Tüzelőberendezések I.

- a fűtés történetéről napjainkig

ARCHIFIRKA 2014

Ebben az írásban egy kicsit az építészettörténet és a népi építészet területére kalandozom, és a

hagyományos fűtőberendezéseket mutatom be.

Korai kályhaábrázolás, Konstanz, 14. sz. eleje

 Az ételkészítés és fűtés helye, a szabad tűzhely vagy a házakban a kemence, évszázadokon keresztül
szorosan összekapcsolódott, és többnyire ugyanarra a helyre korlátozódott, sőt a világítást is ez szolgáltatta.
A tűzgyújtás nehéz feladat volt, még a vasárnapi templomba járás alól is fel volt mentve az, aki a tüzet
őrizte. Évszázadokig a füstelvezetést sem tudták hatékonyan megoldani, a tűzhely közelében állandó volt a
füst, a tetőn vagy az ajtónyílásokon keresztül távozott, amíg a kéményt fel nem találták, egészen a 12.
századig, amikor már kürtővel ellátott kandallókat építettek. Nagyon messziről indult tehát az emberiség,
míg eljutott a mai kényelmes, komfortos, korszerű távfűtéses rendszerekig.
A hő raktározásával már az ősember is próbálkozott, a neandervölgyi ember a tűzhely köré kőlapokat
állított, hogy azok is felmelegedjenek, majd a tűz hamvadása után továbbra is sugározzák a hőt. De ne
utazzunk ilyen messzire a fűtés történetében. A rómaiak ugyan még nem ismerték a kéményt, ennek ellenére
a hypocaustum (római fürdők fűtési rendszere) mintájára egy kezdeti légfűtéses rendszert alkalmaztak
épületeikben. A helyiség alá fűtőkamrát építettek, felette a padlóba zárható lyukakat alakítottak ki, majd a
tűz leégése és a füst távozása után a lyukakat kinyitva a helyiségbe áramlott a meleg levegő. A fűtőkamrát
kenyérsütésre is használták, és több helyiséget fűtő változata is ismert. Hátrányai közé tartozott, hogy a
füstöt nem tudták megfelelően kizárni, meghibásodása esetén falbontásra volt szükség, alacsony
hatékonysága ellenére pedig költséges és fényűző megoldásnak számított. Magyarországon Budán, Óbudán
és más várakban is előkerültek hasonló fűtési rendszer nyomai. A 15. századra a kályha elterjedése elavulttá
tette, a középkori kolostorokban, várakban, városházákon azonban még jó ideig tovább élt. A paraszti és
polgári otthonokban pedig még ekkor is a nyílt tűzhely volt a jellemző.

Ókori hypocaustum, légfűtés

 A füsttelenített szoba tehát a 15. századtól kezdett elterjedni. Ezzel kapcsolatban érdekes szoba szavunk
etimológiája is: kezdetben a fürdőházat, fürdő helyiséget, sőt a kályhát is hívták szobának (latin: stuba,
ófelnémet: Stube), illetve szláv eredetű kemence szavunk is a fürdőhöz kapcsolódik. Ugyanis a helyiségben
felmelegített kőlapokra vizet permeteztek, majd a keletkező gőzben tisztálkodtak. Ezeket a kőlapokat később
sütésre is használták, erről kapta a nevét a kemence. Az egyhelyiséges fürdő,- és szárító épületek vezethettek
a füsttelenített, fűthető helyiség, a tiszta levegőjű szoba kialakulásához is. Egy 1277-es oklevélben már mai
jelentéssel olvashatunk a szobáról.
A 8-9. századi ábrázolásokon már megjelenik a kemence kéménnyel. Szép lassan kifejlődött a kívülről
fűthető, ’hőtárolós’ kályha, amely eleinte egy kemenceszerű építmény volt, kívülről cserepekkel, pohár
formájú ún. kályhaszemekkel borítva, amelyek tartották és sugározták is a meleget. Kályha szavunk a görög
kakkabos (tégely, serpenyő), illetve az ófelnémet kahhala szóból származik, amelynek jelentése edény,
lábas, illetve csempe. Ekkor még kályhás (vagyis csempékkel borított) kemencének hívták. A kályha
elnevezés csak a 18. századtól vált általánossá. Az ipari kemence már ismert volt a kohászat, a
kerámiakészítés és üveggyártás területén, hiszen ezeknek a termékeknek az előállításához zárt tűztérre volt
szükség. A fazekasok hatalmas kemencéket építettek, aminek boltozására egymásba illeszthető korsókat
használtak, így növelve a hőtároló tömeget. Később a kemencék falába nyílásukkal kifelé poharak helyett
már edényeket helyeztek, így növelve a hősugárzó felületet, ebből alakult ki a szemeskályha. Ez a
kályhatípus 12. században alakult ki a dél-német területeken, az alpesi tartományokban, és kezdett elterjedni
Észak-Európa felé. Eleinte csak a várakban, kolostorokban építettek kályhát, majd megjelent a városok és
falvak házaiban is. Természetesen még mindig luxusnak számított ez a fűtési mód, sokáig egyetlen fűtött
szoba volt még a többemeletes városi polgárházakban is, hiszen megépítése és a kémény kialakítása is igen
költséges volt. A tüzelőanyag beszerzése sem volt olyan egyszerű a városokban, mint a falvakban, a fa
értékes ipari nyersanyagnak számított, ezért drágán adták. Európa egyes területein a késő középkori
erdőirtások még energiakrízishez is vezettek. A fajansz elterjedésével a művészi csempék is megjelentek a
kályhákon.

Kályhaábrázolás, Mátyás Graduale-jából

 Középkori kályhaszem, Alföld

Késő középkori alföldi bögreszemes kályha

Középpárkányos szemeskályha
 A tűztér fűtése szerint megkülönböztetünk belülfűtős és kívülfűtős kályhát. A kívülfűtős típus egylégterű,
míg a belülfűtős típus testében füstjáratokat alakítanak ki. A kályha teste a kéménytől független, füstcsővel
vagy füstnyílással csatlakozik hozzá. Ezzel szemben a kandalló szorosan összeépül a kéménnyel,
tulajdonképpen a kéménykürtő alsó része. A kandallós fűtés inkább enyhébb éghajlatú angliai, olaszországi
tájakon terjedt el. Olcsó, egyben reprezentatív megoldás volt, ellenben nyitott tűztere miatt gyenge
hatásfokkal bírt. Jelentősége abban állt, hogy hőtárolásra szolgáló, domborműves díszítésű tűzálló
hátlapjának (a konyha és a szoba közötti falba épített öntöttvas lapok közvetítették a nyílt tűzhely hőjét a
lakószoba felé) gyártása hozzájárult a későbbi öntöttvas kályhák kifejlődéséhez. Az első ilyen, öt vaslemez
által határolt kályhák tapasztott kemencét fogtak közre. Az öntöttvas lapokból vagy táblákból álló
szekrénykályhákat vaslécekkel, csavarokkal fogták össze, németországi kastélymúzeumokban láthatunk
ezekre szép példákat. A kályhalapok öntése tehát megelőzte az öntöttvas kályhák gyártását.
A kályhák még sokáig rossz hatásfokkal működtek, így számtalan korszerűsítési kísérletet végeztek,
1557-ben kiadták az első császári privilégiumot a takarékkályhára. Megjelent a vaslemezes takaréktűzhely,
elterjedése viszont még évtizedekbe telt. A 18. század végén kezdték el kikísérletezni a fatakarékos
fűtőberendezéseket, a füstjáratos kályhákat és zárt rendszerű tűzhelyeket. A takarékosság elve volt a
legfontosabb, innen ered nevük is, a sparherd (területenként eltérő névváltozat ismert, sparhelt stb.), amit
magyarra takaréktűzhelyként fordítottak. Ekkor dolgozták ki III. Gusztáv svéd király kezdeményezésére a
függőleges rendszerű füstelvezetéses cserépkályhát, amelynek egy speciális típusát ma is svéd rendszerű
kályhának nevezzük. Az 1800-as években Bécsből kezdtek elterjedni az első német vaskályhák, az 1870-es
években már megjelentek az utántöltős szén,- és kokszkályhák. Az első forró vízzel működő központi fűtést
Nagy Péter cár nyári palotájában építették ki az 1700-as évek elején. A gőzgép feltalálása is korszerűsítette a
fűtést, gőzzel fűtötték a melegházakat, 1784-ben James Watt pedig fáradt gőzzel fűtötte irodáját, és a
radiátor ősét is megalkotta. A távfűtés elterjedése a 14. századtól Franciaországban folyamatosan működő
különböző rendszereknek köszönhető. 1825-ben létesült Párizsban forró víz-keringetésű távfűtéses rendszer.
Az első kereskedelmi távfűtéses rendszer az Egyesült Államokban, New York államban, Lockportban épület
1878-ban, 1882-ben pedig elindult az első kapcsolt termelésű erőmű. Valóban gazdaságossá ezek a
rendszerek csak a századfordulóra váltak, az elektromos művek és a gőzszolgáltatás összekapcsolása által.

A simontornyai vár kandallója

Kályhából épített takaréktűzhely

 Hordozható asztaltűzhely metszete

Magyarországon is hasonló fejlődésnek lehetünk tanúi. A 11-13. században egysejtű veremlakásokban

éltek a parasztok, ahonnan kiszorult a sütőkemence és a nyílt tűzhely, vagy legfeljebb a külső falban kapott
helyet. A 14-15. században került vissza újra a tűzhely lakóházba. A magyar parasztházban ugyanúgy a
konyha tűzhelye körül alakult ki a teljes ház alaprajza, mint más európai tájakon. Szinte szabálynak
tekinthető, hogy ahol nem kandalló vagy más nyitott (kürtős) tűzhely volt a szobában, a kályhafűtés a
konyha felől történt. A hazai kályhákat eleinte egyszínű, zöld mázas, korongolt szemek borították, később
négyszögletes, egész felületet borító domború, díszített csempés változat jött divatba. A 16. század elejére a
lakóházak legtöbbje már füstmentes szobával és kályhafűtéssel volt ellátva. A török hódoltság idején
azonban a népesség és a településhálózat nagy része elpusztult az alföldi területeken. Ennek következtében a
kályhacsempét gyártó fazekasipar visszafejlődött, kialakult viszont egy újfajta tüzelő típus, a szobai
kemence: a kemencékbe már nem építettek kályhaszemet, viszont kívülről fűthetőek, mint a kályha. A
kemencék fejlődése ekkor indult meg, kiegészültek a sütés-főzés funkciójával, és padkákat építettek hozzá.
A 17-18. században az új arisztokrata réteg megjelenésével a lakáskultúra is jelentősen kezdett átalakulni,
világos, szellős otthonokat építettek maguknak.
A kastélyok, paloták fűtését a terek mérete és az éghajlati sajátosságok határozzák meg. A meleg levegős
falfűtést, amely a pincebeli kemence által felfűtött levegőt falon belüli járatokban áramoltatta, hamar
túlhaladta a kor, és áttértek a kívülfűtős kályhák alkalmazására. A lakószobák közé fűtőhelyiséget építettek,
itt tárolták a fűtőanyagot, és innen fűtötték a szobai kályhákat. A palotákban, kastélyokban a reprezentatív
teremsor mellé fűtőfolyosókat építettek, onnan fűtötték a helyiségeket. A fűtőlyukakat két szoba falánál
építették, így a forró füstgáz mindkettőt melegítette. A helyiség funkciója is meghatározta a kályha típusát, a
fogadó termekbe díszes, aranyozott, kör alaprajzú tornyos kályhák készültek, legtöbbször az ablakkal
szemközti sarok erre kiképzett fülkéjébe, míg a főúri szobákban egyszerű, vaslábon álló mázas kályhákat
építettek, a tisztek szobájában, vagy a lakájnál azonban kályha sem mindig volt. Méretük is változott az idők
folyamán, egyre nőttek, akár 3-4 m-es is előfordult. A kályhák kialakítása rangot is tükrözött, az belülfűtős,
dísz nélküli, habán ólommázas cserépkályhákat inkább paraszti otthonokban építették. A felvilágosult
nemesség érdeklődése a gazdaságos fűtés és főzés iránt abban is megmutatkozott, hogy a Festetics család
1813-ban a Georgikonba nagyméretű takaréktűzhelyes konyhát terveztetett. A 19. századra a takaréktűzhely
széles körben elterjedt a polgárság lakóházaiban, viszont a parasztság körében ekkor még szinte ismeretlen
volt.
Hazánkban a távfűtés kezdetének az Országházat ellátó rendszer 1899. évi beüzemelését tekinthetjük.
1950-ben először fűtöttek lakásokat Almásfüzitőn a timföldgyár hulladékhőjével.

Egysejtű veremlakások kemencével

Szobai kemence padkával

Korai klasszicista tornyoskályha
Oszlopkályha főzőfülkével
Szobai takaréktűzhely metszete
 A kemencék, kályhák és egyéb tüzelőberendezések fejlődését, típusait igyekeztem végigkövetni ebben az
írásban. Nem tértem ki minden féle-fajta tüzelő minden típusára, mert célom az volt, hogy átfogó képet
nyújtsak a fűtés és berendezéseinek történetéről. A témakör hatalmas és nagyon érdekes, így biztosan
megjelenik még az ArchiFirka hasábjain. A cikksorozat következő részei a magyar népi
tüzelőberendezésekről, és a 20. század első felének fűtési rendszereiről szólnak majd.

Tüzelőberendezések II. - Népi tüzelőberendezések

Megkezdett sorozatunkban elkezdtük nyomon követni a fűtés fejlődését az ókortól kezdve egészen a
közelmúltig. Ígéretünkhöz híven a folytatásban először a hazánkban előforduló, elsősorban nem a főúri,
hanem népi fűtő berendezéseket vesszük górcső alá. Számba vesszük a tájegységenként jellemző típusokat,
végigkövetjük fejlődésüket, és egymásra hatásukat.
 A tüzelőberendezést a népi építészetben nem szabad önálló egységként, berendezésként kezelnünk, mert
szoros kapcsolatban állt a lakásfunkcióval (ahogy cikksorozatunk I. részében már kifejtettük), a parasztház
szerves elemét képezte, így döntően meghatározta az építés többi részét is. A magyar népi építkezésre az
egysoros elrendezés jellemző, amely leggyakrabban hozzáépítéssel fejlődött. (Ellentétben a nyugat-európai
területekkel, ahol belső osztódással, méretnövekedéssel fejlődött a népi háztípus.) Hazánkban tehát a 11-13.
században többnyire egysejtű veremlakásokban éltek a falvakban, amelyből a sütőkemence vagy a nyílt
tűzhely még kívülre szorult, esetleg a ház külső falába építették be. Később megjelent az egysejtű ház,
amely a lakóteret és a tüzelős főzőteret is magában foglalta. A 14-15. században újabb, tüzelővel ellátott
helyiséggel bővült, így lett belőle szoba-konyha: megjelent a két,- illetve a háromosztatú háztípus. Ekkor
került vissza a tüzelő is a házba. A 19. századtól már jellemzően szoba-konyha-szoba és/vagy kamra
helyiségsorolással találkozunk, viszont itt a magyar ház fejlődése megállt. (A kisnemesi építkezésekben még
a 20. század előtt megjelent a kétsoros elrendezés, a népi építkezésben ez azonban nem vált gyakorlattá.)

A háromosztatú ház fejlődése

 A tüzelőberendezések két nagy csoportra oszthatók füstelvezetés szempontjából: nyílt és zárt
füstelvezetéses rendszerűekre. Az étel készítése kezdetben a szabadban történt, a 14. század előtt a falusi
házban pedig még egyáltalán nem volt füstelvezetés, a füst szabadon terjengett a helyiségben. A nyílt
füstelvezetésű tüzelők előnye volt, hogy egyszerre oldották meg a fűtést, sütés-főzést, világítást. Gyakoriak
voltak a falun kívüli kemencék, ahol több család használt egyet. (Nyugat-Magyarország, Kisalföld) A
kemence teste a házon kívül volt, később költöztették a falakon belülre.
A zárt füstelvezetésű tüzelők alig 100 éve jelentek meg, hátrányuk volt, hogy világítást már nem
szolgáltattak. Az első takaréktűzhelyek 1880 táján kerültek a házakba. A kandallós tüzelő olasz eredetű, a
reneszánsz építkezésekkel került a főúri kastélyokba, majd onnan a parasztházakba. Átmenetet képez a zárt
tüzelésű kemencéhez. A kályha (amelynek történetével cikksorozatunk I. részében már foglalkoztunk)
Nyugat-európából származik. A sütőházakban zárt és nyitott tűzhely együtt épült. A falat, amelyre a
tüzelőberendezés épült, óvták az áttüzesedéstől, tégla vagy tapasztott sövényfalat építettek mögé.
Rendkívül sokféle és érdekes tüzelő épült a Kárpát-medencében, rendszer nélkül nehéz is eligazodni
közöttük. Először a tüzelők tájegységek szerinti csoportosítását, a folytatásban majd az egyes tüzelőtípusok
fejlődését vesszük sorra. Bátky Zsigmond 1930-as csoportosítását veszi alapul a népi építészeti kutatás, bár
kategóriái a 19. század közepéig érvényesek teljes mértékben, a későbbi fejlődést egy bővített rendszerezés
fedhetné le kimerítően. Bátky öt tűzhely,- és háztípus vidéket különböztetett meg:

Keleti magyar vagy Erdélyi tüzelő –

Kandallós tüzelő (Alföld keleti pereme, Szatmár, Bereg, Abaúj, Zemplén)

Keleti magyar tüzelőtípus

 Ezen a területen a konyha jellemzően kicsi, leginkább belépőtér és füsttelenítő szerepet tölt be. A
szobában, amelyet itt háznak neveznek, találjuk a nyitott tüzelőt vesszőből, vályogból, téglából, vagy
cserépből, csempéből épült lángfogóval. A szabadkémény és a kémény későn jut el erre a területre, ezért
még sokáig a szikrafogóból kürtővel vezetik a füstöt a padlásra. A nyílt és zárt tüzelő találkozási területe,
ezért számtalan hibrid formával találkozhatunk. Erdély nyugati felében gyakori a konyha hátsó része fölé
épített szikrafogó. A házakban sokáig kemence sem épült, a sütést-főzést is a kandalló látta el, csak a 19.
század második felében jelennek meg a konyha hátsó részében a kicsi, boglya alakú vagy lapos, szögletes
kemencék. Előfordul, hogy a kandalló kikerül a konyhába és összeépül a kemencével, a szobába vaskályha
vagy takaréktűzhely épül. De olyan hibrid formák is létrejöttek, mint a mászókéményhez hasonló
építménybe épített nyitott főzőtér. Hazánk tulajdonképpen peremvidéke a nyílt tűzhelyes-kandallós
területnek, ezért gyakoriak a kombinált tüzelők.
 Kandallós tüzelő, Kispalád

Északi magyar vagy Palóc tüzelő –

Belülfűtős-kemencés tüzelő (Északi hegyvidék)

Északi magyar tüzelőtípus

 Itt is kicsi, funkció nélküli konyhával találkozunk, a házban (szoba) van a lakó,- és munkatér. A
nagyméretű szögletes kemence szája fölé kürtőt építenek, és a szája előtti padkán főznek, így az egész
helyiség füstös. A bükki barlanglakásokban is ezt az alaptípust találjuk. A kürtő csak a 17-18. századtól
épült hozzá. Előfordult az is, hogy a kürtővel nem a padlásra, hanem a szomszédos konyhába vezették a
füstöt. A 19. században alföldi hatásra megjelent a konyhában a szabadkémény, a kemence szája átfordult a
konyhába, és alakja szögletesből csonkakúp formájúra változott. Ezzel a szerkezeti átalakulással a füst már a
nyitott kéménybe jutott. Borsod-Abaúj területén viszont az egész kürtős kemencét áttelepítették a konyhába,
a szabad kémény alá.

Szobai kemence, erdőhorváti

Szabadkéményes konyha kemencével, Perkupa
Déli magyar vagy Alsó-dunántúli tüzelő
(Dél-Somogy, Dél-Baranya, Szlavónia)

Favázas szabadkémény szerkezete

 Eredetileg nyílt tűzhelyes volta balkáni kapcsolatokra utal, amelyre aztán rárakódtak az alföldi
(szabadkémény) és nyugati (kályha) hatások. Hazánkban kis területen terjedt el, nem alakult ki önálló
változata, hanem a szomszéd területekről átvett elemekből építkezett. A 18-19. században ez a nyílt
tűzhelyes ház ötvöződött a kályhás-kemencés ház elmeivel. Erre a folyamatra a nyitott tűzhely eszközeiből
is következtethetünk, amelyek a tüzikutya, lapos kövek, sütőharang. Az előzőekkel ellentétben a konyha a
ház legrégibb helyisége, amelyben agyagpadka felett bográcsban főztek, a padkára épített boglya vagy
kocka alakú kemence előtt, födémet nem építettek, így a füst a padlásra, esetleg a szabadkéményen keresztül
távozott. A szobába kívülfűtős kemence vagy cserépkályha került. A vidék a századfordulón fejlődésnek
indult, erőteljesen átépült, így ma már csak ráutaló nyomait találhatjuk meg ennem a tüzelőtípusnak.

Konyhai padkás kemence, Muraszemenye

Szobai kívülfűtős cserépkályha, Őcsény

Nyugat magyar vagy Közép-dunántúli tüzelő –
Füstöskonyhás-kályhás tüzelő (Közép-Dunántúli –
Somogy, Zala, Vas, Veszprém (Sopron, Fejér, Tolna, baranya, ide is benyúlt))

Nyugati magyar tüzelőtípus

 Kemencés terület, a 16. századig nincs füstelvezetés. Az egyhelyiséges lakóépület a konyha volt, ebbe a
füstösházba épült a kemence, amelynek füstje az ajtón vagy kis ablaknyílásokon keresztül távozott.
(Felsőszenterzsébet, Göcseji Falumúzeum) Emiatt az épületben minden helyiségnek külön bejárat a volt. A
18. században épül a konyha mellé egy szoba is, amelybe kívülfűtős cserépkályha vagy szemeskályha kerül,
kialakul a füstmentes alvóhely, így lesz belőle füstöskonyhás tüzelőszerkezet. A 19. században erre a
területre is elérkezik a szabadkémény, ezzel a konyha is füsttelenné vált. A fejlődés következménye az
elrendezésben az egy bejárat a házba, és a konyhából nyíló bejáratok a szobába és a kamrába. Figyelemre
méltó szerkezetek a később a fél konyhát elfoglaló, mennyezetig érő kemnce-sütő-tűzhely kombinációk, és a
Bakony környékén előforduló két konyhai kemencére.

Füstöskonyha, Szalafő
 Kombinált konyhai tüzelő, Baglad

Középmagyar vagy Alföldi tüzelő –

Kívülfűtős-kemencés tüzelő
(Alföld – Dunántúl keleti fele, Kisalföld, Alföld peremvidéke)

Középmagyar tüzelőtípus
 Ezen a területen is a szobába épült a kemence, földből vagy téglából, magas, besározott, fehérre meszelt,
csonkakúp, csonkagúla formában. Padka nélkül is, de leggyakrabban földpadkával körítve épült. Szája a
szabadkéményes konyhába nyílt, amely előtt szintén agyagpadka készült, ezen főztek. A Kisalföldön a
szobában nyeregkemencét találunk, és a konyhába is épült kemence. Fontos része a tüzelőnek a konyhai
főzőpadka, amely főzésre, tárolásra, ha a szobában is épült, akkor alvásra egyaránt szolgált. Az alföldön a
szabadkémény alá gyakran építettek különálló, kocka formájú középpadkát is. A Dunántúl északi felén
előfordult az is, hogy a konyhai kemence teste a házon kívül épült, amely ebben az esetben a 19-20.
században a polgárosodás következménye, a konyha területének növelése és a sütés melegének kizárása
érdekében történt. Ennek a tüzelőtípusnak a legfontosabb eleme a szabadkémény vagy nyitott kémény,
amely az egész Kárpát-medencében és környékén megtalálható, de legfőbb központja az Alföld és a
Kisalföld volt. Szerkezeti változatai a legkorábbi, 16. századi karóvázas, vesszővel fonott, deszkával
borított, besározott típustól a 17. századtól elterjedt vályog és tégla kéményekig terjednek. A helyiség
lefedettségét tekintve találunk teljes, feles, háromnegyedes sőt harmados változatot is. Egyéb változata a
boltozott részre épített veszőből, deszkából készült kéménytest.

Középpadkás konyha, Hajdúbagos

Szobai kemence, Sükösd
Szabadkéményes konyha, Bogyoszló
Szobai kívülfűtős cserépkályha, Bogyoszló
 Ma már szinte lehetetlen tisztán az egyes típusokat megtalálni a különböző területeken, hiszen az
átépítések és korszerűsítések következtében sok tüzelőt elbontottak. Az alaprajzi elrendezésből, a meglévő
tüzelőberendezésekből, a padláson még fellelhető szerkezetekből tudunk jó eséllyel következtetni az
eredetire. Tekintsük át a hazánkban uralkodó tendenciákat: az ország keleti és északi felén a szoba szolgál
lakás és főzés céljára, ahol nyílt tüzelőt építenek. Később füsttelenítés céljából szabadkénnyel, kürtővel
kombinálják, ekkor a konyha felé fordítják át a tüzelő száját, vagy át is helyezik oda. Az ország nyugati és
déli részében a konyha a fő helyiség, kezdetben itt is nyílt tüzelő épült, majd a szobában megjelenik a
kívülfűtős kályha, ezzel alakul ki a füstmentes alvóhely, a szabadkéménnyel pedig a konyha is azzá válik.
Az alföldi területeken a kettő átmeneteként általános a szabadkéményes, főzőpadkás konyha az ide nyíló
szobai kemencével.

Nyári konyhák - I. rész

Ha azt mondom, nyári konyha [1], mindenkinek más és más építmény ugrik be, de a kifejezés már nem
csak a „hagyományos” értelemben vett különálló konyhaépületet jelenti, amely a lakóházak mellett főként
falun, de gyakran városon is megtalálható volt. Manapság nyári konyhának, angolul summer kitchen-nek
hívják azokat a kültéri, nyitott, konyhaszerű helyeket, amelyeket családi házak udvarán egyfajta kerti
konyhaként építenek fel főzésre, hússütésre-grillezésre, kemencés ételek készítésére, társasági
összejövetelek szervezésére, beépített bútorokkal, komplex eszközrendszerrel, hűtőszekrénnyel,
mosogatóval kiegészítve. Ezek létesítésekor nem mindig a nyári konyha eredeti funkciói kerülnek előtérbe,
bár egyes konyhákat ajánló weboldalak[2] a tavasztól nyárig megoldható kinti főzés miatt ajánlják ezeket a
nyári konyhákat, hogy a meleget a házon kívül lehessen tartani. Bár a kerti konyhák használata is érdekes
kérdéseket vet fel, a továbbiakban a régi típusú nyári konyhákról lesz szó.

1 Kinti konyha, Nemesradnót

A magyar parasztság körében jellemző építészeti formákat és szerkezeteket alaposan feltárták az eddigi
kutatások, érintve a különböző makro- és mikro régiók tulajdonságait, egyes épülettípusokat, a szerkezeti
elemek fejlődését, változási tendenciáit, a földrajzi meghatározottságot.
A népi építészeti kutatások a falu átalakulásával is elkezdtek foglalkozni, feltárva a típusterves
építkezéseket, a jelenkori építészeti képet is.[3] A jelenkorkutatás kapcsán fogalmazódott meg bennem,
hogy egészen idáig az országszerte különböző formában elterjedt nyári konyhákat kutassam, mert
összefoglaló jellegű munka nem született a témáról, a korai időszakokban (a 20. század első fele) újnak ítélt
jelenséget nem rögzítették, nem kutatták részletesebben, a népi építészeti összefoglalókban főként pár
mondatos utalások találhatók az épületről.

2. Bódvalenke, nyári konyha

De mi is a nyári konyha? A Magyar Néprajzi Lexikon meghatározása szerint: „egy-két helyiséges kis
épület, ahol a meleg évszakban a főzés és sütés munkáját végzik, esetleg napközben is ott tartózkodnak. Így
a nyári nagy munkák idejére megkímélik a lakást, kevesebb háztartási munkát kell ott végezni. Nyári
konyha alkalmazására részben azért is sor került sokfelé, mert bennük a lakóházból már kiszorult
tűzhelyeket építhették fel, s így a régi, hagyományos ételeket tovább készíthették anélkül, hogy a polgárosult
lakóház belső rendjét zavarták volna vele. Ez az oka annak, hogy a legutóbbi időkig minden vidékünkön a
nyári konyhákban a helyi hagyományoknak megfelelő kemencéket felépítették. A nyári konyhák építése a
19. sz. vége felé vált gyakorivá a polgárosulás kibontakozásával, egyes vidékeinken ma is szívesen építenek
nyári konyhákat, amelyeket lakókonyhaként használnak. A kereskedelmi kenyérellátás a nyári konyha
sütőház jellegét csökkenti, hiszen a kemencéiket kenyérsütésre egyáltalán nem vagy alig használják már, és
sok helyütt le is bontották őket. Így a nyári konyhákban is egyre több helyütt napjainkban már zománcos
vaslemez tűzhelyeket vagy akár gázrezsókat használnak, így a korábbi kiegészítő, hagyomány-megtartó
szerepük megszűnőben van. A nyári konyhákat általában a lakóépülettel szemben az udvar túlsó oldalán, az
utcához közel építették fel.”[4] Ebből több dolog is kiderül erről az épülettípusról, de közel sem minden. Hol
lehetett még nyári konyha a telken? Milyen tevékenységeket végeztek benne? Minden esetben a házból
kikerülő kemencének építették a nyári konyhát? A sütési-főzési funkciók megosztásának voltak-e más
formái a paraszti gyakorlatban? Milyen alaprajzú épületeket lehet dokumentálni? Mennyit használták a nyári
szezonban a nyári konyhát, mennyi időt töltöttek benne? Beengedték-e a nyári konyhába a vendégeket?
Divat volt a nyári konyha építése, vagy valós szükségletet elégített ki? Milyen más jelenségekkel
kapcsolható össze a terjedése, például a reprezentáció, státuszszimbólum, presztízstárgyak vonatkozásában?
Van-e más országokban is hasonló funkciójú építmény?

3 Nyári konyha Hejcén

 Ezért a témát kiterjesztettem a történeti gyökerek feltárására, annak kiderítésére, hogy a paraszti
használatban megjelenő nyári konyháknak volt-e előzménye a magasabb társadalmi rétegeknél; illetve
vizsgáltam a jelenkori használatot, a külföldi párhuzamokat, az építészeti jellemzőket, a berendezést, a
telken jellemző térhasználatot, a nyári konyha különböző funkcióit, és megannyi más aspektust. Az
alábbiakban a nyári konyha telken belüli helyéről és alaprajzi variánsairól lesz bővebben szó.
A nyári konyhákról már az adatfelvételi vizsgálatok során kiderült, hogy egyáltalán nem csak a
lakóházzal szemben állhattak – és állhatnak. Sokszor a házak hátulsó részéhez építették őket, vagy közös
fallal, vagy a háztól hátrébb, azzal egyvonalban. Hosszú házak esetében nyári konyhát berendezhettek egy
eredetileg más funkciójú helyiségben, vagy kialakíthatták nagyobb terek leválasztásával is. Esetenként a ház
mögött meghagyott régebbi épületrészt rendezték be konyhának. Ha az adott településen a földrajzi
körülményekből kifolyólag volt tufába vájt barlanglakás, akkor az eredeti barlanglakás lett később a nyári
konyha, ha a kitermelt tufából felépítették az un. „fennálló” házat, és felszabadult a korábbi lakás. Egyes
településeken a 20. század első felében épített, alápincézett házaknál az udvari homlokzatról nyíló
pincehelyiségben alakították ki a nyári konyhát. A kockaházak 1960—1970-es évekbeli megjelenésével
pedig a szuterénben, földszinten lévő helyiségek közül lett egy a nyári konyha, ami azért is fontos, mert így
a nyári konyhák egyik legfontosabb előnyét tudták kiaknázni: a közvetlen, lépcső nélküli kertkapcsolatot,
illetve a lakótér megkímélését. A kockaházak esetében főként érvényesült a régről megmaradt, nem
lebontott épületrészek újrahasznosítása a ház háta mögött, vagy kisebb konyha utólagos hozzáépítése,
esetleg egy telken álló korábbi gazdasági épület funkciójának megváltoztatása.

4. Nyári konyha Filkeházán

 Az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a nyári konyha sok esetben nem egyetlen helyiségből álló tér,
hanem számos más helyiséggel építhették egybe. Léteztek olyan nyári konyhák, amelyekhez egyetlen
helyiség csatlakozott, de voltak és vannak komplexebb épületek is, amelyek külön bejárattal az udvar felé
egész sor más funkciójú helyiséget is magukba foglaltak. Voltak alápincézett nyári konyhák és pince
nélküliek, de egyes konyháknál zöldséges verem volt. A pincéjén kívül sok esetben a padlását is
hasznosították, és a nyári konyhák egy részéhez tornác is csatlakozott, amely több funkciót tett lehetővé: így
étkezést, vagy tárolást is. Kiegészülhettek a nyári konyhák kamrával, spájzzal, ami természetesen adódik a
konyhafunkcióból: az ételkészítés eszközeit és alapanyagait valahol tárolni kellett. Sokszor ide került a bor,
télire a gyümölcs, a tojás, a disznóvágás során feldolgozott hús is. Gabonás kamra, magtár, terménytároló
szintén lehetett nyári konyha mellett. Az ételféleségek tárolásán túl a nyári konyha mellé építhettek
szerszámoskamrát, vagy egyszerűen raktárat is. A konyhák mellett manapság szaporodnak az étkezők, ez az
étel készítésének és fogyasztásának helyét közelíti egymáshoz: sokszor a nyári konyhában csak elkészítették
az ételeket, de azt vagy az udvaron, a tornácon, vagy a lakóházban fogyasztották el. Az étkező kialakítása
vagy hozzáépítése ezért praktikus és kényelmes megoldás. Újabb megoldásnak számít az is, bár régi
szokásokban gyökerezik, ha a nyári konyha mellett fürdőszobát alakítanak ki (esetenként a spájzból), hiszen
a mosakodás sokáig a konyhához kötődő tevékenység volt, csakúgy, mint a mosás. Fürdőszobán kívül
mosókonyha és Wc is lehetett itt, de a kapcsolódó helyiségek megjelölésnél a kutatás adatfelvételi
kérdőívére érkezett vizesblokk válasz, illetve kézmosó is, mint külön helyiség. Újabb jelenség, ha egy
korábbi helyiségből, vagy nyitott színből átalakított garázs található a nyári konyha mellett. Sokszor van
fáskamra, vagy nyitott szín is a nyári konyhánál, ahol fát vágtak és tároltak. A fészert és a színt azonban
nemcsak fatárolásra lehetett használni. Az egyik legfontosabb eleme a nyári konyhák történetének maga a
kemence, amely állhatott bent, a konyhában, vagy testével kint, csak szájával a konyha belső tere felé
fordulva; de lehetett a kemence a konyha mellett, féltető alatt, fészerben vagy színben is.

Konyha időutazás - Nyári konyhák II. rész

Bolyai János ösztöndíj támogatással a nyári konyhákat kutatom Észak-Magyarországon. Ennek a keretén
belül többek között azt is próbálom kideríteni, hogy mikor jelentek meg a nyári konyhák a paraszti
használatban, és milyen előképei vannak ennek a konyhahasználatnak a magasabb társadalmi osztályok
körében. Ez azonban nem könnyű. Ha ma elmegyek néprajzi kutatást végezni, a legkorábbi időszak, amire
az adatközlők emlékeznek, az a két világháború közötti kor, vagyis az 1930-as évek. De már ehhez is olyan
emberre van szükség, aki magas kora ellenére jól emlékszik még a második világháborút megelőző évekre.
Erre vonatkozóan ez emlékezetkutatás még biztosít támpontot. De hogyan lehet megtudni bármit is a
korábbi viszonyokról? A nyári konyhák első említéséről? A parasztság számára lehetséges mintákról?

1. kép: Kemence a nyári konyhához épített fészerben, Domaháza

Ez egy kutató számára nagyon érdekes irány, itt indul az izgalmas felfedező és nyomozó munka. Ebben
manapság hatalmas segítséget jelentenek a digitális adatbázisok. Ezekben milliónyi digitalizált oldalon lehet
kifejezésekre rákeresni: múzeumi szaktanulmányok, ismeretterjesztő cikkek, különböző műfajú írások
szövegében. Az én kedvencem az újságok elemzése. A helyi újságok ingatlanokra vonatkozó apróhirdetései
fehéren-feketén informálnak arról, mikortól jelennek meg olyan házak, amelyekben nyári konyha van, sok
esetben az is kiderül, milyen a lakóépület és a nyári konyha alaprajza is, vagy éppenséggel az, milyen
szerkezettel építették őket. A címek eligazítanak falvak, városok és városrészek között. Az egri adatokat
vizsgálva például a legkorábbi hirdetés 1916-os: „Deák Ferencz-utca 68. sz. a ház, amely központi legfütés
és vizvezetékkel van ellátva, - a lakás pedig áll 5 szoba, beüvegezett verenda, fürdőszoba, nyári és téli
konyha, két udvar, istállók és kertből – eladó.” Egy másik adat 1924-ből származik: „Király utcánál szobás
konyhás ház nyári konyhával, éléskamrával, fásfélszerrel a szükséges mellékhelyiséggel, nagy udvarral…
eladó” Ezek az adatok a 20. század első felében egyre sokasodnak, és rendkívül jól használható forrást
jelentenek. De más újságokban is megjelennek hirdetések, így például a Molnárok Lapjában, amelyben
1911-ből a következő szöveg olvasható: „Eladó vizimalom 4 kerékkel. Felszerelése: 2 hengerszék, tisztitó, 2
par kő czilinderrel, kendertörő 10 bunkóval; lakóház: 2 szoba, konyha, kamara, segédszoba es nyári konyha,
istálló es állás. Vízjoggal, 6 hold rét és szántófölddel azonnal átvehető.”
De a digitalizált anyagok között még régebbi újságok is kereshetők, így bukkantam még korábbi adatokra
is: az 1868 és 1944 között rendszeresen, a közoktatásügy hivatalos sajtó orgánumaként megjelenő
Néptanítók Lapjában a következő írás 1868-ból származik: „Legyen szabad nekem is leirnom iskolám és
sorsom állapotát. 1. Az iskola és tanitói lak állapotát festve, a mely mindkettő egyformán elhanyagolt, a) az
iskola és tanitói lak két szobából, egy nyári konyhából és egy kis kamarából áll, egy födél alatt, b) a hozzá
tartozó épületek: két kis istáló s egy jó karban levő árnyékszék.” Ez utóbbi részlet egészen korai, 1868-ból
származik.
Az elképesztő adatokon kívül a www.hungaricana.hu oldal Tervtár részében is van nyári konyhát
tartalmazó bejegyzés, mégpedig ennél is korábbról: a tordai (Torda-Aranyos megye) adat 1848-ból
származik, a helyszínrajza tartalmi leírásában a következő elemek találhatók: „Veteményes, gyümölcsös;
sütőház, kamra, kocsiszín, szerszámkamra, istálló, tisztek nyári konyhája, főhadnagy lakása, kancellária,
legénység és alhadnagy lakása; Depot utca; gémeskút.” Ebből kiderül, hogy külön volt nyári konyha és
külön volt sütőház is az épületkomplexumban, de azt sajnos nem tudjuk, hogy a lakásokhoz egyébként
tartozott-e konyha. Mindenesetre az adat rendkívül érdekes, hiszen egészen korai időszakra utal, és
valószínűsíti a sütési-főzési funkciók bizonyos mértékű megosztását. Az 1860-as 1870-es évekből már
budapesti nyári konyhákról is tudunk. 1871-ben a terézvárosi Damjanich utcában egy ideiglenes nyári
konyha építésére kér engedélyt Zorn János. A másik, Hermina-mezőre tervezett nyári konyha szintén ebből
a korszakból, 1870-ből származik. Ezek konkrét példái a nyári konyhának. A sütőházakról, amelyek szintén
a sütés-főzés megosztását eredményezték még korábbi adatok is vannak, falusi és városi közegből egyaránt.
Az 1843-ban létrehozott Szabolcs Vármegyei Tűzkármentesítő Intézet iratanyagában, a megye
településeinek épület-összeírásai között szerepelnek a sütőházak is, tűzveszélyes voltuknál fogva. Nemcsak
a sütőház és sütő kifejezés található meg az összeírásban, de a szezonális használatra utaló nyári sütő ház
vagy nyári sütő konyha is.

2. kép: Sütőház, Tarpa

Még távolabbi időkbe visz a testamentumok anyaga: például Kiskunhalasról, 1776-ból: „két szobákból
álló egy házam egy fedél alatt, két kamarák, istálló, sütőház, ólak, mindennemű házi igasságom,
kétszázharminchét, idest 237 r. forintokból álló redemptionalis fundusom, szántóföldjeim és
kaszálórétjeim…”, vagy Kiskunhalasról, 1783-ból: „Halas városában házaim 6 szobákkal, 2 istállóval,
kamarával, sütőházzal és vagy 500 akóra való hordókkal és kádakkal, három bőrös szekér, négy vasas szekér
és más gazdasághoz való eszközökkel. 2 malom, életesház, présház.”
Haladunk visszafelé az időben… De hogyan lehetne még korábbi időszakról információt gyűjteni? Erről
a korról részletesebb leírások, összeírások, inventáriumok és testamentumok tudósítanak a főúri építkezést
illetően, várakról, kastélyokról, nemesi kúriákról, paraszti adatok kevésbé vannak. Ezekben a
dokumentumokban a konyha szóra érdemes rákeresni, hiszen nem tudjuk biztosan, hogy hogyan nevezték a
nyári konyhát, ha volt, illetve nem volt-e egy másik épület/használat, ami a nyári konyhák gyökereként
értelmezhető. Mivel a sütőházak használata a régészeti szakirodalom szerint egészen korai időszakra
visszanyúlik, hiszen Árpád-kori leletek is vannak feltételezhetően különálló sütőházak meglétére, így a
kutatásban a konyha mellett a sütőház kifejezésre is érdemes rákeresni.
 3. kép: Sütőház, Szilágyerked

Ez az irány eredményes, ugyanis a beérkező találatoknál sok esetben kettős konyhahasználatra derült
fény. Az újkori váraknál vagy két konyha, vagy sütőház és konyha is lehetett. A boldogkői várban is
elkülönül a sütőház benne kemencével, illetve a konyha, de Szatmár, 1630, Ecsed vára (Szatmár), 1647,
Füzér (1665) is felsorolható, ahol a sütőház felszerelése is szerepel: kemence, bútorok, faedények,
mosogató, mozsár, rosta, teknő; illetve az innen nyíló konyha kőkéményére is történik utalás.[xv] Érdekes az
adat 1645-ből, a csejtei kastélyról, hogy kis és öreg sütőház is található, illetve öreg konyha, kádakkal,
serpenyőkkel, rostélyokkal, tálakkal és nyársakkal. A kora újkorban, a főurak rezidenciáiban két vagy több
konyha volt: az öreg (nagy) és a kiskonyha, ahol elkülönült a főúr és az udvarában élők konyhája, várakban
és városi házakban is így volt. Ez azért releváns a kutatás szempontjából, mert a nyári konyhához hasonlóan
egy megosztott sütési-főzési funkciót takar. A kérdés itt inkább az, hogy mi a háttérben álló motiváció, ezek
egészen eltérőek lehetnek. A várak esetében a kettős konyhahasználat mögött a tűzveszélytől való félelem, a
népes család állt, illetve az, hogy az egyik konyhában a családot kiszolgáló személyzet főzött, így egy
társadalmi megosztás bontakozik ki. A személyzet számára fenntartott konyha izgalmas kérdéseket vet fel.
Van példa nemesi kúria udvarán (1761, Bosjakovina) lévő különálló konyha melletti cselédlakásra is, és
ilyet nemcsak Magyarországon, de például Amerika déli államaiban is dokumentáltak. A recens néprajzi
anyagban pedig van néhol emléke annak, hogy a nyári konyhában lakott cseléd.
A kastélyokban jellemző konyhahasználatról Fekete J. Csaba építész a következőket írja: „A főúri
lakóhelyek jellemzően több konyhás háztartások voltak. A XVIII. századi konyhák nagy számát egyrészt a
különböző ételfajták és elkészítésük eltérő technológiai igényei (nagykonyha [„Compl. Küche”], sütőház
[„Bäckerey Küche”] vagy pecsenyekonyha [„Bratküche”], cukrászat [„Zuckerbäckerey”] stb.) határozták
meg. Ezek mellett a forróvizes ruhatisztítás tevékenységének is kemencével ellátott különálló konyhát
(mosóház) [„Wäschkamer”] létesítettek… … 1836-ban NOVÁK Dániel architectus is így írt: <A’ konyhák
különös figyelmet érdemelnek, ’s azok elrendeltetésükhöz képest, a’ tornácztól, ’s az ebédlő szobától távol
helyezve ne legyenek, ne hogy ez által az étkek kihűljenek; ellenben igen közel se feküdjenek a’ szobákhoz,
a’ mi által a’ konyhaszag csak megtelné a’ szobákat ’s termeket, ’s így az alkalmatlanságot szerezne. Felette
illetlen, konyhát rendelni - el az épület homlokzatánál, hol csak a’ legdíszesebb szobáknak és termeknek van
helyük. Ha valamelly épület csupán egy háznép számára készül - fel, föld alatt adhatni a’ konyhának helyet,
vagy pedig más okoknál fogva, hogy t.i. elmellőztessék a’ tisztátalanság ’s nedvesség, a’ melléképületbe
helyezhetni azt.> (Novák 1836. 59-61.) … A hagyományos kiszolgáló rendeltetések közül a zajos és szagos
funkciók (konyha, mosókonyha) az alagsorba, vagy különálló melléképületekbe kerültek annak ellenére,
hogy füstmentesítésük és vezetékes vízellátásuk megoldott volt a korszakban.”
4. kép: Fekete J. Csaba ábrája a konyhák alaprajzi elhelyezkedéséről
Funkciótervezés és téralakítás a főúri reprezentatív
magánépítészetben az 1720 és 1920 közötti Magyarországon.
Kiszolgáló funkciók beosztásának változatai.
 Ez mind nagyon fontos adat a nyári konyhák szempontjából, hiszen arra utalnak, hogy a magasabb
társadalmi rétegeknél hosszú időn keresztül dokumentálható a sütés és a főzés megosztása, praktikus
okokból kifolyólag, különböző funkciókra különböző helyiségeket alakítottak ki. Ez viszont ténylegesen
szolgálhatott mintául a parasztság számára a nyári konyhák létesítésekor…