem átsiklott az aurák
pasztelles foltjai fölött, és egy fiatalemberen állapodott meg, aki
körül nem volt semmi.
Megtaláltam a démont, de nem Cayman volt az.
Hálás voltam, hogy valami elterelte a figyelmemet arról, hogy
épp most törtem apró darabokra Zayne szívét. Előresöpörtem a
hajamat, hogy kissé eltakarja az arcomat, és izgatottan
tanulmányozni kezdtem a férfit, aki a helyiség elülső részében
állt. Kettős származásom miatt a démonok nem érzékelték a
jelenlétemet, ez volt az oka annak, hogy régebben olyan
könnyen ment a vadászat. Egyszerre voltam őrző és démon,
amivel együtt járt az egyedülálló démonmegjelölő képességem.
Egyetlen érintéssel neonszínű jelet hagytam rajtuk, így az őrzők
könnyedén megkereshették őket.
Viszont egyetlen démont sem jelöltem meg azóta, hogy… Nos,
azóta, hogy Roth az életem részévé vált, és bebizonyította, hogy
a démonoknak is megvan a maguk szerepe az életben.
Megtanította nekem, hogy nem minden démon veszélyes: az
ártó démonok például általában csak telefonpóznákkal,
elhagyatott építkezéseken és mindenféle elektromos dologgal
rosszalkodtak, és volt némi piromán hajlamuk, de ebben ki is
merült a gonoszságuk.
Ez a démon viszont nem tűnt ártónak, és fogadni mertem
volna, hogy nem is pózoló, azaz olyan démon, akinek a
harapása után az ember simán elmehet statisztának a Walking
Deadbe.
Nem, ez a démon inkább olyan felsőbbrendű démonos
kisugárzással rendelkezett, vagyis a pokol valamelyik hercege
vagy királya, vagy a rosszcsontok elit társaságának egy másik
tagja lehetett. Az ilyen démonoknak nem volt szabad idefent
lenniük, mert a képességeiknek köszönhetően állati nagy,
gusztustalan vérfürdőt rendezhettek.
Elkomorult az arcom.
Ami – mint kiderült – azt jelentette, hogy nekem sem lett
volna szabad itt lennem. Folyton elfelejtettem, hogy most már
nekem is olyan a szagom, mint a felsőbbrendű démonoké, és
egyéb módokon is hasonlítok rájuk. Ilyen az én formám.
A démon oldalra döntötte a fejét, mire egy döbbenetesen
világos, tejfölszőke tincs a homlokába hullott, éles kontrasztot
alkotva sötét szemöldökével. Rockeres külseje volt: a nyakában
valamiféle szakadt lánc lógott, szűk farmerja pedig a csípőjére
csúszott, mintha mindjárt leesne róla. Tekintetét végigjáratta a
kávézón, megnézett magának, aztán folytatta a nézelődést,
majd a pillantása visszasiklott rám.
Mozdulatlanná dermedtem.
A démon is mozdulatlanná dermedt.
Ó-ó.
A démonok nem érezték a jelenlétemet, de ez a fickó úgy
bámult rám, mintha a fejem búbjából kinőtt volna egy
harmadik kar.
Az arca elsápadt, olyan fehérré változott, mint a haja, aztán
hátrált egy lépést, míg végül nekiütközött egy halványkék
aurájú nőnek. A nő majdnem elejtette a kézitáskáját és a
kávéját, ahogy megpróbálta kikerülni.
A démon sarkon fordult, aztán ellökött egy idősebb férfit az
útjából. A férfi ráordított, de a démon már az ajtónál járt.
Gondolkodás nélkül felálltam. Hatalmába kerített a kíváncsiság
és a meglepettség. Átvágtam a helyiségen, az asztalon hagytam
a maradék kávémat. Pár lépésre jártam a démontól, amikor az
kirontott az ajtón, hogy eliszkoljon. Kétségbeesett pillantást
vetett rám a válla fölött.
Megtorpantam a kávézó bejáratában.
– Ööö…
A démon futásnak eredt, aztán befordult a sarkon, és eltűnt a
halovány színű aurák tengerében.
– Ööö – motyogtam megint, és hátrapillantottam. Már-már
arra számítottam, hogy egy falkányi alfát találok magam
mögött, de rajtam kívül nem volt ott senki, márpedig ez csak
egy dolgot jelenthetett.
A valami, ami elől a felsőbbrendű démon elmenekült… én
voltam.
 HAT

Nem meséltem Caymannek a szökött felsőbbrendű démonról, ő

pedig nem kérdezett a Zayne-nel folytatott beszélgetésemről,
ami a legkevésbé sem zavart. Egész úton csendben ültünk a
kocsiban, aztán kitett a ház előtt.
– Jó mulatást hozzá – mondta, aztán elsüvített.
A McVilla felé indultam, és fogalmam sem volt, mire
gondolhatott Cayman, de gondoltam, majd úgyis megértem a
maga idejében.
A ház sötét volt, de ezúttal zajokat hallottam, amikor
beléptem a bejárati ajtón, és bezártam magam mögött.
A második emeletről érces gitárhang és dübörgő dobszó
egyvelege szűrődött le a földszintre.
Összevontam a szemöldökömet, és a lépcső felé indultam.
Félúton jártam, amikor találtam valami furcsát. Lehajoltam, és
felvettem: egy üres sörösüveg volt. Felnéztem, és észrevettem,
hogy minden lépcsőfokon van egy ugyanilyen, egészen a
lépcsősor tetejéig. Tíz üres palack.
Ó, édes istenkém!
Tágra nyílt szemmel visszatettem az üveget a lépcsőfokra.
Képtelenség lett volna az összeset összegyűjteni egy zsák
nélkül, és a legkevésbé sem volt kedvem lemenni a kamrába.
Felgyorsítottam a lépteimet, hogy a lehető leghamarabb a
lépcső tetejére érjek.
A sörösüvegeket, mintha mesebeli kenyérmorzsák lettek
volna, egymástól egyenlő távolságra helyezték el a fal mentén,
egészen addig a hálószobáig, ami előtt Roth megállt előző éjjel,
míg én továbbmentem a sajátomhoz.
A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor az ajtaja mellé
értem. Az ajtó tárva-nyitva volt, a zene dübörögve szólt
odabent. Az ajtónyílásból lágy fény szűrődött ki. Mély levegőt
vettem, és benyomtam az ajtót… aztán megtorpantam a
hatalmas hálószoba bejáratában.
A világon semmi sem készíthetett volna fel arra a látványra,
ami fogadott.
Bambi bólogatva, vergődve mászott a keményfa padlón.
Amikor meglátott, abbahagyta a mozgást, és felém fordult
általában méltóságteljes testével. Piros szeme tompa volt, és
réveteg. Villás nyelvét kidugta a szájából, aztán folytatta, amit
elkezdett. Lassan az ablakbeugróban kialakított ülőkéhez
mászott, és több mint száznyolcvan centis teste felével ráfeküdt,
majd azonnal le is pottyant onnan, egyenesen a padlóra.
Elöntött az aggodalom, de ahogy elindultam felé, valami
elterelte a figyelmemet. Az ágyon Roth fekete-fehér cica
famulusa épp azon volt, hogy ráugorjon a teljesen fehér társára,
ami látszólag nem volt magánál, kiterülve, szétvetett tagokkal
feküdt a hátán. A fekete-fehér cica, akit találóan Fúriának
hívtak, az alvó Nitró felé vetődött, de messze célt tévesztett, és a
párnán kötött ki. A cica, akár egy fekete-fehér ördögszekér,
legurult a párnáról, és Nitróba csapódott.
Leesett az állam.
A harmadik macska, a koromfekete Thor egy fiókos szekrény
tetején ült, és résnyire nyitott szemmel nézte őket. Thor ide-oda
dülöngélt ültében. Észrevett engem, és kinyitotta a száját –
valószínűleg azért, hogy fújjon rám, mert ezek a cicák igazi kis
átokfajzatok voltak –, de végül egy meglepően emberi böfögés
hagyta el a pofáját.
Ó, te jó ég, a famulusok részegek voltak.
Kacagásban törtem ki, de az ajtó ekkor becsapódott, belém
fojtva a vad vihogást. Az egyik pillanatban még ott álltam, egy
lélegzetvétellel később pedig a hátam már az ajtónak feszült.
Egy kemény, meleg és nagyon pucér mellkas préselődött a
felsőtestemhez, és forró lehelet süvített végig az arcomon,
miközben két kéz az ajtóba csapódott a fejem két oldalán.
– Mit keresel itt? – kérdezte Roth dühösen. A szívem olyan
hevesen vert, hogy majd’ szétvetette a mellkasomat, és kétszer
olyan gyorsan kezdett dobogni, amikor Roth ajka végigsimította
az állam vonalát. Mélyen beszívta a levegőt. – Pokolian jó az
illatod! Menta és… napsütés.
Fogalmam sem volt, erre mit válaszolhatnék.
– Elengedtelek – folytatta Roth, miközben a nyakamhoz hajolt.
Megborzongtam. – Igazad volt tegnap. Bántottalak. Nem úgy,
mint Zayne. Sokkal rosszabbat tettem veled. Hagytam, hogy
kisétálj ebből a házból, hogy boldog lehess vele. Elengedtelek, és
majdnem belehaltam, most pedig itt vagy.
Ó, istenem!
 Roth összevissza beszélt, a szívem mégis elszorult. A szavai
mélyre hatoltak, és vad érzéseket ébresztettek bennem.
Hirtelen megértettem, mit jelentett a reggeli arckifejezése,
amikor előálltam azzal, hogy beszélnem kell Zayne-nel. Ha
lehetőséget adott volna, hogy elmagyarázzam neki, mire
készülök, akkor nem hitte volna azt, hogy elhagyom őt, hogy
Zayne-t válasszam.
Roth elengedett engem, hogy boldog lehessek. A pokol
koronahercege, aki azt állította magáról, hogy nincs nála
önzőbb démon, hagyta, hogy kisétáljak az ajtón, mert azt hitte,
hogy valaki mással boldogabb lehetek. Elakadt a szavam, ahogy
a korábbitól teljesen más okból könnybe lábadt a szemem.
Régebben is félreállt már azért, hogy megvédjen, és ezúttal is
megtette ugyanezt, hogy boldog lehessek valaki mással.
Ezekben a tettekben egy fikarcnyi önzés sem volt. Sőt, inkább az
ellenkezőjéről árulkodtak, és ettől a gondolattól mintha beforrt
volna a szívemen keletkezett csúnya sebhely, egy egésszé álltak
össze az apró szívdarabkák. A Zayne elengedése után esett
sebhely azonban nem tűnt el miatta. Tudtam, hogy az örökké
megmarad a szívemen.
Szorosan becsuktam a szemem.
Roth lassan felemelte az állát, és a homlokomhoz támasztotta
a homlokát.
– Miért vagy itt, Layla? – suttogta.
– Azért, mert… Azért, mert itt vagyok boldog, melletted.
Roth nem mozdult, még abban sem voltam biztos, hogy
lélegzik. Nagy esély volt rá, hogy a szavaim át sem jutottak az
alkoholgőzön, amit annak a sok piának az elfogyasztása után
érezhetett, márpedig ez egyértelműen azt jelentette, hogy a
beszélgetést később kéne folytatnunk. A mellkasára tettem a
kezemet, arra készülve, hogy ezt neki is elmondjam, de ekkor
megmozdult.
Átölelt, és szorosan magához szorított. Tetszett az érzés… sőt.
Testünk minden porcikája egymáshoz ért, miközben a nyakam
hajlatába temette az arcát, és mélyen beszívta a levegőt.
A pulzusom az egekbe szökött, a kezem remegett. Éreztem, hogy
Roth testét mélyről jövő remegés rázza meg, aztán megmozdult.
Nagy kezeibe fogta az arcomat, aztán mondott valamit, túl
mély hangon és túl gyorsan ahhoz, hogy értsem, majd
hátradöntötte az arcomat, és megcsókolt. A csókban nem volt
semmi gyengédség. A számra szorította az ajkát, nyelve
fémgolyóként csapódott a fogaimnak, miközben Roth az ajtóhoz
préselt. Édes volt a csókja, de még éreztem a nyelvén az alkohol
keserű ízét. Az egész testemben éreztem a gyönyör apró
remegéseit, ahogy nyögve belefeledkeztem a csókba. Kezem a
vállára siklott, ujjaim puha bőrébe vájtak. A csók őrületes
erővel hatott az érzékeimre, amikor pedig hozzám nyomta a
csípőjét, elvesztettem az eszemet.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy utoljára
éreztem ezt. Az édes, vad érzést, amihez elég volt egyetlen csók,
a megkönnyebbülést és a szabadságot, amit az elengedés hozott
magával, a teljes és visszafordíthatatlan elfogadás, hogy végre
megkaptam, amire vágytam, ami után áhítoztam. Olyan erővel
tört rám a vágy, hogy elhomályosította a gondolataimat.
A nyelvemen éreztem a szerelem ízét, amitől feszültség és
eufória öntötte el a testemet. Ehhez az érzéshez semmi sem volt
fogható.
Roth megtörte a csókot, és arcomat a kezében tartva, zihálva
így szólt:
– Mondd még egyszer! – utasított határozottan. – Ismételd
meg, Layla!
Alig kaptam levegőt, de teljesítettem a kérését:
– Boldog vagyok veled, Roth. Én… – Végighúztam a kezemet a
nyakán, hüvelykujjamat az állára simítottam. Mást is akartam
mondani neki, de Roth elkapta a csuklómat, és némán meredt
rá. A szívem vadul zakatolt, de a vérem mintha lassabban folyt
volna az ereimben.
Egy fekete hajtincs Roth arcába hullott, és amikor felnézett,
megint láttam a szemében a sebezhetőséget. Földöntúlian szép
volt, szinte túl tökéletes, de ebben a pillanatban emberibbnek
tűnt, mint korábban bármikor.
– Én… ittam egy kicsit.
Nem éppen erre számítottam.
– Azt látom.
Roth elengedte a kezemet, hátrált egy lépést, majd megfordult
– izmos háta kifejezetten kellemes látványt nyújtott. Amikor
oldalra fordult, örömmel láttam, hogy Toppancs a bőrén van:
egy nem is annyira zsebre dugható méretű sárkány részegen
nem játék. Na persze annak is örültem, hogy újra láthatom a
Roth hasán lévő árkokat és barázdákat.
Nagyon örültem.
 Olyan mélyen ült a nadrágja, hogy az szinte illetlen volt.
Szinte. Felvett egy üveget a fiókos szekrényről. Megrázta.
– Annyira leittam magamat, hogy szó szerint képtelen lettem
volna utánad menni és megállítani. – A kezében tartott üveget
vizsgálgatta, összevonta a szemöldökét. – Tudtad, hogy a
részegség nálunk kicsit máshogy működik? Egy óráig tartott az
egész, utána pedig csak simán szarul voltam, ezért még többet
kellett innom. Ezért taláááán még mindig egy kicsit részeg
vagyok…
Összeszorítottam az ajkaimat, hogy nehogy elnevessem
magam.
– Úgy is mondhatjuk.
Szája egyik sarka felfelé kunkorodott, ahogy oldalról rám
pillantott.
– Tudom, hogy nem kéne innom. Csúnya, rossz fiú leszek tőle.
– Igen, és láthatóan a famulusaid is berúgnak ilyenkor –
intettem Bambi felé, aki ugyanott szundikált, ahová korábban
lepottyant, mint valami szánalmas kígyókupac. – Lehet, hogy
azért nem tudsz eléggé lerészegedni, mert a pia a szegény kis
barátaidra van hatással helyetted.
Roth oldalra döntötte a fejét.
– Hű! Ma is tanultam valamit. – Visszafordult felém, és láttam
a szenvedélyt a tekintetében. – Újra meg akarlak csókolni.
Habár bizonyos testrészeim vadul helyeselni kezdtek, tudtam,
hogy erre ma éjjel – különféle okokból – nem fog sor kerülni.
– Ahogy az előbb te magad mondtad, részeg vagy.
Rám nézett, állát lehajtotta, telt ajkai résnyire szétnyíltak.
 – Attól még meg akarlak csókolni. És más dolgokat is akarok
csinálni veled, ami sok-sok érintéssel és lehetőség szerint kevés
ruhadarabbal jár.
Égővörösre gyúlt az arcom.
Roth hátrahajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott.
– De igen, részeg vagyok. Bocsi.
– Roth… – Tettem felé egy óvatos lépést. Még becsípve is állati
gyors volt a srác. – Mióta iszol?
Az ágyhoz fordult, és megvonta az egyik vállát.
– Azóta, hogy elmentél. Ha nem kezdtem volna el azonnal,
utánad megyek, és valószínűleg hagyom Toppancsnak, hogy
megegye kőkövit, annak pedig nem örültél volna.
– Nem – suttogtam. – Tényleg nem örültem volna.
– Lehet, hogy nem kellett volna ennyit innom. Te nem… Te
jobbat érdemelsz ennél. – Megállt az ágy lábánál, és rám nézett,
miközben ujjaival végigszántotta kócos haját. – Tényleg itt vagy?
Vagy én vagyok az első démon, akinek sikerült összehoznia egy
alkoholmérgezést?
Egy részem legszívesebben nevetésben tört volna ki, de
fájdalmas, szorító érzés keletkezett a mellkasomban. Gúzsba
kötötte a szívemet a bánat és a maró, keserű bűntudat.
Szembesültem a tetteim következményével. Persze, nem én
tartottam Roth szájához azokat az üvegeket, de azelőtt sosem
láttam őt inni.
– Tényleg itt vagyok – nyugtattam meg.
Úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, miközben az
ágyhoz ment, hogy leüljön a végébe. Nekiiramodtam, mert
láttam, hogy rosszul mérte fel a távolságot, de túl késő volt.
Roth az ágy előtt a padlóra pottyant, egyenesen a hátsójára.
Hátravetett fejjel, hangosan felnevetett, míg én a szám elé
kaptam a kezem. Nem voltam biztos benne, mi fogad majd a
házban, amikor visszajövök a kávézóból. Akármilyen
irracionális volt is ez, féltem attól, hogy Roth majd megpaskolja
a fejemet, és kiadja az utamat. Egy másik részem viszont azt
gondolta, hevesen a karjába zár, és vallomást tesz irántam
érzett, örökké tartó szerelméről. Az viszont, hogy részegen
találom majd a házban, nem volt a lehetőségek között.
Elhelyezkedett, a combjára fektette a kezét, és rám nézett.
– Szóval tényleg visszajöttél?
Bólintottam, aztán még egy „igen”-t is kinyögtem az extra
hatásért.
Roth lenézett a földre, és nagyot sóhajtott.
– Fogadok, hogy már meg is bántad.
– Nem – válaszoltam habozás nélkül, és odasétáltam mellé. –
Nem bántam meg.
Felvonta az egyik szemöldökét, de ettől sem tűnt kevésbé
elveszettnek az arckifejezése.
– Tényleg?
A fejemet rázva leereszkedtem mellé a földre.
– Részeg vagy. Nagy ügy. Úgy értem, nem lenne szabad
ennyire berúgnod, de hát nem is vagy… ember. A pokol
koronahercege vagy. Nem hinném, hogy az alkoholfogyasztás
akkora ügy lenne felétek.
– Nem, asszem nem az. – Egyik lábát a mellkasához húzta, és
megnyalta az ajkát. – Te… Nem akarom, hogy ha
visszaemlékszel erre, azt gondold, rossz döntést hoztál, mert
Zayne…
– Elég! – mondtam. Vagyis inkább kérleltem. – Nem fogom
megbánni a döntésemet akkor sem, ha lélekszakadva, sikítozva
elmenekülsz előlem.
– Kétlem, hogy ez valaha megtörténne – mondta Roth
szárazon.
Közelebb húzódtam hozzá, és kinyújtottam a lábamat az övé
mellett.
– Arra próbálok kilyukadni, hogy meghoztam a döntést. És
nem fogom megbánni. Bármi történjen is köztünk. –
Az ajkamba haraptam, és figyeltem a jóképű arcán végigsuhanó
érzelmeket. – Figyelj, szerintem jobb lenne, ha nem most
beszélnénk ezt meg. Ráérünk. Sőt, várnunk is kell vele, mert…
azt hiszem, nagyon megbántottam Zayne-t. Nem is hiszem,
tudom. Te pedig nem vagy éppen ideális tudatállapotban. –
Megint szünetet tartottam, és kedvem lett volna hátba veregetni
magamat ezért az érett viselkedésért. – Ráérünk ezt
megbeszélni. Előttünk a jövő.
Roth nem válaszolt, csak nézte az arcomat, és nekem
fogalmam sem volt, mi jár a fejében, de aztán felém hajolt.
Az ölembe tette a fejét, pont úgy, mint azon az éjjelen, amikor a
boszorkányfőzettől meggyógyulva felébredtem, de ezúttal nem
hezitáltam. A kezeim azonnal tudták, mi a dolguk. Egyikkel
Roth selymes, fekete tincseibe túrtam, a másik pedig a vállára
simult.
 Roth az oldalára fordult, és behunyta a szemét. Vastag
szempillái az arcát söpörték. Egy darabig csend volt a szobában,
de tudtam, hogy Roth ébren van. Ahhoz túlságosan feszültek
voltak az izmai.
– Layla, én… csináltam pár nagyon ocsmány dolgot.
Elszorult a szívem, ahogy lepillantottam rá, és ebben a
pillanatban nem gondoltam sem a lilinre, sem a szárnyaimra,
de még Samre vagy Zayne-re sem. Száz százalékig Rothra
összpontosítottam, a körülöttünk lévő világ és az azt megtöltő
újabb és újabb problémák elhalványultak.
– Igen, valahogy gondoltam, hogy így van. – Ez igaz is volt.
Elvégre Roth telivér felsőbbrendű démon, ráadásul
koronaherceg. Nem áltattam magam azzal, hogy démonbőrbe
bújt angyal.
– Állati gázos dolgokat – motyogta.
– Vettem – mondtam, és megremegett az ajkam.
Rothnak valahogy sikerült az egyik karját a lábam köré
fonnia.
– Először alig egy évvel a teremtésem után küldött fel ide a
Főnök. Az volt a feladatom, hogy találjak meg egy herceget, aki
nem engedelmeskedett a Főnöknek – folytatta Roth, miközben
gyengéden simogattam a haját. Nem mertem megszólalni, mert
Roth korábban soha nem beszélt nyíltan arról, hogy milyen
feladatokat kapott a főnökétől.
– A herceg megismert egy nőt, egy embert. Szerintem a nő
nem is tudta, valójában kivel van dolga. Nem mintha számított
volna. A Főnök utasította a herceget, hogy térjen vissza a
pokolba, de ő nem volt hajlandó itt hagyni a nőt.
A szám belsejét harapdáltam. Volt egy olyan érzésem, hogy
ennek a sztorinak nem lesz vidám a vége.
– Többen voltunk, a Főnök másokat is utánaküldött. – Roth
karja még szorosabban ölelte a lábamat. – Eléggé… elfajultak a
dolgok.
Behunytam a szemem, a szívem fájdalmasan elszorult.
– És nem ez volt az egyetlen ilyen alkalom. Több hasonló…
szituációban is részem volt. De ezek az emlékek egészen
mostanáig nem nyomasztottak. Nem úgy teremtettek, hogy
gyötörjön a bűntudat. – Száraz mosoly villant át az arcán, aztán
gyorsan el is tűnt. – De aztán jöttél te. Ha most felidézem ezeket
a dolgokat, elgondolkodom, hogy van-e bennem egyáltalán…
jóság. Hogy vajon te mit látsz bennem.
Jaj, istenkém, a szívem ettől mintha újra apró darabokra tört
volna. Nem tudtam, hogy milyen érzés lehet Rothnak lenni, az
összes korábbi Rothból álló sor legutóbbi példányának. Roth
volt a legújabb verzió, amit a Főnök megteremtett azután, hogy
az elődeit megunta, majd valamilyen úton-módon elpusztította.
Tényleg nem tudtam mindenről, amit Roth a múltban
elkövetett, de őszintén szólva nem is érdekeltek ezek a dolgok.
Ki vagyok én, hogy bíráskodjak fölötte? Lévén, hogy én magam
sem vagyok éppen a tökéletesség mintapéldánya, és egy részem
démoni, tettem olyasmiket, amikre nem voltam büszke, és
tudtam, hogy a jövőben is lesznek olyan tetteim, amiket meg
fogok bánni. Roth viszont tizennyolc éve azon igyekezett, hogy a
Pokol Főnöke elégedett legyen. A benne rejlő sötétség nem
lepett meg.
Csak elszomorított.
Lehajoltam, és megpusziltam az arcát, és miközben
felegyenesedtem, rám meresztette borostyánszínű szemét.
– Én látom, amit te nem – mondtam, miközben a karját
cirógattam. – Nem vagy önző, még ha olykor úgy is viselkedsz.
Mindenki így van ezzel. Nem vagy gonosz, még ha a létező
leghatalmasabb gonosz erő teremtett is. Nekem és saját
magadnak is bebizonyítottad, hogy van szabad akaratod, és újra
és újra jó döntéseket hoztál.
Ahogy végigsimítottam a karján, megborzongott.
– A kezdetektől fogva elfogadtál engem és azt, ami vagyok.
Sosem próbáltál megváltoztatni vagy… elrejteni. Mindig bíztál
bennem, még akkor is, amikor valószínűleg nem lett volna
szabad – nevettem, mert eszembe jutott, amikor magamra
hagyott a Palisades klubban, egyértelműen utasítva, hogy ne
kószáljak el. – Te önmagamért szerettél, úgy, ahogy vagyok, és
ezt nagyon kevesen mondhatják el magukról. Ahogy már
máskor is mondtam, te nem egyszerűen a legújabb
koronaherceg vagy, hanem Roth.
Egy pillanatig nem mozdult, még csak nem is pislogott. Aztán
csodálkozó kifejezés ült ki az arcára, ahogy felnézett rám, és
végre eltűnt a feszültség az izmaiból. Végül így szólt:
– És a tiéd vagyok.
 HÉT

Valamivel később sikerült ágyba dugnom Rothot, és rövidesen

Bambi is követte gazdája példáját. Elég érdekes látvány volt,
ahogy a spicces démoni anakonda megpróbált felmászni az
ágyra. Úgy döntöttem, jobb lesz, ha segítek neki, ezért az ágyra
emeltem az alsó felét, majd óvatosan a kezembe vettem a fiókos
szekrény tetején kiterült kiscicát is, és letettem melléjük. Csak
reménykedhettem abban, hogy Bambi nem fogja megenni
Thort, ha az éjszaka közepén rátör a részeges éhségroham.
Ezután elindultam, hogy összeszedjem az üres üvegeket. Már
a hálószobában abbahagytam a számolást, olyan sok volt
belőlük, aztán fogtam a hangosan csörömpölő zsákot, és
kivittem a szemeteshez. Miután ezt is letudtam, csináltam
magamnak egy szendvicset, és beszélgettem egy kicsit Stacey-
vel.
A körülményekhez képest jól volt, és megerősítette, hogy Roth
tényleg névtelen bejelentést tett a rendőrségen.
– Délután itt járt a rendőrség. Anya azt hitte, a tűz miatt
jöttek, de… Samről akartak beszélni.
A nappaliban ültem, hátamat egy túlméretezett díszpárnának
vetve. Behunyt szemmel hallgattam Stacey-t.
– A családja…
 – Tudom. – A telefonban is hallatszott, hogy Stacey hangja
remeg. – Mondták a rendőrök. És kérdezték, hogy találkoztunk-
e. Azt válaszoltam, hogy azóta nem, hogy utoljára az iskolában
járt. Tegnap.
– Jól tetted.
Stacey egy darabig hallgatott, aztán folytatta:
– Istenem, Layla, hogy történhetett meg ez az egész? Két
hónapja még sejtelmem sem volt… Várj egy picit – mondta,
aztán hallottam, ahogy becsukódik egy ajtó. – Anya mindenhová
követ, mióta itt járt a rendőrség. Aggódik és fél. A rendőrök azt
gondolják, hogy Sam… hogy elborult az agya, és megölte a
családját. Holnap mindenki erről fog beszélni a suliban, és ez
nem jó így. Érted, mire gondolok? Nem lenne szabad azt
hinniük, hogy Sam képes volt ilyesmit tenni.
– Tényleg nem – értettem egyet, aztán kinyitottam a
szememet. Szemben velem egy festmény lógott a falon. Egy
festői szépségű utat ábrázolt, őszi tájban, de az élénk
narancssárgák és vörösek furcsán tompának hatottak. – Sam
egyáltalán nem ezt érdemli.
– És mi sem. – Stacey újabb mély levegőt vett. – Muszáj
elterelnem valahogy a figyelmemet, különben megint kiakadok.
Eddig kábé óránként egyszer megtörtént. Szóval légyszi, tereld
el a figyelmem!
– Ööö… – Az agyam minta felmondta volna a szolgálatot. Kösz
a segítséget, agy! – Bocsi, béna vagyok ebben.
Stacey reszelős nevetést hallatott.
– Mi újság Rothtal?
 – Hát, ő most… Nos, mondjuk úgy, hogy cselekvőképtelen.
Amint kimondtam a mondatot, tudtam, hogy nem kellett
volna.
– Tényleg? – Stacey hangjában kíváncsiság bujkált. – Na és
miért?
A széles, boltíves folyosó felé pillantottam.
– Reggel megmondtam neki, hogy beszélnem kell Zayne-nel,
és, gondolom, azt hitte, azért, mert meg akarom mondani neki,
hogy vele akarok lenni. Ezért Roth egy icipicit berúgott.
Fojtott kacagás hallatszott a vonal túlsó végéről, és a hangtól
nekem is egy kicsit jobb kedvem lett.
– Komolyan?
– Aha. És a famulusai is. – Egy pillanatig csendben
vigyorogtam. – Szép kis műsort mutattak be.
– El tudom képzelni. Nem. Mégsem tudom. Képeket akarok!
Mosolyogtam, de eszemben sem volt teljesíteni a kérését.
– Szóval… Nem akarsz Zayne-nel lenni? Mióta ismerlek, a
megszállottja vagy.
– Azért a megszállott kicsit erős kifejezés. – Kényelmetlenül
éreztem magam amiatt, hogy erről beszélgetek Stacey-vel, de
azt kérte, tereljem el a figyelmét, és én kész voltam bármit
megtenni ennek érdekében. – Tudod, hogy szeretem Zayne-t.
Mindig is szerettem, és örökké szeretni is fogom. De Rothtal más
a helyzet. Ő…
– Ő az igazi – mondta halkan Stacey.
– Aha. Állatira tud idegesíteni, de még ezt is szeretem benne.
Tudom, hogy furán hangzik, de ez az igazság. – Kibogoztam
keresztbe tett lábaimat, és felálltam, majd egyik kezemet a
hasam elé téve mászkálni kezdtem a szobában, menet közben
lábnyomokat hagyva a keleti stílusú szőnyegen. – Szeretem őt,
Stacey. Igazán szeretem.
– Nem vagyok meglepve – válaszolta.
Megint elvigyorodtam, miközben a második fordulót tettem a
kanapé előtt.
– Ó, valóban?
– Nem bizony. Láttam, hogy néz rád Roth. És azt is, te hogy
nézel rá. Zayne-nel mindig más volt a dolog. Már nem mintha
becsmérelni akarnám őt. Tudod, hogy a fél petefészkemet
odaadnám, ha… Istenem, micsoda hülyeségeket beszélek?!
Mármint, ez egyelőre még viccnek is rossz – mondta Stacey, és
nagyot sóhajtott. – Szörnyű alak vagyok.
– Nem! Te jó ég, dehogy vagy! Ne gondolj ilyesmit! És
egyáltalán nem vagy szörnyű alak.
– Kérdezhetek… Kérdezhetek valamit? És megígéred, hogy
őszintén válaszolsz?
– Persze – feleltem, és megálltam a festmény előtt.
– Ígérd meg! – suttogta.
– Ígérem.
Eltelt egy pillanat, mielőtt Stacey megszólalt volna.
– Sokat gondolkodtam ezen. Azelőtt, hogy Sam megváltozott,
nem is igazán figyeltem rá. Csak akkor kezdett el érdekelni,
amikor másképp kezdett öltözni, és megváltoztatta a frizuráját.
Amikor magabiztosabbá vált…
Jaj, ne.
 – És ami ezeket csinálta, nem is Sam volt. – Megremegett a
hangja. – Hanem az az izé, ami Samnek adta ki magát. Ez azt
jelenti, hogy abba a lénybe zúgtam bele, Layla? Nem pedig
Sambe? Hát milyen ember vagyok én?!
– Jaj, Stacey… Ne gondolj ilyeneket! Az az igazság, hogy
szerintem mindig is tetszett neked Sam, csak kellett egy kis idő,
mire rájöttél erre. Nem a lilinbe zúgtál bele.
– Biztos vagy benne? – Olyan vékonyka volt a hangja, mint
egy kisgyereké.
– Igen, biztos. Gondolj bele: a lilin olyan jól eljátszotta Samet,
hogy egyikünk sem vette észre a különbséget. Te is azt
gondoltad, hogy ő Sam. Én is azt gondoltam… Pontosabban azt,
hogy Samnek egy olyan verziója, aki megtanulta, hogyan kell
fésűt használni.
Stacey nevetése váratlan, kellemes meglepetésként ért.
– Igaz. Oké.
Mintha apró gombócok formálódtak volna a hasamban.
– De érted, mire gondolok, ugye? Ne gondolj ilyesmiket
magadról!
– Nem gondolok. Vagyis… Csak hallanom kellett a te szádból a
dolgot – nyugtatott meg, és reméltem, hogy igazat mond. –
Mikor talizhatunk, hogy kifaggathassalak arról, hogy mi történt
közted és Roth között?
Nem igazán tudtam, miről mesélhetnék neki, mivel Rothtal
még nem sikerült beszélgetnem, legalábbis úgy nem, hogy
mindketten józanok lettünk volna.
– Hétfőn mész suliba?
 – Valószínűleg. És te?
Előreestek a vállaim.
– Nagyon szeretnék, de előtte ki kell találnunk, hogy intézzük
el a lilint, és már eddig is rengeteg időt elvesztegettem.
– Jaj, Layla!
A fejemet ingattam, nem volt kedvem erről a témáról tovább
beszélgetni.
– Amint sikerült elsimítani a dolgokat, kitalálok valamit. Ha
mást nem, megpróbálhatok odamenni az órák után, hogy
találkozzunk. Attól függ, mit csinálunk.
Megbeszéltük, hogy majd írunk egymásnak, de mielőtt
letettem volna, Stacey megállított.
– Layla?
– Igen?
Élesen, jól hallhatóan beszívta a levegőt.
– Ígérd meg, hogy segítesz Samnek! Hogy amit lehet,
helyrehozunk. Érte.
A szabad kezem ökölbe szorult, a körmeim a tenyerembe
vájtak.
– Megígértem, hogy így lesz. És nem is fogom megszegni az
ígéretemet.

Amint leszállt az éj, és megbizonyosodtam róla, hogy Roth még

mindig alszik, hortyogó famulusaival együtt, magamhoz vettem
egy takarót a hálószobámból, és kiléptem az erkélyre, ami
valamiféle természetvédelmi területre nézett.
Ajkaim közül kis párafelhő szállt elő, ahogy hátrahajtottam a
fejem. A tiszta égbolt tele volt csillagokkal, amelyek ezernyi
apró gyémántként csillogtak a távolban. A korláthoz sétáltam,
összehúztam magamon a takarót.
Képtelen voltam kikapcsolni az agyamat. Újra és újra
ugyanazok a gondolatok kavarogtak benne. Újrajátszottam a
beszélgetésünket Stacey-vel, elidőztem a félelmein. Fájt érte a
szívem, azt kívántam, bárcsak többet is tehetnék érte, de nem
volt más lehetőségem, mint kiszabadítani Sam lelkét, amit
eltökéltem, hogy meg is fogok tenni. És tudtam is, hogy mivel
kell kezdenem: a Kaszással. De meg kellett várnom a következő
hetet, és rosszul voltam ettől a gondolattól, mert ki tudja, mi
történhet addig Sam lelkével.
El kellett intéznünk a lilint, mert biztos voltam benne, hogy
nem sokáig marad majd tétlen. A gondolataim azonban hirtelen
a démonra vándoroltak, aki elmenekült előlem, aztán pedig a
tollas szárnyaimra. Erről pedig elkerülhetetlenül eszembe
jutottak az alfák, és az, hogy vajon miért tartottak hirtelen
szörnyszülöttnek, amikor tizenhét évig tök jól elviselték a
létezésemet.
Arra tippeltem, hogy a szárnyaimhoz lehet köze, vagy ahhoz,
ahogy átváltoztam.
Egy csillag különvált a többitől, és átszelte az eget, magára
vonva a figyelmemet. Amikor kicsi voltam, azt gondoltam, a
hullócsillagok angyalok, akik ellátogatnak a földre. Zayne tudta,
hogy mi az igazság, de a kedvemért belement a játékba, és
történeteket talált ki arról, hogy valójában őrangyalok, akik
azért szállnak alá az égből, hogy megvédjék a rájuk bízottakat.
 Szorosan becsuktam a szemem, és vettem egy fájdalmas
lélegzetet. Nem tudom, mióta állhattam odakint, de amikor
bementem a házba, az orrom jéghideg volt, és érzéketlenné
váltak az ajkaim. Az ágyra dobtam a takarót, felvettem a
pizsamámat, de mielőtt bebújtam volna az ágyba,
meggondoltam magam.
A szívem hevesen dobogott, ahogy sarkon fordultam, és
elhagytam a szobát. Nem hagytam időt magamnak, hogy
átgondoljam, mit is művelek: odasétáltam Roth hálószobájához.
Kinyitottam az ajtót, becsusszantam rajta, és halkan az ágyhoz
léptem.
Roth az oldalán feküdt, az arca az ajtó felé nézett. Az ajkai
kissé nyitva voltak, a haja kócosan omlott a homlokába.
A takarót karcsú derekáig visszatűrte, így láthattam, hogy
Bambi visszatért a helyére. A kígyó újra tetoválás alakjában
simult Roth bal karjára. A famulus egy része mintha átlógott
volna a srác hátára is, de túl sötét volt ahhoz, hogy ebben biztos
lehessek. A kiscicákat nem láttam, de tapasztalatból tudtam,
hogy akárhol lehetnek, és valószínűleg arra készülnek, hogy a
lábfejemre és a bokámra vessék magukat.
Nem akartam visszamenni az ágyamba, hogy egyedül
maradjak a gondolataimmal. Itt akartam lenni, Roth mellett.
A szívem a torkomban dobogott, ahogy az ágyhoz léptem,
felemeltem a takarót, és bemásztam alá.
Roth nem ébredt fel a mozgásra, amiért hálás voltam, mert
furán éreztem magam amiatt, hogy bemászok az ágyába, mint
valami őrült zaklató. Az oldalamra gördültem, szemben Rothtal,
és még tovább fokoztam a zaklatósdit, amikor hagytam, hogy a
tekintetem elidőzzön az arcán. Meg akartam érinteni a
járomcsontját, de megfékeztem az ujjaimat. Az állam alá
dugtam a kezem, és a fejemben kavargó gondolatok pár perc
múlva elcsendesedtek. A közelsége megnyugtatott, márpedig
nagyon nagy szükségem volt egy kis nyugalomra.
Ahogy hallgattam szabályos, egyenletes lélegzetvételeit,
lassan becsukódott a szemem. Pár pillanattal később, ahogy
kezdtem álomba szenderülni, zajt hallottam Roth másik
oldaláról: mintha egy apró motor duruzsolása lett volna.
Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy az egyik ördögi cicát
hallom, és habár tudtam, hogy milyen gonoszak a kis
pokolfajzatok, elmosolyodtam.
Mélyen aludtam, Roth meleg testének közelsége elringatott, és
nem tudom, hány óra telhetett el, amikor egy kar átölelte a
derekamat, és közelebb húzott. Amikor hozzányomódtam a
kemény mellkashoz, kinyitottam a szemem. Borostyánszínű
szempár nézett vissza rám.
– Jó reggelt!
A hangja álomittas volt, a lehelete pedig mentolos illatú,
mintha megmosta volna a fogát, majd visszamászott volna az
ágyba.
Álmosan ránéztem. Roth haja nedves volt.
Valószínűleg észrevette az arcomra kiülő zavarodottságot,
mert így folytatta:
– Felfrissítettem magam. – Felém nyúlt, és elkapta az egyik
hajtincsemet, hogy a fülem mögé tűrje. – Teljesen ki voltál ütve,
amikor felébredtem. Gondoltam, jobb lesz, ha megszabadulok
az éjszaka bűzétől. – Tekintete az arcvonásaimat pásztázta,
miközben az ujjbegyével a szemöldököm vonalát cirógatta. – El
kell ismernem, kellemes meglepetés volt arra ébrednem, hogy
az ágyamban vagy.
Végre képes voltam megszólalni.
– Tényleg?
– Igen. – Az ujja most már az orromat simogatta. – Rájöttem,
hogy sosem csináltam még ilyet. Sem veled, sem mással. Én
mindig…
Azon ritka alkalmakkor, amikor egy ágyban aludtunk el, Roth
mindig lelépett, mielőtt még felébredtem volna, kivéve, amikor
gyógyultam, de ezt láthatóan egyikünk sem számolta.
Különös mosoly bujkált az ajkán. Nem negatív értelemben
volt különös, de sosem láttam még így mosolyogni. Kisfiús bájt
kölcsönzött neki.
– Annyira tetszett, hogy ráfaragtál, mert mostantól egész
életemben így akarok felébredni. Azt akarom, hogy minden
reggel itt legyél mellettem. Na jó, inkább a te hálószobádban,
mert az nagyobb. És kényelmesebb az ágy.
Lassan kitisztultak a gondolataim, és azon kaptam magam,
hogy úgy vigyorgok rá, mint valami gyagyás.
– Szerintem ez az ágy is jó.
– Azért, mert én is benne fekszem?
– Hűha! – Még szélesebben vigyorogtam. – Jó tudni, hogy az
egód mérete nem változott!
Végighúzta az ujját a homlokomon, és mély hangon
felnevetett. Aztán a nevetése hangjával együtt a mosoly is eltűnt
az arcáról.
– Nézd, ami a tegnap éjszakát illeti… Sajnálom – mondta Roth.
Láthatóan nehezen ment neki a bocsánatkérés, amitől
valamiért nevethetnékem támadt. A démonokra nem volt
jellemző a bocsánatkérés. A sajnálom szó nem szerepelt a
szókincsükben. – Őszintén azt hittem, hogy elhagysz engem,
ezért leittam magam a sárga földig, nehogy utánad menjek. De
ez sem mentség. Tudom jól, és sa… sajnálom.
– Semmi baj. Cuki voltál.
– Cuki? – Az ujjai az állam vonalára siklottak. – Jobban
szeretném, ha inkább szexi vadállatnak neveznél.
Erre aztán tényleg felkacagtam.
– Bocsi, szerintem ez a jellemzés csak Toppancsnak jár.
A tekintete az enyémet fürkészte, az ujjai megállapodtak az
állam közepén, közvetlenül az ajkam alatt.
– És hogy vagy? – kérdezte. Amikor nem válaszoltam,
végigsimított a hüvelykujjával az ajkamon. – Nem vagyok hülye.
Tegnap délután beszéltél Zayne-nel, ma reggel pedig mellettem
ébredtél fel. Biztosan nem lehetett könnyű.
– Nem is volt – suttogtam, és eszembe jutott a kín, amit Zayne
arcán láttam. Ez is egyike volt azoknak a gondolatoknak, amik
nem hagytak nyugodni előző éjjel.
Az ágy másik oldalán lévő ablakon vastag függöny lógott,
aminek a résén keresztül besütött a nap, és a fény Roth arcát
simogatta.
– Szóval, hogy vagy?
 Először azt akartam válaszolni neki, hogy jól, de ez hazugság
lett volna. Legalábbis részben. Márpedig én azt akartam, hogy
soha többé ne legyenek titkaink egymás előtt.
– Nehéz volt – ismertem el, és a mellkasára tettem a kezemet.
Kissé megrándult a teste, és ez tetszett nekem. Tetszett, hogy
ilyen hatással van rá az érintésem. – Valószínűleg ez volt az
egyik legnehezebb dolog, amit valaha tennem kellett, mert
Zayne fontos nekem. Szeretem őt, és sosem akartam neki
fájdalmat okozni. Soha.
– Tudom. – Az ajka hozzáért a homlokomhoz. – Nem lehet
könnyű elveszíteni téged, de azt hiszem…
– Hogy? – Ezúttal az én ujjam kalandozott el Roth testén.
Milyen különös, gondoltam, miközben kört rajzoltam vele a
mellkasára. Mintha az, hogy így érhetek hozzá, hatalommal
töltene el. Nem úgy, mintha szembeszállnék egy őrjöngő
démonnal, vagy kiállnék magamért a klánommal szemben, de
így is megrészegültem az érzéstől.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondom – folytatta egy sóhaj
kíséretében –, de kőkövi jó srác; viszont jobb lesz, ha adsz neki
egy kis időt.
Behunytam a szemem.
– Igen, tudom.
A derekamat ölelő kar szorítása erősödött.
– Megtennél valamit a kedvemért? – kérdezte Roth.
– Öö… – nyögtem, miközben az ujjam mozdulatlanná dermedt
izmos hasa legfelső kockáján.
– Milyen mocskos a fantáziád, te lány! Nem arra gondoltam.
Most éppen – tette hozzá, mire összerándult a gyomrom az
izgalomtól. – Lehetne, hogy elölről kezdjük a tegnap éjszakát?
Nem értettem, mire gondol.
– Hogy érted?
– Be voltam csípve, de azt hiszem, azt mondtad, hogy velem
akarsz lenni. És, nos, szeretném újra hallani.
A szívem tótágast állt, és hátradöntöttem a fejemet, hogy az
ajkaink közel kerüljenek egymáshoz.
– Itt akarok lenni, melletted. – A körém fonódó kar még
szorosabban ölelt, Roth a mellkasához préselte a testemet, pont,
mint előző éjjel. Én pedig pont, mint előző éjjel, élveztem ezt. –
Veled akarok lenni.
Roth a homlokomhoz szorította a homlokát, miközben a
hátára gördült, és engem is magával húzott. Félig rajta
feküdtem, a kezemet a mellkasára tapasztottam, a lábaink
összefonódtak. Roth úgy ölelte a derekamat, mintha sosem
akarna elengedni, és a keze a tarkómat simogatta, amitől
borzongás futott végig a gerincemen, és az érzékeim mintha
ujjongásban törtek volna ki.
De még nem mondtam el mindent, amit akartam. Elmerültem
az ékszerként fénylő, gyönyörű szempárban, és kimondtam azt,
amit még soha. Minden egyes porcikám helyeselt, amikor
elhagyták a számat a szavak:
– Szeretlek, Roth. – A hangom remegett az érzelmektől. –
Szerelmes vagyok beléd.
Roth ismét pozíciót váltott. Ezúttal háton fekve találtam
magamat, Roth pedig fölém hajolt, lábát a combjaim közé
ékelte, keze meg még mindig a tarkómra simult.
– Mondd még egyszer! – kérte suttogásnál alig hangosabban.
– Szeretlek. Szeretlek – ismételtem meg. Újra és újra és újra,
egészen addig, amíg Roth el nem hallgattatott egy csókkal.
Ez a csók más volt, mint az előző éjjeli. Az ajka gyengéden ért
az enyémhez, mint egy édes simogatás, ami éles kontrasztot
alkotott Roth emberfeletti erejével. Minden porcikámban
éreztem. A lágy csók után kissé felemelkedett, hogy láthassam
az arcát. Levette a kezemet a válláról, és az ujjaim köré fonta az
ujjait, aztán összekulcsolt kezeinket a mellkasához húzta.
Éreztem, hogy hevesen ver a szíve.
– Vágyom rád, ahogy csak egy démon vágyhat valakire. –
A tarkómon lévő keze szorítása erősödött. – És minden ébren
töltött pillanattal egyre jobban sóvárgok utánad, aminek meg
kéne ijesztenie, de ehelyett izgat. És ami még ezeknél is
fontosabb: szeretlek! – mondta Roth, mire az egész testem
megfeszült a gyönyörtől. Ő viszont mintha nem vette volna
észre ezt. – Én, Astaroth, a pokol koronahercege, szerelmes
vagyok beléd, Layla Shaw. Tegnap is az voltam. Ma is az vagyok.
Holnap is az leszek. Száz évszázaddal később is ugyanígy foglak
szeretni, pont ilyen szenvedélyesen.
A szavaitól úgy éreztem, mintha átöleltem volna a Napot.
Melegség árasztotta el a testemet, és Roth egy újabb csókkal
támasztotta alá a vallomását, ami több volt az előbbi lágy,
kalandozó csóknál. Mély volt, és alapos, és úgy éreztem, mintha
Roth a sajátjának nyilvánítana általa, én pedig ugyanezt tenném
ővele. Mintha végre, oly sok idő elteltével elpusztítottuk volna a
köztünk álló határvonalat, és nem lenne többé visszaút.
Százszor és százszor szerelmet vallottunk egymásnak, és a
csókjaink hangját időről időre az azok által kiváltott nyögéseink
váltották fel. Amikor nem beszéltünk, a csókjaink és az
érintéseink akkor is a szerelmünket kiáltották a világba.
Elengedtük egymás kezét, és Roth megragadta a csípőmet,
majd hozzám nyomta a testét. A vékony pizsamanadrág mintha
ott sem lett volna, nem jelentett akadályt, annyira ki voltunk
éhezve egymásra. Akartam Rothot, annyira akartam őt, hogy az
már fájt; az iránta érzett vágyam igazi, fizikai fájdalmat okozott.
A vágy mélyről indult a testemből, és mintha a bőrömre
tetoválták volna, az izmaimba és a csontjaimba ivódott. Roth is
biztosan ugyanígy érzett, a csípője mozgása elárulta, mennyire
vágyik rám, és amikor a keze a pólóm alá siklott, majd
felhajtotta és még feljebb gyűrte azt, elakadt a lélegzetem.
A szívem őrülten kalapált, miközben Roth feltámaszkodott az
egyik könyökére, és lenézett rám.
Deréktól felfelé meztelen voltam, és ugyan nem most látott
így először, mégis úgy éreztem, mintha kannibál hajlamú
pillangók egész serege kezdett volna el verdesni a
gyomromban. Az e téren szerzett tapasztalataim elég
korlátozottak voltak, de Roth tekintetéből olyan éhség és
szenvedély sugárzott, hogy ösztönösen tudtam: tetszik neki a
látvány.
Ezt szavakkal is megerősítette.
– Gyönyörű – mondta, és a hangjában fülledt erotika bujkált,
miközben finoman végigsimított a hasamon az ujjaival.
Összerándultam, aztán az ajkamba haraptam. – Annyira
gyönyörű vagy, Layla. Ha választanom kéne, mit bámulnék
életem hátralévő részében, te lennél az.
A szívem olyan őrülten zakatolt a boldogságtól, hogy azt
hittem, mindjárt leesek az ágyról. Vagy kirepülök az ablakon,
egyenesen a mennyországba.
Roth ujjai feljebb vándoroltak, egy pillanatra sem hagyta
abba a bőröm cirógatását.
– Örökké tudnálak nézni – mondta, aztán megint megcsókolt.
Minden csók értékes, erőteljes és gyönyörű volt a maga módján.
Roth ajka végigsimította az arcomat, aztán a fülemre siklott,
és végül belesuttogott valamit, amitől a bőröm mintha lángra
lobbant volna, az izmaim pedig furcsa, gyönyörteljes görcsbe
rándultak. Amikor felemelte a fejét, a tekintete kíváncsiságról,
vágyról és ezer más érzelemről árulkodott.
Bólintottam.
Szája egyik sarka felfelé görbült, aztán így szólt:
– Köszönöm.
Fogalmam sem volt, miért mond köszönetet, de aztán az
összes gondolat kiröppent a fejemből, mert Roth megcsókolta a
szám sarkát, aztán az ajka új helyekre kalandozott, apró
csókokat hintett az államra, a nyakamra és még lejjebb…
Az ujjaim a paplanba vájtak, amikor megállt, és elidőzött egy
bizonyos ponton. Szaggatottan felnyögtem. Tényleg nem
értettem, miért köszöni meg, hogy ezt teheti velem; inkább
fordítva kellett volna lennie.
Az ajka végigsimított a bordáimon.
 – Azt hiszem, csináltatnunk kéne neked egy tetoválást.
Eltartott pár másodpercig, mire értelmezni tudtam a szavait.
– Egy… tetoválást?
– Igen. – Megcsókolta a hasamat, közvetlenül a köldököm
fölött. – Egy famulust.
– Nekem is lehet olyanom?
Roth felemelte az állát, és szívdöglesztő mosolyt villantott
rám.
– Miért ne lehetne? Tudom is, hogy ki csinálhatná meg neked.
– Végigpillantott a testemen, amibe beleborzongtam. – Itt
például jól mutatna. – Végigsimított az oldalamon. – Vagy itt. –
Ugyanaz a keze a pizsamaalsóm alá siklott, és a csípőmre
simult. Roth tekintete szenvedélytől izzott. – Nekem itt nagyon
tetszene.
– Számít, hogy hová tetoválják? – kérdeztem. – Így is, úgy is
elmászkál majd, nem?
– Ó, nagyon is számít. – Csókot lehelt a köldököm alá. – De
főleg nekem.
Felnevettem.
– Akkor oké.
Roth elvigyorodott, és újra fölém ereszkedett. A karja izmos
volt, és erős, két kezét kétfelől a fejem mellé fektette. Elakadt a
lélegzetem, ahogy ajkai átvették az irányítást az enyémek fölött.
Köré fontam a karomat, magamhoz szorítottam. Összefonódott
a nyelvünk, élveztem Roth őrjítő ízét.
Aztán ismét mozgásba lendült, lefelé vette az irányt. Ujjaim a
hajával játszottak, és már követni sem tudtam, hol jár éppen a
szája: képtelen voltam józan ésszel gondolkozni mellette.
Nem is tudom, mikor került le rólam a pizsamaalsóm, vagy
hogy hova lett. Csak úgy, varázsütésre eltűnt. Roth maga volt a
varázslat. A huncut mosoly akkor sem hagyta el az ajkát,
amikor a keze végigsimított a combom külső részén. Semmi
sem volt a keze és a bőröm között, és minden apró érintése, még
a legfinomabb simogatás is áramütésként hatott a testemre.
– Tökmag?
Elengedtem a haját, a paplanra ejtettem a kezemet.
– Igen?
– Mi lenne, ha ide csináltatnánk azt a tetkót? – Megcsókolta a
combom belsejét, közvetlenül a térdem fölött. – Nagyon
izgalmas terület. Tetszik nekem.
Az ajkamba haraptam.
– Azt mindjárt gondoltam.
Roth szeme élénk okkerszínben játszott.
– Tudod, mi jutott még eszembe?
Rothról volt szó, ezért inkább nem válaszoltam – nála sosem
lehet tudni, épp mire gondol.
– Azt hiszem, eljött az ideje, hogy hivatalosan is bejelentsem.
Tudod, hogy én lettem az elnöke a vérszomjas démonokból álló
Layla fanklubnak.
Kibuggyant belőlem a nevetés.
– És akkor most mi lesz? Nyomtatsz magadnak egy elnöki
pólót?
– Ja, és kitűzőket is csináltatok.
Nevetni kezdtem, de a keze hirtelen a testünket elválasztó
egyetlen, vékony ruhadarabra vándorolt, és valami egészen új
dolgot tettünk. Izgultam, de bíztam Rothban. Eszembe jutott az,
amit nem sokkal ezelőtt a fülembe suttogott. Tudtam, hogy
annál messzebb nem fogunk jutni. Mielőtt elhatalmasodhatott
volna rajtam az idegesség, Roth ajkai oda vándoroltak, ahol az
előbb még az ujjai voltak, és elvesztettem az eszem.
A gondolatok helyét átvették az érzelmek – csak Roth létezett, és
az őrült, pezsdítő érzetek, amiket előcsalogatott a testemből.
Mesterien tette a dolgát, olyan volt, mint valami szexi géniusz,
és többé én sem voltam önmagam. Még sosem remegtem így, és
nem adtam ki ilyen hangokat. Mintha egy feszesre húzott
szövetdarab lettem volna, aztán hirtelen megszűnt a feszítő
érzés, és felkapott a forgószél, magával vitt, egészen az égig,
olyan magasra, hogy akár a csillagokat is képes lettem volna
megcsókolni.
Roth lassan felemelkedett, alám ügyeskedte az egyik karját, és
a mellkasához húzott. Amikor kinyitottam a szemem, olyan volt
az arckifejezése, mintha eszét vesztette volna a gyönyörtől, ami
különös volt, mivel ő vette el az én eszemet. Én éltem át a
gyönyört, neki köszönhetően.
– Ez… – A nyelvem mintha képtelen lett volna szavakat
formálni. – Ez fantasztikus volt.
Volt valami arrogáns a mosolyában, mintha pontosan tudná,
milyen jól csinálta azt, amit csinált, ugyanakkor kisfiús báj
sugárzott belőle. Elnyújtózott mellettem, és egy pillanatra sem
engedett el a közeléből. Hozzám hajolt, és finoman megcsókolt.
Ahogy a karjában feküdtem, az egész testem elernyedt, mintha
folyékonnyá váltak volna a csontjaim.
Forró ajka nedves homlokomra tapadt.
– Azt akarom, hogy örökké ilyenek legyenek a reggeleink. –
Csókot lehelt a fülem mellé. – Amíg világ a világ.
Megborzongtam, és kinyitottam a szemem. A rózsaszín köd
felszállt, elhalványult a boldogság vakító fénye. Rádöbbentem
valami nagyon fontosra, valamire, ami mind ez idáig
egyikünknek sem jutott eszébe. Roth sosem fog megöregedni.
Amíg él, úgy fog kinézni, ahogy most, mialatt én megöregszem
és meghalok, mint bármely más halandó – hála az ereimben
csörgedező őrzővérnek.
Roth számára volt örök élet.
Számomra viszont nem.
 NYOLC

A hidegrázós nyugtalanság érzése az egész délelőttömet

végigkísérte, ami baromira idegesített, mert Rothtal végre
bevallottuk egymásnak az érzéseinket, és amit csináltunk – amit
Roth csinált velem –, az egyszerűen fantasztikus volt, és
csodálatos, és igen, én is azt szerettem volna, ha az
örökkévalóságig ilyenek lennének a reggeleink. Úgy éreztem,
mintha a gondolat kísértetként vagy árnyékként követne
minket, és a végtelen időt röpke percekké és pillanatokká
zsugorítaná. Tudtam, hogy ez az egész hülyeség, mert rengeteg
időm volt még, mielőtt el kell kezdenem aggódni amiatt, hogy
öreglány létemre egy dögös pasi velem tölti az idejét.
A lelki szemeim előtt láttam Rothot, aki ugyanolyan friss és
üde, mint most, ahogy felkel az ágyból, és sokatmondóan rám
mosolyog; én viszont teljesen máshogy nézek ki. A hajam ősz, az
arcom pedig olyan ráncos, mint azoké a fura kutyáké, és a
hátam is görbe. És ahelyett, amit reggel csináltunk, bingózással
ütjük el az időt.
Mondjuk bingózni pont szeretek…
Lényeg a lényeg, a kényelmetlennél is kényelmetlenebbül
éreztem magam.
De ennél sokkal sürgetőbb dolgokkal kellett foglalkoznunk,
épp ezért Caymannel és egy számomra ismeretlen démonnal,
akit Edwardnak hívtak, gyűlést tartottunk a konyhában. Erősen
kételkedtem abban, hogy tényleg így hívják a szöszit, mert az
Edward név a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy félelmet
keltsen az emberben.
Cayman a pulton ült, a mosogató közelében, és a lábát lóbálta,
mintha a játszótéren lenne. Én a konyhaszigetnél ültem, éppen
befaltam egy hatalmas adag kolbászt, Roth pedig mellettem állt.
Amikor együtt besétáltunk a konyhába, szinte arra számítottam,
hogy Cayman majd látványosan elővesz egy fényképezőgépet,
és vadul kattintgatni kezd. Az arcáról valósággal sütött a
boldogság. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne nézzek rá
Rothra, mert ha megtettem, eszembe jutott, mit csinált velem
aznap reggel, és az, hogy mit nem csináltunk, és ettől fülig
elpirultam. Talán még messzebb is jutottunk volna, ha Roth
nem érzi meg a másik démon jelenlétét, ami miatt kénytelenek
voltunk elhagyni a hálószobát, és felderíteni a terepet.
Edward Cayman mellett állt. A szeme furcsán csillogott, és ha
a démon egy bizonyos módon elfordította a fejét, visszaverte a
fényt. Egyértelműen nem felsőbbrendű démon volt; úgy
sejtettem, ártó démon lehet.
– Na, mi lesz a mai program, gyerekek? – kérdezte Cayman.
Roth lassan elmosolyodott, és sokatmondó pillantást vetett
rám, amitől mintha lángra lobbant volna az arcom. Kinyitotta a
száját, de azonnal be is csukta – valószínűleg kiolvasta a
tekintetemből, hogy nem lenne jó vége, ha úgy válaszolna a
kérdésre, ahogy szíve szerint tenné.
 Nevetve nekidőlt a pultnak a csípőjével.
– Gondolom, bemegyünk a városba, és elkezdjük átkutatni a
területeket, ahol a lilin elrejtőzhetett. Az őrzők is ugyanezt
csinálják, de kétlem, hogy sikerrel járnának.
– A lilin egy kilométerről megérzi, ha a közelébe kerülnek –
értett egyet Edward. – Mi viszont el tudunk vegyülni a
démonhordában, amíg alkalmunk nem lesz közel kerülni hozzá.
Összekulcsoltam a karomat a hasam előtt, ahol Bambi pihent
azóta, hogy átmászott a bőrömre, amikor elhagytuk a
hálószobát. Eszembe jutott, hogyan reagált a jelenlétemre előző
nap a felsőbbrendű démon, de elhessegettem a gondolatot.
– Szerintetek lehetséges, hogy a Lilithet imádó boszorkányok
rejtegetik a lilint?
Cayman a fejét ingatta.
– Nem hinném. Megszállottjai az anyádnak, de tudják,
mekkora kockázatot vállalnának, ha menedéket nyújtanának
egy olyan gonosz lénynek, mint a lilin.
Normális esetben rendesen behisztiztem volna, ha valaki az
anyámként emlegeti Lilithet, de most úgy voltam vele, hogy
egyszerűen ez az igazság. Akár tetszik, akár nem, Lilith tényleg
az anyám.
– Egyáltalán, milyen démon adna neki menedéket ezek után?
– kérdeztem.
– Egy nem túl okos példány – válaszolta Roth, miközben
pozíciót váltott, és a derekamra tette a kezét. Pulcsi volt rajtam,
egy szörnyen szűk darab, amit Cayman szerzett nekem,
szerintem amúgy a sarki boltban, de még így is éreztem a
bőrömön perzselő érintését. – Mert jobb, ha tudják, hogy a
lilinre nemcsak az őrzők vadásznak, de a Főnök is,
következésképp én magam is. Velem pedig nagyon nem
akarnak ujjat húzni.
– Nézzenek oda, micsoda vadmacska… – Edward nekidőlt a
pultnak, és a könyöke a mozdulat közben súrolta a kávéfőzőt.
Összerándultam, mert a gépből szikrák törtek elő, és a konyhát
égett ózonszag töltötte meg, mire Edward hátrapillantott a válla
fölött. A kanna közepén repedés szaladt végig, és Edward
visszafordult felénk. – Huppsz, bocsesz.
Igen. Egyértelműen ártó démon.
Roth dühösen összevonta a szemöldökét.
– Holnap reggelre legyen itt az új.
– Igenis, uram – mondta a démon grimaszolva.
Uram? A pultra meredtem, és összepréseltem az ajkaimat,
hogy elnyomjam az arcomra kívánkozó vigyort.
– Egyetlen ártó sem fog segíteni a lilinnek, ezt garantálom –
folytatta Edward, amikor sikerült leküzdenie a szégyenkezését.
Elgondolkodtam, hogy vajon azért beszél-e így, mert a fajtája
szószólója, vagy valami hasonló.
Még mindig olyan keveset tudtam a démoni fajról, és ettől
kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a székemen. Rengeteget
megjelöltem közülük a múltban, amivel arra kárhoztattam őket,
hogy vissza kelljen térniük a pokolba, és feltételeztem, hogy a
Főnök a kudarc semmilyen formáját sem tolerálja. Vajon a
Főnök az ártókat is megbüntette, akiknek semmi más bűne nem
volt, mint hogy kinyírták a konyhai eszközöket? Mardosott a
bűntudat.
Halkan kifújtam a levegőt, felpillantottam, és csavargatni
kezdtem a hajamat zavaromban.
– Elég nagy ez a város. Nem kezdhetünk el csak úgy céltalanul
bolyongani benne.
– A francba – motyogta Cayman. – Pedig pont erre vágytam.
A szememet forgattam.
– El kell kezdenünk nyomon követni a gyanús halálokat.
Azokat az eseteket, amikor egyébként egészséges emberek
holtan esnek össze. Kétlem, hogy a lilin tétlenül fog ücsörögni.
Ha elkezd lelkeket elszívni, idővel a testek is felhalmozódnak
majd.
– Jó ötlet – mondta Edward.
– Ez az én okos csajszim – dicsért meg Roth, majd az állam alá
tette a kezét, és hátra, majd oldalra döntötte a fejemet. Az ajka
egy nanoszekundum alatt az enyémen termett, és én először
teljesen megdermedtem a meglepetéstől. Nem voltam
hozzászokva, hogy mások előtt csókoljon meg valaki.
Pontosabban: nem voltam hozzászokva, hogy megcsókol valaki.
Annyira új volt a kapcsolatunk, huszonnégy órája sem tartott,
de a csókjával képes volt eltörölni a fenntartásaimat és az
aggodalmaimat. Ellazultam, a szoba mintha eltűnt volna
körülöttünk. Roth úgy csókolt, mintha senki más nem lenne ott
rajtunk kívül, de nem voltunk egyedül.
Valaki megköszörülte a torkát, aztán Cayman felmordult.
– Most komolyan, srácok…?
Égővörös arccal elhúzódtam Rothtól, de ő nem jött zavarba.
 – Mi van? – kérdezte.
– Habár örülök, hogy úgy döntöttetek, ti lesztek az év párja,
nem akarom látni, ahogy csőröztök – jegyezte meg Cayman.
Nem igazán hittem neki, mert egyértelműen Roth
szurkolótáborát erősítette. – Hatással van az emésztésemre.
Rossz hatással.
– Engem nem zavar – mondta Edward.
Tágra nyílt a szemem. Oké. Ez fura… és undi.
Roth felegyenesedett, de a karját a vállamra fektette.
– Cayman, te figyeld a hullaházakat és a kórházakat, te pedig,
Eddie fiú, tartsd a szemed a város szórakozóhelyein. Csak ne
nyúlj semmihez!
Az ártó démon alázatosan bólintott.
– Mit fogunk csinálni? – kérdeztem, és Roth elhomályosuló
tekintetéből azonnal tudtam, ő mit szeretne csinálni.
Felemeltem a kezem, és a szájára tapasztottam. – Ne mondj
semmit!
Úgy tett, mintha meg akarná harapni az ujjam, és
elvigyorodott, amikor elhúztam a kezem.
– Van pár hely, amit érdemes lenne megnézni.
Ezután elváltak útjaink, és jólesett végre csinálni is valamit a
sok tétlenség után. A nappaliba mentem a hajgumimért, amit a
kisasztalon hagytam. Felvettem, és ahogy megfordultam,
Caymannel találtam szemben magamat, aki alig harminc
centire állt tőlem.
– Még mindig el akarsz menni a Kaszáshoz, metálpopi? –
kérdezte Cayman.
 Egy pillanatig csak bámultam rá, és próbáltam értelmezni a
becenevet, aztán az ajtóra pillantottam.
– Igen, de Rothnak még nem mondtam.
– A helyedben egyáltalán nem is szólnék neki, mert nem lesz
ínyére a dolog. – Halkan és gyorsan beszélt. – Ne felejtsd el, amit
mondtam, cukorborsó! A Főnök nem maradéktalanul elégedett
Rothtal. Ha lemegy oda, akkor ott fogják tartani. Márpedig azt te
sem akarod.
Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy közelebb léptem
Caymanhez.
– Feljöhetne érte a Főnök, ha akarna?
Cayman oldalra döntötte a fejét válasz közben.
– Igen, de egyelőre kétlem, hogy megtenné. De hogy mi lesz
később… Ki tudja? Elterelhetem Roth figyelmét pénteken, hogy
legyen időd lemenni a Kaszáshoz, de sietned kell majd.
– Sietnem? Ha elfelejtetted volna, sosem jártam még a
pokolban, ezért fogalmam sincs, milyenek arrafelé az
útviszonyok – mutattam rá, és nagyon igyekeztem nem
kiborulni a gondolattól, hogy hamarosan le fogok menni a
pokolba. Szó szerint. – Rám férne némi útbaigazítás.
Cayman elvigyorodott.
– Egyszerűbb tájékozódni, mint gondolnád. Higgy nekem,
vajgombóckám. Amint megérkezel, tudni fogod, hova kell
menned – mondta, és kacsintott. – Egyébként büszke vagyok
rád. Jól döntöttél tegnap azzal, hogy a jövőt választottad. Hogy
Rothot választottad.
Szóra nyitottam a számat, de Cayman eltűnt, mielőtt bármit is
mondhattam volna. Lassan elfordultam, és körbepillantottam
az üres szobán.
– Utálom, amikor ezt csinálja.
– Micsodát?
Roth hangjától annyira megijedtem, hogy ugrottam egyet.
Egyáltalán nem lepett meg, hogy alig harminc centire állt
mögöttem…
– Ezt! Ti, démonok egyfolytában csak úgy felbukkantok és
eltűntök. Tök para. És természetellenes is.
– Csak féltékeny vagy, mert te nem tudsz ilyet.
A szememet forgattam, pedig egy kicsit igaza volt. Tényleg
féltékeny voltam rájuk egy icipicit e miatt a menő képesség
miatt. Ha én is rendelkezem vele, megállás nélkül eltünedeztem
és előbukkantam volna. Bambinak épp ezt a pillanatot sikerült
kiválasztania arra, hogy pozíciót váltson. Végigmászott a
derekamon, és a bordáimra fektette a fejét. Ha képes lettem
volna rá, őt is szépen lepottyantottam volna a kanapéra, amikor
ilyen izgága volt.
– Mit keresett itt Cayman? – Roth a kezébe vette az egyik
hajtincsemet, és tekergetni kezdte az ujja körül.
Már annak a gondolatától is mocskosnak éreztem magamat,
hogy hazudjak Rothnak, különösen azok után, ami köztünk
történt, de tudtam, hogy ha elmondanám neki, mire készülök,
nem engedné, hogy egyedül lemenjek oda Sam lelkéért, sőt,
talán egyenesen meg is tiltaná. Nem hagyhattam, hogy
megakadályozza a tervemet. És nem csak arról volt szó, hogy
meg akartam védeni Rothot a Főnök haragjától. Sam lelkének
megmentése fontosabb volt bármelyikünk szándékainál.
– Semmit. Csak hozta a szokásos, caymanes formáját –
mondtam végül.
Roth finoman meghúzta az ujjára tekert hajtincsemet, és
közelebb húzott magához.
– És mindannyian tudjuk, hogy az mit jelent. – Tekintete az
enyémbe fúródott, és a szívem hevesebben kezdett verni.
Lehajolt, és a homlokomhoz nyomta a homlokát. – Képzeld…
– Igen?
– Ha ma jól viselkedsz, később kapsz tőlem egy kis
meglepetést.
Mosolyra görbült az ajkam.
– Ha jól viselkedek?
– Aha. – Roth megcsókolta a homlokomat, aztán
felegyenesedett, és elengedte a hajtincsemet. – És jó viselkedés
alatt azt értem, hogy légy olyan huncut, amilyen csak tudsz.
Elnevettem magam, és gyors mozdulattal laza kontyba fogtam
a hajam.
– Nem tudom, lesz-e módom huncutkodni, ha az utcákat
járjuk a lilin után kutatva.
– Huncutkodni mindig van idő, tökmag.
– Nem lep meg, hogy ezt gondolod.
– Előfordult, hogy bármit is rosszul hittem? – kérdezte egy
jelentőségteljes pillantás kíséretében.
Felhúztam a szemöldökömet.
– Rengetegszer.
– Szerintem valami baj van a memóriáddal – vágott vissza, és
én megint elnevettem magam. Hiányzott ez a játékos élcelődés
Rothtal, és örömmel konstatáltam, hogy a sok viszontagság,
amit át kellett vészelnünk, hogy ide jussunk, egyáltalán nem
hagyott rajta nyomot.
– Nyugtatgasd csak ezzel magad! – Roth durcás arcot vágott,
én pedig megint elmosolyodtam. – De mielőtt újabb
meglepetések érnének, be akarok ugrani Stacey-hez.
– Megoldható. – Felemelte a kezét, és megsimogatta az
arcomat a kézfejével. Ez is egyike volt Roth azon
tulajdonságainak, amik nem változtak, mialatt külön voltunk
egymástól. Démon létére kifejezetten szerette a simogatást. –
Egyedül szeretnéd meglátogatni?
Már meg sem lepődtem azon, hogy mennyire figyelmes. Nem
mintha nem nyűgözött volna le vele, mert így volt, és a szívem
már megint furán remegett a boldogságtól… Azt viszont nem
értettem, ő miért nem veszi észre, mennyi jóság van benne.
Felnyújtóztam, és megpusziltam a szája sarkát.
– Szerintem örülne, ha téged is láthatna.
– Nyilvánvalóan – motyogta, és a tekintete elidőzött az
ajkamon. Megborzongtam, de nem a hideg miatt. Nem.
A legkevésbé sem. – Mindenki örül, ha láthat engem.
A fejemet ingattam.
– Készen állsz? – kérdeztem, és amikor bólintott, mosolyogva
pillantottam fel rá. – Elmondod végre, hova megyünk?
– Elmondanám, de azzal elrontanám a szórakozást. – Roth
kacagott, én viszont elkomorultam. – Oké. Nem megyünk
sehova. Legalábbis szándékosan. Csak céltalanul róni fogjuk az
utcákat.
– Hűha, ez aztán a zseniális terv!
Roth vigyorgott, aztán az alsó ajkába harapott.
– Igazából állati okos terv ám.
– Ezt egyelőre elég nehéz elhinni.
Roth megragadta a kezem, és a bejárati ajtóhoz vezetett.
– Elmondom, mit gondolok. Szerintem nem kell majd túl
sokáig keresnünk a lilint. Pontosabban nem hiszem, hogy neked
keresned kell majd a lilint.
– Na és mégis miért?
Roth a válla fölött rám pillantott, és az arcán többé nem
látszottak a jókedv jelei.
– Azért, mert a lilin fog megkeresni téged.
 KILENC

Semmi sem hasonlít ahhoz az érzéshez, mint amikor az ember

megtudja, hogy a pszichopata démon, akinek a teremtéséhez
akaratlanul is hozzájárult, a nyomában van; egy pillanatra még
azon is elgondolkodtam, hogy csatlakozom a rémtanúvédelmi
programhoz.
Mégis reménykedtem benne, hogy Rothnak igaza van, mert
így könnyebben megtalálhattuk a megoldást a problémánkra.
Mivel délután volt, kocsival mentünk be a városba, aztán
leparkoltunk egy parkolóházban. Nem voltunk túl szerencsések,
ha ilyen építményekről volt szó, de a repülés nem jöhetett
szóba, mivel fényes nappal volt. Habár a város emberi
lakossága nagyon is tudott az őrzők létezéséről, és Roth igazi
alakjában egészen hasonlított hozzájuk, ha túl közel került
volna hozzá egy ember, biztosan olyan kérdések merültek
volna fel, amelyeknek a megválaszolására nem álltunk készen.
Roth felém pillantott, miközben kinyitottam a kocsiajtót.
– Nem hoztál magaddal dzsekit?
A fejemet ingattam.
Roth becsukta a sofőroldali ajtót.
– És sálat?
– Azt sem.
 – Kesztyűt?
Megrándult az ajkam.
– Nem.
Végigmért, miközben megkerültem a kocsi elejét.
– Hát sapit a cuki kis fejedre?
Felnevettem.
– Azt sem hoztam, apuci. Jól vagyok így.
Roth szeme felcsillant.
– Tetszik, ha úgy szólítasz, hogy…
– Elég.
Roth oldalra döntötte a fejét.
– Komolyra fordítva a szót: hideg van kint, tökmag.
Ezt magamtól is tudtam. Rothon farmer és egy hosszú ujjú
felső volt, de a telivér őrzőkhöz hasonlóan az ő
testhőmérséklete is valahol a tűzforró és a fortyogó között
mozgott. A két faj keverékeként nekem is jól kellett volna
bírnom a hideget, de ez sosem volt így.
Egészen mostanáig, úgy tűnik. Alig volt több négy foknál.
– Nem fázom.
Furcsa kifejezés villant át az arcán, és feszülten nézett rám.
– Különös.
Ennél különösebb tulajdonságaim is voltak, mint például a
tollas szárnyaim. Na, azok a legkevésbé sem voltak normálisak,
és amikor Rothtal kijutottunk végre a parkolóházból az F Street
felé, fel is hoztam a témát.
– Szóóóval… – szólaltam meg, miközben kikerültem egy
falkányi egyenruhás gyereket, akik a megállóban várakozó
buszhoz siettek, és lágy, fehér aura vette körül őket. A járókelők
aurái színpompás függönnyé álltak össze a járda fölött, az én
figyelmemet azonban a sötétebb árnyalatok keltették fel: a
bíborvörös és szilvakék foltokat figyeltem. A legtöbb ilyen aura
öltönyös, aktatáskát szorongató alakhoz tartozott. Bűnösök
voltak, méghozzá nem is kis bűnöket követtek el. Összerándult
a gyomrom az éhségtől, de közel sem volt olyan erőteljes az
inger, mint régen, és fogalmam sem volt, ennek mi lehet az oka.
Roth megfogta a kezem, összekulcsolta az ujjainkat. Melegség
járta át a szívem. Eszembe jutott, hogy volt idő, amikor még
olyan gyorsan rántottam volna ki a kezemet az övéből, hogy
csak úgy kapkodta volna a fejét.
– Mi van? – kérdezte Roth.
Hirtelen tudatosult bennem, hogy kézen fogva sétálunk a
zsúfolt utcán, mint egy… egy igazi, normális szerelmespár.
Elakadt a lélegzetem. Most először sétáltunk kézen fogva, és bár
nem mondtuk ki, hogy együtt járunk, tökre így volt.
Bárgyú mosoly ült ki az arcomra, és ahogy néztem az ide-oda
siető járókelőket, nem is küzdöttem ellene. Olyan szélesen
mosolyogtam, hogy majd’ szétrepedt a képem.
Abban a pillanatban nem gondoltam a Zayne-nel történtekre,
a lilinre, a tollas szárnyaimra, sem a másik ezer gondunkra, ami
lesben állva várt minket. Sebesen áradt szét bennem a
boldogság, mintha végre átszakadt volna a gát, ami eddig
visszatartotta, melegséggel töltve el a testemet. Még a lépteim is
könnyebbé váltak, és kedvem lett volna megállni az út közepén,
megragadni Roth arcát, és helyben lesmárolni. Milyen sokáig
vágytam arra, hogy ő ezt tegye velem… Amikor ellöktem
magamtól, akkor is akartam őt. És most végre az enyém.
– Layla? – Roth megszorította a kezemet. – Min mosolyogsz?
Nem mintha zavarna. Állati szép a mosolyod, és amikor látom,
kedvem lenne…
Megtettem, amire vágytam.
Nem érdekeltek a járókelők undok pillantásai, megálltam a
járda közepén. Roth épp csak rájuk pillantott, és egyik sem mert
beszólni nekünk. Lábujjhegyre álltam. Szabad kezemet a
tarkójára simítottam, és magamhoz húztam az arcát.
Meglepettség villant át az arcán, aztán behunytam a szemem, és
a szájára nyomtam az ajkamat. Rövid csók volt, de Roth
arckifejezése, amit akkor láttam, amikor elhúzódtam,
bearanyozta a napom.
Tágra nyílt szemmel nézett rám, a pupillája kissé kitágult.
Az ajka szétnyílt, a nyelvében lévő piercing csillogott. Az arca
kissé kipirult. Totál… megkukult a döbbenettől.
– Ezt… miért kaptam?
A széles mosoly még mindig nem akart leolvadni az arcomról.
– Csak úgy… Vagyis azért, mert olyan sokszor kívántam
titokban, hogy ezt tedd velem… És gondoltam, miért ne
tehetném meg én?
Tekintete az arcomat fürkészte.
– Csak hogy tudd… Bármikor megismételheted, ha kedved
tartja. Nem érdekel, hol vagyunk, és mit csinálunk. Mindig
örülni fogok neki. Mindig.
Most rajtam volt a sor, hogy elvörösödjek, de igyekeztem
fontosabb dolgokra fókuszálni, ahogy továbbsétáltunk. Tudtam,
hogy senki sem fog odafigyelni arra, amit mondok, mivel ennél
sokkal furcsább dolgokat is hallani Washington D. C. utcáin,
ezért így folytattam:
– Szóval, mit gondolsz a tollas szárnyaimról?
Roth fojtottan nevetett.
– Tetszik, ahogy azt mondod, hogy „tollas”.
Grimaszoltam.
– Szerintem egész dögösek – tette hozzá.
A szememet forgattam. Megálltunk egy kereszteződésnél.
– Nyilván ezt gondolod, de ezzel nem vagyok beljebb. Nem
normális, hogy csak úgy kinőttek, nem? Zayne és te is láttál már
ilyet, de Zayne azt mondta, ő csak egyszer, egy felsőbbrendű
démonon. És miért pont most? Miért változna meg a külsőm
pont most, ennyi év után?
Roth elgondolkodva állt a zebránál, amíg a zöldre vártunk.
– Hát, csak nemrég kezdtél el átváltozni. Talán végre
felveszed a valódi alakodat.
– Azt kétlem – motyogtam, és amint a kicsi, zöld emberke
felvillant a lámpán, továbbmentem.
– Én is, csak próbáltam optimista lenni. – Roth lelassította
hosszú lépteit, és nézegetni kezdte a körülöttünk lévő tömeget.
Dudaszó harsant, aztán megismétlődött. Elsétáltunk egy
étterem mellett, ahonnan erős, ínycsiklandó sülthús-illat áradt
ki. – Tényleg láttam már ilyen szárnyakat, de az egésznek nincs
értelme.
– Miért nincs…? – Félbehagytam a mondatot, mert hirtelen
felkeltette a figyelmemet egy irodaház, aminek ablakokkal teli
homlokzatáról ragyogó, fehér fény tükröződött vissza.
Megálltam, a szívem vadul zakatolt, ahogy a fény forrását
kerestem.
Rothnak azonnal feltűnt a változás.
– Mi történt?
– Láttam egy hófehér aurát – magyaráztam, és
továbbmentem, hátha így újra megpillanthatom azt a
körülöttünk lévő szédítő színkavalkádban. – Vakító volt, túl
erősen fénylett ahhoz, hogy emberi legyen.
– Őrző lehetett?
Bólintottam. Csakis őrző lehetett a lény, hacsak nem alfa volt.
De kicsi volt az esély arra, hogy az utóbbi Washington utcáit
rója. Amennyire tudtam, ők nem képesek alakot váltani,
márpedig azokat a szárnyakat képtelenség volt elrejteni.
Roth szorosabban fogta a kezemet, és elhatalmasodott rajtam
az aggodalom. Akármelyik őrző lehetett, de ha én megláttam az
auráját, az egyúttal azt is jelentette, hogy ő is érzékelhette
Rothot és engem. Ha Nicolai vagy Dez lett volna, biztos
odajönnek hozzánk. Zayne-nel talán nem ugyanez volt a
helyzet, és ezt elismerni elviselhetetlenül fájdalmas volt.
Sétáltunk még egy háztömbnyit. Némán, feszülten figyeltük
az utcát. Pár méterre voltunk egy sikátortól, amikor az
érzékeim jeleztek. Az őrző a közelben volt.
Roth lehajtotta a fejét.
– Érzed ezt?
Bólintottam, és ahogy elsétáltunk a sikátor bejárata mellett,
újra megpillantottam a ragyogó fehérséget. Jobbra kaptam a
fejem. A sikátor mélyén óriási, gyöngyfehér aurafelhő lebegett.
Jóság sugárzott belőle. Aztán a felhő szertefoszlott, és
megpillantottam a ragyogás mögött megbúvó lényt.
Jeges borzongás futott végig a gerincem mentén, és rémülten
kaptam levegő után. Még ebből a távolságból is megismertem
az arcot. Ki ne ismerte volna fel? A szabálytalan sebhely, ami a
szeme sarkától az ajkáig ért, összetéveszthetetlenné tette.
Elijah volt az.
Az apám.
Futólag elgondolkodtam azon, hogy milyen megtévesztő is a
fehér aura. Elijah egész életemben arra vágyott, hogy
meghaljak; én, a saját lánya. Az őrzők lelke azonban tiszta
maradt, bármilyen bűnt követett is el a tulajdonosuk.
Kihúztam a kezemet Roth markából, és a sikátor vége felé
rohantam, ahol Elijah-t láttam. Fogalmam sincs, miért mentem
utána. Nem láttam őt azóta, hogy arra utasította a fiát, a
féltestvéremet, hogy szabaduljon meg tőlem. Amikor Petrnek
nyoma veszett, Elijah is eltűnt, de akkoriban még a klánom
védelmét élveztem. Most viszont nem mondhattam el ugyanezt.
De nem is volt többé szükségem védelemre.
Egyikünk sem akarta, hogy Elijah a városban ólálkodjon. Volt
elég problémánk enélkül is, és ha azért volt itt, hogy velem
szórakozzon – márpedig valószínűleg ez volt a helyzet –, akkor
szívesebben estem volna túl most a találkozáson, mint hogy
attól kelljen félnem, vajon mikor fog lecsapni.
– A fenébe – morogta Roth a hátam mögött, mielőtt utánam
jött volna.
Ha akartam, kifejezetten gyors tudtam lenni, de mire elértem
a sikátor végét, a célpontom eltűnt szem elől. Felkaptam a
fejem. Elijah egy tűzlétrán mászott felfelé fürge ugrásokkal,
fekete ballonkabátja csapkodott mögötte a levegőben.
– Lehet, hogy csapda – érvelt Roth, amikor utolért, és a tető
irányába bámult. Mintha nekem nem jutott volna eszembe… –
Layla, ezt át kell gondolnunk.
– Nem akarjuk, hogy vadásszon ránk. Épp elég volt, hogy a fia
ezt tette lidércként. – Odafordultam Rothhoz. – Egyikünknek
sincs most szüksége erre.
– Tökmag…
Egy pillanatig farkasszemet néztem vele, aztán
megpördültem. A tűzlétrához rohantam, felugrottam, és
elkaptam a korlátot. Meglendítettem a testem, először oldalra,
aztán hátra. A lábam elérte a létrát.
– Oké – kiáltott fel Roth a hátam mögött. – Bolond vagy, de ez
őrülten szexi volt. – Nyögve felugrott a létrára mögöttem. –
Gondoltam, ezt megosztom veled.
Elindultam a létrán. Csupán pár másodperc alatt megtettem
legalább tíz emeletet. Elgondolkoztam, vajon hogy lehettem
képes erre. Mindig is gyorsabb és erősebb voltam az
embereknél, de nem ennyire. De nem most volt itt az ideje
annak, hogy ezen elmélkedjek.
Amikor felértem a létra tetejére, lendületet vettem, és
felugrottam a tetőre. Guggoló pózban értem földet. Tágra nyílt
szemmel néztem az elém táruló látványt. Görcsbe rándult a
gyomrom.
Rothnak talán igaza volt.
Ebben a pillanatban földet ért mellettem, és suttogva
szitkozódott, miközben felegyenesedtünk. A tető távolabbi
végében ott állt Elijah. De nem volt egyedül. Három őrző állt
mellette. Felismertem őket, mert ott voltak, amikor Elijah klánja
látogatást tett az udvarházban.
A tetőn süvített a szél, Elijah kabátja vadul csapkodott
körülötte a levegőben. Hideg tekintetét le sem vette az
arcomról. A szívemben feléledt a gyűlölet, úgy áradt szét az
ereimben, mint az akkumulátorsav.
– Szia, apa!
Durva vonásai meglepett arckifejezésbe rendeződtek. Nem
sokáig maradt így az arca, és a meglepett kifejezést rövidesen a
sebhelyét eltorzító vicsorgás váltotta fel.
– Ne nevezz így!
– Miért? – kérdeztem, mire Roth közelebb lépett hozzám. Rá
sem néztem, minden figyelmemet erre a lényre
összpontosítottam, akinek szeretnie kellett volna engem. Azt
hittem, minden anya és apa ösztönösen így érez a gyereke iránt,
de az én szüleim láthatóan kivételt képeztek e szabály alól. –
Az apám vagy.
Az egyik őrző, egy magas, sötét hajú férfi, kérdőn Elijah-ra
pillantott. Ők talán nem tudták? Gonosz mosolyra húzódott az
ajkam, amiben nem volt semmi melegség. Ehelyett
szemrehányás és tizenhét évnyi keserűség sugárzott belőle.
– Bizony. Talán még emlékszel a kis kalandodra Lilithtel…
 – Kuss legyen! – sziszegte, és virsliujjai ökölbe szorultak.
Roth mellkasából halk, figyelmeztető morgás tört fel, és hő
áradt felém a testéből, de a mosolyom csak még szélesebbé vált.
– Együtt összehoztatok engem, a kis Laylát. Mi van? Nem
tudtad, hogy tudom?
Két, Elijah háta mögött álló őrző bizonytalanul egymásra
pillantott.
– Mi van? Ők nem tudták?
– Az nem számít – válaszolta Elijah. Az orra ellaposodott, az
arca pedig megnyúlt, helyet teremtve a hatalmas agyaraknak,
amik könnyűszerrel áthatoltak az acélon vagy akár a
márványon is.
– Valóban? – Tudtam, hogy feszegetem a türelme határait.
Szinte kézzelfogható feszültség és düh áradt belőle. Ha kedvem
tartja, gyakorlatilag megtapinthattam volna, de túlságosan
lefoglalt a saját dühöm. Annyi idő után végre kérdőre
vonhattam őt. Úgy éreztem, mintha végre valóra válna egy
titkos fantáziám. – Kufircoltál Lilithtel.
– Kufircoltál? – kuncogott Roth a bajsza alatt. – Istenem, de
szeretlek!
Elijah lecsapott a megjegyzésre.
– Szeretet? Egy démontól? Ez komoly?
– Ne merészeld! – mondtam vészjóslón, és éreztem, hogy a
tarkóm bizseregni kezd. – Ne merj úgy viselkedni, mintha
bármit is tudnál a szeretetről! Semmivel sem vagy jobb nálam,
nála pedig végképp nem. Roth ezerszer többet ér annál, mint
amivé te valaha is válni remélhetsz.
 Elijah horkantott.
– Ő? Egy démon? Te…
– Roth a pokol koronahercege – csattantam fel, és a kezem
ökölbe szorult. – Nem egyszerű démon. De ha egy szimpla kis
ártó démon lenne, a hozzád hasonlóknál akkor is többet érne.
– Ez az én csajom – mormolta Roth.
– Mit akarsz itt? – kérdeztem határozottan. Olyan mélyről
jövő düh áradt szét az ereimben, hogy úgy éreztem, mintha a
saját, belső napom lenne, ami erőt ad nekem. – Várj, hadd
találgassak: meg akarsz ölni?
– Követtelek. Tudtam, hogy idővel újra felbukkansz. – Elijah
bőre kezdett besötétülni. – Már akkor el kellett volna intéznem
ezt, amikor még kisbaba voltál. Abban a pillanatban tudtam,
hogy valami baj van veled, amikor az a szuka nálam hagyott.
Tudtam, hogy olyanná fogsz válni, mint az a ribanc…
– Azt ajánlom, hogy alaposan fontold meg, hogyan folytatod
ezt a mondatot! – tanácsolta Roth lágy hangon. – A barátnőmet
készülsz megsérteni, márpedig annak nem fogok örülni.
Nagyon nem.
– Tök mindegy. – Erőltetetten megvontam a vállam. Oké,
Elijah szavai a szívembe martak, de rég túltettem már magam
az apakomplexusomon. – Elcsépelt duma. Próbálkozz valami
jobbal!
Az Elijah mögött álló sötét hajú őrző kivillantotta az agyarait,
de Elijah leintette.
– Nem lep meg, hogy egy démon mellett kötöttél ki.
Roth előrelépett, beállt Elijah és közém.
 – Engem meg az, hogy pont olyan ronda vagy, mint a fiad.
Vagyis várj! A halott fiad. Bocs a tévesztésért.
Elijah hűvös pillantása Rothra siklott.
– Ne merészelj a fiamról beszélni!
– Nem fogok, de csak azért nem, mert annyit sem ér, mint az
utcát beborító szemét – mondta Roth vészjósló nyugalommal. –
Azt azért szeretnéd tudni, hogy mit csináltam a gerincével,
mielőtt kitéptem a testéből?
Ez megtette a hatását. Főleg azért, mert önvédelemből
elvettem Petr lelkét, Roth kitépte Petr gerincét a testéből, és
felteszem, erről Elijah is tudomást szerzett valahonnan.
Az őrzők átváltoztak. Ruhadarabok szakadtak szét, ahogy a
testük megnőtt, és a bőrük megkeményedett. A szárnyuk
kitárult, karmok bújtak elő a kezükön. Az esőkabát, amit Elijah
viselt, szétszakadt a hátán. Elijah igazi alakja lenyűgöző volt.
Sötét hajából szarvak bukkantak elő.
– Mindkettőtöket elpusztítom – ígérte.
– Kérlek! – nevetett Roth.
Ezután Roth állati menő dolgokat csinált. Nem változott át.
Úgy érezte, az őrzők nem jelentenek akkora fenyegetést, ami
szükségessé tenné ezt.
A sötét hajú őrző nekiiramodott, Roth pedig összegörnyedt,
majd lendületből rúgott egyet, a térdkalácsánál találva el az
őrzőt, amitől az összecsuklott. Hatalmas teste súlyába
beleremegett a tető, de csak fél másodpercig maradt a földön.
Felpattant, aztán Roth felé lódult, de ő villámgyorsan reagált.
Roth lebukott az őrző kinyújtott karja elől, aztán a lény mögött
bukkant elő. Csizmás lábával nagyot rúgott az őrző hátába,
térdre lökve őt.
Roth az őrző feje fölött rám kacsintott.
Rám kacsintott. Harc közben.
Hűha.
A másik két őrző is rárontott Rothra, és egy pillanatra
kihagyott a szívverésem, ahogy az egyikük majdnem elkapta őt.
Roth megpördült. A tenyeréből lüktető, piros fény tört elő.
A lángok úgy nyaldosták a kezét, mintha az ujjai benzinből
lettek volna, aztán a kezéből nagy erővel tűz lövellt elő, akár
egy rakéta, és épphogy csak elkerülte az őrzőt.
Elijah felém indult.
– Bambi! – szólítottam a famulust. – Segíts Rothnak!
Csiklandozást éreztem a köldököm felett, aztán a pulcsim
szegélye alól egy tekergő, sötét árny kúszott elő, és összegyűlt
előttem a levegőben. Az árny ezután milliónyi üveggolyó
méretű labdává esett szét, amik némán pattantak vissza a
tetőről. Aztán a golyók egymás felé lövelltek, és egy darabbá
álltak össze.
Bambi felemelte rombusz alakú fejét, piros szeme csillogott a
napfényben. Kinyitotta a száját, láthatóvá téve agyarait, amik
akkorák voltak, mint a kezem. A famulus éhesnek tűnt.
Mondjuk, Bambi mindig éhesnek tűnt.
A kígyó fürgén megindult a tetőn, egyenesen az egyik, világos
hajú őrző felé tartott. Roth elvetődött az útból, amikor Bambi
lecsapott. A torkánál kapta el az őrzőt, aki felvonyított.
Borzongás futott végig a bőrömön, ahogy Roth mély hangon
felnevetett, miközben a harmadik őrző felé közeledett,
játszadozott vele, láthatóan jól mulatott. Jó volt nézni akció
közben, méltóságteljesen mozgott, mint egy táncos a színpadon.
– Odáig süllyedtél, hogy famulusokkal becsteleníted meg a
tested? – Elijah hangjából sütött az undor.
– Ez most komoly? Muszáj ismételgetnem magam? Te
kavartál Lilithtel!
Elijah acsarogva válaszolt:
– És minden egyes lélegzetemmel bánom, hogy ezzel
megteremtettelek téged. Biztos vagyok benne, hogy Abbot is
megbánta, hogy megmentette az életed.
Aucs. Na ez… Ez jobban fájt, mint amire számítottam,
olyannyira, hogy összerezzentem Elijah szavai hallatán.
A fájdalom izzó késként hasított a szívembe, mély sebet hagyva
maga után. De volt még egy hatása: a has- és lábizmaim
megfeszültek; hagytam, hogy megkezdődjön az átalakulás.
Ó, de még mennyire, hogy hagytam.
Hideg levegő csapta meg a hátam, ahogy a felsőm szétrepedt
a nyakánál. Előbújtak és kitárultak a szárnyaim, miközben a
bőröm megkeményedett, mintha vastag jégréteg képződött
volna rajta.
Elijah megrökönyödött, tátva maradt a szája.
– Mi a…?
– Bizony. Tollas a szárnyam. Fura. Tudom.
Elijah a fejét rázva hátrált tőlem egy lépést… Szó szerint
elhátrált tőlem. De ahelyett, hogy ezen álmélkodtam volna,
kihasználtam a lehetőséget.
 Felidéztem az összes harci technikát, amit Zayne tanított az
évek során, és az utolsó cseppig összegyűjtöttem a lábamban és
a törzsizmaimban rejlő erőt. Gyorsabban, mint ahogy valaha
mozogtam, megpördültem, aztán rúgtam egyet. Felfelé
irányoztam a mozdulatot, a mellkasán találva el Elijah-t.
A teste megremegett a rúgás erejétől, de ez még nem volt elég
a teljes győzelemhez. Olyan ütést mértem Elijah állára, amit egy
bokszoló is megirigyelt volna, mire az őrző feje hátrabicsaklott.
Fájdalom hasított a kezembe, de figyelmen kívül hagytam.
Felnéztem, és Rothtal találkozott a tekintetünk.
– Azta – mondta, le sem véve rólam a szemét, miközben
hirtelen kinyújtotta a kezét, és a torkánál fogva megragadott
egy őrzőt. A sárgásbarna szempárban büszkeség és valami
sokkal mélyebb érzelem tükröződött. – Még mindig pokoli
dögös vagy.
Futva rávigyorogtam, majd visszafordultam Elijah-hoz, még
épp időben ahhoz, hogy elkerülhessem az arcom felé kapó
karmos kezet.
– Nem lehetsz az – nyögte. A pupillája kitágult.
Hátraugrottam, mert újra felém nyúlt, és sikerült
megragadnia a szárnyamat. Megcsavarta. Akár finomnak is
mondható roppanást hallottam, aztán ijesztő fájdalom hasított a
szárnyamba, ami kisugárzott a vállamba és a gerincembe.
Kiáltás tört fel a torkomból, képtelen voltam elfojtani, de a
fájdalom szikrája tüzet gyújtott a belsőmben. Felhúztam a
térdemet, de mielőtt még annyit mondhattam volna, hogy
„baromarc”, Elijah mellkason ütött a tenyerével.
 Az ütés ledöntött a lábamról, és a levegőbe repültem, mintha
meglökött volna. Átrepültem a sikátor fölé nyúló tető pereme
fölött.
– Layla! – kiáltotta Roth félelemmel teli hangon.
Zuhanás közben működésbe léptek eddig automata
üzemmódban lévő ösztöneim. A bal szárnyamba hasító
fájdalomtól elakadt a lélegzetem, de leküzdöttem a kínt,
fogcsikorgatva kitártam a szárnyam, és megtartottam magam a
levegőben. Mozgás közben úgy éreztem, mintha valaki égő
gyufaszálat tartott volna a szárnyamhoz, de sikerült pár
méterrel a tető fölé repülnöm.
Elijah eltörte a szárnyamat!
Az őrző rémülten felkiáltott, majd szakadt kabátja alá nyúlt,
és előhúzott egy tőrt, amiről ekkora távolságból is meg tudtam
állapítani, hogy vasból van. Márpedig a vas akár halálos sebet is
okozhatott bárkinek, akinek az ereiben akár egy cseppnyi
démonvér is csörgedezett.
Elijah összegörnyedt, majd a levegőbe emelkedett, mire a
bennem dúló tűz igazi tűzorkánná erősödött. Átrepültem a tető
fölött, Elijah pedig felemelte a kezét, és felém hajította a tőrt.
Lebuktam, a tőr pedig elsüvített a fejem fölött. Megragadtam
Elijah lábát, a karmaim a húsába vájtak, ahogy minden
erőmmel lerántottam őt.
Elijah nem számított erre, lezuhant, én pedig támadásba
lendültem; a karmaim hegye alig pár centire siklott el a bőrétől.
Megpördültem, és kinyújtottam a kezem. Ezúttal nem csak
súroltam Elijah bőrét. A karmaim mélyen a mellkasába vájtak,
felhasították a kemény bőrt. A sebből vér tört elő és spriccelt
szét. Elijah arcára kiült a megrökönyödés, ahogy kezét a
mellkasához szorítva hátratántorodott a tető széle felé. Nem
volt halálos seb, de miközben rám bámult, lehetőségem nyílt
egy újabb támadásra. A torka sebezhető volt, semmi sem védte.
Ha sikerül ott eltalálnom, abból a sebből nem épül fel.
Tettem egy lépést felé, a szárnyam megrebbent, ahogy ismét
felemeltem a kezem. Feszes izmokkal, tettre készen vártam.
Térdre akartam kényszeríteni Elijah-t, véget vetni az életének.
Az apám volt, és talán még annál is többször az életemre tört,
mint amiről tudtam. Érthető, sőt indokolt lett volna megölnöm
őt, hiszen ha nem teszem, biztosan újra és újra megpróbál
kinyiffantani.
Tekintetem kék szemébe fúródott, és az összes düh, az összes
sérelem az érzelmeink zavaros, mocskos forgószelévé állt össze.
Benne volt az a sok év, ami alatt úgy éreztem, kívülálló vagyok,
nem tartozom sehová, és nem is akar senki. Épp olyan
keményen hasított belém a tudat, hogy a saját apám holtan akar
tudni, mint amikor először a tudomásomra jutott, és ettől…
Megsajnáltam Elijah-t.
Lehettem volna a kislány, aki felnéz rá. Lehettem volna a
lánya. Éveket tölthettünk volna el együtt, ami alatt megismerjük
egymást. Szerethettem volna őt.
De ő úgy döntött, nincs szüksége ezekre az élményekre.
Amúgy sem érte meg az életen át tartó bűntudatot, amit
nekem okozott volna.
Leengedtem a kezemet, és hátráltam egy lépést Elijah-tól,
amikor is egy őrző a tetőre ereszkedett, akkora erővel, hogy
csaknem berepedt tőle a beton. És épp készültem megszólalni,
amikor egy sötét folt – egy árnyék – jelent meg a tető peremén,
aztán átrepült fölötte.
Mielőtt bármelyikünk is reagálhatott volna, Sam ott termett
Elijah és közöttem. Nem Sam, jutott eszembe, és elöntött a
fájdalom. A lilin. Nem állt le fecserészni, Elijah felé iramodott.
Az utolsó még harcképes őrző felkiáltott, de a szavai torzak
voltak az arcát csúfító repedések miatt, és Roth hamar félbe is
szakította őt, amikor egy ütéssel leterítette.
A lilin egy nanoszekundum alatt Elijah-ra vetette magát,
megszorította a torkát, és lehúzta magához. Elsőre
mozdulatlanná dermedtem a meglepetéstől. Bizarr látvány volt,
ahogy a Sam kinézetű lény mozgásképtelenné tesz egy őrzőt.
Szinte képtelen voltam felfogni, hogy nem a cingár Samet
látom, hanem mindenki legrosszabb rémálmának feltuningolt
változatát.
A lilin válla megemelkedett, ahogy mélyen beszívta a levegőt.
Elborzadva figyeltem, ahogy Elijah lelkéből lakmározik. Az őrző
aurája pislákolt, mint egy kialvófélben lévő lámpa, aztán nem
világított többé. Hideg szél csapott az arcomba, ide-oda dobálta
a harc közben elszabadult tincseimet, miközben odébb
tántorogtam. Tudtam, hogy már késő. A lilin túl gyors volt, túl
halálos. Lecsapott, mint a kobra, a mérge pedig senkit sem
kímélt.
Roth hirtelen mögöttem termett, egyik karját a derekam köré
fonta, hogy visszatartson, de az igazat megvallva meg sem
mozdultam, mert tudtam: nincs mit tenni.
A lilin pár másodperc múlva elengedte Elijah-t. Az őrző háta
természetellenesen merev volt, ahogy a tető pereme felé hátrált.
Arra számítottam, hogy abban a pillanatban valami rettenetes
lénnyé változik majd át, mint Petr, amikor elszívtam a lelkét, de
nem így történt.
Elijah bőre rózsaszín árnyalatot öltött, ahogy az őrző újra
emberi alakot öltött, és a szárnyai becsukódtak, majd eltűntek.
Az agyarai és a karmai összezsugorodtak. A mellkasán
éktelenkedő seb, a seb, amit én okoztam neki, mostanra még
véresebb lett, az arcán lévő sebhely erősen elütött bőre színétől.
Nem jött létre lidérc.
Elijah lelkéből semmi sem maradt.
Kék szeme, amiből általában gyűlölet sugárzott, kimeredt,
élettelenné vált, és az őrző átzuhant a tető pereme fölött. Vége
volt.
A lilin megpördült, hogy szembenézhessen velünk. Azonnal
elkezdett átalakulni: a teste görcsösen összerándult, majd kétrét
görnyedt, végül a lény felegyenesedett, és hátravetette a fejét.
A teste megnyúlt, aztán széltében is nőni kezdett, kidagadtak
rajta az izmok.
– Ó, istenem! – suttogtam, ahogy tudatosult bennem a szörnyű
igazság.
A lilin felvette Elijah alakját, ahogy korábban Samével tette.
Teljesen átalakult, és csupán másodpercek teltek el, de Sam
másának nyoma sem volt többé.
Helyette Elijah tökéletes másolata állt előttünk: még az arcát
átszelő, a szája sarkánál véget érő sebhely is pontosan egyezett
az egykori őrzőével.
– Szívesen – mondta a lilin Elijah hangján. Az egyetlen dolog,
ami hibádzott, az aura volt. Csakúgy, mint Sam hasonmása
esetében, Elijah mása körül sem volt semmi a levegőben.
A lilin behajlította erős lábait, és megrázta a vállát. A bőre
gránitkeménnyé vált, előbújtak hatalmas szárnyai, és kitárultak
a háta mögött. Szája egyik sarka gúnyos mosolyra húzódott,
aztán a lilin a levegőbe emelkedett, és kisvártatva eltűnt a
környező épületek fölött.
Zihálva belekapaszkodtam Rothba, de kicsúszott a kezemből a
karja. Az épület oldalához támolyogtam, és lepillantottam a
mélybe, az alattunk húzódó utcára. Odalent csoportba verődtek
a járókelők. Néhányan a szájuk elé kapták remegő kezüket, és
elhátráltak. Valaki elfordult, és kétrét görnyedt.
Görcsbe rándult a gyomrom, szorosan becsuktam a
szememet. Az igazi Elijah a járdának csapódott a zuhanást
követően, és… nem nyújtott szép látványt. Összeszorult a
torkom, de elfordultam, és mély levegőt vettem.
– Figyelmeztetnünk kell a többi őrzőt.
 TÍZ

Apró hópelyhek szállingóztak a vaskos felhőkből, és vékony

hóréteg ült az épületek tetején. Lassan beesteledett a városban,
és odalent pislákoltak az utcalámpák meg a fákra aggatott,
fehér karácsonyi fények.
A tető pereméről letekintve figyeltem az embereket, ahogy
odalent jönnek-mennek szapora léptekkel, meg leintenek egy-
egy taxit, és arra gondoltam, hogy ha megörökíthetném ezt a
pillanatot egy fényképezőgéppel, olyan lenne, mint egy
tökéletes karácsonyi üdvözlőlap.
Volt valami megnyugtató abban, hogy emberek milliói
zavartalanul végzik ügyes-bajos dolgaikat, és fogalmuk sincs
arról, hogy milyen nagyon is valós, sötét erők fenyegetik a
városukat. Annyi év után végre megértettem, hogy miért
akarják az alfák tudatlanságban tartani az embereket a
démonok létezését illetően. Nemcsak arról volt szó, hogy azt
akarják, vakon higgyenek egy felsőbbrendű hatalom
létezésében, hanem egyfajta védelem is volt ez, mert az
emberek így nyugodtan élhették az életüket. Ha tudták volna az
igazságot, a világ visszafordíthatatlanul megváltozik, és sokkal
nagyobb károkat szenved el, mint amiket pusztán az emberek
egymással szembeni érdektelensége okozott benne.
 A hideg levegő ellenére melegséget éreztem magam körül,
amikor Roth mögém állt. A derekam köré kulcsolta a karját, és a
fejem tetejére támasztotta az állát. Az ölelése fesztelen volt, és
én is fesztelenül reagáltam rá. Bár mindkettőnk számára új volt
az, hogy ilyen nyitottan kezeljük az érzelmeinket, nem éreztük
kínosan magunkat, ahogy a legtöbb pár érezhette magát a
kapcsolatuk elején.
Már nem a korábbi épület tetején álltunk ekkor, hanem a
szövetségi kerület közelében vártunk a klánom tagjaira.
Megszokásból rövid üzenetet írtam Zayne-nek, amiben
figyelmeztettem, hogy ne bízzon Elijah-ban, hogy ha
találkoznának vele, tudják, ő nem az őrző, akit ismernek. Alig
pár perc múlva válaszolt is, amiből kiderült, hogy nem alszik
kővé dermedve, ahogy ebben az időpontban elvileg tennie
kellett volna. Azt kérte, találkozzunk, ezért vártunk itt, a tetőn.
A gyomrom görcsölt az idegességtől. Tudtam, hogy hamarosan
újra találkozni fogok Zayne-nel, ami már önmagában is elég
kemény lett volna, de ami még ennél is rosszabb, valószínűnek
tartottam, hogy a klán más tagjai is eljönnek majd. Talán még
Abbot is, amitől úrrá lett rajtam a rettegés és a szorongás.
Roth egyáltalán nem volt oda az ötletért, ami megmagyarázta,
miért tekeredett Bambi ismét a derekam köré, emellett Cayman
és Edward is csatlakozott hozzánk erősítésképpen. Úgy álltak az
épület sarkainál, mint két őrszem.
Bár őrszemekhez képest igencsak elegánsan öltözöttek voltak.
Mindketten sötét nadrágot és fehér inget viseltek, a lábukat
fényes bőrcipőbe bújtatták. Fogalmam sem volt, miért öltöztek
ki ennyire. Talán társastáncóráról jöttek... Caymanről simán el
tudtam képzelni ilyesmit.
– Hogy van a hátad? – kérdezte Roth néhány másodperc
elteltével.
Nem említettem meg, hogy a hátam fájt ott, ahol Elijah
megragadta a szárnyamat, de Roth nagyon ügyelt rá, hogy ne
érjen hozzá a tompán lüktető területhez.
– Már nem fáj annyira, de lehet, hogy eltörte valamimet.
Megfeszültek a karizmai.
– Ha hazaérünk, szeretném megvizsgálni, ha nem fáj
túlzottan a visszaváltozás.
Ha hazaérünk. Az otthon számomra egyet jelentett Rothtal.
Efelől kétségem sem volt. Néhány másodpercig csak némán
álltunk, aztán kifakadtam:
– Már értem.
A hasamra simította a kezét, épp a köldököm felett, és
felemelte az állát. Bambi megmozdult a bőrömön, kinyújtózott,
majd közelebb mászott a gazdájához.
– Mit értesz? – kérdezte Roth halkan.
– Azt, hogy az alfák miért tiltották meg, hogy az emberek
megtudják az igazat – magyaráztam, és hátrahajtottam a
fejemet a mellkasára. – Régen azt gondoltam, hogy ez tiszta
hülyeség. Hogy is árthatna bárkinek az, ha tudja valamiről az
igazságot? Ha tudnák az emberek, hogy tényleg létezik menny
és pokol meg az összes köztes dolog, akkor talán úgy
viselkednének, ahogy kell.
– Talán – mormolta Roth, és megváltoztatta a pozícióját,
miközben még szorosabban ölelt.
– De pont ez a lényeg: jól viselkednének, de csak azért, mert
valójában nem is élnének igazán. A jelenben nem. –
Felerősödött a szél, és halványan elmosolyodtam, ahogy
rájöttem, Roth azért állt odébb, hogy így védjen a széltől. –
Semmit sem mernének csinálni a félelemtől. Ezért nem
tudhatják. Többek között.
– Van értelme, azt hiszem. Bár én, aki teremtett lény vagyok,
és ezáltal rendelkezem minden tudással, nehezen tudom ezt
értelmezni. – A szememet forgattam, mire Roth elnevette
magát, pedig biztosan nem láthatta az arcomat. – Na mi van?
Most már meg akarod védeni őket?
Az arcom kissé elkomorult, ahogy az alattunk elterülő várost
bámultam.
– Mindig is meg akartam védeni őket.
Éreztem, ahogy megemelkedik a hátamnak nyomódó
mellkasa.
– Te többet érsz ennél, Layla. Nem szeretnéd, ha az életed
többről szólna, mint a démonjelölgetés?
– Már fogalmam sincs, és ezt te is tudod. – Hátrafordítottam a
fejem, hogy a szemébe nézhessek. Roth oldalra döntötte a fejét,
úgy nézett le rám, mint mindig, amikor valami számára
felfoghatatlan emberi érzelmet próbált megérteni. – És igen,
többre vágyom.
– Például mire? – kérdezte kihívóan. – Mit akarsz csinálni, ha
ennek az egésznek vége lesz?
Minek lesz vége? A lilin elleni küzdelemnek? Sam lelke
visszaszerzésének? Az őrzők és a démonok közt dúló
háborúnak? Fogalmam sem volt, hogy ezek a dolgok mikor
fognak véget érni, vagy egyáltalán véget érnek-e valaha, de
muszáj volt belekapaszkodnom a gondolatba, hogy így lesz.
Hogy mindketten épségben átvészeljük, ahogy a szeretteim is.
Nem engedhettem meg magamnak, hogy akár csak egy
pillanatra is azt gondoljam, ha véget ér mindez, már nem
leszünk.
– Talán… talán fősulira mennék – válaszoltam Rothnak. –
Mondjuk, ahhoz előbb be kéne fejeznem a gimit. Asszem.
Roth ajka megrándult.
– Ez a nagy terved?
Felidéztem a régi hálószobám padlóját beborító jelentkezési
lapok képét, és bólintottam.
– Igen, és… előtte még utazni is akarok. El akarok menni a
városból.
– Például hová? – kérdezte Roth, miközben felemelte a kezét,
és ujjaival végigsimított az állam vonalán. – Régóta szeretnék
már eljutni Hawaiira.
Elvigyorodtam.
– Az tényleg jó lenne. Hozzáadhatjuk a listához.
– Ahhoz, hogy lista legyen, több helynek is kéne lennie rajta,
tökmag.
– Oké. Látni akarom New Yorkot… Dez szerint fantasztikus
hely. És Miamit is. Sétálni akarok a tengerparton. – Kezdtem
belemelegedni. – És be akarom járni a New Orleans-i francia
negyedet, aztán elmenni Galvestonba…
 – Mármint a texasi Galvestonba? Miért?
– Olvastam egyszer egy könyvet, ami ott játszódott. Nem
számít. Meg akarom nézni Dallast, igazi cowboyokat akarok
látni, meg minden.
Roth nevetve hátratűrte egy hajtincsemet.
– Igazi cowboyokat elég nehéz lesz találni.
– Majd megoldjuk valahogy. Tuti. Aztán elmegyünk a
Hollywood felirathoz és talán Portlandbe is. Ott elég sokat esik,
igaz? Akkor ott nem akarnék olyan sokáig maradni, viszont a
Mount Rushmore-t mindenképp látnom kell… Ó, és Kanadát.
Folytathatnám még – mondtam –, de azt hiszem, ez kezdetnek
elég lesz.
Félig lehunyt szemmel, fülledt tekintettel nézett rám, amitől
elfutotta a pír az arcomat.
– Nagyon jó lista.
– És te hogy vagy ezzel? – kérdeztem. – Mit szeretnél csinálni,
ha véget ér ez az egész?
– Komolyan kérdezed? – Bólintottam, mire lehajtotta a fejét,
és gyors puszit nyomott az orrom hegyére. – El sem hiszem,
hogy ezt meg kell kérdezned. Az a tervem, hogy ott leszek, ahol
te vagy.
Az ajkam széles, béna mosolyra húzódott, mint egy régi
rajzfilmfiguráé, akinek a szíve hatalmasra dagad a
boldogságtól. Szinte vártam, hogy a szemem helyén
túlméretezett, dobogó szívek jelenjenek meg.
– Ez… tökéletes válasz.
– Azért, mert én is tökéletes vagyok.
 – Na ez már egyáltalán nem volt tökéletes – mondtam
szárazon.
Ekkor megszólalt Cayman, akinek a figyelmeztetése
félbeszakította Roth nevetését.
– Jönnek!
Odafordultunk, amerre Cayman mutatott. A távolban, a
felhők között hatalmas madárnak kinéző alakok tűntek fel.
Görcsbe rándult a gyomrom, miközben figyeltem, ahogy
ereszkedni kezdenek a tető felé. Zayne biztosan köztük volt; a
csoport közepén helyezkedett el, és még igazi alakjában is
azonnal felismertem őt.
Három őrzőtársával érkezett, és ahogy közelebb kerültek,
kettejükben Nicolaira és Dezre ismertem. Kicsit enyhült a
szorongásom. Dez a New York-i klánhoz tartozott, és első
látogatása alkalmával a párjával, Jasmine-nel érkezett
Washingtonba. Bár eleinte bizalmatlan volt velem, látszólag
hamar megkedvelt. Azt gondoltam, ennek az az oka, hogy
mindketten kívülállók voltunk a magunk módján. Nicolai
szívében mindig is kitüntetett helyem volt, ahogy neki is az
enyémben. Nem sokkal volt idősebb Zayne-nél, amikor
elvesztette a párját és a gyerekét. Nicolai ritkán mosolygott, de
ha megtette, lélegzetelállítóan jóképű volt.
Amikor azonban rájöttem, ki a csapat negyedik tagja, szinte
sokkot kaptam.
Nem lehetett más, mint Denika.
– Érdekes – mondta Roth, és lefejtette a karját a derekamról.
A közelemből azonban nem ment el.
 Az érdekes kifejezés nem írta le megfelelően a helyzetet.
Az őrzők nem igazán engedték ki a külvilágba a nőstényeiket,
jobban szerették a biztonságos „aranykalickában” tudni őket. Ez
is egyike volt annak a sok dolognak, amit utáltam a fajtánkban.
Oké, értettem, hogy az őrző faj fennmaradása veszélyben van, a
nőstények pedig a felsőbbrendű démonok első számú
célpontjai, de ha arra gondoltam, hogy a világtól elzárva kell
élnem, a legszívesebben behúztam volna valakinek.
És tudtam, hogy Denikát is őrületbe kergeti a szabály.
Denika sokkal vadabb és őrültebb volt, mint a nővére,
Jasmine, és serdülő éveim java részét azzal töltöttem, hogy
utáltam őt pusztán azért, mert kedvelte Zayne-t, és fényes,
fekete haja meglibbentésével képes volt magára vonni a fiú
minden figyelmét.
Cayman és Edward nem mozdult el az őrhelyéről, mindössze
elfordultak, hogy a közeledők felé nézzenek. A négy őrző
égzengésszerű zajjal landolt a tetőn. Aztán Cayman Rothra
pillantott, mire ő bólintott. Cayman és Edward eltűnt, mintha
ott sem lett volna, de még mindig éreztem a jelenlétüket.
A közelben maradtak, nyomon követték az eseményeket, és ha
én éreztem őket, ugyanez az őrzőkre is igaz volt.
Zayne előrelépett; az állát lehajtotta, a szárnyait becsukta.
A gyomrom idegesen összerándult, ahogy a tekintetem
Nicolaira, majd Denikára siklott. A hím őrzők elé álltak,
védelmezték őt.
És a lány láthatóan nem igazán örült ennek.
Előrecsörtetett, menet közben súrolva Zayne vállát, aki az
égnek emelte a pillantását. Egy izom lüktetni kezdett az
állkapcsán. Denika egyenesen Roth és énfelém tartott, és ahogy
közeledett hozzánk, újra emberi alakot öltött, szürke bőre
lassan csoda szép alabástrom árnyalatot öltött. Dez motyogott
valamit, míg Nicolai aggodalmas arccal követte a lányt.
Denika – anélkül, hogy hátranézett volna a hímekre –
elutasítóan felemelte a kezét feléjük, és így szólt:
– Ne is próbáljatok megállítani!
Nicolai megtorpant, és felhúzta a szemöldökét.
Rothtal megdermedtünk.
Denika a félelem bármilyen jele nélkül, villámgyorsan
odalépett hozzám, körém fonta a karjait, és szorosan megölelt.
Gyümölcsös, almára emlékeztető illatot éreztem, és Bambi
azonnal átmászott a hátamra, hogy minél távolabb legyen a
lánytól. Denika olyan erős volt, mint egy hátvéd, ezért
elfojtottam egy kis nyüszítést, miközben szorosan kemény
mellkasához préselődtem. A tompa fájdalom éles lüktetéssé
erősödött a gerincem két oldalán, alátámasztva a paranoid
félelmemet, miszerint Elijah eltörhette az egyik szárnyamat – az
egyik tollas szárnyamat.
– Óvatosan – kérte Roth olyan halkan, hogy csak mi halljuk. –
Layla megsérült.
– Ó, istenem! Ne haragudj! – Denika azonnal elengedett, és én
hátraestem volna, ha nincs ott Roth, hogy megtartson. – Mi
történt? Mi a…
– Jól vagyok – biztosítottam. Váratlanul ért ez az üdvözlés.
Még nem szoktam hozzá újsütetű barátságunkhoz.
 Aggodalmasan Rothra pillantott, és láttam rajta, hogy nem
bízik száz százalékig a fiúban. Roth feszülten, mégis merészen
visszamosolygott Denikára.
– Annyira aggódtam – folytatta Denika hátralépve, és kezével
végigsimított farmerba bújtatott csípőjén.
– Amikor Zayne elmondta, hogy kapcsolatba léptél vele, mert
történt valami, és találkoznak veled, muszáj volt eljönnöm.
Hogy bocsánatot kérjek.
– Denika – szólította meg lágyan Nicolai.
– Miért kérnél bocsánatot? – kérdeztem a többi őrző felé
pillantva. Zayne úgy méregette Rothot, mintha le akarná
hajítani a tetőről. Dez nem tűnt kimondottan meglepettnek,
Nicolai viszont… nos, ő úgy nézett ki, mint aki fel akarja kapni
Denikát, hogy együtt elrepüljenek innen, ami… elég fura volt.
– Azért, amit tettek veled – mondta égővörös arccal. – A klán.
Nem lett volna szabad bántaniuk. Legszívesebben tökön rúgtam
volna Abbotot.
– A sajnálkozás önmagában nem ér semmit, de azért kedves
tőled – mormolta Roth. – Igazán.
Denika pillantása Rothról rám villant, Nicolai pedig közelebb
lépett.
– Na mindegy, az a lényeg, hogy nem lett volna szabad ezt
tenniük. Sosem bántanád szándékosan sem Zayne-t, sem senki
mást.
Hát, ez nem teljesen volt igaz, mert igenis bántottam Zayne-t,
még ha nem is fizikailag. Nem volt mit tagadni rajta.
Feltételeztem, hogy Denika is tudja ezt. Amikor Zayne-re
pillantottam, még mindig nem volt hajlandó felém nézni. Ettől
rosszul éreztem magamat, ezért megpróbáltam inkább másra
figyelni.
– Köszönöm, Denika, ez igazán… jólesik. – Nicolaihoz és
Dezhez fordultam. – Nektek köszönhetek mindent. Köszönöm,
hogy megkerestétek Rothot, és segítettetek kijutni a raktárból.
Megmentettétek az életem.
Ez igaz is volt.
Ha ők nincsenek, már nem lennék életben. Ahelyett, hogy
Abbot mellé álltak volna, megkeresték Rothot, és ellenszegültek
a saját klánjuknak, óriási személyes kockázatot vállalva azért,
hogy megmentsenek engem.
– Jó látni, hogy felépültél – mondta Dez, amire egy mosollyal
válaszoltam.
– Egyetértek. Már kiskorod óta ismerlek, Layla, és sosem
gondoltam, hogy felelős lennél bármiért, ami az udvarházban
vagy akár azon kívül történt – tette hozzá Nicolai, amitől
melegség járta át a szívemet. – Talán örülni fogsz, ha
elmesélem, hogy a távozásod óta sem felhőtlen a helyzet a
klánnál. Még mindig nem sikerült elűznünk Petr lidércét.
Érzékeli, ha a kiűzésére készülünk, és elhagyja a házat.
– Pont olyan seggfej, mint életében volt – jegyezte meg Dez,
megerősítve, hogy Elijah fiát, a féltestvéremet, nem igazán
kedvelték a klán tagjai. Aztán szünetet tartott. – Ja, tényleg,
Jasmine üdvözöl.
– Mondd meg, hogy én is üdvözlöm őt! – válaszoltam bénán,
aztán, mint valami idióta, felemeltem a kezemet, és intettem az
ujjaimmal.
Dez vigyorgott, aztán elfordította a tekintetét. Elég gyakran
csinálta ezt, ha egy társaságban voltunk. Legszívesebben
szemen böktem volna magam a hülye kalimpáló ujjaimmal.
– Mi történt? – szólalt meg végre Zayne, és azonnal rásiklott a
tekintetem. Rothot bámulta, és ettől fájdalmasan görcsbe
rándult a gyomrom. – Az üzenetedben az állt, hogy történt egy
incidens Elijah-val, és ne bízzunk benne.
Nicolai karba tette a kezét, és becsukta a szárnyait. A másik
két hímhez hasonlóan nem öltötte fel emberi alakját, és
őrzőként lenyűgöző látványt nyújtott.
– Sosem bíztunk Elijah-ban – mondta, és le sem vette rólam a
szemét. – A véleménye és a tettei mindig is elégedetlenséget
szítottak a klánban.
– Nos – szólalt meg vontatottan Roth –, annyi biztos, hogy
Elijah többé semmit sem fog szítani.
Erre az összes őrző felé kapta a fejét, mire feszes mosolya
még szélesebbé vált.
– Értékelnénk, ha részleteket is mondanál – mondta
határozottan Zayne. A hűvös szellő meglibbentette világos
hajtincseit sötét szarva körül.
Közbeavatkoztam, mielőtt még elfajult volna a beszélgetés.
– Elijah… nincs többé – magyaráztam, és Dez káromkodását
hallva sietve folytattam: – De nem mi öltük meg!
– Na, nem mintha nem is próbáltuk volna… – tette hozzá
Roth, majd, amikor dühös pillantást vetettem rá, így folytatta: –
Miért hazudnánk, tökmag? Épp a lilint kerestük, amikor…
 – Azt majd mi elintézzük – vágott közbe Zayne, és felemelte az
állát.
– Na persze – válaszolta Roth, és bár ez is heccelésnek
számított, tudtam, hogy ennél sokkal nagyobb seggfej is tud
lenni, ha Zayne-ről van szó. Visszafogta magát. – És eddig jól
haladtok?
Zayne állkapcsa úgy mozgott, mintha azon igyekezne, hogy az
összes fogát lemorzsolja. Mivel nem kapott azonnal választ,
Roth tovább folytatta a szurkálódást:
– Ahogy gondoltam, semmi nyomotok nincs.
Egyik lábamról a másikra álltam idegességemben, Dez
résnyire szűkítette a szemét, Denika pedig a tetőt bámulta.
– De mindegy is, szóval ott tartottam, hogy épp a lilint
kerestük, amikor Layla meglátta Elijah-t. Ő és három másik
klántag a tetőről követett minket. Amikor ezt számonkértük
rajtuk, ránk támadtak.
– Csak a szokásos, ki akart nyírni – magyaráztam.
Zayne felém pillantott, de nem nézett a szemembe.
– És mi történt?
– Hát, Bambi megette az egyik őrzőt. Nem mondhatnám, hogy
túlzottan sajnálom a dolgot – tetézte Roth, mire Bambi legyintett
a farkával a csípőm mellett, mintha élvezné a csetepatét. Egy
pillanatra behunytam a szemem.
– Lehet, hogy… én is kiiktattam egyet közülük. Véglegesen. De
önvédelem volt. Esküszöm.
– Biztos vagyok benne – motyogta Nicolai, és odébb lépett,
hogy kissé eltakarja Denikát.
 A lányt viszont láthatóan nem ijesztette meg a beszélgetés.
– Ha az ő klánjához tartoztak, senkinek sem fognak
hiányozni.
– Denika! – mondta figyelmeztetően Dez.
– Mi van? – kérdezte egy legyintés kíséretében Denika. – Ez az
igazság. Mind seggfejek. Ti is tudjátok.
Nicolai ajka megrándult.
– Mi történt a harmadik őrzővel?
– Éppen szundikált a tetőn, amikor otthagytuk. Azt nem
tudom, hogy felébredt-e, vagy egy démon megtalálta, és nagyon-
nagyon csúnya dolgokat csinált vele. – Roth vállat vont. – Nem
tudom. És nem is érdekel.
– És Elijah? – kérdezte Zayne feszülten.
Mély levegőt vettem, és kisöpörtem az arcomból a
hajtincseket, amiket odafújt a szél.
– Megküzdöttem vele…
– Elijah és te megküzdöttetek? – Nicolai szemöldöke magasra
szaladt.
– Ööö… Igen.
Denika szélesen elmosolyodott.
– Hú, de menő!
A fejemet ráztam.
– De aztán megjelent a lilin, és elválasztott minket. Elvette
Elijah lelkét… Felfalta. És Elijah nem változott lidérccé. Semmi
sem maradt belőle. Aztán a lilin alakot váltott.
– Most már úgy néz ki, mint Elijah – tette hozzá Roth. – Ezért
gondolta Layla, hogy figyelmeztetni kéne titeket. A másik őrző,
aki vele volt, ki volt ütve, amikor a Lilin elszívta Elijah lelkét. Ha
még életben van, fogalma sincs, hogy Elijah nem az igazi Elijah,
ezért veszélyt jelenthet, ha a lilin visszatér a klánhoz.
– A fenébe! – motyogta Dez. – Nem tudom, hová rejtőzhettek
el, de figyelmeztetnünk kell őket. Talán Geoff tudja, hol vannak.
Nicolai elgondolkodott.
– Ha ő nem is tudja, van egy olyan érzésem, hogy Abbotnak
lenne ötlete.
Abbot nevének említésére rossz érzés töltött el, de folytattam:
– Ahogy mondtam, mindannyiótokat figyelmeztetni akartuk,
hogy fel legyetek készülve, ha felbukkanna az udvarháznál. –
Ezután jött a legrosszabb rész. – Az alapján, hogy milyen
meggyőzően alakította a lilin Samet, úgy tűnik, hogy az áldozata
emlékeit is elszívja a lelkével együtt.
– Logikus – mondta Denika, és a hímekre pillantott. – Minden
lénynek a lelke az esszenciája, ezért értelemszerűen minden
benne van, amitől önmagunk vagyunk.
Nicolai idegesen fújtatott.
– Ha ez a helyzet, a lilin sok mindent tud.
– Túl sokat – jelentette ki Zayne, aztán elfordult, és kitárta
sötétszürke szárnyait. – Beszélnünk kell apámmal és a
többiekkel.
Dez és Nicolai egyetértett. Denika hezitált, Roth és közöttem
járt a pillantása.
– Majd beszéljünk – mondta halkan. – Oké? Együtt kell
működnünk, ha meg akarjuk fékezni azt a szörnyet.
Bólintottam, és furcsa érzés töltött el, ahogy az őrzőkre
néztem. Alig jutott eszembe olyan eset, amikor Zayne elment
valahova, de én nem tartottam vele. Ahogy az őrzők elfordultak,
előreléptem. Bár a szívem mélyén tudtam, hogy hagynom kéne
őket elmenni – Zayne-t elmenni –, képtelen voltam visszafogni
magam. Túl sok évet töltöttünk egymás mellett ahhoz, hogy úgy
tegyünk, mintha idegenek lennénk.
– Zayne? – kiáltottam fel.
Zayne már a tető peremén járt, amikor kimondtam a nevét, és
úgy láttam, mintha a hangomra összegörnyedne, de aztán
letérdelt, majd a levegőbe emelkedett, anélkül, hogy hátranézett
volna.
Anélkül, hogy tudomást vett volna rólam.
 TIZENEGY

Mire a Palisadesbe értünk, hogy találkozzunk Caymannel,

leszállt az este.
A Roth lakásának helyet adó épületben egy szórakozóhely
működött, ami dugig volt démonokkal meg a körülöttük lődörgő
emberekkel, akiknek sötét és zavaros volt az aurája.
A gyomrom kissé kavargott, de nem volt vészes. Fülledt zene
szólt, és a színpadon szukkubuszok ringatták gyémánttal
díszített csípőjüket. Úgy fénylettek és csillogtak, mint a
mennyezet alatt lógó karácsonyi fények.
A körülményeket tekintve elég ironikus volt a dekoráció…
Roth erősen fogta a kezemet, ahogy elvezetett a színpad
mellett. A nyakamat nyújtogatva igyekeztem kifürkészni, hogy
mi folyik a sötét sarkokban, amik mellett elsétáltunk, de nem
láttam mást, csak egy kártyázó démonnőt és egy emberférfit,
aki nem volt kimondottan dögös – legalábbis a betegesen sárgás
árnyalatú bőrszíne nem volt éppen csábító.
Az egyik ketrecből felém nyúlt egy táncosnő, aztán vadul
vihogni kezdett, amikor Roth figyelmeztető pillantást vetett rá.
Még szorosabban fogta a kezemet.
– Most nem fogok elkóborolni mellőled – nyugtattam meg.
Amikor legutóbb itt jártunk, megmondta, hogy ne táncoljak
senkivel, és, hát, úgy alakult, hogy táncoltam egy szukkubusszal
és egy inkubusszal. Néha rám fért volna a felnőtt felügyelet.
Roth nevetése túlharsogta a zenét.
– Ezúttal nem bízom a véletlenre, az fix.
– Ezúttal?
Elengedte a kezemet, és a vállamat átölelve az oldalához
szorított, miközben az asztalok között sétáltunk. Lehajtotta a
fejét, és finoman megérintette az ajkával az arcomat, aztán a
fülembe suttogott:
– Mondtam már, mennyire tetszik rajtad ez a nadrág?
– Ez? – A lábamra pillantottam, és elfojtottam egy morgást.
A nadrág olyan szűk volt, hogy reggel, öltözés közben csak az
ágyra lefekve tudtam felhúzni a cipzárját. – Caymannel
borzasztó ízlésetek van, ha ruhákról van szó.
Roth nevetett.
– Le sem bírom venni a szememet a…
– Szememről? – próbáltam segíteni.
– Mmm. – Megpuszilta a fülcimpámat, ahogy végre a színpad
másik oldalára értünk.
– Vagy az orromról?
– Nem egészen – válaszolta.
Elvigyorodtam.
– Akkor biztos a térdkalácsomat stírölöd.
– Közelít. – Roth megállt a bárpult közelében. – Később
kézrátétellel bemutathatom, melyik testrészedet bámultam
egész nap.
Fülig pirultam.
 – Milyen segítőkész.
– Mit mondhatnék? Kihozod belőlem a jóságot.
Mielőtt erre válaszolhattam volna, Cayman előlépett a pult
mögül, és ledobta rá a kezében tartott fehér rongyot.
– Gyerünk az irodába!
Sosem jártam még az irodában, ezért kíváncsi voltam.
Cayman elvezetett minket egy ajtóhoz a bár kijáratától nem
messze, amin a SZEMÉLYZETI BEJÁRÓ felirat állt, de valaki
lekaparta a betűk nagy részét, csak a MÉLY szót hagyva az
ajtón.
Milyen kreatív.
Keskeny folyosón sétáltunk, amit valódi, falra rögzített
fáklyák világítottak meg.
– Érdekes dekoráció – jegyeztem meg.
Cayman vigyorgott, Roth pedig becsukta utánunk az ajtót, így
nem hallottuk többé a zene duruzsolását.
– A stílus az életünk, cukorborsó.
Roth horkantott.
A folyosóról nyíló harmadik ajtó vezetett az irodába, és a
szoba egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam;
őszintén szólva nem is tudom pontosan, hogy mire
számítottam, de az biztos, hogy nem erre. A szoba sápadt
színekben játszott: a falakat halvány türkizszínűre festették, az
íróasztal fehér volt, és egy üres könyvespolc állt mellette.
Az íróasztal előtt egy bolyhos, rózsaszín széket és egy
leopárdmintás heverőt helyeztek el. A fal mellett egy szürke
bőrkanapé állt. A kanapé fölött pedig egy bekeretezett One
Direction-fotó díszelgett.
A fényképet az összes bandatag aláírta, még az a srác is, aki
kilépett.
Tátva maradt a szám.
– Nem én rendeztem be az irodát – mentegetőzött Roth,
amikor meglátta az arckifejezésemet.
Cayman lehuppant az íróasztal mögött álló, meglepően
normális kinézetű székre, majd feltette a lábát.
– Roth feketét akart. Fekete falakat. Fekete bútorokat. Bla-bla-
bla. Néha jólesik az embernek egy kis szín.
Megtartottam magamnak a véleményemet, és inkább a
kanapéhoz csoszogtam, és lezöttyentem rá.
Mielőtt elindultunk volna a szórakozóhelyre, írtam egy
üzenetet Stacey-nek, amiben elmagyaráztam neki, mi történt,
Roth pedig Caymannek tartott beszámolót. Stacey válaszul
küldött egy csomó felkiáltójelet, aztán pedig, amikor Elijah-ról is
meséltem neki, egy sor komor emojit. Habár Stacey tudta, hogy
Elijah meg én a legkevésbé sem voltunk jóban, azzal is tisztában
volt, hogy nem lehetett könnyű végignéznem a halálát.
És az a gondolat sem volt a legkellemesebb, hogy a lelkének
az a része, amelyiket a lilin nem szívta el, a pokolra került…
Gyűlöltem a pasast, de egy örökkévalóságot eltölteni a pokolban
azokkal a lényekkel, akik részben miatta voltak ott, kissé talán
túl nagy büntetés volt.
És ami még ennél is rosszabb, most, hogy végignéztem Elijah
lelkének elszívását, tudtam, hogy mi történt Sammel, és ettől
felfordult a gyomrom. Sam teste ott feküdt valahol, hidegen és
elfeledve, a lelke pedig – legalábbis az, ami maradt belőle – egy
még ennél is borzalmasabb helyre került.
Nem akartam ezekre a dolgokra gondolni, de képtelen voltam
megállni. A gondolataim egyfolytában visszatértek Samre és
arra, hogy mi történt vele.
Amikor Roth végre mindent elmondott Caymannek, amit
akart, felpattantam a kanapéról.
– Lehetne, hogy a ház helyett a lakásodba menjünk? –
kérdeztem.
– Ha ezt szeretnéd. – Roth ellökte magát az asztallaptól,
aminek mostanáig támaszkodott. – Kétlem, hogy az őrzők pont
most jönnének ide keresni minket. Biztonságban leszünk.
Megkönnyebbültem Roth válaszától, és tudtam, hogy jó érzés
lesz visszatérni a lakásába. A nosztalgia miatt is, meg egyébként
is jobban szerettem a hatalmas marylandi háznál. Persze a
McVillának is megvoltak a maga előnyös tulajdonságai, de
hidegnek és túl hivatalosnak éreztem.
Cayman megcsavarta az orromat, ahogy az iroda ajtajához
sétált.
– Majd felküldök nektek valami bő zsírban tocsogó
finomságot.
A gyomrom megkordult, eszembe juttatva, hogy reggel óta
nem ettem. Lépcsőn kellett felmennünk a lakáshoz, mert a liftek
csak lefelé közlekedtek – igen, oda –, és mire zihálva felértem a
felső emeletre, az kívántam, bárcsak felmásztam volna inkább
Roth hátára.
Az ölebek ezúttal nem őrködtek az ajtónál.
 – Hol vannak a barátaid?
– Etetésidő van – válaszolta Roth. – Többet nem akarsz tudni.
Fuj.
Amikor Roth kinyitotta a tetőlakás ajtaját, meleg levegő áradt
ki a helyiségből. Roth belépett, felkattintotta a lámpát, én pedig
besétáltam a szobába, és körülnéztem.
– Minden pont úgy néz ki, mint régen – mondtam a hatalmas
dupla ágyat bámulva. Fekete, gondosan betűrt ágynemű
borította, és ahogy a tetőre vezető ajtó felé fordultam,
észrevettem, hogy a patinás zongorán sincs egy szem por se.
A falakon lógó morbid, tüzet és sötét árnyakat ábrázoló
festmények még mindig szabályos szögben álltak.
Roth odalépett az ősrégi, unalmasnak tűnő kötetekkel teli
könyvespolchoz, és lerúgta magáról a cipőjét.
– Senki sem merné összerendetlenkedni.
– De valaki tisztán tartotta.
– Cayman.
Hát, végül is logikus.
– Arra számítottál, hogy máshogy fog kinézni? – kérdezte
Roth, és áthúzta a fején a pólóját.
A szám ugyanúgy kiszáradt, mint amikor először álltam itt a
lakásában, és néztem végig, ahogy ezt csinálja. Kidolgozott teste
görög szoborra emlékeztetett.
– I…igen, azt hiszem.
Szemét félig lehunyta, és kissé önelégült mosoly játszott az
ajkán, mintha tisztában lenne azzal, hogy nem csak egy röpke
pillanat erejéig terelte el a figyelmemet.
 – Olyan, mintha egy örökkévalóság óta nem jártunk volna itt.
Pedig annyira azért nem volt régen.
Rothnak igaza volt.
De azóta olyan sok minden megváltozott. Én is megváltoztam,
épp ezért volt olyan furcsa látni valamit, ami ennyire
változatlan azóta, hogy mindez elkezdődött.
Roth végigsimított a szegycsontján, majd keze a farmerját
tartó övre siklott, a színes sárkánytetoválás közelében állt meg,
és a mozdulattól átjárta a testemet az izgalom. Remegve
beszívtam a levegőt. Felnézett, és fülledt tekintete az enyémbe
fúródott.
Bódító feszültség ülte meg a szobát, ami mintha egymás felé
húzott volna minket. Mindig is jelen volt köztünk ez a
feszültség, és fikarcnyit sem gyengült.
Három árny emelkedett fel Roth testéről, és lassan a padlóra
hullottak, ahol kiscicaformát öltöttek. Ketten azonnal az ágy alá
rohantak, míg a harmadik – Thor – hozzám osont,
nekidörgölőzött a lábamnak, és közben úgy dorombolt, mint
egy miniatűr motor. Ezután ő is eltűnt az ágy alatt, anélkül,
hogy a véremet ontotta volna, ami egyértelműen előrelépés
volt.
– Vajon mit csinálnak ott lent?
Roth megvonta széles vállát.
– Igazából nem akarom tudni.
– Valószínűleg bölcs döntés. – Az ágyhoz mentem, és leültem a
sarkában, hogy levegyem a csizmámat. – Örülök, hogy itt
vagyunk. Hiányzott ez a hely.
 Halványan elmosolyodott, amikor felhúztam a lábamat a
földről, nehogy azok az átkozott kiscicák elkapják. Bármilyen
kedvesek voltak is velem, nem bíztam bennük.
– Tényleg egész hangulatos.
Már válaszra nyitottam a számat, de Roth ekkor nyújtózkodni
kezdett, és volt valami abban, ahogy az izmai és a bőre
megmozdult, amitől teljesen kiment a fejemből minden, amire
addig gondoltam.
– Kérsz valamit inni? – kérdezte Roth.
Némán a fejemet ingattam.
Roth leengedte a karját, majd a fekete minihűtőszekrényhez
lépett, és elővett belőle egy üveg vizet. Lecsavarta a kupakot, és
embereset kortyolt belőle, majd letette a palackot, és felém
fordult. Áthatóan nézett rám, nem úgy, mintha arra számítana,
hogy bármelyik pillanatban összeomolhatok, de azért aggódva
figyelt. Odasétált hozzám, és anélkül, hogy bármit is kérdeznie
kellett volna, beszélni kezdtem.
– Nem tudom kiverni a fejemből, hogy… Sam is így halt meg –
vallottam be. – Valami másra gondolok, aztán hirtelen újra
eszembe jut.
Roth letérdelt elém.
– Layla…
– Láttad, mit tett a lilin. Elvette az… Elvette Elijah lelkét, és
bekebelezte. A lény megette a lelket, aztán felvette Elijah alakját.
– Felemeltem a tekintetemet, és Roth szemébe néztem. – Sam is
így halt meg, és a lilin ezért nézhetett ki úgy, mint ő. Szörnyen
fájdalmas lehetett. – Egy pillanatra szorosan becsuktam a
szememet. – De legalább gyorsan történt, igaz? Elijah-val úgy
tűnt, nagyon gyors volt.
Roth a térdemre tette a kezét, és finoman dörgölni kezdte.
– Gyorsan történt.
Előreesett a vállam, és a fejemet ingattam.
– Nem igazán bánt, ami Elijah-val történt, pedig az apám volt.
Mit mond ez el rólam?
Roth arckifejezése elkomorult.
– Semmit sem mond rólad. Az a seggfej csak egy spermadonor
volt. Ez az igazság. Semmi másra nem volt jó. Nem volt az apád.
Egy pillanatnyi szomorúsággal sem tartozol neki. És semmi
mással sem.
Ez igaz, de…
– Akkor is bűntudatom van.
Nem válaszolt, közel hajolt hozzám, és az arcomat
tanulmányozta.
– Te annyira… annyira emberi vagy néha, Layla. Pedig egy
csepp embervér sincs benned.
– Így szocializálódtam, asszem – mondtam bizonytalanul,
mire Roth halkan felnevetett. – De komolyan. Stacey és… és Sam
hatására lettem ilyen. Ember maradtam miattuk, és ennek
örülök. Szeretem embernek érezni magam.
– És én is szeretem ezt benned – válaszolta gyorsan, amivel
meglepett.
– Tényleg?
Roth komolyan bólintott, mire halványan elmosolyodtam.
– Semmivel sem tartozol Elijah-nak – sulykolta. – Kérlek,
mondd, hogy érted ezt.
– Értem – mondtam, de tényleg elfogadni a dolgot már
nehezebb ügy volt.
Roth pillantása újra az arcomra siklott.
– Nem tervezel semmi butaságot, igaz?
Mozdulatlanná dermedtem.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy vissza akarnád hozni Sam lelkét. – Roth le sem
vette rólam a szemét. – Ne is próbáld tagadni… Tudom, hogy ezt
szeretnéd. Majd én megyek, és…
– Nem. Te nem mehetsz le oda. Ha megteszed, nem engednek
vissza – szakítottam félbe. – Nem mehetsz le oda.
Roth szeme összeszűkült.
– Látom, beszélgettél Caymannel.
Nem tagadtam, hogy így volt.
– Nem akarom, hogy kockára tedd a testi épségedet.
– Még Samért sem? – kérdezte kihívóan.
Erre a kérdésre nehezebb volt válaszolni, tekintve, hogy mire
készültem.
– Nem.
– Én sem akarom, hogy kockáztasd érte az életed – jelentette
ki Roth. – Nem érdekel, ha kegyetlenül hangzik. Nem akarod,
hogy ilyen kockázatot vállaljak, és én sem, hogy te tedd meg
ugyanezt.
A következő mondatot még annál az egyszerű szónál is
nehezebb volt kimondanom, mert hazugságra készültem, és
nem akartam, hogy Roth és köztem bármilyen titok is legyen, de
muszáj volt tennem valamit Samért. Nem volt más mód rá, és
tudtam, hogy ha elmondanám Rothnak, találna rá módot, hogy
megállítson, vagy velem jöjjön. Egyik sem volt opció.
– Hogy hoznám el Sam lelkét? – kérdeztem. – Azt sem tudnám,
hol kezdjem.
Roth nem válaszolt, csak bámult rám, de láttam rajta, hogy
tudja, mit kéne tennem. Ha Cayman tudta, neki is tudnia kellett.
És ha Cayman azt is tudta, hogy a Kaszás éppen nincs a
pokolban, akkor nagy eséllyel Rothnak is tudomása volt erről.
Én pedig azt tudtam, hogy Roth a kockázatok ellenére kész
lenne elmenni a Kaszáshoz.
Előtte kell odaérnem.
– Át tudnál változni gyorsan, mielőtt Cayman ideér? Meg
akarom nézni a szárnyadat.
Tudtam, hogy ha nemet mondanék, azzal csak késleltetném
az elkerülhetetlent, és amúgy is örültem a témaváltásnak.
Lehúztam a pulcsimat. Volt rajta két szakadás ott, ahol
korábban a szárnyaim áthasították az anyagot, de a
spagettipántos felső, amit alatta viseltem, épnek tűnt. Mielőtt
alakot váltottam volna, megpróbálkoztam azzal, amit Roth
korábban csinált a cicákkal. Gyengéden végigsimítottam a
testemen ott, ahol Bambi pihent, és láss csodát: a famulus
azonnal lemászott a testemről. Menő.
Bambi először Rothhoz ment, a démon combjához dörzsölte
az orrát. Roth megpaskolta a fejét. A famulus ettől
megnyugodott, és a zongora közelében álló alacsony háttámlájú
székhez siklott. Összekuporodott, fejét a karfára hajtotta, aztán
látszólag bánatosan bámult kifelé az ablakon.
Már nem esett nehezemre az átváltozás. Koncentrálnom, sőt
felállnom sem kellett hozzá. Csak azt akartam, hogy
megtörténjen, és megtörtént. A hátam bizseregni kezdett, aztán
előbújt a szárnyam. A bal oldali fájt, és amikor megnéztem,
észrevettem, hogy kissé lóg, mint Izzy babáé.
– Azt hiszem, eltört – mondtam.
Roth az ágyhoz sétált, és leült, majd odafordult hozzám, és
megvizsgálta a szárnyamat.
– Fáj?
– Egy kicsit – vallottam be. – De nem vészes.
Roth tekintete az arcomra siklott, aztán vissza a szárnyamra.
– Lehet, hogy eltört, de már gyógyulófélben van. – Ujjaival
végigsimított a tollak felszínén, elkerülve a fájó pontot. Habár
az érintése gyengéd volt, így is összerándultam. Roth azonnal
visszahúzta a kezét.
– Fájt?
– Nem, csak állati érzékeny.
Roth felhúzta az egyik szemöldökét, kinyitotta a száját, majd
visszacsukta. Elvigyorodtam, és így szóltam:
– Na, most kinek mocskos a fantáziája?
– Tökmag, az én fantáziám mindig mocskos. – Kacsintott, én
pedig felnevettem, aztán Roth megint vizsgálgatta pár
másodpercig a szárnyamat. – Ha pihenteted pár óráig,
maximum egy napig, teljesen rendbe jön.
Hátrapillantottam a szomorú, kókadt szárnyacskámra.
– Gondolod, hogy a tollak le fognak hullani?
 – Hogy micsoda?
Égővörös lett az arcom.
– Lehet, hogy valamiféle átalakuláson megyek keresztül, és ki
fognak hullani a tollaim.
Roth olyan arcot vágott, mintha mindjárt elnevetné magát, de
végül bölcsen megcsókolta fedetlen vállamat. Felállt az ágyról,
aztán odasétált a vizéhez.
– Baromira utálod őket, igaz?
– Nem utálom őket. Vagyis nem kimondottan. – Jobb
szárnyamat közelebb húztam a testemhez, és remegő ujjakkal
végigsimítottam a tollakon. – Csak nem értem őket. Kinőttek,
pedig nem is vagyok felsőbbrendű démon.
Roth ivott egy kortyot, majd visszatette az üveget.
– Mondtad, hogy a többi őrző és démon felsőbbrendű
démonként érzékel téged, aminek az lehet az oka, hogy kezdesz
érettebbé válni. Talán a tollak is ennek az érésnek a jelei. Más
vagy, mint mi – mint bármely más démon. Keverék vagy, ami
miatt nehéz kiszámítani a fejlődésed alakulását. – Megvonta a
vállát, majd folytatta: – Ennél jobb ötletem nincs, de nem
túlzottan értek ehhez a témához. A legtöbbünk már a teremtése
pillanatában teljesen kifejlett, a többiek pedig egy nap alatt
befejezik azt a növekedést, ami normál esetben évtizedekig tart.
– A kis különleges – motyogtam a bajszom alatt.
Roth elvigyorodott.
– A tollakat meg azt, ahogy átalakulás után kinézel, én sem
értem. Ja, tudom, állati sokat segítettem, de hát te vagy az
egyetlen lény, akiben egyszerre van őrző- és démonvér…
Méghozzá nem is akármilyen démoné, hanem Lilithé. Lehet,
hogy ez is csak egy fázis a folyamatban, aminek a végére eléred
az igazi formádat.
Ebben a pillanatban rájöttem, hogy nem is meséltem neki a
kávéházi démonról.
– Amikor elmentem, hogy beszéljek Zayne-nel… Tudod,
miről… Nos, akkor találkoztam egy felsőbbrendű démonnal,
azután, hogy Zayne otthagyott. A démonok ugye általában nem
éreznek engem, de ez a fickó érzett.
– A felsőbbrendű démonokkal más a helyzet, tökmag.
Néhányan lehet, hogy érzik, mi vagy.
Hűha.
Felnéztem, hogy a szemébe pillanthassak.
– De ez a démon… elfutott előlem, Roth.
Rothnak ezúttal mindkét szemöldöke magasra szaladt.
– Konkrétan elrohant előlem, és tök rémültnek tűnt –
folytattam, és a hangomon hallatszott, hogy nyugtalanít az
emlék. – Sosem láttam még olyan felsőbbrendű démont, ami
bármi elől is elfutott volna. Még az őrzőktől sem félnek.
– Ez igaz. – Roth arcvonásai megkeményedtek. –
A felsőbbrendű démonok nem menekülnek el semmi elől,
kivéve a Főnököt, engem és…
A szívem elszorult a rettegéstől.
– És mitől?
Roth még komoran is szívdöglesztő volt, az arckifejezésétől
mégis összerándult a gyomrom.
– Egy ősdémon elől ők is elmenekülnének.
 – Ősdémon?
Roth a falnak dőlt, és félig lehunyt szemmel nézett rám.
– Az ősdémonok olyanok, mint a Főnök, tökmag.
Kegyvesztettek.
– Kegyvesztettek…? – ismételtem el suttogva, aztán
megértettem. – Az angyalokra gondolsz, akik kegyvesztetté
váltak azután, hogy a Földre küldték őket segíteni az
embereken? – Roth bólintott, én pedig tágra nyílt szemmel
folytattam: – Nekik is fekete, tollas szárnyuk van?
Az ajka megint megrándult.
– Igen. És a Főnöknek is.
A vállamra mintha ólomsúly nehezedett volna.
– De ennek…
– Semmi értelme, tudom. Ezért nem beszéltem róla eddig. És
nyilván nem vagy egyike a kegyvesztetteknek sem – mondta,
miközben végigsimított a mellkasán. – Ezért gondolom, hogy ez
csak egy fázis. Épphogy csak elkezdtél átváltozni, tökmag.
Fogalmad sincs, mi mindenre vagy képes.
Sóhajtottam. Ha ez tényleg csak egy fázis volt, mi jön ezután?
Szarvacskák nőnek a gerincem mentén, mint valami dinónak?
Vagy pikkelyeim lesznek, mint Toppancsnak?
– És mit gondolsz, miért menekült el előlem a démon?
– Azért, mert olyan a szagod, mint nekem.
– Öö… Hogy mondtad?
Roth arcán újra feltűnt a féloldalas mosoly.
– Minden porcikádon rajta van a szagom. A többi démon érzi.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy megszagoljam magamat.
 – Minden démoné egyedi – magyarázta Roth. – Mármint a
szagunk. Olyasmi, mint az ujjlenyomat. Ha egy démonnak van
legalább egy működő agysejtje, képes azonosítani a szagomat,
és hanyatt-homlok elmenekül.
Még mindig arra összpontosítottam, hogy ne kezdjem el
szagolgatni magamat, amikor eszembe jutott, hogy egyszer
Zayne is azt mondta, érzi rajtam Roth szagát. Végre
megértettem, mi volt az a szag, ami mindig körüllengte a
démont.
– Neked édes… pézsmaillatod van.
Roth arcáról eltűnt a mosoly, és egy hosszú másodpercig
némán, fürkészőn nézett rám.
– Neked pedig napfényillatod.
Elakadt a lélegzetem. Fogalmam sem volt, milyen illata van a
napfénynek, de úgy képzeltem, hogy finom. Édes volt Rothtól,
hogy ezt mondta.
Hirtelen zavaromban hátranyúltam, és játszani kezdtem a
jobb szárnyammal.
– Úgy érzem magam, mint egy… páva.
– Látom, már megint visszatértünk ehhez a madaras
témához. – Ellágyult az arca. – A páva sokak szerint gyönyörű
állat.
– Akkor… kakadu?
Roth szeme vidáman megvillant.
– Biztos vagyok benne, hogy vannak, akik szerint a kakadu is.
– Galamb?
A fiú elnevette magát.
 – Layla, nincs benned semmi galambos.
– Jó tudni.
Hirtelen csend lett, aztán Roth így szólt:
– Megnézted magadat egyáltalán azóta, hogy… másképp
változol át? Az első alkalom óta?
Lenéztem, és a fejemet ráztam.
– Érdemes lenne minél előbb megtenned. Talán akkor te is
meglátod, amit én látok… és mindenki más is – mondta halkan.
– Mert gyönyörű vagy, Layla. Tudom, hogy gyakran mondom ezt
neked, de nem ok nélkül dobálózom a szóval. A démoni
szépségű emberek visszataszítóak. Te messze túlszárnyalod
mindegyiküket. És nem csak a külsődről van szó. A szépséged
belülről fakad. Sok mindent láttam már életemben, és semmi,
semmi sem hasonlítható a te szépségedhez.
Te jó ég… Ahogy Rothra néztem, az összes érzelmem és a
világegyetem összes csillaga a tekintetemben csillogott.
Valószínűleg ez volt a legszebb dolog, amit valaha mondtak
nekem, és a testem összes sejtjében tudtam, hogy komolyan is
gondolja, amit mond. Számára tényleg ez volt az igazság.
Mielőtt bármiféle normális választ sikerült volna adnom,
Cayman megérkezett a kajával, és Roth bekapcsolta a tévét.
Hátradőltem, és rávetettük magunkat a hamburgerrel, rántott
csirkemellcsíkokkal és sült krumplival teli tálra. Roth minden
falatot – beleértve a hamburgert is – fokhagymás szószba
mártogatott. Ezt eddig sosem vettem észre.
Evés után a fürdőszobába mentem, hogy megmossam a
kezem és az arcom, mert úgy éreztem, rám fér azok után, hogy
szinte beledugtam az arcomat a tálba. Amikor visszamentem a
hálóba, már csak a tévé fénye világította meg a szobát. A tálat
elvitték, a helyén Roth nyújtózkodott, kezét a feje alá tette.
A hasa érthetetlenül lapos volt, amíg én úgy néztem ki, mint
akinek egy kajababa van a pocakjában.
Néha – például most is – teljesen elvesztettem a fejem, ha
Rothról volt szó.
Odasétáltam hozzá, felmásztam az ágyra, aztán Roth felé
fordulva az oldalamra fordultam. A szívem úgy zakatolt,
mintha vagy tizenkétszer, rohanva megtettem volna a
fürdőszoba és az ágy közötti távolságot.
Roth felém fordult, és rám nézett.
Közelebb másztam hozzá.
Figyelmesen nézett.
Még közelebb húzódtam hozzá, egészen addig, amíg a
felsőtestem Roth oldalához préselődött. Anélkül, hogy ránéztem
volna, a mellkasára fektettem a fejem. Egy pillanat múlva
kivette a kezét a feje alól.
– Nem úgy alakult az este, ahogy szerettem volna – mondta.
Csak most jutott eszembe a meglepetés, amit korábban
említett.
– Semmi baj.
– El akartalak vinni randizni – folytatta, mintha meg sem
hallott volna. – Egy normális helyre. Vacsorázni. Vagy moziba.
Felemeltem a fejem, és meglepetten felpillantottam rá.
Találkozott a tekintetünk.
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik ebben a helyzetben, de az
emberek… ilyen dolgokat szoktak csinálni. Randiznak.
Kajálnak. Moziba mennek, pedig egyiküket sem érdekli igazán a
film.
– Igen, tényleg.
Roth az oldalára fordult és lejjebb húzódott, hogy egy
magasságban legyen a szemünk.
– Szerintem az egész vacsi és film alatt a másikra gondolnak,
hogy mi fog történni, ha eljön a távozás ideje. Vajon behívja
majd magához a lány a fiút? Vagy a fiú a lányt? Lesz csók? Vagy
még több?
Begörbültek a lábujjaim.
– Te ezekre gondolnál, ha randiznánk?
– Igen. Az száz százalék – válaszolta Roth. – De akkor is
szerettem volna, ha elmegyünk randizni. Ha van egy ilyen
esténk. Ez lett volna a meglepetésem.
A közelebbnél is közelebb húzódtam hozzá, felnyújtóztam, és
lágyan megcsókoltam.
– Szeretném, ha lenne egy ilyen esténk, de nincs szükségem
rá. Amire szükségem van, az ez, a másodpercek és percek,
amiken osztozunk. Csak erre van szükségem. Amíg élek.
A karomra tette a kezét.
– De te többet érdemelsz ennél.
Ezzel a mondattal rászolgált egy újabb csókra. És elérte, hogy
még jobban beleszeressek, pedig nem gondoltam, hogy ez
lehetséges.
– Vacsoráztunk, és be van kapcsolva a tévé. Ez is van olyan jó,
mint a mozi. Elterelted a figyelmemet a rossz dolgokról, és azt
mondtad, gyönyörű vagyok. Szóval olyan estét adtál nekem,
amilyet szerettél volna.
Egy pillanatig némán nézett rám, aztán mosolyra görbült a
szája, ellágyultak éles arcvonásai. Jó pár másodperc eltelt, mire
újra megszólalt.
– Tudod, miért kell néha távolabb mennem tőled? – kérdezte
Roth, és végigsimított a karomon.
Váratlanul ért a kérdés.
– Nem.
Roth tekintete követte keze mozgását.
– Mindig, amikor a közeledben vagyok, meg akarlak érinteni.
A vallomástól bizseregni kezdett a testem.
– Abban sem vagyok biztos, hogy pusztán akarom, nem pedig
szükséglet-e – folytatta. Dús szempillái csaknem eltakarták a
szemét. Ujjaival megcirógatta a hasamat, majd a csípőmre tette
a kezét. – Azóta így érzek, hogy először megpillantottalak. Már
akkor is meg akartalak érinteni. Azt hiszem, az az oka, hogy…
ahonnan én jövök, nincs hozzád hasonló. Eredendően jó vagy –
mondta, és a szemembe nézett. – Érzem. De az is lehet, hogy
csak jó érzés megérinteni a bőrödet. Ki tudja? Talán csak nem
ismerem a határokat.
Elvigyorodtam.
– Ebben van valami, de nem bánom.
Pár másodpercig némán feküdtünk, és a gondolataim
elterelődtek a ma estéről, az összes sürgető problémánkról, és
egy ismeretlen jövő felé kalandoztak.
– Gondolkodtam.
 – Jaj, ne.
Felnevettem, aztán hirtelen elillant a jókedvem.
– Mit fogunk csinálni? – suttogtam.
Roth teste megfeszült.
– Ez nem túl konkrét kérdés, tökmag.
– Tudom. – Közelebb bújtam hozzá, hagytam, hogy a testéből
áradó meleg átjárja a tagjaimat. – De most úgy egy évtizeddel
későbbre gondolok.
– Hmm. Egy évtized. Jól hangzik.
– Arra gondoltam, mi lesz két vagy három évtized múlva.
Amikor majd negyvenéves leszek, és úgy is nézek ki, te pedig
ugyanúgy, mint most – magyaráztam, és bámultam magam elé a
sötétben. – Nem lesz fura?
– Nem.
Roth egy másodpercig sem habozott a válasszal, de nekem
nevethetnékem támadt.
– Ne már, előbb-utóbb úgy fogok kinézni, mintha az anyád
lennék. Az őrzővérem miatt öregszem, Roth. Lehet, hogy
fiatalabbnak fogok tűnni a koromnál, de akkor is öregszem
majd, és…
– Ne mondd ki! – mondta élesen. – Ne fejezd be a mondatot!
Nagyot nyeltem, és felemeltem a fejem. Fürkész tekintete az
enyémbe fúródott.
– De hát igaz. Hogyan lehetnénk együtt, ha én kilencvenéves
leszek, te pedig tizennyolcnak tűnsz? Hogyan…
– Nem tudom, de valahogy meg fogjuk oldani. Megtaláljuk a
módját. Ki tudja, hogy egyáltalán tovább öregszel-e majd?
Értem, hogy mostanáig így volt, de talán egy ponton abbamarad
majd a folyamat. Részben démon vagy, Layla. A démonok nem
öregszenek. Az őrzővér talán hatással volt bizonyos
tulajdonságaidra, de nézd csak meg, mi történt, amikor az
utóbbi időben átalakultál! Változol, és nem tudod… sőt, senki
sem tudja, hogy ez mit jelent.
– A te szádból olyan egyszerűnek hangzik – mondtam rövid
hallgatás után. – Mintha nem is lenne olyan nagy ügy, hogy egy
napon úgy fogok kinézni, mint a nagyanyád.
– Mert nem is az. – Az arcomra simította a tenyerét. –
Szerintem nem tudod, mit jelent, ha egy démon szerelmes lesz,
Layla. Az ilyesmi nem múlik el csak úgy. Nem fakul meg az
érzés, még akkor sem, ha azt szeretnénk. A szerelmünk örökké
tart. És ezt nem csak úgy mondjuk. Ha szerelembe esünk – ami
csak egyetlenegyszer történik meg –, az örökké tart. Semmi sem
változtathat rajta. Ha jobban belegondolsz, ez elég para dolog,
de szerencsére te is így érzel, szóval nem kínos a helyzet. Érted,
miről gagyogok?
Paimon, a felsőbbrendű démon, aki szerelmes volt Lilithbe, és
elindította ezt az egészet, amikor megpróbálta kiszabadítani őt,
valami hasonlót mondott, de Rothtól hallani olyan volt, mint
először csokoládét kóstolni. Nem illant el tőle az összes
aggodalmam, de már nem aggasztottak annyira. Roth szavai
reményt adtak: tudtam, hogy együtt megküzdhetünk minden
problémával, még akkor is, ha nekem már járókeretre lesz
szükségem ehhez.
– Istenem, Roth, néha… Néha annyira tökéletes vagy.
 Arra számítottam, hogy a szokásos élcelődő módon fog
válaszolni, de ehelyett megérintette az arcomat, majd a
tarkómra siklott a keze. Magához húzott, hogy a fejem az álla
alatt legyen, és egyik lábát az enyém köré fonta.
– Mondhatok valamit?
– Persze.
Roth a tarkómat simogatta a hüvelykujjával.
– Az ilyen pillanatokra is szükségem van.
 TIZENKETTŐ

A szék előtt álltam, és úgy éreztem, mintha megittam volna egy

rekesznyi energiaitalt. Szinte szétvetett az idegesség, és egyik
lábamról a másikra álltam, kicsit úgy, mint Toppancs Stacey-
éknél.
– Nem várhat ez? – kérdeztem, miközben nyirkos tenyeremet
a csípőmhöz dörzsöltem. – Szerintem nagyon is ráérünk vele.
Roth úgy vigyorgott, mint egy macska, ami elfogott egy egész
csapat egeret, de annál jobban ismert, mint hogy közelebb
merészkedjen hozzám ebben a pillanatban. Ha megteszi, nagy
eséllyel képen törlöm.
– Inkább előbb, mint utóbb, tökmag.
Felhúztam az orrom, karba tettem a kezem, majd
odapillantottam, ahol Cayman babrált valamiféle hatalmas,
fúrógépnek tűnő szerkezettel, amiről tudtam, hogy a legkevésbé
sem ezt a célt szolgálja.
– Tényleg meg tudja csinálni? – kérdeztem aggódva Rothtól.
Cayman mosolyogva rám nézett.
– Nincs olyan, amit én ne tudnék megcsinálni, bogárkám.
– Azért van néhány dolog – emlékeztette Roth.
Cayman vállat vont, aztán megnyomott valamit a kezében
tartott szerszámon, mire zúgó hang töltötte meg a
szórakozóhely mögötti irodahelyiséget. A szemem tágra nyílt, az
izmaim megfeszültek.
– Ennek… biztos ilyen hangosnak kell lennie?
Cayman nevetett.
– Tökmag, éjszörnyekkel és őrjöngőkkel néztél farkasszemet;
nem ijedhetsz meg egy kis tetkótól.
Roth felé pördültem.
– Nem téged fognak tetoválni, úgyhogy inkább fogd be!
A hátam mögött álló Cayman horkantott, mire dühösen felé
fordultam, és megajándékoztam a legszebb gyilkos
pillantásommal.
– Te is! Csend legyen!
Cayman csendben maradt.
– Öt tetkóm van, tökmag. Tudom, milyen érzés – mondta Roth
mézesmázosan, és kezét mentegetőzve emelte fel. – Kicsit szúrni
fog, de erős vagy: ki fogod bírni.
Nem akartam kibírni.
És nem akartam nyavalyogni sem, de nem tudtam lelkesedni
a gondolatért, hogy valaki mindjárt tintába mártott tűvel fogja
szurkálni a bőrömet. Miért gondoltam, hogy ez jó ötlet?
Cayman felegyenesedett.
– Akkor elkezdjük, vagy mi lesz? Gondolom,
mindannyiunknak megvan a maga dolga. Nektek például meg
kell találnotok a lilint, nekem pedig meg kell kötnöm néhány
alkut.
– Rajtad áll, Layla – mondta Roth. – Ha nem akarod, nem kell
megcsinálnunk.
 Legszívesebben kaptam volna az alkalmon, és kihátrálok a
dologból, de famulust tetováltatni a bőrömre bölcs döntés volt.
Az ilyen tetkó erővel ruházza fel a tulajdonosát, mint egy saját,
külön bejáratú védelmi rendszer, ami bekapcsol, ha elfajulnak
a dolgok. Szóval itt volt az ideje, hogy nőként viselkedjek.
– Csináljuk meg!
Roth rám mosolygott, Cayman pedig az íróasztalt megkerülve
közelebb lépett.
– Akkor pattanj fel a székre – utasított. – És már indulhat is a
buli.
Megtettem, amit kért, aztán kis híján felsikítottam, amikor
Cayman megnyomott valamit a szék oldalán, és váratlanul
fekvő helyzetben találtam magamat. A karfát szorongatva
bámultam rá.
– Azért értékeltem volna, ha figyelmeztetsz.
– Abban meg mi lett volna a poén? – kérdezett vissza. – Tudod
már, mit szeretnél?
Rothra pillantottam, ő pedig lassan bólintott. Előző éjjel
beszélgettünk a témáról, és a vártnál nehezebbnek bizonyult
eldönteni, milyen famulusom legyen. A legtöbb ötletem tök
béna volt. Az egyik a láma volt, de amikor előhozakodtam vele,
Roth kijelentette, hogy ideje lefeküdnöm, mert az agyamnak
nyilvánvalóan pihenésre van szüksége.
– Egy rókát – válaszoltam Caymannek. – Mert gyors és okos.
– Mint én – tette hozzá Roth.
A szememet forgattam.
– Nem azért, mert hasonlít Rothra.
 – Rókát? Érdekes – motyogta Cayman, és legyintett a bal
kezével. A mozdulatra egy alacsony szék bukkant fel a
semmiből. Elég menő trükk volt. – Kelleni fog hozzá egy kis hely.
Húzd fel a pólód!
Roth hirtelen Cayman felé kapta a fejét.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akartad kérni tőle?
Cayman horkantott, és felpillantott az arcába hulló hajtincs
mögül.
– Kérlek. Bármilyen csinos is a mi kis pitécskénk, nem az
esetem. Ha viszont te vennéd le a pólódat, az már csúcsra
pörgetné a motorcsónakomat.
Felhúztam az ajkam, Roth pedig azt motyogta:
– Tök mindegy.
Mély levegőt vettem, aztán felhúztam a pólómat, hogy
szabaddá váljon a hasam.
– Van egy olyan érzésem, hogy ez fájni fog.
– Nem lesz vészes – nyugtatgatott Roth, majd a szék
háttámlájához lépett, és a vállamra tette a kezét. – Ki fogod
bírni.
Caymanen látszott, hogy ismeri a kezében tartott eszközt.
Görcsösen megfeszültek az izmaim, ahogy fölém hajolt, de
Cayman a fejét ingatta.
– Szerencséd van, cukipopi. Sokkal gyorsabban fog menni,
mintha ember lennél.
– Miért?
Cayman rám nézett.
– A varázslat miatt – válaszolta olyan hangsúllyal, mintha egy
gyagyáshoz beszélne. – És azért, mert sokkal gyorsabban fogsz
gyógyulni, mint egy átlagos ember. Be sem kell majd takarni a
tetkót.
– Oké. – Nem volt más lehetőségem, hinnem kellett neki.
– És minek fogod nevezni a rókucidat? – érdeklődött Cayman.
Olyan feszült voltam, hogy az sem lepett volna meg, ha
néhány testrészem csak úgy letörik.
– Robinnak.
– Miért pont úgy? – húzta fel a szemöldökét.
– Az a kedvenc Disney-filmem, amiben Robin Hood egy róka –
magyaráztam. – Ezért lesz Robin.
– Ez az én csajom – hallottam Roth hangját a hátam mögül. –
Úgy bizony.
Cayman Rothra pillantott, majd a bordámra tette a kezét.
Az érintésétől összerezzentem, aztán – mivel képtelen voltam
elfordítani a tekintetemet, bármennyire is szerettem volna –
néztem, ahogy a bőrömhöz érinti a tetoválópisztolyt.
– Basszus! – visítottam, és olyan erősen szorítottam a szék
karfáját, mintha az életem múlna rajta. Az egész hasamban éles,
égő fájdalmat éreztem, mintha darázsfészekben hengergőztem
volna. – Csak egy kicsit fog fájni? Te szórakozol velem?
– Idővel jobb lesz – nyugtatgatott Roth, miközben a vállamat
masszírozta.
Anélkül is tudtam, hogy mosolyog, hogy ránéztem volna, és
kedvem lett volna behúzni neki egyet. A hasam égett Cayman
szorgos kezei alatt, és csak kábé egy örökkévalóság után kezdett
enyhülni a fájdalom, de szerintem akkor is csak azért, mert
érzéketlenné vált a bőröm. A kínok ellenére ültem és tűrtem,
ahogy egy rendes félig démon, félig őrző lányhoz illik, és
legyűrtem a késztetést, hogy alakváltással védjem magamat.
Roth minden tőle telhetőt megtett, hogy elterelje a
figyelmemet; felkészített arra, hogy milyen lesz, ha már lesz
saját famulusom, nem csak egy olyan, aminek a felügyeletén
osztozom Rothtal.
Elmondta, hogy Robin, a ravaszdi róka famulusom az első
napot valószínűleg átalussza majd, nem mozog sokat, és ez idő
alatt végig a bőrömön marad. Azt is elmondta, hogy Robin
nemcsak fizikailag, de érzelmileg és mentálisan is kötődni fog
hozzám. Amíg pihen, belepillant majd az emlékeimbe.
Megismer engem, ami, hát, eléggé ijesztően hangzott, de ahogy
Bambi és Roth esetében, úgy Robin is képes lesz érzékelni, ha
bajba kerülök, vagy arra van szükségem, hogy alakot öltsön.
Csak azt reméltem, hogy nem óriási mutáns rókaként jelenik
majd meg, mert az is állati para lett volna.
Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, de Cayman egyszer
csak hátradőlt, és kikapcsolta a tetoválópisztolyt.
– Kész – mondta, majd nagyot nyújtózott.
Lepillantottam sajgó hasamra, és amit láttam, attól elállt a
lélegzetem. Egy bazi nagy tetkó volt rajta, ami a jobb bordáim
aljától egészen a köldökömig tartott. Másnak talán nem tűnt
volna olyan nagynak, de nekem gigantikusnak tűnt.
És gyönyörű volt.
Mivel nem figyeltem, amikor Cayman szünetet tartott és a
munkáját nézte, a kész tetoválás teljes mértékben
meglepetésként ért. A róka vörösesbarna bundája olyan
valósághű volt, hogy szinte arra számítottam, érezni fogom a
finom szőrt, ha hozzáérek. Bozontos farkában fehér csík futott.
Az állat összekuporodott, hátsó lábait maga alá húzta, hosszú
orrát mellső lábaira hajtotta. Cayman hihetetlen részletességgel
dolgozott, a rókának még a dús szempilláit, a behunyt szeme
körüli fehér pamacsokat és a fekete bajuszát is hűen sikerült
ábrázolnia.
Volt még valami igazán csodálatos a tetkóban: az, hogy
milyen gyorsan elhalványult körülötte a bőrömön a vörösség.
Cayman nem viccelt, amikor azt mondta, szerencsés vagyok.
Tudtam, hogy a bőröm úgy egy óra múlva megint teljesen ép
lesz.
A rókának ekkor váratlanul megrezzent a bajusza egyik szála,
én pedig ijedtemben ugrottam egyet a székben. Vigyorogva
Rothra néztem.
– Megmozdult a bajusza!
Roth elmosolyodott, amitől a szeme is vidámsággal telt meg,
és kivilágosodott.
– Ez gyors volt! Van egy olyan érzésem, hogy aktív lesz a
kicsike.
– Remélem, Bambival jól kijönnek majd. – Kicsit olyan volt a
helyzet, mintha arra készülnénk, hogy az öcsikének
bemutassuk a nővérét, remélve, hogy az utóbbi nem löki egy
száguldó kamion elé a betolakodót.
– Így lesz – nyugtatott meg Roth, és a tarkómra simította a
kezét – Ügyes voltál, tökmag! Jutalmat érdemelsz.
 Felhúztam a szemöldököm, mert tudtam, hogy annyira azért
nem voltam ügyes. Őszintén szólva úgy viselkedtem, mint egy
óriásbébi.
– Jutalmat?
Roth bólintott, majd lehajolt, és megcsókolt. És nem is csak
egy gyors puszit nyomott a számra. Minden érzékemmel rá
figyeltem. Már a hasam tompa sajgását sem éreztem. Roth keze
az államra siklott, egy helyben tartotta az arcomat, és
elmélyítette a csókot, így közelebbről megvizsgálhattam a
nyelvében lévő piercinget.
Ó, az a csók… Meghozta a kedvemet bizonyos dolgokhoz –
olyan dolgokhoz, amikre nem illett társaságban gondolni, főleg,
mert még előttünk volt egy egész nap, mielőtt átélhettük volna
őket. Előző éjjel, a famulusról folytatott beszélgetésünk után,
túlságosan kimerültek voltunk ahhoz, hogy bármit is csináljunk
az alváson kívül, de most azt kívántam, bár jobban
kihasználtuk volna a kettesben töltött pillanatokat. Most viszont
másnak volt itt az ideje, nagyon fontos dolgokat kellett
elintéznünk, de a testem felhevült, és ezúttal az én kezem
vándorolt Roth tarkójára, az ujjaim kócos hajába túrtak.
– Ne is foglalkozzatok velem – mondta Cayman. – Én itt sem
vagyok. Á, nem. Nincs itt semmiféle szerencsétlen, akinek végig
kell néznie, ahogy egymást nyaljátok-faljátok.
Roth felnézett, és sötét pillantást vetett Cayman felé, míg én
csak ültem ott, és élveztem a csók utóhatását.
– Akár simán ki is mehettél volna.
– Ne keverjük bele a logikát a beszélgetésbe! – Cayman felállt.
Észrevettem, hogy a tetoválópisztoly eltűnt a kezéből.
Visszahúztam a pólómat, és Cayman rám kacsintott. – Ahogy
Roth mondta, ne lepődj meg, ha a famulusod eleinte nem mozog
túl sokat. Gyakorlatilag még alszik a kicsike, de ha már készen
áll, és érzékeli, hogy bajban vagy, valószínűleg alakot ölt majd.
Bólintottam, aztán felkászálódtam a székből. Nem éreztem
magamon különösebb változást most, hogy rajtam volt a saját
famulusom, de izgatottan vártam, hogy hús-vér valójában
láthassam Robint.
Most azonban eljött az idő a portyázásra. Mivel a lilin előző
nap is felbukkant, nagy esély volt rá, hogy ma is így lesz. Ezúttal
viszont muszáj volt felkészültnek lennünk.
Cayman az íróasztalhoz hátrált, majd nekidőlt, és karba tette
a kezét.
– Mielőtt elmentek, kérhetek egy szívességet, Roth?
– Az attól függ – mondta vontatottan Roth.
– Van odafent egy könyved a démonok fajtáiról…
Kölcsönvehetném?
Roth felhúzta a szemöldökét.
– Aha. Mióta kérsz te engedélyt bármire?
– Gondoltam, kipróbálom.
A borostyánsárga szempár összeszűkült.
– Kölcsönveheted.
– Lehoznád nekem?
Roth csak bámult rá.
– Fáhhadt vagyok – mondta Cayman francia akcentust
mímelve, amit mintha hallottam volna már egy YouTube-
videóban. – És nem akarok csak úgy betoppanni, amikor te és
Layla épp ott vagytok, és akrobatikáztok, mert meglátnám Layla
intim részeit, és akkor bántanod kéne engem…
– Oké – szakította félbe Roth, és idegesen beletúrt a hajába. –
Ha ezzel elhallgattathatlak végre.
Cayman elmosolyodott.
Roth motyogva elindult az ajtó felé, majd eltűnt, én meg csak
pislogtam utána. Utálom, amikor ezt csinálják. Ellenálltam az
ingernek, hogy megpaskoljam frissen tetovált hasamat,
karomat az oldalamhoz szorítottam.
– Ez elég fura kérés volt.
– Igazából nem is akarom a könyvet. Az olvasás tök unalmas –
felelte Cayman, és ellökte magát az íróasztaltól.
Összevontam a szemöldököm.
– Akkor miért…
– Nincs sok időnk. Reggel felmentem a lakásba, és eldugtam a
könyvet egy csomó poros, pokolian unalmasnak tűnő kötet
mögé, de Roth így is itt lesz pár perc múlva – magyarázta
Cayman. – Tegnap hírt kaptam, hogy a Kaszás korábban
visszatért a pokolba. Már ott van.
Először csak bambán bámultam Caymanre. A Kaszás – a
Kaszás –, az egyetlen lény, ami szabadon engedheti Sam lelkét,
visszatért a pokolba. Szörnyen izgatott lettem, és elöntött a
félelem. Végre tehetek valamit Samért, de tudtam, hogy nem
lesz könnyű menet.
– Ha tényleg le akarsz menni oda, azt ajánlom, hogy csináld
gyorsan, mert lehet, hogy a Kaszás hamar új terveket sző –
folytatta Cayman. – Úgy hallottam, jókedvében van, úgyhogy
ideális lenne az időpont a könyörgéshez és rimánkodáshoz.
Mert ezt akarod csinálni, igaz? Könyörögni fogsz?
Pislogva néztem rá.
– Más nem jutott eszembe. Ő a Kaszás, és ha az ideje egy
részét a mennyben tölti, annyira gonosz nem lehet.
– Szóval abban reménykedsz, hogy hatni tudsz a benne rejlő
jóságra és igazságérzetre? – kérdezte, és amikor bólintottam,
elnevette magát. – Ó, az én kis Lökött Laylám! Olyan cuki vagy.
Karba tettem a kezem, és fújtattam.
– Mégis, mi mást ajánlhatnék neki? Ha van valami javaslatod,
szívesen veszem.
– Nincsen. – Vállat vont, és elpöckölt egy arcába lógó, szőke
hajtincset. – Igazság szerint azt sem tudom, hogy mit akarna
kapni a Kaszás a lélekért cserébe, vagy hogy akar-e egyáltalán
valamit. Ezt neked kell kitalálnod. Még mindig meg akarod
tenni?
Tudat alatt nagyon is jól tudtam, hogy milyen rossz ötlet ez. Ki
vagyok én, hogy csak úgy besasszézok a pokolba, és ilyesmit
kérek a halál angyalától? De nem volt más választásom. Nem
kockáztathattam, hogy Roth tegye meg, mert tudtam, hogy ha
lemenne a pokolba, talán sosem térne vissza, de Samet sem
hagyhattam odalent. Nem nyugodhattam bele a dologba,
tennem kellett valamit.
– Igen, meg akarom – válaszoltam, és az idegeim pattanásig
feszültek.
Cayman oldalra döntötte a fejét, és arcáról eltűnt a szokásos
játékosság.
– Mikor?
Zakatoló szívvel az ajtó felé pillantottam. A pokolba menni
kábé olyan veszélyes vállalkozás volt, mint csúcsidőben
sétálgatni Washington legforgalmasabb autópályáján. Olyan
sok minden balul sülhet el, és ha most elindulnék, talán most
láttam volna utoljára Rothot. Az üzenetek, amiket Stacey-vel
váltottunk, lennének az utolsó beszélgetésfoszlányok kettőnk
között, és Zayne-nel is a tegnapi találkozás lenne az utolsó.
Néhány plusz óra vagy nap nem lett volna elég ahhoz, hogy
bármit is helyrehozzak Zayne-nel, de ahhoz igen, hogy
találkozzak Stacey-vel, és hogy Rothtal…
Néhány rövid órába préseljük az örökkévalóságot.
Hogy megtapasztaljunk mindent, amit eddig nem éltünk át,
mielőtt túl késő lenne.
– Egy éjszakát még maradhatnék? – kérdeztem.
Cayman egy ideig csak nézett rám, majd bólintott.
– Reggel az előcsarnokban találkozunk. Használd ki a
hátralévő időt. Holnap bármi megtörténhet.
 TIZENHÁROM

Aznap éjjel Roth fürdőszobájában álltam, és a tükörképemet

bámultam. Az arcom vörös volt, a szemem szokás szerint
nagyobbnak tűnt a normálisnál, de semmi változást nem láttam
magamon. Mégis máshogy éreztem magamat. Öregebbnek, és
nem tudtam biztosan, mi váltotta ki ezt a változást.
A fürdőszobába beszűrődött Roth motoszkálásának hangja és
a tévé megnyugtató duruzsolása. Az ajtóra pillantottam, és a
szívem vadul dübörögni kezdett. Egészen addig nem tudatosult
bennem, hogy tényleg a pokolba fogok menni a Kaszáshoz,
ameddig Cayman a tudtomra nem adta, hogy a Halál Angyala
visszatért a birodalmába. Ahhoz azonban nem kellett Cayman,
hogy tudjam, veszélyes küldetés lesz. Magamtól rájöttem. Ha
bármi balul sül el, a mai lehet az utolsó éjszakám Rothtal.
Igazán közel akartam kerülni hozzá, sőt, szükségem volt erre.
A lehető legtöbb élményt át akartam élni, mielőtt még túl késő
lenne. Meg akartam tapasztalni Rothot. Nem volt könnyű
döntés. Egész nap rágódtam rajta, mialatt az utcákat jártuk, és
üres kézzel tértünk vissza a lakásba. Nagy dologra készültem.
Bár Rothtal csináltunk már ezt-azt, azt még nem csináltuk, ezért
azt hiszem, indokolt volt az izgalmam. Roth sokkal
tapasztaltabb volt nálam az ilyen dolgokban, de ahogy a
tekintetem újra a tükörre siklott, tudtam, hogy készen állok.
Csak azt reméltem, hogy… Hogy nem fogok hülyét csinálni
magamból. Hogy Roth nem fogja azt gondolni, naiv vagyok,
vagy fogalmam sincs, mit csinálok… Pedig tényleg fogalmam
sem volt erről a „műfajról”.
Pillantásom a kombiném pántjára siklott, és a bőröm azonnal
felhevült. Amikor beléptem a fürdőszobába, még teljesen fel
voltam öltözve. Nyilván. Most viszont a farmer és a pulóver,
amit viseltem, összehajtogatva hevert a fürdőkád szélén, köztük
pedig ott volt a melltartóm. A kombiné anyaga vékony volt,
olyannyira, hogy le se kellett néznem ahhoz, hogy tudjam, mi
látszik a testemből, és mi nem. És a lábamon előbukkanó
libabőr nélkül is tudtam, hogy bár a bugyim nem éppen ribis,
azért baromira nem takar sokat. Sosem mutatkoztam még senki
előtt ilyen kevés ruhában, ráadásul fogalmam sem volt, hogy
nézhet ki a fenekem bugyiban, és a legkevésbé sem akartam
tudni.
Megmozgattam a lábujjaimat a hűvös padlócsempén.
– Meg tudom csinálni – suttogtam a tükörképemnek. – Vagány
hibrid vagyok, nem valami… gyáva… nyúl. És tollas a szárnyam.
Szép és fura. Meg tudom csinálni.
A motivációs beszédem azonban nem ért célt.
Egyszerűen ki kell nyitnom az ajtót, és be kell vonszolnom a
magabiztos kis fenekemet a hálóba, megragadni Rothot a
vállánál fogva, és az ágyra lökni, mint valami harcos
animehercegnő, aztán mehet a menet.
Elkomorodtam.
 Hát, ez nem hangzott túl romantikusan, és igazából már azzal
is megelégedtem volna, ha nem tűnök totál idiótának, ahogy
besétálok a szobába. Csak ennyi. A vállamra simítottam a
hajamat, vettem egy mély levegőt, öklendeztem egyet az
izgalomtól, aztán az ajtóhoz fordultam, és majdnem
leszakítottam a zsanérokról, ahogy kinyitottam.
Két lépés után megtorpantam.
Roth az ágy előtt állt, és a tévét bámulta, kinyújtott kezében
ott volt a távirányító. Felém pillantott, majd mozdulatlanná
dermedt.
Szívem a torkomban dobogott, és meg sem bírtam mukkanni,
ahogy felém fordult. Roth kezéből kiesett a távirányító, és
égzengésszerű zajjal ért földet, de egyikünk sem reagált a
hangra.
Roth pillantása a fejem búbjától begörbített lábujjaimig
végigsiklott a testemen, majd lassan visszatért a szememhez.
A tekintete szenvedélyt sugárzott, amitől remegés futott végig
az ágyékomon. Amikor megszólalt, a hangja érdes volt, és a
hallatán borzongást éreztem a gerincem mentén.
– Nem tudom, mi késztetett arra, hogy más alvóruhát vegyél
fel, de azt akarom, hogy tudd: százötvenöt százalékig
támogatom a döntést.
Nem tudtam másra gondolni, mint hogy tetszik neki, amit lát
– kezdetnek jó.
– Sőt, ha szeretnél így öltözni akkor is, ha épp valami mást
csinálunk kettesben, mondjuk, vacsizunk, tévézünk, könyvet
olvasunk, vagy bármi mást csinálunk, azt is támogatom.
 Újabb biztató mondat.
Fűtött tekintete ismét lejjebb vándorolt, és mélyről feltörő,
morgásszerű hangot adott, amibe megint beleborzongtam.
– Layla, te állatira…
Roth mintha nem találta volna a szavakat, amitől egy kicsit
jobban éreztem magam, habár a kezem még mindig remegett.
Nyilvánvalóan hatással voltam Rothra, ami pedig rám volt
hatással, és bizonyos testrészeim lüktetni kezdtek az izgalomtól.
A lábaim – mintha maguktól működtek volna – Rothhoz
vittek, habár furcsán gyengének tűntek. Minél közelebb
kerültem hozzá, annál jobban éreztem a belőle áradó
feszültséget. A teste kemény volt, a pupillája kissé kitágult, én
pedig szinte alig kaptam levegőt, ahogy a mellkasára tettem a
kezem. Pólóján keresztül is éreztem a teste melegét és a
mellkasa emelkedését, ahogy mély levegőt vett. Felnyújtóztam,
és hozzányomtam a testemet.
Nem kellett külön kérnem.
Roth lehajolt, és az ajkamhoz nyomta a száját; bár én
kezdeményeztem a csókot, engem ért meglepetés, amikor
megéreztem a Roth mozdulataiból áradó szenvedélyt. El
akartam csábítani őt – ami már önmagában is nevetséges volt,
ha jobban belegondolok –, de nem igazán gondoltam tovább a
dolgot. Amint az ajkaink egymáshoz értek, elvesztem Roth
ízében és ölelésében. A szívem hevesen vert, ahogy karjával
átölelt, és kissé megemelt, amitől a lábam az ő zokni nélküli
lábára került. Másik kezét a tarkómra szorította, és
csókolóztunk, igazán csókolóztunk, nyelvem hozzáért Roth
piercingjéhez. Egy centiméternyi távolság sem maradt a testünk
között. Nyaka köré fontam a karomat, ujjaim puha hajába
túrtak.
Hirtelen elhúzódott. Miközben nézett engem, minden egyes
porcikámban éreztem reszelős lélegzetvételeit.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de… le kell lassítanunk.
Az ajkam duzzadt volt, a bőröm bizsergett, és majd’ kiugrott a
szívem.
– Én… nem akarok lelassítani.
Szeme élénk sárgásbarna színben játszott, és még
szorosabban ölelt.
– Layla…
– Nem akarom abbahagyni. – Nem bírtam magammal,
hadarva folytattam: – Nem akarok lassítani. Gyorsan akarom
csinálni. – Amint kimondtam a szavakat, legszívesebben képen
töröltem volna magamat. – Úgy értem, hogy…
– Tudom, hogy érted – mondta fátyolos hangon. – A fenébe,
nagyon is értem.
Nyeltem egy nagyot, majd megint a szájához hajoltam, de a
tarkómra simuló kéz megállított. Összezavarodtam, és kezdtem
elszégyellni magamat.
– Ezt… Nem értem. Te nem akarod a dolgot?
– Ezt komolyan kérded?
– Aha.
Még magasabbra emelt, amitől a testünk egymáshoz simult
azokon a helyeken, ahol a legjobb érzés volt.
– Mit gondolsz, mi a válasz a kérdésedre?
 A vérem mintha lángra lobbant volna, de nem a szégyen
miatt, hanem azért, mert Roth minden porcikáját éreztem.
– A-azt hiszem… akarod.
– Semmit sem akarok jobban a világon, mint ezt, méghozzá
ebben a pillanatban. Akarlak téged, Layla. Annyira akarlak,
hogy amikor csak kettesben maradunk – a pokolba is, amikor
csak a közeledben vagyok –, az akaraterőm minden cseppjére
szükségem van ahhoz, hogy ne tegyelek a magamévá. Kétséged
se legyen afelől, hogy már a gondolatától is kész vagyok, hogy
veled lehetek – mondta Roth rekedten, és a hangjából áradó
szenvedélytől borzongás futott végig a testemen. – De csak
akkor akarom a dolgot, ha már készen állsz. Semmi
kompromisszum. Semmi talán. Kész vagyok kivárni, bármeddig
tartson is.
Szóhoz sem jutottam az ámulattól – letaglóztak a szavai.
Annyira démonra nem jellemző válasz volt. Vagy inkább
általánosságban véve pasira nem jellemző.
Mélyen legbelül tudtam, hogy egy icipici részem eddig a
pillanatig nem teljesen állt készen, hogy azért akarom annyira,
mert megvan rá az esély, hogy a holnapi kaland után nem látom
többé Rothot. Siettettem az együttlétünket, mert féltem, hogy
többé nem lesz rá lehetőségünk, márpedig ez nem jó indok volt
arra, hogy új szintre lépjünk a kapcsolatunkban. De Rothnak ez
a mondata minden kételyemet eltörölte. Az eredendő idegesség,
amit az ember ilyen nagy dolgok előtt érez, persze nem múlt el,
de minden apró kételyem semmivé lett.
Készen álltam.
 Készen álltam, mert Roth hajlandó volt lelassítani. Hajlandó
volt várni. Hajlandó volt engedni, hogy én határozzam meg a
tempót.
Már nem remegett a kezem, ahogy az arcára tettem, és a
pillantásom is határozott volt, ahogy Roth szemébe néztem.
– Készen állok, Roth.
Roth hirtelen behunyta a szemét.
– Layla – mondta keményen. – Nem vagyok szent. Te is tudod.
De próbálok…
– Nem is akarom, hogy szent legyél. Azt akarom, hogy
önmagad légy – suttogtam, és végighúztam a hüvelykujjam az
alsó ajkán. – Szeretlek, és akarom ezt.
Teltek-múltak a másodpercek, és Roth mintha nem vett volna
levegőt.
– Biztos vagy benne?
– Igen – válaszoltam, és egy bólintással is nyomatékosítottam
a mondandómat, hogy biztosan megértse a választ.
Eltelt egy hosszú másodperc, mielőtt Roth bármilyen reakciót
adott volna a hallottakra. Aztán elmosolyodott. Nem a szokásos
szívdöglesztő mosoly volt ez, hanem egy kisebb, bensőségesebb
fajta, ami megmelengette a szívemet. Aztán Roth megcsókolt.
A csókunk eleinte más volt, mint a korábbi. Az ajkaink olyan
lágyan értek egymáshoz, mint két tollpihe: szívszaggatóan
gyengéden csókoltuk egymást – mintha ki akarnánk fejezni
egymás iránti megbecsülésünket. Fogalmam sem volt, hogy
létezik ilyen csók. De az érintések átalakultak, amikor ajka
másodszor közelített a szám felé. Az ajkaim elváltak egymástól,
befogadtam őt – és nem csak testileg.
A csókban benne volt az egymás iránt érzett szerelmünk és
elfogadásunk. Mintha az összes reményünket és álmunkat
összegyúrtuk volna egyetlen csókká, amiben annyi elsöprő
erejű érzelem rejlett, hogy mindkettőnket letaglózott. Csak egy
csók volt, és szinte már így is túl nagy hatással volt ránk, de
mégsem tudtunk betelni vele. Egyszerűen csodálatos volt.
Roth megint elhúzódott, de ezúttal nem azért, hogy
megállítson. A tekintetünk összefonódott, és Roth sárgásbarna
szeméből ezernyi érzelem sütött, ahogy lenézett rám.
– Ha veled vagyok… – Nagyot nyelt. – Ha veled vagyok, azt
kívánom, bárcsak lenne lelkem, hogy megérdemeljelek.
Levegőért kapkodtam.
– De hát megérdemelsz.
Roth nézett rám egy ideig, aztán újra megcsókolt. Elindult, és
amikor a combom hátulja az ágyhoz ért, Roth lefektetett.
A takaró után nyúltam, miközben néztem a fölém magasodó
Rothot.
Gyengéden mosolygott, aztán lehúzta a pólóját, és eldobta
valahová a fejem mögé. A testemet átjárta az izgalom, ahogy
elegánsan szálkás izmainak mozgását figyeltem. A kiscicák
ezúttal nem voltak a testén, valószínűleg a szobában bujkáltak
valahol. Bambi farka ott kunkorodott Roth feszes bőrén, a
sárkány pedig szokásos helyét foglalta el.
Roth az éjjeliszekrényhez lépett, és elővett egy kis csomagot,
majd az ágyra dobta.
– Nem tudom, hogy képesek vagyunk-e gyereket nemzeni.
Szóval jobb lesz, ha odafigyelünk.
Az arcom lángvörösre gyúlt.
– Jó ötlet.
Roth oldalra döntötte a fejét, és elvigyorodott.
– Igen. De idővel talán majd ezt is kiderítjük.
A szívem ettől mintha kihagyott volna egy ütemet, mert a
babacsinálás mostanáig még csak eszembe sem jutott.
Gyerekkorom óta azt feltételeztem, hogy a jövőm nem tartogat
ilyesmit. A klánom azt tanította nekem, hogy nem rendelkezem
a gyermeknemzéshez szükséges tulajdonságokkal, azt viszont
nem tudtam, hogy azért van-e így, mert genetikailag nem
vagyok alkalmas rá, vagy mert az őrzők így tartották jónak.
A gondolat, hogy egyszer talán mégis lehet gyerekem, különös
volt, felemelő és ijesztő.
Roth az ágyhoz lépett, majd letérdelt, aztán fölém feküdt.
Elakadt a lélegzetem a közelségétől. Találkozott a tekintetünk,
és esküdni mertem volna, hogy Roth egy pillanatig nem
lélegzett. Aztán lassan rám feküdt, és teljes testsúlyával rám
nehezedett.
Rám nézett, és ujjhegyével végigsimított az arcom vonalán.
– Azt akarom, hogy tökéletes legyen neked – mondta.
– Az lesz, mert veled vagyok – válaszoltam szenvedélyesen.
Roth szája sarka féloldalas mosolyra húzódott.
– Úgy érzem, mintha… – Elfojtott egy nevetést. – Mintha most
csinálnám először.
– Hát, akkor már ketten vagyunk – mosolyogtam. – Szóval
vagy nagyon jó lesz, vagy…
 – A nagyon jónál sokkal jobb lesz – nyugtatott meg, és korábbi
mozdulatomat utánozva végigsimított a hüvelykujjával az
ajkamon. – Igen, sokkal.
Megborzongtam, ahogy Roth felém hajolt, és alig pár
milliméterre a számtól félbehagyta a mozdulatot.
– Ha bármikor, bármi miatt azt szeretnéd, hogy abbahagyjam,
csak szólj. Oké? Ígérd meg!
– Megígérem – suttogtam, és a nyaka köré fontam a karom.
Gyengéd érzelem suhant át az arcán, aztán csókolózni
kezdtünk, és a csókunk mintha egy örökkévalóságig tartott
volna. Olyan hatással volt rám, mintha begyógyszereztek volna,
oldotta izmaim merevségét. És minden csók radírként tüntette
el a külvilágot, nem hagyva hátra mást, csak a saját, kicsi
univerzumunkat, amit megteremtettünk. Elvesztem Rothban, és
ő elveszett bennem. Az idő egyszerre lelassult és száguldott, és a
testünk egyre jobban felhevült és kimelegedett, ahogy a csókok
üteme felgyorsult, és a tagjaink összefonódtak.
Amikor Roth újra felemelte a fejét, egy hosszú pillanatig nem
beszélt és nem mozdult, nekem pedig hevesen vert a szívem,
miközben a hajába túrtam. Roth felém hajolt, és megpuszilta az
arcomat.
– Ne felejtsd el az ígéreted!
Nem felejtettem el, de tudtam, hogy nem fogom megállítani
őt, nem fogom tagadni azt, amit mindketten akarunk. Erre
látszólag ő is rájött, mert amikor ismét fölém feküdt, nem
helyezte rám a súlyát, hanem behunyta a szemét, és feszült
arcot vágott. Szinte tapintható volt a feszültség a testünk között,
a nyers, lüktető vonzerő mintha egymás felé vont volna minket.
A száját keresve elfordítottam a fejemet, és amikor
megtaláltam, minden érzelmemet beleadtam a csókba.
Kezemmel végigsimítottam nyaka vastag ínjain, elkalandoztam
vállizmain, aztán az ujjaim lejjebb vándoroltak karcsú
derekára, majd izmos hasizmaira, és még azoknál is lejjebb,
megérintették a V alakú barázdákat. Amikor a farmerja
gombjához értem, Roth élesen beszívta a levegőt.
Elkapta a kezemet, elhúzta a hasától, és a matrachoz
szorította. Éreztem a testéből áradó hőt, és a szívem még
hevesebben vert. Roth bőre mintha áttetsző lett volna, felfedte a
hús mögött táncoló árnyakat, miközben keze a kombiném
aljához siklott.
Gondolkodás nélkül felemeltem a vállam, és a kombiné
valahol Roth pólója mellett landolt, aztán a csípőmet is, mire a
testemen lévő utolsó ruhadarab is lekerült rólam. Akkor sem
gondolkodtam, amikor Roth lejjebb csúszott, és megcsókolta a
bőrömet közvetlenül az új tetoválásom alatt. Amikor pedig
remegő keze felfedezőútra indult a testemen, képtelen is lettem
volna gondolkozni. A szívem majd kiugrott a helyéről, és a
belsőmben égő tűz olvadt lávatengerré alakult, elárasztotta az
ereimet.
Roth is levette a még rajta lévő ruhákat. Valószínűleg ő volt a
leggyönyörűbb lény, akit valaha láttam, és amikor az ajkaink
egymáshoz értek, szinte képtelen voltam megbirkózni
érzelmeink vad kavalkádjával. Minden egyes apró mozdulata
mennyei élvezetet okozott. A testünk egymáshoz préselődött és
megfeszült, úgy éreztem, mintha a gyönyör tengerében
lebegnék. Ahol csak hozzám ért, a bőröm élettel telt meg, nem
tudtunk betelni egymás testével – elvesztem Rothban, ahogy
végigcsókolta a nyakamat, lángoló bőrt hagyva maga után,
aztán lejjebb vándorolt oda, ahol múltkor is elidőzött, és pont
úgy, mint akkor, minden egyes precíz, jól megtervezett
mozdulatától darabjaimra hullottam, hogy aztán Roth mély,
lassú csókjától újra egy egésszé álljak össze.
Amikor aztán ismét fölém hajolt, kezét a csípőmnél nyugtatta,
és homlokát az enyémre fektette. A bőrünk nyirkos volt, a
testünk egymáshoz simult.
– Kell… kell egy perc szünet – mondta halkan, reszelős
hangon.
Ahogy alaposan végigmértem, észrevettem, hogy közel jár
ahhoz, hogy elveszítse az irányítást emberi alakja fölött. A bőre
sötétebb lett, és gránitsimaságúvá vált. Amikor pedig a szemébe
néztem, láttam, hogy ugyan még mindig aranyszínben játszik,
de a pupillái hosszúkássá váltak.
Felbátorodva attól, hogy ilyen hatással voltam rá,
megérintettem. Még emlékeztem a megjegyzésére arról, hogy
nem csak a nyelvében van piercing, és most
megbizonyosodhattam róla, hogy nem viccelt. Felnyögött, és a
hangtól begörbültek a lábujjaim. Behunyta a szemét, és
mellkasa megemelkedett, ahogy mély lélegzetet vett. Amikor
újra kinyitotta a szemét, a pupillája megint normális volt.
A keze a testemen barangolt, de ezúttal lassabban mozgott.
Végül nem bírtunk magunkkal, vadul egymásnak estünk,
képtelenek voltunk tovább várni. És végre megtörtént.
Nem tudtam, mire számítsak, mert korábban senki, még
Stacey sem részletezte, milyen érzés. Egy pillanatig fájdalmat
éreztem, amitől elakadt a lélegzetem, de Roth… Rothnak
sikerült elfeledtetnie a fájdalmat, és átalakítania valami
csodálatossá és földöntúlian gyönyörűvé. Mintha egy
hullámvasút legmagasabb pontján ültem volna, és Roth ott várt
rám a több száz méteres mélységben.
Sosem éltem még át ehhez hasonló élményt. Tökéletes volt, és
letaglózó, és miközben Roth újra és újra a fülembe suttogta azt a
szót, a testünk egy ütemre mozgott. Ezekben a pillanatokban
Roth nem volt koronaherceg, én pedig nem voltam… az, ami.
Egyszerűen egy szerelmespár voltunk, és ez mindennél többet
ért.
Percek teltek el, vagy talán órák; nem tudtam biztosan, de a
szívverésünk idővel lelassult, és egymásba gabalyodva
feküdtünk az ágy közepén. Roth szorosan magához ölelt.
– Jól vagy? – kérdezte, és a hangja olyan volt, mintha ezer éve
nem szólalt volna meg.
Eltartott egy darabig, mire sikerült mozgásra bírnom a
nyelvemet.
– Soha… jobban.
Gyengéden az ajkamhoz érintette az ajkát.
– Szóval nem okoztam fájdalmat?
A fejemet ráztam, a szemem lecsukódott.
– Nem. Te egyszerűen…
– Csodálatos vagyok? Isteni? Lélegzetelállító?
 Halkan felnevettem, és közelebb húzódtam hozzá.
– Igen. Mindegyik.
Szorosabban ölelt, és egy hosszú pillanatig egyikünk sem
szólalt meg. Roth a hátamat simogatta, boldog bódulatba
ringatva engem.
– Köszönöm – szólalt meg végül Roth.
– Mégis micsodát? – suttogtam.
Roth megpuszilta a homlokomat.
– Mindent, amit adtál nekem.
 TIZENNÉGY

Elszundítottam Roth karjában, és amikor nem sokkal később

felébredtem, már nem volt mellettem az ágyban. Szaporán
pislogva kinyitottam a szemem, és sötétséget láttam magam
előtt. Még éjszaka volt, ezért jólesően megmozgattam a
lábujjaimat, és elhatároztam, hogy nem hagyom a reggellel
kapcsolatos gondolatokat beférkőzni a fejembe, hogy azok
megzavarják bágyadt boldogságomat.
Átfordultam a hátamra, és megvártam, hogy a szemem
hozzászokjon a sötétséghez. Gondoltam, Roth talán a fürdőben
van, de ahogy körbepillantottam a szobán, észrevettem, hogy
ott van a zongora mellett. Felgyorsult a szívverésem, ahogy a
gondolataim a tegnap esténkre terelődtek, és arra, hogy mit
éltünk át együtt.
A takaró lecsúszott a csípőm magasságába, de túl lusta voltam
ahhoz, hogy megigazítsam. Ehelyett inkább lazán összefontam a
karomat a mellkasom előtt.
Roth a padon ült, felém fordulva, és karját felhúzott térdén
nyugtatta. Ennél többet azonban nem láttam belőle, még akkor
sem, amikor az oldalamra gördültem.
– Mit csinálsz?
Roth felállt, és felém suhant az árnyak között.
Az arckifejezése nyugodt volt, a tekintete nyílt, de mintha
megváltozott volna valami az arcán. Roth sosem nézett ki
„hétköznapian”, de ahogy ott állt, most szinte ezt lehetett
mondani rá.
– Biztos betegesnek fogod tartani, de téged néztelek.
– Ez tényleg elég beteges.
Féloldalas mosolyra húzódott a szája, és arca jobb oldalán
előbújt egy gödröcske.
– Nem tehetek róla. Egyszerűen túl gyönyörű vagy ahhoz,
hogy ne nézzelek. Ez az igazság. Démon vagyok, mi nem
hazudunk.
Némán bámultam rá.
Még szélesebben mosolygott.
– Igazából csak egy italért jöttem – ismerte el. – Aztán
hátrapillantottam. Nem is tudom, miért. Csak hátranéztem rád,
és megálltam. – Kissé elhalványult a mosolya. – Talán nem
tudom elhinni, hogy itt vagy. Hogy itt vagyunk. – Megvonta a
vállát, és sima bőre megfeszült kemény izmain. – Aztán leültem,
és gondolkodni kezdtem… A lilinre gondoltam, aztán az az
ötletem támadt, hogy felkaplak, amíg alszol, és magammal
viszlek. Hawaii még mindig elég csábítóan hangzik. A fenébe a
lilinnel meg az egész szarsággal.
– Túlélhetnénk. Arról gondoskodnék.
Megragadtam a takaró szélét.
– Roth…
Sóhajtott, majd felemelte a kezét, és durván beletúrt kócos,
sötét hajába.
 – Tudom. Nem sétálhatsz csak úgy ki a helyzetből. Ahogy én
sem. – Leengedte a kezét. – Szóval erre gondoltam, amíg
bámultalak. – Borostyánszínű szeme huncutul csillogott, amitől
elmúlt minden aggodalmam. Még nem álltam készen arra, hogy
szembenézzek a külvilággal. – Mondtam már, hogy gyönyörű
vagy?
– Igen. – A hajamhoz, pontosabban a fejem körüli bozonthoz
emeltem a kezemet, aztán elnevettem magam, és a párnához
nyomtam az arcomat. – De nem értem, hogy gondolhatod ezt.
Tisztára szét vagyok csúszva.
Roth oldalra döntötte a fejét, majd hátat fordított, és a
fürdőszobába ment. Pár másodperccel később egy hajkefével a
kezében tért vissza. A farmerja nem volt begombolva, ezért
illetlenül mélyre csúszott a csípőjén. Nagyon jól láttam, merre
kunkorodik Toppancs farka.
Nem mintha korábban nem láttam volna azt a pontot.
Egész lángoló arcomat a párnába temettem, elrejtve a
mosolyomat, aminél idiótábbat valószínűleg nem látott a világ.
Az előttünk álló őrület és a következő óra vagy a másnap által
tartogatott bizonytalanság ellenére kis univerzumunk
fényesnek és melegnek érződött.
Amit Rothtal átéltünk, az élmény, amin osztoztunk,
leírhatatlanul gyönyörű volt. Márpedig ahhoz, hogy ilyesmi
történjen két ember között, szerelem kell – őrült, mély szerelem.
Na tessék: ilyen szirupos gondolatokkal a fejemben csoda,
hogy nem ragadtam oda az ágyhoz.
Roth megérintette a vállamat.
 – Ülj fel!
– Nincs kedvem – motyogtam a párnába.
Roth felnevetett.
– Ülj fel! Kérlek.
A démonok nem gyakran kértek dolgokat. Már-már azt
hittem, a szó nem is szerepel az alapszókincsükben, ezért
felültem, és a mellkasom elé húztam a takarót. Roth mögém
csusszant. Egyik lábát felhúzta és az oldalamhoz szorította, a
másikat pedig lelógatta az ágyról.
Hátranéztem rá, de mielőtt megszólalhattam volna, lehajtotta
a fejét, és megcsókolt. Hideg fém ért a nyelvemhez, de sajnos
csak egy pillanatig élvezhettem a hűvösségét. Roth elhúzódott,
és gyengéden visszafordította az arcomat, hogy az ellenkező
irányba nézzek.
– Lássuk, mihez tudok kezdeni ezzel – mondta, és
összegyűjtötte a hajamat a kezében. – Igazad van. Ez tényleg
elég durva. Úgy nézel ki, mintha egy 80-as évekbeli klipből
szalajtottak volna. Mit csináltál a hajaddal?
– Semmit sem csináltam vele. Ez itt – a fejemre mutattam –
egyes-egyedül a te műved.
Roth elkezdte gyengéden kibontani a hajamat.
– Szóval a démont hibáztatod? Szép dolog, mondhatom.
Mialatt Roth a gubancok kibontásán igyekezett, tudatosult
bennem, hogy a pokol koronahercege fésülgeti a hajamat.
Bizarr jelenet volt, de egyszerre hihetetlenül kedves is.
A korábbi kellemes melegség érzelgős szipogásnak adta át a
helyét. Éreztem, ahogy a könnyek szúrják a szememet. Ha így
folytatom, lassan gyógyszert kell szednem a
hangulatingadozásaimra.
Roth hihetetlenül türelmes volt a gubancbogozás közben,
messze túlszárnyalt engem. Ilyenkor általában már szitkozódva
rángattam a kefét a hajamban. Ő ezzel szemben halkan dúdolt
munka közben.
– A Paradise City a kedvenc dalod? – kérdeztem.
– Nem, csak olyan fülbemászó – mondta. – Pár évig nem
fogtunk mást odalent, csak a klasszikus rockcsatornát, és a
„grass is green” sor valahogy mindig megütötte a fülemet.
Elvigyorogtam a gondolatra, hogy a pokolban a Rock Rádió
szól.
– Miért?
Egy pillanatig hallgatott.
– Azért, mert odalent sosem zöld a fű, tökmag.
Legörbült az ajkam a választól.
– Nem az? Akkor milyen színű?
– Szürke – válaszolta. – Ahogy kábé minden más is. Kivéve a
vért. És abból elég sok van.
Remegés futott végig a hátamon.
– Bájosan hangzik.
– Fura hely. Ahogy mondtam, a fenti világ utánzata, de elég
ócska kivitelben. Elsőre minden szupernek tűnik. Szinte
szépnek. Minden egyes alkalommal, amikor lemegyek oda,
ilyennek látom. És mindenki más is, de nem sok idő kell hozzá,
és szürkülni kezd a kép. Elhomályosul. Omladozni kezdenek az
épületek, az ég mintha szennyezett lenne, a fű pedig… Nos, az
szürke. – Folytatta a hajam fésülését, nekiveselkedett egy újabb
csomónak. – Odalent minden gonosz és kopott. Itt fent viszont
igazi. A pokol siralmas másolatokkal van tele, amik
széthullanak.
Eszembe jutott, hogy Roth egyszer bevallotta, ez az egyik oka
annak, hogy szeret feljárni a földre. A szívem fájdalmasan
elszorult.
– Vissza… vissza kell majd menned?
Nem válaszolt azonnal, amitől görcsbe rándult a gyomrom.
– Nem tudom, tökmag. Ha a Főnök visszahív, nem
ellenszegülhetek neki sokáig.
Behunytam a szemem, és fájdalom hasított a mellkasomba,
mert tudtam, hogy előbb-utóbb el fog érkezni ez a pillanat.
– És visszahívott már a Főnök?
– Nem. – Roth szünetet tartott, és puszit nyomott csupasz
vállamra. – A Főnök a legtöbbünknek hagyja, hogy úgy
mászkáljon, ahogy kedve tartja, egészen addig, amíg szüksége
nincs az illetőre. Amíg a Főnökkel jóban vagyok, nem lesz baj.
Ez nem volt túl megnyugtató.
– De én azt hittem, hogy a Főnök nem elégedett veled.
– A Főnök senkivel sem elégedett. De az elégedetlenség nem
jelenti azt, hogy nem vagyunk jóban.
Roth ezzel egy kicsit megnyugtatott, de nem tudtam
elképzelni, hogy örökké jóban tudna maradni a Főnökkel.
– Ne aggódj emiatt – mondta, majd visszatért a feladatához.
Éreztem, hogy a kibontott hajamat három vastag tincsre
választja szét. – Most nem ez a legnagyobb problémánk.
 Horkantottam.
– Igaz. De nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy egy
napon majd… csak úgy eltűnsz.
– Azt akarom, hogy jól figyelj arra, amit most mondok. –
A vállamra fektette az állát, és amikor felé fordultam, dús
szempillái alól nézett vissza rám. – Nincs olyan dolog ezen a
világon vagy odalent, ami távol tarthatna tőled. Nincs, Layla. És
ezt az ígéretet sosem fogom megszegni.
Mély, erőteljes érzelem kerített a hatalmába.
– Ezt én is megígérem neked.
Dús szempillái elárnyékolták a szemét.
– Tényleg?
– Igen. Nem hagyom, hogy bármi is közénk álljon; a
Főnöködet is beleértve.
Roth nevetve felemelte a fejét, és a mozdulat közben puszit
nyomott a nyakamra.
– Tetszik, amikor ilyen tüzes vagy. – Folytatta a hajam három
kupacba rendezgetését. Pár másodperc múlva így szólt: –
Amikor lent voltam a pokolban, tényleg nem gondoltam, hogy
valaha kijutok onnan. Azt gondoltam, hogy a Főnököt vagy nem
érdeklem eléggé ahhoz, hogy kihúzzon a pácból, vagy szimplán
elfelejti.
Az ajkamba haraptam, miközben hallgattam. Roth eddig
mindig szarkasztikusan beszélt a pokolban töltött idejéről.
– Őszintén szólva fogalmam sincs, meddig voltam odalent. Ott
máshogy telik az idő – folytatta, miközben összefonta a három
tincset. – Nem volt kellemes. – Száraz nevetés tört fel a torkából.
– Igazából rohadt nagy szívás volt, de hála neked, kibírtam.
Beletelt egy pillanatba, mire felfogtam a szavait.
– Nekem?
– Igen. Rád gondoltam. Végig, amíg odalent voltam. – Roth
halkan beszélt, a hangjától fájdalmasan elszorult a szívem. –
Az együtt töltött időre gondoltam, és bármilyen őrültségnek
hangzik is, arra, hogy te és Zayne együtt vagytok idefent.
Meglepetten összerándultam. Miért segített volna Rothnak ez
a gondolat?
Szinte azonnal meg is válaszolta a fel nem tett kérdésemet.
– A gondolat, hogy biztonságban vagy, és idővel boldog
lehetsz, elviselhetőbbé tette a fogságomat. És tudom… Tudom,
hogy Zayne az élete árán is megvédett volna téged. Valószínűleg
még most is megtenné. Megvédett volna. Ez a tudat segített,
amikor… Hát, amikor eldurvult a dolog.
Gombóc volt a torkomban.
– Bárcsak elfeledtethetném veled az ott töltött időt!
Kézfeje hozzáért a hátam közepéhez, ahogy a fonaton
dolgozott.
– Már megtetted.
A gombóc a háromszorosára nőtt.
– Bárcsak ne kellett volna feláldoznod magad!
– Semmin sem változtatnék.
– Tudom – suttogtam, és megint behunytam a szemem. Egy
pillanatig kerestem a megfelelő szavakat a folytatáshoz. –
Tudod, hogy Zayne nagyon fontos nekem. Ez sosem fog
megváltozni. Valószínűleg most inkább rúgna be a száguldó
autók közé, mint hogy beszéljen velem, de örökké szeretni
fogom.
Szünetet tartottam, és mély levegőt vettem.
– Már korábban is mondtam: szeretem Zayne-t, de nem
vagyok szerelmes belé, és nem tudom, hogy ez vajon valaha is
megváltozott volna-e. Képes lettem volna vele lenni? – Vállat
vontam. – Igen, de sosem lett volna ilyen… Mint ami köztünk
van. Nem tudom, meddig lettem volna boldog Zayne-nel, ha
összejövünk, és te sosem jössz vissza. Abban sem vagyok biztos,
hogy ő boldog lett volna hosszú távon, de amit én éreztem
iránta, az idővel egészen biztosan kevésnek bizonyult volna. És
Zayne nem ezt érdemli. Szóval örülök, hogy a gondolat, hogy
van valakim, segített neked, ami szerintem őszintén szólva
elképesztő, de azt akarom, hogy tudd: nekem nem lett volna
elég.
Roth átkarolt, és a szívem fölé tette a kezét. A testemre
simította a tenyerét, én pedig felemeltem a karomat, és az övére
tettem a kezemet. Éreztem a vállamon a meleg leheletét, amikor
megszólalt.
– Tudom.
Elhúzódott, és átdobta a fonatot a vállam fölött.
– Kész is vagyunk.
Végigsimítottam a vastag copfon.
– Nagyon ügyes vagy! Nálam sokkal ügyesebb. A kis démon
barátaidon gyakoroltál?
– Csak a játék babáimon.
Felnevettem, Roth pedig eközben félredobta a hajkefét, ami
visszapattant a matracról az ágy végében, és a földre pottyant.
Egy másodperccel később Fúria kirohant az ágy alól, és
rávetette magát. Fúria fekete-fehér bundája az égnek meredt, a
fülét hátrasunyta. A kiscica megragadta a kefe nyelét, és
bevonszolta az ágy alá. Fogalmam sem volt, mire készül vele.
Hátrafordultam, hogy szembenézhessek Rothtal. Találkozott a
tekintetünk, ő pedig elvigyorodott. A következő lélegzetvételem
reszketeg volt.
– Szeretlek. Csak szeretném, ha tudnád.
– Kívánlak. – Roth leengedte a fejét, és szájával végigsimított a
nyakam oldalán, egészen a fülem alatti érzékeny pontig. –
Akarlak. Szükségem van rád. – A szájába vette a fülcimpám
húsos részét, amitől elállt a lélegzetem. – És szeretlek.
Hirtelen háton fekve találtam magamat, és Roth fölém hajolt,
finoman harapdálni kezdte a nyakamat, aztán lejjebb vándorolt
a szája a testemen. A hajamból készített remekművének nem
sokkal később már nyoma sem volt.

Megint a tükörképemet bámultam.

A szemem még mindig túl nagynak tűnt, az arcom pedig
vörös volt, de ezúttal nem voltam félmeztelen. Ami, őszintén
szólva, nagy fegyvertény volt, mert azóta, hogy a
kapcsolatunknak ebbe az új fázisába léptünk, Roth nagyon…
Az arcom még vörösebb lett, és a pulcsim nyakát húzgálva
elfordultam a tükörképemtől. Oké. Koncentrálnom kell.
Az előző éjjel, a hajnal és a reggel is csodálatos volt, de a nap
többi része kész őrület lesz. Elvégre a pokolba készültem.
Az idegesség közel sem fejezte ki azt, amit éreztem, és még
mindig nem tudtam, hogyan fogom elterelni Roth figyelmét,
hogy ne vegye észre, mire készülök. Azt gondolta, az utcára
megyek majd, hogy a lilint keressük. Említette, hogy
elnézhetnénk egy másik démon-szórakozóhelyre. Bár érdekelt a
hely, tudtam, hogy erre ma nem fog sor kerülni.
Azt sem tudtam, mihez fogok kezdeni, amikor visszatérek –
pontosabban, ha visszatérek –, mert Roth biztosan őrjöngeni
fog.
Bambi visszamászott a bőrömre: a hátamon pihent, farka a
bal oldali bordáim fölött verdesett, egyre közelebb Robinhoz.
Reggel, amikor felébredtem, azonnal rám tapadt, ami nem volt
a terv része, de nem problémázhattam amiatt, hogy a bőrömön
van, mert Roth ebből rájött volna, hogy valami nem stimmel.
Nem akartam veszélybe sodorni Bambit, ezért aggasztott a
dolog.
Bambi gyakorlatilag a gyerekünk volt.
Kontyba csavartam a hajamat, beletűztem vagy egymillió
hullámcsatot, aztán kimentem a fürdőből. Roth a falnak dőlve
várt, hosszú lábait keresztezte a bokájánál, kezét farmerja
zsebébe dugta. Ahogy ránéztem, minden más kiment a
fejemből.
Roth szívdöglesztő volt.
Lélegzetelállítóan festett, ahogy fekete tincsei borostyánszínű
szemébe hullottak, és inge a megfelelő helyeken izmos testére
tapadt, de ami igazán letaglózott, az a mosolya volt – a mosolya,
amitől kisimultak az arcán a gödröcskék, és átalakította az
egész lényét, amikor rám nézett.
Márpedig most éppen ezzel a mosollyal nézett rám.
– Tetszik a nadrágod – mondta.
A lábamra pillantottam. Fekete nadrág volt rajtam.
Bőrnadrág. Sóhajtottam.
– Soha többé nem engedem Caymannek, hogy ruhát vegyen
nekem.
Roth nevetve ellökte magát a faltól.
– Én pedig remélem, hogy mostantól mindig ő vesz majd
neked ruhát. – Roth elsétált mellettem, és az ajtóhoz menet
végigsimított bőrbe bújtatott lábamon. – Vagy hogy legalább ezt
megtartod.
A szememet forgattam, és hátat fordítottam.
– Mmm. – Végignézett rajtam. – Kérlek, tartsd meg!
Nevetve a hátára simítottam a kezemet, és az ajtó felé löktem.
– Jó, de csak azért, mert szépen kérted.
– És azért, mert a feneked pazarul mutat benne?
– Jesszus – nyögtem, és a fejemet ráztam, miközben Roth
becsukta az ajtót a hátunk mögött.
A folyosóra érve a vállam köré fonta a kezét, és közel húzott
magához. Elindultunk a folyosón.
– Azt hiszem, ez elég nyomós érv.
– Ugye-ugye?
Kezét fel-le mozgatva a felkaromat simogatta, ahogy a
lépcsőhöz sétáltunk, majd megtettük az előcsarnokba vezető
hosszú, hosszú utat.
– Nadrágvásárláskor az az egyik legfontosabb szempont, hogy
hogy néz ki az ember segge, tökmag.
Összeszorítottam a számat, hogy elfojtsam a nevetést.
– Biztos vagyok benne, hogy ennél fontosabb szempontok is
vannak.
Roth gúnyosan horkantott.
– Például?
– Ó, nem is tudom. Mondjuk, a kényelem?
– Uncsi.
– Akkor a praktikusság?
– Egy bőrnadrágnál nincs praktikusabb. Megvédi a feneked,
és még jól is nézel ki benne – érvelt Roth egy jelentőségteljes
pillantás kíséretében.
Már majdnem az első emeletnél jártunk.
– Neked mindenre van egy válaszod, igaz?
– Igen.
– Elég idegesítő – motyogtam, és ahogy a szürke betonajtó felé
pillantottam, felgyorsult a szívverésem.
– De azért szeretsz – jelentette ki.
– Igaz. – Kihúztam magamat, Roth pedig kinyitotta az ajtót.
Amikor kiléptünk a grandiózus előcsarnokba, Roth keze még
mindig a vállamon volt. Az előcsarnokot most is épp olyan
lenyűgözőnek találtam, mint az első alkalommal. Nem gyakran
láthattam, mert mindig a parkolón vagy a pincében működő
szórakozóhelyen keresztül érkeztünk meg az épületbe, aztán
pedig a lépcsőházba mentünk.
Az előcsarnok mennyezetének közepén egy hatalmas csillár
lógott, ami minden apró zugot fénnyel töltött meg, a
helyiségben mégis a freskó volt a legfigyelemfelkeltőbb elem.
Angyalokat ábrázolt. Sok-sok angyalt, akik brutális csatát
vívtak, tüzes karddal a kezükben. Néhányan a nedvességtől
csillogó felhők között zuhantak. Mások a magasba emelték a
kardjukat. Elképesztően részletes festmény volt, a narancsvörös
lángok és a fájdalomtól eltorzult arcok is hihetetlenül élethűek
voltak. Az angyalok szeme erényesen csillogott.
Gyorsan elfordítottam a tekintetem a festményről, mert a
korábbi csodálat helyett nyugtalansággal töltött el.
Az előcsarnok tele volt régimódi bőrkanapékkal, amelyeken
különböző korú emberek ültek, némelyek magányosan, mások
pedig kisebb csoportokban beszélgettek és nevetgéltek. Voltak,
akik telefonáltak. A levegőt erős kávéillat töltötte meg.
A vendégek egy ember számára átlagosnak tűntek volna, de én
észrevettem, hogy a szemük furcsán csillog.
Nem emberek voltak; legalábbis nem a hagyományos
értelemben.
Néhányan gyanakvóan néztek rám. Mások egyszerűen
semmibe vettek. Egy fiatal nő, aki valamiféle fűzőt viselt, amit
akár Cayman is választhatott volna, felállt a díványról, amin
eddig ült, csillogó szeme tágra nyílt, majd a nő az előcsarnokon
átsietve eltűnt egy folyosón.
Fogalmam sem volt, hogy ennek hozzám vagy Roth
jelenlétéhez van-e köze. Nem igazán tudtam, hol helyezkedik el
Roth a démonhierarchiában, de annyi biztos, hogy az
előcsarnokban lebzselő démonok egyike sem mert a
közelünkbe jönni.
 Rothhoz fordultam, és az előcsarnok közepén, a csillár alatt
ekkor megjelent Cayman. Feszülten figyeltem, ahogy felénk
sétál. Pink és türkizszínű, hawaii mintás inget viselt, aminél
valószínűleg nem láttam még ízléstelenebb ruhadarabot.
– Oké. Visszavonom, mégsem akarom, hogy Cayman vegye a
ruháidat – mondta Roth.
Elfojtottam egy nevetést.
Cayman mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést.
– Szép napunk van, nem igaz? – kérdezte vidáman, és Roth
mellé lépett. – Most süt a nap, de estére havat ígérnek. Sok
havat. Olyan sokat, hogy…
Hirtelen reccsenésre lettem figyelmes.
Cayman olyan gyorsan mozgott, hogy nem is jöttem rá, mit
csinál, egészen addig, amíg Roth lábai összecsuklottak.
Rémülten Roth után kaptam, de túl nehéz volt, ezért térdre
estem.
Cayman kitörte Roth nyakát.
 TIZENÖT

Elöntött a rettegés, ahogy Roth feje természetellenes szögben

oldalra bukott.
– Jaj, istenem! – kiáltottam, és felnéztem Caymanre. – Mit
csináltál? Mit…?
– El kellett terelni a figyelmét – mutatott rá a földön fekvő
Rothra. – Most már nem figyel. És fogalmad sincs, milyen régóta
meg akarom ezt tenni. Hadd élvezzem ki a pillanatot.
Leesett az állam.
Egy felénk sétáló démon, aki elviteles, fehér papírpoharakban
kávékat tartott a kezében, megpördült hegyes tűsarkain, és így
szólt:
– Én ebbe nem akarok belefolyni – mondta, majd elsietett.
Remegett a kezem, ahogy lepillantottam a mozdulatlanul
fekvő Rothra. Nem kaptam levegőt, és ahogy felálltam, éreztem,
hogy a bőröm elkezd megkeményedni, és bizsergett a gerincem
két oldalán.
– Hűha – emelte fel mentegetőzve a kezét Cayman. – Csigavér,
őrződémonka! Rothnak semmi baja. Ha bajban lenne, Bambi
két másodperc alatt lemászna a bőrödről. Roth pár perc múlva
felébred, jól elagyabugyál, észreveszi, hogy eltűntél, aztán
miután újra elroppantom a nyakát, hogy ne tudjon utánad
menni, kezdjük elölről – szóval légyszi, ne maradj lent sokáig!
A szívem még mindig vadul zakatolt.
– Ha baja esett…
– Nem esett baja – szólalt meg egy démon, aki az egyik
kanapén ült, és hamuszürke arccal bámulta Rothot. –
A herceget nem lehet így megölni, és amikor felébred…
– Jaja, állati pipa lesz – sóhajtott Cayman.
– El sem köszönhettem tőle, Cayman. – Remegve beszívtam a
levegőt. – Mi van, ha…?
– Be se fejezd ezt a mondatot. Vissza fogsz jönni. De most már
indulnod kell, Layla! Te sem akarhatod, hogy a náspángolás,
amit kapni fogok, hiábavaló legyen. Menned kell. – Cayman a
hátam mögé mutatott, és a tekintetem követte az ujját: az
aranyszínűre festett liftek felé irányított.
El kellett indulnom.
Vadul zakatoló szívvel Rothhoz hajoltam, és finoman
megpusziltam az arcát, miközben kisöpörtem az arcából a sötét
tincseket. Nem akartam otthagyni. Ott akartam maradni
mellette, amíg újra ki nem nyílik a szeme, de nem tehettem.
– Szeretlek – suttogtam elcsukló hangon. A jobb kezem ökölbe
szorult.
Felálltam, majd Caymanhez fordultam, és amilyen erősen
tudtam, ököllel a gyomrába ütöttem. Körülöttünk több démon is
rémülten levegőért kapkodott.
Cayman felnyögött, kétrét görnyedt, és a gyomrához szorította
a kezét.
– Szent Kleofás, cukipopi!
 Ettől egy kicsit azért jobban éreztem magam. Kényszerítettem
magam, hogy hátat fordítsak, és a lifthez sétáljak. Nem néztem
vissza, mert ha megteszem, nem biztos, hogy tovább tudtam
volna menni. Szerettem volna azt gondolni, hogy igen, hogy
tudomásul vettem volna azt, hogy ez most többről szól, mint
rólam és Rothról, de nem voltam biztos benne, hogy ilyen jó
ember vagyok, ilyen önzetlen.
Az aranyszínű lift már várt rám, én mégis a kelleténél
erősebben rácsaptam a panel kerek hívógombjára. Az ajtók
halk, szinte emberi nyögésre emlékeztető hang kíséretében
kinyíltak. Beléptem a liftbe, és az előcsarnok felé fordultam.
Cayman ekkor a lift előtt termett, és a gyomrát dörzsölve így
szólt:
– Légy óvatos, Layla! És ne feledd: a pokolban semmi sem az,
aminek látszik.
Mielőtt válaszolhattam volna, az ajtó bezárult, és a lift nagyot
rándulva működésbe lépett. Hátrébb álltam, és nagyot nyeltem,
miközben a lift lassan elindult lefelé. A liftben nem szólt zene,
nem volt semmiféle kezelőpanel, és az ajtó mintha valami
furcsa anyagból készült volna. Végigsimítottam az ajtó belsején,
aztán rémülten elkaptam a kezemet.
Tapintásra olyan volt, mint… az emberi bőr.
Görcsbe rándult a gyomrom, és úgy éreztem, mindjárt
kidobom a taccsot.
A lift faláról különös, narancsos fény tükröződött vissza.
A plafonra emeltem a tekintetem, aztán a szám elé kaptam a
kezem.
 Nem is plafon volt a fejem fölött.
A lift falait lángok nyaldosták, erős fénnyel töltötték meg a
teret. Tágra nyílt szemmel vártam, hogy a tűz az egész fülkét
bekebelezze, de a lángok nem terjedtek tovább. A felvonó
megrándult, és a lassú ereszkedés felgyorsult.
A falnak tántorodtam. Mindkét kezemmel megtámaszkodtam,
ahogy a lift hirtelen nagy sebességgel száguldani kezdett lefelé.
Kalapált a szívem, és olyan erősen szorítottam a fémkorlátot,
hogy belefájdult a kezem. A lift úgy remegett, hogy azt hittem,
mindjárt darabokra hullik.
Aztán váratlanul megállt, és én elvesztettem az
egyensúlyomat. Térdre rogytam, de az emiatt érzett
fájdalomnál rosszabb volt a hirtelen rám törő szédülés. Eltartott
pár másodpercig, mire újra tisztán láttam, és ekkor
észrevettem, hogy a lift már nem mozog.
Feltápászkodtam, és abban a pillanatban, hogy
felegyenesedtem, az ajtó kinyílt. Tátva maradt a szám, ahogy
megpillantottam… a poklot?
Á, dehogy.
A nyitott liftajtón túl fehér falakat láttam… fehér padlót és
fehér plafont. Ragyogóan fehérek voltak. Makulátlanok.
Gondolkodás nélkül kisétáltam a liftből a tágas, kör alakú
előcsarnokba, amiből több száz, vagy inkább több ezer folyosó
indult ki. Zeneszót hallottam. Borzalmas, vidám liftzenére
emlékeztetett, ami az idegeire megy az embernek, ha öt percnél
tovább kell hallgatnia. Nem hittem a szememnek: a pokolba egy
előcsarnokon keresztül vezetett az út.
 Az előcsarnokot semmi sem őrizte. Meglepő módon nem
ugrottak rám démonok. De Cayman figyelmeztetett, hogy a
pokolban semmi sem az, aminek látszik. Talán csak nem láttam
a démonokat. Ahogy körbe-körbe forogva kutattam a rám
leselkedő veszélyek után, észrevettem, hogy a falakon minden
folyosó mellett arany plaketteket helyeztek el, rajtuk egy-egy
névvel…
– Basszus! – suttogtam.
Az arany plakettekre démonneveket véstek. Néhányat nem
ismertem közülük. Másoktól felfordult a gyomrom. ABADDON.
VINE. MOLOCH. BAEL. Rengeteg név volt a falakon. A lifttel
szemben lévő folyosónál A FŐNÖK feliratot helyezték el,
mellette pedig egy olyan név állt, amitől elállt a lélegzetem.
ASTAROTH.
Már majdnem elindultam felé, mert látni akartam, hogy élt
valójában Roth, amikor idelent volt, de visszafogtam magam.
Nincs időm erre.
A nevekkel szemközti folyosó melletti táblán A POKOL TÜZES
BUGYRAI felirat állt, három folyosóval odébb pedig megláttam a
nevet, amit kerestem: A KASZÁS.
Erőt gyűjtöttem, vettem egy mély lélegzetet, majd szapora
léptekkel a Kaszás nevével ellátott folyosóhoz sétáltam, és
elindultam a hosszú, erősen megvilágított, viszonylag hűvös
úton. Nem voltak benne ablakok. Említésre méltó szagokat sem
éreztem. A levegő nem mozgott, de tiszta volt, a testemen mégis
égnek meredt az összes szőrszál.
Ablaktalan dupla ajtóhoz értem, ami, mielőtt bármit tehettem
volna, halkan kinyílt, felfedve egy számomra eddig ismeretlen
világot. Fullasztóan forró levegő csapta meg az arcom.
Az átjárótól pár centire megtorpantam, és az ajkamba
haraptam. Erre a látványra számítottam. Nagyjából. Az ég
égetett vörös színű volt. Nem voltak rajta felhők. Sem nap, sem
hold. A levegőben émelyítő kénszag terjengett, és még valami,
amit nem tudtam azonosítani.
A valamiféle kőből készült út két oldalán hamuszínű épületek
magasodtak. Felhőkarcoló módjára törtek az idegen égbe, az
ablakaik sötétek voltak, az ablakok mögött nem látszottak élet
jelei. Végigpillantottam az ijesztő, szorongást keltő épületek
során, aminek a végén – több háztömbnyi távolságban – egy
óriási építményt láttam. Ez volt a legnagyobb mind közül, de
úgy nézett ki, mintha a középkorban épült volna. A hegyes tető
két oldalán ikertornyok magasodtak, ami miatt az épület inkább
keltette erődítmény, semmint otthon hatását. Kicsit
emlékeztetett az udvarházra, ahol felnőttem.
Nagyot nyeltem, mert tudtam, hogy ez az úti célom. Naná,
hogy a Kaszás nem egy cuki, léckerítéses házban él; neem-nem,
csakis ebben A Gyűrűk Urá-s kastélyban tölthette a napjait.
Mivel tudtam, hogy nem sok időm van, és az idő egyébként is
teljesen máshogy telik idelent, ezért összeszedtem minden
bátorságomat, és kiléptem a folyosóról.
Nem is számítottam arra, ami ekkor történt.
Borzongás futott végig a bőrömön, és éreztem, ahogy Bambi
és Robin lemászik a bőrömről. Kétségbeesetten próbáltam őket
a helyükön tartani, mert nem voltam biztos benne, hogy Robin
készen áll-e erre, de képtelen voltam megfékezni őket.
Az árnyak elősiklottak a felsőm alól, és két szabálytalan körré
álltak össze. Megremegtek, majd a kőből készült útra estek, és
milliónyi apró golyóra estek szét, majd újra összeálltak egy
darabbá. A tintafekete labdácskák a levegőbe emelkedtek, de
aztán nem zuhantak vissza a földre, ahogy máskor.
A gömbök körbe-körbe forogtak, majd sűrű árnnyá álltak
össze. Tátott szájjal bámultam, ahogy a két árnynak lába, majd
törzse és feje nőtt. Az egyik pillanatban még ember alakú, olajos
foltnak tűntek a levegőben, aztán a homályból egy pillanat alatt
kibontakozott két alak.
Egy fiú és egy lány állt előttem.
Olyan régóta bámultam magam elé tátott szájjal, hogy
belefájdult az állkapcsom, de képtelen voltam becsukni a szám.
Nem kisgyerekek voltak. Sőt, kissé idősebbnek tűntek nálam, de
annyi biztos, hogy az emberi fajhoz tartoztak, és az egyikük
hím, a másik pedig nőstény volt.
A fiú magas volt, és karcsú, padlizsánlila haja belelógott
bíborszínű szemébe. Félmeztelen felsőteste elegánsan izmos
volt, csupasz bőrét finom, vöröses szőr borította. Az oldalán egy
fiatal nő állt, akinek a szeme majdnem ugyanolyan mélyvörös
árnyalatú volt, mint a haja. Fekete spagettipántos topjában és
farmerében szinte már normálisnak tűnt. Szinte. A bőrén itt-ott
foltok voltak, amik mintha… nem is bőrből lettek volna. Inkább
apró pikkelyeknek tűntek, olyan… kígyóbőrszerűnek.
Ó, istenem!
A nő ragyogó mosolyt villantott rám.
 – Szia, csajszi!
– Szia – válaszoltam lassan, miközben a tekintetem ide-oda
járt kettejük között. – Ö…
A fiú üdvözlésképp felemelte az állát, majd megrándult az
orra… és a füle is.
– Helló.
Ó, istenem!
– Annyira tudtam, hogy rosszban sántikálsz, és igazam volt! –
A lány a fiúhoz fordult, és bemutatott neki. – Megmondtam.
Megmondtam, hogy Layla ide fog jönni. Szóval örülhetsz, hogy
itt vagyok, mert így nem zabálnak fel téged a sárkányok. Igen,
jól hallottad, sárkányok. És az itteni sárkányok nem olyan jó
fejek, mint Toppancs.
– Jól van, te okostojás! – válaszolta szárazon a srác.
– Bizony, állati okos vagyok! – A lány hirtelen felém fordult. –
Egyelőre nem túl segítőkész, mert még tökre új neki ez az egész.
Szóval muszáj volt nekem is jönnöm.
– Te… te vagy… – Alig bírtam rávenni magam, hogy
kimondjam: – Te vagy Bambi?
A lány ugrándozni kezdett, és tapsikolt.
– Te meg Layla vagy. Ő pedig Baromarc.
Baromarc felsóhajtott.
– Robin vagyok. Tudod, az igazi famulusod. Nem a parazita,
aki jobban tenné, ha visszamenne apucihoz.
Bambi horkantott.
– Szerintem meg te tennéd jobban, ha magadba szállnál. Na,
ehhez mit szólsz?
 Az egész beszélgetés értelmetlen volt, de már annak sem volt
értelme, hogy emberi külsővel láttam Bambit és Robint.
– Szóval… Ti így néztek ki igazából?
Bambi bólintott.
– Aha. Amikor lehetőségünk van rá, ami sajnálatos módon
elég ritkán történik meg. De állati formánkban is tudunk
kommunikálni egymással. Telepatikusan. – Az ajkát
biggyesztette. – De Robin tök unalmas. Egész idáig aludt.
Robin dühös arcot vágott.
– Azért, mert fel kellett töltődnöm.
– Na persze – mondta gúnyosan Bambi. – Hiányoznak a
fiúkáim. Nitró, Fúria és Thor. Ők szórakoztatóak. Toppancs
olyan, mint te. Tök uncsi, és állandóan alszik, de ha véletlenül
mégsem, akkor egy morcos fajankó.
Lassan pislantottam, miközben Bambi nagyot nyújtózott.
Felhúzódott a felsője, amitől kivillant feszes hasa, és ekkor
hirtelen tudatosult bennem, hogy Roth egy csajt viselt a testén.
Roth bőrén állandóan egy csaj csúszott-mászott, a teste
legkülönbözőbb részein. Nekem pedig egy pasi volt a hasamon!
Roth és Cayman mindeddig elfelejtette megemlíteni nekem
ezt az icipici részletet.
Ocsmány, sötét érzés kerített a hatalmába.
– Te Roth bőrén szoktál mászkálni – bukott ki belőlem.
– Ööö, ja. Néha meg a tiéden. Nagy ügy. – A homlokát ráncolta.
– Beverted a fejed, vagy mi?
Oké. Egy pillanatra behunytam a szemem. Féltékeny vagyok.
Milyen röhejes! Semmi értelme féltékenynek lennem Bambira,
aki most épp egy dögös csaj, de az idő nagy részében kígyó
alakban él – igazi, hatalmas kígyóéban, ami undi dolgokat eszik.
Az én testemen meg egy pasi pihengetett…
– Ó, istenem! – nyögtem, és Robinra pillantottam. – Rajtam
voltál tegnap éjjel. Rajtam voltál, amikor…
– Abban a pillanatban, hogy Rothtal elkezdtétek ledobálni a
ruháitokat, kivontam magam a forgalomból – mondta, és
védekezőn felemelte a kezét, majd fintorogva így folytatta: –
Nem akartam látni. Nem akartam érezni.
– Ez… – Nem jutottam szóhoz.
– Figyelj – szólalt meg Bambi –, az idő nagy részében, amíg a
testeteken vagyunk, nem figyelünk oda arra, amit csináltok. Na
jó, ez nem teljesen igaz. Amikor Zayne-nel voltál, akkor nagyon
is odafigyeltem.
Felhúztam az orromat.
– És a kiscicák? Ők is…
– Dögösek. Atyagatya, de még mennyire! Hármas ikrek –
mondta Bambi, és olyan erősen belebokszolt a karomba, hogy
elvesztettem az egyensúlyomat. – Hallod, Layla? Három van
belőlük.
– Felfogtam – válaszoltam sajgó karomat dörzsölve. – Köszi.
Robin karba tette a kezét, és a narancsos égboltra emelte a
tekintetét.
– Van egy olyan érzésem, hogy nem kéne itt lennünk.
– Ez leírhatatlanul fura – motyogtam, és még mindig nem
sikerült feldolgoznom, hogy a famulusokkal beszélgetek.
Bambi hátradobta bíborvörös haját a válla fölött.
 – Szerintem meg állatira fantasztikus. – Robin felé
ugrabugrált, és kinyújtotta a nyelvét. Bambinak még emberi
alakjában is villás volt a nyelve. – Viszont tudod, hogy mi nem
fantasztikus? Az ízlésed pasik terén. Tökre reménykedtem
abban, hogy összejössz Zayne-nel. Nagyon fincsi a srác.
– Egy őrzőt már megettél…
– Édesem, én nem az evésre gondolok, ha ránézek arra a
nagy, szőke, szexi mackóra.
Tágra nyílt a szemem, Robin pedig forgatta az övét.
– Öö… sajnálom, hogy csalódást okoztam.
Bambi mintha meg sem hallott volna, folytatta:
– Tetszett, amikor megsimogatott, és szerintem neked is –
mondta, és az arcom égővörösre gyúlt, mert pontosan tudtam,
melyik esetre gondol. – Vajon mit gondolna, ha tudná, hogy
melyik testrészemet cirógatta? Annyit mondok, hogy nem a
nyakamat.
– Undorító – nyögte Robin.
– Inkább csodálatos – mondta Bambi vihogva.
Oké. Tudtam, hogy a fontos dolgokra kellene koncentrálnom,
de még mindig nem tudtam túltenni magam azon, hogy a
famulusok itt vannak.
– Hogy lehetséges ez? – kérdeztem.
Bambi kinyitotta a száját, de egy férfihang válaszolta meg a
kérdésemet.
– Á, úgy beszélsz, mint egy igazi újonc. Engedd meg, hogy
felvilágosítsalak, ártatlan gyermek. Amikor a famulusok a
pokolban vannak, automatikusan ezt az alakot veszik fel. De
nyilvánvalóan senkinek sem jutott eszébe tájékoztatni erről,
mert azt hitték, sosem lesz szükséged az információra.
Megpördültem, és alig bírtam megállni, hogy hátra ne
hőköljek. Az ösztöneim azt követelték, hogy menjek nagyon-
nagyon messze a folyosókhoz vezető ajtók előtt álló magas
férfitól. Nem is a magas volt rá a jó szó. A férfi lehetett vagy két
méter tíz centi. Marcona és egyben jóképű volt, már ha az
embernek tetszik a sötét szakáll és a kemény tekintetű, jégkék
szemek.
– Odafönt is képesek felvenni ezt az alakot – folytatta.
A hátam mögött álló Bambi felkacagott.
– Astaroth néha nekem is megengedi. Nem gyakran, de
olyankor mindig nagyon élvezem. Többet is csinálhatná.
A férfi felvonta az egyik szemöldökét.
– Valószínűleg nem túl jó döntés. Tudod – fordult felém –, a
famulusok nehezen uralják az indulataikat, és nem az emberi
erkölcsök szerint viselkednek.
– De nem ám – értett egyet Bambi.
– Nekünk beszélnünk kell – mondta nekem a férfi, és
felemelte a kezét, majd csettintett. Majdnem biztos voltam
benne, hogy a famulusok már nincsenek mellettem. – Ne
aggódj! Nincs semmi bajuk. És nem fog bajuk esni, feltéve, hogy
távol tartják magukat a pokol tüzes bugyraitól és a démonoktól,
akik dühösek a Hercegre. Biztos vagyok benne, hogy azok
ketten több bajt okoznak majd, mint amennyi veszély leselkedik
rájuk. De nyugalom: amint elhagyod a poklot, visszatérnek
hozzád.
 Tágra nyílt a szemem, és felgyorsult a szívverésem. A férfi
körül nem láttam aurát, de ha láttam volna, akkor az biztosan
hatalmas és fekete. Felsőbbrendű erő sugárzott belőle. Egyetlen
mozdulatot sem tett felém, de egy másodperc is elég volt ahhoz,
hogy tudjam: egy csettintéssel véget vethetne az életemnek.
Mindannyiunk életének.
– Tudtam, hogy el fogsz jönni – folytatta a férfi, és szakálla
mögött kissé felfelé görbült a szája sarka. – Annyira vártam a
pillanatot, hogy még a mennybéli látogatásomat is
lerövidítettem. Hát nincs semmi mondandód számomra?
Elvégre te akartál látni engem. És most itt vagyok.
Hát megtaláltam: ő volt a Kaszás.
 TIZENHAT

Szent repceolaj, nagyon igyekeztem nem kiborulni, de

mégiscsak a Kaszással beszélgettem, aki számított rám. Nyilván,
hiszen az volt, aki, és valószínűleg mindenről tudott.
Amibe elég kellemetlen volt belegondolni.
Idegesen remegtem, és milliónyi kérdés jutott eszembe,
amiknek a többségéről tudtam, hogy nem szabad feltennem a
Kaszásnak. De fel akartam. Tudni szerettem volna, hogy ő
tényleg a Halál Angyala-e. Hogy most már oda tudna-e vinni
Samhez. Hogy ismeri-e a lilint. Hogy látta-e, hova került Elijah
azután, hogy a lilin megölte. A kérdések vadul kavarogtak a
fejemben, és minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne
tegyem fel őket.
A Kaszás rövid szakállal keretezett arcán mosoly jelent meg.
– A Herceg nagyon dühös lesz rád, amikor visszatérsz hozzá.
– Aha. – Ezen nem volt mit tagadni. Abban, mondjuk, nem
voltam biztos, hogy tényleg vissza fogok térni.
A szája még szélesebb mosolyra húzódott, de a szeme és az
arca nem lágyult el. Őszintén szólva csak még ijesztőbbé tette a
mosoly.
– Különösen, mivel a pokolba vezető összes bejáratot
lezártam. Nem tud lejönni érted. Nem akartam, hogy
félbeszakítson – szükségünk van egy kis időre kettesben. Bizony,
erre is képes vagyok. Erre is.
A szívem elfacsarodott, a szám kiszáradt. A kettesben töltött
idő gondolatára elfogott a szorongás. De nem menekülhettem
vissza a földre.
– Muszáj volt idejönnöm. Muszáj volt…
– Tudom, miért vagy itt, de nem erről akarok veled
beszélgetni. – A Kaszás elsétált mellettem, és az erődítmény felé
vette az irányt. – Még nem.
Követtem.
– De…
– Bölcsen tennéd, ha nem kérdőjeleznéd meg a szavam.
Kérlek, mondd, hogy bölcs vagy!
Megalázottan elhallgattam, és magamban tartottam, amit
igazán válaszolni szerettem volna.
– Szeretem azt gondolni, hogy igen.
– Akkor sétálni fogsz velem – folytatta mímelten udvarias
hangon. – És beszélgetsz velem, amiről én szeretnék.
Fogalmam sem volt, miről akarhat beszélgetni velem a
Kaszás, aminek nincs köze Samhez, de utánasiettem, hogy le ne
maradjak.
– Okos lány – motyogta, miközben továbbsétált az üres út
közepén, és kezét nadrágja zsebébe dugta. A körülöttünk lévő
épületekből nem szűrődtek ki zajok. – Viszont, sajnálatos
módon, nem vagy túl jó megfigyelő.
Összeszorítottam a számat, nehogy valami olyat mondjak,
amit biztosan megbánnék. Az út köveit figyeltem: ezeknek is
kissé vöröses árnyalata volt.
– Például mit tudsz az anyádról? – kérdezte a Kaszás,
kizökkentve a bámészkodásból. – Igen, Lilithről. Róla akarok
beszélgetni. Tudtad-e, gyermekem, hogy Lilith nem is démon?
Legalábbis nem teljes mértékben.
Egy pillanatig szóhoz sem jutottam.
– Lilith démon. Mindenki ezt mondta…
– Bárki mondhat bármit, de ez még nem jelenti azt, hogy
igaza is van. Az igazság néha elvész a részletekben, ha nem
értjük a tényeket. – A Kaszás szája ismét mosolyra húzódott. –
Az igazág pedig az, a tények azt bizonyítják, hogy Lilith nem
egyszerűen egy démon.
Elsétáltunk egy kunyhószerű építmény mellett, ami
beékelődött a magas, harcias kinézetű felhőkarcolók közé.
A szemem sarkából mintha mozgást láttam volna a viskóban, de
amikor odafordultam, nem láttam semmit.
– Ezt… ezt nem értem.
– Van egy olyan érzésem, hogy nagyon kevés dolgot értesz –
mondta ki a sértést gondolkodás nélkül. – Ismered Lilith
múltját, igaz? Kidobták az Édenkertből, mert, nos, követelőző
volt. Ezután démonokkal párosodott, és létrehozott egy új fajt –
de ez az egész nem azonnal történt. Ó, nem. Lilith,
nyomorúságos helyzetének köszönhetően, elnyerte egy
rendkívül nagy hatalmú lény együttérzését. Lilith
összebarátkozott egy váratlan szövetségessel, és amikor az
Édenkert megsemmisült, és a volt lakóit megfosztották a
halhatatlanságuktól, Lilithtel is ugyanez történt. És az új barátja
úgy érezte, nem helyes, hogy Lilithet újra megbüntetik.
– Azt hiszem, van egy tippem, ki volt ez a lény – mondtam,
remélve, hogy nem kapok egy jókora seggbe rúgást a
tippelgetésért. – A Főnök?
– Helyes. Akkoriban Lilithtel sülve-főve együtt voltak. A Főnök
nem teremtett még démont a Lilithtel való megismerkedése
előtt, és fogalma sem volt, hogyan kell csinálni, de nem volt
hajlandó hagyni, hogy Lilith csak úgy meghaljon, mint egy
halandó. Bár ki tudja, lehet, hogy a Főnök nem is puszta
szeretetből csinálta ezt, hanem azért, hogy így is… keresztbe
tegyen a nagyfiúnak az égben. De az okok végtére is nem
számítanak. A Főnök rájött, hogy az első, kegyvesztett angyalok
valamelyikének a vére a szervezetbe juttatva halhatatlanságot
ad. Többek között. Így hát Lilithnek adta a vért, aki ettől
visszanyerte a halhatatlanságát. – A Kaszás szünetet tartott, míg
én feldolgoztam az új információkat. – Biztos vagyok benne,
hogy a Főnök már megbánta, hogy ilyen ajándékot adott neki,
de nincs mit tenni.
A Kaszás szélesen mosolygott, miközben egy keskeny hídhoz
közeledtünk, ami ugyanolyan kőből készült, mint ami a lábunk
alá simult. A kén és a fém szaga egyre erősödött.
– Szóval Lilith nem is igazán démon. Eleinte még az volt, ami,
aztán halandóvá tették, végül megitatták vele egy kegyvesztett
angyal vérét. – Az eddiginél is értetlenebb arcot vágtam. – Aha…
Akkor mégis micsoda ő?
A Kaszás vállat vont.
– Te mi vagy? – kérdezte.
 A savanyú szagú levegő fojtogatóan fülledt volt, mégis
borzongás futott végig a hátamon.
– Azt hiszem, nem tudom pontosan.
– Érdekes, ahogyan a természet gondoskodik a
teremtményeiről az egyensúly törvénye szerint, fékeket és
ellensúlyokat kialakítva. Habár a halhatatlanságát visszanyerte,
Lilithnek volt egy gyengesége, egy afféle kikapcsológombja. Ha
természetes úton gyermeke születik, és a gyereknek bántódása
esik, az Lilith végét jelenti. Azzal, hogy életet adott neked,
működésbe hozta az egyetlen fegyvert, ami képes megölni őt.
Természet. Az a szuka.
Tágra nyílt a szemem a csodálkozástól. Ez azt jelentette,
hogy… ha én meghalok, Lilithnek is annyi? Én vagyok a
kikapcsológombja. Hűha.
– Őszintén szólva, sosem értettem, miért vállalta a kockázatot
azzal, hogy megteremtett téged. Nem sértésből.
– Nem vettem annak – motyogtam. – Lehet, hogy ő nem tudott
a… kikapcsológombról?
– Ó, de, biztosan tudott róla. Viszont majdnem olyan
arrogáns, mint a Főnök – válaszolta a Kaszás, és én már-már
arra számítottam, hogy a Főnök megjelenik, hogy
megbüntessen minket a sértés miatt. – Azt gondolta, hogy a
gyereke olyan lesz, mint ő: egy hataloméhes, megszállott áruló.
Lilith ördögi tervet szőtt. Paráználkodott egy őrzővel, majd
magára hagyta a gyermeket, hogy az ellenség nevelje fel, és ő
idővel leigázza az őrzőket, de talán még a Főnököt is. Lilith a
világot akarta, mert úgy érezte, hogy azt elvették tőle, amikor
kiűzték az Édenkertből. Nem számított neki, hogy visszakapta a
halhatatlanságát, és békére találhatott volna. Bosszút akart állni
az egész emberiségen. Mindig is erre vágyott, és nem nyugszik,
amíg sikerrel nem jár. A születésed egy ördögi terv része volt,
de sikertelen küldetéssé vált, mert te nem vagy olyan, mint ő.
– Nem – suttogtam, ahogy a hídra léptem. Nem is tudnám
megmondani, hogy éreztem magam most, hogy megerősítette
valaki azt, hogy Lilith számára, az anyám számára, csupán
eszköz vagyok egy véget nem érő háborúban. Düh és
csalódottság kavargott a szívemben, erőltetetten, rekedt hangon
felnevettem. Nem számíthat, hogy érez irántam Lilith. Sosem
számított. – Nem vagyok olyan, mint ő.
– De az őrzőkhöz sem hasonlítasz, legalábbis így gondolod –
kacagott halkan. Megállt a híd kőfala mellett, és lebámult a
folyóra. De micsoda folyóra.
A mederben sűrű, mélyvörös trutymó folydogált,
bugyborékolt és habzott, és volt egy olyan érzésem, hogy a
gyomorforgató szagnak is ez a forrása. Nem akartam tudni,
hogy valójában milyen folyadék az, de elég darabosnak tűnt,
ezért kételkedtem abban, hogy víz lenne.
– Elmesélek neked egy történetet, és szeretném, ha nagyon
figyelnél.
Nem voltam biztos benne, hogy kibírok még egy történetet, de
kényszerítettem magam, hogy odafigyeljek.
A Kaszás kivette a kezét a zsebéből, és könnyed mozdulattal a
falnak támaszkodott.
– Amikor az angyalokat a földre küldték, hogy elhozzák a
világosságot az embereknek, dicsőséges kudarcot vallottak.
Megadták magukat a gonosznak és a csábításnak, lakmároztak
és fürödtek az italban. Paráználkodtak. – A Kaszás szünetet
tartott, és elvigyorodott. – Sokan kudarcot vallottak, Layla.
Olyan sokan, hogy a nagyfiú az égben tudta, hogy gondja akadt.
Nagy gondja. Az angyalok erősek voltak, a saját képére
teremtette őket, mégis romlottá váltak. Képesek lettek volna
tönkretenni mindent, amit teremtett, ezért eljött az idő, hogy az
alfák elintézzék őket.
Belefeledkeztem a történetbe, ami a történelem egy olyan
részletében játszódott, amiről szándékosan senki sem ejtett
szót. Némán hallgattam a Kaszást. És próbáltam nem túl mély
levegőket venni, mert közel álltam ahhoz, hogy elájuljak a
bűztől.
– Az első, kegyvesztett angyalok közül néhányan a pokolba
menekültek a büntetés elől. A Főnök pedig tárt karokkal fogadta
őket. Ők azok, az elsők, a kegyvesztett angyalok, akiktől a többi
démon fél. Néhányan őket is démonoknak tartják, de nem a
Főnök teremtményei, és nem is más démonok nemzették őket.
Érdemes nem elfelejteni, honnan származnak – magyarázta, és
felszegte az állát. A válla megfeszült az egyszerű, fehér ing alatt,
amit viselt. – A kegyvesztettek közül voltak olyanok is, akik
elfogadták a büntetésüket. Az erényes példányok, akik
megértették, hogy hibáztak, és akik jobban szerették a
teremtőjüket, mint a szabadságot. És meg is kapták a
büntetésüket. Tudod, mi volt az, Layla?
A nevem úgy hagyta el az ajkát, mint egy fagyos, északi
fuvallat; beleborzongtam.
– Nem.
A Kaszás felém fordult, és indokolatlanul magabiztosan
nekidőlt a falnak.
– Kővé változtatták őket.
Elállt a lélegzetem, ahogy elöntött a felismerés.
– Látom, megértetted. – Hidegen csillogott a szeme. – Azokat
az angyalokat, akik nem szöktek meg a büntetés elől, kővé
változtatták… És rettentő, bestiális külsővel ruházták fel őket,
nemcsak azért, hogy emlékeztessék az emberi fajt a gonosz
létezésére, hanem hogy kézzelfogható bizonyítékkal
szolgáljanak azoknak, akik még nem adták meg magukat a
csábításnak, hogy ők is bűnbe eshetnek.
– Hű. – Forgott velem a világ. Az őrzők eredetileg angyalok
voltak, akik kegyvesztetté váltak? Hirtelen értelmet nyert a
csúfondáros „mennyei selejt” név, amit Roth használt rájuk.
Ő ismerte a történetet, de mindig azt mondta, hogy nem az ő
története, ezért nem oszthatja meg.
– A bűnbánó, kegyvesztett angyalok sok évszázadon át
kősírjukban pihentek – mígnem az alfák harcba hívták őket,
hogy megküzdjenek a rohamosan gyarapodó démonhordával és
az évszázadokkal korábban teremtett lilinnel – folytatta a
Kaszás, és tekintetét ismét a folyó felé fordította. – Nem
mindegyiküket ébresztették fel, Layla. Néhányan még mindig
alszanak. Ezt még a klánod sem tudhatja, de azok, akik a
legkomolyabb bűnöket követték el, még mindig a büntetésüket
töltik.
 – Istenem! – leheltem, és a Washington épületeit díszítő
vízköpőkre gondoltam. Már ebben a városban is annyi volt
belőlük… És én mind ez idáig azt hittem, hogy emberek faragták
ki őket.
– Azokból lettek az első őrzők, akiket az alfák felébresztettek,
de a büntetés megváltoztatta őket. Ezért van két alakjuk, és ez
az oka annak, hogy igaz alakjukban épp úgy néznek ki, mint a
teremtmények, akiknek az elfogásával megbízták őket.
Ironikus, nemde? – mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy a
klánod nem feledkezett meg valódi történelméről, pedig
örülnének, ha így lenne. Akkor végre létezne arrogánsabb lény
az alfáknál: az őrzők.
Volt még valami, amit nem tagadhattam.
– Ez igazán lenyűgöző, de…
– Miért mesélek neked az anyádról és annak a fajnak a
történetéről, aminek a tagjai felneveltek, mintha egy lennél
közülük? Kérni akarsz tőlem valamit, de én azt szeretném, ha
előbb megértenéd, ki is vagy valójában. – A Kaszás ellökte
magát a faltól, és alig harminc centiről az arcomba bámult. –
Úgy állsz előttem, mint egy félős kislány.
Megint felállt a szőr a tarkómon.
– Azért, mert… te vagy… a Kaszás…
– Tudom, ki vagyok. Én legalább elmondhatom ezt magamról.
Veled ellentétben.
– Igen, értem, de…
Hirtelen kinyújtotta a kezét, és megszorította a torkomat. Ez
volt az utolsó lélegzetvételem, és nem készültem fel rá. Elöntött
a pánik, ahogy a hatalmas kézhez kaptam. Utasítottam a
testemet, hogy váltson alakot, de a Kaszás könnyedén,
mosolyogva felemelt a földről.
– Nem változhatsz át. Amíg itt vagy, képtelenség. Cayman ezt
nem említette? Bugyuta egy démon, folyton elfelejti
megemlíteni a fontos információkat. Nem ebből a birodalomból
származol, ezért itt nem veheted fel a valódi alakodat,
gyermekem – mondta, és még magasabbra emelt. – Egy pillanat
alatt elroppanthatnám a nyakadat, és tudod, mi történne akkor?
Meghalnék.
De ezt persze nem mondhattam ki, mert lefoglalt, hogy
megőrizzem azt a kevés oxigént, ami még a tüdőmben maradt.
A mellkasom égett, a szívem vadul zakatolt.
– Fájna. Elkábulnál, de nem, nem halnál meg – folytatta,
mintha a gondolataimban olvasna. – Az igazat megvallva,
semmi más nem ölhet meg téged, csak ha szíven szúrnak egy
vastőrrel, vagy ha levágják a fejedet. – A Kaszás szavai
áthatoltak a lángoló kínon, ami elhomályosította a
gondolataimat, de még így sem volt túl sok értelmük. – Tűz?
Nem. Ha leesnél száz emelet magasról? Abba sem halnál bele.
Kibelezés? Meg se kottyanna. Amint megérted ezt, erősebb és
vadabb leszel, mint bármelyik más őrző, aki odafent mászkál,
és még a felsőbbrendű démonok is elmenekülnek majd előled.
A Kaszás hirtelen eleresztette a torkomat. A hídra zuhantam,
és a kőfalnak tántorodtam. Az darabokra hullott a súlyom alatt,
és a törmelék a folyóba zuhant. A karomat lóbálva
egyensúlyoztam a peremen.
 A Kaszás a karomnál fogva megragadott, és visszarántott a
peremről, majd a mellkasához húzott. Olyan érzés volt
hozzáérni a testéhez, mintha egy hóembert ölelnék – egy
pszichopata hóembert. A bőröm lehűlt, és ahogy nehézkesen,
nagyokat kortyoltam a levegőből, a leheletem apró felhővé állt
össze az ajkam előtt.
– Érted már, mit akartam megértetni veled, mi volt a célom
ezekkel a történetekkel? Nem vagy démon. Soha nem is voltál
az, butuskám.
 TIZENHÉT

Nem vagy démon.

Abbahagytam a zihálást, és a fagyos szempárt bámultam. Már
az is letaglózott, amit Lilithről és az őrzőkről mondott, de ettől a
hírtől annyira ledöbbentem, hogy csak bámultam rá, mint egy
idióta.
– Ennek semmi értelme – hebegtem.
– Miért? Mert a klánod azt hiszi, hogy az vagy? Mert a herceg
sosem állította ennek az ellenkezőjét? A Főnök neki is ezt
mondta, mert ha a felsőbbrendű démonok tudnák, mit tett a
Főnök Lilithért akkor régen, nem örülnének neki. A démonok
nem szeretnek belegondolni, hogy a Főnöknek voltak és máig
vannak kedvencei. A hercegnek sem volt oka mást hinni.
A démonok azért érzékelik úgy, mintha közülük való lennél,
mert olyan a szagod, mint egy kegyvesztett angyalé. – Erősen,
szinte már kegyetlenül szorította a kezemet. – Ha odafigyeltél a
történetemre, tudod, mire akarok kilyukadni.
Konkrétan jéggé fagytam az érintésétől, úgyhogy per pillanat
francot sem tudtam.
A Kaszás lehajtotta a fejét, így a szája csupán pár centire
került az enyémtől. Megfeszült a testem.
– Amikor megszülettél, részben őrző voltál, részben az, ami
Lilith volt a születésed idején, ami azt jelenti, hogy teljesen
egyedi vagy, és különleges. Az ereidben csörgedező őrzővér
legyengítette azt, amit Lilith továbbadott neked. Halandó voltál,
mint bármelyikük, de közel sem olyan erős, és a halálos
csókodon kívül nem volt semmilyen adottságod, de azok az
átkozott boszorkányok… – Felnevetett, és ahogy jeges lehelete
az ajkamhoz ért, megborzongtam. – Anyád imádói. Adtak neked
valami főzetet azután, hogy az a Maddox leszúrt, és a herceg
hősiesen megmentett, nem igaz? Ügyes trükk volt, amivel
kiszabadítottak a markomból, jól mondom?
– Igen – válaszoltam a fogamat csikorgatva. – Nem tudjuk, mit
itattak meg velem. Roth sem tudta…
– De most már meg tudod tippelni? Bizonyítsd be, hogy
odafigyeltél a kis történelemleckémre!
Lüktetett a fejem, és igen, tudtam, hova akar kilyukadni a
Kaszás, de nem akartam elhinni, hogy… hogy egy kegyvesztett
angyal vérét itatták meg velem. Először is: állati undorító volt
már a gondolat is. Másodszor pedig…
– Miért tettek volna ilyet? Hogyan szerezhették meg?
– Erre csak ők válaszolhatnak. – A föld felé fordította a
tekintetét, szempillája eltakarta a szemét. – De bármit tettek is,
azzal kitörölték belőled az őrzővér utolsó cseppjeit is. Ezért
most már valami teljesen más vagy, mint azelőtt.
Eszembe jutott, hogy Zayne és Denika is azt állította, olyan a
szagom, mint egy felsőbbrendű démoné, de az még azelőtt volt,
hogy a boszorkányok megitatták volna velem azt a főzetet. De
lassan kezdett összeállni a kép. Rothnak részben igaza volt. Még
nem fejeződött be az átalakulásom, és mivel nem az vagyok,
amire bárki is számított, lehetséges, hogy amit az őrzők éreztek
rajtam, az a lény volt, amivé egyszer válok majd, mindennek a
végén. Ráadásul egy démon is elmenekült előlem azóta, hogy
megittam azt a löttyöt, és máshogy is nézek ki.
– Ó, istenem! – suttogtam, megfeledkezve arról, ki ölel
magához éppen. – Akkor ezért tollas a szárnyam.
A Kaszás ajka megrándult.
– Többek között.
– Akkor… Tehát halhatatlan vagyok?
A Kaszás elengedett és hátralépett, de én annyira el voltam
képedve, hogy szinte nem is éreztem, ahogy lassan
visszaszivárog a testembe a meleg.
– Az említett két halálnemtől eltekintve igen. Abban a
pillanatban, hogy megittad az elsők vérét, az alfák szavaival
élve szörnyszülötté váltál. De van valami, amit ők nem
értékelnek benned: azt, ami közeleg, csakis te állíthatod meg.
Szóhoz sem jutottam az elképedéstől. Úgyhogy csak
felemeltem remegő kezemet, és kisöpörtem az arcomból az
elszabadult hajtincseket. Azért jöttem ide, hogy kiszabadítsam
Sam lelkét, de ehelyett megtudtam, hogy minden, amit ez idáig
igaznak tartottam az életemmel és önmagammal kapcsolatban,
téves. Nem először történt velem ilyesmi. Egy részem nem is
tudta, mit gondoljon a helyzetről. A másik részem pedig
felpezsdült a felismerés miatt érzett örömtől. Tudom,
hihetetlenül önző dolog volt így éreznem, de nem érdekelt:
kiderült, hogy mégsem kell majd járókerettel bénáznom, hogy
lépést tartsak a még mindig fiatal Rothtal.
– Olyan vagy, mint Lilith: teljességgel egyedi. Nem lenne
szabad létezned, mégis létezel. Csakúgy, mint a lilin. Léteznie
sem kéne, de te… Te megállíthatod.
Lassan felé fordítottam a tekintetem, és leeresztettem a
kezem.
– És meg is fogom.
– Valóban? – A Kaszás oldalra döntötte a fejét. – Mert azóta,
hogy a lilin felfedte magát, a barátod gyászolásán és a sekélyes
szerelmi drámán kívül, ami normális esetben csak a
tinédzserekre jellemző, egyedül annyit értél el, hogy
elvesztetted a tisztaságodat.
Hátrahőköltem, és az izmaim megfeszültek az idegességtől.
– Hogy micsoda?
– Szerintem egyértelműen beszéltem. – Lassan felém indult,
és ezúttal nem hátráltam el tőle, bár a torkom még mindig égett
azóta, hogy az előbb ellenálltam neki. – Meg kell állítanod a
lilint, de eddig semmi mást nem sikerült elérned azon kívül,
hogy elvesztetted a szüzességedet. De azért mégis illene
gratulálnom. Elvégre ez egy mérföldkő. Kérlek, add át
jókívánságaimat a hercegnek.
Éreztem, hogy a szám tátva marad a szégyentől és a dühtől.
– Ez nem igaz!
– Nem? – A Kaszás hátravetette a fejét, és sötét nevetést
hallatott. – Na és mondd csak, mi mást értél még el?
Kinyitottam a számat, készen arra, hogy rázúdítsam mindazt,
amin dolgoztam – dolgoztunk –, de valójában csak a lilin
megtalálására tett elbaltázott próbálkozásainkat, Elijah
megölését és az új tetoválásomat említhette volna meg azokon
az eredményeken kívül, amiket már elsorolt. Ami pedig a
famulusomat illeti, vajon hol lehet ő és Bambi, nem is beszélve
arról, hogy az utóbbinak itt sem kellett volna lennie.
Mivel a Kaszás sarokba szorított a szavaival, kimondtam az
első dolgot, ami az eszembe jutott:
– Ezt az egészet nem én akartam!
Amint kimondtam a mondatot, tudtam, hogy hibát követtem
el. Azon kívül, hogy megölte a társalgásunkat, talán ez volt a
leggyerekesebb dolog, amit valaha kiejtettem a számon.
Márpedig ez nagy szó.
A Kaszás gúnyosan vigyorgott.
– Soha senki sem azt kapja az élettől, amit kér. Ettől aligha
leszel különleges.
Tekintetemet a bakancsa felé fordítottam, aztán szorosan
becsuktam a szemem. Istenem, és a Kaszásnak igaza van. Bármi
történt is éppen az életemben, nem tettem eleget annak
érdekében, hogy elpusztítsam a szörnyeteget, aminek a
létrejöttéhez akaratomon kívül hozzájárultam, amikor Paimon
elvégezte a rituálét Lilith kiszabadítása érdekében. És emiatt
még több ártatlan élet került veszélybe. Nem tudtam, hogy
pontosan mit is kellett volna tennem, de nyilvánvalóan
tehettem volna valamit.
Mély levegőt vettem, és belenéztem a Kaszás szemébe.
– Igazad van. Eddig nem igyekeztem eléggé, hogy megállítsam
a lilint, de mostantól minden tőlem telhetőt meg fogok tenni.
 – Mindent?
– Mindent – ismételtem meg, de ez sem változtatott azon,
hogy valójában miért voltam itt. – De nem fogok megfeledkezni
Samről. Itt van a lelke, pedig nem ide való.
A Kaszás megmozdult, villámgyorsan felém vetődött, de én
hátraugrottam, és magam elé kaptam a karomat,
megakadályozva, hogy ismét torkon ragadjon. Fájdalom nyilallt
a karomba, és tudtam, hogy valószínűleg zúzódás lesz rajta ott,
ahol a Kaszás keze belecsapódott, de inkább ott legyen, mint a
nyakamon.
Elhátrált, és mintha elismerést láttam volna megcsillanni a
szemében.
– Talán még mindig nem érted, mi forog kockán – mondta,
aztán figyelmeztetés nélkül megragadta a csuklómat. Hirtelen
eltűnt a híd és minden más, ami körülötte volt, és valamiféle
épületben találtam magam, előttünk pedig hatalmas, lángokból
álló fal magasodott. Az épület égő falairól visszaverődött a forró
levegő, ahogy a ropogó lángok a padlót és a mennyezetet
nyaldosták, de ahogy a liftben, itt sem terjedtek tovább.
A hirtelen változástól megriadva hátratántorodtam, és a
Kaszásba ütköztem. Odébb ugrottam, de nem jutottam
messzire, amikor egy erős kar megragadott a derekamnál fogva,
és visszahúzott. Kiszaladt a levegő a tüdőmből.
– Azt hiszem, meg kéne ismerned valakit – suttogta a fülembe
mély hangon.
A lángok lüktetni kezdtek, aztán lekúsztak a mennyezetről, és
eltűntek a padlóban, felfedve azt, ami mögöttük rejtőzött.
 Egy szoba volt – afféle hálószoba, amiben egy méretes, díszes
ágy állt. A szoba kőpadlóját fényűző szőrmék borították.
A helyiségben volt még két szék és egy kicsi asztal, még egy tévé
is, és majdnem kitört belőlem a hisztérikus röhögés, amikor
eszembe jutott, mit mondott Roth az itteni recepcióról.
A mennyezetről vastag acéllánc indult ki és futott végig a falon,
és ahogy követtem a tekintetemmel a láncot, észrevettem, hogy
az egy nő nyakánál ér véget. A rab a szoba jobb felében állt,
keskeny csípőjét a falnak döntötte.
Elakadt a lélegzetem.
A nő fehér ruhát viselt, aminek az anyaga olyan áttetsző volt,
mint a pókháló, ezért mintha semmit sem takart volna el
viselője testéből. A nő szőke haja olyan világos volt, hogy szinte
már fehérnek tűnt, szeme halványszürkés árnyalatban játszott,
meghökkentően szép külsőt kölcsönözve neki. Az összképet még
szokatlanabbá tette, hogy a szeme sarka kissé felfelé ívelt, az
ajka pedig telt volt, és piros.
A piros ajkak öntelt mosolyra görbültek.
Aztán a nő megszólalt, és a hangja ősi volt, és telt, mint a
padlót borító szőrmék.
– Már ideje volt – mondta.
– Lilith – leheltem.
 TIZENNYOLC

Életemben először Lilithtel – az anyámmal – szemben álltam,

aki egy élő, lélegző lény volt. Nem tudom, hogy miért ez utóbbi
lepett meg leginkább… Talán amiatt, hogy egészen mostanáig
nem volt több számomra egy mítosznál.
A lényem egy részét elöntötte az undor a nyakára tekeredő
lánc látványától. Különös érzés volt, a családi kötelék
megnyilvánulása. Elvégre bármi is történt, Lilith az anyám volt,
és valaki láncra verte. Ami nem tetszett. És ez az érzés sem
tetszett, nem tudtam, mit kezdjek vele.
– Az „anyám” megszólítás illendőbb lenne – mondta Lilith, és
a hangja ezernyi Bambiként kúszott a bőröm alá. – De miért is
számítanék efféle udvariasságra tőled?
Nagyokat pislogva hallgattam a nem túlzottan leplezett
sértést.
Ha ő így…
Lilith a szoba közepére sétált. Nem is, inkább siklott. Nem
voltam biztos benne, hogy a lába egyáltalán hozzáért-e a
kőpadlóhoz.
– Mit keres itt a lány? Felteszem, nem azért jött, hogy
kiszabadítson, tekintve, hogy te is itt vagy.
– Tudod, hogy sosem szabadítanak ki innen – válaszolta a
Kaszás epésen. – Bármit gondoljon is a lilin, nem véges az időd
idelent.
A nő arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott, éteri
szépségű vonásai ellágyultak.
– A fiam? Híreket kaptál róla?
Izgatott hangját hallva úgy éreztem, mintha valaki mellkason
rúgott volna. Azonnal kizökkentett a csodálkozásomból.
– A fiad? Úgy érted, az a megveszekedett őrült, aki ámokfutást
rendez a földön?
A nő fakó szeme összeszűkült.
– Az öcsédről beszélsz. Ne légy tiszteletlen!
– Az öcsémről? – horkantottam. – Aha. Biztos, hogy nem.
Lilith a fejét ingatta, és a hosszú, hullámos tincsek táncoltak
az arca körül.
– A tényeken nincs mit tagadni. A lilin a részed. Te pedig az én
részem vagy. Hármunk között kapcsolat van.
Megfeszült a testem.
– Sem te, sem ő nem a részem.
Lilith felszegte az állát.
– Mindig csalódást okozol nekem – mondta, én pedig
önkéntelenül összerezzentem. – Olyan nagy reményeim voltak
veled kapcsolatban. Azt akartam, hogy te légy az, aki nemcsak
kiszabadít, de felemelkedik velem együtt. Együtt
megváltoztathattuk volna a világot. De ez? – Lilith szünetet
tartott, maga elé emelte a kezét. – Ezt kapom helyette. Nem
becsülsz engem. Nem tisztelsz.
– Hűha – motyogtam, és remegve beszívtam a levegőt. – Mást
nem is tudok mondani. Érdekelt téged bárki más… Szerettél
valaha valakit?
– Szerettem-e? – Undorodva felhúzta az orrát.
– Paimon szeretett téged – folytattam.
Lilith a szemét forgatta.
– Az a bolond. Kudarcot vallott a kiszabadításomban, és ő az
oka annak, hogy most ennyire figyelnek engem. Olyan, hogy
szeretet, nem létezik, és kérlek, ne akarj még a mostaninál is
idiótábbnak tűnni azzal, hogy elkezdesz vitatkozni velem.
Felteszem még egyszer a kérdést. – Ismét a Kaszás felé fordult,
aki mögöttem állt, és még mindig átfogta a derekamat. – Mit
keres itt a lány?
– Én teszem fel a kérdéseket. – A Kaszás szorítása nem
gyengült; mintha arra számított volna, hogy egyszer csak a
lánchoz futok, és kitépem a mennyezetből. Ha így volt,
feleslegesen aggódott. Semmi ilyesmit nem akartam tenni. –
Visszahívod magadhoz a lilint? Te is tudod, hogy képes vagy rá.
Innen, a celládból is megfékezheted.
– Miért nem kényszeríted őt? – kérdeztem a Kaszástól, aki
válaszul szinte rám mordult.
– Ez nem ilyen egyszerű.
Lilith tekintete ide-oda járt közöttünk, aztán hátravetette a
fejét, és öblösen felnevetett.
– Ezt komolyan kérded? Hogy megállítom-e a fiamat? –
Visszahajtotta a fejét, és a szeme úgy villogott, akár az
acélpenge, amikor ránk nézett. – Ha én nem érhetem el a
célomat, akkor alig várom, hogy ő lesújtson az emberi fajra.
Majd ő véghez viszi azt, amit mindig is el akartam érni, de nem
sikerült: elhozza a világvégét.
– Miért? – kérdeztem. – Miért akarnád ezt? Ha eljön a
világvége, azzal senki sem nyer. Még te sem.
– Hogy miért? – Hitetlenkedő kifejezés ült ki az arcára. – Hát
nem tudod, mit kellett elszenvednem? Először amiatt, aki
megteremtett, aztán pedig a kínzóim kezei között? Fogalmad
sincs arról, mi mindent veszítettem?! Újra és újra megfosztottak
a szabadságomtól! Elvették tőlem a döntés jogát! Kitaszítottak
az Édenkertből, magamra hagytak, hogy egyedül boldoguljak a
sötét, borzalmakkal teli világban. Fogalmad sincs, mit éltem át.
Ne merészeld megkérdezni, miért!
– Szenvedtél – mondta halkan a Kaszás. – Ahogy azok a lelkek
is, akik miattad kerültek a kezem közé.
Lilith keserűen felnevetett.
– Semmit sem bántam meg – válaszolta, aztán rám pillantott.
– Na jó, talán néhány dolgot mégis.
Összerezzentem, aztán kibuggyant belőlem az első dolog, ami
az eszembe jutott:
– A lányod vagyok.
Lilith vonásai megkeményedtek.
– Akkor tisztelj engem!
– Nem tudlak – suttogtam fojtott hangon. – Ha ez azt jelenti,
hogy emberek millióinak meg kell halnia, sosem foglak tisztelni.
– Akkor végeztünk.
– Igen, végeztünk – mormolta a Kaszás.
A lángfal hatalmas dörrenéssel előtört a kőpadlóból, aztán
hirtelen eltűntünk a szobából. Újra a hídon voltunk, és a Kaszás
eleresztette a derekamat. Odébb tántorogtam, a falnak
ütköztem.
Pár másodpercig lebámultam a vízre. Émelyegtem, és sajgott
a szívem. Egy sebhely tátongott rajta, amit életem nagy
részében semmibe vettem, vagy igyekeztem úgy tenni, mintha
nem lenne nagy ügy, de igenis az volt, és fájt. Bármilyen
szörnyeteg is Lilith, mégiscsak az anyám, de sem ő, sem az
apám nem törődött velem, mióta az eszemet tudom.
– Miért vittél oda hozzá? Azon kívül, hogy bizonyítsd: nem
érdeklem, és soha nem is érdekeltem.
– Talán kegyetlennek gondolsz, de látnod kellett, milyen is
Lilith valójában, mert így azt is megtudtad, milyen a lilin
valójában. Sosem fognak megváltozni. Sem érvekkel, sem
alkudozással nem győzheted meg őket az igazadról. A lilint
muszáj megfékezni.
– Tudom. Anélkül is tudtam, hogy találkoztam volna Lilithtel.
– A Kaszás szemébe néztem; kimerültem attól, amit elmondott
nekem, és az anyámmal való találkozástól, aki számára akkora
csalódás vagyok. Elég volt! – Sam lelkét akarom. Te szabadon
engedheted, hogy oda juthasson, ahová való, én pedig
megállítom a lilint. De előtte el kell engedned Sam lelkét.
A Kaszás közömbös arccal nézett vissza rám.
– Azt nem tehetem.
Felkészültem rá, hogy ezt fogja válaszolni. Összekulcsoltam a
kezemet, hogy abbahagyjam a lóbálását, és hirtelen tudatosult
bennem, hogy a Kaszás milyen könnyedén eltehetne láb alól az
újonnan felfedezett halhatatlanságom ellenére.
– Kérlek! Sam nem ezt érdemli. Kérlek. Bármit megteszek,
amit csak kérsz.
– Nem lenne szabad ilyen ajánlatokat tenned. –
A tekintetében nem volt kegyetlenség, én mégis
megborzongtam. – Különösen felém nem, mert olyasmit
kérhetek, amit nem akarsz nekem adni.
A testemen megint borzongás futott végig.
– Muszáj ezt megtennem érte. Te ezt nem érted. Sam jó ember
volt, igazán jó ember. A lelke szinte teljesen tiszta. Nem érdemel
örökké tartó kínokat.
– Nem mondom, hogy nem értek egyet, de akkor sem tehetek
semmit.
Remegni kezdett a kezem, úgyhogy inkább leengedtem.
– Ez nem igaz. Tudom, hogy képes vagy irányítani a lelkeket,
akik idekerülnek. Te vagy a…
– Tudom, mi vagyok, leányom. Már mondtam – szakított
félbe, és a közöny ideges arckifejezésnek adta át a helyét. – És
azt is tudom, hogy nem tudom elengedni azt, ami nem az
enyém.
A hangomból sütött a tehetetlenség.
– Akkor kié Sam lelke? Kinek kell könyörögnöm? Mert
megteszem.
– Nem érted. – A Kaszás a fejét rázta, szinte már szomorúnak
tűnt. – A lelke már nem létezik. Fel bírod fogni? Bármit mondott
is Lilith, te és a lilin két nagyon különböző lény vagytok.
– Hogy micsoda? – suttogtam, és a szívem hirtelen zakatolni
kezdett. Értettem, amit a Kaszás mondott, de azt akartam, hogy
tévedjek. Ez nem lehetett igaz. Remegni kezdett az ajkam. – Hol
van a lelke?
– A lilin felfalta. Te is tudod. Máskülönben hogyan vehette
volna fel az alakját, vagy bárki másét? Amikor a lilin felfalja
valakinek a lelkét, nem ugyanaz történik, mintha elszívnák azt.
Ez az oka annak, hogy a lilinek olyan veszélyesek – még ha csak
egyetlenegy is van belőlük.
Elöntötte a szívemet a rettenet. Nem. Nem. Nem. Ezt nem
tudtam. Nem létezett lilinkézikönyvem, ami elmagyarázta volna
ezeket a dolgokat. Azt gondoltam, hogy Sam lényének egy része
a pokolba került. Azt feltételeztem, hogy a lilin képessége
olyasmi, mint az enyém. Nem is voltam hajlandó másra
gondolni.
– Azt… – Alig bírtam megszólalni a keserűségtől, ami
gombóccá állt össze a torkomban. – Azt akarod mondani, hogy
semmit sem tehetsz?
– Nincs lélek, amit elengedhetnék – válaszolta halkan a
Kaszás.
– Jaj, istenem! – Behunytam a szemem, és elfordultam, ahogy
a hatalmába kerített a fájdalom és a csalódottság.
Ez nem igazság! Egyáltalán nem! Sam egy léleknek sem ártott,
aztán egyszerűen megszűnt létezni? Néhányan talán azt
mondták volna, hogy ez jobb, mint az örökké tartó szenvedés,
de szerintem rosszabb. Azt jelentette, hogy mindaz, ami Sam
volt egykor, mindaz, amit élete során tett, egyszerűen nem
számít már. Sam eltűnt, semmi sem maradt belőle ezen a
világon, és máshol sem. Ez így nem oké.
És mégis, mi a fenét fogok mondani Stacey-nek? Ha ezt
megtudja, abba belepusztul. De hogyan hazudhatnék, tudva azt,
amit tudok? Mégis úgy gondoltam, inkább elviselem ezt a
terhet, mint hogy neki kelljen cipelnie.
– Azt nem mondtam, hogy semmit sem tehetsz.
Tágra nyílt a szemem, és a Kaszás felé pördültem.
– Micsoda?
– A lilin felfalta a lelket, ami most benne van, az összes többi
lélekkel együtt, amit elvett. Még nincs minden veszve.
Egy pillanatig levegőt sem mertem venni, aztán kitört
belőlem:
– Mi lett volna, ha ezzel kezded ahelyett, hogy elhiteted
velem, hogy Sam nincs többé?!
– Mi lenne, ha vigyáznál a szádra? – kérdezett vissza élesen.
Az utolsó cseppig rá akartam zúdítani a dühömet, de
hatalmas erőfeszítések árán sikerült nyugalmat erőltetnem
magamra, mert hasznos információk voltak a birtokában.
– Elnézést – préseltem ki a bocsánatkérést. – Csak az a helyzet,
hogy Sam fontos nekem.
A Kaszás felvonta a szemöldökét.
– Veszem észre. – Karba tette a kezét a mellkasa előtt, és éles,
fürkésző tekintettel nézett rám. – Mi ketten ugyanazt akarjuk.
Te ki akarod szabadítani Sam lelkét, nekem pedig a lilin
megállítása a célom. Azt hiszem, erre mondják azt az emberek,
hogy két legyet egy csapásra. Ha megölöd a lilint, az összes
lélek, amit felfalt, kiszabadul.
 – Rendben – válaszoltam egy pillanatnyi habozás nélkül.
– De készülj fel rá, hogy nem lesz könnyű menet. A lelkek nem
bírják sokáig csapdába esve. Sosem hallottam még olyanról,
hogy egy lélek pár hónapnál tovább ép maradt volna odabent –
folytatta a Kaszás. – Az időzítés létfontosságú.
Sam már jó ideje nincs közöttünk…
– Akkor Samnek már túl késő?
– Nem – válaszolta a Kaszás, és én hittem neki; elvégre a
Kaszás az a Kaszás. – De nincs sok időd. Több okból sincs.
Bólintottam. Belekapaszkodtam a gondolatba, hogy még
mindig segíthetek Samnek megtalálni a békét, amit érdemel, de
azt is tudtam, hogy amint visszakerülök a földre, a lilin
keresésére kell indulnom.
– Nem vallhatsz kudarcot. Nem csak a barátod lelke a tét –
tette hozzá. Váratlanul jeges széllökés űzte el a fullasztó
meleget. – Ha a lilin tombolása folytatódik, az alfák közbe
fognak avatkozni. Elpusztítják az összes démont és őrzőt,
márpedig ha így lesz, azt a pokolnak meg kell torolnia. Nem
nézhetjük végig tétlenül az öldöklést: a Főnök rájuk szabadítja a
négy lovast.
Nagyot nyeltem.
– Gondolom, nem valami hobbilovasokról van szó…
– Nem – válaszolta, és nyilvánvalóan nem értékelte a
poénomat. – A lovasok belovagolnak, és elhozzák az
apokalipszist. Emberek milliárdjai fognak meghalni, Layla, és a
föld elpusztul. Ezt Lilithen és a lilinen kívül senki sem akarja.
Én sem akarom. Sem a Főnök, sem a Nagyfiú az égben. Senki
sem akarja, mert ha ez történik, mindannyiunknak harcba kell
vonulnia.
– Kösz, ettől egyáltalán nem stresszeltem be – motyogtam, és
felsóhajtottam. – Végül is csak az apokalipszist kell
megakadályoznom.
A Kaszás ajka megremegett, majd széles mosolyra húzódott.
Aztán a mosoly, amilyen hamar megjelent, el is tűnt az arcáról.
Mintha csak képzeltem volna.
– Az anyáddal ellentétben én hiszek benned, Layla. De egy
dolgot ne felejts el: a végén mind a vérünkkel fizetünk majd.
 TIZENKILENC

Bambi és Robin épp azelőtt tért vissza hozzám, hogy kiléptem

volna a lényegesen hűvösebb folyosóra. Amint egymás közelébe
kerültek, civakodni kezdtek. Hogy min, azt nem tudtam
biztosan, mert a gondolataim egyfolytában akörül forogtak,
amit a Kaszás mondott és mutatott nekem.
Annyira lefoglalt az elmélkedés, hogy észre sem vettem,
amikor a famulusok újra állati alakot öltöttek, és a bőrömre
simultak, de a lifthez vezető sétából és a fenti világba vezető
útból sem emlékeztem túl sok mindenre. A gondolataim még
akkor is vadul kavarogtak, amikor a felvonó megállt, és ismét
kinyílt az ajtaja.
A túloldalról csillogó, borostyánsárga szempár nézett vissza
rám, és mielőtt egy szót is szólhattam volna, vagy
elmondhattam volna, mennyire megkönnyebbültem, hogy újra
látom, Roth előttem termett. A vonásai feszültek voltak az alig
leplezett dühtől, ahogy becsörtetett a liftbe.
– Megsérültél? – kérdezte határozottan.
– Micsoda? Nem.
– Bármilyen láthatatlan sérülés?
Amikor erre válaszul a fejemet ráztam, úgy láttam, mintha
egy icipicit enyhült volna a feszültség az arcán. Védekezőn
magam elé emeltem a kezemet.
– Én…
A hangom halk nyüszítéssé vékonyodott, ahogy Roth felemelt,
amíg a lábam már a levegőben rúgkapált. Felnyögtem, ahogy a
törzsem Roth vállához préselődött. Ösztönösen megragadtam a
csípőjén lógó bőrövet. Roth sarkon fordult, és a lift
megremegett, ahogy kilépett az előcsarnokba.
– Roth…
– Ne! – morogta.
Még szorosabban fogtam az övet, de Roth csak ment tovább.
– Tegyél le!
– Arra ne számíts!
Roth a lépcsőhöz vezető folyosó felé vette az irányt.
Felemeltem a fejem, hogy körülnézzek: az előcsarnok üres volt,
nem volt ott más, csak Cayman, aki a kanapés-foteles részen ült,
és jóképű arcát különböző árnyalatú lila és vörös foltok
borították.
Fogalmam sem volt, hogy a démonok bőrén is lehetnek
zúzódások.
Cayman elvigyorodott, de arckifejezése fájdalmas maradt.
Roth derekát püfölve igyekeztem magamra vonni a figyelmét.
– Tegyél le! Azonnal. – Amikor nem válaszolt, rugdosódni
kezdtem, de szabad kezét a térdhajlatomra téve lefogta a
lábamat. – Roth!
– Ne! – ismételte meg, miközben a lépcsőházba vezető ajtó
kivágódott, és hangosan a falnak csapódott. Összerezzentem a
visszhang erejétől. – Egy szót se szólj, amíg fel nem értünk!
 Tátva maradt a szám.
– Nem mondhatod azt nekem, hogy ne beszéljek!
Roth sötéten, humortalanul felnevetett.
– Pedig pont ezt tettem, tökmag.
Azzal nyugtattam magam, hogy Roth dühét csakis az
okozhatta, hogy annyira aggódott miattam, és egyébként is
számítottam rá, hogy ki lesz borulva, de nehezemre esett
higgadtnak maradni. Nem akartam mást, mint megrugdosni
Rothot.
– Tudom, hogy mérges vagy…
Roth még erősebben szorította a lábamat.
– Fogalmad sincs, milyen mérges vagyok. Halvány fogalmad
sincs.
Szorosan behunytam a szemem, és elszámoltam tízig.
Pontosabban ötig, mert csak addig jutottam.
– Oké, megértem. De azért még nem kell felcipelned a
lépcsőn.
Roth válasz helyett kissé ruganyosabban lépdelt, kettesével
szedte a fokokat, amitől fel-le zötykölődtem a vállán. Amikor a
negyedik vagy ötödik lépcsőfordulóhoz értünk, elegem lett.
Megértettem, hogy dühös, de ez azért már röhejes volt.
Összegyűjtöttem az erőmet, és megragadtam Roth vállát, és
ezzel egy időben hátralendítettem a testemet. A mozdulat
váratlanul érte őt, ezért eléggé enyhült a szorítása ahhoz, hogy
kiszabaduljak.
Lecsúsztam róla, és ahogy a testem hozzásimult a testéhez ott,
elöl, egy pillanatra elöntött a forróság. Figyelmen kívül hagytam
az érzést, és ahogy földet értem, azonnal elhúzódtam tőle – ami
valószínűleg a legokosabb dolog volt, amit csak tehettem.
Roth fortyogott a dühtől.
Szikár teste minden egyes sejtje haragot árasztott, aranyszínű
szeméből is düh sugárzott. A bőre elvékonyodott, felfedte a
mögötte megbúvó sötétebb árnyalatot. Elkerekedett szemmel
bámultam. Nem a félelemtől, mert nem tudtam volna félni tőle,
hanem azért, mert a dühön kívül mást is kiolvastam az
arckifejezéséből: szorongást. Igen, láttam rajta, hogy forr az
indulattól, de azt is, hogy nem számított rá, hogy újra láthat
engem.
– Roth – mondtam halkan. A neve hallatán eltorzult az arca,
és szorosan behunyta a szemét. – Tudom, hogy haragszol rám.
Sajnálom, de muszáj volt lemennem oda, és tudom, hogy nem
volt biztonságos, de…
– Jó, beszéljünk a biztonságról! – Dörgő hangja megtöltötte a
lépcsőházat. – Tudod egyáltalán, mit kockáztattál azzal, hogy
lementél oda? És hogy milyen hihetetlenül szerencsés vagy,
hogy most itt állsz sértetlenül?
– Igen, de…
– Semmi de, Layla. Csomó beteg és ocsmány dolog
történhetett volna veled, amíg odalent vagy. És mi értelme volt?
– Értelme? Tudod, hogy segítenem kellett Samen. Hogy nem
kérhettem…
– Segíthettem volna, ha megkérsz! – Roth vadul villogó szeme
élénk borostyánszínben játszott. – Tudom, mi minden történhet
a pokolban, és nem érdekel, mit mondott neked Cayman, azokra
a dolgokra biztosan nem voltál felkészülve. Démonok kaphattak
volna el, addig kínozhattak volna, amíg a halálért könyörögsz.
Már a gondolatba is beleremegett a testem, de sikerült
megnyugtató hangon folytatnom:
– Nem esett bajom, Roth. Jól vagyok…
– De én ezt nem tudhattam, nem igaz? Arra ébredtem fel
azután, hogy az a seggfej eltörte a nyakamat, hogy a pokolba
mentél, és nem mehetek utánad, Layla. Próbáltam, de nem jött
a francos lift. Ebből rájöttem, hogy a bejáratot lezárták, és
szörnyű gondolataim támadtak… Nem tudtam, jól vagy-e.
Másfél napig azt hittem, megtörtént a legrosszabb! – kiáltotta
Roth, mire görcsbe rándult a gyomrom, mert eszembe jutott,
hogy odalent másképp telik az idő. Amit én legfeljebb egy
óraként érzékeltem, az számára hosszú-hosszú órákig tartó
bizonytalanság volt.
Nagyot nyeltem.
– Roth, sajnálom. Tényleg. Nem akartam, hogy aggódj.
– Ha nem akartad volna, hogy aggódjak, akkor nem ügyködtél
volna a hátam mögött. Felajánlottam a segítségemet, de te
megfosztottál a döntés lehetőségétől. – Állkapcsa izmai
megfeszültek. – Esélyem sem volt, hogy segítsek neked.
A fenébe, Layla, kedvem lenne megfojtani.
– Hát, azzal nem sokat segítenél.
Résnyire szűkítette a szemét, amiből rájöttem, hogy a béna
poénkodásom csúnyán célt tévesztett.
– Szerinted ez egy vicc?
– Nem – motyogtam. Kezdtem elveszteni a türelmemet.
 Roth előrelépett, egy izom lüktetni kezdett az állkapcsa
környékén.
– Túl nagy kockázatot vállaltál, Layla. Te…
– De téged nem kockáztattalak! – kiabáltam, ahogy
elvesztettem az irányítást az érzelmeim fölött. Előreléptem, a
mellkasára tettem a tenyeremet, és erősen meglöktem. Csak
féllépésnyit tántorodott hátra. – Fel bírod fogni? Muszáj volt
lemennem, hogy segítsek Samen, de téged sosem sodortalak
volna veszélybe, és akkor sem csinálnám vissza, ha tehetném.
Sajnálom! Legyél csak dühös, ha akarsz!
– Azért vagyok dühös, mert szeretlek, Layla, és a gondolat,
hogy elveszíthetlek, halálra rémít!
– És én sem akartam kockáztatni, hogy elveszítelek! Mert
szeretlek, te idegesítő, fontoskodó, kontrollmániás…
Roth hirtelen felém ugrott, és elkapta a csuklómat. A falhoz
tolt, és mindkét kezemet a fejem fölé emelte, majd a falhoz
szorította. A testünk egymáshoz préselődött, és a szívem vadul
kalapált, ahogy Roth lehajtotta a fejét.
A szája az enyémre tapadt, és vadul, ellentmondást nem
tűrően csókolni kezdett. Nem mintha valaha is ellent akartam
volna mondani neki. Erőteljes, szinte már állatias csók volt, és
félelemről árulkodott, amit az ember olyankor érez, ha attól
tart, hogy elveszíthet valakit. A belsőmben felgyűlt feszültség
szétáradt a testemben, ahogy hirtelen tisztán láttam a
helyzetünket.
Még fájdalmasabbnak tűntek miatta a tetteim.
Visszacsókoltam, épp olyan kiéhezetten és követelőzőn,
ahogyan ő tette.
Ő adott, én elvettem. Ahogy egymásba kapaszkodtunk,
rájöttem, hogy a szavaiban több volt a szeretet, mint a düh.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire a szája
eltávolodott az enyémtől. A homlokunkat egymásnak döntve
pihentük ki a csókot, és Roth még mindig a csuklómat szorította.
Zihált, és ahogy hozzám simult, éreztem, hogy a szíve hevesen
ver.
– Nem veszíthetlek el – mormolta rekedten, és a hangjától
bizsergés járta át a testemet.
– Nem is fogsz – suttogtam, de a szavak annak ellenére is
üresen csengtek, amit a Kaszás mondott nekem. – Még mindig
haragszol rám?
Meleg lehelete az ajkamat simogatta.
– Még mindig kedvem lenne megfojtani. – Szünetet tartott. –
De a lehető legszeretetteljesebb módon.
Összeszorítottam az ajkaimat.
– Akkor jó.
Roth végigsimított az ajkával a homlokomon, majd
hátralépett, elengedte a csuklómat, keze végigsiklott a karomon.
Aztán darabos mozdulattal visszament a lépcsőhöz, és láttam
rajta, hogy a dühe nagyrészt elpárolgott, bár még mindig
haragudott rám egy kissé.
Elindult felfelé a lépcsőn, én pedig néhány mély lélegzetvétel
után követtem. Sem a lakásáig tartó úton, sem akkor nem
szóltunk egymáshoz, amikor beléptünk a helyiségbe. Roth
becsapta mögöttünk az ajtót.
 – Bambi. Gyere!
A famulus azonnal lesiklott a bőrömről, de az árny ahelyett,
hogy odament volna Rothhoz, az ágy alá suhant.
– Azt hiszem, megbántottad – mondtam Roth felé fordulva. –
És nekem is elfelejtetted megemlíteni, hogy a famulusok
valójában emberek. Pedig azt gondolná az ember, hogy az, hogy
egy felnőtt nő csúszik-mászik a bőrödön, említésre méltó dolog.
Roth megtorpant, mindkét szemöldökét felvonta.
– Féltékeny vagy? Azt ugye tudod, hogy rajtad meg egy pasas
mászkál?
Összerezzentem.
– Kösz, hogy emlékeztetsz!
– De komolyan – bámult rám Roth. – Ugye nem vagy
féltékeny?
Sóhajtottam, majd a zongora előtt álló padhoz sétáltam, és
lehuppantam rá.
– Először az voltam. De aztán rájöttem, hogy hülyeség így
éreznem. Egyébként is: Zayne jön be neki.
– Miért nem lepődöm meg ezen? Bambinak mindig is rossz
volt az ízlése.
Elfintorodtam.
– Előbb is mondhattad volna.
Roth sötét pillantást vetett rám, miközben átvágott a szobán.
– Őszintén szólva eszembe sem jutott. Én butus, fel sem
merült bennem, hogy egyedül fogsz sétálgatni a pokolban…
Ellenálltam a késztetésnek, hogy a szememet forgassam.
– Bambi mintha arra utalt volna, hogy idefent is hagyod
emberi alakban mászkálni.
– Néha. – Roth karba tette a kezét. – De nem olyan gyakran,
hogy eszembe is jusson.
– Azért mégis hasznos lett volna, ha tudom. Képzelheted,
mennyire megdöbbentem, amikor csak úgy lepattantak a
bőrömről. – Lenyúltam, és megérintettem a csípőmet ott, ahol
Robin kuporgott. – Van egy olyan érzésem, hogy nem szeretik
egymást. Egész idő alatt csak veszekedtek. – Az ágyra
pillantottam. – Bambi szerintem tényleg bujkál.
– Hát persze hogy bujkál – válaszolta Roth, miközben
szeretettel vegyes bosszúsággal nézegette az ágyat. – Tudta,
hogy le akarsz menni oda, vagy legalábbis sejtette. Meg kellett
volna állítania.
A térdemre fektettem a kezemet, és Roth szemébe néztem.
Kemény volt a tekintete.
– Amikor azt mondtam, sajnálom, komolyan gondoltam. Nem
tudtam, hogy Cayman így akarja elterelni a figyelmedet.
Behúztam neki, csak hogy tudd. Hátha ettől jobban érzed
magad.
Felvonta a szemöldökét. Nem úgy tűnt, hogy sikerült
megbékítenem.
– De muszáj volt megpróbálnom segíteni Samnek –
folytattam. – Muszáj.
Roth egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán hangosan kifújta a
levegőt.
– Láttad a Kaszást? Megkaptad, amiért mentél?
– Nagy részét igen – válaszoltam, és a térdemre simítottam a
tenyeremet. – Mesélt az őrzőfaj eredetéről. Hogy kik voltak ők
eredetileg.
– Mennyei selejtek – mondta közömbös arccal. – Nem
mondhattam el, mert ez nem az én történetem. És nem is
voltam biztos benne, hogy hinnél nekem.
– Eleinte valószínűleg nem is hittem volna – vallottam be,
aztán folytattam: – A Kaszás azt is elmondta, hogy néhány őrző
sosem ébredt fel, és még mindig kővé dermedve várnak. Ezt
nem tudtam. Te?
Roth a fejét ingatta.
– Hallottam pletykákat, de néhány vízköpő csak egyszerű
kőfaragvány, semmi több.
– Lilithről is mesélt. Hogy soha nem is volt démon.
Összevonta a szemöldökét.
– Szerintem csak szórakozott veled. Lilith démon.
Fáradtan ingattam a fejemet, aztán elmagyaráztam Rothnak
mindent, amit a Kaszás mesélt nekem Lilithről. Amikor ahhoz a
részhez értem, hogy a Főnök eltussolta a történteket, láttam,
hogy kezdi elhinni.
– Ezért érzékelnek démonként a többiek engem és Lilithet is:
senki sem tudja, hogy valójában mik vagyunk. Amikor pedig a
Főnök azt állította, hogy Lilith démon, nyilvánvalóan senki nem
kételkedett benne. Az emberek azt látják, amit látni akarnak. És
úgy tűnik, a démonok is.
Amíg a Kaszásról meséltem, Roth közelebb jött hozzám, most
pedig már előttem térdelt.
– Nem vagy démon.
 – Nem. Legalábbis a Kaszás szerint. Végül is van értelme.
Tudod, a démonok eleinte nem érzékelték a jelenlétemet,
egészen nem sokkal ezelőttig, amikor megkaptam a
boszorkányoktól azt a löttyöt. – Roth szemében megértés
tükröződött, és ezt látva könnyebb volt elmondanom, amit még
megtudtam a Kaszástól. – Egy kegyvesztett angyal vérét itatták
meg velem. Az elsők egyikéét. Lilith is ugyanezt kapta. Ezért
nézek ki máshogy, amikor átalakulok. Gondolom, elnyomta a
bennem lévő őrzővért. És azóta nem érzem olyan erősen a
késztetést, hogy… táplálkozzak. Még mindig bennem van az
inger, de másként. Nem kell csillapítanom. Egyszerűen
figyelmen kívül hagyhatom. De azért van egy jó hírem is:
mondhatni halhatatlan vagyok, szóval nem kell aggódnod, hogy
egyszer csak úgy fogok kinézni, mint a nagymamád.
Roth egy hosszú másodpercig némán nézett rám, aztán végül,
amikor már kezdtem aggódni, így szólt:
– És mi a rossz hír abból, amit most elmondtál?
Majdnem elmosolyodtam.
– Hát, kiderült, hogy annak ellenére, amit eleinte gondoltál,
tényleg afféle szörnyszülött vagyok.
– Az sem érdekel, ha harmadik melled nő, miközben
átváltozol, vagy ha részben ördögbestia vagy – mondta
szenvedélyesen Roth. – De még az sem, ha kiderül, hogy
havonta három napig halott emberek húsát kell enned.
Ööö. Ez elég durván hangzott.
– Ugyanennyire foglak szeretni. – A kezemre simította a
tenyerét. – Az már csak a hab a tortán, hogy nem kell majd
valami őrült alkut kötnöm azért, hogy ne halj meg
végelgyengülésben, bébi.
Bármennyire szerettem volna komoly arcot vágni, erre már
tényleg elmosolyodtam.
– Te aztán tényleg nem vagy normális! Képes lettél volna
alkut kötni?
A tekintete rezzenéstelen maradt.
– Érted bármit megtennék.
– Dettó. – Néztem, ahogy Roth a szájához emeli mindkét
kezemet, és egyesével megcsókolja az ujjperceimet. – De nem
sikerült megszereznem Sam lelkét.
– Sajnálom – mondta Roth halkan, és tudtam, hogy őszintén
így érez. De azzal is tisztában voltam, hogy ebben a pillanatban
csak egyetlen dolog érdekli őt igazán: az, hogy ott ülök mellette,
sértetlenül.
Köré fontam az ujjaimat.
– Sam lelke még mindig a lilinnél van, ahogy az összes többi
lélek is, amit felfalt: megtartja őket. Ha megöljük a lilint, a
lelkek kiszabadulnak, de a Kaszás azt mondta, nem tudja, Sam
lelke meddig marad ép a lilinben.
Roth elmosolyodott, amitől az arcán feltűnt egy mély
gödröcske.
– Hát, akkor ez sem teljesen rossz hír. Úgyis azt terveztük,
hogy megöljük a lilint. Így két legyet üthetünk egy csapásra.
Nem szerettem belegondolni, vajon Sam tudja-e, mi történik a
külvilágban, míg ő a lilinben raboskodik.
– Oké, ez a tervünk, de hogy vihetnénk véghez? Gondolom, a
lilin nem egy könnyű préda.
– Nem, nem az. – Roth elengedte a kezemet, majd a fiókos
szekrényéhez sétált. Kihúzta a felső fiókot, és óvatosan elővett
belőle egy vastag bőrbe csomagolt valamit. A zongorához vitte,
majd letette a tárgyat, és visszahúzta róla az anyagot. – De
ugyanúgy fogjuk megölni, mint ahogy bármelyik másik
démonnal tennénk: vaskaróval.
A három, gondosan sorba rakott vaskaró láttán akaratlanul
összerezzentem. Rothra pillantottam, mert eszembe jutott
valami.
– Ha nem vagyok démon, akkor miért sérültem meg a vastól
korábban?
– Azért, mert amennyire én tudom, az elsők számára is
halálos. Bár az elsők nem démonok, sok szempontból
hasonlítanak rájuk, például abban is, hogy milyen fegyverek
árthatnak nekik. Elvégre megbocsáthatatlannak tartott bűnöket
követtek el. – Halvány mosoly játszott az ajkán. – Emlékszel a
kis gyűjteményemre? Most már csak ennyi maradt belőle.
Roth általában nem használta ezeket a fegyvereket, mert a
vas égette volna a bőrét. A karók vastagabb felét borító kötés is
csak rövid ideig védte a kezét. Velem korábban más volt a
helyzet: képes voltam használni a vasból készült fegyvereket,
aminek eddig azt hittem, az őrzővérem az oka, de nem voltam
biztos benne, hogy most is ez lenne-e a helyzet.
A karó felé nyúltam, és mielőtt még Roth megakadályozhatta
volna, megérintettem a hűvös fémet. Roth csúnyát
káromkodott, majd megragadta a kezemet, és elhúzta a
vaskarótól.
– Nem éget – nyugtattam meg. – Ahogy eddig sem égetett. Úgy
tűnik, különleges vagyok.
Roth szeme résnyire szűkült.
– Így is lehet mondani.
Grimaszoltam, Roth pedig nevetve visszacsomagolta a
karókat a bőrborításba. Kezdett melegem lenni, ezért feltűrtem
a pulcsim ujját.
– Meg kell állítanunk a lilint. Tudom, hogy eddig is ez volt a
terv, de…
– Ez micsoda? – Roth megragadta a kezemet, és a magasba
emelte a karomat. Először nem értettem, mit néz, de ahogy
megfordította a karomat, észrevettem rajta egy zúzódást,
aminek olyan alakja volt, mintha valaki belém mélyesztette
volna három ujját. Roth tekintete a karomról az arcomra siklott,
az arckifejezése feszültté vált. – Én csináltam?
– Micsoda? Dehogy! – ráztam a fejemet.
Roth pupillája hosszában megnyúlt, az egész testéből
feszültség sugárzott.
– Akkor ki volt az?
– Ööö…
Oldalra döntötte a fejét.
– Ahhoz, hogy zúzódás keletkezzen a bőrödön, valakinek
akkora erővel kellett megszorítania a karodat, amivel, ha ember
lennél, elroppantotta volna a csontodat.
– A karomnak nincs semmi baja.
– Ez még nem válasz a kérdésemre.
 – Szerintem jobb, ha nem válaszolok a kérdésedre, mert csak
kiborulsz tőle.
Roth ajka keskeny vonallá préselődött össze.
– Teljesen nyugodt vagyok. Csak tudni szeretném, ki csúfította
el a bőrödet, hogy nevet és arcot társíthassak ahhoz a lényhez,
akit nagyon lassú kínok között fogok megölni.
– Szerintem eléggé máshogy értelmezzük a nyugodtság
fogalmát – mondtam gúnyosan.
– Soha életemben nem voltam még nyugodtabb. –
Hitetlenkedő pillantást vetettem rá, mire mély lélegzetet vett. –
A Kaszás csinálta, igaz? Az a forrófejű, türelmetlen szarházi.
Nem válaszoltam. Vagyis nem igazán.
– Van egy olyan érzésem, hogy őt nem tudod megölni.
– Azért megpróbálhatom – válaszolta vészjóslóan komolyan.
– Annak meg mi értelme lenne? Így is van elég bajunk, és ha a
Kaszás után mennél, azzal még jobban tetéznéd őket, márpedig
erre most nagyon nincs szükségünk.
Roth lehajtotta a fejét, és behunyta a szemét.
– A lényem szerves része az, hogy bosszút akarok állni
azokon, akik ártanak a hozzám közel állóknak.
Nem feledkezhettem meg arról, mi is Roth valójában.
Aggódnom kellett volna amiatt, hogy kész lenne bosszút állni,
sőt, dühös is lehettem volna rá; egy részem azonban titkon
boldog volt, hogy Roth ennyire meg akar védeni engem. De az
az igazság, hogy fordított helyzetben én is meg akartam volna
ölni azt, aki bántja őt.
– Elengedem a dolgot – folytatta, és a szájához emelte a
karomat. Finoman megpuszilta a zúzódást, amitől melegség
járta át a belsőmet. – Egyelőre.
Felmordultam, Roth pedig leengedte a karomat.
– Hé, azért még ez is jobb annál, mintha most azonnal
lecsörtetnék a pokolba, nem?
– Ha így nézzük a dolgot, jobb, persze…
Az ágyhoz sétált, és leült.
– Mást is mondott ám a Kaszás – szólaltam meg, és a
zúzódásokra pillantottam. Lehúztam a ruhám ujját. – Olyan
dolgokat, amikben teljesen igaza volt.
– Például, hogy el fogom törni az összes ujját? – kérdezte, és
megpaskolta az ágyat maga mellett.
– Nem – sóhajtottam, épp, amikor Bambi kikandikált az ágy
alól. Méltóságteljesen nyújtózott egyet, és megbökte Roth
lábszárát az orrával. – Letolt, hogy nem próbáltuk meg igazán
megállítani a lilint.
Bambi Roth térdére hajtotta a fejét, a démon pedig
szórakozottan paskolgatni kezdte azt. Erről eszembe jutott, mit
mondott Bambi Zayne-ről és arról, hogy a fiú valójában hol
simogatta őt, és meg kellett fékeznem magamat, nehogy
odalépjek, és visszategyem Roth kezét a kígyó orrára, hogy az
véletlenül se vándoroljon illetlen területekre.
Nem lett volna szabad ilyesmiken gondolkodnom.
– Azért azt sem mondanám, hogy tétlenül ücsörgünk – vetette
ellen Roth, miközben mosolyogva nézegette a famulusát. –
A lilint megtalálni nem egyszerű feladat. Nem közösködik
senkivel, ezért nehéz nyomon követni.
 – És mi van azzal a klubbal, amiről korábban beszéltél?
– Ó, arra gondolsz, ahová még azelőtt akartam volna benézni,
hogy leszöktél a pokolba?
– Igen, arra – válaszoltam szégyenkezve.
Roth megpaskolta a mellkasát, mire Bambi, anélkül, hogy
Rothnak erre külön utasítania kellett volna, összeolvadt a
bőrével, és eltűnt a pólója alatt.
– Oda még mindig elmehetünk. De tudom, milyen ügyesen
tud a Kaszás lelkiismeret-furdalást kelteni másokban.
Tehetnénk még többet a gonosz elleni harc érdekében? Igen. De
akkor is meg kell ezt tennünk, ha ehhez a saját életünket kéne
feladnunk? Nem. Megtesszük, amit tudunk – még többet is, mint
amit tennünk kell.
Válaszra nyitottam a számat, de ekkor kopogtattak az ajtón.
Roth szeme megint résnyire szűkült.
– Gyere be, ha mersz!
Meglepetten húztam fel a szemöldökömet, de amikor az ajtó
kinyílt, és Cayman sétált be a szobába, értelmet nyert az
üdvözlés.
A szokásos jókedvnek és arroganciának nyoma sem volt az
arcán, egész megjelenése émelyítő feszültséget árasztott, amit
az előcsarnokban még nem láttam rajta. Azonnal tudtam, hogy
ennek köze sincs a közte és Roth közt történt incidenshez,
tekintete mégis Rothra szegeződött.
– Mi történt? – kérdezte Roth, és azonnal felállt, láthatóan
megérezte, hogy baj van.
– Sajnálom. – Cayman egész teste megfeszült. – Itt vannak a
boszorkányok. El akarják vinni, amit oda kellett ígérnem nekik.
 HÚSZ

Szorosan becsuktam a szememet, és elfojtottam egy nyögést.

Ez volt az utolsó dolog, amivel most foglalkozni akartunk, de
a boszorkányok mégiscsak megmentették az életemet. És
miattuk vagyok most ilyen állapotban. Nem tudtam eldönteni,
hogy dühösnek kéne-e lennem rájuk azért, mert megitattak
velem egy olyan erőteljes hatású dolgot, mint egy kegyvesztett
angyal vére. De hát miért is lettem volna dühös? Habár már a
gondolattól is rosszul voltam, hogy megittam valakinek a vérét,
halhatatlansággal – pontosabban az ahhoz legközelebbi
állapottal – ajándékoztak meg, amit valójában még nem is
igazán sikerült feldolgoznom.
Azon az éjszakán, amikor Maddox leszúrt, Rothtal fogalmunk
sem volt, mit akarhatnak a boszorkányok a segítségükért
cserébe, de az alapján, hogy Cayman milyen arcot vágott, és
milyen reményvesztetten sétált végig a szórakozóhelyhez
vezető folyosón, nagyon is volt okunk aggodalomra.
Éreztem, hogy ebből nem sülhet ki jó.
Roth mindkét kezét az ajtóra szorította, belökte, és a
szórakozóhely fő táncterére vonult. Ezúttal csend volt, és
egészen más hangulat uralkodott a teremben, mint általában.
A vakító fények nem villództak, a helyiség szinte már
hétköznapinak tűnt a plafonon égő lámpák éles fényében.
A patkó alakú színpadon nem billegtek táncosnők, a sötét
sarkokban nem bújtak meg kártyázó démonok.
A boszorkányok a színpad túloldalánál álló magas, kerek
asztalok egyikénél ültek. Ketten voltak: egyikük az az idős férfi
volt, aki az étteremben fogadott minket, ahol a boszorkánykör
vezetőjével találkoztunk, hogy az anyó a lilinről meséljen
nekünk, a másik pedig egy fiatal nő, aki nem sokkal lehetett
idősebb nálam. Mindketten átlagos ruhákat viseltek, aminek
nem is kellett volna meglepnie, mert a férfi boszorkányok
legtöbbje egyébként sem fekete köpenyben rohangált, és a női
boszik sem lebegő fehér ruhában flangáltak. Nem csak az
öltözködési stílusuk hasonlított: mindkettőjüknek barna haja és
szeme volt, apró orruk és szájuk, ami alapján azt gondoltam,
hogy talán rokonok. Apa és lánya.
Az anyó, aki részt vett legutóbbi találkozónkon, és aki
látszólag a döntéseket hozta, ezúttal nem volt jelen – ami
jobban belegondolva nem volt túl meglepő, hiszen a kora
alapján nem volt neki való az utazgatás. Annyira öreg volt, hogy
amikor először találkoztunk, arra számítottam, hogy egyszer
csak holtan esik össze, és a teste egyszerűen szétporlad.
Érdekes faj a boszorkányoké. Nagyrészt emberek, de az
ereikben démonvér is csörgedezik, innen erednek a
képességeik. Azonban annak ellenére, hogy a felmenőik között
démonok is vannak, nem ismerik el a két faj közti kapcsolatot.
A boszorkányok sem a démonokban, sem az őrzőkben nem
bíznak. Az én szememben nem egyértelműen jók, de rosszak
sem, és javarészt távol tartották magukat a zűrzavartól.
A boszorkánykör, amihez a velünk szemben ülő két
boszorkány tartozott, rajongott Lilithért, és én legszívesebben
hosszas értekezésbe kezdtem volna arról, hogy ez miért is rossz
ötlet.
– Na mizu? – köszöntötte őket Roth, miközben merészen az
asztalukhoz vonult. Nekem viszont volt annyi eszem, hogy
tartsam a pár lépés távolságot, ezért megálltam Cayman mellett.
Elvégre nem tudtuk, mire képesek valójában a boszorkányok.
A férfi óvatosan méregette Rothot, majd felém pillantott.
– Látom, felépültél – mondta.
– Hála nektek – válaszoltam, mire Roth szeme résnyire
szűkült.
Erőt vettem magamon, és tettem egy lépést előre, remélve,
hogy ezzel fenntarthatom a békés hangulatot.
– Megkérdezhetem, hogy hívnak? – fordultam a férfihoz.
– Paul vagyok. – Kissé felszegte az állát.
– Paul? – ismételte meg Roth. – Fura, inkább gondoltalak
Eugene-nek vagy Omarnak.
Lassan Roth felé fordultam, Paul pedig eleresztette a füle
mellett a megjegyzést.
– Ő pedig Serifina.
– Milyen szép név – bókoltam, mire a lány rám mosolygott. –
Tudom, mit itatott velem a körötök, amikor megsérültem. – Paul
hallgatott, ezért feltettem a következő kérdésemet. – Hogy
szereztétek meg egy kegyvesztett angyal vérét?
– Számít ez? – kérdezett vissza Paul.
 – Tulajdonképpen nem, de azért kíváncsi vagyok. – Vállat
vontam. – Gondolom, ez nem olyan dolog, amit az ember vagy a
boszorkány csak úgy lekap a polcról.
– Nem bizony. Annyit mondhatok, hogy nem volt könnyű
hozzájutnunk, és hosszas mérlegelés után váltunk meg tőle –
magyarázta Paul.
Roth a színpadnak dőlt, arcára kiült az unalom.
– Milyen… érdekes – élcelődött.
Paul feszülten mosolygott.
– Hallottuk hírét a herceg arroganciájának. Jó látni, hogy a
pletyka igazságon alapult.
Megfeszült a testem, de Roth ajka féloldalas mosolyra
húzódott, majd mézesmázos hangon válaszolt:
– Azt a pletykát is hallottad, hogy egyszer a fogánál fogva
akasztottam fel egy boszorkányt? Mert az is igaz volt ám.
Paul elsápadt, aztán elvörösödött, én pedig döbbenten
szemléltem az eseményeket.
– Így hamar el fognak fajulni a dolgok – szólalt meg Serifina
lágyan, miközben tekintete köztem és Roth között cikázott. –
Márpedig mi nem akarjuk ezt. Csak meg akarjuk kapni, amit
nekünk ígértek. Ez minden.
– És mit ígértek nektek? – kérdezte határozottan Roth. –
Essünk túl rajta.
Paul Caymanre pillantott, idős arca eltorzult a rettenettől.
– Nem mondtad el neki?
Jaj, ne! Nagyon rossz előérzetem támadt.
– Én nem kérdeztem. Mostanában nem ez volt a prioritás –
felelte Roth Cayman helyett, és a hangjából sütött az elutasítás.
Paul reszelősen kifújta a levegőt.
– Tiszteletben fogod tartani az ígéretet.
– Mondtam egy szóval is, hogy nem?
Serifina elképedt, megrökönyödött.
– De hát nem is tudod, mit kell adnod cserébe! – A lány
Caymanre pillantott, és mintha még jobban elsápadt volna,
olyannyira, hogy attól féltem, mindjárt elájul, és lefordul a
székről.
– Kezdem elveszteni a türelmemet – mondta vészjóslóan Roth.
Paul megköszörülte a torkát, és erőt gyűjtött. Egy részem azt
akarta, hogy ne beszéljen, mert biztosan tudtam, hogy amit
mondani fog, az mindannyiunkat letaglóz majd.
– Azzal a feltétellel mentettük meg Layla életét – szólalt meg
Paul –, hogy nekünk adod a famulusodat.
Élesen beszívtam a levegőt, ahogy a szavai visszhangoztak a
fejemben. Nem. Biztosan nem úgy értették, ahogy gondolom.
Roth karba tett keze elernyedt.
– Hogy micsoda?
– A l-lány megmentéséért cserébe a famulusodat kértük –
ismételte meg Paul, és idegessége mindenkire átragadt a
szobában. – Így szólt az alku.
Döbbenten Caymanhez fordultam, aki Roth hátát bámulta.
– Mondtam, hogy nem fog tetszeni, amit cserébe kérnek, de
hát azt mondtad, bármit kérnek…
– Azt mondtam, bármit kérnek, add oda nekik – szakította
félbe Roth Caymant. – Tudom, mit mondtam.
 Cayman összerezzent, aztán lehajtotta a fejét.
– Várjatok – vágtam közbe a fejemet rázva. – Ezt nem
gondolhatjátok komolyan. Miért akarnátok Roth egyik
famulusát?
Serifina óvatosan lecsusszant a székéről, és megállt az asztal
mellett. Nyilvánvalóan bátrabb volt Paulnál.
– A famulusok rendkívül nagy hatalmú lények, különösen
akkor, ha összekapcsolódnak valakivel. Afféle szifonként vagy
elvezetőként működnek. Amikor a herceg famulusai
összekapcsolódnak valaki mással, az új gazda rövidesen…
– Az új személy rövid idő elteltével kifejleszti az eredeti gazda
képességeit – szakította félbe Roth. – Szóval az adottságaimat
akarjátok.
Serifina hangosan nyelt egyet.
– Nem ez a fő okunk.
– Ennél többet nem is kell tudnom. – Roth előrelépett, mire a
lány ijedten hátrahúzódott, de Roth nem ment közelebb hozzá.
Tudtam, hogy fortyog a dühtől, de abban is biztos voltam, hogy
nem fogja bántani a lányt. – Sokat kértek.
– Az alku az alku – mondta halkan Paul. – És van egy olyan
érzésem, hogy nincs olyan ár, amit ne fizetnél meg azért az
életért, amit megmentettünk. Épp ezért nem elégszünk meg
bármelyik famulussal. Elég pontosan fogalmaztunk az alku
megkötésekor.
Cayman behunyta a szemét.
– Így van. Nagyon pontosan fogalmaztak.
Roth a boszorkányok felé fordulva vicsorgott, én pedig azon
igyekeztem, hogy fejben kiutat találjak ebből a helyzetből.
– Melyiket akarjátok?
Egyik boszorkánynak sem akaródzott kimondania a nevet, de
Paul végül erőt vett magán, és előrelépett.
– Az alku tárgya a kígyó volt.
– Nem! – tört ki belőlem, mielőtt még megfékezhettem volna
magamat. Kétségbeesetten Roth felé fordultam. – Bambit nem
adhatod oda!
Roth szótlanul bámulta a boszorkányokat, teste minden izma
megfeszült.
– Miért nem adhat nektek egy másikat? – kérdeztem sürgetőn.
Toppancsról vagy a kiscicákról is nehéz lett volna lemondani,
de ez a veszteség elenyésző lett volna Bambi elvesztéséhez
képest. – Miért pont őt akarjátok?
– Azért, mert ő a legerősebb – válaszolta kertelés nélkül Paul.
– Nemcsak a herceggel, de veled is összekapcsolódott. Ez
egyetlen másik famulusról sem mondható el. Így arra is
nagyobb az esélye, hogy közülünk összeolvadjon valakivel.
Hirtelen Roth felé pördültem.
– Nem kell megtenned, Roth. A fenébe az egésszel. Sem téged,
sem engem nem bánthatnak. – Ez csak feltételezés volt, de tök
mindegy. – Nem kell teljesítenünk az alkut.
Paul hitetlenkedve bámult rám.
– Azt akarod, hogy szegje meg az ígéretét?
– Azt akarom, hogy fogd be a szád! – csattantam fel, és a
kezem ökölbe szorult. Mardosott a bűntudat. Ez az egész
miattam történt. Nem szándékosan szúrattam le magamat, de
kavartam Zayne-nel, és bele sem gondoltam igazán, vajon miért
tudom megcsókolni anélkül, hogy elszívnám a lelkét, ami végül
a csókolózós incidenshez vezetett. És minden másnak, ami
ezután következett, az az incidens volt az oka.
– Igaza van. – Cayman zúzódásokkal teli állához dörgölte a
kéztövét. – Roth, Laylának igaza van. Te is tudod, hogy ki
tudunk bújni az alku alól. Én nem… neheztelnék rád miatta.
Tudom, mennyit jelent neked Bambi, és akkor is tudtam,
amikor megkötöttem az alkut.
Roth megpördült, hogy Caymanre nézhessen.
– Úgy kötötted meg az alkut, hogy azt hitted, nem fogom
tiszteletben tartani?
Cayman bólintott.
Roth arcán hitetlenkedő kifejezés villant át.
– Tudod, mi fog történni, ha nem teljesítem az alku rám eső
részét.
Cayman ismét bólintott.
Roth szitkozódott, idegesen beletúrt a hajába, aztán a másik
démonhoz csörtetett. Lélekben felkészültem az eposzi
összecsapásra, de Roth ehelyett Cayman tarkójára simította a
tenyerét.
– Te idióta seggfej – mondta, de a hangja nem dühről
árulkodott. Elszorult a szívem, ahogy rájöttem, hogy fájdalom
rejtőzik benne. – Kész lennél meghalni? Tudod, hogy ez
történne. Ha megkötsz egy alkut, de azt a felek nem tartják be,
meghalsz.
Ó, istenem!
 – Bármit megtennél, hogy megmentsd Laylát – suttogta
Cayman Roth szemébe nézve. – Én pedig bármit megtennék
azért, hogy segítsek nektek, még akkor is, ha ehhez meg kell
halnom. Nem vártam, hogy lemondasz Bambiról, de ő kellett
ahhoz, hogy a boszorkányok megmentsék Laylát. Szóval
odaígértem nekik.
A szívem mintha abbahagyta volna a dobogást, ahogy a
szavak értelmet nyertek. Cayman úgy kötötte meg az alkut,
hogy tudta, Roth talán nem fog lemondani Bambiról. Csak azért
egyezett bele a feltételekbe, hogy megmentsen engem, mert
Roth ezt akarta.
Megszakadt a szívem a gondolattól, hogy Cayman ennyire
hűséges Rothhoz.
A boszorkányokhoz fordultam.
– Semmissé tudjátok tenni az alkut, igaz?
Serifina a fejét rázta.
– Az anyó a nőstény famulust akarja.
– És az anyó megkapja, amit akar – tette hozzá Paul.
Csípték a szememet a könnyek, és éreztem, hogy Robin
fészkelődni kezd az oldalamon – biztosan megérezte, hogy
vadul kavarognak az érzelmeim. Ez így nincs rendjén. Nem
igazságos.
Roth, aki még mindig Cayman tarkóját fogta, egy pillanatra
behunyta a szemét, majd elengedte a barátját, és a
boszorkányokhoz fordult. Kemény arckifejezését látva bárki,
akinek van egy csöpp esze, riadtan iszkolt volna el.
– A famulusnak nem esik bántódása – mondta békítőleg
Serifina. – Királynőként fogunk bánni vele.
Még ez sem segített, hiszen nem ismertük a boszorkányokat,
és Bambi… Ő nem volt a tulajdonunk. Olyan sokat tett értünk!
Értem. Most pedig egyszerűen oda kellene adnunk őt holmi
idegeneknek? Közénk tartozik, és a boszorkányok azt akarják,
hogy mondjunk le róla, hogy Roth dobja el magától?
Rothhoz léptem, de nem tudtam, mit mondhatnék neki.
A tekintetünk egy pillanatra találkozott, és Roth szeméből
hirtelen eltűnt a keménység, így megláthattam a mögötte rejlő
viharos érzelmeket. A karjára tettem a kezem, ő pedig bólintott.
– Bambi – mondta, még mindig a szemembe nézve. – Gyere.
Nem akartam látni, de mint mindig, Bambi a hívószóra most
is lesiklott Roth bőréről, és pillanatok alatt testet öltött a gazdája
mellett. Kinyújtotta a nyakát, a boszorkányok felé fordult, majd
megbökte Roth csípőjét.
Tudnia kellett. Biztos voltam benne, mert az összekapcsolódás
így működött. Sajgó szívvel figyeltem, ahogy Bambi felém
nyújtózik, és megböki a karomat az orrával. Elhomályosították
a látásomat a könnyek, ahogy végigsimítottam a szemei közt
lévő puha pikkelyeken.
– Lennie kell más megoldásnak – mondtam rekedten.
– Nincsen – suttogta Roth. – Nem Cayman hibája. Azt tette,
amit tennie kellett.
– Tudom.
– És én nem hagyom, hogy ez történjen vele – folytatta Roth. –
Amikor a démonok meghalnak, nem az történik velük, mint az
emberekkel. A pokol tüzes bugyraiba kerülnek.
 Nem is lett volna igazságos Caymant büntetni. Habár tegnap
egymásnak estek amiatt, hogy lementem a pokolba, Roth és ő
barátok voltak. Őszintén szólva majdnem biztos voltam abban,
hogy rajtam kívül Cayman Roth egyetlen barátja, de most két
rossz lehetőség közül kellett választania: vagy odaadja Bambit a
boszorkánykörnek, vagy halálra ítéli a barátját.
Bambi Roth felé fordult, és teljes hosszában felágaskodott,
majd a gazdája vállára fektette a fejét. Amikor felemelte, Roth
puszit nyomott a szemei közé.
– És melyikőtök bőrére másszon? Felteszem, nem ebben a
formában akarjátok magatokkal vinni őt.
– Nem. – Serifina végigsimított sötét nadrágján. – Ezért
vagyok itt.
– Biztos? – kérdezte Roth, és belenézett a boszorkány
szemébe. Amikor az bólintott, gonosz mosolyra húzta a száját. –
Ha akár csak egy pillanatig is fájdalmat okoztok neki, tudni
fogom. És nem érdekel, milyen következményekkel kell
szembenéznem, levadászlak, és veled együtt az egész
boszorkánykört is.
– Nem esik bántódása – ígérte a lány.
Roth lepillantott Bambira, és megpróbált mosolyt erőltetni az
arcára, de kudarcot vallott.
– Menj! – utasította szomorúan.
A famulus hezitált, ezért Rothnak meg kellett ismételnie a
parancsot. Szörnyen valóságos fájdalom hasított a szívembe,
ahogy a kézfejemmel letöröltem az arcomon összegyűlt
könnycseppeket. Végül, miután eltelt némi idő, ami alatt úgy
éreztem, mintha kivájták volna a szívemet a mellkasomból, és a
földre dobták volna, Bambi elindult, fejét lehajtva elmászott
mellőlünk.
Roth előrelépett, mintha utána akarna menni, de aztán erőt
vett magán. Mögé léptem, és hátulról átöleltem a derekát.
A karomra tette a kezét, de ahelyett, hogy eltolta volna magától,
megszorította.
Serifina látható izgalommal feltűrte vastag pulóvere ujját,
szabaddá téve csupasz alkarját. Bambi jó harminc centire a
lánytól megállt, kígyóalakja tömör árnnyá foszlott szét, és a lány
karjára siklott.
Serifina hátrahőkölt, és feszült arccal figyelte, ahogy Bambi a
bőrére simul, majd eltűnik a pulóvere alatt. Aztán összerándult,
és kétrét görnyedt. Egy másodperccel később felegyenesedett,
majd derékból meghajolt, amikor Bambi előbukkant, és a nyaka
köré tekeredett.
Paul szitkozódott, és a karjánál fogva megragadta Serifinát.
Bambi engedett a szorításon, és úgy gondoltam, hogy ezzel az
egésszel csak érzékeltetni akarta, hogy nincs oda ezért a
helyzetért. A kígyó ezután megint eltűnt a pulóver alatt, és
mivel a lány hirtelen elvörösödött, biztos voltam benne, hogy
nem egy kényelmes ponton helyezkedett el a lány testén.
Hát megtörtént.
Senki sem jósolhatta meg, hogy így fog alakulni. Megértettem,
Cayman miért nem szólt semmit mostanáig, mert ha tudtuk
volna, mi vár ránk, az még nagyobb megrázkódtatás lett volna.
Vagy talán mégsem. A veszteség keserű pirula, akár számítunk
rá, akár nem.
Márpedig ez nagy veszteség volt.
– Tűnjetek. El. Innen – morogta Roth. Szeme sötétvörös volt,
és vadul villogott.
A boszorkányok egy pillanatig haboztak, aztán sarkon
fordultak. Valószínűleg soha életükben nem mozogtak még
ilyen gyorsan, és ahogy figyeltem őket, legszívesebben
megragadtam volna Serifina barna haját, hogy lerántsam a
földre, és visszaköveteljem Bambit.
De nem tehettem.
Egy démon nem szegheti meg az ígéretét.
Serifina megállt az ajtóban, és visszafordult felénk. Paul
lehajtotta a fejét, és mondott valamit, de túl halkan beszélt
ahhoz, hogy mi is hallhassuk. Serifina beszívta a levegőt, majd
egyenként mindannyiunkon végigpillantott.
– Megértjük, hogy a lilin komoly problémát jelent. Kérlek, ne
gondoljátok, hogy nem. Épp ezért van szükségünk a famulusra.
– Miért, azt hiszitek, Bambi majd segít túlélni az
apokalipszist? – nevettem rekedt hangon. – Csodálatos lény, de
erre még ő sem képes.
Serifina arca eltorzult a fájdalomtól.
– Nem, nem hisszük ezt. De erősebbé tesz minket. Te is tudod.
Mindentől megvédhet minket, beleértve őt is. – Serifina
tekintete Rothra villant. – Ha Bambi velünk van, a herceg tesz
róla, hogy ne essen bántódásunk.
A francba. A boszorkánynak igaza van, de szörnyű volt
hallani a szavait.
 – Szóval mégsem királynő lesz nálatok, hanem túsz? –
kérdeztem vissza támadóan.
– Menjünk – sürgette Paul a boszorkánylányt. – Nincs értelme
észérveket használni velük.
– Igen, menjetek csak! – Roth előrelépett, az állát fenyegetően
lehajtotta. – Menjetek, mielőtt megbánom a döntésemet.
Serifina tépelődni látszott, de nem hátrált meg. Ez Roth
gyilkos tekintetét látva csodálatra méltó volt, ráadásul tudtam,
hogy én sem tűnhetek kevésbé vérszomjasnak.
– A lilin még nem jár messze – mondta, és ahogy Paul felé
pördült, ellépett mellőle. – Sötét felhők gyülekeznek a város
fölött, amelyeknek nem ismerjük az eredetét, de érezzük őket.
Serifinát hallgatva jeges borzongás futott végig a gerincem
mentén.
– Nem tudjuk, mi okozza a sötét kisugárzást, de mi más
lehetne? Valami természetellenes történik a városban.
– A város elég nagy hely – mondtam gúnyosan. – Ezzel nem
vagyunk beljebb.
– Mondd el nekik! – nézett Serifina szúrós szemmel Paulra.
A férfi habozott, ezért Serifina emelt hangon folytatta: – Ha nem
állítják meg a lilint, mindannyiunknak nehéz lesz búvóhelyet
találnia. Mondd el nekik!
Paul elvörösödött, felhúzta a vállát, majd sértetten
megszólalt:
– Egy ideje megfigyelés alatt tartjuk az Isten Gyermekeinek
Egyházát.
Atyaég, már majdnem sikerült megfeledkeznem róluk… Ami
kész őrület, de hát olyan sok minden történt mostanában.
Az Egyház nem tartozott egyetlen fő szektához sem, mégis ők
voltak a legalantasabb emberi lények, akikkel valaha volt
szerencsétlenségem találkozni. Nemcsak a démonokat
gyűlölték, de az őrzőket is rühellték.
És finoman szólva engem sem bírtak.
Igyekeztem nem gondolni arra a napra, amikor ketten
közülük követtek minket a mélygarázsba, én pedig elvesztettem
az önuralmamat, és valami szörnyűséget csináltam, aminek
köze volt egy Bibliához és az egyikük arcához. A tetteim a férfi
halálához vezettek, és bár szörnyű alak volt, nehéz volt
feldolgoznom azt, hogy miattam meghalt egy ember.
– A fanatizmusuk pont olyan veszélyessé teszik őket, mint
amilyenek a démonok – folytatta Paul. – Múlt szerdáig aktívak
voltak. Azóta viszont az Egyház egyetlen tagját sem láttuk, még
csak nem is hallottunk felőlük. – Paul szünetet tartott, ajka
keskeny vonallá préselődött. – Jó ideje beépültünk közéjük, de a
testvérünk sem lépett kapcsolatba velünk.
– Több eszünk van annál, mint hogy elébe menjünk a bajnak
– mondta Serifina. – Ahhoz túl sebezhetőek vagyunk. De ha a
feltételezésünk helyes, az Egyház elvezet majd titeket a sötétség
forrásához és a lilinhez.
 HUSZONEGY

Nem volt nagy rejtély, hol találhatjuk meg az Isten

Gyermekeinek Egyházát. A címük ott virított a szórólapokon,
amiket az üzletekről és villanyoszlopokról téptem le. Az Adams
Morgan városnegyed közelében volt a központjuk, amit mindig
is furcsa helyszínnek tartottam, mivel a negyed híres volt a
pezsgő éjszakai életről. A szórakozóhelyek gombamód
elszaporodtak a kerületben, aminek következtében a
templomként használt épület élesen elütött a környezetétől.
De nem rohantunk azonnal az Adams Morganbe.
Miután a boszorkányok elhagyták a klubot, és magukkal
vitték Bambit, Rothtal és Caymannel az üres teremben
maradtunk. Roth a tánctér közepén állt, és látszott rajta, hogy
alig képes kontrollálni a benne fortyogó dühöt. Keze az oldala
mellett lógott, és időről időre ökölbe szorult.
Végül ő törte meg a csendet.
– Okosan kell csinálnunk, nem rohanhatjuk le csak úgy az
Egyházat. Ha a lilin tényleg ott van, kétlem, hogy békésen
ücsörögne, és vallásos énekeket énekelgetne velük.
Caymanre pillantottam, aki még mindig az események hatása
alatt volt, aztán összeszedtem a gondolataimat. Mi a fenéért
lenne a lilin az Egyház tagjaival? Vagy fordítva?
 – Bármennyire utálom az ötletet, de az őrzőket is hívnunk
kéne – folytatta Roth, miközben odasétált az asztalhoz, aminél
korábban a boszorkányok ültek, aztán óvatosan felemelte és
gondosan betolta az egyik széket az asztal alá. – A tökéletes,
gyöngyfehér kis lelkük ugyan veszélyben lenne, de
használhatnánk őket erősítésként.
– Roth… – léptem előre.
Anélkül, hogy rám nézett volna, Roth a másik széket kezdte
igazgatni.
– Megvannak a szükséges fegyvereink ahhoz, hogy kicsináljuk
a lilint. Az őrzőknek is. Szóval mehet a menet!
– Roth – ismételtem meg, ezúttal hangosabban és
erőteljesebben. Ekkor végre rám nézett, és észrevettem, hogy a
pupillája kitágult, szeme vérszomjasan villog. – Álljunk meg egy
pillanatra!
– Szerintem meg ne – válaszolta nyugodtan. Túl nyugodtan.
A szorító érzés a mellkasomban ekkor háromszor olyan
erőssé vált.
– Muszáj beszélnünk arról, ami történt.
Ajkai keskeny, ijesztő vonallá préselődtek össze.
– Tényleg? Mert szerintem felesleges lenne tovább ragozni.
Min változtatna?
– Nem változtatna semmin – válaszoltam, miközben Cayman
oldalra fordult, és beletúrt fakó hajába. – De nem tehetünk úgy,
mintha nem történt volna semmi. Bambi…
– Szerintem viszont az lesz a legjobb, ha úgy teszek, mintha
semmi sem történt volna. – Roth bőre alatt árnyak kavarogtak,
arcvonásai pedig élessé és szögletessé váltak. – Mert állati közel
állok ahhoz, hogy darabokra szaggassam azt a boszorkánykört.
Márpedig ha ezt megteszem, azzal Cayman alkuja semmissé
válik.
Cayman lecsüggesztette a fejét, és keskeny csípőjére tette a
kezét.
– Azt reméltem, nem jönnek el érte.
Roth erre nem reagált, én pedig nem tudtam, mit
mondhatnék, amivel javíthatnék a helyzeten. Roth elvesztett
valakit, akit szeretett. Az, hogy ez a valaki egy famulus volt, aki
többnyire egy hatalmas kígyó alakját öltötte magára, nem
számít. Kettejük közt olyan szoros volt a kötelék, amit még én
sem értettem teljesen, pedig én is összekapcsolódtam Bambival.
Az oldalamra tettem a kezem, oda, ahol Robin pihent. Én is
kezdtem összekapcsolódni a rókával.
– Sajnálom – mondtam szomorúan.
Roth testtartása feszültté vált.
– Miért kérsz bocsánatot? Nem te vitted el őt.
– Ha bárkinek bocsánatot kell kérnie, az én vagyok. Én
kötöttem meg az alkut – vetette közbe Cayman letörten. –
Tudtam, hogy…
– Csak tetted a dolgodat – csattant fel Roth. Kezdett felszínre
törni a benne fortyogó düh. – Megmondtam, hogy bármit
megadnék, és te ennek megfelelő alkut kötöttél. Nincs miért
bocsánatot kérned.
Behunytam a szemem, és elfojtottam a kitörni készülő
szavakat. Mardosott a bűntudat, de tudtam, hogy Rothnak nincs
szüksége arra, hogy még az én panaszkodásomat is hallgassa.
Bármennyire szerettem volna is dühöngeni Bambi elvesztése
miatt, ez most nem rólam szólt, és amit én éreztem, semmi volt
ahhoz képest, amit Roth élhetett át ezekben a pillanatokban.
A fülem mögé tűrtem a hajamat, és megzaboláztam kavargó
érzelmeimet, elnyomtam őket, hogy képes legyek
összpontosítani.
– Oké. Beszélek Zayne-nel.
Roth bólintott, és elindultunk a lakása felé a telefonomért.
Cayman nem jött velünk, és őt is épp annyira sajnáltam, mint
Rothot. Besétáltunk a szobájába, és ahogy tudatosult bennem,
hogy soha többé nem látom Bambit lesiklani Roth bőréről és a
zongorához mászni, elállt a lélegzetem a fájdalomtól.
A táskámhoz léptem, ami Roth íróasztala mellett volt.
– Bambinak nem lesz baja – mondta halkan Roth, miközben
előhúztam a mobilomat. Megfordultam, és a zongorát bámuló
Rothra néztem. – Tudom, hogy nem. Nem hagyja, hogy rosszul
bánjanak vele.
Az ajkamba haraptam. A torkomat könnyek égették.
Roth sóhajtott, majd felnézett, és az arcán még mindig láttam
a felszín alatt forrongó düh jeleit, de az arckifejezése másról is
árulkodott: szívet tépő csalódottságról.
– Nagyon remélem, hogy azoknak a boszorkányoknak igaza
volt, mert valahogy muszáj lesz kiadnom magamból ezt a sok
elfojtott agressziót.
– Én… – nyökögtem szerencsétlenül, a telefonomat
szorongatva.
 Roth lehunyta dús szempilláit.
– Minden rendben lesz.
Odasétáltam Rothhoz, és a szabad kezemet a vállára tettem,
majd lábujjhegyre állva megpusziltam az arcát. Egy pillanatra
megfeszült a teste, de aztán körém fonta a karját, és egy röpke
másodpercig a nyakam hajlatába temette az arcát, aztán
tenyerével a mellkasát dörzsölve elhúzódott.
– Írj Zayne-nek!
Így hát ezt tettem.

Rothtal egy bank épületének tetején vártunk az őrzőkre az

Adams Morgan városnegyed közelében, sötétedés után.
Az idegességtől egy percre se bírtam nyugton maradni, ami
Robinra is átragadt: úgy száguldozott a hasamon, mintha az a
saját, külön bejáratú versenypályája lett volna. Szerencsére alig
tíz perc elteltével mozgásra lettünk figyelmesek az égen.
A távolból eleinte óriási ragadozó madaraknak tűntek, amik
mintha épp lecsapni készülnének az alattuk gyülekező
emberekre. Közelről azonban össze sem lehetett volna
téveszteni őket. Biztos voltam benne, hogy a járókelők is látják a
különbséget.
Azt is észrevettem, hogy baromi sok őrző közeledik.
– A francba – motyogtam, és a testem megfeszült.
Roth azonnal mellettem termett. Nem kellett volna
meglepődnöm. Amire készültünk, az nyilvánvalóan nagy dolog
volt, és tudtam, hogy előbb-utóbb szembe kell néznem a klán
többi tagjával is, nem úszhattam meg Zayne-nel, Dezzel és
Nicolaijal.
Mégsem álltam készen.
De nem ám.
– Ez kínos lesz – szólaltam meg, és kisöpörtem a hajamat az
arcomból.
– Dehogy. – Roth a derekamra tette a kezét. – Inkább véres.
Komor pillantást vetettem rá.
– Viselkedj!
– Ezt sajnos nem ígérhetem meg.
– Nem rajtuk kéne kitöltened az agressziódat.
– Ezt hadd döntsem el én – mosolygott gúnyosan.
Éreztem, hogy ez nem fog jól elsülni, de már túl késő volt
ahhoz, hogy változtassunk a terven. A gyöngyfehér ragyogás
elhalványult. Elsőként Zayne szállt le a tetőre: valódi alakja
hatalmas volt. Bőre sötétszürke árnyalatban játszott, szőke
hajából hátrafelé csavarodó szarvak álltak ki. Nem volt csúnya
vagy ijesztő – legalábbis számomra –, de tekintete fagyos
széllökésként söpört végig rajtunk, ami fájdalmas
emlékeztetőként eszembe juttatta, mennyire megváltozott.
El akartam rejtőzni a tekintete és az érzések elől, amiket az
felkavart, de megkerestem a szimbolikus tökeimet, és erősen
beléjük kapaszkodtam. Én tehettem arról, hogy elfajultak
köztünk a dolgok, ezért szembe kell néznem a
következményekkel.
Zayne-t Dez és Nicolai követte a sorban, majd két másik
klántag is leszállt mellénk. Azonban az utolsó érkező személye
volt az, ami miatt görcsbe rándult a gyomrom a rettegéstől,
Roth pedig élesen felkiáltott.
Abbot is eljött.
Roppant súlyába beleremegett a tető, és amikor
felegyenesedett, úgy egy fejjel magasabb volt a többieknél. Haja,
csakúgy, mint a fiáé, aranyszőke volt, és a vállát söpörte, ami
miatt mindig egy hatalmas hím oroszlánra emlékeztetett.
Abbot a maga módján király volt.
Amikor csak láttam őt, elfogott a rettegés, akár emberi, akár
gorgóalakot öltött, hiszen a szememben Abbot maga volt a
tekintély. Annyi éven át hiába vártam arra, hogy akár csak a
büszkeség leghalványabb jelét adja, ha rólam volt szó, pedig
áhítoztam a figyelme után, mint egy kiskutya. Most viszont
remegtem a zabolázatlan dühtől, ahogy ránéztem, és a
legkevésbé sem érdekelt, büszke-e rám, vagy sem.
Abbot a legrosszabbat feltételezte rólam anélkül, hogy ehhez
lett volna bizonyítéka. Visszagondolva nem volt meglepő, hogy
olyan kevésre tartottam magam, és én is a legrosszabbra
gondoltam. Bár nem ő volt az, aki egy francos tőrt döfött a
hasamba, de ketrecbe zárt, mint valami állatot, aztán láncra
vert.
Az ilyesmit elég nehezen bocsátja meg az ember.
– Ő mit keres itt? – kérdezte Roth olyan szenvtelenül, mintha
csak az időjárásról csevegne, pedig tudtam, hogy a legkevésbé
sem nyugodt.
Abbot a csoport elejére lépett, a klánja pedig – így a fia is –
szorosan mellette maradt. Abbot Rothra pillantott, aki alig bírta
leplezni az arcára kiülő megvetést, de aztán a tekintete
továbbsiklott, és rajtam állapodott meg. Gránitarcának kemény
vonásai ellágyultak.
– Layla, én…
– Ne! – bukott ki belőlem az elutasítás, amivel még magamat
is megleptem. – Ne kérj bocsánatot! Pár szóval nem teheted
semmissé azt, amit velem műveltél.
Abbot teljes magasságában felegyenesedett.
– Tudom, hogy bármit is mondok, azzal nem feledtethetem el
veled a történteket, de… Megbántam, hogy részt vettem abban a
szörnyűségben.
Hogy részt vett benne? Én inkább úgy láttam, mintha ő lett
volna a felbujtó az „Öljük meg Laylát!” lincselés mögött.
Abbotnak még mindig volt mit mondania:
– Az volt a feladatom, hogy felneveljelek és megvédjelek. De
kudarcot vallottam.
– Pontosan. Én nem fogok – szólt közbe Roth. – És mondok
még valamit, amit jobb lesz, ha mindenki megjegyez: Laylának
nincs szüksége védelemre. Többé már nincs.
Roth szavait hallva átjárt a melegség, de a büszkeség hamar
elillant, amikor Zayne-nel egymásra néztünk, és a fiú
egyszerűen elkapta a tekintetét, amiben nem tükröződött
semmiféle érzelem.
– A fiam mesélte, hogy már más vagy, mint mi – mondta
Abbot. – Hogy a külsőd is megváltozott.
– Mindig is más voltam, mint ti. – Ökölbe szorult a kezem, és
Robin is idegesen mocorgott a bőrömön. – Kiderült, hogy sosem
voltam démon. – Ez már Zayne-nek is felkeltette a figyelmét, és
végre valamiféle érzelmet is láttam az arcán: meglepettséget. –
Igen, vannak démoni képességeim, de… De számít ez
egyáltalán?
– Nem – válaszolta Zayne. Elképedtem. – Korábban sem
számított. Egyikünknek sem. És most sem számít.
Erős szorítást éreztem a szívem környékén.
– Azt mondtad, talán tudjátok, hol van a lilin – csatlakozott a
beszélgetéshez Nicolai, aki, mint mindig, a békességre
törekedett. – Úgy sejtitek, az Isten Gyermekeinek Egyházánál
bujkál?
Roth úgy méregette Abbotot, mintha le akarná tépni az őrző
fejét, és ha nem állítom meg, ezt már a bebörtönzésem
éjszakáján meg is tette volna.
– Igen. Laylával megnézzük a központjukat, és ha a lilin ott
van, erősítésre lesz szükségünk.
– Ezért vagyunk itt – felelte Dez. – Mondjátok el, mit kéne
csinálnunk. Most ti dirigáltok.
Abbot válla elernyedt, nyilvánvalóan nem volt elégedett ezzel
a döntéssel. Roth önelégült képet vágott, és folytatta:
– Azt akarjuk, hogy a közelben legyetek. Ha elfajulnak a
dolgok, tudni fogjátok.
– Mégis miből? – kérdezte Nicolai.
Roth féloldalasan elmosolyodott.
– Nitró. Gyere.
Felé kaptam a tekintetem, és láttam, hogy egy apró, fekete
felhő bukkan fel előtte a levegőben. A felhőcske lepottyant a
tetőre, szétesett, aztán a részecskék újra összeálltak, és kiscica
alakot öltöttek.
Zayne a fejét ingatta.
– Mit kezdjünk ezzel az alomszökevénnyel?
– Türelem, kőkövi, türelem.
Roth még be sem fejezte a mondatot, az apróság növekedni
kezdett. A csontos kis vállak megerősödtek. A háta megnyúlt, és
dagadó, selymes, fehér bundával borított izmok nőttek rajta.
A halk morgás vészjósló, velőtrázó üvöltéssé erősödött, amitől
felállt a szőr a tarkómon.
Nitró úgy nézett ki, mint egy párduc, csak épp hófehér
változatban.
Te jó ég!
– Nitró jelzi nektek, ha elfajul a helyzet – magyarázta Roth. –
Érteni fogjátok.
Nem tudtam levenni a szemem a macskáról. A bestia
lecsüccsent a földre, és rózsaszín nyelvével végigsimított a
fogain. Éhesnek tűnt, az őrzők pedig nagyon, nagyon
morcosnak, különösen akkor, amikor a párduc köhintett, és a
hang gyanúsan nevetésszerű volt.
– Készen állsz? – fordult felém Roth.
– Aha. – A csizmámban egy penge lapult, ahogy Roth
bakancsában is. A tető pereméhez sétáltunk. Alattunk sikátor
terült el, erre vezetett a legrövidebb út. Le kellett ugranunk.
Roth gyorsan átváltozott, és hátrahúzta a szárnyait, nehogy
lelökjön velük a tetőről.
Tudtam, hogy minden szempár ránk szegeződik, mégis
hagytam, hogy megkezdődjön az átalakulásom. Bizsergett a
bőröm, és amikor végre megtörtént, úgy éreztem, mintha több
napig tartó álomból ébredtem volna fel. Előbújtak és kitárultak
a szárnyaim, a szél felborzolta a tollaimat.
A hátunk mögött valaki elmormolt egy káromkodást, és a
hang alapján Abbotra gyanakodtam. Rothra néztem és
elvigyorodtam.
– Lent találkozunk – mondta, aztán leugrott.
– Felvágós – motyogtam.
Ahelyett, hogy leugrottam volna, egyszerűen belesétáltam az
alattam tátongó űrbe. A gravitáció azonnal belém vájta a
karmait, és lerántott a mélybe. A sikátor sebesen közeledett, de
kitártam a szárnyaimat, hogy lelassítsam a zuhanást.
Összegörnyedve landoltam az utcán, és ahogy
felegyenesedtem, szemtől szembe találtam magam egy
ápolatlan öregember szakállas arcával.
– Szent szűzanya! – kapkodott levegőért a férfi, és
hátratántorodott a falnak, majd barna papírzacskóját
szorongatva lecsúszott a földre.
Összerezzentem, és gyorsan behúztam a szárnyaimat.
– Hupszi!
Roth felnevetett, újra emberi alakot öltött, majd felém nyúlt,
hogy megfogja a kezem. Bocsánatkérő pillantást vetettem az
öreg felé, aztán az épületet megkerülve kiszaladtunk a főutcára.
A szívem vadul zakatolt, ahogy elvegyültünk a járókelők között.
– Ugye ezzel nem fedtük fel magunkat? – kérdeztem aggódva,
miközben átmentünk az út túloldalára.
Roth megszorította a kezemet.
 – Szerintem az alfáknak sokkal nagyobb problémáik vannak
annál, mint hogy velünk foglalkozzanak – mondta, aztán vállat
vont. – Látnod kellett volna, milyen fejet vágott a pasas, amikor
meglátott engem. Na, az tényleg elég vicces volt.
A fejemet ingattam, de az ajkamon halvány mosoly játszott.
Rothnak sokkal jobb kedve volt, mint a boszorkányok távozása
és Bambi elvesztése után. Láthatóan bevált az a stratégiája,
hogy a jövő kihívásaira koncentrált, és bármennyire is fura
dolog ilyet mondani, hálás voltam ezért.
– Ott van. – Kétépületnyire voltunk az egyház központjától.
Roth felhúzta egyik sötét szemöldökét, és a négyemeletes
építményt nézegette.
– Az ablakok mindig ilyenek voltak?
Bólintottam. Az előttünk lévő épület ajtaja ekkor kinyílt. Egy
fiatal férfi lépett ki rajta, és a nyomában zene és nevetés hangja
szűrődött ki a helyiségből. A férfi aurája moszatzöld volt, és
lágyan kavargott körülötte, ahogy összehúzta magán a
dzsekijét, és elindult az ellenkező irányba.
– Igen – válaszoltam. – Az ablakok belülről mindig is le voltak
fóliázva, hogy ne lehessen belátni. Ez még gyanúsabbá teszi a
dolgot, nem?
Roth horkantott.
– Emlékszel a pasasra, aki szenteltvizet öntött rád?
A szememet forgattam.
– Az ilyesmit nehéz elfelejteni.
– Nagyon remélem, hogy ő is odabent van.
– Ajjaj – mormoltam.
 – Tudod, mi jutott eszembe?
– Mi? – néztem rá kérdőn.
Borostyánsárga szemébe visszatért egy kevés a szokásos
huncut csillogásból.
– Nem vehettem el az ártatlanságodat a Porschémban.
– Te jó ég! – Tátva maradt a szám a meghökkenéstől. – Ez meg
mi a fenéről jutott eszedbe éppen most?
– Nem hallottál még a multitaskingról? – Rám kacsintott. –
Csak hogy tudd, nem tettem ám le a tervemről.
– Nevetséges vagy. – Kiszabadítottam a kezem, és elindultam
az épület felé. Az ajtóhoz közeledve az arcomra kiülő ragyogó
mosoly elhalványult, mint egy régi emlék.
– Érzed ezt?
– Tisztára mintha otthon lennék.
Eleresztettem a fülem mellett a megjegyzést, mert jártam a
pokolban, és ez az érzés a legkevésbé sem hasonlított arra az
élményre – olyan volt, mintha a nyakunkba zúdítottak volna
egy jó nagy adag olajat. Járás közben úgy éreztük, mintha
valamiféle trutymón kellett volna átverekednünk magunkat.
A levegőt megülte a sűrű, nehéz gonoszság; erre utalhattak a
boszorkányok, és én még soha életemben nem tapasztaltam
hasonlót.
Roth megkerült, és a kilincsért nyúlt.
– Zárva. – Hirtelen megpördült, mint akkor, amikor a rothadó,
démoni szag forrását kerestük az iskola pincéjében, és erőteljes
– nem éppen démoni forrásból származó – hőhullámot lövellt a
zár felé, ami reccsent egyet, és kinyílt. – Már nincs zárva.
 Abban a pillanatban, hogy kitárult az ajtó, vagy egy méternyit
hőköltünk hátra.
– Atyaég! – A szám elé kaptam a kezem, és igyekeztem nem
elhányni magamat, miközben bekukkantottam a gyéren
megvilágított előcsarnokba.
– Jesszus – motyogta Roth, és undorodva elhúzta a száját.
A levegőben rothadó hús szaga és egy másfajta,
azonosíthatatlan bűz elegye terjengett. Még a kénszagnál vagy
egy mocskos városi sikátor szagánál is rosszabb volt. Óvatosan
leeresztettem a kezemet, és megpróbáltam nem az orromon
keresztül venni a levegőt. A szagok alapján nagyon, nagyon
rossz dolgok vártak ránk odabent.
Az üres recepcióspult mögött hatalmas molinó lógott.
Az anyagra kezdetleges őrzőfigurákat rajzoltak, akik inkább
hasonlítottak túlméretezett denevérekre, mint gorgókra.
Az alakok a KÖZEL A VÉG feliratot fogták közre.
– Mekkora közhely – mondta Roth, és megkerülte a pultot,
majd elindult az ablaktalan dupla ajtó felé. – Előrukkolhattak
volna valami újjal.
Követtem Rothot, és csalódottan konstatáltam, hogy a szag a
ház belsejében még erősebb.
– De hát tényleg közel a vég.
– Te tényleg… imádni való vagy – pillantott hátra a válla
fölött, amikor az ajtóhoz ért.
Szerettem volna egy mosollyal megköszönni a bókot, de
ahogy kinyílt az ajtó, muszáj volt összeszorítanom az ajkaimat,
nehogy kidobjam a taccsot, egyenesen Roth hátára.
 A helyiség tele volt gyertyákkal, amelyek lágy, pislákoló
fénnyel töltötték meg a csarnokszerű termet. Láthatóan
szertartásokat tartottak benne: padsor, karzat és pulpitus
gondoskodott az ájtatos hangulatról.
A padsorok nem voltak üresek.
Végre megtaláltuk a gyomorforgató bűz forrását: a hívőknek
szánt ülőhelyek holttestekkel voltak tele.
 HUSZONKETTŐ

Mély levegőt vettem, és bár azonnal megbántam, az elénk

táruló látvány még a szagnál is rosszabb volt.
A padokon több tucat holttest hevert vagy ült hátranyaklott
fejjel, tátott szájjal. Az oszlás különböző fázisaiban voltak. Sok
mindent átéltem az utóbbi hónapokban, de ehhez hasonlót még
soha életemben nem láttam.
– Te jó isten! – rebegtem halálra váltan.
Roth teste megfeszült, amikor a karzaton megmozdult valami.
Néhány másodperccel korábban még üres volt, de most egy alak
állt az oltár előtt. Összerándultam. A lilin volt az – és újra Sam
alakját öltötte fel.
– Milyen találó – szólalt meg a lilin, és széttárta a karját. –
Halottakból álló gyülekezet.
– Mások nem elégednének meg ennyivel – gúnyolódott Roth,
és undorodva végigpillantott a vérfürdőn.
– Én viszont én vagyok, ha nem tévedek – mosolygott le ránk
a karzatról a lilin. – Már vártalak, nővérem.
– Nem vagyok a nővéred – válaszoltam a fogamat csikorgatva.
– Úgy tartják, az elfogadás a gyógyulás első lépése. – A lilin a
karzat széléhez sétált, és leguggolt. – Azért vagy itt, hogy segíts
nekem.
 Nem kérdés volt, én mégis feleltem rá.
– Nem. Azért, hogy megállítsalak.
A lény gyöngyöző kacajt hallatott.
– Nem tudsz megállítani. És a herceg sem.
– Erre azért nem fogadnék – vágott vissza Roth.
A lilin titokzatosan somolygott, tejfehér szemével Rothot
bámulta.
– Majd meglátjuk, nem igaz? – A lilin tekintete rám siklott. –
Ki kell szabadítanunk anyánkat. Szégyen, hogy egy olyan nagy
hatalmú lényt, mint amilyen ő, láncra verve tartanak. Együtt
kell működnünk, és…
– Nyugodtan abbahagyhatod a reklámszöveget – szakítottam
félbe. – Nincs olyan érv, amivel meg tudnál győzni. Nem fogod
tudni kiszabadítani Lilithet. Hát nem érted? Lehetetlen
kiszabadítani. Azután, hogy Paimon megpróbálta, különleges
intézkedéseket vezettek be a pokolban, hogy sose juthasson ki.
– Bezony – jegyezte meg Roth önelégülten. – A Főnök elzárta
őt. Nem juttatod ki.
– Na, ez az, amiben tévedsz. – A lilin még mindig a karzaton
gubbasztott. – Ha sikerül a tervem, és a földön elszabadul a
pokol, odalent senki sem fog foglalkozni Lilithtel. Ő lesz a
legkisebb gondjuk.
Éreztem, hogy az idegességtől görcsösen megfeszülnek az
izmaim.
– Ha elszabadítod a poklot a földön, az alfák közbe fognak
avatkozni. Mindannyiunkat eltörölnek a föld színéről. Téged is
beleértve.
 – Nincs varázsgombjuk, amivel csak úgy eltüntethetnek.
– Az izének ebben igaza van – sóhajtott Roth.
– Ezzel nem segítesz – sziszegtem.
– Az alfák eljönnek, és harcolni fogunk. Még azok is küzdenek
majd, akik nem akarják, hogy Lilith kiszabaduljon, vagy hogy a
pokol kapui kinyíljanak. Harcolni fognak – folytatta a lilin. – És
én is így teszek majd, és amíg mi a túlélésért küzdünk, a világ
eközben darabokra hullik. Ha nem szabadíthatjuk ki anyánkat,
akkor tényleg nincs vesztenivalóm.
A Kaszás figyelmeztetése lassan valósággá vált, de igazán meg
sem lepődtem ezen. A lilinnek tényleg nem voltak saját
gondolatai. Nem érdekelte más, csak Lilith kiszabadítása, de ha
ezt nem tehette meg, megelégedett a káosszal és a teljes
pusztulással.
A lilin elegáns mozdulattal felegyenesedett.
– Majd te is rájössz. Nem lesz más választásod: segíteni fogsz
nekem.
A falhoz simuló sötétség, ami eddig a pillanatig mozdulatlan
és érdektelen volt, hirtelen megindult. A tömör árnyak
kavarogtak és megnőttek, sáros olajfoltként felkúsztak a falra.
A szag is felerősödött a helyiségben, de a gonosz energia volt az,
ami fullasztóvá tette a levegőt. Ez volt a sötétség forrása, és mi
egész idő alatt a közepén álltunk.
– Lidércek. – Levegőért kapkodva elhátráltam.
Mintha egy horrorfilm jelenetét láttam volna: a lények a
mennyezet alatt cikáztak, aztán a padlóra zuhantak, a padsorok
közé.
 De ezzel még nem értek véget a borzalmak.
Most, hogy eltűnt előle a sötétség, láttuk a helyiség falát, ami
előtt szobrok sorakoztak. Úgy néztek ki, mint a városi épületek
tetején gubbasztó vízköpők, azzal a különbséggel, hogy ezeknek
kezdetlegesebb, groteszkebb volt az alakja. A szobrok közül
néhány koboldra emlékeztetett, mások részben oroszlánnak
tűntek. Volt pár madárszerű is, de ezek nem ám kedves kis
galambra hasonlítottak, hanem inkább vérszomjas szárnyas
gyíkra. Lehetett vagy húsz szobor a helyiségben.
– Kőből csinálták őket – intett a lilin a padsorokban lévő
holttestek felé. – Nagyon bizarr. Arra szolgáltak, hogy
emlékeztessék őket a gonoszra, amit annyira le akartak győzni.
Ironikus.
Egy szívverésnyi ideig csend volt.
Aztán az első padsor a levegőbe emelkedett, a holttestek pedig
szanaszét repültek a levegőben. Ugyanez történt a második és a
harmadik sorral is, aztán a negyedikkel…
A levegőben deszkák és a hátrahagyott testek darabjai
röpködtek. Minden padsor szétrobbanását recsegő-ropogó
hangorkán követte.
– Valaki hívja a szellemirtókat! – motyogta Roth. – Mert
nekünk erre nincs időnk.
Nevethetnékem támadt, és nevetni is akartam, de
észrevettem, hogy egy fatábla felém repül. Lehajoltam, épphogy
csak elkerülve, hogy leterítsen. A fatábla a mögöttünk lévő falba
fúródott.
Azonnal megkezdtem az átalakulást, örültem, hogy
felvehetem másik alakomat. Roth ugyanígy tett, és átváltozás
közben felugrott, és elkapott a levegőben egy fatáblát.
Kettétörte, majd a földre hajította.
A legtávolabbi sarokban lángokat és szikrákat vettem észre: a
felborult gyertyák miatt felgyulladt a padok törmeléke.
A csizmámhoz nyúltam, és előhúztam belőle a tőrt, aztán a
karzat felé indultam a padsorok közti folyosón. A lidércek nem
örültek ennek. Rám támadtak. Alakra pont olyanok voltak, mint
az emberek, de a testük a füstnél alig sűrűbb anyagból állt,
ezért nehéz volt fogást találni rajtuk harc közben. Az egyiknek
sikerült megragadnia a hajamat, és annál fogva hátrarántani a
fejemet. Sziszegve téptem ki magam a markából.
A lilin kiáltott valamit egy ősi, torokhangokból álló nyelven,
amiből egy szót sem értettem, de a lidércek válaszoltak rá.
Hátrahúzódtak, majd a fal felé iramodtak.
– A rohadt életbe – átkozódott Roth. – Ez csúnya lesz.
Nem kellett sokáig várnom arra, hogy kiderüljön, mire utal.
A lidércek a szobrokhoz mentek, és takaró módjára rájuk
simultak.
Nem tudtam, min mesterkednek, de az ösztöneim azt
suttogták, hogy nem fog tetszeni.
Az árnyak pulzálni kezdtek, majd eltűntek, beleolvadtak a
szobrokba a repedéseken és nyílásokon keresztül. A lidércek
közül néhány a mennyezet közelében maradt, ezek odafönt
tekeregtek és reszkettek.
Hatalmas, rettentő remegés rázta meg az épületet, szétszórta
a törött deszkákat és a szétroncsolt testeket, majd a remegés
nyikorgásnak adta át a helyét, amit aztán hirtelen elnyomott az
egymáshoz dörzsölődő kövek hangja.
Megmozdultak a szobrok.
– Mi a… – rebegtem.
Roth torkából morgás tört fel, ahogy az izék kiegyenesedtek
és megnyúltak, mintha mély álomból ébrednének.
Az oroszlánszerű vízköpő hátravetette a fejét, és hihetetlenül
valósághű üvöltést hallatott.
Egy koboldra hasonlító vízköpő ellökte magát a faltól. Csupán
százötven centi magas lehetett, de a léptei döngő hangja
megtöltötte a helyiséget, ahogy mély hangon vihogva Roth felé
rohant.
Roth oldalra lépett, megpördült. Megragadta a kobold karját,
aztán nagy lendülettel felugrott, hogy végül íves vonalat leírva,
nyaktörő sebességgel a földre hajítsa a lényt.
A becsapódó kőszörnyeteg alatt behorpadt a padló, és a
vízköpő darabokra hullott, szabadjára engedve a lidércet.
A fekete árny kiáradt a maradványokból, és az ereje több
méterre repítette Rothot.
A famulusom tekeregni kezdett a hasamon, és mielőtt
megállíthattam volna, lesiklott a bőrömről. Robin előtűnt a
semmiből: eleinte róka méretű volt, aztán doberman méretűvé
nőtt, és te jó ég, állati ijesztő volt.
Robin nekiiramodott a padsorok közti folyosón.
Túlméretezett, selymes szőrrel borított teste hihetetlen
sebességgel haladt. Felugrott, a farkánál fogva megragadta a
lidércet, és visszahúzta a földre. Tátva maradt a szám. Azt sem
tudtam, hogy a famulusok képesek elkapni a lidérceket, de
Robin nem egyszerűen elkapta az árnyat. Úgy rángatta a fejét,
mint a pitbull, ami épp megkapta az esti nassolnivalóját, és ide-
oda dobálta a lidércet.
A többi szobor lerohant minket, és egy perccel később szem
elől tévesztettem Rothot. Mivel tudtam, hogy a penge hatástalan
lenne ellenük, visszatettem a tőrt a csizmámba.
A szárnyas gyíkra emlékeztető vízköpő ekkor visítva rám
vetődött a plafonról. A csőrét kitátotta, mintha egészben be
akarna kapni. Oldalra ugrottam, de a madár követte a
mozdulatomat; csak ekkor vettem észre a farkát, ami oldalba
kapott, és ledöntött a lábamról.
A földre zuhantam, a kezem valami nedves és ragacsos
dologba markolt. Bele sem akartam gondolni, mi volt az, inkább
gyorsan feltápászkodtam a padlóról, és az arcomba hulló hajam
függönyén keresztül bámultam magam elé. A lény újra rám
vetette magát, de a hátamra gördülve kikerültem őt.
A mellkasomhoz húztam a lábamat, majd lendületet vettem, és
talpra ugrottam. Guggolva értem földet.
A madár újra rám támadt, de ezúttal felkészültebb voltam:
felugrottam, és elkaptam az egyik szárnyát. Összegyűjtöttem az
erőt, ami mindig is bennem volt, de sosem használtam, sosem
értettem igazán, és eltörtem az apró szarutüske melletti
szárnyat.
A madár visítva zuhanni kezdett a föld felé, és becsapódott a
széttört padok közé. Felvettem egy deszkát, és követtem a lényt
oda, ahol földet ért a karzat lábánál. Felemeltem a deszkát, és
ahogy a kőszörnyeteg feltápászkodott a hátsó lábaira,
lesújtottam a fejére. A fa szilánkosra tört, a lény kőfeje
darabokra hullott. A szobor testének többi része a földre
zuhant, és fekete füst áradt ki belőle a mennyezet felé, amiről
eszembe jutott az a sorozat, amire rákattantam Samnek
köszönhetően.
Megpördültem, és éppen láthattam, ahogy Roth a falnak rúgja
az egyik szobrot, majd megfordul, hogy a mögötte lévőt is
elkapja. Brutális elegancia sugárzott belőle, és mozgás közben
mindent elpusztított, ami kartávolságba került tőle.
Robin időközben sarokba szorított egy újabb lidércet, ezért én
a pulpitus felé fordultam, ahonnan a lilin szemlélte a vérontást.
Rám mosolygott, és a mosolya annyira sames volt, hogy oda
akartam menni hozzá, hogy szétrúgjam azt a francos…
Ekkor egy szobor csapódott nekem, és a levegőbe repített.
Kitárult a szárnyam, megakadályozva, hogy Roth áldozatához
hasonlóan a falnak csapódjak. Egy másodpercig a levegőben
lebegtem, onnan figyeltem az oroszlánszerű lényt.
Hatalmas volt, erőtől duzzadó izmai megfeszültek, ahogy
felém lopakodott. A pofája nyitva volt, kivillantak a kőagyarai.
Baromira nem akartam a karmai közé kerülni.
Visszafordultam a lilin felé, és leszálltam a karzat korlátjára,
és az oroszlán – ahogy vártam – ide nem jött utánam. Elhátrált,
és ebben a pillanatban a dupla ajtó nagy lendülettel
kicsapódott.
Megérkeztek az őrzők.
– Tökéletes – mondta a lilin, és még szélesebben mosolygott.
 Rávetettem magam, de a lilin kikerült, majd leugrott a
pulpitusról. Halkan szitkozódva követtem őt. Két lépést tettem
meg, amikor Roth mellettem termett, megragadta a karomat, és
balra perdített, megmentve egy rám rontó koboldszerű lénytől.
– Köszi – motyogtam.
– Örömmel – válaszolta Roth, és a levegőbe emelkedett, de
azonnal le is ereszkedett, hogy elkerülje az odafönt egyre
sűrűbbé váló füstfelhőt. – El kell tűnnünk innen, mielőtt az
egész kóceráj a levegőbe repül.
Az éhes lángok már a falakat nyaldosták, mindent
elemésztettek, ami az útjukba került. A mennyezet egy darabja
már le is esett.
A lilin felé osontam, majd megálltam, és lehúztam a fejemet,
ahogy rám támadt egy újabb megszállt kőszörnyeteg.
Lapátkezével megragadta a felsőmet, de hátraugrottam, és
sikerült kiszabadulnom a szorításából. Megpördültem, és
nagyot rúgtam a lény mellkasába, amitől a lény hátraesett.
Karjaival vadul hadonászva a tűzbe zuhant, de azonnal
felállt, és újra rám rontott, most már lángoló testtel.
– Te jó isten! – nyögtem, miközben lekuporodtam, majd
félreugrottam felém kapó mancsai elől. Pár méterrel arrébb
értem földet, és észrevettem Robint, aki épp egy lidércet
üldözött a padsorok között.
A tüzes teremtmény figyelmét Nicolai vonta magára, ezért
békén hagyott. Az őrző könnyedén elkerülte a támadását, és
közben arra is maradt ideje, hogy odafigyeljen Roth kiáltásaira,
amelyekkel utasításokat adott a lények megsemmisítésével
kapcsolatban. Visszafordultam a lilin felé, és észrevettem, hogy
az egyik őrző közelébe került, és arra készül, hogy táplálkozzon
belőle. A szemem sarkából láttam, ahogy Abbot megragadja egy
szörnyeteg nyakát.
Rohanni kezdtem, és a padsorok között haladva közeledtem a
lilinhez, azzal a határozott céllal, hogy leterítsem, de a seggfej
az utolsó pillanatban meglátott, és rám vetette magát. Nem
kerülhettem el az ütközést.
Egymásba csapódtunk, majd a földre zuhantunk, többször
átfordultunk, és alig egy méterre a tűztől álltunk meg. A lilin
került felülre.
– Add fel! – mondta mosolyogva.
– Ne is álmodj róla! – Felemeltem a lábamat, és a dereka köré
fontam, majd a teljes súlyomat beleadva a mozdulatba
ledobtam magamról a lilint. Felálltam, és a magasba emeltem a
tőrt. Csak pár másodperc választott el attól, hogy az önelégült
képébe döfjem a pengét.
Ekkor azonban nekem csapódott valami, ami miatt oldalra
estem, és elakadt a lélegzetem. Felpattantam, és a francos
oroszlánnal találtam szembe magam. Az oroszlán és a lilin
mögött megláttam Zayne-t, aki a középső folyosón közeledett
egy tőrrel a kezében. Lassan hátrálni kezdtem, a szememet
mindvégig az ijesztően éles karmokon tartva.
A lilin nevetni kezdett.
– Tetszik a kis kedvencem?
– És neked ez? – morogta Zayne, és széles mozdulattal
belevágta a tőrt a lilinbe.
 A lilin megpördült, és derékból elhajolt, de nem volt elég
gyors. A tőr pár centire a szíve fölött hatolt a mellkasába.
A testem görcsösen összerándult, és a tőr kiesett a kezemből,
ahogy hirtelen lángoló fájdalmat éreztem, amitől még a
lélegzetem is elállt. Hátratántorodtam a váratlan kíntól,
megbotlottam egy lábban – azt, hogy emberé volt, vagy
kőszoboré, nem tudom –, és a földre zuhantam. Megpróbáltam
levegőt venni, de a tüdőm nem engedelmeskedett. Lepillantva
egy vörös vércsíkot láttam a pulóveremen, épp a szívem fölött, a
vállamhoz közel.
Mi a…?
Roth megpördült a levegőben. Tágra nyílt a szeme, és a
tekintete felém fordult, majd a lilinre siklott, aztán Zayne-re, aki
megint a magasba emelte a tőrt. A vállam alatt a mellkasomra
szorítottam a kezemet, hátha így el tudom állítani a vérzést,
majd talpra kecmeregtem.
– Ne! – kiáltotta Roth, és irányt változtatott. – Zayne! Ne! –
Leereszkedett Zayne mellé, és erősen meglökte őt a vállánál, jó
pár lépéssel hátrébb taszítva őt. A csuklójánál fogva
megragadta Zayne tőrt tartó kezét, és Zayne zavarodott arcába
bámult. – Ne csináld!
A lilin erőltetetten felnevetett, míg én a falhoz tántorogtam, a
lángok közelében álltam meg. Patakokban folyt a vér a
mellkasából, és zihálva igyekezett levegőhöz jutni.
– Ha engem megölsz – nyögte –, azzal őt is megölöd.
 HUSZONHÁROM

A lilin szavai még mindig a fülemben visszhangoztak, de nem

volt időm elgondolkodni rajtuk. Az ajtók kicsapódtak a hátam
mögött, most már az előcsarnokban is küzdelem folyt, és a füst
olyan sűrűvé vált, hogy nemcsak a látást, de a légzést is
megnehezítette. A lángok fékezhetetlenek voltak.
Zayne kitépte magát Roth szorításából, mialatt a lilin
elhátrált, majd eltűnt a füstben. Megfordultam, és kétrét
görnyedtem, ahogy a vállamban égő fájdalom továbbterjedt.
A famulusomat keresve pásztáztam a káoszt, de egy méterre
sem láttam. Kezdtem pánikba esni.
– Robin – kiáltottam a fájdalomtól a fogamat csikorgatva.
A famulusom előbukkant a füstfelhőből, és rohanni kezdett
felém, menet közben egyre zsugorodva. Felugrott, egyenesen a
kezemnek ütközött, majd felvette tetoválásalakját. Roth hirtelen
mellettem termett, átkarolta a derekamat.
A másik oldalamon Zayne állt, és zavarodott arccal nézte a
felsőmön lévő vérfoltot. Elhagytuk a termet, az előcsarnokban
kötöttünk ki, ahol Dez éppen egy kőszörnyeteggel verekedett,
ököllel csépelték egymást, amíg az ajtóban fel nem tűnt egy
másik vízköpő. A lény Dez derekának rontott, kitaszította őt az
ablakon. Üvegcsörömpölés hallatszott, és a küzdelem helyszíne
ezzel átkerült az utcára.
Nicolai előttünk termett, tekintete ide-oda járt köztünk.
– Mi történt?
– Nem tudom. Leszúrtam a lilint, erre ez történt Laylával.
Újra emberi alakot kell öltenetek – mondta Zayne, miközben
kiléptünk a tisztább, frissebb levegőjű éjszakába. –
Mindkettőtöknek! Túl feltűnőek vagytok.
Először Roth változott vissza. Nekem tovább tartott, mert harc
közben elöntött az adrenalin, de végül becsukódtak a
szárnyaim, és amikor az egyik kezemmel kisöpörtem a hajat a
szememből, őrült látvánnyal szembesültem.
Az emberek elárasztották az utcákat, csak úgy özönlöttek a
környező kocsmákból és épületekből. A pánik és a rettegés
miatt valószínűleg nem tudtak különbséget tenni az őrzők és a
vízköpők között; csak azt látták, hogy brutális küzdelem zajlik.
A sűrű füstbe, ami most már az utcán gomolygott, sikolyok
vegyültek.
A tűz továbbterjedt, az Egyház központjának felső szintjeit is
elérte, a lángok már a szomszédos épületek tetejét nyaldosták,
és narancsszínűre színezték az eget.
– Jól vagyok – mondtam, és a kínt leküzdve elléptem Roth és
Zayne mellől. – Hol van…?
Mielőtt befejezhettem volna a kérdést, az átkozott oroszlán
kiugrott a lángoló épületből, és hátulról rávetődött Zayne-re.
Egy ott parkoló autónak zuhantak. A fém recsegett-ropogott
kettejük hatalmas súlya alatt. Átgördültek a szélvédőn, amitől
kitört az üveg.
 – Maradj ki a harcból! – utasított Roth, de esélyem sem volt
válaszolni neki. Emberi alakjában odarohant, ahol az oroszlán a
motorháztetőhöz szorította Zayne-t.
Roth még emberi alakjában is erős ellenfél volt. Megragadta
az oroszlán vállát, és húzni kezdte. Aztán elfordult, és lelökte a
teremtményt.
Az épp arra haladó taxi sofőrje beletaposott a fékbe, de nem
tudta elkerülni az ütközést. Az oroszlán az autó anyósülés felőli
oldalának csapódott, amitől a taxi felborult, de a szörnyetegnek
sikerült négy kőmancsára érkeznie.
Az istennek nem akart kinyiffanni.
Váratlanul forró levegőáramlatot éreztem a hátamon, és
megfordulva egy lángoló kőszörnyeteggel találtam szemben
magam. A fájdalommal nem törődve félreugrottam, hogy ne
tudjon elkapni.
Ekkor megjelent Dez. Szárnycsapásai felkavarták a földre
szállt pernyét. Guggolva ért földet, majd felegyenesedett. Egy
eposzi rúgással visszaküldte a lényt az épületbe. Mielőtt
adhattam volna neki egy pacsit, máris jött a következő.
Elfordultam, és észrevettem a lilint, aki épp az égő épületből
tántorgott elő, arca csupa korom volt. A tekintetünk összeakadt,
aztán a lilin sarkon fordult, és szaladni kezdett. Gondolkodás
nélkül utánarohantam.
Gondolom, azért, mert sokkal súlyosabb volt a sérülése, mint
az enyém, sikerült utolérnem. Rávetettem magam, ép
vállammal a hátának rontottam. A lilin elterült, én rajta
kötöttem ki. Megpróbált lerúgni magáról, de nem hagytam
magam.
A tarkójára szorítottam a kezemet, és a földre nyomtam az
arcát, két lábammal közrefogtam a csípőjét. A lilin még mindig
küzdött, sikerült felemelnie a fejét.
– Komolyan ennyire hülye vagy? Nem ölhetsz meg anélkül,
hogy te magad is meghalnál. Együtt szenvednénk.
Görcsbe rándult a gyomrom a szavaitól.
– Attól még szétrúghatom a segged! – Belevertem a fejét a
földbe, de hirtelen csillagokat láttam, és felordítottam a
fájdalomtól. – Uramisten – nyögtem fel.
– Idióta – nevetett zihálva. – Minden leckét a legnehezebb
módon kell megtanulnod.
Már az sem érdekelt, hogy nekem is fájni fog: hátrahúztam a
karomat, és belebokszoltam a lilin bordáiba. Szinte már meg
sem éreztem a fájdalom újabb hullámát. Meglendítettem a
karom, hogy bevigyek egy újabb ütést, ami valószínűleg jobban
fájt volna nekem, mint neki, de ami mindezek ellenére beteges
elégedettséggel töltött volna el, azonban halk morgás szakította
félbe a mozdulatomat.
Hátranéztem a vállam fölött, és felsóhajtottam, amikor
megpillantottam az oroszlánt.
– Hát persze. Már megint.
A lilin letaszított magáról. A hátamra zuhantam, majd lassan,
az újabb fenyegetést szemmel tartva feltápászkodtam. Tudtam,
hogy a lilin menekülőre fogta, de nem mertem üldözőbe venni.
Úgy tűnt, a szörnyetegek nem kaptak tájékoztatást arról, hogy
ha engem megölnek, azzal a lilint is elpusztítják. Az oroszlán
becserkészett, kőfarka a levegőben csapdosott, és kiütötte egy
másik autó ablakát.
Valaki felkiáltott, nem tudtam, ki volt az. Az oroszlán ugrásra
készen lekuporodott, és tudtam, hogy ez baromira fog fájni.
A bestia a levegőbe emelkedett, és én nem láttam mást, csak a
kőkarmait. Hatalmasak voltak. Hirtelen azonban előttem
termett egy nagydarab őrző. Magas volt, és széles hátú, arany
haja úgy csillogott, mint az oroszlán sörénye.
A szörnyeteg az őrző felsőtestének csapódott, aki
megtántorodott a támadás erejétől. Levegőért kapkodva
figyeltem, ahogy a férfi két oldalról megragadja az oroszlán
fejét, annak karmai pedig felhasítják az őrző bőrének
gránitfelszínét, és vér spriccel elő a sebből.
A férfi ezután fülsiketítő reccsenéssel letépte az oroszlán fejét.
Az egyre sűrűbbé váló füstfelhő sötét árnyakkal egészült ki, de a
szörnyeteg végre elpusztult.
Az őrző megfordult, és legnagyobb rémületemre Abbottal
találtam szemben magam. Ragyogó kék szeme elütött bőre
színétől, ami lassan visszaváltozott rózsaszínné, felfedve
szörnyű sérüléseit.
– Ne – suttogtam, és előreléptem.
Abbot kinyitotta a száját, de felszakított torkát szavak helyett
csak levegőbuborékok hagyták el. Lábai összecsuklottak, és felé
ugrottam, hogy elkapjam őt, mielőtt a földre zuhanna. A súlya
és a sérülésem miatt azonban hasztalan volt a próbálkozás.
Mindketten a járdára estünk, ő a hátára, én pedig mellé
zuhantam.
 Rettentően sok volt a vér.
Felemeltem a fejem, és a nyakára tapasztottam a kezemet,
majd az utcát pásztázva segítségért kiáltottam. Nem is tudom,
kitől számítottam segítségre, de Roth rövidesen előbukkant a
füstből, és megtántorodott, ahogy szembesült az oroszlán és
Abbot roncsolt testével. Megint kiáltottam, ezúttal Zayne-ért és
Dezért és Nicolaiért, mert valakinek muszáj volt megmentenie
Abbotot.
Bárkinek.
Roth a lába felől megkerülte Abbotot, és letérdelt mellém, a
kezemért nyúlt.
– Mit csinálsz, Layla? – kérdezte rekedten, és ahogy ránéztem,
észrevettem, hogy az állán zúzódás jelenik meg. – Mit csinálsz?
Azt hittem, nyilvánvaló, de azért válaszoltam:
– Elállítom a vérzést. Én csak…
– Layla. – Roth a fejét ingatta, és a kezemre kulcsolta a kezét. –
Túl késő.
– Nem! – ellenkeztem, és Abbotra pillantottam. A férfira, aki
felnevelt, aki elárult, de végül megmentette az életemet. Nem
lehetett túl késő.
Abbot egykor élénkkék szeme most tompa volt, tekintete a
semmibe révedt. Bármennyire meresztettem a szememet, nem
láttam körülötte aurát. Azt viszont észrevettem, hogy nem
csupán a nyakán volt sérülés. A mellkasa…
– Ó, istenem! Ó, jaj! Istenem, ne!
Roth visszahúzta a kezemet, és én nem ellenkeztem, mert
igaza volt: nincs értelme ott tartanom. Túl késő. Nem akartam
elhinni, amit láttam, ami ilyen rövid idő alatt történt.
Alakok bontakoztak ki a füstből és a zűrzavarból. Nicolait
láttam meg először, aki rémülten megtorpant, őt pedig az a
személy követte, akinek a legkevésbé sem kívántam, hogy
ilyesmit kelljen átélnie, de nem volt időm megállítani.
Zayne meglátta az apját.
Térdre rogyott Abbot mellett, és felé nyúlt, de nem folytatta a
mozdulatot, amikor meglátta Abbot mozdulatlan, szétroncsolt
mellkasát. Remegve szólalt meg:
– Apám?
Nem érkezett válasz. És soha nem is fog.
Mintha megállt volna az idő, senki sem mozdult; egy hangot
sem hallottam, pedig biztosan sikolyok, kiáltások, szirénaszó és
recsegés töltötte meg a levegőt, ahogy a lángok felfalták a
környező épületeket. Az érzékeim eltompultak, csak Zayne-t
láttam, aki halálra vált arccal nézett le az apjára.
Zayne-en kívül semmi más nem létezett.
Kiszabadítottam magam Roth kezéből, és megkerültem
Abbotot. Zayne mellé másztam, a szárnyai alá férkőztem, és
átöleltem. Olyan vadul remegett a teste, hogy még a fogaim is
összekoccantak tőle, de nem eresztettem el őt, és amikor Zayne
felém nyúlt, és megszorította a karomat, nem azért tette, hogy
eltolja magától. Belém kapaszkodott… Hogy ne legyen egyedül.
Abbot halott volt.
 HUSZONNÉGY

A következő óráról csak homályos emlékeim maradtak.

Zayne és Nicolai gyengéden felemelte Abbot testét, és betették
egy nagy terepjáróba, amiről azt sem tudtam, az övék-e
egyáltalán. Emlékszem, hogy én is beszálltam a kocsiba, Rothtal
együtt, ahogy a szirénák hangjára és a villogó kék és piros
fényekre is, amelyek körülvettek, miközben Nicolai a zsúfolt
utcán hajtott a megrongált autók és kétségbeesett emberek
között.
Aztán az udvarházba értünk, ahová azt hittem, soha többé
nem térek vissza. Geoff, Jasmine és Denika fogadott minket.
Mindegyikük arcára kiült a döbbenet és a rémület, ahogy az
őrzők kiemelték Abbotot a kocsiból, és bevitték a házba.
De Morris arckifejezése volt az, amitől megszakadt a szívem.
Olyan régen láttam utoljára őt, az őrzők mindenesét, és
amikor kisétált a konyhából, alig bírtam megállni, hogy
odarohanjak hozzá. Arca mély barázdái bánatos kifejezésbe
rendeződtek. Amikor meglátott, halványan elmosolyodott, de
sötét, érzelmes szemében nem volt vidámság.
Jasmine – a gyakorlatias, gyors észjárású Jasmine – hozott egy
lepedőt, és a padlóra terítette. Az őrzők a lepedőre fektették
Abbot testét, Morris pedig megfogta a széleket, és Abbot köré
hajtotta őket, halotti leplet készítve.
Zayne lehajtott fejjel térdelt az apja mellett, én pedig a
közelben maradtam arra az esetre, ha szüksége lenne rám. Nem
tudtam, hogy bármilyen módon segíthetnék-e neki, de
eltökéltem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. Rothtal
mintha ott sem lettünk volna, miközben a klán tagjai ki-be
jártak a helyiségben.
Dez hívásából megtudtam, hogy az összes kőszörnyeteget
sikerült elpusztítani, és az őrzők, akik még ott voltak, éppen a
lilin által teremtett lidércek levadászásán igyekeztek. Ha jól
értettem, még az embereket illetően is megpróbálták
mérsékelni a károkat. A járókelők közül néhányan látták a
lidérceket, akik pont úgy néztek ki, mint amilyeneknek az
emberek a szellemeket képzelik… Az őrzők pedig nem
kockáztathatták, hogy ebben a hitben hagyják el a helyszínt.
Dezre hosszú beszélgetések vártak, ha meg akarta győzni őket,
hogy igazából nem azt látták, amit látni véltek. Még szerencse,
hogy a kőszörnyetegeket nem tudták megkülönböztetni az
őrzőktől.
Annyi biztos, hogy nem lesz könnyű menet. Sőt, már most
szörnyen nehéz volt, és ki tudja, mit hoz majd a jövő… Habár
ebben a pillanatban senkinek sem a jövőn járt az esze.
– Nem ülsz le? – kérdezte Roth aggodalmasan.
A fejemet ráztam, és idegesen toporogtam.
– Nem, jó így.
Roth rám nézett, majd Zayne felé pillantott. Láttam rajta,
hogy mást is szeretne mondani, de erőt vett magán, és csendben
maradt.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el, de Zayne végül
behajtotta a lepedő másik két sarkát is, eltakarva Abbot arcát.
– Készen állsz? – kérdezte érzelemmentes hangon Geoff.
Zayne a combjára támaszkodott, és felállt.
– Igen.
Nicolai előrelépett, majd a férfiak felemelték Abbot testét, és
kivitték a szobából. A szívem hevesen vert, mert tudtam, hogy
azért viszik el, hogy előkészítsék, és amennyire lehetséges,
megtisztítsák a testét.
Ha egy őrző meghal, a testével ugyanaz történik, mint az
emberekével, csak gyorsabban. Egy nap alatt lezajlik a
folyamat, aminek a végére szinte csak csontok maradnak a
testből. Ez az oka annak, hogy az őrzők elégetik a halottjaikat.
Órák teltek el, mire Dez és a klán többi tagja újra feltűnt, és
bár a lábam, az egész testem érzéketlenné vált, ott voltam,
amikor Abbotot felemelték a rögtönzött máglyára, és ott voltam,
amikor Zayne óvatosan a harcban elesett apja lábához
közelítette a meggyújtott fáklyát. Ott voltam, amikor Nicolai
átkarolta Denika vállát.
És még akkor is, amikor Abbot testéből nem maradt más, csak
hamu.
Amikor vége lett, Roth finoman átölelte a derekamat, de még
így is összerezzentem. Nem felejtettem el, hogy ott van, de nem
is voltam teljesen magamnál. Visszatekintve érdekes
belegondolni, hogy a pokol koronahercege szemtanúja volt egy
őrző rituális temetési szertartásának.
 Roth visszavezetett a házba, de nem jutottunk messzire,
amikor Jasmine tűnt fel előttünk. Minden porcikája
szomorúságot árasztott, de szép arca rendíthetetlenül eltökélt
volt.
– Gyertek velem! – utasított minket, majd a lépcső felé indult.
Nem mozdultam, ezért Roth a saját kezébe vette az irányítást.
Pontosabban a karjába. Felém fordult, a térdem alá tette a
kezét, és a következő másodpercben a levegőben találtam
magamat, ahogy Roth a mellkasához szorított.
– Mit művelsz? – kérdeztem meghökkenve.
– Egész mostanáig talpon voltál, ráadásul megsérültél. –
Jasmine nyomában elindult a lépcső felé. – Ne mondd, hogy jól
vagy. Hagynod kell Jasmine-nek, hogy megvizsgáljon.
Ellenkezni akartam, de Roth már félúton járt a lépcsőn, és
ebben a pillanatban rám törtek az emlékek – tudatosult bennem
mindaz, amit az elmúlt pár napban átéltem. Elhatalmasodott
rajtam a kimerültség. A csontjaimban is éreztem a fáradtságot.
Jasmine megállt a volt hálószobám előtt, és amikor kinyílt az
ajtó, elöntött a nosztalgia érzése. Körülnéztem, miközben Roth
odavitt a tökéletesen beágyazott ágyhoz, és letett rá.
A közelemben maradt, leült az ágy másik oldalára.
Semmihez sem nyúltak a távollétemben, kivéve, hogy az
ágyat tutira nem én hagytam ilyen rendezetten.
Az íróasztalomat még mindig füzetek, papírlapok és könyvek
borították. A ruhásszekrény ajtaja tárva-nyitva volt, felfedve a
fogasokon rendetlenül lógó és földre hajított ruhadarabokat,
amik között egy-egy főiskolai jelentkezési lap hevert.
 Szörnyen fura volt itt lenni.
Az ablak felé pillantottam, amit Abbot egyszer beszögeltetett,
és a tekintetem megakadt a babaházon. Elszorult a szívem, mert
önkéntelenül is eszembe jutott a múlt – a Zayne-nel közös
emlékeim. Dühömben egyszer széttörtem a házat, Zayne pedig
újjáépítette, hogy újra teljes fényében tündökölhessen. Eszembe
jutott az is, hogy Bambi beköltözött a babaházba.
Sírás fojtogatott, de nem engedtem utat a könnyeknek. Inkább
Jasmine-re figyeltem, aki gyógynövényeket és egy
kínzóeszközökkel teli táskát – más néven varrókészletet – pakolt
az ágyra.
– Levennéd a pulcsit? – kérdezte, miközben hátrafogta
hosszú, sötét haját.
Lehúztam magamról a tönkretett pulóvert. Alatta
spagettipántos topot viseltem, de olyan fáradt voltam, hogy az
sem érdekelt volna, ha kivillan a cicim.
Roth elvette tőlem a pulcsit, a földre hajította, majd a
vállamra tette a kezét. Le sem vette a szemét az arcomról.
Amikor meglátta a sérülésemet, Jasmine csettintett a
nyelvével.
– Mi történt?
– Nem tudom pontosan – krákogtam. – Zayne leszúrta a lilint,
erre ez történt velem.
– A lilint vastőrrel szúrták le – tette hozzá Roth. – De látszólag
nincsenek erre utaló tünetei.
Jasmine a fejét rázta, és fertőtlenítőszert öntött egy rongyra.
– Nem. Ha ez történt volna, akkor nagyon rosszul lenne.
Bocsánat, ez lehet, hogy fájni fog. – A sebre tette a rongyot, és
tényleg csípett egy kicsit, de éreztem már rosszabbat is. – És
hogy vagy mostanában?
– Megvagyok – válaszoltam kurtán. Nem akartam magamról
beszélni. Az ajtóra, majd Rothra pillantottam. – Zayne…
rendben lesz, ugye?
Roth lassan bólintott.
– Muszáj lesz neki.
– Rothnak igaza van. – Jasmine felitatta a vért a karomról és a
vállamról. – Most, hogy az apja nincs többé, Zayne-en a sor,
hogy a klán vezetőjévé váljon.
Tágra nyílt a szemem. Ez eszembe sem jutott.
– Ahhoz túl fiatal, hogy egyedül vegye át az irányítást –
folytatta Jasmine. – Valószínűleg Nicolainak kell majd
helyettesítenie Zayne-t, amíg készen nem áll.
Véget ért egy korszak, és hamarosan elkezdődik egy új.
Bár a testem a szobában maradt, amíg Jasmine a sebemet
tisztogatta és tovább beszélt, a gondolataim mintha több ezer
kilométerre jártak volna. Képtelen voltam elhinni a történteket.
Eszembe sem jutott, hogy így végződhet a harc. Sem mentálisan,
sem érzelmileg nem készültem fel a következményekre.
– Jó hírem van – mondta Jasmine, kizökkentve az
elmélkedésből. – A seb már gyógyul. Nem kell összevarrnom.
Hála az égnek, mert a legutóbb, amikor ilyesmi történt velem,
le kellett fogni. Jasmine valamiféle hűsítő, mentolos illatú
balzsamot kent a karomra, majd felállt, és így szólt:
– Pihenjetek! Késő van. Biztos vagyok benne, hogy a klán nem
bánja, ha mindketten itt maradtok.
Roth meglepetten felhúzta a szemöldökét.
– Biztos?
Jasmine fáradtan mosolygott.
– Ha tévedek, valaki majd úgyis idejön, hogy elküldjön titeket.
Addig is mondjátok: éhesek vagytok? Küldethetek fel ennivalót.
– Én megvagyok – válaszolta Roth, majd rám nézett. – És te?
– Én sem vagyok éhes. – Mielőtt Jasmine kiment volna a
szobából, megfogtam a kezét. – Köszönjük.
– Nem kell megköszönnöd – válaszolta, aztán távozott.
A vállamra pillantottam, és megvizsgáltam a csillogó, ráncos
sebhelyet. Közel sem volt olyan súlyos a sérülésem, mint
amilyennek eleinte éreztem.
– Kérsz egy másik pulcsit? – kérdezte Roth, és amikor
bólintottam, a szekrényemhez ment, és egy vaskos kardigánnal
tért vissza. Némán kigombolta a ruhadarabot, majd letérdelt
elém, és lehúzta a lábamról a csizmát.
Amikor a sajátját is lerúgta, Morris megjelent az ajtóban,
kezében két pohárral. Mindkettőben narancslé volt, amitől
könny szökött a szemembe, és elmosolyodtam.
Az éjjeliszekrényhez vitte őket, de szokás szerint egy szót sem
szólt. Aztán felém fordult, és az arcomra simította hideg
tenyerét. Megint elmosolyodott, de ezúttal a szeme is tükrözte
az érzelmeit. Megpaskolta az arcomat, majd kiment a szobából,
félig nyitva hagyva maga mögött az ajtót.
– Ez a pasas… irtó fura – jegyezte meg Roth.
– Csodálatos ember – keltem Morris védelmére.
 Roth lassan ingatta a fejét.
– Ebben nem kételkedem, de…
– De mi?
– Nem tudom. Egyszerűen… rám hozza a frászt – mondta
komoran Roth. – Pedig semmi sem szokta rám hozni a frászt.
Fintorogtam.
– Nincs benne semmi ijesztő. Morris a legjobb fej, ráadásul
egy öregember, szóval nem kimondottan jelent fenyegetést rád.
– Mondom, hogy nem tudnám megmagyarázni. –
Végigszántott a haján az ujjaival, majd felém fordult. – A ma
éjszaka…
– Kész katasztrófa volt? – Odébb csúsztam, és az ágytámlának
dőlve elvettem az egyik poharat.
Roth mellém ült, a vállunk összeért. Kinyújtotta a lábát.
– Igen, szépen összefoglaltad.
Kortyoltam egyet a narancsléből, aztán még egyet, majd
félretettem a poharat. Roth állán még mindig látszott a zúzódás,
de kezdett halványabbá válni. Végigsimítottam rajta az
ujjaimmal.
– Jól vagy?
Roth összevonta a szemöldökét.
– Ne aggódj miattam!
– De aggódom.
– Felesleges.
– Roth – sóhajtottam.
– Jól vagyok – mondta végül. – Nem is fáj.
– Akkor jó – válaszoltam. Nehezen vettem a levegőt. – Ma
éjjel… nem akarok gondolkodni. El sem hiszem, hogy Abbot
nincs többé.
Roth mélyet sóhajtott.
– Tudod, mit gondolok róla. Részt vett abban, amit a klán tett
veled… De azt is tudom, hogy ő nevelt fel téged. – A kezemre
csúsztatta a kezét, és megszorította. – És hogy nem könnyű
elfogadnod a történteket.
Behunytam a szemem, és hátradőltem.
– Úgy halt meg, hogy engem próbált megvédeni. Nem is…
Nem is tudom, mit mondjak. Korábban annyira dühös voltam
rá, de végül jobb belátásra tért. Még mindig… – Szünetet
tartottam, kinyitottam a szemem. Éreztem, hogy könnyes, és
amikor megszólaltam, a hangom rekedt volt. – Még mindig
szerettem őt, érted?
Roth a szájához húzta a kezemet, és megcsókolta.
– Nyilvánvalóan ő is szeretett téged.
– Igen. – Pislogva igyekeztem megszabadulni a könnyektől, és
remegve beszívtam a levegőt.
Egy ideig csak hallgattunk.
– Szeretnél benézni Zayne-hez? – kérdezte Roth, mire felé
fordultam. Korábban sokkal jobban meghökkentett volna a
figyelmessége.
– Igen, de lehet, hogy… kell neki még egy kis idő.
– Igen, lehet – motyogta Roth, majd felém nyúlt, és a fülem
mögé tűrt egy hajtincset.
Az ölembe tettem összekulcsolt kezeinket, és megpróbáltam a
legújabb problémánk felé terelni a gondolataimat.
 – A lilin azt mondta… ha szenvedünk, együtt szenvedünk. Te
is hallottad. Nem tudtuk, hogy ennyire komolyan kell venni,
amit mond.
Roth halk, dühös morgást hallatott.
– Erre tényleg nem számítottam.
– Én sem – válaszoltam szárazon. – Pedig logikus. Részben
belőlem, részben Lilithből teremtetett. A Kaszás is megmondta,
hogy kapcsolat van hármunk között, de nem részletezte, hogy
érti ezt.
– Hát persze hogy nem.
– Pedig jó lett volna tudni – folytattam fáradtan. – Azért ez
elég fontos infó. Ha megöljük a lilint, én is meghalok. És,
gondolom, visszafelé is működik a dolog.
Roth eltökélt arcot vágott.
– Lennie kell más módnak. Ha nincs, majd elintézzük, hogy…
ne csináljon bajt.
Kétkedőn felhúztam a szemöldökömet, mert tudtam, hogy
amíg meg nem öljük a lilint, biztosan bajt fog csinálni. De még
ha kordában is tudnánk tartani anélkül, hogy megölnénk, mi
lesz akkor Sammel?
Elveszne a lelke, ahogy a gyülekezet összes tagjáé is, akikből a
lilin táplálkozott. Oké, fanatikusok voltak, de akkor sem
érdemeltek ilyen halált.
Roth tekintete az ajtóra siklott, és ahogy követtem, megláttam
az ott álló Zayne-t. Elállt a lélegzetem. Szóra nyitottam a szám,
de ő szólalt meg először:
– Bejöhetek?
 – Persze – válaszoltam, és behúztam a lábam, hogy ő is
leülhessen az ágyra, de Zayne nem jött beljebb a szobába.
Sajgott a szívem érte és a történtek miatt. – És hogy…
– Nem tudom. Azt sem tudom, mit gondoljak. – A nadrágja
zsebébe dugta a kezét. – De nem emiatt jöttem. Bocsánatot
akarok kérni.
Tátva maradt a szám.
– Fogalmam sem volt, hogy ha leszúrom a lilint, azzal
fájdalmat okozok neked. – Kristálykék szeme bánatosan
csillogott. – Sosem bántanálak, Layla. Soha. Nem akartam…
– Tudom. Tudom, hogy nem akartál bántani. Egy pillanatra
sem gondoltam, hogy megtetted volna, ha tudod, mi lesz a
következménye. Még mi sem gondoltunk erre – győzködtem. –
Nem kell bocsánatot kérned. Ez az utolsó dolog, amivel most
foglalkoznod kéne. Komolyan.
Feszült arckifejezése egy kissé mintha nyugodtabbá vált
volna. Egészen kicsit.
– És azt tudjuk, miért történt?
Szerettem volna azt mondani neki, hogy felejtse el ezt az
egészet, de aztán rájöttem, hogy talán figyelemelterelésre
vágyik, és nem akartam megfosztani ettől. Elmeséltem neki,
amiről Rothtal beszélgettünk az érkezése előtt.
– Muszáj lennie valami megoldásnak – mondta Zayne, amikor
befejeztem. – Amivel elválaszthatunk a lilintől.
– Mi van, ha nincs megoldás? – Remegés futott végig a
testemen. – Mi van, ha a lilin és köztem tényleg megtörhetetlen
kapcsolat van, ahogy gondoljuk, és…
 – Ne mondd ezt! – Roth szeme vadul villogott. – Be se fejezd
ezt a mondatot!
– Rothnak igaza van – tette hozzá Zayne a mellkasát
dörzsölve. – Lennie kell megoldásnak. Csak még nem tudjuk, mi
az.
Hinni akartam, hogy van más megoldás, de ezt a kapcsolatot
nem lehetett csak úgy megszüntetni.
– Megkérdezhetnénk a látnoktól – vetette fel Roth.
Lassan felé fordultam.
– Úgy érted, a kissráctól?
Roth bólintott.
– Ha van valaki, aki tudja, az ő. Csak ki kell szednünk belőle
az infót.
– Látnok? – kérdezte Zayne zavartan.
– Aha, van egy kissrác, aki képes… hát, nem is tudom, kivel,
de képes kommunikálni egy felsőbb hatalommal. Nem dolgozik
se a mennynek, se a pokolnak. – Szünetet tartottam, és
halványan elmosolyodtam. – Szereti az Assassin’s Creedet.
– Meg a sült csirkét – tette hozzá Roth.
Horkantottam.
– Holnap beszélhetünk vele. – Egy pillanatig csend volt. –
Szerintem tudni fogja, hogy jövünk – fejeztem be a homlokomat
ráncolva.
Roth elvigyorodott. Zayne felé fordultam. Fáradt tekintetű
szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, és szörnyen…
elveszettnek tűnt.
– Layla, tudod, hogy itt maradhatsz. – Feszültté vált a
testtartása. – Mindketten itt maradhattok, amíg kell. Rendben?
Ha pedig elmentek… Legyetek óvatosak! Nekem most…
Mennem kell.
Gyors mozdulattal felálltam az ágyról, és odamentem hozzá,
majd – mielőtt még elrohant volna – átöleltem. Először
megmerevedett a teste, de aztán átadta magát az ölelésnek. Ő is
körém fonta a karjait, majd az arcomhoz szorította az arcát.
– Köszönöm – suttogta rekedten, majd leeresztette a karját,
kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
Szorosan becsuktam a szemem. Nem tudom, meddig álltam
így, de amikor megfordultam, egyenesen az ágyhoz mentem.
Felmásztam rá, és elfoglaltam a korábbi helyemet Roth vállának
dőlve.
– Szerintem Zayne nem tudja.
– Micsodát? – kérdezte halkan Roth.
– Azt, hogy hogyan halt meg az apja. – Roth felé fordultam. –
Hogy engem akart megvédeni. De már így is annyira…
– Elég! – Roth megfogta az államat, és a szemembe nézett. – Ez
a srác, aki az előbb itt volt… Utálom ezt mondani, de jó srác.
Nem utál téged. Soha nem is tudna. Talán most nincs túlzottan
oda érted, de ennek semmi köze az apjához. Azt nem tudom,
tudja-e, hogyan halt meg Abbot, de ha és amikor rájön, nem fog
hibáztatni téged. Mert nem a te hibád volt. És ezt ő is tudja.
Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak.
– Utálom, amikor igazad van.
Roth nevetett, és óvatosan magához húzott, hogy átöleljen.
A vállára fektettem az arcomat.
 Olyan sok minden történt az utóbbi pár napban, hogy
megállás nélkül kavarogtak a gondolataim. De most, ebben a
pillanatban, nyugodt voltam.
– Semmin sem változtatnék.
Pislogva felnéztem rá.
– Miről beszélsz?
– Az alkuról, amit Caymannel köttettem. – Hüvelykujjával
végigsimított az alsó ajkam vonalán. – Ha tudtam volna, hogy a
boszorkányok Bambit fogják kérni, abba is belementem volna,
ha ezzel megmenthetlek téged. Van egy olyan érzésem, hogy
Zayne ugyanígy érez az apja halálával kapcsolatban.
– Ó, Roth…
– Csak szeretném, ha ezt tudnád. Oké? – Lehajolt, és
megpuszilta a homlokomat. – Hiányzik az a kígyó. Örökké
hiányozni fog, de ha újracsinálhatnám a dolgot, ugyanezt
tenném. Nincs kétségem. Érted újra megtenném.
 HUSZONÖT

Fogalmam sem volt, hogy kötött ki Zayne és Stacey a Mustang

hátsó ülésén másnap reggel. Stacey-vel találkoztam össze
először: pár másodperccel azután, hogy kiléptem a zuhany alól,
dörömbölni kezdett a bejárati ajtón, és követelte, hogy engedjük
be.
Egy kicsit… Na jó, nagyon szerettem volna ott lenni Geoff-fel a
vezérlőteremben, hogy lássam, milyen arcot vág a jelenetet
látva. Mióta barátok voltunk, Stacey egyszer sem látogathatott
meg az udvarházban.
A hallottak alapján az őrzők egészen addig nem engedték be
őt, amíg Zayne meg nem jelent a bejáratnál. Kiderült, hogy
valamikor az éjszaka során tudomást szerzett a mostanra
jelentéktelenné vált sérülésemről – méghozzá valószínűleg
Zayne-től, mert sem Roth, sem én nem válaszoltunk az
üzeneteire.
Már azon tökre meglepődtem, hogy ő és Zayne egyáltalán
üzengetnek egymásnak. Azt sem gondoltam volna, hogy
egyáltalán telefonszámot cseréltek. Nem mintha Stacey
ellenkezett volna, ha megkaphatja Zayne számát, csak ötletem
sem volt, mikor lettek ilyen jó barátok.
Biztos akkor, amikor a pokolban voltam.
 Az tegnap lett volna? Vagy tegnapelőtt? Elvesztettem az
időérzékemet.
Most éppen órán kellett volna lennie, de nem igazán volt
jogom számonkérni a lógás miatt, mert egy örökkévalóság óta
be sem tettem a lábamat a suliba.
Mivel Zayne is jelen volt, amikor Roth felvetette, hogy
látogassunk el a látnokhoz, szóba hozta a témát, amikor Stacey-
vel a régi szobámban beszélgettünk. Stacey követelte, hogy
velünk jöhessen, és nagyjából fél óra vitatkozás után rájöttem,
hogy nem fogom tudni meggyőzni az igazamról. Nem akartam,
hogy ehhez az egészhez akár csak egy kicsit is köze legyen, de –
ahogy többször is rávilágított – már így is nyakig benne volt.
Jó volt újra látni az életteli, lelkes Stacey-t a szeretett
barátnőm halovány szellemverziója helyett, ami az utóbbi
időben volt.
Meglepett, hogy Zayne is velünk jön. Nem beszélt, az
arckifejezése érzelemmentes volt. Nem tudhattam, hogy viseli
az apja elvesztését, de annak ellenére, hogy csak pár óra telt el a
tragédia óta, tartotta magát, és én csodáltam az erejét.
Amikor láttam meghalni Elijah-t, éreztem valamiféle gyászt,
de az teljesen más helyzet volt. A halálával elvesztettem egy
lehetőséget. Nem mintha valaha is abba a hitbe ringattam volna
magam, hogy egy napon majd elfogad mint a lányát, mégis
gyászoltam: gyászoltam a kapcsolatot, ami sosem alakult ki
közöttünk. Abbot halálával viszont elvesztettem az egyetlen
apafigurát az életemben. Majd megszakadt a szívem a gyásztól,
de ez semmiség volt ahhoz képest, amit Zayne érezhetett.
 És a Sam miatt érzett gyászom sem volt Stacey-éhez
hasonlítható. Úgy éreztem, csak kóstolót kaptam a történtek
következményeiből, míg a többiek egy egész fullasztó falatot.
Viszont volt egy olyan érzésem, hogy ez hamarosan meg fog
változni.
A látnok házába vezető út kínos csendben telt, és egy
élelmiszerboltban kezdődött.
A tanyasi csirke – a látnok ajándéka – Zayne és Stacey között
hevert az ülésen. Amikor csak hátranéztem, Zayne éppen
gyilkos pillantást lövellt Roth tarkója felé, aki már harmadszor
dúdolta a Paradise Cityt, mintha észre sem vette volna,
mennyire idegesíti az őrzőt. Én próbáltam úgy tenni, mintha
minden szipiszuper lenne, nem ultragáz, Stacey meg úgy
bámulta a fiúkat, hogy szinte hiányzott a kezéből egy vödör
pattogatott kukorica.
Amikor végre leparkoltunk a manassasi polgárháborús
csatatér közelében álló régi kőház fakerítése előtt, készen álltam
arra, hogy ágyúgolyóként ugorjak ki a kocsiból.
– Jobb lesz, ha ti ketten a kocsiban maradtok – fordult Roth a
potyautasainkhoz, miután lekapcsolta a gyújtást. – Tony elég
magának való. Jobb, ha nem bőszítjük fel.
Zayne a csirkére pislantott.
– Azt kérte, hozzatok neki egy csirkét?
– Ööö… – Roth nem válaszolt.
– Tényleg kisgyerek? – kérdezte Stacey a ház felé pillantva.
Az ajtó közelében lévő egyik ablak függönyét elhúzta valaki. –
Mármint igazi kisgyerek?
 – Aha, olyan kilenc- vagy tízéves lehet – magyaráztam, és az
ajtó felé nyúltam.
– Jesszus – motyogta Stacey a fejét ingatva.
– Ti ketten meglesztek itt? – Valahogy nem voltam biztos a
dologban.
Roth horkantott.
– Biztos jól ellesznek.
Jelentőségteljes pillantást vetettem rá, ő pedig ártatlan arcot
vágott, majd a hátsó ülés felé nyújtotta a kezét.
– A csirkét, ha kérhetném.
Stacey a kezébe nyomta a madarat.
– Ez elég fura…
– Nem is tudod, mennyire – motyogtam.
Roth a Mustang túloldalán várt rám, és amikor mellé értem,
gyengéden a derekamra tette a kezét.
– Jól vagy? – kérdezte, és beléptünk a kapun, aztán elsétáltunk
a gondosan nyírt bokrok mellett.
– Egy kicsit még fáj – vallottam be, mert ha azt mondtam
volna, hogy teljesen jól vagyok, Roth nem hitt volna nekem.
Mielőtt felsétáltunk volna a lépcsőn, Roth lehajolt, és lágyan
megpuszilta a homlokomat. Hátrapillantottam, és észrevettem,
hogy Zayne az utasítás ellenére nem maradt a kocsiban. Az autó
mellett állt, háttal a háznak. Ott volt, de amikor ránéztem, úgy
éreztem, mintha egy videófelvételt néznék valakiről. Jelen volt,
és mégsem volt jelen.
Az ajtó kinyílt, mielőtt kopoghattunk volna, ami elterelte a
figyelmemet. Ahogy a halványkék aura elhalványult,
megpillantottam Tony anyukáját. Ezúttal fehér kardigánt viselt,
de a nyakán most is az a gyöngysor díszelgett, ami az első
találkozásunkkor volt rajta.
– Most sem tetszik, hogy itt vagytok – szólalt meg.
Roth vállat vont, majd így válaszolt:
– Most is mondhatnám, hogy sajnálom, de nem gondolnám
komolyan.
Te jó ég, már megint ugyanaz a nóta…
– Engedd be őket! – hallatszott egy hang a nő háta mögül, aki
erre odébb lépett, és ott állt előttünk a fiú. Először csak fehér
ragyogást láttam, ami Zayne aurájánál is fényesebb volt. Egy
tiszta lélek – állati ritka dolog. Az éhség, amit régen éreztem egy
tiszta lelket látva, minimális volt, szinte feledhető. A kisfiú arcát
göndör, szőke fürtök keretezték. Úgy nézett ki, mint egy kis
angyal. Imádni való volt – eltekintve kobaltkék szeme fehér
pupillájától.
Az a szempár még mindig rám hozta a frászt.
Tony a Roth kezében lévő zacskóra pillantott.
– Megint egy csirke? Ez most komoly?
– Hékás, ez igazi tanyasi csirke! – méltatlankodott Roth.
– Azért egy élőnek jobban örültem volna – sóhajtott a látnok,
majd intett az anyjának, hogy vigye el az ajándékunkat.
A nő, aki valószínűleg hozzá volt szokva az ehhez hasonló
bizarr jelenetekhez, elvette a zacskót.
– Mexikói napot tartunk. A csirkét majd később esszük meg.
– Bizony, ma taco lesz. – A látnok intett, hogy kövessük.
A háznak fenyő- és almaillata volt, amitől hirtelen elfogott a
karácsony utáni vágyódás. – Igazán megengedhettétek volna a
barátaitoknak, hogy bejöjjenek. Ehelyett csak ülnek ott
morcosan, és megijesztik a szomszédokat.
– Tutira ők a legkevésbé ijesztő dolog, amit a szomszédaitok
valaha láttak – mutatott rá Roth.
– Attól függ, mit tart az ember ijesztőnek, nem igaz?
Roth valami elmés válaszra nyitotta a száját, de
figyelmeztetőn a vállába böktem; ha nem teszem, sose hagyta
volna abba.
Csúnyán nézett rám, mire Tony kifejezetten gyerekes
kuncogást hallatott.
Követtük őt a nappaliba. A szobában egy hatalmas
karácsonyfa állt, tele díszekkel és ajándékhegyekkel a lábánál.
A tévén ezúttal is egy videójáték kimerevített képe látszott, de
ez nem a középkorban játszódott. A képen egy kocsi volt, amit
egy rendőrnek látszó alak üldözött.
Tony lehuppant egy babzsákra, és alatta valahogy még ez is
trónnak látszott.
– Tudom, miért vagytok itt.
– Hát persze – mormoltam, és leültem a kanapéra.
A fiúcska felvonta egyik szőke szemöldökét, és Rothra
pillantott.
– Csak hogy tudd: amikor leláncoltak a pokol legtüzesebb
bugyrában, a jóslatommal ellentétben nem röhögtem szét a
fejem.
Roth szeme összeszűkült, ahogy eszébe jutottak a szörnyű
emlékek. Leült mellém a kanapé karfájára.
 – Inkább egy elégedett, öblös nevetés volt – tette hozzá Tony
huncutul.
– Nem inkább magas hangú vihogás? – kontrázott Roth. –
Elvégre még nem vagy túl a pubertáson.
Atyavilág.
Tony felemelte pufók kezecskéjét, és bemutatott Rothnak.
– Jaj, csak nem dühítettem fel az édes kis babucit?
– Roth – sóhajtottam, és finoman belebokszoltam a lábába. –
Sehová se vihetlek magammal.
– Ez nem igaz – kacsintott rám. – Remekül alkalmazkodom
bármilyen szituációhoz.
Tony lazán feltette a lábát a dohányzóasztalra.
– Habár nagyszerűnek tartom, hogy ti ketten elfogadtátok
önmagatokat és az egymás iránti érzéseiteket, jobb dolgom is
van, mint hogy nézzem, ahogy…
– Tony! – hallatszott az anyukája hangja a ház egy másik
részéből. – Most azonnal vedd le a lábadat a dohányzóasztalról!
Összeszorítottam a szám, hogy nehogy elnevessem magam,
Tony pedig fura szemét forgatta, de azért teljesítette a
parancsot. A lába nagyot dobbant a keményfa padlón.
– Tudni akarjátok, hogyan ölhetitek meg a lilint – folytatta,
miközben baljóslatúan nézett Rothra. – Ismeritek a szabályokat.
Semelyik oldal javát nem szolgálhatom a jóslatommal.
– Fenébe a szabályokkal! – mondta indulatosan Roth.
– Te könnyen beszélsz, nem a te életed a tét – vágott vissza a
látnok. – Az a helyzet, hogy már mindkettőtöknek ismernie
kéne a választ, amit kerestek.
 – Tudjuk, hogyan ölhetjük meg a lilint – szólaltam meg, és
előrébb csúsztam a kanapén. – Szíven kell szúrnunk, vagy le
kell fejeznünk, és a szíven szúrás majdnem sikerült is, de…
– De kisebb komplikáció lépett fel? – A fiúcska bánatosan a
képernyő felé pillantott, mintha minden perc, amit nem
játékkal tölt, kész kínzás lenne. – A lilinen ejtett halálos seb
téged is megöl.
Bólintottam.
– Várható volt. A lilint részben belőled teremtették, ahogy
mindkettőtök Lilithből teremtetett – folytatta a látnok, és
oldalra döntötte a fejét. Néhány arany lokni az arcába hullott. –
Ti hárman összetartoztok.
Ezt már korábban is hallottam, de azt senki sem említette,
hogy a lilin megölése egyet jelent az én halálommal. Ezt az
icipici részletet kifelejtették. Na, nem mintha túlzottan
meglepett volna a dolog…
– Tudnunk kell, hogyan választhatjuk el őket egymástól. –
Roth kinyitotta, majd ökölbe szorította a felém eső kezét. – Ezért
vagyunk itt.
– Igen, tudom. – Tony szinte oda sem figyelt ránk, annyira
elvonta a figyelmét a megállított videójátéka. – Ezzel a
beszélgetéssel csak az időnket vesztegetjük.
– Egyáltalán nem érdekel ez az egész? Tudom, hogy a hülye
játékod fontos neked, de ha nem állítjuk meg a lilint, te is
meghalsz. Mindenki meghal! – Felpattantam, és legszívesebben
megragadtam volna a kis látnokot, hogy megrázzam. De
tudtam, hogy nem a levegőbe beszél: mi nem értettük őt.
Zakatolt a szívem az idegességtől. – Ha elbukunk, a lilin
elindítja a világvégét. Még te is figyelmeztettél minket erre,
amikor legutóbb itt jártunk.
– Amikor legutóbb itt voltatok, láttam, hogy nagy esély van
arra, hogy ez történjen. – A pupillái egyszeriben világítóan
fehérré váltak. – Most viszont azt látom, hogy nem fog
megtörténni. Megakadályozzátok a világvégét.
– De… – vágtam közbe feszülten.
– Te akadályozod meg – fejezte be, miközben
jelentőségteljesen nézett rám. – És már azt is tudod, hogyan.
Ennyi. Itt a vége.
Roth élesen beszívta a levegőt, én pedig, azt hiszem, egy
pillanatig elfelejtettem levegőt venni. Újra szembesültünk azzal,
amit egyikünk sem akart tudomásul venni a lilinnel való
összecsapás után.
A lilin megölése egyet jelent az én megölésemmel.
– Nem segítesz, öcskös – mondta nyugodt hangon Roth, de
düh és még valami, talán kétségbeesés sugárzott belőle, ami
megülte a szobát. – Tudnunk kell, hogy ölhetjük meg a lilint
anélkül, hogy Laylának bántódása esne.
– Ahogy mondtam, erre a kérdésre már tudjátok a választ –
válaszolta Tony a babzsáktrónusáról. – Csak nem akarjátok
elfogadni.
Egy pillanatra behunytam a szemem.
– Úgy érted… épp az ellenkezőjét kell tennünk: megölni
engem, hogy a lilin meghaljon.
– Ez baromság – vetette közbe Roth, és mire kinyitottam a
szememet, már állt. – Ez nem válasz.
Az ifjú látnok arcán bűntudatos kifejezés villant át.
– Ez az egyetlen válasz.
Roth Tony felé indult, de gyorsan elkaptam a karját, hogy
megállítsam. Mély lélegzetet vett, a mellkasa hirtelen
megemelkedett. Egy pillanattal később Tony anyja a szobában
termett.
Egy nehéz üvegedényt tartott a feje fölött, készen arra, hogy
ránk hajítsa azt.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy távozzatok.
Megszorítottam Roth karját. Tony anyjának igaza volt. Ideje
volt mennünk, mert megkaptuk a választ. Már azelőtt tudtuk,
hogy idejöttünk volna – én legalábbis biztosan. Roth még
mindig vérben forgó szemmel bámulta a látnokot, ezért a
karjánál fogva húzni kezdtem.
– Roth – suttogtam. – Menjünk!
Roth felém fordította vérszomjas tekintetét.
– Te ezt csak így elfogadod? – mutatott Tonyra idegesen. –
Megelégszel azzal, hogy nincs más lehetőség?
– Nem – válaszoltam, és bár nem volt hazugság, csak azért
mondtam ezt, hogy végre elhúzhassunk innen, mielőtt Tony
anyja ránk öntené az üvegtálból a babpürét. – De itt nem
tehetünk többet. – Roth még mindig habozott, ezért a karjánál
fogva húzni kezdtem. – Majd magunktól rájövünk a megoldásra.
Én magam is hallottam, mennyire bizonytalan a hangom, de
Roth végre megadta magát. Elindultunk a kijárat felé. Menet
közben elhaladtunk Tony mogorva anyukája mellett.
 – Minden okkal történik – kiáltott utánunk a látnok, amikor
az előszobába vezető boltíves folyosóra értünk.
Hátrapillantottam, és megláttam Tonyt, aki mögöttünk állt.
Az arca a korát meghazudtolóan komoly és bölcs volt. – Ezen a
világon minden apró történésnek megvan az oka. Minden tett, a
herceg és az őrzők tettei is ehhez a ponthoz vezettek.
Mindannyian áldozatokat hoztak érted. Nem hiába.

Stacey arca fehér volt, mint egy füzet lapja, sötét szeme tágra
nyílt.
– Nem – mondta, aztán hangosabban folytatta: – Az nem
lehet.
Az anyósülésen ülve Roth felé fordultam. A kezét néztem.
Olyan erősen szorította a kormányt, hogy kifehéredtek az
ujjpercei. Nem igazán szólalt meg azóta, hogy beszálltunk a
Mustangba. A sulihoz tartottunk, hogy kitegyük Stacey-t, és az
út során Roth végig egyenesen előre nézett; az állán rángatózott
egy izom.
– Komolyan nem tehetünk semmit? – kérdezte Zayne. Kezét
az ülésem háttámláján nyugtatta. – Vagy csak arról van szó,
hogy a látnok nem tudja, mit kéne tennünk?
– Szerintem nincs más megoldás – feleltem, és
hátrapillantottam Zayne-re. Nem tűnt sem dühösnek, sem
zavartnak, az érzelem, ami az arcán tükröződött, inkább a kettő
keveréke volt. – Igazából logikus is, hogy a lilin és köztem
kapcsolat van, és mindketten kapcsolódunk Lilithhez. Elvégre a
lilin Lilith és az én véremből jött létre.
 – Szerinted talán logikus – mondta Stacey, és egyik lábát
felhúzta a mellkasához. – Szerintem meg ennek az egész
szarságnak nincs semmi értelme, de mindegy. Most mit
csinálunk? Ha nem ölhetjük meg a lilint…
– Ha nem öljük meg a lilint, elveszítjük Samet. És az összes
lelket, amit a lilin elvett – emlékeztettem Stacey-t.
Fájdalmasan eltorzult az arca, és kibámult az ablakon.
A házak és pázsitok helyét, amik mellett elsuhantunk, falak
vették át.
– Nem felejtettem el. Csak…
Zayne hátradőlt az ülésen, és az arcát dörzsölte.
– Muszáj lennie más megoldásnak. Ott van az a sok francos
könyv az apám dolgozószobájában. Ha hazaértünk, megnézem
őket. Dezt is ráállítom a problémára. – Zayne leengedte a kezét,
és nagyot sóhajtott. – Nem adjuk fel.
Még mindig elég fontos voltam Zayne-nek ahhoz, hogy
segíteni akarjon – ettől kicsit könnyebbé vált a teher, ami a
lelkemre nehezedett amiatt, hogy akkora fájdalmat okoztam
neki. De meg sem kellett volna lepődnöm, hiszen annak
ellenére, hogy Zayne egy része érthető módon gyűlölt engem,
azért mégiscsak jó ember – sőt, csodálatos ember – maradt.
– Hallottad, Layla? – kérdezte Zayne, magára vonzva a
tekintetemet. – Nem adjuk fel.
– Tudom, de… kezdünk kifutni az időből, ami Samet illeti. És
nem tudjuk, az alfák meddig fogják még tétlenül nézni az
erőszakot. – Állati okosakat mondtam. Olyan okosakat, hogy
sem Zayne, sem Roth nem tudott mit mondani válaszul. – A lilin
kiirtotta az Isten Gyermekeinek Egyháza egész gyülekezetét. Jó,
nyilván nem voltak a Nagyfiú kedvencei, de csak idő kérdése,
hogy a lilin valami olyasmit tegyen, ami fölött az alfák már nem
fognak szemet hunyni. Azzal, hogy felélesztette azokat a
vízköpőket, majdnem leleplezett mindannyiunkat. Vajon
igazából mennyi időnk lehet arra, hogy megoldjuk ezt az
egészet?
– Mire célzol? – kérdezte nyersen Roth.
Ijedten néztem rá. Le sem vette a szemét az útról.
– Nem tudom. Arra, hogy… kifutunk az időből.
Roth megint hallgatásba temetkezett, és egészen addig néma
is maradt, amíg meg nem érkeztünk az iskolához. A rég nem
látott épület vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Vágyakozva
és csalódottan néztem a suli bejáratát – jól emlékeztem, milyen
izgatottan vártam, hogy reggelente bejöhessek ide. Az iskola
falain belül úgy tehettem, mintha normális lennék.
Visszagondolva rájöttem, milyen gyerekes butaság volt
menekülni a valódi énem elől.
Többé nem lettem volna képes rá.
Stacey felkapta a hátizsákját a Mustang padlójáról, és kiszállt
a kocsiból. Én is így tettem, hogy megöleljem. Sietnünk kellett,
mert ha meglátott volna valaki az iskola vezetőségéből,
elárasztottak volna minket kérdésekkel, amire most nem volt
időnk.
– Minden oké? – kérdeztem, ahogy kibontakoztunk az
ölelésből.
Bólintott, és félresöpörte szemébe lógó, sűrű frufruját.
 – Igen. Nem. – Feljebb húzta a vállán a táskája szíját. –
Egyáltalán, miért engem kérdezel, hogy jól vagyok-e? Neked
van pszichopata démon sziámi ikred. Most ne miattam aggódj!
– Az nem olyan egyszerű…
– Vagy talán csak könnyebb miattam aggódnod, mint saját
magadért?
Válaszra nyitottam a számat, de nem igazán tudtam mit
mondani erre. Stacey nagyon éleslátóan megfogalmazta a
dolgot. Felpillantottam a sűrű felhőkre, és sóhajtottam.
– Nem tudom, mit gondoljak. Én… – Félbehagytam a
mondatot, a fejemet ráztam.
Stacey megragadta a pulcsim ujját, és finoman meghúzta.
– Ugye tudod, hogy nővér helyett a nővérem vagy?
Elvigyorodtam.
– Ja.
– És szeretlek, bármi történjék. Ezt is tudod. Ahogy azt is,
mennyire fájt Sam elvesztése. – Könnyekkel telt meg a szeme,
de a tekintete határozott volt. – Nem veszíthetlek el téged is.
Ettől a mondattól elfogott az idegesség.
– Miért gondolod, hogy ilyesmi történhet?
– Mert ismerlek – válaszolta rekedten. – Ígérd meg, hogy nem
csinálsz hülyeséget!
– Ééén? – Erőltetetten felnevettem, de a hang inkább
emlékeztetett egymásnak ütődő csontok zörgésére. –
Hülyeséget?
A viccelődésemtől sem lett kevésbé feszült.
– Tudod, hogy értem – mondta. – Ígérd meg, Layla! Azt
akarom, hogy ígérd meg, itt és most.
– Megígérem – suttogtam.
Elváltunk egymástól, és tudtam, hogy az ígéretem a
legkevésbé sem nyugtatta meg Stacey-t. Igazából nem is lett
volna szabad ilyen ígéretet tennem. Nagyon is hajlamos voltam
a hülyeségekre, és most is ilyesmire készültem.
 HUSZONHAT

Rothtal segítettünk Zayne-nek és Deznek átböngészni a padlótól

plafonig érő polcokon sorakozó ősrégi köteteket Abbot
dolgozószobájában. Ráment az egész délutánunk, és amikor
leszállt az éj, Denika és Nicolai is csatlakozott hozzánk.
Miközben a poros lapokat olvasgattuk, időről időre hallottuk
Izzy kuncogását és Drake éles kiáltásait – Jasmine-nek nyilván
nehezére esett kifárasztani és ágyba dugni őket. Amikor
azonban úgy döntöttünk, hogy aznapra eleget kutakodtunk –
sikertelenül –, az ikrek már sehol sem voltak.
Viszont az egyik könyvben olvastam egy érdekes lényről, a
pukvudzsiról. Az aprócska, trollszerű szörnyecskéről korábban
csak egyszer hallottam, akkor, amikor Dez annyi évvel ezelőtt
az udvarházba hozta Jasmine-t, mert megharapta egy ilyen izé,
és a nő nagyon beteg lett a harapástól.
Mindig is látni akartam egyet a saját szememmel.
Amikor Rothtal elindultunk hazafelé, esett a hó. A Palisades
felé vettük az irányt, mivel közelebb volt, mint a McVilla.
Leparkoltunk a mélygarázsban, majd elsétáltunk a föld alatti
szórakozóhely mellett. Amint beléptünk a lakásba, Roth
szabadon engedte a kiscicákat. A famulusok szanaszét szaladtak
a szobában: az egyik a zongorához ment, a másik kettő pedig az
ágy alá rohant.
– Szerezzek valami kaját? – kérdezte Roth, miután a
könyvespolc tetejére dobta a kulcsait.
Nem igazán voltam éhes, de tudtam, hogy Roth egész nap
nem evett.
– Az jó lenne.
– Hozok valamit – mondta, ahelyett, hogy szokás szerint
Caymantől rendelt volna valamit. – Van valami különleges
kívánságod?
Összepréseltem az ajkam, aztán a fejemet ingattam, majd
néztem, ahogy Roth az ajtóhoz sétál, megtorpan, mintha
mondani akarna valamit, végül kimegy a szobából.
Összerándult a gyomrom az idegességtől. Mióta elhagytuk a
látnok házát, ez volt a legtöbb, amit Roth mondott nekem.
Kezdtem gyanakodni. Vajon mire készül?
És én mire készülök?
Körülnéztem a szobában, majd Robint szólítottam. A famulus
lemászott a bőrömről, és róka alakú árnyként a padló felé
suhant. Leérve alakot öltött, és vörösesnarancs bundája
meglibbent, ahogy oldalra fordította a fejét, és rám nézett.
Ő tudta.
Hát persze.
Csipogva a nyitott ruhásszekrényhez szökdécselt, ahol a
fogasról lerángatott ruhadarabokból ágyat csinált. Néztem,
ahogy a teste mellé simítja bozontos farkát, majd a tetőre vezető
ajtóhoz mentem.
Kiléptem az ajtón, és megcsapott a hideg levegő, ahogy
mászni kezdtem a keskeny lépcsőn. A tetőn lévő üres
virágcserepeket vékony hóréteg borította, a nyugágyak fölé
feszített vászonponyva halkan meglibbent. A fák ágai
csupaszon meredtek az égbe, de nem voltak halottak. Tavasszal
újra élettel telnek majd meg… Már ha megéri az emberiség a
tavaszt.
A tető pereméhez sétáltam, és Washington villódzó fényeit
bámultam. A lélegzetem kis párafelhővé állt össze az arcom
előtt, de jó volt idekint, távol a város zajától és a fullasztó
kipufogógáztól. Megnyugtatott. Pár nap volt karácsonyig, és
kezdtünk kifutni az időből.
Sőt, már ki is futottunk belőle.
Zayne és Dez azt tervezte, hogy folytatják a könyvek
böngészését, hátha megtalálják a megoldást a lilin
elpusztítására vagy legalább az ártalmatlanná tételére, de én
kételkedtem abban, hogy bármit is találnának. Egyébként is:
azzal még semmit sem tettünk volna a felfalt lelkekért – Sam
lelkéért –, ha egyszerűen útját álljuk a lilinnek.
Mély lélegzetet vettem, de megakadt a torkomon, ahogy
hatalmába kerített a húsomba vájó pánik, ami eddig
szellemként leselkedett utánam az éjszakában, készen arra,
hogy magával rántson a mélybe. Mielőtt azonban átadtam
volna magamat a zuhanásnak, megéreztem Roth jelenlétét.
Nagyot nyeltem, és mélyre temettem magamban a félelmet,
majd szembefordultam Rothtal.
Az ajtó túloldalán állt, a szellő belekapott sötét hajába,
aminek tincseibe hópelyhek telepedtek. A szeme
borostyánszínű ékkőként csillogott.
– Mit keresel idefent?
Vállat vontam.
– Semmi különöset. Csak olyan szép itt, a hóval, meg minden.
– És meg lehet fagyni – jegyezte meg.
– Ez egyikünket sem igazán érinti.
– Tudom. – Féloldalas mosolyra húzódott az ajka. – Csak
szerettem volna rávilágítani. – Szünetet tartott. – Nem is vagy
éhes, igaz?
– Nem igazán.
Roth felvonta a szemöldökét, és elindult felém.
– Szeretnél itt maradni egy kicsit?
– Aha. Igen, szeretnék.
Még mindig félmosollyal az arcán leült a nyugágyra.
Megpaskolta a párnát, ami védve volt a hótól, de csak addig,
amíg fel nem erősödött a szél. Odasétáltam hozzá, és amikor
felém nyújtotta a kezét, megfogtam.
Roth az ölébe húzott, hogy a hátam a mellkasának
nyomódjon, majd átölelt. Behunytam a szemem, igyekeztem
mindent elfelejteni, és élvezni a testéből áradó meleget és
nyugalmat.
Nem tudom, meddig ültünk ott némán, a hóesést nézve, de a
tetőt borító hóréteg észrevehetően vastagabbá vált. Végül Roth
törte meg a csendet:
– Gondolkodtam – kezdte vészjóslóan. – Eszembe jutott,
milyen jó lenne, ha felvennél egyszer egy olyan aprócska
bikinit, aminek az alsója hátulról olyan vékony, mint a
fogselyem.
– Te jó ég! – nevettem, és a kezét simogattam. – Hogy lehet,
hogy már meg sem lepődöm rajtad?
– Na, na, na. Hallgass végig! – A vállamra fektette az állát. Felé
fordítottam az arcom, és vártam. – Nem csak rajtad lenne
kevesebb ruha, mint most.
Fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni Roth, de örültem,
hogy végre beszél hozzám, és kész voltam egyszerűen…
elengedni az egészet, és csak élvezni a pillanatot. Bármekkora
hülyeséget is mond.
– Rajtad is falatnyi bikini lenne? – kérdeztem.
Éreztem, hogy elmosolyodik.
– Nem bírnál magaddal, ha ilyen csodás látvány tárulna eléd.
– Elkezdtem felé fordítani a törzsemet is, de nem hagyta, hogy
szembeforduljak vele. – Úgy bánnál velem, mint egy darab
hússal.
– Ó, valóban? – kérdeztem nevetve.
Roth hátradőlt a nyugágy párnájára, és magával húzott. Fekve
néztük tovább a szállingózó hóesést.
– Bizony. Szóval rajtam fürdőgatya lenne.
– Fecske?
– Fecskét még én sem vennék fel.
– Miért, az talán durvább volna, mint én a
fogselyembikiniben?
– Maradjunk annyiban, hogy durva lenne. – Elfordította a
fejét, így láthattam az arcát. – Viszont a fürdőgatyához és az
icipici bikinihez homokos tengerpart is tartozna ám. Még sosem
jártál tengerparton, igaz?
– Igaz. – Roth ajka a fülcimpámhoz ért, és az ajkamba
haraptam, ahogy borzongás futott végig a testemen. – És hol is
van ez a tengerpart?
– Egy trópusi országban, ahol mindig meleg van, és folyton
süt a nap. – Egyik keze a pulcsim szegélyénél kalandozott, a
másik pedig lustán simogatta a combomat. – És ami nagyon
messze van innen.
– Milyen messze? – suttogtam.
– Amilyen messze csak szeretnénk. – Keze az államra siklott,
és felemelte az arcom. – A Turks- és Caicos-szigetekre
gondoltam, vagy valami hasonló helyre. – Megpuszilta a
homlokomat. – Ott még nem jártam. – Ajka végigsimította a
szemöldököm vonalát. – De van ott egy Grace Bay nevű öböl. –
Egyesével megcsókolta mindkét szemhéjamat. – Fehér homok.
Türkizszínű víz. – Megpuszilta az orrom hegyét. – Azt mondják,
maga a paradicsom. El kéne mennünk oda.
Finoman elmosolyodtam.
– El kéne.
Elhúzódott, és találkozott a tekintetünk.
– Komolyan mondom. Akár holnap reggel indulhatunk.
Elhalványult a mosolyom.
– Micsoda?
– Semeddig sem tartana szereznem egy magángépet. Csak pár
meggyőző szó a megfelelő embernek, és már mehetünk is.
Ahhoz egy kicsit messze van, hogy mi magunk repüljünk oda. –
A tekintetemet fürkészte, és a testem megfeszült az idegességtől,
mert láttam rajta, hogy tényleg nem viccel. – Már holnap este
ott lehetünk.
– Roth…
– Magunk mögött hagyhatjuk ezt az egészet – győzködött.
Az arcom két oldalára simította a tenyerét. – Lesz, ami lesz,
ránk már nem lesz hatással…
– Bárhová megyünk, ez elől nem menekülhetünk. Az alfák
közbelépnek. A lilin is ezt akarja, és a Kaszás is erről beszélt.
Előidézik az apokalipszist. Ez elől akkor sem menekülhetünk,
ha elbújunk egy tengerparton.
– Azért megpróbálhatnánk, a rohadt életbe! – erősködött.
A sötétben is láttam, hogy villog a szeme az indulattól. – Ha
megpróbálnánk túlélni, ha elmennénk innen, azzal legalább
megkapnánk a holnapot, talán egy hetet vagy egy hónapot is
nyernénk. De ha itt maradunk… Azzal mit nyerünk?
Élesen beszívtam a levegőt.
– Ezt meg hogy érted?
– Azt hiszed, nem tudom, mi jár a fejedben, mióta rájöttél,
hogy az életed össze van kötve a lilinével? – Roth a tarkómra
simította a tenyerét, és közel hajolt hozzám, homlokát az
enyémhez szorította. – A fenébe, Layla, tudom…
Behunytam a szemem, ahogy belém hasított a fájdalom.
– Túl jó vagy. Te nem látod, de én igen. Te túl jó vagy, de én
nem vagyok az. – Rekedtté vált a hangja. – Hadd legyek önző
mindkettőnkért.
– És mi lesz Sammel, Roth?
– Nem tudom. Nincs olyan válaszom, amilyet hallani akarsz –
ismerte el. – Sajnálom. Nekem te vagy a legfontosabb. Semmi
más nem érdekel.
Egyik karomat a nyaka köré fontam, és némán az álla alá
hajtottam a fejem. A keze még mindig a tarkómra simult.
– Tudom, hogy szerinted csak egyetlen megoldás van: ha az
életedet adod azért, hogy megállítsuk a lilint – folytatta Roth a
korábbinál mélyebb hangon. – De ezt nem engedhetem.
– Nem is akarom megtenni.
Másik kezével átölelte a derekamat, felemelte a fejét, és
amikor megszólalt, az ajka az arcomhoz ért.
– Akkor ne tedd!
Roth szájából olyan könnyűnek hangzott. De ő is tudta, hogy
valójában nem ilyen egyszerű a dolog. Ha másnap eltűnnénk
Washingtonból, azzal jó eséllyel nyerünk pár napot, hetet vagy
hónapot, mielőtt az alfák közbelépnek, és mindannyiunkat
eltörölnek a föld színéről. De hogy is élvezhettem volna ezeket a
napokat vagy heteket, tudva, hogy hátat fordítottam Samnek?
És, te jó ég, az emberiségnek? Ez az egész túlmutatott rajtunk.
Most nem az számított, hogy mi mit akarunk, mire vágyunk.
Görcsösen megszorította a tarkómat, és suttogva, nehézkesen
így szólt:
– Layla, én rettegek.
Fájdalmasan elszorult a szívem. Sokként ért Roth vallomása.
Elhúzódtam, a szemébe néztem.
– Te sosem félsz.
– Nem félek. Rettegek – ismételte meg, és beletúrt a hajamba.
– Rettegek attól, hogy elveszíthetlek, és semmit sem tehetek
ellene.
Szerettem volna megnyugtatni Rothot, de ebben a pillanatban
leomlottak a védfalaim. A gyomromat szorító pánik elárasztotta
a testemet. Roth is biztosan észrevette a tekintetemen a
változást, mert a mellkasához húzott.
– Nem hagyom, hogy megtörténjen – igyekezett
megnyugtatni. – Én vagyok a herceg. Biztos tehetek valamit.
Elmehetek a Főnökhöz.
De ha tehetne is valamit a Főnök, nem tette volna meg
mostanáig? Képes lenne egyáltalán közbeavatkozni ezen a
ponton? Nem számít. Belekapaszkodtam Rothba, és a szívem
mélyén tudtam, hogy számunkra nincs holnap. Ha halogatom
azt, amit meg kell tennem, azzal nemcsak Samet és a lilin által
felfalt többi lelket veszítem el, de sok millió ember életét
kockáztatom, ha az apokalipszis valóban bekövetkezik.
És azt is, hogy Roth valami még nagyobb hülyeséget tesz, mint
amire én készülök, szóval, ha már magamat nem menthetem
meg, legalább Samet igen. A többi lélekkel együtt.
Megmenthetem az ártatlan embereket, akik a világvége miatt az
életüket vesztenék. Megmenthetem Rothot.
Roth felemelte a fejét, és mondani akart valamit, de nekem
elegem volt a beszédből. Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam.
Megpróbálta elfordítani a fejét, de nem engedtem, belé
fojtottam a szavakat.
A csók nem volt elég, megint szóra nyitotta volna a száját,
ezért felültem, és a csípőjét közrefogva fölé térdeltem. Szorosan
hozzásimultam, és amikor végre szétnyitotta az ajkait, és
visszacsókolt, a szívem is belesajdult. Perzselő volt a csókunk.
Keze a derekamra siklott, éreztem, ahogy kétségbeesetten kíván
engem, ami még jobban felerősítette az én vágyamat is.
Megfeszültek az izmai, és hirtelen felállt. A csípője köré
fontam a lábamat. A szánk mintha összeforrt volna, ahogy
kiléptünk a hóesésbe. Felerősödött a szél, belekapott a hajamba.
Nem voltam biztos benne, hogy kibírjuk a lépcsőházig vezető
utat.
Épphogy sikerült.
Amikor a keskeny folyosóra értünk, és becsapódott
mögöttünk az ajtó, Roth elfordult, és a falhoz szorított.
Egymásba gabalyodtak a tagjaink, és a lélegzetünk szaggatottá
vált, amikor a teste legkeményebb részét az én testem
legpuhább részéhez préselte. A ránk hullott hó elolvadt, nedves
lett tőle a bőrünk és a hajunk.
Csókolóztunk. Egymásba kapaszkodtunk, és megállt a világ
körülöttünk. Ez a néhány lopott pillanat csak rólunk szólt.
Semmi más nem számított, csak az érzés, ahogy Roth hozzám
simul, és az egymás iránt érzett szerelmünk.
– Kapaszkodj! – kérte, és én nem is terveztem elereszteni.
A leheletem az ajkát simogatta, miközben Roth a lépcsőn a
lakása felé indult. A lábával behúzta mögöttünk az ajtót,
kirekesztve a hideget, és amikor elfordult, belerúgott a zongora
előtt álló padba, ami felborult.
Szinte meg sem hallottuk.
Az ágy végéhez vitt, egy pillanatra sem szakította félbe a
csókot. Nem bírtunk betelni egymás ízével. Még akkor sem,
amikor finoman megharapta a fülem alatti érzékeny területet,
kéjes nyögést csalogatva elő belőlem.
Csak annyi időre távolodtunk el egymástól, amíg
megszabadultunk a testünket elválasztó összes ruhadarabtól, de
még ez is túl sokáig tartott, mert egyfolytában szünetet kellett
tartanunk… Elterelte a figyelmünket a látvány, ami elénk tárult,
ha az egyikünk megszabadult a felsőjétől, vagy kigombolt egy
gombot… A kezünk, az ujjaink, a szánk mohón kereste a másik
testét.
A hátamra fektetett, és ahogy felnéztem rá, képtelen voltam
tisztán gondolkodni. Elemésztett az iránta érzett vágy, de
tudtam, hogy ő is ugyanígy érez, mert a keze remegve ért a
testemhez, és a hangja elakadt, amikor azt mondta, gyönyörű
vagyok. Amikor újra és újra szerelmet vallott, minden
alkalommal elcsuklott a hangja.
Imádatát fejezte ki minden porcikám iránt, én pedig
viszonoztam a kényeztetést. A testem minden apró területét
felfedezte, a lábfejem ívétől kezdve az ajkamig vezető összes
völgyecskét csókkal hintette be. Összeforrt a testünk, és egymás
tekintetét és kezét nem eresztve mozogni kezdtünk. Amikor
vége volt, egymás mellett feküdtünk. Roth keze a derekamat
simogatta, aztán a csípőmre siklott, és kezdtük elölről.
Belefeledkeztünk a szerelembe, és puszta akaraterővel távol
tartottuk magunktól a sötét árnyakat, amíg egy sem maradt.
Miután végeztünk, nem jött álom a szememre, pedig semmi
másra nem vágytam, mint összebújni Rothtal, és mindenről
megfeledkezni. De ha ezt megteszem, az a számomra fontos
emberek életébe kerül, és veszélybe sodor számtalan, névtelen
ártatlant. Képtelen lettem volna együtt élni a tudattal, hogy csak
én akadályozhattam volna meg ezt a szörnyűséget, de nem
tettem. Egyébként is, ha megfutamodom, azzal csupán pár
napot – talán csak pár órát – nyerünk, hiszen ha a lilin túl
messzire megy, túl sokat fed fel a világunkból, az alfák
mindannyiunkat eltörlik a föld színéről. Régóta vártak már egy
alapos indokra, hogy ezt megtegyék.
Muszáj megtennem. Tudtam, hogy nincs más megoldás, de
ahogy néztem az alvó Rothot, fájdalom hasított a szívembe.
Elszorult a torkom, és mintha mázsás súly nehezedett volna a
mellkasomra, ahogy könnyekkel telt meg a szemem.
Bizseregtek az ujjaim, annyira szerettem volna még egyszer
utoljára megérinteni őt, de ha megteszem, kockáztattam volna,
hogy felébred. Így hát megelégedtem annyival, hogy az
emlékezetembe véstem szépséges arca minden apró szegletét:
éles járomcsontját, álla határozott vonalát, ami alvás közben
kissé lágyabbnak tűnt. Elraktároztam a dús szempillák és a
természetes ívű szemöldök képét. Megnéztem magamnak a telt
ajkakat, és azt kívántam, bár újra láthatnám a gödröcskéket
vagy a borostyánsárga szempár csillogását, ahogy Roth rám
néz. Még egyszer utoljára bele akartam túrni a hajába, érezni,
ahogy a selymes tincsek az ujjaim közt siklanak.
Annyira szerettem volna, ha még egyszer kimondja:
„Szeretlek”, hogy az már fájt.
De ezek közül egyik sem történhetett meg.
Szorosan becsuktam a szemem, hogy gátat szabjak a könnyek
áradatának, majd óvatosan legördültem az ágyról, és
lábujjhegyen a földön heverő ruháimhoz mentem. Felöltöztem
a néma sötétségben, felvettem a zongoráról a vastőrt, majd
odaosontam az ágyhoz, ahol Roth a korábbi helyem felé
fordulva aludt az oldalán.
– Szeretlek – suttogtam elhaló hangon. – Annyira szeretlek.
Aztán megtettem azt, amit sosem terveztem, de kénytelen
voltam megtenni: elhagytam Rothot.
 HUSZONHÉT

Ahogy számítottam rá, nem tartott sokáig megtalálni a lilint.

A tetőre vezető kijáraton keresztül hagytam el a lakást, és
repülve folytattam az utat. A hideg szél még egyszer utoljára
felborzolta a tollakat a szárnyamon.
Ez az egész szinte ironikus volt.
Roth áldozatot hozott értem. Csakúgy, mint Zayne, sőt, a
végén még Abbot is. Mindannyian feladtak valamit azért, hogy
én élhessek. A boszorkányok bájitalának köszönhetően
halhatatlanná váltam, és pár csodálatos napig megízlelhettem,
milyen lenne egy örökkévalóság Roth mellett. Amikor
megértettem, mi is vagyok valójában, hihetetlen hatalom
birtokosává váltam. A puszta jelenlétem rettegéssel töltötte el a
démonokat és az őrzőket egyaránt. Erős ellenféllé váltam, igazi
kemény hibridcsajjá.
Az összes áldozat, minden, amit valaha tettek értem, ehhez a
pillanathoz vezetett, amikor mindez értelmét veszti számomra.
Nevethetnékem támadt, de volt egy olyan érzésem, hogy őrült
vihogás hagyná el a torkom, aztán összeomlanék, mert nem
akarok meghalni.
Annyira azért nem vagyok bátor.
Nem vagyok ilyen önzetlen.
 Csak egy lány vagyok, akinek nincs más ötlete, nincs több
bűvésztrükk a tarsolyában.
A Rock Creek parkban szálltam le, a vaskos, magas fák között,
amiknek a tetejét hó borította, és furcsa nyugalom árasztott el,
ahogy elindultam az ösvényen. Oké. Talán a nyugalom nem a
legjobb szó rá. Ahogy felnéztem a felhők közül előbújó holdra,
nem éreztem semmit.
Eltökélt voltam, de üres, teljesen üres.
Pár perccel később halk nevetést hallottam a hátam mögül.
A tőr a hátsó zsebemben lapult, ahol könnyedén
hozzáférhettem, de nem vettem elő, amikor lassan
hátrafordultam.
Finom hóréteg borította a földet, és hópihék szállingóztak a
felhőkből. A lilin úgy másfél méterre állt tőlem, és ezúttal is
Sam alakját öltötte magára. Borzongás futott végig a testemen a
dühtől. Utáltam, amikor az ő alakjában jelent meg.
És ezt a lilin is tudta.
Rám mosolygott.
– Észhez tértél végre?
Felhúztam a szemöldökömet.
– Ha észhez térés alatt azt érted, hogy hajlandó vagyok-e
segíteni kiszabadítani Lilithet…
– Az anyánkat – szakított félbe a lilin.
Figyelmen kívül hagytam a közbevágást, és folytattam:
– Akkor nagyon el vagy tévedve. Sosem segítenék
kiszabadítani őt, mert az a világ végét jelentené.
– Ha nem szabadítjuk ki, az is – felelte a lilin, és tett egy lépést
felém. – Hát nem érted? Addig folytatom a lelkek felfalását,
amíg az alfáknak nem lesz más választása, mint közbelépni, és
kiirtani a föld összes démonját és őrzőjét.
Ökölbe szorult a kezem.
– Miért tennél ilyet? Téged is megölnének velünk együtt.
– Ó, igen, az igaz. De tudom, hogy a pokol nem fogja tétlenül
nézni, ahogy az alfák levadásszák az összes démont.
Megtorolják, és akkor eljön a világvége. – A Sam külsejét viselő
lilin elmosolyodott, mintha csak egy kellemes napra gondolna a
tengerparton. – A halálom, a te halálod, értelmet nyer majd, ha
a folyók vérrel telnek meg, és az emberek, ezek a túlméretezett
paraziták, milliószámra pusztulnak el.
Letaglóztak a szavai. A fejemet ráztam.
– Neked tényleg diliházban lenne a helyed.
– Nem. De mit veszíthetek? Az életemet? Ezt a porhüvelyt,
amit használok? – Megpaskolta az arcát. – Semmit sem érnek.
Semmim nincs, amiről fájna lemondanom. De ha lenne is,
anyánkért azt is feladnám. Bármit megtennék azért, hogy
végrehajtsam a bosszút, amit érdemel.
Nagyokat pislogtam.
– Ez elég szomorú.
A lilin vállat vont.
– Ez az igazság.
A szívemben mintha a remény szikrája gyúlt volna ki.
– Nem feltétlenül. Ugye tudod, hogy van választásod?
Abbahagyhatod, amit csinálsz, és kihozhatsz valami jót az
életből, amit kaptál…
 A lilin hátravetette a fejét, és nevetni kezdett.
– Szabad akaratunk van – sulykoltam. Belekapaszkodtam az
egyetlen dologba, amiről úgy gondoltam, talán segíthet jobb
belátásra bírni a lilint. – Nekünk is, nem csak az embereknek.
Képes lennél megváltozni. Most azonnal megállíthatod ezt. Te…
– Szabad akarat? De naiv vagy, nővérkém! Olyan nincsen.
Már születésünkkor kijelölik a végzetünket. Lehetetlen
megváltoztatni.
– Tévedsz. Szörnyen nagyot tévedsz. – Legszívesebben
toppantottam volna, hogy még meggyőzőbb legyen a
mondandóm. – Bárki fordíthat a sorsán, még a démonok is.
Nézd csak meg Rothot! Ő sem hitt a szabad akaratban, de azzal,
hogy megmentett engem, bebizonyította, hogy igenis létezik.
Nézd csak meg őt!
A lilin elvigyorodott.
– Á, a herceg. Ha ránézek, egy olyan démont látok, aki egykor
nagy hatalmú volt, és mindenki félt tőle, de mostanra nem több,
mint buta kislány pincsi kutyája.
Összeszorítottam a fogam.
– Nem én vagyok a buta, kishaver, Roth pedig senkinek sem a
pincsi kutyája.
– Elég – sóhajtott a lilin. – De komolyan. Untat ez a
beszélgetés. Te is tudod, hogy nem állíthatsz meg. Annyi eszed
még neked is van, hogy ezt felfogd. Nem ölhetsz meg, mert ha
megtennéd, abba te is belehalnál. Te és én egyek vagyunk.
– Nem vagy te semmi – fröcsögtem keserűen.
A lilin oldalra döntötte a fejét.
 – Ha lennének érzéseim, ez nagyon rosszulesett volna.
Ahogy a lilint néztem, a remény apró szikrája pislákolni
kezdett, aztán kihunyt. Ahogy a Kaszás is mondta, nem lehet
észérvekkel hatni rá. Ha az elejétől ezzel próbálkozom, talán
elérhettem volna valamit, de most már nincs idő ilyesmikre, és
egyébként is túl kockázatos volna.
A vállamra és a mellkasomra nehezedő súly mintha még
nagyobbá vált volna, ahogy a lilin közelebb araszolt felém. Nem
hátráltam meg. Mély levegőt vettem, és folytattam:
– Hogy nézel ki… igazából?
Meglepettség suhant át az arcon, ami annyira hiányzott
nekem.
– Tessék?
– Jól hallottad. Nem Sam vagy. Nem is Elijah. Tudni akarom,
hogy nézel ki valójában.
A kavargó hópelyhek mintha elkerültek volna minket, ahogy
a lilin elgondolkodva méregetett. Sötét hajára finom hóréteg
rakódott.
– Mit számít az?
Látni akartam az igazi arcát, csak egyetlenegyszer, de ez nem
volt túl meggyőző érv.
– Nem tudom. Talán… talán akkor jobban megértenélek.
A lilin szeme összeszűkült. A lény ezután az ég felé fordította
a tekintetét, és színpadiasan sóhajtott.
– Annyira emberi vagy.
Amikor Roth mondta ezt, a szavak melegséget és szerelmet
árasztottak. Amikor a lilin ejtette ki őket, sértésnek hangzottak.
 A lilin hirtelen felém indult, majd alig karnyújtásnyira tőlem
megállt. A szeme éjfekete volt, amikor megszólalt:
– Látni akarod, hogy nézek ki? – kérdezte indulatosan. –
Tényleg ezt akarod?
– Igen – suttogtam.
A lilin elmosolyodott, majd elkezdett átalakulni. Egész
testében megremegett, aztán vadul rángatózni kezdett. Hátrébb
akartam lépni, mert már attól tartottam, hogy fel fog robbanni,
de képtelen voltam megmozdulni. A lilin alacsonyabb lett, és
karcsúbb, a barna haj helyét szőke vette át, ami olyan világos
volt, hogy szinte már fehérnek tűnt. A csontjai eltörtek, és új
hosszukat elérve összeforrtak. A lány arca eltorzult, aztán
amikor kisimultak a vonásai, belenéztem a halványkék,
majdnem színtelen szempárba.
Élesen beszívtam a levegőt. Mintha tükörbe néztem volna.
A pontos másom állt velem szemben.
– Bizony, jól látod – mondta az én hangomon.
– Az nem lehet – válaszoltam, és a szívem majd’ kiugrott a
helyéről.
– De igen. Mindig is te voltam. – Halványan elmosolyodott,
amitől féloldalasan kivillantak a fogai, és én csak arra tudtam
gondolni, hogy… Vajon én is így nézek ki, amikor mosolygok? Te
jó ég! – Te és én egyek vagyunk – tette hozzá. – Nincs köztünk
semmi különbség. Fel bírod ezt fogni?
Pár hónappal ezelőtt ez a látvány jócskán megtépázta volna
az önbizalmamat. Annyira megrázott volna, hogy össze sem
bírom szedni magam. Megnyomorított volna a tudat, hogy
közöm van egy ilyen kegyetlen és gonosz teremtményhez.
De már nem ugyanaz a lány voltam, mint akkoriban.
– Ez valami trükk – mondtam határozott hangon, a saját
arcomba bámulva. – Hogy nézhetsz ki úgy, mint én? Te nem…
– Egyek vagyunk – válaszolta, majd végigpillantott a testén.
Halkan kacagott, és apró kezeivel végigsimított az oldalán,
aztán előrébb vitte őket, és felfelé is végigsimított a testén.
Hűha.
Elég felkavaró volt látni, ahogy magamat taperolom.
– Segítettél megteremteni engem. – Egyik kezével a hajához
nyúlt, és csavargatni kezdett egy fakószőke tincset. Felhúzta
világos szemöldökét. – Egy vér folyik az ereinkben.
– Ez az egyetlen dolog, ami közös bennünk, és tudom, hogy
nem ez az igazi alakod.
Szégyenlősen mosolygott, és vállat vont.
– Ha te mondod.
Mély levegőt vettem.
– Gyáva vagy. Ugye tudod? Annyira sem vagy képes, hogy
megmutasd az igazi arcodat.
– Nem vagyok gyáva. – Eltűnt a mosoly az arcáról.
Korábbi mozdulatát utánozva megvontam a vállam.
– Mondjuk, nem is csoda, hogy nem tudod felfedni a valódi
lényed. Nem látod magadat tisztán.
Elvörösödött az arca, és a fakó íriszt bekebelezte a feketeség.
A lilin megint alakot váltott. A tükörképem megnyúlt, mint a
gyurma, ropogtak a csontjai, majd a jégszőke haj rövidebb lett, a
váll, amire omlott, szélesebbé vált. A lilin testének remegése
abbamaradt, és ami előttem állt, egyszerre volt teljes egészében
ismerős és idegen.
És a szívem mélyén tudtam, hogy ezúttal tényleg a lilint
látom.
A szeme fekete volt, a bőre sápadt. A járomcsontja magasan
ült, mint az enyém, de szélesebb volt, az álla vonala férfiasabb,
az ajka kevésbé telt.
A lilin igazi alakjában hím volt, nálam egy fejjel magasabb és
egy kissé szélesebb, de még így is sokkal vékonyabb Rothnál
vagy Zayne-nél. A maga furcsa, ijesztő módján gyönyörű volt:
férfias, mégis törékeny szépség áradt belőle, olyan hatást keltve,
mintha bármelyik pillanatban darabokra hullhatna.
Hasonlított Lilithre.
És hasonlított rám.
Ha egy szobában lettünk volna, bárki, aki ránk néz, azt
gondolja, hogy rokonok vagyunk. Egészen eddig a pillanatig
nem értettem, de ez a lény… ez a lény tényleg a részem.
Ugyanaz a vér folyik az ereinkben. A lilin a testvérem.
Megint éreztem a szorítást a torkomban, és sírhatnékom
támadt. Bármilyen hasztalan lett volna, le akartam vetni
magam a hideg, havas földre, és csak sírni, mert a
szörnyeteggel, amit itt bámulok, tényleg egyek voltunk – a lilin
az én gonosz másom volt.
– Most már boldog vagy? – kérdezte. Mély volt a hangja.
A fejemet ráztam, nagyokat pislogva igyekeztem visszatartani
a könnyeket. Felsejlett előttem Roth arca, és minden egyes
porcikámmal reméltem, hogy meg fog tudni bocsátani nekem.
 – Nem. Egyáltalán nem.
Zavarodott kifejezés suhant át az arcán, aztán minden
érzelem eltűnt róla. Kifejezéstelen arccal folytatta:
– Elegem van ebből az idétlenkedésből.
– Nekem is.
A hátam mögé nyúltam, és előhúztam a tőrt a farzsebemből.
Soha életemben nem mozogtam még ilyen gyorsan, az elmém
üres vászon volt mozgás közben. Nem gondolkodtam, nem is
fogtam fel a lilin arcán újra feltűnő zavarodottságot.
De aztán, amikor előreléptem, és minden erőmet összeszedve
a lilin mellkasába döftem a tőrt, a másodperc töredékéig
elöntött a felismerés.
Tényleg bátor vagyok.
A lilin arcára kiült a döbbenet, és ugyanebben a pillanatban
éles fájdalom hasított a mellkasomba. Olyan intenzív volt a
fájdalom, hogy kiesett a kezemből a tőr, és hátrahőköltem. A kín
tűz módjára öntötte el a mellkasomat, majd továbbterjedt a
végtagjaimba. Még annál is sokkal erőteljesebb volt, mint
amikor az őrzők hason szúrtak, és éreztem, hogy ez a sérülés
visszafordíthatatlan. Meleget és nedvességet éreztem a
mellkasomon. A szívem dobbant egyet, aztán éles, szorító érzés
járta át a belsőmet.
A lilin fekete szeme tágra nyílt, és sápadt kezével megragadta
a tőr markolatát.
– Mit… mit tettél?
Ha képes vagyok rá, akkor sem válaszoltam volna.
Tudtam, hogy meg fog történni.
 A mellkasán ejtett seb izzani kezdett, kékes árnyalatú, pulzáló
fény sugárzott a mélyéről, és a fény terjedni kezdett. Pár
pillanattal később már az egész teste világított, mintha
lenyúzták volna a bőrét. Aztán a fény különböző árnyalatú
villanások formájában előtört a testéből. Pasztellrózsaszín,
babakék és vajsárga foltok, sőt inkább golyók szakadtak ki
belőle, amelyek egyenesen az ég felé repültek, majd eltűntek a
felhők között.
Ekkor rájöttem, hogy nem is fények voltak, hanem lelkek…
azok a lelkek, amiket a lilin felfalt. A szívem mélyén tudtam,
hogy Elijah és Sam is köztük van. Szinte éreztem a barátomat,
szinte hallottam a nevetését, és ahogy a keze az enyémhez ér.
Sam immár szabad.
Egyszerűen tudtam.
Aztán nem volt több szívdobbanás.
A lábaink egyszerre összecsuklottak, és a földre rogytunk,
mint két üres papírzacskó. Nem éreztem a becsapódást. Semmit
sem éreztem. A világot bekebelezte a sötétség, és én nem láttam
semmi mást, mint a havat, ami megint szállingózni kezdett. Egy
apró hópihe lassan a földre hullott.
Aztán minden elsötétült.
 HUSZONNYOLC

Nem emlékeztem, hogy becsuktam volna a szememet, még arra

sem, hogy pislogtam volna. Csak azt vettem észre, hogy már
nem a Rock Creek Park hideg talaján fekszem, hanem állok
valahol… Nem is valahol, a parkban, de nem éjszaka van, és
nem is tél. A levelekkel teli ágak között áttörtek a perzselő nap
sugarai, és meleg szellő játszadozott az arcomat keretező
hajtincseimmel.
Mi a francos franc?
A földre néztem, de a lilin nem volt ott. Zavartan néztem a
hűlt helyét, aztán a pulcsim elejét. Ahogy vártam, véres volt, de
nem éreztem fájdalmat a mellkasomban. Ugyanabban a
washingtoni parkban voltam, és mégsem.
Valami nem stimmelt. Törékenynek tűnt a látvány.
Testetlennek. Odasétáltam az egyik fához, és végigsimítottam a
törzsén. Az érintésemtől apró darabkák törtek le belőle, majd
hamuvá változtak. Elkaptam a kezemet.
– Mit tettél?
A hang forrása felé fordultam. Életemben csak
egyetlenegyszer hallottam ezt a hangot, ezért önkéntelenül is
összerándultam a tulajdonosa láttán: Lilith állt velem szemben.
Ugyanazt a fehér, szinte semmit sem takaró ruhát viselte, amit
legutóbb, de máshogy nézett ki. Részben azért, mert a ruhája
elején ugyanolyan vörös folt éktelenkedett, mint az én
pulcsimon.
– Mit… mit keresel itt? – kérdeztem, és körbepillantottam. –
Kiszabadultál?
– Hogy kiszabadultam-e? – Fakó szeme tágra nyílt. – Soha nem
leszek már szabad, miattad. Amiatt, amit tettél. Megölted a
fiamat… és engem is!
A halál miatt biztos lelassult a felfogásom, mert nem értettem,
ez hogy lehetne válasz a kérdésemre.
– Ezt nem értem.
– Mit nem értesz? – Felém suhant, csupasz lábfeje kilógott a
hosszú ruha alól. – Megölted őt, tudva, hogy ez a halálodat
jelenti… és az enyémet is.
Na jó. Fogalmam sem volt arról, hogy azzal, amit teszek, őt is
meg fogom ölni.
Nem ám. Erről senki sem szólt. Azt hittem, ő még egy
atomkatasztrófát is túlélne, mint egy Twinkie süti, amit
telenyomatnak tartósítószerrel.
– Hol vagyunk?
Vérvörös ajka mosolyra húzódott.
– A köztes világban.
– Hogy hol?
– Most örülsz? – folytatta a panaszkodást, mintha meg sem
hallotta volna a kérdésemet. Kiszaladt a szín az arcából. – Azt
hiszed, az, hogy megölted őt, hogy megöltél engem, bármin is
változtat? A gonoszt nem irthatod ki a világból. A pokol örökké
pokol marad. Lesznek, akik gonosz tetteket hajtanak végre.
– De legalább… Legalább a világvégét megakadályoztam –
válaszoltam nagyokat pislantva.
Lilith gúnyosan nevetett.
– Egy időre. De van fogalmad arról, hányszor került már
veszélybe a világ sorsa? A vég elkerülhetetlen.
Behunytam a szemem, hirtelen elfogott a rosszullét.
– Viszont nem most fog bekövetkezni.
– Sosem voltam még ilyen csalódott a saját
teremtményemben – fröcsögte. Amikor kinyitottam a szemem,
közvetlenül előttem állt, mint egy magas, rémisztő, mégis
gyönyörű kísértet. – Van egyáltalán benned egy csepp is a
véremből?
– Igen. – Nagyot nyeltem, de ettől sem enyhült az émelygés.
A szemét forgatta, ami ugyanolyan színű volt, mint az enyém.
– Kétlem. Én csak valami okosabb, ravaszabb lényt
nemzhettem, akinek tényleg van túlélési ösztöne.
Elhátráltam tőle, és igyekeztem levegővel teleszívni a
tüdőmet, de úgy éreztem, mintha csak a töredékét tudnám
belélegezni annak, amire szükségem lenne.
– Több ezer évet túléltem, olyan sok akadályt leküzdöttem. És
mindezt miért? Hogy aztán a saját lányom pusztítson el –
dühöngött. – Ráadásul ilyen gyáva módon. Legalább a fiam
tisztelt engem. Imádott engem, ahogy illik, de te végeztél vele.
Nem vagy a gyermekem!
– A lányod vagyok – mondtam a fogamat csikorgatva.
Egyenesen a szemébe néztem. – A lányod, akit születésekor
magára hagytál. Mégis, mi az ördögöt vártál?
– Mondjuk, hűséget? – vágott vissza.
Csak bámultam rá, és legszívesebben a képébe röhögtem
volna, de az ajkaim furcsán érzéketlenek voltak. És hidegek.
– Ott hagytál egy férfival, aki meg akart ölni engem.
– De nem tette, nem igaz? Különben nem lennénk itt.
A fejemet ráztam, de azonnal meg is bántam a mozdulatot,
mert forogni kezdett velem a világ.
– Meg kellett állítanom a lilint. Túl sok életet veszélyeztetett.
Talán téged nem érdekel ez. Talán semmi más nem érdekel
saját magadon kívül, de pont ez a különbség kettőnk között. –
Kiszaladt az erő a lábamból, neki kellett dőlnöm egy fának, de
az nem tartotta meg a súlyomat.
Oldalra tántorodtam, és néztem, ahogy a hatalmas tölgyfa
megsemmisül: szétesett, aztán a töredékek pernyévé foszlottak
szét. Némán darabokra hullott. Az egyik percben a fa még
stabilan állt, a másikban pedig már nyoma sem volt.
– Mi… mi történik? – fordultam tágra nyílt szemmel Lilith
felé.
Felszegte az állát, és az ajkát csücsörítve így szólt:
– Haldokolsz. Az történik.
– Még nem vagyok halott?
– Igen is, meg nem is. A tested már kihűlt, nem igaz? De nem
vagy teljesen halott. Legalábbis egyelőre. – A fák felé intett. –
Ahogy mondtam, a köztes világban vagy. Amikor ide kerültél, a
köztünk lévő kötelék miatt én is ide jutottam. Amikor
elpusztulsz, velem is ugyanez fog történni. Azzal, hogy
megszültelek, kockázatot vállaltam. Összetartoztunk, ezért nagy
dolgokra voltál hivatott. Azt hittem, olyan leszel, mint én.
Végre megértettem egy részét annak, amit a Kaszás mondott
korábban arról, hogy Lilith kockázatot vállalt azzal, hogy
természetes úton teremtett meg engem. De hová lett a lilin?
Ő miért nincs itt velünk?
Aztán, miközben az anyámat bámultam, hirtelen
megértettem. Nekem volt lelkem. Neki is volt lelke. A lilinnek
viszont nem. Amikor meghalt, egyszerűen megszűnt létezni.
Velünk más volt a helyzet.
De ez az egész most már nem számít.
– A végzet egy baromság – dohogtam, és ökölbe szorítottam
jéghideg kezemet. Nem éreztem az ujjaimat. – Senkinek sincs
előre kijelölve a végzete. Mi magunk alakítjuk a sorsunkat.
– Ez nyilvánvaló – motyogta Lilith, és megint a szemét
forgatta. – De nézz magadra: nézd, milyen döntést hoztál! Mit
tudsz te az életről? Az egész léted értelmetlen volt.
Lilith háta mögött megint összeomlott egy fa, porfelhőtől
övezve darabokra hullott, aztán egy másik fával és még eggyel
ugyanez történt.
– Ez nem igaz! – Remegett a lábam, nem tudtam, meddig
bírok még állva maradni. – Tudom, mi a barátság. Tudom, mi…
Tudom, mi a szeretet. Te semmit sem tudsz ezekről a dolgokról.
Lilith összerezzent, és egy hosszúnak tűnő pillanatig
hallgatott.
– Ez nem igaz. Igenis tudom, mi a szeretet. Átéltem, méghozzá
a legtisztább formájában.
 – Valóban? – suttogtam. A nap eltűnt, az ég foltos, ibolyakék
árnyalatot öltött, a felperzselt fű pedig barna volt.
– Igen. – Lilith válasza halk volt, mintha messziről jött volna,
és ekkor észrevettem, hogy már nem állok. A földön feküdtem,
sőt, abban sem voltam biztos, hogy ott vagyok-e még. Tudtam,
hogy el fogok tűnni, ezúttal tényleg, semmivé leszek.
Lecsukódott a szemem. Az utolsó dolog, amit hallottam, Lilith
hangja volt:
– Amikor a karomban tartottalak, és rám néztél, csupán pár
perccel a születésed után, szeretetet éreztem. A létező
legtisztább fajtáját.
 HUSZONKILENC

Amikor kinyitottam a szemem, úgy éreztem, mintha csak pár

másodperc telt volna el, mégis nehezen tértem magamhoz.
Mintha egy másik világba kerültem volna. Eltartott pár
másodpercig, mire rájöttem, hogy havas faágakat látok odafent.
Igazán… szép látvány volt.
Az ágak végén apró jégcsapok lógtak, és a hó úgy csillogott a
napsütésben, mint ezernyi fehér gyémánt. Vajon ez a
mennyország? A pokolban biztos nincs hó, de ha van is,
biztosan nem ilyen szép. De ahogy Roth is mondta, elsőre
minden szépnek tűnik odalent. Erről a saját szememmel is
megbizonyosodhattam. Éles fájdalom hasított a mellkasomba,
ami épp olyan valódi volt, mint amit akkor éreztem, amikor
belevágtam a tőrt a lilin szívébe. Roth. Istenem. Szörnyen
fájdalmas volt rágondolnom, és arra, vajon mit csinálhat éppen.
Fáztak az ujjaim.
Meg a lábujjaim is.
Várjunk csak! Mezítláb vagyok? Végigpillantottam magamon,
egészen a lábujjaim hegyéig. Megkopott rajtuk a kék körömlakk.
Azt gondolná az ember, hogy ha meghal, és a mennyországba
kerül, frissen pedikűrözöttnek látszik a lába…
De nem is csak a lábam fázott, hanem az egész testem.
Túlságosan fázott. Kifújtam a levegőt, ami kis párafelhővé állt
össze az ajkam előtt. Tehát lélegzem és fázom – talán nem olyan
nagy logikai ugrás, ha azt feltételezem: mégsem vagyok halott
halott.
Nehézkesen felültem. Elfogott a szédülés, a faágak táncolni
kezdtek a szemem előtt. A hajam és a szempillám is havas volt.
Még mindig ugyanazt a véres pulcsit viseltem. Ügyetlenül a
pulcsi szegélyéhez nyúltam, és felemeltem. Elállt a lélegzetem.
Nem volt seb a mellkasomon.
Felnéztem, és hagytam, hogy a pulcsi a helyére hulljon.
Körülnéztem. A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Ekkor rám
tört a felismerés. Felálltam, bizonytalanul dülöngéltem.
Az őrzők udvarházánál lévő lombház kilátóján voltam. Hirtelen
megrohamoztak az emlékek. Eszembe jutott, ahogy
gyerekkoromban ide menekültem, amikor rám tört a magány,
és a sok-sok óra, amit Zayne mellett fekve töltöttem itt, és
összeért a vállunk, miközben a csillagokat számoltuk. De hát
hogy a fenébe kerültem ide?
Lehúztam a pulcsim nyakát, és megláttam Robint. A tetoválás
most épp a vállam köré simult, és a róka csapott egyet a
farkával, miközben néztem őt. Ő is velem van. Pedig amikor
eljöttem Roth lakásából, nem volt a bőrömön. Vajon rám talált
valahogy?
Le akartam ugrani a kilátóról, de rájöttem, hogy nem lenne
túl jó ötlet. Remegő lábbal végigsétáltam a kilátóhídon, és
bebújtam a házikóba. Lassan lemásztam a fán, és amikor földet
értem, besüppedt a talpam alatt a hó.
 Elindultam az ösvényen, amit olyan jól ismertem, hogy akár
csukott szemmel is végig tudtam volna menni rajta. Lassan
közeledtem a házhoz. Amikor éreztem, hogy a térdem
túlságosan elgyengül, pár percre megálltam. Minden sejtemben
éreztem a gyengeséget. Úgy képzeltem, ilyen lehet, ha az
embernek mirigyláza van. Semmi másra nem vágytam, mint
lefeküdni, és szunyókálni egyet, aztán jó sokáig folytatni az
alvást. De muszáj volt továbbmennem, mert meg kellett
tudnom, hogy… hogy élek-e, vagy ez valami fura túlvilág, vagy
ilyesmi.
Amikor megpillantottam az omladozó védőfalat, majdnem
térdre estem. Nehézkesen felnéztem az udvarházra, és alig
bírtam levegőt venni. Minden apró részlet, még a törött padka
is olyan pontos volt, hogy csakis valóságos lehetett.
A talpam alatt jeges volt a járda, ahogy nagy nehezen
befordultam a sarkon. Épp a padkánál jártam, amikor
kicsapódott a bejárati ajtó.
Nicolai állt előttem, jóképű arca sápadt volt, ahogy rám nézett
a lépcsősor tetejéről.
– Layla?
– Hahó – válaszoltam, de alig jött ki hang a torkomon.
Nicolai nem mozdult. Annyira ledermedt, hogy csak bámult
rám, pedig nagyon közel jártam ahhoz, hogy arccal előre a
lépcsőre zuhanjak. Jeges fuvallat járta át a bejárati csarnokot,
felborzolta és Nicolai arcába söpörte a sötét tincseket.
Ekkor végre megmozdult.
Megfeszült a testem, és hátratántorodtam, ahogy Nicolai
lerohant a széles lépcsőn, hármasával szedve a fokokat. Egy
szívverésnyi idő alatt előttem termett, és megragadta a
felkaromat. Élénkkék szeme tágra nyílt.
– Azt hittük, meghaltál! – mondta rekedten.
– És nem?
A fejét rázta.
– Nem, kislány. Ha itt állsz, akkor bizony nem haltál meg.
Semmit sem értettem.
– Ez… jó hír.
Nicolai fojtottan felnevetett, én pedig kábán átpillantottam a
válla fölött. Geoff az ajtóban állt, Denika pedig éppen lefelé
tartott a lépcsőn. Ajka tökéletes O betűt formált.
A tekintetem visszasiklott Nicolaira.
– Nem tudom, mi történt.
Az őrző bólintott, aztán mellém lépett, és a vállam köré fonta
a karját.
– Menjünk be, aztán együtt kitaláljuk.
Ellenkezés nélkül hagytam, hogy felsegítsen a lépcsőn, és
bevezessen az isteni meleg házba. Látszólag semmi sem
változott Abbot halála, vagyis a legutóbbi látogatásom óta –
kivéve, hogy úgy éreztem, mintha évek teltek volna el azóta,
hogy utoljára átléptem a küszöböt.
Nicolai a nappaliba kísért, ahol olyan sok időt töltöttem.
Leültetett a kanapéra.
– Idehívom Jasmine-t.
Meg akartam mondani neki, hogy jól vagyok, de mire
kinyitottam a számat, már ott sem volt, Denika viszont
mellettem termett, és a vállamra terített egy nehéz takarót.
Összehúztam magamon a pokrócot érzéketlen ujjaimmal.
– Köszönöm.
Denika elém térdelt, és a fejét rázta. Kinyitotta a száját, aztán
gyorsan felegyenesedett, és elhátrált. Fel sem kellett néznem,
hogy tudjam, miért vonult vissza.
Megérkezett Zayne, és letérdelt elém a földre. Ugyanaz a
hitetlenkedő kifejezés ült ki az arcára, mint Nicolaiéra és a többi
őrzőére. A szája mozgott, de nem jöttek ki rajta szavak.
– Hahó – nyökögtem, ismét bebizonyítva, hogy a beszéd úgy
általánosságban véve nem az erősségem.
– Hogy lehetsz itt? – Zayne megragadta a térdemet, erősen
szorította, és felém hajolt. Körülölelt az ismerős, üde mentaillat,
de már nem öntött el vágyakozással, mint régen. Nem, most
csak meghittséget éreztem, mintha bebugyoláltak volna a
kedvenc takarómba. Keserédes, mégis erőteljes érzés fogott el,
de már nem volt benne a régi sóvárgás.
– Nem tudja – válaszolta Nicolai az ajtó mellől.
Felnéztem, és észrevettem, hogy nincs egyedül. Dez is vele
volt, majd Jasmine is belépett mellettük a szobába. Egyenesen
hozzánk jött.
– Sikerült…? – kérdezte Zayne, tekintetét egy pillanatra sem
fordítva el az arcomról.
Mielőtt rákérdezhettem volna, hogy miről beszélnek, Zayne
folytatta a kérdezősködést:
– Mi történt, Layla?
Megköszörültem a torkom. Ideje volt, hogy megpróbáljak
kinyögni néhány egész mondatot.
– Nem tudom. Találkoztam a lilinnel, aztán…
– Megölted – fejezte be helyettem a mondatot Zayne. – És
magadat is, Layla.
– Muszáj volt, Zayne! Ez volt az egyetlen megoldás, de most
már nem vagyok biztos benne, hogy sikerült-e. – Jasmine-re
pillantottam, aki mellettem ült a kanapén. – De tényleg jól
vagyok.
Jasmine melegen rám mosolygott.
– Csak biztosra akarok menni, ugye érted?
– A pulcsid eleje csupa vér – érvelt Zayne. – Hadd nézzen meg
Jasmine. Kérlek!
Lassan kifújtam a levegőt, aztán bólintottam. Hagytam, hogy
Jasmine megvizsgáljon, Zayne pedig felállt. Egy pillanatra úgy
tűnt, mintha felém hajolna, de végül odébb lépett. Ahogy
lenézett ránk, úgy tűnt, mintha a szokásosnál nehezebb terhet
cipelne a vállán. Elgondolkodtam, vajon azért tűnik-e ilyen
gondterheltnek, mert pár éven belül át kell vennie a klán
vezetését, vagy amiatt, ami köztünk történt.
– Megölted a lilint – szólalt meg Zayne pár pillanattal később.
– Az alfák szóltak nekünk, hogy a lilin halott. Visszavonulót
fújtak. Már nem kell attól félnünk, hogy mindannyiunkat
kiirtanak. Ebből tudtuk, hogy valami történt… Hogy valaminek
történnie kellett veled.
Miután Jasmine végzett a vizsgálattal, szorosabbra húzta
körülöttem a takarót.
– Layla jól van – nyugtatta meg Zayne-t. – Legalábbis az
alapján, amit láttam. Nincsenek sérülései.
Zayne egyik kezével a hajába túrt.
– Amikor Roth idejött, tudtuk. – Zayne hangja reszelős volt, és
ahogy hallgattam, a szívem elszorult, mintha beledobták volna
egy gyümölcscentrifugába. – Azt mondta, hogy otthagytad az
éjszaka közepén. Nem is tudom, miért jött ide; mit gondolhatott,
miben tudunk segíteni neki? Azt mondta, biztos forrásból tudja,
hogy… megtetted. Roth teljesen… – Zayne a homlokát ráncolta,
és elfordította tekintetét. – Temetést tartottunk neked, Layla.
Liftezett a gyomrom.
– Hogy micsoda?
– Eltűntél. Holttestet nem találtunk. – Az ajtóban álló Nicolai
arca elkomorodott, nekem pedig hányingerem lett, mert Zayne
az én holttestemről beszélt. – De tudtuk, hogy elmentél, és úgy
éreztem… Úgy éreztük, megérdemled a szertartást azok után,
hogy ekkora áldozatot hoztál.
Szent szalámis szendvics, fogalmam sem volt, mit kéne
gondolnom erről. Lemaradtam a saját temetésemről! Mondjuk,
ha halott halott lettem volna, akkor is lemaradok róla…
– Azért elég hamar letudtátok a dolgot – mondtam végül.
Zayne komor arccal felém lépett.
– Nem volt hamar, Layla. Hat napja nem láttunk. A temetés
két napja volt.
– Hat napja? – Tágra nyílt a szemem. – Nem telhetett el hat
nap. Csak tegnap éjjel mentem el… – Nem fejeztem be a
mondatot, mert eszembe jutott, mit mondott Roth arról, hogy
odalent máshogy telik az idő. Akkor is időzavarba kerültem,
amikor lementem a Kaszáshoz. Habár ezúttal úgy gondoltam,
nem a pokolban jártam. Inkább afféle váróteremnek tűnt. De
ezek szerint ott is máshogy telt az idő. A fejemet ráztam, és
hideg, nedves tincsek tapadtak az arcomhoz. – Azt hittem,
meghaltam. Azon a fura helyen voltam, és láttam…
A folyosón zaj támadt, félbeszakítva a beszámolómat.
Felnéztem, Jasmine pedig felállt a kanapéról. Meleg borzongás
csiklandozta a tarkómat. Nicolai hátrafordult, és láttam, ahogy
Dez oldalra lép, kinéz a szobából.
– Ő az – mondta halkan.
Gondolkodás nélkül felálltam, a takaró lecsúszott a vállamról.
Az érzékeim egyszerre működésbe léptek, minden idegszálam
megfeszült. Felállt a szőr a hátamon.
A szívem hevesen vert, aztán kihagyott egy ütemet, amikor
egy magas alak jelent meg az ajtó előtt tobzódó őrzők között.
Kócos, hollófekete tincsei okkerszínű szemébe hullottak, amely
alatt sötét karikák éktelenkedtek.
Fekete inge ráncosan lógott rajta. Úgy nézett ki, mintha napok
óta ebben aludt volna, és sötét farmernadrágja is viseltesnek
tűnt. Bakancsának fűzője kioldódott. Borzasztóan nézett ki, de
sosem láttam nála gyönyörűbbet.
Roth belépett a szobába, aztán hirtelen megállt. Telt ajkai
szétnyíltak, a nyelvében lévő piercing egy pillanatra megvillant.
Találkozott a tekintetünk, és a külvilág mintha megszűnt volna
létezni. Csak mi ketten léteztünk, és nem emlékeztem arra, hogy
megmozdultam volna, és őt sem láttam mozogni, de a következő
pillanatban már Roth előtt álltam, és felnéztem rá.
 – Layla? – Csak félig sikerült kimondania a nevemet, mert
elcsuklott a hangja. Remegő kézzel felém nyúlt, és a tenyerébe
fogta az arcomat. Mintha áramütés ért volna, amikor hozzám
ért.
A szemem megtelt könnyekkel, mély levegőt vettem.
Körülölelt édes, pézsmás illata. Abban a pillanatban kétségem
sem volt afelől, hogy életben vagyok, és nem valami bizarr
hallucinációt élek át.
– Itt vagyok – suttogtam, és folyni kezdtek a könnyeim. –
Tényleg itt vagyok.
Roth keze lecsúszott az arcomról, körém fonta a karjait.
A mellkasához húzott, és felemelt, amíg a lábujjaim alig érték a
talajt, és a nyakam hajlatába temette az arcát. Egy lépést
hátratántorodott, és a lábai valószínűleg felmondták a
szolgálatot, mert a következő pillanatban már a földön csücsült,
én pedig lovagló,ülésben ültem az ölében.
Egész testében remegett, ahogy átöleltem őt, ugyanolyan
hevesen, mint ahogy ő ölelt engem. Olyan közel voltunk
egymáshoz, hogy éreztem a szívverését, a mellkasa
emelkedését. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim, és
fogalmam sem volt, meddig ültünk a földön egymásba
kapaszkodva, miközben Roth finoman előre-hátra dülöngélt.
Nem tudtam betelni az ölelésével. Belé akartam bújni, mert
nem gondoltam, hogy valaha is érezni fogom még ezt: a karját,
ahogy körém fonódik, a melegségét, sajátos pézsmaillatát. Egy
icipicit reménykedtem abban, hogy valaki, valamilyen módon
majd lehetővé teszi, hogy Rothtal találkozzunk odalent, de nem
számítottam rá. Azzal a meggyőződéssel mentem el
szembenézni a lilinnel, hogy soha többé nem élhetem át ezt.
Elárasztott a nyers érzelem, ami egyszerre volt túl sok és
furcsamód túl kevés.
Roth hátrarántotta és felemelte a fejét. Borostyánsárga szeme
üvegesen csillogott, és a látványtól majd’ megszakadt a szívem.
Sosem láttam még démont sírni, nem is gondoltam, hogy
képesek rá, de tévedtem. Aztán megint a vállának nyomódott az
arcom, és Roth olyan erősen szorított magához, hogy azon sem
csodálkoztam volna, ha sípolni kezdek, mint egy kutyajáték, de
még ez is megérte. Egy szót sem szóltunk. Nem kellett. Minden
tettünk csöpögött az egymás iránt táplált érzelmeinktől.
Egyik kezével végigsimított a gerincem mentén, majd a
tarkómnál fogva magához húzott, és megcsókolt. A csókban
nem volt semmi gyengédség. Kétségbeesésről és örömről
árulkodott, fájdalomról és megkönnyebbülésről, és benne volt
egy ellopottnak hitt, de újra megtalált jövő ígérete.
Olyasvalaki csókja volt ez, aki azt hitte, soha többé nem élheti
át ezt. Vér ízét éreztem, de nem tudtam biztosan, hogy a vér tőle
vagy tőlem származik. De nem is számított. Összefolytak a
könnyeink, és összekulcsolódtak a kezeink. Roth annyira meleg
volt és életteli a ruhái alatt, én pedig annyira itt voltam, vele.
A homlokomhoz szorította a fejét, én pedig nedves arcára
simítottam remegő kezemet. Nem borotválkozott, borostája
csiklandozta a tenyeremet.
– Szeretlek – mondta Roth, aztán egy olyan nyelven folytatta,
amit nem értettem, majd visszaváltott: – Szeretlek, szeretlek,
szeretlek.
 HARMINC

Pár óra múlva az ágyban feküdtünk összegabalyodott

végtagokkal, míg odakint egyre vastagabbá vált a tájat borító
hótakaró.
A McVillába vezető útra csak homályosan emlékszem.
A Rothtal való találkozás után az őrzők szinte rögtön magunkra
hagytak minket, amin megdöbbentem. Hajlandóak voltak
egyedül hagyni egy démont és egy… hát, egy olyan lényt, mint
én, az otthonukban, és bár őrt álltak a nappali ajtaja előtt, ez
mégiscsak nagy változás volt.
Amikor elmentünk, senki sem állított meg minket, és Zayne-t
sem láttam. Csak Nicolaijal és Dezzel találkoztunk kifelé menet.
Nem voltam olyan állapotban, hogy repkedjek, ezért végül
Caymant kértük meg, hogy jöjjön el értünk.
A kelleténél sokkal jobban örült, hogy sofőrködhet nekünk.
Most arccal Roth felé, szorosan a testéhez préselődve
feküdtem az oldalamon. Roth finom, folyamatos mozdulatokkal
simogatta a hátamat. Azóta, hogy besétált az udvarház
nappalijába, egyetlen pillanat sem telt el úgy, hogy ne értünk
volna egymáshoz.
És csupán pár másodperc telt el aközött, hogy beléptünk a
hálószobába, és hogy a ruháink a földön landoltak, mintha soha
nem is lettek volna rajtunk. Most sem beszéltünk sokat, de az
ujjaink és az ajkunk minden apró érintésében, az összes
mozdulatunkban benne volt az, amit egymás iránt éreztünk.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire a szívverésünk lelassult,
és a bőrünket borító finom verejtékréteg felszáradt.
Roth ujjbegyei a gerincem vonalát cirógatták.
– Lementem a pokolba, hogy megkeresselek.
Felemeltem a fejem a mellkasáról, és ránéztem.
– Tényleg? Roth, ez nagyon veszélyes ötlet volt! Akár ott is
tarthattak volna.
Roth lenézett rám, felhúzta sötét szemöldökét.
– Azt hittem, meghaltál. Az, hogy a Főnök behajíthat a pokol
tüzes bugyraiba, az utolsó dolog volt, ami miatt aggódtam. De
olyan szánalmas állapotban voltam, hogy a Főnök megsajnált,
és inkább kihajított a pokolból, miután elmondta, hogy nem
vagy ott.
A szíve fölé tettem a kezemet, és éreztem, hogy az hevesen
ver.
– Akkor is veszélyes ötlet volt – szólaltam meg.
– De… kétségbe voltam esve. – Keze újra végigsiklott a
hátamon. – Sosem éreztem még ilyesmit. Úgy értem, amikor a
karomban tartottalak azután, hogy az a seggfej őrző leszúrt, és
azt hittem, meghalhatsz, életemben először átéltem a félelmet,
de ez a mostani sokkal erőteljesebb érzés volt. Másfajta. Amikor
felébredtem, és nem voltál ott mellettem aznap éjjel, tudtam…
Tudtam, mit tettél, és még csak nem is haragudtam rád miatta.
Eleinte túlzottan féltem ahhoz, hogy dühös legyek. – Felemelte
az állát, és a mennyezetet bámulva nagyot nyelt. – Üzenetet
kaptam a pokolból. Olyan volt, mint valami francos SMS, és az
állt benne, hogy a lilin meghalt. Sőt, tényleg SMS volt, amit a
földön tartózkodó összes démon megkapott. Akkor láttam meg a
telefonomon, amikor felkeltem reggel.
Morbid módon nevethetnékem támadt. A pokol SMS-eket
küldözget, ráadásul csoportosakat? Mondjuk nem is olyan
meglepő, elvégre csoportos üzenetet kapni az egyik legpokolibb
dolog a világon… Kábé, mintha túszul ejtenék az embert. Pedig
abban, amit Roth mondott, semmi nevetséges nem volt.
– Amikor elolvastam az üzenetet, megállt a szívem. Kimentem
a szobából, és megkerestem Caymant a földszinten. Amikor
megláttam az arcát, tudtam, hogy igaz. Elmentél, és én… Én
nem bírtam felfogni. Szóval lementem a pokolba, de nem voltál
ott, és akkor azt gondoltam… Az hittem, hogy talán odafent
vagy. Ezt már el tudtam hinni: hogy bármilyen vér folyt is az
ereidben, végül oda kerültél. – Roth keze félúton megállt a
hátam simogatása közben. – De tudtam, hogy odafent sosem
férhetek hozzád.
Elakadt a szava, nekem pedig megszakadt a szívem, ahogy
hallgattam.
– Démon vagyok, Layla. Egy önző seggfej. Gondoltam, hogy
felemelkedtél a mennyországba, de nem mehetek érted. Soha
többé nem láthatlak. Ezért nem tudtam örülni neki,
bármennyire is szerettem volna. Nem bírtam elviselni a
gondolatot. A hat nap alatt, amíg nem voltál velem… –
Megköszörülte a torkát, és lehajtotta a fejét. Kinyitotta a szemét,
és megint láttam benne azt a fájdalmas csillogást, amitől még
élénkebbé vált a borostyánsárga árnyalat. – Nem éreztem mást,
csak dühöt és fájdalmat. Nem ezt érdemeltük. Ami történt,
igazságtalan volt, és amikor a düh végre elpárolgott, halott
voltam belül, Layla. Ez a rohadt nagy igazság. Meghalt a lelkem.
Nem láttam a könnyektől.
– Sajnálom. Én tettem ezt veled, és annyira sajnálom…
Roth megmozdult, és hirtelen oldalt fekve találtam magam,
szemben Rothtal, aki szintén az oldalán feküdt. A hátamat
simogató kéz a tarkómra siklott.
– Egy részem legszívesebben megfojtana… úgy igazán, puszta
kézzel, de szeretettel.
Magasra szaladt a szemöldököm.
– Egy részem szeretne dühöngeni, amiért úgy döntöttél,
ahogy. Egy részem baromira szeretne addig rázni, amíg meg
nem érted, hogy a döntéseddel összetörtél. – A tarkómra simuló
kéz szorítása erősödött. – Összetörtél, Layla!
Elszorult a torkom.
– Nem… Nem volt más választásom.
Roth csillogó tekintete rám tapadt.
– És tudod, mit? Ez a rész fájt a legjobban. Hogy nem volt
választásod. Megértettem. Akkor is értettem, sőt, már akkor is
tudtam, amikor a látnoknál voltunk, csak nem akartam
elfogadni. Talán ha képes lettem volna rá, csinálhattuk volna
együtt. Akkor nem kellett volna egyedül szembenézned a
lilinnel.
– Nem – suttogtam, és az arcára tettem a kezemet. – Semmit
sem tehettél volna. És semmiről sem tehetsz.
Tekintete az enyémet fürkészte, mintha arra lenne kíváncsi,
biztos komolyan gondolom-e, amit mondtam, és amikor arra
jutott, hogy igen, behunyta a szemét.
– Az az igazság, Layla, hogy bármennyire szeretné is egy
részem ezeket a dolgokat, semmi sem fogható ahhoz az
érzéshez, amikor a karomban tarthatlak, az izgalomhoz, hogy
hallhatom minden egyes lélegzetvételedet. Ezek a dolgok
számítanak a leginkább.
Roth tehát megbocsátott nekem. Kétségem sem volt afelől,
hogy szívesen nekem esett volna, de megértette, miért tettem
azt, amit, és megbocsátott. Állandóan meglepett a démoniatlan
dolgaival. Egyszer azt mondta, hogy a legtisztább lélekkel
rendelkező emberek képesek a legnagyobb gonoszságra, és
tudtam, hogy ez fordítva is igaz, főleg, ami Rothot illeti. Talán
nem láttam körülötte lelket, és mindenki azt mondta, hogy
nincs is neki, de a szíve mélyén jobb volt bármelyik embernél
vagy őrzőnél, akit ismertem.
Roth kinyitotta a szemét, és végigsimított az állam vonalán.
Aztán végighúzta a hüvelykujját az ajkamon.
– Azt kívánom, bár ne kellett volna egyedül lenned. Biztos
nagyon féltél.
Tényleg rettegtem, de azt gondoltam, jobb, ha Roth ezt nem
tudja.
– Nem lehettél ott velem – mondtam halkan. – Nem engedted
volna, hogy megtegyem.
– Igaz. És… hogy történt?
 Az arcát fürkésztem.
– Biztos tudni akarod?
– Igen. Biztos.
Mély levegőt vettem, és csupasz mellkasára tettem a kezemet.
– Miután elmentem innen, a lilin azonnal megtalált.
Gondolom, tudta, hogy előbb-utóbb megkeresem, de azt hitte,
azért, hogy összeálljak vele. Ja, amúgy a lilin… fiú. Megkértem,
hogy mutassa meg az igazi arcát. Először az én alakomat vette
fel. Olyan volt, mintha tükörbe néznék.
– Egyáltalán nem hasonlítasz arra az izére – morogta Roth.
Elmosolyodtam.
– Tudom. És végül fel is fedte magát. Amúgy egy kicsit
hasonlított rám, úgy értem, ha pasi lennék. Fura volt. Vagy talán
mégsem, végül is a testvérem. Elég elcseszett a családom.
Roth horkantott.
– Hidd el, tökmag, ezt átérzem.
Felhúztam a szemöldököm.
– Szíven szúrtam. Nem számított rá. – A véres haldoklós
részeket most inkább kihagytam. – Aztán egy bizarr köztes
világban találtam magam. És találkoztam… az anyámmal.
Roth szívdöglesztő arcán döbbent kifejezés terült szét.
– Hogy micsoda?
– Igazából nem is ő volt. Inkább csak a lelke. Hármunk között
valamiféle kapcsolat volt… vagyis van. Amikor a lilin meghalt,
én pedig haldokoltam, Lilith eljött hozzám. – Szünetet tartottam,
a homlokomat ráncoltam. – Elég undok volt. Már megint.
Roth meglepetten felnevetett.
 – Ezt látatlanban is megmondtam volna.
Mérgesen néztem rá, de azért elmeséltem neki, mit mondott
Lilith.
– Beszélgettünk, aztán a világ darabokra hullott körülöttem.
Azt hiszem, hallottam, ahogy azt mondja, szeretett, amikor
babaként a karjában tartott, de nem biztos, hogy jól értettem. Ez
pont az ellenkezője minden másnak, amit korábban mondott
nekem.
– Na, mindegy, aztán Lilith azt mondta, hogy haldoklom, és…
mintha csak pislantottam volna egyet, itt találtam magam a
faházban. Én nem úgy érzékeltem, mintha több nap telt volna
el. Inkább percek, de legfeljebb egy óra. Nem gondoltam, hogy
kapni fogok egy második esélyt. Még most sem értem egészen,
hogy lehetséges, hogy kaphattam.
Fájdalom villant át az arcán, és mintha az én szívem is
belesajdult volna. Roth mély hangon folytatta:
– Azt hittem, soha többé nem látlak. Hogy egy
örökkévalóságig kívánni és gyászolni foglak. Ha tudtam volna,
hogy boldogan élsz valahol, azzal megbirkóztam volna
valahogy. Persze valószínűleg csomó időt töltöttem volna azzal,
hogy a falba verem a fejemet, ha, mondjuk, kőkövi mellett kötsz
ki. – Roth szünetet tartott. – És valószínűleg akkor is figyeltelek
volna, mint valami zaklató. Elvégre démon vagyok. Mit várhat
az ember? Nehezen, de elviseltem volna, ha tudom, hogy élsz.
Elfordítottam a fejemet, és megcsókoltam a tenyerét.
– Ez ugye nem egy álom vagy valami fura hallucináció?
– Nem hinném, de ha így lenne, akkor nem akarok felébredni
belőle. – Beszéd közben hozzáért az orra az enyémhez. – Örökké
így tudnék maradni.
Az ajkamba haraptam. Még nagyon sok mindent el kellett
mondanom neki.
– Annyira nehéz volt itt hagyni az ágyadat… és téged.
Szeretném, ha tudnád. Nem volt könnyű döntés. Nekem is fájt,
és ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha tennem kellett. Csak
abban reménykedhettem, hogy egy napon majd megbocsátasz,
és békére lelsz, mert muszáj volt megtennem. Egyszerűen
muszáj volt…
– Megmentened a világot – fejezte be halkan. – És sikerült.
Az én kis hősöm vagy, aki megmentette az emberiséget az
apokalipszistől.
– Azt hiszem, az vagyok. – Elég fura gondolat volt, szinte
hihetetlen. Úgy éreztem, valaki jön nekem egy akkora doboz
sütivel, amivel életem végéig elleszek, márpedig ez elég sok
sütit jelent, mivel ez a kedvenc kajám. – Ez szörnyen fog
hangzani, de amikor… Nos, amikor a történtek után a földön
feküdtem, arra gondoltam, hogy nem is érte meg megmenteni a
világot, mert…
– Értem, mire gondolsz. Be sem kell fejezned a mondatot, és
nem, ettől nem leszel szörnyű alak. Ha azt csináljuk, amit én
szerettem volna, most egy távoli szigeten sütkéreznénk, a világ
meg mehet a levesbe.
– Nem, te sem mentél volna el.
Roth felhúzta egyik sötét szemöldökét.
– Túl sokat gondolsz rólam, Layla. Pontosan ez volt a tervem:
úgy is mondhatjuk, hogy el akartalak rabolni, és magammal
hurcolni. Gondoltam, csak túlélnénk valahogy, még az alfákat is,
addig meg mojitót szürcsölgetnénk napozás közben. Kész
voltam végignézni, ahogy a világ elpusztul, ha ezt melletted
tehetem. Nem áldoztalak volna fel. Azért annyira nem vagyok
együttérző másokkal – téged kivéve.
Roth őszinte volt, ráadásul démon létére, ezért nem
hibáztathattam.
– És Lilithtel ennyi volt az egész? – Megsimogatta az arcomat
a hüvelykujjával. Amikor bólintottam, elkomorodott. – Nem
értem. Hogy kerültél ide?
– Úgy érted, hogy lehetek életben?
Elfintorodott.
– Próbáltam kerülni ezt a megfogalmazást, nehogy
hálátlannak tűnjek, vagy ilyesmi.
– Nem tudom, Roth. Arra gondoltam, talán te csináltál
valamit. Mondjuk, kötöttél egy új alkut.
– Megpróbáltam. Elmentem a boszorkányokhoz, de azt
mondták, semmit sem tehetnek – magyarázta Roth. – De
legalább láthattam Bambit. Jobban mondva: amint
megjelentem, Bambi letépte magát annak a nőnek a bőréről.
Annyira… Szükségem volt rá akkor. – Mély levegőt vett. – Nem
én csináltam, Layla. Higgy nekem! Ha lehetne, orrvérzésig
dicsekednék azzal, hogy megmentettelek, de… semmi közöm
hozzá.
– Akkor kinek van? – suttogtam.
Roth a fejét ingatta.
 – Nem tudom. Csakis egy felsőbbrendű lény tehette. Talán az
alfák?
Horkantva felnevettem. Biztos nagyon csábos volt, de nem
tudtam visszafojtani.
– Kétlem. Gyűlölnek engem. Biztos pizzapartit rendeztek a
felhők között, amikor megtudták, hogy kinyiffantam.
– Pizzapartit? – motyogta Roth, és féloldalasan elmosolyodott.
– Inkább hatalmas házibulit.
– Kösz.
A halvány mosoly szélesebbé vált, ahogy rám nézett.
– Tudod, mit? Nem is fontos. Itt vagy. Nekem csak ez számít.
Nem tudom, hogy számít-e, ki mentett meg, de egy részem
még mindig aggódott, mert mi van, ha valami lény egyszer csak
felbukkan, hogy begyűjtse a jussát, ahogy a boszorkányok
tették? Nem tetszett a gondolat, hogy váratlanul ilyesmi
történhet.
Kivéve, ha Castiel jön el a cuccért. Az egy cseppet sem
zavarna, ha ő mentene meg a kárhozattól.
Roth felemelte a fejem, és megcsókolt. Lassan csókolt, a
lábujjaim begörbültek az élvezettől.
– Most semmi másra nem akarok gondolni, csak arra, hogy itt
vagy. Csak ez érdekel. – Hirtelen, egy gyengéd, szexis
mozdulattal megharapta az alsó ajkamat. – Ha egy napon beállít
valaki, és kéri a fizetségét, majd együtt szembenézünk vele.
Fészkelődve közelebb bújtam hozzá, és a mellkasába
temettem az arcom.
– Együtt – suttogtam.
 – Együtt – ismételte meg. – Soha többé nem kell egyedül
szembenézned ilyesmivel. Semmilyen körülmények között. Ha
kell, összeragasztom magunkat a csípőnknél.
Először azóta, hogy felébredtem a lombházban, oldódott a
testemben felgyülemlett feszültség, és elmosolyodtam. Még a
csodálatos, kifejezetten szívélyes újratalálkozásunk közben sem
mosolyogtam igazán. Bár sok más dolgot csináltam ezen kívül,
csak most ült ki igazi, ragyogó mosoly az arcomra, miközben
Roth megpuszilta a fejem búbját.
Bármi történjék is, együtt szembenézünk minden akadállyal.
Roth a hátamra fektetett. Izmos karjaira támaszkodva fölém
hajolt, és rám villantotta azt a féloldalas mosolyt, ami régen az
őrületbe kergetett. Most viszont ennek köszönhetően végre újra
azt a Rothot láthattam, akibe beleszerettem; és kész voltam
bármit megtenni azért, hogy egy örökkévalóságig együtt
lehessek vele.
 HARMINCEGY

– Szóval… Milyen érzés meghalni, aztán feltámadni?

A fejemet ráztam, és összevont szemöldökkel bámultam a
telefonomat.
– Már legalább háromszor feltetted ezt a kérdést.
Stacey horkantása visszhangzott a fürdőszobában.
– Csak azért kérdezem meg mindennap, mert tudni akarom,
hogy nem változtál-e át zombivá. Ne akard, hogy átmenjek Rick
Grimesba, és levadásszalak!
A szememet forgattam, és kontyba csavartam a hajamat a
fejem tetején, aztán beledöftem vagy száz hullámcsatot, hogy a
helyén maradjon.
– Nem fogok zombivá változni, ne aggódj! Amúgy meg
kóborló lennék – ha már a Walking Dead-es utalásoknál tartunk.
– Részletkérdés – válaszolta. – Akkor talizunk ma?
Bólintottam, aztán rájöttem, hogy Stacey nem lát – én idióta.
– Aha, asszem Rothtal benézünk ma este. Mintha azt mondta
volna, hogy sajtos sült krumplit is viszünk.
Stacey és az anyukája meg a kisöccse még mindig az
édesanyja nővérénél laktak. Remélték, hogy tavasszal már új
házba költözhetnek, de Stacey nagynénjének az otthona
legalább olyan szép volt, mint Cayman McVillája.
 – Mondtam mostanában, hogy mennyire bírom Rothot és a
szuper ötleteit? – kérdezte Stacey.
Nevetve felvettem a pulcsimat a szekrényről.
– Csak azért bírod őt, mert kaját visz neked.
– Még jobban bírnám, ha démonhoz méltóan viselkedne, és
békává változtatná az öcsémet, vagy ilyesmi – motyogta.
Felrángattam magamra a vastag pulcsit, mire Robin
nekiiramodott, a vállamról a derekamra szaladt, és ott
elnyújtózott.
– Nem hiszem, hogy Roth tud ilyet csinálni.
– Azért megpróbálhatná – válaszolta Stacey, és szinte
hallottam, hogy a száját biggyeszti. Felvettem a mobilomat, és
levettem Stacey-t a kihangosítóról. A hálószobába mentem.
A homlokomat ráncolva figyeltem a kiscicát, ami szőrös kis
gombolyaggá gömbölyödve aludt a sálon, amit fel akartam
venni. Thor volt az.
A fenébe.
Hirtelen elfogott a szomorúság, ahogy óvatosan
megközelítettem az ágyat. Hiányzott Bambi. Miután
rendeződtek egy kicsit a dolgok, eszembe jutott, hogy Rothtal
találkoztak. Felvettük a kapcsolatot a boszorkánykörrel, és
meglepő módon beleegyeztek, hogy meglátogassuk őt. Egy kicsit
enyhült is a mellkasomat szorongató fájdalom a találkozás után.
Tudtam, hogy boldog, épségben van, és úgy bánnak vele, mint
egy hercegnővel, de annak ellenére, hogy az apokalipszist
elhárítottuk, nem kaphattuk vissza őt.
– Szóval... – nyújtotta el a szót Stacey. – Azért készülődsz, mert
Zayne-hez mész?
Pár lépésre az ágytól megálltam, és összevontam a
szemöldökömet.
– Hogy mi? Honnan tudod, hogy hozzá megyek?
– Zayne mondta, hogy írtál neki tegnap – felelte Stacey.
Thor felemelte a fejét.
– Nem tudtam, hogy neked is elmondta – motyogtam
szórakozottan. Azon agyaltam, vajon hogyan fogom
megszerezni a sálamat anélkül, hogy Thor a véremet ontaná.
– De… Nem zavar, hogy Zayne-nel szoktunk beszélni, ugye?
– Mi van? – Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy a cica
lesunyta a fülét. – Nem. Egyáltalán nem zavar. Miért zavarna?
– Nem tudom – mormolta Stacey. – Csak biztosra akartam
menni.
Megint a fejemet ráztam, bár még mindig nem látta.
– Szerintem tök jó, hogy több időt töltesz Zayne-nel –
mondtam, és komolyan is gondoltam. Stacey elvesztette Samet,
Zayne pedig az apját és, mondhatni, engem is. Legalábbis néha
így tűnt. – Szuper, hogy ott vagytok egymásnak. Csak nem
tudtam, hogy neked is mondta.
– Akkor jó. Ennek örülök, mert… Jó vele lenni most. – Stacey
szünetet tartott. – Roth veled megy?
Horkantottam.
– Öö, nem. Ha jönne, Zayne-nel megállás nélkül szapulnák
egymást.
– Ugye tudod, hogy ha te nem lennél, öribarik lennének? –
kacagott Stacey.
 Zayne és Roth mint öribarik? Azt kétlem.
– Na jó, most már békén hagylak. De hívj, ha végeztél, és
mesélj, hogy alakult Zayne-nel! Oké?
– Rendben. Majd beszélünk. – Elköszöntem Stacey-től, aztán a
farzsebembe csúsztattam a telefonomat, és mély levegőt vettem.
Akármilyen kemény félig démon, félig őrző csajszi voltam, ezek
a kiscicák halálra rémítettek.
Hirtelen mozdulattal elkaptam a sálam csücskét, és amilyen
erősen csak tudtam, megrántottam, miközben hátraugrottam az
ágytól. Az apró, démoni szőrgolyó háttal a matracra pottyant,
négy lábacskája az égnek meredt. Csak feküdt ott, és előre-hátra
lengette a farkát.
– Bocsi… – mondtam esdeklőn, és elhátráltam.
Thor felém fordult, és az emberiség történetek
legszánalmasabb nyávogása hagyta el a pofácskáját. Már
majdnem elindultam felé, hogy megnézzem, jól van-e, de aztán
észbe kaptam.
– Nem veszem ám be. Tudom, hogy semmi bajod.
A cica hátrasunyta a fülét, és az oldalára fordult. Aztán
felpattant, és vonulni kezdett, de komolyan, még a farkát is
lengette járás közben. A gonosz kis szargombóc.
A nyakam köré tekertem a sálat, és elindultam a földszintre.
Hallottam, hogy Cayman a konyhában beszél a zsírral
locsolgatás és a sós vízben pácolás közti különbségről, és bár
szerettem volna azt hinni, hogy egy pulykával kapcsolatban, de
nem fogadtam volna rá nagyobb pénzösszegben. Éppen
leléptem a lépcsőről, amikor Roth sétált be a bejáraton.
 Tótágast állt a szívem. Roth puszta látványa volt rám ilyen
hatással, és nem hittem, hogy ez valaha is változni fog.
Roth magassága és széles válla is épp elég figyelemfelkeltő
volt; szoborszépségű arca és topázként ragyogó szeme
lélegzetelállító összképet alkotott, aminek köszönhetően
bárhova ment, összetört szíveket hagyott maga után.
Hosszú ujjú, sötétkék garbót viselt, és fekete farmerja a
szegecses öv ellenére is zavarba ejtően mélyre csúszott a
csípőjén. Ahogy felemelte a kezét, hogy kisöpörje a homlokából
a rakoncátlan tincseket, felhúzódott a garbója, felfedve egy
figyelemre méltóan nagy területet hasa aranybarna bőréből és
a csípője mellett futó két barázdát.
Amikor végre feljebb vándorolt a tekintetem, észrevettem,
hogy Roth vigyorog.
– Ha így nézel rám, nem engedlek el itthonról, tökmag.
Elvörösödtem, és a sálammal babráltam.
– Nem is néztem rád úgy.
– Hányszor kell még elmondanom, hogy szörnyen hazudsz?
Fintorogtam.
– Nem érdekel.
Roth odajött hozzám. Megfogta a kezemet, elhúzta a sáltól,
aztán igazgatni kezdte azt.
– Zayne-hez indultál?
– Bezony. – Válasz közben figyelmesen néztem az arcát.
Tudtam, hogy nincs elájulva a gondolattól, hogy találkozom
Zayne-nel, de tudta, hogy ez fontos nekem, ezért – meglepő
módon – nem szólt bele a dologba.
 – Robin veled van? – Amikor végre megelégedett a sálból
készített művével – ami pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amit
én csináltam –, a vállamra tette a kezét.
Bólintottam, ugyanabban a pillanatban, amikor a róka
meglibbentette a farkát a derekamon.
– A hátamon.
Roth elkomorult.
– Még mindig nem tetszik az ötlet, hogy odamész. Mi lenne,
ha…
– Roth – szakítottam félbe, és a mellkasára tettem a kezemet. –
Nem lesz semmi bajom. Te is tudod. Most már hivatalosan is
kemény csaj vagyok.
– Nem is kérdőjelezem meg a keménységedet, de attól még,
hogy a lilinnek annyi, és az őrzők éppen jófiúsat játszanak, nem
mindenki hány szivárványt.
Fuj. Ellettem volna e nélkül a kép nélkül is.
– Tudom.
Egy pillanatig csak bámult rám, aztán felsóhajtott.
– Túlzásba viszem.
– Bezony-bezony.
Beleborzongtam, ahogy keze végigsiklott a nyakamon, aztán
az arcomra simult.
– Nem tehetek róla. Muszáj aggodalmaskodnom legalább egy
picit.
– Érthető.
– Majd írj, ha végeztél! Odamegyek érted. – Lehajtotta a
fejemet, és megpuszilta a homlokomat, és talán a kontyom
tetejét is, ami állati cuki volt. – Oké?
– Okézsoké – válaszoltam. Vajon örökké ilyen idiótán fogok
beszélni? Elindultam, de Roth elkapta a kezem, és visszahúzott
magához. A keménységem semmivé lett, ahogy a mellkasához
húzott. – Roth…
Egyik kezét a derekam köré fonta, hátradöntött, majd fölém
hajolt. Megcsókolt, és ez a csók… Soha nem csókolóztunk még
így. Roth úgy csókolt, mintha először tenné, mintha meg akarná
ismerni az ajkam pontos ívét, és nem sajnálná rá az időt. Alapos
csók volt. Felgyorsult a pulzusom, ahogy összeolvadtunk. Roth
nyaka köré fontam az egyik karomat, a másikkal pedig
megmarkoltam a karját.
– Jaj, szegény szűzies szemeim, megtennétek, hogy ezt olyan
helyen csináljátok, ahol én nem látom? – hallatszott Cayman
hangja a konyhaajtóból.
Roth felemelte a fejét, felegyenesedett, én pedig kábultan
bámultam huncut mosolyát.
– Biztosra akartam menni, hogy nem felejtesz el.
Cayman horkantott.
– Na, ezt biztos nem fogja elfelejteni egy ideig.
Nagyon igaza volt.
Roth láthatóan elégedett volt magával.
– Add át üdvözletemet kőkövinek!
Jelentőségteljes pillantást vetettem rá, de ő a megbánás
legkisebb jele nélkül rám kacsintott, aztán lehajolt, és még
egyszer utoljára megcsókolt, mielőtt elengedett volna. Egy
részem úgy érezte, Roth nem gúnyosan értette, amit utoljára
mondott, és ez önmagában is csodálatos volt.

A hideg fű ropogott a lábam alatt, ahogy átsétáltam a gyepen, és

a padhoz mentem. Kezdtek melegedni a napok, a hó elolvadt, a
nap pedig előbújt, és bár még mindig hűvös volt, a National
Mall dugig volt emberekkel.
Leültem, és összerándultam, ahogy a fagyos pad a
fenekemhez ért. Még a farmeron keresztül is éreztem a hideget.
Összekuporodtam, és az éles téli fénytől hunyorogva
nézelődtem.
Emberek sétáltak a múzeumok felé, néhányan a padokon
ülve sakkoztak, mások pedig kocogtak. Vajon tudta bármelyikük
is, milyen közel volt a világvége? Mármint az igazi világvége,
harsonákkal meg patakokban folyó vérrel.
Felesleges kérdés volt, magamtól is tudtam rá a választ. Bár
látták az életre kelt, randalírozó vízköpőket és azt a sok embert,
akik látszólag ok nélkül holtan estek össze az utcán, az
emberiségnek fogalma sem volt arról, milyen kicsivel úszta meg
a föld az apokalipszist.
És ez a mi érdemünk volt. Az én érdemem, és az emberek
sosem fogják tudni.
Tökre úgy éreztem magam, mint Batman, csak a menő
köpeny nélkül.
De ha én vagyok Batman, akkor Roth Robin, a Csodafiú, nem?
Á, nem. Nem tetszett volna neki a leosztás, de azért vicces volt
elképzelni.
Felnéztem, mert lépteket hallottam.
 Zayne pár méterre állt tőlem, egyik kezét mélyen farmerja
zsebébe dugta, a másikban pedig egy szögletes, fekete zacskót
tartott. Válla előreesett, az állát lehajtotta. A gyomrom
összerándult, és nem a kellemes értelemben. A famulusom
Bambival ellentétben nem zavarta meg az auralátó
képességemet, de most azt kívántam, bár így lett volna. Még ez
is jobb lett volna, mint látni, milyen fakóvá vált Zayne aurája.
A tompa, fehér ragyogás állandóan arra emlékeztetett, mit
tettem vele.
De azért mást is éreztem.
Kissé elhalványult a mosolyom, de nem hagytam eltűnni,
mert a történtek ellenére örültem, hogy láthatom.
– Szia! – köszönt Zayne mosolyogva, de élénkkék szeme nem
tükrözött vidámságot. Istenem, annyira hiányzott az a mosoly,
ami az egész arcát, sőt az egész lényét mindig felderítette! – Hát
eljöttél.
A fejemet ingattam.
– Persze hogy eljöttem. Mondtam, hogy el fogok.
– Igen, tényleg. – Zayne leült mellém, a zacskót letette a másik
oldalára, aztán mindkét kezét zsebre dugva bámult maga elé.
Eltelt néhány másodperc. – Csak azt hittem, talán meggondoltad
magad, vagy… valami ilyesmi.
Végre megértettem, mire gondol.
– Sosem gondolnám meg magam, Roth pedig nem kérne ilyet
tőlem.
Zayne hirtelen felém fordult. Kinyitotta a száját, becsukta,
aztán újra megpróbálta.
 – Tetszik… Tetszik így a hajad.
– Ó. – Bénán fogdosni kezdtem a kontyomat. – Őszintén szólva
nem volt kedvem pepecselni vele.
– Olyan más így. – Zayne rám pillantott, aztán gyorsan
elfordította a tekintetét. – Na mindegy, szóval el akartam
mondani, hogy örülök, hogy jól vagy. Amikor az udvarházban
jártál, nem volt lehetőségem elmondani. Mindenki ledöbbent,
amikor meglátott. – Minél tovább beszélt Zayne, annál kevésbé
éreztem magam kényelmetlenül. – Amikor megtudtuk, hogy a
lilin halott… Tudtuk, hogy ez mit jelent.
– Sajnálom – mondtam. Észrevettem, hogy sokat mondogatom
ezt mostanában, de komolyan is gondoltam. Mégis azt
kívántam, bár mást mondhatnék Zayne-nek.
Mosoly villant át az arcán, de hamar újra el is komorult.
– Tudom. De amit tettél, hihetetlenül bátor dolog volt. Őrült,
de bátor. Nem fogok szentbeszédet tartani miatta. Biztos vagyok
benne, hogy Roth már megtette. – Zayne szünetet tartott, mély
levegőt vett. – Többé nem kételkedhetsz abban, ami vagy.
Igazából. Tudnod kell. Azok után, hogy meghoztál egy ilyen
döntést, nem kételkedhetsz magadban. Ezt… Ezt szerettem
volna elmondani.
Szorosan becsuktam a szemem, és remegve kifújtam a
levegőt.
– Én… Köszönöm. – Csak ennyit bírtam kinyögni, mert igaza
volt. Már tudtam, mi vagyok igazából. Nem a démonságom vagy
az őrzőségem tett azzá, aki vagyok, hanem a döntéseim és a
tetteim. Nem vagyok tökéletes… és nem vagyok gonosz.
Egyszerűen én vagyok.
A szellő Zayne karakteres arcába fújt egy szőke hajtincset.
– De eleget beszéltünk rólam – zártam le a témát, mire Zayne
felkacagott.
– Mi az? – kérdeztem.
Kihúzta a zsebéből a kezét, és lazán a pad háttámlájának dőlt.
– Laylababa, meghaltál, aztán feltámadtál. Erről elég nehéz
nem beszélni.
A becenevemet hallva kicsit elérzékenyültem.
– Oké. Jogos… – Törtem a fejem, hogy valami más témát
találjak, és végül sikerült. – Jövő héten visszamegyek a suliba.
Roth és Cayman ügyeskedett, szóval az iskola vezetősége azt
gondolja, maláriám volt, vagy valami hasonló. Bepótolhatom az
anyagot, és időben leérettségizhetek.
– Ennek örülök – válaszolta, és hallottam a hangján, hogy
komolyan is gondolja. – És mi lesz a főiskolával?
Fészkelődni kezdtem.
– Azt hiszem, a tavaszi félévre fogok jelentkezni egy
környékbeli suliba, de érettségi után először utazgatni
szeretnék. – Felidéztem a beszélgetést, amikor Rothtal a világ
körüli utunkat tervezgettük, és elmosolyodtam. – Sosem jártam
sehol, és látni akarom a világot… A tengerpartot, a hegyeket, a
sivatagot. És lesz is időm rá. Rengeteg időm.
– Tényleg. Nem tudom, miért felejtem el mindig, hogy te nem
fogsz megöregedni, meg hasonlók. – Zayne állkapcsa
megfeszült. – Jó ötlet az utazgatás. Biztos jól érzed majd magad.
– Aha. – Nem mintha nagyon foglalkoztatott volna a téma, de
fura volt belegondolni, hogy örökké így fogok kinézni… Feltéve,
hogy nem szúr szíven valaki, vagy nem vágják le a fejemet.
Eljött az ideje egy újabb témaváltásnak. – De most már tényleg
ne rólam beszéljünk! Tudni akarom, hogy viseled ezt az egészet.
Zayne megvonta egyik izmos vállát.
– Őszintén szólva mindig csak a holnapra gondolok. Néhány
közeli klán ide fog jönni, hogy felmérje a terepet. De nincs ok az
aggodalomra – tette hozzá, amikor látta, hogy feszültté válok. –
Az alapján, amit Nicolai és Dez mondott, csak valami formális
hülyeség.
– Sokat segítettek, igaz?
– Igen. Van még néhány évem, mielőtt át kell vennem a
vezetést, és tudom, hogy addig számíthatok rájuk. Az biztos,
hogy lesz néhány változás, de ezek kellenek is. Főleg így, hogy
Nicolai és Denika egyre közelebb kerül egymáshoz.
Elvigyorodtam. Tetszett a gondolat, hogy ők ketten együtt
lesznek.
– Az biztos, hogy kell a változás. Eléggé… régimódiak a
szabályok. – Ha Denikának sikerül elérnie a célját, márpedig
tudtam, hogy addig nem tágít, amíg így nem lesz, a klán
nőstényeinek a jövőben sokkal-sokkal több választási
lehetősége lesz. – De, a klánnal kapcsolatos kötelességeiden
kívül, te hogy vagy?
Zayne összevonta a szemöldökét.
– Néha elég nehéz – ismerte el halkan. – Jót tett, hogy
beszélünk Stacey-vel. Ő… Ő megérti, tudod? – Zayne szünetet
tartott, én pedig bólintottam. – Apámmal sok mindenben nem
értettünk egyet az utóbbi időben, de azért mégis az apám volt,
és szerettem. – Zayne rám pillantott. – Szeretett téged. Ugye
tudod? Bármennyire is leplezte, fontos voltál neki.
Felidéztem a beszélgetésünket, amit Zayne-nel Abbot halála
után folytattunk, és bólintottam.
– Tudom.
– Hiányzik.
Felé nyúltam, hogy megszorítsam a karját, de félúton
megállítottam a mozdulatot. Nem voltam biztos abban, hogy
tényleg tőlem várja-e a megnyugtatást.
Zayne a szeme sarkából észrevehette a mozdulatot, mert félig
elfordult, és felvette a fekete zacskót.
– Hoztam neked valamit.
Felszaladt a szemöldököm.
– Tényleg?
Zayne bólintott, és belenyúlt a zacskóba.
– Gondoltam, talán ez hiányzik neked.
Kíváncsian figyeltem, ahogy Zayne karjával együtt egy
rongyos, szőrös fejecske bukkan elő a zacskóból.
Összekulcsoltam a kezemet, és tátott szájjal néztem, ahogy
Zayne egy régi, ütött-kopott plüssmacit húz elő, ami szebb
napokat is látott már.
– Pisze úr! – leheltem áhítattal.
Pisze urat akkor kaptam Zayne-től, amikor Abbot először az
őrzők udvarházába vitt. Csak hétéves voltam, és rettegtem a
kemény, kőszerű bőrű, éles fogú, szárnyas lényektől. Futásnak
eredtem a házban, és elbújtam egy szekrényben, aztán Zayne
előcsalogatott a rejtekhelyemről az akkor még vadonatúj
plüssmackóval.
Imádtam azt a macit.
Ahogy Zayne-t is.
Elvettem a plüsst, és szorosan a mellkasomhoz szorítottam.
Zayne megköszörülte a torkát.
– Tudom, hogy már nem vagy kislány. A fenébe is, ha arra
kerülne a sor, az én seggemet is szétrúgnád, de, gondoltam…
Pisze úr mindig jól jön. Hozzád tartozik.
Könnyek csípték a szememet, belefúrtam az arcomat Pisze úr
feje búbjába, és mélyen beszívtam az illatát. Ugyanolyan szaga
volt, mint az egykori otthonomnak, és ahogy megéreztem,
majdnem elsírtam magamat. Ahogy a mackót ölelgettem,
szerettem volna visszamenni az időben, és kikényszeríteni még
egy utolsó ölelést Abbotból, mielőtt elromlik a kapcsolatunk.
Pislogva igyekeztem visszatartani a könnyeket.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm, Zayne – néztem rá.
Zayne behunyta a szemét.
– Hiányzol, Layla.
A szívem elszorult, mintha satuba fogták volna.
– Nem muszáj, hogy így legyen – suttogtam, miközben felé
hajoltam, és magamhoz szorítottam a mackót. Végre eljutottunk
a témához, ami miatt valójában itt ültünk ezen a padon. – Itt
vagyok. Hiányzol, Zayne. Szeretném, ha barátok lennénk.
– Tudom. De én még… Nem állok készen erre – mondta Zayne,
és az ég felé emelte a tekintetét. A mellkasa felemelkedett,
ahogy mély levegőt vett. – Viszont szeretném azt gondolni, hogy
egy napon majd készen fogok. Vagyis tudom, hogy így lesz. Egy
napon.
– Várni fogok – nyugtattam meg. – Komolyan. Várni fogom azt
a napot.
Zayne bólintott, mire a szívemre nehezedő súly egy része
mintha elpárolgott volna. Rám mosolygott, igazán mosolygott,
azzal a teli szájú mosollyal, amit gyerekkoromban annyira
imádtam, és abban a pillanatban tudtam, hogy tényleg érdemes
várnom arra a napra.
 HARMINCKETTŐ

Zayne-nel beszélgettünk még egy darabig, és amikor elérkezett

a távozás ideje, nehéz volt a búcsú. Nem tudtam, mikor látom őt
újra. Nagyon közel álltam ahhoz, hogy ráugorjak, és átöleljem,
mint Pisze urat, de tudtam, hogy ez túl korai lenne.
Könnyes szemmel néztem, ahogy Zayne átvág a pázsiton, és
reméltem, hogy nem kell sokat várnom arra a napra. Nagyon
reméltem.
Óvatosan visszatettem Pisze urat a zacskóba, aztán felálltam,
és elindultam az ellenkező irányba, a múzeumok felé. Írni
akartam Rothnak, de kellett pár perc, hogy rendezzem az
érzelmeimet. Örültem, hogy láttam Zayne-t, és láthattam, hogy
nem utál engem, ugyanakkor elfogott a hiányérzet. Azt
kívántam, bárcsak olyan lehetne a kapcsolatunk, mint azelőtt
volt, hogy összejöttünk volna, mégsem bántam meg semmit,
ami köztünk történt. Mindkettőnk érdeke volt, hogy
megtapasztaljuk azokat az élményeket, mert csak így tudhattuk
meg, hányadán is állunk egymással. Bár legszívesebben
kényszeríteném arra, hogy most azonnal a barátom legyen,
túlságosan tisztelem és szeretem ahhoz, hogy ne adjam meg
neki az időt, amire szüksége van. Addig pedig örülhetek, hogy
Stacey-vel legalább beszélget.
 Átvágtam a padok és asztalok között, és igyekeztem mély,
egyenletes lélegzeteket venni. Pisze úr békésen lengedezett az
oldalam mellett lógó zacskóban. A szemem sarkából mintha
észrevettem volna egy ismerős, sötét arcot. Megtorpantam, és
jobbra fordultam.
Morris az egyik faasztalnál ült, bozontos szemöldökét
összevonta. Feszült figyelem ült ki az arcára. Egyik ujjatlan
kesztyűbe bújtatott kezét ökölbe szorította és az álla alá
támasztotta, a másik pedig a táblán elhelyezett fekete-fehér
sakkfigurák fölött lebegett.
Nem tudom, mi döbbentett meg jobban: az, hogy először
látom Morrist azóta, hogy Abbot meghalt, sőt, azóta, hogy
visszatértem a… hát, a halálból, vagy az, hogy nincs egyedül.
Egy hollófekete hajú nő ült vele szemben. Az arca nagy részét
túlméretezett, sötét szemüveg takarta, és bár ült, annyit láttam
belőle, hogy tudjam, magas és karcsú az alakja. Sakkfigurákat
rakosgató kezének napbarnított bőre makulátlan volt.
Morrisnak vannak barátai? Ráadásul egy ilyen nő, aki sokkal-
sokkal fiatalabbnak tűnik nála? Így tovább, Morris…
A nő lépett egyet az egyik huszárfigurával, és elvette az
ellenfele egyik bábuját, egy gyalogot. Miközben a nő felvette a
sötét bábut, vastag felhő takarta el a napot, sötétségbe borítva a
környéket. Ijedten felpillantottam, és elkomorultam. Majdnem
olyan sötét lett, mintha lement volna a nap.
Különös borzongás futott végig a hátamon, ahogy lenéztem
rájuk. Ekkor a borzongás jeges ujjai a vállamra simultak. Robin
nyugtalanul fészkelődött, a derekamról a bordáim alá siklott, és
ott megpihent.
Morris felnézett, érzelmes tekintete összetalálkozott az
enyémmel. A szeme körül ráncokba gyűrődött a bőr, ahogy
szélesen elmosolyodott. Felemeltem a kezemet, épp, amikor a
nap előtört a tintafekete felhők közül, és intettem neki.
Tök fura ez a szitu.
Morris újra a sakkjátszma felé fordította a figyelmét, és úgy
éreztem, ezzel egyúttal az utamra is bocsátott, ami különös
módon nem zavart. Fogalmam sem volt, miben sántikálnak, de
a járda felé indultam, és elsétáltam mellettük, amikor halk,
dallamos dúdolás ütötte meg a fülemet.
A testem összes izma megfeszült, a bőröm libabőrös lett.
Felismertem ezt a dúdolást, bármikor felismertem volna.
Paradise City. Roth is mindig ezt a dalt énekelte, de ezúttal egy
női hang dúdolta.
Biztos csak véletlen egybeesés, győzködtem magamat,
miközben lassan hátrafordultam. A hihetetlenül tiszta hang a
Morrisszal szemközt ülő nő szájából tört fel.
A nő abbahagyta az éneklést, piros ajka féloldalas mosolyra
húzódott, ahogy levette a napszemüveget. Aztán felém fordult,
és megláttam az arcát. A nő lélegzetelállítóan gyönyörű volt.
Minden egyes vonása tökéletesen illeszkedett a többihez.
Magas, hangsúlyos járomcsontja, apró orra és hihetetlenül telt
ajka volt, de a szeme volt az, amitől igazán elképedtem.
Két borostyánszínű ékkőre emlékeztetett… Pont, mint Rothé.
– Mindig is ő volt a kedvenc koronahercegem – szólalt meg a
nő, és a hangja testes volt, mint a sűrű füst.
 Leesett az állam, és úgy bámultam rá, mint egy partra vetett
hal. A kedvenc koronahercegem? Az ő koronahercege? Ő lett
volna… Te jó isten.
Te jó isten! A Főnök egy nő!
A nő oldalra döntötte a fejét, fekete haja a vállára omlott.
– Szinte látom, ahogy forognak a fogaskerekek a kis fejedben.
Megmelengeti a fagyos szívemet, hogy a hercegem
olyasvalakivel van, akinek a fejében legalább pislákol némi
értelem.
Már így is közel álltam ahhoz, hogy a szemem kipattanjon a
helyéről, annyira kiguvadt, ezért ezt a sértést már fel sem
vettem.
– Te vagy…
– Biztos magadtól is kitalálod a nevemet. Bár, ahogy a dal is
mondja, sok van belőle. – Napszemüvegét az ujján lóbálva
méregetett. – Gondolkoztál azon, hogy miért vagy itt, Layla? –
Körbenéztem, mire a nő sötéten felnevetett. – Nem itt, a
parkban, butuskám, hanem hogy miért állhatsz itt, dobogó
szívvel?
Morris ismét felvonta a szemöldökét – bár azt nem tudtam,
hogy a nő legutóbbi sértése miatt, vagy azért, mert eszébe jutott,
hogy majdnem meghaltam –, de szokás szerint egy szót sem
szólt.
– Te voltál az? – kérdeztem egy pillanattal később. – Te hoztál
vissza?
A nő nem válaszolt azonnal.
– Ahogy mondtam, Astaroth a kedvenc koronahercegem, de
egy hullát még az ő kedvéért sem támasztanék fel. Hacsak nem
származik valami előnyöm belőle.
A fejemet ráztam.
– Nem értem. Ha nem te voltál, akkor…?
– Ó, de, én voltam. Nagyon szívesen. – Visszacsúsztatta a
napszemüveget, de még mindig úgy éreztem, mintha átlátna
rajtam. – Viszont az anyád kedvéért tettem.
Ha éppen fújt volna a szél, tutira eldőlök, mint egy darab fa.
– Lilith mentett meg engem?
– Lilith megígérte, hogy soha többé nem próbál meg
kiszabadulni, ha megmentelek téged. Egy ilyen ajánlatot még én
sem utasíthattam vissza. Szóval alkut kötöttünk. Ezért lehetsz
most itt.
Elárasztottak az érzelmek, kiszaladt az erő a lábamból. Lilith
mentett meg engem? Hitetlenséggel vegyes remény kavargott a
szívemben, amibe boldogság és döbbenet vegyült. Vajon Lilith
végre elismert lányaként, és végre tett valamit, amivel
kiengesztelhetett? A zacskó kezdett kicsúszni a kezemből, de
észbe kaptam.
Aztán hirtelen megértettem. Ha meghalok, Lilith is meghalt
volna. A Főnöknek nem lett volna érdemes megkötnie az alkut,
hacsak nem Rothért teszi, legalább részben.
Szent szotyola, a Főnök képes lett volna együttérzésre?
Mintha a feje tetejére állt volna a világom.
– Azért ne érzékenyülj el, drágám. Ha meghaltál volna, Lilith
is meghal. Szóval az anya-lánya kötelék miatt tette, vagy csak
azért, hogy saját magát mentse? Talán azt reméli, egy napon
majd meggondolod magadat, és kiszabadítod őt. Elvégre azzal
nem szegné meg az alkut, hiszen nem ő maga próbálna meg
kiszabadulni, igaz? Ki tudja… Igazából nem is érdekel – mondta
a Főnök, és alig észrevehető mozdulattal vállat vont. – Téged
sem kéne, hogy érdekeljen. Inkább azzal kéne foglalkoznod,
hogy az alfákon kívül én vagyok az egyetlen lény, aki képes
elpusztítani Astarothot egyetlen csettintéssel.
Miután feldolgoztam az információt, hogy Lilith lehet a
megmentőm, és hogy a Főnök állati menő, hirtelen megértettem
a szavaiban rejlő fenyegetést. A hátam megfeszült, a szemem
összeszűkült. Elfutott a méreg, és minden önfegyelmemre
szükségem volt ahhoz, hogy ne változzak át ott helyben, és
hozzak frászt a járókelőkre.
Fel sem ismertem a hangot, ami mély morgásként tört fel a
mellkasomból, és ami miatt a közelben sétálók nagy ívben
kikerültek.
– Talán nem tudnálak legyőzni, de nem félnék szembeszállni
veled. Szóval, ha Rothnak akár egy hajszála is görbül, a
véredben fogok fürdeni, és nyakláncot csinálok a beleidből.
Felkészültem a támadásra, amivel tutira az alfák haragját is
magunkra vonjuk.
Talán mégiscsak el kellett volna hozni Rothot is a találkára.
Kezdett baromi rossz irányt venni a kis kiruccanásom.
Morris elmosolyodott, a válla rázkódni kezdett, aztán a Főnök
hátravetette a fejét, és hangosan felnevetett. Pedig semmi vicces
nem volt abban, amit mondtam… Legalábbis szerintem.
Körbepillantottam, nem értettem, mi történik.
 – Kedvellek – mondta a Főnök, miután abbahagyta a nevetést.
– De tényleg. Megérdemled a koronaherceget.
– Ööö…
A Főnök felvett egy huszárfigurát, és megnyalta az ajkát.
– Ha még egyszer fenyegetni mersz… Akkor tényleg belek
fognak lógni a nyakadban, de nem az enyémek lesznek. Nem
érdekel, mit ígért az anyád, sem az, hogy milyen magas rangú
barátaid vannak, vagy mit érezne Astaroth.
Hát, akkor így állunk.
Volt elég eszem ahhoz, hogy tudjam, ideje távozni. Kábán
elsétáltam az asztaltól, és csak öt perccel később álltam meg a
zsúfolt járda közepén. Hangosan morfondíroztam:
– Ha az a nő a Főnök, akkor mi vagy ki a fene Morris?

Ahelyett, hogy írtam volna Rothnak, végül visszamentem a

házhoz. Besétáltam a bejárati ajtón, és a zacskót, amiben Pisze
úr volt, letettem a szalonban álló székre. Amint beléptem a
nappaliba, észrevettem Rothot.
Gyorsan mozgott, akár egy árny, és egy másodperccel később
körém fonódott a karja, ajka végigsimított a nyakam oldalán.
Felforrt a vérem, és halkan felnyögtem. Egyik keze becsúszott
a pulcsim alá, megsimogatta csupasz bőrömet, amitől forró
borzongás futott végig a testemen.
– Nem írtál – szólalt meg. Lehelete a fülem alatti kis területet
simogatta.
Behunytam a szemem.
– Micsoda?
 Mély hangon felnevetett, a hang melengette a szívemet.
– Azt beszéltük meg, hogy írsz, és érted megyek.
– Ó. Ja, igen. Tényleg. – Az ajkamba haraptam, amikor
megcsókolta a pontot, amit eddig az ajkával simogatott. Miért is
nem írtam neki? Felpattant a szemhéjam. – A francba. Tökre
elterelted a figyelmemet. Mondanom kell valamit.
– Mmm. Mondd csak. – Roth másik keze a derekamra siklott,
és még lejjebb. – Figyelek.
Alig kaptam levegőt.
– Ha ezt csinálod, nem tudok beszélni.
– Mit csinálok? – kérdezte ártatlanul.
– Tudod, mit csinálsz. – Hátranyúltam, és elkaptam a kezét,
ami a fenekemre simult.
– Nem én tehetek róla, hogy egyszerre csak egy dologra tudsz
figyelni – válaszolta, és elkezdett hátrafelé tolni. Megfordított,
aztán leült, és az ölébe húzott, úgy, hogy a lábaim a fotel
karfájának nyomódtak. – Tessék. Most már ülök, te pedig az
ölemben vagy, ahogy szeretem. Mondhatod.
– Oké – pislogtam, Roth pedig rám vigyorgott.
Lazán a csípőm köré fonta a karját.
– Találkoztál Zayne-nel?
– Igen, de nem erről akartam mesélni. – A kérdő tekintet
semmivé lett. Játékosan megböktem a mellkasát. – Arról majd
később mesélek. Jó volt vele beszélgetni, meg ilyenek.
– De? – Tekintete az ajkamra siklott, és volt egy olyan
érzésem, hogy mindjárt megcsókol.
Muszáj volt elmondanom neki, mielőtt sikerül
elhomályosítania az érzékeimet.
Már azzal is eléggé megnehezítette a dolgomat, hogy elkezdte
mozgatni az ujjait a nadrágom derekánál.
– De azt hiszem, találkoztam az anyáddal, Roth.
Mozdulatlanná dermedt, az ajkai szétnyíltak. Sötét kifejezés
ült ki az arcára, a szeme körül megfeszült a bőr.
– Az anyámmal?
– Igen. Tudod, a Főnökkel. A Mallnál volt, és hallottam, ahogy
a Paradise Cityt dúdolja. – Hirtelen elkezdtek áradni belőlem a
szavak. – Megfordultam, és ott volt. És, hűha, állati csinos.
Eléggé hasonlít rád. Nem mintha te is csinos lennél. Jóképű
vagy, és dögös, sőt, gyönyörű, és…
– Tudom, hogy érted – szakított félbe Roth. – És köszi. De most
az egyszer beszélhetnénk másról is, mint hogy mennyire dögös
vagyok. Mondott neked valamit a Főnök? Vagy csinált valamit?
– Hát, elmesélte, hogy Lilith alkut kötött, miszerint soha többé
nem próbál megszökni a pokolból, és ezért menekültem meg, de
ennek nem sok értelme volt, elvégre ha Lilith meghal, azzal az
egész Lilith-probléma megoldódik. Azt hiszem, miattad fogadta
el az alkut… mármint a Főnök. És azt is mondta, hogy te vagy a
kedvenc koronahercege. – Keresztbe tettem a karom, és
összevontam a szemöldököm. – De azt is mondta, hogy el tud
pusztítani.
Roth hunyorított.
– Miért mondana ilyet a Főnök?
– Mert, ööö… mondjuk úgy, hogy megfenyegettem.
– Komolyan?
 Az ajkamba haraptam, és bólintottam.
– Valami olyasmit mondtam neki, hogy ha bántani mer, akkor
a vérében fogok fürdeni, és nyakláncként hordom majd a beleit.
Roth szája széle megremegett.
– Hogy micsoda?
Felemeltem az állam.
– Azt akartam, hogy tudja, nem veszem félvállról az alig
leplezett fenyegetőzését.
Roth arca ellágyult.
– Ó, tökmag! Büszke vagyok rád.
Elpirultam, és a szememet forgattam.
– Ja, persze.
– Komolyan mondom. Meg akartál védeni. – Megfogta az
államat, és maga felé húzta az arcomat, hogy a szemébe nézzek.
– Megtisztelő, hogy ilyesmit tennél értem. A Főnök biztos nem
örült neki.
– Hát, nevetett, aztán… Aztán azt mondta, hogy kedvel engem.
Aztán meg azt, hogy ha még egyszer fenyegetni merem, akkor a
saját beleimet fogom nyakláncként hordani. Fura volt. Sosem
említetted, hogy a Főnök nő, és hogy az anyád. Sőt, úgy
emlékszem, mintha úgy beszéltél volna róla, mintha pasi lenne.
Vagy ezt csak kitalálom? Mindegy is.
Milyen családba készültem beházasodni, te jó ég…
– Nő? – nevetett mély hangon Roth. – A Főnök mindig az, aki
lenni szeretne.
Most rajtam volt a sor, hogy tátott szájjal nézzek rá.
– Mi van?
 Végighúzta az ujjait az államon, aztán a tarkómra kulcsolta a
kezét.
– A Főnök nem az anyám vagy az apám. Inkább a teremtőm,
és valamilyen oknál fogva mostanában szeret női alakot ölteni,
aki egy kicsit hasonlít rám, de valójában se nem nő, se nem
férfi.
Kinyitottam a számat, aztán becsuktam, és megint
kinyitottam.
– Fura, igaz?
– Aha. – Megfájdult a fejem.
Pár másodperccel később Roth elgondolkodva összevonta a
szemöldökét.
– Mit keresett a Főnök a Mallnál?
– Sakkozott… Ó, te jó isten, majdnem elfelejtettem! Morris-
szal sakkozott! Tudod, Morrisszal, a sofőrrel és mindenessel az
őrzők udvarházából. Vele sakkozott a Főnök. – Előre-hátra
dülöngéltem az izgatottságtól, amitől Roth arcán érdekes,
feszült kifejezés jelent meg. – Miért sakkozgatnak együtt? Szent
repceolaj, ezek ketten együtt sakkoztak! Mekkora klisé! Ó,
istenkém, mi van, ha Morris…
– Nem tudom, mi Morris – szakított félbe Roth.
Tágra nyílt a szemem.
– Morris sosem beszél, és állati jól bánik a pisztollyal, sőt,
néha még kungfumozdulatokat is bevet, de várj… Azt nem
tudom elképzelni, hogy… – lehalkítottam a hangomat – tudod, ki
pisztollyal lövöldözne, vagy kungfuzna harc közben.
Roth ajka megint megrándult.
 – Ja, tényleg nehéz elképzelni, hogy a nagyfiúnak odafentről
szüksége lenne fegyverre vagy küzdősportokra.
Igaz. Leeresztettem, mint a lufi, amibe tűt szúrtak. Egy
pillanatig azt gondoltam, rájöttem valami fantasztikus dologra.
– De Morris tutira valami.
– Bármi lehetséges. – A nyakamat masszírozta, és mélyen a
szemembe nézett. – Ami anyádat illeti…
Elfordítottam a fejemet, hogy jobban hozzáférjen a
nyakamhoz.
– Az any… úgy értem, a Főnök azt mondta, Lilith alkut kötött,
ami szerint soha többé nem próbálhat megszökni a pokolból, ha
megmenekülök. Először azt gondoltam, hűha, Lilith végre tett
valamit értem, a lányáért, de aztán a Főnök emlékeztetett, hogy
ha meghalnék, akkor Lilith is meghalna, és ezt az anyám is jól
tudja. Szóval gyakorlatilag saját magát mentette – vontam
vállat. – Úgyhogy végre tudjuk, hogy térhettem vissza. Mégis
hálás vagyok. Nem számít, hogy jöttem vissza, csak az, hogy itt
vagyok.
Roth arcvonásai megint ellágyultak.
– Igazad van. Itt vagy, és csak ez számít, de valamit tudnod
kell, Layla. A Főnök… Szóval a Főnök néha nagyon is együttérző,
és néha minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy ne kapjon érte
köszönetet. – Roth felém hajolt, homlokát az enyémnek
támasztotta. – Talán Lilith is így gondolkodik. Tesz valami jót,
aztán megpróbálja titkolni. Vagy az is lehet, hogy tényleg csak a
saját irháját próbálta menteni. De tudod, mit?
– Igen? – suttogtam.
 Roth oldalra döntötte a fejét, és megpuszilta az orrom hegyét.
– Sosem fogod tudni az igazságot, de azt hiszel, amit akarsz.
Nem kell most döntést hoznod, de bárhogy döntesz is, az nem
fogja befolyásolni, ki vagy mi vagy, sem azt, hogy milyen fontos
vagy nekem és Zayne-nek, a többi őrzőnek és Stacey-nek. Vagy
Caymannek.
– Caymannek? – nevettem rekedten.
Roth megpuszilta a szám szélét.
– Bizony, neki is fontos vagy. És ezen semmi sem változtathat.
Az a nő… Lilith… Ha azért tette azt, amit tett, hogy megmentsen
téged, az szuper. Ha pedig azért, hogy a saját életét mentse,
akkor felejtsd el őt. Bárhogy is volt, te ugyanaz a Layla maradsz.
Becsuktam a szemem, és nekidőltem Rothnak, ő pedig
megtartott engem, és körém fonta a karját.
– Igazad van.
– Nekem mindig igazam van, tökmag.
– Ez nem igaz – vigyorogtam, mire Roth horkantott. – De most
igazad van. Jó lenne tudni, hogy Lilithnek fontos vagyok, és a
döntésével engem akart megvédeni, mert a lánya vagyok, de
igazából nem számít.
– Nem, bizony. – Puszit nyomott a szám másik csücskébe is. –
Egyáltalán nem.
– Csak én számítok – suttogtam, mire Roth jutalmul szájon
csókolt. – Te számítasz. Mi számítunk. – Ezzel kiérdemeltem egy
újabb csókot. – Zayne és Nicolai és Dez számít, és a többi őrző.
Stacey is számít. Sőt, még Cayman is.
Éreztem a számmal, hogy elmosolyodik.
 – Azért ilyen messzire nem mennék.
– Csitt – mondtam, és elhallgattattam egy csókkal.
Roth a tenyerébe fogta az arcomat, és elhúzódott.
– Jól vagy?
Tudtam, hogy nemcsak a Lilithtel történtek miatt kérdezi ezt,
hanem a Zayne-nel való beszélgetés miatt is, és én annyira
imádtam emiatt… Annyira de annyira.
– Igen, jól.
– Akkor kapaszkodj, tökmag!
– Kapaszkodjak? – Felvisítottam, mert Roth hirtelen felállt, és
tényleg kapaszkodnom kellett. Keskeny csípője köré fontam a
lábamat, és átöleltem a nyakát.
– Jól hallottad – mondta Roth, és megcsókolt, közben mély
nyögés tört fel a mellkasából, amibe az egész testem
beleborzongott. Szája megint az ajkamra siklott, finoman
megharapta és rátapadt, aztán a nyelve egy lökésével
elmélyítette a csókot. Éreztem a piercing fémes ízét. Az összes
érzékszervem lángra lobbant, az összes porcikámat felhevítette
a vágy. A vérem lüktetett, nem is beszélve a többi stratégiai
fontosságú testrészemről… Feléledt bennem az ismerős
sóvárgás, de a félelem helyett ezúttal kéjes gyönyör áradt szét
az ereimben, amikor rám tört.
– Ne engedj el! – utasított Roth buja, érzékiségtől fűtött
hangon. – Teszek róla, hogy ne csak „jól” légy.
Teljesítette az ígéretet.
Hat hónappal később…

Meleg szellő libbentette meg a hajamat, az arcomba fújta a fakó

tincseket, és felborzolta a szárnyamat borító apró, érzékeny
tollakat. A hold magasan járt az égen, a felhők vaskosak voltak:
tökéletes éjszaka volt a repüléshez.
A New York-i One World Trade tetején gubbasztottam. Egyik
lábammal a peremen álltam, a másik a levegőben lógott.
A szárnyamat szélesre tártam, nehogy lepottyanjak a tetőről.
Odalent vakító fények világították meg az utcákat.
Az embereket nem láttam, csak az alakjukat: apró, elmosódott
foltokként mozgolódtak a mélységben. Körülöttem égig érő
épületek magasodtak, fényes és sötét ablakok váltakoztak a
homlokzatukon. De egyik épület sem tört olyan magasra, mint
az, amelyiken én voltam.
Megtámaszkodtam a hátam mögött, és behunytam a
szememet. Szomorú, mégis erőteljes története volt ennek a
darabka földnek: lehetetlen volt nem gondolni arra az
újjászületésre és megújulásra, ami itt végbement. A toronyházat
a World Trade Center elleni terrortámadás emlékére építették,
néhány évvel a tragédia után. Mindenkire, aki itt járt, átragadt a
különös, édesbús hangulat.
Bár én már régóta tudtam, hogy az emberek néha sokkal
gonoszabb tettekre képesek, mint a pokol tüzes bugyraiból
felemelkedett démonok…
Éles sípszó keltette fel a figyelmemet. Kinyitottam a szemem,
felegyenesedtem. A sípszó a Wall Street felől jött, a hangtól
mosolyra húzódott az ajkam. Lassan felálltam.
Aztán a levegőbe emelkedtem.
Felerősödött a szél, azonnal belekapott a szárnyamba, ahogy
kitártam. Behunyt szemmel repültem egyre magasabbra, a
hideg levegő kavargott forró bőröm körül, a hátam közepén és a
szárnyaimon is éreztem a fuvallatot. Amikor kinyitottam a
szemem, pont olyan látvány tárult elém, mint ahogy Jasmine
leírta. Kinyújtottam a karomat; úgy éreztem, mintha
megérinthetném és a mellkasomhoz húzhatnám a csillagokat,
ha akarnám.
Talán egészen a mennyországig repülhettem volna, de
kétlem, hogy az alfák örültek volna ennek. Már attól
elmosolyodtam, hogy elképzeltem, ahogy a mennyek kapuján
kopogtatok. Hagytam, hogy kis rakéta módjára pörögjek, ahogy
közelítettem a légkörnek ahhoz a rétegéhez, ahol akár
könnyedén elcsaphatott volna egy repülőgép is, vagy előbb-
utóbb nehezemre esne a levegővétel. Tudtam, hogy ha
továbbmennék, akkor nem kapnék levegőt, de azt is, hogy az
ösztöneim átvennék az irányítást, és a testem kényszerítene,
hogy lejjebb ereszkedjek. Ezt a saját káromon tanultam meg
előző éjjel.
Lenéztem, és mintha az egész világ elém tárult volna.
Az épületek úgy meredtek elő a földből, mint többtucatnyi
feltartott ököl. Emberek milliói éltek és lélegeztek ezen a
hihetetlenül parányinak tűnő helyen.
Elég menő volt a kilátás New Yorkra idefentről.
Erős széllökés kapott bele a szárnyamba, de sikerült
kiverekednem magamat a fuvallatból, és alábuknom a mélybe.
Hátrahúztam a szárnyaimat, és átadtam magam a
szabadesésnek. Egyre sebesebben zuhantam, egy pillanatra
még a lélegzetem is elállt, de nem féltem, nem estem pánikba;
csak az izgalom miatti adrenalinlöketet és örömet éreztem.
Amikor félúton jártam a város felé, kitártam a szárnyamat, és
lelassítottam a zuhanást, nehogy palacsintaként végezzem egy
épület oldalán, mert az elég csúnya lezárása lett volna az
estének és a kis városközi kiruccanásomnak.
A város fölött suhantam, elkerülve azokat a helyeket, ahová
az őrzők gyakran jártak, aztán visszarepültem a pénzügyi
negyedbe. A New York-i klán tudta, hogy itt vagyunk. Dez még
ide is telefonált, hogy figyelmeztesse a korábbi klánját, nehogy
belénk kössenek, de nem akartam próbára tenni a
szerencsémet. Nem gondoltam, hogy én lennék az első számú
ellenségük azután, hogy fél évvel ezelőtt együtt állítottuk meg a
lilint, és akadályoztuk meg az apokalipszist, de tudtam, hogy a
bűntársam örökké szúrni fogja a többi őrző szemét.
Lassítottam, és guggolásban földet értem egy banknak látszó
épület tetején. Éppen behajtottam a szárnyamat, amikor egy
nagyobb alak landolt mellettem, amitől apró kődarabok
hullottak ki a párkányból, és a földre zuhantak.
A szemöldökömet felvonva az alakra néztem.
Roth állt mellettem, széles terpeszben, kitárt szárnyakkal.
A bőre fekete volt, fényes és kemény, mint az ónix. Meztelen
felsőteste egybeolvadt az éjjeli égbolttal. Legalábbis így lett
volna, ha nem villantja rám az agyarát – és ha az övcsatja nem
egy hófehér koponya lett volna.
– A hajad – szólalt meg.
Hunyorítottam, és ellenálltam a késztetésnek, hogy
kiderítsem, mire céloz.
– Mi van vele?
Roth vigyorogva letérdelt mellém, gyorsan emberi alakot
öltött.
– Úgy nézel ki, mintha egy Guns N’ Roses-klipből léptél volna
elő.
– Kösz szépen.
– Mondjuk, pont a Paradise City videójából.
– Ez egyre jobb lesz.
Felém hajolt, és megpuszilta a halántékomat, aztán a
homlokomat.
– Pokoli dögös vagy, Layla. Olyankor szokott ilyen lenni a
hajad, ha beletúrok, amikor…
– Tudom, mire gondolsz – nevettem. – Nagyon jól tudom, hogy
folytatódik a mondat.
– Mi van? Csak azt akartam mondani, hogy akkor ilyen,
amikor reggel felkelünk az ágyból.
Horkantottam.
– Na persze.
Roth mély nevetésétől borzongás futott végig a testemen.
– Túl jól ismersz.
Ez igaz is volt. Odahajoltam hozzá, és megpusziltam az arcát.
– Láttál odafönt?
– Igen. – Roth a tarkómra tette a kezét, és nem engedte, hogy
elhúzódjak. – Láttam, hogy megcsókoltad a csillagokat.
Szélesen elmosolyodtam. Tetszett, ahogy ezt mondta.
– És szeretnéd, ha a saját csillagomat is megcsókolnám? – Na
jó, ez elég béna duma volt, de bár nem láttam a mosolyát,
minden egyes porcikámban éreztem azt. A testem dalra fakadt
Roth közelségétől, a boldogságától és a saját boldogságomtól.
– Nagyon – motyogta Roth.
Oldalra döntöttem a fejemet, és lágyan megcsókoltam. Aztán
még egyszer. A tarkómra simuló kéz szorítása erősebbé vált,
amikor a nyelvem hegyével végigsimítottam gyönyörű szája
vonalát. Az ajka szétnyílt, én pedig elmélyítettem a csókot, és
mint minden alkalommal, olyan volt az íze, mint a sötét, bűnös
csokoládéé, és mint minden egyes alkalommal, most sem értem
be egyetlen csókkal. A tető szélén guggolva csókolóztunk, vagy
hatvan emelet magasságban, és tudtam, hogy ha nem veszünk
levegőt hamarosan, akkor nem fogunk bírni magunkkal.
Ezt is megtanultam előző éjjel.
Elhúzódtam, és kifújtam a levegőt, amit eddig bent tartottam.
Az arcára szorítottam a tenyeremet, miközben Roth szánalomra
méltó kis nyüszítést hallatott. Belekacagtam a szánkat
elválasztó apró hézagba.
– Később – ígértem.
A nyüszítést mély, helyeslő morgás váltotta fel. Elöntött a
várakozás, sokkal erőteljesebb éhséget hagyva maga után, mint
amivel nap mint nap együtt éltem.
– Ajánlom, hogy az a később hamar legyen! – morogta.
Elengedte a tarkómat, a keze végigsiklott a hátamon. A laza,
vékony trikón keresztül éreztem a testéből áradó hőt.
– Holnap indulunk, igaz? Kanada a következő?
– Kanada – bólintottam.
Roth semmit sem szólt, miközben a csípőmre tette a kezét, én
pedig némán néztem az alattunk elterülő várost. A jövőmbe
bámultam, miközben az örökkévalóm mellett guggoltam, és ez
csodálatos érzés volt.
Még mindig nem választottam főiskolát, még azt sem tudtam,
milyen szakra szeretnék menni, de ezzel nem volt semmi baj.
Volt időm, és nem akartam siettetni a múlását.
– Már később van? – kérdezte Roth.
A tekintetem elidőzött az arcán, aztán egy egyáltalán nem
rám valló, elegáns mozdulattal felálltam.
– Csak akkor, ha elkapsz – vigyorogtam.
Roth azonnal felpattant, és mielőtt elrepülhettem volna,
elkapta a kezemet, és összekulcsolta az ujjainkat.
– Már el is kaptalak, Layla.
Tényleg elkapott, réges-régen, amikor először megláttam a
sötét sikátorban, ahol kiütötte azt a pózoló démont. Az igazat
megvallva nem is akartam elrohanni előle.
Szerelmesek voltunk, és a szerelem megváltoztatja az embert,
még akkor is, ha az illető egy démon vagy a pokol
koronahercege.
Szerelmet vallottam neki, ahogy mindennap tettem, és ahogy
életünk hátralévő részében tenni akartam.
– Szeretlek.
Roth lehajtotta a fejét, és összekulcsolt kezeinket a szívéhez
emelte.
– Én is szeretlek téged – mondta. – És amíg csak lélegzem,
szeretni foglak. Örökké.
A hazájában és nemzetközileg is nagy sikert aratott JENNIFER L.
ARMENTROUT a nyugat-virginiai Martinsburgben él férjével és
Loki nevű jack russell terrierjükkel. A róla terjesztett pletykák
nem igazak. Ha épp nem szorgosan ír, akkor olvas, sportol,
rémesen vacak zombifilmeket néz, vagy úgy tesz, mintha írna.
Már iskolásként is arról álmodott, hogy író lesz, és a
matekórák alatt általában novellákon dolgozott… Ez
megmagyarázza, miért kapott olyan csapnivaló jegyeket
matematikából. Jennifer romantikus regényeket ír, legyen szó
ifjúsági paranormális, science fiction, fantasy vagy kortárs
szerelmi történetekről. J. Lynn néven is megjelentek szerelmes
regényei, felnőtt és new adult kategóriában. Olyan
bestsellersorozatok alkotója, mint a Luxen és a Várok rád.
Jennifer imád hallani az olvasói felől. Megtalálható a
Twitteren (@JLArmentrout), Facebookon és Goodreadsen, a
blogja pedig a www.jenniferlarmentrout.com címen érhető el.
 Olvasói vélemények

„És hát.... ROTH!!!! Na erre megint nincsenek szavak!!! Uhhh!!!

Most már biztos, hogy én inkább a pokolra akarok jutni!!! […]
Értékelés: Egy egész csillagos égbolt!”
– GCKSBOOKREVIEWBLOG.COM

„Zayne? Vagy Roth? Miért nem inkább mindkettő?

Megkaphatom mindkettőjüket? Lééééégysziiiiii!”
– Reira, goodreads.com

„Te jó ég, ez a könyv csodás! Azt kell mondjam, ez a sorozat

minden kötettel egyre jobb lett. Nem csalódtam. Azt sem tudom,
hogy írjam le az érzéseimet… Ahhoz, hogy megértsétek, mire
gondolok, muszáj elolvasnotok a sorozatot. Méghozzá most
azonnal!”
– Annabeth Stone, goodreads.com

„Fantasztikus lezárás az egyik kedvenc paranormális szerelmes

történetemhez! Imádtam a szereplőket, a világépítést és
legfőképp a tetkókat. Layla hosszú utat tett meg, nehéz
döntéseket hozott, de végre igazán megtalálja önmagát. És ezért
büszke vagyok rá.”
– Jen, goodreads.com

„Nehéz összeszednem a gondolataimat, hiszen annyi minden

történt. De mindenekelőtt leszögezném, hogy a lehető legjobb
befejező kötetet alkotta meg a trilógiához Jennifer.
Szerintem a mindenki által várt válaszokat megkaptuk, illetve
annak is szemtanúi lehettünk, hogy a szereplőink hogyan
oldják meg a felmerült problémákat.
Jó pár csavar segítette a történet előremenetelét,
megszámolni sem tudom, hányszor néztem egy-egy fejezet után
magam elé úgy, hogy közben belül azt gondoltam: Mi volt ez? Te
szent repceolaj!”
– Enikő_Darai_Enii, moly.hu

„A lezáró kötet igazi ékköve ennek a csodás sorozatnak.

Álmodni sem lehetne jobb olvasnivalót. Őszintén nem tudtam
betelni vele.”
– justtrees, amazon.com

„Az tetszett az Every Last Breathben, hogy egyszerre van benne

veszély, szerelmi háromszög, baráti dráma, halál és
harcjelenetek. Ahogy egy YA-regénytől elvárható, nem
hiányoztak belőle a vicces káromkodások és a nagyon jól megírt
szerelmes jelenetek sem. Ebben a könyvben tényleg minden
megvan, amit egy olvasó kívánhat.”
– Lilly Heart, amazon.com