Az egyházi hierarchia, az egyházi intézményrendszer, a szerzetesség Európában és az

Árpád-kori Magyarországon

1.) Az egyházi hierarchia

A középkor társadalmi tagolódásában az első helyet foglalták el az imádkozók (oratores),
azaz az egyházi rend. A többi rendtől világosan elkülönítette őket a pappá való
felszentelésük, aminek következtében ők a klerikusok (egyháziak) közé kerültek, a
társadalom többi rétegét pedig a laikusok (világiak) alkották. A korabeli felfogás szerint az ő
feladatuk volt a teljes társadalom, tehát a másik két rend és saját üdvözülésükért
imádkozni. Ennek értelmében tehát az emberek könyörgését, valamint Isten kegyelmét is az
egyház közvetítette (ún. közvetítő egyház), így szerepe megkerülhetetlen volt. Ez is
magyarázza, hogy az egyháznak a hitélet irányításán felül miért volt óriási befolyása.
A középkorban nemcsak a társadalmat vagy az államot, de az egyházszervezetet is a
hierarchia határozta meg – sőt a katolikus egyház máig megőrizte ezt. Kezdetben a
kereszténnyé váló Római Birodalomban öt pátriárka (pater: ’atya’) irányította az
egyházat. Közülük négyen a legnagyobb kulturális és politikai kisugárzással bíró városokban
székeltek (Róma, Konstantinápoly, Alexandria, Antiochia), míg az ötödik (Jeruzsálem) Jézus
kereszthalála és feltámadása iránti tiszteletből kapta meg ezt a címet. A pátriárkák az alájuk
tartozó területeket egyenrangúan kormányozták, és csak a tiszteletbeli elsőséget adták
meg a római pátriárkának, azaz a pápának (a szertartások során az ő nevét említve első
helyen). A pátriárkák alatt a nagyobb városok, azaz metropoliszok főpapjai, a metropoliták
álltak, egy-egy egyháztartományt kormányozva. A hierarchia következő szintjét a püspökök
(episcopus: ’felügyelő’) jelentették, akik egyházmegyéket kormányoztak. Közülük a
tekintélyesebb városok élén álló püspökök elnyerték az érseki címet (archi-episcopus;
’„fő”püspök’). Fontos tudni, hogy a metropoliták egyúttal érsekek is voltak, azaz volt saját
egyházmegyéjük is, emellett kormányozták az egyháztartományt. Az egyházmegyék
egyházkerületekbe (élén az esperes) szerveződtek, a legkisebb egység pedig az egyházközség,
azaz a plébánia volt, élén a plébánossal, akinek munkáját természetesen több pap (káplán)
segítette. Ez a struktúra máig meghatározza a katolikus egyház működését.
 2.) Kora középkori változások az egyház szervezetében
A kezdetben egymás mellé rendelt pátriárkák viszonyában több tényező okozott változást.
A 7. században az arab hódítás során az egyház három keleti központja (Alexandria,
Antiochia, Jeruzsálem) elesett, és bár továbbra is fennmaradtak, jelentőségüket vesztették. Így
a konstantinápolyi pátriárka vált az egyedüli keleti egyházi vezetővé. Befolyását az is
növelte, hogy a kor legnagyobb városában, legmesszebb sugárzó kulturális központjában, a
továbbra is fennmaradó Keletrómai (Bizánci) Császárság fővárosában székelt. Ugyanakkor
emiatt a bizánci császárok erőteljesen beleszóltak az egyház belső, akár teológiai ügyeibe is.
A pápa Rómában ezzel párhuzamosan valódi hatalmi tényezővé vált, hiszen a
Nyugatrómai Birodalom bukásával megszűnt a nyugati császári hatalom. Majd a 8. században
a frankok segítségével létrehozták az önálló Pápai Államot is – mindez együtt járt előbb a
frank, majd a német-római császári hatalom védnökségével. A 11. század közepétől kialakult
a pápaválasztás menete is, eszerint az új pápát a bíborosok választják. A megtisztelő
bíborosi címet (és az azt kifejező bíborkalapot) a pápa formálisan Róma papságának, illetve a
pápai kormányzatban részt vevő főpapoknak adományozza. A későbbi évszázadok során
gyakorlattá vált, hogy az egyes katolikus államok legfontosabb főpapjait is bíborossá avatják,
így tehát például az esztergomi érsek (a magyar katolikus egyház feje) hagyományosan
megkapja a bíborosi címet is.
 3.) A legfontosabb szerzetesrendek
Szerzetesrend vagy rend alatt az egyházuk által jóváhagyott szabályok, regulák szerint
élő és általában közös fedél alatt, kolostorban (rendházban, monostorban, zárdában) lakó
szerzetesek (barátok), illetve szerzetesnők (apácák vagy nővérek) közösségét értjük. A
szerzetesek között új világkép alakult: az általánosan, társadalmilag is elfogadott
istentisztelet mellett a rendek tagjai szigorúbb életvitelt fogadtak. A rendek körében
elfogadott a három fogadalom betartása: tisztaság, engedelmesség és szegénység (a
csuhájuk kötelén erre három csomó emlékezteti őket). Ezeken felül a kolostorok saját
szabályzatot alkottak.
A szerzetesi rendek jogi viszonya sokáig rendezetlen volt, és csak lassan alakult ki a
monasztikus (zárt kolostori) önigazgatási rendszer. A 6-7. században több rend is
közvetlenül a pápai irányítás alá került. A kora középkortól kezdve egészen a reformációig
virágoztak a kolostorok, amelyek a vallási tartalom mellett sok ágra bomlottak. Voltak, akik a
szegényeket segítették, tanítottak, betegeket ápoltak vagy harcoltak. Az egyre szélesebb
területeken szerepet vállaló szerzetesek hamarosan elvilágiasodtak, és egyre távolabbra
kerültek a vallásos hittől. Kialakultak női és férfi rendek, szemlélődő, tevékeny vagy vegyes
kolostorok.
A szerzetesrendeket leginkább két csoportba lehet bontani: léteznek a koldulórendek és a
monasztikus rendek. A kolduló későbbi fejlemény, mert a korai monasztikus rendek
elvonultak az emberektől, a kolostor általában az emberektől távol volt található, a
remeteséghez hasonlítottak. A 13. században alakultak meg az első ferences és domonkos
koldulórendek, ők már bemennek a városba (egy erdő szélén célszerűtlen koldulni) az
emberek közé, tanítani stb. Hangsúlyos, hogy ekkor már voltak városok!
I. A Szent Benedek-rend (bencés rend, bencések)
Római Katolikus Egyház szerzetesrendje, melyben Szent Benedek Reguláját (szerzetesi
szabályzat) követik. Ez a példa az összes többi rend számára. Szigorú közösségekben éltek,
kolostoraik a középkorban gazdaságilag önellátók voltak, sokat tettek a földművelés,
kézművesség föllendítéséért. Jelszavuk: „Ora et labora”(Imádkozz és dolgozz). A rend tagjai
tisztaságot, szegénységet és engedelmességet fogadtak. Ez volt az első nyugati-keresztény
szerzetesrend, az első kolostor 529-ben Monte Cassino hegyén alaptották. Ma főleg
hittudománnyal és tanítással foglalkoznak. Több önálló ága alakult ki a rendnek, pl.
ciszterciek. A legrégibb magyar bencés rendház Pannonhalmán áll (996-ban alapították).
Jedlik Ányos, a dinamó feltalálója, bencés pap volt.
 II. A premontrei rend
Római katolikus szerzetesrend, amely Szent Ágoston reguláját követi. Angliában fehér
kanonokok néven is ismerik (rendi öltözetük színe alapján). A rendet Szent Norbert 1120-
ban alapította Prémontrében. Mivel a premontrei rend tagjai nem szerzetesek voltak, hanem
ún. reguláris kanonokok, ezért a feladatuk a prédikálás és a lelkipásztori szolgálat ellátása
volt, ezért nagyszámú plébánia tartozott kolostoraikhoz. 1126-ban kapta meg a pápai
jóváhagyást. Ekkor már kilenc ház tartozott a rendhez, majd ezt követően gyorsan elterjedt
egész Nyugat-Európában.

III. A Pálos Rend

Az egyetlen magyar alapítású, férfi szerzetesrend. A rend Thébai Remete Szent Pál
(228–341), az első ismert remete nevét vette fel. 1250-ben alapította Esztergomi Boldog
Özséb (1200–1270). A Pilisben, a Hármas-barlang közelében, Szántón (Pilisszántó) épült első
kolostoruk. Szent Ágoston szabályait alkalmazták.

IV. A ferences rend (franciskáriánusok, ferencesek)

Egy római katolikus szerzetesrend, melyet Assisi Szent Ferenc (1182- 1226) alapított
1209-ben. Ferenc 1209-ben elhatározta, hogy apostoli szegénységben folytatja életét. Durva
csuhát hordott és mezítláb járt, a megtérésről prédikált. A rendet 1223-ban megerősítette III.
Ince pápa. Magyarországon a rend már 1224-ben megjelent. Első kolostoruk Esztergomban
volt.

V. A ciszterciek (magyarul gyakran, de helytelenül cisztercita rend)

A római katolikus szerzetesrend. Nursiai Szent Benedek rendjének egyik ága, melynek
keletkezésére alkalmul szolgált, hogy Szent Benedek rendjét az eredeti fegyelemre és
szellemre visszavezesse. Szent Róbert 1098 márciusában húsz rendtársával Citeaux-ban
(innen a név), Dijon vidékén telepedett le egy elhagyatott, zord helyen, hogy itt, a világtól
elzárva, könnyebben követhessék mindenben Szent Benedek szabályzatát. Szent Róbertnek
egy év múlva vissza kellett térnie Molesme-be, utána Szent Alberik vette át az új telep
irányítását, aki határozott lépéseket tett az önálló rend kifejlesztésére. Egy ideiglenes
szabályzat összeállítása, a ruházat színének meghatározása (fehér habitus, barna, később
fekete skapuláréval) és II. Paszkál pápától 1100-ban kapott védelmi okirat szolgáltatták az
önálló fejlődés alapjait. Az új rend a teljes szervezettséget a következő apát, Szt. István alatt,
1119-ben érte el az úgynevezett Carta Caritatis szabályzattal.
Ugyancsak ekkor virágzott fel az új rend, elsősorban azért, mert Szent Bernát harminc
társával együtt belépett a rendbe, és egyéniségével az egész keresztény világban nevet és
dicsőséget szerzett neki, belső életét is századokra megszentelte. A női ciszterci szerzetesek
eredete bizonytalan. Némelyek szerint Szent Bernát nővére, Szent Humbelina, mások szerint
maga Szent Bernát alapította. A 14. században az összes férfi és női cisztercita kolostorok
száma meghaladta az 1750-et.
Szabályzata, a Carta Caritatis által megalapított szervezet, a legbölcsebb konstitúciók
egyike, mely egyrészt a tökéletes centralizációt viszi keresztül, másrészt az egyensúlyozó
erőkről okosan gondoskodik. Citeaux-ban minden évben tanácskozást (capitulum) tartanak,
amelyen minden apát köteles megjelenni. A ciszterciek a művelődés legkülönbözőbb ágaiban
szereztek maguknak érdemeket. Legfőbb érdemük és az egyetemes kultúrára legnagyobb
hatással bíró működésük a gazdaságtan, tanítás, hithirdetés, zene és építészet (gótika) terén
volt.
Magyarországon az első ciszterci kolostor 1142-ben épült: Cikádor (a mai Bátaszék, Tolna
megyében), és III. Béla, valamint utódjai, különösen Imre király buzgólkodtak a ciszterci rend
hazai elterjesztésében; az előbbi alapította Pilis, Pásztó, Szentgotthárd, az utóbbi Zirc, mai
napig fennálló egyesített apátságokat. A hanyatlás jelei a 14. század vége felé kezdtek
mutatkozni, az egységes szervezet darabokra hullott, önálló kongregációk alakultak ki.
Jelenleg a rend Magyarországon iskolákat tart fenn, Budapesten, Egerben, Pécsett és
Székesfehérváron.

VI. Domonkos- rend (domonkosok, dominikánusok)

A 13. sz-ban Szent Domonkos által alapított kolduló rend, a prédikáló testvérek rendjének
elnevezése. A ciszterciták sikertelen tevékenységét látva - mellyel az eretnekmozgalmakat
igyekeztek megfékezni - a Domonkos-rend olyan új típusú szerzetesközösségről álmodott,
amely teljesen az igehirdetésnek szenteli magát. A pápa azért bízza meg őket az inkvizícióval,
mert teológiailag messze ők a legképzettebbek (a jezsuitákig) s ez elsősorban szellemi
küzdelem, a kínvallatás és a máglya már csak ultima ratio. A szegénységen alapuló ideáljuk a
városközösségek felépítését követő vagyonközösségben valósult meg. A rend tagjai kötelezték
magukat ara, hogy szegénységben élnek, koldulással tarják fenn magukat. Kézművesmunkát
nem végeztek, fő hivatásuk az állandó tudományos képzést és a prédikációt tekintették. A
házimunkák elvégzésére laikus (azaz nem papi rendben lévő) testvéreket alkalmaztak.
Később Domonkos megalapította a szerzet női ágát, a Domonkos-apácák rendjét. A
dominikánusok mellé harmadrend is szerveződött (’Krisztus hadserege), amely szükség
esetén fegyverrel is küzdött az eretnekek ellen és védte az egyház vagyonát. 1231-től a rend
tagjai töltötték be a pápai inkvizítorok feladatát. A 13. sz-tól a rend nagy erejű fejlődésnek
indult, 1390-ben már 13 ezer szerzetest számlált - akik között Albertus Magnus, Aquinói
Szent Tamás, és Eckart Mester - fontos szerepet játszottak a teológiai megújulásban és az
eretnekség elleni harcban. A 14. században a hanyatlás jelei mutatkoztak, amelyek hatására
belső reformfolyamatok indultak meg olyan neves reformátorok vezetésével, mint Sienai
Katalin és Savonarola. Magyarországon a rend 1220-ben telepedett meg. Feladatuk a kunok
megtérítése volt. Julianus barát az ősmagyarok felkutatására vállalkozott. A dominikánusok
női ágának volt tagja Szent Margit, IV. Béla magyar király leánya. Kolostoruk a Nyulak-
szigetén (Margitsziget) állt. II. József korlátozta a működésüket, 1948 után a rend
magyarországi tartományát feloszlatták a kommunisták - mint az összes többi szerzetesrendet.

VII. Karthauziak (néma barátok)

Az a szerzetesrend, melyet Szt. Brúnó hat társával egyetemben 1084-ban, a Chartreuse
nevű vadonban, Grenoble mellett alapított, Franciaországban. A rendtagok Szt. Benedek
szigorított szabályait követték, amelyhez később Guigo Péter rendfőnök külön statútumokat
csatolt. Ezek szerint a karthauziak templomuk körül egyenként külön házban laktak, húst
sohasem ettek, szigorú hallgatást tartottak, meztelen testükön durva szőrruhát viseltek s az
ájtatosság mellett házi munkával, tudományokkal és könyvek másolásával foglalkoztak. A
szerzet élén állt a prior s a nyolcévenként választott definitor.
A rendet III. Sándor erősítette meg 1176-ban, minek következtében nagy virágzásnak
indult úgy, hogy 1567-ig 230 férfi- és 17 női kolostort alapítottak Európa számos országában.
A rend sokat szenvedett a huszitáktól, törököktől, a reformációtól és a vallásháborúk idején,
később pedig a francia forradalomban, a napóleoni háborúkban és a szekularizáció folytán.
Jelenleg összesen 6 férfi- és 2 nőkolostoruk van Itáliában (a certosai, pisai és trisultii
kolostorokat az állam foglalta le), 3 Spanyolországban, 1-1 Németországban, Angliában,
Ausztriában és Svájcban. Hazánkba IV. Béla telepítette őket. Legrégibb kolostoraik többek
közt a tárkányi, a várad-előhegyi és az ercsi. A török pusztítás és a protestantizmus terjedése
mindezekre enyészetet hozott. A karthauzi apácák rendjét 1234-ben alapították, a karthauziak
szabályait vették át s az utóbbiak vezetése alatt álltak.

Egyházi és lovagi kultúra, a középkori egyetemek Európában és Magyarországon

1.) Egyházi és világi kultúra

A középkor az antikvitást követő mintegy ezeréves korszak. Kezdetét a történettudomány
általában a Nyugatrómai Birodalom bukásához (476), végét pedig Amerika
felfedezéséhez (1492) köti. A középkor, mint művészettörténeti, irodalomtörténeti korszak
határai ezzel nem teljesen egyeznek meg. Az ókeresztény irodalom 4–5. században keletkezett
műveit például már a középkorhoz soroljuk, az Itáliában a 14. században megjelenő korai
reneszánsz alkotások viszont már egy új korszak kezdetét jelzik.
A középkort megelőző időszak fontos történelmi fordulata, hogy Nagy Konstantin
császár 313-ban engedélyezte a korábban üldözött keresztények szabad
vallásgyakorlását, és ő maga is felvette a kereszténységet. Nagy Theodosius császár pedig
380-ban kötelezővé tette a keresztény hitvallást a birodalom alattvalói számára. Ezzel a
kereszténység államvallássá vált a Római Birodalomban, a keresztény vallás és egyház pedig
alapvetően meghatározta a következő századok kultúráját.
Az egyházi művészet és irodalom alkotói gyakran különböző szerzetesrendek tagjai
voltak, hiszen főként ők tudtak írni, olvasni. Az első szerzetesrendet Nursiai Szent Benedek
(480 k. – 547) alapította 529-ben a Rómától délre található Monte Cassino hegyén. A
rend tagjai a bencések, életüket a regula szabályozta. A bencés regula egyik híres alapelve
az „ora et labora”, azaz: „imádkozzál és dolgozzál”. A szerzetesrendbe való belépéskor a
jelölt ünnepélyes fogadalmat tesz: szegénység, tisztaság (szüzesség) és engedelmesség hármas
fogadalmát. A bencés rend után számos másik szerzetesrend is létrejött, női és férfi
szerzetesrendek egyaránt. A középkor kiemelten fontos szerzetesrendje az Assisi Szent
Ferenc (1182–1226) által alapított ferences rend. A szerzetesek különféle feladatokat
láttak el: iskolákat tartottak fenn, betegeket ápoltak vagy kódexeket másoltak. Voltak
ún. kolduló rendek is, mint például a ferencesek, domonkosok vagy a karmeliták rendje. Az
egyháztörténet egyetlen magyar alapítású szerzetesrendje a Boldog Özséb (1200 k. – 1270)
által alapított pálos rend.
A vallási művészet mellett világi kultúra is létezett a középkorban. Ennek legfontosabb
helyszínei az uralkodói és főúri udvarok. Az udvarokban virágzó lovagi kultúra az irodalom
szempontjából is jelentős: a lovagi epikáról és líráról később még lesz szó. A világi kultúra
másik jelentős intézménye az egyetem. Az első egyetemek a 11. században alapított
bolognai egyetem és a 13. században alapított párizsi egyetem, a Sorbonne. A középkori
egyetemeknek négy kara volt, az alapszintű képzésben a hét szabad művészetet oktatták, és
ezt követték a speciális fakultások: a jogi, az orvostudományi és a teológiai kar. Az oktatás
nyelve a latin volt. Bár az oktatók és a hallgatók túlnyomórészt papi személyek voltak, az
egyetemek az egyháztól nagyrészt függetlenül működtek. Az egyetemi városokat gazdag
kulturális élet jellemezte.

2.) Az egyetemek létrejötte

 A korszakban az alapvető műveltséget a hét szabad művészet elsajátítása jelentette. A
kolostorok a kultúra legfontosabb központjaivá váltak, a szerzetesek kódexmásolásának
köszönhetően az antik kor műveltségének egy részét átmentették a későbbi évszázadoknak.
Az ezredfordulón a kolostori iskolák mellett a városok székesegyházi iskoláiban is egyre
többen kezdtek tanulni. A 12. századtól a városok fejlődése elősegítette az egyetemek
kialakulását. Az egyetem (universitas) kifejezés a tanárok és a diákok világi (helyi)
hatalomtól független közösségére utalt.
Először Itáliában (például Bolognában, Padovában), majd Angliában (például Oxfordban,
Cambridge-ben), Franciaországban (például Párizsban) és a német területeken terjedtek el az
egyetemek. A 14. században már Közép-Európában is alapítottak néhány intézményt az
uralkodók (például Prága, Krakkó, Pécs). Az egyetemek önálló önkormányzattal (rektori
irányítás, saját tisztviselők), joghatósággal és saját törvényszékkel rendelkeztek. Az egyetemi
polgárok felett a rektori bíróság ítélkezett, súlyosabb bűnök esetén a vétkest átadták a világi
bíróságoknak.

Mindenhol egyházi személyek tanítottak, a tanulók szintén klerikusok voltak, bár

idővel már világiak is részt vehettek a tanulásban. Az egyház tanításait megtartva az
egyetemek igyekeztek oktatási szabadságot (egyetemi autonómia) kivívni maguknak. A
kolostori vagy székesegyházi iskola után az egyetemen hosszú tanulási folyamat várt a
tehetségesekre. A teljes képzést négy karra osztották fel. Először mindenki a hét szabad
művészet tárgyait sajátította el magasabb szinten. Ezután a jogi vagy orvosi karra lehetett
jelentkezni. A képzés csúcspontját a teológiai kar jelentette, ahonnan a végzettek már nagy
tekintélyű egyházi doktorként távoztak. A tananyagot a tekintélytisztelet jellemezte; a Biblia
értelmezésén kívül az egyházi zsinatok határozatait, illetve az antik kor legfontosabb ismert
szerzőit és a korai egyházatyák (például Szent Ágoston) műveit tanulmányozták. Minthogy az
ismeretek korlátozottan voltak elérhetők, a hallgatók fő feladata az elméleti tananyag (akár
szó szerint való) megtanulása volt, hiszen – mai korunkkal ellentétben – egyedül így
juthattak az ismeret birtokába, a későbbiekben akár soha többé nem volt módjuk ismét
meghallgatni vagy elolvasni azt.

A középkori tudomány érdeklődésének középpontjában a hit kérdései, Isten

dicsősége és kegyelme, valamint a túlvilági élet kérdései álltak. Éppen ezért a földi világ
működését kutató természettudományok helyett sokkal inkább teológiai és filozófiai
problémákat vizsgáltak. Az e világi kérdések esetében pedig alapvetően az isteni teremtés
természetes rendjének elfogadása volt a jellemző.

3.) Skolasztika
A korszak meghatározó filozófiai áramlata a skolasztika lett, amely egyben az
iskolákban (schola) elsajátítható tananyagot is jelentette. A kialakult vallásos világnézetet az
egyházatyák művei és a zsinati határozatok formálták. A skolasztika elsősorban a hit
(teológia) és a tudás (filozófia) viszonyának kapcsolatára kereste a választ. Jóllehet a
tudásnak sokáig alárendelt szerepe volt a hittel szemben („A filozófia a teológia
szolgálólánya”), Arisztotelész műveinek megismerése a középkori filozófia megerősödését
eredményezte. A nagy görög filozófus természettudományos elképzelései – amelyek sokszor
spekuláción alapultak – meghatározták a skolasztika világképét. Mindezt kiegészítette az
ókori geocentrikus elmélet továbbélése (a Föld stabil pontként a világegyetem
középpontjában áll, körülötte keringenek az égitestek).
Arisztotelész műveit évszázadokon keresztül az arab kultúra őrizte, de a 12. századtól
megkezdődött a latinra fordításuk. A 13. században Arisztotelész filozófiáját (a logika
tisztelete, az okok keresése stb.) az egyházi gondolkodásba Aquinói Szent Tamás (1226–
1274) ültette át. Neki köszönhetően a filozófia elszakadhatott a teológiától, és a korabeli
tudományos gondolkodás szabadabb légkörben fejlődhetett. Aquinói szerint mind az
értelem, mind az isteni kinyilatkoztatás igazsága Istentől ered, ezért az igazság
megismerésében a filozófia is felhasználható. Néhány filozófusnál hangsúlyt kapott a
természet kutatása, a természeti jelenségek leírása, a megismerés során a tapasztalás
fontossága; a skolasztika azonban mindvégig megmaradt elméleti filozófiai áramlatnak.

4.) A középkor művészete

A középkori kulturális élet a legtöbb művészeti ágban maradandó értékeket alkotott.
Elég, ha a bizánci stílusú lenyűgöző mozaikokra, a gótikus szárnyas oltárok képeire,
például a Magyarországon alkotó M. S. mester műveire, vagy a máig transzcendens
hangulatot árasztó gregorián zenére gondolunk. Különösen figyelemreméltó, hogy a korban
névtelen művészek alkottak, akik tevékenységüket Isten dicsőségére fejtették ki, és nem
tartották lényegesnek saját személyiségük megörökítését. Mindemellett azonban a máig
legnagyobb hatású művészeti ág az építészet volt.

Román, gótikus és reneszánsz építészet – európai és magyar példák

1.) A román és gótikus építészet

Mindkét középkori építészeti stílus Nyugat-Európából indult, majd nem sokkal később
Közép-Európában is elterjedt. Különbségeik nem csupán abból fakadnak, hogy az időbeli
eltérés miatt az építészeti tudás közben sokat fejlődött, de a funkciókat tekintve is voltak
változások (a védelmi jelleg háttérbe szorult).

román stílus gótikus stílus/gótika

 XI-XII. század
tömör, vastag falak
kis, lőrésszerű ablakok
félköríves dongaboltozat
kiemelkedő főhajó, két oldalhajó
pl. wormsi székesegyház, jáki
templom
XII. század végétől
vékonyabb falak, támívek, támpillérek
hatalmas ablakok, rózsaablakok, színes
ólomüvegek
csúcsíves boltozat, csipkézett, égbe törő tornyok,
fiatornyok
kereszthajó megjelenése
pl. kölni dóm, Notre Dame, kassai Szent Erzsébet
dóm

2.) A reneszánsz kultúra

A reneszánsz a 14-16. század korstílusa volt, a szó jelentése: újjászületés (az ókori
kultúra újjászületését értették alatta). Alapját a humanizmus jelentette, egy olyan
világszemlélet, amely erősen emberközpontú, egyéniségközpontú volt, és a középkorral
ellentétben (amely a földi életet egyfajta siralomvölgynek tekintette) nem utasította el a földi
élet erényes örömeit, törekedett a földi boldogság megtapasztalására, felfedezte a természet
szépségeit (emiatt sokan Assisi Szent Ferencet is a reneszánsz előhírnökének tartják). Ebből
következően megváltozott a mű és a művész viszonya is. A költők, írók, képzőművészek
már nemcsak közvetítőként tekintettek magukra, hanem alkotóként, így büszkén vállalták
művészeti teljesítményeiket.
A kor embereszménye a polihisztor volt, aki több tudományágban is jártas volt (pl.
Michelangelo a festészetben, szobrászatban, építészetben, Leonardo ezeken felül a mérnöki
tudományokban, hadtudományban stb.). A reneszánsz először Itáliában, később
Flandriában terjedt el, mivel elsődlegesen városi, polgári indíttatású volt. Kezdettől fogva
fontos szerepet játszottak kibontakozásában a mecénások (pl. Mediciek), akik a
művészetet reprezentációs célokból is támogatták.
Mivel korstílus volt, minden művészeti ágban, tudományban hatott:
 tudomány – a tekintélyen alapuló tudományosság mellett helyet kapott a közvetlen
tapasztalat, az empíria is
 politikatörténet – Machiavelli: Il principe (A fejedelem) című művében egy
érzelmektől mentes pragmatista uralkodó képe bontakozik ki, aki az állam (uralkodó)
érdekét az erkölcs fölé helyezi (Cesare Borgia volt a minta)
 irodalom – teret hódít a világi irodalom, a szerelem ábrázolása, új műfajok jelennek
meg: a szonett (Petrarca), a novella (Boccaccio: Dekameron)
 festészet, szobrászat – mind a trecento (1300-as évek, ld. Giotto), mind a
quattrocento (1400-as évek, ld. Botticelli, Donatello, Raffaello, Leonardo,
Michelangelo), mind a cinquecento (1500-as évek, ld. Tiziano) korszakában
fantasztikus művek születtek, a bibliai mellett antik témák is megjelentek, elterjedt a
perspektivikus ábrázolás, a fény-árnyék hatás kihasználása.

Az egyházszakadás, a nyugati és a keleti kereszténység fő jellemzői

1.) Az egyházszakadás
Már az első évszázadokban a hatalmas kiterjedésű Római Birodalom egymástól távoli
vidékein részben eltérő szertartásrendek (rítusok) alakultak ki. Ennek egyik fontos eleme
volt, hogy a birodalom keleti felében a görög, míg nyugaton a latin lett a szertartás
nyelve, de lényegi különbség volt, hogy a szentmiséken keleten kovászos, nyugaton pedig
kovásztalan kenyérrel (ostya) áldoztattak.
Az ellentéteket mégis inkább az egyházkormányzati kérdések élezték ki. Egyfelől
minden újonnan megtérő nép esetében feszültséget okozott, hogy Rómát vagy
Konstantinápolyt fogja követni: addig, amíg a germánok, angolszászok a nyugati
kereszténységhez, a szlávok többségükben a keleti kereszténységhez csatlakoztak (a bolgárok
megtérítéséért szabályos versenyfutás zajlott Róma és Konstantinápoly között).
Az ellentét leglényegesebb forrásává azonban a pápai primátus (elsőség) kérdése vált. A
Kr. u. 1. század óta a pápa (római pátriárka) számított az egyház első számú főpapjának,
ugyanis a Jézus által az apostolok vezetőjének kinevezett Péter itt alapított püspökséget. A
pápák tekintélyét tisztségüknek Szent Pétertől való származtatása mellett az is növelte,
hogy a birodalom központjában székeltek, később pedig a világi hatalom gyámkodásától is
megszabadultak. Mindez azonban a kora középkorban csupán tiszteletbeli elsőbbséget
jelentett, a többi pátriárka önállóan irányította saját területét. Ugyanakkor a pápák a 8–10.
században egyre határozottabban próbálták kiterjeszteni a joghatóságukat a teljes
egyházra, tehát keletre is. Ezzel szemben a konstantinápolyi pátriárkák nem kívántak
alárendelődni a pápának, sőt Bizánc megerősödésével párhuzamosan Konstantinápolyt „új
Rómának” nevezték, és a pápával egyenlő joghatóságra tartottak igényt.
Az ebből fakadó ellentét fokozatosan mérgesedett el. Több kisebb, rövidebb ideig tartó
egyházszakadás után 1054-ben egy viszonylag jelentéktelen konkrét kérdésben induló vita
fajult odáig, hogy a Konstantinápolyban tárgyaló pápai követ kiközösítette a pátriárkát, aki
válaszként ugyanígy járt el a pápával szemben, így ettől kezdve a két egyház szakadárnak
tekintette egymást. Az egyházszakadás tartósnak bizonyult, eredményeként fokozatosan
létrejött az elkülönült római katolikus és a keleti, ortodox egyház. A 20–21. században
történtek kísérletek a közeledésre (a kiközösítést fel is oldották), ugyanakkor egyelőre
meglehetősen távolinak tűnik a két felekezet egyesülése.

2.) A nyugati és a keleti kereszténység fő jellemzői

1054-ben a pápa és a konstantinápolyi patriarcha kölcsönösen kiközösítették egymást és
híveiket az egyházból. A kereszténység hivatalosan is kettészakadt a Róma vezette katolikus
és a Konstantinápoly irányítása alatt álló ortodox egyházra. A nyugati egyház nyelve a latin,
a keletié a görög lett. Eltértek a szertartások és néhány hittétel, pl.: a Szentlélek és a Fiú
kapcsolata (lentebb). A szentáldozáskor keleten kovásztalan, nyugaton kovászos kenyeret
használtak. Rómában a pápát nem korlátozta világi hatalom, Bizáncban viszont az egyház és
az állam összefonódott (cezaropapizmus).
Keleten a legfőbb egyházi méltóságok a patriarchák, vagyis az atyák voltak. A 7.
században az arabok elfoglalták a jeruzsálemi, az antiochiai és az alexandriai patriarchátust, s
így Konstantinápoly patriarchája lett a keleti egyház elsőszámú vezetője, aki a hitéletet
Hagia Sophia papságával együtt irányította. A császárságot metropoliákra (érsekségek),
egyháztartományokra osztották, melyek élén a metropoliták (érsekek) álltak. Alájuk tartoztak
a székhelyüket a jelentősebb városokban tartó püspökök.
A bizánci hagyomány felfogásában az egyház nem más, mint az ortodoxok, vagyis az
igazhívők közössége. Fölötte Krisztus, a Pantokrator (Mindenható), király módjára
uralkodik. Királyi udvarát apostolok és szentek alkotják, akik fölött korlátlan a hatalma.
Állam és egyház kölcsönös merevsége miatt a bizánci egyház ellenállt minden változásnak, és
változatlanul érte meg a 17. századot. Igaz, már a cári Oroszországban. A bizánci papok
(pópák) hosszú szakállt viseltek, nősülhettek, nyugaton viszont tiltották ezt (cölibátus).
Bizánc templomaiban a papok és a hívők elkülönültek: ikonosztáz – ikonokkal díszített fal –
húzódik a szentély és a hajó közt, ami a Krisztus sírját eltorlaszoló követ és Salamon
templomának kapuját jelképezi. A bizánci liturgia bonyolult, sok misztikus elemet tartalmaz.
Róma és Bizánc elválásának legfőbb oka egy teológiai probléma volt. A latin egyház
szerint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik, a görög szerint viszont egyedül az
Atyától. Képrombolási küzdelem: III. Leó császár 730-ban váratlanul betiltotta a szentképek
(ikonok) tiszteletét. E döntés hátterében is dogmatikai probléma húzódott, miszerint Krisztus
és a szentek ábrázolásai közvetíthetik-e az isteni kegyelmet vagy sem. (A bizánci felfogás
szerint a szobrok bálványnak számítottak, a képrombolás ennek a kiterjesztése volt a
szentképekre.) A császárok politikai célokra használták fel a küzdelmet: megpróbálták teljesen
uralmuk alá vonni az egyházat. A római egyház azonban makacsul kitartott a képtisztelet
mellett. A végleges szakításra 1054-ben került sor, amikor IX. Leó pápa és Kerulariosz
patriarcha kölcsönösen kiátkozta egymást.Az egyesítés a későbbiekben újra meg újra
felvetődött, ennek ellenére soha nem történt meg.
Bizánc eleste után a patriarcha címét Moszkva szerezte meg. A mai napig is itt található
az ortodox egyház központja, a „harmadik Róma”.