A

A TUDOMÁNY
MINTTÁGABB KÖZEG
1. A T U D O M Á N Y O S M EGISM ERÉS

1.1. Hétköznapi megismerés-tudományos megismerés

1.2. Atudományról kialakult kép változásai
1.3. A megismerés két alapstratégiája: indukció és dedukció
1.4. A megismerés szintjei: leírás, korreláció, okság, törvény
1.5. Determinizmus és redukcionizmus. Az elméletek megítélésének kritériumai
1.6. A magyarázatok és elméletek megítélése
1.7. Kommunikáció és szerveződés a modern tudományban

1.1. HÉTKÖZNAPI MEGISMERÉS-

TUDOMÁNYOS MEGISMERÉS
Létezésünk állandó része a világ megismerésére való törekvés. A fogni, mászni,
járni tanuló gyermek idejének nagy részét környezetének felfedezése tölti ki. Ké­
pességeinek megfelelően próbálgatja, teszteli a tárgyak és az emberek tulajdonsá­
gait, az anyagi és a társas világ jellemzőit. A gyermek megismerő tevékenységében
felfedezhetjük a tudományos megismerés előjelét: a kíváncsiságot, a kitartó, sok­
oldalú próbálgatást. Piaget egyenesen a tudományos kísérletezés előképét ismerte
fel a kisgyermek tevékenységében, amikor megfigyelései között lejegyezte, amint
például gyermeke újra meg újra földre ejtett egy tárgyat, változtatva az ejtés m a­
gasságát (Piaget, 1978],
A világ a felnőtt számára is eléggé változatos és változó ahhoz, hogy a megis­
merés „kényszere” soha ne szűnjön meg. A felnőtt azonban jóval több megszer­
zett ismeretre építhet, mint a gyermek. Az ismeretek egy része egyéni, más része
kollektív tudást és élettapasztalatot tükröz. Ez utóbbi sűrűsödik össze, például a
természetre vonatkozó népi megfigyelésekben vagy az emberismeretre épülő köz­
m ondásokban („A hazug embert könnyebb utolérni, m int a sánta kutyát”, „Az
alma nem esik messze a fájától”, „Madarat tolláról, embert barátjáról”). Ezek az
általánosítások a világban való eligazodást segítik, a jelenségek kiszámíthatóságát,
előre jelezhetőségét sűrítik magukba. A köznapi gondolkodás számára nem jelent
gondot, hogy igaz az általánosítás alóli kivétel (a hazug embereket gyakran nem
érik utol), vagy hogy sok esetben ellenkező jelentésű általánosítás is igaz lehet.
Ezt jól érzékelteti két angol közmondás is:,Absence makes the heart grow fonder”
- „Out of sight, out of m in d ” (A távoliét növeli a szív vágyakozását - Amit nem
látsz, elfelejted). A hétköznapi megismerés és a hozzá kapcsolódó magyarázat nem
22 A TU D O M Á N Y M INTTÁGABB KÖZEG

próbálja meg rögzíteni, hogy pontosan mely feltételek mellett igaz az egyik általá­
nosítás és mely feltételek mellett igaz a másik. A hétköznapok problémái kapcsán
az ember feltételezett okokat és összefüggéseket fogalmaz meg, magyarázatot ad,
megoldásokat keres, eljárásokat próbál ki, de általában nem törekszik többre, mint
tendenciaszerű általánosításra vagy egy konkrét probléma megoldására. Figyeljük
meg a következő példákat!

► Használ-e a szobanövényeknek, ha beszélünk hozzájuk! Kovácsné asszony azt

hallotta a rádióban, hogy a szobanövények erőteljesebben fejlődnek, ha beszél­
nek hozzájuk. Eleinte kételkedik, de miután egyik ismerőse beszámol arról, hogy
nála bevált ez a módszer, ő is kipróbálja. Egy hónap m últán azonban felhagy a
virágokhoz való beszéddel, mert semmi eredményét nem látja.
► Megérezte a hörcsög a földrengést? Egyszer kisebb földrengés zajlott le Ková­
csék lakóhelyének közelében. Utólagosan visszagondolva Kovácsné határozot­
tan állítja, hogy hörcsögük a földrengést megelőző este szokatlanul viselkedett,
és fel-alá szaladgált a ketrecében. Kovácsék úgy gondolják, hogy a hörcsög meg­
érezte a földrengést, azóta is sokszor elmesélik a történetet.
► Jót tesz-e, ha Kovács úr dühöng? Kovács úr impulzív term észetű ember, aki a
m unkahelyén, de még inkább otthon, ki szokta engedni a haragját. A problé­
ma a munkahelyi gondok számának növekedésével súlyosbodik. Felesége egy­
re kevésbé képes elviselni a dühkitöréseket. Kovács úr egyszer egy magazin­
ban azt olvassa, hogy nem a düh kiadása, hanem éppen az elfojtott düh az,
ami pusztítóan hat az egyénre és az emberi kapcsolatokra. Ettől kezdve még
dühösebb, ha a felesége rászól, hogy ne dühöngjön.

Ezek az esetek olyan problémákat vetnek fel, amelyekre akár tudományos alapos­
sággal is lehetne keresni a megoldást - a hétköznapi megismerés azonban kevés­
bé körültekintő módon jár el. A szobanövények esetében Kovácsné asszony ren­
delkezik egyfajta hipotézissel a beszéd pozitív hatására vonatkozóan és a maga
módján ellenőrzi is azt. Cselekvésének alapja az a homályos elképzelés, hogy a
beszéd törődést, gondoskodást fejez ki, amit a növények valamilyen m ódon ké­
pesek felfogni. Nem tud azokról a megfigyelésekről, amelyek azt mutatták, hogy a
magas frekvenciájú hangok (mint például az emberi beszéd vagy bizonyos fajta
zene] valóban enyhén növelni látszanak a növények fotoszintézis tevékenységét.
Azt sem tudja, hogy a beszéd következtében a szobanövény környezetében két­
százszorosára is emelkedhet a széndioxid koncentráció, amely egyes megfigyelé­
sek szerint szintén kedvezően hat a növény élettevékenységére (Downer, 1999).
Kovácsné egyszerűen ejti „hipotézisét” anélkül, hogy különösebben utánajárna
vagy elemezné saját eljárását.
A hörcsögre vonatkozó megfigyelés hihető annak fényében, hogy sok anekdo-
tikus feljegyzés vonatkozik az állatok földrengés-előrejelző képességére. Ezek sze­
rint a földrengéseket megelőzően a kígyók kijönnek föld alatti búvóhelyükről, a
macskák kihordják kölykeiket a házakból, a madarak riasztójelzéseket adnak le,
a patkányok pedig kiszaladnak az utcákra, ahol körbe-körbe futkosnak. Egyszer
1. A t u d o m á n y o s m e g is m e r é s 23

Kínában, az 1980-as években egymillió ember menekült meg a földrengéstől úgy,

hogy felfigyeltek az állatok szokatlan viselkedésére és kitelepítették a lakosságot.
Később egy hasonló földrengés előtt azonban semmit sem észleltek. Még csak a
kezdetén vagyunk annak, hogy megértsük az állatok előrejelző viselkedését, de
feltételezhető, hogy az olyan jelek kifinomult érzékelésén nyugszik, mint például
a föld remegése által keltett mély infrahangok vagy a talajvíz kémiai összetétel­
ének megváltozása. A tokiói állatkert lakóit mindenesetre rendszeresen figyelik
arra nézve, hogy nem adják-e jelét közelgő földrengésnek (Downer, 1999,105).
A dühkitörések jótékony hatására vonatkozó magazincikkbe az az egykori val­
lott szakirodalmi nézet szűrődött át, mely szerint a lelki egészséget veszélyezteti a
düh elfojtása. Eszerint az elfojtott düh torz érzelmi góc, amely „valósággal meg­
mérgezi az embert és mindenféle érzelmi ártalomhoz vezet” (Rubin, 1980, 33).
Kovács úr igazolást talál ebben a gondolatban, és természetesen nem veszi a fá­
radságot, hogy kövesse a téma szakirodalmát. így nem jut a tudomására, hogy
manapság a pszichológusok inkább arra figyelmeztetnek, hogy a dühkitörés fo­
kozza a haragot ahelyett, hogy csillapítaná. Arra pedig álmában sem gondol, hogy
vannak olyan kutatólaboratóriumok, ahol pszichológusok szisztematikus elem­
zésnek vetik alá a házastársak interakcióit, miközben azok különböző konfliktu­
sos témákról beszélgetnek. Egy ilyen laboratórium John Gottman amerikai kutató
vezetése alatt áll Seattle-ben. Ebben a laboratóriumban 20 év alatt több ezer ön­
ként jelentkező házaspár interakcióit rögzítették videóra és elemezték többek kö­
zött a kimutatott negatív és pozitív érzelmek szempontjából. Az elemzések alap­
ján a kutatók érzelmileg szabályozott, illetve szabályozatlan párokra osztották a
megfigyelteket. A szabályozatlan párok több negatív érzelmet mutattak ki, dühö­
sebbek és védekezőbbek voltak a konfliktusos témák megbeszélése alatt. A vizsgá­
latok eredm ényeképpen a kutatók meg tudták jósolni a párkapcsolat jövőbeni
sikerét vagy kudarcát az interakcióban megnyilvánuló negatív, illetve pozitív ér­
zelmek arányának alapján (Gottman és Silver, 1999; Gottman és Levenson, 1992).
A hétköznapi megismerés gyakorlatias, tapasztalati, könnyen leragad a jónak
tűnő megoldásnál, nem törekszik egzaktságra, szisztematikus ellenőrzésre vagy
hézag nélküli logikára. Ez a fajta hétköznapi megismerés kétségtelenül működik
és beválik. Képzeljük csak el: hétköznapi létezésünk éppen akkor válna kezelhe­
tetlenné, ha m inden felmerülő kérdést és problémát tudományos alapossággal
próbálnánk körüljárni. Gondolkodási képességünk az evolúció során elsősorban
a gyakorlatias, opportunista megoldásokat kívánó m indennapi túlélésre fejlődött
ki. A tudományosság szemszögéből nézve sokféle korláttal jellemezhetjük ezt a
megismerést, m indent összevéve azonban tapasztalaton és józan észen alapul -
két olyan tényezőn, amely a tudományos megismerésnek is sajátja. (A racionális
gondolkodás jellemzőire és korlátáira vonatkozóan lásd: Mérő, 1996; 1997.)
A modern életben azonban sok olyan terület van, ahol garantáltan hatékony
megismerési módokra van szükség, és az érvényes tudás kritériumai szigorúbbak.
Ilyen a szaktudásra épülő foglalkozások sora: a mérnök, az autószerelő, a bűn­
ügyi nyomozó, az építész, az orvos, és még sorolhatnánk. Ezek a foglalkozások
egy-egy problématerületre vonatkozó alapos ismeret- és készségrendszert, valamint
24 A T U D O M Á N Y M IN T T Á G A B B KÖZEG

bevált eljárásokat foglalnak magukban. A szaktudásra elsősorban a meglévő tu­

dás rutinszerű gyakorlati alkalmazása a jellemző, nem pedig az új tudás termelé­
se - ez egy külön specializáció: a tudomány feladata. Az új tudás termelése lehet
olyan vállalkozás, amelyiket nem gyakorlati szempontok vezérelnek, hanem el­
méleti problémák - az ilyen típusú kutatást nevezzük alapkutatásnak. Az alap­
kutatások hozzájárulnak a problémák jobb megértéséhez, de az ebből keletkező
gyakorlati haszon nem mindig mutatkozik meg azonnal. Az alkalmazott kutatás
célja ezzel szemben kimondottan a tudományos eredmények gyakorlati hasznosí­
tásának kidolgozása, az életbe ágyazott problémamegoldás.
A tudom ány olyan történelmileg kialakult, különösen hatékony, és speciáli­
san megszervezett kollektív tevékenység, amely a társadalmi gyakorlat során a világ
megismerése és átalakítása céljából jött létre. A tudományos megismerés és a jó­
zan hétköznapi megismerés lényegében egy tőről fakad: mindkettő összefüggése­
ket igyekszik feltárni annak érdekében, hogy az ember számára kezelhetőbb le­
gyen a világ. Mindkettő megfigyelésekre és előzetes ismeretekre alapoz, feltevése­
ket fogalmaz meg és bizonyítékokat keres. A tudományos megismerés azonban
kikristályosítja a hétköznapi megismerés hatékony vonásait, miközben mellőzni
igyekszik annak esetlegességeit és esendőségeit. A tudományos megismerés sajá­
tossága egy jól körülhatárolható gondolkodásmód, a valóság feltárásához való
sajátos viszony, amely távolról sem tökéletes, de mégis messze mutató lehetősé­
geket kínál. A tudományos megismerés hatékonysága annak köszönhető, hogy
egyszerre igyekszik érvényesíteni a következő jellemzőket:

► Racionalitásra és objektivitásra törekvés: a tudományos megállapítások érve­

ken és bizonyításon alapulnak; az érvelés és a bizonyítás logikus, körültekintő
és tárgyilagos. Bár a tudománytól egyáltalában nem idegen a szenvedélyes ér­
zelem és a meggyőződésbe vetett hit, a megállapítások elfogadását nem ezek a
tényezők döntik el, hanem az érvek és ellenérvek, a bizonyítékok és az ellenbi­
zonyítékok súlya.
► Kritikai alapállás: a tudományos kutatás egész folyamatát áthatja a kritikai gon­
dolkodás. Ez megnyilvánul a tudományos kutató önreflexiójában éppúgy, mint
a tudományos közösség bíráló értékelésében.
► Tervszerűség, szisztematikusság, módszeresség: a tudományos kutatás során a
lépések előre átgondoltak, a figyelem m inden feltételezhetően fontos tényezőre
és magyarázatra kiterjed, és az alkalmazott módszertani eljárások igazoltan ha­
tékonyak.
► Pontosságra és koherenciára való törekvés: a tudomány m ind az elmélet, mind
pedig az empíria szintjén egyértelmű és pontos fogalmak, kritériumok és eljá­
rások alkalmazására törekszik; az ismereteket egymásra építi és összerendezi,
az ellentmondásokat pedig felismerni és kiiktatni igyekszik.
► Kollektivitás: a tudomány művelése közösségi tevékenység, még akkor is, ha a
tudományos kutató egymagában végzi munkáját (amelyre ma már egyre kevés­
bé van példa), mivel valamilyen m ódon m inden kutatás mások munkájának
folytatása és egyben előzménye.
1. A t u d o m á n y o s m e g is m e r é s 25

Bár a felsorolt jellemzők idealizáltan állítják elénk a tudományos megismerést,

összességében és alapjában mégis igaz, hogy a tudományt megkülönböztető mó­
don jellemzik a fenti kritériumok. Tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy a
tudományos megismerés természetére vonatkozó válaszok korántsem egyszerűek
és egyöntetűek. A következőkben a tudományról kialakult kép változásait vizs­
gáljuk meg közelebbről.

1.2. A TUDOMÁNYRÓL KIALAKULT KÉP VÁLTOZÁSAI

1.2.1. A klasszikus tudománykép

1.2.2. A logikai pozitivizmus és az „elfogadott nézet"
1.2.3. Posztpozitivista kritikák és relativizmus
1.2.4. Realista kép a tudományról
1.2.5. A tudomány „kemény" és „lágy" arca

1.2.1. A klasszikus tudom ánykép

Az iménti összevetés azt állítja, hogy a tudomány folytonosságot m utat a hétköz­

napi megismeréssel, de el is tér attól; végeredményben nem más, mint a józan ész
kikristályosodása, vagy másként: „megszervezett józan ész" (Bem és dejong, 1997,
7). Ahogyan a hétköznapi, úgy a tudományos megismerés is történelm i korba
ágyazott, koronként változik, hogy m it nevezünk tudom ányosnak és mit nem.
Galilei például fiatalkorában hosszú és pontos számításokkal kísért értekezést írt
a pokol méreteiről és topográfiájáról (Vekerdi, 1994,49). Egy sokkal későbbi, 1907-
ben végzett vizsgálat során a lélek létezésének egzakt, tudományos bizonyítását
tűzték ki célul, és ennek érdekében emberi testek súlyát mérték meg közvetlenül
a halál előtt, illetve azonnal a halál beállta után. Kimutatták, hogy közel egy uncia
súly hiányzik a halál beállta után - feltehetően a lélek távozásának következté­
ben. A következtetés erejét fokozta, hogy a súlycsökkenést nem lehetett kimutat­
ni 15 megvizsgált kutya esetében (idézi Gergen, 1993, 554). A tudomány mindig
csak relatív megközelítése a valóságnak, s az idő távlatából a korábbi tudom á­
nyosság irracionálisnak minősülhet. A tudományos megismerés természetére, a
tudomány és nem tudomány határvonalára vonatkozó kérdések messzire vezető
problémák, amelyek tekintetében eltérő álláspontok alakultak ki a tudományfilo­
zófiában. A következőkben röviden felvázoljuk a lényegesebb álláspontokat an­
nak érdekében, hogy a tudományos megismerés alapfogalmait és a pszichológiai
kutatás módszereit e háttér ismeretében érthessük meg.
A klasszikus tudománykép szerint a tudom ány az univerzális racionalitás
tökéletes megtestesülése. Ennek következtében élesen elhatárolódik a nem tudo­
mányos megismerési formáktól, m int amilyen például a miszticizmus, az intuí­
ció vagy a hétköznapi gondolkodás. A klasszikus tudománykép a nyugati tudó-
26 A TU D O M Á N Y M IN TTÁ GA BB KÖZEG

m ány alapjait megteremtő tudósokig és filozófusokig nyúlik vissza. Nicolas Ko­

pernikusz, Johannes Kepler, Galileo Galilei, Francis Bacon és mások a középkori
vallásos, tekintélyelvű nézetekkel szembeszállva a doktrínáktól mentes, csakis
tényeken alapuló vizsgálódást tették meg a gondolkodás alapjául. Mint ismere­
tes, a klasszikus empirizmus úgy tartotta, hogy a világ megismerhető tisztán in­
duktív, tapasztalati úton. Bár érzékeink néha megtévesztenek minket, mégis ér-
zékleti eredetű az az alapvető tudás, amelyre a világ megismerése épül. A tudós
feladata az, hogy szisztematikusan gyűjtse és rendszerezze a tapasztalati tényeket
és levonja az ezekből következő törvényszerűségeket. A racionalizmus ezzel szem­
ben azt tartotta, hogy a megismerés megkérdőjelezhetetlen (axiomatikus) alapjai
bizonyos velünk született mentális tartalmak (például matematikai alapigazsá­
gok, vagy morális alapszabályok), a megismerés követendő stratégiája pedig első­
sorban az ezekből deduktív úton levezetett igazság. Mindkét megismerésfilozófia
vallotta azonban azt a m odem korra jellemző hitet, hogy a tudomány célja a bizo­
nyosságon nyugvó tudás. Különösen élesen fogalmazta ezt meg Descartes, aki
kijelentette: „Minden tudást visszautasítunk, amelyik pusztán valószínűség... csak
azt fogadjuk el, aminek igazsága nem vonható kétségbe” (idézi Capra, 1982, 57).
A klasszikus tudomány modell értékű kiteljesedése a newtoni fizika volt. New­
ton a tökéletes gépként működő világegyetem matematikailag pontos és egyete­
mes érvényű törvényszerűségeit fogalmazta meg. Úgy tűnt, hogy a gravitációel­
mélet mindent megmagyaráz: nincs olyan égi vagy földi természeti folyamat, amely
ne a vonzás és taszítás törvényeinek engedelmeskedne. Az elmélet prediktív ere­
jét bizonyította, hogy 1759-ben valóban bekövetkezett a Halley üstökös visszaté­
rése, ahogyan azt Newton elmélete előre jelezte, és hogy 1846-ban megpillantot­
tak egy addig ismeretlen égitestet, a Neptunuszt, pontosan azon a helyen, ahol a
newtoni mechanikára alapozott számítások szerint lennie kellett (Sokai és Bricmont,
2000, 86). A newtoni fizikában a kortársak az objektív racionalitás diadalát látták,
és úgy érezhették, hogy feltárult a világ rejtélye, a természet valósága. A fizika a
többi tudomány mintaképe lett. A klasszikus tudományképbe beépült tehát:

► az egyértelműen jellemezhető igazság;

► a megrendíthetetlen bizonyosságon alapuló tudás;
► az univerzális érvényű törvények;
► a természeti valóság feletti kontroll és a predikció; és
► a nem tudományos (hétköznapi, vallásos, intuitív stb.) gondolkodási formák­
tól való éles elhatárolódás (ún. demarkáció).

A 20. század első két évtizedének történései azonban éppen a fizika berkeiben
rázták meg legerőteljesebben ezt a képet. A relativitáselmélet világossá tette a tér
és az idő viszonylagos jellegét, a kvantumfizika pedig rámutatott a neutronok azon
bizarrnak tűnő sajátságára, hogy viselkedésük megfigyelésfüggő: a mérőszerkezet
alaphelyzetben való működése azt mutatja, hogy a neutronok hullámtermészetű-
ek, amikor azonban módosított eljárással azt próbáljuk megmérni, hogy a neutro­
nok részecske természetűek-e, akkor, és csakis akkor, azt találjuk, hogy a neutro-
1. A t u d o m á n y o s m e g is m e r é s 27

nők részecskeként viselkednek. A bizonytalanságot nem az okozza, hogy a megfi­

gyelés megzavarja az amúgy pontosan meghatározott jelenséget, hanem az, hogy
az észlelt esemény a megfigyelés (mérés) aktusával együtt határozza meg az észle­
lés eredményét (vő. Barrow, 1994,177-187). A kvantumvalóság belső bizonyta­
lanságából eredő kihívás mélyreható: úgy tűnik, hogy a természet viselkedése
bizonyos problémák esetében megfigyelésfüggő: a megfigyelés aktusa határozhat­
ja meg azt, amit megfigyelünk. A m odern fizika fejleményei m egrendítették az
egyszerűen és egyértelműen megismerhető objektív világ képét.

1.2.2. A logikai pozitivizm us és az „e lfo g a d o tt nézet"

A tudomány világának változásai következtében tudományfilozófiai kérdések sora

m erült fel: így például az, hogy mi a (jó) tudomány, mi a megfelelő módszer,
mikor tekinthető egy elmélet igazoltnak, és így tovább. Egyes matematikusok, fizi­
kusok és filozófusok - az ún. Bécsi Kör tagjai: Carnap, Feigl, Neurath, Gödel és
mások a 1920-as évek Lengyel- és Németországából - úgy vélték, hogy a fizika új
eredményeinek fényében biztosabb alapokra kell helyezni a tudományos megis­
merést annak érdekében, hogy megmenthető legyen a megkérdőjelezhetetlen tu­
dás ideálja.
A Bécsi Kör által kifejlesztett logikai pozitivizmus a pozitivista filozófia és a
szimbolikus logika (tágabban: a modern analitikus filozófia) talaján kívánta meg­
újítani az empirizmust. A pozitivizmus azt a - főként Auguste Comte (1798-1857)
és John Stuart Mill (1806-1873) nevéhez fűződő - 19. és 20. századi empirista
nézetet jelentette, mely szerint a tudományos fogalmakat szorosan a megfigyelhe­
tő jelenségekhez kell kötni (Comte és Mill lélektanra vonatkozó nézeteinek kü­
lönbségére vonatkozóan lásd Győri, 1995). A pozitivisták úgy vélték, hogy a tu­
dománynak az elvont kérdések helyett a konkrét, empirikusan tisztázható kérdé­
sekre kell összpontosítani. Idealisztikusán bíztak abban, hogy ilyen m ódon a
tudomány lineárisan előre halad, és általános pozitív hatást gyakorol az emberek
életére. A logikai pozitivisták ezt az általános gondolatkört dolgozták ki saját
nézeteik szerint, a tapasztalat és a szimbolikus logika egyesített talajára építve
normatív elveiket. Úgy vélték, hogy a tudományban jelentkező zavarok egyik fő
forrása a nyelv homályos használata, ami elfogadható a köznyelvben, de a tudo­
m ányban nem. Tudományos értelem ben csak azok a kijelentések tekinthetőek
jelentéstelinek, amelyek világosan megfeleltethetőek a tapasztalati tényeknek.
Jelentésteli például az a mondat, hogy „a víz 100 °C-on forr”, de nem jelentésteli
az a mondat, hogy „az Isten maga a szeretet” (O’Hear, 1989).
A logikai pozitivisták két fő biztosítékát találták annak, hogy a tudomány való­
ban igazságok feltárásához vezethessen: 1. Az elméleti kijelentéseknek empiriku­
san tesztelhetőnek és igazoltnak kell lenniük, azaz meg kell felelniük a verifikáció
(empirikus úton való bizonyítás) követelményének. Tehát, egy feltevés tudom á­
nyos igazságként való elfogadásának feltétele, hogy kiállja a tapasztalati igazolás
próbáját. 2. A kijelentéseknek megkérdőjelezhetetlen - axiomatikus - alapokon
28 A TU D O M Á N Y M INTTÁGABB KÖZEG

álló elméleti rendszerbe kell illeszkedniük (ebben mutatkozik meg a logikai pozi­
tivisták vonzódása az empirizmus mellett a racionalizmus hagyományaihoz).
Axiomatikus alapokat nyújthatnak a matematika és a szimbolikus logika igazsá­
gai vagy más alapigazságok. A tudománynak rögzített és egyetemes szabályok sze­
rint kell működnie: az axiomatikus elméletből le kell vezetni, és tapasztalati té­
nyek által meg kell erősíteni az univerzális törvényszerűségek létét, és prediktív
erővel bíró magyarázatot kell adni a világ jelenségeire. Ezt az elképzelést nevezték
a nomotetikus-deduktív magyarázatnak (ennek alapjait többek között Hempel,
1966, fejtette ki).
Az 1930-as évekre ezek a tudományfilozófiai nézetek váltak a tudomány termé­
szetére vonatkozó „elfogadott nézetté” (Polkinghorne, 1983). Az „elfogadott né­
zet” a klasszikus tudománykép modern változata volt. Ez a kép megújult formá­
ban továbbra is tartalmazta m indazt, amit a tudom ány természetére vonatkozó
klasszikus elképzelés magában foglalt. Hitt abban, hogy:

► az igaz tudás alapját az objektív tények ismerete jelenti; az igaz és a téves tudás
egyértelműen megkülönböztethető;
► tudomány és nem tudom ány között világos választóvonal húzódik;
► a tudomány felhalmozásszerűen (kumulatívan) halad az egymásból levezethe­
tő törvényszerűségekre épülő egyesített tudomány felé;
► a tudományra támaszkodva egyre tökéletesebb ellenőrzést tudunk gyakorolni
a természeti világ felett.

Az „elfogadott nézet” episztemológiai (megismerés-filozófiai) alapját az a töretlen

meggyőződés jelentette, hogy a tudományos megismerés a megfigyelő személyé­
től függetlenül létező tényeken, és az ugyancsak személytelen és a körülmények­
től független racionalitás alapelvein nyugszik. A 20. század során azonban en­
nek az episztemológiának, és az azon nyugvó tudományképnek fokozatosan egy­
re több kihívással kellett szembenéznie. (A Bécsi Körre vonatkozóan lásd Altrichter,
1972).

1.2.3. Posztpozitivista kritikák

Kari Popper (1997/1934) még a logikai pozitivistákhoz hasonlóan biztos alapokra

kívánta helyezni a tudományos megismerést és szilárd demarkációs vonalat kere­
sett tudom ány és nem -tudom ány között, de kritizálta a verifikáció tanát. A ve-
rifikáció tételéből az következett, hogy egy elmélet annál biztosabb alapokon áll,
m inél több empirikus bizonyítékon alapul. Popper azonban, David Hume kriti­
káját felújítva, rám utatott ennek a következtetésnek a helytelenségére. Popper
hangsúlyozta a bizonyítás és a cáfolat aszimmetriáját. A tapasztalati bizonyítás
sohasem lehet kimerítő: például bárm ennyi bolygót figyelünk is meg, sohasem
tudjuk megfigyelni az összes létező bolygót, hogy alátámasszuk azt az állításun­
kat, mely szerint a bolygók elliptikus pályán keringenek (ez az indukció problé­
1. A t u d o m á n y o s m e g is m e r é s 29

mája, amelyre a későbbiekben részletesebben kitérünk, vő. 1.3. pont). Ha viszont

csak egyetlen olyan bolygót is találunk, amelyik nem elliptikus pályán kering, akkor
állításunk fenntarthatatlanná válik. Popper szerint nem az elméletek igazolására,
hanem cáfolhatóságára - falszifikációjára - kell a hangsúlyt helyezni. A tudomá­
nyos elméleteket nem az választja el a nem tudományos elméletektől, hogy erős
empirikus bázisuk van, hanem az, hogy kiállják az erős kihívás próbáját. Ha egy
elméletből egy meghatározott predikció következik, és a tapasztalat nem igazolja a
predikciót, akkor az elméletet el kell vetni. Popper javaslata szerint a biztos tu ­
dást nem eredményező verifikációt adjuk fel a jobb megoldásért: a falszifikációért
cserébe. Ez a megoldás azonban nagy árat kér: szigorúan véve csak abban lehe­
tünk biztosak, hogy egy adott elmélet hamis, abban sosem, hogy egy elmélet igaz.
Popper érvelése lényegében a logikai pozitivizmussal szemben már meglévő
szkepticizmust erősítette meg. A megfigyelés elméletterhelt, az elméletek pedig a
tapasztalat által aluldetermináltak - ez a két tétel volt a logikai pozitivistákkal szem­
beni legfőbb érv. Képzeljük el, amint a csillagász Tycho Brahe, Kepler kortársa,
kémleli a napfelkeltét. Brahe, a ptolemaioszi világkép híve, úgy látja, hogy a nap
mozog a föld körül. Tegyük fel, hogy ugyanezt a napfelkeltét nézi Kepler, akinek
meggyőződése, hogy a föld mozog a nap körül. M indketten ugyanazt nézik, de
ugyanazt látják-e? Hogy m it látunk, az attól függ, hogy mit tudunk - állította
másokkal együtt Norwood Hanson (1958). Olyan ez, m int a kétértelmű ábrák,
amelyeket többek között az alaklélektan elemzett: ugyanazt a rajzot nézhetem ka­
csának vagy nyúlnak (vö. 1.1. ábra). Az „elfogadott nézet” kritikusai szerint a
tudományos elméletek nem axiomatikus igazságokból és semleges tényekből ered­
nek. Igaz ugyan, hogy nagy szerepe van a tapasztalati megfigyeléseknek, de egy­
részt ugyanazon tapasztalati tények különféle elméletekkel is összeegyeztethető-
ek, másrészt a tudós észlelését befolyásolja a megfigyelést megelőzően kialakult
meggyőződése és tudása. Kétségessé vált az az elképzelés is, mely szerint a tudo­
mányos haladás sokszorosan megerősített, egymásra épülő elméletek növekvő
tömegét hozza létre.
A tradicionális episztemológia össztűz alá került. Nincsenek önmagukban adott
érzékied adatok és a priori racionális igazságok. Willard Quine és Ludwig Witt­
genstein nyomán teret nyert az a nézet, mely szerint nincsenek logikailag kikezd­
hetetlen, értelmezésre nem szoruló kijelentések, mert egyetlen szó vagy mondat
jelentése sem független a kontextustól és a használatát
meghatározó konvencióktól (Quine, 1953; Wittgenstein,
1953). Megfogalmazódott az az észrevétel, hogy az el­
méleti kijelentések tényékhez való viszonya nem objek­
tiven adott, ahogyan azt a logikai pozitivizmus hitte.
Nincsenek logikailag meghatározható megfeleltetési sza­
bályok, amelyek egy megfigyelést egyértelműen össze­
kötnének egy elméleti kijelentéssel; mindkettő csak az 1.1. ÁBRA ► Kétértelmű
elméleti kijelentések egész rendszeréhez képest értel­ figura a megfigyelés néző­
ponthoz kötöttségének
mezhető. Az elméletek és hipotézisek elvetése vagy illusztrálására -
megtartása sem áll egyszer s mindenkorra rögzített lo­ kacsa vagy nyúl
30 A TU D O M Á N Y M INTTÁGABB KÖZEG

gikai alapokon. Ezen kívül, ha egy hipotézis nem igazolódik, akkor átértelmezés­
sel mindig megvédhető. Ha például valaki azt feltételezi, hogy nyelvhasználatra
csak emberek képesek, és szembesül a főemlősök nyelvhasználatával, akkor meg­
mentheti hipotézisét azáltal, hogy módosítja a „nyelvhasználat” fogalmának defi­
nícióját. így viszont a tények soha meg nem erősíthetik, de meg sem cáfolhatják
hipotéziseinket - ez az érvelés ismert úgy, mint Duhem-Quine-tézis (Bem és dejong,
1997,49).
Ez a folyamat (Quine nyomán) úgy is jellemezhető, m int az episztemológia
naturalizálódása. Tradicionálisan a filozófusok tartották fenn maguknak a jogot,
hogy megszabják a megismerés szabályait és normáit a tudomány számára, a 20.
század közepe felé azonban módosult a játékszabályokról alkotott felfogás azáltal,
hogy a tudománytörténetei, a tudományszociológiát, sőt a tudománypszichológi­
át is érdemben bevonták az episztemológia vizsgálódási körébe (vö. Brown, 1996;
Fuller, 1996; Gorman, 1996). Ennek a folyamatnak a legbefolyásosabb műve
Thomas Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete című munkája volt (2000/
1962). Kuhn a természettudományok történetének elemzéséből arra a következte­
tésre jutott, hogy a tudomány fejlődése meghatározott ciklusokon keresztül törté­
nik (vö. 1.2. ábra). A tudományos kutatásra más és más jellemzők érvényesek,
attól függően, hogy a fejlődés mely stádiumáról van szó. Egy tudomány éretlen
stádiumában a különböző tudósok elméletei egymástól függetlenül léteznek. Irány­
adó elmélet és módszertan híján egyformán fontosnak látszik minden olyan tény,
amely esetleg hozzájárulhat a tudomány fejlődéséhez. A különböző korai iskolák
ugyanazt a jelenséget másképp vizsgálják, másként értelmezik. A fejlődés követ­
kező szakaszában valamelyik iskola domináns szerephez jut, és kialakul egy pa­
radigma. A paradigma összetett fogalom: egyrészt jelent egy meghatározó elméle­
tet és egy ehhez kapcsolódó kutatási modellt. A kutatási modell példaként szol­
gál arra, hogy mi számít elfogadható adatnak, módszernek és fogalmi-értelmezési
keretnek az adott paradigmán belül. A paradigma továbbá az alapvetően hasonló
szemléletet valló kutatók tudományos közösségét is jelenti, beleértve azokat a
szocializációs mechanizmusokat, amelyek felkészítik a leendő kutatókat. Ilyen
összetett értelemben paradigmának számíthatjuk például a newtoni fizikát, a kog­
nitív pszichológiát, vagy a Piaget nézeteit követő fejlődéslélektant.
A paradigma kialakulása teremti meg az ún. normál tudomány lehetőségét, azaz
a tudomány érett, hétköznapi, rutinszerű létformájának lehetőségét. Abban a fej­
lődési szakaszban, amit Kuhn normál tudom ánynak nevez, a kutatók alapvető
egyetértésben dolgoznak a paradigma kiteljesítésén: az elméletet alkalmazzák, új
kérdéskörökre terjesztik ki, finomítják, összhangba hozzák a tapasztalattal. Ebben
a szakaszban az elmélet alapvető helyességét akkor sem vonják kétségbe, ha a
predikciókat nem m inden esetben igazolja kísérlet vagy empirikus megfigyelés.
Popper falszifikációs normatívájával ellentétben a tudomány története azt m utat­
ja, ha egy kísérlet negatív eredményt hoz, ez korántsem vezet az elmélet elvetésé­
hez. A 19. században például a csillagászok észrevették, hogy a Merkúr pályája
valamelyest eltér attól, amelyet a newtoni mechanika jósol neki. A bolygó rendel­
lenes viselkedését hosszú időn keresztül nem sikerült megmagyarázni, de ez sen-
1. A tu d o m á n y o s m e g is m e r é s 31

kit sem indított arra, hogy elvesse a newtoni mechanikát. (A predikciótól való
eltérésre végül az általános relativitáselmélet adott magyarázatot.)
Elméletek virulhatnak tehát úgy, hogy nem állnak teljes összhangban a meglé­
vő adatokkal. Egyes anomáliák makacsul ellenállnak a „rejtvényfejtésnek”, ennek
azonban csak akkor lesz jelentősége, ha általánosan felerősödik az az érzés a tu­
dományos közösségen belül, hogy a paradigma alkalmatlan a megoldatlan prob­
lémák kezelésére. Ebből az elégedetlenségből válság, majd a problémák, értékek,
prioritások, módszerek teljes átrendeződése, Kuhn kifejezésével élve: tudományos
forradalom következik be. Ilyen volt a kopernikuszi világkép megjelenése vagy a
behaviorizmus válsága. A paradigmaváltás nem tisztán ráción alapuló folyamat,
hanem egyúttal egy lélektani küszöb átlépése is.
Kuhn téziseinek elképzelhető egy mérsékeltebb és egy radikálisabb értelmezé­
se. A mérsékelt olvasat azt állítja, hogy a tudom ány nem tisztán racionális tevé­
kenység. Egy-egy tudományos paradigma bizonyos értelemben beszűkíti és elfo­
gulttá teszi követőit, de ez nem vezet szükségszerűen elvakultsághoz. A radikáli­
sabb olvasat szerint viszont a paradigmák egymással összem érhetetlen külön
világokat jelentenek. Sem falszifikáció, sem verifikáció el nem döntheti, hogy melyik
az érvényesebb világ.
A tudomány Kuhn-féle jellemzése széles körű vitát váltott ki. Egyesek olyan
tudományképet alakítottak ki, amelyben helye van a Kuhn által leírt jelenségek­
nek, de azért megmenthetőek a racionális kritériumok, így a popperi tesztelhető­
ség követelménye is (Lakatos, 1970). Mások tovább radikalizálták a Kuhn-féle le­
írásban rejlő relativizmust és ennek következtében a 20. század második felében
a tudományfilozófia egyre inkább az ismeretelméleti relativizmus irányába moz­
dult el. A posztm odern (posztpozitivista) filozófia talaján megfogalmazódott a
konstrukcionizmus - az a széles posztmodern gondolatrendszer, amely a repre­
zentációkat - így a tudományos reprezentációkat is - nem a valóság tükrözése­
ként, hanem a valóság megalkotásának részeként értékeli. Ezen belül is a szociá­
lis konstrukcionizm us azt hangsúlyozza, hogy a konstruktív folyamat alapvető­
en nem egyedi, hanem társas jellegű, a szociális viszonyok által motivált. Ebben
a gondolatrendszerben nagy szerep jut a nyelvnek, mert ez a közeg hordozza leg­
inkább a társas konstrukciót. A tudom ány szintén társadalmi közegbe ágyazott
sajátos nyelv, amelyen keresztül az emberek folyamatosan értelmezik, és ebben az
értelemben meg is teremtik a valóságot. Ez a nyelv fogódzókat ad és koherenciát
nyújt, de a megismerésnek ez a fajtája is adott nézőponthoz kötött akár a többi, és
sosem vezet el a „helyes” értelmezéshez (vö. Gergen, 1999, 60; vö. 6.1.2. pont).

ÉRETLEN NORMÁL . .
VÁLSÁG FORRADALOM MEGÚJULÁS
TUDOMÁNY TUDOMÁNY

1.2. ÁBRA ► A tudományfejlődés fázisai Kuhn alapján

32 A TU D O M Á N Y M INT TÁGABB KÖZEG

Ebben a nézetrendszerben benne rejlik egy erőteljesen relativista tudomány­

kép, amely szerint a tudományos igazságok lényegében véve ideológiák, az egyik
csoport által elismert igazság éppen olyan jó, mint egy másiké, és m inden elmélet
kitermeli saját tényeit. Ezt a nézetet támasztotta alá Paul Feyerabend, az 1970-es
évek amerikai ellenkultúrájának népszerű filozófusa, aki meghirdette a tudomá­
nyosság kritériumainak feladását és a „bármi elmegy” elvét (Feyerabend, 1975;
1987). A „szcientizmussal” szemben megfogalmazott posztmodern relativizmus
és antiracionalizmus bizonyos filozófusoknál a szélsőségességig fokozódott, és máig
korunkra kulturális hatást gyakorolt érezhető (Bechtel, 1988; Sokai és Bricmont,
2000 ) .

1.2.4. Realista felfogás a tu d o m án yró l

A modern tudományfilozófia szerteágazó vitáit nem követjük tovább. A témánk

megalapozása szempontjából fontos fordulatokat felvázoltuk, s ebből kiderült, hogy
a klasszikus tudománykép naiv ideálja a múlté. A relativizmus azonban nem
szükségszerű következmény, és valójában sok szempontból nem áll összhangban
a tudomány gyakorlati valóságával. Mára megfogalmazódott egy realista tudomány­
kép (pl. Suppe, 1977; Boyd, 1984), amelyet a következőkben lehet összefoglalni:

► Racionalitás: A tudományos racionalitásnak nincsen a priori alapvetése és

univerzális kritériuma, de ez nem azt jelenti, hogy a tudomány nélkülözi a ra­
cionalitás mércéjét. El kell ism ernünk a tudományos megismerés korlátáit és a
szociológiai-lélektani tényezők szerepét a tudományos kutatómunkában, de nem
kell feladnunk a tudom ányos igazság fogalmát. „A tudom ánynak egyetlen
pillanatban sincs teljesen igaza, másrészt igen ritkán téved tökéletesen”- fo­
galmazott Bertrand Russell (1968/1959,13). Igaz, hogy nincsen tökéletes bizo­
nyosság, de léteznek és működnek a tudományos racionalitásnak egyértelmű
követelményei: a bizonyítékon alapuló kritikai érvelés, a logikailag érvényes
következtetés, a koherens magyarázat. A tudományos racionalitás folytatása a
pragmatikus „józan észnek”, ugyanakkor elhatárolható azoktól a gondolkodási
folyamatoktól, amelyek az említett kritériumoknak nem felelnek meg.
► Objektivitás, tapasztalatiság: Figyelembe kell vennünk, hogy az objektív szó­
hoz többféle jelentéstartalom fűződik, jelenti azt, hogy: 1. valami az emberi
tudattól függetlenül létezik; 2. valami a külvilágból és nem a szubjektumból
indul ki; és 3. a szubjektum viszonya valamihez elfogulatlan, pártatlan, tárgyi­
lagos. A szubjektív szintén többjelentésű fogalom, amely utalhat arra, hogy:
1. alanyi; az egyénből (szubjektumból), annak tudatából, érzésvilágából kiin­
duló; azt tükröző, rá jellemző; 2. egyéni, személyes, magán-; 3. egyoldalú, el­
fogult, nem tárgyilagos (vö. Idegen szavak és kifejezések szótára, 2002). A tu-
domány sok szempontból nagyon is a szubjektumból kiinduló, személyes, sőt
szenvedélyes és elkötelezett tevékenység. A tudom ány alapja azonban az a
meggyőződés, hogy a valóság tőlünk függetlenül létezik. A megismerés bizo­
1. A t u d o m á n y o s m e g is m e r é s 33

nyos vonatkozásokban nem teljesen független a megfigyelőtől, de ez nem zárja

ki a tárgyilagosságra törekvést. Ha nincs is egyetlen „isteni nézőpont” szerint
létező tapasztalati valóság, a feltevések akkor is ütköztethetőek a valósággal. A
tudomány kérdéseket tesz fel a természeti valóságnak, de nem adhat bármilyen
választ „a természet szájába” (Prigogine és Stengers, 1986,40). Ma már senki
sem gondolja, hogy a tudat előfeltevés-mentesen tükrözi a semleges, „önmagá­
ért beszélő” valóságot. Ez azonban nem zárja ki, hogy a tudomány az objektivi­
tásra törekvő empirikus megismerésen alapuljon. A tudományos bizonyítás és
értékelés elfogulatlanul tapasztalati, nyitott kimenetelű, mások által is átlátha­
tó és ellenőrizhető folyamat, amely figyelembe veszi az összes rendelkezésre
álló érvet és ellenérvet, bizonyítékot és ellenbizonyítékot. A tudományos ob­
jektivitás jelentős mértékben a tudományos közösség szintjén valósul meg -
egy Husserltől, illetve Alfred Schütztől eredő fogalommal élve: m int inter-
szubjektivitás (vö. Karácsony, 1995). Ha a tág tudományos közösség tagjai, mint
szubjektív lények érvényesnek fogadnak el egy állítást, akkor egyfajta „kollek­
tív objektivitás” érvényesül.
► Haladás: A progresszió nem egyenes vonalú felhalmozás, de mégis értékelhe­
tő folyamat; lemérhető azzal, hogy sikerül-e a tudományos problémákat megol­
dani és a valóság újabb és újabb rétegeinek feltárásához hozzájárulni. Ha igaz
is, hogy a tudományos iskolák, paradigmák bizonyos fokig „külön világokat”
jelentenek, ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy ezek a világok zártak és össze-
mérhetetlenek. A nyilvános kritikai megmérettetés a garanciája az előremutató
gondolatok érvényesülésének.

Azt állítottuk, hogy a tudom ány alapjában véve mentes bizonyos megosztottsá­
goktól, amelyek általában az emberi közösségeket jellemzik. Ilyen a vallás és a
politika; nem létezhet buddhista biológia, keresztény matematika, sem pedig jobb­
oldali konzervatív földrajztudomány. Nem véletlen azonban, hogy eddigi példá­
ink elsősorban a természettudományok köréből valóak. Felmerül a kérdés: módo­
sulnak-e a tudományos megismerés kritériumai a társadalomtudományok vonat­
kozásában? Érzékeltettük, hogy a tudományos gondolkodás az emberi történelem
produktuma, amely elsődlegesen a természet megismerésére és „igába hajtására”
született. A társadalomtudományok megjelenése késői folyamat, amely a 19. szá­
zad végéig váratott magára. Mikorra az ember világára irányuló tudományok szín­
re léptek, a természettudományok már módszertanilag felfegyverkeztek, és óriási
sikereket arattak. A tudományosság mércéit és kritériumait a természettudományok
szabták meg. Az újonnan megszülető tudományágak nehéz helyzetbe kerültek, mert
a természet megismerésére kialakult tudományosság ideálját kellett adaptálniuk
az emberi valóság világára. A nehézségek forrása egyrészt az, hogy a természet világa
több lényegi szempontból különbözik az ember világától. Emellett azonban kü­
lönbözik a tudós viszonya is a valóság e két területéhez: míg a természet vonatko­
zásában viszonylag könnyen értelm ezhető az objektív kívülállás, a társadalom
vonatkozásában ez nincsen így. A társadalomtudom ányok területén a filozófiai
beállítódás, a személyes értékrend, sőt akár a politikai meggyőződés is befolyá­
 34 A TU D O M Á N Y MI NT TÁGABB KÖZEG

solhatja a tudom ány művelését, és a tudományos közösség megosztottságának

forrása is lehet. Konzervatív vagy feminista csillagászatról beszélni képtelenség­
nek hangzik; konzervatív vagy feminista politikatudományról vagy pszichológiá­
ról beszélni viszont már korántsem abszurd.
A pszichológia a természettudományok és a társadalomtudományok határmezs­
gyéjén helyezkedik el. Ennek megfelelően módszertanában és azonosság-tudatá­
ban fellelhető a természettudományok és a társadalomtudományok eltérő jellegé­
ből fakadó kettősség. Az ebből adódó következményekre és vitákra ismételten ki
kell majd térnünk, hiszen ezek közvetlenül kapcsolódnak a kutatásmetodológiai
módszerek problémaköréhez. A tudományról kialakult kép változásából nyújtott
áttekintést ezen a ponton azzal a gondolattal zárjuk, hogy akár a természet-, akár
a társadalomtudományokról legyen is szó, a tudományos megismerés nézőpont­
hoz kötött, és sok szempontból tökéletlen emberi tevékenység. Ugyanakkor az is
világos, hogy a tudományos megismerésnél nincs jobb esélyünk arra, hogy vilá­
gunkat jobban megismerve és megértve cselekedhessünk.
. NAGYÍTÓ

TUDOMÁNY VAGY NEM TUDOMÁNY?

AZ EXTRASZENZOROS PERCEPCIÓ (ESP) KUTATÁSA

Annak megítélése, hogy mi üti meg a tudományosság ismérveit és mi nem, a demarká­

ciós kritérium meghatározása szerint változik. Mint láttuk, a logikai pozitivisták definí­
ciója szerint a tudományos elmélet olyan deduktívan levezetett, prediktív erejű és uni­
verzális érvényű állítások rendszere, amely egyértelműen megfeleltethető meghatáro­
zott megfigyeléseknek. Ha ezt a demarkációs vonalat vennénk alapul, akkor lényegében
kizárnánk a társadalomtudományokat és a pszichológiát a tudomány köréből, ahová
még a darwinizmus se nagyon férne be. A popperi demarkáció enyhébb, de még min­
dig elég szigorú ahhoz, hogy például Freud elmélete, mint cáfolhatatlan állításokat tar­
talmazó rendszer, ne férjen bele. Ezek a szigorú álláspontok a tudományra, mint v é g ­
te r m é k r e koncentrálnak. Ha a naturalista episztemológia jegyében a tudományra mint
te v é k e n y s é g r e gondolunk, és tudományosnak tartunk minden olyan tevékenységet,
amely a megismerés érdekében tudományosan elfogadott módszereket alkalmaz akkor
is vitás kérdésekbe bonyolódhatunk. Ilyen például az ESP - az extraszenzoros, azaz is­
mert érzékszervi hatások nélkül történő észlelés kutatása.
Az ún. „pszichikus jelenségek" iránti érdeklődés hosszú előzményekre nyúlik vissza.
A 19. századi Európában divatos szellemidézés a tudósok figyelmét is felkeltette. így
például a fizikus Michael Faraday (1791-1867) közelebbről is megvizsgálta az egyik
médiumot asztaItáncoltatás közben. A médium ujjai és az asztallap közé kártyát helye­
zett, és megfigyelte, hogy a kéz előbb mozdult, meg mint az asztal. Faraday megálla­
pította, hogy nem a lélek, hanem a médium „tudattalan izomműködése" mozgatta az
asztalt. 1882-ben Londonban létrejött egy tudományos társaság, amelyik célul tűzte ki
a megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségek előítélet és elfogultság nélküli tudományos
vizsgálatát. Egy széles körű felmérés keretében 17 000 embert kérdeztek meg arról,
hogy voltak-e paranormális érzékleti élményeik. Kiderült többek között, hogy egy hoz-
1. A t u d o m á n y o s m e g is m e r é s 35

zátartozó halála után megnövekedett az ilyen élményekre vonatkozó beszámolók szá­

ma. A tudományos hozzáállás jegyében született meg az 1930-as években a jelenség
és a terület elnevezése (ESP, illetve parapszichológia) és a fogalmak definiálása. Labora­
tóriumi kísérletek indultak, és az Észak-Karolinai Egyetemen (USA) létrejött egy kutató-
központ.
A korai ESP-kísérletekben egyszerű geometriai figurákat tartalmazó kártyákat alkal­
maztak a random számtáblázat alapján. A „küldő" a soron következő kártyát nézte, a
„fogadó" pedig rámutatott arra a szimbólumra, amelyet szerinte a küldő nézett. Az j
1970-es években egyéb kísérleti paradigmák között kialakult az ún. „ganzfeld" eljárás,
amely egy homogén ingerkörnyezetbe helyezi a küldőt és a fogadót (akik két külön
hangszigetelt helyiségben, fehér zaj és fény mellett ülnek, a fogadó lefedett szemmel).
A küldő egy kb. 30 próbából álló sorozatban egy vizuális célingerre (pl. fénykép vagy
rövid videojelenet) koncentrál, amelyet hasonló ingerek sokaságából véletlenszerűen
választanak ki. Egyidejűleg a fogadót arra kérik, hogy próbáljon meg leírást adni a cél­
tárgyról szabad asszociációi és képzetei alapján. A próba befejeztével a fogadónak négy
képet mutatnak, és megkérik, hogy azokat rangsorolja aszerint, hogy melyik mennyire
egyezik a ganzfeld-szakaszban átélt képzeteivel; találatnak az számít, ha első helyre a
céltárgyat sorolja. A kísérletek többnyire azt találták, hogy a vizsgálati személyek a vé­
letlen találati arány fölött teljesítettek, de gyakran előfordult, hogy ezt az eredményt
egy következő alkalommal már nem sikerült megismételni. Megállapították, hogy azok
a személyek, akik hittek a paranormális észlelés lehetőségében jobban teljesítettek, mint
azok, akik nem hittek. Az is kiderült, hogy teljesen azonos eljárás mellett egyes kísérlet­
vezetők inkább kaptak pozitív eredményeket, mint mások.
Az ESP-kutatásokat kritikák kísérték. Az egyik legfőbb bírálat az eredmények alacsony
megismételhetőségére vonatkozott, de sok kifogás merült fel a kísérleti kontroll tekin­
tetében is. Több csalásra is fény derült, de a kritikák hatására az ESP-vizsgálatok mód­
szertani minősége javult. Mivel sok ellentmondásos eredmény született, többen meta-
elemzésekhez folyamodtak, amelyekben összesítve analizálták a különböző kutatóhe­
lyen folytatott vizsgálatok eredményeit. A metaelemzések alapján az a kép alakult ki,
hogy a hatás gyenge, de szignifikáns. Az ESP-kutatást mégsem fogadta be igazán a
tudományos pszichológia. Ennek oka elsődlegesen nem is a vizsgálatok minőségében
rejlik, hiszen más kutatási területeken hasonló mennyiségű és erősségű eredmények
meggyőzőek lennének. A probléma inkább abban rejlik, hogy a jelenség, még ha van
is, jelenlegi tudásunk szerint megmagyarázhatatlan (Blackmore, 1994; Atkinson, Atkinson,
Smith és Bem, 1995; magyarul e témakörben lásd Vassy, 1989)
Az ESP-kutatók szeretnek rámutatni olyan tudománytörténeti epizódokra, amelyek
azt példázzák, hogy attól még, hogy egy adott kor tudománya bizonyos jelenségeket
elutasít, kiderülhet, hogy azok valóságosak. 1772-ben például Lavoisier, akit a modern
kémia megalapítójaként tartanak számon, a francia akadémia felkérésére megvizsgált
egy követ, amely egyes állítások szerint az égből esett a földre égő lángcsóva kíséreté­
ben. Lavoisier abszurdnak tekintette azt a gondolatot, hogy az égből kövek esnének a
földre. Jelentésében megállapította, hogy földi eredetű kőről van szó, amelynek egyes
alkotórészei villámcsapás hatására olvadtak meg (McConnell, 1969). A pszichológiát
közelebbről érintő példa a hipnózis, amit szintén sokáig elutasítottak. A hipnózis elfoga-