Professional Documents
Culture Documents
Csukás István Keménykalap És Krumpliorr
Csukás István Keménykalap És Krumpliorr
Keménykalap és krumpliorr
Első fejezet
1.
Szép, nyugalmas áprilisi nap volt. Legalábbis reggel még úgy indult, mint egy kifogástalanul szép, nyugalmas áprilisi
nap. Az iskolafolyosó keskeny ablakain ferdén ömlött be a fény, megvilágította a faliújságot, a KRESZ-táblát, viszont
homályban hagyta a bekeretezett tablókat. A tablókon apró fényképek sorakoztak, a fényképeken lenyalt hajú fiúk
néztek szigorúan a lármás folyosóra, mint akik neheztelnek valamiért. Talán azért, mert nem jutott nekik fény, vagy
talán azért, mert ők már elkerültek innen. Szigorú tekintetük több komolyságot követelt; meg kell mondanunk, hogy
hasztalanul, mert senki sem figyelt rájuk. A folyosón nyüzsgő gyerekek szeme elsiklott róluk, apró-cseprő ügyekkel
foglalkoztak, s ha némelyik gyereknek eszébe jutott, hogy egyszer az ő fényképe is fel fog kerülni egy ilyen tablóra, s ő
is ilyen szigorúan fog majd nézni – gyorsan elhessegette a fejéből a gondolatot. A jövő messze volt, megfoghatatlan, a
jelen viszont izgalmas, fénylő, mint ez a szép, nyugalmas áprilisi nap.
Karcsi és Jóska a faliújságnak dőlve napozott. Kihasználták a becsöngetés előtti perceket. Jóska féloldalt fordította
szelíd arcát egy elsárgult cikken, mint valami párnán. Karcsi feje ellenben izgett-mozgott, fészkelődött a cikkeket tartó
gombostűk között.
A KRESZ-tábla előtt Süle állt. Térde közé szorította a táskáját, két karját kifeszítette, s önkívületben tartotta arcát a
fénynek.
A tengerparti csendélet tagjait nem zavarták a gúnyos megjegyzések, amelyek tartalma röviden úgy foglalható össze,
hogy az iskola verhetetlenül leglustább őrse a Vadliba őrs.
Jóska lassan megfordította az arcát, Karcsi abbahagyta a fészkelődést, Süle pedig végtelen lassúsággal a bokája közé
csúsztatta a táskát.
Süle a csendre kinyitotta fél szemét, majd a vadlibák harci kiáltását hallatta:
– Gá-gá, vadlibák!
Marci, a Vadliba őrs őrsvezetője szigorúan nézett végig rajtuk. Kétségtelen, hogy ebből a fiúból sugárzott a tekintély.
Olyan volt a megjelenése, hogy az ember nyugodtan rábízhatott volna, mondjuk, egy nagyobb pénzösszeget vagy
fontos levelet, hogy adja postára. Őrá nem szólt az ellenőr a villamoson, mert első látásra elhitte, hogy megvan a
bérlete, méghozzá tiszta, gusztusos celofántokban; s ő volt az, akit nem követett árgus szemmel az eladó az
önkiszolgáló boltban, mert akár el is sétálhatna a pénztárosnővel együtt feketekávézni: Marci vagy megvárta volna
őket, vagy a vásárolt holmi ellenértékét hiánytalanul otthagyta volna a pulton.
Egyszóval Marci kiváló jellem volt, s ami még ritkább: ez minden különösebb erőlködés nélkül meg is látszott rajta.
Beszélni is másképp beszélt, mint a többiek, választékosan fogalmazott, s ha felnőttekkel társalgott, mindig hozzátette,
hogy „kérem”.
– Tanítás után rendkívüli őrsi gyűlés! – mondta Marci, majd bement az osztályba, leült a padjába, kikészítette a
füzeteket, ceruzát, tollat, radírt, s fegyelmezetten várta az órát.
6
Marci elvonulása után a napozók is leváltak a falról. Közrefogták a lihegve érkező kis Recét. A kis Recét azért hívták így,
hogy bátyjától, a nagy Recétől megkülönböztessék. Táskája egy kinyúlt expanderrugón lógott. Zsebéből nagy, fényes
szekrénygombot vett elő, s megmutatta a vadlibáknak.
– Ezt majd délelőtt beledolgozom. Itt megy be a rugó, s a lyukat betömöm ragasztóval!
A vadlibák leplezetlen irigységgel nézték a nem mindennapi táskatartót. A kis Rece büszkén vonult be a tanterembe, s
előkészítette a szekrénygomb ráhelyezését az expanderrugóra: megkérte Sülét, aki előtte ült, hogy ma kivételesen ne
mozogjon, sőt ha lehet, úgy üljön, mint egy lőtábla. Aztán bicskával szilánkokat faragott a ceruzájából, kirakta őket a
padra, és boldog mosollyal nézett a délelőtt elé.
2.
A rendkívüli őrsi gyűlés vidáman kezdődött. A kis Rece zsebében az utolsó órán kiömlött a ragasztó, s szépen meg is
száradt az óra végére. Mint valami borostyánba fagyott őskori tárgyak, úgy lapultak a megszáradt ragasztóban a
zsebben maradt kincsek, mégpedig egy savanyú cukor, egy szemöldökcsipesz, egy kétforintos meg egy
zseblámpakörte. Nézegették a sárga gombócot. Ugyanis Süle javaslatára a kis Rece az egész zsebet kivágta bicskával a
nadrágból, és a padra téve próbálta szétválasztani alkotóelemeire a zseb tartalmát.
– Olyan ez – jegyezte meg Karcsi, aki nagy buzgalommal segédkezett a kis Recének –, mintha megoperálták volna a
nadrágodat!
– Csendet kérek! Csendet kérek! Ha nem lesztek csendben, beadom a lemondásomat! Süle, maradj csendben!
Süle megsértődve kapta fel a fejét. Most véletlenül egy szót se szólt, némán piszkálgatta a kis Rece kivágott zsebét.
– Attól még abbahagyhatod egy kicsit a gágogást! A Vadliba őrs rendkívüli ülését megnyitom!
– Halljuk! – rikkantott fel a kis Rece boldogan, mert a szemöldökcsipeszt sikerült kiszabadítania.
– Ha csak egy pillanatra elhallgatnál, megmondanám, miért jöttünk össze! Azért jöttünk össze, hogy megbeszéljük
Péter ügyét.
Jóska komoly képpel bólogatott, az „ügy” kifejezés nagyon tetszett neki. Bár Péter, a Vadliba őrs hatodik tagja egész
egyszerűen csak beteg volt, ami végül is elég mindennapi eset, de most, hogy „ügy” lett belőle, az már egészen más!
Arra oda kell figyelni!
Sülének azonban nem volt érzéke ilyen finomságok iránt, morogva ellenkezett:
– Mit kell ezen ennyit beszélni? A mai orvostudomány már nagyon fejlett! Nélkülözni tudja a mi segítségünket!
– Azt kell beszélni, hogy nekünk mi a teendőnk! Nekünk, a Vadliba őrsnek! Az ügy nem tűr halasztást!
Jóskát teljesen magával ragadta a „teendő” szó. Ő még ezt sohasem mondta. Érdekes, vannak szavak, amelyek neki
egyszerűen sohase jutnak az eszébe! Szívvel-lélekkel Marci mellé állt.
8
– Vagyis? – kérdezte Marci. – Ti mit javasoltok? Mi a teendő?
– Küldjünk neki csokoládét! – bökte ki Karcsi, aki örült, hogy bekapcsolódhat a beszélgetésbe. De rögtön meg is bánta,
mert Süle letorkolta:
– Jól van, Karcsi, nem kell mindjárt megsértődni! Induljunk ki abból, hogy mire van a legnagyobb szüksége egy
betegnek.
– Én ezzel nem értek egyet. Gondolkozz csak; ha te lennél beteg, mit kívánnál?
Süle elvigyorodott.
Marci elvesztette a türelmét. Látta, hogy az ügy komolysága kezd szétmállani a csúfondáros hangtól, összeráncolta a
homlokát, hátrasimította a haját, és egész tekintélyét latba vetve, elvágta a könnyed csipkelődést. Ráförmedt Sülére:
– Veled nem lehet komolyan beszélni! Te mindent a zsebeden meg a hasadon keresztül nézel!
Süle érezte, hogy a közhangulat ellene fordul, de nem bánta, ellentámadásba lendült.
– Én legalább ajánlottam valamit! Halljuk, te mit javasolsz! És te, Karcsi? Jóska? Kis Rece? Gyerünk a zseniális ötlettel!
Csupa fül vagyok!
Jóska találva érezte magát, mivelhogy eddig egy szót sem szólt az ügyhöz. Hiába, nem nagyon szeretett nyilvá9nosan
szerepelni, és ez az őrsi gyűlés láthatóan komoly fordulatot vett. Épp ezért kis lámpalázzal mondta:
– Szerintem ezzel csak súlyosbítanánk az állapotát – mondta Süle. – Mindennap azt olvasná, hogy Jóska felelt, Marci
nem felelt, Karcsi az ablakon bámult kifelé a szünetben.
– Egyszóval, ha én ilyen leveleket kapnék, elhatalmasodna rajtam az életuntság. Másképp a melankólia – fejezte be
egy kézlegyintéssel Süle a szónoklatot, mintha egy tábláról törölné le Jóska ötletét.
A vita holtpontra jutott. Marci töprengve ráncolta a homlokát, azon tűnődött, hogy hol is rontotta el a beszélgetést.
Tudta, hogy a szándéka helyes volt, egyszerűen csak azt akarta, hogy Pétert ne hagyják egyedül a betegségben. Nem
kellett volna őrsi gyűlést összehívni, hanem csak valamelyik szünetben elmondani a többieknek? Nem kellett volna
ilyen hivatalos hangot megütni? Úgy érezte, mintha egy üvegkalitkában ülne, mintha üvegfal lenne közte és a többiek
között. Nem értik egymás szavát. Fáradtan lecsúszott a padba.
A kis Rece, aki eddig a kivágott zsebbel bíbelődött, felkapta a fejét a csendre.
– Szerintem egyszerű a megoldás – mondta. – Küldjünk egy követet Péterhez, az majd megkérdezi tőle, hogy mire van
szüksége.
10
– Ha már így megszavaztatok… – mondta a kis Rece, a kivágott zsebet belecsavarva egy füzetlapba.
– Az őrs teljesen szabad kezet ad neked – mondta Marci, felállt, és kezet akart fogni a kis Recével, de aztán
meggondolta, mikor meglátta a kis Rece ragasztós kezét. Inkább így folytatta: – Lélekben mindig veled vagyunk! Ezt ne
felejtsd el!
– Gá-gá, vadlibák! – rikkantott Süle, s az ajtó felé igyekezett. – Micsoda cirkusz van egy betegséggel! Gá-gá-gá! Még jó,
hogy nem Vadkacsa őrs vagyunk, mert akkor az lenne a harci kiáltásunk, hogy háp-háp-háp!
– Vagy Vadbéka őrs! Mert akkor meg az lenne, hogy brekeke! – tette hozzá Jóska, és Süle után igyekezett.
Utolsónak Marci ment ki a teremből. Úgy érezte, hogy még valamit mondania kell a kis Recének:
– Majd igyekszem! – válaszolt a kis Rece, s az expanderrugón lóbálta a táskáját! A táska surrogott a levegőben, mint
egy diszkosz.
11
3.
A tér olyan volt, mint egy vízgyűjtő medence, az utcák pedig úgy futottak belé, mint vidám folyók.
A kis Rece tűnt fel az egyik folyóban, bal kezében a kivágott nadrágzsebbel, jobb kezében az expanderrugón
himbálódzó táska. Evickélt befelé a térre.
Két gondja volt: az egyik a kivágott nadrágzseb, a másik meg Péter. Tisztázni akarta mind a kettőt, mielőtt hazamegy
ebédelni. Azért ült le a téren.
A nadrágzseb gondját hamar megoldotta. „Végül is – gondolta – ha nem mutogatom, senki sem fog rájönni, hogy
hiányzik a jobb zsebem!”
Felvidult a gondolatra, hogy milyen jól elrendezte a nadrágzseb eltussolását. Hunyorogva nézte a teret, a
homokozóban turkáló pockokat, a padon sütkérező mamákat, majd megkereste szemével Bagamérit, az elátkozott
fagylaltost.
Bagaméri a fagylaltoskocsi rúdjai között állt, olyan volt, mint egy kis b betű. A b betű szárán fehér sapka volt, de ez egy
cseppet sem enyhített Bagaméri komorságán. Valaki elterjesztette, hogy ehetetlen a fagylaltja, s Bagaméri halálra volt
ítélve a téren. Senki se vett tőle fagylaltot. Hiába rázta csengőjét, hiába próbálkozott a legravaszabb üzleti trükkökkel.
A gyerekek eljártak a mellékutcába fagylaltért, s kihívóan nyalogatták a magába roskadt Bagaméri előtt. Bagaméri
ilyenkor hangosan suttogott:
– Nem értem! Olcsón adom, jó a fagylaltom, és mégsem vesz senki! Meg vagyok átkozva!
A kis Rece már nem is emlékezett rá, hogy mikor és ki terjesztette el, hogy Bagaméri fagylaltja ehetetlen. Valójában a
bátyjától hallotta, vagyis az előző nemzedéktől, s a hír úgy szállt tovább, le egészen a pockokig, mint valami ősi,
megdönthetetlen igazság.
Bagaméri azonban nem adta fel a harcot. Minden tavas12szal megjelent, reménykedve, hogy egyszer csak megtörik
az átkos varázs.
A kis Rece rövid idő alatt megállapította, hogy az átok még nem tört meg, sőt a pockok nemzedékét is elutasító
magatartásra ösztökélte. Egy ilyen kis dugó a homokozóból megvetően legyintett, mikor Bagaméri megkörnyékezte
őket.
– Nem kell? – szállt a könnyű tavaszi levegőben Bagaméri komor hangja. – Málnát se? Vaníliát se? Kakaót se? Meg
vagyok átkozva!
Most már bánta, hogy elvállalta a követséget. „Mert nem figyelek oda – morgott magában –, és mindent a nyakamba
sóznak! Én meg elvállalom! És most törhetem a fejemet, hogy mivel szórakoztassam Pétert!”
De a következő pillanatban eszébe jutott, hogy azért betegnek lenni sem fenékig tejfel. Egész nap feküdni a szobában…
Megsajnálta Pétert. „Majd kitalálok valamit!” – dünnyögött az orra elé, s újra kezelésbe vette a kivágott zsebet. Nagy
nehezen kipiszkálta belőle a kétforintost. A zseblámpakörtétől és a savanyú cukortól azonban búcsút vett, sóhajtva
felállt, s kifelé menet a térről, az egyik pocoknak ajándékozta a sárgán csillogó zsebet.
13
Második fejezet
1.
Péter lehunyt szemmel feküdt az öreg ágyban. Az arca fehér volt, a nyakára csavart kendő masnija úgy állt el, mint egy
pótfül.
A kis Rece az öreg ágy faragásait nézegette, a hatalmas szőlőleveleket, amelyek szára lenyúlt a párna mögé, mintha
onnan nőtt volna ki.
Péter rosszkedve zavarba hozta. Már mikor becsöngetett, rosszul indult az egész. Péter mamája nagyon megörült
ugyan neki, kávéval, süteménnyel kínálta, amit a kis Rece elhárított, mondván, hogy most ebédelt. A mama azután
elrohant, vissza a munkahelyére, ott hagyta őket a lakásban.
A kis Rece megértette, hogy Péternek így telik el minden napja. A mamája délben hazarohan a hivatalból, ebédet készít,
majd elrohan. Ketten élnek a kis kertes házban a város végén.
A kis Rece eleinte még próbálkozott. Mikor becsukódott az ajtó, elmesélte, hogy rendkívüli őrsi gyűlés volt, és őt
követségbe küldték.
Péter erre is csak bólintott, halványan elmosolyodott, mikor a kis Rece a térdét megvakarta. Majd újra behunyta a
szemét.
S most hallgattak. A kis Rece zavartan nézte az öreg ágy mélybarna szőlőleveleit. Legegyszerűbb lenne felállni és
elköszönni, de valami ott tartotta a félhomályos szobában. Mert az az igazság, hogy a kis Rece, minden látszat ellenére,
amely őt felületesnek, nemtörődömnek, csak a saját ügyével foglalkozónak tüntette fel, nagyon érzékeny szívű fiú volt.
Lázasan törte a fejét, hogy mivel vidíthatná fel a barátját. Sorra támadtak fejében a gondolatok, ötletek, mérlegelte
őket, majd sóhajtva elvetette mindet. Gondolt ez expanderrugóból készített táskatartóra, Bagamérira, az elátkozott
fagylaltosra, egy tegnap látott filmre, sőt bátyjára, a nagy Recére is – de egyik témát sem látta alkalmasnak, hogy
valami izgalmasat kicsiholjon belőlük.
Mikor már kezdte feladni a reményt, egyszer csak, számára is váratlanul, hangosan kibökte:
– A cirkusz!
„Valóban, miféle cirkusz?” – próbálta rendezni a gondolatait a kis Rece. Mit akar ezzel a cirkusszal? Hogy jutott az
eszébe egyáltalán? Habozott egy pillanatig, azután úgy, ahogy fejest szokott ugrani a Gellért úszómedencéjébe, nagy
lendülettel beszélni kezdett. Érezte, hogy az ötlet magával ragadja a képzeletét, fölényesen elsöpör minden
meggondolást, akadályt az útból. Nyelt egyet, és kivágta:
„Ez meg milyen név?” – hökkent meg maga is, de már nem volt megállás. Rámosolygott Péterre, s könnyed, csevegő
hangon folytatta:
15
– Mijük? Először is egy lakókocsi, azután egy sátor, azután a vadállatok! De azért vannak szelídek is – tette hozzá
óvatosan.
– A vadállatokat mondjad először! – kérte Péter, és teljesen felült az ágyban, eltakarta a lehetetlenül hosszú csőrű
famadarat.
A kis Rece egy pillanatra lehunyta a szemét. „Most már mindegy. Most már benne vagyok! Nem hagyhatom abba” –
gondolta.
– Először is van egy vadoroszlán, egy vadtigris, egy vadkenguru és egy vadkacsa.
– Hát morognak. A vadoroszlán így csinál, hogy: bö-ő! A vadtigris meg így: mrrr! mrrr! A vadkacsa meg: háp-háp! De
sokkal vadabbul! A vadkenguru pedig…
És itt a kis Rece megállt. „Borzasztó! – gondolta. – Hogy csinál egy vadkenguru? Nyávog? Bömböl? Vagy dorombol?”
– Hát a vadkenguru mindig alszik, és nem csinál sehogy! – vágta ki magát a kis Rece. – De különben hogy tetszik?
– Tetszik, tetszik – dünnyögte Péter elgondolkozva. – És azt mondod, hogy itt vannak a téren?
A kis Rece ugyan ilyesmit nem mondott, de miért is ne lehetne a cirkusz itt a téren?
– Igen. Éjszaka jöttek. Az éj leple alatt.
– És miért a téren?
16
– Akkor levelet kell nekik írni! Add ide a füzetet meg a ceruzát!
– Senki se egyen Bagaméri fagylaltjából! Mert mérgező! A vadállatok se! Aláírás: Fekete kéz fehér alapon!
– Hóna alá kellene nyúlni ennek a cirkusznak! Föl kéne egy kicsit fejleszteni!
– Természetesen a hóna alá nyúlunk! Természetesen fölfejlesztjük! – rikkantotta a kis Rece. – Bár a cirkusz magja már
megvan.
– Világszámot csinálunk belőle! – lelkesedett Péter, arca kipirosodott, a kendőt megigazította a nyakán. A pótfül a
tarkóján meredezett.
– Kell – mondta Péter. – De időnk van, majd beszerezzük! Ugye? – nézett a kis Recére. Majd halkabban hozzátette: –
És eljössz, ugye, amikor csak ráérsz?
– Mindennap eljövök – ígérte a kis Rece fennhangon. – Ezt a cirkuszt szépen kidolgozzuk. A kellékek beszerzését pedig
csak bízd rám! Szabad kezet kaptam a vadlibáktól, teljesen szabad kezet! Éljen a Hörömpő Cirkusz!
17
– Ott van először is Hörömpő, a cirkuszigazgató. Azonkívül ő az állatidomár is. Van egy hosszú szíjostora, azzal idomítja
az állatokat.
– És feltétlenül van egy bohóc is! – tűnődött Péter. – Hogy hívnak egy bohócot?
Ezen elgondolkoztak. A kis Rece fejébe ugrott egy név, habozás nélkül kimondta:
– És neki igazán kevés kellék kell. Mi kell egy bohócnak? Keménykalap és krumpliorr. Ez a legfontosabb!
Elmerengtek a frissen kitalált bohócon. Képzeletükben ott állt Rozmaring, fején keménykalap, az orra pedig hatalmas
krumpliorr. Péter boldog volt, az ágyban töltött napok unalma elröpült a szívéből. A kis Rece leplezetlenül büszke volt
az új játékra, amit ő talált ki. „Hiába – veregette meg a saját vállát gondolatban –, a kis Rece fejében ész van, nem
szilvalekvár!”
– Hörömpő, a cirkuszigazgató én leszek. Azért gondoltam így, mert én úgyis ráérek, és össze tudnám fogni a cirkuszt.
Persze kellene segítség is, mondjuk, aki a vadállatokat beszerzi az idomításhoz.
– Majd beszerezzük!
– És te mi szeretnél lenni?
– Rozmaring, a bohóc! – A kis Rece boldogan vigyorgott, fintorokat vágott, megpróbálta az orrát mozgatni. Csámpázva
végigkacsázott a szobán, és mély, rezes hangon kiáltotta: – Kedves gyerrrekek! Én vagyok Rozmaring, a bohóc! Jó?
18
– Az a jó! Most pedig nézzük tovább! Marcit javaslom zsonglőrnek. Nagyon finoman tudná csinálni! Jóska lesz a
gumiember, Karcsi a légtornász. Sülét éhezőművésznek, jegyszedőnek és hindu csodafakírnak javaslom – hadarta a kis
Rece nevetve, mert arra gondolt, hogy milyen képet fog vágni Süle, ha megtudja, hogy éhezőművész lesz. Többek
között!
– Nadrágba fogjuk rázni ezt a cirkuszt, ne félj! Most pedig mennem kell – állt fel a kis Rece. – Holnap elkezdjük a
gyakorlati munkát, kellékek beszerzését, vadállatok fogdosását, a jegynyomtatást és egyéb művészi szorgoskodást.
– Mindenről értesítést kérek! És üdvözlöm a cirkusz tagjait! – mondta Péter komolyan, ahogy az egy cirkuszigazgatóhoz
illik.
– Átadom nekik! Világos. Szájtátva fogják hallgatni. Vagyis kicsit meg fognak lepődni. De nem baj! Viszlát, Hörömpő!
2.
A téren megnyúltak az árnyékok, alkonyodott, bár ezt senki nem vette észre. A homokozóban a kis pockok
fáradhatatlanul turkálták a homokot, a padon mamák beszélgettek, s a tér sarkában Bagaméri állt, az elátkozott
fagylaltos.
A kis Rece mosolyogva nézte a teret. Úgy érezte magát, mint egy hadvezér, aki különleges furfanggal megnyerte a
csatát.
A frissen született cirkuszon tűnődött. „Mégis jó – gondolta magában –, hogy Rozmaring szerepét magamhoz
ra19gadtam! Illik az egyéniségemhez. Az öltözék meg nem olyan nehéz. Tulajdonképpen semmi. Kell egy bő nadrág,
lehetőleg jó viharvert, kell egy pár ócska, kitaposott cipő. Mi kell még? Egy csíkos trikó, egy selyemkendő a nyakba,
keménykalap és krumpliorr.”
Lassan körözni kezdett a téren, míg számba vette a dolgokat. Megállt egy pad előtt, és a tereferélő mamáknak
elismételte:
– Keménykalap és krumpliorr!
A beszélgető mamák rámosolyogtak, s a vállukat vonogatták, nem értették, hogy mit akar.
De a kis Rece már a homokozónál járt. „Azért még sokat kell csiszolni a figurán! Például fontos a hang! Az ám, milyen
a hangom?”
– Milyen a hangom?
A kis Rece nem várta meg, míg a pockok végigmondják, legyintett és tovább-ballagott. „Az a baj, hogy a hangom nem
elég mély. És nem elég rezes. Egy vérbeli bohócnak rezes a hangja!”
A sors ujja volt? Ekkor ért oda Bagamérihoz, az elátkozott fagylaltoshoz. A felismerés csak egy pillanatig tartott.
„Fagylaltot fogok enni, attól mély lesz a hangom!” – suttogta, de Bagamérinak oly ritkán suttogtak fagylaltügyben,
hogy azonnal lecsapott az alkalomra.
– Milyet kérsz? – kérdezte ő is suttogva, nehogy felriassza a gyereket, aki láthatóan alvajáró.
Bagaméri megbűvölve óriási adag fagylaltot kanalazott elő a kocsijából, s a kis Rece kezébe nyomta.
2021
A kis Rece bólintott, bekapta a fagylaltot, megrágta, mint a kolbászt, s érezte, hogy rezes hangban most már világhírű
bohócokkal is fölveheti a versenyt.
Ahogy elhaladt a homokozó mellett, csinált még egy ellenőrző próbát a pockokkal.
– Az a jó! – bólintott elégedetten a kis Rece, és átvágott a téren. Bagaméri, az elátkozott fagylaltos megemelte a fehér
sapkát, mikor elhaladt előtte, s úgy érezte, ez a szép áprilisi nap a sikerek és átkos varázsok megtörésének napja.
22
Harmadik fejezet
Általános meghökkenés
1.
– Hörömpő Cirkusz, világszám! – mondta a kis Rece büszkén mosolyogva. Szeplős arca lelkesen ragyogott. Zsebre
dugott kézzel méregette a vadlibákat. – Ezt találtuk ki! Illetve én találtam ki, de Péternek is nagyon tetszett. Kidolgoztuk
vázlatosan a szereposztást is. Felolvassam?
A vadlibák komoran ültek a padon, a fiatal gesztenyefa ritkás árnyékot vetett rájuk. Kicsit fejbe kólintotta őket ez a
légből kapott cirkusz.
– Mert olyan éles eszed van, mint a borotva! – morogta sötéten Süle. – Én mondtam, hogy vigyünk zöld diót, és kész!
– Mégis, hogy képzelted el? – kérdezte Marci óvatosan. – Ez nincs benne a tervben. Úgyis olyan kevés a szabad időnk!
– Szabad kezet adtatok, nem? – vágott vissza a kis Rece egy meg nem értett feltaláló dacos keserűségével.
A vadlibák komoran hallgattak. Persze van benne valami, lehet, hogy így volt.
Ez a mondás teljesen leterítette a vadlibákat. Marci széttárta a karját, mint aki megadja magát az erkölcsi
kényszerhelyzetnek. Süle mélyen, gyomorból felsóhajtott, mint aki nem tudja lenyelni ezt a képtelen ötletet, de hát
mit lehet csinálni? Jóska lassan ingatta a fejét, mint egy élete alkonyán levő öregember, aki már semmin se csodálkozik.
Karcsi pedig elmerengő szemmel nézett a térre, mint aki23sejti, hogy eddigi nyugalmas életük felborul, váratlan és
titokzatos fordulatok lesnek rájuk valahol a jövőben.
– Olvasd – nyögte Süle. – Én már úgyis azon gondolkoztam, hogy új életet kezdek. Nekem milyen szerepet szántatok?
– Mindjárt megtudod! – mondta a kis Rece fölényesen. – De az lesz a legjobb, ha elölről kezdem.
– Az igazság az – mondta –, hogy több szerep van, mint ahányan vagyunk. Nem beszélve a vadállatokról!
– Ott még nem tartunk! – intette le a kis Rece. – A vadállatokat majd később oldjuk meg. Lehet, hogy nemzetközi úton.
A ti fejetek ne fájjon miatta! Ez a felsőbb vezetés dolga lesz.
A vadlibák megbűvölve hallgatták. Ilyen szavakat még sose hallottak a kis Recétől.
– Most térjünk rá inkább az egyéb művészetekre! A cirkusz igazgatója Hörömpő. Ez világos, hiszen a cirkuszt Hörömpő
Cirkusznak hívják. Ez Péter lesz, mivel neki van a legtöbb ideje, hogy foglalkozzék a cirkusszal! Hörömpő azonkívül
állatidomár is. A következő legfontosabb művész a bohóc…
– A bohóc én leszek.
Karcsi tért magához legelőbb, lelkendezve mondta a pad előtt álló kis Recének:
24
– Nagyon jó! Öregem, nagyon jó! Rozmaring, a bohóc! – Majd hízelegve hozzátette: – Illik az egyéniségedhez!
– Olvasom tovább a szereposztást – mondta, s újra komolyan nézett a padon gubbasztó vadlibákra.
– Igen – mondta a kis Rece. – Egy pálcán pörgetnéd, és aztán az egészet az orrodra tennéd. Hogy tetszik?
– Az orromra?
– Persze előbb egy kicsit gyakorolnod kell. Lehet, hogy nem sikerül előszörre! – mondta óvatosan a kis Rece. – A
művészneved pedig: Rex!
– Te leszel a gumiember – nézett bele a papírba a kis Rece. Majd ábrándosan hozzátette: – Ha elég tehetséget érzel
magadban, te lehetsz a kígyónő is.
– Majd megtudod!
– És mi lesz a művésznevem?
– Boa és Constrictor! – mondta a kis Rece, és diadalmasan nézett a meghökkent Jóskára. Büszke volt a művésznevekre,
amelyeket este talált ki otthon. Bár az az igazság, hogy a Boa Constrictort ő sem nagyon értette. A bátyja, nagy Rece
vetette neki oda, mikor már tíz percig nyúzta, hogy mondjon egy kígyónevet.
– Nem fontos. Minden rendes gumiembernek meg kígyónőnek külföldi neve van – vágta el a további vitát a kis Rece.
– Olvasom tovább.
25
Karcsira nézett. Karcsi izgalmában kihúzta magát a padon, így várta, hogy milyen művész lesz belőle.
Karcsi büszkén nézett körül. Ez igen, ez nagyon jól hangzik! De miért van két neve?
Utoljára maradt Süle. Olyan arccal ült a padon, mint aki nincs itt. Közömbösen nézegette a teret, a homokban turkáló
pockokat, a tér sarkában álló Bagamérit, a fákat, az eget. Nem lehet azt mondani, hogy nem harapott rá ő is a horogra,
amit a kis Rece lógatott a vadlibák fölé, vagyis hogy nem tetszett volna neki ez az egész cirkusz. Nem, nem lehet
mondani. Mint a többieknek, neki is egyre jobban tetszett a játék, amely izgalmas volt és titokzatos. Csak hát Süle hiú
volt, mértéktelenül hiú. Eleven eszű, gyors nyelvű, értelmes gyerek volt, elismert hangadója és ötletmestere a
vadlibáknak. És hát most, igen, ezt a ragyogó dolgot nem ő találta ki! Sőt! Ellenezte! Ahogy lopva végignézett a
barátain, látnia kellett, hogy az ötlet kezd elsöprő győzelmet aratni. Még nem tudta, hogyan viselkedjék, milyen képet
is vágjon a dologhoz. „Majd még eldöntöm – gondolta magában. – Egyelőre nem kell túllihegni a dolgot! Fő az angol
hidegvér!” És bágyadt tekintetet vetett a kis Recére.
A kis Rece vidám szemmel méregette Sülét. Nem véletlenül hagyta legutoljára. Megérzett valamit a Süle
lelkiállapotából. Homályosan sejtette, hogy taktikához kell folyamodnia, egy kis ravaszságot kell a dologba vinnie,
amivel leszereli Süle ellenállását, vagy legalábbis kikapcsolja a vitatkozásból. Ezért döntött úgy, hogy utoljára hagyja;
amikor már a többieknek megtetszett az ötlet, talán Süle se 26fog ellenkezni. Jól számított, a közhangulat a cirkusz
mellé állt. A győztes fölényes vidámságával nézte Sülét.
– És én mi leszek? – törte meg végre a csöndet Süle.
– Te leszel az éhezőművész! – A kis Rece igyekezett visszafojtani a nevetését, nehogy nagyon megsértse Sülét.
Süle zavarba jött. Pislogva nézte a pukkadozó, vihogó vadlibákat. Aztán rájött, hogy le kell nyelnie ezt a békát, bele kell
mennie a játékba, ha nem akar teljesen nevetségessé válni.
A kis Rece méltányolta Süle lelkierejét, ahogy ilyen könnyedén vállalta ezt a komikus szerepet. Töprengő arcot vágott,
és így szólt:
– Várj csak, várj csak! – Süle a levegőbe nézett elgondolkozva. – Mit szólnál – mondta felcsillanó szemmel –, mit szólnál
ehhez? Negyedik Emmánuel, az éhezőművész!
– Nem nagy ügy – mondta orrhangon, mint egy előkelő idegen. – Van még valami?
– Igen. Terveztünk még hindu csodafakírt, és kell még jegyszedő meg plakátragasztó – olvasta a kis Rece a papírról. –
De ezeket hagyjuk most függőben.
A kis Rece zsebre vágta a papírt. Megszokásból a jobb zsebébe dugta, s a papír lepottyant a földre. Fölvette, és a bal
zsebébe tette. A bal zsebe láthatóan túl volt terhelve, de a kis Rece ezzel most nem törődött. Lelkesen kiáltott, mint
egy szónok:
27
– Éljen Rex!
A pockok a homokozóból odanéztek, abbahagyták egy pillanatra a turkálást. Az egyik pocok éles hangon visította:
– Most pedig – mondta a kis Rece – mindenki menjen haza. Holnap megmondom a további teendőket.
A vadlibák szétrebbentek. Karcsi a homokozó peremén egyensúlyozva alakította a levegő ördögeit, két kezével
csapkodott, fel-felugrott, szökellt a pockok nagy gyönyörűségére. Süle és Jóska egy elgurult labdát passzolgatott a tér
sarkáig, majd onnan Süle nagy ívben visszalőtte a térre.
És kiügetett a térről.
2.
A kis Rece a ruhásszekrény aljában kotorászott, egyre mélyebbre ásta magát a kinőtt nadrágok, félretett kopott zakók
között. „Itt kell lennie valahol” – morogta, s kutatott tovább szívósan, félig eltűnve a szekrényben. Orrát csípte 28a
naftalinszag, alig kapott levegőt, de nem hagyta abba a keresést.
Végre legalul megtalálta, amit keresett. Négykézláb hátrált kifelé a szekrényből, s nagyot lélegezve a tiszta levegőből,
szemügyre vette a vadászzsákmányt. Egy régi-régi keménykalap volt, valamelyik nagyapja viselhette, s kegyeletből
megőrizték a szekrény alján.
Óvatosan kiegyengette a behorpadt keménykalapot, könyökével letörölte róla a dérként csillogó naftalinport, és a
fejébe csapta.
A kalap a füléig csúszott, nem látott tőle rendesen. Újságpapírt keresett, vékony csíkokra szakította, és kitömte körbe
a kalapot. Felpróbálta. Most már nem szaladt le a füléig, megállt a homlokán.
Elégedetten nézte magát a tükörben. Elsétált a szoba közepéig, majd hirtelen visszafordult.
„Alakul – dünnyögött a tükör felé sandítva. – Most még kell egy krumpliorr!”
Bedugdosta a szekrény aljába a kinőtt nadrágokat, kopott zakókat, és kisomfordált a konyhába. Nagyon remélte, hogy
nem találkozik senkivel, hogy nem kell hosszasan elmagyarázni mindent. Ez a reménye nem vált be. A mamája éppen
abban a pillanatban jött haza, összeütköztek az előszobában.
– Semmi, semmi – motyogta a kis Rece, és besurrant a konyhába. Benyitott gyorsan a kamrába, a krumplis zsákból
találomra kivett két szem krumplit, és zsebre vágta.
29
– JóI van, jól van, nem kérdeztem semmit – sóhajtott fel a mamája. – Úgy nézel ki, mint egy bohóc! Rémes!
– Krumpliorrod is lesz?
A kis Rece egy pillanatra megingott. Tudta, hogy a nagy Rece legújabb szerelmével, Pirikével, azzal a beképzelt
nyafkával randevúzik. Hogy honnan tudja? Onnan, hogy megfigyelte. (Nem tudom, észrevette-e már valaki, hogy a
kisebbek mindent tudnak a nagyobbakról! Lefelé nincs titok! Azt hisszük: rejtve, félhomályban cselekszünk, s eszünkbe
se jut, hogy árgus szemek kísérik minden mozdulatunkat!)
A kis Rece is futtában látta, hogy Piri feltűnő nemtörődömséggel bámészkodik egy hirdetőoszlop előtt, s
álérdeklődéssel olvasgatja a havi moziműsor plakátját. Csakhogy a kis Rece pontosan tudta, hogy azon a bizonyos
hirdetőoszlopon csupa múlt havi moziműsor van, vagyis Piri csak tetteti a nagy érdeklődést. Ezekből a részadatokból
már gyerekjáték volt kikombinálni a valódi helyzetet: Piri vár valakit. Azt, hogy Piri a bátyját várja, már igazán semmiség
volt kitalálni. A kis Rece egyszer véletlenül a bátyja könyvei között kutatott, és véletlenül megtalálta Piri fényképét,
hátán az érthetetlen felírással: „Ifjú keblem örökké érted ég!” A bátyjának egyébként egész borítékra való ilyen
fényképe volt különböző lányoktól, s a kis Rece azt is tudta, hogy a ruhásszekrény hátán lóg ez a boríték egy madzagon.
Különben nem nagyon érdekelte az ügy. Unalmas hülyeségnek tartotta az egészet.
Most egy pillanatra kísértésbe esett, hogy elárulja ezt a szerelmi ügyet. Az is átsuhant a fején, hogy ezzel eltereli
Rozmaringról a figyelmet. De azután elhessegette a kísértést, és kifejezéstelen szemmel nézett a mamájára.
30
– Kerítsd elő, akárhol van – mondta a mamája fáradtan. – Mondd meg neki, hogy siessen haza, a csarnokban
zsírszalonnát árulnak. Én nem érek rá lemenni.
A pincelejáró legalsó lépcsőjén kötött ki, szépen kifaragta az egyik krumplit, madzagot kötött rá, és a fejére erősítette.
A lépcsőház üvegajtajában megnézte magát. A homályosan tükröző üvegből Rozmaring, a bohóc nézett vissza,
keménykalapja volt, csíkos trikója és krumpliorra.
Az utca éppen üres volt, a kis Rece elkacsázott a közeli postahivatalig. A távírászkisasszony simán felvette a sürgős
táviratot, amit a kis Rece Sülének küldött.
– És biztos, hogy még ma megkapja? – érdeklődött orrhangon, mivel a krumpliorrtól alig tudott beszélni.
A kis Rece vigyorogva nézte, hogy a kisasszony majd leesik a székről rémületében.
A kis Rece kilépett a posta ajtaján, és a fal mellett surranva egy bizonyos bokor felé vette az irányt, ahova bátyja a
lányokat szokta cipelni, s ahol a kezüket szokta szorongatni, a kényelmetlen padon ülve.
– És a Kati is azt mondta, hogy neki is ezt mondtad! Igen! És a Szidi is azt mondta! Igen!
– Fátylat a múltra! – hallotta bátyja rekedtes hangját: – Lehet, hogy mondtam, de érezni, esküszöm, csak irántad
érzem!
A kis Rece elismerően bólintott a bokor mögött. Ez a „fátylat a múltra” nem rossz! Majd illedelmesen krákogott és
előlépett.
31
– Hogy nézel ki, te hülye?! – sziszegett rá, majd kényszeredett hangon bemutatta: – Az öcsém. De különben normális.
Mit akarsz?
– Azonnal siess haza! – hadarta a kis Rece, óvatosan hátrább-hátrább húzódva. – Zsírszalonna érkezett a csarnokba!
– Hát akkor én nem is tartóztatlak – állt fel Piri. – Menj csak a zsírszalonnáért! – És pisze orrát az ég felé tartotta, mintha
meg akarná szagolni az eget.
A kis Rece nem várta meg a búcsúzkodást, elfutott. Messziről visszanézve látta, hogy egyedül jön a bátyja, és dühösen
rugdossa a kavicsokat.
3.
Süléék éjszakai nyugalmát éles csengetés vágta ketté. Süle álmos szemmel nézte, ahogy az apja morogva felkel, s
botladozva kicsoszog az előszobába.
– Távirat! – jött vissza, a kezében lógatva a táviratot. Majd feltépte és hangosan olvasta:
Rettentő keserves képpel nézett maga elé, lassan a feleségére pillantott, majd fürkészve Sülére függesztette a
tekintetét.
Süle teste megfeszült a takaró alatt. Lehunyta a szemét. „Most! Most fog lecsapni a villám!” – gondolta izgatottan, s a
tenyere izzadni kezdett.
De nem történt semmi, a villám nem csapott le. Süle ki32nyitotta a szemét. Az apja még egyszer a táviratba nézett,
majd a hajába túrt.
„Ez a hülye kis Rece!” – borzongott Süle a takaró alatt, majd az apja szuszogását figyelte. Mikor meggyőződött róla,
hogy elaludt, kimászott a takaró alól, felszedte a táviratot, és a cipőjébe rejtette.
33
Negyedik fejezet
1.
Tanítás után megbeszélés a téren. Hörömpő cirkuszigazgató nevében Rozmaring, a bohóc. Elolvasás után elégetendő!
Elolvasták az üzenetet, és nagy zavarba hozta őket az utolsó mondat. Miért égessék el a cédulát, és főleg hogyan? A
vadlibák a kis Recére pislogtak, de nem tudtak leolvasni az arcáról semmit. Végre aztán Jóska elégetés helyett hosszú
csíkokra tépte a cédulát, példáját követte Karcsi és Marci, Süle pedig lassan, kényelmesen besatírozta az egészet.
Megmutatta a kis Recének, hogy így jó-e. A kis Rece bólintott.
Tanítás után a tér felé ballagva, Jóska a kis Recét nyaggatta, hogy miért kellett volna elégetni a cédulát.
– Nem akarom, hogy idő előtt kiszivárogjon valami – felelte a kis Rece titokzatos képpel. Ebben maradtak. Jóska
abbahagyta a kérdezősködést, némán ballagtak tovább.
A téren a vadlibák lekuporodtak a padra, és várták, hogy a kis Rece előterjessze az üzenetet Hörömpő nevében.
A kis Rece megállt a pad előtt, és nem teketóriázott sokat, rögtön a dolgok közepébe vágott.
A vadlibák egy pillanatig meghökkenve néztek rá. Aztán Süle nyerítve felnevetett.
34
– Jó! – mondta. – Nagyon jó! Kicsi, nagy? Fehér, fekete? Vad, félvad, vagy olyan, amelyik a tenyeredből eszik? Csak
válassz nyugodtan, úgyse tudunk szerezni!
Jóska is hitetlenkedve rázta a fejét, és kék nagyanyószemével szelíden nézett a kis Recére.
– Ez nem lesz könnyű – mondta. – Illetve azt hiszem, hogy ez nem fog menni.
Karcsi szaporán bólogatott, hogy teljesen egyetért az előtte felszólalókkal, vagyis hogy ez a tigrisügy elég fantasztikusan
hangzik.
Marci se nem rázta a fejét, se nem szólt, elgondolkozva nézett egy ifjú gesztenyefára.
A kis Rece elgondolkozott, majd komoly képpel válaszolt, mint aki naponta foglalkozik ilyen csip-csup tigrisüggyel:
Marci fellélegzett.
– Csinálunk egyet!
– Papirosból?
Marci tőle szokatlan hevességgel felállt, a kis Rece vállára tette a kezét, és mintha szónoklatot tartana, ünnepélyes
hangon mondta:
– Átveszem a tigrisakció irányítását! Egy kis figyelmet 35kérek! Kérlek, gondolkozzatok, ha nem esik nehezetekre!
Milyen állat a tigris?
– Vérengző! – mondta Süle suttogva, mint egy sokat tapasztalt, híres vadász.
– Pedig pofonegyszerű! – folytatta Marci, és kicsit szánakozva nézett rájuk, hogy nem értik, pedig pofonegyszerű.
– Akkor mondd meg! – szólalt meg Jóska, és búzavirágkék szemét Marcira függesztette.
– Macskafajta! Ebből elveszem a fajtát, marad a macska! Vagyis szerzünk egy macskát, és befestjük! Tigriscsíkokat
festünk rá!
– Miért?
– Ne légy már ilyen nehézkes! Majd lemossuk utána. Ne rontsd el ezt a remek ötletet! Most jut eszembe: nekünk van
otthon festékünk! Kimaradt egy csomó a festésből. Én azt felajánlom.
– Helyes! – mondta Marci. – Kiosztom a feladatokat. Süle hozza a macskát, Jóska hozza a festéket, Karcsi hoz egy liter
tejet, én meg hozok egy hősugárzót, hogy jobban száradjon. Hol találkozunk?
36
2.
A kis Rece sietve ebédelt. Bekanalazta a levest, az üres tányérral a gáztűzhelyhez ment, ahol egy lábosban a második
fogás volt, krumplifőzelék fasírttal. A krumplifőzeléket unottan méregette, majd hátrasandított a bátyjára, gyorsan
kivette a fasírtot, s enni kezdte.
A nagy Rece egy detektívregényt olvasott elmerülve. Fel se nézett, úgy mondta:
A kis Rece pár kanál főzeléket löttyintett a tányérba, szétkente, majd lenyalta a kanalat. Bekapta az utolsó falat fasírtot,
és az ajtó felé húzódott.
– Mosogatás!
A kis Rece felsóhajtott, a vízcsap alá tartotta a tányért, lemosta a kanalat, a konyharuhával letörölgette, s berakta a
tányért meg a kanalat a szekrénybe.
37
– Alakul! – A kis Rece szája a füléig szaladt. – Én már tegnap tartottam egy jelmezes főpróbát. Bombasikerem volt!
Egyedül vagy?
– Egyedül.
– Valódit?
– Hát egy kicsit még igazítani kell rajta. De majd festünk rá csíkokat, és valódi lesz. Jobb lesz a valódinál!
– Ha jól csinálja, jutalmazni fogom. Ebből majd megérti, hogy mit akarok.
– Semmiség! – A kis Rece felállt az ágyról, a karjával a levegőbe csapkodott. Kilesett az ablakon, hogy jönnek-e már a
tigrissel, majd kisétált az udvarra.
Nem szerette, ha sokat köszöngetnek. Jókedvből tette és kész! Csak hoznák már azt a tigrist! Felállt a kapu
keresztlécére, és kilesett az utcára.
38
Végre feltűntek a vadlibák, közrefogták Sülét. Süle egy nagy aktatáskát tartott a hóna alatt, az aktatáskában volt a
macska, nagy, puha fejét kétségbeesetten forgatta, és keservesen nyávogott.
– Rex, a zsonglőr.
Péter bólintott.
– Nem engedem zöldre festeni a macskát! Az egy hülyeség! Zöld tigris! A macskának is van önérzete!
39
Belemártotta az ecsetet a festékbe, s próbaképpen egy csíkot húzott a meztelen karjára, összehúzott szemmel
méregette, mint egy híres festő, eltartotta a karját messzire, hogy jobban kijöjjön a színárnyalat, majd elégedetten
bólintott.
Karcsi kiszaladt a konyhába egy tányérért, beleöntötte a tejet. Süle nagyokat sóhajtozva kivette az aktatáskából a
macskát, s beledugta az orrát a tejbe.
– Vagyis?
Marci elbizonytalanodott.
– Te csak ne sürgess! Biztos, hogy hosszában? Nem lehetne ebből inkább egy leopárdot csinálni? Az foltos! Vagy
párducot? Befesteném tiszta feketére, csak a szeme villogna!
Süle konokul ellenállt a hirtelen ötletnek.
40
– Szép mélykékre festeném! Az van. Csinálnék belőle egy csodaállatot! Egy ultramarin párducot! Az lenne a világszám!
S nagy nyugalommal csíkokat húzott a macskára. A macska nyávogott, s egyre inkább egy vadmalacra kezdett
hasonlítani.
Ám ez egy cseppet sem zavarta a vadlibákat. Áhítatos arccal guggolták körül a macskát, Jóska a nyelvét is kidugta, s
nagy szakértelemmel húzogatta a csíkokat. Az ő szemükben a macska tigrissé változott, díszpéldánya fajtájának,
borzongva nézték, ahogy vérengző morgással lefetyelte a tejet.
Bekapcsolták a hősugárzót. A macska boldogan dorombolt a melegben, majd szép csendesen elaludt.
Mosolyogva nézték az alvó tigrist. Majd Jóska megnézte, hogy megszáradt-e már a festék, és kikapcsolta a hősugárzót.
– Csináljunk egy próbát! – javasolta a kis Rece. – Ez itt átalussza az életét! Ébresztő! – S meglökte a macskát.
41
– Cic, cic, cicuskám! Lemosunk szépen, és nem lesz semmi baj! Csak gyere le!
A tigrisvadászat kezdett elfajulni. Karcsi kiszaladt egy seprűért, azzal piszkálta a tigrist, Jóska mély hangon ugatott, a
kis Rece radírgumival bombázta, míg végre a macska megunta a hajszát, leugrott, és bebújt az ágy alá.
Süle négykézláb bemászott utána, kihúzta, az ölébe vette, és simogatta a hátát, vakarta a fülét.
– Mossuk le! – mondta könyörögve. – Látjátok, hogy nem akar tigris lenni…
3.
A macskát beállították a lavórba, mosták, szappanozták, Süle fogta, Jóska dörzsölte. Egy kis idő múlva Jóska már csak
ímmel-ámmal dörzsölte, kezdett kiderülni a valóság, hogy a macskáról nem jön le a festék.
Jóska leöblítette a macskáról a szappanhabot, és szelíden Sülére nézett. Egy templomra való jóság volt a szemében.
Ám Süle nem akart tudomást venni a nyilánvaló tényről, makacsul unszolta Jóskát:
– Mossad!
– Hagyd itt nálam! – mondta Péter az ágyból. – Megvárjuk, míg lekopik róla a festék.
4243
– Mondd azt, hogy elcsavargott! Annál nagyobb lesz az öröm, ha megkerül – tanácsolta barátian a kis Rece.
Mindnyájan kerülték Süle pillantását. A macska is megszeppenve ült a szoba közepén, a csíkok lemoshatatlanul
virítottak a szőrén.
44
Ötödik fejezet
Az oroszlános plakát
1.
A kis Rece nem hagyta annyiban a dolgot. A Süle számára oly keservesen végződött macskaügy egyáltalán nem ejtette
kétségbe. Sőt! Úgy is mondhatnánk, hogy a kis Rece most kezdett belejönni igazán. Szeplős fejében pompásnál
pompásabb ötletek kergették egymást. Hogy milyen pompásak voltak, onnan lehet tudni, hogy a kis Rece időnként
elvigyorodott.
– Mit vigyorogsz, mint a fakutya?! – mordult rá a bátyja. – Légy szíves, a krumplira összpontosítsd a figyelmedet!
Ugyanis a konyhában ültek, és krumplit pucoltak a vacsorához. A nagy Rece különben is nehezen tűrte a megalázó
krumplipucolást, s érthető, hogy az öccse vigyorgása idegesítette.
– Van egy üzleti ajánlatom – szólalt meg komoly képpel a kis Rece.
A nagy Rece elgondolkozott az üzleti ajánlaton. A kérés nem volt csekélység. A magnóra nagyon büszke volt.
Ugyanakkor neki pontosan most halaszthatatlanul fontos dolga lenne. Ha rágondol, hogy Pirike már legalább tíz perce
ácsorog a hirdetőoszlopnál, és betéve tudja az egész múlt havi moziműsort, akkor bizony végigfut a hideg a hátán.
De azért elkapkodni sem szabad a dolgot, mert ez a po45cok öccse még vérszemet kap, és nem elégszik meg a
magnóval. Éppen ezért unott képpel nézett vissza a kis Recére.
– A magnót?
– Más nem.
– Csak azért, mert az öcsém vagy, nem muszáj ilyen szemtelennek lenned!
A kis Rece nem válaszolt. Fapofával farigcsált egy krumplit. Először négyszögletesre, aztán nagy műgonddal oktaéderré
alakította, majd váratlanul egy kúpot faragott belőle.
– Kivételesen! – mondta. – Nem tudok ellenállni az arany szívemnek. Nem is értem. De ha valami baja lesz, megnyúzlak!
Ezt már az ajtóból kiáltotta, s rohant szélsebesen ama bizonyos hirdetőoszlop felé.
A kis Rece hihetetlen gyorsasággal dolgozott. Röpködött a krumpli héja, csobbant a víz a tálban, s egykettőre kész lett
a vacsoránakvaló. A tálat felrakta az asztalra, a héjat összesöpörte, s berohant a szobájukba a magnóért.
A magnó az éjjeliszekrényen állt. Bekapcsolta. Édeskés dallamú sláger folydogált. Gyorsra csavarta a gombot, a dal
nyávogássá, majd visítássá változott, a kis Rece élvezettel figyelte a macskahangokat. Lepörgött a szalag, ügyesen
kivette, és tiszta szalagot keresett a fiókban. Befűzte az új tekercset, csinált egy hangpróbát. Kezébe fogta a mikrofont,
és belebeszélt:
– Halló, halló, figyelem! Itt Nadragulya utca három béből Rozmaring, a híres bohóc beszél. Aki hallja, adja át!
Visszajátszotta a felvételt, elvigyorodott, majd leállította a magnót, rárakta a fedelet, s az egészet leemelte az
éjjeliszekrényről.
46
Szerencsére Karcsi vette fel a kagylót, s így nem kellett sokat magyarázkodni.
Süle és Karcsi nemsokára felbukkant a tér sarkán. Süle arca komor volt, mint egy temetési lóé.
Süle legyintett, fájdalmasan, mint egy színész, akinek összetört szívű apát kell játszania.
– Van egy ötletem – mondta a kis Rece, s végre előjött az elfojtott mosoly, szétterült az arcán, mint a hajnali napsütés.
– Pedig rád nagyon számítottam! Te kezelnéd a magnót! Nem szeretném, ha elromlana, éppen ezért szakértő kezekre
lenne szükség.
Süle visszakozott.
– A magnót? – kérdezte.
– Az ötletemhez! – vágta rá a kis Rece büszkén. Tudta, 47hogy Süle segíteni fog, és hogy ez az ötlet milyen remek ötlet.
– Figyeljetek! – suttogta a kis Rece, leült a padra, a két gyerek melléje ült. Süle az ölébe vette a magnót, és szeretettel
simogatta.
– Rájöttem, hogy ebbe a mi cirkuszunkba valami hátborzongató dolog is kellene, ha sikert akarunk elérni. Valami
olyasmi, amitől megborzong a közönség. Amit majd napok múlva is emlegetnek. Eddig világos?
– Világos! – mondta Karcsi. – Például ha én mint Jim és Joe, a levegő ördögei, bejövök!
– Vagy ha Süle csonttá és bőrré fogyva bemutatkozik a közönségnek. Szerintem attól mindenki borzongani fog –
taglalta Karcsi komolyan.
Ezen egy kicsit eltűnődtek. Elképzelték az éhezőművészt csont és bőr soványan. Süle beszívta az arcát, kimeresztette
a szemét, de az igazság az, hogy éhezőművésznek egy kicsit kövér volt. A kis Rece meg is jegyezte:
– Már ma elkezdhetnéd a koplalást! Mondjuk, először elhagynád a reggelit, aztán az ebédet s végül a vacsorát…
– Igyál mindig egy pohár vizet! – javasolta Karcsi. – Sós vizet, hogy a sótartalmad ne csökkenjen!
– Egy-két csepp citromlét is ihatsz, hogy skorbutot ne kapj a vitaminhiánytól. Én olvastam egy könyvben, hogy
hajótörött tengerészek mohát meg algát ettek, hogy ne hulljon ki a foguk.
48
– Akkor ki fog hullni a fogad! – intette meg szigorú hangon a kis Rece.
Süle megzavarodva nézett rájuk. Nem tudta, hogy viccelnek-e, vagy komolyan beszélnek. Ám a két vadliba halálos
komoly képpel nézett vissza Sülére.
– Az se lenne rossz ötlet! – fölényeskedett a kis Rece. – De még annál is jobb jutott eszembe. Figyeljetek! Ott vannak
azok a vadállatok az Állatkertben, és egész nap bőgnek, morognak, üvöltenek bele a levegőbe. Teljesen ingyen és
hátborzongatóan. Azt találtam ki, hogy felvesszük azt a sok hátborzongató bőgést és üvöltést magnóra. Külön az
oroszlánét, külön a tigrisét, külön a leopárdét és még amit találunk. Na? Mit szóltok hozzá?
Az ötlet valóban fényes volt. A két vadliba feltétel és hátsó gondolat nélkül lelkesedett érte.
– És ehhez kell a magnó! Értem már! – kiáltotta Karcsi. – Óriási! Gratulálok! – És komolykodva megrázta a kis Rece
kezét.
– Nem rossz! Sőt jó! – mondta Süle. – És amikor lesz egy csomó állathangunk, a szünetben lejátsszuk a közönségnek!
Zene helyett. Valódi cirkuszhangulatot fog árasztani!
49
– Majd meglátjuk a helyszínen – állt fel a kis Rece. – Most pedig irány az Állatkert!
2.
A három vadliba felváltva cipelte a magnót. Kanyarogtak a szűk mellékutcákban, bár Karcsi javasolta, hogy menjenek
villamossal, de megvetően leintették: ilyesmire nem pocsékolják a pénzt!
S ekkor látták meg az első oroszlános plakátot. Gyönyörű plakát volt, még nedvesen csillogott a hirdetőoszlopon.
Hatalmas, sárga oroszlánfej vicsorgott rajta. Alul két szó volt ráírva:
COLOSSEUM CIRCUS
Letették a magnót, és megbűvölve bámulták a plakátot. A kis Rece odasimult a hirdetőoszlophoz, fejét bátran a sárga
fogak közé dugta.
Mindnyájan ugyanarra gondoltak: ezt a sors is nekik ragasztotta ide fel a hirdetőoszlopra!
Körülnéztek. Nem járt senki a kis mellékutcában. Ekkor Süle óvatosan húzni kezdte a papiros szélét, s a plakát szépen
lejött az oszlopról. Vigyázva összecsavarták és eliramodtak.
– Felveszünk hozzá egy első osztályú oroszlánbömbölést! Jobb lesz, mint a valódi! – csatlakozott Süle.
A szemük csillogott, úgy érezték magukat, mint a híres 50oroszlánvadászok, akik csőre töltött fegyverrel lopakodnak
az állatok királya után.
Rövidesen megtalálták a másodikat. Süle óvatosan lefejtette az oszlopról, miközben Karcsi és a kis Rece falazott.
A harmadik és a negyedik plakát megszerzése is simán ment. Az ötödikkel egy kis baj akadt, ugyanis nem az oszlopon
volt, hanem egy deszkakerítésen, jó magasan. Egy kiscsibe és egy vigyorgó nő között ragyogott, úgy tetszett, hogy
mosolyogva néz le a vadlibákra, mintha biztatná őket.
A kis Rece a deszkák közötti résen leselkedett befelé. A kerítés mögött építkezés volt, mindenféle gépek, daruk álltak
a gödrök között. Ember egy se. Illetve távolabb, egy kis deszkabódé előtt az éjjeliőr ült, télikabátban, kucsmában. Ami
azért volt feltűnő, mert kivételesen szép meleg délután volt. De hát az éjjeliőr fázékony ember lehetett, vagy pedig az
éjjeliőrök télen-nyáron télikabátban és kucsmában őrködnek. Ez az egyenruhájuk. A kis Rece futólag eltöprengett ezen,
míg befelé leselkedett a kerítésen.
Azután rángatni kezdte a függőleges deszkákat, csak úgy próbaképpen, mivel semmi okosabb nem jutott az eszébe. És
csodák csodája, az a deszka, amelyiken az oroszlános plakát volt, mozgott.
Körülnéztek, s mikor éppen nem járt arra senki, kirántották a plakátos deszkát, s lefektették a földre.
A deszkát bedobták az udvarra. Az éjjeliőr nagyot nézett 51a berepülő deszkára, rosszallóan ingatta a fejét,
kényelmesen felállt, a réshez ballagott, és kilesett rajta az utcára.
A vadlibák egyik utcából a másikba loholtak. Aztán rájöttek, hogy nem üldözi őket senki. Megálltak, és kifújták magukat.
Bátorságuk visszatért, és újra elfogta őket a vadászszenvedély.
– Gyerünk a nyom után! – adta ki a parancsot Süle. – Mert ha nem sietünk, megszárad a csiriz, és akkor nem lehet
levakarni!
Lopakodtak, surrantak a vedlett falak tövében, a vén utcák tömzsi hirdetőoszlopai között, mint egy vadászexpedíció.
Süle bele-beleszagolt a levegőbe, a plakáttekercset a szeme elé emelte, mint egy távcsövet. Karcsi fától fáig ugrott,
majd meglapult, mintha halálos veszélyeket rejtő őserdőben menetelnének. A kis Rece sántikálva cipelte utánuk a
magnót, időnként indiánüvöltést hallatott. Egyszóval hatalmába kerítette őket az ősi vadászszenvedély. Az egy cseppet
sem számított, hogy plakátra rajzolt oroszlánra vadásznak.
Egyszer csak Karcsi hátraintett, hogy lapulás! Fedezékbe vonultak, s onnan sziszegték:
– Mi a baj?
– Minek? – türelmetlenkedett Süle. – Most az egészet egyszerre elcsíphetnénk! Nem kellene vakargatni.
Ebben is volt valami. Jól látták, hogy az oroszlános plakátok ott álltak egy kis faládában a földön. A plakátragasztó rövid
létrán ágaskodott, nagy ecsettel bekente az oszlo52pot, lemászott egy plakátért, és rányomta a csirizre. Majd egy
másik ecsettel, inkább kefével, rásimította a hirdetőoszlopra.
Majd úgy nézte, olyan örömmel és megelégedettséggel, mint egy művész. Mintha ő rajzolta volna a plakátot!
Könnyű azt mondani! A kis Rece fel is sóhajtott. Egyszerre csak elvigyorodott, a homlokát ütögette, s halkan mondta:
– Itt ész van, nem szilvalekvár! Ide süssetek! Karcsi, te itt maradsz, és majd alkalmas pillanatban elcsórod a plakátokat.
Süle, te velem jössz, és riportot csinálunk a plakátragasztóval.
Süle nem nagyon értette, de a kis Rece már kilépett a fa mögül, már ott is állt a létra aljában. Süle kezébe nyomta a
magnetofont, a mikrofont a markába fogta, és felszólt a létrára:
– Jó napot kívánunk! A Gyermekrádió munkatársai vagyunk. Riportot szeretnénk csinálni. Hangpróba, egy-kettő,
három! – Ezt már a mikrofonba suttogta mély hangon.
– Semmi akadálya! – mondta. – Mindig tudtam, hogy egyszer riportot fognak velem csinálni. Mert nincs érdekesebb
mesterség, mint az enyém! Úgy is mondhatnánk, hogy én vagyok az utca hírmondója.
Hangosan szavalt a létra tetején, elnézett a fák magasságában a füstölgő gyárkéményekig, az óriási gombaként
pöffeszkedő gáztartályig.
– Tessék lejönni! Így nem lesz jó a felvétel! – mondta a kis Rece hivatalos képet vágva.
– Oda mondjam? – mutatott a mikrofonra. S újra elkezd53te: – Nincsen érdekesebb mesterség, mint az enyém! Úgy is
mondhatnám…
– Itt nem jók a hangviszonyok. Menjünk talán a túlsó oldalra! – És megkerülte az oszlopot. – Most tessék beszélni!
Hangpróba egy-kettő-három! – És a plakátragasztó orra alá nyomta a mikrofont.
– Nincs érdekesebb mesterség, mint az enyém! Ezt én mondom, Lópici Gáspár. Tudniillik ez a nevem. Úgy is
mondhatnánk, hogy én vagyok az utca hírmondója.
Süle hangtalanul röhögött, remegett kezében a magnetofon, de a kis Rece szaporán bólogatott, s ügyesen Süle lábára
lépett. Süle uralkodni próbált magán. A plakátragasztó folytatta a beszédet:
A másik oldalon Karcsi sétált el kényelmesen, hóna alatt a plakátcsomag. Süle megbökte a kis Recét. A kis Rece
bólintott, és félbeszakította a plakátragasztót.
– Kedves gyerekek! – folytatta a kis Rece szemérmetlen pimaszsággal. – Ti is hallottátok, mit üzen nektek Lópici Gáspár.
Köszönjük szépen, ezzel búcsúzunk is.
Lekattintotta a magnót, ünnepélyesen kezet nyújtott Lópici Gáspárnak. Az előbb beletörölte a kezét a kötényébe, és
úgy nyújtotta feléjük.
54
– Hallja majd az egész világ, ha jók lesznek a légköri viszonyok – vágta rá a kis Rece, és kényelmesen elindultak Karcsi
után.
A plakátragasztó úszott a boldogságban, vállára vette a faládát, a létrát, kezébe fogta a csirizes vödröt, és elindult a
legközelebbi kocsma felé. Észre se vette, hogy eltűntek az oroszlános plakátok. Az járt a fejében, hogy iszik egy pohár
sört az örömre, és mindenkinek el fogja újságolni, hogy nyilatkozott a rádióban. Ha jók lesznek a légköri viszonyok, az
egész világ hallja majd Lópici Gáspár véleményét!
55
Hatodik fejezet
Bűntény az Állatkertben
1.
Az idő későre járt, a látogatók kifelé áramlottak az Állatkertből, a jegyszedő nénik hangosan tereferéltek, csak fél
szemmel figyelték a bejáratot.
Latolgatták egy ideig a lehetőségeket, majd a kis Rece lemondóan jegyezte meg.
– Sok a cucc! Ezekkel nem tudunk olyan könnyen mozogni. Váltsunk jegyet!
Süle odasétált a pénztárablakhoz, megvette a jegyeket. Menet közben még bevasalta a beléptidíjakat a vadlibákon, s
elindultak befelé.
A szembejövő tömegben evickéltek, lökdösődtek, ár ellen úsztak, mint a pisztrángok, majd megunták a lassú haladást,
és levágtak egy mellékútra.
Süle megbotlott egy hosszú, kinyújtott lábban. Majdnem hasra esett. A láb tulajdonosa, egy pattanásos kamasz a
padon aludt, horkanva fölriadt. Rekedt hangon szólt rá Sülére:
– Ön egy világszenzáció! Csak még nem tud róla! Ön az egyetlen beszélő majomteve!
56
A vadlibák mindenesetre szaporán szedték a lábukat, s a biztonság kedvéért csináltak egy-két félrevezető trükköt.
Hirtelen háromfelé indultak el, majd újra találkoztak, hogy lerázzák az esetleges üldözőt.
Az oroszlán barlangjával szemben megálltak, de nem volt tiszta a terep, egy öreg, szalmakalapos nyugdíjas állt a
korlátnál az unokájával, és magyarázott:
– Ez itt, Jenőke, az állatok királya! Figyelsz, Jenőke? Az állatok királya nappal vadászik, éjszaka alszik.
A vadlibák leültek egy padra, s türelmetlenül várták, hogy a szalmakalapos mindent elmondjon Jenőkének az állatok
királyáról.
– Szegény Jenőke! – mondta Süle gúnyosan. – Előbb-utóbb túl fogja terhelni az agyát!
A magnót odavitték a korláthoz, letették a kőre, Süle leguggolt mellé, bekapcsolta, a kis Rece az oroszlánok felé tartotta
a mikrofont.
– Várjatok! Van egy ötletem! – ragyogott fel Karcsi arca. – Mi lenne, ha megmutatnánk nekik az oroszlános plakátokat?
Az oroszlánok tagadhatatlan érdeklődéssel nézték a plakátot, keskeny szemük felvillant, de még csak nem is köhögtek,
egy hang nem sok, annyi se jött ki a torkukon. Bámultak némán, illedelmesen.
57
A kis Rece megvadult. Krákogott, morgott, pisszegett, fütyült, brekegett, de az oroszlánok a fülük botját se mozgatták,
kényelmesen lefeküdtek, és gúnyosan nézték a kis Recét.
– Én olvastam valahol, hogy ezek a dögök naplemente után szoktak üvöltözni. Nincs más hátra, meg kell várnunk a
naplementét!
A vadlibák behúzódtak a bokrok közé, leültek egy padra, és onnan lesték az oroszlánokat.
2.
A lemenő nap mélyvörös fénye végigcsúszott a pálmaház üvegtetején, vörösre festette a kígyókat, a megmerevedett
alligátorokat és a skorpiókat.
Az állatgondozó végigballagott az üvegkalitkák előtt, felszedte az eldobált pereceket, villamosjegyeket, bedobta őket
egy kosárba, majd nadrágzsebében kotorászva a kulcsot kereste, hogy bezárja az ajtót.
Először még türelmetlenül nézegette a sarkokat, hogy hátha ott bújtak meg a teknősök, de hamar be kellett látnia,
hogy mind egy szálig eltűntek.
Lassan tudatosodott benne, hogy mi a teendő. Először is: nem szabad nyúlni semmihez, nehogy elmaszatolja az
ujjlenyomatokat, és nehogy eltüntesse az egyéb nyomokat.
Óvatosan körülnézett, hátha a tolvaj ott lapul valamelyik sarokban, de nem látott senkit.
Az igazgató hitetlenkedve csóválta a fejét, a titkárnő a kezét tördelte, és ezt az egy szót hajtogatta: hihetetlen!
58
– Pedig ez a tény! Ellopták! – szögezte le a tényállást az igazgató elkomoruló arccal. Valójában minden állat a kedvence
volt, de a görög teknősök különösen a szívéhez nőttek. Talán azért, mert olyan kicsik és mamlaszok.
– Fel kell hívni a rendőrséget! – szólalt meg a titkárnő határozott hangon.
Azon töprengett, hogy azért nem kell elsietni a dolgot. Egy állatkert igazgatójának sok mindent kell tudnia, így tudnia
kell többek között azt is, hogy a legszorgalmasabb, leghívebb látogatók a gyerekek. Namármost elképzelhető, hogy
nem feltétlenül bűntényről van szó. Illetve lehet, hogy csak túlzott szeretetről. Vagyis egy egyszerű csínyről. Valamelyik
gyerek túlzottan megkedvelte a teknősöket, és ugyebár, hm…, lehet, hogy nem valami törvényes módon meg is akarta
szerezni őket. Vagyis nem kell elsietni a dolgot! Attól a gyerektől esetleg még szépszerével is vissza lehet szerezni a
teknősöket, büntetésként pedig ki lehet szabni egy-két keményebb barackot a fejbúbra, és el van intézve a dolog –
fejezte be a tűnődését az igazgató, mivel bölcs és tapasztalt ember volt, ahogy egy igazgatóhoz illik is.
– Igen, igen – mondta ki hangosan. – De előbb talán körül kellene nézni, hátha mégis itt bujkál valahol a tolvaj.
A titkárnő lelkesen bólogatott, a gondozó nem szólt semmit, dacosan hallgatott, szerinte igenis hivatalos útra kellene
terelni a nyomozást, ahogy szokás, ujjlenyomatokkal, rendőrkutyákkal.
Az igazgató visszament az irodába, összehívatta a gondo59zókat, a jegyszedő néniket, csoportokra osztotta őket,
minden csoportnak adott egy zseblámpát, és kiadta a parancsot, hogy gondosan fésüljék át az Állatkertet.
A csoportok elindultak, itt is, ott is felvillantak a zseblámpák, fehér csíkokat vágtak a lassan leszálló alkonyatban.
3.
A kis Rece keze már görcsöt kapott a mikrofon szorongatásától. A nap lement, de az oroszlánok meg se mukkantak.
Az egyik oroszlán egyszer ugyan kitátotta a száját, mindnyájan izgatottan lesték, de kiderült, hogy csak ásított, némán,
hangtalanul.
– Ezek az oroszlánok vagy süketnémák, vagy a világ leglustább oroszlánjai – mondta megvetően Süle. – Talán
próbáljunk meg velük a süketnéma jelbeszéddel beszélni!
– Minek? Azt nem lehet felvenni magnetofonra – sóhajtotta a kis Rece, és bal kezébe fogta a mikrofont, mivel a jobb
már görcsöt kapott.
Hirtelen zseblámpa éles fénye világított a szemükbe, s körülfogták őket a gondozók és a jegyszedő nénik.
– Futás! – rikkantotta Süle, de már későn: a kör bezárult, nem lehetett menekülni.
Az egyik gondozó elkapta Sülét, két jegyszedő néni Karcsit fogta le, a másik gondozó pedig a kis Recét próbálta
elválasztani a korláttól.
S ekkor végre elbődültek az oroszlánok! Először az egyik kezdte mély, kurrogó hangon, majd a másik is bekapcsolódott,
hogy csak úgy zengett az Állatkert.
– Megvan az oroszlánbőgés! – kiáltotta boldogan. – Köszönöm! – szólt az oroszlánoknak, akik erre abbahagyták 6061a
bömbölést, és úgy tűnt, hogy mosolyogva néznek alamuszi macskapofájukkal a kis Recére.
A gondozónak sikerült a kis Recét a korláttól elválasztani. Összeterelték a vadlibákat, és elindultak az igazgató
irodájába.
– Nem csináltunk semmit! – próbálkozott Karcsi, de aztán abbahagyta, engedelmesen ballagott a két jegyszedő néni
között.
Az igazgató szeme vidáman mosolygott, bár a rend kedvéért nagyon szigorú arcot vágott, de azért örült a szíve, hogy
lám, minden úgy történt, ahogy elképzelte, és milyen jó, hogy nem kerekített olyan nagy feneket a dolognak.
– Hogy tetszik mondani? – kérdezte Karcsi illedelmesen, s olyan szelíd arcot vágott, amilyet csak tudott.
– A görög teknősöket! Ideadjátok, és akkor szemet hunyunk a dolog felett. Ezt megígérem.
– Ejnye, de makacsok vagytok! Az elcsípett tolvajoknak másképp illik viselkedni! – mérgelődött az igazgató. – Én igazán
jószívű vagyok, és nem engedtem, hogy kihívják a rendőrséget. De most már látom, hogy törvény elé kell vinnem a
dolgot, ha magatoktól nem adjátok elő!
A gondozó elégedetten bólogatott. A vadlibák megijedtek. Most kezdték csak felfogni, hogy micsoda kalamajkába
keveredtek. Karcsi sűrűn pislogott, Süle a vállát vonogatta, a kis Rece ide-oda forgatta a fejét, nézte a komor képű
gondozókat, a szigorú szemű jegyszedő néniket és a kezét tördelő titkárnőt. Előrelépett bátran az igazgató elé, mert
érezte, hogy nincs más hátra, el kell mondani az igazságot.
62
– Halljuk!
– Mi, kérem, alakítottunk egy cirkuszt. Csak hát, tetszik tudni, semmink se volt hozzá, csak a Süle macskája, amit
befestettünk csíkosra.
– És akkor én kitaláltam, hogy mégis legyen valamink, hogy a bátyám magnójára felveszünk valódi oroszlánbőgést.
– És akkor kijöttünk ide az Állatkertbe, de megváltottuk a jegyeket. Tessék nézni, itt vannak!
A kis Rece a jobb zsebében kotorászott, mikor végre feleszmélt, hogy nincs jobb zsebe, és a jegyek rég kipotyogtak a
nem létező zsebből. Egy darabig még vakargatta a combját kínjában, hogy mostan hogyan is tussolja el ezt a jegyügyet.
– Egyszóval megvettük, becsületszavamra! – mondta végre. Majd rámutatott az egyik jegyszedő nénire. – Az a néni
talán emlékszik rám.
A jegyszedő néni fagyosan szólt a kis Recére. Nem akart emlékezni, nem akart bűntárs lenni ilyen zavaros ügyben.
– Nem emlékszem.
A kis Rece fájdalmasan tárta szét a karját, mint egy vértanú, aki csalódott az emberiségben.
– Kérem szépen, ennyi az egész! – könnyebbült meg a kis Rece. – Egész este lestük az oroszlánokat, de azok nem
akartak bömbölni, és akkor minket ide behoztak.
– És akkor ki lopta el a görög teknősöket?! – ugrott fel az igazgató, izgatottan körbejárt a szobában, a szemébe nézett
mindenkinek, szúrósan, mint egy vizsgálóbíró. – És én ezt elhiggyem?
– Te is ezt mondod?
– Akkor se hiszem el! – csapott az asztalra az igazgató mérgesen. – Lárifári, a görög teknősök eltűntek, ti pedig itt
vagytok! Ez az igazság!
Ez valóban megdönthetetlen igazság volt. A vadlibák behúzták a nyakukat, az igazgató mérgesen nézett rájuk,
szeméből eltűnt a mosoly.
– Talán ha lejátszanák, amit felvettek a magnóra… – védte tovább a vadlibákat a titkárnő, akinek aranyszíve volt, s
most ez az aranyszív azt súgta, hogy nem is olyan megdönthetetlen a lopás ténye.
A kis Rece felfogta, hogy igen, így valóban kivághatnák magukat a csávából. Hiszen itt van a kezükben a bizonyíték!
– Visszajátsszam a bizonyítékot?
A kis Rece bekapcsolta a magnót. Mély hangon felhangzott az első hangpróba, Rozmaring, a bohóc jelentkezése a
Nadragulya utca 3/b-ből. Majd Lópici Gáspár nyilatkozata következett a Gyermekrádiónak.
64
– Elmehettek! – szólt végre az igazgató, s a szemében újra bujkálni kezdett a mosolygás. – De azért ne higgyétek, hogy
nem gyanúsítalak benneteket! Ti is gyanúsak vagytok, amíg meg nem kerülnek a teknősök!
A vadlibák sietve hagyták el az igazgató szobáját, futólépésben tették meg az utat a főbejáratig, ahol idegesen várták
meg az utánuk ballagó komor képű gondozót, aki morogva nyitotta ki a kaput.
– Én nem engedtelek volna el benneteket! – mondta.
– Szerencse, hogy azok a dög oroszlánok mégiscsak elordították magukat! De mi lesz otthon? Engem megnyúznak,
amiért ilyen későn megyek haza!
– Ne búsulj, holnap kezdődik a tavaszi szünet, nem kell iskolába menni! – vigasztalta Karcsi. – Legfeljebb azt mondod,
hogy te már ma megkezdted a szünetet.
– Én akkor is rosszat érzek! – morogta Süle komoran, mint aki a jövőbe lát, és ott minden csupa fekete.
– Holnap délelőtt találkozás Hörömpőnél! – búcsúzott el a kis Rece, hóna alatt cipelve a magnetofont. – Holnap
összedolgozzuk az oroszlánbőgést a plakátokkal!
65
Hetedik fejezet
Nyomoznak a vadlibák
1.
Tavaszi szünet! Van-e gyerekszív, amelyik ne dobogna gyorsabban erre a hírre? Jó, tudom, hogy a nyári szünet az igazi,
de egy kis szívdobogást a tavaszi szünet is megérdemel.
A kis Rece mosolyogva állt a téren, szemügyre vette a homokozóban játszó pockokat, a sütkérező mamákat, Bagaméri
búskomor képét. Majd karját széttárva, hatalmasakat lélegzett. Beszívta a levegőt, mint egy fuldokló, bent tartotta a
tüdejében, s mikor már lila lett az arca, kifújta, mint egy nyugdíjas gőzmozdony.
– A szabadság ózonját szívom be – válaszolt a kis Rece. – Amennyi csak belefér a tüdőmbe! Jó lesz majd nehéz
napokban!
Karcsi is kedvet kapott a szabadság ózonjára, széttárta a karját, és hatalmasakat lélegzett ő is.
Marci érkezett, nézegette a két vadlibát, ahogy verdesnek a szárnyukkal, majd tapintatosan köhintett.
Jóska búzavirágkék szeme már messziről világított, ahogy mosolyogva beballagott a térre.
66
– Különben mi újság? – kérdezte Marci, mintha már hetek óta nem találkoztak volna. Hiába, Marcinak ösztönévé vált
az udvariasság!
– Van újság! – nevetett rá a kis Rece, és összenézett Karcsival. – Fejlődik a dolog, fejlődik! – Majd közömbös hangon
odavetette: – Elhoztad az oroszlánokat?
– Elhoztam – felelte Karcsi közönyös hangon, mintha valami semmiségről beszélgetnének. – És te elhoztad a
hangjukat?
– Ja igen, elhoztam. Jó, hogy szólsz, egészen kiment a fejemből! – színészkedett a kis Rece.
– Jó, mutassuk, bár aki nem hisz, nem érdemli meg! – felelte Karcsi szigorúan.
Marciék elfordultak.
Karcsi gyorsan kigöngyölített egy plakátot, leguggolt a pad mögé, és belógatta a padra. A kis Rece bekapcsolta a
magnót. Félelmetes bömbölés hangzott fel.
67
– Hát még a félhomályban! Esetleg lobogó tűznél! Akkor teljesen élethű lesz! – hencegett Karcsi.
– Gyerünk Péterhez! – javasolta a kis Rece. – Itt túl nagy a közönség. Nem akarom, hogy idő előtt valami is kiszivárogjon.
– Hol van Süle? – nézett körül Jóska. – Én elugrom Süléért, és utánatok megyünk.
Karcsiék megtorpantak.
A kis Rece gyorsan előhalászott a bal zsebéből néhány forintost, az újságoshoz ment, és vett egy lapot.
Némán ügettek Péterhez, a kapunál a kis Rece körülnézett, de a kis utcában nem volt egy lélek se.
A kis Rece az ablakhoz ment, kinézett, majd visszasétált a szoba közepére, és fojtott hangon mondta:
BŰNTÉNY AZ ÁLLATKERTBEN
Tegnap este ismeretlen tettesek ellopták az Állatkert kedvenceit, a görög teknősöket. A tettesek felfeszítették a
teknősök kalitkáját, és valószínűleg még záróra előtt kisétáltak az Állatkertből. Az Állatkert igazgatójától megtudtuk,
hogy a gyanú bizonyos gyerekekre terelődött, akik azonban tisztázták magukat. A bűntény felfedezésekor ugyanis az
Állatkert dolgozói átfésülték a terepet, és elcsíptek három gyereket az oroszlánok szállása előtt. Bár ezek a gyerekek
tisztázták magukat, az igazgató nem veti el azt a lehetőséget, hogy esetleg gyerekcsínyről van szó. Nagy jutalmat tűzött
ki a nyomravezetőnek. Az igazgató arra kéri a tolvajt (vagy tolvajokat!), hogy ügyeljen a teknősökre, mert könnyen
kiszáradnak.
Sajnálatos, hogy fővárosunk büszkeségét, az Állatkertet sem kímélik az elvetemült elemek. Reméljük, rövidesen
megkerülnek a gyerekek kedvencei, a kedves kis görög teknősök.
A kis Rece felpillantott az újságból, Karcsira nézett. Karcsi akkorát sóhajtott, hogy egy szélmalmot el lehetett volna vele
indítani.
69
– Mondjátok már: mi van? Mit titkolóztók?! – türelmetlenkedett Marci. – Mit úsztatok meg?
– Milyen oroszlánbömbölés? – Péter előrehajolt az ágyból. – Egy szót sem értek az egészből. Tessék elmagyarázni!
– Én még most is reszketek! – mondta Karcsi, de büszkeség is csendült a hangjában. – Micsoda izgalmakon mentünk
keresztül!
– Ki kell fújnunk magunkat – védekezett a kis Rece. – Hajszál választott el bennünket attól, hogy megrögzött bűnözők
legyünk!
– Bűnözők!
– Az oroszlánokat lestük, fel akartuk venni a hangjukat magnóra. És akkor elcsíptek! Engem, Karcsit és Sülét.
– Előtártuk a bizonyítékainkat – mondta fölényesen a kis Rece. – És a bizonyítékok hatására minden tisztázódott.
– Keresztkérdést is kaptatok?
70
– Hogyne! Nem is egyet! Ez már, tudod, nagyobb bűntényeknél így szokás – hencegett Karcsi.
– És mi volt a bizonyíték?
– Azért örülök, hogy nem ti voltatok az elvetemült elemek – hajolt hátra megnyugodva Péter. – Nem tett volna jót a
cirkusznak, ha tagjai között bűnözők is vannak.
A kis Rece töprengő arccal sétált a szobában fel s alá. Néha belenézett az újságba, mormogott valamit, s tovább
folytatta a kocogást.
– Mit csinálsz?
– Örülj, hogy megúsztátok! – vélte Péter. – Mit kell még azon elemezni?
– Figyeljetek ide! – A kis Rece szétvetett lábbal megállt a szoba közepén, fölényesen mosolygott a vadlibákra, s kicsit
gúnyos hangon kezdte a mondókáját: – Az embernek azért van esze, hogy mozgassa!
– Három részre bontottam az esetet. Első: ellopták a teknősöket. Második: nem mi voltunk. Harmadik: óriási jutalom
a nyomravezetőnek. Kérdés: ki lopta el?
– És ha a rendőrség tehetetlen?
A ki Rece úgy állt a szoba közepén, mint a híres angol regényfigura, minden detektív eszményképe, az éles eszű
Sherlock Holmes. Csak egy kurta pipa hiányzott a szája sarkából.
– És nekünk elsőbbségi jogunk van. Mi voltunk az első 71gyanúsítottak. Ezt ki kell aknázni! – A kis Rece lassan,
megrágva ejtette a szavakat, mintha gyengeelméjűeknek magyarázna.
A vadlibák ugyan nem voltak gyengeelméjűek, de tény, hogy tátott szájjal hallgatták a kis Recét.
– Még korai a lelkendezés – hárította el a kis Rece az éljenzést. – Még az elején vagyunk. A legeslegelején. Még teljes
a sötétség.
Ezen mindnyájan eltűnődtek. Marci finoman latolgatta az új helyzetet; Péter megborzongott, újra átélte Karcsiék
izgalmas óráit az Állatkertben; Karcsi leplezetlenül büszke volt, hogy ilyen rendkívüli esemény közvetlen közelébe
került.
A kis Rece összevonta a szemöldökét, szeplős arcára igyekezett férfias vonásokat erőltetni, mint ahogy az híres
detektívekhez illik. „Egy pipa kellene! Kurta szárú angol pipa. Az tekintélyes külsőt kölcsönözne!” – gondolta magában,
s elhatározta, hogy tárgyalásokba bocsátkozik majd a bátyjával pipaügyben. Addig is, pótmegoldásként, egy
ceruzacsonkot harapott a fogai közé. Hogy az illúzió meglegyen.
– Szeretném valamire fölhívni a figyelmet – sziszegett, mert a ceruzacsonk erősen akadályozta a beszédben.
A kis Rece kivette a fogai közül a ceruzacsonkot, az ujjai között tartotta, mint egy pipát.
– Hogy ez a nyomozás szigorúan titkos. Senkinek sem szabad semmit sejteni! Nehogy elhalásszák az orrunk elől a
tettest!
72
– És a jutalmat. Well.
– Így szokták mondani a detektívregényekben. Éppen ezért mindenki álnéven fog szerepelni. Esküt is kell tennünk,
hogy a titok biztosítva legyen.
A vadlibák csillogó szemmel nézték a ceruzacsonkkal gesztikuláló kis Recét. Hát nem gyönyörű? Hát nem a szerencse
kiválasztott fiai ők? A tavaszi szünettel együtt az ölükbe pottyant ez az izgalmas nyomozás!
– Az álnév már meg is van – szólt Péter, a kendőt húzgálva a nyakán, a pótfül a jobb füléhez került, s egyszerre három
füle lett.
– Helyes – mondta a kis Rece. – És egyúttal megvan a főhadiszállásunk is, illetve a bázisunk. – És körbemutatott a
szobán.
– Az a hely, ahonnan kiszállnak a detektívek nyomozni, és ahová a szálak összefutnak. Most pedig tegyük le az esküt!
– folytatta a kis Rece sziszegve, mivel a ceruzacsonk újra a fogai között volt.
Addig, míg Süléék megérkeznek, félretették a nyomozást, és újra a cirkusszal foglalkoztak. Bemutatták Péternek az új
szerzeményt.
73
A macska egy ideig gyanakodva nézte az oroszlánokat, majd óvatosan odament a falhoz, és megszagolta őket.
Visszamentek Péterhez a szobába. A kis Rece ollót keresett, szépen kivágta az újságcikket.
– Minek az album?
A kis Rece kiszedte az albumból a családi fényképeket, Karcsi tartotta a dobozt, és Marci rakta bele óvatosan, hogy ne
törjenek össze.
– Így ni! – A kis Rece elégedetten szemlélte az újságcikket. – Az első nyom! – És becsukta az albumot.
Egy üres címkét kért Pétertől, ráragasztotta az album fedelére, és nyomtatott betűkkel ráírta:
A TEKNŐSÜGY!
74
2.
– Ezek ők!
– Sülével egy kis baj van – mondta Jóska komoran. – Ezt küldi.
25+34+31+11+32+34+42+15+21+42+31+11+14
16+11+52+34+33.
14+12+63
11+64+55+43+35+11+63
12+43
15+12+63+63+13+35!
– Mesélj el mindent! – szólt komolyan a kis Rece Jóskára. – Ne hallgass el semmit! Minden nagyon fontos lehet.
– Jó – mondta Jóska, és kék szemét a vadlibákra emelte. – Ott kezdem, hogy elugrottam Süléért. Felmásztam az
emeletre, és becsöngettem. Itt mindjárt történt egy kis baj. Azt hittem ugyanis, hogy Süle fog ajtót nyitni. Mindig ő
nyitott eddig ajtót. Szóval majompofát vágtam. Felfújtam az arcomat, és erősen kancsalítottam. Olyan erősen, hogy
nem láttam, ki nyitott ajtót. Nem Süle nyitott. Az apja. Miután kancsítottam, nem vettem észre rögtön. És
tovább 75vágtam a majompofát. Végre megszólalt Süle apja, hogy: „Kit keres, fiam?” Én nem mertem abbahagyni a
kancsítást, hogy hátha így nem ismer meg. A biztonság kedvéért dadogtam is. Így: „Sü-sü-sü-sü…” „A fiam nem ér rá!
– mondta az apja, félbeszakítva a dadogásomat. – Egyáltalán nem ér rá, és a jövőben sem fog ráérni! – és bevágta az
ajtót.
Jóska nagyon szerencsétlen arcot vágott, és tengerkék szemével esdekelve nézett a vadlibákra.
– Egy ideig még álldogáltam az ajtóban, de nem mertem még egyszer becsöngetni! Aztán leslattyogtam a lépcsőn. Kint
az utcán megkerestem a Süléék ablakát. Óvatosan felfütyültem. Akkor dobták ki az ablakon ezt a cédulát. Biztosan Süle
dobta ki, de őt nem láttam. Ténferegtem még egy ideig, de nem történt semmi. Felvettem a cédulát, belenéztem, és
nem lettem okosabb. Azt hittem, hogy valami számolás lehet, valami összeadás, amit a huzat vitt ki az ablakon. Először
arra gondoltam, hogy visszaviszem, hátha ezzel meglágyítom az apja szívét, de aztán meggondoltam, zsebre vágtam,
és tovább ácsorogtam.
– Gyerünk tovább! Ne hagyj ki semmit! Minden részlet nagyon fontos lehet! – sziszegett a kis Rece a ceruzacsonkot
rágcsálva.
– Elindultam ide. Átvágtam a téren. A homokozóban tömegverekedés volt. A pockok püfölték egymást. Gondoltam,
hogy beavatkozom, de aztán továbbmentem. Aztán Bagamérit láttam, a fagylaltoskocsira könyökölt, és újságot
olvasott. Közben füttyentgetett, hogy ejha! Meg tyűha! De nem törődtem vele, húztam a csíkot, és meg sem álltam,
míg ide nem értem. Jól tettem?
– Jól tetted, hogy mégis elhoztad a cédulát – szólalt meg Marci. – Semmi kétség, ez titkosírás!
7677
– Próbáljuk megfejteni! – mondta Marci, leült az asztal mellé, maga elé terítette a cédulát, elkérte a kis Recétől a
ceruzacsonkot. – Minden titkosírás alapja a logikus gondolkozás.
– Tehát gondolkozzunk logikusan! – emelte fel a ceruzacsonkot Marci, mint egy titkosírás-szakértő. – Először vizsgáljuk
meg alakilag! Vagyis a külsejét. Azt látjuk, hogy részekre tagolódik. Rövidebb és hosszabb részekre. Azt hiszem, hogy
nyugodtan feltételezhetjük, sőt le is szögezhetjük a tagolódás értelmét. Ezek a tagolt részek: szavak!
Marci körülnézett, hogy követik-e az okfejtést. A vadlibák követték. Karcsinak még a szája is tátva volt a nagy szellemi
erőfeszítéstől.
– Ha ezek a rövidebb-hosszabb részek szavak, akkor a számok nem lehetnek mások, mint betűk! Mit figyelhetünk meg
még alakilag? Milyen jeleket?
– Egy pontot, egy felkiáltójelet és egy csomó összeadásjelet – mondta a kis Rece a cetlibe pislogva.
– Úgy van! A pont és a felkiáltójel az előbbi feltevés helyességét bizonyítja. Mert pont és felkiáltójel általában
mondatok végén szokott állni. Itt tehát két mondat van.
– Nagyon valószínű – helyeselt Marci. – Na most, ha tovább vizsgáljuk a dolgot, észrevehetjük, hogy hatosnál nagyobb
szám nem fordul elő.
– Itt meg is akadtam – ismerte be Marci. – De ha az ember valahol elakad, a legjobb, ha másik úton próbálkozik.
– Mivel ez az írás a magyar ábécé betűire alapul, indul78junk ki az ábécéből. Mivel számokról van szó, számoljuk meg,
hány betű van az ábécében.
Elkezdték számolni a betűket. Pillanatokon belül összezavarodtak, egymás szavába vágtak, hangoskodtak.
– Így nem lesz jó! – szakította félbe a vitát Marci. – Te, Péter, mondd a betűket, Jóska meg számoljon!
– Harminchat, harminchat… – mormogta Marci. – Hat meg harminchat. Hatszor hat harminchat! – kiáltott fel
izgatottan. – Maradjatok csendben! Úgy érzem, nyomon vagyok! Megtaláltam az összefüggést!
Marci egy tiszta lapot kért, Süle cédulája alá fektette, és felírta rá, hogy 6, 36 és 6x6=36.
– Hatosnál nagyobb szám nem fordul elő – morogta maga elé. – Viszont nullára végződő szám sem. A nulla nincs benne.
Felírta a lapra: 0, 1, 2, 3, 4, 5, 6.
A vadlibák úgy néztek Marcira, mint valami varázslóra, aki érthetetlen szavakat motyogva néz maga elé.
79
Marci tovább motyogott, erőltette az agyát, érezte, hogy közel jár a megoldáshoz, izgatottan fészkelődött a széken, és
elmerülve rágta a ceruzacsonkot.
Aztán felugrott a székről.
Gyorsan újra felírta a két számsort a papírra, az egyiket vízszintesen, a másikat függőlegesen. Vonalakkal kötötte össze
őket.
– Ebbe belefér az ábécé. A legkisebb szám tizenegy – magyarázta. – Egy meg egy. Ez nem lehet más, mint az a betű!
Akkor a hatvanhat az utolsó betű, a zs betű! Az eleje és a vége már megvan.
– Most már csak az a kérdés, hogy milyen sorrendben írjuk a betűket. Beírhatjuk vízszintesen és függőlegesen.
Ha a betű az első szám, akkor az á betű a második. Kettő meg egy huszonegy. Próbáljuk meg függőlegesen beírni a
betűket.
80
SZOBAFOGSÁGBAN VAGYOK.
– Majd kiszabadul – felelte a kis Rece, a ceruzacsonkot újra a fogai közé dugta. – Vagy amnesztiát kap!
– Hát igen – merengett Karcsi –, Sülének minden összejött. Először a macska, aztán az állatkerti kalamajka.
A kis Recének eszébe jutott az éjféli távirat is, de mélyen hallgatott róla.
– Azért majd őt is bevonjuk a nyomozásba – jelentette ki nagylelkűen. – Aki ilyen titkos levelet tud írni, nem elveszett
ember!
Jóska megkérdezte:
81
– Gyerünk ebédelni, útközben elmondom. – A kis Rece a titkosírást és a megfejtést is belerakta az albumba.
– Most pedig tegyük le az esküt! – mondta Péter. – Tegyétek ide a bal kezeteket az albumra, és mondjátok utánam!
A vadlibák a bal kezüket az albumra tették, és Péter után mondták az eskü szövegét:
– Esküszöm, hogy hallgatni fogok, mint a sír! Ha eskümet megszegem, ne legyek többé vadliba!
Karcsi tejet keresett a macskának, kivitte a fáskamrába. A macska morogva körözött a tányér körül, majd hirtelen
belefetyelte a tejet.
A vadlibák elindultak haza, útközben a kis Rece elmagyarázta Jóskának a helyzetet. Jóska segített vinni a magnót, és
szaporán bólogatott.
– Igen. És füttyöngetett!
82
Nyolcadik fejezet
1.
A kis Rece elmélázva ette az ebédet. Csak a teste volt jelen, a szelleme ide-oda csapongott. A nyomozáson mélázott, s
néha úgy érezte, hogy olyan egyszerű az egész, mint egy pofon: elcsípik a tolvajt, átveszik a jutalmat, és kész! Máskor
meg úgy érezte, hogy megoldhatatlanul nehéz és bonyolult ez a nyomozás. Mert hogyan kell például elkezdeni?
Idegesen rázta a fejét, mint akinek víz ment a fülébe. Bátorítgatta magát. Nem kell elcsüggedni! Meg: azért van az
ember esze, hogy mozgassa!
És akkor rájött, hogy legegyszerűbb, ha tanácsot kér a bátyjától. Hát persze! A bátyja mindennap elolvas egy
detektívregényt. Nincs nála tájékozottabb ember detektívügyben Budapesten. Most is olvas egyet, a tányérnak
támasztva.
A kis Rece szelleme visszatért a testébe, szeme vidáman ragyogott, mozdulatai meggyorsultak, rendes tempóban
belekanalazott a krumplifőzelékbe, majd rendes tempóban félre is tolta a tányért az utálatos krumplifőzelékkel.
Egyszóval a kis Recébe visszatért a szellem.
A bátyja arcát vizsgálgatta, hogy vajon milyen hangulatban van. Úgy találta, hogy jó hangulatban van, meg lehet
próbálni a kérdezősködést.
83
– Vitatkoztatok?
– Vagyis én csak hallgattam azt a sok hülyeséget, amit összebeszéltek, hogy kell egy esernyő, egy kalocsni meg
hajszáldrót meg ilyesmi.
– Hogyne, hogyne.
– Mitől?
– Akkor komplikáltabb. Mert például az eső elmoshatta a nyomokat. És akkor nem lehet min elindulni.
– Hát igen.
– Egy véreb?
– Igen. Azt odaállítjuk, szagot fogatunk vele, és megkezdődhet a nyomozás. Főleg az angoloknál divat ez.
– Főleg.
– A franciáknál már mondhatjuk, hogy ez nem szokás. Ez a véreb olyan angol specialitás.
A kis Recét nem érdekelték az angol specialitások, ásított egyet, amit a bátyja nem vett jó néven.
– Figyelj, ha oktatlak! Legalább vágj értelmes képet, 84ha megpróbállak belevonni egy intelligensebb beszélgetésbe!
De a kis Rece már megtudta, amit akart, és az intelligens beszélgetés teljesen hidegen hagyta. Lényeg az, hogy kell egy
véreb. Ami szagot fog…
Elmosta a tányérját, a főzeléket ügyesen kikotorta egy újságpapírba, majd belecsúsztatta a vödörbe.
– Miért én?
A kis Rece belenyugodott, nem olyan nagy ügy! Zsebre vágta a receptet.
Hát kutya éppen volt elég, kicsi, nagy, görbe lábú, szálkás szőrű, fehér, fekete, de mindnek póráz volt a nyakában, és a
pórázt mindig fogta valaki. Szabad, gazdátlan véreb nem volt a láthatáron.
A kis Rece vizslató szemekkel ballagott tovább, fürkészte az utcát, a fák tövét, az üzletek bejáratát.
És akkor meglátott egy fiút, aki mérgesen ráncigált a pórázánál fogva egy kutyát. A kutya nyaka kinyúlt a ráncigálástól,
négy lábát megfeszítette dühösen, de nem moz85dult. Ahhoz képest, hogy milyen kis vakarcs volt, jól tartotta magát.
– Gyere már, te dög! Te kelekótya fityfiritty! Az anyád kóbor sakál volt, az apád meg egy ütődött ebihal!
A kutya fogát vicsorgatta a sértegetésre, és még makacsabbul kapaszkodott a tavaszi földbe lehetetlenül kurta lábaival.
A kis Recének úgy tűnt, mintha a kutya magában röhögne. Apró porcelánfogait villogtatta, és elfeküdt a porban, mint
egy kecskebéka, szétterpesztve a lábait.
– A te kutyád?
– Viccelsz?
– Nem.
– Hát kéne nekem ez a kutya? Hát kutya ez egyáltalán? Hát azt hiszed, hogy önszántamból röhögtetem ki magamat?
– Én már mindent megpróbáltam! De ez a dög mindig 86hazavergődött valahogy, aztán én kaptam érte a nagy ruhát!
– Akarod, hogy segítsek rajtad? – A kis Rece közönyös arcot vágott, mintha egyáltalán nem érdekelné ez a kutyaügy,
csak éppen ma jószívűségi rohama van.
– Nem mintha nekem kellene! Ha én éppen kutyát akarnék, bokszernél alább nem adnám! De van egy beteg
nagynéném, meglepném vele. Erősen rövidlátó szegény, neki mindegy, csak ugasson.
– Vagyis?
– És nincs gilisztája?
– Ennek? Nézz rá, testvér! Hát van olyan épeszű giliszta, aki ebbe belemászik? És egyáltalán! Belefér ebbe egy
egészséges giliszta?
– Elárulok egy nagy titkot. Ezt be akarták oltani veszettség ellen, és mikor az állatorvos meglátta, röhögőgörcsöt kapott!
Egy napig nem is bírta abbahagyni! Aztán papírt adott róla, hogy ha ez a kutya meg tud harapni bárkit is, ő kifizet
minden kárt. Ez a kutya abszolút veszettségbiztos!
– Cinkotán. De annak is a legvégén, ott már nincs semmiféle közlekedés. Az már nem is Budapest. Postás is csak hetente
egyszer jár. Puskával, mivel olyan elhagyatott vidék. Ott már a tanyavilág kezdődik.
87
A kis Rece észbe kapott, hogy nem tudja a kutya nevét, utána kiáltott:
– És mi a neve?
A kis Rece örült, hogy a kutya nem vette a szívére a gazdacserét, hálából beszélgetni kezdett vele:
A kutya felugrott a levegőbe, mintha azt akarná mutatni, hogy ekkora nagyságú vérebekkel is felveszi a versenyt
szimatolás dolgában.
Lili csillogó szemmel nézte a kis Recét, pofájáról nem lehetett leradírozni a vigyorgást. Majd fogta magát, és
előrerohant, úgyhogy a póráz megfeszült, és a kis Recének ki kellett lépni, ha nem akarta, hogy a kutya megfulladjon.
A tabletták veszettül csilingeltek a nadrágzsebben.
Így értek a térre. Elöl a kutya, hátul a kis Rece ügetett, átvágtak a sütkérező mamák közt, át a homokozón, a kis pockok
hipnotizálva ugrottak szét, mint a bolhák.
A kis Rece még futtában látta, hogy Bagaméri a kocsi88jára könyököl töprengő arccal, és – igen – egy hatalmas véreb
volt a kocsi kerekéhez kötve, fogát vicsorgatta, széles, lelógó pofájából csorgott a nyál.
2.
Lili osztatlan sikert aratott a vadlibáknál. Péter hosszasan simogatta, vakargatta; Jóska füttyöngetett neki, trillázott,
mint egy sárgarigó; Marci a kutya fajtáját próbálta kitalálni, elismerte, hogy kicsi ugyan, de tagadhatatlanul vadászeb,
erre utal rövid lába és harcias pillantása; Karcsi kiszaladt a konyhába kockacukorért, és a markából etette.
Lili fáradhatatlanul élvezte a sikert. Nyüzsgött, mozgott, Pétert képen nyalta, Jóskának visszaugatott, Marcira valóban
harcias pillantást vetett, és falta a kockacukrot Karcsi kezéből.
A kis Rece tagadhatatlanul büszke volt a kutyára. Élvezte a kutya sikerét, bár szívébe apró tövis szúródott, mikor látta,
hogy Lili mindenkihez pontosan olyan barátságos, mint hozzá, holott ő a gazdája. De nem irigykedett, és nem
haragudott, becézgette a kutyát ő is, amikor sorra került.
Lili végül mégiscsak kezdett kimerülni, az ágy sarkába heveredett, összegömbölyödött és elaludt. Olyan hirtelen, mint
egy csecsemő.
– Egyszerű, mint egy pofon! Kivisszük az Állatkertbe, szagot fogatunk vele a teknősök kalitkájánál, és nem lesz más
dolgunk, mint követni a nyomokat.
89
– Nem medvére akarunk vadászni! – utasította el a lekicsinylést a kis Rece. – Nem a testi erejére lesz szükségünk,
hanem az eszére.
Lili felriadt, egy pillanatig kábultan nézett körül, hogy hol is van, de aztán vidáman, elpusztíthatatlan életkedvvel
vakkantott, fogait mutogatta, és a szeme ragyogott, mint két apró mozdonylámpa.
Péter elővette a feje alól az albumot, és egy papírlapot tett bele. A papírra ráírta: „A nyomozásban részt vesz Lili.
Helyszíni szemle az Állatkertben. Kísérők: Rozmaring, Rex, Jim és Joe, Boa és Constrictor. Tartalék: Hörömpő és
Negyedik Emmánuel.”
90
Kilencedik fejezet
Helyszíni szemle
1.
Az Állatkert kapujával szemben egy padra kuporodtak a vadlibák. Lili, mint egy valódi nyomozó kutya, fegyelmezetten
nyúlt el a lábuknál, s csillogó szemmel figyelte a tanácskozást.
– Én meg Karcsi nem mehetünk be – fejtegette a kis Rece. – Túl nagy lenne a kockázat. Felismernének, és másodszor
már bajos lenne kimagyarázkodni. Veszélyeztetnénk az egész akciót!
Karcsi bólogatott, hogy teljesen egyetért az elhangzottakkal.
– Éppen ezért azt javaslom, hogy oszoljunk kétfelé. Mi Karcsival itt maradunk, Marci meg Jóskával behatol a
pálmaházba.
– De hogy visszük be Lilit? – kérdezte Jóska. – Az Állatkertbe tilos kutyát bevinni. Nem szólva arról, hogy feltűnő is
lenne.
– Helyes – mondta a kis Rece. – És az lenne a legjobb, ha te vágnád zsebre – fordult Marcihoz.
– Mert Marcinak jobban elhiszik, hogy ártatlan. Ez már így van, te is beláthatod – tárta szét a karját a kis Rece.
Jóska belátta, hogy ez bizony vitathatatlanul így van, Marcinak jobb a fellépése.
91
– Csináljunk egy főpróbát! – állt fel a kis Rece. – Mi vagyunk Karcsival a jegyszedők, ez itt a kapu.
Marci lehajolt Liliért, levette nyakáról a pórázt, odaadta Jóskának, a kutyát meg betette a jobb kabátzsebébe.
Elindultak Karcsiék felé. Jóska közönyös képpel fütyörészett, Marci a biztonság kedvéért belenyúlt a zsebébe, és Lili
fejét vakargatta.
A kis Rece mint jegyszedő szúrós szemmel nézett rájuk, azonban Marci olyan magabiztos arcot vágott, hogy nincs a
világnak olyan szigorú jegyszedője, aki ne tette volna tűzbe érte a kezét.
– Megszagoltatjátok jó erősen Lilivel a teknősök kalitkáját. Lehetőleg többször és minden oldalról, hogy a szag
beleivódjon az emlékezetébe.
Mindnyájan helyeslően bólogattak, Lili is kidugta a fejét Marci zsebéből, és szintén bólogatott, hogy érti az ügyet.
– Sok szerencsét! És legyetek óvatosak! Mi itt megvárunk benneteket – búcsúzott a kis Rece.
Marciék elindultak az Állatkertbe, Karcsiék visszaültek a padra, és onnan lesték, hogy sikerül-e a behatolás.
Simán ment minden, mint a karikacsapás. Messziről is látták, hogy a jegyszedő néni barátságosan mosolyog Marcira,
és beengedi a titkos nyomozókat.
A padon ülő két gyerek elégedetten egymásra nevetett. A kis Rece felfújta szeplős képét, két tenyerét összeborítva a
szája elé tette, és öblösen tutult, mint egy hajókürt. Karcsi se akart kimaradni a zenebonából, csavarta az
öklét 92összecsücsörített szája előtt, és brekegett, mint egy repedtfazék-hangú kecskebéka.
Egyszerre csak Karcsi abbahagyta a brekegést, és könyökével oldalba bökte a kis Recét.
– Mi van?
– Látom! – mondta komoran a kis Rece. – Nekem már tegnap óta gyanús volt.
A másik oldalon Bagaméri, az elátkozott fagylaltos ügetett a hatalmas vérebbel. A véreb izmos nyakán megfeszült a
póráz, ahogy az orrát a földhöz nyomta, és szimatolva haladt előre.
Az elátkozott fagylaltos a pénztárhoz ment, jegyet vett, majd a kutyával együtt továbbsétált a kerítés mellett.
Már jó messzire jártak a bejárattól, mikor az elátkozott fagylaltos megállt. A két vadliba egy hatalmas platánfa
törzséhez simult. A fa két oldalán dugták ki a fejüket, mint két nagyra nőtt bagolyfióka az odúból, és nagyokat pislogva
figyeltek.
Bagaméri óvatosan körülnézett, a vadlibák visszahúzódtak. Ekkor a fagylaltos fogta a kutyát, nyögve felemelte, és
átpréselte a kerítés rácsán. Még egyszer körülkémlelt, majd a kutya pórázát gyorsan a rácshoz kötötte. A véreb bamba
pofával lapult a kerítés mögött. Bagaméri egy fél marék kockacukrot tömött bele, és megveregette izmos nyakát.
93
– Hát ez nagyobb, mint Lili – sóhajtott Karcsi lemondóan. – Lili ezzel a döggel fel sem veheti a versenyt.
– Majd mi kipótoljuk a Lilit! – jelentette ki elszántan a kis Rece. – Majd bevetjük az eszünket, és mindjárt nem lesz
olyan nagy legény! Majd elvesszük a kedvét ennek a fagylaltosnak a kalandorkodástól!
A kis Rece kemény arccal kilépett a platán mögül, Karcsi követte, bár az ő arca inkább aggodalmas volt.
A véreb böffentett egyet, s kifordult szemmel nézett a kerítés előtt ácsorgó vadlibákra.
– Nem jó. Nem fog elmenni. Vagy ha elmegy, valakit még meg talál harapni.
– Mi ez?
A kis Rece a tenyerére szórta a tablettákat, és kedveskedve, hízelgő mosoly kíséretében benyújtotta a rácson.
– Utyuli-mutyuli! Aranyos kis kutyuli! Szeret a bácsi! Hamm! Kapd be szépen!
– Ez a kutya butább, mint gondoltam – állapította meg 94elégedetten a kis Rece, összeverte a tenyerét, letörölte róla
a kutya nyálát.
Az elátkozott fagylaltos csörtetett a kerítés túloldalán. Lehajolt a kutyához, megveregette izmos nyakát. Majd levette
a kabátját, belecsavarta a vérebet, úgyhogy annak nem látszott ki se füle, se farka. A hóna alá vette nyögve a csomagot,
és elindult befelé a kavicsos úton.
– Szinte sajnálom, hogy közbeléptünk! – vigyorgott a kis Rece. – Csak hát mit csináljunk? Nekünk még több eszünk van!
Remélem, nem fog horkolni.
2.
Marciék simán eljutottak a pálmaházig. Jóska egy kicsit ideges volt, de igyekezett elnyomni az idegességét, Marci pedig
olyan becsületes arcot vágott, amilyet csak tudott.
Lili finoman megnyalta Marci ujját, hogy nyugi, nála minden a legnagyobb rendben van.
– Mondd el!
95
– Nézd, biztosra kell menni! Olyan nagyon sokszor nem próbálkozhatunk, mert feltűnő lesz. Másodszor már
megismernek, és gyanakodni fognak.
Jóska bólintott.
– Épp ezért egy kis fogást kell alkalmaznunk! Egy kis szemfényvesztést!
– Milyen fogást?
– De külön-külön.
– Miért?
– Várj, mindjárt megtudod! Szóval külön-külön besétálunk, mintha nem is ismernénk egymást. Ez fontos! Erre majd
ügyelj!
– Én odasomfordálok a teknősök kalitkájához. Te pedig pontosan az ellenkező oldalra mész. Minél távolabb, ez a
lényeg! Érted?
– Mi leszek?
– Mindegy. Lényeg, hogy ájulj el és ess össze! Ekkor majd minden figyelem rád terelődik. Én pedig nyugodtan
dolgozhatom majd Lilivel. Érted?
– Mikor látod, hogy befejeztem a szagfogást, feléledsz, udvariasan mosolyogsz, és kijelented, hogy semmi,
semmi, 96múló rosszullét, gyomorrontás, és szeretnél kimenni a friss levegőre.
– Világos! – Jóska szaporán bólogatott, volt benne ugyan egy kis szorongás, de hát ha Marci mondja, biztosan sikerülni
fog. Marci olyan okos és megfontolt!
– Akkor gyerünk!
A pálmaház bejáratánál szétváltak, ahogy megegyeztek, Marci a teknősök kalitkájához ment, Lilivel a zsebében, Jóska
meg az ellenkező irányban ténfergett.
Nem is nézett oda, szinte a hátával érezte, hogy Jóska elkezdte a megbeszélt szemfényvesztést. Kiabálás hallatszott a
háta mögül, egy-két öregasszony sikolya, az emberek odatódultak, üres lett a terep.
Marci előhúzta Lilit, körbeszagoltatta vele a kalitkát, majd mikor látta, hogy nyugodtan dolgozhat, a kalitkába is
bedugta a kutyát.
Lili szagolt, ahogy csak a tüdejéből tellett, mélyen beszívta a levegőt. Apró szeme ravaszul csillogott, az orra szinte
megnyúlt a nagy igyekezetben.
– Jól van, Lili! – súgta neki Marci, újra zsebre vágta a kutyát, és közönyösen a csoportosuláshoz ballagott.
A csoportosulás közepén feküdt Jóska. Igazán remekül játszotta a szerepét. A keze kifordult, a lábát szétvetette, és
még el is sápadt, úgyhogy a hörgésre nem volt szükség. Óvatosan kilesett a pillája mögül, Marcit kereste a tekintetével.
Marci bólintott, hogy minden rendben van, abbahagyhatja.
Jóska nagyot sóhajtott, mint aki víz alól bukik fel, révetegen kinyitotta a szemét, és körbenézett a föléje hajló arcokon.
Bágyadtan végigsimította a homlokát, mint egy primadonna, és elhaló hangon motyogta:
97
Mikor Jóska fel akart tápászkodni, egy erélyes kéz visszanyomta a földre.
– Szó sem lehet róla! Ki kell hívni a mentőket! – mondta az erélyes kéz tulajdonosa, egy szigorú arcú, fekete kalapos
öregasszony. – Hátha belső sérülése van! Én tudom, mit kell ilyenkor tenni! Én elvégeztem a vöröskeresztes
tanfolyamot!
A fekete kalapos öregasszony körülnézett, de senki se mondott neki ellent. Úgy tartotta a kezét Jóska vállán, mint egy
győztes gladiátor.
Jóska kétségbeesve jártatta a szemét, hogy merre pucolhatna el, de nem volt menekülés az embergyűrűből.
– Maga menjen telefonálni! – mutatott a fekete kalapos öregasszony az állatgondozóra. – Én addig mesterséges légzést
adok neki.
– Te azt nem tudhatod, fiacskám! – intette le a vöröskeresztes tanfolyamot végzett öreg hölgy, letérdelt Jóska mellé,
és elkezdte a mesterséges lélegeztetést. Megfogta Jóska két karját keményen, és pumpálta bele a levegőt.
Majd hirtelen odalapult a kígyók kalitkájához, mert meglátta Bagamérit, ahogy egy hatalmas csomaggal a hóna alatt
lopakodik befelé a pálmaházba.
Bagaméri elégedetten szemlélte az üresen hagyott teknőskalitkát. Odament, kibontotta a csomag elejét, és valamit
nyomkodni kezdett a kalitkához.
98
A gondozót azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Különben is gyanakvó alaptermészetű ember volt, de mióta
az a felháborító lopás történt, gyanakvása az égig ért.
Bagaméri megpróbált még egy cselt. A gondozó kezébe nyomta a csomagot, és hirtelen sarkon fordult.
A gondozó azonban résen volt, elkapta Bagaméri karját. Bagaméri megadta magát. Lelógatta a karját, és az arca olyan
sötét lett, mint egy szénbánya.
Bagaméri összeszedte magát. Arcára némi fény lopózott, a remény fénye, mint amikor megnyitják a szénbányát, s
besüt a nap.
– Az én drága kis kutyám! – mondta sírós hangon, és Marci elismerően nézte az elátkozott fagylaltos színészi
képességét. – Haldoklik… – folytatta Bagaméri. – Az volt az utolsó kívánsága, hogy hozzam ki az Állatkertbe. Azért
csavartam bele a kabátba, mert tudom, hogy tilos. De ki tudja megtagadni egy haldokló utolsó kívánságát?
És igen, Bagaméri sírt! Nagy, kövér könnycsepp gurult végig sötét ábrázatán. A gondozó teljesen megzavarodott a
színjátéktól. Hátul az agyában motoszkált ugyan egy kérdés, hogy vajon miképpen közölte a haldokló eb az utolsó
kívánságát, de mire kimondta volna, berohantak a mentők a hordággyal, felrakták Jóskát, és kirohantak.
Jóska még egy utolsó kétségbeesett pillantást vetett Marcira, aztán sóhajtva elnyúlt a hordágyon.
99
A gondozó elvesztette a fonalat, zavartan visszaadta Bagamérinak a kabátba csavart vérebet, megfogta az elátkozott
fagylaltos grabancát, és szigorúan kikísérte a kapuig. Ott kilökte, mint a részegeket szokták a kocsmából, és ennyit
mondott:
3.
– Ezt nem találtad el! Bagamérit éppen most zsuppolják ki, a kutyájával együtt! – mutatott a kis Rece a bejáratra.
Az elátkozott fagylaltos nagyon keserves képet vágott. Hóna alatt lógott a télikabátban alvó véreb. A csomag nem volt
könnyű, lehúzta a karját. Sóhajtva felnézett a tündöklő áprilisi égre, majd megvonta a vállát, s görnyedten elindult.
– Elvitték a mentők – felelte Marci, és nagyon furdalta a lelkiismeret Jóska miatt. – De igazán nem tehetek róla! –
sóhajtotta.
– Miről nem tehetsz? Miért vitték el? – A kis Rece is izgatott lett.
– Csináltunk egy kis szemfényvesztést az ügy érdeké100ben, de egy erőszakos vöröskeresztes öregasszony
összekavarta a dolgot.
Nem nagyon értették, de türelmesen vártak, míg Marci lecsillapodik, és világosan elmondja, hogy mi történt.
– És Lili?
– Gyerünk! Majd útközben mindent elmesélsz – indult meg a kis Rece, Lili nyakára csatolva a pórázt.
– Halljuk, mi történt? – Karcsi belekarolt Marciba, s úgy ballagtak a hatalmas platánok alatt.
Marci röviden, szabatosan elmesélte a szemfényvesztést, Bagaméri fura felbukkanását. Bár ezt egyáltalán nem értette.
– Megvonom a mai nap mérlegét. Lili szagot fogott. Ez jó. Időlegesen elveszítettük Jóskát. Ez is jóra fordul majd.
Bagaméri alól kihúztuk a szőnyeget! Ez is jó! Elfogyott az altató. Ez rossz.
– Szevasztok! Én sietek haza. Lilit még valahogy be kell adni a családnak. Plusz az altató elvesztését. Holnap reggel
találkozunk Péternél.
101
Tizedik fejezet
1.
Lilit határozott ellenszenv fogadta a Rece családban. Az ellenszenvet csak fokozta az a gyanús bejelentés, hogy
elveszett az altató.
– Lyukas a zsebem!
A kis Rece szorultságában bedobta a zsebügyet. „Még mindig a kisebbik baj!” – gondolta, és öklét kidugta a rövidnadrág
szárán, bizonyítva, hogy lyukas a zseb. Arról mélyen hallgatott, hogy a zseb egyáltalán nincs meg.
– Kölcsönkaptam az egyik osztálytársamtól. Illetve megkért, hogy vegyem magamhoz, mert ők elutaznak külföldre.
Különben nagyon okos kutya. Lili, úgy hívják. És én nagyon megszerettem. És különben is már elutaztak. Nem
dobhatjuk ki az utcára! – A kis Rece harcolt Liliért.
Ez volt a visszakozó szöveg, ezt már ismerték, azt jelentette, hogy elvonult a vihar. A fenyegetés különben sem 102volt
komoly, szerették az apjukat, és alig várták, hogy visszajöjjön külföldi útjáról. Távolsági sofőr volt, óriási kamionokat
vezetett, egész a tengerig. Ábrándozva képzelegtek a hosszú útról Európán át, s tátott szájjal hallgatták a beszámolót,
mikor az apjuk végre hazaérkezett. Egyszóval nem volt ez komoly fenyegetés, a mamájuk sem szánta annak, csak hát
valahogy rendet kellett tartani.
Lili is megérezte a hangulatváltozást, vidáman csaholt vékony hangján, majd szorgalmasan körbejárta a konyhát,
végigszagolt mindent, s felágaskodott a nagy Rece lábára. A nagy Rece szórakozottan lenyúlt, és megvakarta Lili füle
tövét.
Lilit befogadták.
Mikor a mamájuk átment a szomszédba altatót kölcsönkérni, a nagy Rece felnézett a könyvből.
A kis Rece tűnődött, hogy mennyit valljon be. „Martalékul dobom a kutyát! – döntött végül. – Így a többiről, a cirkuszról
és a nyomozásról elterelődik a figyelem!”
– Utánam jött.
– Csak úgy?
– Valahol biztos ki volt kötve, de eloldódzhatott a póráza, és rohangált fel-alá az utcán. Én elkaptam, nehogy elüsse
valami autó.
– Lehet, hogy valami hasonló neve volt. Piri vagy Gizi vagy Mimi. Tény az, hogy megértette. Nézd csak, hogy fülel most
is!
– Mimi!
A nagy Rece vonakodva, de elhitte a történetet, bólintott, és újra belemerült a könyv olvasásába.
103
Hajnalban az egész család vidám ugatásra ébredt. A kis Rece kiugrott az ágyból, próbálta csitítani a kutyát, de Lili nem
hagyta abba az ugatást, éles hangja apró darabokra tördelte a hajnali csendet.
A nagy Rece dühöngve ébredt, hiába húzta fülére a takarót, Lili hangja áthatolt rajta.
– Megspóroljuk a vekkert! De légy szíves, kicsit későbbre állítsd be a kutyát! Mi a csudát csináljak én hajnalban?
Kócos fejét vakarva bámult ki az ablakon, majd párnája alól előhúzott egy detektívregényt, és olvasni kezdte.
Végül is az egész korán kelésre a kis Rece fizetett rá. A mamájától hosszú listát kapott, amely apróbb bevásárolnivalókat
tartalmazott.
Miután bevásárolt, a teli szatyorral egy padhoz cammogott, leült, Liliről leoldotta a pórázt, hadd futkosson, és
gondolataiba merült.
„Hát először is, ugye, megcsinálták ezt a szagfogást. De ez majd csak akkor lesz jó, ha már nyomon vannak, és
azonosítani kell a teknősöket. Remélem, hogy Lili megőrzi a szagot!”
A mutatóujját is kinyújtotta.
A nagyujját is kiegyenesítette.
104
Töprengve nézte a három ujjat. Majd behajlította az ujjait, mint aki összefogja a tényeket.
„Ezeket tudjuk.
Tudunk még egy csomó mellékes dolgot, mint például azt, hogy este lopták el, meg hogy jutalom van kitűzve, meg
hogy mások is érdeklődnek az ügy iránt, mint például Bagaméri. De ezek nem lényegesek, csak eltérítenek a
nyomozástól!”
Füttyentett Lilinek, nyakára csatolta a pórázt, a kutyát a bal hóna alá csapta, a szatyrot a jobb kezébe fogta, és
hazaindult.
2.
– A szabadon mozgó nyomozók három főre csökkentek. A többieknek, különböző okok miatt, nincs biztosítva a szabad
mozgás.
– Egyetértünk – mondta Marci. – Vagyis az is fontos tagja a nyomozóknak, aki például ágyban fekszik.
Péter ezt akarta hallani. De aztán eszébe jutott a másik két nem mozgó tag.
105
– Majd ezt is megoldjuk. Bizonyos feladatokat ők is el tudnak látni. Jóskának különben is utána kell nézni. Már biztos
kiengedték a kórházból. Hiszen semmi baja sincs! Makkegészséges! – nyugtatta magát Marci, akinek volt egy kis
lelkiismeret-furdalása Jóska miatt.
– Egyszóval ezeket tudjuk – zárta össze az öklét a kis Rece, miután elsorolta a hajnali gondolkozás eredményét.
– Helyes! – bólintott Marci. – A nyomozás is olyan, mint a titkosírás. Logikusan kell gondolkozni!
– Gondolkozzunk logikusan! – örvendezett Karcsi. Tetszett neki ez a szó. Bár nem nagyon tudta, hogyan kell logikusan
gondolkozni, elhatározta, hogy erősen fog figyelni.
Marci viszont annál jobban tudta, s lelkesen egy kis előadást is rögtönzött a logikus gondolkozásról.
– A logikus gondolkozás olyan, mint egy rács. Amit meg kell szerkeszteni. Vagy mint egy kör. Ez a jobb hasonlat, a kör.
Elindulsz egy pontról, s keresed a következő pontot. Ha megtalálod, a két pontot összekötöd. Már van egy rövid
egyenesed. Ha mármost a harmadik pontot is megtaláltuk, és azt is hozzákötöttük a rövid egyenesünkhöz, feltétlenül
kaptunk egy kis ívet is. Ha egy körből ismerünk egy kis ívet, már szinte gyerekjáték meghúzni a kört! És a kör bezárul
az ismeretlen tettes körül!
A vadlibák egy kis ideig tűnődve emésztették Marci előadását. Karcsi a levegőben húzott egy kört, s próbálta
megérteni.
106
– És a másik oldal?
– A másik oldal a tettes. Aki valahol őrzi a teknősöket. Őt még nem ismerjük. Jelöljük X-szel.
– Jelöljük.
Marci felemelte az ujját, mint egy egyetemi magántanár. Karcsi leplezetlen tisztelettel nézte a tintafoltos mutatóujját;
s bent a szívében egy hang minden irigykedés nélkül felsóhajtott: „Ha én ilyen okos lennék!”
A mutatóujj Marci homlokát dörzsölte, a tintafolt osztódásnak indult, befestette a homlokbőrt, s különösképpen a
mutatóujjon is annyi maradt, mint volt. A tintafoltoknak már ez az adottságuk, de most senki se figyelt erre a sajátos
természeti törvényre. Elsikkadt, mint annyi nagy gondolat a percek lihegő rohanásában.
– Ezt mondom én is! – A kis Rece, bár elismerte Marci képességeit, egészséges ösztönnel ragaszkodott a saját
eredményéhez.
– És ha tovább akarunk lépni a te elméletedből – nézett Marci udvariasan a kis Recére –, akkor fel kell tennünk a
következő kérdést: mi az, amit a teknősök a tolvajnál is ugyanúgy csinálnak, mint eddig?
– X. eteti őket! – mondta boldog mosollyal Karcsi, hogy végre ő is hozzá tudott szólni ehhez a magas szintű és roppant
logikus beszélgetéshez.
– Úgy van! – nézett egy kicsit meglepve Karcsira Mar107ci. – X. eteti őket, mert nyilván neki is érdeke, hogy a teknősök
életben maradjanak. Különben minek lopta volna el őket? De! És most jön a következő kérdés.
– Mivel eteti őket? Ez itt a kérdés, a kérdések kérdése! És ez a tolvaj gyenge pontja. Ezzel a kérdéssel lehet nyakon
csípni.
– Hogyan? – álmélkodott Karcsi, aki elvesztette a fonalat, és megint nem értette a dolgot.
– Először tisztázzuk, hogy mit eszik egy teknős? Ehhez különben van egy segédeszközünk, egy lappangó információnk
– vetette oda hatást keltő könnyedséggel Marci.
– Mi az? – kottyant közbe a kis Rece, akit ez a váratlanul előbukkanó szó kizökkentett az egyetértő fejbólogatásból.
– Hát az Állatkert igazgatójának a nyilatkozata! Fejből idézem: valami olyasmit nyilatkozott, hagy a teknősök könnyen
kiszáradnak. Ez belevág az okfejtésünkbe. Vagyis? Nedvdús ennivalót eszik a teknős, hogy ki ne száradjon. Mi a
legnedvdúsabb étel?
– Igaz, de nem valószínű, hogy a teknős főzni tudjon. A természetben pedig nem fordul elő a leves.
– Úgy van! De mivel még nincs gyümölcs, ide sorolhatjuk az egyéb növényi termékeket. Például a salátát, répát,
krumplit.
Marci pihent egy keveset. A vadlibák nagy gyönyörűséggel néztek rá, hogyisne! Ez a logikus gondolkodás, ez valami
remek dolog! A kis Rece is osztozott a felemelő érzésben, igaz, hogy valami ilyesmit képzelt el hajnalban, de Marci
messze túlszárnyalta a hajnali gondolatait. Mert íme, még csak elméletben ugyan, de ott vannak a
tolvaj 108nyomában. A kör bezárult, illetve kezd bezárulni. Karcsi szívében egy hang ezt mondta nagy elszántsággal:
„Mindig logikusan fogok gondolkozni.” Péter igyekezett a fejében tartani, amit hallott, hogy lehetőleg szó szerint
bevezesse a nyomozási naplóba.
– Most pedig levonjuk a következtetést – szólalt meg Marci nyugodt hangon, mint aki egy számtanpéldát old meg
fölényesen, magától értetődő természetességgel.
– Mindet? – kérdezte Karcsi csalódottan, mert ez a következtetés ismét messzire tolta el a tolvajt, aki pedig már, úgy
érezték, a kezük között van.
– Még tovább szűkíthetjük a kört – mondta Marci. – Ki viselkedik gyanúsan azok közül, akik főleg zöldséget vásárolnak.
Egyszerű! Mindenki, aki mozogni tud, a saját körzetében végzi a megfigyelést.
Erről megint eszébe jutott Jóska, aki szintén szabadon mozoghatna, ha ő nem találja ki azt az ájulási trükköt.
– Azt javaslom, nézzünk utána Jóskának is. Mindenkire nagy szükségünk van. Ebéd után találkozunk a téren, én addig
elugrok Jóskához, és megnézem, otthon van-e már.
A vadlibák helyeslően bólogattak. Elbúcsúztak Pétertől, az udvaron a kis Rece bedugta Lili fejét a fáskamra ajtaján.
– Ismerkedjetek össze!
Lili vidáman csaholt, a csíkosra festett macska rémülten menekült a sarokba. Igyekezett beolvadni az oroszlánok közé.
109
Péter a szobában elővette az albumot, egy papírlapot fektetett rá, és homlokát ráncolva próbálta szó szerint leírni az
egész logikus gondolkozást.
3.
– Lehet, hogy a pálmaházban ráragadt valami. Pestis vagy himlő vagy kolera – fontoskodott Karcsi.
Marci legyintett.
– Akkor rám is rám ragadt volna! – Majd komoran folytatta: – Kutya kötelességünk meglátogatni! Értünk kockáztatta
a bőrét.
– És mi nem kapjuk el a fertőzést? Még csak az hiányozna a tavaszi szünethez! – húzódozott Karcsi.
– Akár elkapjuk, akár nem, ennyivel tartozunk Jóskának – jelentette ki a kis Rece. – Gyerünk!
A kis Rece töprengve nézte a teret, hogy mi az a furcsa, ami kifelé menet az eszébe villant, aztán el is enyészett. A
pockok megvoltak, túrták a homokot, a kismamák ia megvoltak, tereferéltek a padokon.
110
– Jó lesz szemmel tartani! – morogta a kis Rece. – Ha nem vigyázunk, megelőz minket!
A kórház fertőző osztálya üvegfallal volt elválasztva. A vadlibák kemény munkával megpuhították a portás szívét, és az
beengedte őket, noha nem volt látogatási nap. Karcsi még egy könnycseppet is kipréselt a szeméből a biztonság
kedvéért. Most az üvegfalhoz tódultak, és Jóskát keresték a szemükkel. Végre meglátták, Jóska olyan életunt arccal
sétált a vígan ugráló bárányhimlős gyerekek között, hogy Marci szíve elfacsarodott.
Kézzel-lábbal integettek neki, mire Jóska felnézett, és az üvegfalhoz ballagott. A hosszú, szürke kórházi pizsama
lötyögött rajta, a nadrág szára a földet söpörte, a kabát ujja hosszan túllógott, leffegett a csuklóján, eltakarta az ujjait.
Olyan volt Jóska, mint egy nagyra nőtt, szomorú rongybaba.
A vadlibák meghökkentek a szomorú látványon, elnémulva bámulták Jóskát. A kis Rece el akarta oszlatni a mélabús
hangulatot, rávigyorgott Jóskára, majd Lilit óvatosan kivette a zsebéből, odanyomta az üvegfalhoz, Lili vidáman
nyalogatni kezdte az üvegfalat, de a mutatvány semmi hatással nem volt a fertőző osztály foglyára.
Jóska bólintott, majd széttárta a karját, hogy minden hiába, nem tudnak beszélgetni.
Ekkor Marcinak eszébe jutott valami. Intett, hogy várja111nak, mindjárt jön. Elsietett, a folyosón megkereste a nővért,
és megkérte valamire. A nővér mosolyogva jött az üvegfalhoz Marcival. Marci egy noteszt szedett elő a zsebéből és
egy golyóstollat.
– Azt mondja a nővér, hogy beadhatjuk a noteszt meg a tollat, csak nem kapjuk vissza.
Kettétépte a noteszt.
A nővér kinyitotta az üvegajtót, odaadta Jóskának a fél noteszt és a tollat. Majd mosolyogva elment.
És megmutatta Jóskának.
– Persze, hogy nem találják, mikor nem is beteg! Ezt írd neki!
Marci írta:
BE A MENTŐ?!
Erre nem tudtak mit felelni. Aztán, hogy a társalgás ne akadjon el, Marci megkérdezte a noteszlapon:
HOGY VAGY?
112
A vadlibák szomorúan olvasták az üvegfal mögül jött üzenetet. Törték a fejüket, hogy mivel vigasztalhatnák meg a
különös fogságba esett barátjukat. A kis Recének eszébe jutott valami.
– Ezt írd meg! – biztatta Marcit. – Hogy gyakorolja a cirkuszi számát! A gumiembert! Használja ki az időt!
Marci írta:
GYAKOROLD A GUMIEMBERT!
JÓ!
A társalgás megfeneklett.
Ekkor mondta el Karcsi különös ötletét. Arrébb húzta őket az üvegfaltól, és izgatottan mondta:
– Én kitaláltam valamit!
– Nem! Ígérem!
– Micsodát?
– A rosszat.
– Például?
113
– Ha már egyszer múzeumba került, akkor nem fáj úgy! – Karcsi szeme ábrándosan komoly volt, és őszintén hitt ebben
a múzeumdologban. – Hogyha minden kellemetlenséget belerakunk, akkor az már muzeális tárgy lesz! Értitek?
– Rendes srác vagy, Karcsi! – mondta Marci komolyan, mint egy osztályfőnök.
A kis Rece is elmerengett, majd barátságosan mondta Karcsinak:
Marci gondolkozott, hogyan is fogalmazza meg az egyszemélyes múzeumot. Majd ezt írta:
KÖSZ! MEGCSINÁLOM!
A folyosón ki volt írva, hogy „Ügyeletes orvos”. Marci megkérdezte a nővért, hogy egy percre bemehetnek-e,
szeretnének érdeklődni a barátjuk állapotáról. A nővér bólintott. A vadlibák bekopogtak, s a halk „szabad”-ra
bementek a szobába.
114
– A barátunkról szeretnénk érdeklődni – állt Marci az orvos elé. – Rátz Jóskának hívják. Tz-vel.
– Holnap reggel hazamehet. Egészséges, mint a makk! Csak hát, beláthatjátok, előbb alaposan ki kellett vizsgálni. – Az
orvos mosolyogva tárta szét karját. Majd udvariasan kikísérte a vadlibákat.
115
Tizenegyedik fejezet
Még alig pirkadt, még csak egy kémény ragyogott a szomszéd háztetőn egy rávetődött sugártól, mikor a kis Rece
felébredt.
Szemhéja alól lopva végignézett a hajnali derengésben szuszogó szobán, majd megkereste Lilit, aki fél oldalára dőlve
horkolt az ágy melletti szőnyegen.
Szemben már az egész háztető tündökölt, mint egy hatalmas ferde tükör.
A napfényt beverte az ablakon, s egy különösen erős fénycsík, amely a padlásablak üvegéről verődött vissza, lépésről
lépésre közeledett Lili felé.
A kis Rece óvatosan keresztbe feküdt az ágyon, lenyúlt a kezével, és nyitott tenyerét Lili orra fölé tartotta.
A fénycsík elérte az alvó kutyát, Lili kinyitotta fényes szemét, levegőt vett, és kitátotta a száját, hogy egy éleset
vakkantson.
– Pszt! – súgta neki a kis Rece. – Maradj csendben! Nem muszáj minden reggel ugatni. Megszokás dolga. Meglátod,
nem is lesz olyan nehéz.
Lili lassan megnyugodott, értelmes tekintettel hallgatta a kis Rece suttogását, farkával örömteli indulót vert a
szőnyegen. Mert hát ha nem ugathat, valahogy mégiscsak ki 116kell fejezni azt a hatalmas boldogságot, hogy reggel
van, gyönyörű reggel, és a világ csudaszép!
A kis Rece marka elengedte Lili száját, megsimogatta. A kutya túláradó érzelemmel belenyalt a fejét vakargató,
simogató tenyérbe. Nem ugatott, megértette a parancsot.
– Jól van, Lili! Okos kutya vagy. Büszke vagyok rád – suttogta a kis Rece.
Megmosdott, felöltözött, fogta az üres szatyrot. Az asztalra egy cédulát tett, amelyre ráírta:
LEMENTÜNK TEJÉRT!
A zöldségesbolt előtt lecövekelt egy padra, Lilit lerakta a földre, és elkezdte a megfigyelést.
„Ha véletlenül megkérdeznék – gondolta –, hogy miért ülök itt, azt mondom majd, hogy a kutyát sétáltatom.”
Nem észlelt semmi gyanúsat. Álmos vásárlók turkáltak a zöldségek között, veszekedtek a nagy bajuszú zöldségessel. A
zöldségesnek azonban kötélből voltak az idegei, és mindenkire rámosolygott. Nem vette szívére a veszekedést.
Időnként belenyúlt a dióbélbe vagy az aszalt szilvába, egy-egy szemet a szájába dugott, s mosolyogva rágcsálta, mint
egy nagyra nőtt hörcsög.
Unalmában számolni kezdte, hogy hány diót és hány aszalt szilvát dug a szájába. „A dióbélre fogadok!” – gondolta.
Már 12:11 volt a dióbél javára, ami holtversenynek is számíthat, és azt jelentette, hogy a hörcsögbajuszú egyformán
szereti mind a kettőt, amikor a kis Rece meglátta az első gyanúsan viselkedő vevőt.
117
A gyanús vevő egy szalmahajú vénember volt. Hogy mi volt a gyanús benne? Gyanús volt először is a tekintete. Úgy
járt a szeme, olyan laposan, mint a tyúkól körül somfordáló rókáé. Már a boltba is úgy lépett be, hogy előbb lopva
körülnézett.
Gyanús volt másodszor az a hatalmas, üres zsák, ami a kese hajú vénember hátán lógott.
És gyanús volt harmadszor, hogy lelógó ajkát percenként beszívta fogatlan szájába, ettől teljesen behorpadt az arca,
és cuppogott. Ez a cuppogás, ez nagyon ravaszul hangzott, és csak megerősítette a kis Rece gyanúját. „Aki így cuppog
– gondolta –, arról minden feltételezhető!”
Elhatározta, hogy közelebbről megfigyeli. Gyorsan megszámolta a pénzét, hogy elég-e valamilyen apróbb vásárláshoz.
Majd Lilit halk füttyszóval magához hívta, bedugta az ingébe, és ráhúzta a pulóvert. Egy kicsit kidagadt a pulóver, de
nem nagyon feltűnően. Lili odahúzódott a kis Rece derekához, megnyalta, és édesen elaludt a meleg félhomályban.
– Miért jön a hétfő után kedd? Miért nem a péntek? Vagy a vasárnap? Ezt mondja meg nekem valaki!
– Rendnek kell lenni! – mondta végre a hörcsögbajuszú zöldséges, a tenyerébe köpte a szilvamagot, és egy dobozba
tette, amely már majdnem tele volt szilvamaggal. – A szokásost? – kérdezte azután a kese hajútól.
A vénember bólintott. A zöldséges a sarokba mutatott, 118ahol egy nagy láda állt, tele káposztalevéllel, hulladék
répával, petrezselyem zöldjével. A vénember ráérősen megtömte a zsákot, közben fáradhatatlanul cuppogott.
– Evésre vagy sütésre? Netán neked? Én imádom a dióbelet! Meg az aszalt szilvát. Én azt se bánnám, ha kenyér nem
lenne a világon. Meg hús. Teljes szívemből megértem a vegetáriánusokat. Tudod, azokat, akik krumpliból csinálják a
kolbászt meg céklából a lacipecsenyét.
A hörcsögbajuszú zöldségesből dőlt a szó, amíg húsos ujjaival egy zacskóba rakta a dióbelet, és méricskélte a mérlegen.
A kis Rece szeme sarkából a kese hajú vénembert figyelte, aki közben megtömte a zsákot hulladékkal, vállára vette, és
kifelé menet két cuppantás között odavetette a zöldségesnek:
– Írja a többihez!
– Egyszer próbáld meg összekeverni aszalt szilvával! Vannak, akik mézzel eszik a diót, de azoknak fogalmuk sincs az
igazi ízekről!
A követés nem okozott sok gondot, a vénember egyszer se fordult hátra, meggörnyedve cipelte a zsákot, cuppogott,
és időnként megcsóválta a fejét. Láthatóan mélyen el volt foglalva a gondolataival, és a kis Rece, félretéve minden
óvatosságot, egész közel ment hozzá. Erre a könnyelműségre majdnem rá is fizetett, mert egy kapu előtt megtorpant
a kese hajú vénember, lopva körülnézett sunyi rókatekintetével, és a kis Rece az utolsó pillanatban guggolt le egy
kukásbödön mögé.
119
Kilesett a kukásbödön mögül, s látta, hogy a vénember eltűnik a kapuban. Fölnézett az utcatáblára. Bőr u. 4.
Megjegyezte a számot, és besurrant a kapun.
Szűk, homályos lépcsőházban találta magát. A falról málladozott a vakolat, a keskeny ablakok üvegét vastag por fedte.
Feje fölött hallotta az öreg lépteit és a cuppogást. Egy emelettel feljebb járt a vénember.
Kinyitotta a szemét, és a falhoz lapulva elindult. Vigyázva lépkedett, hogy ne kopogjon a cipője.
Az öreg egy hatalmas vasajtó zárjába próbálta beleilleszteni a kulcsot. Előszörre nem sikerült neki, mert a zsák
elrántotta. Ledobta hát, és kinyitotta az ajtót. Belökte a zsákot, és utána ment.
Az ajtó mögül rettenetes bűz csapott ki. A kis Rece fintorgott, de beljebb dugta a fejét.
A látványtól szeme-szája elállt. A padláson körös-körül egymás hegyén-hátán nyúlketrecek álltak. Bennük rengeteg
nyúl ugrált, ágaskodott, mozgatta a pofáját. Volt ott fehér, fekete, tarka, kicsi, nagy, mindenféle fajta és származék.
Rece, mikor túljutott a csodálkozáson, keresni kezdte a 120kese hajú vénembert. Először nem találta, hol lehet, azután
az egyik nyúlketrec mögül cuppogást hallott.
Elszánta magát. Dobogó szívvel megiramodott az ajtóból, és három nagy ugrással a sarokban álló nyúlketrec mögött
kötött ki. Amennyire csak lehetett, hozzálapult a ketrec hátuljához, és lélegzetét is visszatartva hallgatózott.
Borzasztó büdös volt, és Lili is nyugtalanul mocorgott az ingderékban. A kis Rece benyúlt az ingbe, és megvakargatta
Lili fejét, hogy maradjon csendben.
Szerencsére a kese hajú vénember annyira el volt foglalva a cuppogással és a saját gondolataival, hogy nem vett észre
semmit.
A ketreceket járta végig, maga után húzva a zsákot, és egy-egy marék saláta- és káposztalevelet nyomott a mozgó
pofájú nyulak közé.
A nyulak szorgalmasan ropogtatták a reggelit, úgyhogy lassan megtelt a padlás a rágcsáló fogak muzsikájával. Olyan
volt, mint ablaküvegen finoman átszűrt fűrészgép-zümmögés.
A vénember még felét sem járta végig a ketreceknek, mikor kiürült a zsák. Nem sokat sopánkodott rajta, a vállára
kapta, és kicsoszogott a padlásról.
A kis Rece szíve is dobbant egy nagyot, és egy végtelenül hosszúnak tűnő percig visszafojtott lélegzettel hallgatta a
szakadatlanul rágcsáló fogak muzsikáját.
Azután összeszedte magát, elhessegette a szívéből a félelmet, s újra a régi bátor és vállalkozó kedvű fiú lett.
Megpróbált egy szívderítő vigyort, s bár ez még nem sikerült tökéletesre, a jég megtört, a félelem helyét a kíváncsiság
foglalta el.
Lilit óvatosan kiemelte az ingderékból, s a hóna alá 121fogta. A szatyrot a tejjel felakasztotta az egyik nyúlketrecre, és
megkezdte a nyomozást.
Lili fintorgott, tüsszögött a nyúlszagtól, s harcias pillantásokkal méregette a nagy füleket, az öreg császárok arcára
emlékeztető zacskós, bajuszos pofákat, a stoplámpaként villogó piros szemeket.
Lili legyőzte undorát, és szorgalmasan szimatolt. De semmi mást nem érzett, mint átható, szúrós, ammóniákra
emlékeztető és minden illatot, árnyalatot legyűrő nyúlszagot.
Becserkészték a padlást, benéztek minden lyukba, repedésbe, a gerendák mögé, a ketrecek alá – de nem találtak
semmit.
A sarokban hatalmas láda állt, amolyan régimódi utazóbőrönd, oldaláról szakadozott, foszladozott a nádfonat, sarkain
a rézveret megzöldült.
A kis Rece előtt egy pillanatra megcsillant a remény. Felnyitotta a láda fedelét A láda félig volt nyúlbőrrel. Izgatottan
turkált benne, de nem talált mást, mint ropogósra száradt dohányleveleket, amelyeket a molyok ellen raktak a bőrök
közé.
A kis Rece felegyenesedett, még egyszer végignézett a padláson, a ketreceken, a drótháló mögött gubbasztó, örökké
mozgó pofájú nyulakon, és felvonta a vállát.
Már éppen azon kezdte törni a fejét, hogyan is jusson ki a padlásról, mikor hirtelen megcsikordult a zár, s az ajtó
szélesre tárult. Kívülről hangok hallatszottak.
Annyi ideje maradt csak, hogy gyorsan belebújjék a ládába. Lilit az ingébe dugta, és magára húzta a láda fedelét. Egy
puffanás hallatszott. „Most dobta be a zsákot!” – fejtette meg a puffanást a kis Rece, összekucorodott a ládában, és
nagy óvatosan maga fölé húzgálta és szétteregette a nyúlbőröket. A bőrök tömény nyúlszagát csak
sú122123lyosbította a közéjük dugott dohánylevél, de ettől eltekintve kényelmes és puha búvóhely volt. Miután
elhelyezkedett, és kellőképpen álcázta is magát, fülelni kezdett.
Majd egy gúnyos röhincsélés hangzott fel, idétlenül elnyújtva, mintha egy szamárba oltott kakas nyerítene. A
nyerítéshez fáradhatatlanul kontrázott a cuppogás.
– Nem fél, faterkám, hogy felfalják a nyulak? Hű de büdös van itt! Nincs ezek közt görény?
A kis Recének rémlett valami, hogy mintha már hallotta volna, de ez nem jelentett semmit, mert fogalma sem volt
róla, hogy hol hallhatta.
A láda oldalán dobogás hallatszott. A kis Rece rájött, hogy a nyerítő idegen ül a ládán, és dobol a sarkaival. Ennek nem
örült, mert éppen azon gondolkozott, hogy óvatosan ki kellene lesni és megszemlélni a nyerítő röhögés tulajdonosát.
– Ez is üzlet, faterkám? Ez a sok büdös nyúl? Ki eszik ma nyulat? Kinek tudja ezt maga eladni? A kórháznak esetleg,
bagóért. A ritka állatokra kell rámenni, faterkám! Az egzotikus állatokra! Tudja maga, mi az az egzotikus állat?
– Azokat nem kilóra adják, faterkám! Hanem darabonként és sok pénzért! Az ám az üzlet! És tiszta üzlet! Az Állatkert
felneveli, én meg eladom.
– Csak vigyázz!
124
– Jó, jó! Tudom én! Vagyok olyan dörzsölt, mint maga! Várok egy darabig, míg elül az izgalom, s aztán eladom őket.
Egy ilyen teknősért megkapok száz forintot is!
– Mit kell mindig károgni? Ne féljen, sose jönnek rá! Legközelebb majd másfajtát újítok. Mondjuk, papagájokat. Nem
akar társulni velem, faterkám? Ezt a bűzt akarja szagolni egész életében?
– Na, tűnj el, te elfajzott csibész! Itt a zöldség, és ne is lássalak! Engem bele ne keverj, mert még azt is letagadom, hogy
valaha is láttalak! – A vénember ilyen hosszan még nem beszélt. A hangja reszketett az idegességtől.
A vasajtón kopogtak.
– Nem hallod? Tűnj el! És ne gyere többet nappal! Gyere este! De a legjobb az lenne, ha egyáltalán nem jönnél.
A kis Rece izgatottan lapult a ládában. „Megvan a tettes! Itt volt az orrom előtt!” Nem tudta, mit csináljon. Kiáltson
segítségért? Ki hallaná meg itt a padláson? Inkább jó lesz vigyázni, hogy ez a bűnbanda fel ne fedezze!
Magához szorította Lilit, és lapult csendben a ládában. Ez nem volt könnyű, mert az izgalomtól-e vagy az összetört
dohánylevelek porától rettenetes tüsszögési inger fogta el. Viszketett az orra töve, mintha apró tűkkel szurkálnák, a
viszketés fölkúszott egészen a tarkójáig. Óvatosan befogta az orrát, a száján lélegzett, s minden vágya az volt, hogy
csak kerülne már ki a padlásról.
– Ez az?
Az öregember vakkantott.
– Az áldóját, de nehéz! – hallotta a másik férfi hangját 125a kis Rece egészen közelről, és érezte, hogy imbolyogva,
zökkenve haladnak lefelé a lépcsőn.
„A tej! – villant az agyába, hogy a nyúlketrecen felejtette a szatyrot a tejjel. A másik gondolata már sokkal komorabb
volt: – Lehet, hogy fölfedeztek, és most…”
Torkában dobogott a szíve, és magához ölelte Lilit. Lili a félhomályban végignyalta az arcát, mintha biztatná, hogy ne
féljen, míg ő itt van.
„És ha most kiáltanék segítségért? Az utcán csak meghallja valaki!” – súgta a gondolatot a feltámadt életösztön.
Mire elég erőt gyűjtött a kiáltáshoz, a ládát feldobták egy autóra, s az autó nagy motorzúgással elindult.
„Most már nem kell csendben lenni – gondolta –, a motorzúgás úgyis elnyom mindent. Legalább kitüsszentem
magam!”
Hatalmasakat tüsszentett. Lili csillogó szemmel nézte, majd elfintorította az orrát, és ő is követte a példát. Versenyt
tüsszögtek a láda mélyén.
– Egészségedre! – hallotta a kis Rece a motorzúgáson keresztül, abbahagyták a tüsszentőversenyt, ijedten lapultak.
„Ezek itt ülnek a ládán! – gondolta rémülten. – Jaj, csak nem vettek észre?!”
– És a pénz?
A kis Rece feszegetni kezdte a láda tetejét, de az nem engedett. Erre dörömbölni kezdett, verte az öklével, és kiabált:
– Nyitom már!
– Pindur Géza szűcsmester – mutatkozott be roppant udvariasan a szemüveges szűcsmester. – De még nem válaszoltál
arra, hogy miért vagy a ládában.
A kis Rece felmérte a helyzetet, gyorsan megvizsgálta a szűcsmestert. „Most bőgjek, vagy beszéljünk értelmesen?” –
tűnődött, majd az értelmes beszéd mellett döntött, mivel úgy találta, hogy ezzel könnyebben kivághatja magát.
Mindenesetre amilyen gyorsan csak tudott, kikászálódott a ládából, hóna alá fogta Lilit, és titokzatos arccal mondta az
udvarias szűcsmesternek:
– Bújócskáztunk! Nyitva volt a padlásajtó, és én besur127rantam. Bebújtam ebbe a ládába. És nem mertem szólni. És
így hoztak ide…
– Kukac Bálint.
A szűcsmester végigmutatott a raktáron, mert hogy ott álltak: a raktárban. A polcokon egymás hegyén-hátán hevertek
a prémek, a bőrök, vállfákon lógtak a bundák. A sarokban legalább ötven kucsma állt oszlopban.
– Igen – bólintott a kis Rece. – De most sietnem kell. Akkor megegyeztünk: nem tetszik elárulni!
– Megegyeztünk! És eljöhetsz máskor is. Gyere csak! És ha kedvet kapsz, beállhatsz hozzám inasnak. Éppen ilyen inas
kellene nekem. Értelmes gyereknek látszol. És helyén van a szíved!
128
Tizenkettedik fejezet
Megszervezik a figyelőszolgálatot
1.
– Ott volt az orrom előtt! – mondta a kis Rece az egybegyűlt vadlibáknak, akik Péter ágyán ültek. Legszélen ült Jóska,
akit már kiengedtek a kórházból. – Hallottam a hangját! Hallottam, hogy bevallotta a teknősöket! És hogy legközelebb
papagájokat fog lopni!
– Csak éppen nem láttad! Csak éppen azt se tudod, hogy ki az – mondta Jóska.
– Semmi vész! – szólt közbe Marci higgadtan. – Ez így is nagyon fontos nyom. A logikus gondolkozás meghozta az
eredményt!
Marci büszke volt a logikus gondolkozásra, de egyáltalán nem akarta kisebbíteni a kis Rece érdemeit.
– Te pedig nagyon jól megálltad a helyedet. Mindent megtettél, amit lehetett. És végül is te találtad meg az első
használható nyomot!
– De legalább kilesett volna a ládából! Csak egy icipicit! Csak egy szemvillanást! Hogy milyen volt az a röhögős! Szőke,
barna, fiatal, öreg? – bosszankodott Jóska, akinek határozottan megnőtt az életkedve a kórházban. Türelmetlenül
dobogott a lábával.
– Az életkort a hang után is meg lehet állapítani. Gondolkozz! Inkább fiatal volt, vagy inkább öreg?
– Inkább fiatal.
129
– Nem rohanhatunk ajtóstul a házba! Gyanút fogna a tolvaj! Most riasszuk el, mikor már nyomon vagyunk?
– Foglaljuk össze a tényeket! – emelte fel Marci tintás mutatóujját. – Tehát van egy padlás. Azután van egy illető, aki
feltehetőleg rendszeresen jár oda zöldségért. Az illetőt nem ismerjük, a padlást ismerjük. Vagyis a padlást kell figyelni.
Lehetőleg a nap minden szakában. Tehát meg kell szervezni a figyelést. Figyelőpárokat alakítunk, és kétóránként váltjuk
egymást.
– Én Karcsival leszek – mondta Jóska, és nem teljesen önzetlenül. Ha Karcsival lesz figyelőpárban, akkor ott neki is lesz
szava, míg Marci vagy a kis Rece mellett kétségtelenül el lenne nyomva.
Karcsi mindenesetre örült Jóska kijelentésének, ők mindig nagyon jól megértették egymást.
– Helyes! Én pedig a kis Recével alakítok figyelőpárt – mondta Marci, majd eltűnődve nézett Péterre.
Míg a Bőr utca 4. szám felé ügettek, a kis Rece szétosztotta a dióbélt.
130
A vadlibák megtorpantak.
A tömeg szétnyílt, hogy utat engedjen két fehér köpenyes férfinak. Az egyik fehér köpenyes egy pecsétviaszt
szorongatott, a másik udvariasan köszöngette, amiért utat engedtek nekik. Majd mind a ketten beszálltak egy autóba,
és elrobogtak.
– Állítólag nyúlvész miatt – kapcsolódott be a beszélgetésbe a másik bámészkodó. – Állítólag! – hangsúlyozta még
egyszer, mint aki egészen másra gondol, és egyáltalán nem hiszi el, amit a hatóság mond.
A vadlibák az öreg nyúltenyésztőt keresték a tömegben, bekukkantottak a kapu alá, a kis Rece hegyezte a fülét, hátha
meghallja az ismerős cuppogást, de a kese hajú vénember nem volt sehol.
Marci megkérdezett egy termetes asszonyságot, akinek mind a két kezében hatalmas szatyor lógott, degeszre tömve
kenyérrel, hússal, különféle zacskókkal, hogy láthatólag majd leszakadt a keze. De nem tette le, hiszen csak egy percre
állt meg.
131
– Bilincsbe verték és elvitték a rendőrök – suttogta nagy meggyőződéssel, mint aki hiszi is, amit mond.
– Ugyan már! – szólt közbe egy fiatalasszony egy csomag répát lóbálva. – Ott iszik szemben a kocsmában!
Hiába, ez már minden utcai eseménynél így szokott lenni, a mesék, a legendák, a titokzatos történetek úgy születnek,
mint eső után a gomba.
A termetes asszonyság nem hagyta magát. Még hogy amit ő mond, az nem igaz?!
A vadlibák nem várták meg a kibontakozó vita végét, holott kétségtelenül izgalmasnak ígérkezett.
Elindultak a kocsma felé. Még hallották, hogy a két bámészkodó is felemelt hangon vitatkozik:
– Nyúlvész és kész! Mit ért maga ehhez!
– Nana!
A kocsma előtt megálltak és tájékozódtak. Mindenekelőtt elolvasták a kocsma nevét, amely az ajtó fölé volt kiírva egy
bádogtáblára.
– Dehogy nincs! Olyan vörhenyes. Én már láttam olyat, mikor lent nyaraltam a nagymamánál – vitatkozott Jóska. –
Meg láttam vasderest is meg pejt meg feketét. Mindenféle színű ló van, kivéve a zöldet. Meg a kéket.
A kis Rece az ablakon leselkedett befelé, és meg is látta a kese hajú vénembert: az egyik asztalnál könyökölt, és merőn
nézte az asztalon álló üres söröskancsókat. A kis Rece megszámolta, hét darab volt, a nyolcadik tele volt habzó sörrel,
a kese hajú vénember marokra fogta, mintha attól félne, hogy elveszi tőle valaki.
132
Rece intett Marcinak, hogy jöjjön oda és nézze meg. Marci odajött, és belesett az ablakon.
– Gyerünk be, hátha ki lehetne szedni belőle valamit –javasolta a kis Rece.
– És ha feltűnik valami gyanús alak, aki a padlás körül szimatol, óvatosan kövessétek! Mi most bemegyünk a kocsmába,
megpróbálunk valamit kiszedni a nyúltulajdonosból.
Marci megszámolta a pénzét, a kis Rece sajnálkozva közölte, hogy ő elköltötte a dióbélre minden vagyonát.
Jó ital a málnaszörp,
e!
– Szabad? – kérdezte Marci, s olyan udvarias képet vágott, amilyet csak tudott.
A vénember rájuk nézett fátyolos szemmel, és bólintott. Nem tűnt fel neki, hogy miért pont ide akar ülni ez a két
gyerek, mikor teljesen üres a kocsma. Hiszen részeg volt.
– Olyan ismerős a bácsi! Itt tetszik lakni a környéken? – kezdte el a beszélgetést a kis Rece.
133
– Tudom már, honnan ismerem a bácsit! A zöldségesnél szoktunk találkozni – színészkedett a kis Rece, a homlokára
csapott, mint akinek most jut az eszébe ez a felismerés.
De teljesen hiába színészkedett. A kese hajú zavaros szemmel nézett rájuk, és nem válaszolt.
– Talán nyulat tetszik tartani vagy teknőst? – tette fel Marci a csapdát rejtő kérdést.
– De most már nyulat se. Cupp. Semmit se. Cupp. Nyulacskáim! Cupp!
Keserűen felkiáltott, majd nagyot húzott a korsóból. A nyolcadik korsó kiürült, és a sör elmosta a vénember maradék
józanságát is.
Csodálkozva nézett a két gyerekre, mintha most venné őket észre. Töprengő arcot vágott, és mutatóujjával feléjük
bökött.
– Miért jön a vasárnapra hétfő? He? Miért nem a kedd? Vagy a péntek?
Fenyegetően felegyenesedett.
– Ti loptátok el a hétfőt! Hova dugtátok? Ha nem adjátok elő, bepanaszollak az Állatvédő Egyesületnél!
Marciék kihátráltak a kocsmából. A kese hajú leroskadt a székre, az asztalra hajtotta a fejét, az üres söröskorsók közé.
Olyan volt, mint egy kétfülű söröskorsó. Egy cuppogó söröskorsó.
Karcsi és Jóska egy teniszlabdával fejelt a ház előtt. Krétával kijelölték a pályát, kapunak felállítottak két téglát, s
belemelegedve fejelték a labdát.
– 6:0! Ilyen tudással az olimpián is indulhatnék! Nem is tudom, hogy miért pazarlom rád a tehetségemet?
134
– A fejelés az álcázás – magyarázta Karcsi szelíden. – Mert mi a feltűnőbb? Ha le-föl sétálunk a ház előtt, vagy ha úgy
csinálunk, mintha véletlenül lennénk itt, és ez a ház egyáltalán nem érdekelne? Gondolkozz csak! Fejelünk, és közben
szemmel tartunk mindenkit! És mi meg egyáltalán nem vagyunk gyanúsak.
Az okfejtés világos volt és megtámadhatatlan. Ezt Marcinak is el kellett ismernie. És mivel Marci olyan fiú volt, aki
habozás nélkül beismeri, ha nincs igaza, megkövette a fejelőket.
– Mint a csap! Azt úgy szokták mondani – oktatta ki Jóska, aki vérszemet kapott, és kihasználta az alkalmat, hogy
egyszer az életben ő is helyreigazíthatja a nagyokosokat.
A kis Rece szó nélkül lenyelte a kioktatást. „Pinty vagy csap, ezen kár vitatkozni!” – gondolta magában.
– Erről jut eszembe, hogy a kocsmát is szemmel kellene tartani – mondta Marci. – Legalábbis fél szemmel oda kellene
lesni, hátha felbukkan valami gyanús figura.
135
– Majd szemmel tartjuk – mondta Jóska. – És azt javaslom, hogy oszoljunk, mert így mi vagyunk a gyanúsak.
Éppen oszolni akartak, Jóskáék a krétával meghúzott pálya felé indultak, Marciék pedig Péterhez, mikor megláttak
valamit a tér sarkán, amitől úgy meglepődtek, hogy megmerevedtek, mint egy szoborcsoport. Karcsi a feldobott labdát
kapta el, s úgy maradt kinyújtott kézzel; Jóska elfelejtett továbblépni; Marci laza pihenjben állt, mint egy főhadnagy; a
kis Rece éppen lehajolt, hogy letegye a földre a kutyát; Lili ég és föld között lebegett, de megbűvölve a látványtól
kinyújtózott, mint egy fadarab.
3.
Az utca végén egy vak ember bukkant fel. Fekete szemüveges arcát az ég felé tartotta, mintha azt kémlelné, hogy esik-
e az eső. Fehér botjával aprókat kopogtatott a járdaszélen. És igen, vele volt egy hatalmas, lógó pofájú véreb.
A vadlibák végre felocsúdtak, szemvillanás alatt beugrottak a szemben levő ház kapujába, és onnan lesték Bagamérit,
kidugva sorban a fejüket a sarok mögül. Alul Lili, fent Jóska.
A vak ember megállt a 4. szám előtt, botjával kitapogatva a küszöböt, belépett a kapun, s felcsoszogott a lépcsőn. A
bot úgy szólt, mint valami végtelenre töltött gépfegyver a háborús filmekben.
136137
– A konkurencia újra keresztezi az utunkat! – szögezte le Marci a tényállást. – Egyelőre nem tehetünk mást, mint hogy
szemmel tartjuk.
– Még most korai lenne! S fennáll az a veszély, hogy ő is leleplez bennünket – fontolgatta Marci a lehetőségeket. –
Egyelőre meg kell tűrnünk őt is a pályán. Vegyétek be a figyelésbe őt is! Két óra múlva felváltunk. Legjobb lesz, ha itt
maradtok, mi meg eltűnünk, hogy ne lásson senki együtt bennünket. Megyünk a bázisra!
Az elátkozott fagylaltos botjával kocogtatva jött lefelé a lépcsőn, kilépett a kapun, fekete szemüvege mögül végiglesett
az utcán, majd elindult a kocsma felé.
Bagaméri ugyanazt a trükköt próbálgatta, mint Marciék. Kért egy korsó sört, és megkérdezte a cuppogó vénembertől,
hogy leülhet-e.
A kese hajú bólintott, és fátyolos szemmel nézte a vak embert, aki a vérebet óvatosan az asztal lábához kötötte, fehér
botját a térde közé fogta, és kortyolgatta a sörét.
De hogyan talált rá a nyomra Bagaméri? Egyszerű! Ő is rájött arra, hogy a szálakat a zöldségesboltnál kell keresni.
Szorgalmasan végigkérdezett egy csomó zöldségest, míg végre ráakadt a kese hajú nyúltenyésztő nyomára.
Csakhogy Bagaméri el volt maradva, hogy úgy mondjuk, fényévekkel volt lemaradva a gyorsan pergő eseményektől!
Nem tudott például a röhögősről, és nem tudott a nyúlvészről! A félhomályban és a fekete szemüveg miatt, amit nem
mert levenni, nem látta a padlásajtón a pecsétet.
A házmesterné, akihez bekopogott megkérdezni, hogy 138hol a nyúlfarm tulajdonosa, éppen mosott, és csak annyit
kiáltott ki mérgesen, hogy a kocsmában iszik a vén kese hajú. Csak mikor elment Bagaméri, akkor tűnődött el a teknő
fölött, hogy ennyit is kár volt mondani, mert ez a vak úgyse látja, hogy a vén cuppogós kese hajú-e vagy kopasz.
Így talált rá Bagaméri a nyúltenyésztőre, és borzasztóan örült, mert egy könnyű és biztos terv bontakozott ki a fejében:
leitatja az öreget, és mindent kiszed belőle.
Karcsi csak annyit látott, hogy Bagaméri int a pincérnek, s a pincér négy korsó sört tett le az asztalra, amelyről már
előbb elvitte az üres korsókat, mivel már nem fértek el.
Bagaméri sok tévedése közül ez volt a legújabb. Örömében nem is vette észre, hogy a vén kese hajú már tökrészeg!
A kese hajú cuppogva itta a söröket, és szeme előtt egyre inkább elhomályosult a bőkezű vak ember. Később már
kettőt is látott belőle, aminek részegen is örült, mert ugye, mind a két vak ember fizette neki a korsó söröket
számolatlanul.
Mire Marciék visszajöttek, már hangos éneklés hallatszott ki a kocsmából. Bagaméri cifrázta a nótát, a kese hajú
cupogott, mint egy köcsögduda, a véreb néha bele-belebuffogott.
Estig nem történt semmi. Este mind a négy vadliba együtt volt a kapualjban, és gyönyörködve nézték, ahogy Bagaméri
a kese hajú vállát fogva tántorog ki a kocsmából. A 4. szám alatt elbúcsúztak, a kese hajú lement alagsori szobájába,
Bagaméri pedig zsebre vágta a fekete szemüveget, a botot a hóna alá fogta, és hazaindult. Már nem volt vak ember,
mégis megbotlott minden kiálló kőben.
139
– Holnap újra eljövök! Drága egykomám! – rikkantotta az elátkozott és teljesen elázott fagylaltos.
140
Tizenharmadik fejezet
Botrány a divatbemutatón
1.
A kis Rece fütyörészve baktatott az utcán. Behajlított bal karján Lili ült, boldog pofával, mint egy csecsemő.
Gyönyörű reggel volt, az utcán gyerekek ténferegtek, játszottak, tereferéltek, mintha az utca egy óriási Vidám Park
lenne.
A kis Rece előtt búzaszőke hajfonatú lány sétált a barátnőjével, vihogtak, sugdolóztak, ahogy a lányok általában. A
búzaszőke időnként abbahagyta a vihogást meg a suttogást, rálépett egy-egy kiálló kőre, megpördült, és ábrándos
arccal, fennhangon mondta:
– Szünet!
Csak ennyit, semmi többet. Újra folytatták a vihogást és sugdolózást, majd újra egy kiálló kő, pördülés, ábrándos arc.
– Szünet!
A kis Rece érdeklődéssel figyelte a műveletet. Nem tudta megfejteni, hogy mit jelenthet. Valószínű, hogy a búzaszőke
sem tudta volna megmagyarázni pontosan, hogy miért csinálja. Csak. Mert tavasz van, szünet van, és gyönyörű ez a
reggel!
A kis Rece gondolatai visszatértek a nyomozáshoz. Jóska és Karcsi már biztosan elkezdte a megfigyelést. Nemsokára
leváltják őket Marcival. Valakinek Bagamérit is szemmel kellene tartani, mert ez az erőszakos fagylaltos még elhalássza
előlük a tettest. Bár amilyen szerencséje van! Hiszen még egy olyan egyszerű üzletben is csődöt mondott, mint 141a
fagylaltárusítás. De azért sose lehet tudni! Mert például ez a vakember-dolog egészen jó ötlet!
A kis Rece nyugtalan lett. „Azért nem kell megijedni! – nyugtatta magát. – Ha mi összedobjuk az eszünket, Bagamérinak
nem terem fű!”
A postás állt előtte, hatalmas bőrtáskájában kotorászott, mint egy bajuszos kenguru, és egy levelezőlapot nyomott a
kezébe.
A kis Rece forgatta a lapot. A címzés neki szólt, a feladó nem volt ráírva. A lapon csak ennyi állt:
15+12+42+13+35+15+22+42!
16+22+42+12+64
16+11+14!
A postás szalutált, és egy gyakorlott mozdulattal a hátára lendítette a bőrtáskát. Mintha púpja nőtt volna. Kacsázva
cipelte a púpját.
Gyorsabbra fogta lépteit, Lilit a hóna alá szorította, úgy kocogott Péterhez.
Péternél már ott volt Marci. A kis Rece letette elébük a levelezőlapot.
Péter előkereste az albumból a titkosírás táblázatát, odaadta Marcinak. Marci ceruzát vett elő, és megfejtette Süle
üzenetét.
142
Megütődve nézték Süle kétségbeesett üzenetét, mint valami palackból előkerült segélykérést, amely hónapokig úszott
az óceánban, és hajótörésről, vízbefúlásról és egyéb katasztrófákról tudósít.
– El kell menned! Nézz körül, hogy mi van, és segíts, ha tudsz! Addig én majd egyedül végzem a megfigyelést.
– Elmegyek – mondta a kedvenc hadsegéd, azaz a kis Rece, az alkalomhoz illő elszántsággal. – Addig vigyázzatok Lilire!
– nyújtotta oda a kutyát Péternek.
Péter átvette a kutyát. Lili párás szemmel figyelte a gazdáját, de megérezve, hogy súlyos dolog lóg a levegőben,
fegyelmezetten nyugton maradt.
– És ügyeljetek Bagamérira! Ne tévesszétek szem elől! – szólt vissza a kis Rece az ajtóból. Mint aki végrendelkezik,
mielőtt elindul a veszélyes útra.
2.
A kis Rece Süléék háza körül sündörgött, és azon törte a fejét, hogyan beszélhetne bajba jutott barátjával. Az emeleti
ablakot figyelte a másik oldalról egy fa mögé húzódva, s aprókat füttyöngetett.
143
Az ablakban megjelent Süle feje, a kis Rece éppen elő akart bújni a fa mögül, mikor egy szigorú arcú nő elrántotta Sülét
az ablakból, és összehúzott szemmel körülnézett az utcán.
A kis Rece türelmesen lapult a fa mögött, hiszen majd csak adódik valami alkalom. Süle már tudja, hogy itt van, s ketten
majd csak összehoznak valamit. Közben találgatta, hogy ki lehet a szigorú arcú nő.
A szigorú arcú nő Süle nagynénje volt, aki Debrecenből utazott föl Pestre, és Sülééknél szállt meg.
Megjelenése nagy felfordulást okozott a Süle család békésen folydogáló életében. Harcias vénkisasszony volt, aki
energiáit abban élte ki, hogy folyton beleszólt mások dolgába. Rögtön azzal kezdte, hogy átrendezte a lakást. Megállt
a szoba közepén, és szigorú szemét összehúzva kijelentette:
Süle apja megadóan tárta szét a karját, mint aki beismeri a súlyos bűnt, hogy bizony ez a lakás aszimmetrikus.
Süle eleinte kárörvendő képpel nézte a nagynéni garázdálkodását a lakásban. De rögtön leolvadt az arcáról minden
mosoly, mikor a nagynéni, meghallván a macskaügyet, a rejtélyes éjszakai kimaradást, változatlanul szigorú arccal
kijelentette:
– És a gyereket is kezelésbe veszem. Ez a gyerek teljesen elzüllik! Koszos a térde, rendetlen a ruhája! – És orrát felhúzva
mérte végig.
Süle segélykérően nézett a szüleire, de azok nem mertek szembeszállni a nagynéni szigorával. Cserbenhagyták Sülét.
– Először is: befejeztük a csavargást! És ez csak akkor 144lesz tökéletes, ha nem hagyod el a lakást. Majd segítesz
nekem rendezgetni. Másodszor: megtanulsz rendesen viselkedni, öltözködni! Mint egy úrigyerekhez illik!
– Mert a mi családunk valamikor úricsalád volt! Valódi úricsalád! Ezt jól vésd az eszedbe!
A nagynéni most olyan volt, mint egy címerpajzs. Csak egy kard hiányzott a kezéből, de azt nem volt nehéz odaképzelni.
– Éppen ezért, ha befejeztük a lakásrendezést, beviszlek a Divatszalonba manökennek.
Ezt Süle nem értette pontosan, hogy mit jelent, csak sejtette, hogy valami furcsát, mert a szülei most először vágtak
meghökkent arcot.
– Azért nem kell majmot csinálni ebből a gyerekből! – dünnyögte az orra alatt.
– Te csak hallgass, Alfréd! Neked sem ártott volna egy kis úri divat.
Szavaiban mérhetetlen gúny csengett, és még gúnyosabban nézte öccse kinyúlt pulóverét, kicsit kitérdelt nadrágját.
Még az előszobában sikerült elcsípni az apját egy szóra és megkérdezte tőle, hogy mi a csuda az a manöken.
Sülének rémlett valami, hogy moziban látott már ilyet. Pufók, malacképű, ondolált hajú, idióta kis kölykök illegnek-
billegnek a reflektorfényben. Ezen mindig visítva röhögtek, ha látták a híradóban.
145
Elhatározta, hogy megszökik, de akkor még nem volt tisztában szigorú nagynénje képességeivel. Először lebecsülte,
úgy gondolta, könnyűszerrel túljár egy ilyen élemedett asszonyság eszén.
A nagynéni keresztülhúzott minden szökési kísérletet. Bezárta az ajtót, és a kulcsot tüntető mozdulattal zsebre vágta.
A bevásárlásokat maga intézte el, végigszekírozva a környék valamennyi eladóját, fűszeresét, hentesét, pékjét. Sose
volt megelégedve semmivel. A fűszeres a raktárba menekült, ha meglátta. A hentes nem volt gyáva ember, valamikor
birkózott is, de ha a nagynéni belépett az üzletbe, még ő is megijedt, reszketni kezdett kezében a kés, és abba kellett
hagyni a szalámiszeletelést. A pék bírta a legtovább. Udvariasan mosolygott kövér képével minden zsörtölődő
megjegyzésre. Lelkesen bólogatott a néni hosszú magyarázatára, hogy hogyan kell sütni a kenyeret, mennyi élesztőt,
krumplit, kovászt kell beletenni, de mikor a néni meggyanúsította, hogy a kalácsból kilopja a mazsolát, biztosan azért
ilyen kövér, a pék idegei is felmondták a szolgálatot.
Még annyi ereje volt, hogy megkérdezte a nénitől, meddig marad Pesten, s mikor megtudta, hogy két hétig, elment az
SZTK-ba, és beteget jelentett. Az orvos simán kiírta gyomoridegességgel.
Sülének nem volt semmi esélye a szabadulásra. Kétségbeesett hangulatában már arra is gondolt, hogy egy jól
alkalmazott derékfogással elgáncsolja egyszer a nénit az utcán, és elszalad. Mert Süle egyszer-kétszer volt dzsúdózni
egy ifjúsági szakosztályban, s tudott egypár jó fogást. De hát erről az ötletről is le kellett mondania, mert ez
nem 146segítene semmit, itt a testi erő nulla, a néni felállna, leporolná magát, és a helyzet csak súlyosabb lenne.
Ekkor írta az első levelet, titkosírással, a vécén, s egy ritka pillanatban, mikor a néni nem figyelt oda, kidobta Jóskának
az ablakon.
A második levelet úgy juttatta el a kis Recének, hogy talált otthon egy üres levelezőlapot, megcímezte, ráírta a
segélykiáltást, s mikor mentek a nénivel a Divatszalon felé, a villamoson egy ismerős fiúval találkozott. Süle óvatosan
kacsintott a fiúnak, s szabad kezével háta mögé dugta a levelezőlapot. A fiú megértette, szótlanul odasomfordált,
elvette a levelezőlapot, és visszakacsintott, hogy minden rendben.
– Mit kacsingatsz?! – csapott le a néni Sülére, de már elkésett, az akció sikerült.
A villamoson többen felnevettek, Süle piros lett a rendreutasítástól, de ezzel a néni egyáltalán nem törődött. Még
szorosabban fogta Süle kezét.
A nagynéni sokáig sustorgott a Divatszalon vezetőjével, egy szemüveges, kifestett öreg nővel, közben Sülére
pillantgattak, olyasformán, mint ahogy egy eladó lovat nézegetnek a vásárban. Süle igyekezett olyan lomposan állni,
ahogy csak tudott. Fél vállát leeresztette, hátát begörbítette, térdét megrogyasztotta, de mindez semmit sem használt.
– Otthon még gyakorolják a járást! Egy könyvet a fejre, hogy egyenes legyen a gerinc! A legközelebbi bemutatón már
fel is léphet.
A nagynéni bólogatott.
Otthon Süle könyvvel a fején járt fel-alá a szobában, 147fájt a gerince, megmerevedett a nyaka, de nem volt kegyelem,
a néni a fotelból egrecírozta, mint egy őrmester.
Azután következett a fodrász, aki a néni alapos utasítgatásaira rendbe hozta a haját, ondolált bele egy hullámot,
úgyhogy mikor Süle a tükörbe nézett, majdnem sírva fakadt.
S most itt van a felmentő csapat, azaz a kis Rece, csak még nem tudja, hogyan beszéljék meg a dolgot. Mikor
meghallotta a füttyögést, visszatért szívébe a remény. Már az is nagyot lendített az életkedvén, hogy a barátai nem
feledkeztek meg róla. Hogy nincs egyedül, hogy valahol vidám gyerekek szaladgálnak a napsütésben teljesen szabadon!
A kis Rece volt a galamb, aki annak idején az öreg Noénak zöld ágat hozott a csőrében: az élet üzenetét, a remény zöld
ágát, hírt egy szebb világból.
A kis Rece csőre ugyan jelenleg dióbéllel volt tele, azt rágcsálta, s várta, hogy adódjék valami alkalom a beszélgetésre.
Ez az alkalom el is jött, a néni leszaladt bevásárolni, az ajtót bezárta, a kulcsot tüntetőleg zsebre vágta, s egy szigorú
pillantást vetett az ondolált hajú Sülére, hipnotizáló pillantást, amilyet az óriáskígyó vet a nyúlra.
A nyúl, vagyis Süle bele is remegett, amit a néni elégedetten vett tudomásul. Csakhogy most az egyszer tévedett a
néni: Süle az izgatott örömtől remegett, hogy mégis beszélhet a barátjával, s valamit ki fognak találni.
Mikor a néni elment, az ablakhoz szaladt, s integetett a kis Recének, hogy jöjjön fel gyorsan.
A kis Rece felügetett, s az előszobaajtó rácsán keresztül benyújtotta a kezét. Süle megrázta, s úgy kapaszkodott a kicsit
piszkos, tintafoltos, ragasztós s egyéb kielemezhetetlen nyomokat viselő kézbe, mint egy rab.
148
Röviden elmondta a helyzetet, lefestette a kelepcét, amelybe beleesett; a kis Rece bólogatott, Süle ondolált hajára
nézett, és egyből megértette, hogy a helyzet súlyos.
– Nyugi, nyugi!
A kis Rece törte a fejét, homlokát ráncolta, a tarkóját vakargatta, majd elvigyorodott.
– Fel a fejjel! Van egy ötletem. De most rohanok, nehogy meglásson a nénikéd! Délután ott leszek, és ne félj, kihúzlak
a bajból! Viselkedj úgy, mintha nem is találkoztunk volna, kövesd vakon a nénikéd parancsait! Na, szia!
A kis Rece lerohant a lépcsőn. Süle arcába visszatért a vér, szívébe a remény; nem tudta, mit talált ki a barátja, de
nagyon bízott benne, hogy meg fog szabadulni a kelepcéből.
3.
A Divatszalon tömve volt illatos, felékszerezett, kifestett múmiákkal, csiripelő öregasszonyokkal. A zene halkan szólt
valahonnan, de nem lehetett jól hallani a lármától.
Megérkeztek Süléék is, hátramentek a függöny mögé. Süle jobbra-balra forgatta a fejét, de nem látta a kis Recét. Éppen
akkor kapcsolták be a reflektorokat, a Televízió stábja próbált, mérték a fényt az operatőrök, egy kövér kopasz meg le-
fel rohangált, mindenkit megszólított, és jegyezgetett a noteszába.
A kis Rece még Süléék előtt szerencsésen bejutott, és átfurakodott a tömegen. Szépen meg volt fésülve, degeszre
tömött táskát szorongatott a hóna alatt.
A néni kiment, rábízta Sülét az öltöztetőkre, s leült az 149első sorba, olyan büszke arccal, mintha övé lenne ez a szalon.
Süle végre meglátta a kis Recét. Egy függöny mögött lapult, onnan sziszegett. Süle visszasziszegett, és a nagy
felfordulásban odasomfordált a függönyhöz.
Süle bólintott, és ártatlan képpel sétálgatni kezdett a rengeteg gyerekruha között. Az öltözőben sorban álltak a
kibodorított hajú gyerekek, kényeskedve nézegették egymást, a szép ruhákat, mint valami elkapatott filmszínészek.
Süle egy óvatlan pillanatban lecsapott egy tavaszikabátra, és flegma ábrázattal sétált a függönyhöz. Beadta a kabátot.
– Figyelj ide! – sziszegett a függöny. – Mikor te következel, erre jössz majd a függöny felé, és gyorsan helyet cserélünk.
Én megyek ki helyetted. Te pedig csak arra ügyelj, hogy merre tudsz elmenekülni. Velem ne törődj, én majd elpucolok.
A sarkon találkozunk!
Süle bólintott, és visszasétált a gyerekek közé. Majd felöltöztették őt valami bársonyból-csipkéből készült fantasztikus
ruhakölteménybe, és adtak neki egy műanyag lapot, amelyre egy hármas volt ráfestve.
– Mindenki úgy viselkedjen, ahogy az egy manökenhez illik! Értem? Amikor a számot szólítják, szépen kimentek, ott
kint van egy pást, másképpen egy emelvény. Végiglibegtek rajta, meghajoltok, megfordultok és visszajöttök. Én majd
kint leszek, és bekonferálom a modellt. Rajta, drágicáim!
Megcsipkedte, megpaskolta a drágicák arcát. Süle óvatos grimaszt vágott, mikor az illatos, felékszerezett, csontos kéz
az arcához közeledett.
Az öreg nő kiment, köszöntötte a közönséget, a reflekto150rok felgyulladtak, a televíziós kamerák ide-oda fordultak.
Az öltözőre félhomály borult, mindenki az elválasztófüggönyhöz ment leselkedni.
– Tölcsérvonalú átmeneti kabát, nagy gallérral, aszimmetrikus gombolással. Elárulom önöknek, kedves közönség, hogy
valódi Dior-modell! Különösen molett gyermeknek ajánlható.
Kiment az első gyerek a tölcsérvonalú kabátban, amely valódi Dior-modell. Végiglibegett, kényeskedve meghajolt,
majd visszasétált. Szólt a zene.
A divatcsászárnő elégedetten villogtatta műfogsorát, igyekezett úgy állni, hogy a tévékamera a profilját fényképezze.
– Narancssárga bársony Chanel-együttes. A ruha vonala a csípőig testhez álló, csipkéből készült nagy gallérral, hozzá
illő cipővel. Alkalmi ruha. Operába is el lehet menni benne…
A kis Rece gyorsan kiugrott a fedezékből, Süle odaadta 151a műanyag táblát, s felhasználva a félhomályt, füléig érő
vigyorral a kijárat felé húzta a csíkot.
A kis Rece kilépett a reflektorfénybe, végigkacsázott a dobogón, hajlongott, pukedlizett, még a kalapját is meglengette
az ékszeres múmiák felé.
Döbbent csend.
Óriási feltűnést keltett, amitől mindenkinek a torkán akadt a hang. Nem is csoda, ha belegondolunk, hogy az alkalmi,
narancssárga, csipkegalléros ruha helyett csíkos trikó volt rajta, harmonikanadrág, csámpás cipő, keménykalap és
krumpliorr!
A kis Rece vigyorogva illegett a dobogón, kalapját lengette, s odáig merészkedett, hogy csókokat dobált a megdermedt
közönségnek.
Kórusban rémüldöztek.
A divatcsászárnő először arra gondolt, hogy elájul, de aztán összeszedte magát, és a függöny felé indult, hogy
utánanézzen ennek a hallatlan, szemtelen tréfának.
– A Televízió Gyermekosztályától vagyok. Kérem szépen megismételni az előbbi számot! Ilyen kell nekünk, úttörőknek!
Ilyen vidám dolog!
152153
De a kis Rece már elpucolt. A küszöb közelében, a földön hevert a krumpliorr, elejtette a rohanásban.
A divatcsászárnő felvette, undorodva tartotta az ujjai közt, s magából kikelve rikácsolta:
Közben odakint a kövér kopasz a Gyermekosztályról megsértődött, leállította a forgatást, a televíziósok csapkodva,
lármázva összepakoltak.
A közönség azt hitte, hogy vége van a bemutatónak, morogva, kárálva tódult kifelé.
A néni is feltűnt a függöny mögül, fülig pirosan a dühtől, zavarában végigment a dobogón, majdnem lelépett, s ha
lehet, még dühösebben visszafordult és hazaügetett.
Süle és a kis Rece a sarok mögé húzódva figyelte a bőrönddel trappoló nagynénit.
Süle szívéről nagy kő esett le. Akkorát sóhajtott, mint egy bánya.
A kis Rece kezét rázogatta, majd összekócolta a haját, a vízhullámot próbálta eltüntetni.
– Holnap találkozunk Hörömpőnél! Remélem, nincs több nagynénéd! – búcsúzott a kis Rece, és sietett haza, hogy még
elérje a televízió esti adását. Hóna alatt vitte a táskát, benne a bohócöltözéket.
A Süle család a vállát vonogatva vette tudomásul a néni 154céduláját. Süle apjában valami bűntudatféle is motoszkált,
mert a végén azt mondta:
A kis Rece otthon gyorsan fogadást kötött a bátyjával, hogy ő még ma este szerepelni fog a tévében. A nagy Rece
szánakozó mosollyal tette ki az ötforintost, és bekapcsolták a készüléket.
A kis Rece annyira megnyerte a fogadást, hogy rajta kívül mást nem is mutattak a Divatszalonból. A kövér kopasz a
Gyermekosztályról vitriolos szavakkal fűszerezte a kis Rece produkcióját:
– Egyes divattervezők a Habsburg-monarchiába álmodják vissza magukat, csupa hercegfiókának öltöztetik ép ízlésű és
egészséges humorú gyermekeinket. A proletáröntudat felszisszen az ilyen babazsúros, cukorfalatos, kikent-kifent
ruhákra! Most pedig bemutatunk egy vidám jelenetet, amelyben egy gyermek kigúnyolja a belvárosi divatmajmolást.
– Ha akarod, téged is bevihetlek. Nagyon jók az összeköttetéseim – hencegett a kis Rece fennhéjázva, és gyorsan
beseperte a pénzt.
155
Tizennegyedik fejezet
A nyomok a csatornába vezetnek
1.
Bagaméri ígéretéhez híven felbukkant, fehér botjával kopogtatott a cuppogós nyúltenyésztő ablakán, majd átvonultak
a Piros Lóba sörözni. A cuppogós nyúltenyésztő még a tegnapi sörivást sem pihente ki, úgy élt, mintha álmodna, a
dolgok összefolytak előtte. Már a különös vak emberen se csodálkozott, aki fel-felbukkan, és bőkezűen fizeti a söröket.
Csak cuppogott bánatosan, s elveszített nyulait siratta.
Ez volt a helyzet, mikor Süle is bekapcsolódott a nyomozásba. Legelőször is alaposan tájékozódott mindenről, lelkesen
bólogatott, mikor Péter a logika vastörvényeit magyarázta, s hogy e vastörvényekkel csaptak le az öreg cuppogósra a
zöldségesboltban.
Süle a vízhullámot tördelte, gyűrögette a hajában, úgy hallgatta Pétert, aki az albumból olvasta fel a „teknősügy” eddig
felderített részleteit.
– Különben itt van a titkosírás megfejtése is! – nézett fel Péter az albumból. A nyomozati anyaghoz csatoltuk. Nagyon
jó titkosírás! Te találtad ki?
156
Süle áldását adta a titkosírás ilyetén felhasználására. Felállt, a tükörhöz lépett, megnézte, hogy az a nyavalyás vízhullám
kiment-e már a hajából.
– Egyszer jól megázol, és kimegy az egész. Ilyen kis vacak vízhullámot egy közepes záporeső is elmos! – okoskodott a
kis Rece.
A kis Rece hóna alá kapta Lilit, Süle kiment a fáskamrába a csíkosra festett macskáért. Madzagot kötött a nyakára, hogy
el ne szaladjon, majd ő is a hóna alá csapta a macskát.
– Ezt is viszem. Különben is kell neki egy kis friss levegő. Nem akarom, hogy kitörjön rajta az életuntság. Elég nagy
csapás ez a csíkozás is…
– Azért ez egy kicsit feltűnő lesz. Valahogy álcázd! Így mindnyájan lebukunk!
Péter felajánlotta az aktatáskáját, hogy Süle rakja abba a macskát, akkor nem látszik a csíkozás.
Süle belerakta a macskát az aktatáskába, fejét szabadon hagyta, s nagy gondosan ráhúzta a cipzárat. Majd az egészet
a hóna alá vágta, és elindultak, hogy leváltsák Jóskáékat.
– A helyzet változatlan!
Majd gratuláltak Sülének a szerencsés megszabaduláshoz. Faggatták, hogy mi volt, de Süle nagyon kurtán
válaszolgatott. Emlékezni se akart manöken korára.
– Beszéljünk másról! – zárta le a témát. – Mindenkit érhet baleset! – S a Bőr utcát vizsgálgatta összehúzott szemmel.
157
Jóskáék éppen indulni akartak, amikor a kis Rece éleset sziszegett, visszarántotta Jóskát a kapualjba.
Egy pattanásos kamasz őgyelgett a kapu előtt, sunyi pillantásokat vetett jobbra-balra, zsebre dugott kézzel,
fütyürészve elsétált az utca végéig, majd vissza.
A pattanásos visszaért a 4. szám alá. A vadlibák beugrottak a kapu mögé, s a kémlelőablakon leselkedtek kifelé.
– A beszélő majomteve! Ő az! Egész biztos ő a tettes! Emlékeztek rá? Az Állatkertben ült egy padon. Majdnem hasra
estünk a lábában!
A vadlibák agyában fény gyúlt, hihetetlen élességgel látták az összefüggéseket. Csakis a pattanásos lehet a tettes!
A beszélő majomteve átvágott az utcán, s a Piros Ló felé slattyogott. A vadlibák izgatottan utána tódultak, s a Piros Ló
ablakához nyomták az orrukat.
A pattanásos körülnézett a homályos helyiségben, majd felfedezve a cuppogóst, leült az asztalukhoz. Sunyin
végigmérte a részeg vak embert, majd hangtalanul röhögve kicserélte a söröskorsóját, egy üres korsót tett a keze
ügyébe, a sört pedig meghúzta.
158
Bagaméri rezzenéstelen arccal figyelte a sörlopást, érezte, hogy nemhiába várt, mert íme, a tettes megjelent a színen.
Gyanútlanul izgett-mozgott, hetyke, kihívó tekintettel nézett körül, meghúzgálta a véreb fülét, szemérmetlen vigyorral
kortyolgatta a vak ember sörét.
– Na, fater, mi a dörgés? – kérdezte a cuppogóstól, mikor felhajtotta a maradék sört is.
A cuppogós félrehajtotta a fejét, mint egy madár, s fél szemmel vizsgálgatta a pattanásost. Majd a másik szemével is
megnézte, míg végre felismerte.
– Mi van azokkal a büdös nyulakkal? Eladta őket? Éppen ideje volt! S mennyi pénzt kapott, fater? Azt isszák el éppen?
A cuppogós tiltakozva rázta a fejét, mivel beszélni már nem tudott.
– Vagyis fuccs a nyulaknak! – legyintett a pattanásos, felhajtotta a sört, felállt, megveregette a cuppogós vállát.
159
– Ne búsuljon, faterkám! Majd társulunk, és príma üzleteket csinálunk. Én most megyek, várnak a páncélozott
kecskebékák.
A pattanásos az ajtóban csücsörítette a száját, és úgy fütyült, mint egy megkergült rigó. Átvágott az utcán, hatalmasat
rúgott egy kavicsba, a kavics süvítve szállt, mint egy golyó, s pontosan telibe talált egy sütkérező macskát. A macska
felnyávogott, panaszos hangja hosszan rezgett a könnyű, tiszta, tavaszi levegőben.
2.
Bagaméri teljesen elfeledkezett róla, hogy ő most vak ember, merészen vágott át a forgalmon, biztosan vette a
kanyarokat, nem nézett se jobbra, se balra, lázasan haladt a pattanásos nyomában.
A vadlibák Bagamérit követték izgatottan. Mindenkit hatalmába kerített a vadászszenvedély, még a csíkosra festett
macska is összehúzta a szemét a táskában, Lili pedig kitágult orrcimpákkal szimatolt a kis Rece hóna alatt.
Így kanyarogtak egyik utcából a másikba. Elöl a pattanásos, mögötte Bagaméri a vérebbel, s leghátul a vadlibák.
Bagaméri egy hirdetőoszlop mögé ugrott, berántotta a vérebet is. A véreb unott pofával szaglászta a plakátokat.
A vadlibák egy újságosbódé mögé húzódtak. Közömbös arcot vágva nézegették a kirakott képeslapokat. S mikor az
újságárus kidugta a fejét a kis ablakon, mint egy kopasz nyakú keselyű, hogy mit tetszik – Jóska zavarában rábökött az
egyik újságra. S csak amikor kifizette, akkor nézte 160meg alaposabban, hogy mit is vett. Orvosi Hetilap – ez volt ráírva
az újságra.
– Nem baj – súgta a kis Rece. – Ha felnősz, megérted! Akkor majd elolvasod!
Csúnyán felröhögött.
Gyanús volt neki ez a vak ember már a Piros Lóban is. Mert mi az, hogy számolatlanul fizeti a söröket? Csak úgy? Olyan
nincs! Ezt az öreg cuppanós beveheti, mert annak agyára mentek a nyulak. De ő azonnal tisztában volt vele, hogy e
mögött van valami. Ez a fehér botos a hülye pofájú kutyával valamiben sántikál. Vagy éppen szimatol valami után.
Lehet, hogy őutána! És mi az, hogy ilyen kitartóan tudja követni? Egy vak ember! Olyan éles szeme van ennek, mint a
sasnak!
A pattanásos arca rángatózott a csendes röhögéstől. El ám! De mennyire, hogy elveszi a kedvét!
Még egy szórakozott pillantást vetett a szőlőprésre, s fütyörészve elindult. Többet nem nézett hátra, biztos léptekkel
haladt kitervelt célja felé.
Így lépegettek, loholtak, osontak már egy félórája. A pattanásos lépegetett, Bagaméri loholt a vérebbel, a vadlibák meg
falhoz lapulva, nesztelenül osontak, mint az árnyék.
Kifelé haladtak a városból. Az utcák egyre néptelenebbek lettek. Bagamérinak mind nagyobb gondot okozott a titkos
követés. Izgatottan töprengett, hogy mit csináljon. 161Ráadásul a fekete szemüvegben nem látott jól, s félt, hogy
elveszíti szem elől a tettest. Elhatározta, hogy egy időre felfüggeszti a vak embert. Belépett egy telefonfülkébe, zsebre
vágta a szemüveget, a botot a nadrágjába dugta.
A vadlibák csak azt látták, hogy a telefonfülkéből az ép szemű Bagaméri lép ki, viszont erősen sántít a jobb lábára.
A véreb semmit sem szólt a dologhoz, ostoba képpel követte a sántító fagylaltost.
Egy teljesen néptelen utcán a pattanásos megállt. Feltűnően nézegetett jobbra-balra, mint aki megjátssza, hogy
rettentően fél a leleplezéstől. Még le is hajolt, a térde magasságából leste Bagamérit, s csendesen röhögve állapította
meg, hogy lám, igaza volt, mert ez a vak ember kitűnő szemmel rendelkezik. Bagaméri egy vékony akácfa mögött
rejtőzött. Minden látszott belőle, kivéve azt a tízcentis csíkot, amit az akác törzse eltakart.
A pattanásos ügyesen felemelte a járda szélén a csatorna fedőlapját, és kényelmesen lépkedett lefelé a vaslétrán. Már
csak a feje látszott, még egyszer körbeforgatta, mint aki remegve keresi az üldözőit. Majd eltűnt a csatornanyílásban.
Bagaméri izgatottan ugrott elő az akácfa mögül, s legszívesebben rikkantott volna örömében, hogy itt van a cél előtt;
lám, a kitartó várakozás megteremte a gyümölcsét! Mert biztos volt benne, hogy megtalálta a rejtekhelyet, ahol az
ellopott teknősöket őrzi a tettes.
Szuszogva préselte magát a csatornanyílásba, majd a lustán várakozó vérebet a feje fölé emelte, s eltűntek a föld alatt.
A vadlibák az utolsó pillanatban értek a csendes, elhagyott utcába, mert Süle kivette a csíkosra festett macskát a
táskából, madzagot kötött a nyakára, és sétáltatni akarta.
162
– Itt úgyse jár senki! És ez a szegény állat már teljesen kivetkőzött macska formájából! Nem csodálnám, ha
tudathasadást kapna – indokolta meg tettét a tiltakozó vadlibáknak.
A macska nem kapott tudathasadást, és nem vetkőzött ki a formájából, mert azonnal kirántotta a pórázt Süle kezéből,
és felmászott egy fára.
Elég különös látvány volt, ahogy csíkos bundájában mászkált az ágakon. Nagyon hasonlított egy tigrisre. Jóska
gyönyörködve nézte. Kicsit mégiscsak az ő műve volt!
Süle először emberi hangot ütött meg, nyájasan, szeretettel hívta a macskát.
A macska azonban rá se hederített, egyik ágról a másikra ugrott, tornázott, nyújtózkodott, hogy szinte ropogtak a
csontjai. Erre Süle vetkőzött ki emberi mivoltából, csúnya szavakkal illette a macskát.
A macskát ez is hidegen hagyta. Süle erre felmászott a fára, elkapta a lelógó madzagot, és centiméterről centiméterre
lekényszerítette a macskát.
Mindez eltartott egy ideig, úgyhogy éppen az utolsó pillanatban érkeztek a csendes, elhagyatott utcába, és már csak
azt látták, hogy a véreb Bagaméri feltartott kezében alászáll a csatornába.
– A nyomozás a föld alatt folytatódik. A nyomok a csatornába vezetnek – jelentette ki komoly hangon Marci, s
körülállták a csatornanyílást, amely elnyelte az elátkozott fagylaltost a kutyájával együtt.
Majd lemásztak ők is a vaslétrán, elöl a kis Rece Lilivel, utoljára Süle a keservesen nyávogó csíkos macskával. Süle
röstellte, hogy a macska ilyen fegyelmezetlenül viselkedik, ingerülten szólt rá:
163
Bár szabad levegőről szó se volt, s ebben a kérdésben vitathatatlanul a macskának volt igaza. Sűrű, nehéz illatú homály
fogadta a vadlibákat a vaslétra alján.
Vártak egy kicsit, míg a szemük hozzászokik a homályhoz, majd mikor már tűrhetően láttak, körülnéztek, hová is
kerültek.
A hatalmas boltozat alján széles járda húzódott, a boltozat alsó ívében sötét színű folyó zúdult a Duna felé.
Csend volt, mélységes csend. A fölöttük morajló város zajából, lármájából, csikorgásából és dunnyogásából ide nem
hallatszott le semmi.
Mindnyájan visszafogták a lélegzetüket, megilletődve hallgattak. Lassan hozzászoktak a levegőhöz, fülük a csendhez,
és meghallották Bagaméri csoszogását.
– Jó lenne valami madzag! Kinél van madzag? – állt meg Jóska, s a többiek is megtorpantak.
Leszedte a macska nyakáról a madzagot, majd kiforgatta a zsebeit, ott is talált egy darabot, összekötötte.
A madzag elejét Marci nadrágszíjához bogozták, ő ment elöl, a többiek pedig megmarkolták, és sorban követték Marcit.
Így kanyarogtak a fagylaltos csoszogó léptei után. Félelmük elszállt, hiszen nem történhet semmi baj, ha nem veszítik
el egymást. Kíváncsian bámészkodtak, le-lepillantottak a járdáról.
164
– Majd megnézzük, most nem érünk rá! – súgta vissza Marci. – Maradjatok csendben, így nem tudom követni
Bagamérit!
A véreb közömbös pofával követte, nem mutatott semmi érdeklődést a csatorna iránt.
A pattanásos egyre beljebb vezette a szeme világát vesztett, majd újra visszanyert fagylaltost, mellékutakra tért, szűk
folyosókon préselte át magát, és pihenésképpen vissza-visszakanyarodott a tágasabb főútra. Közben csendesen
röhögött magában, néha-néha patkányhangon felvisított, ilyenkor a véreb horkantva felhúzta az ínyét.
Majd egy óvatlan pillanatban beugrott az egyik keresztfolyosóba, gyors, nesztelen léptekkel átvágott egy másikba,
röhögve hallgatta, hogy Bagaméri továbbcsoszog, és hirtelen felmászott az utcára egy vaslétrán.
Bagaméri csak nagy sokára vette észre, hogy a pattanásos eltűnt. Eleinte nem is akart belenyugodni, hogy elveszítette
a nyomát, kapkodva loholt a csatornában, zegzugosan haladt, bekukkantott a kereszteződésekbe, mellékutakba.
– Nem tudom – válaszolt Marci. Majd fojtott hangon elkiáltotta magát: – Lapulj!
165
– Mit kerestek itt?! Nem láttatok erre véletlenül egy lakli kölyköt?
Marci felöltötte a legudvariasabb ábrázatát, és értelmes, csendes hangon fogott hozzá a tárgyaláshoz.
– Honnan tudod?
– Csak annyit mondok: görög teknősök! – vágott a dolog közepébe Marci. Sikere is volt vele, mert az elátkozott
fagylaltos hegyezni kezdte a fülét. De azért közömbös hangon kérdezte:
– Mi is nyomozunk… – Marci hangja önérzetesen csengett. – És némi eredményt már el is értünk. Egy-két
következtetést sikerült leszűrnünk.
– Miféle következtetést?
– Nekem más a véleményem! Ti ehhez még kisfiúk vagytok, és jobb lesz, ha szépen hazamentek a mamátokhoz!
– Tekintve, hogy ugyanabban az ügyben nyomozunk, ahelyett, hogy kereszteznénk egymás útját, jobb lenne, ha
szövetkeznénk.
166
– Nem szövetkezek! És még csak annyit mondok, hogy hagyjatok fel minden nyomozással!
Bagaméri megrántotta a véreb pórázát, elindult kemény léptekkel, s még visszakiáltott a félhomályból:
Pedig nagy kár volt, hogy nem fogadta el az ajánlatot, és hogy nem figyelt Marci következtetésére! Mert a csatorna
valóban téves nyom volt, de az elátkozott fagylaltos nem tágított. Két napig bolyongott a föld alatt, elvesztette
időérzékét, míg végre kimerülve felmászott a Bazilika körül, sápadtan, lázasan égő szemmel, óriási feltűnést keltve.
Csak makogott az odahívott rendőr kérdéseire, mire az bevitte az őrszobára a feldúlt fagylaltost, hogy tisztázzák a
rejtélyeket.
– Egyszerű! Túl sima volt a követés. A tettes észrevette és tévútra csalta Bagamérit!
167
Tizenötödik fejezet
1.
Süle kivételével Péter ágyán ültek a vadlibák, és törték a fejüket. Péter szorgalmasan jegyezgette a csatornába vezető
téves nyom történetét.
– Vagy kísértetté vált a kutyájával együtt, és örök időkig bolyong a csatornában! – fantáziált Jóska, és két kezét
széttárva mutatta, hogyan kísért Bagaméri, az elátkozott fagylaltos.
– Hagyd ki a helyet, és majd utólag beírod! – javasolta Marci.
Süle jött be az udvarról, a csíkosra festett macskát zárta be az oroszlánok közé a fáskamrába.
– Többet nem kísérletezem… – mondta egy sokat csalódott férfi fáradt mosolyával.
– Nem is szabad túlterhelni azt a macskát! Elég neki a tigrisszerep is! – helyeselt Jóska, és angyali kék szemét Sülére
emelte.
Süle legyintett, mint aki végleg lemondott a macskáról. Leült a többiek mellé az ágyra, és ő is törni kezdte a fejét.
168
– A logika most nem elég. A tettes megmozdult, és cselezgetni kezdett – foglalta össze a helyzetet a kis Rece, Lili fülét
vakargatva.
– Ide most ravasz ész kell. Valami ellencsel, csapda, amivel elkapjuk a grabancát! – szónokolt a kis Rece, és elkapta Lili
grabancát, hogy bemutassa, miképpen is kellene csinálni.
Ezzel mindenki egyetértett, hogy most a logika kevés, s elő kell venni a ravaszságot.
– Csapda, csapda… – morfondírozott Péter félhangosan, s följebb húzódott az öreg ágyon, a hosszú csőrű, faragott
madárhoz támasztotta a fejét. A két pótfül lágyan szétterült a szőlőleveleken.
Erősen ráncolta a homlokát, titokban fohászkodott, hogy jusson eszébe valami ravaszság, valami dupla fenekű, hétszer
csavaros csel, melynek segítségével elkapják a tettes grabancát.
Töprengő szemmel nézett végig az ágyán csücsülő vadlibákon. Érezte, persze hogy érezte, milyen szerencsés fiú is ő,
hogy ilyen barátai vannak! Sejtette azt is, hogy a legtisztább öröm a barátság. Erre a sejtésre melegség öntötte el a
szívét.
Nézte Marci okos homlokát, Jóska hajnali kék szemét, Karcsi jámbor ábrázatát, Süle vad tekintetét s kis Rece világító
szeplőit.
S ekkor a fohász megfogant. Péternek eszébe jutott a ravasz gondolat, a dupla fenekű, hétszer csavaros csel, mellyel
elkaphatják a tettes grabancát…
A vadlibák várakozó és egy kicsit meglepett arccal for169dultak felé. Még Lili is abbahagyta a paplan harapdálását, és
komoly pofával nézett Péterre.
– És mit hirdessünk?
– A vásárlási szándékunkat.
– És mit akarunk vásárolni?
A vadlibáknak végre leesett a húszfilléres, megértették ez ötlet óriási horderejét. Egymás szavába vágva örvendeztek,
dicsérték Péter eszét.
– Nagyon jó ötlet! – mondta Marci, majd kíváncsian megkérdezte. – Hogyan jutott eszedbe?
– Tudod, először arra gondoltam, hogy a nyúlvész miatt nem tud több zöldséget kölcsönkérni. Vagyis gyorsan el 170kell
adnia a teknősöket, ha nem akarja, hogy éhen haljanak. Aztán nem tudom, hogyan, hirtelen az eszembe villant valami,
de olyan élesen, mintha látnám.
– Mi villant az eszedbe? – kérdezte Marci, mert komolyan érdekelte a nagy ötlet születése. A vadlibák is kíváncsian
figyeltek.
Süle felnevetett.
– És hogy hoztad össze a két dolgot? – kérdezte Marci, szemrehányó pillantást vetve Sülére.
– Először nem tudtam, mit kezdjek vele – vallotta be szerényen Péter. – Aztán kikapcsoltam a szilvalekvárt, mert
tudtam, hogy az nem ide való. Maradt a cédula, üresen. Azután képzeletben írni kezdtem rá. Ilyesmit, hogy eladnék;
aztán végre eszembe jutott az egész. Nem eladnék, hanem vennék! Ez volt a döntő fordulat! A többi már könnyen
ment!
Elismerően kezet rázott Péterrel, majd felállt az ágyról, és járkálni kezdett a szobában.
– Állapodjunk meg a szövegben! – mondta, mint valami diplomata, aki békeszerződést köt.
Péter tiszta lapot vett elő az albumból, leírta a hirdetés szövegét, majd felolvasta:
– „Magas áron veszek görög teknősöket! Értesítést levélben kérek. Doktor Hörömpő, Tégla utca 24.”
171
– Jó lesz ez a szöveg. Nem kell túlcifrázni, mert akkor gyanút fog. Ez így száraz, világos, komoly! – jelentette ki
magabiztosan Süle, mint egy magyartanár.
– Majd még szólni kell a postásnak, hogy a doktor Hörömpőnek címzett leveleket neked adja – mondta Marci, aki
mindenre gondolt.
– Most pedig mindenki hazamegy, és annyi hirdetést ír, amennyit csak tud! – adta ki a parancsot Marci, majd
hozzátette: – Vigyázzatok a helyesírásra! Mégsem égethetjük le doktor Hörömpőt!
– Fára, falra, minden elképzelhető helyre, ahol el tudják olvasni – mondta Marci.
2.
Marci otthon elővette édesanyja írógépét, négy papír közé indigót tett, befűzte a gépbe, és pötyögtetni kezdte egy
ujjal a hirdetés szövegét. Lassan haladt ugyan, de ha hozzászámítjuk, hogy egyszerre négy példányt gépelt, így is elég
sok hirdetés került ki a pötyögtetésből.
Marci édesanyja gépírónő volt az egyik újságnál, és különgépelést is szokott vállalni, amit hazahozott. Érthető, hogy
nagyon vigyázott az írógépre, hiszen azzal kereste a kenyerét.
Most mégis mosolyogva nézte, hogy Marci elmerülve pötyögtet, annyira, hogy észre sem veszi a hazaérkezését.
172
Marci bizalmas jó viszonyban volt az édesanyjával, általában mindent meg szoktak beszélni, azt is, ami az iskolában
történt, s azt is, ami a szerkesztőségben. Egyedül éltek, s igazságosan megosztották a tennivalókat is: Marci
lelkiismeretesen és jókedvűen segített az otthoni munkában. Egyszóval nem volt titkuk egymás előtt, s igazi barátok
voltak.
Marci most mégis tűnődött egy pillanatig, hogy mennyit mondjon el a dologból. Mert hát ugye, ez mégsem egyedül
csak az ő titka, hanem a vadlibáké is! Végül úgy döntött, hogy elmond mindent, de titoktartást kér az édesanyjától.
– Elmondom, de meg kell ígérned valamit!
– Igen, most már tudom. Csak nem ti voltatok?! – rémült meg egy pillanatra.
– Dehogy, anya! Mi csak ráhajtunk a jutalomra. Jól jön majd a Hörömpő Cirkusz, világszámhoz!
173
Marci nagy lélegzetet vett, és szépen, összefüggően elmondta az egészet. Ott kezdte, hogy Péter beteg lett, és a kis
Recének szabad kezet adtak. Így aztán el kellett vállalniuk a Hörömpő Cirkusz, világszámot is, illetve a szereposztást. A
cirkusz fölfejlesztése közben keveredtek bele a teknősügybe, vagyis tisztázták ugyan magukat, de a gyanú árnyéka
azért rájuk vetődött. Ekkor határozták el, hogy kinyomozzák a tettest, mert jól jön majd a jutalom, hogy legalább egy
előadást tető alá hozzanak. Pusztán logikai úton fogtak a dologhoz, és sikerült is elkapni az öreg nyúltenyésztőt. Közben
beütött a nyúlvész, és bár a tettes felbukkant, szagot fogott, és tévútra csalta őket. Illetve a vak embernek álcázott
Bagamérit. Na most a tiszta logika kevésnek bizonyult, ezért kellett kiötölni valami ravasz csapdát. Péternek jutott
eszébe, és ennek ő, Marci, külön örül, mert azt jelenti, hogy kezd visszatérni Péter életkedve, illetve, hogy a betegség
kezd visszavonulni! Aki ilyen jó ötletet ki tud találni, az már a gyógyulás útjára lépett!
– Vagyis jelenleg ez a helyzet – nézett Marci komoly arccal az édesanyjára. – Érted már, hogy miért kell egyelőre
titokban tartani?
Az édesanyja szintén komolyan nézett Marcira, csak a szeme nevetett vidáman, boldogan, elégedetten.
– Köszönöm, anya!
– Vagy húsz kellene még! Hogy nagyobb legyen a szórás, és hogy biztosabban lépre menjen a tettes!
Marci édesanyja percek alatt legépelte a húsz hirdetést. Marci rajzszögeket szedett elő az asztalfiókból.
174
– Halljuk!
– Köszönöm, anya! A vadlibák nevében is! Most el kell mennem, kirakni a cédulákat!
3.
Házfalon, kapualjban, hirdetőoszlopon, fa törzsén. Volt olyan fa, amelyik a tövétől a koronájáig tele volt ragasztva
cédulával.
A városnak ez a része egyetlen sürgető óhaj volt: doktor Hörömpő görög teknősöket vesz magas áron!
Marci rajzszöget használt. Finoman rajzszögelte a cédulákat a fákra, kapukra, általában minden deszkafélére. A
házmesterektől, üzletvezetőktől udvariasan engedélyt kért, hogy kiszögelhesse a hirdetést. A házmesterek és
üzletvezetők készségesen beleegyeztek, elbűvölte őket Marci jó modora.
Jóska és Karcsi együtt járta a terepet. Ragasztót használtak. Ők inkább a hirdetőoszlopokat részesítették előnyben.
Jóska úgy okoskodott, hogy a plakátokat feltétlenül megbámulják az emberek. Oda kell hát ragasztani a cédulákat! És
ragasztottak. Leragasztották a filmek címét, a hangversenyező zongorista nevét, a díszelőadás időpontját, 175a híres
író fellépésének helyét, a szépséges színésznő szerepét; ragasztottak cédulát a tenger közepébe egy turistaplakáton;
leragasztották a malacperselyt a takarékosságra intő plakáton; beragasztották egy nő ragyogó fogsorát a
fogkrémreklámon – olyan lett, mintha a nő kiabálná a szöveget, hogy: „görög teknősöket veszek magas áron!”
S tovább vadászták az érdekes plakátokat. Válogattak, mint az igényes művészek. Karcsi először próbaképpen
odahelyezte a cédulát, Jóska összehúzott szemmel figyelte, hogy elég hatásos-e. S csak akkor ragasztottak, ha elég
hatásosnak találták a cédula elhelyezését.
Süle vad tekintettel rótta az utcákat. Felváltva használt ragasztót, szöget, rajzszöget, gombostűt és ruhacsipeszt. Ő
nem válogatott. Minden kínálkozó alkalomra lecsapott. Gyorsan ráragasztotta a megállóban veszteglő villamos
ablakára a hirdetést; nem kegyelmezett a parkírozó autóknak és a kukabödönöknek sem. Sokáig kerülgette az utcai
lottóárust, míg egy alkalmas pillanatban a kabátjára tűzte gombostűvel a cédulát a lottószelvények közé. A lottóárus
különben is olyan volt, mint egy nagy, fehér tollú madár a ráaggatott lottószelvényektől. Szórakozottan tűrte a cédulát,
s egyszer, teljesen jóhiszeműen, eladta a lottószelvényekkel.
Süle erről nem tudott, és természetesen nem tehetett, sőt nem is álmodott róla, hogy a cédulát el fogják adni. Tovább
rohangált az utcákon, leste, hogy hová tűzhetne még ki a hirdetésből.
Egyszer menekülnie is kellett, de hát Süle életében egy kis futás igazán nem nevezhető eseménynek. Egy kifeszített
csíkos ponyva szélét gombostűzte tele nagy szorgalmasan cédulával, mikor kirohant a pincér, és durva szavakat
használt, Süle könnyedén elügetett. Futtában visszanézett, és látta, hogy a pincér dühödten szaggatja a cédulákat.
176
A könyvárusnál vett elégtételt az elpusztított hirdetésekért. Illedelmes képpel lapozgatta a kirakott könyveket, s
mindbe becsúsztatott egy cédulát. A könyvárus meghatva figyelte ezt az intelligens, érdeklődő gyereket, aki végiglapoz
minden könyvet. Süle vérszemet kapott, és elkérte az üveg mögött sorakozó példányokat is. Majd megköszönte, és
sajnálkozó mosollyal közölte, hogy nincs pénze. Az utolsó cédulát ügyesen belecsúsztatta a vastag francia–magyar
szótárba, és elégedetten elballagott.
A kis Rece lustán ténfergett, hóna alatt Lilivel. Egyik kezében cédulákat, másik kezében egy üveg ragasztót
szorongatott. Úgy gondolta, hogy elég lesz, ha a teret borítja be a hirdetésekkel.
Szép módszeresen dolgozott. A szélső padoknál kezdte, úgy haladt beljebb a homokozó felé.
Egy hatalmas, szelíd kutya sétált utána, Lilit szagolgatta, és kíváncsian figyelte a kis Rece ügyködését.
A kis Rece a kutya széles homlokára ragasztott egy cédulát ügyesen. A kutya jámboran tűrte; olyan volt a cédulával,
mintha számháborúzni akarna.
A kutya elindult, homlokán a cédulával, hogy szétvigye a hírt a városban, miszerint doktor Hörömpő, Tégla utca 24.,
magas áron vesz görög teknősöket.
177
A pockok bólintottak.
– Fontos feladatot teljesít. Olyan, mint egy négy lábon járó hirdetőoszlop!
– Itt van nálam ez a cédula. Egy hirdetést tartalmaz. Most nem érdekes, hogy mit, lehet az is, hogy ez csak becsali
szöveg. Valakinek valami titkos célja van vele. Az is lehet, hogy az a valaki át akar verni valakit. De ehhez az kell, hogy
az illető elolvassa ezt a cédulát. Itt van nálam ez a ragasztó. Ezzel felragasztanám a hátatokra. Hátha az illető pont erre
jár…
A kis Rece bemutatta a cédulát és a ragasztót, majd szelíden, türelmesen várakozott a pockok válaszára.
A kis Rece leült a homokozó peremére, és szép sorban felragasztotta a cédulákat. Mikor végzett, becsavarta a
ragasztósüveget, felállt, és elmenőben odaszólt a pockoknak:
A pockok elmerülve turkálták a homokot, hátukon villogott a cédula, mint valami rendszámtábla.
A kis Rece hazafelé trappolt Lilivel. Körülnézett, hogy Bagamérit látja-e, de az elátkozott fagylaltosnak híre-hamva se
volt a téren. ”Lehet, hogy még mindig a csatornában kísért?” Erre a gondolatra mosoly suhant át az arcán.
178
Kinyitotta az ablakot, s kinézett a tavaszi fényben fürdő utcára. Könnyű szellő iramlott el a fák között, látni lehetett az
útját, ahogy finoman megrezegtek az ágak.
A kis Rece várt egy másik szellőre, s szárnyra bocsátotta a cédulákat. A cédulák lebegtek, forogtak, majd eltűntek a kis
Rece szeme elől.
179
Tizenhatodik fejezet
Karcsi álma
Karcsi sohasem mondta el senkinek az álmát, de titokban mindig szívesen emlékezett rá. Különös álom volt, az igaz,
de valójában kézenfekvő álom is volt. Azt álmodta, hogy elfogta a tettest.
Úgy kezdődött, hogy kiterjesztett kézzel röpült a fák fölött. Ezen először nagyon elcsodálkozott, az igazság az, hogy félt
is egy kicsit, hogy lezuhan. A szemét is behunyta, s meg sem mert moccanni. Világosan érezte arcán a suhanás okozta
légáramlatot.
Azután megjött a bátorsága. Kinyitotta a szemét, karját finoman billegtetve kormányozta magát jobbra-balra. Majd
kipróbálta a magasságot is, fölhúzott messze a kémények fölé, a kéklő tavaszi levegőbe, majd mint egy
zuhanóbombázó, zúgott lefelé a fákig.
Nagyon élvezte a repülést. Olyan érzés volt, mintha vízben fickándozna, forogna.
Madártávlatból figyelte az összezsugorodott házakat, villamosokat, embereket. Mintha egy játékbolt kirakatát nézné.
Az emberek nem vettek tudomást róla, mintha nem is lenne.
De ez Karcsit most nem érdekelte. Keringett egy ideig a tér fölött, majd nekirugaszkodott, élesen hasítva a levegőt
fölröpült a Bazilika tetejére.
Hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Már nem örült a repülésnek sem, bánatosan nézte az utcát, a rohanó, lótó-futó
embereket, a döcögő villamosokat.
180
Egy tér fölé érkezett, de ez másik tér volt, nem az övék, és nem is volt ismerős. Valahogy furcsa módon elütött attól,
amit az ember egy térről elképzel. Karcsi tűnődött is rajta, próbálta kitalálni, hagy mi lehet az, ami olyan különössé
teszi a teret.
A téren csupa felnőtt volt, gyerek egy se. Azonkívül nem volt se kutya, se macska, se homokozó.
S ekkor valaki kidugta a fejét a bódéból, és Karcsi felismerte: Jóska volt az, de elég furcsán nézett ki. Hatalmas fekete
bajusz lógott az orra alatt, és Karcsi nem tudta megállapítani, hogy valódi bajusz-e, vagy csak úgy oda van ragasztva.
Különben Jóskának rendes gyerekfeje volt, ibolyakék szeme messzire világított.
A fűrészporral felszórt porond kötéllel volt elkerítve. Az emberek bementek a kötél mögé, és komoran álltak, mint
valami temetésen.
A lakókocsiból először Marci jött ki, ezüstruhába öltözve. A porond közepén káprázatos zsonglőrszámokat mutatott
be.
A kis Rece kacsázott ki a porondra, csíkos trikóban, keménykalapban és krumpliorrban. Mókázott, bolondozott,
bukfencezett, de senki se nevetett.
181
Ezzel elrepült. Még látta, hogy a kis Rece vidáman kacsint rá, majd lassan elvesztette szem elől a teret.
Valahol a budai hegyek fölött járt, friss levegő csapta meg az orrát. Óvatosan leereszkedett egy tisztásra, fel-alá futott
a selymes füvön, hogy megmozgassa a lábizmait is.
Nagyon jó kedve támadt. A fűtől-e, a futkosástól-e, vagy mert újra a földön volt? Nem tudta, de nem is töprengett
rajta. Ledobta a kabátját, meghemperedett a fűben, bukfencet vetett, viháncolt, mint egy csikó.
– Gondolkozzunk logikusan!
– Te mondtad?
A bagoly bólintott. De nem szólt többet, álmos szemmel pislogott rá. Karcsi elköszönt a bagolytól, és sétálni kezdett a
fák között. Törte a fejét, megpróbált logikusan gondolkozni.
Ahogy töprengett, gondolkozott, érezte, hogy a teste elnehezül. Azonnal tisztában volt vele, hogy most már nem tudna
repülni. Annyira biztos volt benne, hogy meg sem próbálta. Haladt tovább gyalogosan a fák között.
Először mindenfélére gondolt. A cirkuszra, a fertőző osztályra, ahol Jóska volt, a múzeumra, amibe belerakja az ember
a rossz dolgokat, Bagamérira, az elátkozott fagylaltosra s végül az ellopott görög teknősökre.
A görög teknősökre összpontosította minden figyelmét. Az erdő eltűnt körüle, fű sem volt a talpa alatt,
valami 182makadámféle fekete anyagon járt, rugalmas volt, mint a gumi.
Már a házfalak közt kanyargott, ismeretlen utcán, sőt úgy tűnt neki, hogy ismeretlen városban is, legalábbis ébren még
sosem látta.
És ekkor az egyik sarkon megpillantotta a tettest. Egy kosár volt a hóna alatt, a kosárban voltak a görög teknősök. Hátát
a saroknak támasztotta, és szemtelen, pattanásos képét csücsörítve fütyült.
Ez ugyan nem volt igaz, tornából nem volt felmentve, Karcsinak mégis nagyon rosszulesett.
– Akkor is elfoglak!
– Elébe kell kerülnöm! – morogta Karcsi, bár nem tudta, hogy mi lesz, ha elébe kerül.
Szerencséje volt, mert arrafelé csupa kör alakú utcák voltak. Egy nagyobb kanyar után szembe találta magát a tettessel.
Hirtelen sugallatra erősen, merőn a tettes szemébe nézett, mint egy hipnotizőr. Minden erejét a szemébe gyűjtötte
össze, és pillarezdülés nélkül nézte a tettest.
A tettes óriási erőfeszítéssel kiszakította magát Karcsi pillantásának bűvköréből, és futásnak eredt.
„Fél tőlem! – gondolta Karcsi büszkén, s a tettes után ügetett. – Valami lehet a szememben!” – gondolta még, 183s
elhatározta, hogy kipróbálja, milyen erő lehet a szemében.
A Lánchídhoz értek.
Karcsi úgy gondolta, hogy a tettes várhat, előbb kipróbálja, milyen erő van a szemében.
Összeszedte minden erejét, levegőt vett, tágra meresztette a szemét, és a kőoroszlánra szegezte.
Karcsi levegőt vett, megtörölte a homlokát, és odaállt a másik oroszlán elé. Keményen rászegezte a pillantását.
A másik kőoroszlán is felállt szépen a hatalmas erő parancsára, amely Karcsi szeméből sugárzott.
A tettesnek leesett az álla a látványtól. Azután rettenetesen megrémült, vacogni kezdtek a fogai, a térde
összeverődött.
– Kegyelem!
Karcsi elindult a teknősökért. A tettes rémülten félrefordította a fejét, s újra könyörögni kezdett halálos rémületben:
A tettes bólintott, és engedelmesen előrenyújtotta a kezét. Karcsi madzagot vett elő, és összekötözte a tettes csuklóját.
184
– Gyerünk!
– Az Állatkertbe!
A tettes felállt.
Karcsi megengedte.
Így ballagtak az Állatkert felé. Mikor elhagyták a Lánchidat, a két kőoroszlán csikorogva visszaereszkedett a talapzatra.
Az Állatkert kapujában a jegyszedő nénik virággal fogadták Karcsit. Valahonnan megtudhatták a dolgot, s most szélesen
mosolyogtak. Karcsi átvette a virágokat, rántott egyet a madzagon, s elindultak az igazgató szobájába.
Karcsi barátságosan rájuk mosolygott, és belépett az irodába. Az igazgató felállt az íróasztal mögül, és szélesre tárta a
karját, úgy üdvözölte a belépő Karcsit.
– Gratulálok és köszönöm, hogy kiköszörülted a csorbát, amely e régi, nagy hírű intézmény tekintélyén esett. Íme, itt
a jutalom, ami a bátor elfogónak jár! Én pedig a jutalmat megtoldom egy egész évre szóló ingyenjeggyel.
Karcsi bólintott komolyan, a madzag végét az egyik ápoló kezébe nyomta, a kosarat letette az íróasztalra. Átvette a
jutalmat és az egész évre szóló ingyenjegyet, majd ezt mondta:
– Legteljesebb mértékben!
Hát ez volt az álom, amit Karcsi sohasem mondott el senkinek, de titokban mindig szívesen emlékezett rá.
185
Tizenhetedik fejezet
1.
– Tulajdonképpen semmi más dolgunk nincs, mint várni, hogy a tettes bekapja a horgot – mondta Süle, s türelmetlenül
csapkodott a tavaszi levegőbe.
Így sétáltak a szép tavaszi napsütésben, mikor egyszer egy éles hang kiáltott rájuk az utca másik oldaláról:
– Én vagyok – felelte a kis Rece. – Álnév. – Süle kezébe nyomta Lilit, és suttogva mondta: – Várj egy kicsit, mindjárt
jövök!
186
– Nem vagyok egyedül – célzott a másik oldalon ácsorgó Sülére a kis Rece.
A kis Rece átfüttyentett Sülének, Süle odasétált, a kis Rece bemutatta Pindur Gézának.
– A barátom – mondta.
A szűcsmester barátkozóan mosolygott, kezet rázott Csont Ödönnel, azaz Sülével, és udvariasan mondta:
Leültek egy eszpresszó elé, az utcára kirakott asztalhoz, a csíkos ponyva alá.
A pincér felvette a rendelést, közben szúrós szemmel nézegette Sülét. Süle azonban nem zavartatta magát, fapofával
nézett vissza a pincérre, úgyhogy az teljesen megzavarodott, már nem is volt benne biztos, hogy ugyanazt a gyereket
látja-e, akit tegnap elzavart a cédulák miatt.
Kihozta a fagylaltot, lerakta elébük. Süle nyugodt hangon egy pohár vizet is kért, és ettől a pincérnek megint feltámadt
a gyanúja. De hát nem tehetett semmit, mert nem tudott semmit se bizonyítani. Kétségek mardosták a szívét, szigorú
pillantásokat vetett Sülére, de ezzel Süle egyáltalán nem törődött. Szorgalmasan kanalazták a fagylaltot. A kis Rece
tisztára törölte az üveg hamutartót, abba szedett Lilinek a fagylaltból, úgyhogy most már négyen nyalogatták a
fagylaltot. A fagylalt hamarosan el is fogyott, akármilyen óriási adag volt is.
187
Szent volt a béke, a szűcsmester szeme mosolyogva villant a szemüveg mögül a két gyerekre.
Süle kapásból válaszolt, bár nemigen értette, hogy miről van szó.
– Élek-halok a prémekért!
A szűcsmester elégedett volt a válasszal, majd elővette hatalmas zsebóráját, megnézte az időt, intett a pincérnek, hogy
fizetni szeretne.
– Sietnem kell haza, jön a teherautó az áruért, fel kell rakodni. Nincs kedvetek velem jönni?
A kis Rece Sülére nézett. Süle a vállát vonogatta, hogy mindegy, mehetnek éppen, úgysincs semmi dolguk.
A pincér jött, zsebre vágta a pénzt, tálcájára rakta a poharakat, s közben, utoljára, összehúzott szemmel próbálta Sülét
vallomásra bírni.
A szűcsmester üzlete előtt már ott állt a teherautó, a sofőr értetlenül bámulta a bezárt ajtót.
188
A kis Rece nem tudta tétlenül nézni a dolgot, lerakta Lilit a sarokban egy kucsmába, intett Sülének, hogy segítsen.
Megragadtak egy köteget, és vitték a teherautóra.
Pindur Géza szuszogott mögöttük. A nagy halom kucsmát egykettőre felrakták a teherautóra.
– Belátom, hogy különös, de az az igazság, hogy megveszik. Nem tudom, miért, de mindet el tudom adni. Sőt jobban,
mint télen!
– Ide szállítottak a múltkor – súgta a kis Rece Sülének. – Innen ismerem a szűcsöt. De én nem akartam, hogy ismerjen,
azért mondtam álnevet.
Legalább egy méter hosszú volt, állványon állt, s a két végére védősapka volt húzva.
189
A kis Rece nézte a távcsövet, összeráncolta a homlokát, megvakarta a feje búbját, majd szeplős arcán diadalmas mosoly
terült szét.
– Halljuk!
– A távcső?
– Igen.
– Azt hiszed, ideadja, ha elkérjük? – tűnődött a kis Rece. – Ez olyan, hogy ideadja.
Kimentek az üzletbe. A kis Rece olyan barátságosan vigyorgott, ahogyan csak tudott.
– Egy órára szeretnénk kölcsönkérni a távcsövet. Még sohase néztünk ilyen távcsőbe… Gyönyörű távcső, biztosan
nagyon messzire lehet vele látni.
A szűcsmester ugyan változatlanul mosolygott, de azért látszott az arcán, hogy a kérés meghökkenti.
– Nagyon vigyázunk rá! Semmi baja nem lesz! Én és a barátom becsületszavunkat adjuk, hogy nem rontjuk el a
távcsövet!
– Én még sohasem néztem csillagászati távcsőbe! – ütötte a vasat a kis Rece. – És itt hagyom zálogban a kutyámat.
190
Az aranykoszorús szűcsmester szava pusztába kiáltó szó maradt. Kukac Bálint és Csont Ödön már hozta is a távcsövet
kifelé a raktárból.
Pindur Géza mosolyogva nézett ugyan utánuk, de a szívében bujkált egy kis szorongás.
„Olyan becsületes képük van” – próbálta meggyőzni magát, s a szívében a szorongás csitult, mert Pindur Géza
aranykoszorús szűcsmester a világ legjobb hiszemű embere volt.
Rámosolygott a zálogban hagyott Lilire, és megsimogatta. Lili komoly, meleg tekintettel nézett vissza, mintha biztatni
akarná, hogy nem kell félni, minden a legnagyobb rendben lesz.
2.
A becsületes képű Kukac Bálint és Csont Ödön, azaz a kis Rece és Süle lihegve cipelte a csillagászati távcsövet.
Jó messze a szűcsmester üzletétől óvatosan lerakták egy padra, s mellé ültek, hogy kifújják magukat.
Mikor kifújták magukat, s rendes, normális ritmusban szedték a levegőt, megbeszélték az ötletet, az ölükbe pottyant
távcső bevonását a nyomozásba.
– Egyszerű, mint egy pofon! – kezdte a kis Rece. – Fölmászunk valami magas helyre, és végigpásztázzuk a várost.
Süle bólogatott.
191
Miután elméletben kielemezték a távcső műszaki lehetőségeit, csináltak egy gyakorlati próbát.
Egészen közel, mintha karnyújtásnyira lenne, egy gyerek arcát látták. Önfeledten piszkálta az orrát. Nem tudott
semmiről semmit, még csak nem is sejtette, hogy megfigyelik. Csillagászati távcsővel!
Süle felrakta a védősapkákat, megfogták a távcsövet, s elindultak vele valami jó magas helyre.
Süle a Szabadság-hegyet javasolta, de a kis Rece, józanul fölmérve a távcső súlyát, az ő testi erejüket és a kölcsönzési
időt, ésszerűbbnek látta, ha megelégszenek a Gellért-heggyel.
Hátulról közelítették meg a hegyet, hogy minél kisebb feltűnést keltsenek, felmásztak a szerpentinen. Ahogy fölfelé
haladtak, a távcső egyre nehezebb lett, egyre gyakrabban kellett pihenőt tartani.
Az egyik pihenőn Süle lecsatolta a nadrágszíját, összekapcsolta, a távcsőre akasztotta, s belebújt, mint a ló a hámba.
192
Süle úgy érezte, a kis Recét illeti az elsőség, hiszen mégiscsak az ő ötlete volt!
A kis Rece rányomta fél szemét a távcsőre, s lassan pásztázni kezdte a várost.
Különös élmény volt a távcsövezés! Hasonlót a kis Rece még nem tapasztalt. Idegen emberek önkéntelen mozdulatait
látta, gyanútlan viselkedésüket, kendőzetlen arcukat, mint valami varázsló, aki láthatatlanul mászkál a látható
világban.
Az élményhez illő kíváncsisággal mozgatta a távcsövet. Végigkísért egy nénit az utcán. A néni lassacskán ballagott,
karján szatyor lógott. Időnként belenyúlt a szatyorba, és egy marék apróra vágott kenyérhajat szórt az útra, mint valami
magvető. A kenyérdarabkákra egy sereg galamb és veréb csapott le. A néni mögött, lemaradva, két kóbor macska
settenkedett, a madarakhoz kúszott, és közéjük ugrott. Nagy kavarodás támadt, a néni harciasan riasztgatta a
macskákat. A galambok, a verebek fölröpültek, és gúnyosan köröztek a két macska fölött. A macskák bamba képpel
bámultak fölfelé.
Süle hangja türelmetlenül csengett a háta mögött. Visszaintett a kezével, hogy nem látta, de nyugi, majd csak
távcsővégre kerül, ha egy kis szerencséjük van!
Egy másik utcát kezdett el pásztázni. Az utca üres volt, ezért az ablakokra irányította a távcsövet. Egy ideig nem látott
semmi különösebbet. Azután észrevette, hogy egy második emeleti ablakból madzagon kis csomag ereszkedik lefelé.
A csomag imbolygott, a falhoz verődött, majd megállt az első emeleti ablaknál. Az ablakból egy fiú hajolt ki, leoldotta
a csomagot, és eltűnt a szobában. Nemsokára újra felbukkant, drótkalitkát hurkolt a madzagra, a drót193kalitkában
egy kutyakölyök ült, nagyon hasonlított Lilire, pont olyan szemtelenül vigyorgó képe volt. Madzagposta – állapította
meg a kis Rece, és törte a fejét, hogy miért így érintkezik egymással a két gyerek. Tapasztalatból tudta, hogy ennek
ezerféle oka lehet. Talán szobafogságra vannak ítélve… Vagy eltiltották őket egymástól…
A kis Rece odaengedte Sülét a távcsőhöz, a kőperemre könyökölt, s arrafelé bámult, ahol az ismeretlen gyerekek laktak.
De szabad szemmel nem látta őket, eltűntek a háztetők végtelen tengerében.
Süle nem nagyon időzött a lényegtelen látnivalóknál. Módszeresen pásztázta végig az utcákat, a tereket, arca
megfeszült a vadászszenvedély izgalmában.
Kezével dühösen hadonászott, majd megszorította a távcsövet, mint egy puskát, és nagy harci kedvvel vadászott
tovább az utcákon.
A kis Rece éppen azon törte a fejét, hogy milyen jó lenne, ha kétágú lenne a távcső, ha ketten is nézhetnének rajta,
amikor Süle felkiáltott:
– Hű, a mindenségit!
– Mit látsz?
– Kísértetet! A kutyájával együtt!
– Merre? – kérdezte a kis Rece, meresztgette a szemét, de természetesen nem látott semmiféle kísértetet.
– Arra! – mutogatott Süle előre, egy távol eső utcára, ahol a kísértet bolyong a kutyájával együtt.
– És mit csinál?
– Kóvályog! Hű, a mindenségit! – kiáltott fel még egyszer Süle. – Ez valamit ragaszt a falra!
– Mit ragaszt?
194
Süle erőlködve figyelte a kísértetté vált és újra felbukkant elátkozott fagylaltost, mert ő volt a kísértet. Bagaméri, aki
kutyájával együtt kóválygott az utcán, és valamit ragasztott a falra.
– Keress egy utcatáblát, és olvasd el, milyen utca! – javasolta a kis Rece izgatottan, mert szörnyű gyanú éledezett az
agyában, kezdte sejteni, hogy mit is ragaszthat az elátkozott fagylaltos.
Nem mondta ki, hátha mégsem igaz, várta, hogy Süle mit szól, vajon kapiskálja-e a dolgot.
Süle kapiskálta.
– Ez a vak koldusba oltott föld alatti kísértet ellopta Péter ötletét! – morogta komoran a távcső mögül, s úgy próbált
egy utcatáblát keresni, hogy Bagamérit se veszítse el szem elől.
Ez nem volt könnyű, mert Bagaméri az utca egyik oldaláról a másikra ugrándozott, maga után rángatva a vérebet.
Végre sikerült elcsípni egy utcatáblát, gyorsan elolvasta: Pipacs utca. Majd intett a kis Recének, hogy váltsa föl a
távcsőnél. A kis Rece odanyomta a fél szemét a távcső végéhez.
– Látod?
– Látom.
– Én most elszaladok a Pipacs utcába, megnézem, mit művel Bagaméri. Várj meg, jövök nemsokára!
Süle elrohant, a hegy aljáról felintett a barátjának, de az nem vette észre, hiszen Bagamérit figyelte.
Bagaméri tovább ugrándozott az egyik oldalról a másikra, egyik házfaltól a másikig, végigragasztotta a Pipacs utcát a
céduláival, és eltűnt a keresztutcában.
A kis Rece türelmesen várt, a Pipacs utcára irányítva a távcsövét. Tudta, hogy Süle nemsokára megérkezik.
195
Így is történt. Süle lihegve-loholva megérkezett a Pipacs utcába, forgatta a fejét, kereste az elátkozott fagylaltost, majd
a Gellért-hegy felé bámult, mintha a kis Rece meg tudná mondani, oda tudná kiáltani, hogy hová tűnt Bagaméri! Azután
odalépett a falhoz, elolvasta a kiragasztott cédulát, majd letépte.
A kis Rece ebből megtudta, hogy gyanújuk helyes volt, Bagaméri ellopta a hirdetés ötletét. Vigyorogva nézte, hogyan
teszi tönkre Süle a kísértetté vált fagylaltos munkáját. Süle alapos volt, minden egyes cédulát letépett, majd ő is eltűnt
a keresztutcában.
A terasz fölött gyerekcsapat bukkant fel, a kísérő tanárnő intett, a kis Rece udvariasan visszaintett, erre a gyerekek
szép sorban lesétáltak a teraszra.
A kis Rece gyorsan kapcsolt, megértette, hogy a tanárnő azt hiszi, ő is a hegyhez tartozik a távcsövével, és ez biztosan
valami tanulmányi kirándulás.
A tanárnő a kis Rece markába számolta a pénzt, a gyerekek sorban a távcsőhöz léptek és belenéztek.
A tanárnő azonban továbbra is várakozóan nézett a kis Recére, s az megértette, hogy valami ismeretterjesztő szöveget
is várnak tőle az ötven fillérért. Megköszörülte a torkát, és lelkes hangon, karjával mutogatva belekezdett:
– Hazánk szép fővárosa a Duna két partján terül el. Szemben velünk fekszik Pest, s ahol mi állunk, az Buda, közelebbről
a Gellért-hegy.
A tanárnő helyeslően bólogatott, a gyerekeket viszont 196egyáltalán nem érdekelte a szöveg, tágra nyílt szemmel
bámultak a távcsőbe.
– A honfoglaló magyarok, amikor Árpád vezetésével ide értek, nem tudták a szemüket levenni erről a gyönyörű tájról…
A kis Recében bizonytalanul motoszkált egy emlék, valami sejtésféle, mintha hallotta volna, hogy a honfoglaló
magyarok nem Budapestet jelölték ki fővárosnak, ezért, hogy ne hamisítsa meg a történelmet, ugrott egypár
évszázadot.
– A törökök meg, amikor elfoglalták az országot, annyira megszerették, hogy százötven évig ki se mentek belőle.
A tanárnő jóságos arccal bólogatott, a gyerekek figyelni kezdtek, hatodik érzékükkel megsejtették, hogy a kis Rece
valami szélhámoskodásban sántikál. Csuda rokonszenves lett nekik.
– De ez még mind semmi, amit itt láttok! Látnátok csak mi van a föld alatt?
– Mesélj! – biztatták.
– Patkányok is vannak?
– De mennyire hogy vannak! Félelmetes patkánycsordák mászkálnak a csatornában, csak úgy villog a szemük a
sötétben! Van, amelyik fél méterre is megnő!
– És harapnak is?
– A vasat is elharapják!
197
– Évenként kétszer hajtóvadászatot rendeznek rájuk. A bőrüket odaadják a szűcsöknek, a húsukat pedig elszállítják az
Állatkertbe a vadállatoknak.
A tanárnő bizonytalanul nézte a kis Recét, érezte, hogy valami nincs rendben, gyorsan összeszedte a gyerekeket, és
elindultak.
– Mind leszedted?
– Taxin! – felelte büszkén a kis Rece. – Itt a pénz, szellemi munkával kerestem!
Süle elismerően füttyentett, megragadták a távcsövet, lecipelték a hegy lábához, intettek egy taxinak, s elrobogtak
Pindur Géza aranykoszorús szűcsmester üzletéhez.
198
Tizennyolcadik fejezet
1.
A vadlibák tűvé tették a várost Bagaméri cédulái után. Volt, amit leszedtek a falról, volt, amit egyszerűen csak áthúztak,
s volt, amit gondosan besatíroztak.
– Én aggódom! – vakarta a fejét Süle, hátrasimította a haját, amelyből már szerencsésen kiment a vízhullám. – Én
aggódom, hogy ez az elátkozott kísértet elhalássza az orrunk elől a jutalmat!
– Akkor sem tehetünk mást! Rá kell bíznunk a szerencsére! – vonogatta a vállát Jóska.
Karcsi és a kis Rece hallgatott. Karcsi ugyanazt gondolta, amit Marci és Jóska mondott. A kis Rece pedig törte a fejét,
hogy mit lehetne még tenni az ügy érdekében: Bagaméri teljes és visszavonhatatlan közömbösítésében. De mivel még
nem jutott eszébe semmi, hallgatott, és szórakozottan vakargatta Lili fülét.
199
A vadlibák szétszéledtek.
A kis Rece erősen elgondolkozva hazafelé ballagott, közben szórakozottan húzgálta Lili fülét. Lili boldogan tűrte a
fülhúzgálást, csak néha mozdított egyet a fején, hogy a másik fülét helyezze a gazdája keze ügyébe, mivel az egyik már
elzsibbadt.
A kis Rece gondolatai az elátkozott fagylaltos körül keringtek, mint a vadászsólymok, egyre szűkítve a kört, hogy
lecsaphassanak az áldozatra. „El kellene altatni!” – ez volt az első gondolat, de ezt hamar elvetette, mert
megoldhatatlannak látszott az altató beadása. – Bagaméri valamivel mégiscsak okosabb, mint a kutyája – bocsátotta
el az első gondolatot. – „Be kellene zárni valahová!” – ez volt a második gondolat, s ennél elidőzött egy keveset. Nem
rossz gondolat, de a nagy kérdés az volt, hogy hová kellene bezárni. Gyorsan előszámlálta azokat a helyeket, ahová
valakit be lehet zárni. Pince, padlás, fáskamra, de sajnos egyikkel sem rendelkezik. Így hát a második gondolatot is
elvetette. „Elvitetni a mentőkkel!” – ez igen, a harmadik gondolatban volt spiritusz! Megállt az utcán, még a fülhúzást
is abbahagyta, és elképzelte, ahogy Bagamérit elviszik a mentők. Esetleg valami fertőző betegség gyanújával vagy pedig
kényszerzubbonyban, mint közveszélyes, dühöngő őrültet. „Ezt érdemes kidolgozni! Nézzük csak, mi kell egy ilyen
akcióhoz!” – tűnődött a harmadik gondolaton.
„Ahhoz, hogy valakit elvigyenek a mentők, kellene egy orvos is. Vagy elég csak egy telefon?”
200
– És mit szólsz hozzá? Jól befűtöttünk a Divatszalonnak, ugye? De tiéd az érdem, én elismerem! Zseniális ötlet volt az
a krumpliorr!
A kis Rece szerényen mosolygott, mint a híres filmszínészek, mikor szembe dicsérik őket.
Leültek az utcára kitett asztalhoz, és a kövér kopasz két adag fagylaltot rendelt.
– Rajongok a cirkuszért!
– Ha lehet még fokozni, akkor azt mondom, hogy ez kétszeresen érdekel. És hol van ez a cirkusz?
– És hogy hívják?
201
– Hörömpő az igazgató?
– Igen.
– És ő is gyerek?
– Van egy zsonglőr, egy gumiember, egy repülőember, egy éhezőművész, egy hindu csodafakír és egy bohóc. És vannak
vadállatok is.
– Nemsokára!
– Meg egy világosítót! Esti előadás lesz! – mondta bennfentesen a kis Rece, mint akinek a kisujjában van a televíziózás.
– Ez volt a tervem!
A kövér kopasz és a szeplős képű kis Rece egymásra mosolygott. A mosolygásba Lili is bekapcsolódott, vidám szemét
fürgén járatta rajtuk.
– Kezet rá!
Kezet ráztak, és mind a ketten úgy érezték, hogy jó vásárt csináltak. A kövér kopasz boldog volt, hogy egy jó
gyerekműsort talált, a kis Rece pedig büszkén nézett körül, mintha máris ismerné ország-világ Rozmaringot, a híres
bohócot a Hörömpő Cirkuszból.
202
– Már teljesült az én tervem is – mondta a kövér kopasz, kifizette a fagylaltot, elbúcsúzott a kis Recétől, s elindult
sebesen, majd megfordult és visszakiáltott: – Várom a meghívót!
A kis Rece bólintott, s elindult ő is hazafelé. Szeplős képe ragyogott az elégedettségtől, arra gondolt, hogy le fog esni
a vadlibák álla a csodálkozástól, ha majd a televízió megjelenik a Hörömpő Cirkusz, világszám előadásán!
Lili együtt örült a gazdájával, fészkelődött, a fejét mozgatta, míg végre a kis Rece újra húzgálni kezdte a fülét, mivel
gondolatai visszatértek Bagamérira.
„És ha nem jönnek ki a mentők? Vagy kijönnek, és megvizsgálják a helyszínen, adnak neki egy Kalmopyrint és kész!”
Olyan aggodalmas arcot vágott, hogy Lili megijedve nyüszíteni kezdett.
Nem törődött vele, szórakozottan megsimogatta a kutya fejét, és tovább töprengett a dolgon.
„A lényeg az, hogy valamiképpen el kell távolítani! Távolítani, de hogyan? És mi lenne, ha önként távolodna el?”
Ruganyosan lépkedett, teleszívta tüdejét jó tavaszi levegővel. Érezte, hogy nyomon van, egy pillanat, és mindjárt rátalál
a megoldásra. A levegő meggyorsítja a vérkeringést, az agy jobban dolgozik, és…
A kis Rece megállt, és hangosan felkiáltott. Nem törődött a csodálkozva rábámuló járókelőkkel, megismételte.
– Egyszerű, mint egy pofon! – mondta egy kendős néninek. A néni bólogatott.
Lili vidáman csaholt, a kis Rece újra megindult, és izgalmában Lilinek kezdte magyarázni a pofonegyszerű megoldást:
203
– A saját vermébe esik bele! Érted? Óriási ötlet! Mindig tudtam, hogy nem szilvalekvár van a fejemben!
Lili ragyogó szemmel nézett a szeplős fejre, amelyben nem szilvalekvár volt.
– Csak az a kérdés, hová távolítsuk el Bagamérit. Túl messzire nem szabad, mert esetleg nem megy el. Túl közelre se
jó, mert hamar visszajön.
– Utazzék el Szajolba!
Olvastam a hirdetést a teknősökről, mert éppen Pesten jártam. Nekem gyönyörű görög teknőseim vannak! És eladom
őket, mert kell a pénz. Csak arra kérem, hogy még ma keressen fel, mert mások is érdeklődnek!
Ifj. Medve Ágoston
Beletette a levelet a borítékba, megcímezte, hogy Bagaméri fagylaltárus kisiparos úrnak, Lúd utca 100. szám, kisietett
a postahivatalból, és elindult az elátkozott fagylaltárus kisiparos lakására.
A Lúd utcában óvatosan settenkedett, leselkedett, hogy otthon van-e Bagaméri. Odaosont a földszintes házhoz,
belesett az ablakán, és látta, hogy a fagylaltos éppen ebédel, az asztalnál ül, egy gőzölgő levesestál van az orra előtt, a
véreb pedig bamba pofával a földön hever.
204
Nem sokáig kellett várnia, az események drámai gyorsasággal peregtek. Kis idő múlva Bagaméri felbukkant az ajtóban,
kezében bőrönd, bezárta a lakást, és roppant elégedett mosollyal végigcaplatott a Lúd utcán.
A kis Rece csak ennyit akart látni. Elindult ő is hazafelé. Útközben vigyorogva mondta Lilinek:
– Tudod, Szajol szép kis város, biztos van szállodája, kocsmája! Egy-két napot vígan el lehet tölteni benne!
2.
Marci boldogan lobogtatva hozta az újságot. Feltűnő helyen, bekeretezve állt a lépre csaló hirdetés, ugyanolyan
szöveggel, mint a cédulákon.
– Nincs menekvés! – lelkesedett Süle. – Megírhatja a végrendeletét! Ilyen első osztályú csapdából nincs menekvés!
Péter büszkén nézett rájuk, úgy érezte, ez az ötlet kellőképpen kiegyenlíti a hátrányt, hogy ő nem tudott mozogni,
személyesen részt venni a nyomozásban. Azután eszébe jutottak Bagaméri cédulái is, és megsajdult a szíve arra a
gondolatra, hogy ez a kiváló ötlet romba dőlhet a felháborító lopás miatt.
A kis Rece fülig érő szájjal vigyorgott, odament Péterhez, megveregette a vállát, és a fülébe súgta:
Péter nem értette, de a szeplős arc olyan magabiztosan hunyorgott, fintorgott rá, hogy megnyugodott.
205
Süle kiment meglátogatni a csíkosra festett macskát a fáskamrában, Jóska és Karcsi hajócsatát vívott, hogy levezessék
az idegességet, Péter a fényképalbumot rendezgette, Marci az újságot olvasgatta, a kis Rece pedig Lilivel játszott a
földön hasalva.
A kis szobában feszült volt a légkör, a döntő nagy csaták előtti küzdelem feszültsége vibrált a levegőben.
És ekkor csöngettek.
A vadlibák összerezzentek, egymásra néztek, szemükben szikrázott a feszültség, mint villanykörtében az áram.
– Majd én kimegyek! – szedte össze magát a kis Rece. Felállt, Lilit a hóna alá fogta, és kiment a postáshoz a kapuba.
Rövidesen Sülével együtt jött vissza, karjuk, zsebük tele volt levéllel, Süle még a foga között is hozott egyet.
– Gyertek, segítsetek, van még! – mondta Süle, kiköpve a levelet.
Karcsi, Marci, Jóska kiment, újra behoztak egy halom levelet, leszórták a földre a többihez, köréje ültek, és bontogatni
kezdték.
– Ennyi ember akar teknőst eladni? – ámuldozott Péter, hogy az ötlete, lám, a fél várost levélírásra késztette!
Volt ott mindenféle levél! Géppel írt, cikornyás betűkkel rótt, gyerekírás, macskakaparás, tintapacás; kék, zöld, lila,
fekete tintával írt levél.
Ajánlottak eladásra kutyát, macskát, fehér egeret, aranyhörcsögöt, papagájt, aranyhalat és széncinkét. Volt, aki
kétmázsás hízót ajánlott kilónként húsz forintért.
206
A különös az egészben az volt, hogy görög teknőst nem ajánlott megvételre senki, pedig már a levélhalom felét
elolvasták. Volt, aki mentegetőzött is emiatt, azzal kezdve a levelét, hogy görög teknőse sajnos nincs, de papagája
folyékonyan tud beszélni. A többség nem törődött azzal, hogy doktor Hörömpő teknőst akar venni, talán úgy
gondolták, hogy nagy állatbarát lehet, és egy állatbarátnak mindegy, milyen állatot tart.
– Összeadjuk!
– Mindenki tegye bele nélkülözhető értékeit! Az egészet a nyertes kapja. Remélem, én leszek!
Marci elegáns műanyag golyóstollat vett elő, amilyet az újság szerkesztőségében szoktak használni, s felajánlotta a
szerencsés megtalálónak.
Karcsi kotorászott a zsebében, de éppen nem volt nála 207semmi különösebb érték, csak három szem, kicsit gyanús
külsejű füge.
A kis Rece az ép zsebében válogatott az ujjaival, sorra tapogatva a zseb tartalmát. Majd megállapodott egy
világháborús vitézségi éremnél, óvatosan kihúzta, és beledobta s sapkába.
A versenyláz hatalmába kerítette a vadlibákat. Jellemük, kedélyük, vérmérsékletük szerint estek az igazságosan
szétosztott borítékoknak. Süle találomra húzgált ki egyet-egyet az előtte fekvő kupacból, mint egy szerencsejátékos a
rulettasztalnál. Marci először az írás külleme szerint csoportosította a borítékokat, az első csoportba az intelligens
címzésű borítékokat tette, a másodikba a géppel írottakat s a harmadikba a göcsörtös, keszekusza betűkkel róttakat.
Karcsi először tanácstalanul nézett a borítékokra, majd a kinccsel teli sapkára, és felsóhajtott, hogy úgyse ő fogja
megtalálni a tettes levelét, s válogatás nélkül nyitogatta a borítékokat. Jóska a fény felé tartotta őket, úgy próbálta
kideríteni, hogy melyik lehet az a bizonyos levél. Péter először a bélyegeket nézte meg, s úgy érezte, hogy csakis
állatképes bélyeget ragaszthatott rá a borítékra a tettes. A kis Rece Lilit is bevonta a vadászatba, sorra megszagoltatta
vele a leveleket. „Meg kell, hogy érezze a teknősök 208szagát!” – gondolta reménykedve. Lili szagolt, vakkantott,
csaholt, s a borítékok között turkált az orrával.
A felbontatlan borítékok fogytak, a papírkosár rég megtelt a feltépett levelekkel, sőt lassan elborította a levélhalmaz,
de az a bizonyos levél nem került elő.
Süle és a kis Rece már kiesett a versenyből, elfogyott a borítékuk. Lili hűtlenül Marci és Jóska levélcsomagja között
turkált az orrával, majd mikor elfogyott az ő borítékuk is, visszaoldalgott a gazdájához. Péter is befejezte a bontogatást,
lesöpörte az ágyról a leveleket.
Mindnyájan Karcsira néztek. Karcsi ideges lett a rászegeződő figyelemtől, kapkodva nyitogatta a borítékokat, volt,
amelyiket kettétépte levelestül, s volt, amelyiket kétszer is elolvasta. Érezte, hogy neki kedvez a szerencse, hogy a
tettes levele már csak nála lehet, s ezen annyira meglepődött, hogy bocsánatkérően mosolygott vissza a vadlibákra.
Karcsit általában nem kényeztette el a szerencse, se a kicsi, se a nagy dolgokban. S most ez az új érzés, a szerencse
megsejtése teljesen átjárta, szinte melege lett tőle. Már nem pislogott reménytelenül a kincsekkel teli sapkára, hanem
büszke, férfias tekintetet vetett rá. „Az enyém leszel!” – gondolta boldogan.
Erőt vett idegességén, és fölényes mosollyal fogta kezébe a megmaradt három borítékot. Megmutatta a vadlibáknak.
209
Lassan, óvatosan nyitotta ki, éppen csak hogy belepillantott, s tudta, hogy ezt a levelet a tettes írta.
Elolvastam a cédulályát, amit a szél sodortt. Csodálkoszttam, de mivel nekem vannak gyönyörrű teknősseim, gőrög
származásuak, postafordultával felattam esztt a levellett. Az árával ne törőggyön, mert nem alkuszom!
Várrom önt hólnap a Matyó utcza végén az utéppítő bódéba. Pont négy órakor!
Kiválló tisztellettel
Egyálatkereskedő!
Karcsi zsebre vágta a jutalmat, Péter beragasztotta a levelet az albumba. Majd a vadlibák hazaindultak, izgatottan
suttogtak, hadonásztak a fűszeres illatot lehelő alkonyatban.
210
Tizenkilencedik fejezet
Erőszakot alkalmaznak
1.
A Matyó utca végén három útépítő bódé állt. Délután három óra volt, az aznap reggeli időjárásjelentés szerint derült,
meleg idő, szórványos, enyhe felhőképződéssel. A környék elhagyatott volt, a vasrácsos kerítések mögött, bent a
kertek mélyén álmosan hallgatag házak lapultak. Ideális rejtekhely volt, kiválóan alkalmas környezet mindenféle
gaztett elkövetéséhez.
– Öten vagyunk egy ellen! Nem lehet semmi baj! – bátorította a társaságot Jóska.
Ettől a kijelentéstől csodálatosképpen megnyugodtak, fontolgatni kezdték, hogy miképpen fogjanak a dologhoz.
– A mi előnyünk az, hogy a tettes nem minket vár! – fejtegette Marci magabiztosan. – Doktor Hörömpőt várja. Vagyis
egy bajuszos, élemedett férfit. Én legalábbis ilyennek képzelném el a helyében doktor Hörömpőt.
– Akkor rajtaütünk, és erőszakot alkalmazunk! – jelen211tette ki harciasan Süle, megfeszítette a karján a bicepszeket.
– Tudok egy-két fogást!
– De előbb mindenképpen meg kell tudnunk, hogy hol rejtegeti a teknősöket! – figyelmeztette Marci a nekihevült
Sülét.
– 2:0 a javunkra! – mondta Jóska, s kék szeme úgy ragyogott, mint egy svájci tó a napsütésben.
– Most negyed négy – nézett az órájára Marci. – A tettes csak négyre várja doktor Hörömpőt. Indulás!
A Matyó utca változatlanul csendes és kihalt volt, mikor a vadlibák közönyös arcot vágva, de izgatottan dobogó szívvel
elindultak a bódék felé.
A pattanásos a középen levő bódé lépcsőjén ült, tökmagot evett, lassan mozgatta az állkapcsát, és unottan köpködte
ki a héjat. Szabályos félkör volt előtte a tökmaghéjból. A félkör szélén, lőtávolon kívül megálltak a vadlibák.
– Mi van, apafejek? – kérdezte, és alattomosan megcélozta Sülét a tökmaghéjjal. Süle ügyesen elhajolt, a tökmaghéj
lövedék fáradtan hullt le a porba.
– Szerencséd van, öcsi, véletlenül tudom! Itt jobbra mentek, aztán balra, aztán sréhen, aztán felfordultok!
Na 212tűnés, mert a bácsi fontos diplomáciai tárgyalásnak néz elébe!
A kis Rece azonban nem akarta, hogy a tettes gyanút fogjon, édeskés hangon folytatta a tárgyalást:
A majomteve gyanút fogott. Összehúzott szemmel figyelte a vadlibák manővereit. Süle ugyanis apró, észrevétlen
léptekkel, nem is léptekkel, csusszanásokkal igyekezett a tettes hátába kerülni. Jóska a bódéba figyelgetett befelé,
meresztgette a szemét, de nem látott semmit.
– Rohamra, vadlibák! Üsd-vágd, nem apád! – rikkantotta el magát Süle, és a tettes hátára ugrott.
A kis Rece leszegte a fejét, fél szemmel Lilit figyelte, aki a tettes lábikráját mardosta, és mint egy faltörő kos, nekizúdult
a pattanásos gyomrának.
A pattanásos megingott (Lili végre beleharapott a lábikrájába), a bódéig hátrált, hogy összeszedje magát.
A kis Rece újra leszegte a fejét, s megcélozta a tettes gyomrát, mikor az hirtelen beugrott a bódéba.
213
– Utána! – kiáltotta Süle harcias hangon, és a vadlibák, élükön Lilivel, bezúdultak a bódéba.
Karcsi remegve állt a bódé sarkán, ahová még a verekedés kitörésekor elbújt. Falfehér volt a félelemtől, és nagyon
szégyellte magát, amiért így fél, hogy a barátait is cserbenhagyja.
– Nem tehetek róla! Nem tehetek róla! – hajtogatta, és a fogai összeverődtek a félelemtől.
Karcsi valahogy összeszedte magát, s már éppen ki akart lépni rejtekhelyéről, amikor a bódé ajtajában megjelent a
pattanásos, és villámgyorsan a vadlibákra zárta az ajtót.
– Nyisd ki, te csirkefogó! Te visszataszító majomteve! Nyisd ki, mert ellátjuk a bajodat!
A pattanásos vérző orrát borogatta a zsebkendőjével, a kék foltokat nyomogatta az arcán, és csúnyán röhögött.
– Kis hülyék! Most bekaptátok a legyet! Kicsit kifújom magamat, és leszámolok veletek! Átkozott vakarcsok!
Karcsi a rejtekhelyéről látta, hogy a pattanásos kiszalad az utca közepére, és integet egy közeledő teherautónak. A
teherautó megállt, az oldalára nagy betűkkel az volt írva: Útépítő Vállalat. A pattanásos a bódéra mutogatott, a sofőr
bólintott, a középső bódé elé farolt, a pattanásos villámgyorsan rákapcsolta, és intett, hogy mehet…
– Halló! Halló! Itt vagyunk! – kiabált Süle, de a motorzúgástól nem lehetett hallani.
– Ez a rohadt majomteve! Jól átvert bennünket! – dühöngött Süle. – Csak kerüljön egyszer a kezem közé!
214215
– Tekintsük át a helyzetünket!
Jóska új témára váltott, ijedten felkiáltott, mint aki most eszmél a helyzetre:
– Összefoglalom a tényeket! Csapdába estünk. Ez most már világos. Két dolgot tehetünk. Először is át kell kutatnunk a
bódét, hátha itt vannak a teknősök. Kettő: valahogy föl kell hívni magunkra a figyelmet.
Marci higgadt szavától végre megnyugodtak a csapdába esett vadlibák. A kis Rece elengedte Lilit a bódéban.
– Szagolj!
– Ez várható volt – mondta Marci. – Annyi esze a tettesnek is van, hogy nem abba a bódéba zár bennünket, ahol a
teknősöket őrzi.
216
– Nálam van az Orvosi Hetilap. Magamnál hordom, mert nem merem otthon hagyni. Eldobni meg sajnálom!
– Ha kölcsönadnád egy pillanatra! – Süle úgy kérte, mintha kávéházban ülne egy jó feketekávé mellett, és a
szomszédtól kérné el a kedvenc újságját.
– Tessék! – mondta Jóska. – Bár nem hiszem, hogy szórakoztató lenne. Én egy szót sem értettem belőle…
– Azt csak bízd rám! – mondta morcosan Süle, és az ablak alá ült, s elszántan böngészte az Orvosi Hetilapot.
Marci és a kis Rece azon mesterkedett, hogy valahogyan felhívják magukra a külvilág figyelmét.
A kis Rece e célra felajánlotta az ingét. Az ing ujját rákötötték egy seprűnyélre, és kidugták az ablakon. Felváltva fogták
a különös zászló nyelét.
2.
Karcsi lassan megnyugodott, arcába visszatért a vér, a szíve újra normális ritmusban vert. A szégyen érzése, gyávasága
miatt, ugyan még ott bujkált hátul az agyában, de Karcsi keményen elhatározta, hogy kiköszörüli a csorbát, s ettől a
szégyenérzése is múlni kezdett.
Mindenesetre jól elhelyezkedett búvóhelyén. A nagy futkosásban ugyanis észrevétlenül bemászott az első bódé alá, s
most a kerekek küllői közül figyelte a tettest.
A pattanásos a harmadik bódé lépcsőjén ült, újra tökmagot rágcsált, s láthatóan elgondolkodott. Krumplivá dagadt
orrát tapogatta óvatosan, sziszegve káromkodott.
217
S csodák csodája, félelme egy csapásra elmúlt, kiugrott a kerekek közül, hideg fejjel megközelítette a bódét, amelyben
a pattanásos matatott. Azonnal meglátta a bódé ajtaján lógó lakatot, s villámgyorsan cselekedett. Felmászott a
lépcsőn, bevágta a bódé ajtaját, s rákattintotta a lakatot.
Karcsi ügyet sem vetett rá, kiszaladt az utcára, majd a másik, forgalmasabb útra, és integetni kezdett az autóknak.
Az autók sorra húztak el az orra előtt, majd mikor már kezdett elszontyolodni, az egyik özönvíz előtti tragacs
csikorogva-nyikorogva lefékezett előtte. Mosolygós szemű öreg ült a kormánynál.
– Utol kellene érnünk valakit! Illetve valakiket! Vagyis egy útépítő bódét! – hadarta Karcsi izgatottan.
– Üldözés?
– Szállj be! Majd megkérjük Saroltát, hogy erőltesse meg magát egy kicsit. Úgyis éppen bejáratom, legalább nem
futkosunk cél nélkül.
Karcsi csodálkozva nézett körül, de nem látott senkit. Az öreg észrevette, felnevetett.
218
– Sarolta a kocsi. Így hívom. Na előre, Sarolta, öreg csont. Te meg mutasd az irányt!
Gázt adott, Sarolta morogva, nyögve, de mégiscsak megiramodott, falta a kilométereket, olyan sebességgel, amit az
ember semmi esetre se nézett volna ki rozoga külleméből.
Karcsi egy pillanatig tűnődött, hogy mennyit áruljon el, de a mosolygós szemű öreg olyan bizalomgerjesztő arcot
vágott, és különben is első szóra megállt és segített. Ezt meg kell becsülni! Elhatározta, hogy mindent elmesél neki.
Vagy legalábbis majdnem mindent. Azt valahogy majd finoman megkerüli, hogy ő gyávaságból elbújt, vagyis hogy
cserbenhagyta a barátait. Minek feszegetni, mikor már elmúlt a gyávasága, és a csorbát kiköszörülte!
Elmesélte nagy vonalakban a nyomozást s a végkifejletet, hogy a tettes túljárt a vadlibák eszén, bezárta őket az útépítő
bódéba, s a bódét éppen most szállítják valahova.
– Igen.
– Bezártam!
219
– Mi van?
– A bódéból!
– A pattanásos!
– Az a csirkefogó! Na, csak találkozzunk, megtanítom kesztyűben dudálni! Majdnem belesodort egy emberrablásba!
Hátramentek a bódéhoz. A bódé ablakában izgatottan lengedezett a zászló, vagyis a kis Rece inge.
A vadlibák Karcsi hátát veregették, de Marci jó érzékkel egyszer s mindenkorra le akarta zárni ezt az ügyet, fennhangon
kijelentette:
Karcsi szerényen lehajtotta a fejét, Marci szigorúan végignézett a vadlibákon, azok sorra elismerték, hogy valóban jó
csel volt, nagyon jó csel.
220
– Köszönjük, hogy kiszabadítottál! – lépett Karcsihoz férfiasan Süle, és kezet rázott vele.
A mosolygós szemű öreg integetett a kocsi ablakából, hogy befelé, gyorsan szálljanak be.
Nagy nehezen bemásztak a kocsiba, Sarolta rugói recsegtek-ropogtak. Süle meg is jegyezte.
– Túlterheljük a kocsit!
– Oda se neki! Saroltának ez meg se kottyan! – mondta fölényesen a mosolygós szemű öreg, gázt adott, és ha billegve,
erőlködve is, de Sarolta elindult.
– Milyen meglepetés? – kérdezte Süle kicsit idegesen, mert Lili pont az orra alatt fészkelődött, izgett-mozgott,
csiklandozta az orrcimpáját.
– Elfogtam a tettest!
A vadlibák fölpattantak a helyükről, azaz csak fölpattantak volna, de beverték a fejüket a kocsi fedelébe. Sarolta
megdőlt a váratlan felugrálástól, de a mosolygós szemű öreg kemény kézzel fogta a kormányt, s újra egyenesbe hozta
a billegő Saroltát.
– Én.
221
– Éljen Karcsi! – zúgták a vadlibák, hogy csak úgy zengett a kocsi. A mosolygós szemű öreg még jobban mosolygott,
oldalról ragyogó pillantásokat vetett az iruló-piruló Karcsira.
– Nyomás! Nem tud ez a kocsi gyorsabban menni? – türelmetlenkedett Süle, nem valami tapintatosan, mert ha
meggondoljuk, mégiscsak potyautasok voltak. De az öreg nem haragudott meg, gázt adott, és Sarolta úgy repült, ugrált,
vágtatott az országúton, mint egy versenyautó.
A vadlibák kiugráltak a kocsiból, és a bódéhoz rohantak. Süle megnézte a lakatot, s fülig érő vigyorral kopogott az ajtón.
– Mi az, elfelejtett beszélni? Így ön nem lesz világszenzáció! Csak a beszélő majomteve a világszám!
– Gyújtsuk rá a bódét! – mondta jó hangosan Süle, a bódé felé fordulva. – Majd elkábul a füsttől, és akkor
megbilincseljük!
222
Karcsi a mosolygós szemű öregre nézett. Az öreg szó nélkül kitárta a kocsi ajtaját, Karcsi beült.
– És küldje el a jutalmat! Ez a legfontosabb! Valahogy el ne felejtsd! – suttogta Süle, bedugva a fejét az ablakon.
A mosolygós szemű öreg gázt adott, Sarolta megugrott, mint egy tréfás kedvű bakkecske, s kirobogott a Matyó utcából.
– Gyerünk vissza a majomtevéhez! Majd felolvasok neki az Orvosi Hetilapból, hogy ne unatkozzék! – mondta Süle
vigyorogva, s meglóbálta az Orvosi Hetilapot.
3.
Az Állatkert igazgatója soron kívül fogadta Karcsit. Soron kívül, de nem egyedül, irodája tele volt oroszlán- és
tigriskölykökkel. Karcsit ez a látvány egy kicsit meghökkentette, de összeszedte magát, és mosolyogva bejelentette a
nagy hírt.
223
– Igen – mondta Karcsi, majd udvariasan újra a tárgyra tért: – De a két ápolót ne tessék elfelejteni!
– Sose gyanakodtam komolyan – jelentette ki az igazgató mosolyogva. – Csak tudod, a körülmények nagyon
összejátszottak.
Az igazgató azonban mintha csak kitalálta volna Karcsi gondolatát, előhozakodott vele:
Az íróasztal fiókjában kotorászott, elővett egy vastagon bélelt borítékot. Átnyújtotta Karcsinak.
Karcsi átvette a borítékot, az ujjaival érezte, hogy pénz, sok pénz van benne.
– Miféle cirkusznak?
– A Hörömpő Cirkusz, világszámnak! Tetszik tudni, azért mászkáltunk annak idején az Állatkertben. Vadállatok hangját
szerettük volna felvenni.
– Holnap szeretnénk, mert holnap lesz az utolsó vakációs nap. Sajnos. Utána kezdődik az iskola.
224
Az igazgató felállt.
Kimentek az irodából, az igazgató szólt két ápolónak, beültek a nagy vadszállító kocsiba.
– Indulás! – mondta.
Az öreg mosolygott, elindította Saroltát. Mögöttük imbolygott az Állatkert vadszállító, ketreces kocsija.
Az ápolók a vadszállító kocsiba vitték a vacogó pattanásost, betuszkolták a rács mögé, és rácsapták az ajtót.
A vadlibák beugrottak a bódéba, a kis Rece elengedte Lilit. Lili vadul szimatolt, majd csaholva megállt egy fonott
kosárnál.
A vadlibák kivitték a kosarat az igazgatónak. Ünnepélyes kézfogások következtek, az igazgató meghatott hangon csak
ennyit mondott a kézfogások után:
225
226
Huszadik fejezet
Díszelőadás
1.
A nagy nap, a szünidő utolsó napja jól kezdődött. Péterhez korán reggel kijött a körzeti orvos, alaposan megvizsgálta,
néha-néha a fejét csóválta, majd mosolyogva kijelentette, hogy Péter meggyógyult.
– Egészséges vagy, mint a makk! – Majd hozzátette: – Hihetetlenül rövid idő alatt gyógyultál meg. De hát a fontos az,
hogy meggyógyultál!
– Felkelhetsz.
Péter azonnal kiugrott az öreg ágyból, úgy mászkált a szobában, izgatottan, mint egy frissen szabadult gályarab.
Péter felöltözött, kiment az udvarra, meglátogatta a csíkosra festett macskát. A macska dorombolva dörgölőzött a
lábához.
– Ide figyelj, öregem! – mondta neki Péter. – Gyakorolnunk kell egy kicsit! Este előadás!
A macska dorombolt, Péter a kamra mélyéről előszedett egy fakarikát, és elébe tartotta.
– Ugorj!
A macska felnyávogott, de nem ugrott.
Péter bement a konyhába, a füstölt kolbászból tíz vé227kony darabot vágott le, s a fáskamrába visszatérve, a karika
elé letett egy szeletet.
– Ugorj, hopp!
A csíkosra festett macska beleszagolt a levegőbe, majd meglátta a kolbászkarikát, és rávetette magát.
– Jól van, öregem! Fog ez menni! – dicsérte meg a macskát Péter. S a kolbászt most a másik oldalra rakta. Kiáltott, hogy
hopp! – a macska ugrott. Így gyakoroltak, mikor beállítottak a vadlibák.
– Igen.
– Éljen! Éljen! – zúgták a vadlibák, hogy csak úgy zengett a fáskamra. Az oroszlános plakátok megrebbentek a falon, a
csíkosra festett macska élesen felnyávogott.
– A vadlibák sikert sikerre halmoznak! – jelentette ki Jóska váratlanul s olyan hangon, mint egy külügyminiszter.
A kis Recét megihlette a hang, felkapott egy fahasábot, és Jóska orra alá tartotta.
– Nem tudok többet mondani, mint hogy a vadlibák sikert sikerre halmoznak! – mondta Jóska a fadarabba.
Elnevették magukat, majd a kis Rece, eldobva a fahasábot, komoly hangon sürgette a vadlibákat:
– Beszéljük meg a teendőket! – szólalt meg Marci, és leült a favágó tőkére. – Először is plakátokat kell kiragasztani a
város minden pontján.
228
– A plakátokat vállaljuk! – mondta Jóska, Karcsira nézett, az bólintott, hogy rendben van.
– Ezenkívül – folytatta Marci – egypár dolgot be kell szerezni. Illetve megvásárolni. Most már van pénzünk is.
A szobában papírt vettek elő, Marci írta, hogy mit kell vásárolni.
– Hörömpőnek kell egy cilinder. Azzal üdvözli a közönséget – javasolta a kis Rece.
Először kicsit meghökkentek, de aztán vita nélkül elfogadták a javaslatot, hiszen végül is valóban ő szagolta ki a
teknősöket. Lili vigyorogva nézett a vadlibákra, porcelánfogait mutogatta.
– Két lepedőt – egyezett bele Marci. – A kis Rece meg229veszi Lilinek a nyakörvet. Péter megveszi az ostort és a
cilindert. Minden világos?
Ebben egyetértettek.
Ezt is elfogadták.
Saroltát is megszavazták.
– És adjunk Bagamérinak is! – javasolta vigyorogva a kis Rece. – Azóta már biztosan visszajött Szajolból!
Ezt a javaslatot elfogadták, bár Süle továbbra is morgott, hogy Bagaméri egypárszor elgáncsolta őket, s mire jó ez a
nagylelkűség.
– Gondolj arra, hogy mi hányszor törtünk borsot az orra alá! – mondta Jóska.
230
Süle abbahagyta a morgást, és a vadlibák nekifogtak a plakátfestésnek. Remek plakátok születtek a kezük alatt.
Szembeszökő volt, ahogy Marci megállapította, és mellbe vágó, ahogy Süle kijelentette.
FIGYELEM! FIGYELEM!
2.
A kis Rece a főpróba előtt csinált egy kanyart a városban. Legelőször a Televízió székházába ment. Ácsorgott a hatalmas
előcsarnokban, majd megkérdezte az üvegkalitkában üldögélő nénitől, hogy a kövér kopaszt a Gyermekosztályról hol
találhatja meg.
A kis Rece a falra szerelt telefonhoz ment. Letette a falhoz a magnetofont, amit kölcsönkért a bátyjától, és a központtól
megkérdezte a kettes stúdió számát.
– Itt Rozmaring, a bohóc beszél! – szólt bele a kagylóba. – Csak azt akarom mondani, hogy ma este hétkor lesz az
előadás, a Tégla utca 24. szám alatt. A világosítókat ne tessék elfelejteni!
Ezzel letette a kagylót, rávigyorgott a meglepett arcot vágó nénire, aki a fejét csóválta az üvegkalitkában.
231
Az elátkozott fagylaltos a tér sarkán állt, olyan savanyú képet vágott, mint aki vadalmába harapott. A fagylaltoskocsi
alatt a véreb aludt.
– Halljuk!
– Van elég fagylaltja?
– És hogyan?
– A Hörömpő Cirkusz igazgatósága hivatalosan felkéri, hogy jöjjön el a díszelőadásra, és a szünetben árulhatja a
fagylaltot.
Mire a Tégla utca 24-be ért, már javában tartott a főpróba: Marci a negyedik tányért törte éppen össze, Jóska a derekát
fogta, Karcsi a fára hurkolt kötélen lengedezett.
Péter elégedetten veregette a macska nyakát, a csíkosra festett tigrisutánzat nagy tehetségről tett tanúságot, játszi
könnyedséggel ugrálta át az elébe tett karikát. Igaz, hogy megevett egy kiló kolbászt, de ez most nem számított.
Süle titokzatos arccal járkált, a fején óriási turbán volt, majd a fáskamrában mesterkedett, lécet szögelt, s mikor
megkérdezték, hogy mi lesz a száma, csak annyit vetett oda:
232
– Meglepetés!
Ennyiben maradtak, nem faggatták tovább, mindenki lázasan készülődött, gyakorolt, próbálta a számát.
A kis Rece Lilit nézte, és azon törte a fejét, hogyan vonhatná be a produkcióba. Lili szintén töprengő képet vágott, de
természetesen neki nem jutott eszébe semmi. A kis Recének se, de vigasztalóan mondta:
– Majd valamit kisütünk! Ne félj, fel fogsz lépni, te vagy itt a legértelmesebb állat!
A nap már lefelé tartott, a szilvafák árnyéka hosszan elnyúlt a fáskamráig, mikor Marci kiadta a parancsot, hogy
mindenki segítsen elkészíteni a porondot és a nézőteret.
A porondot felszórták homokkal, bár Süle erősködött, hogy minden rendes cirkuszban fűrészporral szórják fel a
porondot, és nem szabad kicsinyesnek lenni.
Péter kihozta a hímzett ágyterítőt. Két szilvafa közé kötelet feszítettek ki, a terítőre drótból karikákat csináltak, s
felfüggesztették a hímzett terítőt.
– Bízd rám, én erre is gondoltam! – mondta Péter, és egy hosszú drótot húzott ki a szobából. A drót végén villanykörte
lógott egy foglalatban. A drótot a körtével óvatosan feldobták a legmagasabb fára.
233
A háttérben a fákra szögelték az oroszlános plakátokat. Nagyon félelmetes látvány volt, ahogy lengedeztek a
fatörzseken: mintha a dzsungelből pislogna elő egy oroszláncsorda!
Péter mint Hörömpő végigsétált a cirkuszban, mindent alaposan megszemlélt, leült hátul egy székre, hogy lehet-e
rendesen látni, elhúzta a függönyt, meggyújtotta a villanykörtét, megkérte a kis Recét, hogy kapcsolja be a
magnetofont.
Marci aggályoskodott:
– Mi kiragasztottuk a plakátokat! – mondta Karcsi a fára csomózott kötélen lógva, mint a levegő ördöge.
A kis Rece a krumpliorrt babrálta, úgy hallgatta a beszélgetést. „Az ám, közönség nélkül semmit se ér az egész! Hiába
jön ki a tévé, csak lebőgünk!” – morogta magában.
És mint mindig, ha válságosra fordult a helyzet, most is támadt egy ötlete. „Elég vakmerő!” – minősítette magában
morogva az ötletet, éppen ezért nem is mondta el senkinek. Vagy sikerül, vagy nem. Elég, ha akkor tudják meg, ha
sikerül!
A vadlibák csodálkozva néztek utána, de nem faggatták, megszokták már a kis Rece váratlan ötleteit.
234
3.
Az óramutató hét órához közelített, a kertre félhomály szállt, a félhomályban gyülekezett a közönség, mivel Péter csak
az előadásra akarta felgyújtani a villanyt.
Jóska árulta a jegyeket a kapu mellett egy asztalnál, Marci kísérte a helyükre a vendégeket. Eljött Marci mamája; a kis
Rece mamája, a nagy Rece és igen, még valaki, sofőrsapkában az apa Rece, aki meglepetésszerűen jött haza külföldről.
Eljöttek Süle szülei, Jóska és Karcsi mamája, édesapja. Leültek, nevetgélve, beszélgetve várták az előadás kezdetét.
Péter bekapcsolta a zenekart, a magnetofonból andalító keringő áradt. A nagy Rece dünnyögve jegyezte meg:
– Az én magnóm.
Nagy csengetéssel Bagaméri fordult be a kapun, fehér sapkában, fehér kötényben, harsányan kiáltozott:
Lecövekelt a kert hátuljában, s csípőre tett kézzel várta a megrendelőket. A véreb a kocsi alá feküdt, és azonnal elaludt.
Eljött Pindur Géza aranykoszorús szűcsmester is, feketébe öltözve. Majd nagy pöfögéssel Sarolta állt meg a kapu előtt,
s a mosolygós öreg ugrott ki belőle.
Eljött a térről egy csapat gyerek, megilletődve somfordáltak be az udvarra.
Péter izgatottan leselkedett ki a függöny mögül, körülötte állt Jim és Joe, a levegő ördögei és a hindu csodafakír.
Egyszer csak nagy csikorgással az Állatkert vadszállító 235kocsija állt meg az utcában. Marci kirohant, üdvözölte az
igazgatót, s tessékelte befelé, mikor az mosolyogva megszólalt:
Volt ott tigris, oroszlán, medve, leopárd és párduc. Igaz, hogy kölykök voltak, de valódi vadállatkölykök.
– Itt vannak a vadállatok! – mondta izgatottan, az arca kipirult az örömtől. Mert mégis más cirkusz az, amelyben igazi
vadállatok vannak!
– A fáskamrában!
– Helyes! Szünetben meg lehet tekinteni! – mondta Hörömpő nagy lelki nyugalommal, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne, hogy a fáskamra zsúfolásig van vadállatokkal.
Nagy tolongás kezdődött a kapunál, overallos férfiak hatalmas lámpákat cipeltek be, felállították, a konnektort
keresték, kiabáltak, lármáztak, s egy pillanat alatt elfoglalták az udvar minden szabad részét.
236
– Természetesen!
Az összegyűlt nézőközönségre óriási hatást tett a Televízió megjelenése. A nagy Rece ajkáról leolvadt a gúnyos mosoly,
izgatottan úgy helyezkedett, hogy benne legyen a képben, a haját igazgatta, a pulóverét húzgálta.
Hét óra volt, pontosan hét óra, mikor a kapu előtt hatalmas piros autóbusz állt meg, a kis Rece ugrott ki elsőnek, s
udvariasan mutatta az utat. Jóskának odasúgta hirtelen:
– Egyben veszik meg a jegyet. Turistacsoport!
A turisták betódultak az udvarra, elfoglalták az ülőhelyeket, fényképeztek, németül, angolul, franciául csevegtek,
ámuldoztak. A vezetőjük kifizette Jóskának a jegyeket, majd vállát vonogatva leült a turisták közé. „Nekem mindegy!
– morogta. – Ez a kisfiú meggyőzte őket! Ha nekik jobban tetszik, mint az óbudai lakótelep, hát legyen!” Most kezdte
csak végiggondolni az eseményeket, hogy mi is történt. Úgy kezdődött, hogy az iroda előtt állt a busz, amely városnéző
sétára vitte volna a turistákat, mikor felugrott a buszra egy kisfiú, és figyelmet kért. Ő úgy meglepődött, hogy
gondolkodás nélkül fordítani kezdett. A fiú nagyon eredetien beszélt, ilyesmit mondott, hogy ha igazi világszámot, igazi
világszenzációt akarnak látni, kövessék őt. Le fog esni az álluk a csodálkozástól, meg hogy örök emlék lesz, amit majd
látnak! A turisták hangosan követelték, hogy kövessék a kisfiút. Hát így történt, s most itt vannak.
Felrakta a krumpliorrt, fejébe csapta a keménykalapot, 237felrángatta a csíkos trikót, a bő nadrágot és a csámpás
cipőt.
– Lehet már?
Hörömpő kilépett cilinderben, csokornyakkendőben, szénnel festett pörge bajusszal a függöny elé. Feje fölött
kigyulladt a villanykörte, a tévések is bekapcsolták a reflektorokat, fényárban úszott a kert. Hörömpő csengő hangon
beszélt:
– Mélyen tisztelt közönség, nagyérdemű publikum! A Hörömpő Cirkusz, világszám megkezdi fantasztikus, szenzációs
előadását! Zene!
Felharsant a zene, s a fáskamra felől valódi oroszlánbőgés hallatszott. A tolmács duruzsolva fordított, a felvevők
berregtek.
Péter széthúzta a függönyt, a porondon ott állt Rex, a zsonglőr. Udvariasan meghajolt, majd a kis asztalkához ment,
feldobta a tányért s a pálcával elkapta. A tányér pörgött, billegett, de nem esett le. Ezen maga Rex is úgy elcsodálkozott,
hogy a szája is tátva maradt.
A közönség lélegzet-visszafojtva figyelt, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor Rex elkapta a tányért, és
elegánsan meghajolt. Hatalmas tapsot kapott.
Jóska jött be a porondra testhezálló tornatrikóban és melegítő-alsórészben. Meghajolt mélyen, feje majdnem a földig
ért. Azután leült, először az egyik, majd a másik lábát a nyakába vette, s csinált egy kézenállást. Majd kibontakozott,
és szép lassan hídba ereszkedett. Ha a tornatanár látta volna, a szíve repesett volna az örömtől! A közönség nagy
tapssal jutalmazta a mutatványt.
238
A kis Rece csámpázott be a porondra, csókokat hintett a közönségnek, majd a két karjával csapkodott, mint egy csirke,
és körözve kotkodácsolt.
– Kot-kot-kot-kot, kotkodács! A fejemen egy tojás!
Levette a kalapját, és a fején valóban ott volt egy tojás! A kis Rece óvatosan egyensúlyozott, a közönség pisszenés
nélkül figyelte, hogy mikor esik le a tojás. A tojás nem esett le, akkor se, mikor Rozmaring merész lendülettel
kézenállásba ment, és körüljárta a porondot. A tojás oda volt ragasztva.
A közönség, mikor felfedezte a trükköt, hatalmas kacagásban tört ki. Rozmaring hajlongott, csókokat dobált, a
krumpliorrát húzgálta.
A közönség sorban állt Bagaméri fagylaltoskocsijánál, az elátkozott fagylaltos önkívületben suttogta maga elé, hogy:
„Megtört az átok, megtört az átok!”
Majd a közönség, fagylalttal a kezében, a fáskamrához tódult, és a léceken keresztül bámulta a vadállatokat. Karcsi a
nagyobb hatás kedvéért a magnóról játszotta az Állatkertben felvett oroszlánbőgést. Zengett az udvar, félelmetes volt
a bőgés, a gyengébb idegzetűek megborzongtak.
Süle a televíziós világosítókkal tárgyalt valamit, azok bólogattak, hogy értik, rendben van a dolog. Süle visszament a
függöny mögé, ahol a vadlibák suttogtak izgatottan, hogy micsoda siker… Süle titokzatosan csak annyit mondott, hogy
várják meg a végét.
Szünet után a közönség elfoglalta a helyét, Bagaméri 239boldogan nézett maga elé, minden fagylaltot eladott, és Péter
bejelentette a következő számot, Hörömpőt, az állatidomárt.
Behozta a karikát és a csíkosra festett tigrisutánzatot. A macska nem hozott szégyent Péterre, ide-oda ugrált
engedelmesen. Süle apja mocorgott a helyén, szemét meresztette, merthogy a csíkos tigris nagyon emlékeztette őt
valamire… De mikor hátulról rászóltak, hogy maradjon nyugton, mert nem látnak, abbahagyta a vizsgálódást.
A taps után Jim és Joe következett, vagyis Karcsi lendült be feketére subickozott arccal mint a levegő ördögei, és igen
nagy meghökkenést keltett. Meghajolt, fél kézzel a kötélbe kapaszkodva, majd folytatta a mutatványt. Forgott-pörgött
a magasban, a lábára hurkolta a kötelet, és fejjel lefelé lógott. Karcsi mamája halkan fel is sikoltott, de nem történt
semmi baj, a levegő „ördögei” simán a földre ért, és meghajolva megköszönte a tapsot.
Misztikus, lassú keleti zene szólt a magnetofonból. Süle, turbánnal a fején, palásttal a vállán előrejött, meghajolt, és
mély gyomorhangon azt mondta:
– Most pedig tűzhalált fogok halni. Nincs valakinek egy szál gyufája?
Döbbent csend ült a nézőtérre, csak a tolmács duruzsolása hallatszott, azután kialudtak a fények, gyufa lángja villant,
és a turbános, leples hindu csodafakír lobogva égett.
240
Már-már kitört a pánik, mikor kigyulladt a villany, Süle előrejött a háttérből és vigyorogva meghajolt.
– Az én fiam!
A közönség lassan szétoszlott, a turisták megkérték a tolmácsot, hogy adja át üdvözletüket a cirkuszigazgatónak. Az
udvaron a vadlibák maradtak, behordták a székeket, segítettek kicipelni a vadállatokat. A kövér kopasz a Televíziótól
a kis Recét kereste, s mikor megtalálta, azt mondta neki, hogy ne szakadjon meg köztük a kapcsolat.
A vadlibákat még egy meglepetés várta. Péter mamája hívta be őket a szobába.
A szobában az asztal meg volt terítve, középen egy hatalmas torta állt.
– Gondoltam, jól fog esni az előadás után – mondta Péter mamája, és mosolyogva nézte, ahogy a vadlibák rohamra
indultak a torta ellen.
Mikor a torta elfogyott, a vadlibák útnak eredtek. Süle hóna alá csapta a csíkos macskát, s fecsegve, beszélgetve
ballagtak az enyhe tavaszi éjszakában.
241
Ettől a vadlibák kicsit elszontyolodtak, de a kis Rece megtörhetetlen életkedvvel rikkantotta a csillagok felé:
Könnyű tavaszi szél indult valahonnan a budai hegyekből, felkapta a kiáltást, és végigvitte a városon.