Tóth Krisztina

Tóth Krisztina 1967-ben született Budapesten. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola szobrász szakán érettségizett. (Az üvegmúvesség a mai
napig hobbija.) A középiskolai években kezdett el publikálni, majd felvételizett az ELTE Bölcsészettudományi Karára. Első kötete 1989-ben jelent meg,
és rögtön Radnóti Miklós - emlékéremmel dijazták. 1990-ben Párizsba ment, majd hazaterve befejezte az egyetemet, tanári diplomat szerzett. Késobb
szabadúszó lett, irásaiból él. Iró, költó és múforditó. Gyerekkönyveket fia születése után kezdett irni. József Attila-dijas alkotó.

Novelláskötetei
o Vonalkód
o Hazaviszlek, jó?
o Pixel
o Pillanatragasztó
o Párducpompa (2017)
A Párducpompa tárcakötet, ötven rövid történetet tartalmaz. A tárca eredetileg publicisztikai mufaj, rendszerint aktuális témajú, könnyed hangvetelü
kisesszé. Kivaló képviselője a műfajnak Kosztolányi vagy Móra Ferenc. A hétköznapi sztorizással rokon, épp úgy múködik, mint amikor elkezdjük
mesélni, hogy "képzeldmitörtént", csak épp a másik reakcióit nem tapasztaljuk meg azonnal.

Toth Krisztina jár-kel a nagyvilagban, foleg tomegközlekedéssel, és megosztja velünk a tapasztalatait. Amivel sajnos mi is találkozhatunk a
mindennapok soran, hogy valami nagyon elcsúszott az utóbbi években, és nem jó irányba haladnak a dolgok. A legnagyobb emberi drámák ott
játszódnak le elöttünk a szürke hétköznapokon, csak annyira rohanunk, hogy nem vesszük észre oket. Tóth Kristina azonban odafigyel a kis mindennapi
sztorikra, amelyek soran nehany percen belül sorsokat ismerhetünk meg, miközben akaratunk és szándékunk ellenére részesei leszünk valaki életének.

Párducpompa
A Párducpompa legtöbb szereplojéból kiveszett a tolerancia, empatianak nyoma sincs, és ezért a kötet hangulata is az esetek tobbségében nyomaszto,
fullaszto. Azert szerencsere akad néhány könnyedebb hangvételu novella is a kötetben, ami elfeledteti a sok negativumot és megalkuvást - sot, néhany
kifejezetten vidam történettel is találkozunk.

Színes lett a végeredmény, egész pontosan párducmintás: van benne nagyon sotet, komor fekete, de szinte aranyba hajló reménysugár is.
A helyszín lehet bármi, posta, vonat, troli, metró, pláza, mindenhol belefuthatunk egy hétköznapi tragédiába vagy sokkal ritkábban belecsöppenhetünk
egy szívet melengeto pillanatba. Egyperces kis történetek, amelyek mindegyikéböl regényt lehetne írni, jelen kötetben azonban csak felvillantásra
kerülnek a témák. A Párducpompa olyan, mintha egy teljes kört mennénk valamelyik trolival: ugyanott vagyunk, mint ahol felszálltunk, mégis máshogy
és máshová érkezünk meg.

Ugyanakkor nem csak az utazas az, ami összefüzi ezeket a törteneteket. Szinte mindegyik tárca muködtetöje a gyulölet, a részvét hiánya vagy az emberi
szúklátókörúség, az eloitélet, a politikai elnyomás-retorika iránti hiszékenység.

A huszonöt lépcso a Blahán felfelé tart szoke nojét Hágában a flamand buszvezetö megvárja, raadásul még azt is készséggel végignézi, hogy a no
kényelmesen összecsukja a pöttyös esernyojét. Lisszabonban a következo megállot is búgva mondja bele a mikrofonba a szöke hajtól lenyúgözött
portugál villamosvezeto. Bécsben és Prágában is szerelembe esik a soför, ellenben Budapesten még a szoke no mögött rohanó fekete hajú íróno is
elkésik a déli budai programjáról. A felszínre vezeto huszonöt lépcsofok megmászasa közben átlepkedünk Európan, és sorra vesszük, hanyfélekeppen
vagyunk lemaradva emberségben Prágához, Hágához, Bécshez képest. A sok pozitiv és negativ sztereotípiától fáradtan esünk végül a szöveg erösen
aktualizált záróakkordjába: Telnek a percek. Dél van. A munkahelyeken ilyenkor kezdodik az ebédido, videken, a poros udvarok felett pedig ilyenkor er
a zenitre a nap. Szép hazám városaiban konganak a harangok és a lelkek. Ilyenkor fordulnak oldalukra a meleg porban a vak komondorok."

Az utazás valójában nagyon sokféle: hosszú vonatozás Austria felé („Kiment a ház, kiment az orszag"), egy migrancsnak nezett fekete haiú nó buszozása
(aki raadásul olvas is.), egy öregkori demenciában szenvedo, a szociális otthonból elkóválygott öreg néni körbebuszozasa a X. Kerületben, unokanézobe,
Berlin felé.

A Párducpompa egyik legmegrázóbb tárcaja a Verset állva, amely rávilágit, hogy már a gyermekek szocializációja is épp az ellenkezo irányba tart, mint
ahogyan egy múködöképes társadalomban kellene. A történet az irónó személyes élményén alapszik: valóban megtörtént vele, hogy meghivták a
költészet napja alkalmából egy iskolába. Már a fogadtatás kissé kínosra sikerült a bikanyakú igazgatóval, a láthatóan szorongó magyartanárral. Ez a
kínos érzés csak fokozódott az iró-költono tiszteletére kivezényelt tanulók lelketlen szavalásat hallgatva, majd a csúcspontot jelenti az eloadasa közben
egy iskola igazgatója figyelmeztetese egy papircetlin: „Verset áliva mondunk". Egyszerre meghökkentö és végtelenül ijeszto, hogy ilyen közegben még
nevelödnek diákok Magyarországon, am mégiscsak hiszunk abban, hogy lehet majd itt még egyszer verset ülve mondani. (Mint ahogy a novellaban is
„csakaazértis" ülve mond verset az elbeszéló is.)

A kötet legnyomasztóbb tárcáját kiválasztani nem egyszerú feladat, de a Sötét égbolt, melyben egy felvilagosult taxis küldené gázkamrába a
menekülteket, valószinúleg felférne a dobogóra. A taxiban utazó szerzonek, aki a villamosra menekülve azon gondolkodik, hogy a körulotte utazok
kozul vajon hány értene egyet meglehetosen elégedetlen honfitársával. Toth válasza pedig minden, csak nem optimista. Jobb napokon fele-fele.
Rosszabbakon meg - azt inkább hagyjuk.
Azok a novellák, amelyekben tapasztalható valami emberi részvét, segíto szándék, a kötet második feleben helyezkednek el, a Parducpompa emelkedik,
és a végén ad némi reményt. Tóth Kristina eredetileg úgy állította össze a novellakat, hogy semmilyen menekülöutat nem hagyott az olvasónak, ám a
kötet szerkesztoének javaslatára változtatott a sorrenden, hogy másoknak már ne kelljen átélniük az elviselhetetlen légszomjat.

Tóth Krisztina nyelvileg a töle megszokott precizitással, tisztasággal túpontosan fogalmaz, igy az olvasás aktusa nem állit minket különösebb kihivások
elé, a jelentések sûrú koncentrációja azonban mindenképpen aprólékos, szöveghez tapadó figyelmet követel.

A Párducpompa legnagyobb erénye mégis az, hogy az elso betutól az utolsoig életszagú.
Nincs semmiféle máz, vagy vadul burjanzó, önmagán kényszeresen túlmutatni akaró fikció.

A mindennapok apró, már beletorodéssel viselt, mégis brutalitással teli surlódásai a maguk teljességében jelennek meg, a tárcak által kimerevitett
jelenetek pedig olyan képet festenek az országról, amelyet egy pillanatig sem nézünk szivesen.
A Parducpompa kivalóan ramutat arra, hogy semmi sincs olyan izgalmas, mint az élet, amely csak a maga töredékességében ragadható meg. Hiába túnik
látszólag egyszerúnek egy-egy történet, itt nincsenek azonnal megfeithetó kódok, az elsodleges olvasat mellett mindig ott rejlik egy mélyebb tartalom.
Am ebben a nagyon ismerós világban mégis idegenek a szereplok. Itt az idegenségérzetet a szó lehetó legszélesebb értelmében kell használnunk:
olvashatunk bevándoriókról, külfoldon dolgozó
magyarokról, mindenkin raja van valamiképp a massag belyege, sot, egyes alakok a sajat életükben is vendégszereplönek mutatkoznak.
Az elvágyódas, a „bárhol, csak ne itt" érzése a figurák mindegyikére jellemzo. Nincs az az egységes, kompakt nyelv, amivel pontosan leírható lenne,
hogy mi zajlik körülöttünk, olyan pedig végképp nincs, ami megmagyarázhatna, hogy miert hagyjuk mindezt.

Ez a könyv nagyon jól megmutatja, hogy miféle emberek is élnek Budapesten - tisztelettel a kivételnek, akinek a szemében a szövegekben is megcsillan
némi részvét.