W. R.

BION
Újragondolt gondolatok
Tartalom

1. Bevezetés 4
2. A képzeletbeli ikertestvér 6
3. Néhány gondolat a szkizofrénia elméletéről 23
4. A szkizofrén gondolkodásmód kialakulása 34
5. A pszichotikus és nem pszichotikus személyiségrészek elkülönülése 40
6. Gondolatok a hallucinációról 58
7. Gondolatok az önteltségről 75
8. Támadások a kapcsolódás ellen 81
9. A gondolkodás elmélete 96
10. Kommentár 105
Név- és tárgymutató 144
Részlet a Néhány gondolat a szkizofrénia elméletéről című fejezetből:
D. A SZÓBELI GONDOLKODÁS KÉPESSÉGÉNEK FEJLŐDÉSE

38. Ahhoz, hogy jobban értsük, miért nem használják ki a páciensek növekvő képességeiket, hadd meséljek el egy
olyan esetet, amelynek kiemelkedő jelentősége volt az egyik betegem számára. Egy alkalommal ezt mondta: „A
pszichoanalízis rabja vagyok”, majd az ülés egy későbbi pontján hozzátette: „Nincs menekvés”. Néhány hónappal
később ezt mondta: „Képtelen vagyok kikerülni ebből a lelkiállapotból.” Kezelése három éve alatt számtalan hasonló
megnyilvánulása volt, azon érzéséről tanúskodva, hogy nem tud szabadulni egy börtönből – a börtönt hol én
jelentettem számára, hol a terápia, hol pedig saját lelkiállapota, amelyben állandó küzdelem zajlott belső tárgyaival.
Ugyanúgy viszonyult a szóbeli gondolkodáshoz, mint a munkára és szeretetre való képességéhez.
A problémát, amelyet felvetettem, úgy érthetjük meg legjobban, ha azon pillanat részének tekintjük, amikor a
páciens azt érzi, végre megvalósította a szabadulást. A szabadulás hozzájárul ahhoz az időnként felbukkanó
érzéséhez, hogy jobban van, de ezért nagy árat fizetett. A fenti páciens például azt mondta: „Elvesztettem a
szavaimat” – mint a későbbi analízis során kiderült, ez azt jelentette, hogy szabadulása közben elvesztette magának a
szabadulásnak az eszközét. Elvesztette szavait, vagyis a verbális gondolkodás képességét, ami pedig a további
fejlődés feltétele lenne. Tágabb értelemben úgy érezte, ez a veszteség a büntetés azért, hogy létrehozta a szavakban
gondolkodás képességét és azután arra használta, hogy ennek segítségével szabaduljon ki korábbi lelkiállapotából.
Ez magyarázza, hogy megnövekedett szóbeli képességeit nemigen használja, legfeljebb a cselekvés eszközeként.
Most pedig következzen a korábban ígért példa arról a nehézségről, amit a szkizofrén hasítás okoz a
szimbólumképzésben és a szóbeli gondolkodás fejlődésében. Ez a páciens öt éve járt analízisbe, ebből két ülés
néhány lényegi részét fogom kiemelni. Helyszűke miatt sajnos kénytelen voltam kihagyni számos olyan ismétlődő
fordulatot, amelyek fényében nem látszanának ennyire leegyszerűsítettnek az értelmezéseim. Úgy vélem, az
értelmezéseket mindig alaposan végig kell gondolni és egyszerű, pontos megfogalmazásban kell azokat felkínálni.
Páciens: Lekapartam egy apró bőrdarabot az arcomról és most meglehetősen üresnek érzem magamat.
Analitikus: Az apró bőrdarab a pénisze, amit kitépett, és minden belső tartalma is kijött vele együtt.
Páciens: Nem értem… pé-nisz? Ezek csak szótagok.
Analitikus: Szótagokra bontotta a „pénisz” szót, így már nincs értelme.
Páciens: Nem tudom, mit jelent, de azt akarom mondani: „Ha nem tudok lebetűzni egy szót, akkor gondolkodni sem
tudok”.
Analitikus: A szótagokat most betűkre bontotta tovább. Ha nem tud betűzni egy szót, az azt jelenti, hogy nem tudja a
betűket úgy összerakni, hogy szavakká álljanak össze. Így tehát gondolkodni sem tud.
A másnapi ülést összefüggéstelen asszociációkkal kezdte és arról panaszkodott, hogy nem képes gondolkodni.
Emlékeztettem őt előző napi ülésünkre, amelynek hatására ismét értelmesen kezdett beszélni:
Páciens: Nem találok semmi érdekes ételt.
Analitikus: Úgy érzi, hogy már minden ételt megettek.
Páciens: Képtelen vagyok új ruhákat vásárolni magamnak, és az összes zoknim csupa lyuk.
Analitikus: Amikor tegnap leszedte az arcáról azt a kis bőrdarabot, olyan súlyos sérülést okozott magának, hogy már
ruhákat sem tud vásárolni. Teljesen üresnek érzi magát, így nincs mivel vásárolnia.
Páciens: Bár tiszta lyuk az összes zoknim, mégis szorítják a lábamat.
Analitikus: Nem csak a saját péniszét tépte ki, hanem az enyémet is. Így ma nincs semmilyen érdekes étel, csak egy
lyuk, a zoknija. De a zokni is további lyukakból áll, amiket mind maga csinált, majd összekötötte őket, hogy
elszorítsák – vagyis lenyeljék és megsebezzék – a lábát.
Ezen és az ezt követő üléseken megfogalmazódott, hogy úgy érzi, megette a péniszt, így nem maradt más érdekes
étel, csupán egy lyuk. Ez a lyuk viszont annyira üldözővé vált, hogy kénytelen volt részekre hasítani. A hasítás
eredményeképpen számtalan kisebb lyuk keletkezett, amelyek üldöző módon kapcsolódtak össze, hogy elszorítsák
a lábát.

A páciens bőrtépegető szokásával mintegy három éven át dolgoztunk az analízisben. Eleinte csak a mitesszereit
nyomogatta. Hadd idézzem Freud leírását három hasonló esetről, amelyek közül egyet ő figyelt meg, egyet Dr.
Tausk, egyet pedig R. Reitler, és amelyeket A tudattalan című írásában (1915) tett közzé.
Freud a következőt írja erről a páciensről: „Rossz állapotban lévő arcbőre minden érdeklődését elvonja a világtól.
Azt mondja, mitesszerek és mély gödrök vannak az arcán, amiket mindenki lát.” Freud úgy vélte, a páciens
kasztrációs komplexusa a bőrén játszódott le, és beszámol arról, hogy a páciens úgy érezte, minden alkalommal,
amikor megszabadult egy mitesszertől, mély gödör keletkezett a helyén. Így folytatja: „A gödör, melyet bűnös
tevékenységével előidézett, a női genitáliát jelenti, vagyis az onánia által provokált kasztrációs fenyegetés
beteljesedése (mármint a fenyegetést megjelenítő fantáziáé).” Freud szerint ez a helyettesítő képződmény hasonlít a
hisztériás betegeknél tapasztalhatókhoz: „Egy bőr-pórusnyi aprócska lyukról sohasem mondaná a hisztériás beteg,
hogy a vagina szimbóluma, ugyanakkor bármilyen üreges tárgyat szívesen tekint annak. Továbbá azt gondoljuk, a
lyukacskák nagy száma is gátolná abban, hogy a női nemi szerv pótlékának tekintse.”
Tausk esetéről a következőket írja: „A harisnyája felhúzásánál például [a beteget] az zavarta, hogy a harisnya
szemeit, tehát lyukakat kellett a kezeivel illetni, és minden lyuk a női nemi szerv nyílásának a szimbólumát idézte
számára.” Reitler páciense pedig azt mondta, hogy „számára a láb pénisz-szimbólum, a harisnya felhúzása pedig
onániás aktus”.
Térjünk most vissza az én páciensemhez, akinek egy tíz nappal későbbi ülésen egy könnycsepp gördült le az arcán,
mire félig kétségbeesetten, félig szégyenkezve azt mondta: „A füleimből folynak a könnyeim.”
Ez a fajta asszociáció eddigre már ismerős volt számomra, így tudtam, hogy itt nem lesz könnyű dolgom az
értelmezéssel. Ugyanakkor segítségemre volt, hogy a páciens, aki ekkor már hat éve járt analízisbe, meglehetős
mértékben képes volt már azonosulni az analitikussal.
Nem fogom bemutatni mindazokat a lépéseket, amelyek elvezettek az Önök elé tárt következtetésekhez. Fáradságos
és lassú lépések voltak, még úgy is, hogy már hat évnyi analitikus munkára építhettünk.
Úgy tűnt, a hiba, amely miatt sajnálkozott (ti. hogy a füléből folynak a könnyei) megerősítette abbéli gyanúját, hogy
károsodott a képessége a verbális kommunikációra – azaz, ez a mondata szerinte azt példázza, hogy képtelen
megfelelően egymás mellé rakni a szavakat.
Miután ezt megvitattuk, kiderült, hogy számára a könnyek nagyon rossz dolgok. A füléből folyó könnyekkel
kapcsolatban nagyon hasonló érzései voltak, mint amikor úgy érezte, izzadság jelenik meg a pórusaiban, miután
kinyomott egy mitesszert vagy hasonlót. A füleiből származó könnyekkel kapcsolatos érzései ahhoz is hasonlítottak,
amit a vizelettel kapcsolatban érzett: ha egy embernek kitépnék a péniszét, lyuk marad utána, ahonnan továbbra is
folyik a rossz vizelet.
Amikor közölte, hogy nem tud eléggé figyelni, ezt a megjegyzését arra használtam, hogy emlékeztessem: ki kell
derítenünk, miért is van tele a feje ilyen gondolatokkal a jelen helyzetben. Felvetettem, talán azért érzi úgy, hogy a
hallása nem tökéletes, mert a szavaimat elmossák a füléből folyó könnyek.
Amikor azt mondta, beszélni sem tud megfelelően, azt feleltem: talán úgy érzi, kitépték a nyelvét és csak füle
maradt.
Ezután szavak és hangok teljesen kaotikus áradata következett. Úgy értelmeztem ezt, hogy most már ugyan van
nyelve, de ugyanolyan rosszul működik, mint a hallása – csak értelmetlen szöveget tud árasztani. Úgy tűnt, hogy
mindkettőnk legjobb szándéka ellenére képtelenek vagyunk kommunikálni egymással – legalábbis ő így érezte.
Felvetettem: talán úgy érzi, a benne lévő rossz és ellenséges tárgy hasonlóan destruktív módon bánik a kettőnk közti
verbális érintkezéssel, mint amilyen romboló indulatokat belőle váltott ki annak idején a szülei szexuális vagy
verbális érintkezése.
Eleinte úgy tűnt, hogy kommunikációs és gondolkodási nehézségeit éli meg legintenzívebben – rengeteget játszott
például a „könny” szó kiejtésével (könyű, könnyű) –, ami javarészt azt tükrözte, hogy csak ellenséges módon képes
összekapcsolni a tárgyakat, szavakat, illetve a szavak kiejtését. Egy idő után tudatosult benne, hogy ez a gondolata
sok vitára adott okot. Ekkor ezt mormolta: „Egy csomó ember”. Amikor megpróbáltuk ezt a kijelentését értelmezni,
kiderült, hogy korábbi gondolatát, miszerint verbális képességeit helyrehozhatatlanul tönkretették a kettőnk közti
beszélgetésre irányuló támadásai, felváltotta az az elképzelés, hogy verbális kommunikációja valójában túlságosan
mohó. Ezt a mohóságot szolgálta önmaga különböző személyekre hasítása – így lehetővé vált, hogy egyszerre több
helyen is lehessen és egyszerre több különböző értelmezésemet is meghallhassa. Ehhez arra volt szükség, hogy
engem is „egy csomó emberré” hasítva érzékeljen, aki ilyen módon képes az értelmezéseket nem egyenként, egymás
után, hanem egyidőben adni. Így kapcsolódott össze a mohóság azokkal a támadásokkal, amelyeket belső üldöző
tárgyai intéztek a kettőnk között zajló párbeszéd ellen.
Részlet a Támadások a kapcsolódás ellen című fejezetből
92. A személyiség pszichotikus részével foglalkozó korábbi írásaimban (3) említést tettem már azokról a destruktív
támadásokról, amelyeket a páciens minden olyan kapcsolat ellen intéz, ami összekötheti egymással a tárgyakat. Jelen
írásomban azt szeretném bemutatni, milyen szerepet játszanak ezek a destruktív támadások a határeseti
pszichózisok bizonyos tüneteinek létrejöttében.
Az itt említésre kerülő kapcsolatok prototípusa a kezdetleges anyamell, illetve pénisz. Gondolatmenetem szorosan
kapcsolódik M. Klein elképzeléseihez arról, hogy a csecsemő szadisztikus fantáziákat táplál az anyamellel szemben
(6); hogy hasítást és projektív identifikációt alkalmaz a tárgyakkal való kapcsolatában, amelyek segítségével
személyiségének bizonyos részeit leválasztja önmagáról, majd külső tárgyakba helyezi azokat; valamint az Ödipusz-
komplexus korai szakaszaival kapcsolatos nézeteihez (5). Mint kifejtem, az anyamell elleni fantáziált támadások
jelentik a prototípusát minden későbbi, a kapcsolódást lehetővé tévő tárgyak ellen irányuló támadásnak, és a
projektív identifikáció az a mechanizmus, amelynek segítségével a személyiség megszabadul a saját destruktív
késztetései által létrehozott én-töredékektől.
Először bemutatok minderre néhány klinikai példát – nem abban a sorrendben, ahogyan az analitikus ülések során
megjelentek, hanem úgy, hogy minél érthetőbbé tegyék az elméleti felvetéseket. Az ezt követő terápiás
illusztrációkból pedig jól látszik majd az is, hogy a bemutatott mechanizmusok milyen sorrendben jelennek meg
akkor, amikor egymáshoz való viszonyukat az analitikus ülés dinamikája határozza meg. Írásomat a bemutatott
példákkal kapcsolatos elméleti megfontolásokkal zárom majd. Az illusztrációk két páciens analízisének előrehaladott
szakaszából származnak. Az anonimitás érdekében nem fogom semmilyen módon megkülönböztetni a két pácienst
és annyira változtatom meg az adatokat, amennyire az analitikus leírás pontosságát az még nem befolyásolja.
Viszonylag egyszerűen megállapíthatjuk, hogy hajlamos-e a páciens megtámadni a kapcsolatot két tárgy között,
hiszen az analitikusnak is kapcsolatot kell teremtenie a pácienssel, amit verbális kommunikációja és terápiás
tapasztalata segítségével tesz meg. Ezekre az eszközökre épülhet a kettőjük közötti alkotó kapcsolat, ezért azt
várhatjuk, hogy a páciens ezek ellen is támadásokat fog intézni.
Itt most nem az értelmezésekkel szembeni szokványos ellenállásra gondolok, hanem magával a szóbeli
gondolkodással szembeni támadásokra, amelyeknek számtalan példáját említettem A pszichotikus és nem
pszichotikus személyiségrészek elkülönülése című írásomban (3).

KLINIKAI PÉLDÁK

93. A következőkben olyan helyzeteket fogok bemutatni, amelyekben lehetőségem nyílt rá, hogy a páciens számára
is elfogadhatóan értelmezzem a tárgyak közötti kapcsolat elpusztítására irányuló viselkedését. Példák:
(i) A páciens számára értelmeztem anyja iránti szeretetét, és azt, hogy érzelmeinek kimutatásával elismerte, anyja jól
tud bánni makacs gyermekével. A páciens megpróbált hangot adni egyetértésének, de hirtelen heves dadogás
akasztotta meg, így, bár eredetileg csak néhány szót akart mondani, megszólalása végül mintegy másfél percig
tartott. Olyan hangokat adott ki, mintha levegő után kapkodna: zihálás és bugyborékolás tört elő a torkából, mintha
víz alá nyomták volna. Felhívtam a figyelmét ezekre a hangokra, amelyeket ő maga is furcsának tartott,
tulajdonképpen a fenti hasonlatot is ő kínálta.
(ii) A páciens arról panaszkodott, hogy nem tud aludni. Félelemmel a hangjában így szólt: „Ez így nem mehet
tovább.” Ezután összefüggéstelen megjegyzések következtek, amelyek azt sugallták, hogy valamilyen katasztrófa
bekövetkezésétől fél, talán a megőrüléstől, ha továbbra sem tud aludni. Az előző órán történtekre visszautalva azt
mondtam neki, talán attól fél, hogy ha aludna, akkor álmodna is. Ezzel nem értett egyet és azt mondta, képtelen
gondolkodni, mert „csöpögősnek” érzi magát. Megjegyeztem: a „csöpögős” szó megvetően fejezi ki, hogy valaki
érzékeny, szentimentális. Ezzel sem értett egyet, azt mondta, ő ennek éppen az ellenkezőjére gondolt. Mindabból,
amit erről a páciensről tudtam, arra következtettem, hogy jogos lehet a helyesbítése, a „csöpögés” valójában a harag
és az irigység kifejeződése is lehet, erre utaltak egyébként a páciens tárgyak levizelésével kapcsolatos asszociációi is.
Azt mondtam neki, hogy talán azért is fél az alvástól, mert számára az olyan, mintha lassan elpárologna az elméje.
További asszociációiból kiderült, hogy úgy érezte, olyan következetesen és aprólékosan feldarabolja a tőlem kapott
jó értelmezéseket, hogy azok egyfajta mentális vizeletté alakulnak át és visszatarthatatlanul elszivárognak tőle. Az
alvás egy olyan öntudatlan állapotot jelentett számára, amelyben végérvényesen elveszítheti az elméje működését is.
Ezután így szólt: „Most már száraz vagyok”, ami értelmezésem szerint annyit jelentett, hogy ébren van és képes
gondolkodni, de ez a kedvező állapot csak időlegesen tartható fenn.
(iii) Ezen az ülésen a páciens az előző hétvégével kapcsolatban hozott fel egy témát. Csak a közelmúltban sikerült
megragadnunk és tudatosítanunk, hogy az efféle külső ingerek milyen hatással vannak rá. Korábban csak találgatni
lehetett, mennyire képes éppen figyelembe venni a valóságot. Tudtam, hogy eredetileg megfelelő volt a
realitásérzékelése, hiszen analízisbe is magától jött, a későbbi ülések során tanúsított magatartása alapján azonban
nehezen lehetett volna ezt feltételezni. Amikor azt az értelmezést adtam bizonyos asszociációra, hogy úgy érezte,
szemtanúja volt és még most is szemtanúja két ember közösülésének, úgy reagált, mintha durván arcul csaptam
volna. Akkor nem tudtam megállapítani, miképpen érzékelte ezt támadásnak, és még most visszatekintve sem
tudnám megmondani. Logikusnak tűnt, hogy az értelmezésem volt rá ilyen megrázó hatással, vagyis kívülről érkezett
a támadás, ugyanakkor a benyomásom az volt, hogy ő maga belülről jövő támadást érzékelt (gyakran volt olyan
élménye, mintha belülről egy kést szúrtak volna belé). Felült és meredten maga elé nézett. Megjegyeztem: úgy tűnik,
mintha látna valamit, amire azt felelte, hogy „nem látja, amit lát”. Korábbi tapasztalataim alapján azt az értelmezést
fogalmaztam meg, hogy egy láthatatlan tárgyat lát – a későbbiekben pedig megbizonyosodhattam arról, hogy ez és a
másik említett páciens is szokott ilyen „láthatatlan vizuális hallucinációkat” tapasztalni. Később megmagyarázom,
miért gondoltam azt, hogy ebben az esetben is erről volt szó.
(iv) Az ülés első húsz percében három olyan, egymástól függetlennek tűnő megjegyzést tett a páciens, amelyeknek
számomra akkor nem volt jelentősége. Majd megemlítette, hogy megismerkedett egy lánnyal, aki megértőnek tűnik.
Ezt azonnal egy heves, görcsös mozdulat követte, de a páciens úgy tett, mintha ezt észre sem vette volna. A mozdulat
eszembe juttatta korábbi megjegyzését a belülről érzékelt késszúrásokhoz. Próbáltam felhívni a figyelmét a
mozdulatra, de a megjegyzésemet ugyanúgy figyelmen kívül hagyta, mint a mozdulatot. Ezután kijelentette, hogy a
szobára kék köd borul. Egy kicsivel később megjegyezte, hogy a köd eloszlott, de most lehangoltnak érzi magát. Azt
mondtam, bizonyára úgy érzi, hogy én megértem őt. Értelmezésemet el tudta ugyan fogadni, de a megértettség jó
érzését azonnal megsemmisítette és kilökte magából. Emlékeztettem arra: nem sokkal korábban megfigyeltük, hogy
a „kék” szót ő trágár szexuális kifejezések sűrített megnevezésére használja. Amennyiben az értelmezésem helytálló
volt – és a későbbiek ezt támasztották alá –, akkor az történt, hogy a megértettség élményét részekre hasította,
szexuális abúzus-töredékekké alakította és kilökte magából. Eddig a pontig úgy vettem észre, hogy értelmezéseim
eléggé illeszkednek az élményeihez. Az a későbbi értelmezésem viszont, amely szerint a köd eltűnése annak volt az
eredménye, hogy a kilökött részeket újra befogadta és depresszióvá alakította át, már kevésbé volt elfogadható neki,
holott bizonyos későbbi események is megerősítették ennek az értelmezésnek a helyességét.
(v) Ez az ülés, a legutóbbi példához hasonlóan három-négy tényszerű megjegyzéssel indult, mint például, hogy
meleg van, hogy a vonat zsúfolt volt, szerda van – ezzel telt el fél óra. Az volt a benyomásom, hogy a páciens így
próbálja megőrizni a valósággal való kapcsolatát, és ezt megerősítette az a megjegyzése, hogy attól fél, össze fog
omlani. Kicsivel később kijelentette: én nem értem meg őt. Erre azt az értelmezést kínáltam, hogy úgy érzi, én rossz
vagyok és nem tudom befogadni azt, amit szeretne belém helyezni. Szándékosan fogalmaztam így, ugyanis az előző
órán az derült ki, a páciens úgy érzi, értelmezéseimmel szabadulni próbálok azoktól az érzésektől, amelyeket ő
bennem szeretne elhelyezni. Értelmezésemre azt válaszolta: úgy érzi, két valószínűségi mező van a szobában. Azt
mondtam neki, hogy szeretné elhessegetni azt a gondolatot, hogy az én rossz mivoltom tény – szeretné tudni, hogy
én magam vagyok-e rossz vagy csak egy belőle származó rossz dolog vagyok. Bár abban a pillanatban ennek nem
volt központi jelentősége, úgy véltem, a páciens azt próbálja eldönteni, hogy ő maga valóságos vagy csak egy
hallucináció. Visszatérő félelme volt a kezelés során, hogy a megértéssel szembeni irigysége és gyűlölete azt fogja
eredményezni, hogy introjektál egy megértő, jó tárgyat, majd elpusztítja és kilöki magából, aminek
eredményeképpen az egy üldöző tárggyá válik majd. Azért volt fontos, hogy el tudja dönteni, az én meg nem értésem
valódi vagy csak hallucinált, hogy fel tudjon készülni a várható fájdalmas élményekre.
(vi) Az ülés fele csöndben telt el, majd a páciens azt mondta: leesett a padlóra egy vasdarab. Ezt követően több
rángatózó mozdulatot is tett, csendben, mintha fizikailag kínozná valami belülről. Azt mondtam, azért nem tud
kapcsolatba lépni velem, mert félelemmel tölti el, ami most benne zajlik. Értelmezésemet megerősítette a válasza,
miszerint úgy érzi, meggyilkolják. Nem tudja, mi lenne vele az analízis nélkül, hiszen ettől van jobban. Azt
válaszoltam erre: annyira irigyli önmagát és engem azért, hogy képesek vagyunk együttműködni az ő gyógyulása
érdekében, hogy élettelen vasdarabbá és élettelen padlóvá változtatott bennünket, amelyek nem hogy életet
lehelnének belé, hanem éppen ellenkezőleg, az életére törnek. Ekkor intenzív szorongás fogta el és azt mondta,
képtelen folytatni. Azért nem tudja folytatni, mondtam, mert vagy élettelennek érzi magát, vagy élőnek, utóbbi
esetben viszont az erős irigység miatt kell megszakítania a jó analízist. Láthatóan enyhült a szorongása, de az ülés
hátralévő részében ismét csak összefüggéstelen, tényszerű megállapítások hangzottak el, amelyeknek úgy tűnt,
ezúttal is az volt a céljuk, hogy a valósághoz kapcsolódva el tudja hárítani a fantáziáit.