Hattyúludak

Élt egy öregember a feleségével, volt egy leánykájuk meg egy fiacskájuk.
„Kislányom, – mondta az asszony – elmegyünk dolgozni, hozunk neked cipócskát, varrunk
néked ruhácskát, veszünk hozzá keszkenőt, légy okos, vigyázz a testvérkédre, az udvaron
túlra ne merészkedj!”
A szülők elmentek, a leány pedig megfeledkezett arról, amit mondtak neki, leültette az
öccsét a fűre az ablak alá, ő maga meg kiment az utcára játszani, sétálgatni. Hattyú-ludak
érkeztek, szárnyaikra vették, felkapták a kisfiút és elvitték. Hazaérvén a kislány látja, hogy
nincs sehol a testvére! Kétségbe esett, de hiába kereste, sehol sem találta. Hiába kiabált, hiába
sírt, hiába fenyegetőzött, hogy ha nem kerül elő, majd kikap a szüleiktől, a testvérkéje nem
válaszolt! Kifutott hát a tiszta mezőbe, a távolban még látta a hattyú-ludak seregét, de aztán a
sötét erdő elnyelte őket. A hattyú-ludaknak nem volt jó hírük, sokat csibészkedtek,
kisgyerekeket lopdostak, így a leánynak nem volt nehéz rájönni, hogy ők vitték el a testvérét.
Üldözőbe vette őket.
Addig futott, míg egy kemencéhez nem ért. „Mondd, kemence, hová repültek a hattyú-
ludak?” „Ha eszel a rozsos pirogomból, megmondom!” „Az apáméknál sosem eszünk ilyet!”
A kemence nem felelt. A kislány, továbbfutott, mígnem egy vadalmafa akadt az útjába.
„Vadalmafa, mondd meg kérlek, hová repültek a hattyúludak?” „Egyél a gyümölcsömből,
akkor megtudod.” „Ó, apámék házában még a kerti, édes almát sem eszi senki!” Továbbfutott,
egyszer csak a tejfolyóhoz ért, a folyó fövenye meg lekvárból volt. ”Hé, tejfolyó,
lekvárföveny! Merre repültek a hattyúludak?” „Egyél belőlünk, akkor elárulom!” „Ó, nálunk,
apáméknál még a tej föle sem kell senkinek!”
Sokáig kellett volna futkosnia hegyeken-völgyeken keresztül, ha nem akad útjába,
véletlenül egy sündisznó, félre akarta lökni, de félt, hogy megszúrja a türkéivel és
megkérdezte: „Sündisznócska, láttad-e, merre repültek a hattyúludak?” „Arra ni!” – mutatta a
sün. Rohant tovább a leány, hát látja, hogy ott áll előtte egy csirkelábakon álló ház, s forog.
A viskóban ott ült a Baba-jaga, inas a pofája, lábai agyagbó, s a leány kisöccse ott ül
mellette a padon, aranyalmákkal játszadozik. Meglátta őt a nővére, odalopakodott,
megragadta és elvitte. A hattyú-ludak üldözőbe vették, ha elkapják ezek a gonosz állatok, nem
lesz mit tenni!
Odaért a lekvárosfövenyű tejfolyóhoz: „Folyóanyácskám, rejts el!” – „Ha eszel a
lekváromból!” Nem volt mit tenni, evett. A folyó a partja alá rejtette, a ludak elrepültek
felette. Mikor kimásztak, megköszönte és újra futásnak eredt. A ludak visszafordultak és most
szemberepültek velük. Mi tévő legyen? Nagy a baj! Itt áll a vadalmafa. „Almafa-anyácska,
rejts el!” „Egyél az erdei almámból!” Gyorsan bekapta. Az almafa ágaival betakarta,
leveleivel elfedte, a ludak elrepültek felette. Kimászott és újfent futásnak eredt az öccsével. A
ludak meglátták és utánuk eredtek, s egészen közel értek, már a szárnysuhogásuk is hallatszik,
majdhogynem kitépik a kezéből a gyermeket!
Még szerencse, hogy ott állt az úton a kemence. „Kemence, kedves, rejts el engem!”
„Egyél a rozsos pirogomból!” A lány gyorsan lenyelte, maga pedig felmászott a kemencére,
és a kemence torkába bújt. A ludak ide-oda repkedtek, kiáltoztak, de zsákmány nélkül kellett
hazatérjenek.
A leány meg az öccse pedig éppen idejében ért haza, csak alig valamicskével a szüleik
előtt.