A Nagy Háború

A Központi Hatalmak 1914-ig nem tudták meggátolni geopolitikai bekerítésüket, amely az európai
nagyhatalmak kétoldalú ellentéteiből fejlődött ki. Elzász–Lotharingia kérdése 1871 óta okozott
konfliktust Németország és Franciaország között. Németország és Nagy-Britannia a
századfordulótól rivalizált a gyarmati kérdések és a hadiflotta nagysága miatt. Oroszország a
pánszlávizmusra támaszkodva használta fel a balkáni népeket az Osztrák–Magyar Monarchia és
az Oszmán Birodalom ellen terjeszkedése érdekében. A német stratégia a számára legkedvezőbb
esetben is Franciaország és Oroszország elleni egyidejű háborúval számolt, amelyben a
győzelem megteremtené Németország kontinentális hegemóniáját, egyenrangú hatalommá
emelné Nagy-Britanniával és Oroszországgal, megerősítené az Osztrák–Magyar Monarchiát
belsőleg és a Balkán felé külsőleg, biztosítaná Törökország egységét és közel-keleti birtokait, s
Németország (a gyakorlatban gazdaságilag és katonailag alárendelt) szövetséges államokkal és a
legyőzött Franciaországgal együtt Oroszország és Nagy-Britannia mellett közép-európai
gazdasági és katonai nagyhatalmat képezne (Mitteleuropa). A német politikai vezetés céljait aktív
hatalmi politikával, s szükség esetén háborúval akarta elérni. Ahogy telt az idő, s kialakultak a
politikai-katonai tömbök, egyre inkább a háborús megoldásban gondolkodott – igaz, a háborús
megoldást helyezte előtérbe a revansra törekvő francia és az agresszív terjeszkedéstől sem
visszariadó orosz vezetés is.
A német Nagyvezérkar az 1906 elejére kidolgozott Schlieffen-terv alapján hadereje túlnyomó
többségével először Franciaországgal akart végezni. A Belgiumon át indítandó ún. sarlóvágás-
hadművelettel 6 hét alatt tervezte térdre kényszerítését, s lassú orosz mozgósítást feltételezve,
úgy vélte, hogy haderejét átdobhatja keletre, ameddig Oroszország befejezi a felvonulást. A
(francia pénzen zajló) gyors orosz vasútépítések miatt azonban ez az előny 2-3 hétre csökkent.
Oroszország ki akarta terjeszteni hatalmát Ázsiában és a Balkánon, s meg akarta szerezni a
Tengerszorosokat (Boszporusz, Dardanellák). Nagy-Britannia 17nem csupán vezető gyarmati
pozícióinak megtartásáért harcolt, hanem birtokai kiterjesztéséért és egységes láncba fogásáért
is. Belgium ugyan a hódítás ellen fogott fegyvert, de a háborúban lehetőséget látott gyarmatai
növelésére is – Németország rovására. Szerbia és Montenegró (más nemzetiségek
bekebelezésével) egy nagyszerb birodalom létrehozására törekedett. Japán az európai háborút
kihasználva meg akarta kaparintani a távol-keleti német területeket. Kialakult az a világpolitikai
helyzet, amelyben már csupán egyetlen szikra hiányzott egy mindent átfogó nagy háború
kirobbanásához.
1914. június 28-án Bosznia–Hercegovina székvárosában, Szarajevóban a nagyszerb célokat
követő nacionalista szervezet, a Fekete Kéz (Crna ruka) tagjai lelőtték Ferenc Ferdinánd főherceg
osztrák–magyar trónörököst és feleségét, Sophie von Hohenberg hercegnőt. Noha Európa
önfeledten nyaralt, s élvezte az ún. boldog békeidőket, kipattant a világháború kitöréséhez vezető
szikra. A szarajevói merénylet német vélekedés szerint a legelőnyösebb időpontban következett
be. Berlin a diplomáciai és a katonai helyzetet egyaránt kedvezőnek ítélte. Német–angol
viszonyban sikerült az érdekek egyensúlyát kialakítani a portugál gyarmatok felosztása és a
Bagdad-vasút ügyében, Perzsia miatt pedig angol–orosz ellentétek bontakoztak ki. A német
vezetés hitt Nagy-Britannia semlegesítésének lehetőségében, a néhány hetes francia hadjárat
sikerében és az Oroszországtól katonai erővel kicsikart békében. A német haderő felkészültsége a
háborúra 2-3 évvel előrébb tartott, mint a franciáé és az oroszé. A német vezetés bátorította az
Osztrák–Magyar Monarchiát a Szerbia elleni támadásra, és sürgette az osztrák–magyar haderő
Oroszország elleni teljes mozgósítását, hogy az tarthassa a keleti frontot, ameddig a francia
földön győztes német hadsereget át nem csoportosítják Oroszország ellen.
Az osztrák–magyar vezetés a birodalom szétdarabolását célzó orosz, szerb és román tervekkel
szemben meg akarta erősíteni belső pozícióit, s nagyhatalmi státuszát és érinthetetlenségét
bizonyítandó ki akarta terjeszteni befolyását a Balkánon. A fenyegetettség végleges elhárításában
nem reménykedett, csak az erőviszonyok kedvező megoszlásában: a katasztrófát háborúval vélte
elkerülhetőnek. A katonai vezetés a merényletre megtorlásul azonnali és hadüzenet nélküli, míg a
közös külügyminiszter diplomáciailag előkészített háborúval akart válaszolni. A kardcsörtetésnek
egyedül a m. kir. miniszterelnök, gróf Tisza István szegült szembe.
A merénylet idején geszti birtokán tartózkodó magyar miniszterelnök június 29-én Budapesten
tájékoztatta pártja, a Nemzeti Munkapárt vezetését a történtekről és azok lehetséges
következményeiről. 30-án Bécsben kifejezte a magyar királynak a magyar kormány részvétét, ám
ezen az audiencián politikai kérdéseket még nem érintettek. A kihallgatás után tárgyalt gróf
Leopold Berchtold közös külügyminiszterrel és báró Burián Istvánnal, a király személye körüli
magyar miniszterrel. 1914. július 1-jén memorandumot juttatott el az uralkodóhoz, I. Ferenc
Józsefhez a szarajevói merénylet nyomán kialakult helyzettel kapcsolatos álláspontjáról. Ebben
végzetes hibának minősítette, ha az Osztrák–Magyar Monarchia a merényletet használná fel
Szerbia felelősségre vonására. Megítélése szerint Szerbia bűnrészességére nincs elegendő
bizonyíték, s a diplomáciai helyzet sem kedvező, hiszen Románia mint szövetséges elveszett, sőt
nem zárható ki egy román támadás Erdély ellen, ha a Monarchia haderejét leköti a szerb és az
ennek nyomán várható orosz háború. Az egyetlen baráti balkáni állam, Bulgária, amely sakkban
tarthatná Romániát, a Balkán-háborúkban kimerült. Ezek alapján a Szerbia elleni katonai
fellépésre kedvezőtlennek tartotta az időpontot.
Berchtold közös külügyminiszter július 7-ére összehívta a közös minisztertanácsot a Szerbiával
kapcsolatos lépések kidolgozására. Az ülés előtt a közös Külügyminisztérium kabinetfőnöke, gróf
Alexander Hoyos tájékoztatta berlini útjáról Tiszát, gróf Karl Stürgkh osztrák császári
miniszterelnököt és Heinrich Leonhard Tschirschky-Bögendorff bécsi német nagykövetet: II.
Vilmos német császár döntése értelmében Németország támogatja a Monarchia Szerbia elleni
katonai akcióját, s kívánatosnak tartja, hogy az gyorsan véget érjen. Közkeletű felfogás szerint
Berlin “biankó csekket” adott Bécsnek. Az ülésen elnöklő közös külügyminiszter kifejtette: tisztázni
kell, hogy nem jött-e el az ideje Szerbia egyszer s mindenkorra történő ártalmatlanná tételének.
Alapvetőnek ítélte, hogy ehhez Németország már megígérte segítségét, amely ugyan háborút
jelenthet Oroszországgal, ám csak így állítható meg az orosz térnyerés a Balkánon, melynek éle
egyértelműen az Osztrák–Magyar Monarchia ellen irányul. Jelezte, hogy a Szerbia elleni háború
esetén számít Románia és Olaszország rekompenzációs igényeire, de meg kell várni ezen
országok konkrét igényekkel való fellépését. Tisza hibának tartott egy diplomáciailag
előkészítetlen katonai akciót és sajnálatosnak nevezte, hogy Hoyos felhatalmazás nélkül ilyen
értelemben tárgyalt Berlinben, hiszen e lépés Európa előtt rossz színben tüntetné fel az Osztrák–
Magyar Monarchiát és – Bulgárián kívül – szembe állítaná minden balkáni állammal. Csak abban
az esetben tartotta elfogadhatónak a katonai fellépést, ha előbb diplomáciai úton követeléseket
juttatnak el Belgrádhoz, amelyeket az nem fogad el. Tisza háború esetén sem fogadta el szerb
területek annektálását, s nem tartotta megengedhetőnek, hogy Németország döntsön az osztrák–
magyar–szerb háború kérdéséről. Felhívta a figyelmet továbbá a Monarchia ellen Romániában
folyó izgatásra, s arra, hogy Románia és Szerbia ellensúlyozására Bulgárián kívül az Oszmán
Birodalmat is közelíteni kell a Hármasszövetséghez; s hogy az erőviszonyok Bulgária
megerősödésével, Oroszország ázsiai válság miatti gyengülésével, valamint Németország
Franciaországnál kedvezőbb demográfiai viszonyai következtében hosszú távon kedvezően
változhatnak a Központi Hatalmak javára. A közös minisztertanácson két határozatot fogadtak el:
a válságot gyorsan rendezni kell, illetve csak az Osztrák–Magyar Monarchia feltételeinek belgrádi
elutasítása esetén történjék meg az osztrák–magyar hadsereg mozgósítása. Stürgkh ezt
megtoldotta azzal, hogy feltétlenül szükséges a szerb Karadjordjević-dinasztia elmozdítása. Mivel
a háború elkerülését képviselő álláspontjával a magyar miniszterelnök egyedül maradt, érveit
kifejtve július 8-án újabb memorandumot juttatott el I. Ferenc Józsefhez.
Második emlékiratában kifejtette, hogy a Szerbia elleni 18katonai akcióra kedvezőtlenek a
diplomáciai feltételek. Háború esetén – hiába Szerbia az elsődleges célpont – minden katonai erőt
az orosz hadszíntérre kell összpontosítani, ahol gyors döntő győzelmet kell aratni, majd az ott
felszabaduló erőket kell a szerb és a román határon addig védekező erők megerősítésére
átcsoportosítani. Jelezte, hogy a román hadsereggel mint ellenséggel kell számolni, s fennáll
betörésének veszélye Erdélybe. Ezért Szerbiának egy szigorú, de teljesíthető jegyzék elküldését
javasolta, s csak ennek elutasítása esetén tartotta elfogadhatónak az ultimátumot. Ha a háború
elkerülhetetlenné válik, akkor világossá kell tenni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nem
kívánja Szerbiát megsemmisíteni vagy annektálni. Csak apró stratégiai határkiigazításokat tartott
elképzelhetőnek, de kötelezni kívánta Szerbiát a háborús költségek megtérítésére és a Balkán-
háborúk idején elfoglalt területek átadására Albániának, Görögországnak és Bulgáriának. Az
emlékirat nyomán Berchtold tárgyalt Tschirschky-Bögendorff német követtel, aki újfent határozott
fellépésre biztatta Szerbiával szemben. Berchtold erről levélben tájékoztatta Tiszát, akit ennek
ellenére a július 9-i magyar minisztertanács felhatalmazott a memorandumban kifejtett
álláspontjának képviseletére. Tisza ezt levélben még aznap közölte a közös külügyminiszterrel.
A közös minisztertanács következő ülésén, július 19-én véglegesítették a Szerbiának küldendő
jegyzék szövegét. Az elnöklő Berchtold közös külügyminiszter javasolta a jegyzék csütörtökön,
július 23-án 17 órakor történő átadását, hogy a 48 órás határidő lejárta után a mozgósítás még
szombatról vasárnapra virradóra elrendelhető legyen. Az időpontot azzal is indokolta: nem
valószínű, hogy a lépés híre még a francia államfő és miniszterelnök Szentpétervárról való
elutazása előtt eljut Oroszországba, ami lépéselőnyt jelent a Monarchiának. A javaslatot
egyhangúlag elfogadták. Tisza kérésére Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok, a császári
és királyi Vezérkar főnöke felvilágosítást adott a mozgósítás lehetőségeiről és kijelentette, hogy az
Erdélyben maradó biztosító csapatok elegendőek lesznek a belső rend fenntartására. Románia
esetleges támadása ellen nem védhetik meg az országot, de képesek lesznek a román
előrenyomulás lassítására. Tisza még egyszer leszögezte a feltételeket, amelyek mellett a magyar
kormány a küszöbönálló akciót támogatja. Azt kívánta, hogy a közös minisztertanács egyhangúlag
mondja ki: a Szerbia elleni fegyveres fellépés nem jár hódító szándékkal, s a katonai szempontból
elengedhetetlen határkiigazításokon kívül annexióra nem kerül sor. Vita után a testület Tisza
kívánságait elfogadta és úgy döntött, hogy a háború megindulásakor azonnal tájékoztatják a
külföldi hatalmakat az Osztrák–Magyar Monarchia hódító szándékainak kizárásáról. A
szakirodalomban azóta is vitatott kérdés, mi késztette a magyar kormányfőt álláspontja
megváltoztatására. Feltehetően több tényező (így a német nyomás, a Monarchia döntéshozóinak
sürgetése, az uralkodó rosszallása, s Tisza követeléseinek német részről való teljesítése) együttes
hatása eredményezte azt.
A szándékosan kemény feltételeket tartalmazó jegyzéket július 23-án 1800-kor adta át az
Osztrák–Magyar Monarchia belgrádi nagykövete, Wladimir Giesl a szerb kormányfői teendőket
ideiglenesen ellátó Paču pénzügyminiszternek. A tíz pontból álló diplomáciai irat hivatkozott a
szerb kormány 1909. március 31-i nyilatkozatára, amelyben elfogadta Bosznia–Hercegovina
annexióját és ígéretet tett, hogy megváltoztatja az Osztrák–Magyar Monarchiával szemben
folytatott ellenséges politikáját. A Monarchia elleni propaganda betiltásán túl a Nemzeti Védelem
(Narodna Odbrana) szervezet feloszlatását, a szarajevói merényletben érintett személyek elleni
vizsgálat lefolytatását és abban osztrák–magyar hivatalos szervek részvételének engedélyezését
követelte (amint ezt a magyar kormány engedélyezte 1868-ban az Obrenovi Mihály szerb
fejedelem elleni merényletet követően), továbbá a Monarchiába irányuló fegyvercsempészet
megakadályozását. Teljesítésére 48 órás határidőt szabtak. A jegyzék nemzetközi jogi értelemben
nem volt ultimátum (jóllehet a kortársak is annak értékelték), minthogy a benne megfogalmazott
feltételek nem kielégítő teljesítése esetén sem állt be automatikusan a két állam között a
hadiállapot: csupán a diplomáciai kapcsolatok megszakítását helyezte kilátásba.
A nem kielégítőnek minősített választ követően (a szerb kormány nem járult hozzá az osztrák–
magyar nyomozók szerbiai tevékenységéhez) július 25-én az osztrák–magyar közös
külügyminiszter megszakíttatta a két állam közötti diplomáciai viszonyt, az uralkodó pedig
elrendelte a részleges mozgósítást Szerbia ellen. A demars elfogadása a nacionalista
közvélemény előtt a szerb kormány bukását jelentette volna, továbbá Belgrádot Szentpétervár is
kitartásra és a háború vállalására buzdította. Nem volt elhanyagolható Belgrádból nézve az sem,
hogy az orosz buzdítás egyben a francia támogatással is felért.
Raymond Poincaré francia köztársasági elnök és René Viviani miniszterelnök július 20-23. között
tárgyalt Szentpétervárott az orosz vezetéssel. A tanácskozás idején annak résztvevői már
ismerték a Szerbiának szánt osztrák–magyar jegyzék tartalmát. Egyetértettek abban, hogy
Franciaországnak és Oroszországnak (hadereje készültségi fokának okán) kedvezőbb lenne, ha –
az egyébként általuk elkerülhetetlennek tartott – katonai összecsapásra csak 1916–1917-ben
kerülne sor, ugyanakkor leszögezték: nem érdekük, hogy a háború kitolódásának ára Oroszország
és balkáni szövetségese, Szerbia presztízsvesztesége legyen. A két nagyhatalom el kívánta
kerülni, hogy az erőviszonyok a Központi Hatalmak javára változzanak, ezért a háború kockázatát
is vállalták. Ez a szemlélet volt tapasztalható az orosz minisztertanács július 24-i döntésében és a
Szerbiának küldött buzdító táviratban is. A francia vezetés pedig a minél több német erő lekötése
érdekében támogatta a július 29-én Belgrád védelmére hozott részleges orosz mozgósítási
parancsot.
Az Osztrák–Magyar Monarchia 1914. július 28-án hadat üzent Szerbiának. Július 30-án II. Miklós
orosz cár általános mozgósítást rendelt el az Osztrák–Magyar Monarchia ellen, amelyre válaszul
Németország augusztus 1-jén elrendelte a teljes mozgósítást, és hadüzenetet küldött
Oroszországnak, hogy ne veszítsen időt. Ugyanezen a napon mozgósított Franciaország. 2-án
létrejött a titkos katonai szövetség Németország, Ausztria–Magyarország és az Oszmán
Birodalom között (amely 3 hónap múlva lépett hatályba). Németország 2-án (a Schlieffen-terv
szellemében) 19behatolt Luxemburgba, 3-án hadat üzent Franciaországnak, s 4-én átlépte
Belgium határát. 4-én Nagy-Britannia ultimátumban követelte a belga semlegesség tiszteletben
tartását, s a válasz hiánya miatt bejelentette a hadiállapot beálltát Németországgal. Másnap
Montenegró, szolidárisnak jelentve ki magát Szerbiával, hadat üzent Ausztria–Magyarországnak,
az pedig szolidárisnak tekintve magát Németországgal, Oroszországnak. A koalíciók egymással
közvetlenül nem érintkező országai is kölcsönösen hadiállapotot hirdettek: augusztus 6-án Szerbia
Németországnak, 8-án Montenegró Németországnak, 12-én Nagy-Britannia és Franciaország az
Osztrák–Magyar Monarchiának, 23-án Japán Németországnak és 25-én az Osztrák–Magyar
Monarchiának, 27-én az Osztrák–Magyar Monarchia Belgiumnak üzent hadat.
A szövetségi rendszerek mechanizmusa megakadályozta az osztrák–magyar és szerb konfliktus
lokalizálását, noha erre a Brit Birodalom politikai vezetése komoly kísérletet tett. A kontinentális
erőegyensúlyt (balance of power) Németországgal szemben az Antant révén biztosító brit vezetés
1914 nyarán nem akart háborút. Érzékelve a francia és az orosz katonai felkészülést, úgy vélte,
néhány éven belül helyreáll az erőegyensúly Franciaország és Oroszország, illetve a Központi
Hatalmak között, s a két tömb mellett harmadikként megőrizheti nagyhatalmi vezető státusát
(splendid isolation). A júliusi válság kibontakozásakor Sir Edward Grey brit külügyminiszter e
koncepció jegyében tett kísérletet az általános európai háború megelőzésére. Július 8-án tárgyalt
a londoni orosz követtel, hogy Oroszországon keresztül gyakoroljon nyomást Szerbiára: engedjen
az Osztrák–Magyar Monarchia követeléseinek. 9-én a német követet fogadta, hogy
Németországon keresztül tompíthassa az Osztrák–Magyar Monarchia fellépését. Egyidejűleg
szerette volna, ha Oroszország kifejezi: nincs támadó szándéka Németország ellen. Első
közvetítési kísérletének kudarca után Grey szerette volna közvetlen tárgyalásra bírni az Osztrák–
Magyar Monarchiát és Oroszországot. Szergej Szazonov orosz külügyminiszter azonban
Oroszország, Franciaország és Nagy-Britannia együttes fellépését szorgalmazta Bécsben, ám ezt
London nem vállalta fel, mivel még nem akarta feladni félig-meddig semleges pozícióját, így
második kísérlete is kudarcot vallott.
A Szerbiának átadott osztrák–magyar jegyzék után Grey kísérletet tett, hogy az osztrák–magyar–
szerb konfliktusban közvetlenül nem érdekelt négy hatalom (Nagy-Britannia, Franciaország,
Németország és Olaszország) közvetítsen Oroszország és az Osztrák–Magyar Monarchia között.
Július 24-én ezt közölte a három hatalom londoni követével. 26-án utasította a párizsi, berlini és
római brit követet, kérjenek felhatalmazást, hogy azonnal megkezdhesse a közvetítő
tárgyalásokat, s a négy kormány jelentse ki: a tárgyalások ideje alatt nem tesznek katonai
lépéseket. A bécsi, szentpétervári és belgrádi brit követet arra utasította, hogy tájékoztassa a
konfliktusban közvetlenül érdekelt hatalmakat a négyhatalmi közvetítési szándékról. Theobald von
Bethmann-Hollweg német kancellár 28-án továbbította Bécsbe Grey javaslatát, ám mire az
hivatalos formában megérkezett, megtörtént a hadüzenet. Gróf Leopold Berchtold osztrák–magyar
közös külügyminiszter csak ezután fogadta a bécsi brit követet. 29-én a Monarchia hivatalosan is
elutasította a brit közvetítési kísérletet. A brit vezetés ennek ellenére ismét próbálkozott. A
közvetlen osztrák–magyar és orosz tárgyalásokat ugyanis Berlin és Bécs is kívánta, hogy elérjék
Oroszország távolmaradását a háborútól. Szentpétervár és Párizs az osztrák–magyar katonai
lépések leállításához kötötte a tárgyalások megkezdését, ám erre a Monarchia nem volt hajlandó.
Ezek után Grey 29-én azt javasolta a londoni német követnek, hogy ha Belgrád elfoglalása után
az osztrák–magyar hadsereg leáll, s a Monarchia a tárgyalóasztalhoz ül, a négyhatalmi közvetítés
még létrejöhet. Hozzátette: orosz és osztrák–magyar háború esetén Nagy-Britannia semleges
marad, ám ha Németország és Franciaország bekapcsolódik, teljesíti szövetségi kötelezettségeit.
Németország a “Halt in Belgrad” lehetőségét komolyan vette, mivel Belgrád megszállása záloga
lehetett az osztrák–magyar követelések Szerbia általi teljesítésének, s 30-ára virradóra javasolta
is Bécsnek ennek megfontolását. A július 31-i osztrák–magyar közös minisztertanács a javaslat
elfogadását két feltételhez kötötte: a szerbiai hadjárat folytatása és az orosz mozgósítás leállítása.
A brit közvetítési kísérlet elbukott. Az alapját képező politikai koncepciót a belga semlegesség
német megsértése végleg levette a napirendről, Nagy-Britannia is hadviselő féllé vált.
A belga semlegesség megőrzése ugyanis a brit politika sarokköve volt. A Németország és
Franciaország mint nagyhatalmak közé ékelt Csatorna-parti ütközőállam politikai és stratégiai
hovatartozása az elsőrendű brit érdekek közé tartozott: a Franciaországba is átnyúló Antwerpen–
Dünkirchen–Calais megerődített vonal, s a Maas-parti erődrendszerek francia határig történő
meghosszabbítása Belgiumot angol hídfővé változtatta. 1906-ban, a német Schlieffen-terv
ismertté válásakor a brit és a belga vezérkar együttműködési megállapodást kötött. 1912-ben a
Grey–Cambon szerződés, illetve az angol–francia tengeri konvenció megerősítette Nagy-Britannia
kötelezettségvállalását a belga semlegesség megőrzésére. A brit–francia–belga vezérkar
egyeztetett tervei szerint a belga hadseregnek a Maastricht–Luxemburg vonalon kellett
feltartóztatnia egy esetleges német támadást, s biztosítania a 15 nap alatt felvonuló brit–francia
hadsereg szétbontakozását a Maas keleti partján. 1914. július 31-én Belgiumban elrendelték a
teljes mozgósítást. Grey utasítására a berlini és a párizsi brit nagykövet rákérdezett a belga
semlegesség tiszteletben tartására. Grey egyidejűleg a semlegesség megtartására intette a belga
kormányt, s katonai segítséget ígért az azt megsértő hatalommal szemben. Augusztus 2-án a
német kormány ultimátumban követelte Belgiumtól, hogy engedélyezze csapatai bevonulását
semlegességének “biztosítására”, mivel “nem tudta azt megvédeni Franciaországgal szemben”. 3-
án Belgium ezt elutasította. A brit parlament felhatalmazta a kormányt a belga semlegesség
megvédésére. A német kormány 3-án – a Franciaországnak küldött hadüzenettel egyidejűleg –
hadat üzent Belgiumnak, másnap a német hadsereg átlépte a belga határt, Belgium katonai
segítséget kért Franciaországtól, Nagy-Britanniától és Oroszországtól. A brit kormány (eleve
teljesíthetetlen határidejű) ultimátumban követelte Berlintől 20Belgium szuverenitása és
semlegessége tiszteletben tartását, s a német csapatok kivonását. Mivel a német kormány ezt
visszautasította, Nagy-Britannia még aznap hadat üzent Németországnak.
1914 augusztusában két, a Hármasszövetséghez tartozó ország kívül maradt a háborún.
Olaszország arra hivatkozva maradt semleges, hogy a Központi Hatalmak a Hármasszövetség
előírásai ellenére nem vonták be a Szerbia elleni akció előkészítésébe. A szerződést azonban
nem bontották fel, így érvényben maradt annak VII. cikkelye: ha az egyik fél a Balkánon előretör, a
másikat rekompenzáció illeti meg. Az osztrák–magyar közös minisztertanács nem utasította el az
olasz hivatkozást, de halasztást kért annak teljesítésére “míg Franciaországban és
Oroszországban nem érnek el döntést”, így Olaszország az Osztrák–Magyar Monarchia második
szerbiai hadjárata idején megszállta Albánia déli részét. 1914 decemberében az olasz kormány a
semlegesség fenntartásának ellenértékeként bejelentette igényét Dél-Tirolra és az Adria-partvidék
északi részére, nyomatékul egyezményt kötött Romániával az Osztrák–Magyar Monarchiával
szembeni összehangolt fellépésről. A keleti hadszíntéren és Szerbiában elszenvedett katonai
kudarcok után az osztrák–magyar közös külügyminiszter német nyomásra területi
engedményekkel kívánta biztosítani a két ország további semlegességét, a tervet azonban a
császári és királyi Vezérkar főnöke és a magyar miniszterelnök az ún. téli hadjárattal
megakadályozta. Az új közös külügyminiszter, báró Burián István is mereven elutasította az
engedményeket. Az Antant kapott a lehetőségen: az Olaszországgal kötött 1915. április 26-i
londoni szerződés tartalmazta, hogy Dél-Tirol, Trieszt és környéke, Isztria, Dalmácia egy része és
az előtte fekvő szigetek, továbbá Dél-Albánia birtoklásáért cserébe Olaszország 1 hónapon belül
felmondja a Hármasszövetséget és belép a háborúba az Antant oldalán. 1915. május 23-án
Olaszország hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. Németország a lőszergyártáshoz
szükséges szicíliai kénszállítmányok biztosítása érdekében másnap csak a diplomáciai viszonyt
szakította meg Rómával, s a két ország között csak 1 év múlva, 1916. augusztus 26-án állt be a
hadiállapot. Német tengeralattjárók azonban (császári és királyi zászló alatt) már 1915 nyarától
részt vettek az olasz flotta elleni harcokban.
1914. július 31-én II. Vilmos német, másnap I. Ferenc József osztrák császár szólította fel I.
Károly román királyt szövetségi kötelezettsége teljesítésére. Az Antant azonban gyorsabb volt:
Franciaország már július 30-án ajánlatot tett, hogy Románia megkapja Erdélyt, ha megtámadja az
Osztrák–Magyar Monarchiát. Az augusztus 3-i sinaiai koronatanács döntése alapján Románia
kinyilvánította fegyveres semlegességét. Ezért cserébe Oroszország az október 1-jei titkos
Szazonov–Diamandy egyezményben elismerte Románia igényét az Osztrák–Magyar Monarchia
románok által is (!) lakott területeire. A Szergej Szazonov orosz külügyminisztert kirándulásra vivő
Ion Brtianu román miniszterelnök a sianaiai román királyi nyári palota feletti Tömösi-szorosban
áthajtatott a magyar határon, vendége előtt demonstrálva a román igényeket. Szazonov az
autónak tisztelgő magyar határcsendőrök láttán azt a megjegyzést tette, hogy még nem tudják:
román területen állnak.
1914 második felétől egyfajta versengés alakult ki a két nagy tömb között Románia megnyerésére.
A Központi Hatalmak (főleg Olaszország 1915-ös belépése után) ódzkodtak egy újabb front
megnyitásától, az Antant éppen ezzel szerette volna gyengíteni ellenfelét. A Központi Hatalmak
1915. évi balkáni sikerei (a Szerbia és Montenegró feletti háborús győzelem) után az Osztrák–
Magyar Monarchia vezetése azonosult gróf Tisza István politikájával: Romániát nem
koncessziókkal, hanem Bulgáriával szövetségben katonai fenyegetéssel kell semlegességre
kényszeríteni. 1914. október 10-én meghalt a román király. Utóda, I. Ferdinánd már nem tartotta a
rokonságot a német Hohenzollern-dinasztiával. Az Antant esélyei megnőttek. 1916. március 7-én
gróf Czernin Ottokár bukaresti osztrák–magyar követ utoljára szólította fel Romániát szövetségi
kötelezettségének teljesítésére. A Czernin-jegyzéket a román kormány válasz nélkül hagyta. Nem
így az Antant jegyzékét: a kedvező katonai helyzetre (1916. június 4-én a keleti fronton megindult
a Bruszilov-offenzíva, július 1-jén angol–francia támadás indult a Somme, augusztus 4-én olasz az
Isonzó folyónál) való hivatkozással ismét a belépésre szólította fel Romániát. Brtianu július 3-án
jegyzékben fogalmazta meg a román belépés feltételeit: Románia csak az Osztrák–Magyar
Monarchia ellen lép fel, fegyvereket és a háború teljes tartamára napi 300 t hadianyagot kér,
Oroszország katonai erővel támogatja, az Antant biztosítja Bulgária ellenében, s a háború után
átengedik számára Erdélyt, Bukovinát és a Bánságot. Az Antant válasza egyértelmű volt: Románia
belép azonnal vagy elveszti támogatását. Augusztus 17-én megkötötték a titkos bukaresti
egyezményt Románia belépéséről. A végső döntést a belépésről a 27-i bukaresti koronatanácson
hozták meg. Augusztus 27-én 2100 órakor Edgar Mavrocordat bécsi román követ átadta a román
hadüzenetet gróf Burián István osztrák–magyar közös külügyminiszternek. 30 perccel korábban a
román hadsereg a király közvetlen parancsára valamennyi hágóban már átlépte a magyar határt.
28-án Németország, 29-én Törökország, szeptember 1-jén Bulgária üzent hadat Romániának.
Bulgária belépésének alapja az 1916. július 29-én török jóváhagyással kötött katonai egyezmény
volt, amely szerint ha az Osztrák–Magyar Monarchiát olyan ország részéről érné támadás, amely
Bulgáriával is határos, akkor Bulgária fegyveres erejével az Osztrák–Magyar Monarchia
segítségére siet. A beállott hadiállapot az 1918. május 8-i bukaresti béke aláírásáig tartott, amely
Románia története legmegsemmisítőbb katonai vereségének következménye volt. Románia 1918.
november 9-én hadat üzent Németországnak, hogy biztosíthassa az 1916. augusztus 17-i
egyezményben foglalt területi igényeinek teljesítését. Ez az egyezmény ugyanis tiltotta a
különbékét, az Antant pedig a bukaresti békét annak tekintette, ami elvileg a román területi
igények teljesítésére vonatkozó ígérvény jogvesztését vonta maga után. A román haderő 1918.
október 21-étől kezdte meg ismét a magyar határ átlépését.

21Honvéd seregtestek a Nagy Háborúban

A hagyományos értelmezésű első világháborúban Ausztria–Magyarország fegyveres erőinek
felépítése a többi hatalomhoz képest rendhagyó volt. Az utóbbiaknak általában egy haderejük volt,
amely – klasszikusan – haderőnemekből és az azokat alkotó fegyvernemekből épült fel (kivéve a
Német Birodalmat, ahol három haderő létezett: a birodalmi vagy császári, a porosz királyi és a
bajor királyi). Az Osztrák–Magyar Monarchia hadszervezetébe hat haderő tartozott. A két
haderőnem, a szárazföldi haderő és a haditengerészet az 1868. december 5-én szentesített, a
véderőről szóló 1868:XL. törvénycikk, illetve a honvédségről és a népfelkelésről szóló XLI. és XLII.
törvénycikk alapján együtt hatféle (5+1) fegyveres erőt állított ki.
Az osztrák–magyar szárazföldi haderő a bevethetőség és a kiképzés foka szerint három vonalra
tagolódott. A birodalom egész területéről kiegészített, német vezényleti nyelvű császári és királyi
(cs. és kir., kaiserliche und königliche, k. u. k., 1889-ig cs. kir.) közös Hadsereg (Heer) alkotta az
első vonalat, amelynek ügyeit a közös Hadügyminisztérium intézte, élén a közös
hadügyminiszterrel, illetve a cs. és kir. Vezérkar (Generalstab). A második vonalat a magyar (és
horvát) vezényleti nyelvű és kiegészítésű magyar királyi (m. kir., königliches ungarische, k. u.)
Honvédség, valamint az Ausztria ún. örökös tartományaiból kiegészített, német vezényleti nyelvű
császári-királyi (kaiserliche-königliche, k. k.) Landwehr képezte. Mindkettő élén honvédelmi
miniszter és főparancsnok állott. A harmadik vonalat 1886-tól a csak háborúban felállítandó m. kir.
Népfelkelés, s a birodalom “Lajtán-túli felében” a – népfelkelésnek megfelelő – cs. kir. Landsturm
jelentette.
A korabeli forrásokban a magyar királyi (m. kir.) előtagot jelzőként használták, így kis
kezdőbetűkkel írták. Így volt ez a XX. századi világháború teljes, 1914–1945 közötti időszakában.
Napjaink szóhasználatában a Honvédség egészére mint testületre – az egyes alakulatokra nem –
elfogadható a tulajdonnév gyanánt alkalmazott nagy kezdőbetűs írásmód is, tehát a Magyar Királyi
Honvédség.
Az osztrák–magyar haderőn belül négy fegyvernem létezett. Alapvető a gyalogság volt ennek
harctevékenységét egészítette ki az áttörő, szárnybiztosító, hézaglezáró biztosító és harcfelderítő
erőnek, illetve mozgékony tartaléknak szánt lovasság a gyalogság tűztámogatására és az
ellenség megerődített állásainak és erődítményeinek leküzdésére hivatott tüzérség valamint a
harcbiztosítást végző és különleges eszközökkel harcoló műszaki csapat. Mindegyik fegyvernem
csapatnemekre tagolódott.
A gyalogságot “felülről lefelé” hadosztályokra, dandárokra, ezredekre, zászlóaljakra és századokra
tagolták. A több hadosztályt egyesítő hadtestben és az azokat összefogó hadseregben (ami csak
háborúban állt fel) más fegyvernemek és csapatnemek is képviseltették magukat. A lovasság
ezredekre, osztályokra és századokra oszlott. A tábori tüzérséget ezredekbe, osztályokba,
ütegekbe szervezték, s azokat a gyaloghadosztályoknak és a hadtesteknek rendelték alá. A
zászlóaljakba szervezett vártüzérséget az erődrendszerben helyezték el. A műszaki csapathoz a
háború előestéjén árkász-, utász-, hidászzászlóaljak, vasúti- és távíróezred, valamint légjáró-,
autó-, hadtáp- és szállítócsapat tartozott.
A cs. kir. Landwehrben 1908-ban, a m. kir. Honvédségben 1913-ban szervezték meg a tábori
tüzérséget, addig azokat csupán gyalogos és lovas fegyvernem alkotta. A műszaki csapat
gyakorlatilag a háború során vált önálló fegyvernemmé. A Honvédség és a Landwehr szervezési
elvei megegyeztek a közös Hadseregével, legmagasabb szervezeti egységük a hadosztály volt. A
háborúban e hadosztályokat beosztották a cs. és kir. hadtestek kötelékébe, m. kir. és cs. kir.
megnevezésük megtartásával.
A birodalom katonai közigazgatása katonai területekre és azokon belül felállított hadkiegészítési
kerületekre (a m. kir. Honvédségben honvéd kerületekre és honvéd kiegészítő kerületekre) oszlott.
A háború kitörése után, 1914. július 31-én a haderő egészét irányító cs. és kir. Vezérkar
szervezetéből Frigyes főherceg tábornagy vezetésével megalakították a Hadsereg-
főparancsnokságot (Armee-Oberkommando, AOK), a haderő és a hadműveletek tényleges
irányítója azonban Franz Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok (1915. június 23-tól
vezérezredes, 1916. november 24-től tábornagy), majd 1917. március 2-től Arthur Arz von
Straussenburg vezérezredes vezérkarfőnök volt. Az új uralkodó, IV. Károly gyakorolni kívánta
legfelsőbb hadúri jogait, így 1916. december 2-án maga vette át az AOK főparancsnokságát.
1918. november 3-án még az osztrák–magyar haderő főparancsnokának nevezte ki báró
kövessházi Kövess Hermann tábornagyot, aki november 11-től december 20-i nyugdíjba
helyezéséig az AOK-t vezette, de szerepe elsősorban már csak a vezetési szerv felszámolására
korlátozódott.
Itt kell megjegyezni, hogy a vezérkarfőnök (Chef des Generalstabes) 1945-ig nem volt azonos a
vezérkari főnökkel. Az előbbi közvetlenül a teljes haderő főparancsnoka mögött következett, mint a
Vezérkar élén álló legmagasabb katonai vezető, az utóbbi az egyes seregtestparancsnokok
közvetlen segítője volt. A vezérkari főnök vezette az egyes hadseregek és hadtesetek
főhadiszállását, a hadosztályok törzshadiszállását és a dandárok vezérkari osztályát. 1945 után, a
szovjet szervezési elvek átvételével 22a korábbi vezérkarfőnök megnevezése vezérkari főnökre, a
korábbi vezérkari főnöké törzsfőnökre módosult, s ezt a terminológiát használja az 1990 utáni
Magyar Honvédség is. 1945 előtt a katonai vezetési szerveknél szolgálatot teljesítő tisztek –
megfelelő tanfolyamok elvégzését és vizsgák letételét követően – külön állománykategóriába, az
ún. vezérkari testületbe kerültek át. A vezetési szervek részletesebb leírását és vezetőik
felsorolását a Magyar Királyi Honvédség szervezete című fejezetben, lejjeb adjuk meg.
Dandártól “felfelé” az egyes alakulatok seregtestnek számítottak, vagyis alkalmasnak tekintették
azokat önállóan is hadművelet megvívására. Ezredtől “lefelé” a többi alakulat csapattestnek
minősült. Az önálló lovashadosztályok alkották az ún. sereglovasságot, a gyalogos seregtestek
kötelékébe beosztott lovas csapattestek az ún. csapatlovasságot. E besorolási rendszer a m. kir.
Honvédség vonatkozásában 1945-ig fennmaradt.
Ausztria–Magyarország haderejének minden alkotója – a rendszer megalkotóinak szándékától
majdhogynem függetlenül – a háború logikájának egyenes következményeképp egymással
vállvetve harcolt valamennyi fronton. Küzdelmük részletes leírása szétfeszítené e tanulmány
kereteit, így a részletekbe menően csupán a m. kir. Honvédség seregtestei harci útjának
felvázolására szorítkozhatunk. Annyi azért megállapítható, hogy bizonyos arcvonalszakaszokon
az átlagoshoz képest több magyarországi feltöltésű alakulat harcolt. Ilyen volt példának okáért a
galíciai fronton Przemyl erődrendszere vagy a délnyugati hadszíntéren az Isonzó (Soa) völgye és
a doberdói-karszt.
A XX. századi világháború első, 1914–1918 közötti szakaszában a m. kir. Honvédséget 15 gyalog-
és 2 lovashadosztály alkotta. A m. kir. nagyváradi 20. honvéd gyaloghadosztályt az 1914. július
25-i részleges mozgósításkor mobilizálták. Augusztus 23-tól 1915. május 21-ig a 2. hadsereg VII.
hadtestének kötelékében a keleti hadszíntéren harcolt, ahol részt vett a rohatyni (augusztus 29-
30.), a humienicei (szeptember 8.), a czerkaszyni (szeptember 9.), a koniowai (október 13-15. és
19-21.), a rosztokai (novem-ber 6.), a zagorzi (november 7.), a lukowei (november 11-14.), a
radoszycei (november 22.), a sztropkói (december 10.), a Duklai-szorosi (december 12.), a
czarnorzeki (december 15-17.), a Bialobrzeg-magaslatok környéki (december 21.), a barwineki
(december 26.), a ladomiermezői (1915. január), a laborczfői (február 5. és április 2.), a Homonna,
Olyka, Borosnya környéki (április 3. és május 3.), valamint a sanoki (május 7-17.) harcokban. 1915
májusában átvezényelték a délnyugati hadszíntérre, ahol június 6-tól július 3-ig az Isonzó felső
folyásánál lévő Krn-hegytömbnél, majd július 11-től 1916. november 3-ig Rubbina, Palazzo,
Doberdo és a Monte San Michele környékén harcolt. 1916. november közepétől újra az orosz
fronton küzdött, s részt vett a buzanyi csatákban. 1917 szeptemberében visszavezényelték az
olasz frontra, szeptember 12. és október 26. között a Monte San Gabriellénél, október 27-28-án a
Monte Santónál és az Isonzó partján harcolt, fedezve a caporettói áttörést végrehajtó német 14.
hadsereg szárnyát. 1918. januártól az összeomlásig a Monte Tomba, a Monte Monfenera, Quero
és Segusino körzetében küzdött. Gyalogságát a nagyváradi 39. gyalogdandár (3., 4. honvéd
gyalogezred) és a budapesti 81. gyalogdandár (1., 17. honvéd gyalogezred) alkotta. A 81.
gyalogdandár 1918-ban a 40. hadrendi számot kapta. Tüzérségét a 20. tüzérdandár, lovasságát a
4. honvéd huszárezred 3. és 4. huszárszázada adta. A hadosztály parancsnoka 1913 márciusától
Csanády Frigyes altábornagy, 1914 novemberétől Johann Niki altábornagy, 1915 januárjától Nagy
Pál vezérőrnagy, 1915. június 22-től báró Lukachich Géza vezérőrnagy, 1918 februárjától
(megbízott parancsnokként) Viktor von Mouillard vezérőrnagy, 1918. március 24-től április 28-ig
Tamássy Árpád táborszernagy, 1918 májusában Rudolf Seide altábornagy, végül 1918 májusától
Stadler István vezérőrnagy volt.
A m. kir. szegedi 23. honvéd gyaloghadosztályt szintén 1914. július 25-én mozgósították. A szerb
hadszíntérre szállították, de a gyors orosz felvonulás miatt bevetésre ott már nem került.
Augusztus végére átszállították a keleti hadszíntérre, szeptember 6-11. között részt vett a janowi
harcokban. Szeptember 14-től október 12-ig, az első ostrom idején a przemyli erődrendszerben
bekerítésben harcolt, mint a védősereg mozgó tartaléka és kitöréseket végrehajtó csoportosítása.
November 8-tól, az övvár második körülzárásától a védősereg főerejét adta. A december 15-18-án
Namulowa, Poportenka, Szybencia irányába intézett kitörési kísérlet után december 20-21-én Na-
Gorach térségében harcolt. A hadosztály verte vissza az 1915. február 19-i és a március 13-i
orosz rohamot. A március 19-i utolsó kitörési kísérlet során Mosciska irányába támadott, de 68%-
os veszteséget szenvedett, és vissza kellett térnie az erődök fedezetébe. Amikor március 22-én a
várat feladták, a hadosztályt feloszlatták. Az ostromot és az orosz hadifogságot túlélők 1918.
március–október között térhettek haza, miután a Központi Hatalmak háborús győzelme folytán az
1918. március 3-i breszt-litovszki béke aláírásával Szovjet-Oroszország gyakorlatilag kapitulált. A
hadosztály gyalogságát a szegedi 45. gyalogdandár (2., 5. honvéd gyalogezred) és a lugosi 46.
gyalogdandár (7., 8. honvéd gyalogezred), tüzérségét a 23. tüzérdandár (cs. és kir. 20. tábori
ágyúsezred), lovasságát a 4. honvéd huszárezred 1., 2. huszárszázada alkotta. Parancsnoka
1914 júliusától Heinrich Daempf altábornagy, 1914. szeptember 5. és 1915. március 22. között
fogarasi Tamássy Árpád altábornagy volt.
A m. kir. pozsonyi 37. honvéd gyaloghadosztály parancsnoksága az 1914. augusztus 4-i általános
mozgósításkor alakult meg. A seregtest augusztus 18-tól érkezett a keleti hadszíntérre, s az 1.
hadsereg V. hadtestének kötelékébe került. Augusztus 23-tól szeptember 20-ig Polichnától
Tarnowkán át Wiszlokáig vonult vissza. Az októberi előretörés során 23-án Nowo Alexandryáig
jutott. November 17. és december 15. között Jangrotnál, december második felében Zakrow és
Zurawniki körzetében védőállásokban harcolt. 1915 januárjában a 3. hadsereg kötelékében ismét
az V. hadtest alá rendelték. Részt vett a január végi előrenyomulásban, 24-én Dwernik, 25-27-én
Lutowiska körzetéig jutott előre, február 11-ig az Ostres-magaslatot védte, majd a San folyó bal
partjára, március végén pedig az Északkeleti-Kárpátok gerincére rendelték vissza. Április első
felében csapattesteit különböző seregtestekhez osztották szét, majd április 16-tól hadsereg-
tartalékban 23részeit újraegyesítették. Május 1-8. között a Stinka-hegyhátat tartotta, majd részt
vett a visszavonuló oroszok üldözésében. Júniustól augusztus 26-ig a VIII., majd a X. hadtest
kötelékében a Tarnobrzog-magaslattól Kranik és Egersdorf térségén keresztül a Lesna folyóig tört
előre. Szeptember 12-től a 7. hadsereg XXVIII. hadtestében harcolt a bucaczi hídfőnél. 1915
októberétől a 4. hadsereg X. hadteste kötelékében Meszozanica–Baszlaki körzetében tartós
védelemre rendezkedett be. 1916. június 7-től, a Bruszilov-offenzíva kifejlődése után vonult
vissza, július–augusztusban a Styr partját védte. Szeptember második felében átszállították az
erdélyi hadszíntérre. Részt vett az ellentámadásban és a kárpáti hadműveletekben: Ratosnya
(október 2-8.), Gyergyó-Borszék (október 12.) és a Tölgyesi-szoros (október 16.)
visszafoglalásában. Novembertől a 7. hadsereg XI. hadtestének kötelékében a Bitea Arzurilov–Vrf.
Albina-magaslat–Tiblesal-magaslat vonalat tartotta megszállva, nagyjából a magyar határon. Az
1917. december 9-i román fegyverszünet után is állásaiban maradt. 1918. április közepén a
hadosztály tüzérségét átszállították az olasz hadszíntérre, augusztusban követte a zöm is.
Itáliában a gyalogság kiképzésben részesült, majd szeptember 10-17. között a nyugati
hadszíntérre szállították, ahol Straburgtól délnyugatra ismét kiképzésen vett részt. Az arcvonalba
a harcok befejeződése miatt már nem került ki. A hadosztály gyalogságát a pozsonyi 73.
gyalogdandár (13., 18. honvéd gyalogezred) és a nyitrai 74. gyalogdandár (14., 15. honvéd
gyalogezred), tüzérségét a 37. tüzérdandár, lovasságát a cs. és kir. 5. huszárezred 5., 6.
huszárszázada alkotta. Parancsnoka 1914 augusztusától Adrian Wieber altábornagy, 1915
márciusától Tabajdi Kálmán vezérőrnagy, 1916 júniusától végig Johann Haber altábornagy volt.
A m. kir. kolozsvári 38. honvéd gyaloghadosztály parancsnoksága az általános mozgósítás után,
1914. augusztus 8-án alakult meg. A hadosztályt a keleti hadszíntérre szállították, ahol a 2.
hadsereg XII. hadtestébe osztották be. Első harcait augusztus 24-én a monasterzyskai
előretöréskor, majd 29-30-án Merbutownál vívta. A második lembergi csatát (szeptember 9.)
követő általános visszavonulás után az Uzsoki-szoros északkeleti előterét védte, s annak
térségében visszafoglalta Fenyvesvölgyet (szeptember 28.), Siankit (október 6.), Turkát (október
9.) és Topolnicát (november 1.). November 10-én az Ung völgyének védelmére visszavonult a
magyar határ mögé. December 11-én Tapolytarnó körzetében támadásba lépett, és a limanowai
csatában az orosz VIII. hadtestet visszavetve december 12-én elérte Neu-Sandezt, 19-én
Tuchowot. A támadás leállítása után 1915. február 8-ig a staszowkai magaslatokat védte, majd
március 14-től az Oblazce-magaslaton foglalt állásokat. Április 3-tól a német Déli Hadsereg
Bothmer-hadtestének kötelékébe került. A május 2-i gorlicei áttörést követően, üldözve az
oroszokat, május 17-re elérte Neudorfot és Delawát. Június elején kivonták az arcvonalból
feltöltésre. Július 23. és augusztus 5. között előretört a Zota-Lipa folyóig, majd szeptember 2. és
október 24. között a Szeret völgyében Cebrowig. A november 1-5. közötti siemikowcei ütközetben
a hadosztály 14 orosz ezred ellen küzdve harci útja legnagyszerűbb győzelmét aratta. December
29-ig hadsereg-tartalékként pihent Kozován. 1916. január 11-től április 9-ig a cs. és kir. VI. hadtest
kötelékében az Osowce–Bobulince–Kujdanow vonalon kiépített állásokat tartotta. Április 11-től
június 15-ig ismét a német Déli Hadsereg alárendeltségébe lépett mint annak tartaléka. A nyár
folyamán a 76. gyalogdandár a cs. és kir. 32. gyaloghadosztályhoz beosztva komoly
veszteségeket szenvedett (Cebrow június 5., Nagorzanka június 8., Barysz július 4., Lazarowka
augusztus 10.). Augusztus 13-tól 1917. március 10-ig a hadosztály Koniuchy térségében vívott
állásharcot. Március 11-től július 22-ig a német XXVII. hadtest parancsnoksága alá tartozott
Demianownál. Az 1917. december 7-i fegyverszünet után a cs. és kir. XXV. hadtesthez osztották
be és továbbra is állásban maradt Dzwinogradnál. 1918 februárjának második felében
átszállították az olasz hadszíntérre. Április 15-től a III. hadtest kötelékében védekezett a Mezza
Selva–Canove–Monte Sisemol vonalon. Június 15. után egy erős olasz támadás során súlyos
veszteségeket szenvedett, ezért kivonták az arcvonalból. Július–augusztusban Horvátországban
teljesített karhatalmi szolgálatot. Augusztus végétől október 30-ig a 11. hadsereg XIII. hadtestének
részeként újfent a Monte Sisemolt védte. A hadosztály gyalogságát a kolozsvári 75. gyalogdandár
(21., 22. honvéd gyalogezred) és a nagyszebeni 76. gyalogdandár (23., 24. honvéd gyalogezred),
tüzérségét a 38. tüzérdandár, lovasságát a cs. és kir. 2. huszárezred 1., 2. huszárszázada alkotta.
Parancsnoka 1914 augusztusától lovag bebenburgi Karg János altábornagy, szeptembertől Nagy
Pál vezérőrnagy, november 24-től Szurmay Sándor altábornagy, 1915 januárjától Stefan Bartheldy
altábornagy, 1915 júniusától Csanády Frigyes altábornagy, 1916 júniusától Molnár Dezső
altábornagy volt.
A m. kir. kassai 39. honvéd gyaloghadosztályt az 1914. augusztus 4-i általános mozgósításkor
állították össze és a keleti hadszíntérre szállították, ahol a 4. hadsereg VI. hadtestébe került.
Augusztus 26. és szeptember 1. között Tarnawatkánál esett át a tűzkeresztségen. Rövid
visszavonulás után a II. hadtest kötelékében részt vett az október 4-én indult támadásban, s 7-én
elérte Wislokát, 12-én a San folyót. Az 1. hadsereg veresége miatt azonban vissza kellett
húzódnia Krakkóba. December 7-ig a várost védte, majd átirányították Limanowa térségébe. A
limanowai csatában kiharcolt december 11-12-i győzelem után Dobrotynig tört előre, majd ott
állásba vezényelték. 1915. április 24-én a német Mackensen-seregcsoportba osztották be.
Részese volt a május 2-i gorlicei áttörésnek és az üldözésnek, amelybe Jaroslaw térségében
kapcsolódott be május 15-től. 20-28-án átkelt a San folyón, és június 9-én Zolkiewig jutott. Július
végén átcsoportosították Cholm körzetébe. Augusztus 26-án ott volt Breszt-Litovszk
elfoglalásánál. 28-án rövid időre a német Déli Hadsereg alárendeltségébe került. Szeptember 14-
17-én már újra az osztrák–magyar VI. hadtest kötelékében harcolt a Strypa partján. Félesztendős
állásharc után 1916. június 9-én, a Bruszilov-offenzíva térnyerése miatt visszavonult Kutuzowig.
Július 14. és augusztus 9. között állásokat épített Monasteryzyskánál, majd 27-éig Horozankánál
védekezett. Ekkor kivonták az arcvonalból és az erdélyi hadszíntérre szállították, ahol az osztrák–
magyar 1. hadsereg kötelékébe került. Október 2-ig Mikháza, 24Kálkörtvefája, Hétbükk területén
volt védelemben. Az október 6-i támadás során átcsoportosították a VI. hadtesthez. Feladata az
Úz és a Csobános völgyeinek lezárása volt a Keleti-Kárpátokban. Decemberben az oroszok
elfoglalták a hegygerinceket, így a hadosztály fenyegető helyzetbe került. 1917. március 8-án
visszavette a Magyarós-hegyet, és novemberig ott maradt állásban, akkor áthelyezték a Slanic
völgyébe, ahol 1918 februárjáig harcolt. Márciustól júliusig Magyarországon teljesített karhatalmi
szolgálatot a budapesti és a temesvári honvéd kerület területén. Július közepén az olasz
hadszíntérre vezényelték. Augusztus 15-től november 2-ig a Sasso Rossót tartotta, 3-án
Perginében az egész hadosztály olasz hadifogságba esett. Gyalogságát a kassai 77.
gyalogdandár (9., 11. honvéd gyalogezred) és a miskolci 78. gyalogdandár (10., 16. honvéd
gyalogezred), tüzérségét a 39. tüzérdandár, lovasságát a cs. és kir. 15. huszárezred 1., 2.
huszárszázada alkotta. Parancsnoka 1914. augusztus 9. és 1915. szeptember 25. között Hadfy
Imre altábornagy, szeptember végétől Dáni Balázs vezérőrnagy, 1916 novemberétől Breit József
altábornagy volt.
A m. kir. budapesti 40. honvéd gyaloghadosztályt az 1914. július 25-i részleges mozgósításkor
alakították meg, és augusztus 7-én a balkáni hadszíntérre irányították. 17-én érkezett Viegradba,
a Drina nyugati partjára. A 6. hadsereg XV. hadtestének kötelékében szeptember 9. és október 31.
között a Crni vrh és a Kulite-magaslaton harcolt. November 9-én támadásba ment át, 15-én elérte
Valjevót, november 23-tól december 6-ig a Ljig partján biztosította a VIII. és a XIII. hadtest
tevékenységét. A december 6-i szerb támadás elől visszavonult Manjelosz–Grgurevci körzetéig,
ahová 23-án érkezett be. 1915 januárjában a keleti hadszíntérre vezényelték át, ahol a Szurmay-
csoportba osztották be. Január 25-én az Uzsoki-szorosnál érte el az Északkeleti-Kárpátokat.
Január 26-tól május 2-ig a Krokossa–Szcawinka vonalat tartotta. A május 2-i gorlicei áttörést
követő előrenyomulás során elfoglalta Neudorfot (május 17-20.) és Delawát (június 1.). Június 23-
án nagy veszteségekkel átkelt a Dnyeszteren. Július 5-13. között a Konstantowka–Kamionka
vonalat tartotta, majd folytatta az előretörést. Szeptember 1-jén Bojarka–Dorogostaj térségében
átkelt a Styren. 18-án az Ikwa folyónál védelemre rendezkedett be. A 26-i átkelés után Murawica
körzetében épített ki állásokat. 1916. január elején átkerült a 2. hadsereg XI. hadtestének
kötelékébe, és a Bruszilov-offenzíváig Rarancze–Toporoutz körzetében folytatott állásharcot.
Június 11-től visszavonult délnyugat felé Kirlibabáig, július 6-án támadásba ment át, ám
megrekedt a Capul–Medul–Tatárka-magaslatok vonalán. Egyévi állásharc után, 1917. július 26-án
csatlakozott az aznapi német támadáshoz. Augusztus 2-án elérte Szucsavát, 5-én felszabadította
a csángó falvakat, és a Hadikfalva–Andrásfalva–Istensegíts vonalon épített ki védelmet. 1918.
március 22-én kivonták, július végéig gyalogságát Horvátországban karhatalmi feladatokra
alkalmazták. Augusztustól a háború végéig a 11. hadsereg XVI. hadtestében a délnyugati
hadszíntéren harcolt, a Sasso Rosso és a Monte Asalone magaslatokon több tucat olasz rohamot
vert vissza. Gyalogságát a budapesti 79. gyalogdandár (29., 30. honvéd gyalogezred) és a pécsi
80. gyalogdandár (6., 19. honvéd gyalogezred), tüzérségét a 40. tüzérdandár, lovasságát a cs. és
kir. 8. huszárezred 5., 6. huszárszázada alkotta. Parancsnoka 1914 júliusától Braun József
altábornagy, szeptembertől Tabajdi Kálmán vezérőrnagy, decembertől Eduard Plank altábornagy,
1915 júniusától Festl Lehel altábornagy, szeptembertől Nagy Pál altábornagy volt.
A m. kir. budapesti 41. honvéd gyaloghadosztály parancsnoksága már 1913-ban felállt
Budapesten, ám a csapatokat az 1914. augusztus 4-i általános mozgósításkor rendelték alá. A
keleti hadszíntérre, a 3. hadsereg XIV. hadtestébe került. Szeptember 3-án e hadosztályból és a
cs. és kir. 19. gyaloghadosztályból alakították meg a 4. hadsereg XVII. hadtestét, és Rawa-
Ruskára rendelték. A második lembergi csata (szeptember 11.) után Jodlowkáig vonult vissza,
október 3-án támadást indított és Jaroslawig jutott, de a Varsó irányából érkező orosz támadáskor
ismét visszahúzódott (november 4.). Súlyos veszteségei miatt összes csapattestét a 82.
gyalogdandár parancsnoksága alatt vonták össze. December 8-ig Wrzaszowicén pihent, ekkor
Limanowa térségébe irányították. A limanowai győzelem után, 12-étől előretört. December 20. és
1915. február 8. között a Dunajec folyónál, Glow és Pasieka között harcolt. A hadosztály
szervezete 1915. január 12-én, létszámfeltöltés után állt fel újra. Február 8-14. között átszállították
a Kárpátokba, ahol a XVI. hadtestbe került, s májusig a Berechi Cisna–Maniow közötti állásokat
tartotta. Részt vett a 4. hadsereg lublini támadásában, június 27-én már a Tanew forrásvidékén
harcolt. Május végén a 40. gyalogdandárt idegen seregtestbe osztották be, helyét augusztus 9-ig
a 73. gyalogdandár vette át. Augusztus 17-én a hadosztály elérte a Bugot, 26-án átkelt a Lesnán,
szeptember 26-án a Styren. Szeptember 29-től 1916. június 6-ig a Berestiány–Karpilowka vonalon
állt. Június–júliusban a Bruszilov-féle “gőzhenger” nagy veszteségeket okozott a hadosztálynak,
amely augusztus 1-jétől december 6-ig Wielickánál tartotta állásait. 1917. február 10-15-én
felváltották és a délnyugati hadszíntérre szállították. Ott először az Isonzó-hadsereg tartalékaként
hegyikiképzésen vett részt. Május 12-27. között a X. isonzói csata során 17 olasz rohamot vert
vissza. Július 28-tól augusztus 20-ig tartalékban pihent, szeptember 4-én eredménytelen támadást
vezetett Selótól keletre. A caporettói áttörés során október 26-án megfutamította a vele szemben
védelemben lévő olaszokat, november 9-én átkelt a Livenzán, 14-én a Piavén. 1918. január 15. és
február 12. között a 6. hadsereg II. hadtestének tartaléka volt Lago és Tarzo területén, majd
állásharcot folytatott Moriago és False di Piave között. A XIV. hadtest kötelékében részt vett a
montellói csatában (június 16.), amelynek során vissza kellett vonulnia. Július 3-tól október 24-ig a
Chiesola–Marbatelli vonalat tartotta. A novemberi olasz támadás elől vissza tudott húzódni,
november 8-án tette le a fegyvert és gyalogmenetben Szentgotthárdra vonult. Gyalogságát a
szatmárnémeti 40. gyalogdandár (12., 32. honvéd gyalogezred) és a veszprémi 82. gyalogdandár
(20., 31. honvéd gyalogezred), tüzérségét a 41. tüzérdandár, lovasságát a 4. honvéd huszárezred
5., 6. huszárszázada alkotta. Parancsnoka 1914 áprilisától novemberig Johann Niki altábornagy,
1915 januárjától Schay Gusztáv altábornagy, 1915 júliusától 25Schamsula Rudolf altábornagy,
1918 október–novemberének folyamán (megbízott parancsnokként) Georg Ritter von Sypniewski
vezérőrnagy volt.
A m. kir. zágrábi 42. honvéd gyaloghadosztályt az 1914. július 25-i részleges mozgósításkor a
szerb hadszíntérre vezényelték. Az 5. hadsereg XIII. hadtestének kötelékében tört előre (Zwornik
augusztus 12., Krupanj augusztus 16., Loznica augusztus 20-21.). Szeptember 12. és október 14.
között a Batar-hídfőt védte, október 17. és november 7. között a Guevo-hegyhátat. A második
Potiorek-offenzívában november 9-én elfoglalta Jatabicet, 16-án Kolubarát, s 21-én már a Ljig
mentén harcolt a Zakinac-magaslatnál. A december 5-i szerb ellentámadás elől a Szerémségbe
vonult vissza, ahonnan a keleti hadszíntérre vezényelték át. 1915. február 1-jén a Tatár-hágón át
indított támadást, 20-án Krasnáig jutott, majd május 10-ig a Toporoutz–Rarancze vonalat védte.
13-án visszavonult a Pruth menti Hlinitza-hídfőig. Június 9-től előretört és visszavette régi állásait
Dobronoutznál, amiket 1916. június 4-ig, a Bruszilov-offenzíva megindulásáig megtartott. Június
10. és július 5. között Oknán és Iwanowcén át a Bystrzyca bal partjára vonult vissza.
Augusztusban az orosz támadás megakadt, egy évre állásharc alakult ki Jakobény–Czokanestie
térségében. 1917. július elején a Kerenszkij-offenzíva visszaverésében való részvétel után
előretört, és augusztus 24-én átlépte a Bystrzycát. 27-én állt meg Bojantól keletre. Szeptember
elején Ruchotinnál felváltotta a német 83. gyaloghadosztályt. Az orosz demoralizáltság miatt
ekkortól nagyobb volumenű harccselekményekre már nem került sor a keleti fronton. 1918
februárjában a hadosztályt az olasz hadszíntérre szállították, a 11. hadsereg VI. hadtestébe került.
Február 10-től június 14-ig a Monte Sisemol és a di val Bella magaslatokat tartotta. Június 15-én
rohamra indult, ám tartós eredményt nem ért el a szívósan védekező olaszok ellen, akik július 17-
én gáztámadást hajtottak végre. 19-én eredeti állásaiba vonult vissza, 23-án felváltották és
pihenésre hátravonták. Szeptember 21-től október végéig a Monte Asalonén volt állásban.
Gyalogságát a zágrábi 83. gyalogdandár (25., 26. honvéd gyalogezred) és az eszéki 84.
gyalogdandár (27., 28. honvéd gyalogezred) alkotta, tüzérségét a 42. tüzérdandár, lovasságát a
10. honvéd huszárezred 3., 4. huszárszázada adta. Parancsnoka 1914 augusztusától báró Stefan
von Sarkoti altábornagy, 1914. november 11-től 1915. április 12-ig és júniustól július 3-ig gróf
Johann Salis-Seewis altábornagy, 1915 április–májusában (megbízott parancsnokként) Karl
Stracker vezérőrnagy, majd 1915 júliusától Anton Lipoak altábornagy, 1916 februárjától Lukas njari
altábornagy, 1917 márciusától ismét Lipoak altábornagy, júniustól Michael Mihaljevi altábornagy,
1918 májusától Theodor Ritter von Soreti altábornagy volt.
A további hét m. kir. honvéd gyaloghadosztály 1914-ben, a világháború kitörésekor nem létezett. A
m. kir. 51. honvéd gyaloghadosztályt 1915. február 21-én a Kornhaber-hadosztályból alakították
meg. A keleti hadszíntéren harcolt a 4., május elejétől a 2., decembertől a 7., 1916. július végétől a
3. hadsereg kötelékében. 1916. november elején Erdélybe vezényelték, a német 9. hadsereg
alárendeltségébe. A megsemmisítő román vereség után, 1917 márciusától visszakerült az orosz
frontra, a 3. hadsereghez. 1918. június közepén az olasz frontra szállították, ahol előbb a Boroevi-
hadseregcsoport, majd a 6. hadsereg kötelékében harcolt. Gyalogságát a 200. és 201. (1918.
júliustól 101. és 102.) gyalogdandár (301., 302. és 300., 305. honvéd gyalogezred), tüzérségét az
51. tüzérdandár alkotta. Parancsnoka 1915. február 21-től Kornhaber Adolf táborszernagy, 1915
októberétől Foglár József vezérőrnagy, 1916 augusztusától Tanárky Béla vezérőrnagy,
novembertől (megbízott parancsnokként) Viktor von Mouillard vezérőrnagy, 1917 januárjától
Benke Adalbert altábornagy, 1918. július 17-től augusztus 4-ig (megbízottként) Létay Gyula
vezérőrnagy, 1918 júliusától Daubner Sámuel vezérőrnagy volt.
A m. kir. 53. honvéd gyaloghadosztályt 1914 októberében alakították meg, és abban a hónapban
fel is oszlatták.
A m. kir. 61. honvéd gyaloghadosztályt 1916 októberében a cs. és kir. 61. gyaloghadosztályból
hozták létre, s 1917 februárjában megszüntették. A cs. és kir. 1. hadsereg kötelékében az erdélyi
hadműveletekben vett részt. Parancsnoka 1916 júliusától decemberig Konrad Grallert von Cebrów
vezérőrnagy volt.
A m. kir. 64. honvéd gyaloghadosztályt a caporettói áttörés után, 1917 novemberében alakították
meg a cs. és kir. 53. gyaloghadosztályból. A 2. Isonzó-hadsereg kötelékében végig az olasz
fronton harcolt. Hadrendjét a 127. gyalogdandár (6., 19. népfelkelő gyalogezred), a 128.
gyalogdandár (1., 3. népfelkelő gyalogezred) és a 64. tüzérdandár alkotta. Parancsnoka 1917
november–decemberében Karl von Stöhr altábornagy, decembertől Theodor Beki von Bovi
altábornagy, 1918 júniusától Rudolf Seide altábornagy volt.
A m. kir. 70. honvéd gyaloghadosztályt 1915. szeptember 18-án alakították meg az ún. erdélyi
csendőrhadosztályból. 1916. június elején az orosz frontra szállították, ahol a 4. hadsereg
kötelékébe került. November elején visszavezényelték az erdélyi frontra az 1. hadsereghez. 1918.
június közepén az olasz hadszíntérre csoportosították át. Hadrendjét a 207. gyalogdandár (113.,
115. honvéd gyalogezred), a 208. gyalogdandár (33., 314. gyalogezred) és a 70. tüzérdandár
alkotta. Parancsnoka 1915. szeptember 18-tól Goldbach Antal vezérőrnagy, 1916 augusztusától
Sorsich Adalbert gyalogsági tábornok, 1918 májusától Berzeviczy Béla vezérőrnagy volt.
A m. kir. 74. honvéd gyaloghadosztályt 1917 áprilisában alakították meg a Papp- és a Sávoly-
dandárból. 1918. június közepéig az orosz, attól az olasz hadszíntéren harcolt. A 306., 307.
honvéd és az 5. népfelkelő gyalogezredből állt (két dandárba sorolt négy ezred helyett három
hadosztály-közvetlen ezred alkotta, ami akkor rendhagyó volt, de a második világháborúban
általánossá vált). Parancsnoka 1917 áprilisától Konrad Grallert von Cebrów vezérőrnagy,
októbertől Perneczky Jenő altábornagy, 1918 októberének és novemberének folyamán Benke
Adalbert altábornagy volt.
A m. kir. 155. honvéd gyaloghadosztályt 1917 novemberében a cs. és kir. 155.
gyaloghadosztályból alakították meg. A román, majd 1918. február elejétől az orosz fronton
teljesített szolgálatot. Május közepétől bevonták Ukrajna katonai közigazgatásába. Hadrendjét a
129., 130. 26gyalogdandár és a 155. tüzérdandár alkotta. Parancsnoka Felix Ritter Unschuld von
Melasfeld altábornagy volt.
A m. kir. budapesti 5. honvéd lovashadosztályt az 1914. augusztus 4-i általános mozgósításkor a
keleti hadszíntérre, a 2. hadsereg kötelékébe irányították. Már augusztus 17-én – XIX. századi
mintájú “klasszikus” – lovasrohamot intézett a védelembe vonult oroszok ellen, ám az 50%-os
veszteségeket okozó gorodoki ütközet meghátrálásra késztette a hadosztályt, amely parancsnokát
is elvesztette. Október elején a 2. hadsereg csatlakozott a német támadáshoz, a hadosztály az
Uzsoki-szoroson át nyomult előre, ám az előretörés létszám- és lőszerhiány miatt kifulladt. A
hadosztályt ezt követően átvezényelték a 3. hadsereg kötelékébe, ahol feladata elsődlegesen a
felderítés és a területmegszállás volt. 1916 februárjában a Kárpátok hágóinál vetették harcba,
március elején orosz támadásokat vert vissza. 25-én Stecowarán részt vett a XI. hadtest
zaleszcyki hídfőtámadásában. Április 29. és május 12. között Toporowcénél volt állásban, majd
Marschall német tábornok rendelkezésére bocsátották. A przemyli erődrendszer visszafoglalását
követő támadás során a 7. hadsereg kötelékében elfoglalta Zaleszcyk városát. Szeptember
végétől, az arcvonal megszilárdulásával, részenként alkalmazták. 1916. június 4-én – parancsra –
harc nélkül kiürítette a sinkowi hídfőt, és visszavonult a Bruszilov-offenzíva elől. Augusztus
közepén Jamnicánál orosz rohamokat vert vissza, 24-én veszteségei miatt kivonták. 1916
szeptemberében az erdélyi hadszíntérre csoportosították át. 1917. július végéig az Apor-csoport
kötelékében Vatra Dornei térségét védte, majd október 18-ig a 8. és a 11. lovashadosztályt
segítette. 1918 márciusától Ukrajnában vasútbiztosítási, helyőrségi, karhatalmi és portyázó
szolgálatot látott el. Novemberben csoportokra bomolva tért haza. A hadosztály két lovasdandárral
alakult meg 1914-ben. A budapesti 19. lovasdandár (1., 8. honvéd huszárezred) 1916
novemberében megszűnt, a zalaegerszegi 23. lovasdandárt (6., 7. honvéd huszárezred) 1918
szeptemberében 9. lovasdandárrá számozták át. A hadosztály kötelékébe tartozott az 5. lovas-
tüzérdandár. Ütközetlétszáma 3800 lovas, 8 géppuska és 4-12 ágyú volt. Parancsnoka 1913
márciusától 1914. augusztus 18-i hősi haláláig Froreich Ernő altábornagy, augusztustól lovag Apor
Sámuel altábornagy, 1917 augusztusától Viktor von Mouillard vezérőrnagy, 1918 februárjában
rövid ideig Otto Schwer Edler von Schwertenegg altábornagy, február–március folyamán
(megbízott parancsnokként) Hegedűs Pál vezérőrnagy, 1918 márciusától ismét Mouillard
vezérőrnagy volt.
A m. kir. debreceni 11. honvéd lovashadosztályt az 1914. augusztus 4-i általános mozgósítás után
a keleti hadszíntérre irányították, a 3. hadsereghez. A tűzkeresztségen augusztus 15-én
Sztojanownál esett át. 24-én Kamionka–Strumilowánál kozák lovassággal ütközött meg.
Szeptemberben a 3. és 4. hadsereg közötti rést fedezte halogató harccal, s folyamatos hátrálás
közben 29-éig Jankowa térségéig vonult vissza. Ettől október 18-ig hadsereg-tartalék volt, majd az
1. hadsereg V. hadtestének kötelékében november 9-ig Krakkó északi előterébe hátrált.
November 26-tól Dombra térségében harcolt, december 2-án újra előrenyomult. December 8-tól
12-ig Limanowától délkeletre a Jabloniec-vonulaton sikeresen tartóztatta fel az orosz
támadásokat. December 17-én Zaklicin térségébe, a 3. hadsereg kötelékébe irányították, ahol a 3.
és 4. hadsereg összeköttetését biztosította. 1915. április végéig a Gribowtól Uscie Ruskieig
terjedő területen több kisebb ütközetben vett részt, majd a német 11. hadsereg kötelékébe lépett
és csatlakozott annak támadásához (május 7. Dabrowa, május 10. Starawies). Júliusban az
újonnan alakult Bug-hadsereg alárendeltségébe utalták. A Bug bal partján tört előre (június 24.
Turynka, július 7. Krylow, július 25-31. Huczna-torkolat, augusztus 5-18. Matcze–Dubienka,
augusztus 24. Mizowo, szeptember 8. Mukoszyn). Szeptember elején a 4. hadsereg északi
szárnyán nyomult előre, 21-én átlépte a Stochod folyót. Október 10-től a Hauer-lovashadtesthez
tartozott. Novemberben, amikor az arcvonal megmerevedett, Galuziótól keletre rendezte be
állásait. Az 1916. júniusi Bruszilov-offenzíva során sikeresen védte állásait, ám a lucki áttörés
nyomán “túlszaladó” oroszok július 6-án az 5. és 9. honvéd huszárezredet bekerítették, azok
állománya hadifogságba esett. 10 nap múlva a hadosztály maradványait kivonták, és Szászrégen
térségébe szállították. Augusztusig feltöltötték, és az 1. osztrák–magyar hadsereg
parancsnoksága alá helyezték. A Mt. Rusulni–Mt. Sarulni vonalon foglalt védőállást. November
végétől 1917 júliusáig a Botosul és a Dadu-magaslatot védte. Július–augusztusban a Moldova
völgyéig tört előre, majd 1918 januárjáig a Stermnina-magaslaton maradt. Februárban állásba
ment Mardzinánál. Május 13-tól innen csoportosították át az olasz hadszíntérre, a 6. hadsereghez.
Június 19-22. között a XXIV. hadtest előretörését támogatta a Montello-magaslatnál, majd a II.
hadtest kötelékében a Moriago védőkörletet szállta meg (Bosco, Falze di Piave). Október végén
harcolva vonult vissza, és Farkasfalvánál érte el a magyar határt. A hadosztályt a szegedi 22.
lovasdandárból (2., 3. honvéd huszárezred) és a kassai 24. lovasdandárból (5., 9. honvéd
huszárezred) állt. A 22. lovasdandár 1916 decemberében megszűnt, a 24. lovasdandárt 1918
szeptemberében 21. lovasdandárrá számozták át. Tüzérségét a 11. lovas-tüzérdandár adta.
Parancsnoka 1913 márciusától Nagy Gyula altábornagy, 1914 decemberétől gróf Ferdinand von
Bissingen und Nippenburg altábornagy, 1915 decemberétől Czitó Károly vezérőrnagy, 1916
októberétől Jóny László vezérőrnagy, 1918 márciusától Hegedűs Pál vezérőrnagy volt.
1914-ben a honvéd huszárság még megpróbálkozott a napóleoni világháborúban kialakult és az
1848–1849-es szabadságharcban is alkalmazott klasszikus lovasrohamokkal, amikor a lovas
kötelékek kétsoros zárt rendben, erőteljesen (s ha lehetett, meglepetésszerűen) támadtak az
ütközet eldöntésére, illetve az ellenség megveretésének teljessé tételére. A gyorstüzelő fegyverek
rohamos elterjedése és az állásháború kialakulása azonban ezt a harcmódot idejétmúlttá tette.
Noha a lovasrohamok eredményeztek kisebb-nagyobb sikereket, az aránytalanul nagy
veszteségek arra késztették a hadvezetést, hogy a lovasságot gyalogság gyanánt állásokba
vezényeljék. Korábbi harctevékenységi fajtáik közül a harcfelderítés, a szárnybiztosítás, a fedezés
és a portyázás maradt meg.
Az emlékezetes lovasrohamok zöme 1914 augusztusának 27második felében a keleti
hadszíntéren zajlott, az ún. határcsaták keretében, az osztrák–magyar hadseregek hadászati
lovas felderítő vállalkozásai során. Augusztus 15-én a 11. honvéd lovashadosztály 24. honvéd
lovasdandára (5. és 9. honvéd huszárezred 2-2 századdal) Sztojanovnál indított lovasrohamot. Az
erdőn áthatolt 4 század tűztámogatás nélkül, 1800 lépés távolságról rohamozta meg és
kényszerítette visszavonulásra az orosz gyalogságot, s a rohamhoz felfejlődő orosz lovasságot.
24-én este a hadosztály Kamionka–Sztrumilovától északra erős kozák lovas csapatra bukkant,
amelynek tüzérségét mind a négy huszárezred bevonásával indított lendületes lovasrohammal
harcképtelenné tette.
Augusztus 17-én az 5. honvéd lovashadosztály 23. honvéd lovasdandárának (6., 7. honvéd
huszárezred) lovasrohama, illetve a cs. és kir. 15. lovasdandár (2. dragonyos-, 11. ulánusezred)
átkaroló támadása Gorodoknál szorította vissza az orosz csapatokat; 18-án a Satanovnál
megtámadott lovashadosztály a gorodoki ütközet folytatásaként parancsnokát, 24 tisztjét és 450 fő
legénységét vesztette el.
Augusztus 16-án Vlagyimir-Volinszkijnál a cs. és kir. 2. lovashadosztály 5. ulánusezredének egy
százada indított elvetélt lovasrohamot a beásott orosz gyalogság ellen. 21-én a cs. és kir. 4.
lovashadosztály (18. és 21. lovasdandár, állományában a 9. dragonyos- és 13. ulánus-, illetve a
15. dragonyos- és 1. ulánusezred) vezetett sikeres lovasrohamot az orosz lovasság ellen
Jaroszlawiczénél. 23-án Bucsacznál a cs. és kir. 1. lovashadosztály 6. lovasdandárának 14/II.
huszárosztálya rohamozta meg az orosz lovasságot, de támadását nem tudta tovább fejleszteni.
Néhány lovasroham még 1915-ben is előfordult. Május 13-án a cs. és kir. 12. huszárezred
felderítő osztaga Barkoviczénél egy ilyennel törte át az orosz gyalogság állásait, s foglyokat és
hadizsákmányt ejtett. Az utolsó sikeres lovasrohamot a hadosztály-közvetlen cs. és kir. 8/2.
huszárszázad hajtotta végre Gontovánál.
Bő negyed századdal később a lengyel föld ismét magyar huszárrohamot látott – az utolsót a
hadtörténelemben. A német I. lovashadtest, amelynek kötelékébe tartozott a m. kir. 1.
lovashadosztály, 1944. július 3-5. között Luniniec körzetéből Timkowicze–Kleck térségébe vonult
vissza, ám a gépesített szovjet erők a szárnyakon gyorsan törtek előre. A Vattay Antal altábornagy,
hadosztályparancsnok által elhatározott roham a súlyos veszteségek ellenére sikeres volt, mivel a
magyar lovas seregtest kivágta a fenyegető gyűrűből a német lovashadtestet, a szovjet
parancsnokok pedig mindenre számítottak inkább, csak “klasszikus” lovasrohamra nem.
Páncéltörő ágyúkkal nem lehet villogó szablyák ellen felvenni a harcot. Horthy Miklós kormányzó
ezért kitüntetésként október 2-i hatállyal az 1. lovashadosztálynak a huszárhadosztály nevet
adományozta.
A XXI. század elején Magyarországon még mindenkinek mond valamit a baljóslatú Don-kanyar
történeti-földrajzi fogalom. Az ott 1943 elején történt katasztrófa megrázta az egész magyar
társadalmat. Negyed századdal korábban – magyar szempontból is – hasonló nagyságrendű
tragédiát takart a Przemyl név, amit a magyar bakák csak Semislinek mondtak. Nagyapáink még
elkomorultak, ha ezt a helységnevet hallották.
A XIX–XX. század fordulóján a stratégák még úgy gondolták, a hadászati fontosságú pontok
megerődítésével, s a megerődített pontok, korabeli szóhasználattal övvárak hadműveleti szintű
összekapcsolásával az ellenség támadása megállítható, főerői elvéreztethetők, ami záloga lesz a
saját hadsereg győzelmes hadjáratának. E koncepció jegyében épült ki a XX. századi világháború
kezdetéig Ausztria–Magyarország államerődítése, amely – ellentétben a francia, a belga vagy az
orosz erődrendszerrel – nem képezett összefüggő rendszert. Przemyl és Krakkó Oroszországgal,
Pétervárad és Szarajevó Szerbiával, Trient és Trieszt Olaszországgal szemben épült ki, akárcsak
Pola és Cattaro haditengerészeti támaszpontok erődítései. A karinthia fronton létesítették Predil,
Malborgeth és Raibl erődjét. Románia felé nem épültek erődítések – a szövetséges felől nem
vártak támadást... Az egyes várak a hadra kelt sereg hadtáp-bázisául is szolgáltak.
Az osztrák–magyar erődrendszer tagjai közül egyedül Przemyl élt át (két) ostromot. A San folyó
menti, szabálytalan kört formázó, 30-55 km kerületű erődrendszer központja Przemyl városa volt.
A védelem gerincét alkotó váröv a várostól 5-10 km-re húzódott. A védelmi rendszer 8
védőkörletből állt, az első kettő alkotta a belső vármagot. 1-1 védőkörletet 1-1 dandár szállt meg,
amelyet a vártüzérség és 1-1 árkászszázad támogatott. A védelem alapját az állandó erődök
képezték, rugalmasságát az előtérállások biztosították. Többféle erődöt építettek ki. Az övfőerődök
hálózatát överődök és övtámpontok egészítették ki. Az egyes erődök több elemből álltak:
gyalogsági állások, töréspontjain páncélkupolák alatt elhelyezett gyorstüzelő ágyúkkal,
géppuskákkal figyelőállások; lövésbiztos kazamaták (óvóépítmények) a lőszer-, élelmiszer- és
egyéb készletek elhelyezésére, tetejükön forgatható páncélkupolák alatt a távolharc-tüzérség
lövegeivel; 5-6 m mély és széles akadályárok az ellenség felől függőleges falakkal, a sarkokban
pásztázó tűzre alkalmas oldalazóművekkel, oldalain az erődtérköz pásztázására szolgáló
gyorstüzelő ágyúkkal és géppuskákkal. Az ehhez hasonlóan kialakított közelharcerődben nem
helyeztek el messzehordó lövegeket. Az erődön belül föld alatti folyosók húzódtak, az
erődelemeket lövészárkok kapcsolták össze, drótakadályokkal és aknamezőkkel erődítve. A
lövészárkokat futóárkok kötötték össze az óvóhelyekkel. Hadászati jelentősége a San és Visztula
folyó vonala és a galíciai vasúthálózat lezárása volt, továbbá az orosz hadsereg mozgásának
akadályozása a Monarchia belső részei felé. 1914 nyarán a Galíciában felvonuló 3. és 4.
hadsereg hadianyag- és élelemellátó bázisaként is funkcionált. A békehadrend szerint a vár
őrsége 85.000 ember és 3700 ló volt, parancsnoka 1914 januárjától Kusmanek Hermann
gyalogsági tábornok.
Az oroszok kétszer zárták körül (első és második przemyli csata). Az első ostrom 1914.
szeptember 17-től október 12-ig tartott, amelynek során az övvár 9 és 1/2 orosz hadosztályt kötött
le, és 70 ezres veszteséget okozott. A második ostrom alatt, 1914. november 4-től 1915. március
22-ig 10 hadosztályt tartott lekötve. Ekkor a gyűrű 130.767 (60%-ban magyar) katona, 30.000
polgári lakos és 21.484 ló körül zárult be. A negyedszázaddal későbbi doni tragédiához hasonló
katasztrófát a második ostrom hozta meg.
28A cs. és kir. Hadsereg-főparancsnokság (Armeeoberkommando, AOK) 1914 augusztusában
még úgy hitte, csak addig kell kitartani a sokkal nagyobb létszámú orosz hadsereggel szemben,
amíg a németek a Schlieffen-terv alapján gyorsan legyőzik Franciaországot, s áthozzák főerőiket
keletre. A legjobb védekezés pedig a támadás... Tervei szerint a Visztula és a Bug között északi
irányú támadással kellett meglepni és megsemmisíteni a még felvonulásban lévő orosz főerőket.
Két dologban is tévedett. Egyrészt az orosz mozgósítás sokkal gyorsabban lezajlott, mint ahogyan
Bécsben és Berlinben számították, másrészt az orosz főerőket nem a feltételezett Varsó–
Iwangorod–Breszt-Litovszk térségben vonták össze egy Németország elleni offenzívához, hanem
két csoportban északkeleten és délkeleten, Kelet-Poroszország és a Monarchia ellen.
Az augusztus 18-án meginduló lembergi hadjáratban a Lublin–Cholm irányába támadó osztrák–
magyar főerők jobbszárnya és háta ennélfogva kezdettől veszélybe került. Az ún. határcsatákban
aratott kezdeti sikerek (a cs. és kir. 1. hadsereg augusztus 23-25-i győzelme a kraniki csatában és
a 4. hadseregé az augusztus 26. és szeptember 1. közötti komarowi csatában) megerősítették az
AOK-t téves helyzetértékelésében. Az “eredmény” nem sokat váratott magára... 26-án az osztrák–
magyar főerők Varsó irányába fordultak. Másnap két orosz hadsereg (3. és 8.) indult meg
délkeletről az osztrák–magyar jobbszárny ellen. Az oroszokat a Szerbiából átcsoportosított 2.
hadsereg bevetésével sem sikerült megállítani, a Gnila-Lipa folyó vonalán kijelölt új főellenállási
vonal augusztus végére összeomlott. Az orosz 3. hadsereg szeptember 11-én elfoglalta a
Monarchia legnagyobb keleti városát, Lemberget (Lwów, Lvďv). Az AOK aznap elrendelte a
visszavonulást. Az 1., 3. és 4. hadsereg a Wisoka folyó mögé, a 2. a Duklai-szorosig hátrált.
Galícia nagy része és Bukovina egésze elveszett. A kiürített területen csak bekerített przemyli
erődrendszer maradt osztrák–magyar kézen.
A védősereg 65 1/2 gyalogzászlóaljból, 7 lovasszázadból, 4 tábori tüzérütegből, 43
vártüzérszázadból, 49 népfelkelő tüzérosztályból és 8 utászszázadból állt. A gyalogság többségét
népfelkelők adták, így a magyar és szlovák legénységű m. kir. 97. gyalogdandár, az ukrán cs. kir.
85. lövész- és 93. gyalogdandár, a lengyel cs. kir. 111. gyalogdandár és az osztrák cs. kir. 108.
gyalogdandár. Az egyetlen soralakulat a magyar legénységű szegedi m. kir. 23. honvéd
gyaloghadosztály volt fogarasi Tamássy Árpád altábornagy parancsnoksága alatt.
Az övvárat a Radko Dimitrijev altábornagy parancsnoksága alatt álló orosz 3. hadsereg vette
ostrom alá. Október 5-7-én a heves tüzérségi előkészítés után a délkeleti erődök ellen indított
orosz roham az erődcsapatokhoz tartozó magyar népfelkelők hősies védelmében elakadt, majd a
23. gyaloghadosztály ellentámadása visszavetette az orosz IX. hadtestet megindulási állásaiba. A
gyakori kitörések szétzilálták az ostromgyűrűt, sőt esetenként segítették a galíciai
hadmozdulatokat. A védők, elsősorban a mozgó tartaléknak kijelölt 23. gyaloghadosztály
egységei, 18 nagyobb kitörést hajtottak végre.
Október 12. után, felszabadulva az első ostrom alól, az AOK parancsára a védősereg egy része
bekapcsolódott a mozgóháborúba, s a raktárakban őrzött készletek nagyobb részét átadták a 2.
és a 4. hadseregnek. Az AOK logikusan intézkedett, ám rosszul döntött. Tévedésének áldozata a
przemyli erődrendszer volt. Amikor az AOK parancsát kiadták, a főerők még lendületben voltak,
amikor végrehajtották, már elakadtak, s nemsokára megkezdték a visszavonulást. A második
ostrom idején a legnagyobb probléma a szűkös élelemkészlet volt, amelyet már nem sikerült
feltölteni, illetve az, hogy a gyűrűbe szorult katonáknak nem volt téli ruházata.
Az AOK és a német hadvezetés (Oberste Heeresleistung, OHL) megállapodása alapján
szeptember 28-án Kattowitz–Beuthen térségéből két német (8., 9.), a Kárpátokból négy osztrák–
magyar (1., 2., 3., 4.) hadsereg indított összehangolt támadást az orosz főerők bekerítésére. A
hadművelet kezdetben sikeres volt: a németek október elején elérték Varsót, az osztrák–magyar
erők felmentették Przemylt. Az oroszok azonban Varsó és Iwangorod erődrendszerének
fedezetében nagy erőket összpontosítottak (2., 4., 5., 9. hadsereg), majd a német 9. és az
osztrák–magyar 1. hadsereget megállították, s az előbbit Sziléziába, az utóbbit Krakkó térségébe
szorították vissza. Az arcvonal déli szárnyán harcoló erők feladták a San folyó vonalát, október
második felében a 2. hadsereget az orosz 8. hadsereg a Kárpátokba való visszavonulásra
kényszerítette. Az oroszok az első varsó–iwangorodi csatát követően november 4-ére másodszor
is körülzárták Przemylt.
Az orosz 11. hadsereg parancsnoka, Nyikolaj Szelivanov gyalogsági tábornok okult az első ostrom
tapasztalataiból, és nem siettette a közvetlen támadást az egyes erődök ellen. Több mint három
hónapon keresztül csak tüzérséggel bombáztatta a várat. Első ízben február 9-16. között
északnyugaton, majd 18-19-én délnyugaton, végezetül március 13-16. között északon indított
rohamot, ám csupán néhány kisebb előtérállást tudott bevenni. A kétharmadrészt magyar
katonákból álló védősereg ezúttal is hősiesen helytállt – mindaddig, amíg volt mit enniük. Minden
rohamot visszavertek, s kitöréseikkel, amelyeket zömmel ismét a 23. honvéd gyaloghadosztály
hajtott végre, szétzilálták az orosz Délnyugati Hadseregcsoport utánpótlási vonalait. Az első
nagyobb kitörés 1914. december 15-18-án történt, az utolsó 1915. március 19-én Mosciska
irányába, egy nappal az erődrendszer felmentésére indított támadás összeomlása után.
1915 elején a német és az osztrák–magyar hadvezetés offenzív elképzeléseit egyidejűleg
végrehajtott, egymástól független, ún. kettős szárnytámadással kívánta elérni. Délen a hadjárat
első eleme a január 23-tól február 27-ig tartó kárpáti téli csata volt, amelyben az osztrák–magyar
3. hadsereg és Pflanzer-Baltin-csoport, valamint a német Déli Hadsereg az orosz Délnyugati
Hadseregcsoportot visszaszorította ugyan a Kárpátok lábaihoz, ám nem volt képes kiverni az
oroszokat a “duklai horpadásból” és felmenteni Przemylt. Az utolsó, már kétségbeesett elem a
baligorod–liskói hadművelet volt. Az osztrák–magyar Tersztyánszky-csoport: Kroupa-csoport (59.
gyalogdandár, a 44. Landwehr-hadosztály), Schmidt-hadtest (29. és 32. gyaloghadosztály), XIX.
hadtest (41. honvéd gyaloghadosztály, 34. gyaloghadosztály, Zanantoni-csoport), 29valamint a
tartalék (27. gyaloghadosztály és 13. Landwehr-hadosztály) február 27-én lépett harcba a
Lupkowi- és a Jablonkai-hágó körzetéből. Március 2-re a támadás megrekedt. Sikertelen maradt
az osztrák–magyar 2. hadsereg XVIII. hadtestének a San folyó vonaláról indított február 28. és
március 2. közötti kisegítő hadművelete is. A seregcsoport parancsnoka, Tersztyánszky Károly
lovassági tábornok tisztában volt vele, hogy ha nem sikerül elérnie Przemylt, az elesik. Március 4-
én ezért felújította támadását, s a baligorodi országút mentén lassan teret nyert, de 10-ére a mély
hó és a téli viharok miatt ismét elakadt. 12-én a csoport a beérkezett Martiny-hadtesttel ismét
kísérletet tett a támadás felújítására. Tersztyánszky hiába hajszolta előre katonáit a derékig érő
hóban, csak a veszteségek növekedtek. Ugyanezen a napon az oroszok ellentámadást indítottak,
14-én Tersztyánszky a hadműveletet leállította. Március 17-18-án az osztrák–magyar 2. hadsereg
V. hadteste és Szurmay-csoportja tett eredménytelen kísérletet egy átjáró megnyitására
Przemylhez. 20-22-én újabb orosz ellenlökés indult, ezúttal a 2. hadsereg ellen. Az erődrendszer
sorsa megpecsételődött.
A vár március 22-én adta meg magát. 9 tábornok, 2593 tiszt, 117.000 altiszt és legénységi
állományú katona esett hadifogságba. Az övvár saját repülőszázada kirepült. A védőműveket, a
hidakat, a lövegeket és a lőszereket felrobbantották. A rombolás oly mértékű volt, hogy az oroszok
– noha tervezték azt – letettek az erődrendszer helyreállításáról. Amikor fordult a hadiszerencse,
nem tettek komoly kísérletet várként történő beillesztésére védelmi rendszerükbe. 1915. június 1-
jén szinte ellenállás nélkül jutott vissza az osztrák–magyar csapatok kezére, s az AOK csupán
mint raktárbázist építtette újjá.
A harmadik przemyli csata mint korabeli elnevezés nem állta ki a történelmi távlat próbáját. A
hadtörténelem galíciai tavaszi hadjárat néven foglalja össze azokat a történéseket, amelyek a
przemyli övvár maradványainak visszafoglalását (is) eredményezték. A hadjárat célja nem
kevesebb, mint az orosz haderő kiszorítása volt a Monarchia területéről, illetve az, hogy
Olaszországot és Romániát egy nagyobb arányú győzelemmel elrettentsék az Antant oldalán való
hadba lépéstől. A Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok, a cs. és kir. Vezérkar főnöke által
készített terv szerint a támadást a Gorlice–Jaslo vonalon kellett megindítani. A közös osztrák–
magyar–német offenzíva eredménye átbillentette Przemyl mérlegét – ami nem történt meg 1943-
ban a doni katasztrófa után.
A hadjárat bevezető hadművelete a német August von Mackensen vezérezredes
seregcsoportjának 1915. május 2-5-i támadása volt, amely a magyar katonák hősiességét hirdető
gorlicei áttörésként került a történelemkönyvek lapjaira. A seregcsoportba a József Ferdinánd
Szalvátor főherceg gyalogsági tábornok cs. és kir. 4. hadserege (VI. hadtest: 12.
gyaloghadosztály, 39. honvéd gyaloghadosztály; IX. hadtest: 10., 106. gyaloghadosztály; XIV.
hadtest: 3., 8. gyaloghadosztály; továbbá a kombinált 4. hadosztály, a Morgenstern-csoport, és a
Szende-dandár) és Mackensen német 11. hadserege (X. hadtest: 19., 20. gyaloghadosztály; XLI.
tartalék hadtest: 82., 81. tartalék hadosztály Gárdahadtest: 1., 2. gárdahadosztály; kombinált
hadtest: 11. bajor, 119. porosz gyaloghadosztály továbbá 3 osztrák–magyar seregtest: cs. és kir.
12. gyalog-, m. kir. 39. honvéd gyalog- , 11. honvéd lovashadosztály) tartozott, összesen 191.000
puska, 2957 géppuska, 1050 löveg és aknavető harcértékkel.
Velük szemben Radko Dimitrijev altábornagy orosz 3. hadserege állt védelemben 219.000 fővel,
679 löveggel és aknavetővel. Dimitrijev, aki Przemyl első ostromát vezette, mindent megtett, hogy
megakadályozza az áttörést, ezzel a nehezen elfoglalt erőd visszavételét. Mackensen azonban
meglepte: a keleti hadszíntéren első ízben került sor négyórás tüzérségi előkészítésre. A Ropica
Ruska–Gorlice–Staszkowka–Rzepienik között kijelölt 16 km-es áttörési szakaszra 604 löveget és
70 aknavetőt összpontosított. A gyalogság május 2-án 1000-kor indult rohamra, és 4-5 km
mélységben betört az orosz első védőövbe. Estére az áttörés a Malastow–Gromnik közötti 40 km-
es arcvonalon az első állásrendszer mélységéig mindenütt sikerrel járt. 4-én második védőöv és a
15-20 km mélységben kiépített harmadik állás elfoglalásával a hadművelet befejeződött. Az orosz
védelem kulcspontja a Luna feletti Pustki-magaslaton volt, amely uralta környezetét. A magaslatot
a cs. és kir. 12. gyaloghadosztály 23. gyalogdandára rohamozta meg Metz Rezső vezérőrnagy
parancsnoksága alatt és foglalta el érzékeny veszteségek árán.
Május 5-én megkezdődött az üldözés. A kibontakozó galíciai tavaszi hadjáratban május közepéig
a harcászati sikert hadműveletivé fejlesztve az oroszokat a San folyó vonaláig, 150 km-rel vetették
hátra. A május 6-13. közötti sanok–rzeszówi csata során a 4. hadsereg visszafoglalta Tarnówot és
Rzeszówot. 4-én az orosz Délnyugati Hadseregcsoport főparancsnoka, Nyikolaj Ivanov tüzérségi
tábornok elrendelte a 8. hadsereg visszavonulását a Kárpátokból. Intézkedése elkésett: a Duklai-
szoros térségében a teljes XXIV. hadtest bekerítésbe került és felmorzsolódott. A 8. hadsereg
május közepére a Przemyl–Stary Sambor–Turka vonalra vonult vissza. Az orosz hadvezetés
Bukovinában a gorlicei áttörés ellensúlyozására a 9. hadsereggel támadást indított, ám az
osztrák–magyar 7. hadsereggel szemben a május 9-14. közötti czernowitz–kolomeai csatában
alulmaradt. A május 5-én a Lupkowi-hágó térségéből szintén üldözést bevezető cs. és kir. 3.
hadsereg 11-én kijutott a Sanhoz. Május 6-án csatlakozott az üldözéshez a 3. hadseregtől jobbra
harcoló 2. hadsereg és az Uzsoki-szoros térségében küzdő Szurmay-csoport, 8-án a Vereckei- és
a Toronyai-hágó térségéből a német Déli Hadsereg. Megkezdődött a május 5. és június 4. közötti
stryji csata. 12-én mindhárom csoportosítás hídfőket foglalt a San keleti partján. 13-án a német
Déli Hadsereg visszafoglalta Skolét, a Bothmer-hadtest 31-én Stryjt. Június 3-án a Szurmay-
csoport elérte a Dnyeszter felső folyását.
A Sanon való átkeléssel megkezdődött a május 14-20. közötti jaroslawi csata. A 4. hadsereg
balszárnya ekkor már a Visztula felső folyására támaszkodott, s csatlakozást teremtett az 1.
hadsereg jobbszárnyával. 16-án a cs. és kir. VI. hadtest és a német Gárdahadtest visszafoglalta
Jaroslawot. 19-étől az orosz 3. hadsereg visszavonult Przemyl irányába. Az osztrák–magyar 3.
hadsereg május 16-án 30Przemyl irányába fordult, amelyhez 24-én csatlakozott a német 11.
hadsereg; megkezdődött a május 16. és június 3. közötti tényleges harmadik przemyli csata. 30-
án a bajor 11. hadosztály elérte Przemylt, amit a cs. és kir. 3. és a német 11. hadsereg június 3-
ára virradóra visszafoglalt.
Június 4-én a Mackensen-seregcsoport a San alsó folyásáról megindult Lemberg irányába,
kezdetét vette a június 4-22. közötti harmadik lembergi csata. Június 17-18-án az oroszok
kiürítették a San–Visztula közét. 19-én a német 11. hadsereg Gródeknél áttört, az Eduard von
Böhm-Ermolli gyalogsági tábornok vezette cs. és kir. 2. hadsereg 22-én visszafoglalta Lemberget
Alekszej Bruszilov lovassági tábornok orosz 8. hadseregétől. Június 5-én a cs. és kir. 3. hadsereg
és a német Déli Hadsereg átkelt a Dnyeszteren, megkezdődött a június 5-22. közötti zydaczówi
csata. 8-án visszafoglalták Stanislaut, 11-én Zalesczyket. Az orosz 11. hadsereg 22-ére virradóra
kiürítette a zydaczówi hídfőt. Június utolsó hetében északon megkezdődött az Orosz-
Lengyelország elfoglalását eredményező második iwangorod–varsói csata. Délen a frontvonal a
Rawa-Ruszka–Lemberg-kelet–Zydaczów–Dnyeszter vonalon megmerevedett, egy évre
állásháború alakult ki. Június végére a hadjárat befejeződött, Galícia és Bukovina csaknem teljes
területét sikerült visszafoglalni. Az orosz Délnyugati Hadseregcsoport összeomlott, elvesztette
több mint 2.200.000 katonáját és valamennyi nehézfegyverét. Az Osztrák–Magyar Monarchia
vesztesége 500.000 fő volt – Przemyl nélkül.
1918 novemberében az arcvonalak megszűntek. A fegyverszünet utáni olasz támadást (Vittorio-
Veneto-i csata), a románok újabb hitszegését (a határ átlépése az 1918. évi bukaresti
békeszerződés ellenére), az egyéb külső tényezőket, az általános háborús kimerültséget és a
hátországban és a harcoló alakulatok egy részénél hosszabb ideje tartó háborúellenes
propagandát nem számítva az osztrák–magyar haderő hátraözönlését három parancs váltotta ki.
Az AOK 1918. október 29-én elrendelte a csapatok visszavonulását 1917. évi állásaikba.
November 1-jén legfelsőbb kézirat bocsáttatott ki, hogy az egységes haderő feloszlik, az Osztrák–
Magyar Monarchia területén kialakítandó szövetségi államoknak saját hadseregeik lesznek, s a
katonák megválaszthatják, hol akarnak szolgálni. Ugyanezen a napon a budapesti Károlyi-
kormány rendeletet adott ki a m. kir. Honvédség csapatainak fegyverletételéről és arról, hogy a
parancsnokoknak ennek mielőbbi megvalósítása érdekében érintkezésbe kell lépniük a szemben
álló seregtestek parancsnokaival.
Az arcvonalak november első napjaiban kezdődő felbomlása a csapatok jelentős részénél hamar
teljes összeomlássá vált. A m. kir. honvéd alakulatok eközben hazaindultak, megkísérelve a
lehetetlent. A zárt rendben vonuló (szállított) hadosztályok legtöbbször elértek a határig, hogy ott
az új hatalom által feloszlattassanak – holott zömükben készen álltak volna a Szent István-i
határok védelmére. Bár a november 3-i padovai fegyverszünet előírta a tüzérségi anyag leadását,
sok esetben magukkal hozták azt is. A hadifogságba esett seregtestek töredékei és a hadrendileg
idegen nemzetiségű katonák közé tagolt magyar csapattestek zömmel csoportokra szakadtan
vonultak hazafelé.
Az olasz hadszíntéren harcoló 59 hadosztályból a padovai fegyverszünet aláírása után fogságba
esett 16 (ezek közül 20, illetve 3 magyarországi feltöltésű volt). A 11. hadsereg magyarországi
feltöltésű seregtestei (cs. és kir. 16., 27. gyaloghadosztály, m. kir. 38., 39., 74. honvéd
gyaloghadosztály) az Etsch-völgyben Bozenen át Innsbruckba meneteltek, onnan tengelyen tértek
haza. A Belluno-hadseregből a m. kir. 40. honvéd gyaloghadosztály a Cadin-hágón át Innsbruck
irányába, a cs. és kir. 17. gyaloghadosztály és a m. kir. 20. honvéd gyaloghadosztály a Corderole,
ill. a Felső-Piave völgyeiben Toblachon át Spittal a. d. Drauba menetelt, ahonnan vasúton tért
vissza helyőrségeibe. A 6. hadsereg cs. és kir. 31. gyaloghadosztálya, m. kir. 41. és 51. honvéd
gyaloghadosztálya, a m. kir. 11. honvéd lovashadosztály, az Isonzó-hadsereg cs. és kir. 7., 14. és
33. gyaloghadosztálya és m. kir. 64. és 70. honvéd gyaloghadosztálya részben a Piave, a Fella és
az Isonzó völgyében Villachba, részben Görzön át Laibachba menetelt, ahol bevagonírozott.
A balkáni hadszíntéren a Duna–Száva vonalon a háború végén a német 11. hadsereg harcolt,
kötelékében három osztrák–magyar hadosztállyal. November 2-án megkezdődött a német és a
bajor seregtestek hazaszállítása. A cs. és kir. XI. hadtest 5-én visszavonult a Duna–Dráva vonalra,
majd hadosztályai bevagoníroztak, s hazaindultak Csehországba és Galíciába. Ukrajnából éppen
beérkezőben volt a magyarországi kiegészítésű cs. és kir. 10. lovashadosztály, illetve a cs. és kir.
15., 32. és 59. gyaloghadosztály. A szétzüllő seregtesteket és a német 11. hadseregből
hátramaradt cs. és kir. 4. lovashadosztályt feloszlatták, egységeiket keretállomásaikra szállították.
A Goldbach Antal altábornagy parancsnoksága alatt Erdélyben álló erőket (m. kir. 216.
gyalogdandár és két honvéd gyalogzászlóalj) elszállították és leszerelték, az Ukrajnából Orsovára
vasúti szállítás alatt lévő m. kir. 155. honvéd gyaloghadosztály már el sem érhette célját. Erkölcsi
szempontból a legrosszabb állapotban az Ukrajnából érkező seregtestek voltak, mivel harcban
már régóta nem vettek részt, s leginkább meg voltak fertőzve a bolsevista eszmékkel.
A nyugati hadszíntéren a háború végén a Straburgtól délre kiszállított cs. és kir. 1., 35., 106.
gyaloghadosztályt és m. kir. 37. honvéd gyaloghadosztályt hazaszállították és leszerelték. A
törökországi fronton a háború végén 6000 osztrák–magyar katona harcolt, akik kis csoportokban,
szinte szökve tudtak csak hazatérni.

31A Monarchiától a független magyar államig

A hazatérő honvédeket elvileg egy új magyar állam, gyakorlatilag egyre kaotikusabb állapot
fogadta. A Károlyi Mihály gróf nevével fémjelezhető kevesebb, mint féléves időszak a történelmi
Magyarország és intézményrendszere széthullásával, ezzel párhuzamosan egy hamvába holt
demokratizálási kísérlettel írható le. E munka kereteit szétfeszítené egy mindenre kiterjedő átfogó
elemzés, így csupán a fő vonalak felvillantására vállalkozhatunk. Az átmeneti időszak Károlyi
miniszterelnöki kinevezésével, 1918. október 31-én vette kezdetét.
Károlyi október utolsó napján még József Ágost királyi herceg homo regius, november 1-jén már a
Magyar Nemzeti Tanács elnöke kezébe tette le az esküt. E testületet az Osztrák–Magyar
Monarchia nemzetei nemzeti tanácsainak sorában, 1918. október 24-ére virradó éjszaka alakította
meg Budapesten a Károlyi-palotában a Károlyi-párt, a (Jászi-féle) Radikális Párt és a
Magyarországi Szociáldemokrata Párt. Elnöke egy hétig Károlyi, november 1-től Hock János volt.
IV. Károly király e napon mentette fel Károlyit a reá mint uralkodóra tett esküje alól, az újdonsült
miniszterelnök és kormányának tagjai ezért tettek újabb esküt a Magyar Nemzeti Tanács előtt,
noha sem az mint testület, sem annak bármely tagja nem kapott senkitől (kompetens személytől
vagy a néptől) felhatalmazást, az őszirózsás forradalom során önmagát emelte ideiglenes államfői
testületté. November 5-én a Magyar Nemzeti Tanács a Katonatanáccsal és a Budapesti
Munkástanáccsal közös nyilatkozatban adott teljhatalmat a kormánynak az alkotmányozó
nemzetgyűlés összeüléséig (amire nem került sor). November 16-án néphatározatként hirdette ki
(a nép számára váratlanul) a köztársaság kikiáltását. 1919. január 11-én köztársasági elnöki
minőségben ideiglenes államfői jogkörrel ruházta fel Károlyit, egyben elfogadta miniszterelnöki
lemondását, és ügyvezető miniszterelnökké nevezte ki Berinkey Dénest. A testület az ideiglenes
államfő kinevezését követően beszüntette tevékenységét.
A Magyar Népköztársaság a magyar állam hivatalos megnevezése volt 1918. november 16-tól
1919. március 21-ig és 1919. augusztus 2-8. között. Először a Magyar Nemzeti Tanács adta a
köztársaság kikiáltásakor, másodszor a Peidl-kormány egyik első intézkedéseként; először a
Magyarországi Tanácsköztársaság proklamálásával a Budapesti Munkástanács vette el,
másodszor a Friedrich-kormány az 1918. október 31. előtti közigazgatási rendszer
helyreállításakor. Második, rövid lélegzetű létezésekor nem volt államfője. Miniszterelnöke, majd
ideiglenes elnöke, Károlyi kezdetben őszintén és hiszékenyen Antant-barát volt, az mégsem
tekintette partnernek, a párizsi békekonferencia nem ismerte el a nevével fémjelzett rezsimet. Ez a
magatartás ugyanakkor felbátorította a későbbi Kisantant tagjait (Csehszlovákiát, Romániát és a
Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot), sőt Ausztriát területi aspirációik elérésére. E két dolog
felismerése vezette el (elkésve) az antimilitarizmustól a fegyveres honvédelem koncepciójáig a
Károlyi-kormányzatot. Ez kötötte meg az 1918. november 13-i belgrádi konvenciót, amelynek
szükségessége a november 3-i padovai fegyverszünet után a szakirodalom egy részében vitatott.
Leszerelte a m. kir. Honvédség hadszínterekről hazatérő alakulatait, s (részben sikertelen)
kísérletet tett egy új haderő megszervezésére. Jászi Oszkár, Apáthy István, Junker János és
Szabó Oreszt közreműködésével elvetélt kísérletet tett a kiegyezésre a külföldről szított
nemzetiségekkel. Megkezdte az alkotmányozó nemzetgyűlés előkészítését, november 23-án
kihirdette az általános választójogot biztosító 1918:I. néptörvényt, 1919. március 5-én az
alkotmányozó nemzetgyűlésről és választásokról szóló 1919:XXV. néptörvényt, március 17-én
kitűzte a választásokat április 13-ra, amelyekre a Tanácsköztársaság idején már nem került sor.
Ezzel együtt törekedett a demokratikus szabadságjogok biztosítására. Kísérletet tett a
földreformra, az 1919. február 16-án kihirdetett 1919:XVIII. néptörvény alapján 23-án megkezdődő
földosztás a Tanácsköztársaság idején félbeszakadt. 1918. november 27-én fogadta az Antant
Budapestre érkező állandó katonai misszióját Fernand Vix francia alezredes vezetésével, 1919.
január 15-én a magyarországi viszonyok tanulmányozására érkező bizottságot Archibald Carry
Coolidge, az Antant bécsi missziójának feje vezetésével, ám a nemzetközi elszigeteltségből ezek
ellenére sem tudott kitörni. Kezdetben hagyta, később (elkésve) korlátozta a Budapesti
Munkástanács és a Központi Katonatanács, illetve a Kommunisták Magyarországi Pártja
működését. Ez kettős hatalom kifejlődéséhez vezetett. Végül kezéből a hatalom teljesen
kicsúszott, mivel a főbb problémák egyikével sem tudott érdemben megbirkózni, s az országot az
általános válságból kivezetni. Az 1919. március 20-i Vix-jegyzék újabb területsáv kiürítéséről (amit
még elutasított) csak a végső lökést adta meg régóta esedékes lemondásához.
1919. március 21. és június 23. között a magyar állam hivatalos megnevezése Magyarországi
Tanácsköztársaság, attól augusztus 2-ig Magyarországi Szocialista Szövetséges
Tanácsköztársaság volt. Ez utóbbi már arra utalt, hogy a világforradalom győzelme után
Magyarország egyike lett volna az orosz vezetésű unióba tömörült szovjetköztársaságoknak. Az
eredeti megnevezést a Budapesti Munkástanács proklamálta, a kibővítettet a Tanácsok Országos
Gyűlése adta. Államfője nem volt, kollektív államfői testülete 32is csak június 23-tól, a
Szövetséges Központi Intéző Bizottság. Kormánya a Forradalmi Kormányzótanács (FKT) volt,
amely augusztus 1-jén mondott le. A minisztériumok szerepét népbiztosságok töltötték be. Április
3-án a nemzetiségiek kivételével irányításukat kollégiumok vették át, de június 24-én
visszaállították az egyszemélyi népbiztosi rendszert. Az FKT elnöke mindvégig Garbai Sándor
volt. A Tanácsköztársaság pillanatnyi hatalmi vákuumban jött létre. A Magyarországi
Szociáldemokrata Párt vezetősége gróf Károlyi Mihály köztársasági elnök és Berinkey Dénes
miniszterelnök lemondásának hírére a budapesti Gyűjtőfogházban megkereste a Kommunisták
Magyarországi Pártja vezetőségét, Magyarországi Szocialista Párt (MSZP) néven egyesítették a
két pártot, s összeállítottak egy kormánylistát. Eközben, de ettől függetlenül kiáltotta ki a
Budapesti Munkástanács a Tanácsköztársaságot.
A Tanácsköztársaság időszakában fejeződött be a történelmi Magyarország összeomlása. Kun
Béla külügyi népbiztos március 24-én jegyzékben ismerte el az 1918. november 13-i belgrádi
konvenciót, de elutasította az 1919. március 20-i Vix-jegyzéket. 30-án távirati úton értesítette
Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság kormányát területi követeléseik
elvi elismeréséről. Azok azonban nem tárgyaltak, Csehszlovákia április 9-én, Románia 16-án
támadást indított, formailag a bolsevizmus leverésére, gyakorlatilag minél nagyobb területek
megszerzésére. Kun Béla április 30-án Wilson amerikai elnöknek, valamint e három országnak
küldött békejegyzéke hatástalan maradt. Az FKT-nak csak Csehszlovákiával sikerült (július 1-jén)
fegyverszünetet kötnie, s abban a belgrádi konvenciót túllépve elismerte a csehszlovák polgári
közigazgatást a Felvidéken. Az Antant az oroszországi bolsevista rendszer nyugati
kiterjesztésének tekintette a Tanácsköztársaságot. Felszámolására Ferdinand Foch francia
marsall, az Antant-haderők főparancsnoka már március 27-én javaslatot tett a
békekonferenciának. 28-án az Antant Legfelsőbb Gazdasági Tanácsa hozott határozatot, hogy
(eltérően Ausztriától) Magyarországgal szemben nem szünteti meg a még az Osztrák–Magyar
Monarchia ellen 1914-ben bevezetett gazdasági blokádot. Noha április 4-én az FKT fogadta a Jan
Smuts brit tábornok vezetésével Budapestre érkező Antant-missziót, az Antant semmit sem tett a
szomszédok támadásának megállítására. A május 30-án indult északi hadjárat hatására született
Clemenceau-jegyzékekkel (június 7., 13.) megtévesztette a Tanácsköztársaság vezetését, ezzel
siettette bukását. Július 14-én a Magyarországra és a szomszéd országokba delegált Antant-
missziók Nagykikindán végleges határozatot hoztak leverésére. 24-én a párizsi békekonferencia
nyilatkozatot adott ki, hogy a kommunista kormánnyal nem köthető béke, s a gazdasági blokád
feloldásának is feltétele annak eltávolítása.
Az FKT március 26-án tett közzé rendeletet minden rendvédelmi testület feloszlatásáról és a
Vörös Őrség megalakításáról, 30-án a Vörös Hadsereg felállításáról. Mivel kezdetben úgy látszott,
hogy felvállalja a fegyveres honvédelmet, a korábbi tényleges állományú tisztek és altisztek zöme
jelentkezett a Vörös Hadseregbe, így a második világháború alatti magyar katonai vezetés
legnagyobb része is. Mikor a Partium és a Tiszántúl feladása, de főként a sikeres felvidéki
hadműveleteket követő visszavonulás nyomán kiderült ennek ellenkezője, tömegesen hagyták el a
hadsereget, amely a képzett parancsnoki kar távozása után gyorsan össze is roppant. A július 3-
án felállított munkásezredek lelkesedése nem pótolhatta a harcvezetési tudást. Egyes alakulatok
intézményesen fordultak szembe a Tanácsköztársasággal, így a Dunaflottilla és a Ludovika
Akadémia. A felvidéki visszavonulás miatt a katonai felsővezetés is szembekerült a politikaival.
A választások elhagyásával össze nem hívott alkotmányozó nemzetgyűlés helyett az FKT állított
össze ideiglenes alkotmányt, amelyet április 2-án tett közzé. A Tanácsköztársaság alatt csak
tanácsválasztásokat (nem pontos mai hasonlattal helyhatósági és üzemi bizottsági választásokat)
tartottak, április 7-én. Az így felállított tanácsok delegált képviselőiből ült össze az egykamarás
parlament funkcióit elvben betöltő Tanácsok Országos Gyűlése, amely június 14-23. közötti
kongresszusán elfogadta a Tanácsköztársaság kommunista elveket tükröző alkotmányát, és
megválasztotta az ideiglenes államfői testületet. Tényleges képviselőházi funkciókat nem
gyakorolt, a politikai vezetés eszközeként megszavazta annak előterjesztéseit. Az FKT
rendeletekkel kormányzott. Az FKT hajtott végre a magyar történelemben először nagyarányú
államosításokat, már március 26-tól. A Kárpát-medence egységes gazdaságának összeomlása és
a háborúvesztés nyomán keletkezett gazdasági és pénzügyi káoszt fokozta, hogy az FKT április
11-én betiltotta az értékpapír-forgalmat és más államok fizetőeszközeinek használatát. A
stabilizációs kísérletek (így a termelés és a kereskedelem központosítása április 19-én, a
Népgazdasági Tanács felállítása május 19-én) eleve kudarcra voltak ítélve, mivel az FKT azokat
nem új értékek megteremtésére, hanem a meglévők elkobzására és újraelosztására alapozta (az
államosításokon túl például az élelmiszer-beszolgáltatási rendszer bevezetése április 26-án).
Az FKT is kísérletet tett a nemzetiségekkel való kiegyezésre. Külön nemzetiségi népbiztosságok
alakultak, s az április 6-i nyelvrendelet engedélyezte bármely, Magyarországon beszélt nyelv
hivatali használatát. Átvették a Magyar Népköztársaság alatti autonóm Ruszka Krajnát és
Slovenská Krajinát, s július 16-án megjelent az FKT rendelete autonóm német nemzetiségi
területről. A vezetés törekedett tömegbázis kialakítására. Elsősorban a szervezett városi
szociáldemokrata munkásságra számított, ennek adott (előzőleg államosított) szociális lakást, s
üdültette gyermekeit a Balatonon. Ennek ellenére a munkásság egyes rétegei és a juttatásokból
kirekesztett alkalmazottak egy idő után már sztrájkoltak is. A lakosság nagy részét kitevő
parasztságból még a szegényebb rétegeket sem tudta megnyerni, miután a földosztás folytatása
helyett azonnal hozzákezdett a kollektivizáláshoz és bevezette a beszolgáltatást. Nem véletlen,
hogy az új hatalom elleni felkelések nagyobb része vidéken tört ki. A tudományos és a kulturális
élet, s az oktatás “lefejezése” miatt az értelmiség hamar szembefordult a Tanácsköztársasággal,
miként annak vallás- és egyházellenessége miatt az egyházak is. Az egyes rétegek elfordulása
miatt egymást érték a felkelések, az első április 7-én robbant ki Sárospatakon. Június 334-én az
FKT már az egész Dunántúlt hadműveleti területté nyilvánította a sorozatos felkelések nyomán. A
tömegbázist a vezetés elhibázott elvi intézkedései is szűkítették. Ilyen volt az MSZP nevének
június 13-i megváltoztatása (annak első és egyetlen kongresszusán) Szocialista-Kommunista
Munkások Magyarországi Pártjára, amely az állampárt élcsapat jellegét volt hivatott kifejezni a
tömegpárttal szemben, de amely a szervezett szociáldemokrata munkásság egy részét is
eltávolította a pártvezetéstől. Mivel az FKT semmilyen bel- és külpolitikai, illetve társadalmi
problémát nem tudott megoldani, az ország általános válsága és nemzetközi elszigeteltsége
fokozódott, a Tanácsköztársaság bukása törvényszerű volt. Ezt a külföldi katonai intervenció
csupán siettette, de nem okozta.
A Magyar Népköztársaság fegyveres erejét 1918. november közepén kezdte megszervezni a
szélsőségesen pacifista és a teljes leszerelést óhajtó Linder Béla hadügyminiszter bukása után 9-
én kinevezett Bartha Albert. November 11-én kiáltványt adott ki Magyarország Szent István-i
határainak védelméről, s rendeletet alkotott három testületből álló magyar nemzeti fegyveres erő
felállításáról: Hadsereg (sic!), Nemzetőrség, Polgárőrség. E rendeletet gróf Károlyi Mihály
miniszterelnök aláírásával 13-án hirdették ki. A Hadsereg megnevezés nem terjedt el, mivel ez
alatt akkor a volt Osztrák–Magyar Monarchia közös Hadseregét értették. November 16-tól, a
köztársaság kikiáltásától feltűnt a néphadsereg név (mint ahogy az ország Népköztársaság, a
kormány Népkormány, amely néptörvényeket tesz közzé). 1919. január 25-én Bőhm Vilmos
megbízott hadügyminiszter előírta a magyar előtag bevezetését minden katonai, nemzetőr és
polgárőr szervezet megnevezése előtt. Ettől kezdve terjedt el a magyar néphadsereg elnevezés,
amely azonban soha nem vált hivatalossá, az a Hadsereg maradt 1919. február 22-ig, amikor
közzétették a hadügyminiszter rendeletét 70 ezer fős önkéntes (zsoldos) hadsereg felállításáról.
Ez de jure megszüntette a fegyveres erők mindhárom alkotóját, s hivatalos megnevezésként
bevezette a Magyar Népköztársaság Önkéntes Hadserege nevet. A köznyelvben ez sem terjedt el.
A Hadsereget felállító 1918. november 13-i rendelet az aznap aláírt belgrádi konvenciónak
megfelelően 6 gyalog-, 2 lovashadosztályban és 8 tüzérdandárban határozta meg nagyságát, az
1896-ot követő 5 évfolyam visszatartására és behívására alapozva azt. Katonai közigazgatása 5
katonai kerületből állt: I. Kolozsvár, II. Budapest, III. Szeged, IV. Kassa, V. Pozsony. November 28-
án rendeletet adtak ki a m. kir. Honvédség hazaérkező és visszamaradt állományának
leszerelésére, de a tényleges (ma hivatásos) állománynak lehetőséget biztosítottak az átlépésre.
November végére a létszám meghaladta a 30 ezer, s december végére elérte a 70 ezer főt. A
február 22-i rendelet felállította a Dunaőrséget és a Székely Különítményt is, amelynek neve
(etnonímiája alapján) székely hadosztályként terjedt el. Az önkéntes haderőbe történő jelentkezés
alsó korhatára 24 év volt, s a Tanácsköztársaság kikiáltásáig abba csupán 5000 önkéntes
jelentkezett. Fegyverzete erősen hiányos volt, ám eleinte ezzel is helyt tudott állni a történelmi
Magyarország védelmében. Később hadrafoghatósága a politikai manőverek hatására
fokozatosan csökkent.
A Forradalmi Kormányzótanács 1919. március 22-i, “Mindenkihez!” című kiáltványában hirdette
meg a Vörös Hadsereg megszervezését. Az erről alkotott rendeletet 30-án tették közzé (24-i
keltezéssel). Ez proletárhadsereget definiált, amelynek funkciója “a forradalmi proletárság
védelme minden külső és belső ellenséggel szemben”, illetve “a világproletárság felszabadítása”
volt. Ez elriasztotta a tiszteket, ám egy részük később vállalta a szolgálatot, mivel csak a Vörös
Hadseregen belül látták lehetségesnek Magyarország területi integritásának védelmét. Első
alakulata március 29-én alakult meg. Április 9-én rendeletben hívták be az 1918. október 1-jén
tényleges állományban volt tiszteket (a honvédtiszteken túl a közös Hadsereg volt tisztjeit is). 3
hónap alatt 200 ezer fős hadsereg felállítását célozták meg, a néphadsereg szervezeti kereteinek
átvételével, amelyhez a március 24-i rendelettel munkás-tartalékzászlóaljakat csatoltak.
Szervezése eleinte nehezen haladt. A toborzottak száma április 1-jén 20.640 fő volt, a vezető
szerveknél és a csapatoknál káosz uralkodott, a népbiztosság vezetői ellentétes koncepciókat
dolgoztak ki. Ezért április 12-én az FKT forradalmi törvényszékeket állított fel, 14-én feloszlatta a
katonatanácsokat, és szovjet-orosz mintára bevezette a parancsnok melletti politikai megbízotti
(komisszári) intézményt. Május 2-án 18-45 éves korig mozgósította a munkásságot. Április 6-án a
népbiztosság elrendelte 3 nemzetközi ezred megalakítását, 15-én kiadta az első hadrendet: 6
vöröshadosztály, székely hadosztály, tengerészdandár, nemzetközi ezredek, 8 munkásezred és
munkás-tartalékzászlóaljak. 18-án, a román hadjárat kezdete után 2 nappal felállította a Keleti
Hadsereg Parancsnokságát. Május 4-én a hivatalos megnevezést Munkások és Parasztok
Forradalmi Vörös Hadseregére változtatta.
A május 5-én kiadott, Stromfeld Aurél által kidolgozott hadrend teljesen átszervezte a Vörös
Hadsereget. A harcoló csapatok vezetésére osztrák–magyar mintára felállította a Hadügyi
Népbiztosságnak mellérendelt Hadsereg-főparancsnokságot, s annak alárendelve 3
hadtestparancsnokságot. A román frontot tartó ceglédi I. hadtestbe a 2. vöröshadosztály és a
budapesti csoport (május 8-tól 7. vöröshadosztály) tartozott. A székesfehérvári II. hadtestbe az
összes dunántúli fegyveres szerveződést sorolták be. A csehszlovák arcvonalat tartó hatvani III.
hadtestet az 1., 4., 6. vöröshadosztály és a székely hadosztály alkotta, noha ez utóbbi április 27-
én román hadifogságba került. A 3., 5. vöröshadosztály és a tengerészdandár a Hadsereg-
főparancsnokság közvetlen alakulata lett. A budapesti helyőrség (május 15-től IV. hadtest)
kötelékébe tartoztak a Vörös Őrség tábori zászlóaljai és az erődítési munkálatokat végző
hídfőhadosztály. A Vörös Hadsereg május végére érte el legnagyobb harcértékét: 115
gyalogzászlóalj, 84 géppuskásszázad, 8 lovasszázad, 14 tábori és 2 hegyi ágyúsüteg, 20 tarackos
és 3 nehézüteg, 16 műszaki század, 8 repülő század; 2 nemzetközi ezred, 8 munkásezred;
összesen 109.772 fő, 365 löveg, 16 aknavető, 12 páncélvonat, 1 páncélgépkocsi, 20-30 harci
repülőgép. A Clemenceau–Kun jegyzékváltásokat követő felvidéki visszavonulás demoralizálta az
addig eredményesen harcoló hadsereget, a július 20-i tiszai offenzíva összeomlása és a román
átkelés a Tiszán pedig széthullását eredményezte. Augusztus 346-án a Peidl-kormány hivatalosan
is feloszlatta az addigra javarészt magától felbomlott Vörös Hadsereget.
A Vörös Hadsereg legsikeresebb hadművelete az északi hadjárat volt. Célja a Felvidék és
Kárpátalja magyarlakta területeinek felszabadítása, a borsodi és a nógrádi iparvidék
visszafoglalása, a csehszlovák és a román hadsereg egymástól való elvágása, a Tisza felső
folyásától a román hadsereg oldalba támadása, a Szlovák Tanácsköztársaság megteremtésének
elősegítése, s a szovjet-orosz hadsereggel való összeköttetés lehetőségének kialakítása volt.
Megindításáról az FKT és a Hadsereg-főparancsnokság május 21-i közös ülése döntött. Stromfeld
Aurél vezérkarfőnök május 27-én hadműveleti utasítás formájában adta ki az általa kidolgozott
tervet. A III. hadtestnek (1., 4., 6. hadosztály, 3., 10. dandár, parancsnok Landler Jenő) kellett a fő
támadást indítania Sátoraljaújhely–Kassa–Szepsi; az 5. hadosztálynak önálló támadást
Rimaszombat–Rozsnyó–Tiszolc; a 3. hadosztálynak Losonc–Zólyom; az 1. dandárnak Léva
irányába. Az I. hadtest feladata a román hadsereg feltartóztatása volt a Tisza vonalán. A
hadműveletbe beosztott magyar erők harcértéke 73 gyalogzászlóalj, 46 üteg és 1 páncélvonat, a
velük szemben álló csehszlovák csapatoké 90 gyalogzászlóalj, 32 üteg és 1 páncélvonat volt. Az
Ipoly felső folyásától keletre a csehszlovák kelet-szlovákiai hadtest (3., 6. hadosztály, parancsnok
Edmond Hennocque francia tábornok), nyugatra a nyugat-szlovákiai hadtest (4., 7. hadosztály,
parancsnok Luigi Piccione olasz tábornok) állt. A hadműveletet megelőző harcokban a Vörös
Hadsereg május 10-én visszafoglalta Szécsényt, 12-én Füleket, 21-én Miskolcot, 29-én Putnokot,
Losoncot és Ipolyságot. A hadjárat május 30-án 0430-kor indult. A jobbszárnyon az 1. hadosztály
Tiszalucnál átkelt a Hernádon, de egy román ellenlökés aznap visszavetette a jobb partra. A 6.
hadosztály birtokba vette Szikszót, és a román–csehszlovák csapatok csatlakozásánál az
épségben elfoglalt gesztelyi hídon átkelt a Hernád bal partjára. Az 5. hadosztály kivetette a
cseheket Putnokról. Az 5. hadosztály visszafoglalta Losoncot. Az 1. dandár jobbszárnya
visszafoglalta Ipolyságot, balszárnya átkelt az Ipoly torkolatánál, és Garamkövesdnél elérte a
Garamot. Május 31-én a III. hadtest elvágta egymástól a román és a csehszlovák hadsereget. Az
5. hadosztály áttörést harcolt ki, jobbszárnyán birtokba vette Edelényt, balszárnyán
Rimaszombatot. A III. hadtest második lépcsőként harcba lépő 4. hadosztálya Szerencs
térségében áttörte a román védelmet. Ez kimozdította az 1. és a 6. hadosztályt is, az előbbi
visszavette Forrót, az utóbbi Szendrőt. Az 5. hadosztály visszafoglalta Tornaalját, és elérte
Sajógömört. Az 1. dandár visszafoglalta Lévát. Június 2-án a csehszlovák 7. hadosztály két
sikertelen ellenlökést indított Lévánál és Losoncnál. A román hadsereg visszavonult a Tisza bal
partjára, fedezetlenül hagyva a csehszlovák balszárnyat. Június 3-án az 1. dandár visszafoglalta
Érsekújvárt. Június 5-én a csehszlovák erők megkezdték a visszavonulást. Az 1. hadosztály 5-én
visszafoglalta Sárospatakot és Sátoraljaújhelyet, a 6. hadosztály 6-án Kassát, a 3. hadosztály 6-
án Korponát és Selmecbányát, 7-én Zólyomot. Az 1. dandár 6-án átkelt a Garamon, és 7-én
Verebélynél elérte a Zsitvát. Az 5. hadosztály 7-én visszafoglalta Tiszolcot, 9-én Jolsvát és 10-én
Rozsnyót, a 4. hadosztály 9-én Tőketerebest és Gálszécset, a 6. hadosztály 9-én Eperjest és 10-
én Bártfát, a 3. hadosztály 10-én Körmöcbányáig jutott. Az északi hadjárat ezzel elérte maximális
kiterjedését. A Clemenceau–Kun jegyzékváltások nyomán június 12-én az FKT leállította a
támadást, s 29-én elrendelte a visszavonulást.
Alig másfél hónappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után megkezdődött az ellenforradalom
szervezése. Az ellenforradalmi rendszer az 1919–1944 közötti magyar állam egyik önelnevezése
(etnonímiája) volt. Az ún. őszirózsás forradalom nyomán létrejött köztársaság idején az ennek
megdöntésére szerveződő jobboldali politikai mozgalmakat nevezték először ellenforradalminak, s
a Tanácsköztársaság idején szinte minden ellenzéki politikai irányzatot ide soroltak. Az annak
bukása után hatalomra kerülő keresztyén-nemzeti irányzat öntudatosan nevezte magát
ellenforradalminak, hiszen célja az 1918–1919. évi forradalmak következményeinek radikális
felszámolása, egy új típusú politikai berendezkedés megvalósítása és egy új forradalom
megakadályozása volt. Mivel ez a hatalom a forradalmak ellenében, azok totális tagadásaként
került uralomra, pontos önmeghatározása volt az ellenforradalom. Az akkor közelről sem pejoratív
értelmű fogalom gyorsan átment a köztudatba, és 1944-ig általánosan használt kategóriává vált
Magyarországon.
Az első ellenkormány gróf Károlyi Gyula miniszterelnök vezetésével alakult meg Aradon, 1919.
május 5-én. Megalakulását kiáltványban jelentette meg, amelyben legfőbb célkitűzéseként a
“bolsevizmus megsemmisítését, az egyéni szabadságra, a vagyonra és a munkára való jog
megóvását és egy fegyelmezett fegyveres hatalom – csendőrség – megszervezését” határozta
meg. Érdemi tevékenységet nem tudott kifejteni, miután a román hadsereg május 9-én a
Szegedre utazó miniszterelnököt kormányának több tagjával Mezőhegyesen feltartóztatta és
internálta. A második Károlyi-kormány május 30-án alakult meg a francia hadsereg megszállta
Szegeden. Alapvető célkitűzése a bécsi Antibolsevista Comitéval összhangban a proletárdiktatúra
megdöntése volt, amelyhez francia támogatásra számított. Június 6-ától hadügyminisztere Horthy
Miklós altengernagy volt, akinek irányításával megkezdődött a Nemzeti Hadsereg szervezése.
Ahogyan ez előrehaladt, úgy csökkent a kormány szerepe, s a francia támogatás elmaradása, az
önálló katonai akció letiltása, illetve az ellenforradalmi erők belső viszálykodása július 12-én új
ellenkormány megalakításához vezetett. A Károlyi-kormányt Bécsben gróf Bethlen István
képviselte, összeköttetést tartva az ottani Antant-missziókkal. Bethlen 1919. április 12-én alakította
meg a bécsi Antibolsevista Comitét (Bécsi Comité, Bolsevikellenes Bizottság), s az Horthy Miklós
kormányzóvá választásáig működött, Bethlen elnöksége alatt. Tagjai a vörösterror elől Ausztriába
menekült arisztokraták, tisztek, polgári tisztviselők voltak, akik eredetileg az önálló magyar
királyság megteremtését akarták elérni. A 30–40 fős irányító testület mellett politikai, katonai,
diplomáciai és egyéb albizottságok, illetve fegyveres különítmények működtek. Fontos szerepe
volt a nyugat-magyarországi felkelés előkészítésében is. Kiterjedt magyarországi és európai
hírszerző hálózattal, valamint Bécsben újsággal és illegális katonai toborzóirodákkal
35rendelkezett. Hasonló nevű szervezet Szegeden is működött 1919. április 25-től augusztusig,
ám a Kelemen Béla, egykori Csongrád vármegyei és szegedi főispán vezette testület nem tett
szert jelentős szerepre.
A harmadik ellenkormányt Ábrahám Dezső alakította meg Szegeden. Tevékenységét mindvégig a
megszálló francia csapatok parancsnoksága legalizálta, ahogy a Nemzeti Hadsereg alakulatainak
szervezése is jóváhagyásuk által történhetett. Miután Ábrahám nem vette be kormányába Horthy
altengernagyot, az 1919. július 15-én a minisztertanács jóváhagyásával függetlenítette magát a
kormánytól. Három nappal korábban, miután Ábrahám kinevezte hadsereg-főparancsnokká, saját
vezénylete alatt megszervezte a Nemzeti Hadsereg Főparancsnokságát. E szerv nem csupán
katonai, de katonapolitikai vezető szervvé is vált. Horthy kiáltványt bocsátott ki. Ebben, amelyet
megkíséreltek eljuttatni valamennyi ellenforradalmi szerveződéshez, Horthy fogalmazásában “az
összes magyar nemzeti haderők fővezérletét” vette át. Ez augusztus 15-én valósult meg, amikor
Budapesten Friedrich István miniszterelnök jelenlétében József Ágost királyi herceg kormányzó e
funkcióba kinevezte. A Főparancsnokság augusztus 9-én alakult át Fővezérséggé, miután Paul de
Lobit tábornok, a magyarországi francia megszálló csapatok parancsnoka lehetőséget adott a
Nemzeti Hadseregnek az elindulásra a Dunántúlra. A szűken vett katonai vezetésre augusztus 12-
én a Fővezérségen belül megalakították a Nemzeti Hadsereg Vezérkarát. A Fővezérséget 1920.
március 1-jei kormányzóvá választásáig Horthy vezette mint fővezér, ezt követően megszűnt.
Megjegyzendő, hogy a későbbi Honvéd Vezérkaron belül is volt Fővezérség, azonban annak
funkciója a hadra kelt seregtestek hadműveleteinek irányítása, személyi pótlása és anyagi ellátása
volt. 1944. augusztus 24-én emelték hadilétszámra, amikor Magyarországot a román átállás
nyomán elérte a front.
A Magyar Nemzeti Hadsereg az 1919-ben létrejövő ellenforradalmi rendszer, majd a független
Magyar Királyság fegyveres ereje volt 1919–1921 között. Politikai szerepe mindvégig erősebb volt,
mint a hadseregeké általában. 1919. június 9-én Szegeden Horthy Miklós altengernagy bocsátott
ki felhívást felállításáról, másnap a Károlyi-kormány rendelte el megszervezését. A köznyelvben az
eleinte néhány száz fős, főleg tiszti és altiszti századokból álló fegyveres erő neve a Magyar
előtag nélkül, Nemzeti Hadseregként terjedt el. 1920. április 1-jén bevezették a magyar királyi
előtagot minden katonai szervezet, állami intézmény stb. hivatalos megnevezése előtt,
megnevezése ettől kezdve Magyar Királyi Nemzeti Hadsereg, a köznyelvben továbbra is Nemzeti
Hadsereg volt. Mellette még egy ideig Nyugat-Magyarországon “önálló életet élt” a legitimista
haderő, amely báró Lehár Antal ezredes vezetésével 1919. augusztus 5-én lépte át az osztrák–
magyar határt, s szombathelyi főhadiszállásáról a Nemzeti Hadsereg részének nyilvánította erőit.
Lehár egy ideig együttműködött Horthyval: 1920. február 25. és március 31. között ő irányította a
tiszántúli bevonulást. A “Lehár-kérdés” ennek ellenére csak a budaörsi csata után oldódott meg,
amelyben Lehár a király hadügyminisztereként vett részt.
1919. augusztus 22-én Horthy rendeletet adott ki az 1918 őszéig fennállott m. kir. honvéd katonai
közigazgatás újjászervezéséről, öt katonai körletparancsnokságot állítva fel: I. Budapest, II.
Siófok, III. Szombathely, IV. Kaposvár, VI. Miskolc (a szegedi V. körletparancsnokságot a rendelet
nem említi, a Fővezérség Siófokra távozását követően ott hátramaradt parancsnokságot eleve
annak tekintették). A debreceni VI. körletparancsnokságot csak 1920. május 1-jén alakították meg,
a román kivonulás után. A katonai körletparancsnokságok felügyelték a polgári közigazgatást is. A
katonai és a polgári közigazgatást Horthy 1919. szeptember 14-én választotta ketté. November
25-én Horthy elvileg alárendelte magát a Huszár-kormánynak, ám a gyakorlatban továbbra is
függetlenül cselekedett. A Nemzeti Hadseregbe jelentkező tisztekkel szemben a hadügyminiszter
1919. augusztus 16-án igazolás lefolytatását rendelte el. 1920 végéig, az eljárások lezárásáig
5446 tényleges tisztet igazoltak, 310-et leszereltek, 350-et büntető eljárás alá utaltak. A frontokról
és a hadifogságból hazaérkező tartalékos tiszteket is igazolás alá vonták, ám aki visszatért polgári
foglalkozásához, mentesült a további eljárás alól.
A Nemzeti Hadsereg létszáma 1919. augusztus közepére haladta meg a 4000 főt. Ebben része
volt a Horthy által augusztus 7-én elrendelt toborzásnak. A toborzottakat az augusztus 8-án
Szegeden a franciáktól átvett 5369 puskával, 101 géppuskával és 9 löveggel fegyverezték fel.
Augusztus 22-én Horthy elrendelte a sorozást. Október közepére a létszám túlhaladta a 30 ezer
főt. Az ekkor működő 7 gyalogzászlóalj, 1 huszárezred, 2 géppuskás osztag és 6 üteg számára
Ausztriából vásároltak titokban fegyvert. November 30-án a létszám már 56 ezer fő volt, ebből 34
ezer az ún. csendőrtartalékba tartozott, amely karhatalmi célzattal kikülönített, egyben az Antant
és a megszálló román parancsnokság előtt rejtett alakulatokat takart. A létszám 1920. február 1-
jén 100.209 fő volt, ebből 14.933 tiszt és 5309 altiszt, ami 7 gyaloghadosztály, 1 lovashadosztály
és a csendőrtartalék között oszlott meg. A Csendőrség és a Rendőrség együttes létszáma
ugyanekkor 17.341 fő volt. A toborzás és a létszámnövekedés 1920 tavaszán állt meg: már folytak
a béketárgyalások. A trianoni béke katonai határozványaiból következő létszámleépítés és a
karhatalomba történő átmentés eredményeként november 1-jén az ún. csapatalakulatoknál már
csak 37.500 főt mutattak ki, a karhatalmi formációk összesített létszáma ugyanekkor 56.540 fő
volt, az augusztus 1-jei kimutatás szerint a 60.000 puskával, 494 géppuskával, 251 golyószóróval,
116 löveggel, 33 aknavetővel és 21 gránátvetővel.
A Nemzeti Hadsereg részei voltak vagy ahhoz valamilyen módon kapcsolódtak a különféle
különítmények. A fogalom az “egy adott feladatra kikülönített kötelék” összevonásából származik,
és eredetileg kisebb alkalmi csoportosítások megnevezésére szolgált. Az első világháború idején
különítménynek neveztek egyes konkrét feladatok végrehajtására (korabeli megnevezéssel
vállalkozásokra) kikülönített csoportokat. A tengerészgyalogság hivatalos megnevezése partra
szálló különítmény volt, s a m. kir. Csendőrségen belül is állítottak fel állandó különítményeket. A
fogalom az őszirózsás forradalom, a Magyarországi Tanácsköztársaság alatt és az azt követő
ellenforradalmi 36rendszer első éveiben ment át a karhatalmi, a politikai nyomozási feladatok,
továbbá a statáriális ítéletek végrehajtására szervezett belügyi, katonai és félkatonai alakulatok
elnevezésére. Többségüket parancsnokuk neve alapján emlegették.
A Tanácsköztársaság idején főként vörösőrökből és vöröskatonákból hoztak létre különítményeket,
kezdetben a népbiztosok, a rögtönítélő bíróságok, a direktóriumi elnökök, valamint a különféle
politikai megbízottak mellett. Az ellenforradalmi tüntetések, megmozdulások leverésére,
megtorlására kiküldött különítmények egy része hivatalosan terrorcsoportnak vagy
terrorkülönítménynek nevezte magát. Az első ilyen alakulat a Lenin-fiúk elnevezésű karhatalmi
század volt, amelyet Cserny József volt bőrmunkás vezetésével, 1919. március végén hoztak
létre. Legmegbízhatóbb tagjaiból május közepén megalakították a Belügyi Népbiztosság Politikai
Nyomozó Osztályát, a többiek továbbra is a Forradalmi Kormányzótanács gödöllői
főhadiszállásának karhatalmi és ítélet-végrehajtó alakulataként működtek. A 60-80 fős Osztály
Korvin Ottó vezetésével az ellenforradalmi vezetők felkutatását, vallatását, esetenként kivégzését
végezte. A legkegyetlenebb kommunista belügyi alakulatok közé tartozó Cserny-különítmény az
elfogottakat gyakran megkínozta, az ellenforradalmi szervezkedéssel vagy más politikai
bűncselekménnyel gyanúsítottakat többnyire a helyszínen felkoncolta, s számos esetben
fegyverrel verte szét a tüntetéseket. A legtöbb statáriális kivégzést a rögtönítélő bíróság funkcióit is
ellátó Frontmögötti Bizottság eszközölte. A Szamuely Tibor vezette Bizottságot formailag június
20-án állították fel e néven, de már április végétől működött. Ő és a Lenin-fiúk részlegeiből
kiválasztott csoportja külön erre a célra felszerelt vonattal járta az országot. A gyanúsítottakat
általában lakóhelyük főterén vagy főutcáján az út menti fákra akasztották fel. Csak az Alföldön
több mint száz embert likvidáltak, ezért a Szamuely-különítmény szerelvényét a lakosság
halálvonatként emlegette.
Számos kisebb-nagyobb egyéb különítményt is felállítottak. A fentieken kívül a leghírhedtebbek
közé tartozott a Kalocsa környéki megmozdulást leverő Petzkay-zászlóalj, Bandl Ferenc
budapesti, Stern Mózes debreceni, s Tóth (álnéven Anocskai) Béla makói karhatalmi
különítménye. A Budapesten működő Anarchista Csoport a proletárdiktatúra “kiszélesítését”, majd
a bukást követően annak visszaállítását szorgalmazta, s eszméi később hatással voltak a nyugat-
európai szélsőbaloldali terrorista szervezetekre, például az olasz Vörös Brigádokra is. A
különítmények része a statáriális kivégzések mellett rabolt, fosztogatott és kegyetlenkedett. Sok
ártatlan embert megöltek, több ezer embert bebörtönöztek. Az elfogottakat kivégzés előtt
esetenként megalázták, megkínozták, megcsonkították, nyomorékká verték. A vörösterror
irányítója Szamuely Tibor, 1919. április 21-től az arcvonal mögötti terület teljhatalmú biztosa,
június 20-tól a Frontmögötti Bizottság elnöke, illetve március 21-től hadügyi népbiztoshelyettes,
április 3-tól június 24-ig közoktatásügyi népbiztos volt. A Tanácsköztársaság bukása után az
elfogott különítményesek közül a rögtönítélő bíróságok ítéletei alapján 20 főt kivégeztek, többeket
súlyos börtönbüntetéssel sújtottak. Az 1921-ben kiadott Fehér Könyv szerint a különféle fegyveres
formációk összesen 587 kivégzést hajtottak végre, a letartóztatások nyomán eltűntek és
öngyilkosságot elkövetők számáról nem állnak rendelkezésre megbízható adatok. Dr. Váry Albert
koronaügyész 1922-ben ügyészségi jelentések és bírósági ítéletek alapján a kommün fennállása
idején 590 erőszakos halálesetet konstatált. A vörös uralom áldozatai c. könyvében publikált
adatai szerint 195 személy az ellenforradalmi felkelők és a vörös karhatalmi alakulatok közötti
fegyveres összecsapásokban esett el, 144 főt végeztek ki a forradami törvényszékek ítéletei
alapján, 94 fő egyéni terrorcselekmény áldozatául esett, 66 főt végeztek ki köztörvényes
bűncselekmény (rablás, gyilkosság) miatt vagy vesztette életét egyéb közönséges összetűzés
során, 11 főt végeztek ki parancsmegtagadás és 7 főt ellenség javára való kémkedés miatt, 10 fő
gondatlanság vagy véletlen áldozatává vált, 2 személy öngyilkosságot követett el, s 61 esetben a
tényállás nem volt megállapítható.
A vörösterror váltotta ki a fehérterror kezdeti fázisát, így például a Petzkay-zászlóalj
kegyetlenkedése indukálta a Héjjas-különítmény fellépését. A szegedi Fővezérség több kisebb-
nagyobb különítményt hozott létre. Az első tiszti különítményeket Horthy Miklós fővezér rögtönítélő
bírósági jogkörrel is felruházta, hogy végrehajthassák a Tanácsköztársaság funkcionáriusai és
különítményesei elleni megtorlásokat. Tevékenységük elérte a román megszállókkal kollaborálókat
is. A kommunista különítményekhez hasonló kegyetlenkedéseik és csoportos kivégzéseik miatt
(amiben szerepet játszott a vörösterror visszahatása) különösen rossz hírűvé vált Bibó Dénes,
Balogh Ferenc, Francia Kiss Mihály, Héjjas Iván, gróf Jankovich Bésán Endre, Kovarcz Emil,
Kreybig Rudolf, Madary Antal, Ostenburg-Moravek Gyula, Pirkner Ernő, Rácz Kálmán, Siebenlist
Nándor és Vannay [Hertelendi] László karhatalmi osztaga. Egy részüket a Fővezérség állította fel
(például a Madary-századot), más részük spontán szerveződött (például a Jankovich-
különítmény). Néhány tevékenysége közben nagyobb különítményeket követett (így Madary
Prónayt, Francia Kiss Héjjast). Több különítményt szervezett az Ébredő Magyarok Egyesülete is.
Ezek tevékenysége 1919 augusztusától az utódállamok magyarlakta vidékeire is kiterjedt. Tagjai
1919–1923 között számos politikai merényletet és terrortámadást követtek el baloldali személyek
és intézmények ellen. A Duna–Tisza közén működő Héjjas-különítmény a fehérterror egyik
legkíméletlenebb megvalósítója lett. Az eredetileg a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság elleni
akciókra létrehozott Jugoszláv Légió Dél-Magyarországon, a Csehszlovákia elleni akciókra
alakított Kárpátukrán különítmény északkeleten folyt be a fehérterrorba. A Magyar
vadászkülönítmény vasúton járta az országot. Az Ostenburg-különítmény a Dunántúlon működött.
Az Ausztria ellen Nyugat-Magyarország megtartására szervezett Osztrák Légió a nyugat-
magyarországi felkelésig vett részt a fehérterrorban. A legprominensebb, s időben az első
fegyveres alakulat a Prónay-különítmény volt. Báró Prónay Pál százados 1919 májusában
szervezte meg, s csak a Lajta-bánság felszámolásakor szűnt meg. A fehérterrorban több kisebb
különítménynek volt még része (így a Freisberger-, a Martiny-, a Salm- és a Sárközi-csoportnak).
A 37Közélelmezésügyi különítmény az élelemtermelést, -beszolgáltatást és -elosztást felügyelte
Pacor Vilmos vezérőrnagy parancsnoksága alatt. 1919–1920-ban működött még a Halálfejes
Kopjások, a Jász-Kun Brigád és a Szentgáli Különítmény. A karhatalom létrehozását célzó
toborzás 1919 decemberétől kiterjedt az állami hivatalokra és a felsőfokú tanintézetekre is.
Összesen 1500 fővel, “sportegylet” elnevezéssel karhatalmi különítmények működtek például a
soproni, a debreceni, a magyaróvári, a keszthelyi és a kecskeméti felsőfokú iskolákban. A
Friedrich-kormány is alakított rendőri és politikai nyomozó különítményeket, közülük hírhedtté vált
a Belügyminisztérium Országos Központi Nyomozó Testület, közkeletű nevén a Margit körúti
különítmény.
A különítmények tevékenysége a Tanácsköztársaság idején kezdődött, majd annak bukása után
erősödött fel, oly mértékben, hogy az már felkeltette az Antant figyelmét is. A fehérterror
kivizsgálására a békekonferencia missziót küldött Magyarországra. 1919. szeptember 24-25-én
Nathan Horowitz ezredes, a Szövetséges Katonai Misszió amerikai tagja Horthy Miklós fővezér
siófoki főparancsnokságára látogatott. A Horowitz-jelentés megállapította, hogy bár több kétségbe
vonható jogosságú gyilkosság előfordult, illetve zsidókat is bántalmaztak, a Nemzeti Hadseregnek
ezekhez nem volt köze, a hatóságok sokat (de nem mindent) tettek az egyéni kilengések
megakadályozására, s összegezve “alaptalannak” nevezte a fehérterrorra vonatkozó
híreszteléseket. Október 23-án érkezett a magyarországi belpolitikai viszonyok kivizsgálására a
békekonferencia megbízásából Budapestre Sir George Clerck brit diplomata. Jelenlétében Horthy
fővezér november 6-án egyezséget kötött a pártok vezetőivel a kormány és a Fővezérség
viszonyáról, s szavát adta, hogy nem vezet be katonai diktatúrát. Ennek alapján, a
békekonferencia jóváhagyásával vonulhatott be 16-án a fővárosba, amely azonban nem kerülte el
a fehérterrort.
Horthy maga kezdett hozzá a fehérterror felszámolásához, s az 1920. március 1-jei
kormányzóválasztás után gyorsult fel. A fehérterror mindezek ellenére még egy-másfél éven át,
bár egyre csökkenő intenzitással, de folytatódott, s ez vezetett ahhoz, hogy 1919. október 18-án a
Szövetségközi Ellenőrző Bizottság a Rendőrség és a Csendőrség (közös) főfelügyelőjévé és
ellenőrévé nevezte ki az amerikai Harry E. Yates ezredest, illetve hogy a Nemzetközi
Szállítómunkás Szövetség 1920. június 20-tól bojkottálta a magyar érdekeltségű szállításokat. A
felszámolás folyamán az állam arra hivatkozhatott, hogy az 1912:LXIII. törvénycikk biztosította
kivételes hatalom még érvényben van: azt a Nemzetgyűlés 1920. április 28-án a leendő
békeszerződés megerősítésétől számított 1 évre meghosszabbította, s csak 1922. július 26-án
szüntette meg (bár ennek jelentőségét enyhítette, hogy a kormány 1920. december 24-én
részleges amnesztiarendeletet adott ki az 1918–1919-es események résztvevőire, s hogy a
Nemzetgyűlés 1921. március 16-án elfogadta az állami és társadalmi rend hatályosabb
védelméről szóló 1921:III. törvénycikket).
A különítmények felszámolását nehezítette, hogy azok az új államhatalom (egyik) fegyveres
bázisát képezték, bár éppen a fehérterrorhoz játszott szerepük lassította az új államhatalom
konszolidálását. A főleg tisztek vezette ellenforradalmi különítményeknek szerepük volt Horthy
hatalomra juttatásában (kormányzóvá választásában csak a Prónay- és az Ostenburg-
különítménynek), illetve magvát képezték a Nemzeti Hadseregnek. Felszámolásuk állomását
jelentette 1920. január 11-i integrálásuk a Nemzeti Hadseregbe: belőlük a gyaloghadosztályok
kötelékében 10. zászlóaljként 1-1 vadászzászlóaljat létesítettek. Az 1000-1600 fős
vadászzászlóaljak mellett rohamosztag, rohamszakasz és “sportegylet” elnevezéssel egyéb
különítményeket is szerveztek. A nemzetközi tiltakozások hatására Horthy 1920 tavaszán
erélyesebb lépéseket tett. A 41.139/HM.eln.-1920. számú rendelet megszüntette a rögtönítélő
bíráskodást, és előírta az atrocitások és a kivégzések Horthynak való jelentését. 1920 tavaszától a
bűncselekményeket elkövetett különítményesek ellen Horthy kormányzó utasítására eljárást
indítottak. Június 12-én Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök rendeletben oszlatott fel
minden, 1919-ben alakított félkatonai fegyveres alakulatot, 13-án megszüntette a katonai szervek
polgári személyek feletti hatáskörét, 17-én pedig a Nemzeti Hadsereg nemzetvédelmi
szolgálatának polgári jogosítványait. Ez azonban Tájékoztató (“T”) szolgálat néven, leplezett
módszerekkel továbbra is politikai nyomozó tevékenységet végzett, és benne maradtak az oda
húzódott különítményesek is. Július 4-én a Nemzeti Hadsereget kivonták az internálások
végrehajtásából. Augusztus 19-én a Nemzetgyűlés elfogadta az alkotmányosság helyreállításáról
és a kormányzói jogkör kibővítéséről szóló 1920:XVII. törvénycikket, ezzel megszűnt a statárium.
Egyes vezetők és parancsnokok azonban szabotálták a végrehajtást, az elbocsátott
különítményeseket a Nemzeti Hadsereg és az Ébredő Magyarok Egyesülete ún. nemzetvédelmi
egységeibe osztották be, s beléptek a Nyugat-Dunántúlon szerveződő ún. ébredő
szabadcsapatokba. Több esetben (beleértve a legrosszabb hírűeket is, így Bibó Dénest, Balogh
Ferencet, Francia Kiss Mihályt, Héjjas Ivánt, Kovarcz Emilt, Prónayt, Vannay Lászlót) csak
látszatvizsgálatokat és -pereket folytattak. Felmentésük érdekében nyomást gyakoroltak a fajvédő
szervezetek és a jobboldali titkos társaságok, így a Magyar Országos Véderő Egylet, az Etelközi
Szövetség és a Kettőskereszt Vérszövetség.
1920. november 11-én a Nemzeti Hadsereg és a Rendőrség felszámolta a különítmények fővárosi
központjait. 1921. január 1-jétől megszüntették a vadászzászlóaljak különállását. 1921. július 1-jén
a polgári cenzúra felügyeletét teljes egészében a Belügyminisztérium vette át. A különítmények
egy része 1921 második felében részt vett a nyugat-magyarországi felkelésben, majd a második
“királypuccsban”. Ez egyfelől kitolta felszámolásuk idejét, másfelől jogi alapot adott ahhoz a
kormánynak és erkölcsit a kormányzónak. A fehérterror halálos áldozatainak pontos száma nem
ismert, korabeli és későbbi nemzetközi adatok szerint mintegy 1500-2000 főre becsülhető, de a
Révai Új Lexikona, Magyarország a XX. században–I. (Babits, Szekszárd, 1996) 44. oldala szerint
nagyságrendileg azonos a vörösterror halálos áldozatainak számával. A Tanácsköztársaság alatti
tevékenységéért 1919 szeptembere és 1922 decembere között hivatalosan 70 ezer ember 38ellen
indítottak bűnvádi eljárást, s 3/5 részük ellen hoztak elmarasztaló ítéletet.
1919. augusztus 7-én Friedrich István vezetésével Budapesten – a román hadsereg segítségével
– puccsszerűen új ellenforradalmi kormány alakult. Friedrich első kormánya mint ideiglenes
hivatalnokkormány augusztus 15-ig működött. Folytatta a Tanácsköztársaság intézkedéseinek
Peidl-kormány által megkezdett hatálytalanítását, rendeletet adott ki az államosított nagy- és
középbirtok visszaadásáról, az 1918. október 31. előtti közigazgatás visszaállításáról, a háborús
sajtótörvény újbóli hatályba léptetéséről, s a kommunista, illetve anarchista sajtótermékek és
agitáció betiltásáról. A második Friedrich-kormány József Ágost királyi herceg, homo regius és
kormányzó által legitimálva, augusztus 27-ig volt hivatalban. Működése alatt vezették be a
gyorsított bűnvádi eljárást, amelynek értelmében a szocializálások és a rekvirálások lopásnak és
rablásnak, a forradalmi törvényszékek halálos ítéletei gyilkosságnak, illetve arra való felbujtásnak
minősültek. A harmadik Friedrich-kormány november 24-ig volt hivatalban. A koalíciós
kormányokban a szociáldemokratákon kívül a legtöbb jelentős politikai irányzat képviseltette
magát. Friedrich elsősorban a városi kis- és középpolgárság keresztyén és magyar rétegeire
kívánt támaszkodni, de a tárca nélküli kisgazda miniszterek kinevezésével kísérletet tett a birtokos
parasztság megnyerésére is. Szuverenitása csak korlátozottan, csupán Budapesten és közvetlen
környékén érvényesült, mivel Észak-Magyarország, a Duna–Tisza köze és a Tiszántúl román
megszállás alatt állt, sőt a Tiszáig véglegesnek szánt román polgári közigazgatást vezettek be. A
Dunántúlon Horthy Miklós fővezér Nemzeti Hadserege gyakorolta a főhatalmat. A Dél-Dunántúl (a
Mecsekig) szerb megszállás alatt állt. A békekonferencia működése, illetve az Osztrák–Magyar
Monarchia széthullása folytán képződő ún. utódállamok nem ismerték el a Friedrich-kormányokat,
elsősorban azok legitimista jellege miatt. 1919 szeptemberében ugyan kísérlet történt egy
liberálisabb színezetű kormány létrehozására, ám ez eredménytelen maradt. A nagyhatalmak
közvetlenül akarták kialakítani a számukra tárgyalóképes magyar koalíciós kormányt.
Ebből a célból érkezett Budapestre 1919. október 23-án Sir George Russel Clerk brit diplomata,
aki szeptemberben járt már Budapesten (majd Bukarestben), hogy elérje a román csapatok
kivonását a leendő határok mögé és Magyarország általuk történt kifosztását. A második Clerk-
missziót a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa (LT) október 13-án hozott döntésével küldte
Budapestre Magyarország belpolitikai helyzetének rendezésére az első Clerk-misszió
tapasztalatai alapján. Clerk feladata az volt, hogy a magyar pártokkal folytatott tanácskozások
révén érvényesítse a békekonferencia határozatait: érje el József királyi herceg kormányzó és a
Friedrich-kormány lemondását, s széles politikai bázisra támaszkodó koalíciós kormány
létrehozását. Az új kormánynak a legrövidebb időn belül választásokat kellett tartania az általános
és titkos választójog alapján, valamint megbízottakat küldenie Párizsba, a békeszerződés
aláírására. Az érdemi tárgyalások október 24-én kezdődtek. Clerk először Friedrich Istvánnal,
majd Garami Ernővel, Peidl Gyulával, gróf Bethlen Istvánnal, Vázsonyi Vilmossal, Horthy
Miklóssal, Nagyatádi Szabó Istvánnal és Adler főrabbival találkozott. November 1-jei első
jelentésében a román hadsereg azonnali kivonása mellett foglalt állást, kifejezte bizalmát Horthy
iránt, és felhatalmazást kért az új kormány elismerésére. Az LT felhatalmazta erre, s felszólította a
szerb és a csehszlovák kormányt az általuk megszállva tartott, a június 13-i jegyzékben közölt
határokon belüli területek kiürítésére, majd november 15-én ultimátumban követelte a román
csapatok kivonását a június 13-i határig. Időközben november 5-én, majd 7-én Clerk jelenlétében
Horthy találkozott a baloldali, majd a liberális pártok vezetőivel, s nyilatkozatot írt alá arról, hogy “a
hadsereg alárendeli magát az Antant megbízottjának közreműködésével létrejött kormánynak.”
Ennek fejében az LT jóváhagyta Horthy budapesti bevonulását, amire november 16-án került sor.
Másnap Cerk értekezletet hívott össze, amelyen Magyarország 40 legfontosabb közéleti
személyisége vett részt, beleértve a pártonkívülieket is. Hosszas tárgyalások után sikerült
megegyezni a koalíciós kormány vezetőjében és összetételében. November 24-én Huszár Károly
vezetésével megalakult az ún. nemzeti koncentrációs kormány, amelyet másnap Clerk az LT
nevében jegyzékben ismert el mint a választásokig hivatalban maradó ideiglenes kormányt.
A Huszár-kormány 1920. március 15-ig volt hivatalban. 5 miniszter a Keresztény Nemzeti
Egyesülés Pártja (KNEP), 3 a Keresztény Földmíves Párt tagja volt, a többi pártot 4 miniszter
képviselte. Mint az első, az Antant által elismert magyar kormány december 1-jén meghívást
kapott a békekonferenciára. Két legfontosabb céljául a béketárgyalásokon való részvétel
biztosítását és az alkotmányosság helyreállítását, azaz nemzetgyűlési választások rendezését,
illetve az államfő kérdésének rendezését tűzte ki. Még a Friedrich-kormány által kiírt, 1920. január
25-26-án tartott, a felnőtt lakosság 74%-át érintő választások két győztese a nagyagráriusokat és
a parasztdemokratákat egyesítő Kisgazdapárt, illetve a keresztényszocialista pártcsoportokat
összefogó KNEP volt. A Szociáldemokrata Párt bojkottálta a választásokat. A királyság
visszaállításában a legtöbb parlamenti párt megegyezett, de a trón betöltését a békekötésig
függőben hagyták, s az államfői teendőket a Nemzetgyűlés által megválasztandó ideiglenes
kormányzóra bízták.
A kormányzóválasztásra 1920. március 1-jén az alkotmányosság helyreállításáról és az államfői
főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről hozott 1920:I. törvénycikk alapján, titkos
szavazással került sor. A kormányzói tisztség a Clerkkel történt megállapodás és a pártok
megegyezése szerint eredetileg csak a békekötésig, illetve a királykérdés rendezéséig lett volna
érvényben. A januári nemzetgyűlési választásokon kisebbségben maradt legitimisták még a
Nemzetgyűlés összeülése előtt szorgalmazták a választást, jelöltjük kezdetben a Friedrich István
által támogatott József Ágost királyi herceg volt. Személye azonban a minden Habsburg-
restaurációs kísérletet ellenző Antant-hatalmak 1920. február 3-i és 5-i jegyzéke miatt lekerült a
napirendről. Új jelöltjük, gróf Apponyi Albert mögött felsorakozott a régi államrend visszaállítását
kívánó politikusok többsége is. Idős kora, s nyílt legitimizmusa azonban őt sem tették alkalmassá
a tisztség betöltésére. A 39választás időpontjának közeledtével, február közepére a reálisan
számba jöhető egyetlen jelölt mindinkább Horthy Miklós altengernagy lett, aki élvezte az Antant,
mindenekelőtt Nagy-Britannia bizalmát, s rendelkezett az ország fegyveres erejével. Miután
kezdetben elvileg elismerte IV. Károly jogosultságát a trónra, s megelégedett az ideiglenes
államfői tisztséggel, egy idő után a legitimisták többsége is elfogadta személyét. Mellé állt a
törvényhatóságok és a keresztyén pártok többsége, valamint a magyarországi zsidók országos
szövetsége. A választás előtt Apponyi is nyílt levélben biztosította támogatásáról. Március 1-jén a
Nemzetgyűlés Horthyt a leadott 141-ből 131 szavazattal Magyarország kormányzójává
választotta. 7 szavazat esett Apponyira, 3 érvénytelen volt. Horthy a fokozatosan bővített
kormányzói jogkör alapján (amit a Negyedszázad a Magyar Királyság élén című fejezetben
mutatunk be) tisztségét 1944. október 16-ig töltötte be.
Két héttel később, 1920. március 15-én lépett hivatalba Simonyi-Semadam Sándor kormánya. Két
fő feladata, folytatva, illetve befejezve a Huszár-kormány tevékenységét, a béke (elkerülhetetlen)
aláírása és a kiegészítő nemzetgyűlési választások megtartása volt. Az utóbbira a Tiszántúlon volt
szükség, amely március 30-ig szabadult fel a román megszállás alól. A békediktátum aláírására
1920. június 4-én került sor, 22-én lezajlottak a választások, amelyek újabb mandátumokhoz
juttatták a Kisgazdapártot. A két feladat teljesítésével elhárultak egy nagyobb tekintélynek
örvendő, erősebb kormány megalakításának akadályai. Július 19-én a Simonyi-Semadam-
kormány lemondott.

A trianoni béke
Az 1919. december 1-jén a második Clerk-misszió jelentésének ismeretében a párizsi
békekonferencia Főtanácsa által elküldött meghívó alapján a Huszár-kormány december 12-i
ülésén döntött a békedelegáció összetételéről: elnöke gróf Apponyi Albert, titkára Praznovszky
Iván rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, a 7 főmegbízott gróf Bethlen István, báró Lers
Vilmos államtitkár, Ottlyk Iván földmívelésügyi államtitkár, Popovics Sándor volt pénzügyminiszter,
gróf Somssich László, az Országos Magyar Gazda Egyesület elnöke, gróf Teleki Pál földrajztudós
és Zoltán Béla volt igazságügyminiszter (közülük Ottlyk és Zoltán nem utazott). A delegáció 1920.
január 7-én érkezett meg Neuilly-be. Vele utazott számos pénzügyi és katonai tanácsadó,
külügyminisztériumi és követségi tanácsnok, tolmács és újságíró. Tagjai megbízólevelüket január
8-án adták át.
A magyar küldöttség január 15-én, még a békefeltételek átvétele előtt 8 előzetes jegyzéket nyújtott
át, elutasítva a háború kirobbantásáért való felelősséget, és bizonyítva a történelmi Magyarország
területi egységének szükségességét. Clemenceau francia miniszterelnök, a békekonferencia
elnöke január 15-én 1600-kor a francia Külügyminisztérium Vörös Szalonjában adta át a
békefeltételeket. Apponyi 16-án tette meg angol, francia és olasz nyelven észrevételeit a Főtanács
előtt. A magyar kormány 15 napot kapott, hogy kidolgozza megjegyzéseit. A delegáció január 20-
án érkezett haza, másnap a kormány Horthy Miklós fővezér részvételével megtartott ülésén
vitatták meg a békefeltételeket. A minisztertanács február 8-án fogadta el, s 12-én nyújtotta át a
Nagykövetek Tanácsának a magyar válaszjegyzékeket: a békefeltételeket elutasította, és
népszavazás kiírását javasolta a területi kérdésekben. Május 5-én a magyar békedelegáció mellé
kirendelt Antant-misszió vezetője, Henry francia ezredes átadta a béke végleges szövegét, a
magyar kormány jegyzékeire adott választ és a békekonferencia új elnöke, Alexandre Millerand
francia miniszterelnök kísérőlevelét. Millerand elutasította Magyarország integritását, de
lehetségesnek tartott etnikai alapon történő, a Nemzetek Szövetsége által támogatott
határmódosításokat. A május 6-ára keltezett iratokat a Simonyi-Semadam-kormány 10-12-én
vitatta meg. Május 16-i jegyzékében a magyar békeküldöttség értesítette Millerand-t, hogy a
békeszerződés szövegét nem tudja elfogadni, s visszaadja megbízatását a kormánynak. Simonyi-
Semadam Sándor miniszterelnök viszont 17-én jegyzékben értesítette Millerand-t, hogy a
kormány kész aláírni a békeszerződést. A két jegyzéket Praznovszky 21-én adta át Henry
ezredesnek. A Nagykövetek Tanácsa 22-én a béke aláírásának időpontját 1920. június 4-ében,
helyszínét a versailles-i Trianon Palotában jelölte meg.
A magyar történelemben trianoni béke néven elhíresült diktátumot mint a Magyar Királyság és az
Antant közötti hadiállapot lezárását és a háború utáni békeidőszak alapelveit kodifikáló
nemzetközi jogi okmányt 1920. június 4-én a Versailles melletti Nagy-Trianon palotában (Grand
Trianon, tévesen a Kis-Trianon palotában vagy a Kis- és a Nagy-Trianon palotát összekötő folyosó
csarnokában) írta alá magyar részről Benárd Ágost, a Simonyi-Semadam-kormány népjóléti és
munkaügyi minisztere és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter,
illetve 17 állam (az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Japán, Nagy-Britannia és
Olaszország, továbbá társult hatalomként Belgium, Csehszlovákia, Görögország, Kína, Kuba,
Lengyelország, Nicaragua, Panama, Portugália, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és
Sziám) 40meghatalmazottja. Aláírásakor 10 percre megállt az élet Magyarországon, s megszólalt
minden harang, duda stb. A Nemzetgyűlés 1920. november 15-én fogadta el, ünnepélyes tiltakozó
nyilatkozat tételét követően. 1921. július 26-án lépett hatályba Magyarország és a ratifikáló, illetve
a ratifikációs okmányokat kicserélő országok (Belgium, Csehszlovákia, Franciaország, Japán,
Nagy-Britannia, Olaszország, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és Sziám) között a
Nemzetgyűlés általi törvénybe iktatásával (1921:XXXIII. törvénycikk). Görögországgal csak 1921.
október 15-én lépett életbe. Az Amerikai Egyesült Államokkal, miután annak Kongresszusa a
trianoni békét nem ratifikálta, Magyarország külön kötött békét. Ezt 1921. augusztus 29-én írta alá
Budapesten Ulysses Grant-Smith, az USA magyarországi megbízottja és gróf Bánffy Miklós
magyar külügyminiszter, s az 1921:XLVIII. törvénycikként 1921. december 17-én lépett életbe.
A trianoni béke 14 rész 364 cikkelyéből áll. Bevezető része tartalmazza a Magyarországgal
szerződést kötő szövetséges és társult hatalmakat, s kimondja a hadiállapot megszűnését
közöttük. Az I. rész a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányát; a II. Magyarország határainak
megállapítását; a III. a politikai rendelkezéseket, a más országokhoz került területekről,
tulajdonokról és követelésekről való lemondást, a magyarországi kisebbségek védelmét és az
állampolgárság kérdését; a IV. az Európán kívüli érdekeltségek újraszabályozását; az V. rész a
katonai határozványokat; a VI. a hadifoglyok hazaengedését, hazaszállítását és a háborúban
elesettek sírhelyeinek kérdését; a VII. a büntető rendelkezéseket, a háborús bűnösség fogalmát
és a bűnösök bíróság elé állítását; a VIII. a jóvátételi kötelezettségeket; a IX. a pénzügyi
határozványokat; a X. a gazdasági rendelkezéseket, benne a legnagyobb kedvezmény elvének 5
évre szóló, egyoldalú érvényesítési kötelezettségét, vasút-, posta- és távíróegyezményt, a volt
Központi Hatalmak országaival 1914. augusztus 1. után kötött gazdasági szerződések hatályon
kívül helyezését, a magyar kormányok 1918. november 3. és 1920. június 4. között hozott, a
szövetséges és társult hatalmakat érintő gazdasági rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését; a
XI. a légi közlekedésre vonatkozó szabályokat; a XII. a kikötőkre, a víziutakra és a vasutakra
vonatkozó rendelkezéseket, a Duna nemzetközi víziúttá nyilvánítását, egy, Magyarország tengerre
való szabad kijutása érdekében később letárgyalandó egyezmény megalkotásának
kötelezettségét, Magyarország előzetes hozzájárulási kötelezettségét a szövetséges és társult
hatalmak által később megalkotandó közlekedési egyezményekhez; a XIII. a munkáról, a
nemzetközi munkaügyi szervezetekhez való magyar kapcsolódásról szóló rendelkezéseket és a
Nemzetközi Munkahivatal alapszabályát; a XIV. a vegyes rendelkezéseket, benne Magyarország
hozzájárulását a szövetséges és társult hatalmak egymás közötti és harmadik országokkal kötött
egyezményeihez, valamint az aláírók neveit tartalmazta.
A Függelék egyes tételeit a fenti részekhez kapcsolták. A VIII. részhez csatolt I. Függelék a
Magyarországra kirótt kártérítést, a II. a Jóvátételi Bizottság szervezetét és hatáskörét, a III. a
hajótérben történő kártérítést, a IV. a természetbeni jóvátételt, az V. a szövetséges és társult
hatalmaknak Magyarországon biztosítandó opciókat, a VI. a távírókábelek átengedését
szabályozta. A IX. részhez csatolt Függelék az Osztrák–Magyar Monarchiától örökölt
államadósság Magyarországra eső részét, illetve a Magyarország felé korábban fennállott
államadósságok eltörlését (beszámítását a jóvátételbe) szabályozta. A X. részhez kapcsolt I.
Függelék a tartozások behajtását felügyelő Felülvizsgáló és Kiegyenlítő Hivatal felállításáról és
hatásköréről rendelkezett, a II. kimondta Magyarország vagy állampolgárai keresetének tilalmát a
szövetséges és társult hatalmak felé tulajdonjogi vagy gazdasági kérdésekben, a III. vegyes
döntőbíróság(ok) felállítását rendelte el vitás gazdasági kérdésekben. A XIV. részhez csatolt
Függelék felsorolta azon nemzetközi egyezményeket, amelyeket Magyarországnak el kellett
ismernie.
A béke szövegéhez Kiegészítő Jegyzőkönyvet csatoltak a végrehajtás szabályzásáról, Kiegészítő
Nyilatkozatot az osztrák–magyar haditengerészet által elsüllyesztett hajókra vonatkozó iratanyag
kiszolgáltatásáról, valamint Pótlás a Jegyzetekhez címen szövegszerű módosításokat és
kiegészítéseket az egyes cikkelyekhez.
A Szent István-i Magyarország területe Horvátország nélkül 282.870 km2, lakossága az 1910. évi
népszámlálás szerint 18.264.533 fő volt. A történelmi Magyarországból megmaradt Csonka-
Magyarországnak 92.963 km2 (az 1920-as évek közepéig folyó területrendezések eredményeként
93.073 km2) és 7.986.875 lakos: eredeti felségterületének 32,88%-a, lakosságának 41,76%-a, s a
magyar anyanyelvűek 31,69%-át (3.319.579 fő) idegen államkeretbe kényszerítették. A
nemzetállamiság jegyében létrehozott új államokhoz csatolt területeken a lakosság 62%-a volt a
szlovák, 53%-a a román, 37%-a délszláv, és hasonló arányok között mozgott az Ausztriához,
Lengyelországhoz és Olaszországhoz csatolt terület többséginek nevezett népessége is.
Romániához került 102.181 km2 (Erdély egésze, a történelmi Partium legnagyobb része és a
Bánság 2/3-a) és 5.257.467 lakos, amelynek 31,61%-a (1.661.805 fő) magyar, 10,74%-a (564.789
fő) német, 53,82%-a (2.829.454 fő) román volt. Csehszlovákiához került 63.004 km2 (a Felvidék
és Kárpátalja egésze, a Kisalföld Dunától északra fekvő, nagyobbik fele) és 3.651.100 lakos,
amelynek 31,32%-a (1.143.399 fő) magyar, 8,67%-a (316.581 fő) német, 12,75%-a (465.597 fő)
rutén, 46,46%-a (1.696.147 fő) szlovák volt. A Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került 21.031
km2 (a Délvidék, a Drávaszög Baranya-háromszög, a Muraköz és a Muravidék, ill. a Bánság 1/3-
a) és 1.362.020 lakos, amelynek 32,52%-a (443.006 fő) magyar, 22,93%-a (321.350 fő) német,
22,5%-a (306.432 fő) szerb, 10,88%-a (148.193 fő) horvát, 4,27%-a (58.134 fő) szlovén, 6,01%-a
(81.790 fő) román volt. Ausztriához került 4.026 km2 (Burgenland) és 292.588 lakos, amelynek
22,09%-a (64.646 fő) magyar, 16,08%-a (47.061 fő) horvát, 60,73%-a (177.680 fő) német volt.
Olaszországhoz került 21 km2 (Fiume) és 49.806 lakos, amelynek 48,6%-a (24.206 fő) olasz,
25,95%-a (12.926 fő) horvát, 13,04%-a (6493 fő) magyar, 5,08%-a (2529 fő) szlovén, 4,65%-a
(2315 fő) német, 2,68%-a (1337 fő) egyéb nemzetiségű volt. Lengyelországhoz került 584 km2 és
23.662 lakos, amelynek 61,47%-a (14.546 41fő) lengyel, 35,42%-a (8379 fő) szlovák, 1,69%-a
(399 fő) német, 0,97%-a (230 fő) magyar, 0,45%-a (108 fő) egyéb nemzetiségű volt. A magát
ruszinnak vagy magyarorosznak nevező hazai ruténség teljes egészében Csehszlovákiához
került.
Az 1920. évi népszámlálás szerint az ország lakossága 7.986.875 fő volt. A 89,61% magyar
(7.156.727 fő) mellett 10,39% nemzetiség élt az országban: 6,91% (551.624 fő) német, 1,78%
(141.918 fő) szlovák, 0,46% (36.864 fő) horvát, 0,3% (23.695 fő) román, 0,1% (8239 fő) szlovén,
0,1% (7990 fő) szerb, 0,08% (6719 fő) lengyel, 0,66% (53.099 fő) egyéb. E népesség 63,9%-a
római katolikus, 21,0%-a református, 6,2%-a evnagélikus, 5,9%-a izraelita, 2,2%-a görögkatolikus,
0,6%-a görögkeleti, 0,1%-a unitárius, 0,1%-a egyéb vallású volt. Az 1930. évi népszámlálás
8.688.319 lakost mutatott ki. Ennek 92,09%-a (8.001.112 fő) volt magyar, 5,51%-a (478.630 fő)
német, 1,20%-a (104.819 fő) szlovák, 0,32%-a (27.683 fő) horvát, 0,24%-a (20.564 fő) egyéb
délszláv, 0,19%-a (16.221 fő) román, 0,08%-a (7.031 fő) szerb, 0,37%-a (32.259 fő) egyéb.
A trianoni béke számos gazdasági kérdésről rendelkezett. Többek között kötelezte
Magyarországot a volt Osztrák–Magyar Monarchia háború előtti adósságai megfelelő részének,
valamint a háború alatt felvett kölcsönök teljes egészének visszafizetésére. Fel kellett számolni az
Osztrák–Magyar Bank magyarországi hálózatát, s helyébe új, önálló jegybankot kellett létesíteni.
Magyarországot, a többi utódállammal együtt, kötelezte az osztrák–magyar pénzforgalom
megszüntetésére, a közös bankjegyek felülbélyegzésére, majd a forgalomból való kivonására. A
külkereskedelem szabályozásáról rendelkező rész kimondta, hogy Magyarország a
békeszerződés életbelépését követő 6 hónap alatt köteles fenntartani az Osztrák–Magyar
Monarchia háború előtt érvényben volt vámrendszerét, köteles egyoldalúan megadni a
legnagyobb kereskedelmi kedvezményt a szövetséges és társult hatalmak országainak, és
egyetlenegy országot sem részesíthet speciális kereskedelempolitikai kedvezményben, kivéve
Ausztriát és Csehszlovákiát, amely országokkal 5 évig preferenciális kereskedelmi egyezményt
köthet. Előírásokat tartalmazott még a Csehszlovákiával, Lengyelországgal és Ausztriával
folytatott élelmiszer- és szénkereskedelemre vonatkozóan is. A békeszerződés a gazdasági és a
pénzügyi előírások érvényesítésének szempontjából az 1918. november 3. előtti Osztrák–Magyar
Monarchián belüli Magyar Királysághoz sorolta Bosznia–Hercegovinát.
Kimondta, hogy Magyarország minden vagyonával és jövedelmével szavatol a jóvátételi
fizetésekért. Köteles a flotta és a hadianyagok teljes, a vasúti járműpark részleges átadására, a
fegyverszünet és a megszállás költségeinek fedezésére, valamint a háború előtti magántartozások
garantálására. A pénzben fizetendő jóvátétel összegének megállapítását későbbre halasztotta,
addig természetbeni törlesztést írt elő, és ezért az állami bevételekre kimondta a Jóvátételi
Bizottság zálogjogát. Ennek feladata a legyőzött államok jóvátételi kötelezettségeinek
szabályozása, a jóvátétel nagyságának meghatározása, s a természetbeni juttatás és a
pénzfizetés arányának megállapítása volt. Kezdetben 7 tagból (amerikai, angol, belga, japán,
francia és olasz tag, illetve Csehszlovákia, Görögország, Lengyelország, Románia és a Szerb–
Horvát–Szlovén Királyság együttesen választott képviselője) állt, majd az USA kiválásával 6
tagúra csökkent. A magyar kormány a pénzügyi stabilizációt előkészítő diplomáciai tárgyalások
részeként, 1923. április 22-én a zálogjog feloldása érdekében a Jóvátételi Bizottsághoz fordult,
amely 1924. február 24-én felszabadította a zárolt összegeket, s ezzel lehetővé tette
Magyarország számára a népszövetségi kölcsön felvételét. A Jóvátételi Bizottság Magyarországot
20 éven át, 1924–1943 között évi 10 millió aranykorona, majd az 1930. január 20-án a második
hágai konferencián született megállapodás alapján 1944–1966 között évi 13,5 millió aranykorona
fizetésére kötelezte. Magyarország jóvátétel-fizetési kötelezettségét a lausanne-i konferencia
törölte el 1932-ben.
A trianoni béke katonai határozványai szerint az általános hadkötelezettséget meg kellett
szüntetni, a hadsereget kizárólag önkéntes alapon lehetett felállítani és kiegészíteni. A haderő
létszámát, fegyverzetét, valamint a hadiipari kapacitást a békeszerződés életbelépését követő 3
hónapon belül kellett az előírt szintre csökkenteni. A létszám nem haladhatta meg a 35.000 főt,
beleértve a pótkereteket is, ezen belül a tisztek aránya nem haladhatta meg az összlétszám 1/20,
az altiszteké az 1/15 részét (1750, illetve 2333 fő). A csendőrök, pénzügyőrök, erdőőrök, községi
és városi rendőrök vagy egyéb hasonló közegek nem haladhatták meg azok számát, akik 1913-
ban is hasonló szolgálatot teljesítettek és akik 1920-ban Magyarország új határain belül
szolgáltak. Minden tisztnek hivatásosnak kellett lennie, és az önkéntes hadseregben szolgálatot
nem vállaló tisztek semmilyen katonai továbbképzésben nem vehettek részt. Az újonnan
kinevezett tiszteknek minimum 20, egymást követő évben tényleges szolgálatot kellett teljesítenie.
Az altisztek és a legénység szolgálati kötelezettségére 12, egymást követő évet írtak elő. A
csapatvezetésre vagy háború előkészítésére alkalmas minden szervezet felállítását – a
hadosztály-parancsnokság kivételével –, így a Vezérkarét is megtiltották. A gyaloghadosztály
szervezete és létszáma az előírások szerint: hadosztálytörzs 34 tiszt, 150 altiszt és legénység, 3
gyalogezred (egyenként 65 tiszt, 2000 altiszt és legénység, ezredenként 3 gyalogzászlóalj), 1
lovasszázad, 1 aknavetőzászlóalj, 1 utászzászlóalj, 1 tábori tüzérezred, 1 kerékpároszászlóalj, 1
összekötő különítmény, 1 hadosztály egészségügyi intézet, lőszeroszlopok, vonat létszáma
összesen 414 tiszt, 10.780 altiszt és legénység. A gyalogzászlóaljak 3 gyalog és 1
géppuskásszázadból állhattak, a tábori tüzérezredek törzsből, 3 tábori vagy hegyi tüzércsoportból,
összesen 3, egyenként 4 tábori vagy hegyi ágyúból vagy tarackból álló üteggel. Az 1
engedélyezett lovashadosztály állhatott hadosztálytörzsből, 1 lovasezredből (4 lovasszázad), 1
tábori tüzérosztályból (3 üteg), autós géppuskásosztagból, 219 tiszt, 5380 altiszt és legénység
összlétszámmal. A vegyesdandár állhatott: dandártörzsből, 2 gyalogezredből (ezredenként 3
gyalogzászlóalj), 1 kerékpároszászlóaljból (3 század), 1 lovasszázadból, 1 tábori vagy hegyi
tüzérosztályból (3 üteg), 1 aknavetőszázadból, 198 tiszt, 5350 altiszt és legénység
összlétszámmal. A fegyverkorlátozások szerint a Honvédségben 1000 főre számítva
rendszeresíthető volt 1150 db puska vagy karabély, 15 db géppuska, 4270 db aknavető, 105 db
tábori vagy hegyi ágyú vagy tarack. A 10,5 cm-esnél nagyobb űrméretű lövegeket betiltották. A
további korlátozások szerint a hadsereg kizárólag Magyarország területén, rendfenntartásra és
határszolgálatra volt alkalmazható. A katonaiskolák növendékeinek számát a tisztikarban beállt
üresedések számához kellett igazítani. Sport- és egyéb egyesületek katonai kérdésekkel nem
foglalkozhattak.
A trianoni béke alapján a hadiipart érintő tilalmak és korlátozások végrehajtására az 1922:XI.
törvénycikk (“Hadianyagok gyártásának és behozatalának korlátozása”) I. fejezete rendelkezett. A
törvény külön felsorolta a Magyarországon előállítható hadianyagokat: 10,5 cm-nél nem nagyobb
űrméretű löveg, ezek lőszerei és alkatrészei, aknavető és lőszerei, minden kézi hadilőfegyver,
kard, lándzsa, szurony, mindenféle hadilőszer, kézigránát és puskagránát, katonai optikai, táv- és
hangmérő eszköz, minden fegyveralkatrész, katonai célú gépkocsi, lőpor és robbanóanyag. A
gyártási kapacitás nem haladhatta meg a karabély és a szurony esetében a havi 300 db-ot,
pisztolynál a havi 80 db-ot, géppuskánál, géppisztolynál a havi 5-5 db-ot, lövegnél és aknavetőnél
az évi 2-2 db-ot, gyalogsági töltényből a napi 50.000 db-ot, tüzérségi (és aknavető) lőszerből a
napi 40-40 db-ot. Huzagolt vadászfegyvert csak olyan űrméretben volt szabad gyártani, amely
nem egyezett meg bármely európai ország hadilőszerével. Nem volt szabad előállítani lángvetőt,
fojtó vagy mérgező gázokat és más hasonló anyagokat, azok alkalmazására vagy azok elleni
védekezésre használt készülékeket (így gázálarcot sem), páncélozott harcjárművet vagy hadicélt
szolgáló más gépeket. Fegyvert, lőszert és más hadianyagot csak egy, állami tulajdonban lévő
kizárólagos hadianyaggyárban volt szabad előállítani, s a békeszerződés életbelépését követően
3 hónap elteltével minden más, hadianyaggyártást szolgáló telepet meg kellett szüntetni vagy
kereskedelmi célra átalakítani (amíg a feltételek ehhez nem váltak adottá, átmenetileg a
békeszerződés életbelépését követő 6 hónapig magánvállalatok is állíthattak elő hadianyagot).
Ugyanez vonatkozott a hadianyagok tanulmányozására és raktározására szolgáló intézményekre
is. Az előírásoknak megfelelő szükségleteket meghaladó berendezéseket használaton kívül kellett
helyezni vagy polgári célra átalakítani. Megtiltották a hadianyag-exportot és -importot.
Az 1927:VII. törvénycikk a magyarországi Szövetségközi Ellenőrző Bizottság távozása után,
annak engedélyével módosította a hadianyagtörvényt. A Vámőrség fegyverszükségletét 3766-ról
5225-re, a hadipisztolyok számát 900-ról 1100-ra, a kardokét 900-ról 1160-ra emelte.
Engedélyezte (kizárólag az Államrendőrség használatára) 12 páncélgépkocsi behozatalát, ám
azok lánctalppal vagy más, terepjárásra alkalmas készülékkel nem rendelkezhettek. Engedélyezte
52.500 gázálarc gyártását, ami egyben azt is jelentette, hogy fel lehetett állítani olyan
laboratóriumot, ahol (a gázálarcok tesztelésére) vegyi harcanyagot állíthatnak elő. Felemelte a
gyártási limitet: évi 175.000 db kézigránát és 125 t. E törvénycikk lényegesen enyhítette a hadiipar
korlátait, a hadiüzemek jó része azonban ezeket sem tartotta be. A hadsereg hadianyaggal való
ellátása elsősorban költségvetési kérdés volt, a nagyobb arányú termelést főleg az anyagiak
hiánya korlátozta.
A trianoni államhatárok a Szent István-i Magyarországgal együtt szétrombolták a vele egyidős
Katolikus Egyház kormányzatát és intézményeit is, s valamennyi történelmi egyház szervezetében
és helyzetében mélyreható változásokat okoztak. A hívek millióinak elvesztése együtt járt az
egyházi vagyon, az egyházi iskolák, kórházak és szociális intézmények majdnem felének az
utódállamokhoz kerülésével. Magyarország (Horvátország nélküli) felekezeti összetétele
lényegesen módosult (az első az 1910-es népszámlálás, a második az 1920-as népszámlálás
adata): római katolikus 9.010.305 fő (49,3%), illetve 5.069.729 fő (63,9%); görög szertartású
katolikus 2.007.916 fő (11.0%), illetve 175.247 fő (2,2%); görögkeleti 2.333.979 fő (12,8%), illetve
50.990 fő (0,6%); református 2.603.381 fő (14,3%), illetve 1.670.144 fő (21,0%); evangélikus
1.306.384 fő (7,1%), illetve 497.012 fő (6,2%); unitárius 74.275 fő (0,4%), illetve 6224 fő (0,1%);
izraelita 911.227 fő (5,0%), illetve 437.310 fő (5,9%). A katolikusok (latin és görög szertartásúak)
együttes aránya alig változott, ám a korábban jelentős görög katolikus kisebbség lecsökkent a
ruszinok és a románok elkerülésével. A Görögkeleti Egyház jelentéktelenné vált, a román ortodox
metropólia egészében, a szerb a budai püspökség kivételével a határon túlra került. Az 1918-as
római katolikus egyházszervezetet alkotó 5 érseki tartomány 5 érsekségéből és 24 püspökségéből
teljes egészében elkerült 2 érsekség és 11 püspökség, további 2 érsekséget és 10 püspökséget
az új határok két vagy három részre szeltek, mindössze 1 érsekség (az egri) és 3 püspökség (a
veszprémi, a székesfehérvári és a váci) maradt épen. A zágrábi érseki tartomány teljes egészében
a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, a gyulafehérvár-fogarasi görög katolikus érseki tartomány
néhány parókia kivételével Romániához került. Az esztergomi érseki tartományból teljesen
Csehszlovákiához került a nyitrai és a besztercebányai püspökség, székhelyével együtt nagy
részben odakerült az eperjesi görög katolikus püspökség. A munkácsi görög katolikus püspökség
nagy része Csehszlovákiához, kisebb része Romániához került, csak egyetlen parókiája maradt
Magyarországon. A hajdúdorogi görög katolikus püspökség kisebb része Romániához, néhány
parókiája Csehszlovákiához került, de központi része és székhelye, Nyíregyháza Magyarországon
maradt. A legnagyobb veszteség az esztergomi érsekséget érte, mivel területe a Felvidékre esett,
így csak székhelye, Esztergom, illetve Budapest maradt meg belőle (493 plébániából 89). A pécsi
püspökség déli fele a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. A szombathelyi püspökséget a
szerb–horvát–szlovén és az osztrák határ három részre osztotta, a nagyobb rész maradt
Magyarországon. A győri püspökség elvesztette burgenlandi plébániáit. Az egri érseki
tartományból teljesen Csehszlovákiához került a szepesi püspökség, székhelyével együtt nagy
részben odakerült a rozsnyói és a kassai püspökség. A szatmári püspökség egyik fele
Csehszlovákiához, másik fele a székvárossal, Szatmárnémetivel Romániához került, csak
töredéke maradt meg. A kalocsai érseki tartományból teljesen Romániához került az erdélyi
püspökség, s nagyobb részben a nagyváradi püspökség. A csanádi püspökség nagy része a
székvárossal, Temesvárral Romániának jutott, kisebb 43része a Szerb–Horvát–Szlovén
Királyságnak, maradék magyarországi részein Szeged lett a püspökség új székvárosa. A kalocsai
érsekség nagyobb és gazdagabb része, a Bácska a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságé lett. A
pannonhalmi bencés egyházmegye 3 felvidéki plébániáját veszítette el. A római katolikus
szerzetesrendeket is súlyos veszteségek érték. A jászóvári premontrei kanonokrend rendházaival
és iskoláival együtt teljesen elveszett. A Felvidéken igen elterjedt piarista rend rendházainak és
iskoláinak majdnem fele került az utódállamokhoz. Csak a latin egyházat nézve (Horvátország
nélkül) az 1915-ben meglévő 5857 világi papból, 2246 szerzetesből és 6410 apácából 1920-ra
2620, 1340, illetve 3024 maradt. A gazdasági veszteségek a Katolikus Egyházat sújtották a
leginkább, például 1918-ban Magyarország területén az egyházi birtok 1.721.005 katasztrális
holdat tett ki, amelyből 952.780 maradt meg.
A magyar nemzeti egyháznak számító Református Egyház súlya jelentősen megnövekedett a
nemzetileg közel homogénné vált országban. Teljesen elveszett az erdélyi egyházkerület (a
Királyhágón túli Erdély). A trianoni területen is működő 4 református egyházkerület közül a
dunántúli és a tiszáninneni elvesztette felvidéki, a dunamelléki délvidéki, a tiszántúli bánsági,
partiumi és kárpátaljai egyházmegyéit. Az Evangélikus Egyház aránya alig változott, de a
felekezeten belül megszűnt a szlovák többség, s teljesen elvesztette az erdélyi szász evangélikus
egyházat. A trianoni területen is működő 4 evangélikus egyházkerület (a dunántúli, a dunáninneni,
a bányai és a tiszai) közül az utóbbi 3 elvesztette felvidéki részeit. Az egyéb utódállamok felé
elszenvedett veszteségeik lélekszámban nem voltak jelentősek az evangélikusok földrajzi
elterjedtsége miatt. Az erdélyi színmagyar Unitárius Egyház Romániához került egyetlen
egyházközség kivételével. Az izraelita felekezet elsősorban az Északkelet-Felvidéken és
Kárpátalján vesztett népes községkerületeket, ám a magukat többségükben magyar
anyanyelvűnek valló izraeliták számaránya némileg emelkedett.
A Magyar Királyság az 1920-as és az 1930-as években
Az ún. Horthy-korszak első, stabilnak tekinthető kormányát gróf Teleki Pál alakította meg 1920.
július 19-én. A trianoni békét aláíró Simonyi-Semadam-kormány 1920. június 26-i lemondása után
Horthy Miklós kormányzó először az Erdélyből érkezett politikacsinálóval, a bécsi Antibolsevista
Comité volt elnökével, gróf Bethlen Istvánnal kívánt kormányt alakíttatni, aki azonban sikertelen
kormányalakítási tárgyalásokat követően július 14-én visszaadta megbízását. 15-én Horthy régi
bizalmasát, a szintén erdélyi származású Telekit bízta meg. A politikailag Bethlenhez képest
semlegesebbnek tűnő, de politikai hírnevét a versailles-i békedelegáció földrajztudós tagjaként
megalapozó Telekit a legtöbb politikai irányzat elfogadta. Első kormányában a legfontosabb három
tárcát Sréter István vezérőrnagy honvédelmi, báró Korányi Frigyes pénzügy- és (szeptember 22-
től) gróf Csáky Imre külügyminiszter töltötte be. Fő feladatuk a külön utakon járó különítmények
megregulázása és a Nemzeti Hadsereg – békeszerződés nyomán – létszámfelettivé váló
tisztjeinek, altisztjeinek, fegyverzetének és felszerelésének elrejtése; az általános pénzügyi és
gazdasági válságból való kilábalás és az önálló magyar gazdasági és pénzügyi rendszer
megteremtése (az egységes osztrák birodalmi gazdasági és pénzügyi rendszer, illetve a Kárpát-
medence egységes magyar gazdasági övezetének összeomlása után); valamint a nemzetközi
elszigeteltségből való kitörés volt. Az első Teleki-kormány élénk törvény-előkészítő tevékenységet
folytatott, aminek (is) eredményeként felgyorsult az ellenforradalmi rendszer konszolidációja. 1920
őszére azonban kiújult az ellentét a legitimisták és a szabad királyválasztók között a királykérdés
körül: az államforma szempontjából helyreállított királyságban a trónt a Habsburg-dinasztia töltse
be ismét, vagy kerüljön sor magyar nemzeti király választására. Ezen ellentétek miatt Teleki 1920.
december 2-án lemondott, ami kormányának lemondását is jelentette.
Noha a kormányzó nem azt várta el Telekitől, hogy egy kiéleződő belpolitikai helyzetben a
lemondásba meneküljön, sokkal inkább azt, hogy kemény kézzel kormányozzon, ismét őt bízta
meg kormányalakítással. A második Teleki-kormány december 16-án alakult meg. A honvédelmi
tárca irányítását Belitska Sándor altábornagy, a pénzügyiét Hegedűs Lóránt, a külügyiét Gratz
Gusztáv vette át. Ez utóbbi személyében a korszak egyik legfelkészültebb magyar külügyére
került a kulcspozíciót betöltő tárca élére – ha még rövid időre is: 1921. január 17-től április 12-ig. A
megalakulástól, majd április 12-től a külügyi tárcát a miniszterelnök töltötte be. A második Teleki-
kormány nagy léptekkel törekedett a konszolidáció továbbvitelére: folytatta a különítmények
felszámolását, felfüggesztette az Ébredő Magyarok Egyesülete működését, az államhatalom és a
kormányzat tekintélyének megszilárdítása érdekében elfogadtatta a Nemzetgyűléssel a szélsőbal
és a szélsőjobb ellen egyaránt irányuló, az “állami és társadalmi rend hatékonyabb védelméről”
szóló 1921:III. törvénycikket. Az antiszemita közhangulatot a zsidó vallásúak egyetemre jutásának
népességarányos korlátozásával, az ún. numerus clausus-szal igyekezett 44leszerelni. A
Nagyatádi-féle földreformmal több mint 2 millió embert juttatott földhöz. A gazdasági
stabilizálásában önerőre alapozott terve az adóemelés és az egyszeri, jelentős vagyondézsma
ellenére – az adott nemzetközi gazdasági és pénzügyi környezetben – kudarcot vallott. A második
Teleki-kormány bukását azonban nem ez idézte elő, hanem a miniszterelnök nem egyértelmű
szereplése az első “királypuccsban”. Teleki, bár arról már értesült, nem tájékoztatta időben a
kormányzót IV. Károly király érkezéséről, a legkényesebb órákban elérhetetlen volt (a gépkocsival
utazó földrajztudós állítólag eltévedt), s a kísérlet kudarca után hozzájárult a király nyilatkozatának
közzétételéhez a hatalom visszavételéről. Teleki egy komoly válsághelyzetben találta magát,
amelyet újfent nem volt képes – vagy nem akart – uralni. Április 13-án benyújtotta lemondását.
Horthy korábbi jelöltjéhez nyúlt vissza, s most nem sokat törődött az esetleges ellenzőkkel, mivel
benne látta az adott helyzetben kellő erős embet. 14-én gróf Bethlen István alakított kormányt.
A “királypuccs” az utolsó megkoronázott magyar király, IV. Károly magyarországi hatalmának
helyreállítását célzó uralkodói kísérletek köznyelvi megnevezése volt. IV. Károly az 1918.
november 13-i második eckartsaui nyilatkozatban a magyar államügyekben való részvételről
mondott le, de a trónról nem. Az uralkodó, környezete és a legitimisták értelmezésében csupán
szüneteltette uralkodói jogainak gyakorlását. A kormányzói jogkör is azzal kezdődött, hogy a
kormányzó mint ideiglenes államfő megbízatása addig tart, ameddig a törvényes király
akadályoztatva van uralkodói jogainak gyakorlásában. IV. Károly 1921. március 26-án, a
magyarországi politikusok számára váratlanul, Svájcból hazatért, hogy újra elfoglalja a magyar
trónt. 27-én Szombathelyről Budapestre utazott, és tárgyalt a hatalomátvételről Horthy Miklós
kormányzóval, akiről mint hadiflottájának utolsó parancsnokáról úgy vélte, azonnal át fogja adni
neki az államfői hatalmat. Horthy mint ideiglenes államfő, biztosította a királyt töretlen hűségéről,
ám a nagyhatalmak tiltakozására hivatkozva visszautasította a hatalom átadását, s azt egy
nemzetközi szempontból megfelelőbb, későbbi időpontban tartotta aktuálisnak. IV. Károly
kitüntette Horthyt a Katonai Mária Terézia Rend középkeresztjével, ám ő a kitüntetést nem fogadta
el, s az ugyanekkor kapott szeged és otrantó hercege címet sem használta, mivel felfogásában IV.
Károly továbbra is akadályoztatva volt a királyi jogkör gyakorlásában. IV. Károly és Horthy
tárgyalásáig a valóságban csak az utódállamok és Olaszország tiltakoztak, a brit és a francia
tiltakozás utólag, a fejlemények ismeretében érkezett meg. Csehszlovákia, Románia és a Szerb–
Horvát–Szlovén Királyság azonban mozgósították haderejüket, s Magyarország elleni támadást
helyeztek kilátásba. Március 28-án Rómában és Bukarestben egyidejű nyilatkozatot adtak ki, hogy
Magyarországgal szembeni casus bellinek tekintik, ha a király vagy a Habsburg-dinasztia más
tagja elfoglalja a magyar trónt. 29-én Belgrádban adtak ki hasonló nyilatkozatot. 30-án a
csehszlovák kormány ultimátumban követelte IV. Károly távozását Magyarországról. Az Antant-
hatalmak április 3-án küldtek egységes jegyzéket, hogy nem tűrik el a Habsburg-restaurációt,
egyben ultimátumban követelték IV. Károly távozását Magyarországról. A nemzetközi nyomás
tényét az ország érdekében elfogadó, egyben a hazai legitimisták készületlenségét érzékelő király
április 5-én kényszerűen visszatért Svájcba. 2-án azonban még kiáltványt írt alá a hatalom
visszavételéről, amit Teleki hozzájárulásával 7-én nyilvánosságra hoztak, s ez jelentős mértékben
járult hozzá a későbbi Kisantant alapját adó kétoldalú csehszlovák–jugoszláv, csehszlovák–román
és román–jugoszláv szerződések megkötéséhez.
A törvényesen megkoronázott király uralkodói jogaiba való visszahelyezéséről azonban
környezete és a hazai legitimisták tábora a húsvéti kudarc ellenére sem mondott le. Egy olyan
francia ígéretre (is) hivatkozva – amelyre Párizsban az események során már nem akartak
emlékezni, s amely azt tartalmazta, hogy ha IV. Károly képes kész tényeket teremteni
Budapesten, akkor azt elfogadják – rávették az uralkodót a hazatérésre. 1921. október 20-án IV.
Károly feleségével, Zita királynéval a Zürich melletti dübendorfi repülőtérre érkezett, ahol
Boroviczény Aladár (az uralkodó egykori kabinetirodájának utolsó főnöke) várta egy bérelt
repülőgéppel. A sétarepülésre felszálló, Alexay András vezette géppel a bejelentett útvonaltól
eltértek, és 1610-kor (az érkezés napjának félreértése miatt a vártnál hamarabb) leszálltak gróf
Cziráky József Sopron vármegyei főispán Dénesfa melletti birtokán. Onnan azonnal Kenyeribe,
gróf Cziráky György udvarházába, majd Sajtoskálra, Ruprecht Rezső képviselő kastélyába, végül
báró Lehár Antal ezredes és Ostenburg-Moravek Gyula csendőr őrnagy fedeztében még az esti
órákban a soproni 48. gyalogezred laktanyájába szállították őket. 21-én IV. Károly proklamálta az
államfői hatalom (benne a legfelsőbb hadúri jogkör) visszavételét, és kormányt alakított.
Miniszterelnökké nevezte ki Rakovszky Istvánt, külügyminiszterré ifjabb gróf Andrássy Gyulát,
pénzügy- és kereskedelemügyi miniszterré Gratz Gusztávot és hadügyminiszterré az általa
vezérőrnaggyá előléptetett Lehárt. A kultusztárcát gróf Apponyi Albertnek ajánlotta fel. Hegedűs
Pál soproni helyőrségparancsnokot altábornaggyá, Ostenburgot ezredessé léptette elő. Gróf
Sigray Antal, Nyugat-Magyarország még Horthy által kinevezett kormánybiztosa megszakíttatta a
telefon- és távíró-összeköttetést Budapesttel. Sopron helyőrsége felesküdött a királyra, majd 22-
én hajnalban vasúton útba indult Budapest felé. A Győrig útba eső helyőrségek sorra felesküdtek,
a győri és a tatai helyőrség csatlakozott a sopronihoz.
Győrben az ünneplések közepette a király nem kapta meg a Vass József népjóléti miniszter és
Ottrubay Károly vezérkari ezredes által vitt levelet, amelyben Horthy kifejtette, hogy a bel- és a
külpol. helyzet nem alkalmas visszatérésére, felszólította a királyt, hogy mondjon le a fegyveres
akcióról, mivel azzal Magyarországot végveszélybe sodorja, s javasolta, egyedül jöjjön
Budapestre, tisztázni a helyzetet vele, a Bethlen-kormánnyal és az Antant képviselőivel. Gróf
Bethlen István miniszterelnök figyelmeztette a királyt, hogy az 1920:I. törvénycikk értelmében nem
veheti át az uralkodói jogokat, s el kell hagynia Magyarország területét. A minisztertanács október
22-i rendkívüli ülésén úgy határozott, hogy (Magyarország érdekében) szükség esetén fegyverrel
akadályozza meg a hatalom visszavételét. Horthy hadparancsot adott ki a Nemzeti
45Hadseregnek, emlékeztetve az alkotmányra és a reá tett esküre, s leszögezte, hogy az csak a
kormány vagy a kormányzó utasításait teljesítheti, IV. Károlyra nem tehet esküt, különben
kiprovokálja az Antant beavatkozását. Ugyanezen a napon az Antant és az utódállamok
beavatkozással fenyegető tiltakozó jegyzéket intéztek Budapestnek. Csehszlovákia, Románia és a
Szerb–Horvát–Szlovén Királyság mozgósította és 23-ától felvonultatta haderejét a magyar határra.
Október 23-án Budaörs és Törökbálint térségében a Budapest felé vonuló királyi csapatok
megütköztek a főváros határában állásba vonult kormányzói erőkkel, amelyeket a Nemzeti
Hadsereg alakulatain kívül mozgósított egyetemista karhatalmi századok is alkottak. Rövid
összecsapás után a király a vérontás elkerülése végett beszüntette a harcot, és beleegyezett a
fegyverszüneti tárgyalásokba. 24-én Tatán nejével őrizetbe vették a királyt és (Lehár kivételével)
az általa dezignált kormány tagjait. 26-án a királyi párt Tihanyba, a Szent Benedek-rendi
kolostorba internálták. E napon az Antant IV. Károly kiadatását kérte a Bethlen-kormánytól.
November 1-jén a Baja–Bátaszék hídnál horgonyzó angol GLOWWORM monitorhoz vezető úton
felsorakozott különítmény díszsorfala között hagyta el Magyarország földjét az utolsó, törvényesen
megkoronázott magyar király és királyné. Kísérőik 835-kor adták át őket az Antant megbízottainak
és Snagge kapitánynak. A dunai út Galacig tartott, majd Konstantinápolyból a CARDIFF angol
cirkálóval szállították őket a kényszer-tartózkodási helyként kijelölt portugál Madeira-sziget
fővárosába, Funchalba. Október 31-én a párizsi békekonferencia jegyzékben szólította fel a
magyar kormányt a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztására. Bethlen november 3-án az Antant
és az utódállamok tiltakozó jegyzékeire hivatkozva előterjesztette az erre vonatkozó
törvényjavaslatot, november 6-án a Nemzetgyűlés megszavazta a dinasztia detronizációjáról és a
IV. Károly trónigényének semmisségéről szóló 1921:XLVII. törvénycikket. November 3-án a
kormányzó közbocsánatban részesítette a “királypuccs” résztvevőit, december 31-én szervezőit. A
IV. Károly adományozta előléptetéseket nem ismerték el.
A két “királypuccs” szorosra fűzte a három, legtöbb volt magyar területben részesült utódállam
addig is fennálló érdekközösségét. Az ún. Kisantant név kezdetben nem volt hivatalos
megnevezés, azt a magyar köznyelvben az Antant után, némi gúnyos éllel kapta. Alapja
Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 1920. augusztus 14-i szövetségi szerződése
volt, amely szerint ha egyiküket Magyarország részéről nem provokált támadás érné, a másik
katonai segítséget nyújt neki. Az első “királypuccs” után, 1921. április 23-án Csehszlovákia és
Románia, június 7-én a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és Románia írt alá szövetségi
szerződést. Franciaország 1925. október 16-án kötött kölcsönös segítségnyújtási egyezményt
Csehszlovákiával, 1926. június 10-én Romániával, 1927. november 11-én Jugoszláviával (a
Szerb–Horvát–Szlovén Királyság jogutódjával). 1929. május 18-24-i értekezletükön a három
kormány megállapodott a szorosabb együttműködésről Magyarországgal szemben, 5 évre szóló
kétoldalú szövetségi szerződéseik lejártának és megújításának szinkronba hozataláról, s közös
katonai tervek kidolgozásáról Magyarország elleni háború vagy Habsburg-restauráció esetére. A
kétoldalú szerződéseken alapuló Kisantant ennek ellenére csak 1933. február 16-án vált
háromoldalúvá, amikor a külpolitika összehangolására Legfelsőbb Tanácsot állítottak fel Genfben.
Az 1929-ben elhatározott közös katonai terv kidolgozása a Kisantant államainak érdekellentétei
miatt lassan haladt, azt csak 1936. június 6-8-án fogadták el. Ennek értelmében adott esetben
Csehszlovákia 6 gyaloghadosztállyal és 2 lovasdandárral, Románia 10 gyaloghadosztállyal és 2
lovasdandárral, Jugoszlávia 8 gyaloghadosztállyal és 1 1/2 lovasdandárral indított volna egyidejű
támadást Magyarország ellen. Az 1930-as évek második felében Franciaország befolyásának
gyengülése, a német és az olasz befolyás erősödése következtében a Kisantant elvesztette külső
támaszát. Az 1938. augusztus 29-i bledi egyezményben elismerte Magyarország fegyverkezési
egyenjogúságát, és ígéretet tett a tagjai területén élő magyar kisebbség helyzetének javítására.
Magyarország kötelezettséget vállalt, hogy nem alkalmaz elsőként fegyveres erőt a három
állammal szemben. A visszacsatolások ellen a Kisantant már nem tudott egységesen fellépni.
Csehszlovákia 1939. évi megszűnésével és Románia 1940. évi német szövetségi rendszerbe való
kerülésével széthullott.
A második “királypuccsban” az uralkodó oldalán részt vett katonai és csendőri alakulatokat be-
(vissza)sorolták a Nemzeti Hadseregbe. Azok tényleges állományú tiszti és altiszti karának
megnyerését azzal is elő kívánták segíteni, hogy megtették a már hosszabb ideje tervezett lépést:
1922. január 4-én (1-jei hatállyal) a fegyveres erő hivatalos megnevezéseként helyreállították az
1918 ősze előtti Magyar Királyi Honvédség nevet, így nem abban a Nemzeti Hadseregben kellett
szolgálatot teljesíteniük, amely Budaörsnél ellenük lépett harcba. E megnevezés több mint 22
évig, 1944. október 20-ig volt érvényes, akkor Szálasi Ferenc miniszterelnök eltörölte a “magyar
királyi” előtagot.
A XX. századi világháború köztes, fegyverszüneti szakaszában a Magyar Királyi Honvédség
törvényekben rögzített feladata az ország védelme volt a külső ellenséggel szemben,
közreműködés a határőrizeti és határellenőrzési, folyamellenőrzési szolgálatban, valamint az
ország belső rendjének és biztonságának fenntartásában. A legfelső katonai vezetést a
Honvédség főparancsnoka (e szolgálati állás 1922. január 4-től 1940. március 3-ig létezett, illetve
a Honvéd Vezérkar főnöke, a katonapolitikait a honvédelmi miniszter gyakorolta. Az előbbi kettő a
kormányzó mint legfelsőbb hadúr közvetlen alárendeltje volt. Az utóbbi a kormány tagjaként
(rendfokozatának és egyenruha-viselési jogának megtartásával) hivatali idejére átkerült
szolgálaton kívüli állományba. Az ún. trianoni Honvédség 7 vegyesdandárból, valamint a rejtett
vezérkarnak közvetlenül alárendelt 4 lovasezredből, 4 tüzérütegből és 3 utászzászlóaljból állt.
Miután a tiranoni béke csupán 35 ezer fős zsoldoshadsereg fenntartását engedélyezte, amelynek
nem lehetett légi és folyami hadereje, nehéztüzérsége, páncélosa, vegyi és támadó jellegű
műszaki alakulata és vezérkara, már a béke aláírása előtt megkezdődött az ún. rejtés. Ennek első
szervezete, a katonai repülés fedőszerve, a Kereskedelmi Minisztérium II. (1921. augusztus 1-jétől
46XI.) Szakosztálya 1920. január 1-jén alakult meg. A Légügyi Hivatal néven ismertté váló szerv
1938. október 1-jéig létezett, amikor a nyílt Huba-hadrend bevezetésével átalakult Honvéd
Légierővé. A Honvéd Vezérkar 1921. június 1-jétől Honvédelmi Minisztérium VI. csoportfőnökség,
1922. december 1. és 1927. október 1. között Katonai Főcsoportfőnökség, attól a Huba-hadrendig
ismét VI. csoportfőnökség néven működött. A korlátozások kijátszására különféle minisztériumok
alárendeltségében hoztak létre rejtett katonai szervezeteket. A páncélos és a vasútépítő
alakulatok rejtésére szolgáló Rendőrújonc Iskola (RUISK) és a folyami erőket leplező
Folyamrendészet a Belügyminisztérium irányítása alatt állt. A határőrizetet 1921. szeptember 1-
jétől a Pénzügyminisztériumhoz beosztott Vámőrség látta el. Utóbbi 3 szervezetet 1921. március
1-jén, a szintén a rejtésre is szolgáló Révkapitányságot szeptember 21-én alakították meg. A
Nemzetgyűlés 1921. november 21-én fogadta el a rejtett katonai kiképzést célzó, a testnevelésről
szóló 1921:LIII. törvénycikket. Minden közigazgatási szinten (országostól a községiig) testnevelési
vezetőket rendszeresített, akik szinte kivétel nélkül létszámfelettiként a szolgálatból (ideiglenesen)
elbocsátott tisztek voltak. E törvény alapján szervezték meg a Levente Mozgalmat is. Rejtett
katonai egységeket képeztek a Polgárőrség egyes alakulatai, a Magyar Országos Véderő Egylet
egyes szervezetei és a különféle lövészegyletek, lövészkörök is. A Honvédség (még továbbra is
rejtett) fejlesztésére az Antant Katonai Ellenőrző Bizottság 1927. március 31-i távozása után nyílt
lehetőség, s arra a Koronatanács 1927. december 27-én hozott határozatot. A nyílt és rejtett
alakulatok együttes létszáma 1930. október 1-jén, a fejlesztés első ütemének lezárásakor 57.648
fő volt. 1932. augusztus 10-től – még titokban – megkezdték az általános védkötelezettségen
alapuló fegyveres erő kiépítését.
A Honvédség alapvető nyílt seregteste a vegyesdandár volt. 1922. április 21-től alakították ki a
katonai körlet helyett. Az engedélyezett létszámkeret 7 vegyesdandár felállítását tette lehetővé.
Állományukba egyenként 2 gyalogezred, 1 tüzérosztály, 1 lovasszázad, 1 kerékpároszászlóalj, 1
aknavetőszázad, 1 híradószázad, 1 autósosztag és 1 vonatosztag tartozott. Ezekkel és a
Honvédség Főparancsnokságának közvetlen alárendeltségébe tartozó sereg- és csapattestekkel
együtt a Honvédséget 14 gyalogezred (42 gyalogzászlóalj), 7 tüzérosztály és 4 önálló üteg, 4
önálló huszárezred és 7 lovasszázad (összesen 23 lovasszázad), 7 kerékpároszászlóalj, 7
aknavetőszázad, 3 önálló utászzászlóalj, 7 híradószázad, 7 autósosztag és 7 vonatosztag
tartozott. Az ország területe 7 katonai közigazgatási egységre tagolódott, a vegyesdandár-
parancsnokságok békében a felsőfokú területi katonai parancsnokság feladatát is ellátták: 1.
Budapest, 2. Székesfehérvár, 3. Szombathely, 4. Pécs, 5. Szeged, 6. Debrecen, 7. Miskolc.
Minden vegyesdandár-parancsnoknak területi karhatalmi parancsnoki jogköre is volt. 1938.
november 22-től, a Huba-hadrend megvalósításának keretében a vegyesdandárokat hadtestekké
szervezték át.
Még 1920-ban a Nemzeti Hadsereg Vezérkara ún. revíziós hadműveleti terveket dolgozott ki a
megszállt, majd elcsatolt területek visszaszerzésére. A Csehszlovákia és Románia belső
rendjének felborulására, hadseregeik szétesésére és együttműködésének hiányára, más fronton
való lekötöttségére, a cseh- és románellenes erők támogatására, az európai hatalmak
passzivitására (esetleges támogatására), és a váratlanságra épülő tervek végrehajtásának
ürügyéül a bolsevizálódás megakadályozása szolgált volna. Végrehajtásukat nem tette lehetővé a
nemzetközi helyzet, de a Nemzeti Hadsereg harcértéke sem.
A Felvidék visszafoglalását célzó Ébredés-terv szerint a stratégiai pontokat a Dunán több ponton
átkelő és a Kassa irányában előretörő erőknek kellett elfoglalniuk, a maradék ellenállást a
páncélvonatok védelme alatt vasúti szállítással benyomuló csapatok törték volna meg. Az
előkészületek előrehaladásával 1920 áprilisában elrendelték négy katonai körlet csapatainak
menetkészültségét, s elkészítették az akciót megindító parancsot is. Ki azonban nem adták, mivel
nem következett be a csehszlovákiai belső bomlás, nem látszott biztosítottnak az Antant-
nagyhatalmak és a szomszédos államok semlegessége, s a titkos magyar–francia tárgyalások
sem vezettek eredményre a Nemzeti Hadsereg felfegyverzésére. A terv Ébredés II. fedőnévvel
júniusban ismét napirendre került, amikor a szovjet-orosz hadsereg Varsó alá ért. A lengyel
megsegítésére induló magyar haderő három menetvonalon hatolt volna be Csehszlovákiába, ám
csak egy része haladt volna tovább a lengyel határra, a főerők a szlovák szeparatisták
támogatásával leválasztották volna a Felvidéket vagy annak keleti felét Csehszlovákiáról. A részt
vevő alakulatok összetételét nem változtatták meg, de a keleti cél miatt a dunai átkelés helyett a
folyam és a főváros védelmét tervezték. Ehhez igényelték az Antant segítségét is, hiszen még
folyt a Szovjet-Oroszország elleni intervenciós háború. A szovjet-orosz hadsereg nagyobb kárpáti
előrenyomulásakor lépett volna életbe a Pirkadás-terv. Augusztus 5-re kidolgozták az Ébredés II.
terv anyagi határozványait, s elrendelték az érintett alakulatok menetkészültségét. A Brit
Birodalom és a szomszéd államok fellépése, illetve a határozott francia és lengyel válasz
elmaradása ismét megakadályozta a terv végrehajtását. Ennek ellenére 80 vagon magyar lőszer
Bécsen keresztül eljutott a lengyel hadsereghez.
Szeptemberben dolgozták ki az Árpád-tervet, amely a Felvidék és Kárpátalja visszafoglalását
célozta. A magyar–lengyel titkos tárgyalások alapján, a lengyel kormány támogatásával lengyel
területen szerveződő szabadcsapatok a Nemzeti Hadsereggel egyidejűleg hatoltak volna be
Csehszlovákiába. A magyar főerők a Pozsony és Nagyszombat közti terület elfoglalását kapták
feladatként, a másodlagos támadási irány a bányavárosokat és Zsolnát célozta, s egy-egy
melléktámadás indult volna Kassa irányába és Kárpátaljára. A többi alakulatnak a román és a
délszláv határt kellett biztosítania. Az Árpád-terv végrehajtása hasonló okokból maradt el, mint az
Ébredés-terveké, ráadásul a lengyel–orosz háborúból győztesen kikerült Lengyelország már nem
volt érdekelt egy kockázatos katonai vállalkozás támogatásában.
Az Erdély visszafoglalását célzó, 1920 márciusában kidolgozott Virradat-terv a romániai
bolsevizálódási folyamatra, ezen belül a román hadsereg felbomlására alapozott. A végrehajtásra
kijelölt debreceni katonai körlet alakulatai 47az Alvinc–Déda közötti Maros-szakasz elérése után
Bukovina felé, a szegedi kijelölt alakulatai az Arad–Lippa vonal birtokba vétele után Brád
térségében biztosítottak volna. Sikeres előretörésük esetén a délkeleti irányú további támadást
páncélvonatok fedezetében vasúton mozgatott csapatok hajtották volna végre. A titkos
csatornákon felvetett tervet a francia és a szerb–horvát–szlovén kormányzat elutasította, s
Lengyelország sem volt hajlandó segédkezni benne, amelynek pedig Bukovina vonatkozásában
Románia ellenében területi aspirációi voltak.
Terv készült Bécs és környéke átmeneti megszállására is, igaz, nem területek visszafoglalásának,
hanem az osztrák jobboldali erők támogatásának céljából. Az 1921. január 16-án Horthy Miklós
kormányzónak előterjesztett tervet egy esetleges bécsi kommunista fordulat esetére dolgozták ki.
A reguláris magyar seregtestekkel és önkéntes alapon akkor szervezendő szabadcsapatokkal
végrehajtandó hadművelettel egyidejűleg bajor csapatok bevonulásával is számoltak Ausztriába.
Bécset egy, Bécsújhelyet és környékét fél gyaloghadosztálynak kellett volna megszállnia. A tervet
több magyar katonai és politikai vezető is irreálisnak, sőt Magyarországra nézve veszélyesnek
tartotta.
Az osztrák Államtanács 1918. november 17-én bejelentett igénye alapján az 1919. szeptember
10-én aláírt Saint Germain-i béke Ausztriának ítélte Moson, Sopron és Vas vármegye nyugati
sávját, a mai Burgenlandot. A trianoni béke megismételte e területsáv átadásának kötelezettségét,
amit a magyar kormány vonakodott végrehajtani. A békekonferencia Nagykövetek Tanácsa 1920.
december 23-án elrendelte a terület magyar kiürítését, s annak ellenőrzésére szövetségközi
tábornoki bizottságot küldött ki. 1921. augusztus 3-án az ismétlődő osztrák követelések után a
békekonferencia felszólította a magyar kormányt a haladéktalan kiürítésre. A Teleki-kormány azzal
tért ki, hogy amíg a szerb csapatok ki nem vonulnak Pécsről és Dél-Baranyából, erre nem
hajlandó. Az Antant-hatalmak erélyes és ismételt felszólítására a szerbek augusztus 14-22. között
kivonultak, így a magyar kormánynak vállalnia kellett az átadást. Augusztus 20-tól megkezdődött a
Nemzeti Hadsereg és a magyar közigazgatás kivonása, amely október 3-ára hivatalosan
befejeződött.
Augusztus végétől azonban kibontakozott az ún. nyugat-magyarországi felkelés. Sopront
(Ödenburg) és környékét az Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy parancsnoksága alatt álló II.
csendőr-tartalékzászlóalj továbbra is megszállva tartotta, amit azzal indokoltak, hogy a szerbek
sem ürítették ki teljesen a megszállt területeket, és Ausztria nem adott biztosítékot a magyar
tulajdonú földbirtokok és ipari létesítmények teljes kártalanítására. A Héjjas-különítmény bevonult
Királyhidára (Bruck an der Leitha), a Friedrich-különítmény Ágfalvára (Agendorf), a Prónay-
különítmény Felsőőrre (Oberwart). A felkelésben részt vettek legitimista magyar katonai kötelékek
és a soproni főiskolások karhatalmi alakulatai. Ez utóbbiak Ágfalvát és Pinkafőt (Pinkafeld)
fegyverrel foglalták vissza, s összesen még 18 helyről érkezett hír fegyveres akcióról. Az osztrák
kormány visszavonta csendőreit a vitatott területekről. Szeptember 4-5-én a felkelők
Kirchschlagnál betörtek Ausztria 1918 előtti területére is. A magyar kormány az Antant felé a
felkelőkkel szembeni ellenállását hangoztatta, engedményeket remélve a nyugati határok
kérdésében. A békekonferencia október 3-án ismételten felszólította a kormányt a területsáv
átadására. 4-én Felsőőrött báró Prónay Pál és Héjjas Iván kikiáltották a Lajtabánságot (másutt
Lajta-Bánság, Lajtai Bánság). Ennek közel 4000 km2-t kitevő területén csaknem 200 ezer lakos
élt. A területén átmenő árukra vámot vetettek ki, és saját bélyegeket adtak ki. Az államfői tisztséget
a bán gyakorolta, amit a Nyugat-Magyarországon visszamaradt egyesített felkelő csapatok
fővezére, Prónay töltött be. A végrehajtó hatalom irányítására hattagú Kormányzótanács
létrehozását határozták el. Prónayval az élén megalakították a Felkelő Hadseregek
Főparancsnokságát, amely alá 4, majd 5 ún. Felkelő Hadsereg (tulajdonképpen különítmény)
tartozott, összesen 3500-4000 fővel. A Lajtabánság léte látszólag akadályozta, valójában segítette
a kormány politikai célkitűzéseit, főként a területi engedményeket hozó tárgyalások sikerét. Mikor
e tárgyalások eredményre vezettek, Prónayra már nem volt szükség – s közben lezajlott a IV.
Károly végleges távozását hozó második “királypuccs” is. Horthy Miklós kormányzó a Nemzeti
Hadsereg bevetésének kilátásba helyezésével rákényszerítette a felkelőket Burgenland
kiürítésére, amit azok november 10-ig hajtottak végre. Szétszóródott kisebb csoportjaikat a
Csendőrség és a Határszéli Rendőrség gyűjtötte össze.
A magyar kormány 1921. július 15-i jegyzékében jelezte, hogy Sopron és környéke kivételével
kész az elcsatolt területek átadására, Ausztria viszont a kérdéses részterületekről való lemondását
csak népszavazás formájában tudta elképzelni. A nyugat-magyarországi felkelés hatására olasz
közvetítéssel Velencében az érdekelt felek a tárgyalóasztalhoz ültek. Az 1921. október 11-13.
közötti tárgyalásokon Paolo Toretta márki olasz külügyminiszter elnökölt, Magyarországot gróf
Bethlen István miniszterelnök, gróf Bánffy Mihály külügyminiszter, Scitovszky Tibor államtitkár és
gróf Héderváry Sándor követségi tanácsos, Ausztriát Johannes Schober kancellár képviselte. Az
október 13-án megkötött velencei egyezményben a magyar kormány vállalta, hogy önállósodott
irreguláris alakulatait leszereli, s Sopron és környéke kivételével az Ausztriának ítélt területeket
átadja. Az osztrák kormány beleegyezett, hogy 8 nappal a teljes pacifikálás után előbb Sopron,
majd környéke hovatartozásáról népszavazás döntsön, s vállalta, hogy aláveti magát a Nemzetek
Szövetsége döntésének. A magyar delegáció és az olasz külügyminiszter kötött egy titkos
megállapodást is, miszerint Toretta felhasználja befolyását annak érdekében, hogy a határ
kijelölésénél a magyar igényeket is kielégítsék. Magyarország diplomáciai sikerének számított az
is, hogy Olaszország a konferencián (gazdasági megszorítások kilátásba helyezésével) nyomást
gyakorolt az osztrák félre, s hogy magatartásával sejtetni engedte: a későbbiekben lehetőség
nyílhat a két ország közötti kapcsolatok elmélyítésére.
A velencei egyezmény érvényesítése a második “királypuccs” miatt 1921. december közepére
tolódott el. December 8-án 150 francia, 120 olasz és 40 angol katonából álló rendfenntartó
kontingens érkezett Sopronba, ahonnan a magyar fegyveresek 12-én távoztak. A Központi
Népszavazási Bizottság (Commission Centrale de Plébiscite) felügyeletével december 14-15-én
Sopronban, 4816-án 8 községben (Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza,
Nagycenk, Sopronbánfalva) lezajlott a népszavazás. A magyarok döntő és a horvátok nagy
többsége, továbbá a németajkú értelmiség és polgárság Magyarország mellett szavazott, ami
Sopronban 72,25%-ot, környékén 55%-ot jelentett. Az Antant tábornoki bizottsága 1922. január 1-
jén adta át a területet Magyarországnak, amely 355 km2 területen 50.020 lakost nyert vissza. Az
érintett terület lakosságának hűségét a Nemzetgyűlés az 1922:XXIX. törvénycikkel törvénybe
iktatta, Sopron címerét a Leghűségesebb Város (Civitas Fidelissima) jelzővel kiegészítette, és a
történelmi eseményt márványba vésve a városkapun elhelyeztette. A Nemzetek Szövetsége
Tanácsa 1922. szeptember 17-i ülésén döntött a végleges osztrák–magyar határvonalról.
Az újjászervezett Magyar Királyság stabilizálása a királykérdés napirendről való lekerülését
követően folytatódhatott. Az 1921. április 14-én hivatalba lépett Bethlen-kabinet a stabilizáció
kormányaként vonult be a magyar történelembe. A külügyi tárcát gróf Bánffy Miklós, a belügyit gróf
Ráday Gedeon, a pénzügyit Hegedűs Lóránt, a földművelésügyit (nagyatádi) Szabó István, a
honvédelmit Belitska Sándor altábornagy töltötte be. Bethlen István gróf miniszterelnök eleinte a
győztes nagyhatalmak bizalmának elnyerésére törekedett, de nem adta fel a status quo
megváltoztatásának lehetőségét sem. 1921. május 23-án felvételét kérte a Nemzetek
Szövetségébe, és július 26-án törvénybe iktatta a trianoni békét. Megkísérelte a közeledést
Csehszlovákiához is, azonban a gazdasági jellegű (de területátengedésre is irányuló) tárgyalások
júliusra megfeneklettek. A király őszi hazatérési kísérletének erőszakos meghiúsítását, IV. Károly
trónfosztását és a Habsburg-dinasztia trónörökletességi jogának megszüntetését követően
Bethlen, aki úriember kívánt maradni a legitimisták szemében is, november 14-én benyújtotta
lemondását.
A kormányzó még aznap ismét őt bízta meg kormányalakítással. Második kormánya 1921.
december 3-án alakult meg. A stabilizáció folyamatában legfontosabbá előlépő pénzügyi tárcát
Kállay Tibor, 1924. február 20-tól báró Korányi Frigyes, 1928. szeptember 5-től Wekerle Sándor
vette át. A belügyi tárcát először gróf Klebelsberg Kunó, 1922. június 16-tól, a nemzetgyűlési
választásokat követően Rakovszky Iván, 1926. október 15-től Scitovszky Béla töltötte be. A külügyi
tárcát 1922. december 19-ig Bánffy tartotta meg, akkor Daruváry Géza, 1924. október 7-től
Scitovszky Tibor, 1925. március 17-től 1930. december 9-ig Walko Lajos, attól gróf Károlyi Gyula
vezette. A földművelésügyit Mayer János, 1922. június 16-án (nagyatádi) Szabó István, 1924.
október 14-én lemondott ismét Mayer vette át. 1922. június 16-tól a kultusztárca vezetését
Klebelsberg vette át, akinek nevéhez igen jelentős és pozitív irányba ható változás, illetve új
kulturális és oktatási intézményhálózat kiépítése kapcsolódik. A honvédelmit Belitskától 1923.
június 28-án gróf Csáky Károly vette át, akit 1929. október 10-én Gömbös Gyula követett.
A konzervatív típusú belpolitikai stabilitás megteremtésére a kabinet 1921 decemberében
rendezte viszonyát a Szociáldemokrata Párttal (ún. Bethlen–Peyer paktum), s 1922 februárjában a
Kisgazdapártból Egységes Párt néven konzervatív beállítottságú egységes kormánypártot formált.
1922 márciusában korlátozta a választójogot, Budapest és néhány város kivételével megszüntette
a titkos szavazást. 1923 márciusában ellenzékbe kényszerítette a kormánypártból kiváló, Gömbös
vezette ún. Fajvédő Szövetséget. 1926. október 14-én Bethlen a frankhamisítási ügy miatt
lemondott, de a kormányzó azt nem fogadta el. A Nemzetgyűlés 1926. november 16-i feloszlatása,
a december 14-15-i országgyűlési választások nem jártak a kormány átalakításával. A belpolitikai
konszolidáció befejező lépéseként 1927. január 28-án megalakult a kétkamarás Országgyűlés: a
Képviselőház és az 1918 előtti Főrendiház örökébe lépő Felsőház. Társadalmi szempontból a
Bethlen-kormány által kialakított hatalmi rendszer a nagy- és középbirtokosok, a nagy- és
középpolgárság, valamint a felső katonai és állami hivatalnoki csoportok kompromisszumán
alapult. Politikai intézményeit, illetve azok működését tekintve kormányzati rendszere ötvözte a
tekintélyuralmi, a parlamentáris és az önkormányzati elemeket, s leginkább a konzervatív-liberális
jelzővel írható le, ahol a liberalizmus annak Tisza Kálmán és Tisza István által kialakított nemzeti
vállfaját jelentette. Kialakult a fordított parlamentarizmus: a miniszterelnök irányította a
kormánypárt országgyűlési frakcióját, az pedig a pártot.
A belpolitikai stabilizációt 1923–1925 között a pénzügyi szanáció (népszövetségi kölcsön felvétele,
határozott vámpolitika) és a gazdasági fellendülés elősegítése, majd 1927–1929 között egy
modern szociál- és kultúrpolitika alapjainak megteremtése követte. A Bethlen-kormány első
jelentős külpolitikai sikere az 1927. április 5-én Rómában megkötött olasz–magyar örökbarátsági
szerződés volt. Eredményes volt a közeledés Lengyelország és Ausztria felé is. Az évtized végére
megszűnt Magyarország külpolitikai elszigeteltsége. A kormány működésének utolsó szakaszát a
nemzetközi gazdasági és pénzügyi válság hazai jelentkezése jellemezte. A kormány 1930 nyarán
bevezette a mezőgazdasági ártámogatást célzó boletta-rendszert, 1931-ben kereskedelmi
szerződést kötött Olaszországgal, Ausztriával és Németországgal, államkölcsönt vett fel
Franciaországtól, s több kényszerű gazdaságpolitikai megszorító intézkedést hozott. Az utóbbiak
miatt fokozatosan nőtt a kormánnyal és a miniszterelnökkel szembeni elégedetlenség, s Bethlen
elvesztette a kormányzó támogatását is. Mindez 1931. augusztus 19-i lemondásához vezetett.
Bethlen lemondásakor még úgy gondolta, addig adja át a végrehajtó hatalmat, amíg a gazdasági
világválság következtében megromlott gazdasági helyzetet kemény szigorral sikerül stabilizálni –
legyen más népszerűtlen –, majd visszatér. A kiutat azonban a megváltozott nemzetközi és
belpolitikai helyzetben új utat ígérő Gömbös Gyula kormányának megalakulása jelentette. Az
1931. augusztus 24-én hivatalba lépett Károlyi-kormány egyszer s mindenkorra lezárta a Bethlen-
korszakot. Az egykori aradi ellenkormányt megalakító gróf Károlyi Gyula vezette kabinetben a
később nevessé váló Keresztes-Fischer Ferenc vette át a belügyi, Walko Lajos a külügyi, Ivády
Béla a földművelésügyi tárcát. Ez utóbbit 1932. február 5-től Purgly Emil követte. A honvédelmi
miniszter Gömbös Gyula maradt. A pénzügyi tárcát kezdetben a miniszterelnök, 1931. december
15-től báró Korányi Frigyes töltötte 49be. Az új kormány gazdasági stabilizációs intézkedéseinek
sorában augusztus 31-én leszállította az állami, vármegyei, és állami üzemi köztisztviselők és
közalkalmazottak bérét, szeptember 29-én elrendelte az 5000 pengőt meghaladó külföldi
tartozások és követelések bejelentését a Nemzeti Banknak, 1931 őszén sikertelen kísérletet tett a
munkanélküli-segélyek szakszervezeteken keresztül történő szétosztására, a december 19-én
elfogadott 1931:XXXII. törvénycikkel előíratta a külföldi fizetőeszközök és követelések
bejelentését, valamint a kötbért a külföldre kivitt vagyontárgyak ellenértékének beszolgáltatásának
biztosítékául, december 23-án 1 éves transzfermoratóriumot, 1932. január 23-án
exportkorlátozásokat vezetett be. Május 18-án elfogadtatta az 1932:V. törvénycikket a
fölbirtokrendezés módosításáról és az 1932:VII. törvénycikket az államháztartás egyensúlyáról. A
biatorbágyi merénylet nyomán 1931. szeptember 19-én az állami és társadalmi rend hatékonyabb
védelméről szóló 1921:III. törvénycikk alapján kihirdette a statáriumot. Bár elsősorban a baloldali
mozgalmak leszerelésének szándéka vezérelte, először a november 28-án leleplezett jobboldali
Schill–Vannay-puccskísérlet résztvevői ellen alkalmazta. 1932. január 12-én a statáriumra
hivatkozva tiltotta be a Szociáldemokrata Párt nagygyűléseit, verette szét a munkanélküliek január
18-i tüntetését, a Zala vármegyei Pacsán és Zalaszentmihályon a paraszttüntetést, az április 7-i
budapesti, nyíregyházi és balmazújvárosi szociáldemokrata tüntetést, tiltotta be április 5-én két
hétre a szociáldemokrata Népszava c. napilapot, s tört le több sztrájkot. Március 1-jén
letartóztatták a Kommunisták Magyarországi Pártja vidéki szervezőit, július 15-én budapesti
vezetőit. Közülük Sallai Imrét és Fürst Sándort 28-án statáriális ítélet alapján kivégezték. A
kormány törekedett a gazdasági kapcsolatok élénkítésére. Kereskedelmi egyezményt kötött
Franciaországgal, Olaszországgal, Németországgal, Ausztriával és Belgiummal. 1931.
szeptember 7-én kérte a Nemzetek Szövetségét Magyarország pénzügyi helyzetének
megvizsgálására, amelynek Tanácsa szeptember 24-én szakértői bizottságot küldött ki. Az október
16-án Budapestre érkező, az amerikai Royall Tyler vezette bizottság 22-i jelentése szerint
Magyarország adóssága 4 milliárd pengő volt, majd 1932. január 12-i jelentése már a pénzügyi
helyzet javulásáról számolt be. A megoldatlan társadalmi problémákat jelezte, hogy az 1932.
augusztus 29-i országgyűlési pótválasztásokon a kormánypárti Purgly Emil földművelésügyi
miniszter, a kormányzó sógora a Kisgazdapárt jelöltjével szemben megbukott. Szeptember 3-án
Bethlen, az Egységes Párt vezére maga szólította fel Károlyit a lemondásra, amit a miniszterelnök
21-én nyújtott be, azt követően, hogy 14-én az Egységes Párt országos értekezlete elhatárolta
magát a kormányától.
A kormányzó Bethlen számára némileg meglepően, mégis várhatóan Gömbös Gyulát kérte fel az
új kormány megalakítására. Az 1932. október 1-jén hivatalba lépő Gömbös-kabinetben a
Honvédelmi Minisztérium vezetését a miniszterelnök megtartotta egészen 1936. szeptember 1-
jéig, amikor a kormányzó elhatalmasodó betegsége miatt felmentette a tárca vezetése alól, s 2-án
honvédelmi miniszterré kinevezte Somkuthy József altábornagyot. A pénzügyi tárcát Imrédy Béla,
1935. január 6-tól Fabinyi Tihamér, a belügyit Keresztes-Fischer Ferenc, 1935. március 4-től
Kozma Miklós, a földművelésügyit Kállay Miklós, 1935. január 9-től Darányi Kálmán, a
kultusztárcát Hóman Bálint töltötte be. A Külügyminisztériumot 1933. jaunár 7-ig Puky Endre
vezette, majd február 4-től Kánya Kálmán személyében a korszak egyik legtapasztaltabb és
legeredményesebb diplomatája vette át a tárca irányítását. A kabinet 1932. október 11-én
mutatkozott be a Képviselőházban. Az ott elmondott kormányprogramot október 25-én követte a
miniszterelnök programja, a Nemzeti Munkaterv. Gömbös a Károlyi-kormány idején szétzilálódott
kormánypárt, az Egységes Párt átszervezésével október 27-én megalakította a Nemzeti Egység
Pártját (NEP). Kezdetben Bethlen is támogatta Gömbös kormányát, ám 1934 májusától Gömbös a
Kisgazdapárt tényleges vezetőjével, Eckhardt Tiborral szövetkezett a számára már túl
konzervatívnak számító Bethlen-csoport ellen. Bethlen 1935 elején fordult végleg szembe a
Gömbös-kormánnyal, s március 6-án híveivel ki is lépett a NEP-ből. Gömbös kísérlete az olasz
mintájú diktatúra kiépítésére nem kis mértékben a Horthyra is erős hatást gyakorló Bethlen-
csoport ellenállásán bukott el, amely mögé Gömbös törekvéseivel szemben felsorakozott a vidéki
adminisztráció nagyobb része is.
1933 elején Gömbös megkezdte a baloldal visszaszorítását, és felszámolta a legtöbb illegális
kommunista szervezetet. Bár törekedett a belpolitika olasz mintájú átszervezésére, 1933. május
17-i beszédében elhatárolta magát a magyarországi nemzetiszocialista mozgalmaktól. 1936
közepén felszámolta a szélsőjobboldali Kaszáskeresztes Pártot. A Gömbös-kormány terjesztette
be a kormányzói jogkör kiterjesztéséről szóló, a Felsőház által 1933. július 13-án elfogadott
1933:XXIII. törvénycikket. Folytatta a Bethlen által kialakított olaszbarát külpolitikát, s a közeledést
Ausztriához is. Hivatalának első két évében Mussolinit támogatta az Anschluss ellenében. Az
1934. júliusi ausztriai nemzetiszocialista puccskísérlet leverése után az új osztrák kancellár, Karl
Schuschnigg első külföldi útja Budapestre vezetett. A miniszterelnök korán megkezdte a külpolitika
átállítását az olasz mellett a német vonalra is, már 1933. február 6-án, a frissen kancellárrá
kinevezett Hitlernek küldött gratuláló levelében Magyarország és Németország közös
külpolitikájáról írt. Március 6-18-án Bethlen a miniszterelnök tudtával tárgyalt első külföldi
politikusként Hitlerrel. Június 17-18-án már maga Gömbös tett látogatást Hitlernél. Július 23-26-án
Mussolinihez utazott, amelyet a korabeli közvélemény római “Canossa-járásnak” nevezett, s
amelynek középpontjában az olasz–magyar–osztrák együttműködés állt az esetleges német
terjeszkedés ellensúlyozására. 1934. február 7-én Gömbös Budapesten Engelbert Dolfuss osztrák
kancellárral ugyanerről tárgyalt. A Gömbös-kormány kötötte meg 1934. március 17-én az olasz–
magyar–osztrák politikai és gazdasági együttműködésre vonatkozó ún. Római Jegyzőkönyveket,
amelyet május 14-én írtak alá. Gömbös és Kánya 1934-től kezdték meg külpolitikai manővereiket
a Kisantant szétzüllesztésére tagjainak egymás ellen fordításával, amely a Darányi-kormány
idejére érett be. A Gömbös-kormány eredményes gazdasági tárgyalásokat folytatott
Csehszlovákiával és Jugoszláviával. Szorosabbra fűzte 50a baráti kapcsolatokat
Lengyelországgal, amelyben bethleni örökségként kezdetben még benne volt egy Róma–Bécs–
Budapest–Varsó politikai tengely gondolata a német és a szovjet hatalmi befolyás növekedésének
ellensúlyozására. 1936. április 23-26-án a lengyel miniszterelnök budapesti tárgyalásainak még ez
volt a fő témája. 1934. február 6-án vette fel Magyarország a diplomáciai kapcsolatot a
Szovjetunióval. Miután 1936. március 7-én Németország felmondta a locarnói szerződést és
csapatokat vezényelt a rajnai demilitarizált övezetbe, majd Ausztria április 3-án felmondta a Saint
Germain-i béke katonai korlátozásait, április 22-én a Gömbös-kormány a német, az olasz és a
lengyel kormánynak küldött jegyzékében kinyilvánította Magyarország szándékát katonai
egyenjogúságának helyreállítására (ez is a Darányi-kormány idejére érett be). Október 1-jén
Magyarország kivonult a genfi leszerelési értekezletről. A reformok felgyorsítása érdekében
Gömbös 1935. március 4-én lemondott, de a kormányzó felkérésére még aznap megalakította a
második Gömbös-kormányt. Az április 15-i ülésén elfogadta a miniszterelnök 4 éves
reformprogramját, amit másnap a Koronatanács is jóváhagyott. Gömbös vesebaja miatt 1936.
május 14. és augusztus 7. között, majd szeptember 2-től október 6-ig, Gömbös haláláig a
miniszterelnöki teendőket Darányi Kálmán földművelésügyi miniszter látta el. 1936. október 6-án a
Gömbös-kormány lemondott, a Darányi-kormány október 12-i hivatalba lépéséig Darányi
ügyvezető miniszterelnök maradt.
A Darányi-kormányban a külügyi tárcát Kánya Kálmán, a belügyit Kozma Miklós, 1937. április 10-
től Széll József, a pénzügyit Fabinyi Tihamér, 1938. március 9-től Reményi-Schneller Lajos, a
honvédelmit Rőder Vilmos gyalogsági tábornok, a kultusztárcát Hóman Bálint töltötte be. A
földművelési tárcát a kormány 1938. március 9-i újjáalakulásáig a miniszterelnök, attól Marschall
Ferenc vezette. Ekkor került a kormányba Imrédy Béla is mint tárca nélküli közgazdasági
miniszter. A miniszterelnök programbeszédét beiktatása után csak fél évvel, 1937. április 18-án
mondta el. Első külföldi útja a kormányzó kíséretében Olaszországba vezetett, már 1936.
november 23-án. Németországba december 9-én belügyminiszterét küldte, maga Berlinbe csak
1937. november 20-29. között látogatott el. 1937 elején elutasította a külön jugoszláv és
csehszlovák közeledési kísérleteket. Hivatalának első évében szorosabbra fűzte a kapcsolatokat
Ausztriával, de 1938-ban már nem lépett fel az Anschluss ellen. 1937. szeptember 14-én elismerte
a spanyol Franco-kormányt. 1938. február 4-10. között a kormányzó, a miniszterelnök és a
külügyminiszter Varsóban a német és a szovjet befolyást korlátozó olasz–jugoszláv–magyar–
lengyel horizontális tengely kialakításának lehetőségeiről tárgyalt, ám azt a német–olasz Tengely
létrjötte már időszerűtlenné tette. A Darányi-kormány idején, 1938. január 27-én szüntette meg a
Nemzetek Szövetsége Tanácsa a még a Károlyi-kormány által kért pénzügyi ellenőrzést. Darányi
1937 első felében és szeptemberében letörte a sztrájkmozgalmat. A Darányi-kormány fogadtatta
el 1937. július 1-jén a kormányzói jogkör újabb kiterjesztését és a kormányzóválasztást
szabályozó 1937:XIX. törvénycikket, dolgozta ki és terjesztette be 1938. április 8-án a
Képviselőházban a május 29-én kihirdetett I. zsidótörvényt (1938:XV. törvénycikk), s terjesztette
be az új választójogi törvényt. A Darányi-kormány kezdte meg a győri fegyverkezési program
megvalósítását, a légoltalom kiépítését, s a kőolaj-kitermelést Zala vármegyében. Eleinte fellépett
a szélsőjobboldallal szemben, 1937. április 16-án a belügyminiszter betiltotta a Nemzeti Akarat
Pártját, s vezérét, Szálasi Ferencet 3 hónapra lecsukatta, majd 1937 végén újabb 10 hónapra
börtönbe záratta, miután az Magyar Nemzeti Szocialista Párt néven egyesítette a szélsőjobboldali
pártokat. Az Anschluss után azonban a miniszterelnök jelentős engedményeket kívánt tenni
Szálasi Nyilaskeresztes Pártjának. Az ezt határozottan ellenző Horthy Miklós élete első, 1938.
április 3-i rádióbeszédében nyilvánosan is kifejezte bizalmatlanságát a Darányi-kormánnyal
szemben, amely május 13-án lemondott.

Az újjáéledő világháború küszöbén

A versailles-i–washingtoni békerendszer egyenes következményeként törvényszerű volt a
vesztesek, köztük Németország és Magyarország revansra való törekedése. Az ő oldalukra
sodródtak a magukat megcsalatottnak érző egykori győztesek, így Olaszország és Japán is. Az
1939-től újjáéledő világháború addig nem látott méretű globális konfliktusba sodorta az
emberiséget, amelynek során leverték a totális diktatúrák egyik fajtáját, a fasizmust és nácizmust,
de megerősödött a másik típus, a kommunizmus. Ez, a szintén megerősödött polgári
demokráciákkal, ezen belül elsősorban az amerikaival – miután a brit és a francia világbirodalom
éppen a háború során és nyomán gyengült meg visszavonhatatlanul – az elkövetkező fél
évszázadra kétpólusúvá tette a világot.
1938-ra jelentősen megváltozott Magyarország helyzete, amely az 1930-as években gazdasági
fejlődése, eredményes külpolitikája és nem utolsósorban a nemzetközi viszonyok átrendeződése
következtében felértékelődött az európai politikában. Március 5-én Darányi Kálmán miniszterelnök
Győrött már nyílt fegyverkezési programot 51hirdethetett meg a Nemzeti Egység Pártja politikai
gyűlésén, pedig még érvényben voltak a trianoni béke katonai korlátozásai, amelyek megszegése
elvileg nemzetközi szankciókat vonhatott volna maga után. A Képviselőház április 30-án
megszavazta a vonatkozó törvényjavaslatot, s az erről szóló 1938:XX. törvénycikk június 2-án
kihirdetésre került.
Az Imrédy Béla pénzügyminiszter és munkatársa, Judik József, a Magyar Nemzeti Bank
igazgatója által 1937 novemberében kidolgozott tervezet 5 év alatt 1 milliárd pengőt irányzott elő a
Honvédség és a katonai infrastrukturális háttér fejlesztésére. A kormány felhatalmazást kapott,
hogy a program alapját képező egyszeri vagyonadó teljes összegéből 600 millió pengőt
közvetlenül a Honvédség fejlesztésére, a többit kölcsön kibocsátása útján a hadiiparra és az azzal
kapcsolatos beruházásokra fordítsa. Végrehajtását a Honvéd Vezérkar három ütemben, az 1932-
ben elfogadott ún. fegyveres nagyhonvédség elvét követve tervezte. Ez Huba-hadrend név alatt
107 ezres békelétszámú kerethaderő létrehozását jelentette, amelynek mozgósítása után három
hadsereg, egy gyorshadtest, egy repülőhadosztály, öt hadosztálynak megfelelő Határőrség és
egyéb közvetlen csapat áll rendelkezésre. A fejlesztés első ütemében (Huba-I) a vegyesdandárok
hadtestekké fejlesztését, a gyorscsapatok felállításának megkezdését, a tüzérség, valamint a
Honvéd Légierő mennyiségi és minőségi bővítését tervezték. A második ütem (Huba-II) a
páncéloscsapatokat és a légierő teljes kiépítését, a harmadik ütem (Huba-III) a három ezredből
álló gyaloghadosztályok kialakítását tartalmazta. A Legfelső Honvédelmi Tanács, mivel a
végrehajtásához szükséges pénz már rendelkezésre állt, 1939. február 25-i ülésén határozott,
hogy a programot két évre szorítják le, s 1940. augusztus 1-jéig befejezik. Eddig az időpontig csak
a Honvédség 1,6 milliárd pengőt használt el fejlesztésre.
A Legfelső Honvédelmi Tanács a legmagasabb szintű honvédelmi politikai döntéshozó testület
volt. Megalakítását a kormányzó 1928. július 28-án hagyta jóvá. Elnöke a kormányfő, tagja a
honvédelmi, a külügy-, a belügy-, a pénzügy- és az adott ülés tárgyában érdekelt miniszter,
valamint a Honvéd Vezérkar főnöke és (1940. március 3-áig, a beosztás megszűnéséig) a
Honvédség főparancsnoka volt. Az 1939:II. törvénycikk, a honvédelmi törvény 3. -a tagjává tette
az összes minisztert. Évente kétszer össze kellett ülnie, de elnöke szükség esetén bármikor
összehívhatta. Az egyes ülések elnökletét a kormányzó szabadon átvehette. 1928–1939 között
Legfelsőbb, 1939-től Legfelső néven működött.
A Kisantant, amely a térségre gyakorolt francia befolyás csökkenése, a német, az olasz és a
szovjet hatalom növekedése következtében már széthullása felé haladt, nem tudott
szembeszegülni. Miután Ausztria 1936. április 3-i egyoldalú lépését a Saint Germain-i béke
katonai korlátozásainak felmondására nem követte hatékony retorzió, április 22-én a magyar
kormányzat bejelentette a német, az olasz és a lengyel kormánynak, hogy vissza kívánja állítani
katonai egyenjogúságát. A Kisantant 1936. december 29-30-i pozsonyi külügyminiszteri
értekezletén kimondták, hogy a tagállamok külön-külön lépéseket tehetnek viszonyuk
megjavítására szomszédaikkal. A jugoszláv kormány 1937. január 21-én a jugoszláv–bolgár–török
barátsági szerződés mintájára négyoldalú egyezmény megkötésére tett javaslatot Budapestnek. A
január 23-i válasz szerint Magyarország akkor kész lemondani az erőszak alkalmazásáról, ha
Jugoszlávia elismeri katonai egyenjogúságát, valamint javít a magyar kisebbség helyzetén.
Jugoszlávia a magyar ellenjavaslatot március 31-én elutasította, ám a nyilvánosságra jutott
jegyzékváltások nyomán viszonya megromlott a másik két Kisantant-állammal.
1938. augusztus 20-29-én a szlovéniai Bledben a Kisantant tárgyalóasztalhoz ült
Magyarországgal. Itt a csehszlovák, a román és a jugoszláv delegáció arra törekedett, hogy
Magyarországtól garanciát kapjon a fennálló határok tiszteletben tartására, vagyis az lemondjon
területi igényeiről. A nemzetközileg légüres térbe került Kisantant pozíciói az új nagyhatalmi
törekvéseket maga mögött érző magyar külpolitikával szemben a tárgyalásokon csak romlottak.
29-én a bledi egyezményben a négy ország lemondott az erőszak elsőként való alkalmazásáról
egymással szemben, a Kisantant-államok elismerték Magyarország fegyverkezési
egyenjogúságát, kötelezettséget vállaltak, hogy javítanak a magyar kisebbség helyzetén, s azt is
tudomásul vették, hogy miután a magyar küldöttség nem hajlandó a kért garanciákat megadni, a
kisebbségi és területi vitás kérdéseket későbbi tárgyalások útján fogják rendezni. A “vabank”
bejött, Dávid legyőzte Góliátot.
A belpolitikában a tekintélyuralmi rendszer kiépítésének hívei a kizárólagos olasz–német (majd
német–olasz) orientációt szorgalmazták, míg a bethleni rendszer kései követői szükségesnek
látták a nyugati hatalmakkal, mindenekelőtt a Nagy-Britanniával fennálló kapcsolatok megőrzését.
Az angolbarát magyar politikusok csoportja az Anschluss, tehát Ausztriának a Német Birodalomba
történt betagolása után formálódott a rendszer szürke eminenciása, gróf Bethlen István és Chorin
Ferenc, a nagyiparos-bankár csoportok képviselője körül. Ide sorolható gróf Teleki Pál és Kállay
Miklós későbbi miniszterelnök, Keresztes-Fischer Ferenc, Ghyczy Jenő és Varga József miniszter,
számos külügyminisztériumi diplomata, köztük báró Apor Gábor, Barcza György, Szegedy-Maszák
Aladár és Ullein-Reviczky Antal. Az angolbarát csoporttal kapcsolatban állt Horthy István későbbi
kormányzóhelyettes és ifj. Horthy Miklós is, továbbá az ellenzékből a legitimista báró Sigray Antal,
a polgári liberális és demokrata Rassay Károly és Vázsonyi Vilmos, a szociáldemokrata Peyer
Károly és irányzata, s a kisgazda Bajcsy-Zsilinszky Endre. A katonai elitből azonban csupán Kádár
Gyula ezredes, a katonai hírszerzés és elhárítás vezetője, s Náday István tábornok, az egyik
hadseregparancsnok kapcsolódott a csoporthoz.
A bethleni rendszer kései hívei később, a háború éveiben nem hittek a német haderő
legyőzhetetlenségében, de abban igen, hogy az angolszász hatalmak képesek lesznek
Németország legyőzésére, ennélfogva ők alkotják meg a békefeltételeket, így elősegítik a térség
demokratizálását, egyben megakadályozzák a kommunizmus térhódítását. Mindezekből
következően bírálták a hivatalos külpolitikát mindakkor, amikor – megítélésük szerint –
következetesen ellen kellett volna állni a német befolyás erősödésének, 52még a megszállás
kockázatát is vállalva. Céljuk volt a magyar haderő kivonása a keleti hadszíntérről, megóvása a
háború végére (megelőzendő az 1918 végéhez hasonló összeomlást), az angolszász hatalmakkal
való közvetlen harcérintkezés elkerülése, továbbá egy angolbarát magyar kormány
megalakításának előkészítése.
Visszatérve az 1938. évhez, május 25-29. között Budapesten rendezték meg a XXXIV.
Eucharisztikus Világkongresszust. Az Eugenio Pacelli bíboros pápai legátus (a későbbi XII. Pius
pápa) jelenlétében lezajlott, s a jubileumi Szent István-évet megnyitó monumentális
eseménysorozat messze túlmutatott a rendezvény egyházi (katolikus) jellegén, s jól mutatta
Magyarország nemzetközi súlyának növekedését. Akkor is, ha ennek a tekintély-növekedésnek
nem voltak meg minden vonatkozásban a belső alapjai. Ez már Imrédy Béla miniszterelnöksége
idején történt, noha Magyarország tekintélyének növekedése a Bethlen István gróf nevével
fémjelezhető korszakban alapozódott meg, s Gömbös Gyula és Darányi Kálmán kormányfősége
idején teljesedett ki.
1938. május 14-én Imrédy Béla alakított kormányt. A Pénzügyminisztériumot Reményi-Schneller
Lajos vezette, aki a következő kormányokban is megőrizte tárcáját. A Külügyminisztériumot
november 28-ig továbbra is Kánya Kálmán irányította, majd december 10-től gróf Csáky István. A
Belügyminisztérium élére visszakerült a középutas politikusként ismertté vált és tárcáját több
kabinetben megőrző Keresztes-Fischer Ferenc. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot gróf
Teleki Pál vette át, de a nagy formátumú kultúrpolitikus, Hóman Bálint július 11-ig még a kormány
tagja maradt mint tárca nélküli propagandaminiszter. A Földművelésügyi Minisztériumot
Sztranyavszky Sándor vezette, november 15-től gróf Teleki Mihály, a honvédelmi tárcát Rátz Jenő
gyalogsági tábornok, november 15-től Bartha Károly táborszernagy. November 15-től új
kormánytagként került a kabinetbe Jaross Andor felvidéki tárca nélküli miniszter.
A németekkel szembeni szimpátia erősödését érzékelő kormányzó úgy vélte, új miniszterelnöke
visszatér a Darányi által az Anschluss előtt képviselt külpolitikai irányvonalhoz, s nem tesz további
engedményeket a szélsőjobboldalnak. Imrédy a külpolitikában kezdetben őrizte cselekvési
szabadságát. Első hivatalos külföldi útja 1938. július 17-20-án Olaszországba vezetett, ahol
többek között Róma magatartásáról tárgyalt egy esetleges magyar–csehszlovák háború esetén.
Augusztus 20-26-án a kormányzóval, a külügyminiszterrel és a honvédelmi miniszterrel a Hitlerrel
folytatott tárgyalásokon elutasította, hogy a magyar haderő részt vegyen egy Csehszlovákia ellen
indítandó német támadásban. A miniszterelnök és a külügyminiszter szeptember 20-án ismét
Berlinben járt a Csehszlovákia elleni együttműködés ügyében. A Kisantant államaival augusztus
29-én megkötötte a bledi egyezményt, amelynek nyomán a Kisantant széthullása végérvényessé
vált. Amit Imrédy Rómában sikertelenül kísérelt meg elérni, hogy Olaszország vegye rá
Jugoszláviát a távolmaradásra egy magyar–csehszlovák konfliktustól, azt Göring érte el Pál
jugoszláv régensherceggel lezajlott titkos találkozóján szeptember 6-án. A hivatalba lépését
követően elfogadott ún. rendtörvények (1938:XVI. és 1938: XVII. törvénycikk) és a köztisztviselők
politikai tevékenységét korlátozó 3400/1938. ME. rendelet a nyilasmozgalom megfékezését
célozták. 1938. július 6-án a mozgalom vezérét, Szálasi Ferencet 3 év börtönbüntetésre ítélték.
Politikailag a nemzetiszocializmus elutasítását és a magyar függetlenségi gondolatot fejezték ki
1938 nyarán a kettős szentév rendezvényei: a római katolikus XXXIV. eucharisztikus
világkongresszus és a Szent István-emlékév. Június 3-án hirdették ki a még a Darányi-kormány
idején kidolgozott és beterjesztett választójogi törvényt (1938:XIX. törvénycikk), amelynek alapján
az 1939. május 28-29-i ún. pünkösdi választásokkal megalakult az új Képviselőház.
A németországi látogatásokat követően Imrédy politikájában alapvető fordulat következett be,
amiben jelentős szerepe volt a szeptember 30-i müncheni egyezménynek és a november 2-i első
bécsi döntésnek, annak ellenére, hogy az augusztusi elutasítás hatására Hitler Münchenben nem
a Budapest által kívánt szinten képviselte a Csehszlovákiával szembeni magyar igényeket. Az
Imrédy-kormány kezdte meg 1938 őszén a Rongyosgárda szervezését a Csehszlovákia elleni
diverziós akciók céljából, s a magyarlakta területek visszacsatolásának kérdésében élvezte a
Magyarországi Szociáldemokrata Párt támogatását is. Szorosabbra fűzte a kapcsolatokat
Lengyelországgal, a két kormány kölcsönösen törekedett a külpolitikai lépések egyeztetésére, s
szóba került esetleges közös fegyveres fellépésük is Csehszlovákia ellen. 1938. november 15-én
kötötték meg a barátsági és szellemi együttműködési szerződést Japánnal. Az 1938. június 1-jén
kihirdetett sajtótörvény (1938:XVIII. törvénycikk) szűkítette a sajtószabadságot. Az Imrédy-
kormány nyújtotta be 1938. december 7-én a honvédelmi törvény javaslatát, amit 1939. március
11-én hirdettek ki (1939:II. törvénycikk), s terjesztette be 1938. december 23-án a második
zsidótörvényt, amit 1939. május 5-én, már a Teleki-kormány idején hirdettek ki (1939:IV.
törvénycikk). Az Imrédy-kormány idején, 1938 szeptemberében létesítették az első
internálótáborokat Magyarországon: Szentesen és Egerben. A kormány igyekezett javítani az
állami alkalmazottak, a munkások és a nyugdíjasok anyagi helyzetén, ezt szolgálta az 1938.
december 30-án kihirdetett 1938:XXXVI. és XXXVIII. törvénycikk.
A miniszterelnök diktatórikus hatalmat kívánt volna magának biztosítani, rendeleti úton való
kormányzás bevezetésével. Törekvésével azonban a Nemzeti Egység Pártjának többsége, a
Kisgazdapárt és a Bethlen-csoport szembefordult, s 1938. november 23-án az Imrédy-kormányt a
Képviselőházban leszavazták. Imrédy lemondott, a kormányzó azonban megtartotta hivatalában,
elsősorban Németország támogatásának biztosítása céljából a további revíziós tervekhez, jelesül
Kárpátalja visszacsatolása érdekében. További belpolitikai ellentétet okozott Imrédy kísérlete a
kormánypárt (a NEP) helyett a Magyar Élet Mozgalom megszervezésére. Diktatórikus törekvései
egyre erősítették a kormányzó bizalmatlanságát vele szemben. A leváltása elleni esetleges német
tiltakozást úgy lehetett megelőzni, hogy bebizonyították egyik dédszülőjének zsidó származását.
Az államfő erre való hivatkozással szólította fel a lemondásra, amit az 1939. február 15-én tett
meg.
Imrédy Béla miniszterelnöksége idején felgyorsult az 53ország jobbratolódása. Mindemellett (1944
októberéig) Magyarország nem vált fasisztává. Az országban keresztyén-nemzeti kurzust hirdető,
önmagát nyíltan ellenforradalminak valló, konzervatív-liberális rendszer volt. Hiányzott a fasizmus
egyik legfőbb kritériuma, a diktatúra kiépítése. Működött a parlament, ahol legális ellenzéki pártok
fejthették ki tevékenységüket (köztük a Szociáldemokrata Párt, s ne feledjük, hogy a két
világháború közötti német szociáldemokrácia a koncentrációs táborokban végezte). A rendszer
Szálasi hatalomátvételéig alapvetően megőrizte azt a struktúrát, amit még Bethlen István alakított
ki az 1920-as években.
Ami a mindenkori kormánypártot illeti, az 1920–1930-as évek Magyarországán szerepe nagyobb
volt a klasszikus polgári demokráciákban megszokottnál, de kisebb, mint a diktatúrákban. Az
1920-as évek elején kialakult stabil kormánypárt, az Egységes Párt (EP) a Gömbös-kormány
hivatalba lépése után, 1932. október 27-én vette fel a Nemzeti Egység Pártja (NEP) nevet. 1939.
február 22-én az Imrédy Béla miniszterelnök által január 6-án meghirdetett Magyar Élet Mozgalom
célkitűzéseit átvéve a kormánypárt deklaratív módon felvette a Magyar Élet Pártja (MÉP) nevet.
Noha Imrédy 1940. október 4-én kilépett a MÉP-ből, s 21-én megalakította a Magyar Megújulás
Pártját (MMP, közkeletű nevén Imrédy-párt), a MÉP a nyilas hatalomátvételig kormánypárt maradt.
Az első Sztójay-kormányban az MMP-t a német nyomás mellett is csak négy miniszter képviselte.
Szálasi országlása idején a kormánypártot a Nyilaskeresztes Párt–Hungarista Mozgalom alkotta,
noha a Szálasi-kormány is – ellentétben a Hitler-kormánnyal – koalíciós maradt.
Az Ausztriát 1938. március 13-án az Anschluss-szal birodalmához csatoló Hitler – követve saját
“menetrendjét” – Csehszlovákia ellen fordult. Az európai béke megőrzése érdekében (a nyugati
hatalmak legalábbis hittek ebben) Csehszlovákiát feláldozó Daladier francia és Chamberlain brit
miniszterelnök 1938. szeptember 29-én Münchenben Hitlerrel és Mussolinivel szerződést írt alá a
nagyobbrészt németek lakta Szudéta-vidék Németországhoz csatolásáról. Szeptember 14-én
Sztójay Döme berlini magyar követ közölte a német Külügyminisztériummal, hogy Magyarország
érthetetlennek tartaná a német–csehszlovák viszony olyan rendezését, amelyben a felvidéki
magyarok érdekeit nem veszik azonos mértékben figyelembe a szudétanémetek érdekeivel.
Göring 18-án egy kelet-poroszországi vadászaton “megrótta” Horthyt a német felkérés
elutasításáért a Csehszlovákia elleni esetleges katonai akcióban (lásd fent), s ennek
következményének nevezte, hogy Hitler és Chamberlain három nappal korábbi Bad Godesberg-i
találkozóján a szlovákiai magyarok kérdése nem került a napirendi pontok közé. 20-án a magyar
miniszterelnök és a külügyminiszter ismét Németországban tárgyalt, s a fegyveres támadás
kivételével támogatásáról biztosította Németországot Csehszlovákiával szemben.
A müncheni egyezmény záradékába részben olasz fellépésre, részben a 20-i magyar demars
hatására – brit egyetértéssel – belefoglalták, hogy Csehszlovákiának tárgyalásos úton rendeznie
kell Magyarországgal (és Lengyelországgal) fennálló vitáit, s amennyiben a tárgyalások 60 napon
belül nem vezetnének eredményre, nemzetközi döntőbíróság elé kell vinni a kérdést. Az ennek
nyomán meginduló kétoldalú komáromi csehszlovák–magyar határtárgyalások Ipolyság és
Sátoraljaújhely szlovákiai felének október 11-i átengedése ellenére eredménytelenek maradtak.
Lengyelország igényei ezzel ellentétben kielégíttettek: fegyveres erejének demonstratív
felvonultatásával elérte, hogy Csehszlovákia hozzájárulásával október 2-án bevonulhatott Tesín
(Teschen, Cieszyn) morva felébe, október 8-án Bohumínba és néhány községbe a Magas-Tátra
két oldalán.
Magyarország október 20-i felkérésére, amihez 26-án – többek között a lengyel fellépés hatására
– Csehszlovákia is hozzájárult, s miután 27-én Nagy-Britannia és Franciaország lemondott jogairól
a magyar–csehszlovák területi vita rendezésében Németország és Olaszország javára, ez
utóbbiak 29-én elvállalták a döntőbíró szerepét. Az 1938. november 2-án kihirdetett első bécsi
döntés Magyarországhoz csatolt vissza a Felvidék és Kárpátalja déli részén egy 11.927 km2-es
sávot (ebből Kárpátalján 1600 km2-t), amelybe beletartozott többek között Dunaszerdahely,
Losonc, Kassa és Munkács. Az érintett 1.058.000 lakos (ebből Kárpátaljára esett 173.233 fő)
86,5%-a magyar volt. A többoldalú határmegállapító bizottságnak sikerült nagyjából etnikai
határvonalat húznia. Az utólagos határkiigazításokkal a visszacsatolt terület az 1939. március 31-i
magyar–szlovák határegyezmény megkötéséig 12.012 km2-re növekedett. A visszacsatolást az
Országgyűlés november 13-án az 1938:XXXIV. törvénycikkel iktatta be.
A felvidéki bevonulás a Magyar Királyi Honvédség első hadmozdulata volt 1919 óta. A visszatért
dél-felvidéki területek birtokba vételében (noha 1938. október 13-án az egész Honvédséget
mozgósították) csak négy megerősített vegyesdandár vett részt, amelyek a meginduláskor a
hadtest elnevezést vették fel. Az I. hadtest hadrendjébe az 1., 2., 3. gyalog-, a 2. gépkocsizó- és a
2. lovasdandár, a II. hadtestébe a 4., 5. és 6. gyalogdandár, a VI. hadtestébe a 17. gyalog- és az
1. lovasdandár, a VII. hadtestébe a 19., 20. és 21. gyalogdandár tartozott. Részt vett a
bevonulásban az 1. repülődandár és az 1. folyamőrdandár is. A csapatoknak november 3-ára
kellett felzárkózniuk a határra, s 5-étől hajtották végre a békés bevonulást. A Csallóközt a II., az
Ipoly térségét az I., Rozsnyó és Kassa körzetét a VII., Munkács és Ungvár vidékét a VI. hadtest
vette birtokba. Az egyes seregtestek november 10-ig mindenütt elérték végcéljukat. 3-4 hét
elteltével (a hátrahagyott helyőrségek és a határbiztosító erők kivételével) visszatértek
békehelyőrségeikbe.
Az első bécsi döntéssel visszacsatolt területek betagolására 1938. november 15-én felállították a
Felvidéki Minisztériumot. Vezetője Jaross Andor tárca nélküli miniszter, államtitkára Szilassy Béla,
az 1938. december 5-én a Képviselőházba behívott 17 felvidéki képviselő egyike volt. A
minisztérium feladata az volt, hogy a visszacsatolt területek különleges érdekeit képviselje az
anyaországgal történő összeolvasztás során. Minisztertanácsi határozat alapján az egyes
minisztériumoknak az érintett területekre vonatkozó vagy azokat érintő döntéseiket egyeztetniük
kellett e kormányszervvel. Elsődlegesen konzultatív, illetve tanácsadó szervként működött, 1940.
április 1-jéig.
A magyar kormány november 18-i határozata alapján a 54felvidéki bevonulást követően a
Honvédség készen állt Kárpátalja visszafoglalására is, de a készülő akciót a november 21-i német
és olasz tiltakozó jegyzék nyomán leállították, csakúgy, mint a román mozgósítást és felvonulást
Kárpátalja későbbi visszacsatolásakor. Az első bécsi döntéssel egy időben Pozsonyligetfalu
(Engerau, Petralka) és Dévény (Devín) Ostmarkhoz (a Német Birodalmon belüli Ausztriához)
került.

A háború éve
1939. február 16-án Horthy Miklós kormányzó gróf Teleki Pált nevezte ki miniszterelnökké. Teleki
többeket átvett az Imrédy-kormányból. Kormányában Keresztes-Fischer Ferenc töltötte be a
belügyi, gróf Csáky István a külügyi, Bartha Károly táborszernagy a honvédelmi, Reményi-
Schneller Lajos a pénzügyi, Hóman Bálint a vallás- és közoktatásügyi, gróf Teleki Mihály (1939.
december 30-tól báró Bánffy Dániel) a földművelésügyi tárcát. Jaross Andor felvidéki tárca nélküli
miniszter tárcája 1940. április 1-jén megszűnt, Jaross kivált a kormányból. Csáky halála miatt
1941. február 4-től a Külügyminisztérium vezetését Bárdossy László vette át.
Teleki átalakította az Imrédy-kormány 1938. novemberi válsága során kettészakadt
kormánypártot, amely 1939. március 7-én felvette a Magyar Élet Pártja nevet. Ez a május 28-29-i
ún. “pünkösdi választásokon” abszolút többséget nyert. A 2 és fél millió állampolgár által leadott
3,45 millió szavazatból 1,7 milliót (49,3%) kapott, amivel a 260 fős Képviselőházban 187
mandátumot (72%) szerzett. A második legjobb eredményt a szélsőjobboldali pártok érték el: 1,07
millió szavazattal (30%) összesen 49 mandátumhoz (18,8%) jutottak. Közülük a Nyilaskeresztes
Párt volt a legerősebb, 754 ezer szavazattal (21%) és 28 mandátummal (10,8%), különösen
előretörve a fővárosban, annak peremvárosaiban és a bányavidékeken. A választások
vesztesének a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt, a Kereszténypárt és a
Magyarországi Szociáldemokrata Párt tekinthető, sorrendben 23 helyett 11 (4,2%), 14 helyett 3
(1,2%) és 11 helyett 5 (1,9%) megszerzett mandátummal. Noha a képviselői megbízatás 5 évre
szólt, az 1944:VIII. törvénycikk alapján – amely 1 évvel, de legalább a háború idejére
meghosszabbította a mandátumokat – az így összeállt Képviselőház funkcionált a világháború
végéig.
Az 1938:XIX. törvénycikk, az ún. választójogi törvény a képviselők számát 245-ről 260-ra emelte
(135-öt egyéni, 125-öt lajstromos választókerületben), s a szavazást titkossá és kötelezővé tette.
Annak a 26. életévét betöltött férfinak, illetve 30. életévét betöltött nőnek, aki legalább 10 éve
magyar állampolgár, 6 éve egy helyben lakik, az elemi iskola 6. osztályát (vagy más tanintézet
ezzel egyenértékű osztályát) elvégezte, a lajstromos; annak a 30. életévét betöltött férfinak és
nőnek, aki eleget tesz a fenti követelményeknek, ha férfi, állandó lakása és foglalkozása van és
családfenntartó, ha nő, kereső férfi felesége vagy saját vagyonából él, három életben lévő
gyermek anyja, egyéni választókerületben volt joga szavazni. Nem volt választójoga a fegyveres
erők és a rendvédelmi testületek tényleges állományú tagjainak és a Rendőrség legénységi
állományának, továbbá az elmebetegeknek, a csőd- vagy kényszeregyezségi eljárás alatt
állóknak, illetve akit polgári vagy katonai bíróság jogerősen elítélt. Válaszható volt, aki
választójoggal rendelkezett, betöltötte 30. életévét, az Országgyűlésnek, bármely törvényhatósági
bizottságnak, községi képviselő-testületnek a választás idején vagy a megelőző 10 évben tagja
volt, illetve élethivatás-szerű állandó foglalkozással bírt. Budapest és környéke, valamint a 7
törvényhatósági jogú város kivételével a választók 1-1 szavazólapon külön-külön voksoltak a
pártok egyéni jelöltjeire és a területi listára.
A Teleki-kormány egyidejűleg fellépett a kommunista és a hungarista mozgalom ellen, betiltva az
utóbbi működését (a kommunista párt 1919 óta illegalitásban működött). Ennek ellenére az
újjáalakuló Nyilaskeresztes Párt a május 28-29-i választásokon – mint láttuk – a Magyar Élet
Pártja mögött a második legnagyobb párttá vált. A választások eredményeit már a fasizmus
európai előretörése befolyásolta. A kormánypártban a jobbszárny került túlsúlyba, a bethleni
politika hívei egyre inkább kiszorultak. A megerősödő szélsőjobboldal, különösen a
Nyilaskeresztes Párt támadta a Teleki-kormány politikáját.
Nem támadta viszont a felvidéki és a kárpátaljai revízió érdekében a kormány hallgatólagos
beleegyezésével működő félreguláris szabadcsapatok tevékenységét. Az ún. Rongyosgárdát
(másutt Rongyos Gárda) 1938 áprilisától állították fel a Honvéd Vezérkar 5. osztályának vezetője,
Homlok Sándor ezredes és Kozma Miklós, a Gömbös- majd a Darányi-kormány volt
belügyminisztere irányításával. A 19 lövészzászlóaljból, azon belül 5-15 fős harccsoportokból álló,
kb. 9000 fős fegyveres formáció személyi állományát önként jelentkező tartalékosokból és
szabadságolt tényleges szolgálatot teljesítőkből válogatták ki. Kiképzésük részben a
Honvédségnél, részben sportversenynek álcázva történt, diverziós tevékenységre, elsősorban a
csehszlovák kiserődrendszer elemeinek hátulról történő rombolására, adott esetben az arcból
támadó reguláris erők segítésére.
A Rongyosgárda 1938 szeptemberében vonult fel a 55magyar–csehszlovák határra: két zászlóalj
Mosonmagyaróvár, egy Komárom, egy Esztergom, öt Rétság–Romhány, egy Szécsény, egy
Salgótarján, kettő Bánréve, négy Gönc–Sátoraljaújhely térségébe. Október első felében a
magyar–csehszlovák határtárgyalások megindulása nyomán tizenegy zászlóaljat leszereltek,
nyolcat pedig átirányítottak a kárpátaljai határszakaszra. Ekkor vonták be a szervezésbe Héjjas
Ivánt, a Magyar Fajvédők Országos Szövetsége vezetőjét. Október 6-án Tarpáról a kárpátaljai
Beregszász–Derczen térségében vetették be az első századot, amely 11-én harcba keveredett a
csehszlovák hadsereggel. Héjjas 10-én este átdobott további három századot, amelyek 11-12-én
Borzsova–Salánk körzetében léptek harcba. A harckocsikkal is rendelkező csehszlovák erők mind
a négy századot szétszórták. November 21-én este egy zászlóalj Nagyszöllősön keveredett
harcba csehszlovák csapatokkal, amelyeket (a határon túlról) román tüzérség is támogatott. A
Rongyosgárda további nagyobb arányú alkalmazására az első bécsi döntés nyomán már nem
került sor, december elején hivatalosan feloszlatták, de tagjai 1939 márciusáig, Kárpátalja
visszacsatolásáig még kisebb akciókat hajtottak végre. Ilyen volt Munkács védelme január 6-án. A
két nagyobb incidensben a Rongyosgárda 52 halottat és 380 foglyot vesztett.
Teleki igyekezett fenntartani az ország brit kapcsolatait. Külpolitikai téren ennek ellenére élt a
Csehszlovákia felbomlása adta lehetőséggel Kárpátalja visszacsatolására. Hitler Csehszlovákia
végleges szétzúzásának egyik eszközét látta a szlovák és rutén (ruszin) szeparatizmus
támogatásában. A magyar kormány ennek felgyorsulását érzékelve 1939. március 10-én döntött
Kárpátalja visszafoglalásáról. 12-én Sztójay Döme nagyköveten keresztül üzenetet kapott
Berlinből, hogy Csehszlovákia szétesése küszöbön áll, Németország el fogja ismerni a szlovák
államot, de ezzel 24 órát vár a ruszin állam esetében, ezalatt Magyarország “megoldhatja” a
kárpátaljai kérdést. Még 12-én részlegesen mozgósították a gyorshadtestet. 14-én Pozsonyban
Josef Tiso kinyilvánította Szlovákia függetlenségét. Hitler azonnal elismerte az új Szlovák Államot.
15-én, amikor Huszton Volosin Ágoston kikiáltotta Podkarpatszka Rusz függetlenségét, s amikor a
Wehrmacht bevonult Csehországba, a Honvédség átlépte az 1938-as magyar–csehszlovák határt
Kárpátalján. Cseh- és Morvaországot mint protektorátust (“védnökséget”) bekebelezték a Német
Birodalomba, miként egykor Csehország volt része a Német-Római Birodalomnak.
A bevonulásban a március 14-től Kárpát-csoport-parancsnokságnak nevezett VIII.
hadtestparancsnokság irányítása alatt az 1. és 2. lovasdandár, a 2. gépkocsizódandár, a VIII.
hadtest 24. gyalogezrede és a VIII. hadtest katonai közigazgatási területén állomásozó
határvadász- és kerékpáros-zászlóaljak vettek részt. A 13-án mozgósított és a Dunántúlról
átirányított 8., 9. és 11. gyalogdandár alakulatai már Kárpátalján csatlakoztak az előrenyomuló ún.
gyorscsoportokhoz, amelyek 15-én hajnalban Ungvárnál, a Tisza völgyében és Munkács
körzetében lépték át a határt. Az időközben mozgósított V. és VI. hadtest Románia, a II. és VII.
hadtest Szlovákia felé biztosította a bevonulást. A 15-én hivatalosan feloszlatott csehszlovák
hadsereg Prchala tábornok vezette visszavonuló alakulatai nem tanúsítottak ellenállást. Kisebb
összeütközésekre csak a Volosin által 1938 őszén megszervezett ukrán Szics-gárdával került sor.
Szolyvára és Nagyszöllősre március 15-én, Husztra és Técsőre 16-án, Kőrösmezőre 17-én
vonultak be a magyar csapatok, s 16-án jutottak ki a Vereckei-hágóhoz, 17-én az Uzsokihoz. A
Vereckei-hágóban a lengyel határőrség frissen felépített díszkapuval, lengyel és magyar
zászlóval, sóval-kenyérrel ünnepélyesen fogadta a történelmi magyar–lengyel határra kiérkező
magyar katonákat. A bevonulásban részt vett csapatok április második felében tértek vissza
helyőrségeikbe.
A balszárnyon haladó magyar seregtestek a Ung folyó völgyének biztosítása címén és a
természetes határ kialakításának reményében március 23-án behatoltak az alakulóban levő
Szlovák Állam területére is, átlépve a korábbi Csehszlovákián belüli szlovák–ruszin belhatárt.
Berlin tiltakozására a magyar politikai és katonai vezetés már másnap Kelen–Végaszó vonalában
leállította a földi csapatok előrenyomulását, azonban az összecsapások a levegőben csak ekkor
kezdődtek. Március 23-án az újonnan szervezett szlovák légierő Szobráncnál támadta a magyar
gépesített csapatokat, amelyek légvédelme 2 vadászgépet lelőtt. 24-én az Ungvárról felszálló
magyar 1/1. vadászszázad elavult CR-32 vadászgépei Szobránc–Nagymihály térségében saját
veszteség nélkül lelőttek 9 modernebb szlovák vadászgépet, egyet megrongáltak. A Debrecenből
felszállt 3/4. és 3/5. bombázószázad Ju-86K-2 gépekkel Igló, a kísérő 1/2. vadászszázad CR-32
gépekkel Zsebes repülőterét támadta. Két nap alatt 16 szlovák gép veszett el a levegőben és 10 a
földön. A harcok egy újabb, erőteljes német fellépés nyomán március 26-ára fejeződtek be.
1939. március 31-én kétoldalú magyar–szlovák határszerződést írtak alá, ezzel Szlovákia de facto
és de jure elismerte az első bécsi döntést és Kárpátalja visszacsatolását. Ez utóbbival 12.171 km2
(ebből 12.061 km2 volt Rusinsko területe az 1938. október 5-i, Csehszlovákián belüli autonómia
alapján, 110 km2-t a Honvédség Szlovákia területéből foglalt el március végén) és 670.000 fő tért
vissza a Magyar Királysághoz. Az érintett lakosságnak csupán 12,7%-a volt magyar. A többséget a
ruszin etnikum tette ki, amely viszont 1939-ben a magyar impériumot kívánta, s 1918 őszéig nem
véletlenül érdemelte ki a “leghűségesebb nemzetiség” jelzőt, illetve a “magyarorosz” (sic!)
népnevet.
Kárpátalja visszacsatolását az Országgyűlés a június 23-án kihirdetett 1939:VI. törvénycikkel
iktatta be. Az 1939 tavaszán visszacsatolt területek igazgatására külön kormányzati szervet
létesítettek. A kormányzó június 28-án báró Perényi Zsigmondot nevezte ki Kárpátalja kormányzói
biztosává, aki a polgári közigazgatás irányítását július 7-én vette át a katonai közigazgatás
vezetőjétől, Novakovszki Béla tábornoktól. Június 20-án Beregszászon megtartották a kárpátaljai
vármegyék törvényhatóságainak ünnepélyes alakuló közgyűlését. E naptól az Országgyűlés sorra
alkotta az 1938-as első bécsi döntéssel visszacsatolt Felvidékre, valamint az 1939-ben
visszafoglalt Kárpátaljára vonatkozó törvényeket. 25-én a Vereckei-hágóban újjáavatták a
milleniumi emlékobeliszket. 30-án a Felvidékről és Kárpátaljáról behívott képviselők ünnepélyesen
bevonultak 56a parlamentbe. Perényi hatáskörébe tartozott a Kárpátaljára vonatkozó rendeletek
és kinevezések felügyelete, valamint – szükség esetén – a helyi rendőrhatóságok és
közbiztonsági szervek közvetlen utasítása. Kormánybiztossága, amelynek székhelye Ungvárott
volt, 3 osztályra (I. általános közigazgatás, II. vallás- és közoktatásügy, III. gazdaság) és 3
kirendeltségre (beregi, máramarosi, ungi) tagolódott. Létszáma 30 fő körül mozgott. Perényi helyét
1940. szeptember 12-én Kozma Miklós foglalta el, őt 1941. december 17-i halála után Tomcsányi
Vilmos Pál volt belügyminiszter követte. Hármójuk főtanácsadója Ilniczky Sándor ungvári
görögkatolikus nagyprépost volt. Magyarország német megszállása után Vincze András
nyugállományú altábornagyot nevezték ki kormányzói biztossá.
A magyar–szlovák kapcsolatok az 1939. március 31-i kétoldalú határegyezménnyel nem jutottak
nyugvópontra. Magyarország és az első Szlovák Köztársaság viszonyának megértéséhez vissza
kell menni időben negyedszázadot és – legalább nagy vonalakban – felvázolni az előzményeket. A
magyarországi Szlovák Nemzeti Párt (Slovenská Národná Strana, elnöke Matu Dula) és a Szlovák
Néppárt (Slovenská udová Strana, elnöke Andrej Hlinka) 1918-ban már aktívan politizált annak
érdekében, hogy a szlovák nemzet autonómiát nyerjen – a Magyar Királyság keretében. Az
Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásakor az Antant által támogatott cseh emigráció fellépése
nyomán azonban létrejött a szlovákságot is betagoló, cseh szupremációjú, hivatalosan 1918.
október 28-án megalapított első Csehszlovák Köztársaság.
A Csehszlovákián belüli Szlovákia nem kapta meg a cseh emigráció ígérte autonómiát. 1918
novemberében Dula és Hlinka titokban tárgyalt gróf Károlyi Mihály magyar miniszterelnökkel arról,
hogy Magyarország és Szlovákia hasonlóan kapcsolódjon egymáshoz, mint Ausztria és
Magyarország: a közös kül-, had- és pénzügy mellett a két ország teljes belpolitikai
szuverenitással bír, beleértve saját kormány alakítását is. Mikor e tárgyalások Prága tudomására
jutottak, Edvard Bene nem késett a válasszal: 1918. december 10-én a teljhatalommal felruházott
Vavro robár vezetésével Zsolnán (ilina) megkezdte működését a csehszlovák kormánynak
alárendelt Szlovák Minisztérium.
Két nappal később Kassán (Koice) kikiáltották az önálló Szlovák Köztársaságot. Vezetője, Vladimir
Dvortsák, aki tartott a cseh imperializmustól, szintén kereste a kapcsolatot a magyar kormánnyal.
December 12-én a Felső-Vág völgyében az Olasz Légió 6. és 7. hadosztálya olasz parancsnokok
vezette cseh legénységgel megindult kelet felé. Késleltette őket, hogy 15-én a Szepességben
lengyel csapatok lépték át a magyar határt. A lengyel–cseh összecsapások 24-éig tartottak. 24-én
az Antant budapesti missziójának vezetője, a francia Fernand Vix alezredes jegyzékben szólította
fel a magyar kormányt csapatainak kivonására a szlováklakta területekről. December 29-én
Frantiek Schöbl ezredes cseh csapatai bevonultak Kassára, az önálló Szlovák Köztársaság
megszűnt.
Noha megvolt rá a szándék, a viharos magyarországi belpolitikai változások nem engedtek időt a
magyar kormányzatnak a gyors cselekvésre a szlovákok irányába. A belpolitikailag autonóm
Slovenská Krajina (a békeszerződés ratifikálása utáni) megszervezéséről szóló 1919:XIX.
törvénycikket csak 1919. március 12-én hirdették ki, amikor a csehszlovák állam már minden
tekintetben funkcionált a szlováklakta területeken.
1919 tavaszán történt még egy kísérlet Magyarország és Szlovákia föderatív összekapcsolására.
Április 16-án Eperjesen (Preov) kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. A magyar Vörös
Hadsereg hadműveleteket kezdett, s Kassától északkeletre szétszakította egymástól a
csehszlovák és a román hadsereget. A támadást azonban a magyar tanácskormány a párizsi
békekonferencia elnöke, Georges Clemenceau, továbbá Csicserin szovjet-orosz külügyi népbiztos
felszólítására megállította, és visszavonult. A csehszlovák hadsereg másodszor is leverte az
önálló Szlovákiát. Július 1-jén Pozsonyban, amely február 4. óta a Prágának alárendelt Szlovák
Minisztérium székhelye volt, Ágoston Péter magyar igazságügyi népbiztos és Eugen Mittelhauser
csehszlovák tábornok fegyverszünetet írtak alá. Ebben a magyar fél elismerte a csehszlovák
közigazgatást a Felvidéken. Az önálló Szlovákia megteremtése 20 esztendőre lekerült a
napirendről.
Az 1938. szeptember 30-i müncheni egyezmény után, október 6-án Szlovákia megkapta a húsz
éve ígért autonómiát. Miután a november 22-én ezt törvénybe iktató prágai Nemzetgyűlés
továbbra is egységes csehszlovák nemzetről beszélt, s nem ismerte el önálló államalkotó
nemzetnek a szlovákságot, adódott volna a lehetőség a kapcsolat felvételére az ezt ab ovo
elismerő magyar kormányzattal. Az események azonban más irányt vettek, mivel az első bécsi
döntést a szlovák vezetők, élükön a Hlinka Szlovák Néppártja (Hlinková Slovenská udová Strana)
vezetőjével, Josef Tisoval, ellenséges lépésnek tekintették. Tovább fokozta a magyar–szlovák
politikai ellentéteket, hogy mikor Szlovákia (Slovensko) megteremtette teljes függetlenségét, a
Kárpátalját (Rusinsko) visszafoglaló magyar hadsereg kelet felől átlépte Slovensko és Rusinsko
Csehszlovákián belüli határát, és néhány napos nem deklarált háborút vívott az alakuló szlovák
haderővel.
A magyar vezetés ezzel párhuzamosan nem vetette el annak lehetőségét, hogy – felelevenítve a
húsz évvel korábbiakat – kialakítsa Magyarország és Szlovákia föderatív államszövetségét. Noha
a Szent István-i állameszme nem tűnt el a magyar politikából, a reálisan gondolkodó vezetők,
köztük gróf Teleki Pál miniszterelnök és gróf Bethlen István, a magyar politika “szürke
eminenciása” látták, hogy az 1918 előtti határok helyreállítására nincs sok esély. Szlovákia
partnerként történő megnyerése viszont esélyt ad arra, hogy a benei Csehszlovákia
restaurálására nem kerül sor. Nem utolsósorban ezért Magyarország volt az első, amely
Németország után elismerte a Szlovák Állam függetlenségét. Ez 1939. március 17-én történt,
mindössze három nappal azután, hogy Szlovákia függetlenné vált. (Szlovákiát ezt követően még
25 állam ismerte el, köztük a Szovjetunió.)
Mind a magyar, mind a szlovák politikai vezetés ebben a megközelítésben a “kisebbik rosszat”
választotta. A magyar az 1939. március 31-i magyar–szlovák határegyezménnyel lemondott a
történelmi Magyarország határainak helyreállításáról, de – legalábbis úgy vélte – megteremtette
57a két szuverén állam föderatív szövetségének távlati lehetőségét. A szlovák vezetők úgy
gondolkodtak, hogy a kétoldalú határegyezmény aláírásával lemondanak a déli sávról és a keleti
másfélezer km2-ről, ám negligálják annak lehetőségét, hogy a magyar hadsereg elfoglalja
Szlovákia teljes területét. Ilyen terv egyébiránt nem készült a Honvéd Vezérkarnál, s ilyen
elképzelés nem vetődött fel a magyar politikai vezetésben sem. A gondolat azért merülhetett fel a
szlovák vezetőkben, mert Hitler erre 1939 márciusában többször célzott a velük folytatott
tárgyalásokon, éppen akkor, amikor a német hadsereg bevonult Cseh–Morvaországba, a lengyel
hadsereg kisebb északi területrészekre, a m. kir. Honvédség pedig Kárpátaljára. A szlovák vezetés
ráadásul a határszerződés ellenére is folyamatosan arról szónokolt, hogy az első bécsi döntés
csupán ideiglenes állapotot jelent. A két ország viszonyában kialakult a konföderáció vagy
megszállás 1944 őszéig végighúzódó kettőssége.
A területi problémák végigkísérték a két ország viszonyát. Hitler többször és mindkét félnek célzott
az első bécsi döntés revíziójára – annak a félnek a javára, akivel éppen tárgyalt. Látni kell
azonban, hogy Hitler tényleges célja egyáltalán nem a határmódosítás volt, ennek kilátásba
helyezésével mint a politikai zsarolás eszközével élt annak érdekében, hogy mind Magyarország,
mind Szlovákia a Német Birodalom érdekeinek megfelelően vegye ki részét a háborúból.
A magyar kormányzat a német politikai célzások ellenére véglegesnek fogadta el az 1939.
március 31-én kétoldalúan rögzített határokat. Nem kezdeményezte az első bécsi döntés
megváltoztatását, ellenkezőleg: az utolsó pillanatig szalmaszálként ragaszkodott ahhoz, hogy azt
Nagy-Britannia és Franciaország is hallgatólagosan elismerte, mivel a müncheni egyezmény
záradékából kiindulva előre lemondott döntőbírói jogairól Németország és Olaszország javára.
Ennek bizonyítéka a magyar minisztertanács 1944. augusztus 25-26-i ülése is, amit Románia
átállása nyomán hívtak össze. Ott felvetődött Szlovákia szövetségesi megbízhatóságának
kérdése is. Az ülés jegyzőkönyve tartalmazza ugyan Szlovákia megelőző megszállásának igényét,
ám nem a magyar haderő által. A magyar kormány Németországnak javasolta azt, a szlovák
államiság megtartásával; hasonlóan, mint történt március 19-én Magyarországon. Az 1938-ban
megvont határ módosítása vagy magyar bevonulás szóba sem került. Szlovákia német
megszállása augusztus 29-étől meg is történt, de ahhoz még Josef Tiso szlovák államelnök
kérésére is szükség volt.
A szlovák kormányzat nem fogadta el ennyire egyértelműen véglegesnek az 1939. március 31-én
kétoldalúan rögzített határokat. A szlovák politikusok minden személyes találkozáskor – a
tárgyalások napirendi pontjaitól függetlenül – kérték Hitlert az első bécsi döntés felülvizsgálatára. A
Führer sosem zárkózott el, de azt minden alkalommal a háború utánra halasztotta. Nincs
tudomásunk arról, hogy a magyar kormányzat – a németek felé – reagált volna ezekre a szlovák
felvetésekre.
Az ilyetén szlovák megnyilatkozások időnként magának Szlovákiának okozták a legnagyobb kárt.
Példa erre a német–lengyel háború kitörése körüli néhány nap. Berlinben 1939 augusztusának
végén felvetették, hogy Szlovákiának, amely – az előzetes egyeztetések szerint – belép a
háborúba, azonnali gazdasági segítségre volna szüksége, például 25.000 t szénre és 150 vagon
sertészsírra. Sztójay Döme berlini magyar követ jelezte, hogy Magyarország rendelkezik
megfelelő tartalékokkal, s hajlandó Szlovákiának e tételeket átadni. Már ki is tűzték a szállításra és
az ellentételezésre vonatkozó tárgyalások időpontját. Augusztus 29-én azonban a Slovenská
Pravdában Alexander Mach szlovák propagandafőnök ingadozó magatartással vádolta meg
Magyarországot: nem vall nyíltan színt Németország mellett, s így maga teszi kérdésessé az első
bécsi döntéssel visszanyert területek megtartását. A cikk nyomán magyar részről lefújták a
gazdasági tárgyalásokat.
Hogy Hitler mennyire nem vette komolyan saját ígéreteit az első bécsi döntésben megvont határ
módosítására, arra ismét a német–lengyel háború a legjobb példa. Szlovákia Németország
oldalán megtámadta Lengyelországot. Igaz, hogy a szlovák hadsereg az 1938 őszén elvesztett
területek visszaszerzésére indult meg, de ezzel Szovákia volt az első állam, amelynek csapatai
német szövetségben harcoltak. Magyarország ezzel szemben megtagadta a német csapatok
átvonulását területén, de befogadta a lengyel menekülteket, sőt több tízezer lengyel katonát
továbbsegített a Németországgal hadiállapotban álló Franciaországba. A határmódosításra
Szlovákia javára mégsem került sor...
1919. szeptember 11-én a szlovák kormány csapatai átengedését kérte Magyarország területén
Lengyelország irányába. A magyar kormány ezt elutasította, amiben része volt annak is, hogy a
budapesti szlovák követség által szóbeli jegyzék formájában átadott kéréssel egy időben a
szlovákiai napilapokban megjelent Mach néhány nappal korábban elmondott irredenta beszéde,
miszerint német ígéret alapján a közeli napokban sor kerül az első bécsi döntés revíziójára. Utólag
tudjuk, hogy akkor éppen nem hangzott el konkrét német ígéret, de a magyar kormány ezt
másként látta. Csak egy napja múlt, hogy elutasították a német átvonulási kérelmet (lásd lejjebb),
s tudták, hogy ezt Berlinben nem veszik jó néven, ráadásul az első lengyel menekültek már
beléptek az országba. Ismeretek hiányában tarthattak attól, hogy ha a szlovák hadsereg belép
Magyarország területére (Kassa térségében), s esetleg ott is marad, akkor kiújulnak a fél évvel
korábbi szlovák–magyar összecsapások. Ez esetben Németország hasonlóan vet véget azoknak,
mint márciusban, ám ahogyan akkor a magyar csapatok által elfoglalt területeket Magyarország
megtarthatta, úgy most Szlovákia részesülhet ugyanebben. A szlovák vezetés viszont azt
neszelhette meg, hogy a német vezetés titokban egykori osztrák-galíciai területeket (Stanislau,
Nadworna, Kolomea térsége) ajánlott fel Magyarországnak, ha belép a háborúba. A magyar
kormány ugyan visszautasította a német felajánlást, ám erről Pozsonyban nem tudtak. Ismeretek
hiányában tarthattak attól, hogy mivel a magyar haderő harcértéke többszöröse a szlovákénak,
Magyarország előnybe kerül Szlovákiához képest, s ez esetben az első bécsi döntés revíziója
Szlovákia kárára következik be.
E két eset hozzájárult a Magyarország és a Szlovákia közötti bizalmatlanság elmélyüléséhez.
Tovább mélyítette 58a problémákat a nemzeti kisebbségek helyzete. Az 1940. decemberi
szlovákiai népszámlálás szerint az ország lakossága 2.653.053 fő volt, amelynek 85%-a szlovák,
130.000 német, 89.000 zsidó, 80.000 cseh, 79.000 ruszin, 67.000 magyar. Az 1941. január 31-i
magyarországi népszámlálás szerint az ország 13.643.620 lakosának 2,6%-a (354.734 fő) szlovák
volt. Az első bécsi döntésben érintett területek lakosságának a magyar népszámlálási adatok
szerint 84%-a volt magyar, a szlovák hatóságok szerint azonban – az 1930-as csehszlovák
népszámlálásra történő hivatkozással – csak 57%-a.
Ivan Kamenec csehországi történész állítása szerint “a pozsonyi kormány az ország területén élő
magyar kisebbséggel túszként bánt.” Erre a szlovák alkotmány 95. paragrafusa adott lehetőséget,
amely a nemzeti kisebbségek jogait attól tette függővé, hogy az adott nemzet anyaországában
milyen jogok illetik meg a szlovák nemzeti kisebbséget. A szlovák hivatalos szervek e jogszabályra
hivatkozva korlátozták a magyar nyelvű sajtótermékeket, egyesületeket, a magyar
nyelvhasználatot, s iskolákat zártak be. A magyar vezetés viszont éppen ezen intézkedésekre
hivatkozva tett hasonló lépéseket. Erre volt példa a szlovákiai Magyar Katolikus Figyelő című lap
megjelenésének korlátozása, majd felfüggesztése, illetve a magyarországi Slovenské Noviny
fokozott cenzúrázása. A nemzeti kisebbség fogalma sem volt azonos a két országban.
Magyarországon már 1918 végén szakítottak az egy politikai nemzet elvével, Szlovákiában
viszont – Tiso szavaival – “egy Isten, egy nemzet, egy szervezet, egy párt” létezett még 1939–
1945 között is. A magyar vezetés próbált hatni a szlovákra e tétel módosítása érdekében, ám ez
ellenkező hatást váltott ki. A szlovákiai magyarság elleni korlátozó intézkedéseket aztán a
magyarországi szlováksággal szembeni lépések követték, s ezzel az ördögi kör bezárult.
Feszültséget teremtett a két ország között a zsidókkal szembeni eltérő bánásmód is. A Szlovák
Állam még meg sem alakult, amikor a Csehszlovákián belüli autonóm kormány már ellentétbe
került Magyarországgal. 1938. november 5-ére virradóra sok zsidót áttoloncoltak azokra a
területekre, amelyekre az első bécsi döntés értelmében aznap a Magyar Királyi Honvédség
megkezdte a bevonulást. 1938-tól kezdve Magyarországon négy zsidótörvényt hoztak. Korlátozták
a zsidók állampolgári, emberi és gazdasági jogait – amit nem lehet eléggé elítélni –, de 1944.
március 19-ig nem érte őket fizikai bántódás. Gettókba kényszerítésük, majd deportálásuk csak
ezt követően vette kezdetét. A német megszállás előtt Magyarország nagyobb számban fogadott
be máshonnan menekülő zsidókat, köztük sok ezer szlovákiai illetőségűt is.
A szlovák kormány 1939–1940-ben lehetővé tette a megfelelő váltságösszeget kifizető zsidók
számára a kivándorlást. Az összeget nem egy esetben külföldi, köztük magyar zsidó szervezetek
adták össze. Ez, noha az Európa-szerte akkor még konvertibilis pengőt a szlovák hivatalos
szervek elfogadták, irritálta a szlovák közvélemény antiszemita rétegeit. A szlovák kormány
198/1941. számú, 1941 szeptemberében kiadott rendelete, az ún. Zsidó Kódex már faji alapon
hozott szigorú rendszabályokat, köztük megtiltotta a költözést. Bő fél év elteltével megkezdődött a
szlovákiai zsidók deportálása. Esterházy János, a Magyar Párt (Madarská Strana) elnöke 1942
májusában a szlovák parlamentben egyedüli képviselőként utasította el nyíltan a zsidók
deportálásáról szóló törvény megszavazását. Ez, valamint hogy a zsidók most már szöktek
Magyarország irányába, s nemegyszer a határ menti magyar kisebbség segítségével, nem
segítette a két ország közti feszültség oldását. A német megszállásáig a szlovák propaganda
“nagybirtokos-zsidó” államnak nevezte Magyarországot. Ez abban a korban eleve nem lehetett
igaz, de nem is jelentett jó üzenetet Németoszág irányába. A magyar propaganda válasz gyanánt
a pánszlávizmust vetette a szlovák vezetés szemére. Ez sem volt természetesen igaz a náci
Németország uralta Európában, ám ezt sem értelmezhették pozitív üzenetként Berlinben.
A szlovák vezetés időről időre tapogatódzott Bukarestben és Zágrábban a Kisantant
feltámasztásáról. Noha a Muraköz kapcsán kialakult magyar–horvát területi vita egészen 1945-ig
tartott, Horvátország nem volt kész egy ilyen kapcsolat kialakítására a német szövetségi
rendszeren belül. Románia hajlandósága meg is lett volna, ám a német politikai és biztonsági
szervek éberen figyelték a magyar–román viszonyt, s idejében közbeléptek. Tudták, hogy
Magyarország és Szlovákia viszonya egymással perben álló szomszédokhoz hasonlítható, akik
egy ujjal sem nyúlnak egymáshoz, ám Magyarország és Románia között bármikor kitörhet a
háború. S ezt a keleti front háta mögött nem engedhették meg.
Nem segítette elő a két ország közeledését az sem, hogy a Vatikán csak ügyvivői szinten
képviseltette magát Pozsonyban, miután a szlovák kormány nem értett egyet az egykori prágai
nuncius (követ) 1939 nyári kinevezésével pozsonyi nunciusnak. Budapesten viszont a nuncius
mindvégig mint a diplomáciai testület doyenje funkcionálhatott, sőt 1942-ben még szót is emelt a
Szentszéknél a szlovákiai zsidók érdekében.
A fenti problémák mellett is a két ország úgy-ahogy fenntartotta egymással a normális viszonyt. A
fronton a két ország hadserege szövetségesként harcolt, s az 1939-es kezdeti feszültségek után
fokozatosan lecsökkentették a közös határ mentén vagy közelében állomásozó csapatok
létszámát. A keleti front déli szárnyán harcoló szlovák erők a Románia átállása utáni napokban
Magyarországra hátráltak vissza, ahol újjászervezésre kerültek, s mint a szlovák 1. műszaki
hadosztály részt vettek a Margit-vonal Duna–Balaton közötti szakaszának építésében. A magyar–
szlovák katonai kapcsolatok a két ország politikai viszonyához képest jobban alakultak, amihez
hozzájárult Kéri Kálmán magyar katonai attasé és Ferdinand atlós szlovák hadügyminiszter közös
szolgálati múltja az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből, illetve még onnan eredő személyes
barátsága.
A két ország kölcsönösen engedte, hogy követségeik segítsék a nemzeti kisebbségek kulturális
tevékenységét. Ján pisiak, aki 1939. május 23. és 1944. október 16. között képviselte Szlovákiát
Budapesten, a teljesség igénye nélkül segítette például a szlovákiai zsidók átjutását és a nyugati
(például francia és belga) hadifoglyok átszökését Magyarországra, illetve 1944 szeptemberétől
egyidejűleg képviselte Budapesten a Tiso-féle Szlovák Államot, valamint (a pozsonyi kormányzat
előtt titokban) a szlovák 59nemzeti felkelést irányító Szlovák Nemzeti Tanácsot. pisiak szolgálati
ideje alatt Pozsonyban három magyar követ váltotta egymást: Szabó György, Kuhl Lajos és
Forster Pál.
A magyar állam semleges álláspontra helyezkedett a szlovák nemzeti felkeléssel kapcsolatban. A
magyar haderő nem vett részt a németek katonai akcióiban a felkelés felszámolására, a
határőrizeti szervek átengedték a szlovák összekötőket. Történt ez Románia átállása után
közvetlenül, amikor a front már belépett Magyarország területére: a magyar vezetés így akarta
elősegíteni közeledését a szövetségesekhez a háborúból való kiugrás érdekében. Ez tette
lehetővé – többek között – a magyar fegyverszüneti delegáció kijutását is a felkelők kezén lévő
Zólyomon keresztül a Szovjetunióba. A szlovák nemzeti felkelésben egyébként igen sok magyar
vett részt.
A két közép-kelet-európai ország között a gazdasági kapcsolatok voltak a legjobbak. Mindkét
állam vezetését az a felismerés irányította, hogy gazdaságilag csak együtt lehetnek életképesek.
A német gazdasági nyomás egyformán sújtotta mindkét országot, gondoljunk például arra, hogy a
német államadósság Magyarországgal és Szlovákiával szemben egyaránt folyamatosan nőtt. A
egyre javuló gazdasági kapcsolatrendszer, valamint a magyar és a szlovák nép közötti,
alapvetően normális viszony magában hordta annak csíráját, hogy előbb-utóbb a politika szintjén
is normalizálódnak a viszonyok a két ország között. Ez azonban a háborús összeomlás
következtében már nem történhetett meg.
Visszatérve 1939-hez: Nagy-Britannia hallgatólagosan elfogadta ugyan a kárpátaljai újabb terület-
visszacsatolást, de figyelmeztette a magyar vezető köröket, hogy az ország megítélése azon
múlik majd, milyen magatartást tanúsít egy esetleges háború esetén. Franciaország sem
tiltakozott, igaz, hallgatólagos beleegyezését sem nyilvánította ki semmiféle nyílt vagy titkos
csatornán – egyszerűen elfeledte volt keleti szövetségesét, Csehszlovákiát. Teleki augusztus
végén ígéretet tett Londonnak arra, hogy Magyarország nem adja fel fegyveres semlegességét.
Ezt megelőzően, Mussolini júliusi üzenetére válaszként (miszerint Magyarország tegyen írásbeli
nyilatkozatot, hogy háború esetén a Tengelyhatalmak politikájához tartja magát) Teleki július 24-én
két levelet küldött a Führernek és a Ducénak. Az első levélben, elfogadva Mussolini üzenetét,
burkolt célzást tett arra, hogy Magyarország szuverenitása azzal együtt sem sérülhet. A további
szorosabb együttműködés kialakításához háromoldalú német–olasz–magyar tanácskozást
javasolt. A másodikban nyíltan leírta: Magyarország “erkölcsi megfontolásból nincs abban a
helyzetben, hogy hadműveletet kezdjen Lengyelország ellen”. A magyar kormányfő levelei olyan
erőteljes német ellenérzést és tiltakozást váltottak ki, hogy gróf Csáky István külügyminiszter
augusztus 8-án, majd másnap Sztójay Döme berlini követ – Teleki előzetes megkérdezése nélkül
– hivatalos kormányjegyzékben mindkét levelet visszavonta.
1939. május 22-én – mint láttuk – Németország és Olaszország 10 évre szóló szövetségi
szerződést kötött. Az ún. Acélpaktum bármilyen háború esetére kilátásba helyezte egymás
kölcsönös katonai támogatását. Az 1939 tavasza óta folyó háromoldalú brit–francia–szovjet
tárgyalások kudarcát követően, augusztus 23-án Ribbentrop német külügyminiszter és Molotov
szovjet külügyi népbiztos Sztálin jelenlétében megnemtámadási szerződést írtak alá Moszkvában.
A szerződés titkos záradéka (Lengyelország közepén) megvonta a két birodalom befolyási
övezetének határát, s konzultációt írt elő európai változások esetére. Hitler e szerződés
birtokában 1939. szeptember 1-jén megtámadta Lengyelországot, amellyel viszonya a
megoldatlan danzigi kérdés kapcsán egyre feszültebbé vált. Ürügyként a gleiwitzi incidenst jelölte
meg (lengyel egyenruhába öltöztetett németek támadták meg a határ menti német rádióadót). A
német támadásra Nagy-Britannia és Franciaország 3-án hadüzenettel válaszolt. 17-én keletről
szovjet csapatok támadták hátba a hősiesen védekező, ám folyamatosan hátráló lengyel
hadsereget. Európa közepén kitört a háború. Kezdetét vette a XX. századi világháború harmadik
szakasza.
Magyarország ekkor még semleges maradt. A kormány 1939. szeptember 2-án, élve a március
11-én kihirdetett honvédelmi törvény (1939:II. törvénycikk) adta lehetőséggel, bevezette a
kivételes hatalmat. Korlátozta az egyesülési és gyülekezési jogot, valamint a sajtószabadságot
(bevezette az előzetes cenzúrát), a napilapok terjedelmét 30-40%-kal csökkentette, s
meghatározta, hogy a heti rádióműsoron kívül más mellékletek nem jelenhetnek meg, szabályozta
a közellátás rendjét, zár alá vont egyes anyagkészleteket, rögzítette a közszükségleti cikkek árait,
fokozatosan bevezette a jegyrendszert, intézkedett a légoltalom szervezetének kiépítéséről,
felfüggesztette a stratégiai iparágakban és kereskedelmi ágazatokban dolgozók munkaidő-
korlátozására és fizetett szabadságára vonatkozó rendelkezéseket, s hadiüzemmé nyilvánította a
legfontosabb gyárakat és közüzemeket, ezzel a katonai törvénykezés hatálya alá vonva az ott
dolgozókat.
A kivételes hatalom felhatalmazta a kormányt a rendeleti úton történő kormányzásra. Olyan
intézkedések megtételére volt jogi lehetősége, amelyeket háború idején vagy az országot
közvetlenül fenyegető háborús veszély esetén tartott szükségesnek, s azok a honvédelem
érdekében akkor is eltérhettek a hatályos törvényektől, ha egyébként a törvényhozás hatáskörébe
tartoztak. Az így kiadott rendeleteket a kormány köteles volt (utólag) bemutatni az Országgyűlés
két házából választás útján kialakított 36 fős, a visszacsatolások után 42 tagú bizottságnak. Bár a
kivételes hatalom alapján nem lehetett az államfői hatalom és az önkormányzatok rendszerét
módosító jogszabályokat kiadni, a kormány szüneteltethette az önkormányzati testületek
működését, megsemmisíthette a helyi hatóságok határozatait, s a közigazgatás vezetésére
kormánybiztost rendelhetett ki.
Ugyancsak a honvédelmi törvény kötelezte munkával teljesítendő honvédelmi szolgálatra a
fegyveres szolgálatra egészségügyi, származási, vallási, erkölcsi, politikai vagy egyéb okból
alkalmatlannak talált személyeket. A törvény alapján, a háborús feszültség fokozódásával 1939.
július 1-jétől a kolozsvári IX. hadtest területén 3, a budapesti I. és a miskolci VII. hadtestnél 2-2, a
II-VI. és a VIII. hadtestnél 1-1 közérdekű munkaszolgálatos (“muszos”) zászlóaljat állítottak fel.
Mozgósításkor a zászlóaljak és a bevonulási 60központok “muszos” századokat állítottak fel. A
katonai munkaszolgálatos századokba főleg nemzetiségiek, a kisegítőkbe zsidók, a
különlegesekbe politikailag megbízhatatlanok kerültek. Az effajta katonai munkaszolgálat
egyedülálló volt a német szövetségi rendszerben. Az 1942:XIV. törvénycikk már azt írta elő, hogy
a zsidók vagy zsidónak minősítettek honvédelmi kötelezettségüknek csak kisegítő
munkaszolgálattal tehetnek eleget. Előfordult, hogy a fronton életveszélyes feladatokat kellett
végezniük, s hogy a felügyeletükkel megbízott keretlegénység kegyetlenül bánt velük. E
kilengések megakadályozására hozta létre Szombathelyi Ferenc vezérkarfőnök és Nagy Vilmos
honvédelmi miniszter a harctéri, valamint a hátországi munkaszolgálatos alakulatok felügyelője
szolgálati beosztásokat. Az előbbit Tanító Béla vezérőrnagy, az utóbbit Rőder Jenő vezérőrnagy
töltötte be. Az 1943. januári doni visszavonuláskor a munkaszolgálatosok vesztesége igen
magasra rúgott, ám volt olyan századuk, amelyik fegyvert kért és kapott, s részt vett a szovjet
előretörés lassításában. A német megszállás után, 1944. június 17-én rendelet jelent meg arról,
hogy a hátországban dolgozó zsidó munkaszolgálatosokkal mint hadifoglyokkal kell bánni. 1944
nyarától erődítések építésére is alkalmazták őket. Egyes századoknál az embertelen körülmények
és a kegyetlenkedések miatt sokan elpusztultak, ami a nyilasok hatalomra jutása után csak
rosszabbodott. Ezzel együtt is volt nem egy olyan munkaszolgálatos alakulat, ahová a deportálás
elől menekítve hívtak be zsidó férfiakat. A nagybányai munkaszolgálatos zászlóaljat felügyelő
Reviczky Imre alezredes például a háború után elnyerte az Izraelben kiadott Yad Vashem
kitüntetést.
A háború kitörését követően 1939. szeptember 9-én a német kormány kérte, hogy Magyarország
bocsássa rendelkezésre Lengyelországba irányuló csapatszállításaihoz a Kassa–Nagyszalánc
vasútvonal első bécsi döntés óta magyar területen futó néhány km-es szakaszát. A Teleki-
kormány, amely nem kívánt a nyugati hatalmakkal konfliktusba keveredni, illetve baráti
kapcsolatokat ápolt Lengyelországgal, ezt megtagadta, pedig Berlinben egy esetleges galíciai
annexió lehetőségét is (az Osztrák–Magyar Monarchia egykori területein) megcsillantották
Budapest előtt. A német kérésnek elsősorban politikai célja volt, a hadjárat második hetében
katonai szükségszerűség már nem indokolta azt. A német csapatokat átengedő magyar vezetés
saját fegyveres semlegességi pozícióját negligálhatta volna Nagy-Britannia előtt, s ezt Berlinben is
tudták. Ráadásul a magyar–lengyel határ lengyel oldalán szétbontakoztatva csapataikat –
amelyek abban az időpillanatban csak a szóban forgó vasútvonalon kerülhettek volna Dél-
Lengyelországba – megelőzhették volna, ami következett: a menekültek, köztük lengyel katonák
beáramlását Magyarországra.
A lengyel összeomlást látva a Teleki-kormány szeptember 18-án megnyitotta a magyar határt a
menekülő lengyelek előtt. Az első, még polgári menekültek szeptember 10-én lépték át
Kárpátalján fél éve helyreállított történelmi magyar–lengyel határt. 17-én Budapesten magyar–
lengyel tárgyalások kezdődtek a lengyel fegyveres erők átmenekítéséről magyar területre. (A
Lengyelországgal szövetséges viszonyban lévő Romániába már korábban menekültek lengyel
katonák és politikusok, ám őket ott internálták.) Néhány nappal később már a szovjet csapatok
elől menekülő lengyelek is érkeztek Magyarországra. Az összeomlás napjaiban, 24-én Edward
Rdz-Smygly marsall, lengyel főparancsnok a hadsereg még harcoló részeit a Magyarországra
történő visszavonulásra utasította. Nem sok idejük maradt: a szovjet hadsereg 27-én elérte a
magyar határt Kárpátalján.
1939 őszén mintegy 55-60 ezer lengyel katona és polgári személy (ebből 4 ezer zsidó) érkezett
Magyarországra. Közülük 20-25 ezren továbbindulhattak a Franciaországban újjászervezés alatt
álló lengyel hadseregbe. 1939. november 18-án Wladyslaw Sikorsky tábornok, a franciaországi
Angers-ben megalakított emigráns lengyel kormány miniszterelnöke (egyben hadügyminisztere és
a Lengyel Fegyveres Erők főparancsnoka) egyezményt kötött a brit, 1940. január 4-én a francia
kormánnyal a lengyel hadsereg újjászervezéséről. December 31-én felhívásban szólította fel az
Európa különböző országaiban tartózkodó lengyel menekülteket, hogy jelentkezzenek e
hadseregbe. Felhívásában külön is megszólította a Magyarországon lévő menekülteket,
elsősorban a katonákat – Angers-ben akkor már tudták, hogy milyen nagy létszámú lengyel van
Magyarországon. A szervezés párhuzamosan folyt Franciaországban, Angliában,
Lengyelországban és Szíriában. Év végéig (a Szovjetunió által megszállt lengyelországi részeket
nem számítva) 100 ezer katona jelentkezett hazai földön (!), 40 ezer Franciaországban, 35 ezer
más idegen országokban. Ez utóbbi 75 ezerből jutott ki 20-25 ezer Magyarországon keresztül.
A francia összeomlást követően Sikorsky Londonba tette át székhelyét. 1940. augusztus 5-én
újabb katonai egyezményt kötött a brit kormánnyal. Ennek értelmében augusztus 22-én az összes
lengyel alakulat belépett a Brit Nemzetközösségi Szövetséges Katonai Parancsnokságának
kötelékébe. Ennek elvi alárendeltségében alakította meg a Sikorsky-kormány 1942. február 14-én
a Honi Hadsereget (Armija Krajowa). E név “felújított” volt: 1918–1920-ban Jozef Pisudsky ennek
élén teremtette és óvta meg a XX. századi Lengyelországot. A Magyarországra menekült lengyel
katonák a német megszállásig tartották a kapcsolatot a Honi Hadsereggel. 1944. augusztus 1-jén
az Armija Krajowa kirobbantotta a varsói felkelést, amit október elejére a német csapatok levertek
(Sztálin hallgatólagos segítségével, aki már a háború utáni időkre gondolva leállíttatta a szovjet
csapatok előrenyomulását, hogy az Armija Krajowa “megfogyatkozásával” is segítse a szovjet
gyámsággal megszervezett lengyel Népi Hadsereget, az Armija Ludowát). A felkelés két
hónapjában a lengyelek a magyar II. tartalékhadtest arcvonalán keresztül és katonáinak
segítségével tartották a kapcsolatot a bekerítésen kívül lévő bajtársaikkal.
A Magyarországon maradt lengyel menekültek a német megszállásig békében élhettek. Élénk
politikai és kulturális életet folytathattak, kapcsolatot tarthattak a lengyelországi ellenállással, a
Pilis-hegységben működhetett egy, az Armija Krajowa számára személyi utánpótlást és anyagi
ellátást szervező titkos hadtestparancsnokság. Zamárdiban, majd Balatonbogláron lengyel
gimnázium, s az országban több mint 30 lengyel elemi iskola nyithatta 61meg kapuit. 500 lengyel
egyetemista folytathatta tanulmányait magyar felsőoktatási intézményekben. A lengyel menekültek
munkalehetőséget kaptak, lakótáboraikból szabadon jártak ki dolgozni, s munkájukért fizetést
kaptak. Akinek nem jutott munkahely, magyar államsegélyben részesült. 1939. szeptember végén
a lengyel menekültek gondozására több szervezet is alakult, így a Belügyminisztérium (idősebb)
dr. Antall József vezette IX. osztályán a Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottság, a Honvédelmi
Minisztérium Baló Zoltán ezredes irányította XXI. osztályán a Lengyel Menekülteket Védelmező
Bizottság és a Stefan Dembiński lengyel (!) tábornok vezetése alatt álló Lengyel Katonák
Képviselete. 1940. február 20-án alakult meg Esztergomban a Menekült Lengyel Papokat
Segélyező Papi Bizottság. 1941 januárjáig a lengyel nagykövetség tovább működött. Mindezekkel
szemben a budapesti német nagykövetség hiába tiltakozott.
A német megszállás után, 1944 áprilisától a Sztójay-kormány – német nyomásra – megkezdte a
lengyel menekültek összegyűjtését, gyakorlatilag internálását néhány táborba. Szeptember 1-jén a
Honvédelmi Minisztériumban felállították a Lengyel Internált Katonák Központi
Táborparancsnokságát. A fokozódó német ingerültség hatására, megvédésük érdekében Horthy
kormányzó augusztus 18-án elismerte a lengyel menekültek felett a Nemzetközi Vöröskereszt
illetékességét, amely Budapesten lengyel alosztályt alakított. Október 20-án a Szálasi-kormány
hivatalosan átadta a lengyeleket a németeknek, akik megkezdték elszállításukat a koncentrációs
táborokba (a háború előrehaladása miatt csak keveseket tudtak deportálni). Sokakat a magyar
lakosság és a Honvédség menekített meg. A nyilas érát túlélők első csoportja 1945. április 23-án
indult haza.
A téma egységességéért itt kell megemlíteni, hogy a Magyar Királyság területén más államok
polgárai is menedékre leltek. A katonák felügyeletét a Honvédelmi Minisztérium XXI. osztálya látta
el. Hogy célpontként a német szövetségi rendszerhez tartozó Magyarországot választották ki, két
dolog motiválta. Egyfelől a német terjeszkedés előrehaladtával egyre nehezebbé vált nem német
hegemónia alatt álló országba távozni, másfelől elterjedt a híre a lengyel menekültekkel szemben
tanúsított emberi és baráti magatartásnak Magyarországon. Először Ostmark (Ausztria) területéről
francia hadifoglyok szöktek át magyar területre, számuk 1944 elejére elérte a 4 ezret. Központi
táboruk Balatonbogláron volt, sorsuk inkább hasonlított az internálásra, mint a hadifogságra –
Magyarország és Franciaország között nem állott fenn hadiállapot. Kisebb számban érkeztek
szökött angol, holland, belga és cseh hadifoglyok is. 1941 tavaszán sok szerb és valamivel
kevesebb horvát, illetve bosnyák menekült érkezett, akiket Újvidéken, Sárvárott és Nagykanizsán
helyeztek el. Újvidéken a Belügyminisztérium külön iskolát és gyermekkórházat létesített
számukra. Pontos számuk ismeretlen. Mussolini 1943. júliusi bukása után a balkáni olasz
hadseregből mintegy 2 ezer, német hadifogságba jutott olasz katona menekült Magyarországra.
Dákán, Újszászon és Tetétlenben nyertek elhelyezést. 1944 márciusa előtt közel ezer szovjet
hadifogoly is ide menekült át. Somlószöllős körzetébe kerültek. A környező országokból zsidók is
menekültek Magyarországra. Egy 18 ezres csoportjukat mint hontalanokat kitoloncolták, közülük
16 ezret Kamienec-Podolszk körzetében németek vezette ukrán milicisták meggyilkoltak. Ezt
követően a zsidó menekültek is védelmet kaptak a magyar államtól és gondoskodást a zsidó
közösségektől. Létszámuk 1944 márciusában 35-50 ezer között mozgott. Magyarország német
megszállása után a menekültek sorsát a magyar kormány már nem volt képes teljes felelősséggel
felügyelni.
Lengyelország felosztása következtében szeptember végére közös magyar–szovjet határszakasz
jött létre a Kárpátokban, a Tatár-hágótól az Uzsoki-szorosig. A Szovjetunió Lengyelország keleti
felének bekebelezésével kb. 190 ezer km2-rel növelte területét, s 150-300 km-rel tolta nyugatra
határát. Hitler ugyanekkor Nyugat-Lengyelországot csatolta birodalmához, s a maradékon
létrehozta az ún. Lengyel Főkormányzóságot, amelybe Galícia is beletartozott. 1941 nyarán a
magyar–szovjet határ magyar–főkormányzósági határrá változott, vagyis – enyhe túlzással –
ismét magyar–lengyellé vált.
A hagyományosan baráti Lengyelország történetére visszatekintve, a XVIII. század végén három
felosztásával megszüntetett ország köztársaságként (Rzeczpospolita Polska) 1918 végén alakult
újjá az egykori Orosz- (Kongresszusi) Lengyelország, Pomeránia, Posen (Pozna)-vidék és
Osztrák-Galícia területén. A XX. századi világháború első szakaszában mind a Központi
Hatalmak, mind az Antant programjába vette újjáalakítását.
Az Osztrák–Magyar Monarchia hadicélja Orosz-Lengyelország egyesítése volt Osztrák-Galíciával,
s koronaország létrehozása subdualista alapon Oroszországé Osztrák- és Porosz-Lengyelország
betagolása Orosz-Lengyelországba. A lengyel nemzeti mozgalomnak három központja volt:
Krakkó, Lemberg és Varsó. A Varsóban 1897-ben alakított Nemzeti Demokrata Párt Roman
Dmowski vezetésével az Orosz Birodalmon belül képzelt el egy autonóm Lengyelországot.
Lembergben alakult meg 1908-ban Józef Pisudski vezetésével az Aktív Harci Szövetség és a
Lengyel Nemzeti Tanács, Krakkóban 1912-ben a Szövetkezett Függetlenségi Pártok Ideiglenes
Bizottsága. E három utóbbi a Monarchián belüli trialista megoldás híve volt, ha hozzácsatolják az
Oroszországhoz és a Németországhoz tartozó részeket is. Igényeik az 1772-es felosztás előtti
területekre terjedtek ki (ezeket még Dmowski is a békekonferencia elé terjesztette 1919. március
3-án).
A világháború kitörése után, 1914. augusztus 16-án Pisudski Krakkóban megalakította a Lengyel
Légiót. Pisudski tevékenységét az ugyanezen a napon Krakkóban a Monarchia vezetése által
létrehozott Lengyel Nemzeti Főbiztosság megerősítette.
A Lengyel Légió önkéntes katonai szervezet volt az osztrák–magyar közös Hadsereg kötelékében.
Az Oroszország elleni védelmi háborúra készülő Monarchia 1910-től támogatta Pisudski katonai
szervező tevékenységét. Az 1914. augusztus 16-án Krakkóban a lengyel zászlóra felesketett 1.
lövészezred a reguláris csapatokat megelőzve 100 km mélyen behatolt Orosz-Lengyelországba.
Szeptemberben 1. gyalogdandárrá alakult, s a cs. és kir. ezredesi rendfokozatot kapott Pisudski
parancsnoksága alatt 62harcolt a Visztula menti hídfőkben, az első iwangorod–varsói csatában,
majd a limanowai csatában. Az októberben alakult 2. gyalogdandár még abban a hónapban
kozákokkal szemben lépett harcba az uzsoki betörés elszigetelésére. Az 1915 márciusában
megalakult 3. gyalogdandár a Nida és a Visztula közötti offenzívában vett részt, majd Josefownál,
Jastkownál és Litvániában harcolt. 1915 szeptemberében a három dandár Volhíniában hadtestté
egyesült.
1915. augusztus 5-én a Központi Hatalmak erői elfoglalták Varsót, s december 24-én a tescheni
szerződésben felosztották Orosz-Lengyelországot. 1916. november 5-én deklarálták a Lengyel
Királyság helyreállítását. A királykérdést elnapolták, mivel mind az osztrák Habsburg-, mind a
német Hohenzollern-ház igényt tartott a trónra. Ugyanezen a napon Németország 110 fős
Ideiglenes Államtanácsot és 3 fős Koronatanácsot alakított, s újjászervezte az Ideiglenes Nemzeti
Kormányt, amelyben Pisudski kapta a hadügyi tárcát. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány ettől
kezdve német befolyás alatt működött. A két katonai körzetre osztott (lublini osztrák–magyar és
varsói német) ország élére – ideiglenes jelleggel – katonai kormányzóként Karl Kuk osztrák–
magyar táborszernagyot állították.
A lengyelek – ezzel párhuzamosan – csökkenteni kívánták függőségüket a Központi Hatalmaktól.
1915. december 12-én a lengyel függetlenségi pártok, elsősorban a szocialisták, valamint a
lengyel katonai szervezetek Pisudski programja alapján Varsóban megalakították a Lengyel
Központi Nemzeti Tanácsot. Noha hivatalos kormányszerv sosem volt, ez határozta meg
Lengyelország sorsát a háború végén az emigráns, Antant-barát konzervatívok és nemzeti
demokraták párizsi Lengyel Nemzeti Tanácsával szemben.
Az Antant Orosz-Lengyelország miatt csak korlátozott ígéreteket tehetett. II. Miklós cár francia
nyomásra 1915. április 3-án ígéretet tett az Orosz Birodalmon belüli autonóm Lengyel Királyság
kialakítására a háború után. 1917. március 30-án az orosz Ideiglenes Kormány elismerte
Lengyelország önállóságát (de nem függetlenségét). 1917. augusztus 15-én Párizsban Dmowski
vezetésével Lengyel Nemzeti Tanács alakult, amely december 7-én megszakította a kapcsolatot a
Lengyel Központi Nemzeti Tanáccsal, és magát lengyel exilkormánynak nyilvánította.
A francia kormány 1917. június 4-én francia főparancsnokság alatti lengyel hadsereg felállításáról
határozott, amelynek parancsnokává Josef Haller alezredest nevezte ki. 1916-tól Pisudski
megbízottjai, Wladyslaw Sikorski alezredes és Haller vezetésével titokban külön csoportokat
szerveztek a háború utáni esetleges hatalmi és katonai vákuum idejére. 1917. július elején
Pisudski megtagadta a német hűségesküt, a zendüléshez a lengyel hadtest kétharmada
csatlakozott. Pisudski letartóztatása után Haller a Lengyel Légió maradékával áttört a frontvonal
orosz oldalára, majd Franciaországba ment.
1917. szeptember 12-én Varsóban a Központi Hatalmak lengyel Régenstanácsot alakítottak
Pisudski névleges elnökletével, akit azonban a II. Vilmos német császárra teendő eskü
megtagadása miatt a németek még júliusban internáltak. A Központi Hatalmak összeomlásakor
keletkezett vákuumban, 1918. november 11-én a Régenstanács átadta a hatalmat a 10-én
hazatért Pisudskinak, aki 16-án proklamálta a független Lengyel Köztársaságot, s 22-én
dekrétumot adott ki az államfői hatalom átvételéről.
Wilson amerikai elnök az 1918. január 8-án nyilvánosságra hozott 14 pont 13. pontjában kimondta
a lengyel nemzet önrendelkezési jogát, a brit kormány január 5-i, illetve a brit, a francia és az
olasz miniszterelnök június 3-i nyilatkozata elismerte a lengyel tengeri kijárat szükségességét.
Június 3-án az Antant Legfelsőbb Haditanácsa hadicéllá nyilvánította Lengyelország létrehozását.
Augusztus 29-én a szovjet-orosz kormány elismerte Lengyelország elvi jogát a függetlenségre
(ám azt csak az 1921. március 18-i rigai békében adta meg). November 1-jén Krakkóban a
szocialisták létrehozták a Likvidációs Bizottságot, amely november 7-én Lublinban szovjet-orosz
segítséggel fegyveres úton átvette a hatalmat a Központi Hatalmak által proklamált királyság
hatalmi szerveitől és Ignacy Daszyski elnökletével megalakította a köztársasági Ideiglenes Népi
Kormányt. A Központi Hatalmaktól függő Lengyel Ideiglenes Nemzeti Kormány november 11-én
lemondott, 14-én a német befolyás alatt álló többi hatalmi szerv is feloszlott. A párizsi Lengyel
Nemzeti Tanács még aláírta a Németországgal kötött 1919. június 28-i versailles-i
békeszerződést, amelyben hozzájárult Danzig Szabad Állam (így a lengyel folyosó)
létrehozásához, majd 1920-ban elhalt, mivel nem volt beleszólása a lengyelországi eseményekbe.
Lengyelország területe keleten és délkeleten a lengyel–orosz háború során alakult ki. A Kelet-
Galícia és Nyugat-Fehéroroszország feletti lengyel szuverenitást a párizsi békekonferencia
Nagykövetek Tanácsa 1923. március 14-én ismerte el. Vilniust a lengyel hadsereg csatolta az
országhoz. Délen Lengyelország fegyveres konfliktusba keveredett Csehszlovákiával, a harcok
1918. december 21-én a felvidéki Podolin és Ólubló körzetében, Árvában, valamint a galíciai
Nowy Targ térségében robbantak ki. 1920. július 28-án a Nagykövetek Tanácsa megosztotta
Teschen (Teín, Cieszyn) vidékét, és kijelölte a két új ország közötti határvonalat (a mai lengyel–
szlovák határt), amit 1921. november 6-án lengyel–csehszlovák egyezmény véglegesített. 1920.
november 15-én népszövetségi mandátummal megalakult Danzig Szabad Állam. 1921. március
21-én lengyel–német és lengyel–danzigi szerződést írtak alá Németország és Kelet-
Poroszország, illetve Németország és Danzig összeköttetésének biztosításáról Lengyelország
területén keresztül. Délnyugaton német–lengyel összecsapások után, 1921. szeptember 19-én a
március 20-i helyi népszavazás eredménye alapján megvonták a határt Felső-Sziléziában
(Schlesien, Slask), amelynek öthatoda Németországé maradt, Kattowitz (Katowice) körzete
Lengyelországhoz került. Nyugaton az 1918–1919 fordulóján lengyel csapatok megszállta
Pomeránia (Pomorze) és Posen (Posna) tartomány a versailles-i békével Lengyelországhoz
került. Az ország területe 1922–1938 között így 388.390 km2, lakossága 1922 végén 32.133.260
fő volt. A köztársasági elnök 1918. november 22-től Josef Pisudski, 1922-től Stanislaw
Wojciechowski, aki Pisudski 1926. május 14-i katonai hatalomátvételekor lemondott, 1926-tól és
1933-tól dr. Ignacy Mosciski lett. A hatalom tényleges birtokosa 1935-ben 63bekövetkezett haláláig
Pisudski tábornagy volt, aki a hadsereg főparancsnoka maradt.
A világháború első fegyveres szakasza végén kitört lengyel–orosz háború kettős értelmezésű.
Szűk értelemben az 1920-as lengyel–szovjet-orosz háborút takarja, tágan hatoldalú lengyel–
szovjet-orosz–monarchista-orosz–fehérorosz–litván–ukrán háború volt, amelyben mindenki harcolt
mindenki ellen, s polgár- és partizánháború fűszerezte. Nem kodifikált háború formájában 1918
végén, a Központi Hatalmak összeomlásával párhuzamosan megkezdődött, mivel egyes
területekre az alakuló Lengyelország és Litvánia, a függetlenségre törekvő Ukrajna és Fehérorosz
Nyugati Köztársaság, a szerveződő Szovjet-Oroszország, s az Orosz Birodalom egészét
megtartani igyekvő monarchista tábornoki kar egyaránt igényt tartott. Vitatott volt Kelet-Galícia (a
Dnyeszter felső folyásának két oldala), Podólia (a Dnyeszter és a Déli-Bug közötti terület Balta
várostól északnyugatra elterülő része), Volhínia (a Pripjaty-mocsaraktól Luck térségéig), Polesie
(a Pripjaty-mocsarak két oldala és attól északra a Njemen folyóig) és Vilnius (Wilna) térsége.
Pisudski 1918. november második felében Honi Hadsereg (Armija Krajowa, AK) néven
újjászervezte a lengyel haderőt. 1918 decemberében 100.000, 1920-ban 750.000 fő állt
rendelkezésére, a tiszti- és altiszti kar zömét volt légiósok és k. und k. katonák adták. A politikailag
jelentéktelen franciaországi erőkkel szemben az AK befolyásolta döntően Lengyelország sorsát. A
fehérorosz részvétel 1919 első felére korlátozódott, miután az 1918. március 27-én a Breszt-
Litovszkban a Fehérorosz Nemzeti Tanács (Belorusz Rada) által kikiáltott független Fehérorosz
Nyugati Köztársaságot csak a Központi Hatalmak ismerték el, az Antant nem, így az
összeomláskor az elhalt. A fehérorosz partizánok felszámolása azonban a Pripjaty-mocsarakban
az 1920-as évek közepéig tartott.
A szovjet-orosz Vörös Hadsereg 1918. február 6-án elfoglalta Kijevet (). Onnan a Központi
Hatalmak csapatai szorították ki március 1-jén, mint február 21-én Minszkből, Fehéroroszország
fővárosából. 1918. december 14-én a német hadsereg kiürítette Kijevet, ahova 1919. február 6-án
bevonultak a szovjet-ukrán kormány csapatai, amelyeket viszont Szemen Petljura ukrán hetman
vert ki onnan. Megválasztásakor, 1918. november 22-én Pisudski lengyel elnök bejelentette
igényét a vitatott tartományokra mint az 1772. évi felosztás előtti lengyel felségterületekre. A
lengyel csapatok aznap elfoglalták Lemberget (Lwów, ), az ukrán kormány székhelyét. 1919 elején
közzétették Pisudski 17 államot és autonóm területet magába foglaló, lengyel vezetés alatt álló
konföderációs tervezetét. 1919. február folyamán Lengyelországba szállították a
Franciaországban felállított Haller-hadsereget, amely bekapcsolódott az ukránok és a Vörös
Hadsereg elleni harcokba. Július 16-án az egyesült lengyel haderő elfoglalta Kijevet, ahonnan
Gyenyikin monarchista fehér-orosz tábornok csapatai szorították ki augusztus 30-án.
Miután a párizsi békekonferencia 1920. január 16-án feloldotta a Szovjet-Oroszország elleni
blokádot, március 20-án Lenin, a Népbiztosok Tanácsának elnöke (miniszterelnök) jóváhagyta
Tuhacsevszkij tervét a volt orosz nyugati kormányzóságok visszafoglalására. Miután ez Pisudski
tudomására jutott, április 23-án Lengyelország és Ukrajna katonai szövetséget kötött, s a lengyel
hadsereg 25-én preventív támadást indított. Kirobbant a szűk értelmezésű lengyel–orosz háború.
A lengyelek gyorsan teret nyertek, s május 6-án ismét elfoglalták Kijevet. A Vörös Hadsereg június
elején indított, Tuhacsevszkij vezette ellentámadása azonban szétszórta a lengyel–ukrán haderőt.
A lengyel tábornoki kar még a Monarchia hadseregeiben megtanulta a koalíciós hadvezetést, ám
nem tudta akaratát a Petljura vezette ukránokra erőltetni, ráadásul hátba támadták a fehérorosz
partizánok. Június 12-én a Vörös Hadsereg bevonult Kijevbe, július 11-én Minszkbe. Július 22-én
a lengyel kormány békét kért a szovjet-orosztól, ám választ sem kapott. A békekonferencia
közvetítést ajánlott, de szovjet-orosz részről erre sem válaszoltak. 1920. augusztus 2-án a Vörös
Hadsereg elfoglalta Biaystokot, ahol aznap Feliksz Dzerzsinszkij szovjet-lengyel kormányt
alakított, s katonai segítséget kért Szovjet-Oroszországtól. A lehetőség, hogy a Lengyel
Tanácsköztársaság Szovjet-Oroszország részévé válik, felrázta a lengyeleket, akik az augusztus
14-22. közötti varsói csatában megállították az oroszokat. A lengyel hadsereg vezérkarfőnöke
Louis Maxime Weygand francia tábornok volt, 80 vagon gyalogsági töltényt Magyarországról
biztosítottak. A kialakult állásháború október 12-én fegyverszünethez vezetett. A háborúnak az
1921. március 18-i rigai béke vetett véget.
Szovjet-Oroszország Európában 806.800 km2-t vesztett: Orosz-Lengyelország, Finnország,
Észtföld, Livföld, Kurföld, Kovno, Grodno, Wilno, Volhynia és Besszarábia egészét, illetve
Vityebszk, Minszk, Pszkov, Szentpétervár és Arhangelszk kormányzóságok egyes részeit. E
területeken alakult meg Lengyelország, Finnország, Észtország, Lettország és Litvánia. A balti
államok kiválását elősegítette a breszt-litovszki béke 1918. augusztus 27-i pótszerződése,
amelyben a szovjet-orosz kormány lemondott a finn, észt és lett területekről, a Központi Hatalmak
pedig kötelezettséget vállaltak e nemzetek önálló államiságának megteremtésére. Besszarábiát
1918. április 9-én Románia annektálta. A Központi Hatalmak által Ukrajnával kötött 1918. február
9-i és a Szovjet-Oroszországgal kötött március 3-i két breszt-litovszki békét a Szovjetek Központi
Végrehajtó Bizottsága november 13-án (két nappal a bismarcki Német Birodalom végét jelentő
compiegne-i fegyverszünet után) semmisnek nyilvánította, ám ez nem érintette a pótszerződést,
így a balti államok, Finnország és Lengyelország függetlensége a XX. századi világháború
középső, nem fegyveres szakaszában, az 1920–1930-as években fennmaradhatott.
Nehezen kivívott államiságukat azonban épp hogy csak kiépíthették, létük két évtized múltán
ismét veszélybe került. 1939 márciusában ülésezett a Szovjetunió állampártjának XVIII.
kongresszusa. Sztálin május végén a Központi Bizottság előtt “értelmezte” a kongresszusi
határozatokat, és kijelölte az állami, a katonai és a pártvezetés feladatait. Többek között
kijelentette, hogy két évük van az egykori cári birodalom 1914-es határainak helyreállítására.
Augusztus 19-én Sztálin utasítására megkezdték a hadműveleti tervek kidolgozását – az 1914-es
határokig. Az augusztus 23-i Molotov–Ribbentrop-paktum lehetőséget 64teremtett a megvalósítás
első fázisára, hiszen szövetségessé tette a Szovjetuniót legnagyobb potenciális ellenfelével,
Németországgal, s elhatárolta a két birodalom befolyási övezetét Kelet-Közép-Európában.
Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény után, október 2-9. között a lengyel hadsereg
megszállta az egykori tescheni Szilézia nyugati felének lengyel lakosságú részét, Bohumínt,
Csacát (Cada) és a Magas-Tátra északi vidékének két keskeny sávját. A Szudéta-vidékre
bevonuló német hadsereghez lengyel, az említett területekre induló lengyel seregtestekhez német
összekötő tiszteket küldtek. A németek elrejtették legkorszerűbb fegyvereiket a lengyelek szeme
elől, a németek viszont jól megnéztek mindent...
Egy évvel később, 1939. szeptember 28-án Németország és a Szovjetunió felosztotta
Lengyelországot. Az előbbinek 173.652 km2, az utóbbinak 201.285 km2, Litvániának 14.500 km2
jutott. A németek megszállta területek egy részét Németországhoz csatolták (vissza), másik
részéből 96.096 km2-en létrehozták a Nagynémet Birodalomhoz tartozó Főkormányzóságot. A
Szovjetunióban Ukrajna és Fehéroroszország nagyobbodott meg.
1945-ben a lengyel államiságot helyreállították, de Lengyelország háború utáni területe a
szövetségesek ütközőpontjává vált. 1941-ben a londoni emigráns lengyel Sikorski-kormány
bejelentette igényét az 1938 őszén egyszer már megszállt Teschenre és Kelet-Poroszországra a
háború előtti lengyel–szovjet határ módosítása nélkül. 1941 decemberében Sztálin jelezte, hogy
hajlandó Wladyslaw Sikorski tábornok lengyel miniszterelnökkel a háború előtti határokról
tárgyalni. Mikor a háború menete megfordult, s egyre valószínűbbé vált a Szovjetunió győzelme, a
szovjet vezetés “elfelejtkezett” ajánlatáról.
A teheráni konferencián Churchill vetette fel, hogy Lengyelországot “tolják el” nyugatra. Sztálin
ezen kapva azt javasolta, hogy felségterületét terjesszék ki az Odera folyóig, cserébe keleten
maradjon meg az 1939 utáni szovjet–német határ, s a Szovjetunió kapja meg ezen felül Kelet-
Poroszország egy részét Königsberggel (ma Kalinyingrád) együtt. Az 1944. októberi moszkvai
külügyminiszteri konferencián Sztálin közölte a Churchill kíséretében lévő Stanislaw Mikolajczyk
(Sikorski ekkor már nem volt az élők sorában) emigráns lengyel miniszterelnökkel, hogy
Lengyelország nyugati határát a Nyugati-Neisse folyóig terjesztheti ki. A ma ismert Lengyelország
1945-ben a jaltai és a potsdami konferencián nyerte el végső formáját. A jaltai nyilatkozat szerint
“Lengyelország keleti határának a Curzon-vonalat kell követnie, bizonyos szakaszokon 5-8 km
eltérésekkel Lengyelország javára” s “jelentékeny területi növekedésben kell részesülnie északon
és nyugaton”. A nyugati határt Potsdamban rögzítették az Odera (Odra) és a Neisse (Nysa)
nyugati ága mentén. 1945-ben Lengyelországhoz csatolták Kelet-Poroszország nyugati felét (a
keleti a Szovjetunióhoz került) és Danzig Szabad Államot (Gdask). A jaltai és a potsdami
dokumentumok értelmében a lengyel határokat a párizsi békekonferencián kellett volna
véglegesíteni. Mivel erre nem került sor, elmaradt nemzetközi jogi szentesítésük is. Érvényüket
nemzetközileg csak az 1975. évi helsinki záróokmányban ismerték el.
A szakirodalomban Curzon-vonal néven elhíresült történeti-földrajzi fogalomra Lord George
Curzon brit külügyminiszter tett javaslatot 1919. december 8-án a békekonferencián orosz–lengyel
demarkációs vonal gyanánt. A Lengyelországnak szánt biaystoki kerület kivételével az
Oroszország részét képező Kongresszusi Lengyelország 1914. január 1-jei keleti határnak
megfelelő vonal Suwalkitól északra indult ki a Pregel folyó és a porosz határ kereszteződésétől,
Grodno (Oroszországnak hagyva) érintésével Janównál érte el a Bug folyót, amelynek mentén
haladt a Monarchia egykori határáig. Galíciát a Sokal–Przemyl–San folyó forrásvidéke vonalon (A-
vonal); vagy Lemberget Lengyelországnak hagyva a Sokal–Krosno–Stryj–Lawoczne vonalon (B-
vonal) választotta ketté. A demarkációs vonal egyben Szovjet-Oroszország elszigetelésére is
szolgált. Lord Curzon 1920. július 11-én ismét javasolta fegyverszüneti vonalként, mivel a lengyel–
orosz háború fejleményei veszélyeztették a Párizsban kialakított rendezést. Lenin július 20-án
fogadta el, majd a háborúban elszenvedett szovjet-orosz vereség után megkötött 1921. március
18-i rigai békében lemondott az 1772 előtti Kelet-Lengyelország nagyobb részéről (orosz
értelmezésben Ukrajna és Fehéroroszország nyugati részéről). Ezzel az 1921–1939 közötti
orosz–lengyel határ a Curzon-vonaltól 200 km-re keletre alakult ki. 1939 őszén Németország és a
Szovjetunió az A-vonal mentén osztotta fel Lengyelországot.
1939. szeptember–október fordulóján nem csupán Lengyelország felosztása következett be, de
jelentős változások történtek a Baltikumban is. Szovjet katonai nyomásra az észt, a lett és a litván
kormány szerződésben biztosított a Szovjetuniónak különleges jogokat egy harmadik hatalom
beavatkozása esetén, egyben lehetőséget a szovjet csapatok bevonulására. Egy évvel később a
Molotov–Ribbentrop paktum funkcionálásának eredményeképp (Németország nyugaton
gyarapodott, visszacsatolva Elzász–Lotharingiát) a Szovjetunió bekebelezte a három kis balti
országot, s Finnországot is fenyegette. E folyamat megértéséhez szükséges negyedszázadot
visszatekinteni.
Finnország (Suomi, Finlandia, Österlnderna) az 1809. szeptember 17-i fredrishavni (haminai)
békétől vált az Orosz Birodalmon belül Finn Nagyhercegséggé. A nagyherceg maga az orosz cár
volt, akit főkormányzó képviselt. Az 1878-tól önálló finn seregtesteket szerveztek az orosz
hadseregen belül. 1914–1917 között Finnország területe nem vált hadszíntérré. Az 1917. februári
oroszországi forradalom (névleg) önkormányzatot biztosított a Finn Nagyhercegségnek. Március
26-án Oskari Tokoi elnökletével finn kormány alakult. Július 18-án a finn országgyűlés
kinyilvánította Finnország (Orosz Birodalmon belüli) szuverenitását, válaszként az orosz
Ideiglenes Kormány augusztus 2-án feloszlatta a finn országgyűlést, ám az november 1-jén
önhatalmúan ismét összeült. A bolsevik hatalomátvétel hatására november 27-én Pehr Evind
Svinhufvud újjáalakította a finn kormányt, s december 6-án deklarálta a függetlenséget, amit
Németország, Franciaország és Svédország elismert. November 26-án finn tanácskormány
alakult, amely 1918. március 1-jén barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött
Szovjet-Oroszországgal. 1918 elején kirobbant a finn függetlenségi 65háború. Május 5-re az 1918.
március 3-i breszt-litovszki béke értelmében a szovjet-orosz csapatok és a finn vörös gárdák
kivonultak az országból. Március 7-én a finn országgyűlés békét kötött Németországgal, s
májusban meghívta a finn trónra Károly Frigyes hesseni herceget. A Központi Hatalmak
összeomlása nyomán december 1-jén a finn hadsereg megteremtőjét és főparancsnokát, Carl
Gustav Mannerheim tábornokot az országgyűlés ideiglenes államfői jogokkal kormányzóvá
választotta (Károly Frigyes e napon lemondott a finn trónról). 1919. július 19-én az országgyűlés
kikiáltotta a köztársaságot. Az első elnökválasztáson Kaarlo Juho Sthlberg győzött
Mannerheimmel szemben, aki 10 évre visszavonult a politikától. Nagy-Britannia és az Amerikai
Egyesült Államok ezt követően ismerte el Finnországot. A baltikumi függetlenségi háborúval
párhuzamosan Karjalában újjáéledő finn–orosz háború miatt Szovjet-Oroszország csak 1920.
október 14-én kötött békét Dorpatban (Tartuban) Finnországgal. 1920-tól 1940-ig Finnország
területe 388.451 km2, 1945-től 342.617 km2; lakossága 1914-ben 3,07 millió, 1939-ben 3,7 millió
fő volt. Fővárosa Helsinki (Helsingfors). A finn tanácskormány a dorpati béke ellenére az 1930-as
évek közepéig szovjet–finn exilkormányként funkcionált. Finnországot 1922. szeptember 22-én
felvették a Nemzetek Szövetségébe. Sthlberget 1925-ben Lauri Kristian Relander, 1931-ben Evind
Svinhufvud, 1937-ben Kyösti Kallio, 1940-ben Risto Heikki Ryti követte.
1939. november 30-án a Szovjetunió megtámadta Finnországot, kitört a finn–szovjet téli háború,
amelynek végén az északi ország rákényszerült a formailag előnytelen 1940. március 12-i béke
megkötésére. Ezzel azonban megőrizte függetlenségét, ellentétben a balti államokkal, amelyek a
Szovjetunió részévé váltak. 1940 második felében szóba került a Szovjetunió csatlakozása a
német–olasz–japán Háromhatalmi Egyezményhez. Ez az 1940. november 12-13-i berlini Hitler–
Molotov találkozón hiúsult meg, ám amikor Molotov szovjet külügyminiszter a csatlakozás egyik
feltételeként Finnország Szovjetunióhoz történő csatolását szabta, azt Ribbentrop német
külügyminiszter nem ellenezte.
Ezek ismeretében, elvesztett területei visszaszerzésére indította meg Finnország a német
támadással egyidejűleg az ún. folytatólagos háborút, amellyel (akaratán kívül) a német szövetségi
rendszer tagjává vált. 1941. december 6-án, a függetlenség évfordulóján a finn országgyűlés
visszatértnek minősítette 1940-ben elvesztett területeit. Németország veresége maga után vonta
Finnországét is. A háborús fordulatot érzékelő Mannerheim 1944. augusztus 1-jén lemondatta
Rytit, s az országgyűléssel 4-én elfogadtatott kivételes törvénnyel köztársasági elnökké
választatta magát. A háborút az 1944. szeptember 19-i fegyverszünet, majd az 1947. február 10-i
párizsi béke zárta le. 1945. március 4-én Finnország szovjet nyomásra hadat üzent
Németországnak. 1946-ban Mannerheim visszavonult, elnökké Juho Kusti Paasikivit választották,
aki 1948. április 28-ról 29-re virradóra a finn hadsereg segítségével megelőzött egy kommunista
hatalomátvételt.
Dorpatban 1917. március 17-én Estonia és Észak-Livónia megye észt képviselői kimondták az
észt lakta területek önkormányzatát, Tartományi Tanácsot alakítottak, s kormányzóvá választották
Jaan Tönissont. A szovjet-orosz Ideiglenes Kormány 30-án a 2 megye egyesítésével, Reval
(Tallin) székhellyel elismerte Észtország (Eesti, Estonia) mint kormányzóság (gubernyija)
önkormányzatát. Áprilistól az orosz hadseregben észt ezredeket szerveztek. A bolsevik
hatalomátvétel után, november 17-én Revalban bolsevik Forradalmi Tanács alakult. December 10-
én a Tartományi Tanács kinyilvánította Észtország szuverenitását, 1918. január 23-án deklarálta,
február 24-én kikiáltotta függetlenségét. A brit, a francia és az olasz kormány május 3-án elismerte
Észtországot, ám az német megszállás alá került. Rigában 1918. április 22-én proklamálták az
Egyesült Balti Hercegség protektorátust, amely magába foglalta Lettországot és Észtországot, s a
német császár fősége alá tartozó uralkodójává nyilvánították Adolf Frigyes mecklenburgi herceget.
November 11-én Konstantin Pts elnökletével észt kormány alakult. 19-én a német köztársasági
kormány elismerte Észtország függetlenségét, amely azonban a német haderő kivonulása után
szovjet-orosz megszállás alá került. November 29-én Narvában a revali Forradalmi Tanács Jaan
Anvelt vezetésével észt tanácskormánnyá alakult, amit Szovjet-Oroszország kormánya december
7-én elismert. Kirobbant a baltikumi függetlenségi háború. 1919. február végére az ország
területéről az észt hadsereg finn és német önkéntesek támogatásával kiverte a szovjet-orosz
erőket és vörös-észt segédcsapataikat. Szeptember 10-én Pszkovban (Pleskau) fegyverszüneti
tárgyalások kezdődtek, amelyek egy hét után megszakadtak, mivel a szovjet-orosz kormány nem
ismerte el Észtország felségjogát a keleti észt területek felett. December 3-án a tárgyalások
Dorpatban újra kezdődtek, 31-én megkötötték a fegyverszüneti egyezményt, 1920. február 2-án a
dorpati békét. Észtország területe 1920 végén 47.550 km2, lakossága 1.107.000 fő volt. Az Antant
Legfelsőbb Tanácsa 1921. január 21-én, az Amerikai Egyesült Államok 1922. július 22-én ismerte
el Észtországot, amelyet szeptember 22-én felvettek a Nemzetek Szövetségébe.
Lettország nyugati része (Kurland) 1915-ben, keleti része (Dél-Livónia) 1917-ben német
megszállás alá került. 1915-től mind az orosz, mind a német haderő kötelékében lett
csapattesteket állítottak fel. 1917. március 25-26-án az orosz vityebszki kormányzósághoz tartozó
Kurland, Dél-Livónia és Latgale megye képviselői Wolmarban (Valmiera) a 3 megye egyesítésével
Lettország (Latvija) néven önálló kormányzóság (gubernyija) alakítását követelték, amit 27-én az
orosz Ideiglenes Kormány autonóm státusszal megadott. A bolsevikok április 29-én Wolmarban
megalakították Lettország Tanácsát (Szovjet), így kettős hatalom alakult ki. Az orosz kisebbség
július 15-én szintén Tanácsot választott, s kimondta, hogy továbbra is a vityebszki
kormányzósághoz tartoznak. A bolsevik hatalomátvétel után, december 2-án Walgában Lett
Nemzeti Tanács, 14-én Wolmarban lett kormány alakult (a fővárosnak tekintett Riga szeptember 3.
óta német megszállás alatt állt). A Nemzeti Tanács elnökévé (ideiglenes államfővé) Janis akstét,
kormányfővé Krlis Ulmanist választották. 1918. január 13-án Wolmarban újjáalakult a Lett Szovjet.
661918. november 11-én a brit kormány elismerte Lettországot, amelyet a német hadsereg
kiürített. 18-án kikiáltották a köztársaságot, december 14-én Peteris Stuka elnökletével
Moszkvában szovjet-lett kormány alakult, amellyel a szovjet-orosz kormány 22-én barátsági és
kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött. A szovjet-orosz hadsereg bevonult az országba.
1919. február 11-én Ulmanis szövetséget kötött Nagy-Britanniával. Április 16-án Hans von
Manteuffel százados (a világháború 1939–1945 közötti szakaszában tábornok), egy német
rohamzászlóalj parancsnoka Janis Balodis ezredes lett ezredével együtt megbuktatta az Ulmanis-
kormányt (libaui puccs). Május 10-én báró Andrievs Niedra alakított kormányt. A két kormány
nemzeti fegyveres ereje többször összecsapott, majd a július 3-i strazdumuiai (stradenhofi)
fegyverszünettel 4-én az Ulmanis-kormány bevonult Rigába. 1920 elejére a lett hadsereg és a
helyi németekből szervezett Balt Véderő lengyel katonai segítséggel kiverte az ország területéről a
szovjet-orosz erőket.
1920. február 1-jén aláírták a Lettország és a Szovjet-Oroszország közötti fegyverszünetet. Április
16-án Moszkvában megkezdődtek a béketárgyalások, augusztus 1-jén aláírták a rigai békét. 1920
végén Lettország területe 65.800 km2, lakossága 1.788.000 fő volt. 1939-ig délkeleten
Lengyelországgal is határos volt. Függetlenségét Németország 1920. július 5-én, az Antant
Legfelsőbb Tanácsa 1921. január 21-én, az Amerikai Egyesült Államok 1922. július 22-én ismerte
el. Szeptember 22-én felvették a Nemzetek Szövetségébe. A Lett Köztársaság első elnökévé
akstét választották.
Litvánia (Lietuva) nagy részét 1795-ben, Lengyelország harmadik felosztásakor az Orosz
Birodalomhoz, a Memel-vidéket Poroszországhoz csatolták. 1915-ben német megszállás alá
került, s területén megszervezték a Land Ober-Ost kormányzóságot, amely a később Lettország
részét képező Kurlandot is magába foglalta. Az orosz Ideiglenes Kormány, biztosítandó a litvánok
hűségét a birodalomhoz, 1917. június 2-án önkormányzattal bíró kormányzósággá nyilvánította
Litvániát. Szeptember 18-án Vilniusban Antanas Smetona elnökségével 20 tagú Tanács alakult,
amely december 24-én német protektorátus alatt kinyilvánította Litvánia önállóságát, 1918. február
16-án függetlenségét, s meghívta Hohenzollern-Urach Vilmos herceget, aki II. Mindaugras néven
július 9-én trónra lépett. Németország március 23-án elismerte az új országot. 1918 végén a
német hadsereg (és vele a király) kivonult az országból. November 12-én Augustinas Voldemaras
nemzeti kormányt alakított. November 24-én a bevonuló szovjet-orosz hadsereg birtokolta
Vilniusban kikiáltották a Litván Tanácsköztársaságot, 1919. február 27-én Minszkben az egyesült
Litván és Fehérorosz Szovjet Szocialista Köztársaságot. 1920 elejére a litván nemzeti hadsereg
lengyel hadosztályok és német önkéntesek (Freikorps) támogatásával kiverte a szovjet-orosz
hadsereget és a fehérorosz (belorusz) vörös gárdistákat.
Az 1920. július 12-i moszkvai békében Szovjet-Oroszország elismerte Litvánia függetlenségét. Az
1920. október 7-i suwalki egyezményben Lengyelország is elismerte az országot, és lemondott
Vilniusról, amit az Antant Litvániának ígért. A lengyel hadsereg azonban már 9-én megszállta
Vilniust és környékét. Kikiáltották a Közép-Litván Köztársaságot, amely 1922. február 20-án
szövetségi államként csatlakozott Lengyelországhoz. 1921. március 21-én Litvánia hadat üzent
addigi szövetségesének, Lengyelországnak. A háború nélküli hadiállapot 1939 őszéig,
Lengyelország negyedik felosztásáig fennállt. A párizsi békekonferencia vezető testülete, a
Nagykövetek Tanácsa 1923. március 14-én elismerte Vilnius lengyel birtoklását. A Memel-vidéket
az 1919. június 28-i versailles-i béke szabad területté (Kalipéda Szabad Város) nyilvánította, ám
oda 1923. január 10-én a litván hadsereg bevonult. Február 16-án a Nemzetek Szövetsége
elismerte a terület litván birtoklását. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1922. augusztus 1-jén
fogadta el az ország köztársasági alkotmányát. Első elnökévé Aleksandras Stulginskist
választották. 1922. szeptember 22-én Litvániát felvették a Nemzetek Szövetségébe, amelynek
tagjai december 20-án elismerték államiságát. Területe 1923-tól 1939-ig 55.658 km2, lakossága
1923-ban 2.035.000 fő volt. Fővárosa 1920. augusztus 25-től deklaráltan Vilnius (Wilna),
ideiglenesen 1920. október 9. és 1939. október 27. között Kaunas (Kovno) volt.
A baltikumi függetlenségi háború nem választható el a finn függetlenségi háborútól és a lengyel–
orosz háborútól (az pedig az ukrán függetlenségi háborútól), s mindegyik egyben polgárháború is
volt. Itt célszerű értelmezni azt, hogy a fehérorosz a belorusz népnév magyar fordítása, míg a
fehér-orosz a korabeli szóhasználatban a vörösök ellen küzdő – leginkább monarchista – orosz
erőket jelölte.
1917 elején Németországból hazaküldték Carl Gustav Mannerheim volt cári altábornagy mintegy
2000 finn önkéntesből álló porosz királyi 27. vadászzászlóalját Az év közepétől megszervezték a
finn hadsereget. Ez 1918. január 25-én alakult meg hivatalosan Polgárőrség néven, mintegy
30.000 fővel. A finn vörös gárda és a szovjet-orosz hadsereg 1918 elején elfoglalta az ország déli
részeit és Helsinkit. Közép- és Észak-Finnországot a Polgárőrség két hónap alatt ellenőrzése alá
vonta. Március 3-án egy német hajóraj elfoglalta az Ahvenmaa- (land-) szigeteket, s április elején
csapatokat tett partra Hankónál és Lovisánál. Április 7-én a németek bevették Tamperét, 14-én
Helsinkit. A finn hadsereg és a német segédcsapat (Hilfskorps) gróf Rüdiger von der Goltz
vezérőrnagy vezetésével az április 29. és május 3. közötti lahti–tavastehnsi csatában győzelmet
aratott. A függetlenségi és a párhuzamos polgárháborúnak mintegy 30.000 áldozata volt. A
vörösterrornak kb. 1650 ember esett áldozatul, a szovjet-orosz kivonulás után a vörösterror
visszahatásaként elszabaduló fehérterror 8400 ember életét követelte. A szovjet-finn
tanácskormány ezért Karjalában (Karélia) megkísérelte újjáéleszteni a polgárháborút, miközben
1918 végén kitört a baltikumi függetlenségi háború. 1919-ben és 1920-ban a finn vörös gárdák
partizántevékenységet folytattak, felszámolásuk a finn hadseregnek másfél évébe került.
A Baltikumban a nemzeti kormányok ellenében alakult bolsevik vezetésű tanácskormányok a
három kis balti országot Szovjet-Oroszország részeként definiálták. 1918. november 13-án a
szovjet-orosz kormány semmisnek nyilvánította a március 3-i breszt-litovszki békét. November
6716-án Trockij hadügyi népbiztos parancsot adott az előrenyomulásra a Baltikumon keresztül
Németország felé, hogy Európa “egyesíthető legyen a szovjetköztársaságok egyetemes
szövetségében”. 22-én a lett Jukums Vcietis parancsnoksága alatt a szovjet-orosz haderő
megindult. 29-én elfoglalta Narvát, december 21-én Tartut, 25-én Wolmart, 1919. január 2-án
Rigát, 5-én Vilniust, s január végére elérte a Memel-folyót és Kaunast. A szovjet-orosz balti flotta
megkísérelte a kifutást a Balti-tengerre, ám december 12-én Reval (Tallin) előtt egy brit
flottakötelék elsüllyesztette.
1918. november 16-án az észt kormány mozgósítást rendelt el. December 1-jén a hadsereg
főparancsnokává kinevezték Johan Laidoner volt cári alezredest. 27-én az észt hadsereg
kötelékében német önkéntes zászlóalj (később ezred) alakult. December 31-én finn önkéntes
zászlóalj érkezett Revalba. 1919. január 1-jén megindult az észt–finn–német erők ellentámadása.
14-én visszafoglalták Tartut, február elejére Walgát. Február 24-ére Észtország területéről kiverték
a szovjet-orosz hadsereget és a vörös-észt erőket.
1918. december 7-én Ohto Kalpaks volt cári ezredes parancsnoksága alatt megalakult a lett
hadsereg és a balti németekből álló Balti Véderő, 29-én a német hadseregből hátramaradt
önkéntesekből a Vashadosztály. A két német seregtest főparancsnoka a Finnországból
átvezényelt Rüdiger von der Goltz vezérőrnagy lett. A szovjet-orosz hadsereg 1919 elejére
megközelítette Kelet-Poroszországot. A február 22-én ellentámadást indító lett–német erők
március végére megtisztították Kurlandot. Május 22-én bevették Rigát, 23-án Aluksnét
(Marienburg), 31-én Jekabpilst (Jakobstadt). Jugyenyics tábornok monarchista fehér-orosz
hadserege 20-án Narva irányából támadást indított Szentpétervár ellen, 25-én elfoglalta Pszkovot,
nyomában a lett hadsereg előretört a Peipsi-tóig. Júniusban a két lett nemzeti kormány között
kirobbant harc hatására a szovjet-orosz és a vörös-lett erők visszavonulása megállt. Július végére
a Vashadosztály elhagyta az országot, a Balti Véderő vezetését az angol Harold Alexander
ezredes vette át (akit negyedszázaddal később Észak-Afrikában mint tábornokot ismert meg a
világ). Augusztus 26-án a három balti, a lengyel és a monarchista fehér-orosz Liazonov-kormány
Rigában megállapodott a bolsevizmus elleni közös harcról. A szeptember közepén meginduló
hadműveletekkel november végére Latgale kivételével Lettország területét elfoglalták a szovjet-
orosz csapatoktól (közben a Szentpétervár ellen kudarcot vallott Jugyenyics is Lettország
területére vonult vissza). 1920. január végére lengyel segítséggel Latgalét is megtisztították.
Az 1918. november 23-án megalakított litván hadsereg a német önkéntes Freikorps
támogatásával egy éven át állásháborút vívott. 1919 októberében a lettországi hadműveletek
hatására a frontvonal elmozdult, s 1920 elejére a litván és a lengyel hadsereg, illetve a német
segéderők kiverték Litvániából a szovjet-orosz erőket. Az 1920-ban megkötött kétoldalú békékkel
a függetlenségi háborúk lezárultak.
A szovjet–lengyel háború végén, 1939. szeptember 28-án a Szovjetunió kölcsönös
segítségnyújtási szerződést oktrojált Észtországra, október 5-én Lettországra, 11-én Litvániára.
Október 12-től a balti államokba szovjet katonák vonultak be. 1940. július 21-én Észtország és
Lettország, másnap Litvánia tanácsköztársasággá alakult. Augusztus 3-án Litvániát, 5-én
Lettországot, 6-án Észtországot a Szovjetunióhoz csatolták.
1991. február 3-án népszavazás döntött Litvánia függetlenségéről, augusztus 20-án az észt,
másnap a lett országgyűlés kiáltotta ki a függetlenséget, amit az Oroszországi Föderáció elnöke
24-én, az Európai Közösség 27-én, Magyarország szeptember 2-án, a Szovjetunió 6-án elismert.
1991 tavaszán a szovjet csapatok beavatkozását követően a három balti állam közül egyedül
Litvánia területén zajlottak harcok.
Öt ország: Lengyelország, Litvánia, Lettország, Észtország és Finnország csak a XX. századi
világháború első szakaszának végén nyerte el függetlenségét. 1917–1921 között az öt nemzet
sorsa sokban hasonlóan alakult, 1939–1940-ben csak Finnország tudta megőrizni közülük
függetlenségét. 1944–1945-ben a litvánok, lettek és észtek kísérlete a függetlenség
visszaszerzésére a nagyhatalmi támogatottság hiányában elvetélt, a lengyeleké épp annak
birtokában válhatott sikeressé. Mind 1917–1921-ben, mind 1941–1944-ben Ukrajna is
megkísérelte kivívni függetlenségét, ám az eleve kudarcra ítéltetett.
1914-ben Ukrajna két részre oszlott: Oroszországon belül öt kormányzóságra (Kijev, Harkov,
Csernyigov, Novgorod-Szeverszk, Jekatyerinoszlavszk) és az Osztrák–Magyar Monarchián belül
két tartományra (Galícia keleti fele és Bukovina északi fele). A világháború kitörése aktivizálta a
XIX. század végére feléledő ukrán nemzeti mozgalmat. 1914 augusztusában Lembergben Ukrán
Nemzeti Tanács (Ukrainszka Nacionalna Rada) alakult, ami a galíciai visszavonuláskor Bécsbe
települt, s csak Lemberg 1915. június 22-i visszafoglalása után tért vissza oda. 1916-ban az
osztrák császári Landwehr félreguláris szabadcsapataként megszervezték az Ukrán Légiót, más
néven a Szics-lövész Gárdát. A Rada Ukrajnát az Osztrák–Magyar Monarchia szövetségi
tagállamaként képzelte el. A minta Magyarország Ausztriához való perszonál- és reáluniós
csatlakozása lett volna.
Az 1917. februári oroszországi forradalom után, március 17-én Kijevben megalakult a Központi
Ukrán Nemzeti Tanács (Centralna Ukrainszka Nacionalna Rada). A 2000 képviselő részvételével
április 9-én Kijevben összeült Ukrán Nemzeti Kongresszuson a két Rada egyesült. Az új cél az
Orosz Birodalmon belüli ukrán szövetségi állam lett, amit az egyesült Rada július 9-én deklarált, s
november 20-án kikiáltotta az Ukrán Népköztársaságot. A Radával Breszt-Litovszkban, a
béketárgyalásokon a Központi Hatalmak felvették a kapcsolatot, s 1918. január 12-én elismerték
mint Ukrajna kormányát. 22-én a Rada Zsitomirban kimondta az Ukrán Népköztársaság
függetlenségét, amivel február 9-én a Központi Hatalmak különbékét kötöttek. A szovjet-orosz
kézen lévő Harkovban az 1917. november 19-én összehívott Összukrajnai Szovjetkongresszus
100 képviselője azonban törvényen kívül helyezte a Radát, kinyilvánította Szovjet-Ukrajna
megalakulását, és katonai segítséget kért Szovjet-Oroszországtól. A másnap Kijevben megalakult
szovjet-ukrán kormány 681919. január 6-án kikiáltotta az Ukrán Tanácsköztársaságot. 1918
folyamán a szovjet-orosz hadsereg elfoglalta Ukrajna központi területeit, február 6-án Kijevet is.
Noha az ideiglenes fővárosból a Központi Hatalmak csapatai március 1-jén kiszorították a szovjet-
orosz hadsereget, április 28-án a Rada beszüntette működését.
A Lembergben 1918. október 18-án újjáalakult Rada november 13-án kikiáltotta a független
Nyugat-Ukrán Köztársaságot. Elnöke Jevhen Petrusevics lett. December 1-jén az Antant ezt
elismerte. December 14-én, aznap, amikor a német hadsereg kiürítette Kijevet, Belaja Cerkovban
(szovjet-ukrán területen) Szemen Petljura megalakította a szovjet-ellenes Ukrán Direktóriumot,
amit a lembergi Rada sem ismert el, noha Petljura erre kísérletet tett. A hatalmi vákuumban
létrejött Nyugat-Ukrán Köztársaság élethalálharcot vívott Petljurával, a megalakuló
Lengyelországgal, a Bukovinába bevonuló románokkal, a szovjet-orosz és a monarchista fehér-
orosz hadsereggel és a fehérorosz (belorusz) partizánokkal. November 22-én a lengyel hadsereg
elfoglalta Lemberget, a nyugat-ukrán kormány Stanislauba evakuált. 1919. január 22-én a Nyugat-
Ukrán Köztársaság és a Direktórium szövetséget kötött. Egyesült haderejük tavasszal Podóliába
szorult a Vörös Hadsereggel szemben, nyáron betört az ún. Jobbparti Ukrajnába (a Dnyeszterhez
mérten), ahonnan Gyenyikin fehér-orosz tábornok szorította ki, majd őt ismét a Vörös Hadsereg.
Petljura 1920. április 23-án szövetséget kötött Lengyelországgal, s javára lemondott Kelet-
Galíciáról. 35 ezer fős hadereje november 10-én megsemmisítő vereséget szenvedett a Vörös
Hadseregtől, de osztagai még 5-6 évig partizánharcot folytattak a Szovjetunió és Lengyelország
területén. Az 1922-ben megalakított Szovjetunión belüli Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság
területe 1922-ben 460.000 km2 volt, lakosainak száma 29 millió, ebből 82% (23,78 millió fő)
ukrán, 13,5% (3,915 millió fő) orosz. Lengyelországhoz 4 millió ukrán került. Ukrajna fővárosa
1934-ig Harkov volt, attól kezdve Kijev.
A sztálini terror két évtizede után is létezett olyan mozgalom, amely az ország szuverenitását
tekintette céljának. Sztepan Banderát, az Ukrán Nacionalisták Pártja (Partyija Ukrainszkih
Nacionalisztov) és Andrij Melniket, az Ukrán Nemzeti Párt (Ukrainszka Nacionalna Partyija)
vezetőjét 1941 nyarán a német csapatok szabadították ki a lembergi börtönből. Nem sokkal ezt
követően Lembergben ukrán nemzeti kormányt (Ukrainszka Nacionalna Rada) alakítottak. A két
párt – önállóságának megtartásával – az ukrán nemzeti mozgalom egyesítésére létrehozta az
Ukrán Nacionalisták Szervezetét (Organyizacija Ukrainszkih Nacionalisztov, OUN). A Rada
“fővédnöke” (protektora) Erich Koch volt, Ukrajna Birodalmi Főbiztosság (Reichskomissariat
Ukraine) német főbiztosa, akinek vezetésével június 30-án alakult meg az Ukrán Területi
Igazgatás (Landeswervaltung Ukraine). Ez ukrán nemzeti kormány azonban csupán rövid ideig állt
fenn.
Az ukrán lakosság, amely 1941 nyarán még nem egy esetben felszabadítóként fogadta a
bevonuló németeket, gyorsan kiábrándult belőlük. A náci fajelméletet Ukrajnában is megkezdték
átültetni a gyakorlatba, a hírhedt Sonderkommandók ukrán területen is működtek. Az ukrán
vezetők is hamar elfordultak a németektől, bár nem egy időben, így Bandera és Melnik fegyveres
osztagai rövid ideig egymás ellen is harcoltak. 1944 márciusában a Rada Nyikolaj Lebegy
elnökletével újjáalakult. Ekkor már egységes volt a németek elleni küzdelemben. A Rada
fegyveres ereje a harcot az 1950-es évek elejéig folytatta partizánként a szovjet hadsereg és a
szovjet adminisztráció ellen Ukrajna függetlenségéért. Egykori tagjai és szimpatizánsai 1988-ban,
Gorbacsovtól nyertek amnesztiát, és települhettek haza Szibériából, illetve a Távol-Keletről.
Feltéve, ha még életben voltak...
Az igazsághoz tartozik, hogy Ukrajnában nem kevesen felszabadítóként fogadták a Vörös
Hadsereget. Ez azonban nem a magyar, sokkal inkább a német és a román megszállás alatt
tapasztalt atrocitásokra vezethető vissza. A magyar katonák és a galíciai lakosság
körülményekhez mérten jó viszonyát nem egy visszaemlékezés bizonyítja. Ez utóbbiról bővebb
leírás olvasható a Harcok a Kárpátok előterében című fejezetben.
A balti térség történetének fonalát ott hagytuk el, hogy Finnország nem ment bele abba a
diplomáciai játékba, amely szűk egy esztendő leforgása alatt a három balti állam
függetlenségének elvesztéséhez vezetett. A lengyel erdőségek még visszhangozták a lövéseket,
amikor 1939. október 5-én a finn kormány meghívást kapott a kölcsönös segítségnyújtási
szerződésről folytatandó tárgyalásokra Moszkvába. Október 12-én, az első tárgyalási forduló
megindulásakor a Vörös Hadsereg bevonult a balti államokba. 14-én, amikor hadgyakorlat címén
felvonult a finn határra, a finn delegáció vezetője, Juho Kusti Paasikivi megszakította a
tárgyalásokat. A katonai fenyegetés a szovjet szándékokkal ellentétes reagálást váltott ki: az
október 6-án készültségbe helyezett finn erők 14-étől hadgyakorlatot kezdtek. Október 23-án a
Szovjetunió újabb javaslattal állt elő: kölcsönös területcserével. A Karjala-földnyelv Leningrád és
Viipuri (Viborg) közötti legértékesebb, 2700 km2-es részéért cserébe északon 5500 km2
értéktelen területet ajánlott fel. A szerződés tartalmazta volna a Finn-öblöt lezáró Hanko-félsziget
és több kisebb sziget 30 évre történő bérbevételét is. Mivel Finnország számára ez sem volt
elfogadható, november 13-án Vinö Tanner finn külügyminiszter ismét megszakította a 8-án
megkezdett tárgyalásokat. Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos kijelentette a távozó
Tannernek, hogy “most majd a katonák veszik át a szót”. November második felében a határ
mentén újabb szovjet seregtestek jelentek meg, s megkezdték az utak és a vasutak
megerősítését.
November 26-án 0544-kor a Karjala-földnyelven a határ szovjet oldalán lévő Mainila faluban
állomásozó szovjet csapatokat tüzérségi támadás érte. Hiába bizonygatta a finn kormány, hogy a
bizalomerősítő intézkedésként hátravont finn tüzérség a Mannerheim-vonalban van, az pedig
messzebb esik a határtól, mint a lövegek lőtávolsága, a világ inkább a finn támadásról beszélő
Molotovra figyelt. 1941 júniusában hadifogságba esett szovjet katonák elmondták, hogy a szovjet
tüzérség lőtte Mainilát...
November 27-én a szovjet kormány felmondta az 1928. szeptember 24-i szovjet–finn
megnemtámadási szerződést. Mozgásba lendült a titkos diplomácia is. 28-án Terijokiban, a határ
finn oldalán a Finn Kommunista Párt 69húszéves emigrációból aznap finn területre lépett első
titkára, Otto Kuusinen újjáalakította az 1917–1930 között már funkcionált finn tanácskormányt,
amely kikiáltotta a Szovjet-Finn Népköztársaságot. 29-én a Szovjetunió megszakította a
diplomáciai kapcsolatokat a Finn Köztársasággal, s elismerte Kuusinen népköztársaságát,
amellyel még aznap kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött. Kuusinen mint finn kormányfő,
proklamációt adott ki, hogy a finn nép felkelt (a felkelésről a finn nép nem tudott), s ennek
megsegítésére behívta a szovjet csapatokat.
November 30-án a lengyelországi német győzelmen és saját ottani gyors előretörésén felbuzdult
szovjet hadvezetés 25 hadosztállyal, 2268 páncélozott harcjárművel, 3500 löveg és aknavető,
valamint 1590 repülőgép támogatásával átlépte a határt. A finn haderő 9 hadosztálya e
nehézfegyverzet töredékével, 26 harckocsival, 485 löveggel és aknavetővel, valamint 235
repülőgéppel bírt. Kitört a szovjet–finn téli háború (Talvisota), amelyet a finn történetírás második
függetlenségi háborúként is emleget. A szovjet légierő 30-ától bombázta Helsinkit és Viipurut
(Viborg). December 2-án Roosevelt amerikai elnök kérte Sztálint, hogy csak katonai célpontokat
bombázzon. Válaszként Vorosilov marsall még aznap elrendelte az összes finn város
bombázását, mondván, így majd a “finn nép veszi rá kormányát a kapitulációra”. Súlyosan
tévedett: az önkéntes katonák száma megnőtt, s a háborúzó férfiakat a Lotta Svrd nőegylet tagjai
segítették. December 9-én a Szovjetunió tengeri blokádot hirdetett a Finn- és a Botteni-öbölben
(északon erre a fagy miatt nem). A blokádba 10-étől (finn adatok szerint) német tengeralattjárók is
bekapcsolódtak. Mivel Svédország nem zárta le a szárazföldi finn határt, a blokád nem bizonyult
hatékonynak. Később a két öböl is befagyott, így 1940. január 20-án a tengeri zárlatot feloldották.
Cajander finn miniszterelnök, aki felelősnek érezte magát a válság háborúvá fejlődésében, a
támadás napján lemondott. Kyösti Kallio köztársasági elnök felkérésére december 2-án Risto Ryti
alakított kormányt, aki egyik első intézkedésével megerősítette Gustav Mannerheim tábornagyot,
a függetlenségi háború hősét főparancsnoki tisztében.
1939. december 14-én a Nemzetek Szövetsége Tanner finn külügyminiszter 3-án tett
előterjesztésére, az Alapokmány 16. pontja értelmében agresszornak minősítette és kizárta a
Szovjetuniót, s felhívta a tagállamokat Finnország segélyezésére. A három kis balti állam
külügyminisztere 7-én semlegességi nyilatkozatot tett – területükön már bent tartózkodtak az
“ideiglenesen ott állomásozó” szovjet csapatok. December 19-én Daladier francia miniszterelnök a
brit–francia Legfelsőbb Haditanácsban javaslatot tett Finnország megsegítésére. 1940. február 5-
én e célra 13 ezer fős expedíciós hadtestet alakítottak, amelynek 1. dandárát a francia, 2.
dandárát a brit hadsereg adta át. A 3. dandárt lengyelekből állították fel, akiknek többsége
Magyarországon keresztül jutott ki francia területre még 1939 őszén. Az expedíciós hadtestet
behajózták. Február 16-án, amikor a konvoj kifutott Glasgow-ból, a brit kormány kérte Norvégiát
és Svédországot a hadtest átengedésére. Három nappal korábban Finnország katonai segítséget
kért Svédországtól, amit az éppen 16-án utasított el. Brit részről felmerült a norvég kikötők
rajtaütésszerű megszállásának, francia részről a bakui olajmezők bomázásának ötlete is, amely
azonban a kormánytöbbség hiánya miatt nem valósult meg. Sikorski tábornok, a londoni lengyel
emigráns kormány elnöke felvetette, hogy a szeptember végén Litvániába és Lettországba
menekült lengyel katonák is átküldhetők volnának Finnországba, ám az intrenálótáborok
felügyeletét addigra átvette a szovjet hadsereg... A világ közel került ahhoz, hogy a német és a
szovjet birodalom azonos oldalon sodródjék bele a világháborúba.
A szovjet támadó ékek az átszegdelt terepen nem voltak képesek teljesíteni, amit a németek a
lengyel síkságon. A finn hadsereg a tavakra-erdőkre támaszkodó Mannerheim-vonalban sikeresen
ellenállt. A 135 km széles és 15-60 km mély finn államerődítést 1927–1939 között építették ki a
Finn-öböl és a Ladoga-tó közötti Karjala-földszoroson az erődítések építésében gyakorlott német,
angol, francia és belga hadmérnökök segítségével. Két fő erődvonalból és fedezőzónából állt. A
hátsó védőöv mögött, de annak nem részeként különösen megerődítették Viipurit. A Mannerheim-
vonalra a szovjet 7. hadsereg december 6-7-ére zárkózott fel. Parancsnoka, Mereckov tábornok
négy sikertelen támadást vezetett ellene: december 15-17-én, 25-26-án, 1940. január 5-7-én és
február 1-3-án. A február 11-én indított ötödik offenzívát a kimerült finn hadsereg már nem tudta
elhárítani. Február 13-án Lhde-nél Mereckov áttörte a finn védelmet, s 28-ára elérte Viipurit.
Február 25-én Koppenhágában a svéd, a norvég és a dán külügyminiszter semlegességi
nyilatkozatot fogadott el a finn háborút illetően. A svéd kormány 27-én nemet mondott a brit–
francia–lengyel expedíciós hadtest átengedésére. Március 2-án a brit és a francia kormány újólag
kérést intézett Norvégiához és Svédországhoz. Másnap a svéd kormány, ezúttal a norvéggal
egyetemben, a kérést ismét visszautasította. Az expedíciós hadtest visszafordult a brit szigetekre.
Egy hónappal később Norvégiában vetették be, immár a németek ellen. A két északi ország
ódzkodásában nagy szerepe volt a félelemnek az ekkor még együtt cselekvő náci és kommunista
totális birodalmaktól.
A március 3-i visszautasítás után négy nappal a finn kormány fegyverszünetet kért. Másnap a
szovjet fővárosban megkezdődtek a tárgyalások. A szovjet kormány hajlandóságát a tárgyalások
azonnali megkezdésére nem kis mértékben a brit–francia lépések motiválták. Március 12-én Ryti
finn miniszterelnök és Molotov szovjet külügyi népbiztos aláírta a békeszerződést.
Mannerheimnek, aki egykori cári tábornokként ismerte az orosz birodalmi gondolkodást, nagy
szerepe volt az előzetes fegyverszünet nélküli békekötésben: úgy vélte, az azonnali béke
kevesebb lehetőséget ad esetleges szovjet provokációkra, s ezzel a háború újrakezdésére, mint a
fegyverszünet. Megerősítette Mannerheim félelmeit, hogy március 13-án (!) a szovjet csapatok 12
órás rohammal bevették Viipurit.
A moszkvai béke a Karjala-földszorost Viipuri (Viborg) városával, a Viipuri-öböl szigeteivel, a
Ladoga-tó nyugati és északi partján fekvő városokat és a Finn-öböl néhány szigetét, északon
Salla és Kuusamo tartományok és a Kalastaja-szigetcsoport egy részét (összesen több mint 40
ezer km2-t) a Szovjetunióhoz csatolta. A Finn-öböl 70bejáratát védő Hanko-félszigeten lévő kikötőt
30 évre bérbe kellett adni a Szovjetuniónak. A szovjet csapatok kivonultak Petsamo területéről, a
finnek demilitarizálták a Jeges-tenger parti vizeit, s biztosították a vasúti tranzitszállítást a
Szovjetunió és Svédország között. Az önkénteseket 90 napon belül ki kellett vonni Finnországból.
A béke nyomán 423 ezer ember hagyta el szülőföldjét, és települt át Finnország maradék
területeire. A Szovjetunió elállt a kölcsönös segítségnyújtási szerződés igényétől. A szovjet-finn
kormány a Szovjetunió területén 1956-ig működött, akkor Szovjet-Karéliát tagköztársaságból
autonóm területté “fokozták le”, és a Kuusinen-kormányt feloszlatták.
A világ a finnekkel rokonszenvezett, számos országból érkeztek fegyver- és élelmiszer-
szállítmányok, illetve önkéntesek. Számuk megközelítette a 20.000 főt, ebből 9.000 volt svéd,
1600 dán, 900 norvég, 372 amerikai, 227 angol, több száz francia, olasz és magyar. A 26 nemzet
fiait a legtöbb állam a szovjet terjeszkedés megakadályozására küldte vagy engedte
Finnországba. Az önkénteseket a finn Vezérkar (spanyol mintára) 1940. február 10-én négy
nemzetközi dandárba szervezte. Összesen közel 90.000 kézifegyver került Finnországba, ebből
80.000 Svédországból, közte 500 géppuska. Több ország harckocsikat, lövegeket és harci
repülőgépeket is küldött: Nagy-Britannia 100 vadász- és felderítő-, valamint 20 bombázó-
repülőgépet Franciaország 30 vadászgépet és 300 löveget Svédország 25 vadászrepülőgépet,
112 löveget, 85 páncéltörő és 104 légvédelmi ágyút Olaszország 30 vadászgépet és 12
légvédelmi ágyút. A finn harci repülőgépeken alkalmazott horogkereszt is a svédektől származott,
nem volt köze a náci jelképhez. A svéd gépek egy részét szabadságolt svéd pilóták repülték. Az
önkéntesek általában a brit szigetekről indultak a norvég partokig, onnan szárazföldi úton,
Svédországon át mentek tovább Finnországba. A német vezetés igyekezett akadályozni
mozgásukat, a német hadiflotta – az öböl-blokád kiegészítéseként – támadta az őket szállító, brit
és olasz (!) hadihajók fedezte konvojokat. Norvégia “nem vette észre” partraszállásukat az ezernyi
fjord valamelyikében, Svédország viszont nyíltan engedte át őket, sőt vasúti szerelvényeket
biztosított számukra. E segítség okán is volt meglepő London és Párizs számára az expedíciós
hadtest átvonulási engedélyének megtagadása.
A magyar Belügyminisztérium 1939. december 15-én engedélyezte a gyűjtést a finn Vöröskereszt
számára. A Finn–Magyar Társaság “Testvér a testvérért” és “Magyar anyák a finn gyermekekért”
akcióival félmillió pengő (1938-as árfolyamon 1 dollár 2,2 pengőt ért) értékű adomány gyűlt össze.
A kormány 1 millió pengőt meghaladó értékben küldött hadianyagot Finnországba, közte magyar
adatok szerint 36 db 4 cm-es magyar gyártmányú Bofors légvédelmi ágyút 10.250 lőszerrel, 16 db
8,1 cm-es gránátvetőt 32.240 gránáttal, 30 db 12,7 mm-es páncéltörő puskát 3300 tölténnyel (a
lengyel hadsereg Magyarországra menekített készleteiből), 300 db 8 mm-es puskát 520.000
tölténnyel, 300.000 kézigránátot, 3654 gyalogsági aknát, 93.680 rohamsisakot és 223 katonai
rádiót.
Az előző napi belügyminiszteri engedély alapján 1939. december 16-án toborzási felhívást adtak
ki. A Szentkirályi út 8. alatti toborzóiroda a jelentkezőket karácsonytól fogadta, s a hárshegyi
cserkésztáborba irányította. Ott alakult meg 1940. január 10-én a magyar önkéntes zászlóalj.
Tisztikarát a Honvédelmi Minisztérium biztosította, önkéntes tagjait szabadságolták. A jelentkezés
feltétele a katonaviseltség, a büntetlen előélet, a nőtlenség és a 25-35 éves kor volt. A
szervezésre december 10-én Kozma Miklós volt belügyminisztert kérték fel, aki a Csehszlovákia
ellen bevetett Rongyosgárda szervezésében már tapasztalatokat szerzett. A zászlóaljparancsnoki
teendőkkel Kémeri Nagy Imre főhadnagyot bízták meg, helyettese Vass János hadnagy, az 1.
század parancsnoka Polgár László hadnagy, a 2. századé Kökény József hadnagy, a géppuskás
századé Lőrincz Győző százados lett. A legénységi létszám 344 főt tett ki, ehhez jött 24 tiszt, 52
altiszt, 2 orvos, valamint 2 tábori lelkész (egy cisztercita atya és egy evangélikus lelkész).
Február 7-én a zászlóalj útba indult. Vasúton Jugoszlávián és Olaszországon keresztül érte el
Párizst, ahol tagjai brit, norvég és svéd vízumot kaptak. Az egység a franciaországi Dieppe-ből
hajóval kelt át az angliai Newhavenbe. Edinborough-ból konvoj vitte a norvégiai Bergenbe. A
konvojt német tengeralattjáró-támadás érte, de a magyarokat szállító MIRA és MERCUR nevű
hajót nem érte torpedó-találat. A magyarok Svédországon keresztül vasúton február 27-én érték el
a finn Tornio határvárost. Lapuában Bertil Nordlund finn százados vezetésével március 2-ától téli
kiképzésben részesültek, s megkapták fegyvereiket. Itt még 6 magyar önkéntes csatlakozott a
zászlóaljhoz. A magyar és a brit zászlóaljból álló 4. nemzetközi dandár fedőneve Osasto Sisu
(Állhatatosság Osztag) volt.
Harci bevetésre a magyar zászlóalj már nem került, miután a háború véget ért. Április 16-án
Lappeenranta városába helyezték, határbiztosítására. Ez a Karjala-földszoros
legveszélyeztetettebb pontján volt, a magyar önkéntesek az új határ mentén portyáztak. A finn
Vezérkar úgy szándékozott megelőzni a határvillongásokat, hogy az új határokat nem finn
határőrök vigyázták, hanem nemzetközi önkéntesek. Egyhónapi szolgálat után – a moszkvai béke
értelmében – a magyar zászlóaljat a többi önkéntessel együtt kivonták. Május 19-ére a
határsávból Turkuba vonták össze, ahol 20-án ünnepélyesen elbúcsúztatták. A tisztek megkapták
a finn Fehér Rózsa Rend lovagkeresztjét, Mannerheim személyesen tűzte fel Kémerinek a
századosi csillagokat (előléptetését Horthy Miklós kormányzó itthon elismerte). Mannerheim
március 24-i napiparancsában úgy fogalmazott, hogy “Ti, dunamelléki vérrokonaink ...
meghallottátok csatakürtjeink hangját, és többezer éves távollét után a magyar kard ismét ütésre
emelkedett a finn testvérek védelmében.”
A finn ARCTURUS hajó a magyarokat a németországi Stettinbe hozta, onnan vasúton, német
katonai őrizet alatt utaztak haza. Egyes adatok szerint Szlovákia területén haladtak át, más
források szerint Szlovákia megtagadta a szerelvény áthaladását, így Ostmarkon (Ausztrián) át,
Hegyeshalomnál léptek magyar területre. 1940. május 24-én érkeztek haza. 28-án gróf Teleki Pál
miniszterelnök ünnepélyesen fogadta őket, s feloszlatta a zászlóaljat. A határőrizet egy hónapját a
Honvéd Vezérkar frontszolgálatnak ismerte el. Nem a magyar zászlóalj kötelékében, hanem a
svéd önkéntes repülők között két magyar pilóta is 71elindult Finnországba. Pirityi Mátyás részt vett
légiharcban, majd sértetlenül hazatért. Békássy Vilmos a Botteni-öböl felett eltűnt, sorsa a mai
napig ismeretlen. Az egyetlen sebesült Szepessy Géza volt, aki aknamentesítés közben egy
váratlan szovjet rajtaütés során – már a békekötés után – láblövést kapott. A finnországi turnén
szereplő Nagy Béla zongoraművész Helsinki 1939. november 30-i bombázásakor veszítette el bal
karját.
Hruscsov szovjet pártfőtitkár emlékiratai szerint “A finnek ellen ... mi választhattuk meg a háború
helyét és kezdetének időpontját. Szám szerint fölényben voltunk ... elegendő időnk volt arra, hogy
felkészüljünk ... e lehető legkedvezőbb feltételek mellett is óriási nehézségek és hihetetlenül nagy
veszteségek árán tudtunk győzelmet aratni. Ez ... valójában erkölcsi veszteség volt. Népünk erről
persze sosem szerzett tudomást, mert sohasem mondtuk meg neki az igazat.” A téli háború
érdekes üzenetet közvetített a német vezetésnek: megerősítette hitében, hogy a szovjet haderő
agyaglábakon álló óriás...
A szovjet politikai vezetés kudarcnak értékelte, hogy nem tudta bekebelezni Finnország egészét. A
katonai vezetés már 1940. március végén megkezdte az új tervek kidolgozását Finnország
egészének elfoglalására – még benne voltak a sztálini két évben. A Vörös Hadsereg (finn források
szerint) 1941 nyár elejére fel is vette a támadó csoportosítást, ám a június 22-i német támadás
megelőzte. Természetesen nem lett volna szüksége több mint egy esztendőre a felvonuláshoz, de
1940 végéig a Molotov–Ribbentrop-paktum még funkcionált, s a Szovjetuniót 1940 nyarán egyfelől
lekötötte Besszarábia visszacsatolása és Észak-Bukovina annektálása Romániától, másfelől
Sztálin szerette volna Hitler egyetértését megszerezni Finnország elfoglalásához. Finnország
helyzete akkor változott meg, amikor az 1940. november 12-13-i Hitler–Molotov-találkozón eldőlt,
hogy Németország és a Szovjetunió között a szövetség szorosabbra fűzése helyett leszámolás
történik majd. A szovjet felvonulást késleltette az 1941. áprilisi balkáni háború is.
1941 februárjától megkezdődtek a katonai egyeztetések a finn Vezérkar és a német OKH
(Oberkommando des Heeres, a német szárazföldi haderő főparancsnoksága) között. Június 15-én
a Finnországhoz tartozó Lappföldön állomásozó finn csapatok az odaérkező német Norvégia
Hadsereg alárendeltségébe léptek. Június 22-én Hitler rádióbeszédében arról szólt, hogy a német
katonákkal románok és finnek indultak meg együtt. Az előbbi igaz volt, de a finn kormány 23-án
még semlegességi nyilatkozatot tett, s mikor 25-én szovjet repülőgépek több finn várost
bombáztak, a finn országgyűlés nem provokált támadásra hivatkozva ekkor nyilvánította
beállottnak a hadiállapotot Finnország és a Szovjetunió között. (Két nappal később a magyar
országgyűlés a 26-i kassai bombázás okán hasonlóan cselekedett, egyáltalán nem példa nélküli
módon.) Kitört a finn–szovjet folytatólagos háború (Jatkosota), amelyet finn értelmezés szerint a
téli háború során elvesztett területek visszaszerzéséért folytattak, Németország háborújával
párhuzamosan, de nem annak részeként. Az antifasiszta koalíció, de főként a Szovjetunió
értelmezése szerint Finnország a német szövetségi rendszer részeként kapcsolódott be a
támadásba.
Június 26-án a finn hadsereg harcot kezdett a Hanko-félszigeten lévő szovjet kontingens ellen,
amely 5 hónapig tartotta magát. A német–finn csapatok az északi Petsamo-félszigeten július 1-jén
indultak meg. 10-én a finn főerők önállóan támadást indítottak Észak-Karjalában, valamint a
Karjala-földnyelven a Finn-öböl és a Ladoga-tó között. Az augusztus 8-tól a Karjala-földnyelven
felújított támadást már összehangolták a német Észak Hadseregcsoport hadműveleteivel. Július
közepe és szeptember között a finn hadsereg mindenütt elérte az 1939. évi finn–szovjet határt, s
megállt azon. Hitler személyes kérésére Mannerheim tábornagy, a finn hadsereg főparancsnoka
szeptember 8-án elrendelte az 1939-es határ átlépését a hadműveletileg célszerű mértékben. A
finn csapatok a Ladoga- és az Onyega-tavat összekötő Szjur-folyó vonaláig nyomultak előre.
Leningrád bekerítése a két tó között azonban ennek ellenére sem sikerült. Ezt követően a háború
során a finn Vezérkar – a finn politikai vezetés ráhatására – többször is visszautasította az OKH
kérését, hogy támadja meg Leningrádot és északon a murmanszki vasútvonalat. Mikor a német
hadvezetés az 1942. évi, döntőnek szánt offenzívát tervezte, a finnektől a Ladoga-tó és a
Murmanszki-öböl közötti terület elfoglalását kérte. A finn Vezérkar ekkor is nemet mondott. A
német történetírás szerint nem kis mértékben a finn passzivitás vezetett ahhoz, hogy Leningrád
térségében 1941 végétől 1944 tavaszáig a világháború 1914–1918 közötti szakaszát idéző
állásháború alakult ki.
Nagy-Britannia 1941. november 25-én (a Magyarországnak küldött ultimátummal egy időben)
felszólította Finnországot a Szovjetunió kiürítésére. Miután ez nem történt meg, december 5-én
hadat üzent. Washington szovjet nyomásra 1942. június 5-én (mint Magyarországnak) üzent
hadat. 1943 elején (amerikai közvetítéssel) sikertelen szovjet–finn kapcsolatfelvétel történt egy
különbéke kialakítására. 1944. január 16-án Nagy-Britannia átadta a fegyverszünet
kidolgozásának jogát a Szovjetuniónak, amit az USA utólag hagyott jóvá. Az előzetes
fegyverszüneti feltételeket Moszkva áprilisban svéd közvetítéssel juttatta el Finnországba, s
fegyverszüneti tárgyalásokra szólította fel a finn kormányt. A finn országgyűlés ezt
visszautasította. Sztálin ekkor kijelentette, hogy Finnország csak eddig vívott külön háborút,
mostantól Hitler csatlósának tekinthető, amelyre vonatkozik a feltétel nélküli megadás
Casablancában elfogadott elve. Ez elgondolkodtatta a finn vezetést, s Mannerheim és Alexandra
Kollontaj svédországi szovjet követ közvetítésével megindultak a tárgyalások. Sztálin (a háború
utolsó évében páratlan módon) visszakozott. Az akadozó tárgyalásokat a holtpontról az mozdította
ki, hogy a Leningrádi Hadseregcsoport június 10-én indított támadása szeptember végére az
1940-es határig szorította vissza a finn hadsereget, s június 20-án elesett Viipuri, Helsinki
megközelítésének kulcsa.
Risto Ryti finn elnök június 26-án még egyezményt írt alá Ribbentrop német külügyminiszterrel, s
fegyver- és élelmiszer-szállításokért cserébe lemondott a különbékéről. Mannerheim augusztus 1-
jén lemondatta Rytit, s maga vette át az elnöki funkciót, amit a finn országgyűlés 4-én
törvényesített. 17-én egyoldalúan felmondta a német szövetségi rendszerből adódó
kötelezettségeket, szeptember 722-án elfogadta az előzetes fegyverszüneti feltételeket, és
megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Németországgal. 4-én életbe lépett a fegyverszünet.
Mannerheim Hitlernek küldött üzenetében azt írta: “Németország akkor is fennmarad, ha elveszti a
háborút. Finnország ebben nem bízhat.”
A szeptember 19-én Moszkvában Andrej A. Zsdanov vezérezredes és Carl Enckel finn
külügyminiszter által aláírt fegyverszünet az 1940. március 12-i moszkvai béke előírásait léptette
életbe ismét, némi változtatással. Finnországnak meg kellett szakítania kapcsolatait
Németországgal, közigazgatását és haderejét visszavonnia az 1940. december 31-i határok
mögé, hadseregét leszerelnie, az ország területén lévő német csapatokat (a szeptember 15-én
lejáró, 2-án rögzített kivonulási határidő után) lefegyvereznie, s a német és a magyar
állampolgárokat internálnia. A Szovjetunió megkapta Petsamo északi kikötőt és vidékét, 50 évre
bérbe vette Porkkala körzetét, cserébe az lemondott a Hanko-félsziget bérleti jogáról (ám Porkkala
közelebb fekszik Helsinkihez, mint Hanko). Porkkalába a finneknek szabad közlekedést kellett
biztosítaniuk. Finnországnak 1938-as értéken számolva 300 millió dollár értékű természetbeni
jóvátételt kellett juttatnia a Szovjetuniónak, Szövetséges Ellenőrző Bizottságot (SZEB) kellett
fogadnia, s feloszlatnia több, a SZEB által megjelölt szervezetet. Finnországnak ki kellett
telepítenie 104.000 ezer embert a Szovjetunióba, köztük 54.700 inkeri nemzetiségűt. A
fegyverszünet előírásait az 1947. február 10-i párizsi béke véglegesítette, amely a finn hadsereg
létszámát 42.900 főben korlátozta. A béke aláírása után a SZEB elhagyta Finnországot, amelynek
szuverenitása helyreállt. 1955-ben kivonták a szovjet csapatokat az országból és Porkkalából is.
1944. szeptember 30-án a SZEB elnökét, Zsdanov vezérezredest helyettesítő Grigorij
Szavonyenkov altábornagy ultimátumban követelte, hogy a finn hadsereg támadja meg a még az
országban lévő német csapatokat (akik a kivonulást megkezdték, de a kitűzött időre nem tudták
teljesíteni). Északon a finn hadsereg ezért október 1-jén harcot kezdett, amit a Norvégia felé
történő német kürítés befejezéséig folytatott. Közben október 22-én a szovjet csapatok beléptek
Norvégia területére. 1945. március 4-én szovjet nyomásra Finnország hadat üzent
Németországnak. Az ún. lappföldi háború április 28-ig tartott.
Nem kis mértékben az 1939-es határok csak kis (harcászati mértékű) átlépése eredményezte,
hogy Finnország szuverenitásának megőrzésével léphetett ki a világháborúból. Igaz, ismét
elvesztette az 1940-ben egyszer már elcsatolt területeket, s fegyverrrel kellett kitessékelnie volt
szövetségesét, de nem vált szovjet tagköztársasággá (ellentétben a balti államokkal, amelyek
csak a Szovjetunió széthullásakor nyerték vissza függetlenségüket).

A fegyveres semlegesség és a háború között

1940 áprilisában a lokális háború európaivá szélesedett. Dánia megszállása és Norvégia
elfoglalása után május 10-én a német haderő támadásba lendült a nyolcadik hónapja mozdulatlan
nyugati fronton, lerohanta a Beneleux-országokat, Dünkirchennél (Dunkerque) a tengerbe
szorította a brit erőket, majd bevette Párizst. A francia kormány június 10-én, aznap, amikor
Olaszország is belépett a háborúba, elhagyta a fővárost. Június 22-én Franciaország letette a
fegyvert. Pétain marsall Vichyben németbarát kormányt alakított, amellyel Magyarország felvette a
diplomáciai kapcsolatot. Elzász–Lotharingiát Németországhoz csatolták (vissza). A Molotov–
Ribbentrop-paktum okán szintén terjeszkedni kívánó Szovjetunió június 26-án jegyzékben
követelte vissza Romániától az 1918-ig az Orosz Birodalomhoz tartozott Besszarábiát (a mai
Moldáviát), s a “22 éves megszállás kompenzációjaként” az 1918-ig osztrák–magyar Észak-
Bukovinát. Románia átengedte e tartományokat, s július 1-jén felmondta a már értéktelennek vélt
brit–francia területi garanciát.
A szovjet ultimátum hatására a magyar vezetés is elérkezettnek látta az időt. A minisztertanács
június 27-én kimondta, hogy ha Románia teljesíti a szovjet követelést, akkor a diplomáciai nyomás
és fegyveres fenyegetés kombinációjával, kizárólag önerőből kikényszeríti a Romániával szemben
fennálló magyar területi igények teljesítését. A Legfelső Honvédelmi Tanács még aznap
mozgósította a Honvédség egészét. A májusban mozgósított hegyi és határvadász alakulatoknak,
valamint a szegedi V. és a debreceni VI. hadtestnek azonnal fel kellett vonulnia a román határra, a
többi seregtestnek július 2-től kellett felkészülnie a Tiszántúlra való szállításra. Az erdélyi revízió
aktuálissá válását érző, illetve az 1918-as szerzeményét megőrizni kívánó két ország a
besszarábiai szovjet bevonulással egy időben mozgósított haderejével felvonult a magyar–román
határ két oldalára.
Hitler nem engedhette meg a két ország külön háborúját. Saját befolyását kívánván erősíteni a
vitás kérdések rendezésében való közreműködéssel, nyomást gyakorolt a két kormányra: július
10-én gróf Teleki Pál és gróf Csáky István magyar, 26-án Gigurtu román miniszterelnökkel és
Manoilescu külügyminiszterrel tárgyalt Berlinben. Augusztus 16-án Szörényvárott (Turnu Severin)
határtárgyalások 73kezdődtek, amelyek azonban 24-én eredménytelenül záródtak, miután a
román fél elzárkózott az érdemi engedmények elől.
Augusztus 26-án a magyar minisztertanács határozatot hozott Románia megtámadásáról. A
Honvéd Vezérkar utasította a Tiszántúlra felvonult csapatokat a határra való felzárkózásra, s a
hadművelet kezdetét 28-ára tette. A támadás főerejét az 1. hadsereg (I., II., IV., VI. hadtest,
gyorshadtest) képezte, amelynek a Nagykároly és a Szamos között húzódó Károly-vonalat áttörve
meg kellett semmisítenie a Szilágyságban felvonult román erőket, hogy a Felső-Tisza völgyéből
meginduló 3. hadsereggel (VII., VIII. hadtest, 1. lovasdandár) együtt elérje Kolozsvár–Dés
körzetét. A 2. hadsereg (III., V. hadtest) feladata az volt, hogy biztosítsa a Fehér-Köröstől délre
húzódó határszakaszt, s hogy egy korlátozott célú támadással vegye birtokba Nagyváradot. 1919
óta első ízben mobilizálták a teljes magyar haderőt. A román vezetés, háta mögött a Duna-deltára
kacsingató Vörös Hadsereggel, retirált. Augusztus 27-én német–olasz döntőbíráskodást kért. 28-
án a magyar kormány ehhez hozzájárult, s leállította a Honvédség támadási előkészületeit.
A Bécsben összeülő, Ribbentrop és gróf Ciano külügyminiszterek vezette német–olasz
döntőbíróság 1940. augusztus 30-án Magyarországnak ítélte a Székelyföldet, a földrajzi Észak-
Erdélyt és a Partium Nagyváradtól északra lévő részeit (Bihart, a Szilágyságot, Szatmárt és
Máramarost). Visszatért többek között Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár, Marosvásárhely és
Máramarossziget, illetve 43.104 km2-en 2.633.000 lakos, akiknek 51,4%-a volt magyar, 42%-a
román, 3,7%-a német. A harmadik visszacsatolást az Országgyűlés az 1940:XXVI. törvénycikkel
október 8-án iktatta törvénybe. A döntéssel egyik fél sem volt elégedett. A magyar vezetés az
1918. november 13-i belgrádi konvencióban kijelölt Maros-vonalig szerette volna az ország
egykori területeit visszanyerni, a román sokallotta a Magyarországnak juttatott részt, s fenntartotta
igényét Erdély egészére.
A Honvédség harc nélkül hajtotta végre az erdélyi bevonulást. Az első csapatrészek szeptember
5-én reggel 7 órakor Máramarosszigetnél és Nagyszalontánál lépték át a határt. A jelentősebb
városok közül a magyar katonák Nagyváradra 6-án, Marosvásárhelyre 10-én, Kolozsvárra 11-én
vonultak be. Virágeső, illetve só és kenyér fogadta őket. Miután a rossz utak, a gyakori torlódás és
az utánpótlás elmaradása miatt félő volt, hogy a bevonulást a meghatározott időre, 13-ára nem
sikerül végrehajtani, a gyorshadtest előresietett a Székelyföldre. Incidensre két helyen került sor
csupán. A 2. hullámban érkező 2. gyalogdandár a Szilágysomlyó környéki erdők átfésülésére
kapott parancsot, ahová a román Vasgárda (s nem a reguláris haderő) 80-100 fős fegyveres
csoportja vette be magát. Nagyobb ellenállásra számítottak Alsó- és Felsőkaznacs, Ipp, Lecsmér,
Kémer, Márkaszék, Porcz és Somályi körzetében. Szeptember 7-én Ippen véletlen kézigránát-
robbanásban meghalt 2 magyar katona, de a hír már merényletként terjedt el. A 13-án az
esemény kivizsgálására Ippre érkező 32. gyalogezred karhatalmi szakasza 14-ére virradóra
razziát tartott a faluban. Ez máig tisztázatlan körülmények között mészárlássá fajult, amelynek 152
román lakos esett áldozatul. A 22. határvadász-zászlóaljat szeptember 9-én a Szilágy vármegyei
Ördögkút templomtornyából puskalövések fogadták. A kibontakozott tűzharcban 4 magyar katona
megsebesült. A templomban elfogott személyeket, köztük a román pópa családját a helyszínen
kivégezték. A templom mellett a falu több háza is elpusztult, miután beavatkozott egy magyar
légvédelmi gépágyúsüteg.
A Honvéd Vezérkar főnöke szeptember 13-i rendelkezése értelmében a bevonulásban részt vett
csapatok nagyobb része visszatérhetett békehelyőrségébe. A visszatartott alakulatok (az 1.
hadsereg és a gyorshadtest parancsnoksága, a VI., VII. hadtest, az 1. és 2. gépkocsizó dandár)
az újonnan felállítandó kolozsvári IX. hadtest berendezkedéséig maradtak Erdélyben. E hadtest
parancsnoksága november 18-án kezdte meg működését. Zömében határvadász alakulatok
állományából felállított csapattestei ekkortól foglalták el helyőrségeiket. 1942 márciusában
megkezdődött a Székely Határőrség szervezése, 1942. november 15-én megalakult a Székely
Határvédelmi Parancsnokság. 1940. november 25-én Észak-Erdélyben megszűnt a katonai
közigazgatás.
Az 1940. június 26-i szovjet jegyzékkel megindult folyamatot Bulgária és Románia szeptember 7-i
craiovai egyezménye zárta le, amely Bulgáriának juttatta (vissza) Dél-Dobrudzsát. Ez a kétoldalú
egyezmény a versailles-i békerendszernek a térségben egyetlen, 1945 után is érvényben maradt
területi módosításává vált. Nagy-Románia összeomlásával egyidőben a román szélsőjobb átvette
a hatalmat. A fiatalkorú I. Mihály szeptember 6-án száműzte apját, II. Károly királyt. A 4-én
miniszterelnökké kinevezett Ion Antonescu tábornagy 14-én felvette az államvezér (conductor)
címet, s diktátori hatalmat épített ki.
A Magyar Királyság és a Román Királyság viszonyát a versailles-i békerendszer óta alapvetően
ellentétes érdekek határozták meg. Magyarország a területi revízióra törekedett, Románia a status
quo fenntartására, még a csehszlovák és a jugoszláv szövetség árán is (mindkét országgal
szemben területi követelései voltak: Kárpátalja máramarosi része és a Bánság egésze). A
müncheni egyezmény után a két ország Kárpátaljáért versengett, követeléseinek alátámasztására
Románia 1939. március 16-án mozgósított, s csak német–olasz közvetítésre szerelt le. A második
bécsi döntés a magyar–román viszály állandó forrásává vált. Magyarország a revízió folytatására,
Románia a revízió revíziójára törekedett. E kettős elégedetlenség egyfajta magyar–román
versengést eredményezett Hitler előtt. A Führer igazságosztóként állította be a német politikát,
amely a végső győzelem után biztosítja majd szövetségesei valós vagy vélt jogainak érvényre
juttatását szomszédjai rovására – amennyiben megfelelő módon kiveszik részüket a németek
irányította közös harcból. Erősen terhelte a két állam viszonyát a kisebbségek problémája is.
Érdekes kettősség, hogy éppen a második bécsi döntést követően, 1940 szeptemberétől ült a
tárgyalóasztalhoz – a korábbinál radikálisabb – új román vezetés. A kétoldalú magyar–román
tárgyalások egyes kérdésekben eredményre is vezettek: a posta-, a távíró- és a telefonforgalom
rendezésében, román konzulátus felállításában Kolozsvárott 74és Nagyváradon, magyaréban
Aradon és Brassóban, s a (magyar-, illetve románpárti tevékenység miatt lefogott) politikai foglyok
szabadon bocsátásában. A kisebbségi politikában azonban a kölcsönösség érvényesült, az egyik
diszkriminatív intézkedéseire a másik hasonlókkal válaszolt. A versengés 1941–1942-ben a keleti
fronton folytatódott, majd 1943 második felétől ellentétes irányú rivalizálássá változott: a
kapcsolatok keresésében az angolszász hatalmakkal. 1943-ban több alkalommal közvetlen
tárgyalásokra került sor, de a területi kérdéseken a közeledési kísérletek sorra megbuktak. Sőt:
1943-tól megszaporodtak a határprovokációk – elsősorban román oldalról. Románia 1944.
augusztus 23-i átállása nyomán szeptember 7-én beállt a hadiállapot Magyarország és Románia
között.
A területi revízió, amelyet Magyarország 1940 nyaráig elért, deklarált céljainak megfelelően
békésnek volt minősíthető. Az első bécsi döntést London és Párizs de jure elfogadta azzal, hogy
Berlin és Róma számára lemondott döntőbírói jogáról, s előre elfogadta a német–olasz
döntőbíráskodás eredményét. Magyarország az 1939-es kárpátaljai korlátozott magyar–szlovák
összetűzéssel sem sodródott senkivel hadiállapotba. A március 30-i kétoldalú magyar–szlovák
határszerződés nyomán Nagy-Britannia és Franciaország hallgatólag tudomásul vette a második
revíziót. A második bécsi döntést a nyugati hatalmak közül Nagy-Britannia hallgatólagosan, a
Vichy-Franciaország ténylegesen ismerte el, a Szovjetunió pedig egyenesen szövetségesnek
számított Romániával szemben – akkor. A további békés revízió lehetőségei azonban kiapadtak. A
Teleki-kormány a második bécsi döntés után súlyos engedményeket tett: 1940. szeptember 30-án
hozzájárult német csapatok átvonulásához Románia felé, majd november 20-án elsőként
csatlakozott a Németország, Olaszország és Japán által szeptember 27-én kötött Háromhatalmi
Egyezményhez.
A Kisantant államai közül Magyarország Jugoszláviával tudta kiépíteni a legjobb kapcsolatokat.
Egyrészt a délszláv állammal szemben álltak fenn a legkisebb magyar területi követelések,
másrészt stratégiai jelentőséggel bírt Jugoszlávia semlegességének biztosítása a Kisantant másik
két államával szemben egy esetleges konfliktus esetére. A magyar diplomácia arra törekedett,
hogy leválassza Jugoszláviát Romániáról és Csehszlovákiáról, majd ez utóbbi megszűnése után
egy román–szlovák és/vagy román–szerb összefogás megelőzése vált fontossá. A magyar
elképzelésektől nem volt idegen egy Róma–Bécs–Belgrád–Budapest–Varsó horizontális tengely
kialakítása sem a német hegemón törekvések ellensúlyozására, ám e koncepció fokozatosan
elvesztette realitását az Anschluss, Lengyelország veresége, végül Mussolini Hitlernek történő
alárendelődése következtében. A Jugoszláviához való közeledés azonban nem vesztett
fontosságából, mivel a Magyarországot körülvevő német gyűrűn 1941-re Jugoszlávia maradt a
legfontosabb, az angolszász hatalmakkal fenntartott kapcsolatok ápolását lehetővé tévő kapu. A
Teleki-kormány a megegyezés érdekében hajlandó lett volna területi követeléseit a Drávaszögre, a
Muravidékre és a Bácska északi, Ferenc-csatornáig terjedő részére redukálni.
A német vezetés abban volt érdekelt, hogy a keleti hadjárat előtt biztosítsa hátát a Balkánon.
1940. október 28-án Olaszország Hitler tudta nélkül megtámadta Görögországot, ám hadserege
1940 végén elakadt, ráadásul brit csapatok szálltak partra az országban. Jugoszlávia
felértékelődött. A magyar–jugoszláv megegyezést ekkor már a két Tengelyhatalom is
szorgalmazta, hogy Belgrádot közelítsék a német szövetségi rendszerhez. Miután a trianoni
békében elvesztett területek visszacsatolásán túlmenően Magyarország abban is érdekelt volt,
hogy megelőzzön egy esetleges (Magyarország-ellenes) román–szerb összefogást, Berlin
számára kézenfekvő volt, hogy Budapest betöltheti a híd szerepét Belgrád irányába. December
12-én Magyarország örök barátsági szerződést írt alá Jugoszláviával. Göring rávette Pál jugoszláv
régensherceget és Dragisko Cvetkovi miniszterelnököt Jugoszlávia Háromhatalmi Egyezményhez
való csatlakozására. Hitler és Joachim von Ribbentrop külügyminiszter írásban garantálták
Jugoszlávia területi sérthetetlenségét, lemondtak a német hadsereg átvonulásáról jugoszláv
területen, valamint Szaloniki kikötőjét Jugoszláviának ígérték a görög háború befejezése után.
1941. március 25-én Bécsben Cvetkovi és Alexandar Cincar-Markovi külügyminiszter aláírták a
csatlakozási okmányt. Belgrádban és más, elsősorban szerbiai városokban azonban az aláírás
bejelentése után tüntetések kezdődtek. 27-én angolbarát tisztek eltávolították Pál régensherceget
és közvetlen környezetét, nagykorúvá nyilváníttatták és királyi jogaiba helyezték a 17 éves II.
Pétert. Az újdonsült uralkodó Dusan Simovi tábornok korábbi vezérkarfőnököt nevezte ki
miniszterelnökké. A Simovi-kormány megnemtámadási szerződést ajánlott Németországnak, ami
visszalépés volt a Háromhatalmi Egyezményhez képest. Hitler még 27-én, 25. számú hadműveleti
utasításával elrendelte a Jugoszlávia elleni támadást. Számolt a délszláv állammal szemben
területi követeléseket támasztó (az Adria-mellék, illetve Macedónia) Olaszország és Bulgária
részvételével is. Április 1-től atrocitások kezdődtek Jugoszláviában lévő német képviseletek ellen,
ennek megtorlásaként a Luftwaffwe bombázta Belgrádot.
Hitler 27-én Horthy Miklós kormányzónak küldött üzenetében elismerte a magyar területi
igényeket, s kérte a német csapatok átvonulásának engedélyezését és a Honvédség
bekapcsolódását a hadműveletekbe. Horthy másnap levélben közölte Hitlerrel, hogy eleget tesz
az átvonulás engedélyezésére vonatkozó kérésének, kifejezte Magyarország hajlandóságát a
hadműveletekbe történő bekapcsolódásra, azzal a megkötéssel, hogy annak feltételeit rövidesen
meghatározzák. A levelet Sztójay Döme berlini magyar követ, aki a Führer előző napi üzenetét
hazahozta, még 28-án kézbesítette a német kancellárnak. 28-án, amikor Sztójay már úton volt
Berlin felé, a minisztertanács döntött arról, hogy egy esetleges magyar akció csak a Duna–Tisza
közére korlátozódik, a Honvédség nem lépi át a történelmi magyar határt. Április 1-jén a Legfelső
Honvédelmi Tanács meghatározta a magyar részvételt szabályzó három feltételt. Ezek szerint
Magyarország akkor és csakis akkor csatlakozik a német támadáshoz, ha Jugoszlávia mint állam
(mint nemzetközi jogalany) felbomlik, ha a magyar kisebbség veszélyeztetett helyzetbe kerül,
illetve ha a magyarlakta területek a német előrenyomulás 75következtében a senki földjévé
válnak.
Március 28-án Budapesten német–magyar katonai tárgyalások kezdődnek a balkáni válságról.
Friedrich von Paulus altábornagy, a Wehrmacht főszállásmestere és Werth Henrik gyalogsági
tábornok, vezérkarfőnök 30-án megegyeztek a magyar csapatok alkalmazásának konkrétumairól
a hadjáratban – gróf Teleki Pál miniszterelnök háta mögött. Ezt az tette lehetővé, hogy a
vezérkarfőnök 1940. március 3. óta csak a kormányzónak, mint Legfelsőbb Hadúrnak tartozott
felelősséggel. 31-én Bárdossy László külügyminiszter pedig jelezte a horvát szeparatistáknak
Magyarország hallgatólagos támogatását.
London április 2-án a diplomáciai viszony megszakítását helyezte kilátásba, ha Magyarország
átengedi területén a támadó német csapatokat, s a hadüzenetet arra az esetre, ha a magyar
csapatok bekapcsolódnak a támadásba. Gróf Teleki Pál miniszterelnök másnap hajnalban
életművét, a békés revíziót összeomolni látván a halálba menekült. Súlyos lelki válságához nem
kis mértékben járult hozzá, mint a kormányzónak hátrahagyott búcsúlevelében írta, a három és fél
hónapja megkötött magyar–jugoszláv örök barátsági szerződés, továbbá a brit “jóindulat”
elvesztésének lehetősége. A kormányzó április 3-án Bárdossy László külügyminisztert nevezte ki
miniszterelnökké. Teleki halálának körülményeiről az 1989–1990-es rendszerváltozás után több
alternatíva került a köztudatba, a magunk részéről – perdöntő dokumentumok hiányában – az
öngyilkosságot fogadjuk el.
Április 4-én a Honvéd Vezérkar főnöke mozgósította a IV., V. hadtestet, a gyorshadtestet, a
Folyamőrséget, valamint az érintett határvadász és légvédelmi alakulatokat. 5-én mozgósították
az I. és VII. hadtestet, a Fővezérség-közvetlen csapatokat és a 3. hadsereg parancsnokságát. A
hadra kelt sereg parancsnokává a kormányzó Gorondy-Novák Elemér altábornagyot nevezte ki,
aki szervezetszerűleg az 1. hadsereg parancsnoka volt, s akit május 1-jétől a sikeres hadművelet
okán lovassági tábornokká léptettek elő.
Az ún. balkáni hadművelet 1941. április 6-tól június 2-ig zajlott. Célja az angolok kiszorítása a
Balkánról, az Albániában megrekedt olasz hadsereg megsegítése, a földközi-tengeri kikötők
birtokbavétele és mindezek feltételeként Jugoszlávia megszállása volt. Bulgária felől a német 12.
hadsereg és 1. páncéloscsoport támadott, hogy Macedóniában egyesüljön az Albániából induló
olasz 9. és 11. hadsereggel. Román területről Belgrád irányába egy német gépesítetthadtest
lépett harcba. Karinthiából Magyarországon át a német 2. hadsereg, Isztriából az olasz 2.
hadsereg, magyar területről a magyar 3. hadsereg indult meg. A Bulgáriából, illetve Albániából
meginduló csapatoknak egyidejűleg Görögország felé is támadniuk kellett. A németek 18 gyalog-
és 6 páncéloshadosztályt, 1200 harckocsit, 780 repülőgépet, az olaszok 28 hadosztályt, 320
repülőgépet vonultattak fel. A jugoszláv hadsereg 17 gyalog- és 3 lovashadosztállyal, kb. 700
repülőgéppel, a görög 20 gyalog- és 1 gépesítetthadosztállyal, 2 dandárral és 80 repülőgéppel, a
görögországi brit erők 2 gyaloghadosztállyal és 1 páncélosdandárral rendelkeztek.
A hadműveletek a vártnál gyorsabban lefolytak. Április 6-án von List tábornok német 12.
hadserege Bulgária területéről átlépte a jugoszláv határt. Skopje április 8-i, majd Belgrád 12-i
elestét követően a jugoszláv királyi hadsereg 17-én kapitulált, 340 ezer katona esett fogságba. A
görög hadsereg kapitulációja 23-án történt meg, a görög szárazföld teljes megszállása április 30-
án fejeződött be. A brit csapatokat április 24-29. között Krétára menekítették. 223 ezer görög és 22
ezer brit katona esett fogságba. A második fázis a május 20-án megkezdett, Kréta elleni
ejtőernyős-offenzíva volt, amelyben a német VIII. és XI. légihadtest, a 7. ejtőernyős-, az 5.
hegyihadosztály, 502 szállító repülőgép, 70 teherhajó, illetve 14 olasz hadihajó vett részt. A
jelentős katonai támaszpontnak számító szigetet 42.640 brit és görög katona, s 36 brit hadihajó
védte. A német légierő fokozatosan felülkerekedett a brit flottán. Miután május 27-én a sziget
nyugati fele, 30-án 3 legfontosabb városa a németek kezére került, a brit főparancsnokság a
kiürítés mellett döntött. 17 ezer főt sikerült a szigetről elszállítani, a védők vesztesége 15.743, a
támadóké 6580 fő volt. A brit erők evakuálása június 2-ára fejeződött be.
Április 8-án támadásba lendült von Weichs tábornok osztrák és magyar területen összpontosított
német 2. hadserege. A Dunántúlról a XXXXVI., Szeged térségéből a XXXXI. gépesítetthadtest
lépett harcba. A német támadás napján a magyar csapatok a határon álltak. Csak 11-én indultak
meg, miután előző nap a már német kézen lévő Zágrábban kikiáltották a Horvát Királyság
függetlenségét, s a magyar kormány így – az első feltételt teljesültnek tekintve – nemzetközi jogi
szempontból nemlétezőnek tekintette Jugoszláviát. Magyarország annak ellenére kivárta a horvát
lépést, hogy 7-én a jugoszláv légierő magyar városokat bombázott, köztük Szegedet, Pécset és
Siklóst.
Április 11-én 1330-tól 14-én délelőttig a magyar 3. hadsereg (nem kifejezetten súlyos harcokkal)
elfoglalta a Bácskát és a Drávaközt. A jugoszláv csapatok a német sikerek miatt folyamatosan
vonultak vissza a Duna irányába – a magyar hadsereg elől is, hogy elkerüljék a katlanba zárást. A
jobbszárnyon a IV. hadtest (2., 10., 12. gyalogdandár, 16. határvadász-zászlóalj) főerőivel Zombor,
Bácstopolya és Pacsér, kisebb részeivel Nemesmilitics irányába támadott, középütt az I.
hadtestnek (1., 13., 15. gyalogdandár) a Nemesmilitics–Pacsér szakon át kellett törnie a jugoszláv
erődrendszert, és el kellett érnie a Bajmok–Kossuthfalva vonalat. A balszárnyon felvonuló V.
hadtest (14., 19. gyalog-, 2. lovasdandár) Horgos–Csantavér–Szabadka irányú támadásra kapott
parancsot. A gyorshadtestet (1., 2. gépkocsizó-, 1. lovasdandár) Gorondy-Novák üldözésre
tervezte alkalmazni, miután a gyalogdandárok áttörik az erődvonalat. Ezen áthaladva
gyorscsoportjai 12-én estig érték el Zombor körzetét. A Fővezérség közvetlen alárendeltségébe
tartozott az ugyancsak felvonultatott 9. és 11. gyalogdandár, folyamidandár és néhány tüzér,
légvédelmi és repülő alakulat. A 11. gyalogdandár a Drávaközbe tört be. A 9. gyalogdandár 12-én
harc nélkül bevonult a Muravidékre (Vendvidékre), 16-án a Muraközbe, s birtokba vette
Csáktornyát. 13-án a folyamidandár az apatini aknazárat áttörve elérte a Tisza torkolatát, 14-én
estére a Bácska visszafoglalása befejeződött.
A gyorshadtest nem állt meg az egykori magyar határnál. 76Német kérésre, amihez április 14-én a
magyar katonai vezetés hozzájárult, 16-án az eszéki hídon átlépte a Drávát, a Vukovár–Vinkovci–
Sabác vonalon előretörve átkelt a Száván és a Horvátországhoz tartozó, de jugoszláv csapatok
által védett Szerémségen át benyomult Szerbiába. 19-ére elérte Valjevót, majd a meginduló
fegyverszüneti tárgyalások miatt leállította támadását. 23-ától megkezdte a kivonulást Szerbiából.
16-ától a gyorshadtest kilépett a magyar 3. hadsereg alárendeltségéből, és a német 1.
páncéloscsoport kötelékében folytatta hadműveletét. Magyar csapatok 1918 óta első ízben
folytattak hadműveletet a történelmi határokon kívül.
Az egyébként sikeres jugoszláviai hadjáratban egy tragikus esemény is történt. A pápai 1.
ejtőernyős-zászlóalj azt a feladatot kapta, hogy a magyar hadtörténelem első ejtőernyős-
hadműveletével foglalja el és a főerők beérkeztéig tartsa kézben a Ferenc-csatornán Újverbász–
Szenttamás körzetében átívelő vasúti és közúti hidakat, amelyek Újvidék felé biztosították az
összeköttetést. A Veszprémből április 12-én 605-kor a bevetésre induló kötelék olasz gyártmányú
Savoya–Marchetti 75 típusú vezérgépe a magassági kormánykiegyenlítő rendszer
meghibásodása miatt felszállás közben faroknehéz lett, átbillent, lezuhant és felrobbant. 4 repülő
és 16 ejtőernyős katona halt hősi halált, köztük a zászlóalj alapítója és parancsnoka, vitéz
Bertalan Árpád őrnagy. Az akciót ennek ellenére 14 órától módosított céllal végrehajtották, de az
ejtőernyősök az eredeti céltól 15 km-rel távolabb, Csantavértől délre a vártnál gyorsabban
előretörő 2. lovasdandár ékei mögött értek földet. Felvették az összeköttetést az előretörő
gépkocsizó alakulatokkal, részt vettek Szenttamás és a híd elfoglalásában, a további
küzdelemben, s Újvidék északi részén az utcai harcokban. A két újvidéki híd felrobbantását
azonban nem tudták megakadályozni.
Békehelyőrségeibe való május 6-i visszatértéig a gyorshadtest Vinkovci és Vukovár körzetét,
illetve az eszéki hidat biztosította. A Bácskában maradt magyar seregtestek, nagy részüknek
április végi hazatértéig, általában biztosító, partizánelhárító és helyreállító feladatokat láttak el. (A
délszláv lakosság ekkor megismerhette a magyar műszakiak hozzáértését a hidak, az utak és a
vasutak ideiglenes és végleges újjáépítésében, amit majd fél évszázad múltán, 1996-tól újra
megtapasztalhatott.) A IV. hadtest Zombor és Bácstopolya, az V. Szenttamás, Újverbász, Palánka
és Titel, az I. Szabadka, a 11. gyalogdandár Eszék körzetében működött, a Csendőrség és 5
hadtápzászlóalj közreműködésével. A katonai közigazgatás a visszacsatolt területeken április 17-
től szeptember 15-ig állt fenn. E naptól a Bácska területéről kivonták a magyar csapatokat, s csak
azon, zömében V. hadtestbe tartozó alakulatok és parancsnokságok maradtak a Délvidéken,
amelyeknek állandó helyőrségét ott jelölték ki. Ez vonatkozott a Muraközbe bevonult III. hadtest
csapataira is.
A hadműveletek és a bevonulás eredményeképp összesen 11.417 km2 került vissza
Magyarországhoz. Az érintett térségben 1941-ben 1.025.508 lakos élt, amelynek 36,6%-a volt
magyar, 19%-a német és 16%-a szerb. Visszacsatolták többek között Szabadkát, Újvidéket és
Csáktornyát. A visszatért délvidéki területek három csoportba sorolhatók.
Viszonylag egyszerű volt a jugoszláv királyi csapatok ellenében fegyverrel visszafoglalt Bácska és
Drávaszög (Baranya-háromszög) esete. Állandó feszültséggócot jelentett viszont a harc nélküli
bevonulással visszacsatolt Muraköz és Muravidék, amely 1918-ig sosem tartozott
Horvátországhoz, de az 1941-ben létrejött horvát állam jogot formált rá (Horvátország egyébként
igényt támasztott az Olaszországhoz került Adria-mellékre is). A magyar Országgyűlés 1941.
december 31-én mind a négy területegység Magyarországhoz történő visszacsatolásáról törvényt
alkotott (1941:XX. törvénycikk).
Speciális helyzete volt a Bánság szerbiai felének. Amikor március 27-én Hitler elismerte a
Jugoszláviával szemben akkor fennálló magyar területi igényeket, Budapest ezt automatikusan
erre a történeti tartományra is vonatkoztatta. Az 1941-től megjelent magyar térképek egy részén a
Bánság Magyarország részeként szerepelt. Ténylegesen azonban nem került vissza
Magyarországhoz, az 1916. augusztus 17-i, még az Antanttal kötött titkos szerződés alapján
támasztott román területi igény miatt 1944 őszéig, a Vörös Hadsereg odaérkezéséig német
megszállás alatt maradt. Antonescu román diktátor katonai lépésekkel fenyegetődzött magyar
bevonulás esetén, Hitler pedig nem engedhetett meg háborút szövetségesei között a tervezett
szovjet hadjárat előestéjén.
A brit hadüzenet az április 2-i figyelmeztetés ellenére sem érkezett meg – talán Teleki önként
vállalt halálának hatására is (közismert Churchill nyilatkozata: a leendő béketárgyalásokon
Telekinek fenntarttat egy széket). Április 7-én viszont a brit kormány megszakította a diplomáciai
viszonyt Magyarországgal. A brit érdekek képviseletét a továbbiakban az Amerikai Egyesült
Államok budapesti nagykövetsége látta el.
Németország nem csupán lerohanta, de meg is szüntette az 1918-ban mesterségesen, szerb
hegemóniával megalakított délszláv államot. A módosított Marita-terv (az eredeti csak a
Görögország elleni támadással számolt) alapján lefolytatott német–olasz–magyar–bolgár balkáni
hadművelet eredményeképp, 1941. április 17-én Jugoszlávia kapitulált Németország előtt, a
kormány Londonba emigrált. Az összeomlást az április 6-án, előző napi dátummal megkötött
szovjet–jugoszláv barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződés sem tudta megakadályozni –
ám egyértelmű üzenetként jelezte a két totális birodalom szembefordulását. Július 8-ára, amikor
Németország és Olaszország proklamálták Jugoszlávia megszűnését, kialakult a volt egységes
délszláv királyság felosztása.
Jugoszlávia megszűnésével a háború a Balkánon nem szűnt meg. A jugoszláv haderőben 1941
előtt is voltak gerilla-hadviselésre kiképzett ún. csetnik-ezredek. Parancsnokuk, Draa Mihajlovi
ezredes (1941. december 7-től tábornok, 1942. január 12-től az emigráns londoni jugoszlávi királyi
kormány hadügyminisztere), maga köré gyűjtve a hadsereg mintegy 1200 volt, zömmel szerb
katonáját, már 1941. május 10-én partizánháborút hirdetett a németek, olaszok, magyarok,
bolgárok és horvátok ellen. Később alakulatainak II. Péter királyhoz, illetve Pál régensherceghez
hű tagjai egymás ellen is harcot kezdtek.
A királyi csetnikektől függetlenül szervezte saját partizánosztagait Jugoszlávia Kommunista Pártja.
Josip Broz Tito első titkár vezetésével 1941. április 15-én Zágrábban 77alakult meg a párt Katonai
Bizottsága, június 27-én Belgrádban a Partizánosztagok Főparancsnoksága. Tito július 7-én
szintén partizánháborút hirdetett. Szervezete 1942. november 1-jén átalakult Jugoszláv
Népfelszabadító Hadsereggé, vezető szerve 1943. november 29-én ideiglenes kormánnyá. Tito
hadseregének nagyobb részét szerbek tették ki, de harcoltak itt horvátok, szlovének, bosnyákok,
sőt magyarok is, például a Kiss Ferenc vezette Petőfi Dandár. A felső vezetés azonban szerb
főtisztek kezén maradt.
Mihajlovi és Tito kétszer tárgyalt eredménytelenül a katonai együttműködésről. 1941. november
elejétől már harcban álltak egymással, majd többször kötöttek (minduntalan megszegett)
fegyverszünetet. Kezdetben Mihajloviot Nagy-Britannia támogatta, Titót a Szovjetunió. Az 1943-as
teheráni konferencián Churchill brit miniszterelnök azonban bejelentette, hogy Nagy-Britannia is
Titót támogatja. A brit kormány azért fordult el a csetnikektől, mert 1942 második felétől Mihajlovi
együttműködött a németekkel kollaboráló szerb fegyveres erőkkel. Az “imperialista befolyásért”
később Sztálin megneheztelt Titóra, s az 1940-es évek végétől már katonai terveket készíttetett
ellene. 1944. június 16-án Tito Vis szigetén találkozott az emigráns királyi kormány
miniszterelnökével, Ivan Subasi-tyal. Megegyeztek egy új kormányról, amelybe Tito 3 minisztert
delegálhat, s hogy Tito a háború vége előtt nem veti fel az államforma kérdését. A magára maradt
Mihajlovi hamarosan lepaktált a németekkel. Ellene és maradék csetnikjei ellen a hajtóvadászat
1946 tavaszáig folyt a hegyekben.
A csetnikek eleinte a szerbiai hegyekben, a tőlük önmagukat e névvel megkülönböztető partizánok
a nagyvárosokban harcoltak. 1941 őszére a partizánok is kiszorultak a hegyekbe. Nyugat-
Szerbiában, Uice központtal viszonylag nagy területet ellenőrzésük alá vontak, onnan november
végére szorították ki őket a németek és Milan Nedi német-kollaboráns szerb miniszterelnök
csapatai. Tito az olasz megszállás alatt álló Szandzsákba vonult vissza. 1942 elején hadserege
betört Nyugat-Boszniába, Tito Foában rendezte be főhadiszállását. A németek viszont kiszorították
a Szandzsákból a partizánokat, akik a 2. német offenzíva elől a Szarajevó melletti Igman-hegyen
át vonultak vissza. 1942 őszén a német–olasz 3. offenzíva elől Tito Bosanska Krajinába vonult
vissza, harcálláspontja Glamoban, majd Bihácson volt. 1943. január–április között koncentrált
német–olasz–horvát–szerb–csetnik támadás indult (4. offenzíva). A neretvai csatában a
partizánhadsereg csak nagy veszteségek árán tudta magát Hercegovina felé kivonni a
harapófogóból. Hercegovinából Tito Montenegróba, majd a Szandzsába vonult, ott érte az 1943.
május–júniusi német–olasz–bolgár–csetnik támadás (5. offenzíva). A sutjeskai csata arra
kényszerítette, hogy visszaforduljon Bosznia felé. Mussolini bukása után Dalmácia egy része Tito
kezére került. A 6., német–horvát offenzíva Nyugat-Boszniában zajlott, 1943 végén. Tito ismét
kicsúszott a bekerítésből, központját Drvarba, az Una felső folyásához helyezte át. Ez ellen indult
meg az utolsó német–horvát offenzíva 1944. május végén. Tito maga is éppen csak elkerülte a
fogságba esést, június 4-én Vis szigetére tette át központját.
1944 nyarán, a szovjet haderő megjelenésekor a partizánhadsereg Boszniából behatolt
Montenegróba és Szerbiába. A belgrádi hadműveletet már szovjet és bolgár csapatokkal közösen
vívta meg. Októbertől Dél-Magyarországon is megjelentek a jugoszláv csapatok. Tito északnyugat
felé is támadásba ment át. 1945. május 1-jén elfoglalta Triesztet, majd megszállta Klagenfurt
körzetét. A területről, amely negyed századdal korábban is politikai vita és fegyveres konfliktus
tárgyát képezte Ausztria és Jugoszlávia között, csak szeptemberben, erőteljes brit nyomásra
vonult ki. Az ausztriai brit megszállási zónában ennek következménye volt a m. kir. Szent László
hadosztály 1945. október 1-jéig való fegyverben tartása, amelyet karhatalmi és rendfenntartó
feladatokra alkalmaztak.
A Horvát Királyság fegyveres erőinek (Domobrana) 1941-ben felállított hat hadosztálya a háború
végéig tizenötre nőtt. A szovjet csapatok ellen azok horvát területre érkezésekor csak az 1.
rohamhadosztályt vetették be, amely 1945. május 15-én tette le a fegyvert. A többi seregtest a
különféle partizánalakulatok ellen harcolt. A német haderőn belül is harcoltak horvát önkéntesek.
Az ezred-erejű Horvát Légió Sztálingrádnál semmisült meg. 1942 után további három, horvátokból
álló hadosztályt toboroztak a németek, elsősorban a rendfenntartásra és a partizánvadászatra. A
horvát párthadsereget, az Usztasát (Ustaa-Hrvatska Oslobodilake Pokret) 1929-től
Olaszországban szervezte meg Ante Paveli. Tagjai követték el 1934. október 9-én Marseille-ben a
II. Sándor jugoszláv király és Barthou francia külügyminiszter elleni merényletet. A Független
Horvát Állam fegyveres erőinek keretén belül külön Usztasa-alakulatokat állítottak fel, amelyeket
elsősorban karhatalmi és partizánvadász feladatokra alkalmaztak. A Paveli poglavnik (államvezér)
vezette, 12 doglavnikból álló főszállás (postrojnik) irányítása alatt álltak. Szervezetileg
főcsoportokra (stozser), azok alatt táborokra (logor), azokon belül községi egységekre (villa)
tagolódtak. Az Usztasa statáriális bíróságokkal, koncentrációs táborokkal etnikai tisztogatást
hajtott végre a horvát államterületen a szerbek, a zsidók és a muzulmánok ellen. A poglavnik saját,
Edmund Veesenmayer zágrábi német külügyi megbízottnak (a későbbi teljhatalmú magyarországi
német helytartónak) adott közlése szerint a szerb lakosság kb. felét kiirtották vagy menekülésre
kényszerítették.
Az 1941. július 8-án proklamált Szerbia is állított fel fegyveres erőket. A Milan Nedi tábornok-
miniszterelnök (az április 17-i kapitulációig a 3. hadsereg parancsnoka) vezetése alatt álló, 10.000
fős haderő három részre tagolódott. A Szerb Állami Őrség (Srpska Dravna Straa) rendfenntartó
erő, a Szerb Határőrség (Srpska Granina Straa) határvédelmi erő volt, a Szerb Önkéntes Hadtest
(Srpska Dobrovoljaki Korpus) a korábbi jugoszláviai fasiszta szervezetek tagjaiból toborzódott. Az
1944-re öt gyalogezredből és egy tüzérhadosztályból álló haderő elsősorban a
partizánvadászatban jeleskedett, illetve hasonló etnikai tisztogatásokat végzett Szerbia területén,
mint az Usztasa Horvátországban. Amikor 1944 őszén a szovjet hadsereg elfoglalta Szerbia
jelentős részét, hátravonták Szlovéniába, ahol közvetlen SS-parancsnokság alá került. Utolsó
részei a hegyekben 1945. május közepén tették le a fegyvert – ahol a horvátokkal szövetségben
harcoltak...
78A bosnyákok egy részét besorozták a horvát hadseregbe, más részük jelentkezett a Waffen-SS-
be (fegyveres SS), belőlük szervezték meg 1944-ben a 13. SS-hadosztályt, a “Handschar”-t. A
magyarországi harcokban is megfordult seregtest katonái arról voltak hírhedtek, hogy nem nagyon
ejtenek hadifoglyot... A bosnyákok harmadik része partizánnak állt – különféle fegyveres formációk
tagjaként. Albán önkéntesekből is szerveztek SS-hadosztályt, a 21. “Skandrbeg”-et. Német
oldalon vettek részt a harcokban a fentieken kívül Rupnik tábornok szlovén fehérgárdistái,
Mihajlov tábornok macedón fasiszta osztagai (önmagukat nevezték így), a montenegrói Önkéntes
Kommunistaellenes Milícia, Drenovi vajda bosnyák szabadcsapatai, a Mihajlovi ellen is harcoló
Petyanac vajda Pál régensherceget államfőnek tekintő csetnik zászlóaljai, továbbá Djvji pópa
(ugyancsak önelnevezéssel) dalmát fasiszta osztagai, akik még a tradicionális tengeri
kalózkodástól sem riadtak vissza. A Vajdaság és Szlovénia kivételével valamennyi délszláv
tartományban működtek olyan kisebb osztagok, amelyek saját “haduruk” vezetése alatt
felhúzódva a hegyekbe mindenkit támadtak, akik etnikailag, nyelvileg, vallásilag tőlük eltértek.
Nem sokkal a délvidéki polgári közigazgatás bevezetése után történt a köztudatban újvidéki razzia
néven elhíresült esemény. 1941 novemberétől a Sajkásvidéken, Csurgó és Zsablya térségében
egy partizánosztag működött, amely feltehetően Mihajlovi csetnik-alakulataihoz tartozott vagy
kötődött. Létszámát a területileg illetékes magyar katonai parancsnokság 100-110 főre becsülte,
ám a valóságban csak hozzávetőleg 40 fős volt. A csoport 1942. január 4-én rajtaütött egy magyar
járőrön, majd üldözve azt a közeli határvadász laktanya körül tűzpárbajt vívott magyar katonákkal.
A rajtaütésnek mindkét részről több halálos áldozata volt. Mivel a helyi csendőrök száma
kevésnek tűnt a partizánok felszámolására, 5-én a térségben állomásozó honvéd, határvadász és
csendőr alakulatokat egységes karhatalmi vezetés alá rendelték, Feketehalmy-Czeydner Ferenc
altábornagy, a szegedi V. hadtest parancsnoka parancsnoksága alatt. Szombathelyi Ferenc
vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke elrendelte az egész Sajkásvidék átkutatását. A
partizánosztagot csendőrök és határvadászok január 5-6-án szétverték. A razzia során azonban
sok szerbajkú polgári lakost is megöltek, egyes adatok szerint csak Zsablyán közel 1000 főt.
Január 12-én Feketehalmy-Czeydner a tényekkel ellentétben azt jelentette Szombathelyinek és
Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternek, hogy a partizánok a szokatlanul erős hideg miatt
behúzódtak Újvidékre (Novi Sad), ezért a razziát ki kell terjeszteni a városra is. Javaslatát
elfogadták, a döntést a minisztertanács is tudomásul vette. Az akció vezetésével a
hadtestparancsnok Grassy József vezérkari ezredest, a zombori 15. gyalogdandár parancsnokát
bízta meg. Január 20-án este körülzárták Újvidéket, elvágták minden kapcsolatát a külvilággal,
beleértve a főispán és a polgármester telefonvonalait is. Másnap reggeltől a 3 körzetre osztott
várost 240 járőr kutatta át. Akinek papírjait nem találták rendben, azt a leventeotthonban működő
igazolóbizottság, majd Grassy törvényes alap nélkül működő “vésztörvényszéke” elé vitték. Ez
utóbbi további eljárás nélkül mindenkit halálra ítélt. Az ítéleteket a Duna-strandon hajtották végre,
a tetemeket a jégbe vágott léken át a folyóba dobták. A végrehajtásban részt vett egy német
szakasz is. A razzia 23-án este ért véget a kivégzésekről tudomást szerző Szombathelyi azonnali
parancsára.
Január 29-én Bajcsy-Zsilinszky Endre a Képviselőház külügyi bizottságában felszólalt a történtek
kivizsgálásáért és a felelősök megbüntetéséért. Követelte a vizsgálatot többek között gróf Bethlen
István is. A tiltakozások hatására Kállay Miklós miniszterelnök 1942 áprilisától dr. Babós József
hadbíró ezredes vezetésével vizsgálóbizottságot küldött Újvidékre. Babós 3 hónapos vizsgálat
után 800 oldalas beszámolót adott át Szombathelyinek, akinek július 10-i utasítására a Honvéd
Vezérkar főnökének bíróságán katonai ügyészi nyomozás vette kezdetét. Augusztus 10-én
(másutt 20-án) Feketehalmy-Czeydnert felmentették beosztásából, és december 1-jétől
nyugállományba helyezték, Grassyt a keleti frontra vezényelték. Bár a tömeggyilkosság ténye
bizonyítást nyert, augusztus 13-án a kormányzó a honvédtisztek elleni eljárást ideiglenesen
leállította (a vizsgálat a csendőrtisztek ellen tovább folyt). 1943. október 11-én Horthy visszavonta
korábbi elhatározását, és elrendelte a honvédtisztek bíróság elé állítását (is). December 2-án
Bajcsy-Zsilinszky interpellációt nyújtott be a Képviselőházban az ügyben. December 8-án (másutt
14-én) a Honvéd Vezérkar főnökének bírósága megkezdte a tárgyalást. A vád az 1930:III.
törvénycikkbe ütköző hűtlenség volt, mivel így súlyos ítéleteket lehetett szabni, azok ellen nem
adatott fellebbezési lehetőség, s azokat azonnal végre lehetett hajtani. Szombathelyi utasítására a
vádlottak szabadlábon védekezhettek, mivel akkoriban erkölcsileg elképzelhetetlennek tartották,
hogy egy tiszt elmeneküljön a felelősségre vonás elől. Az I. rendű vádlott, Feketehalmy-Czeydner
ellen az volt a vád, hogy eltért az utasításoktól, nem a valóságnak megfelelő jelentést adott, és a
vezérkarfőnök parancsa után, hogy akadályozza meg a további vérengzést, másnap eltűrte
további 803 ember agyonlövését. A II. rendű vádlott, Grassy ellen azt hozták fel, hogy
“vésztörvényszéket” alakított, s az ott elítélteket bírói ítélet nélkül végeztette ki. A III. rendű vádlott,
Deák László ezredes ellen az volt a vád, hogy a Csurgón megsebesült foglyokat agyonlövette. A
IV. rendű vádlottat, Zöldi Márton csendőr századost azzal vádolták, hogy járőrei ellenőrzésének
elhanyagolásával súlyos kötelességmulasztást követett el, az újvidéki vérengzés egy része a
tudtával történt, de nem tett ellene semmit, s hogy személyesen adott parancsot a kivégzésekre.
Ez utóbbi vádpontot nem tudták rábizonyítani. Feketehalmy-Czeydner, Grassy, Deák és Zöldi
1944. január 15-én Albrecht főherceg féltornyai birtokán keresztül Ostmarkba, német területre
szökött. Távollétükben a bíróság nem hozott ítéletet, noha az I-IV. rendű vádlottra halálos ítéletet
tervezett kimondani. A bíróság további 20 főt 5-15 évi börtönbüntetésre ítélt.
A háború után Ideiglenes Nemzeti Kormány által kikért és visszakapott, háborús bűnösséggel
vádolt személyeket Magyarországon letartóztatták, s újabb perbe fogták. Az újvidéki razzia
felelősei elleni népbírósági perekben a razzia körülményeinek kiderítése másodlagos maradt a
felelősök példastatuálási célzatú megbüntetése mögött. Elsőként 79Grassy és Zöldi ügyét
tárgyalták. 1946. január 11-én a Budapesti Népbíróság dr. Lukácsy Sándor vezette tanácsa
háborús és népellenes bűntett vádjával mindkettejüket kötél általi halálra ítélte. Feketehalmy-
Czeydnert május 21-én a dr. Horváth László vezette tanács ítélte kötél általi halálra hasonló
váddal. Az újvidéki razzia kapcsán perbe fogták a Honvéd Vezérkar akkori főnökét, Szombathelyit
is, akit a dr. Molnár László vezette tanács március 30-án háborús és népellenes bűntett, valamint
hivatali hatalommal való visszaélés vádjával 10 év, fegyházban letöltendő szabadságvesztésre
ítélt. A Népbíróságok Országos Tanácsa május 22-én Szombathelyi ítéletét életfogytiglanira
változtatta.
1946. július 10-én az újvidéki razzia vádlottait kiadták Jugoszláviának. A jugoszláv kormány kikérte
Horthy Miklóst is, ám a volt kormányzó kiadatását az angol–amerikai hatóságok megtagadták. Az
1946. október 22-én Újvidéken tartott tárgyalást Varga Péter, a Vajdasági Legfelsőbb Bíróság
elnöke vezette. A bíróság célja egyértelműen a megtorlás volt, a hivatalból kirendelt védők is
inkább a vádat támogatták. Minden fővádlottat halálra ítéltek. Érvényesült a m. kir. Csendőrség
kollektív bűnösségének koncepciója, azokat is súlyos ítélettel sújtották, akik nem vettek részt a
kivégzésekben. November 4-én az újvidéki fogház (az erőd) udvarán agyonlőtték Szombathelyit,
Bajor Ferenc vezérőrnagyot, a katonai közigazgatás illetékes területi parancsnokát, Gaál Lajos
csendőr alezredest, Bajsay Jánost, Bács-Bodrog vármegye alispánját, Nagy Miklóst, Újvidék
polgármesterét és Perepatics Pál újvidéki kereskedőt. Ugyanezen a napon a városszéli kaszárnya
előtt nyilvánosan felakasztották Grassyt és Zöldit. Kivégeztek még több honvéd- és csendőrtisztet
és altisztet, s újvidéki közigazgatási tisztviselőt. 5-én Zsablyán kivégzés gyanánt agyonverték
Feketehalmy-Czeydnert, akit gégeoperációja miatt nem akaszthattak fel (más forrás szerint mégis
felakasztották). Kivégezték Popovics Milán szerb nemzetiségű képviselőt is, aki 1942-ben
elsőként tiltakozott a magyar Képviselőházban az újvidéki razzia ellen.
Korabeli magyar adatok szerint a vérengzésnek összesen 3340 ember esett áldozatul. Közülük
2550 volt szerb, 743 zsidó, 11 magyar, 36 egyéb; illetve 2102 férfi, 792 nő, 299 időskorú, 147
gyermek. Az újvidéki razzia megtorlásaként (is) 1944 végén Tito jugoszláv kormányfő és
hadsereg-főparancsnok október 17-i rendelete alapján, amely a “nép- és osztályellenséggel való
leszámolásra” intézkedett, mintegy 30-40 ezer (pontos adatok nem állnak rendelkezésre) délvidéki
magyart ért retorzió (legalább e szám felét azonnal felkoncolták), s hozzávetőleg ugyanennyi
menekült el Jugoszláviából. A többiek szerb átnevelő (gyakorlatilag koncentrációs) táborba
kerültek, ahol 25-33%-uk elhalálozott.
A Délvidék visszacsatolásával (és Nagy-Románia összeomlásával) függ össze a bukovinai
székelyek hazatelepítése. 1940-ben Bukovina északi részét a Szovjetunióhoz csatolták, déli része
továbbra is Romániánál maradt, amely 1918 végén szállta meg és az 1919. évi Saint Germain-i
békével integrálta az addig a Monarchián belül Ausztriához tartozott történeti tartományt. 1941
júliusától a magyar állam a korábban már kivándorlással, áttelepüléssel területileg is megosztott
bukovinai szórványmagyarságból hozzávetőleg 12 ezer személyt a Bácskába, az 1920 után
Szabadkától délre létesített, majd az 1941 tavaszi jugoszláviai hadjárat miatt elhagyott tíz szerb
telepesfaluba költöztetett. A bukovinai székelyeknek 1944 szeptember–októberében Tito jugoszláv
partizánhadserege elől menekülniük kellett. 1946–1947-ben Bács, Baranya és Tolna megyében, a
kitelepített németajkú magyar állampolgárok elhagyott házait és földjeit kapták meg.
De mi is történt a Balkánon? Ahhoz, hogy megérthessük a történteket, de főként azok hátterét,
rövid történeti kitekintést kell tennünk – immár nem először tanulmányunkban.
A történelmi Magyarország déli területeinek összefogó neve, a Délvidék fogalma történetileg
többször változott. A törökellenes felszabadító háborúk után a határőrvidéket jelentette. A XVIII.
században a Temesvidéket (a Maros és a Tisza alsó folyása, a Duna és a földrajzi Erdély határolta
terület, más néven Bánság, románul Banatul, németül Banat), a Bácskát (a Tisza alsó folyása, a
Duna és a Mohács–Szeged vonal határolta terület) és a Szerémséget (a Dráva és a Száva alsó
folyása közötti Pozsega, Verőce és Szerém vármegye területe) értették alatta. A Temesvidék és a
Bácska a határőrvidék felszámolásával 1860-ban vármegyékbe szervezve a magyar királyi
közigazgatásba tért vissza, a Szerémséget 1868-ban Horvátországhoz csatolták. Akkor a Délvidék
a Temesvidéket és a Bácskát fedte. A történelmi Magyarország szétdarabolásával a Szerémség
és a Bácska egészét, valamint a Temesvidék 2/3-át a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, a
Temesvidék 1/3-át Románia kapta. A délszláv államhoz került még a Drávaszög (Baranya-
háromszög, a Duna–Dráva köze) együtt a Bácskával és a Temesvidékkel Vajdaság (Vojvodina)
néven, a Muraköz (a Dráva–Mura köze) és a Muravidék (a Muraköztől Szentgotthárdig húzódó
területsáv, más néven Vendvidék). E történelmi periódusban a térségben több rövid életű ún.
kisállam keletkezett.
A Bánáti Köztársaságot 1918. október 30-án kiáltotta ki Temesvárott a helyi Nemzeti Tanács, a
Wilsoni 14 pontban is benne foglalt önrendelkezési elv alapján, azzal a szándékkal, hogy az
Antant-hatalmakat kész tények elé állítva megelőzzék a Bánság román vagy szerb megszállását.
A vállalkozást támogatta a Bánság Temesvárott székelő magyar kormánybiztosa, a bánsági és az
oda visszavonuló alakulatok Katonatanácsának vezetője, Bartha Albert vezérkari alezredes, akit a
köztársaság katonai parancsnokának neveztek ki. Állami struktúrájának kiépítésére nem került
sor, a november 9-én a Károlyi-kormány honvédelmi miniszterévé kinevezett Bartha Budapestre
való távozását követően elhalt.
A Baranya–Bajai Szerb–Magyar Köztársaságot a volt Károlyi-féle népköztársaság néhány
szociáldemokrata politikusa, köztük a pacifista volt honvédelmi miniszter, Linder Béla alezredes
vezetésével hozták létre Dél-Baranyában és az Észak-Bácskában a szerb megszállás idején.
Megalakításában a terület megtartására irányuló délszláv törekvés, illetve a Magyarországi
Tanácsköztársaság bukása után oda menekült magyar munkásmozgalmi vezetők távlati céljai
játszottak szerepet. 1921. augusztus 14-én Pécsett kiáltották ki, amikor a szerb belpolitikában
jobbratolódás következett be, s a megszállt területek kiürítése 80napok kérdése volt. A 21 tagú
Intézőbizottság elnökévé Dobrovi Petár pécsi szerb festőművészt választották. A kisállam a
délszláv királyság “védnöksége” alá helyezte magát, s kérte a kiürítés elhalasztását. A Szerb–
Horvát–Szlovén Királyság helyi katonai parancsnokai és közigazgatási tisztviselői az annexió
érdekében kedveztek a szervezett munkásoknak, a szociáldemokratákat a törvényhatósági
bizottságba és a városi vezető pozíciókba segítették, s támogatták az 1918 végén alakult helyi
nemzeti tanács újjáélesztését is. Miután Magyarország a trianoni béke értelmében visszakapta
Dél-Baranyát és az Észak-Bácskát, szerb kiürítésükre az Antant 1921. augusztus harmadik hetét
tűzte ki. Augusztus 18-án a szerb csapatok megkezdték a kivonulást, 20-28. között a Nemzeti
Hadsereg bevonult a Gyékényes–Újszeged vonaltól északra fekvő területekre, a szerbektől
magára hagyott Baranya–Bajai Szerb–Magyar Köztársaság megszűnt.
Bosznia–Hercegovina kettős történeti tartomány együttes területe 51.110 km2, lakossága az
1910. évi népszámláláskor 1.898.000 fő volt, ebből 792.500 fő (41,76%) szerb, 612.100 fő
(32,25%) bosnyák, 442.400 fő (23,31%) horvát, a többi (2,68%) német vagy osztrák, olasz és
egyéb; illetve 42,8% pravoszláv (többségben szerb), 36,9% mohamedán (többségben bosnyák),
19,9% római katolikus (többségben horvát) vallású. Hercegovina (Chelms, Chom, Chulmia, Chum,
Halom, Hercegföld, Hum, Zahumje) 1483-ban került a Török Birodalom fennhatósága alá, Bosznia
(Bosna, Bosnyákország, Ráma) 1526-ban. Az 1864. évi török közigazgatási törvény (az ún. vilajet-
törvény) után együtt alkották Bosna vilajetet, amelyet 6 szandzsákra osztottak: Banja-Luka,
Herszek (Hercegovina), Majdan, Mostar, Novibazar, Szvornik. 1878-ban, amikor az osztrák–
magyar hadsereg mind a 6 szandzsákot megszállta, Novibazart közigazgatásilag elválasztották a
többitől. A kettős tartomány, egyben Bosznia székvárosa Szarajevó volt, Hercegovináé Mostar. Az
okkupáció során bevezetett katonai közigazgatás 1882. évi megszüntetésével Bosznia–
Hercegovina mint Ausztria és Magyarország kondomíniuma irányítását a cs. és kir. közös
Pénzügyminisztérium vette át, a közös pénzügyminiszternek alárendelt kormányzó Szarajevóban
székelt. A kettős tartományt 6 kerületre osztották. 5 kerület alkotta a 43.400 km2-es Boszniát:
Banja Luka, Bihács, Dolnja-Tuzla, Szarajevó, Travnik. A 8700 km2-es Hercegovina egészében
alkotta Mostar kerületet.
Horvátország 1918-ig a Magyar Szent Korona társországa volt Horvát–Szlavónország néven. A
kora középkori Horvátország a Karszt-felvidéken alakult ki, később központja a Zágrábi-
medencébe tevődött át. A magyar–horvát határ az Árpád-korban rögzült a Dráva vonalán. A XVI.
századtól a török uralom alá került részek horvát népessége Szlavónia területére menekült, így
ment át Horvátország neve Szlavóniára is. Az eredeti Szlavónia név viszont átment a Dráván túli
magyarlakta területekre, amelyeket Alsó-Szlavóniának is neveztek, szemben a Felsőnek mondott
eredeti Szlavóniával. A törököktől visszafoglalt területek egy részén létrehozott határőrvidéken
határőr-szolgálatra többségében szerbeket telepítettek be, tőlük származik a Krajina név. 1849-től
Horvátországot Bécsből irányították a Muraközzel és Fiuméval együtt. Az 1868. november 17-én
szentesített magyar–horvát kiegyezés nyomán Horvátország magyar társország-státusa visszaállt.
A 1886. évi közigazgatási rendezéssel nyerte el 1918-ig ismert formáját 42.541 km2-en.
Lakossága az 1910. évi népszámláláskor 2.621.954 fő volt, amelynek 62,6%-a horvát, 24,6%-a
szerb, 5,1%-a német, 4,1%-a magyar, 3,7%-a egyéb nemzetiségű. Fővárosa Zágráb (Zagreb).
A második világháború alatti Független Horvát Állam (Nezávisna Drzava Hrvatska) formailag
szuverén, gyakorlatilag német gyámság alatt álló, fasiszta jellegű állam volt. Területén mindvégig
német és olasz csapatok állomásoztak. A Jugoszlávia elleni balkáni hadművelet megindulása után
4 nappal, 1941. április 10-én Zágrábban Slavko Kvaternik tábornok, az Usztasa-szervezet
nevében kiáltotta ki, s 1941. június 15-én csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez. Területe,
amely kiterjedt a történelmi Horvátországra és Bosznia–Hercegovinára, továbbá Dalmácia és
Szlovénia egy-egy részére, 110 (59+51) ezer km2, lakossága 6,75 millió fő volt, ebből 1,5 millió
szerb, 150 ezer német, 100 ezer magyar. Legfőbb vezetője a poglavnik (vezér), Ante Paveli volt,
aki az olasz Savoya-dinasztiából származó Aimone spoletói herceget neveztette ki királlyá II.
Timoslav néven. Németországgal 1941. május 13-án, Olaszországgal május 18-án kötött
határszerződést.
A Független Horvát Állammal a Magyar Királyság 1941. április 17-én diplomáciai kapcsolatot
létesített, és zágrábi főkonzulátusát követségi rangra emelte. A magyar–horvát viszonyt kezdettől
terhelte a Muraköz és a Muravidék problémája. Ez 1918-ig Magyarországhoz tartozott, attól
Jugoszlávián belül Horvátországhoz, s oda a Délvidék visszacsatolásakor magyar csapatok
vonultak be. Július 10-én a horvát kormány jegyzéket juttatott el a magyar, a német, az olasz, a
román és a szlovák kormányhoz a két történeti-földrajzi tartomány Horvátországhoz való
tartozásáról. A magyar vezetés lehetővé tette a horvát nyelvhasználatot, a horvát nyelvű lapok
megjelenését, s a magyar államra hűségnyilatkozatot tevő horvát tisztviselők hivatalban
maradását, de a terület hovatartozásáról nem tárgyalt. 1942. április elején magyar–horvát
egyezményt kötöttek a bosznia–hercegovinai szórványmagyarság áttelepítéséről Magyarországra.
Ennek alapján Bjelina, Brko, Gunja és Vuinjak községekből 1552 magyar költözött át a Bácskába.
Tárgyalások folytak további lakosságcseréről, kulturális kérdésekről, ám ezek nyomán újabb
dokumentumok nem születtek. 1944. május 4-én Zágrábban magyar–horvát menekültügyi
egyezményt írtak alá. 1944 augusztusában német részről nyomást gyakoroltak magyar–horvát
katonai együttműködésre a partizánok ellen, 17-én a Sztójay-kormány leszögezte hajlandóságát
10 km mélységben magyar csapatok bevetésére horvát területen, azzal, hogy ennél kiterjedtebb
katonai együttműködéshez a két kormány külön megegyezése szükséges. A horvát vezetés ezt
csak a német fellépésre nem utasította el. A gyakorlatban ilyen beavatkozásra nem került sor. A
horvát fegyveres erők 1945. május 15-i kapitulációjával a Független Horvát Állam gyakorlatilag, az
1947. évi párizsi békével formálisan is megszűnt.
Szerbia (Srbija) modern formájában a XIX. században alakult ki. Az 1817. november 6-i belgrádi
egyezményben 81kapott autonómiát a Portától. 1830. augusztus 30-án vált az Oszmán
Birodalmon belül önálló fejedelemséggé, területe ekkor a belgrádi pasalikra és a szendrői
szandzsákra terjedt ki, 23.700 km2-en 368.000 fő lakossággal. 1833-ban annektált 6 kisebb török
kerületet (amelyet a szerb etnikum az 1810–1817-es felkelés során foglalt el), területe ezekkel
37.900 km2-re, lakossága 957.000 főre nőtt. Az 1878. március 3-i orosz–török San Stefanó-i
békével nyerte el teljes függetlenségét, amit a berlini kongresszus július 13-i záróokmánya
megerősített. Az 1875–1878-as balkáni háborúban megszerezte a Pristinától északra fekvő 4
szandzsákot (Ni, Pirot, Toplica, Vranje), így területe 48.300 km2-re nőtt. Az 1912–1913. évi ún.
első Balkán-háborút lezáró 1913. május 30-i londoni békével megkapta a Novibazar szandzsák
északi felét, a második Balkán-háborút lezáró 1913. augusztus 10-i bukaresti békével Macedónia
38,6%-át (25.800 km2-t). Területe 1914 nyarán, a világháború kitörésekor 78.000 km2 volt.
A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (Kralievstvo Srba, Hrvata, Slovenaca) a délszláv etnikumok
szerb irányítású uniója volt 1918 után. Az Osztrák–Magyar Monarchia föderatív átalakításának
délszláv tervei után horvát és szlovén emigránsok Ante Trumbi vezetésével 1915. április 30-án
megalakították a londoni Jugoszláv Bizottságot. Trumbi és Nikola Pai szerb miniszterelnök 1917.
július 20-án Korfun deklarálták az új délszáv államot a szerb Karadjordejevi-dinasztia vezetése
alatt. Az uralkodó 1903–1921 között I. Péter király volt. Az 1918. április 8-11-i római nemzetiségi
kongresszuson a szerbek, illetve a horvátok és a szlovének megerősítették az egyesülést, s
ekkortól használták a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság nevet. Szerbia hivatalosan december 1-jén
vette fel ezt az állami megnevezést. 1918. augusztus 11-én Montenegró is jelezte csatlakozási
szándékát. Október 29-én Zágrábban a Horvát Nemzeti Tanács deklarálta az egyesülést, amit
francia nyomásra november 19-én Genfben az egyes országok és tartományok vezetői
megerősítettek. A genfi deklaráció kiadásakor Montenegró képviselője nem volt jelen. A
Magyarországtól elszakított Délvidékből, Drávaszögből, illetve a Bánság nyugati 1/3-ából
kialakított Vajdaság (Vojvodina) csatlakozását november 25-én mondták ki. Az új állam az
Osztrák–Magyar Monarchia területének 21,3%-át (144.072 km2) szerezte meg, ezen belül az
1918. október 29-én Szerbiával egyesülő Horvátország 42.541 km2-ét, az 1919. szeptember 10-i
Saint Germain-i békével Ausztriától 28.400 km2-t 1.626.700 lakossal, ugyanezen békével a
Monarchiától Bosznia–Hercegovinát 52.100 km2-en 1.336.100 lakossal, valamint az 1920. június
4-i trianoni békével Magyarországtól (Horvátország nélkül) 21.031 km2-t. A Magyarországtól
elszakított részek 1918-ban összesen 1.362.020 lakossal bírtak, amelynek 32,52%-a (443.006 fő)
magyar, 22,93%-a (321.350 fő) német, 22,50%-a (306.432 fő) szerb, 10,88%-a (148.193 fő)
horvát, 4,27%-a (58.134 fő) szlovén, 6,01%-a (81.790 fő) román, 0,89%-a (12.115 fő) egyéb
nemzetiségű volt.
A korfui nyilatkozatban rögzített határok nem elégítették ki az 1914. szeptember 21-én és
december 4-én deklarált szerb követeléseket, s elmaradtak az Antant és Szerbia közötti 1915.
augusztus 18-i titkos szerződésben foglalt ígéretektől ellentmondtak az 1915. április 26-i londoni
szerződésnek: az Antant Olaszországnak ígérte Görz-Gradiskát és Isztriát a Tarvisio–Volosca
vonaltól nyugatra az észak-dalmát szigetekkel; továbbá az Antant és Románia közötti 1916.
augusztus 17-i egyezménynek is: Romániának ígérték a Bánság egészét. Szerbia magának
követelte Klagenfurtot és a Rába–Mura vidéket, ami nem hivatalos háborúhoz vezetett az új
osztrák köztársasággal. Montenegró megkapta a Drinától északra eső területeket Shkodrával
(Szkutari), ami Albániával állította szembe a délszláv államot. Az 1920. november 13-i szerb–olasz
rapallói szerződés (Zárát kivéve) a délszláv államnak juttatta Dalmáciát, kijelölte a határt
Isztriában, s szabad városi státuszt adott a Róma és a Belgrád által egyaránt követelt Fiumének
(Rijeka).
A versailles-i békerendszer után 248.987 km2 területű délszláv állam lakossága az 1921. évi
népszámlálás szerint 12.017.300 fő volt, amelynek 74,4% szerb vagy horvát (9.385.500 fő; a nem
létező szerbhorvát nemzetet tüntetve fel a statisztikákban), 8,5%-a (1.024.800 fő) szlovén, 4,3%-a
(513.500 fő) német, 3,9%-a (422.400 fő) magyar, 3,7%-a (441.700 fő) albán, 1,9%-a (229.400 fő)
román. Megjegyzendő, hogy a Magyar Királyi Statisztikai Hivatal 1920-as adatai szerint 465 ezer
magyar került a délszláv államba.
Az alkotmányos monarchiaként deklarált Szerb–Horvát–Szlovén Királyság uralkodója 1921.
augusztus 16-tól II. Sándor volt, aki a szerb–horvát ellentétek kiéleződése miatt 1929. január 6-án
felfüggesztette az alkotmányt, és királyi diktatúrát vezetett be. Feloszlatta a regionális és az etnikai
pártokat, megvonta a nemzetiségi jogokat, s felfüggesztette a parlamentizmust. A nemzet-neveket
eltörölve, rendeleti úton deklarálta a “jugoszláv nemzetet”, s október 3-án az ország nevét
Jugoszláviára (Délszláv Királyság, Kraljavina Jugoslavia) változtatta. 1934. október 9-i marseille-i
meggyilkolása után Pál régensherceg követte, majd az 1941. március 27-i belgrádi katonai
hatalomátvétel után II. Péter.
Jugoszlávia 1941. évi felosztásakor annak területén két utódállam alakult, Horvátország és
Szerbia. Ez utóbbi július 8-án alakult meg a felosztás nyomán neki megmaradt, az 1918 előtti
szerb államhoz tartozott területeken. Az 1941. május 13-i horvát–német határszerződéssel
Németország Ostmarkhoz (Ausztriához) csatolta az 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchiához
tartozott Dél-Stájerország egészét, Karinthia és Krajna részeit. Olaszország a május 18-i horvát–
olasz határszerződéssel kebelezte be Dalmácia északi és középső részeit, Dél-Szlovéniát
Ljubljanával (Laibach) és a Cattarói- (Kotori-) öböl térségét. Július 8-án Koszovót és Nyugat-
Macedóniát az olasz megszállás alatt álló, s perszonálunióval Olaszországhoz tartozó Albániához
csatolták. Macedónia nagy részét és Kelet-Moráviát július 8-án Bulgáriához csatolták (Macedónia
addig Görögországhoz tartozott részeivel, Nyugat-Thrákiával, Thaszosz és Szamothraké
szigetével). 1943. szeptember 3-án Olaszország átengedte Horvátországnak Közép-Dalmáciát és
a Cattarót. A világháború utolsó évében a Josip Broz Tito vezette Jugoszláv Népfelszabadító
Hadsereg újra egyesítette a délszláv területeket. Az 1944–1945-ös fegyverszüneti szerződésekkel
és az 1947. évi 82párizsi békével Jugoszlávia felosztása érvényét vesztette, az egységes délszláv
állam külső és belső határait illetően visszaálltak az 1941. április 6. előtti állapotok. Azok,
amelyeket 1990–1991-ben a világ oly hirtelen és oly tragikusan megismert.
Tito halála után mindenki azt várta, hogy az általa elfojtott etnikai feszültségek mikor és milyen
formában törnek a felszínre. Az alkalmat az európai kommunista államhatalmak felbomlása, illetve
a kétpólusú világrendszer megszűnése hozta meg. Slobodan Milosevi, a Jugoszláv Kommunista
Párt első titkára egyre erőteljesebb nagyszerb nacionalista fellépésre 1989. március 1-jén új
alkotmányt léptetett életbe. Ez megszüntette a Vajdaság és Koszovo autonómiáját. A horvátok és
a koszovói albánok (egyelőre titokban) megkezdték a fegyverkezést. A magyar Határőrség 1991.
január 25-től fokozatosan megerősítette a teljes magyar–jugoszláv határszakaszt. Május 7-én
teljes harckészültségbe helyezték és mozgósították a szerb főtisztek vezette Jugoszláv
Néphadsereget.
1991. május 12-én a Szerb Krajinában népszavazás döntött a kiválásról Horvátországból. Június
25-én Horvátország és Szlovénia parlamentje kinyilvánította a két ország függetlenségét. Június
26-án a szlovén határátkelőkön és a horvát–szerb határon kirobbantak a fegyveres
összecsapások. Július 7-én a hat jugoszláv tagköztársaság elnöke Brioni szigetén még
megegyezést írt alá, ám miután 16-án Branko Mikasinovi szerb külügyminiszter érvénytelennek
nyilvánította a belső határokat, elszabadult a pokol. Szeptember 8-án Macedóniában, 29-30-án
Koszovóban döntött népszavazás a kiválásról Jugoszláviából. Milosevi, akkor már szerb elnök
október 4-én a hágai békekonferencián elvileg elismerte Horvátország és Szlovénia jogát a
függetlenségre, ezt azonban a Jugoszláv Államtanács 9-én negligálta. 5-én hazatért Belgrádba III.
Sándor trónörökös, ám kísérlete a hatalom átvételére sikertelen maradt, s elhagyta az országot.
Október 15-én Bosznia–Hercegovina parlamentje nyilvánította ki a függetlenséget. Szeptember
11-én Stipe Mesi, az utolsó jugoszláv szövetségi elnök visszarendelte a laktanyákba a Jugoszláv
Néphadsereget, ám másnap Veljko Kadijevi tábornok, szövetségi védelmi miniszter megtagadta a
parancs végrehajtását. 27-én az ENSZ fegyverembargót léptetett életbe a jugoszláv
tagköztársaságok ellen. November 24-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa döntést hozott ENSZ
békefenntartó erők (UNPROFOR) kiküldéséről Jugoszláviába. A békés rendezés kezdetére négy
évet kellett várni. 1995. november 21-én az egymással szemben álló volt jugoszláv
tagköztársaságok az amerikai Daytonban békeszerződést írtak alá. December 20-án megkezdte
működését az eddig talán legsikeresebb békemisszió, az IFOR (1996. december 20-tól SFOR). S
1999-től van (Koszovó kezdőbetűje után) KFOR.
Az 1875–1878 közötti Balkán-háború óta figyelhető meg két jelenség. Az egyik, hogy a Balkánon
folyik egy “hivatalos háború”, ahol reguláris hadseregek küzdenek kirajzolható frontvonalak
mentén, egy időben kialakul egy “párhuzamos etnikai háború”, ahol irreguláris csapatok harcolnak
az érintett tartományok teljes területén. Itt nincsenek arcvonalak, az etnikumok és a vallások
küzdenek egymás ellen, a “mindenki mindenki ellen” elve alapján. A másik az, hogy minden
generációra jut egy hivatalos és egy párhuzamos etnikai háború. A fiúk “törleszthetnek” apjuk, az
unokák nagyapjuk után.
Az etnikailag és vallásilag reménytelenül kevert Balkánon a török uralom idején párhuzamos
etnikai háború még nem fejlődött ki. A törökök elnyomtak minden etnikumot, az évezredes
hagyományokkal bíró vérbosszú legfeljebb családi szinten funkcionált. A sorozatos felkelések a
törökök ellen irányultak, a közös ellenség szövetségessé tette az egyes nemzeteket. A török
uralom gyengülésével azonban megnőtt annak jelentősége, hogy mely terület milyen nemzet
főhatalma alá kerül. Az 1875–1878-as háborúkban megjelent a mai értelemben vett etnikai
tisztogatás, a vendetta családi szintről nemzetire emelkedett. A kor nagyhatalmai, hogy
befolyásukat a Balkánon a török hatalom visszaszorulásával biztosítsák, preferálni kezdtek egyes
nemzeteket. Így vált Oroszország a szerbek legfőbb támogatójává, s így került sor Bosznia–
Hercegovina osztrák–magyar okkupációjára; bár ez utóbbi egyúttal a béketeremtést és az etnikai
tisztogatások megelőzését is szolgálta.
Minden egyes hivatalos háború lehetőséget teremtett ahhoz, hogy a különféle hatalmi szervek
által lefojtott etnikai konfliktusok párhuzamos háborúvá fejlődjenek. Nem volt ez másként a XX.
századi világháború idején sem, a megszállók jelenléte pedig felgyorsította a folyamatot. E
kaotikus állapotokon Tito 1946 közepére tudott csak úrrá lenni – szerb vezetésű hadseregével.
Vaskezével sem ért el azonban többet, mint hogy egy generációra ismét elfojtsa az indulatokat.
1991-től a dolog annyiban változott, hogy a hivatalos háború Jugoszlávia tagköztársaságai között
robbant ki. Nem maradt el a párhuzamos etnikai háború sem. A jelenség kibővült azonban egy
harmadik elemmel. A világtörténelemben nem volt még arra példa, hogy (történelmi léptékkel
mérve) hosszú ideig fennmaradt volna egy mesterséges államalakulat. Az 1918-ban összetákolt
Jugoszlávia sem volt természetes államalakulat. 1941-ben, majd 1991-től be is következett
felbomlása.
A béketeremtés, illetve békefenntartás ebben az értelemben nem mai találmány. Az első négy
nemzetközi béketeremtő-békefenntartó misszió a XX. századi világháború előtt zajlott. Akkoriban
a két tevékenységet még nem választották külön. Noha a századfordulóra már kialakultak a
katonai tömbök, jelesül a Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia körül formálódó
Központi Hatalmak, illetve a bizonyos vonatkozásokban a NATO elődjének is tekinthető angol–
francia Antant, a missziók nem kötődtek ezekhez. A periférikus területeken a hat európai hatalom
még együtt igyekezett “rendet teremteni”. S már ekkor megfigyelhető volt, ami napjainkban: a
katonák jobban megértették egymást, mint mások. A már egymás ellen fegyverkező országok
katonái igazi bajtársi szellemben, a veszélyt is vállalva tettek meg mindent a béke
megteremtéséért, illetve fenntartásáért.
Az európai hatalmak az 1878. évi berlini kongresszus idején még úgy vélték, Bosznia–
Hercegovina okkupációjával elejét lehet venni az etnikai és vallási konfliktus tovaterjedésének. Két
évtizeddel később, 1896 májusában azonban fegyveres konfliktus alakult ki az Oszmán
Birodalomhoz tartozó Krétán a görög lakosság és a török hatalmi szervek, illetve a keresztények
és a mohamedánok 83között. 1897. február 4-én Canea városában felkelés robbant ki. Február
14-én a görög tengerészgyalogság partra szállt a szigeten. A Monarchia Caneába irányította a
Pireuszban tartózkodó KAISERIN UND KÖNIGIN MARIA THERESIA cirkálót és SEBENICO
torpedórombolót. A két hajó még február 4-én befutott Caneába, s az osztrák–magyar konzulátus
védelmére Heinrich Neugebauer sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt partra tett 30 matrózt. A
szakasz egy részét Pintér Gyula krétai konzul önhatalmúan kordonszolgálatra rendelte, hogy
elválassza Canea török és görög negyedét, s ezzel megkezdte a modern kori történelem első
békefenntartó misszióját. A torpedóromboló 25-én áthajózott Candiába, ahol 12. óta hasonló
feladattal állomásozott a brit TRAFALGAR cirkáló. Február 12-én Kréta török kormányzója,
Berovics pasa a török mellé felhúzatta a hat európai nagyhatalom (Nagy-Britannia, Franciaország,
Németország, Oroszország, Olaszország, Osztrák–Magyar Monarchia) zászlaját, s felkérte azokat
a béketeremtésre. A nemzetközi erőkkel végrehajtott békefenntartás – bizonyos értelemben – így
magyar találmánynak tekinthető.
Február végére öt hatalom egy-egy tengerészgyalogos századot tett partra (az oroszok nem
küldtek szárazföldi erőket), majd az Akrotiri-félsziget előtt hathatalmi flottademonstráció kezdődött.
Miután a görögök bevették Agia erődjét, a flotta osztrák–magyar, német, brit és orosz hajói az
olasz Conte Canevaro altengernagy parancsnoksága alatt szétlőtték Agiát. A francia és az olasz
hajók elállták a görög flotta útját. Március 1-jén hathatalmi proklamációt adtak ki a közigazgatás
átvételéről a szigeten, amelynek vezetésével Pintér Gyulát bízták meg. 21-én nemzetközi blokád
lépett életbe Kréta körül. Áprilistól 2400 fős szárazföldi erőt vezényeltek a szigetre, amelyet hat
szektorra osztottak. Az olasz katonai főparancsnokság és osztrák–magyar polgári
főkormányzóság Caneába települt. A Monarchia hadvezetése a cs. és kir. 87. gyalogezred trieszti
II. zászlóalját küldte Krétára, amely Leo Guzek ezredes parancsnoksága alatt, 18 tiszttel, 656 fő
legénységgel és egy tábori egészségügyi osztaggal március 29-én érkezett meg. Guzek
parancsnoksága alatt felállítottak egy – mai szóval – gyorsreagálású osztagot, amelybe 11/2
osztrák–magyar század, 70-70 német és orosz, 50-50 brit, francia és olasz katona tartozott. Április
16-án a török csapatok Thesszáliában átlépték a görög határt. A nemzetközi erők jelenléte Krétán
megakadályozta, hogy a sziget is hadszíntérré váljon. 17-étől a gyorsreagálású osztag járőrözött a
török és a görög csapatokat elválasztó, kb. 1 km-es sávban. Április 26-tól a nemzetközi flotta
blokád alá vette Szalonikit. Május 20-án Törökország és Görögország fegyverszünetet, december
16-án békét kötött. Május 18-26. között elszállították a görög csapatokat Krétáról, a hathatalmi
kontingens megkezdte a sziget görög hadsereg által kiürített részének megszállását, Guzek
ezredes osztaga a fegyverek begyűjtését. 1987 őszétől a helyzet Krétán konszolidálódott. A
nemzetközi flotta hajóit fokozatosan kivonták. 1898. április 12-én az újonnan kinevezett török
kormányzó, Dzsevad pasa visszavette Kréta polgári közigazgatásának vezetését Pintér Gyulától,
az első modern értelemben vett nemzetközi békefenntartó misszió befejeződött.
A második nemzetközi békefenntartó misszió az 1900. június 13-án kirobbant kínai
bokszerlázadás leverését követte. Az ősi Mennyei Birodalomban érintett hatalmak (az Osztrák–
Magyar Monarchia, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Oroszország,
Belgium, Hollandia, az Amerikai Egyesült Államok és Japán) nemzetközi haderőt állítottak össze,
amely Takunál partra szállt, megverte a Li Huang-csang tábornok kínai császári seregét,
augusztus 8-án elérte Pekinget, s megszállta Tiencsin kikötővárost. A hadműveletet támogató
hadihajók között volt az osztrák–magyar ZENTA, KAISERIN ELISABETH és ASPERN gróf Rudolf
Montecuccoli tengernagy parancsnoksága alatt. A nemzetközi erők kötelékében osztrák–magyar
tengerészgyalogság 3 különítménye vett részt. A 4 tiszt vezette, 80 fős pekingi különítmény a
követségek környékén foglalt állást, s területén települt a japán tüzérség. Tiencsinben az osztrák–
magyar zóna a város közepére esett, ott a rendet 2 tiszt, 45 matróz és 80 melléjük rendelt kínai
rendőr tartotta fenn. A legkisebb létszámú csoport 1 tiszttel és 30 matrózzal Taku vasútállomását
biztosította. Ez a békemisszió a XX. századi világháború kitöréséig tartott.
1902 őszén etnikai és vallási viszály robbant ki Macedóniában, majd Montenegróban és
Koszovóban. 1903 júliusára általános etnikai és polgárháború bontakozott ki a török hadsereg,
illetve a macedón, az albán, a crnagorác, a szerb, a bolgár és a görög népesség között. Október
3-án Mürzstegben I. Ferenc József osztrák császár és II. Miklós orosz cár megegyezett a balkáni
konfliktus lokalizálásában. 22-én közös jegyzéket adtak át a Portának a rendezésről, amit az
november 6-án elfogadott. December 12-én a polgári adminisztráció vezetőjének konzuli rangban
kinevezték Heinrich Ritter Müller von Roghoj császári és királyi udvari tanácsost, a török
csendőrség parancsnokának gróf Johann Salis-Seewis császári és királyi vezérkari alezredest.
1904 januárjában Olaszország, tavasszal Németország, Nagy-Britannia és Franciaország jelezte
csatlakozási szándékát a misszióhoz. Február 8-án a hat európai hatalom megegyezést kötött a
közös békefenntartásról. A misszió március 2-án vette kezdetét, az osztrák–magyar
kontingensnek Koszovó jutott, ahol 23 szárny 82 őrsében 277 török csendőrt rendeltek alájuk. 9
körzetet irányítottak: Egri-Palanka, Istib, Kocana, Köprülü, Kratova, Kumanova, Osmanie,
Radovista, Üsküb.
Bár a török hadsereg visszavonása nyomán a felkelés alábbhagyott, a korabeli meghatározás
szerinti bandaharcok folytatódtak. Az ún. megreformált csendőrség akciói elsősorban ezek
elfojtására, illetve kivizsgálására irányultak. 1905 őszén a török kormány fel akarta számolni a
missziót, ezért november 26-án nemzetközi flottademonstrációra került sor Mytiléné előtt,
amelyben a Monarchia a SANKT GEORG páncélos cirkálóval és a SZIGETVÁR cirkálóval
képviseltette magát, Julius von Ripper altengernagy parancsnoksága alatt. A török kormány
visszakozott. 1907-től 3 vilajetben, de különösen Koszovóban fokozódott a szerb szabadcsapatok
tevékenysége, s megnőtt a menekültek száma. Az osztrák–magyar irányítás alatt álló csendőrség
menekülttáborokat és egészségügyi állomásokat állított fel. 1908. június 10-én az osztrák–magyar
kontingens parancsnokságát August Urbaski von Ostrymiecz vezérkari alezredes vette át.
84Október 5-én I. Ferdinánd fejedelem (e naptól cár) kinyilvánította Bulgária függetlenségét, ami a
mindenki mindenki ellen alapon folyó harcok fellángolásához vezetett. Félő volt, hogy a harcok
átterjednek az osztrák–magyar megszállás alatt álló, de névlegesen a török Porta fennhatósága
alatt maradt Bosznia–Hercegovinára. A határ mentén történt is egy-két tisztázatlan haláleset. A
Monarchia ekkor annektálta a kettős tartományt. A misszió 1909 márciusára fejeződött be, az
osztrák–magyar tisztek formailag március 31-én léptek ki a török hadsereg kötelékéből.
Működésének ideje alatt az osztrák–magyar vezetés alatt álló török csendőrség lokalizált és
kivizsgált 25 (helyi viszonylatban) nagyobb ütközetet és számtalan kisebb összecsapást, illetve
akciót.
Bulgária, Görögország, Montenegró és Szerbia 1912. március 13-án megkötötte a Balkán-
szövetséget, majd októberben mintegy 500.000 katonát, 1100 löveget és 26 hadihajót
felvonultatva megtámadták az olasz–török háború során meggyengült, 300.000 fős hadsereggel,
1100 löveggel és 17 hadihajóval rendelkező Török Birodalmat. Saját megfogalmazásukban
számukra ekkor következett el a törökellenes felszabadító háborúk azon szakasza, amelyen
Közép-Európa (s benne Magyarország) már a XVII. század végén átesett. A támadók gyors
sikereket arattak a legyengült török hadsereggel szemben. November elejétől mintegy 30 ezres
montenegrói és 15 ezres szerb haderő zárta körbe a főként albánok lakta Szkutari (Skhoder,
Skhodra) városát, amelyet 26.000 fős török helyőrség védett. A török Porta december 3-án
fegyverszünetet kötött. December 16-án Londonban összeült az európai nagyhatalmak nagyköveti
konferenciája. 1913. május 30-án a hadviselő felek aláírták a londoni békét. A Török Birodalom
szinte minden európai birtokát elveszítette. Szkutariban azonban az ellenségeskedések nem
maradtak abba.
A londoni békekonferencián a nagyhatalmak döntöttek az önálló Albánia létrehozásáról. Ezzel az
Oroszországtól támogatott Szerbiát a Monarchia megakadályozta, hogy kijusson az Adriai-
tengerre. 1913. március 22-én Londonban hathatalmi (osztrák–magyar, német, olasz, angol,
francia, orosz) döntés született Szkutari Albániához való csatolásáról. Mivel a város montenegrói–
szerb ostroma tovább folytatódott, Ausztria–Magyarország kezdeményezésére a nagyköveti
konferencia március 29-i határozata alapján április 10. és május 14. között nemzetközi
flottademonstráció és tengeri blokád kezdődött Montenegró és Észak-Albánia partjai előtt. A
Monarchiát az ERHERZOG FRANZ FERDINAND, a RADETZKY és a ZRÍNYI csatahajó, az
ASPERN cirkáló, a DINARA, az ULAN és a SCHARFSCHÜTZE torpedóromboló képviselte
Maximilian Njegovan ellentengernagy parancsnoksága alatt. A nemzetközi flotta parancsnoka a
brit Cecil Burney altengernagy lett, bázisául a cattarói osztrák–magyar haditengerészeti
támaszpontot jelölték ki.
A szerb kormány – ekkor még – meghátrált, csapatait április 12-től kivonta az ostromgyűrűből.
Szkutarit azonban a montenegrói hadsereg Janko Vukoti vajda parancsnoksága alatt április 23-án
bevette. 26-án a Burney altengernagy vezette tengernagyi tanács határozott Szkutari
megszállásáról, s ehhez egy 1000 fős tengerészgyalogos kötelék összeállításáról. A Monarchia
megerősítette kontingensét a SANKT GEORG páncélos cirkálóval, s május 3-án mozgósította
Bosznia–Hercegovinában lévő csapatait. I. Miklós montenegrói király az osztrák–magyar
csapatmozgások és az orosz csatlakozás hírére visszakozott, és május 4-én bejelentette, hogy
átadja a várost a nemzetközi erőknek. Erre május 14-én került sor. A megszálló különítménybe
300 osztrák–magyar tengerészgyalogost osztottak be gróf Otto Welsersheim korvettkapitány
parancsnoksága alatt, ezzel a Monarchia a legnagyobb kontingenssel képviseltette magát. Július
30-án Njegovan helyét Richard Ritter von Barry ellentengernagy vette át. Nyáron a
tengerészgyalogságot szárazföldi csapatok váltották fel. Az osztrák–magyar Vezérkar a cs. és kir.
87. gyalogezred IV. zászlóalját jelölte ki. A 29 tiszt és 480 fős legénység Ottmar Kailer ezredes
parancsnoksága alatt július 28-án érkezett Szkutariba. Az 1600 fős nemzetközi erőből ismét a
legnagyobb létszámú kontingens feladata a rendfenntartás volt a városon belül. A bécsi politikai
vezetés határozottan éreztette a többi öt európai nagyhatalommal, hogy saját befolyási
övezetének tekinti a Balkánt. Ezt Berlinben elfogadták, ám ez a fajta kardcsörtetés negatív
visszhangot keltett Londonban, Párizsban és Rómában, s kifjezetten rossz hatást gyakorolt
Szentpétervárott. Isztambulban viszont meglepően megértőnek mutatkoztak. Már határozottan
közeledett az első nagy világégés. A szkutari misszió a világháború kitöréséig tartott. A brit
kontingens 1914. augusztus 1-jén, az osztrák–magyar és a német 4-én, az olasz 21-én, a francia
24-én hagyta el Szkutarit. A német századot beosztották az osztrák–magyar 87. gyalogezredbe,
ez volt az első német alakulat, amely az osztrák–magyar csapatokkal együtt harcolt a Nagy
Háborúban.
Amikor 1918. november 16-án a m. kir. Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum megalakult, javarészt
olyan tisztek kerültek állományába, akik megjárták a frontot. Sokan közülük az ott összegyűjtött
emléktárgyakat átadták az új katonai szervezetnek. Mondogatták is egymás között, hogy már
előre a Múzeum számára gyűjtöttek anyagot. 1941-től ez a hagyomány intézményessé vált. Időről
időre ún. múzeumi anyaggyűjtő tisztek látogattak a különböző hadszínterekre, s gyarapították az
egyes gyűjteményeket. A hagyományt 1996-ban elevenítették fel. 1996. február végén néhány
napra e tanulmány szerzője Okucsányba (Okuani) utazott az IFOR zászlóalj-harcértékű ún.
magyar műszaki kontingenséhez mint múzeumi anyaggyűjtő tiszt. Az okucsányi magyar táborból
kiinduló “csillagtúrákon” az IFOR járművein Banja Lukáig, Jajcéig, illetve Boanski Brodig jutott el.
Élményeinek egyike örök életére elkíséri. A földig rombolt, kihaltnak látszó, nemegyszer
aknamezőkkel tűzdelt falvakon áthaladva egy alkalommal megálltak. Nem tudni honnan, de
perceken belül előkerültek a kisgyermekek (felnőtteket továbbra sem lehetett látni). Néhány
szomszédos országban ilyenkor csokoládét szoktak kérni a magyar rendszámú autók utasaitól.
Ezek a gyermekek kenyeret kértek... Máig nem tudja, szerbek, horvátok, netán bosnyákok voltak,
de a magyar katonák embernyi szendvicseit nem egészen egy perc alatt megették. Sírni már –
egy kislány kivételével – elfelejtettek.
Bekapcsolódás az újjáéledő világháborúba
1941 tavaszán egyre közeledett az idő, amikor Németország leszámol a Szovjetunióval vagy
fordítva. A kérdés csupán az volt, hogy Magyarországot a várhatóan gigantikus mérkőzés hogyan
érinti. A felszínen tovább tartott a két totális birodalom barátsága, ám már sokasodtak a közeledő
viharra intő jelek. Ebben a nemzetközi helyzetben vette át az ország adminisztrációjának
irányítását egy karrier-diplomata, Bárdossy László. Az 1941. április 3-án külügyminiszterből
miniszterelnökké avanzsált Bárdossy átvette a Teleki-kormány legtöbb miniszterét: Keresztes-
Fischer Ferenc belügy-, Bartha Károly vezérezredes honvédelmi, Reményi-Schneller Lajos
pénzügy-, Radocsay László igazságügyi, Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi, báró Bánffy
Dániel földművelésügyi, Varga József kereskedelem- és közlekedésügyi, egyben iparügyi és Laky
Rezső közellátásügyi tárca nélküli minisztert. Ez utóbbit 1941. szeptember 15-től Györffy-Bengyel
Sándor altábornagyra cserélte le. A külügyi tárcát maga Bárdossy töltötte be.
A Jugoszlávia elleni hadjárathoz való csatlakozással a magyar kormány felszámolta a fegyveres
semlegesség gróf Teleki Pál és az angolbarát magyar politikusok csoportja által képviselt
politikáját, és a Tengely mellett kötelezte el magát. Bár Bárdossy is fenntartotta a hagyományos
olasz külpolitikai vonalat, kormányzata számára már egyértelműen Németország számított a
szövetségi rendszer vezető hatalmának. A német szövetség szükségességében összhang alakult
ki a politikai és a katonai vezetés között, ám annak jellegéről eltértek álláspontjaik. A katonai
vezetés – amelynek tagjai 1914–1918-ban fiatal tisztként egy lövészárokban harcoltak német
bajtársaikkal – a megállíthatatlannak tűnő német katonai sikersorozatot látva a katonai szövetség
szorosabbra fűzését szorgalmazta. Ebben Werth Henrik gyalogsági tábornok, a Honvéd Vezérkar
főnöke járt az élen, hogy el ne szalassza az alkalmat a leendő győzteshez történő csatlakozásra.
Ebben látta ugyanis az addigi revíziós eredmények megőrzésének zálogát, illetve a további revízió
lehetőségét.
Werth, noha nem bírt részletes információkkal, tudta, hogy elkövetkezett az idő az összeütközésre
a nemzetiszocialista és a kommunista birodalom között. A hagyományos német–magyar katonai
szövetségen túl földrajzi érvekre is hivatkozott: a Lengyel Főkormányzóság területéről támadó
német Közép Hadseregcsoport és a Moldvából meginduló Dél Hadseregcsoport között
automatikusan legalább 100 km-es hadműveleti hézag keletkezik, ha az Északkeleti-Kárpátokból
a Kárpátalján felvonult magyar hadsereg – a németekkel egy időben – nem tör be Galíciába.
Kereste a kapcsolatot a német katonai vezetőkkel, akár a kormány háta mögött, s kapott is olyan
jelzéseket, hogy a német szárazföldi haderő főparancsnoksága (Oberkommando des Heeres,
OKH) szívesen veszi az önkéntes magyar katonai fellépést. A Budapesten átutazó Franz Halder
vezérezredes, az OKH vezérkari főnöke azt fejtegette Werthnek, hogy örül bárminemű katonai
segítségnek.
A német tábornokok is érzékelték a földrajzi veszélyeket, s 1941 tavaszán két alkalommal is
javasolták a Honvédség bevonását a hadműveletekbe és annak előzetes beillesztését a
Barbarossa-tervbe. Először Friedrich von Paulus altábornagy, a tervező csoport parancsnoka tett
erre javaslatot, majd Halder. A Führer ezt mindkét esetben azzal utasította vissza, hogy a
Honvédség létszáma és fegyverzete nem alkalmas a Vörös Hadsereg elleni támadó fellépésre, a
tervező törzs gondolkodjon inkább a magyar agrárpotenciál bevonásának lehetőségeiről a Dél
Hadseregcsoport ellátásába a hadműveletek során.
Werth úgy érezte, elszalasztja az időt, ha nem lép azonnal. A miniszterelnöknek címezve két
memorandumban, május 6-án és június 14-én fejtette ki véleményét a német–szovjet viszony
alakulásáról, s az ezzel kapcsolatosan – szerinte – követendő magyar kül- és katonapolitikáról. A
másodikat két nappal Hitler és Antonescu román diktátor találkozója után fogalmazta. A két,
szokatlanul éles hangú emlékiratban határozott biztonsági politikát követelt, javasolta az önkéntes
magyar részvétel felajánlását a közelgő összeütközésben, sürgette a Honvédség felkészítését és
– a Szovjetunió előtt – rejtett mozgósítását. Mindezek elmaradása esetén a magyar kormányt tette
felelőssé a majdani következményekért, elsősorban Románia és Szlovákia lehetséges politikai
térnyeréséért a német szövetségi rendszeren belül Magyarország rovására.
A politikai vezetés hasonlóképp nem akceptálta Werth elképzeléseit, mint annak idején Teleki és
környezete. Bárdossy mint külügyminiszter többször is érdeklődött Berlintől, hogy adott esetben
(háború kitörésekor) mit várna el Magyarországtól, ám érdemleges német válasz hiányában
várakozó álláspontra helyezkedett a várható német–szovjet háborúban való magyar részvétellel
kapcsolatban. A második Werth-memorandum megvitatására összehívott minisztertanácson
keresztülvitte az önkéntes magyar katonai segítség felajánlásának elvetését Németországnak.
Bárdossyt ráadásul egyre jobban irritálta Werth azon törekvése, hogy saját elképzeléseit és
javaslatait mindenáron érvényre juttatva illetéktelenül beleavatkozzon a magyar kül- és
katonapolitika alakításába. Nem akart egy hasonló mérkőzést, amit külügyminiszterként látott még
Teleki alatt, s amelyben a vezérkarfőnök inkább felülkerekedett a miniszterelnökön, mint fordítva.
1021941. június 22-én kezdetét vette a német haderő hadüzenet nélküli támadása a Szovjetunió
ellen. Kérdéses, hogy valóban meglepetésszerű német offenzíváról volt-e szó, vagy a német
hadvezetés egyszerűen megelőzte a szovjetet. A Vörös Hadsereg diszlokációja és fegyverzete
mindenesetre ez utóbbira utal. A kérdés jelenleg még nem lezárt a nemzetközi
történelemtudományban. Olaszország és Románia még június 22-én hadat üzent a
Szovjetuniónak, a román csapatok aznap, az olaszok később bekapcsolódtak a támadásba.
Szlovákia 23-án, Finnország és Horvátország 25-én üzent hadat, majd küldött csapatokat. A
román és finn erők számottevőek voltak, a többi országé jelképes. A kocka elvettetett.
Bárdossy a német támadás után sem kapott külügyi vonalon értékelhető választ a német igények,
kérések felől. Hitler ugyanis nem akarta, hogy Magyarországnak újabb ígéreteket kelljen tennie a
háborúba való bekapcsolódásáért, ugyanakkor remélte, hogy mivel Románia részt vesz a
hadműveletekben, Magyarország előbb-utóbb – a második bécsi döntéssel visszacsatolt területek
megőrzése érdekében – saját jószántából csatlakozni fog. Mindenesetre a június 23-i
minisztertanácsi határozat alapján másnap megszakították a diplomáciai viszonyt a
Szovjetunióval, és a Honvédség lezárta a magyar–szovjet határt.
Magyarország hadba lépésére az alkalmat Kassa – máig nem teljesen tisztázott – bombázása
teremtette meg. 1941. június 26-án 1306 és 1308 között 3, hitelesen még nem igazolt típusú és
hovatartozású bombázó-repülőgép alacsonytámadásban 29 bombát oldott ki a város felett.
Délkeletről érkeztek, s északnyugat felé gyorsan el is hagyták a magyar légteret. A légitámadás
nyomán 32 személy vesztette életét, 82 sebesült meg, 2 laktanyában, a Postapalotában, 24
lakóházban, s az út- és közműhálózatban összesen 3 millió pengőre becsült veszteség
keletkezett. A nap folyamán nem csupán Kassa felett jelentek meg ellenséges repülőgépek,
hanem 3 szovjet vadászgép – igazoltan – 1210-kor Rahónál fedélzeti géppuskával támadást
intézett a Körösmező–Budapest között közlekedő gyorsvonat ellen. A szovjet kormány elhatárolta
magát a kassai incidenstől, ám elismerte felelősségét a gyorsvonat megtámadásáért, s elnézést
kért a történtekért.
Kassa bombázásáról különböző elméletek keletkeztek. Ezek többségében a szovjet, a román, a
szlovák, a bolgár, a jugoszláv, a német vagy a magyar (!) légierő gépeinek tulajdonították a
bombázást. A helyszínen talált anyagmaradványokat megörőkítő korabeli fotók alapján
valószínűsíthető, hogy a városra ledobott bombák FAB 100 (Fugasznaja Aviacionnaja Bomba,
repeszhatású romboló légibomba) típusúak lehettek. Ez a felfüggesztőrendszerek adott volta miatt
behatárolja az alkalmazható repülőgép-típusokat. Legvalószínűbb a szovjet gyártmányú SzB-2
bombázó, amelyet a Szovjetunión kívül Csehszlovákiában és Jugoszláviában rendszeresítettek.
Az utóbbi két állam azonban 1941 júniusában már nem létezett. A kassaihoz hasonló jellegű
bombatámadásokat június 22. után – elsősorban román és szlovák városok ellen – szovjet
repülőgépek végrehajtottak. Tudjuk, hogy június 26-án a szovjet légierőnek parancsa volt a
Szovjetunióval már hadiállapotban álló Szlovákia repülőtereinek támadására. Eperjesen szlovák
katonai repülőtér volt, Kassán magyar, s az egymáshoz közeli két város között húzódott az első
bécsi döntésben megvont határ. Azt is tudjuk, hogy a szovjet repülők olyan térképeket használtak,
amelyeken Csehszlovákia 1938 előtti határait látták, s akkor Koice még szlovákiai város volt. Ez
persze gondolati következtetés, cáfolhatatlan bizonyítékok nem támasztják alá. Talán a
történelemtudomány egyszer megoldja a kérdést, s lehet, hogy másképp.
A magyar politikai és katonai vezetés olyan információkat kapott, hogy a támadást szovjet gépek
hajtották végre, ám a diplomáciai kapcsolat Szovjetunióval történt megszakítása miatt a
Külügyminisztérium kérdést már nem intézett a szovjet kormányhoz. A döntést ezek után annak a
Horthy Miklósnak kellett meghoznia, aki Európa államfői közül (nem számítva a szovjet-orosz
állam ellen küzdő fehér-orosz, fehérorosz, ukrán stb. vezetőket) elsőként küzdött a bolsevizmus
ellen. A bombatámadás hírén felháborodott kormányzót nem sokáig kellett győzködni, elfogadta a
szovjet verziót. A kormányzói jogkörben foglalt alkotmányos jogával élve a felelős kormány és az
Országgyűlés utólagos hozzájárulásának kikérése mellett elrendelte a hadiállapot beálltának
kimondását a Szovjetunióval és a Honvédség határon túli harcba vetését. A kormány az államfői
döntést aznap délután jóváhagyta, ám két miniszter, Keresztes-Fischer Ferenc és Radocsay
László a belépés ellen foglalt állást, további kettő, Varga József és Bánffy Dániel csak feltételesen
támogatta, egy megtorló válaszcsapás erejéig. Bárdossy az ülésen elhallgatta Kristóffy József
moszkvai magyar követ sürgönyét Molotov szovjet külügyminiszter kijelentéséről, miszerint a
Szovjetuniónak nincsenek követelései Magyarországgal szemben, a trianoni békét sem írta alá, s
ha Magyarország semleges marad, akkor megértően fogadja a Romániával szembeni további
magyar területi igényeket. A kormányzói legfelsőbb elhatározás és a kormányhatározat birtokában
Bárdossy 1941. június 27-én az Országgyűlésben bejelentette, hogy az országot ért, nem
provokált támadás következtében beállott a hadiállapot (de nem történt hadüzenet-váltás) a
Szovjetunió és Magyarország között. A bejelentést tapssal és lelkesedéssel fogadták, ideértve az
ellenzéki szociáldemokratákat is.
A Honvédség jelképesnek induló, majd komoly hadműveletekbe torkolló részvétele a Szovjetunió
elleni német hadjáratban 1941. június 27-én vette kezdetét. A kassai bombázás megtorlásaként a
magyar légierő gépei három napig városokat támadtak Galíciában, így Nadwornát, Stanislaut és
Stryjt, egyidejűleg a Beszkidi-hágó előterében Oporzec–Lawoczne, a Toronyai-hágó kijáratánál
Viskov–Klause, a Tatár-hágó előtt Voronyenka–Vorochta–Jablonyica–Tatarov körzetét. A Honvéd
Vezérkar június 26-án mozgósította Kárpátalján állomásozó, s 22-én készültségbe helyezett
csapatait, majd 27-én a gyorshadtestet. 28-ától a 8. határvadászdandár az Uzsoki-, a Vereckei- és
a Beszkidi-hágóban, az 1. hegyidandár a Pantyr- és a Tatár-hágóban átlépte a szovjet határt, és
ún. harcfelderítő vállalkozásokat hajtott végre Galíciában. A részvételre (korabeli szóhasználatban
visszacsapásra) kijelölt seregtest Kárpát-csoport néven, 40 ezer fővel, Szombathelyi Ferenc
altábornagy, VIII. hadtestparancsnok vezetése alatt július 1-jén alakult meg. Kötelékébe tartozott a
VIII. hadtest 1031. hegyi- és a 8. határvadászdandára, továbbá a Miklós Béla vezérőrnagy
parancsnoksága alatt álló gyorshadtest az 1. és 2. gépkocsizódandárral, illetve 1. lovasdandárral.
A gyorshadtest 2. lovasdandárát nem osztották be a Kárpát-csoportba.
A német–lengyel háború tapasztalatai alapján 1940-ben felállított gyorshadtest a Honvédség nem
gyalogos seregtesteit és csapattesteit összefogó kötelék volt. Fegyverzet és a felszerelés
tekintetében elmaradt a hasonló német alakulatoktól, de magyar viszonylatban modernnek és jól
felszereltnek számított. Mozgékonyságát gépkocsizó lövész, huszár, kerékpáros és harckocsi
alosztályai biztosították. 1941 második felére azonban fegyverzetének egy része elavult, így az
Ansaldo kis- és a Toldi könnyű harckocsik, s a lovas és a gépesített kötelékek együttműködése
sem volt tökéletes.
A Kárpát-csoport július 1-jén a német Dél Hadseregcsoport 17. hadseregének kötelékében az
Északkeleti-Kárpátok hágóiból kitörve támadást indított Galíciában. Delatyn, Kolomea, Stanislau
térségén át a Dnyeszter irányába tört előre. A szovjet csapatok visszavonultak, a német Közép és
Dél Hadseregcsoport előretörése nyomán Galíciában egyre mélyülő zsák alakult ki, amelyet ki
kellett üríteniük, ha nem akartak bekerítésbe kerülni. A magyar gépkocsizó lövész alakulatok július
6-án Zalesczyknél elérték a folyót. A 2. gépkocsizódandár átkelt a Dnyeszteren, s 10-ére birtokba
vette Kamienec-Podolszkot. A zöm 8-án érte utol őket a jobb parton. Július 9-én a Kárpát-csoport
parancsnoksága az 1. hegyidandárral és a 8. határvadászdandárral Galíciában Magyar Megszálló
Erőkké alakult át, a gyorshadtest a Dél Hadseregcsoport közvetlen alárendeltségébe lépett.
A magyar gépkocsizó és lovas seregtesteket elsősorban harcfelderítésre és átkaroló
hadműveletek szárnybiztosítására alkalmazták. A német hadvezetés a Dnyesztertől nyugatra
harcoló szovjet erők bekerítését tervezte. A német 1. páncéloscsoport azonban Kijev előtt elakadt,
és csak délkeleti irányban jutott előre, s a déli irányból támadó német 11. és román 3. és 4.
hadsereg előretörése sem volt folyamatos. A szovjet Délnyugati Hadseregcsoport bekerítése ezért
Vinnyica térsége helyett keletebbre valósult meg. Az arcból támadó német 17. hadsereg július 16.
és 18. között áttörte az 1939 előtti lengyel–szovjet határon kiépített, részben már leszerelt
erődrendszert, az ún. Sztálin-vonalat. A 17. hadsereg parancsnoksága az így keletkezett réseken
át törekedett minél több seregtest előrevetésére. A gyorshadtest a 17. hadsereg déli szárnyán
elérte a Déli-Bug folyót, a csaknem odáig jutott és ott bekerített német 101. gyaloghadosztály az 1.
gépkocsizódandár előrenyomulásának köszönhetően menekült meg a felmorzsolástól. A 2.
gépkocsizódandár erős szovjet ellenlökéseket hárított el Sargorodnál, majd Sipkovnál.
Ezt követően Transznyisztrián át délnyugat felé Pervomajszkig tört előre, ahol az addigi
legerősebb ellenállásba ütközött. Augusztus első felében, a szovjet Délnyugati Hadseregcsoport
bekerítésénél az umanyi csata során az 1. lovasdandárnak döntő szerepe volt a golovanevszki
szovjet kitörés elhárításában. 9-én a gyorshadtest a Dél Hadseregcsoport közvetlen
alárendeltségéből átkerült a német 1. páncéloscsoportéba. A Déli-Bug és az Ingul folyók között
előretörve Nyikolajevig, megakadályozta a német és román seregtestek által délkelet felé szorított
szovjet csapatok Déli-Bugon át való kitörését. A gyorshadtest, amely ezen ütközetben vett részt
első ízben teljes állományával, német seregtestekkel közösen augusztus 16-ára foglalta el a
várost. A leromlott felszerelésű és fegyverzetű gyorshadtest a nyikolajevi csata után augusztus
második felétől a Harkov felé előretörő csoportosítás déli szárnyának biztosítására több héten át a
Dnyeper Dnyepropetrovszk–Zaporozsje közötti 55 km-es szakaszát tartotta. Eredményes
folyóvédelmén múlott az észak felé, Harkov irányába folytatott átkaroló hadművelet sikerén túl a
déli irányban, az Azovi-tenger felé történő előrenyomulás sikere is. Ezt követően az 1. és 2.
gépkocsizó dandár a német 17. hadsereg kötelékében Izjum irányában előretörve a Donyecig
jutott el. A folyót elérve az alaposan leharcolt seregtest számára véget értek a hadműveletek.
A magyar seregtestek október 10-től 1942 januárjának elejéig fokozatosan hazatértek. A
hadműveletek alatt a gyorshadtest 2200 km mélyen nyomult be a Szovjetunióba, 3730 főnyi
veszteséget (hősi halott, eltűnt, sebesült) szenvedett, további 830 fő súlyosan megbetegedett.
Ansaldo kisharckocsijai 100%-ban, Toldi könnyű harckocsijai 80%-ban megsemmisültek.
Elvesztett összesen 1200 páncélost és gépjárművet, valamint 28 löveget. Kiképzési
hiányosságaik, harcokban való járatlanságuk, szervezési, fegyverzeti, felszerelésbeli
fogyatékosságaik ellenére a magyar katonák teljesítették feladataikat, s gyakori váltással sok
tényleges állományú tiszt szerzett harctéri tapasztalatokat.
A Honvéd Légierő július 7-től a gyorshadtest harcait támogatta, illetve oltalmazta azt a levegőből.
Gyakori váltásokkal sok repülőszázad szerzett harctéri tapasztalatot, a legtöbb bevetést az 1. és
III. közelfelderítő-század, az 1/3. vadászszázad, a vegyes bombázószázad és a szállítórepülő-
század teljesítette. A földi csapatok előretörése nyomán a magyar repülőerők Annopol, Bar,
Bersagy, Dnyepropetrovszk, Golubovka, Jezierzany, Kazanka, Kolomea, Krivoj Rog, Lozovaja és
Szutyiszki repülőterére települtek előre. A repülőcsoport 1941-ben Ukrajnában 1454 harci bevetés
során 2192 órát töltött levegőben, 217 t bombát dobott le, s 30 repülőgépet lőtt le. Vesztesége 21
tiszt és 17 fő legénység volt, megsebesült 10 tiszt és 18 fő legénység. Az elvesztett 25 felderítő-,
14 vadász-, 11 bombázó-, 5 futár- és 1 szállítórepülőgép közül 21 eltűnt vagy megsemmisült, a
többi megsérült. A repülőerők november végére hazatelepültek.
Három hónappal a hadműveletekbe történt bekapcsolódás után váltásra került sor a Honvéd
Vezérkar élén. Ennek oka elsődlegesen a politikai és katonai vezetés között feszülő ellentét volt.
Werth Henrik vezérkarfőnök továbbra is a mind aktívabb katonai részvételt sürgette, míg Bárdossy
László miniszterelnök a limitált részvétel szükségszerűsége mellett érvelt. Bárdossy mögé
sorakozott a kormánytagok többsége is, ráadásul – az egyre keményebb szovjet ellenállást
tapasztalva – egyre több katonai vezető vélekedett úgy, hogy a német tervek már nem
teljesíthetők, elhúzódó háborúra kell számítani, amelyben Magyarország legfőbb feladata
megőrizni erejét a fegyverszünet vagy a békekötés utánra, nehogy megismétlődhessék az
1041918–1919-es összeomlás. A magyar csapatok keleti hadszíntérről való kivonását is
felvetették, s azt a gyorshadtest leromlott állapota mellett a dél-erdélyi román
csapatösszevonásokkal indokolták. E koncepció egyik legfőbb képviselője Szombathelyi Ferenc
altábornagy volt, a VIII. hadtest és a Kárpát-csoport parancsnoka. 1941. szeptember 6-án a
kormányzó őt nevezte ki a Honvéd Vezérkar főnökévé. Werth bukásában szerepet játszott
augusztus 19-i harmadik memoranduma is, amelyben újabb seregtestek frontra küldését sürgette.
Március–április fordulóján a vezérkarfőnök “győzte le” a miniszterelnököt, augusztus–szeptember
fordulóján ez fordítva történt.
Horthy, Bárdossy és Szombathelyi 1941. szeptember 9-10. között Hitler főhadiszállásán tett
látogatásuk során már az új koncepciót képviselték. Képesek voltak elérni, hogy a Führer
beleegyezzen a gyorshadtest hazahozatalába, ám a magyar katonai részvétel jelképessé
korlátozása nem sikerült. Bele kellett egyezniük, hogy novembertől négy békeállományú
gyalogdandárt biztosító feladatok ellátására kivezényeljenek a megszállt Ukrajnába, s ott azok
német alérendeltségbe lépjenek.
Mint láttuk, 1941. július 8-ától az első megszálló seregtestek és csapattestek a Kárpát-csoport
kötelékébe tartoztak (1. hegyidandár, 8. határvadászdandár, 15., 16., IX. kerékpáros-zászlóalj,
106., 107., 108. hadtápzászlóalj), amelyek 1941 végén történt hazaszállításukig tartózkodtak a
Dnyeszteren túlra átnyúló megszállt területeken. Az augusztus 15-től a német Dél
Hadseregcsoport közvetlen alárendeltségébe tartozó Kárpát-csoport törzsszállását Kolemeán,
szeptember 13-ától Vinnyicán rendezték be. Parancsnokságát Szombathelyi Ferenc altábornagy
szeptember 6-án Farkas Ferenc vezérőrnagynak adta át. Az október 1-jén kinevezett Olgyai
Károly vezérőrnagy már a változás jegyében vette át a beosztást. 6-án Vinnyicán a német Korück
Ukraine (Kommandant des rückwrtigen Armeegebietes, a hadsereg mögöttes hadműveleti
területének parancsnoka) alárendeltségében a szeptember 10-i megegyezés értelmében kivonuló
megszálló seregtestek vezetésére Olgyai megalakította a Magyar Megszálló Csoport
Parancsnokságot. Az 1942. január 17-től Kijevbe előretelepült irányító szerv az 1942 januárjáig
megszálló seregtestként kiszállított 102., 105., 108., 111., 121., 124. gyalogdandár felett vette át a
vezetést. 1942-ben még több csapattest, így a II., VII. kerékpáros-zászlóalj, a II., III.
utászzászlóalj, a 102. vasútépítő-zászlóalj, néhány tábori és légvédelmi tüzérüteg, valamint a VI.
bakteriológiai állomás került a hozzávetőleg 40 ezer fős magyar megszálló erők kötelékébe.
A Vezérkar ezen alakulatok összeállításakor egyenletesen vont el katonát, fegyverzetet és
felszerelést valamennyi hadtesttől, hogy a hátországban maradó seregtestek harcértéke ne
csökkenjen számottevően. A megszálló feladatok ellátásához nem feltétlen szükséges
fegyvernemek és csapatnemek – akkor – nem kerültek hadrendjükbe. Személyi állományuk
nagyobb részben idősebb korosztálybeli vagy nemzetiségi legénységből állt. 1941. október elején
a 121. és 124. gyalogdandár került ki a Dnyepertől nyugatra fekvő területekre. Október–november
fordulóján a folyótól keletre foglalta el ún. felelősségi körzetét a 105. és 108. gyalogdandár. 1941.
november 12-én – német követelésre – két újabb gyalogdandárt (102., 111.) Ukrajnába
vezényeltek. A Moszkvánál december 5-én megindított szovjet ellentámadás elhárítása oly
mértékben lekötötte a vasútvonalak kapacitását, hogy további magyar alakulatok kiszállítását –
egyelőre – leállították.
A megszálló alakulatok eredeti feladata a szállítási útvonalak, a vasutak, a hidak, a fontos
objektumok biztosítása és a katonai közigazgatási feladatok ellátása volt. Ezt 1941 decemberének
közepéig minden különösebb zavaró körülmény nélkül látták el. A szovjet ellentámadás
megindításával egyidejűleg azonban a megszállt területeken megnőtt a partizánok aktivitása. A
102., 105. és 108. gyalogdandár súlyos harcokba bonyolódott a partizáncsoportokkal a Brjanszki-
erdők területén. Noha a Honvéd Vezérkar főnökének kérésére Wilhelm Keitel tábornagy, a német
véderő főparancsnoksága (Oberkommando der Wehrmacht, OKW) főnöke ígéretet tett arra, hogy
a magyar megszálló csapatokat nem alkalmazzák reguláris szovjet erők ellen, az egyes német
parancsnokságok – hadműveleti szükséghelyzetben – harcoló alakulatokként is bevetették azokat.
Ennek során öt német parancsnokság alárendeltségében láttak el harci feladatokat. A 108.
gyalogdandárt 1942. január 2-ától közvetlenül a Dél Hadseregcsoport parancsnokságának
rendelték alá, majd a január 18-i izjumi szovjet betörés miatt előrevonták Harkov körzetébe a
német 6. hadsereg védőállásai mögé. Március 16-25. között a Smijev–Taranovka területén
keletkezett résben nagy veszteségek árán visszafoglalta az eredeti német állásokat. Május 27-éig
vett részt a Harkov környéki összecsapásokban. 1942 elején a 102. gyalogdandárt a német 2.
hadsereghez Belgorod–Obojan körzetébe, a II. kerékpáros-zászlóaljat a 17. hadsereghez
Pavlovgrádra irányították.
A 102., 105. és 108. gyalogdandár előrevonása miatt a megszálló alakulatok alkalmazási körzete
megnövekedett, ami szükségessé tette irányításuk megosztását. 1942. február 5-től a Magyar
Megszálló Csoport Parancsnokság kettévált. A Keleti Megszálló Csoport Parancsnoksága alá a
Dnyepertől keletre a 102., 105. és 108. gyalogdandár (1942. február 17-től könnyűhadosztály), a
Nyugati Megszálló Csoport Parancsnoksága alá a folyótól nyugatra a 121. és a 124. tartozott. A
102. és 105. a Kijev–Kurszk vasútvonal mentén és a Brjanszki-erdőkben került alkalmazásra
partizánerők ellen, a 121. és 124. Proszkurov–Berdicsev térségében. A Csimelj, Szeregyina Buda,
Putyivl, Glukov körzetében indított vállalkozásokba bekapcsolódtak a magyar 2. hadsereg
kiérkező alakulatai is. A Keleti Megszálló Csoport parancsnoka 1942. május 26-ig Olgyai Károly
vezérőrnagy maradt, őt Bogányi Károly altábornagy, majd augusztus 11-én (1943. június 23-ig)
Bakay Szilárd altábornagy váltotta. A Nyugati Megszálló Csoportot február 9-től Sziklay György
vezérőrnagy vezette, majd október 15-től 1943. május 1-jéig Széchy Imre vezérőrnagy.
A megszálló erők alkalmazási körzete 1942 májusától 1943 márciusáig nem változott lényegesen,
de hadrendjük októberben módosult. A békeszervezés szerint azonos gyalogezredbe tartozó
csapatrészeket egy kötelékbe vonták össze. Német követelésre 1943. január 5-30. között
kiszállították az 1. és a 201., április 30. és május 15. között 105a 18. és a 25. könnyűhadosztályt,
az utóbbiakat már az arcvonalból kivont 2. hadsereg maradványainak ellenértékeként. 1943
márciusában a 105. és a 108. könnyűhadosztály, amelyet a német Közép Hadseregcsoport
parancsnoksága a német 2. páncéloshadsereg és 2. hadsereg között betört szovjet harckocsi- és
gépesített csapatok ellen vetett be, súlyos veszteségeket szenvedett. A Brjanszki-erdők, majd
Novgorod Szeverszkij körzetében alkalmazott, leharcolt 108. könnyűhadosztályt nyáron a
Kurszktól délnyugatra lévő Szeregyina Buda körzetébe irányították, az utánpótlási vonalak
biztosítására.
A honvédcsapatok jelenlétét a keleti hadszíntéren, illetve az Antikomintern Paktum öt évvel történő
meghosszabbításának 1941. november 25-i szentesítését Londonból úgy tekintették, mint
egyértelmű elkötelezettséget a Tengelyhatalmak mellett. 29-én a brit kormány ultimátumot intézett
a magyarhoz, hogy haladéktalanul vonja ki csapatait a Szovjetunió területéről. Bárdossy a
Képviselőházban 2 nappal később számolt be az ultimátumról. December 6-án éjjel az USA
budapesti követe átadta Bárdossynak azt a brit jegyzéket, amely bejelentette, hogy a hadiállapot
éjfél után beáll. 7-én és 8-án Új-Zéland, Kanada, Ausztrália és Dél-Afrika brit domíniumok is hadat
üzentek Magyarországnak.
A brit kormányzat, noha tisztában volt a versailles-i békerendszer igazságtalan voltával, óvatos
magatartást tanúsított a magyar revízió kérdésében. A müncheni egyezmény záradékában még
hozzájárult ahhoz, hogy újabb négyhatalmi konferenciát írjanak elő a kétoldalú magyar–
csehszlovák tárgyalások kudarca esetére, és előre elfogadta a Tengelyhatalmak
döntőbíráskodását. Az ily módon létrejött első bécsi döntést nem kérdőjelezte meg. Kárpátalja
visszacsatolását is elfogadta hallgatólagosan, mivel úgy vélte, az ennek nyomán helyreálló
magyar–lengyel határ előmozdíthatja a német terjeszkedést ellensúlyozó Róma–Belgrád–
Budapest–Varsó horizontális tengely kialakítását. Ezzel párhuzamosan azonban Orme Sargent, a
brit Külügyminisztérium politikai osztályának vezetője figyelmeztette Barcza György londoni
magyar követet: a brit megítélés szempontjából nem lényegtelen, hogy Magyarország átengedi-e
területén a német csapatokat egy harmadik ország ellen vagy sem. A Teleki-kormány
semlegességi politikája Londonban kedvező visszhangra talált. A brit kormány segítette a magyar
önkéntesek és a magyar hadianyag Finnországba juttatását. A második bécsi döntést London
nyilvánosan nem fogadta el, s nem volt hajlandó bármilyen ígéret tételére sem a további magyar
revízióval kapcsolatban. Bizalmas úton azonban még a Háromhatalmi Egyezményhez való
magyar csatlakozás után is kifejezésre juttatta, hogy a magyar–brit kapcsolatokat továbbra is a
Németországgal szemben tanúsított magyar magatartás határozza meg, hogy Bene emigráns
kormányának brit elismerése “Csehszlovákia szuverenitására, nem pedig annak ... jövőbeni
határaira” vonatkozik, s hogy a brit vezetés nem kívánja még egyszer elkövetni a trianoni hibát.
Nehezményezte a német csapatok átengedését Románia irányába, de kifejezte reményét, hogy
nem következik be az, ami Romániában, s “ami Magyarországot katasztrófába döntené”.
Üdvözölte a magyar–jugoszláv örök barátsági szerződést, ám Magyarország belépése a
Jugoszlávia elleni háborúba már brit ellenlépéseket vont maga után, a keleti hadjáratba való
bekapcsolódás pedig kiváltotta a brit hadüzenetet.
Az Amerikai Egyesült Államok kormányzata kevesebb figyelmet szentelt Magyarországnak, mint a
brit. Tudatában volt, hogy az ország a német hatalmi övezetbe tartozik, s tanácsokkal,
figyelmeztetésekkel igyekezett mérsékelni a német követelések teljesítésének mértékét.
Washingtonban igen kedvezőtlen visszhangot váltott ki Magyarország bekapcsolódása a balkáni
hadműveletbe, majd a Szovjetunió elleni támadásba. 1941. december elején, az USA elleni japán
támadás másnapján Sumner Welles külügyminiszter-helyettes kijelentette, hogy ha Magyarország
csatlakozik egy olyan ország elleni hadműveletekhez, amelynek védelmét az USA saját érdekéből
fontosnak tekinti, akkor megszakítják a diplomáciai viszonyt. Noha még ez sem a hadiállapottal
való fenyegetést jelentette, december 12-én Bárdossy hadat üzent az USA-nak. Az amerikai
kormány nem fogadta el a hadiállapot beálltát, a magyar jegyzéket német nyomásra tett lépésnek
tekintette.
Az USA fő ellenfelével, a Japán Császársággal a Magyar Királyság először 1938 őszén kötött
érdemi nemzetközi egyezményt. A magyar–japán barátsági és szellemi (a tudomány, az irodalom,
a művészetek, a film, a rádió és a sport területén) együttműködési megállapodást november 15-én
írta alá Budapesten gróf Teleki Pál miniszterelnök és Hajime Matsumiya japán követ. Az 1941.
december 7-i Pearl Harbor elleni japán támadás után, mikor Németország és Olaszország hadat
üzent az USA-nak, december 11-én Bárdossy rendkívüli minisztertanácsot hívott össze, ahol
szolidaritási nyilatkozatot tettek Japán mellett. Ekkor került szóba – a Háromhatalmi Egyezményre
hivatkozva – a magyar–amerikai viszony további alakításának kérdése is. Bárdossy két
lehetőséget látott: a diplomáciai kapcsolatok megszakítását vagy a hadüzenetet. Néhányan,
közöttük Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter ellenezték a hadüzenetet. Bárdossy azt
válaszolta, olyan formulát kell választani, amely rugalmas és alkalmas bármilyen eshetőségre:
nem mondják ki a hadüzenetet, de úgy is értelmezhető, hogy az is benne foglaltatik. Még aznap
este hívatta az USA budapesti követét, Herbert C. Pellt, ismertette vele a szolidaritási
nyilatkozatot, s Pell kérdésére, hogy “ez a háborút jelenti”, nemmel válaszolt. Német és olasz
nyomásra azonban 12-én a minisztertanács jóváhagyása nélkül közölte Pell-lel, hogy az előző
napi nyilatkozat mégis a hadiállapotot jelenti, s este jegyzékben jelezte az USA követségének: “…
az USA, másfelől a Nagynémet Birodalom, Olaszország és Japán között fennálló háborús
állapotot Magyarországgal szemben is fennállónak tekinti”.
1942 márciusában az amerikai Külügyminisztérium svájci közvetítéssel elküldött üzenetében
felszólította a magyar és a román kormányt, hogy szüntesse be részvételét a háborúban,
ellenkező esetben számolnia kell az amerikai hadüzenettel. A Kállay-kormány április 17-i
válaszában még elvi ígéretre sem volt hajlandó, s a “bolsevizmus elleni védelmi háborúra”
hivatkozott. Az USA ezt követően is csak 1942. július 5-én, kifejezett szovjet kérésre üzent hadat
Magyarországnak. Az ezt követő első magyar–amerikai kapcsolatfelvételre 1943 júliusában
Svájcban került sor. Az amerikai vezetés tudott a szeptember 9-i 106előzetes magyar–brit
fegyverszüneti megállapodásról, s sürgette annak magyar részről történő végrehajtását.
December 11-én hivatalosan is felszólította Magyarországot a háború beszüntetésére. 1944
márciusának elején hivatalos missziót küldött Budapestre.
A német megszállás után, március 22-én áttekintették a Magyarországgal kapcsolatos amerikai
politikát. A fő célt továbbra is abban jelölték meg, hogy az országot leválasszák a német
szövetségi rendszerről. Ezt részben politikai, részben katonai eszközökkel – így bombázásokkal –
kívánták elérni. Roosevelt elnök időközben elfogadta a brit javaslatot, hogy a kisebb államok
esetében tekintsenek el a feltétel nélküli megadás Casablancában elfogadott elvétől. A
Magyarország felé irányuló amerikai propagandában egyre nagyobb hangsúlyt nyert a
szabotázscselekményekre való buzdítás. Augusztustól, a román átállástól az amerikai kormány
nyilvánvalóvá tette, hogy nem hajlandó különbékére a Szovjetunió megkerülésével. Október elején
beleegyezett, hogy a fegyverszüneti tárgyalásokra Moszkvában kerüljön sor, s felhatalmazta
moszkvai nagykövetét a részvételre. Ezzel egyidejűleg elismerte a szovjet elsőbbséget
Magyarország vonatkozásában.
A háború sűrejében
1941-ben Magyarország – a kassai bombázással együtt is – önként csatlakozott a keleti
hadjárathoz. 1942-től azonban a nagyobb arányú bekapcsolódás már Hitler határozott kérésére –
talán már csekély nyomására – történt. A Barbarossa-terv meghiúsult, a szovjet hadsereg a várt
katonai összeomlás helyett 1941–1942 telén szovjet ellentámadást indított, és mintegy 200 km-rel
hátravetette a németeket, ami arra késztette a német hadvezetést, hogy 1942-ben nagyobb
arányban vegye igénybe szövetségeseinek katonai erejét. Kétségbe még nem esett senki, az
1914–1918 közötti periódusban is előfordult ilyesmi, 1917 végére mégis sikerült győzelmet aratni
a keleti hadszíntéren. Az OKH 1942 folyamán a Blau-hadművelet fedőnevű hadjáratban tervezte
mindazt megvalósítani, amit 1941-ben nem sikerült, s még a következő tél beállta előtt szerette
volna térdre kényszeríteni a Szovjetuniót. Az offenzívát az arcvonal déli szárnyán kívánta
megindítani, hogy – részben függetlenül a folytatástól – minél gyorsabban rátehesse kezét a déli
olajmezőkre.
Az 1942. január 6-9. között Budapesten tárgyaló Ribbentrop német külügyminiszter a teljes
magyar haderő bevetését kérte. A magyar vezetés kifejezte hajlandóságát nagyobb erők
kivezénylésére a keleti hadszíntérre, ám nem akart mindent feláldozni egy biztosnak már nem
tekintett eredmény elérése érdekében. Még nem gondolt szovjet háborús győzelemre, de már
látta az elhúzódó háború veszélyét – az 1914–1917 között történtek megismétlődését várta.
Féltette a visszacsatolt területeket, s nem adta fel a további revíziót. E téren pontosan nem
körvonalazott német retorziótól is tartott, így nem zárkózott el a német kérés elől, csupán a
követelések mérséklésére törekedett. Január 20-22. között Keitel tábornagy, az OKW főnöke járt a
magyar fővárosban. Ő a Honvédség felét kérte, s harmadát kapta. Az 1942. január 22-én
született, írásba nem foglalt megállapodás szerint 2. hadsereg-parancsnokság alárendeltségében
kilenc gyalog-, egy páncélosdandárnak és egy repülő köteléknek kellett részt vennie az 1942. évi
hadjáratban. A kiküldendő hadsereg várható alkalmazását, annak területi- és időhatárait, illetve
veszteségeinek pótlását nem tisztázták, ám Keitel szóbeli ígéretet tett a hiányzó nehézfegyverzet
és felszerelés biztosítására kint a hadműveleti területen. E tisztázatlanságból (is) fakadt, hogy a
hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes cselekvési lehetőségei a hadszíntéren
behatároltak voltak, tevékenysége gyakorlatilag a harcvezetésre korlátozódott, hadműveleti
kérdésekben minden esetben az elöljáró német parancsnokságok döntései voltak mérvadóak.
Noha a Honvédség hadrendjében három hadsereg-parancsnokság (1., 2., 3.) szerepelt, a kivonuló
2. alárendeltségébe nem eredeti seregtestei kerültek. A részleges mozgósítás az ország teljes
területét érintette. A minisztertanácsot január 26-i határozatában az vezérelte, hogy a 2. hadsereg
személyi állományának összeállítása egyenlően terhelje mind a kilenc honvéd kerületet, s minél
kisebb mértékben érintse a katonai szempontból legértékesebb, legjobban kiképzett
korosztályokat és csoportokat. A kijelölt szombathelyi III., pécsi IV. és miskolci VII.
hadtestparancsnokság csak két-két saját könnyűhadosztályát mozgósíthatta, a harmadikat más
hadtest kötelékéből vette át. A 207 ezer fős hadsereg szervezése februárban kezdődött. A
gondosan válogatott sorállomány nem haladhatta meg a Honvédség sorállományának 20%-át, a
mozgósított alakulatok tartalékállományuk felét vehették igénybe, s a fennmaradó hányadot 30-45
év közötti póttartalékosok tették ki. A nemzetiségek (főleg románok) aránya 20%, a
munkaszolgálatra kötelezett zsidóké és a nyilvántartott baloldaliaké 10% volt. A mozgósításra az
egyes seregtestek kiszállítási sorrendjének megfelelően február 24-től került sor, amit a vasúti
kapacitás határozott meg. A hadműveleti területen hat hetet szántak a kiképzésére és
összekovácsolásra.
A kivezényelt 2. hadsereget – magyar viszonylatban – a lehető legjobban szerelték fel. Mindent
egyenlő arányban 107vontak el a kilenc hadtesttől: a rendelkezésre álló készletek csaknem felét.
Keitel ígérete – a fegyverzet és a felszerelés kiegészítésére – azonban csak részben, főleg
zsákmányanyagok átadása révén realizálódott. Ezzel a magyar királyi Honvédség akkor
legkorszerűbben, legjobban felszerelt hadseregét küldték ki a keleti hadszíntérre egyfelől (az
elhúzódó háború már felidéződő rémképe ellenére) győzni, pontosabban részt venni a közös
győzelemben, másfelől a magyar politikai és katonai vezetésben élt a remény, hogy a
gyorshadtesthez hasonlóan viszonylag hamar leváltják. A 2. hadsereg tragikus sorsát – számos
bizonytalansági tényező, köztük a német hadsereg Moszkva előtti megállítása ellenére – 1942
tavaszán még nem lehetett előre megjósolni.
A tárgyalások még a Bárdossy-kormány idején folytak, ám a magyar csapatok bekapcsolódására
az 1942. évi hadjáratba már a Kállay-kormány működése alatt került sor. A politikai vezetés
konzervatív csoportjai (az elsősorban Bethlen körül tömörülő arisztokrata-nagybirtokos, illetve
ipari- és banktőkés körök) 1942 tavaszára megelégelték Bárdossy németeknek tett engedményeit,
s egyre veszélyesebbnek tarották mindinkább jobbra tolódó belpolitikáját. Az államfő szintén
elvesztette bizalmát a kormányfőben, részben a fenti okokból, részben mivel nem támogatta teljes
meggyőződéssel a kormányzóhelyettesről szóló törvényjavaslatot. Nem tartotta alkalmasnak,
hogy egy magyar miniszterelnöktől elvárható eréllyel ellenszegüljön az újabb német
követeléseknek, így nyomást gyakorolt rá, hogy távozzon. A kormányzóval szembeni
konfrontálódást nem vállaló Bárdossy 1942. március 7-én egészségi állapotára való hivatkozással
beadta lemondását.
A Bethlen-csoport az angolszász hatalmak felé kapcsolatot teremtő (felújító) külpolitika óvatos
alakítására alkalmas, az elhúzódó háború folytán esetleg megváltozó külpolitikai körülmények
között Magyarország Közép-Európában elfoglalt helyzetének átmentésére kész, s ehhez a belső
erők megszervezésére képes, tekintélyes politikust szeretett volna látni a kormányfői székben, aki
alkalmas a módosított politika Berlinnel történő elfogadtatására is. E bonyolult és nehéz feladatra
dr. Kállay Miklóst javasolták a kormányzónak, aki éleslátását, belpolitikai tapasztalatait és
kompromisszumkészségét tekintve megfelelt az elvárásoknak, ám Hitler szemében félig-meddig
ellenzékinek számított. Nem véletlen, hogy kinevezését követően csak egy évvel fogadta első
ízben. Úgy vélték, hogy Kállayt a katonai vezetésben változásokat ígérő Szombathelyi Ferenc
vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke támogatja majd. Ugyanez vezetett Bartha Károly
honvédelmi miniszter őszi felváltására Nagy Vilmos szolgálaton kívüli vezérezredessel.
Nem sokkal a kormányváltást megelőzően a már idősödő államfő mellé olyan helyettest állítottak,
aki a megváltozott háborús helyzetben bármikor energikusan léphet fel, s akinek személye
biztosíték arra, hogy adott esetben az utódlás alkotmányos és zökkenőmentes lehessen. Horthy
Istvánt, a kormányzó idősebb fiát 1942. február 19-én az Országgyűlés két házának együttes
ülésén választották kormányzóhelyettessé, miután törvény született e méltóság létrehozásáról.
Felmerült (ma még nem tisztázott módon) Ravasz László dunamelléki református püspök, zsinati
elnök, a Református Egyház legtekintélyesebb vezetője közreműködésével egy református
nemzeti dinasztia alapításának terve is. Horthy István megválasztása, éppen a Horthy-dinasztia
megalapításának veszélyétől tartó katolikus klérus, a legitimisták és a szélsőjobboldal heves
tiltakozását váltotta ki. Fél évvel később, 1942. augusztus 20-án, a Don menti hídfőcsaták idején
az 1. vadászrepülő-osztály kötelékében frontszolgálatot vállalt Horthy István tartalékos főhadnagy
Ilovszkoje térségében hősi halált halt. Halálával a mérsékelt politikusok csoportja jelentős
támaszát vesztette el, s a királyválasztás kérdése is lassan lekerült a napirendről.
A Kállay-kormány 1942. március 9-én lépett hivatalba. Tagjai: Keresztes-Fischer Ferenc belügy-,
Bartha Károly vezérezredes (1942. szeptember 24-től Nagy Vilmos vezérezredes, 1943. június 12-
től Csatay Lajos vezérezredes) honvédelmi, Reményi-Schneller Lajos pénzügy-, báró Bánffy
Dániel földművelésügyi, Radocsay László igazságügyi, Hóman Bálint (1942. július 3-tól Szinyei
Merse Jenő) vallás- és közoktatásügyi, Varga József kereskedelem- és közlekedésügyi, egyben
iparügyi miniszter. A külügyi tárcát közel másfél évig a miniszterelnök, 1943. július 24-től Ghyczy
Jenő vezette. 1943. március 29-től két tárca kettéválásával Varga József kivált a kormányból, a
kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter Zsindely Ferenc, az iparügyi Bornemissza Géza lett.
Új tagként került be 1942. április 17-től Lukács Béla tárca nélküli hadigondozási és Antal István
tárca nélküli nemzetvédelmi és propagandaminiszter, továbbá 1942. június 30. és október 19.
között Lossonczy István, majd Szász Lajos tárca nélküli közellátási miniszter.
Kállay kinevezésekor azt a feladatot kapta a kormányzótól, hogy keresse meg a háborúból való
fokozatos kiválás lehetőségeit, s ne küldjön (a már megígért kontingensen túl) több harcoló
alakulatot a frontra. Súlyos teherként nehezedett rá az egyre feszültebbé váló magyar–román
viszony, Bukarest mind nyíltabban hangoztatta igényét az első bécsi döntéssel visszatért
területekre. Ez arra késztette, hogy erőinek nagy részét a háború végjátékában elkerülhetetlennek
látszó magyar–román fegyveres konfliktusra tartalékolja. Céljai között szerepelt a Honvédség
fejlesztése és a határok védelmére való összpontosítása. Noha kezdetben a közbiztonsági
szervek intézkedéseket foganatosítottak az ún. függetlenségi mozgalom felszámolására, a
kormány 1942 őszétől megkezdte a béketapogatódzásokat (lásd lejjeb). Miután a német vezetés
ezekről tudomást szerzett, Hitler Kállay leváltását követelte a kormányzótól, aki azonban erre nem
volt hajlandó. Kállay viszont, akit a németek diplomáciai bojkott alá helyeztek, rákényszerült a
külügyi tárca átadására.
A magyar–német viszony megromlása az 1943. április 16-17-i első klessheimi tárgyalásokon vált
tapinthatóvá. A kormányzót Kállay is elkísérte. Horthy azt kívánta képviselni, hogy Magyarország
fenntartás nélkül támogatja a Tengely Szovjetunió elleni “keresztes háborúját”, külpolitikai célja a
teljes területi revízió és a történelmi határok békés biztosítása, ám képtelen további katonai
kötelezettségek vállalására (ekkor a Honvédség már túl volt a doni katasztrófán). A
csúcstalálkozón azonban, ahol jelen volt Ribbentrop német miniszter is, Hitler az első percekben
108magához ragadva a kezdeményezést, rövid történelmi és politikai eszmefuttatás után durva
támadást intézett a magyar vezetés ellen. Vádjai szerint Kállay nem hisz a Tengelyhatalmak
győzelmében, ezért defetista külpolitikát folytat (név szerint említette az angolokkal és
amerikaiakkal kapcsolatot teremtő magyar küldötteket, köztük Szent-Györgyi Albertet és Frey
Andrást), s így meneszteni kell Magyarország elszabotálja a zsidókérdés “megoldását” (ez is igaz
volt) s a román hadsereggel ellentétben a magyar nem állt helyt a Donnál. Ez utóbbi különösen
érzékenyen érintette a magyar vezetőket, hiszen – azon túl, hogy pont a románokkal hasonlították
össze és nem éppen kedvezően – a román 3. és 4. hadsereg sokkal gyorsabban omlott össze és
özönlött hátra a szovjet csapatok támadásakor, mint a 2. magyar. Horthy visszautasítva a vádakat,
védelmébe vette a magyar katonákat, a külpolitikai irányvonalat, a zsidókérdés addigi kezelését,
és elutasította a Hitler által megfogalmazott követelések nagyobb részét, köztük Kállay leváltását.
Mintegy ellenértékként, s hogy ne bosszantsa fel végzetesen Hitlert, beleegyezett az SS-toborzás
folytatásába az országban, az addigiaktól eltérően még a Honvédség soraiból is azzal, hogy a
jelentkezők elveszítik magyar állampolgárságukat, s családjaikat Németországba lehet
kitelepíteni. Nem fogadta el a tárgyalásokról kiadott német kommünikét sem, így Budapesten attól
eltérő közleményt adtak ki.
A Kállay-kormány hivatali idejének derekára esett a magyar (had)történelem egyik legtöbbet
emlegetett tragikus fordulata, a 2. hadsereg doni katasztrófája. A magyar seregtestek nagyobb
része 1942 júliusában és augusztusában érte el Voronyezstől délre a Don folyót. A magyar
köztudat azóta is Don-kanyarként ismeri ezt a földrajzi helyet, noha a valóságban az említett
folyószakaszon több kanyarulat is létezik. Közülük hírhedtté vált az uriv-sztorozsevojei és a
scsucsjei. A 2. hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes a vezéri főhadiszálláson,
1942. május 16-án jelentkezett Hitlernél, s az első – igen általános – hadműveleti tájékoztatót tőle
kapta meg. A német nyári offenzívához csatlakozva, amelynek során a Kurszk körzetében
elhelyezkedő német Weichs-seregcsoport és a tőle délre összevont német 6. hadsereg együttes
támadása az első ütemben a Donhoz való előretörést, a második ütemben a Don és az Oszkol
folyók közé zárt szovjet csapatok megsemmisítését célozta, a német VII. hadtesttel megerősített
2. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy a német 4. páncélos és a 6. hadsereg között Kurszk
térségéből kiindulva Tyim előtt törje át a szovjet védelmet, és Sztarij Oszkol irányába jusson ki a
Donhoz.
Az elsőként a hadműveleti területre érkező III. hadtest a Weichs-seregcsoport kötelékében június
28-tól – német csapatokkal közösen – 300 km szélességben törte át a szovjet Brjanszki és
Délnyugati Hadseregcsoport arcvonalát, s 150-170 km mélyen előretörve, július 7-10. között érte
el a Dont. A harcok súlypontjába került 9. könnyűhadosztály négynapos harcban foglalta el Tyim
városát, áttörve egy műszakilag jól kiépített, 10-15 km-es mély védőálláson. A nagykanizsai
seregtest elvesztette állományának 20%-át.
A német hadvezetés a hadműveletek legyezőszerű kiterjedése miatt július 9-én kettéosztotta a Dél
Hadseregcsoportot. A magyar 2. hadsereg a német 4. páncélos és 2., 6., az olasz 8., valamint a
román 3. és 4. hadsereggel együtt von Bock, majd von Weichs vezérezredes B
Hadseregcsoportjának kötelékébe került. E csoportosítás (bal) északi szárnyára – benne a
magyar 2. hadseregre – hárult a Sztálingrád és a kaukázusi olajmezők birtokba vételét célzó
hadműveletek balról és hátulról történő biztosítása. A délkeleti irányban előretörő német főerőktől
északnyugatra a Donhoz kiérkező magyar seregtesteket védelembe rendelték a folyó mentén. A
hadseregcsoport parancsnoksága a német harcászati elvek szerint a magyar 2. hadsereg
védősávját 200 km szélességben határozta meg, ám nem vette figyelembe, hogy a magyar
könnyűhadosztályok – a német gyaloghadosztályoktól eltérően – csupán két és nem három
gyalogezreddel rendelkeztek. Így fordulhatott elő, hogy a hadsereg Don menti védelmi vonalát
mindössze 18 gyalogezred szállta meg, csupán hozzávetőleg 80-90 ezer katona tartotta, s a
védelem mélységben történő kiépítésére és megfelelő tartalékok képzésére nem volt lehetőség.
Pedig a hadsereg vezető beosztású katonái 1914–1918 között mint fiatal tisztek igen sok
tapasztalatra tettek szert a mélységben tagolt, többlépcsős védelem kiépítésében és
szisztematikus megerődítésében.
A védelem rendszerének kialakítását hátráltatták az ún. hídfőcsaták. Bármely hadsereg, ha
visszavonulás közben elér egy folyót, átviszi azon főerőit, de igyekszik néhány hídfőt megtartani
az érkezési parton. Ezzel egyrészt nehezíti a támadó felzárkózását a folyóra, másrészt kiindulási
állásokat szeretne hagyni későbbre, amikor már ő támadhat, s ha addig sikerült hídfőit kézben
tartania, akkor azokból indíthatja meg ellentámadását. Erre törekedtek a magyar 2. hadsereg elől
a Don mögé visszavonult szovjet csapatok is. A szovjet 6. hadsereg harctevékenységének
középpontjába a jobb (nyugati, vagyis az érkezési) parton az Uriv és Sztorozsevoje által határolt
Don-szeglet, Scsucsje, Korotojak és Kosztyenki környéke került. Célja egy támadó hadművelet
kiinduló bázisainak megteremtésén túl a Voronyezs–Davidovka vasútvonal oltalma volt.
Az 1942. július 18. és szeptember 16. közötti ún. hídfőcsatákban, amelyekbe két német
gyaloghadosztály is bekapcsolódott, csupán a korotojaki hídfőt és Sztorozsevojét sikerült
elfoglalni. Az utóbbi Uriv község térségével közösen alkotott hídfőt, s dacára az 1942. július 18-án,
augusztus 10-én, illetve szeptember 9. és 15. között indított magyar–német támadásoknak, Uriv
orosz kézen maradt. A scsucsjei hídfő ellen két sikertelen támadást vezettek augusztus 9-én és
30-án. A korotojaki felszámolására is három kísérlet történt, augusztus 7-8-án, 15-17-én és
szeptember 1-4-én. A 2. hadsereg vesztesége a hídfőcsaták alatt 26-27 ezer főre tehető, az 1.
páncéloshadosztály harckocsijainak fele elveszett. Ezen ütközeteket követően, november
folyamán személyi állomány részleges pótlására és fokozatos felváltására 35-36 ezer ember
került ki a Donhoz. A hídfőcsaták utolsó fázisával egy időben, 1942 szeptemberében a hátország
első ízben szembesülhetett a háború közvetlen hatásaival, amikor szovjet távolbombázó repülő
kötelékek szeptember 5-ére és 10-ére virradóra két ízben bombázták a magyar fővárost. E
meglepetésszerű légitámadásokat közel egy évig nem követték újabbak.
Amikor a magyar 2. hadsereg a hídfőcsatákat vívta, a 109németek még lendületben voltak.
Paulus vezérezredes 6. hadserege és Hoth vezérezredes 4. páncéloshadserege augusztus 23-án
elérte Sztálingrádot, amely a Volga mint víziút lezárásának lehetősége és a Vezér nevének
viselése miatt egyszerre bírt stratégiai és szimbolikus jelentőséggel. Szeptemberben az
előrenyomulás üteme lelassult, a Kaukázuson túli olajmezőkig a német haderő nem jutott el, s a
kezdeményezés is kicsúszott a kezéből. Az arcvonal déli szakasza 1942 őszén két hónapra – a
második sztálingrádi csata november 19-i megindulásáig – megmerevedett. A szovjet hadvezetés
ezalatt hasonló visszacsapásra készült, mint egy évvel korábban Moszkva alatt, csak most már
stratégiai és nem taktikai méretekben. A hadműveleti terveket készítő Zsukov arra számított, hogy
gyengébb harcértékű szövetségesein keresztülgázolva könnyebben elérheti a németek
visszavonulását, esetleg bekerítését.
1942. november 19-én a szovjet csapatok áttörték a Sztálingrádban súlyos helységharcokba
bonyolódott német csoportosítástól északra álló 3., másnap a délre álló román 4. hadsereget. 23-
án katlanba zárták a német 6. hadsereget, a 4. páncéloshadsereg részeit és néhány szövetséges
csapattestet. Ezt követően a gyűrű szélesítésére törekedtek, amelynek külső szélén
szisztematikusan szorították egyre messzebb Sztálingrádtól a német Dél Hadseregcsoport erőit,
ezzel párhuzamosan elhárították a 4. páncéloshadsereg december 12-én dél felől indított felmentő
támadását. Támadásuk december 17-én elérte az olasz 8. hadsereg sávját. Az olaszokkal
északnyugatról szomszédos magyar 2. hadsereg parancsnoksága, amely ekkor már maga is
szovjet támadást várt, sürgette az ígért és kért fegyverzet, felszerelés és csapaterősítés
kijuttatását.
A hadseregcsoport parancsnoksága, érzékelve a délkeletről északnyugatnak hullámszerűen
indított támadás-sorozatot, felismerte, hogy a következő szovjet támadás a magyar 2. hadsereget
éri. Annak arcvonala mögött ezért 1943. január 2-ától Hans Cramer vezérőrnagy parancsnoksága
alatt egy hadtestnyi tartalékot állított össze, amelybe beosztották a német 168. gyaloghadosztály
háromnegyed részét, a 700. páncéloscsoportot, a 190. rohamlövegosztályt és a magyar 1.
páncéloshadosztályt. Ez utóbbi miatt azonban a Cramer-hadtest valójában csupán egy
hadosztálynyi megerősítést jelentett a 2. hadseregnek, hiszen saját páncéloshadosztálya addig is
ott volt. Sőt: a Cramer-hadtestbe történt beosztással a 2. hadsereg parancsnoksága elvesztette
közvetlen parancsadási lehetőségét a legerősebb magyar seregtest felett, mint ahogy a B
Hadseregcsoport parancsnoksága a Cramer-hadtest egésze felett. Légvonalban 700 km-es
arcvonalszakaszon ugyanis csupán ez, a peremvonal mögött 50-100 km-rel elhelyezkedő hadtest
volt az egyetlen tartalék. Amint felállították, Hitler azonnal saját hatáskörébe vonta a Cramer-
hadtest bevetésének engedélyezését. Ennek pedig szűk két hét múlva súlyos következményei
lettek.
1943. január 12-én a szovjet 40. hadsereg kb. két hadosztálynyi erővel és kevés harckocsival
harcfelderítő vállakozást indított az urivi hídfőből nyugat felé, s 6-10 km mélyen betört a 7.
könnyűhadosztály védelmébe. A magyar 2. hadsereg felettes német parancsnokságai még nem
tartották visszafordíthatatlannak az Urivnál kialakult helyzetet. Most bosszulta azonban meg
magát az, hogy a védőállásoknak nem volt mélységi kiterjedésük. Január 12-én délelőtt olyan volt
a helyzet, mint amikor a Titanic éppen megkapta végzetes sebét a jéghegytől, de az utasok
többsége még békés nyugalomban aludt.
A szovjet Voronyezsi Hadseregcsoport főerőinek (40. hadsereg, 3. harckocsihadsereg, 7.
lovashadtest, 18. önálló lövészhadtest) a – szovjet terminológiával – osztrogozsszk–rosszosi
hadműveletben az urivi és a scsucsjei hídfőből, illetve a magyar arcvonaltól délre január 14-én
kellett volna a főtámadást megindítaniuk a magyar 2. és az olasz 8. hadsereg részeinek
bekerítésére és megsemmisítésére, s kedvező helyzet teremtésére a magyar 2. hadsereghez
északnyugatról kapcsolódó német 2. hadsereg ellen – a hullám következő ütemében – indítandó
támadáshoz. A páncélelhárító fegyverzettel alig rendelkező, harckocsijaiktól elzárt, mozgásában
korlátozott tüzérségű magyar csapatok azonban a nagy erejű harcfelderítő vállalkozásnak sem
tudtak ellenállni. Az ezt érzékelő szovjet hadvezetés előrehozta az offenzívát. A január 13-i
magyar ellenlökés kudarca után a helyzet válságosra fordult. A részekre szakadt 7.
könnyűhadosztály többszöri bekerítésből kitörve visszavonult nyugati irányba, így mindkét
szomszédjának felé eső szárnya nyitottá vált.
A harcfelderítéssel ütött résbe bevetett szovjet csapatok zöme dél felé kanyarodott. Január 14-ére,
amikor Uriv térségében a fokozatosan mélyülő és kiszélesedő szovjet áttörés elérte a 40 km
szélességet és 20 km mélységet, a 2. hadsereg arcvonala kettészakadt. Az urivi hídfőtől északra
álló III. hadtest harcászati összeköttetése megszűnt a hadsereg főerőivel. Még 13-án a szovjet
erők Scsucsje körzetében és a Don mentén lévő maradék olasz arcvonalon is megindították
offenzívájukat. A scsucsjei hídfővel szemben védekező 12. könnyűhadosztály védelme 14-ére
összeomlott. A két sikeres szovjet áttörés és az azt követő átkaroló hadmozdulatok következtében
az urivi és a scsucsjei hídfő közé eső doni arcvonalrész védelme lehetetlenné vált.
A Cramer-hadtest január 16-án ugyan végre ellentámadást kezdett, de már elkésett. A IV. hadtest
13. és 10. könnyűhadosztálya Osztrogozsszkba vonult vissza, s ott a német 168.
gyaloghadosztállyal körvédőállást foglalt. E napon a szovjet ékek elérték Rosszos városát, ezzel
átkarolással fenyegették a Don mentén kitartó olasz Alpini hadtest három gyaloghadosztályát és
tőlük északra a magyar VII. hadtest 23. és 19. könnyűhadosztályát.
Ekkor kezdődött a Voronyezsi Hadseregcsoport és a Brjanszki Hadseregcsoport négy (40., 13.,
38., 60.) hadsereggel indított, a magyar 2. hadsereg balszárnyán harcoló III. hadtest és az attól
északra álló német 2. hadsereg elleni hadműveletének előkészítése. A III. hadtest ennek során
január 26-ig tartotta állásait, lelassítva a voronyezsi német csoportosítás bekerítésére előretörő
szovjet 60. hadsereget. A 9. könnyűhadosztály 17/III. zászlóalja még 27-én hajnalban is Don menti
állásaiban tartózkodott, s csak parancsra vonult vissza. Január 28-án a szovjet csapatok
Kasztornojétól délnek és Gorsecsnojétól északnak előrenyomulva az Olim patak völgyének
nyugati oldalán átkarolták a német XIII., VII. és a magyar III. hadtestet. A további visszavonulás
során a magyar és a német seregtestek mintegy vándorló katlant képezve mindvégig képesek
110nyitva tartani a menekülés folyosóját nyugat felé. A magyar csapatok február 2-án a Sztarij
Oszkol felé áttörő német gyaloghadosztályok után több csoportban déli irányban kijutottak a
katlanból, annak ellenére, hogy parancsnokuk, gróf Stomm Marcell altábornagy – a magyar
hadtörténelemben páratlan módon – feloszlatta hadtestét.
Noha a végsőkig való kitartást két parancs is előírta a magyar 2. hadsereg számára (Hitler 1942.
október 14-i parancsa az 1942/1943-as téli védelemre, valamint a Honvéd Vezérkar főnökének
december 27-én beérkezett utasítása), több német tábornok is tanácsolta Jány vezérezredesnek a
még a Don mentén kitartó VII. hadtest 19. és 23. könnyűhadosztály visszavonását. Ezek után
Jány január 17-én hajnalban elrendelte a VII. hadtest visszavonulását, ám Weichs vezérezredes,
a B Hadseregcsoport parancsnoka később nem vállalta parancsnoksága szóbeli intézkedését. A
IV. és VII. hadtestnek kisebb-nagyobb csoportokban sikerült visszavonulnia. A 2. hadsereg
megmaradt csapatai – a III. hadtest kivételével – az Oszkol folyó völgye felé vonultak vissza.
Január 24-én Hitler 22-i engedélyével a B Hadseregcsoport parancsnoksága kivonta az
arcvonalból a magyar 2. hadsereget. A IV. és VII. hadtest hátravonását a harcképes
csapattöredékeket összefogó, Vargyassi Gyula vezérőrnagy vezette csoport és a Cramer-hadtest
biztosította. A hiányos fegyverzetű, felszerelésű és téli ruházatú magyar csapatok erőn felüli
helytállása megakadályozta, hogy a szovjet hadsereg nagyobb katlancsatába kényszerítse a doni
arcvonalat védő erőket. Egy-egy támpont vagy község napokig tartó védelme nem várt akadályt
jelentett a szovjet hadműveleti célok elérésében. Március 5-én a 2. hadsereg újjászervezési
körleteként – a szovjet csapatok előretörése miatt – a Dnyepertől nyugatra lévő Koroszteny és
Ovrucs környékét jelölték ki.
1943. február 1-jén Hitler fogadta Szombathelyi Ferenc vezérezredest, a Honvéd Vezérkar
főnökét, aki azzal a kormányzói megbízatással érkezett, hogy kísérelje meg kieszközölni a magyar
2. hadsereg hazahozatalát, és ne tegyen ígéretet több alakulat kiszállítására. Hitler azonban a 2.
hadsereg átszervezését és további frontszolgálatát követelte, sőt a német haderő leterheltségére
hivatkozva a Balkánra is kért magyar megszálló kontingenst. Szombathelyi megérezte, hogy
következmények nélkül minden német kívánság elől kitérni nem lehet. Megállapodása Hitlerrel
visszatetszést váltott ki a politikai vezetésből, még akkor is, ha az nem a Werth–Teleki és Werth–
Bárdossy mérkőzés Szombathelyi–Kállay változata volt. Szombathelyi viszonya megromlott a
Bethlen–Kállay csoporttal, amely egyre nagyobb fenntartással viseltetett a háborúból való kiugrást
és a németekkel való szembeszegülést katonailag továbbra is elképzelhetetlennek tartó
vezérkarfőnökkel.
Szombathelyi – és kezdetben Kállay Miklós miniszterelnök – úgy vélte, hogy magyar megszálló
erők jelenléte a Balkánon még előnyös is lehet, amennyiben bekövetkezik a várt balkáni brit
partraszállás. A minisztertanács március 10-i, majd 30-i ülésén azonban mint a magyar érdekekkel
össze nem egyeztethetőt elvetették azt, hogy megelőzzék a Tito partizánhadseregével várhatóan
egyesülő brit csapatok és a magyar megszálló seregtestek közötti, s a különbékét lehetetlenné
tevő fegyveres összeütközést. A minisztertanács egyidejűleg állást foglalt, hogy akár újabb
magyar megszálló seregtestek kiküldése árán is (a Szovjetunió területére) haza kell hozni a 2.
hadsereget. Szombathelyi értesítésére válaszolva Keitel március 28-án tájékoztatta a Honvéd
Vezérkar főnökét, hogy Hitler – a parancsnokság kivételével – hozzájárult a hazaszállításhoz, ám
engedélyét ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a Honvéd Vezérkar két újabb hadosztállyal és 12
műszaki-építő zászlóaljjal erősíti meg a keleti hadszíntéren kint lévő megszálló erőket. A 2.
hadsereg maradványai április 24. és május 30. között tértek haza, a 18. és 25. könnyűhadosztály
mint megszálló seregtest viszont ezzel párhuzamosan kivonult a Szovjetunióba.
A doni katasztrófa nyomán a Honvéd Vezérkar intenzíven törekedett az ismert és a harcok során
bebizonyosodott hiányosságok kiküszöbölésére. 1943 nyarán a Honvédségben széles körű
átszervezések kezdődtek, amelynek célja a minőségi fejlesztés volt egy olyan ütőképes fegyveres
erő kialakítása céljából, amely a háború végén képes a visszacsatolt területek megőrzésére. 1943.
augusztus 13-ától a (kétezredes) könnyűhadosztályok helyett a hadihadrendben minden
hadtestnél egy (háromezredes) gyalog- és egy tartalékhadosztályt állítottak fel. A
gyaloghadosztályok még augusztusban meg is alakultak, a tartalékhadosztályokat a Szovjetunió
területén lévő megszálló könnyűhadosztályok helyszínen történő átszervezésével alakították ki,
ami egészen 1944 májusáig elhúzódott.
A 2. hadsereg visszavonulásával párhuzamosan, 1943 márciusában több magyar megszálló
seregtest is súlyos veszteségeket szenvedett. A Közép Hadseregcsoport parancsnoksága a 105.
és a 108. könnyűhadosztályt a német 2. hadsereg és 2. páncélos hadsereg között betört szovjet
harckocsizó és gépesített erők ellen vetette be a Brjanszki-erdők területén, Szeregyina Buda,
majd Novgorod Szeverszkij környékén. 1943. május 1-jén Gyimessy Ernő altábornagy vezetése
alatt a magyar 2. hadsereg-parancsnokságból Kijevben megalakult a m. kir. Megszálló Erő
Parancsnokság (ennek ellenére e vezetési szervre a 2. hadsereg-parancsnokság elnevezés még
egy évig használatos volt). Gyimessy beosztását 1943. május 22-én Lakatos Géza vezérezredes
vette át, s azt 1944. március 31-ig látta el. A Nyugati Megszálló Csoport Parancsnokság helyét a
doni viszavonulást követően a VII. hadtestparancsnokság (18., 25., 121., 124. könnyűhadosztály,
2. repülődandár), a Keletiét az 1943. június elején mozgósított VIII. hadtestparancsnokság (1.,
102., 105., 108., 281. könnyűhadosztály) vette át. Az átszervezés során a 102. könnyűhadosztály
hadrendi számát 12.-re, a 108.-ét 9.-re, a 105.-ét 5.-re, a 121.-ét 21.-re, a 25.-ét 19.-re, a 124.-ét
23.-ra változtatták. 1943 júniusától 1944 elejéig hozzájuk tartozott két (101., 102.)
harckocsiszázad és a hadműveleti területen a román hadseregből átszökött magyar nemzetiségű
katonákból felállított “Kolozsvár” őrzászlóalj. A magyar megszálló seregtesteket harcászati
alkalmazásuk a német parancsnokságok, ellátásuk és fegyelmi-függelmi viszonyaik továbbra is a
Honvéd Vezérkar alá sorolta. E csapatok 1943 júliusától fokozatosan a Pripjaty-mocsarak, Kovel
és Breszt térségébe, majd Galícia és a Lengyel Főkormányzóság területére szorultak vissza. Az 1.
könnyűhadosztály 111csak később követte a zöm visszavonulását, mivel – a Honvéd Vezérkar
hozzájárulásával – Kijevtől keletre, a Gyeszna folyó mentén előretörő szovjet csapatok ellen
vetették be. A szeptember 5-19. közötti harcokban a gyengén felszerelt seregtest igen súlyos
veszteségeket szenvedett.

Fordulat a világháború menetében és a magyar béketapogatódzások

A Háromhatalmi Egyezmény hatalmai 1942 nyarán eljutottak hatalmuk csúcsára. Területüket,
szövetségeseiket és a megszállt tartományokat számítva együtt 12,8 millió km2-t birtokoltak, közel
félmilliárd emberrel. Lehetőségeiknek azonban elérkeztek határaihoz, miközben az ellenük
harcoló antifasiszta koalíció fokozatosan erősödött. A németek által követett ún. mozgási
hadászati kultúra egyik alaptétele a támadás volt az erőfölény pillanatában, majd az ellenfél minél
gyorsabb legyőzése, mielőtt még az képes felfejleszteni gazdaságát és hadseregét a hatékony
visszacsapásra. Különösen igaz ez olyan ellenfelek esetében, amelyek potenciálja nagyobb a
támadóénál. Az angolszászok által követett ún. anyagi hadászati kultúra lényege az volt, hogy
stratégiai szintű védelemmel kell kihúzni addig, amíg a haditermelésre átállított gazdaság fel nem
szerel egy, a támadóénál lényegesen nagyobb létszámú és több fegyverrel rendelkező
hadsereget. A mozgási hadászati kultúra legnagyobb veszélye az időveszteség, az anyagi
legfontosabb segítője a háború elhúzódása. 1942 második felére megérett az idő a fordulatra a
háború menetében.
Az olasz vezetés pesszimistábban látta a helyzet alakulását, mint Hitler és környezete. Már 1942
őszén felmerült bennük a gondolat, hogy újra ki kellene egyezni a Szovjetunióval, aminek
eredményeképpen minden erejüket az angolszász hatalmak elleni küzdelemre fordíthatják.
Emellett olyan politikai struktúrák kialakítására volna szükség, amelyek nem csupán megszállják,
de meg is nyerik a meghódított országokat. Az Atlanti Chartával szembeállítandó ún. Európa
Charta tervét 1942. december 18-20-án gróf Galeazzo Ciano külügyminiszter, 1943. április 7-10-
én maga Mussolini adta elő Hitlernek, aki azt mindkétszer mereven elutasította. Egyre nagyobb
méreteket öltött viszont a náci népirtás, amely a zsidók totális megsemmisítését célzó “végső
megoldás” (Endlösung) mellett más embercsoportokat is ért, s amely – az olasz vezetés
szándékaival ellentétben – lehetetlenné tette a megegyezést. Az 1943. január 14-16. közötti
casablancai konferencián Roosevelt amerikai elnök, Churchill brit miniszterelnök és De Gaulle
tábornok, a Francia Nemzeti Felszabadító Bizottság elnöke megállapodott, hogy a
Tengelyhatalmaktól és szövetségeseiktől csak a feltétel nélküli megadást fogadják el. Május 1-jén
a Szovjetunió is csatlakozott ehhez. Sztálin június 7-én kijelentette: “A szovjet kormány úgy véli,
hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott ... a
felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem ... a magyar népnek is.”
Az Atlanti Charta az angolszász hatalmak közös politikai alapelveit meghatározó dokumentum
volt. 1941. augusztus 12-én írta alá Roosevelt és Churchill az új-foundlandi Placentia-öbölben 9-
étől megtartott konferencián (ez volt egyben első találkozójuk is). Szeptember 24-én csatlakozott a
Szovjetunió, a Szabad Franciaország és nyolc emigráns kormány: a belga, a csehszlovák, a
görög, a jugoszláv, a holland, a lengyel, a luxemburgi és a norvég. Az ötlet Roosevelttől, a szöveg
az amerikai Sumner Wellestől és az angol Sir Alexander Cadogantól származott.
Kompromisszumként Roosevelt kérésére elmaradt az utalás a háború után felállítandó nemzetközi
szervezetre, a szabad kereskedelem említésénél figyelembe vették Nagy-Britannia birodalmi
preferenciáit és az amerikai védővámtörvényeket. Roosevelt eredetileg az általa megfogalmazott
ún. “négy szabadság” alapelvét (a szólás és kifejezés, a vallás, a szükségtől, illetve a félelemtől
való mentesség szabadsága) szerette volna deklarálni, s nemzetközi egyezménnyel elutasítani a
területi és a gazdasági imperializmust, ám annak reményében, hogy Latin-Amerika is csatlakozik,
beleegyezett, hogy a vallás- és a szólásszabadság ne szerepeljen a nyilatkozatban. A Charta
kimondta, hogy aláírói “nem törekednek semmiféle területi vagy egyéb növekedésre”; “nem
kívánnak ... olyan területi változásokat, amelyek nem egyeznének meg az érdekelt népek
szabadon kifejezett óhajával”; “tiszteletben tartják minden nép jogát arra, hogy megválassza azt a
kormányformát, amely alatt élni akar” visszaállítják “mindazoknak a népeknek a szuverén jogait ...,
amely népeket ettől erőszakkal megfosztottak”; egyenlő feltételeket biztosítanak a
világkereskedelemben és a nyersanyagokhoz való hozzáférésben; a szabad hajózást a
tengereken és óceánokon; s hogy “amíg az általános biztonság ... állandó rendszerét meg nem
teremtik”, lefegyverzik az agresszióval fenyegető nemzeteket.
Az 1942-ben még offenzív módon fellépő német–olasz–japán csoportosulás 1943-ra védekezésbe
szorult. A japán terjeszkedés még 1942-ben, a június 3-7-én a 112Midway-szigeteknél vívott
tengeri és légi csatával megrekedt. Az 1942. november 19-én kezdődött második sztálingrádi
csata (a 300 ezres elit 6. hadsereg megsemmisítésével) megroppantotta a német szárazföldi
haderő (Heer) gerincét, bár a Wehrmacht 1943 első felében még nem vesztette el képességét a
kezdeményezésre. A keleti fronton a fordulatot az 1943. július 5-én kezdődött kurszki csata
jelentette: az ott elszenvedett vereséget a német haderő már nem tudta kiheverni, s a hadászati
kezdeményezést végleg elvesztette. Fontos jel volt az is, hogy amíg 1941-ben a keleti hadszíntér
teljes szélességében támadott, addig 1942-ben annak déli harmadán, 1943-ban pedig csupán 250
km-es arcvonalszakaszon.
Az 1942. október 23-án indult második el-alameini csata az észak-afrikai német–olasz erőket törte
meg, amelyek maradványai 1943. május 13-án letették a fegyvert. 1942. november 8-án angol–
amerikai csapatok szálltak partra Északnyugat-Afrikában, s leválasztották a jelentős harcértéket
képviselő francia gyarmati haderőt a németbarát vichy-i kormányról. 1943. július 10-én az
angolszász szövetségesek Afrikából átkeltek Szicíliába, s nem sokkal később Itáliába. Július 25-
én a király felmentette és őrizetbe vette Mussolinit, az olasz fasiszta rendszer megbukott. Bár a
németek által regénybe illő kommandós akcióval kiszabadított Mussolini Észak-Itáliában
létrehozta az Olasz Szociális Köztársaságot, az már nem képviselt többé számottevő politikai és
katonai erőt.
Fordulat történt a Nagy-Britannia számára létfontosságú tengeri összeköttetés védelmében folyó
atlanti csatában is. A német tengeralattjárók hosszú időn át hatásosan bénították a tengeri
forgalmat. 1943 elejére az angol–amerikai hajóépítés üteme azonban már meghaladta a
veszteségeket. A konvojok védelmére elegendő hadihajót tudtak összpontosítani. A hangradarok
egyre távolabbról érzékelték a felszín alatt támadásra készülő “szürke farkasokat”, a klasszikus
radarok felderítették a felszínre emelkedőket. Mikor 1943. májusban minden 10 ezer tonna
elsüllyesztett hajótérért már 1 elvesztett tengeralattjáróval fizettek, a németek átmenetileg
leállították a bevetéseket.
1941 nyarán és őszén még a német légierő, a Luftwaffe támadta Nagy-Britanniát. Brit ellenfele, a
Royal Air Force, noha korábban is átrepült esetenként a kontinensre, 1942 tavaszától tudott csak
komolyabb és rendszeresebb támadásokat intézni német vagy németek által megszállt területek
ellen. 1942. augusztus 17-től az amerikai hadászati légierő Anglia területéről bekapcsolódott
Németország bombázásába. A háború a levegőben is a fordulat szakaszához érkezett. November
19-én megalakult a Dél-Európa bombázására hivatott amerikai 9. légihadsereg. 1943. június 10-
én életbe lépett a CBO-terv, amelynek nyomán a német hadiipar, infrastruktúra, katonai célpontok
és városok légi rombolása egyre hatékonyabban bénította a német haderőt, gazdaságot és
hátországot. A föld felett is visszafordíthatatlanná vált a fordulat a háború menetében. Mindezek
előrevetítették Németország katonai összeomlását, majd Japán fegyverletételét.
Az 1942. március 9-én kinevezett, az angolszász kapcsolatokat újjáéleszteni igyekvő politikusok
csoportjához tartozó Kállay Miklós miniszterelnök éppen a háborús fordulat periódusában
irányította a végrehajtó hatalmat, s vezette az adminisztrációt Magyarországon. Az új
kormányfőnek Horthy kormányzó meghagyta, hogy a Német Birodalom felé ne vállaljon újabb
kötelezettségeket, ellenben minden erejével keresse meg a háborúból történő fokozatos kiválás
lehetőségeit egy Nagy-Britanniával kötendő különbéke útján. A magyar vezetés 1942–1943-ban
komolyan számított a balkáni partraszállás belátható időn belüli bekövetkeztére, többek között
ezért utasította el a német hadvezetés kérését, hogy a Honvédség a Szovjetunió helyett a
Balkánon lásson el megszálló feladatokat. Egészen 1944 szeptemberéig számítottak e
hadműveletre, amely a gyakorlatban meg nem valósult angol elképzelés volt a második front
megnyitására. Lényege az volt, hogy brit csapatok partra szállnak Isztria térségében,
Görögországban vagy mindkét helyen, onnan bevonulnak Jugoszláviába, egyesülnek Tito
partizánhadseregével, majd a ljubljanai-hasadékon keresztül Ausztriába (Ostmarkba), illetve a
délkelet-európai országokba, így Magyarországra is. A Churchill brit miniszterelnök és a brit
vezérkar által képviselt terv több nemzetközi konferencián is napirendre került, de a szovjet
vezetés az amerikai támogatását megnyerve minden esetben el tudta halasztatni, illetve el tudta
utasítani. Churchill az 1944. szeptember 11-16-i második quebeci konferencián szorgalmazta
utoljára.
A brit miniszterelnök egyrészt emlékezett az 1918-as őszre, amikor a Görögország felől érkező brit
csapatoknak nagy részük volt a bolgár katonai összeomlásban, ezen keresztül az Osztrák–
Magyar Monarchia kiválásában a háborúból, végső eredményében a német fegyverletételben.
Másrészt észlelte a szovjet politika változását, amelyre – többek között – a balkáni
partraszállással kívánt reagálni. Azt ugyanis, hogy Kurszknál a németek végleg elvesztették a
kezdeményezést, a szovjet vezetés pontosan érzékelte. Addig panaszkodott és folytonosan kérte
a segítséget az angolszász hatalmaktól, ezután azonban nem, sőt egyre magabiztosabb győzelmi
nyilatkozatok hangzottak el Moszkvában. Sztálin ettől kezdve tartotta úgy, hogy a háborút akár
egyedül is megnyerhetik, s közben addig hatolnak Nyugat-Európában, ameddig nem találkoznak
szembe az angolszász haderővel. Ez utóbbi viszont ez idő tájt nem volt még jelen a kontinensen,
illetve 1943 közepétől igen, ám az olasz csizma déli felén, igen messze Közép-Európától.
Amennyiben a brit csapatok parta szállnak a Balkánon, hamarabb érhetnek Ausztriáig és Délkelet-
Németországig, mint a Vörös Hadsereg. Az antifasiszta koalíció keleti és nyugati tagjai
előrenyomulásának egymással szembeni határát ekkor még nem jelölték ki, azzal komolyabb
formában először az 1943. november 28. és december 1. közötti teheráni értekezleten
foglalkoztak.
Az 1942. november 8-i nagyszabású afrikai partraszállás reményt (és illúziókat) ébresztett a
balkáni partraszállást illetően. A casablancai határozat azonban megzavarta a magyar vezetést.
Egyrészt feltétel nélküli kapitulációt nem szándékozott felajánlani, meg kívánván óvni a politikai
rendszert és a visszacsatolt területeket, másrészt kapitulálni csak az országot elért ellenfél előtt
lett volna lehetséges, nem a németek uralta Közép- és Délkelet-Európa kellős közepén.
Mindazonáltal ekkor még fel sem merült annak lehetősége, hogy a különbékét keresve a
Szovjetunió felé forduljon. Félt Sztálintól, s – 1919-es tapasztalatok 113alapján – a bolsevik
hatalomátvételtől. Azt akkor kevesen gondolták, hogy Sztálin ellenszenvét (az emigrációban lévő
cseh Bene tevékenységén túl, amit többé-kevésbé ismertek), a magyar vezetésnek éppen az a
törekvése szította fel, hogy inkább megszálló erőket küldjön a frontra, mint harcolókat. A szovjet
vezetés ugyanis a megszállást tekintette igazán bűnös tevékenységnek, s kevésbé a harcoló
alakulatok működését.
A korabeli találó angol szóhasználattal élve béketapogatódzások (peace feelers) magyar részről
már másfél évvel az 1944. októberi kiugrási kísérletnél korábban megkezdődtek. Az első
tapogatódzó kapcsolatkeresésre az angolszász hatalmak irányában 1942 nyarán került sor a
semleges Svédországban, Svájcban és Törökországban. Gellért Andort kifejezetten a
kapcsolatfelvétel céljából akkreditálták Stockholmba sajtóattasénak. Gellért, aki Ullein-Reviczky
Antal külügyminisztériumi sajtófőnökkel tartotta az összeköttetést, hosszú időn át funkcionáló,
kétirányú információs csatornát épített ki a londoni külügyminisztériummal, a stockholmi brit
követség sajtófigyelő irodájának magyar referensén, Böhm Vilmoson keresztül. Svájcban sikerült
megkörnyékezni a Népszövetség egykori magyar pénzügyi megbízottját, az amerikai Royal Tillert.
1943 elején Isztambulban lényegileg sikertelen kapcsolatteremtési kísérletet tett Frey András, a
Magyar Nemzet tudósítója, Vály Ferenc jogászprofesszor és Veress László külügyminisztériumi
segédtitkár. A brit külügyminisztérium mindhárom csatornán 1942 őszén még azt az álláspontot
juttatta el Budapestre, hogy “Magyarország mindaddig, amíg a szövetségesek ellen harcol és a
Tengelyt támogatja, nem számíthat sem rokonszenvre, sem kíméletre.” Ez némi megdöbbenést
keltett Budapesten, mivel nem csengett egybe Churchill Teleki halálhírének vételekor tett
kijelentésével (lásd fent). A magyar vezetés számára így a második lépésben annak kifejezése
vált fontossá, hogy a nyugati hatalmak ellen nem kívánja a harcot felvenni (nem folytatni, hiszen
eddig még nem történtek ellenséges harccselekmények), az országba érkező angol–amerikai
csapatok előtt hajlandó azonnal letenni a fegyvert.
Bár a három kiküldött útja eredményét tekintve sikertelen volt, hiszen nem találkozhattak felelős
angol vagy amerikai követségi alkalmazottal, mégis volt egy olyan találkozásuk, amely egy
későbbi kapcsolat kiindulópontjává vált. Pálóczi-Horváth Györgyről van szó, aki a németekkel
szövetséges vagy az általuk megszállt országokban működő ellenállási szervezetekkel
kapcsolatot kiépítő, illetve az ottani brit hírszerzést és propagandát koordináló szervezet, a
Special Organisations Executive (Különleges Műveletek Osztálya, SOE) isztambuli magyar
referense volt. Nem volt véletlen tehát, hogy 1943. február 7-én Szent-Györgyi Albert professzor
éppen a török fővárosba érkezett. A Nobel-díjas tudós nem volt hivatalos delegátus, de
küldetéséről a miniszterelnök, a polgári ellenzék és a Szociáldemokrata Párt is tudott. Utazása
egybeesett a brit álláspont megváltozásával: London már nem zárkózott el mereven a német
szövetségi rendszerhez tartozó kisebb országok kapcsolatteremtési kísérletei elől. Szent-Györgyi
személyes kapcsolatot teremtett az isztambuli brit megbízottakkal, és egy memorandumot juttatott
el az ankarai amerikai követnek. Beszámolt Magyarország kül- és belpolitikai helyzetéről, saját
hazai összeköttetéseiről, a Honvédség állapotáról és a tisztikar viszonyulásáról a németek
háborújához, célzott a személycserék szükségességére, végül felajánlotta szolgálatait mint
lehetséges miniszterelnök-jelölt a német összeomlás vagy a szövetségesek beérkezése idején. A
kormányalakítást azonban, Kállay miniszterelnökhöz fűződő kapcsolatai ellenére, a liberális-
demokratikus ellenzék nevében ajánlotta fel. Ez elősegítette az angolszász szövetségesek
korábbi merev elutasító álláspontjának módosítását, ám egyidejűleg kicsit meg is zavarta azokat,
mivel sem Londonban, sem Washingtonban nem számíthatták a jól ismert és nagyra becsült
Bethlen István grófot és körét a liberális-demokratikus ellenzékhez.
1943. március elején már Kállay Miklós miniszterelnök küldte a külügyminisztérium politikai
osztályának helyettes vezetőjét Stockholmba. Szegedy-Maszák Aladár a kormány nevében
jelentette ki a brit megbízottaknak, hogy angol–amerikai vagy lengyel (!) csapatok érkezése
esetén Magyarország nem tanúsítana ellenállást, viszont “makacsul fog küzdeni szovjet, román (!)
vagy jugoszláv katonai erők ellen”. (Az angol–amerikai hadsereg oldalán harcoló lengyel katonák
java része éppen Magyarországon át jutott ki nyugatra, illetve Románia ekkor még formálisan
Magyarország szövetségesének számított.) A hazai politikai körök felhasználták a
kapcsolatkeresésre a jó lengyel kapcsolatokkal rendelkező lisszaboni magyar követet, Wodianer
Andort is. Portugália ugyan semleges maradt, de nemzetközi jogi szempontból Nagy-Britannia
szövetségese volt (egy, még a napóleoni időkben kelt szerződés alapján). 1943. április elején a
Bethlen-csoport képviseletében érkezett Genfbe Barcza György volt londoni magyar követ, illetve
Ankarába, majd Isztambulba Schrecker Károly. Missziójuk lényege Schrecker memorandumában
olvasható: “Magyarország ... angol–amerikai győzelemben reménykedik, mert ez az egyetlen
biztosíték a német vagy orosz hegemónia elhárítására.” Ebben, s az ezt követő írásokban már
konkrét elképzelések is kibontakoztak Magyarország háború utáni helyzetét illetően.
A magyar béketapogatódzások egy idő után állásfoglalásra késztették a brit kormányköröket.
Anthony Eden külügyminiszter 1943. március 10-én külön emlékiratban foglalta össze azok addigi
történetét, amit eljuttatott Washingtonba és Moszkvába. Az amerikai válasz tamáskodott a magyar
politika németről történő leválásának lehetőségeit illetően, beleértve ebbe a liberális-demokratikus
ellenzék kormányra kerülésének esélyeit is. A szovjet a háborús felelősség elvéből és a magyar
csapatok szovjet területen folytatott tevékenységéből kiindulva kizárólag az ellenzékkel történő,
korlátozott kapcsolatfelvételt tartotta elképzelhetőnek, az Eden-memorandumban kifejtett,
Magyarországot is magába foglaló konföderációs elképzeléseket pedig egyenesen
szovjetellenesnek sejtette.
A Budapestnek eljuttatandó brit reagálások egyik legkényesebb pontja a határok kérdése volt. A
londoni külügyminisztérium szerint “mint ellenséges állam, Magyarország jövendő határai
kérdésében nem tarthat igényt különös kíméletre, elsősorban ott, ahol ez a kérdés
szövetségeseinket, Csehszlovákiát és Jugoszláviát érinti ... nem vonatkozik ez egy másik
ellenséges állammal, Romániával 114közös jövendő határaira.” Később vonatkozott, miután
Románia átállt a szövetségesek oldalára.
Mussolini 1943. július végi bukását követően Szegedy-Maszák Aladár Gellért Andoron keresztül
kérte a szövetségesek állásfoglalását: mit tehet Magyarország az adott helyzetben. Ugyanekkor a
magyar vezetés Barcza Györgyön keresztül azt a tanácsot kapta, hogy a német megszállás
veszélyének dacára Magyarország Olaszországgal egy időben deklarálja kilépését a háborúból.
Az ország geopolitikai helyzete miatt a magyar vezetés ezt nem látta megvalósíthatónak, de újra,
immár hivatalos delegátusaként Isztambulba küldte Veress Lászlót. Veress tudatta a brit
megbízottakkal, hogy a kapitulációra a magyar kormány hajlandó, de csak akkor, ha a
szövetséges csapatok elérik az országot. Kijelentette, hogy a Honvédség adott pillanatban meg
fogja védeni az országot a németekkel szemben, s hogy a magyar repülőtereket és katonai
berendezéseket a szövetségesek rendelkezésére bocsátja. Veress önmagát egy, a
miniszterelnökből, a belügyminiszterből, a Vezérkar főnökéből és a Külügyminisztérium
sajtófőnökéből álló csoport képviselőjeként mutatta be, kiemelve, hogy a csoport a kormányzó
maradéktalan támogatását élvezi.
Veress László és Újváry Dezső isztambuli magyar konzul 1943. augusztus 20-án találkozott John
Sterndale Bennettel, az ankarai brit nagykövetség követi rangú diplomatájával. A magyar
kezdeményezést a londoni Külügyminisztérium komolyan vette, s azt a brit Vezérkarral is
véleményeztette. Szeptember 2-án megszületett a válasz, amely már nem volt elutasító: hiteles
meghatalmazásokat és más, magasabb szintű diplomáciai csatornák igénybevételét kérte, elvárta
a magyar kormánytól a feltétel nélküli kapituláció nyilvános bejelentését, ennek hiányában a
szándék bizonyítását a Németországgal történő bárminemű együttműködés megszakításával és a
magyarországi német tevékenység szabotálásával. Ezzel egyidejűleg London tájékoztatta a két
szövetséges fővárost is. A szovjet válasz a kiválás azonnali bejelentését szorgalmazta, de baráti
alapon is többen ezt tanácsolták Budapestnek: úgy vélték, ezzel a lépéssel Magyarország
“rehabilitálná” önmagát.
1943. szeptember 9-én késő este Isztambulban Veress átvehette a brit kormány hivatalos
válaszát. Az előzetes fegyverszüneti feltételeknek tekinthető okmány előírta a feltétel nélküli
magyar kapituláció megfelelő időpontban (!), a brit csapatok Magyarországhoz érkezésekor
történő bejelentését (addig is elfogadta az előzetes fegyverszüneti feltételek titokban tartását), a
gazdasági és a katonai kapcsolatok fokozatos leépítését, majd megszakítását a németekkel,
illetve tevékenységük zavarását és szabotálását, a magyar csapatok visszavonását a keleti
hadszíntérről, a szövetséges légierő átrepülésének elősegítését a magyar légtéren, s az
ellenállást egy esetleges német megszállási kísérletnek. Tartalmazta, hogy Magyarország adott
időpontban a szövetségesek rendelkezésére bocsátja erőforrásait, közlekedési hálózatát és légi
támaszpontjait. Megismételte a 2-ai válasz diplomáciai folytatásra vonatkozó kérését és egy
magyar katonai kiküldött fogadásának készségét. Veress biztonsági okokból a szöveget
“bemagolta”, s így utazott haza. A magyar kormány, amely a feltételeket úgy értelmezte, hogy a
magyar határ angol–amerikai elérésekor lépnek életbe, Ghyczy Jenő külügyminiszter
előterjesztése alapján tudomásul vette azokat, s október 10-én Wodianer Andor lisszaboni követ
útján jelezte elfogadásukat a brit kormánynak. A feltételek kiegészítéseként Veress
hazacsempészett egy angol rádiókészüléket, hogy a fegyverszünet elfogadásától kezdve a
magyar vezetés rendszeres összeköttetést tartson fenn a szövetségesekkel, s folyamatosan
informálja őket a magyar és a német helyzetről. A kiegészítés előírta egy (egyelőre illegális)
katonai misszió fogadását is a fővárosban. A Florimond Duke amerikai ezredes vezette misszió
azonban csak két nappal a német megszállók előtt érkezett Budapestre, s a Gestapo 19-én le is
fogta tagjait.
1944. február végén Veress ismét Isztambulba érkezett, az első olyan ajánlattal, amely szerint a
magyar kormány hajlandó kapcsolatba lépni a Szovjetunióval. Az üzenet kilátásba helyezte a
keleti hadszíntéren állomásozó (ekkor csupán megszálló) magyar seregtestek kapitulációját,
valamint azt, hogy Magyarország ellátja élelemmel a Tito-féle Jugoszláv Népfelszabadító
Hadsereget, s kielégíti egyéb, nem fegyverszállításokra vonatkozó igényeit. Az új kezdeményezés
kedvező hatást váltott ki az angolszász hatalmaknál, ám a magyar vezetés nem tett gyakorlati
lépéseket a háborúból való kiugrás előkészítésére. Az elvi eredményekkel megelégedve továbbra
is abban bízott, hogy a balkáni brit partraszállás nyomán az angolszász csapatok Itália vagy a
Balkán felől elérik az ország határát, addig viszont – miként 1915–1917 között – német
segítséggel a Kárpátokban feltartóztatható az orosz haderő, sőt azt sem tartotta
elképzelhetetlennek, hogy a szovjet előrenyomulás esetleg elkerüli Magyarországot, amennyiben
a határokon belül nem tartózkodnak német csapatok. A kivárásra épülő taktika azonban nem
számolt a német megszállás lehetőségével, holott arról már 1943 szeptember–októberétől a
kormányzat információkkal rendelkezett. Nem lehet tudni, hogy 1944. február vége az elvi
eredmények alapján fordulópont lett volna a gyakorlati cselekvési program megindítására vagy
sem. Veress harmadik isztambuli küldetése mindenesetre erre enged következtetni, ha
egybevetjük azzal, hogy a Honvéd Vezérkarban ugyanekkor már ismerték mindazon német
seregtesteket, amelyek 3 hét múlva részt vettek Magyarország német megszállásában. Ez utóbbi
viszont semmilyen lehetőséget sem hagyott egy lehetséges fordulópont utáni kibontakozásra.
Korábban megállapítottuk, hogy a hagyományos értelmezésű első világháborút kell ismerni ahhoz,
hogy megérthessük a második világháborút. 1942–1944 során a Kállay-kormány tapasztalatot
meríthetett I. (IV.) Károly 1917–1918-as béketapogatódzásaiból.
Miután az Osztrák–Magyar Monarchia Németországgal együttes kezdeményezései az Antant
elutasító magatartása, illetve a győzelemre számító merev német álláspont miatt megfeneklettek,
I. (IV.) Károly és gróf Ottokar Czernin közös külügyminiszter külön megegyezést szeretett volna
elérni. A Központi Hatalmak 1916. december 12-i, előzetes feltételek nélküli béketárgyalások
megkezdésére tett javaslatát az Antant december 30-án egy olyan válaszjegyzékben utasította el,
amelyben – francia fogalmazásban – a liberális elvekre hivatkozva a háború folytatását
115indokolták. Zita császár- és királynénak, Károly nejének fivérei, Bourbon Sixtus és Xavér
pármai hercegek, akik a belga hadseregben teljesítettek szolgálatot, a francia kormánykörök
tudtával 1917. február 17-én gróf Erdődi Tamással, Károly megbízottjával tartott megbeszélésükön
kijelentették, hogy kapcsolatot teremtenek a francia és az osztrák–magyar politikai vezetők között.
Március 24-én, majd május 9-én Károly levelet intézett Sixtus-herceghez, valójában Raymond
Poincaré francia köztársasági elnökhöz. Ezekben az osztrák–magyar uralkodó az elért balkáni
hadicélok megtartása mellett elismerte a nagyszerb politikával és propagandával szakítani képes
független Szerbia visszaállítását, Franciaország Elzász–Lotharingiára vonatkozó követeléseit, s a
szuverén belga állam helyreállítását afrikai gyarmataival együtt.
Az ún. Sixtus-levelek kedvező fogadtatása nyomán 1917. augusztus 4-én Károly és Czernin
Fribourgba küldte Nikolaus Revertera grófot, hogy tárgyaljon Abel Armand gróf francia
megbízottal, akinek megbízatása a Monarchiával kötendő különbéke előkészítésére szólt. A
találkozóról tudomása volt a németeknek is, de csak mint általános tapogatódzásokról. Mivel a
Monarchia nem fogadhatta el azokat a – főként területi – kötelezettségeket, amelyeket az Antant
tett Szerbia, Románia és Olaszország irányába, illetve az Antant támadás-sorozatának elhárítása
és a német tengeralattjáró-háború kezdeti sikere is a németek melletti kitartásra ösztönzött, a
tárgyalások augusztus végére megfeneklettek.
1917 végén a két szembenálló tömb ismét a tárgyalóasztalhoz ült. A tárgyalásokat most az Antant-
hatalmak kezdeményezték, mert várható volt Oroszország kiválása a háborúból. Edward House
amerikai ezredes előkészítő tárgyalásai után november 29-én az USA, Nagy-Britannia és
Franciaország legmagasabb szintű képviselői felhatalmazták a brit kormányt, hogy jelöljön ki a
Svájcban megtartandó tárgyalásokra megbízottat. Jan Smuts brit tábornok december 18-19-én
Genfben tárgyalóasztalhoz ült az Osztrák–Magyar Monarchia delegátusával, Albert Mensdorf-
Pouilly-Dietrichstein gróffal. Mensdorf az utasításokat követve kitért a különbéke elől, s a közös
békét a háború előtti nyugati status quo alapján kívánta előkészíteni. Mivel ez Elzász–Lotharingia
német birtoklását jelentette, ami elfogadhatatlan volt a francia revanspolitika számára, a
tárgyalások ismét megszakadtak.
1918. február 1-jén francia kérésre Fribourgban újrakezdték a megbeszéléseket. A február–
márciusi második Armand–Revertera-tárgyalásokon Czernin határozott utasítására az osztrák–
magyar delegáció álláspontja az volt, hogy Elzász–Lotharingiának Németországnál kell maradnia,
amibe Georges Clemenceau francia miniszterelnök nem egyezhetett bele. Revertera gróf ráadásul
elzárkózott a különbéke elől, míg az Antant célja nem az általános béke, hanem az Osztrák–
Magyar Monarchia leválasztása volt Németországról. Bécs már nem volt abban a helyzetben,
hogy különbékére gondolhatott volna. Károly és Czernin úgy vélte, hogy a birodalom szétesése
egy különbéke megkötésével azonnal bekövetkezhetne, míg egy esetleges német győzelem
lehetőséget nyújthat fennmaradására. A tárgyalások márciusban ismét, ezúttal véglegesen
megszakadtak.
A titkos Sixtus-leveleket Clemenceau 1918. április 12-én nyilvánosságra hozta, hogy bizonyítsa
Czernin korábbi vádjainak alaptalanságát, miszerint Franciaország Elzász–Lotharingiáért folytatja
a háborút (holott nem kis részben azért folytatta), hiszen az osztrák–magyar uralkodó egy éve már
elismerte a francia igényeket e területekre.

A német megszállás és következményei

Visszatérve az 1944. év történéseihez: a biztató kezdetek ellenére a folytatás másként alakult. A
magyar béketapogatódzásokról a német vezetés tudomást szerzett. Tartott attól, hogy
megismétlődik Olaszország esete. Igaz, Magyarország korántsem rendelkezett akkora katonai
potenciállal, mint Olaszország, de az olasz csizma déli része messze esett Németországtól, s
katonailag könnyebben volt tartható, mint a magyar Alföld. A keleti magyar határokhoz pedig
folyamatosan közeledett az Ukrajnában gyorsan teret nyerő Vörös Hadsereg. Hitler ilyen
körülmények között hosszabb távon nem volt hajlandó egy olyan magyar kormányt a helyén
hagyni, amelynek elnökében és több tagjában nem bízott.
A Führer még 1943. szeptember 9-én (azon a napon, amikor Veress Isztambulban átvette az
előzetes fegyverszüneti feltételeket) meghozta döntését Magyarország megszállásának
előkészítéséről. Az akció irányítójául Maximilian von Weichs tábornagyot, a délkeleti hadszíntér
főparancsnokát (Oberbefehlshaber Südost) jelölte ki. 30-ára a Véderő Főparancsnoksága
(Oberkommando der Wehrmacht, OKW) kidolgozta a Margarethe fedőnevű terv alapvonalait. A
terv, amelyet többször módosítottak, csak később vette fel a Margarethe-I fedőnevet, amikor Hitler
Margarethe-II fedőnévvel elrendelte Románia (végre nem hajtott) megszállásának előkészítését is.
Az OKW Magyarország területét három zónára osztva javasolta megszállni: 1. Nyugat-
Magyarország Budapesttel, 2. Kelet-Magyarország a Tiszától délre és keletre, 3. Északkelet-
Magyarország a Tiszától északra. Részletes terveket csak az 1. és 2. zóna megszállására
készítettek.
1161943 novemberétől 1944 márciusáig többször pontosították az akcióban részt vevő
alakulatokat és azok feladatát, az előbbieket nem utolsósorban azért, mert a kijelölt seregtesteket
rendre ki kellett vezényelni a keleti frontra. Szóba került – a két ország önkéntes felajánlkozása
alapján – román csapatok bevonása a 2. és szlovákoké az 1. zóna megszállásába, ám ezt később
elvetették. December 3-án Alfred Jodl vezérezredes, az OKW vezetési törzsének főnöke Hermann
von Foertsch altábornagyot bízta meg a részletek koordinálásával, aki szervezetszerűen Weichs
vezérkari főnöke volt.
Novemberben a Birodalmi Külügyminisztérium inkognitóban (mint a Standard Villamossági
Társaság igazgatóját) Magyarországra küldte Edmund Veesenmayert, aki december 10-én
memorandumban foglalta össze tapasztalatait. Veesenmayer a megoldást abban látta, hogy
eltávolítják Horthy mellől őt befolyásoló környezetét, s a magyar szélsőjobboldalra és a
Honvédségre támaszkodva “a kormányzót a Führer katonájává teszik”. Az új magyar kormány
vezetésére a már a szélsőjobboldal (egyik) vezérének számító Imrédy Bélát tekintette a
legalkalmasabbnak.
1944. február 29-én az OKW kiadta a részletes utasításokat. Még aznap megkezdődött a kijelölt
csapatok összpontosítása a magyar határok közelében. Március 7-én Warlimont altábornagy, Jodl
helyettese pontosította a Trójai Faló fedőnevű akció részleteit von Pfuhlstein altábornaggyal, a
Brandenburg páncélgránátos hadosztály parancsnokával. Az akció célja a legfelső magyar állami
és katonai vezetés kikapcsolása volt. A végrehajtást úgy tervezték, hogy vasúti szállítás közben,
Budapest közelében felrobbantják önmaguk előtt a pályatestet, gyorsan kivagoníroznak, és
virradatra a fővárosba érnek. 18-án 22 órától Bicske és Ceglédbercel térségéből két
harccsoportban végre is hajtották az akciót.
Március 8-án Hitler elfogadta Foertsch javaslatát, hogy a megszállást 18-ára időzítsék. 11-én az
időpontot 19-ére, vasárnapra módosították. 12-én Hitler aláírta a végrehajtást elrendelő
hadműveleti utasítást. Másnap a magyar katonai vezetés magyarázatot kért a határok mentén
tapasztalható csapatösszevonásokra Cuno Heribert Fütterer repülő tábornokon, a budapesti
német légügyi attasén keresztül. A válasz hamar megérkezett: gyakorlatoznak. A Honvéd
Vezérkart a válasz nem nyugtatta meg. Ezt bizonyítja az a térkép, amely még február 28-i
keltezéssel keletkezett, s amely a 20 nappal későbbi megszállásban részt vevő német csapatokat
rögzíti, azok pontos helyének és harcértékének feltüntetésével. A németeket a vezérkari térképen
pirossal, tehát az ellenség színével jelölték. (A térképet e sorok írója lelte fel 1994 tavaszán.)
Mindazonáltal semmilyen katonai intézkedést sem foganatosítottak a várható német bevonulással
szemben.
Hosszabb ideig vita tárgyát képezte a Honvédséggel szemben követendő magatartás. Az OKW
1943. szeptember 30-i terve még a Honvédség lefegyverzésével számolt. Hitler végül 1944.
március 15-én, Veesenmayer decemberi és a Biztonsági Szolgálat (Sicher-heitsdienst, SD) friss
memoranduma alapján döntötte el, hogy a magyar haderőt a későbbiekben – német
alárendeltségben, de magasabb kötelékeik megtartásával – felhasználják a keleti hadszíntéren,
ennek érdekében nem kerül sor lefegyverzésére, csupán korlátozott idejű zárlatára a
laktanyákban. Gyakorlatilag négy nappal a megszállás előtt eldőlt, hogy Magyarországot az
államfő, a fegyveres erők és a rendvédelmi testületek meghagyásával, “evolúciós” úton kísérlik
meg “visszaterelni az akolba”. Ekkor határozta el Hitler, hogy találkozik Horthyval, s a találkozón
egyfelől ráveszi a magyar államfőt a megszállás elfogadására, másrészt távol tartja a történéstől,
nehogy mégis ellenállásra kerüljön sor.
A kormányzó a Führer meghívását diplomáciailag szokatlanul későn, 15-én este kapta kézhez
Dietrich von Jagow budapesti német nagyköveten keresztül. Többen, így Kállay Miklós
miniszterelnök óvták a meghívás elfogadásától, ám Szombathelyi Ferenc vezérezredes
meggyőzte. A vezérkarfőnök döntő érve az volt, hogy egyedül Horthy érheti el Hitlernél a keleti
fronton állomásozó magyar csapatok hazaengedését. A meghívás elfogadása mellett szólt, hogy
elutasítása eleve az ellenszegülés üzenetével ért volna fel. A kormányzó, noha tárgyalni indult, a
kiutazással saját mozgásterét szűkítette, mivel elvesztette a közvetlen kontaktus lehetőségét a
politikai és a katonai vezetéssel.
A Linz melletti Klessheim-kastélyban március 18-án a két államfő feszült légkörben találkozott.
Hitler szemrehányások özönével fogadta Horthyt a béketapogatódzások és a Kállay-kormány
tevékenysége miatt, majd közölte, hogy katonailag megszállja Magyarországot, s felkérte a
kormányzót a beleegyezésre és az együttműködésre, valamint a németek által előre
megfogalmazott nyilatkozat aláírására és kiadására. Horthy olyat tett, amit tárgyalópartner Hitlerrel
addig soha: szó szerint “faképnél hagyta”. A tárgyalások fonalát a Führer először végleg el akarta
vágni, ám végül újra felvette azt. Horthy három lehetőség közül választhatott: elutasítás és
lemondás; a dán minta szerint funkcióban maradás úgy, hogy visszavonul a közügyektől,
beelértve legfelsőbb hadúri jogainak gyakorlását is; államfői teendőinek további ellátása, abban a
reményben, hogy ezzel valamennyire korlátozhatja a német szervek magyarországi
tevékenységét és bevárhatja azt az időpontot, amikor lehetősége lesz szuverenitása
helyreállítására. Horthy első felháborodásában az első lehetőséghez kívánt folyamodni, majd a
küldöttség tagjai – főként ismét Szombathelyi – rábeszélésére hajlandónak mutatkozott a Hitlerrel
való újabb találkozásra. Esti harmadik találkozójukon a harmadik lehetőség mellett döntött.
A hazatérő kormányzói különvonatot váratták, amíg az akció lezajlott. Szombathelyi még a
vonatról intézkedett, hogy a Honvédség lábhoz tett fegyverrel várakozzék. A közvélemény
számára kiadott közlemény arról tudósított, hogy a Birodalom katonai segítséget nyújt a közeledő
szovjet hadsereg elleni harchoz. A német csapatok ellenállásba nem ütköztek. Sem politikai, sem
katonai szempontból nem volt jelentősége Bajcsy-Zsilinszky Endre pisztolylövésének vagy a
Lonkay László hadnagy vezette újvidéki hídőrség harcának. A vonaton utazott Edmund
Veesenmayer címzetes SS-Brigadeführer is, akit Hitler már 16-án kinevezett teljhatalmú
magyarországi követté – gyakorlatilag helytartójává.
Március 19-ére virradóra, a németek bevonulásáról beérkező híreket véve Keresztes-Fischer
Ferenc belügyminiszter 117riasztotta Kállay Miklós miniszterelnököt, aki magához kérette
Bajnóczy József vezérezredest, a Honvéd Vezérkar főnökének helyettesét. Több tábornok is
megjelent a miniszterelnöknél, de végül megállapodtak, hogy nincs értelme az ellenállásnak.
Kállay magyarázatot kért Hans von Greiffenberg gyalogsági tábornok német katonai attasétól, aki
telefonon érintkezésbe lépett az OKW-vel, majd Keitel tábornagyra, az OKW főnökére hivatkozva
közölte, hogy Horthy és Hitler megegyeztek a bevonulásról. Ez, Szombathelyi ellenállást megtiltó,
s Ghiczy Jenő külügyminiszter hasonló tartalmú távirata jelentős mértékben befolyásolta
elhatározásukat.
Hajnali 4-kor a németek 4 csoportban lépték át a határt az 1. és a 3. zóna megszállására. Szerbia
felől, a Zenta–Valpó sávban a XXII. hegyihadtest három harccsoportja lendült mozgásba.
Hildebrant ezredes, a 92. gépesített-gránátosezred parancsnokának csoportja a titeli Tisza-hídon
át a folyó jobb partján haladt Szegedig, onnan Szolnokig, Kecskemétig és Ceglédig. Brauner
altábornagy, a 42. vadászhadosztály parancsnokának csoportja az újvidéki hídon át érte el
Szabadkát, ahonnan Kiskunhalas és Baja irányába haladt tovább. A 8. SS-lovashadosztály
parancsnoka, Streckenbach SS-Oberführer csoportja a Duna két oldalán nyomult előre Baján át
Soroksárig, illetve Mohácson és Dunaföldváron át Érdig.
Az LXIX. hadtest Horvátországból a Valpó–Szentgotthárd sávban két csoporttal indult meg. Az 1.
hegyihadosztály parancsnoka, Stettner von Grabenhofen altábornagy csoportja Alsómiholjácnál és
Verőcénél kelt át a Dráván, majd Pécsen és Kaposváron át nyomult Székesfehérvár irányába.
Zwade vezérőrnagy, a 367. gyaloghadosztály parancsnokának csoportja Varasdnál lépte át a
határt, és a Balaton két partján haladt Székesfehérvárnak.
A Birodalomból a Körmend–Pozsony sávban az LVIII. tartalék-páncéloshadtest két harccsoportja,
a Margarethe-I főereje lendült mozgásba. Simon SS-Brigadeführer, a 16. SS-páncélgránátos-
hadosztály parancsnokának csoportja Sopronból két oszlopban haladt Sárváron és Veszprémen
át Székesfehérvárra, illetve Pápán át Tatára és Tatabányára. Bayerlein altábornagy, a páncélos-
tanhadosztály parancsnokának csoportja Győrön és Komáromon át vonult Budapestre. A LXXVIII.
hadtest a Salgótarján–Szobránc sávban Szlovákia felől egy harccsoportot vonultatott fel, amely
délben lépte át a határt. Feladata volt az északi városok, így Kassa, Miskolc, Rozsnyó
megszállása, illetve a Tisza-vonal biztosítása Szolnokig, ahol csatlakozást kellett teremtenie a
Hildebrandt-csoporttal.
A Tiszántúlra a németek nem hatoltak be. Erre politikai céljaik eléréséhez nem volt szükségük,
ráadásul éppen keleten lévő, a Margarethe-I hadműveletbe beosztott erőiket kellett a fronton
kialakult helyzet miatt az arcvonalba küldeniük. Farkas Ferenc altábornagy és Veress Lajos
altábornagy, a debreceni VI. és a kolozsvári IX. hadtest parancsnokai riadóztatták seregtesteiket,
de összetűzésekre nem került sor. A magyar és a német katonák a Tisza két partján “békésen
néztek farkasszemet” egymással. Debrecenben sem történt összetűzés, amelynek repülőterét a
németek – légi úton – szintén megszállták.
A megszállásban részt vett német katonai, rendőri és repülő erőket legfeljebb 100 ezer főre lehet
becsülni. Mivel a Honvéd Vezérkar ügyeletes tábornoka éjfél után vette, majd továbbította
Szombathelyi parancsát a bevonuló német csapatok barátságos fogadásáról, a Honvédség
részéről fegyveres ellenállás nem alakult ki. Csupán az újvidéki hídőrség szegült szembe a
németekkel, ám hozzájuk a parancs nem érkezett meg. Szintén az értesítés hiánya miatt – kisebb
mértékben – ellenszegültek a budaörsi repülőtéren, Bicskén, Székesfehérvárott, Győrött,
Sopronban, de ezeknek nem volt országos jelentőségük.
A Gestapo kész listákkal érkezett. Azonnal megkezdődtek a Horthy által önkényesnek minősített,
de a magyar hivatalos szervek által nem akadályozott letartóztatások. A németek őrizetbe vették
többek között Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, a kisgazda Nagy Ferencet, a
szociáldemokrata Peyer Károlyt, több arisztokratát, így gróf Sigray Ödönt, gróf Szapáry Gyulát,
Gratz Gusztávot, zsidó származású nagytőkéseket, például Chorin Ferencet, továbbá a királyi
olasz misszió tagjait, több lengyel vezetőt, s másokat. Mielőtt a németek irodájába érkeztek volna,
a miniszterelnök, illetve környezete többeket maga riasztott telefonon. Kállay a török követségen
talált menedéket, Bethlen az alagútrendszeren át szökött meg a letartóztatás elől. A német
biztonsági szervek tevékenységét Otto Winkelmann SS-Obergruppenführer und General der
Polizei, a magyarországi SS- és rendőri erők április 1-jei hatállyal kinevezett parancsnoka (Höhere
SS und Polizei-Führer in Ungarn) irányította, s 19-én Budapestre érkezett Ernst Kaltenbrunner
SS-Ober-gruppenführer, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt, RSHA)
vezetője is, aki Himmler után a második ember volt az SS hierarchiájában.
Horthy március 19-én összehívta a koronatanácsot. Beszámolt klessheimi tárgyalásairól, majd
bejelentette, hogy elfogadta Kállay Miklós miniszterelnök lemondását. Kállay elutasította, hogy az
új kormány megalakulásáig ügyvezető kormányfőként funkcionáljon, de az ország érdekeire
hivatkozva felszólította Horthyt, maradjon hivatalában, ugyanakkor azt javasolta neki, hogy
függetlenül a Hitlernek tett ígéretétől, ne írjon alá semmit, s vonuljon vissza az államügyek
vitelétől. Horthy ezt ebben a formában nem fogadta meg.
A 19-i koronatanáccsal párhuzamosan, a német követség épületében Veesenmayer
kormányalakítási tárgyalásokat kezdett több szélsőjobboldali és kormánypárti magyar politikus
részvételével. 20-án kieszközölte, hogy Horthy fogadja Imrédy Bélát. A kormányzó közölte
Imrédyvel, hogy elfogadja személyét, ám szerencsésebbnek tartaná, ha nem német nyomásra
foglalná el a kormányfői széket, ezért átmeneti időre “szakértői” kormány lépne hivatalba, amelyet
Sztójay Döme szolgálaton kívüli altábornagy, berlini magyar követ vezetne. Horthy elgondolását
telefonon Veesenmayerrel is közölte, akinek addigra Imrédy már beszámolt a kormányzói
kihallgatásról. Veesenmayer egyelőre ezzel nem értett egyet, s továbbra is Imrédy kinevezését
erőltette. Ribbentrop birodalmi külügyminiszter győzte meg Sztójay személyének elfogadásáról. A
beteg és a belpolitikában tájékozatlan Sztójayt Horthy beszélte rá a kinevezés elfogadására.
Veesenmayer 21-én reggel, keményebb katonai lépéseket is kilátásba helyezve, 36 órás terminust
szabott meg a kormányzó 118számára a kormány megalakítására, egyben közölte vele a
kormányalakítással kapcsolatos német feltételeket, így több jobboldali politikus bevételét a
kormányba.
Hosszas tárgyalások után 23-án hajnalra alakult ki az új kormánylista. Sztójay Döme lett a
miniszterelnök, Rátz Jenő nyugalmazott vezérezredes, a Magyar Megújulás Pártja (MMP)
második embere a miniszterelnök helyettesítésével megbízott tárca nélküli miniszter, a
kormánypárt jobbszárnyáról pénzügyminiszter maradt Reményi-Schneller Lajos, földművelésügyi,
egyben tárca nélküli közellátásügyi miniszter lett Jurcsek Béla. Az imrédysta Jaross Andor kapta a
belügyi tárcát, mellé került politikai államtitkárnak Baky László, közigazgatásinak Endre László. A
németek által követelt Ruszkay Jenő kimaradt a kormányból, a honvédelmi tárcát Csatay Lajos
vezérezredes tarthatta meg, akiben Horthy megbízott. A nyilasok nem kaptak semmilyen pozíciót.
A Sztójay-kormány 23-án le is tette az esküt. Elhárult a keményebb német beavatkozás veszélye,
aminek terveit Foertsch már elkészítette arra az esetre, ha nem alakulna meg a kormány. A
többnapos huzavona végén a Sztójay-kormány alkotmányosan alakulhatott meg, s Horthy
egészen a nyilas hatalomátvételig teljes körben gyakorolhatta a kormányzói jogkör alapján bírt
államfői jogait. További tagja volt a Sztójay-kormánynak Antal István igazságügyi, egyben
ideiglenesen vallás- és közoktatásügyi, Kunder Antal kereskedelem- és közlekedésügyi, Szász
Lajos iparügyi miniszter. Május 23-tól Imrédy Béla is bekerült a kormányba mint tárca nélküli
közgazdasági miniszter, posztja július 19-i megszűnésével Rátz Jenő viszont kivált a kormányból.
Augusztus 7-én Imrédy is megvált a kabinettől, a Belügyminisztérium irányítását Bonczos Miklós
vette át, s eredeti tárcájának megtartásával Szász Lajos átvette Kunder Antal minisztériumát is. A
kormány augusztus 7-ig koalíciós jellegű volt, Imrédy, Jaross, Kunder és Rátz az MMP, a többi
miniszter a Magyar Élet Pártja (MÉP), Baky László (leváltásáig) a Magyar Nemzetiszocialista Párt
tagja volt.
Március 24-én Veesenmayer állást foglalt a Honvédség további felhasználása mellett. Véleményét
támogatta Weichs tábornagy és Greiffenberg gyalogsági tábornok is. 26-án Horthy találkozott a
Budapestre érkezett Weichs tábornaggyal. A németek még aznap megszüntették a Tisza mentén
húzódó záróvonalat, és feloldották a katonai objektumok zárlatát. 28-án Hitler engedélyezte a
Honvédség harci alkalmazását. Megkezdődött a megszállásban részt vevő német seregtestek
átcsoportosítása a veszélyeztetett keleti frontra, Lemberg–Kamienec-Podolsk térségébe. Április
24-én Greiffenberg mint a német Véderő magyarországi meghatalmazott tábornoka
(bevollmächtiger General der deutschen Wehrmacht in Ungarn) átvette a Magyarországon
tartózkodó német csapatok feletti parancsnokságot, Weichs visszautazott Belgrádba. Április 25-én
Magyarország egyes övezeteit német hadműveleti területté nyilvánították: a szovjet csapatok
ukrajnai térnyerése miatt Kelet-Magyarországot és Kárpátalját a Tisza vonaláig, a jugoszláviai
partizánháború miatt a Bácskát és a Dél-Dunántúl déli sávját.
Greiffenberg kinevezésével a Kárpát-medence kikerült Weichs tábornagy hatásköre alól.
Greiffenberg szolgálati elöljárója e minőségében a német szárazföldi haderő
főparancsnokságának (Oberkommando des Heeres, OKH) vezérkari főnöke lett. Az OKH
irányítása alá tartozott a Galíciában, Podóliában, Besszarábiában és Moldvában harcoló két
német hadseregcsoport is (Heeresgruppe Nordukraine és Heeresgruppe Südukraine), így
augusztustól Magyarország OKH-hadszíntérré vált, szemben a Balkánnal, amely OKW-hadszíntér
volt, lévén hogy Weichs mint a délkeleti hadszíntér főparancsnoka (OB Südost) az OKW-nek volt
alárendelve. Május elején minden harcképes alakulatot kivontak Magyarországról, helyüket
szervezés és/vagy kiképzés alatt álló seregtestek foglalták el, kb. 40-50 ezres létszámmal. Cuno
Heribert Fütterer repülőtábornok budapesti légügyi attasét április 4-i hatállyal Göring birodalmi
légimarsall kinevezte a magyarországi német légierő vezénylő tábornokává. Fütterer ezzel
rendelkezési jogot nyert a Honvéd Légierő felett, beleértve a földi létesítményeket és a
légvédelmet is.
Noha Horthy elért bizonyos eredményeket, a megszállás általában elérte célkitűzéseit. A Sztójay-
kormány alkotmányos kinevezése kedvező volt a németek számára. Hitler szerint “előny ..., hogy
a magyarok tovább működtetik ... saját közigazgatásukat, és Németország mint megszálló
hatalom nem kénytelen egy teljesen új közigazgatási apparátust beindítani .... Ezen felül fontos,
hogy a magyar gazdaság tovább működjék.” A német érdekeket egy 500-600 fős apparátus
biztosította, amelyet egy kb. 20 fős törzs élén Veesenmayer irányított. Neki Hitler a hagyományos
nagyköveti diplomata-feladatkörnél jóval nagyobb hatáskört biztosított azzal, hogy magyarországi
teljhatalmú megbízottjává tette. Utasításait a birodalmi külügyminisztertől, nemegyszer magától
Hitlertől kapta. A magyar államapparátus további működtetéséhez elegendőnek bizonyultak a felső
posztokon végrehajtott személycserék. A németek még az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet
meghiúsítása után sem kényszerültek arra, hogy saját apparátust építsenek ki. A megszállási
rendszer ilyetén kiépítése megakadályozta Magyarország kiválását a német szövetségi
rendszerből, s – egy időre – kiküszöbölte a politikai életből a Tengely-ellenes tényezőket.
Horthy érdemben nem tudott reagálni arra sem, hogy 1944. május 12-én a három szövetséges
nagyhatalom felszólította Magyarországot (egyben Romániát, Bulgáriát és Finnországot) a
fegyverletételre és a szembefordulásra Németországgal.
A magyar–német kapcsolatokat áttekintve látnunk kell, hogy az 1930-as és az 1940-es évek
fodulójára az fontosságban végleg maga mögé utasította a Bethlen által kidolgozott olasz
külpolitikai irányvonalat (még az 1920-as évek nagy formátumú miniszterelnöke sem láthatta
előre, hogy Olaszország – ellentétben az 1914–1918-as időszakkal – hadiállapotba keveredik az
angolszász hatalmakkal). A világháború 1939-es újjáéledéséig a veszteseket megbüntető
versailles-i békerendszerből kiinduló kapcsolatrendszert a két ország politikai törekvései
szabályozták. 1939–1940-től a szabályzók közé lépett a háború mindenkori alakulása, 1942-től a
hadihelyzet vált meghatározóvá. Az egyes tendenciák (együttműködés, önálló útkeresés,
szembeszegülés) ebből következően szakaszonként eltérően érvényesültek. A magyar politika
szemléletében Németország volt az a nagyhatalom, amelynek támogatására 119a revízió
elsődlegesen épülhetett, a német orientációról való lemondás a visszacsatolt területek feladását
jelenthette (Olaszország már nem volt elég erős), ám stratégiai problémát okozott ennek
egyeztetése a szuverenitás megőrzésével. A német politika szemében az volt a fő kérdés, hogy
hol az a határ, amelyet átlépve Magyarország pártfogolása esetleg veszélyeztetheti más
országokkal fennálló kapcsolatait.
Magyarországon nem egy csoportosulás – részben ideológiai, részben tárgyi okokból –
szorgalmazta, hogy érdemeket kell szerezni a német vezetés szemében, akár önkéntes
felajánlásokkal is (emlékezzünk a Werth-memorandumokra). Más erők az önálló cselekvést
preferálták, mintegy várva az alkalmat, amikor a németeknek is érdekükben áll a magyar ügy
támogatása. Amíg a magyar–német kapcsolatok alakításában ez az óvatosabb irányzat
érvényesült, addig a német támogatás nem feltétlen rejtette magában az elért eredmények
jövőbeni elvesztésének kockázatát (gondoljunk az első három revízió nyugati fogadtatására). E
rizikófaktor azonban megnövekedett a békés együttműködésről a fegyveresre történt áttéréssel
1941 áprilisában. A döntő fordulatot a Szovjetunió elleni hadjáratba való bekapcsolódás jelentette.
A Jugoszlávia elleni támadásban ugyanis nem csupán a további revíziós nyereség foglaltatott
benne, de az igény is, hogy Magyarország elérje az “első az egyenlők között” pozícióját a német
szövetségi rendszerben egy olyan háborúban való részvétellel, amelyben a németek a legfőbb
vetélytárs, Románia aktív részvételére eleve nem tartottak igényt. E helyi háború idején a
világháború végső kilátásait tekintve a magyar vezetés az alternatívát a német győzelemben vagy
a német–angol kompromisszumos békében látta, s mindkét esetben bizonyosra vette, hogy a
Balkán–Duna térségben német hegemónia érvényesül majd. Az elsőrendű német érdek
ugyanekkor a Kárpát-medencében átvezető közlekedési útvonalak biztosítása, illetve a magyar
gazdaság kiaknázása volt. 1941 júniusában ehhez képest az volt az alapvető különbség, hogy
Románia hamarabb csatlakozott a hadjárathoz, mint Magyarország. Noha Hitler nem kívánta a
Honvédség bekapcsolódását a Szovjetunió elleni támadásba, “csupán” diplomáciai lépéseket és a
magyar gazdaság fokozott segítségét, a magyar politikai és katonai vezetésnek kapóra jött a
kassai provokáció, hogy követhesse Romániát, s az időközben a Magyarországot szintén
megelőző Szlovákiát és Horvátországot. Lebecsülte ugyanekkor az antifasiszta koalíció
kialakulásának esélyeit, amit elősegített, hogy eleinte a brit elemzők is a Szovjetunió gyors
összeomlását jósolták. Nem eléggé értékelte a koalíció lehetőségeit a Tengely potenciáljának
túlszárnyalására sem, legalábbis 1942–1943 fordulójáig.
Az egyes konkrét esetekben jelentkező súrlódások (a Csehszlovákia, majd a Lengyelország elleni
fegyveres fellépés elutasítása 1938-ban és 1939-ben) ellenére a magyar–német viszony 1943-ig
alapvetően barátságos volt. Magyarország 1944 tavaszáig egyedülálló pozíciókat élvezett a német
uralom alatt álló Európában. A semleges államokat leszámítva az egyetlen volt, amelynek
területén nem állomásoztak idegen csapatok (a különböző törzsekben összesen csupán közel
2000 német katona teljesített szolgálatot, a Magyarországon átszállított német katonák csak
Budapesten és Szolnokon hagyhatták el a katonavonatokat, s azt is csak egyénileg). A német–
magyar katonai szövetség nemzetközi jogi alapja az Antikomintern Paktum és a Háromhatalmi
Egyezmény volt. Bár ez utóbbi segítségnyújtást helyezett kilátásba arra az esetre, ha egyiküket
támadás érné valamely, a szerződés aláírásakor még nem hadviselő hatalom részéről, formális
katonai szövetség Magyarország és Németország között nem létezett. A német szövetségi
rendszerhez az 1938–1940 között német–olasz támogatással megvalósított revízió kötötte hozzá
véglegesen Magyarországot, amely 1941-ben szuverenitásának birtokában kapcsolódott be a
balkáni hadműveletbe, majd csatlakozott a Szovjetunió elleni támadáshoz.
A német–magyar viszony egyik sarokpontja Hitler és Horthy kapcsolata volt. A Führer Horthynál
sokkal bensőségesebb viszonyt alakított ki a román Antonescuval, a finn Mannerheimmel, de még
III. Borisz bolgár cárral is. Horthy parvenünek tartotta Hitlert, és soha nem tudta elfelejteni, hogy a
katonai szolgálat elől elhagyta az Osztrák–Magyar Monarchiát, Hitler pedig a kormányzót és
rendszerét feudális jelenségnek és maradványnak tekintette. Ennek ellenére kénytelenek voltak
elfogadni egymást, Horthy az 1930-as évek végétől már úgy látta, Hitler nélkül nincs revízió, 1941-
től pedig Hitlerben látta azt a tényezőt, amely megmentheti Magyarországot a bolsevizmustól.
Hitler tisztában volt azzal, hogy Magyarországon Horthy nélkül vagy ellenére semmi sem
történhet, benne látta biztosítékát a magyar államgépezet és hadsereg zavartalan működésének,
így elfogadta kulcsszerepét, s 1944 szeptemberéig ragaszkodott megtartásához a kormányzói
székben. Ez biztosította a két államfő együttműködését. 1943-tól azonban kettejük viszonya
fokozatosan megromlott, ami kihatott a magyar–német viszony egészére is. Horthy egyre inkább
az angolszász hatalmaktól remélte a szovjet befolyás távol tartását Magyarországtól. Bizakodását
erősítette, hogy Olaszországban a dinasztia 1943 nyarától, az olasz fegyverszünet után is
hatalmon maradhatott, sőt, a király bizalmi embere lehetett a miniszterelnök. Hitler azonban éppen
az olaszországi események alapján vonta le a tanulságot, hogy Magyarországot csak erőszakkal
tarthatja bent a német szövetségi rendszerben. Véleményét alátámasztották a magyar
béketapogatódzások. Magyarország német megszállása után is pozíciójában hagyta Horthyt,
hogy a rezsimváltást a lehető legkevesebb zökkenővel hajthassa végre. A fegyveres kényszer
ezzel együtt is új elem volt kettejük kapcsolatában. Hitler akkor határozta el Horthy félreállítását,
amikor 1944 szeptemberében megbizonyosodott kiugrási szándékának komolyságáról. A nyilas
hatalomátvételt követően a német–magyar kapcsolatrendszer vazallusi viszonyrendszerré
degradálódott.
E helyt célszerű áttekinteni a magyar–olasz kapcsolatok alakulását is. A Bethlen-korszak utolsó
harmadától a Kisantant széthullásáig Magyarország fő támogatóját találta meg Olaszországban.
Mussolini, aki az olasz behatolás színterét és bázisát látta Magyarországban, támogatta a magyar
revíziót és a Honvédség ún. rejtett fejlesztését. A kétoldalú együttműködés mindkét fél megítélése
szerint bizonyos fokig alkalmas volt a német hegemón törekvések ellensúlyozására is. Ebben az
alapvető változást a Tengely létrehozása és az Anschluss olasz elfogadása jelentette.
120Mindaddig, amíg Olaszország nemhadviselő státuszt töltött be, a kifejezetten jó magyar–olasz
viszony (is) biztosította az angolszász hatalmakkal fennálló magyar kapcsolatokat, segítette
Magyarország fegyveres semlegességének fenntartását, sőt bizonyos távlatot kapott a
nagyhatalmak közötti egyensúlyozásra épülő magyar külpolitika is – nem szabad figyelmen kívül
hagyni, hogy egészen Olaszország 1940. június 9-i belépéséig a Franciaország elleni német
háborúba a dél-európai országban az Antant egykori tagját látták Londonban, Párizsban és
bizonyos mértékig Washingtonban is. Róma támogatása a második bécsi döntésig érvényesült,
azt követően azonban gyorsan vesztett értékéből. Az olasz ún. párhuzamos háború katonai
kudarcai nyomán ugyanis Olaszország alárendelődött Németországnak, Mussolini Hitlernek.
Kállay Miklós miniszterelnök ennek ellenére kísérletet tett arra, hogy felelevenítse a Rómára való
támaszkodást Berlin ellenében. Kinevezése után előbb kívánt Olaszországba látogatni, mint
Németországba. A Duce üzenete ébresztette rá a valóságra: a Führernél tett bemutatkozó
látogatást követően fogadja csak őt. Amikor 1943. április 2-4-én, egy évvel kinevezése után sor
került római látogatására, Mussolini értésére adta, hogy nem tudja támogatni Németország
ellenében vagy a különbéke elérésében az angolszász hatalmakkal. Az olasz fegyverszünet 1943.
szeptember 8-i nyilvánosságra hozatala után Kállay keserűen jelentette ki, hogy hatályát vesztette
minden olyan egyezmény, amely Magyarországot a Tengelyhez kötötte. A magyar önállóság
jelzésére a német követelés ellenére sem szakította meg a diplomáciai viszonyt a királyi
Olaszországgal, ám Mussolini felé tett gesztusként szeptember 29-én elismerte az Olasz Szociális
Köztársaságot.
A német megszállást követően felgyorsult a magyar gazdaság átállítása a német háború céljaira. A
háború elején a németek elsősorban a mezőgazdasági termékek és a hadiiparhoz szükséges
nyersanyagok kivitelét szorgalmazták. Az 1940. július 20-án Budapesten megkötött
egyezményben Magyarország vállalta 200 ezer t búza és kukorica, 100 ezer t egyéb takarmány
kiszállítását Németországba. A nehézipar 1942-től fokozódó mértékben már német
megrendelésekre dolgozott. A háborús gazdaság 1943-ban érte el a maximális eredményeket. A
magyar gazdaság igénybevételének és betagolásának új elveiről a Hitler elnökletével tartott 1944.
április 15-i, majd a Birodalmi Külügyminisztériumban tartott 19-i értekezleten döntöttek. Az elveket
államközi egyezményekben konkretizálták. A június 2-i, pénzügyi jellegű egyezmény
visszamenőleg májustól havi 200 millió pengő rendelkezésre bocsátását írta elő, többek között a
német csapatok magyarországi tartózkodásának költségeire, állás- és repülőtér-építésre,
formailag hitel, gyakorlatilag háborús hozzájárulás formájában. A Szálasi-kormány által november
14-én a megkötött egyezményben Magyarország vállalta a háború folytatásához szükséges ipari
berendezések, nyersanyagok, mezőgazdasági termékek, kórházak, a banki vagyon stb.
kiszállítását Németországba, amely cserében kötelezettséget vállalt ezek megőrzésére és
kizárólag hadi célokra való felhasználására. 1944-től ezzel együtt is az anyag-, az alkatrész-, a
géphiány, a bombázások, s az ország hadszíntérré válása következtében csökkent a termelés.
A német megszállás után megkötött egyik legjelentősebb gazdasági egyezmény az ún. Buhle-
szerződés volt, amelyet a német és a magyar hadiipar közti jobb munkamegosztásra és a magyar
hadiipari kapacitás hatékonyabb kihasználására, gyakorlatilag a magyar gazdaság teljes
betagolására kötöttek a németek irányította európai hadigazdaságba. 1944. június 10-én született
meg a Hadiipari Főigazgatóság és az OKH-hoz tartozó Allgemeine Heeresamt között.
Megnevezését német aláírójáról, Walter Buhle tábornokról nyerte. Magyarország vállalta, hogy
leállítja több magyar fejlesztésű fegyver gyártását, hadiipari kapacitásának meghatározott részét
elsősorban repülőgépmotorok, híradóeszközök és légvédelmi fegyverek gyártására állítja át,
valamint hadiüzemei egy részét birodalmi területre telepíti át. Németország kötelezettséget vállalt,
hogy a Honvédség részére fegyverszállítások formájában pótolja az így le nem gyártott magyar
hadianyagot. Az ún. Elch-program havonta növekvő mennyiségű fegyvert ígért a Honvédségnek,
de lőszer nélkül. Az egyre romló hadihelyzet miatt azonban az OKH, az OKW és a Dél-Ukrajna
(majd Dél) Hadseregcsoport parancsnoksága több esetben német alakulatokhoz irányította a
fegyverszállításokat, amelyek üteme 1944 decemberére ettől függetlenül is már 2 hónapos késést
szenvedett. Fellendült a még 1941-re visszamenő repülőgép- és repülőgépmotor-gyártás a Weiss
Manfréd Művekben (WM), a Dunai Repülőgépgyárban (DRG), illetve a győri Magyar Waggon és
Gépgyárban (MWG). Fokozták a magyar nyersolaj és olajtermékek, a mezőgazdasági termények
és élelmiszer-ipari termékek, továbbá az egyéb nyersanyagok (például a bauxit és a mangán)
kiszállítását Németországba, illetve a harcoló német alakulatokhoz. Az SS 25 éves bérlet
formájában megszerezte a zsidó nagyvállalatokat, cserébe lehetővé tette néhány zsidó nagytőkés
harmadik országba történő menekítését. Ilyen volt például a Chorin-család tulajdonát képezett
Weiss Manfréd Művek és Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. Ezeket a tárgyalásokat Kurt Becher SS-
Obersturmbannführer, az SS budapesti felszerelési törzsének vezetője irányította.
Ami a repülőgépgyártást illeti, a MÁVAG és az MWG 1938-ra létrehozott osztályai sorozatban
gyártották a WM-21 Sólyom repülőgépet. Licenc alapján a MÁVAG gyártotta a Re-2000 Héja
repülőgépet WM-14B motorral, magyar fegyverzettel, angol Hamilton–Stanford licenc légcsavarral
és futómű-hidraulikával, az eredeti olasz típus számos hibájának kiküszöbölésével. A francia
licenc alapján kifejlesztett kettős léghűtéses, hengeres WM-14 csillagmotor 860 LE, a WM-14B
1030 LE teljesítményű volt. Az 1941. június 6-i német–magyar államközi egyezmény alapján épült
fel az MWG győri, a DRG Horthy-ligeti (szigetszentmiklósi) üzeme Me 109 és Me 210, a
pestszentlőrinci PIRT üzem Ju-52 gépek gyártására, illetve nyert jogot a győri üzem a Fw-58
Weihe gépek összeszerelésére. Németország átadta a Messerschmitt Me 109G vadászgép és a
Me 210 romboló, valamint az ezekhez szükséges Daimler-Benz DB-605 motor licencét. A
szerződés szerint a tervezett 900-900 repülőgépből és 3600 motorból 280 db Me 210, 240 db Me
109, illetve 1066 db motor lett volna Magyarország részesedése, a többit a német légierő kapta
volna meg. Később a megosztási 121arány 2:1-re módosult a Luftwaffe javára, ám mivel a
németek nem preferálták a Me 210 rombolóként való alkalmazását, e típusból a gyakorlatban 1:1
arányú megosztás valósult meg. A Me 210 sárkányának gyártásával a szigetszentmiklósi üzemet,
a Me 109 sárkányok gyártásával a győri MWG-t, a motorok előállításával a WM Repülőgép- és
Motorgyárát bízták meg. A sorozatgyártás 1943-ban indult meg. A fődarabokat először
Németországból szállították, a magyar iparnak fokozatosan kellett átállnia a teljes vertikumú
termelésre (a beépített fegyverzet és a műszerek kivételével). A megállapodással Németország
nem bombázott gyártó kapacitáshoz, Magyarország korszerű vadász és több feladat ellátására
alkalmas romboló típushoz jutott. A Magyarország elleni légitámadások idején az üzemeket
széttelepítették. Az MWG berendezéseit a kőbányai sörpincékben részben a F.A.G.
Munkaközösség működtette, részben Budatéténybe telepítették ki. A gyártás 1944. november 15-
éig, a Németországba történő kitelepítés kezdetéig folytatódott, addig Győrben 481 db, Kőbányán
173 db Me 109, illetve 272 db Me 210 Ca-1 épült. A győri MWG a licenc-gyártástól függetlenül is
összeszerelt német alkatrészekből több mint 100 db Me 109 vadászgépet. A Repülő Kísérleti
Intézet több prototípuson dolgozott, ezek azonban 1944 áprilisában Ferihegyen megsemmisültek.
Az 1941-es egyezmény alapján a WM tököli telepén beindult a DB-605 A, B, D repülőgépmotorok
sorozatgyártása. Ezt 1944. augusztus 1-jétől a november 15-i kiürítésig a F.A.G. Munkaközösség
föld alatti üzemei folytatták. Összesen 1028 DB-605 FA és DB-605 B motor készült. Az MWG a
Fw-58C gépekhez szerelt össze Argus As-10C motorokat, s megkezdte az Argus As-411-es
motorok gyártását is Ar-96B gépekhez. Tevékenysége 1944 nyarán megszakadt. A német–magyar
egyezménytől függetlenül a MÁVAG 1940-től licencben Hirth HM-504A2 motorokat gyártott
katonai iskolagépekhez.
Nem volt kevésbé érdekes a hazai harckocsigyártás sem. Az 1930-as évek végén nem álltak
rendelkezésre feltételek a hosszas és költséges saját fejlesztésre, ezért külföldi licenc alapján
történő hazai gyártás mellett döntöttek. A járműgyártásban már tapasztalatokkal rendelkező WM,
MWG, MÁVAG és Ganz jöhetett szóba. 1937–1940 között három páncélozott jármű gyártási jogát
sikerült megszerezni: a svéd L-60 könnyűharckocsi (a Toldi alapja) és L-62 páncélvadász (a
Nimród alapja), valamint a cseh T-21 közepes harckocsi (a Turán alapja). Az első gyártására a
MÁVAG és a Ganz, a másodikéra a MÁVAG, a harmadikéra mind a négy gyár megbízást kapott.
Ezekhez járult hozzá a WM-ban az angol AC II alapján kifejlesztett Csaba páncélgépkocsi,
valamint a Turán alvázon kialakított Zrínyi rohamtarack és rohamlöveg (rohamágyú). A gyártás
folyamán a magyar mérnökök mindegyik típuson több javítást eszközöltek, egyfelől a technikai-
üzemeltetési, másfelől a harctéri tapasztalatok alapján. A Turán pneumatikus erőátviteli és
fékrendszere például korának egyik legkiválóbb technikai konstrukciójának ígérkezett, azonban a
legkisebb szennyeződés bekerülése azonnali meghibásodáshoz vezetett, ezért jól képzett és
tartalék alkatrészekkel bőségesen ellátott szerelő részlegekre volt szükség a csapatoknál.
Az egyes típusok a licenc megvásárlásakor még – az adott kor technikájának átlagos szintjéhez
mérten – korszerűnek voltak mondhatók, ám hadrendbe állításukkor már túlhaladottnak
minősültek. Tűzerő és páncélvédettség tekintetében például nem tudtak egyenrangú félként
fellépni a szovjet 76,2 mm-es páncéltörő ágyúkkal, illetve a T-34 és KV harckocsikkal szemben. A
harckocsik konstrukciós jellemzőinek hármasából (tűzerő, páncélvédettség, mozgékonyság) az
utolsó jónak volt mondható, bár éppen a fejlesztések nyomán csökkent ennek is értéke az
előtétpáncél, a kötény felszerelése, illetve a nagyobb űrméretű vagy hosszabb csövű lövegek
beépítése miatt. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy a páncélos fegyvernem
kifejlesztésének megindításakor a Honvéd Vezérkar még nem a szovjet hadsereg ellen készült, s
a szomszédos Kisantant-országok harckocsijainak jellemzői – leszámítva a csehszlovák Škoda T-
38 típust – hasonlóak voltak a m. kir. Honvédség által használt harckocsikénak. A német
illetékesekkel a háború végéig eredménytelennek bizonyultak a korszerű típusokra irányuló
licencvásárlási tárgyalások, akik csak már elavult típusok licencének átadására voltak hajlandók.
1944-ben például felajánlották a Pz.IV közepes harckocsi gyártási jogát, amit a magyar fél
visszautasított.
1938-tól a Honvédelmi Minisztérium összesen 1187 páncélozott járművet rendelt: 202 Toldit, 143
Csabát, 507 Turánt, 135 Nimródot, 200 Zrínyit (ebből 90 rohamtarackot és 110 rohamágyút). Az
ipar azonban nem tudta teljesíteni a feszített tervet. A kevésbé fontosnak ítélt könnyűharckocsi- és
páncélgépkocsi-megrendelések egy részét ezért törölték, illetve átütemezték a Turán közepes
harckocsi és a Zrínyi rohamlöveg javára. A még meglévő Toldi könnyűharckocsik egy részét 4 cm-
es harckocsiágyú beépítésével és a páncélzat megerősítésével, a Turánokat rövid (később
néhány hosszú) csövű 7,5 cm-es löveg beépítésével igyekeztek korszerűsíteni. 1944-től elkezdték
kötényezni a már legyártott harckocsikat, ám gyártási kapacitás hiányában csak kevés példányt
sikerült felszerelni páncéltesten kívüli páncéllemezekkel. A beépített optikai és villamossági
berendezéseket hazai gyárak készítették. Az optikai eszközöket (irányzótávcsövek, prizmák stb.)
a Gamma Rt. és a MOM, a híradástechnikai eszközöket a Standard Villamossági Rt. gyártotta.
Mire azonban a gyárak a gyártási tapasztalatok birtokában teljes kapacitással működhettek volna,
az 1944-ben megindult légitámadások lerombolták a szerelőcsarnokokat. 1938–1944 között
Magyarországon a semmiből komoly harckocsigyártó ipart hoztak létre, de az anyagi, műszaki és
személyi lehetőségek nem voltak elegendők ahhoz, hogy a Honvédség igényeit fedezzék. A
gyártás visszaesésével, majd leállásával a páncélos alakulatok alkatrészellátása szinte teljesen
megszűnt, a hazai gyártású páncélozott harcjárműveket egyre kisebb számban lehetett bevetésre
alkalmassá tenni. A hiányok pótlására a németek bizonyos – de nem elégséges – mennyiségű
harcjárművet átadtak a m. kir. Honvédségnek, így 1942-ben 10 db Pz.III N, 22 db Pz.IV F1, 10 db
Pz.IV F2 és Pz.IV G harckocsit, 1944-ben 12 db Pz.III M, 72 db Pz.IV F2, 5 db Pz.V Panther és 10
db Pz.VI Tiger harckocsit. A legnagyobb szériát a csehszlovák hadizsákmányból 1942-ben átadott
108 db T-38 képviselte. 1944-ben a németek átadtak továbbá 12252 db StuG.III és 70 Hetzer
rohamlöveget. Az írott források kevés száma miatt e számok esetenként becsültek.
A korabeli német, angolszász és szovjet elvek szerint a harci tömeg és a löveg űrmérete alapján
kis-, könnyű-, közepes- és nehézharckocsikat különböztettek meg. A Honvédség a harcászati
feladatok alapján sorolta kategóriákba az egyes harckocsitípusokat. Ez esetenként eltérést
okozott egyes harckocsik besorolásában. A 7,5 cm-es löveggel felszerelt Turán 75 például a
magyar hadrendben nehézharckocsiként szerepelt – nevezték Nehézturánnak is –, ám német
besorolása a közepesharckocsiként tartotta számon.
A háború által és megvívása érdekében átalakított magyar gazdaságban 1938-tól, de főként 1941
nyarától az állam vált a legfőbb megrendelővé, beruházóvá és vásárlóvá. Az állam háborús
kiadásai átlagosan a nemzeti jövedelem 25%-át emésztette fel évenként, s 1938–1944 között a
Németországba irányuló szállítások nélkül 16 milliárd pengőre rúgtak. A nehézipar 1943-ban 35%-
kal termelt többet, mint az utolsó békeévben, a könnyűipar termelésének közel 2/3-a 1942-ben
már katonai megrendelésre készült. Felfutott a fegyver- és a katonai járműgyártás, az
olajkitermelés az 1938-as 50 ezer t-ról 1943-ig 842 ezer t-ra, a bauxittermelés 540 ezer t-ról 1
millió t fölé nőtt, s meredeken emelkedett a nyersvas- és acéltermelés. A szénbányászat, ami a
háború éveiben közel 1,5 millió t feketekőszenet és 12 millió t barnakőszenet hozott felszínre,
döntően a hadiipar részére termelt. Az állami beavatkozás a mezőgazdaságban a háború kezdeti
szakaszában a terménykészletekkel való rendelkezést (1940. május 29-től bevezették, majd
fokozatosan kiterjesztették a beszolgáltatási rendszert), majd egyre inkább a termelés
szerkezetének szabályozását célozta. Kötelezővé tették pl. bizonyos ipari növények termesztését.
Az 1942-ben bevezetett ún. Jurcsek-terv alapján beszolgáltatott termények értékesítésére
központokat állítottak fel, s utánuk maximált hatósági árat fizettek. 1943-ban 1 milliárdos
mezőgazdasági fejlesztési tervet léptettek életbe.
A Szovjetunió elleni háború olyan erőfeszítéseket kívánt Németországtól, hogy európai méretű
hadigazdasági rendszert építsen ki (erősen módosított és térben kitágított változatban ismét
megjelent az 1914–1918 közötti Mitteleuropa-elképzelés), s ebből Magyarország sem maradhatott
ki. A magyar hadiipar – különböző formákban – egyre nagyobb német megrendeléseket kapott,
1942-ben termelésének már nagyobb része jutott a német hadseregnek, mint a magyarnak.
Kialakult a német haderő számára végzett bérmunka rendszere, amelyhez a németek
rendelkezésre bocsátották a szabadalmakat, licenceket, terveket, esetenként anyagokat is. Az
1941. szeptember 30-ig 130 millió pengős megrendelési keretszám 1941 végére 580 milliósra
emelkedett, 1943 júliusában meghaladta a 660 milliót, 1944 márciusától a 825 milliót. 1944.
október 24-én megszüntették a Németországba irányuló szállítások vámkezelését. A bérmunka
ellenőrzésére felállított DIKO (Deutsche Industrie Kommission in Ungarn, Magyarországi Német
Ipari Bizottság) 1944-re a hadiiparon keresztül gyakorlatilag a teljes magyar gyáripar felett
ellenőrzést gyakorolt. A német tőke is egyre fokozottabban hatolt be a magyar gazdaságba,
elsősorban a repülőgépgyártásba, az alumínium- és az olajiparba. 1938–1944 között a német
kézben lévő részvényállomány az iparban és a kereskedelemben közel 50%-kal, az iparral szoros
kapcsolatban álló pénzintézeteknél több mint 100%-kal emelkedett. Mindez együtt járt a német
adósságállomány gyors növekedésével. Az 1941 végén 14 millió márka tartozás 1 év alatt 506
milliósra, 1943-ra 1035 milliósra növekedett (a jelzett időszakban hozzávetőleg 1,6 pengő ért 1
márkát). Az adósságot felhalmozó hitelszállítások közrejátszottak az infláció felgyorsulásában. Ez
1942-ben vált érezhetővé, s 1944-ben vált rohamossá. Az 1938-as 800 milliós bankjegyforgalom
1943-ig 4 milliárdra, 1944-ben 12 milliárdra (1938-hoz képest 15-szörösére) nőtt. Ugyanezen
időszakban a bankjegyforgalom Németországban a 8-szorosára, Japánban az 5-szörösére
emelkedett. Az 1944-ben kibocsátott bankjegyek mintegy 50%-a már a német tartozások
fedezését szolgálta.
A hadigazdaság velejárója volt a közellátás szabályzása, a húború utolsó évében az ellátás
kormányzati eszközökkel való biztosítása. 1940 végétől működött a Közellátásügyi Minisztérium,
amely kidolgozta és működtette a jegyrendszerre és a fogyasztási korlátozásokra épülő
közellátást. A rendszer hatálya alá vont élelmiszerekből mindenki csak a rendeleti úton
megszabott fejadagot vásárolhatta meg. A kis- és időskorúak, a betegek, a nehéz testi munkát
végzők pótadagokban részesültek. Az 1941. május 12-én bevezetett vásárlási könyvbe
lényegében minden közszükségleti cikk vásárlását be kellett jegyezni. A kenyérellátásra 1939.
december 21-én bevezetett első intézkedés 75%-ban szabta meg a búza és a rozs kiőrlési
arányát. Az engedélyezett egyfajta kenyérlisztből csak ún. “népkenyeret” süthettek, 80% sötét
búza- és 20% rozsliszt keverékéből. 1940 szeptemberétől a kenyérsütéshez 100 kg liszt után
legalább 25 kg burgonyát kellett felhasználni, 1941 februárjától további 30 kg árpa- és 20 kg
kukoricalisztet. Budapesten 1941. szeptember 22-től bevezették a kenyér- és lisztjegyet. 1939.
december 29-től a hét 2, később 3 napját “hústalan napnak” nyilvánították, amikor csak
belsőségeket, halat, juhot, lovat, csirkét és pulykát lehetett árusítani. 1941. március 19-től
korlátozták a vendéglőben felszolgálható ételeket. Budapesten 1943. január 1-jétől bevezették a
húsjegyet. Hetente szabályozták, hogy az 1 hétre járó 5 hússzelvényből mennyi váltható be, s
hogy 1 szelvényre mennyi húst és hentesárut lehetett vásárolni. 1940. április 6-tól bevezették a
cukor- és zsírjegyet, 1942. május 16-tól a tejjegyet, de tejet arra is csak terhes anyák, 14 éven
aluli gyermekek, betegek és idősek kaphattak. A jegyek beváltását 1944 őszéig sikerült biztosítani,
a közellátás rendszere addig lényegében működőképes volt.
A Sztójay-kormány – német kívánságra – igyekezett kiszorítani a közéletből a németellenes
erőket. Számos polgári ellenzéki és szociáldemokrata személyiséget letartóztattak, sokan német
koncentrációs táborba kerültek. A Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Pártot, a
Magyarországi Szociáldemokrata Pártot és a Magyar Parasztszövetséget feloszlatták, a
szakszervezetek kormánybiztos felügyelete alá kerültek. Betiltottak több mint 100 társadalmi,
kulturális egyesületet, 150 folyóiratot, 18 budapesti és vidéki napilapot. A zsidó származású
szerzők könyveit 123bezúzták. Az államapparátus vezető beosztásait (államtitkár, minisztériumi
osztályfőnök és osztályvezető, főispán, alispán, polgármester) elsősorban a Magyar Élet Pártja
jobboldalához és a Magyar Megújulás Pártjához tartozó személyekkel töltötték be. Az állami
intézmények, így a Magyar Nemzeti Bank, a Nemzeti Színház vagy a Magyar Rádió élén szintén
váltás történt. A “megtisztított” államgépezet a német megszálló hatóságok eszközévé vált.
Mindennél súlyosabb volt azonban, hogy megkezdődött a zsidók addig elkerült deportálása.

A magyarországi zsidó holocaust

A német megszállásig Magyarország a német fajelmélet gyakorlatba történő átültetése
szempontjából szigetnek számított. Korlátozták ugyan a zsidók jogait (amit nem lehet eléggé
elítélni), de fizikai létük 1944 márciusáig nem került közvetlen veszélybe. Az országban
nagyszámú menekült talált menedéket, köztük a környező országokból idemenekült zsidók is.
Az antiszemitizmus legkorábbi formája a vallási volt, amely az ún. Krisztus-gyilkosság elméletén
alapult. A felvilágosodás idején bővült ki világi és társadalmi, elsősorban gazdasági indíttatású
elemekkel, majd a XIX. század második felében Oroszországban, Franciaországban,
Németországban, illetve az Osztrák–Magyar Monarchiában erősödött fel. Ez utóbbiban és így
Magyarországon e felerősödést az is motiválta, hogy a hagyományos közép- és kisnemesség
zöme elvesztette gazdasági erejét, s nemességével nem tartotta összeegyeztethetőnek a
bekapcsolódást a kapitalista kereskedelembe és iparba, ezzel párhuzamosan pedig a hazai,
valamint a Galíciából és Oroszországból (az ottani zsidóellenes pogromok elől menekülve)
betelepülő zsidóság éppen a kereskedelembe és az iparba való bekapcsolódással gyorsabban
erősödött gazdaságilag, mint a hagyományos társadalmi középrétegek. Hozzájárult az
antiszemitizmus erősödéséhez, hogy a zsidók százalékos arányukhoz képest nagyobb mértékben
léptek értelmiségi (tanári, ügyvédi, újságírói stb.) pályákra. A XIX. század második felében jelentek
meg az antiszemitizmushoz sorolható vagy ahhoz (is) kapcsolódó rasszista, fajvédő elméletek is,
de ez akkor még általában nem vezetett a zsidók elkülönítéséhez és fizikai bántalmazásához.
1918-tól új elemként jelent meg, hogy a Központi Hatalmak háborúvesztése és feldarabolása
részben a zsidóság nemzetközi “összeesküvésének” köszönhető, s hogy a zsidók világuralomra
törő, egységes fajt alkotnak, s céljaik elérésére gazdasági erejükből eredő befolyásukat
használják fel. Mindezt (ami természetesen nem igaz) meglovagolva bizonyos politikai erők
(köztük elsősorban Hitler és pártja) a zsidókat tették felelőssé a háborúért, a forradalmakért, a
gazdasági és pénzügyi problémákért, majd az 1920–1930-as évek fordulójától a gazdasági
világválságért. Propagandájuk szerint a zsidók megszerezték a nemzeti és a világgazdaság,
valamint a nemzeti és a nemzetközi kultúra kulcspozícióit, s a legkézenfekvőbb megoldás
eltávolításuk a gazdaságból, a kulturális és a közéletből, horribile dictu az adott ország, sőt
Európa területéről. Utolsó és legtragikusabb fázisként a náci Németország vezetése eljutott a
zsidók fizikai megsemmisítéséig, a német szövetségi rendszer egyéb államai (általában
együttműködve a német hatalmi szervekkel, esetenként önállóan) a zsidók gettókba való
kényszerítéséig és deportálásáig a német koncentrációs táborokba.
A “zsidókérdés különleges kezelésének” igénye az 1930-as évek közepétől egyre erősödő német
befolyás hatására és az ezzel párhuzamosan előretörő hazai szélsőjobboldal követelésére került a
magyar kormánypolitika látókörébe. A későbbi I. zsidótörvénynek aposztrofált jogszabályra
vonatkozó törvényjavaslatot Darányi Kálmán miniszterelnök terjesztette be az Országgyűlésnek,
de “a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló 1938:XV.
törvénycikk 1938. május 29-i kihirdetésekor már Imrédy Béla volt a kormányfő. A törvény az
értelmiségi és a szabadfoglalkozású pályákon kamarák felállítását rendelte el, amelyekben a
tagok legfeljebb 20%-a tartozhatott az izraelita hitfelekezethez. Az arányszám vonatkozott a
vállalati értelmiségi munkakörökre is. Mentesültek a hadirokkantak, a hősi halottak özvegyei és
gyermekei, továbbá akik 1919. augusztus 1. előtt tértek át valamely más bevett felekezetbe. A
vallási diszkrimináció hatályon kívül helyezte az állampolgári jogegyenlőség elvét. A több
tízezernyi érintett támogatására alakult meg 1938 decemberében a Magyar Izraeliták Pártfogó
Irodája.
Az 1939. május 5-én kihirdetett, II. zsidótörvényként elhíresült, “a zsidók közéleti és gazdasági
térfoglalásának korlátozásáról” szóló 1939:IV. törvénycikk a zsidóságot már fajként határozta meg.
E jogszabály értelmében zsidónak volt tekintendő, aki az izraelita vallási közösséghez tartozik,
vagy ha ő maga nem, akkor egy szülője vagy két nagyszülője igen. A Teleki Pál
miniszterelnöksége alatt elfogadott törvény 6%-ban maximálta a zsidók arányát az értelmiségi
kamarákban, és ugyanilyen arányban visszaállította a numerus clausust (a felvehető diákok
számarányát) a felsőoktatásban. Számos gazdasági megszorítás mellett szűkítette a zsidók
polgári és politikai jogait, tiltotta állami tisztségek viselését és az állampolgárság újonnan való
megszerzését vagy visszaszerzését. Ez különösen a 124visszacsatolt területek zsidóságát
érintette. Az elhúzódó országgyűlési vitában a tervezetet főbb vonalaiban támogató keresztyén
egyházak javaslatára a keresztyén hitre tértek több kategóriáját kivonták a törvény hatálya alól, s
további kilenc kategóriának mentességet adtak (pl. az egyetemi tanároknak, az olimpiai
bajnokoknak és a hadirokkantaknak).
Míg az első két zsidótörvény a polgári és a politikai jogok korlátozása mellett főleg a zsidók
gazdasági pozícióit igyekezett aláásni, a német birodalmi nürnbergi törvényeken alapuló ún. III.
zsidótörvény már a zsidók és nemzsidók közötti társadalmi kapcsolatok felszámolását tekintette
céljának. “A házassági jogról szóló 1894:XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról,
valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről” kiadott 1941:XV.
törvénycikk 1941. augusztus 8-án, Bárdossy László miniszterelnöksége alatt lépett életbe.
Megtiltotta a zsidók és a nemzsidók házasságkötését, s a házasságon kívüli nemi kapcsolatot
börtönbüntetéssel szankcionálta. Teljessé vált a magyar zsidóság törvényileg szabályozott
elkülönítése a társadalom többi részétől.
A Kállay Miklós kormányfősége alatt 1942. szeptember 6-án kihirdetett, “a zsidók mező- és
erdőgazdasági ingatlanairól” szóló 1942:XV. törvénycikk, folytatva a zsidók gazdasági pozícióinak
felszámolását, eltörölte ingatlanszerzési és tulajdonlási jogukat. Kivételt száz hold alatti
birtoknagyság esetében engedélyezett. Végrehajtása során több százezer hold mezőgazdasági
és erdőingatlant (jobbára nagybirtokot) vettek el zsidó tulajdonosaiktól. Jóllehet időrendben ez volt
a IV. zsidótörvény, több szakmunka csak az első hármat tartja nyilván ún. zsidótörvényként.
Magyarország német megszállása után országgyűlési határozattal elfogadott zsidótörvény már
nem született, ellenben a Sztójay-kormány 1944. március 29. és október 15. között 103 fontosabb
ún. zsidórendeletet hozott, és számos olyan “szigorúan bizalmas” jelzésű rendeletet adott ki a
hatóságok számára, amely a zsidókra vonatkozott. Nehéz a legfontosabbakat kiemelni, így
csupán példák hozhatók közülük. Az 1.200/1944.M.E. számú rendelet megtiltotta zsidó
háztartásban nemzsidók alkalmazását, az 1.220/1944.M.E., illetve az 1.210/1944.M.E. számú
megszüntette a zsidók sajtó-, színművészeti, filmművészeti és ügyvédi kamarai tagságát, az
1.140/1944.M.E., az 1.230/1944.M.E. illetve az 1.300/1944.M.E. számú bejelentési
kötelezettséget írt elő a telefonokra, a gépkocsikra és a rádiókészülékekre, a 217.300/1944.K.K.M.
számú előírta azok beszolgáltatását, az 1.240/1944. M.E. számú elrendelte a sárga Dávid-csillag
viselését, az 1.270/1944.M.E. számú korlátozta a zsidók utazását, az 50.500/1944.K.K.M. számú
bezáratta kereskedéseiket. 10.800/1944.M.E. számmal rendeletet alkottak a szellemi élet
zsidóktól való megóvására, 1.600/1944.M.E. számmal elrendelték a zsidó vagyon bejelentését és
zár alá vételét, 1.610/1944.M.E. számmal kényszerlakhelyeket jelöltek ki. A zsidórendeleteket
Endre László belügyminisztériumi közigazgatási államtitkár felügyelte.
Mindezt megtetézte deportálásuk a megsemmisítő táborok felé. A megszálló német csapatokkal
együtt érkezett Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal
(RSHA) zsidókérdés “végleges megoldásával” (Endlösung) megbízott referense és különítménye.
1944. március 10-12-én Mauthausenben Eichmann és közvetlen munkatársai (Hermann Alois
Krumey, Otto Hunsche, Dieter Wisliceny, Franz Novak, Theodor Dannecker, Franz Abromeit,
Siegfried Seidl), akik 1942–1944 között már jelentős “tapasztalatokra” tettek szert e téren,
kidolgozták Magyarország zsidótlanításának tervét. A Budapesten berendezkedő Eichmann-törzs
10 vidéki kirendeltséget szervezett.
Március 20-án Budapesten német felszólításra, egyfajta országos hatáskörű összekötő szervként
megalakult a Magyar Zsidók Tanácsa. Elnöke, Stern Samu a nyilas hatalomátvétel után bujkálni
kényszerült, a Tanács vezetését Domonkos Miksa vette át. Novemberben a gettó megszervezése
a kitelepítettek ügyeit intéző lakás- és utazási osztályra hárult.
Április 6-án az Eichmann-különítmény vezetőinek részvételével értekezletet tartottak a teljes
szuverenitásával már nem rendelkező magyar állam Belügyminisztériumában, ahol elhatározták a
zsidók gettókba tömörítését. A végrehajtást csendőrkerületenként rendelték el, a kassai kerületet
véve előre, s a budapestit utolsónak. A gyakorlatban a gettók gyűjtőtáborok voltak, ahol
embertelen körülmények uralkodtak. Összesen 40 gettó létesült, ebből 17 Kárpátalján, 7
Erdélyben, 7 a Dunántúlon, 4 a Tiszántúlon.
A m. kir. Csendőrség kezdettől részt vett a zsidóság gettókba gyűjtésében, majd deportálásában,
ám ellentétben a háború utáni vádakkal ez nem a testület fasiszta vagy antiszemita jellegéből
adódott, a csendőrök sem voltak erősebben antiszemiták, mint az akkori társadalmi átlag.
Praktikus okból vonták be a Csendőrséget, szükség esetén a Rendőrséget, sőt a Vámőrséget is:
egyszerűen erre kevés volt az e célból Magyarországra küldött németek létszáma. Eichmann
stábja hozzávetőleg 200 főt tett ki, ami elegendő volt az adminisztratív irányításra, de kevés a
gyakorlati végrehajtásra. Ennek következtében hárult a végrehajtás a magyar karhatalmi erőkre, s
miután az vidéken indult meg, zömmel a Csendőrségre. (A Rendőrség általában a fővárosban és
a városokban, a Csendőrség általában vidéken működött.)
Május 4-5-én Bécsben a német Biztonsági Szolgálat (SD), a Birodalmi Vasút és a m. kir.
Csendőrség képviselői megtárgyalták a magyarországi illetőségű zsidók deportálásának
menetrendjét. Formailag munkaerő-kiutaztatásról volt szó a Nagynémet Birodalomba,
gyakorlatilag azonban a haláltáborokba, Magyarországról legfőképp Auschwitzba történő
kiszállításról. A május 14-én megindult deportálások a magyarországi zsidóság nagyobb részét
érintették. A “D.A.-Umsiedler” (“német munkás-kitelepítés”) feliratú marhavagonokban június 21-ig
a végrehajtást felügyelő Ferenczy László csendőr alezredes jelentése szerint, a kassai, a
kolozsvári, a marosvásárhelyi, a miskolci és a székesfehérvári csendőrkerületből 327.244 főt
deportáltak. Június 29-ig, ugyancsak Ferenczy adatait alapul véve, a szegedi és a debreceni
csendőrkerületből további 40.505, július 9-ig a szombathelyi, a pécsi és a budapesti
csendőrkerületből 53.684 zsidót. Veesenmayer feljegyzései 437.402 főt mutattak ki összesen.
125A haláltáborokból elenyésző kisebbségük tért csak vissza.
A deportálások üteme 1944 nyarán lelassult. A keleti fronton kialakult katonai helyzet
következtében a korábbinál kevesebb vasúti szerelvényt lehetett erre a célra használni, illetve
lassan a végéhez közeledett a vidéki zsidóság deportálása. Azok ellen már májustól sokan
emelték fel szavukat, köztük a teljesség igénye nélkül Ravasz László, a magyarországi
Református Egyház zsinati püspök-elnöke, egyben a Horthy-család bizalmasa, Bethlen István
gróf, a szürke eminenciás, Angelo Rotta pápai nuncius és Gusztáv svéd király. Serédy Jusztinián
hercegprímás június 29-én pásztorlevélben tiltakozott. Roosevelt amerikai elnök június 26-án
egyenesen fegyveres megtorlással fenyegette meg Magyarországot, ha nem állítják le a
deportálásokat. Június 21-én a magyarországi protestáns egyházak közös memorandumot adtak
át Sztójay Döme miniszterelnöknek, aminek visszautasítása nyomán közös pásztorlevelet
szerkesztettek. Ezt a kormány a katolikus érseki pásztorlevéllel együtt kobozta el. Sokan vették ki
részüket az embermentésből, köztük ugyancsak a teljesség igénye nélkül a svéd Raoul
Wallenberg, Carl Danielsson svéd királyi követ, Carl Lutz svájci konzul, Angelo Rotta pápai
nuncius, Carlos Branquinhoi portugál ügyvivő, Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt
magyarországi képviselője, báró Apor Vilmos győri római katolikus püspök, nem is beszélve a
számtalan névtelen, életét kockára tevő magyar emberről, köztük csendőrökről is. Menleveleket
(Schutzpass) állítottak ki, védetté nyilvánítottak egész házakat, háztömböket (kellő hatáskör és
befolyás birtokában), vagy egyszerűen elrejtették a zsidó vagy a zsidónak számító embereket.
A hazai és nemzetközi tiltakozások, továbbá a Magyarországra május folyamán bekerült ún.
Auschwitz-jegyzőkönyvek (amelyben a haláltáborból megszökött olyan zsidók írták le
tapasztalataikat, akik láger-beosztásuk révén információkat tudtak gyűjteni a beérkező
szállítmányokról, az emberek kiválogatásáról és elpusztításáról, elgázosításáról és
elhamvasztásáról) hatására Horthy kormányzóban és a vezetés egy részében megérett az
elhatározás a deportálások leállítására. Ehhez persze kevés volt az elhatározás, szükség volt a
megszálló hatóságok mögött álló német katonai erő számottevő csökkenésére is
Magyarországon. Az ez utóbbit érzékelő Horthy azon túl, hogy léphetett a további deportálások
leállítása végett, elérkezettnek látta az alkalmat március közepén elvesztett szuverenitása –
legalább részbeni – visszaszerzésére. Június 24-én a minisztertanács ülése a deportálások
várható következményeivel foglalkozott. A 26-i koronatanácson ismét áttekintették a várható kül-
és belpolitikai következményeket, s Horthy felszólította a kormányt, hogy a budapesti zsidók
deportálásához ne kezdjen hozzá. Július 7-én véglegesen elhatározta a deportálások leállítását, s
döntését Veesenmayer tudomására hozta.
Budapesten mintegy 250-280 ezer zsidó (ebből 170 ezer budapesti, a többi befogadott menekült)
maradt. Deportálásukat a németek előbb június 30-tól, majd egyszerre és július 10-éig
szándékoztak lebonyolítani, több okból. Magas számuk óvatosságra intett: emlékezetükben élt
még a varsói gettó felkelésének emléke, s Budapesten töredéke volt csak annak a német
csapatlétszámnak, mint ami Varsóban annak idején rendelkezésükre állt. Ráadásul ott és akkor
nem létezett semmilyen lengyel állam, itt és ekkor viszont újra nagyon is létezővé és ezzel egyben
megbízhatatlanná kezdett válni a magyar állam.
A kormányzó ugyanis végre elszánta magát a cselekvésre, és leállíttatta a deportálásokat. Ha
mégis sikerül a német elképzelések szerint a budapesti zsidókat deportálni, akkor az csak Horthy
ellenében történhetett volna meg. Az pedig egyértelműen kifejezi, hogy a kormányzónak már nincs
lehetősége akaratának érvényesítésére, vagyis tényleges hatalommal nem bíró, névleges
államfővé vált. A német jelenlét következtében felbátorodó hazai szélsőjobb mind gyakrabban
gondolt a kormányzó hatalmának névlegessé tételére, amely egyezett a német szándékokkal.
Horthy pedig éppen ekkor látta elérkezettnek az időt teljes szuverenitása lépésről lépésre történő
visszaszerzéséhez. E két folyamatnak valamilyen formában szükségszerűen ütközésre kellett
vezetnie.
Önmagában véve abban sem volt semmi rendkívüli, hogy a deportálások irányításába bevont két
belügyminisztériumi vezető, Baky László politikai és Endre László közigazgatási államtitkár
(akiknek menesztését júniustól Horthy többször kérte Sztójaytól, de Jaross Andor belügyminiszter
csak Endrét mentette fel) a Rendőrség megerősítésére csendőralakulatokat összpontosított.
Budapesten a Rendőrség létszáma e feladatra valóban kevés volt. Csakhogy mire a csendőrök
útba indultak – a német szándékokkal ellentétben – már megszületett a kormányzó döntése a
deportálások leállítására. Július elejére Budapestre érkezett a galántai, a nagyváradi és az ungvári
csendőr-tanzászlóalj, valamint néhány önálló tanszázad, amelyeket honvédlaktanyákban
helyeztek el. Az apropót a galántai egység zászlószentelési ünnepsége adta. A Vérmezőre
tervezett aktusra zászlóanyának magát a kormányzó hitvesét, Purgly Magdolnát kérték fel.
Horthy környezetének néhány tagja egyre idegesebben szemlélte a készülődést. Felmerült
bennük a lehetőség (fél évszázad távlatából már tudjuk: alaptalanul), hogy a szélsőjobboldal a
németekre támaszkodva kísérletet tesz a kormányzó kikapcsolására az ország vezetéséből. Ha a
német követség képes deportáltatni a budapesti zsidóságot, akkor a magyar szélsőjobboldallal
együtt el is érte célját. Maga a kormányzó nem vont le ennyire messzemenő következtetéseket.
Bízott – és joggal – a csendőrök hűségében. Azt azonban el tudta képzelni, hogy a fővárosban
összpontosított csendőröket felhasználják a zsidók puccsszerű deportálására, mielőtt még azok
tudomást szereznének az ő tiltó parancsáról.
Július 2-án Lázár Károly altábornagy, a Testőrség parancsnoka – önhatalmúan – lépett.
Tájékoztatta Koszorús Ferenc vezérkari ezredest, az 1. páncéloshadosztály vezérkari főnökét, aki
épp a seregtest parancsnokát is helyettesítette. Budapesten nem volt számottevő katonai erő, így
jöttek számításba a közelben állomásozó páncélosok. A hadosztály parancsnoksága
Esztergomban, csapattestei többek között Jászberényben, Aszódon, Rétságon, Vácott, Párkány-
Nánán, Esztergomban, Zsámbékon, Pátyon, Perbálon, Tinnyén és Tökön települtek. Ahogyan a
kormányzó, úgy a Testőrség parancsnoka sem vonta kétségbe a 126csendőrök hűségét a
kormányzóhoz, ám felelős volt az államfő védelméért. A szabályzatok ezt szó szerint határozták
meg, de Lázár most úgy gondolta, a kormányzói akarat védelmével magát a kormányzót védi; a
folyamat kimenetelét tekintve akár még fizikai értelemben is. Nem a csendőrök ellen, hanem a
németek szándéka ellen. S ha adott esetben a német szándékokról és a kormányzói legfelsőbb
akaratról tudomással nem bíró csendőrök a két belügyi államtitkár parancsát teljesítve
hozzákezdenének a fővárosi zsidók deportálásához, akkor akár annak megakadályozásával is.
Július 3-án – Lázár útján – Koszorús már magától Horthytól kapott parancsot, emlékiratai szerint:
“a Baky-féle akció elhárítására.” Koszorús az előzetes intézkedésekkel megbízta Beleznay István
vezérkari őrnagyot (akit később Rákosi végeztet ki), majd tájékozódás céljából felkeresett egy-két
csendőrszázadot. Megállapította, hogy azok kizárólag a zászlószentelésre való felkészülésről
tudnak, mint feladatról. Ezután saját alakulatait járta végig, s meggyőződött a tisztikar kormányzó-
hűségéről. Ezt követően személyesen szabta meg a feladatot a legnagyobb harcértékkel bíró 1.
harckocsiezred és I. páncélos-felderítőzászlóalj parancsnokának, Baló Zoltán ezredesnek és
Németh Imre alezredesnek.
Horthy magára a Csendőrségre is számított a budapesti zsidók deportálásának, ezzel a németek
szándékának meghiúsításában. Emlékirataiban erről így ír: “Összefogásukra és eltávolításukra
Baky és Endre, a két belügyi államtitkár rajtaütésszerű akciót tervezett. Erre a hírre az Esztergom
mellett állomásozó páncéloshadosztályt Budapestre rendeltem, és a budapesti csendőrség
parancsnokát utasítottam, hogy ha kell, erőszakkal akadályozza meg a zsidók elszállítását. ...
Hogy a Budapesten lévő zsidóságot ez a közbelépésem mentette meg, hivatalosan tanúsítja a
magyar zsidóbizottság nyilatkozata, amelyet tagjai, Stern Samu, Pető Ernő dr. és Wilhelm Károly
dr. 1946. február 3-án állítottak ki.”
A kormányzó kísérletet tett Vörös János vezérezredes megnyerésére is. A Honvéd Vezérkar
főnöke fontos beosztást töltött be. Azon túl, hogy gyakorlatilag ő volt a Honvédség egészének
irányítója, hadialkalmazás esetén, tekintve a testület kettős jellegét és utaltságát (mai
szakkifejezéssel alárendeltségét) a Csendőrség felett is rendelkezhetett. Ráadásul mint a
fegyveres erők főparancsnokának, a Legfelsőbb Hadúrnak (a kormányzónak) közvetlenül volt
alárendelve, így nem függött a miniszterelnöktől sem. Vörös húzódozott a határozott fellépéstől,
ami olyan rossz benyomást tett Horthyra, hogy ez közrejátszott kihagyásában az októberi kiugrási
kísérlet előkészítéséből is. Hogy miként zajlott az államfő és a vezérkarfőnök beszélgetése,
idézzük Vörös naplóját: (július 4-én) “Őfőméltósága újabb puccskísérletről tájékoztatott.
Jelentettem, hogy erről nem tudok semmit és nem is tételezem fel, hogy a mai időkben akadjon
magyar ember, aki ilyesmire vetemedik. Közölte, hogy szándékában van a zsidók további
kiszállítását megakadályozni ... Jelentettem, hogy ebben a kérdésben különös körültekintéssel kell
eljárni ... elkerülendőnek tartom, hogy a zsidókérdés megoldásának elodázása miatt politikai
súrlódások keletkezzenek.” (ti. a németekkel) Vörös naplójegyzetéből kiderül, hogy valamit
alaposan félreérthetett. A kormányzó, ha használta egyáltalán a “puccs” kifejezést, akkor a
fővárosi zsidók puccsszerű eltávolítására gondolt, ám ezt a vezérkarfőnök nem csupán a
kormányzói szándék és szuverenitás ellen tervezett akcióként, hanem az államfő személye elleni
fellépésként értelmezte. Ha ez a beszélgetés 1917-ben zajlik le, a két katona valószínűleg még
nem érti félre egymást. 1944-ben azonban Horthy már elsősorban politikusként, s csak
másodsorban katonaként gondolkodott, míg Vörös alapvetően katonaként. Lehet, hogy a – téves
– “csendőrpuccs” megnevezés a Honvéd Vezérkar főnökétől került be a köztudatba, de ez nem
bizonyítható.
Horthy július 5-én este magához hívatta Koszorús ezredest és utasította, hogy a felrendelt
csendőralakulatokat, tekintet nélkül a közelgő zászlószentelési ünnepségre, távolítsa el a
fővárosból. A zsidók puccsszerű eltávolításának megelőzésére, de nem a “csendőrpuccs”
letörésére. Koszorús 2330-kor rádión kiadta parancsát a két nappal korábban meghatározott
feladat végrehajtására. Az 1. harckocsiezred és az I. páncélos-felderítőzászlóalj még éjszaka
elérte a fővárost. Az alosztályok (mai terminológiával alegységek) hajnalra elfoglalták kijelölt
állásaikat. Volt olyan század, amelynek (egyik) célpontja a Rózsadomb pereméről, harckocsi-
löveggel a Hotel Majestic, a Gestapo budapesti főhadiszállása volt.
6-ára virradóra Lázár altábornagy parancsára testőrök vitték (nem őrizetben) a Várba a
csendőrzászlóaljak és önálló csendőrszázadok parancsnokait. Ott a Testőrség parancsnoka
tájékoztatást adott nekik a páncélosok felvonulásáról, és felszólította őket arra, hogy telefonon
adjanak parancsot a vidéki helyőrségekbe történő, azonnali visszaindulásra. A csendőrtisztek, bár
nem értették a történteket és azok hátterét, a parancsot kiadták. Koszorús ezredes reggel 7-kor
tiszti járőrt küldött Baky László belügyminisztériumi politikai államtitkárhoz. Emlékirataiban így ír:
“Értésére adtam, hogy a legfelsőbb parancs ... végrehajtásának kikényszerítésére az 1. pc.
hadosztály csapataival itt állok ... elrendeltem Bakynak, hogy 24 órán belül a csendőrzászlóaljaitól
ürítse ki Budapestet ... Néhány perccel 9 óra előtt Baky azt mondta a járőrparancsnokomnak ...
csendőreivel ki fog vonulni Budapestről.” A csendőrök 8-án délig befejezték a főváros kiürítését. 9-
én a páncélosok is visszatértek helyőrségeikbe. Az Eichmann-kommandó végrehajtó karhatalom
nélkül maradt. Budapesten – egyelőre – helyreállt a hétköznapok rendje. E ponton a történésznek
“ki kell szólnia” a sorok közül. A korabeli viszonyok ismeretében, bármi áll Koszorús
emlékirataiban, nehezen tételezhető fel, hogy egy honvéd ezredes “csak úgy” felszólíthat bármire
egy hivatalban lévő államtitkárt. Még akkor sem, ha magától a Legfelsőbb Hadúrtól kapott
eligazítást feladatairól. A tiszti járőr valószínűleg tájékoztatta és nem utasította Bakyt, aki nem
helyezkedett szembe a kormányzó intézkedésével, legfeljebb a közben eltelt két óra alatt
ellenőrizte annak valódiságát.
A fővárosi zsidók deportálására ekkor nem került sor. Néhány nap elteltével azonban a németek a
kistarcsai gyűjtőtáborból összeállítottak egy zsidókat szállító szerelvényt. A kormányzó utasította
Jaross Andor belügyminisztert a vonat kifutásának megakadályozására. Mivel az már 127elindult,
Ferenczy László alezredes Hatvanból egy csendőrosztaggal személyesen fordíttatta vissza.
(Néhány nap múlva a szerelvény mégis elment.) Később, a nyilas hatalomátvétel után, november
6-tól a Budapest körüli ostromgyűrű karácsonyi bezárásáig a nyilasok 50-70 ezer zsidót indítottak
Budapestről gyalogmenetben a Birodalom felé, munkaszolgálatra (“halálmenet”). Hozzávetőleg
ezek fele a magyar–német határon épülő erődítéseken dolgozott, a többi menet közben elpusztult
vagy haláltáborba került, például Dachauba. A Budapesten maradt zsidók közül a nyilasok ezreket
lőttek a Dunába vagy koncoltak fel. 1945. január 18-án az odaérkező szovjet csapatok kb. 70 ezer
embert találtak a gettóban. A pesti volt az egyetlen gettó, amely megmenekült a teljes
megsemmisítéstől.
Horthy számított arra, hogy a németek nem veszik jó néven a történteket. Sem a budapesti zsidók
megóvását, sem kísérletét szuverenitása visszaszerzésére. Július 7-én Berlinbe küldte
miniszterelnökét. Hitler elégedetlenségét fejezte ugyan ki a zsidókérdés megoldatlansága miatt,
de szívélyesen fogadta a magyar kormányfőt. Veesenmayer viszont tiltakozott Horthynál Sztójay
esetleges menesztése ellen – nem is annyira Sztójay személye, sokkal inkább Horthy hatalmi
manővere miatt –, s erre az esetre kilátásba helyezte saját visszavonulását. Horthy tudta, hogy
Veesenmayert csak egy, a német érdekeket még agresszívebben érvényesítő birodalmi megbízott
követhetné, s hogy ezen esetben szuverenitása tovább csökkenne. Lakatos Géza vezérezredes
miniszterelnöki kinevezésére, noha a kormányzó erre is szerette volna az alkalmat kihasználni,
még nem került sor.
Hitler július 21-én Berlinben fogadta Horthy főhadsegédét, Miklós Béla vezérezredest. Előadta,
hogy Magyarország területe hadászati jelentőséggel bír, s megtartására minden eszközt igénybe
vesznek. 31-én a Führer megbeszélést folytatott több német katonai vezetővel, ahol kijelentette:
“A magyar térség biztosításának jelentősége létfontosságú, annyira döntő, hogy egyáltalán nem
lehet túlbecsülni ... nagyon megfontolandó, mit tudunk odaküldeni, vagy ott felállítani, hogy ha
szükséges, bármikor képesek legyünk Horthy úr magyar államcsínyének elébe vágni”. Hitler
bizalma tehát júliustól végleg megrendült Horthyban, ám még mindig csak vele tudta elképzelni
Magyarország megtartását. A kormányzó menesztésére majd csak szeptemberben szánta el
magát, Románia átállása, illetve a Horthy környezetéből kiinduló fegyverszüneti tapogatódzások
felerősödése hatására.
Ha hiteles ítéletet szeretnénk alkotni a július első hetében történtekről, több problémába ütközünk.
A galántai csendőrzászlóalj zászlószentelése nem volt ürügy. A zömmel újoncokból álló alakulatok
valóban ezzel a paranccsal indultak a fővárosba, s ott meg is kezdték a gyakorlást az ünnepségre.
Igaz, kézifegyverekkel és néhány Ansaldo harckocsival, de ünnepélyes katonai rendezvényeken
minden országban mindmáig fegyverrel díszelegnek. Újra ki kell emelni, hogy a csendőralakulatok
parancsnokai nem értették, miért vonultak fel a magyar páncélosok, miért hivatkozik azokra a
magyar csendőrök ellenében a magyar Testőrség parancsnoka, s miért kell nekik elrendelniük a
visszaindulást a vidéki helyőrségekbe, órákkal a zászlószentelés előtt. Baky és Endre
államtitkárok nem tájékoztatták őket előre semmiről; nem is tehették, hiszen ez veszélyeztethette
volna a zsidók eltávolítására tervezett puccsszerű akció sikerét. Hiba volt, hogy sem Lázár, sem
más katonai vezető Horthy környezetéből nem tett kísérletet a csendőrparancsnokok tényszerű és
részletes tájékoztatására, noha egyikük sem kételkedett a csendőrök hűségében a
kormányzóhoz. Nem kizárt azonban, hogy nem tudták felmérni vagy nem volt idejük felmérni: a
csendőr-parancsnokok között van-e “embere” Bakynak vagy Endrének.
Egy hatalomátvételre készülő csoportnak (1944 nyarán még) számolnia kellett a honvédtisztek
nagyobb részének kormányzó-hűségével. A Budapesten összevont csendőralakulatokat
honvédlaktanyákban helyezték el, ráadásul szétszórtan. Ez ellentmond annak, hogy a
csendőrökre támaszkodva Baky és Endre államcsínyre készült volna. Ha viszont a németek
támogatásával keresztülviszik akaratukat a zsidók deportálására, azt csak a magát már
elhatározott kormányzó ellenében tehetik meg, kenyértörésre juttatva a dolgot Horthy és a
németek között, már július elején. Ráadásul ekkor még a németek sem Horthy eltávolításában
látták a megoldást, legfeljebb tényleges hatalmának formálissá tételében, illetve környezete
bizonyos tagjainak lecserélésében. Nem volt szándéka – ekkor még – a nyilasoknak sem Horthy
eltávolítása, maga Szálasi Ferenc pártvezér is “Kitartás! Éljen Horthy!” köszöntéssel jelentkezett a
kormányzói audiencián.
Láttuk, hogy a két folyamatnak óhatatlanul ütközésre kellett vezetnie (vagyis a kormányzó
törekvésének a szuverenitás visszaszerzésére, ezzel ellentétben a németek és a hazai szélsőjobb
szándékának a maradék szuverenitás további csorbítására, illetve a budapesti zsidóság
puccsszerű deportálására). A németeknek ebben, kellő számú saját karhatalmi erő hiányában,
eszközül szolgált volna a Csendőrség, anélkül, hogy erről maguk a csendőrök tudomással bírtak
volna. Ezt azonban a németek szándékát elfogadó két belügyi államtitkár sem minősíthette
“csendőrpuccsnak”.
Maga az Izraelita Felekezet ortodox, neológ és status quo ante hitközségekbe szerveződő
izraelita vallású magyar állampolgárokból állt. Az 1941. évi népszámlálás szerint Magyarország
1941–1944 közötti területén 725.007 izraelita lakos (4,9%) élt, a trianoni területen 400.980 (4,3%).
Ez 1944-ig a környező országokból ide menekült zsidókkal együtt mintegy 750.000 főre
növekedett. Jogaikat 1938-tól – mint láttuk – több ún. zsidótörvény korlátozta. Az 1942. július 19-
én kihirdetett 1942:VIII. törvénycikk bevett jogállásból elismertté minősítette vissza a felekezetet,
és megszüntette képviseletét a Felsőházban. Zsidónak tekintették a konvertitákat (keresztyén
hitre áttérteket) és gyermekeiket is. Az 1942:XIV. törvénycikk értelmében a hadköteles zsidó vagy
zsidónak minősített férfiak honvédelmi kötelezettségüknek csak kisegítő munkaszolgálattal
tehettek eleget. Az ország hadba lépésekor a nem magyar állampolgárságú, illetve hontalannak
nyilvánított zsidókat kiutasították, közülük 18 ezer főt 1941. július 17. és augusztus 17. között
Körösmezőn át kitoloncoltak a már német megszállás alatt álló területekre. Augusztus 27-28-án a
podólai Kamienec-Podolszk városánál 128az SS egyik különleges alakulata (Sonderkommando
C) ukrán milicistákkal együtt közülük hozzávetőleg 16 ezer embert agyonlőtt. Keresztes-Fischer
Ferenc belügyminiszter, amikor tudomást szerzett a tömeggyilkosságról, leállíttatta a további
kitoloncolásokat. Mintegy 2000 fő visszakerült Magyarországra. Az ukránok által a Dnyeszteren
leúsztatott halottak közül igen sokat a Magyar Megszálló Erők katonái fogtak ki a folyóból és
temettek el a helyszínen.
Ide érve tekintsük át a többi magyarországi felekezetet is. A legnagyobb létszámú
hagyományosan a Katolikus Egyház volt. Az 1941. évi népszámláláskor Magyarország 1941–
1944 közötti területén 8.073.234 lélek (55%) volt latin, 1.700.146 (11,6%) görög szertartású római
katolikus, a trianoni területen 6.122.583 (65,7%), illetve 233.672 (2,5%). Kis számban éltek itt
örmény szertartásúak is. A magyarországi katolikus egyház a világegyház része, amelynek feje a
római pápa (1939 és 1958 között XII. Pius). A magyarországi egyházszervezet élén az esztergomi
érsek, Magyarország hercegprímása állt (1927–1945 között Serédi Jusztinián). 1938-ban 3 érseki
tartományban (Esztergom, Kalocsa, Eger) 7 latin (Szombathely, Győr, Veszprém, Székesfehérvár,
Pécs, Vác, Szeged-Csanád) és 1 görög szertartású (Hajdúdorog) püspökségre oszlott. 1938–
1941 között, a visszacsatolások során 4 latin (Rozsnyó, Kassa, Szatmár, Nagyvárad) és 4 görög
(Munkács, Nagyvárad, Máramaros, Kolozsvár-Szamosújvár) püspökség került vissza. A kárpátaljai
és észak-erdélyi görögkatolikusok (kb. 1,5 millió lélek) nagy része ruszin és román volt. A románok
nemzeti jellegük hangsúlyozására megőrizték egyházkormányzati különállásukat a magyar
katolikus egyháztól.
A katolikus püspökök az első és második zsidótörvényt (erős kritikával) megszavazták, a
harmadikat elutasították. 1939-ben a püspöki kar védnöksége alatt megalakult a konvertiták
mentésére a Magyar Szent Kereszt Egyesület. Az egyházi szervezetek és a szerzetesrendek
szerepet játszottak a társadalom rendjének és működőképességének biztosításában, a szociális
problémák kezelésében. A német megszállás után, a pápai követséggel (nunciaturával)
együttműködve, jelentős szerepük volt az üldözöttek mentésében. Kiemelkedett a Pannonhalmi
Főapátság, ahol több ezren találtak menedéket, a Szociális Testvérek Társasága és általában a
szerzetesi intézmények. A püspökök előbb a szószékről, majd politikai eszközökkel,
tiltakozásokkal próbáltak közbelépni. 1944 nyarán eljutottak a nyilvános és ünnepélyes
demonstrációhoz. Ilyen volt Serédi és püspökei június 29-i közös pásztorlevele. A nyilasokkal
szemben a papság többsége a passzív ellenállás útját járta. Két püspököt, Mindszenty Józsefet és
Shvoy Lajost a nyilasok internáltak.
A Görögkeleti Egyház a bevett felekezetek közé tartozott. Az 1941. évi népszámlálás szerint
Magyarország 1941–1944 közötti területén 560.954 (3,8%) fő, a trianoni területen 38.321 (0,4%)
ortodox (keleti) keresztény felekezetű lélek élt. A szerb ortodox keleti egyház két püspöksége, a
budai (Szentendre) és az 1941 tavaszán Magyarországhoz visszakerült bácsi a belgrádi szerb
ortodox patriarchátushoz tartozott. Lélekszáma kb. 170 ezer fő volt. A román ortodox egyház 3
püspöksége (Máramaros, Kolozsvár, Nagyvárad) 1940 nyarán került vissza Magyarországhoz kb.
300 ezer lélekkel. A munkácsi ruszin ortodox püspökség 1939 tavaszán 150 ezer hívővel került
vissza, de nem képezett külön egyházat, hanem a szerb autokephal (egyetlen patriarchátushoz
sem tartozó, hierarchiájában független és önálló) egyház joghatósága alatt állt. A többi (görög,
bolgár, magyar nyelvű) egyházközség kánoni helyzete rendezetlen volt. 1941-ben ezért a
kormányzó a munkácsi püspökség és az egyházfő nélküli egyházközségek élére adminisztrátort
nevezett ki. A magyarországi román és szerb ortodox keleti püspökségek autokephal nemzeti
egyházaik részei maradtak, ezért a magyar állam nem ismerte el őket, kivéve a budait.
A második legnépesebb egyház Magyarországon – ugyancsak hagyományosan – az evangélium
szerint reformált helvét hitvallású (kálvinista) Református Egyház volt. Az 1941. évi népszámlálás
szerint Magyarország 1941–1944 közötti területén 2.789.276 (19%) lélek, a trianoni területen 2
millió (20,8%) lélek volt református, túlnyomó többségben magyar anyanyelvű. Az ország területe
4 egyházkerületre oszlott: a dunamellékire, a dunántúlira, a tiszáninneni és a tiszántúlira, amelyek
az 1938–1941 közötti visszacsatolásokkal területükben nagyrészt ismét teljesekké váltak. 1941-től
kiegészült a román impérium alatt létesült erdélyi, illetve királyhágó-melléki református
egyházkerülettel. Az egyház legtekintélyesebb vezetője az Egyetemes Zsinat és Konvent püspök-
elnöke, dr. Ravasz László dunamelléki püspök (Kálvin téri lelkész), világi elnöke Balogh Jenő volt.
A Református Egyház ifjúsági szervezetei, főleg a Soli Deo Gloria főiskolai diákszervezet Révész
Imre debreceni püspök támogatásával bekapcsolódtak a háborúellenes és az antifasiszta
mozgalmakba (így ott voltak Balatonszárszón). 1942-ben Éliás József lelkész vezetésével
megalakult a konventi Jó Pásztor Bizottság a konvertiták védelmére. Az üldözöttek mentésében
fontos szerepe volt a budapesti Skót Missziónak, amelynek vezetőjét, Hainingen nővért a Gestapo
halálra kínozta. A Református Egyház vezetői több alkalommal tiltakoztak a zsidóüldözés ellen. A
közös protestáns akciók, így az 1944. június 21-i, Sztójay miniszterelnökhöz eljuttatott
memorandum és a 25-i közös pásztorlevél mellett Ravasz szorgalmazta a katolikus egyházzal
való közös fellépést, ám sikertelenül.
A másik nagy protestáns felekezet az ágostai hitvallású (lutheránus) Evangélikus Egyház volt. Az
1941. évi népszámlálás szerint Magyarország 1941–1944 közötti területén 729.929 (5%), a
trianoni területen 557.647 (6%) evangélikus lélek élt. Az egyháztagok azonos arányban magyarok,
németek és szlovákok voltak. Négy egyházkerületre oszlott: a bányaira, a dunántúlira, a
dunáninnenire és a tiszaira. Új egyházkerület a visszacsatolások nyomán nem alakult, a
történelmiek egészültek ki területükben. Az Evangélikus Egyházegyetem élén báró Radvánszky
Albert egyetemes egyházi és iskolai felügyelő állt (1923–1948), az egyházkerületek élén püspök
(superintendens). A világháború 1939 utáni szakaszában a rangidős Kapi Béla győri, a
legtekintélyesebb Raffay Sándor bányakerületi püspök volt. Az egyház a zsidótörvények és a
háború kérdésében a többi történelmi keresztyén egyházzal egyetértésben foglalt állást: az I. és II.
zsidótörvényt elfogadta, a 129továbbiakat nem. A háború ellen nem, de annak szörnyűségei ellen
fellépett. A német megszállás után a lelkészek részt vettek az üldözöttek mentésében. Sztehlo
Gábor és Keken András lelkész a Nemzetközi Vöröskereszt támogatásával és a református Jó
Pásztor szervezettel együttműködve ezrek életét mentette meg.
A katonák lelki gondozásáról az egyházmegyéktől elkülönülten működő tábori lelkészi szolgálat
gondoskodott. A Honvédségnél békeidőszakban tényleges állományú (mai terminológiával
hivatásos), háború idején még tartalékos tábori lelkészek szolgáltak. A római és görög katolikus
katonák lelki gondozását a Római Katolikus Tábori Püspökség, a református, evangélikus és
unitárius katonákét a közös Protestáns Tábori Püspökség irányította. A katonai közigazgatási
beosztásnak megfelelően 7 (a visszacsatolások nyomán 8, majd 9) ún. vezető kerületlelkészi
beosztást szerveztek, ahol egy vagy két római katolikus és egy református vagy evangélikus
lelkész pásztorkodott. Ők irányították a kisegítő polgári lelkészeket is, ahol a helyőrség létszáma
nem igényelte tényleges állományú tábori lelkészek beosztásba helyezését. Tényleges állományú
tábori lelkészek szolgáltak még a katonai kórházaknál és tanintézeteknél is. A szolgálat tagjai
egyházi és állami funkciót töltöttek be, ennélfogva egyházi és katonai fegyelmi felelősség alatt
álltak. 1941 nyarán szétválasztották a hátország és a hadra kelt sereg lelkészi szervezetét. A
háború folyamán több mint 600 tartalékos lelkészt hívtak be, akik főhadnagyi rendfokozatban
általában a katonai egészségügyi szolgálatnál, gyakran a fronton tevékenykedtek. A tábori
lelkészek munkájukat önállóan végezték. Feladatuk volt a vasár- és ünnepnapi istentiszteletek, a
nemzetvédelmi előadások tartása, a temetési szertartások ellátása, a halottak anyakönyvezése, a
levelezés a hozzátartozókkal, s a posta ellenőrzése és cenzúrázása.
Kevéssé ismert, hogy a m. kir. Honvédségben tábori rabbik is működtek. Behívásukat csak
háborús időszakra tervezték, akkor egyszerre egyházi és katonai felhatalmazás alapján látták
volna el a zsidó katonák lelki gondozását. A Honvédelmi Minisztérium 1939. október 15-én
tartalékos izraelita tábori lelkészi jelvény rendszeresítéséről intézkedett. A munkaszolgálatra
behívott izraelita vallású katonák vallási és egyházi igényeinek kielégítése céljából 1943. július 1-
14. között Jászberényben tábori rabbi-tanfolyamot szerveztek. Történt ez akkor, amikor a német
hegemónia alatt álló európai területekről már gőzerővel folyt a zsidók haláltáborokba történő
deportálása.
Harcok a Kárpátok előterében
1944 elejétől a nyugat-ukrajnai, s részben belorusz területeken addig szovjet, ukrán és esetenként
fehérorosz partizáncsoportok ellen bevetett, közel 90 ezer fős magyar megszálló erők a szovjet
térnyerés következtében egyre gyakrabban sodródtak bele reguláris alakulatokkal vívott harcokba.
Több esetben egyedül, támogatás nélkül kellett felfogniuk a nemegyszer meglepetésszerű szovjet
tömegtámadásokat. Az egyes német parancsnokságok (leginkább hadműveleti szükségből)
gátolták a Honvéd Vezérkar erőfeszítéseit, hogy a megszálló seregtesteket a Kárpátok
védelmének megszervezéséhez vonják hátra.
1944 elején a VIII. hadtest öt könnyűhadosztálya (1., 5., 9.,12., 23.) Pinszk és Breszt körzetében
látott el útvonal- és vasútbiztosító feladatokat, a VII. hadtest (18., 19., 21., 201. könnyűhadosztály)
hátrálás közben egyre közeledett az Északkeleti-Kárpátokhoz, ám mivel ún. felelősségi körzete a
szovjet támadási irányba esett, gyakrabban került közvetlen harcérintkezésbe reguláris
alakulatokkal. Március első dekádjától seregtestei Galícia területére sodródtak, s 22-étől a német
Dél Hadseregcsoport parancsnokságának parancsára a Dnyeszter-vonal védelmére kellett
felvonulnia. 25-én magyar–német katonai megállapodás született bevethetőségéről szovjet
reguláris erők ellen – a korábbi megállapodásban még ennek lehetőség szerinti elkerülését
rögzítették. A proszkurov–csernovici szovjet hadművelet során a gyenge harcértékű 21. és 201.
könnyűhadosztály március 27. és április 2. között Horodenkánál, illetve Kolomeánál súlyos
veszteségeket szenvedett.
A két hadtest térbeli eltávolodása okán 1944. április 4-én a Megszálló Erők Parancsnokságát
feloszlatták. A VII. hadtest három (18., 19., 201.) könnyűhadosztállyal a Galíciában felvonuló
magyar 1. hadsereg kötelékébe került, a VIII. hadtest parancsnoksága a német Közép
Hadseregcsoport közvetlen alárendeltségében Magyar Megszálló Csoport Parancsnoksággá
alakult. Kötelékébe hatodikként átsorolták a 21. könnyűhadosztályt. A megszálló
könnyűhadosztályokat májusban három gyalogezredből álló tartalékhadosztályokká szervezték át.
A Magyar Megszálló Csoport megnevezése május 1-jén II. tartalékhadtestre változott, s a
hadrendjébe utalt hat könnyűhadosztályból megalakult az 5., 12. és 23. tartalékhadosztály. A
Lengyel Főkormányzóság irányába visszaszoruló hadtestet április 5. és július 18. között Bor Jenő
altábornagy, attól augusztus 20-ig Vattay Antal altábornagy, utoljára szeptember 22-ig Lengyel
Béla altábornagy vezette.
Július 15-én a II. tartalékhadtest alárendeltségébe került a lengyel hadszíntérre – német
kívánságra – kivezényelt 1. lovashadosztály is, amelyet addig a Honvéd Vezérkar és maga Horthy
kormányzó kifejezetten igyekezett megóvni, és Magyarország területének védelmében tervezett
felhasználni. 130A hadműveleti területre június közepén szállították ki, s a német I. lovashadtest
kötelékében hamarosan be is vetették. A Luniniec körzetéből végrehajtott visszavonulás után
július 3-5. között Timkowicze–Kleck körzetében súlyos veszteségeket szenvedett. Itt zajlott le –
mint láttuk – a magyar hadtörténelem utolsó lovasrohama. A német visszavonulást fedező
utóvédharcokat követően, mire a lovashadosztály a magyar II. tartalékhadtesthez került át, véres
vesztesége elérte a 2500 főt.
Július második felében és augusztusban a II. tartalékhadtest előbb az Északi-Bug folyó mentén,
majd Varsó környékén került bevetésre. A varsói felkelés idején a német gyűrűbe osztották be. Az
akkor már Lengyel Béla altábornagy parancsnoksága alatt álló magyar hadtest nem volt hajlandó
részt venni a felkelés leverésében, sőt arcvonalszakaszán keresztül tartották a lengyel Honi
Hadsereg felkelői az összeköttetést a külvilággal. Ennek következtében a németek elszánták
magukat a hadtest kivonására a varsói gyűrűből.
Ebben a helyzetben érkezett a magyar politikai és katonai vezetés kérése a némethez a fenti
magyar alakulatok hazaszállítására Románia 1944. augusztus 23-i átállása nyomán. Miután a
varsói felkelés idején történtek miatt a német hadvezetés elvesztette bizalmát a magyar megszálló
alakulatokban, ám egyidejűleg érzékelte a magyar eltökéltséget a dél-erdélyi támadásra,
hozzájárult a II. tartalékhadtest kivonásához. A 12. és a 23. tartalékhadosztályt szeptemberben, az
1. lovashadosztályt október első felében hazaszállították. Az 5. tartalékhadosztályt – hadműveleti
okból – a német hadvezetés visszatartotta. Mint az utolsó magyar megszálló alakulat december
végén indult volna haza, de a fronthelyzet alakulása miatt már nem érhette el a magyar határt.
1945-ben Ondva-völgyi védőállásából a Cseh–Morva Protektorátuson és osztrák területen át
Bajorországba vonult vissza.
A Vörös Hadsereg 1943 végére megközelítette az Északkeleti-Kárpátokat, ezért 1944. január 6-
ától fokozatosan mozgósították a magyar királyi 1. hadsereget. A Náday István vezérezredes
parancsnoksága alatt álló, a 16., 24. gyaloghadosztályból és az 1., 2. hegyidandárból álló
hadsereg kezdetben kifejezetten a magyar határ védelmére vonult fel. Magyarország német
megszállása csak részlegesen akasztotta meg a mozgósítást, a VI. és IX. hadtest közigazgatási
területéről az tovább folytatódott. Március végére a kijelölt seregtestek befejezték a felvonulást. A
hadsereg-parancsnokság 29-én indult útba Munkácsra. Ezen a napon vette át a négy seregtest
feletti közvetlen vezetést is.
A hadvezetés az Északkeleti-Kárpátok védelmére 1939. szeptember végétől, Kelet-Galícia szovjet
annektálásától, a Keleti-Kárpátokéra az 1940. évi második bécsi döntéstől készült. Mivel az 1914–
1915. évi két orosz uzsoki betörést követően a hegyvonulat tartását nagymértékben
megkönnyítette az átjárók műszaki megerődítése, úgy vélte, egy erődvonal kiépítése lehetővé
teszi a Kárpátok tartását a szovjet haderőhöz képest gyengébb erőkkel is. A munkálatokat az 1940
őszén felállított Erődítési Parancsnokság irányította.
A fő védővonalnak szánt Árpád-vonal a határtól néhány km-rel beljebb, a domborzatot követve
húzódott, s ez volt az Északkeleti- és a Keleti-Kárpátok átjáróit lezáró erődítések legbelső vonala.
Nem képezett összefüggő védelmi vonalat. Egy-egy fontosabb település és a hágókat, szorosokat
lezáró erődök alkották a fő támpontokat, ilyenek álltak a Tatár-hágó felől a Fekete-Tisza völgyében
Körösmező (Jaszinya), Tiszaborkút (Kvaszi), Rahó (Rahov); a Tarac völgyében Királymező
(Usztycsorna) térségében, majd erődítések sorakoztak a Tiszáig; erődök létesültek a Toronyai-
hágón át a Husztra (Chust) vezető úton Ökörmező (Mezsgorje); a Vereckei-hágón át a Munkács
(Mukaevo) felé vezető völgyben Volóc (Volovec); az Uzsoki-hágó felől az Ung völgyében
Fenyvesvölgy (Sztavnoje) körzetében. Az 1. hadseregnek 1944 kora tavaszi felvonultatásakor e
kárpátaljai támpontokat kellett (volna) megszállnia. Az Árpád-vonal Moldvával szemközti középső
szakaszának védelmét a kolozsvári IX. hadtestnek szánták, székelyföldi szektoráét a Székely
Határvédelmi Erőknek. E két utóbbi seregtest mozgósítására csak Románia átállása után került
sor. A középső és a déli szektorban kiépített fontosabb támpontokat, illetve az Árpád-vonal
“működését” a magyarországi harcok kezdetét bemutató fejezetben írjuk le.
Az Árpád-vonal biztosítási öveként a határvonal mentén épült ki a Szent László-állás.
Megnevezése is tükrözte kiegészítő funkcióját: nem vonalnak, “csupán” állásnak titulálták. Az
Északkeleti-Kárpátok és a Máramarosi-havasok átjáróit zárta le. Létesítését egy időben kezdték
az Árpád-vonallal. Műszakilag megerődített völgyzárakból és reteszállásokból állt. Nagyobb
támadó erő megállítására – jellegéből adódóan – nem volt alkalmas.
Galíciában, a román határ (a Cseremosz folyó) és a Lengyel Főkormányzóság határa (a San
folyó) között létesítették a Hunyadi-állást, az erődítések legkülső vonalát az Északkeleti-
Kárpátokba vezető völgyek bejáratánál. Az össze nem függő támpontok láncolatából, azok között
műszaki zárakból és reteszállásokból álló állás arra szolgált, hogy a Galíciában harcoló erők
ennek fedezetében húzódhassanak vissza a hegyekbe. Délkeleti végpontjai a Csorna Hora
előterében Zabye (Zsabje) és Mikuliczyn (Jaremcsa) térségében, fontosabb támpontjai a Javornik
és a Gorgan alatt a Tatár-hágó felé vezető utakon Delatyn (Gyeljatyin) térségéig, majd az Arsica
előtti Stary Mizun, a Toronyai-hágó előtt Zielona, a Vereckei-hágóba felvezető úton Stryj
körzetében épültek ki, északi végpontja Turka mellett volt az Uzsoki-szoros felé vezető völgyben.
A német hadvezetés szorgalmazta a Hunyadi előretolt állásának kiépítését Prinz Eugen néven.
Hozzá is kezdtek, de a magyar haderőnek nem volt elég ereje és eszköze két erődvonal egyidejű
építéséhez Galíciában.
A német megszállás után az 1. hadsereg feladata lényegileg változott meg. Be kellett tömnie a
szovjet proszkurov–csernovici hadművelet nyomán Csernovic és Tarnopol között a német
védelemben keletkezett közel 200 km-es hadműveleti rést. Március 28-án az Erich von Manstein
tábornagy parancsnoksága alatt álló Észak-Ukrajna Hadseregcsoport kötelékébe lépett, április 1-
jén megkezdődött átcsoportosítása Galíciába.
A proszkurov–csernovici hadműveletet az 1. Ukrán Hadseregcsoport indította március 7-én, hogy
elvágja a német Dél Hadseregcsoportot (német 1. és 4. páncéloshadsereg, 1318. hadsereg) a tőle
délre védekező A Hadseregcsoporttól (német 6., román 3. és 4. hadsereg), elérje az Északkeleti-
Kárpátokat, s – együtt a 2. Ukrán Hadseregcsoporttal – átlépje Románia 1941 előtti határát. Az 1.
Ukrán Hadseregcsoport főerői (1. gárdahadsereg, 60. hadsereg, 3. és 4. harckocsihadsereg)
március 11-ig 100 km mélységben előretörve megközelítették a Tarnopol–Proszkurov vonalat,
átvágták a Lemberg–Ogyessza vasútvonalat, s 17-éig a Mogiljov-Podolszk–Kamenka vonalon rést
ütöttek a német 1. páncéloshadsereg és 8. hadsereg között. 21-étől felújították a támadást, s
Csernovic, illetve Kamienec-Podolszk, majd a Dnyeszter és a Kárpátok felé előretörve a dél felé
visszavonuló német 1. páncéloshadsereg bekerítésére törekedtek. A 2. Ukrán Hadseregcsoport a
Dnyeszteren átkelve március 17-én behatolt Besszarábiába, 26-án elérte a Pruth folyót. A
Dnyeszter átjáróinak védelmére Uscieczkónál és Nizniownál 22-én bevetették a magyar VII.
megszálló hadtestet (18., 19., 21. és 201. könnyűhadosztály). 25-én Horodenkánál, 27-28-án
Kolomeánál és 29-én Obertynnél a magyar csapatok súlyos veszteséget szenvedtek.
A szovjet csapatok Proszkurov 25-i, Kamienec-Podolszk 26-i, Kolomea, Delatyn és Nadworna 28-
i, végül Csernovic 29-i elfoglalásával Kamienec-Podolszktól északra katlanba zárták a német 1.
páncéloshadsereg zömét. A nem hézagmentes gyűrűből a német csapatok április 7-én Bucacz
körzetében törtek ki, a II. SS-páncéloshadtest 4-én Podhajce körzetéből indított ellenlökését
követően. A szovjet ékek 14-én elfoglalták Tarnopolt, de Stanislaunál elakadtak a magyar 18.
könnyűhadosztály és a német Puechler-csoport védelmében. 9-én a német 4. páncéloshadsereg
indított ellentámadást Stanislau körzetéből a Dnyeszter irányába. 13-ától bekapcsolódott az 1.
páncéloshadsereg III. páncéloshadteste, s a magyar 1. hadsereg seregtestei ennek során léptek
be a hadműveletekbe. Az 1. hegyidandár 12-én Delatynnál, a 2. hegyidandár 14-én Solotwinonál
vette fel a közvetlen harcérintkezést a szovjet csapatokkal.
Hitler április 2-i hadműveleti utasítása értelmében a magyar 1. hadseregnek kellett lezárnia a fent
említett hadműveleti rést. A Tatár-hágó–Stanislau terepszakaszról északkelet általános irányban
támadva kellett elérnie a Kolomea–Ottynia–Obertyn vonalat. A támadó fellépés tervét Náday
visszautasította, így április 17-én már a Magyar Megszálló Erők addigi parancsnoka, Lakatos
Géza vezérezredes vezette támadásba a 136.000 főt kitevő 1. hadsereget, amelynek állománya
ekkorra kibővült a 2. páncélos-, a 25. gyalog- és a 18., 19., 201., valamint a 27. (székely)
könnyűhadosztállyal. A hadműveleteket három hadtestparancsnokság, a VI., VII. magyar és a XI.
német irányította. Az április második felében kivonuló 20. gyaloghadosztály a magyar 1.
hadseregtől északnyugatra álló német 1. páncéloshadsereg kötelékébe került.
A Vörös Hadsereg Vezérkara április 17-én, a magyar támadás napján védelembe rendelte az 1.
Ukrán Hadseregcsoportot. 27-éig az 1. hadsereg helyreállította az összeköttetést a Dél-Ukrajna és
Észak-Ukrajna Hadseregcsoport között, elérte Kuty–Kosow–Pistin–Kolomea–Ottynia–Tlumacs
vonalát, 26-án hídfőt foglalt a Pruth keleti partján, és visszafoglalta – többek között – Nadwornát,
Delatynt, Ottyniát, Peczeniczynt és Kutyt. A kitűzött célok közül egyedül Kolomea elfoglalása nem
sikerült, ám ez nem befolyásolta a végeredményt. A 30-án beszüntetett hadművelet során 15 és
félezer katonáját, valamint a harckocsik háromnegyedét veszítette el. Az Észak-Ukrajna
Hadseregcsoportot ekkor már Walther Model tábornagy vezette, aki a hadművelet irányítását
Lakatosra bízta.
Az 1. hadsereg támadásának idején változás történt a Honvéd Vezérkar élén. Szombathelyi
Ferenc vezérezredesnek német nyomásra mennie kellett, ezt Veesenmayer március 31-én külön
levélben kérte Sztójaytól. A kormányzó környezetében fontolóra vették Lakatos kinevezését, április
4-én Horthy ezt még Lakatossal is közölte. A már aláírt kinevezés életbe léptetésére nem került
sor, ismét csak Veesenmayer közbelépése nyomán. A teljhatalmú birodalmi követ arra hivatkozott,
hogy nem lehet elvonni egy éppen támadásra készülő hadsereg újonnan kinevezett parancsnokát,
s vitéz nemes Vörös János altábornagyot javasolta. Vörös, akinek jó német kapcsolatai voltak, a
székesfehérvári II. hadtest parancsnoka volt. Horthy 18-án fogadta, 19-én kinevezte. A Honvéd
Vezérkar új, április 30-ától vezérezredesi rendfokozatot viselő főnöke ezzel az előléptetéssel több,
rangban előtte álló tábornokot “megelőzött”, ami feszültségeket indukált a tábornoki karban.
Nyáron újabb erősítések érkeztek az 1. hadsereghez, köztük a 7. gyaloghadosztály. A hadsereg
harcértéke mégsem növekedett, mivel a német alakulatok egy részét kivonták arcvonaláról. A 201.
könnyűhadosztályt feloszlatták, személyi állományával, fegyverzetével és felszerelésével a 18. és
19. tartalékhadosztályt töltötték fel. Változás történt a vezetésben is: Horthy hazarendelte
Lakatost, akivel politikai tervei voltak, adandó alkalommal miniszterelnökévé szándékozott
kinevezni, s reábízni a szuverenitás fokozatos visszaszerzését a németektől, illetve az ország
kivezetésének előkészítését és végrehajtását a háborúból. A kifejezetten németbarát Sztójay-
kabinet működése nyomán egyre kevesebb politikusban bízott meg, a katonákban viszont igen.
Úgy vélte, neki, a Legfelső Hadúrnak a tábornoki és tisztikar (néhány kivételtől eltekintve, akiket
viszont éppen Lakatosnak kellett volna fokozatosan lecserélnie), engedelmeskedni fog bármely
helyzetben. Október 15-én nagyot csalódott. A május 15-i keltezésű parancssal az 1. hadsereg
parancsnokává kinevezett Beregfy Károly vezérezredes 26-án vette át új beosztását.
A parancsnokváltás a fronton álló hadsereg élén egybeesett a három szövetséges nagyhatalom
május 13-i felhívásával. A dokumentum Magyarország, Románia és Finnország tudomására
hozta, hogy ha szembefordulnak Németországgal, akkor nem csupán az antifasiszta koalíció
győzelmét segítik elő, de saját érdeküknek megfelelően cselekszenek, mivel egyrészt
csökkenthetik saját háborús áldozataikat, másrészt a háború utáni béketárgyalásokon az átállást
figyelembe fogják venni. A németek által megszállt Magyarország szuverenitásában korlátozott
kormányzója akkor már erre nem tudott reagálni.
Július 13-án az 1. Ukrán Hadseregcsoport támadásba ment át az Észak-Ukrajna Hadseregcsoport
ellen Lemberg (Lwow, Lvov, Lvv) irányába. A szovjet terminológia szerint lvov-sandomierzi
hadművelet első szakaszában 18-áig 132200 km széles és 50-80 km mély áttörést ért el, átkelt a
Nyugati-Bug folyón, Brodi körzetében bekerített 8 német hadosztályt, 22-éig elérte a San folyót.
27-én elesett Lemberg, 28-án Przemyl és Jaroslau. 22-én a támadás elérte a magyar 1. hadsereg
balszárnyán harcoló VII. hadtestet. 23-án elesett Ottynia, 24-én Halics, 25-én Nadworna, 27-én
Delatyn. Július 26-28. között az 1. hadsereg csapatai visszahúzódtak a Hunyadi-állásba. Miután a
szovjet főerők támadása Breslau irányába folytatódott, a szovjet balszárny (1. gárdahadsereg, 18.
hadsereg, 17. önálló lövészhadtest) elakadt a Tatár-hágó előterében megszilárduló magyar
védelem előtt.
25-én Josef Harpe vezérezredes, az Észak-Ukrajna Hadseregcsoport új parancsnoka Stanislauba
rendelte a 18. könnyűhadosztályt és a 2. hegyidandárt. Bár konkrét visszavonulási parancs német
részről nem érkezett, a magyar vezetés megerősítve látta gyanúját, hogy a németek Dél-
Lengyelország irányába szándékoznak hátravonni a magyar 1. hadsereget. Beregfy tartotta magát
ahhoz, amit kinevezésekor Horthy a lelkére kötött, és a szovjet csapatok kikényszerítette
visszavonulást a magyar határ irányába szándékozott vezetni. Kidolgoztatta az erre vonatkozó
parancsot, de ki már nem adta. 26-án a németek felmentését kérték. A hadsereg visszavonását a
Szent László-állás irányába a VI. hadtest parancsnoka, vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc
altábornagy hajtotta végre. Az új parancsnokot, vitéz lófő dálnoki Miklós Béla vezérezredest,
addigi főhadsegédét a kormányzó csak augusztus 1-jén nevezte ki. A hadseregtől elszakadt VII.
hadtestet parancsnoka, Vörös Géza vezérőrnagy maga hozta vissza a Toronyai- és a Vereckei-
hágó irányába, a német 1. páncéloshadsereg parancsnoksága – akinek alárendeltségébe ekkor
tartozott – megkérdezése nélkül. Július végére a Hunyadi-állás középső szakaszán és
balszárnyán a helyzet stabilizálódott, a visszavonulása a jobbszárnyon a Szent László-állásig
megtörtént.
A magyar visszavonulást követve a szovjet 1. gárdahadsereg augusztus 5-én elfoglalta Stryjt, 6-án
Drogobicsot, 7-én Sambort és Borislawot, de a Kárpátok átjáróiba a 18. hadsereggel együtt sem
tudott behatolni. Augusztus 5-én az Északkeleti-Kárpátokon át a Magyarországra és Szlovákiába
való kijutásra az 1. Ukrán Hadseregcsoport balszárnyából megalakították a 4. Ukrán
Hadseregcsoportot. A sikeresen védekező Rauss-seregcsoport (német 1. páncéloshadsereg,
magyar 1. hadsereg) ellenállásának felerősödése és a saját csapatai kifáradása miatt augusztus
15-én a 4. Ukrán Hadseregcsoport beszüntette a támadást. 29-én a főirányban támadó 1. Ukrán
Hadseregcsoport is védelembe ment át.
Miklós vezérezredes és vezérkari főnöke, Kéri Kálmán vezérkari ezredes irányításával augusztus
folyamán megszilárdították a védelmet a hegységben, egyidejűleg átszervezték az 1. hadsereget.
A mozgósított III. hadtestparancsnokság és az annak alárendelt 6., 10. és 13. gyaloghadosztály
beérkezésével párhuzamosan a 18. tartalékhadosztályt beolvasztották a 16. gyaloghadosztályba,
a 19.-et a 20.-ba. A soproni 7. gyaloghadosztályt, mivel július 23-án ennek arcvonalszakaszán
következett be a szovjet áttörés, példa-statuálás céljából feloszlatták. Katonái a 24.
gyaloghadosztály állományába kerültek. A VII. hadtest arcvonalszakaszára beérkezett a német 4.
hegyihadosztály. Augusztus végére az 1. hadsereg létszáma elérte a 200.000 főt, amelynek
egytizede volt német.
Augusztus közepétől a 4. Ukrán Hadseregcsoport már az új állásokat támadta. Számottevő sikert
nem ért el, a védőknek augusztus 7-étől már ellentámadásokra is tellett erejükből. A Hunyadi-állás
még tartott támpontjait az 1. hadsereg csak szeptember 25-27-én, tervszerűen ürítette ki, kivárva
Guderian vezérezredes, az OKH megbízott vezérkari főnöke engedélyét. Körösmező körzetének
kivételével a szovjet csapatok két és fél hónapon át, október közepéig a magyar vonalak előtt
álltak.
Galíciában a magyar katonáknak nem csupán szemtől szembe kellett megvívniuk az ellenféllel. Az
arcvonal mögötti területeken jelentős partizántevékenység folyt. A gerilla-harcmodor alkalmazását
az arcvonal közelében is lehetővé tette a magyar csapatok létszámából és elhelyezkedéséből
adódó számtalan hézag, így például a hegyekben húzódó biztosítási övben egymástól viszonylag
nagyobb távolságra felállított őrsök hálózata. Kezdetben az arcvonalak mögött a magyar
katonákat egyaránt támadták szovjet és nemzeti érzelmű ukrán partizánok. A támadások oly
mértékben veszélyeztették az összeköttetési vonalakat, hogy a 201. könnyűhadosztályt partizán-
elhárításra kellett kikülöníteni.
A magyar katonák alig kezdték megszokni a megszokhatatlant, a gyakori rajtaütéseket, amikor
1944 késő tavaszán–kora nyarán felfigyeltek arra, hogy a partizánok “nem következetesek”. Egyre
több esetben tapasztalták, hogy nyilvánvaló “helyzetben” elmaradt a támadás, s bár gyakran a
partizánok nyomait is megtalálták, mégsem bántotta senki őket. A bal szomszéd német 1.
páncéloshadsereg és a jobbról csatlakozó román 3. hadsereg katonái ezt a “következetlenséget”
nem tapasztalták, ott a partizánok lecsaptak, ahol és amikor csak tudtak. Az ukrán nemzeti
függetlenségért harcoló partizánok rajtaütései maradtak el, majd – a világháborúban párját ritkító
módon – egyre javuló kapcsolat alakult ki a honvédek és a partizánok között. Erre addig legfeljebb
magyar katonák és lengyel partizánok között adódott példa.
1941 második felében az Ukrajna területén áthaladó magyar csapatok semmiféle kapcsolatba
sem kerültek az ukrán nemzeti mozgalommal. Az ukránok a magyarokban azokat látták, akik részt
vettek Sztálin hadseregének, így hatalmának kiszorításából szülőföldjükről. Nemegyszer az ukrán
falvakat elérő magyar katonákat is úgy fogadták mint felszabadítókat. És – emlékeztek az egykori
k. und k. időkre, amikor viszonylag jobbak voltak életfeltételeik... A második világháború utolsó két
évében magyarok és az ukrán nemzeti és állami függetlenségért küzdő erők között viszonylag jó
kapcsolatok alakultak ki.
A magyar katonáknak időre volt szükségük annak felismerésére, hogy többféle gerilla létezett.
Voltak, mint szerte a Szovjetunióban, a Moszkva utasításait követő, kommunista vagy kommunista
vezetés alatt álló partizánok, valamint a csak Ukrajna területén, annak is elsősorban nyugati
területein tevékenykedő ukrán nemzetiek. Ez utóbbiak az Ukrán Felkelő Hadsereg (Ukrainska
Povsztanszka Armija, UPA) kötelékébe tartoztak. Az elnevezés előfordult Ukrainska Partizanska
Armija formában 133is, de az előbbi az eredeti. Az UPA állományában nem csupán ukránok, de
szép számban galíciai és podóliai lengyelek is harcoltak, s megtalálhatók voltak soraikban kárpáti
ruszinok és bukovinai románok is.
A Szovjetunió hatalmas területein nem csupán e két kategóriába sorolható partizánok működtek.
Voltak antikommunista fehér-orosz és kaukázusi, fehérorosz (belorusz) nemzeti, balti nemzeti,
kozák nemzeti, anarchista, trockista (Sztálin birodalmában!) és egyes helyeken mindenki ellen
harcoló zöld partizánok is. Galíciában működtek nemzeti lengyel (Honi Hadsereg, Armija Krajowa)
és kommunista lengyel (Népi Hadsereg, Armija Ludowa) partizánok is. Az anarchisták, a trockisták
és a lengyelek kivételével e szervezeteknek sikerült német gyámság alatt laza együttműködést
kialakítaniuk, az Antibolsevista Nemzetek Blokkja (Antibolsewistischer Block der Nationen, ABN)
keretében. Nem sorolhatók a partizánok körébe a mindenütt előfordult rablóbandák és az
elsősorban a Fekete- és a Kaspi-tenger mellékén fellépett helyi hadurak vagy törzsi vezetők
szabadcsapatai.
Az ABN pontos megalakulási helye és ideje nem ismert, de 1942 első feléből már maradtak fenn
adatok működéséről. Központi szerve nem alakult, sem az ABN, sem bármely alkotója nem
rendelkezett tényleges szuverenitással. Tagja volt az Orosz Felszabadító Hadsereg (Russzkaja
Oszvobogyítyelnaja Armija, ROA, közkeletűen Vlaszov-hadsereg), a három balti állam
(Észtország, Lettország, Litvánia) német gyámság alatt működő látszat-önkormányzata, illetve
több kaukázusi kis néptörzs és az Ukrán Nacionalisták Szervezete (Organyizacija Ukrainszkih
Nacionalisztov, OUN). 1946-ban a ABN-t az OUN nyugatra menekült maradványai Münchenben
újjáalakították, 1947-ben csatlakoztak hozzá a dunai és a balti államok emigráns szervezetei, több
albán menekült politikus, illetve a Magyar Szabadság Mozgalom és rövid időre a magyar Duna
Club. Vezető szerve ekkor a Központi Bizottság (Zentral Komitee), hivatalos lapja a Politische
Trume volt.
Tagszervezete volt az ABN-nek az UPA is, amely a Galíciában már működő lengyel- és
szovjetellenes partizánszervezetek egyesítésével, 1941. június 30-án német gyámsággal alakult
meg, egyidejűleg az Ukrán Területi Igazgatással. Katonai parancsnoka Dimitro Kliacsivszki
vezérezredes volt, vezérkari főnöke Bogdan Zubenko vezérőrnagy. Kezdetben a megszálló német
hatóságok karhatalmi segéderejét adta, de 1943-tól harcolt a németek, 1944-től az Ukrajnát elérő
szovjet csapatok és a románok ellen is. 1944-re létszáma elérte az 50 ezer főt. 1944 őszére
Ukrajnát teljes egészében uralta a Vörös Hadsereg. Az UPA a harcot Ukrajna függetlenségéért az
1940–1950-es évek fordulójáig folytatta.
Nyugat-Ukrajnában, ahol a magyar 1. hadsereg harcolt, “csupán” kommunista orosz és ukrán,
nemzeti ukrán, nemzeti lengyel és kommunista lengyel partizánok tevékenykedtek. A
kommunisták, bármely nemzetiséghez tartoztak, harcoltak minden megszálló hadsereg, így a
magyar ellen is, a Vörös Hadsereg beérkezéséig, amikor azzal egyesültek. A lengyel nemzeti
partizánokkal a magyar katonai és politikai vezetésnek 1939 ősze óta kifejezetten jó kapcsolata
volt, s ez megmaradt 1944-re is, ők nem támadták a magyar alakulatokat.
Az első magyar–ukrán kapcsolatfelvételre Volhyniában került sor. Koniuskyban a Magyar
Megszálló Erők helybeli zászlóalj parancsnokságán Petro Olijnik ezredes, az UPA déli katonai
körzetének parancsnoka megbízásából megjelent Andrej Dolnytsky százados. Nincs adatunk az
1943 nyarán lezajlott megbeszélés tárgyáról és kimeneteléről, ám az a folytatás ismeretében nem
végződhetett kudarccal. A kapcsolatfelvételben ki kell emelni gróf Andrij Septickij lembergi görög
katolikus püspök szerepét, aki egészen a város 1944 tavaszi elestéig közvetített a magyar katonai
hatóságok és az Ukrajna függetlenségéért küzdő politikai és katonai szervezetek között.
1943 októbere és decembere között valamikor az Ukrajnában megszálló feladatokat ellátó magyar
VIII. hadtest vezérkari főnöke, Padányi József alezredes megszervezte egy OUN-delegáció
magyarországi látogatását. A háromfős küldöttség Lembergből repülőgépen utazott Budapestre. A
delegációban Ostap Lutszki, Euhen Vretsiona és Ivan Hrynioh (más források szerint a vezető
Miron Luckij, a harmadik tag pedig Vaszilij Mudrij volt) vett részt, s Budapesten fogadta őket
Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke, valamint dr. Saly Dezső, a
Külügyminisztérium tanácsosa. Az ukrán küldöttség magával vitte a nemzeti kormány (Rada)
vezetője, Nyikolaj Lebegy írásos irányelveit. Ezek nagy vonalakban a következőket tartalmazták:
– a delegáció a függetlenségéért küzdő Ukrajna egészét képviselje,
– szerezze meg a magyar kormány támogatását Ukrajna függetlenségéhez,
– Ukrajna egyidejűleg hadban áll a kommunista Oroszországgal (sic! – s nem a Szovjetunióval) és
a hitleri Németországgal,
– Ukrajna nem kíván harcolni Magyarország Ukrajnában állomásozó haderejével,
– a delegáció vegye rá a magyar kormányt, hogy szakítsa meg kapcsolatait a hitleri
Németországgal,
– Ukrajna Magyarország segítségét kéri a kis nemzetek egységfrontjának kialakításában a két
totalitárius (sic!) hatalommal szemben,
– a delegáció érje el egyezmény aláírását az alábbi fő vonalakkal:
minden magyar katonai akció leállítása az ukrán lakosság ellen, minden UPA-akció leállítása a
magyar katonaság ellen, közös harc a német és a szovjet haderő ellen, fegyverzeti, ellátási,
egészségügyi és kommunikációs együttműködés a Honvédség és az UPA között, ennek
koordinálására összekötő törzstisztek cseréje, UPA-tisztek magyar képzése, Magyarország
befogadja a szovjet hadsereg által elfoglalt ukrán területekről ideiglenesen menekülő polgári
lakosságot, az egyezményt a háború végéig titkosan kell kezelni, záradékba kell foglalni, hogy a
háború utánra halasztják a közös határ kijelölését és a nemzeti kisebbségek helyzetének
rendezését a két országban
Noha a hazatérő OUN-delegációval Lembergbe utazó Marton András alezredes a Honvéd
Vezérkar főnökének nevében találkozott az UPA katonai főparancsnokával, 134Dimitro
Kliacskivszki vezérezredessel, az 1943. évi kapcsolatfelvétel nem zárult konkrét egyezmény
megkötésével, s maga a kapcsolatfelvétel is titokban maradt a magyar és az UPA-katonák
körében. A tárgyalások ideiglenes megszakadásának magyar részről az volt az oka, hogy az
ukrán fél szorgalmazta a magyar–német kapcsolatok megszakítását, illetve hogy az ukrán területi
igények között szerepelt a Magyarországhoz 1939-ben visszacsatolt Kárpátalja (Karpatszka
Ukraina). Mind az egyezményre, mind a kapcsolatfelvétel katonák közötti ismertté válására még
fél évet kellett várni.
A Rada és az UPA vezetői 1944 tavaszára két lényeges engedményt tettek. Egyfelől lemondtak
Kárpátaljára vonatkozó területi igényükről, másfelől már nem szorgalmazták, hogy Magyarország
szakítsa meg kapcsolatait Németországgal. Igaz, az eltelt fél esztendő alatt nagyot fordult a
hadiszerencse: a szovjet hadsereg már megközelítette az Északkeleti-Kárpátokat. Az újabb
kapcsolatfelvételre azt követően került sor, hogy 1944 májusának végén, a hegység keleti oldalán,
a Beszterce (Bisztrica) völgyében egy nagyobb UPA-partizáncsoport magyar csapatok előtt
kapitulált (puskalövés nélkül, inkább, mint hogy német vagy szovjet fogságba essenek). A
tárgyalások végül eredményre vezettek. 1944. június 27-én kisbarnaki Farkas Ferenc altábornagy,
a magyar 1. hadsereg VI. hadtestének parancsnoka és Kliacskivszki UPA-vezérezredes
megbízásából Bogdan Zubenko UPA-vezérőrnagy írásban állapodott meg (főbb vonalakban) az
alábbiakban:
– az UPA és a Honvédség azonnali hatállyal beszünteti az ellenségeskedést,
– az UPA összekötőket vezényel a magyar csapatok ellátását biztosító alakulatokhoz, azok
biztonságának szavatolására,
– a Honvédség ellátja az UPA sebesültjeit és betegeit.
A mindennapi gyakorlat hamarosan túlment az írásbeli megállapodás pontjain, az elvileg a VI.
hadtest hadműveleti területére kötött egyezmény hatása túlterjedt a sávhatárokon. Előfordult, hogy
a szovjet vonalak mögötti csapatmozgásokról az UPA tájékoztatta a magyar parancsnokságokat.
Tudunk olyan esetről, hogy ukrán nemzeti partizánok szabadítottak ki a szovjet fogságból aznap
elfogott, s hátra még nem szállított magyar katonákat (az eset Nadwornán történt, ahol a
magyarokat fogságuk első éjszakájára egy tornaterembe zárták). Volt, hogy a harchelyzet
változása miatt egyszerre kellett egy magyar és a szomszédos erdőben addig észrevétlen rejtőző
UPA-zászlóaljnak állást váltania. A két parancsnok egyeztette a menetvonalat és a menetrendet,
így a két egység egy időben, egymás alakzatainak megzavarása nélkül hajthatta végre feladatát.
(Ezen esetről bővebben lehet olvasni az Ungvárott megjelent Kárpátalja 1993/4. számában.)
A Hadtörténelmi Levéltár német iratanyagában nincs nyoma, hogy a magasabb szintű német
parancsnokságok jelentettek volna a magyar 1. hadsereg és az UPA között kialakult jó viszonyról.
Ez azonban nem értelmezhető úgy, mintha nem bírtak volna tudomással arról. Visszaemlékezések
tanúsága szerint volt eset, amikor német futártiszt magyar jelzéseket kért gépkocsijára, mert
nagyobb kiterjedésű erdőn kellett áthaladnia.
Augusztus elején, mint Hídvégi Lajos tartalékos hadnagytól, a német XI. hadtest
alárendeltségében lévő magyar 24. gyaloghadosztály parancsnokának segédtisztjétől tudjuk, a
galíciai Bisztrica völgyében, Rafailowán települt hadosztályparancsnoki harcállásponton Markóczy
János vezérőrnagy parancsnokot az UPA képviseletében a falu sztarosztája, polgári elöljárója
kereste fel. (Azt már csupán az érdekesség kedvéért érdemes elmesélni, hogy az idős ukrán férfi
haptákba vágta magát a magyar generális előtt, és tökéletes németséggel jelentkezett nála, mint
egykori k. und k. őrmester.) Megegyezésük értelmében, a június 27-i egyezményen túlmenően az
UPA még magyar fegyvereket és lőszert is kapott, cserében a 24. hadosztályhoz tartozó katonák
fent leírtak szerinti kiszabadításáért. A rafailowai találkozóját követően UPA-összekötő települt a
hadosztályparancsnok mellett. A Hadtörténeti Múzeum birtokában van egy fénykép, amelyen
Markóczy vezérőrnagy együtt horgászik a Bisztricában a nemzeti egyenruhában (!) lévő ukrán
összekötővel.
Július és augusztus fordulóján, amikor a magyar 1. hadsereg visszavonult az Északkeleti-
Kárpátokban kiépített erődrendszerbe, a Tatár-hágó galíciai feljáratát a magyar honvédek és az
UPA-partizánok közösen tartották a szovjet támadó csoportosítással szemben egészen addig,
ameddig a magyar főerőknek sikerült visszaérkezniük az erődvonal fedezetébe. A visszavonulás
során német egységek is keveredtek a magyarokkal, így a magyar bajtársaikkal vállvetve harcoló
UPA-katonák – óhatatlanul – a németeket is fedezték.
Magyar területre viszonylag kevés ukrán húzódott vissza, az UPA zöme Ukrajna területén maradt,
ám egy kisebb csoportról tudjuk, hogy a magyar katonákkal együtt vonult vissza, s beszorulva a
gyűrűbe, részt vett Budapest védelmében. Az Ukrán Rada és az UPA egyes vezetői – ez még
nem bizonyított, de valószínűsíthető – az 1. hadsereg hadműveleti területén és Magyarországon
át menekültek Nyugatra. Az emigrációban létrehozták saját szervezeteiket. Központjuk
Münchenben települt, s voltak szervezeteik az USA-ban és Kanadában is. A bajor fővárosban épp
az OUN és az UPA vezetői újították fel az ABN-t. Az NKVD, s utóda, a KGB nem tartozott sem a
felejtős, sem a szemérmes szervezetek közé. Banderát 1959-ben Münchenben egy ügynök a nyílt
utcán lelőtte, néhány év múlva egy másik ügynök Melniket tette el láb alól egy mérgezett szivarral.
Magyarország hadszíntérré válása 1944-ben
Magyarországot, tágabb értelemben a Kárpát-medencét a nyugati és a keleti szakirodalomban
egyaránt másodlagos, esetenként mellékhadszíntérként említik. A puszta számok ezt látszanak
alátámasztani. Stratégiailag a háború normandiai partraszállás utáni szakaszában megfigyelhető a
törekvés, hogy ki érkezzen először Berlinhez: az angolszászok a Ruhr-vidéken vagy az oroszok
Brandenburgon át. Emellett sem szabad azonban szem elől téveszteni azokat a tényezőket,
amelyek a Kárpát-medencét fontossá tették a fő hadviselő felek, Németország, a Szovjetunió és
Nagy-Britannia számára. Az Amerikai Egyesült Államok nem tanúsított komoly érdeklődést
Magyarország iránt.
A Kárpát-medence hadászati jelentősége a világháború utolsó évében folyamatosan nőtt. Mind a
német, mind a szovjet hadvezetés új és új seregtesteket irányított át a magyarországi frontra.
Példa erre az 1944. decemberi ardenneki offenzívát végrehajtó német 6. páncéloshadsereg
áthozása 1945 márciusában a Dunántúlra, vagy a 3. Ukrán Hadseregcsoport főerőinek
Magyarországra irányítása Szerbiából és Horvátországból.
A fenti tényezők – a teljesség igénye és fontossági sorrendbe kényszerítésük nélkül – a
következőkben foglalhatók össze.
Németország számára a Kárpátok térségének megtartása alapvetően volt fontos.
– Biztosítania kellett a túlélésre hivatott Alpenfestung (Alpesi Erőd) hadműveleti előterét, legalább
annak kiépítéséig és katonai megszállásáig. Igaz, az 1945 tavaszáig sem épült ki katonailag
számottévő erődrendszerré, de 1944 őszén ennek elvi lehetősége még fennállt, s éppen a magyar
határon sikerült kiépíteni a legkülső védőöveként is funkcionáló Reichsschutzstellungot (Birodalmi
Védőállást).
– A román olaj elvesztését követően a magyarországi szénhidrogénmezők birtoklása a háború
folytatása szempontjából a német haderő számára létfontosságúvá vált. Német szakértők úgy
nyilatkoztak, hogy a magyar olaj (amely ekkor már az egyetlen forrása volt a németeknek)
elvesztését követően a német haderő már csak egyetlen hónapig képes folytatni a háborút – a
zalai olajmezők 1945. április elején kerültek szovjet kézre, s május elején az európai háború
befejeződött...
– A térség elvesztése a Harmadik Birodalom további szövetségeseinek elvesztését vonta (volna)
maga után, amit Hitler természetesen több okból sem engedhetett meg:
a birodalom politikailag végérvényesen elszigetelődik, egyedül marad, ha ez megtörténik;a
szövetségesek haderejének kiesése, netán a németek ellen fordulása újabb seregtesteket von el
a lengyel, a nyugati és az itáliai frontról, ahogy ez megtörtént Románia átállását követően
is;óhatatlanul nagy veszteségek következnek be (a román átállás 23 német seregtest teljes vagy
részleges pusztulását okozta rövid idő alatt).
– Hitler sokáig nem adta fel a reményt (egyre inkább szalmaszálai egyikeként kapaszkodva abba),
hogy a Szovjetunió mint a cári Orosz Birodalom terjeszkedési irányai örökösének megjelenése a
Balkánon a háborúba való belépésre készteti a török vezetést, egykori (1914–1918-as)
szövetségese oldalán. Ebből a szempontból sem volt mindegy, hogy a németek katonailag jelen
vannak-e a Balkánon vagy legalább annak kapujában. A balkáni német katonai jelenlét (egyik)
alapfeltétele a Kárpát-medence, de legalább a Dunántúl megtartása volt. Később ez annyiban
módosult, hogy a jelentős német balkáni haderő visszavonulásának feltételévé vált. Ráadásul
Hitler a balkáni orosz terjeszkedéstől (is) várta a német szövetségi rendszer ellen harcoló, egyre
inkább belső ellentétektől terhelt koalíció széthullását.
Nem voltak kevésbé lényegesek a szovjet fél motivációi sem.
– Nem volt szabad időt hagyniuk az Alpenfestung kiépítésére és megszállására. A szovjet
hadvezetés, illetve Sztálin 1944 második felében nem tudhatta még teljes bizonyossággal, hogy
végül az Alpesi Erőd nem fogja betölteni hivatását.
– Belátva a magyar olaj fontosságát a német haderő és ipar számára, igyekezniük kellett azt
mihamarabb kiütni a Birodalom kezéből. Ez egyébiránt nem volt egyértelmű, hiszen inkább
erőltették Bécs irányába a támadó hadműveleteket, mint a zalai szénhidrogénmezők
megszerzését – igaz, a Dél-Dunántúlon álló szovjet 57. és később a bolgár 1. hadsereg 1945
márciusának végéig így is jóval nyugatabbra helyezkedett el a 2. és a 3. Ukrán Hadseregcsoport
főerőinél.
– A szovjet vezetés kifejezetten törekedett szövetségeseinek leválasztására Hitlerről, ahol erre
esélyt látott vagy nem ellenkezett szerződésben foglalt kötelezettségeivel. Nem mutatható ki ilyen
a létében is kizárólag a Harmadik Birodalom fennmaradásától függött Hungarista Munkaállammal,
illetve Szlovákiával és Horvátországgal kapcsolatban. A szövetségesek leválasztására irányuló
törekvésben nem csupán politikai, hanem katonai, sőt presztízsszempontok is szerepet játszottak.
– Az sem volt lényegtelen, hogy a Kárpát-medencében mennyi német erőt sikerül lekötni, illetve
elvonva a lengyelországi főiránytól, hány hadosztállyal kevesebbel számolhat a Birodalom szíve
felé meginduló 152Rokosszovszkij, Zsukov és Konyev marsall. Gondoljunk például arra, hogy
1944–1945 fordulóján a bekerített magyar főváros felmentésére éppen Varsó alól hozták el Gille
tábornok teljes IV. SS-páncéloshadtestét.
– Sztálin, bár elsődlegesnek tekintette a berlini irányt, maga is jelentősnek nevezte a
magyarországi hadszínteret. 1944 októberében úgy fogalmazott, hogy “igyekszünk gyorsan kijutni
a hitleri Németország határaihoz ... ehhez előzőleg, szét kell vernünk a magyar területen lévő
ellenséget. Magyarországhoz fűződik fő érdekünk.”
Törökországgal kapcsolatban megjegyzendő, hogy a Hitler-ellenes szövetségi rendszer nem
csupán német oldalon történő belépését igyekezett elkerülni, de ezen túlmutató aspirációi is
voltak. Különösen Churchill szerette volna elérni, hogy Törökország lépjen hadba, vagy legalább
bocsássa repülőtereit a szövetséges légierő rendelkezésére. Törökország beléptetésének
kívánalma a teheráni konferencia jegyzőkönyvében is megjelent – s az utolsó utáni pillanatban
meg is történt, bár török csapatok a háború előrehaladása miatt már nem kapcsolódhattak be a
hadműveletekbe.
A térség fő hadszíntérnek számított természetszerűen Magyarország számára, amely mindent
elveszthetett a Vörös Hadsereg térnyerésével, így a politikai és államberendezkedési struktúrát
(annak személyi konzekvenciáival) vagy a Szent István-i határok helyreállításának nemzeti célját
(ideértve a visszacsatolt területek ismételt és immár végleges elvesztését). Az utóbbiba –
időlegesen – belenyugvó, az előbbit részben átmenteni megkísérlő, a még menthetőnek vélt
elemek mentését megkísérlő, s nem utolsósorban a további pusztulást és pusztítást megelőzni
akaró Horthy Miklós kormányzó lemondatását követő nyilas rendszer számára önmagában is
elsődlegessé tette a kérdést az egyszerre létét jelentő és veszélyeztető összefonódás Hitler
Németországával. Az egyesek által hangoztatott finn minta viszont a katonaföldrajzi viszonyok
következtében Magyarország számára objektíve nem volt követhető. Az pedig, hogy a korabeli
magyar vezetők közül ki és milyen mértékben látta előre egy kommunista diktatúra kiépítését az
országban, s hogy ez mennyiben befolyásolta cselekedeteiket, külön tanulmány lapjaira tartozik.
Mindezek azt bizonyítják, hogy a Kárpát-medence nem számítható a mellékhadszínterek közé.
Sőt: Európában a harmadik helyre sorolható a germán–lengyel alföld és a Dániától Svájcig
húzódó nyugati hadszíntér mögött.
Az első quebeci konferencián, 1943. augusztus 24-én eldőlt, hogy az addig alapvetően
Németország elleni angolszász stratégiai bombázásokat kiterjesztik a Földközi-tenger térségére
és Közép-Európára is. A november 14-én erre vonatkozóan kiadott hadműveleti parancs már
konkrét célként jelölte meg Budapest, Csepel és Győr hadiüzemeit. Külön erre a feladatra dél-
olaszországi bázisokon felállították az amerikai 15. légihadsereget. A később meginduló
bevetésekben a brit 205. bombázócsoport is részt vett.
A légitámadásoknak februárban el kellett volna kezdődniük, de az időjárás és a szervezési
nehézségek késleltették az új hadműveletet. Március közepén Anthony Eden brit külügyminiszter
kért néhány napos halasztást – talán arra számított, hogy Magyarország ellenállást fejt ki az
országot megszálló németekkel szemben. Március 17-én magyar vadászgépek első ízben
támadtak Nyugat-Magyarország felett átrepülő amerikai bombázó köteléket. Korábban erre nem
volt példa, a béketapogatódzások egyik eredménye éppen az volt, hogy az angolszász légierő
csak átrepült Magyarország felett, de nem támadta területét, a magyar vadász- és légvédelem
viszont nem támadta az átrepülő kötelékeket.
1944. április 3-án nappal az amerikai, sötétedés után a brit légierő bombázta a csepeli és a dél-
budapesti hadiüzemeket: a Dunai Repülőgépgyárat, a Weiss Manfréd Repülőmotorgyárat,
valamint a ferencvárosi pályaudvart. Az első Magyarország elleni légitámadásnak több mint ezer
halálos áldozata volt. A légitámadások ezt követően a hadiüzemek és a közlekedési csomópontok
ellen sorozatban ismétlődtek. Az amerikaiak általában nappal, a britek általában éjszaka támadtak.
Nagyobb támadás érte április 12-én és 13-án Budapestet és Győrt, május 5-én Budapestet. Május
5-én a brit repülők megkezdték a Duna elaknásítását. Június 2-ától áttértek az ún.
ingabombázásokra, a dél-itáliai támaszpontokról felszállt kötelékek fehéroroszországi és ukrajnai
repülőtereken landoltak, onnan tértek vissza eredeti bázisaikra, s közben oda-vissza támadták
célpontjaikat. Nagyobb támadás érte 2-án Szegedet, Szolnokot, Debrecent, Miskolcot,
Nagyváradot és Kolozsvárt, 13-ára virradó éjszaka az almásfüzitői olajfinomítót, 14-én
Budapestet, Csepelt, Almásfüzitőt, Szőnyt, Kecskemétet és Pétet, 26-án és 27-én Budapestet,
július 3-án Budapestet, Szegedet, 8-án Veszprémet, 14-én Budapestet, augusztus 9-én
Budapestet, Győrt, Almásfüzitőt, 20-án Budapestet és Szolnokot, 22-ére virradó éjjel Szőnyt, 23-
ára virradó éjszaka Miskolcot, 28-án Szolnokot, 29-én Szegedet, Szőnyt, 30-án Kecskemétet,
Ceglédet és Nagyváradot, szeptember 1-jén Debrecent, 12-én, 14-én, 15-én és 17-én Budapestet,
19-én Szolnokot, 20-án Győrt, október 7-én Zalaegerszeget, Komáromot és Érsekújvárt, 13-án
Székesfehérvárt, 17-én Nagykanizsát és Szombathelyet, november 19-én Keszthelyet.
A Vörös Hadsereg térnyerése nyomán 1944. november 22-től az angolszász légierő a magyar
légteret “átadta” a szovjet 5., 17. és 8. légihadseregnek, a 2., 3. és 4. Ukrán Hadseregcsoport
szervezetszerű repülő kötelékeinek. Ezt követően is bombáztak esetenként magyarországi
célpontokat, az utolsó légitámadások 1945. március 4-én Sopront, 12-én Pápát, 13-án Daruvárt,
14-én Érsekújvárt és Szőnyt, 26-án Komáromot, 26-án és 27-én Szombathelyet érték. A szovjet és
a román légierő is hajtott végre támadásokat hátországi magyar célpontok ellen. Ezek száma nem
sokkal maradt el az angolszász légierő támadásainak számától, összesített volumene és hatása
azonban jelentősen.
A légitámadások “eredményeként” az éppen 1944 tavaszától felfutó magyar hadiipar termelése a
nyár folyamán egyre csökkent, majd ősztől leállt. Megszűnt a magyar repülőgépgyártás,
félbemaradt a Turán harckocsik, a Zrínyi rohamlövegek és a Csaba páncélgépkocsik gyártása, a
Tas harckocsié meg sem indult – hogy csak példákat említsünk. Mindez persze nem csupán a
bombázások számlájára írható, ide kell számítani – többek között – a nyersanyagbázis fokozatos
szűkülését is. Összesítésben az ország 153területén, beleértve a visszacsatolt területeket is,
1700-1750 helységet ért légitámadás (nem számítva bele a frontrepülők okozta károkat).
Magyarország mai területén ez a szám 1024.
1943–1944 fordulóján meggyorsították a vadászerők átfegyverzését Me 109 gépekkel, s elkezdték
a lokátorrendszer telepítését. A hátország védelmére alakult meg 1944. május 1-jén Veszprémben
a 101., szeptember 3-án a 101/II., december 1-jén a 102. vadászrepülő-osztály. Szeptember 30-
án megalakult a 101. vadászrepülő-ezred, amelynek vezetését a 101. osztály parancsnoka,
Heppes Aladár őrnagy vette át. Az irányítás német kézben volt, április 1-jétől Ausztria és
Magyarország védelmét a német 8. vadászrepülő-hadosztály parancsnoka, Gotthard Handrick
ezredes koordinálta. E hadosztály elvileg a Német Birodalom keleti tartományi
vadászparancsnokságának (Jafü Ostmark) alárendeltségébe tartozott. Szeptember 1-jétől
szerepkörét átvette a 77. német vadászrepülő-ezred parancsnoksága. A Honvédelmi Minisztérium
nyilas hatalomátvétel után kinevezett légügyi főcsoportfőnöke, Justy Emil vezérezredes nem
kapott szerepet a légiharcok irányításában.
1944 nyarán a magyar politikai és katonai vezetésben sokan hitték, hogy a háború még sokáig
távol tartható Magyarországtól. Ne feledjük, hogy az ország 1944 tavaszáig a béke szigetének
számított. Igaz, április 3-án az angolszász légierő megkezdte területének bombázását, de az
ellenséges haderők még nem foglaltak el országrészeket. Maga a Honvéd Vezérkar főnöke, Vörös
János vezérezredes is bizakodóan jelentette ki, hogy a Kárpátokban német segítséggel a szovjet
haderő hosszabb ideig feltartóztatható. A minta az 1915 és 1917 közötti kitartás volt a
Kárpátokban. Hasonlóan vélekedett a legtöbb magas beosztású katonai vezető is. Egyikük sem
sejthette azonban, mit forralnak Bukarestben.
1944 nyarának végére a front nem csupán Kárpátalján érte el a korabeli magyar határokat, de a
Székelyföldön is. Augusztus közepén még úgy tűnt, a front az ország belső területeitől hosszabb
ideig távol tartható. Az 1. hadsereg ekkoriban szilárdította meg arcvonalát az Északkeleti-
Kárpátokban, a hegység erdélyi szakaszától pedig még viszonylag messze húzódott a front,
ráadásul ott húzódott az erőltetett ütemben kiépített államerődítés, az Árpád-vonal. A magyar
határ és a szovjet csapatok között pedig ott állt a két német hadsereg és a román haderő
tekintélyes része. Hamarosan azonban gyökeres fordulat következett be. A változást Románia
1944. augusztus 23-i átállása hozta.
I. Mihály román király augusztus 23-án 16 órakor letartóztatta Ion Antonescu tábornagyot, az
ország teljhatalmú katonai diktátorát (a conductort, amit németre Führerként is lehet fordítani). 18
órakor tájékoztatta fegyverszüneti kérelméről a meglepett német követet, Manfred von Killingert. A
Constantin Sntescu vezérezredes elnökletével megalakított kormány lezáratta a Bukarestbe
bevezető utakat és vasutakat, s blokád alá vonatta a bukaresti német alakulatokat. Másnap a
román hadsereg országszerte támadásokat intézett addigi szövetségese, a német hadsereg ellen,
válaszként a Luftwaffe bombázta Bukarestet. 25-én I. Mihály hadat üzent a Harmadik
Birodalomnak. A “királypuccs” sikerült.
1943 során a román vezetés, akárcsak a magyar, titokban felvette a kapcsolatot az angolszász
hatalmakkal. Ellentétben azonban a Kállay-kormánnyal, a román királyi udvar a Szovjetunióval is
kereste az érintkezést. Barbu tirbei herceg vezetésével 1944 tavaszától már komoly tárgyalásokat
folytattak Kairóban, majd Moszkvában. 1944. január 16-án a brit kormány átengedte a
fegyverszüneti tárgyalások irányítását (Románia vonatkozásában) a szovjetnek. Április 12-én
közölték Romániával az előzetes fegyverszüneti feltételeket, amit Antonescu ugyan elutasított, de
a Nemzeti Liberális Párt és a Nemzeti Parasztpárt – együtt és az uralkodó tudtával – június 10-én
elfogadott. (A fegyverszünetet majd csak az átállás után, szeptember 12-én írták alá.)
A szovjet vezetés 1944 első feléig majdnem azonosan tekintett Magyarországra és Romániára,
sőt az utóbbival szemben Besszarábia, Észak-Bukovina és Transznyisztria (a Dnyeszter –
románul Nistrul – és a Déli-Bug közötti területek) bekebelezése, továbbá az 1941-es odesszai
román vérengzés miatt mélyebb ellenszenvet táplált. 1944-ben azonban örömmel fogadta a
román felajánlkozást, amely lehetőséget biztosított a Balkán-félsziget irányában történő gyors
előnyomulásra. Hogy a román szándékokat ösztönözzék, burkolt ígéreteket tettek az erdélyi
kérdés Románia javára történő megoldására.
Az augusztus 20-án megindult iai–chiinui szovjet offenzíva darabokra szaggatta a román 3. és 4.
hadsereg arcvonalát. A 2. és 3. Ukrán Hadseregcsoport már az első napon áttörte a harcászati
mélységet, s másnapra részenként bekerített 18 német hadosztályt (a 6. hadsereg zömét a 8.
hadsereg részeivel) és a román 3. hadsereget. 24-én Chiinu elfoglalásával a hadművelet első
szakasza lezárult. Ezt követően a szovjet csapatok egy része a bekerített erőket számolta fel,
nagyobb része továbbhaladt. A 2. Ukrán Hadseregcsoport 26-án bevette Foksányt (Focani), és
29-ére kijutott Bukarest–Ploieti körzetébe. A 3. Ukrán Hadseregcsoport 29-én elfoglalta Tulceát,
Galacot és Sulinát, majd a 2. Ukrán Hadseregcsoport balszárnyával megkezdte a Havasalföld
elözönlését.
A szovjet offenzíva megindulását követő két napon, 21-én és 22-én Antonescu kétszer is tárgyalt
Hans Friessner vezérezredessel, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport főparancsnokával, majd
a 22-én összehívott rendkívüli minisztertanáccsal kimondatta a háború folytatását. 23-án 16 órára
kihallgatást kért a királytól, majd még aznap a frontra készült, s intézkedett a Bukarestben és
környékén állomásozó román csapatok arcvonalba indítására. A fronton álló 3. és 4. hadsereg
parancsnokáról, Petre Dumitrescu vezérezredesről és Ilie teflea hadseregtábornokról feltételezni
lehetett a hűséget a németekhez és Antonescuhoz. A királyi Udvar ezért az átállás időpontját
három nappal előbbre hozta.
Augusztus 23-án 22 órakor a rádióban elhangzott a király kiáltványa. I. Mihály bejelentette a
katonai-fasiszta diktatúra (sic!) felszámolását, az ellenségeskedés beszüntetését az Egyesült
Nemzetekkel szemben, a román hadsereg csatlakozását a szovjethez a náci Németország elleni
küzdelemben, s mint a fegyveres erők főparancsnoka, megparancsolta a hadseregnek, hogy
indítson hadműveleteket Észak-Erdély visszacsatolására. A királyi kiáltvánnyal 154egy időben
kiadott hadparancsában a román vezérkar új főnöke, Gheorghe Mihail hadosztálytábornok
elrendelte a német haderő kiverését Románia területéről, egyben a magyar és német csapatokkal
szembeni aktív harctevékenységet Erdélyben.
Augusztus 25-étől román csapatrészek többször betörtek Magyarországra, nem csupán annak
akkori, de trianoni területére is. Sntescu felszólította Magyarországot Észak-Erdély kiürítésére.
Hogy a tábornok-kormányfő szavainak nyomatékot adjon, a román légierő augusztus 30-án
magyar városokat bombázott, az 1940-ben visszacsatolt részeken Nagyváradot és Szászrégent, a
trianoni országterületen Kecskemétet és Ceglédet.
Friessner már 23-án este javasolta a hadseregcsoport hátravonását a Kárpátok vonalára. E
visszavonulást kivihetőnek tekintette, de elképzelhetőnek tartotta azt is, hogy a német 6. hadsereg
még megkapaszkodik a Duna-delta–Galac–Foksány–Kárpátok vonalon, amivel megakadályozzák
a Balkán szovjet elözönlését. Elképzelhetőnek tartotta, mivel egyrészt 24-én már ismerte a német
politikai vezetés szándékát, hogy politikai megoldást keres a válságra: az egy évvel korábbi olasz
mintát követve, de annál sokkal gyorsabban németbarát bábkormányt alakíttat Romániában,
másrészt ez a vonal földrajzilag alkalmas volt szilárd védelem kialakítására. A Duna-delta, illetve a
Duna legalsó folyása Galactól a Deltáig jól védhető, miként a Kárpátok is. A hegység délkeleti
kiszögellését Adjujdtól Galacig a Szeret (Siret) folyó köti össze. E területet legnagyobb városa,
Foksány után Foksányi-kapunak (Poarta Fosanilor) is nevezik. A Foksányi-kaput a Szeret jobb
partján megerődített vonal védte, amit még 1916–1918 között osztrák–magyar műszakiak
építettek ki, s 1943-tól a románok felújítottak. A még e vonalon kívül harcoló csapatoknak
Friessner augusztus 24-én hajnalban az abba történő visszavonulást, az ezen belül
elhelyezkedőknek a román hadsereg lefegyverzését és a német katonai közigazgatás bevezetését
szabta feladatul. Ugyanezt az OKH 26-án erősítette meg.
Friessner nem tételezte fel, hogy a román haderő hamarabb aktivizálódik, mint a német, s hiba
volt, hogy lebecsülte a hátországi román alakulatok harcértékét. Románia nem került német
katonai megszállás alá, a hátországban így a Ploieti térségébe települt légvédelmi alakulatokon
kívül nem tartózkodott számottevő harcoló német erő. Ezzel szemben Dél-Erdélyben, a
Partiumban, a Bánság keleti felében, a bolgár határon és a főváros körül erős román kötelékek
állomásoztak. Románia ugyanis területi követelést támasztott minden szomszédjával szemben, s
nyíltan hangoztatott igényeinek adott esetben katonai erővel kívánt érvényt szerezni. Bulgáriától
Dél-Dobrudzsát kívánta visszaszerezni, amit 1918-ban szerzett meg (azelőtt sosem tartozott a
román fejedelemségekhez), s 1940-ben vesztett el. A német bábállam Szerbiától a Bánság
nyugati felét szerette volna megszerezni, egy 1916-os, még az Antanttal kötött titkos szerződés
alapján; s amelyre Magyarország is igényt tartott mint 1918 előtti magyar felségterületre.
Magyarországgal szemben mindazon területeket követelte, amelyeket az 1940. évi második bécsi
döntéssel vesztett el. A hátországban mindezekért összesen 24 hadosztályt és 9 dandárt
állomásoztatott.
Heinrich Himmler SS-birodalmi vezető augusztus 25-én kiadott intézkedésében elrendelte új
védővonal kiépítését a Déli- és a Keleti-Kárpátok gerincvonalán, egyidejűleg a hatalom
visszaszerzését és megszilárdítását Dél-Erdélyben. Katonailag ezt úgy próbálta meg biztosítani,
hogy az Otto Winkelmann SS-Obergruppenführer, a magyarországi SS- és rendőri erők
főparancsnoka rendelkezésére álló összes erőt a Déli-Kárpátok hágóinak megszállására, illetve
Dél-Erdélybe vezényelte. Winkelman feladatává tette a magyar–román ellenségeskedés
kirobbanásának megakadályozását is. Himmler elképzelhetőnek tartotta az olasz mintájú
megoldást, amelyben az észak-itáliai Olasz Szociális Köztársaság szerepét egy dél-erdélyi román
bábállam töltötte volna be. E célból nevezte ki Erdély teljhatalmú biztosává Arthur Phleps SS-
Obergruppenführert, aki szeptember folyamán a magyar támadáshoz csatlakozó német Gruppe
Siebenbürgent (Erdély-csoportot) vezette.
Attól tartott, hogy a németbarát fordulat végrehajtására hajlandó román elemeket is elidegeníti
magától, ha megengedi a Románia elleni magyar támadást. Pedig ha lett volna lehetőség a Déli-
Kárpátok hágóinak lezárására a szovjet csapatok beérkezése előtt, akkor – a német csapatok
katasztrofális helyzetének ismeretében – az csak egy augusztus 23. után azonnal megindított
magyar támadással valósulhatott volna meg. Más kérdés, hogy egy ilyen, legkésőbb augusztus
25-26-án meginduló támadásra az Erdélyben állomásozó magyar IX. hadtest erői akkor
elégtelenek lettek volna, s ezt a Honvéd Vezérkarban pontosan tudták. De szeptember 5-én már
későn volt, akkor semmi esély nem volt már az átjárók lezárására, a szovjet főerők dél felől már
felfelé kapaszkodtak a Déli-Kárpátok átjáróiba. Korábban viszont képtelenség lett volna e támadás
megindítása, hiszen ahhoz megfelelő magyar katonai erőt kellett felvonultatni. Akkor, szeptember
5-én a magyar támadás már csak egyetlen szempontból bírt jelentőséggel, megvédve Kolozsvárt
és áttette román területre a hadműveleteket. Az viszont semmilyen forrás által sem igazolt fikció,
hogy a magyar támadás Dél-Erdély visszacsatolását célozta volna. Még akkor sem, ha egyes
szélsőjobboldali sajtótermékekben ily módon is értelmezhető írások jelentek meg.
A német visszavonulás a gyors román aktivizálódás és a még gyorsabb szovjet előretörés nyomán
északnyugat felé csak a korabeli magyar határon állt meg. A román csapatok, bár több ponton
megkísérelték, nem tudták a magyar határon túl is üldözni az oda visszahátráló német
harccsoportokat. Augusztus végére az arcvonal a magyar határon stabilizálódott. A Balkán viszont
a németek szempontjából összeomlott. A 2. Ukrán Hadseregcsoport augusztus 31-én elfoglalta
Bukarestet. A Szovjetunió szeptember 5-én hadat üzent Bulgáriának, a 3. Ukrán Hadseregcsoport
8-án átlépte a bolgár határt, 9-én felkelés tört ki. A bevonuló szovjet csapatok még annyi
ellenállással sem találkoztak, mint a Magyarországra bevonuló németek március 19-ére virradóra.
A félmilliós bolgár hadsereg nemhogy segített volna a németeknek tartani a frontot, csatlakozott a
szovjet félhez: szeptember 18-án a bolgár haderőt hadműveletileg alárendelték a 3. Ukrán
Hadseregcsoportnak. Szeptember 15-én a szovjet csapatok elérték 155Szófiát, s a hónap végén
felzárkóztak a jugoszláv és a görög határra. A 3. Ukrán Hadseregcsoport szeptember 28-án
megindította a belgrádi hadműveletet, s október 8-án kijutott a Morava-folyóhoz. Ezen a napon
indult a bolgár 2. hadsereg támadása Ni irányába, melyet közösen a jugoszláv és a szovjet
erőkkel 14-ére birtokba vettek. A harcok kiterjedtek Dél-Szerbiára és Macedóniára is. A szovjet
csapatok október 10-én kierőszakolták a Moraván való átkelést, 17-ére Belgrádtól délkeletre 20
ezer német katonát kerítettek be, s a csoportosítást 19-ére felszámolták. Október 20-án Belgrád
elesett. Október 4-én a brit haderő partra szállt a Peloponnészoszon, és megkezdte
előnyomulását Görögország belső területei felé.
A Balkánon még ekkor is tekintélyes Tengely-haderő állomásozott. A szigeteken (így Krétán és
Rhodoszon), Görögországban, Albániában, Horvátországban (amelynek akkor része volt
Bosznia–Hercegovina) és Szerbiában 14 német hadosztály és dandár állomásozott, további 8
hadosztály részeivel megerősítve. Hozzájuk kell számolni néhány olasz alakulatot, amelyek
hűségesek maradtak Mussolinihez, a teljes horvát hadsereget, a szerb fegyveres erőket, valamint
a német oldalon harcoló, zömmel önkéntesekből álló horvát, szerb, bosnyák, macedón,
montenegrói, albán, SS és egyéb alakulatokat. Együttes létszámuk meghaladta az 570 ezret.
Október 8-án von Weichs tábornagy, a délkeleti hadszíntér német főparancsnoka
(Oberbefehlshaber Südost) engedélyt kapott a balkáni F Hadseregcsoport (1945. március 25-ével
beolvadt a horvátországi E Hadseregcsoportba) visszavonására. A harapófogóból kibújni igyekvő
német csapatok október 11-én kiürítették Athént, november 3-ára Görögországot, 29-ére Albániát.
Dél-Dalmáciában feladták a veszélyesen keskeny déli partszakaszokat, de Közép-Dalmáciában
megálltak. Hitler határozott utasítására Horvátországot feltétlen tartani kellett. Október végére a
szovjet csapatok bevonultak a Szerémségbe, Szlavóniába és a Bácskába is. A balkáni Tengely-
haderő kezében tartott terület gyakorlatilag Horvátországra korlátozódott. Ott azonban a két
irányból, délről és keletről érkező visszavonulás nyomán olyan mértékben megnőtt az alakulatok
száma, hogy 1945 márciusában még segíteni tudtak a német haderő utolsó nagyobb
offenzívájában, a LXXXXI. hadtest két kisegítő támadást indított a Dráván át északnak. E
tekintélyes haderő részei a Zágráb környéki és a szlovéniai hegyekben csak május 14-16. között
tették le a fegyvert.
A Balkán 2-3 hónap leforgása alatt elveszett, nem számítva Horvátországot. Hogy ez ilyen
gyorsan történt, a román átállás következményének tudható be. Ez váltotta ki Bulgária gyors
átállását is, ami viszont visszafordíthatatlanná tette az eseményeket.
A magyar vezetés a román átállás napjáig a nyugati megoldásban reménykedett. A román
előzetes fegyverszüneti feltételeknél lényegesen korábban, 1943. szeptember 9-én átvett brit
fegyverszüneti feltételek alapján bíztak az angolszász csapatok megjelenésében a Kárpát-
medencében. Úgy vélekedett, hogy ki kell tartani a Kárpátokban, s akkor kihúzhatják a Balkán
felől vagy az Észak-Itáliából bevonuló angolszász csapatok megérkezéséig, akik előtt kapitulálva
végrehajtják a brit előzetes fegyverszüneti feltételekben foglaltakat. Mindezt úgy, hogy lovagias
módon nem támadják hátba a világháborús szövetségest, Németországot, s a szovjet haderő
feltartóztatásával még érdemeket is szereznek a Nyugat előtt. Csatay Lajos vezérezredes
honvédelmi miniszter 1944 nyarán még azzal búcsúztatta el a harctérre induló Kéri Kálmán
ezredest, az 1. hadsereg leendő vezérkari főnökét: “Az 1. hadsereg feladatát abban látom, hogy
az orosz hadsereget a Kárpátok előtt, vagy a Kárpátokban addig visszatartsa, amíg az
angolszászok délről és délnyugatról közelebb érnek.” Délen majd a román hadsereg védekezik
saját országában. Az október 4-i partraszállás a Peloponnészosz-félszigeten azonban már más
hadászati koncepció jegyében történt, a brit csapatok a Szovjetunióval történt megegyezés
értelmében nem léptek túl a görög határokon. Ez nem a rég várt balkáni brit partraszállás volt.
Románia átállását Magyarország nem követte. Szeptember 5-én a magyar csapatok átlépték a
román határt, noha a vezetés több intést kapott, hogy semmilyen körülmények között se tegye ezt
meg. Gondoljunk például Bakách-Bessenyey György, volt berni követ távirataira. A magyar
csapatok mégis átlépték a határt. Igaz, a román csapatok ezt már tizenegy nappal korábban
megtették. Az alapvető kérdés azonban nem az volt, hogy Magyarország megtámadja-e
Romániát, hanem az, hogy kitart-e Németország mellett.
Pusztán a katonai erőviszonyok lehetővé tették volna a magyar kiugrást is, a román átállást
követő néhány napban. Ez esetben Magyarország (továbbra is) azonos oldalon marad, mint
Románia. Ez utóbbi így hiába szerette volna fegyverrel is visszaszerezni 1940-ben elvesztett
területeit, mivel azt a Szovjetunió katonai jelenléte (akárcsak 1940 augusztusa és 1944
augusztusa között Németországé) kizárta volna. Csakúgy, mint azt, hogy Magyarország fegyveres
erővel tegyen kísérletet a második bécsi döntéssel visszacsatolt területek megvédésére
Romániával szemben. De nem ez történt.
Magyarország kitartott – legalábbis augusztus–szeptember fordulóján – Németország mellett.
Ebből viszont az következik, hogy az akkor már a Szovjetunió oldalára állt Románia lehetőséget
nyert Észak-Erdély fegyverrel történő visszaszerzésére. A lehetőséggel élt is, s mint láttuk, az erre
vonatkozó utasítások sokkal korábban napvilágot láttak, mint ahogy a magyar támadás
megkezdődött volna. Már augusztus 23-án, akkor, amikor a magyar vezetésben még a polémia
sem vette kezdetét a támadásról, amely egyébként sem politikai célból indult meg, hanem
katonaiból. Nem Dél-Erdély visszacsatolásának szándékával, hanem azért, hogy lezárja a Déli-
Kárpátok hágóit.
Megítélésünk szerint, ha Magyarország azonnal követi Románia példáját, semmilyen körülmények
között sem törhetett volna ki magyar–román háború, hiszen ezt a Szovjetunió nem engedte volna
meg. Magyarország azonban tovább harcolt Németország oldalán, ami elkerülhetetlenné tette a
román–magyar háborút, függetlenül a magyar szándékoktól. A román vezetés ugyanis elhatározta
magát. 1940-ben elvesztett területeinek visszaszerzésére mindenképpen megindult volna, akkor
is, ha egyetlen magyar katona sem lépi át a magyar–román határt. Igaz, akkor nem Magyarország
a támadó fél (annak ellenére, hogy – s 156ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni – nem magyar
katonák lépték át először a határt), de a lényeg az antifasiszta koalíció szempontjából nem ez volt.
A lényeg az volt, hogy Magyarország szembefordul-e Németországgal, vagy tovább harcol
oldalán.
S hogy Magyarország – közvetlenül Romániát követően – német szemüvegen át nézve képes lett
volna egy kiugrásra, vagy nem, idézzünk egy olyan német tisztet, aki bár felelős beosztást töltött
be, mégsem tartozott a katonai vezetéshez. Zimmermann százados, aki a kolozsvári IX. magyar
hadtestparancsnokságon teljesített szolgálatot mint összekötő tiszt, augusztus 24-én késő este a
következőket mondta Welser Tibor tartalékos zászlósnak, Veress Lajos altábornagy
hadtestparancsnok 2. segédtisztjének: “Ha most Magyarország kiugrana, semmit sem tehetnénk
ellene, mert a Romániában rekedt hadsereg akcióképtelen, pedig annak szánták azt a feladatot,
hogy a magyarokat féken tartsa.”
A román átállást követő néhány napban a magyar vezetés magatartását egyfajta kettősség
jellemezte. Ismét keresni kezdte a háborúból való kiválás lehetőségét, illetve kétségbeesett
katonai erőfeszítéseket tett a szovjet előretörés megállítására a Kárpátok vonalán.
Augusztus 24-én Horthy magához rendelte Lakatos Géza vezérezredest, és megbízta
kormányalakítással. A kormányzó, aki hosszabb ideje készült a Sztójay-kormány felváltására, úgy
vélte, s joggal, erre most jött el az alkalom. A Délkelet-Európában harcoló német seregtesteket
leköti a román átállás nyomán kialakult helyzet, Magyarország területén pedig nem állomásozik
számottevő német erő (65-70 ezer fő, beleértve a rendőri alakulatokat és a Gestapot is). A
kormányzó és köre jól számított: a németek valóban nem tudták megakadályozni a
kormányváltást, ám volt még annyi befolyásuk, hogy a kormánylista módosítását elérjék. A
Lakatos-kormány 29-én lépett hivatalba. Tagjai: Hennyey Gusztáv szolgálaton kívüli vezérezredes
külügy, Csatay Lajos vezérezredes honvédelmi, Bonczos Miklós (október 12-től báró Schell Péter)
belügy, Reményi-Schneller Lajos pénzügy, Gyulay Tibor iparügyi, Jurcsek Béla földművelésügyi,
egyben tárca nélküli közellátásügyi, Rakovszky Iván vallás- és közoktatásügyi, Vladár Gábor
igazságügyi, Markos Olivér kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter. Az új kormány elutasította
a budapesti zsidóság deportálását, bár a Sztójay-kormány zsidórendeleteit nem érvénytelenítette.
Több szélsőjobboldali politikust leváltott kormányzati tisztségéből, illetve szabadlábra helyezett a
német megszállás után lefogott németellenes személyiségeket, köztük Bajcsy-Zsilinszky Endrét.
Elsődleges feladatát, az ország háborúból való kivezetésének előkészítését azonban csak igen
vontatottan teljesítette. Sőt, átvette elődje döntését a Déli-Kárpátok elérésére vonatkozó magyar
támadás megindítására, s nem negligálta annak német katonai segítség kérésére vonatkozó
elemét sem. Nem tudta elhárítani a hadiállapotot Magyarország és Románia között – bár ez
lagalább annyiban, ha nem jobban múlott a román félen is. Később, mint látni fogjuk, többször is a
háború folytatása mellett foglalt állást.
A vezetés gyorsan reagált a romániai fordulatra. A 24-ére virradóra megtartott koronatanácson
több katonai intézkedést hoztak, így elrendelték a magyar–román határ lezárását, s a tábori
póthadosztályok mozgósítását. Ezek a gyaloghadosztályokhoz képest gyengébb harcértékű
alakulatok két gyalog-pótezredből és kisszámú tüzérségből álltak. (Minden hadtestparancsnokság
az irányítása alatt álló honvéd kerület területén egy, a saját hadrendi számát viselő póthadosztályt
állított fel.) Intézkedtek a Fővezérség hadilétszámra emelésére. Ez a Honvéd Vezérkar azon,
viszonylag kis létszámú, közvetlenül a vezérkarfőnök alárendeltségében álló törzse volt, amely a
hadra kelt seregtestek hadműveleteit, illetve személyi pótlását és anyagi ellátását irányította. A
Honvéd Vezérkar főnökének helyettese, László Dezső altábornagy intézkedései sorába tartozott
az a megkeresés is, amit Hans von Greiffenberg vezérezredeshez, a budapesti német katonai
attaséhoz juttatott el. Ebben kérte, járjon közre német csapatok bevetéséért Dél-Erdély
megszállására. E kérés már önmagában is cáfolja az egyes művekben fellelhető vádat, miszerint
a magyar vezetés az utolsó utáni pillanatban is csak a további revízióra tudott gondolni. Dél-Erdély
német megszállása ugyanis – a támadó magyar haderő háta mögött – a németbarát román állam
kialakításához teremtette volna meg a lehetőséget, s nem az újabb revízióhoz.
Vörös János vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke augusztus 25-ére virradóra érkezett haza a
német főhadiszállásról. Azonnal vezetői értekezletet hívott össze. Jóváhagyta helyettese
intézkedéseit, s további intézkedéseket tett a Dél-Erdély felől várható események megelőzésére, s
a védelmi rendszer kiterjesztésére a Déli-Kárpátokra.
Augusztus 25-én délután összeült a (régi) minisztertanács rendkívüli ülése. Az ott elfogadott
határozatok meghatározó jelentőséggel bírtak az elkövetkező szűk két hónapra. Az ülésen a beteg
Sztójay Döme miniszterelnök helyett Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter elnökölt.
Meghívottként jelen volt Vörös János is, aki általános áttekintést adott a román átállás nyomán
kialakult hadihelyzetről. Beszámolt a német főhadiszálláson folytatott tárgyalásairól, arról, hogy
tudomása szerint a német hadvezetés, bár törekszik a szovjet csapatok megállítására és a román
hadsereg lefegyverzésére, fokozatosan feladja a Balkánt, s 1945 tavaszán szándékozik új erők
bevetésével az arcvonalat ismét előrevinni, beszámolt továbbá Guderian ígéretéről a II.
tartalékhadtest Lengyelország területén harcoló seregtesteinek hazahozatalára, valamint
hadianyag-szállításokra.
Jungerth-Arnóthy Mihály, a külügyminiszter állandó helyettese kijelentette, hogy a román király
“proklamációja ... hadüzenetet jelent”, s feltette a kérdést, milyen esélye van az egyesült szovjet–
román hadsereg feltartóztatásának. Vörös rámutatott, hogy egy ilyen támadás ellenében a
Honvédség huzamos ellenállásra képtelen. Jungerth-Arnóthy beszámolt az ankarai, madridi és
lisszaboni magyar követségről szerzett információiról: a semleges országok szerint most jött el az
ideje Magyarország kiugrásának a háborúból. Beszámolt a stockholmi amerikai követ intéséről is,
miszerint az országra nézve végzetes következményeket vonna maga után egy Dél-Erdély elleni
katonai akció. Kifejtette a már ismert és téves tételt arról, hogy Magyarországot angolszász
csapatok fogják megszállni, s hogy London ezért elnézi Magyarországnak, ha a 157szovjet
csapatokkal szemben továbbra is ellenállást tanúsít, vagyis feltartóztatja azokat a brit csapatok
beérkezéséig a Kárpát-medencébe. Ehhez pedig célszerűnek tartja katonai segítség kérését
Németországtól.
Bonczos Miklós belügyminiszter közbevetette, hogy a Honvédségnek meg kell előznie a várható
támadást, s be kell nyomulnia Dél-Erdélybe. Vörös kifejtette, hogy “nem lehet lerohanni Dél-
Erdélyt, mert erre a célra nincsen katonaságunk és nincsenek páncélosaink.” Hangot adott
aggodalmainak is: “…nem ártana-e ez nekünk még jobban a szövetségeseknél, ha most az
alkalommal élve, lerohanjuk Dél-Erdélyt.” Reményi-Schneller és Jungerth-Arnóthy a német
segítség kérdését feszegették, sőt ez utóbbi az esetleges támadásról szólva kijelentette, hogy “ha
katonailag ez reánk nézve előnyös volna ... akkor ezt kellene megcsinálni az ország érdekében,
ha mindjárt diplomáciailag rosszabb helyzetbe is kerülnénk.” A szituáció a fonákjára fordult. A
katonák (Vörös mellett Csatay honvédelmi miniszter) a katonai akció ellen érveltek, a politikusok
mellette. Az összegzésben lefektették, hogy német katonai segítségért kell folyamodni, majd az
ülést elnapolták.
26-án délután a minisztertanács ülése folytatódott. Megismétlődött az előző napi paradox
szituáció. Előkerült Heinz Guderian vezérezredes, az OKH megbízott vezérkari főnöke két ülés
között megérkezett kérdése is: Magyarország hajlandó-e részt venni egy Dél-Erdély ellen
indítandó német támadásban. A Honvéd Vezérkar főnöke azon az állásponton volt, hogy ameddig
a várható román támadás nem indul meg, a Honvédség rendelkezésre álló részeit csak
összpontosítsák a (korabeli) magyar–román határ mentén, de ne lépjék át. Ezt képvislete Csatay
is. Jungerth-Arnóthy, Reményi-Schneller és Bonczos álláspontja viszont megerősítést nyert Szász
Lajos iparügyi miniszterrel.
Végül a politikusok döntöttek, a katonák ellenében. A döntést Vörös és Csatay azon az alapon
fogadta el, hogy az alapvetően politikai döntés. A minisztertanács határozatot hozott a támadás
megindításáról, azonban azt három feltételhez kötötte. Egyrészt a Honvédség akkor léphet
támadásba, ha az együtt indul meg a német csapatokkal; furcsa feltétel, ha Guderian kérdésével
kapcsoljuk össze. Másrészt a támadásnak nem volt szabad a magyar haderő
szétforgácsolódásához vezetnie. Nonszensz feltétel, az úgy-ahogy megfelelő harcértéket
képviselő seregtestek az 1. hadsereg kötelékében harcoltak, az ország belsejében csak
mozgósítás alatt álló pótseregtestek voltak. Utóbbiak ereje eleve elégtelen volt egy támadás
megindításához, nyilvánvalóan meg kellett azokat erősíteni, ezt pedig harcoló seregtestek
kivonásával lehetett megoldani, ami csak az 1. hadseregtől történhetett; vagyis a támadás
megindításához, aminek nem lett volna szabad a magyar erők szétforgácsolásához vezetnie,
eleve szét kellett forgácsolni az egyetlen igazán ütőképes magasabb szervezeti köteléket. A
harmadik feltétel szerint a támadást csak a kijelölt csapatok felvonulása és felfegyverzése után
szabad megindítani. Ennek első fele rendjénvaló, de a felfegyverzést csak német segítséggel
lehetett elképzelni. Erre vonatkozóan pedig legfeljebb Guderian augusztus 23-án Vörösnek tett
ígéretében bízhattak, amit az még akkor tett, amikor nem volt tudomása a romániai fordulatról.
Kérdéses volt, hogy a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport romániai összeomlását követően, amikor a
német hadvezetés legsürgetőbb feladata annak újjászervezése volt, mennyiben lehetett egy igen
nagy horderejű döntést komolyabb mértékű német hadianyag-szállításokra építeni.
Augusztus 26-án a magyar vezetés – megerősítve László altábornagy 24-i kérését – kifejezte
kívánságát Greiffenbergnek, hogy német csapatok szállják meg Dél-Erdélyt, illetve (megelőző
lépésként) Szlovákiát. Ismét egy ellenérv az újabb revízió cáfolatára.
A 26-i határozat ellenére a magyar vezetés hozzáállását továbbra is egyfajta kettősség jellemezte.
A Lakatos-kormány első minisztertanácsi ülése augusztus 29-én éjszaka zajlott. Többek között
megfogalmazták katonapolitikai célkitűzéseiket is. Ez a háború folytatását határozta meg “magyar
becsületességgel határaink megvédéséért”. Az ülésen kimondták, hogy mivel Románia
semmisnek jelentette ki a második bécsi döntést, s miután néhány napja már megkezdte az
ellenségeskedéseket a határ mentén, Magyarország gyakorlatilag hadiállapotba került délkeleti
szomszédjával. Leszögezték, hogy kérni fogják a magyar területen újjászervezés alatt álló német
csapatok bevetését az arcvonal stabilizálására. A dilemma a kiugrásról vagy a támadásról már
nem került elő. A Lakatos-kabinet átvette elődjének döntését a dél-erdélyi támadás megindítására,
ezzel párhuzamosan megkezdte a kiugrás előkészítését. Olyan kettősség volt ez, amelynek (mai
terminológiával élve) menedzselése meghaladta a katonának jól bevált miniszterelnök politikusi
kvalitásait, s valószínűleg meghaladta volna egy nála sokkal rutinosabb politikus lehetőségeit is.
Az új miniszterelnök augusztus 28-án rádión felhatalmazta Bakách-Bessenyey György, volt berni
követet a tárgyalások felvételére az angolszász hatalmakkal. Azt a diplomatát, aki Magyarország
német megszállását követően kivált a diplomáciai szolgálatból, s aki augusztus 26-án Horthyhoz
küldött üzenetében óvta Magyarországot Románia megtámadásától, egyben javasolta a
fegyverszüneti tárgyalások kezdeményezését. Bakách-Bessenyey 29-én táviratozott Lakatosnak,
hogy London “fogadókész”, ám “a fegyverszüneti tárgyalások angolszászokra való korlátozása
lehetetlen. Minden kísérlet oroszok kizárására a tárgyalások azonnali csődjét jelenti.” Másnap
további utasításokat kért. 31-én Lakatos válaszában jelezte, hogy az angolszász kizárólagosságot
az ország katonai megszállására érti, nem a tárgyalásokra. Szeptember 1-jén Bakách-Bessenyey
viszontválaszában értelmezte, hogy ez is kivitelezhetetlen, s ismét óvta a magyar vezetést a
támadólagos fellépéstől Romániával szemben.
Bizonyos fokú polémia azért folyt, de már nem arról, hogy legyen-e támadás, vagy sem, hanem
annak időpontjáról. Augusztus–szeptember fordulóján sűrűn mentek a sürgönyök Budapest és
Bern között. Bakách-Bessenyey igen aktívan tevékenykedett, s Lakatos, illetve külügyminisztere,
Hennyey bizonytalanok voltak abban, mennyire zavarja meg az angolszász hatalmakkal történő
kapcsolatfelvételt a dél-erdélyi támadás. A minisztertanács végül szeptember 4-én döntött, hogy
egynapos halasztást követően, a magyar 2. hadsereg támadása 5-én hajnalban meginduljon.
158A polémia közben, augusztus 30-án érkezett Budapestre az OKH megbízott vezérkari főnöke.
A német vezetést nem elégítette ki az augusztus 26-án adott magyar válasz a dél-erdélyi német
támadásba való bekapcsolódásra, s zavarta a kormányváltozás is. Guderian látogatása egyrészt a
magyar vezetés szándékainak és lehetőségeinek felmérését célozta, másrészt Hitler így szeretett
volna nyomást gyakorolni annak érdekében, hogy a még a Sztójay-kabinet által elhatározott
magyar támadás valóban meg is induljon.
Guderian 31-én délelőtt tanácskozott Vörössel és helyettesével, Lászlóval. A Honvéd Vezérkar
főnöke a Kárpát-medence megtartásának hadászati fontosságával érvelt, majd ismertette
elgondolását a dél-erdélyi támadás végrehajtására, amivel Guderian egyetértett. Guderian Vörös
emlékiratai szerint “közölte, hogy ehhez a támadáshoz egyelőre 2 SS-hadosztályt tud
rendelkezésre bocsátani. ... Megígért minden lehető anyagi támogatást is mind az 1. hadsereg,
mind a tábori póthadosztályok részére.” Guderian megerősítette ígéretét a lengyel területen
harcoló magyar csapatok hazahozatalára. Ígéretet tett továbbá a magyar seregtest-
parancsnokságok mellett működő német összekötő törzsek létszámának és szerepének
csökkentésére, általában a paritásos viszony kialakítására.
Guderian Lakatossal és Hennyeyvel folytatott tárgyalásain általában válságosnak ítélte a
fejleményeket, ám kijelentette, bízik az arcvonal stabilizálásában Délkelet-Európában (a Kárpátok
vonalán – R.I.). Lakatos kifejtette, hogy ez Magyarország elemi érdeke is, így a dél-erdélyi
offenzív fellépés már eldöntött dolog; azonban a Honvédség lehetőségei korlátozottak, s a
“magyar erők Torda irányába helyi előretörésre szorítkoznak” csak. Ehhez is szükség van az 1.
hadsereg kötelékéből néhány seregtest átvezénylésére, ami elkerülhetetlenné teszi az 1.
hadsereg hátravonását a kevesebb erővel is tartható megerődített állásokba az Északkeleti-
Kárpátokban. Guderian elfogadta mind az 1. hadsereg visszavonulását, mind a 2. hadsereg
támadásának korlátozott jellegét. Lakatos egyenes kérdésére válaszolva kijelentette, hogy a
“csodafegyverek” nem képesek eldönteni a háború sorsát.
Guderiant fogadta Horthy is. A találkozó inkább volt protokolláris jellegű. Horthy kijelentette, hogy a
Honvédség teljesíti kötelességét, de ehhez az kell, hogy a német haderő szilárdan tartsa a Duklai-
szorost és Belgrádot (a Duna vonalát – R.I.), valamint rövid időn belül megfelelő katonai erőt
irányítson Erdélybe. A kormányzó tehát, aki új miniszterelnökét az ország háborúból való
kivezetésével bízta meg, katonai segítséget kért Németországtól a háború folytatására. Ez a már
jelzett remények ismeretében érthető csak meg, miszerint ha Magyarország feltartóztatja a
Szovjetuniót, de kapitulál a beérkező angolszász csapatok előtt, akkor London és Washington
hallgatólagosan elfogadja majd a késleltetett kiugrást. Guderian megismételte Vörösnek és
Lakatosnak tett ígéreteit, s megtoldotta azzal, hogy a német haderő úgy fogja védeni
Magyarországot, mint saját országát.
Az OKH megbízott vezérkari főnökének érkezésével egy időben, augusztus 30-án terjesztette fel a
Honvéd Vezérkar 1. (hadműveleti) osztálya azt az előterjesztést, amelyben “D.Erdély mielőbbi
megszállásának előnyeit vázoltuk.” Vörös még aznap jóváhagyta a dokumentumot, a Legfelső
Honvédelmi Tanács elé terjesztette, s kérte annak hozzájárulását a Romániával szembeni aktív
határvédelem elrendeléséhez. Az LHT szeptember 1-jén megadta hozzájárulását, egyben
határozott a támadás megindításáról. Az aktív határvédelem azt jelentette, hogy a Honvédség
jogot nyert a határ átlépésére, ha határvédelmi feladatainak megoldására az célszerűnek látszott,
s immár nem kényszerült arra, hogy a határ magyar oldalán várja be az ismétlődő román
betöréseket. Szeptember 1-jén a Fővezérség is kiadta intézkedését a 2. hadsereg
parancsnoksága felé a támadás megindítására.
Vörös meghátrált a politikusok döntése előtt. Álláspontja megváltozásában szerepet játszottak
Guderiannal folytatott tárgyalásai, s hogy nyilvánvalóvá vált: a közeljövőben számolni kell egy erős
szovjet–román támadással Észak-Erdély ellen. Akkor pedig már célszerűbbnek látta az arcvonal
előbbrevitelét egy jobban védhető vonalra, illetve a hadműveletek színterének áttételét a
szembenálló fél területére. Mindezt jelzi szeptember 4-i memoranduma, amelyben összefoglalta,
amit akkor szükséges teendőnek gondolt. Áttekintést adott a keleti front helyzetéről Finnországtól
a Baltikumon és Lengyelországon át a Kárpátokig és a Balkánig. A Kárpátoktól északra két szovjet
offenzív iránnyal számolt: Varsó–Posen (Pozna)–Berlin, illetve a San folyó–Krakkó–Breslau
(Wroclaw). Elemezve a román átállás nyomán kialakult helyzetet, kimondta, hogy a Kárpátoktól
délre és keletre a román területeken “előnyomuló orosz erőkkel szemben nincs ellenállás. Ennek
következtében ez az arcvonalrész pillanatnyilag a keleti arcvonal legveszélyeztetettebb része, ami
az egész keleti arcvonal helyzetét válságossá teszi és háborút eldöntő hatásúvá lehet.” Három
lehetséges szovjet továbbtámadási irányt vázolt fel: a magyar Alföld, Bulgária és Albánia felé
(mindhárom be is következett). Számolt a német általános visszavonulás, sőt összeomlás
lehetőségével, s állást foglalt a Honvédség ütőképes megóvása mellett, mivel tartott a
szomszédos országok magyarság-ellenes lépéseitől. Óvta a politikai vezetést a feltétel nélküli
megadástól, az 1918-as magyar és az 1943-as olasz példát említve elrettentő példaként.
Valószínűsítette, hogy “a német hadvezetés a Kárpátok–Duna–Száva vonal ... tehát
Magyarország területének megvédését minden lehető erejével ... támogatni fogja”. E vonal
megtartása szempontjából alapvetőnek ítélte a Déli-Kárpátok hágóinak birtoklását. Ennek
hiányában csak a Duna–Száva által védett Dunántúl tartható. Végkövetkeztetése az, hogy a
szovjet csapatok távol tartása érdekében “csapataink megindulnak, hogy német segítséggel
megszállják és a Déli-Kárpátokban felépítsék a Magyarország megvédésére legelőnyösebb
adottságokkal rendelkezésre álló védelmi vonalat.”
Szeptember 5-én Budapesten Vörössel tárgyalt Walther Wenck altábornagy, Guderian helyettese.
A megbeszéléseken szóba került az Észak-Erdélyben újjáalakított 2. hadsereg és a Délkelet-Alföld
védelmére, egyben a 2. hadsereg támadásának jobbszárnyán kisegítő támadásra készülő IV.
hadtest megerősítése az 1. hadseregtől elvont seregtestekkel, az 1. hadsereg arcvonalának
hátravétele az Északkeleti-Kárpátok gerincére, a lengyel területen harcoló seregtestek
hazahozatala, valamint a már megindult dél-erdélyi hadművelet lehetőségei. Vörös javasolta, hogy
a 159magyar területen harcoló összes magyar és német erő felett magyar magasabb
parancsnokság gyakorolja a vezetést. E kérdésben nem jutottak megegyezésre, a német
hadvezetés ragaszkodott ahhoz, hogy a hadműveleteket a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport
parancsnoksága, legfelsőbb szinten az OKH irányítsa.
A magyar támadás megindítását a politikai dilemmán túl elsősorban az hátráltatta, hogy a román
átálláskor az Észak-Erdélyben csak a IX. (kolozsvári) hadtestparancsnokság alárendeltségébe
tartozó erők állomásoztak. A IX. hadtest csekély erőkkel rendelkezett, közülük csak a 9.
határvadászdandár volt teljes harcértékű, a többi feltöltetlen keretalakulat. A hadtest parancsnoka
dálnoki Veress Lajos altábornagy (szeptember 1-jétől vezérezredes) volt. Beosztását 1942.
november 15. óta töltötte be, s 1944. augusztus 25-től őt bízták meg a 2. hadsereg
megalakításával. A hadtest vezetését Kovács Gyula vezérőrnagy (szeptember 1-jétől altábornagy)
vette át. A IX. hadtestet augusztus 28-án a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport közvetlen
alárendeltségébe utalták. Helye a vezetési struktúrában a Székelyföld kiürítéséig nem változott,
ennek során, szeptember 12-én a német 8. hadsereg kötelékébe lépett. A 9. határvadászdandár
parancsnoksága Csíkszeredán volt. Alárendeltségébe három (65., 67., 70.)
határvadászcsoportban négy határvadász-zászlóalj tartozott. Volt még két határvadászcsoport
(68., 69.), amely nem tartozott a 9. határvadászdandár kötelékébe. Ezek is a Székely
Határvédelmi Erőkhöz tartoztak, amelynek parancsnoka 1944. július 1. és október 16. között
Horváth Ferenc vezérőrnagy volt. A Székely Határvédelmi Erők Parancsnoksága alá volt rendelve
a IX. hadtest parancsnokságának. A 9. határvadászdandár kötelékébe tartozott még nyolc
határportyázó-század. A Székely Határvédelmi Erők kötelékébe tartozott húsz székely
határőrzászlóalj is. E milic-jellegű egységek elhelyezkedése a határvadászcsoportok működési
területéhez kötődött.
A székely határőrzászlóaljak (1. és 2. Gyergyószentmiklós, 3. Ditró, 4. Csíkszépvíz, 5. Karcfalva,
6. Csíkszereda, 8. Kézdivásárhely, 10. Kovászna, 11. és 12. Sepsiszentgyörgy, 13. Barót, 14.
Székelyudvarhely, 15. Oklánd, 17. Székelykeresztúr, 18. Parajd, 19. Marosvásárhely, 20.
Erdőszentgyörgy, 21. Ákosfalva, 22. Mezőmadaras, 27. Nyárádszereda) állományát – a fontosabb
beosztásokat betöltő tisztek kivételével – nagyapa korú póttartalékosok alkották, akiket a román
átállást követően sok esetben levente korú fiúkkal egészítettek ki. Itt alakult ki a később Budapest
védelmében is gyakran alkalmazott “bácsi-öcsi” kettős: egy frontot járt, harci tapasztalatokkal
rendelkező katona (önkéntes, határőr stb.) mellé beosztottak egy puskaport még nem szagolt
fiatalt. A két embernek nem volt szabad egymástól elszakadnia, a “bácsi” felelt az “öcsi”
kiképzéséért és testi épségéért; nem egy esetben még fegyverzetük is közös volt. E sajátos
rendszer (a szükség törvényt bont elve alapján) több problémát is áthidalt, így például
megtakarította a szervezett kiképzésre fordított időt vagy bizonyos értelemben enyhítette a
fegyverzethiányt.
A történelmi magyar–román határon (a második bécsi döntés nyomán keletkezetten nem) állt az
1940-től kezdődően kiépített Árpád-vonal, amely ugyan nem képezett összefüggő védelmi
vonalat, de 1944 augusztusára több eleme már állt, elsősorban a völgyzárak. Ezeket a Radnai-
havasoktól az Ojtozi-szorosig összesen tizenkettő erődszázad biztosította, amelyek a
határvadászcsoport-parancsnokságok alárendeltségébe tartoztak.
A Honvéd Vezérkar főnökének helyettese, László Dezső altábornagy augusztus 24-én 345-kor
határzárat rendelt el a magyar–román határon. Intézkedett Észak-Erdély és a Székelyföld katonai
biztosítására a IX. hadtestparancsnokság felé, s hogy a Székely Határvédelmi Erők azonnal
szállják meg a Keleti-Kárpátok átjáróit. Elrendelte a felállítás alatt álló 5 új határvadász-zászlóalj
felvonulását, 4 új erődszázad felállítását. A mozgósított pót-seregtestek közül a 2. tábori
póthadosztályt az Úz völgyében és az Ojtozi-szorosban kialakult helyzet miatt Csíkszeredára
irányította. 27-én a hadosztály alárendeltségébe belépett a 65. és 69. határvadászcsoport,
valamint a 10. rohamtüzérosztály. A hadosztály 28-án a Székely Határvédelmi Erők, ezzel a IX.
hadtest alárendeltségébe lépett. Kivonta továbbá az 1. hadsereg kötelékéből a 25.
gyaloghadosztályt és a 2. páncéloshadosztályt. E két seregtest 30-ától a 2. hadsereg kötelékébe
tartozott. 26-án újabb két seregtestet vontak ki az 1. hadsereg arcvonalából: a 20.
gyaloghadosztályt és a 27. könnyűhadosztályt.
Függetlenül a politikai döntéshozó folyamattól az hamar eldőlt, hogy a magyar–román határ
mentén felvonuló csapatokat egy hadsereg-parancsnokság alatt célszerű összevonni. A Honvéd
Vezérkar augusztus 25-én 9 órától kezdődő vezetői értekezletén elhatározták, hogy erre a célra a
2. hadsereg-parancsnokságot fogják (újra) felállítani, s a feladattal a IX. hadtest parancsnokát
bízzák meg. A 2. hadsereg-parancsnokság 30-án alakult meg. 29-én az OKH intézkedett a 2.
hadsereg beléptetésére a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport alárendeltségébe, ami szeptember 2-án
lépett életbe.
Szeptember 1-jére az Erdélyben harcoló két magyar hadtest, a II. és a IX. hadrendje “összeállt”. A
Kolozsvár térségében álló, s az 5-ei támadás súlyát viselő II. hadtest kötelékébe a 25. gyalog-, a
2. páncélos-, a 7. és 9. tábori póthadosztály, valamint az 1. és 2. hegyi-pótdandár tartozott, a
Székelyföldet védő IX. hadtest kötelékébe a 27. könnyű-, a 2. tábori póthadosztály és a Székely
Határvédelmi Erők, köztük a 9. határvadászdandár.
A magyar 3. hadsereg megalakítása körül magyar–német kötélhúzás alakult ki. A Makó térségébe
rendelt IV. hadtestnek eredetileg csatlakoznia kellett volna a 2. hadsereg támadásához, akárcsak
a II. és IV. hadtest között, Nagyvárad körzetében felvonult VII. hadtestnek. A IV. (pécsi) hadtest az
augusztus 24-i mozgósítás nyomán került az Alföldre. A VII. (miskolci) hadtestparancsnokság
kivonására az 1. hadsereg kötelékéből és a 4. tábori póthadosztály, valamint a 12.
tartalékhadosztály beléptetésére annak alárendeltségébe a Fővezérség szeptember 7-én
intézkedett. Vörös saját kézben szerette volna tartani a magyarországi harcok vezetését, a
németek viszont ragaszkodtak ahhoz, a hadműveleti irányítás a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport
főparancsnokának kezében legyen. A IV. hadtest Fővezérség-közvetlen seregtestként indított
támadást szeptember 13-án, s foglalta el Aradot. Ehhez csatlakozott Belényes irányú támadásával
a VII. hadtest. A német hadvezetés először egy német vezetés alatt álló hadtestcsoportba
160szerette volna betagolni a két magyar hadtestet, majd a hadseregcsoport közvetlen
alárendeltségébe utalta azokat. 19-én Vörös a két magyar hadtestből, illetve a IV.
hadtestparancsnokság feladatait átvevő VIII. hadtestparancsnokságból szervezte meg a 3.
hadsereg parancsnokságát. Ezt a németek azonnal betagolták a hadseregcsoportba. 21-étől a
német 6. és a magyar 3. hadseregből létrehoztak egy seregcsoportot (Armeegruppe Fretter-Pico),
a 6. hadsereg parancsnoka, Maximilian Fretter-Pico tüzérségi tábornok vezetése alatt. A 3.
hadsereg parancsnokává a kormányzó Heszlényi József altábornagyot, a IV. hadtest
parancsnokát nevezte ki.
A német intézkedések a Honvéd Vezérkar főnökét arra sarkallták, hogy fellépjen a magyar
seregtestek feletti hadműveleti vezetés megtartása érdekében. Szeptember 17-én Guderiannak írt
levelében tiltakozott a német törekvések ellen a parancsnoklási viszonyok átalakítására, s kérte,
hogy a német magasabb parancsnokságok alárendeltségében harcoló magyar seregtesteket ne
részenként, hanem egészében alkalmazzák. Külön is tiltakozott a IV. és a VII. hadtest német
parancsnokság alá vonása ellen, megemlítve a 3. hadsereg-parancsnokság felállítását. A német
hadvezetés nem adta fel azon elképzelését sem, hogy a magyar 2. hadsereg se közvetlenül
tartozzon a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport kötelékébe. Már augusztus 29-én felmerült, hogy a
német 8. hadsereggel együtt alkosson seregcsoportot, Otto Wöhler gyalogsági tábornok
parancsnoksága alatt. Ez nem vált valóra, a seregcsoportba való betagolás azonban nem került le
a napirendről. 16-án a német 6. és a magyar 2. hadseregből megalakították az Armeegruppe
Fretter-Picot, majd október 1-jén a német 8. és a magyar 2. hadseregből az Armeegruppe
Wöhlert.

Az elsőség elsősége. A magyarországi harcok kezdete

Az 1989 előtt hazánkban megjelent munkák a magyarországi harcok kezdeteként általában 1944.
szeptember 23-át jelölik meg, amikor a 2. Ukrán Hadseregcsoport 53. hadseregének 57.
lövészhadteste Lökösháza–Battonya–Nagylak vonalában több ponton átlépte a mai magyar
határt. E történelmi toposz a mai napig él, holott figyelmen kívül hagyja az 1944-es határokat.
Magyarországnak akkor szerves része volt az 1940 nyarán a második bécsi döntéssel visszatért
Észak-Erdély és Székelyföld is, ahol már egy hónapja elkezdődtek a támadó fél területnyereségét
eredményező harcok.
A magyarországi harcok kezdete a Székelyföld délkeleti szegélyén következett be. E térségben az
országhatár a második bécsi döntés nyomán megegyezett a történelmi magyar–román határral.
Az érintett három átjáró közül a legjobban járható a Csíki- és a Háromszéki-havasok közötti Ojtozi-
szoros. A Moldva felé folyó Ojtoz (Oituz) mentén a határ a vízválasztó regáti oldalán, Sósmező
(Poiana Srta) keleti szegélyén volt. A szoros bent magyar területen kezdődött, s nyugati kijáratától
Berecken (Brecu) át Kézdiszék irányába vezetett a műút. Félúton Sósmező és Bereck között, a
szoros nyugati kijáratánál feküdt Ojtoz-telep (Oituz). Sósmezőről magyar oldalra csak az Ojtoz
völgyében lehetett (nagyobb csoportoknak) bejönni, de román oldalról a Szalánc patak (Slnic)
mentén is fel lehetett jönni Szaláncig (Slnic Moldova), ahonnan talajút vezetett Sósmezőre.
Az Ojtozzal párhuzamosan, attól 20-25 km-re északra, ugyancsak a Tatrosba (Trotu) folyik az Úz
(Uzul). Kevésbé ugyan, de az Úz völgye is járható. Az országhatár a vízválasztótól keletre
húzódott. A határtól 3 km-re volt Úzvölgy-telep (Valea Uzului). A határon állt egy régi, még k. und
k. vámház, a Székely Határvédelmi Erők hadrendjében is szereplő Zollamt Úz (sic!). A határ
román oldalán volt Úzmező-telep (Poiana Uzului). Az Úz völgyében nincs hágó, a folyócska
mentén lehet bejönni az Úzvölgy-teleptől 10 km-re lévő Aklos-csárdáig, ahol az északról érkező
Bence patak az Úzba folyik, onnan délnek átvágva a vízválasztón le lehet ereszkedni a Kászon
völgyében Csíkszentmárton felé; az Aklos-csárdától nyugatra a vízválasztót még 8 km megtétele
után lehetett elérni. Nagyobb csoportok csak az aklosi elágazón és ezen a két úton juthattak be
Magyarországra.
Az Úztól 5-8 km-re északra, azzal párhuzamosan folyik a Tatrosba igyekvő Csobányos (Ciobnus).
A három átjáró közül ez volt a legkevéssé járható. A határtól 5 km-re magyar területen volt
Csobányos-telep (Ciobnis). Feljönni a határhoz csak a Csobányos mentén lehetett, miként onnan
befelé Magyarországra, nyugatnak a 10 km-re lévő forrásig, majd át a vízválasztón és le az 5 km-
re délnyugatra lévő Csíkmenaságra (Armeni). E völgyben sincs hágó. Az Úz és a Csobányos
völgye között áll a 900–1100 m-es csúcsokkal bíró Magyarós-hegy, nagyobb csoportok számára
járhatatlan völgyekkel.
A 2. és 3. Ukrán Hadseregcsoport 1944. augusztus 20-án indított iai–chiinui hadművelete és a
három nappal később bekövetkezett román átállás olyan katasztrófát eredményezett a német
szárazföldi haderő számára, amely nagyságrendjében – megítélésünk szerint – a Sztálingrád,
Kurszk vagy El-Alamein nevével fémjelzett vereségekhez mérhető. Az Otto Wöhler gyalogsági
tábornok parancsnoksága alatt álló német 8. hadsereg Moldvából történő visszavonulása során a
szervezetszerű kötelékek az esetek nagyobb részében felbomlottak, több seregtest összeverődött
161részeiből alakultak (legtöbbször alkalmi) harccsoportok, amelyeket a napijelentések a
parancsnok nevével említenek.
A 2. Ukrán Hadseregcsoport jobbszárnya gyorsan közeledett a Keleti-Kárpátokhoz. A 40.
hadsereg ékei 24-én elfoglalták Németvásárt (Trgu Neam), s megközelítették Karácsonkőt (Piatra
Neam), a 7. gárdahadsereg ékei Bákó (Bacu) elfoglalása után elérték a hegyekbe felvezető Tatros
völgyét és oldalágait. 24-én a német 8. hadsereg parancsnoksága a Gyimesi-szoroson át
Csíkszeredára települt, az első visszavonuló német katonák ezzel, egy nappal a román átállás
után, átlépték a magyar határt. 25-én a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport törzse az Ojtozi-szoroson
keresztül beérkezett Sepsiszentgyörgyre, majd 28-án a Honvéd Vezérkar javaslatára
törzsszállását Szovátára helyezte át. 28-án a 6. német hadsereg parancsnoksága Sepsibesenyőre
költözött át a Havasalföldről. Ezzel mindhárom német fő hadműveleti vezetési szerv magyar
területre került.
Augusztus 25-én Karácsonkő keleti szegélyére vették vissza a Kirchner-csoport arcvonalát. A
várossal a németek egy szeletét is tartották a moldvai Romániának. 25-én az Abraham-csoport
Aknavásáron (Trgu Ocna) keresztül behátrált az Ojtozi-szoros keleti felvezető ágába. Egyes részei
feljebb a Tatros völgyében Dormánfalvánál (Drmneti) az Úz, Kománfalvánál (Comneti) a
Csobányos völgyébe fordultak be. 26-án újabb német harccsoport, a Gruppe Festner érkezett
meg a Csobányos völgyébe, 30-án a csoport egy másik része a Gyimesi-szorosban érte el a
határt. 27-én a hadseregcsoport vezérkari főnöke az Abraham- és Festner-csoportot az LVII.
német páncéloshadtest parancsnokság alárendeltségébe léptette. 30-án újabb német
harccsoportok kerültek a magyar határvédelem harcrendjébe. A Gyimesi-szoros védelmének
megerősítésére megalakították a Scholze-csoportot, az Úz völgyében megjelent a Breith-, az
Ojtozi-szorosban a Busch-csoport. Szeptember 5-ére az LVII. páncéloshadtest területén
rendeződtek a parancsnoklási viszonyok, a Székelyföld déli része a 6. német hadsereg-
parancsnokság vezetése alá került.
A Borgói-hágó keleti bejáratánál található Kosnáról a Székelyföldet Észak-Erdélytől elválasztó
szűkület keleti felét kosnai-nyaknak is nevezték. A 8. hadsereg kötelékébe tartozó német XVII.
hadtestparancsnokság augusztus 27-én a kosnai-nyak területén átvette a védelem irányítását. Az
elkövetkező napokban az ebben a térségben álló magyar csapatok is alárendeltségébe léptek.
Magyar részről a IX. hadtest és a Székely Határvédelmi Erők alakulatai biztosították a magyar–
román határ székelyföldi szakaszát.
A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság hadműveleti utasításai első ízben augusztus 29-én
érintettek magyar területeket. Ez a 2. Ukrán Hadseregcsoportot két részre osztotta. A jobbszárny
7. gárda-, 40. hadseregnek és 2. (Gorskov-) lovas-gépesített csoportnak a Keleti-Kárpátok hágóit
kellett birtokba vennie a Máramarosi-havasoktól a hegység délkeleti csücskéig, ki kellett jutnia a
Beszterce–Kolozsvár–Nagyenyed–Nagyszeben vonalra, ezzel egyben elősegítenie a
hadseregcsoporthoz jobbról kapcsolódó 4. Ukrán Hadseregcsoport átkelését az Északkeleti-
Kárpátokon. A balszárny 27., 53. hadseregnek és 6. gárda-harckocsihadseregnek a Duna
vaskapui áttörésének irányába kellett támadnia. A hadseregcsoport balszárnyát a szeptember 5-iki
következő hadműveleti utasítás fordította északnak, a Déli-Kárpátok román kézben lévő hágóin át
Erdély belsejébe. A szovjet hadvezetés ezzel a manőverrel kívánta megakadályozni a 2. magyar
hadsereg kijutását a Déli-Kárpátokba, illetve bekeríteni a Székelyföldön harcoló német–magyar
csapatokat. A 2. Ukrán Hadseregcsoport jobbszárnyának a későbbiekben a Nyírségben fel kellett
vennie az összeköttetést a Kárpátalja felől érkező 4. Ukrán Hadseregcsoporttal. Ezzel megjelent a
szovjet hadvezetésnél az 1. magyar, 8. német és 2. magyar hadsereg hadműveleti szintű
bekerítését célzó elképzelés. Azt, hogy a 2. Ukrán Hadseregcsoport egy hadsereg kivételével
Erdélyben folytasson hadműveleteket, a bulgáriai fejlemények tették lehetővé.
Az első harcok magyar területen azonban nem ott törtek ki, ahol a szovjet csapatok elérték a
határt. Kisebb román betörések augusztus 25-étől a határ szinte minden pontján előfordultak. 25-
én például Marosvásárhely körzetében a román határőrség kisebb harcfelderítő vállalkozásokat
indított, Brassótól északkeletre az aldobolyi román határőr őrs hatolt be Illyefalvára (Ilieni),
Makónál, illetve Mezőhegyesnél egy-egy századerejű román harccsoport lépte át a határt. Az
augusztus 25-től megkezdődő román határátlépések nem öltöttek komolyabb jelleget, a betört
kisebb – zömmel határőr – erőket a magyar határvédelem minden esetben vissza tudta vetni a
határon túlra. Tették ezt úgy, hogy az aktív határvédelem szeptember 1-jén történt elrendeléséig a
határt sosem lépték át. Ez azt jelentette, hogy üldözés vagy előzetes védelmi állások felvétele
céljából már át lehetett lépni a határt. Oly mértékű aktív fellépéstől, amelyet már a katonai
szakterminológia is támadásnak minősít, a magyar tisztikar egy része eleve nem tartott. Somody
József százados, a 21. székely határőrzászlóalj parancsnoka az átállás másnapján jegyezte
naplójába, hogy “a románok délről való támadása azt hiszem nem valószínű, mert erre nem igen
lehettek felkészülve és az ellenintézkedés folyamatban van.” Az események Somody vélekedését
igazolták: a román haderő Erdély területén csak akkor indított támadó hadműveleteket, amikor
arcvonalukra már felzárkózott a 2. Ukrán Hadseregcsoport.
Augusztus 26-án az összefüggő front (amennyire összefüggőnek tekinthető a visszavonuló német
csapattöredékek és az őket üldöző szovjet csapatok sakktáblaszerű halmaza) elérte és átlépte
Magyarország határát. Ez az a nap, amit a magunk részéről a magyarországi hadműveletek
kezdeteként értékelünk. Ha a magyarországi hadműveletek kezdőnapjának augusztus 26-át
jelöltük ezen az alapon, akkor a magyarországi harcok kezdőnapjának meghatározásánál – a
fentiek alapján – vissza kell lépnünk egy napot. A szovjet csapatok 1944. augusztus 26-án átlépték
a magyar határt, megkezdődtek az 1945. április 12-ig tartó magyarországi hadműveletek.
Augusztus 26-án megjelentek az első szovjet csapatok a magyar határon. Egy harccsoport elérte
az Ojtozi-szoros keleti bejáratánál román oldalon lévő Gorzafalvát (Grozeti), egy harckocsikkal
megerősített gyalogos kötelék 162pedig Dormánfalva irányából feljött az Úz völgyében, és átlépte
a határt. (“Von Onesti drückte er in Richtung auf den Ojtoz-Pass bis Grozesti vor und nördl. davon
stiess er von Darmanesti im Uzul-Tal mit Infanterie und einigen Panzern nach Westen über die
ung. Grenze bis 12 km nordostw. Feltiz.”) 26-án a Csobányos völgyében is elérték és átlépték a
határt, de nem hatoltak be mélyen az ország területére, amiből arra következtethetünk, hogy csak
egy kisebb létszámú oldalbiztosító őrs vagy harcfelderítő járőr hatolt be a völgybe.
A térségben csekély harcértékű erők védekeztek. A 32. határvadász-zászlóalj 1. lövészszázada és
32. határportyázó-százada az Úz völgyébe települt, ez utóbbi 1. őrse közvetlen a határra (az ún.
Zollamthoz), a 2. lövészszázad a Csobányos-völgybe, a határtól beljebb a Csobányos telepre és a
völgyzárhoz, a 26. határvadász-zászlóalj 2. lövészszázada az Ojtozi-szorosban a határon lévő
Sósmezőre. Az erődszázadok közül a 32/1. az Úz völgyében a Csuklyánka-hegy oldalában,
Úzvölgy-telep keleti kijáratánál, a 24/1. Ojtoz-telepnél biztosította a völgyzárat. A 32. határvadász-
zászlóalj hegyi-ágyúsütegének állásai a két völgy közötti Magyarós-hegyen voltak. Ezen
kötelékeket erősítették az Úz völgyében a 11., a Csobányos völgyében a 13. székely
határőrzászlóalj századai. A 11. zászlóalj szomszédja az Ojtozi-szoros irányában a 10. székely
határőrzászlóalj volt. Egy-egy határvadász-, határőr- és erődszázad egyaránt kb. 200 (a
visszaemlékezők szerint akkor és ott 150–160) főt számlált, egy hegyi tüzérüteg 50 főt. Az Úz
völgyében a német Abraham-csoport egy század erőben az Orjos patak mentén foglalt állást, a
Csobányos-völgy védőit a Festner-csoport támogatta. Az Úz völgyében, a Zollamt és az Aklos-
csárda között kiépített, az Árpád-vonalba illeszkedő erődítést Mátyás-erődnek nevezték. Az ezt
biztosító 32/1. erődszázad parancsnoka Némay László százados volt. A térségben még
megtalálhatók voltak a m. kir. 11. gyalogezred 1916-tól kialakított állásai (így lövész-, összekötő-
és óvóárkok), amelyeket a 11. székely határőrzászlóalj katonái “használatba is vettek.”
A IX. magyar hadtesttel és a Székely Határvédelmi Erőkkel szemben a 7. szovjet gárdahadsereg
harcolt. Ennek arcvonalán vetették be a 2. (Gorskov-) lovas-gépesített csoportot. Az Úz völgyébe
betört szovjet csoportot a források harckocsikkal megerősített gyalogos kötelékként határozzák
meg. A gyalogság a 7. gárdahadsereghez, a harckocsizó kötelék a Gorskov-csoport 23.
harckocsihadtestéhez tartozott. Az Úz völgyében egyébiránt a Gorskov-csoport 5. lovashadteste,
az Ojtozi-szorosban 23. harckocsihadteste működött.
Az Úz völgyébe betört harccsoport 20–30 harckocsival, 26-án délelőtt meglepetésszerűen
elfoglalta a határon lévő vámházat, majd Úzvölgy-telepet, s körülzárta a völgyzárat. A védők a
völgyet szegélyező hegyekre húzódtak. Az erődöt délután fél négykor ürítették ki, amikor elfogyott
a lőszer. A szovjet ékek – az írott források szerint – befutottak az Aklos-csárdáig. Szabó József
János helyszíni kutatásai szerint azonban, miután elhagyták az Úzvölgy-telepet és az erődszázad
körletét, még az aklosi elágazó és a Rugát-tető előtt elakadtak a 10 km hosszú szurdokban. Több
harckocsit a Szászrégenből felszálló német Ju-87 “Stuka” zuhanóbombázók semmisítettek meg. A
német forrás ugyan Poiana Uzului elvesztéséről tudósít, ám meghatározza, hogy az a határ
magyar oldalán következett be (“drangen feindl. Kav.-Verbände über die Grenze bis in Gegend
SW Pojana Uzul for.”). A határ magyar oldalán viszont Valea Uzului feküdt. A németek
összekeverhették a két telep, Úzmező (Poiana Uzului) és Úzvölgy (Valea Uzului) nevét. Egy
visszaemlékezés a Magyarós-hegyen lévő állások bekerítését is megemlíti, ami csak akkor volt
lehetséges, ha a szovjet csapatok túlhaladták Úzvölgy-telepet. A német forrás 27-ére teszi
Úzvölgy-telep elfoglalását, ám az egykori résztvevők egybehangzó állítása szerint az 26-án történt
meg.
27-én reggel a szovjet 23. harckocsihadtest az Ojtozi-völgyben, betörve a magyar 26/2.
határportyázó-század és a német Abraham-csoport védelmébe, elfoglalta Sósmezőt. A német–
magyar csapatok rövid, de heves harc után nem erőltették tovább az Ojtoz völgyének
kiszélesedésében fekvő nagyközség védelmét, inkább visszavonultak az Ojtozi-szoros keleti
bejáratánál kiépített, a 24/1. magyar erődszázad által megszállt völgyzárhoz. Kora délelőtt még
ellenlökést készítettek elő, ám 1715-kor már Sósmező nagyközség elvesztéséről futott be jelentés
a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport törzséhez. (A korabeli magyar szabályzatok szerint seregtestek a
kötelékek dandártól felfelé ellentámadást, csapattestek kötelékek ezredtől lefelé ellenlökést
hajtottak végre.)
Sósmező közigazgatásilag önálló község volt, Úzvölgy-telep nem, ám állandóan lakott házakkal
rendelkező, térben különálló település. Ilyenformán Úzvölgy-telep volt az első település és
Sósmező az első község, ami 1944. augusztus 26-án, illetve 27-én Magyarország akkori területén
a szovjet csapatok birtokába került.
26-án a Csobányos völgyében érték el a szovjet csapatok a Magyarós-hegy északi lábait, 27-én
az Úz völgyében a délit. A 11. székely határőrzászlóaljtól a hegyen állásban lévő 1. és 2. század,
a nehézfegyverszázad aknavetőszakasza, a hegyi-ágyúsüteg, illetve az oda az Úz völgyéből
felhúzódott katonák (összesen mintegy 370 ember) 28-ára virradóra visszavonultak a Csobányos-
völgybe. Akik északnak mentek le a hegyről, mivel nem tudtak még az oroszok jelenlétéről a
Csobányos völgyében, fogságba estek, akik északnyugat felé húzódtak vissza, 28-án estére
megérkeztek Csíkmenaságra. A hegyet birtokló erők megfelelő tüzérségi tűzerővel elvileg
ellenőrizni tudták az Úz és a Csobányos völgyét, ezt az 1916–1917. évi harcok bizonyították. 1944
augusztusában az 1916–1917-es állások még megvoltak, a hegy védői mégsem tettek kísérletet a
Csobányos-völgy tűzzel történő lezárására, mivel a váratlan román átállás miatt nem hajtották
végre a tervezett erdőirtást a völgyben, s így nem látták volna a célpontokat, ha tudtak volna az
ottani betörésről. Az Úz völgyében látható célokra leadtak néhány lövést, de lőszerük hamar
elfogyott – a készletezésre sem maradt elegendő idő. Szabó Géza főhadnagy, a 11.
határőrzászlóalj egyik századparancsnoka ezért döntött a Magyarós-hegy feladása mellett.
Aznap, amikor az első szovjet kötelékek átlépték a magyar határt, a Honvéd Vezérkar 6. osztálya
semmitmondó közleményt juttatott el a sajtónak. A 11 soros kommünikéből a keleti fronttal
foglalkozó három sor így hangzott: “A magyar hadsereg Kárpáti arcvonalán az elmúlt héten
163kölcsönös felderítő tevékenységen kívül jelentősebb harccselekményekre nem került sor. Az
ellenség helyi támadó vállalkozásait mindenütt visszavertük.” Akkor a “vállalkozás” kis erejű
harcfelderítést, s nem területfoglalásra irányuló támadást jelentett. A hadijelentés alapján az
ország lakossága nem tudhatta azt, amit a Székelyföld keleti szegélyén élők már saját bőrükön
tapasztalhattak: Mars rátelepedett Tündérországra...
Hogy miként sodorta el a háború forgószele a Magyarország délkeleti szegélyén álló csekélyke
erőket, az nem csupán száraz tények időrendbe sorolt halmaza, de keserű érzések
megtapasztalása is volt, amelyet felidézni a történteket átélők visszaemlékezéseiből lehet.
Keresztes Andor, az erődszázad egykori aknavetős katonája minderről így mesél: “Amikor
augusztus 23-án megtörtént a román átállás, visszarendeltek. Benn voltunk az erődben,
készültségben. ... 25-én este szolgálatban voltunk, s amikor lenéztünk azon a szoros völgyön, a
határon túl ... felfelé, az egész völgy tele volt kocsival ... A zúgás felhallatszott. Reggel még kivittek
munkára minket. ... 9-10 óra felé jött a parancs, hogy hagyjunk azonnal mindent, az állásokat el
kell foglalni. Mire az állásokat elfoglaltuk, már a határt lőtték. Olyan rohamosan jöttek fel, hogy a
tőkék a gatterban voltak, s az utolsó vonatra keskenynyomközű erdei gazdasági kisvasút – RI, aki
fel tudott ülni az felült, mert az Úz völgyében akkor sok nép volt. ... A gyártelep megtelt, mert az
erőd felé nem tudtak jönni az aknazár meg a harckocsi-akadályok miatt, ekkor elindult egy csapat
ki a Mogyoróspatakán sic!. De se lőszer nem volt, se semmi egyéb. Az aknavetőkhöz is csak
ködgránát maradt, mindent ellőtünk már. Egy ... tartalékos zászlós, Erőss Dénes tanító volt a
parancsnokunk. Azt mondta: Székelyek ne hagyjátok! De nem volt mivel lőni. A ködgránátokat is
az oroszok közé lőttük. Parancsot kaptunk a visszavonulásra. A Rácpatakában vonultunk vissza
csendesen, amikor besötétedett ... Az Úz völgyében már nem lehetet, ott oroszok voltak,
felmentek gyalogsággal a Rácpatakán és visszajöttek az Úz völgyébe az erőd mögé a
Sóvetőpatakán. ... Éjjel 11 órára kikerültünk a Sajtetőre.”
Boér Imre, a 11. székely határőrzászlóalj katonája, aki fenn volt a Magyarós-hegyen, hasonlóan
emlékezik: “Felszerelésünk első világháborús elavult karabély, néhány tojáskézigránát, 40 db
élestöltény ... Augusztus 25-ről 26-ra virradó éjjel ... gépjárművek reflektorfényét lehetett látni,
felvonulóban ... reggel a feszültség előtti csend és gyanakvás lett úrrá rajtunk. Ez nem is volt
alaptalan, mert körülbelül fél 10 és 10 óra között ... eldördültek az oroszok ágyúi. A tetőről
távcsővel láttuk, ahogyan a lángok felcsaptak az Úz völgyi fatelepen, amelyet belőttek. ... civilek
rohantak felfelé, az erőd felé. Rövidesen két orosz tank jelent meg a beton-gúla sor előtt,
mindkettő vesztére. ... a telitalálat nem késett, amit tüzéreink lőttek ki a tetőről. Az oroszok mit sem
törődtek vele, az út két szélén a sáncokban előrehajolva, úgymond ügettek csípőhöz szorított
lőfegyvereikkel a kilőtt tankok irányába. Az erődszázad teljesítette feladatát mindaddig, amíg
visszavonulásra nem kényszerült. Délfelé érkeztek a tetőre, Úz-völgyből az első hírhozók zihálva,
csapzottan, már akik megmenekültek. ... Egyetlen orosz katona sem jött fel a Mogyoróstetőre,
hiába volt a nagy készültség. Nem maradt más lehetőség, minthogy a Mogyoróstető Csobányos
felőli ... lejtőjén levonuljunk a völgybe. ... az oroszok bevártak, és az adott pillanatban óriási tüzet
nyitottak ránk. ... úgy menekült mindenki, ahogy tudott a fák között. ... Akik nem tudtak menekülni,
azokat az oroszok lerohanták és elfogták. Akkora volt a zűrzavar, hogy veszteségeinkről nem
tudok számot adni.”
Augusztus 26-án foglalták el a román csapatok a Brassótól délre fekvő Tömösi-hágót (Predeal) a
csekély német őrségtől. Elvesztése érzékeny veszteség volt, mivel ez volt a legrövidebb és a
legnagyobb áteresztőképességű átjáró a Déli-Kárpátokon, s a Bukarest–Ploieti körzetében
harcban álló erős német kötelékek ezen át vonulhattak (volna) vissza Magyarországra. A hágó két
oldala addig is román kézen volt, lévén a Brassói-medence a második bécsi döntés után
Romániában maradt. Ott nem álltak magyar csapatok, hogy fedezzék a német visszavonulást. A
brassói román összekötő törzs – utolsóként – csak e napon vált ki a német Dél-Ukrajna
Hadseregcsoport kötelékéből. Azok a román tisztek, akik a “királypuccstól” számított negyedik
napig sem álltak át, a háború végéig német oldalon harcoltak. Noha számuk csekély volt, rájuk
alapozva Hitler utasítására a Bécsben székelő, Horea Sima vezette román exilkormány november
1-jétől megkezdte a román 1. SS-gáránátosezred (Waffen-Grenadier-Regiment der SS rumnische
Nr. 1.) felállítását. A 2. és 3. ezred szervezését az ún. Román Nemzeti Hadsereg (Armata Naional
Romn) parancsnoka, Chirnoag tábornok idő és legénység hiányában már nem kezdte meg.
Augusztus 28-án a székelyföldi határ teljes szélességében fellángoltak a harcok. A szovjet
csapatok szinte minden völgyben felvették a harcérintkezést a Székely Határvédelmi Erőkkel. A
Honvéd Vezérkar napi tájékoztatójából ez érzékletesen kitűnik:
“2.hds.
A./ K.Kárpát arcvonal: a Szé. hvéd. pk. védőkörletének D.részén az elg. több helyen átlépte az
országhatárt. Éspedig:
az Ojtozi szorosban az elg. kb. 6–8 km. teret nyert.
A Lóbércz-n lévő saját szd. az őt É-ról megkerülni akaró elg-el harcban áll.
A Baska havasa 1367 hárp. területén saját szd. harcban áll az őt bekerítő elg-el.
Az Uz völgyében elg. pc-osok az Aklóscsárdá-ig jutottak előre. Itt lgv. gá-ink 4 elg. hk-t kilőttek.
/:ebből 3 drb. T-34-es volt.:/ A harcok folyamatban vannak. Az Uz völgyből Kászonfeltiz felé orosz
előreszivárgás volt megállapítható.
Elg. részek a Csobános patak völgyében a hv. po. örsöt visszavetették.
Piricskető-nél az elg. a határszöget birtokbavette.
Az Uz völgyi helyzet tisztázására Csikszentmárton körzetéből 3 zászlóaljas csop-al ellentád. van
folyamatban. Ennek eredménye még nem ismeretes.”
Augusztus 28-án a Csobányos völgyében óvatosabban haladó szovjet csapatok elérték
Csobányos-telepet. Másnap egy harcfelderítő járőr, a vízválasztón át, elérte Csíkszépvíz
(Frumoasa)–Csíkcsomortan (oimeni)–Csíkszentlélek (Leliceni) előterét, de e községektől 9-10 km-
re keletre a 32. határvadász-zászlóalj német páncélozott 164harcjárművek támogatásával
megállította, mielőtt még kilépett volna a magasabb hegyek közül. 30-án a szovjet ék betört
Csíkszépvízre. 31-én az állásaikból kivetett magyar alosztályok a 10. rohamtüzérosztály
támogatásával visszafoglalták a községet, amelynek körzete a terep adottságai következtében az
egyetlen, ellentámadás indítására alkalmas hely volt a térségben, s így eredendően ott jelölték ki a
főellenállási vonalat is.
Az Úz völgyében 28-án az arcvonal három napra stabilizálódott. A 26. és 34. határvadász-
zászlóalj, a 11., 12., 18. székely határőrzászlóalj, a 32/1. erődszázad, a X. székely utászzászlóalj
és a X. székely híradózászlóalj részei a német Abraham-csoport támogatásával 28-án ellenlökést
indítottak és elérték az Aklos-csárdát, ahol a 26. határvadász-zászlóalj körkörösen védhető
támpontja mindaddig képes volt az úzi átjáró lezárására, ameddig a szomszédos völgyeken át a
hátába nem kerültek. Az ellenlökés az aklosi állásokat megkerülve beszivárgott szovjet gyalogság
felszámolását célozta, s azt a 27. székely könnyűhadosztály Csíkszentmártontól keletre települt
nehéz tarackos ütege támogatta 15 cm-es lövegekkel. A német napijelentés szerint a magyar
csapatok nem törtek át, ám azok nem is abból a célból indultak meg, hanem a helyzet tisztázására
az Úz völgyében. Eljutottak az aklosi elágazóig, ahol három napon át lezárták a csíkszentmártoni
irányt. Feladatukat tehát teljesítették. Az Aklostól csak 31-én vonultak vissza, a Csíkszentmárton–
Pottyond (Potiond) vonalra, amelyet csak szeptember 11-én éjféltől adtak fel, amikor már
megindult a Székelyföld kiürítése.
Az ellenlökés lefolyását a Sepsiszentgyörgyön összegyűjtött visszaemlékezések révén jól
ismerjük. A térségben elérhető erőket 27-én Csíkszentmártonban Radnóczy Antal ezredes, a 68.
határvadászcsoport parancsnoka gyülekeztette. Az összesített harcértékében három zászlóaljnyi
erőt arra utasította, hogy vonalba fejlődve haladjon az Úz völgye felé, számolja fel a beszivárgott
szovjet csoportokat, s az aklosi elágazó körzetében állítsa helyre az eredeti védelmi rendszert. A
harccsoportot Némay László százados vezette, aki a 32/1. erődszázad parancsnokaként a
legjobban ismerte a terepet. Több helyen megütköztek kisebb szovjet csoportokkal, amelyeket
sikerült szétszórni. Sok hadifoglyot is ejtettek, de román katonát nem találtak. Egy résztvevő
emlékezete szerint “Visszafoglaltuk ezt a részt. Nem volt masszív ellenállás, csürheként
vonultak ... augusztus 28-ánál tartunk, s még egy román sincs ... az oroszok a románokat éppen
úgy szedték össze, mint mást.” Az ellenlökésben a magyar harccsoport kb. 280 főt vesztett.
Augusztus 28-án egy szovjet felderítő járőr az aklosi elágazótól a Kézdivásárhelynél a
Feketeügybe torkolló Kászon (Casin) völgyében lejutott Kászonfeltiz (Plieii de Sus) határába. Oda
nem vonult be, a szovjet felderítő csoportoknak általában nem is szabták feladatul lakott helyek
elfoglalását. Két nappal később a Kászon felső folyásánál a szovjet főerők elérték a Kászonújfalu
(Casinu Nou) határában telepített völgyzárat, és elfoglalták Kászonfeltizt, Kászonaltizt (Plieii de
Jos), Kászonimpért (Imper) és Kászonjakabfalvát (Iacobeni). A völgyzárnál elakadtak, illetve nem
erőltették tovább a támadást Kézdiszék irányába. Az Úz völgyében harcoló szovjet csapatok
erejüket nyugat felé koncentrálták, ez váltotta ki az augusztus 31-i magyar–német visszavonulást
az aklosi elágazótól. A kászonújfalui völgyzárat a védők csak szeptember 9-én robbantották fel,
mikor a Székelyföld 7-én megkezdett kiürítése miatt fel kellett adni állásaikat.
Augusztus 28-án egy szovjet lovas harccsoport a másik, az Ojtoznál néhány km-re délebbre
Moldva irányába a Tatrosba folyó Kászon patak mentén átlépte a határt, északnak fordult, és
kijutott az Ojtozi-szoros nyugati kijáratánál lévő Ojtoz-telephez. A keleti kijárathoz előző nap
visszavonult német–magyar erők feladták a szorost és a telepet. Másnap a német Abraham-
csoport részei, a magyar 26/2. határvadász- és 24/1. erődszázaddal Bereck irányából ellenlökést
indítottak és visszafoglalták az Ojtozi-szorost, illetve Ojtoz-telepet. Az ellenlökésekre épített
védelmi elgondolás itt is bevált.
Az Árpád-vonal működésének alapja ez a sajátos elgondolás volt. A völgyekben kialakított védelmi
rendszer három vonalból állt. A határon székely határőr-alosztályok foglaltak elővédként állásokat.
Beljebb, a szűkületekben építették ki a körkörösen védhető völgyzárakat. Itt vájták ki a földbe
süllyesztett, erődszázadok megszállta bunkereket is, amelyeken nem voltak lőrések, csak egy úgy
álcázott bejárat, hogy a bunkerek semmilyen irányból se legyenek láthatók. Legbelül alakították ki
a főellenállási vonalat. Az elővédnek ellenséges támadás esetén halogató harcot folytatva kellett
visszavonulnia. Az erődszázad addig tartotta magát a nyílt tüzelőállásokban, amíg az lehetséges
volt, majd behúzódott bunkereibe, s – a mindenkori helyzet függvényében – átengedte “maga
felett” a támadókat, vagy visszavonult a határvadász-zászlóalj támpontjaiba. A támadás
megállítása a határvadász-zászlóalj feladata volt. A határvadászok és az állásaikba behúzódott
erők ezután indítottak ellenlökést, ami az erőd visszafoglalására irányult, s nem volt célja az
üldözés az eredeti állásokon túl. Az erődszázad katonái – amennyiben bunkereikben húzódtak
meg – az erőd elérése után jöttek elő, s foglalták el ismét állásaikat. E harceljárást általában
sikerült átültetni a gyakorlatba, s az szinte minden esetben meglepte a szovjet parancsnokokat,
ami nem kis mértékben járult hozzá a magyar határvédelem sikerességéhez. A nem várt román
átállás nyomán azonban gyakran nem állt rendelkezésre elegendő erő és eszköz az elvek előírás
szerinti alkalmazásához, ennek tudható be az Úz völgyét lezáró Mátyás-erőd gyors elvesztése is.
A viszonylag kevés ellenlökő erő pótlására nemegyszer német csapatrészeket is bevetettek.
Augusztus 30-án a német 4. hegyihadosztály részeit is bevetették az Ojtozi-szorosban, ami
hozzájárult a helyzet stabilizálásához a térségben. Másfél német zászlóalj a 8. székely
határőrzászlóaljjal együtt ellenlökést indított, és visszavette az előző nap elvesztett berecki
határőrlaktanyát. Berecket másnap rövid időre egy harckocsikkal megerősített szovjet harccsoport
elfoglalta, de a magyar–német csapatrészek még aznap kiszorították őket a faluból. Az ojtozi
völgyzár és Ojtoz-telep azonban véglegesen elesett. Az arcvonal ezt követően Bereck és
Lemhény (Lemnia) északkeleti szegélyén húzódott.
A Kézdiszékben szeptember 1-jén a szovjet 23. harckocsihadtest folytatta támadását, az Ojtozi-
szoros felől 165behatolt Bereckre és Lemhénybe. Északról, a Veres-víz völgyében (ez keletről
párhuzamosan folyik a Kászon patakkal) elérték és elfoglalták Esztelneket (Estelnic). Ezzel
Kézdivásárhelytől északkeletre kijutottak a hegyek közül a Székely-medencébe. 2-án a 4. német
hegyihadosztály és a 8. székely határőrzászlóalj ellenlökést indított, s időlegesen visszafoglalta a
Lemhény–Bereck–Ozsdola (Ojdula) vonalat. 4-én azonban Bereck végleg elveszett. A szovjet
harckocsik Ozsdoláig hatoltak. Ugyanekkor egy német ellenlökés visszavette Esztelneket az
Ojtozi-szoros kijáratától északnyugatra.
Szeptember 4-én, miután a kora reggel indított szovjet támadás Berecktől nyugatra elakadt,
csökkent a szovjet nyomás az Ojtozi-szorosban. A Déli-Kárpátokon való átkelés elősegítése és
onnan támadás indítása céljából Malinovszkij marsall, a 2. Ukrán Hadseregcsoport parancsnoka
ezen a napon vezényelte át a 23. harckocsihadtestet Brassó térségébe, amely még aznap
megkezdte erői kivonását az Ojtozi-szorosból, és megindította az Ojtoz–Onyest–Foksány–Ploieti–
Tömösi-hágó menetvonalon Brassó irányába.
28-án a front a Gyimes völgyében is elérte az országhatárt. Ez 20 km-re északra fekszik a
Csobányos völgyénél, benne a Tatros folyik Moldva irányába. A szoros messze bent volt az
országban. Attól a ponttól, ahol a folyó kilépett Magyarországról, légvonalban 12 km-t, de a Tatros
több mint derékszögű kanyarulata miatt a völgyben haladva felfelé 17 km-t kellett megtenni a
szoros alsó bejáratáig. A határnál, Gyimes (Ghime) községnél csak a 32. határportyázó-század
teljesített szolgálatot. A völgyet feljebb két helyen zárta le völgyzár: Gyimesfelsőloknál (Lunca de
Sus), a szoros bejáratánál a 32/2., s előtte 6 km-re Gyimesközéploknál (Lunca de Jos) a 32/3.
erődszázadé. A felsőloki a Gyimesi-szoros bejáratát zárta le, a középloki a falu alatt a Tatrosba
torkolló Hidegség völgyét. E patak völgyében felfelé haladva ugyanis rá lehetett térni a
Balánbányán át Gyergyószentmiklósra vezető hegyi útra, amely a Békás-szorostól Magyarország
irányába lefelé vezető völgybe torkollott, s azon át a Békás-szoros hátába lehetett kerülni.
28-án a szovjet 5. lovashadtest jobbszárnya a Tatros mentén elérte a határt, elfoglalta a román
Palánka (Palanca) határvárost, s az attól 1 km-re lévő Gyimest, ám nem ért el maradandó sikert: a
német Festner-csoport egy része, amelyik a Tatros völgyében Moldva felől éppen aznap ért a
határhoz, a Brusturoasa felől hátba támadta a szovjet harccsoportot, s visszafoglalta Palánkát és
Gyimest. A Festner-csoport azonban tovább hátrált felfelé a Tatros mentén, s 29-én a
gyimesközéploki völgyzárig vonult vissza. A völgyzár alatti falvakat: Gyimest, Tarhavaspatakát
(Trhui) és Gyimesbükköt (Ghime-Fget) feladta.
Sebő Ödön emlékiratai szerint, aki akkor főhadnagyi rendfokozatban a 32. határvadász-zászlóalj
4., gyimesbükki őrsének parancsnoka volt, a védelemben részt vett még az 1. székely hegyi-
tüzérosztály egy ütege négy db 7,5 cm-es 1914/35 M. hegyi ágyúval, amelyek a Bilibók-hegy déli
lejtőjéről tűz alatt tarthatták a Tatros völgyét a határnál, s egy század székely határőr. Beérkezett
egy honvéd aknavető alosztály is, ismeretlen számú és űrméretű aknavetővel. Sebő mint rangidős
átvette felettük a parancsnokságot. A német Festner-csoport részeként Sebő a 72/II.
páncélgránátos-zászlóaljat azonosítja.
Magában a Gyimesi-szorosban 30-án nem voltak számottevő harcok, de a Palánkáról délre a
hegyekbe a Csügés patak mentén felvezető úton a szovjet oldalőrsök felhatoltak a Csobányos
völgyét északról határoló hegyekig, s (ellenállás nélkül) elfoglalták az út menti öt kis falut. 31-én
Csügéstől (Ciughe) nyugatra átkelve a hegyeken, leereszkedtek a Boros patak mentén, s
Gyimesközéplok és Gyimesfelsőlok között kijutottak a Tatroshoz. A középloki völgyzár, bár így a
hátába kerültek, még tartotta magát. A szorosban szeptember 1-jén újabb alakulatok jelentek meg:
a szovjet 6. gárda-lövészhadosztály, a román 103. hegyihadosztály, 7. nehéz-tüzérezred és 1.
páncéloscsoport. A friss erők kelet felől átkeltek a vízválasztón, leereszkedtek a Tatros völgyébe,
és átvágták az út- és vasútvonalat Gyimesfelsőlok és Sántatelek (Izvorul Trotuului) között. 2-án a
Festner-csoport a magyar 10. rohamtüzérosztály támogatásával helyreállította az összeköttetést a
völgyben Gyimesközéplok és Gyimesfelsőlok között. 2-án, 4-én és 5-én három roham érte a
Sebő-csoportot, a honvédek és a székely határőrök azonban megfutamították a támadókat.
Szeptember 4-én a Békás-szorosba felvezető út mentén a német 46. gyaloghadosztály részei
feladták az utolsó román falut, Ticot, miután a szovjet csapatok átkarolták ottani állásukat. A front
ezen a napon a Békás-szorosban is elérte a magyar határt.
Augusztus 30-án északon, a Kosnai-nyaknál a német XVII. hadtest román területen a Dornavatrát
megközelítő 159. szovjet gárda-megerődített körlet (sajátos szovjet terminológia, korábban
erődvonalakat biztosító alakulatok megnevezésére) feltartóztatására magyar alakulatokat vetett
harcba a német 3. hegyihadosztály arcvonalán. Ellenlökésük sikeres volt, Vatra Dornei város csak
október 1-jén került szovjet kézre. A magyar 57/1. pót-gyalogzászlóalj állásait a határ román
oldalán lévő magaslatokon, Florina-Suntori szórványtelepülés körzetében október 6-áig tartotta, s
akkor is csak parancsra vonult vissza. Ezzel a Borgói- és a Radnai-hágónál egy hónapra elhárult a
szovjet betörés veszélye. Ez fontos volt, mert a Székelyföld kiürítését követően a Kosnai-nyakat
és az attól északra húzódó kárpáti arcvonalat a német hadvezetés fokozottan kívánta védeni.
Augusztus 29-én Sepsiszentgyörgytől délnyugatra, Előpataknál (Vlcele), s a várostól délkeletre,
Bikfalvánál (Bicfalu) voltak elhárító harcok a betört román határőr csapatokkal. Az ott állásban lévő
két magyar határvadászszázad és egy rohamszázad megtámogatására a Sepsiszentgyörgy–
Brassó út tengelyében német ellenlökés indult, amely a határon túlra vetette vissza a románokat.
Másnap a románok ismét átlépték a határt. Egy ezred betörését jelentették Előpatak, egy másikét
Illyefalva (Ilieni)–Kökös (Chichi) körzetében. 31-én a magyar–német erők visszafoglalták a két
községet, viszont elesett Előpatak. 30-án már nem a határőrséghez, hanem az I. hegyihadtesthez
tartozó román csapatok lépték át a határt az Olt vonaláról, a Baróti-hegység két oldalán.
2-án a román hegyihadtest tüzérségi előkészítést követően támadásba ment át az Olt folyó
mentén. A jobbszárny 166nem jutott előre, a balszárny elfoglalta Barótot (Baraolt). A 13. székely
határőrzászlóalj másnap ezt a csoportot egy német páncéloscsoport támogatásával visszavetette
a határon túlra. A középen támadó két csoport azonban 7-10 km mélyen előrejutott, és Köpec
(Cpeni) térségében megkapaszkodott. 4-én a német–magyar csapatok Sepsiszentgyörgytől
délnyugatra újabb betörési kísérletet hárítottak el. Ez önmagában még nem érdemelne említést,
mégis riasztó jel volt, hogy azt szovjet katonák hajtották végre. Igaz, ez csak egy harcfelderítő
járőr vállalkozása volt, de megjelenésük azt jelentette, hogy a szovjet csapatok előőrsei már bent
vannak Dél-Erdélyben.
Egyre égetőbbé vált, hogy a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport aktív harctevékenységet
kezdeményezzen, mégpedig hadműveleti szinten. A hadseregcsoport egészére vonatkozó
hadműveleti utasítás szeptember 2-án született meg, azon a napon, amikor a magyar 2. hadsereg
és a német Gruppe Siebenbürgen belépett alárendeltségébe, s fő irányelvként a Keleti-Kárpátok
megtartását és a Déli-Kárpátok birtokbavételét határozta meg.
1944. augusztus–szeptember fordulóján a Keleti-Kárpátokban a front mindenütt magyar területen
húzódott. Igaz, hogy a 2. Ukrán Hadseregcsoportnak nem sikerült áttörnie a hegyvonulaton, s
délről kellett megkerülnie azt, de ez már nem változtatott azon, hogy Magyarország hadszíntérré
vált.
Ahogyan a szovjet–román front haladt előre, katonai közigazgatást vezettek be az elfoglalt
területeken. A szovjet csapatok mögött szovjet, a román alakulatok mögött román katonai
közigazgatási szervek települtek. Mindenüvé megkezdték a visszatérést a román királyi
közigazgatás emberei is. Szeptember 19-én a román 6. hadtestparancsnokság átvette az összes
elfoglalt terület katonai közigazgatásának vezetését. Ezt azonban csak november 14-ig látta el,
amikor a szovjet legfelsőbb vezetés egyetértésével Malinovszkij marsall, a 2. Ukrán
Hadseregcsoport parancsnoka a magyarellenes román pogromok és kilengések miatt (például
szeptember 26. Szárazajta vagy október 8. Csíkszentdomokos, bővebben lásd Kovács György:
Békülő Erdély. Budapest, 1947 és Ferenczes István: Székely apokalipszis. Sepsiszentgyörgy,
2001) szovjet katonai közigazgatást vezetett be valamennyi érintett területen, az arcvonal mögötti
100 km-es területsáv helyett. A szovjet katonai közigazgatást a szovjet 40. hadsereg-
parancsnokságnak kellett megszerveznie. Az intézkedéssel egyben Malinovszkij feloszlatta az ún.
Maniu-gárdákat, s volt, ahol ehhez katonai erőt kellett igénybe vennie. A román királyi
közigazgatás bevezetését Sztálin csak 1945. április 9-én engedélyezte, miután Groza Péter
kormányának hivatalba lépését követően a romániai közállapotok konszolidálódtak. Ahogyan a
hadműveletek során a 2. Ukrán Hadseregcsoport távolodott Erdélytől, a szovjet katonai
közigazgatás felügyeletét Vinogradov vezérezredes, a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság
vezetője vette át Zmacsenko vezérezredestől, a 40. hadsereg parancsnokától.

A magyarországi hadműveletek 1944-ben

A németek komolyan vették Magyarország védelmét. 1944. szeptember 22-én Guderian
vezérezredes, az OKH megbízott vezérkari főnöke erődvonal-rendszer kiépítését rendelte el a
Kárpát-medencében. Ez három fő védővonalból és azok reteszállásaiból állt. A munkálatokat
szeptember 22. és november 30. között a német 397. Westungarn kerület-parancsnokság
irányította Kuno von Both altábornagy vezetésével, alárendeltségben a német 13. erődítésisáv-
parancsnoksággal, a 19. magasabb utászparancsnoksággal, a magyar erődítési és műszaki
parancsnokságokkal és a szlovák 1. műszakihadosztállyal. December 1-jétől utóbbiak a Dél
Hadseregcsoport (a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport szeptember 24-én vette fel ezt a nevet)
közvetlen alárendeltségébe léptek.
Az egyik fő állásrendszer, a Karola-vonal a Mátra, a Bükk és a Zempléni-hegység déli lejtőin épült
ki. Jobbszárnya Gödöllőtől északkeletre csatlakozott a pesti hídfőt védő Attila-vonalhoz. Aszód–
Hatvan szakasza a Zagyva völgyében lezárta a Balassagyarmatra és a Salgótarjánba vezető
utakat, így a nógrádi bánya- és iparvidéket. A Mátra előterében az Ecséd–Nagyréde–Gyöngyös–
Abasár, a Bükk előterében az Egerszólát–Egerszalók–Andornaktálya–Szomolya–Noszvaj vonalon
húzódott. Második vonalát a Mátrafüred–Gyöngyössolymos, illetve az Egerbakta–Sirok
terepszakaszon létesítették. Balszárnya a miskolci iparvidéket és a Hernád völgyét zárta le a
Bodrogra támaszkodva. Fontosabb reteszállásai a Tibolddaróc–Emőd–Tiszaluc–Tisza–Tokaj
terepszakaszon, majd a Bodrog jobb partján a Hegyalján és Sárospatakon át Sátoraljaújhelyig
húzódtak. Sátoraljaújhelynél csatlakozott hozzá az arccal keletnek néző Gizella-állás.
A másik fő védővonal, a Margit-vonal három védőövet magába foglaló, két részre elkülönülő
állásrendszer volt. Keleti szektorát a Balaton (Balatonvilágos), a Velencei-tó és Érd, nyugati
szektorát a Dráva (Gyékényes) és a Balaton (Balatonszentgyörgy) között építették ki. A
főellenállási öv főellenállási vonala a Duna – Nagytétény – Szent László-puszta – Baracska –
Kápolnásnyék-dél – Kisvelence-dél – Velencei-tó északi partja – Dinnyés – Nádor-csatornától
nyugatra lévő dombok – Belsőbáránd – Pötölle – Tác-dél – Polgárdi-dél – Füle-dél –
Balatonfőkajár-dél – Balatonakarattya-délkelet – Balaton északi partvonala – Keszthely –
Fenékpuszta – Zala torkolata – Határárok-csatorna – Pat – Iharosberény – Márjás-patak – Csurgó
– Gyékényes – Dráva 167terepszakaszon húzódott. A Duna–Velencei-tó között a fővédőöv
második vonala Kismarton-észak – Martonvásár-dél – Baracska – Pázmánd-dél vonalon épült ki.
A főellenállási öv és a második védőöv 16-20 km mélységű volt. A fővédőöv 2-3 állásból állt,
amelyek mélysége egyenként 5-7 km volt. A második védőövben 1-2 állást építettek ki. A
védőövek lövész- és összekötőárkokból, körvédőképes támpontokból, fa-, föld és beton
kiserődökből álltak, amelyeket műszaki zárakkal, aknamezőkkel, harckocsi-akasztókkal,
drótakadályokkal is védtek. Az egyes védőövekbe eső településeket körkörös védelemre
rendezték be. Maximális hadműveleti feladata az Alpesi Erőd felé vezető utak lezárása, az osztrák
iparvidék védelme, minimális hadműveleti feladata a zalai olajvidék, a dunántúli magyar nehézipar,
vegyipar, kőolaj-finomítók és bányavidék védelme, valamint Budapest nyugati irányú
átkarolásának megakadályozása volt.
A harmadik fő állásrendszert, az Attila-vonalat – részben – az 1914–1915. évi orosz kárpáti
betörések idején még a k. und k. Vezérkar által elkészített tervek alapján építették ki. Leírását lásd
a Budapest védelmét leíró fejezetben.
Nem tartozott a magyarországi megerődített védelmi vonalakhoz, de hadműveletileg összefüggött
azokkal a nyugati végeken, a domborzat függvényében hol a magyar, hol az osztrák oldalon
kiépült Birodalmi Védőállás (Reichsschutzstellung), amely a Nagynémet Birodalom délkeleti
határát volt hivatott fedezni az Alpesi Erőd előterében. Nevezték “Délkeleti-” vagy “Keleti Sánc”-
nak is. Kiépítését szintén 1944 szeptemberében kezdték meg, különböző országokból származó
munkásokkal, hadifoglyokkal, munkaszolgálatos magyar zsidókkal, a Hitlerjugend ausztriai
tagjaival, valamint a helyi lakosság, tényleges katonai szolgálatot nem teljesítő férfiak, nők, az
idősebb, de még nem katonaköteles iskolások bevonásával, a Volkssturm őrizete alatt. Nem
készült el teljesen, de 1945. március–április fordulóján egy bő hétre képes volt a szovjet hadsereg
feltartóztatására.
Az 1944–1945. évi magyarországi hadműveletek szakaszolásáról eltérések figyelhetők meg a
szakirodalomban. Ez természetes, mivel más-más hadműveleteket vívtak a német–magyar és a
szovjet–román–bolgár–jugoszláv csapatok. Ezek persze részben egybeestek, hiszen egy támadás
megindítását a védőnek a legtöbb esetben követnie kell saját hadmozdulataival. A Honvédség
utolsó önálló hadművelete az 1944. szeptemberi erdélyi támadás megindítása volt, 5-én Kolozsvár
és 13-án Arad térségében. Ezt követően a magyar csapatok harca összefonódott a németekével,
így helyesebb a magyar hadtörténelemben a német hadműveleti szakaszolást követni, mint az
elmúlt évtizedekben átvett szovjetet.
A magyarországi hadműveletek hat szakaszra bonthatók. Az elsőben Románia átállását követően
a szovjet haderő a Délkeleti-Kárpátokban 1944. augusztus 26-ától átlépte a magyar határt. A
magyar 2. hadsereg szeptember 5-én, a IV. hadtest (21-étől 3. hadsereg) 13-án indított támadása
a Déli-Kárpátok lezárására a tordai, illetve az aradi csatába torkollott. A német Dél-Ukrajna
Hadseregcsoport Magyarországra hátrált vissza. A Székelyföldet szeptember 7-től kiürítették. A 4.
Ukrán Hadseregcsoport felzárkózott az Északkeleti-Kárpátokra, a 2. Ukrán Hadseregcsoport a
magyar–román határra.
A második szakasz az október 6-i szovjet offenzívával kezdődött, amely az Észak-Erdélyben
harcoló magyar 2. és német 8., valamint az Északkeleti-Kárpátokban kitartó magyar 1. hadsereg
bekerítését célozta. Bár október végére a 2. Ukrán Hadseregcsoport délről elérte Budapestet és
elfoglalta a Tiszántúlt, a német–magyar haderő az október 31-éig tartó tiszántúli csatában
meghiúsította a hadműveleti szintű bekerítést.
A harmadik szakaszban, november–december folyamán a 4. Ukrán Hadseregcsoport az
Északkeleti-Kárpátokból visszavonuló magyar 1. hadsereg nyomában lassan haladt nyugatnak a
Felvidéken. A 2. Ukrán Hadseregcsoport a német 6. és 8. hadsereg ellenében elfoglalta Észak-
Magyarországot, és északról átkarolta Budapestet. A 3. Ukrán Hadseregcsoport dél felől belépett
az ország területére, a magyar 3. hadsereggel és a német 2. páncéloshadsereggel szemben
elfoglalta a Dél-Dunántúlt, majd áttörte a Margit-vonal Balaton–Velencei-tó közötti szakaszát, és
délről befejezte Budapest bekerítését.
A negyedik szakaszban a magyar I. és a IX. SS-hegyihadtest védte Budapestet a szovjet
Budapesti Csoporttal szemben. A gyűrű 1944. december 26-án záródott be, Pest 1945. január 18-
án esett el. A február 11-i sikertelen kitörési kísérletet követően a csata végleg eldőlt, 12-én a
védők maradványai kapituláltak, a még ellenálló támpontok felszámolása, főként a Vár és a Duna
között, 13-án fejeződött be. A kitöréskor kijutott katonák utáni hajtóvadászat 16-áig tartott. Január
folyamán a IV. SS-páncéloshadtest háromszor kísérelte meg Budapest felmentését. A budapesti
csatát 3 hetes hadműveleti szünet követte. Az ostrom, s az ennek következtében (is)
bekövetkezett szovjet megtorpanás hozzájárult, hogy a német hadvezetés a Dunántúlra hozhassa
át nyugatról a 6. páncéloshadsereget.
Az ötödik szakaszban a 6. páncéloshadsereg I. SS-páncéloshadteste indított támadást 1945.
február 17-én a Vág és a Garam között. Március 6-án a 6. páncéloshadsereg egésze, együtt a
német 6. hadsereggel és a magyar 3. hadsereggel a Dunántúlon megindította az utolsó ún.
nagyoffenzívát (Grossoffensive). Ebbe a Délnyugat-Dunántúlon bekapcsolódott a német 2.
páncéloshadsereg, a Dráva mentén a Horvátországban harcoló F Hadseregcsoport. Az offenzíva
célját, a Dunántúl visszafoglalását nem érte el.
A hatodik szakasz a 2. és a 3. Ukrán Hadseregcsoport március 16-án megindított bécs–brűni
hadműveletével kezdődött. Napokig találkozóharc zajlott Székesfehérvár térségében, a Dunántúl
szívében, majd a szovjet hadsereg üldözésbe ment át. Az osztrák–magyar határon kiépített
Birodalmi Védőállás lelassította, de nem állította meg a támadást, Bécs április 13-án elesett. Az
összefüggő front Magyarország területét a védőállások mögé eső települések április 11-12-i
elestével hagyta el.
A hadműveletek szakaszolásához tartozik, hogy problémás maga a kezdet meghatározása.
Láttuk, hogy az 1989 előtt hazánkban megjelent munkák általában 1944. szeptember 23-át jelölik
meg, s azt is láttuk, hogy a magyarországi hadműveletek és harcok egy hónappal korábban
megkezdődtek. A trianoni diktátumban kijelölt magyar határt a 2. Ukrán Hadseregcsoport 53.
hadseregének 57. lövészhadteste valóban ezen a napon lépte át Lökösháza–Battonya–Nagylak
vonalában, ám az első magyar községek e térségben is csak egy nappal később kerültek kezükre.
A trianoni területen a harcok Battonya országhatárhoz kapcsolódó külterületén kezdődtek el. 23-
án délelőtt az 57. lövészhadtest 228. lövészhadosztálya és az önálló 18. harckocsihadtest
Battonyától délkeletre, délután a 243. lövészhadosztály Dombegyháztól délre átlépte a magyar
határt. A magyar 3. hadsereg II. tartalékhadtestének 8. tábori póthadosztálya szeptember 26-áig
megakadályozta a községek elfoglalását. A mai határokon belüli első községek ettől 20-25 km-rel
távolabb kerültek a szovjet csapatok kezére. 24-én a romániai Nagylak (Ndlac) felől érkező 228.
lövészhadosztály 14 órára elfoglalta Csanádpalotát, 1545-re Királyhegyest, 1600-ra a
magyarországi Nagylakot, a 243. lövészhadosztály 1600-ra Eleket. E községekben számottevő
magyar katonai erő ekkor nem tartózkodott, de másnapra a magyar II. tartalékhadtest 23.
gyaloghadosztálya az első kettőt visszafoglalta. 26-án Makóval, a trianoni határokon belüli első
várossal együtt kerültek ismét a szovjet csapatok birtokába.
168A magyarországi német–magyar hadműveletek (1944–1945)

Idő Végrehajtó alakulatok Végrehajtott hadművelet

IX.05. – m. 2. hds. dél-erdélyi támadás

IX.08.
IX.13. – m. IV. hdt. dél-erdélyi támadás (aradi csata)
IX.19.
IX.13. – X.08. m. 2. hds. védelem Erdély szívében (tordai csata)

IX.19. – X.06. m. 3. hds. védelem Arad–Makó körzetében

IX.25. – 4. SS-pc.gr. ho. támadás a Bánságban

IX.26.
X.06. – X.31. Dél Hdscs. tiszántúli csata (védelmi hadműveletek)

X.08. – X.30. m. 2. hds., n. 8. hds. vissszavonulás Észak-Erdélyből

(„Fledermaus”)
X.29. – Dél Hdscs. hadműveletek Budapest bekerítésének
XII.30. megakadályozására, a Dél-Felvidék és a
Dél-Dunántúl feladása

I.01. – I.12. IV. SS-pc. hdt., kísérlet Budapest felmentésére

n. III. pc. hdt. („Konrad”)
a Margit-vonal Balaton–Velencei-tó
szakaszának visszafoglalása („Paula”)

I.07. – I.09. IV. SS-pc. hdt., második kísérlet Budapest felmentésére

(– I.12.) n. III. pc. hdt., I. lov. hdt. („Konrad 2”)

I.18. – I.26. IV. SS-pc. hdt., harmadik kísérlet Budapest felmentésére

n. III. pc. hdt., I. lov. hdt. („Konrad 3”)

II.17. – II.24. I. SS-pc. hdt. garam–ipolyi támadó hadművelet

III.06. – III.15. n. 6. pc. hds., 6. hds.,
2. pc. hds.
III.06. – III.22. n. LXXXXI. hdt.
Végre nem hajtott hadműveleti tervek
X.12. n. 6. hds., m. 2. hds.
dunántúli támadó hadművelet
(„Frühlingserwachen”)
kisegítő támadás a Dráván át
(„Waldteufel”)
Erdély visszafoglalása („Zigeunerbaron”)

XII.20. Dél Hdscs. Dunántúl visszafoglalása („Spätlese”)

I.25. Dél Hdscs. Dunántúl visszafoglalása („Eisbrecher”)

Rövidítések: m.: magyar, n.: német, sz.: szovjet, ro.: román, bg.: bolgár; hdscs.: hadseregcsoport,
hds.: hadsereg, hdt.: hadtest, lgcs.: lovas-gépesített csoport; pc.: páncélos, hk.: harckocsi, pc.gr.:
páncélgránátos, g.: gépesített, löv.: lövész, gd.: gárda, hgy.: hegyi

A kezdet meghatározásánál 1989 előtt találkozni lehetett október 6., a tiszai szovjet offenzíva
megindulási időpontjának kijelölésével is, mondván, hogy az ez előtt történtek még az erdélyi
szovjet előnyomuláshoz tartoznak mint pozíció-javító helyi harcok, akkor is, ha a trianoni területen
zajlottak.
Ezen álláspontok figyelmen kívül hagyják az ország 1944-es határait. Az igaz, hogy a mai határok
szovjet csapatok általi átlépése szeptember 23-án történt meg. Igaz, mert az adott térségben a
második bécsi döntéssel kialakított határvonal még egybeesett a trianonival. Nem messze innen
azonban elvált attól, s Nagyszalonta már magyar területen feküdt. Megítélésünk szerint minden
történelmi eseményt az adott korban érvényes államterületen kell vizsgálni. Az 1945 után újra élő
trianoni határok visszavetítése 1944 kora őszére hasonló helyzetet teremt, mintha például az
1683–1699-es törökellenes visszafoglaló háborúkat sem a teljes történelmi államterületen
követnénk, hanem megállva a vasvári békében meghúzott határvonalnál Magyarország közepén,
Buda visszavívását kihagynánk. Delente megszólalnak a harangok. Bár a pápa imaként rendelte
el a déli harangszót a nándorfehérvári védőkért, a harangok évszázadok óta a diadalt ünneplik.
169A magyarországi szovjet (és szövetséges) hadműveletek (1944–1945)
Idő Végrehajtó alakulatok Végrehajtott hadművelet
VIII.26. – sz. 27., 40. hds., 6. gd-hk. lassú térnyerés Dél-Erdélyben és a
IX.13. hds., Székelyföldön a iaşi–chişinăui
7. gd-hds., Gorskov-lgcs., hadművelet folytatásaként
ro. 4. hds.
IX.13. – X.08. sz. 27. hds., 6. gd-hk. hds., támadási kísérlet Erdély szívében
7. gd-hds., Gorskov-lgcs., ro. (tordai csata)
4. hds.
IX.13. – X.06. sz. 46., 53. hds., 6. gd-hk. pozíció-foglaló harcok a Délkelet-
hds., Alföldön (aradi csata)
ro. 1. hds.
X.06. – X.30. 2. Ukrán Hdscs. tiszántúli támadó hadművelet
X.09. – X.20. sz. 6. gd-hk. hds., Plijev- debreceni páncélos ütközet
lgcs., Groskov-lgcs.
X.29. – XI.04. sz. 46. hds., 2., 4. gd-g. hdt. támadás menetből Budapest ellen

XI.06. – XI.27. 2. Ukrán Hdscs. főerői a Tisza-vonal áttörése

XI.06. – XI.23. sz. 57. hds. hídfő foglalása a Délkelet-

Dunántúlon
XI.26. – sz. 57. hds., 4. gd-hds. a Délkelet-Dunántúl elfoglalása
XII.09.
XII.04. – sz. 46. hds. átkelés a Dunán Budapesttől délre
XII.10.
XII.05. – 2. Ukrán Hdscs. főerői Észak-Magyarország elfoglalása
XII.26.
XII.20. – sz. 7. gd-hds. Budapest bekerítése északról
XII.26.
XII.20. – sz. 4. gd-hds., 46. hds. Budapest bekerítése délnyugatról
XII.26.
I.01. – II.13. „Budapest”-csoport Budapest elfoglalása
I.01. – I.26. sz. 4. gd-hds., 46. hds. a nyugati budapesti gyűrű tartása

I.27. – II.16. sz. 26., 27. hds. ellentámadás a Dunántúlon

III.06. – III.15. 3. Ukrán Hdscs., bg. 1. hds. dunántúli védelmi hadművelet

III.16. – III.25 3. Ukrán Hdscs. főerői, találkozóharcok és a Dunántúl

2. Ukrán Hdscs. 46. hds-e közepének elfoglalása
III.25. – IV.12. 3. Ukrán Hdscs. főerői, a Dunántúl teljes elfoglalása
2. Ukrán Hdscs. 46. hds-e

E győzelemre magyarként emlékezünk, noha a város, Belgrád már rég egy szomszédos ország
fővárosa. A fél évezreddel későbbi magyarországi harcokat a történettudománynak minden olyan
térségben vizsgálnia kell, ami az adott időben Magyarországhoz tartozott. A Székelyföld pedig
1944-ben a Magyar Királyság szerves része volt.
Hasonlóképpen vitatott a magyarországi harcok befejezése is. A korábban hivatalos álláspont,
1945. április 4. és Nemesmedves helyett már az 1980-as évek elején sikerült kimutatni, hogy a
harcok Magyarország területén egy héttel később fejeződtek be.
Az egyes hadműveleteket általában mutatjuk be, három eseménysorozatot azonban külön és
részletesen. Ezek a magyarországi harcok kezdetét – mint láttuk –, befejezését, illetve a
budapesti csatát írják le.
A galíciai hadműveletek utolsó szakaszában – mint láttuk – a magyar 1. hadsereg a nyár végére
visszavonult az Északkeleti-Kárpátokban kiépített erődvonalakba. Augusztus elején jelentős
erősítések érkeztek a hadsereghez: három gyaloghadosztály (6., 10., 13.) és a III.
hadtestparancsnokság. Utóbbi az Uzsoki-szorosban, a VII. hadtest a Vereckei- és Toronyai-
hágóban, a VI. hadtest a Pantyr- és a Tatár-hágóban védekezett. Az augusztus 5-én az
Északkeleti-Kárpátokon való áttörésre megalakított 4. Ukrán Hadseregcsoport Ivan Petrov
vezérezredes vezetésével többszöri halasztás után szeptember 9-én indított támadást. Az 1.
hadsereg a Toronyai- és a Tatár-hágó között visszavonult a Szent László-állásba. Ekkor indult az
1. Ukrán Hadseregcsoport támadása a betörés céljából Szlovákiába. Az így kibontakozó
egyhónapos duklai csata miatt a magyar 1. hadseregnek át kellett vennie a német 1.
páncéloshadseregtől az arcvonalat az Uzsoki-szorostól a Lupkowiig.
Szeptember második felében a III. hadtest is visszavonult a határra. Az OKH szeptember 22-én
engedélyezte a visszavonulást az Árpád-vonalba, amit az 1. hadsereg 25-27-én hajtott végre
“Wintersport” fedőnéven. A magyar csapatok a Tatár-hágó magyar oldala kivételével, ahol
Tiszaborkútig vonultak vissza, október közepéig kitartottak az Árpád-vonalban. Csak október 17-
étől, parancsra vonultak vissza a Kárpátokból, miután a tiszántúli csata során előretörő 2. Ukrán
Hadseregcsoport főerői már hátukat fenyegették. A 4. Ukrán Hadseregcsoport 17. lövészhadteste
18-án elfoglalta Máramarosszigetet, 24-én Husztot, 18. hadserege 26-án Munkácsot, másnap
Ungvárt. A hónap végén az arcvonal a Takcsány–Szobránc–Nagykapos–Csap vonalon hosszabb
időre stabilizálódott. 16-án az 1. hadsereg parancsnoka, dálnoki Miklós Béla vezérezredes átment
a fronton, a parancsnokságot 17-én László Dezső altábornagy (november 1-jétől vezérezredes)
vette át.
Szeptember 5-én a magyar 2. hadsereg négy hadosztállyal (25. gyalog-, 7., 9. tábori pót-, 2.
páncélos-) Kolozsvár térségéből támadásba lendült. Szétszórta a meglepett 170román
csapatokat, a 20. hadosztály parancsnoka, Constantin Visarion dandártábornok maga is fogságba
esett. A magyar ékek több ponton átkeltek az Aranyoson, másnap a Maroson. A német Erdély-
csoport (Gruppe Siebenbürgen) Marosludasnál foglalt hídfőt. A honvédek bevonultak Tordára, 7-
én elérték a Kis-Küküllőt. Három nap alatt a 2. hadsereg 60 km-re tört előre a román 4. hadsereg
tizenkét hadosztályával és egy páncéloscsoportjával szemben. Szeptember 9-én a 7.
póthadosztály szovjet páncélosokba ütközött és elakadt. Ekkorra a 2. Ukrán Hadseregcsoport
előrevetett osztagai a Kárpátokon belülre kerültek. A szovjet hadseregcsoport 40
lövészhadosztály, 3 harckocsi-, 2 gépesített és 2 lovashadtest állományában 750 páncélost,
valamint 10 ezer löveget és aknavetőt számlált. A támadás folytatása értelmét vesztette.
Szeptember 9-én Veress Lajos vezérezredes hadseregparancsnok elrendelte a védelembe való
átmenetet a Maros és az Aranyos vonalán.
A Déli-Kárpátok hágóinak lezárását nem lehetett megvalósítani. Szeptember 7-12. között
kiürítették a Székelyföldet, mivel annak földrajzi elhelyezkedése és a szovjet–román csapatok
térbeli helyzete miatt az azt védő magyar és német erők zsákba kerültek volna. Az Aranyos
kanyarulatában, Torda és Aranyosegerbegy között szeptember 13-tól kifejlődött a tordai csata. A 2.
hadsereg 25. gyalog- és 2. páncéloshadosztálya a Koppánd–Torda–Aranyosegerbegy–
Gerendkeresztúr vonalon képezve a védelem súlyát, feltartóztatta a többszörös túlerőben lévő
szovjet 27. és a román 4. hadsereget. A csata egy-egy szakaszában a német 23.
páncéloshadosztály és a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg is részt vett. A 2. hadsereg
visszavonulását Erdélyből csak október 8-án rendelték el, amikor a két nappal korábban az
Alföldön megindult offenzíva nyomán a szovjet páncélosok már a hátába kerültek. Ugyanekkor
kezdett visszavonulni a német 8. hadsereg is, hogy kiérkezve az Alföldre, megvívja a debrecen–
nagyvárad–nyíregyházi páncélos ütközetet.
Szeptember 13-án a magyar IV. hadtest (szeptember 21-étől 3. hadsereg), állományában a 20.
gyalog-, a 6. tábori pót-, az 1. páncéloshadosztállyal és az 1. huszár-pótezreddel Makó térségéből
támadást indított. Eredetileg a Gyalui-havasokat kellett volna megkerülnie délről, s a 2.
hadsereghez jobbról csatlakozva kijutnia a Déli-Kárpátokig. De 13-án már csupán az Erdélyi-
szigethegység lezárására indult meg, hiszen a 2. hadsereg a visszavonulást követően éppen e
napon kezdte meg a tordai védelmi harcokat a szovjet főerők ellen. A IV. hadtest támadása
kezdetben gyors sikert hozott, az 1. páncéloshadosztály legázolta a román határőr csapatokat,
majd a hadtest szétverte a román 1. gyalog- és 1. lovashadosztályt, s 13-án 1900-ra elfoglalta
Aradot. 19-éig elérte a Lippa-észak–Savanyú-kútfürdő vonalat. Az ezen a napon beérkező szovjet
főerők kibontakozó nagy erejű támadása következtében azonban visszavonult az elfoglalt
területekről, és 22-én, Arad feladása után – visszafelé – elérte a trianoni országhatárt. A túlerejű
román 1. hadsereget képes volt hátravetni, de a szovjet páncélosokkal szemben nem voltak
győzelmi esélyei. Bár a szovjet csapatok 26-án elfoglalták Makót, az arcvonalat a Heszlényi
József altábornagy vezette 3. hadsereg az október 6-i szovjet offenzíváig tartotta. Közben
folyamatosan érkeztek a csapaterősítések is, így a 8. tábori pót- és a 20. gyaloghadosztály, majd
a IV. hadtest 3. hadsereggé alakulását követően a német LVII. páncéloshadtest-parancsnokság, a
4. SS-páncélgránátos-hadosztály, valamint a Lengyelországból hazaérkezett magyar II.
tartalékhadtest-parancsnokság, amely visszakapva eredeti hadrendi számát mint VIII.
hadtestparancsnokság szerepelt, s “hozta magával” a 12. és 23. tartalékhadosztályt.
A 2. Ukrán Hadseregcsoport 1944. október 6-án offenzívát indított – de nem arcvonalának teljes
szélességében, mint az az 1989 előtti szakirodalomban olvasható. Főerőit (7. gárdahadsereg, 53.
hadsereg, 6. gárda-harckocsihadsereg, Plijev lovas-gépesített csoport, román 1. hadsereg) a
Délkelet-Alföldön összpontosítva áttörte a magyar 3. hadsereg védelmét, 8-ára kijutott a Tisza
Szeged feletti szakaszára, s hídfőket foglalt a jobb parton. 11-én Szeged elesett. A 46. hadsereg
átkelt a Duna–Tisza közére, főerők északnak, majd északkeletnek fordulva, 8-án átkeltek a
Hármas-Körösön, 28-áig a német 6. hadsereggel szemben Polgártól Tiszakürtig felzárkóztak a
Tisza bal partjára, s megvívták a tiszántúli csatát. A szovjet jobbszárnyon a szovjet 27., 40. és a
román 4. hadsereg az Erdélyből visszavonuló magyar 2. és 8. német hadsereget követve
november 1-jéig jutott ki a Tisza Csap–Polgár szakaszára. Nyíregyházát véglegesen október 31-
én foglalták el.
A magyar 3. hadsereg október 7-étől a Tisza jobb partján Szeged és Szolnok között igyekezett új
védővonalat kiépíteni, közben Szegednél, Mindszentnél, Szentesnél és Szolnoknál hídfőket tartott
meg a bal parton. Ereje az összefüggő folyóvédelem kiépítéséhez azonban nem volt elegendő. A
szovjet 53. és a román 1. hadsereg 8-ától Tiszakécske–Csongrád térségében hídfőket alakított ki
a Duna–Tisza közén. A Szegedtől délre átkelt 46. hadsereg viszonylag akadálytalanul nyomult
előre Kecskemét és Baja irányába, a 18. harckocsihadtest 9-10-én Kecskemétig jutott. A 3.
hadsereg a Szolnok–Kiskunfélegyháza–Kiskunmajsa–Kiskunhalas–Jánoshalma–Baja vonalon
csak nagy hézagokkal tudta kialakítani arcvonalát. Főerőit (1. huszár-, 1. páncélos-, 20. gyalog-, 8.
tábori póthadosztály) a magyar VIII. hadtest és a német LVII. páncéloshadtest alárendeltségében
a budapesti irány lezárása érdekében a Kecskemét–Szolnok–Kiskunfélegyháza körlet
megtartására összpontosította. A Kiskunmajsa–Baja terepszakaszon a magyar VII. hadtest védett.
21-ére a 3. hadsereg arcvonala megszilárdult a Kiskunfélegyháza–Baja vonalon, majd 29-éig a
Szolnok-dél–Kecskemét-dél–Solt-dél terepszakaszra tolódott el.
E harcokban külön jelentőségre tett szert a kb. 22 km kiterjedésű solti hídfő védelme, amely a
dunaföldvári átkelőt biztosította, összekötötte a Duna-védelem Dráva-torkolat–Paks szakaszát a
Csepel-szigetivel, illetve a pesti hídfővel. Védelmét október 12-étől a Fővezérség-közvetlen
Matolcsy-csoport (a Szegedről kiszorult 1. légvédelmi tüzérdandár, parancsoka Matolcsy Elek
vezérőrnagy), október 30-tól Kesseő-csoport (Matolcsy sebesülése miatt új parancsnoka Kesseő
László vezérőrnagy) látta el. Két védőkörletbe sorolva, állományába tartozott az október 8-án
megalakított Solt gyalogezred két zászlóalja, egy SS-rendőrzászlóalj, a 105. és a VIII. légvédelmi
tüzérosztály, 171két német aknavető-üteg, valamint a Duna jobb partján állásban lévő 8., 15., 88.
tábori tüzérosztály és tartalékként a lőszer hiányában gyalogságként alkalmazott 152. sorozatvető
tüzérosztály. A hídfőt október 30-án érte el a szovjet 46. hadsereg budapesti offenzívája, s a 34.
gárda-lövészhadosztály támadta. November 4-én Dunaegyházánál vissza kellett venni a
védővonalat, amelyet 11-éig az SS-rendőrezred egy másik zászlóalja, majd a magyar 10. gyalog
hadosztály erősen leharcolt 18/III. zászlóalja védett. Ettől eltekintve november 13-áig a Kesseő-
csoport kitartott eredeti állásaiban. Ezen a napon, a 40. gárda-lövészhadosztály harcbavetését
követően Solt elesett. A hídfő legbelső állásait november 14-ére virradóra ürítették ki, s hajnalban
felrobbantották a Duna-hidat.
A tiszántúli hadműveletek részét képező (e néven közismert) debreceni csata a második
világháború egyik legnagyobb páncélos ütközete volt. A szovjet hadsereg hadműveleti szintű
bekerítésre irányuló offenzívájából fejlődött ki október 6-31. között a Nagyvárad–Debrecen–
Nyíregyháza térségben. A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság szeptember 25-i direktívája
szerint a 2. Ukrán Hadseregcsoportnak október 6-án indított támadással fel kellett zárkóznia a
Tiszára a Csap–Szeged szakaszon, a 4. Ukrán Hadseregcsoportnak október 1-jén indított
támadással át kellett törnie a Kárpátokon a Felső-Tiszára, s Csap térségében találkozva be kellett
keríteniük az Észak-Erdélyben harcoló magyar 2. és német 8. hadsereget, s az Északkeleti-
Kárpátokban addig sikeresen védekező magyar 1. hadsereget. A német Dél Hadseregcsoport arra
készült, hogy egy október 12-én indított támadással kiszorítja a szovjet–román csapatokat
Erdélyből, és téli védelemre rendezkedik be a Kárpátok gerincvonalán. Noha a 2. Ukrán
Hadseregcsoport október végére birtokba vette a Tisza vonalát, illetve a Bácskát és Duna–Tisza-
köze déli részét, a 4. Ukrán Hadseregcsoport pedig Kárpátalját, a hadműveleti szintű bekerítést
nem tudták megvalósítani. A magyar 1. hadsereg képes volt a rendezett visszavonulásra
Szlovákia felé, a magyar 2. és német 8. hadsereg – a Szolnok felől támadó német IV.
páncéloshadtest segítségével – Debrecen és Nyíregyháza között kivágta magát a Tisza irányába.
A német szakirodalom ezt elhárító győzelemként (Abwehrsieg) értékeli. A hadműveletek
kiterjedése alapján ezt az ütközet-sorozatot helyesebb tiszántúli csata néven bevezetni a
hadtörténelembe.
Szűk értelemben a debreceni csata az október 9-20. között lezajlott találkozóharcokból (mindkét
fél támadással igyekszik céljait elérni) állt. A szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg és Plijev lovas-
gépesített csoport 6-án elérte a Sebes-Köröst, majd ez utóbbi 9-én Püspökladánytól Nagyvárad
felé fordult a város előtt elakadt harckocsihadsereg támadásának előmozdítására. A német 6.
hadsereg Debrecen–Nagyvárad térségébe vonult vissza, 12-én elesett Nagyvárad, 14-étől a III.
páncéloshadtest is Debrecen irányába vonult vissza. Október 10-16. között Debrecentől délre a
szovjet 6. gárda-lovashadtest bekerítésben harcolt, a 2. Ukrán Hadseregcsoport parancsnoka
Kecskemét alól visszafordította a 18. harckocsihadtestet. 19-én a zömmel a tervezett
ellenoffenzívára és a nyilas hatalomátvétel biztosítására összevont csapatokból felállított német
IV. páncéloshadtest Szolnok felől támadást indított keleti irányba. Megállítására a 7.
gárdahadsereget csoportosították át. 20-án hajnalra a Plijev- és a Gorskov lovas-gépesített
csoport elfoglalta Debrecent. 21-ére a Plijev-csoport elfoglalta – először – Nyíregyházát, s
Rakamaznál és Dombrádnál elérte a Tiszát, ezzel kezdetét vette a tiszántúli csata részét képező,
a magyar 2. és német 8. hadsereg gyűrűből való kitörését eredményező nyírségi csata. 22-én
Nagykállónál találkozott nyugat felől a német 1., kelet felől a 23. páncéloshadosztály, az észak-
erdélyi erők ezzel kivonták magukat a katlanból, a Plijev-csoport pedig 27-éig bekerítésbe került.
A német hadvezetés hadműveleti terve a szovjet–román csapatok visszaszorítására és téli állások
foglalására az erdélyi hegyekben, de lehetőség szerint a Kárpátok gerincvonalán a Cigánybáró
(der Zigeunerbaron) nevet viselte. Guderian vezérezredes szeptember 24-én rendelte el
előkészítését. Október 5-éig Debrecen térségébe öt német páncélos- és gépesítetthadosztályt
kellett összevonni, s kezdetét 12-ére jelölték ki. Friessner vezérezredes, a Dél Hadseregcsoport
főparancsnoka október 1-jén kiadott hadműveleti utasításával a 6. hadsereg III. páncéloshadtest-
és a LXXII. hadtestparancsnokságának alárendeltségében az 1., 13., 23., 24. páncélos-, a 76.
gyalog- és a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztályt tervezte összevonni Nagyvárad–
Nagyszalonta–Debrecen térségében, s a szárnyakon be kívánta vonni a magyar 1. páncélos-, 4.
tábori pót- és 12. tartalékhadosztályt. Az előkészületek közben megindult szovjet tiszántúli
offenzíva miatt a hadműveletet nem hajtották végre, az összevont csapatokat a debreceni
csatában vetették be.
Novembertől a hadműveletek Észak-Magyarországon és a Dél-Felvidéken folytatódtak. A német
hadvezetés a Tisza folyó, majd az Északi-középhegység déli lábainál kiépített Karola-vonal
védelmét szorgalmazta, hogy meggátolja Budapest északi átkarolását és megvédje az észak-
magyarországi és a szlovákiai bánya- és iparvidékeket. Budapest és a Mátra között a német 6., a
Bükkben és a Zempléni-hegységben a német 8., attól északkeletre a magyar 1. hadsereg
védekezett. A 2. Ukrán Hadseregcsoport főerői és jobbszárnya november 6-án indítottak támadást
a Tisza vonaláról. November végére felzárkóztak a Karola-vonalra, a 4. Ukrán Hadseregcsoport
18. hadserege az azt keletről fedező Gizella-állásra. Miután a német Dél Hadseregcsoport több
seregtestet a Dél-Dunántúlra csoportosított át, a 2. Ukrán Hadseregcsoport december 5-én
felújított támadása két helyen jelentős térnyerést eredményezett. December 3-ára elfoglalták
Miskolcot, december közepére a Borsodi-medencét és a Cserhát-hegységet. A hónap közepén a
német 8. hadsereg kiürítette a Bükköt, a 6. a Mátrát. Karácsonyra szovjet kézre került Salgótarján,
az év végére az Aggteleki-karszt és a Börzsöny. A szovjet 6. gárda-harckocsi- és 7.
gárdahadsereg 19-én érte el az Ipoly dunai torkolatánál fekvő Helembát. A folyót a letkési hídtól a
torkolatig a Szent László hadosztály részei védték. 24-ére a szovjet ékek Helemba felől Kicsindnél
elérték a Garam alsó folyását. A letkési hídfő 24-én, a nyugati parton fekvő Ipolyszalka 27-én esett
el. Az ipolyi harcok tették lehetővé, hogy a német LVII. Páncéloshadtest visszavonulhasson. Ez a
német 3., 6., 8. és a magyar 2. páncéloshadosztály részeivel ugyanis az Ipoly–Garam 172közén
december 22-én ellentámadást indított, hogy a 20-án Léváig jutott 6. gárda-harckocsihadsereg és
Plijev lovas-gépesített csoport hátába kerülve megakadályozza Budapest északi átkarolását. A
hadtest a Börzsöny nyugati lábainál elakadt, s december 25-28. között visszavonult a Garam
nyugati partjára. Budapest átkarolását nem tudta megakadályozni, de az arcvonalat nagyjából
stabilizálta.
A Duna jobb partja védelmének megszervezését október 20-án a magyar 2., november 13-án a 3.
hadsereg-parancsnokság vette át. December 2-ától a Dél Hadseregcsoport alárendeltségébe
került a Bajától délre lévő Duna-szakasz védelmét irányító német 2. páncéloshadsereg-
parancsnokság is. A 3. Ukrán Hadseregcsoport 57. hadserege november 6-án Apatinnal szemben,
9-én Kiskőszegnél (Batina) hídfőt foglalt a Drávaszögben (a Baranya-háromszögben). 16-án kitört
a hídfőkből, s 26-ára egyesítette azokat. 24-én a 4. gárdahadsereg erőszakos átkelést indított a
Baja–Mohács szakaszon. A folyóvédelemre rendelt német–magyar csapatok csak részben
érkeztek be, a front átszakadt. Az 57. hadsereg támadása gyorsan teret nyert, november 29-re
elérték Pécset. December 2-án elfoglalták Kaposvárt, 4-én Marcalit, 7-én Barcsot. A német XXII.
hegyihadtest 8-ára visszafoglalta Marcalit, a front 1945. márciusig a Marcali–Nagybajom–
Nagyatád–Barcs vonalon, 20-30 km-re a Margit-vonal nyugati szektora előtt stabilizálódott. A dél-
dunántúli harcok kezdetétől a magyar 3. hadsereg-parancsnokság a hadműveletek irányításába
és a harcvezetésbe egyre kevésbé avatkozhatott bele. A 3. hadsereg mint egységes katonai
szervezet mind formálisabban létezett, ám elvileg fennállt a háború végéig.
December 10-én Barcsnál a jugoszláv 12. hadtest átkelt a Dráván, de az északi parton foglalt
hídfőjét a német LXXXXI. hadtest február 10-ére felszámolta. A szovjet 4. gárdahadsereg
északnak haladva, november 27-én elfoglalta Mohácsot, 30-án Szekszárdot, december 1-jén
Dombóvárt. November 30-án a német LVII. páncéloshadtest-parancsnokság átvette a hadműveleti
vezetést a magyar 3. hadsereg-parancsnokságtól. December 7-én a 4. gárdahadsereg elérte a 4-
étől a Csepel-szigetről erőszakos átkelést folytató 46. hadsereget. 10-ére a 4. gárdahadsereg
felzárkózott a Margit-vonal Balaton–Velencei-tó közötti, a 46. hadsereg a Velencei-tó–Duna közötti
szakaszára. December 9-én a szovjet hadvezetés védelembe rendelte csapatait a Dél-
Dunántúlon.
December 20-ától a 4. gárda- és 46. hadsereg felújította támadását, áttörte a Margit-vonal nyugati
szektorát, a hónap végére elérte a Dunaalmás–Mór–Székesfehérvár vonalat, és a magyar 3. és
német 6. hadsereg ellenében nyugatról bekerítette Budapestet. Megkezdődött a március végéig
tartó öt székesfehérvári páncélosütközet, a várost a szovjet erők először december 23-án vették
birtokba. A Székesfehérvár környéki harcok leírása azonban már átvezet az 1945. évi
magyarországi harcokat leíró fejezethez.

Budapest hadszíntérré válása

Budapest ostromlott erőddé válása nem volt törvényszerű. 1944 szeptemberéig – mint láttuk – a
magyar vezetésben még sokan úgy gondolták, a fővárost a harcok nem érik el, bíztak a front
megmerevedésében a Kárpátok vonalán. A felismerés, hogy a szovjet hadsereg mégis eléri
Budapestet, s ez hamar bekövetkezhet, szeptember első harmadában vált bizonyossá. A
szeptember 22-étől kiépített két fő megerődített vonal közül a Karola-vonal az Északi-
középhegység déli lejtőin húzódott, a Margit-vonal keleti szektora a Dunát (Érd térségét) kötötte
össze a Velencei-tavon át a Balaton északkeleti csücskével. A két fő vonal között fekvő Budapest
kulcsfontosságúvá vált, s ez jelentette egyik fő tényezőjét hadszíntérré válásának. A Karola- és a
Margit-vonal közötti kapcsolat megteremtésére és a pesti hídfő védelmére alakították ki az Attila-
vonalat. Kiépítésére – a németeket megelőzően – a Fővezérség már szeptember 11-én
intézkedett. A munkálatok irányításával Vidos Géza vezérőrnagyot bízták meg, akit kineveztek a
budapesti I. hadtest műszaki parancsnokává, egyben a hadműveleti terület műszaki
felügyelőjének helyettesévé.
Az Attila-vonal három, Dunától-Dunáig teljes félkört alkotó állásrendszerből állt. Külső védőöve
(Attila-I) a Dunaharaszti – Gyál – Vecsés – Ecser – Maglód – Valkó – Gödöllő – Szada –
Veresegyház – Csomád – Alsógöd, a középső (Attila-II) a Soroksár – Soroksárpéteri –
Pestszentimre – Rákosliget – Pécel – Isaszeg – Kerepes – Mogyoród – Fót – Dunakeszi íven
húzódott. A belsőt (Attila-III) a peremvárosok: Csepel – Pestszenterzsébet – Pestszentlőrinc –
Rákoshegy – Rákoskeresztúr – Rákoscsaba – Cinkota – Rákosszentmihály – Rákospalota –
Újpest peremén építették ki. A két nagy szigetet, a Szentendreit és a Csepelt védeni
szándékoztak. A védővonalak kiépítésénél felhasználták azokat a terveket is, amelyeket az orosz
haderő 1914 végi második uzsoki betörése nyomán dolgoztak ki. Mikor Hans Friessner
vezérezredes, a német Dél Hadseregcsoport főparancsnoka, Guderian parancsát megismételve
maga is rendelkezett e védelmi rendszer kiépítéséről, annak munkálatai már folytak.
Az Attila-vonal eredendően nem magát a nagyvárost volt hivatott védeni, hanem az úgynevezett
pesti hídfőt. E kifejezés szeptember 11-én tűnt fel először, Vidos megbízásakor. A pesti hídfőnek
mint hadműveleti szintű támpontnak a Karola- és a Margit-vonal összekötésén túl az is
173feladata lett volna, hogy távol tartsa a szovjet csapatokat a fővárostól, illetve hogy kiinduló
bázisául szolgáljon egy nagyerejű támadásnak, amelyet a Kárpát-medence megtisztítására Hitler
és Guderian többször is kilátásba helyezett. Október 12-én a Farkas Ferenc altábornagy vezette
VI. hadtestparancsnokságot Vörös János vezérezredes vezérkarfőnök – a kiugrás biztosításán túl
– elsődlegesen a pesti hídfő védelmének megszervezésére rendelte vissza az 1. magyar
hadseregtől.
A nyilas vezetés a védelmi rendszer gyors ütemű kiépítése ellenére sem gondolt eleinte
következetesen Budapest védelmére. November elején, amikor megkezdődött a kormányszervek
kitelepítése a fővárosból az ún. gyepüszállásokra, Szálasi még úgy nyilatkozott, hogy “Budapest
tartását csak abból a szempontból tartanám szükségesnek, ha erről a területről offenzív
hadműveletek fognak kiindulni. Ha ezt nem akarják, akkor Budapest kiürítését feltétlen végre kell
hajtani”. A nyilas vezetőket rövid időre az is elgondolkodtatta, hogy Serédy Jusztinián
hercegprímás esztergomi érsek és Ravasz László, a református püspöki kar elnöke, a két
legnagyobb létszámú és befolyású magyarországi történelmi egyház vezetője október 30-án
felszólította Szálasit, nyilvánítsa Budapestet nyílt várossá. Mindszenty József veszprémi püspök
november 13-án személyesen adta át Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettesnek az október 31-én
általa szerkesztett, rajta kívül báró Apor Vilmos győri, Shvoy Lajos székesfehérvári püspök és
Kelemen Krizosztom pannonhalmi bencés főapát által aláírott memorandumot, amelyben a
további harc kilátástalanságára hivatkozva figyelmeztette a kormányt, hogy annak folytatása a
nemzet öngyilkosságát jelentheti, s felszólította Budapest és a Dunántúl harc nélküli feladására.
Az akció hozzájárult ahhoz, hogy Mindszentyt a nyilasok november 27-én letartóztatták és
internálták.
November végére a nyilas vezetés álláspontjában már nyoma sincs bizonytalanságnak. A
propaganda a főváros mindenáron való megvédését hirdette. Beregfy november 29-én Budapest
teljhatalmú katonai biztosává nevezte ki Hindy Iván altábornagyot, aki a budapesti I. hadtest
vezénylő tábornokának beosztását megtartva a “székesfőváros területén magyar vonatkozásban
teljhatalommal felruházva” lett. Szálasi szemléletére jelentősen hatott december 4-i találkozása
Hitlerrel. Álláspontja kikristályosodásában, amely újabb tényezőjét jelentette a főváros
hadszíntérré válásának, nem kis szerepe volt a német nyomásnak. December 10-én Szálasi
személyesen közölte Friessnerrel, hogy “a nagy európai gondolat jegyében kész Budapest nyílt
várossá való kinyilvánításától elállni, és a fővárosnak erőddé való felhasználását többé nem
ellenzi”. Ugyancsak 10-én a “nemzet totális harcbaállításával megbízott miniszter”, Kovarcz Emil
rendeletet adott ki a “székesfőváros általános és teljes mozgósítására, nemre való tekintet nélkül
14-70 éves korig”.
Az OKH számára adott volt a pesti hídfő védelme, legalábbis a bekerítésig. A Dunántúlt semmi
esetre sem akarták feladni. Erre késztette őket többek között az Alpesi Erőd előterének védelme,
a délnyugat-dunántúli olajmezők megtartása és a balkáni csoportosítás visszavonulási útjának
fedezése. A Dunántúl tartásához elengedhetetlennek tartották a pesti hídfő (de nem a nagyváros)
védelmét. November végén sem merült fel annak feladása, mikor a szovjet 57. hadsereg kitört a
Duna–Dráva közén korábban foglalt hídfőkből, és napok alatt elfoglalta a Dél-Dunántúlt. Nem
merült fel, mert a Dél Hadseregcsoport ebben az időben még tartotta a Karola-vonalat, annak
jobbszárnya pedig Gödöllőtől északkeletre csatlakozott az Attila-I vonalhoz. S tartotta a Margit-
vonal keleti szektorát is: a 3. Ukrán Hadseregcsoport támadása éppen annak előterében fulladt ki.
A pesti hídfő feladása a 2. Ukrán Hadseregcsoport főerői számára tálcán kínálta volna a
lehetőséget a Karola-vonal nyugatról történő átkarolására, ezzel a német 8. és a magyar 1.
hadsereg elvágására a Dél Hadseregcsoport centrumától és balszárnyától; sőt veszélyeztethette
volna a Duklai-szorost védő, majd onnan Szlovákia és a Cseh–Morva Protektorátus területén
lassan, lépésről lépésre visszavonuló német 1. páncéloshadsereg hátát.
Friessner december 18-án ugyan már a pesti hídfő kiürítését kérte a megváltozott hadműveleti
helyzetre való tekintettel, de kérésének nem volt foganatja. Azt tervezte, hogy a pesti hídfőből
kivont erőkkel erősíti meg a Margit-vonal védelmét, kelet felé pedig a Duna lesz a főellenállási
vonal (vagyis csak a pesti oldalt adta volna fel – éppen a védelmi rendszer folyamatossága
érdekében). Hitler azonban a pesti hídfő utolsó töltényig (bis zum letzte Patrone) tartó védelmét
rendelte el. Megtiltotta a kitörést, akárhányszor kérték is annak engedélyezését tőle. A Führer
álláspontját természetesen politikai és presztízsokok is motiválták. November 23-án elrendelte
Budapest háztól házig való védelmét, tekintet nélkül a lakosságra és az okozandó károkra, s ezzel
megpecsételte sorsát.
Friessner el kívánta kerülni, hogy a pesti hídfő védelmének irányításának kérdésében vitába
keveredjék a magyar katonai vezetéssel. Élénken élt még emlékezetében szeptemberi mérkőzése
a Honvéd Vezérkar akkori főnökével, Vörös János vezérezredessel az erdélyi, majd az Arad
környéki hadműveletek legfelső irányításáról. November 3-i hatállyal egyik legeredményesebb
tábornokát, a III. páncéloshadtest parancsnokát, Hermann Breith páncélos tábornokot kinevezte a
fővárosi és környéki csapatok és hadműveletek vezénylő tábornokává, így a pesti hídfő
parancsnokává (Kampfkommandant Budapest). Előérzete nem volt alaptalan. Bár Beregfynek
nagyságrendekkel kevesebb esélye volt szembeszállni a német katonai vezetés akaratával, mint
Vörösnek, nehezményezte a magyar főváros védelmének német kézbe vételét. Ezért is nevezte ki
Hindyt. Hiába. A teljhatalmú magyar vezénylő tábornoknak nem nyílott lehetősége a hadműveletek
irányítására, hatásköre kimerült fegyelmi, utánpótlási és ellátási kérdésekben. Panaszkodott is
erre nem egy esetben. Újabb erőpróba nem alakult ki a két hadvezetés között.
Friessner magától értetődően egy tapasztalt katonát nevezett ki a pesti hídfő védelmének élére. A
politika azonban, nem először és nem utoljára a háború menetében, beleszólt a katonák dolgába.
Himmler, az SS birodalmi vezetője tartott esetleges népmozgalmaktól (munkásmegmozdulásoktól
vagy gettófelkeléstől) a védők háta mögött. Szerette volna keresztülvinni Hitlernél, hogy cserélje
fel (az egyébként általa is nagyra tartott) Breith-et egy SS-tábornokkal. 174Kapóra jött Himmlernek
Beregfy intézkedése Hindy kinevezésére. Erre hivatkozva elérte, hogy Hitler december 1-jei
hatállyal erőddé nyilvánította a magyar fővárost (Festung Budapest), felállította annnak egységes
parancsnokságát, s élére kinevezett egy rendőrtábornokot, Otto Winkelmannt. Az SS-
Obergruppenführer und General de Polizei rendfokozatot viselő Winkelmann e napon kapta meg
General der Waffen-SS kinevezését is, s vált a Fegyveres-SS tábornokává. Megjegyzendő: a
szakirodalom egy részében – tévesen – november 23-a terjedt el Budapest erőddé nyilvánítási
dátumaként.
Winkelmann azonban nem sokáig látta el ezt a beosztást. Ő volt a magyarországi SS- és rendőri
erők főparancsnoka (Höherer SS- und Polizeiführer in Ungarn), ami eléggé lekötötte őt, s
Friessner ezen az alapon opponálta is kinevezését. Winkelmann (Friessner véleményével
egybecsengően) kinevezésekor azonnal javasolta a Führernek a pesti hídfő kiürítését, amit az
nem vett jó néven. December 5-én Hitler Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer und
General der Waffen-SS und der Polizei-t, a IX. SS-hegyihadtest-parancsnokság parancsnokát
nevezte ki a Budapest-erőd teljhatalmú parancsnokává. Az SS-hadtesttörzs idehozatalával már
nem csupán Hindy altábornagyot, de a magyar I. hadtest parancsnokságát is kikapcsolták a
harcvezetésből. Az OKH, ami nem értett egyet a két rendőrtábornok egymást követő
kinevezésével egy ostrom előtt álló hídfő védelmének élére, annyit tudott elérni, hogy Pfeffer-
Wildenbruch vezérkari főnökévé egy harctéri tapasztalatokkal rendelkező Wehrmacht-főtisztet
nevezzenek ki. Usdau Lindenau vezérkari alezredes december 19-én, a menetrendszerű bécsi
gyorssal érkezett Budapestre.
Pfeffer-Wildenbruch már korábban a fővárosban volt. A IX. SS-hegyihadtest parancsnokságát
(alakulatok nélkül) október 30-án vezényelték Budapestre (november 10-én érkezett meg
Zágrábból) a védelem megszervezésének előkészítésére, s alárendelték annak az október 21-én
feloszlatott magyar VI. hadtestparancsnokság állományát is, amelynek parancsnoka a kiürítési
kormánybiztossá kinevezett Farkas Ferenc vezérezredes helyett október 16-tól Nagyőszy Miklós
altábornagy volt. A német anyagokban Budapest-hadtestcsoport (Korpsgruppe Budapest) néven is
előforduló parancsnokság közvetlenül a Dél Hadseregcsoportnak volt alárendelve. A Budapest-
hadtestcsoportot vezénylő Pfeffer-Wildenbruch és a német III. páncéloshadtest parancsnokaként
Budapest harcparancsnoka megbízást kapott Breith hatáskörét nem határolták el (erre utaló irat
nem maradt fenn).
Pfeffer-Wildenbruch – Friessner és vezérkari főnöke, Grolman altábornagy szerint – alkalmas
lehetett a védelmi állásrendszer kiépítésének felügyeletére és az arcvonal mögötti mozgalmak és
szabotázsok megelőzésére vagy elfojtására, de hadműveletek irányítására nem. Márpedig a front
november első napjaiban elérte a magyar fővárost. Ezek után került sor Breith harcparancsnoki
megbízására. A német vezetés eme kettőssége, amely tovább bonyolította a főváros térségében a
vezénylési viszonyokat, december 12-én szűnt meg, amikor a IX. SS-hegyihadtest
parancsnoksága a német 6. hadsereg egyik hadtestparancsnokságaként átvette a harcvezetést a
pesti hídfő és a nagyváros teljes területén is. Breith-et ezt követően (még az ostromgyűrű
bezárulta előtt) elvezényelték.
A magyar politikai vezetés is megkísérelte, hogy beleszóljon az események alakításába.
December 31-én a Kőszegen tartózkodó Szálasi miniszterelnöki minőségében Budapest
kormánybiztosává, egyben pártvezérként pártmegbízottjává nevezte ki Vajna Ernőt, aki egy
különgépen másnap be is repült az ostromlott fővárosba. Sokkal többet azonban nem ért el vele,
mint az amúgy sem egyszerű vezetési viszonyok további bonyolítását. Vajna ugyanúgy nem
játszhatott érdemi szerepet, mint Hindy.
Gondoljuk végig: a harcok irányítója a gyakorlatban a szárazföldi haderő (Heer) egy alezredese
(Lindenau), aki több német és magyar tábornok felett rendelkezik; a tényleges parancsnok a
birodalmi párthadsereg rendőrtábornoka (Pfeffer-Wildenbruch), akit a várt ellenállás letörésére
helyeznek ide, de akinek nincs harcvezetési gyakorlata; kettejük szervezetszerű elöljárója a német
6. hadsereg kemény, de a magyarokat nem sokra tartó parancsnoka (karácsonytól Hermann Balck
páncélos tábornok); végső soron, mivel Magyarország egésze ekkor már hadműveleti terület, a
Dél Hadseregcsoport főparancsnoka (karácsonytól Otto Wöhler gyalogsági tábornok); ám ott van
a magyarországi SS- és rendőri alakulatok főparancsnoka (Winkelmann), s a Festung Budapest
parancsnoka épp egy SS-tábornok, aki formailag is alá van rendelve Winkelmann-nak; ott van a
magyarországi német csapatok felett elvileg diszponáló német katonai attasé és meghatalmazott
tábornok (Greiffenberg); s ott van Veesenmayer teljhatalmú birodalmi követ, gyakorlatilag
helytartó. Mellettük működ(ne ha hagynák) Hindy és Vajna, miközben kettejük viszonya sem
tisztázott; Budapest városparancsnoka (Csipkés Ernő címzetes vezérőrnagy); s ne is említsük a
háttérbe szorított főpolgármestert (dr. Makay Gyula); Hindyn keresztül a honvédelmi minisztert,
egyben a Honvédség főparancsnokát és a Honvéd Vezérkar főnökét (Beregfy); a
főpolgármesteren keresztül a belügyminisztert (Vajna Gábor); Beregfyn és a két Vajnán keresztül
ad absurdum Szálasit. S nem szabad kihagyni a felsorolásból a katonai és a polgári vezető
szerveket, illetve a törvényeket egyaránt semmibe vevő nyilas fegyveres testületeket és Szálasi
által az ostromgyűrű bezárulta utáni napokban kinevezett vezetőiket: a fővárosi nyilas
pártszervezet vezetőjét, egyben a főváros nyilas karhatalmi parancsnokát (Nidosi Imre) és a
főváros nyilas katonai parancsnokát (Csiky Erich).
A szovjet vezetés sem tervezte Budapest ostromát. Az október 15-i kiugrási kísérlet kudarcáig úgy
gondolták, különösebb erőfeszítés nélkül bevonulhatnak a magyar fővárosba. A legfelső vezetés
politikai megoldást szeretett volna elérni, a 2. Ukrán Hadseregcsoport és az oda beosztott
hadseregek parancsnokságai tartottak a harcok elhúzódásától és az azzal járó nagy
veszteségektől. A nyilas hatalomátvételt követően, amikor Moszkva számára is világossá vált,
hogy a magyar hadsereg nem vált ki az arcvonalból, s nem omlott össze, a hangsúly a katonai
megoldásra helyeződött. Október 24-én Szemjon Tyimosenko marsall, a Vörös Hadsereg
legfelsőbb főparancsnoka 2. és 4. Ukrán Hadseregcsoport irányában tevékenykedő személyes
megbízottja és a két hadseregcsoport-parancsnok, 175Rogyion Malinovszkij marsall és Ivan
Petrov hadseregtábornok direktívát kapott, amelyben Sztálin elrendelte, hogy a magyar csapatok
ellen ugyanúgy kell harcolni, mint a németek ellen. Ekkor döntöttek úgy, hogy a következő
hadműveleti cél Budapest legyen. Elsősorban politikai okokból döntöttek elfoglalásának
elsődlegessége mellett. Sztálin így szerette volna elérni, hogy Magyarország mégis kilépjen a
háborúból. A hadművelet végrehajtására a 2. és a 4. Ukrán Hadseregcsoportot jelölték ki.
Október közepén tárgyalt Moszkvában Winston Churchill brit miniszterelnök és Anthony Eden
külügyminiszter. Ekkor Sztálin arról beszélt, hogy elsőként a Magyarország területén harcoló
német–magyar erők szétverését tervezi, mivel ez lehetővé tenné a német határ gyors elérését: “…
igyekszünk gyorsan kijutni a hitleri Németország határaihoz ... ehhez előzőleg szét kell vernünk a
magyar területen levő ellenséget. Magyarországhoz fűződik fő érdekünk”. Nem tudni, mennyire
őszintén mondta, s mennyiben szánta kirakatnak kijelentését, mindenesetre a fő hadszíntér
továbbra is a lengyel síkság maradt (Sztálin nagy jelentőséget tulajdonított a fővárosok
birtoklásának, s e hadműveleti irányban érhette el Varsót, majd Berlint), de a Kárpát-medencében
sem maradt el a folytatás.
Elhúzódó ostromra azonban még ekkor sem gondoltak. Gyors, a német villámháborús
offenzívákra emlékeztető támadás indításával, menetből szerették volna elfoglalni Budapestet. Ez,
ha sikerül, nem jár komolyabb harcokkal a fővárosban. Nem egy európai nagyváros esett el ilyen
módon. Sztálin október 28-án telefonon maga adta ki a parancsot Malinovszkij marsallnak, a 2.
Ukrán Hadseregcsoport parancsnokának a támadás megindítására. A helyszínen azonban
másként látták egy ilyen offenzíva lehetőségeit, mint a távoli Moszkvában. Malinovszkij nem
tartotta elégségesnek a rendelkezésre álló erőket Budapest menetből történő elfoglalására. Tudott
az Attila-vonal gyorsított ütemű kiépítéséről, és német tartalékokat sejtett a térségben. Tartott
ezektől, a hadműveleti mélységben kellemetlen meglepetéseket okozni képes páncélos,
páncélgránátos és lovas alakulatoktól. Tényszerűen el kell ismerni, hogy nem az arcvonalat tartó
magyar 3. hadseregtől féltette csapatait. De féltette, s ezt meg is mondta Sztálinnak. Haladékot
kért, hogy több erőt csoportosíthasson a kijelölt támadási sávba. Sztálin azonban elhárította
kérését, s politikai érdekekre hivatkozva ragaszkodott a támadás másnapi megindításához.
Október 29-én Slemin altábornagy szovjet 46. hadserege a Duna–Tisza közén támadásba lendült.
A magyar 23. tartalékhadosztály nem bírta a nyomást, a támadó ékek estig 8-10 km-re hatoltak
előre. Slemin Alpár–Kiskunfélegyháza vonaláról Kecskemét irányába még aznap este harcba
vetette a 2., másnap hajnalban a 4. gárda-gépesítetthadtestet. A 3. hadsereg arcvonala
összeomlott. Parancsnoksága kivált a vezetés rendszeréből, előbb Vácra, majd a Dunántúlra
települt, s november 13-án átvette a Duna–Dráva vonal védelmének irányítását. November 2-án a
szovjet csapatok délről elérték az Attila-vonal külső védőövét, ahol elakadtak. Az Attila-vonal
védelmére sebtében bevetett erők: a magyar 10. gyalog- és 1. huszárhadosztály részei, Billnitzer
Ernő vezérőrnagy rohamtüzér-csoportja és Kozma József ezredes légvédelmi tüzércsoportja, a 8.
és 22. SS-lovashadosztály részei, magyar és német riadó-, karhatalmi- és őrzászlóaljak a 3.
hadsereg hátráló részeivel megállították és felmorzsolták a támadókat. Malinovszkijnak és
tábornokainak lett igaza.
A menetből való elfoglalás kudarca új koncepció kialakítását tette szükségessé a szovjet
hadvezetés számára. A november 4-i direktíva Budapest kétoldalról történő bekerítését
tartalmazta, s elfoglalását immár nem közvetlen, hanem távlati célként határozta meg. Ekkor
döntöttek arról, hogy a Kárpátalja és Kelet-Szlovákia határán lekötött, így Budapesttől messze álló
4. Ukrán Hadseregcsoport helyett a közben a Dél-Dunántúlra átkelt 3. Ukrán Hadseregcsoportot
vonják be a bekerítést célzó támadásba, a hadművelet fő terheit továbbra is viselő 2. Ukrán
Hadseregcsoport mellett. A bekerítés karácsonyra valósult meg, több hadművelettel, amelyeket a
magyarországi hadműveleteket az 1944. évben leíró fejezetben mutattunk be, s amelyeket a
mellékelt táblázat sorol fel.
Szovjet részről még ekkor sem volt szükségszerű, hogy Budapest hosszan tartó, súlyos harcok
színterévé váljon. Az év végére leküzdötték a Karola-vonalat és a Margit-vonal keleti szektorát.
Döntéshelyzet elé kerültek: támadjanak tovább, csak a feltétlen szükséges mértékben hagyva
hátra a bekerítés arcvonalán lekötő csapatokat, vagy állítsák le előnyomulásukat és fordítsanak
jelentős erőt a nagyváros ostromára. Az utóbbit választották, s az ő oldalukról ez volt a döntő
tényező, amely hadszíntérré változtatta a magyar fővárost.
A döntés miértjére jelenleg nem adható kimerítő válasz, ahhoz további szovjet levéltári
kutatásokra volna szükség, ám a probléma bizonyos vonatkozásai megközelíthetők. A szovjet
utánpótlási vonalak az erdélyi és az alföldi hadműveletek után igen megnyúltak (bár éppen 1944
nyarán és őszén láthattuk annak példáit, hogy adott esetben ezt igyekeztek figyelmen kívül
hagyni). Komolyan jött számításba az erők kiegyenlítődése december végére. Az Ipoly és Garam
közén már folyt a német LVII. páncéloshadtest ellentámadása, amelynek nyomán Léva alól kellett
visszafordítaniuk a 6. gárda-harckocsihadsereg főerőit. A Dunántúlra beérkezett a Varsó
térségéből átcsoportosított IV. SS-páncéloshadtest. A Dél-Dunántúlon az 57. hadsereg így is
sokkal nyugatabbra állt, mint a 2., 3. vagy 4. Ukrán Hadseregcsoport bármely seregteste, s vele
szemben a német 2. páncéloshadsereg egyre több erőt sorakoztatott fel. A szovjet vezetés, okulva
az október–november fordulóján Budapest alatt elszenvedett kudarcból, nem kockáztatott, jóllehet
lehettek volna komoly eredményei egy újabb gyors előretörésnek, így a zalai olajmezők, a Bécsi-
medence elérése, illetve a balkáni német csoportosítás elvágása Németországtól. S az is benne
lehetett a döntésben, hogy a kiegyenlített erőviszonyok között a németek esetleg oldalba vagy
hátba támadhatják és elvághatják a messze északnyugatra előretört szovjet csoportosítást.
Nem zárhatók ki a döntésből a politikai és presztízsszempontok sem. Sztálin egyszer már, a
kiugrási kísérlet kudarca után úgy döntött, hogy Magyarországot a főváros elfoglalásával kapcsolja
ki a német blokkból. Igaz, hogy november elejére a menetből való elfoglalás kudarcot vallott, de
feltehetően nem változtatta meg két héttel korábbi véleményét. Meg lehetett győződve, hogy a
főváros eleste után a még fegyverben álló magyar csapatok zöme nem folytatja a harcot, s ha
Magyarország román vagy bolgár mintájú átállása nem is következik be, de kiválása a még német
oldalon harcoló országok közül igen. Budapestet el kellett foglalni. Azt viszont még Sztálin is
belátta, hogy november 7-ét a Magyarországon harcoló szovjet csapatok nem ünnepelhetik meg a
magyar fővárosban, ehhez már túl kevés az idő, illetve nem áll rendelkezésre elegendő erő.
Előtérbe került a kétoldalról történő bekerítés, majd az ezt követő, előkészített ostrom koncepciója.
176Idő Végrehajtó alakulatok Végrehajtott hadművelet
X.29. – XI.04. sz. 46. hds.; 2., 4. gd. g. hdt. kísérlet Budapest bevételére
menetből
XI.06. – 18. sz. 53. hds. Budapest átkarolása északról – I.
(Észak-Magyarország
elfoglalása)

XI.06. – 24. sz. 27. hds. –"–

XI.11. – 27. sz. 7. gd. hds. –"–
XII.05. – 09. sz. 6. gd. hk. hds., 7.gd. hds., Budapest átkarolása északról –
Plijev-lgcs. II.
(a Börzsöny-hegység elérése)
XII.04. – 10. sz. 46. hds. Budapest átkarolása délnyugatról
(felzárkózás a Margit-vonalra)

XII.10. – 15. sz. 7. gd. hds. Az Attila-I. vonal áttörése

XII.20. – 26. sz. 7. gd. hds. Budapest bekerítése északról
XII.20. – 26. sz. 4. gd., 46. hds. Budapest bekerítése délről
XII.24. – 28. sz. 23., 37. löv., 2. gd. g. hdt. Buda környékének elfoglalása

XII.27. – I.01. sz. 18. ö., 30. löv. hdt.; ro. 7. szoros felzárkózás a pesti hídfőre
hdt.
I.01. – 09. sz. 18. ö., 30. löv. hdt.; ro. 7. Pest külső kerületeinek
hdt. elfoglalása
I.01. – 12. n. III. pc. hdt. a Margit-vonal Balaton–Velencei-
tó
közötti szakaszának
visszafoglalása
I.01. – 12. n. III. pc. hdt.; IV. SS-pc. hdt. I. felmentési kísérlet („Konrad”)

I.09. – 15. sz. 18. ö., 30. löv. hdt.; ro. 7. Pest elfoglalása a Nagykörút
hdt. vonaláig
I.07. – 12. n. III. pc. hdt.; IV. SS-pc. hdt. I/a. felmentési kísérlet („Konrad
2”)
I.17. – 18. sz. 18. ö., 30. löv. hdt. Pest belső kerületeinek
elfoglalása
I.18. – 26. n. III. pc. hdt.; IV. SS-pc. hdt. II. felmentési kísérlet („Konrad 3”)

I.19. – 30. sz. 37., 75. löv. hdt. Buda külső kerületeinek
elfoglalása
I.27. – II.11. sz. 18. ö., 37., 75. löv. hdt. Buda belső kerületeinek
elfoglalása
II.11. m. I. hdt.; n. IX. SS-hgy. hdt. kitörési kísérlet Budáról

II.11. – 13. sz. 18. ö., 37., 75. löv. hdt. a kitörés visszaverése, a budai
hegyek
átfésülése, a támpontok
felszámolása
Rövidítések: m.: magyar, n.: német, sz.: szovjet, ro.: román; hds.: hadsereg, hdt.: hadtest, lgcs.:
lovas-gépesített csoport; pc.: páncélos, hk.: harckocsi, g.: gépesített, löv.: lövész, gd.: gárda, hgy.:
hegyi, ö.: önálló.

A döntésben szerepet játszhatott az időjárás is. Szergej Styemenko vezérezredes, a szovjet

vezérkar hadműveleti csoportfőnöke emlékirataiban esős, felhős, ködös időre panaszkodik. Leírja,
hogy a “légierő úgyszólván alig tevékenykedett”, s a sáros utak megnehezítették az utánpótlást (a
romániai utakra gondolt, az akkor viszonylag fejlett magyar úthálózat járható volt esős időben is).
Egy nagy távolságú támadáshoz elengedhetetlen a légierő támogatása és az utánszállítás
folyamatossága, akár a Tuhacsevszkij-féle mélyhadművelet-elmélet, akár a német minta alapján
kívánják lefolytatni azt. A viszonylag kisebb területet érintő bekerítés és az azt követő módszeres
ostrom inkább megvalósíthatónak tűnhetett ilyen körülmények között, mint a továbbtámadás
erőltetése.
Malinovszkij, részben a november 4-i direktíva elveinek eleget téve, nagyobbrészt saját
elképzeléseit követve, széles arcvonalon, három főirányt kijelölve támadt, és viszonylag lassan
haladt előre Budapest keleti, majd északi átkarolására. A november 26-i direktíva meg is rótta
ezért, s elrendelte, hogy egy irányban alakítson ki döntő fölény kiharcolására képes ún.
csapásmérő csoportosítást. Az ennek megfelelően december 5-én felújított támadás valamivel
nagyobb ütemet ért el. Ezzel azonban még mindig csak az északi átkarolást valósították meg a 2.
Ukrán Hadseregcsoport főerői.
Ekkor került előtérbe a 3. Ukrán Hadseregcsoport. Parancsnoka, Tolbuhin marsall inkább
alkalmazta a szűkebb sávban nagyobb erőkkel végrehajtott támadás modelljét, mint Malinovszkij.
A Dél-Dunántúlra átkelt 4. gárdahadsereg december elején megközelítette a Margit-vonal keleti
szektorát. Ha képes az addigi ütemben folytatni támadását, napokon belül eléri a Margit-vonalat,
amelyet nem védett számottevő erő. Ezt gondolhatta végig Malinovszkij, valamint azt, hogy az ő
csapatai előtt a pesti oldalon ott húzódik a mélységben jól tagolt Attila-vonal, a Margit-vonalon
belül (a hadműveleti mélységben) viszont a budai oldalt nem védi senki. Ebben az
összefüggésben vet fel érdekes problémát a 46. hadsereg átvetése a Dunántúlra Ercsinél. Amikor
december 4-én megkezdte az erőszakos átkelést, a 4. gárdahadsereg támadó ékei már közel
177jártak a térséghez, s 6-án Adonynál találkozott is a két hadsereg. A 2. Ukrán Hadseregcsoport
parancsnoka maga rendelte el az átkelést, központi intézkedést nem kapott rá. Ha a 46. hadsereg
hirtelen ötlettől indíttatott, igen sok áldozatot követelő, tüzérségi előkészítés nélkül megkezdett
átkelése nem valósul meg, a Margit-vonalat csak a 3. Ukrán Hadseregcsoport éri el.
Malinovszkijnak, amennyiben presztízsokok vezérelték, csalódnia kellett: a Legfelsőbb
Főparancsnokság a már átkelt 46. hadsereget átadta a 3. Ukrán Hadseregcsoportnak. Érdekes
véletlen, hogy a november 7-i díszszemlén Tolbuhin részt vett, s ott személyesen találkozott
Sztálinnal, Malinovszkij nem – október 29-i telefonvitájuk nyomán a vezér nem hívta meg.
Tolbuhinnak szerepe volt annak eldöntésében is, hogy a szovjet hadvezetés a bekerítést és az
ostromot választotta. December 10-én, amikor a 46. hadsereg zöme már a Duna jobb partján állt,
javaslatot tett a szovjet vezérkarnak, hogy célszerűbb a 3. Ukrán Hadseregcsoportot Budapest
elfoglalására alkalmazni, mint tovább támadnia nyugat felé. Ekkor kérte azt is, hogy a 46.
hadsereget adják át neki. A Budapest bekerítésére és elfoglalására intézkedő december 12-i
direktíva a Dunától nyugatra Tolbuhin javaslatait tükrözte – nem zárható ki, hogy nem csupán
Malinovszkijt vezették presztízsszempontok Tolbuhinnal szemben, de fordítva is. Úgy tűnik,
Budapest kérdésében Malinovszkij nehézkesebbnek bizonyult, mint Tolbuhin. A bekerítésre
vonatkozó hadműveleti tervet is a 3. Ukrán Hadseregcsoport törzse nyújtotta be korábban, 15-én,
a 2. törzse két nappal később készült el. Ez nem befolyásolta a 20-án megindult támadás
eredményét, de megnehezítette a vezérkar koordináló munkáját. Megjegyzendő, hogy a 12-i
direktíva pesti oldalra vonatkozó előírásai több tekintetben meghagyták Malinovszkij még 11-én
jelentett elgondolását (a komplex hadműveleti terv nem azonos a vázlatos előzetes
elgondolással).
A 4. gárda- és 46. hadsereg támadása nyomán karácsonyra elesett a Margit-vonal keleti szektora.
25-én a 10/46. gárda-lövészhadtest Szentendrénél nyugatról kijutott a Dunához, másnap a 4.
gárdahadsereg és a 18. önálló harckocsihadtest (nem azonos a későbbiekben többször említett
18. önálló lövészhadtesttel) elfoglalta Esztergomot. A 46. hadsereg Buda körül kialakította a belső,
a 4. gárdahadsereg a külső gyűrűt. A Csepel-sziget legnagyobb része ekkor már szovjet kézen
volt. A pesti oldalon, a főerőivel Párkány irányába támadó 7. gárdahadsereg átkelt a Szentendrei-
szigetre, és csaknem teljesen elfoglalta azt. A pesti hídfőt védő csapatok a Margit-vonal
áttörésének hírére december végére visszavonultak az Attila-vonal harmadik, legbelső védőövébe.
Magában az Attila-vonalban a harcok sosem szüneteltek, de előkészített, hadműveleti mélységű
áttörést célzó támadás december utolsó dekádjáig nem érte a védőket. A pesti hídfőt délen
november eleje, a menetből indított offenzíva kudarca óta a 46. hadsereg, majd annak dunai
átkelése után a 18. önálló lövészhadtest támadta. A keleti védelmi vonalra november–december
során fokozatosan, északnyugati irányú előrehaladásának függvényében zárkózott fel a 7.
gárdahadsereg és a 6. gárda-harckocsihadsereg balszárnya. Ekkor került Pécel–Isaszeg
térségébe a román 7. hadtest. Észak-Pest előtt csak december végén, a 20-i támadás során jelent
meg a 30. lövészhadtest. Malinovszkij 18-án elrendelte, hogy a három hadtest 20-án, a
bekerítésre irányuló támadás megindításával egy időben kezdje meg a pesti hídfő ostromát, s 23-
án estére foglalják el azt a Duna vonaláig.
Az ostromot a szovjet–román seregtestek korábbi alárendeltségükben kezdték meg. A 2. Ukrán
Hadseregcsoport 7. gárdahadseregének 30. lövészhadteste (25. gárda-, 151., 155.
lövészhadosztály; parancsnok G. Sz. Lazjko vezérőrnagy) Észak-Pestet; a román 1. hadsereg,
majd a 7. gárdahadsereg román 7. hadteste (2., 19. gyalog-, 9. lovashadosztály; parancsnok
Nicolae Sova hadtesttábornok) Kelet-Pestet; a hadseregcsoport-közvetlen 18. önálló
lövészhadtest (66., 68. gárda-, 297., 317. lövészhadosztály; parancsnok I. M. Afo-nyin
vezérőrnagy) Dél-Pestet támadta. A budai oldalon a 3. Ukrán Hadseregcsoport 46. hadserege állt:
északon a 75. lövészhadtest (109., 113., 180. lövészhadosztály; parancsnok A. Z. Akimenko
vezérőrnagy), délen a 37. lövészhadtest (108. gárda-, 326., 320. lövészhadosztály; parancsnok F.
Sz. Kolcsuk vezérőrnagy).
A pesti oldalon a három hadtest folyamatosan tért át az ostromra az Attila-vonalban folytatott
harcokból december–január fordulóján. A másik két hadtest december végén a 2. gárda-
gépesítetthadtesttel (4., 5., 8. gárda-gépesített-, 37. gárda-harckocsidandár) elfoglalta a Buda
környéki falvakat, ám január 3-ától a német felmentési kísérletek miatt leállította támadását, s csak
január végén kapcsolódott be az ostromba, a gyorscsoport nélkül.
A Budapesti Csoportot (Budapestszkaja Gruppa) január 11-én hozták létre a 2. Ukrán
Hadseregcsoport közvetlen alárendeltségében. Parancsnokságával Ivan Afonyin vezérőrnagyot
bízták meg. Január 22-i sebesülése miatt azt Ivan Managarov altábornagy, az 53. hadsereg
parancsnoka vette át. Afonyin, aki hosszabb ideje egy hadseregcsoport-közvetlen hadtest
parancsnoki teendőit látta el, viszonylag önállóan vezette a csoportot. Nem kötődött
Malinovszkijhoz, hadtestét csak november 14-én adták át a 4. Ukrán Hadseregcsoporttól (a 30.
hadtesttel együtt) a 2. Ukrán Hadseregcsoportnak. Managarov inkább kötődött Malinovszkijhoz, az
ostrom utolsó három hetében egyértelműen az ő elképzelései érvényesültek. A mérleg egy kicsit
visszabillent Tolbuhin oldaláról Malinovszkijéra.
A román 7. hadtestet január 15-én, a szovjet 30. lövészhadtestet 20-án kivonták a Budapesti
Csoportból. A 30. hadtestet a 3. Ukrán Hadseregcsoporthoz, Budapesttől délre a Duna bal partjára
vezényelték, a harmadik német felmentési kísérlet kezdeti sikeres térnyerése miatt, a román
hadtestet a Felvidékre, a többi román seregtesthez, Sova tábornok és felettese, Avramescu
tábornok erélyes tiltakozása ellenére. (Sovát névleg más miatt, valójában ezért nem sokkal
később leváltották, s bebörtönözték, Avramescut kivégezték.) Pest január 18-i elestét követően a
18. hadtest átkelt Budára. A 37. és 75. hadtest 20-án lépett a Budapesti Csoport kötelékébe, s
ezzel visszakerült a 2. Ukrán Hadseregcsoport alárendeltségébe. Az ostromból kivette a részét a
szovjet Dunai Katonai Flottilla, s annak kötelékében a 83. tengerészgyalogos-dandár. Ez utóbbi
katonái mászták meg partraszállást követően a Gellért-hegyet a Duna felől, február 11-én.
178Az ostromlók létszámát az őket ez ideig legjobban ismerő Tóth Sándor sem tudta pontosan
összeállítani, teljes szovjet levéltári adatsor hiányában. Január 1-jére a három pesti hadtestre
66.900 főt ad meg. Ha ehhez hozzáadjuk a két budai lövészhadtestet (a gépesítettet nem), a
Budapesti Csoportot megerősítő (Finnországból hozott) két lövészhadosztályt, egy harckocsi- és
hat nehéz tüzérdandárt, a támogató flottillát és tengerészgyalogos-dandárt, s a csatarepülő-
hadtestet, akkor elérjük a 150 ezres számot. Ungváry Krisztián 156.000 ostromlót mutat ki január
1-jén, de maga is hozzáteszi a “körülbelül” jelzőt.
A védők létszámáról sincsenek pontos adatok. A gyűrű a Dél Hadseregcsoport december 30-i
jelentése szerint 95.000 fő (ebből 45.000 német) körül zárult be. Hingyi László számításai szerint
a védők összlétszáma nem haladta meg a 70.000 főt. 28.000 német és 29.000 magyar katona,
továbbá 2000 fő hadikórházi személyzet és 2000 nyilas fegyveres jelenlétét tekinti bizonyítottnak,
amihez még hozzá kell számolni az önkénteseket és az alkalmi harccsoportokba (esetenként
fegyveres kényszerrel) besorozottakat, összesen nem több mint 1000 főt. Ungváry Krisztián
nagyságrendileg hasonló, 79.000 fős védősereget mutat ki, amelyből 38.000 volt magyar.
Gosztonyi Péter 70.000 fővel számol, azon belül 37.000 magyar katonával. A szovjet vezérkarnak
a 2. Ukrán Hadseregcsoport 188.000 védőt jelentett. Ezt a számot, amit (Tóth Sándor kivételével)
az 1989 előtti magyar szakirodalom is átvett, semmilyen levéltári forrás sem támasztja alá.
Malinovszkij ragaszkodott az ostrom elhúzódását – szerinte – igazoló magas számhoz, s
februárban produkálta is az ennek megfelelő hadifoglyot. Ekkor terjedt el az a szovjet gyakorlat,
hogy a fogságba esett katonákat, ha számuk kevésnek tűnt, összefogdosott civilekkel egészítették
ki.
A katlanban rekedt német részről a 8. és a 22. SS-lovashadosztály (a Florian Geyer és a Maria
Theresia), a 13. és a Feldherrnhalle páncéloshadosztály (ez utóbbi egy ezrede nélkül), a 271.
népi-gránátoshadosztály egy zászlóalja, a 239. rohamlövegdandár részei, az 1. és 12. SS-
rendőrezred, a 102. SS-Polizei harckocsiszázad, a 12. légvédelmi tüzérhadosztály, a lengyel és
ukrán legénységű Galizien-2. SS-dandár 201. nehéztüzér-osztálya (löveg nékül), a Luftwaffe földi
csoportja, 8 riadózászlóalj és sok kisebb alakulat, köztük a segédszolgálatot teljesítő Deutsche
Jugend, a Hitlerjugend magyarországi szervezete.
Magyar részről gyűrűbe szorult a 10. gyalog-, a 12. tartalékhadosztály, az 1. páncélos és az 1.
huszárhadosztály részei, a Billnitzer-csoport (1., 6., 7., 10., 13., 16., 24. rohamtüzérosztály részei),
a Kozma-csoport (budapesti légvédelmi tüzércsoport: I., 201., 206., 207., 208. légvédelmi-
tüzérosztály, 52. páncélozott önjáró Nimród gépágyúszászlóalj), a különleges műszaki
parancsnokság és alosztályai (201., 202., 203. különleges műszaki-, 101. helyreállító-zászlóalj),
más műszaki csapatrészek (VIII., IX. utászzászlóalj, VI/2. utász-, 112., 153. kerékpáros utász-,
VII., VIII. tábori pótutász-, 72/101., 72/106. nagyfeszültségű villamos akadályszázad, 134., 138.,
401., 404. hadihídoszlop, I/1-2., III/1-2. honi építő-, 101., 102. rohamcsónakszázad), a Budapest
őrzászlóalj, 5 csendőrzászlóalj (a besztercei, a galántai, a pécsi, a székelyudvarhelyi és a zilahi),
12 különféle üteg és 4 egyéb század. Korábban kezdték szervezni, de Budapest védelmére
alakult meg az 1. és 2. egyetemi rohamzászlóalj, a rendőr rohamzászlóalj, a Prónay-különítmény
és a Vannay-zászlóalj. Az ostrom során alakult meg 5 területi és 3 üzemi ún. hungarista-
harccsoport (a csepeli, a zugló-kőbányai, a belvárosi, a buda-hegyvidéki, az észak-pesti, illetve a
MÁV, a BSZKRT és a Posta csoportja), a nyilas Fegyveres Nemzetszolgálat néhány különítménye
(általában kerületenként egy, de pontos számuk nem ismert), s a budapesti csata idején építettek
három páncélvonatot is. További fegyveres erőt jelentettek a kerületi kisegítő karhatalmi (KISKA)
zászlóaljak, bár közöttük magukat “Kiskás” alakulatnak álcázó ellenálló csoportok is voltak, így a
védők létszámához ezeket nem szokás hozzászámolni.
A német és a magyar alakulatok sem fegyverzetükben, sem létszámukban nem érték el a
hadrendben meghatározott ún. “kellálladékot”, sőt harcértékük az elszenvedett veszteségek
nyomán és a kellő utánpótlás hiányában folyamatosan csökkent (nem így a szovjet ostromlóké).
Ennek következtében napról napra szűntek meg és olvadtak egybe alakulatok. A harcok során az
éppen “kéznél lévő” csapatrészekből rendre alakultak (majd szűntek meg) alkalmi harccsoportok,
igen gyakran vegyes (német–magyar) állománnyal. Ilyen volt – többek között – a zömmel a II.
kerületben harcoló Kampfgruppe Europa vagy a Hamzsabégi úti vasúti töltés vonalán küzdő Drei
Eck-csoport.
Budapest védői között a magyar és német katonákon kívül kisebb számban képviseltették
magukat osztrákok, norvégek, lengyelek, ukránok (kétszeresen is: a Waffen-SS és az UPA
katonái), szlovákok (a Margit-vonalat építő szlovák 1. műszakihadosztály néhány katonája),
oroszok, tatárok, elzászi franciák, finnek, flamandok, svédek stb.
Az Attila-vonalon belül hat védőállást építettek ki. Az első reteszállás volt észak felől. Rákos
vasútállomásnál vált el az Attila-III vonaltól, s a Rákos-patak déli partja mentén a Dunáig húzódott.
A második teljes félkört zárt be, ez jelentette a csökkentett területű pesti hídfőt. A külső körút
(Könyves Kálmán–Hungária–Róbert Károly) vonalában építették ki. A harmadik ennek reteszállása
volt, arccal északnak. A Józsefvárosi és a Keleti pályaudvar elágazásnál vált ki a másodikból, a
Kerepesi útig a vasút, onnan az Aréna (ma Dózsa György) út, majd a Dráva utca vonalán húzódott
a Dunáig. A negyedik ismét teljes félkört leírva a belső kerületeket védte a Haller út–Orczy út–
Fiumei út–Rottenbiller utca–Szinyei Merse utca–Ferdinánd-híd–Csanády utca vonalában. Az
ötödik és a hatodik a pesti hídfő kiürítésének fedezésére a nagykörút, illetve a kiskörút mentén
épült ki. Megerődített támpontokat rendeztek be a Népligetben, a Kerepesi-temetőben és a
Városligetben. A budai oldalon nem voltak előre berendezett védővonalak. A hevenyészett
védőállásokat december végétől, harc közben a Margit-szigeten, a Ferenc-hegyen, a
Törökvészen, Pasaréten, az Orbánhegyen, a Farkasréti temetőben és a Sas-hegyen, valamint a
Kelenföldi pályaudvartól a déli vasúti híd felé tartó vasút töltésén építették ki. A belső védőövet a
Margit körút–Alkotás út–Kis-Gellért-hegy–Gellért-hegy vonalában alakították ki. Arccal
északnyugatnak reteszállás húzódott a Kékgolyó utca–179Németvölgyi út–Mártonhegyi út
mentén, illetve arccal délnyugatnak a Horthy Miklós (ma Bartók Béla) úton. Különösen
megerődítették a Műszaki Egyetemet, a Gellért-hegyet (a Citadellát) és a Várat.
A budai oldalon azért nem építettek ki előre védelmi vonalakat, mert sem a német, sem a magyar
hadvezetés nem számított a Margit-vonal gyors áttörésére. Igaz, Friessner többször is felhívta az
OKH figyelmét a Margit-vonal gyengeségeire, de 3 napnál azért több ellenállóerőt remélt, főleg, ha
beérkeznek az általa kért erősítések. A gyors áttörés meglepte a Dél Hadseregcsoport és a
Budapest-erőd parancsnokságát. Friessner megpróbálkozott az áttörés megakadályozásával.
Utolsó intézkedésével 23-án megkísérelte kivonni Pestről és Martonvásárnál harcba vetni a 8. SS-
lovashadosztályt a szovjet betörés elreteszelésére és a Margit-vonal védelmi rendszerének
helyreállítására. Egyidejűleg leszűkítette volna a pesti hídfőt az ún. csökkentett területűre, ám
elkövette azt a hibát, hogy engedélyeztetés végett feletteseihez fordult. Guderian támogatta, ám
Hitler megtiltotta az átcsoportosítást és a hídfő leszűkítését. Budán nem állomásozott számottevő
erő, a 8. SS-lovashadosztályt 24-én késő délután kezdték átcsoportosítani Budára. Azt, hogy a
szovjet csapatok elérték Budát, a parancsnokság 24-én délután tudta meg, amikor egy
harcfelderítő járőr ellenállás nélkül befutott a Szépilona Villamosremizig.
A Margit-vonal áttörésének hírére Hitler az ekkor már tőle megszokott módon reagált: leváltotta
Friessnert és a német 6. hadsereg parancsnokát, Maximillian Fretter-Pico tüzérségi tábornokot. A
Dél Hadseregcsoport parancsnoka Otto Wöhler gyalogsági tábornok, a 6. hadseregé Hermann
Balck páncélos tábornok lett. Ők eredményesebben vezették ugyan a hadműveleteket, de a
Budapest térségében kialakult helyzeten már nem tudtak változtatni. Friessner valószínűleg akkor
sem kerülte volna el lecserélését, ha azonnal, önállóan cselekszik, de lelassíthatta volna a szovjet
csapatok térnyerését az Északkelet-Dunántúlon, és időt hagyott volna a fővárosi védőseregnek a
budai oldal megerősítésére.
Hitler december 24-én utasítást adott, hogy Varsó alól a IV. SS-páncéloshadtest azonnal induljon
útba a Dunántúlra és vágjon utat a körülzárt Budapesthez. Erről Guderian értesítette Balckot és
Pfeffer-Wildenbruchot, hozzátéve a Führer határozott utasítását a pesti hídfő további tartására. Az
utóbbit 28-án megismételte, mikor Pfeffer-Wildenbruch jelentette neki, hogy az előző nap
elhatározták a kitörést nyugati irányban.
A lakosságot is meglepte a bekerítés. November eleje óta megszokta a közeli ágyúzást. Paradox
módon még örült is a front közelségének, mivel ez azzal (is) járt, hogy az angolszász stratégiai
légierő felhagyott a főváros bombázásával. Kitelepítéséről december folyamán mind kevesebb szó
esett. Eleinte a nyilas vezetés tervezte azt, de szállítókapacitás hiányában egyre halasztották,
végül elálltak tőle, egyrészt a propaganda okán az emberek (félrevezető) megnyugtatásáért,
másrészt mert a szovjet térnyerés egyre reménytelenebbé tette a végrehajtást. December 24-én
délelőtt, amikor a gyűrű már majdnem bezárult, a férfiak karácsonyi bevásárlásaikat intézték,
feleségeik az ünnepi fogásokat készítették. Jártak a buszok, villamosok, taxik, játszottak a
színházak és a mozik, vendégeket fogadtak az éttermek és a korcsmák. Az emberek az
óvóhelyekre csak január elejétől húzódtak le.
Az ostrom lefolyását Tóth Sándor és Ungváry Krisztián könyvei részletesen tartalmazzák, előbbi
elsődlegesen a szovjet–román, utóbbi a német–magyar csapatok harcainak vonatkozásában. A
gyűrűbe zárt főváros felmentését célzó német támadások lefolyásáról pedig Számvéber Norbert ír
teljes részletességgel.
A mai napig kényes az ostromlókhoz, illetve a védőkhöz csatlakozott magyar önkéntesek
kérdésköre. Az utóbbiak zömmel azért jelentkeztek, hogy megmeneküljenek a nyilasok
zaklatásaitól, a kényszersorozásoktól, s hogy jobb (élelem-) ellátásban részesüljenek. Voltak
olyanok is, akik elvből vagy meggyőződésből álltak be valamely önkéntes harccsoporthoz. A
túlélés vágya motiválta azok többségét is, akik átálltak a szovjet csapatokhoz. Döntő többségük
fogságba esésekor inkább jelentkezett, mint elindult Szibéria felé. Köztük is voltak
meggyőződésből harcolók, de olyanok is, akiket géppuskával hajtottak maguk előtt az NKVD-s
katonák. A január 20., az Ideiglenes Nemzeti Kormánnyal kötött fegyverszünet napja óta
hivatalosan is szovjet kötelékben harcolt mintegy 20 magyar önkéntes századot február 12-én
Kelenvölgyben a Budai Önkéntes Zászlóaljba vonták össze, amely 2534 fővel február 15-én (!)
alakult Budai Önkéntes Ezreddé. Parancsnokságát a 11-én átállt Variházy Oszkár alezredes, a 6.
gyalogezred parancsnoka vállalta.
Az önkéntes századok a 18., 37. lövészhadtest és a 83. tengerészgyalogos dandár kötelékében
részt vettek a Déli pályaudvar, a Gellért-hegy, a Vár és más objektumok ostromában. Mintegy 600
hősi halottat vesztettek. Jelzésük vörös szalag volt a sapkán és a hajtókán, fehér vagy vörös a bal
karon, az előbbi századszámmal. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság február 16-án az ezredet
átadta az Ideiglenes Nemzeti Kormányának, amely az egységet Jászberénybe, az 1.
gyaloghadosztály szervezési központjába irányította.
A körülzárt csapatok ellátására két út kínálkozott. Kevéssé volt sikeres az uszályok leúsztatása a
Dunán. December 30-án egy Leányfalu fölött zátonyra futott, de szállítmányának java részét a
magyar rohamcsónak-csoport éjszakánként behozta Óbudára. A klasszikus módszer a légihíd
kiépítése volt. A német 4. légiflotta kötelékében december 29-én állították fel a Budapesti
Légiellátó Csoportot. A Gerhard Conrad mérnök altábornagy irányította, február 10-én
megszüntetett csoport napi átlagban 47 t utánpótlást juttatott be. Ez alig érte el a 80-100 t-ra
becsült napi szükséglet felét, de eredményességi aránya jobb volt a sztálingrádi légihídénál. A
kiépített repülőtereket nem vehették igénybe, ami eleve megnehezítette tevékenységüket a
Sztálingrádnál tapasztaltakhoz képest, hiszen ott két repülőtér (a pityomnyiki fő reptér sokáig, a
gumraki tartalék majdnem végig) is rendelkezésre állt. A budaörsi repülőtér december 24-én, a
ferihegyi 27-én, a mátyásföldi 30-án szovjet kézre került. A Lóversenypályán kialakított szükség-
repülőteret sem használhatták sokáig, január 5-én az ostromlók elérték a Fehér utat, s
kézifegyverekkel lőtték a le- és felszálló gépeket. 9-én a Lóversenytér elesett. A Csepel-szigeti
szükség-repülőtér 6-án 180esett el. Csak a Vérmező maradt, de annak északi sarkát is elérték
január 30-án a szovjet ékek. A csoport legeredményesebb módszere az ejtőernyős tartály-ledobás
volt, illetve a törőleszállásra tervezett DFS-230 vitorlázó gépek bejuttatása. Néhány gép február
13-án és 14-én még utánpótlást dobott a kitöréskor kijutott csoportoknak a budai hegyekben.
A mai napig kényes a parlamenterek kérdése. Malinovszkij és Tolbuhin részt vett a sztálingrádi
csatában és több nagyváros ostromában. Tapasztalataik alapján kímélni szerették volna erőiket, s
csökkenteni a főváros leküzdésére fordítandó időt. A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság
december 27-én adott engedélyt ultimátum átadására. 28-án este és 29-én reggel hangszórókon
közölték a parlamenterek útvonalát. Steinmetz Miklós százados, a 2. Ukrán Hadseregcsoport
követe az Üllői úton, Ilja Osztapenko százados, a 3. Ukrán Hadseregcsoporté a Budaörsi úton
indult befelé. Steinmetz gépkocsija Pest-szentlőrinc belterületén felrobbant, Osztapenko bejutott a
8. SS-lovashadosztály parancsnoki harcálláspontjáig, de visszafelé a Budaörsi úton aknavető-
tűzbe került. Mindketten hősi halált haltak. Pfeffer-Wildenbruch Osztapenko borítékát bontatlanul
küldte vissza.
A történtek értékeléséről két, alapvetően eltérő változat ismert. Az 1989 előtt Magyarországon
hivatalosan elfogadott változat szerint Steinmetz gépkocsiját szemből lőtték ki gépágyúval, mikor
közeledett a védelem peremvonalához, Osztapenkót visszatérés közben hátulról lőtték le.
Steinmetz halálának az őt a senki földjéig elkísérő Nyecseporuk alezredes, a szovjet 66. gárda-
lövészhadosztály helyettes törzsfőnöke tanúja volt. A gépkocsi belterületén haladt befelé a főúton,
s feltűnve egy bukkanó felett, gépágyúlövedék érte. A már eltalált dzsip futott rá egy harckocsi-
aknára, s robbant fel. Steinmetz mellében a boncolási jegyzőkönyv szerint két géppuska-
lövedéket találtak. Nem tisztázott, hogy a tüzelés a robbanás előtt vagy után kezdődött.
Osztapenko halálának társa, Orlov főhadnagy volt tanúja, elbeszélése alapján Csebotarjev
vezérőrnagy, a 316. lövészhadosztály parancsnoka rekonstruálta a történteket. Osztapenko
először nem tudott elindulni, mert a peremvonalban tapasztalt mozgásra a németek tüzet
nyitottak. Fél óra késéssel elindulhatott, a fehér zászlóval közeledő dzsipre senki nem nyitott tüzet.
Osztapenko ekkor már Sahvorosztov őrnagytól, az 1077. lövészezred törzsfőnökétől tudott
Steinmetz haláláról, s önként döntött úgy, hogy ennek ellenére elindul. Visszaúton tüzet kapott, az
aknavető-tűz a német vonalak mögül érkezett. Osztapenko hátában aknagránát-repeszeket
találtak.
A másik változat szerint a hadikövetek indulása ugyanígy történt, a folytatás azonban másként
alakult, szó sem volt szándékos gyilkosságról. Steinmetz gépkocsija aknára futott, előzőleg nem
lőttek rá gépágyúval. A peremvonal előtt harckocsi-aknákat telepítettek, amelyeket nem álcáztak.
A vecsés–pestszentlőrinci utat lezáró magyar páncéltörő század parancsnoka, Litteráti-Loótz
Gyula főhadnagy látta a közeledő dzsipet. Előreküldött egy őrmestert, aki magyarul – s Steinmetz
tudott magyarul – kiabált: “Vigyázz, az útkereszteződés aláaknázva!” Az aknazárhoz érve a vezető
nem állt meg, kerülgetni kezdte az aknákat. Egyik manőverét rosszul számította ki, a dzsip
felrobbant. Ezt mindkét oldalról tűzpánik követte. Steinmetz halálát a robbanás okozta, ezt
bizonyítják a testében talált repeszek. A géppuskalövedékek a tűzpánik következtében érték a már
halálosan sebesült tisztet. Osztapenko későn ért vissza a német peremvonalba. A szemközti
szovjet lövészezred első vonalából kézifegyverekből nem lőtt senki, de a szovjet tüzérség már
megnyitotta a (szokásos) tüzet, mivel letelt a tűztilalom időtartama. Lőttek az aknavetők is, de nem
a parlamenterek átlépési pontján lévő 1077. lövészezred saját aknavető alegységei. Josef Bader
SS-Scharführer, aki Osztapenkót kísérte, Gosztonyi Péternek elmondta: mire visszaértek a
legkülső német állásokba, azokon már a szovjet aknavetők tüze feküdt. Maradásra kérte a
parlamentert, aki azonban parancsára hivatkozva elindult a senki földjén, ekkor érte a halálos
találat. A szovjet figyelők csak a mozgást észlelték, azt nem láthatták, hogy saját parlamenterük
indult feléjük. Egy gyakorlott aknavető-irányzónak pedig nem okozhatott gondot a kis csoport
eltalálása. Az, hogy Osztapenko hátulról sebesült meg, csak annyit jelent: a gránát a kis csoport
mögött robbant. Baki József pestszentlőrinci helytörténész saját kutatásai alapján vitatja az e
verzióban Steinmetz halálának körülményeiről mondottakat, de azt nem állítja, hogy a hadikövet
halálát szándékosan idézték volna elő a németek. Baki alapvetően Litteráti-Loótz leírását vitatja,
szerinte az ütegparancsnok – térbeli elhelyezkedése miatt – nem láthatta végig a történteket.
A közvetett bizonyítékok a második változatot támasztják alá. Nem tudunk olyan esetről, amikor a
németek parlamentereket gyilkoltak volna meg. Steinmetzet és Osztapenkót nem léptették elő
posztumusz, s nem tüntették ki a Szovjetunió Hőse címmel (igaz, mindketten megkapták a Vörös
Zászló Érdemrendet). Pfeffer-Wildenbruch több mint 10 év múlva hazatérhetett szovjet
fogságából, márpedig vezető beosztású SS-főtiszteket parlamenterek meggyilkoltatásánál kisebb
háborús bűnökért is kivégeztek. Csupán egy alkalommal hallgatták ki a parlamenterek halálával
kapcsolatban. 25 évre szóló ítélete abban a periódusban született, amikor Sztálin eltörölte a
halálos ítéletet (rövid időn belül visszaállította), de büntetése mintegy felének letöltése után
hazaengedték, fel sem merült perének újrafelvétele. Hindy Ivánt kivégezték itthon, de halálos
ítéletének indoklásában nem szerepel a parlamenter-ügy, alapvetően 1944. október 15-16-i
magatartása miatt végezték ki. A Steinmetz-üggyel kapcsolatban a szovjet fogságban perbe fogott
Erich Klein századost, a Feldherrnhalle páncéloshadosztály Budaörsi út térségben települt I.
tüzérosztályának parancsnokát halálra ítélték ugyan, de 1953-ban szabadon engedték, sőt 1993-
ban az orosz Legfelsőbb Katonai Ügyészség rehabilitálta őt. Perdöntő dokumentum egyik
változatot sem igazolja vagy cáfolja, legalábbis e kézirat nyomdába adásáig nem került elő. Abban
– megítélésem szerint – nem lehet vita, hogy Steinmetzet és Osztapenkót hősi halottnak kell
tekinteni akkor is, ha aknára hajtottak, illetve saját tűzben estek el: küldetésük közben érte őket a
katonavég. Ráadásul a magyar származású Steinmetzet még az is motiválhatta, hogy része lehet
Budapest megkímélésében a súlyos utcai harcoktól.
181Felmerült egy harmadik elképzelés is. Nagy Domokos Imre Osztapenko szállásadónőjére,
Czoborczy Györgynére hivatkozva lehetségesnek tartja, hogy Osztapenko túlélte az esetet, s
ebből levonja a következtetést, hogy a parlamentert később az NKVD tette el láb alól, s annak
tulajdonítja a meglévő papírok, pl. a boncolási jegyzőkönyvek keletkezését is. E feltételezés nem
mellőzi a logikát, ám levéltári dokumentumok nem támasztják alá.
A témához kívánkozik három kiegészítés. Ungváry Krisztián szerint a kérdéses napon egy
harmadik parlamenter is érkezett (nevét nem ismerjük). A 30. lövészhadtesttől lovon jött, bejutott
Gerhard Schmidhuber vezérőrnagyhoz, a 13. páncéloshadosztály parancsnokához, aki telefonon
jelentést tett Pfeffer-Wildenbruchnak, ám ő elutasította az ultimátumot. A szovjet tisztnek nem
esett bántódása. Az esetről másutt nem olvashatunk.
December 26-án négy hadifoglyot tettek át a fogaskerekű felső szakaszán, a Festung Budapest
parancsnokának címzett megadási felszólítással. Friessner parancsára Pfeffer-Wildenbruch
repülőgépen kijuttatta őket Pápára. Németországi kihallgatásuk után Keitel tábornagy, az OKW
főnöke táviratot küldött valamennyi hadseregcsoport és erőd (Buda-pest, Breslau, Glogau,
Königsberg, Küstrin, Posen) parancsnokának, amelyben megtiltotta hadikövetek fogadását,
elrendelte azok visszautasítását még a saját vonalak előtt, de nem rendelte el a rájuk való
tüzelést. Ez a parancs viszont csak 1945. január 17-én kelt.
A harmadik kiegészítés az, hogy – jelenlegi ismereteink szerint – a világháború során egyetlen
esetben fordult elő parlamenterre való szándékos tüzelés. 1944. szeptember 3-án Georg Zwade
vezérőrnagyra, a német LXXII. különleges rendeltetésű hadtestparancsnokság megbízott
parancsnokára lőttek rá a románok, amikor Brassó térségében, fehér zászlóval, előzetes értesítést
követően megkísérelte a front átlépését, hogy a Romániában élő népi németek ügyében
tárgyaljon a román hatóságokkal.
Máig lezáratlan probléma az utolsó akkord, a kitörési kísérlet lefolyása, az abban részt vettek és a
kijutottak létszáma, illetve a kitörés indulásakor tapasztalt igen élénk szovjet tüzérségi tűz. A
Budapest-erőd parancsnoksága már december 28-ára kitörést tervezett, s terv készült január 1-
jére is. Hitler mindkettőt kategorikusan megtiltotta. Lindenau január 18-ára is készített egy újabb
tervet, de a Führer 16-án ezt is elutasította (igaz, engedélyezte a pesti hídfő kiürítését: a
visszavonulást a budai oldalra).
A negyedik tervet február 11-ére készítették elő. Pfeffer-Wildenbruch 10-én délután rendelte el a
gyülekezést a Várban. A tervet 11-én 15 órakor ismertették a német seregtestek vezérkari
főnökeivel, azok 16 órakor az ezredparancsnokokkal. A német csapatokat és a magyar
seregtestparancsnokokat 18 órakor tájékoztatták. Ekkor értesült Hindy is a tervről (Hingyi László
szerint). 1945-kor tájékoztatták Balckot, s nehogy ismét tiltó parancsot kaphassanak, a rádiót
használhatatlanná tették. Az indulást 20 órakor határozták meg, két főirányban és három
hullámban, a Városmajor úttól a Mechwart térig, a Krisztina körúti és Margit körúti vonal
áttörésével. Az első hullámba középen és a balszárnyon a 8. SS-lovashadosztályt, jobbszárnyon a
22. SS-lovashadosztályt osztották be; a második hullámba balra a Feldherrnhalle
páncéloshadosztályt, középen a 271. népi-gránátoshadosztályt, jobbra a 13. páncéloshadosztályt.
A harmadik hullámba sorolták az összes többi alakulatot, a rendvédelmi testületeket és a
csatlakozott menekülőket. A magyar katonák a 2. hullámba kerültek, de néhányat kiválogatott az
élcsapatba, olyanokat, akik korábban a budai erdőkben szolgáltak a légvédelemnél, s ismerték a
terepet. 1 Pz.IV és 2 Toldi harckocsi, 1 StuG.IV rohamlöveg, 1 Hetzer páncélvadász, 3 Sd.Kfz.
251/9 és 1 Sd.Kfz. 250/7 páncélgépkocsi, 10 VW-166 kétéltű gépkocsi és parancsnokságonként
1-1 szóló BMW motorkerékpár kivételével az összes harc- és gépjárművet meg kellett
semmisíteni. A kitörés utáni gyülekezőként a Nagykovácsi és Solymár közötti Remete-hegyet
határozták meg, hogy ott döntenek az áttörési irányról: Szomor, Máriahalom vagy
Pilisszentkereszt.
A kitörést egy szovjet felsőruhába öltözött, oroszul–ukránul beszélő csoport kezdte 20 órakor,
amely a beszivárgó szovjet harcfelderítők visszatérési jelszavait alkalmazva megnyitotta a frontot.
A főharcvonal áttörése után az első szovjet felfogó állásrendszer a Kis-Sváb-hegy–János-kórház–
Rókus-hegy–Margit-híd budai hídfő vonalán volt. 2200 és 2300 között a kitörő főerők eljutottak az
Isten-hegyre, a Zugligetbe és a Hármashatár-hegyre, a szovjet védelmet a Sváb-hegy teteje–
Normafa–János-hegy–Solymár–Pilisborosjenő vonalra vonták vissza. 12-én erről a vonalról
indítottak ellenlökést a kitörésben eddig jutottakra, 13-án reggelig elérték a 11-én délutáni
frontvonalat, majd megkezdték a még ellenálló támpontok felszámolását. A Nagykovácsi-erdőben
lévő Remete-hegyen 3800 fő, a Hármashatár-hegyen és a Szarvas-hegyen igen sok kitörő gyűlt
össze. Ezekből kb. 5000 támadta a Tinnye–Budajenő–Biatorbágy vonalat, közülük Zsámbék és
Tinnye között 3000 esett el. A Hármashatár-hegytől Pilisborosjenő–Csobánka felé kitörők
megközelítették Pilisszentkeresztet, a Piliscsaba–Piliscséb felé kitörők a Kesztölctől délnyugatra
lévő nádasig jutottak, de valamennyien elestek. A kevesebb mint ezer kijutott kitörő közül a
legtöbben Szomornál érték el a német vonalakat. Hingyi László számításai szerint 36 egyenruhás
és 44 polgári magyar személy volt közöttük.
A német és a magyar parancsnokság a fedett Ördögárok Horváth-kertben lévő szolgálati nyílásán
át 500 fővel a Szépilona kocsiszín felé indult, a szovjet vonalak mögé, hogy onnan vezesse a
kitörést. A felszínre jövetel után nem sokkal Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a
Budapest Erőd parancsnoka a Budakeszi úton, Hindy Iván vezérezredes, a budapesti I. hadtest
vezénylő tábornoka a Horváth-kertben adta meg magát. Néhány katona visszament a csatornán, s
a belső utcákban esett fogságba.
A szovjet tüzérség a kitörés idején erős tűzzel árasztotta el a Várat és az onnan kivezető utakat. A
kutatók egy része a tűz megnyitását pontosan 20 órára teszi, vagyis a kitörés megindításának
időpontjára. Az újabb kutatások szerint azonban a szokásosnál alig valamivel erősebb tüzérségi
tűz 21 órától a kitörés megindulásának hatására fokozatosan erősödött fel, s 22-23 óra körül érte
el csúcspontját. A kitörés szó szerint vérbe fulladt. Nem lehetetlen, hogy a szovjet Budapesti
Csoport parancsnoksága tudomást szerzett a készülő kitörésről. Máig ismeretlen azonban, mi
182módon, s az sem tisztázott, hogy valóban előzetes ismeretek birtokában fokozták fel a
tüzérségi tüzet vagy “csak” gyorsan tudtak reagálni a kitörés megindítására.
A német Feldherrnhalle páncéloshadosztály irányítását átvevő Helmuth Wolff alezredes –
önhatalmúlag – 18 órakor a Vérmezőn indította meg harccsoportjának kitörését, nem a
meghatározott időpontban és nem a meghatározott helyszínen. Ennek köszönhetően 650 fővel el
is érte – legerősebb kijutó csoportként – a német vonalakat Szomornál. Ők nem kaptak tüzérségi
tüzet. Ez arra utal, hogy a szovjet parancsnokság tudhatott a kitörésről, s annak 20 órára tervezett
kezdetéről. Ez sem jelent azonban közvetlen bizonyítékot.
A védők állományát február 11-én a kutatók eltérően adják meg. Levéltári források alapján a
pontos számok nem állapíthatók meg. A táblázatban a 2. és 3. sor adja meg a védők
összlétszámát, a 4-10. sor viszont nem tartalmazza a bent maradt (el sem indult vagy
visszafordult) katonák számát. A 0-ra végződő adatok becsültek, illetve kerekítettek.
Tóth Veress D. Gosztonyi Hingyi Ungváry
Sándor Csaba Péter László Krisztián
Német
24.000 24.000 22.000 23.000 24.000
védő
Magyar
20.500 20.000 30.000 20.000
védő
Német
14.000
kitörő
Magyar
4.000 4.500
kitörő
Kitört
4.000 10.000 16.000
összesen
Elesett 4.700 3.000 5.000
Fogságba
1.400 1.000
esett
Eltűnt 5.200 700
Átjutott 624 624 785 785 700

A számításokat összevetve február 11-én 20.000-24.000 német és kb. 20.000 magyar katona
alkotta a védősereget. Ebből az újabb kutatások szerint több mint 10.000 fő tudott áttörni a szovjet
állásokon, ám kb. 700 főnek sikerült csupán átjutnia a saját csapatokhoz. A kitörők nagy része
elesett, a “csellengők” egy részét elfogták a budai hegyekben, más része eltűnt. A többezres
különbségre a levéltári források nem adnak kielégítő magyarázatot. Elképzelhető, hogy sok
katona, aki eredendően magyarországi és Buda környéki sváb volt, hazament és elrejtőzött, s
bajtársai közül magával vitt mindenkit, akit csak tudott.
Azzal, hogy a szovjet hadvezetés az ostrom mellett döntött, 51 napos helységharcot vállalt. A
budapesti csata, amelyet 1944. október 29-től 1945. február 13-ig kell számolni, 108 napig tartott.
Február 11-én a csata eldőlt, a még ellenálló támpontok felszámolása, főként a Vár és a Duna
között 13-án ért véget. A kitört és szétszóródott katonák utáni hajtóvadászat 16-áig tartott. A
szovjet Budapesti Csoportot 17-én szüntették meg.
A budapesti csatát a Dunántúlon 3 hetes hadműveleti szünet követte. Az ostrom szovjet
felvállalása és az ennek következtében (is) bekövetkezett megtorpanás hozzájárult, hogy a német
hadvezetés Magyarországra hozhassa át a 6. páncéloshadsereget a nyugati hadszíntérről. A 2. és
3. Ukrán Hadseregcsoport egyes hadseregei 1944 decemberében sokkal nyugatabbra álltak, mint
bármely más szovjet seregtest, de 1945 márciusában még mindig ugyanott harcoltak, miközben a
germán–lengyel síkságon január 12-én támadásba lendült csoportosítás már Berlin ostromához
készülődött.

Háború és fegyverszünet között

A fegyverszüneti tapogatódzásokra augusztus 28-án felkért Bakách-Bessenyey György volt svájci
magyar követ szeptember 5-i táviratában a berni amerikai követre hivatkozva megjelölte, hogy
“Fegyverletételre vonatkozó ajánlat mindhárom fő szövetséges állam kormányához intézendő ...
intézkedni kell egy megbízott vagy egy bizottság kiküldésére, mely teljhatalommal van felruházva
a fegyverszünet megkötésére.” A 2. Ukrán Hadseregcsoport főerőinek átkelése a Déli-Kárpátokon,
bár még tartott az 5-én indult magyar támadás lendülete, romba döntötte az új főellenállási vonal
kialakításába vetett reményeket a hegység gerincén. A katonai helyzet drasztikus romlását
érzékelő kormányzó szeptember 6-án tanácskozott katonaminisztereivel: Lakatos Géza
kormányfővel, Csatay Lajos honvédelmi és Hennyey Gusztáv külügyminiszterrel, továbbá a
Honvéd Vezérkar főnökével, Vörös Jánossal. A megbeszélésen az a nézet alakult ki, hogy a
megváltozott helyzetben a Kárpátok védelme illuzórikussá vált, ideértve most már a hegység déli
vonulatán túl a Keleti-Kárpátok székelyföldi szakaszát is. Egyetértettek abban, hogy ismét sürgős
német katonai segítségért kell folyamodni, különben szükségessé válik a fegyverszünet kérése.
Szeptember 7-én Horthy ismét magához kérette a négy tábornokot, továbbá Ambrózy Gyulát, a
Kabinetiroda főnökét és Vattay Antal altábornagyot, a Kormányzó Katonai Irodájának főnökét. A
tanácskozáson megerősítették az előző nap kialakult konklúziót, s kidolgozták azokat a
kérelmeket, amelyeket Magyarország fegyverszüneti feltételeiként kívántak előterjeszteni a
szövetségesek felé: az ország katonai megszállása korlátozódjon a stratégiai fontosságú
pontokra, a román királyi és a (titóista) jugoszláv partizánhadsereg abban ne vegyen részt, a
magyar Csendőrség és Rendőrség maradjon részese a belső rend fenntartásának, továbbá
Magyarországnak ne kelljen megtámadnia Németországot, s a német csapatok szabadon
kivonulhassanak az ország területéről.
E feltételrendszer illuzórikus volt. A szövetséges katonai megszállás az adott körülmények között
nem korlátozódhatott a stratégiai pontok megszállására, még akkor sem, ha a m. kir. Honvédség
akkor és azonnal beszünteti a küzdelmet. A szovjet hadsereg már bent állt az országban, s éppen
szétbontakozóban volt, hogy széles arcvonalon felvegye a harcot. Velük szemben a németek
éppen újjászervezték hadseregcsoportukat. E két körülmény egyben technikailag negligálta az
utolsó feltételt, amihez – Sztálin fellépésére vagy anélkül – még az angolszász hatalmak sem
járultak volna hozzá. A román hadsereg kizárása volt a harmadik, akkor már teljesíthetetlen feltétel
– az is bent állt az országban.
Szeptember 7-én este összeült a koronatanács. Horthy bejelentette, hogy immár
elengedhetetlenül szükségessé vált a fegyverszünet kérése. Lakatos, aki előzőleg egyetértett a
kormányzóval és vezető tábornoktársaival ebben a kérdésben, kijelentette, hogy a fegyverszünet
problémáját az Országgyűlés elé kell vinni. A határozott katona a miniszterelnöki székben
határozatlanná vált. Ambrózy jogi érvekkel állt a kormányzó mellé, ugyanezt tette Hennyey
Bakách-Bessenyey tárgyalásaira hivatkozva. Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter a
fegyverszünet ellen érvelt. Csatay kompromisszumos javaslattal állt elő. Kérjenek ismét német
katonai segítséget, de ezúttal konkrét formában: 24 órán belül 5 páncéloshadosztályt, s ennek
teljesítésétől vagy elmaradásától tegyék függővé a fegyverszünetért való folyamodást. Vörös
ugyan közbevetette, hogy ez az időterminus irreális, a koronatanács mégis elfogadta a javaslatot,
illetve az előzőleg kialakított fegyverszüneti feltételeket. Horthy megbízta Lakatost, hogy az
ultimátumszerű követelést még aznap este közölje Veesenmayerrel és Greiffenberggel, Vöröst
pedig azzal, hogy tisztítsa meg a Honvéd Vezérkart azoktól a magas beosztású tisztektől, akikre
adott esetben feltétlen németbarátságuk vagy szélsőjobboldali beállítottságuk miatt nem lehetett
számítani.
A szeptember 8-i minisztertanács az időközben megérkezett német választ is figyelembe véve,
miszerint 4 hadosztályt (ebből 1 páncélos) azonnal, egyet a közeli napokban küldenek, s hogy
Magyarországot úgy védik majd, mint Németországot, hosszas és ellentmondásos vita után
felülbírálta az előző napi koronatanácsi határozatot. A minisztertanácsi határozat kimondta:
“Amennyiben a német ígéretek betartatnak és pár napon belül a német segítség tényleg meg is
érkezik, ... Magyarország egyelőre hajlandó a harcot folytatni, és nem hamarkodja el
állásfoglalását arra nézve, hogy fegyverszünetet kérjen a szövetségesektől.” A külügyminiszter az
ülésen nyíltan kimondta, hogy “Az angolszászok ... nem uralják a helyzetet és az oroszok katonai
fölényük folytán ... diktálnak, nem hiszi, hogy az angolszászok hajlandók lennének külön fellépni”
Magyarország érdekében. A kiugrási számítások alapja, amelyre Kállay Miklós miniszterelnökként
történt hivatalba lépése óta a magyar vezetés épített, elveszett. Hennyey kijelentése felidézte az
1918-as októbert, amikor gróf Tisza István jelentette be a Képviselőházban a háború elvesztését.
A szeptember 7-i koronatanácsi határozat másnapi minisztertanácsi megváltoztatásában a
feltűnően gyors német válaszon kívül szerepet játszott, hogy 7-én I. Mihály román király eljuttatta
hadüzenetét Budapestre.
184A német válasz megérkezett ugyan (Lakatos miniszterelnököt Greiffenberg budapesti német
katonai attasé ezért a minisztertanácsról hívatta ki), de a németek számára a 7-i magyar
ultimátum nem csupán azt jelentette, hogy a magyar vezetés újabb katonai segítséget kér.
Ellenkezőleg! Levonták a következtetést, hogy Magyarország végérvényesen megbízhatatlanná
vált, kiugrásával most már komolyan számolni lehet és kell. Ribbentrop birodalmi külügyminiszter
Veesenmayer teljhatalmú követen keresztül, az ultimátumra adott válasszal egy időben nyíltan
megüzente Horthynak, hogy fegyveres erővel törnek le bármely, kiugrásra utaló kísérletet. Walther
Wenck altábornagy vezetésével az OKH-n belül 8-án külön vezetési törzset állítottak fel,
kifejezetten Magyarország tartására (“zur Haltung Ungarns”), továbbá a Magyarországra ezt
követően átirányított törzseket és alakulatokat Budapest körzetébe vezényelték, demonstratív
jelleggel.
A III. páncéloshadtest parancsnoksága Hermann Breith páncélos tábornok vezetésével
szeptember 9-én érkezett Budapestre. Másnap ezt a Sandomierz térségéből Magyarországra
átcsoportosított 23. páncéloshadosztállyal és a Budapest térségében állomásozó 109. és 110.
páncélosdandárral alárendelték ugyan a magyar 2. hadsereg parancsnokságának, továbbá
kilátásba helyezték a 22. SS-lovashadosztály, a 18. SS-páncélgránátos-hadosztály és a Balkánon
harcoló 4. SS-páncélgránátos-hadosztály átcsoportosítását is, de a politikai okból Budapest
térségébe irányított seregtesteket Hitler véglegesen csak szeptember 12-én bocsátotta a Dél-
Ukrajna Hadseregcsoport rendelkezésére.
A magyar vezetés érzékelte a Budapest körüli német csapatösszevonásokat, s nem volt nehéz
kikövetkeztetnie, hogy azokról a csapatokról van szó, amelyeket az arcvonal megerősítésére kért.
Greiffenbergen keresztül magyarázatot kértek. Guderian hasonlóan nyílt üzenetet küldött, mint
Ribbentrop: “…nem engedheti meg, hogy a német csapatok olyan körülmények között küzdjenek
a harctéren, amikor hátukban árulás lehetséges. Mi ezt már négy esetben átéltük ... Ezért most
megfelelő előzetes intézkedéseket foganatosítunk.” Vagyis a szeptember 8-án megígért német
segítség – az ígéretnek megfelelően – valóban rekordgyorsasággal érkezett meg, ám nem a front,
hanem Magyarország tartására.
Mindez egybeesett a Székelyföld kiürítésével, amely az első nagyobb területveszteséget jelentette
Magyarországnak. A kérdés már szeptember elején felmerült. A 2-án a Dél-Ukrajna
Hadseregcsoporthoz az OKH-tól érkező hadműveleti utasítás lehetőséget biztosított a Székelyföld
kiürítésére abban az esetben, ha a Déli-Kárpátok átjáróinak birtokbavétele nem sikerül. Az OKH
ezzel az elvi engedéllyel kívánta megelőzni az ún. székely zsákban harcoló csapatok bekerítését.
Azt a veszélyt ismerték fel, hogy ha a szovjet 40. hadsereg a kosnai-nyakon át, Vatra Dornei felől
betör Magyarországra délnyugati, illetve a román 4. hadsereg Marosvásárhely térségéből
északkeleti irányba, akkor a Székelyföldön harcoló erők visszavonására nem sok esély marad,
azok katlanban rekednek. Abban a szűkületben, amely elválasztotta a Székelyföldet a földrajzi
Észak-Erdélytől a kosnai-nyak és Marosvásárhely között, a Kárpátokban lévő történelmi magyar–
román határtól az 1940-es belső erdélyi magyar–román határig légvonalban alig 80 km volt a
távolság.
Szeptember 7-én, amikor még tartott a magyar támadás Dél-Erdélyben, de a szovjet csapatok
már a Déli-Kárpátok átjáróiba értek, a német 6., 8. és a magyar 2. hadsereg megkapta a
parancsot a Dél-Ukrajna Hadseregcsoporttól a visszavonulás megkezdésére a Maros mentére és
az Árpád-vonalra. 17 órakor az OKH sürgönyözött a hadseregcsoport parancsnokságának, hogy
Hitler megtiltotta a visszavonulást. A szovjet csapatoktól való elszakadás azonban ekkorra már
megindult. Gyors egymásutánban követték egymást az üzenetek a hadseregcsoport
parancsnoksága, az OKH, Greiffenberg hivatala és a Honvéd Vezérkar között. 9-én éjfél után
végre távirat érkezett a hadseregcsoport parancsnokságára Hitler engedélyével a további
visszavonulásra.
Friessner, aki tisztában volt a Székelyföld jelentőségével Magyarországon, szeptember 9-én
Budapestre repült. Emlékirataiban azt írja, első és egyetlen látogatását Horthynál az tette
szükségessé, hogy Hitler a magyar politikai érdekek figyelembevételére hivatkozva makacskodott
az egyes visszavonulási ütemek engedélyezésével, s hogy ő mint a hadműveletek irányítója, a
magyar politikai és katonai vezetés meggyőzésén keresztül kívánta elérni a Führer álláspontjának
megváltoztatását. Ez így hihető is, ha hangsúlyozzuk Hitler meggyőzésének szándékát. Ez az,
ami Friessnert valójában érdekelte, nem a magyar politikai érdekek. A későbbi történések
bizonyítják, hogy mind Friessner, mind más német katonai vezetők a német politikai és katonai
érdekek alapján hozták meg elhatározásaikat, szövetségeseik szempontjait a háború
előrehaladtával egyre kevésbé vették figyelembe.
Friessner elsőként Greiffenberggel, majd Vörössel, utána Lakatossal, végül Horthyval találkozott.
Vörös és Lakatos elfogadta Friessner érvelését, katonák lévén egyetértettek a Székelyföld
kiürítésének – katonaföldrajzi okból következő – hadműveleti szükségességével. Mindketten arra
kérték viszont Friessnert, hogy a visszavonulás végrehajtásának ütemezésével tegye lehetővé a
magyar lakosság számára a terület elhagyását, illetve hogy lehetőség szerint kíméljék a városokat
és községeket. Horthynál Friessner kieszközölte a kormányzó hozzájárulását a Székelyföld
kiürítéséhez. Horthy ugyanarra kérte a hadseregcsoport főparancsnokát, mint Vörös és Lakatos.
Friessner az államfőnél tett látogatást követően tájékoztatta a magyar miniszterelnököt annak
eredményéről.
Szeptember 10-én Hitler fogadta Friessnert, aki kettős céllal érkezett a rastenburgi
főhadiszállásra. Egyrészt tájékoztatni kívánta Hitlert a Kárpát-medencében kialakult hadműveleti
helyzetről, ezen belül a vezetése alatt álló hadseregcsoport harcértékéről, terveiről és
lehetőségeiről, másrészt meg kívánta szerezni engedélyét a székely zsák kiürítésére. A Führer
azonban nem nagyon hagyta szóhoz jutni tábornokát. A magyar politika visszásságairól és
veszélyességéről tartott monológot, s elsorolt néhány alakulatot, illetve parancsnokságot, amelyet
a magyarországi politikai helyzet “tisztázására” Budapest körzetébe irányít. Mikor Friessner
előhozakodott kérésével, Hitler először hallani sem akart a kiürítésről. Újabb kiselőadás
következett, ezúttal a Vatra Dornei környékén fekvő mangánlelőhelyek 185fontosságáról, noha
Friessner nem ennek kiürítésére kért engedélyt, ez jóval északabbra fekszik a Székelyföldtől,
illetve arról, hogy a szovjet behatolás az addig semleges Bulgáriába a Tengerszorosokhoz történő
kijutás céljából történt, a cári törekvések felelevenítésével, ami az angolszász hatalmakat
szövetségi politikájuk újragondolására készteti. Ebben az összefüggésben Hitler ellenezte az
arcvonal hátravonását. Csak akkor enyhült meg, amikor Friessner megmutatta a magyar
hozzájárulást a Székelyföld kiürítéséhez. Az engedélyt ugyan ennek hatására sem adta meg, de
az is eredmény volt, hogy már nem zárkózott el kategorikusan az adott esetben történő
visszavonulástól.
A Székelyföld kiürítése és a Budapest környéki német csapatösszevonások hatására a kormányzó
szeptember 10-ére magához kérette titkos tanácsosait. Jelen volt többek között Lakatos Géza
miniszterelnök, Vörös János vezérkarfőnök, Csatay Lajos honvédelmi miniszter, Hennyey Gusztáv
külügyminiszter, Bethlen István gróf, Károlyi Gyula gróf és Esterházy Móric gróf volt
miniszterelnökök, Kánya Kálmán volt külügyminiszter, továbbá az augusztus 23-án Kolozsvárott
megalakult Erdélyi Magyar Tanács képviseletében Teleki Béla gróf és Bánffy Dániel báró. A
vezérkarfőnök hadműveleti tájékoztatóját követő vita során kialakult az álláspont, hogy Lakatos
másnapra hívja össze a minisztertanácsot, ott kormányzói akaratként jelentse be a fegyverszünet
kérésének szándékát, s hogy erről tájékoztatni kell a németeket, garantálva nekik a szabad
elvonulást. Szó esett arról is, hogy a fegyverszüneti tárgyalások előmozdítására Nyugatra küldik
Náday István vezérezredest, akinek kormányzó iránti hűségében biztosak voltak. Mindössze két
nap telt el a minisztertanács ülése óta, amikor a háború folytatása mellett foglaltak állást. A
magyar politikai vezetés nem vált határozottabbá, az augusztus 25-26-án megkezdődött polémia
folytatódott a háború vagy fegyverszünet kérdéséről.
11-én Lakatos összehívta a minisztertanácsot, előterjesztette a fegyverszüneti feltételek (s nem a
fegyverszünet) azonnali kérésére vonatkozó kormányzói akaratot, majd feltette a kérdést, hogy a
kormány tagjai vállalják-e az ezzel kapcsolatos politikai felelősséget. A bejelentést követő vita
nyomán, Bonczos Miklós belügy-, Jurcsek Béla földművelésügyi és Reményi-Schneller Lajos
pénzügyminiszter hozzászólásai által befolyásoltan Lakatos úgy döntött, lemond. Horthy ezt nem
fogadta el, mint új főhadsegédének, Vattay Antal altábornagynak kijelentette, “nem mentheti fel a
kormányt, mert ezt a kormányt is csak nagy küzdelem után tudta kinevezni, arra pedig már nincs
idő, hogy újból a németekkel vitatkozzon, és harcoljon egy új kormányért.” Az este tízkor
másodszor összeülő minisztertanácson Lakatos bejelentette, hogy a kormányzó elállt
szándékától. Vöröst felkérték, utazzon a német főhadiszállásra, a német szándékok
kipuhatolására és annak elérésére, hogy a német seregtesteket Budapest térségéből a front
megerősítésére csoportosítsák át.
Vörös, aki egyébként is rendelkezett a Führer meghívásával, szeptember 12-én tett látogatást
Rastenburgban. Az értekezleten jelen volt Friessner, részt vett Greiffenberg és Himmler, illetve az
esti helyzettájékoztatókon rendszeresen jelen lévő magas beosztású tábornokok és főtisztek.
Hitler áttekintette az egyes hadszíntereket. Finnország kiugrásával, illetve Románia és Bulgária
átállásával példálózva megfenyegette Magyarországot: a három országhoz hasonlóan a
bolsevizmus rabszolgájává válik, ha nem tart ki Németország oldalán. Elmondta, hogy megítélése
szerint a Szovjetunió most a Tengerszorosokhoz való kijutásra összpontosít, s hogy ez belátható
időn belül szembefordítja nyugati szövetségeseivel, ami döntő fordulatot eredményez a háború
menetében. A balkáni és magyarországi arcvonal mindenáron való tartását ennek fényében
alapvetőnek minősítette, külön is kiemelve a Honvédség kitartásának fontosságát. A háború
kilátásait összességében optimistán ítélte meg. 1945 elejére nagy erejű offenzívát helyezett
kilátásba, amely Magyarországról kiindulva Románia visszaszerzését célozza majd. Tábornokait
kitartásra szólította fel, a történelem előtt felelőssé téve őket a rájuk bízott arcvonalszakaszok
megtartásáért, s az 1918-as háborús év utolsó hónapjaival, illetve Nagy Frigyes hétéves háború
alatti stratégiájával példálódzott nekik. Intelmei természetesen Vörös vezérezredesnek is szóltak.
A Honvéd Vezérkar főnöke, akit az értekezlet után Hitler négyszemközt is fogadott, egyfelől
biztosította a Führert a kormányzó és a magyar nemzet hűségéről és kitartásáról, másfelől
kérésekkel és problémákkal hozakodott elő. Kérte a négy napja megígért német katonai segítség
megadását a szovjet csapatok feltartóztatására, illetve a lengyel területen harcoló magyar
alakulatok hazaengedését, amire Guderian két alkalommal is (augusztus 23-án és 31-én) ígéretet
tett. Problematikusnak nevezte a parancsnoklási viszonyokat a térségben, s kérte, hogy a magyar
területen harcoló szövetséges csapatok felett magyar tábornok gyakorolja a főparancsnokságot. E
felvetésében Vöröst nem csupán a nemzeti büszkeség vagy a katonai célszerűség vezette, hogy
egy térségben egy főparancsnokság működjön. A fegyverszüneti várakozások ismeretében
szerette volna saját kezében tudni az összes magyar seregtest vezetését. Hitler, aki a háborúnak
ebben a szakaszában tőle már szokatlan módon tárgyalópartnerét is hagyta szóhoz jutni (ilyesmi
addig legfeljebb Mussolinivel és Antonescuval fordult elő), ígéretet tett a kérések teljesítésére, sőt
nagy mennyiségű fegyver és lőszer szállítását helyezte kilátásba. A hadműveleti vezetést illetően
azonban ragaszkodott ahhoz, hogy az német kézben legyen. Hitlert sem csupán az egy térségben
egy főparancsnokság elve vezérelte. Egyrészt okult a romániai példából, ahol mindössze három
nap kellett az arcvonal teljes összeomlásához az átállás nyomán, másrészt ekkor már készült
Magyarország kiugrásának megakadályozására.
Hitler ígéretei, s nemkülönben, hogy hozzájárult a Budapest térségébe irányított német alakulatok
hadműveleti területre történő átvezényléséhez, tagadhatatlanul hatást gyakoroltak Vörösre.
Hazatérése után a Legfelső Honvédelmi Tanács előtt számolt be tárgyalásairól. Igyekezett
meggyőzni a testületet, hogy a háborút folytatni kell, ezáltal meggyőzni az ország
megbízhatóságáról a németeket, akik így továbbra is segíteni fogják honvédő harcát a
bolsevizmus európai térnyerése ellen.
Szeptember 16-án báró Bánffy Dániel, az Erdélyi Párt és az Erdélyi Magyar Tanács egyik vezetője
emlékiratban fordult a kormányzóhoz az azonnali fegyverszünet érdekében. Hasonló
memorandumot juttatott el Horthyhoz 20-án 186a Magyar Front is. A kormányzó a
memorandumok készítésének hetében, ha lassan is, de elszánta magát a cselekvésre.
Szeptember 13-án gróf Zichy Ladomér magyarországi és szlovákiai kettős birtokos Keremcsén
(Besztercebányától délre) találkozott a szlovák 2. partizándandár politikai biztosával, a szovjet
Fjodor Makarov alezredessel. Zichy a kormányzó nevében rákérdezett, hajlandó-e a szovjet
kormány fegyverszüneti tárgyalásokba bocsátkozni Magyarországgal, s fogadni e célból egy
magyar delegációt. Makarov, Molotov szovjet külügyminiszterre hivatkozva (aki a magyar
fegyverszüneti delegációval tárgyalva már nem akart tudni az ún. Makarov-levélről) jelezte a
Szovjetunió fogadási készségét, s 14 pontba foglalva az akkori körülmények között jól hangzó
ígéreteket tett. Ezek közé tartozott, hogy Magyarország maga választhatja meg kormányformáját,
a Szovjetunió nem fog belpolitikai nyomást gyakorolni, a népszavazást fogja szorgalmazni Erdély
hovatartozását illetően, s hogy a román csapatokat azonnal megállítják, illetve a magyarországi
bombázásokat felfüggesztik, amint a magyar fegyverszüneti delegáció Moszkvába érkezik. A levél
19-én Vörös János vezérezredesen keresztül a kormányzóhoz érkezett, aki aznap este fogadta
Zichyt is. A Makarov-levél által keltett remények később illúziónak bizonyultak.
Bakách-Bessenyey, aki nem tudott a Zichy-féle titkos kapcsolatfelvételről, szeptember 19-én azt
sürgönyözte, hogy “Szándékunk komolysága is kétes ... mindaddig, amíg legalább tárgyalások
folytatására meghatalmazottak kiküldve vagy kijelölve nincsenek.” 21-i üzenetében a magyar
fegyverszüneti feltételeket és a nyugati várakozásokat illetően egyértelműen leszögezte, hogy
“Másról, mint feltétel nélküli megadásról szó sem lehet. Reménytelen azt képzelni, hogy
angolszászok saját csapataikat fogják feláldozni, hogy minket, akik végig kitartunk ellenük (sic!) az
oroszoktól és saját kis szövetségeseiktől megvédjenek. Egyetlen, amit még tenni lehet, feltétel
nélküli fegyverszünetet felajánlani”.
A Zichy-Makarov találkozó, Bakách-Bessenyey újabb üzenetei és a tovább romló hadihelyzet
megérlelték a kormányzóban az elhatározást, hogy nem halogathatja tovább a magasabb szintű
kapcsolatfelvételt a szövetségesekkel. Még 11-én este kijelentette Vattay előtt, hogy ha kell, a
kormány kikapcsolásával is maga veszi kézbe a fegyverszünet ügyének intézését. Felkérte
Nádayt, kezdje meg a tárgyalásokat, aki 22-én titokban Casertába repült, az olaszországi
szövetséges csapatok főhadiszállására. Maitland Wilson tábornok főparancsnok fogadta, ám
közölte vele, hogy csak a feltétel nélküli megadás felajánlását követően hajlandók tárgyalásokba
bocsátkozni. Náday megpróbált táviratozni, de rossz rejtjelkulcsot vitt magával, üzenetét
Budapesten így nem tudták megfejteni. Mint önként hadifogságba lépő tábornokot internálták,
küldetése nem járt eredménnyel. Annak ellenére sem, hogy a brit diplomácia a Náday és a
Budapest közötti kapcsolat helyreállítására a magyar fővárosba juttatta a Vatikánban dolgozó
Magyary Gyula pátert, aki késve érkezett, s bár a kormányzóhoz is bejutott, az események
alakításába nem tudott beleszólni.
Nádayval egy napon indult Szlovákián át a Szovjetunióba báró Atzél Ede zászlós vezetésével egy
nem hivatalos küldöttség, kipuhatolni a szovjet vezetés szándékait.
Szeptember 24-én a kormányzónál bizalmas értekezletet tartottak. A tanácskozáson, ahol jelen
volt a kormányzó kisebbik fia, Ambrózy, Vattay, Bánffy és Zichy, megegyezés született hivatalos
fegyverszüneti delegáció küldéséről Moszkvába. Horthy, miután rokona és bizalmasa, a Honvéd
Folyami Erők parancsnoka, dr. Hardy Kálmán vezérfőkapitány (altábornagynak megfelelő
rendfokozat) egészségi állapotára hivatkozva nem fogadta el a felkérést, Faragho Gábor
altábornagyot bízta meg a küldöttség vezetésével. A választás nem volt a legszerencsésebb. Igaz,
Faragho korábban Moszkvában szolgált mint katonai attasé, s beszélte az orosz nyelvet is, de
megbízatása pillanatában ő volt a Csendőrség főfelügyelője. E testület Moszkvában negatívabb
megítélés alá esett, mint a Honvédség. Sztálin nem csupán a deportálásokat írta számlájára, de
még a baloldal elleni fellépést is. E megítélés rányomta bélyegét Faragho fogadására, “nem jutott”
neki más tárgyalópartner, “csak” a vezérkar főnökének helyettese, Fjodor Kuznyecov
vezérezredes. A delegáció két tagja, gróf Teleki Géza, a néhai miniszterelnök fia és Szent-Iványi
Domokos miniszterelnökségi tanácsos, az ún. “kiugrási iroda” főtanácsadója, akit Horthy rendkívüli
követté és meghatalmazott miniszterré nevezett ki, Moszkvában “fajsúlytalan” volt.
A fegyverszüneti előkészületek szálai szeptember utolsó dekádjától az ifjabb Horthy Miklós
vezette, “kiugrási iroda” néven emlegetett, de jure nem létező “csúcsszervben” futottak össze. A
polgári előkészületek koordinálásáért Ambrózy Gyula, a Kabinetiroda főnöke, a katonaiakért
Vattay Antal altábornagy, a Kormányzó Katonai Irodájának főnöke volt felelős. Vattayt gyakorlatilag
sikertelenségre kárhoztatta, hogy közvetlen parancsadási joggal semmilyen katonai szerv vagy
alakulat felé nem rendelkezett.
A Faragho-delegáció szeptember 28-án indult útnak, titokban. Kudar Lajos csendőrezredes és
gróf Zichy Ladomér segítségével jutott el Zólyomig, onnan (a szlovák partizánok egyik
parancsnokságáról) szovjet repülőgép vitte Moszkvába, ahová október 1-jén délután érkezett
meg. Horthy közben szeptember 25-én vezérezredessé nevezte ki Faraghot, de a kinevezés a
honvédelmi miniszteri ellenjegyzés hiányában nem került bejelentésre.
A “fegyverszüneti vonal” aktivizálódásának gyorsan megszületett az első eredménye. Igaz, nem
arról az oldalról, ahonnan azt a kormányzó és szűkebb környezete várta. Szeptember 26. és
október 2. között megbeszélés-sorozat zajlott Hitlernél a magyarországi helyzetről. Eldőlt, hogy
újabb fegyveres akciót hajtanak végre Magyarországon, ha annak vezetése megkísérli a kiugrást
a háborúból, s hogy ez esetben Szálasi Ferenc lesz a legfelsőbb magyar vezető. Szálasit
augusztus 24-én fogadta először Veesenmayer. Nem volt evidens, hogy a németek újabb
beavatkozásukat a Nyilaskeresztes Párt–Hungarista Mozgalomra alapozzák, amelynek Szálasi
volt a pártvezetője. Tavasszal még Imrédy Bélát szerették volna látni a kormányfői székben. A
román átállást követően szóba került még Bárdossy László volt miniszterelnök, Ruszkay Jenő
nyugalmazott vezérezredes és Baky László volt belügyi államtitkár is. 187Fokozatosan alakult ki,
hogy a nyilasok bevonására építsék Horthy eltávolítására és a kiugrás megakadályozására
irányuló terveiket, tulajdonképpen a “nincs jobb” elve alapján. Mindenesetre Szálasi hajlandónak
mutatkozott minden német igény teljesítésére, ráadásul még némi tömegbázist is fel tudott
mutatni.
Szeptember 13-án a németek tudtával Szálasi megbízott egy törzset a hatalomátvétel
előkészítésével. A párt fegyvereseit Kovarcz Emilnek és Székessy Istvánnak, a Rend és Védelem
nevű pártmilícia parancsnokának és helyettesének kellett felkészítenie, a fegyverzetről és a
lőszerről Mosonyi István ellátási felelős gondoskodott, a Honvédség átállításának megszervezését
Beregfy Károly vezérezredes, a Póthadsereg Parancsnokság parancsnoka, a Rendőrségét és a
Csendőrségét Vajna Gábor helyettes pártvezető kapta feladatul, a kinevezendő polgári és katonai
vezetők listáját Gál Csaba, az “országépítési” terveket Kőfaragó-Gyelnik Vilmos
pártfunkcionáriusoknak kellett összeállítania. A nyilas “vezérkarba”, amely a 22. SS-
lovashadosztály pasaréti törzsszállásán működött, bevették a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége
vezetőit, dr. Ney Károlyt és Rajniss Ferencet.
Szeptember 16-án Szálasi már a katonai helyzetről tárgyalt Greiffenberggel, 22-én a politikai
helyzetről és a személyi kérdésekről Winkelmann-nal. 26-án Hitler végérvényesen Szálasit
választotta, s megbízta Veesenmayert – akinek javaslatára hozta meg döntését – Szálasi
biztonságának garantálásával. A teljhatalmú birodalmi követ még aznap közölte a nyilas
pártvezetővel a Führer döntését, s megkezdte vele a tárgyalásokat a hatalomátvételről, illetve a
kormánylistáról. Október 2-án Veesenmayer a Führer azon döntését is közölte Szálasival, hogy az
államfő és a kormányfő szerepét egy személyben, de a jogfolytonosság biztosításával kell
átvennie. Ez utóbbi javaslat, amelynek célja a magyar köztisztviselői és honvéd tisztikar
megnyerése volt, szintén Veesenmayertől származott.
Veesenmayer figyelt arra is, hogy – lehetőség szerint – biztosítsa a szélsőjobb egységét, illetve a
kialakítandó új vezetés ne csupán egy lábon álljon. Felvette a kapcsolatot a gróf Pálffy Fidél
vezette Magyar Nemzeti Szocialista Párttal, az Imrédy Béla irányította Magyar Megújulás
Pártjával, továbbá benne volt a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége összehozásában. A Jaross
Andor elnökletével október 9-én megalakult szervezetnek tagja volt a Nyilaskeresztes Párt–
Hungarista Mozgalom, a Magyar Nemzeti Szocialista Párt, a Nemzeti Szocialista Front, a Magyar
Élet Pártja, a Magyar Megújulás Pártja és az Erdélyi Párt. Ugyancsak megalakult a Felsőházi
Tagok Nemzeti Szövetsége.
A németek nem bíztak mindent a nyilasokra és az egyéb szélsőjobboldali szervezetekre, nekik a
hatalomátvételben csak kisegítő szerepet szántak. Szeptember 25-én Magyarország teljes
területét német hadműveleti területté nyilvánították, s inkognitóban Budapestre érkezett Otto
Skorzeny SS-Obersturmbannführer, az 502. SS-ejtőernyős-zászlóalj (október 4-étől az SS-
Jagdverband) parancsnoka, aki már több sikeres (mai terminológiával) kommandós akciót
vezetett. Ő szabadította ki például Mussolinit is a Gran Sassóról.
26-án Budapestre települt át Ulrich Kleemann páncélos tábornok, korábban Kréta szigetének
parancsnoka. Törzsével átvette a német seregtestek újjászervezésének irányítását.
Természetesen nem volt véletlen, hogy az akkor még az OKH közvetlen alárendeltségében lévő
Kleemann-hadtesttörzs (Korpsstab Kleemann, Auffrischungsstab Kleemann) éppen a magyar
fővárosba települt. Megismétlődött a két héttel korábbi szituáció, csakhogy amíg a Breith-törzset
és az annak alárendelt alakulatokat néhány nap múltán a frontra vezényelték, addig a Kleemann-
törzs maradt. Később Kleemann lett a Szolnok felől a tiszántúli harcokba október 19-én
beavatkozó német IV. páncéloshadtest parancsnoka.
Ugyancsak 26-án a német 13. páncéloshadosztályt a szintén újjászervezés alatt álló 10.
páncélgránátos-, 20. páncéloshadosztállyal és 109. páncélosdandárral együtt (25-én a 110.
páncélosdandárt beosztották a 13. páncéloshadosztályba) a Kleemann-törzsnek rendelték alá.
Budapestre vezényelték a 17. páncélgránátos-dandár törzsét is. 29-én Friessner intézkedett, hogy
a 13. és 20. páncélos-, s a 10. páncélgránátos-hadosztály valamennyi csapatrészét vonják ki az
arcvonalból és bocsássák Kleemann rendelkezésére. Október 3-án a 109. páncélosdandárt
Miskolc térségébe vezényelték át, ahol a Feldherrnhalle páncélgránátos-hadosztály kötelékébe
lépett. 5-én a Feldherrnhalle hadosztály a Kleemann-törzs alárendeltségébe lépett. Az október 6-i
szovjet offenzíva miatt a németek több alakulatot a fronton kényszerültek bevetni, de maradt
elegendő katonai erejük a magyar fővárosban és környékén is. Közéjük tartozott az akkor
legkorszerűbb Tigris B harckocsikkal felszerelt 503. nehézpáncélos-osztály, amely részt vett a Vár
ostromában és a 22. SS-lovas-hadosztály, amelynek alosztályai szállták meg a főváros stratégiai
pontjainak egy részét.
A nyilasok hatalomra segítésére Budapesten külön katonai terv készült. A Panzerfaust fedőnevű
akció előkészítéséről október 2-4. között Budapesten tárgyalt Wenck altábornagy. A
megbeszéléseken részt vett Greiffenberg, Winkelmann, Kleemann, Skorzeny és a budapesti
német követség képviselője, továbbá két magyar főtiszt.
A közben Moszkvába érkezett Faragho ugyanúgy nem rendelkezett teljes körű kormányzói
felhatalmazással, mint Náday, noha ennek fontosságára mind Bakách-Bessenyey táviratai, mind
Makarov levele felhívták a figyelmet. Faragho október 6-án feladott, második táviratában
kénytelen volt azt külön megkérni. Horthy a felhatalmazást a fegyverszüneti feltételek aláírására 9-
én este távirati úton küldte meg, majd futár útján írásban is eljuttatta Moszkvába. Nemes József
őrnagy 11-én este indult útnak, de Molotov elfogadta a távirati meghatalmazást is. Ez persze
lassította a fegyverszüneti tárgyalásokat.
Faragho, akárcsak Náday, feltételeket is vitt magával. Ez utóbbiak szerint az ellenségeskedéseket
azonnal be kellene szüntetni, vagyis gyakorlatilag megállítani a szovjet és a román csapatokat, a
német csapatoknak szabad elvonulást biztosítani, illetve az ország megszállásában brit–amerikai
csapatoknak is részt venni. Faragho Moszkvában átnyújtotta Horthy Sztálinnak címzett levelét is,
amelyben a kormányzó magyarázkodott Magyarország hadiállapotba kényszerülése miatt, s
méltányos elbánást kért a magyar nemzetre. Sztálint külön felbőszítette, hogy a levél angol
nyelven íródott.
188Molotov október 8-án éjszaka tárgyalt először Faraghoékkal. Átnyújtotta – egyoldalú közlés
formájában – a fegyverszünet szovjet Külügyminisztérium által kidolgozott előzetes feltételeit,
azzal, hogy magyar részről kizárólag a feltétel nélküli megadást fogadják el. Kezdett
megismétlődni, amitől a magyar vezetés a leginkább tartott: az 1918 késő őszi szituáció. Faragho
9-én este távirati úton továbbította az előzetes fegyverszüneti feltételeket Budapestre. Ezek
szerint Magyarország köteles tíz napon belül visszavonni közigazgatását és haderejét az 1937.
december 31-i határokon belülre, megszakítani minden kapcsolatot Németországgal és hadat
üzenni annak, s fogadni egy szovjet vezetés alatt álló háromhatalmi szövetséges ellenőrző
bizottságot. Molotov közölte azt is, hogy a feltételek elfogadása esetén a szövetségesek készek
Moszkvában megtárgyalni és megkötni a végleges fegyverszüneti szerződést, illetve hogy a
Szovjetunió katonai segítséget nyújt Magyarországnak a német csapatok elleni hadműveletekben.
Horthy 10-én Lakatos miniszterelnökkel, Hennyey külügy-, Csatay honvédelmi miniszterrel, Vörös
vezérkarfőnökkel, Vattay főhadsegéddel és Ambrózy kabinetiroda-főnökkel vitatta meg a
feltételeket. Nem tudták elfogadni Németország megtámadását, szerették volna, hogy ne előzetes
fegyverszüneti feltételek, hanem végleges fegyverszünet aláírása történjék, s az aláírás után
kezdődjenek tárgyalások a fegyverszüneti feltételekről. Mindezek ellenére, miután más lehetőség
nem volt, Horthy 2230-kor rádiótáviratban jelezte Faraghonak az előzetes fegyverszüneti feltételek
elfogadását. 11-én este egy újabb táviratban Budapest visszaismételte a feltételeket, s a kiugrás
előkészítése érdekében kérte a Duna–Tisza közén támadó szovjet csapatok megállítását.
Ez utóbbira a szovjet hadvezetés ígéretet tett, ám a támadás felfüggesztésére kiadott parancs
nem vonatkozott a 2. Ukrán Hadseregcsoport Tiszántúlon harcoló főerőire és az Erdélyben, illetve
a Kárpátalján tevékenykedő csapatokra. A szovjet csapatok gyakorlatilag így éppen ott nem álltak
meg, ahol a legnagyobb ütemben törtek előre. A románok megállításáról pedig szó sem esett. Más
kérdés, hogy a szovjet főerők megállítása nem segítette volna a kiugrást. Ellenkezőleg:
megnövelte volna a németek cselekvési szabadságát Magyarországon, hiszen csapataik
lekötöttsége az arcvonalban csökken. Így történt ez a varsói felkelés idején is, csakhogy amíg ott
a szovjet vezetés politikai érdekeinek az felelt meg, hogy a németek szétzúzzák a londoni
emigráns lengyel kormánynak engedelmeskedő Armija Krajowa főerőit, addig Magyarországon
nem akarták szétveretni a m. kir. Honvédséget a németekkel, inkább elérni – román és bolgár
minta szerinti – átállását vagy legalább a front magyar csapatok általi megnyitását.
Október 11-én hajnali négykor Faragho bemutatta Horthy hozzájárulását a moszkvai
Külügyminisztériumban, majd este nyolc előtt egyoldalúan parafálta a Magyarország és a
szövetséges hatalmak közötti előzetes fegyverszüneti feltételeket.
A Magyarországnak átnyújtott előzetes fegyverszüneti feltételek lényegileg különböztek az 1943.
szeptember 9-én Isztambulban átvettektől. Azok gyakorlatilag érvényüket vesztették
Magyarország német megszállásával. A brit Külügyminisztériumban 1944 áprilisában szerkesztett,
“Az angol érdekek Délkelet-Európában” címet viselő dokumentum már azzal számolt, hogy
Magyarországot a szovjet haderő fogja megszállni, a brit legfeljebb jelképesen lehet jelen. Az
amerikai Külügyminisztérium május 1-jén kelt tanulmánya a magyar fegyverszünetet a német
megszállókkal szemben tanúsított magatartástól tette függővé, leszögezve, hogy a fegyverletételt
lehetőleg a háborúba lépésért felelős politikai csoportosítástól volna kívánatos elfogadni.
Augusztus 11-én a brit kormány az Európai Konzultatív Tanácsban kezdeményezte a
Magyarországnak szóló fegyverszüneti feltételek kidolgozását, ami egyértelműen jelezte: a
magyar vezetés reményeivel ellentétben már maga sem tekintette érvényesnek az 1943.
szeptember 9-i feltételeket. Megjelent a magyar közigazgatás és fegyveres erők visszavonásának
követelése az 1937. december 31-i határok mögé, s a teljes szakítás Németországgal, jóllehet
London még nem kívánta előírni Magyarország hadbalépését Németország ellen, csupán a
magyar területen tartózkodó német katonák és egyéb állampolgárok internálását. Bele kívánta
viszont foglaltatni a hadifoglyok azonnali szabadon bocsátását, a szövetséges csapatok szabad
mozgásának biztosítását, részükre a magyar és a magyar haderő által lefoglalandó német
hadianyagok átengedését, a faji törvények és rendeletek azonnali hatályon kívül helyezését, a
háborús bűnösök büntetőeljárás alá vonását, illetve szövetséges ellenőrző bizottság fogadását. Az
amerikai kormány 15-én elfogadta a brit kezdeményezést, s maga is javasolta annak elfogadását.
A javaslat mégsem került napirendre, mivel szovjet részről akkor még nem dolgoztak ki előzetes
fegyverszüneti feltételeket, az angolszászokét pedig nem kívánták elfogadni.
Az október 8-án Faraghoéknak bemutatott előzetes fegyverszüneti feltételeket a szovjet
Külügyminisztériumban dolgozták ki – az angolszász hatalmak megkérdezése nélkül. Bár október
9-18. között Moszkvában tartózkodott Churchill brit miniszterelnök és Eden külügyminiszter,
Molotov csak 13-án mutatta be nekik észrevételezésre a már aláíratott dokumentumot. Mindketten
azonnal hozzájárultak a tárgyalások folytatásához a szovjet előzetes fegyverszüneti feltételek
alapján, az amerikai Külügyminisztérium hozzájárulása pedig távirati úton, 14-én érkezett meg.
Hiába volt meg azonban október közepére az akarat, a kiugrási kísérlet bukása és a nyilas
hatalomátvétel új helyzetet teremtett, a kapcsolat felvételét Magyarországgal új alapokról és
újonnan kellett kezdeni. Még akkor is, ha Faraghoék megkísérelték a jogfolytonosság továbbvitelét
(erről külön fejezet szól).
A kiugrási kísérlet és a nyilas hatalomátvétel
Az előzetes fegyverszüneti feltételek megvoltak, már csupán végre kellett (volna) hajtani azokat. A
végrehajtás előkészítése azonban előrevetítette a kudarcot. A Lakatos-kormány nem részesítette
kellő támogatásban a kormányzó és környezete végrehajtást célzó kezdeményezéseit,
gyakorlatilag a háborúból való kiugrás előkészítését. Hasonló magatartást tanúsított a Honvéd
Vezérkar is. Sőt: a politikai és katonai vezetésben jelen lévő németbarát személyek, köztük
miniszterek, magas beosztású tábornokok és főtisztek folyamatosan tájékoztatták a németeket.
Azok részben tőlük, részben más forrásokból származó információik alapján kezdték meg a
hatalomváltás előkészítését, hogy biztosítsák Magyarország megtartását a német szövetségi
rendszerben és további részvételét a háborúban.
Az előzetes fegyverszüneti feltételek következetes végrehajtása – szovjet értelmezésben – de jure
és de facto átállást jelentett, az feltehetően nem tudatosult bennük, hogy magyar értelmezésben a
háborúból való kiugrásra és nem az addigi ellenséghez történő átállásra készülnek. A szovjet
vezetők a Romániában és Bulgáriában tapasztaltak alapján cselekedtek. Egy tájékozott és
megfelelő felhatalmazással bíró vezérkari tisztet kértek átküldeni a fronton, hogy
megbeszélhessék az átállás gyakorlati kérdéseit. Október 13-án Horthy a Honvédelmi
Minisztérium 21., hadifoglyokkal foglalkozó osztályának vezetőjét, Utassy Loránd ezredest küldte
a Szeged melletti Deszkre, Malinovszkij marsallhoz. A 2. Ukrán Hadseregcsoport parancsnoka
nem találta megfelelőnek Utassy személyét, hiszen nem rendelkezett a kért információkkal,
legfőként nem ismerte a magyar és német csapatok elhelyezkedését az arcvonalban.
Malinovszkijt pedig alapvetően ez érdekelte. Utassyt visszaküldte Budapestre, s újabb, téjékozott
vezérkari tiszt kiküldését kérte. Többek között az Utassy-misszió kudarcának tudható be az
ultimátum, amit október 14-én Moszkvában Faraghonak adtak át, s amelyben a fegyverszünet
nyilvános bejelentését követelték, 16-án reggel 8 óráig. Malinovszkij ugyancsak 48 órás
ultimátumot adott: még ennyi ideig hajlandó magát a támadó harctevékenység leállításához tartani
a Duna–Tisza közén. Igaz, közben főerői tovább harcoltak, s nyomultak előre, ahol csak tudtak...
Horthy 11-én Vattay jelenlétében fogadta dálnoki Miklós Béla vezérezredest, a Kárpátokban küzdő
1. hadsereg parancsnokát. Tájékoztatta az előzetes fegyverszüneti feltételekről, s meghagyta
neki, hogy az “1920. március 1-i rendeletem végrehajtandó” szövegű üzenet lesz a jel a kiugrásra.
Az erdélyi 2. hadsereg parancsnokát, dálnoki Veress Lajos vezérezredest képviselő Geréb László
alezredesnek Vattay mondta el ugyanezt, csakhogy Geréb a kapott tájékoztatást a németeknek is
továbbadta. A 3. hadseregtől senkit sem rendeltek be, a németbarátságáról közismert Heszlényi
József altábornagyot kihagyták.
A kormányzó akadályoztatásának esetére Veresst jelölte ki helyetteseként mint homo regiust. Ez
nem volt a legszerencsésebb választás. Magyarország megszállásakor Veress riadóztatta
hadtestét. Igaz, hadtestének közigazgatási területén nem került sor összetűzésekre magyar és
német katonák között, s igaz, hogy ő irányította a szeptember 5-i magyar támadást, de a németek
március 19. óta figyelték őt. Mint látni fogjuk, október 15-én le is fogták. Ráadásul a
parancsnoksága alatt álló 2. hadsereg éppen mozgásban volt, nem volt egy olyan összefüggő
nagyobb terület, amely stabilan Veress kezében lett volna. Folyt a visszavonulás Erdélyből, a
magyar oszlopok sakktábla-szerűen együtt igyekeztek vissza a németekkel északnyugat felé,
nemegyszer harccal törve utat maguknak.
Szeptember 11-én Horthy Vörös vezérkarfőnök jelenlétében fogadta a Magyar Front két,
illegalitásban élő képviselőjét is. Szakasits Árpáddal, a Szociáldemokrata Párt, és Tildy Zoltánnal,
a Független Kisgazdapárt vezetőjével arról tárgyalt, hogy szükség esetén a fővárosi munkásság
tömegdemonstrációkkal támogassa a kiugrást. Szóba került a két párt szervezett tagsága
alkalmas részének felfegyverzése is, ami nem valósult meg.
A kiugrás előkészítésének ebben a fázisában már nem volt megkerülhető a Honvéd Vezérkar
addig kihagyott főnöke. Vörös meglepő agilitással vetette bele magát az előkészületekbe –
korábbi tapasztalatai alapján a kormányzó nem ezt várta tőle –, de intézkedései már elkéstek.
Október 12-én kivonta az 1. hadsereg kötelékéből a VI. hadtestparancsnokságot, és a fővárosba
rendelte. Parancsnokára, kisbarnaki Farkas Ferenc altábornagyra bízta Budapest védelmét a
külső támadásoktól. Farkas idejében be is érkezett, de a kiugrási kísérlet idején passzív maradt,
később pedig Szálasi egyik kormánybiztosa lett. Október 15-én csupán törzse felett
rendelkezhetett, csapatai még nem voltak.
Vörös Budapest belső védelmének megszervezését a budapesti I. hadtest parancsnokára, Bakay
Szilárd altábornagyra bízták. Bakayt azonban október 8-án a németek elrabolták. Ez azzal függött
össze, hogy az igen határozott tábornok személyesen vezette a két nappal korábban a Zách utcai
laktanyában leleplezett nyilas szervezkedés résztvevőinek kihallgatását. A helyettesítésére
felrendelt Aggteleky Béla altábornagy nem rendelkezett kellő ismerettel és idővel. Október 15-én
saját helyettese, Hindy Iván vezérőrnagy tartóztatta le. Ugyanez a sors érte a kormányzó számára
megbízható dr. Hardy Kálmán vezérfőkapitányt, 206így a Honvéd Folyami Erők nem vettek részt a
kiugrás biztosításában.
Vörös intézkedett csapatok Budapestre irányítására is, de a végrehajtásra nem maradt idő. Ezért
nem érkezett be a fegyverszünet bejelentéséig az 1. hadsereg arcvonaláról kivont 10.
gyaloghadosztály és 1. ejtőernyős-zászlóalj. 12-én intézkedett továbbá arról is, hogy minden
menetben lévő csapatszállítmányt, tekintet nélkül annak eredeti rendeltetésére, Budapestre kell
irányítani. Ezek összesített ereje sem volt azonban számottevő. Bár fővárosban volt a szegedi 9.
gyalogezred II. zászlóalja, Horthy mint ezredtulajdonos és egykori szegedi fővezér legnagyobb
meglepetésére erre az alakulatra sem lehetett számítani. Parancsnoka, Mészáros István ezredes
október 15-én az elsők között állt át a nyilasokhoz. Később ő lett Szálasi testőrségének
parancsnoka, miután az eredeti Testőrséget a Szent László hadosztályba sorolva mint
testőrlövész-zászlóaljat a frontra vezényelték.
Vörös 12-én parancsot adott ki az 1. és a 2. hadsereg visszavonulására, amit Guderian azonnal
igyekezett hatálytalanítani. A két vezérkarfőnök erőpróbája nem bírt jelentőséggel az események
menetére, miután mindkét hadsereg közvetlen harcérintkezésben állott a szovjet csapatokkal, s a
2. hadsereg egyébként is visszavonulóban volt. Gyors elszakadásuk emiatt eleve
megvalósíthatatlan lett volna, s akkor még nem is szóltunk a szomszédos német hadseregek
várható reagálásáról. Csak emlékeztetőül: északról délre a német 1. páncélos, a magyar 1., a
német 8., a magyar 2., a német 6. és a magyar 3. hadsereg helyezkedett el. Az utóbbi
visszavonulására Vörös nem adott parancsot, egyrészt Heszlényi miatt, másrészt azért, mert
ekkorra már egyébként is közel harcolt Budapesthez.
Vörös október 12-i aktivizálódása jelentős szerepet játszott abban, hogy október 15-ét követően a
német hadvezetés nem tudta elképzelni a vele való további együttműködést, noha áprilisban
éppen jó német kapcsolatai miatt került a Honvéd Vezérkar élére, s október 15-én a harcok
folytatására vonatkozó parancsot is az ő nevével küldték ki. A németeket már csak azért is
elgondolkodtatta Vörös fellépése, mert a magyar 3. hadsereg megalakítása körüli mérkőzés – mint
láttuk – a legfelső szintű hadműveleti vezetésről Vörös bizonyos fokú visszavonulásával zárult,
illetve azzal, hogy a Kárpát-medencében a német Dél Hadseregcsoport parancsnokságának
irányító szerepe egyértelművé vált. Vörös előtérbe lépésével megerősítve látták Horthy kiugrási
szándékának komolyságát.
A Honvéd Vezérkar főnöke egyébiránt megsértődött, és 14-én délelőtt Balatonalmádiban a
Hadiakadémia kihelyezett végzős évfolyamának tartott katonapolitikai tájékoztatót (egyszerűen
otthagyta a fővárost). Két intézkedését ugyanis negligálták. Javasolta a kormányzónak, hogy az 1.
hadsereg parancsnokának törzsszállásán jelentse be a fegyverszünetet, s el is rendelte a
kormányzói különvonat, a Turán előkészítését. Lakatos javaslatára azonban Horthy elutasította a
huszti utazás tervét. Másfelől 14-ére Szatmárnémetibe rendelte az 1. és 2. hadsereg
parancsnokát és vezérkari főnökét eligazításra. Ezt Horthy azért utasította el, mert Vattay a 11-i
várbeli eligazításra hivatkozva feleslegesnek minősítette.
A kiugrási kísérlet biztosítására bent a fővárosban, illetve elővárosaiban igen kevés katonai erő állt
rendelkezésre. Parancsnokaik kiiktatása után Lázár Károly altábornagy, a Testőrség parancsnoka
lehetett csak, aki az érvényben lévő karhatalmi szabályzat alapján karhatalmi felriasztás esetén
elláthatta az ún. budapesti karhatalmi csoport parancsnokságát. A kiugrás biztosítása pedig ilyen
esetnek is számíthatott, jóllehet karhatalmi riadót senki sem rendelt el október 15-én. Pedig az
összes, Budapesten lévő katonai és rendvédelmi szervezet Lázár parancsnoksága alá vonásához
egy ilyen felriasztás elrendelésére lett volna szükség. Lázár a Testőrségen kívül a “Budapest”
őrzászlóaljjal, két műszaki zászlóaljjal, egy folyamőrosztállyal, néhány állásban lévő, így lekötött
légvédelmi üteggel és a HM-őrszázaddal rendelkezhetett, amelyekhez 7 páncélgépkocsi, néhány
páncéltörő és légvédelmi löveg, s aknavető tartozott. Lázár összesen nem egészen 2000 katonára
számíthatott, amihez – ha elrendelik a karhatalmi felriasztást – hozzávetőleg ugyanennyi rendőr, 5
rendőrségi Csaba páncélgépkocsi és 6 Ansaldo kisharckocsi csatlakozhatott. Az 503. nehéz-
páncélososztály több mint 30 Tigris B harckocsijainak fedezetével felvonuló németekkel szemben,
akik a főváros felé menetben lévő 24. páncéloshadosztályt is számítva – a nyilasok nélkül – 25
ezer fővel rendelkeztek, ekkora erőnek nem volt esélye.
Vörös – belátva, hogy mégis hivatalában volna a helye – 14-én este jelentkezett a Várban.
Másodszor is javasolta a kormányzónak, hogy utazzon Husztra, azonban Horthy azt ismét
elutasította. Vattay jelenlétében Vörös utasította Ibrányi Mihály altábornagyot, az 1.
huszárhadosztály parancsnokát, hogy intézkedjen a Lengyel Főkormányzóság területéről
visszatérő és Kecskemét körzetében kirakodást folytató seregtest Budapestre vezénylésére,
azonban a végrehajtásra nem maradt elegendő idő. Az elitnek számító hadosztállyal és az
Esztergom, Vác, Aszód térségében települt 1. és 2. páncélos-póthadosztállyal a magyar erők
létszáma is elérte a 25 ezret, csakhogy ezek tétlenek maradtak. Ibrányi sem igyekezett a
végrehajtással. Később Vattay megjegyezte, hogy ezért Ferenc József idejében főbe lőtték volna.
Ibrányi válasza felbőszítette Vattayt: “…most más időket élünk”.
A kormányzó október 14-én reggel határozta el a fegyverszünet másnapi bejelentését. A 48 órás
szovjet ultimátumról csak ezt követően szerzett tudomást. A bejelentés időpontjáról nem
tájékoztatta előre sem az 1. és 2. hadsereg parancsnokait, sem a Magyar Front vezetőit. Ez
egyrészt lehetetlenné tette a két tábornok határozott intézkedését, másrészt előre kiiktatta a
budapesti szociáldemokrata munkásság esetleges szervezett fellépését.
14-én Lakatos szűkített minisztertanácsi ülést hívott össze. Kihagyta Jurcseket és Reményi-
Schnellert, hogy megelőzze a németek esetleges azonnali tájékoztatását. Részlegesen
tájékoztatta a megjelenteket a kormányzó szándékáról. A testület alkotmányjogi vitát folytatott
arról, hogy az államfőnek joga van-e az Országgyűlés megkérdezése nélkül is fegyverszünetet
kérni – a lejjebb leírt kormányzói jogkör alapján volt, hasonlóan, mint a fegyveres erő
alkalmazására az országhatáron kívül 1941 júniusában. Vitatkoztak a fegyverszüneti feltételekről,
annak ismerete nélkül, hogy azt már három napja aláírták. Végül határozatot hoztak a
szélsőjobboldali sajtó betiltásáról, 207néhány baloldali sajtótermék megjelenésének
engedélyezéséről és a politikai foglyok szabadon bocsátásáról.
14-én este Horthy a miniszterelnök nyomására a már kész államfői beszédből törölte azt a
tagmondatot, hogy “a németekkel a mai naptól kezdve Magyarország harcban levőnek tekinti
magát.” Ráadásul másnap a rádióban a “fegyverszünetet kötöttünk” kifejezés “fegyverszünetet
kötünk” formában hangzott el. Mindkettő kimondásának nagy jelentősége lett volna, nem csak
azért, mert az előzetes fegyverszüneti feltételekben benne foglaltattak, de elsősorban azért, mert
hiányuk lehetőséget adott egy olyan értelmezésre, hogy a fronton lévő magyar csapatok egyelőre
folytassák a harcot a szovjet csapatok ellen. Az igazsághoz tartozik, hogy Faragho Moszkvában
az előzetes fegyverszüneti feltételeket írta alá, nem magát a fegyverszünetet, vagyis a kifejezés
áttétele múlt időből jelen időbe (vagy inkább egyszerű jövő időbe) nem volt egészen alaptalan. A
rádióhallgatók azonban ezt háttérinformációk hiányában nem így értelmezték, hanem inkább úgy,
hogy a tárgyalások még csak most fognak megindulni. S a rádióhallgatók között volt a legtöbb
felelős beosztású katonai vagy rendvédelmi parancsnok, államigazgatási vagy közigazgatási
vezető.
Október 15. eleve rosszul kezdődött. Reggel fél kilenckor Skorzeny kommandója tőrbe csalta és
elrabolta ifj. Horthy Miklóst. A hetven év feletti kormányzó tetterejét ez számottevően csökkentette,
az elkövetkező sorsdöntő két napban szinte minden megnyilvánulásából kicsengett egyetlen
megmaradt gyermeke féltése.
1030-kor összeült a koronatanács. A kormányzó bejelentette, hogy fegyverszünetet kér (sic!). Ez
még így is nagy meglepetést okozott egyes minisztereknek. Vörös tájékoztatót tartott a
hadműveleti helyzetről. Ismertette Guderian táviratát, amelyben a Honvéd Vezérkar főnöke
intézkedéseinek visszavonását követelte 15-én 2000-ig, ellenkező esetre intézkedések
foganatosítását helyezte kilátásba a német hadműveleti vezetés biztosítására – a magyar
szuverenitás ellenében is. A kormányzó kimondta, hogy Magyarország elvesztette a háborút. A
kormány ezt követően lemondott, majd a kormányzó kérésére változatlan összetételben azonnal
újjáalakult. Később, háromnegyed kettőkor még az esküt letette, de ez volt az utolsó testületi
megnyilvánulása.
A koronatanács ülése pontosan délben félbeszakadt, mert megérkezett Veesenmayer, akit Horthy
azért kéretett magához, hogy tájékoztassa a fegyverszünet kéréséről. A kormányzó a
miniszterelnök és a külügyminiszter jelenlétében tárgyalt a teljhatalmú birodalmi követtel.
Veesenmayer tiltakozni próbált, de nem jutott mondanivalója végére, mert Horthy számon kérte
tőle fiának elrablását. Veesenmayer vita közben arra kérte a kormányzót, mielőtt
visszavonhatatlan dolgot cselekedne, fogadja a Hitler személyes üzenetével érkező követet.
Horthy erre hajlandónak mutatkozott.
A kormányzó 13 óra után négyszemközt fogadta Hitler különmegbízottját, Rudolph Rahnt, a
Német Birodalom Olasz Szociális Köztársaságba akkreditált teljhatalmú követét, aki Horthyval
arról tárgyalt, miként lehetne elkerülni, hogy a szovjet csapatok a németek hátába kerüljenek.
Horthy egyenesen kérte Rahnt a német csapatok elvonulásának kieszközlésére, hogy ne kelljen a
Honvédségnek azokat megtámadnia. Rahn időnyerés céljából azt válaszolta, hogy ez a német
kormány döntésének függvénye, s kérte a kormányzót, hogy a döntés meghozataláig a magyar
csapatok ne nyissák meg az arcvonalat. Horthy ezt lehetségesnek tartotta, s hozzájárult, hogy
Rahn ebben az ügyben tárgyaljon Lakatossal. Lakatos a délután több fordulóban tanácskozott is
Rahnnal és Veesenmayerrel.
A kormányzó Veesenmayerrel és Rahnnal folytatott tárgyalásai közben fontos események
történtek. Amint Veesenmayer távozott, Horthy engedélyt adott kiáltványának beolvasására. Ez
Hlatky Ede, a Magyar Rádió kormánybiztosának feladata volt. Az intézkedést továbbító Ambrózy
meggyőzte Hlatkyt, hogy a proklamációt a miniszterelnöki ellenjegyzés hiányában is
beolvastathatja. Rahn távozása után Horthy visszatért a koronatanács ülésére, ahol utasította
Vöröst az október 11-én meghatározott jelmondat leadására az 1. és a 2. hadsereg
parancsnokának. Ugyanezekben a percekben a másik oldal is akcióba lendült. Hindy Iván
vezérőrnagy felszólította a nyilasokhoz való csatlakozásra Aggteleky Béla altábornagyot, a
budapesti I. hadtest parancsnokát, aki előzőleg parancsot adott a Citadella visszafoglalására a
németektől. Mikor Aggteleky erre nem volt hajlandó, helyettese, Hindy letartóztatta. Megtörtént az
egyik kulcsember kikapcsolása.
Horthy proklamációja először 1230-kor, majd 1310-kor hangzott el a rádióban, másodjára éppen
akkor, amikor Rahnnal tárgyalt. Az azt követő hadparancs felszólította az összes kinevezett
parancsnokot a kormányzóra tett esküjének megtartására. A koronatanácson a kormányzóra
várakozó miniszterek számon kérték Lakatostól, Hennyeytől és Ambrózytól, hogy miért nem
kaptak idejében tájékoztatást. A vita közben visszaérkező kormányzó bezárta a koronatanács
ülését. A miniszterek érdemi határozat nélkül szétoszlottak, a 25 éves, Horthy nevével fémjelzett
korszak utolsó kormánya passzívan várta a további történéseket. A kormányzó is visszavonult a
királyi palotába, gyakorlatilag kikapcsolva magát az események irányításából.
Vörös vezérkarfőnök Pogány Imre ezredesen, a Kormányzó Katonai Irodája főnökének
helyettesén keresztül intézkedett a megbeszélt jelmondat leadására, ám azt fél kettő és kettő
között Kapitánffy Albin vezérkari őrnagy megakadályozta. Nem sokkal később a Honvéd Vezérkar
híradó osztályának vezetője, Porzezinszky Ádám ezredes megtiltotta a kormányzóságról érkező
bármilyen parancs vagy közlemény továbbítását a csapatok felé. Az 1. (hadműveleti) osztály
vezetője, Nádas Lajos vezérkari ezredes távmondatot adott le mindhárom hadsereg-
parancsnokságnak, hogy a proklamációt nem szabad fegyverszünetként értelmezni (vagyis a
harcot folytatni kell), s további parancsok fognak érkezni. A vezérkarfőnök nevében 1450-kor
hadparancsot adtak le a csapatoknak a harc folytatásáról.
1410-kor még egyszer, utoljára elhangzott a rádióban Horthy proklamációja. Három óra körül a
németek és a nyilasok megkezdték a főváros stratégiai pontjainak megszállását. Négy óra után
elfoglalták a Rádiót. 1615-kor már ők olvasták be felhívásukat, hogy Beregfy Károly vezérezredes
azonnal jelentkezzen Budapesten.
Vörös három után érkezett vissza szolgálati helyére. Helyettese, László Dezső altábornagy
vezetésével beosztottai 208számon kérték, majd sarokba szorították a Honvéd Vezérkar főnökét.
Vörössel új hadparancsot fogalmaztattak, ami 1720-kor elhangzott a Rádióban: “A Kormányzó Úr
rádiószózatában elhangzottakat senki se értelmezze úgy, hogy a magyar hadsereg letette a
fegyvert. Mind ez ideig csupán fegyverszüneti tárgyalásokról van szó, amelyeknek kimenetele
még bizonytalan. Ezért minden katona és egység változatlan erővel folytassa a harcot bármilyen
oldalról jövő támadással szemben.” A hadparancs megfogalmazását követően őrséget állítottak
Vörös ajtaja elé, majd 16-án aláírattak vele egy nyilatkozatot, hogy nem szegül szembe
Szálasival. Ezt követően szabadon távozhatott Balatonfüredre, majd október végén átszökött a
szovjet oldalra.
A csapatokat Horthy proklamációja teljesen váratlanul érte. A tisztek nem tudták, hogyan kell
értelmezniük a hallottakat. Ne feledjük: a tényleges állományú katonáknak elvileg tilos volt
politizálniuk, s ehhez a nagy többség tartotta is magát. Az elhangzott kormányzói hadparancs sem
igazította el őket, hiszen abban esküjük teljesítésére hívták fel őket, de nem intézkedtek konkrét
teendőikre. Az esküt pedig úgy is lehetett és kellett értelmezni, hogy folytatniuk kell hazájuk
védelmét az idegen hatalmak beözönlő hadseregeivel, tehát a szovjettel és a románnal szemben.
Vörös öt óra utáni hadparancsa pedig egyértelműen elrendelte a harc folytatását. Igaz, ott volt a
“bármilyen oldalról” jelző is, de ezt a tisztek túlnyomó többsége nem értelmezte úgy, hogy 1914
óta világháborús szövetségese, a német hadsereg ellen kellene felvennie a harcot. Most köszönt
vissza, hogy a kormányzói proklamációból kihagyták a Németországgal való szembefordulásra
vonatkozó mondatot, s hogy jelen időbe tették a fegyverszünet kötését. A harc folytatásának
elrendelése viszont egyértelmű parancs volt, amit lehetett teljesíteni, s a m. kir. Honvédség
állományának túlnyomó többsége teljesítette is.
A proklamációról a rádióból értesülő, de a megszabott jelmondatot meg nem kapó Miklós Béla
vezérezredes, az 1. hadsereg parancsnoka rádión kereste a Várat. Vattayt érte el, akitől végre
meghallotta a jelmondatot. Mással október 15-én azonban nem beszélt, s aznap nem is
cselekedett semmit. Másnap reggel telefonon Vöröstől a harc folytatására kapott parancsot,
továbbá arra, hogy tegyen eleget a német 1. páncéloshadsereg parancsnoka, egyben hadműveleti
elöljárója, Gotthard Heinrici vezérezredes meghívásának (a két hadsereg alkotta együtt a Heinrici-
seregcsoportot). Vezérkari főnökével, Kéri Kálmán vezérkari ezredessel együtt átment a szovjet
oldalra, megbeszélni az együttműködés kérdéseit, de ezzel magára hagyta a vezetésére bízott
hadsereget. A 17-én kinevezett László Dezső altábornagy minden nehézség nélkül át is vette az 1.
hadsereg parancsnokságát.
Veress Lajos vezérezredes, a 2. hadsereg parancsnoka Pogány Imre ezredest, Vattay helyettesét
érte el, aki le is adta az átállást jelentő jelmondatot. Érdemleges intézkedések megtételére
azonban nem maradt ideje, saját vezérkari főnöke, Kozár Elemér vezérkari ezredes
közreműködésével a német 8. hadsereg vezérkari főnöke, Reinhardt vezérőrnagy letartóztatta. A
kormányzó akadályoztatásának esetére megbízott homo regiust kikapcsolták az eseményekből.
17-én Major Jenő altábornagy átvette a hadsereg parancsnokságát.
A 3. hadsereg parancsnoka, Heszlényi József altábornagy a helyén maradt. Néhány, a németek
és a nyilasok számára megbízhatatlan tisztet letartóztattak vagy leváltottak.
Október 15-én délután négy óra körül Szálasit a Hatvany-palotából átvitték a német követségre.
Megkezdődött a kormányalakítás. Ekkorra az utcákat már a németek és a nyilasok uralták, s
kihasználva a kormány tétlenségét sorra fordították át a Budapesten lévő katonai és rendvédelmi
alakulatokat. A Testőrség parancsnoka, Lázár Károly altábornagy, akihez eljutottak a hírek a
németek és a nyilasok mozgolódásáról és az átállásokról, intézkedett a Vár lezárására. A mintegy
300 fős Testőrség védőállásokat foglalt, a felvezető utakra és a kapukba aknazárat telepítettek. A
német követség is az általuk vont védelmi gyűrűn belülre került. Erich von dem Bach-Zelewsky
SS-Obergruppenführer, a Panzerfaust-akció (a budapesti katonai fellépés) október 13-án
Budapestre érkezett parancsnoka este nyolc előtt 23 óráig szabott határidőt az aknazár
felszedésére, ellenkező esetben kilátásba helyezte a Vár megtámadását. Veesenmayer
diplomatikusabb volt: arra való hivatkozással: ne korlátozzák a német követséget szabad
mozgásában, elérte, hogy Lakatos utasítására Lázár a Bécsi-kaput megnyittatta. A Várba szorult
magyar vezetőknek nem volt tudomásuk arról, hogy Szálasi is napok óta a Várban tartózkodott.
Fél ötkor József Ágost királyi herceg, aki 1918 előtt hadseregcsoport-parancsnok, 1919
augusztusában rövid ideig kormányzó is volt, felkereste Lakatost, és felajánlotta, hogy átveszi a
Honvédség főparancsnokságát. A miniszterelnök önmagát a kérdésben illetéktelennek
nyilvánította. József királyi herceg, aki önálló, senkivel sem egyeztetett akcióját nem a kiugrás
sikerének biztosítása érdekében kezdeményezte, távozott.
A Rádióban 2140-kor beolvasták Szálasi proklamációját a hatalom átvételéről és a harc
folytatásáról. Megismételték Vörös hadparancsát is, ami a csapatokban azt a benyomást keltette,
hogy csak a politikai vezetés csúcsán történt változás, a Honvédségében nem. Végezetül
beolvasták a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége felhívását a harcra.
Lakatos a német követséggel folytatott tárgyalásain megpróbált kompromisszumot elérni: ha a
németek szabadon engedik a kormányzó fiát és Bakay altábornagyot, akkor a magyar csapatok
további intézkedésig folytatják a harcot a német oldalon. Az elképzelést azonban az események
túlhaladták, nem utolsósorban Nádas, majd Vörös hadparancsának hatására. Veesenmayer a
tárgyalások közben értesült a Vár Testőrség általi lezárásáról, így azonnal arra tudott hivatkozni,
hogy ilyen körülmények között nem tárgyal. Lakatos ekkor intézkedett a Bécsi-kapu megnyitására.
Lakatos mindazonáltal írásba foglalta tárgyalásainak “eredményeit”, amit Horthy jóvá is hagyott.
Ekkor már este kilencre járt az idő. A dokumentum alapján Lakatos két óra hosszat tárgyalt
Hennyey Gusztáv külügy-, báró Schell Péter belügy-, Csatay Lajos honvédelmi miniszterrel, Fáy
István miniszterelnökségi államtitkárral, s a polgári és a katonai kabinetiroda főnökével, Ambrózy
Gyulával és Vattay Antallal. Közben azonban 209“kifelé” semmilyen intézkedést sem adtak ki.
Ez utóbbi tanácskozáson a hangsúly egyre inkább a kormányzó biztonságára terelődött. Vattay
vetette fel, hogy a legjobb megoldás az volna, ha Horthy a Német Birodalom védelme alá
helyezné magát, családját és legszűkebb környezetét. Az elgondolás nem nélkülözte a logikát, a
Várban senki sem tudta megjósolni, milyen sorsra jutnak (ideértve a kormányzót is), ha a nyilasok
kezére kerülnek. Vattay vállalta magára, hogy az új elképzelésről tájékoztatja és lehetőleg
meggyőzi a kormányzót. Fel is kereste Horthyt, ám nem tudta meggyőzni. Ennek ellenére
éjféltájban azzal tért vissza Lakatosékhoz, hogy a kormányzó beleegyezését adta, de azt a
feltételt támasztotta, hogy a német védelem családján túl terjedjen ki közvetlen környezetére is.
Hogy mi indíthatta erre Vattayt? Csak feltevésekbe bocsátkozhatunk. Akik közelről ismerték
Vattayt, elsőként maga Horthy és Lakatos, emlékirataikban azt írják, kizárólag a kormányzó és
családja féltése és megóvásának szándéka. Nincs adatunk és okunk e feltevés cáfolatára, de más
feltevés felállítására sem.
Lakatos megörült a (valótlan) hírnek, s anélkül, hogy meggyőződött volna annak valódiságáról,
telefonon azonnal közölte Veesenmayerrel a fejleményeket, és magához kérte őt. A birodalmi
követ Gerhart Feine követségi tanácsost küldte maga helyett, aki hajnali fél háromkor érkezett
Lakatoshoz. A miniszterelnök közölte vele, hogy a kormányzó a Német Birodalom védelme alá
helyezi magát, továbbá hogy ő lemond, s a kormányzóval együtt átadja a hatalmat a Német
Birodalom exponenseinek, akkor, ha Horthy múltjának és korának megfelelő bánásmódban
részesül, magával viheti családját és közvetlen környezetét, továbbá a német vezetés
megakadályozza, hogy a birodalmi sajtó és rádió személyében támadja a volt kormányzót, illetve
a polgárháború megakadályozása érdekében leszereli a magyar szélsőjobboldalt. Feine papírra
vetett mindent, majd távozott.
Feine jelentését Veesenmayer továbbította Hitlernek, aki a megoldást így kielégítőnek tartotta, s
jóváhagyta. Azt német részről senki sem gondolta komolyan, hogy az éppen felfegyverzett
szélsőjobboldali csoportokat leszerelik. A 15-én délután történtek alapján, ideértve a magyar
tisztikar reagálását is, a német vezetés nem tartott polgárháború kirobbanásától, sem attól, hogy
Magyarországon – mint Bulgáriában – felkelés törne ki.
16-án reggel 5 és fél 6 között Vattay ismét felkereste a kormányzót, és előadta neki a Lakatos-féle
feltételeket, azzal, hogy ezeket már Hitler is elfogadta. Nem beszélt saját szerepéről, önmagát
csak semleges “küldöncnek” állította be. A családjáért aggódó idős Horthy, aki erre az időre
belátta, hogy a kiugrási kísérlet kudarcba fulladt, elfogadta az új helyzetet mint Lakatos
tárgyalásainak eredményét. Végül is 15-én délben ő járult hozzá, hogy miniszterelnöke
tárgyalásokat folytasson Rahnnal és Veesenmayerrel. Később, csak a portugáliai emigrációban
ismerte meg Vattay valós szerepét.
Mialatt Lakatosék a német politikusok válaszát várták, a német katonák megindultak a Vár ellen:
sem Bach-Zelewsky, sem Skorzeny nem tudtak még a politikai fejleményekről. A Testőrség
ellenállt, a kirobbant húszperces tűzharcban 2 testőr és 7 német katona elesett. Előzőleg, reggel
fél hatkor Feine felkereste Lakatost. Kérte, hogy előre tiltsa meg a tüzelést a Testőrségnek, s
magával vitte a német követséghez. Ott Veesenmayer beszállt az autóba Lakatos mellé, s indultak
vissza a királyi palotába, Horthyért. Veesenmayer sietett, hogy a meginduló német támadás előtt
kívül legyenek a Testőrség védőgyűrűjén. A birodalmi követ jelentkezett Horthynál, s közölte vele,
hogy a Führer jóváhagyásával és parancsára a Német Birodalom védelme alá kerül. Horthy szó
nélkül beszállt, s a kis konvoj az SS budapesti főhadiszállására, a Hatvany-palotába hajtatott. A
Horthy-család nőtagjai még korábban a pápai Nunciatúrára (követségre) távoztak. A testőrök tehát
már csupán az üres királyi palotát védték (természetesen ők ezt nem tudták), amikor Lakatos
utasítására Lázár beszüntette a harcot.
A Hatvany-palotában Horthynál 16-án délelőtt jelentkezett Szálasi, és kérte, hogy a kormányzó
nevezze őt ki miniszterelnökké. Emlékezzünk: Hitler október elején elfogadta Veesenmayer
javaslatát, hogy Szálasinak legalább névleg a jogfolytonosság biztosításával kell átvennie a
hatalmat. Horthy elutasította Szálasit. Formailag még mindig Lakatos volt a miniszterelnök, aki
Feinén keresztül csupán lemondását ajánlotta fel. Kora délután a Horthy–Szálasi találkozó
megismétlődött, hasonló kimenetellel. Fél kettőkor a német követségre vitték Lakatost, akinek
Rahn és Veesenmayer közreműködését kérte, hogy a kormányzó formálisan is mondjon le,
nevezze ki Szálasit miniszterelnökké és vonja vissza előző napi proklamációját. Lakatos az első
és a harmadik pont közvetítésére vállalkozott. Délután négykor Horthy aláírta a dokumentumot
előző napi kiáltványának semmisségéről és a Honvéd Vezérkar főnöke harc folytatását elrendelő
hadparancsának megismétléséről.
Késő délután Lakatos utoljára találkozott Horthyval, a királyi palotában, ahová a németek
személyes holmijainak összecsomagolására kísérték vissza a kormányzót. Horthy este 8 óra körül
aláírta lemondását, egyben Szálasi megbízását a miniszterelnöki teendőkkel. Lakatos Horthyt
azzal győzte meg, hogy miután személyes szabadságában akadályoztatva van, lemondása
amúgy is érvénytelen. A jelen lévő Veesenmayer becsületszavát adta Horthynak, hogy visszakapja
fiát (nem így történt). A lemondó, egyben megbízó (és nem kinevező) nyilatkozatot Szöllősi Jenő
miniszterelnök-helyettes utólag, 31-én Tihanyban ellenjegyeztette Lakatossal. Horthy ennek
ellenére – írja is emlékirataiban – a német és a nyilas erőszakra való tekintettel érvénytelennek
tekintette Szálasi megbízását. Ez azonban már nem változtatott a lényegen: a németek által
támogatott nyilas hatalomátvétel Budapesten 16-án estére teljessé, s hamarosan Magyarországon
is befejezett ténnyé vált.

A nyilas hatalom
1944. október 16-án Szálasi Ferenc vezetésével megalakult a Nemzeti Összefogás Kormánya. A
koalíciós testületben német nyomásra helyet kaptak más, a kiugrási kísérlet meghiúsításában
szerepet vállalt pártok: 7 tárca jutott a Nyilaskeresztes Párt–Hungarista Mozgalomnak, 3 a Magyar
Élet Pártjának, 1-1 a Magyar Megújulás Pártjának és a Magyar Nemzeti Szocialista Pártnak, 2
tárcát katona töltött be. Szöllősi Jenőt miniszterelnök-helyettessé nevezték ki, azzal a szándékkal,
hogy az államfői funkciót átvevő Szálasit helyettesítse. Beregfy Károly vezérezredes egy
személyben átvette a Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd Vezérkar irányítását. Az új
belügyminiszter, Vajna Gábor még aznap megkezdte a Nemzeti Számonkérés Szervezetének
felállítását. Reményi-Schneller Lajos pénzügy-, Jurcsek Béla közellátásügyi és Szász Lajos
kereskedelem és közlekedésügyi miniszterként kormánytag maradt. A külügyi tárcát báró Kemény
Gábor, az iparügyit Szakváry Emil, a földművelésügyit gróf Pálffy Fidél, a vallás- és
közoktatásügyit Rajniss Ferenc, az igazságügyit Budinszky László kapta. Egyes területek
irányítását tárca nélküli megbízott miniszter vette át: a nemzet totális mozgósítását Kovarcz Emil,
a termelés irányítását Hellebronth Vilmos vezérőrnagy, a nemzetvédelmet és propagandát Kassai
Ferenc. A “Nemzetvezető személye körüli m. kir. tárca nélküli miniszter” címmel 1945. január 4-től
kormánytag lett Henney Árpád szolgálaton kívüli altábornagy.
Szálasi elnökletével Kormányzótanács néven kollektív államfői testület alakult, tagjai Beregfy
Károly vezérezredes, illetve Rajniss Ferenc és dr. Csia Sándor nyilas alvezérek lettek. Október 27-
én az Országtanács (elnöke a Felsőház elnöke, tagja a Képviselőház elnöke, a miniszterelnök, a
Királyi Kúria elnöke, a Közigazgatási Bíróság elnöke, az esztergomi hercegprímás és a Honvéd
Vezérkar főnöke) egyesítette az államfői és a kormányfői funkciót, s ezt ideiglenes jelleggel
Szálasira ruházta. Szálasinak, aki nádor szeretett volna lenni, “meg kellett elégednie” a
nemzetvezetői címmel, amit a Képviselőház november 2-án, a Felsőház 3-án megszavazott.
Szálasi mint a Hungarista Munkaállam nemzetvezetője, november 2-án letette az államfői esküt a
Magyar Szent Koronára. Aznap kormányának miniszterei is letették a hivatali esküt az
Országtanács kezébe. Magyarország történetében először fordult elő, hogy egy kézben egyesült
az államfői, a kormányfői és az állampárt-vezéri hatalom. Szálasi nemzetvezetői beiktatásáig az
ideiglenes államfői hatalmat a Kormányzótanács gyakorolta.
A Nyilaskeresztes Párt–Hungarista Mozgalom háttérkormányaként megalakították a
Nemzetvezető Munkatörzsét. Irányítója országos munkarendvezető címmel Henney Árpád,
helyettese Angyal István volt. A Munkatörzs a minisztériumok szerepét sok tekintetben átvevő
nemzetpolitikai irodákból állt: Pártiroda (gróf Serényi Miklós), Államjogi Iroda (Haála Róbert),
Országépítési Iroda (Kőfaragó-Gyelnyik Vilmos), Világnézeti Iroda (Péntek István), Kultúriroda
(Hubay Kálmán), Nemzetbiztonsági Iroda (Baky László), Számonkérő Iroda (Pethő Tibor),
Nemzetgazdasági Iroda (Gergely Gyula), Parasztiroda (Tatár Vilmos), Népközösségi Iroda (Leicht
József), Személyügyi Iroda (Gál Csaba), Dolgozó Nemzet Irodája (Mosonyi Győző), Fegyveres
Nemzet Irodája (1945. február 10-től, Nádas Lajos vezérkari ezredes), Nemzetvédelmi Iroda
(március 5-től, Nádas Lajos).
A párton belül megalakult az állam egészének vezetésére igényt tartó Államvezérkar, s az ennek
alárendelt Nemzetvezérkar, illetve szakvezérkarok. A közigazgatást az Országépítési Bizottság
tervezete alapján kívánták átszervezni. Eszerint az államigazgatás átvételére kormányszékeket
alakítottak volna, a regionális irányítás átvételére 10 megyeszéket, amelyek 10-10 faluszékre és
községszékre tagolódtak. A kormányszéktartókat a belügyminiszter előterjesztésére a
nemzetvezető nevezte volna ki, a megyeszéktartókat a belügyminiszter, a község- és
faluszéktartókat a megyeszéktartók. A háború miatt azonban bevezették a hadműveleti területek
polgári kormánybiztosságának intézményét, s a kormányszéktartói funkciókat Endre László
kormánybiztos egyedül gyakorolta.
A nyilas hatalom mibenlétéről elmondható, hogy egy állampárt tett kísérletet a pártállam
kiépítésére, ami egyrészt a front előrehaladása (így a birtokolt terület folyamatos szűkülése),
másrészt éppen a német jelenlét következtében nem vezethetett teljes sikerre. Formailag
megmaradt a kétkamarás Országgyűlés, ám a Felsőház november 3-án ült össze utoljára, az
esetenként összehívott Képviselőház pedig gyakorlatilag a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége
tagjaira szűkült, a többi képviselő egyszerűen “elmaradt”. Üléseinek nem volt gyakorlati
jelentősége, sorra megszavazta az elébe terjesztett indítványokat.
November 5-én minden állami és közigazgatási, önkormányzati és gazdasági szervnél, illetve
egységnél pártmegbízotti rendszert vezettek be. A pártmegbízottak általában igényt tartottak az
irányítás totális átvételére. Mindezzel névleg totális, gyakorlatilag kaotikus hatalmi viszonyok
alakultak ki, országosan is, de főként helyi szinten. A magyarországi német–magyar
hadműveleteket 1944 karácsonyától 1945. március 25-ig irányító Otto Wöhler gyalogsági
tábornokot idézve: a nyilas állam káoszt jelent, mivel az arcvonal mögött “…mindenki kormányozni
211akart, ennek következtében nem kormányzott senki”.
A nyilasok bizonyos társadalmi bázissal rendelkeztek, s mindent megtettek a munkásság
megnyerésére. Bevezették a 13. havi fizetést, a nyereségrészesedést, intézkedtek a tömeges
elbocsátások elkerülésére, s üzemi tanácsok felállítását rendelték el. Munkaviszonynak ismerték
el a mozgalomban eltöltött időt, s kárpótlásról rendelkeztek az 1938 után szélsőjobboldali
tevékenységük miatt üldözöttek javára. A parasztság megnyerésére földreformot terveztek. Ezek
azonban megtévesztő intézkedések voltak: például a földreform egyfajta új-jobbágyságot teremtett
volna, az üzemi tanácsok a pártirányítást valósították volna meg a munkásság hivatásrendekbe
kényszerítésével párhuzamosan. A társadalom egészét igyekeztek betagolni a Dolgozó Nemzet
Hivatásrendjébe, amelynek gyökereit az olasz fasiszta állam korporációs rendszerében lehet
megtalálni. Programját 1944. november 8-án tették közzé, bevezetését november 23-án és
december 2-án két nemzetvezetői rendelettel hirdették ki, kiépítésére már nem maradt idő. A
tervezett 14 hivatásrend (munkások, parasztok, katonák, kereskedők, egészségvédők, egyháziak,
édesanyák, a nemzet nevelői, köztisztviselők, bányászok, céhbeliek, közlekedési alkalmazottak,
banktisztviselők, szabadfoglalkozásúak) átfogta volna a társadalom egészét, egy-egy
hivatásrendbe összefogva vagyoni és társadalmi helyzettől függetlenül mindenkit. Kiküszöbölni
tervezte a munkaadók és a munkavállalók érdekellentéteit, s biztosította volna az érdekvédelmet
és az érdekképviseletet. November 8-án ez utóbbi érdekében betiltottak minden, korábban
érdekvédelemmel foglalkozó szervezetet és egyesületet. Szálasi a munkások hivatásrendjének
vezetőjévé önmagát állította, hogy megnyerje magának a munkásságot.
A Szálasi-kormány 1944. november 3-án a front közeledése elől Sopronba evakuált, majd 1945.
március 29-én elhagyta Magyarországot. A vezetés kitelepítés utáni elhelyezési körleteinek
fedőneve összességében Gyepű volt, de három, jól elkülöníthető gyepűtérség, azokon belül több
gyepűcsoport, azokon belül pedig helységenként, illetve objektumonként gyepűszállás került
kialakításra. A Gyepű-I. volt a legközelebb a fővároshoz, kialakítását épp csak elkezdték, s abba is
hagyták. Gyakorlatilag egyetlen helységre, a Bakony-hegységben lévő Farkasgyepüre
korlátozódott. Elfoglalását november 4-én rendelték el, de három hétig sem funkcionált. A
hadműveleteket irányító Fővezérség főhadiszállása elhelyezési körletének szánták, de néhány
napig Szálasi is ott székelt.
1944. november 25. után a nyilas vezetés a nyugati gyepűtérségbe települt. A Sopron–Kőszeg–
Szombathely–Körmend körzetében kialakított Gyepű-II. nyolc gyepűcsoportra oszlott. A legfelsőbb
párt- és államvezetés az 1. gyepűcsoporton Kőszegen, a kormányapparátus a 2. gyepűcsoporton
Zsira–Németzsidány–Tömörd–Vasasszonyfa–Vasszilvágy–Felsőág térségében volt. A 3.
Pusztacsalád–Sajtoskál–Bő–Pósfa–Uraiújfalu–Répcelak–Páli; a 4. Nemescsó–Lukácsfalva–
Nagygencs–Söpte; az 5. Vát–Vép–Lipótháza–Ikervár–Sárvár–Felsőpaty; a 6. Szombathely–
Nagynarda–Vaskeresztes–Nárai–Zalaszentmihály; a 7. Nagyunyom–Rábahídvég–Rábapüspöki–
Rum–Rábakovács–Tanakajd–Vasszécseny; a 8. Ják–Egyházasrádóc–Körmend–Hidas–
Nemeshollós körzetében volt.
1945 márciusának második felétől a magyar párt-, állami és katonai vezetés szervei a Német
Birodalomba, nagy többségben Ausztriába és Bajorországba települtek. Az e két területen
kialakított Gyepű-III. öt gyepűcsoportba szerveződött: 1. Metten–Deggendorf; 2. Passau–
Neukirchen–Grobweg; 3. Breitenberg–Saunen–Tholberg; 4. Birnbach–Weng–Pocking–
Wechmörting–Asbach; 5. Taun–Oberham–Langeneck–Zeillarn–Gumpersdorf.
A Szálasi-kormány már a második gyepűtérségben működött, amikor Szálasinak több próbálkozás
után Veesenmayeren keresztül sikerült elérnie, hogy Hitler fogadja őt. Azért is erőltette a
találkozót, hogy hangsúlyozza a Hungarista Munkaállam – nem létező – szuverenitását. Hitler és
Szálasi egyetlen személyes találkozója december 4-én Berlinben zajlott. Szálasi kíséretében volt
többek között Beregfy Károly vezérezredes honvédelmi és báró Kemény Gábor külügyminiszter.
Szálasi szerette volna elérni, hogy ígéretet kapjon a birodalomba kitelepülő vagy menekülő
magyar állampolgárok feletti hatalom gyakorlására, önálló közigazgatás fenntartására, nyilas
alakulatok felfegyverzésére, betekintést igényelt a Kárpát-medencére vonatkozó katonai tervekbe,
továbbá előhozakodva a magyarországi harcok kezdete óta kialakult sérelemmel, kérte, hogy a
magyar területen harcoló német–magyar kötelékek felett legfelsőbb szinten magyar hadműveleti
vezetés érvényesülhessen. Hitler semmi konkrétumot sem mondott, de ahhoz elvben hozzájárult,
hogy amikor német alakulatot sorolnak be magasabb szintű magyar parancsnokság
alárendeltségébe, magyar vezénylő parancsnok irányítsa a hadműveleteket. Ilyen eset azonban a
gyakorlatban ritkán fordult elő, a német parancsnokságok irányító szerepe vált általánossá. Azt
persze Hitler kikötötte, hogy a térségben a legfelső szintű irányítás a Dél Hadseregcsoport
főparancsnokának kezében maradjon. Ribbentrop birodalmi külügyminiszter ígéretet tett, hogy
1945 tavaszán erős offenzívát indítanak a Kárpát-medencében, s a hadműveleteket román
területre tolják előre. Beregfy tárgyalt Heinz Guderian vezérezredessel is, az OKH megbízott
vezérkari főnökével. A magyar küldöttség hallhatott még a német rakétafegyverekről, majd kézzel
fogható eredmények nélkül hazautazott.
Németországi útja során Szálasi találkozott Oshima Hiroshi berlini japán követtel is, akinek az új
világrend háború utáni kiépítéséről tartott kiselőadást a Berlin–Róma–Tokio “erőháromszögben”,
majd hosszan fejtegette a hungarizmus lényegét. Szálasi 1945 február–márciusában fel akarta
keresni Mussolinit, április–májusban pedig még egy látogatásra készült Hitlerhez. A katonai
helyzet alakulása azonban további utazásait meghiúsította.
A hatalomátvétel után azonnal megkezdődött a nyilas fegyveres és rendészeti testületek kiépítése,
s a nyilas pártszolgálatot beépítették az állami karhatalomba. Baky László vezetésével már 1938-
ban nyilas fegyveres pártmilíciát állítottak fel Rend és Védelem néven. 1944 őszén parancsnoka
már Kovarcz Emil volt. Október 5-én Szálasi megbízta Gera Józsefet, a nyilas pártépítés
vezetőjét, hogy a szervezetből hozza létre a Fegyveres Pártszolgálatot. Ez 212vett részt október
15-én a hatalomátvétel utcai biztosításában, ennek állományából állítottak fel aznap ún.
számonkérő csoportokat, amelyek azonnal jogtipró intézkedéseket foganatosítottak, nem egy
gyilkosságot hajtva végre. E szervezet a későbbiekben karhatalmi testületként funkcionált. A
hatalomátvételt követően, november 25-én alakult meg Návay Imre parancsnoksága alatt a
Fegyveres Nemzetszolgálat az államhatalom és az állami vezetők védelmére, továbbá arra, hogy
a nyilas párttagok e fegyveres testület keretében láthassák el katonai szolgálatukat. A
Nemzetszolgálat állított fel – mint láttuk – az első vonalban bevetésre került harccsoportokat is
Budapest védelme során. Október 16-án alakult meg Orendy Norbert vezetésével a Nemzeti
Számonkérés Szervezete mint rendészeti és nyomozó, illetve január 4-én dr. Pethő Tibor
irányításával az Országos Számonkérő Iroda mint bírósági szervezet. Október 16-án alakították
meg a hadműveleti területek karhatalmi és biztonsági feladatainak ellátására a Tábori Biztonsági
Szolgálatot, valamint a 17-20 éves korosztály “nevelésére” a Hungarista Ifjúsági Légiót.
Nyolc hadosztályból álló új hadsereget terveztek felállítani. Ehhez vették hozzá kilencedikként az
október 12-én alakult Szent László hadosztályt. A többi honvéd seregtesttel azt tervezték, hogy
addig harcolnak, amíg harcértékükből tart, majd maradványaikat szétosztják az új haderő
szerveződő seregtesteihez. Ez utóbbiak felállítására Major Jenő vezérezredes irányítása alatt
Németországba küldték a volt 2. hadsereg-parancsnokságot.
Négy hadosztályt a Waffen-SS kötelékében (is) szerveztek (volna) meg. Megalakult a XVII. SS-
hadtestparancsnokság, az újvidéki razzia nyomán ellene elrendelt hadbírósági eljárás elől
Németországba szökött Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérezredes és SS-Obergruppenführer
parancsnoksága alatt (később ezt a beosztást Feketehalmy betegsége miatt Ruszkay Jenő
vezérezredes és SS-Obergruppenführer vette át). A hadtestparancsnokság gyakorlatilag az új
hadosztályok szervezését felügyelte. Nyugat-Magyarországon megalakult a 25. SS-
gránátoshadosztály, a Hunyadi. Parancsnoka a Feketehalmyhoz hasonló okból Németországba
menekült Grassy József altábornagy és SS-Gruppenführer lett. A sziléziai Neuhammerben Piski
Zoltán ezredes és SS-Oberführer parancsnoksága alatt hozzákezdtek a 26. SS-
gránátoshadosztály, a Hungária felállításához is. A Gömbös és a Görgei SS-hadosztály
megalakítását idő hiányában már nem kezdték el.
Kizárólag magyar alárendeltségben alakult volna meg négy ún. hungarista honvédhadosztály, s
irányításukra egy hungarista hadtestparancsnokság. Bizonyos források szerint a Kossuth
hungarista honvédhadosztály felállítására a csehországi Pilsen térségében tettek ugyan
előkészületeket, de megalakítására nem került sor. A további három, a Petőfi, a Klapka és a
Táncsics megszervezésére már nem maradt idő.
A nyolc hadosztályból álló új hadsereg felállítására 1944. október 23-án írt alá államközi
egyezményt Otto Winkelmann SS-Obergruppenführer, a magyarországi SS- és rendőri erők
főparancsnoka, illetve Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérezredes, ez esetben mint a
honvédelmi miniszter helyettese. Az SS-kötelékek felállítása Magyarországon nem volt előzmény
nélküli. Az első SS-toborzási egyezményt még 1942. február 12-én kötötték. Ennek értelmében 20
ezer magyar állampolgárságú önkéntes léphetett be a Waffen-SS-be. Tilos volt a toborzás a
Honvédségben és a hadiüzemekben, s a felvételt nyert önkéntesek magyar állampolgárságát
szolgálatuk idejére felfüggesztették. A második SS-toborzási egyezményt 1943. június 1-jén írták
alá. Ez annyiban különbözött az elsőtől, hogy lehetővé tette tényleges állományú katonák
jelentkezését is a Waffen-SS-be. 1944. április 14-én Csatay Lajos vezérezredes honvédelmi
miniszter és Veesenmayer teljhatalmú birodalmi követ aláírta a harmadik SS-toborzási
egyezményt. Ez már arról rendelkezett, hogy a 17. életévüket betöltött, magyarországi német
népcsoporthoz tartozó férfiaknak (Volksdeutsch-ok) kötelezővé tette a Waffen-SS-ben letöltendő
katonai szolgálatot, a Honvédség helyett. (Sok népi német éppen a Honvédségben keresett
menedéket az SS elől.) Eltért az előzőektől abban is, hogy meghagyta a besorozottak
állampolgárságát.
A toborzottakból (a toborzásból kivette részét a Volksbund magyarországi szervezete), illetve
sorozottakból kezdték meg 1944. április közepén a 18. SS-önkéntes páncélgránátos-hadosztály, a
Horst Wessel felállítását, a 22. SS-lovashadosztály, az Ungarn (később Maria Theresia)
szervezését május elején, illetve a 31. SS-önkéntes gránátoshadosztály megalakítását október 1-
jén. Ellentétben az október 23-i egyezményt követően szervezni kezdett hadosztályokkal, e három
seregtest kizárólag a Waffen-SS hadrendjébe tartozott, Magyarországon csupán állományának
nagyobb részét állították össze. A Hunyadi és a Hungária egyaránt szerepelt a Waffen-SS és a
hungarista hadsereg hadrendjében.
Az október 23-án kötött államközi egyezmény a hadseregszervezésen túl azt is tartalmazta, hogy
ki kell telepíteni német területre a magyar katonaiskolákat, a 16-20 éves fiúkat, a magyar anyagi
és kulturális értékeket, továbbá hogy Magyarország 190 ezer, 35 év feletti segédszolgálatost
biztosít a német haderő számára, valamint szükség esetén teljes 10-70 év közti férfilakosságát a
német hadvezetés rendelkezésére bocsátja.
A nyilas érát vizsgálva két kérdés elkerülhetetlen. Az egyik az emberiség elleni bűnök halmaza.
Ezzel könyvtárnyi irodalom foglalkozik, s magunk is csak elítélően nyilvánulhatunk meg róla. A
budapesti zsidósággal szembeni embertelen fellépésről fentebb írtunk, de el kell mondani azt is,
hogy senki sem volt biztonságban a törvényeket és az államhatalmi szerveket semmibe vevő
nyilas fegyveres formációk önhatalmú terrorjával szemben. A magyar történelemben nem volt még
egységnyi idő alatt annyi kegyetlenkedés ártatlan emberek ellen, mint a Hungarista Munkaállam
regnálásának rövid periódusában.
A másik kérdés a nyilas hatalom ideológiai hátterét érinti. A szocialista éra az 1935-ös dimitrovi
meghatározás alapján összemosta a fasizmust és nácizmust. Ott és akkor lehet, hogy a
legáltalánosabb definíció megalkotása tűnt a legcélszerűbbnek, ám a Komintern VII.
kongresszusán nem láthatták előre, hogy alig 10 év alatt hová fog fejlődni az ekkor még csak
“belelendülőben lévő”, Hitler nevével fémjelzett totalitárius irányzat. A kettő, a fasizmus és a
nácizmus nem volt azonos, bár az azóta eltelt kétharmad 213évszázad során a nyugati
terminológiában is kialakult a fasizmus gyűjtőfogalomként való használata. Ezen belül azonban
külön-külön értelmezik a két alapvető irányzatot.
A fasizmus e tág értelmezésében eszmeileg és/vagy szervezetileg rokon szélsőjobboldali,
diktatórikus pártok, mozgalmak és szervezetek ideológiájának gyűjtőfogalma, egyidejűleg a XX.
századi totális diktatúrák mint államrendszerek válfaja. A szűk értelemben vett fasizmus az e
néven ismert ideológia és uralmi forma olasz, egyben eredeti formája. Neve az ókori római
birodalmi hatalmi jelkép, a bárddal ellátott vesszőnyaláb (fasces) nevéből származik, amelyet
Mussolini pártja, a Nemzeti Fasiszta Párt (Partito Nazionale Fascista, a salói köztársaság
kikiáltásától Köztársasági Fasiszta Párt, Partito Repubblicano Fascista) elevenített fel. A
totalitarizmust a fajelméleten át a népirtásig eljutó német nemzetiszocializmus, az állampárt
(Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei) nevéből rövidített megnevezéssel nácizmus
fejlesztette tökélyre.
A két alapvető változaton túl léteztek egyéb formák is, például a spanyol fallangizmus, a román
monarcho-fasizmus vagy a horvát nemzetifasizmus. Ezeket a Spanyol Falanx (Falange Espaola,
vezére caudillo megnevezéssel Francisco Franco), Ion Antonescu marsall államvezér (conductor)
és a Horvát Felszabadítási Szervezet (Hrvatska Oslobo-dilacke Pokret, rövid változatban Usztasa,
vezére poglavnik elnevezéssel Ante Paveli) képviselte. A skála szélessége érzékeltetésének
kedvéért álljon itt néhány egyéb – tág értelmezésben – fasiszta párt vagy szervezet: a román
Vasgárda (Gard de Fier, vezére Corneliu Zelea Codreanu, majd Horia Sima), a belga Rexista
Mozgalom (a Christus Rex-ből, vezére Léon Degrelle), a holland Nemzetiszocialista Mozgalom
(National-Sozialistische Bewegung, Anton Adriaan Mussert) és a Flamand Nemzeti Szövetség
(Verbond van Dietsche National Solidaristen, Joris Van Severen), a Fasiszták Brit Uniója (British
Union of Fascists, Sir Oswald Mosley), a norvég Nemzeti Egyesülés (Nasjonal Samling, Vidkun
Quisling), a finn Hazafias Népmozgalom (Isanmaallinen Kansanliike, Viktori Kosola), az észt
Szabadságharcosok Szövetsége (Vabadussőjalaste Liit, Artur Sirk), a lett Tűzkereszt (Ugunkrust,
Gustav Celmins), majd Villámkereszt (Perkonkrust), a litván Vasfarkas (Gelezinis Vilkas,
Augustinas Voldemaras), a Francia Néppárt (Parti Populaire Franais, Jacques Doriot) és a
Nemzeti Népi Egyesülés (Rassemblement National Popu-laire, Marcel Déat), a szlovák Hlinka
Gárda (Hlinková Garda, Andrej Hlinka, majd annak halála után Josef Tiso), az osztrák Honvédők
(Heimwehr); s ide sorolandó a Nyilaskeresztes Párt–Hungarista Mozgalom (Szálasi Ferenc) és a
Magyar Nemzetiszocialista Párt (gróf Pálffy Fidél), valamint e kettő különböző néven szereplő
formációi.
E pártok és szervezetek közös jellemzője, hogy mint a társadalmi és nemzeti elégedetlenség
talaján kialakult szervezett mozgalmak a megoldást a demokrácia felszámolásában és a diktatúra
bevezetésében látták, amely biztosítja a népi-nemzeti sorsközösségen nyugvó új rendet. Ebben a
teljhatalommal rendelkező állam megvalósítja a szociális igazságtételt és a nemzeti célokat.
Mögötte ott áll a vezér korlátlan irányítása alatt álló tömegpárt (az igazi totális diktatúrákban
egypártrendszerű állampárt), amelynek legfőbb eszköze a terror és a propaganda. E
szerveződések általában együttműködtek a németekkel. Hitler azonban nem kívánt önálló
mozgásteret biztosítani nekik, nem tekintette azokat politikai partnernek, ellentétben többségük
elvárásaival. Eszközt látott bennük, amely felhasználható az adott ország minél fokozottabb
betagolásában a Nagynémet Birodalom által irányított, “Új Rend” szerint felépített Európába. Ez
feloldhatatlan ellentmondásnak bizonyult.
Magyarországon 1944 őszéig nem volt fasizmus. Folyamatosan jobbra tolódó, konzervatív-
liberális-autoriter államrend funkcionált, s hiányzott a fasizmus két legfontosabb kritériuma, a
totális diktatúra és a fajelmélet hivatalos ideológiává minősítése. A fordított parlamentarizmus
gyakorlata alapján (a parlamenti frakció a pártvezetés végrehajtó szerve, s nem irányítója a
pártnak és vezető testületeinek) működő Képviselőházban politizálhatott a legális ellenzék, még a
baloldali Szociáldemokrata Párt is. Nem volt vezér, az államfő és a váltakozó kormányfő
hatalmának betartattak az alkotmányos korlátai.
Az 1920–1930-as évek fordulójától kialakuló magyar szélsőjobboldali mozgalmak és pártok inkább
tartották követendőnek az olasz, mint a német mintát. 1944-re megváltozott a helyzet. Mussolini
Olasz Birodalma eltűnt a történelem süllyesztőjében. 1943-ban életre hívott észak-olasz
bábállama nem jelentett többé politikai vagy katonai tényezőt. Jellemző, hogy a magyar kormány
elismerte ugyan, de párhuzamosan nem szakította meg a diplomáciai viszonyt a királyi
Olaszországgal. Annál több erőt mutatott fel térségünkben Németország. 1944. március 19-étől
katonailag is jelen volt Magyarországon, s megkezdte az állami és a társadalmi rend erőszakos
átformálását saját képére. Igazi náci diktatúrát azonban csak október 16-tól tudott kiépíteni, miután
fegyveres erővel hatalomra segítette a nyilasokat. Ez utóbbiak azonnal megkezdték a totális
hungarista diktatúra kiépítését, amely a két alapvető irányzat közül a nemzetiszocializmushoz állt
közelebb.
Szálasi azonban, aki önmagát nemzetiszocialista diktátornak tekintette, azonnal egy feloldhatatlan
ellentmondás szorításába került. Mint államfő, kormányzó és pártvezető korlátlan hatalom gyors
kiépítésére törekedett, miközben nem volt több, mint egy idegen hatalom vezérének, Hitlernek a
vazallusa, kormánya pedig egyszerű bábkormány.
A hungarizmus kísérlet volt egy önálló magyar – tág értelmezésű – fasiszta eszmerendszer
kialakítására. A nemzetiszocializmussal ellentétben hangsúlyozottan elismerte a keresztyénséget,
nem tűrte az ateizmus semmiféle formáját, bár a politizáló egyházat sem tolerálta. A liberalizmust
száműzte. Nem volt antiszemita, hanem aszemita, vagyis nem zsidóellenes, hanem a teljes
zsidómentességet kívánta megvalósítani, hogy az úgymond “kizsákmányolók”, akiket a
hungarizmus a zsidókkal azonosított, eltűnjenek a társadalomból. Célja egy olyan állam és
társadalom felépítése volt, amelyben “nemzetgazdálkodás” érvényesült, ahol a legértékesebb
elem a haza alapítására alkalmas, “honképes és talajgyökeres” ember volt, s az egész rendszer a
“munkaállamban” integrált dolgozó nemzet hivatásrendjére épült. Az osztályharcot az olasz
mintájú korporatív berendezkedés, a “szociálnacionálé” küszöbölte 214volna ki. A hungarista
birodalom a magyar “vezetőnép” irányításával megvalósította volna a “Pax Hungaricát”, amelyhez
a térség többi népei önként csatlakoztak volna. Az így kialakuló “Kárpát–Duna Nagy-haza” mint
egységes állam egyike lett volna a három “vezetőnép” (a német, az olasz és a magyar) által
irányított három “nemzeti élettérnek”, amelyek együttese lett volna az “Európai Nagytér”. A
nemzetek és nemzetiségek abban megvalósuló együttélését Szálasi “konnacionalizmusnak”
nevezte. Megfogalmazásában az olasz fasizmus célja a totális állam, a nemzetiszocializmusé a
“nép és vér” totális eszménye, a hungarizmus pedig a totális nemzet megvalósítására törekszik,
amely biztosítja a nacionalizmus és a szocializmus harmóniáját.
Magyarország fokozatos jobbratolódása a nyilas hatalomátvétel nyomán befejeződött. Szálasi
országlásával a Hungarista Munkaállam átkerült a német bábállamok (a bevezetőben leírt)
csoportjába. Az e kategóriába sorolható országok közül azonban egyedül Magyarországon fordult
elő, hogy – a szovjet hadsereg birtokolta területen – mindezzel párhuzamosan megkezdődött egy
új, az antifasiszta koalícióhoz igazodó államiság kiépítése.

A magyarországi hadműveletek 1945-ben

A magyarországi hadműveletek negyedik szakasza, a budapesti csata átvezetett az 1944. évi
hadműveletektől az 1945. éviekhez. A negyedik fázis utáni háromhetes hadműveleti szünetet még
két szakasz követte. Ezek általános meghatározását a hat szakasz egységes felsorolása
érdekében az 1944. évi hadműveleteket bemutató fejezetben adtuk meg.
A német vezetés nem nyugodhatott bele a Dunántúl déli és keleti felének elvesztésébe. December
11-én a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka megkapta az OKH Hitler parancsára kiadott
irányelveit a Késői szüret (Sptlese) fedőnevű hadművelet megtervezésére. Eszerint a Dunántúlon
lévő és az oda irányítandó páncélos erőkkel kell támadást indítani a Balaton mellett délkeletnek, a
Balaton és a Velencei-tó között dél-délkeletnek vagy a pesti hídfőből északkeletnek. Hitler a
második változatot részesítette előnyben, az elsőt és a harmadikat maga az OKH is kevéssé
reálisnak tekintette. Az időjárás, a felázott terep és az üzemanyag-ellátás elhúzódása addig
késleltette a támadás megkezdését, míg a december 20-i szovjet offenzíva levette a napirendről –
mint az október 6-i a Cigánybárót.
A Budapest felmentésére indított német hadműveletek még a magyarországi hadműveletek
negyedik szakaszához tartoztak. Hitler 1944. december 24-én este e célból elrendelte a IV. SS-
páncéloshadtest Magyarországra vezénylését lengyel területről. Guderian, aki utólag értesült a
Führerweisungról (vezéri utasításról), helytelenítette az átcsoportosítást, mivel a harcedzett
páncéloshadtestre a berlini főirányban küszöbön álló szovjet offenzíva ellenében számított. Annak
parancsnoka, Herbert-Otto Gille SS-Obergruppenführer und General der Waffen-SS harcolt már
bekerítésben és tört ki páncélosaival katlanból, ezért esett rá Hitler választása. A támadás célja a
budapesti katlannal való harcászati összeköttetés, a Margit-vonal Érd–Balaton szakasza és
Budapesttől északra a Duna-vonal helyreállítása volt – s nem az, hogy még több harckocsit
juttassanak be a katlanba, ahol azokat előbb-utóbb üzemanyag- és lőszerhiány miatt
felrobbantják. Végrehajtását két irányban tervezeték. A “déli megoldás” (Südlösung)
Székesfehérvár térségéből indult volna, páncélosok alkalmazására kedvező terepen, ám
hosszabb felvonulási időt és több üzemanyagot igényelt. Az “északi megoldás” (Nordlösung)
esetén a hegyes terep nehezíthette a páncélosok tevékenységét. A döntést az utóbbi alternatíva
mellett Walther Wenck altábornagy, az OKH vezetési csoportfőnöke hozta meg december 30-án.
Megerősítő gyalogságként ugyancsak Magyarországra vezényelték a 96. és a 711.
gyaloghadosztályt.
A Konrad fedőnevű támadás 1945. január 1-jén 1930-kor indult, a IV. SS-páncélos-hadtest
szervezetszerű SS-páncéloshadosztályai, a 3. Totenkopf és az 5. Wiking mellett a német 1., 3., 6.,
23. páncélos-, 96., 711. gyalog-, 271. népi-gránátoshadosztály, 4. lovas-dandár és a magyar 1.
huszárhadosztály részeinek fokozatos bevonásával. Előtte a német III. páncéloshadtest 1.
páncéloshadosztálya Székesfehérvártól 22 km-re nyugatra megtévesztő támadást indított Ösi
elfoglalására. A szovjet felderítés megállapította, hogy német támadás készül, de azt nem, hogy
hol. Mivel Székesfehérvár körzetét tartották a legveszélyesebbnek, a hadicsel bevált. A Konrad-
ban – Számvéber Norbert új kutatásai szerint – 260 harckocsi és rohamlöveg indult támadásra,
szemben a korábbi, főként szovjet szakirodalomra alapozott számítással, amely német fölényt
mutatott ki a páncélosok tekintetében. A 3. Ukrán Hadseregcsoportnak az érintett térségben az
átcsoportosított tartalékokkal együtt mintegy 450 páncélos állt rendelkezésére. Január 6-ig a IV.
SS-páncéloshadtest főerői – heves helységharcok árán – 28-37 km-t nyomultak előre, s elérték a
Bicske–Csabdi–Mány–Szomor–Kirva–Epöl–Dág–Csolnok–Esztergom vonalat. A 711.
gyaloghadosztály január 6-án visszafoglalta Esztergomot, előzőleg a 96. gyaloghadosztály hídfőt
létesített a Duna jobb partján Dunamocstól délre és Nyergesújfalunál. Zsámbék–Bicske
215körzetében azonban a közben átcsoportosított szovjet csapatok megállították a támadást.
Január 6-án a szovjet 7. gárda- és 6. gárda-harckocsihadsereg a Garam alsó folyásáról, a 4.
gárdahadsereg jobbszárnya a Dunától délre támadást indított Komárom találkozó iránnyal, hogy
teljesítse a december 20-i támadás eredeti célját, s annak mintegy folyományaként a Pilisben
katlanba szorítsák a IV. SS-páncéloshadtestet. A Dunától északra támadó két szovjet hadsereg 9-
ére elérte a Zsitva folyó Udvard–torkolat szakaszát, ám az ekkor kezdődő második garami
páncélosütközetben nem érte el célját. Támadásuk a német LVII. páncéloshadtest (benne a Szent
László hadosztály) szívós védekezése és a Kelet-Poroszországból átcsoportosított német 20.
páncéloshadosztály január 10-i ellenlökése következtében megrekedt, sőt a szovjet csapatok
némileg vissza is szorultak.
Január 7-én a Breith-hadtestcsoport (német III. páncélos- és I. lovashadtest) Székesfehérvártól
északnyugatra Csákvár irányába indított támadásával kezdetét vette a Konrad 2 hadművelet. A
kisegítő szárnytámadás célja a Bicske–Zsámbék vonalában elakadt IV. SS-páncéloshadtest
kimozdítása volt. A szovjet 7. gépesített- és 1. gárda-gépesítetthadtest ellenlökései miatt kifejlődött
a második székesfehérvári páncélosütközet (az első december 20. után). Noha 9-én a Breith-
hadtestcsoport csupán Zámolynál 74 szovjet páncélost lőtt ki, Gille aznap áthelyezte támadásának
súlypontját a balszárnyra. Az eredeti Konrad 2 a Sárkeresztes–Zámoly–Csákberény vonalon leállt.
Gille célja – gyakorlatilag a Konrad 1 folytatásával – az volt, hogy Esztergomtól délkelet felé,
Szentendre és Pomáz irányába újabb támadásra készüljön fel. 10-én a Philipp-harccsoport
Esztergomtól keletre támadást indított, ám másnap Pilismaróttól 3 km-re északnyugatra elakadt,
így a Budapest védőinek szánt ellátmányt szállító konvoj, aminek Philipp tört volna utat, el sem
indult. Az Esztergomtól ugyancsak támadásba lendült 711. gyaloghadosztály, noha az erdőkön át
tört Budapest felé, csak lassan nyert teret. 11-én a “Westland”-ezredcsoport és a magyar 1. SS-
rohamvadász-ezred betört Pilisszentkeresztre, és másnap elfoglalta azt. Hozzávetőleg 20 km-re
voltak a budai védők külső vonalától, de meg kellett állniuk.
Hitler még 11-én eldöntötte, hogy a támadást az északnyugat-dunántúli hegyekben leállítják, és a
IV. SS-páncéloshadtestet Székesfehérvártól délnyugatra vetik be. Az újfent előkerült “déli
megoldás” ellen Gille és – egyes adatok szerint maga Himmler – hiába tiltakozott. Pedig minden
valószínűség szerint a Pilisből lefelé támadó csapatoknak csak a védőkhöz vezető folyosó
létrehozásához lett volna elegendő erejük, megtartására már nem... 12-én Hitler döntését parancs
formájában kiadták.
A IV. SS-páncéloshadtestet Komáromon át csoportosították Székesfehérvárhoz. Mivel éppen
január 12-én indult meg a szovjet Visztula–Odera hadművelet, a szovjet harcfelderítés elhitte,
hogy a páncélosokat visszairányították a Lengyel Főkormányzóságba. A második német hadicsel
is bevált. A január 18-án 0500-kor induló Konrad 3, amelyben a IV. SS-páncéloshadtesten kívül a
német III. páncélos- és I. lovashadtest is részt vett, teljes meglepetést okozott. A fő támadó
csoportosítást a 3. és 5. SS-páncélos-, a német 1. és 3. páncéloshadosztály, illetve az 509.
nehézpáncélos- és a 24/I. páncélososztály alkotta. A támadással kezdetét vette a harmadik
székesfehérvári páncélosütközet is, összesen mintegy 300 német és magyar páncélos
részvételével. A Balaton és a Velencei-tó között áttört németek Dunapentelénél 24 óra múltán
kijutottak a Dunához, kettévágva a 3. Ukrán Hadseregcsoportot. Az ezt kiharcoló 3.
páncéloshadosztály 20-án északnak fordult, Dél-Buda irányába, de Adonynál elakadt. Az 1. és 23.
páncéloshadosztály a magyar legénységű Ney SS-harccsoporttal súlyos helységharcban 22-én
reggelre visszafoglalta Székesfehérvárt. Január 25-ig a IV. SS-páncéloshadtest elérte az Adony–
Baracska terepszakaszt, s este felújított támadásával másnap átkelt a Váli-vízen, de Buda felé
már nem tudott áttörni.
Január 26-án Lovasberény felől, a Budapest felmentésére igyekvő német páncélosok balszárnyán
szovjet ellentámadás bontakozott ki. 27-én megindult a 3. Ukrán Hadseregcsoport kétirányú
ellenoffenzívája. Északról a frissen szervezett 26., délről a 27. hadsereg támadott Sárosd
irányába. A német csoportosítást sikerült visszavonni, de az ekkorra már Budára szorult védők
magukra maradtak. A negyedik székesfehérvári páncélosütközetben a szovjet csapatok súlyos
veszteségeket szenvedtek (csak január 27-én egyedül Pettend térségében 123 harckocsit
vesztettek), s Székesfehérvárt sem tudták visszafoglalni. Február 16-tól hadműveleti szünet állt be
a Dunántúlon.
A Konrad 3 térnyerő fázisában Jégtörő (Eisbrecher) fedőnévvel újabb terv született a Dunántúl
egészének visszafoglalására. Otto Wöhler gyalogsági tábornok, a Dél Hadseregcsoport
főparancsnoka január 21-én rendelte el, hogy a Balaton délnyugati csücske és a Dráva között
működő német 2. páncéloshadsereg legalább két hadosztállyal indítson támadást Kaposvár
irányába, s a IV. SS-páncéloshadtest jobbszárnyán harcoló, a német 6. hadsereghez és a magyar
3. hadsereghez tartozó gyorscsoportokkal találkozva érje el a Dunát. A Jégtörő-hadműveletet erők
hiányában nem indították meg.
Időközben a Felvidéken a nyugati hadszíntérről áthozott I. SS-páncéloshadtest február 17-én
támadást indított a Zsitva alsó folyásáról a szovjet 6. gárda-harckocsi- és 7. gárdahadsereg ellen,
párhuzamosan a Dunával. A harmadik garami páncélosütközet eredményeként 24-ére ismét a
Garam mentén húzódott az arcvonal. Február 22-24. között kisebb harckocsiütközet zajlott
Kémend belterületén és környékén, amelynek során a németek a még a Garam jobb partján
harcoló szovjet erőket a megáradt folyóba szorították.
A nyugati hadszíntérről áthozott német 6. páncéloshadsereg (I. és II. SS-páncélos-hadtest, 1., 2.,
9., 12. SS-páncéloshadosztály; egyes munkákban tévesen 6. SS-páncélos-hadsereg) március 6-
án indított Tavasz ébredése (Frühlingserwachen) fedőnevű, a Dunántúl visszafoglalását célzó
támadása a német–magyar csapatok által még február 16. előtt visszanyert kiszögellésből indult
meg. Az utolsó ún. nagyoffenzívába (Grossoffensive) bekapcsolódtak a német 6. és a magyar 3.
hadsereg részei. A szovjet 26. és 27. hadsereg a kurszkihoz hasonló, mélyen lépcsőzött védelmet
alakított ki. A szovjet terminológiában ez balatoni védelmi hadművelet néven ismert. A német
páncélos ékek a Balaton és a Velencei-tó között áttörtek, s 15-éig 216elérték a Gárdony–
Mezőkomárom–Simontornya–Sárkeresztúr–Börgönd–Enying vonalat, de a Dunát sehol. A német
páncélos erők felmorzsolódtak az egymás mögött több km mélységben kiépített szovjet
páncélelhárító zárakon, sok harckocsi akadt el az olvadó, vizenyős területen. A főtámadás a
Dunántúl közepén a szovjet bécsi támadó hadművelet kezdetéig, március 16-áig tartott.
A támadásba Nagybajom térségéből kelet felé, Kaposvár irányába bekapcsolódott a német 2.
páncéloshadsereg XXII. hegyi és LXVIII. hadteste, a Dráván átkelve, Mohács irányába a balkáni F
Hadseregcsoport LXXXXI. hadteste. Ez volt az ún. Erdei Ördög (Waldteufel) hadművelet, amelyet
részben még a Jégtörő-hadműveletre kidolgozott tervek szerint indítottak meg. A 2.
páncéloshadsereg ékei nem tudtak számottevő teret nyerni, de március 29-éig képesek voltak
tartani még december 8-10. között elfoglalt állásaikat, s akkor is csak azért vonultak vissza, mert a
2. Ukrán Hadseregcsoport főerői a Balatont északról megkerülve már Zala vármegye
centrumában jártak.
A német LXXXXI. hadtest március 6-ára virradóra öt helyen átkelt a Dráván, Valpótól és
Alsómiholjáctól (Dolnji Miholjac) északra két hídfőt foglalt a bolgár 1. hadsereggel és a jugoszláv
XII. hadtesttel szemben. Az átkelés kezdetben csekély ellenállásba ütközött. 7-én azonban az már
erősödött, a bolgárok átmenetileg vissza is foglalták Bolmányt. A kapcsolat felvétele a Nagybajom
térségéből Kaposvár irányába támadó német–magyar erőkkel nem sikerült. 8-án már mindkét
drávai hídfőben védekezésre szorultak. Tíz napig a két kozák lovashadosztállyal és horvát
gyalogsággal megerősített német csapatok kitartottak, súlyos veszteségeket okozva a bolgár és
jugoszláv erőknek, s a bolgár védelem megerősítésére a Drávához átdobott szovjet 133.
lövészhadtestnek. Miután már a főtámadást végrehajtó német 6. páncéloshadsereg is
visszavonulóban volt, a LXXXXI. hadtest március 18-án megkezdte a hídfők kiürítését és a
visszavonulást a Dráva déli partjára.
A március 16-án megindított ún. bécs–brűni hadművelet volt az utolsó előre tervezett,
hadseregcsoportnál magasabb szinten összefogott szovjet offenzíva a keleti arcvonal déli
szárnyán. A február 17-i direktíva alapján a 3. Ukrán Hadseregcsoportnak április 4-re el kellett
foglalnia Bécset, s tovább haladnia nyugatnak. A 2. Ukrán Hadseregcsoport 46. hadseregének a
Dunától délre részt kellett vennie a bécsi támadásban, főerőinek a Dunától északra el kellett
foglalnia Pozsonyt és Brűnt, majd továbbhaladnia Pilsen felé. Az előkészületeket a német 6.
páncéloshadsereg támadása megzavarta, de a szovjet hadvezetés nem engedte eltolni az
időpontot, s a védelemre felhasználni a bécsi támadáshoz kikülönített 9. gárdahadsereget.
Március 16-án a 4. és 9. gárdahadsereg Zámoly–Székesfehérvár között betört a német 6.
hadsereg védelmébe. 19-én Mórtól délre bevetették a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereget, de a
német 6. páncéloshadsereget nem sikerült bekeríteniük. A Dél Hadseregcsoport az ötödik
székesfehérvári páncélosütközet végére kivonta erőit a Balaton–Velencei-tó közéről.
Székesfehérvárt csak 23-án adta fel, egy időben a Balaton-fűzfő–Székesfehérvár között kiépített
Olga-állással és a Veszprém–Zirc–Kisbér vonalon húzódó Klára-állás déli szektorával. A 6.
hadsereg és a 6. páncéloshadsereg visszavonult a magyar–német határon létesített Birodalmi
Védőállás irányába. Veszprém 23-án, Ajka 25-én, Szombathely 29-én esett el. A Rába mentén
kiépített Zsuzsanna-vonal nem hátráltatta számottevően a 3. Ukrán Hadseregcsoport ékeit. A 46.
hadsereg támadása lassabban bontakozott ki. A magyar 3. hadsereg, bár bekerítésbe került
Esztergom és Komárom között, 22-ére vissza tudta vonni erőit a Duna északi partjára. A 46.
hadsereg 26-án újította fel támadását, s 28-ára foglalta el Komáromot és Győrt.
Észak-Magyarországon és Szlovákiában a német 8. és magyar 1. hadsereggel szemben a szovjet
előnyomulás lassú volt. László Dezső vezérezredes, az utóbbi parancsnoka szakaszosan a Róza-
állás mögé vonta vissza seregtesteit. A magyar 1. hadsereget és a német 1. páncéloshadsereget
összefogó Heinrici-seregcsoport a Szepes–Gömör-érchegységet tartotta, a védelem súlyát a
magyar hadsereg Rimaszombat–Rozsnyó, a német Kassa térségében képezte. A magyar 24.
gyaloghadosztály és az 1. hegyidandár Rozsnyó térségében és az attól délre és délkeletre eső
Szilicei-fennsíkon foglalt állást. Január 12-én a 4. Ukrán Hadseregcsoport 18. hadserege Kassa–
Poprád–Zsolna, a 2. Ukrán Hadseregcsoport szovjet 40. és román 4. hadserege Kassa–Dobsina–
Besztercebánya irányában indított támadást. Kassa és Eperjes január 19-én, Rozsnyó 23-án
került a birtokukba. Februárra mindhárom hadsereg elakadt Liptószentmiklós–Besztercebánya–
Garam vonalán, ahonnan a 18. hadsereg március 28-i támadása után sikerült kimozdulniuk. A 2.
Ukrán Hadseregcsoport főerői március 10-én indítottak támadást Zólyom térségéből, 24-én a
Trencsén–Garam alsó folyása vonalról újították fel támadásukat. 24-én indult a 4. Ukrán
Hadseregcsoport 38. hadseregének támadása is a német 1. páncéloshadsereg ellen. A szovjet
bécsi hadművelet dunántúli térnyerése visszavonulásra késztette a németeket, akik a Garam-
vonal kiürítését március 28-ra fejezték be. Pozsony április 4-én, Brűn (Brno) 26-án, az utolsó
szlovákiai helység, Csaca (Cada) 31-én került a szovjet csapatok birtokába.
Január végén az OKH hozzájárult a leharcolt magyar 1. hadsereg kivonásához a Cseh–Morva
Protektorátus területére, feltöltésre. A 24. gyaloghadosztályt azonban tartalékok hiányában a
lengyel területről visszatért 5. tartalékhadosztály (ami január 11-én lépett az 1. hadsereg
alárendeltségébe) részeivel a német 8. hadsereg XXIX. Hadtestének kötelékében a Kisgaram
(Hronec) középponttal a Garamra merőleges védőszakaszba rendelték. Február 8-tól március 31-
ig tartotta állásait, majd Stubnyafürdőig visszavonulva a hadosztály egy része parancsnokai
elhatározására április 6-án beszüntette a harcot. Egyedülállóan, a szembenálló szovjet
parancsnoksággal kiegyezve állománya mentesült a hadifogságtól, s magvát képezte az
Ideiglenes Nemzeti Kormány 5. gyaloghadosztályának. A hadsereg hátravont többi része
komolyabb harcokban már nem vett részt. A honvédek egy része a cseh partizánmozgalomba való
bekapcsolódása ellenére hadifogságba került, más része német, illetve hungarista alakulatokba
sorolva a Vág völgyében és Sziléziában harcolt.
Április 4-én a szovjet 6. gárda-harckocsi-, 4., 9. gárda- és 46. hadsereg megkezdte Bécs ostromát,
amit a császárváros 217megkímélése érdekében (ellentétben Pfeffer-Wildenbruch kitartásával)
Rudolf von Bünau tábornok 13-án feladott. 15-ére a bécsi szovjet csoportosítás elérte Sankt
Pölten–Krems vonalát, ahol Németország fegyverletételéig elakadt.
A szovjet 57. és a januártól a Dél-Dunántúlon harcoló bolgár 1. hadsereg csak március 29-től
újította fel támadását. A szovjet 27. hadsereg Zalaegerszeg térségéből 30-án történt délnek
fordítását követően, március 31. és április 1. között tudták áttörni a Margit-vonal nyugati szektorát,
miután a német 2. páncéloshadsereg visszavonult. Április 2-án elfoglalták Nagykanizsát, majd a
zalai olajmezőket, 3-ától megkezdték az átkelést a Muraközbe, onnan a Birodalomba (a mai
Szlovéniába és Ausztriába). Április 7-9. között az összefüggő arcvonal elhagyta Magyarország
akkori területét (de még nem ez volt a magyarországi harcok befejező akkordja). Április végére
Bécstől délre a 3. Ukrán Hadseregcsoport balszárnya (szovjet 26., 27., 57., bolgár 1. hadsereg)
elérte a Schneeberg–Semmering-hágó–Lafnitz-völgy–Radkersburg vonalat. Ott érte őket a háború
vége.
A magyar haderő nagyobb része a háború végére visszaszorult vagy kitelepült a Nagynémet
Birodalomba. A szervezett kitelepítés alapvetően az 1944. október 23-i magyar–német államközi
szerződés alapján – lásd fent – történt. A német Dél (1945. április 30-tól Ostmark)
Hadseregcsoport magyar seregtestei március végétől vonultak vissza folyamatosan osztrák
területre, és folytatták a harcot arcvonalban és harcrendben elfoglalt helyük szerint. Állományukból
viszont a határátlépés előtt többen visszamaradtak, és megkísérelték a hazaszökést. A
rendelkezésre álló adatok szerint magyar katonai szervezetek összesen 517 helyen voltak német
(és osztrák) területen.
A kitelepítésben és a harcolva visszavonuló magyar csapatok tevékenységében zavart okozott,
hogy Hermann Balck páncélos tábornok, a német 6. hadsereg parancsnoka március 31-én
elrendelte a magyar katonai szervezetek lefegyverzését, kivéve a Waffen-SS és a Honvéd Légierő
kötelékébe tartozó alakulatokat. Ennek ellensúlyozására László Dezső vezérezredes, a magyar 1.
hadsereg parancsnoka még e napon – önhatalmúlag – átvette az Ausztria területén vagy oda
útban lévő összes magyar katonai szervezet feletti parancsnokságot, s elrendelte gyülekezésüket
a Bruck an der Leitha–Mürzzuschslag vonal mögött. Április 1-jétől Vasváry József altábornagy, a
magyar V. hadtest parancsnoka a német 2. páncéloshadsereg hadműveleti területén lévő magyar
katonai szervezetek felett vette át a parancsnokságot – megelőző jelleggel, hiszen Maximilian de
Angelis tüzérségi tábornok, a 2. páncéloshadsereg parancsnoka jobban becsülte a magyar
katonákat, mint Balck, s nem tervezett korlátozó intézkedéseket. Mivel a jelzett alakulatok Ausztria
felé vonultak vissza, Vasváry parancsa elvileg ütközött Lászlóéval. Noha a gyakorlatban nem
okozott zavart, nem kis mértékben ez vezetett ahhoz, hogy Beregfy április 15-én külön
parancsban szabályozta a Honvédség német területen való tartózkodását. Egy nappal korábban
Lothar Rendulic vezérezredes, a hadseregcsoport új főparancsnoka adott ki irányelveket a
Honvédség szervezeteivel, tagjaival és kísérőikkel (családtagok, menekültek stb.) szemben
tanúsítandó bánásmódról, gyakorlatilag hatályon kívül helyezve a Balck-parancsot.
Beregfy április 26-án adta ki utolsó hadparancsát. Elrendelte a harc folytatását a végsőkig a
szovjet hadsereg ellen, de azt is, hogy minden katonai szervezet a rangidős tiszt útján vegye fel a
kapcsolatot a nyugati szövetségesek hozzá legközelebb eső parancsnokságával a kapituláció
megtárgyalására. A m. kir. Honvédség utolsó tábornoki értekezletén, amelyet az ausztriai
Bodensdorfban tartottak, Vasváry altábornagyot jelölték ki a magyar katonák képviseletére a
francia, Kálmán Imre altábornagyot, a IV. honvéd kerületi parancsnokság parancsnokát az
angolszász megszálló parancsnokságok felé.
A háború utolsó heteiben a legtöbb honvédalakulat a Dél Hadseregcsoport, néhány a Közép
Hadseregcsoport kötelékében harcolt. Kisebb csapatrészek harcoltak más frontokon is. A 25. SS-
gránátoshadosztály (Hunyadi) részeit február 8-14. között a Waffen-SS egyik legnagyobb
kiképzőtábora, a sziléziai Neuhammer körzetében vetették be a szovjet előretörés lassítására.
Utászzászlóalja április 30-án bekerült a passaui katlanba, de május 2-án Oberhausennél
sikeresen kitört. Egy százada április 30-án a berlini katlanba szorult, s a Nordland SS-hadosztály
alárendeltségében a május 1-jei kitörési kísérletben a Chausse Allén megsemmisült. A hadosztály
egy harccsoportja a felső-ausztriai Timelkamnál, 5 Sherman harckocsit kilőve, megállított egy
amerikai támadást. A 26. SS-gránátoshadosztály (Hungária) egy megerősített századát január 19-
21. között a sziléziai Sieradztól keletre vetették be, egy zászlóalja 27-étől az Obra-csatornát védte
Krieven térségében. A hadosztály Szálasiról elnevezett riadózászlóalja, állományában nagyrészt a
budapesti nyilas ifjúsági szervezet tagjaival, Strigau–Strehlen körzetében február 5-től
felmorzsolódott. A hadosztály másik két riadózászlóalja a Hunyadi hadosztály alárendeltségében
február 14-től Neuhammer térségében harcolt. Egy harccsoport február 10-én bekerült a breslaui
katlanba, s a védők közül utolsóként, május 11-én tette le a fegyvert a központi temetőben. Egy
harccsoport április 13. és május 8. között Brűn–Menin térségében harcolt, egy az ausztriai
Amstettennél május elején megkísérelte lezárni az autópályát, egyet május 3-án az Inn mentén a
Ried és St. Martin között előretörő amerikai páncélosok ellen vetettek be. Egy tüzérosztályát
április 25-28. között Regensburgtól délnyugatra alkalmazták. A hadosztály még harc- és
menetképes részeit április–május fordulóján a Salzburg melletti Attersee térségében
gyülekeztették, ahol amerikai fogságba estek.
A magyar 1. SS-sízászlóalj az SS-főparancsnokság közvetlen alárendeltségében február 9-től a
Bober folyó mentén harcolt, majd 11-étől a Queis folyó melletti Lorenzdorfig vonult vissza. Ezt
követően a stájerországi Leobennél a Wiking SS-páncéloshadosztály alárendeltségében vetették
be, onnan Bruck an der Murig vonult vissza, majd kivonták az arcvonalból és az Attersee-hez
irányították. A magyar Ney SS-ezred (később SS-dandár) március 29-től a Rohonc (Rechnitz)–
Felsőőr (Oberwart) vonalon, április 5-8. között a stájerországi Birkfeld körzetéből Pöllau irányában,
később a Lafnitz-völgy térségében több ellentámadásban vett részt, végül május 8-án az Attersee-
hez irányították. A veszprémi tiszthelyettes-iskola 218Gross-Kirchbaumban (Trzesniowek)
kiképzésen részt vevő 500 növendékét január elején Posenhez (Posna) irányították, erődítési
munkálatokra. Beszorultak a poseni katlanba, többször harcba vetették őket, majd a sikertelen
kitörés után a Kernwerk citadellába szorultak, ahol február 23-án estek fogságba – már csak 45-
en.
A Szent László hadosztály a lispei olajmezőktől április első hetében Karinthiába szorult. Egy ideig
a Birodalmi Védőállásban védekezett a német 2. páncéloshadsereg XXII. hegyihadtestének
kötelékében, majd tovább szorult nyugatnak, s május 10-én angol hadifogságba került. Az angol
parancsnokság 1945. szeptember végéig fegyverben tartotta, s karhatalmi feladatokra alkalmazta,
miközben az angol csapatokat a Klagenfurt térségébe beszivárgott jugoszláv partizánok (harc
nélküli) kiszorítása kötötte le. Ez volt az utolsó fegyverben lévő magyar királyi honvédalakulat a
magyar (had)történelemben.
Az utolsóság elsősége. A magyarországi harcok vége
A szűken vett tudományba Zielbauer György és Korom Mihály kutatásai nyomán már az 1980-as
évek első felében bekerült, hogy a magyarországi harcok 1945. április 11-13-án Körmend–
Szentgotthárd térségében értek véget. A hivatalos álláspont továbbra is április 4-ét és
Nemesmedvest képviselte. E tanulmány szerzője az 1980–1990-es évek fordulóján az érintett
területet magyar és osztrák oldalon egyaránt lejárta, felkutatta az állások máig fellelhető
maradványait, felkereste a helytörténészeket, plébánosokat, áttanulmányozta a historia
domusokat. A levéltári, a könyvészeti és a csapattörténeti anyagokon túl helyszíni tapasztalatait is
felhasználta akkori, Zielbauer György és Korom Mihály egy évtizeddel korábbi következtetéseivel
nem mindenben egyező megállapításaihoz, melyek itt következnek – nem első publikáció gyanánt
–, s amelyeket tudományosan azóta nem cáfoltak.
A Guderian vezérezredes által 1944. szeptember 22-én kiépíteni elrendelt Birodalmi Védőállás
(Reichsschutzstellung) a Német Birodalom délkeleti határait zárta le, s Ausztria akkor annak része
volt. A Körmend–Szentgotthárd szakaszon a Birodalmi Védőállás első védőöve a domborzatot
követve jórészt a határ magyar oldalán húzódott. Szükségszerű, hogy a védővonalakat a
magaslatok ellenség felé eső lejtőin alakítsák ki. Ennek következtében lakott települések és
hegyközségek maradtak a védelem ún. peremvonala mögött a német–magyar csapatok
birtokában Magyarország területén április 4-ét követően is.
Az összefüggő front 1945. március 30-án érte el ezt a térséget. A Birodalmi Védőállás
“Steiermark” szektorának “Güssing” védőszakaszában (Szentgotthárd-dél–Moschendorf-észak)
lezajlott harcokban a Dél Hadseregcsoport német 6. hadserege IV. SS-páncélos-hadtestének 1. és
3. páncéloshadosztálya (Rábafüzes, illetve Nemesmedves–Pinkamindszent térsége), vele
szemben a 3. Ukrán Hadseregcsoport 27. hadserege 104. lövészhadtestének 93.
lövészhadosztálya (Pinkamindszent–Vasalja térsége) és 33. lövészhadtestének 202.
(Csákánydoroszló körzete) és 337. lövészhadosztálya (Felsőrönök–Rábafüzes térsége), továbbá
a 18. harckocsihadtest 110. harckocsi- és 32. gárda-gépesítettdandára vett részt. Tíz napon
keresztül folytak a váltakozó eredményű harcok. Hol a szovjet csapatok törtek be a védővonalba,
hol a német–magyar erők foglaltak vissza egy-egy települést annak előterében. A legtöbb lakott
hely többször is gazdát cserélt. E harcok közben esett el Nemesmedves, valóban április 4-én. 10-
én Heiligenkreuznál (Rábakeresztúr) a frissen beérkező szovjet 37. lövészhadtest (108. gárda-,
316. és 320. lövészhadosztály) támadásba ment át. Ehhez jobbról csatlakozva vették birtokba az
utolsó magyarországi területsávot 11-12-én a visszavonuló német–magyar csapatokat követő fenti
szovjet erők.
A nyugati végeken a szovjet hadseregnek a községek birtokbavétele után külön kellett elfoglalnia
azok hegyközségét, ám a számára idegen terep- és településviszonyok között a község-mag
birtokbavételét tekintette mérvadónak. Településszerkezetét tekintve ilyen volt a Szentgotthárd
melleti Rábafüzes is. A szovjet 337. lövészhadosztály parancsnoksága március 31-én jelentette
elfoglalását, jóllehet a község 1945-ben meglévő 274 lakóházából 161 csak április 11-én került a
birtokukba. A 161 ház a “hegyvidéken” volt, ami Nyugat-Magyarország ezen övezetében nem
összefüggően lakott területet jelent, hanem kisparcellákat, elszórt lakó- és gazdasági épületek
sorával. Ilyen jelleggel bírt Rábafüzes-hegyközség is, a Rákosi-kori kitelepítésekig. A peremvonal,
kettészelve a hegyközséget, a 324,4 magassági pont–Csókás-hegy–Csóka-hegy déli lejtőin
húzódott. Miután a szovjet csapatok a község-magot március 31-én elfoglalták, a Köves-mező a
senki földjévé vált. Egy kisebb központ is volt itt: a Levente-hegy tövében romjaiban még
megtalálható Lang-kocsma, amely csak április 11-én került szovjet kézre, a hegyvidék többi
részével együtt. A terep nem tette lehetővé védelmét, mivel egy észak-dél irányú völgy
kiszélesedésében épült. Felette, a hegyoldalakon voltak a lövészárkok, amelyek viszont a Lang-
kocsma elfoglalását tették lehetetlenné.
Rábafüzes elfoglalása mégsem tehető 11-ére, mivel tényleges központját a községháza, az iskola
és az összefüggő polgárházak alkotta főutca képezte, a Lang-kocsma 219térsége pedig
külterületi, másodlagos központ volt. Az arcvonal elvágta az elesett faluközponttól, amely ugyan
március 31-ét követően többször gazdát cserélt, ám április 3-ától végérvényesen a szovjet
csapatok birtokolták.
Rábafüzes térségét a Szentimre-teleppel a Sánta-völgy köti össze. A védőállások az Alsó-Sánta-
völgyet lezáró lejtőkön épültek ki. A településszerkezetileg Rábafüzes hegyközségéhez csatlakozó
völgyet a németek egy időben adták fel azzal. 11-én ugyanis parancsot kaptak a német 6.
hadsereg parancsnokától, hogy adják fel magyarországi állásaikat, s vonuljanak vissza
Németújvár (Güssing) irányába. Hermann Balck páncélos tábornok azt szerette volna elkerülni,
hogy a 10-én Rábakeresztúrnál észak felé áttört szovjet csapatok bekerítsék a IV. SS-
páncéloshadtestet.
Szentimre-telep, az akkor kicsiny hegyvidéki központ ma már csak nyomokban lelhető fel. Az 1990
tavaszán aláírt magyar–osztrák egyezmény értelmében helyreállított templom egy dombon áll,
maga a templom Felsőrönöké volt. A védőállásokat a templomdomb déli és keleti lejtőin alakították
ki. A templom maga is megerődített pont volt. Falán még 1990 elején is kézi- és
nehézfegyverekből származó belövések voltak. A Felsőrönökről a telephez vezető út egy
hosszanti völgyben vezet, amelynek két oldalán, a lejtőkön további állásmaradványok fedezhetők
fel. A templomot és az azt akkor körülvevő telepet a szovjet csapatok a németek visszavonulása
nyomán április 11-én foglalták el, 1-2 órával azután, hogy birtokukba került Rábafüzes-
hegyközség.
Szentimre-teleptől keletre fekszik Nemesmedves. A peremvonal a kettő között a Rám-hegy–
Suszter-hegy–Magyar-hegy vonalat követte. A falu közelében, a Savanyú-hegyen egy körkörösen
védhető német vezetési pont maradványai találhatók. A község belterülete április 4-én végleg
szovjet kézre került, a határában lévő vezetési pont viszont csak 11-én kora délután. A falu
történetével foglalkozó munkákban így jelentek meg a község területén 11-éig hullámzó harcokra
történő utalások.
A peremvonal innen keletre “valamelyest kapcsolódott a ... Magyarbüks település körzetében”
kiépült védőállásokhoz, olvashatjuk a térség történetét bemutató tanulmányban. Magyarbükstelep
vagy Magyarbüks (mindkét neve hivatalos volt, az előbbi egybeírt formában), Csákánydoroszló
külterülete közvetlen a határnál, Nemesmedvestől keletre 4 km-re feküdt, a határral párhuzamos
hegyvonulat osztrák oldalán, de még magyar területen. A légvonalban az anyaközségtől 4,5 km-re
lévő, azzal össze nem függött Magyarbüks helyét ma már csak egy házrom jelzi. A peremvonal
első árokrendszere Magyarbükstől délre húzódott, a Konicsár-dombok lejtőin, nem egészen 1 km-
re a budapesti (8-as) főút- és vasútvonaltól. A korábbi munkák és az ismert források nem írnak
külön Magyarbüks elfoglalásáról. Az állások elhelyezkedése, a terepviszonyok és a történések azt
valószínűsítik, hogy ez április 11-én történt, s ezt erősíti meg a Birodalmi Védőállás feladását
elrendelő német parancs is. A német forrásokban nem található utalás az állások áttörésére a
Konicsár-dombokon április 11. előtt, azokból az derül ki, hogy a védők csak 11-én, a parancs
vételét követően adták fel állásaikat és vonultak vissza a Strém patak völgyének irányába. A
harcok Magyarbüksöt fekvésénél fogva elkerülték, a front április 11-én délután egyszerűen
“túlfutott” rajta, addig megszakítás nélkül a német vonalak mögött volt.
A probléma azonban nem ennyire egyszerű. Egy visszaemlékező (aki 1945-ben Erdélyből
odamenekült gyermek volt) szerint Magyarbüksre már április 1-jén kelet felől, a Strém völgyében
szovjet katonák érkeztek. Az egy tiszt vezette néhány fős harcfelderítő járőr, érkezési irányából
ítélve, a Körmendtől északra álló 104. lövészhadtesthez tartozhatott, nem a Magyarbüksre 11-én,
a német visszavonulás után dél felől bevonult 33. lövészhadtesthez. A visszavonuló
csapattöredékek között juthatott át a patakmederben. A közbeeső napokban állásokat ásatott a
lakosokkal a település nyugati határában, az erdőben. A kicsiny falu körzetét 1-jét követően sem
hagyta el, több km-re a német vonalak mögött elrejtőzve várta be saját csapatait, nem kockáztatta
meg a visszatérést a megszilárduló német vonalakon keresztül – nem sejtve, hogy 10 napot kell
várnia. Magában a faluban semmilyen katonaság sem maradt. Mindez nem befolyásolta a
térségben zajló eseményeket, miután elszigetelt volt, ráadásul azt dokumentumok sem támasztják
alá.
A fentiek alapján Magyarbüks tekinthető az utolsónak a különálló települések közül, amelyik a
szovjet csapatok birtokába került Magyarország mai területén, néhány órával Szentimre-telep
eleste után, amit viszont kifejezetten az utolsó pillanatig védtek a németek. A két helység közti
sorrendiséget az indokolja, hogy a szovjet csapatok hullámmozgás-szerűen, Heiligenkreuztól
Körmend felé lendültek mozgásba, miután ugyanilyen hullámban indult meg a németek még a 10-i
áttörést követően elrendelt visszavonulása is.
A védővonal a Konicsár-domboktól a Nagycsákányt Magyarbükssel összekötő műút mentén
északnak fordult, majd 1,5 km után a határral párhuzamos dombvonulat déli szegélyén húzódott
Kemestaródfától 1 km-re nyugatra, a 256-os magassági pontnál állott Heccs-kunyhóig. Ott
visszafordult nyugatnak a dombvonulat északi lejtőjén, majd élesen északnak fordulva a Strém-
patak–Luising (Lovászad) íven érte el Pinkamindszent nyugati határában a Dénes-majort. Ez
felveti Vasalja korábban elfogadott április 3-i elfoglalási dátumának felülvizsgálatát, amely nem
tartozott bele az előre kiépített állásrendszer védte területbe. Visszavonuló német
csapattöredékek a nagyhét hétfőjén keleti irányból jelentek meg Vasalja és Kemestaródfa
térségében, magyar alakulatok csak két nappal később. A másnap érkező újabb németek
hevenyészett állások építésébe fogtak. Nagypénteken ezzel felhagytak, s elvonultak
Pinkamindszent felé. Az utolsó német és magyar katonák nagyszombaton déli fél kettőre
elhagyták Vasalját. Nem sokkal később beérkeztek a szovjet csapatok. 1945-ben nagyszombat
március 31-ére esett. A Historia Domus szerint a községtől délkeletre 1 km-re lévő Bagóné-
erdőben március 31-től szovjet csapatok táboroztak: “a szovjet katonák. Éjjel ellepik a környéket.”
A Vasalját Kemestaródfával és a 8-as úttal összekötő utat keletről a Bagóné-erdő határolja. A
Birodalmi Védőállás sarokpontja, a Heccs-kunyhó Vasaljáról csak ezen át érhető el. A szovjet
jelenlét az erdőben lehetetlenné tette az összeköttetés 220fenntartását Vasalja és a kiépített
állásrendszer között.
Pinkamindszent belterülete a falut Körmenddel összekötő úttal együtt március 31. óta szovjet
kézen volt. Vasalja ebből az irányból is elszigetelődött. A Vasaljától nyugatra 2,5 km-re található
Lovászad dombvonulaton épült, ezen húzódtak a kiépített állások. A Pinka folyó két oldalán,
csaknem teljesen kitöltve a két falu közét, vizenyős lapály terült el. Ezen harcjárművek haladására
alkalmas út nem vezetett át. Gyalogos csoportok közlekedése is bizonytalan volt, kivált tavaszi
hóolvadáskor. A terület ráadásul a Bagóné-erdőből közvetlen irányzással belőhető. Mindezek
ismeretében nehezen tételezhető fel, hogy a Bagóné-erdő és Pinkamindszent elvesztését
követően a németek Vasalja védelmét erőltették volna – 2,5 km-rel a hátuk mögött előre kiépített
állásokkal. Pinkamindszent falukrónikája szintén arra utal, hogy Vasalja már március 31-én
elesett: “Ugyanezen a napon a bekerítés veszélye elől Ausztriába visszavonult német hadsereg
nyomában ... a szovjet hadsereg Körmend–Pinkamindszent vonalig a körmendi járás északi
részét” elfoglalta.
A kiépített védővonal a Pinkamindszenttől 2 km-re nyugatra húzódó dombvonulattal lépett be
ismét magyar területre. Lovászadtól északnak a dombvonulat, amelyen a peremvonal kiépült,
Pinkamindszent határához tartozik. A Pinkamindszent és a dombvonulat közti vizenyős lapályt két
töltés szelte át, a németújvári úté és a vasúté. A vasút a Zengő-hídnál érte el a dombvonulatot,
amelytől nyugatra a Tamás-erdő és az ún. Proletárföldek találhatók. Az utóbbi középpontjában, az
első vonaltól nyugatra állt a Pinkamindszent külterületét képező Alsó- vagy Kapuy-major. A
peremvonal mögött 1 km-re lévő major körkörösen megerődített német vezetési pont volt. A
dombvonulat és a falu között, a Pinka jobb partján a közúti hídnál álló Felső- vagy Dénes-major
március 31. és április 12. között a senki földjén feküdt. A védők tűzzel lefogták a lapályt. A
védőállásokat tüzérségi vagy légi rombolásuk nélkül gyakorlatilag lehetetlen volt megközelíteni.
A Körmend felől érkező szovjet 93. lövészhadosztály, miután Pinkamindszent belterületét március
31-én menetből birtokba vette, megkísérelt lendületből továbbhaladni nyugatnak, azonban a
töltésekre szoruló harckocsikat a németek egyesével lőtték ki, eltorlaszolva a lapályon átvezető
átjárókat. A front a tavaszi hóolvadáskor járhatatlan lapály, a Sásomi-rét két oldalán
megmerevedett. Amikor az április 10-i rábakeresztúri szovjet áttörést követően 11-én összeomlott
a német védelem a Rábafüzes–Nemesmedves szakaszon, a Pinkamindszent külterületein
védekező alakulatok is felkészültek az elrendelt visszavonulás végrehajtására. Csakhogy 12-én
hajnalra a délről (s nem keletről, a falu felől) érkező szovjet páncélos ékek már a Kapuy-major és
az attól nyugatra fekvő Heiligenbrunn (Szentkút) közé kerültek. A német 3. páncéloshadosztály
II/3. páncélgránátos-zászlóalja Helmuth Seifert százados vezetésével 0230 után ezért kitöréssel
indította meg visszavonulását a németújvári úton. A Pinkamindszent belterületén álló szovjet 93.
lövészhadosztály részei e visszavonulás után tudtak mozgásba lendülni, s a lapályt leküzdeni.
Átszaladva a Dénes-major körzetén elérték a Kapuy-majort. Mai ismereteink szerint ez a két major
volt az utolsó, szovjet csapatok által elfoglalt házegyüttes Magyarország mai területén.
A magyarországi hadműveletek befejezésével kapcsolatban három dátumhatár állapítható meg
tehát:
– április 4: Nemesmedves elfoglalása után közigazgatásilag önálló községet a német–magyar
csapatok már nem tartottak
– április 11: a különálló települések közül Magyarbüks került utolsóként a szovjet csapatok kezére
ugyanezen a napon, de néhány órával korábban esett el a szintén különálló Szentimre-telep és
további 1-2 órával hamarabb a vele a “hegyvidékkel” összefüggő Rábafüzes-hegyközség
– április 12: a Pinkamindszenthez tartozó Dénes-, majd Kapuy-major szovjet csapatok általi
birtokbavételével Magyarország mai határain belül véget értek a hadműveletek.
A fent elmondott eseményekkel kapcsolatban igen lényeges, hogy azok során a front mint
összefüggő arcvonal hagyta el az ország területét. Ez az, ami miatt a fenti történések jelentik a
magyarországi hadműveletek befejezését. Bármi, ami ezt követően zajlott le, már más
kategóriába tartozik. A történelmi eseményeket, azok kezdetét és végét célszerű konkrét
történésekhez kapcsolni. Esetünkben ilyen az összefüggő frontvonal és vele a harcoló seregtestek
kilépése a nyugati magyar országhatáron.
Nem tekinthetők mérvadóknak a befejező dátum meghatározása szempontjából azok a
dokumentumok, amelyek egyes helybéli lakosok lőtt seb általi haláláról tudósítanak, noha vannak,
akik ennek alapján ítélik meg, hogy melyik községet illeti meg az “utolsóság elsősége”. Ilyen
meggondolás alapján a háború még sokáig nem ért volna véget, hiszen a már távolodó
arcvonalból napokig érkezhettek eltévedt lövedékek, később pedig az erdőkben bujkáló katonák
okozhattak lőtt sebeket.
Van nézet – Zielbauer György ezt képviseli –, hogy Szentpéterfa volt az utolsó, szovjet csapatok
által elfoglalt magyar község 1945-ben. Ezen megállapítás azonban nem állja meg helyét, mivel
egyrészt a község maga március 31-én elesett, másrészt a Pinka folyó vizenyős lapálya az annak
nyugati oldalán húzódó dombvonulattal együtt ott már osztrák területen található. A Birodalmi
Védőállás peremvonalát – mint láttuk – a dombvonulaton építették ki, amely egyébként észak felé
szerves folytatása a Pinkamindszenttől nyugatra húzódó dombgerincnek. Az igaz, hogy itt a
védőállásokat a németek csak április 13-án adták fel, de az állások osztrák területre estek. A falu
nyugati széle maga a határ. Az összefüggő arcvonal Szentpéterfa térségében tehát március 31-
étől nem magyar területen húzódott, hanem attól néhány száz méterre nyugatra.

221A Magyar Királyi Honvédség 1945-ig

Az 1938–1945 közötti világháborús szakaszt végigharcolt m. kir. Honvédség szervezete sok
mindent megőrzött az Osztrák–Magyar Monarchia idején létezett m. kir. Honvédségből, de több
elemében el is tért attól. Az 1914–1918 közötti periódusról és a honvéd seregtestek részvételéről
abban korábban olvashattunk. Nem túl sokban tért el a vezetési szervek rendszere, a politikai-
katonapolitikai és a katonai szakmai vezetés kettőssége megmaradt. Lényegesebb különbség
mutatható ki a harcoló alakulatok struktúrájában. A hagyományos értelmű első világháború idején
a kettős szervezési elv érvényesült: két zászlóalj alkotott egy ezredet, két ezred egy dandárt, két
dandár egy hadosztályt. 1943-ra végleg a gyakorlatba ültették át a hármas szervezési elvet:
három zászlóalj alkotott egy ezredet, három ezred egy hadosztályt, amely így kilenc zászlóaljból
állt nyolc helyett.
A magyar fegyveres erők szervezését, feltöltését, ellátását irányító és biztosító legfőbb
államigazgatási szerv a Honvédelmi Minisztérium, a kormány egyik alkotója volt. A kiegyezésről
szóló 1867:XII. törvénycikk alapján a “védelmi rendszer megállapítására vagy átalakítására”
vonatkozó intézkedések irányítására állították fel, gyakorlati tevékenysége a m. kir. Honvédség
1868:XLI. törvénycikk alapján történt megalakításával kezdődött. A honvédelmi miniszter vezetése
alatt álló szerv hármas funkciót látott el. Mint a Honvédség legfelsőbb hatósága kidolgozta és a
Képviselőház elé terjesztette a honvédelemmel kapcsolatos törvényjavaslatokat, gondoskodott az
elfogadott törvények végrehajtásáról és felügyelte azt; a Honvéd Vezérkar igényei alapján
megszervezte és felállította a Honvédség alakulatait és intézeteit, gondoskodott azok anyagi,
szellemi és személyi ellátásáról az Országgyűlés által biztosított honvédelmi költségvetésből;
képviselte a honvédelmi kormányzatot az Országgyűlés előtt. Szervezetében (folyamatosan
növekvő számban) ügyosztályokat állítottak fel, azokat ügykörük alapján ügycsoportokba, később
csoportfőnökségekbe sorolták. Belső struktúráját többször átszervezték. A m. kir. Honvédelmi
Minisztérium a cs. és kir. közös Hadseregre és annak magyarországi feltöltésű szervezetei felett
nem rendelkezett, hatásköre a m. kir. Honvédségre és a m. kir Népfelkelésre terjedt ki.
Megnevezése 1918. október 31-től 1919. március 21-ig és 1919. augusztus 1-től 1920. május 31-
ig Hadügyminisztérium, 1919. március 21-től július 31-ig Hadügyi Népbiztosság volt, ennek
megfelelően irányítója az adott időszakokban a hadügyminiszter, a Tanácsköztársaság idején a
hadügyi népbiztos volt. 1919. május 5-től Aradon, majd Szegeden, 1919. augusztus 1-től
Budapesten párhuzamosan működött egy-egy Hadügyminisztérium, 1919. augusztus 15-től a
kettőt a fővárosban egyesítették. Az újjászervezett minisztérium hármas feladatköre végig
megmaradt. 1920-ban külön osztályt állítottak fel a trianoni béke katonai határozványainak
végrehajtására, de ezzel párhuzamosan az Antant ellenőrzésének kijátszására több osztályt
színleg más minisztériumok kötelékébe utaltak, amelyek 1938-ban nyerték vissza eredeti
honvédelmi minisztériumi besorolásukat.
A honvédelmi miniszter mint a Honvédség politikai vezetője a kormány, s általában az egyéb
csúcsszervek, így a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács tagja volt. Alkotmányos felelősséggel tartozott
az Országgyűlésnek a Honvédséggel és a honvédelemmel kapcsolatos ügyekben. A kiegyezés
utáni első m. kir. honvédelmi miniszter gróf Andrássy Gyula volt, aki beosztását 1867. február 20.
és 1871. november 4. között töltötte be. Őt követte gróf Lónyay Menyhért 1871. november 14. –
1872. december 5.; Szlávy József 1872. december 5-15.; Szende Béla 1872. december 15. –
1882. augusztus 18.; báró Orczy Béla 1882. augusztus 20. – október 4.; gróf Ráday Gedeon
1882. október 4. – 1883. december 26.; báró Orczy Béla 1884. január 2. – október 28.; báró
Fejérváry Géza ezredes 1884. október 28. – 1903. június 27.; Kolossváry Dezső szolgálaton kívüli
vezérőrnagy 1903. június 27. – november 3.; Nyiri Sándor szolgálaton kívüli vezérőrnagy 1903.
november 3. – 1905. június 18.; Bihar Ferenc altábornagy 1905. június 18. – 1906. március 6.;
Pap Béla vezérőrnagy 1906. március 6. – április 8.; Jekelfalussy Lajos táborszernagy 1906. április
14. – 1910. január 17.; báró Hazai Samu szolgálaton kívüli vezérezredes 1910. január 17. – 1917.
február 19.; báró Szurmay Sándor gyalogsági tábornok 1917. február 19. – 1918. október 31.;
Linder Béla alezredes 1918. október 31. – november 9.; Bartha Albert alezredes 1918. november
9. – december 12.; gróf Károlyi Mihály 1918. december 12-30.; gróf Festetics Sándor százados
1918. december 30. – 1919. január 18.; Bőhm Vilmos 1919. január 18. – március 20.; Pogány
József 1919. március 21. – április 3.; Bőhm Vilmos 1919. április 3. – június 24. (Fiedler Rezső,
Haubrich József, Kun Béla, Szántó Béla társ-népbiztosok mellett a minisztérium tényleges
irányítója); Szántó Béla 1919. június 24. – augusztus 1.; Szabó Zoltán (Arad) 1919. május 5-30.;
gróf Károlyi Gyula miniszterelnök 1919. május 30. – június 5. (Arad–Szeged); Horthy Miklós
altengernagy (Szeged) 1919. június 6. – július 12.; Belitska Sándor vezérőrnagy (Szeged) 1919.
július 12. – augusztus 15.; Haubrich József 1919. augusztus 1-6. (Budapest); Schnetzer Ferenc
vezérőrnagy 1919. augusztus 7-15. (Budapest); Schnetzer Ferenc vezérőrnagy 1919. augusztus
15. – november 24. 222(egyesítve, Budapest); Friedrich István 1919. november 24. – 1920.
március 15.; Soós Károly vezérőrnagy 1920. március 15. – július 19.; Sréter István vezérőrnagy
1920. július 19. – december 16.; Belitska Sándor altábornagy 1920. december 16. – 1923. június
28.; gróf Csáky Károly szolgálaton kívüli lovassági tábornok 1923. június 28. – 1929. október 10.;
Gömbös Gyula szolgálaton kívüli gyalogsági tábornok 1929. október 10. – 1936. szeptember 2.
(1932. október 1-jétől miniszterelnök); Somkuthy József szolgálaton kívüli tüzérségi tábornok
1936. szeptember 2. – október 12.; Rőder Vilmos szolgálaton kívüli gyalogsági tábornok 1936.
október 12. – 1938. május 13.; Rátz Jenő szolgálaton kívüli gyalogsági tábornok 1938. május 14.
– november 15.; Bartha Károly szolgálaton kívüli táborszernagy 1938. november 15. – 1942.
szeptember 24.; Nagy Vilmos nyugállományú vezérezredes 1942. szeptember 24. – 1943. június
12.; Csatay Lajos szolgálaton kívüli vezérezredes 1943. június 12. – 1944. október 16.; Beregfy
Károly vezérezredes 1944. október 16. – 1945. május 1. (egyben vezérkarfőnök).
A Honvéd Vezérkar mint a Honvédség legfelsőbb szakmai irányító szerve kidolgozta a
hadműveleti, felvonulási és államerődítési terveket, javaslatot tett a Honvédség szervezésére,
ütőképességének fokozására, az ország háborúra való előkészítésére és mozgósítására,
irányította a katonai felderítést és elhárítást, valamint a Honvédség és a rendvédelmi testületek
katonai kiképzését és egy esetleges háborúra való felkészítését, továbbá állást foglalt minden
alapvető vagy elvi jelentőségű honvédelmi kérdésben, beleértve a költségvetést is. A Honvéd
Vezérkar főnöke, röviden a vezérkarfőnök, elvileg a Honvédség főparancsnokának általános és
első helyettese, valamennyi fegyveres erő tényleges katonai vezetője volt. A beosztást 1900.
február 15-én rendszeresítették. Elődjének számítható (bár nem egyenes jogelődje, de ugyanazon
feladatköröket látta el) 1873-tól a honvédfőparancsnok általános katonai helyettese, a Honvéd
Főparancsnokság adlátusa. Megnevezése változó volt, az 1920-as és az 1930-as években külön
megfelelve a rejtés követelményeinek. A trianoni béke értelmében ugyanis – mint láttuk – a
magyar haderőnek nem lehetett vezérkara, ezért 1921. június 1-jétől Magyarország fegyverkezési
egyenjogúsításáig (az 1938. augusztus 29-i bledi egyezményig) rejtetten működött. A Huba-
hadrend 1938. október 1-jei életbelépésével vette fel a Honvéd Vezérkar nevet. 1940. március 3-
tól a vezérkarfőnök a kormányzó mint Legfelsőbb Hadúr közvetlen alárendeltje volt, szolgálatilag
még a miniszterelnöktől sem függött. 1941-től szintén mint láttuk – a vezérkarfőnökök nem
elégedtek meg csak a katonai ügyek irányításával, önálló politikai koncepciókat dolgoztak ki,
amelyek a kormány és a Honvéd Vezérkar közötti ellentétekhez vezetett. Ilyen volt a háborúba
lépés, a balkáni magyar megszálló erők vagy a román átállás nyomán teendő lépések kérdése.
Az első, vezérkarfőnöknek megfelelő adlátus Nagy Károly altábornagy volt, aki beosztását 1873.
április 14-től 1875. március 23-ig töltötte be. 1875–1876 között betöltetlen volt, majd következett
lovag liblói Graef Ede lovassági tábornok 1876. január 5. – 1889. december 12.; Forinyák Gyula
lovassági tábornok 1889. december 12. – 1899. április 23.; csáford-jobbaházi Bolla Kálmán
altábornagy 1899. április 30. – 1900. február 15. Ettől a naptól 1901. június 23-ig Bolla Kálmán
altábornagy új megnevezéssel folytatta munkáját előző beosztásában mint a Honvéd
Főparancsnokság vezérkarfőnöke; őt követte báró Klobuar Vilmos altábornagy 1901. június 23. –
1905. július 6.; jekel- és margitfalvi Jekelfalussy Lajos altábornagy 1905. november 13. – 1906.
április 16. (megbízottként); 1906–1908 között betöltetlen volt; majd következett Jahl Gusztáv
táborszernagy 1908. november 26. – 1911. június 16.; wirtsologi Rupprecht Henrik lovassági
tábornok 1911. június 18. – 1913. február 1.; gróf tagliunói és talgatei Marenzi Ferenc altábornagy
1913. március 27. – 1915. január 28.; Braun József altábornagy 1915. február 1-14.
(megbízottként); Karg János gyalogsági tábornok 1915. február 14. – 1918. november 30.
Az 1914–1918-as háborús szakasz idején a Honvéd Főparancsnokság csak a hátországi
alakulatok és intézetek felett rendelkezett, a Honvédség kivonuló része az osztrák–magyar
hadszervezet egészét irányító Hadsereg-főparancsnokság (Armeeoberkommando, AOK)
kötelékébe sorolt Vezérkar (Genaralstab) alá tartozott, amelynek főnöke (Chef des Generalstabes)
Franz Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok volt 1912. december 12. és 1917. február 28.
között, majd 1917. március 2-án Arthur Arz von Straussenburg gyalogsági tábornok kapott
megbízást, végül az uralkodó 1918. november 3-án kinevezte vezérkarfőnökké báró kövessházi
Kövess Hermann tábornagyot, aki november 11-től az AOK-t is vezette, s beosztását december
20-i nyugdíjba helyezéséig töltötte be.
Az 1918–1919-es néphadseregnek nem volt Vezérkara. A Vörös Hadsereg Főparancsnokságának
ismét volt vezérkarfőnöke: Stromfeld Aurél vezérkari alezredes 1919. május 4-től, a testület
megszervezésétől június 29-ig, majd Julier Ferenc vezérkari alezredes 1919. július 3-tól augusztus
1-ig. A Nemzeti Hadsereg Fővezérségének vezérkarfőnöke Soós Károly vezérőrnagy volt 1919.
augusztus 12. és december 12. között, majd ettől az időponttól 1920. március 15-ig ugyanezt a
beosztást töltötte be mint a Nemzeti Hadsereg Vezérkarának vezérkarfőnöke. Őt Berzeviczy Béla
altábornagy követte 1920. március 15. és 1921. június 1. között, majd ettől az időponttól munkáját
a Honvédelmi Minisztérium VI. Csoport csoportfőnöke megnevezéssel folytatta 1922. január 4-ig.
VI. csoportfőnök volt Lorx Győző tábornok 1922. január 4-től június 29-ig és Janky Kocsárd
altábornagy (1925. május 1-jétől lovassági tábornok) 1922. július 1-től, aki december 7-től
ugyanezt a funkciót töltötte be mint a Honvédelmi Minisztérium Katonai Főcsoport főcsoportfőnöke
1927. október 1-ig, amikortól ismét VI. csoportfőnök volt 1930. május 26-ig. A Honvédelmi
Minisztérium VI. Csoportját vezette csoportfőnök-helyettesként Janky helyett 1927. május 1-től
Rőder Vilmos altábornagy (1933. január 1-jétől gyalogsági tábornok), majd 1930. május 26-tól
“saját jogon” mint csoportfőnök 1935. január 16-ig. Őt követte Som-kuthy József tábornok (1935.
február 1-jétől altábornagy) 1935. január 16. – 1936. szeptember 5.; Rátz Jenő altábornagy (1938.
április 30-tól gyalogsági tábornok) 1936. szeptember 5. – 1938. május 24.; Keresztes-Fischer
Lajos altábornagy 1938. május 24. – szeptember 29. A Huba-hadrend 223érvénybelépésével,
1938. október 1-jétől ismét nyíltan létezett a Honvéd Vezérkar főnöke beosztás is: Werth Henrik
gyalogsági tábornok 1938. szeptember 29. – 1941. szeptember 4.; Szombathelyi Ferenc
altábornagy (1941. november 1-jétől vezérezredes) 1941. szeptember 6. – 1944. április 15.; Vörös
János vezérezredes 1944. április 19. – október 16.; Beregfy Károly vezérezredes 1944. október
16. – 1945. május 1. (egyben honvédelmi miniszter is); végül Sáska Elemér vezérőrnagy, aki
vezérkarfőnök-helyettesként vezette a vezérkart a honvédfőparancsnoki beosztást újból bevezető,
egyben átvevő Beregfy helyett 1944. december 20. és 1945. április 24. között.
A vezérkarfőnök nem volt azonos a vezérkari főnökkel. Az előbbi a teljes haderő
főparancsnokának helyettese volt mint az Osztrák–Magyar Monarchia hadszervezetének egészét
irányító testület vezetője, korabeli meghatározás szerint 1895-től az összes fegyveres hatalom
vezérkarának főnöke (Chef des Generalstabes für die gesammte bewaffnete Macht), röviden a
Vezérkar főnöke (Chef des Generalstabes) vagy A Főnök (Der Chef). A katonai vezetési
szerveknél szolgálatot teljesítő tisztek az ún. vezérkari testületbe kerültek át. Ennek tagjai,
függetlenül beosztásuktól és szolgálati helyüktől, a cs. és kir. Vezérkar élén álló magasabb
rendfokozatú tábornok, a vezérkarfőnök beosztottai voltak, s közülük kerültek ki az egyes
seregtestek parancsnokainak helyettesei, a vezérkari főnökök. Ezt a struktúrát a Nemzeti
Hadsereg és az 1922–1945 közötti m. kir. Honvédség lényegi változtatás nélkül követte. 1945
után, a szovjet szervezési elvek átvételével a korábbi vezérkarfőnök megnevezése vezérkari
főnökre, a korábbi vezérkari főnöké törzsfőnökre módosult, s ezt a terminológiát használja az 1990
utáni Magyar Honvédség is.
A vezérkari testület (Generalstabs-Corps, vezérkari törzs) a katonai vezetés legfelsőbb szerveinél
és a seregtest-parancsnokságoknál szolgálatot teljesítő tisztek külön állománykategóriája, korabeli
meghatározás szerint a magasabbparancsnokságok segédközegeit kitevő tisztek testülete volt.
Tagjai századostól ezredesig terjedő rendfokozatot viseltek, a tábornokká kinevezettek kikerültek
az 1914-ben 500 fős testületből, s már nem használták rendfokozatuk előtt a vezérkari (vk.) jelzőt.
A testületbe bekerülni a tiszti továbbképzés rendszerén keresztül, a megfelelő vizsgák sikeres
elvégzését követően, a vezérkarfőnök kinevezése által lehetett. E rendszert az 1922 utáni
Honvédség kisebb módosításokkal átvette. A Hadiakadémia elvégzésekor a legalább “jó”
eredménnyel végzettek közül az akadémiaparancsnok javaslata alapján a vezérkarfőnök jelölte ki
a vezérkari próbaszolgálatra beosztandókat, akik 1-2 évet töltöttek seregtestek törzsében, majd
törzstiszti vizsgát tettek. A többiek csapattiszti állományban maradtak. A vezérkari testülethez való
tartozás megjelent a hajtókán is. A legkisebb szint, ahol vezérkari főnöki beosztást
rendszeresítettek, a dandár volt, s vezérkari főnök segítette a hadseregcsoport főparancsnokának
munkáját is. Ez utóbbi altábornagy vagy vezérőrnagy rendfokozatot viselt, a hadseregé
vezérőrnagyit vagy vezérkari (vk.) ezredesit, a hadtesté vk. ezredesit vagy vk. alezredesit, a
hadosztályé vk. alezredesit vagy vk. őrnagyit, a dandáré vk. őrnagyit vagy vk. századosit.
A vezérkari testülethez hasonló jellegű, az Osztrák–Magyar Monarchia, majd az 1922 utáni m. kir.
Honvédség hadszervezetének egészét átfogó, de nem általános rendeltetésű, hanem fegyvernemi
kötődésű testület volt a tüzértörzs (Artillerie-Stab), korabeli meghatározás szerint a tüzérség
megszervezését irányító, illetve a magasabb tüzér parancsnokok segédközegeit adó tisztek
testülete; valamint a hadmérnöktörzs (Genie-Stab) vagy mérnökkar, korabeli meghatározás szerint
az államerődítést végrehajtó közegeket, illetve a magasabb parancsnokok műszaki segédközegeit
adó tisztek testülete.
A m. kir. Honvédség főparancsnoksága a Honvéd Vezérkar szerepének megnövekedéséig a
legfelsőbb katonai vezető szerv volt. Tevékenysége a Honvédség 1868:XLI. törvénycikk alapján
történt megalakításával kezdődött, s 1868. december 12-én alakult meg m. kir. Honvéd
Főparancsnokság néven. A honvédfőparancsnok hatáskörébe tartozott a katonai kiképzés
vezetése és felügyelete; a fegyelmi hatalom és a bírói felsőbbségi jog gyakorlása; a
parancsnokságok, alakulatok, hatóságok, intézetek és hadi készletek felügyelete; az alárendeltek
felterjesztéseinek véleményezése; előterjesztések és javaslatok tétele a honvédelmi miniszterhez
a Honvédség kiképzésének, fegyelmi állapotának, harcképességének fokáról, ezekről évente
jelentés tétele a m. kir. honvédelmi miniszter útján a cs. és kir. közös Hadügyminisztériumnak;
előterjesztések tétele a honvédelmi miniszterhez a tisztek és tisztjelöltek előléptetéséről, illetve
szolgálati beosztásáról. A honvédfőparancsnok legtöbb tevékenysége a gyakorlatban átment
1900. február 15. óta funkcionáló általános katonai helyettese, a vezérkarfőnök kezébe, a
főparancsnok csak katonai alkalmazás esetén vezényelte legfelsőbb szinten a fegyveres erőket.
A Honvéd Főparancsnokság 1918. december 31-i hatállyal megszűnt, feladatát részben a
Hadügyminisztérium, részben a budapesti katonai kerület parancsnoksága vette át. A Magyar
Népköztársaság, majd a Tanácsköztársaság idején hadsereg-főparancsnokságot állítottak fel,
amely nem volt azonos a korábbi Honvéd Főparancsnoksággal, a Népköztársaság idején annak
felszámoló utódszervezete volt, a Tanácsköztársaság alatt pedig a hadműveleteket legmagasabb
szinten irányító harcoló parancsnokság. Bizonyos funkcióit 1919–1920-ban a Horthy Miklós
altengernagy Fővezérsége gyakorolta. A nevét 1922. január 4-én módosított formában
visszanyerő Honvédség Főparancsnoksága feladata a hadsereg hazafias szellemének
kialakításával és ellenőrzésével bővült ki. A fegyvernemi kiképzés irányítására tábornoki rangú
fegyvernemi szemlélőket (később fegyvernemi felügyelőket) rendeltek a Honvédség
főparancsnoka alá. 1925. november 18. és 1927. október 1. között a főparancsnoki beosztást
egyesítették a rejtett vezérkarfőnökivel. Az 1938 utáni mozgósítások és hadműveleti alkalmazások
során a főparancsnok és a vezérkarfőnök között állandósult súrlódások miatt a Honvédség
főparancsnoka beosztást 1940. március 3-án megszüntették. 1944. december 20-án ismét
felállították, de a Honvédség Főparancsnoksága hivatali szervezetének újjászervezésére már nem
került sor.
A magyar fegyveres erő főparancsnokságának megnevezése 1868. december 12-től 1918.
október 31-ig Honvéd 224Főparancsnokság, 1918. november 6-16. között Honvédség
Főparancsnoksága, attól 1919. február 26-ig Hadsereg-főparancsnokság, 1919. május 4-től
augusztus 2-ig Vörös Hadsereg Főparancsnoksága, 1919. július 12-től augusztus 9-ig Nemzeti
Hadsereg Főparancsnoksága, 1919. augusztus 9-től 1920. március 1-ig Nemzeti Hadsereg
Fővezérsége, 1922. január 4-től 1940. március 3-ig és 1944. december 20-tól 1945. május 1-ig
Honvédség Főparancsnoksága volt.
Az első honvédfőparancsnok József királyi herceg tábornagy volt 1868. december 12. és 1905.
július 5. között; őt követte báró Klobuar Vilmos lovassági tábornok 1905. július 6. – 1913. április
27. (1907. október 26-ig megbízott, attól kinevezett honvédfőparancsnok); báró dentai Rohr
Ferenc lovassági tábornok 1913. május 4. – 1914. július 31.; Karg János gyalogsági tábornok
1914. augusztus 1. – 1918. november 5. A háború alatt a Honvéd Főparancsnokság csak a
hátországban rendelkezhetett, a Honvédség frontra kivonuló része az Osztrák–Magyar Monarchia
hadszervezetét irányító Hadsereg-főparancsnokság (Armeeoberkommando, AOK) alá tartozott.
Ennek felállítását az 1914. július 25-i részleges mozgósításkor rendelték el. A Vezérkar békében
meglévő irodái a mozgósítási terveknek megfelelően csekély szervezeti és személyi változással
alakultak át AOK-vá július 31-ig. A Hadsereg-főparancsnokság vezetője a hadsereg-főparancsnok
volt, formailag az uralkodó, a Legfelsőbb Hadúr helyettese. Frigyes főherceg tábornagy 1914.
augusztus 2. és 1916. december 2. között, I. Károly császár 1916. december 2-től 1918.
november 11-ig maga töltötte be a beosztást, az utolsó hadsereg-főparancsnok báró kövessházi
Kövess Hermann tábornagy volt 1918. november 11. és december 20. között.
Kövess Bécsben még funkcionált, amikor Budapesten újjáalakították a Honvédség
Főparancsnokságát. Belitska Sándor vezérőrnagy 1918. november 6-tól honvédfőparancsnok,
november 16-tól december közepéig hadsereg-főparancsnok volt. Őt követte 1918. december 27.
és 1919. február 26. között a beosztás felszámolásával megbízott nagyidai Sávoly János
nyugállományú vezérőrnagy. A Vörös Hadsereg Főparancsnokságán a főparancsnoki beosztást (a
testület megszervezésétől) Bőhm Vilmos töltötte be 1919. május 4. és július 10.; majd Haubrich
József 1919. július 10-14.; végül Landler Jenő 1919. július 14. – augusztus 2. között. A
függetlenné váló Magyar Királyságban ismét bevezették az intézményt, amely különböző nevekkel
funkcionált. Nemzeti Hadsereg Főparancsnoksága, főparancsnok: Horthy Miklós altengernagy
1919. július 12. – augusztus 9.; Nemzeti Hadsereg Fővezérsége, fővezér: Horthy Miklós
altengernagy 1919. augusztus 9. – 1920. március 1.; Nemzeti Hadsereg gyalogsági felügyelője:
Willerding Rezső altábornagy 1920. március 1. – 1921. január 10.; Nemzeti Hadsereg
csapatfőfelügyelője: Willerding Rezső altábornagy (1921. február 1-től gyalogsági tábornok) 1921.
január 10. – 1922. január 4.; Honvédség főparancsnoka: Nagy Pál gyalogsági tábornok 1922.
január 4. – 1925. október 27.; Janky Kocsárd lovassági tábornok 1925. november 18. – 1930.
március 5.; Ferjentsik Ottó gyalogsági tábornok 1930. március 5. – május 25. (mint főparancsnok-
helyettes); Kárpáthy Kamilló gyalogsági tábornok 1930. május 25. – 1935. január 16.; Shvoy
István gyalogsági tábornok 1935. január 16. – 1936. szeptember 5.; Sónyi Hugó gyalogsági
tábornok 1936. szeptember 5. – 1940. március 3.; a beosztást megszüntették, majd ismét
rendszeresítették; az utolsó főparancsnok Beregfy Károly vezérezredes volt 1944. december 20.
és 1945. május 1. között.
A főparancsnok és a vezérkarfőnök irányította a kato
gatást, amelyet területi egységekre osztottak. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadszervezetének
hadkiegészítési és adminisztratív ügymeneti célból kialakított legmagasabb ilyen szerve és
hatósága a katonai terület-parancsnokság volt. Mozgósítás esetén ezek alkottak
hadtestparancsnokságokat. A cs. és kir. közös Hadsereg 1912-ben 15 katonai területre Militr-
Territorial-Bezirk tagolódott, amelyek közül 6 működött Magyarországon: I. Krakkó, II. Bécs, III.
Grác, IV. Budapest, V. Pozsony, VI. Kassa, VII. Temesvár, VIII. Prága, IX. Leitmeritz Litomerice, X.
Przemyl, XI. Lemberg, XII. Nagyszeben, XIII. Zágráb, XIV. Innsbruck, XV. Szarajevó. Az 1914. évi
mozgósításkor kivonuló hadtestet állított ki a Bosznia–Hercegovina egészét átfogó, az 1912. évi
véderőtörvény után felállított ragusai XVI. hadtestparancsnokság is, amelynek visszamaradó
részlege Militärkommando Zárába, később Mostarba tette át székhelyét. A cs. kir. Landwehr 1914-
ben 9 katonai területe a Monarchia “Lajtán túli felét” fedte le: I. Krakow, II. Wien, III. Graz, IV. Prag,
V. Leitmeritz, VI. Przemyl, VII. Lemberg, VIII. Innsbruck, IX. Ragusa. A m. kir. Honvédség katonai
közigazgatását 1868 és 1913 között többször átszervezték. 1868-ban 6 hadkerület alakult meg: I.
Dunáninneni, II. Dunántúli, III. Tiszáninneni, IV. Tiszántúli, V. Király-hágóntúli, VI. Horvát–Szlavón.
1869-től székhelyük szerint nevezték meg ezeket: Pest, Buda, Pozsony, Kassa, Kolozsvár,
Zágráb. 1870-től megnevezésük hadrendi számmal ellátott honvéd kerületre változott: I. Pest., II.
Kolozsvár, III. Kassa, IV. Pozsony, V. Buda, VI. Zágráb. 1871-ben egy új honvéd kerületet
alakítottak, s a meglévőket részben átszámozták: I. Pest, II. Szeged, III. Kassa, IV. Pozsony, V.
Buda, VI. Kolozsvár, VII. Zágráb. 1876-ban területi átszervezés nélkül az V. honvéd kerület
székhelyét Székesfehérvárra helyezték át. 1913-ig ez a 7 honvéd kerület működött, ekkor nevüket
honvéd katonai kerületre változtatták, s területüket úgy szervezték át, hogy egybeessenek a cs. és
kir. közös Hadsereg katonai területeivel. A székesfehérvári V. kerületet megszüntették, egyidejűleg
a kolozsvári és a zágrábi kerület hadrendi számát V.-re, ill. VI.-ra módosították. 1914-ben a 6
honvéd katonai kerület létezett: I. Budapest, II. Szeged, III. Kassa, IV. Pozsony, V. Kolozsvár, VI.
Zágráb. A katonai területek (honvéd katonai kerületek) hadkiegészítési kerületekre tagozódtak. A
cs. és kir. közös Hadsereg illetékessége alá 112, a cs. kir. Landwehrébe 39, a m. kir.
Honvédségébe 28 hadkiegészítési kerület tartozott.
A Magyar Népköztársaság idején elvileg továbbéltek a korábbi honvéd katonai kerületek, a
gyakorlatban a történelmi Magyarország összeomlásával párhuzamosan előbb a zágrábi, majd a
pozsonyi, később a kolozsvári, végül a kassai szüntette be működését. A Tanácsköztársaság
katonai 225közigazgatási beosztása követte a hadtestek szervezetét.
1919-től a Magyar Királyság katonai közigazgatása 7 honvéd kerületre tagolódott. 1919.
augusztus 22-én a Fővezérség rendeletet adott ki az 1918 őszéig fennállott m. kir. honvéd katonai
közigazgatás újjászervezéséről, s öt katonai körletparancsnokságot állított fel: I. Budapest, II.
Siófok, III. Szombathely, IV. Kaposvár, VI. Miskolc. Az V. szegedi körletparancsnokságot a rendelet
nem említi, a Fővezérség Siófokra történt távozásakor ott hátramaradt parancsnokságot eleve
annak tekintették. A siófoki katonai körletparancsnokság az október 6-i román kivonulás után
Székesfehérvárra tette át székhelyét. A VII. debreceni körletparancsnokságot csak a tiszántúli
román kiürítése után, 1920. május 1-jén alakították meg. A katonai körletparancsnokságok
kezdetben felügyelték a polgári közigazgatást is. A katonai és a polgári közigazgatást Horthy
Miklós fővezér 1919. szeptember 14-én választotta ketté. A katonai körletparancsnokságok
szerepét és feladatát 1922. április 21-től 7 vegyesdandár vette át, amelyek parancsnoksága
békében a felsőfokú területi katonai parancsnokság feladatát is ellátták: 1. Budapest, 2.
Székesfehérvár, 3. Szombathely, 4. Pécs, 5. Szeged, 6. Debrecen, 7. Miskolc. Minden
vegyesdandár-parancsnok területi karhatalmi parancsnoki jogkörrel is bírt.
1938. november 22-től a vegyesdandárokat hadtestekké szervezték át: I. Budapest, II.
Székesfehérvár, III. Szombathely, IV. Pécs, V. Szeged, VI. Debrecen, VII. Miskolc. A Felvidék
visszacsatolása után, 1939. január 23-tól felállították a kassai VIII., Erdély visszacsatolását
követően, 1940. november 15-től a kolozsvári IX. hadtestet. A hadtestek katonai közigazgatási
körzetét honvéd kerületnek nevezték. Az 1919–1945-ös világháborús szakasz idején a honvéd
kerületi parancsnokság az általa felállított hadtestparancsnokság mozgósítása és elvonulása után
az annak székhelyén visszamaradó, felsőfokú területi katonai hatóságként működő vezető szerv
volt. Parancsnoka, a hadtestparancsnok mellé beosztott tábornok, a hadtest elvonulásakor vette
fel a honvéd kerületi parancsnok címet. Feladata a katonai rend és fegyelem, a vagyon- és
közbiztonság fenntartása, a nemzet- és államellenes tevékenység megakadályozása, a
hadműveleti területen harcoló hadtest személyi és anyagi utánpótlásának irányítása, újabb
mozgósítások végrehajtása, a visszamaradó póttestek, alsófokú katonai területi hatóságok,
kiegészítő parancsnokságok, bevonulási központok munkájának szabályzása és ellenőrzése, s a
kiképzés elvi irányítása volt.
A hadtestcsoportok hadműveleteinek irányítására 1940. március 1-jén felállítottak három
hadsereg-parancsnokságot. A 1. állomáshelye Szolnok volt, a 2.-é Budapest, a 3.-é Pécs. Az 1.
hadsereg-parancsnokság kötelékébe hadrendileg az V., a VI., a VIII. és a gyorshadtest a 2.-éba az
I., a II. és a VII. a 3.-éba a III. és a IV. hadtest tartozott. Eredeti összetételben egyik hadsereg sem
került alkalmazásra.
Az 1. hadsereget először 1940. július 1-jétől Románia ellen mozgósították. Fegyveres fellépés
esetén a harcrend középső szakaszán négy hadtesttel (I., II., IV., VI.) felvonuló 1 hadseregnek
szánták a döntő szerepet, a román Károly-vonal áttörését. Az erdélyi bevonulás után, a IX. hadtest
felállításáig a hadsereg-parancsnokság a VI. és a VIII. hadtesttel Erdélyben maradt. Második
mozgósítására 1944. január 6-án került sor, s a VI. hadtestparancsnoksággal, a 16., 24.
gyaloghadosztállyal és az 1., 2. hegyidandárral lezárta az Északkeleti-Kárpátok átjáróit. Április 1-
jén belépett a német Észak-Ukrajna Hadseregcsoport kötelékébe, s állományába került a 20., 25.
gyalog-, a 2. páncéloshadosztály, s a megszálló VII. hadtestparancsnokság (18., 21., 201.
könnyűhadosztály). A galíciai hadműveleteknél bemutatott, április 17-én indított támadást a
következő hadrendben hajtotta végre: északon a VII. hadtest (18. könnyű-, 16. gyaloghadosztály),
középen a német XI. hadtestparancsnokság (24. gyalog-, 2. páncéloshadosztály, 1., 2.
hegyidandár), délen a VI. hadtest (25. gyalog-, 27., 201. könnyűhadosztály). Májusban a hadsereg
kötelékébe került a megszálló 19. könnyűhadosztály, amelyet a 201. könnyűhadosztály
feloszlatásával a 18. könnyűhadosztállyal együtt kétezredes tartalékhadosztállyá szerveztek át,
valamint a 7. gyaloghadosztály. Az 1944. július 23-án megindult szovjet támadáskor a balszárnyon
a VII. hadtest (16., 7., 24. gyalog-, 18. tartalékhadosztály), a jobbszárnyon a VI. hadtest (25.
gyalog-, 19. tartalék-, 27. könnyűhadosztály, 1. és 2. hegyidandár, 66. határvadászcsoport) állt, a
2. páncéloshadosztály képezte a hadseregtartalékot. A Tatár-hágó előterébe, Zabie–Rokieta–
Javorov–Zielona vonalára visszavonult hadsereg megerősítésére augusztus 1-jén mozgósították a
III. és az V. hadtestparancsnokságot, a 6., a 10. és a 13. gyaloghadosztályt. A 18., 19. tartalék- és
a 7. gyaloghadosztályt feloszlatták, maradványaikkal a 16., 20. és 24. gyaloghadosztályt
erősítették meg. Románia átállása után az erdélyi frontra irányították a 20., 25. gyalog-, a 27.
könnyű- és a 2. páncéloshadosztályt. 1944. szeptember elejétől a Lupkowi-szorostól az Uzsoki-
szorosig a III. hadtest (6. gyaloghadosztály, 2. hegyidandár), a Vereckei-hágónál az V. hadtest (13.
gyaloghadosztály, 1. hegyidandár), a Toronyai-, a Pantyr- és a Tatár-hágónál a VI. hadtest (16.,
10., 24. gyaloghadosztály) védekezett. Október 12-én a pesti hídfő felállítása címen a VI.
hadtestparancsnokságot és a 10. gyaloghadosztályt kivonták az 1. hadsereg kötelékéből. A
hadsereg október 17-től adta fel kárpáti állásait, miután a Tiszántúlon észak felé törő szovjet erők
elvágással fenyegették. A III. hadtest (6. gyaloghadosztály, 2. hegyidandár, 66., 72.
határvadászcsoport) viszonylag zavartalanul vonult vissza a Nagyberezna–Zemplénoroszi
vonalra. Az V. hadtest (13. gyaloghadosztály, 1. hegyidandár, ungvári csendőrzászlóalj) súlyos
harcokban Munkács–Szolyva irányába húzódott vissza. A Vasváry-csoport (6., 24.
gyaloghadosztály) Csap térségén át Vásárosnaményig vonult vissza. Decemberben a hadsereg V.
hadteste (6., 16., 24. gyalog-, 2. tábori póthadosztály) a Szepsi–Rozsnyó–Besztercebánya
vonalon harcolt, a III. hadtestparancsnokságot kivonták. 1945. január 11-én a lengyel területről
hazairányított 5. tartalékhadosztályt még az 1. hadsereg alárendeltségébe helyezték, majd január
18-án a hadsereg-parancsnokságot mint vezetési szervet kivonták. A 6. gyalog- és az 5.
tartalékhadosztályt feloszlatták, maradványaikkal a többi seregtestet töltötték fel. A 2. tábori
póthadosztályt kivonták, hogy a hungarista honvédhadosztályok magját képezze. Az 1.
hegyidandár, a 16. és a 24. gyaloghadosztály a német 8. hadsereg alárendeltségébe lépett.
226Márciusban a hadsereg-parancsnokságot az V. hadtestparancsnoksággal és az 1.
hegyidandárral a Balaton–Zirc–Győr vonalra, a Klára-állásba irányították. A 16. és a 24.
gyaloghadosztály Szlovákiában és Morvaországban maradt. A hadsereg áprilisban visszavonult
Ausztriába, ahol a II. és az V. hadtestparancsnoksággal, a 20., 25. gyalog-, a 7., 8. tábori pót- és a
Szent László hadosztállyal letette a fegyvert a britek előtt. Parancsnokai: Nagy Vilmos altábornagy
(1940. május 1-jétől gyalogsági tábornok) 1940. március 1. – 1941. február 1.; Schweitzer István
altábornagy (1941. november 1-jétől vezérezredes) 1941. február 1. – 1942. augusztus 1.; Náday
István altábornagy (1942. november 1-jétől vezérezredes) 1942. augusztus 1. – 1944. április 1.;
Lakatos Géza vezérezredes április 1. – május 15.; Beregfy Károly vezérezredes május 15. (26-án
veszi át) – augusztus 1. július 25-től nem tölti be); Farkas Ferenc altábornagy (VI.
hadtestparancsnokként helyettesít) július 25. – augusztus 3.; Miklós Béla vezérezredes augusztus
1. (3-án veszi át) – október 16.; László Dezső vezérezredes október 17-től.
A 2. hadsereget első ízben Románia ellen, 1940. június 27-én mozgósították. A harcrend
jobbszárnyán a Fehér-Köröstől délre húzódó határszakaszt kellett biztosítania, illetve a Károly-
vonal déli szárnyának megkerülésével Nagyváradot kellett volna birtokba vennie. Szeptember 5-
13. között a II., V. és VI. hadtesttel Kolozsvár végcéllal részt vett az erdélyi bevonulásban. Az
1941. áprilisi délvidéki hadművelethez I. és VII. hadtestét mozgósították (csak az előbbi került
bevetésre). 1942 áprilisától a német Dél Hadseregcsoport, június 4-től a Weichs-seregcsoport,
július 9-től a B Hadseregcsoport kötelékében vett részt a keleti hadszíntér hadműveleteiben. A 207
ezer fős hadsereg harcrendje a kivonuláskor: III. hadtest (6., 7., 9. könnyűhadosztály), IV. hadtest
(10., 12., 13. könnyűhadosztály), VII. hadtest (19., 20., 23. könnyűhadosztály), 1.
páncéloshadosztály, 1. repülőcsoport. Az április 11. és július 27. között kiszállított hadsereg egy
része Kurszktól a Tyimi előretöréssel, a többi gyalogmenetben jutott ki a Donhoz. Nagyobbik része
a július 18. és szeptember 16. közötti doni hídfőcsaták során esett át a tűzkeresztségen. A Don
jobb partján Voronyezstől Pavlovszkig húzódó 200 km-es arcvonalán északról délre a III. hadtest
(9., 6., 20. könnyűhadosztály), IV. hadtest (7., 13., 10. könnyűhadosztály), VII. hadtest (12., 19.,
23. könnyűhadosztály) foglalt védőállásokat, az 1. páncéloshadosztály a Cramer-hadtest
kötelékébe került. Az 1943. január 12-i urivi és a 14-i scsucsjei áttörését követően részekre
szakítása, s részeinek bekerítése után, 17-én rendelték el visszavonulását. Maradványai az 1.
páncéloshadosztály és a Vargyassi-csoport kivételével 24-én váltak ki az arcvonalból. A főerőktől
elszakított, január 15-étől a német 2. hadseregnek alárendelt III. hadtest február 3-ig
utóvédharcokat folytatott. A 2. hadsereg becsült vesztesége 120 ezer hősi halott, eltűnt, sebesült,
hadifogoly volt. Töredékei április–májusban tértek haza. Parancsnokságából 1943. május 1-jén
megalakították a Magyar Megszálló Erők Parancsnokságát. Az 1944. május 10-én életbe lépő
Szabolcs-hadrend alapján parancsnokságát megszüntették. 1944. augusztus 28-án a IX. hadtest
törzséből újjáalakított 2. hadsereg-parancsnokság átvette a vezetést az Erdélyben gyülekező
magyar erők felett. Feladata a Déli-Kárpátok hágóinak birtokbavétele volt. A szeptember 5-én
megindított támadáskor hadrendje: II. hadtest (7., 9. tábori pót-, 25. gyalog-, 2. páncélos-
hadosztály, 1., 2. hegyi-pótdandár), IX. hadtest (2. tábori póthadosztály, 9. határvadászdandár,
Székely Határőrség). A IX. hadtest szeptember 12-én a német 8. hadsereg kötelékébe került. A
Maroson és Kis-Küküllőn átkelt II. hadtestet a dél-erdélyi szovjet előretörés miatt szeptember 8-tól
az Aranyos és a Maros mögé visszavonva, védelembe rendelték. A védelem súlyát a tordai
csatában a II. hadtest viselte, amely október 8-ig tartott ki állásaiban, ahonnan a szovjet főerők
alföldi előretörése miatt először a Szamos vonalára, majd október 11-én Kolozsvárt feladva, a
Meszes-hegységbe vonult vissza. A debreceni csatában a 2. hadsereg a német 8. hadsereggel
együtt elkerülte a bekerítést. Nagyvárad eleste után a Zilah–Szilágysomlyó–Nagykároly vonalon a
Nyírségbe vonult vissza, október 16-31. között seregtesteivel (II. és VII. hadtestparancsnokság,
25. gyalog-, 2. páncélos-, 12. tartalék-, 4., 7. tábori póthadosztály, 1., 2. hegyi-pótdandár) Tokaj és
Polgár között átkelt a Tiszán. Október 20-tól a hadsereg-parancsnokságot, a II., és a VII. hadtest
törzsével a Duna-vonal Ercsi és a Dráva-torkolat közötti védelmének megszervezésére a
Dunántúlra szállították. November 13-án a hadsereg-parancsnokságot kivonták az arcvonalból,
hogy a Németországban kiképzendő magyar alakulatok felett átvegye a vezetést. Seregtestei
közül a 25. gyaloghadosztály (a 3. hadseregben) a 2. tábori póthadosztály (az 1. hadseregben), a
27. könnyűhadosztály és a 2. páncéloshadosztály ( a Fretter-Pico-seregcsoportban) folytatta a
harcot. Parancsnokai: Jány Gusztáv altábornagy (1941. május 1-jétől gyalogsági tábornok, július
29-től vezérezredes) 1940. március 1. – 1943. augusztus 5.; Lakatos Géza vezérezredes 1943.
augusztus 1. – 1944. április 1.; Veress Lajos altábornagy (szeptember 1-jétől vezérezredes) 1944.
augusztus 25. – október 16.); Major Jenő altábornagy (november 1-jétől vezérezredes) október
16. – december 1.
A 3. hadsereget is Románia ellen mozgósították először, 1940. július 1-től. Feladata a balszárnyon
a VII. és a VIII. hadtesttel a Felső-Tisza völgyében indítandó támadás lett volna. 1941. április 4-én
a 3. hadsereg parancsnokságát jelölték ki a délvidéki hadművelet irányításával, amelyben
hadrendje IV. hadtest (2., 10., 12. gyalogdandár, 16. határvadász-zászlóalj), I. hadtest (1., 13., 15.
gyalogdandár), V. hadtest (14., 19. gyalog-, 2. lovasdandár), gyorshadtest (1., 2.
gépkocsizódandár, 1. lovasdandár) volt. Az 1944. május 10-én életbe lépő Szabolcs-hadrend a 3.
hadsereg-parancsnokságot megszüntette. Újbóli felállítására 1944 szeptemberében került sor,
amikor a Dél-Alföldön harcoló IV. és VII. hadtestet német irányítás alá akarták vonni. Szeptember
13-tól a IV. hadtestnek (8. és 6. tábori pót-, 20. gyalog-, 1. páncéloshadosztály, 1. huszár-
pótezred) a Makó–Gyula, a VII. hadtestnek (4. tábori pót-, 12. tartalékhadosztály) a Gyula–
Nagyvárad terepszakaszról Arad–Lippa, illetve Belényes irányába előretörve kellett lezárnia a
Maros völgyét és az Erdélyi-szigethegységet. A szovjet csapatok kilépését a Maros mentén a
hegyek közül nem sikerült megelőzni. A Honvéd Vezérkar szeptember 20-i intézkedése alapján a
3. hadsereg-parancsnokságot 21-én a IV. hadtest törzséből ismét felállították. 227Ez utóbbi
feladatait a lengyel területről visszavont VIII. (volt II. tartalék) hadtestparancsnokság vette át.
Október elején a hadsereg feladata a Szeged–Nagyvárad vonal védelme volt. A jobbszárnyon a
VIII. hadtest (20. gyalog-, 23. tartalék-, 8. tábori pót-, 1. huszár-, 1. páncéloshadosztály), a
balszárnyon a VII. hadtest (4. tábori pót-, 12. tartalékhadosztály) állt. Október közepén a
hadsereg, miután a Tiszántúlról visszavettetett, megkapaszkodott a Szolnok–Alpár–
Kiskunfélegyháza–Kistelek–Baja vonalon. A Budapest irányába indított szovjet támadás az alábbi
harcrendben érte: jobbszárnyon a 23. tartalék- és a 10. gyaloghadosztály, középen a VIII. hadtest
(8. tábori pót-, 1. páncéloshadosztály), balszárnyon a német LVII. hadtest (4. SS-páncélgránátos-,
20. gyalog-, 1. huszárhadosztály). A szovjet áttörés után a 10. gyalog-, az 1. páncéloshadosztályt
és az 1. huszárhadosztály részeit a pesti hídfőbe vonták, a 8. tábori pót-, a 20. gyaloghadosztály
és az 1. huszárhadosztály zöme német alárendeltségben a Dunántúlra került. A 3. hadsereg-
parancsnokság november 13-tól a Duna védelmét irányította Ercsitől a Dráva torkolatáig, de a
szovjet kitörést követően a dél-dunántúli hídfőkből 30-án a német LVII. páncéloshadtest-
parancsnokság átvette attól a hadműveleti vezetést, a hadsereg-parancsnokság Nagyigmándra
települt. Márciustól a Balck-seregcsoport (német 6., magyar 3. hadsereg) kötelékében az
Északnyugat-Dunántúlon volt védelemben, az 1. huszár-, a 2. páncélos- és a 23.
tartalékhadosztály arcvonalszakasza Esztergomtól Zsámbékig terjedt. A szovjet bécsi offenzíva
során az 1. huszárhadosztálynál átszakították védelmét, a 3. hadsereg Nyergesújfalunál a
Dunához szorult, március 25-én átkelt az északi partra, és a Csallóköz felé vonult vissza. Ott
magához vonva a kiképzés alatt álló 27. gyaloghadosztályt és 9. határvadászdandárt, osztrák
területre hátrált, s 1945. május 8-án Linznél amerikai csapatok előtt tette le a fegyvert.
Parancsnokai: Gorondy-Novák Elemér altábornagy (1941. május 1-jétől lovassági tábornok) 1940.
március 1. – 1941. november 1.; Decleva Zoltán altábornagy (1942. október 1-jétől vezérezredes)
1941. november 1. – 1942. december 1.; Csatay Lajos altábornagy (1943. február 1-jétől
vezérezredes) 1942. december 1. – 1943. június 12.; Beregfy Károly altábornagy (1944. január 1-
jétől vezérezredes) VI. hadtestparancsnokként helyettesít 1943. június 12. – augusztus 1.,
kinevezett parancsnok augusztus 1. – 1944. május 15.; Heszlényi József altábornagy (1944.
november 1-jétől vezérezredes) 1944. szeptember 19-től.
A rejtett fejlesztés eredményeként 1938. október 1-jére, amikortól a m. kir. Honvéd Légierő
megnevezés jogszerűen használhatóvá vált, az 1. repülődandár egy vadász- és két
bombázóezrede hat vadász-, 2 éjjeli és 8 könnyűbombázó-századból állt, a Légierő
Parancsnokság távolfelderítő-osztálya két századból, ehhez jött a hét 7 vegyesdandár-
parancsnokság egy-egy közelfelderítő-százada. A Honvéd Légierő 1939. január 1-jén önálló
haderőnemmé vált, megszűnt a repülődandár-parancsnokság, a kötelékeket a hadosztályszintű
Légierő Parancsnokságnak rendelték alá. A tűzkeresztségen 1939. március 24-én esett át. A
szlovák légierő Szobráncnál támadta a magyar földi csapatokat. Az Ungvárról felszállt 1/1.
vadászszázad CR-32 gépei lelőttek 2 db B-534 szlovák vadászgépet, a Debrecenből felszállt 3/4.
és 3/5. bombázószázad Ju-86K-2 gépekkel támadta az iglói repülőteret, s megsemmisített 10
szlovák repülőgépet, a kísérő 1/2. vadászszázad CR-32 gépekkel Zsebes repülőterét támadta. Az
1/1. vadászszázad délután Szobránc–Nagymihály térségébe berepülő 8 szlovák gép közül
légiharcban lelőtt 2 db Š-328 közelfelderítő és 5 db B-534 vadászgépet. Tervezték a szombathelyi
bombázóosztály bevetését is, de határozott német fellépésre a harcok abbamaradtak. A szlovák
légierő 2 nap alatt 16 gépet vesztett a levegőben és 10 gépet a földön. Magyar repülőgép-
veszteség nem volt. 1939. november 5-én Kassán Illy Sándor repülő vezérkari alezredes
parancsnoksága alatt megalakult a Horthy Repülő Akadémia. Az 1939–1940. évi hadrend
visszaállította a dandár-szervezést, 2 vadász-, 2 bombázó-, 1 közelfelderítő-ezreddel és 1
távolfelderítő-osztállyal. Az 1. repülődandár-parancsnokság 1940. június 6-án alakult meg, s július
2-án Görömböly-Tapolcára települt. A Honvéd Légierő összlétszáma 6075 fő, ebből 393 tényleges
állományú tiszt, s 32 repülőszázadban 228 harci és 76 tartalék repülőgép volt. Az 1940–1941. évi
hadrendben 8 vadász-, 10 bombázó-, 2 távolfelderítő-, 10 közelfelderítő-, 3 ejtőernyős- és 1
szállítórepülő-század, valamint 326 repülőgép, 482 tiszt és 5252 fő legénység szerepelt. A Honvéd
Légierő, a légvédelem és a légoltalom irányítását 1941. március 1-jén a Honvédelmi Minisztérium
Légügyi Főcsoportfőnökség vette át. Az 1941. április 4-én 0000 órától mozgósított 1.
repülődandár, állományában 6 vadász- és 3 bombázószázaddal, részt vett a délvidéki
hadműveletben. A vadászokat átlag hatszor, a bombázókat átlag háromszor vetették be, s
végrehajtották a magyar hadtörténelem első ejtőernyős hadműveletét.
A Honvéd Légierő korábban kapcsolódott be a Szovjetunió elleni hadműveletbe, mint a földi erők.
Néhány vadászszázad még a német támadás előtt kitelepült Bustyaházára és Felsőábrányba. A
tartalékos tiszteket 1941. június 23-án behívták. Kassa bombázásának megtorlására június 27-én
8 órától egy bombázószázad Stanislaut bombázta, a közelfelderítők pedig határ menti szovjet
katonai célpontokat támadtak. 29-én 25 bombázógép Stryjt bombázta. Ezzel lezárult a hadászati
bevetés időszaka, s a Kárpát-csoport légi oltalmazása, illetve támogatása vált a Honvéd Légierő
kijelölt alakulatainak alapvető feladatává. A repülőszázadok a földi csapatok előrehaladásával
párhuzamosan Kolomea, Jezierzany, Bar, Szutyiszki, Annopol, Bersagy, Krivoj Rog, Kazanka,
Dnyepropetrovszk, Golubovka, Lozovaja repülőterekre települtek előre. Gyakori váltással sok
repülőszázad szerzett harctéri tapasztalatot, majd az őszi–téli időjárás miatt megkezdődött a
fokozatos hazatelepülés. A repülőcsoport 1941-ben Ukrajnában 1454 harci bevetésen 2192 órát
töltött levegőben, 217 t bombát dobott le, 30 repülőgépet lőtt le. Vesztesége 17 tiszt és 15 fő
legénység volt, eltűnt 4 tiszt és 2 fő legénység, megsebesült 10 tiszt és 18 fő legénység. A
veszteségi listára került 25 felderítő-, 14 vadász-, 11 bombázó-, 5 futár- és 1 szállítórepülőgép
közül 21 megsemmisült vagy eltűnt, a többi 20-90 %-osan tört. Az 1941–1942. évi szervezési
intézkedés alapján a Honvéd Légierőt átszervezték. 1941. november 1-jétől a Légierő
Parancsnokság közvetlen alárendeltségébe került kivonuló repülőezredbe 1-1 távolfelderítő- és
kiértékelő-, 2-2 közelfelderítő- és vadász-, 1 bombázószázad, valamint 3 228ejtőernyős és 1
ejtőernyős-szállítószázad; a kiképző repülődandárba 1 gyakorló-repülőezred (2 vadász-, 1
bombázó- és 1 felderítő-gyakorlóosztály, összesen 6 század), 1 harckiképző repülőezred (1-1
vadász-, bombázó-, felderítő- és megfigyelő-kiképzőosztály, összesen 8 század) és 1 szakkiképző
repülőezred tartozott.
A 2. hadsereggel a hadszíntérre kivonuló 1. repülőcsoportba 1-1 távolfelderítő- és közelfelderítő-,
bombázó-, szállítószázad, illetve 2 vadászszázad és 1 futárrepülő-raj tartozott, amelyek 1942
júniusától települtek Kurszk, Obojan, Konotop, Amaszovka, Sztarij Oszkol, Szlaszovaja és
Ilovszkoje repülőtereire. Az 1/1. távolfelderítőosztály szeptember elején túljutott 100. bevetésén, a
hó végére 25. légi győzelmén. Októbertől Poltaván megkezdődött átképzése He-111 bombázó,
Sztarij Oszkolban Me 109F4B vadász típusokra. A 3/2. közelfelderítő-század gépeinek
elhasználódásával október 25-én beszüntette működését. A 4/1. bombázószázad október 31-i
utolsó, 80. bevetéséig 326 t bombát dobott, s 11 embert veszített. Az 1942. október 15-én 2.
repülődandár megnevezést kapott 1. repülőcsoport 1943. január 12. után földi harcra kényszerült.
Ilovszkoje és Alekszejevka körvédelme, többszöri kitörés és a visszavonulás során elesett 36,
eltűnt 46, megsebesült 56, fagyást szenvedett 32 fő, elveszett az anyagkészlet 75%-a és 36
repülőgép. Február 2-ától a 2. repülődandárt újjászervezték. Az Légierő Parancsnokság nem adott
újabb repülőgépeket a dandárnak, a Luftwaffe, bár pótolta a veszteségeket, kikötötte, hogy a
gépek csak a hadműveleti területen állnak rendelkezésre: Ju-88 bombázó- és újabb Me 109F4B
vadászgépeket adott át. Márciustól az 5/2. vadászszázadot Umanyban átképezték Me 109G-2
típusra. A 2. repülődandár a német Don repülőcsoport kötelékében vonult vissza Harkov, Kurszk,
Poltava, Guti, Vinnyica, Kijev, Konotop, Boriszpol repülőtereire. Friss erőt jelentett a keleti fronton,
hogy május elején a 4/1. bombázószázad visszatért a dél-franciaországi átképzésről, s Harkovból
bevetésre került. A 2/2. zuhanóbombázó-századot augusztustól vetették be.
A Honvéd Légierő korszerűsítésére 1942. október 1-jén életbe lépett 1942–1943. évi szervezési
rendelettel a vadászszázadok száma néggyel, a bombázóké eggyel nőtt, a felderítőké kettővel
csökkent. A Légierő Parancsnoksághoz 3 repülődandár és 1 ejtőernyős-zászlóalj tartozott. Az 1.
repülődandár 1-1 távolfelderítő-, vadász-, bombázó- és közelfelderítő-osztálya 2-2 századból állt,
miként a 2. repülődandár 2 vadász-, 1 bombázó- és 1 közelfelderítő-osztálya. A kiképződandár
repülőgépvezető-, harckiképző-, szakkiképző-ezredből és a Repülő Akadémiából, összesen 26
századból állt. 1943 májusában Ferihegyen megkezdte működését az 5/1. éjjeli vadász kísérleti
keret. Budapest nappali védelmét június elején a 2/1. vadászszázad vette át. Az 1943. október 1-
jén életbe lépett 1943–1944. évi szervezési intézkedés alapján egy repülőhadosztályba szervezett
Honvéd Légierő 2 repülő- és 1 kiképződandárból, valamint 1 ejtőernyős-zászlóaljból állt. Az 1.
repülődandárba az 5/1. vadászosztály (1 éjjeli és 2 nappali vadászszázad), az 1. és a 4.
bombázóosztály (2-2 század), az 1. távolfelderítő-osztály (2 század) és a 3. közelfelderítő-osztály
(2 század) a 2. repülődandárba az 1. és a 2. vadászosztály (3-3 század), a 3. bombázóosztály és
a 4. közelfelderítő-osztály (2-2 század) a kiképződandárba a kiképző-, a szakkiképző-ezred és a
Repülő Akadémia tartozott. A vadászszázadok száma kettővel, a bombázóké hárommal nőtt.
További két századdal nőtt a hadosztályparancsnoki raj állománya. Az összesen 8 vadász-, 1 éjjeli
vadász-, 1 romboló-, 10 bombázó-, 3 távolfelderítő- és 8 közelfelderítő-század 864 repülőgéppel
rendelkezett, ebből 392 hadi, 432 gyakorló és iskola-, 40 különleges volt. 1943. október 5-én a 2.
repülődandár 102. hadrendi számot kapott, s minden kivonult repülőalakulat a Szirmay Aladár
vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló seregtest kötelékébe lépett. A 3/1. és a 2/1. közelfelderítő-
századot 102/1. és 102/2. zuhanóbombázó-századdá, az 1. távolfelderítő-osztályt 1. önálló
távolfelderítő-századdá szervezték át.
A német megszállás után, 1944. április 4-én Göring Cuno Heribert Fütterer altábornagy, német
légügyi attasét a német légierő magyarországi meghatalmazott tábornokává nevezték ki, aki
rendelkezett a magyar légierő felett, ideértve a földi létesítményeket és a légelhárító tüzérséget is.
A honi légvédelmet megerősítették. Ferihegyen települt a 2/1. vadászszázad (Me 109G-4
gépekkel), a Repülő Kísérleti Intézet rombolószázada (Me 210 Ca-1 gépekkel), valamint a Repülő
Kísérleti Műhely. A honi légvédelmi szolgálatot március 10-től látták el. Az 5/1. éjjeli vadászszázad
(Me 210 Ca-D gépekkel) március 17-től, a szolnoki 1/1. vadászszázad április 1-jétől állt a honi
légvédelem rendelkezésére. Heppes Aladár őrnagy parancsnoksága alatt május 1-jén megalakult
a veszprémi 101. vadászosztály (2/1., 1/1., 5/3. század), amely a Honi Légvédelmi
Parancsnokság alárendeltségében szeptember 25-ig kizárólag amerikai–angol kötelékek ellen
harcolt. A hadműveleti területen a 102/1. bombázószázad június 1-jén mindössze 3 Ju-88-assal
rendelkezett. Ekkor újította fel tevékenységét a 102/2. zuhanóbombázó-század, s lépett a 102.
repülődandár kötelékébe a 102/2. (a korábbi 2/3.) vadászrepülőszázad és a magyar gyártású Me
210 Ca-1 gépekkel felszerelt 102. gyorsbombázó-osztály. Szeptember 3-án Kenyeriben
megalakult a 101/II. vadászosztály. A szeptember 19-én megalakított 101. vadászrepülő-ezred
Heppes őrnagy parancsnoksága alatt 25-én a Honi Légvédelmi Parancsnokságtól az 1.
repülőhadosztály állományába került. A német 4. légiflottának alárendelt 102. vadász-, 102.
romboló- és 102. gyorsbombázó-osztály Börgönd-Seregélyes, a 102/1. szállítórepülő-század
Várpalota és Pápa-Vaszar repülőterein állomásozott. Október 12-én a 101. vadászrepülő-ezredet
és a Várpalotára telepített 5/1. éjjeli vadászszázadot a német 8. honi vadászrepülő-hadosztálynak
rendelték alá. A Repülő Kísérleti Intézet várpalotai Me 210 nehézvadász-százada 102/3.
gyorsbombázó-századként a 102. gyorsbombázó-osztály kötelékébe került.
1944. október 20-án bejelentették a Honvéd Légierő német mintájú átszervezését, amelyhez a
Légierő Parancsnokság új parancsnoka, Justy Emil vezérezredes november 1-jén látott hozzá. A
102. repülődandárba 1 csatarepülő-ezred, 1-1 vadász-, gyorsbombázó-, közelfelderítő-osztály és
1 éjjeli csatarepülő-század tartozott volna. A terv 28 repülőszázaddal számolt, de csak 15
működött. A 102/1-2. vadászszázadból december 1-jén alakult 102. vadászosztályt
229Veszprémbe, a 102/2. közelfelderítő-századot Dégről Szanyba irányították át, a 101. éjjeli
vadászosztály (egy század) Várpalotán állomásozott. A 102. gyorsbombázó- és a 102.
rombolóosztályt Börgöndről Várpalotára, a szállítórepülőket Budaörsről és Csákvárról
Mosonszentpéterre telepítették át. A 101. vadászrepülő-ezred 1944-ben 175 alkalommal 1414
bevetést hajtott végre, 161 légi győzelmet aratott, 42 pilótája áldozta életét, 18 sebesült meg. Az
1944-ben kapott kb. 400 repülőgépből az év végén 80 volt üzemképes. A 102. vadászosztály
mérlege 1673 bevetés, 85 légi győzelem, 9 hősi halott és 70 elvesztett repülőgép volt. 1945.
január 6-án a német 76. vadászezred parancsnoksága átvette a vadászvédelem irányítását
Magyarország területén. 22-én a 101. vadászrepülő-ezredet alárendelték a 102. repülődandárnak,
amelyet 1. repülőhadosztállyá fejlesztettek. A repülő kiképződandárt a légvédelmi kiképzőezreddel
kiegészítve kiképzőhadosztállyá szervezték át. A Honvéd Légierő megnevezés helyébe a m. kir.
légi honvéd hadsereg lépett, az új parancsnok, Ternegg Kálmán vezérezredes titulusa m. kir. honi
légi hadseregparancsnok, egyben a légierők főparancsnoka lett. Március 21-én elrendelték a
101/I. és a 101/III. vadászosztály áttelepítését Kenyeribe, 24-én Szombathelyre. A megrongált
söptei és váti repülőtéren 70 gépből 10 összetört. Március 27-én elrendelték, hogy a légierők
vezető szervei Iváncról, Nagycsákányból, Rábadoroszlóról és Csörötnökről települjenek a Német
Birodalomba. A futárrepülő-század Thalerhofba, a 101. vadászrepülő-ezred Grosspetersdorfba,
29-én Bécs-újhelyre, 31-én Tullnba, végül április 5-én Raffeldingbe települt. 7-én 101.
vadászosztállyá alakult át úgy, hogy minden osztály egy teljesen feltöltött századot állított fel. 10-
én 51 harci és 12 egyéb repülőgéppel rendelkezett, kiegészülve a csatarepülő-századdal. Az
Légierő Parancsnokság létszáma április 23-án Klagenfurtban és Zeltwegben 219 tiszt, 760
legénység, 17 polgári és 305 családtag volt. Egy részük megakadályozta, hogy a németek
rombolják a műtárgyakat és a repülőtereket. A 101. vadászosztály pilótái május 4-én a raffeldingi
repülőtéren felgyújtották megmaradt kb. 70 repülőgépüket. A Honvéd Légierő megszűnt létezni.
A földi hadszíntéren harcoló honvéd seregtestek – amennyiben megkapják a kellő személyi és
anyagi feltöltést – nem maradtak volna el a szemben álló szovjet és más seregtestektől. A
hadosztályok, dandárok elvi létszáma és fegyverzete (korabeli terminológiával kellálladéka)
ugyanis nem volt azonos a szemben álló feleknél. Az akkori állománytáblák alapján a német és a
magyar seregtestek nagyobb elvi harcértéket képviseltek az azonos kategóriájú szovjet
magasabbegységeknél (a német–magyar és a szovjet terminológia eltért). A következő táblázatok
az egyes kötelékek elvi harcértékét vetik össze a magyarországi hadműveletek idején érvényben
volt állománytáblák kellálladéka alapján.
Magyar Német gy. Szovjet Román Bolgár
gy. ho. ho. 1944 löv. ho. gy. ho. gy. ho.
1943 1944 1944 1944
Létszám 17000 12700 11700 17700 15400
Tüzéreszköz 184 165 267 104 96
összesen
löveg összesen 48 43 72 36 36
könnyű 16 34 54 12 24
közepes 16 – 18 12 12
nehéz 16 9 – 12 –
aknavető összesen 60 86 126 48 48

könnyű 36 54 81 36 48
közepes 24 32 45 12 –
légvédelmi ágyú – – 12 8 –
légvédelmi 12 13 – – –
gépágyú
páncéltörő ágyú 64 23 57 12 12
Gránátvető – 84 – – 42
Páncéltörő puska – – 107 48 54

Légvédelmi 12 12 – – 15
géppuska
Nehézgéppuska – – 18 – –
Géppuska 108 102 166 92 126
Golyószóró 366 614 337 184 282
Géppisztoly 871 1595 3594 ? 297
Puska-karabély 15740 8598 6330 16540 8040

230 Magyar pc. Német pc. Szovjet hk. Szovjet g.

ho. 1944 ho. 1944 hdt. 1944 hdt. 1944

Létszám 13500 13800 12000 16400

Páncélos 272 199 299 221
mindösszesen
harckocsi 250 168 257 158
összesen
könnyű 22 – – –
közepes 132 86+3 226 158
nehéz 96 73+6 31 –
rohamlöveg – – 42 63
összesen
könnyű – – 21 21
közepes – – 21 21
nehéz – – – 21
páncélvadász 22 31 – –
Lövészpáncélos – 287 – –
Felderítő 14 16-19 – –
páncélgépkocsi
Tüzéreszköz 112 254-258 228 316
összesen
löveg 24 42 36 64
aknavető 12 70 96 156
sorozatvető 8 – 8 8
légvédelmi ágyú 32 8-12 64 48
légvédelmi 12 96 – –
gépágyú
páncéltörő ágyú 24 38 24 40
Páncéltörő puska – – 81 243

Rövidítések: hdt.: hadtest, ho.: hadosztály; gy.: gyalog, löv.: lövész, pc.: páncélos, hk.: harckocsi,
g.: gépesített.

Többek között ezen szervezeti eltérések ismeretében érthető meg, hogy adott frontszakaszon
általában miért volt nagyobb a szovjet hadosztályok vagy dandárok száma, s hogy – akkori
viszonylatban – jobban feltöltött német hadtestek hogyan tudhatták szovjet hadseregek,
hadosztályok hadtestek arcvonalát áttörni. Példa erre a IV. SS-páncéloshadtest támadása 1945
januárjában a Dunántúlon. Más kérdés, hogy a szovjet fél utánpótlása az élőerő, a fegyverzet és a
lőszer terén nagyságrendileg jobb volt. Ez jelentette azt, hogy szemben az elvivel a tényleges
harcérték (korabeli terminológiával vanálladék) általában a szovjet csapatoknál magasabb volt,
mint a magyar alakulatoknál. Kiemelkedett ráadásul a tüzérségi eszközök száma a szovjet
magasabbegységeknél. A gyorscsapatok vonatkozásában a magyar és a német hadosztállyal a
szervezeti különbségek folytán a szovjet hadtest vethető össze; a román és a bolgár haderőben
páncéloshadosztály ekkor nem volt.
Eltérő volt a szövetségesek hadműveleti-harcászati alkalmazása is. A magasabb szintű magyar
parancsnokságok kezéből a németek igyekeztek kivenni alárendeltjeik hadműveleti vezetését –
láttuk például a Honvéd Vezérkar és az OKH mérkőzését 1944 szeptemberében a legfelső
hadműveleti vezetés megtartására vagy átvételére. A német parancsnokságok (főként október 15.
után) kifejezetten törekedtek a magyar seregtestek széttagolására és szétaprózottan német
alakulatok kötelékében történő harcbavetésére. Gyakran helyezték a magyar vezetési törzseket
hátsóbb szakaszokra, hogy a később oda hátráló erők számára védőállásokat építsenek ki, vagy
új csapattestek felállításán és kiképzésén munkálkodjanak. Így bízták a Duna-vonalat a 2., a
Margit-vonalat a 3. hadsereg parancsnokságára, s így került ki a 2. hadsereg parancsnoksága a
Német Birodalomba a Duna-vonal átadása után mint Póthadsereg Parancsnokság. A
honvédcsapatok száma gyorsan fogyott. Az 1944 szeptemberében még 1,2 milliós m. kir.
Honvédség novemberre félmilliósra olvadt le. (Ez persze nem jelenti azt, hogy 700 ezren estek
volna el.)
A magyar csapatok betagolása a német haderőbe teljesebb volt, mint a románoké és a bolgároké
a szovjetbe. A honvédalakulatokat gyakran ezredenként és zászlóaljanként alkalmazták. A román
és a bolgár hadseregeket, ritkábban hadtesteket egészében rendelték alá a szovjet
hadseregeknek. A szovjet vezetési szervek is hadműveleti alárendeltségükbe vonták a
szövetséges parancsnokságokat, de nem törekedtek azok csapattesteinek részenkénti
beolvasztására a szovjet kötelékekbe. Nemegyszer tettek így azonos szintű parancsnokságok
vonatkozásában is (mint a szovjet 40. és a román 4. hadsereg esetében), ami a német–magyar
(egy német és egy magyar hadseregből álló) Armeegruppe-hez hasonlítható csoportosítást hozott
létre az adott szovjet (német) hadseregcsoport kötelékében, minden esetben a szovjet (német)
hadseregparancsnok vezetése alatt. A Dél-Magyarországra eljutó jugoszláv alakulatok viszont
önállóan tevékenykedtek.
Itt érdemes kitérni egy terminológiai problémára is. A harcokkal egyidejűleg keletkezett iratokban
és a korabeli sajtóban a hadseregeket összefogó szovjet köteléket ugyanúgy hadseregcsoportnak
nevezték, mint a németekét 231vagy az angolszászokét. Jóllehet a hadseregcsoportnak orosz
eredetiben front () volt a megnevezése, ezt sem a magyar, sem a német nyelvben nem
használták, mivel a front szó jelentése a magyarban és a németben a hadműveleti terület részét
képező arcvonalat takarta, ahol a szemben álló felek közvetlen harcérintkezése folyt. A front
kifejezés hadseregcsoport értelmezésű átültetése a magyarba a Rákosi-érában törént.
Megítélésünk szerint – nyelvészeti okból – szerencsésebb visszatérni a hadseregcsoport
megnevezés következetes használatához.
Eltérés mutatható ki a felek között az egy harckocsira jutó élőerő számát megmutató relatív
harckocsiszámban is, amely az egy páncélosra (felfegyverzett páncélozott harcjármű: harckocsi,
rohamlöveg, gyalogsági harcjármű) jutó gyalogság számát jelenti, illetve megfordítva azt, hogy
hány fő élőerőre jut egy páncélos. Nem számolhatók ide a fegyverzet nélküli páncélozott
járművek, például a sebesültszállítók. A Wehrmacht és Waffen-SS nem egy esetben jobb (kisebb)
értéket mondhatott magáénak a Vörös Hadseregnél, vagyis a gyalogság számához képest több
páncélossal rendelkezett. Ennek következtében (is) eltérő lefolyásúvá váltak a támadások. A
németek a kisebb relatív harckocsiszámnak (is) köszönhetően általában gyorsabban harcolták ki
az áttörést, ám a hadműveleti mélységbe kijutva támadásuk a gyalogság hiánya miatt rendszerint
ki is fulladt. Ennek is jó példái a IV. SS-páncéloshadtest Budapest felmentésére indított
hadműveletei. A szovjet áttörések a magasabb (rosszabb) relatív harckocsiszám következtében
(is) általában lassabban bon-takoztak ki, nem számítva a magyar 3. hadsereg arcvonalán október
6-án és 29-én történteket. Viszont éppen a jelentős gyalogság miatt a szovjet csoportosítások az
egyszer már kiharcolt áttörést képesek voltak a hadműveleti mélységben kimélyíteni és
kiszélesíteni, gyakorlatilag visszafordíthatatlanul bebiztosítva annak eredményeit. Ezt példázza a
3. Ukrán Hadseregcsoport 1945. március 16-án a Dunántúlon indított offenzívája.
A mindenkori támadó páncélosokat vonva össze a relatív harckocsiszám minél alacsonyabb
értékének kialakítására törekedett. A két fél egy-egy viszonylag hosszan előkészített,
magyarországi támadó hadműveletét vizsgálva, érdemes a kapott adatokat összevetni a keleti
hadszíntér hadászati főirányának egy adatsorával:
Idő és térség Harcoló fél Élőerő Páncélos Relatív
(a támadó fél harckocsiszám
a felső sorban)

1944. június 22. szovjet és 2.400.000 5200 461,5

szövetségesei
Belorusszia német és 1.200.000 900 1333,3
szövetségesei
1944. október 6. szovjet és 578.000 750 770,6
szövetségesei
Kelet- német és 380.000 300 1266,6
Magyarország szövetségesei
1945. március 6. német és 432.000 877 491,5
szövetségesei
Dunántúl szovjet és 407.000 407 1000,5
szövetségesei

A táblázatból látható, hogy a németek két hónappal az összeomlás előtt még majdnem olyan kis
relatív harckocsiszámot (491,5) tudtak kialakítani a számukra lényeges térségben, mint a
hadászati főirányban támadó szovjet csoportosítás (461,5). Ez utal a technikai erőviszonyok
alakulására is. Az 1944-ben egyre erősödő szovjet haderőnél értékei kiegyensúlyozottabbak
voltak, mint a veszteségeiket mind kevésbé pótolni képes németnél. Védelemben a szovjet relatív
harckocsiszám másfél-kétszerese volt a támadáskor kialakítottnak, a németeké viszont a
háromszorosára is felszökött, miután csak az (egyre ritkább) nagyobb támadásokhoz tudtak
jelentősebb mennyiségben páncélosokat összpontosítani.
A relatív harckocsiszám eltérése sajátos hozzáállást eredményezett a magyar csapatokhoz. A
németek előszeretettel alkalmaztak magyar alakulatokat páncélosaik kísérő gyalogságaként,
hiszen jobbára abban szenvedtek hiányt. Ily módon az általuk többé-kevésbé megbízhatatlannak
tekintett magyar csapattestek szétaprózásának és figyelemmel kísérésének (egyik) módját is
fellelték. A szovjet tábornokok támadásuk súlypontját, legalábbis az áttörés kiharcolásának
szakaszában a páncélosokkal kevésbé rendelkező magyar arcvonalszakaszokkal szemben
igyekeztek képezni. Ez esetenként látványos és gyors sikert eredményezett, így 1944. október 6-
án a Tiszántúlon, majd 29-én a Duna–Tisza közén a magyar 3. hadsereg védősávjában.
Természetesen ez ebben a formában egyszerűsítés, például ide kell számítani, hogy a magyar
haderő híján volt páncéltörő eszközöknek is.
A Magyar Királyság területén 1944–1945-ben lezajlott harcokban az alábbi német seregtestek
vettek részt. A hadműveleteket a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport (Heeresgruppe Südukraine), 1944.
szeptember 24-től Dél Hadseregcsoport (Hgr. Süd), 1945. április 30-tól Ostmark Hadseregcsoport
(Hgr. Ostmark) főparancsnoksága irányította, amely egyazon vezetési szerv volt. Hadsereg-
parancsnokságok: 2. páncélos, 6. páncélos, 6., 8. hadtestparancsnokságok: XVII., XXIX.,
XXXXIII., LXVIII., LXXII., LXXXXI. páncéloshadtest-parancsnokságok: I. SS., II. SS, IV.SS, III., IV.,
LVII. páncélgránátos-hadtest-parancsnokság: Feldherrnhalle lovashadtest-parancsnokságok: XV.
SS-kozák, I. hegyihadtest-parancsnokságok: IX. SS, XXII. Gyaloghadosztályok: 15., 44., 46., 76.,
96., 264., 297., 356., 357., 711., továbbá 11. Luftwaffe, 71. népi páncéloshadosztályok: 1. SS, 2.
SS, 3. SS, 5. SS, 9. SS, 12. SS, 1., 3., 6., 8., 13., 20., 23., 24. 232.; páncélgránátos-hadosztályok:
4. SS, 16. SS, 18. SS, 10., Brandenburg, Feldherrnhalle; gránátoshadosztályok: 31. SS, 211.
232népi, 271. népi; vadászhadosztályok: 4., 8., 104., 117., 118.; lovashadosztályok: 1. SS-kozák,
8. SS, 22. SS; hegyihadosztályok: 13. SS, 1. népi, 3., 4.; légvédelmi tüzérhadosztályok: 15., 20.;
biztonsági hadosztály: 182.; tábori kiképzőhadosztály: 153. Páncélosdandárok: 106., 109., 110.;
rohamlövegdandárok: 191., 228., 236., 239., 259., 261., 286., 303., 325., 667., 905., 911., 1176.;
páncélgránátos-dandár: Dirlewanger SS; gépesítettdandár: 92.; hegyidandár: 1.SS-tatár;
lovasdandárok: 3., 4. (1945. február 27-től hadosztályok); tüzérdandárok: 19. ködvető, 959.;
rohamdandár: Rudno; erőddandár: 999. Önálló egységek: 501., 503., 509. harckocsizászlóalj 502.
ejtőernyős-zászlóalj.
A német légierő (Luftwaffe) részét képező IV/JG-27 vadászosztály 1944. március elejétől június
elejéig Váton települt. Májusban Ferihegyre helyezték a 4/NJG-100 éjszakai vadászszázadot (Do-
217N gépekkel), s júliusig a II/NJG-101. osztály is ott állomásozott. Május 10-én érkezett
Szombathelyre a III/ NJG-6 éjszakai vadászosztály (Me 110G-4 gépekkel), egy százada júliusban
Újvidékre, majd Hódságra települt át. Augusztus 25. után az I. repülőhadtest (I. Fliegerkorps,
parancsnok Paul Deichmann altábornagy) települt át Romániából. Ez nagyobb erőt jelentett a
Honvéd Légierőnél, mintegy 250 harci és szállítógép került a 4. légiflotta (Luftflotte-4)
alárendeltségébe (Ju-88 és Ju-188 távolfelderítők, He-111 bombázók, Fw-190F, Hs-129, Go-145
csatagépek, Me 109G vadászok, Me 110G4 és Ju-88C éjszakai vadászok). Nyíregyházára
települt az I/NSG-5 csatarepülő-osztály, Debrecenbe a Westa-76 időjárás-felderítő egység és az
E-Kdo. Süd parancsnokság, a IV/NJG-6 éjszakai vadászosztály, a 2/NJG-100 éjszakai
vadászszázad, a II/JG-301, a III/JG-77, a I/JG-53 vadászosztály részei és a Stab.Transport
Geschwader-3, a III/TG-2, a III/TG-3 szállítóosztály (Ju-52 gépekkel), Szászrégenbe és
Nagybecskerekre az I/KG-4. és a 3/F/121 távolfelderítő-század, a Westa-76 részei, s a Jafü.
Rumnien parancsnokság. Nem ismert bázisra vonult vissza Erdélyben a II/SG-2 és a III/SG-10
csatarepülő-osztály (Fw-190A és F gépekkel) és az ennek részét képező ágyús Ju-87G Stuka
páncélvadász-század. A német gépeket a harcok menetében áttelepítették Szombathely, Vát,
Székesfehérvár, Börgönd, Budaörs, Szolnok, Miskolc, Hajdúböszörmény repülőtereire, de csak
egy részük maradt Magyarországon. Szeptembertől a JG-77 vadászezred törzse Johannes
Steinhoff ezredes parancsnoksága alatt átvette a magyar területen lévő összes repülőegység
hadműveleti irányítását. Szeptembertől állomásozott Magyarországon az I/JG-53 (Veszprém és
Győr), a II/JG-51 (Imely és Győr) és a II/JG-52 (Csór) vadászosztály. A német légierőt 1945.
március 24-30. között vonták ki osztrák és cseh területre.
A Magyar Királyság területén 1944–1945-ben lezajlott harcokban az alábbi szovjet
magasabbegységek és seregtestek vettek részt. A hadműveleteket a 2., a 3. és a 4. Ukrán
Hadseregcsoport (Vtorój, Trétyij, Csetvjortij Ukrainszkij Front) parancsnoksága irányította.
Hadsereg-parancsnokságok: 4. gárda, 6. gárda-harckocsi, 7. gárda, 9. gárda, 18., 26., 27., 37.,
40., 46., 53., 57.; hadsereg-szintű parancsnokságok: 1. gárda-lovas-gépesített csoport (Plijev), 2.
lovas-gépesített csoport (Gorskov), Budapesti csoport; lövészhadtest-parancsnokságok: 18.
önálló, 23., 30., 33., 37., 49., 50., 51., 57., 64., 68., 75., 95., 104., 133., 135.; gárda-lövészhadtest-
parancsnokságok: 6., 10., 17., 20., 21., 24., 25., 27., 31., 35., 37., 38., 39.; hegyilövész-hadtest-
parancsnokság: 3.; harckocsihadtest-parancsnoksá-gok: 5. gárda, 18. önálló, 23. önálló;
gépesítetthadtest-parancsnokságok: 1. gárda, 2. gárda, 4. gárda, 9.gárda, 7.; lovashadtest-
parancsnokságok: 4. gárda, 6. gárda, 5. Lövészhadosztályok: 3., 8., 10., 21., 24., 38., 49., 52.,
53., 74., 78., 84., 93., 99., 113., 122., 133., 138., 144., 151., 155., 161., 163., 180., 202., 203.,
206., 223., 227., 228., 232., 233., 236., 237., 240., 243., 252., 297., 299., 303., 316., 317., 320.,
337., 351., 375., 409.; gárda-lövészhadosztályok: 4., 6., 19., 20., 25., 34., 36., 40., 41., 42., 59.,
61., 62., 66., 68., 69., 72., 73., 80., 81., 82., 86., 98., 100., 101., 103., 104., 105., 106., 107., 108.,
109., 110., 114. hegyilövész-hadosztályok: 128. gárda, 242., 318.; lovashadosztályok: 8., 30., 63.;
gárda-lovashadosztályok: 9., 10., 11., 12., 13.; gárda-légideszant-hadosztályok: 1., 2., 3., 5., 6., 7.,
10.; áttörő tüzérhadosztályok: 5., 7., 9., 12., 16., 19., 30.; légvédelmi tüzérhadosztály: 3.;
harckocsidandárok: 3., 5., 27., 39., 41., 110., 135., 170., 180., 181.; gárda-harckocsidandárok: 5.,
9., 20., 21., 22., 31., 36., 37., 46.; rohamlövegdandárok: 206. nehéz, 364. nehéz, 51., 120., 202.,
207., 208., 209., 366.; gépesítettdandárok: 16., 56., 63., 64., 68.; gárda-gépesítettdandárok: 1., 2.,
3., 4., 5., 6., 8., 14., 15., 18., 30., 31., 32.; tengerészgyalogos-dandár: 83.; motorkerékpáros-
dandár: 4. gárda; tüzérdandárok: 105. nehéz, 192. nehéz, 2., 11., 23., 28., 32., 49., 115., 123.,
146., 152., 170., 185.; gárda-tüzérdandárok: 17., 24., 35., 45., 51., 63., 71. aknavető
tüzérdandárok: 15. nehéz, 10., 29., 38.; páncéltörő-tüzérdandárok: 7. önjáró, 3., 9., 12., 30., 34.,
42.; sorozatvető-tüzérdandárok: 28., 51., 61.; műszaki dandárok: 2. pontonos, 5. pontonos, 30.
pontonos, 15. utász, 51. utász, 6. hegyi, 51. hidász, 12., 22. megerődített körletek: 159. gárda, 1.,
54.
A szovjet légierő részéről az 1941. júniusi berepülések után 1942. szeptember 5-ére és 10-ére
virradó éjjel érte légitámadás Budapestet a távolbombázó erők Pe-8 és DB-3F gépeivel. Ezután
1944. augusztus 8-án volt először szovjet éjszakai berepülés a Szőnyi-partizánosztag ledobására.
A partizánok ledobása és ellátása október 31-ig tartott. Augusztus 23-ára virradó éjszaka kezdték
meg városok bombázását, ami 1945. március végéig tartott. A támadások zömét A-20 Boston,
ritkábban Pe-2, Il-4, DB-3F, B-25, B-26 és C-47B gépek végezték. A frontrepülők általában Il-2/3m
gépekkel bombáztak. A harcászati légierő tevékenysége szeptember elején kezdődött. A 2. Ukrán
Hadseregcsoportot az 5. légihadsereg (5. gárda-csatarepülő- és 3. gárda-vadászrepülő-hadtest)
támogatta 1100 repülőgéppel. A 3. Ukrán Hadseregcsoportot a 17. légihadsereg támogatta 965
repülőgéppel, a 4. Ukrán Hadseregcsoportot a 8. légihadsereg. Az utóbbi kötelékébe tartozó 5. és
244. bombázóezred végezte a legtöbb éjszakai bombázást. December végétől esetenként
bevonták a 18. légihadsereg egyes egységeit is.
A szovjet Dunai Katonai Flottillát 1944. április 20-án állították fel újból. Állományába ekkor 1 önálló
folyami hadihajós dandár (14 páncélos naszád, 18 aknanaszád, 22 233aknászhajó), 1 páncélos
naszád-dandár (36 hajóegység), 1 siklóhajó-osztag (16 hajóegység), 1 tengerészgyalogos-
zászlóalj és 1944. november 9-től a 83. tengerészgyalogos-dandár, 1 légvédelmi tüzérosztály és 4
tüzérüteg tartozott. A harcok során elfogott hajókat besorozták állományba, ezek pontos száma
nem állapítható meg, de 4 magyar, 3 bolgár, 2 jugoszláv és 26 német hajót azonosítottak. 1944.
augusztus 26-án lefoglalták és besorozták a román Dunai Flottilla valamennyi (16) hajóját.
Magyarország területén kb. 20 harcászati deszantot tett partra, tüzérségi tűzzel támogatta a
szárazföldi csapatok folyóra támaszkodó szárnyát, csapat- és anyagszállításokat végzett, aknákat
rakott és hatástalanított. Vesztesége 15-20 hajóegység volt.
A román haderő két hadserege 1944. szeptember 6-án lépett be a 2. Ukrán Hadseregcsoport
alárendeltségébe. Magyarország területén a tordai csatában 11, az aradi csatában 7, a debreceni
csatában 17, a közép-tiszai harcokban 15, a budapesti csatában 3 román seregtest vett részt.
Tevékenységüknek négy súlypontja volt.
A 4. hadsereg (2., 6. hadtest, 6. territoriális hadtest, hegyihadtest, gépesítetthadtest, 1. harckocsi-
csoport) védelme a szeptember 5-én Kolozsvár–Marosvásárhely térségében indított magyar
támadás nyomán összeomlott. Annak leállítását követően, a visszavonuló magyar 2. hadsereg
nyomában szeptember 12-ére, a beérkező szovjet 6. gárda-harckocsi- és 27. hadsereggel együtt,
felzárkózott az Aranyos–Maros vonalára. Az október 8-ig tartó tordai csatában nem sikerült
hadműveleti szintű áttörést kiharcolnia. A Szatmárnémeti–Nagykároly vonalra csak a magyar–
német visszavonulás 9-ére virradó éjszaka történt megindítását követően, mintegy 2 hét alatt
sikerült kijutniuk. A 4. hadsereg ezt követően a Hajdúságban és a Nyírségben harcolt, s október
végére jutott ki a Tiszához. A Tiszalök körzetében végrehajtott partváltást követően a szovjet és
román csapatok november 22-re foglalták el Tokajt, kijutottak a Zempléni-hegység keleti lejtőire,
majd 1945. január végére a Hegyalján és a Hernád völgyében a 2. és a 4. hadtest elérte a
magyar–szlovák határt.
Az 1. hadsereg (4. hadtest, 7. territoriális hadtest, lovashadtest, Bihor és Criuri hadműveleti
csoport) a szovjet 53. hadsereg beérkezéséig nem tudta feltartóztatni a magyar IV. hadtest Arad
és VII. hadtest Nagyszalonta térségében szeptember 13-án indított támadását. A trianoni határra
szeptember 21-től szovjet segítséggel volt képes felzárkózni, s Makó körzetében azt átlépni.
Október 10-11-én jutott ki a Tisza középső szakaszához. A 19. gyaloghadosztály a Mindszentnél,
a 9. lovashadosztály a Csongrádnál hídfőállásban harcoló szovjet erőket váltotta fel, majd a
hídfőket 14-ére egyesítette. További két gyaloghadosztályt (2. és 4.) a szolnoki hídfőnél vetettek
be. A magyar ellentámadások során a 2. gyaloghadosztály nagy része hadifogságba került, a
helyzetet a szovjet 7. gárdahadsereg október 22-ére stabilizálta. Ezt követően a 4. és a 19.
gyaloghadosztály hídfőt foglalt Tiszaug körzetében, ahonnan később a román 7. hadtest
indulhatott meg Budapest felé.
A 7. hadtest Budapest irányába a szovjet budapesti hadművelet részeként, a szovjet 7.
gárdahadsereg kötelékében és balszárnyán október 30-án kezdte meg támadását. November 17-
én Gödöllőnél érte el az Attila-vonal külső védőövét, amelybe csak december 5-én tudott betörni.
További súlyos harcok árán Isaszegnél, majd a Rákoscsaba–Rákosliget–Cinkota vonalon törte át
a középső és a belső védőövet. December 30-án érkezett ki Budapest pereméhez. A fővárosban a
legsúlyosabb harcokat a Hungária körút, a Rottenbiller út, a Kerepesi út és a Rákóczi út
térségében vívta. Január 15-én Malinovszkij marsalltól parancsot kapott a román 1. és 4.
hadsereghez való csatlakozásra a szlovákiai fronton.
A szovjet 27. hadsereg kötelékében augusztus végétől három román hadosztály vett részt a
Brassó–Marosvásárhely közötti, majd a Debrecen környéki, a 40. haderegében egy a Gyimesi-
szoros–Szászrégen közötti harcokban. A 27. hadsereg román seregtestei a Bükk-hegységen át
december végére érték el a magyar–szlovák határt. A Debrecen bevételében is részt vett, szovjet
szervezésű Tudor Vladimirescu önkéntes hadosztály a Mátrában, majd a Salgótarján térségében
lefolyt harcokban vett részt, s december végén ért ki az Ipolyhoz, végül 1945 januárjában a
magyar–szlovák határhoz.
A román haderő a magyarországi hadműveletekben mintegy 210 ezer fővel vett részt, ebből a
veszteség (halott, súlyos sebesült, eltűnt) meghaladta a 42 ezret. A román repülőhadtest 1944.
szeptember 7-től december 31-ig 64 repülőgépet vesztett. 1945 januárjában kivonták
Magyarországról, 20-ától Szlovákiában támogatta a román főerőket.
Az október 28-i fegyverszünet alapján a 3. Ukrán Hadseregcsoport kötelékébe lépett bolgár 1.
hadsereg december 18-ára érkezett ki a hadműveleti területre. 11. gyaloghadosztálya az Újlak–
Palánka, 12. gyaloghadosztálya a Pétervárad–Újvidék szakaszon 31-én átkelt a Duna bal partjára,
ezzel átlépte Magyarország határát. Január 5-18. között a két hadosztály a Mohács–Bezdán
szakaszon átkelt a Dunántúlra. Az 1. és a 8. gyaloghadosztály 21-én átvette a részére
meghatározott védőszakaszt a Margit-vonal zalai olajmezőket védő szakaszának előterében a
Kiserdő–Lábod–Rinya-patak–Háromfa–Heresznye–Barcs vonalon, a 11. és a 12.
gyaloghadosztály a Dráva északi partján a Barcs–Dráva-torkolat szakaszon, a 16.
gyaloghadosztály a Duna bal partján a Dráva-torkolattól Palánkáig. A 3. gyaloghadosztály
tartalékot képezett a Drávaszögben. A hadsereg parancsnoksága Szigetvárra települt. A hadsereg
első és egyetlen önálló támadólagos fellépése január 31-én volt, amikor sikertelen kísérletet tett
Nagyatád elfoglalására. Február 17-i hatállyal átszervezték. Vezetési rendszerébe – újonnan –
hadtestparancsnokságokat iktattak, a Margit-vonal előtt álló hadosztályok irányítását a III., a
Dráva-mentiekét a IV. hadtestparancsnokság vette át. A 12. gyaloghadosztály, átadva állásait a
jugoszláv 16. hadosztálynak, felváltotta a szovjet 299. lövészhadosztályt a Jákó–Nagykorpád
szakaszon. A 16. gyaloghadosztály, Duna menti védőszakaszát átadva a jugoszláv 11. dandárnak,
tartalékba került. A 3. gyaloghadosztály átvette a Dráva Vajszló–Drávaszabolcs szakaszának
védelmét.
A bolgár 1. hadsereg arcvonalán március 5-ig komolyabb harcok nem folytak. Március 6-án a
német 6. páncéloshadsereg közép-dunántúli offenzívájába a Margit-vonal előterében
bekapcsolódott a német 2. páncéloshadsereg XXII. hegyihadteste és LXVIII. hadteste, a Dráván
átkelve az E Hadseregcsoport LXXXXI. 234hadteste A bolgár védelem összeomlott. A Margit-
vonal előterében, nemkülönben a drávaszabolcsi német hídfőben csak erős szovjet ellentámadás
állította meg a horvát és kozák csapatokkal megerősített németeket. A március 16-án megindult
bécsi hadműveletbe a Dél-Dunántúlon harcoló bolgár 1. és szovjet 57. hadsereg csak 28-án tudott
bekapcsolódni. 30-án érték el a Margit-vonal fő védőövét, április 1-jén Nagykanizsát és
Murakeresztúrt. Április 2-án a 10. és 12. gyaloghadosztály a Principális-csatorna vonaláról
üldözésbe ment át Letenye irányába, a 16. gyaloghadosztály Kollátszegnél megkezdte az átkelést
a Muraközbe. 7-ére a 12. és 16. gyaloghadosztály Belatinc–Kisszerdahely vonalában kijutott az
akkori határra, s belépett Ausztria és Horvátország területére. A Dél-Dunántúlon a bolgár hadsereg
katonai közigazgatása megszálló hatóságként is működött, ám a lakosság emlékezetében a
különféle idegen haderők közül a bolgárhoz fűződik a legkevesebb negatív élmény.
A Tito-féle Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg részvétele a Magyar Királyság területén 1944–
1945-ben lefolyt harcokban nem korlátozódott a Délvidék visszacsatolásakor Jugoszláviától
Magyarországhoz visszatért területekre. A 2. Ukrán Hadseregcsoport 46. hadserege 1944. október
22-re ért ki Zomborral szemben a Dunához, befejezve bácskai harcait, a jugoszláv 3. hadsereg
részvételével zajló belgrádi hadművelet október 20-án ért véget. A november 6-án kezdődött dunai
átkelésbe, amelynek során a 3. Ukrán Hadseregcsoport 57. hadserege kelt át a Bácskából a
Baranya-háromszögbe, a jugoszláv 3. hadsereg 12. hadteste is bekapcsolódott. A kiskőszegi
(Batina) hídfőt ennek 7. és 12. dandára mélyítette ki november 9-11-én. Az 51. hadosztály négy
dandára november 26-tól vett részt a szovjet 75. hadtest kitörésében a hídfőből, és Siklósig jutott
el, ahová 30-án vonultak be, s ahol átadták támadási sávjukat a szovjet 64. hadtestnek. A 36.
hadosztály szintén részt vett a kitörésben a hídfőből, s november 29-én Beremendig jutott. A
továbbiakban a 12. hadtest lemaradt a szovjet támadó csoportosítás mögött: a Dráva bal
partjának védelmét kapta feladatául Drávaszabolcs és a torkolat között, mivel a folyótól délre még
német és horvát alakulatok voltak állásban. Az 1. dandár két zászlóalját megszálló alakulatként
Pécsre vezényelték. 1945. január 21-ig, amikor a bolgár 1. hadsereg felváltotta védőállásában, a
hadtest arcvonalszakaszán jelentősebb harcok nem folytak.
1944. december 5-én a 36. hadosztály átvette a 12. hadtest teljes védőszakaszát. A 16. és az 51.
hadosztályt Barcs térségében összpontosították, ahonnan 10-én a Dráván átkelve támadást
indítottak a horvátországi Verőce (Virovitica) irányába. Az első nap foglalt 15 km széles és 5 km
mély hídfőt nem sikerült kimélyíteniük, azt 1945. február 10-re a német LXXXXI. hadtest
felszámolta. Március 6-án a német 6. páncéloshadsereg támadásának kiegészítésére az E
Hadseregcsoport LXXXXI. hadteste két hídfőt foglalt a Dráva északi partján. A nyugati
(alsómiholjáci) átkelés a bolgárokat érte, a keleti a jugoszláv 12. hadtestet. A német 11.
gyaloghadosztály Bolmány elfoglalásával kettévágta a 16. hadosztály védelmét. A jugoszláv
“Petőfi” dandár ellentámadása nem járt sikerrel, ezért a hadtestparancsnok az 51. hadosztály 8.
és 12. dandárát hátsóbb terepszakaszra rendelte. 8-áig a német hadosztály a Karasica-csatornáig
szorította vissza a két jugoszláv hadosztályt. 9-én a német parancsnokság bevetette az 1. SS-
kozák lovashadosztályt, de a Karasicát az sem tudta átlépni. A két német hadosztály 17-én újította
fel támadását, betört a jugoszláv védelembe, és Torjánc elfoglalásával kettévágta azt. A jugoszláv
csapatok Beremendig hátráltak, a helyzetet a szovjet 84. lövészhadosztály 18-i ellentámadása
stabilizálta. 20-án este az általános helyzet romlása miatt a németek megkezdték a hídfő
kiürítését, amit 22-ére befejeztek. A jugoszláv 12. hadtest hadrendje a harcok időtartama alatt nem
változott: 16. hadosztály (1., 2., 3. dandár, 15. “Petőfi Sándor” dandár), 36. hadosztály (3., 5., 6.,
11. dandár), 51. rohamhadosztály (7., 8., 12., 14. dandár).

Ellenállás Magyarországon
Az antifasiszta, de főként a németellenes tevékenység volumene Magyarországon messze nem
érte el azt a mértéket, mint a Szovjetunióban, Franciaországban, Jugoszláviában vagy
Olaszországban. Más volt a társadalmi háttér, mások a gyökerek, más a politikai szituáció. A
magyarországi ellenállást már csak azért sem lehet a fenti országokéhoz hasonlítani, mivel
azokban az a német megszálló hatóságok és csapatok jelenlétében, elsősorban azok ellenében
bontakozott ki, többé-kevésbé központi irányítás alatt. Magyarország a német megszállásig
viszont megőrizte szuverenitását, területén nem voltak megszállók, vagyis a potenciális ellenállók
potenciális ellenségei. Ebben az összefüggésben Magyarországon 1944. március 19-éig a szó
igazi értelmében nem is beszélhetünk ellenállásról, leszámítva a kis létszámú és széles társadalmi
bázissal nem bíró kommunistákat.
A kommunisták a német megszállás előtt a polgári szervezetekbe igyekeztek beépülni, majd
fokozatosan átvenni azokban az irányítást, a dimitrovi népfront-modell alapján, ahol a
kommunisták vannak a centrumban, a többi antifasiszta erő pedig köréjük csoportosul. A magyar
társadalom ezt a modellt nem fogadta be, nem kis mértékben 235azért, mert nem kívánta az 1919
nyarán megtapasztalt kommunista hatalom visszatérését. Ilyen élménnyel sem a franciák, sem az
olaszok, sem a szerbek nem bírtak, a kommunista Szovjetunióban pedig, ahol a németek
megkezdték a fajelmélet és az élettér-elmélet átültetését a gyakorlatba, eleve más volt a
társadalom hozzáállása. Az 1943 nyári szociáldemokrata–kisgazda paktum azzal számolt, hogy
Magyarországon ők alkotják majd a centrumot, s a kommunisták népfrontot elfogadó elemei
őhozzájuk csatlakoznak, ha akarnak. A Szovjetunióból bármely módon hazatérő kommunista
emigráció befogadásával – éppen a bolsevizmustól való félelem okán – eleve nem számoltak.
A német megszállás előtt már csak azért sem beszélhetünk a szó nyugati és szovjet értelmében
ellenállásról, mert a magyarországi antifasiszta erők túlnyomó többségét kitevő polgári
csoportosulások támogatták Horthy Miklós kormányzót, Kállay Miklós miniszterelnököt és az
angolbarát politikusok csoportját a béketapogatódzásokban, s egyetértettek a kiugrást kereső
állami politikával. Nem fordultak szembe magával a magyar állammal, nem fejtettek ki ellenállást
vele szemben, nem volt tehát ellenállás – a szó klasszikus értelmében. Szemben álltak
természetesen azokkal a politikai erőkkel, amelyek németbarátok és háborúpártiak voltak, ám
1944. március 19. előtt e csoportok és az állam között semmiképpen sem tehető egyenlőségjel.
Sőt: bizonyos mértékben éppen maga az állam támaszkodott az antifasiszta polgári erők egyes
csoportjaira a németbarát erők ellenében abbéli törekvésében, hogy kivezesse az országot a
háborúból.
1941 második felében, a Szovjetunió elleni háborúba való belépés után kibontakozott az ún.
függetlenségi mozgalom. Mind a mozgalom, mind annak legális szerve, az 1942 februárjában
alakult Magyar Történelmi Emlékbizottság Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter tudtával jött
létre. A formailag az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc centenáriumának előkészítésére
felállított Emlékbizottság elnöke a neves történész, Szekfű Gyula, majd a parasztpárti politikus
Kovács Imre lett. A mozgalom által szervezett megmozdulások, így a tüntetés a Batthyány-
emlékmécsesnél 1941. október 6-án, Kossuth és Táncsics sírjánál november 1-jén és a Petőfi-
szobornál 1942. március 15-én kettős funkciót szolgáltak. Egyfelől a Teleki-féle semlegességi
politika örökösének is tekinthető demokratikus-antifasiszta ellenzék létezésének bizonyítékát
adták mind a hazai, mind a nemzetközi közvélemény előtt, másfelől a háborúból való kiugrás
lehetőségeit kereső politikai körök társadalom felőli bátorítását célozták – mindezt az
államhatalom megdöntése szándékának hangoztatása nélkül. Nem fordult szembe magával az
állammal, ám el kívánta érni néhány vezető politikus és magas beosztású katona felváltását.
A függetlenségi mozgalom egyértelműen polgári indíttatású volt. Részt vettek benne balközép és
jobbközép polgári pártok, demokratikus szervezetek, háborúellenes és/vagy antifasiszta
beállítottságú személyek. A mozgalom szeretett volna minden Hitler-ellenes erőt megnyerni,
ideértve a politikai elit angolbarát köreit és a munkásság politikai szervezeteit, jelesül és
elsősorban a szociáldemokráciát és a szakszervezeteket. Célja a háborúból való kilépés, a
szakítás a hitleri Németországgal és a fegyveres semlegesség státuszának visszaállítása,
mindezzel a szuverenitás biztosítása volt. Céljait alapvetően politikai eszközökkel kívánta elérni.
Jobbára indirekt, esetenként direkt módon támogatta a béketapogatódzásokat. A hatóságok által
elnézett propagandát folytatott, sajtóvitát bontakoztatott ki a Népszava, a Magyar Nemzet, a
Szabad Szó, a Mai Nap, a Független Magyarországért és az Újság hasábjain, s kiadta a
Népszava 1941-es karácsonyi számát. A mozgalomhoz tartozó személyek vitakörökön vettek
részt, előadásokat tartottak.
A függetlenségi mozgalmat – noha szűk egy évvel korábban az állam hallgatólagos támogatása
mellett fejlődhetett ki – 1942 tavaszán felszámolták. Ennek oka az volt, hogy a mozgalom egyes
vezetői kapcsolatokat építettek ki a brit titkosszolgálattal, aminek az elhárítás a nyomára bukkant.
Az érintett személyeket őrizetbe vették, ám egy hadiállapotban lévő ország államhatalmi szervei
működésének kérlelhetetlen logikája szerint az intézkedések sokkal szélesebb körre terjedtek ki.
Többeket internáltak, néhányan büntetőszázadba kerültek, s ez a mozgalom elsorvadásával járt. A
Magyar Történelmi Emlékbizottság is beszüntette tevékenységét, és feloszlott.
1943 második felében újabb ún. függetlenségi mozgalom bontakozott ki, amely újfent partnere volt
a Kállay-kormánynak a háborúból való kiugrás lehetőségeinek keresésében. A Nobel-díjas Szent-
Györgyi Albert professzor nevével is fémjelzett szerveződés alapvetően a korábbi mozgalom
céljait vette át, s – mivel a közben eltelt egy-másfél év alatt érezhetővé vált a fordulat a
világháború menetében – tovább is ment azoknál. Célkitűzései között szerepelt, hogy a kiugrás
esetére készen álljon az angolszász hatalmak által is elfogadott, az antifasiszta és a demokratikus
erőkre épített, alternatív kormányzati apparátus. A miniszterelnök maga Szent-Györgyi Albert lett
volna. A mozgalom a német megszállás után Márciusi Magyarország címmel illegális lapot adott
ki. Budapesten még fegyveres szekciót is szervezett, hogy adott esetben legyen jelképes magyar
fegyveres erő, amely a brit hadsereggel együtt “vonul be” a fővárosba. 1944 őszétől e szekció
sejtjei bekapcsolódtak a már ténylegesnek minősíthető fegyveres ellenállásba. Ilyen sejt volt a
költő Várnai Zseni csoportja is.
A brit titkosszolgálatoknak nem volt céljuk nemzeti felkelés kirobbantása. A Special Operations
Executive (Különleges Akciók Szervezete, SOE) kapcsolatot épített ki az angolbarát politikusokkal,
a háttérből támogatta a béketapogatódzásokat, s közreműködött az 1943 őszi előzetes
fegyverszüneti feltételek – lásd fent – kidolgozásában. Törekedett a még a háború előtt kiépített
hálózat aktivizálására, s ügynökeit a hírszerzés céljaira, illetve a hadiipari termelés és a
hadiszállítások szabotázsakciókkal való zavarására kívánta felhasználni. Ilyen, az angolokkal
kapcsolatban álló sejt volt például az 1942-ben Győrben felszámolt Nádas–Marton-csoport. 1944-
ben a SOE vetette be Szenes Anna csoportját is, hogy vegye fel a kapcsolatot a budapesti gettó
feltételezett ellenálló csoportjaival.
A Szovjetunió ezzel ellentétben fegyveres felkelést szeretett volna szítani minden németek által
megszállt vagy a német szövetségi rendszerhez tartozó országban, még ott 236is, ahol nem
voltak német csapatok. A Vörös Hadsereg 1941 után, a német megszállás előtt hét ejtőernyős
csoportot dobott le Magyarországon, közülük viszonylag ismertebb volt Pataki Ferenc és Oleksza
Borkanyuk egysége. A partizánháború kirobbantásának azonban Magyarországon nem voltak
meg sem a társadalmi, sem a földrajzi feltételei, így alapvető feladatukat eleve nem voltak
képesek teljesíteni. A szovjet vezetés a létező függetlenségi mozgalmat nem támogatta, mivel
annak politikai céljai messze álltak elképzeléseitől. A többi antifasiszta hatalom titkosszolgálatai
nem érdeklődtek igazán Magyarország iránt.
A német megszállástól kezdve megjelent az országban az idegen hatalom fegyveres ereje és
biztonsági szervezete (például a Gestapo), ennélfogva ettől az időtől Magyarországon is tényleges
ellenállásról beszélhetünk. A függetlenségi mozgalmat alkotó csoportok a nemzeti érdekeket
képviselték, ami elsődlegesen továbbra is az ország kivezetését jelentette a háborúból, ám ez
1944 tavaszától kibővült a németekkel egyre inkább összefonódó Sztójay-kormányzattal szembeni
fellépéssel, a megszálló hatóságok és fegyveres testületek elleni – valóságos – ellenállással,
valamint a zsidóellenes intézkedések tompításával, deportálásuk megakadályozásának
szándékával, s egyre inkább az embermentéssel. Egy országos méretű ellenállási mozgalom,
esetleg felkelés kibontakoztatásához azonban már nem állt rendelkezésre elegendő idő.
Az immár gyakorlatilag és etimológiailag is tényleges értelmű ellenállás szervezésének igényével
alakult meg 1944. május közepén a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt, a
Magyarországi Szociáldemokrata Párt, a legitimista Kettőskereszt Szövetség és a Békepárt (az
illegális kommunista párt legális fedőszerve) részvételével a Magyar Front. A júliusban összeállt
Intéző Bizottság elnöke Szakasits Árpád szociáldemokrata pártelnök lett, tagja Tildy Zoltán
kisgazda pártelnök, Kovács Imre a Nemzeti Parasztpárttól, Kállai Gyula a Békepárttól, Pálffy
József a római katolikus és Kenessey Pongrác a protestáns szervezetektől. Szeptemberben
csatlakozott a Nemzeti Parasztpárt. A Magyar Front röplapokon sztrájkra, szabotázsra és a
németek elleni fegyveres harcra buzdított. Szeptemberben a kormányzóhoz eljuttatott
emlékiratban a háborúból való haladéktalan kilépést, a munkásság felfegyverzését és nemzeti
egységkormány kinevezését szorgalmazta. Horthy október 11-én fogadta Tildyt és Szakasitsot,
ám a kormányzat és a Magyar Front közötti tevőleges együttműködésre a kiugrási kísérlet
kudarca miatt már nem kerülhetett sor.
A Magyar Front akcióbizottságaként alakult meg a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító
Bizottsága. A Bajcsy-Zsilinszky Endre elnökletével a nyilas hatalomátvétel után, november 9-én
felállított csúcsszerv egy nemzeti felkelés megszervezését vállalta magára, amelynek győzelme
után kormánnyá alakult volna át. Bajcsy helyettese Csorba János volt. A Bizottság másnapi
kiáltványában a Hitler-ellenes erők összefogását, a németek és a nyilasok elleni felkelés
megszervezését és kirobbantását, az ország – belülről kiinduló – felszabadítását, a magyar
nemzet képviseletét, valamint a megszakadt legitimitás továbbvitelét fogalmazta meg. Kiss János
nyugállományú altábornagy vezetésével megszervezték a Katonai Vezérkart, amely tervet
dolgozott ki a budapesti felkelésre. Annak sikere esetén épségben adták volna át a fővárost a
szovjet csapatoknak. Konspirációs hiányosságok és árulás nyomán azonban a nyilas Nemzeti
Számonkérés Szervezete 22-én a Bizottság és a Vezérkar vezetőségét és több száz tagját
lefogta. A Honvéd Vezérkar főnökének III. számú bírósága december 8-i, 14 vádlott ellen hozott
ítélete alapján a Margit körúti fogházban kivégezték Kiss altábornagyot, Nagy Jenő ezredest és
Tartsay Vilmos századost. A sopronkőhidai fegyházban 24-én kivégezték Bajcsy-Zsilinszky Endrét
is. Ezzel az összefogott országos, de legalább fővárosi szintű felkelés lehetősége végleg
semmissé vált.
A polgári körökből kiinduló ellenálláshoz sorolható a két ifjúsági szervezet, a kisgazda ihletésű
Szabad Élet Diákmozgalom és a Győrffy-kollégium bázisán létrejött baloldali Nemzeti Ellenállási
Diákmozgalom is. November 7-én a két szervezet Magyar Diákok Szabadságfrontja néven
egyesült, s csatlakozott a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságához. A budapesti
fegyveres felkelés céljából alakították meg a Táncsics- és a Görgey-zászlóaljat. A Szent-Györgyi
Albert nevével jelezhető szervezkedés viszont nem tagolódott be a Magyar Nemzeti Felkelés
Felszabadító Bizottságába.
A Táncsics-zászlóalj egyetemi hallgatók fegyveres csoportja volt, amelyet a Nemzetőrség, majd a
Kisegítő Karhatalom (Kiska) keretében szerveztek. Parancsnoka Várhelyi József végzős
orvostanhallgató lett, létszáma december elejére megközelítette a 400 főt. Legalitásának
megőrzésére hivatalos megnevezése az 1. páncéloshadosztály pótkeretéhez beosztott I. felderítő-
zászlóalj, másként Hungarista Felderítő Zászlóalj volt. Több száz fiatalt látott el
katonaigazolvánnyal, a nyilas hatalomátvétel után fegyverszerzési, vasútrobbantási és egyéb
fegyveres akciókat hajtott végre. November elejétől őrizte a Frigyesi Klinikát, ahol mintegy 300
üldözött bújt meg. Miután gyanússá vált, december 24-én kivonult az 1. páncéloshadosztály
Vecsés–Rákoshegy–Rákoscsaba védőszakaszába. Rákos-hegyen az ottani ellenállási csoporttal
25-én lefegyverezte a nyilas őrséget, majd 27-én parlamentereket küldött a szovjet 297.
lövészhadosztályhoz a település békés átadására és a további együttműködés megtárgyalására.
Ugyanezen a napon azonban visszavonulásra kényszerült, amit harcolva és rendezetten hajtott
végre. Tagjai Pesten szétszóródva más ellenálló csoportokhoz csatlakoztak, illetve őrizték tovább
a Frigyesi Klinikát.
A Görgey-zászlóaljat Mikó Zoltán vezérkari százados segítségével a Prónay-különítmény
fedésében alakították meg. Tagjai a nyugatra telepítést elkerülni akaró egyetemisták,
munkásfiatalok, katonaszökevények, behívás elől bujkáló férfiak voltak. Szervezése november
elején kezdődött, végleges körlete a VIII. kerületi Vas utca 12. alatt volt. Parancsnoka Csohány
Endre tartalékos főhadnagy lett. Fegyverszerzési, embermentési és egyéb akciókat hajtott végre.
November 21-én egy razzia során a zászlóalj 10 munkaszolgálatos tagja a nyilasok kezére került,
akiket december 4-én kivégeztek. Ez az ügy volt közvetlen kiváltója Prónay Pál letartóztatásának
és különítménye felszámolásának. A 245 fős Görgey-zászlóaljat, lebukásának megelőzésére,
Mikó százados december 8-án a Börzsönybe 237irányította. Vámosmikola térségében Márthon
István alezredes irányításával partizántevékenységet és felderítést folytatott, majd 25-én átment a
szovjet oldalra. A zászlóalj tagja volt az 1989 utáni Magyar Köztársaság első elnöke, Göncz Árpád
is.
A bizonyos értelemben a Magyar Front örökébe lépő Magyar Nemzeti Függetlenségi Front már
nem tartozik az ellenállás témakörébe, ám a teljesség kedvéért említést kell tenni róla. 1944.
december 3-án alakult meg a már a szovjet csapatok kezén lévő Szegeden, az alapító okiratot
hatan írták alá: Valentiny Ágoston a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, Balogh István a
Független Kisgazda, Földműves és Polgári Párt, Erdei Ferenc a Nemzeti Parasztpárt, Révai
József a Magyar Kommunista Párt, Örley Zoltán a Polgári Demokrata Párt és Komocsin Mihály a
szakszervezetek nevében. A szervezet programja sürgette “új demokratikus Magyarország”
felépítését, nemzetgyűlés összehívását, és az ún. nemzeti bizottságokra támaszkodó kormány
megalakítását. Ez utóbbi – mint látni fogjuk – nem valósult meg, ellenben a Magyar Nemzeti
Függetlenségi Front részt vett az Ideiglenes Nemzeti Kormány moszkvai összeállításában. A
háború éveiben ugyanezen a néven működött Svájcban egy emigráns magyar antifasiszta
szervezet is.
A német megszállás után újabb 22 szovjet szervezésű fegyveres csoportot dobtak le
Magyarország akkori területén. Törekvésük a partizánháború kirobbantására a feltételek
hiányában továbbra sem járt sikerrel. Viszonylag eredményes volt közülük Nógrádi Sándor
Szlovákiából a salgótarjáni-medencébe átjött, Uszta Gyula Kárpátalján, Dékán István, illetve
Maléter Pál Erdélyben harcolt csoportja. Tagjaik közül sokakat a krasznogorszki antifasiszta
táborban képeztek ki. Uszta Gyula partizánegységéről azonban nem lehet elhallgatni, hogy 1944
novemberében, miután tevékenységi körzetét elérte a szovjet Vörös Hadsereg, aktívan részt vett
a kárpátaljai magyar és német lakosság összegyűjtésében a szolyvai internálótáborba, s onnan
deportálásában a Szovjetunió belsejébe. A Kárpátalja bekebelezésére készülő szovjet vezetés
utasítására begyűjtötte az 1939 előtti csehszlovák államapparátus és önkormányzati rendszer volt
tisztségviselőit is.
Az ellenállás részét képezték a kifejezetten hazai ellenálló sejtek, partizáncsoportok. Nagy részük
Budapesten jött létre, többségük a nyilas hatalomátvétel után. Közülük a teljesség igénye nélkül
jelentősebb volt Gidófalvy Lajos Kisegítő Karhatalomba beépült csoportja (XIII/1. század), a
Stollár-csoport, a Radó-csoport, Mikó Zoltán vezérkari százados szervezete, a katonai ellenállás
sejtjei (Almássy Pál csoportja, a Légügyi Főcsoportfőnökségen, a Zách utcai laktanyában, s a
Helyőrségi Kórházban szerveződött csoport), valamint a Magyar Kommunista Párt 3 akciógárdája
(Szir-, Marót-, Laci-csoport). A kommunisták beléptek a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító
Bizottságába, a Katonai Vezérkarban ott volt Sólyom László és Pálffy György, akik azonban a
kommunista harci csoportokat Kiss altábornagyéktól függetlenül szervezték.
A fővárosban harci osztagokat hozott létre a cionista ellenállás is. A budapesti fegyveres
ellenállásra mintegy jeladás volt a Gömbös-szobor 1944. október 6-i levegőbe repítése,
jelentősebb akció volt az újpesti nyilas székház felrobbantása 1945. január 10-én, az Andrássy úti
Hűség Háza megtámadása november 27-én, a nyilas könyvesbolt felrobbantása december 14-én,
az újpesti víztorony felrobbantásának megakadályozása december 31-én. Vidéken is működtek
hazai szervezésű csoportok, így Miskolcon a MOKAN-Komité. Salgótarjánban, Szekszárdon,
Kecskeméten, Nyíregyházán, Győrött volt még jelentősebb hazai antifasiszta szervezkedés.
Viszonylag sok magyar vett részt a környező és általában az európai országok
partizánmozgalmában, így a szlovákiai Petőfi-osztagban, Kovalenko–Zalka és Kozlov–Grubics-
csoportban, a jugoszláviai Petőfi-dandárban vagy a francia és az olasz ellenállásban. A Belga
Partizánhadseregben 1941 szeptemberében 50 fős magyar század alakult. A párizsi felkelésben
140 magyar küzdött. 1944 szeptemberében a francia hadseregben alakult meg a Petőfi-század. A
szlovák nemzeti felkelésbe – százalékosan is – igen sok magyar folyt bele, mintegy 20
partizánegységben bizonyított egyenként is nagy számú részvételük. Ez sem óvta azonban meg a
felvidéki magyarságot attól, hogy az 1945. április 4-i kassai nyilatkozatban megfosszák minden
jogától, beleértve csehszlovák állampolgárságát és tulajdonát is. Hasonlóképp nem mentette meg
a magyar részvétel a délvidéki magyarságot az 1944. október–novemberi megtorlásoktól,
amelynek mintegy 30-40 ezer ember esett áldozatul. Az 1945 januárjában Dániába vezényelt
magyar megszálló ezredek már februárban felvették a kapcsolatot a dán ellenállás vezetésével
(Generalstab) és az 1944. december 20-án megalakult Magyarország Barátai Klubbal (Ungerns
Venner). Járdány Kálmán százados a parancsnoksága alatt álló zászlóaljat alárendelte a General-
stabnak, s részt vett volna a május 13-ra tervezett általános felkelésben. Április 22-én
Koppenhágában 100 honvéd fegyveres harc árán csatlakozott az ellenállókhoz.
A magyarországi ellenállás tragédiája, hogy bár egészen 1944 októberéig támogatni igyekezett a
kiugrási politikát, az antifasiszta koalíció tagjai nem láttak egyetlen szervében vagy
csoportosulásában sem olyan lehetséges kristályosodási pontot, amelyet hivatalosan
elismerhettek volna Magyarország leendő kormányzati erejének. Annak ellenére sem, hogy több
csoporttal vagy személlyel, például Szent-Györgyi Alberttel tárgyaltak is. Sem a hazai
ellenállásnak, sem az országon kívüli magyar antifasiszta szervezeteknek nem lett partnerként
kezelt De Gaulle-ja vagy Sikorsky-ja. Erre Károlyi Mihály pedig nem volt alkalmas.

Negyedszázad a Magyar Királyság élén

Magyarország szerepét vizsgálva a XX. század világháborújában nem lehet elmenni az államfői
teendőket 1919–1944 között ellátó katona és politikus mellett. Személye – az Osztrák–Magyar
Monarchia tengeri hadviselését illetően – befolyással bírt az 1914–1918-as háborús szakasz
alakulására is, s 1919 második felétől egyértelműen egyik meghatározójává vált Magyarország
történetének. Nagybányai Horthy Miklós Kenderesen látta meg a napvilágot 1868. június 18-án.
1901. július 22-én feleségül vette jószási Purgly Magdolnát (1881–1959). 4 gyermeke született:
Magdolna (1902–1918), Paula (1903–1940), István (1904–1942), Miklós (1907–1993).
A fiumei Haditengerészeti Akadémia elvégzése után, 1886-ban kezdte meg szolgálatát a cs. és kir.
hadiflottában, ahol a legjobban minősített tisztek közé emelkedett. Határozott egyéniségnek, jól
képzett tengerésznek, előzékeny úriembernek ismerték meg. A SAIDA korvetten 1892–1894
között megkerülte a Földet. 1908–1909-ben Isztambulban átélte a polgárháborút, amelynek során
az ún. ifjútörök mozgalom felülkerekedett a szultanátus középkorban kialakult rendszerét
képviselő konzervatív körökkel szemben. E két időszak során nem kevés nemzetközi
tapasztalatra tett szert. 1909. december 1-jétől 1914. május 1-jéig (1913. november 1-jétől
sorhajókapitányi rendfokozatban) I. Ferenc József szárnysegédeként bizonyos fokú jártasságot
szerzett a bel- és a katonapolitikában. Ezáltal, s korábbi hajóútjaival több politikai gyakorlatra tett
szert, mint általában az osztrák–magyar tábornoki és tiszti kar túlnyomó többsége. Az uralkodót
haláláig példaképének tekintette.
Szárnysegédi szolgálata leteltével hosszabb szabadságot kapott, a szarajevói merénylet után
távirati úton rendelték vissza. 1914. augusztus 1-jétől a HABSBURG, a 3. páncélos-hajóosztály
zászlóshajója, december 1-jétől a NOVARA, a páncélos-cirkálóosztag zászlóshajója kapitánya.
1915. május 5-én a NOVARA gyorscirkálóval a német U-8 tengeralattjárót vontatva harcolva áttört
az Adriai-tengert a Földközitől elválasztó angol–francia otrantói tengerzáron, 6-án visszafelé
egyedül. Május 24-én részt vett a Porto Corsini olasz kikötő elleni tengeri támadásában.
December 5-én San Giovanni di Medua montenegrói kikötőben elsüllyesztett 19 kereskedelmi
hajót és 1 francia tengeralattjárót. E haditettéért megkapta a Katonai Mária Terézia Rend
lovagkeresztjét. 1916. július 8-án az Otrantói-szorosban elsüllyesztett, illetve megrongált 2-2
felfegyverzett gőzöst. 1917. május 15-én 3 cirkálóval és 2 torpedórombolóval ismét áttört az
angol–olasz tengerzáron, elsüllyesztett 12, megrongált 10 őrhajót, és súlyos sérüléseket okozott
további 1 brit cirkálónak, 1 francia és 2 olasz torpedórombolónak. Az otrantói csata közben, amely
az Adrián a legnagyobb tengeri ütközet volt, megsebesült, s a harcot hordágyról vezette.
Felépülése után a PRINZ EUGEN csatahajó kapitánya, majd 1918. február 28-tól I. Károly császár
kinevezte a hadiflotta főparancsnokává, egyben (február 1-jei ranggal) ellentengernaggyá. 1918.
október 28-án az uralkodótól parancsot kapott a flotta átadására a Délszláv Nemzeti Tanácsnak.
Ezt 31-én hajtotta végre, altengernagyi kinevezése napján, abban a tudatban, hogy a föderalizált
Monarchia új délszláv tagállamának szolgáltatja ki a hadihajókat és a haditengerészeti bázisokat,
nem pedig egy attól független délszláv királyságnak.
1919. május 5-én gróf Károlyi Gyula Aradon megalakította ellenforradalmi kormányát. Ne feledjük:
Károlyi Gyula kormánya magát szándékosan nevezte ellenforradalminak, az ellenforradalmi
rendszer az 1919–1944 közötti magyar állam egyik önelnevezése volt, s az akkor nem pejoratív
fogalom 1944-ig általánosan használt kategóriává vált.
Károlyi Gyula kenderesi birtokán kereste meg üzenettel a már nyugállományú altengernagyot, az
elérhető legmagasabb rangú katonák közül azt, aki nem vállalt hivatalt az ún. őszirózsás
forradalom és a Tanácsköztársaság idején, egyben aki az Antant szemében is szalonképes
lehetett, hogy vegyen részt a kibontakozásban. Horthy június 6-án elfogadta a felkérést a
hadügyminiszteri posztra. 9-én felhívást bocsátott ki a Nemzeti Hadsereg megszervezésére. A
július 12-én a P. Ábrahám Dezső vezetésével újjáalakult kormányban a hadügyi tárcát Belitska
Sándor tábornok vette át. Horthy augusztus 9-én Szegeden megszervezte a Nemzeti Hadsereg
Fővezérségét, amely – az egykori cs. és kir. Hadsereg-főparnacsnokság (AOK) mintájára –
független volt a Hadügyminisztériumtól.
A Tanácsköztársaság bukása után a szerb és a román csapatok közötti, a francia hadsereg
biztosította folyosón csapataival átvonult Siófokra. 15-én Budapesten Friedrich István
miniszterelnök jelenlétében esküt tett József királyi herceg kormányzó kezébe, ezzel hivatalosan
is az összes magyar alakulat fővezérévé vált. Ekkor csatlakoztak a Nemzeti Hadsereghez a
Nyugat-Magyarországon és a Dunántúlon a szegedi kormánytól függetlenül szervezett alakulatok
is, köztük báró Lehár Antal ezredes királypárti egységei. A Fővezérség katonai közigazgatást
épített ki a Dunántúlon. Ott túlkapásokhoz is vezető tisztogatásokat (a szót az ellenforradalmi
rendszer használta így, gyakorlatilag fehérterrort) hajtott végre a Tanácsköztársaság hivatalviselői
ellen (láttuk: a fehérterror a vörösterror visszahatásaként, spontán módon vette kezdetét). Október
elején felvetette a 239katonai diktatúra bevezetését a miniszterelnöki és a fővezéri hatalom
egyesítésével. Mind a környezetében lévő polgári politikusok, mind az Antant képviselői ellenezték
az elképzelést, és követelték a fehérterror beszüntetését. Horthy felismerte, ez a feltétele annak,
hogy a románok távozása után bevonulhasson az ország teljes (maradék) területére, s
konszolidálhassa a hatalmat. November 5-én Sir George Clerk brit diplomata, a Békekonferencia
budapesti misszióvezetője közvetítésével egyezséget kötött az ún. nemzeti koncentrációs
kormányban majd részt vevő pártok vezetőivel, s szavát adta, hogy nem vezet be katonai
diktatúrát. Ígéretet tett az Antant másik feltételének teljesítésére is: biztosítani fogja a
békeszerződés parafálását és ratifikálását. Clerk ennek alapján szavatosságot vállal Horthyért a
Békekonferencia Tanácsa előtt, s az hozzájárult a Nemzeti Hadsereg bevonulásához Budapestre.
Az államfőválasztás napirendre kerülésekor többen Horthyt tartották a legalkalmasabb jelöltnek
mint cselekvőképes, tényleges hatalommal bíró, s az Antant által is szalonképesnek tekintett
vezetőt. 1920–1921-ben azért vehette kezébe, illetve tarthatta meg a hatalmat, mert bel- és
külpolitikai téren képes volt alkalmazkodni a realitásokhoz, s félre tudta tenni politikai pályafutása
kezdeti hónapjaiban hangoztatott szélsőséges és militáns nézeteit. Most kamatoztatta még
tengerésztisztként a világ körül és a császári udvarban szerzett politikai tapasztalatait. 1920.
március 1-jén 141 nemzetgyűlési képviselő közül 131 szavazatával kormányzóvá választották.
Ideiglenes államfői jogosítványait a kormányzói jogkör kodifikálta, amely közelítette, de nem érte
el a királyi jogkört.
A királyi jogkör a középkorból és az újkorból eredő törvényekre és hagyományokra épült, amelyek
együttesen a történelmi Magyarország nemírott alkotmányát (constitutio) alkották. A kiegyezést
jelentő törvények közül az 1867:I-V. törvénycikk kodifikálta. Az alkotmányos monarchiák között
egyedülállóan széles volt, s megmaradt az alkotmányos keretek között. Az ún. közös ügyeket
illetően a magyar király jogköre megegyezett az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodója (de nem
Ausztria császára) jogkörével. Alkotói hat csoportba sorolhatók.
1. A király személye szent (a római katolikus egyház által felszentelt) és sérthetetlen, a
felségsértés fokozottan büntetendő cselekménynek számított. A király felelőtlennek minősült,
vagyis felelősséggel senkinek sem tartozott, ellene bűnvádi eljárás vagy polgári per nem volt
indítható. Magánjogi kérdésekben az udvari titkár képviselte. A királyi család (a Habsburg–
Lotharingiai ház) ügyeit külön testület, főudvarnagyi bíróság bírálta el.
2. A beavatkozási jog és kötelezettség alapján a király érdemben avatkozhatott bele a
kormányzásba. Összehívhatta, elnapolhatta (akár határozatlan időre is) és feloszlathatta az
Országgyűlést. A királyt megillette a törvénykezdeményezési jog. Az előszentesítési gyakorlat
alapján előre hozzájárulhatott törvényjavaslatok előzetes beterjesztéséhez. A törvényeket a király
szentesítette (hagyta jóvá), ám ezt joga volt megtagadni (ezzel az Országgyűlés által már
elfogadott törvényeket elvetni). Jogában állt továbbá Országgyűlésen kívüli kormányt létrehozni.
3. A kormányzati felségjogok együttese jogot és kötelezettséget biztosított magára a
kormányzásra. A király volt az állami végrehajtó hatalom birtokosa, ami rendelkezési jogot
biztosított a bürokrácia felett. E jogát az Országgyűlésnek felelős magyar minisztertanács,
valamint a királyi közigazgatási szervek (királyi biztosok, főispánok stb.) útján gyakorolta. Az ún.
fenntartott felségjogokat kizárólag a király gyakorolhatta. Közéjük tartozott a jog a jogalkotó
rendelet (privilégium) kiadására. A más szervek hatáskörébe átruházott jogok együttesét nevezték
átengedett felségjognak, de a legfelsőbb felügyelet elvileg ezek esetében is a királyé maradt. A
szervezési jogkör alapján a király hivatalokat szervezhetett és tölthetett be, miniszterelnököt
(kormányt) és vármegyei főispánokat nevezhetett ki és menthetett fel. Főfelügyeleti joggal bírt az
állami és az önkormányzati hatóságok felett. Bármely hivatal bármilyen hatáskörébe tartozó
bármely ügyben királyi biztost nevezhetett ki. Nemességet, címet, méltóságot adományozhatott,
érdemrendeket alapíthatott és adományozhatott.
4. A hadügyi felségjog rendelkezési jogot biztosított az összes fegyveres erő és rendvédelmi
testület felett. A király mint Legfelsőbb Hadúr független volt az Országgyűléstől és a kormánytól.
Megillette a hadsereg vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozó jog. A vezérlet a
csapatok legfelsőbb irányítását jelentette háború esetén, a vezénylet a katonai közigazgatás
vezetését és a legfelsőbb fegyelmi jogkör gyakorlását, a belszervezet alakításába katonai
szervezetek létrehozása és megszüntetése, katonai vezetők kinevezése és leváltása tartozott. A
hadügyi felségjog egyetlen alkotmányos korláta az Országgyűlés előzetes hozzájárulásának
kikérése volt a Honvédség és a Népfelkelés határon túli alkalmazásához. Amennyiben az éppen
nem ülésező Országgyűlés összehívására fordítandó idő veszélyeztette az ország biztonságát, a
király elrendelhette a határon túli alkalmazást az Országgyűlés utólagos hozzájárulásával. I.
Ferenc József mint magyar király ez utóbbi módon küldött hadüzenetet Szerbiának 1914. július
28-án. A király bírta a hadüzenet és a békekötés jogát.
5. A külügyi felségjog révén a király irányította a külpolitikát, ami általában a közös
Külügyminisztériumon keresztül történt. Az uralkodó küldött és fogadott követeket, kötött
nemzetközi szerződéseket, bár ez utóbbi jogával a kiegyezés után egyre kevésbé élt
személyesen. A törvényhozási ügyeket is érintő nemzetközi szerződéseket törvénybe kellett iktatni
(külön Magyarországon is).
6. A királyt megillette az egyház körüli felségjog, vagyis az egyházak feletti legfelsőbb állami
felügyelet joga, amely a magyar király – még Szent István idejéből eredő – apostoli mivoltából
fakadt. Elkülönült a felügyeletitől a főkegyúri jog. Az előbbi jog valamennyi egyház felett élt, az
utóbbi csak a katolikus felett. A főkegyúri jogba tartozott az egyházi szervezési jogkör, benne
egyházmegyék alapítási jogával és az egyházi területi beosztás meghatározásával; a főkegyúri
kinevezési jogkör, vagyis a püspöki rendbe tartozó katolikus főpapok kinevezési joga (a pápa csak
megerősítette a kinevezést); az egyetemes kegyúri jog, vagyis a plébánosi rendbe tartozó papok
kinevezési joga; a kegyúri felügyelet joga a javadalmasok tevékenységének ellenőrzésére (ez
utóbbi kettőt a vallás- és közoktatásügyi miniszter útján gyakorolta); s a javadalmak kezelési
240joga (amelyet egy 1880-ban felállított bizottság útján gyakorolt).
A király törvényes uralkodóvá a koronázás aktusával vált, a királyi jokör addig korlátozott volt: az
apostoli cím nem illette meg, nem gyakorolhatta a főkegyúri jogot, jogérvényű rendeletet nem
adhatott ki, nem oszlathatta fel az Országgyűlést, s nem élhetett kegyelmezési jogával. A
koronázás alkotmányjogilag 3 aktusból állt: a megelőző királyi hitlevél kiadásából (a király
alkotmánybiztosítéka az ország törvényeinek megtartására), a király fejének illetéséből a Magyar
Szent Koronával (a szűk értelemben vett, külön feltételekkel szabályzott koronázásból), s a
szertartás utáni koronázási eskü letételéből (az ország, alkotmánya, területe és szabadsága
megőrzéséről).
A kormányzói jogkört “Az Alkotmányosság helyreállításáról és a kormányzói jogkör ideiglenes
gyakorlásáról” szóló, a Nemzetgyűlés által 1920. február 27-én elfogadott 1920:I. törvénycikk a
királyi jogkörből kiindulva szabályozta.
1. A kormányzó személye szent és sérthetetlen, de törvényt nem sérthetett, amiben implicite
benne volt törvényes felelősségre vonásának elvi lehetősége.
2. A törvényhozó hatalmat gyakorló Nemzetgyűlést nem napolhatta el, s 2 év előtt csak akkor
oszlathatta fel, ha az üzenetének dacára tartósan munkaképtelennek bizonyult. A királytól eltérően
nem szentesítette, hanem kihirdette a törvényeket. A Nemzetgyűlés által elfogadott törvényt 60
napon belül alá kellett írnia vagy visszaküldenie újabb megfontolásra, ám kihirdetését nem
tagadhatta meg. A visszaküldött, de a Nemzetgyűlés által változatlan formában ismét elébe
terjesztett törvényt 15 napon belül kellett aláírnia. A kormány azonban csak olyan törvényjavaslatot
terjeszthetett a Nemzetgyűlés elé, amelyet a kormányzó előzetesen jóváhagyott.
3. A kormányzó a végrehajtó hatalom birtokosa volt, amit a Nemzetgyűlésnek felelős kormányon
keresztül gyakorolt. A királyi jogkörből átvett szervezési jogkör alapján kinevezte és felmentette a
kormány elnökét, a vármegyei főispánokat, valamint a kormányzói biztosokat. Az ide tartozó
nemesség-adományozási jogot nem kapta meg, ám rendelkezett az egyéb cím és méltóság
adományozásának, illetve érdemrendek alapításának és adományozásának jogával. Ezek
eredőjeként került sor a Vitézi Rend megalapítására.
4. A hadügyi felségjog alapján a kormányzó gyakorolta a Legfelsőbb Hadúr jogosítványait:
rendelkezett a fegyveres erők és a rendvédelmi testületek felett, dönthetett a hadrend,
kinevezések, nyugdíjazások, reaktiválások, előléptetések, kitüntetések kérdéseiben, fegyelmi
ügyekben, szabályzatok jóváhagyásában. E jogkörét a Honvédség főparancsnokán, illetve a
Honvéd Vezérkar főnökén keresztül gyakorolta. A hadüzenet és a békekötés jogának
gyakorlásához a Nemzetgyűlés előzetes hozzájárulása kellett, ami (hasonlóan a királyi jogkörhöz)
a hadügyi felségjog egyetlen alkotmányos korláta volt.
5. A külügyi felségjogot a kormányzó elvileg a kormányon, illetve a Külügyminisztériumon
keresztül gyakorolta, a gyakorlatban azonban átengedte annak.
6. A király apostoli mivoltából eredő jogosítványai, a főkegyúri jog, benne főpapok kinevezése,
egyházmegyék alapítása, valamint az egyházak feletti legfelsőbb állami felügyelet jog nem illette
meg a kormányzót.
A kormányzó a Magyar Királyság törvényes ideiglenes államfőjévé a kormányzóválasztással vált,
a király távollétében és addig az ideig, ameddig a törvényes uralkodó vissza nem veszi a királyi
jogkör gyakorlását.
A kormányzói jogkör már fél év múlva bővült az 1920. augusztus 19-én elfogadott 1920:XVII.
törvénycikkel. A fenti csoportosítás szerint: 2. A kormányzó jogot nyert a Nemzetgyűlés 30 napra
történő elnapolására, illetve feloszlatására, viszont a feloszlatástól számított 90 napon belül
rendelkeznie kellett új törvényhozó testület összehívására. 4. Jogot nyert a fegyveres erők
alkalmazására az országhatárokon túl, az országot közvetlenül fenyegető veszély esetére, a
Nemzetgyűlés utólagos jóváhagyásának kikérésével. Ez utóbbi jogosítvány – mint láttuk – különös
jelentőséggel bírt Kassa bombázása után.
Az 1933. július 13-án becikkelyezett 1933:XXIII. törvénycikk: 2. megadta a jogot az Országgyűlés
korlátlan idejű elnapolására, illetve korlátozás nélküli feloszlatására. A kormányzónak azonban
ezen esetben is biztosítania kellett a költségvetés és a zárszámadás időben történő
megtárgyalását.
A kormányzói jogkör további, egyben utolsó kiterjesztésére az 1937. július 1-jén elfogadott
1937:XIX. törvénycikkel került sor: 1. Eltörölte a kormányzó felelősségre vonásának törvényes
lehetőségét. 2. Lehetővé tette, hogy kétszer küldhesse vissza aláírás előtt a már elfogadott
törvényeket az Országgyűlésnek, s a már véglegesen elfogadott törvényekre a kihirdetési záradék
felvezetését 1 évig (a kétszeri visszaküldés 6-6 hónapjáig) elodázhassa. Amennyiben az
Országgyűlés ezután is ragaszkodott a törvényhez, azt 15 napon belül ki kellett hirdetnie, ám az 1
év alatt joga volt az Országgyűlés feloszlatására.
E törvénycikk lehetővé tette továbbá, hogy a kormányzó 3 főt (nagykorú magyar állampolgárokat,
lezárt és a miniszterelnök jelenlétében a Kúria elnökének és két koronaőrnek átadott borítékban)
utódjául javasolhasson az Országgyűlés két háza együttes ülésének. Az együttes ülés szintén 3
(jelöltségére legalább 50 szavazatot kapott) főt ajánlhatott. A legfeljebb 6 jelölt közül az együttes
ülésen titkos szavazás döntött (volna) az új kormányzóról. E törvénycikk állította fel a kormányzói
tisztség megüresedésének esetén funkcionáló Országtanácsot.
Horthynak ideiglenes államfőként – amely posztra történt megválasztásakor még senki sem
gondolta, hogy az negyedszázadra szól – elsősorban politikussá kellett lennie, s fokozatosan azzá
is vált, legfelsőbb főparancsnoki funkciója idővel névlegessé alakult át. Az 1920-as évek elején az
ország politikai és gazdasági viszonyainak rendezésére a kormányzóság intézménye
megfelelőnek bizonyult. Az 1921 tavaszi és őszi ún. “királypuccsok” után, amikor az egykori
szárnysegéd és flottafőparancsnok az Antant, de főként a Kisantant fellépésétől (jogosan) tartva
meghiúsította királya visszatérését, sőt belement a Habsburg-Lotharingiai Ház november 6-i
detronizációjába, beindult az ún. bethleni konszolidáció. Horthy a Bethlen-korszak alatt is
rendszeresen fogadta jelentéstételre a kormányfőt, a minisztereket, a kormányzói hivatalok, a
fegyveres erők és a rendvédelmi testületek vezetőit. Az 1929–1933-as 241gazdasági válság
visszaesése után 1932-től újabb erős embert talált Gömbös Gyula személyében. Ezzel azonban
elindította azt a fokozatos jobbratolódási folyamatot, amelyben az egyre erősödő jobboldali
ellenzéket a kormányzat mindig jobbról kívánta “előzni”, s amelynek végállomása a nyilas
hatalomátvétel volt.
A politikában elkötelezte magát a keresztyén magyar nemzeti eszme és az ellenforradalmiság
mellett. Államfőségét maga a felvilágosult abszolutizmus modern változatában és a
konzervativizmusban jelölte meg. Konzervatív felfogása nem csupán a baloldallal, de a
szélsőjobboldali radikalizmussal szembeni fellépésre is ösztönözte. Az 1920-as évek elején és az
1930-as évek második felében ezért utasította el a fajvédő irányzat fokozottabb érvényesülését és
a rendszer diktatórikus irányzatainak erősítését célzó törekvéseket. Bár távol állt tőle a
liberalizmus és a demokrácia, államérdekből ragaszkodott a liberális, a demokrata, sőt a
szociáldemokrata ellenzéknek bizonyos mozgásteret meghagyó bethleni rezsimhez. A nyilasok
ellen nyilvánosan is fellépett. Fiainak és testvérének (István, Miklós és Jenő) nyilas- és náciellenes
beállítottsága közismert volt. A fasizmus, majd a nácizmus és a fajelmélet mint ideológia
elutasítása azonban nem zárta ki, hogy a trianoni béke revíziójának támogatóját előbb
Mussoliniben, majd Hitlerben vélje megtalálni.
Az 1939–1941 közötti német sikerek alapján úgy vélte, Németország ugyan nem képes legyőzni
az angolszász hatalmakat, de képes uralni a kontinenst. Mikor úgy látta, hogy az újabb revízió
érdeke azt kívánja, szakított Teleki fegyveres semlegességi politikájával, s az országot végleg
hozzákapcsolta a német szövetségi rendszerhez. A villámháború 1941. decemberi kudarca után
tett ugyan bizonyos lépéseket (így Bárdossy László miniszterelnök és Werth Henrik vezérkarfőnök
lecserélését), de túlzottan biztos volt legfelsőbb hadúri tekintélyében, s úgy vélte, minden tiszt
engedelmesen betartja a politizálás tilalmát. Nem számolt a fiatalabb tiszti generáció egy részének
(éppen az általa patronált Gömbös idején kialakult) beállítottságával, azzal, hogy azok nem
elégednek meg a szorosan vett katonai karrierrel, de társadalmi és politikai szerepet is kívánnak
maguknak. Nem mérte fel idejében, hogy számukra már nem a bethleni konzervativizmus, sokkal
inkább a jobboldali radikalizmus jelenti a nemzetmentő ideológiát. (E hézagba tudott benyomulni
viszont a hungarizmus.) Saját korábbi tapasztalatai alapján úgy vélte, a Monarchiából örökölt
szigorú függelmi viszonyok továbbra is abszolút értékűek, s elég csupán beolvasnia
fegyverszüneti proklamációját, parancsait latolgatás nélkül minden tiszt teljesíteni fogja.
Elvi meggyőződésű antiszemitának tartotta önmagát, de kivételt tett a jómódú, általa az ország
szempontjából hasznosnak ítélt zsidók javára. Sorra jóváhagyta a zsidók jogait korlátozó
zsidótörvényeket, de nem értett egyet a zsidóság fizikai megsemmisítésével. Ennek ellenére
Magyarország német megszállása után lemondott előszentesítési jogáról a zsidórendeletekkel
kapcsolatban. Sorsára hagyta a magyar állampolgárságú zsidók többségét, s csak akkor szánta el
magát a cselekvő fellépésre, amikor tudomására jutott a kihurcoltak fizikai megsemmisítése,
amikor kül- és belföldi személyiségek, s a családtagok intései ráébresztették: nem tud kibújni a
személyes felelősség alól, illetve amikor látta a második front megnyitásának sikerét. A fővárosi
zsidóság deportálásához már nem járult hozzá, sőt amikor azt a németek megkísérelték
puccsszerűen végrehajtani, alkalmat látott a német megszálláskor elvesztett szuverenitásának –
legalább részleges – visszaszerzésére.
A nyilas hatalomátvétel nyomán, 1944. október 16-án visszavonta a fegyverszüneti proklamációt,
lemondott kormányzói tisztségéről, és megbízta a miniszterelnöki teendők ellátásával a németek
jelöltjét: Szálasit. Noha ezt – a körülményekre hivatkozva – érvénytelennek tekintette, e naptól
végérvényesen elvesztette befolyását az ország sorsának alakításában. 17-én a németek
elszállították, és a bajorországi Weilheim közelében lévő Hirschberg kastélyban internálták. A
háború után az angolszász szövetségesek nem tekintették háborús bűnösnek. Minden érdekelt
egyetértett abban, hogy a legjobb megoldás, ha külföldön marad. A nürnbergi perekben kétszer is
beidézték, de csak tanúként hallgatták meg a háborús főbűnösök elleni vizsgálati eljárásban, bár a
szovjet főügyész szívesen látta volna a vádlottak padján. 1948. december 18-án elhagyta
Weilheimet, és családjával a portugáliai Estorilban telepedett le. A politikai emigrációtól távol
tartotta magát. Az 1956-os forradalmat élénk figyelemmel kísérte, annak leverése lelkileg
megviselte, teljesen magába zárkózott, s 1957. február 9-én meghalt. 1993. szeptember 4-én
feleségével és kisebbik fiával Kenderesen újratemették.

242Magyarország vesztesége a XX. századi világháborúban

Magyarország geopolitikai helyzete által meghatározottan nem maradhatott távol a XX. század
világháborújából. Pontosan úgy, mint ahogy egyetlen nagyobb összecsapás sem kerülte el a
Kárpát-medencét a népvándorlás kora óta. S ahogy mindenkor súlyos veszteségek érték az itt élő
népeket, így történt ez 1914–1918 és 1941–1945 között is. Magyarország embervesztesége a XX.
század első felében is kiemelkedően magasnak bizonyult.
Az 1914–1918-as háborús periódusban a történelmi Magyarország megközelítően 20 milliós
lakosságából több mint 3 és fél millió, az Osztrák–Magyar Monarchia több mint 51 millió lakosából
9 millió katona vett részt. A Központi Hatalmak országai 4 millió 50 ezer halottat vesztettek. Ebből
Magyarországra 660 ezer halott esett, ezen kívül 800 ezer olyan sebesült, aki a háború folytatása
szempontjából végleg kiesett (s nagyobb részük kiesett a civil társadalom önerőből keresőképes
rétegeiből is). Ha ugyanezt – helytelenül – kivetítjük az ország trianoni területére, 260 ezres és
490 ezres számokat kapunk.
Egy nemzet életében az számít, hogy mekkora hányada esik áldozatul, s e szempontból
másodlagosak az abszolút számok. Nem mindegy, hogy például 500 ezer embert egy 50 milliós
vagy egy 1,5 milliós népesség veszt el. Az előbbinek még mindig megmaradt 99%-a, az utóbbi
viszont elvesztette egyharmadát, a kettő közti arány harmincháromszoros. Akkor kapunk tehát
valós képet az emberveszteségekről, ha azokat az adott népesség egészéhez viszonyítjuk. Ilyen
összehasonlításban az Osztrák–Magyar Monarchia – s benne Magyarország – az “előkelő”
negyedik helyet foglalja el.
Ország Lélekszám Összveszteség Katonaveszteség1 Veszteségi%2
Szerbia 4.000.000 900.000 550.000 22,50
Franciaország 39.623.000 5.620.000 4.900.000 14,18
Németország 65.025.000 6.250.000 6.100.000 9,61
Monarchia 51.390.000 3.477.000 3.250.000 6,77
Nagy-Britannia 53.977.000 3.065.000 2.950.000 6,70

Törökország 20.000.000 1.220.000 1.125.000 6,10

Románia 7.519.000 420.000 330.000 5,59
Oroszország3 169.014.000 7.800.000 6.887.000 4,62
Olaszország 37.185.000 1.600.000 1.450.000 4,30
Montenegró 500.000 20.000 13.000 4,00
Bulgária 5.000.000 170.000 162.000 3,40
Belgium 7.547.000 144.000 120.000 1,91
Portugália 6.538.000 100.000 100.000 1,53
Görögország 4.107.000 50.000 26.000 1,22
Japán 53.333.000 340.000 335.000 0,64
USA 92.870.000 296.000 296.000 0,32
Központi 141.415.000 11.117.000 10.637.000 6,47
Hatalmak
Antant-hatalmak 476.213.000 20.355.000 17.957.000 5,63

Közp.–Antant 1 : 3,37 1 : 1,83 1 : 1,69 1,15 : 1

arány

A történelmi Magyarországról hadba vonult 3 millió 800 ezer katona 17,37%-a hősi halált halt,
21,06%-a megsebesült, s 18-21%-a hadifogságba esett, s ez azt jelenti, hogy minden második
magyar katona tért csak haza “épségben” (illetve térhetett egyáltalán haza) a Nagy Háborúból.
Ezen arányok a trianoni területre kivetítve is helytállóak.
243A német és az osztrák–magyar veszteségeket összevetve hiba volna arra a következtetésre
jutni, hogy a Monarchia kevesebb háborús erőfeszítést hozott “nagy szomszédjánál”. Az osztrák–
magyar tábornokok – okulva az 1914 nyári és őszi lovasrohamok keserű tapasztalataiból –
“vérkímélő” harceljárásokra törekedtek, például nem ragaszkodtak olyan csökönyösen egy-egy
terepszakasz megtartásához, mint a német hadvezérek, akik minden további nélkül nekihajtották
katonáikat a megerődített állásoknak, például a verduni erődrendszernek. Nem ők voltak az
egyedüliek. Hasonlóan vezették a harcot a francia tábornokok is – ezt bizonyítja a francia
hadsereg igen nagy embervesztesége. Az orosz hadvezérek taktikája, a magyar katonák által
“gőzhengernek” nevezett, hatalmas áldozatokkal járó tömegrohamok erőltetése pedig nem kis
mértékben okozója volt, hogy az Antant összesen több mint másfélszer annyi katonát vesztett a
Központi Hatalmakhoz képest.
A békétlenséget konzerváló 1919–1920. évi békék komoly területi következményekkel jártak, s
egyenesen vezettek a világháború újjáéledéséhez. Az Osztrák–Magyar Monarchiával senki sem
kötött békét a győztesek közül. Ausztria esetében nehéz területi veszteségről beszélni, hiszen a
ma ismert Ausztria 1918 előtt e formájában nem létezett. Az ún. Birodalmi Tanácsban képviselt
országok és tartományok (die im Reichsrat vertretenen Königreiche und Lnder) – e 17 fölrajzi-
közigazgatási egységet nevezték 1918-ig összefoglaló néven Ausztriának – összesen 300.005
km2 területen 28.571.934 főt számláltak. Ebből Ausztriának mint nemzetállamnak az 1919.
szeptember 10-i Saint Germain-i béke alapján 83.850 km2 maradt, 1923-ban 6.534.742 lakossal,
amelynek 97,4%-a osztrák-német volt. A többi területből alakult meg Csehszlovákia, illetve a
helyreállított Lengyelországhoz, a Szerbiából kialakított Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, a
többszörösére duzzadó Romániához, illetve a “Csizmától” északra terjeszkedő Olaszországhoz
kerültek.
1914-ben Magyarország 325.411 km2 területen 20 millió 886 ezer lakost számlált. Területéből
282.870 km2 esett a Szent István-i Magyarországra, 42.541 km2 Horvát–Szla-vónországra és 21
km2 Fiumére (18 millió 264 ezer, 2 millió 622 ezer és 50 ezer lakossal). Az 1920. június 4-i trianoni
békediktátummal Magyarország elvesztette területének 72%-át (232.338 km2), népességének
64%-át (13 millió 263 ezer fő), a megmaradt terület 93.073 km2-t tett ki (az 1920-as évek közepéig
folyó területrendezések előtt 92.963 km2-t) 7.986.875 lakossal. Az 1919. június 28-i versailles-i
béke értelmében Németország területének 13%-át (72.048 km2) és lakosságának 10%-át (7 millió
183 ezer fő), Bulgária az 1919. november 27-i neuilly-i béke alapján területének és lakosságának
8-8%-át vesztette el (11.763 km2 és 430 ezer lakos). Az Oszmán Birodalom megszűnt létezni.
Magyarország felosztásakor az eredeti felségterület 32,88%-a, a lakosság 41,76%-a maradhatott
meg, s a magyar anyanyelvűek 31,69%-át (3.319.579 fő) idegen államkeretbe kényszerítették.
Romániához került 102.181 km2 (Erdély egésze, a történelmi Partium legnagyobb része és a
Bánság 2/3-a) és 5.257.467 lakos, amelynek 31,61%-a (1.661.805 fő) magyar, 53,82%-a
(2.829.454 fő) román, 10,74%-a (564.789 fő) német volt. Csehszlovákiához került 63.004 km2 (a
Felvidék és Kárpátalja egésze, s a Kisalföld Dunától északra fekvő, nagyobbik fele) és 3.651.100
lakos, amelynek 31,32%-a (1.143.399 fő) magyar, 8,67%-a (316.581 fő) német, 12,75%-a
(465.597 fő) rutén, 46,46%-a (1.696.147 fő) szlovák volt. A Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz
került 21.031 km2 (a Délvidék, a Drávaszög – ismertebb nevén Baranya-háromszög –, a Muraköz
és a Muravidék, illetve a Bánság 1/3-a) és 1.362.020 lakos, amelynek 32,52%-a (443.006 fő)
magyar, 22,93%-a (321.350 fő) német, 22,5%-a (306.432 fő) szerb, 10,88%-a (148.193 fő) horvát,
4,27%-a (58.134 fő) szlovén, 6,01%-a (81.790 fő) román volt. Ausztriához 4.026 km2 (Burgenland)
és 292.588 lakos került, amelynek 22,09%-a (64.646 fő) magyar, 16,08%-a (47.061 fő) horvát,
60,73%-a (177.680 fő) osztrák-német volt. Olaszországhoz került 21 km2 (Fiume város) és 49.806
lakos, amelynek 48,6%-a (24.206 fő) olasz, 25,95%-a (12.926 fő) horvát, 13,04%-a (6493 fő)
magyar, 5,08%-a (2529 fő) szlovén, 4,65%-a (2315 fő) német, 2,68%-a (1337 fő) egyéb
nemzetiségű volt. Lengyelországhoz került 584 km2 (össze nem függő részek a Magas-Tátra két
oldalán) és 23.662 lakos, amelynek 61,47%-a (14.546 fő) lengyel, 35,42%-a (8379 fő) szlovák,
1,69%-a (399 fő) német, 0,97%-a (230 fő) magyar, 0,45%-a (108 fő) egyéb nemzetiségű volt. A
magukat magyarorosznak nevező hazai rutének (ruszinok) teljes egészében Csehszlovákiához
kerültek.
1914-es aranyárfolyamon számolva az 1914–1918-as háborús szakasz a Központi Hatalmaknak
60,5 milliárd dollárjába került. Ebből 20,6 milliárd esett az Osztrák–Magyar Monarchiára (ezen
belül 7,8 milliárd Magyarországra), 37,7 milliárd Németországra, 1,2 milliárd Törökországra, 1
milliárd Bulgáriára. Ugyanez az Antant-hatalmak 132 milliárd dollárját emésztette fel. Ebből
Franciaország 24, Nagy-Britannia 39, Oroszország 32, Olaszország 12, az USA 22 milliárd
dollárral vette ki részét. E számok a közvetlen hadi kiadásokat takarják, s nem tartalmazzák a
harccselekmények okozta károkat.
Az 1939–1945 közötti periódusban a katonák és a polgárok sorsa sokkal inkább összefonódott. A
harcok Európa legnagyobb részét közvetlenül érintették, a légiháború a hátországot is fronttá
tette. A veszteségek meghatározását az eltűntek nagy száma és a polgári áldozatok teljes körű
összeírásának elmaradása megnehezíti. Magyarország embervesztesége 1939–1945 között –
hasonlóan az 1914–1918-as Nagy Háborúhoz – a negyedik a világ országainak sorában, ha az
akkor adott államterületen élt lakosság számához viszonyítottan százalékosan adjuk meg. A
legnagyobb veszteséget Lengyelország szenvedte el, azt követte a Szovjetunió, majd (az egyes
kutatóknál váltakozó sorrendben) Magyarország és a Német Birodalom. Mi a táblázatban
megadott sorrendet fogadjuk el.

244Ország Lélekszám1 Összveszteség6 Katonaveszteség6 Veszteségi%2

Lengyelország 35.100.000 5-5.500.000 300.000 14,96
Szovjetunió3 190.000.000 12-20.000.000 7,5-8.000.000 8,42
Németország 80.000.000 6.200.000 3.900.000 7,75
Magyarország 13.702.855 830-950.000 340-360.000 6,49
Japán3 75.000.000 2.600.000 2.000.000 3,46
Románia4 19.850.000 550-600.000 300.000 2,90
Finnország 3.697.000 100.000 90.000 2,70
Bulgária5 6.270.000 110.000 100.000 1,75
USA 122.775.046 1.441.922 1.373.259 1,17
Nagy-Britannia 47.814.000 492.000 400.000 1,03

Franciaország 41.680.000 420.000 250.000 1,01

Olaszország 43.780.000 400.000 330.000 0,91
Német 236.099.855 10.765.000 6.970.000 4,04
szövetség
Antifasiszta 443.639.046 23.713.922 10.173.259 4,72
koalíció
Német–Antifas. 1 : 1,88 1 : 2,20 1 : 1,46 1 : 1,17
arány6

Magyarország embervesztesége pontosan nem állapítható meg, miután a statisztikai

adatszolgáltatás 1944 őszétől fokozatosan leállt, s 1945 tavaszáig szünetelt. Éppen akkor, amikor
Magyarország területén áthaladt a front. Az összveszteség az 1941–1944 közötti államterületre
vonatkoztatva 830-950 ezer főre rúgott. A katonaveszteség 340-360 ezresre tehető, ebből 120-
160 ezer a hősi halott. A légitámadások és a földi harcok következtében a Központi Statisztikai
Hivatal 1945. júniusi felmérése szerint 45 ezer polgári személy vesztette életét (ám ezt csak az
ország trianoni területére számították ki), amiben benne foglaltatik a budapesti csata 20 ezresre
becsült polgári vesztesége is. A háborús többletveszteség figyelembevételével a polgári áldozatok
száma (a zsidóság nélkül) 80-100 ezerre tehető. A visszacsatolt területek polgári veszteségeiről, a
különböző jugoszláv fegyveres formációk, a román Maniu-gárdisták és a kárpátaljai kommunista
partizánok által meggyilkoltak számáról nincsenek hiteles összesítő adatok, csak becslések és
önmagukban hiteles részadatok. A szovjet fogságba került magyar állampolgárok legalább 20%-a
polgári személy volt. Ebben a számban nincs benne a “málenkij robotra” elhurcolt lakosság,
amelynek jelenleg még kutatás alatt álló, tehát minden valószínűség szerint kiegészülő adatsora
103.719 főt tesz ki. Az elhurcoltak és a hadifoglyok közül kb. 150-200 ezren haltak meg a szovjet
táborvilágban.
A “málenkij robot”, szó szerinti fordításban “kicsiny munka” polgári személyek kényszermunkája
volt. 1944. december 22-től a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány Belügyminisztériumának
rendeletére a mindenkori hadműveleti záróvonal mögötti területen megkezdődött a közmunkára
kötelezett magyarországi illetőségű német nemzetiségű vagy németajkú lakosok névsorának
összeállítása, amit a szovjet belbiztonsági szervezet, az NKVD ellenőrzött. Az előírt létszám
mindenáron való biztosítási kényszere miatt túlkapások történtek, amelyet fokoztak a debreceni
kormánynak – s rajta keresztül a szovjet irányítás alatt álló Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak –
alárendelt közigazgatás nem körültekintő intézkedései és elkésett közbenjárásai. A névsorokba a
magyarországi németek, a vegyesházasságúak és német névvel bírók mellé mások is bekerültek.
Az elhurcoltakat előbb gyűjtőtáborokban helyezték el, majd kiszállították a Szovjetunióba, ráadásul
esetenként pontos nyilvántartás nélkül. A munkatáborok nagyrészt megegyeztek a
hadifogolytáborokkal. A munkahelyek zömét a donyeci és az északi bányák, a szibériai fa- és
tőzegkitermelő helyek, s a nagyobb építkezések adták. Az elhurcoltak, köztük közel 20 ezer nő és
gyermek általában több év után kerültek haza.
A német és a szovjet fogolytáborokban 4-5 millió katona és polgári személy, a hitleri ún. “végső
megoldás” (“Endlösung”) következtében hozzávetőleg 6 millió zsidó vesztette életét. A
magyarországi zsidóság szisztematikus megsemmisítése – mint láttuk – Magyarország német
megszállásával vette kezdetét. Az áldozatok számát nem lehet pontosan meghatározni. 1945
őszén a Zsidó Világkongresszus Magyarországi Tagozata a háború előtti és utáni népesség
különbözetéből 680 ezres, majd 560 ezres veszteségre következtetett. Valójában sem a
zsidótörvények hatálya alá esők, sem a túlélők számáról nem állnak rendelkezésre pontos adatok.
1944-ben a német koncentrációs és munkatáborokba deportált magyar zsidók száma a
deportálást végrehajtó szervek összegzése szerint 443.451 volt, a valóságban összesen közel
500 ezer lehetett. Közülük a magyar állam 1941–1944 közötti területére visszatértek száma
alapján 360-390 ezren váltak a gázkamrák 245és a kényszermunka áldozataivá. Az 1941.
augusztusi Kamienec-Podolszk-i események, az 1942. januári újvidéki razzia, valamint a
munkaszolgálat és a nyilas vérengzés következtében további 50-100 ezer fő vesztette életét. Így
közvetlen források alapján a magyar illetőségű zsidó áldozatok száma 410-490 ezer főre tehető,
de vannak friss számítások, amelyek ezt 600 ezerre teszik. A cigányüldözés áldozatainak száma
is több tízezres nagyságrendű, ám pontosan megállapíthatatlan.
A háború áldozatai közé tartoztak a hontalanná vált magyar nemzetiségű menekültek tömegei is.
Csehszlovákiából 120 ezren, Romániából 100 ezren, Kárpátaljáról legkevesebb 20 ezren,
Jugoszláviából 65 ezren érkeztek a mai Magyarország területére, legnagyobb részben magyarok,
de voltak köztük németek és rutének is. Az 1946. évi csehszlovák–magyar “lakosságcsere-
egyezmény” következtében 60 ezer magyarországi szlovákot költöztettek át Csehszlovákiába. A
Magyarországól kitelepített németek száma 190 ezer fő volt. Nyugaton 1944–1947 között 200
ezer magyar telepedett le véglegesen.
Magyarország anyagi vesztesége az 1944–1945-ös háborús évben rendkívül nagy volt (a
megelőző években – nem számítva a frontra kikerült fegyverzet és felszerelés pusztulását –
elenyésző). Mintegy 22 milliárd (1938-as vásárlóerejű) pengő értékben pusztultak el javak, ami az
1938. évi nemzeti jövedelem több mint ötszöröse, a nemzeti vagyon kb. 40%-a. A német és nyilas
kiszállítások, valamint a szovjet és a román megszálló csapatok rekvirálásai és pusztításai
következtében a harcok során keletkezett károkkal csaknem azonos értékű vagyon ment
veszendőbe. A közlekedés szenvedte el a legsúlyosabb veszteségeket. A sínhálózat 40%-a
elpusztult, a vasút járműállományának nagy részét elszállították (előbb a Német Birodalomba,
majd Romániába és a Szovjetunióba), elveszett a mozdonypark 66%-a, a vagonpark 75%-a. A
hidakat a német csapatok mindenütt felrobbantották. A gyáripar 54%-a, a mezőgazdasági vagyon
20%-a ment tönkre, illetve került rekvirálásra. Elveszett a mezőgazdasági géppark 60%-a és az
állatállomány 60%-a. A lakóházakban esett kár az anyagi pusztulás 18%-át tette ki. A fővárosban
az épületek háromnegyede (32.860 építészeti egység) sérülést szenvedett vagy megsemmisült. S
elvesztek az 1938–1941 között visszacsatolt területek, sőt Magyarország területe az 1947. február
10-én aláírt párizsi békével a trianonihoz képest is 62 km2-rel csökkent.
A háborúk, a hadviselés elválaszthatatlan velejárója a hadifogság. A háborúk áldozatai, a
sebesültek és a fogságba esett katonák jogairól és védelméről első ízben 1864-ben kötöttek
nemzetközi egyezményt. Az első Genfi Konvenciót 1906-ban követte a második, 1929-ben a
harmadik, 1949-ben a negyedik. A genfi konferenciákon kodifikált szabályok összességét genfi
jognak is nevezik, megkülönböztetésül a hadviselés szabályait rögzítő hágai jogtól. Az 1864.
augusztus 24-én aláírt első genfi egyezmény – mint a legtöbb nemzetközi folyamat kezdetének
dokumentálása – több ponton kiegészítésre szorult, az 1868. október 20-án parafált
pótegyezményt azonban az aláíró hatalmak nem ratifikálták. Az Osztrák–Magyar Monarchia a
megállapodáshoz utólag csatlakozott. Az 1906. július 6-án parafált második konvencióban a
szabályokat lényegesen kibővítették, gyakorlatilag ekkor kodifikálták a genfi jog mai napig
elfogadott főbb vonalait: a sebesült és a beteg katonákat, tekintet nélkül állampolgárságukra,
minden hatalomnak kímélnie és ápolnia kell (I. fejezet 1. cikk); az ellenség hatalmába került
sebesült és beteg katonák hadifogolynak tekintendők (I/2. cikk); ütközet után a sebesültek
felkutatása, ellátása, azonosságának megállapítása és megóvása minden harcoló fél kötelessége
(I/3-4. cikk); a lakosságot bármely harcoló fél a 3-4. cikkben foglaltakra igénybe veheti (I/5. cikk). A
II. fejezet kodifikálta az egészségügyi alakulatok és intézetek, a III. ezek személyzete, a IV. az
egészségügyi felszerelések, az V. a betegszállítmányok jogi helyzetét. A II. fejezetben foglalt
szervezetek személyzetét az ellenség hatalmába jutás esetén sem lehetett hadifogolynak
tekinteni, felszerelésüket megtarthatták, és tevékenységüket folytathatták. Ekkor vezették be
jelzésük gyanánt a fehér alapon vörös keresztet, ami abszolút védelmet jelent, s más célra nem
használható. Az Osztrák–Magyar Monarchia eredeti aláíró fél volt, a magyar Országgyűlés az
egyezményt az 1911:XX. törvénycikkel iktatta be. A szárazföldi háborúra érvényes első és
második konvenció hatályát a második hágai egyezményben (lásd lent) kiterjesztették a tengeri
hadviselésre is. Ezt az Országgyűlés az 1913:XLIII. törvénycikkel iktatta törvénybe. Az 1929. július
27-i harmadik genfi egyezmény kiterjesztette a genfi jog hatályát a légi háború egyes
vonatkozásaira, s új hadifogoly-egyezményt kodifikált. Az Országgyűlés ezt az 1936:XXX.
törvénycikkel cikkelyezte be. A világháború után az annak tapasztalatai alapján 1949. augusztus
12-én aláírt négy genfi jegyzőkönyv átfogó szabályozást adott. Az Elnöki Tanács ezeket az
1954:32. törvényerejű rendelettel iktatta be, de csak az 1989:20. törvényerejű rendelettel hirdette
ki.
A Hágai Konvenciók a hadviselés jogát kodifikálták. 1899. július 29-én fogadták el az első hágai
egyezményt a viszályok békés rendezéséről, a szárazföldi háború szabályairól és szokásairól. Ez
alapozta meg az ún. hágai jogot. Ezzel egyidejűleg 26 állam nyilatkozatban ítélte el a fojtó- vagy
mérgesgázok terjesztését célzó és az emberi testben ellapuló lövedékek alkalmazását, s
szabályozta a légibombázást. A nemzetközi konfliktusok békés rendezésére Hágában állandó
választott bíróságot (cour permanente darbitrage) állítottak fel. A csak konkrét esetek elbírálására
összeülő testületbe minden aláíró hatalom 4 bírót delegált. Az 1907. október 18-án aláírt második
egyezményben 43 állam, köztük az Osztrák–Magyar Monarchia újból szabályozta az első hágai,
illetve az első és a második genfi egyezményben foglaltakat, és új egyezményt alkotott a
semleges hatalmak és személyek kötelességeiről, a tengeri hadviselés szabályairól, a
haditengerészeti zsákmányjogról, s az ellenségeskedés megkezdését kötelezően megelőző
hadüzenetről. A magyar Országgyűlés a két egyezményt (egyszerre) az 1913:XLIII. törvénycikkel
iktatta törvénybe.
Ha végigtekintünk az utolsó másfél évszázad kisebb-nagyobb háborúin, megállapíthatjuk, hogy
mind a genfi, mind a hágai konvenciókat gyakran és sok helyütt sértették meg a különböző
háborúskodó felek, s napjankban, a harmadik évezred elején sem mindenütt tartják be az írott és
aláírott szabályokat, sőt az emberiesség elemi normáit. 246A hadifogság mindezek ellenére olyan
területe a nemzetközi és a magyar hadtörténelemnek, amellyel általában nem foglalkoznak az azt
megillető súllyal. Igaz, e témakörben nehéz alapos kutatásokat folytatni, hiszen kevés a hiteles
írott forrás, nem számottevő a fennmaradt emlékanyag mennyisége, s az egykori hadifoglyok
hazatérésük után inkább igyekeztek elfeledni emlékeiket – ami emberileg érthető. A hadifogságról
mégis beszélni kell, mert az a történelem olyan része, amelyet többek között éppen azért
szükséges bemutatni a fiatalabb generációknak, hogy a jövőben ne kerülhessen sor hadifogságra,
hogy ez az intézmény már csak a történelemkönyvek lapjain és a múzeumi kiállítóterekben
létezzen ám ha mégis újra katonák esnének fogságba, akkor sorsuk ott viszonylag rendezett
legyen, emberi mivoltuk és méltóságuk ne szenvedhessen csorbát.
Hadifogolynak az ellenség hatalmába jutott katonaszemély minősült, aki a hadsereg vagy a
fegyveres erők bármely más részének – akár önkéntes csapattestének – alkotója, a fegyveres
erőkön kívüli olyan fegyveres testület tagja, amelynek élén parancsnok áll, tagjai egyenruhát vagy
felismerhető jelvényt hordanak, fegyvereiket nyíltan viselik és betartják a hadijog szabályait
továbbá hadifogoly a fegyveres erők kíséretéhez tartozó, a harcban részt nem vevő fegyvertelen
személy (haditudósító, szállító, egészségügyi személyzet stb.), a polgári repülés és tengerészet
tagja. Hadifogolynak volt minősíthető a még meg nem szállt terület lakossága is, ha az ellenség
közeledtére fegyvert fog, azt nyíltan viseli, s betartja a hadijog szabályait. A nemzetközi hadijog
védelme alatt álló hadifogollyal való bánásmódért az őt hadifogságba ejtő állam volt felelős.
Ennek nemzetközi jogi alapja – mint láttuk – a második genfi egyezmény I./2. cikkelye volt, amely
szerint az ellenséges hadviselő fél hatalmába került sebesült és beteg katonák hadifogolynak
tekintendők. Ezt az 1914–1918-as világháborús szakasz során a gyakorlatban kiterjesztették a
magukat megadó egészséges katonákra is. Mivel az I/1. cikk alapján a sebesült és a beteg
katonát ápolni, kímélni kellett, nem volt megengedhető életének és egészségének bármilyen
formában történő veszélyeztetése, vele szemben megtorlás alkalmazása, továbbá a fogva tartó
államot terhelte emberi körülmények közötti elhelyezése, ellátása, egészségügyi gondozása,
(szabályozott) kapcsolattartásának biztosítása hozzátartozóival, s a hadiállapot megszűnte után
hazatérésének biztosítása és megszervezése. A hadifoglyokat – a tisztek kivételével – alkalmazni
lehetett a hadműveletekkel összefüggésben nem álló munkákra ún. hadifogoly-munkásosztagok
kötelékében. Érdekeik képviseletére bizalmit választhattak, tiszti táborban a rangidős tiszt
automatikusan bizalmivá vált. A hadifoglyokat, annak tudomásulvételével, hogy nem tartoznak
hűséggel az őket fogságba ejtő államnak, büntető és fegyelmi felelősség alá lehetett vetni. Az
eljárás során kiszabott büntetés nem lehetett súlyosabb, mint az ellenséges állam polgárainak
hasonló cselekményeire alkalmazható büntetési tétel. Az eljárásról az adott hadifogoly hazáját
értesíteni kellett, a halálos ítéletet csak az értesítést követő 6 hónap elteltével volt szabad
végrehajtani. A hadifoglyokat országonként felállítandó Tájékoztató Irodáknak kellett
nyilvántartásba venni, s arról a hadifogoly hazáját értesíteni. Az 1929. évi harmadik genfi
egyezményben mindezt megerősítették, s megtoldották azzal, hogy a hadifoglyokat nemzeti
hovatartozás szerint kell csoportosítani, illetve nyilvántartásba venni. Az 1939–1945 közötti
világháborús szakaszban mindezeket sokkal kevésbé tartották be, mint az 1914–1918 közöttiben.
Magyarország – ellenfelei által is elismerten – igyekezett betartani minden szabályt 1939–1944
között is.
Az 1914–1918-as Nagy Háborúban Oroszország után az Osztrák–Magyar Monarchia vesztette a
legtöbb hadifoglyot, utólagos számítások szerint mintegy 2-2,1 millió főt, beleszámítva az 1918.
november 3-i padovai fegyverszünet után még hadifogságba kerülteket is. A hadifogságba esett
osztrák–magyar állampolgárságú katonák nemzetiségi összetételéről nem állnak rendelkezésre
pontos adatok. A magyar Vöröskereszt Egylet 1919-es felmérése szerint a történelmi
Magyarország területéről mintegy 200 ezer fő jutott hadifogságba, a Magyar Statisztikai Szemle
1927. évi összesítése szerint 174.427 fő; mindkettő alábecsült adat, mivel csak 1918. október 31.
és 1922. december 31. között 253.255 hadifogoly érkezett haza Magyarországra. A különböző
hivatalos szervek által összeállított kimutatások és a szakmunkák közös jellemzője, hogy csak a
padovai fegyverszünetig összesítik a hadifoglyok számát. A cs. és kir. Közös Hadügyminisztérium
1.479.289, a m. kir. Belügyminisztérium 1.689.000 főben adja meg az osztrák–magyar hadifoglyok
számát, Gaston Bodard 1.672.672, Elsa Brndström 2.104.145 főt számol ki. A Hadifogoly
magyarok története című kiadvány a keleti hadszíntéren 1.345.536, az olasz hadszíntéren (a
padovai fegyverszünet után elfogottakkal) 658.034 főt ad meg, ami együtt 2.003.570 fő. Az egyéb
hadszíntereken fogságba esettek száma nem haladja meg a néhány tízezret. Mindebből a
történelmi Magyarország területére vetítve 700-800 ezer fő jut.
Az Osztrák–Magyar Monarchia a legtöbb hadifoglyot a következő nagyobb hadműveletek idején
vesztette: mozgóháború a keleti fronton (1914. augusztus–december: 300 ezer; majd 1915.
május–szeptember: 280 ezer), kárpáti téli csata (1915. január–április: 180 ezer), Przemyl feladása
(1915. március 22.: 120 ezer), a Bruszilov-offenzíva kivédése (1916. június–október: 360 ezer), a
12 isonzói csata (összesen 170 ezer), a Vittorio Venetó-i csata (1918. október–november: 430
ezer).
Ausztria–Magyarország hadifogságba ejtett 1 millió 470 ezer Antant-katonát. A Német Birodalom 1
millió 300 ezer hadifoglyot vesztett, és német fogságba esett 2 millió 430 ezer Antant-katona.
Ugyanezek a számok a többi fő hadviselő ország esetében az alábbiak szerint alakultak:
Oroszország 2 millió 250 ezer fogságba esett (2 millió 320 ezer foglyul ejtett) katona, Olaszország
785 ezer (750 ezer), Franciaország 500 ezer (510 ezer), Törökország 207 ezer (40 ezer),
Románia 190 ezer (45 ezer), Nagy-Britannia a Brit Birodalommal 180 ezer (550 ezer), Szerbia 175
ezer (100 ezer), Bulgária 150 ezer (120 ezer). Ez azt jelenti, hogy hadifogságra jutott összesen
mintegy 15 millió katona, ám egy időben ennyien sosem voltak hadifogságban, mivel – többek
között – a háború folyamán is engedtek szabadon hadifoglyokat, például Szerbiából 2471915
végétől, Romániából 1917 végétől, Szovjet-Oroszországból 1918 elejétől tértek haza osztrák–
magyar, német, bolgár és török hadifoglyok. Nem rendelkezünk megbízható adattal, hogy
mekkora hányaduk nem tért haza a különböző táborokból. Becslések szerint ez a Központi
Hatalmak volt katonáinak esetében 20-25%, az Antant által vesztett hadifoglyok esetében 10-15%.
Magyar illetőségű hadifoglyok és internáltak minden kontinensre kerültek, nagyobb számban az
alábbi országokba vagy mandátumterületekre: Afganisztán, Amerikai Egyesült Államok, Anglia,
Ausztrália, Brazília, Egyiptom, Franciaország, Guatemala, Haiti, Honduras, India, Japán, Kanada,
Kína, Kuba, Libéria, Málta, Marokkó, Mexikó, Montenegró, Német Kelet-Afrika, Nicaragua,
Olaszország, Oroszország, Palesztina, Panama, Perzsia, Portugália, Románia, Szerbia, Szíria,
Tunézia. Mintegy 500 hadifogolytáborban fordultak meg magyar katonák. A legtöbb, kb. 300
Oroszország területén létesült, ebből hozzávetőleg 250 Szibériában. A fontosabbak: Arhangelszk,
Asztrahany, Akmolinszk, Berezovka, Biszk, Iliev, Isin, Jekatyerinburg, Kainszk, Kamenogorszk,
Korocsa, Krasz-nojarszk, Novonyikolajevszk, Odessza, Omszk, Petr, Szemipalatyinszk, Tara,
Tobolszk, Tomszk, Troick, Tyumen. Sok magyar került olasz hadifogságba, leginkább a következő
táborokba: Acqui, Alessandria, Asinara-sziget, Bibione, Bologna, Bresca, Campobasso, Cassino,
Catania, Cividale, Firenze, Genova, Marsala, Miletto, Nápoly, Padova, San Remo, Subiaco,
Torino, Udine, Vittoria. A háború alatt kisebb, utána nagyobb számban voltak magyar hadifoglyok
román (Barlad, Craiova, Dobrovau, Foani, Galai, Hagieni, Isalnia, Mihai-Bravul, Piteti, Ploieti,
Sipotele, Tabari, Taraclia, Tecuci, Vaslui) és szerb (Ni, Kragujevác, Valjevo) táborokban. A
legfontosabb olyan hadifogolytáborok, ahová magyar katonákat szállítottak, a fentieken túl a
franciaországi Barraux, Bordeaux, Dijon, Marseille és Ribemont, az angliai Donington-Hall,
Blackdown és Ilchester, az egyiptomi brit Szidi-Bishr, Tura, illetve az ausztráliai Liverpool és
Sydney voltak.
A Központi Hatalmak hadifogságába jutott katonákból mintegy 1,3 millió került az Osztrák–Magyar
Monarchia, ebből kb. 500 ezer Magyarország fennhatósága alá. A legtöbben, 850 ezren
Oroszországból származtak, mellettük 370 ezer olasz, 88 ezer szerb, 5 ezer montenegrói, 3 ezer
román, 500 francia, 300 angol és 3 amerikai hadifoglyot őriztek. A hadifogolytáborok a cs. és kir.
közös Hadügyminisztérium felügyelete alá tartoztak, őrzésüket a m. kir. Népfelkelés 26 és a cs.
kir. Landsturm 51, egyenként 4 századból álló őrzászlóalja látta el. Ezen alakulatok alkalmazhatók
voltak a Monarchia bármely táborának őrzésére, cs. kir. őralakulat ugyanúgy működött magyar
közigazgatási területen, mint m. kir. őrcsapattest a Monarchia “Lajtán túli felében”. 1914. október
22-én minden területi katonai parancsnokságon rendszeresítették a hadifogolytáborok és tiszti
állomások szemlélője beosztást, amelyet általában nyugállományú tábornokok töltöttek be.
Nagyobb tábor volt a Magyar Királyság területén: Bácsfa (tiszti általában), Boldogasszony (szerb,
olasz, montenegrói), Cinkota Ehmann-telep (orosz, szerb, olasz, román), Csót (orosz),
Dunaszerdahely (olasz, orosz), Enying (tiszti, olasz), Felsőság (tiszti, olasz), Hajmáskér (olasz,
orosz), Kenyérmező (orosz), Királyhida (orosz), Komárom (tiszti, olasz), Léka (tiszti, orosz),
Nagymegyer (olasz, szerb, montenegrói), Nezsider (szerb), Ostffyasszonyfa (orosz, román, olasz),
Sopronnyék (román, orosz), Szatmárnémeti (orosz), Városszalónak (tiszti, orosz), Vassurány
(tiszti, orosz), Zalacsány (tiszti, orosz), Zalaegerszeg (orosz).
A hadifoglyok felszabadítása Szovjet-Oroszországban 1918 elején megindult ugyan, de az
intervenciós háború kifejlődése miatt azt később leállították. 1920 elején még több mint 80 ezer
magyarországi illetőségű hadifogoly volt szovjet-orosz, s alig 4 ezer volt cári katona magyar
területen. A Simonyi-Semadam-kormány 1920. március 24-én határozatot hozott tárgyalások
kezdeményezésére a szovjet-orosz kormánnyal a hadifogoly-kérdésről. Mindkét államnak a
tárgyalás a nemzetközi elszigeteltségből való kitörés (egyik) lehetőségét jelentette. A kétoldalú
hadifogolycsere-egyezményt május 29-én írta alá Koppenhágában Jungerth (később Jungerth-
Arnóthy) Mihály, a Külügyminisztérium tanácsosa és Maxim Litvinov, Szovjet-Oroszország
észtországi meghatalmazott képviselője. Szovjet-Oroszország vállalta, hogy a hadifogoly-
központokban külön szervezetet állít fel a hazaszállítás irányítására, s a magyar hadifoglyokat az
orosz határig saját költségén szállítja. Magyarország kötelezte magát, hogy háborús konfliktus
esetén semmilyen formában sem segíti Szovjet-Oroszország ellenfeleit. Az első transzportok
júniusban indultak, ám júliustól a magyarországi népbiztos-per (július 5. – november 24.) miatt
Moszkva a hazaszállítást leállította. Georgij Csicserin szovjet-orosz külügyi népbiztos augusztus
14-én jegyzéket küldött a magyar kormánynak, a szovjet-orosz kormány védelme alá helyezte a
10 volt magyar népbiztost, túszzá nyilvánított 25.000 hadifogoly magyar tisztet, s javaslatot tett
kicserélésükre. A magyar kormány a genfi egyezményekkel ellentétes javaslat elfogadása mellett
döntött, de azt csak az ítélethirdetés napján, december 28-án hozta a szovjet-orosz fél
tudomására. Az újabb tárgyalások 1921. január végétől zajlottak Revalban (Tallin). Az 1921. július
28-án Jungerth Mihály és Jakub Ganyeckij, Szovjet-Oroszország lettországi meghatalmazott
képviselője által aláírt rigai egyezményben a magyar kormány vállalta a 10 volt népbiztos és
további 329 magyarországi kommunista kiadását, cserébe a szovjet-orosz kormány kötelezte
magát az eredeti egyezmény végrehajtására. A hazaszállítás lassan folyt. 1922. augusztus 10-ig
Rigán át 3 csoportban 1854 tiszt tért haza, közülük 1119 Magyarországra, 465 az elcsatolt
területekre. 1922. december 22-én Németországon át tért haza 203 olyan tiszt, akik hivatalosan
nem is léteztek. Újabb tárgyalások (1924 Berlin, 1925 Varsó) után 1925 augusztusáig még 4
szállítmány érkezett összesen 292 tiszttel, 133 nővel és 136 gyermekkel. A kinnrekedtekről és az
eltűntekről nem maradt fenn adat, de 1941 második felében a magyar csapatok a Szovjetunió
területén még találtak magyar honos embereket, akik az 1914–1918-as Nagy Háború idején estek
fogságba.
A hazatérő hadifoglyok segítésére, fogadására és ellátására külön intézményeket létesítettek,
amelyek 1923-ig működtek. A Magyarország határain túlra kiküldött fogadóbizottságok feladata az
érkezők összegyűjtése, segélyezése 248és a határállomások felé irányítása, s az illető állammal
való kapcsolattartás volt. Ilyen bizottság működött Kelet-Szibériában, Nyugat-Ukrajnában,
Lengyelországban, Litvániában, Németországban, Ausztriában és Olaszországban. A mintegy 50
határ menti fogadóállomás feladata a határra érkező hadifogoly-szállítmányok egybentartása és a
leszerelő táborokba irányítása volt. A budapesti központi állomás a leszerelő táborokból érkezők
eligazítását és ellátását végezte. 1918. november 18-án hozták létre a Hazatérő Katonák
Gondozó Osztályát, amelynek tevékenységét 1919. március 3-án a Hazatérő Katonákat Védő
Iroda vette át. Ez május 5-ig folytatta munkáját. A Hazatérő Katonák Otthona július 1-jén kezdte
meg működését, s szeptemberig állt fenn. Szeptember 29-én alakult meg a Budapesti Hadifogoly
Eligazító és Továbbirányító Iroda. 1919 októberében egy fogadókülönítményt is felállítottak Keleti
pályaudvari fogadóbizottság néven, amely 1922. szeptember 30-ig működött.
A Hadügyminisztérium 55. osztálya 1919. február 25-én adott utasítása értelmében a
határállomásokon létesített fogadóbizottságok a hazaérkezőket leszerelő táborokba irányították. A
táborok orvosfőnökeinek irányítása alatt 1-1 fertőző és tiszti részleg működött, élükön 1-1
katonaorvossal, minden 1000 főre 1 egészségügyi altiszttel és 2 egészségügyi katonával.
Feladatuk a leszerelésig tartó adminisztrációs feladatok elvégzése, a behurcolt betegségek
járvánnyá válásának megakadályozása, a volt hadifoglyok megnyerése az éppen fennálló
társadalmi rend számára, illetve a mindenkori politikai rendszer számára megbízhatatlan
személyek kiszűrése volt. A Csóton, Inotán, Miskolcon, Sátoraljaújhelyen és Zalaegerszegen
felállított leszerelő táborok 1923. július 5-ig működtek.
A XX. század második világégése során Európában 20-22 millió katona és polgári személy került
hadifogságba. Magyarország 1941–1944 közötti területéről kb. 1 millió magyar került a
szövetséges hatalmak fogságába, nagy többségük az 1943. januári doni katasztrófa során, majd
az 1944 második és az 1945 első felében lezajlott harcokban vagy már a Németország
fegyverletételét követő első hetekben. A Szovjetunió elleni támadásba való bekapcsolódástól az
1943. januári szovjet téli hadműveletekig 10 ezer, attól áprilisig 85-90 ezer, 1943 tavaszától 1944.
augusztus végéig 10 ezer, a magyarországi hadműveletek idején 150 ezer, 1945 májusában
Ausztriában 15-20 ezer, Németországban 10-15 ezer, a Cseh–Morva Protektorátusban 45-50
ezer, összesen 320-330 ezer magyar katona esett szovjet hadifogságba. Ehhez számítandó
további 60 ezer, akiket a mintegy 280 ezer amerikai, angol, francia hadifogságba esett magyar
katonából átadtak a Szovjetuniónak. (A háború befejező szakaszában a Honvédség még harcoló
alakulatai és kitelepített intézményei igyekeztek angolszász csapatok előtt letenni a fegyvert.)
Összesen – jelenlegi ismereteink szerint – 600-610 ezer magyar katona esett hadifogságba.
További 250-300 ezer magyar polgári személy került szovjet, 100-150 ezer nyugati fogságba. A
háború során és nyomán szabadságukat vesztett magyarok keserű szenvedései 1945 májusa
után is tovább folytatódtak. Távol szülőföldjüktől, szeretteiktől, kiszolgáltattak a győztesek
kényének-kedvének, avagy jóindulatának. Közülük nyugatról 1947-ig 300 ezren, a Szovjetunióból
1950-ig 400 ezren, 1956-ig további 15 ezren tértek haza.
Sok magyar polgári személy is fogságba került. Nyugaton alapvetően a kitelepülés vagy
kitelepítés folytán, kelet felé hol szisztematikusan, hol ötletszerűen hurcolták ki őket. Sok embert a
szovjet szervek az “utcáról szedtek össze”, hogy kipótolják az előre megadott hadifogoly-
létszámot. Ez leginkább Budapest esetében volt gyakorlat, ahol a 2. Ukrán Hadseregcsoport 188
ezer védőt jelentett, noha azok száma a valóságban 70-80 ezer között mozgott. Így jutottak kb.
100 ezren ún. málenkij robotra is. Az 1938–1941 között visszacsatolt területekről, elsősorban
Kárpátaljáról és a Délvidékről pusztán magyar nemzetiségük miatt is hurcoltak el polgári
személyeket. Hadifogolytáborokba kerültek nemegyszer a szovjet hadsereget felszabadítóként
üdvözlő zsidók, korábban német munkatáborba hurcoltak, szovjet területről a németekkel
együttműködők vagy egyszerűen csak “megbízhatatlanok”, sőt egyes esetekben német
koncentrációs táborok felszabadult lakói is. Ugyancsak ide kerültek az 1942-től a szovjet hadsereg
ellenőrzése alá került területekről kitelepített volgai németek (1,5 millió), baltiak (? fő), moldávok (?
fő), ukránok (? fő), lengyelek (? fő), karacsájok (63 ezer), kalmükök (32 ezer), csecsenek (310
ezer), ingusok (81 ezer), balkárok (33 ezer), krími tatárok (200 ezer).
1941–1944 között Magyarország területén is létesültek hadifogolytáborok. Miután az egyes
táborok jellege a háború előrehaladtával többször változott, illetve nem egy tábor vegyes jellegűvé
vált, itt kell felsorolni a különböző nemzetekhez tartozó menekültek táborait is, noha ezeket
hasonlíthatatlanul jobb körülmények jellemezték, mint a klasszikus hadifogolytáborokat, s a
korabeli magyar hatóságok és a magyar közvélemény nem is tekintették azokat
hadifogolytáboroknak. Több közülük Magyarország német megszállásáig hivatalosan is internáló-
vagy menekülttáboroknak minősült. Fontosabb tábor volt: Balatonboglár (lengyel, francia),
Bregenz-major (lengyel), Budapest-Zugliget (lengyel), Dáka (olasz), Dömsöd (lengyel), Eger
(lengyel), Fertőszentmiklós (vegyes hadifogolytábor), Gencsapáti (lengyel), Gyöngyöspata
(lengyel), Győr (hadifogolykórház), Ipolyhídvég (vegyes tábor), Ipolypásztó (lengyel), Ipolyszalka
(lengyel), Ipolyvarbó (lengyel), Iszkaszentgyörgy (vegyes munkatábor), Kiscenk (vegyes
hadifogolytábor), Kiskunlacháza (lengyel), Komárom (orosz, lengyel, illetve büntetőtábor), Letkés
(vegyes hadifogolytábor), Losonc (vegyes menekülttábor és hadifogoly-elosztótábor), Mosdós
(vegyes hadifogolytábor), Nagycenk (vegyes hadifogolytábor), Ógyalla (vegyes hadifogolytábor),
Pest-hidegkút (lengyel), Pilisvörösvár (lengyel), Püski (lengyel), Rákoscsaba (lengyel), Selyp
(lengyel, francia, belga és holland), Siklós (lengyel, illetve különféle délszláv menekültek és
hadifoglyok), Szentes (hadifogolykórház), Tornanádaska (vegyes hadifogolytábor), Vámosmikola
(orosz és külön lengyel), Várpalota (lengyel), Veszkény (orosz), Zalabér (vegyes hadifogolytábor),
Zalacsány (lengyel), Zalaszentgrót (lengyel), Zétény (orosz gyűjtő-elosztó hadifogolytábor).
A háborúvesztés során és után Magyarországon létesített legtöbb szövetséges tábor ún. átmeneti-
elosztó-gyűjtő hadifogolytábor volt. Túlnyomó többségét a szovjet katonai 249hatóságok tartották
fenn, de voltak román és bolgár táborok is. Általában közlekedési csomópontok közelében, volt
laktanyák, fegyintézetek, uradalmi majorságok területén alakították ki őket. Befogadóképességük
a néhány ezrestől a 30 ezresig változott. Ezekben általában csak szám szerint vették
nyilvántartásba a hadifoglyokat, majd előkészítették őket a továbbszállításra, az esetek
többségében a foksányi, a máramarosszigeti, a szambori és a szolyvai átmeneti
hadifogolytáborba. A hadműveleti záróvonal nyugat felé haladásával párhuzamosan létesültek,
majd 1945 őszén, az utolsó szállítmányok útbaindításával felszámolásra kerültek, az utolsót
Hajmáskéren 1945 decemberében szüntették meg. Fontosabb tábor volt: Alsópaty, Alsózsolca
(románok által fenntartott), Baja, Budapest (több), Csepreg, Csurgó (bolgár), Debrecen,
Esztergom, Dunatetétlen (Tetétlen-puszta), Felsőzsolca (román), Győr, Gyula, Hajmáskér, Herend,
Jánosháza (Martonfa-puszta), Jászberény, Kaposvár (bolgár), Kecskemét, Kiskunfélegyháza,
Komárom, Mezőtúr, Pécs, Pe-reszteg, Ságod, Salgótarján (román), Sopronkőhida, Sorokpolány,
Szeged, Székesfehérvár, Szigetvár (Csertő-puszta), Szirmabesenyő, Szőreg, Vác.
A háború idején és után Európában mintegy 8000 hadifogolytábor létesült, ebből a Szovjetunió
területén kb. 5700. A táborok hozzávetőleg felében fordultak meg magyarok, a 4000-ből 3500
szovjet volt. A szovjet fogságba került magyarok 60%-a megjárta az átmeneti-elosztó-
gyűjtőtáborokat, amelyekből a Szovjetunióba történő szállításuknak két fő útvonala alakult ki:
Debrecen–Máramarossziget–Szambor–Kijev (északi); illetve Szeged–Arad–Temesvár–Brassó–
Foksány (déli). Foksányból tovább szárazföldi úton vitték (esetenként hajtották gyalogmenetben)
őket a Kisinyov–Csernyigov vagy a Konstanca–Odessza menetvonalon, illetve tengeren
szállították a Konstanca–Szevasztopol vagy a Konstanca–Novorosszijszk útvonalon.
A szovjet hadifogolytáborok eleinte a hadifogságba esett katonák tartózkodási táborai voltak, majd
a háború végére fokozatosan átalakultak munkatáborokká, amelyeknek deklarált céja volt, hogy a
hadifoglyok (mintegy háborús jóvátétel formájában) vegyenek részt a Szovjetunió újjáépítésében.
Nem egy tábort ismerünk, amely 1914–1925 között is már ugyanezt a funkciót töltötte be. A
táborokat fajta, illetve terület szerint körzetekbe osztották, amelyek többé-kevésbé megegyeztek a
katonai körzetekkel, valamint a közigazgatási tartományokkal. Több mint 1000 tábor alkotta a
Központi, 661 a Nyugati, 502 az Északnyugati, hozzávetőleg 1400 a Dél-Európai, 326 a Volga-
melléki, 290 az Észak-kaukázusi, 295 a Kaukázusi, 570 az Urali, 170 az Északi, 266 a Közép-
Ázsiai, 220 a Szibériai Körzetet. 1950-től a hadifogoly- és a munkatáborok általában internáló- és
büntetőtáborokká alakultak át, ahol az okkal vagy ok nélkül kényszermunkára ítéltek tovább
dolgoztak, együtt szovjet internáltakkal, politikai foglyokkal és köztörvényes bűnözőkkel.
A nyugat-európai hadifogolytáborok elsősorban munkatáborok vagy egyszerű tartózkodási táborok
voltak, de a táborok minden fajtája megtalálható volt közöttük. A magyarokat is nagyobb számban
őrző táborok többsége osztrák és délnémet, kisebb része francia területen helyezkedett el. Az
alapvetően amerikai és angol fogságba került magyarok közül 45-50 ezer fő átadását francia,
kisebb részben holland, belga, dán és luxemburgi táborokba – noha ezen államokkal
Magyarország nem állt hadiállapotban – az tette lehetővé, hogy a nyugati szövetséges erők
főparancsnoka, Dwight D. Eisenhower tábornok 1945. március végén hadifogolyból fegyvertelen
ellenséges erőkké minősítette át őket.
A nyugati hadifogságból hazaérkezők fogadására és szűrésére 1945 második felében a
Dunántúlon külön átvevőtáborokat létesítettek. A kezdetben a Honvédség által működtetett
átvevőtáborokat a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyomására a volt nyugati hadifoglyok ügyeit
intéző Hazahozatali Kormánybizottság 1946. január 5-től a Rendőrség felügyelete alá helyezte. A
hazaérkező hadifoglyokat, deportáltakat, kitelepülteket, kitelepítetteket (katonai és polgári
személyeket egyaránt) a határon létesített belépő-állomásokon (Szentgotthárd, Hegyeshalom,
Sopronágfalva, Szob) fogadták, onnan irányították az átvevőtáborokba. A hivatásos katonákat és
a politikailag gyanúsnak ítélt személyeket a komáromi Csillag és Igmándi erődbe vitték, a
többieket a kaposvári, a szentgotthárdi, a székesfehérvári és a zalaegerszegi táborokba. Ezek
túlterheltségére számítva tartalék tábort állítottak fel Győrben és Mosonmagyaróvárott. Az
érkezőket a belügyi szervek vették át a fogva tartó államok (katonai) hatóságaitól. Ők végezték a
háborús bűnösséggel vádolt, a nyilas, és az SS-ben szolgált személyek felkutatását és kiszűrését.
A honvéd őrszemélyzet feladata az élelmezés és az egészségügyi ellátás biztosítására, valamint
az okmányok kiállítására és a leszerelés végrehajtására korlátozódott. A Szovjetunióból
hazaérkezőket a debreceni átvevőtáborban fogadták. Az átvevőtáborokat 1947-ben fokozatosan
felszámolták, addig azokban több mint 200 ezer személyt fogadtak, illetve ellenőriztek.
A fogva tartás körülményeiben igen nagy különbségek voltak. A lehetőségekhez és jogi
státuszukhoz képest a legjobban a brit fogságba kerültek éltek, a legrosszabb körülmények közé a
francia fogságba kerültek egy része jutott. Ez utóbbiakat nem egy esetben földbe vájt gödrökben
őrizték. Délnémet (bajor) és francia területen sok magyart 5-100 fős csoportokban “kiadtak”
parasztgazdaságokba, ahol jobb-rosszabb körülmények között dolgoztatták őket. Az ilyet,
függetlenül a munka és a szállás körülményeitől, a hadifoglyok megváltásnak érezték a tábori
körülményekhez képest. Angol táborokból ebben a formában nem adtak ki hadifoglyokat, de
ezekben – a hadifogsághoz képest – elviselhetőek voltak a körülmények. A foglyok megfelelő
ellátást kaptak, beleértve az orvosi ügyeletet is, s volt, ahol tábori színházat is létesíthettek és
hadifogoly-újságot adhattak ki.
A szovjet fogságot a szélsőséges éghajlati tényezők is nehezítették, illetve az ellátásbéli
körülmények – amik, s ez is tény, a szovjet lakosságot ugyanolyan mértékben sújtották. A szovjet
hadifogolytáborokat ezzel együtt is “meg lehetett úszni”, ott inkább a kikerülést, vagyis a hosszú
vasúti szállítást vagy gyalogmenetet kellett túlélni. Sokkal rosszabb volt a Gulag-táborokba
hurcoltak helyzete. “Klasszikus” hadifogolytáborokat Szibéria keleti és északi részein nem
alakítottak ki, az oda irányított transzportok 250eleve csak Gulag-táborokba kerülhettek – néhány
ezer kilométerre Európától.
A hazatérteket a leendő szovjet blokk országaiban nemegyszer internálták. Hírhedtté vált a
magyarországi kényszermunka- vagy internálótáborok közül Kazincbarcika, Sajó-bábony és
Tiszalök. Sokan, akár nyugatról, akár keletről, soha nem tértek haza szülőföldjükre. Örök álmukat
idegen földben alusszák...

Az új államiság kiépítése Magyarországon

A még Horthy kormányzó által Moszkvába küldött fegyverszüneti bizottság (Faragho Gábor
vezérezredes, gróf Teleki Géza, Szent-Iványi Domokos) a nyilas hatalomátvétel nyomán kint
rekedt a Szovjetunióban. Vele a szovjet politikai vezetés továbbra is kapcsolatot tartott. 1944.
október 18-án a szovjet kormány aznap tett kormányalakítási javaslata alapján Faraghoék
önmagukat Moszkvai Magyar Bizottság néven emigráns vezető szervvé nyilvánították, s – a
kormányzó nevében – kormányalakítási szándékkal léptek fel.
20-án a szovjet kormány megismételte 18-i javaslatát, elismerte Horthy államfői mivoltát és azt,
hogy a még Horthy által kinevezett Lakatos-kormánnyal jogfolytonosnak tekinti a Moszkvai
Magyar Bizottság által megalakítandó kormányt. A Bizottsághoz csatlakozott még két, a szovjet
oldalra átment magas rangú katona: november 6-án Miklós Béla vezérezredes, a magyar 1.
hadsereg egykori parancsnoka és 8-án Vörös János vezérezredes, a Honvéd Vezérkar utolsó,
Horthy által kinevezett főnöke.
November 13-án Molotov szovjet külügyminiszter jelenlétében megtartották az első, 16-17-én a
második, december elején a harmadik tárgyalási fordulót a kormányalakításra. Ez utóbbiba
bekapcsolódtak a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front kiküldöttei is. Ekkor dőlt el, hogy (eltérően
az ugyancsak a német szövetségi rendszerhez tartozott Finnországtól, Romániától és Bulgáriától,
amelyeknek saját hatalmi szervei tovább funkcionálhattak) ideiglenes nemzetgyűlést hívnak
össze, amely az október 20-i szovjet ajánlattal ellentétben új államiságot deklarál, majd ideiglenes
kormányt választ. A moszkvai tárgyalásokon kialakult kormánylistán szereplő személyek
december 12-én érkeztek Debrecenbe.
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívására Debrecenben, a Református Kollégium
Oratóriumában, 1944. december 21-én került sor. Tagjai részben a már szovjet kézen lévő
területeken választott képviselőkből, részben a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front által behívott
és a hazatért Kommunista Párt által delegált tagokból tevődtek össze. Az Ideiglenes
Nemzetgyűlés a magyar állam kizárólagos képviselőjévé nyilvánította magát. Elnökévé Zsedényi
Bélát, alelnökökké Sántha Kálmánt és Juhász Nagy Sándort, jegyzőkké Vörös Józsefet és Vörös
Vincét választották. Ezt követte az 5 tagú Mandátumvizsgáló Bizottság megválasztása a
megjelent 226 képviselő mandátumának ellenőrzésére. Második, egyben utolsó debreceni ülésére
december 22-én került sor, amikor felállították az Ideiglenes Nemzetgyűlés 22+1 tagú Politikai
Bizottságát, s megválasztották az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, amely aznap fegyverszüneti
kérelemmel fordult Moszkvához..
Ez utóbbi elnöke – a moszkvai kormánylista alapján – dálnoki Miklós Béla szolgálaton kívüli
vezérezredes lett, az egyes tárcákat 3 pártonkívüli, 2 (május 11-től 3) kisgazda, 2
szociáldemokrata, 2 kommunista és 1 nemzeti parasztpárti miniszter kapta. Belügy: Erdei Ferenc,
földművelésügy: Nagy Imre, honvédelem: Vörös János szolgálaton kívüli vezérezredes, külügy:
Gyöngyösi János, pénzügy: Vásáry István (július 21-től Oltványi Imre), igazságügy: Valentiny
Ágoston (június 1-jétől Bán Antal), közellátásügy: Faragho Gábor szolgálaton kívüli vezérezredes
(július 21-től Rónai Sándor), népjólét: Molnár Erik, vallás- és közoktatásügy: gróf Teleki Géza,
újjáépítés: Nagy Ferenc (május 11-től). A miniszterelnök volt a negyedik pártonkívüli.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány fontosabb intézkedései közé tartozott a Nemzeti Főtanács
(ideiglenes államfői testület) 1945. január 26-i felállítása, az 1944. december 28-án
Németországnak küldött hadüzenet és az 1945. január 20-i fegyverszünet aláírása, a Nemzeti
Bizottságok január 4-i, illetve a népbíróságok február 5-i megalakítása, a zsidótörvények és a
zsidórendeletek február 6-i hatályon kívül helyezése, a március 15-i földreformrendelet, s a
Szövetséges Ellenőrző Bizottság által – nem egy esetben túlzóan vagy helytelenül – fasisztának
minősített 25 szervezet és párt feloszlatása. Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választások
nyomán megalakult koalíciós kormány hivatalba lépéséig működött, az Ideiglenes Nemzetgyűlés
Elnöksége november 15-én mentette fel tagjait.
A kormánydelegáció a fegyverszünet megkötésére 1944. december 28-án, a Németországnak
küldött hadüzenet napján indult el Debrecenből – egyfelől új államiságot deklarálva új
fegyverszünetet kellett kötni, másfelől az október 11-én Moszkvában aláírt dokumentum csupán
az előzetes fegyverszüneti feltételeket tartalmazta. A Gyöngyösi János külügyminiszter vezette,
Vörös János vezérezredes honvédelmi miniszterből és Balogh István miniszterelnökségi
államtitkárból álló delegációval a fegyverszünet szövegét január 18-án ismertették, s miután
semmi 251másra lehetőségük nem volt, 20-án módosítás nélkül mindhárman aláírták azt. Az
ünnepélyességet nélkülöző formában, összehasonlíthatatlanul szűkebb határidővel, de
megismétlődött, ami Apponyi gróffal és a negyedszázaddal korábbi magyar delegációval történt
Versailles-ban.
Az aláírása napján érvénybe lépett fegyverszünet kötelezte Magyarországot a Németországnak
küldendő hadüzenetre – ami már három hete megtörtént –; a magyar területen lévő német
fegyveres erők és rendészeti szervek lefegyverzésére; egy, nyolc hadosztályból álló hadsereg
felszerelésére és a szovjet haderő rendelkezésére bocsátására; a Németország elleni
hadműveletek befejezését követően a magyar hadsereg leszerelésére és békeállományba
helyezésére a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelete alatt; a magyar haderő és
adminisztráció visszavonására az 1937. december 31-i határok mögé; a szövetséges csapatok
mozgásának biztosítására a magyar kormány költségén; az összes hadifogoly szabadon
bocsátására; bizonyos jogszabályok – így a zsidótörvények – hatályon kívül helyezésére; a
szövetségesek területéről Magyarországra került értékek visszaszolgáltatására; a Magyarország
területén lévő német hadianyagok átadására a szovjet hadseregnek; a Magyarország dunai
kikötőiben lévő összes hajó átadására a szövetségeseknek; kifizetések teljesítésére és áruk
rendelkezésre bocsátására a Szövetséges Ellenőrző Bizottság részére; összesen 300 millió dollár
jóvátétel fizetésére a Szovjetuniónak, Jugoszláviának és Csehszlovákiának (200:70:30 arányban);
a németbarát és fasiszta (mármint a szovjet vezetés által annak tekintett) politikai, katonai és
félkatonai szervezetek betiltására; a szövetségesek elleni propaganda beszüntetésére; valamint
Szövetséges Ellenőrző Bizottság fogadására a fegyverszünet végrehajtásának ellenőrzésére.
A békeszerződésre két évet várni kellett. Az 1947. február 10-én Párizsban az Egyesült Nemzetek
és a korábban a német szövetségi rendszerhez tartozott Magyarország, Olaszország, Románia,
Finnország és Bulgária között aláírt békeszerződést az Országgyűlés az 1947:XVIII. törvénycikkel
iktatta be, s szeptember 17-én lépett életbe. Mindazon államok képviselői aláírták, akik egymással
hadiállapotban álltak. 8 rész 42 cikkéből, 6 mellékletből, valamint 2 függelékből állt. A függelékben
kapott helyet az Atlanti Charta és a fenti fegyverszünet. A béke semmisnek nyilvánította a Hitler és
Mussolini közreműködésével bekövetkezett területi változásokat, s az ún. pozsonyi hídfő
kiszélesítése céljából 3 községet (Oroszvár, Dunacsún, Horvátjárfalu) átadott Csehszlovákiának.
Magyarország kötelezettséget vállalt, hogy az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat
minden, magyar fennhatóság alá tartozó személynek biztosítja, megszünteti a faji alapon és az
antifasiszta tevékenység megtorlására foganatosított intézkedéseket, hogy ilyeneket a jövőben
sem hoz, s hogy a jövőben nem engedélyezi fasiszta és revizionista szervezetek működését. A
katonai rendelkezések szerint Magyarország 65 ezer fős szárazföldi haderővel rendelkezhetett,
valamint 5 ezer fős, 90 repülőgéppel felszerelt légierőt tarthatott fenn atomfegyverek, saját
meghajtású vagy irányított lövedékek birtoklásának tilalmával. A fegyverszünetet megerősítve 6 év
alatt 300 millió, 1938-as vásárlóértékű dollár jóvátétel megfizetésére kötelezte az országot. A 27.
cikk elrendelte a zsidókkal szemben hozott hátrányos rendelkezések által érintett javak, jogok és
érdekek teljes visszaállítását vagy a méltányos kártalanítást. A 29. cikk lehetőséget biztosított a
Szövetséges és Társult Hatalmaknak, hogy területükön a kölcsönösség nélkül lefoglaljanak,
visszatartsanak vagy felszámoljanak min-den magyar vagyont. Magyarországnak le kellett
mondania maga és állampolgárai minden követeléséről. A 38. cikk kimondta a Duna szabad
hajózását minden állam számára.
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány tevékenységét, a magyar állam
szuverenitását és nemzetközi jogalanyiságát erősen korlátozta a Szövetséges Ellenőrző Bizottság
(Szojuznaja Kontrolnaja Komisszija, Allied Controll Commission), amely az 1945. január 20-i
fegyverszünet végrehajtásának szabályozására és ellenőrzésére alakult. (Németországban és
általában a legyőzött országokban is hasonló szervezet vette át a főhatalmat). A szovjet–brit–
amerikai bizottságban Franciaország nem kapott helyet, mivel nem állt hadiállapotban
Magyarországgal. Csehszlovákia és Jugoszlávia képviselőket delegálhatott a testület mellé.
Elnöke Kliment Vorosilov szovjet marsall volt, 1946. áprilisi távozása után a bizottságot helyettese,
Vlagyimir Szvidorov altábornagy irányította. Az Amerikai Egyesült Államokat William Schaffer Key
vezérőrnagy, majd George Hatton Weems dandártábornok, Nagy-Britanniát Aubrey Pearce
Edgcumbe altábornagy képviselte. Az amerikai szekció tagja volt a magyar származású Kovách
György alezredes (1946. december 27-től ezredes). A csehszlovák kormány Frantiek Barto
alezredest, majd Frantiek Dastich vezérőrnagyot delegálta, a jugoszláv Obrad Cicmil ezredest.
Vorosilov állomáshelyét 1945. február 3-án foglalta el Debrecenben, a testület első ülését március
26-án tartotta, majd április 12-én Budapestre költözött. A Szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság
kizárólagos irányítása alatt működő bizottság elnöke közvetlenül avatkozott be az alkotmányos, a
politikai és a gazdasági életbe, valamint a kormányzati munkába. Felügyeleti joga
legközvetlenebbül a fegyveres erők és a rendvédelmi testületek felett érvényesült, intézkedései
szerint alakult a vezetés személyi összetétele, hadrendje és létszáma. Tevékenysége elősegítette
a Magyar Kommunista Párt azokon belüli befolyásának gyors előretörését. A Szövetséges
Ellenőrző Bizottság 1947. szeptember 15-én tartotta utolsó ülését és mondta ki megszűnését, 2
nappal a békeszerződés életbelépése előtt.
Az 1945. január 20-i fegyverszünet előírta Magyarország bekapcsolódását a Németország elleni
háborúba, s nyolc, nehézfegyverekkel ellátott hadosztályból álló hadsereg felállítását. Az
előmunkálatokat nem számítva az Ideiglenes Nemzeti Kormány haderejének tényleges
szervezése a január 20-án, majd 30-án (kétszer) kiadott toborzási felhívással indult meg. Öt
hadosztály felállításához kezdtek hozzá, ebből kettő alakult meg.
1945. február 9-én elsőként a 6. gyaloghadosztály alakult meg Debrecenben 8488 fővel.
Állományának zöme a gödöllői és a debreceni hadifogolytáborból önként jelentkezett katonákból
került ki. Parancsnokává Székely László vezérkari ezredest nevezték ki. A Pavilon laktanya, a
hadosztály szervezésének helye – Magyarországon egyedülállóan – 252március 4-én megszűnt
hadifogolytábor lenni. Április 14-től, két nappal azután, hogy az összefüggő front elhagyta
Magyarország területét, megkezdték kiszállítását az ausztriai hadműveleti területre, 27-én lépett a
3. Ukrán Hadseregcsoport 27. hadseregének alárendeltségébe. Németország fegyverletétele
miatt a hadműveletekbe már nem kapcsolódott be, de részt vett a rendfenntartásban és fegyveres
karhatalmi akciókban.
Az 1. gyaloghadosztály szervezése 1945. március 1-jén kezdődött a jászberényi
hadifogolytáborban. A szovjet parancsnokságtól a hadifoglyok átvétele 26-án fejeződött be. A
hadosztály parancsnokává Szalai Tibor vezérkari ezredest nevezték ki. Az 1. gyalogezred a Budai
Önkéntes Ezred tagjainak egy részéből alakult meg, ám a nem is olyan rég szovjet oldalon harcolt
magyar önkéntesek jó része hadifogolyként indult útba Jászberényből kelet felé... Április 24-én
megkezdődött a hadosztály kiszállítása a hadműveleti területre. Május 4-től Ausztriában a 3.
Ukrán Hadseregcsoport 26. hadseregének alárendeltségében kizárólag fegyveres
rendfenntartással bízták meg. Május 13-án mindkét hadosztály kilépett a szovjet alárendeltségből,
és megkezdte hazatérését. A Dunántúlon előbb az újjáépítésbe kapcsolódtak be, majd
feloszlatásra kerültek.
Az 5. gyaloghadosztály szervezése április első hetében kezdődött Hajmáskéren. Parancsnokává
Szász Ferenc vezérkari ezredest nevezték ki. A szovjet hadvezetés a volt 24. gyaloghadosztály
április 4-én a Felvidéken átállt részeit az 5. hadosztály felállító törzsének rendelkezésére
bocsátotta. Szó sem volt azonban a német oldalon kitartó 24. gyaloghadosztály egészének
szervezett átállásáról, a seregtest túlnyomó többsége tovább harcolt, s cseh–morva területen érte
az egy hónappal később bekövetkezett német fegyverletétel. Az 5. hadosztályt a háború
befejezéséig nem sikerült megfelelően feltölteni, ezért állományának egy részét leszerelték, másik
részével a többi seregtestet töltötték fel.
Február végén megkezdődött a miskolci 7. gyaloghadosztály szervezése. Parancsnokává Kaffka
Zoltán vezérkari ezredest nevezték ki. Kellő számú legénység, fegyver és felszerelés hiányában
azonban szervezését május 7-én leállították. Március 1-jén megkezdődött a pécsi 4.
gyaloghadosztály felállítása is, azonban azt március 6-án az aznap megindult német dunántúli
offenzíva miatt felfüggesztették. A 2., 3. és 8. gyaloghadosztály szervezéséhez hozzá sem
kezdtek. Az új hadsereg kötelékébe tartozott még a Honvéd Határőrség, a hadihajósosztály, több
intézmény, őr-, biztosító-, építő- és műszaki alakulat, valamint június 8-tól több, addig szovjet
alárendeltségben működő vasútépítő-alakulat. Nem tartozott viszont bele a tragikus sorsú ún.
temesvári hadosztály, amely az ottani hadifogolytáborban már 1944 decemberében megalakult,
ám román közbenjárásra a szovjet hadvezetés a hadosztály tagjait visszaminősítette
hadifoglyokká és Foksányon (Foani) keresztül a Szovjetunió belsejébe szállította.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány hadereje felállításának egyre lassuló üteme és eredményessége
(a fegyverszünetben vállalt 8 hadosztály helyett 2 felállítása és késedelmes kiérkezése a
hadműveleti területre) nem a debreceni Honvédelmi Minisztérium szándékain és igyekezetén,
sokkal inkább a szovjet politikai és katonai vezetés, illetve a magyar államiságot erősen korlátozó
Szövetséges Ellenőrző Bizottság elodázó hozzáállásán múlott. A háttérben szerepet kapott a
csehszlovák, a román és a jugoszláv vezetés is, amelyek ellenérdekeltek voltak abban, hogy
Magyarország katonailag is bekapcsolódjon a hitleri Német Birodalom elleni küzdelembe.
Az új hadsereget 1945 tavaszától nevezték demokratikus Honvédségnek is. Annak ellenére, hogy
ez a korabeli dokumentumokban és – főként – a sajtótermékekben is gyakran előfordult, sohasem
volt hivatalos megnevezés. A demokratikus jelző nem fedte e hadsereg belső, hierarchikus
viszonyait. Nem voltak katonatanácsok (mint az 1918–1919-es hadseregben), a katonáknak még
akkora beleszólásuk sem volt saját dolgaikba, mint a Horthy-korban, sőt zászlóaljparancsnoktól
“felfelé” minden kinevezés csak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet tagjainak
jóváhagyásával történhetett meg. A hivatalos megnevezés 1945. december 25-től Magyar
Honvédség volt, addig egyszerűen Honvédség.
Ahogyan korábban áttekintettük Magyarország kapcsolatát más országokkal, célszerű azt
megtenni a Szovjetunió vonatkozásában is. Magyarország (olasz közvetítéssel) 1934. február 6-
án vette fel a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. A szovjet vezetés érdekelt volt
Magyarország önállóságának megőrzésében, különösen azt követően, hogy a Német Birodalom
megkezdte terjeszkedését a térségben. Noha Szovjet-Oroszország nem írta alá a trianoni békét, a
Szovjetunió vezetői nem voltak arra hajlandóak, hogy nyilvánosan állást foglaljanak a magyar
revízió mellett. Helytelenítették az első bécsi döntést mint a müncheni egyezmény részét. Mikor
1939. január 12-én gróf Csáky István magyar külügyminiszter bejelentette az ország csatlakozási
szándékát az Antikomintern Paktumhoz, Litvinov szovjet külügyi népbiztos figyelmeztetése már
három napja megérkezett, hogy a csatlakozás megrontja a két ország viszonyát. Csáky 13-i
válaszát, miszerint Magyarország nem kívánja magát a Szovjetunió által befolyásoltatni, február 2-
án szovjet részről a diplomáciai viszony szüneteltetésének bejelentése követte. Szeptember 17-
én, a Lengyelország elleni szovjet támadás napján a szovjet kormány biztosította Magyarországot
határainak tiszteletben tartásáról, s szeptember 24-én helyreállt a diplomáciai viszony a két ország
között – ám a világ ekkor már túl volt a Molotov–Ribbentrop-paktumon.
Amikor 1940 tavaszától, a nyugati német hadjárat előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy
a Szovjetunió vissza fogja követelni az 1918-ig az Orosz Birodalom részét képezett területeket
Romániától, Werth Henrik gyalogsági tábornok, a Honvéd Vezérkar főnöke több memorandumot
intézett a kormányhoz, amelyben katonai egyeztetést javasolt a szovjet Vezérkarral egy Erdélyre
induló esetleges magyar támadás időzítésére vonatkozóan. A Teleki-kormány elutasította a
katonai együttműködést, ám 1940 őszén megkezdte egy magyar–szovjet megnemtámadási
egyezmény előkészítését. Így kívánta megelőzni Magyarország belesodródását egy esetleges
szovjet–német háborúba, ezt viszont Horthy utasította el. Közben szeptember 3-án magyar–
szovjet kereskedelmi és hajózási egyezményt írtak alá. Gesztusként október 30-án a
Szovjetunióba engedték távozni Rákosi Mátyást és 3 elítélt 253kommunista társát. “Cserébe” a
szovjet fél visszaadta az 1849-ben zsákmányolt honvédzászlókat, amelyeket az újonnan
megnyitott Budapest–Moszkva vasúti összeköttetés első vonatával szállították Budapestre, 1941.
március 20. és 24. között.
Noha az 1941. áprilisi német–olasz balkáni hadművelet előtt közvetlenül a Szovjetunió barátsági
és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött Jugoszláviával, a magyar bekapcsolódás után
Visinszkij helyettes külügyi népbiztos annyit közölt Kristóffy József moszkvai magyar követtel,
hogy a szovjet kormány nem alkalmaz szankciókat, mivel nincs szándékában a “Magyarországgal
kialakult jó viszonyt felborítani”. Június 23-án, a német támadás megindítása után Magyarország
megszakította a diplomáciai viszonyt a Szovjetunióval. Saronov budapesti szovjet követ
távozásakor úgy nyilatkozott – s a belső szovjet viszonyok ismeretében ezt nyilvánvalóan
kizárólag felsőbb jóváhagyással tehette meg –, hogy a szovjet vezetés, tekintettel az ország
geopolitikai helyzetére, megérti a magyar lépést, feltéve, ha Magyarország nem lép be a
háborúba. Kristóffy ugyanezen a napon küldött távirata megerősítette ezt: Molotov szovjet
külügyminiszter kijelentése szerint a Szovjetuniónak nincs semmiféle követelése vagy támadó
szándéka Magyarországgal szemben, s nincs elvi kifogása egy további magyar revízióval
szemben Erdélyt illetően, amennyiben Magyarország semleges marad. Nem tudhatjuk, később
tartotta volna magát a szovjet vezetés ehhez a kijelentéséhez, vagy csupán a német támadás
után egy nappal tett meg mindent, hogy elkerülje újabb országok bekapcsolódását a támadásba.
Kristóffy táviratát egyébként Bárdossy László miniszterelnök eltitkolta.
Mikor 1944. augusztus végén a szovjet hadsereg elérte a magyar határt, a szovjet vezetés célja
Magyarország kiugratása volt a háborúból, akár Horthyval az élen is. Noha az október 11-i
előzetes fegyverszüneti feltételek a kiugrási kísérlet kudarca miatt nem valósultak meg, egy ideig
még arra törekedett, hogy elkerülje a katonai megszállási rendszer bevezetését. Egyfelől szükség
volt saját katonáira az arcvonalban, másfelől magyar közigazgatás működtetésével szerette volna
megosztani a magyarságot. A Horthy államfői jogfolytonosságának elismerése mellett alakítandó
magyar kormányban a még a kormányzó által Moszkvába küldött fegyverszüneti delegátusok és
az időközben a fronton átjöttek vettek volna részt. Október végére a szovjet vezetés
lépéskényszerbe került, mivel a Honvédség nem állt át, s a Moszkvában tartózkodó magyar
politikusok és tábornokok elszigetelődtek. Időközben a szovjet csapatok birtokba vették Kelet-
Magyarországot, a Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottsága ezért október 27-én a 2. Ukrán
Hadseregcsoport haditanácsát bízta meg a polgári közigazgatás megszervezésével és
irányításával.
A városokban és a nagyobb községekben szervezett katonai közigazgatási parancsnokságok
saját apparátust nem kaptak, a magyar hivatalok helyben maradt vezetőit bízták meg a
közigazgatás beindításával. Ezzel párhuzamosan a szovjet vezetés – tekintettel nyugati
szövetségeseire – kínosan ügyelt a látszat elkerülésére, hogy azonnal kikiálttatják a
proletárdiktatúrát. Nem tette lehetővé, hogy az új kormány kommunista vezetéssel alakuljon meg,
de azt sem, hogy a magyar kommunista emigráció egésze azonnal hazatérjen, sőt egyelőre teret
engedett több demokratikus pártnak és mozgalomnak. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság
funkcionálása a politikai irányításon túl a gazdaság kiaknázására irányult, részben a hadsereg
ellátására, részben a jóvátétel biztosítására. Hatásköre nem terjedt ki a hadműveleti területre, ahol
a harcoló csapatok hadizsákmány címén lefoglalták a gazdasági és infrastrukturális
létesítményeket, az iparcikk- és élelemkészleteket. Külön NKVD-s szakcsoportok keresték és
vitték el a művészeti alkotásokat, gyűjteményeket, még a bankok pénztári készleteit és
értékpapírjait is. Ez az eljárás az 1945. január 20-i fegyverszünet megsértését jelentette, mivel 7.
pontja értelmében csak a német tulajdont lehetett hadizsákmánynak tekinteni. Az okmányban a
Szövetséges Főparancsnokság ellátási kötelezettsége szerepelt, ezért az is megsértéseként
értékelhető, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945 nyarán a teljes, Magyarországon
állomásozó szovjet haderő ellátását az Ideiglenes Nemzeti Kormány kötelességévé tette. Az e
költségek jóvátételbe való beszámítására irányuló magyar kérést a szovjet vezetés elutasította. A
polgári lakosságot érzékenyen érintette a szovjet katonák egy részének garázdálkodása, s a
közbiztonság ezzel (is) összefüggő hiánya. Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkára
1945. februári levelében maga írta: “…a nők megerőszakolásának tömeges esetei, fosztogatások
stb. ... megismétlődnek”. A szovjet megszállási politikában ötvöződtek és ütköztek a hadicélok
közvetlen és a birodalomépítés távlati szempontjai.
Miközben itthon Magyarországon új államiság született, a még az 1939. májusi választások
nyomán összeült és a háború végéig funkcionáló Országgyűlés kísérletet tett a kiugrási kísérlet
előtti magyar államiság jogfolytonos továbbvitelére. Ennek jogi alapja az 1945. március 26-án
becikkelyezett 1944:VII. törvénycikk volt, amely az Országgyűlés mandátumát a békekötés
ratifikálásától számított 6 hónappal meghosszabbította, s lehetővé tette külföldön történő
összehívását. 1946 őszén a Magyar Királyság Felsőházának és Képviselőházának nyugati
emigrációban élő tagjai 20 fős Intéző Bizottságot alakítottak egy exil-országgyűlés összehívására.
Hosszabb előkészítés után 1947. augusztus 20-án a bajorországi Altötting városkában a két ház
56 tagja közös ülésre gyűlt össze. A báró Feilitzsch Berthold és Spett Ernő elnökletével tartott ún.
altöttingi országgyűlés erőszakra való hivatkozással semmisnek mondta ki az Országtanács 1944.
október 27-i határozatát Szálasi Ferenc nemzetvezetői megbízatására, alkotmányellenesnek
minősítette a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlést, az általa megbízott kormányokat, s önmagát a
magyar állameszme egyetlen reprezentánsává nyilvánította. Magyarország miniszterelnökévé
választotta Farkas Ferenc szolgálaton kívüli vezérezredest, egyben megbízta őt az államfői jogok
ideiglenes gyakorlásával. Az országgyűlés azzal zárta be ülését, hogy megbízatása tovább tart. A
tanácskozás összekapcsolódott az Altöttingben ugyanazon a napon Kótai Zoltán németországi
vatikáni delegátus által vezetett, tízezres magyar körmenettel.
Az exilkormány megalakulását bejelentették a három nyugati szövetséges hatalomnak. A brit és a
francia megszálló hatóságok válasz nélkül hagyták a magyar jegyzéket, 254a müncheni amerikai
konzulátus szeptember 3-án elutasította e magyar kormány bejegyzését. A kormány 2 tagja
december 12-én levélben számolt be Horthy Miklósnak a történtekről. A nemzetközi támogatás
elmaradása miatt Farkas Ferenc miniszterelnök 1949. május 29-én kormánya nevében a két
házelnökhöz intézett levelében lemondott. A brit és a francia reagálás elmaradását a képviselők
hallgatólagos beleegyezésnek vették. Varga Béla, az emigráció egyik vezetője ennek ellenére az
altöttingi országgyűlést jogfolytonosnak tekintette, s az 1989. október 23-án kikiáltott Magyar
Köztársaság első választott Országgyűlésének alakuló ülésén, 1990. május 2-án ünnepélyesen
mondott le, átadva mandátumát.
Az 1944–1945-ös nyugati magyar emigráció túlnyomó többségét a Horthy Miklós kormányzóhoz
hű csoportok tették ki, akik nem fogadták be a nyilasokat. (Ez utóbbiak nem kis mértékben ezért
távoztak olyan távoli országokba, például Argentínába, ahol nem volt számottevő az előbbiek
száma.) A m. kir. emigrációnak több vezető szerve volt. A Magyar Iroda az 1945 elején
Németországba telepített Magyar Vöröskeresztből alakult ki, központi szerepét a háború áldozatai
nagy számának “köszönhette”. A Bizottság a Menekült Magyarság Képviseletére még a
Honvédelmi Minisztérium kezdeményezésére alakult meg 1945. április 25-én kisbarnaki Farkas
Ferenc vezérezredes irányítása alatt. A Magyar Szabadság Mozgalom 1946. május 17-én alakult
az emigráció összefogásának céljával. A történelmi Magyarország szlovák, ruszin, román, szlovén
és horvát emigráns szervezeteinek részvételével jött létre a Duna Club 1948. április 23-án, s rövid
ideig tagszervezete volt a Münchenben újjászervezett Antibolsevista Nemzetek Blokkjának is. A
katonákat összefogó szervezet volt a Zákó András vezérőrnagy vezetésével 1949. január 1-jén
életre hívott és a mai napig létező Magyar Harcosok Bajtársi Közössége.
Az 1944–1945-ös emigrációval az 1945–1948 közötti koalíciós időszak emigrációja kezdetben
szemben állt. Az utóbbi szervezete volt az 1948. július 21-én Varga Béla, az 1945 novemberében
Magyarországon választott nemzetgyűlés emigrált, de le nem mondott elnöke által alapított
Magyar Nemzeti Bizottmány. Ennek ellenében hozta létre 1951-ben a m. kir. emigráció a Magyar
Országos Bizottságot – altöttingi alapokon. Az emigráció harmadik, 1956-os hullámának
megindulásáig az 1944–1945-ös és az 1945–1948-as emigráció összefonódott, beleértve a
Magyar Nemzeti Bizottmányt és a Magyar Országos Bizottságot is. Varga Béla ezt és az altöttingi
vezetők távozását követően legitimálhatta magának mindkét emigráció, ezzel mindkét
Magyarország jelképes házelnökségét, s adhatta át egyszerre az 1944. október 15. előtti és az
1944. december 21. és 1948 közötti Magyarország jogfolytonosságát az 1989 utáni
Magyarországnak.