Egy különleges tartomány az Erdélyi Fejedelemség önállósága

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/
1570_augusztus_16_a_speyeri_egyezmeny_megkotese/

1570. augusztus 16. | A speyeri egyezmény megkötése

Szerző: Tarján M. Tamás

1570. augusztus 16-án kötötték meg I. Miksa magyar király (ur. 1564-1576) és II. János
választott magyar király (ur. 1540-1570) – azaz Szapolyai János Zsigmond – követei a speyeri
egyezményt, melyben rendezték a kettészakadt királyság részeinek kölcsönös viszonyát.
Megszületett az Erdélyi Fejedelemség, de az új állam a későbbiekben gyakorlatilag semmibe
vette az 1570-es szerződés pontjait.

Miután II. Lajos magyar király (ur. 1516-1526) elesett a mohácsi csatában, a köznemesi rétegekre
támaszkodó Szapolyai János (ur. 1526-1540)és a Jagellókkal kötött 1515-ös házassági szerződésre
hivatkozó Habsburg Ferdinánd (ur. 1527-1564) harcba szálltak egymással a trónért. Az ország
kettészakadt, és miután az egyesítési kísérlet során kötött kompromisszumokat maguk a felek sem
tartották be – az 1538-as váradi béke rendelkezésével szemben például Szapolyai fiára, a
csecsemő II. Jánosra hagyta trónját – az ország kettészakítottsága tartóssá vált.

Mindez az oszmánoknak kedvezett, akik elsősorban hűbéresként tekintettek Magyarországra, és

Bécs elfoglalására törekedtek, de idővel az ország egyes részeit is közvetlen irányítás alá vették. A
hódoltság 1541-ben, Buda csellel történő elfoglalása után állandósult, amikor I. Szulejmán (ur.
1520-1566) Izabella özvegy királynét és a csecsemő János Zsigmondot – 10 000 forint évi adó
ellenében – a török hűbéres keleti királyság trónjára emelte.

Magyarország tehát már három részre szakadt, aminek az 1540-es évek során Ferdinánd és Fráter
György is megpróbált véget vetni; a Habsburg uralkodó fegyveres kísérlete csak további török
hódításokat eredményezett, György barát azonban – az 1549-es nyírbátori egyezmény után –
elérte, hogy Ferdinándot mindkét országrész urának ismerje el. A nyugati király seregei – Castaldo
tábornok vezetésével – 1551-ben bevonultak Erdélybe, meggyilkolták a megbízhatatlannak tartott
Fráter Györgyöt, és átvették a tartomány irányítását.

Ferdinánd ugyan öt évre egyesíteni tudta a két királyságot, de nem rendelkezett elég erővel a
keleti rész megtartásához, zsarnoki uralmával pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1556-ban az
erdélyiek maguk számolták fel a Habsburg közigazgatást. Ezután másfél évtizedes háborúskodás
kezdődött, mely lényegében kijelölte a Felvidék és Kárpátalja területén húzódó közös határvonalat.
I. Miksa 1568-ban aztán Drinápolyban békét kötött II. Szelimmel (ur. 1566-1574), a megállapodás
pedig a választott és a koronás királyt is rákényszerítette a megegyezésre. 1569-ben, a német
területen fekvő Speyerben megkezdődtek a tárgyalások, melyek során Bekes Gáspár képviselte II.
János királyt érdekeit. Az általa kötött alkuk aztán az 1570. augusztus 16-i szerződésben
realizálódtak; Szapolyai ennek értelmében lemondott rex electus – választott királyi – címéről,
cserében Miksa elismerte uralmát Erdély és Partium felett, és engedélyezte neki a princeps cím
használatát.
A felek emellett megállapították az új fejedelemség és Magyarország között húzódó határvonalat, a
török ellen pedig – titkos – szövetséget és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötöttek. A
speyeri szerződés legfontosabb pontja az erdélyi utódlási rend meghatározása volt, mely János
Zsigmondnak engedélyezte a fiági örökösödést, a dinasztia kihalása esetén azonban Miksára és
utódaira hárult a fejedelemválasztás joga; téves tehát az az értékelés, miszerint a megegyezés a
széttagoltság állapotát rögzítette, éppen ellenkezőleg, a két országrész, lehetőségeihez mérten,
kinyilvánította összetartozását.

Egy szerződés esetében azonban természetesen minden azon múlik, hogy a későbbiekben a
papírra vetett sorok mennyiben valósulnak meg: ez volt a probléma a speyeri egyezménnyel is,
amit 1571 márciusáig János Zsigmond és Miksa is aláírt, ennek ellenére az mégsem bizonyult
hosszú életűnek. A kudarc legfőbb oka abban keresendő, hogy 1571. március 14-én az erdélyi
princeps váratlanul elhunyt, és ezzel a Szapolyai-dinasztia is kihalt. Miután Erdélyben nem akarták,
hogy – a bécsi fejedelemválasztás révén – megismétlődjön Ferdinánd rossz emlékű uralma, a
rendek inkább II. Szelim – szabad választásról szóló – athnaméját vették figyelembe, és
hamarosan, Báthory István személyében, új vezetőt választottak.

Bár Miksa – Bekes Gáspár felléptetésével – megpróbálta érvényesíteni akaratát, nem rendelkezett
elég katonai erővel az erdélyi viszonyok megváltoztatásához. Az ország szétszakítottsága éppen a
speyeri szerződés kudarca miatt rögzült, Erdély pedig – a Báthoryak fejedelemsége alatt –
megélhette első fénykorát, aminek a tizenötéves háború (1593-1606) pusztítása vetett véget.

1691. december 4. | A Diploma Leopoldinum kiadása

Szerző: Tarján M. Tamás

„5. Minden hivatalra csak belföldiek, ú. m. magyarok, székelyek és szászok neveztetnek ki, tekintet
nélkül vallásukra; Ő Felsége azonban, a rendek megegyezésével, honfiúsítás végett ajánlatokat
tehet. 6. A fegyverrel visszafoglalt jószágokat ingyen kapják vissza régebbi birtokosaik, s a
megszakadás címén a kincstárra szálló javak egyedül érdemes belföldieknek fognak
adományoztatni.” (Részlet a Diploma Leopoldinumból)

1691. december 4-én hirdette ki a fogarasi országgyűlés a Diploma Leopoldinumot, mely az

1848-as unióig meghatározta Erdély politikai berendezkedését. I. Lipót (ur. 1657-1705)
adománylevelének értelmében a fejedelemség Magyarországtól különálló tartományként
tagozódott be a Habsburg Birodalomba, belső autonómiájához pedig széles körű vallási jogokat
és viszonylag kedvező adóterheket kapott.

Miután I. Apafi Mihály fejedelem (ur. 1661-1690) sikertelenül próbálta elismertetni Erdélyt a Szent
Liga tagjaként, 1686 őszén szembe kellett néznie a Habsburgok beolvasztási törekvéseivel, ugyanis
Caraffa tábornok a császári erők élén bevonult Erdélybe, és mintegy 2 millió tallér értékben kosztot
és kvártélyt követelt csapatainak. Apafi segítsége kulcsfontosságú volt a magyarországi harcok
sikere szempontjából, Erdély azonban nem sokat profitált a Szent Liga eredményeiből, hiszen
Lotharingiai Károly 1687 őszén – a nagyharsányi győzelem után – ismét a fejedelemségben vonult
téli szállásra. Bár Apafi Balázsfalván támogatásáért cserében biztosítékot szerzett Károlytól Erdély
függetlenségének megőrzésére, kettejük megegyezése nem bizonyult hosszú életűnek, ugyanis
1688-ban megjelent az Eperjesen korábban rettegett hírnevet szerzett Caraffa, és Fogaras várában
arra kényszerítette az uralkodót, hogy írjon alá egy nyilatkozatot a fejedelemség önállóságának
megszűnéséről.

A dokumentum értelmében Erdély betagozódott a Habsburg Birodalomba: ezután évi 700 000
arany adóval tartozott Bécsnek, amiért cserében I. Lipót mindösszesen a vallásszabadság
biztosítására és a császári katonaság féken tartására tett ígéretet. Apafi aztán 1690-ben befejezte
életét, kijelölt örököse, a 14 esztendős II. Apafi Mihály mellett pedig a Porta által támogatott
Thököly Imre is harcba szállt az uralkodói székért. Thököly az év során betört Erdélybe,
Zernyestnél megverte a császári hadakat, Keresztényszigeten pedig fejedelemmé választatta
magát.

Az 1690-es esztendő nem csak Erdélyben hozott krízist, Thököly sikerei nyomán ugyanis Bádeni
Lajos arra kényszerült, hogy keletre vonuljon, az ellentámadásba lendülő törökök pedig az ősz
során visszafoglalták Belgrádot. A háborús esélyek így valamelyest kiegyenlítődtek, ez a körülmény
pedig az addig magabiztos bécsi udvar Erdéllyel kapcsolatos magatartásán is változtatott. Bár a
király Thököly Imre ajánlatát még visszautasította – tudniillik, hogy Erdély a Szent Ligához
csatlakozik, amennyiben Lipót elismeri az ő fejedelemségét, és birodalmi hercegi címet is ad mellé
–, az 1690 őszén Bécsbe érkező Bethlen Miklósnak már engedett, aki egy 18 pontos tervezetet tárt
az uralkodó elé.

Ez a dokumentum, mely a későbbi Diploma Leopoldinum magvát képezte, Erdélynek nagyfokú

belső autonómiát biztosított úgy a gazdaság, mint a közigazgatás és a kultúra terén. Bethlennek
szerencséje volt, hogy tervezete a belgrádi vereség hírével együtt került Lipót elé, hiszen a fiaskó
komolyan veszélyeztette a Habsburgok összes addigi hadi sikerét; a válságos helyzetnek
köszönhetően az erdélyi politikus 18 pontját az egymással rivalizáló udvari klikkek is elfogadták, az
azok alapján megalkotott oklevelet pedig az uralkodó 1690. október 16-án szentesítette. A Diploma
Leopoldinum Erdélyt önálló tartományként tagolta be a Habsburg Birodalomba, és nagyfokú
autonómiát adott számára, ami elsősorban abban mutatkozott meg, hogy fejedelmét – annak
kiskorúsága esetén pedig gubernátorát, azaz kormányzóját – a három rendi nemzet választhatta
meg.

Az ország megtartotta önálló, egykamarás rendi gyűlését, mely az évi 50 000 – háború esetén 400
000 – tallér adó kifizetésén túl maga döntött a belügyekben, ezzel együtt pedig a Diploma
Leopoldinum meghagyta számára a szabad kereskedelmet is. A dokumentum ezenfelül elismerte a
négy bevett vallás hagyományos rendszerét, és bizonyos kritériumok megszabásán túl – például,
hogy a királyi táblán 3, az ítélőmesterek között 1 katolikus tag legyen – nem törekedett a
katolicizmus erdélyi pozícióinak javítására.

A Diploma Leopoldinum szövegéből ugyan tisztán kitűnik, hogy a kompromisszumot Lipót

ideiglenesnek tekintette – hiszen az okmányban például kormányzó szerepel, ami a kiskorú II.
Apafi Mihály gyámjára utal –, a történelem azonban végül úgy hozta, hogy egészen 1848-ig ez a
szerződés maradt az erdélyi politikai rendszer alapja. Miután az uralkodó hitelesítette a Diplomát,
Bethlen Miklós Erdélybe utazott – ahonnan időközben Thököly Imrét Havasalföldre űzték –, és a
rendekkel is elfogadtatta a szerződést, amit a fogarasi országgyűlés aztán 1691. december 4-én
adott ki. Apafi mellé az összegyűlt rendek Bánffy Györgyöt tették meg kormányzónak, ezzel pedig
létrejött a gubernium rendszere, mely a Diploma Leopoldinumhoz hasonló módon a vártnál jóval
tovább – 1848-ig – fennmaradt.

Az alaptörvénnyé szilárduló oklevél aztán a következő években további két kiegészítést kapott:
Lipót először 1693 áprilisában adott ki egy pótlékdiplomát, mely az erdélyi katolikusokra vonatkozó
rendelkezéseket konkretizálta, egy hónappal később pedig életbe léptette az Alvincziana Resolutiót,
mely kimondta a Diploma változtathatatlanságát. Az 1693. májusi okirat egyúttal arról is
rendelkezett, hogy Erdély és Magyarország Bécsben külön kancelláriával rendelkezzen, ezzel pedig
a fejedelemség másfél évszázadra a lehető legnagyobb mértékben különvált a királyságtól.

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1691_december_4_a_diploma_leopoldinum_kiadasa/