oe Biden, az új elnök első intézkedéseivel Trump legemblematikusabb, az

őt támogatók gondolkodását tükröző intézkedéseit eltörölte. A mexikói

határon épülő fal építését leállította, visszatért a párizsi
klímaegyezményhez, feloldotta a muszlim országokból való beutazás
korlátozását, elrendelte az illegális migránsok újraszámlálását azzal a
céllal, hogy állampolgárságot és ezzel együtt szavazati jogot adjon nekik,
és felszámolta az 1776-os bizottságot. Mielőtt továbbmennénk az
amerikai társadalom törésvonalainak elemzéséhez, álljunk meg egy
pillanatra az utóbbi intézkedésnél, mert, gondolom, erről itthon keveset
lehetett hallani. Az 1776-os bizottságot Trump az elnöksége utolsó
hónapjában, 2020 decemberében állította fel azzal a céllal, hogy választ
adjon a New York Times százoldalas történelmi tanulmányára (1619
Project), amely az amerikai történelmet az afroamerikaiak, azon belül is a
BLM (Black Lives Matter) mozgalom szemszögéből ábrázolja, elítélve a
„fehér szupremáciát”. A The 1776 Report nevű, sebtében elkészült 41
oldalas tanulmány lényegében az amerikai történelemről szól, úgy, ahogy
azt mi is tanultuk annak idején (az 1619 az első rabszolgaszállítmányra, az
1776 pedig a Függetlenségi nyilatkozatra utal). A tanulmány megállapítja,
hogy: „Az Egyesült Államok egyetemei ma gyakran az Amerika-ellenesség,
a rágalmazás és a cenzúra melegágyai, amelyek együttesen jobb esetben
a megvetést, rosszabb esetben kifejezett gyűlöletet plántálnak a
hallgatókba és a tágabb kultúrába az ország iránt.” A tanulmány azután az
oktatásról, ezen belül a hazaszeretetre való nevelésről és a hazaszeretet
országot megtartó erejéről beszél: „Mint minden szeretetet, amely méltó
a nevére, ezt a szeretetet is önként kell magunkba fogadni, és minden
szentimentalizmus nélkül elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy együtt
éljünk a csalódásokkal, a kritikákkal, a nézeteltérésekkel, az
ellenkezésekkel, sőt az erkölcsi érettséggel és nyitottsággal együtt járó
szégyenérzettel is. De mindazonáltal ez a hazaszeretet és az általa
nyújtott mély alapok nélkül köztársaságunk elpusztul.” (Csak zárójelben
jegyzem meg az utókor számára, hogy nálunk még a legvadabb
kommunizmus idején is volt olyan fogalom, hogy szocialista hazafiság, és
volt néphadsereg, amely a kritikus időben – 1956 – a nép mellett állt.)
Természetesen az 1776-os bizottság anyagát a „történészek” (mintha csak
itthon történne) történelemhamisításnak minősítették.

Az 1776-os bizottság anyagának fogadtatása rávilágít az amerikai

társadalom egyik jellegzetes törésvonalára, a nemzeti és a nemzetek
feletti értékrend közötti ellentmondásra. Ezt az ellentmondást példázza,
hogy a mélyállamot képviselő média és politikusok teljesen rendben
lévőnek találták, hogy a BLM mozgalom amerikai zászlót égetett, és
amerikai politikusok szobrait döntötte le. Igaz, a mélyállam képviselőinek
ősei többnyire nem a Mayflowerrel érkeztek Amerikába, hanem a 19.
század második és a 20. század első felének közép-európai bevándorlóiból
kerülnek ki. Például a New York Times Magazinban publikált 1619 Projekt
szerzője, Nikole Sheri Hannah-Jones is félig afroamerikai, félig pedig cseh–
angol felmenőkkel rendelkezik. Az identitás, hogy ki legbelül hova
tartozónak érzi magát, számít, kiélezett esetekben nagyon számít. A BLM
mozgalmakra és az amerikai egyetemeken tapasztalható politizálásra
adott válaszok élesen húzták meg az elválasztó vonalat az Amerikát
hazájuknak és az Amerikát lakóhelyüknek tekintők között.

A másik törésvonal etnikai jellegű. Amerikában számos nép leszármazottai

élnek, érdekes módon a legtöbben, 14,7 százalék, német eredetet
jelölnek meg, ezt követik a feketék 12,3 és a mexikóiak majdnem 11
százalékkal.

Nagyobb csoportok még az írek 10,6, az angolok 7,8 és azok a fehérek,

akik őseiket már amerikaiként jelölik meg 7,2 százalékkal. Az eredetre
sokszínű népesség etnikai és kulturális szempontból három nagyobb
csoportra osztható, a fehér nem latinokra 61,5, a latinokra 17,6 és a
feketék 12,3 százalékára. Ez összesen 91,4 százalékot tesz ki, a
fennmaradó rész számos más etnikai csoport (főleg ázsiaiak) között oszlik
meg.

A Trump-ellenes BLM mozgalom világosan mutatta, hogy a feketék

általában nem a republikánus párt támogatói, hasonlóképpen a kaliforniai
választási eredmények jelezték, hogy a főleg mexikóiak által lakott állam
többségében a demokratákra szavaz. A szavazási eredmények világosan
mutatják, hogy az egyes rasszok között jelentős törésvonalak húzódnak,
amelyek a feketék és a fehérek között a legerőteljesebbek (ezt jelzi a BLM
mozgalom), és talán kisebb mértékűek a fehérek és a latinok között,
aminek művészi feldolgozását láthattuk Berstein West Side Story című
musicaljében.

Végül a harmadik törésvonal a jövedelmi különbségek növekedése, a

politikai stabilitást általában biztosító középosztály erodálódása. Az
Egyesült Államokban – ahogy az egész euroatlanti térségben – a neo-
liberális gazdaságpolitika, a piacok és ezen belül a munkaerőpiacok
megnyitása a globalizmus erői (konkrétan az olcsó bérű ázsiai országok
versenye) előtt, továbbá az adórendszer progresszivitásának jelentős
csökkenése lenyomta a béreket, és egyre nagyobb ollót nyitott az
elszegényedő középosztály és a minden határon túl gazdagodó szűk réteg
között. A széles rétegek elszegényedése kiélezi az etnikai feszültségeket,
és a mobilitás hiánya miatt erősíti a területi szegregációt, végső soron –
mint ahogy az elmúlt amerikai választások is megmutatták – veszélyezteti
egy ország – a jelen esetben Amerika – politikai stabilitását. Mindehhez
tegyük hozzá, hogy ez két összekapcsolódó ideológia jegyében történik,
az egyik a kultúrkommunizmus, amely a frankfurti iskola tanaira
támaszkodva támadja a nemzetállamok történelmi alapjait, a másik a
neoliberális gazdaságfilozófia, amelyik gazdasági oldalról igyekszik
felszámolni a határokat és ezzel együtt a nemzetállamokat is. E két
filozófia találkozik a háttérhatalom politikájában, konkrét
intézkedéseiben, akár az Egyesült Államokról, akár az Európai Unióról van
szó.

Ha az Egyesült Államok pártrendszere a fent leírt törésvonalaknak felelne

meg, akkor talán kevésbé tapasztalnánk azt az elkeseredett küzdelmet,
amit a legutóbbi választás hozott, mert az érdekek világosak lennének, és
könnyebb lenne a kompromisszumok megkötése, mint például
Európában, ahol, bár a pártok itt sem képviselnek már meghatározott
társadalmi érdekeket, a rugalmasabb rendszer miatt – legalábbis eddig –
nem került sor olyan jellegű összecsapásokra, mint az Egyesült
Államokban. Az Egyesült Államok kétpárti rendszere azonban, amely nem
sokkal az állam megalapítása (a Függetlenségi nyilatkozat) után alakult ki,
nem tudja a társadalom különböző érdekcsoportjait megfelelően kezelni.
Sőt az utóbbi évtizedekben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a két párt
felett létezik egy harmadik hatalom, a „mélyállam”, amelynek önálló – az
Egyesült Államok nemzeti érdekeitől eltérő – érdekei vannak, és ezeket az
érdekeket – a pártfinanszírozáson és az általa birtokolt médián keresztül –
mindkét pártban érvényesíteni tudja. E rendszerben a háttérhatalomtól
nem függő Donald Trump megválasztása egy véletlen kisiklás, baleset
volt, amelyet mindenáron kompenzálni kellett.

Ha Donald Trump vagy legalábbis az általa képviselt – és az említett 1776-

os jelentésben körvonalazott – nemzeti Amerika újból hatalmi pozícióba
akar kerülni, akkor Trumpnak nagyon kemény szervező munkát kell
kifejtenie a következő években. Az amerikai történelem bizonyítja, hogy
harmadik párttal kísérletezni felesleges, az egyetlen lehetőség az, hogy a
konzervatív szavazókat meggyőzze arról, hogy a képviselői helyekre az ő
(az 1776-os jelentés) elveit követő és nem a mélyállam által pénzelt
jelöltek kerüljenek. Emellett ki kell nyúlnia a feketék és a latinok felé is,
aminek érdekében felül kell vizsgálni a konzervatív pártot jellemző
neoliberális gazdaságpolitikát. Ez az átalakítás nem egyszerű, kellenek
hozzá tudásközpontok az ideológia kialakítására, kell média az üzenet
közvetítésére, és kellenek a választókkal való közvetlen kapcsolatok. Ha
Trump ezt a munkát elkezdi, akkor talán van esélye arra, hogy az általa és
választói által képviselt értékrendet győzelemre vigye