Manfred Weber, az Európai Néppárt európai parlamenti frakciójának

vezetője a Welt am Sonntag német hetilapban a magyar

miniszterelnökkel való vitájában – többek között – azt mondja, hogy
„bárki, aki egyenlőségjelet tesz az Európai Unió és a szovjet kommunisták
autoriter rendszere között, le akarja rombolni a Helmut Kohl generációja
által épített Európát”.

Weber kijelentésével több probléma is van. Az egyik, hogy Orbán nem

tett egyenlőségjelet, hanem azt mondta, hogy már nem sok hiányzik
ahhoz, hogy olyan legyen. Igen, ha Brüsszel engedne valamit a
központosításból. Ugyanis ha a tagállamok számára engedélyezett
szabadságjogok szempontjából politikai elfogultság nélkül hasonlítanánk
össze a két tábort, akkor kiderülne, hogy az Európai Unió keretében
kevesebb szabadságjogunk van, mint a Szovjetunió szatellit államaként.

Nem akarom idealizálni a régi rendszert, de például nem akartak ránk

kényszeríteni bevándorlókat, sem genderideológiát, sem olyan
gazdaságpolitikát, amely nyilvánvalóan ellenkezik a józan ésszel, mint ami
most a szén-dioxid-csata mentén zajlik. A szovjet érában az ember biztos
lehetett abban, hogy az oroszok egyszer elmennek, és az ország
megmarad. Én legalábbis a forradalom leverése után biztos voltam
ebben, csak azt nem reméltem, hogy meg fogom érni. Mire Magyarország
elért az áhított Nyugathoz való csatlakozásig, nekem már volt némi
tapasztalatom meg előrelátásom is, és a csatlakozás ellen szavaztam.
Akkor sokan azt gondolták, hogy az uniós tagsággal a szabadság és a gyors
gazdasági felemelkedés korszaka jön majd el.

Kétségtelen, lehet szabadon utazni, de ez uniós tagság nélkül is

megvalósult. Az már nem olyan jó, hogy lehet szabadon munkát vállalni,
ez nekünk négy-hatszázezer ember elvesztésébe került, amit semmiképp
sem lehet nemzeti érdeknek tekinteni. E szabadságokon kívül maradt a
kényszerzubbony. Ránk kényszerítették, hogy alapvető infrastrukturális
ellátásunkat privatizáljuk, ami az unió irracionális gazdaságpolitikája miatt
egyre nagyobb kockázatot jelent az ország számára, például a
villamosenergia-ellátásban. Magyar iparról alig lehet beszélni, legfeljebb
magyarországiról. Az export nyolcvan százalékát külföldi vállalatok adják,
ami annyit jelent, hogy külső egyensúlyunk – és ezzel az ország potenciális
eladósodása – a külföldi vállalatok döntéshozóinak kezében van. De a
legnagyobb baj a migránsok ránk erőltetése, holott Nyugat-Európában
már bebizonyosodott, hogy a főleg muszlimokból álló bevándorlók
sohasem fognak integrálódni az európai társadalmakba.

Összességében én az Európai Unió politikájában a nemzetállamok

felszámolásának szándékát látom, ami miatt ma sokkal inkább aggódom
az ország jövője miatt, mint a szovjet időkben, amikor csak ki kellett várni,
hogy elmenjenek (egy korabeli anekdota szerint a csepeli Lenin-szoborra
valaki kiírta, hogy „Vlagyimir Iljics, te sem gondolhatod komolyan, hogy ez
így marad örökké, hisz 150 év alatt sem váltunk törökké”).

A másik probléma Weber kijelentésével, hogy a Helmut Kohl generációja

által épített Európát már lerombolták, de nem Orbán Viktor volt a tettes,
hanem Manfred Weber és elvtársainak generációja, részben bevándorlási
politikájukkal, részben sok szempontból megalapozatlan
gazdaságpolitikájukkal, ami például a dél-európai országok
eladósodásához vezetett. Ez a meglátás azonban nem csak az enyém. Ez
tükröződik például a Weber nyilatkozatát idéző Welt portálon megjelenő
kommentekből is. Engem meglepett, hogy a hozzászólók döntő többsége
a Weber–Orbán-vitában a magyar álláspontot támogatta, annak ellenére,
hogy a német és általában a nyugati médiában folyamatos és erőteljes
kritizálás folyik ellenünk. A Welt portálon megjelent cikkismertetéshez
510 komment érkezett, amelyek közül – mintavétel gyanánt – csak az első
ötvenet olvastam el. Ezek közül kettő volt kifejezetten Weber oldalán,
néhány ambivalens, és vagy negyven komment ilyen vagy olyan formában
a magyar politikát támogatta.

Az egyik kommentelőnek például az volt a véleménye: „Ha valami

elpusztítja Európát, akkor az Merkel határnyitási politikája és az a
nyomás, amelyet az európai partnerekre gyakorol, hogy csatlakozzanak
ehhez a politikához. Ez volt a Brexit egyik fontos oka. Ma már szinte az
összes EU-ország migrációs politikájában ugyanolyan korlátozó
irányvonalat követ, mint a visegrádi országok. Szerencsére megkíméltük
magunkat attól, hogy a tehetségtelen Weber bizottsági elnök legyen.” Egy
másik kommentelő is ugyanezt gondolta: „Az EU csodálatos ötlet, csak a
konstrukció teljesen rossz, a Brüsszelben és Strasbourgban lévők
pusztítják Európát, nem Orbán vagy a lengyel vezetők. Orbán védi a külső
határokat, és ezáltal teljesíti küldetését a többi európai többségével
szemben, akik bűnösen elhanyagolják ezt a feladatot. Weber, Von der Le-
yen vagy az elődök, főleg egy bizonyos alkoholista, vagy alkalmatlanok a
posztjukra, vagy tudatosan akarják tönkretenni ezt az egykor gyönyörű
Európát.”

Volt, aki egy összehasonlítást javasolt Webernek: „Csak próbálja ki magán

a következőket, Weber úr: ön és családja egy évig a kozmopolita
Franciaországban, mondjuk, egy francia külvárosban éljen, amit ott
Banlieue-nek neveznek, tömegközlekedési eszközökön utazzon, és saját
gyermekeit a helyi iskolába és napközikbe járassa. A következő évben
pedig csinálja pontosan ugyanezt, de Franciaország helyett a gonosz,
populista magyarok egyik budapesti külvárosában, és küldje gyermekeit
az ottani iskolákba és óvodákba! Apró, finom különbségeket fog
észrevenni a Ban-
lieue-knek nevezett francia külvárosok és a Budapesti külvárosok között,
az olyannyira kozmopolita Franciaország és a gonosz, populista magyarok
között!”

Egy a helyi viszonyokat érzékelő kommentelő azt írta: „Én meg tudom
érteni Orbán urat. Csak meg kell nézni, mi történik Németországban, és
logikus következtetéseket levonni. Ő ezt teszi. Meg lehet érteni, ha a
közeljövőben az EU darabokra esik. A döntő kérdésekben nincs közös
nevező. Miért akarná Magyarország a francia vagy a berlini viszonyokat?”

Még hosszasan lehetne idézni a hasonló kommenteket, amelyek

számomra azt üzenik, hogy Nyugat-Európa nincs még teljesen elveszve,
hiszen nagyon sokan látják világosan, mi folyik Európában, milyen
vezetőink vannak, és hogy tudatlanságból vagy szándékosan milyen –
Európát romboló – politikát folytatnak. De nem csak az említett
kommentekből lehet azt a következtetést levonni, hogy az európaiak
többsége nem kívánja elfogadni a brüsszeli centralizációs politikát.
Szeretnék emlékeztetni arra, hogy az elmúlt két évtizedben, amikor csak
az unió jövőjéről lehetett dönteni, a választók minden esetben
elutasították Brüsszel politikáját. Így volt ez az alkotmány esetében
(francia és holland szavazás) és a lisszaboni szerződés esetében is
(írországi szavazás). Igaz, ezek a szavazások eredménytelenek voltak, mert
vagy újraszavazást rendeltek el, vagy manipulálták a dokumentumokat,
hogy azokat ne kelljen népszavazáson jóváhagyatni. Végül csak a britek
szavazása lett sikeres az uniós tagságról, de ott is jelentős erők mozdultak
meg, hogy ismételt szavazást rendeljenek el, ami jól mutatja, hogy Weber
úr és társai mit értenek demokrácián.

Az előttünk álló időszakot, különösen hogy jövőre nálunk, egy évvel

később Lengyelországban parlamenti választások lesznek, mindenképpen
a kiélezett politikai harc fogja jellemezni. Én nem ijednék meg a pénz és a
média hatalmától, hiszen tudom, hogy az átlag európai a legfontosabb
kérdésekben velünk ért egyet. Arra viszont nagyon nagy szükség lenne,
hogy az örökös védekezés helyett aktívan, egy kidolgozott koncepció
mentén lépjünk fel a birodalomépítő ideológiákkal szemben.
Meggyőződésem, hogy lehet olyan politikát kialakítani, amelyik a nagy
többség javát szolgálja. Ha jobb nem jut eszünkbe, térjünk vissza a nagyon
sikeres Európai Gazdasági Közösséget létrehozó római szerződéshez, de
kidolgozhatjuk a nemzetek Európájáról szóló, De Gaulle-féle elképzelést
is. A lényeg, hogy az ellenünk irányuló támadásokat ne védekezéssel,
hanem kezdeményezésekkel verjük vissza.