Professional Documents
Culture Documents
Frederick Forsyth - A Kobra
Frederick Forsyth - A Kobra
ALEXANDRA
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Frederick Forsyth: The Cobra
Transworld Publishers, a Random House Book Company, 2010
61-63 Uxbridge Road, London W5 5SA
www.rbook.co.uk
Tekergés
1. fejezet
Tisztelettel:
ROBERT BERRIGAN
Igazgatóhelyettes (Különleges
Műveletek) Kábítószer-ellenes
Ügynökség
Sziszegés
3. fejezet
***
Letizia Arenal tudta jól, hogy nem helyes, amit tesz, és hogy
ellenkezik a papája szigorú utasításaival, de egyszerűen
képtelen volt uralkodni magán. Papá megmondta, hogy soha
nem hagyhatja el Spanyolországot, de ha egyszer szerelmes…
A szerelemnek pedig még az ő apja sem parancsolhat.
Domingo de Vega megkérte a kezét, ő pedig igent mondott.
Az ujján már ott virított a gyűrű. Csak hát a fiúnak vissza
kellett mennie New Yorkba, különben elveszítené a pozícióját,
a születésnapja viszont most lesz, május utolsó hetében.
Úgyhogy küldött neki egy repülőjegyet, amellyel az Iberia
Légitársaság egyenesen a Kennedyre repíti, és a srác szinte
könyörgött, hogy utazzon oda hozzá.
Az Amerikai Nagykövetségen minden úgy ment, mint a
karikacsapás. Megkapta a beutazási engedélyt, és a
Belbiztonsági Minisztérium jóváhagyását.
A jegye az első osztályra szólt. A 4-es terminálon, a
bejelentkezésnél szinte várnia sem kellett. Az egyetlen
bőröndje átesett a New Yorkba induló járatok esetében
szokásos ellenőrzésen, majd annak rendje és módja szerint
elindult a futószalagon. Észre sem vette a mögötte álló férfit,
amint felteszi a pultra a súlyos személyi poggyászát.
És persze azt sem tudhatta, hogy a férfi utazótáskája
újságpapírral volt kitömve, és hogy azonnal távozott is a
bejelentkezőpulttól a biztonságiak és az útlevél-ellenőrzés
irányába, amint ő eltűnt a színről. Még soha nem látta Paco
Ortega felügyelőt, és ezután sem fogja. Ő viszont alaposan
megnézte magának, akárcsak a bőröndjét és a ruháját. A
fényképet valamivel távolabbról készítették, amikor a reptér
előtt kiszállt a taxiból. Mindez még azelőtt New Yorkban lesz,
hogy a gép elhagyná a kifutót.
De azért biztos, ami biztos, a rendőr egy ablakból
kikandikálva a saját szemével is végignézte, amint az Iberia
gépe kigurul a felszállópályára, megáll, majd szélsebesen
megindul a Sierra de Guadarrama még mindig havas csúcsai és
az Atlanti-óceán felé. Aztán felhívta New Yorkot, és néhány
szót váltott Cal Dexterrel.
A gép nem késett. A kivezető alagútban a szárazföldi
személyzet egyik alkalmazottja figyelte, ahogy a kiszálló
utasok elhaladnak előtte, és két szót motyogott az adóvevőjébe.
Ez senkinek nem tűnt fel. Állandóan ezt csinálják.
Letizia Arenal áthaladt az útlevél-ellenőrzésen, ahol a
szokásos eljárást kellett végigcsinálnia: az ujjait egymás után
egy üveglapra nyomta, majd egy aprócska kamerába nézett,
amely a retina azonosítását végezte.
Amint végzett, a bevándorlási hivatal embere csendben a
vámfolyosóban álló férfi felé fordult és bólintott, aki előtt
sorban haladtak el az utasok. Ő is biccentett, majd
észrevétlenül a fiatal lány nyomába eredt.
Elég forgalmas nap volt, ezért aztán a csomagokra még húsz
percet kellett várni. Aztán végre kattogva-kerregve megindult a
futószalag, és szép rendben előbújtak a bőröndök. Az övé nem
volt sem az első, sem az utolsó. Valahol középtájon érkezett.
Látta, amint kibukik az alagút szájából, és egyből kiszúrta rajta
a sárga címkét, amit pont azért ragasztott rá, hogy könnyebben
észrevegye.
Keménykeretes, görgős bőrönd volt, úgyhogy a kistáskáját a
vállára vette, a bőröndöt pedig maga után húzta, és elindult a
zöldfolyosón. Úgy a felénél járhatott, amikor az egyik,
látszólag tétlenül álldogáló vámtiszt, odaintette magához.
Rutinellenőrzés. Aggodalomra semmi ok. Domingo odakint
várja az ajtó előtt. Legfeljebb vár még néhány percet.
Letizia odahúzta a bőröndjét a pult elé, ahova az őr mutatta,
majd felemelte. A zár feléje nézett.
– Lenne szíves kinyitni, kérem, a bőröndjét, hölgyem? –
Gyanúsan udvarias. Ezek mindig gyanúsan udvariasak, és soha
nem mosolyognak, nem viccelnek. Felkattintotta a két csatot. A
vámtiszt maga felé fordította a bőröndöt, és felnyitotta a
fedelét. Látta a szép rendben összehajtott ruhákat. A kesztyűs
kezével benyúlt, és leemelte a felső szintet. Aztán nem
mozdult. A lány észrevette, hogy a férfi most már őt nézi a
fedél széle fölött. Azt hitte, hogy mindjárt lecsukja, és bólint,
hogy minden rendben, mehet.
– Megkérhetném, hogy jöjjön velem, hölgyem? – mondta
szomorú, mégis rideg hangon, miközben lecsukta a bőrönd
fedelét.
Persze ez nem volt igazi kérdés. A lány most vette csak
észre, hogy egy tagbaszakadt fickó és egy szintén nagydarab
nő, ugyanolyan egyenruhában, ott állnak közvetlenül a háta
mögött. Elég kellemetlen helyzet volt, a kifelé tartó utasok
mind kíváncsian odapillantottak, ahogy elhaladtak mellettük.
A vámtiszt bezárta a bőröndöt, felkapta és megindult előre.
Ők pedig egyetlen szó nélkül követték. Az első tiszt egy
ajtóhoz vezette őket. Csendes kis szoba volt, szinte teljesen
üres. A közepén egy asztal, a falak mentén néhány szék. Illetve
két sarokban egy-egy kamera. A bőröndöt felfektették az
asztalra.
– Megkérhetném, hogy nyissa ki még egyszer a bőröndjét,
hölgyem?
Letizia Arenal most érezte először, hogy itt valami nincs
rendjén, de arról fogalma sem volt, hogy mi. Kinyitotta a
bőröndöt, s benne ott sorakoztak a szépen összehajtogatott
ruhái.
– Kivenné ezeket, hölgyem, ha megkérhetem?
A vászonkabát, a két gyapjúing és az összehajtogatott
blúzok alatt volt. Nem volt nagy, nagyjából akkora, mint egy
kilós kristálycukor. A tartalma pedig leginkább a zsírkőre
hasonlított. És akkor összeállt a kép, érezte, ahogy a gyomra
felkavarodik, mintha jól gyomorszájon vágták volna. A fejében
néma sikoly: „Nem, ez nem én voltam. Ezt nem én csináltam,
ez nem az enyém, valaki beletette a bőröndömbe…”
A nagydarab nő fogta meg, hogy össze ne essen, persze nem
együttérzésből. Hanem a kamerák miatt. A New York-i
bíróságok olyan rögeszmésen ragaszkodnak hozzá, hogy a
vádlott jogai semmilyen szinten ne sérüljenek, és a
védőügyvédek is olyan fifikásak, hogy az eljárási rend
szabályaitól való legcsekélyebb eltérés esetén is mindjárt a vád
ejtését indítványozzák, hogy az eljáró szervek kénytelenek
mindent szigorúan az előírásoknak megfelelően végigcsinálni.
Miután kinyitotta a bőröndöt, és felfedezték benne az ekkor
még hivatalosan azonosítatlan fehér port, Letizia Arenal, ahogy
a hivatalos berkekben mondják, bekerült a rendszerbe. Később
ez az egész úgy sejlett fel előtte, mint valami elmosódó
rémálom.
Átkísérték a terminál egy jobban felszerelt helyiségébe. Itt
több digitális felvevőkészülék is sorakozott. Bejött még néhány
férfi. Ő nem tudta, de a Kábítószer-ellenes Ügynökség,
valamint a Bevándorlási és Vámhivatal emberei voltak. A
Szövetségi Vámhivatallal együtt máris három rendvédelmi
szerv tartotta fogva különböző illetékességi érintettség okán.
Bár kitűnően beszélt angolul, kerítettek egy spanyol
tolmácsot is. Felolvasták a jogait, az úgynevezett Miranda-
jogokat, amelyekről eddig még soha nem is hallott. És minden
mondat után megkérdezték:
– Megértette, hölgyem?
Állandóan ez az udvarias „hölgyem”, közben pedig lerítt az
arcukról, hogy mennyire megvetik.
Valahol, egy másik helyiségben az útlevelét tüzetesen
ellenőrizték. Megint valahol máshol a bőröndjét és a
válltáskáját is ugyanilyen alapossággal nézték át. A fehér port
tartalmazó csomagot elküldték elemzésre. Ez már egy másik
épületben, egy kis vegyi laborban zajlott. Az eredmény nem
volt meglepő: mint kiderült, a csomag tartalma tiszta kokain.
És itt a „tiszta” jelző egyáltalán nem volt mellékes. A
kismennyiségű „vágott” port még ki lehet magyarázni
„személyes használattal”. De egy kiló „tisztát” már nem.
Két nő jelenlétében meztelenre kellett vetkőznie. A ruháit
szintén elvitték. Valami papírszerű egyrészes öltözéket kapott
helyettük. Egy orvosnő alaposan megvizsgálta a testét, és
átnézte a testüregeit is. Belenézett a szájába és a fülébe is.
Ekkor már csak úgy záporoztak a könnyek a szeméből. De a
„rendszernek” megvannak a maga szabályai. És természetesen
mindent kamerák rögzítettek a jegyzőkönyv számára. Nincs az
a seggfej ügyvéd, aki ebből a szarból kirángatja a kiscsajt.
Végül a Kábítószer-ellenes Ügynökség rangidős tisztje
tájékoztatta, hogy jogában áll ügyvédet fogadni. Hivatalosan
nem hallgatták ki. Egyelőre. Vagyis nem sérültek a Miranda-
jogai. Elmondta, hogy nem ismer egyetlen New York-i
ügyvédet sem. Erre a férfi azt mondta, hogy majd kijelölnek
neki egy ügyvédet, de ez már a bíróság dolga, nem az övé.
Többször elmondta, hogy a vőlegénye odakint vár rá. Ezt az
információt a szervek nagyon is komolyan vették. Bárki is várt
rá, lehet, hogy szintén benne van. A reptéri csarnokot töviről-
hegyire átnézték. De nem találtak semmilyen Domingo de
Vegát. Tehát a lány vagy csak kitalálta, vagy pedig a tettestársa
volt, és lelépett a színről. Reggel majd megkérdezik az ENSZ
Puerto Ricó-i diplomatáit is.
Nem akart ügyvédet. Ragaszkodott hozzá, hogy mindent
elmagyarázhasson. El is mondott hát mindent, amit csak tudott.
Ez nagyjából a semmivel volt egyenlő. De még ezt sem hitték
el neki. Aztán eszébe jutott valami.
– Én kolumbiai vagyok. Hozzanak ide valakit a kolumbiai
nagykövetségről!
– Itt csak konzulátus van, hölgyem. És már este tíz is elmúlt.
Holnap reggel majd megpróbálunk keríteni valakit.
Ezt már az FBI embere mondta, de persze ő ezt sem tudta. A
kábítószer-csempészet az Egyesült Államokban szövetségi
bűntény, nem állami kompetencia. Az ügy tehát a
szövetségiekhez tartozott.
A JFK reptér New York déli részén található, és
közigazgatásilag Brooklynhoz tartozik Már majdnem éjfél volt,
amikor Letizia Arenalt végre elhelyezték az ebben a körzetben
található szövetségi fogdában. Itt várta a másnapi bírói
meghallgatást.
És természetesen nyitottak számára egy dossziét, amely
percről-percre egyre vastagabb lett. A rendszer rengeteg papírt
használ el. Az egyszemélyes, szigorú zárkában Letizia Arenal
az izzadság és a félelem szagában sírta végig az éjszakát.
Reggel a szövetségiek felvették a kapcsolatot a kolumbiai
konzulátussal. Azt mondták küldenek valakit. Ha a gyanúsított
azt remélte, hogy a honfitársától valamicske együttérzésre
számíthat, akkor mélyen csalódnia kellett. A konzulátusi
asszisztens aligha vághatott volna mogorvább képet. A
diplomaták az ilyesmit utálják a legjobban.
Az asszisztens amúgy egy nő volt. Fekete
nadrágkosztümben. Rezzenéstelen arccal hallgatta végig a lány
meséjét, és egy szót sem hitt el belőle. De nem tehetett mást,
elmondta, hogy felveszi a kapcsolatot Bogotával, és megkéri a
Külügyminisztériumot, hogy kerítsék elő Julio Luz ügyvédurat.
Miss Arenalnak ez az egyetlen név jutott eszébe, akihez
segítségért fordulhat.
Megvolt az első meghallgatás, de csak azért, hogy
elrendeljék a vizsgálati fogságot. Amikor kiderült, hogy a
vádlottnak nincs védője, a bíró hivatalból kijelölt egy ügyvédet.
Egy fiatalember érkezett, valószínűleg nem sokkal ezelőtt
szerezte meg a diplomáját. Pár percig beszélgethettek egy
cellában, mielőtt visszamentek a bíró elé.
A védő tudta jól, hogy esélytelen, de azért megpróbálkozott
az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezéssel. Azért volt
esélytelen, mert a vádlott külföldi, se pénze, se családja, a vád
pedig igen súlyos, az ügyész is elmondta, hogy az ügy
felgöngyölítése még folyamatban van, mivel fennáll a gyanú,
hogy a vádlott egy egész csempészhálózattal áll kapcsolatban.
A védő megpróbált arra hivatkozni, hogy a vádlott
vőlegénye ENSZ-diplomata. Ekkor az egyik szövetségi
nyomozó egy papírt csúsztatott oda az ügyésznek, aki ismét
felállt, és elmondta, hogy az ENSZ Puerto Ricó-i
küldöttségében nincs, és soha nem is volt Domingo de Vega
nevű diplomata.
– Tegye az emlékiratai közé, Mr. Jenkins – mondta
vontatottan a bíró. – A vádlott előzetes letartóztatásban marad.
Kérem a következőt!
A kalapács lecsapott. Letizia Arenalt elvezették. Az arcát
megint friss könnyek áztatták. Az úgynevezett vőlegénye, a
férfi, akit úgy szeretett, csúnyán becsapta.
Mielőtt visszavitték a fogdába, még egyszer beszélhetett az
ügyvédjével, Mr. Jenkinsszel. A fiatalember átnyújtotta a
névjegyét.
– Bármikor felhívhat, Señorita. Joga van hozzá. Nem kerül
pénzbe. A kirendelt ügyvéd ingyenes azoknak, akiknek nincs
pénzük.
– Úgy látom, nem érti, Mr. Jenkins. Señor Luz nemsokára
megérkezik Bogotából. Ő majd kivisz innen.
Amíg visszabuszozott a szerény kis ügyvédi irodájába,
Jenkins arra gondolt, hogy ez a lány minden percben kitalál
valami új mesét. Nem létezik Domingo de Vega, és
valószínűleg nem létezik Julio Luz sem.
Ebben persze tévedett. Azon a reggelen ugyanis Señor Luz a
kolumbiai Külügyminisztérium telefonhívását fogadta, ami
után csaknem szívrohamot kapott.
8. fejezet
Támadás
10. fejezet
Méreg
15. fejezet