JOSEPH HELLER

Záróra
JOSEPH HELLER

Záróra
3
Első könyv

4
 1. SAMMY

Amikor a magam korabeli emberek a háborúról beszélnek,

nem a vietnami háborúra gondolnak, hanem arra, amelyik több
mint fél évszázaddal ezelőtt tört ki, és szinte az egész világot ma-
gával sodorta. Már több mint két éve dühöngött, mire mi egyálta-
lán beszálltunk. Azt mondják, több mint húszmillió orosz pusztult
el, mielőtt partra szálltunk Normandiában. Sztálingrádnál már
megfordult az ár, mire mi a kontinensre tettük a lábunkat, az ang-
liai csatát pedig már megnyerték. Mégis egymillió amerikai áldo-
zata volt a háborúnak – háromszázezren estek el közülük harc
közben. Csak Pearl Harbornál mintegy kétezer-háromszázan hal-
tak meg azon az egyetlen alattomos napon, majd fél évszázaddal
ezelőtt – és több mint kétezer-ötszázan sebesültek meg –, nagyobb
katonai veszteséget szenvedtünk azon az egyetlen napon, mint
bármikor máskor, a leghosszabb, legvéresebb csendes-óceáni üt-
közeteket kivéve, nagyobbat, mint Franciaországban a D-napon.
Nem csoda, hogy végül beszálltunk.
Adjunk hálát Istennek az atombombáért, vidultam az egész
civilizált nyugati világgal együtt majd fél századdal ezelőtt, amikor
olvastam az újságok öles betűkkel szedett fejcímeit, és megtud-
tam, hogy felrobbantották. Addigra már otthon voltam és kiszáll-
tam belőle, sértetlenül, és mint volt sorkatonának sokkal jobban
ment a sorom, mint azelőtt. Főiskolára mehettem, mentem is, két
évig még tanítottam is főiskolán Pennsylvaniában, aztán vissza-
mentem New Yorkba, és egy idő múlva munkát kaptam a Time
magazin reklámosztályán mint hirdetésszöveg-író.
Nem telik bele húsz év, és az újságok országszerte közölni
fogják a háború legöregebb helyi veteránjainak a fényképét, akik a
hazafias ünnepeken részt vesznek majd a ritka parádékon. A pa-
rádék máris ritkák. Én soha nem vonultam fel. Azt hiszem, apám
sem. Valamikor réges-régen, mikor még srác voltam, a dilinós
Henry Markowitz, a szemközti bérház apám nemzedékéből való
öreg házmestere, bezzeg felvonult a Fegyverszünet Napján és az
Emlékezés Napján: előkotorta és fölvette ócska, első világháborús
katonai egyenruháját, még az előző Nagy Háború rongyos lábszár-
védőjét is, és egész nap föl-le masírozott a Railroad Avenue járdá-

5
ján, a Norton’s Point-i villamossínektől a Surf Avenue sarkán álló
cukorkásboltig meg a szódaautomatáig, amelyek közelebb voltak
az óceánhoz. Az öreg Henry Markowitz – mint akkoriban apám, az
öreg Henry Markowitz sem lehetett sokkal túl a negyvenen – nagy
peckesen a teljes berekedésig rikoltozta a vezényszavakat a fűsze-
restől vagy a mészárostól barna papírzacskókat cipelő fáradt asz-
szonyoknak, akik vastag lábaikon hazafelé baktattak apró lakása-
ikba, és rá se hederítettek. Nem vett róla tudomást két szégyenke-
ző lánya sem, akik közül az egyik velem egykorú volt, a másik vagy
egy évvel idősebb nálam. Egyesek azt mondták, Markowitzot grá-
nátnyomás érte, de nem hiszem, hogy ez igaz lett volna. Azt hi-
szem, még azt sem tudtuk, mi az a gránátnyomás.
Három- vagy négyemeletes tégla bérházainkban akkoriban
nem volt lift, az öregedőknek meg az időseknek pokoli lehetett
fölmászni a lépcsőn, mikor hazamentek. A pincékbe teherautón
hozták a szenet, és nagy robajjal, gravitációs úton zúdították le egy
fémcsúszdán; és ott volt található a kazán meg a forró vizes tar-
tály, no meg a házmester, aki vagy az épületben lakott, vagy nem,
és akit inkább megfélemlítve, mint tiszteletből, mindig a vezeték-
nevén és urazva emlegettünk, mert ő őrködött mindenen a háziúr
nevében, akitől akkoriban szinte mindnyájan féltünk egy kicsit,
mint ahogy egyesek közülünk most is félnek. Alig egy másfél kilo-
méternyire tőlünk terült el a híres-nevezetes Coney Island-i vi-
dámpark, töméntelen tarka villanykörtéjével, játékaival, körhintá-
ival és büfébódéival. A Luna Park nagy és híres attrakció volt ak-
koriban, és az volt a Steeplechase („Steeplechase – Mulatni Mész”)
Park is, egy bizonyos Mr. George C. Tilyou műve, aki akkor már rég
elhunyt, és akiről senki nem tudott sokat. A Steeplechase összes
portálján merészen virított egy meghökkentő karikatúra, a feled-
hetetlen védjegy: egy enyhén idióta férfi groteszk, rózsaszín, lapos,
vigyorgó arca, amely valósággal tüzelt a sátáni vidámságtól, és hi-
hetetlen módon, egyetlen primitív síkban villogtatta olykor majd
háztömbnyi száját, melyben képtelenül és elképesztően sok ha-
talmas fog villogott. A személyzet tagjai vörös kabátot és zöld zso-
késapkát viseltek, és sokuk bűzlött a whiskytől. Tilyou a Surf
Avenue-n lakott valaha, saját házában, egy jókora faépületben,
melynek deszkajárda vezetett a verandájára egy rövid kőlépcső-

6
ről, amely egyenesen a járda széléig húzódott, és mintha süllyedt
volna. Mire annyi idős lehettem, hogy elsétálhattam mellette úton
a közkönyvtárba, a földalatti állomásra vagy szombatonként mati-
néra a moziba, a legalsó lépcső függőleges oldallapjának betonjába
vésett családi neve már erősen kibillent a vinkliből, és több mint a
feléig belesüppedt a földbe. A mi környékünkön nagy esemény
volt az olajkazánok beszerelése, amikor a csővezetékek meg az
olajtartályok miatt fölfúrták a kövezetet – ez a haladás jele volt.
Ama húsz év múltán igencsak rosszul fogunk festeni az új-
ságfotókon és a televíziós klipeken, mint holmi idegenek valami
másféle világból, totyogó aggastyánok leszünk, és talán kissé idió-
táknak és összezsugorodottnak látszunk majd ráncos, beesett ar-
cunkkal és fogatlan mosolyunkkal. Vannak ismerőseim, akik már
haldokolnak, és voltak mások, akik már meghaltak. Már most se
vagyunk valami szépek. Szemüveget viselünk, kezdünk süketülni,
néha túl sokat beszélünk, ismételjük önmagunkat, mindenféle dol-
gok nőnek ki rajtunk, még kisebb horzsolásaink is lassabban
gyógyulnak és árulkodó nyomokat hagynak maguk után.
És aztán hamarosan nem marad belőlünk semmi.
Csak feljegyzések és emléktárgyak mások számára, meg
azok a képek, amelyeket véletlenül felidéznek. Egy szép napon va-
lamelyik gyerekem – törvényesen adoptáltam őket, persze a bele-
egyezésükkel – vagy valamelyik felnőtt unokám talán véletlenül
rábukkan a szárnyas géppuskajelvényemre vagy a repülős érdem-
éremre, az őrmesteri stráfokra a váll-lapomon, vagy arra a pilla-
natfelvételre, amely rólam készült – a kis Sammy Singerről, aki a
korcsoportjában a legjobb helyesíró volt Coney Islanden, és majd-
nem mindig osztályelső számtanból, elemi algebrából és síkgeo-
metriából – báránybőr téli repülőzubbonyomban, vállamon az ej-
tőernyő hevederjével, a tengerentúlon, majd ötven évvel ezelőtt
Pianosa szigetén, Olaszország nyugati partjai mellett. A kamerába
mosolyogva ülünk egy repülőgép mellett a hajnali napfényben éle-
sítetlen ezerfontos bombák alacsony halmán, várva az újabb beve-
tésre indító jelzést, és a háttérből az aznapi bombázótisztünk néz
ránk, emlékszem, egy kapitány. A kapitány, egy izgága és indula-
tos, néha kissé ijesztő örmény, képtelen volt megtanulni a navigá-
ciót azon a gyorstalpaló tanfolyamon, amelyre váratlanul belerán-

7
gatták a harckiképzésből a dél-carolinai Columbiában lévő légi
támaszponton, ahol ideiglenes állományként összehozták a cso-
portunkat, és harci és repülőkiképzésre fogtak, hogy valamelyik
tengerentúli hadszíntérre tudjunk repülni. A pilóta, egy Appleby
nevezetű józan texasi, nagyon módszeres ember volt, és nagyon jól
értette a dolgát, áldja meg az Isten, és ők ketten nagyon gyorsan
kezdtek nem kijönni egymással. Én Yossariannal éreztem együtt,
mert humoros volt és gyors eszű, egy kicsit vad, de hozzám hason-
lóan nagyvárosi fiú, aki a vége felé egyszer csak félig tréfásan azt
mondta, hogy inkább meghal, mintsem hogy megöljék, márpedig
elhatározta, hogy örökké fog élni, vagy legalábbis ebbe a próbál-
kozásba fog belehalni.
Ezzel igencsak azonosulni tudtam. Tőle tanultam meg nemet
mondani. Amikor előléptetésül fölajánlottak egy további stráfot és
még egy Repülő Érdemérmet, ha még tíz bevetést repülök, vissza-
utasítottam, mire hazaküldtek. Mindvégig kivontam magam App-
leby és Yossarian nézeteltéréseiből, mert félénk voltam és kicsi,
sorkatona és zsidó. Akkoriban a természetemmé vált, hogy mindig
meggyőződjek róla, hogyan is állok az új emberekkel, mielőtt ki-
adnám magam, bár, legalábbis elvben, ha nem is mindig azzal a
magabiztossággal, amilyennel szerettem volna, mindenki mással
egyenlőnek tartottam magamat, a tisztekkel is, még ezzel a nagy-
darab, nagyszájú örmény bombázótiszttel is, aki örökösen azzal az
eszement viccel jött, hogy ő igazából asszír, és gyakorlatilag már
kihalt. Láttam, hogy mindnyájuknál olvasottabb vagyok, és nekem
volt a legjobb a helyesírásom is, de volt annyi eszem, hogy ezt so-
ha nem hangoztattam.
Yossarian minden egyes éjszakai bevetésen eltévedt, ame-
lyet Dél-Carolina és Georgia fölötti hadműveleti gyakorlórepülése-
inken repültünk. Vicc is született róla. Az önkéntes közlegények-
től, akikkel a laktanyában és az ebédlőben megismerkedtem, meg-
tudtam, hogy az ő bombázókból átképzett navigátoraik is mind el-
tévednek összes éjszakai bevetéseiken, és erről is vicc született.
Hajózószemélyzetünk harmadik tisztje egy Kraft nevű másodpiló-
ta volt, akit a tengerentúlon első pilótának léptettek elő. A légelhá-
rítás lelőtte, elesett Észak-Olaszországban, Ferrara fölött, amikor a
százada másodszor is rárepült az ottani hídra. Yossarian, a vezér-

8
gép bombázótisztje, aki első ízben elmulasztotta ledobni a bombá-
it, kitüntetést kapott, mert visszafordult és másodszor is rárepült,
mikor látta, hogy a többiek is elhibázták, és a híd még mindig sér-
tetlen. Azokon a dél-carolinai navigációs kiképző repüléseken
Appleby mindig megtalálta számunkra a biztonságos hazavezető
utat a rádiós irányzással. Egy szurokfekete éjszakán eltévedtünk,
és több mint egy óra hosszat nem volt rádióirányításunk. A közeli
viharok elektromos interferenciát okoztak, és a mai napig tisztán
hallom Yossarian hangját a fedélzeti telefonon, amint azt mondja:
– Folyópartot látok odalenn. Forduljatok balra, szeljétek át,
majdcsak találok a túlsó partján valami tereptárgyat.
A folyópartról kiderült, hogy az Atlanti-óceán partja, mi pe-
dig úton voltunk Afrika felé. Appleby megint elvesztette a türel-
mét, fél óra elteltével átvette a navigációt, aztán mikor végre el-
kapta és összerakta a rádiójeleket, amelyek visszavezettek minket
a repterünkre, már csak annyi üzemanyagunk maradt, amennyivel
el tudtunk gurulni a leszállópályáról a gépállomásig. A motorok
lefulladtak, mielőtt kikapcsolhattuk volna őket.
Mindnyájan majdnem meghaltunk.
Kezdtem középkorú lenni, mire ez tudatosodott bennem, és
attól fogva ha elmeséltem ezt az anekdotát, már nem csak azért,
hogy nevessenek rajta.
Azon a fényképen velem van egy haverom, Bill Knight, akko-
riban a legjobb toronygéppuskás, aki körülbelül két évvel volt idő-
sebb nálam, és már nős volt, és csecsemő kisbabájuk volt, akit ösz-
szesen csak egy hétig látott, meg egy Howard Hóden nevű, velem
egykorú, sovány fiú, valahonnan Alabamából, aki törzsgéppuskás
és rádiós volt, aztán úgy egy hónap múlva elesett egy avignoni be-
vetésen, és lassan halt meg, jajgatott kínjában, és nyöszörgött,
hogy fázik. Húszévesek vagyunk, és gyerekeknek látszunk, akik
még csak húszévesek. Howie Hóden volt az első halott emberi
lény, akit valaha láttam, és azóta is az egyetlen halott, aki a ravata-
lozón kívül a szemem elé került. A feleségem éjszaka halt meg, és
már nem volt a szobában, mire megérkeztem a kórházba, hogy el-
intézzem a papírokat, és elkezdjem intézni a temetését. Szinte
napra úgy és akkor ment el, ahogy az onkológus mondta. Beteg
volt, de ritkán voltak nagy fájdalmai, és szerettük azt hinni, hogy

9
azért kíméltetett meg a fájdalmaktól, mert mindig nagyon jó volt,
legalábbis hozzám meg a gyerekekhez, és általában vidám volt és
jószívű. Ha dühös volt, csak az első férjére volt dühös, rá is csak
időnként, különösen azért, mert gyakran nem volt pénze gyerek-
tartásra, ám volt elég pénze új barátnőkre, meg arra, hogy még
egypárszor megnősüljön. Szerencsém volt a halottakkal, mondta
közvetlenül a háború után Lew, gyerekkori barátom, aki gyalogos
volt, fogságba esett, és százával látott halottakat Európában, mie-
lőtt a hajó hazaszállította; látott amerikaiakat és németeket, aztán
német civileket tucatszámra Drezdában, amikor visszaküldték
oda, hogy segítsen eltakarítani a romokat a brit gyújtóbombázás
után, amiről tőle hallottam először.
Erről a légitámadásról, ami nagyjából mindenkit megölt a
városban, kivéve ezeket a hadifoglyokat meg az őreiket, én nem
tudtam, és nem is voltam hajlandó tüstént elhinni.
– Több mint százezren? Te biztos megőrültél, Lew Az több,
mint Hirosima meg az atombomba.
Utánanéztem, aztán elismertem, hogy igaza van.
De ez majd ötven évvel ezelőtt volt. Nem csoda, ha leszár-
mazottainkat nemigen érdekli a második világháború. Akkor még
alig született meg valaki közülük. Ha megszülettek volna, ötven
körül járnának.
De talán egy szép napon, valamikor a jövőben, melyet meg
sem tudok próbálni fölmérni, valamelyik gyerekem vagy unokám
véletlenül rábukkan majd egy dobozra vagy egy fiókra, benne a
géppuskás szárnyaimmal, a Repülő Érdeméremmel, az őrmesteri
stráfjaimmal meg a háború idején készült fényképpel, és ez talán
fájdalmas visszatekintésre fogja ösztökélni, eszébe fog juttatni bi-
zonyos családi természetű incidenseket, amelyekre valamikor sor
került köztünk, vagy soha nem került sor, pedig kellett volna. Mint
engem apám első világháborús gázálarca.
Kíváncsi lennék, mi lett vele. Mikor kicsi voltam, szerettem
azt a gázmaszkot, jó játék volt, sokszor eljátszottam vele, mikor
apám a belvárosban dolgozott, ahol szabásminták alapján gyerek-
ruhákat szabott. Megvan a katonakori fényképe is. Miután még az
elemiben elolvastam az első világháború német repülő ászának,
Manfred von Richthofen bárónak az életrajzát, egy darabig szeret-

10
tem volna felnőttként vadászpilóta lenni, naponta megvívni vele
Franciaországban, magányos párbajban a lövészárkok fölött, és
mindannyiszor újra lelőni. A hősöm volt, én meg arról álmodoz-
tam, hogy lelövöm. Nem sokkal a háború, az én háborúm után
apám meghalt. Azt mondták, rák. Szeretett szivarozni. Egy szom-
szédos kis trafikban vásárolta a szivarjait a Surf Avenue sarkán,
ahol a mindig elégedett Mr. Levinson mosolyogva üldögélt a mun-
kaasztalánál a késeivel meg a dohányleveleivel, és saját kezűleg
szabta ki és sodorta meg a szivarjait, miközben fekete hajú, szep-
lős, nyugodt természetű, törpe felesége, Mrs. Levinson fürdősap-
kákat, füldugókat, úszógumikat, vödröket, lapátokat és más kaca-
tokat árult a tengerparti homokozáshoz, hiszen a tenger alig egy
háztömbnyire volt tőlünk. Gyerektelenek voltak.
Mindenki dolgozott. Sráckoromban egy darabig újságot
árultam az utcánkon meg a stégen álló kocsmákban. Húgaink nyá-
ron fagyasztott vaníliakrémet meg üdítőket árultak a stég bódéi-
ban. Davey Goldsmith hot dogot árult. A tengerparton spártaiként
csatáztak az engedély nélküli vándorárusok, hogy a napbarnított
karjukon tartott ormótlan kartondobozokból, melyekből füstölög-
ve szállt fel a szárazjég gőze, öt-öt centért eladhassák összes jég-
rúdjukat és jégkrémjüket, mielőtt elkaphatták volna őket a rend-
őrök, akik, végighajszolták őket a puha homokon, a fürdőruhás
bámészkodók közt, akik szívvel-lélekkel drukkoltak nekik, hogy
sikerüljön elmenekülniük. Sokat ismertem ezek közül a lúdtalpas,
idősebb fiatal fiúk közül, akik ilyen veszélyek közt dolgoztak.
A lakásunkban mindig hallhattuk a tenger felől a megtörő
hullámok moraját meg a harangos bója kongását (mi „haragos bó-
jának” neveztük, ami az én fülemnek még mindig kedves). Időn-
ként, amikor kora vagy késő délután szokatlan csend lett, néha
nagyon halkan még a legközelebbi körhinta kísérteties muzsikáját
is hallottuk, az egzotikus gőzorgona hangját a stégen álló óriás
ringlispílről, amelyen körbeforogtak az aranyos, a karamellszínű, a
fényes fekete csíkokkal és mutatós édességek, zselé, medvecukor
és gumicukor kék és rózsaszín foltjaival ékesített mének – honnan
származtak ezek a pompásan sikló lovak? volt valahol egy nagy-
vállalat, amely a körhinták számára lovakat gyártott? nagy pénz
volt benne? – majd félmérföldnyire. Senki nem volt gazdag.

11
 2. A KIS PÖCS

Az új elnök törvényesen lépett hivatalba, amikor elődje

gyötrő szellemi kimerülésében lemondott, mert folytonosan ma-
gyarázkodnia kellett, miért választott ilyen embert alelnökjelölt-
jének.
– Miért pont őt szemelted ki? – volt kénytelen folytonosan
érdeklődni tőle legjobb barátja, a külügyminiszter. – Legalább ne-
kem mondd meg. Nálam biztonságban van a titkod.
– Nem volt ebben semmiféle titok! – válaszolta saját védel-
mére a nemzet első számú tisztviselője. – Nem volt emögött sem-
mi alattomosság, semmi rejtett ok. Egyszerűen az ítélőképessé-
gemre hagyatkoztam. Szavamat adom neked, hogy nem volt sem-
miféle bűnös szándékom.
– Ez az, ami olyan rémisztő.

12
 3. MR. YOSSARIAN

A kórházban töltött második hét közepén Yossarian az any-

járól álmodott, és megint tudta, hogy meg fog halni. Az orvosok
idegesek lettek, amikor tudatta velük a hírt.
– Mi nem találunk semmi bajt – mondták neki.
– Keressenek tovább – utasította őket.
– Ön tökéletes egészségnek örvend.
– Csak várjanak – tanácsolta nekik.
Yossarian megfigyelésre tért vissza a kórházba, ahova előző-
leg megint visszavonult a zavarba ejtő fizikai tünetek újabb neuro-
tikus zárótüze alatt, melyekre egyre fogékonyabb lett, miután
azon kapta magát, hogy életében másodszor újra egyedül lakik.
Tünetei a jelek szerint úgy foszlottak sorra széjjel, mint a pára,
mihelyt leírta vagy sorra kivizsgálták őket. Alig néhány hónappal
azelőtt pusztán azzal kikúrálta magát gyógyíthatatlan isiászából,
hogy felhívta egyik orvosát, és elpanaszolta neki, hogy gyógyítha-
tatlan isiásza van. Nem tudott megtanulni egyedül élni. Nem tudta
megvetni az ágyát. Hamarébb halt volna éhen, mint hogy főzzön.
Ezúttal úgyszólván rohanvást ment vissza, egy másfajta
morbid látomás morbid látomásának hatására, nem sokkal az
után, hogy hallotta: az elnök, akit nem szeretett, le fog mondani, és
minden bizonnyal az alelnök lesz az utóda, akit még kevésbé sze-
retett; és nem sokkal azután, amikor véletlenül megtudta, hogy
Milo Minderbinder, akivel most már vagy huszonöt éve óhatatlan
és elkerülhetetlen kapcsolatban állt, kiterjesztette üzleteit az
olyan áporodott, fölös termékekről, mint az avas csokoládé meg az
egyiptomi gyapot a katonai felszerelésekre, és saját repülőgépet
tervezett, amelyet a kormánynak szándékozott eladni. Természe-
tesen bármely kormánynak, amelyik megengedhette magának,
hogy megvásárolja.
Európában voltak országok, amelyek ezt megengedhették
maguknak, és Ázsiában meg a Közel-Keleten is.
Morbid látomásának látomása, amelyet átélt, agyvérzés vagy
gutaütés látomása volt: újra felélesztette emlékeit az elnyűhetet-
len, öreg Gustav Aschenbachról, magányáról a mediterrán tenger-
part mitikus strandján, és halhatatlan haláláról Velencében, kime-

13
rülten, ötvenévesen, abban a városban, amelyet járvány sújtott,
amiről senki nem kívánt beszélni. Nápolyban, valamikor régen,
amikor beállították a csapatszállító hajóra induló sorba, amely ha-
zaszállította, miután hetven bevetést repült és túlélte, egy idősebb,
Svejk nevű katonát talált maga mögött, meg egy Krautheimerként
született férfit, aki Joseph Kaye-re változtatta a nevét, hogy biz-
tonságosabban olvadhasson be az ő kultúrájába, ám akkoriban ez
a név, a Svejkéhez hasonlóan, még nem sokat jelentett számára.
Ha választhatott, Yossarian még mindig jobb szeretett élni.
Nem evett tojást, és bár nem fájt a feje, minden második nap be-
kapta a maga bébiaszpirinjét.
Semmi kétsége nem volt afelől, hogy sok mindenért kell ag-
gódnia. A szülei meghaltak, és meghaltak összes nagybátyjai és
nagynénjei is.
Pöcs a Fehér Házban? Nem ez lenne az első eset. Megint ösz-
szetört egy tankhajó. Ott van a sugárzás. A szemét. A rovarirtó sze-
rek, a mérgező hulladék és a szabad vállalkozás. Az abortuszoknak
vannak ellenségei, akik halálbüntetést kívánnak kiszabni minden-
kire, aki nem életpárti. A kormányzatban középszerűség uralko-
dik, és önérdek is. Bajok vannak Izraelben. Mindezek nem puszta
tévhitek. Nem ő találta ki őket. Hamarosan kiónozni fogják az em-
beri embriókat, eladásra, a hecc kedvéért, meg pótalkatrésznek.
Emberek, akik nem termelnek semmi megfoghatót, milliókat ke-
resnek pusztán a tulajdonosváltással. A hidegháborúnak vége lett,
de a földön még mindig nincsen béke. Semminek nincs értelme, és
semmi másnak sem. Az emberek mindenfélét csinálnak, anélkül
hogy tudnák, miért, aztán megpróbálják kitalálni.
Amikor Yossarian unatkozott a kórházi szobájában, úgy ját-
szadozott az ilyen magasröptű gondolatokkal, mint egy ébren ál-
modozó ifjú a nemi szervével.
Hétköznap minden reggel legalább egyszer becsődült hozzá
az orvosa, Leon Schumacher, bimbózó, fiatal orvosokból álló fürge
és komoly sleppjével, a csinos arcú és pompás fenekű eleven és
vonzó osztályos ápolónő kíséretében, aki kora ellenére nyíltan
vonzódott Yossarianhoz, és akit Yossarian ravaszul egyre arra
csábítgatott, hogy fiatalossága ellenére kezdjen jóindulatúan belé-
szeretni. Ez a magas, impozáns csípőjű nő emlékezett Pearl Bailey-

14
re, de Pearl Harborra nem, és ennek alapján kora valahol har-
mincöt és hatvan év között lehetett, ami Yossarian hite szerint a
legeslegjobb egy nő számára, feltéve persze, hogy még ép az
egészsége. Yossariannak csak ködös elképzelése volt arról, milyen
is igazából ez a nő; mégis gátlástalanul kihasznált minden alkal-
mat, amely segíthetett élvezetesen eltölteni vele az időt addig a
néhány békés hétig, ameddig a kórházban akart maradni minden-
áron, hogy kipihenje magát és összeszedje a világképét, miközben
a világ nagy nemzetei újra stabilizálódnak egy új, másik világ-
rendben, amely megint végleges és örökkévaló lesz.
Bevitte magával a rádióját, és szinte mindig talált valami
Bachot vagy valami kitűnő kamara-, zongora- vagy kórusmuzsikát
egyik vagy másik URH-állomáson. Ahhoz túl sokszor megzavarták,
hogy operáknak, különösen Wagnernek szentelhette volna a fi-
gyelmét. Ezúttal jó szobát kapott, állapította meg örömmel, és ki-
fogástalan szomszédokat, akik nem voltak visszataszítóan bete-
gek; és ott volt ez a vonzó osztályos ápolónő is, aki illedelmesen
nevetgélve reagált a csalogatásaira, dölyfösen és túláradóan riszál-
ta magát, és kihívóan hencegett a pompás seggével.
Yossarian semmi okot nem látott rá, hogy ne értsen ezzel
egyet.
Az első hét közepére már teljes gőzzel flörtölt vele. Schu-
macher doktor nem is nézte jó szemmel ezt a buja frivolságot.
– Épp elég helytelen, hogy beeresztettem ide. Azt hiszem,
mind a kettőnknek szégyellnünk kellene magunkat. Maga itt van
ebben a szobában, mikor nem beteg...
– Ki mondja, hogy nem vagyok?
–...mikor olyan sok ember van kinn az utcákon.
– Beeresztenek ide egyet, ha beleegyeznék, hogy kimegyek?
– Kifizetné a számláit?
Yossarian úgy vélte, inkább nem.
Egy nagynevű angiográfus savanyúan megerősítette, hogy
nincs szüksége angingráfiára; egy neurológus ugyanilyen komoran
kijelentette, hogy semmi baj nincs az agyával. Lenn Schumacher
ismét büszkélkedve mutatta be ritka példányként, amellyel tanít-
ványainak nem lesz gyakran alkalmuk találkozni orvosi gyakorla-

15
tukban: íme egy hatvannyolc éves férfi, akinek semmiféle beteg-
ségtünete nincs, de még csak nem is hipochonder.
Késő délután vagy néha kora este beugrott hozzá Leon, csak
hogy egy darabig a maga monoton, bánatos módján a hosszú
munkaidejéről, a rémes munkakörülményeiről és igazságtalanul
alacsony keresetéről fecsegjen tapintatlanul és egocentrikusán
egy olyan embernek, akiről mindketten tudták, hogy hamarosan
meg fog halni.
Nem volt tekintettel Yossarianra.
Az ápolónőjét Melissa MacIntoshnak hívták, és mint minden
jó nő egy romantikus hajlamú, kifinomult férfi szemében, túl jónak
látszott ahhoz, hogy igaz lehessen.
A második hét kezdetén Melissa már megengedte neki, hogy
ujjai hegyével megsimogathassa a kombinéját szegélyező csipkét,
amikor körülötte lebzselve az ágya vagy a széke mellett állt vagy
ült, és beszélgettek, vagy Yossarian flörtölését viszonozva engedte,
hogy egyre hevesebben flörtöljön vele. A kényelmetlenségtől pi-
ruldozva, de a rosszalkodástól felélénkülve, ha nem is egyezett be-
le, de nem is tiltotta meg, hogy eljátszadozzon vékonyka fehérne-
műjével, bár nem tudta könnyedén elengedni magát. Rettegett,
hogy valaki rajtakaphatja őket ezen a megengedhetetlen bizal-
maskodáson. Yossarian imádkozott, bárcsak lepné meg őket vala-
ki. Nem akarta, hogy eszébe jusson, hátha komolyak a szándékai.
Melissa maga is elismerte, hogy szerencsés lány, amiért ő a betege,
amikor Yossarian ezt mondta neki. Kevesebb baja volt vele, mint
az emelet privát és félprivát szobáiban fekvő többi férfival és nő-
vel. És Yossarian látta, hogy izgalmasabb – és ezért csábítóbb, ezt
is értette, bár a lány talán nem – azoknál a ritka férfiaknál, akikkel
a kórházon kívül találkozgat, sőt még annál az egy-két férfinál is,
akiket évek óta kizárólagosan – majdnem kizárólagosan – fogad.
Soha nem volt férjnél, még egyszer-kétszer sem. Yossariannal
olyan kevés baj volt, hogy nem volt vele semmi baj, így Melissának
és a többi osztályos nővérnek alig volt más dolguk körülötte, mint
műszakonként benézni a szobájába, meggyőződni róla, hogy még
nem halt meg, és semmit nem kellett tenniük, hogy életben tart-
sák.
– Minden rendben van? – kérdezték mindnyájan.

16
 – Minden, kivéve az egészségemet – sóhajtott válaszul.
– Maga tökéletesen egészséges.
Yossarian vette magának a fáradtságot, és elmagyarázta,
hogy éppen ez a baj. Ez azt jelenti, hogy rosszabbodnia kell az ál-
lapotának.
– Ez nem vicc – viccelődött, amikor nevettek.
Egyik nap Melissa fekete kombinét vett fel, miután esztétikai
vágyakozást színlelve Yossarian megkérte erre. Amikor azt akarta,
hogy bejöjjön hozzá, azon kapta magát, hogy égető szükségét érzi,
hogy szüksége legyen valamire. Amikor megnyomta a nővérhívó
gombot, néha más ápolónő jelentkezett.
– Küldje az én Melissámat! – parancsolta ilyenkor.
A többiek készségesen együttműködtek. Nem szenvedett hi-
ányt ápolásban. Jó egészségben van, állapították meg naponta újra
és újra az orvosok, és ezúttal morcosan és csalódottan, azzal az ér-
zéssel, hogy becsapják, oda lyukadt ki, hogy úgy tűnik, igazuk van.
Jó volt az étvágya és az emésztése. Komputertomográffal
pásztázták végig a hallószerveit meg a gerincét. Arcüregei tiszták
voltak, és sehol semmi jele nem mutatkozott reumának vagy ízüle-
ti gyulladásnak, anginának vagy ideggyulladásnak. Még az orra
sem csöpögött. Minden orvos irigyelte a vérnyomását; aki csak lát-
ta. Leadta nekik a vizeletét, megvizsgálták, és a koleszterinje ala-
csony volt; a hemoglobinja magas, az ülepedési üteme gyönyörű, a
vérnitrogénje pedig ideális. Tökéletes embernek nyilvánították
hát. Úgy vélte, hogy első feleségének meg a másodiknak, akitől ek-
kor már egy éve különváltan élt, esetleg volnának ellenvetései.
Járt nála egy kardiológus-sztár, aki semmi hibát nem talált
benne, egy patológus a pátoszára, aki szintén nem talált okot az
aggodalomra, egy vállalkozó szellemű gasztroenterológus, aki
visszarohant a szobájába, hogy másodszor is kikérje Yossarian vé-
leményét bizonyos kreatív befektetési stratégiákról, amelyeket
holmi arizonai ingatlanokkal kapcsolatban fontolgatott, aztán jött
egy pszichológus a pszichéje ügyében, és ő lett Yossarian utolsó
menedéke, akiben még bízhatott.
– És mi van a vérszegénységem és a fáradtságom és az ér-
dektelenségem és a depresszióm periodikus periódusaival? –
hadarta Yossarian suttogva, de mint a forgószél. – Azon kapom

17
magam, hogy nem figyelek oda olyan dolgokra, amelyeket más
emberek komolyan vesznek. Unom az információkat, melyeknek
nem veszem hasznát. Szeretném, ha a napilapoknak kisebb lenne a
terjedelmük, és hetenként jelennének meg. Nem érdekel többé
semmi, ami a világban történik. A komédiások nem tudnak meg-
nevettetni, a hosszú történetek az őrületbe kergetnek. Az én hi-
bám vagy az öregségé? Vagy a bolygónk válik tényleg jelentékte-
lenné? A tévéhíradók degeneráltak. Mindenhol mindenki locsog.
Minden lelkesedésem kimerült. Tényleg egészségesnek érzem
most magam, vagy csak képzelem? Még a fejem is teli van hajjal.
Doki, tudnom kell az igazságot. Mentális természetű a depresszi-
óm?
– Ez nem depresszió, és maga nincs kimerülve.
A pszichológus annak rendje és módja szerint konzultált a
pszichiátria főnökével, aki konzultált az összes többi orvossal,
majd arra az egybehangzó végkövetkeztetésre jutottak, miszerint
semmiféle pszichoszomatikus jelenség nem játszik szerepet a ki-
tűnő egészségben, amelynek örvend, és a fején is valódi a haj.
– Ámbátor – tette hozzá torkát köszörülve a pszichiátria fő-
nöke – a becsület arra kötelez, hogy besoroljam önt az időskori
depresszió elsőrendű jelöltjei közé.
– Időskori depresszió? – ízlelgette Yossarian a szakkifeje-
zést. – Körülbelül mikor jelentkezne az?
– Körülbelül most. Mit csinál, mi az, amit igazán élvez?
– Attól tartok, nem sokat. Futok a nők után, de nem túl ke-
ményen. Több pénzt keresek, mint amennyire szükségem van.
– És élvezi?
– Nem. Nincsenek ambícióim, és nem sok maradt, amit még
meg szeretnék csinálni.
– Semmi golf, semmi tenisz, semmi bridzs? Műgyűjtés, régi-
séggyűjtés?
– Ezekről szó sem lehet.
– Nem jó a prognózis.
– Ezt mindig tudtam.
– Nekünk most úgy tűnik, Mr. Yossarian – mondta az orvos-
igazgató, az egész intézmény nevében szólva, miközben Leon

18
Schumacher háromnegyedrészt kopasz feje a vállára kókadt –,
hogy maga örökké élhet.
Úgy látszott, semmiért nem kell aggódnia, kivéve az inflációt
meg a deflációt, a magasabb kamatlábakat meg az alacsonyabb
kamatlábakat, a kedvezőtlen kereskedelmi mérleget és a kedvező
kereskedelmi mérleget, az új elnököt és a régi tábori lelkészt, az
erősebb dollárt és a gyöngébb dollárt, de aggódhatott még ezek
mellett a súrlódás, az entrópia, a sugárzás és a gravitáció miatt is.
Ám új pajtása, Melissa MacIntosh nővér miatt is aggódott,
mert nem volt megtakarított pénze. A szüleinek sem volt, így ha
elég sokáig élne, pusztán a társadalombiztosítási járulékból kelle-
ne megélnie, meg a nyomorúságos kórházi nyugdíjából, feltéve
hogy a következő két-háromszáz évben is ott dolgozik, ami kizárt-
nak látszott, hacsak nem ismerkedik meg előzőleg egy jómódú, de-
rék úriemberrel, és nem megy feleségül ehhez az úriemberhez, aki
akkor majd olyan vonzó lesz számára, mint most Yossarian, aki ezt
teljesen kizártnak látta, hiszen ritka férfi tudna olyan elbűvölően
trágárul beszélni hozzá, mint ő. Nem is egyszer sajgó szívvel töp-
rengett Melissáról: túl ártatlan ahhoz, hogy engedjen az anyagi kö-
rülmények szívtelen dinamikájának, túl kedves, gyanútlan és ön-
zetlen.
– Egy dolgot okvetlenül meg kell tennie – mondta neki egyik
nap Yossarian, miután Melissa a tanácsát kérte, kössenek-e egyéni
nyugdíjbiztosítást, ő meg a lakótársnője, mire Yossarian közölte,
miszerint nem tudja, mi a franc gyakorlati haszna van bárki szá-
mára hosszú távon az egyéni nyugdíjbiztosításnak, kivéve az arra
csábítgató bankokat –, mégpedig feleségül kell mennie valakihez,
olyasvalakihez, mint én most, egy olyan férfihoz, akinek van némi
megtakarított pénze, aki ért valamit a biztosításhoz meg az örökö-
södéshez, és előzőleg csak egyszer volt nős.
– Maga túl öreg lenne hozzám? – kérdezte Melissa rémülten.
– Maga lenne túl fiatal hozzám. Tegye meg hamar, tegye meg
még ma. Talán még egy orvos is megtenné. Mielőtt észrevenné,
olyan öreg lesz, mint én, és nem lesz semmije.
Meggondolatlan szentimentalizmusa miatt is aggódott, ami-
ért törődött valakivel, akinek szüksége volt rá.
Ez nem az amerikai hozzáállás.

19
 És ez volt az, amire végképp nem volt szüksége: egy további
valakire, aki őrá szorul. Vagy kettőre, mert Melissa büszkén be-
szélt a szűkös lakásban lakó, szemkápráztató, minden mulatságot
kedvelő szobatársnőjéről, az Angela Back nevű nőről, aki maga-
sabb és szabadabb nála, ausztráliai, természetes szőke, de még ra-
gyogóbbra szőkítteti a haját, és nagyobb a keble, tűsarkú cipőt
hord, fehér rúzst és fehér szemfestéket használ, és egy bazáráru-
kat gyártó cég kereskedelmi képviselőjeként dolgozik, ahol olyan
trágár ötletekkel hozakodik elő új cikkekre, hogy a cég társtulaj-
donosainak, két idősecske zsidó családapának hitetlenkedve meg-
bénul a nyelve, és csak irulnak-pirulnak. Angela ismerte és élvezte
a hatást, amelyet új méregdrága belvárosi bárokban keltett, ahová
munka után gyakran eljárt társaságkedvelő üzleti vezetőkkel ta-
lálkozni, hogy vacsora után elmenjen velük táncolni, aztán, amikor
az este véget ért, könyörtelenül lerázza őket a bérház földszinti
kapualjában. Szinte alig ismert valakit, akit eléggé kedvelt volna,
hogy hosszabb ideig együtt maradjon vele, mert szinte soha nem
engedte meg magának, hogy eleget igyon és berúgjon. A lakástele-
fon, amelyet meg szokott adni, a városi hullaház száma, mesélte
Melissa Yossariannak, olyan örömteli módon dicsérgetve lakó-
társnője magabiztos és túláradó viselkedését, hogy Yossarian tud-
ta, első látásra belé fog szeretni abba a nőbe, kivéve ha soha nem
kerül a szeme elé, és mélységes szerelemben marad vele, míg csak
másodszor nem látja. Ám ennek a negyven körül járó, magas, fe-
hérre sminkelt, felfelé kúszó kígyómintás, fekete harisnyát viselő
szőkeségnek sem voltak se gazdag szülei, se megtakarított pénze,
így Yossarian föltette magában a kérdést:
– Egyáltalán mi a baj ezzel a tetves földdel?
Úgy érezte ésszerűnek, hogy mindenkinek, akire nem nehez-
tel, legyen elég pénze, ami biztosítja, hogy félelem nélkül nézhes-
sen a jövőbe, ezért nemesen együtt érző álmodozásának közepette
lehorgasztotta a fejét, és szerette volna a karjába ölelni azt a ki-
emelkedően telt keblű, elhagyatott lakótársnőt, hogy felszárítsa a
könnyeit, csillapítsa összes szorongásait, és lehúzza a cipzárt a há-
tán, miközben simogatja.
Ez már tényleg cukedli lenne a magándetektíveknek, akik
követik, hogy tudósítsanak róla, igaz? Az első magándetektív –

20
 magától értetődőnek vélte, hogy magándetektív – már a kórház-
ban a nyomába eredt a látogatási időkben, aztán tüstént összesze-
dett egy súlyos staphylococcusos fertőzést, és a vérmérgezés ágy-
nak döntötte a kórháznak egy másik szárnyában, más körházi be-
tegek három további látogatójával együtt, akik szintén súlyos
staphylococcusos fertőzést kaptak, és akik, már amennyire Yossa-
rian tudott róluk, esetleg szintén lehettek magándetektívek. Yos-
sarian mind a négyüknek megmondhatta volna, hogy egy kórház
veszélyes hely, ahol emberek halnak meg. Egy Belgiumból való
férfi egy szép napon befeküdt ide, és felvágták a torkát. Az a ma-
gándetektív, akit az első helyettesítésére küldtek, másnap ágynak
dőlt a szalmonellás ételmérgezéstől, amit a kórház kávézójában
evett tojássalátás szendvicstől kapott, most ő is ágyhoz volt kötve,
és csak lassan lábadozott. Yossarian arra gondolt, hogy virágot
küld neki. Aztán ehelyett Albert T. Tappman néven írta alá a
gyógyulást kívánó kártyákat, amelyeket mindegyiküknek küldött.
Albert T. Tappmannek hívták régi bombázóezredének a lelkészét,
ezért hozzáírta a hivatását is, aztán eltöprengett rajta, vajon mit
gondolnak ezeknek a gyógyulást kívánó kártyáknak a címzettjei,
mikor megkapják őket, és vajon hová vitték a lelkészt, no meg va-
jon megfélemlítik-e, bántalmazzák-e, éheztetik vagy kínozzák-e. A
rá következő napon újabb gyógyulást kívánó kártyát küldött
mindkét magándetektívnek, és Washington Irving néven írta alá
őket. Másnap két további kártyát küldött nekik, ezeket Irving Wa-
shington néven írta alá.
A második magándetektívet két további detektív követte,
akik látszólag nem ismerték egymást, és egyikük a jelek szerint
éppoly rejtélyes kíváncsisággal vizslatott az összes többi után,
mint ahogy Yossarian nyomát követte.
Törte a fejét, ugyan mit remélnek kideríteni róla, amit nem
lenne hajlandó tüstént készségesen elmondani nekik. Ha házas-
ságtörést akarnak, megkapják tőle a házasságtörést. Aztán kezdett
annyira nyugtalankodni Melissa MacIntosh jó szíve és ingatag
gazdasági jövője miatt, hogy saját jövője miatt is elkezdett aggód-
ni, és elhatározta, visszahívatja az onkológust, hogy adjon neki
tipp-topp garanciát egy fontos gyilkos kórral kapcsolatban, és
meghallgathassa, amint tovább szónokol a biológia uralmáról az

21
emberi tevékenységekben, valamint a gének zsarnokságáról a tár-
sadalmak és a történelem szabályozásában.
– Maga megőrült – mondta Leon.
– Akkor hívassa át hozzám a pszichiátert is.
– Magának nincs rákja. Miért akarja hívatni?
– Hogy jót cselekedjek vele, süket. Maga nem hisz a jó csele-
kedetekben? Az a szegény kis fasz körülbelül a legkomorabb strici,
akit életemben valaha láttam. Mit gondol, hány pácienst néz meg
hetenként, akinek jó hírt mondhat? Ennek a fickónak a katasztró-
fái a közé a néhány katasztrófa közé tartoznak körülöttem, ame-
lyeket talán képes vagyok elhárítani.
– Azok nem az én katasztrófáim – mondta az örömtelen on-
kológus, akinek apró vonásaira a jelek szerint olyan természete-
sen telepedett rá a rosszat sejtető arckifejezés, ahogyan az éjsza-
kára a feketeség és a télre a szürke ég. – Bár meg lenne lepve, hány
ember hiszi azt, hogy a katasztrófája igazából az én hibám. Még a
kollégáim se kedvelnek. Ritka ember az, aki beszélgetni akar ve-
lem. Talán az az oka, hogy csöndes vagyok. Nincs elég gyakorla-
tom.
– Szeretem ezt a szellemet – mondta Yossarian, bár nem lá-
tott a doktorban sok szellemet. – Fellelkesíti az a tudat, hogy előbb
vagy utóbb valószínűleg fontos szerepet fog játszani az életem-
ben?
– Csak egy kicsit. – Az onkológust Dennis Teemernek hív-
ták. – Mit szeretne, hol kezdjem?
– Ahol csak akarja, csak fájdalom és kényelmetlenség nél-
kül – felelte Yossarian vidáman.
– Önnek sehol nincs olyan szimptómája, amely közelebbi
vizsgálatot indikálna.
– Miért kellene megvárnunk a szimptómákat? – érdeklődött
Yossarian, leereszkedve szakorvosának a színvonalára.
– Nem képzelhető el, hogy mióta lezártuk az utolsó vizsgála-
tainkat, esetleg kialakult valami, ami most is serényen virágzik,
miközben mi ketten itt ülünk és önelégülten késlekedünk?
Dennis Teemerben felvillant némi lelkesedés, és egyetértett
vele. – Azt hiszem, sokkal jobban mulatok önnel, mint a legtöbb
páciensemmel, nem?

22
 – Mondtam is ezt Leonnak.
– De ez talán azért van, mert ön igazából nem is az én páci-
ensem- mondta Teemer doktor. – Amit ön találgat, az persze el-
képzelhető, Mr. Yossarian. De semmivel sem valószínűbb, hogy
önnel történik meg, mint bárki mással.
– És mit számít ez nekem? – vágott vissza Yossarian. – Nem
nagy vigasz tudni, hogy mindnyájan fogékonyak vagyunk rá. Leon
szerint jobban fogom érezni magam, ha tudom,hogy nem vagyok
rosszabbul, mint ő. Lássunk neki.
– Mi lenne, ha egy újabb mellkasröntgennel kezdenénk?
– Atyaisten, azt ne! – kiáltott fel Yossarian megjátszott ré-
mülettel. – Az éppen megindíthatná! Tudja milyenek az érzéseim a
röntgennel meg az azbeszttel kapcsolatban.
– Meg a dohánnyal is. Oda kell adjak önnek egy statisztikát,
azt hiszem, élvezni fogja. Tudta, hogy évente több amerikai hal
meg a dohányzással összefüggő betegségekben, mint ahányan a
második világháború alatt összesen elestek?
– Igen.
– Akkor, gondolom, akár tovább is mehetünk. Megkalapál-
jam a térdét, hogy kipróbáljam a reflexeit?
– Miért?
– Ingyen barátságból.
– Nem csinálhatnánk legalább egy biopsziát?
– Miből?
– Bármiből, ami hozzáférhető és egyszerű.
– Ha ezt megnyugtatónak találja.
– Könnyebben fogok aludni.
– Megkaparhatunk megint egy szemölcsöt. Vagy valamelyik
májfoltot. Vagy vizsgáljuk meg újra a prosztatáját? A prosztata
nem ritka.
– Az enyém egyedülálló – mondott ellent Yossarian. – Az
egyetlen, amelyik az enyém. Csináljuk a szemölcsöt. Schumacher-
nek az enyémmel egykorú prosztatája van. Tudassa velem, mikor
valami bajt talál az övében.
– Már most megmondhatom – közölte Yossariannal kedvenc
onkológusa –, hogy nagy örömet fogok szerezni önnek, amikor tá-
jékoztatom, hogy az eredmények negatívak.

23
 – Már most megmondhatom magának – felelte Yossarian –,
hogy boldog leszek, amikor meghallom.
Yossarian nagyon szeretett volna mélyebbre hatolni ezzel a
deprimált férfival a patológia nyomasztó természetébe munkájá-
nak nyomasztó világában, illetve a világegyetem nyomasztó ter-
mészetébe, amelyben eddig mindketten sikeresen életben marad-
tak, és amely napról napra megbízhatatlanabbá vált – lyukak tá-
madtak az ózonban, kezdett kifogyni a hely a hulladékok elhelye-
zésére, égették a szemetet és szennyezték vele a levegőt, márpedig
fogy a levegő –, de félt, hogy ezt a beszélgetést az orvos nyomasz-
tónak találná.
És mindez persze pénzbe került.
– Hát persze – mondta Yossarian.
– Honnan van ez a sok pénz? – töprengett Leon Schumacher
hangosan, és láthatóan vicsorgott az irigységtől.
– Most már elég öreg vagyok a Medicare-hez.
– A Medicare ennek a töredékét sem fedezi.
– A többi meg egy fantasztikus programból jön.
– Bárcsak én is benne volnék egy ilyen programban –
duzzogott Leon.
Attól a vállalattól jön, magyarázta Yossarian, ahol dolgozott,
és ahol még most is féligazgatási minőségben szerepel a bérlistán
mint félnyugállományú féltanácsadó, és ahol élete végéig ott ma-
radhat, ha nem próbál túl sokat csinálni.
– Bárcsak nekem is ilyen állásom volna. Mi a fenét jelent ez?
Yossarian, John. Foglalkozása: félnyugállományú féltanácsadó –
utánozta Leon gúnyosan vigyorogva. – Mi a fenét kezdhetnének
ezzel az epidemológusaink?
– Ez egyike az én karrierjeimnek. Részmunkaidőben dolgo-
zom, de teljes tiszteletdíjért, és senki nem figyel többre a felénél
annak, amit mondok. Én ezt félnyugállományú féltanácsadónak
nevezném, maga nem? Mindent a cég fizet. Olyan nagyok vagyunk,
mint a Harold Strangelove Társaság, és majdnem olyan szeretetre
méltók. Mi vagyunk az M&M Vállalkozások&Társulások. Egyike
vagyok a társas társaknak. A többiek vállalkozók. Én társulok, ők
vállalkoznak.
– Igazából mit csinálnak?

24
 – Azt hiszem, bármit, ami pénzt hoz, és nem tisztességtele-
nül törvényellenes – felelte Yossarian.
– Van ebben egy árva szónyi igazság is?
– Ezt nem áll módomban tudni. Nekem éppúgy hazudhat-
nak, mint bárki másnak. Megőrizzük egymás elől a titkainkat. Ezt
nem én találtam ki. Ellenőrizheti. Kössön vissza arra a szívmasiná-
ra, és nézze meg, kihagy-e egy-egy dobbanást, mikor hazudok.
– Kihagyna? – kérdezte meglepetten Leon.
– Nem látom be, miért ne hagyna ki.
– Mit csinál ott maga?
– Tiltakozom.
– Ne legyen már olyan érzékeny.
– Válaszoltam a kérdésére – tájékoztatta Yossarian szívélye-
sen. – Tiltakozom az olyan ügyek ellen, amelyek nem ütik meg az
etikai mércémet. Néha nagyon keményen dolgozom, mikor tilta-
kozom. Akkor aztán vagy belevágnak, vagy nem. Én vagyok a vál-
lalat lelkiismerete, erkölcsi jelenlétet jelentek, és ez csak egyike
azoknak a dolgoknak, amiket csinálok, mióta több mint húsz évvel
ezelőtt beállítottam hozzájuk, hogy segítsenek törvénybe ütköző-
en távol tartani a gyerekeimet a vietnami háborútól. Maga hogy
mentette ki a gyerekeit?
– Orvosegyetemmel. Persze mind a ketten tüstént átiratkoz-
tak a menedzserképzőbe, mihelyt elmúlt a veszély. Mellesleg egy
kis madár azt súgja nekem, hogy maga még mindig erősen hetyeg
az egyik kedvenc osztályos nővérünkkel.
– Jobb vele, mint magával meg a társaival.
– Nagyon rendes lány, és kitűnő ápolónő.
– Azt hiszem, ezt én is észrevettem.
– Vonzó is.
– Azt is láttam.
– Számos kitűnő specialistánk van itt, akik őszintén meg-
mondják nekem, hogy szeretnének a bugyija alá kerülni.
– Ez durvaság, Leon, ez nagyon durva volt, szégyellnie kelle-
ne magát – utasította rendre undorral Yossarian. – Ezzel a leges-
legtrágárabb módon mondják ki, hogy mind szeretnék megbaszni.
Leon erre mafla képet vágott, Yossarian pedig az orvos ön-
uralmának pillanatnyi elvesztéséből kiügyeskedett magának egy

25
kegyet: egy „Tilos a látogatás” táblát az ajtaja külső oldalára, amely
már a helyén lógott, amikor megérkezett a következő látogatója,
és megzavarta.
A kopogtatás olyan bátortalan volt, hogy Yossarian egy pil-
lanatra azt remélte, a káplán jött vissza szabad emberként vala-
honnan, akárhol volt is, ahol törvénytelenül törvényes letartózta-
tásban tartották. Yossariannak nem volt semmiféle ötlete, hogyan
segíthetne rajta, jószerivel tehetetlen volt.
De csak Michael jött, a legkisebb fia, az alulteljesítő a vala-
mikori család négy gyereke közül. Michael mellett köztük volt még
a lánya, Gillian, aki bírónő volt egy igen alacsony szintű bíróságon;
Julian, a legidősebb, szintén túlteljesítő; no és Adrian, aki átlagos
volt és megelégedett, így a többiek mind lenézték, mert csak átla-
gos volt. A nőtlen, megállapodatlan, állástalan és kifogásolhatatlan
Michael azért kukkantott be, hogy lássa, mit csinál az apja már
megint a kórházban, és bevallja, azon gondolkodik, hogy kimarad
a jogi karról, mert ezt a munkát sem találja semmivel sem ihle-
tőbbnek az orvoskarnál, a menedzserképzőnél, a képzőművészeti
főiskolánál, az egyetemi építészkarnál és több más változatos jel-
legű egyetemi karnál, amelyekről rövid próbálkozások után most
már oly hosszú ideje maradozott ki, hogy senki nem akart rájuk
emlékezni.
– A kurva életbe – búsult Yossarian. – Én állandóan mozga-
tom a szálakat, hogy fölvetesselek, te meg folyton kimaradsz.
– Nem tehetek róla – mondta Michael csüggedten. – Minél
többet tudok a joggyakorlatról, annál jobban meglep, hogy nem
ütközik törvénybe.
– Ez az egyik ok, amiért én is abbahagytam. Hány éves is
vagy most?
– Nem járok messze a negyventől.
– Még van időd.
– Nem tudom biztosan, tréfálsz-e vagy nem.
– Én se – közölte vele Yossarian. – De ha addig el tudod ha-
lasztani a döntést, hogy mit csinálj az életeddel, amíg elég idős le-
szel hozzá, hogy nyugdíjba mehess, akkor soha nem kell meghoz-
nod.
– Még mindig nem tudom, tréfálsz-e.

26
 – Még mindig nem vagyok biztos benne én se – felelte Yos-
sarian. – Néha komolyan gondolom, amit mondok, de ugyanakkor
mégse gondolom komolyan. Mondd csak, szemem fénye, azt gon-
dolod, hogy én a magam tulitarka életében valaha is tényleg azt
akartam csinálni, amit éppen csináltam?
– Még a filmforgatókönyvet se?
– Nem igazán, és nem sokáig. Az szemfényvesztés volt, nem
tartott sokáig, és nem voltam annyira elragadtatva a késztermék-
től sem. Azt hiszed, be akartam szállni a hirdetési üzletbe, vagy a
Wall Streetbe, vagy olyan dolgokkal akartam foglakozni, mint a te-
lekfejlesztés vagy a tőzsde? Ugyan ki indulna olyan álmokkal, hogy
sikereket arasson a közönségkapcsolatok terén?
– Tényleg dolgoztál egyszer Noodles Cooknak?
– Noodles Cook dolgozott nekem. Nem sokkal a főiskola
után. Gondolod, hogy tényleg akartunk politikai beszédeket írni?
Noodles Cook meg én? Színdarabokat akartunk írni, és meg akar-
tunk jelenni a The New Yorkerben. Hát kinek van sok választása?
Elfogadjuk a legjobbat, Michael, amit kaphatunk, és nem azt haj-
szoljuk, amitől el lennénk ragadtatva. Még a walesi herceg is így
van vele.
– Pokoli dolog így élni, nem, apa?
– Ez az, ahogyan élnünk kell.
Michael egy percre elhallgatott. – Megijedtem, mikor meg-
láttam az ajtódon a „Tilos a látogatás” táblát – vallotta be aztán
szelíd, de sértett hangon. – Ki a fene tette ki? Már kezdtem azt
gondolni, hogy talán tényleg beteg vagy.
– Az én vicces ötletem volt – motyogta Yossarian, aki a fel-
irathoz filctollal hozzátoldotta, hogy a tilalom megsértőit agyon
fogják lőni. – Segít távol tartani az embereket. Egyszerűen beállí-
tanak, naphosszat, állandóan, és még csak nem is telefonálnak
előtte. Úgy látszik, nem fogják föl, hogy igencsak fárasztó munka
egész nap körházban feküdni.
– Különben sem veszed fel soha a telefonodat. Lefogadom, te
vagy itt az egyetlen páciens, akinek üzenetközvetítője van. Meddig
akarsz még itt maradni?
– Polgármester még a polgármester? Bíboros még a bíbo-
ros? Az a pöcs még hivatalban van?

27
 – Melyik pöcs?
– Akármelyik pöcs, az, aki hivatalban van. Azt akarom, hogy
az összes pöcsök repüljenek.
– Olyan sokáig nem maradhatsz itt! – kiáltotta Michael. –
Különben is mi a fenét csinálsz itt? Alig néhány hónappal ezelőtt
elvégezték az éves kivizsgálásodat. Mindenki azt hiszi, hogy meg-
őrültél.
– Tiltakozom. Ki hiszi?
– Én.
– Te megőrültél.
– Mindnyájan azt hisszük.
– Megint tiltakozom. Mind megőrültetek.
– Julian azt mondja, réges-rég átvehetted volna az egész vál-
lalatot, ha lenne benned bármiféle ambíció meg ész.
– Ő is őrült. Michael, most az egyszer meg voltam rémülve.
Látomásom volt.
– Miről?
– Nem arról, hogy átveszem az M&M-et. Aura vett körül,
vagy csak azt hittem, féltem, hogy agyvérzést kapok vagy dagana-
tom lesz, és nem voltam biztos benne, hogy csak képzelem-e, vagy
sem. Mikor unatkozom, aggódni kezdek. Olyasmik történnek ve-
lem, hogy kötőhártya-gyulladást kapok vagy kipállanak a lábujja-
im. Rosszul alszom. Nem fogod elhinni, Michael, de mikor nem va-
gyok szerelmes, akkor unatkozom. Márpedig nem vagyok szerel-
mes.
– Tudom – felelte Michael. – Nem diétázol.
– Ebből tudod?
– Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyekből tudom.
– Eszembe jutott az epilepszia, tudod, meg az ÁIS, az átme-
neti isémiás roham, amiről neked fogalmad sincs. Aztán féltem a
gutaütéstől... mindenkinek mindig félnie kell a gutaütéstől. Túl so-
kat beszélek? Elfogott az az érzés, hogy mindent kétszer látok.
– Úgy érted, kettősen?
– Nem, azt még nem. A gyanú érzése, hogy előzőleg már
mindezen keresztülmentem. Alig volt számomra valami újdonság
a napi hírekben. Úgy tűnt, mindennap folyik vagy elkezdődik va-
lami politikai kampány egy újabb választásra, és amikor nem erről

28
van szó, akkor jön egy újabb tenisztorna, vagy megint azok a kiba-
szott olimpiai játékok. Úgy gondoltam, jó ötlet lenne bejönni ide
ellenőrzésre. Egyébként is az agyam egészséges, az eszem tiszta. A
lelkiismeretem is.
– Ez mind nagyon jó.
– Ne légy ebben túl biztos. Nagy bűnöket követnek el embe-
rek, akiknek tiszta a lelkiismeretük. És ne felejtsd el, apám guta-
ütésben halt meg.
– Kilencvenkét évesen?
– Gondolod, hogy ettől repesett örömében? Michael, mit
fogsz kezdeni magaddal? Felkavarja a lelkem békéjét, hogy nem
tudom, hol a fenében fogsz beilleszkedni.
– Most már tényleg túl sokat beszélsz.
– Te vagy az egyetlen a családban, akivel igazán beszélni tu-
dok, te meg nem vagy hajlandó meghallgatni. A többiek mind tud-
ják ezt, még anyád is, aki mindig több tartásdíjat akar. A pénz igen-
is számít, többet számít, mint szinte bármi más. Kell egy egészsé-
ges ötlet? Tüstént szerezz magadnak állást egy vállalatnál, amely-
nek jó nyugdíjbiztosítási és jó egészségbiztosítási programja van,
akármilyen vállalatnál, akármilyen állást, nem számít, mennyire
gyűlölöd, és maradj ott, míg csak túl öreg nem leszel hozzá, hogy
folytassad. Ez az egyetlen mód, ahogyan élni lehet: ha készülünk a
halálra.
– Jaj, papa, a francba is, te tényleg hiszel ebben?
– Nem, nem hiszek, bár úgy gondolom, talán igaz. De az em-
berek a társadalombiztosításból nem tudnak megélni, neked meg
még az se lesz. Még szegény Melissa is jobb helyzetben lesz.
– Ki az a szegény Melissa?
– Az az édes, drága nővér odakinn, az, aki olyan vonzó és fia-
talos.
– Nem olyan vonzó, és idősebb nálam.
– Csakugyan?
– Hát nem látod?
A kórházban töltött második hetének vége felé összeeskü-
vést szőttek Yossarian ellen, amivel elűzték.
A szomszéd szobában fekvő belgiumi férfival űzték ki. A
Belgiumból jött férfi pénzügyi guru volt az Európai Gazdasági Kö-

29
zösségnél. Nagyon beteg pénzügyi guru volt ez a Belgiumból jött
férfi, és alig beszélt angolul, ami nem sokat számított, mivel épp
most vágtak ki egy darabot a torkából, és egyáltalán nem tudott
beszélni, amellett alig is értett valamit angolul, ami viszont igen-
csak számított az ápolónőknek meg az orvosoknak, akik képtele-
nek voltak úgy megszólítani, hogy értsen is belőle valamit. Egész
nap és az éjszaka nagy részében az ágya mellett ült vasalatlan, di-
vatos ruháiban pöttöm, viaszszerű belga felesége, aki egyfolytában
cigarettázott, és szintén nem tudott angolul, viszont szüntelenül
hisztérikusan rikoltozott a nővérekkel, és sikoltozó rémületroha-
mokban tört ki, valahányszor a férje nyöszörgött vagy fulladozott,
elaludt vagy fölébredt. A férfi azért jött az országba, hogy meg-
gyógyuljon, és az orvosok kivették a gégéjét, mert biztosan meg-
halt volna, ha a helyén hagyják. Most viszont nem volt olyan biz-
tos, hogy túl fogja élni. Krisztusom, gondolta Yossarian, hogy tudja
ezt elviselni?
Krisztusom, gondolta Yossarian, én hogy tudom elviselni?
A férfi semmi módon nem volt képes közölni az érzelmeit,
csak bólintani tudott, vagy a fejét rázta a kitartó kérdésekre, me-
lyeket a felesége rázúdított, akinek szintén nem volt rá használha-
tó eszköze, hogy továbbítsa férjének válaszait. A férfi többféle ve-
szélynek és kényelmetlenségnek volt kitéve, mint amennyit Yossa-
rian a két keze ujjain meg tudott számolni. Yossariannak kifogytak
az ujjai, amikor első alkalommal számba vette őket, és nem is pró-
bálta meg újra. Nem nőttek további ujjai. Általában olyan harsány
zűrzavar uralkodott a szomszédságában, hogy Yossariannak alig
maradt ideje saját magáról gondolkodni. Yossarian jobban aggó-
dott a Belgiumból jött férfi miatt, mint szerette volna. Kezdett
stresszállapotba kerülni, és tudta, hogy a stressz nem egészséges.
Az emberek rákot kapnak a stressz hatására.
A stressz miatt aggódva Yossarian még erősebb stressz alá
került, és elkezdte saját magát is sajnálni.
A férfi olyan fájdalmakat szenvedett el, amely elképzelhetet-
len volt Yossarian számára, aki nem kapott miatta fájdalomcsilla-
pítókat, és úgy érezte, képtelen lenne ezt sokkal tovább elviselni
és végigcsinálni. A Belgiumból jött férfit leszedálták, leszívatták,
begyógyszerezték és sterilizálták. Mindenkit annyira elfoglalt,

30
hogy MacIntosh nővér alig talált időt, amikor Yossarian megsimo-
gathatta kombinéfának a csipkeszegélyét. A munka az munka,
márpedig a Belgiumból jött beteg komoly munkát adott. Melissa
hajszolt és gyűrött volt, szórakozott és izgatott. Yossarian úgy
érezte, nem helyes, ha hízelgésével magára irányítja a figyelmét,
mikor annyi minden folyik a szomszéd szobában, de miután előző-
leg már el volt kényeztetve, most úgy érezte, elszegényedett Me-
lissa nélkül. Senki más nem felelt meg neki.
A Belgiumból jött férfi, aki moccanni is alig tudott, minden-
kit állandó rohanásban tartott. Mesterségesen táplálták a nyakába
dugott csövön át, hogy éhen ne haljon. Szegény emberbe intravé-
násan csöpögtették a vizet, hogy ki ne száradjon, és leszívták a fo-
lyadékot a tüdejéről, hogy meg ne fulladjon.
Ez a férfi a teljes munkaidőt kitöltötte. Cső volt a mellében,
cső volt a hasában, és olyan állandó gondoskodást igényelt, hogy
Yossariannak kevés ideje maradt Tappman lelkészre meg a prob-
lémájára, vagy Milóra és Wintergreenre meg a láthatatlan bombá-
zószázadaikra, vagy a magas, fehérre púderezett, tűsarkú cipőket
viselő, telt keblű ausztráliai szobatársnőre vagy bárki másra gon-
dolni. Yossarian naponta többször kimerészkedett a folyosóra, és
benézett a szomszéd szobába, csak hogy lássa, mi folyik ott. Vala-
hányszor bekukkantott, tántorogva dőlt vissza az ágyába, és a
szemére szorította a karját, miközben furcsa ájulásba esett.
Amikor kitisztult a látása és újra fölnézett, a rejtélyesebb
magándetektív kukucskált be rá. Ez a titkosügynök fürge, apró
emberke volt, pompásan szabott öltönyöket és tompított színű,
tarka virágmintás nyakkendőket viselt, és sötét szemek ültek erős
csontú, idegenszerű, homályosan keletiesnek látszó arcában,
amely Yossariant csonthéjas gyümölcsökre, hámozott mandulára
emlékeztette.
– Ki a lófasz maga? – szeretett volna Yossarian nem is egy-
szer ráordítani.
– Hé, kicsoda maga? – kérdezte meg egyszer barátságosan,
mosolyt erőltetve az ajkára.
– Hozzám beszél? – hangzott a főúri viszonválasz, lágy han-
gon, tökéletes kiejtéssel.
– Segíthetek magának valamiben?

31
 – Egyáltalán nem. Csupán azon a köpcös, kopaszodó, sárga
hajú úriemberen töprengtem, aki néhány nappal ezelőttig sokat
járt itt ezen a folyosón.
– A másik magándetektív?
– Halvány fogalmam sincs, mit akar ezzel mondani! –
válaszolta a férfi, és elosont.
– Ki a lófasz maga! – kiáltotta utána Yossarian, miközben
megint felharsant a folyosón a jól ismert kiáltás, és újra surrogni
kezdtek a gumitalpú cipők.
– Ki beszél franciául? Ki beszél franciául? – hangzott napon-
ta vagy tucatszor MacIntosh nővér, Cramer nővér vagy valamelyik
másik ápolónő ajkáról, vagy a szolgálatos orvosok, technikusok,
afroamerikai, spanyol vagy a Csendes-óceán menti segéderők és
egyéb gazdasági menekültek miriádjai valamelyikének szájából,
akiket azért fizettek, hogy felügyeljenek a belgára ebben a bizarr,
természetellenes kórházi civilizációban,amely tökéletesen termé-
szetes volt. Most, amikor az édesség- és szódavíz-automaták mel-
lett minden emeleten készpénz-automaták is álltak, az olyan páci-
enseknek, akiknek hitelkártyája és komoly egészségügyi biztosítá-
sa volt, soha többé nem kellett újra kitennie a kórházból a lábát.
A tökéletes beszédű és makulátlan, angolos szabású öltö-
nyöket viselő titkosügynök egyetlenegyszer sem jelentkezett, hogy
tud franciául, bár Yossarian lefogadta volna, hogy nemcsak franci-
ául tud, hanem kódot fejteni is.
Yossarian nagyon gyatrán, de beszélt kicsit franciául, ám el-
határozta, hogy csak a maga dolgával törődik. Idegesítette egy or-
vosi műhiba lehetősége. Ki tudja? Egy fordítási hiba esetleg még
annak a vádnak is kiteheti, hogy engedély nélkül gyakorolja az or-
vostudományt. Yossarian tudta: saját magáról tudta, hogy ha az ő
korában valaha neki kellene négy vagy tizennégy napig mindezen
keresztülmennie, csak hogy gégével vagy gége nélkül képes le-
gyen – csak Isten tudja, még milyen kis ideig – tovább élni, ő tilta-
kozna. Jobb szeretne nem élni. Végső soron a dolog az alapele-
mekre redukálódott. Nem tudta elviselni a belga kínjait.
El kellett hagynia Melissát.
Yossarian fogékony volt a tünetekre, és ezt tudta is. Egyetlen
nap leforgása alatt rekedt lett a hangja.

32
 – Mi van magával? – reccsent rá MacIntosh nővér aggódva,
mindjárt másnap reggel, miután munkára jelentkezett, kifestette
magát, kiegyenesítette varrás nélküli harisnyájának a varrásait,
majd a legklasszabb formájában bejött a szobájába, meggyőződni
róla, hogy minden rendben van. – Egészen megváltozott a hangja.
Miért nem eszik?
– Tudom. Be vagyok rekedve. Most éppen nem vagyok éhes.
Nem tudom, miért vagyok ilyen rekedt.
Nem volt láza vagy más fizikai panasza, és nincs látható jele
a fülében, az orrában vagy a gégéjében sehol semmiféle gyulladás-
nak, mondta a fülész-orrász-gégész, akit odahívtak hozzá.
Másnapra megfájdult a torka. Gombócot is érzett benne, és
nehezen tudta lenyelni az ételt, bár még mindig nem volt sehol
semmi jele gyulladásnak vagy szűkületnek, de éppoly biztosan
tudta, ahogy bármi mást tudott, hogy hamarosan el fogja veszíteni
a gégéjét valami rosszindulatú fejlemény miatt, ha továbbra is ott
lebzsel, és nem megy ebből a kórházból sürgősen a fenébe.
Melissa MacIntosh nővéren látszott, hogy majd megszakad a
szíve. Ennek nincs semmi személyes oka, biztosította őt Yossarian.
Gálánsan megígérte neki, hogy hamarosan elviszi vacsorázni egy
jó vendéglőbe, talán Párizsba, Firenzébe és Münchenbe is, és kira-
katokat nézni is elmegy vele, amelyekben csipkés fehérneműket
lehet látni, ha úgy találják, hogy jól kijönnek egymással, és ha Me-
lissa nem bánja, hogy magándetektívek fogják követni, valahány-
szor együtt lesznek. Melissa azt hitte, tréfál a magándetektívekkel
kapcsolatban, és azt mondta, hiányozni fog neki. Erre Yossarian
azt a tökéletes választ adta, miszerint erre nem fog esélyt adni ne-
ki, de miközben őszintén Melissa komoly, kék szemébe bámult, és
búcsúzásul melegen megszorongatta a kezét, már akkor is azon
tűnődött, hogy vajon eszébe fog-e egyáltalán jutni valaha, hogy új-
ra Látni akarja.

33
Második könyv

34
 4. LEW

Erősnek születtem, és nem ismertem a félelmet. Mind a mai

napig nem tudom, mi az, egy másik embertől félni. Izmaimat, nagy
csontjaimat és hordó mellkasomat nem a használt újságpapír bá-
lázásával és a nehéz bálák emelgetésével szereztem sráckorom-
ban, apám ócskavas- és papírhulladék-üzletében.
Munkára fogott volna, de csak számolnom meg kifutós-
kodnom kellett volna, mint a húgaimnak és Ira bátyámnak. Négy
fiú meg két lány volt a családunkban, és a fiúk közül én voltam az
utolsó előtti. Anyám azt szokta mesélni az embereknek, hogy én
voltam a legerősebb csecsemő, akit valaha látott, és a legéhesebb
is. Két kézzel kellett elhúznia a mellétől.
– Mint Herkules a bölcsőjében – mondta egyszer Sammy
Singer.
– Kicsoda?
– Herkules. A csecsemő Herkules.
– Mi volt vele?
– Mikor megszületett, egy pár nagy kígyót küldtek a bölcső-
jébe, hogy öljék meg. Mind a két kezével megfojtott egyet.
– Szó se volt ilyesmiről, okostóni.
A kis Sammy Singer már akkor ilyesmiket tudott, mikor még
kissrácok voltunk, harmadik vagy negyedik elemibe jártunk. Vagy
lehet, hogy már a hatodikba vagy a hetedikbe. Mi többiek a Tom
Sawyerről és a Robinson Crusoe-ról írtunk beszámolókat, ő meg az
Iliászról. Sammy okos volt, én dörzsölt voltam. Ő utánanézett a
dolgoknak, én kispekuláltam őket. Ő jól sakkozott, én jól játszot-
tam az amerikai snapszlit, a pinochle-t. Én abbahagytam a sakko-
zást, ő meg folyton veszített, mikor snapszlizott velem. Ki volt a
fineszes közülünk? Mikor elmentünk a háborúba, ő vadászpilóta
akart lenni, és a légierőt választotta. Én a hadsereget választottam,
mert harcolni akartam a németek ellen. Azt reméltem, ülök majd
egy tankban, és százával gázolom le őket. Belőle farok-géppuskás
lett, én meg a gyalogságnál kötöttem ki. Őt egyszer lelőtték a víz
fölött, és kitüntetéssel jött haza, én hadifogoly lettem, és a háború
végéig a tengerentúlon tartottak. Talán mégis ő volt a dörzsöltebb.
A háború után ő főiskolára ment, amit a kormány fizetett, én meg

35
vettem a városon kívül egy fatelepet. Megvettem egy építési telket,
és spekulációs alapon fölhúztam rá egy házat, társulva néhány ve-
vőmmel, akik többet értettek az építkezéshez nálam. Én többet ér-
tettem az üzlethez. Ennek a háznak a hasznából a következőt már
egyedül csináltam meg. Felfedeztem a hitelt. Coney Islanden mi
nem tudtuk, hogy a bankok pénzt akarnak kölcsönözni. Ő operába
járt, én meg vadkacsákra és kanadai ludakra jártam lövöldözni a
helyi vízvezeték-szerelőkkel és jenki bankárokkal. Németország-
ban a hadifogságban minden alkalommal aggódtam, mikor más-
hova helyeztek át, hogy mi fog történni, mikor az új őrök meglát-
ják a dögcédulámat és rájönnek, hogy zsidó vagyok. Aggódtam, de
nem emlékszem, hogy valaha is féltem volna. Ahogy egyre mesz-
szebbre és mélyebbre szállítottak az országban Drezda felé, min-
den egyes új helyen, ahová mentem, biztosan megtaláltam a mód-
ját, hogy megmondjam nekik, mielőtt rájönnek. Nem akartam,
hogy azt higgyék, olyasvalakivel van dolguk, aki rejteget valamit.
Amíg Sammy rá nem kérdezett, eszembe sem jutott, hogy esetleg
az arcomba köphettek volna, vagy beverhették volna puskatussal
a fejemet, vagy a puskáikkal meg a bajonettjeikkel egyszerűen el-
vezethettek volna a bokrok közé, hogy ledöfjenek vagy agyonlője-
nek. Legnagyobbrészt még mindnyájan kölykök voltunk, és azon
filóztam, hogy egy darabig esetleg majd terrorizálni és gúnyolni
fognak, és talán szét kell majd vernem néhányuknak a pofáját,
amíg megtanítom őket, hogy hagyják abba. Soha nem kételkedtem
benne hogy meg Tudom csinálni. LR voltam, Lewis Rabinowitz, a
New York-i Brooklynból, a Coney Island-i Mermaid Avenueról, és
akkoriban soha nem kételkedtem benne, hogy engem semmiben
nem lehet megverni, és bármiben sikert tudok aratni, amit csinálni
akarok.
Sráckoromban mindig ezt éreztem. Kezdettől fogva nagy
voltam és vállas, erős volt a hangom, és nagyobbnak és vállasabb-
nak éreztem magam, mint amilyen voltam. A népiskolában saját
szememmel láthattam, hogy vannak nálam idősebb srácok, akik
nagyobbak, mint én, és talán erősebbek is, de ezt soha nem érez-
tem. És soha nem rettegtem annak a néhány olasz családnak a srá-
caitól, akik a környékünkön laktak, attól a sok Bartolinitől és
Palumbótól, akikről a többiek mind szinte beszélni is féltek, kivéve

36
ha otthon voltak. Suttogva azt pletykálgatták, hogy ezek a digók
kést hordanak maguknál Én soha nem láttam egy fia kést se. Bé-
kén hagytam őket, és ők sem zaklattak engem. És ami azt illeti,
tudtommal mást se. Kivéve egyetlen alkalmat, amikor az egyik
rám szállt. Sovány, nálam idősebb, nyolcadikos srác volt, aki el-
slattyogott mellettem, és szándékosan rálépett a lábamra, ahogy
ott ültem ebéd után a járdán, szemben az iskolaudvar előtt sora-
kozó srácokkal, akik várták, hogy kinyissák a kapukat és megkez-
dődjön a délutáni tanítás. Tornacipő volt rajta. A tornatermen kí-
vül az iskolában nem lett volna szabad tornacipőt viselnünk, de
ezek a Bartolinik és Palumbók mind azt csináltak, amit akartak.
„Hohó”, mondtam magamban, mikor láttam, mi fog történni. Fi-
gyeltem, ahogy jött. Láttam, ahogy aljas és ártatlan tekintettel az
irányomba fordul. Azt nem láttam, amikor a karom kilőtt és elkap-
ta a bokáját, de csak annyira keményen, hogy helyben tartsa, ami-
kor megpróbálta kiszabadítani, hogy szemrebbenés nélkül tovább
menjen mellettem, mintha joga lenne hozzá, mintha ott se lennék.
Meg volt lepve, abban hiba nincs, amikor látta, hogy nem engedem
el. Megpróbált kemény fickónak látszani. Még nem voltunk tizen-
három évesek.
– Hé, mit csinálsz? – vicsorgott.
Én még keményebb pofát vágtam. – Elfelejtettél valamit –
mondtam hideg mosollyal.
– Igen? Mit?
– A lépteidet.
– Nagyon vicces. Ereszd el a lábomat.
– És az egyik rám esett. – A másik kezemmel megtapogattam
azt a helyet, amelyre rálépett.
– Igen?
– Igen.
Még erősebben húzta. Még erősebben szorítottam.
– Ha ráléptem, nem akarattal csináltam.
– Azt hittem, akarattal csináltad – mondtam neki. – Ha meg-
esküdnél az Úristenre, és újra azt mondanád, hogy nem akarattal
csináltad, azt hiszem, talán hinnék neked.
– Kemény fickó vagy? Azt hiszed?
– Igen.

37
 A srácok figyeltek, a lányok is. Jól éreztem magam.
– Hát, nem akarattal csináltam – mondta, és nem rángatta
tovább a lábát.
– Akkor azt hiszem, hiszek neked.
Utána egy időre barátok lettünk.
Sammy egy szép napon elhatározta, hogy megtanít rá, ho-
gyan kell öklözni, és közben megmutatja nekem, hogy ő mennyivel
jobban bokszol.
– Nem lehet csak muszkliból csinálni, Lew.
Volt egy tankönyve, amelyet elolvasott, és voltak bokszkesz-
tyűi, amelyeket kölcsönkért. Amíg befűztük egymáson a kesztyű-
ket, egyfolytában mosolyogtam rá. Megmutatta nekem az alapál-
lást, a kezdeményezést, megtanított a szurkálásra, a horogra, a
felütésre.
– Oké, tigris, megmutattad. Most mit csináljunk?
– Úgy három percet megyünk, egy percig pihenünk, aztán
megmutatom neked, mit csináltál rosszul, aztán bokszolunk még
egy menetet. Ne felejtsd el: állandóan mozogni kell. Fogásban
nincs ütés, birkózás sincs. Az tilos. Emeld fel a bal kezedet, maga-
sabbra, tartsd fönn, és szurkálj vele többet. Különben én egyene-
sen belépek és kupán váglak. Most jó. Kezdjük.
Pózba vágta magát, és ki-be táncolt. Nyílegyenesen feléje in-
dultam, bal kezemmel könnyedén lenyomtam mind a két karját,
jobb kezemmel pedig a nyitott kesztyűmbe markoltam az arcát, és
elkezdtem játékosan ide-oda csavargatni.
– Ez fogás! – üvöltötte. – Az arcot nem szabad megfogni. Üt-
nöd kell, semmi mást nem csinálhatsz. Most váljunk szét, és kezd-
jük újra. Ne felejtsd el, meg kell próbálnod megütni.
Ezúttal gyorsabban táncolt körül, egyik szurkájával meg is
bökte a fejem oldalát, aztán tüstént visszamenekült. Megint egye-
nesen nekimentem, egyik mancsommal simán lesöpörtem a karja-
it, aztán a másik mancsommal elkezdtem könnyedén paskolni az
arcát. Amikor ránéztem, nem tudtam visszafojtani a nevetést. Én
vigyorogtam, ő lihegett.
– Csináljunk valami mást – mondta szerencsétlenül. – Ez va-
lahogy nem megy, igaz?

38
 Akkoriban néha aggódtam a kis Sammy miatt, mert nem so-
kat tudott csinálni, amivel megvédhette magát, és szerette frocliz-
ni az embereket. De ravasz volt, és kiderült, hogy csak azokat froc-
lizza, akikről tudja, hogy nem haragszanak rá.
Például engem.
– Hé, Lew, hogy van a nagy csöcsű barátnőd? – mondta ne-
kem a háború alatt, amikor elkezdtem Claire-rel randevúzgatni, és
mindenfelé magammal vittem.
– Okos fickó vagy – mondtam neki erőltetett mosollyal az
összeszorított fogaimon át. Van egy ideg, hátul az állam egyik olda-
lán, meg egy másik oldalt a nyakamon, és akkoriban mindig érez-
tem, hogy rángatózik, amikor kezdtem dühbe gurulni. A pinochle-
nél is éreztem, mikor túl magasra licitáltam, és minden ütésre
szükségem volt.
– Hé, Lew, add át üdvözletemet a nagy csöcsű feleséged-
nek – mondogatta, miután Claire meg én összeházasodtunk.
Winkler is ezzel kezdett ugratni, és nem verhettem laposra,
ha nem vertem laposra Sammyt, márpedig Sammyt nem verhet-
tem meg. Ő lett volna a násznagyom, de a családom a bátyáimat
akarta, a mi családunkban pedig mindnyájan azt csináltuk, amit a
többiek akartak.
A Lewis nevet kaptam, de Louie-nak szólítottak, mintha Lou-
is volna a nevem. Soha nem láttam be, mi ebben a különbség, amíg
Sammy rá nem mutatott, és még akkor sem láttam benne sok kü-
lönbséget.
Sammy elolvasta az újságokat. Szerette a színes bőrűeket, és
azt mondta, meg kellene engedni nekik, hogy Délen is szavazhas-
sanak, és szabadon élhessenek, ahol akarnak. Engem nem érde-
kelt, hol élnek, amíg nem laktak túl közel hozzám. Igazából soha
senkit nem szerettem, akit nem ismertem személyesen. Roosevel-
tet szerettük egy darabig, mikor elnök lett, de főleg azért, mert
nem volt Herbert Hoover, se valaki más a republikánusok, a tahó
déliek vagy közép-nyugatiak közül, és nem ő volt a detroiti
Coughlin atya sem. De nem bíztunk benne, és nem hittünk neki.
Nem bíztunk a bankokban, nem bíztunk a bankok kimutatásaiban,
és az üzleteinkből annyit bonyolítottunk le készpénzben, ameny-
nyit csak tudtunk. A németeket már Adolf Hitler előtt se szerettük.

39
És a németek között, akiknek semmi keresnivalójuk nem volt a
házunkban, ott voltak a német zsidók is. Ez még Hitler után is így
maradt. Úgy nőttem fel, hogy sokat hallottam róluk.
– Én soha senkinek nem akartam rosszat – szokta ismétel-
getni anyám. Újra meg újra hallottam ezt tőle, csak éppen nem volt
igaz. Mindenkire iszonyatos átkokat szórt, még ránk is, mindany-
nyiunkra. – De ha valaha egy nép megérdemelte, hogy megbüntes-
sék, akkor ők azok. Mikor Lengyelországból Hamburgba utaztunk,
ránk se tudtak nézni. Mocsok voltunk a szemükben. Szégyent hoz-
tunk rájuk a kofferjeinkkel meg a ruháinkkal, és nem tudtunk né-
metül. Mind szégyelltek minket, és ezt a tudtunkra is adták. Voltak,
akik ellopták a pénzünket, mikor el tudták lopni. Mikor akadt egy
üres ülőhely a vonaton vagy valahol egy utcai padon, rátették a ka-
lapjukat, azt akarták elhitetni, hogy valaki lefoglalta, nehogy leül-
hessünk melléjük. Órákig hagytak ácsorogni, még ha a gyereke-
inkkel voltunk is. A pénzes emberek mind ezt csinálták. És még azt
is mind el akarták hitetni velünk, hogy nem beszélnek jiddisül.
Mikor Sammy nemrégiben eljött hozzám látogatóba, meg-
említette, hogy véleménye szerint a német zsidók valószínűleg
nem beszélnek jiddisül. Anyám süketnek tettette volna magát, ha
ezt hallja.
Mikor Európában kitört a háború, mi még mindig pár évvel
fiatalabbak voltunk annál, hogy tüstént behívhassanak. Én a kö-
zépiskolában a spanyolról áttértem a németre – kezdtem felké-
szülni –, és kezdtem az őrületbe hajszolni az olyan fickókat, mint
Sammy az achtungjaimmal, a wie gehtseimmel, a hallóimmal, a
neinjeimmel meg a jawohljaimmal. Mikor rám ordítottak, hogy
hagyjam abba, odavetettem nekik egy-két danke schönt. Még a se-
regben is tovább tanultam a németet. Mire beálltam önkéntesnek,
már eleget tudtam németül, hogy terrorizálhassam a hadifoglyo-
kat, akikkel Fort Dixben és Fort Sillben, Fort Rileyben és Fort Ben-
ningben találkoztam. Drezda mellett hadifogolyként el tudtam egy
kicsit beszélgetni az őrökkel, és néha tolmácsoltam a többi ameri-
kainak. Mivel tudtam németül, egy munkaosztag vezetőjeként el-
küldtek Drezdába, bár őrmester voltam, és nem kellett volna el-
mennem.

40
 Az ócskavas- és papírhulladék-üzlet virágzott, miközben én
még mindig csak civil kamasz voltam. Sammy anyja félretette a ré-
gi újságokat, és beszolgáltatta az alumíniumfazekait és -
serpenyőit, apám meg eladta őket. Az öregem rájött, hogy a hulla-
dékból jól meg lehet élni, a fémhulladékok pedig egész kis vagyont
jelentettek a kereskedőknek. Rohanvást estünk neki a bontásra
kijelölt épületeknek. Nyomába eredtünk a tűzoltókocsiknak. A
nagy Coney Island-i tüzek mindig aranybányát – nekünk réz- és
ólombányát – jelentettek, mert kimentettük a csöveket. Mikor nem
sokkal a háború után leégett a Luna Park, a hulladék egész arany-
mezeje nyílt meg előttünk. Minden éghetőt azbeszttel burkoltak,
mi meg elvittük az azbesztet, és azt is bebáláztuk. Ezután már elég
jól álltunk, és az öregemnek meglett a tízezer dollárja, amit aztán
kölcsönadott nekem, hogy megvehessem a fatelepet, méghozzá
kemény kamatra, mert mindig is ilyen volt, és mert nem tetszett
neki az ötlet. Nem akarta, hogy otthagyjam a hulladéküzletet, és
nem akarta, hogy tőlük majd háromórányira költözzünk. Különö-
sen jók voltak a régi iskolák és kórházak.
Vásároltunk egy második teherautót, és erős környékbeli
trógereket vettünk föl, akik nagyokat tudtak emelni, és el tudták
ijeszteni a többi hulladékgyűjtőt. Még egy nagydarab svarcét is fel-
fogadtunk, egy erős, csöndes, Sonny nevezetű feketét, aki egy szép
napon beállított hozzánk, és munkát kért. Bálázócsáklyáinkkal és
kalapácsainkkal keresztültörtük a rabicfalakat meg az azbesztszi-
geteléseket, hogy krampácsainkkal, feszítővasainkkal és fémfűré-
szeinkkel hozzáférhessünk a réz- és ólomcsövekhez. A papám ki-
rúgta a „Füstös” Rubint.
Én továbbítottam a hírt. Aztán jött Füstöstől egy üzenet,
hogy keresni fog, és jobb lesz, ha nem talál meg. Egy este elmen-
tem a Mermaid Avenue-n a Vidám Kajáldába, leültem, és vártam
Füstösre. Sammy meg Winkler láthatólag teljesen elgyöngültek,
mikor bejöttek és megláttak. Azt hittem, tüstént el fognak ájulni.
– Te mit csinálsz itt? – kérdezte Winkler. – Tűnj el, tűnj el.
– Nem tudod, hogy Füstös vadászik rád? – mondta Sammy –
Összeszedte néhány haverját is.

41
 – Meg akarom könnyíteni neki, hogy megtaláljon. Fizetek
nektek pár szendvicset meg egy kis szódát, ha meg akarjátok itt
várni. Vagy leülhettek, ahova akartok.
– Legalább hívd ide a bátyáidat, ha már úgy akarsz viselked-
ni, mint egy őrült – mondta Sammy – Elszaladjak hozzátok?
– Inkább igyál egy malátás tejet.
Nem vártunk sokáig. Füstös tüstént kiszúrt engem, mihelyt
bejött – szemben ültem az ajtóval –, és egyenesen odajött a
bokszunkhoz, háta mögött egy Vörös Benny nevű hapsival, meg
egy kísérteties fickóval, akit csak úgy emlegettek, hogy Willie, a
Gőzkalapács.
– Téged kereslek. Mondanivalóm van.
– Hallgatlak. – Tekintetünk egymásba fúródott. – Azért jöt-
tem, hogy halljam.
– Akkor gyere ki. Négyszemközt akarok beszélni veled.
Ezen elrágódtam egy kicsit. Ők harmincévesek voltak vagy
még idősebbek, mi meg csak tizenhét és fél évesek. Füstös egy da-
rabig bokszoló volt, megjárta a börtönt is, és legalább egyszer csú-
nyán megvagdalták egy késelésben.
– Oké, Füstös, ha ezt akarod – döntöttem el. – De ültesd le itt
a fiúkat egy kicsit, ha tényleg négyszemközt akarsz velem odakinn
beszélni, és ha tényleg azt akarod.
– Csúnya dolgokat mondtál rólam, igaz? Ne hadoválj. Az
apád is.
– Miféle csúnya dolgokat?
– Hogy kirúgtatok, én meg loptam. Az apád nem rúgott ki.
Tisztázzuk ezt: én léptem ki. Nem lennék hajlandó többé senkinek
dolgozni közületek.
– Füstös – éreztem, hogy az ideg rángatózni kezd az arcom
meg a nyakam oldalán –, az öreg azt akarja, hogy föltétlenül mond-
jam meg neked, ha valaha újra beteszed a lábodat az üzletbe, letöri
a derekadat.
Füstös ettől meghökkent egy kicsit. Ismerte az öreget. Ha az
öreg ezt egyszer kimondta, akkor Füstös tudta, hogy komolyan
gondolja. Apám alacsony ember volt, de neki volt a legszélesebb és
legizmosabb válla, amit valaha láttam, és olyan apró kék szemek
ültek az arcában, ami torpedóra vagy tüzérségi gránátra emlékez-

42
tette az embereket. A szeplőivel, a kemény vonásaival meg a máj-
foltjaival olyan volt, mint egy acélöntecs egy százhetvenöt centi
magas üllőn. Valamikor patkolókovács volt. Mindnyájunknak nagy
fejünk van és nagy, szögletes állunk. Lengyelnek nézünk ki, de tu-
dom, hogy zsidók vagyunk. Lengyelországban apám a homlokára
mért egyetlen ökölcsapással megölt egy kozákot, aki fölemelte a
hangját az anyámra, Hamburgban pedig közel állt hozzá, hogy ezt
megismételje valamiféle bevándorlási tisztviselővel, aki elkövette
ugyanezt a hibát, és gorombáskodott anyámmal, de még idejében
meggondolta, és meghátrált. Az én családomban soha senki nem
úszta meg szárazon, ha bárkit megsértett közülünk, kivéve azt hi-
szem Sammy Singert, aki pimaszkodott velem meg a nagy csöcsű
feleségemmel.
– Hogy van a papád, Marvin? – mondta Vörös Benny Wink-
lernek, miközben a Vidám Kajáldában már mindenki minket fi-
gyelt, és ezért Füstösnek újabb oka volt az óvatosságra.
Winkler csak dobolt az ujjaival az asztalon, és néma maradt.
Az apja bukméker volt, és jószerivel mindenkinél többet ke-
resett a környéken. Egy darabig még zongorájuk is volt. Vörös
Benny az apjának az egyik lótifutija volt, a pénzbeszedője, a hitel-
cápája, az adósa és a tolvaja. Egyik nyáron egy bandával kipucolta
egy üdülőszálló minden szobáját, kivéve azt, amelyiket Winkler
családja bérelt ki, amitől az állam északi részén az emberek tű-
nődni kezdtek, ugyan miből élhet Winkler papája, amiért pont őt
és csak őt kímélték meg.
Addigra Füstös is lelassított egy kicsit. – Te meg az apád...
azt mondjátok az embereknek, hogy elloptam tőletek egy épületet,
igaz? Én nem loptam azt a házat. Megkerestem a házmesteri, és
megalkudtam vele.
– Akkor találtad, amikor nálunk dolgoztál – mondtam neki. –
Dolgozhatsz nekünk, vagy beszállhatsz önállóan a szakmába. A
kettőt egyszerre nem csinálhatod.
– A nagykereskedők semmit nem hajlandók venni tőlem.
Apád nem engedi nekik.
– Azt csinálnak, amit akarnak. De ha tőled vásárolnak, tő-
lünk nem vásárolhatnak. Ez minden, amit az apám mondott.

43
 – Ez nekem nem tetszik. Beszélni akarok vele. Tüstént be-
szélni akarok vele. Vele is egyenesbe akarok jönni.
– Füstös – mondtam lassan, és éreztem, hogy hirtelen na-
gyon-nagyon biztos lettem magamban –, ha valaha fölemeled a
hangodat apám előtt, vagy akár csak egyetlen rossz szót mondasz
neki, gondoskodom róla, hogy meghalj. Ha csak az ujjad rám eme-
led, apám gondoskodik róla, hogy meghalj.
Ez a jelek szerint mély benyomást tett rá.
– Oké – engedett, és megnyúlt az arca. – Visszamegyek hozzá
dolgozni. De mondd meg neki, hogy mostantól fogva heti hatvanat
akarok kapni tőle.
– Nem érted te ezt. Lehet, hogy még ötvenért se vesz vissza.
Meg kell próbálnom beszélni vele az érdekedben.
– És megkaphatja a házat, amit találtam, ha ad nekem ötszáz
ficcset.
– Lehet, hogy a szokásos kétszázat fogja adni neked.
– Mikor kezdhetek?
– Adj nekem időt holnapig, hadd próbáljam meg rávenni,
hogy gondolja meg magát. – Csakugyan kellett hozzá némi rábe-
szélés, emlékeztetnem kellett rá az öreget, hogy Füstös keményen
dolgozott, és ő meg a mi fekete hapsink együtt elég jól el tudták
kergetni a többi hulladékgyűjtőt.
– Adj most nekem kölcsön egy ötvenest, Louie, ugye, adsz? –
könyörgött Füstös, mintha valami kegyet kérne. – Van odakinn
valami jó kis füstölnivaló Harlemből, abba akarom befektetni.
– Csak egy húszast tudok adni neked. – Többet is tudtam
volna adni neki. – De vicces – mondtam, amikor kimentek az ajtón.
Hajlítgatni kezdtem az ujjaimat. – Valami baj van a kezemmel. Alig
tudtam behajlítani, mikor odaadtam neki azt a húszast.
– A cukortartót fogtad – mondta Winkler. Vacogott a foga.
– Miféle cukortartót?
– Nem tudtad? – reccsentett rám Sammy szinte dühösen.
– Úgy markoltad azt a cukortartót, mintha meg akarnád ölni
vele. Azt hittem, úgy szorítod, hogy darabokra törik.
Nevetve hátradőltem, és almáspitét meg fagylaltot rendel-
tem mind a hármunknak. Nem, nem tudtam, hagy a markomban
tartottam azt a vastag, hengeres cukorszórót, amíg beszélgettünk.

44
A fejem hűvös és összeszedett volt, miközben egyenesen a szemé-
be néztem, de a karom kész volt az akcióra, anélkül hogy tudtam
volna róla. Sammy kifújt magából egy kis levegőt, és elfehéredett,
mikor fölemelte a kezét az öléből, és visszatette az asztalra a kést,
amit addig markolászott.
– Tigris, miért dugdostad? – mondtam nevetve. – Mire lett
volna ez jó nekem?
– Nem akartam, hogy lássák, mennyire reszket a kezem –
suttogta Sammy.
– Tudtad volna, hogy kell használni?
Sammy megrázta a fejét. – És soha nem is akarom tudni.
Lew, most rögtön meg kell neked mondanom valamit. Ha valaha
együtt lennénk, és neked kedved szottyanna verekedni, szeret-
ném, ha tudnád: számíthatsz rá, hogy többé nem állok melléd.
– Én se – mondta Winkler. – Vörös Benny semmit se csinál-
na, mikor én is ott vagyok, de a többiek felől már nem voltam
olyan biztos.
– Micsoda banda – mondtam nekik. – Ezúttal számítottam
rátok.
– Tényleg kupán akartad vágni azzal a cukorszóróval?
– Sammy, ha rá lettem volna kényszerülve, fejbe vágtam
volna az egész kajáldával. Fejbe vágtam volna veled.
Már elmúltam hatvanöt éves, napra két évvel, mikor elkap-
tam azt a fiatal retikülvagdosót, egy húszas éveiben járó magas,
gyors fickót. Ezt könnyen számon tudom tartani, a születésnapom
miatt. Nekem szóló ajándékként be kellett hoznom a városba Cla-
ire-t azoknak a zenés show-knak az egyikére, amiket ő látni akart,
én meg nem. Korán értünk oda, és kinn ácsorogtunk egy csomó
ember közt a színház bejáratának tetőernyője alatt, nem messze a
KIHABUP-tól, a Kikötői Hatóság Buszpályaudvarától. Azon a busz-
pályaudvaron még mindig nevetnem kell, valahányszor eszembe
jut az az este, mikor Sammy látogatóban járt nálunk, aztán hazafe-
lé kirámolták a zsebét, és majdnem lesittelték, mert ordítozott a
rendőrökkel, és megpróbálta rávenni őket, hogy csináljanak már
valamit. De addigra én már békét kötöttem a németekkel, és Mer-
cedesszel jártam. Claire-nek is volt egy Mercedese, egy elegáns,
nyitható tetejű sportkocsi. Hirtelen egy asszonyból felszakadt egy

45
geschrei. Láttam, hogy néhány fickó elfele rohan közvetlenül a há-
tam mögött. Gondolkodás nélkül elkaptam az egyiknek a graban-
cát. Megpördültem, fölemeltem, és odavágtam a mellét egy kocsi
tetejéhez. Csak akkor láttam, amikor lefogtam, hogy fiatal, magas
és erős. Barna fickó volt.
– Ha megmoccansz, letöröm a derekadat – mondtam a fülé-
be. Egy izmát se mozdította.
Mikor láttam, milyen óvatosak a zsaruk, mikor átkutatják,
csak ráztam a fejemet, hiszen félnem kellett volna. Végigfésülték
az ujjaikkal a fejbőrét, borotvapengét vagy valamiféle bökőt keres-
tek benne. Végigszőrözték a gallérját meg a zsebeit, ingének és
nadrágjának összes varrásait, aztán tetőtől talpig végigtapogatták,
pisztolyt, kést vagy bármiféle kicsi is éles tárgyat keresve. Akkor
ébredtem rá, hogy meg is ölhettek volna. A rendőrök csak akkor
könnyebbültek meg, amikor lejutottak a futócipője felsőrészéig és
befejezték.
– Ön nagyon szerencsés, uram – mondta az akciót vezető fia-
tal zsaru, aki a legidősebb volt a társulatban.
Az emberek egyfolytában mosolyogtak rám, én meg egyfoly-
tában visszamosolyogtam rájuk. Hősnek éreztem magam.
– Oké, Lew, a te show-d véget ért – mondta Claire szárazon:
Lefogadtam volna, hogy ezt fogja mondani. – Most menjünk be az
igazi show-ra.
– Csak még egy perc, Claire – válaszoltam neki hangosan,
miközben hencegve parádéztam. – Van itt egy szép szőke kislány,
aki azt hiszem, szeretne velem közelebbről megismerkedni.
– Lew, a jóisten áldjon meg, bejössz most rögtön – mondta
Claire –, vagy menjek be nélküled?
Nevetve bementünk. Alig két hét múlva visszatértek a tüne-
teim, és újra visszakerültem a kórházba kemoterápiára.

46
 5. JOHN

A kórházon kívül még mindig ment a verkli. Emberek őrül-

tek meg, és kitüntetésekkel jutalmazták érte őket. A belső beren-
dezők lettek a kultúra hősei, a divattervezők pedig társadalmilag
fölébe emelkedtek a kuncsaftjaiknak.
– És miért ne emelkednének? – válaszolta máris Frances
Beach Yossariannak erre a megfigyelésére, szinte annyira tökéle-
tes kiejtéssel, hogy mások már gyakran töprengtek rajta, hogyan
képes valaki ilyen makulátlan angol kiejtésre anélkül, hogy úgy
hangzana, mintha orrpolipja lenne. – Elfelejtetted, hogy néznénk
ki meztelenül?
– Ha ezt egy férfi mondaná – mondta Patrick Beach, a férje,
aki megint egyszer nagyon elégedett volt a feleségével –, elevenen
megnyúznák.
– Férfiak mondják ezt, drágám – vágta rá Frances Beach – a
tavaszi meg az őszi kollekciójuk bemutatásakor, és milliárdokat
keresnek azon, hogy öltöztetnek minket.
Még mindig bőven voltak szegények.
Yossarian ferde szemmel nézett a körház előtt a járdán he-
verésző bandára, miközben a járda szegélye felé baktatott a fekete
ablakú, nyújtott limuzinhoz, amely már ott várta, hogy a városon
keresztül ahhoz a felhőkarcoló luxusbérházhoz szállítsa, amely
mostanában az otthona lett. Ő egy szedánt jegyeztetett elő, azok
meg megint a limuzint küldték; nem fognak érte pótdíjat felszámí-
tani. A bérház-felhőkarcolót, amelyben élt, luxusépületnek nevez-
ték, mivel magasak voltak benne a megélhetési költségek. A szo-
bák viszont kicsik voltak, a mennyezetük alacsony, a két fürdőszo-
bának nem volt ablaka, a konyhatérben pedig nem volt helye se
asztalnak, se széknek.
Otthonától alig tízsaroknyira állt a New York-i Kikötői Ható-
ság Buszpályaudvarának hét emelet magasságig buszbeállókkal
teli épülete. Földszintjén a rendőrségi ügyelet három fő őrizetes
cellája állandóan használatban állt, és naponta többször is telezsú-
folódott az újonnan letartóztatottakkal. Oda lódították be egy év-
vel azelőtt Michael Yossariant is, amikor felbukkant a földalatti
egyik kijáratában, majd megpróbált visszalépni, miután rájött,

47
hogy túl korán szállt le, útban a belvárosi építésziroda felé, amely-
nek rajzokat készített.
– Az volt az a nap – idézgette föl még mindig –, amikor
megmentetted az életemet, és megtörted a lelkemet.
– Azt akartad, hogy bekasztlizzanak azok közé?
– Belehaltam volna. De nem volt könnye látni, ahogy felfújod
magad, terrorizálod az összes zsarut, és elviszed szárazon. És tud-
ni, hogy én ugyanezt soha nem tudnám megcsinálni.
– Úgy gurulunk dühbe, ahogy muszáj, Michael. Nem hiszem,
hogy sok választásom lett volna.
– Kezdek depressziós lenni.
– Volt egy bátyád, aki zsarnokoskodott fölötted. Talán ez a
baj.
– Miért nem állítottátok le?
– Nem tudtuk, hogyan. Nem akartuk terrorizálni.
Michael erre csak egy kényszeredett vihogással válaszait. –
Téged aztán igazán érdemes volt figyelni, igaz? – vádaskodott
irigykedve. – Egész kis tömeg gyűlt köréd. Még tapsoltak is.
Utána mind a ketten elcsüggedtünk.
A buszpályaudvaron mostanában már ott élnek az emberek,
férfiakból, nőkből, hóbortos fiúkból és lányokból álló állandó la-
kossága alakult ki. Éjszaka a többség a sötétebb mélységekben
aludt, hogy aztán a nap nagy részére úgy bukkanjanak elő, mint
holmi bejáró polgárok, és a szabadban bonyolították le szokásos
üzleti ügyeiket, már ami az ő köreikben szokásos volt.
A különböző szintek vécéiben a mindenfajta igényt kielégítő
kurvák és buzik bőséges választéka mellett meleg és hideg folyó-
víz volt, és rengeteg kézre eső boltocska elégítette ki az olyan
alapvető mindennapi szükségleteket, mint a rágógumi, a cigaretta,
az újság és a gyümölcskocsonyás fánk. A vécépapír ingyen volt.
Termékeny anyák érkeztek ide rendszeresen, idealizált szülővá-
rosaikból menekülve, kisgyerekeikkel, akik itt tanyáztak le. A
buszpályaudvar pompás otthont és bázist nyújtott az utcalányok-
nak, a koldusoknak és a fiatal szökevényeknek. A bejáró üzletem-
berek ezrei és a látogatók százai megpróbáltak nem különösebben
odafigyelni rájuk, amikor reggelente útban a munkahelyükre,
majd a munkanap végén, útban hazafelé áthaladtak köztük. Gaz-

48
dag nem akadt az utasok közt, mert a gazdagok közül senki nem
járt busszal dolgozni.
Felhőkarcoló lakásának fennkölt panorámaablakaiból Yos-
sariannak akadálytalan kilátása nyílt egy másik luxusbérházra,
amely még az övénél is magasabbra emelkedett. A két épület kö-
zött húzódott odalenn a széles főútvonal, amelyen most már egyre
utálatosabban nyüzsögtek a harcias és visszataszító koldusok,
prostituáltak, kábszeresek, kábszerárusok, selyemfűik, rablók,
pornóárusok, perverzek és tévelygő pszichopaták vicsorgó klánjai,
akik mind a szabadban űzték kriminális specialitásaikat a lecsú-
szott és bemocskolódott emberek egyre sokasodó áradatában,
akik most már tényleg a szabadban éltek. A hajléktalanok közt
most már fehérek is voltak, ők is a falnak pisáltak, és azokban a si-
kátorokban szartak, amelyekben köreikből mások végül mind al-
kalmas szállóhelyeken aludni telepedtek le.
Yossarian tudta, hogy még az övénél különb környéken, a
Park Avenue-n is látni nőket, akik leguggolnak, és a középen levő
közlekedési szigetek gondozott virágágyai között könnyítenek
magukon.
Nehéz volt nem gyűlölnie mindnyájukat.
És ez volt New York, a Nagy Alma, a Birodalmi Állam Biro-
dalmi Városa, az ország pénzügyi szíve, agya és ina, ez a város,
ahol, talán Londont kivéve, a legnagyszerűbb kulturális esemé-
nyek zajlottak az egész világon.
Yossariannak óhatatlanul gyakran eszébe jutott, hogy noha
életében sehol, se a háborús Rómában vagy Pianosában, de még a
szétbombázott Nápolyban vagy Szicíliában sem kellett olyan iszo-
nyatos szenny szemtanújává válnia, amilyet most, a pusztulás
nyilvánvaló biradalmává felhalmozódva, nap mint nap maga körül
látott. Még a szex nélküli pénzalapgyűjtő ebédeken és fekete
nyakkendős esti rendezvényeken sem – tette hozzá sajátos ciniz-
musával nem is egyszer Frances Beachnek, régmúlt szép időkből
való barátnőjének –, melyeken többször kellett megjelennie, mint
szerette volna, mint az M&M Vállalkozások és Társulások egyetlen
tisztességes külsejű tisztviselőjének, mint partiképes férfinak és
olyan embernek, aki üzleti ügyeken kívül másról is többé-kevésbé
folyékonyan tud csevegni más jól informált emberekkel, akik ego-

49
isztikusan azt képzelik, hogy befolyásolják a világeseményeket, ha
beszélnek róluk.
Ebben, persze senki nem volt hibás.
– Atyaisten, mi ez? – kiáltott fel Frances Beach, mikor ket-
tesben visszafelé kocsikáztak Yossarian bérelt limuzinján a bérelt
sofőrrel egy újabb lagymatag teás-boros összejövetelről,amelyet a
New York Public Library azon kurátorai és barátai számára ren-
deztek, akik még a várósban voltak, és a határozatlankodás hosszú
rohamai után úgy döntöttek, hogy el akarnak rá menni.
– A buszpályaudvar – mondta Yossarian.
– Szörnyű, nem? Mi az ördögnek kell ez?
– A buszoknak. Mi az ördögöt gondoltál, mire való? Tudod,
Frances – ugratta Yossarian szelíden –, talán gondolkozhatnál raj-
ta, hogy ne tartsd-e itt a legközelebbi divatbemutatódat vagy va-
lamelyik csillogó jótékonysági balodat. Ismerem McBride-ot.
– Miről beszélsz? Ki az a McBride?
– Egy volt zsaru, aki most ott dolgozik. Miért nem rendezel
ott egy esküvőt – folytatta –, egy igazán nagy esküvőt? Az tényleg
szenzációt keltene. Tartottál már...
– Én nem.
–...a múzeumban meg az operaházban. A buszpályaudvar
festőibb.
– Társasági esküvő azon a buszpályaudvaron? – vette a la-
pot Frances gúnyos mosollyal. – Te megőrültél. Tudom, hogy csak
viccelsz, hagyjál hát gondolkozni. Olivia és Christopher Maxon
hamarosan talán új lakást keresnek. Nézd azokat az embereket! És
amazokat... miért kell ilyen dolgokat az utcán csinálniuk? Miért
nem tudják megvárni, amíg hazaérnek?
– Sokuknak nincs otthonuk, drága Frances – mondta Yossa-
rian, és jóságosan rámosolygott. – A buszpályaudvaron pedig
hosszú sarok állnak a toalettek előtt. Csúcsidőkre előre kell helyet
foglaltatni. Enélkül senki nem ülhet le rájuk. Vendéglőkben és szál-
lodákban a mosdókat a táblák szerint csak a vendégek használhat-
ják. Észrevetted már valaha, Frances, hogy a férfiak, akik az utcán
eresztik ki a fáradt gőzt, rendszerint nagyon hosszan eregetik?

50
 Nem, nem vette észre, közölte vele az asszony fagyosan. –
Olyan keserűnek látszol mostanában. Azelőtt mulatságosabb vol-
tál.
Sok-sok éve, amikor egyikük sem volt még házas, együtt ké-
jelegtek abban, amit manapság viszonynak neveznének, bár akko-
riban egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy ilyen díszes cím-
két aggassanak azokra a dolgokra, amelyeket tüzesen és szüntele-
nül műveltek egymással, miközben soha nem ígértek egymásnak
közös jövőt, és nem is törődtek vele komolyan. Yossarian akkori-
ban fordult el rövid idő után kezdő tőzsdealkuszként és beruházá-
si bankárként végzett ígéretes munkájától, és vágott bele másod-
szor is a tanításba, mielőtt visszatért volna a hirdetési ügynökség-
hez, majd a közönségkapcsolatokhoz és a szabadúszó íráshoz, míg
idővel sikert aratott mint sokoldalú szakértő, aki mindenhez ért,
kivéve a bármiféle olyan termékkel kapcsolatos ügyeket, mely lát-
ható, megfogható, hasznosítható és fogyasztható, teret foglal el, és
szükség van rá. Eközben Frances, akiben volt kíváncsiság, energia
és némi veleszületett tehetség, kezdett rájönni, hogy vonzza a
színházi producereket és egyéb olyan úriembereket, akikről úgy
vélte, hasznosak lehetnek számára a színpadon, a mozivásznon és
a televízióban.
– Te meg azelőtt sokkal együtt érzőbb voltál – emlékeztette
most az asszonyt Yossarian. – Elfelejtetted a múltadat.
– Te is.
– És radikális voltál.
– Te is. Most meg olyan negatív lettél – jegyezte meg különö-
sebb érzés nélkül Frances. – És mindig szarkasztikus vagy, nem?
Mindent félvállról veszel, az emberek soha nem biztosak benne,
hogy csakugyan egyetértesz velük. És mindig flörtölsz.
– Én aztán nem!
– De igen – kötötte az ebet a karóhoz Frances Beach, de még
a fejét sem fordította feléje, hogy meggyőzőbbé tegye az érvelé-
sét. – Jószerivel mindenkivel, kivéve engem. Tudod te, ki flörtöl és
ki nem. Patrick és Christopher nem flörtöl. Te flörtölsz. Mindig is
flörtöltél.
– Így szoktam viccelődni.
– Egyes nők azt képzelik, hogy szeretőt tartasz.

51
 – Szeretőt? – Yossarian horkantó röfögéssé változtatta a
szót. – Ha csak egy volna, az is eggyel több lenne a kelleténél.
Ezen Frances Beach is nevetett, és látszólagos feszültsége
elpárolgott. Mind a ketten túl voltak a hatvanötödik évükön. Yos-
sarian ismerte, mikor még Fanny volt a neve, és Frances is emlé-
kezett rá, amikor a férfit Yo-Yónak hívták. Azóta sem játszadoztak
egymással, még a házasságaik között sem, egyiküket sem szállta
meg soha a szükség, hogy kipróbálja a másik által létrehozott be-
rendezkedést.
– Úgy tűnik, egyre több és több van ezekből az emberekből
mindenütt – mormolta Frances olyan szelíd elkeseredéssel, mely-
ről világossá tette, hogy könnyen féken tartható –, akik minden el-
képzelhető dolgot a nyilvánosság előtt csinálnak. Patrickot éppen
a házunk előtt ütötték le, és éjjel-nappal kurvák ácsorognak min-
den sarkon, idétlen nők, visszataszító szerelésben, mint azok ott,
annál az épületnél.
– Tegyél le annál az épületnél – mondta Yossarian. – Most
ott lakom.
– Ott? – Mikor Yossarian rábólintott, hozzátette. – Költözz el.
– Épp most költöztem oda. Mi ebben a baj? Varázshegyem
tetején van néhány egészségszalon, az egyik a Szerelem Templo-
ma. Alul van kilenc mozink, kettő pornó, egy meg buzi, közbül meg
vannak tőzsdeügynökeink, ügyvédi irodáink és hirdetési ügynök-
ségeink. Mindenféle orvosok. Van egy készpénz-automatás ban-
kunk meg egy szupermarketünk is. Fölvetettem, hogy legyen sza-
natóriumunk is. Mihelyt lesz egy szanatóriumunk, egy életen át
úgy élhetek ott, hogy soha ki se kell tennem a lábamat a külvilág-
ba:
– Az isten szerelmére, John, ne viccelj már mindig. Menj el
egy jó környékre.
– Hol találok olyat? Mostanában? – nevetett megint Yossa-
rian. – Frances, ez jó környék. Gondolod, hogy betenném a lábo-
mat egy rossz környékre?
Frances egyszerre fáradtnak és csüggedtnek látszott. – John,
valamikor te mindent tudtál – tűnődött, abbahagyva a kulturált
beszéd majmolását. – Mit lehet tenni?

52
 – Semmit – válaszolta Yossarian lekötelezően és segítőké-
szen.
Hiszen jól állnak a dolgok, emlékeztette rá Francest: hivata-
los mércével mérve ritkán álltak jobban. Ezúttal csak a szegények
nagyon szegények, és az új börtöncellák iránti szükséglet sürgő-
sebb, mint a hajléktalanok szükségletei. A problémák reménytele-
nek: túl sok az olyan ember, akinek élelemre van szüksége, és túl
sok az élelem, semhogy jövedelmezően táplálni lehessen őket.
Amire szükségünk van, tette hozzá finom mosollyal, azok a továb-
bi hiányok. Azt önként nem bökte ki, hogy mostanára ő is tagja lett
annak a szolid középosztálynak, amely nem töri magát, hogy föl-
emeljék az adóit azok nyomorúságának enyhítésére, akik semmi
adót nem fizetnek. Inkább több börtönt akart.
*
Yossarian hatvannyolc éves volt és némileg hiú arra, hogy
fiatalabbnak látszott sok hatvanhét éves férfinál, és jobban nézett
ki nagyjából minden saját nemzedékéhez tartozó nőnél. Második
felesége még mindig válófélben volt tőle. Úgy gondolta, hogy har-
madik nem lesz.
Gyerekei mind az első házasságából születtek.
Gillian lánya, a bírónő, elvált a férjétől, aki sokkal nagyobb
jövedelme ellenére nem ért el annyit, mint ő, és nem volt valószí-
nű, hogy valaha is többre vihette volna, mint ami volt: megbízható
férj, apa, családjának élő kenyérkereső.
Hencegő, legidősebb fia, Julian, afféle kis nagymenő volt a
Wall Streeten, de még nem keresett eleget ahhoz, hogy királyi mó-
don Manhattanbe költözhessen. Avulgató kertvárosi kúriájukban
most ő meg a felesége külön lakrészeket foglaltak el, miközben
ügyvédeik a válóperi keresetekre és ellenkeresetekre készülődtek,
és lehetetlen próbálkozásokat tettek a vagyon és a gyerekek olyan
megosztására, amely mindkét fél teljes megelégedésére szolgált
volna. Felesége jóképű, de kellemetlen asszony volt, ízlése a diva-
tot követte, és olyan családból származott, ahol mindig nemtörő-
döm módon szórták a pénzt; pont olyan hangos és ugyanolyan
zsarnokian magabiztos volt, mint Julian, fiuk és lányuk pedig szin-
tén szerettek zsarnokoskodni és mindenkihez utálatosak voltak.

53
 Yossarian érezte, hogy bajok érlelődnek másik fiának, Adri-
ennek a házasságában is, aki tudományos fokozat nélküli vegyész
volt, egy kozmetikai gyárban dolgozott New Jerseyben, és felnőtt
munkás életének nagy részét az őszülő haj festési receptjének ke-
resésével töltötte, miközben a felesége rákapott a felnőttoktatási
tanfolyamokra.
A legtöbbet Michael miatt bosszankodott, aki a jelek szerint
nem tudta elszánni magát, hogy bármiben is vigye valamire, és tel-
jesen vak volt az ebben a céltalanságban settenkedő veszélyekre.
Egyszer azzal viccelődött Yossariannak, hogy előbb a válására fog
spórolni, és csak aztán a házasságára, mire Yossarian elfojtotta
magában a szellemeskedő visszavágást, miszerint a vicce nem
vicc. Michael nem bánta, hogy soha nem próbálta meg istenigazá-
ban, hogy művészként befusson. Ez a szerep sem vonzotta.
A nők, különösen azok a nők, akik előzőleg már férjnél vol-
tak, szerették Michaelt, és együtt éltek vele, mert békés volt, meg-
értő és igénytelen, aztán hamarosan ráuntak erre az együttélésre,
mert Michael békés volt, megértő és igénytelen. Konokul nem volt
hajlandó veszekedni, konfliktushelyzetekben elnémult és elszo-
morodott. Yossarianban felébredt az a tiszteletteljes gyanú, hogy
Michael a maga hallgatag módján mind a nőkkel, mind a munkával
kapcsolatban tudja, hogy mit csinál. De a pénzt illetően nem tudta.
Hogy némi pénzt keressen, Michael szabadúszóként művé-
szi munkákat végzett ügynökségeknek és magazinoknak, vagy
szerződéses megbízások alapján művészeti iskoláknak, vagy pedig
tiszta lelkiismerettel elfogadta Yossariantól, amire szüksége volt,
mert nem hitte el, hogy egyszer fel kell virradnia a napnak, amikor
nem fog többé ilyen kényelmes szabadúszó megbízásokat találni,
Yossarian pedig esetleg úgy fog dönteni, hogy nem óvja meg min-
dig a végső pénzügyi tragédiától.
Mindent egybevetve, döntötte el Yossarian, családja tipiku-
san modern, gyatrán alkalmazkodott, új korszakbeli család,
amelyben az anyán kívül senki nem szereti igazán a többieket, se
jó okát nem látja, hogy szeresse, és mint gyanította, mindegyikük
olyan, mint ő: legalább titokban és időszakosan szomorú és bűn-
bánatos.

54
 Családi élete tökéletes, szeretett siránkozni. Thomas Mann
Gustav Aschenbachjához hasonlóan neki sem volt családja.
Még mindig megfigyelés alatt állt. Azt nem tudta, hogy há-
nyan figyelik. A hét végére még egy ortodox zsidó is felbukkant,
aki föl-le járkált házának épülete előtt a sugárút túlsó oldalán, az
üzenetközvetítőjén pedig hívást kapott Melissa MacIntosh nővér-
től, akit szinte teljesen elfelejtett, és aki tájékoztatta, hogy egy idő-
re áthelyezték esti műszakba, ha netán azt tervezné, hogy elviszi
vacsorázni – és Párizsba meg Firenzébe fehérneműért, emlékez-
tette gúnyosan kuncogva –, majd közölte a hihetetlen hírt, misze-
rint a belga páciens még mindig él, bár fájdalmai vannak, és a hő-
mérséklete majdnem a normálisra ment le.
Yossarian az életét tette volna rá, hogy a belga már meghalt.
A sokak közül, akik a nyomát követték, csak néhányat tudott
számon tartani – azokat, akiket elidegenedett felesége fogadott fel,
meg azokat, akiket ama nő elidegenedett, indulatos férjének az
ügyvédje szerződtetett, akivel nemrégiben egyszer félrészegen le-
feküdt, és akinek serdülő gyerekei voltak; lagymatagon eszébe öt-
lött, nem szeretne-e vele néha megint lefeküdni, ha valaha még
megszállná a késztetés, hogy megint egy olyan nővel feküdjön le,
akinek a férje detektívekkel követtet minden férfit, akit csak is-
mer, mert mániákusan bizonyítékokat akar szerezni az asszony
paráználkodásairól, hogy kiegyensúlyozza felesége korábban elle-
ne szerzett bizonyítékait a saját paráználkodásairól.
Eszébe jutottak a többiek, és a gondolat fekélyesedni kez-
dett. Néhány további sértődött elkeseredési roham után Yossarian
szarvánál fogta meg a bikát, és betelefonált az irodába.
– Van valami újság? – kezdte. Milo fiával beszélt.
– Amennyire tudom, nincs.
– Igazat mondasz nekem?
– Legjobb képességeim szerint.
– Nem hallgatsz el semmit?
– Amennyire tudom, nem.
– Megmondanád nekem, ha elhallgatnál valamit?
– Megmondanám, ha tudnám.

55
 – Mikor apád ma betelefonál, M2 – mondta II. Milo Minder-
bindernek –, mondd meg neki, hogy szükségem van egy jó magán-
detektívre. Egy személyes ügyben.
– Már betelefonált – közölte az ifjabb Milo. – Egy Jerry Gaff-
ney nevű embert ajánl a Gaffney ügynökségtől. Semmilyen körül-
mények közt ne említse meg, hogy apám javasolta.
– Máris ezt mondta neked? – Yossarian el volt bűvölve. –
Honnan tudta, hogy erre fogom kérni?
– Ezt én nem tudom megmondani.
– Hogy érzed magad, M2?
– Ezt nehéz biztosan megmondani.
– Úgy értem, általában. Visszamentél a buszpályaudvarra,
megnézni azokat a tévémonitorokat?
– Egy kicsit még többet kell néznem őket. Újra oda akarok
menni.
– Ezt megint el tudom intézni.
– Michael is velem jön majd?
– Ha egész napra kifizeted. Rendben mennek a dolgok?
– Nem akarnám-e elmondani magának, ha nem mennének
rendben?
– De elmondanád-e?
– Ez attól függne.
– Mitől?
– Hogy megmondhatnám-e magának az igazat.
– Megmondhatnád nekem az igazat?
– Hát tudom én, mi az?
– Tudnál nekem hazudni?
– Csak ha tudnám az igazságot.
– Most őszinte vagy velem.
– Apám így akarja.
*
– Mr. Minderbinder már említette, hogy fel fog hívni –
mondta egy Jerry Gaffney nevű ember hevesen és lágyan zengő
hangja, amikor Yossarian telefonált neki.
– Ez muris – mondta Yossarian. – Melyik?
– Az idősebb Mr. Minderbinder.

56
 – Akkor ez nagyon muris – mondta Yossarian most már ke-
ményebb modorban. – Mert az idősebb Minderbinder ragaszko-
dott hozzá, hogy ne említsem magának a nevét, amikor telefoná-
lok.
– Ez próba volt. Hogy lássuk, titokban tud-e tartani dolgokat.
– Nem adott rá nekem esélyt, hogy kiálljam.
– Én bízom az ügyfeleimben, és azt akarom, hogy mindnyá-
jan tudják, mindig bízhatnak Jerry Gaffneyben. Hová lennénk biza-
lom nélkül? Én mindent nyíltan kiteregetek. Erre most bizonyíté-
kot is adok magának. Tudnia kell, hogy ezt a telefont lehallgatják.
Yossariannak elállt a lélegzete. – Honnan a fenéből tudta ezt
meg?
– Ez az én telefonvonalam, és én intézkedtem, hogy lehall-
gassák – magyarázta Mr. Gaffney logikusan. – No látja? Számíthat
Jerry Gaffneyre. Egyedül én veszem fel a beszélgetéseket.
– Az én vonalamat is lehallgatják? – Yossarian úgy vélte, ezt
meg kell kérdeznie. – Sok üzleti hívásom van.
– Hadd nézzek utána. Igen, a cége lehallgatja. Lehet, hogy a
lakásán is poloska van.
– Mr. Gaffney, honnan tudja maga mindezt?
– Szólítson Jerrynek, Mr. Yossarian.
– Honnan tudja maga mindezt, Mr. Gaffney?
– Onnan, hogy én vagyok az, aki beszerelte a lehallgatót, és
egyike vagyok azoknak, akik esetleg poloskát raktak ott fel, Mr.
Yossarian. Hadd adjak magának egy tippet. Minden falnak füle le-
het. Ha bizalmasan akar beszélni, csak akkor beszéljen, ha folyik a
víz maga mellett. Szexet csak a fürdőszobában vagy a konyhában
folytasson, ha szeretkezni akar, vagy a légkondicionáló alatt, a
ventilátort a maximumra állítva... Ez az! – ujjongott, miután Yossa-
rian kiment a konyhába a hordozható telefonjával, és mind a két
csapot teljesen kinyitotta, hogy titkosan beszélhessen. – Nem csíp-
tünk el semmit. Alig hallom magát.
– Nem mondok semmit.
– Tanuljon meg szájról olvasni.
– Mr. Gaffney...
– Szólítson Jerrynek.

57
 – Mr. Gaffney, maga lehallgatja a telefonomat, és poloskát
szerelt a lakásomba?
– Lehet, hogy szereltem. Utána kell nézetnem valamelyik
nyomozómmal. Én semmit nem hallgatok le. Mr. Yossarian, magá-
nak van egy belső hangos telefonkapcsolata az előcsarnok sze-
mélyzetével. Biztos benne, hogy most nincs bekapcsolva? Nem fi-
gyelik videokamerákkal magát?
– Ki csinálna ilyet?
– Például én, ha megfizetnek érte. Most, amikor már tudja,
hogy igazat mondok, beláthatja, hogy szoros barátságba kerülhe-
tünk. Csak így lehet dolgozni. Azt hittem, tudja, hogy a telefonját
lehallgatják, a lakásában poloska van, a postáját, az utazásait, a hi-
telkártyáit és a bankszámláit pedig ellenőrzik.
– A kurva életbe, már azt sem tudom, mit tudok – emésztette
meg Yossarian hosszú sóhajjal a kellemetlen kémadatokat.
– Nézze a napfényes oldaláról, Mr. Yossarian. Mindig ezt kell
tennie. Azt hiszem, hamarosan újabb házassági aktus részese lesz.
Mindezt jószerivel ingyenesnek tarthatja, ha a főnökeinek meglesz
a rávalójuk, hogy kifizessenek minket.
– Maga ezzel is foglalkozik?
– Sok ilyen munkát is végzek. De ez most csak a cég. Miért
kell törődnie vele, mit hall az M&M V&T, ha soha nem mond
olyasmit, amiről nem akarja, hogy a cég meghallja? Ezt csak elhi-
szi, nem?
– Nem.
– Nem? Tartsa jól eszében, Mr. Yossarian, hogy én mindezt
fölveszem, bár örömmel le fogok törölni belőle annyit, amennyit
csak óhajt. Hogyan lehetnek fenntartásai az M&M V&T-vel kapcso-
latban, holott részesedik a haladásból? Nem részesedik mindenki?
– Erről nyilvánosan soha nem nyilatkozom, Mr. Gaffney, és
most sem nagyak hajlandó. Mikor találkozhatunk, hogy elkezdjük?
– Én már elkezdtem, Mr. Yossarian. Señor Gaffney lába alatt
nem nő ki a fú. A tájékoztatás szabadságát kimondó törvény alap-
ján elküldettem a kormányzati dossziéiért, és megszereztem a
nyilvántartását az egyik legjobb fogyasztói hitelképességet vizsgá-
ló irodától. A társadalombiztosítási száma már megvan. Eddig tet-
szik?

58
 – Nem azért szerződtettem magát, hogy énutánam nyomoz-
zon!
– Meg akarom tudni, mit tudnak magáról azok az emberek,
akik követik, mielőtt megtudom, hogy kicsodák. Mit is mondott,
mit gondol, hányan vannak?
– Nem mondtam semmit. Legalább hatot tudok megszámol-
ni, de lehet, hogy közülük ketten vagy négyen párban dolgoznak.
Észrevettem, hogy olcsó kocsikon járnak.
– Gazdaságos kocsikon – javította ki Gaffney pedánsan –,
hogy fel ne figyeljenek rájuk. Valószínűleg ezért vette észre őket. –
Yossarian úgy érezte, a pasas rendkívül egzakt. – Azt mondja, ha-
tot? A hat jó szám.
– Miben?
– Például természetesen a mi szakmánkban. A számokban
biztonság van. Ha például egy vagy kettő elhatározná közülük,
hogy meggyilkolja magát, máris lennének rá tanúink. Igen, a hat
nagyon jó szám – folytatta Gaffney boldogan. – Még szebb volna
felemelni nyolcra vagy tízre a számukat. Egyelőre felejtse el ezt a
találkozást velem. Nem szeretném, ha valamelyikük rájönne, hogy
magának dolgozom, hacsak ki nem derül, hogy nekem dolgoznak.
Szeretem, ha megtalálom a megoldásokat, mielőtt rábukkanok a
problémákra. Kérem, ha éppen nem folytat szexuális tevékenysé-
get, akkor most zárja el azt a vizet. Berekedek a kiabálásba, és alig
hallom magát. Igazán nincs erre szüksége, mikor velem beszél. A
barátai Yo-Yónak nevezik? Egyesek meg Johnnak szólítják?
– Csak a közeli barátaim, Mr. Gaffney
– Az enyémek engem Jerrynek szólítanak.
– Meg kell magának mondanom, Mr. Gaffney, hogy idegesí-
tőnek találom ezt a magával folytatott beszélgetést.
– Remélem, ez változni fog. Ha megbocsát, amiért ezt mon-
dom, szívvidító volt meghallgatni az ápolónője beszámolóját.
– Miféle ápolónő? – horkant fel Yossarian. – Nekem nincs
ápolónőm.
– Melissa MacIntosh a neve, uram – javította ki Gaffney,
szemrehányóan köhécselve.
– Maga lehallgatja az üzenetközvetítőmet is?

59
 – A cége hallgatta le, uram. Én csak megbízott vagyok. Nem
tenném, ha nem fizetnének meg érte. A páciens életben van. Fer-
tőzésnek semmi jele.
– Szerintem ez fenomenális.
– Örülök, hogy örül.
*
És a lelkész még mindig nem került elő: őrizetben tartották
valahol vizsgálat és kihallgatás céljából, miután a tájékoztatás sza-
badságát kimondó törvény segítségével utolérte Yossariant a kór-
házban, és visszacsöppent az életébe a problémájával, amellyel
jómaga nem tudott megbirkózni.
Yossarian annak idején hanyatt feküdt a kórházi ágyán,
amikor a lelkész előző alkalommal rábukkant, most pedig felhábo-
rodott és ellenséges tekintettel várakozott, amikor lassan kitárult
szobájának ajtaja, miután semmiféle választ nem adott a félénk
kopogtatásra, és meglátta a lószerű, dudoros homlokot, az üres ar-
cot és a tompán, ezüstösen elszíntelenedett szénaszín haj ritkuló
fürtjeit, amint a lelkész fejét szégyenlősen lefelé hajtva és rá ku-
kucskálva befelé óvakodott. A szemét takaró rózsaszín szemhéjak
abban a pillanatban vidáman felragyogtak, amint tekintete Yossa-
rianra esett.
– Tudtam! – rikkantott fel örömében ennek az arcnak a vise-
lője. – Különben is viszont akartam látni magát! Tudtam, hogy meg
fogom találni! Tudtam, hogy meg fogom ismerni. Milyen jól néz ki!
Milyen boldog vagyok, hogy még mind a ketten élünk! Ujjongani
szeretnék!
– Ki a fészkes fene maga? – kérdezte Yossarian szigorúan.
Tüstént megkapta a választ. – Lelkész, Tappman, Tappman
lelkész, Albert Tappman, lelkész? – csicseregte Albert Tappman
lelkész bőbeszédűen. – Pianosa? Légierő? Második világháború?
Yossarian végül engedélyezett magának egy felismerő mo-
solyt.
– Nahát, még ilyet! – Némi melegség lopódzott a szavaiba,
amikor végre érzékelte, hogy több mint negyvenöt év után megint
együtt van Albert T. Tappman tábori lelkésszel. – Jöjjön már be.
Maga is jól néz ki – vetette oda jószívűen a lelkésznek, aki nyú-

60
zottnak, alultápláltnak, hajszoltnak és öregnek látszott. – Üljön
már le, az isten szerelmére.
A lelkész engedelmesen leült. – Yossarian, de sajnálom, hogy
kórházban találom. Nagyon beteg?
– Egyáltalán nem vagyok beteg.
– Akkor ez jó, nem?
– Igen, ez jó. És maga hogy van?
A lelkész erre tüstént csüggedtnek látszott. – Nem jól.
Kezdem azt gondolni, hogy nem, talán nem olyan jól.
– Ez hát rossz – mondta Yossarian. Örült, hogy ilyen gyorsan
eljött az ideje, hogy a tárgyra térjenek. – Nos, akkor mondja el ne-
kem, tiszteletes, mi hozta ide? Ha az öreg légierősök újabb össze-
jöveteléről van szó, akkor rossz helyre jött.
– Nem összejövetelről van szó. – A lelkész szerencsétlen ké-
pet vágott.
– Akkor miről?
– Bajról – mondta egyszerűen. – Azt hiszem, talán komoly
bajról. Nem értem a dolgot.
Természetesen járt már pszichiáternél, aki megmondta neki,
hogy felettébb kitűnő jelöltje az öregkori depressziónak, és már
túl öreg ahhoz, hogy a depressziónak valami jobb fajtájában re-
ménykedhessen.
– Ezt én is megkaptam.
Felvetették, hogy lehetséges, hogy a lelkész csak képzeli az
egészet. A lelkész nem képzelődött, csak azt képzelte, hogy csak
képzeli az egészet.
De ennyi aztán biztos volt.
Amikor az ijesztő jövevények folyamatos áradatából – akik
hivatalos küldetésben bukkantak fel Kenoshában, hogy kikérdez-
zék a problémájáról – senki nem mutatott semmiféle hajlandósá-
got arra, hogy segítsen rajta, vagy akár csak megpróbálja megér-
teni a problémáját, eszébe jutott Yossarian és a tájékoztatás sza-
badságát kimondó törvény.
A tájékoztatás szabadságát kimondó törvény, magyarázta a
lelkész, olyan szövetségi rendelkezés, amely kötelezi a kormány-
szerveket, hogy bocsássák rendelkezésre minden információjukat

61
bárkiről, aki ezért folyamodik, kivéve azokat az információkat,
amelyeket nem akarnak kiadni.
Ám a tájékoztatás szabadságát kimondó törvénynek ezen
egyetlen bökkenője miatt, mint arra Yossarian a továbbiakban rá-
jött, a hatóságok gyakorlatilag nem voltak kötelesek semmiféle in-
formációt sem kiadni. Minden héten rendszeresen száz- meg száz-
ezer oldalnyi anyagot küldtek ki a kérelmezőknek, amelyből az
írásjeleket, a prepozíciókat és a kötőszavakat kivéve minden ki
volt törölve. Pompás csapda, ítélte meg Yossarian szakértőként,
hiszen a kormánynak nem kell semmiféle tájékoztatást adnia
azokról az információkról, amelyeket nem óhajt rendelkezésre bo-
csátani, és egyáltalán nem lehet tudni, vajon bárki betartja-e a tá-
jékoztatás szabadságát kimondó törvénynek nevezett liberalizáló
szövetségi jogszabályt.
A lelkész még alig tért vissza Wisconsinba, amikor egy-két
nap múlva minden értesítés nélkül markos titkosügynökök népes
osztaga zúdult a nyakába, és teljes titokban elhurcolták. Azt mond-
ták, olyan kényes, országos jelentőségű ügyben járnak nála, hogy
még azt sem mondhatják meg neki, hogy kicsodák, különben ve-
szélyeztetnék annak az ügynökségnek a titkosságát, amelynél el-
mondásuk szerint dolgoztak. Nem volt letartóztatási parancsuk. A
törvény azt mondta, hogy nincs rá szükségük. Hogy miféle tör-
vény? Ugyanaz a törvény, amely kimondta, hogy soha nem szabad
hivatkozni rá.
– Ez különös, nem? – tűnődött Yossarian.
– Az volna? – felelte meglepetten a lelkész felesége, amikor
telefonon beszéltek egymással. – Miért?
– Kérem, folytassa.
A lelkésznek felolvasták a jogait, aztán megmondták neki,
hogy nem rendelkezik velük. Bajt akar keverni? Nem, nem akar
bajt keverni. Akkor be kell fognia a száját, és együtt kell működnie
velük. Házkutatási parancsuk sem volt, de ezzel együtt nekiálltak
és átkutatták a házat. Ők és más hozzájuk hasonló alakok azóta is
többször visszajöttek, jelvényekkel, laboratóriumi köpenyekkel,
kesztyűkkel, Geiger-számlálókkal és sebészmaszkokkal felszerelt
technikusok brigádjainak kíséretében, akik mintákat vettek mérő-
edényeikbe, kémcsöveikbe és más különleges tartályaikba a talaj-

62
ból, a festékből, a fából, a vízből és jószerivel mindenből. A kertet
is felásták. A szomszédok csodálkoztak.
A lelkésznek a nehézvíz volt a problémája.
Nehézvizet ürített a vizeletében.
– Attól tartok, ez igaz – súgta meg Leon Schumacher bizal-
masan Yossariannak, amikor megkapta a teljes vizeletleletet.
– Honnan szedte ezt a mintát?
– Attól a barátomtól, aki a múlt héten volt itt, amikor maga
benézett hozzám. A régi tábori lelkészem a seregből.
– Ő honnan vette?
– Azt hiszem, a hólyagjából. Miért?
– Biztos ebben?
– Mennyire lehetnék biztos? – mondta Yossarian. – Nem őr-
ködöm mellette. De honnan szerezhette volna máshonnan?
– Franciaországból, Grenoble-ból. Vagy azt hiszem, Georgiá-
ból, Tennessee-ből vagy Dél-Carolinából. Ott gyártanak belőle a
legtöbbet.
– Miből a legtöbbet?
– Nehézvízből.
– Mi a fenét jelent ez, Leon? – tudakolta Yossarian. –
Abszolút biztosak benne? Nincs itt valami tévedés?
– Annak alapján, amit itt olvasok, nincs. Szinte azonnal meg
tudták állapítani, hogy nehéz. Két embernek kellett felemelnie a
szemcsöppentőt. Persze hogy biztosak benne. A víz minden hidro-
génmolekulájában egy extra neutron van. Tudja, hány molekula
van alig néhány dekában? A maga barátjának legalább 25 kilóval
nehezebbnek kell lennie, mint amennyinek kinéz.
– Ide figyeljen, Leon – mondta Yossarian, óvatosan lehalkít-
va a hangját. – Ezt titokban fogja tartani, ugye?
– Természetesen. Ez egy kórház. Senkinek nem fogjuk el-
mondani, kivéve a szövetségi kormányt.
– A kormányt? Hiszen ők azok, akik zaklatják! Ők azok, akik-
től a legjobban fél!
– Kénytelenek vagyunk rá, John – kántálta Leon Schumac-
her, automatikusan a betegágy mellett alkalmazott modorában. –
A laboratórium átküldte a radiológiára, hogy meggyőződjön róla,
biztonságos-e, a radiológiának pedig értesítenie kellett a Nukleáris

63
Szabályozás Bizottságát meg az Energiaügyi Minisztériumot. John,
nincs a világon ország, amelyik eltűrné, hogy engedély nélkül ne-
hézvizet állítsanak elő, ez a fickó pedig naponta többször félliter-
számra állítja elő. Ez a deutérium-oxid dinamit, John.
– Veszélyes?
– Orvosilag? Ki tudja? Mondhatom magának, én még soha
nem hallottam ilyesmiről. De neki ezt tisztáznia kellene. Lehet,
hogy atomerőművé vagy atombombává fog változni. Tüstént ri-
asztania kellene.
Mire Yossarian telefonált Albert T. Tappmannek, az Egyesült
Államok Légiereje nyugdíjas lelkészének, hogy figyelmeztesse,
már csak Mrs. Tappmant találta otthon, hisztérikus könnyek közt.
A lelkész néhány órája eltűnt.
A felesége azóta sem hallott róla, bár Mrs. Karen Tappmant
minden héten pontosan meglátogatták, biztosították arról, hogy a
férje jól van, sőt készpénzt is adtak neki, melynek összege nagylel-
kűen még meg is haladta azt a summát, amennyit a lelkész hozott
volna haza, ha szabadlábon lett volna. Az ügynökökben csak úgy
izzott a lelkesedés, amikor az asszony könnyek között elmesélte
nekik, hogy semmi hírt nem kapott tőle. Ezt a megerősítést akar-
ták hallani: a lelkész nem tud kapcsolatba kerülni senkivel oda-
kinn.
– Továbbra is meg fogom próbálni kinyomozni a hollétét,
Mrs. Tappman – ígérte meg Yossarian minden alkalommal, amikor
beszélt az asszonnyal. – Bár igazán nem tudom, hogy legközelebb
hová forduljak.
Az ügyvédek, akiktől az asszony tanácsot kért, nem hittek
neki. A kenoshai rendőrség is szkeptikus volt. Gyerekeinek szintén
kételyeik voltak, bár nem adtak hitelt a rendőrség elméletének,
miszerint a lelkész, mint az eltűntnyilvántartásukban szereplő oly
sok férfi, megszökött egy másik nővel.
Yossarian azóta is mindössze annyit tudott megtudni, hogy
bármiféle jelentősége van is a lelkésznek hivatalos elrablói számá-
ra, az pusztán pénzügyi, katonai, tudományos, ipari, diplomáciai és
nemzetközi természetű.
Ezt Milótól tudta meg.

64
 Először befolyásos washingtoni jó barátaihoz fordult – egy
ügyvédhez, egy pénzalapgyűjtőhöz, egy vezércikkíróhoz és egy
image-alkotóhoz –, akik mind azt mondták, hogy hozná sem akar-
nak nyúlni a dologhoz, aztán attól fogva nem hívták vissza, és nem
akartak többé barátkozni vele. Egy lobbista meg egy közönség-
kapcsolati tanácsadó egyaránt magas tiszteletdíjat kért, és garan-
tálta, hogy nem garantálhatja, hogy bármit fog tenni, amivel kiér-
demli. A szenátora hasznavehetetlen volt, a kormányzója tehetet-
len. Az Amerikai Polgárjogi Unió szintén kihátrált az Eltűnt Lel-
kész Esetéből: egyetértett a kenoshai rendőrséggel, hogy a lelkész
valószínűleg megszökött egy másik nővel. Végül frusztrációjában
elment Milo Minderbinderhez, aki harapdálni kezdte a felső, majd
az alsó ajkát, és azt mondta:
– Nehézvíz? Mennyiért veszik a nehézvizet?
– Ingadozik az ára, Milo. De nagyon sokat adnak érte. Utána-
néztem. Van egy belőle származó gáz, ami még többe kerül. Azt hi-
szem, most éppen kábé harmincezer dollár grammja. De nem ez a
lényeg.
– Mennyi egy gramm?
– Körülbelül az uncia harmincad része. De nem ez a lényeg.
– Harmincezer dollár egy harmincad unciáért? Ez majdnem
olyan jól hangzik, mint valami kábítószer. – Milo töprengve a tá-
volba szögezte széttartó szemeit, miközben mindkét barna szivár-
ványhártyája más-más irányba fordult, mintha együttesen teljes-
ségében fognák látóhatárukba mindazt, ami az emberiség számára
látható. Bajszának két szára másmás ritmusban rángatózott, min-
den egyes rozsdabarna bajuszszála idegesen vibrált, mint megany-
nyi elektronikus megfigyeléseket rögzítő szenzor. – Nagy a keres-
let a nehézvíz iránt? – kérdezte.
– Minden ország szerezni akar. De nem ez a lényeg.
– Mire használják?
– Főleg az atomenergiához. Meg atomrobbanófejek gyártá-
sára.
– Ez jobban hangzik, mint a kábítószer – folytatta Milo telje-
sen lenyűgözve. – Azt mondanád, hogy a nehézvíz van olyan jó nö-
vekedési iparág, mint az illegális kábítószerek?

65
 – Én nem nevezném a nehézvizet növekedési ágazatnak –
felelte szárazon Yossarian. – De én nem erről beszélek, Milo. Én
azt akarom megtudni, hogy hol van.
– Ki hol van?
– Tappman. Akiről beszélek neked. Együtt volt velünk a se-
regben, ő volt a lelkész.
– Rengeteg emberrel voltam a seregben.
– Ő tanúsította a jellemességedet, mikor majdnem bajba ke-
rültél, mert megbombáztad a saját támaszpontunkat.
– Sok tanúsítványt kaptam a jellememről. Nehézvíz? Igen?
Úgy hívják? Mi az a nehézvíz?
– Nehézvíz.
– Igen. Értem. És az a gáz?
– Trícium. De nem ez a lényeg.
– Ki csinál nehézvizet?
– Például Tappman lelkész. Milo, én meg akarom találni, és
vissza akarom hozni, mielőtt bármi történik vele.
– Én meg segíteni akarok – ígérte Milo –, mielőtt megteszi
Harold Strangelove, a General Electric vagy valamelyik másik ver-
senytársam. Nem tudom eléggé megköszönni neked, hogy hozzám
jöttél ezzel, Yossarian. Te annyit érsz aranyban, amennyit nyomsz.
Mondd csak, mi ér többet, az arany, vagy a trícium?
– A trícium.
– Akkor annyit érsz tríciumban, amennyit nyomsz. Ma el va-
gyok foglalva, de meg kell találnom a lelkészt, és be kell csem-
pésznem egyik emberemet a tudósok közé, akik kihallgatják, hogy
biztosítsam a tulajdonjogát.
– Hogy fogod ezt elintézni?
– Egyszerűen azt mondom, hogy ez nemzeti érdek.
– És hogy fogod ezt bizonyítani?
– Úgy, hogy kétszer mondom – válaszolta Milo, és elrepült
Washingtonba annak az új, titkos bombázórepülőgépnek a máso-
dik bemutatására, amelyet kitervelt, és amely nem csap semmi
zajt, és nem lehet látni.

66
 6. MILO

– Hallhatják és láthatják. Gyorsabban fog menni a hangnál,

és lassabb lesz, mint a hang.
– Ezért mondja, hogy a gépe szubszuperszonikus?
– Igen, Bowes őrnagy.
– Mikor akarja, hogy lassabban szálljon a hangnál?
– Mikor leszáll, és talán mikor felszáll.
– Feltétlenül, Mr. Wintergreen?
– Okvetlenül, Hook kapitány.
– Köszönöm, Mr. Minderbinder.
Az első föld alatti szinten üléseztek, a KÜKTÉTÉ, a Katonai
Ügyek Különleges Titkos Tervhivatalának új épületében, egy ten-
gerkék áttetsző plasztikfalakkal övezett kör alakú teremben, me-
lyet a behorpadt kontinensek fölött átívelő hosszúsági körök és
lecsapó ragadozómadarakkal viaskodó harcos halakat megjelenítő
élénk, szabadon álló szoborpanelek világítottak meg. A kérdezős-
ködők frissen fodrászolt feje mögött kolosszális szárnyú, kapzsi,
aranyozott karmú kondorkeselyű ékeskedett a falon. A jelenlévők
mind férfiak voltak. Az elhangzottakról senki sem készíthetett írá-
sos feljegyzéseket. Mivel mindannyian éles elméjű férfiak voltak,
kollektív emlékezetük elegendő felvilágosítással szolgált. Ketten
máris elfojtották ásítozásukat, és amúgy is mindnyájan magától
értetődőnek vélték, hogy a teremben poloskák vannak, hiszen az
efféle ülések túlságosan titkosak voltak ahhoz, hogysem bizalma-
sak maradhattak volna.
– Gyorsabban fog menni a fénynél? – kérdezte egy ezredes a
holtpontban elnöklő alakot övező szakértők félköréből. Az elnök
magasabb széken ült, mint a többiek.
– Majdnem olyan gyorsan fog menni.
– Fel tudjuk pörgetni, hogy még a fénynél is gyorsabban
menjen.
– Ez némileg megnövelné az üzemanyag-fogyasztását.
– Várjon egy percet, kérem, csak egy percig várjon, Mr.
Minderbinder. Hadd kérdezzek valamit – vágott közbe lassan egy
professzori viselkedésű értetlen civil. – Mitől lenne a maga bom-

67
bázója zajtalan? Most is vannak szuperszonikus gépek, amelyek
minden bizonnyal zajt csapnak a hangrobbanásaikkal, nem?
– A hajózószemélyzet számára zajtalanok lesznek.
– Miért lenne ez fontos az ellenségnek?
– Fontos lehet a személyzetnek – Hangsúlyozta Milo –, senki
nem aggódik jobban azok miatt a fiúk miatt, mint mi. Egyesek kö-
zülük esetleg hónapokig lesznek odafönn.
– Esetleg évekig, azokkal az üzemanyagtöltő gépekkel, me-
lyeket javasolunk.
– Azok is láthatatlanok lesznek?
– Ha láthatatlannak akarják őket.
– És nem csapnak zajt?
– A személyzet nem fogja hallani őket.
– Hacsak le nem lassítanak, és hagyják, hogy a zaj utolérje
őket.
– Értem, Mr. Wintergreen. Nagyon ügyes az egész.
– Köszönöm, Pickering ezredes.
– Mekkora is a legénység?
– Csak két fő. Két főt olcsóbb kiképezni, mint négyet.
– Feltétlenül, Mr. Minderbinder?
– Okvetlenül, North ezredes.
A középen ülő tiszt tábornok volt, aki most szándéknyilat-
kozatként megköszörülte a torkát. A terem elcsöndesedett. A tá-
bornok nagyra értékelte a feszültséget.
– A fény mozog? – kérdezte végül.
Erre ólmos csend következett.
– A fény mozog, Bingham tábornok – lépett közbe végül Milo
Minderbinder, megkönnyebbülve, amiért képes volt erre.
– Gyorsabban, mint bármi – tette hozzá segítőkészen
Wintergreen exőrvezető. – A fény nagyjából a legsebesebb dolog,
ami létezik.
– És az egyik legfényesebb is.
Bingham kételkedve fordult a balján ülő férfiak felé. Néhá-
nyan bólogattak közülük. Bingham a homlokát ráncolta.
– Biztosak benne? – kérdezte, és a jobbján ülő szakértők felé
fordította józan képét.

68
 Néhányan közülük is ijedten bólogattak. Egyesek elfordítot-
ták a tekintetüket.
– Ez vicces – mondta lassan Bingham. – Látom azt a lámpát a
sarokasztalon, ott áll, és tökéletesen mozdulatlannak látszik.
– Ez azért van, mert olyan gyorsan mozog – dobta be Milo.
– Gyorsabban, mint a fény – mondta Wintergreen.
– Tudhat a fény gyorsabban mozogni a fénynél?
– Minden bizonnyal.
– Az ember nem láthatja a fényt, mikor mozog, uram.
– Feltétlenül nem, Pickering ezredes?
– Okvetlenül nem, Bingham tábornok.
– A fényt csak akkor látjuk, amikor nincs ott – mondta Milo.
– Hadd mutassam meg – szökkent türelmetlenül talpra
Wintergreen. Eloltotta a lámpát. – Látja ezt? – újra fölkapcsolta a
lámpát. – Észrevesz valami különbséget?
– Értem, mire gondol, Gene – mondta Bingham. – Igen, kez-
dem látni a fényt, mi? – Bingham tábornok elmosolyodott és rádőlt
a széke karfájára. – Egyszerűen fogalmazva, Milo, milyen a maga
gépe?
– Radaron? Az ellenség nem fogja látni. Akkor se, mikor fel
van fegyverezve az összes atomfegyverével.
– Számunkra milyen. Fényképeken és rajzokon.
– Ez titok, uram, amíg nem szerez nekünk némi pénzalapot
rá.
– Láthatatlan – tette hozzá Wintergreen, és kacsintott hozzá.
– Megértem, Eugene. Láthatatlan? Kezd úgy hangzani, mint a
jó öreg Lopakodó.
– Hát, egy kicsit hasonlít a jó öreg Lopakodóra.
– A B-2-es Lopakodóra? – kiáltott fel döbbenten Bingham.
– Csak egy egész kicsit!
– De jobb, mint a Lopakodó – vágott közbe sietve Milo.
– És sokkal szebb.
– Nem, nem olyan, mint a jó öreg Lopakodó.
– Iciri-picirit sem hasonlít a jó öreg Lopakodóra.
– Ennek örülök. – Bingham újra a széke karfájára tehénke-
dett. – Milo, magabiztosan kijelenthetem, hogy mindnyájunknak

69
tetszik, amit ma magától hallottam. Minek nevezi ezt a csodálatos
új repülőgépét? Ennyit azért tudnunk kell.
– Mi az M&M V&T Szubszuperszonikus Láthatatlan és Zajta-
lan Védelmi Második Csapásmérő Támadó Rohambombázónak
nevezzük csodálatos új gépünket.
– Szép név egy második csapásmérő védelmi támadó ro-
hambombázónak.
– Többé-kevésbé magától adódott, uram.
– Egy pillanat, Mr. Minderbinder – tiltakozott egy vézna civil
a Nemzetbiztonsági Tanácstól. – Ön úgy beszél az ellenségről,
mintha lenne ellenségünk. Nincsenek többé ellenségeink.
– Mindig vannak ellenségeink – ellenkezett egy vitakedvelő
geopolitikus, aki szintén keret nélküli szemüveget viselt, és leg-
alább olyan okosnak tartotta magát. – Kell lenniük ellenségeink-
nek. Ha nincsenek ellenségeink, nekünk kell megteremtenünk
őket.
– De hát ezúttal nem nézünk szembe semmiféle szuperhata-
lommal – érvelt egy kövér férfi a Külügyminisztériumból. – Az
oroszok összeomlottak.
– Akkor megint eljött Németország ideje – mondta Winter-
green.
– Igen, Németország mindig ott van. Van rá pénzünk?
– Vegyünk fel rá kölcsönt – mondta Milo.
– A németek kölcsönöznek majd – mondta Wintergreen.
– Meg a japánok is. És mihelyt megkaptuk a pénzünket –
tette hozzá Wintergreen diadalmasan –, biztosítanunk kell, hogy
bármiféle háborút megnyerünk ellenük. Ez további pompás titkos
védelmi vonása a mi csodálatos támadó-védekező rohambombá-
zónknak.
– Örülök, hogy rámutatott erre, Gene – mondta Bingham tá-
bornok. – Milo, ezzel el akarom vinni az aranyérmet, és megte-
szem az ajánló javaslatomat.
– A Kis Pöcsnek? – tört ki Milóból a remény.
– Ó, nem – válaszolta Bingham vidáman, hogy a kedvére te-
gyen. – A Kis Pöcsnek ez még túl korai lenne. Legalább még egy
ülésre van szükségünk a többi fegyvernem stratégáival. És az el-
nök mellett mindig ott vannak az olyan átkozott civilek, mint

70
Noodles Cook. Arra is szükségünk lesz, hogy kiszivárogtassuk az
újságoknak. El akarom kezdeni fölépíteni hozzá a támogatást. Nem
maga az egyetlen, aki ráhajt erre, azt tudja.
– Kik a többiek?
– Az egyik Strangelove.
– Strangelove? – mondta Milo. – Strangelove nem ér semmit.
– Csak hadovál – vádaskodott Wintergreen.
– Ő erőszakolta a Lopakodót.
– Most miben töri a fejét?
– Elnevezte ezt a jószágot Strangelove Univerzális Csináld-
Magad Védelmi Első Második vagy Harmadik csapásmérő Vigyázat
Fantasztikus Ultraszuper Támadó Rohambombázónak.
– Nem fog működni – mondta Wintergreen. – A miénk jobb.
– Az övének jobb a neve.
– Dolgozunk a miénk nevén.
– Az ő Strangelove Univerzális Csináld-Magad Védelmi Első
Második vagy Harmadik csapásmérő Vigyázat Fantasztikus Ult-
raszuper Támadó Rohambombázóját össze se lehet hasonlítani a
mi M&M V&T Szubszuperszonikus Láthatatlan és Zajtalan Védelmi
Második Csapásmérő Támadó Rohambombázónkkal – mondta
kurtán Milo.
– Soha semmi nem működik, amit csinál, igaz?
– Ezt örömmel hallom – mondta Bingham tábornok –, mert
maguk azok a haverok, akiket támogatok. Itt van az új üzleti név-
jegye. Egyik biztonsági ügynökünk lopta el annak a másik beszer-
zési egységnek az egyik titkos ügynökétől, amely ellen éppen most
készülünk nyílt háborút indítani. A maguk bombázója segíteni fog.
A körbeadott üzleti névjegyet az Osztrák-Magyar Monarchia
kétfejű sasa és metszett, aranyozott betűk ékesítették, szövege
pedig így szólt:
HAROLD STRANGELOVE TÁRSASÁG
REMEK KAPCSOLATOK ÉS TANÁCSOK
MÁSODKÉZBŐL VALÓ BEFOLYÁS VÉTELE ÉS ELADÁSA
DAGÁLYOSSÁG KÍVÁNSÁG SZERINT
MEGJEGYZÉS: A NÉVJEGYEN LÉVŐ INFORMÁCIÓK
NEM ADHATÓK TOVÁBB
Milo Borús lett. A névjegy jobb volt, mint az övé.

71
 – Milo, mindnyájan részt veszünk az évszázad versenyében
a végső fegyver előállításáért, amely a világ végéhez vezethet és
örök hírnevet szerezhet a győztesnek, aki először használja. Akár-
ki szponzorálja ezt a bébit, az a vezérkari főnökök egyesített taná-
csába emelkedhet, és én, Bernard Bingham szeretnék az a férfi
lenni.
– Halljuk, halljuk! – zengték kórusban a tisztek Bingham tá-
bornok mindkét oldalán, aki szégyenlősen és meglepetten mo-
solygott, míg a kövér civil meg a sovány civil vigasztalanul hallga-
tott.
– Akkor jobb lesz, ha gyorsan cselekszik, uram –
fenyegetőzött faragatlanul Wintergreen. – Nem szeretünk üldö-
gélni a seggünkön egy olyan kapós termékkel, mint ez. Ha maguk-
nak nem kell...
– Persze, Eugene, persze. Csak adjon nekem valami jó pros-
pektust, hogy tudjuk, miről beszélünk, mikor elbeszélgetünk az
emberekkel arról, amiről ma maga nekünk beszélt. Ne legyen túl
részletes, különben esetleg zűrjeink lehetnének. Csak néhány tü-
zes bekezdés, ami keményen eladható, meg esetleg néhány színes
rajz, ami valami fogalmat ad róla, hogy hogyan fog kinézni. Nem
kell pontosnak lenniük, csak hatásosnak. Mi pedig mind olyarc
gyorsan fogunk haladni, ahogy csak tudunk. Gyorsan, mint a fény,
mi? És Milo, van még egy zavaró kérdésem, amit fel kell tennem.
– Nekem is – mondta a kövér.
– Nekem is van egy – mondta a sovány.
– Kényes kérdés, ezért előre elnézést kell kérnem. Működni
fognak a maguk gépei? El fogják végezni azt a feladatot, amelyről
azt mondja, el fogják? A világ jövője múlhat ezen.
– Hát hazudnék én magának? – kérdezte Milo Minderbinder.
– Mikor a világ jövője múlhat rajta? – mondta Wintergreen
exőrvezető. – Inkább hazudnék az exfeleségemnek.
– Megadták nekem a biztosítékokat, amelyekre szükségem
van.
– Bingham tábornok – mondta Wintergreen annak az em-
bernek a fájdalmas ünnepélyességével, akit megsértettek –, én tu-
dom, hogy milyen a háború. A második világháborúban árkokat
ástam Coloradóban. Őrvezetőként szolgáltam a tengerentúlon.

72
Postát osztottam a földközi-tengeri hadszíntéren a normandiai in-
vázió alatt. Ott voltam a D-napon, úgy értem a postázómban, ame-
lyik nem volt sokkal nagyobb, mint ez a szoba, amelyben ma
ülünk. A nyakamat kockáztattam az Olaszországban harcoló kato-
náink számára lopott Zippo öngyújtókkal.
– Én ezt tojásokkal csináltam – mondta Milo.
– Minket nem kell emlékeztetni mindarra, ami kockán forog.
Ebben a teremben senki nincs nálam erősebben tudatában a fele-
lősségének és a kötelezettségeinek, és senki nincs nálam mélyeb-
ben elkötelezve annak, hogy teljesítse azokat.
– Bocsánatot kérek, uram – mondta Bingham tábornok alá-
zatosan.
– Kivéve önt, tábornok, vagy Mr. Minderbindert itt. Vagy az
asztalnál ön mellett ülő kollégáit, uram.
– Jesszus Mária, tudtam, hogy ezek a kibaszott stricik akar-
nak majd valamit – panaszkodott Wintergreen, mihelyt kiléptek
Milóval a konferenciateremből.
Együtt vágtak keresztül a tekervényes alagsori komplexu-
mon, ahol csak úgy nyüzsögtek az életerősen viselkedő férfiak és
nők, akik hivatalos ügyeikben civilben és egyenruhában fürgén el-
siettek mellettük.
– Az egész kibaszott banda – jegyezte meg Wintergreen,
visszafojtottan morogva – jómódúnak és tisztának, aszeptikusnak
és kurvára magabiztosnak látszik. – Az egyenruhás nők mind pöt-
tömnek tűntek, kivéve a hivatásos tiszteket, akik életnagyságúnál
is magasabbra tornyosultak. – És egytől egyig mind baszottul gya-
núsnak, nagyon gyanúsnak tűnnek – motyogta Wintergreen bűn-
tudatosan lesütve a szemét.
Folytatva útjukat a lift felé, elhaladtak egy tábla mellett,
amely az Igazságügy-minisztérium felé mutatott. A következő fo-
lyosón újabb, ezúttal fekete iránymutató nyíl kalauzolt az új Nem-
zeti Katonai Temetőhöz vezető rövid átjáróhoz. Az új KÜKTÉTÉ
épületének nyilvános tere, magasba szárnyaló átriumában a csil-
logó-villogó bevásárlóközponttal, máris a második legnépszerűbb
turistalátványosság lett az ország fővárosában (a legnépszerűbb a
legújabb háborús emlékmű volt). Az embernek különleges, szigo-
rúan titkos KÜKTÉTÉ-igazolványra volt szüksége, hogy feljebb

73
vagy lejjebb mehessen az egymás fölött húzódó sétányoknál és
nyitott félemeleteknél, ahol tömegével álltak a szecessziós újsá-
gosbódék, büfépultok és emléktárgybazárok, nem is beszélve az
olyan ünnepelt látványosságokról, mint a diorámák és a „virtuáli-
san valóságos” céllövöldék, amelyek máris kitűntek a nemzetközi
építészeti versenypályázatokon. Tőlük jobbra, az alagsorban lán-
goló rakétához hasonló, színjátszó vörös nyíl irányította tekinte-
tüket az irányjelző táblára, amely közölte:
MÉLYALAGSOR A-Z
A nyíl aztán hirtelen szögben lefelé mutatott egy zárt fémaj-
tóra,amelyen ez a felirat állt:
VÉSZBEJÁRAT
TILOS A BELÉPÉS
A BETOLAKODÓKAT LELÖVIK
Az ajtót két egyenruhás őrszem őrizte, akiket a jelek szerint
azért állítottak a vészbejárat elé, hogy távol tartsák tőle az embe-
reket. A csillogó fekete háttérre festett nagy, sárga Ó betű meg-
nyugtatóan emlékeztetett rá, hogy a látogatók és az alkalmazottak
kényelmére és védelmére új, régimódi óvóhelyet létesítettek.
A Lifteknél további őrök álltak, akik még egymással sem vol-
tak hajlandók szóba állni. A lift belsejébe tévékamerát szereltek.
Milo és Wintergreen nem beszélgettek és meg se moccantak; még
akkor se beszéltek, amikor újra felértek a való világ legfőbb csar-
nokába, ahol az idegenvezetők turistacsoportokat vezettek a for-
góajtókon túl parkoló turistabuszoktól a főbejáratnál erre fenntar-
tott térségbe. Mindaddig nem beszéltek egymással, míg ki nem ér-
tek a könnyedén permetező tavaszi esőbe, és távolabb nem ballag-
tak a különleges titkos programok méltóságteljes épületéből,
amelyben éppen az előbb üléseztek.
– Wintergreen – suttogta végül Milo –, ezek a mi gépeink
tényleg működni fognak?
– Honnan a picsából tudnám?
– Hogy fognak kinézni?
– Úgy sejtem, még ezt is ki kell találnunk.
– Ha rajtunk fog múlni a világ jövője – okoskodott Milo –,
akkor azt hiszem, meg kell kötnünk ezt az üzletet, amíg még meg-
van a világ. Különben esetleg soha nem fognak kifizetni minket.

74
 – Szükségünk lesz valamiféle rajzokra. Az a fasz Strangelove.
– És valami szövegre, a prospektusokhoz. Kit tudnánk meg-
szerezni hozzá?
– Yossariant?
– Lehet, hogy tiltakozni fog ellene.
– Akkor lófasz a seggébe – mondta Wintergreen. – Hadd til-
takozzon. Megint fütyülni fogunk arra a faszra. Húzzon el a faszba!
Mi a faszt számít, hogy ez a fasz tiltakozik vagy nem? Megint fü-
tyülhetünk arra a kibaszott faszra, nem? Le van szarva.
– Szeretném, ha nem káromkodnál ennyit az ország fővá-
rosában – mondta Milo.
– Senki nem hallja rajtad kívül.
Milo mintha habozott volna. A szelíd napfényben úgy vette
körül a szemöldökét a rápermetező esőcsöppek prizmaszerű kö-
de, mint valami koszorú. – Yossarian az utóbbi időben megint túl
sokat tiltakozik. Meg tudnám ölni a fiamat, amiért elmondta neki,
hogy egy bombázóról van szó.
– Ne öld meg a fiadat.
– Szeretnék keríteni valami másodrendű bértollnokot, aki-
nek jó a pozíciója a kormányzatban, és aki nem túl skrupulózus,
mikor arról van szó, hogy pénzt kereshet.
– Noodles Cook?
– Noodles Cook az, aki az eszemben jár.
– Noodles Cook most túl nagy ember ehhez a dologhoz. És
szükségünk lenne Yossarianra, hogy fölvegyük vele a kapcsolatot.
– Aggódom Yossarian miatt – töprengett Milo komoran.
– Nem vagyok biztos abban, hogy bízom-e benne. Attól tar-
tok, még mindig becsületes.

75
Harmadik könyv

76
 7. A MOMAKTEAB

Yossarian taxin vágott át a városon a Metropolitan Museum

of Artba, a MOMAKTEAB havi ülésére, és még éppen időben érke-
zett, hagy elolvashassa a névtelen javaslatot egy bontási alap lét-
rehozására, amely megnyirbálná a múzeumnak azokat a képtelen
dimenzióit, amelyekre mostanára nevetséges módon felduzzadtak.
Hallotta, amint az indítványt levették a napirendről, látta, amint
Olivia Maxon szigorúan rászögezte izzó, fekete szemét, miközben
elfojtott mosollyal Frances Beachre fordítja a tekintetét, aki csodá-
lattal és kérdőn húzta fel Patrick Beach felé a szemöldökét, aki vi-
szont a körmeit bámulta, és rá se hederített Christopher Maxonra,
aki a sok pofázás és viháncolás közepette egy képzeletbeli szivart
forgatott az ujjai között, megnyalta képzeletbeli végét, élvezettel
beszívta képzeletbeli aromáját, majd bedugta a képzeletbeli szi-
vart a valódi szájába, és mélyeket pöfékelve álmosító delíriumba
ringatta magát.
A MOMAKTEAB, a Metropolitan Museum of Art Kulturális
Tevékenységeit Előmozdító Albizottság válogatott és exkluzív tes-
tület volt, amelynek csak harminc, negyven vagy hetven vagy
nyolcvan tagja jelent meg aznap, hogy megint ugyanazzal a fogas
kérdéssel foglalkozzon: lehet-e, és ha igen, hogyan lehet növelni a
jövedelmeiket, olyan társadalmi eseményekre hasznosítva helyi-
ségeiket, mint esküvők, lakodalmak, bridzstanfolyamok, divatbe-
mutatók és születésnapi estélyek, vagy hagyjanak fel teljesen
ezekkel az oda nem illő hacacárékkal mint durva ízléstelenségek-
kel.
Mint mindig, hatalmas szükség volt pénzre.
Ismertették, majd átfogóbb tárgyalás céljából jövendő ülé-
sekre napolták el az olyan témákat, mint a pénzalapok gyűjtésé-
nek művészete, az alku művészete, a reklám művésziessége, a tár-
sasági törtetés művészete, a divattervezés művészete, annak mű-
vészete, hogy hogyan lehet különvélemények nélkül levezetni és
időben lezárni egy két óra hosszat tartó ülést, amely kellemes és
eseménytelen, nem hoz meglepetéseket, és teljesen szükségtelen.
Ami nézeteltérés felmerült, azt szépen elsimították.

77
 Egy végső névtelen javaslatot, miszerint többé semmiféle
névtelen javaslat ne kerüljön még felületes megfontolásra sem, a
végrehajtó bizottság elé utaltak megfontolás céljából.
A közeli szálloda bárjában, ahová az ülés után Yossarian
Patrick és Frances Beachcsel elmenekült, Frances egy gin és to-
nikkal kezdte, Patrick Beach pedig unott pofát vágott.
– Persze hogy unatkozom – közölte a feleségével indulatos
büszkeséggel. – Most már ugyanúgy utálom a festményeket, mint
ahogy utálom hallgatni, mikor beszélnek róluk. Ó, Frances –
sóhajtott fel, mint egy nyűgös mártír –, miért kell neked mindket-
tőnket ilyen helyzetekbe hoznod?
– Van valami jobb tennivalónk? – kérdezte férjétől kedvesen
Frances Beach. – És annyi más dologra hívnak meg minket ennek a
révén, amelyek még rosszabbak, nem? És hozzásegít, hogy állan-
dóan az újságokban maradjon a nevünk. Hogy az emberek tudják,
kik vagyunk.
– Hogy mi tudjuk, kik vagyunk.
– Szerintem ez isteni.
– Megígértem neki, hogy megölöm, ha ezt a szót használja.
– Térjünk a tárgyra – mondta Frances komolyan.
– Azt nem gondolhatta komolyan.
– De igen. Komolyan gondoltad, John, amikor fölvetetted,
hogy tartsunk esküvőt a buszpályaudvaron?
– Természetesen – hazudta Yossarian.
– És mit gondolsz, meg lehetne csinálni? Egy nagy esküvőt?
– Semmi kétségem felőle – hazudta újra Yossarian.
– Olivia Maxon. – Frances savanyú képet vágott. – Esküvőt
akar rendezni egy mostoha-unokahúgának vagy valakinek, és friss
ötleteket keres egy eredeti helyszínhez. Ezek a saját szavai. A mú-
zeum nem elég jó, mióta az a két zsidó ott rendezte meg a foga-
dást, azt a másik két zsidót pedig kinevezték kurátornak. Ezek
szintén az ő szavai. Szegény Olíviának egyszerűen nem jut eszébe,
mikor velem beszél, hogy hátha én is zsidó vagyok.
– Miért nem emlékezteted rá?
– Nem akarom, hogy megtudja.
Mind a hárman kuncogni kezdtek.

78
 – Velem aztán ugyancsak tudatni akartad – pirongatta Pat-
rick szeretetteljesen. – És a családomban mindenkivel.
– Akkor szegény voltam – mondta Frances –, és dühös szí-
nésznő voltam, aki kivirult a drámai konfliktusoktól. Most, hogy
férjhez mentem egy gazdag emberhez, lojális vagyok az osztályá-
hoz.
– És tehetséged van a körmönfont visszavágásokhoz –
mondta Patrick. – Frances meg én akkor vagyunk együtt a legbol-
dogabbak, mikor én elmegyek vitorlázni.
– Amiért soha nem tudtam hinni a vígjátékokban – tűnődött
Yossarian –, az az, hogy az emberek vicces dolgokat mondanak
bennük, a többiek meg nem nevetnek rajtuk. Még azt sem tudják,
hogy egy komédia részesei.
– Mint mi – mondta Patrick.
– Térjünk vissza a napirendünkre – intézkedett Frances.
– Szeretném látni a buszpályaudvaron azt az esküvőt. Olivia
kedvéért. Ami engem illet, szeretném, ha az évszázad katasztrófája
lenne.
– Olivia bele fog vágni. Biztos benne, hogy oda tudja vonzani
legújabb elnökünket. Christopher sokat adakozik, mióta felfüg-
gesztett ítéletet kapott, és megúszta a közösségi munkaszolgála-
tot.
– Ez jó kezdet.
– A polgármester el fog menni.
– Az is segíteni fog.
– És a bíboros ragaszkodni fog hozzá, hogy megjelenjen.
– Minden kártya a kezünkben van – mondta Yossarian. – ha
igazán akarjátok, majd körülszimatolok.
– Kit ismersz ott? – tudakolta mohón Frances.
– McMahont és McBride-ot, egy zsarut meg egy igazgatót.
McBride azelőtt detektív volt az ottani rendőrőrszobán...
– Van nekik ott rendőrőrszobájuk? – kiáltott fel Patrick.
– Ez újdonság lesz – jegyezte meg Frances. – Kéznél lesz a
védelmünk.
– És kényelmes is – mondta Yossarian. – Ujjlenyomatot ve-
hetnek a vendégekről, amikor megérkezünk. McBride-nak tudnia

79
kell, meg lehet-e csinálni. Nagyon összebarátkoztunk, mióta Mic-
hael fiamat letartóztatták.
– Miért? – tudakolta Patrick.
– Mert feljött a földalattiból, aztán visszalépett, mikor rájött,
hogy eltévesztette az állomást. A falhoz bilincselték.
– Atyaisten! – reagált erre dühös tekintettel Patrick. –
Rémítő lehetett.
– Mind a ketten majd belehaltunk – mondta Yossarian, ide-
ges, kedvetlen nevetéssel. – Gyere el velem oda, Patrick. Én nézek
valami újat, te meg többet fogsz látni abból, hogy milyen is igazá-
ból a modern élet. Nem csak múzeumokból áll.
– Inkább vitorlázni mennék.
A mindkettőjüknél négy évvel idősebb Patrick Beach gaz-
dagnak és intelligensnek született, és már korán elpimaszodott,
mivel felfogta alapvető haszontalanságát. Nagy-Britanniában,
Olaszországban vagy abban a néhány megmaradt republikánus
társadalomban, amelyben még élnek a valódi arisztokratikus ha-
gyományok, jegezte meg Yossariannak, talán megpróbálta volna a
tudományos életben kitüntetni magát, mint valamely szakterület
tudós szakértője. De itt, ahol az intellektuális törekvéseket általá-
nosan kulimunkának bélyegzik, születésénél fogva arra volt ítélve,
hogy vagy dilettáns legyen, vagy hivatásos diplomata, márpedig
úgy érezte, hogy ez a kettő szinte mindig ugyanaz. Három felszínes
nővel kötött három gyors és felszínes házassága után végül tartó-
san kikötött Frances Rosenbaum mellett, akinek Frances Rolphe
volt a művészneve, és aki könnyen megértette vissza-visszatérő
vonzódását a magány és a kutatás iránt. – Én örököltem a pénze-
met – szerette eltúlzott szívélyességgel ismételgetni azok előtt az
új ismerősei előtt, akikkel érzése szerint köteles volt udvariaskod-
ni. – Nekem nem kellett keményen megdolgoznom azért, hogy itt
lehessek maguk közt.
Nem zavarta, hogy sokan nem szerették. De patríciusarca
néha megfagyott, finom ajka pedig remegett a tehetetlen frusztrá-
ciótól olyan emberek társaságában, akik ahhoz is túl ostobák vol-
tak, hogy leereszkedésében felfedezzék a sértést, vagy túl durvák,
hogysem törődjenek vele.

80
 – Olivia Maxon – foglalta össze Frances – mindennel egyet
fog érteni, amit csak akarok, amennyiben hagyom, hogy azt higgye,
övé volt a kezdeményezés.
– Christopher Maxon pedig mindig mindenbe beleegyezik –
garantálta Patrick –, ha az ember odalök neki valamit, amivel
egyetérthet. Gyakran ebédelek vele, mikor egyedül van kedvem
ebédelni.
Amikor kedve szottyant együtt étkezni valakivel, gyakran
gondolt Yossarianra, aki beérte azzal, hogy lekezelően elcsevegje-
nek szinte bármiféle eseményről, vagy kölcsönösen felidézzék má-
sodik világháborús élményeiket, amikor Yossarian kitüntetett
bombázótiszt volt Olaszország mellett egy szigeten, Patrick pedig
Washingtonban ült a Háborús Tájékoztatási Hivatalban. Patricket
még mindig tiszteletteljes ámulat töltötte el, hogy olyan emberrel
beszélgethet, akit kedvel, és aki tudja, hogyan kell ugyanolyan
szkeptikusan olvasni az újságot, ahogyan ő; aki egyszer megsebe-
sült a harcban, és oldalba döfte egy bennszülött prostituált; aki
dacolt a közvetlen feletteseivel, és végül rákényszerítette őket,
hogy küldjék haza.
Frances jókedvűen folytatta. – Olivia el lesz ragadtatva, ha
megtudja, hogy te is segítesz. Kíváncsi rád, John – bökte ki pajko-
san. – Már egy éve különváltan élsz, és még mindig nem kötődtél
másik nőhöz. Ezen én is csodálkozom. Azt mondod, félsz egyedül
élni.
– Még jobban félek együtt élni valakivel. Egyszerűen tudom,
hogy a következő is szeretni fogja a mozit meg a tévéhíradót! És
én nem vagyok benne biztos, tudok-e még valaha szerelmes len-
ni – jegyezte meg sóvárogva. – Attól tartok, ezek a csodák aligha-
nem elmúltak.
– És mit gondolsz, mit érez egy magamkorú nő?
– De mit szólnál – ugratta Yossarian –, ha azt mondanám,
hogy most szerelmes vagyok egy Melissa MacIntosh nevű ápoló-
nőbe?
Frances örömmel ment bele a játékba. – Emlékeztetnélek rá,
hogy a szerelem a mi korunkban ritkán éli túl a második hétvégét.
– És vonzódom egy formás ausztráliai szőkeséghez is, aki a
barátnője, és együtt is laknak. Angela Backupnak hívják.

81
 – Abba talán én is beleszeretnék – kockáztatta meg Pat-
rick. – Tényleg így hívják? Backup?
– Back.
– Nem azt mondtad, hogy Backup?
– Azt mondtam, Back, Patrick.
– Backupot mordtál – mondta Frances szemrehányóan. – És
még azzal is megvádolnálak, hogy ártatlan, fiatal, dolgozó lányokat
zsákmányolsz ki könyörtelenül degenerált szexuális célokra.
– Nem ártatlan, és nem is olyan fiatal.
– Akkor már kikezdhetnél valamelyik özvegyünkkel vagy el-
vált asszonyunkkal is. Manipulálni lehet őket, bár kizsákmányolni
soha. Ügyvédeik és pénzügyi tanácsadóik vannak, akik nem enge-
dik meg, hogy rajtuk kívül bárki más használja őket.
Patrick elfintorodott. – John, hogy beszélt Frances, mielőtt
színpadra lépett?
– Mint most én. Egyesek azt mondanák, Patrick, hogy sze-
rencsés vagy, mert olyan nőt vettéi feleségül, aki epigrammákban
beszél.
– És minket is így beszéltet.
– Én ezt isteninek találom.
– Egy szart, édesem – mondta Patrick.
– Ez olyan trágárság, drágám, amit John soha nem ejtene ki a
száján kettőnk előtt.
– Velem trágárul beszél.
– Velem is. De kettőnk előtt soha.
Patrick meglepetten pillantott Yossarianra. – Ez igaz?
– Lefogadhatod. Fölteheted rá a seggedet – nevetett Yossa-
rian.
– Megtudsz, amit csak lehet? Az esküvőről a buszpályaudva-
ron?
– Már indulok is.
A szálloda előtt nem talált taxit. A háztömb másik végében
álló Frank Campbell Temetési Otthon megbízható ravatalozó volt,
onnan temették a város számos elhunyt notabilitását. Az épület
előtt két férfi civakodott egymással fojtott hangon, az egyik józan,
hivatalnoki öltönyt viselt, a másiknak plebejus külseje volt, háti-

82
zsákkal és hegymászó bottal, de amikor fölemelte a karját, és lein-
tett egy taxit, rá se néztek.

83
 8. A TIME

Az M&M székháza, ahová Yossarian később, de még aznap el

akart menni, kisebbfajta épület volt abban a japán ingatlankomp-
lexumban, amely ma a Rockefeller Center néven ismert. Korábban
az volt a régi Time-Life székház, a Time Inc. Kiadóvállalat székhá-
za, azé a vállalaté, amelynél valamikor réges-régen ugyanebben az
épületben Sammy Singer hirdetésszöveg-íróként munkába állt –
nem sokkal azután, hogy inkább feladta a tanári állását
Pennsylvaniában, mintsem hogy aláírja azt az állami hűségesküt,
amelynek récén megtarthatta volna a csak évi háromezer-kétszáz
dollárt fizető állást –, és ahol megismerkedett azzal a nővel, aki az-
tán öt év múlva a felesége lett. Glenda egy évvel idősebb volt
Sammynél, ami eleve diszkvalifikálta volta Sammy anyjának sze-
mében, ha még élt volna, és nem volt zsidó, ami alighanem még
jobban kiborította volna.
Ráadásul Glenda elvált asszony volt, három kisgyerekkel,
akik közül az egyik sajnálatos módon arra volt kárhoztatva, hogy
gyenge akaratú, kallódó skizofrén váljék belőle, vonzották a kábí-
tószerek, és kezdettől hajlott az öngyilkosságra. A másik kettő
életben maradt, de mint végül kiderült, olyan lappangó jellegze-
tességeket hordoztak, amelyek daganatos rendellenességek rend-
kívül magas kockázatának tették ki őket. Sammy csak egyetlen
dolgot sajnált hosszú házasságából: a tragikus és váratlan véget.
Sammynek nem volt elkötelezett véleménye a hűségeskükről, de
szenvedélyesen utálta azokat az embereket, akik propagálták őket.
Jószerivel ugyanígy állt a koreai és a vietnami háborúval is: egyik
irányban sem volt mélységesen elkötelezve, de ellenséges viszoly-
gás alakult ki benne mindkét politikai párt demagógjai iránt, akik
fenyegetően azt követelték, hogy azt higgye, amit ők. Nem kedvel-
te Harry Trumant, miután 1948-ban oly nagy kedvét lelte győze-
delmes kampányában, és nem lelkesedett sem Eisenhowerért, sem
Nixonért. Kennedyért sem lelkesedett jobban, mint Eisenhowe-
rért, és nem ment el többé szavazni az elnökválasztásokon. Hama-
rosan teljesen abbahagyta a szavazást, és nagyon meg volt magá-
val elégedve a választások napján. Glenda akkor már évek óta nem
járt szavazni, amikor megismerkedett vele, és közönségesnek,

84
unalmasnak és undorítónak találta a közhivatalokért korteskedő
összes jelöltet.
A Time magazinnál évi kilencezer dollár volt a kezdő fizeté-
se, azaz háromszor annyi, mint amennyit főiskolai oktatóként ke-
resett volna, és négy hét nyári szabadságot kapott. Ott töltött
harmadik éve végén áldásnak érezte, amikor rájött, hogy fontos
érdekek fűzik egy nagylelkű vállalati nyugdíj- és haszonrészesedé-
si programhoz. Egyetemi végzettségével, amelyet a szövetségi
kormányzat fizetett és tett lehetővé a közlegények jogairól szóló
törvény keretében, és a híres, országosan ismert cégnél szerzett
állásával már huszonöt éves korában összes Coney Island-i gye-
rekkori barátja mesésen sikeresnek tartotta. Amikor beköltözött
saját kis lakásába Manhattanben, karizmatikusan az elit császári
világába emelkedett, és még Lew Rabinowitz is valami élvezettel-
jes irigységgel nézett rá. Sammy szerette a környezetét, szerette
az életet. Miután megnősült, szerette a feleségét, szerette a mosto-
hagyerekeit, és bár ezt Lew nem volt hajlandó elhinni, mindaddig
nem feküdt le más nővel, amíg Glendával élt.
Belvárosi munkahelyén életében először találta magát re-
publikánusok közt. Sem a családjában, sem a felsőoktatási tanul-
mányai során semmi nem készítette elő erre, úgy képzelte, senki
nem akarhat republikánus lenni, kivéve a banditákat, a szociopa-
tákat vagy a tudatlan tökfejeket. Ám munkatársai nem voltak sem
tudatlanok, sem banditák vagy szociopaták. Sammy martinakat
iszogatott a vállalatnál dolgozó férfiakkal és nőkkel a hosszú ebé-
deken, néhány évig gyakran szívott füvet éjszakánként régi és új
barátaival, és siránkozott régi brooklyni ismerősei miatt, akik ad-
digra már rákaptak a heroinra. A keresztény férfiak és nők szemé-
ben, akik között whiskyt iszogatott és marihuánát szívott, hihetet-
lennek látszott, hogy a New York-i Brooklynban zsidó fiatalok a
kábítószer rabjaivá válhassanak. Elvitte hát Brooklynba manhat-
tani barátait, hogy megismerkedhessenek amazokkal, kagylót
ehessenek Sheepshead Bayben, vagy hot dogot Coney Islanden,
befizethessenek az ejtőernyőugrásra meg az óriáskerékre, és néz-
hessék azokat, akik fölmerészkednek a félelmetes hullámvasútra.
Elvitte őket George C. Tilyou Steeplechase Parkjába. Fényes nap-
pal és sötét éjjel fiatal nőkkel bújt ágyba, akik pesszáriumot és fo-

85
gamzásgátló habokat használtak, és ezen még mindig nem tudta
túltenni magát. Ellentétben a barátaival, akikkel együtt nőtt fel,
nem nősült meg tüstént, mihelyt elevenen hazatért a háborúból,
csak akkor, amikor már majdnem harmincéves lett. Amíg egyedül
élt, gyakran volt magányos, de szinte soha nem volt boldogtalan.
Főnöke világos fejű, elegáns és modoros férfi volt, aki meg-
vetette a szerkesztőket, mindenekelőtt azért, mert ő maga nem
tartozott közéjük, és mert mindnyájuknál olvasottabb volt. Az ér-
tekezleteken ékesszólóan hangoztatta, hogy osztályának üzleti és
reklámírói különb írók a szerkesztőségi állomány újságíróinál, és
sokkal többet tudnak. Abban az időben minden reklámszövegíró –
Sammy is – könyveket, cikkeket, novellákat és forgatókönyveket
írt, vagy azt mondogatta, hogy írni fog; a művészeti osztályon dol-
gozó férfiak és nők pedig festegettek és mintáztak a hétvégeken,
és kiállításokról álmodoztak. Azt a kiállhatatlan igazgatót, akire
mindnyájan büszkék voltak, végül korán nyugdíjba tuszkolták.
Nemsokára meg is halt rákban. Közvetlenül azután, hogy az igaz-
gató távozott a vállalattól, Sammy, a Coney Island-i zsidó azon
kapta magát, hogy egy kisebb osztály vezetője és egy középnyuga-
ti, érzelmileg határozottan kiegyensúlyozott protestáns asszony
három gyerekének a mostohaapja lett egy protestáns szervezet-
ben, amelyben túlsúlyban voltak az első osztályú kertvárosi polgá-
rok. Glenda egy szép napon kora reggel elment és elköttette a pe-
tevezetékét, nehogy még több gyereket szüljön kikapós férjével
kötött ingadozó házasságában, amelyről már tudta, hogy biztosan
fel fog bomlani. A kikapóssághoz még tudott volna alkalmazkodni
mondta – bár Sammy nem hitt neki –, de megvetette a férjét a ta-
pintatlanságáért. Nem sokkal a válásuk után a férj melanomát ka-
pott, de még élt, amikor Sammy Glendához költözött, sőt még ak-
kor is életben volt, amikor összeházasodtak.
Sammy megmaradt a Time-nál, és elégedetten írta a hirde-
tésszövegeket, hogy fellendítse hirdetési üzletét a magazinnak,
amelyet kizárólag elsőrendű fogyasztási termékként becsült,
egyébként nem sokat tartott róla. Szerette a munkáját, szerette az
embereket, akikkel dolgozott, örült egyre emelkedő fizetésének és
az anyagi biztonság vigasztaló tudatának. Mivel belefolyt a Time és
a Life magazin nemzetközi kiadásába, alkalma volt utazgatni, és

86
így tartós barátságokat kötött más országok lakóival. Mint nemze-
dékének sok más tagja, ő is azzal a gyakorlatias ideállal nőtt fel,
miszerint munkának az a legjobb, amit az ember találni tud magá-
nak.
Ott is maradt egészen addig, amíg csak őt is nem tuszkolták
korán, hatvanhárom éves korában nyugdíjba, egy virágzó cégtől,
amely még dúsabb virágzását létszámcsökkentéssel és a hozzá ha-
sonló, öregedő száraz ágak lemetszésével óhajtotta megvalósítani.
Szerencsés módon távozott; élete hátralevő részére garantált,
szép jövedelmet kapott, hála a szervezet nagyvonalú nyugdíj- és
haszonrészesedési programjának, ráadásul a darabonként több
mint száz dollárt érő háromezer részvénynek, valamint a bőkezű
kórházi és egészségügyi biztosítási juttatásoknak, amelyek nagy-
jából Glenda összes számláit fedezték végső betegségében, és élete
végéig ki fognak terjedni rá, majd utána két élő unokájára is – ha
akkor még elég fiatalok lesznek – tizenkilenc éves korukig vagy
főiskolai tanulmányaik befejezéséig.

87
 9. A KIHABUP

A poggyászra leső trógerek jeges tekintettel meredtek rá,

mivel poggyász nélkül érkezett. A buszpályaudvar belsejében
minden normálisnak látszott. Utazók áradata özönlött céljaik felé:
az induló utasok vagy lefelé igyekeztek az odalenn beálló buszok-
hoz, amelyek mindenfelé elvitték őket, vagy fölfelé, a második,
harmadik és negyedik szintre, azokhoz a buszokhoz, amelyek
máshová mindenfelé vitték őket.
– Egy petákért megcsinálom magának, miszter – szólította
meg szemérmesen egy tizennégyével-forma sovány fiú.
A peták öt dollárt jelentett, és Yossariannak nem volt szíve
azt mondani a legénykének, hogy nem hiszi, hogy megérné.
– Egy petákért megcsinálom magának, miszter – mondta
közvetlenül a fiú mögött egy lapos mellű lány, aki néhány ével idő-
sebb lehetett a fiúnál, de teljesen hiányoztak belőle a bimbózó női
érettség duzzadó körvonalai. Egy festett szájú, hájas és szeplős,
kipirosított orcájú kövér nő csak nézett maga elé, és nevetgélt ma-
gában, miközben szűk szaknyájából kivillantak szeplőkkel pettye-
zett vaskos, hájas térdei.
– Megnyalogatom a tökeit – javasolta a nő, amikor Yossarian
elment mellette, és kacéran forgatni kezdte a szemét. – Csináljuk a
vészlépcsőházban.
Yossarianban ekkor már feszülni kezdett a felháborodás.
Hatvannyolc éves vagyok, mondta magában. Mi lehet bennem,
amitől ezekben az emberekben felmerül a gondolat, hogy azért
jöttem a buszpályaudvarra, hogy csinálják velem, vagy nyalogas-
sák a tökeimet? Hol a francban van McMahon?
Thomas McMahon, a kikötői hatóság rendőrségének kapitá-
nya a rendőrszobán ült Lawrence McBride-dal, a buszpályaudvar
igazgatóhelyettesével, és Michael Yossariant figyelte, aki egy szé-
les papírlap hátára rajzolgatott a ceruzájával. Csak ámult és bá-
mult, a tapasztalatlan emberek különleges tiszteletével, amelyet a
művész olyan hétköznapi készségei iránt tanúsítanak, amelyek be-
lőlük hiányzanak. Yossarian megmondhatta volna nekik, hogy
Michael valószínűleg abba fogja hagyni a vázlatot, mielőtt befejez-

88
né, és el fogja dobni. Michael hajlamos volt nem befejezni a dolgo-
kat, ezért sok mindenbe bölcsen bele se kezdett.
Michael éppen azon szorgoskodott, hogy rémült önarcképet
rajzoljon önmagáról a falhoz erősített bilincsben, amelyhez még
akkor is oda volt láncolva, amikor Yossarian berontott a rendőrőr-
szobára aznap, amikor letartóztatták. A börtöncellák derékszögű
moduljait hurkos vonásokkal függőleges, forgó oldalú. pöcegödör-
ré alakítatta át, amelybe oldalvást pillantott be a szemlélő, és
amelyben teljesen körülfonva és elveszetten álldogált saját merev,
emberi gyufaszál-figurája, melyet éppen most vázolt föl.
– Hagyják ott, ahol van! – mennydörögte Yossarian a tele-
fonba fél órával azelőtt a rendőrnek, aki azért hívta fel, hogy meg-
állapíthassák Michael személyazonosságát, mivel az építészeti
irodánál, amelynek Michael homlokzatrajzokat csinált, a telefonos
nem tudta, hogy megbízták egy alkalmi feladattal. – Ne merészel-
jék egy cellába bedugni!
– Egy percre, uram, csak egy percre, uram! – vágott közbe a
zsaru, tiltakozásul magasra emelve a hangját. – A személyazonos-
ság megállapításának érdekében hívom. Nekünk megvannak a
magunk eljárásai.
– Basszák meg az eljárásaikat! – parancsolta Yossarian. – Ért
maga engem? – Elég dühös és elég rémült volt hozzá, és elég tehe-
tetlennek érezte magát, hogy ölni tudjon. – Csinálja, amit mondok,
különben szétrúgom a seggét! – üvöltötte durván, abban a hitben,
hogy komolyan is gondolja.
– Hé, hé, hé, egy percre, komám, hé, csak egy percre, ko-
mám! – A fiatal zsaru most már szinte hisztérikus izgalomban ri-
koltozott. – Mit gondol, ki a lófasz maga?
– John Yossarian őrnagy vagyok az M&M Pentagon Légierő
Programból – válaszolta pattogós szigorú hangon Yossarian. –
Pimasz disznó! Hol van az elöljárója?
– Itt McMahon kapitány – mondta egy idősebb férfi megle-
petten, de minden felindulás nélkül. – Mi a baj, uram?
– Itt John Yossarian őrnagy, az M&M Pentagon Légierő Prog-
ramtól, kapitány. A fiam maguknál van. Nem akarom, hogy hozzá-
nyúljanak, nem akarom, hogy elszállítsák, nem akarom, hogy bár-

89
kinek a közelébe tegyék, aki bánthatja. És ez magukra, zsarukra is
vonatkozik. Megértettük egymást?
– Én értem magát – válaszolta McMahon hűvösen. – De azt
hiszem, maga nem ért engem. Mit is mondott, kicsoda maga?
– John Yossarian, John Yossarian őrnagy. És ha továbbra is
feltart ezzel, a maga seggét is szétrúgom. Hat perc múlva ott le-
szek.
A taxisofőrnek adott egy százdolláros bankót, és miközben
hallotta a szíve kalapálását, tiszteletteljesen azt mondta:
– Kérem, hajtson át minden piros lámpán, amin biztonságo-
san át tud hajtani. Ha egy zsaru megállítja, adok magának még
száz dollárt, aztán gyalog megyek tovább. Bajba került a gyerek.
Hogy a gyerek elmúlt harminchét éves, nem számított. Hogy
ő maga védtelen volt, az igen. De Michael még biztonságban volt,
lánccal a falhoz bilincselve, mintha tüstént a földre roskadt volna,
ha nem tartotta volna az a lánc, és fehér volt, mint egy kísértet.
Az őrszobán nagy volt a tumultus. Emberek jöttek-mentek
és ordibáltak mindenütt. A cellák ketreceiben nyüzsögtek a karok,
az izzadt arcok, a csillogó szemek és szájak, és a folyosókon is; a
levegőben mindenféle bűzök szállongtak, a rendőrök meg a bör-
tönőrök pedig, akik szintén izzadtak és mindenütt nyüzsögtek,
egyfolytában azon fáradoztak, hogy összeszedjék, kirángassák, ki-
taszigálják és fölkapdossák, majd betuszkolják a letartóztatottakat
a rabomobilokba, amelyek a belvárosba szállítják és más kezekre
adják őket. Az összes jelenlévő közül csak Yossarianon és Micha-
elen látszott, hogy tudatában vannak: ami itt folyik, az nem min-
dennapi. A jelek szerint még a letartóztatottak is ideálisan akkli-
matizálódtak az örvénylő környezethez és az erélyes eljárásokhoz.
Sokan unatkoztak közülük, mások fölényeskedtek és szórakoztak,
egyesek őrülten locsogtak. Jó néhány fiatal nő harsányan röhögött,
és csábító züllöttséggel szemérmetlen trágárságokat visongott,
csalogatóan ingerelve a tehetetlen őröket, akiknek mindezt ki kel-
lett állniuk, és mindezzel meg kellett birkózniuk anélkül, hogy
megtorolhatták volna.
McMahon és az ügyeletes őrmester megkövült arccal várták.
– Kapitány... maga az? – kezdte Yossarian. Egyenest McMa-
hont szólította meg, kemény tekintetével belémeredve a kapitány

90
világoskék, acélos szemébe. – Szokjon hozzá a gondolathoz! Nem
fogja bedugni egy cellába! És azt se akarom, hogy a többiekkel
együtt betegyék a rabomobilba. Egy rendőrautó, az rendben van,
de én is vele akarok menni. Ha akarják, bérelek egy magánautót,
és berakhat mellénk néhány rendőrt.
McMahon összefont karokkal hallgatta. – Jól hallok? –
mondta csöndesen. Egyenes volt és karcsú, több mint száznyolc-
van centi magas, finom vonású, csontos arcának magasan ülő arc-
csontjain úgy izzottak fel a halványrózsaszín foltok, mintha előre
élvezné a kialakuló konfliktust. – Mondja csak el nekem újra,
uram. Mit is mondott, kicsoda maga?
– John Yossarian őrnagy Az M&M Pentagon Légierő Prog-
ramján dolgozom.
– És azt hiszi, hogy ez kivétellé teszi a fiát?
– A fiam kivétel.
– Tényleg?
– Hát vak maga? – robbant ki Yossarian. – Nézze már meg
jól, a Krisztus szerelmére. Ő itt az egyetlen, akinek száraz a töke és
száraz az orra. Ő itt az egyetlen fehér ember.
– Nem, nem ő az egyetlen, kapitány – javította ki félénken az
őrmester. – Van nálunk két másik kaukázusi is, akik tévedésből
összevertek egy zsarut. Ott hátul tartjuk őket. Pénzt kerestek nála.
Most már körös-körül mindenki úgy bámult Yossarianra,
mintha valami bizarr jelenség volna. Amikor pedig végül felmérte,
hogy miért, hogy felemelt karokkal, eszement bokszolóállásban áll
előttük, mintha kész lenne tüstént odavágni, ironikus elkeseredé-
sében nyüszíteni szeretett volna. Megfeledkezett a koráról. Micha-
el is elképedten bámult rá.
Aztán, az elbátortalanító önfelismerésnek éppen ezen a
pontján, beállított McBride, és egyszerre határozott és békítően
szelíd modorban megkérdezte: – Mi van, fiúk?
Yossarian középmagas, kipirult arcú, pirospozsgás férfit lá-
tott, aki unalmas világosszürke poliészteröltönyt viselt, és széles
mellkasa akkora pocakban dagadt kifelé és lefelé, hogy a nyakától
a derekáig olyan volt, mint valami bástya.
– Hát maga meg ki a fene? – sóhajtotta Yossarian elkesere-
detten.

91
 – Helló – felelte lágyan McBride, annak az embernek a félel-
met nem ismerő magabiztosságával, aki jól ért minden rendzava-
rás megfékezéséhez. – Lawrence McBride vagyok, a Kikötői Ható-
ság Buszpályaudvarának igazgatóhelyettese. Helló, Tommy Valami
hézag van?
– Ez azt hiszi, hogy nagy ember – mondta McMahon. – Azt
mondja, fontos ember. És azt hiszi, megmondhatja nekünk, mit
csináljunk.
– Yossarian őrnagy – mutatkozott be Yossarian. – Itt tartják
a fiamat, Mr. McBride, ahhoz a falhoz láncolva.
– Letartóztatták – mondta McBride szívélyesen. – Mit sze-
retne, mit csináljanak vele?
– Azt akarom, hogy hagyják ott, ahol van, amíg eldöntjük,
hogy mit csináljunk. Ez minden. Nincs priusza. – A Michaelhez leg-
közelebb álló rendőrnek odareccsentette a parancsot.
– Vegye le róla a bilincset, kérem, de tüstént.
McMahon egy pillanatig töprengett, aztán jelt adott, hogy
megengedi.
– Mondják meg nekünk, mit akarnak csinálni vele, hová
akarják vinni. Nem szökünk meg – kezdte újra barátságosan Yos-
sarian. – nem akarok semmi zűrt. Kibéreljem azt a kocsit? Vagy túl
sokat beszélek?
Michael meg volt sértve. – Még azt se olvasták fel, hogy jo-
gom van hallgatni.
– Valószínűleg arra se kérték, hagy mondjon valamit –
magyarázta McBride. – Vagy kérték?
– A bilincselés meg fenemód fájt! Nem ez. Az igazi bilincse-
lés, az isten verje meg. Ez brutalitás!
– Mi ellene a vád, Tommy? – kérdezte McBride.
McMahon lecsüggesztette a fejét. – Lógni akart a metrón.
– Ugyan már, Tommy – kérlelte McBride.
– Hol van Gonzales? – Kérdezte McMahon az őrmestertől.
– Az az a hapsi, aki elkapott! – kiáltott fel Michael.
Az őrmester elpirult. – Visszament a metrókijárathoz, kapi-
tány, teljesíteni a fejkvótáját.
– Gondoltam, hogy van egy kibaszott kvótájuk! – üvöltötte
Michael.

92
 – Őrnagy, nem tudná elhallgattatni a fiát, amíg ezt elintéz-
zük? – kérdezte McMahon, mintha szívességet kérne.
– Tommy – mondta McBride –, nem tudnál egyszerűen adni
neki egy idézést, aztán feltételesen szabadlábra helyezni? Tudjuk,
hogy meg fog jelenni az idézésre.
– Mit gondoltál, mit fogunk csinálni, Larry? – felelte McMa-
hon. Úgy fordult Yossarianhoz, mintha szövetségesek lennének. –
Hallja ezt, őrnagy? Én kapitány vagyok, ez itt őrmester volt, most
meg ő mondja meg nekem, hogyan végezzem a dolgomat. Uram,
maga tényleg őrnagy?
– Nyugalmazott – ismerte be Yossarian. Számos magával
hordott névjegye közt megtalálta azt az üzleti névjegyet, amit ke-
resett. – A névjegyem, kapitány. És adnék egyet magának is, Mr.
McBride... McBride, ugye?... hátha viszonozni tudom egyszer a szí-
vességet. Magát az Isten küldte.
– És itt az enyém, őrnagy – mondta McBride, aztán Michael-
nek is adott egyet: – Adok magának is egyet, hátha egyszer megint
bajba kerül itt.
*
Michael egyre csak durcáskodott, amikor McBride társasá-
gában kifelé ballagtak. – Nagyszerű dolog, hogy még mindig itt
vagy és vigyázol rám, mi? – vádaskodott komoran. Yossarian csak
megvonta a vállát. – Most aztán szar puhánynak érzem magamat.
McBride itt közbelépett. – Hé, maga helyesen viselkedett, fi-
am. – Elhallgatott, kuncogott, aztán hangosan felnevetett. – Hogy
tudott volna maga meggyőzni minket, hogy összetöri kezünket-
lábunkat, mikor meg volt bilincselve?
– Én ezt csináltam? – kérdezte Yossarian rémülten.
McBride megint nevetni kezdett. – A szavahihetőség, ugye?
Nem igaz, Yossarian őrnagy?
– Szólítson Yo-Yónak, az isten szerelmére – mondta Yossa-
rian kedélyesen. – Biztos megfeledkeztem a koromról.
– De még mennyire – rohamozott Michael. – Be voltam ijed-
ve, a fene egye meg. Maguk meg csak röhögtek. Bajnok voltál, pa-
pa – folytatta gúnyosan. – nekem még a hangom is gyönge. Mikor
egyszer megállított egy zsaru, annyira remegett a kezem, hogy at-
tól félt, szívrohamot kaptam, és elengedett.

93
 – Ilyenek vagyunk, Michael, mikor dühbe jövünk vagy fé-
lünk. Én begurulok és túl sokat beszélek.
– Még az igazi nevemet se tudtam megadni nekik, hogy higy-
gyenek nekem. És hol a fenében és mikor voltál te valaha tényleg
őrnagy?
– Akarsz egy névjegyet? – vihogott ravaszul Yossarian, aztán
McBride-hoz fordult. – Körülbelül másfél percig – magyarázta. –
Ideiglenesen előléptettek, mert nem tudták, mi mást csinálhatná-
nak velem, aztán hazaküldtek, visszaállították az állandó rendfo-
kozatomat, és tisztesen leszereltek. Megkaptam a kitüntetéseimet,
megkaptam a stráfjaimat, még a Bíbor Szívet is.
– Megsebesült? – kiáltott fel McBride.
– Ühüm, és meg is őrült – felelte Michael büszkén. – Egyszer
elkezdett meztelenül mászkálni.
– Meztelenül mászkált? – kiáltott fel McBride.
– És kitüntetést adtak neki – hencegett Michael, most már
teljesen felszabadultan. – Kitüntették a bátorságáért.
– Kitüntették a bátorságáért? – kiáltott fel McBride.
– És nem tudták kitűzni.
– Mert meztelen volt?
– Anyaszült meztelen.
– Nem volt zavarban? Nem csináltak magával semmit?
– Őrült volt.
– Miért kapta a kitüntetést, őrnagy? Hogy szerezte a Bíbor
Szívet? Miért mászkált meztelenül?
– Ne őrnagyozzon már folyton, Mr. McBride – mondta Yos-
sarian. Semmi kedve nem volt most arról a déli származású de-
rékgéppuskásról beszélni, aki elesett Avignon fölött, se a fa-
rokgéppuskásról, a Coney Island-i Sammy Singerről, aki folyton
elájult, valahányszor odament és meglátta a haldokló derékgép-
puskást meg Yossariant, aki összevissza hányta magát, mikor a
kötszerekkel bajmolódva hiába próbálta megmenteni a haldoklót.
Azóta néha mulatságosnak érezte mindezt, éppen ezek miatt a
hátborzongató anekdotikus részletek miatt. A sebesült derékgép-
puskás fázott és fájdalmai voltak, Yossarian pedig semmit nem tu-
dott csinálni, amivel felmelegíthette volna. Valahányszor Singer
magához tért, mindig valami más látványra nyitotta fel a szemét,

94
és amit Yossarian éppen csinált, attól megint elájult: hol öklende-
zett, hol bebugyolálta az elhalt húst, hol ollót csattogtatott. Miköz-
ben a haldokló géppuskás halálra fagyott a padlón a mediterrán
napsütés pászmájában, Sammy Singer pedig folyton elájult, Yossa-
rian levetette az összes ruháját, mert a repülőegyenruháját be-
mocskoló hányadék és vér látványától megint rájött a hányhatnék,
és émelynő bizonyossággal érezte, hogy többé nem akar újra
semmiféle egyenruhát viselni, soha többé, és mikor leszálltak, a
felcserek nem voltak biztosak benne, melyiküket tegyék be hár-
muk közül elsőnek a mentőautóba.
– Beszéljünk inkább magáról.
Yossarian aztán megtudta, hogy McBride-ot otthagyta a fele-
sége – az asszonyt szinte egyik napról a másikra dühödt fúriává
alakította át valami belső düh, melynek létezését férje soha nem is
sejtette –, és egyedül él, mióta a lánya a barátjával Kaliforniába
költözött, ahol gyógytornászként dolgozik. McBride szemében há-
zasságának váratlan felbomlása újabb szívszaggató, kibogozhatat-
lan kegyetlenség volt abban a világban, amelyben oly sok más ke-
gyetlenséget látott barbár módra fortyogni. Larry McBride-nak, a
Kikötői Hatóság rendőrsége ötvenéves korábbi detektívőrmeste-
rének olyan kisfiús, pirospozsgás arca volt, mint egy nehéz idők-
ben önmagába tekintő arkangyalnak. Mint zsaru soha nem volt
képes túljutni fájdalmas együttérzésén az áldozatok minden egyes
típusa iránt, amellyel csak találkozott – még most is kínozta az a
tudat, hogy egy féllábú nő él a buszpályaudvaron –, és valahány-
szor megrázó érzelmi károsodások árán felgöngyölített egy bűn-
esetet, szenvedni kezdett a bűnözők iránti együttérzéstől is,
akármilyen megrögzöttek, bestiálisak vagy ostobák voltak, és
akármilyen gonosz volt a bűntettük. Szánakozva nézett mindnyá-
jukra, mintha gyerekek volnának. Mikor alkalma nyílt teljes nyug-
díjjal visszavonulni, és elfoglalni a jól fizetett vezető állást a busz-
pályaudvaron – ahol valójában ilyen-amolyan gyámolítóként mos-
tanára egész munkás életét kitöltötte –, örömmel ragadta meg a
lehetőséget.
Az általa kielégítőnek tartott házasságának vége akkora csa-
pást jelentett számára, melyről a jelek szerint eleinte úgy vélte,
hogy soha nem fogja kiheverni. Miközben Michael felkészült a vá-

95
rakozásra, Yossarian most azon tűnődött, ugyan miféle újdonságot
akar McBride mutatni neki.
– Majd maga megmondja – felelte McBride rejtélyesen.
Előző alkalommal már elárulta a terveit: szülőszobának
akarta átalakítani a két hátsó tartalékcella egyikét, amelyekre soha
nem volt szükség, a nem kívánt gyerekeket szülő anyák számára,
akik általában a sikátorokban vagy a folyosókon tették le újszülött
csecsemőiket, vagy bedobták őket a szemétkosarakba, a hulladék-
gyűjtőkbe és a kukákba. Saját költségére már oda is szállíttatott a
lakásából egyes bútordarabokat, melyekre nem volt többé szüksé-
ge. Yossarian bólogatva hallgatta, kissé beszívta az arcát, aztán to-
vább bólogatott. Megmondhatta volna McBride-nak, hogy azok a
csecsemők senkinek se kellenek, és senki nem törődik azokkal az
anyákkal sem, akik szolgálatot tesznek a köznek, amikor elhajítják
őket.
A másik tartalékcellával kapcsolatban egyfajta nappali gye-
rekmegőrző központ ötlete jár a fejében, folytatta McBride, annak
a sok-sok kissrácnak a számára, akik a buszpályaudvaron élnek, és
ahol anyáik egy tiszta és biztonságos helyen helyezhetnék el iva-
dékaikat, míg ők odakinn ügyködnek, koldulnak és kurválkodnak a
kábítószerekért, a piáért meg kajáért, továbbá a hazulról megszö-
kött srácok számára is, akik folyton felbukkannak a városnak eb-
ben a szívében, míg csak jó kapcsolatot nem építenek ki egy elfo-
gadható kábszerárussal vagy stricivel.
Yossarian bűnbánóan vágott közbe.
– McBride?
– Azt hiszi, dilis vagyok? – védekezett McBride sietve. –
Tudom, Tommy szerint dilis vagyok. De szerezhetnénk a kicsik-
nek mobilokat, kitömött állatokat és kifestőkönyveket. A nagyob-
baknak meg televíziókat és videojátékokat, esetleg számítógépe-
ket, azám, még szövegszerkesztőket is. Hát nem tudnák ezeket
megtanulni?
– McBride? – ismételte meg Yossarian.
– Yossarian? – McBride öntudatlanul átvette Yossarian szá-
mos beszédbeli modorosságát.
– Mobilokat meg szövegszerkesztőket olyan srácoknak, akik
kábítószereket meg szexet akarnak?

96
 – Csak amíg lődörögnek és kapcsolatokat keresnek. Itt na-
gyobb biztonságban lennének, mint bárhol máshol, nem? Mi eb-
ben a rossz? Yossarian, mi ezzel a baj?
Yossarian fáradtan felsóhajtott. Úgy érezte, ez már egyszer
megesett vele. – Maga egy rendőrőrszobán felállítandó létesít-
ményről beszél, leendő gyermekprostituáltak számára. Larry, a
nagyközönség üvöltene, véres gyilkosságról sikoltozna. Én is.
– Maga mit csinálna? Mi lenne jobb ennél? Mindenképpen
idejönnek, nem?
Mivel McBride azóta hallgatott ezekről a humanitárius vál-
lalkozásokról, Yossarian föltételezte, hogy megakadályozták vagy
megtiltották őket.
Ma valami új meglepetést tartogatott, és Yossarian kiment
vele a buszpályaudvar tágas épületébe, ahol mind hevesebben zaj-
lottak a legkülönfélébb tevékenységek. Az emberek gyorsabban
mozogtak, és sokkal többen lettek, automatikusan jöttek-mentek,
mint holmi kísértetek, akik ha szabadon dönthettek volna, más
utat választanak, mint azok, akiket követtek. Járás közben sokan
eszegettek, a morzsákat és a csomagolópapírokat elpotyogtatva,
csokoládérudakat, almát, hot dogot, rósejbnit, pizzát, szendvicset
majszoltak. Az izgő-mozgó-nyüzsgő csirkefogók nagy munkában
voltak, ki-ki a maga szakágazatában tevékenykedett, a legkülön-
bek lelkesen, éles szemmel, ravaszul vadásztak az alkalmas cél-
pontokra, mások durván és ügyetlenül keresgéltek szinte akármit,
míg megint mások, nők és férfiak, fehérek és feketék üres szem-
mel, sóvárgó kábulatban lebegtek, és nem annyira ragadozóknak,
mint inkább megnyomorodott zsákmánynak látszottak.
– Zsebesek – intett az állával McBride egy három férfiból és
két lányból álló csoport felé, akiknek mind jó volt a megjelenésük
és latin-amerikaiasak voltak az arcvonásaik. – Képzettebbek, mint
mi. Még a joghoz is többet értenek. Nézze.
Transzvesztiták vidám csoportja indult fölfelé a mozgólép-
csőn a következő szintre, arcukon kozmetikumok fénye csillogott,
arcra és öltözékre hiú és hermafrodita valamennyi, és az egész
banda úgy hancúrozott és kacérkodott, mint egy csapat serdülő
cserkészlány, akiknek magas a hormonszintjük.

97
 McBride kalauzolásával áthaladtak a félemeleti szint megfi-
gyelőfülkéjét alátámasztó oszlopok alatti üres téren. Odafönn a
számos alkalmazottból álló személyzet békésen kábszerezgetett,
miközben a buszpályaudvar Kommunikációs Ellenőrző Központ-
jában elhelyezett öt tucat videomonitort figyelte. Az azúrkék sze-
mű ostoba videokamerák bedugták lapos orrukat a két belvárosi
háztömb területén terpeszkedő zűrzavaros, hatemeletes épület-
komplexum minden szintjének minden szegletébe, pirulás nélkül
bekukucskáltak még a férfivécékbe és a hírhedt vészlépcsőházak-
ba is, melyekbe éjszakánként a buszpályaudvaron élők legtöbbje
bemászott aludni, barátkozni és egykedvűen szeretkezni. Milo és
Wintergreen már gondolkodott rajta, hogy a Kommunikációs El-
lenőrző Központot jövedelmező vállalkozássá alakítsák át, megnö-
veljék a képernyők számát, és eladják a nézési időt azoknak a mo-
hó bámészkodóknak és játékosoknak, akik a Kikötői Hatóság al-
kalmazottainak helyébe lépve megtakarítanák azok fizetését és
költséges egészségügyi, üdülési és nyugdíjprogramjait. Özönlené-
nek az emberek bámészkodni, zsarut játszani és kukkolni. Elne-
vezhetnék „Az Igazinak. Ha visszaesne a bűnözés, megrendezett
jeleneteket mutatnának be, amivel elegendő szexet és erőszakot
biztosíthatnának ahhoz, hogy még a legvérszomjasabb fizető tö-
megeket is kielégítsék.
Japán turistacsoportokat jegyeztethetnének elő. Előbb vagy
utóbb aztán átadhatnák az egészet egy japán filmvállalatnak.
McBride elhaladt egy indiánok vezette újságosbódé mellett,
ahol az újságok meg az olyan színes folyóiratok, mint a Time, a The
Weekly Newsmagazine, nagybetűs főcímekkel harsogták az orosz
szocializmus összeomlását és az amerikai kapitalizmus nagysze-
rűségét, továbbá a legfrissebb üzleti csődöket, munkanélküliségi
adatokat és egy-egy újabb nemzetgazdasági jelentőségű óriásvál-
lalat külföldieknek való eladását, aztán az egyik vészlépcsőház be-
járatához értek. Yossarian nem akart újra vállalkozni erre a kiruc-
canásra.
– Csak egy emelet – ígérte McBride.
– Valami szörnyűség?
– Ilyesmit nem tennék magával.

98
 Odaföntről kósza hangok visszhangoztak mézédesen. A lép-
csőház gyakorlatilag üres volt, a padló majdnem tiszta. Ám ennek
a civilizációnak erős volt a szaga, füst, mosdatlan testek, vizelet és
ürülék bűze terjengett a levegőben, a rothadás és a bomlás bűze,
amely hevesen undorító és förtelmesen elviselhetetlen volt min-
denki számára, kivéve azokat a tömegeket, amelyek naponta lét-
rehozták. Éjfélre már alig akadt olyan varázslatos test, melynek
elegendő élettere maradt volna, hogy ne nyomakodjék hozzá egy
másik, züllöttebb és mocskosabb test. Az emberek civakodtak: ki-
áltások harsantak, veszekedések törtek ki, késeltek és összeéget-
ték egymást, folyt a szex, a kábszerezés, az ivászat, törtek az üve-
gek; reggelre sebesültek hevertek ott, és minden elképzelhető mo-
csok felgyülemlett, az ipari hulladékot kivéve. Nem volt se vizük,
se vécéjük. A szemetet csak reggel gyűjtötték össze, mikor a hely-
béliek fölkeltek és elvánszorogtak az illemhelyek mosdóihoz és
toalettjeihez, hogy megtegyék egészségügyi előkészületeiket az
előttük álló napi munkára, a kiplakátozott tilalmak ellenére meg-
fürödjenek, és kimossák szennyesüket a mosdókagylókban.
A karbantartók arcvédő maszkjaikban mostanára már elvé-
gezték a dolgukat, slagjaikkal eltisztogatták az előző éjszakáról
maradt mocskot, ürüléket, hulladékokat meg a szemetet, a meg-
szenesedett gyufaszálakat és az üres kábítószeres fiolákat, a kó-
lásdobozokat, az injekciós tűket, a borospalackokat, a használt ko-
tonokat és leukoplasztot. A maró fertőtlenítőszer csípős szaga ki-
törölhetetlenül lebegett a levegőben, mint a könyörtelen végrom-
lás karbolszagú előhírnöke.
McBride elindult lefelé a lépcsőn, két pimaszul és unottan
viselkedő lezüllött férfi mellett, akik marihuánát szívtak és boroz-
gattak, majd miután végigmérték, elnémultak: valamiféle objekti-
vitással elfogadták és tudomásul vették a belőle sugárzó rejtett te-
kintélyt és bátorságot. A lépcső alján magányos férfi aludt, háttal a
korlátnak.
Lementek a beton lépcsőpihenőre, anélkül, hogy megzavar-
ták volna, majd óvatosan, lábujjhegyen megkerülték a féllábú nőt,
akit éppen egy ványadt, fehér fenekű, lila herezacskójú férfi erő-
szakolt meg, néhány méternyire egy nagydarab, barna bőrű asz-
szonytól, aki levetette a bugyogóját meg a szoknyáját, és a hátát

99
meg a hónalját sikálta holmi nedves törülközőkkel, melyeket né-
hány összehajtogatott száraz törülközővel együtt újságpapírokra
teregetett ki a két barna bevásárlószatyra mellé. Dülledt szemei
körül szétszórt szeplők virítottak, és kisebesedett kátrányszín
májfoltok ültek a nyakán meg a hátán, melyek Yossariannak a me-
lanomát juttatták eszébe. A nő végignézett rajtuk, aztán gyakorla-
tias barátságossággal külön-külön mindegyiküknek odabólintott.
Ujjatlan rózsaszín ingében hatalmasan lógtak himbálódzó mellei, a
hónalja sötét volt és bozontos. Yossarian nem akart lenézni a fe-
detlen nemi szervére. Nem tudta, ki ez a nő, de azt tudta, hogy az
égvilágon semmiről nem akar beszélni vele.
A kijárati szintre vezető utolsó, legalsó lépcsőfordulóban
csak egy monoklis szemű, rongyos piros pulóvert viselő sovány,
szőke nő ült, aki álmatagon varrogatta elszakadt, mocskos, fehér
blúzát. Legalul, ahol a lépcső az utcára vezető kijárati ajtóval
szemben véget ért, valaki máris odaszart a sarokba. Elfordították a
tekintetüket, és lesütött szemmel mentek tovább, mintegy azzal a
szorongató rossz előérzettel, hogy valami bűnös dologra léphet-
nek. McBride, ahelyett hogy kifelé tartott volna, a lépcső alján
megfordult, majd továbbment az ennek a legalsó lépcsőpihenőnek
majdnem a végéig húzódó sötét árnyékai közé, míg egy színtelen
ajtóhoz nem ért, amelyet Yossarian láthatatlannak talált volna.
McBride felgyújtott egy lámpát, gyönge sárga volt a fénye. A
kis helyiségben, melybe beléptek, nem volt más, csak egy fémszek-
rény az egyik fal mellett, rozsdás ajtajai törött sarkokon lógtak.
McBride szétfeszítette az ajtókat, és belépett a lepusztult ócska-
ságba, melynek nem volt háta. Mikor megtalálta a reteszét, kitárta
a falba épített bejáratot.
– Egy narkós talált rá – motyogta sebesen. – Elhitettem vele,
hogy csak képzelte. jöjjön be.
Yossariannak elállt a lélegzete a meglepetéstől a szűk elő-
térben, ahol néhány lépésnyire az arca előtt széles tűzvédelmi ajtó
állta el az útját. Sima katonai zöldre pingált felszínére szemmagas-
ságban nagybetűs figyelmeztetést festettek, amely senkinek nem
kerülhette el a figyelmét, aki olvasni tudott.
VÉSZBEJÁRAT
TILOS A BELÉPÉS

100
 A BETOLAKODÓKAT LELÖVIK
A robosztus ajtó vadonatújnak látszott, karcolás nélküli fel-
színén frissen villogtak a betűk.
– Menjen csak be. Ez az, amit meg akarok mutatni magának.
– Nincs rá engedélyem.
– Nekem sincs.
– Hol a kulcs?
– Hol a zár? – vigyorgott McBride, diadalmasan félrebillent-
ve a fejét. – Menjen.
A kilincs elfordult. A masszív ajtó olyan könnyedén nyílt ki,
mintha ellensúlyok mozgatnák, és zajtalan csapágyakon fordulna.
– Megkönnyítik az embernek a bejutást, igaz? – mondta lá-
gyan Yossarian.
McBride hátramaradt, és Yossariant tuszkolta be elsőnek.
Yossarian hátrahőkölt, amikor felfedezte, hogy egy kis kovácsolt-
vas pihenőn áll, egy alagút teteje fölött, amely sokkal magasabb-
nak látszott, mint amilyen ténylegesen volt, a szédítően merede-
ken lefelé lejtő lépcső miatt, melynek a tetején állt. Ösztönösen
tüstént belekapaszkodott a karfába. A lépcsőfokok itt fönn aprók
voltak, majd egy apró, fényrácsos, elliptikus dobogó körül hirtelen
irányt változtattak, így a következő lépcsőforduló élesen vissza-
fordult alatta, majd ugyanebben a meredeken ereszkedő szögben
el is tűnt a szeme elől. Ezért nem is láthatta, hol ér véget a lépcső
az alagsor szakadékában, melynek sötét padlatát a jelek szerint
újonnan burkolták valamiféle gumírozott keverékkel. Amikor le-
nézett a kacskaringózó szőlőlevelek kovácsoltvas mintázatán át,
melyek mintha csúfolódtak volna saját nehézkes mintájukon, ne-
vetséges módon tüstént egy régimódi vidámparknak azok a függő-
leges csúszdái jutottak eszébe, amelyekben az ember sötétben,
összefont karral, hanyatt fekve beszállt egy hengeres oszlop belse-
jébe, ezen egyre erősebb lendülettel csigavonalban lesiklott, majd
végül kirepült egy sírvára csiszolt, kerek fapadlóra, ahol ellentétes
irányba forgó tárcsák lódították hol erre, hol arra, a szájtáti bá-
mészkodók nagy gyönyörűségére, míg végül félretaszították a lát-
ványosság kör alakú részét körülvevő stabil dobogóra. Yossarian
leginkább arra a csúszdára emlékezett, amelyet Emberi Biliárdasz-
talnak neveztek, az öreg George C. Tilyou Steeplechase Parkjában,

101
Coney Islanden, ahol a nézők térségét körülvevő vaskorlátba ára-
mot vezettek, és ártalmatlan feszültséggel csípős áramütéseket
mértek az óvatlan nézőkre, valahányszor valamelyik piros egyen-
ruhás, zöld zsokésapkás hintáslegény alkalmasnak vélte rá az idő-
pontot. A kezekbe és karokba villanő apró, bizsergő tűszúrások
hirtelen rohama elviselhetetlenül emlékezetes maradt, és mind-
azok, akik megfigyelték másoknak ezt a fél másodpercnyi ijedel-
mét és rémült zavarát, jót nevettek rajta. Az áldozatok is nevettek,
csak később. Nevetés tört elő a hangszórókból is. Néhány sarok-
nyira onnan torzalakokat mutogattak látványosságként, köztük
törpe fejű embereket.
Yossarian most úgyszólván a tetején állt egy majd két eme-
let magas valaminek, egy furcsa föld alatti átjárónak, melynek im-
pozáns szélessége mellett nem volt semmi észlelhető haszna, és
boltozatos mennyezetét őszibarackszín, rovátkolt, üreges akuszti-
kus csempék hangszigetelték, keskeny, almazöld szegélycsíkkal
keretezve. A magas, sima, sötét, vöröses árnyalatú kőfalak alját fe-
hér csempék szegélyezték, akárcsak a metróhálózat föld alatti ál-
lomásait. A furcsa átjáró olyan széles volt, mint egy belvárosi su-
gárút, de járdák és járdaszegélyek nélkül. Vasútállomásként is
szolgálhatott volna, csakhogy Yossarian se síneket, se peronokat
nem látott. Aztán a túlsó oldalon, alul észrevett egy hosszú, vörös,
tükröző nyilat, amely egyik pillanatban tüzes péniszre, a másikban
pedig lángoló rakétára emlékeztette, és előbb hevesen balra lö-
vellt, aztán függőlegesen lefelé hajlott a feketével írott szavak felé,
amelyek ezt közölték:
MÉLYALAGSOROK A-Z
A nyíl fölött, ahol a fehér csempézet véget ért, úgy tízméter-
nyire jobbra, egy csillogó, fekete négy szögben felismert egy bo-
rostyánszínben lumineszkáló nagy nyomtatott Ó betűt. Tudta,
hogy nyilvánvalóan egy régi óvóhely belsejében járnak, míg csak
fel nem fedezett odalenn egy ugyanolyan olajzöld-szürkére festett
fémajtót, mint amilyet a háta mögött hagyott. A rajta álló felirat-
nak még aztán sem tudott hinni, miután megigazította trifokális
szemüvegét, hogy tisztábban lásson a távolba.
VESZÉLY
SEMMIFÉLE ROBBANÓSZER

102
 – Ez legalább két különböző dolgot jelenthet, nem? –
mondta.
McBride komoran bólintott. – Én is erre gondoltam. –
Váratlanul fölkacagott, mintha büszke Lenne magára. – Most néz-
ze meg azt a táblát.
– Miféle táblát?
– Azt a sötét betűset. A falba van süllyesztve, az ajtónyílás
mellett. Azt mondja, itt járt valami Kilroy.
Yossarian kutató pillantást vetett McBride-re. – Kilroy?
Azt mondja? Itt járt Kilroy?
– Maga ismeri Kilroyt?
– Együtt voltam a seregben Kilroyjal.
– Talán nem ugyanaz a Kilroy.
– Ő az.
– A tengerentúlon?
– Mindenütt. A szent szarba, mostanára már ismernem kel-
lene. Akárhol állomásoztam, ő is mindenütt ott volt. Az ember
mindig látta kiírva a falon. Amikor letartóztattak, és egy hétre sitt-
re vágtak, ő is ott volt bekasztlizva. A háború után, mikor a főisko-
lán a könyvtár polcaihoz mentem, ő már járt ott.
– Meg tudná találni nekem?
– Soha nem találkoztam vele. Soha nem találkoztam senki-
vel, aki látta.
– Én meg tudnám találni – mondta McBride. – A tájékoztatás
szabadságáról szóló törvény alapján. Mihelyt megszerzi a társada-
lombiztosítási számát, fülön tudom csípni. Eljönne velem beszélni
vele?
– Él még?
– Miért ne élne? – kérdezte McBride, aki még csak ötvenéves
volt. – Többet akarok tudni róla, tudni akarom, mit csinál itt. Tudni
akarom, hogy a fenében van.
– Milyen messzire megy le ez az egész?
– Nem tudom. Nincs rajta a tervrajzokon.
– Miért zavarja ez magát?
– Azt hiszem, még mindig detektív vagyok. Menjen le né-
hány lépcsőnyit – utasította ezután McBride. – Próbálja meg.

103
 Yossarian megdermedt, amikor meghallotta a kezdődő lár-
mát. Állat hangja volt, valami eleven jószág ziháló dühe, egy ve-
szedelmes, megzavart vadállat baljós felhorkanása, fel-felizzó sza-
kaszokban elnyújtott hörgéssé dagadó moraj. Ezután torokhangú,
halálos morgás jött, a felébresztett erő izgatott remegése és irányt
változtató végtagok mozgása valahol odalenn, ahová nem látott le.
Aztán egy másik állat is bekapcsolódott, sőt talán hárman is lehet-
tek.
– Menjen már lejjebb – suttogta McBride. – Még egy lépcsőt.
Amikor Yossarian megrázta a fejét, McBride megböködte.
Yossarian lábujjhegyen még egy lépcsővel lejjebb lépett, aztán tüs-
tént hallotta, hogy valami csörömpölés kezdődik: mintha fém súr-
lódna kőnek, és fém csilingelne fém ellen, majd ezek a zajok sebe-
sen erősödtek, valamiféle gyászos és démoni csúcspont felés az-
tán – mintegy figyelmeztetés nélkül, bár a figyelmeztetések kö-
nyörtelenül egyre gyűltek – egyszerre elérkezett a vulkánkitörés, a
robbanás, a metsző ugatások és fülsiketítő üvöltések vad, kővé
dermesztő tébolydája és az elszabadult vadsággal elődübörgő erő-
teljes mancsok viharos rohama, melyet aztán irgalmasan megállí-
tott a láncok csikorgó csattanása, amitől Yossarian felszökkent
rémületében, és ami utána holmi hatalmas ballisztikus tömegként
visszhangzott a föld alatti helyiség összehúzódó homályában,
amelyben álltak. A dühödt kavarodás még vadabbá vált odalent, az
állatok ingerült dühvel fordultak az őket megfékező erős pórázok
ellen, és teljes természetfölötti erejükkel rángatni és tépkedni
kezdték őket. Morogtak és üvöltöttek, hörögtek és vonítottak, Yos-
sarian pedig csak hegyezte a fülét görcsös és irracionális vágyako-
zásában, hogy még többet hallhasson. Tudta, hogy soha nem lesz
képes újra megmoccanni. Abban a pillanatban, amikor meg tudott
mozdulni, zajtalanul, hátrálva, szinte alig lélegezve kezdett felfelé
lépegetni, míg csak fel nem ért a lépcsőpihenőre McBride mellé,
ahol megfogta McBride karját és jól belécsimpaszkodott. Teste hi-
deg lett, mint a jég, izzadt, és kábult félelem fogta el, hogy görcsbe
rándul és megáll a szíve, vagy elpattan fejében egy ütőér. Tudta,
nyolc másik módját is ki tudná találni, ahogyan ott helyben meg-
halhatna, ha nem halna meg, mielőtt felsorolhatná őket. Ám oda-
lenn a vad szenvedélyek nyers dühe mintha fokozatosan csillapo-

104
dott volna. A megszelídíthetetlen szörnyetegek megértették, hogy
elszalasztották, és Yossarian megkönnyebbülten hallgatta, amint a
láthatatlan veszedelmek elcsitulnak, és az odalenn lihegő ragado-
zók, bármik lettek légyen is, láncaikat vonszolva visszatérnek sö-
tét búvóhelyeikre, ahonnan előugrottak. Végül csönd lett: az utol-
só csilingelő zajok olyan finom hanggá olvadtak össze, mint egy
csengettyű, majd távolodó visszhangokká oldódtak, ami teljesen
oda nem illő módon valami távoli, magányos körhinta kísérteties
karneváli zenéjének hangzott, aztán az is elhalt a csöndben.
Yossarian úgy érezte, most már tudja, milyen érzés az, ha az
embert darabokra szaggatják. Remegett.
– Mi a véleménye erről? – kérdezte McBride fojtott hangon.
Fehér volt az ajka. – Mindig ez van, mindig ez történik, valahány-
szor az ember rálép erre a lépcsőre.
– Hangfelvétel – mondta Yossarian.
McBride-nak egy pillanatra elállt a szava. – Biztos ebben?
– Nem – mondta Yossarian, mert maga is meglepődött a vá-
ratlan megérzésén. – De túlságosan is tökéletes, nem?
– Hogy érti ezt?
Yossarian nem akart Dantéról, a Cerberusról, Vergiliusról,
vagy Kháronról, vagy az Acheron és Styx folyókról beszélni.
– Talán csak arra szolgál, hogy elriasszon minket.
– Mondhatom, azt a narkóst pokolian megriasztotta –
mondta McBride. – Biztos volt benne, hogy hallucinál. Tommyn
kívül hagytam, hagy mindenki azt gondolja, hallucinált.
Aztán újfajta zajt hallottak.
– Hallja ezt? – kérdezte McBride.
Yossarian hallotta a gördülő kerekek hangját, és lenézett a
szemközti fal tövébe. Valahonnan a falon túlról sínen gördülő ke-
rekek távoli zaja hallatszott, amit a távolság meg az akadályok le-
tompítottak.
– A metró?
McBride megrázta a fejét. – Az túl messze van. – Mit gondol,
nem hullámvasút? – tette hozzá töprengve.
– Megörült?
– Ez is lehet hangfelvétel, nem? – makacskodott McBride.
– Miért őrültség ez?

105
 – Mert ez nem hullámvasút.
– Honnan tudja?
– Mert szerintem tudom. Ne játssza már a detektívet.
– Mikor utazott rajta utoljára?
– Egymillió ével ezelőtt. De ez túl egyenletes. Nincs gyorsu-
lása. Mit akar még? Mindjárt nevetni fogok. Nevezzük vonatnak –
folytatta Yossarian, mikor a jármű velük szembe ért, majd tovább
gurult bal felé. Lehetett volna a Bostonból Washingtonba közleke-
dő Metroliner, de ezt McBride tudta volna. És amikor a hullámvas-
útra gondolt, nevetni kezdett, mert eszébe jutott, hogy máris sok-
kal tovább élt, mint valaha gondolta volna.
De benne rekedt a nevetés, amikor meglátta odalenn a fal
mentén a körülbelül méter magasságban húzódó járópallót meg a
síneket, amelyek mindkét oldalon eltűntek a térség fehéren ködlő,
aranyos homályában.
– Ezek egész idő alatt ott voltak odalenn? – tűnődött. – Azt
hittem, hallucinálok, mikor az előbb észrevettem őket.
– Ott voltak – mondta McBride.
– Akkor biztosan hallucináltam, mikor azt képzeltem, hogy
nem voltak ott. Tűnjünk innen a fenébe.
– Le akarok oda menni – mondta McBride.
– Én ugyan nem megyek magával – közölte vele Yossarian.
Soha nem szerette a meglepetéseket.
– Hát nem kíváncsi?
– Félek a kutyáktól.
– Azt mondta, csak hangfelvétel volt – mondta McBride.
– Az esetleg még jobban megrémít. Menjen Tommal. Ez a
dolga.
– Nem tartozik Tommy körzetébe. Nekem meg itt se sza-
badna lennem – vallatta be McBride. – Tőlem azt várják, hogy sze-
rezzek érvényt ezeknek a korlátozásoknak, nem azt, hogy meg-
sértsem őket. Most észrevesz valamit? – tette még hozzá, mikor
visszafordultak és elindultak fölfelé a lépcsőn.
Yossarian most pillantotta meg a fémajtó belső oldalán a két
erős zárat, egy rugósat meg egy reteszeset. A zárak fölött vékony,
négyszögletes lakkréteg alatt fehérrel nyomtatott feliratot látott
skarlátszín alapon, amely így szólt:

106
 VÉSZKIJÁRAT
TILOS A BEMENET
EZT AZ AJTÓT HASZNÁLAT KÖZBEN ZÁRVA
ÉS BERETESZELVE KELL TARTANI
Yossarian megvakarta a fejét. – Erről az oldalról úgy néz ki,
hogy kinn akarják rekeszteni az embereket, nem?
– Vagy benn?
Azt mondaná, találgatta, amikor továbbindultak kifelé, hogy
ez egy régi óvóhely lehet, ami nincs rajta a régi tervrajzokon. El-
ismerte, hogy nem tudja megmagyarázni a feliratokat, miközben
McBride csöndesen becsukta a tűzvédelmi ajtót, és lelkiismerete-
sen eloltotta a villanyt, hogy minden ugyanúgy maradjon, ahogy
volt, mikor bejöttek.
– És a kutyák, a gyilkos őrkutyák hangja?
– Azt hiszem, az emberek elriasztására szolgál, az olyanoké-
ra, mint az a narkós és maga meg én. Miért akarta, hogy megnéz-
zem?
– Hogy tudjon róla. Maga mintha mindenről tudna.
– Erről nem tudtam.
– És maga olyasvalaki, akiben megbízom.
A föntről lehallatszó hangokból tudtak, hogy időközben a
lépcsőház jócskán zsúfoltabb lett. Tisztán hallották a harsány rö-
högéseket, az üdvözletek és felismerések vontatott üdvrivalgásait,
a trágárságokat, orrukba csapott a meggyújtott gyufák, a kábító-
szer meg az égett újságpapír szaga, hallották, amint összetörnek
egy üveget, hallották a csurgást, mikor egy emelettel följebb egy
férfi meg egy nő vizelt, és a szagát is érezték. A legalsó lépcsősor
tetején meglátták a féllábú nőt, aki fehér volt, de egy férfival meg
két nővel borozgatott, akik feketék voltak. Üres arckifejezéssel,
teljes kábulatban beszélt, és rózsaszín fehérneműt gyűrögetett
ölében nyugvó markában. Ócska, szilánkosra és szálkásra repede-
zett, mocsokfoltos famankói a csípője mellett hevertek a lépcsőn.
– Szerez magának egy tolószéket – magyarázta korábban
McBride –, és valaki ellopja. Aztán a barátai lopnak valaki mástól
egy másikat. Aztán valaki azt is ellopja.
McBride ezúttal a kijárati ajtóhoz ment, és Yossarian a jár-
dán találta magát. Elhaladtak az alagsori szint felhajtórámpáin álló

107
buszok mellett, ahol jóval zajosabbak voltak a kipufogógázok rob-
banásai és a túrázó motorok, a levegő pedig dízelfüsttől és a forró
gumik szagától bűzlött, aztán elmentek a beszállóállomások mel-
lett, ahonnan távolsági buszok indultak El Pasóba és Saint Paulba,
melyeknek csatlakozásaik voltak messze fel Kanadába és Mexikón
át le Közép-Amerikába.
McBride vállalkozói örömét lelte a buszpályaudvar haté-
konyságában, és folyékonyan áradtak a nyelvéről a számok: majd
ötszáz beszállókapu, hatezer-nyolcezer busz és majd kétszázezer
ki- és beszálló utas minden normális munkanapon. A munka fo-
lyik, a pályaudvar működik, bizonygatta sietve, és ez a lényeg,
nem?
Yossarian ebben nem volt biztos.
Most fölmentek a mozgólépcsőn az első, központi szintre.
Mikor elhaladtak a Kommunikációs Központ mellett, viszolyogva
pillantottak a férfi és női kurvák csordáira, melyek máris gyüle-
keztek a prostitúció központi térségeiben, ahol alattomos és szá-
nalmas légiókban egyre többen és többen zsúfolódtak össze, mint
az anyag emberformájú, érzéketlen, egyetlen központi tömegbe
vonzott molekulái, amelyből nem tudják és nem akarják kiszaba-
dítani magukat. Elcsörtettek egy összeaszott fekete nő mellett, aki
fűző nélküli tornacipőben ácsorgott az államilag engedélyezett
sorsjegyárusok és lottózók standjai között egy oszlop mellett, és
egy mocskos papírpoharat nyújtogatott maga elé, miközben dal-
lamtalanul kántálta: – Tizenöt centet? Adtok tizenöt centet? Vala-
mi kaját? Maradék kaját? – Egy ősz hajú, dagadt nő, zöld ír sapká-
ban, zöld pulóverben és szoknyában, mocskos lábain kelésekkel,
egy ír dalt énekelt, hamisan, boldog és recsegő hangon, mellette
egy piszkos tizenéves kölyök aludt a földön, míg egy őrült szemín,
karcsú, csokoládészínű, magas férfi, aki makulátlanul tiszta volt és
mintha csupa csontból állt volna, a keresztény üdvösséget prédi-
kálta karibi akcentussal egy kövér fekete nőnek, aki bólogatott rá,
meg egy lehunyt szemű sovány déli fehérnek, aki izgatottan he-
lyeslő kiáltásaival folyton közbevágott. Ahogy közeledni kezdtek a
rendőrőrszobához, Yossariannak egy rosszindulatú szeszély eszé-
be juttatta, hogy valami különlegeset szeretett volna megtudni a
rátermett kalauzától.

108
 – McBride?
– Yossarian?
– Beszéltem a barátaimmal. Arra gondolnak, hogy esküvőt
rendeznek itt a pályaudvaron.
McBride jócskán elpirult. – Hogy ne, hé, ez remek ötlet. Igen,
Yo-Yo. Beszállhatnék és segíthetnék. Szép esküvőt tudnánk csinál-
ni nekik. Azt hiszem, meg tudnánk csinálni. Még mindig megvan az
az üres cella a srácoknak. Azt átalakíthatnánk kápolnának. És a
szomszéd ajtó mögött... ööö... még mindig ott van az ágy a nászéj-
szakára. Adhatnánk nekik egy nagy esküvői reggelit valamelyik
kajáldában, és talán vehetnénk nekik pár lottószelvényt is aján-
dékba, hogy szerencsét hozzon. Mi ebben olyan mulatságos? Miért
ne tudnák hasznát venni?
Yossariannak egy teljes percébe telt, amíg abba tudta hagyni
a nevetést. – Nem, Larry, nem – magyarázta. – Én egy nagy, gigan-
tikus esküvőről beszélek. Előkelő társaság, vendégek százai, a
buszfelhajtókon limuzinok, riporterek és kamerák, táncparkett és
nagyzenekar, esetleg két táncparkett és két nagyzenekar.
– Megőrültél, Yo-Yo? – Most McBride kezdett el vihogni.
– A főbiztosok ezt sose engednék meg!
– Ezek az emberek ismerik a főbiztosokat. Ők is ott lenné-
nek, mint vendégek. Meg a polgármester és az érsek, talán még az
új elnök is. Titkosszolgálatosok és egy század rendőr.
– Ha elhoznád az elnököt, megengednék, hogy lemenjünk
legalulra és körülnézzünk. A Secret Service is ezt akarná.
– Hogyne, te is ezt szeretnéd. Az év esküvője lenne. Híres
lenne a pályaudvarod.
– Ki kellene pucolni belőle az embereket! Leállítani az ösz-
szes buszt!
– Neem! – rázta Yossarian a fejét. – A buszok meg a tömegek
részei lennének a mulatságnak. Bekerülne az újságokba. Lehet,
hogy fényképet is hoznának a belső oldalon rólad és McMahonról,
ha jó pózba vágjátok magatokat.
– Vendégek százai? – ismételte meg McBride élesen. –
Zenekar és táncparkett? És Limuzinok?
– Úgy talán ezerötszáz! Használhatnák a buszfelhajtókat, és
odafönn parkolhatnának a garázsaitokban. És élelmiszerszállítók

109
és virágosok, pincérek és csaposok. Felvonulhatnának a mozgó-
lépcsőkön a zene ritmusára. Megbeszélhetnék a zenekarokkal.
– Ezt nem Lehet megcsinálni! – jelentette ki McBride. –
Minden rosszul sülne el. Katasztrófa lenne.
– Remek – mondta Yossarian. – Akkor bele akarok vágni.
Nézz utána a kedvemért, kérlek. Ugye megteszed? Tűnés az utam-
ból!
Ezt az utóbbit egy elébe kerülő olajos képű hispániai férfi-
nak reccsentette oda aki csábítóan, cinkos és sértően bizalmas
mosollyal villantott feléje egy lopott American Express hitelkár-
tyát, boldogan kántálva: – Most lopták, most lopták. El ne menjen
hazulról nélküle. Ellenőrizheti, ellenőrizheti.
A rendőrőrszobára nem futott be jelentés újabb halott cse-
csemőkről, közölte az ügyeletes tréfás pimaszsággal McBride-dal.
– És élőkről se.
– Utálom ezt a fickót – motyogta McBride, és kellemetlenül
elpirult. – Azt hiszi, én is őrült vagyok.
McMahon nem volt benn, sürgősen elhívták. Michael pedig,
aki közben befejezte a rajzát, könnyedén megkérdezte:
– Hol voltatok?
– Coney Islanden – felelte vidáman Yossarian. – És képzeld
el, ott járt Kilroy
– Kilroy?
– Igaz, Larry?
– Ki az a Kilroy? – kérdezte Michael.
– McBride?
– Yossarian?
– Egyszer Washingtonban elmentem, hogy megkeressek egy
nevet a Vietnami Háborús Emlékművön, amin mindenkinek rajta
van a neve, aki ott esett el. Kilroy ott is rajta volt, egy Kilroy.
– Ugyanaz?
– Honnan a francból tudjam?
– Utána fogok nézni – ígérte McBride. – És beszéljünk még
egy kicsit arról az esküvőről. Lehet, hagy meg tudnánk csinálni.
Azt hiszem, meg tudnánk. Ennek is utána fogok nézni.

110
 – Mi ez azzal az esküvővel? – kérdezte Michael vadul, ami-
kor kiléptek az őrszobáról és a buszpályaudvaron keresztülvágva
útnak indultak.
– Nem az enyémről van szó – nevetett Yossarian. – Túl öreg
vagyok én már ahhoz, hogy újra megnősüljek.
– Túl öreg vagy hozzá, hogy újra megnősüljél.
– Éppen ezt mondtam. Te meg még mindig túl fiatal vagy?
Lehet, hogy a házasság nem jó, de nem is mindig teljesen rossz.
– Túl sokat beszélsz.
Yossariannak megvolt a módszere, amivel átvágott a koldu-
sok közt: a zsebébe dugott és összehajtogatott napi ellátmányból
egydollárosokat lökött oda azoknak, akik félénknek, meg azoknak,
akik fenyegetőnek látszottak. Amikor egy gyulladásos szemű, eset-
len férfi, kezében egy darab ronggyal, felajánlotta, hogy egy dollá-
rért megtörölgeti a szemüvegét, vagy ripityára töri, ha visszauta-
sítja, Yossarian adott neki két dollárt, és eltette a szemüvegét.
Semmi meglepő dolog nem látszott többé szokatlannak a szabad
vállalkozásnak ebben a deregulált korszakában. Tudta, hogy ki-
mondták rá a halálos ítéletet, de megpróbálta eufemisztikusan kö-
zölni Michaellel a hírt. – Michael, azt akarom, hogy tarts ki a jogi
karon – döntette el komolyan.
Michael odébb lépett. – Hagyd ezt a süket dumát, papa. Nem
akarom. Drága is. Egy szép napon – folytatta néma csüggedt szü-
net után – szeretnék valami olyan munkát végezni, amit érdemes.
– Tudsz ilyet? A jogi tanulmányaidat én fizetem.
– Nem fogod tudni, mire gondolok, de neon akarom parazi-
tának érezni magam.
– Igenis tudom. Én azért hagytam ott az árutőzsdét, a valu-
tatőzsdét, a részvénytőzsdét, az arbitrázst és a beruházási bank-
szakmát. Michael, még hét évet adok neked, amíg jó egészségben
leszek. Ez a legtöbb, amit ígérhetek neked.
– Mi történik aztán?
– Kérdezd meg Arlene-t.
– Ki az az Arlene?
– Az a nő, akivel együtt élsz. Nem ez a neve? Akinek a kristá-
lyai meg a tarokk-kártyái vannak.
– Az Marlene, és elköltözött. Mi történik velem hét év alatt?

111
 – Velem, te átkozott bolond. Hetvenöt éves leszek. Máris
hatvannyolc vagyok. Hét további évet garantálok neked, amíg jó
lesz az egészségem, ezalatt meg kell tanulnod, hogyan élj nélkü-
lem. Ha nem, meg fogsz fulladni. Utána semmit sem tudok ígérni
neked. Nem tudsz pénz nélkül élni. Ha egyszer megszoktad a
pénzt, szenvedélyeddé válik. Az emberek lopnak, hogy megszerez-
zék. A legtöbb, amit rád tudok hagyni, adózás után körülbelül fél-
millió lesz.
– Félmillió dollár? – vidult fel Michael, csak úgy ragyogott. –
Ez egy vagyonnak hangzik!
– Nyolcszázalékos kamat mellett – közölte vele Yossarian
kereken –, évi negyvenezret fogsz kapni. Legalább a harmada el-
megy adóba, így neked huszonhétezer marad.
– Hé, hisz az semmi! Abból nem tudok megélni
– Ezt is tudom. Ezért beszélek neked túl sokat. Hol a jövőd?
Látsz valami jövőt? Erre gyere.
Kitértek egy fiatalember útjából, aki tornacipőben futott az
életéért fél tucat ugyanolyan gyorsan haladó rendőr elől, akik kü-
lönböző oldalakról közelítettek felé, mert éppen meggyilkolt vala-
kit a késével a buszpályaudvar egy másik részében. Nehéz, fekete
bakancsában köztük dübörgött Tom McMahon, aki mintha rosszul
lett volna az erőfeszítéstől.
Mikor elölről elvágták az útját, a fürge ifjú mindnyájukat
otthagyta a csávában, mert édes kanyarral eltűnt abban a vészlép-
csőházban, amelyen Yossarian is lement McBride-dal. Valószínű-
leg soha többé nem fognak hallani róla, tűnődött Yossarian ábrán-
dosan – vagy ami még jobb, máris visszaért az ő szintjükre, és ott
ballag mögöttük ártatlan pofával a tornacipőjében. Elmentek egy
férfi mellett, aki ülve szundikált saját vizeletének tócsájában, aztán
egy másik kiütött tizenéves mellett, majd azon kapták magukat,
hogy elzárja előlük az utat egy valahol a negyvenedik éve felé járó
csontsovány nő, akinek zilált volt a szőke haja, és lila fekély ékte-
lenkedett a száján.
– Egy petákért megcsinálom magának, miszter.
– Kérem – kerülte meg Yossarian.

112
 – Mind a kettőjüknek megcsinálom, fejenként egy petákért.
Egyszerre csinálom kettőjüknek, fejenként egy petákért. Papa,
mind a kettőjüket megcsinálom egyetlen petákért.
Michael feszült mosollyal gyorsan körülszökdécselte a nőt,
aki elkapta Yossarian kabátujját, és belecsimpaszkodott.
– Megnyalogatom a tökeit.
Yossarian botladozva szabadította ki magát. Megalázták.
Égett az arca. Michael pedig elképedt, hogy apját ennyire megren-
dültnek látja.

113
 10. GEORGE C. TILYOU

Sok-sok szinttel lejjebb Mr. George C. Tilyou, a nyolcvan éve

halott Coney Island-i vállalkozó a pénzét számolgatta redőnyös
íróasztala mellett, és a világ tetején érezte magát. Pénzének vég-
összege soha nem csökkent. Szemmel tartotta a Steeplechase mu-
latóparkból maga után hozatott hullámvasútjának indító- és végál-
lomását. Vágányai még soha nem látszottak annyira újnak, mint
most, ahogy fölemelkedtek a legmagasabb gravitációs esés csúcsa
felé, majd eltűntek szem elől a Mr. Tilyou által elfoglalt barlang-
szerű alagútban. Büszkeség töltötte el, amikor megszemlélte im-
pozáns körhintáját, az El Dorádót, amelyet eredetileg II. Vilmos
német császár számára készítettek, és alighanem még mindig a
legnagyszerűbb körhinta volt a világon. Lovakat, gondolákat, fara-
gott kacsákat és disznókat hordozó három dobogója mind más-
más sebességgel forgott. Gyakran el is indította és megforgatta El
Dorádó körhintáját, amelyen most nem ült senki, csak hogy lássa
csillogó tengelyének ezüstös tükreit, és élvezze gőzorgonájának
harsány hangját, ami – mint tréfásan szerette mondogatni – zene
volt a fülének.
Hullámvasútját átkeresztelte Sárkánybarlangnak. Egy másik
helyen állíttatta fel a Szelek barlangját, melynek bejáratánál a Va-
rázshordó hömpölygött, ami tüstént forgó aljára döntötte a gya-
korlatlan vendégeket, és zűrzavaros kavargásban taszigálta őket
egymásnak, míg csak a túlsó végén kimászva újra talpra nem tud-
tak állni, vagy a hintáslegények vagy a tapasztaltabb vendégek
talpra nem segítették őket. Volt aki tudta, hogyan lehet kalimpálás
nélkül átmenni rajta, pusztán kissé átlósan kellett járni benne, a
forgás irányával szemben, de ebben nem volt mulatság. Egyesek
azt is tudták, hogyan kell fölfelé kaptatni a lefelé mozgó padlón, és
anélkül, hogy bárhová eljutottak volna, örökké egy helyben ma-
radtak, de ez se volt nagy mulatság. Mindkét nembeli bámészko-
dóknak különleges gyönyörűséget szerzett, amikor tanúi lehettek
az egyensúlyukat vesztett csinos hölgyek szorult helyzetének, akik
kapkodva próbálták lefogni a szoknyájukat azokban az időkben,
amikor a pantalló még nem számított tiszteletre méltó és illedel-
mes ruhadarabnak a női öltözködésben.

114
 Még emlékezett rá, amikor mint a mulatópark legfőbb szó-
szólója és impresszáriója kijelentette: – Ha Párizs Franciaország,
akkor június és szeptember között Coney Island maga a világ.
Pénze, melyet mindennap leült megszámolni, soha nem ve-
szített az értékéből és soha nem öregedett. A készpénze elpusztít-
hatatlan volt, és mindig megőrizte az értékét. A háta mögött tor-
nyosuló öntöttvas pénzszekrény magasabb volt nála. Megvoltak a
régi időkből az őrei és a hintáslegényei, akik vörös kabátokba öl-
töztek, zöld zsokésapkával, szintén a régi időkből. Sokan kezdettől
fogva a barátai voltak, és mindörökre vele maradtak.
Szakértőkkel, ügyvédeivel és bankáraival dacolva, és hát-
borzongató, makacs zsenialitással rájuk cáfolva időben sikerült
mindezt magával vinnie, sikerült mindahhoz ragaszkodnia, amit
különösen értékelt és meg akart tartani. Feleségéről és gyermeke-
iről végrendeletében megfelelően gondoskodott, de a tulajdonle-
veleket, a hitelleveleket és váltókat, valamint a nagy mennyiségű
készpénzt utasításai szerint egy elpusztíthatatlan, lepecsételt víz-
álló ládikóba rakták, és vele együtt temették el a brooklyni Green-
Wood temetőben a sírjába, sírkövére pedig a következő feliratot
vésték:
SOK REMÉNY SZÁLLT SÍRBA ITT
Miközben örökösei és végrendeletének végrehajtói civakod-
tak egy-mással és a kormányzat adótisztviselőivel, a Steeplechase
(a „Mulatni Mész”) hol egyik, hol másik része tűnt el könyörtelenül
a föld színéről, kivéve az Ejtőernyős Ugrás fallikus acélgerendáza-
tának tönkrement csontvázát, amely már jóval az ő halála után ke-
rült oda, és olyan attrakció volt, melyet ő elvetett volna, mert sze-
líd és szabályos volt, és se nem rémítette, se nem csiklandozta a
nézőket vagy a vendégeket. Mr. Tilyou azokat a dolgokat élvezte,
amelyek meglepték és zavarba ejtették az embereket, megsemmi-
sítették a méltóságukat, esetlenül egymás karjaiba taszították a
fiúkat meg a lányokat, és némi szerencsével egy szempillantásnyi-
ra felvillantották a női lábikrákat és alsószoknyákat, sőt néha még
a bugyogókat is az elragadtatott nézőközönség szeme előtt, amely
hozzájuk hasonlóan, vidáman nevetve szemlélte teljes tehetetlen-
ségük nevetséges komédiáját.

115
 Mr. Tilyou mindig elmosolyodott, amikor eszébe jutott a sír-
kövén álló felirat.
Semmi olyasmit nem tudott kigondolni, ami hiányzott volna
neki. Volt egy második hullámvasútja is, a Tornádó. Állandóan hal-
lotta a feje fölött megálló, majd újra elinduló metrószerelvényeket,
amelyek nyári vasárnapokon százezres tömegeket vittek a ten-
gerpartra, és hallotta az ide-oda száguldozó autók és nagyobb
szállítójárművek kipufogóinak köhögését. Amikor egy szinttel föl-
jebbről meghallotta a folyóvizű csatorna vizének bugyborgását és
csapdosását, előhozatta a lapos fenekű csónakjait, és újra üzembe
helyezte a Szerelem Alagútját. Megvolt az Ostor meg az Örvény,
amelyek megdülöngéltették és félresodorták azokat, akik befizet-
tek rájuk, és megvolt az Emberi Biliárdasztal is, a kamrájában rejlő
függőleges csúszdával és alján a forgó korongokkal, melyek hol er-
re, hol arra görgették a hanyatt fekvő embereket, miközben azok
visítoztak boldogtalan örömükben, és egész idő alatt azon imád-
koztak, hogy csak legyen már vége. A vigyázatlanok számára még
mindig megvoltak a korlátokba vezetett áramütései, a szabályos
alakúak számára pedig a tükrei, amelyek vidám és nevetséges
szörnyekké torzították őket. És megvolt a vigyorgó, rózsaszín ké-
pű védjegye is, az a démoni, lapos arc, a lapos fejével, az elválasz-
tott hajával és a szélesre tátott szájával, amely teli volt fehér
csempékhez hasonló kocka alakú fogakkal, melyektől az emberek
első alkalommal hitetlenkedve hőköltek vissza, de legközelebb
már kedélyesen úgy fogadták őket, mint ami természetes. Oda-
lentről, valami ismeretlen szintről vasúti kocsik meg-
megismétlődő sima robogását hallotta, melyeknek éjjel-nappal fo-
rogtak és gördültek a kerekei, de nem volt kíváncsi rájuk. Csak az
érdekelte, amit képes volt birtokolni, és csak azt kívánta birtokol-
ni, amit láthatott, megfigyelhetett, és egy kapcsoló vagy egy kar
legegyszerűbb elmozdításával ellenőrizhetett. Szerette a villamos-
ság szagát és az elektromos szikrák friss pattogását.
Több pénze volt, mint amennyit valaha is el tudott volna
költeni. Vállalatban nem vállalt részt, és nem sok alapját látta az
alapítványoknak. John D. Rockefeller mostanában rendszeresen
eljárt hozzá aprópénzt koldulni és ingyen meneteket kunyerálni, J.
P Morgan pedig, aki Istennek ajánlotta a lelkét, nem kételkedett

116
abban, hogy az Úr magához fogja ölelni, szintén szívességeket kért
tőle. Mivel kevésből kellett élniük, nem sok mindenük volt, amiért
éljenek. A gyerekeik nem küldtek nekik semmit. Mr. Tilyou gyak-
ran meg is mondta nekik, hogy ezt előre megmondhatta volna.
Pénz nélkül pokol tud lenni az élet. Mr. Tilyounak az volt a gyanú-
ja, hogy az üzlet mindig mindenütt olyan lesz, mint rendesen, és
megmondta nekik azt is, hogy ezt is megmondhatta volna nekik.
Mr. Tilyou elegáns volt, jól öltözött, éber és nett. Keményka-
lapja, a pincs, amelyre büszke volt, makulátlanul lógott fogasának
kampóján. Mostanában mindennap szárnyas gallérú, fehér inget
vett fel, tökéletesen megkötött és csinosan öltönyének mellénye
alá bújtatott széles, sötét selyem nyakkendővel, vékony, barna ba-
juszának hegyét pedig soha nem mulasztotta el kivikszolni.
Első jelentős sikerét egy olyan óriáskerékkel aratta, amely
csak feleakkora volt, mint az, amelyik Chicagóban megragadta a
képzeletét, és amelyről már elkészülte előtt merészen kijelentette,
hogy a legnagyobb a világon. Miután felcicomázta Mr. Edison új
izzólámpáinak százaiból álló kábító füzéreivel, az elragadtatott
vendégek izgalomba jöttek és remekül szórakoztak.
– Soha egy árva lelket semmiben be nem csaptam – szerette
kijelenteni –, és soha nem adtam palimadárnak egyenlő esélyt.
Szerette az olyan járgányokat, amelyek körbejártak, és oda
vitték vissza a résztvevőket, ahonnan elindultak. Úgy érezte, a
természetben a legkisebbektől a legnagyobbakig szinte minden
körbejár, és visszatér arra a pontra, ahonnan elindult, hogy aztán
újra nekiinduljon. Mulatságosabbnak tartotta az embereket egy
ketrec majomnál, és szerette őket majommá változtatni és az ár-
tatlan nyilvános megszégyenítés olyan trükkjeivel manipulálni,
amelyek mindenkinek örömet szereztek, és amelyekért mindnyá-
jan fizettek: a kalapért, amelyet elfújt az erős légáramlat, a vállakig
felröppenő szoknyákért, a mozgópadlókért és az összedűlő lép-
csőkért, a rúzzsal összekent párocskákért, akik a Szerelem Alagút-
jának rejtegető sötétjéből kisodródtak a fénybe, ahol elképedten
szerették volna tudni, ugyan miért rázza az általuk nyújtott lát-
ványtól a bámészkodókat a nevetés, amíg csak a trágár tréfacsiná-
lók rájuk nem kiabáltak, és meg nem mondták nekik.

117
 És továbbra is megvolt az otthona. Mr. Tilyou valamikor a
Steeplechase mulatóparkkal szemben, a Surf Avenue-n lakott, egy
jókora gerendavázas házban, amelyhez az előtte húzódó keskeny
járdáról kőből épült alacsony lépcső vezetett. Aztán nem sokkal a
temetése után mintha mindez elkezdett volna belesüppedni a
földbe. A legalsó lépcsőnek a járdához csatlakozó függőleges olda-
lára annak idején a kőfaragóval bevésette családi nevét, a TILYOU-
t. Először az egész évben a környéken lakó szomszédok vették
észre útban a moziba vagy a földalatti-állomásra a névbetűk állá-
sából, hogy a lépcső a jelek szerint kezd besüllyedni a kövezetbe.
Mire az egész ház eltűnt, már nem sok figyelmet fordítottak erre a
további üres telekre ezen a lepusztult környéken, amely rég túl
volt a fénykorán.
Annak a keskeny földcsíknak az északi oldalán, amely a
Coney Islandet alkotja – a Gravesend Bay nevű víztükör terül el.
Az ottani festékgyár akkoriban sok ként fogyasztott. A serdülő fiúk
égő gyufaszálakat nyomtak az épület közelében a földön talált sár-
ga rögökhöz, és elégedett kíváncsisággal nézték, ahogy könnyedén
meggyulladnak, majd kékes lánggal, kénszagot árasztva elégnek.
Állt a közelben egy jéggyár is, amely egyszer egy látványos fegyve-
res rablás színhelye volt, és a tetteseinek sikerült egy gyors mo-
torcsónakkal megszökniük, kirobogtak vele a Gravesend Bay vize-
ire, és elmenekültek. Így hát a tűz és a jég már régen megvolt, mie-
lőtt az otthoni hűtés gyakorlati lehetőséggé vált.
A tűz állandó veszélyt jelentett, és Coney Islanden időről
időre nagy tüzek lángoltak fel. Miután Mr. Tilyou végignézte ho-
gyan pusztítják el a lángok első mulatóparkját, órákon belül plaká-
tokat ragasztatott ki, amelyek legújabb attrakcióját, a Coney Is-
land-i tűzvészt hirdették, jegyszedői pedig buzgón gyűjtötték be a
látogatóknak felszámított tízcentes belépti díjat, akik alig várták,
hogy beléphessenek az elpusztított területre és rávethessék a
szemüket a füstölgő romokra. Hogy miért nem jutott ez nekem
eszembe, füstölgött az Ördög. Még a Sátán is Mr. Tilyounak szólí-
totta.

118
119
Negyedik könyv

120
 11. LEW

Sammy meg én ugyanazon a napon jelentkeztünk önkéntes-

nek. Négyen indultunk el együtt. Mindnyájan a tengerentúlra ke-
rültünk. Mind a négyen visszajöttünk, bár én fogságba estem,
Sammyt pedig lelőtték, és a vízbe pottyant, egy másik alkalommal
pedig kényszerleszállt egy Éhenkórász Joe nevű feledékeny pilótá-
val, aki elfelejtette kipróbálni a futószerkezet kiengedésére szolgá-
ló vészkapcsolót. Senkinek nem esett baja, mondja nekem Sammy,
a pilóta, Éhenkórász Joe pedig kitüntetést kapott. Milo Minderbin-
der akkor géhás tiszt volt, nem pedig az a nagy háborús hős, aki-
nek most megpróbálja kiadni magát. Sammynek volt egy Őrnagy
Őrnagy nevű századparancsnoka, aki soha nem volt megtalálható,
amikor valaki beszélni akart vele, meg egy Yossarian nevű bombá-
zótisztje, akit szerinte kedveltem volna, és aki, miután a gépükön
egy fickó elvérzett és meghalt, levetette az egyenruháját, és még a
fiú temetésén is meztelenül üldögélt egy fán, meséli Sammy.
Metróval mentünk önkéntesnek jelentkezni a sereg nagy to-
borzóközpontjába, Manhattanba, a Grand Central pályaudvarra. Ez
olyan része volt a városnak, ahová a legtöbben szinte soha nem
jártunk. Orvosi vizsgálat volt, amiről már hallottunk az idősebb fi-
úktól, akik már bevonultak. Forgattuk a fejünket és köhögtünk, le-
csapoltuk a fejadagot, előrehajoltunk és széthúztuk a farpofáinkat,
miközben egyfolytában csodálkoztunk, hogy ugyan mit keresgél-
nek ott. Nagybátyánktól és nagynénéinktől hallottunk ugyan már
aranyérről, de igazából nem tudtuk, mi az. Egy pszichiáter négy-
szemközt kifaggatott, és megkérdezte, szeretem-e a lányokat. Any-
nyira szeretem., hogy megbaszom őket, feleltem.
Irigynek látszott.
Sammy is szerette volna őket, de nem tudta, hogy kell.
Elmúltunk tizennyolc évesek, és ha kivártuk volna a tizenki-
lencet, besoroztak volna, FDR megmondta, és ezt adtuk okul a szü-
leinknek is, akik nem voltak túl boldogok, hogy elmegyünk. Olvas-
tunk a háborúról az újságokban, hallottunk róla a rádióban, láttuk
pompásan megcsinálva a hollywoodi filmekben, és jobbnak ígér-
kezett, mint otthon maradni, nekem apám hulladéküzletében,
Sammynek az irattári kalitkában a biztosítótársaságnál, ahol dol-

121
gozott, vagy Winternek a szivarboltban, ami csak álcázásul szol-
gált apjának a hátsó szobában űzött zugbukmékereskedéshez. És
hosszú távon jobb is volt, nekem és a legtöbbünknek.
Mikor visszamentünk a toborzóirodából Coney Islandre,
megünnepeltük, hogy felcsaptunk katonának: megettünk pár hot
dogot, azután egy darabig hullámvasutaztunk a Tornádón, a Cik-
lonon meg a Mennydörgőn. Felültünk a hatalmas Csodakerékre, és
karamellás pattogatott kukoricát majszoltunk, miközben egyik
irányban kibámultunk az óceánra, a másikban pedig a Gravesend
Bayre. Tengeralattjárókat süllyesztettünk el és repülőgépeket lőt-
tünk le a filléres játékautomatákon, bekukkantottunk a Steep-
lechase-be, hemperegtünk a hordókban, pörögtünk az Örvényben
meg az Emberi Biliárdasztalon, és mentünk néhány menetet a
nagy körhintán, a sziget legnagyobb körhintáján. Beültünk egy la-
pos fenekű csónakba a Szerelem Alagútjában, és hangos, trágár
hangokat hallattunk, hogy megnevettessük a többieket.
Tudtuk, hogy Németországban antiszemitizmus van, de nem
tudtuk, mi az. Tudtuk, hogy mindenféle dolgokat csinálnak ott az
emberekkel, de nem tudtuk, miket.
Akkoriban Manhattanről se tudtunk sokat. Amikor egyálta-
lán bementünk a belvárosba, főleg a Paramount vagy a Roxy film-
színházba jártunk, meghallgattuk a zenekarokat, és megnéztük az
új, nagy filmeket, amelyek csak fél év múlva kerültek el a mi kör-
nyékünkre, Loew Coney Islandjébe vagy az RKO Tilyouba. A nagy
Coney Island-i mozik akkoriban biztonságosak, jövedelmezők és
kényelmesek voltak. Mára csődbe mentek, és nem játszanak többé.
Voltak idősebb srácok, akik szombat este néha magukkal vittek
minket a kocsijukon Manhattanbe, az Ötvenkettedik utca
dzsesszklubjaiba, vagy föl a Harlembe, a színesek ottani bálterme-
ibe vagy színházaiba, zenét hallgatni vagy marihuánát venni, olcsó
rostélyost enni, és ha akarták, egy dollárért leszopatták magukat
és keféltek egyet, de én egyikért se voltam különösebben oda, még
a zenéért se. Mihelyt kitört a háború, sok ember elkezdett jó pénzt
keresni, mi is. A háború után az ember hamarosan mindezt meg-
kaphatta, a leszopást is meg a többit is, ott mindjárt a környéken,
Coney Islanden, méghozzá fehér zsidó lányoktól, akik a heroin
rabjai lettek, és helyi narkósokhoz mentek feleségül, akiknek szin-

122
tén nem volt pénzük, de a tarifa most már két dolcsira emelkedett,
és legtöbb üzletüket szobafestőkkel, vakolómunkásakkal és más,
nem környékbeli munkásokkal bonyolították le, akik nem jártak
egy iskolába ezekkel a lányokkal, így nem izgatták magukat miat-
tuk. A saját bandámból is akadtak egyesek, például Sammy meg
Marhajó Winkler, a buki kisfia, akik már a háború előtt elkezdtek
marihuánát szívni, és így az ember megérezhette a fű vidéki szagát
a Coney Island-i filmszínházak dohányzó részeiben, ha már tudta,
milyen a szaga. Én az ilyesmikért sem voltam oda, és azok a srá-
cok, akik a barátaim voltak, soha nem gyújtotta rá a staubjaikra,
mikor én is ott voltam, pedig megmondtam nekik, hogy rágyújt-
hatnak, ha akarnak.
– Mire lenne az jó? – morgott Winkler, kivörösödött, félig le-
hunyt szemmel. – Csak lelomboznál.
Egy Tilyou nevű hapsi, aki akkorra talán már meg is halt,
olyasféle muksóvá vált, akire fel tudtam nézni, mihelyt egyet-mást
megtudtam róla. Mikor mindenki más szegény volt, neki volt egy
filmszínháza, övé volt a nagy Steeplechase vidámpark, és saját há-
za volt a Steeplechase Parkkal szemen, az utca túlsó oldalán.
Mindezeket mindaddig soha nem kapcsoltam össze a nevével,
amíg Sammy nálam tett egyik irgalmassági látogatása során nem-
régiben fel nem világosított róla, amikor mindezek már mind el-
tűntek, és George C. Tilyou is. Sammy akkor kezdett eljárogatni
hozzánk, miután a felesége petefészekrákban meghalt, és a hétvé-
géken nem tudott mit kezdeni magával, aztán különösen akkor,
mikor újra kijöttem a kórházból, és én se tudtam mit kezdeni ma-
gammal, csak lebzseltem, hogy visszanyerjem az erőmet egy-egy
újabb sugárkezelés vagy kemoterápia után. A kórházi kezelések
közt remekül éreztem magam, és megint erős lettem, mint egy bi-
ka. Mikor a dolgok itthon rosszra fordultak, le kellett mennem a
városba, a manhattani kórház Dennis Teemer nevű onkológusához
ottani kezelésre. De mikor jól éreztem magam, fantasztikus vol-
tam.
Mostanára már kibújt a szög a zsákból, mindenki tudja, hogy
beteg vagyok, és a bajom más embereket néha kinyiffant. Soha
nem nevezzük a nevén, még csak nem is emlegetjük úgy, mint
olyasvalamit, ami elég nagy baj ahhoz, hogy neve legyen. Claire

123
meg én még akkor sem nevezzük a nevén, mikor az orvosokkal
beszélünk róla. Sammytől nem a karom megkérdezni, de nem va-
gyok benne biztos, hogy egy percre is bolonddá tudtuk tenni
azoknak a hosszú éveknek a során, amikor hazudoztam róla,
ahogy szokok – szoktam, javítana ki Sammy, ahogy szokja, mikor
hagyom. Néha eszembe jut, de akkor is úgy beszélek vele, ahogy
akarok, csak hogy zrikáljon. – Tigris, tudom én ezt – mondom neki
nevetve. – Még mindig zöldfülűnek tartasz? Én csak cukkollak,
ahogy azt szokom csinálni, és remélhetőleg egy szép napon majd te
is rájössz erre.
Sammy okos fiú, és kiszúr olyan apróságokat, mint a Tilyou
név, meg a számon lévő sebhely, melynek elrejtésére nagy, bozon-
tos bajuszt eresztettein, hátul meg hosszúra növesztettem a meg-
maradt hajamat, hogy eltakarjam a bemetszéseket meg a kék égés-
foltokat a tarkómirigyeimen. Lehet, hogy sokat mulasztottan az
életben, mikor nem mentem főiskolára, de soha nem is akartam,
és nem hiszem, hogy bármit elszalasztottam volna, ami számított
nekem. Kivéve talán a főiskolás diáklányokat. De mindig voltak
csajaim. Soha nem rémültem meg tőlük, és tudtam, hogy kell meg-
kapni őket, beszélgetni és élvezni velük, a nálam idősebbekkel is.
Mindig priapikus voltál, mondta nekem Sammy.
– Ráhibáztál, Tigris – feleltem. – Most mondd meg, hogy ez
mit jelent.
– Csupa fasz voltál – mondta, élvezve, hogy sértegethet –, és
nem voltak konfliktusaid.
– Konfliktusaim?
– Soha nem voltak problémáid.
– Soha nem voltak problémáim.
Soha nem voltak kételyeim. Az első egy idősebb csaj volt a
szomszéd háztömbből, akit Bimbónak hívtak. A második egy
Pumpa nevű idősebb csaj volt. Egy másik lányt a biztosítótársa-
ságnál csíptem fel, mikor Sammy ott dolgozott, ő is idősebb volt
nálam, és tudta, hogy fiatalabb vagyok nála, de azzal együtt még
többet akart belőlem, és vett nekem két inget karácsonyra. Akkor
régen, azt hiszem, minden lányt megkaptam, akit igazán akartam.
Mint mindenütt másutt, még a seregben is, a lányokkal kapcsolat-
ban is rájöttem arra, hogy ha tudtára adod az embereknek, mit

124
akarsz, és elég magabiztosnak látszol, hogy meg is tudod csinálni,
akkor valószínűleg rád hagyják. Még csak káplár voltam, mikor a
tengerentúlon őrmesterem már hamarosan rám hagyta, hogy
mindkettőnk számára én hozzam meg a döntéseket. De olyasfajta
főiskolás csajaim sose voltak, amilyeneket a filmeken szoktatok
látni. A háború előtt senki nem ment főiskolára, még csak nem is
gondoltunk rá. Aztán a háború után mindenki elkezdett főiskolára
járni. Azok közt a lányok közt, akikkel Sammy révén megismer-
kedtem a Time magazinnál, mielőtt megnősült, meg utána is, nem
voltam mindig olyan népszerű, mint amilyennek szerintem len-
nem kellett volna, így aztán lefojtottam köztük a személyiségemet,
hogy ne hozzam Sammyt kínos helyzetbe; és eleinte még a felesé-
ge, Glenda se volt úgy oda értem, se Claire-ért, mint ahogy Brook-
lynban és Orange Valleyben megszoktuk. Claire a fejébe vette,
hogy Glenda sznob, amiért nem zsidó és nem Brooklynból való, de
mint kiderült, nem erről volt szó. Mikor elkezdtünk megbetegedni,
először én, aztán Glenda, nagyon közel kerültünk egymáshoz, de
már előtte is, mikor Michael fiuk öngyilkos lett. Mi voltunk az a
házaspár, akikhez a legkönnyebben fordulhattak, és Claire volt az
az asszony, akiben a legjobban megbízhattak.
Coney Islanden, Brighton Beachen meg mindenütt másutt
mindig megkaptam a csajokat, amilyen gyakran csak akartam. Még
másoknak is tudtam csajokat szerezni. Különösen a seregben, Ge-
orgiában, Kansasban és Oklahomában, még férjes asszonyokat is,
akiknek távol volt a férjük. Ez utólag majdnem mindig lelombozott
egy kicsit, de nem tartott vissza attól, hogy elmulassak velük, mi-
kor csak tudtam.
– Ne rakd be – próbálták néha megígértetni velem, mielőtt
mind a kettőnket boldogabbá tettem és beraktam. Angliában, mie-
lőtt áthajóztunk Európába, rengeteg nőm volt. Angliában a háború
alatt minden amerikai sokat kettyinthetett, még Eisenhower is, de
néha Franciaországban is, egy-egy faluban vagy tanyán, ahová a
harc során szorgosan előrenyomultunk, míg csak vissza nem kel-
lett vonulnunk, és sokakkal együtt foglyul nem ejtettek abban a
csatában, amelyről később megtudtam, hogy az volt a Katlan Csa-
tája. A kivétel Németország volt, de nekem még Drezdában is
majdnem sikerült, mikor abban a folyékony vitamint gyártó

125
üzemben dolgoztam hadifogolyként, ahol szirupot készítettünk a
terhes német nőknek, akiknek táplálékra volt szükségük, és nem
volt mit enniük. Ez már a háború vége felé volt, és jobban gyűlöl-
tem a németeket, mint valaha, de nem mutathattam ki. Még ott is
közel kerültem hozzá, hogy kettyinthessek egyet, mert eljópofás-
kodtam az őrökkel meg az ott dolgozó lengyel és más rabszolga-
munkásnőkkel, és talán tényleg rá is tudtam volna beszélni ked-
venc őreimet – mind öregemberek voltak, vagy olyan katonák,
akik súlyosan megsebesültek az orosz fronton –, hogy nézzenek
másfelé, amíg egyikkel vagy másikkal besurranok egy kis időre
egy szobába vagy kamrába. A nők nem voltak túl lelkesek, de én
ezt nemigen bántam volna – egészen a nagy gyújtóbombázás éj-
szakájáig, amikor egyszerre mindennek vége lett körülöttünk, és a
nők is mind odalettek. A többiek azt hitték, elment az eszem, ami-
ért így hülyéskedek, de ez legalább valami kis plusz elfoglaltságot
adott nekünk, amíg véget nem ér a háború és haza nem mehetünk.
A börtönszolgálatos angolok nem tudtak eligazodni rajtam. Az
őrök is fáradtak voltak, és szintén kezdtek élvezni engem. Tudták,
hogy zsidó vagyok. Erről mindenütt gondoskodtam.
– Herr Reichsmarschall – szólítottam meg állandó tréfám-
ként minden német közlegényt, valahányszor beszélnem kellett
valamelyikkel, hogy lefordítsak vagy kérjek valamit. Magamban
„Kibaszott Fritznek” szólítottam őket, minden tréfa nélkül. Vagy
„náci kraut stricinek”.
– Herr Rabinowitz – felelték gúnyosan megjátszott tisztelet-
tel.
– Mein Name ist Lew – hecceltem őket vissza szívélyesen. –
Kérem, szólítsanak így.
– Rabinowitz, te megőrültél – mondta a kisegítőm, az india-
nai Vonnegut. – Meg fogod öletni magad.
– Hát nem akartok egy kis mókát? – próbáltam állandóan
felvidítani őket. – Hogy tudjátok kibírni ezt az unalmat? Lefoga-
dom, hogy meg tudnék szervezni itt egy táncmulatságot, ha rá tud-
juk beszélni őket egy kis zenére.
– Én aztán nem – mondta egy Svejk nevű öreg fickó. – Én jó
katona vagyok.

126
 Mind a ketten jobban tudtak németül, mint én, de Vonnegut
szerény és félszeg volt, Svejk pedig, aki folyton panaszkodott, hogy
aranyere van és fáj a lába, semmibe nem akart belekeveredni.
Aztán egyik héten láttuk, hogy cirkusz jön a városba. Láttuk
a plakátokat, mikor a tápszergyár felé meneteltünk megerősített
alagsori szállásunkról, ami valamikor a vágóhíd föld alatti raktára
volt, amikor még voltak állataik, melyeket levághattak.
Az őrök addigra jobban féltek, mint mi. Éjszakánként hallot-
tuk az Angliából elinduló repülőgépeket, amint elhaladnak a fe-
jünk fölött a térség katonai célpontjai felé. Néha örömmel hallgat-
tuk a tőlünk nem túl messzire százával robbanó bombák dörrené-
seit, és tudtuk, hogy kelet felől jönnek az oroszok.
Amikor megláttam azokat a farsangi plakátokat, nagy ötle-
tem támadt. – Beszéljünk a góréval, tudjuk meg, mikor mehetnénk
el. A nők is. Szükségünk van kikapcsolódásra. Majd én beszélek ve-
le. – A lehetőség felizgatott. – Próbáljuk meg.
– Én nem – mondta Svejk, a derék katona. – Épp elég bajba
keveredhetek akkor is, ha csak azt csinálom, amit mondanak.
A mellettünk dolgozó nők sápadtak és nyúzottak voltak,
pont olyan mocskosak, mint mi, és nem hinném, hogy egyetlen
szexuális mirigy is dolgozott volna bármelyikünkben. Le voltam
soványodva, és az idő túlnyomó részében hasmenésem is volt, de
ez olyan kettyintés lett volna, amivel később zrikálhattam volna
Claire-t, most pedig elhenceghetnék vele. Hazudhattam volna, de
nem szeretek hazudni.
Claire meg én még azelőtt összeházasodtunk, mielőtt lesze-
reltem volna a seregből, közvetlenül a kettős sérvműtétem után,
Fort Dixben, mikor visszakerültem Európából meg a német börtö-
nökből, és ott New Jerseyben majdnem begurultam néhány német
hadifogoly miatt, akik gúnyosan vigyorogtak, és mondtak valamit
németül, mikor még csak jegyesek voltunk, és látták, hogy Claire
vár rám.
Először Oklahomában láttam ilyen ide áthozott német hadi-
foglyokat, és nem tudtam elhinni, amit láttam. Odakinn lapátolgat-
tak a szabadban, jobban néztek ki, mint mi, és jobban is érezték
magukat azon a nagy katonai támaszponton. Ez lenne a háború?
Az én könyvem szerint nem. Én úgy gondoltam, a hadifoglyoknak

127
börtönben lenne a helyük, nem pedig a szabadban, ahol jól elmu-
latják az időt, és tréfákat faragnak ránk. Mindjárt dühös lettem,
ahogy csak rájuk néztem. Néhány tohonya közkatona őrizte őket,
akik unottnak és lustának látszottak, a puskájuk meg mintha túl
nehéz lett volna nekik. A sváboknak dolgozniuk kellett volna, de
nem dolgoztak valami keményen. Mindenfelé ott voltak a katonai
börtönök amerikai foglyai is, akik engedély nélkül mentek eltávo-
zásra, és akiket nekiállítottak gödröket ásni, csakis büntetésből,
mert aztán betömették őket, és az amerikaiak mindig keményeb-
ben dolgoztak, mint a németek közül bárki. Csak attól, hogy figyel-
tem őket, még dühösebb lettem, aztán egy szép napon, anélkül
hogy tudtam volna, mit csinálok, elhatároztam, hogy gyakorolni
fogom rajtuk a némettudományomat, és egy szerűen odaballagtam
hozzájuk.
– Hé, ezt nem szabad, katona – mondta az őr, aki legköze-
lebb állt ahhoz a kettőhöz, akikhez odamentem. Idegesen ugrott
felém, és azzal az idegenes déli akcentussal beszélt, amelyhez ép-
pen akkor kezdtem hozzászokni. Még a puskáját is kezdte rám
emelni.
– Komám, nekem családom van Európában – mondtam neki
–, és minden teljesen rendben van. Figyelj csak, majd hallani fo-
god. – Aztán mielőtt még válaszolhatott volna, nekivágtam, hogy
kipróbáljam némettudásomat, bár erről ő nem tudott. – Bitte. Wie
ist Ihr Name? Danke schön. Wie alt sind Sie? Danke vielmals. Wo du
kommst hier? Danke. – Addigra már néhányan a többiek közül is
közelebb húzódtak, sőt még egypár másik őr is odajött, hallgatták
és mosolyogtak, mintha jól mulatnának valamelyik tábori színházi
show-okon. Nekem ez se tetszett. Hogy a fenébe, gondoltam, most
mi ez, háború vagy béke? Beszéltem és beszéltem. Mikor nem ér-
tettek, addig változtatgattam a mondókámat, amíg megértették,
akkor aztán mindnyájan bólogattak és nevettek, én meg elhitettem
velük, hogy vigyorgok örömömben, amikor látom, hogy jó osztály-
zatokat adnak nekem. – Bitte schön, bitte schön – mondták nekem,
mikor áradozva azt mondtam: – Danke, danke –, amiért azt mond-
ták rám: – Gut, gut. De mielőtt befejeztük volna, gondoskodtam ró-
la, hogy tudtukra adjam: van itt valaki, aki nem mulat olyan jól, és
az én vagyok. – So, wie geht jetzt? – kérdeztem, és körbemutattam

128
a karommal a támaszponton. – Du gefällt es hier? Schön? Ja? –
Mikor azt mondták, szeretnek itt lenni, mintha csak mindnyájan a
némettudásunkat gyakorolnánk, feltettem nekik a kérdést: –
Gefällt hier besser wie zuhause mit Krieg? Ja? – Lefogadtam volna,
hogy jobb szeretnek itt lenni, mint odahaza Németországban, a
háborúban. – Biztosan – mondtam nekik angolul, de akkor már
nem mosolyogtak, és zavartnak látszottak. Keményen a pofájába
bámultam annak, akit először megszólítottam. – Sprechen du! –
Beléfúrtam a szemébe a tekintetemet, míg csak válaszul elgyön-
gülten bólogatni nem kezdett. Mikor láttam, mennyire lekonyul,
szerettem volna hangosan fölnevetni, bár nem találtam mulatsá-
gosnak a dolgot. – Dein Name ist Fritz? Dein Name ist Hans? Du bist
Heinrich? – Aztán magamról beszéltem nekik. – Und mein Name ist
Rabinowitz. Ich bin Lew Rabinowitz, LR, von Coney Island in Brook-
lyn, New York. Du kennst? – Aztán jiddisül szólaltam meg. – Und ich
bin ein Jid. Ferstest? – Aztán angolul. – Zsidó vagyok. Értetted? –
Aztán tört németségemmel: – Ich bin Jude. Verstehst? Most már azt
sem tudták, hová nézzenek, de rám nem akartak nézni. Kék sze-
mem van, amely jeges réssé tud változni, mini Claire még most is
mondogatja nekem, és sápadt, európai bőröm, amely gyorsan ki
tud vörösödni, mikor harsányan röhögök vagy dühbe gurulok, így
nem voltam benne biztos, hisznek-e nekem. Ezért még egy gombot
kigomboltam a gyakorlóruhám zubbonyán, és előhúztam a dögcé-
dulámat, hogy megmutassam nekik a vércsoportommal együtt az
aljára vésett J betűt. – Sehen du? Ich bin Rabinowitz, Lew Rabino-
witz, und ich bin Jude. Értetted? Jól van. Danke – mondtam gúnyo-
san, és hideg tekintettel meredtem sorban mindegyikükre, míg
csak azt nem láttam, hogy lesütik a szemüket. – Danke schön,
danke vielmals, für alles, és hozzá még egy bitte és bitte schön. És
az anyám életére esküszöm, hogy megfizetek mindnyájatoknak.
Köszönöm, komám – mondtam a káplárnak, mikor sarkon fordul-
tam és elindultam. – Örülök, hogy te is jól szórakoztál.
– Mi volt ez az egész?
– Csak gyakoroltam a némettudásomat.
Amikor Claire-ről volt szó Fort Dixben, akkor nem gyakorol-
tam. Abban a pillanatban őrült düh fogott el, amikor láttam, hogy
vihognak és mondanak róla valamit, és kész voltam tüstént közé-

129
jük gázolni, ahogy egyenest elindultam feléjük, dühödtebb voltam,
mint ütközetben valaha. Halk és nagyon nyugodt volt a hangom,
de a nyakamban meg az államban már ketyegett az ér, mint egy
időzített bomba óraszerkezete, mely alig várja, hogy robbanhas-
son.
– Achtung – mondtam lassan és lágyan, elnyújtva a szót, ami-
lyen hosszan csak tudtam, míg csak meg nem álltam előttük, ahogy
ott ácsorogtak a füvön a lapátjaikkal a földút mellett, amelyen dol-
goztak.
A két német alig titkolt mosollyal nézett egymásra, biztosan
azt hitték, hogy nem fogok törődni vele.
– Achtung – mondtam újra, de kissé nyomatékosabban
hangsúlyoztam a második szótagot, mintha csak udvarias társal-
gást folytatnék valakivel Claire anyja New York állam északi ré-
szén lévő lakásának szalonjában, aki nagyothall. Alig néhány cen-
tiről meredtem a pofájukba. Szélesre húztam az ajkamat, mintha
mindjárt el akarnám nevetni magam, de még csak el se mosolyod-
tam, bár nem hiszem, hagy ezt már akkor felfogták. – Achtung,
aufpassen – mondtam újra nyomatékosan.
Mivel nem kiabáltam, kijózanodtak. Kezdték belátni, hogy
nem hülyéskedek. Aztán kihúzták magukat, kiegyenesedtek addigi
kényelmesen lusta tartásukból, és kezdtek kicsit elveszettnek lát-
szani, mintha nem tudnának rajtam eligazodni. Csak később tud-
tam meg, hogy ökölbe szorult a kezem, ezt nem is tudtam, amíg
meg nem láttam a vért a tenyeremen, ahol belévágtak a körmeim.
Most már nem voltak olyan biztosak magukban, én viszont
az voltam. Európában már véget ért a háború, de ők még mindig
hadifoglyok voltak, és itt voltak, nem ott. Nyár volt, egészségesek
voltak, a felsőtestük meztelen volt, és olyan bronzosra barnította a
nap, amilyen én voltam a Coney Island-i tengerparton a háború
előtt. Erősnek és izmosnak látszottak, egész másképp néztek ki,
mint azok a százak meg százak, akiket a tengerentúlon láttam fog-
ságba esni. Ők az elején kerültek ide, és hadifogolyként erőssé és
egészségessé váltak az amerikai koszton, miközben én odaát vol-
tam, rohadt a lábam a nedves zokniktól és bakancsoktól, és olyan
férgek borítottak el, amilyeneket addig sose láttam: tetvek.

130
 Úgy sejtettem, ezek korán eshettek fogságba, mert nagyda-
rab krakélerek voltak a háború elejének elitcsapataiból, abból a
nemzedékből, melynek tagjai mostanára mind fogságba kerültek,
elestek vagy megsebesültek, ők pedig túl jól néztek ki, és az én íz-
lésem szerint túl jól ment a soruk, de hát ott voltak a genfi kon-
venciók hadifoglyokra vonatkozó szabályai, ők meg itt voltak.
Azok ketten, akikkel ott szembenéztem, idősebbek és nagyobbak
voltak nálam, de semmi kétségem nem volt felőle, hogy ha arra ke-
rülne a sor, szét tudnám tépni őket, bár legyengültem a műtétek-
től, lefogytam a háborúban, és lehet, hogy tévedtem. Mikor én ha-
difogoly voltam, nem voltam olyan jól táplált mint ők.
– Wie gehts? – mondtam könnyedén, de közben úgy néztem
felváltva mindkettőjükre, hogy tudtukra adjam, nem vagyok olyan
barátságos, mint ahogy a mondókám hangzik. Addigra már elég jól
tudtam németül. – Was ist dein Name?
Az egyiké Gustav volt, a másiké Otto. Emlékszem a nevükre.
– Wo kommst du her?
Az egyik müncheni volt, a másik helyről soha nem hallottam.
Tekintélyt parancsolóan beszéltem, és láttam, hogy aggódnak.
Nem voltak nálam magasabb rangúak, egyikük se lehetett tiszt, ha
munkára fogták őket, még altiszt se, hacsak nem hazudtak, mint
én, hogy kijuthassanak a fogolytáborból és kimehessenek valaho-
va dolgozni. – Warum lachst du wenn du siehst Lady hier? És te is –
mutattam a másikra. – Miért nevettetek az előbb, mikor ránézte-
tek erre a hölgyre itt, és te mit mondtál róla, amin megint jót ne-
vettetek?
Ezt elfelejtettem németül mondani, angolul beszéltem. Tud-
ták miről beszélek, abban hiba nincs, de nem értették egészen biz-
tosan a szavakat. Nem törődtem vele. Nehéz volt ezt egy másik
nyelven megfogalmazni, de tudtam, meg fognak érteni, ha jól ki-
gondolom.
– Warum hast du gelacht wenn du siehst mein barátnő itt?
Mindnyájan tudtuk, hogy most már megértették, mert nem
akartak válaszolni. A puskás őr nem értette, mi folyik, vagy nem
tudta, mit csináljon. Látszott rajta, hogy jobban fél tőlem, mint tő-
lük. Tudtam, hogy még beszélnem se volna szabad velük. Claire azt
szerette volna, ha abbahagyom. Eszem ágában sem volt. Erre

131
semmi nem vehetett volna rá. Elindult felénk egy harctéri kitünte-
tésekkel kidekorált fiatal tiszt, de amikor meglátta az arcomat, hir-
telen megállt.
Hallottam, ahogy Claire figyelmeztette: – jobb lesz, ha kima-
rad ebből.
Nekem is voltak harctéri kitüntetéseim, köztük egy Bronz
Csillag, amit Franciaországban kaptam, amiért egy David Craig ne-
vű fickóval kilőttünk egy Tigris tankot. Azt hiszem, a tiszt olvasott
a gondolataimban, és volt olyan okos, hogy kitérjen az utamból.
Hivatalos személynek látszottam, és fene keményen beszéltem.
Némettudásom mindnyájukat meghökkentette, én meg gondos-
kodtam róla, hogy hangosan beszéljek.
– Antworten! – mondtam. – Du verstehst was ich sage?
– Ich verstehe nicht.
– Wir haben nicht gelacht.
– Keiner gelacht.
– Otto, te hazudsz – mondtam neki németül. – Érted, és ne-
vettél. Gustav, sag mir, Gustav, was du sagen – mutattam Claire-re –
über meine Frau hier? Beide lachen, was ist so komisch? – Akkor
még nem voltunk megesküdve, de szívesen bedobtam, hogy a fele-
ségem, csak hogy még egy kicsit meghúzzam a csavart. – Ő a fele-
ségem – ismételtem magam angolul, hogy a tiszt is hallja. – Miféle
ocsmányságot mondtatok róla?
– Ich habe nichts gesagt. Keiner hat gelacht.
– Sag mir! – parancsoltam rá.
– Ich habe es vergessen. Ich weiss nicht.
– Gustav, du bist auch ein Lügner, und du wirst gehen zu Hölle
für deine Lüge. Mind a ketten pokolra fogtok jutni a hazugságoto-
kért meg a mocskos szavaitokért erről az ifjú hölgyről, még ha ne-
kem magamnak is kell odajuttatnom benneteket. No most. Scha-
ufeln hinlegen! – mutattam.
Jámboran letették a lapátjukat és vártak. Én is vártam.
– Schaufeln aufheben! – parancsoltam mosolytalanul.
Szerencsétlenül néztek körül. Aztán fölemelték a lapátjukat,
de csak álltak, nem tudták, mit kezdjenek vele.
– Dein Name ist Gustav? – mondtam újabb fél perc múlva.

132
 – Dein Name ist Otto? Jawohl? Du bist von München? Und du
bist von... Ach wo? – Igazából fütyültem rá, honnan való. – Mein
Name ist Rabinowitz, Lewis Rabinowitz, Coney Islandről, a nyugati
Huszonötödik utcából, bei Karussel, a stégen álló körhintánál. –
Még a hüvelykujjamban is éreztem az érverésem lüktetését, mi-
kor előhúztam a dögcédulámat, hogy lássák rajta a J betűt, és még
biztosabb lehessek benne, hogy tudják, mit mondok, mikor utána
jiddisül is megmondtam nekik. – Und ich bin ein Jid. – Aztán néme-
tül: – Ich bin Jude, jüdisch. Verstehst du jetzt? – Már nem voltak
olyan bronzbarnák, és nem látszottak olyan hatalmasnak és erős-
nek. Akkora békesség fogott el, amilyen csak lehetséges, és soha
nem voltam biztosabb magamban, LR-ben, a Coney Island-i Louie
Rabinowitzban. Már nem volt rá szükségem, hogy megverekedjek
velük. Azzal a gyűlölködő mosolyommal szólaltam meg, amelyről
Claire azt mondja, rosszabb, mint egy csontvázé, olyan, mint egy
halálos fintor. – Jetzt... noch einmal. – Úgy tették le a lapátokat, az-
tán úgy emelték újra fel őket, mintha tökéletesen begyakoroltat-
tam volna velük. Claire felé mutattam. – Hast du schlecht gesagt
wie als er hat gesagt wie du gesehen Dame hier?
– Nein, mein Herr.
– Hast du mitgelacht als er hat gesagt schlecht?
– Nein, mein Herr.
– Megint hazudtok mind a ketten, és szerencsétek, hogy ha-
zudtok, mert lehet, hogy mind a kettőtöknek letörném a derekát,
ha azt mondtátok volna, hogy nevettetek rajta, vagy valami csú-
nyát mondtatok róla. Geh zur Arbeit. – Undorral hátat fordítottam
nekik. – Tizedes, újra maga rendelkezik velük. Kösz a lehetőséget.
– Lew, ez nem volt szép – Claire szólalt meg először.
Aztán a tiszt beszélt. – Őrmester, ez nincs megengedve. Nem
szabad így beszélnie velük.
Tiszteletteljesen szalutáltam neki. – Ismerem a genfi kon-
venció szabályait, százados úr. Hadifogoly voltam odaát, uram.
– Mi volt ez az egész?
– Megstírölték a menyasszonyomat, uram, és valami trágár-
ságot mondtak róla. Én csak most kerültem vissza. Még nem jött
rendbe a fejem.

133
 – Lew, neked nincs rendben a fejed – kezdte Claire abban a
pillanatban, amikor kettesben maradtunk. – Mi lett volna, ha nem
csinálják meg, amit mondtál nekik?
– Nyugi, kislány Csinálták, amit mondtam nekik. Azt kellett
csinálniuk.
– Miért? Mi lett volna, ha az őr leállít? Vagy az a tiszt?
– Nem tudtak volna.
– Honnan tudtad?
– Csak megértettem.
– Miért ne tudtak volna?
– Megmondom, de hinned kell nekem. Bizonyos dolgok úgy
történnek, ahogy azt én megmondom. Ne kérdezd, hogy miért.
Számomra ez egyszerű. Megsértettek téged, ezzel megsértettek
engem, és tudtukra kellett adnom, hogy ezt nem tehetik. Nem sza-
bad ilyesmit csinálniuk. – Akkorra már eljegyeztük egymást. – Te a
menyasszonyom vagy, n’est-ce pas? Mein Fräulein. Őrült dühös
lennék, ha valaki rád nézne és mocskos megjegyzéseket tenne, és
ugyanolyan dühösek lennének apám meg a bátyáim is, ha látnák,
hogy egy hapsi így vigyorog rád vagy valamelyik húgomra. No,
eleget csevegtünk, drágám. Most menjünk vissza a kórházba. Men-
jünk, és mondjunk búcsút Hermannak, a germánnak.
– Lew, untig elég, amit Hermannal eddig csináltál. Ha úgy
érzed, hogy megint végig kell csinálnod vele, akkor én megvárlak a
földszinten, és iszom egy kólát, mert én ezt nem tartom mulatsá-
gosnak.
– Még mindig nem akarod elhinni, bébi, de én se találom
mulatságosnak. Nem azért csinálom vele.
Claire-rel akkoriban az volt a probléma, mint azt Sammy
meg Winkler is látták, és tudtomra is adták, hogy nagyok voltak a
csöcsei. Velem meg az volt a baj, hogy hamar féltékeny lettem, és
kész lettem volna szinte bárkit megölni, aki észrevette őket,
Sammyt és Winklert is beleértve.
Szóval négyen mentünk be aznap felcsapni a seregbe, és
mind a négyen visszajöttünk. De a szomszéd bérházból Irving Kai-
ser elesett Olaszországban a tüzérségi tűzben, és soha többé nem
láttam, és Sonny Ball is ugyanúgy esett el ugyanott. Freddy Rosen-
baum elvesztette a fél lábát, Manny Schwartz pedig még mindig

134
kampót visel a műkezén, de már nem viseli olyan jókedvűen; Solly
Moss pedig fejlövést kapott, azóta se nem hall, se nem lát túl tisz-
tán, és mint egyszer Sammy visszatekintve megemlítette, ez egy
kicsike környék egyetlen kicsike részének alig néhány háztömbjé-
ből igencsak súlyos veszteségnek és sebesülésnek tűnik, így hát
mindenütt sok mindenkinek kellett szintén elesnie vagy megsebe-
sülnie. Én is így gondoltam. De aznap, mikor mi négyen bevonul-
tunk, eszünkbe se jutott, hogy tényleg veszélyben leszünk, vagy
veszteségeink lesznek.
Háborúba indultunk, és nem tudtuk, mi az.
Legtöbbünk fiatalon nősült. És közülünk akkoriban senki
nem tudta, mi az, hogy válás. Az csak a gojoknak volt való, a gaz-
dagoknak, akikről olvastunk az újságban, akik elmentek hat hétre
a nevadai Renóba, mert ott könnyebb volt elválni. Meg az olya-
noknak, mint Sammy Glendája, meg a kikapós első férje, aki annyi-
ra szeretett hetyegni, és a jelek szerint egyszerűen szart rá, hogy
ki tud róla. Mostanára meg már az egyik saját lányom is elvált. Mi-
kor először hallottam, hogy az ő házassága is felbomlik, tüstént
utána akartam eredni az exvejemnek, hogy a puszta két kezemmel
dolgozzam ki vele a vagyonmegosztási megállapodást. Claire ehe-
lyett befogatta velem a pofámat, aztán visszacipelt a Karib-
tengerre, hogy lecsillapodjak. Tudomásom szerint Sammy Singer
volt az egyetlen, aki várt egy darabig, amíg feleségül vette azt a
sikszét a három gyerekével, meg a majdnem szőke, világosbarna
hajával. De Sammy Singer egy kicsit mindig különbözött tőlünk,
kicsi volt és másféle, csöndes volt, és sokat gondolkodott. Furcsa
fiú volt, és főiskolára ment. Én is okos voltam, és a közlegények jo-
gairól szóló törvény nekem is fizetett volna ezért, de én már nős
voltam, és fontosabb dolgaim és tennivalóim voltak, mintsem hogy
iskolába járjak még egy kicsit, inkább siettem, hogy vigyem vala-
mire. Ez az egyik a sok ok közül, amiért nem szerettem John Ken-
nedyt, és senkit körülötte, mikor felbukkant a reflektorfényben, és
elkezdett úgy viselkedni, mint az a színész, akinek túl jól megy a
dolga. Fel tudom ismerni, mikor valakinek nagyon sietős. Pislog-
tam egyet, mikor lelőtték, azt mondtam, csúnya ügy, aztán még
aznap visszamentem dolgozni, és felkészültem rá, hogy elkezdjem
utálni Lyndon Johnsont, mikor majd arra szeretném fordítani az

135
időmet. Nem szerettem a nagy hadovásakat, azokat az embereket,
akik túl sokat beszélnek, márpedig az elnökök ezt csinálják. Már
alig olvasok újságot. Már akkor se tudtam elképzelni, miért akar
egy olyan eszes fickó, mint Sammy Singer főiskolára menni, csak
hogy olyasmiket tanuljon, mint az angol irodalom, amit a szabad
idejében is elolvashatott volna.
Mikor tizenhárom éves lettem, és kijártam az elemit, a
Brooklyni Műszaki Középiskolába mentem, ami akkoriban nem is
volt olyan könnyű, és jól megálltam a helyemet olyan tárgyakból,
mint a matek, a műszaki rajz meg egyes természettudományok,
mint ahogy semmi kétségem nem volt, hogy meg fogom. Aztán,
miután végeztem, a számtanon kívül jószerivel mindent elfelejtet-
tem, és beálltam dolgozni apámhoz a hulladéküzletbe a bátyáim-
mal meg az egyik sógorommal, aki a legidősebb nővéremmel az
alagsorban lakott abban a négycsaládos, verandás téglaházban,
amely akkor már a családunké volt. Azt hiszem, a számtant főleg a
pinochle-ban használtam, mind a licitben, mind a játékban, amely-
ben megint igencsak megálltam a helyemet, a stégen meg a parton
vívott kártyacsatákban szinte a legjobb az óvilági, Oroszországból,
Magyarországról, Lengyelországból és Romániából jött zsidók
közt, akik pedig csak dumáltak és dumáltak és dumáltak, még já-
ték közben is, hol a kártyáról, hal a zsidó újságról, hol Hitlerről,
akit már korán meggyűlöltem, ugyanakkor, amikor ők, meg Sztá-
linról, Trockijról, Mussoliniről és Franklin Delano Rooseveltről,
akiket szerettek, így aztán én is szerettem őket. Lefogadom, hogy
Coney Islanden soha nem volt egyetlen zsidó sem, aki valaha re-
publikánusra szavazott volna, kivéve talán Phil sógoromat, aki
mindig mindent ellenzett, amit mindenki pártolt körülötte, és még
mindig ellenez.
Apám nem volt valami nagy véleménnyel a kártyazsenialitá-
somról. Mikor megkérdeztem, mi mást csináljak az időmmel, mi-
kor nem dolgozunk, nem tudta megmondani. Mikor nem tudott
valamit, nem akart beszélni róla. A seregben nem játszottak igazi
pinochle-t, így aztán huszonegyen, pókeren és kockán nyertem
össze a pénzemet. Majdnem mindig nyertem, mert mindig tudtam,
hogy nyerni fogok. Ha nem éreztem volna, hogy nyerni fogok, alig-
ha játszottam volna. Ha vesztettem, nem vesztettem sokat. Egy

136
perc alatt meg tudtam mondani, olyan kártyások verik-e a blattot,
akik pont olyan jók, mint én, és nyerő szériában vannak, és máris
eleget tudtam ahhoz, hogy várjak. Most a matekomat leszámítolá-
sok, adóengedmények és haszonrések kiszámítására használom,
és úgy végzem a számításaimat, szinte gondolkodás nélkül, mint a
főkönyvelőm meg az adminisztrátorlányaim a számítógépeik mel-
lett, és kábé ugyanolyan gyorsan. Nincs mindig igazam, de szinte
soha nem tévedek. Ami azt az ötletemet illeti, hogy az építkezők és
az építési vállalkozók szereljenek fel mérőórát a háztartási tüzelő-
olaj-fogyasztás mérésére, abban nem éreztem magam biztosnak,
még akkor sem, mikor már megtaláltam a megfelelő mérőórát. Ha
órával mérnék az olajat, nem lenne szükség az építkezésen min-
den házhoz tüzelőanyag-tartályra, és amelyik társaság tulajdoná-
ban lenne a mérőóra, az adhatná el ott az olajat. De az volt az érzé-
sem, hogy bajosan tudnám rávenni a nagy olajtársaságok embere-
it, hagy komolyan vegyenek, és hiába próbálkoztam, nem is vettek
komolyan. Mikor találkoztunk, nem voltam önmagam. Mellényes
öltönyt viseltem, és egy megváltozott személyiséget öltöttem ma-
gamra, mert az volt az érzésem, hogy saját személyiségemet nem
kedvelnék. Azzal se törődtek sokat, amit felöltöttem. Kiléptem a
saját ligámból, és ezt ők abban a pillanatban tudták, mihelyt meg-
próbáltam átlépni az övékbe. Megvoltak a határok, és kezdettől
fogva sejtettem, hogy ez az ég nem az én egem.
A háború sokat segített, még rajtam is, mert az építkezés fel-
lendült, építőanyagban meg hiány volt. Sok pénzt kerestünk a bon-
tásokon meg a Luna Parkban kitört első tűzvészen, mindjárt a há-
ború után, amikor rendbe tették a sérveimet, visszamentem a hul-
ladéküzletbe, és megint erős lettem, mint a bika. Rájöttem, hogy
még mindig szeretem a kemény és nehéz munkát a bátyáimmal, a
sógorommal meg az öregemmel. Füstös Rubin meg a fekete hapsi
elment, de mikor szükségünk volt rájuk, akadtak mások, és volt
két teherautónk, egyet meg hétszámra béreltünk. De gyűlöltem a
piszkot, gyűlöltem a zsírt, a szennyet és a tengervíztől rothadó,
bűzlő újságpapírt, amit a tengerparti szemetes konténerekből hoz-
tak be eladni a kukázó rongyszedők a kiskocsijaikon, melyeket hol
húztak, hol toltak. Féltem a piszoktól, de még a levegőtől is féltem,
amit belélegeztünk. Ma is félek a férgektől. Az ócska újságpapírok

137
közé néha döglött rákok és összetapadt kagylók, tengeri hínár, na-
rancshéj és más szemét keveredett, ezeket persze beleraktuk a
nagy papírbálák közepébe, melyeket még mindig kézzel, fogókkal
drótoztunk össze. Ma már gépek vannak az újságpapír bálázására,
adta tudtunkra Winkler a tapasztalt ember hangján azoknak a na-
poknak az egyikén, amikor nem volt jobb dolga, és csak átjött és
bámult minket, ahogy szakadásig dolgoztunk, és mindaddig ott ló-
gott körülöttünk, amíg fájrontot nem csináltam. Winkler mindenre
talált gépeket, használtakat is.
Szerette őket ultramodern masináknak nevezni. Nem egé-
szen értettem, hogy ez mit jelent.
Winkler megtalálta a maga ultramodern masináit, amelyek
amatőr fényképezőgépekben használható méretre szabdalták a
fölös katonai készletekből szerzett légifelvételekhez való filmeket,
és úgy tervezte, hogy ezzel összeszedi első néhány milliócskáját,
mielőtt az Eastman Kodak észbe kap, berendezkedik az egész la-
kosság ellátására, és visszaszerzi a piacot. Az emberek házasodtak,
gyerekeik születtek, és le akarták fényképezni a kisbabáikat.
– Hagyjál békén a masináiddal, nekem nem kellenek –
mordult rá fogsorát csikorgatva Winklerre az öreg, azzal a sűrű
lengyel-zsidó akcentussal, amelyet Claire szinte soha nem hallott,
amíg el nem kezdett randevúzgatni velem, majd időnként nálunk
aludni a húgom szobájában. Az alatt a fedél alatt soha senki nem
engedte volna meg, hogy együtt lehessünk. Claire az állam északi
részéről való zsidó lány volt, ahol sok minden egészen más volt,
mint Coney Islanden, és a szülei mindketten ebben az országban
születtek, ami megint csak különbség. Akkor ismerkedtünk meg,
amikor egyszer nyáron lakást béreltek Sea Gate-ben a homokos
part meg a tenger kedvéért – a miénk volt a legjobb partszakasz,
és a mi tengerünkben lehetett a legjobbakat úszni, mikor éppen
nem mocskolták be a kotonok és egyéb csúfságok a csatornákból
és a nagy óceánjárók vécéiből, amelyek szinte mindennap elhúz-
tak előttünk a kikötő felé. A kotonokat mi „Coney Island-i keszeg-
nek” neveztük. A szemétre meg a többi lebegő mindenfélére azt
mondtuk, „Vii-gyázz!”. A kotonokra volt egy másik elnevezésünk
is: „szarzsáknak” hívtuk őket. Most az olyan washingtoni faszokat

138
nevezzük így, amilyen Noodles Cook, és alighanem az az új izé is,
aki most a Fehér Házban van.
– Megvannak nekem a magam gépei, itt ni, ez a kettő –
feszítette meg mosolyogva a karizmait az öregem. A vállát meg a
karjait értette rajta. – És még három gépem van. – Ezen engem, a
bátyámat meg a sógoromat értette. – És az én gépeim élnek, és
nem kerülnek olyan sokba. Húzzátok, húznátok! – kiáltott ránk. –
Ne álljatok ott, ne hallgassatok rá! Még szét kell vágnunk a csöve-
ket, aztán később meg kell hoznunk a kazánokat.
Azzal újra nekiállt a munkának a három eleven gépével. Bá-
lázóhorgainkkal és hosszú fogóinkkal meghúztuk és csomóra csa-
vartuk a vékony acél bálázóhuzalokat, ügyelve a szemünkre meg a
tökünkre, hátha megint el talál pattanni a drót. A bálát a másik bá-
la tetejére hajítottuk, amitől mind a két bála rázkódott és reme-
gett, és Claire egyszer azt mondta nekem, hogy ez kifejezetten sze-
xuális látvány volt, mintha egy olyan nagydarab fickó, mint én, rá-
vetné magát egy olyan lányra, mint ő.
Az öreg tüstént megszerette Claire-t, attól fogva, hogy el-
kezdett bejárni az üzletbe; előbb bámészkodott, aztán segített,
hogy korábban végezhessünk, mikor randevúnk volt, na és mert
sok időt töltött anyámmal, és elbeszélgetett vele, pedig akkor már
nem mindig volt könnyű vele beszélgetni. És díszesen becsoma-
golta az apró ajándékokat, amiket a születésnapokra meg az ün-
nepekre hozott. Díszcsomagolás? Claire volt ismerőseink között az
első, aki díszesen csomagolt. Mielőtt Claire felbukkant, ugyan ki
tudta az egész nagy családban, Coney Island egész világában, mi az
a díszcsomagolás? Vagy az „ólomkristály”? Az egész családból
senki nem volt biztos benne, mi is az az ólomkristály, de mihelyt
Claire-nek kellett, nekem is kellett, beszéltem is az „ólomkristálya-
inkról” egy Rocky nevű menő olasz hapsinak, akitől vettem is
egyet-mást. Rocky kedvelt engem, és szerette Claire szókimondó
beszédstílusát, aztán, miután mind a ketten elköltöztünk, és mind-
ketten elkezdtünk telkeket vásárolni és házakat építeni, néha szí-
vességet tettünk egymásnak. Rocky szerette a lányokat, a vastagon
kifestett, magas sarkú cipőben grasszáló, nagy csöcsű szőkéket
meg a vöröseket, de nagyon tisztelte az olyan feleségeket, mint
Claire meg a sajátja.

139
 Claire apja akkor már meghalt, az én apám pedig már a kez-
det kezdetén megcsökte magát, és nem engedte, hogy náluk alud-
jak, még akkor se, mikor otthon volt az anyja.
– Ide figyelj, Louie – mondta nekem apám, Morris –, jól fi-
gyelj. Az a lány árva. Nincs apja. Vedd el, vagy hagyd békén. Nem
tréfálok.
Elhatároztam, hogy elveszem, és amikor gondolkoztam raj-
ta, rájöttem, azt akarom, hogy a feleségem szűz legyen. Magam is
meg voltam lepve, de hát kisült, hogy ilyen fickó vagyok. Be kell
ismernem, hogy valahány szar rábeszéltem egy lányt az etye-
petyére, utána egy kicsit kevesebbre tartottam, bár azért rendsze-
rint meg akartam ismételni a dolgot. És még hat év múlva sem
tudtam megérteni, mikor Sammy elvette Glendát a három gyerek-
ével, hogyan vehetett feleségül egy nőt, akit már baszogatott vala-
ki, különösen olyasvalaki, aki még él, és nem is egyszer, és nem is
egy hapsi. Tudom, hogy ez muris, de hát kiderült, hogy én már
csak ilyen vagyok.
És még mindig ilyen vagyok, mert vannak dolgok a két lá-
nyom körül, amikről Claire meg én többé már vitatkozni se próbá-
lunk. Nem akarták elhinni, amikor megmondtam nekik, hogy az
anyjuk szűz volt, amíg össze nem házasodtunk. Claire pedig meg-
esketett, hogy ezt soha többé senkinek nem mesélem el.
Claire heves indulatkitöréseitől rendszerint meghátráltam,
de soha nem félelmemben. Nem féltem se a seregben, se a fogoly-
táborokban, de még a tűzharcokban és a szórványos tüzérségi zá-
rótüzekben sem, mikor Franciaország és Luxemburg még meg-
szállt részén át a német határ felé nyomultunk, de még akkor sem,
mikor a nagy decemberi meglepetés után felnéztem a hóról, és
megláttam a német katonákat a vadonatúj fegyvereikkel és csinos
fehér egyenruháikban, akik foglyul ejtettek minket.
De a hulladékboltunkban félteni a patkányoktól. És gyűlöl-
tem a mocskot, különösen miután a háború után hazakerültem.
Még egy, a vakpadlóból felbukkanó egérke is elég volt ahhoz, hogy
rosszullét fogjon el, és egy teljes percig reszkettem miatta, akár-
csak most, mikor a számban érzem anyám zöld almáinak ízét, vagy
csak visszaemlékszem rá. És amikor végre megalapítottam a saját
üzletemet, egy brooklyni lakásunktól több mint két és fél órányira

140
fekvő városban, a legjobb hely, amit találtam, egy csődbe ment
egérfogógyár volt a vasútállomás teherforgalmi vágányai mellett,
és ott is bőven volt egér.
Nap mint nap undorított a körmeim alatti piszok, és szé-
gyelltem magam miatta. Mindnyájan szégyelltük. Mikor végez-
tünk, tisztára sikáltuk magunkat a slag hideg vizével, mert más
nem volt. Egy órába is beletellett. Még télen is lúgos szappannal és
kemény ipari kefékkel sikáltuk, aztán slaggal mostuk le magunkat.
Nem akartunk olyan koszosan elindulni és hazamenni. Utáltam a
körmöm alatt a feketeséget. Atlantában a seregben felfedeztem a
manikűrt – a rákkoktél meg a bélszínjava mellett –, aztán Angliá-
ban újra rátaláltam a manikűrre, és a franciaországi előrenyomu-
lás közben is manikűröztettem, amikor csak tudtam. Miután pedig
hazakerültem Coney Islandre, már nem tudtam meglenni nélküle.
És nem is nélkülöztem soha. Még a kórházban is, még olyankor is,
amikor a legrohadtabbul éreztem magam, nagy gondot fordítot-
tam a tisztaságomra, és a manikűr egyike azoknak a dolgoknak,
amelyeket mindig biztosítok magamnak. Claire akkor már ismerte
a manikűrt, ami házasságunk után része lett az előjátékainknak,
de a pedikűrt is szerette, meg ha vakargattam a hátát és masszí-
roztam a lábát, én meg szerettem megfogni a lábujjait.
Mihelyt volt rá pénzem, kezdtem jó kocsival járni, és Claire-
nek is vettem egy jó kocsit, mikor lett rá pénzem, így nem kellett
többé a cég furgonjával mennünk szórakozni, és mihelyt fölfedez-
tem a csináltatott öltönyöket, soha többé nem akartam másba öl-
tözni. Mikor Kennedyből elnök lett, kiderült, hogy mindketten
ugyanannál a New York-i szabónál csináltatjuk az öltönyeinket,
bár be kell ismernem, hogy én soha nem néztem ki olyan jól az
enyéimben, mint ő az övéiben. Sammy mindig azt mondta, hogy
nem tudok öltözködni, Claire is ezt szokta mondogatni, és lehet,
hogy igazuk van, mert soha nem fordítottam sok figyelmet olyan
dolgokra, mint a szín meg a fazon, azokat ráhagytam a szabókra,
hadd válasszanak helyettem. De annyit tudtam, hogy egyszerűen
pompásan érzem magam a csináltatott öltönyben, ami a forgalmi
adóval együtt több mint háromszáz dollárba került, de akár öt-
százba is belekerülhetett. Most már ezerötszáz fölött van, és egé-
szen kétezerig fölmehet az ára, de még mindig nem törődöm vele,

141
és több öltönyöm van, mint amennyit valaha időm lenne elhorda-
ni, mert a visszaeséseim közt sokat változik a súlyom, és szeretek
mindig a legnettebbül kinézni az öltönyömben, és manikűröztetek
is, valahányszor felöltözöm és elmegyek valahova.
Pamutingeket viseltem, csak pamutot. Semmi nejlont, sem-
mi poliésztert, semmi gyűrhetetlent, semmi mosd-és-hordd-ot. De
egyiptomi pamutot soha, soha többé Izrael és az 1948-as háború
után. Mikor Milo Minderbinder és az ő M&M vállalkozásai nagy-
ban beszálltak az egyiptomi gyapotba, többé nem használtam
M&M vécécsészéket és mosogatókat a vízvezeték-szerelő üze-
memben, és nem vettem tőlük építőanyagokat a fatelepemre.
Winkler, noha tudja, hogy ez nem tetszik nekem, még mindig
Minderbinder kakaóbabot vesz a húsvéti csokoládényulakhoz,
amelyekkel üzletel, mi meg kidobjuk őket, mikor ajándékba küld
nekünk belőlük.
A sajtot akkor fedeztem fel, amikor a Karib-tengert: a francia
sajtot. Attól a naptól fogva imádtam a francia sajtokat, amikor rá-
juk bukkantam. A karibi térségben télen Martinique és Guadelou-
pe, később Saint Barts lettek a kedvenc üdülőhelyeink. A sajtok
miatt. Európáért nem voltam oda. Egyszer elmentem Franciaor-
szágba, egyszer meg Spanyolországba és Olaszországba, de soha
nem szerettem sehova visszamenni, ahol nem beszélték a nyelve-
met, és fogalmuk se volt az olyasféle emberekről, amilyennek én
gondoltam magam. Aztán egy szép napon Saint Bartson, ahol
pompásan éreztük magunkat Claire-rel, miután elcsíptünk két
szép telket Saint Maartenben, méghozzá olyan áron, amelyről tud-
tam, hogy idővel nagyon jó ár lesz, ettem egy darab sajtot, amit
mindig szerettem, egy darab kenyérrel, amit szintén szerettem,
úgy emlékszem, Saint André sajt volt, aztán kis idő múlva éreztem,
hogy feljön a gyomromból az a zöldalma-íz, amit soha nem felej-
tettem el, az az égető, savanyú íz, amire valamikor nagyon régről
emlékeztem, gyerekkoromból, mikor beteg voltam, és kezdtem
félni, hogy valami talán nincs rendben bennem. A nyakam meg
merev lett; és mintha feldagadt volna. Sammy azt szokta mondani,
hogy fel kellett dagadnia, mert le nem dagadhat. Ezen most már
mosolyogni is tudok. Valami többről volt szó, nem pusztán emész-
tési zavarról. Addig szinte soha nem éreztem émelygést, akárm-

142
ennyit ettem és ittam, és azt hiszem, felnőtt koromban mindig jól
éreztem magam. A seregben sokat fáztam és sokszor voltam
mocskos, szerettem volna többet aludni és többet kajálni, de azt
hiszem, mindig magabiztosnak és egészségesnek éreztem magam,
és úgy éreztem, soha semmi rossz és szokatlan nem történhet ve-
lem. Még akkor is, amikor az az orvlövész fejbe lőtte a Hammer
nevű tizedest, ahogy ott álltunk a felderítő dzsip mellett és beszél-
gettünk, alig harminc centire egymástól. Éppen azt jelentette ne-
kem, hogy a város tisztának látszik, és biztos volt benne, hogy si-
mán bevonulhatunk. Nem lepett meg, hogy ővele esett meg, nem
velem. Nem azt éreztem, hogy csak szerencsém volt. Úgy éreztem,
ennek így kellett történnie.
– Menjünk holnap haza, szívem – mondtam Claire-nek, mi-
kor éreztem, hogy felbugyog bennem a zöld almáknak az a régi be-
tegségíze, aztán később hadováltan neki valamit, miután vissza-
mentünk a szobánkba, és elbabusgattuk egymást. – Eszembe ju-
tott, hogy csinálhatnék valamit Newburgh-ben, ami nagyon jól üt-
ne ki nekünk.
A szex után remekül éreztem magam, sőt még azután is, mi-
kor hazamentünk. De a biztonság kedvéért azért benéztem a dok-
torhoz. Emil megnézett, és nem talált semmit. Még mindig nem
tudom, nem kellett volna-e alaposabban megnéznie, vagy hogy ez
számított volna-e valamit. Emil könnyen azt hihette, hogy ami a
szigeten volt velem, az most nincs.
Emberektől nem félek, de kezdek egyre jobban félni a zöld
almáktól. Emlékszem, amikor életemben először lettem rosszul,
anyám azt mondta, azért lettem beteg, mert ettem a zöld almák-
ból, amiket egy tálban tartott, hogy megsüsse őket, vagy főzzön ve-
lük valamit. Nem tudom, tényleg ettem-e belőlük. Mert valahány-
szor azt a rosszullétet éreztem megint, és émelyegtem és hánytam,
mikor mumpszom volt, bárányhimlőm meg egyszer torokgyulla-
dásom, ő ugyanazokat a zöld almákat okolta, és egy idő után kezd-
tem hinni neki, még ha nem is ettem a zöld almákból, mert a há-
nyásnak az íze mindig ugyanaz volt. És hiszek még most is. Mert
valahányszor rossz a gyomrom, a besugárzás vagy a kemoterápia
előtt, a besugárzás vagy a kemoterápia közben és a besugárzás
vagy a kemoterápia után, a zöld almák ízét érzem. Zöld almák ízét

143
éreztem, amikor megműtöttek a kettős sérvemmel. És amikor elő-
ször lettem igazán rosszul, hazafelé a kocsiban, az egyik Sammy
Fire Island-i házában töltött hétvégéről, egy házaspárral Sammy
Time-béli virgonc barátai közül, amikor azt éreztem, hogy úgy
megdagadt a nyakam, hogy nem tudom elfordítani a fejemet és
nem tudok tovább vezetni, aztán ráájultam a kormánykerékre,
majd épp csak ki tudtam szállni a kocsiból hányni, és kissé kótya-
gosan elkezdtem hadrikálni magamban, a zöld almákról motyog-
tam, ahogy aztán Claire mesélte nekem. És a gyerekek, hátul a fur-
gonban, akkor már hárman voltak, ők is azt mondták. Az emberek
csodálkoztak, miért értünk olyan későn haza, de azt mondtuk ne-
kik, hogy fölkeveredett a gyomrom, mert azt hittük, csak erről van
szó. Később azt mondtuk, angina. Aztán hogy mononukleózis. Az-
tán hogy mirigytuberkolózis. Amikor hét évvel később első ízben
igazán lerobbantam, és egy belvárosi kórházba kerültem, Claire
megmondta Glendának, hogy valójában miről van szó, mire kide-
rült, hogy ő meg Sammy már mind a ketten tudták vagy sejtették.
Glendának volt némi tapasztalata a volt férjével, akinek másfajta
rákja volt, Sammy pedig, mint tudtuk, ki volt okosodva, hiszen
minden héten elolvasta a Time magazint. Claire soha nem ismert
olyan családot, mint a miénk, a brooklyni zsidó akcentusunkkal,
amit anyámtól és apámtól szedtünk fel, és még soha nem járt
olyan fiúval, mint én, aki leütötte valakinek a kezéről egy ismeret-
len párral szervezett kettős randevún, aki bármit meg tudott csi-
nálni, amit csak akart, és akinek az ócskavasban meg a hulladék-
papírban volt a jövője. Ezt az utóbbit soha nem szerettem, de ezt
soha nem mutattam ki, csak mikor már összeházasodtunk.
– A hulladéknak nincs jövője, mert túl sok van belőle –
mondogatta nekünk Winkler, az első üzleti kudarca előtt. – Louie,
a fölösleg mindig rossz. A gazdaságnak hiánycikkekre van szüksé-
ge. Ezért olyan jók a monopóliumok... leszorítják a kínálatot abból,
amit az emberek akarnak. Gyakorlatilag semmiért veszek légifel-
vételekhez való Eastman Kodak filmet a hadsereg fölös készletei-
ből, ami senkinek nem kell, mert túl sok van belőle, aztán átalakí-
tom rendes színes filmmé, ami senkinek sincs. Mindenki házaso-
dik, és gyerekei születnek, még én is, és mindenki színes fényké-
peket akar csináltatni róluk, és nem kap elég filmet. Az Eastman

144
Kodak tehetetlen. A film az övék, ezért nem simfelhetik a minősé-
get. A Kodak nevet használom, árban pedig a közelembe sem tud-
nak jönni. Mikor szétküldtem a levlapjaimat, az első rendelés az
Eastman Kodaktól jött, négy tekercs filmre. Tudni akarták, hogy
mit csinálok.
Az Eastman Kodakkal együtt hamarosan rá kellett jönnie,
hogy bár a katonai légifelvételekhez használt film három kilomé-
ter magasságból jól megfelelt, a kisbabákon meg a feleségeken
szemcsés pacnikat hagyott, így aztán visszajött hozzánk teherau-
tósofőrnek azokra a napokra, mikor szükségünk volt rá, mielőtt
elkezdett mézmázzal és csokoládéval bevont fánkokat gyártani az
első pékségnek, amelyikbe utána betársult, mielőtt Kaliforniába
költözött, és megvette az elsőt a csokoládé- és édességgyárai kö-
zül, amelyek szintén nem ütöttek be. Húsz éven át folyton csúsz-
tattam neki hébe-hóba egy kis pénzt, és soha nem mondtam meg
Claire-nek. Claire is húsz éven át küldött nekik pénzt, mikor szük-
ségük volt rá, és soha nem mondta meg nekem. Mielőtt leszerel-
tem a seregből, Claire, aki akkor még szinte gyereklány volt, nagy
komolyan előadta nekem, milyen jó lenne, ha bezupálnék, mert
tetszett neki, hogy ez jó alkalmat ad az utazgatásra.
– Te biztos hülyéskedsz – mondtam neki. Éppen visszakerül-
tem Drezdából, és a hátamon feküdtem a kórházi ágyon,a műté-
tem után. – Az én nevem Louie, nem lüke. Utazni, hova? Georgiá-
ba? Kansasba? Fort Sillbe, Oklahomába? Ott semmi esélye sincs az
embernek.
Claire kisegített a hulladéküzletben, intézte a telefonokat, és
vezette az üzleti könyveket, mikor Ida nővéremnek otthon kellett
maradnia anyámmal. És segített anyám körül, mikor Ida az üzlet-
ben volt. Jobban meg tudta mosolyogtatni anyámat, mint mi. Az
öreglány egyre furcsább és furcsább lett, a doktor azt mondta, ez
az agyi ütőerek meszesedésétől van, ami természetesen együtt jár
a korral, mondta, de most úgy gondolom, valószínűleg Alzheimer-
kór lehetett, amit ma talán ugyanolyan természetesnek tartunk,
mint Dennis Teemer a rákot.
Claire még mindig nem sokat konyít a matekhoz, és ez mos-
tanában aggaszt. Összeadni és kivonni tud, abban hiba nincs, kü-
lönösen ha odaadsz neki egy kézi számológépet, még osztani és

145
szorozni is tud egy kicsit, de teljesen elveszett, ha törtekre, tizede-
sekre és százalékokra kerül sor, és egyáltalán nem érti a piaci ár-
emelkedések, áresések és kamatlábak számtanát. Annak idején
azért elég jól könyvelt, és körülbelül ez volt minden, amit az öre-
gem csináltatni akart vele, miután elkezdett sárga- és vörösréz da-
rabokat hajigálni az aznapi utolsó újságosbálába, hogy segítsen
nekünk hamarabb fájrontot csinálni. Az öregem ezt el se tudta
hinni, akkorát ordított, hogy belerázkódtak a falak, és valószínűleg
összes patkányaink, egereink és svábbogaraink pánikba estek, és
kiugráltak a McDonald Avenue-ra.
– Én csak segíteni próbáltam – mentegetőzött Claire. – Azt
hittem, azt akarják, hogy nehezebbek legyenek a bálák.
Hangosan felnevettem. – De nem sárgarézzel.
– Vörösrézzel? – kérdezte a bátyám, és ő is nevetett.
– Csocskele, hova jártál te iskolába? – kérdezte az öregem, és
összecsikorgatta a fogsorát, ami ilyenkor, mikor vidám volt, vala-
hogy másféle zajt adott. – A sárgaréznek meg a vörösréznek fon-
tonként tizennégy cent az ára. Az újságpapír ára pár bubke, fon-
tonként semmi. Melyik ér többet? Nem kell ahhoz a Harvardra
járni, hogy ezt kiszámold. Na, csocskele, drágaságom, te csak irkáld
a számaidat, és mondd meg, kinek kell nekünk fizetnie, és mi ki-
nek kell fizessünk. Ne aggódj, még elmehettek táncolni. Louie, gye-
re csak ide. Hol találtad ezt a kis játékszert? – Satuba szorította a
karomat, azzal a kemény fogásával, és behúzott az egyik sarakba,
hogy négyszemközt beszéljen velem, vörös volt az arca, és kiszíne-
sedtek a szeplői. – Louie, most jól figyelj. Ha nem lennél a fiam, és
ő lenne a lányom, nem engedném, hogy egy olyan tummlerrel jár-
jon, mint te. Nem szabad fájdalmat okoznod neki, még egy kicsit
se.
Claire-t nem volt olyan könnyű bolonddá tenni, mint apám
gondolta, bár én valószínűleg azt csinálhattam volna vele, amit
csak akartam. Egyik unokabátyjától hallott már a Coney Island-i
fiúkról meg a klubjaikról, akik kitáncolnak a lányokkal a hátsó
szobába, ahol díványok vannak, becsukják mögöttük az ajtót, és
olyan gyorsan szedik le róluk a ruhát, hogy szégyenkezés nélkül
nem tudnak visszamenni, amíg nem adnak legalább valamit abból,
amit a fiúk akarnak. Amikor azt mondta, hogy nem hajlandó hát-

146
ramenni velem, mikor fölcsíptem, egyszerűen fölkaptam tánc köz-
ben, lekaptam a lábáról, és a tánctermen át betáncoltam vele a
hátsó szobánkba, csak hogy megmutassam neki, hogy ez nem
mindig igaz, velem nem, akkor nem. Azt nem kötöttem az orrára,
hogy egy órával azelőtt már voltam ott egy másik lánnyal.
A számolásban gyönge volt, az biztos, de hamarosan rájöt-
tem, jobb, ha az ő kezére bízom az üzleti ügyeimet, mint ha bárme-
lyik bátyámra vagy társamra hagynám őket, pedig mindig megbíz-
tam a bátyáimban meg a társaimban. Amennyire tudom, soha sen-
ki nem csapott be közülük, és azt se hiszem, hogy bárki közülük be
akart volna csapni, mert mindig olyan embereket választottam,
akik bőkezűek voltak, és ugyanúgy szerettek nevetni meg inni,
ahogy én.
Claire-nek jó lába volt és gyönyörű melle, és még mindig az
van. Előbb kiszúrta, mint én, hogy majd minden olasz építési vál-
lalkozó, akivel üzleti kapcsolatban álltunk, mindig szőke vagy vö-
rös barátnőkkel jelenik meg az építési telkeken tartott megbeszé-
léseinken, mire ő is bevetette magát, és szőkébbre színeztette a
haját, mikor magammal vittem valamelyik megbeszélésre, amelyik
a normálisnál fontosabbnak ígérkezett. Ilyenkor telirakta magát
bizsukkal, és mindenkivel a saját nyelvén tudott beszélni, férfiak-
kal és nőkkel egyaránt. – Mikor vele vagyok, mindig ilyet viselek –
mondta fáradt kis vigyorral a jegygyűrűről, amit viselt, meg a ru-
hának vagy a kosztümnek a mély kivágásáról, amit éppen fölvett.
Ezen mindnyájan nevettünk. – Nincs nálam a papír, hogy bebizo-
nyítsam – szokta válaszolni, mikor valaki megkérdezte közülük,
hogy tényleg házasok vagyunk-e. Ezeket a válaszokat mindig rá-
bíztam, és néha, ha jól alakult az alku, az ebéd meg hosszúra nyúlt,
a helyi motelbe is bejelentkeztünk a délután hátralevő részére, de
mindig elmentünk, még mielőtt beesteledett. – Neki haza kell
mennie – mondta ilyenkor Claire. – Nem maradhat ki egész éjsza-
kára. – Vendéglőkben, éjszakai mulatókban és üdülőhelyeken
mindig nagyszerűen beszélgetésbe tudott elegyedni a női vécében,
és szerzett egy csajt minden velünk lévő hapsinak, akinek nem
volt, de szerette volna, ha lenne. Még azt is kiszúrta még mielőtt én
magam rájöttem volna, hogy mit kezdek forgatni a fejemben az
egyik olasz építési vállalkozó káprázatos, magas, szőke, ausztráliai

147
barátnőjét illetően, aki virgonc és csapodár teremtés volt, fehérre
volt sminkelve és magas sarkú cipőket viselt, nagyszerű csöcsei
voltak, és nem bírt nyugton maradni, akkor is táncolni akart, ha
nem volt hozzá zene, és folyton vaskos szellemességeket eresztett
meg azokról a disznó játékszerekről, amelyeket azoknak a játék-
gyárosoknak tervezett, akiknél dolgozott.
– Van egy lakótársnője – mondta nekem a fickó, anélkül
hogy megmozdította volna az ajkát. – Ápolónő, és egyszerűen lé-
legzetelállító. Mind a ketten szeretik az etyepetyét. Elmehetnénk
velük együtt.
– Kell nekem ez a cukorfalat – mondtam úgy, hogy a nő is
meghallja.
– Ez is oké. Én majd az ápolónőnél próbálok szerencsét –
mondta, mire tüstént tudtam, hogy nem akarok vele haverkodni.
Nem tudta megérteni, hogy számomra abban van a mulatság, hogy
elbűvöljem a nőt, nem abban, hogy ajándékba kapjam.
Claire megsejtette az egészet. – Ne, Lew, ezt ne – hozta egy-
szer és mindenkorra a tudomásomra, mihelyt beültünk a kocsi-
ba. – Ne, soha többé ne, a szemem láttára soha.
Vettem az üzenetet, és amennyire tudom, nem is látott ilyet
soha többé.
A Fort Dix-i kórházban pedig lenézett rám Heretan, a ger-
mán fölött, és miután lehiggadtam és abbahagytam a dühöngést,
tudtam, hogy hozzám való.
– Ki lát el itt téged? – tudakolta egyik hétvégi látogatása-
kor. – Mit csinálsz, mikor szükséged van valamire? Ki jön hozzád?
El vagyok bűvölve, hogy bemutathatom, biztosítottam róla.
Aztán elordítottam magam: – Herman! – és mielőtt másodszor is
felordíthattam volna, máris hallottam ápolóm rémült lépteit, és
Herman, a germán már ott is állt mellettem véznán, félénken, li-
hegve és idegesen. Ötvenes éveiben járt, és távolról sem volt holmi
árja superman, hős, Übermensch, ő aztán nem volt az.
– Mein Herr Rabinowitz? – kezdte el tüstént, ahogy akartam
és megtanítottam rá. – Wie kann ich Ihnen dienen?
– Achtung, Herman – parancsoltam rá könnyedén. És miután
összecsapta a sarkát és vigyázzba vágta magát, kiadtam neki azt a
parancsot, amit megértett. – Anfangen – Elkezdett beszélni magá-

148
ról, én meg Claire-hez fordultam. – No, szívem, milyen volt az
utad? És hol szálltál meg? Ugyanabban a szállodában?
Mikor Herman belekezdett a mondókájába, Claire-nek re-
begni kezdett a szeme, és mikor elkezdte megérteni, nem tudta el-
hinni. És a jelek szerint csöppet sem tetszett neki. Szinte nevetnem
kellett komikus arckifejezésén. Herman jelentette a nevét, a rang-
ját és a törzsszámát, aztán születési helyét és idejét, majd beszá-
molt a származásáról és családi helyzetéről, iskoláztatásáról és
munkaviszonyairól, és minden másról, amit megmondtam neki,
hogy hallani akarok tőle, valahányszor vigyázzba állítom, és fel-
szólítom, hogy beszéljen újra magáról. Én tovább csevegtem Cla-
ire-rel, mintha nem is látnám, és rá se hederítenék.
– Hát megmondom, mit gondoltam ki. Nem fogok bezápulni,
ezt felejtsd el. Az öregemnek egy ideig még szüksége lehet rám a
hulladéküzletben.
Claire nem tudta, melyikünkre figyeljen. Nekem a szemem
se rebbent. A szobában csönd lett. Herman befejezte, és most csak
állt, pislogott és izzadt.
– Ó, igen – mondtam, meg se fordulva, mintha csak akkor ju-
tott volna eszembe. – Noch einmal.
És Herman újra rákezdte. – Mein Name is Hermann Vogeler.
Ich bin ein Soldat der deutschen Armee. Ich bin Bäcker. Ich wurde
am dritten September 1892 geboren und ich bin dreiundfünzig jah-
re alt.
– Lew, állítsd le... ebből már elég – vágott közbe végül Claire
dühösen. – Állj! Állítsd le!
Nekem csöppet se tetszett, hogy így beszél velem Herman
vagy bárki más előtt. A nyakamban meg az államban lüktetni kez-
dett az ér. – Szóval úgy gondolom, megint az öregemnél fogom
kezdeni – mondtam rá se hederítve. – Csak hogy valami jövedel-
mem legyen, amíg megpróbálom eldönteni, mit kezdjünk ma-
gunkkal.
– Lew, hagyd békén, engedd el – parancsolt rám. –
Komolyan mondom.
– Apám teheneket tartott, és eladta a tejet – szavalta Her-
man németül. – Iskolába mentem. Utána jelentkeztem főiskolára,
de nem vettek fel. Nem voltam elég okos.

149
 – Ez így oké – mondtam Claire-nek ártatlanul, miközben
Herman ugyanolyan engedelmesen folytatta, mint először. – Erre
képezték ki. Azok. Péknek tanították ki, én meg arra képeztem ki,
hogy ezt csinálja. Mikor befejezi, még néhányszor megcsináltatom
vele, hogy soha egyikünk se felejtse el. Ellakhatunk a családdal egy
darabig az emeleti lakásban. Mi vagyunk a legfiatalabbak, így ne-
künk kell majd lépcsőt mászni. Nem hiszem, hogy főiskolára sze-
retném pocsékolni az időmet, ha összeházasodunk, akkor nem.
Akarod, hogy összeházasodjunk?
– Lew, én azt akarom, hogy ereszd el! Ez az, amit akarok!
Figyelmeztetlek.
– Vegyél rá.
– Rá foglak. Ne sürgess.
– Hogyan?
– Le fogom vetni a ruhámat – határozta el, és láttam, hogy
komolyan gondolja. – Itt mindjárt. Le fogok vetkőzni. Elég volt!
Mindent le fogok vetni, és rád fekszem az ágyban, most mindjárt,
ha nem engeded meg neki, hogy abbahagyja. Rád fogok ülni, nem
törődöm a varrataiddal, még ha kinyílnak is. Hadd lásson ő is min-
dent, amit te láttál, meg fogom mutatni neki, esküszöm, meg fo-
gom. Küldd el.
Tudta, hogy mit érzek, a kis ravasz. Mikor bejöttek a bikini
fürdőruhák, neki mondanom se kellett, hogy ne viseljen bikinit, az-
tán végül lemondtam róla, hogy a lányaimnak megpróbáljak erről
beszélni, egyszerűen csak nem mentem ki többé a tengerpartra,
mikor ők is ott voltak.
Elkezdett kigombolkozni. Aztán tovább gombolkozott, és ki-
gombolt még néhány gombot. És mikor megláttam a mélyen kivá-
gott, csipkés kombinéfát, és alatta a duzzadó, tényleg nagy csöcse-
it – mindig azt akartam, hogy ne legyen más férfi a világon, aki
akár csak észrevenné őket –, meg kellett hátrálnom. Magam előtt
láttam, ahogy lehúzza a szoknyáján a cipzárat és kilép belőle, mi-
kor Herman még ott van a szobában, aztán felhúzza a kombinéfát,
és féltem, egyszerűen nem tudtam elviselni a gondolatot, ezért le
kellett állítanom Hermant, és le is állítottam, de úgy, mintha rá
lennék dühös, nem Claire-re, mintha az ő hibája lenne az egész,
nem Claire-é vagy az enyém, és el kellett küldenem.

150
 – Oké, elég, gombolkozz be. – Rá is dühös voltam. – Oké,
Herman. Genug. Fertig. Danke schön. Most menj ki. Schnell! Macht
schnell! Menj a fenébe.
– Danke schön, Herr Rabinowitz. Danke vielmals. –
Reszketett, amivel zavarba hozott, aztán hajlongva kihátrált.
– Ez csöppet sem volt mulatságos, Lew, nekem nem – adta
tudtomra Claire, miközben begombolkozott.
– Nem azért csináltam, hogy mulatságos legyen. – Én is ko-
miszul éreztem magam.
– Akkor meg miért?
Nem tudtam, miért.
Mire elment, valósággal ellágyultam szegény öreg hapsi
iránt, és vettem magamnak a fáradtságot, hogy sok szerencsét kí-
vánjak neki, mikor hajóra ültették, ügynevezett repatriálás céljá-
ból.
Addigra már megszántam. Gyönge volt. Még a többi német is
gyöngének tekintette volna, és az ő korában már soha nem lehe-
tett erős. Bizonyos tekintetben máris Sammy apjára emlékeztetett,
arra a kedves, csöndes, ezüstös hajú öregemberre, aki egész nyá-
ron hosszasan pancsolt az óceánban, mihelyt hazaért a munkából.
Sammy anyja mindig elküldte Sammyt, vagy a bátyját vagy a nővé-
rét, hogy tartsák szemmel, és juttassák eszébe, hogy idejében haza
kell mennie vacsorázni. Sammy meg én mindketten szerencsések
voltunk. Mind a kettőnknek volt nővérünk, aki a vége felé gondos-
kodott a szüleinkről. Sammy apja sokat olvasott, elolvasta az ösz-
szes zsidó újságot, és mindnyájan szerettek otthon klasszikus ze-
nét hallgatni a rádión. Sammy a Coney Island-i könyvtárban jid-
disre fordított könyveket jegyeztetett elő az apjának, főleg regé-
nyeket, főleg orosz íróktól. Barátságos ember volt. Az én apám
nem. Az én családomban szinte semmit nem olvasott senki. Ne-
kem soha nem volt rá időm. Kezdetben, amikor Sammy megpró-
bált novellákat és humoros cikkeket írni, hogy aztán eladja őket a
magazinoknak, rajtam próbálta ki az írásait. Soha nem tudtam rá-
juk mit mondani, és örülök, amiért abbahagyta ezt a próbálkozását
velem.
Sammynek volt egy régi fényképe az apjáról, első világhábo-
rús egyenruhában. Muris kinézetű fiatal hapsi volt, mint az összes

151
akkori katonák, a sisakja túl nagy volt az ő kis fejére, a derékszíján
gázálarc és kulacs lógott. Az öreg Jacob Singer azért jött ebbe az
országba, hogy megszabaduljon az ottani hadseregtől, aztán itt
megint visszakerült egybe. Kedves, mosolygós szeme volt, és a
szemébe nézett vele az embernek. Sammy nem mindig néz szem-
be az emberrel. Mikor fiatalabbak voltunk, és elkezdtünk csóko-
lódzgatni, meg kellett mondanunk neki, hogy nézzen mindig egye-
nesen arra a lányra, akit a karjában tart és ölelget, ahelyett hogy
elnézne mellette. Sammy hatvannyolc éves korára máris idősebb,
mint az apja volt, amikor meghalt. És én máris tudom, hogy nem
fogok addig élni, amíg az apám élt.
Sammy meg én nem ugyanabban a háztömbben laktunk, és
a szüleink soha nem találkoztak. A rokonokat kivéve, akik valahol
máshol laktak, és nyári hétvégeken eljöttek egy-egy napra a ten-
gerpartra, soha senki nem hívott meg közülük vacsorára vagy
ebédre más családokat.
Az öregem a család tagjain kívül senkihez nem volt különö-
sebben barátságos, és az olyan barátaim, mint Sammy és Winkler,
nem érezték magukat túl kényelmesen, mikor eljöttek hozzánk, és
az apám is otthon volt. Én voltam a kedvence, és engem szemelt ki
az üzlet vezetésére arra az időre, amikor ő már túlságosan öreg
lesz hozzá, hogy gondoskodjak majd a megélhetéséről, meg az ösz-
szes fivéreim és nővéreim és a gyerekeik megélhetéséről, ha szük-
ségük lesz rá, és nem tudnak mást találni, aki eltartsa őket. Mi
Rabinowitzok nagyon összetartó család voltunk. És mindig én vol-
tam a legjobb ember kifelé is, a dumás, a smeihler, az ügynök, a
smuzer, a könnyed fickó, aki sorra végigjárta az ócska, vén épüle-
teket, egyiket a másik után, és megkörnyékezte a szegény, nyomo-
rult házmestert, aki éppen szenet lapátolt az alagsori kazánba,
vagy kigurította a kukákat, és udvariasan megkérdezi tőle, ő-e a
„házgondnok” vagy az „igazgató”. Azzal az „úrral” akartam beszél-
ni, aki intézi az ügyeket, és célozgattam rá, hogy mennyiféle mó-
don tudnánk egymásnak segíteni. Otthagytam az üzleti névjegye-
met, amit Winkler csináltatott nekem olcsón egy ismerős nyom-
dásszal, és megpróbáltam olyan jó kapcsolatot teremteni vele, ami
arra vezethetett, hogy megkapjuk a ház régi csöveit és régi vízve-
zeték-szerelvényeit, a mosogatókat, a vécécsészéket, a fürdőkáda-

152
kat meg az elromlott gőz- és forróvíz-tartályokat, néha még mie-
lőtt tényleg elromlottak volna. Ismertünk embereket, akik bármit
meg tudtak javítani. Ha nem lehetett megjavítani, eladtuk hulla-
déknak. Hulladék mindig lesz, ígérgette nekünk apám optimista
módon, miközben Claire meg én megpróbáltunk nem mosolyogni,
és mindig lesz valaki, aki fizet azért, hogy átvegyük, és fizet, ami-
kor eladjuk. Miután hazakerültem, apám ügyelt rá, hogy mindig
együtt beszéljen kettőnkről, mikor pénzről volt szó. Most, hogy
már nem vagyok gyerek, heti hatvan dollárra, majdnem a duplájá-
ra emeli a fizetésemet. És heti hatvanötre, miután összeházasod-
tunk. És persze megkaphatjuk az emeleti lakást, amíg saját lakást
nem engedhetünk meg magunknak.
– Figyelj ide, Morris, figyelj rám jól – mondtam neki, mikor
befejezte. Majd négyezer dollárom volt a bankban, szerencsejáté-
kokból meg a zsoldból. – Én jobbat ajánlok neked. És egyszer majd
te is jobbat fogsz ajánlani nekem. Adok neked egy évet ingyen. De
egy év után én döntöm el, hogy mennyi legyen a fizetésem, és én
fogom megmondani, hol, mikor és hogyan akarok dolgozni.
– Ingyen?
Ez számára teljesen oké volt. Ebből kerekedett ki aztán egy
idő múlva az az ötlet, hogy költözzünk el abba az öreg egérfogó-
üzembe, Orange Valleybe, és áruljunk használt építőanyagokat,
szerelvényeket, bojlereket és vízmelegítőket egy olyan helyen,
ahol ilyesmiket alig lehetett kapni, pedig nagy és sürgős szükség
volt rájuk.
Claire mindnyájunknál jobban vezetett – ő az állam északi
részéből jött, és már tizenhat éves korában volt jogsija –, ő vezette
a teherautót Brooklynba és vissza, mikor én túlságosan el voltam
foglalva. Kemény volt és dörzsölt, mikor kellett, tudott pimaszul
beszélni, és tudta, hogyan használja ki csinos külsejét a zsarukkal,
vagy a benzinkutak garázsaiban, hogy segítsenek, mikor elromlott
valami, anélkül hogy bármit ígért volna, vagy bajba keverte volna
magát. Emlékszem az első hirdetésre a helyi újságban, melyet
Sammy segített megírni, és amelyen még mindig nevetünk. RAJZ
UTÁN VÁGJUK A CSÖVET.
– Mit jelent ez? – kérdezte Sammy.
– Amit mond – feleltem.

153
 Ez az egy sor több mindenféle üzletet hozott ott nekünk,
mint rajtam kívül bárki gondolta volna.
Ebből nőtt ki aztán a fatelep, aztán meg a szerelvényárusító
vállalkozás apám tízezer dolláros kölcsönével, amit jó magas ka-
matra adott. Azt mondta, aggódik, mi lesz majd vele öregkorára.
Remegett a feje egy kis gutaütéstől, amin már túlesett, és amiről
soha senki nem beszélt rajta kívül.
– Louie, mondd meg nekem, mondd meg őszintén – kérte. –
Úgy néz ki, hogy reszket egy kicsit a fejem meg a kezem?
– Nem, papa, nem jobban, mint az enyém.
Emlékszem, mikor anyámnak már teljesen elment az esze,
még mindig azt akarta, hogy fésüljék meg és mossák be fehérre a
haját, és tépkedjék ki a csipesszel a szőröket az arcáról. Most már
ismerem, milyen érzés, ha az ember a legjobban akar kinézni. És
most már majd harminc éve megpróbálok senkinek nem a szeme
elé kerülni, amíg neon látszom megint üdének és egészségesnek.
– Jó fiú vagy te, Louie – mondta apám tréfás undorral. –
Hazudsz, mint mindig, de én azért szeretlek.
Új lakóhelyünkön kibéreltünk egy házat, és két gyerekünk
született, aztán vettünk egy házat, és meglett a harmadik, aztán
építettem eladásra egy házat, aztán építettem még néhányat,
egyenként, az első néhányat társakkal, el is keltek, szép haszonnal.
Mindig a haszon volt a mozgatóerő. Aztán azon kaptam magam,
hogy olyan emberekkel ebédelek és iszogatok együtt, akik vadász-
nak, és nagyrészt a republikánusokra szavaznak, nemzeti ünnepe-
ken pedig felhúzzák a zászlót, és úgy érzik, hogy ezzel szolgálatot
tesznek a közösségnek. Sárga szalagot tűztek ki, valahányszor a
Fehér Ház háborúba ment, és úgy viselkedtek, mintha maguk is
hős katonák volnának, akik harcolnak abban a háborúban. Miért
sárgát, zrikáltam őket, a gyávaság országos színét? De volt viszont
önkéntes tűzoltóságuk, mely mindig ott termett a tűz helyszínén,
és mentőszolgálatuk, amelyet nekem is használnom kellett, mikor
másodszor kezdtem el hirtelen émelyegni, és elveszítettem min-
den erőmet, Claire pedig pánikba esett, és behurcoltatott a kór-
házba. Ezúttal is újra átszállítottak a manhattani kórházba Dennis
Teemerhez, aki megint rendbe hozott, és mikor helyreállt a nor-
mális állapotom, hazaküldött. Mikor odaköltöztünk, beléptem az

154
Amerikai Légióba, hogy barátokat szerezzek, és legyen egy he-
lyem, ahová eljárhatok. Ott megtanítottak vadászni, amit meg is
szerettem, az embereket is kedveltem, akikkel vadászni jártam, és
nagyszerűen éreztem magam, mikor eltaláltam valamit. Megélje-
neztek, mikor leszedtem egy-egy vadludat, egyszer egy őzet is.
Nekik kellett kibelezniük helyettem, mert én még nézni se bírtam.
Mikor magammal vittem a legidősebb fiamat, mindig másokkal
mentünk, hogy legyen valaki, aki ezt megcsinálja nekünk. A fiam
nem volt oda a vadászatért, és hamarosan én is abbahagytam.
Utána egy közeli városkában megalakult a golfklub. Ott további
barátokat szereztem, sokat a cityből, akik kiköltöztek ide, a távoli
kertvárosokba, és különböző helyekre járhattunk, ahol más há-
zaspárokkal ettünk-ittunk együtt.
Egyre többet tudtam meg a bankokról meg a bankárokról.
Kezdetben még a pénztárosnők is tudtunkra adták, hogy nem na-
gyon szeretnek olyan ügyfeleket kiszolgálni, akiknek olyasféle ne-
vük van, mint a Rabinowitz. Be kell vallanom, ez azóta megválto-
zott. De én nem. Lassan hozzám szoktak, és sok máshoz is, ahogy a
környék egyre fejlődött. Többre tartottak, mikor kölcsönöztem tő-
lük, mint amikor pénzt tettem be hozzájuk. Mikor pénzt raktam
be, csak egy keményen dolgozó fickó voltam, aki küszködik a maga
kis üzletével. Mikor már elég nagy voltam, hogy kölcsönt vehessek
fel, Mr. Rabinowitz lettem, az igazgatóknak, Mr. Clintonnak és Mr.
Hardynak pedig Lew – jómódú és tőkeerős ügyfél –, én pedig mi-
helyt jómagam bejutottam, elvittem őket vendégként a golfklu-
bomba, ahol úgy mutattam be őket, hogy Ed Clinton és Harry
Hardy, a bankáraim, ami annyira hízelgett nekik, hogy belepirul-
tak. Kiokosodtam a csődről is. El se tudtam hinni azokat a törvé-
nyeket, mikor először kaptam magam azon, hogy kiszúrnak velem.
A 11. szakaszt egy Hanson nevű építési vállalkozó meg az
ügyvédje révén ismertem meg, aztán ők is megismertek engem.
Egy üzleti nap kezdetén éppen indulni készültek Harson házából.
Mikor én már kiszálltam a kocsimból, ők még a verandán álltak.
– Lew? – Hanson annyira meg volt lepve, hogy mosolygott,
míg csak észre nem vette, hogy én nem mosolygok. Magas férfi
volt, és rövidre vágatta a haját a füle mellett, olyanformán, ahogy

155
nekünk kellett a seregben, amit én már akkor se szerettem. A má-
sik pasas mellette egy idegen volt.
– Hogy van?
– Hanson, maga négyezer-kétszáz dollárral tartozik nekem –
mondtam tüstént. – Gerendákért, zsindelyekért, vécé- és konyha-
szerelvényekért és csövekért. Számlákat küldtem magának, és be-
széltem magával telefonon, és most a szemébe mondom, hogy még
ma meg akarom kapni, ma reggel. Azért jöttem, hogy behajtsam.
– Lew, ő az új ügyvédem. Ő meg Rabinowitz.
– Ó, igen – mondta az új ügyvéd azzal a mosollyal, amelyet
az ember mindig ott lát az ügyvédek arcán, és amelyiktől olyan
képmutatónak látszanak, hogy az ember szeretné őket ott helyben
megfojtani.
– Mondja meg az ügyfelének... uram, mi is a neve? Nem hi-
szem, hogy Hanson említette volna.
– Brewster. Leonard Brewster.
– Kérem, világosítsa fel az ügyfelét, Brewster, hogy a 11.
szakasz neki szól, meg az ügyvédeinek, meg a bíróságnak, és talán
más embereknek. De nem nekem. Nem Rabinowitznak szól. Han-
son, mi alkut kötöttünk, maga meg én. Maga elvitte az anyagaimat,
felhasználta őket, nem panaszkodott a szállítási határidejükre
vagy a minőségükre. Most fizetnie kell értük. Én így dolgozom. Jól
figyeljenek rám. A pénzemet akarom.
– Nem hajthatja be, Mr. Rabinowitz – mondta Brewster –,
csak a bíróságon keresztül. Hadd magyarázzam meg...
– Hanson, én be tudom hajtani.
– Lew... – kezdte Hanson.
– Magyarázza meg az ügyvédjének, hogy be tudom hajtani.
Nekem nincs időm bíróságra. Ha kell, a bőrének a pórusain át fo-
gom behajtani, ha rákényszerít, cseppenként. Maga meg akarja
tartani a házát? Az én négyezer-kétszázammal nem. Tégláról tég-
lára fog eltűnni maga alól. Jól figyel?
– Lenny, hadd beszéljek magával odalenn.
Mikor kijöttek, és Brewster megszólalt, lesütötte a szemét.
– Készpénzben kell átvennie – mondta suttogva. – Nem ma-
radhat róla bizonylat.
– Azt hiszem, ez megteszi.

156
 Addigra már egy kicsit jobban bíztam a bankokban, de eny-
nyire nem, így egy széfbe tettem be a pénzt, mert azt se akartam
soha, hogy a könyvelőmben kelljen megbíznom. Claire majd el-
ájult, mikor elmondtam neki, hol jártam.
– Nem tudhattad, hogy fizetni fognak.
– Ha nem tudtam volna, nem mentem volna oda. Én nem po-
csékolom az időmet. Ne kérdezd, hogy honnan tudtam. Az embe-
rek azt csinálják, amit én akarok. Nem vetted észre?
Te nem azt csináltad? A következő... Mi van Mehlmannal, az-
zal a ganeffel, neki nem ma van a fizetési napja?
– Ugyanez a história.
– Hívd fel. Vele is beszélni fogok.
– Mennyit kérjek tőle?
– Mennyi hatszor hét?
– Ne zavarj össze. Ezek után is megkapja az engedményt?
– Tudod, hogy kell kiszámítani?
– Fizet kamatot, vagy nem? Csak ennyit akarok megtudni tő-
led! Ne küldj vissza megint az iskolába.
Claire akkor régen, azokban az időkben, mikor nagyon ke-
ményen dolgoztunk, semmivel sem kedvelte jobban az élősdieket
meg a csirkefogókat, akármilyen vallásúak voltak is, mint én, és
kisegített a telefonoknál, mikor a fatelep még kicsi volt, és neki
még nem kellett elindítania a srácokat az iskolába, vagy hazaro-
hanni, hogy otthon legyen, mire megjönnek. Később, mikor már
több ideje lett, és több pénzünk volt, résztulajdont vásárolt egy it-
teni galériában, amiről nem gondoltuk, hogy pénzt fog hozni, és
nem is hozott, aztán meg fél részesedést szerzett egy művészeti
iskolában az olaszországi Luccában, amit én vettem neki, hogy
hozzásegítsem, hadd legyen valami más is, amiről gondolkozhat,
mikor már nem volt mindig jó az itteni dolgokon gondolkozni. Mi-
kor Mehlman visszatelefonált, kikaptam a kezéből a hallgatót. Cla-
ire túl udvarias volt hozzá, mintha mi lennénk azok, akiknek bo-
csánatot kellene kérniük.
– Mehlman, maga hazudik – kezdtem tüstént, pedig azt se
tudtam, mit mondott. – Figyeljen rám jól. Ha rákényszerít, hogy
bebizonyítsam, felkötheti magát, mert nem lesz hová fordulnia,
nem marad mit hazudnia, és meg fogom szégyeníteni. Mehlman,

157
tudom, hogy maga nagyon vallásos ember, így vallási fogadalmak-
ban fogom magának megmagyarázni a dolgot. Ha csütörtökre
nincs a kezemben a pénz, sábeszkor maga térden fog csúszni a
sulba, és a templomban mindenki tudni fogja, hogy Rabinowitz
törte el a lábát, mert azt mondja, hogy maga hazug és csaló.
Nem tudtam, hogy Mehlman hazudik-e vagy nem. De a pénz
az enyém volt, és meg is kaptam. Később persze sokkal elnézőbb
lettem a 11. szakasz iránt, mikor végül nekem is csődbe kellett
mennem, de az én hitelezőim közt egyetlen magánember se volt.
Csak vállalatok. Az emberek büszkék voltak rám, és megvereget-
ték a vállamat.
Addigra persze öregebb lettem, és már bujkált bennem ez a
betegség, ami lelassított. Kevesebb lett bennem az energia, és nem
sok okom volt rá, hogy lépést próbáljak tartani az újoncokkal, akik
fiatalabbak és éhesebbek voltak nálam, és hajlandók voltak olyan
keményen dolgozni, ahogyan valamikor mi is akartunk. Szerettem
volna megtartani a fatelepet meg a vízvezeték-szerelő üzemet,
hogy átadhassam a gyerekeknek, ha meg akarják tartani, vagy el-
adhassam, ha nem, de mindketten úgy éreztük, ennek túl nagy az
ára, és nem éri meg a kockázatot.
Addigra már kibújt a szög a zsákból. A betegségem nyílt ti-
tok lett a családban. A gyerekek tudtak róla, de nem tudtak mit
kezdeni vele, és akkor már hármójuk közül egyik se volt olyan ki-
csi. Egy darabig biztos azt hitték, hogy én nem tudom. Pár napig
még Claire se tudott a szemembe nézni, és megmondani nekem,
amit már tudtam, de nem akartam, hogy ő megtudja: hogy az a
Hodgkin-kór nevű betegségem van, és ez komoly. Nem tudtam,
hogy tudnám elviselni, ha betegesnek és gyöngének kellene látnia.
Tovább húztam, mint bárki gondolta volna. Számolok. Azóta
hétéves szakaszokra osztom föl az életemet.
– Most figyelj rám – mondtam Claire-nek az első héten, itt
fönn a kórházban. – Nem akarom, hogy bárki megtudja.
– Gondolod, hogy én akarom?
– Valamit ki kell találnunk.
Mire kiadtuk a kezünkből az üzletet, és csak a földünket meg
az épületeket tartottuk meg, már mindenhol kibújt a szög a zsák-
ból, aztán végül már nem kellett mindenkinek azt színlelnünk,

158
hogy angina pectorisom van, ami gyakran ágynak dönt és hányin-
gert okoz, vagy visszaestem a mononukleózisba, ami ugyanazt csi-
nálja, vagy holmi kellemetlen kisebb gyulladásom van, amit én ta-
láltam ki, és elhatároztam, hogy a kisebb mirigyek tuberkulózisá-
nak nevezem, amitől azok a kis hegek és kék égésnyomok marad-
nak a nyakamon, az ajkamon és a mellemen, mikor kezelik őket.
Az izmaim gyorsan megerősödtek, és az étvágyam is visszatért. A
rohamok közt, minden eshetőségre felkészülve, magasabban tar-
tottam a súlyomat, és még mindig nagydarab embernek nézek ki.
– Oké, Emil, elég a gyerekmesékből – mondtam az orvosom-
nak a kórházban a laboratóriumi vizsgálatok után, mikor láttam,
hogy hamis a nevetése. Sokat nyelt, és sokat köszörülte a torkát.
Ha megráztam a kezét, előre tudtam, hogy petyhüdt lesz. – Jól fi-
gyelj rám, Emil. Ezt nem a zöld almák okozzák, ahogy mondtam
neked, mert nem eszem zöld almát, és már azt se tudom, milyen az
íze. Meg van dagadva a nyakam és fáj. Ha ez nem allergia, és nem
akarod azt mondani rá, hogy ételmérgezés, akkor valami másnak
kell lennie, nem?
– Hodgkin-kór – mondta Emil, és immár huszonnyolc éve ez
volt az utolsó eset, amikor valaki néven nevezve beszélt nekem ró-
la. – Így hívjuk – tette hozzá Emil.
– Rák? – Ezt a szót nekem is nehezemre esett kimondani.
– Ettől féltünk mindnyájan.
– Annak egyik formája.
– Attól féltem, hogy leukémia.
– Nem, ez nem leukémia.
– Nem ismerem a tüneteit, de féltem, hogy az. Emil, nem
akarom hallani, de azt hiszem, muszáj. Mennyi időm van hátra? Ne
hazudj, Emil, most még ne.
Emil elengedettebbnek tűnt. – Lehet, hogy sok. Nem akarok
találgatni. Sok függ az egyéni biológiai adottságoktól.
– Nem tudom, hogy ez mit jelent – mondtam neki.
– A sejtjeidet, Lew. Nem mindig tudjuk megmondani, hogyan
fognak viselkedni. Nagyon sok minden múlik rajtad. Mennyit tudsz
elviselni? Milyen erős az ellenállásod?
Anélkül, hogy észrevettem volna, megmarkoltam és kedé-
lyesen megszorongattam az alkarját, míg csak kissé el nem sápadt.

159
Nevettem egy kicsit, mikor eleresztettem. Még mindig nagyon erős
voltam.
– A legjobb, amilyennel valaha csak találkozhatsz, Emil.
– Akkor lehet, hogy még sokáig, nagyon sokáig oké leszel,
Lew. És az idő legnagyobb részében jól fogod érezni magad.
– Azt hiszem, ezt fogom csinálni – közöltem vele, mintha va-
lami üzleti döntést hoztam volna. – De ne mondd meg Claire-nek.
Nem akarom, hogy megtudja, miről van szó.
– Claire tudja, Lew Mind a ketten felnőtt emberek v agytok.
Nem akarta, hogy megtudd.
– Akkor ne mondd meg neki, hogy elmondtad nekem. Sze-
retném megfigyelni, hogyan hazudik.
– Lew, mikor nősz fel már végre? Ez nem tréfadolog.
– Azt hiszed, nem Tudom?
Emil levette a szemüvegét. – Lew, van egy ember New York-
ban, és szeretném, ha megnézne. Teemer a neve, Dennis Teemer.
Be fogsz feküdni az ottani kórházába. Ő többet tud erről, mint itt
nálunk bárki.
– Nem akarok mentőautón menni.
Limuzinnal mentünk, egy gyöngyszürke, nyújtott limuzinnal,
amelynek feketék voltak az ablakai, mi belülről kiláthattunk, de
senki nem nézhetett be rajtuk. Én elterültem a farában, egy akkora
térben, amelyben egy koporsó is elfért volna, talán kettő is.
– Néha arra is használjuk – mondta a sofőr, aki elmesélte,
hogy Velencébe való, és egy ottani gondolásnak az öccse. – Az ülé-
seket le lehet hajtani, és akkor ki lehet nyitni a hátulját.
Claire nagy borravalót adott neki. Mindig nagy borravalókat
osztogatunk, de ezt most a szerencse kedvéért adtuk.
Teemer rendelője a Fifth Avenue-n volt, a Metropolitan Mu-
seummal szemben, a várószobájában nagyon csöndes betegek ül-
dögéltek. Útban a belvárosi kórházába, egy sarokkal odébb láthat-
tuk a Frank Campbell Temetési Otthont – „otthonnak” nevezték –,
én meg tréfákat faragtam magamban arról, hogy ez milyen alkal-
mas helyen van. Most, mikor, mint hallom, nagy társadalmi össze-
jöveteleket tartanak a múzeumban meg hasonló helyeken, elfog az
az érzés, hogy fejtetőn állok egy olyan világban, amely a feje tete-
jére állt. Új, hatalmas épületek emelkednek ebben a városban,

160
amelyre rá sem ismerek többé. Ahol valamikor a Rockefellerek és
a J. P. Morganok éltek, most új multimilliomosok laknak, és nem
tudom, honnan jöttek, vagy mit csinálnak.
Miután először jártunk Teemer doktor rendelőjében, soha
többé nem engedtem meg, hogy Claire is bejöjjön velem. Ilyenkor
mindig átment a múzeumba, és mikor végeztem, ott találkoztam
vele, képeket nézegettünk, ha még volt kedve hozzá, aztán elmen-
tünk valahová ebédelni, és hazamentünk. Abban a várószobában
soha senki nem nevet, és nekem sincs ott hangulatom valami vi-
dám mókát elindítani. Maga Teemer még mindig ugyanaz a sovány
kis emberke, azzal a komor modorával, és mikor felvidít, úgy csi-
nálja, hogy mindig kábult maradok utána.
– Talán érdekelni fogja, Mr. Rabinowitz – kezdte, mikor
megismerkedtünk –, hogy ma ezt már nem tartjuk gyógyíthatat-
lannak.
Tüstént sokkal jobban éreztem magam. – Meg fogom fojtani
Emilt. Ezt nem mondtam neki.
– Ő ezt nem mindig tudja.
– Szóval van gyógymódja, mi?
Teemer megrázta a fejét, nekem pedig elállt a lélegzetem. –
Nem, én ezt nem így fogalmaznám meg. Mi ezt nem tartjuk gyó-
gyításnak.
Ekkor úgy éreztem, talán őt fogom kupán vágni. – Erősen fi-
gyelek, dr. Teemer. A betegség gyógyítható, de nincs rá gyógymód-
juk?
– Ez szóhasználat kérdése – folytatta. – Kezeléseink van-
nak. – Megpróbált tőle telhetőleg, talán túlságosan is, kedves len-
ni. – És a kezelések rendszerint használnak. Magánál is használd
fognak, de azt nem tudjuk, mennyire. Vagy meddig. Igazából meg-
gyógyítani nem tudjuk. El tudjuk nyomni. Ez nem ugyanaz, mint a
gyógyulás. Soha nem érezzük biztosnak, hogy végérvényesen
megszabadultunk tőle, mert a betegség genezise, az eredete min-
dig önben, magában van.
– Mennyi ideig tudják elfojtani?
– Nagyon hosszú ideig, ha a kezelések hatékonyak. Vannak
problémák, de ezeket majd megoldjuk. A tünetmentes időszakok-

161
ban teljesen normálisan fogja érezni magát. Mikor a tünetek visz-
szatérnek, megint kezeljük majd egy kicsit.
– Biztos benne, hogy visszatérnek?
– A jelek szerint legtöbbször igen.
Nem az azbeszt váltotta ki, amivel dolgoztam. Ebben Te-
emer majdnem biztos volt, ha bárki biztos lehet bármiben, mikor
az ember génjeiről van szó, amelyek, mint mondta, mindig önzők,
és ugyanakkor feledékenyek is.
– Nem hajlandók azt csinálni, amit én akarok? –
Idegességemben majdnem elnevettem magam. – Az enyémek, és
mégse törődnek velem?
– Nem tudnak önről, Mr. Rabinowitz. – Picit elmosolyodott. –
Számtalan dolog kiválthatja. Dohányzás, sugárzások.
– Miféle sugárzások?
– Rádium, villamosság, urán, talán még a trícium is.
– Mi az a trícium?
– Egy radioaktív gáz, ami nehézvízből származik. Lehet,
hogy van belőle egy kicsi a karórájában vagy a hálószobai ébresz-
tőórájában.
– Sugárzás okozza, sugárzás gyógyítja... elnézést, elnyom-
ja? – mondtam viccelődve.
– Meg a gyógyszerek is – felelte. – Vagy... ezt szinte utálom
kimondani, egyesek nem szeretik hallani... lehet, hogy ez az ön
természetes biológiai sorsa, és ebben semmi baljós nincs.
– Természetes? Ön ezt természetesnek nevezi?
– A természet világában, Mr. Rabinowitz, minden betegség
természetes. – Ennek akkor volt számomra értelme, de nem szíve-
sen hallottam. – De most már eléggé lehangoltam. Most hadd se-
gítsek. Be fog feküdni a kórházba. Van aki bevigye? A felesége úgy
tervezi, hogy itt marad?
Claire akkor először szállodában szállt meg, aztán a követ-
kező alkalommal, hét év múlva, mikor mindketten úgy gondoltuk,
hogy el fog veszíteni, Sammynél és Glendánál, mert szüksége volt
rá, hogy beszélhessen valakivel. Most utoljára Glenda már nem élt,
így megint szállodában szállt meg a nagyobbik lányommal, de
Sammynél étkeztek, aki mindennap bejött hozzám. Glendának is
Teemer volt az orvosa.

162
 Három nap múlva jobban lettem, és öt nap múlva otthon
voltam. De azon a napon, mikor már tudtam, hogy életben mara-
dok, nagyon rosszul éreztem magam, mert akkor már tudtam,
hogy meg fogok halni.
Mindig tudtam, hogy egyszer meg fogok halni. De akkor
megtudtam, hogy meg fogok halni. Rám ereszkedett az éjszaka, és
reggel arra ébredtem, hogy könnyes a szemem. Az egyik éjszakás
nővér észre is vette, de nem szólt semmit, és én se mondtam meg
senkinek, csak Claire-nek. Reggeli után haza akartunk menni.
– Az éjjel könnyeket ontottam – vallotta be.
– Gondolod, hogy én nem?
Ez több mint huszonnyolc éve volt, és az első hét év legna-
gyobb részében olyan jól éreztem magam, mint soha azelőtt. El se
tudtam hinni, milyen pompásan érzem magam, és már kezdtem
azt hinni, hogy ez a dolog örökre elmúlt. Mikor nem éreztem jól
magam, egyszer egy héten fél napra bementem a városba Te-
emerhez. Mikor jól éreztem magam, úgy egyszer egy héten golfoz-
tam, vagy kártyáztam Emillel, így tartottam vele a kapcsolatot. Mi-
kor Claire-nek elcsúszott a pesszáriuma, és rájött, hogy megint
terhes, anélkül hogy kimondtuk volna, az abortusz ellen döntöt-
tünk, és mikor megszületett Michael, a kisfiúnk, nagyon jól érez-
tem magam. Ezzel is kimutattuk a bizakodásunkat. Apám után ne-
veztük el, és Mikeynak szólítottuk, néha még mindig annak szólít-
juk, mikor heccelődünk. Olyan fickósnak éreztem magam, hogy
akár még száz fiam születhetett volna. A zsidó neve Moise, ami
apám zsidó neve volt. De addigra már az öregem is elment, így
használhattuk a nevét anélkül, hogy úgy tűnt volna, mintha átkot
akartunk volna hozni rá, amíg még élt. Mi keletről jött zsidók nem
nevezzük el a gyerekeinket a szüleink után, ha még élnek. De mos-
tanában aggódom Michael, aki Mikey miatt, mert eltekintve a
pénztől, nem tudom mi mást hagyok rá a géneket meg a „termé-
szetes biológiai sorsát” illetőleg, sőt a többi gyerekemre és talán az
unokáimra is. Azok a kibaszott gének Az enyémek, és nem hallgat-
nak rám? Ezt nem tudom elhinni.
Nem kedveltem igazán Teemert, de nem félek többé se tőle,
se a betegségeitől, és mikor Sammynek specialistára volt szüksége
Glendához, őt ajánlottam azzal a másik specialistával szemben,

163
akinél már jártak, és ki is tartottak mellette arra a rövid időre, am-
ennyi volt. Mostanában egészidő alatt jobban félek a zöld almák-
tól, azoktól a zöld almáktól, amelyektől anyám dilinós elmélete
szerint az emberek megbetegszenek. Mert mostanában minden
másnál jobban félek az émelygéstől. Hányok tőle, hogy folyton rám
jön az émelygés.
– Ez jó, Lew – bókolt nekem Sammy, mikor utoljára eljött.
Akkor megértettem a viccet.
Sammy hátrafésülve és oldalt elválasztva hordta a haját, ami
ezüstszínű lett, és ritkult is, mint, ahogy emlékszem, az apjáé.
Sammynek nem sok tennivalója van, mióta meghalt a felesége, és
később erőszakkal kizeccolták a munkájából a Time magazinnál és
nyugdíjba küldték, így sokat jár hozzánk. Nem akarom, hogy föl-
járjon ide a kórházba, de néha így is eljön Claire-rel, és elhülyés-
kedünk, míg csak nem látja, hogy elegem van. Elbeszélgetünk a ré-
gi szép időkről Coney Islanden, amelyek most csakugyan szépnek
látszanak, a Luna Parkról meg a Steeplechase-rőt, a régi, hatalmas
RKO Tilyou filmszínházról, meg arról, ahogy mindez odalett, eltűnt
a d’rerd-ben, ahogy apám meg anyám szokta mondani, a földben, a
mélyben. Busszal jár föl, és mikor nem alszik a városban, busszal
megy vissza este a buszpályaudvarra, abba a valószerűtlen város-
ba, ahogy ő nevezi, aztán abba a modern lakásába a felhőkarcoló-
ban, abban az épületben, ahol minden van, beleértve a lélegzetel-
állító manökeneket és call-girlöket is, és amit akkor vett ki, mikor
rájött, hogy egyedül él egy üres térben, amelyre nincs többé szük-
sége. Sammy még mindig nem tud mit kezdeni magával, mi meg
nem tudjuk, mit csináljunk, hogy segíthessünk rajta. A jelek szerint
még nem érdekli, hogy összeköltözzön valakivel, bár beszél róla,
hogy azt szeretné. A legidősebb lányom bemutatta néhány férje-
zetlen barátnőjének, és Glenda legidősebb lánya is, de nem történt
semmi. Kölcsönösen mindig csak „kellemesnek” találták egymást,
és ez volt minden. Claire szabad barátnői túl öregek. Ezt eldöntöt-
tük, anélkül hogy ki kellett volna mondanunk. Sammy még mindig
szeret néha-néha kettyinteni egyet, és meg is teszi, próbál rá cé-
lozgatni, mikor ezzel ugratom. Sammy meg én most már jókat tu-
dunk kuncogni rajta, mikor azokról a régi időkről beszél, mikor a
nadrágjában élvezett el – nekem ezt soha nem kellett –, meg az el-

164
ső néhány alkalomról, mikor végre összeszedte a bátorságát, és
rávette a lányokat, hogy verjék ki neki: a lányok ráhajtottak, de
nem tudott mit csinálni velük. Meg arról az estéről, amikor kizse-
belték a buszpályaudvaron, és ott állt pénz nélkül, tárca nélkül,
még taxira se volt pénze, hogy hazajusson, és letartóztatták és be-
kasztlizták az ottani rendőrőrszobán. Én voltam az, aki odatelefo-
náltam. Lehordtam a zsarut, aztán kezeskedtem Sammyért, és az
őrmestert követeltem, aztán lehordtam az őrmestert, és a pa-
rancsnokot kértem, aztán lehordtam a kapitányt, McMahont, és
azt mondtam, az Amerikai Légió, a Nemzeti Gárda és a Pentagon
dühét vonja magára, meg az én teljes erőmet, Lewis Rabinowitzét,
a híres Első Gyalogoshadosztály exőrmesteréét, ha nem tesz tanú-
ságot némi józan észről, és nem ad neki pénzt taxira, hogy haza-
jusson. Sammy még mindig nem tudja túltenni magát rajta, hogy
én mennyire értek az ilyesmikhez.
– Ez a McMahon kapitány feküdt – Sammy –, feküdt egy
ágyon annak a rendőrőrszobának az egyik hátsó cellájában, ami
úgy volt berendezve, mint egy hálószoba, és úgy látszott, rosszul
van. A szomszédos cellába meg padokat és játékokat raktak, mint
valami kis osztályterembe vagy óvodába, de a zsaruk hamutartók
közt kártyáztak benne. A fejük fölött gyerekeknek készített mobi-
lok lógtak abban a börtöncellában, az egyik mobil egy fekete-fehér
tehén volt, amely átugrotta a Holdat, és ezek a mobilok foszforesz-
káltak, visszatükrözték a fényt, és fénylettek sötétben –
magyarázta Sammy –, mint azok a régi rádiumszámlapos órák,
amilyeneket akkoriban hordtunk, mielőtt rájöttek, hogy veszélye-
sek. Volt ott egy másik pasas is, McBride-nak hívták, aki ide-oda
tologatta a holmikat, és letörölgette róluk a port, ő volt az, aki
pénzt adott nekem kölcsön, hogy hazajussak. Mikor postáztam ne-
ki a csekket, még lapot is küldött, amin megköszönte. Ehhez mit
szólsz?
Mikor az a srác, az ő Michaeljük, megpattant a kábítószerei-
vel, és eltűnt az állam északi részén, úgy egy évvel azelőtt, hogy
felkötötte magát, ugyanezt csináltam telefonon, bár ha kellett vol-
na, egyenest fölhajtok Albanyba, de nem kellett. Felhívtam a kor-
mányzó hivatalát, a Nemzeti Gárda vezetőjét meg az állami rend-
őrség központját. Személyes ügy, tudom, mondtam, de itt Rabino-

165
witz őrmester, a híres európai Első Hadosztály, a. Nagy Vörös
Egyes volt őrmestere beszél, és életről és halálról van szó. Meg is
találták egy kórházban, Binghamptonban, és állami autón, állam-
költségen szállították át egy New York-i kórházba. Sammy soha
nem tudta túltenni magát azon, hogy az ilyesmihez is milyen jól
értek.
– Csináltam én mulatságosabb vicceket is – mondtam neki
ezúttal, mikor megdicsérte az előbb faragott viccemet arról, hogy
hányok tőle, ha rám jön az émelygés. – Nem viccelni akartam.
– A helyes szó különben: émelyedik – mondta.
– Micsoda? – Fogalmam se volt, miről beszél.
– A helyes kifejezés: émelyedik a gyomrom, nem rám jön az
émelygés – magyarázta. – Az emberek nem kapnak émelygést.
Émelyedik a gyomruk.
Én jobb szerettem a magam módján.
– Sammy, ne legyél már megint ekkora fasz – mondtam ne-
ki. – Te émelyedhetsz. Énnekem émelygésem van, ha akarom.
Gondolkodj csak Sammy Nem volt olyan régen, mikor elkaptam a
városban azt a kölyköt, az ellopott pénztárcával. Egyszerűen föl-
kaptam, két kézzel megfordítottam a levegőben, és odavágtam egy
kocsi tetejéhez, épp elég erősen ahhoz, hogy tudtára adjam, én
Lew Rabinowitz vagyok. „Ha megmoccansz, letöröm a derekadat”,
figyelmeztettem, és lefogtam, amíg a zsaruk oda nem jöttek. Ki
hinné ezt el, aki most lát? Most úgy érzem, mintha egy font vajat se
tudnék fölemelni.
A súlyom nem tér vissza elég gyorsan, és Teemer meg Emil
azon törik a fejüket, hogy valami újat próbálnak. Az étvágyam se
tért vissza a normálishoz. Legtöbbször semmi étvágyam nincs, és
kezdek azon töprengeni, hátha ezúttal valami új dolog indult el
bennem, amiről még nem tudok. Lehet, hogy Sammy mindnyájunk
előtt jár, mert úgy látszik, aggódik miattam, csak nem mondja.
Amit mond az ő kis mosolyával, az ez:
– Ha ilyen gyönge vagy, Lew, talán most kihívhatnálak
szkanderezni.
– Még mindig megvernélek – vágtam vissza neki. Ettől ne-
vetnem kellett. – És bokszban is még mindig megvernélek, ha va-
laha újra ki akarnád próbálni velem.

166
 Ő is nevet, és tovább majszoljuk a tonhalas szendvicseinket.
De tudom, hogy soványnak látszom. Az étvágyam egyszerűen nem
jött vissza olyan rohanvást, ahogy más alkalmakkor, és most
mintha kezdeném tudni – ez eddig nem történt meg velem –, ezút-
tal mintha kezdeném tudni, hogy most alighanem meghalni készü-
lök.
Claire-nek nem mondom meg.
Sammynek nem mondok semmit.
Jól benne járok a hatvanas éveimben, és a kilencvenes évek-
ben járunk, és kezdem azt érezni, amit az apám meg a bátyja is
éreztek, mikor megöregedtek, hogy a dolgok ezúttal kezdenek vé-
get érni.

167
 12. NOODLES COOK

Annak a férfinak a trónra lépése a Fehér Ház tróntermében,

akinek Kis Pöcs volt a fedőneve, nem ment végbe ceremoniális
botladozások és mindenféle rosszindulatú mulatságok nélkül,
mint azt G. Noodles Cook részletesen dokumentálhatta volna, ha
nem tartozott volna életre szóló tulajdonságai közé az óvatosság,
az önérdek, a számítás, a hazudozás és a pénzsóvárság – azok a tu-
lajdonságok, amelyek egyedülállóan alkalmas lélekké tették ki-
emelt posztjára, ama férfiú kilenc rangidős szaktanácsadójának a
tizedikeként, akiből végül az ország legújabb elnöke tett. Yossa-
rian tájékoztatta az FBI-t, hogy régi barátja és üzleti kollégája, G.
Noodles Cook kígyó és alattomos spicli, ezért a kormányzat nem
fog sokkal különb embert találni bármely pozíció betöltésére,
amelynél őt számításba veszik. Noodles Cook olyan ember volt,
akiben bízni lehetett, hogy hazudik.
Meg is kapta az állást.
Noodles már az egyetem doktorandusi kurzusának szemi-
náriumain leleplezte magát, ahol megismerkedtek, és ahol olyan
embernek mutatkozott, aki hajlamos képességeit kizárólag általa
kiválasztott mentorai jelenlétében villogtatni, akik így észrevehet-
ték, hogy ha bármiféle eredeti gondolat fölmerül, az koraérett mó-
don mindig tőle származik. Noodles, aki jó tanuló volt egy nem túl
elegáns előkészítő iskolában, miközben Yossarian oda volt a hábo-
rúban, a doktori fokozatának megszerzéséért dolgozott, és hama-
rosan rájött, hogy a tanításon kívül azzal nem sokat kezdhet.
Yossarian, aki beérte a magiszteri fokozattal és kimaradt a
doktorandusképzőből, addigra már olyan pozícióba került, hogy
fölvehette Noodlest a csoportjába annál a reklámügynökségnél,
ahol akkor dolgozott, amikor Noodles bölcsen úgy döntött, hogy
kipróbálja ezt az üzletágat. Jó családi kapcsolatai voltak, és úgy lát-
ta, hogy a reklámügynökség jó rakétaindító-állás valami nagyobb
és különb felé.
Munkatársai hamarosan megszimatolták, hogy Noodles so-
ha nem hozakodik elő semmiféle ötlettel, ha Yossarian nincs elég
közel, hogy meghallhassa, de még gyakrabban Yossarian előtt is
addig halogatja bármiféle javaslatának az előadását, amíg mind-

168
ketten nem kerülnek egy ügyfélnek vagy a vállalat valamelyik ma-
gasabb rangú vezetőjének a társaságába. Amikor együtt dolgoztak
film- és televíziós forgatókönyveiken, Noodles túlságosan is gyak-
ran úgy adta meg a vezérmondatot, hogy felkeltette a gyanút, mi-
szerint a probléma kulcsa már előző nap a kezében volt. Azt mon-
dani neki, hogy változzon meg, mondogatta magában Yossarian,
annyi volna, mint azt mondani egy púposnak, hogy álljon egyene-
sen. A nudli az nudli, és Noodles egy nudli. A maga módján lojális
volt Yossarianhoz, aki nem szerette, de kifogása sem volt ellene,
így megmaradtak barátoknak.
Amikor Yossarian arra a gyakorlatias felismerésre jutott,
hogy nem akarja felsőoktatási képzettségét még följebb emelni, és
otthagyta a doktorandusi kurzust, előbb tanított egy kicsit, aztán
átváltott a hirdetési szakmára. Jól csinálta, élvezte évenkénti fize-
tésemeléseit és kisebb előléptetéseit, és jobban kedvelte az ottani
embereket, mint az egyetemieket, aztán a harmadik év végén
újabb kis fizetésemelést kapott, és elhatározta, hogy fogja magát,
és keres valami más, jobban fizetett munkát. Gyorsan talált is egy
jobban fizetett állást egy másik ügynökségnél, ahol nagyjából
ugyanúgy intézték a fizetéseket, mint az előző helyen, melyet ép-
pen otthagyott. Náluk maradt, amíg megkapta az éves emelését,
aztán megint új állást keresett, és újabb és gyorsabb fizetéseme-
lésre ácsingózott.
Valahányszor otthagyott egy helyet egy másik kedvéért,
mindig azzal a csüggedt elszántsággal tette, hogy nem akarja élete
hátralevő részét azzal tölteni, intelligenciáját, ötletességét és jó
megjelenését arra fordítani, hogy olyan termékeket propagáljon,
melyeket ő maga nem használ, és olyan kiadványokat népszerűsít-
sen, amelyeket normális körülmények között ő maga soha nem ol-
vas el. Másfelől el sem tudott képzelni olyan szívéhez szóló termé-
ket vagy ügyet, amely eleget fizetett volna, hogy megszerezhesse
azokat a dolgokat, amelyeket megszokott és meg akart szerezni
magának, a feleségének meg a gyerekeinek. A dilemma nem volt
kínosan fájdalmas.
Nem volt szüksége rá, hagy megideologizálja a dolgot.
Dolgozott, mert dolgoznia kellett.

169
 A Wall Streeten persze ott volt egy minden komplikáló tu-
lajdonságoktól megfosztott, elképzelhetetlen mennyiségekben
megjelenő desztillált termék egzotikus vonzása. Pénznek nevez-
ték, és hegyeket lehetett gyártani belőle a semmiből, szinte olyan
varázslatosan és majdnem olyan természetesen, ahogyan egy egy-
szarú fatörzs tonnaszám állít elő fát a levegőből, a napsugárból és
az esővízből. Lehet, hogy a pénz szar, mint arra minden főiskolás
diák, aki némileg ismeri Freudot, perverz módon rámutathat a
társasági és családi összejöveteleken; de olyan szar, amely a leg-
különfélébb dolgokat képes megvásárolni: rangos és jómódú bará-
tokat, címert a világ szőrme-, ékszer- és divatközpontjaiban, főúri
birtokokat Connecticutban, Virginiában, Mexikóban, East Hamp-
tonban és Coloradóban, valamint olyan tudatosan megkülönbözte-
tő címeket, amelyek megengedik a keresztnevek puszta kezdőbe-
tűvé csonkítását, és a hangsúly kecses áthelyezését a középső név-
re, mint G. Noodles Cook vagy C. Porter Lovejoy, a szürke eminen-
ciások e legszürkébbjeinek esetében Washington Cosa Lorójában.
A türelmes Noodles Cook fáradhatatlanul ismételgette, hogy
anyja a híres-nevezetes Goodman Noodles család lánya, apja az
angol Cook’s Tours Cookjainak oldalági leszármazottja, ő maga
pedig a Noodlesek és Cookok olyatén sarja, akire némi vagyon és
ingatlan száll majd az öröklés normális folyamatai során. Noodles
Cook a főiskolán Goody volt, az üzleti életben Goodman, az újsá-
goknak az olyasfajta társasági eseményekkel foglalkozó pletyka-
rovataiban pedig, amelyekről be szoktak számolni, Noodles. Ma
pedig Noodles Cook lett a Who’s Who-ban és a Fehér Ház hivatalos
levélpapírján.
Noodles, aki kormányzati pályáját az újonc alelnök mellett
tevékenykedő kilenc rangidős szaktanácsadó tizedikeként kezdte,
azon ritka alkalmakkor, mikor Yossariannak fel kellett hívnia tele-
fonon, soha nem mulasztotta el visszahívni, és Yossarian rájött,
hogy most, amikor egyik közeli bizalmasa lett annak az új ember-
nek, aki nemrég költözött be a Fehér Házba, még mindig el tudja
érni.
– Hogy alakul a válópered? – Egyikük vagy másikuk ezt biz-
tosan megkérdezte, valahányszor beszéltek egymással.
– Remekül. És a tiéd?

170
 – Elég jól. A feleségem egyébként detektívekkel követtet.
– Az enyém is.
– És hogy jössz ki azzal a hapsival, akinek dolgozol? – Ezt
Yossarian soha nem mulasztotta el megkérdezni.
– Egyre jobban és jobban... tudom, most meg vagy lepve.
– Nem, nem vagyok meglepve.
– Nem tudom, mire véljem ezt. Csatlakoznod kellene hoz-
zánk itt Washingtonban, ha találok rá valami módot, hogy feljut-
tassalak a fedélzetre. Itt van az utolsó esély, hogy valami jót tehes-
sünk.
– Kinek?
Erre mindig szerény nevetés volt a válasz. Kettejük között
ennél többet nem volt szükséges szavakba foglalni.
Annak idején a reklámügynökségnél egyiküket sem zavarta
etikailag azoknak a nagyvállalati ügyfeleknek a számára végzett
munkájuk, akik soha nem a közérdeket tartották szem előtt, se az
olyan politikai jelöltek propagálása, akikre nem lettek volna haj-
landók szavazni, se egy nagy cigarettatársaság reklámozása,
melynek főleg olyan New York-iak voltak a tulajdonosai, akiknek
soha nem kellett dohányt termeszteniük ahhoz, hogy összekapar-
ják a földből a megélhetésüket. Pénzt kerestek, fontos emberekkel
ismerkedtek meg, és általában élvezték a sikereiket. Beszédeket
írni másoknak, akik majd elmondják őket, akár olyanoknak is,
akiktől borzadtak, pusztán a szépirodalom egy sajátos válfajának
tűnt a szemükben.
De telt-múlt az idő, és ez a munka – mint nyílt eszű ember
számára minden munka – unalmassá vált. Mikor már nem volt
többé kétséges, hogy a dohányzás rákot okoz, gyerekeik gyilkos
szemekkel néztek rájuk, és szerepük kezdett némiképp visszata-
szító színben feltűnni. Külön-külön kezdtek el gondolkodni rajta,
hogy valami mást kellene csinálniuk. Egyikük sem próbálta soha
azt színlelni, hogy az a hirdetési és politikai propagandamunka,
amelyet végeztek, nem triviális, jelentéktelen és kétszínű. Noodles
vallott színt elsőnek.
– Ha már triviális, jelentéktelen és álnok akarok lenni –
jelentette ki Noodles –, akkor akár a kormánynak is dolgozhatok.

171
 És átköltözött Washington D.C.-be az ajánlóleveleivel, köz-
tük Yossarianéval, hogy hasznosítsa családi kapcsolatait ambició-
zus vállalkozásában, amellyel utat akart keresni magának, hogy
besompolyoghasson az ottani Cosa Loróba.
Közben Yossarian másodszor is belekóstolt a magasabb
pénzvilág könnyű pénzébe egy Wall Street-i bennfentessel, aki biz-
tos dolgokat adott el abban az időben, amikor még léteztek biztos
dolgok. Tovább írogatta metsző humorú, zseniálisan szarkasztikus
novelláit és rövid cikkeit, melyeket a tekintélyes New Yorker ma-
gazinnak kellett volna közölnie; és valahányszor visszaküldték az
írásait, és valahányszor szerkesztői állásért folyamodott náluk, és
elutasították, egyre nőtt a magazin iránti tisztelete. Sikert aratott
két forgatókönyvével, félsikert egy továbbival, továbbá körvona-
lazta elképeléseit egy fanyar színdarabról, amelyet soha nem tu-
dott befejezni, meg egy bonyolult komikus regényről, amelyet so-
ha nem volt képes elkezdeni.
Sok pénzt keresett azzal is, hogy szabadúszóként, személyes
alapon jól jövedelmező szaktanácsokat adott különféle ügyfelek-
nek tiszteletdíjért, százalékos részesedésért és jutalékért, meg az-
zal is, hogy szerény léptékben részt vett néhány kalandos ingat-
lanspekulációs vállalkozásban, amelyeket soha nem értett. Mikor
az ország ügyei újra fenyegetőre fordultak, aggódó és megrökö-
nyödött apaként elment Milo Minderbinderhez, régi háborús is-
merőséhez. Milo el volt ragadtatva, hogy újra láthatja.
– Még abban se voltam soha biztos, hogy tényleg mindig
kedveltél-e – árulta el, szinte hálásan.
– Mindig barátok voltunk – mondta Yossarian kitérően –, és
mire valók a barátok?
Milo, azzal a veleszületett intuícióval, amely mintha soha
nem hagyta volna cserben, tüstént óvatosnak mutatkozott. –
Yossarian, ha azért jöttél hozzám, hogy segítsek távol tartani a fia-
idat a vietnami háborútól...
– Ez az egyetlen ok, amiért eljöttem hozzád.
– Nem tehetek semmit. – Ebből Yossarian tüstént megértet-
te, mit akar mondani: már kimerítette a kvótáját a törvénytelen
katonai felmentésekből. – Mindnyájunknak kijut a részünk, amit

172
vállalnunk kell. Én tudtam a kötelességemet, és teljesítettem is –
folytatta Milo.
– Mindnyájunknak megvan a dolgunk, amit el kell végez-
nünk – tette hozzá Wintergreen. – A többi a szerencsés sorsoláson
múlik.
Yossarian jól emlékezett rá, hogy az előző nagy háborúban
Wintergreen dolga főleg abból állt, hogy a katonai börtön foglya-
ként gödröket ásott, azután betemette őket, mert újra meg újra
engedély nélküli eltávozásra ment, amivel elhalaszthatta, hogy ve-
szélybe küldjék a tengerentúlon, ahol egyszer lopott Zippo öngyúj-
tókat árult, és vezető beosztásban szolgált a katonai postázókban,
ahol azzal helyezte hatályon kívül azokat a magas helyekről jövő
parancsokat, amelyek nem ütötték meg az ő mércéjét, hogy egy-
szerűen a papírkosárba dobta őket.
– Én egyetlen srácról beszélek, a fenébe is – könyörgött Yos-
sarian. – Nem akarom, hogy elmenjen.
– Tudom, mit szenvedsz el – mondta Milo. – Nekem is van
egy fiam, akiért aggódom. De már kimerítettük a kapcsolatainkat.
Yossarian csüggedten fogta fel, hogy nem jut sehová, és ha
Michael balszerencsés lesz a sorsoláson, valószínűleg Svédország-
ba kell szöknie vele. Felsóhajtott. – Akkor semmit nem tehetsz,
amivel segítesz rajtam? Abszolúte semmit?
– De igen, van valami, amit tehetsz, hogy segíts rajtam –
felelte Milo, és Yossarian egy pillanatig attól félt, hogy Milo félre-
értette. – Te ismersz embereket, akiket mi nem. Szeretnénk –
folytatta Milo, és szenteskedőn ellágyította a hangját – megbízni
Washingtonban egy nagyon jó ügyvédi irodát.
– Nincs ott jó cégetek?
– Minden jó céget meg akarunk bízni, hogy soha egyik se ve-
hessen részt ellenünk irányuló akcióban.
– Nekünk a befolyásuk kell – magyarázta Wintergreen –,
nem a kibaszott jogi munkájuk. Ha megvolna ez a kibaszott befo-
lyásunk, soha nem lenne szükségünk kibaszott ügyvédek kibaszott
jogi munkájára. Yossarian, hol tudnánk elkezdeni, ha meg akar-
nánk szerezni az összes legjobb jogi kapcsolatot Washingtonban?
– Gondoltatok már Porter Lovejoyra?

173
 – C. Porter Lovejoyra? – Ettől egy pillanatra még Winter-
greent is elfogta az áhítat.
– Te el tudod érni C. Porter Lovejoyt?
– El tudom érni Lovejoyt – felelte könnyedén Yossarian, aki
soha nem találkozott Lovejoyjal, de egyszerűen elérte, ha felhívta
telefonon az ügyvédi irodájában, mint egy készpénzben dúskáló
nagyvállalati ügyfél megbízottja, aki megfelelő foglaló fejében
olyasvalakinek a szolgálatait keresi, aki járatos Washingtonban.
Milo azt mondta, hogy varázsló. Wintergreen azt mondta,
baszottul okos fej.
– És Eugene meg én egyetértünk abban – mondta Milo –,
hogy meg akarunk bízni téged tanácsadónknak és képviselőnknek,
persze részmunkaidős alapon. Csak mikor szükségünk lesz rád.
– Különleges alkalmakkor.
– Adunk neked egy irodát. Meg üzleti névjegyet.
– Ennél többet fogtok adni nekem – váltott Yossarian barát-
ságos hangra. – Biztosak vagytok benne, hogy megengedhettek
engem magatoknak? Sokba fogok kerülni.
– Van pénzünk bőven. És egy olyan régi baráttal, mint te, ké-
szek vagyunk bőkezűek lenni. Mennyit kérsz, ha próbát teszünk
egy évre?
Yossarian úgy tett, mintha töprengene, pedig tüstént eszébe
jutott az az összeg, amennyit meg akart nevezni. – Havi tizenötez-
ret – mondta végül nagyon érthetően.
– Havi tizenöt dollárt? – ismételte meg Milo, még érthetőb-
ben, mintha biztos akarna lenni a dolgában.
– Havi tizenöt ezret.
– Azt hittem, tizenöt százast.
– Eugene, mondd meg neki.
– Ezret mondott, Milo – erősítette meg szomorúan és kény-
szeredetten Wintergreen.
– Rosszul hallok – cibálta meg Milo hevesen a fülcimpáját,
mintha egy pajkos gyereket fenyítene meg. – Úgy éreztem, tizenöt
dollár nagyon kevésnek hangzik.
– Tizenöt ezer, Milo. És tizenkét hónapos alapon akarom, bár
Lehet, hogy csak tíz hónapig állok a rendelkezésetekre. Két hónap
nyári szabadságot szoktam kivenni.

174
 El volt ragadtatva ettől az éktelen hazugságtól. De irtó jó
lenne, ha szabadok lennének a nyarai, talán még a két régebbi iro-
dalmi tervéhez is visszatérhetne, a színdarabhoz meg a komikus
regényhez.
Színdarabjának alapötlete a Karácsonyi énekre nyúlt volna
vissza, és Charles Dickenst és termékeny házanépét mutatta volna
be a karácsonyi ebéden, épp akkor, amikor családi életük a legke-
vésbé működött, röviddel azelőtt, hogy a szentimentális jóérzések
epés irodalmi építésze téglafalat emeltetett a házában, amely el-
zárta saját szabóit a felesége szobáitól. Könnyed komikus regényét
Thomas Mann Doktor Faustus című regényére alapozta, ez egy
jogvita körül forgott volna, Adrian Leverkühn kitalált, rémisztő
korális mesterművének szerzői jogai felett, amely a regényben
Apokalipszis címen szerepel, és előrevetíti Hitlert, és amelyet,
mint Mann leszögezte, csak egyetlenegyszer mutattak be Német-
országban, 1926-ban, és valószínűleg soha többé nem is fogják
előadni. A perben egyik oldalon a kolosszális zenemű alkotójának,
Adrian Leverkühnnek, a zseniális muzsikusnak az örökösei álltak
volna, a másikon pedig Thomas Mann hagyatékának a kedvezmé-
nyezettjei, azaz annak az írónak az örökösei, aki kitalálta Lever-
kühnt, valamint meghatározta és meghangszerelte a haladásnak
és a megsemmisülésnek ezt a félelmetes, prófétai, felejthetetlenül
egyedülálló opusát, amelynek a jelképe és az anyaga egyaránt a
náci Németország. Yossariant mindkét ötletben lenyűgöző alkal-
matlanságuk vonzotta.
– Havi tizenöt – számolgatta végül Milo hangosan –, évi ti-
zenkét hónapra, az annyi mint...
– Száznyolcvan – mondta kurtán Wintergreen.
Milo bólintott, arckifejezése nem árult el semmit.
– Akkor megegyeztünk. Egy évig fogsz dolgozni nekünk
száznyolcvan dollárért.
– Ezer, Milo. Évi száznyolcvanezer dollár, plusz költségtérí-
tés. Mondd el neki újra, Eugene. És tölts ki egy csekket három hó-
napi előlegről. Engem mindig így fizetnek, negyedévenként. Már
meg is szereztem nektek C. Porter Lovejoyt.
Milo pusztán megszokásból vágott fájdalmas képet. De Yos-
sarian tudta, bár nem szívesen ismerte volna be, hogy attól a nap-

175
tól fogva soha nem szenvedett súlyos készpénzhiányban, kivéve az
olyan rendkívüli időket, mint a válópere vagy az adó-óvóhelyeinek
egymást követő összeomlása úgy egy tucat évvel azután, hogy té-
vedhetetlen szakértői sorra felépítették őket.
– Mellesleg – vonta félre Wintergreen a végén –, ami a fiadat
illeti, szerezz neki jogilag érvényes bejelentőt egy néger környé-
ken, ahol a sorozóbizottságok gond nélkül teljesítik a kvótájukat. A
többit aztán már megteszi egy alsó gerincbántalom meg egy orvosi
igazolás. Nekem is van egy fiam, aki most technikailag a Harlem-
ben lakik, és van egypár unokaöcsém, akiknek hivatalosan
Newarkban van a lakásuk.
Yossarian úgy érezte, ami Michaelt meg őt illeti, inkább
Svédországba menekülnének.
C. Porter Lovejoy és G. Noodles Cook attól a naptól fogva,
hogy Yossarian összehozta őket, szimbiotikus kapcsolatba léptek
egymással, méghozzá olyan kölcsönös melegséggel, amilyet Yossa-
rian soha nem érzett Noodles iránt, de Porter Lovejoy iránt sem
ama néhány alkalommal, mikor találkoztak.
– Ezért az egyért az adósod vagyok – mondta utána Noodles.
– Egynél többért – emlékeztette elővigyázatosságból Yossa-
rian.
Az ezüstös hajú C. Porter Lovejoy, aki, mint a barátságos saj-
tó következetesen jellemezte, kétpárti és világos gondolkozású
férfi volt, még mindig nagyon könnyen vette az életet. Több mint
fél évszázada befutott beltagja volt a washingtoni Cosa Lorónak, és
szeretett azon elmélkedni hallgatói előtt, miszerint immár kiér-
demelte hozzá a jogot, hogy elkezdjen lazítani.
Nyilvánosan gyakran szerepelt különféle embereket felmen-
tő kormánybizottságokban, és igazoló jelentések társszerzőjeként.
Magánemberként többségi társa és általános tanácsadója
volt a washingtoni Cosa Loro Atwater, Fitzwater, Coswater,
Brown, Jordan, Shimlish és Capone ügyvédi irodának. Ebben a mi-
nőségében arisztokratikus presztízse és feddhetetlen hírneve ré-
vén szabadon képviselhetett bármely ügyfelet, akit csak akart,
akár olyanokat is, akiknek ellentétesek voltak az érdekeik. Határ-
államból származott, így jogosan vallhatott bármely irányú szülő-
földi kötődéseket, jól nevelt déli úriemberek megnyugtató akcen-

176
tusával tudott beszélni, mikor északiakkal volt dolga, és a patinás
egyetemek igazi, kulturált fonetikáját használta, amikor déliekkel
beszélt. Társa, Capone sötét bőrű volt és kopaszodott, és földhöz-
ragadtnak és meglehetősen keménynek látszott.
– Ha befolyásért fordul hozzám – szokta hangsúlyozni Por-
ter Lovejoy minden reménybeli kliensnek, aki hozzá fordult –, ak-
kor nem a megfelelő emberhez jött. Ha azonban olyan tapasztalt
emberek szolgálatait óhajtja megszerezni, akik bekötött szemmel
is eligazodnak a hatalom itteni folyosóin, akik közeli kapcsolatban
állnak azokkal az emberekkel, akikkel majd beszélni akar, és meg
tudják mondani önnek, kik azok, és el tudják intézni, hogy fogad-
ják, akik el tudják kísérni a megbeszélésekre, ahol nagyrészt ők
beszélnek ön helyett, akik ki tudják fürkészni, mi történik önnel
kapcsolatban azokon a megbeszéléseken, melyeken ön nem vehet
részt, és akik át tudnak nyúlni a beosztottak feje fölött, és a főnö-
keikhez tudnak fordulni, ha nem olyan döntések születnek, ami-
lyeneket ön szeretne, akkor talán tudok segíteni.
C. Porter Lovejoy volt az, aki a legtöbbet tette G. Noodles
Cook törekvéseinek előmozdítására és hatókörük kiterjesztésére.
Ügyesen felmérte a nála fiatalabb Noodles kezdeményezésének
paramétereit, és sietős lépéseket tett, hogy összehozza a Cosa
Loro család más hírességeivel, akik a legjobban hasznosíthatták
Noodles ötletes és éles eszű felismeréseit a politikai propaganda
és az image-építés terén, valamint kiváló érzékét a csőcseléket fel-
lelkesítő jelmondatokhoz, a ravasz inszinuációkhoz, a sima és kifi-
nomult sértegetésekhez, az aljas hazugságokhoz és a trükkös logi-
kai bűvészmutatványokhoz, amelyeket olyan gyorsan vitt végbe,
hogy szem nem láthatta őket, mert elsiklott felettük. Mihelyt esélyt
adtak neki rá, Noodles soha nem okozott csalódást senkinek, aki,
mint C. Porter Lovejoy, csak a legrosszabbat várta tőle.
Yossarian és a Cosa Loro brigantija, Noodles Cook között
békésen utálkozó meghasonlás alakult ki, melyet egyikük sem lá-
tott szükségesnek elsimítani. Yossarian most már habozás nélkül
felhívta, és felvetette a nevetséges lehetőséget, nem tudná-e Nood-
les rávenni az új elnököt, hogy tegyen úgy, mintha komolyan ven-
né Christopher Maxon meghívását egyik mostoha-unokahúgának

177
vagy minek a Kikötői Hatóság Buszpályaudvarán rendezendő es-
küvőjére.
– Milliókat hajt fel a pártodnak, Noodles.
– Miért ne? – mondta Noodles vidáman. – Ez úgy hangzik,
mint valami tréfa. Mondd azt nekik, hogy komolyan gondolkodik
rajta, hogy elmegy
– Nem kell megkérdezned tőle?
– Nem. – Noodles mintha meg lett volna lepve. – John, akko-
ra agy még nem született a világra, amely elég nagy volna, hogy
minden olyan üggyel foglalkozni tudjon, amelyekről bármelyik el-
nöknek azt kell színlelnie, hogy megérti őket. Én még mindig na-
gyon be vagyok nála vágódva, mióta átsegítettem a beiktatásán.
Mint a tizedik és legújabb szaktanácsadót a kilenc rangidős
szaktanácsadó mellett, akik tizenegy doktori fokozat birtokosai
voltak az időközben elnökké emelt férfiút körülvevő agytrösztben,
G. Noodles Cookot még nem fertőzte meg az a sajátos megvetés,
amelyet, mint gyakran mondják, a közéleti ismertség szül.
C. Porter Lovejoy volt az, aki megfigyelte az eredeti kilenc
szaktanácsadó fényének elhalványulását, és javasolta G. Noodles
Cook tizedikként való kinevezését, mint aki majd újra felvillantja a
magas hivatalt övező kitűnőség illúzióját. Ez a választás, állította
független szaktekintélyként, jó lesz az alelnöknek, a kormányzat-
nak, az országnak, magának Noodles Cooknak, amellett kimondat-
lanul, hallgatólagosan C. Porter Lovejoynak és cégtársai érdekei-
nek, az Atwater, Fitzwater, Coswater, Brown, Jordan, Shimlish és
Capone ügyvédi lobbista irodának a Cosa Loróban. Capone, aki
Lovejoyhoz hasonlóan az iroda alapító társtulajdonosa volt, csak
jó klubokban golfozott, üzleti vezetőkkel és magas rangú kor-
mányhivatalnokokkal, akik ritkán engedték veszíteni.
Az elnöki beiktatás formaságai előtt álló akadályok az alel-
nöknek abból a természetes óhajából fakadtak, hogy a legmaga-
sabb hivatalba az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága főbírájá-
nak kezébe letett esküjével iktassák be. Az a tisztelete méltó úri-
ember, aki ezt az állást betöltötte, szemüveges, magas, kupolás
homlokú, acélos és meglehetősen uralkodó személyiség volt, aki
váratlanul inkább hirtelen lemondott, mintsem hogy közre kelljen

178
működnie egy olyan aktusban, amelyről úgy érezte, hogy megsérti
a törvény szellemét, ha a betűjét nem is.
Ez a váratlan akció nemigen hagyott más választást a végre-
hajtó hatalom új vezetőjének, mint hogy a bíróság valamelyik má-
sik hírességéhez forduljon, akinek pártvonzalmai rokonok az övé-
vel.
Egy asszony, aki akkor a bíróság tagja volt, önként lemon-
dott, tizennégy perccel azután, hogy megkörnyékezték. Magyará-
zatként azzal hozakodott elő, hogy ellenállhatatlanul vágyik visz-
szatérni arra a területre, amelyet mindig is a legjobban szeretett: a
házimunkához. Világéletében arra törekedett, szögezte le, hogy
csak háziasszony legyen.
A tiszteletre méltó bírák e tisztelt csillagképének, melyre az
emberek előzőleg hajlamosak voltak fölnézni, volt egy további
nagy csillaga, egy tiszteletre méltó úriember, akit a barátságos új-
ságírók gyakran dicsértek állítólagos szellemességéért és szí-
nészies hajlamáért az irányzatos és csak őt szórakoztató szőrszál-
hasogatásra. Ő elment horgászni.
Az afro-amerikai természetesen szóba se jöhetett. A fehér
Amerika nem tűrt volna el olyan elnököt, akinek a hivatali legali-
tását egy fekete erősítette meg, különösen olyan fekete, mint ez,
aki nem volt valami nagy jogász, és nem volt valami nagy bíró, és a
kinevezését megerősítő meghallgatásokon a jelek szerint semmi
mást nem mutatott fel, csak egyenlő adag epét és hadovát.
A bíróság többi ortodox párttagját mellőzték, mert egysze-
rűen nem voltak sem elég színes egyéniségek, sem megfelelően
ismertek. Elvetésük még végérvényesebbé vált, amikor meg nem
nevezett források és nem azonosított beosztott tisztviselők révén
kiszivárgott irodáikból az alkotmányos kétség, vajon az ország
bármely bíróságának bármelyik tiszteletre méltó tagja valóban jo-
gosult-e felesketni egy olyan embert az ország legmagasabb köz-
jogi hivatalára, mint ő. A testület ritka, egyhangú határozatban üd-
vözölte a főbírót a lemondásáért, az asszonyt a háziasszonykotlá-
sért, a szellemeskedő bírót pedig azért, mert horgászni ment.
Ezzel már csak az a demokrata maradt, akit még a liberális-
nak vélelmezett John Kennedy nevezett ki valamikor réges-régen,
és aki azóta is mindig a konzervatívokkal szavazott.

179
 Hivatalba léphet-e egy elnök anélkül, hogy letenné a hivatali
esküt? A bíróságon nem maradtak elegen ahhoz, hagy ezt eldönt-
sék. De aztán Noodles Cook, egyedül a vezető szaktanácsadók kö-
zül, előhozakodott azzal a merész javaslattal, amelyet kezdettől
fogva a fejében forgatott, de egészen a válság idejéig megtartott
magának, és amely végre kielégítő kiutat kínált a kínos zsákutcá-
ból.
– Még mindig nem értem – mondta megint egyszer az alel-
nök, mikor újra leültek négyszemközt tanácskozni. Addigra a többi
kilenc vezető szaktanácsadó a tizenegy doktori diplomájával már
egyre jobban megszégyenült előtte. – Kérem, magyarázza el újra.
– Nem hiszem, hogy sikerül – mondta komoran Noodles
Cook. A pozíciót szerette, amit betöltött, de a munkája meg a mun-
kaadója felől már nem volt többé biztos.
– Próbálja meg. Ki nevezi ki a Legfelsőbb Bíróság főbíráját?
– Ön – mondta Noodles komoran.
– Helyes – mondta az alelnök, aki elődje lemondása révén
technikailag már elnök volt. – De addig nem nevezhetem ki, amíg
föl nem esküdtem?
– Ez is igaz – felelte Noodles mogorván.
– Ki esket fel akkor?
– Akárki, akit csak akar.
– A főbírót akarom.
– Nincs főbíránk – mondta Noodles zsémbesen.
– És addig nincs főbíránk, amíg ki nem nevezek egyet? És
nem nevezhetem ki, amíg...
– Azt hiszem, most már kapiskálja.
A beálló csöndben, arcán a durcás csalódás kifejezésével,
Noodles megint nagyon sajnálta, hogy ő meg a harmadik felesége,
Carmen, akivel éppen egy elkeseredett válóper kínjait szenvedte
el, már nincsenek beszélő viszonyban. Sóvárgott egy megbízható
partner után, aki előtt biztonságosan parodizálhatná az efféle be-
szélgetéseket. Eszébe jutott Yossarian, aki – attól félt – mostanára
már valószínűleg szar alaknak tartja. Noodles volt olyan intelli-
gens, hogy megértse: valószínűleg ő maga se tartaná sokra magát,
ha valaki más lenne, nem önmaga; elég becsületes volt ahhoz,

180
hogy tudja, hogy becstelen, és maradt benne annyi integritás, hogy
tudja: már semmi integritása nincs.
– Igen, azt hiszem, már értem – mondta az alelnök, és felcsil-
lant benne a remény. – Azt hiszem, kezdek megint teljes gázzal
hajtani.
– Ez nem lep meg – mondta Noodles, de ez valahogy nem
hangzott olyan pozitívan, ahogy akarta.
– És miért ne csinálhatnánk együtt a kettőt? Nem eskethet-
ném fel főbírónak, mikor ő fölesket elnöknek?
– Nem – mondta Noodles.
– Miért nem?
– Mert a szenátusnak meg kell erősítenie. Először ki kell ne-
veznie.
– Hát akkor – mondta az alelnök, és azzal az elegáns telje-
sítménynek kijáró széles mosollyal húzta ki magát ültében, amely
rendszerint akkor jelent meg az ajkán, mikor valamelyik videojá-
tékának a kezelőgombjait nyomkodta – nem tudná a szenátus az
alatt megerősíteni, amíg én egyidejűleg kinevezem, mikor föles-
ket?
– Nem – mondta Noodles rendíthetetlenül. – És kérem, ne
kérdezze, hogy miért. Lehetetlen. Kérem, fogadja el rá a szavamat,
uram.
– Nahát, szerintem ez tényleg szégyen, gyalázat! Szerintem
az elnöknek kijárna az a jog, hogy a Legfelsőbb Bíróság főbírája
eskesse fel.
– Senkit nem ismerek, aki ezzel ne értene egyet.
– De nem tehetem, igaz? Ó, nem! Mert nincs főbíránk! Hogy
kerülhetett sor ilyesmire?
– Nem tudom, uram. – Noodles szemrehányóan figyelmez-
tette magát, hogy nem szabad gúnyosan hangzania annak, amit
mond. – Lehet, hogy ez is Alapító Atyáink egyik mulasztása.
– Mi a fenéről beszél maga? – Az alelnök úgy szökött talpra,
mintha kolerikus düh fogná el valami elképzelhetetlen istenkár-
omlás miatt. – Ők nem mulasztottak el semmit! A mi Alkotmá-
nyunk mindig tökéletes volt!
– Huszonhét módosító kiegészítésünk van hozzá, uram.
– Csakugyan? Ezt nem tudtam.

181
 – Nem titok.
– Honnan kellett volna tudnom? Ezt jelenti a kiegészítés?
Változtatást?
– Igen.
– Hát ezt honnan kellett volna tudnom? – Megint morózus és
elkeseredett hangulat fogta el. – Szóval még mindig itt tartunk,
igaz? Nem nevezhetem ki...
– Igen. – Noodles jobbnak ítélte, ha inkább a szavába vág,
mintsem hogy újra kitegye mindkettőjüket a litániának.
– Akkor ez olyan, mint a 22-es csapdája, nem? – bökte ki vá-
ratlanul az alelnök, és tüstént fel is vidult ihletettségének ezen a
bizonyítékán. – Nem nevezhetem ki a főbírót, amíg nem vagyok
elnök, ő meg nem eskethet fel engem, amíg ki nem nevezem. Ez
nem a 22-es csapdája?
Noodles Cook vadul bámulta a falat, és elszánta magát, hogy
inkább eljátssza tekintélyes pozícióját az új kormányzatban, mint-
sem hogy olyan emberrel vesződjön, aki ilyesmin tökölődik.
Aztán láttat, hogy egy nagy, leegyszerűsített térképre bámul,
amely műalkotás gyanánt lóg a falon, és a gettysburgi csata had-
rendjét ábrázolja. Noodles töprengeni kezdett a történelmi múl-
ton. Lehet, hogy ez mindig így volt az uralkodó és a tanácsadója
között, gondolta, és rangjától eltekintve minden tekintetben min-
dig a tanácsadó volt a magasabb rendű, a feljebbvaló. Ekkor tör-
tént, hogy Noodles, kimerülten és elkeseredetten, parancsolóan
kibökte a megoldást, amely megmenthette a helyzetet:
– Vesse be a demokratát!
– Micsoda?
– Igen, vesse be azt a kibaszott demokratát. – Félresöpörte a
kifogásokat, mert előre látta őket. – Kennedy demokratája volt. Na
és? Mit jelent ez? Az a fickó se rosszabb, mint mi. Jobb lesz a sajtó-
ja, ha kétpártinak mutatkozik. Amikor népszerűtlenné válik, őt te-
heti felelőssé, amiért föleskette.
Porter Lovejoy előrelátása megint beigazolódott. Amikor el-
igazította Noodlest, hangsúlyozta, milyen jó hasznát fogja venni
neki az alelnök. A szükség közvetlen, a lehetőségek korlátlanok.
Lesz majd egy előzetes megbeszélés.
– Mennyit mondjak el neki? – tudakolta Noodles.

182
 Porter Lovejoy csak somolygott, mint egy bagoly.
– Amennyit hagy. Tulajdonképpen te fogod őt kikérdezni,
hogy lássad, akarod-e azt az állást, bár ezt ő nem fogja tudni.
– És hogy fogom tudni ezt megoldani? – tűnődött derűsen
Noodles.
Porser Lovejoy megint csak somolygott.
– A fedőneve?
– Ezt most ne hozd elő – intette óva Porter Lovejoy. – Maga
választotta magának, tudod. Nem lesz semmi baj.
*
– Jöjjön, jöjjön, jöjjön – mondta az alelnök kedélyesen Nood-
les Cooknak az előteremben lezajlott vidám üdvözlés után, melyet
Noodles zavarba ejtően fesztelennek talált.
Már az is meglepte, hogy az előkelő címet viselő, nála fiata-
labb férfi kirontott a szobájából, és melegen üdvözölte. Noodles-
nak alig volt ideje észrevenni a fogadószoba falait ékesítő közép-
és főiskolai zászlócskákat. Nem tudta megszámolni a sok-sok té-
véképernyőt sem, melyek mind különböző csatornákra voltak
hangolva. – Régi klipekre és benyögésekre várunk – magyarázták
vihogva a lányok, és Noodles nem tudta, komolyan mondják-e,
vagy nem.
– Már alig vártam, hogy megismerkedjem magával –
folytatta meggyőzően az alelnök. – Bruum, bruum, bruum –
mondta aztán bizalmasan, mikor becsukódott mögöttük az ajtó, és
kettesben maradtak. – Ez az Indinnapolisi Pálya című videojáték-
ból van, amelyben verhetetlen vagyok. Ismeri? Majd megismeri.
Jól játszik videojátékokat? Lefogadom, hogy meg tudom verni. No
de most beszéljünk magáról, kérem. Alig várom, hogy többet tud-
jak meg magáról.
Noodles számára ez gyerekjáték volt. – Nos, uram, mi az,
amit tudni szeretne rólam? Hol kezdjem?
– Velem az a helyzet – felelte az alelnök –, hogy mikor el-
szántam magam valamire, mindig sikerült is végbevinnem. Késő
bánat ebgondolat, ami elmúlt, elmúlt. De ha egyszer kitűzök egy
célt, akkor azt elérem, könyörtelenül.

183
 – Értem – mondta Noodles pillanatnyi meglepetése elmúltá-
val, mikor úgy sejtette, hogy alkalmak kapott a hozzászólásra. – És
azt mondja, az volt a célja, hogy alelnök legyen?
– Ó, igen, határozottan, határozottan. És könyörtelenül el is
értem.
– Hogyan?
– Igent mondtam, mikor felkértek, hogy vállaljam el. Tudja,
Mr. Cook... szólíthatom Noodlesnak? Köszönöm. Megtisztel... sze-
rintem az alelnök hivatalát egy szóval lehet a legjobban leírni,
mégpedig azzal, hogy legyen résen. Vagy ez két szó?
– Azt hiszem, kettő.
– Köszönöm. Azt hiszem, egyetlen más szaktanácsadómtól
se kaptam erre ilyen világos választ. És ez az, amit könyörtelenül
folytatni akarok. A résen létet. Nyilvánvalóan minél tovább alelnök
az ember, annál inkább résen van, hogy elnök lehessen. Egyetért
ezzel?
Noodles ügyesen megkerülte a kérdést. – És ez az a cél, amit
most könyörtelenül el akar érni?
– Ez az alelnök dolga, nem? Ezzel a többi szaktanácsadóm is
egyetért.
– És az elnök tudja?
– Nem törekednék rá most könyörtelenül, ha nem adta vol-
na hozzá a teljes jóváhagyását. Van még valami, amit tudni szeret-
ne rólam, és ami segítene nekem eldönteni, hagy elég jó-e erre az
állásra? Porter Lovejoy azt mondja elég jó.
– Nos, uram – mondta Noodles Cook, aztán óvatosan folytat-
ta. – Van valami olyasmi abban, amit most magára vállal, amiről
úgy érzi, hogy nincs teljesen felkészülve arra, hogy egyes-egyedül
végbevigye?
– Nincs. El se tudok ilyet képzelni.
– Akkor miért érzi úgy, Hogy még egy szaktanácsadóra len-
ne szüksége?
– Hogy segítsen nekem az olyan kérdésekben, mint ez. Tud-
ja, a főiskolán elkövettem azt a hibát, hogy nem szenteltem magam
igazán a tanulmányaimnak, és ezt nagyon megbántam.
– De azért kielégítő jegyeket kapott, nem?

184
 – Ugyanolyanokat, mint mikor a tanulmányaimnak szentel-
tem magam. Maga is járt főiskolára, Mr. Cook? Iskolázott ember
maga?
– Igen, uram. Tudományos fokozataim vannak.
– Remek. Én is jártam főiskolára, tudja. Sok közös van ben-
nünk, és jól ki tudnánk jönni egymással... remélem, jobban – és itt
kissé panaszosra váltott a hangja –, mint ahogy a többiekkel kijö-
vök. Az az érzésem, hogy a hátam mögött vicceket faragnak rólam.
Ha ágy most visszatekintek rá, többet kellett volna foglalkoznom a
főiskolán filozófiával, történelemmel meg közgazdaságtannal. Ezt
most pótolom.
– Hogyan... – kezdte volna megkérdezni Noodles, de aztán
meggondolta magát. – Uram, nekem az volt a tapasztalatom...
– Késő bánat ebgondolat, és ez a múlt.
– Nekem az volt a tapasztalatom mint diáknak – járta tovább
Noodles a maga útját alázatosan –, de még akkor is, mikor tanítot-
tam egy kicsit, hogy amilyenek az emberek, olyanok a foglalatos-
ságaik. Akit a sportrendezvények, a golf és az esélyek érdekelnek,
azok a versenyeken, a golfpályán és a társasági összejöveteleken
töltik az idejüket, és későbbi életük során nagyon nehéz érdeklő-
désüket az olyan témák felé fordítaniuk, mint a filozófia, a történe-
lem és a közgazdaságtan, ha korábban nem vonzódtak hozzájuk.
– Igen. De soha nem is késő – mondta az alelnök, mire Nood-
les nem tudta, egyetértenek-e, vagy sem. – Az utóbbi időben a na-
póleoni háborúkat tanulmányoztam, hogy mintegy kiegészítsem a
műveltségemet.
Noodles egy-két pillanatig mozdulatlanul ült. –
Melyikeket? – Más választ nem tudott kigondolni.
– Hát több is volt, nem csak egy?
– Ez nem az én szakterületem – felelte Noodles Cook, és
kezdte föladni a reményt.
– És átveszem az antietami csatát is – hallotta annak az em-
bernek a szájából, aki a következő lesz az elnökök sorában.
– Azután meg kikukkantok Bull Runba. Az volt az igazi nagy
háború, az a polgárháború. Azóta se volt olyan háborúnk, igaz?
Nagyon meg lesz lepve, de Bull Run csak egy rövid autóútnyira
van ide, rendőri kísérettel.

185
 – Háborúra készül?
– Szélesítem a látókörömet. És hiszek abban, hogy résen kell
lenni. Nekem úgy tűnik, hogy egy elnök minden más munkája elég
kemény, és valahogy unalmas. Videokazettára fogom vitetni
mindezeket a csatákat, és videojátékokat csináltatok belőlük, ame-
lyikben akármelyik fél nyerhet. Bruum, bruum, bruum! A getty-
sburgi csatát is. Szereti a videojátékokat? Melyik a kedvence?
– Nincs kedvencem – motyogta letörten Noodles.
– Hamarosan lesz. Jöjjön csak, nézze meg ezeket.
A szekrénykén álló videoképernyőn – az iroda számos zugá-
ban videoképernyők álltak, a hozzájuk tartozó távirányítókkal –,
azon, amelyikhez az alelnök odavezette, éppen az Indianapolisi Pá-
lya nevű játék ment. Noodles más játékokat is látott, a Le a bombá-
kat és Bújj ki a sorozás alól címűeket.
És látott még egyet, a Halj meg nevetve címűt.
Házigazdája kuncogott. – Kilenc főiskolát végzett ember van
a stábomban, tizenegy doktori diplomával, és egyikük se tudott
egyetlenegyszer se megverni ezekben. Nem mond ez sokat arról,
hogy milyen ma ebben az országban a felsőoktatás?
– De igen – mondta Noodles.
– Magának mit mond?
– Sokat – felelte Noodles.
– Én is így érzem. Van egy új is, amit kizárólag nekem csinál-
tak, Triage a neve. Ismeri?
– Nem. A Triage francia eredetű szó, és abban az esetben, ha
nagy háború tör ki, és el kell döntenünk, ki legyen az a néhány
ember, aki életben maradhat a föld alatti óvóhelyeken...
– A szó jelentését ismerem, alelnök úr! – vágott közbe Nood-
les durvábban, mint ahogy akarta. – Csak a játékot nem ismerem –
magyarázta kényszeredett mosollyal.
– Majd megismeri. Magát fogom először megtanítani rá. Jó
mulatság és nagy kihívás. Magának is meglesznek a kedvencei, ne-
kem is, és csak az egyik győzhet közülünk, és az dönti el, hogy ki
fog életben maradni és ki fog meghalni. Élvezni fogjuk. Azt hiszem,
szeretném, ha specializálódna a Triage-ra, mert nem lehet tudni,
mikor kellhet majd ténylegesen lejátszanunk, és nem hiszem, hogy
a többiek felérik ésszel. Oké?

186
 – Igen, alelnök úr.
– És ne legyen ilyen szertartásos, Noodles. Szólítson Pöcs-
nek.
Noodles elképedt. – Ezt nem tehetem! – vágott vissza nyo-
matékosan, a spontán dac reflexével.
– Próbálja meg.
– Én ugyan nem.
– Még ha ez az állásába kerülne is?
– Nem, még akkor sem, Mr. Pöcs... akarom mondani, alelnök
úr.
– Látja? Fog ez menni. Mindenki más így szólít. Nézzük most
azokat a dolgokat, amelyekről Porter Lovejoy azt mondja, hogy
maga el tudja intézni őket. Mennyit tud a nehézvízről?
– Szinte semmit – mondta Noodles, és tüstént szilárdabb ta-
lajon érezte magát. – A nukleáris reakciókhoz van valami köze,
nem?
– Tőlem ne kérdezze. Valami ilyesmit mondanak itt ebben is.
Én se tudok róla sokat, úgyhogy máris jól találkozik az agyunk.
– Mi a probléma?
– Hát, van itt egy ember, akit őrizetbe vettünk, mert enge-
dély nélkül állítja elő. Azt mondja, nyugalmazott lelkész, a régi,
második világháborús gyalogsági légierőtől.
– Miért nem hagyatják abba vele?
– Nem tudja abbahagyni. Úgyszólván biológiailag termeli, ha
érti, mire gondolok.
– Nem, nem tudom, mire gondol.
– Hát, ezt mondják itt is, a Csapvíz fedőnevű titkos dosszié
összefoglalójának ebben a szinopszisában. Azt eszi és azt issza,
amit a többiek, de ami kijön belőle, az azt hiszem, nehézvíz.
Egy magánvállalkozás, az M&M V&T megkutatta és tovább-
fejlesztette az illetőt, és most opciójuk van rá, és elindították a
szabadalmazási eljárását.
– Hol tartják?
– Valahol a föld alatt, arra az eshetőségre, ha radioaktívvá
válna. Közvetlenül mielőtt elkapták, kapcsolatban állt valamiféle
társával, és a felesége meg az a másik pasas rendszeresen kódolt
beszélgetéseket folytatnak telefonon, és úgy tesznek, mintha nem

187
tudnának semmiről. Eddig még semmi szemérmetlen nem történt
köztük. A pasas egy ápolónővel is beszélget telefonon, és kettejük
között sok minden kezdődhet,ami szemérmetlen. Mintha soha
nem hallottak volna az AIDS-ról. És lehet, hogy van egy belga
kémkapcsolatuk is, az új Európai Gazdasági Közösséggel. „A belga
megint tud nyelni”, jelentette az ápolónő, mikor utoljára beszéltek
egymással.
– És mit szándékozik a lelkésszel csinálni?
– Ó, könnyen megölethetnénk valamelyik antiterrorista egy-
ségünkkel, ha arra kerülne a sor. De lehet, hogy szükségünk lesz
rá, mert problémánk van a tríciumhiánnyal is. Mit tud maga a trí-
ciumról, Noodles?
– Trícium? Soha nem hallottam róla.
– Az jó. Akkor objektív tud maradni. Azt hiszem, valamiféle
radioaktív gáz, amelyre szükségünk van a hidrogénbombáinkhoz
meg más holmikhoz. Nehézvízből nyerik, és ez a lelkész nagyon
hasznos lehetne, ha másokat is meg tudna tanítani rá, hogy nehéz-
vizet pisáljanak. Az elnöknek ehhez nincs türelme, és azt akarja,
hogy én vegyem kézbe. Nekem sincs hozzá sok türelmem, így át
fogom adni magának.
– Nekem? – kiáltott fel meglepetten Noodles. – Úgy érti,
hogy föl vagyok véve?
– Beszélgettünk, nem? Tudassa velem, mit gondol, mit java-
soljak.
Ezzel átnyújtott Noodlesnak egy terebélyes vörös dossziét,
melynek első lapján egy tömörített helyzetjelentés összefoglaló
szinopszisa kivonatának az egymondatos summája állt egy het-
venegy éves nyugalmazott katonai lelkészről, aki engedély nélkül
nehézvizet állít elő a hasában, és akit jelenleg titkos őrizetben tar-
tanak vizsgálat és kihallgatás céljából. Noodles nem sokat tudott a
nehézvízről, a tríciumról pedig semmit, de ahhoz, eleget tudott,
hogy egy szemrebbenéssel se árulja el, hogy ismeri őket, amikor
John Yossarian és Milo Minderbinder nevét olvasta, bár komoran
eltöprengett Melissa MacIntoshon, az ápolónőn, akiről soha nem
hallott, valamint az ő Angela Back vagy Angela Moorcock nevezetű
lakótársán, és az egyik New York-i kórházban gégerákkal fekvő,
rejtélyes belga ügynökön, akiről az ápolónő rendszeresen kódolt

188
üzeneteket továbbított telefonon, nemkülönben azon a nyájas, jól
öltözött és rejtelmes férfin, aki a jelek szerint vagy megfigyelés
alatt tartja a többieket, vagy szimatol utánuk, vagy a testőrük.
Noodlesra, mint az ismertetők nagy műértőjére mély benyomást
tett a szerző zsenialitása, aki ennyi mindent tudott egyetlen mon-
datba sűríteni.
– Azt akarja, hogy én döntsek? – mormolta végül zavartan
Noodles.
– Miért ne? És aztán itt van ez a másik dolog: valakinek van
egy tökéletes hadirepülőgépe, amit el akar adni nekünk, és van egy
más valaki, egy még jobb tökéletes hadirepülőgéppel, amit meg
akar vétetni velünk, és csak az egyiket tudjuk megvenni.
– Porter Lovejoy mit mond?
– Ő most a bűnperének a tárgyalására készülődik. Azt aka-
rom, hogy maga ítélje meg.
– Azt hiszem, ehhez nincs meg a felkészültségem.
– Én hiszek az özönvízben – felelte az alelnök.
– Azt hiszem, ezt nem jól hallottam.
– Hiszek az özönvízben.
– Miféle özönvízben? – Noodles megint teljesen megzavaro-
dott.
– Természetesen Noé özönvizében. Amiről a Bibliában van
szó. A feleségem is hisz benne. Maga nem tud róla?
Noodles összehúzott szemekkel kereste az alelnök jámbor
ábrázatán a játékosság enyhe felvillanását. – Nem vagyok benne
biztos, hogy is érti ezt. Úgy hiszi, nagy volt az eső?
– Úgy hiszem, hogy igaz. Minden részletében.
– Hogy vette minden állatfajtának a hímjét meg a nőstényét?
– Ezt mondja a Biblia.
– Uram – mondta Noodles udvariasan –, mostanára több ál-
lat- és rovarfajtát vettünk számba, mint amennyit valaki egész éle-
te során össze tudna gyűjteni és be tudna rakni egy akkora hajóba.
Honnan szedné őket, és hová tenné őket, nem is szólva arról, hogy
mennyi hely kellene saját magának meg a gyerekei családjának,
valamint az ennivaló tárolásának és a hulladék eltávolításának
problémáiról az alatt a negyven nap és negyven éjjel zuhogó eső
alatt?

189
 – Maga tud erről!
– Hallottam. És utána még százötven nap és százötven éjjel.
– Maga ezt tudja! – bámult rá elismerően az alelnök. – Akkor
valószínűleg azt is tudja, hogy az evolúció svindli. Gyűlölöm az
evolúciót.
– Honnan származott akkor az a sok állati élet, amelyről tu-
dunk? Csak bogarakból majd három- vagy négyszázezer fajta léte-
zik.
– Ó, hát valószínűleg csak úgy kialakultak.
– Alig hétezer év alatt? A bibliai időszámítás szerint körülbe-
lül ennyi volt az egész.
– Utánanéztem, Noodles. Mindaz, amit a világ teremtéséről
tudnunk kell, benne van a Bibliában, világosan, angolul – nézett rá
derűsen az alelnök. – Tudom, hogy vannak, akik szkeptikusok. De
azok mind vörösök. És mind tévednek.
– Ott van Mark Twain esete. – Noodles nem tudta megállni,
hogy ne kezdjen vitatkozni.
– Ó, ezt a nevet ismerem! – kiáltott fel nagy örömmel és hi-
valkodva az alelnök. – Mark Twain, a nagy amerikai humorista,
ugye? Az én államommal szomszédos államból, Missouriból?
– Missouri állam nem szomszédos Indianával, uram. És
Mark Twain az ön nagy amerikai humoristája kicsúfolta a Bibliát,
lenézte a kereszténységet, megvetette imperialista külpolitikán-
kat, és minden részletében telifröcskölte a dühével Noé és bárkája
történetét, különösen a házilégy miatt.
Az alelnök egy pillanatra sem veszítette el a lelki nyugal-
mát. – Nyilvánvalóan két különböző Mark Twainről beszélünk –
felelte.
Noodles dühbe gurult. – Csak egy volt, uram – mondta lá-
gyan, aztán elmosolyodott. – Ha akarja, összefoglalót készítek a ki-
jelentéseiről, és odaadom valamelyik titkárának.
– Ne, utálom az írásos anyagokat. Tegye át videóra, talán tu-
dunk belőle valami játékot csinálni. Igazán nem értem, hogy egyes
emberek, akik olyan sokat olvasnak, miért tudják olyan nehezen
felfogni azokat az egyszerű igazságokat, amelyek világosan le van-
nak írva a Bibliában. És kérem, ne szólítson uramnak, Noodles.
Maga sokkal idősebb nálam. Nem szólítana Pöcsnek?

190
 – Nem, uram, nem fogom pöcsnek szólítani.
– Mindenki más annak szólít. Magának is joga van hozzá. Es-
küt tettem ennek a jognak a biztosítására.
– Nézze, maga pöcs... – Noodles talpra ugrott, aztán lázasan
körülnézett. Fekete táblát, krétát és mutatópálcát keresett. Akár-
mit! – A víz mindig a saját szintjére törekszik.
– Igen, ezt hallottam.
– A Mount Everest nyolcezer méter magas. Ahhoz, hogy a
földet elborítsa a víz, az egész földbolygón mindenütt közel nyolc-
ezer méter mély víznek kellett volna lennie.
Jövendőbeli munkáltatója bólintott, örült, hogy a jelek sze-
rint végre eljutottak valahova. – Akkor annyi víz volt.
– Aztán a vizek visszavonultak. Hová tudtak visszavonulni?
– Természetesen az óceánokba.
– Hol voltak az óceánok, ha a világ víz alatt volt?
– Hát természetesen az özönvíz alatt – jött habozás nélkül a
válasz, majd a zseniális férfiú felállt. – Ha megnéz egy térképet,
Noodles, látni fogja, hol vannak az óceánok. És azt is látni fogja,
hogy Missouri igenis határos az én államommal, Indianával.
– Ez a pöcs hisz a vízözönben! – számolt be tüstént Porter
Lovejoynak Noodles Cook, még mindig fortyogva és szinte kiabál-
va. Ez volt kapcsolatukban az első eset, amikor nem elégedett ösz-
szeesküvőként jelentkezett a pártfogójánál.
Porter Lovejoy megőrizte a nyugalmát. – A felesége is.
– Több pénzt akarok!
– Az állás ezt nem indokolja.
– Változtasd meg az állást!
– Majd beszélek Caponéval.
Jó volt az egészsége, nem volt szociális segélyen, így ha min-
den érintett tudomásul vette, hogy Noodles, mint az új kormány-
zat egészségügyi, közoktatási és népjóléti minisztere, minden
energiáját kizárólag az elnök oktatására fogja összpontosítani.

191
Ötödik könyv

192
 13. TRÍCIUM

A nehézvíz árfolyama újabb két ponttal emelkedett, közölte

a fax az M&M irodájában, a New York-i Rockefeller Centerben,
ugyanazon az emeleten, és jószerivel ugyanazokban a helyiségek-
ben, ahol Sammy Singer szinte a teljes felnőtt dolgozó életét eltöl-
tötte a Time magazinnál. Az iroda ablakai, mint azt Michael Yossa-
rian újra láthatta, a messze alattuk elterülő jégpályára néztek, a
tiszteletre méltó japán ingatlankomplexum csillogó, fagyott kö-
zéppontjára, amelyet nagy pénzért már korábban megszereztek a
hanyatló Rockefeller bankárdinasztiától. A jégpálya ugyanazon a
telken állt, amelyen Sammy sok-sok évvel azelőtt, életében először
korcsolyázni ment Glendával, és nem esett el, aztán megint el-
elment vele nem is egy hosszú ebédidő alatt, miután kezdtek
rendszeresen találkozgatni, és miközben Glenda egyre szuttyon-
gatta, hogy költözzön hozzá és éljenek együtt az ő West Side-i la-
kásán a három gyerekével meg a wisconsini határvidékről való,
nem mindennapi édesanyjával, aki igen nagyra tartotta Sammyt,
és boldogan ment el újra a húgához lakni egy kis családi farmra,
miután Sammy beköltözött – a New York-i szülők között senkit
nem ismert, akik valaha képesek lettek volna ilyen kecses önfelál-
dozásra, a saját szüleit is beleértve –, a trícium pedig, a nehézvíz-
ből származó gáz további kétszáztizenhat ponttal emelkedett
Genfben, Tokióban, Bonnban, Irakban, Nigériában, Kínában, Pa-
kisztánban, Londonban és New Yorkban a radioaktív áruk nem-
zetközi tőzsdéin.
A trícium árát derűlátóan hajtotta felfelé ennek a hidrogén-
izotópnak az a természetes tulajdonsága, hogy az atomfegyverek-
ben előre kiszámítható ütemben fajult el, ami szükségessé tette az
időszakos pótlását, valamint e gáznak az a csábító hajlama, hogy
csökkent a mennyisége a között a két időpont között, mikor a szál-
lítója lepecsételte, illetve a vásárlója átvehette, aki jobbára vagy
újfajta bazárárukat és jelzőberendezéseket gyártott, melyek külső
felszíne foszforeszkált, vagy pedig nukleáris robbanófejeket sze-
relt össze és szállított.
A vásárlók gyakran közölték, hogy legalább negyven száza-
lékkal kevesebb tríciumot kaptak, mint amennyit kifizettek, és

193
negyven százalékkal levesebbet, mint amennyit becsomagoltak és
leszállítottak, mégpedig lopás, eltérítés vagy szivárgás minden jele
nélkül.
A trícium egyszerűen nem volt meg, amikor leszállították.
Nem sokkal azelőtt kísérleti szállítmányt irányítottak egyik épü-
letből a másikba, hogy rájöjjenek, mi okozza ezt a veszteséget. Új
ismeretekre nem tettek szert, de a kísérlethez becsomagolt tríci-
um háromnegyed része elveszett. Pontatlan volna azt mondani,
közölte egy félénk szóvivő, hogy a puszta légbe tűnt el. A leget fo-
lyamatosan vizsgálták. Nem volt puszta, és nem volt benne tríci-
um.
Sugárzása és ebből következő potenciális rákkeltő hatása el-
lenére még mindig a trícium maradt a legkiválóbb anyag világító
irányjelzőkhöz, óraszámlapokhoz, puskák éjszakai irányzékához,
és olyan jelképekhez, mint a svasztikák, keresztek, dávidcsillagok
és glóriák, amelyek felizzanak a sötétben, továbbá az atomfegyve-
rek robbanóerejének hallatlan fokozásához.
*
Melissa MacIntosh elragadó lakótársnője, Angela Back, akire
Yossarian többé csak Angela Backupként tudott gondolni, közben
már előterjesztette munkaadóinak, a két idősecske úriembernek
az olyan világító cikkek ötletét, amelyek foszforeszkálva emelnék
ki a párzás kidudorodó szerveit, és amelyeket egy játékvásáron
már kipróbált a vásárlókon, férfiakon és nőkön egyaránt, továbbá
elképzelését egy olyan hálószobai óráról, melynek sugárzó szám-
lapja festékvegyületbe ágyazott trícium lenne, kis- és nagymutatói
körülmetélt hímtagok lennének, számai pedig nem számokból,
hanem az órák előrehaladásával az erotikus önkívület rendszeres
periódusaiban fokozatosan egyre érzékibbé váló meztelen nőala-
kok sorozatából állnának, amelyek a végső órában, tizenkettőkor
érnék el a teljes beteljesülést. Yossarian heves izgalomba jött,
amikor a koktélbárban meghallgatta Angela előadását ennek az
ihletett fogyasztási cikknek az ötletéről, egy-két nappal azelőtt,
hogy Angela leszopta, majd hazaküldte, mert öregebb volt azoknál
a férfiaknál, akikhez hozzá volt szokva, és nem volt benne biztos,
akarja-e ennél intimebben is megismerni, aztán mivel Melissa
kezdte őt egyre jobban megszeretni, Angela pedig ugyanakkor

194
kezdett egyre jobban félni az AIDS-től, nem volt hajlandó másod-
szor is leszopni, vagy bármely más ezzel egyenértékű módon a
kedvére tenni; miután első alkalommal figyelmesen meghallgatta
az áradozását, Yossarian azon kapta magát, hogy félig-meddig föl-
áll neki, így aztán megfogta a kezét, ahogy egymás mellett ültek az
elegáns koktélbár vörös bársonypamlagán, és odadörgölte a nad-
rágja sliccéhez, hogy ő is érezhesse.
A tríciumnak az atom-robbanófejekben kiváltott hatása és a
robbanóhatás hatalmas, ugrásszerű növekedése lehetővé tette a
bombák, a rakéták és a gránátok méretének és súlyának esztétikus
csökkentését, így a nukleáris pusztítóképesség észrevehető csök-
kenése nélkül nagyobb számban vihették őket magukkal az olyan
kisebb szállítóeszközök, mint Milo és Strangelove tervezett bom-
bázói.
A lelkésznek emelkedett az értéke, és teljes biztonságban
volt.

195
 14. MICHAEL YOSSARIAN

– Mikor beszélhetek vele? – hallotta Michael Yossarian apja

követelő kérdését. Apjának sűrűbb volt a haja, mint az övé, továb-
bá göndör és fehér. Ehhez a színhez kereste Adrian bátyja szorgo-
san azt a kémiai képletet, melynek révén fiatalos és természetes
őszre lehetne festeni a hajat, ami egyetlen Yossarian korabeli fér-
fin sem hatott volna fiatalosnak, és nem látszott volna természe-
tesnek.
– Mihelyt biztonságban lesz – felelte M2 tiszta, fehér ingé-
ben, amely még nem gyűrődött össze, nem nedvesedet át, és nem
szorult vasalásra.
– Michael, nem azt mondta az előbb, hogy a lelkész bizton-
ságban van?
– Azt hiszem, én is így hallottam.
Michael mosolygott magában. Az ablak üvegtáblájához szo-
rította a homlokát, hogy elmélyülten lebámulhasson az odalenn
elterülő jégpályára és a könnyed korcsolyázók színes kaleido-
szkópjára, miközben azzal a csüggedt előérzettel, hogy máris sok
mindenből kimaradt, azon töprengett, lehetséges-e, hogy ebben az
időtöltésben vannak olyan élvezetek, amelyeket szórakoztatónak
találna, ha valaha rá tudná venni magát, hogy kipróbálja őket. A
jégfelület tükröző oválisát ezekben a napokban az ebéd- és kávé-
szünetükben sétálgató dolgozók meg a csüggedt lovaikon feszítő
lovas rendőrök mellett koldusok és csavargók sodródó áramlatai
vették körül. Michael Yossarian nem táncolt, nem tudta felvenni a
ritmust. Nem golfozott, nem síelt, és nem teniszezett, és máris tud-
ta, hogy soha nem fog korcsolyázni.
– Úgy értem, számunkra biztonságban – hallotta M2 pana-
szos védekezését, mire megfordult, hogy figyelhesse. M2 diadal-
masan felkészültnek látszott a kérdésre, melyet feltettek neki. –
Biztonságban van az M&M vállalkozások számára, nem sajátíthat-
ja ki még a Mercedes-Benz vagy a Nippon&Nippon Vállalkozások
N&N részlege sem. Még Strangelove se férhet hozzá. A lelkészt tüs-
tént szabadalmaztatni fogjuk, mihelyt rájövünk, hogyan működik,
már keressük is hozzá a védjegyet. Egy glóriára gondoltunk. Mivel

196
lelkész, természetesen nappal fénylő glóriára, de esetleg olyanra,
amelyik sötétben is, egész éjjel fénylik.
– Miért nem tríciummal?
– Mert a trícium drága és radioaktív Michael, tudna glóriát
rajzolni?
– Az nem lehet nehéz.
– Valami olyat akarunk, amely vidám, de komoly.
– Meg fogom próbálni komolyra csinálni – mondta Michael,
megint mosolyogva –, és nehéz lenne olyat elképzelni, amely ne
lenne vidám.
– Hol tartják? – érdeklődött Yossarian.
– Úgy sejtem, ugyanazon a helyen. Igazából nem tudom.
– Apád tudja?
– Hát tudom én, hogy tudja-e?
– Ha tudnád, megmondanád nekem?
– Ha azt mondaná, hogy megmondhatom.
– És ha azt mondaná, hogy nem?
– Akkor azt mondanám, hogy nem tudom.
– Mint ahogy az előbb mondtad. Legalább igazat mondasz.
– Megpróbálok.
– Még akkor is, mikor hazudsz. Ez egy paradoxon. Körökben
jár a beszélgetésünk.
– Teológiára jártam.
– És mit mondjak a lelkész feleségének? – kérdezte Yossa-
rian. – Hamarosan találkozni fogok vele. Ha van valaki más, akihez
esetleg fordulhatna, minden bizonnyal azt fogom tanácsolni neki.
– Kit tudna találni? A rendőrség tehetetlen.
– Strangelove?
– Ó, nem – mondta M2, és a szokásosnál is jobban elfehére-
dett. – Ennek utána kell néznem. Karen Tappmannek azt mond-
hatjuk...
– Karen?
– Ez áll a papíromon. Az igazságnak megfelelően azt mond
hatja Karen Tappmannek...
– Nem hiszem, hogy hazudnék neki.
– Mi soha nem mondunk mást, csak az igazat. Itt áll a kézi-
könyvünkben, Hazugságok címszó alatt. Azt kell mondania Karen

197
Tappmannek – szavalta kötelességtudóan M2. –, hogy a férje jól
van, csak ő hiányzik neki nagyon. Alig várja, hogy újra együtt le-
hessen vele, mihelyt nem jelent veszélyt önmagára és a közösség-
re, és a családban meg a hitvesi ágyban nem árt az asszony
egészségének a jelenléte.
– Ez egy kibaszott új gubanc, mi?
– Kérem – rezzent össze M2. – Ez történetesen igaz.
– Akkor is ezt mondanád, ha nem lenne az?
– Ez teljesen igaz – ismerte be M2. – De ha attól a nehézvíz-
től trícium kezd megjelenni benne, akkor radioaktív lehet, és
mindnyájunknak távol kell tartani magunkat tőle.
– M2 – mondta Yossarian harsányan –, hamarosan beszélni
akarok a lelkésszel. Apád már találkozott vele? Tudom, mit fogsz
mondani. Hogy ezt meg kell tudnod.
– Először meg kell tudnom, hogy megtudhatom-e.
– Tudd meg, ha megtudhatod, hogy el tudja-e intézni.
Strangelove el tudná.
M2 újra elsápadt. – Elmenne Strangelove-hoz?
– Strangelove fog eljönni hozzám. A lelkész pedig nem lesz
hajlandó többé termelni, ha megmondom neki, hagy ne csinálja.
– Ezt el kell mondanom apámnak.
– Én már megmondtam neki, de nem mindig hall.
M2 meg volt rendülve. – Éppen most jutott eszembe még va-
lami. Szabad nekünk erről Michael előtt beszélnünk? A lelkész
most titkosítva van, és nem vagyok benne biztos, fel vagyok-e ha-
talmazva rá, hogy bárki más is halljon róla.
– Kiről? – kérdezte Michael.
– A lelkészről – felelte M2.
– Miféle lelkészről?
– Albert T. Tappman lelkészről – mondta M2. – Apjának ar-
ról a barátjáról, még a seregből, aki engedély nélkül nehézvizet ál-
lít elő, és titkos őrizetben van, amíg kihallgatják és megvizsgálják,
miközben mi megpróbáljuk szabadalmaztatni és bejegyeztetni a
védjegyét. Tud róla?
Michael vigyorgott. Amikor megszólalt. – Apámnak arra a
katonabarátjára gondol, aki elkezdett törvénytelenül nehézvizet
termelni, és most...

198
 – Ő az! – kiáltotta M2, aztán eltátotta a száját, mintha kísér-
tet állna előtte. – Hogy tudta meg?
– Most mondta el – nevetett Michael.
– Megint ezt csináltam, mi? – gagyogta M2, aztán a bűnbánó
siránkozás gyászos paroxizmusában hangos puffanással roskadt le
az íróasztala mögött álló székre. Szintetikus anyagból készült fé-
nyes, fehér inge mostanára összegyűrődött, átnedvesedett és
igencsak vasalásra szorult volna, és a feszengő, bágyasztó szoron-
gás lucskos árnyékától már sötét foltok ütöttek ki a hónalja alatt
az ujjatlan alsótrikóján is, amelyet soha nem mulasztott el felven-
ni. – Egyszerűen nem tudok titkot tartani, igaz? Apám még mindig
dühös rám, amiért a bombázóról beszéltem magának. Azt mondja,
meg tudna ölni. Ilyen az anyám is. Ilyenek a húgaim is. De ez a ma-
ga hibája is, tudja. A maga dolga, hogy ne engedje, hogy ilyen tit-
kokat mondjak el neki.
– Milyeneket? –kérdezte Michael.
– Mint ezt a bombázóról.
– Miféle bombázóról?
– A mi M&M Szubszuperszonikus Láthatatlan és Zajtalan
Védelmi Második Csapásmérő Támadó Rohambombázónkról. Re-
mélem, nem tud róla.
– Most már tudok.
– Honnan tudta meg?
– Megvannak a magam módszerei – mondta Michael, aztán
haragosan az apjához fordult. – Már a hadiiparban is benne va-
gyunk?
– Azt mondják, valakinek benne kell lennie a hadiiparban –
felelte Yossarian mentegetőzve – akár tetszik, akár nem, így akár
ők is benne lehetnek, valaki pedig dolgozni fog velük akár igent
mondok, akár nemet, így hát akár te meg én is lehetünk azok, és ez
a tiszta igazság.
– Akkor is, ha hazugság?
– Azt mondták nekem, ez egy cirkáló repülőgép.
– Cirkál – magyarázta M2 Michaelnek.
– Két emberrel? – mondott neki ellent Yossarian. – És íme,
egy másik módszer, amellyel megnyugtathatod a lelkiismerete-
det – tette hozzá Michaelnek. – Nem fog működni. Igaz, M2?

199
 – Ezt garantáljuk.
– És emellett – bukkant Yossarianból felszínre a nehezte-
lés – téged csak arra kérlek, hogy rajzolj egy képet a gépről, nem
arra, hogy repülj azzal a kibaszott jószággal, vagy támadást indíts
vele. Ez a gép már az új évszázadra szól. Az efféle dolgok az örök-
kévalóságig tartanak, lehet, hogy már mind a ketten halottak le-
szünk, mielőtt a levegőbe emelkednének, még ha meg is kapják rá
a szerződést. Most fütyülnek rá, hogy működik-e vagy sem. Semmi
mást nem akarnak, csak a pénzt. Igaz, M2?
– És természetesen fizetni fogunk – állt újra fel izegve-mo-
zogva M2. Karcsú volt és sovány, formátlanok voltak a vállai, és ki-
álltak a kulcscsontjai.
– Mennyit fognak fizetni? – kérdezte félszegen Michael.
– Amennyit csak akar – felelte M2.
– Ezt komolyan gondolja – mondta Yossarian, mikor Michael
bohóckodva fordult felé magyarázatért.
Michael kuncogni kezdett. – Mondjuk – kockáztatta meg
szertelenül, közben apja reakcióját figyelve – annyit, amennyi elég
még egy évre a jogi karon?
– Ha ezt akarja – egyezett bele tüstént M2.
– És a megélhetési költségeimet is?
– Persze.
– Ezt is komolyan gondolja – nyugtatta meg Yossarian hitet-
lenkedő fiát. – Michael, nem fogod elhinni... igazából én se hiszem
el... de néha több pénz van ezen a világon, mint bárki valaha gon-
dolta volna, hogy a bolygónk elbírja anélkül, hogy el ne süllyedjen
valahova.
– És honnan van?
– Senki nem tudja – mondta Yossarian.
– És hová lesz, mikor nincs?
– Ez egy másik tudományos rejtély. Egyszerűen eltűnik.
Mint azok a tríciumrészecskék. Most éppen sok van.
– Korrumpálni próbálsz?
– Azt hiszem, megmenteni próbállak.
– Oké, hiszek neked. Mit akarnak tőlem?
– Néhány laza rajzot – mondta M2. – Tud műszaki rajzot ol-
vasni?

200
 – Próbáljuk ki.
A repülőgép külső megjelenésének művészi ábrázolásához
szükséges öt műszaki rajzot már kiválasztották és kiterítették a
tárgyalóasztalon az egyik szomszédos külső-belső tárgyalóterem-
ben, közvetlenül a második acélból és betonból épült, riasztógom-
bokkal és radioaktív tríciumos tárcsákkal felszerelt tűzbiztos pán-
célterem hamis hátsó homlokzata előtt.
Michael egy perc alatt átlátta az összefüggéseket a kék pa-
pírra fehér vonalakkal rajzolt műszaki rajzokon, melyek elsőre
megfejthetetlen ábécék odafirkantott rejtelmes felirataival ékesí-
tett okkult zűrzavarnak tűntek.
– Szerintem valahogy csúnya. – Michaelt feldobta, hogy va-
lami olyan másféle munkát végezhet, amely bőven belül van a ké-
pességeinek határain. – Kezd úgy kinézni, mint egy repülő szárny.
– Vannak szárnyak, amelyek nem repülnek – ugratta Yossa-
rian.
– A szárnyas gallér szárnyai – felelte Michael, anélkül hogy
fölemelte volna a rajzról elemző tekintetét. – Egy épület szárnyai,
egy politikai párt szárnyai.
– Te szoktál olvasni, ugye?
– Néha.
– Milyen egy repülő szárny? – M2 izzadós fajta volt, homlo-
kára meg az állára fényes cseppecskék ültek ki.
– Olyan, mint egy törzs nélküli repülőgép, Milo. Az az érzé-
sem, hogy ezt már láttam.
– Remélem nem. A mi gépünk új.
– Ez mi? – bökött rá valamire Yossarian. Lemásolásuk előtt
mind az öt tervrajz bal alsó sarkában fekete ragasztószalaggal le-
takarták az azonosító feliratot, és a szalagra fehér Ó betűt nyom-
tattak. – Ezt a betűt már láttam.
– Mindenki látta – felelte Michael könnyedén. – Ez a szabvá-
nyos sablon. A régi óvóhelyeken láttad. De ezek mi a fenék?
Az Ó betűtől jobbra parányi, lapos hímzésnek tetsző betűcs-
kék sorakoztak, és miközben Yossarian fölvette a szemüvegét,
Michael nagyítóüveggel kukucskált rájuk, és egy sor kis h betűre
bukkant, a végén felkiáltójellel.

201
 – Szóval – jegyezte meg még mindig jókedvűen – így fogják
nevezni a masinájukat, mi? Az M&M Óhhhhh!
– Maga is tudja, minek nevezzük. – M2 meg volt sértve.
– Ez az M&M V&T Szubszuperszonikus Láthatatlan és Zajta-
lan Védelmi Második Csapásmérő Támadó Rohambombázó.
– Időt spórolnánk, ha Óhhhhh!-nak neveznénk. Mondja csak
el még egyszer, mit akar.
M2 félénken elmondta. Szép képeket akarnak a gépről repü-
lés közben, felülről, alulról és oldalról, és legalább egy olyat, ame-
lyen a földön áll. – Nem kell pontosnak lenniük. De legyenek rea-
lisztikusak, olyanok, mint egy rajzfilmen vagy sci-fi-filmben a re-
pülőgépek. Hagyja ki a részleteket. Apám nem akarja, hogy bármit
lássanak belőlük, amíg meg nem kapjuk a szerződést. Nem bízik
többé igazán a kormányunkban. Arról is szeretnék egy képet, hogy
fog tényleg kinézni a gép, ha valaha meg kell építeni.
– Miért nem kéri meg erre a mérnökeiket?
– Nem bízunk igazán a mérnökeinkben.
– Mikor Rettenetes Iván befejezte a Kreml építését –
jegyezte meg Yossarian –, az összes építészt kivégeztette, hogy
soha eleven ember le ne másolhassa többé.
– Mi volt benne olyan rettenetes? – tűnődött M2. – Ezt el kell
mondanom apámnak.
– Most hagyjanak magamra – mondta Michael. Az állát dör-
zsölgetve koncentrált, aztán kibújt zakójából, és egy Mozart-
dallamot fütyörészett magában. – Ha bezárja az ajtót, emlékezzen
rá, hogy be vagyok zárva, és ne felejtsen el egy szép napon kieresz-
teni. – Magában pedig hangosan megjegyezte: – Klasszul néz ki.
Cinikusan biztosra vette, hogy a jövő század fordulóján hó-
napokig tartó értelmetlen ünnepségeket fognak rendezni, minden-
féle politikai kampányokkal összekötve, és az M&M hadirepülőgé-
pe mindezeknek az ünnepelt fénypontja lehet. És nem kétséges,
hogy az új évszázadban születő első újszülött keleten fog születni,
de ezúttal az Édentől sokkal messzebb keletre.
Újra lenézett ennek a század végére szóló fegyvernek a terv-
rajzára, és a tervet, amelyet látott, esztétikailag tökéletlennek ta-
lálta. Az előlegezett formában sok minden nem szerepelt, sok
minden hiányzott belőle. És amikor a tervrajzokra nézett, meg a

202
jövőbe, amelyben ez a gép repülni fog, sehol nem látott semmiféle
kijelölt helyet, amelybe – apjának elcsépelt szavai szerint – bele
tudott volna illeszkedni, amelyben nagyobb biztonsággal és elége-
dettséggel tevékenykedett volna, mint amilyenben jelenleg része
volt. Tere volt hozzá, de esélyt nem sokat látott semmiféle javulás-
ra. Eszébe jutott Marlene, meg az asztrológiai táblázatai és a tarot-
kártyái, és úgy érezte, megint hiányzik neki, bár nem volt benne
biztos, hogy valaha is többet törődött vele, mint monogám román-
cainak sorozatából bárki mással. Riasztani kezdte, hogy talán
nincs is jövője, hogy már benne él, hogy apjához hasonlóan, akivel
szemben mindig vegyes érzései voltak, máris benne van. Kockáz-
tatnia kell, fel kell hívnia Marlene-t.
Még Julian bátyjának is gondot okozott mostanában annyi
pénzt keresni, mint amennyit pökhendi tervei szerint a sors neki
rendelt. És a nővérének is el kellett halasztania a válóperét, mi-
közben diszkréten megpróbált állást keresni a magángyakorlat-
ban valamelyik ügyvédi irodánál, melynek cégtársaival időnként
kapcsolatba került.
Az apja meg fog halni. John papa nemegyszer világosan
megmondta, nem számít rá, hogy a huszonegyedik századba ala-
posabban beleártja magát. Élete legnagyobb részében magabizto-
san feltételezte, hogy az apja mindig élni fog, és még mindig így
érezte, bár tudta, hogy ez nem igaz. Eleven emberekkel ez még so-
ha nem történt meg.
És akkor ki más marad még neki? Nem volt senkije, akit be-
csülhetett volna, nem látott olyan alakot, akire felnézhetett volna,
akinek az érdemei tizenöt percnél tovább makulátlanok maradtak
volna. Voltak olyan emberek, akiknek nagy hatalmuk volt, és nagy
jótéteményeket eszközölhettek ki másoknak, mint a filmrendezők
és az elnök, de ez volt minden.
Az a félmillió dollár, melyet apja remélt ráhagyományozni,
már nem látszott örökké tartó vagyonnak. Nem fog tudni megélni
a jövedelméből, bár az ország kilenctized része kevesebből él. Idő-
vel nem lesz majd semmije és senkije, senki nem lesz, mint az apja
hangsúlyozta, aki segítsen rajta. Apjáról mindig az volt a benyo-
mása, hogy némileg sajátos, racionálisan irracionális és illogikusan
logikus ember, aki nem mindig következetes és érthető.

203
 – Nihilistaként könnyű győzni a vitákban – mondta egyszer
–, mert annyi sok ember foglal bennük képtelenül állást, akiknek
pedig több eszük lehetne.
Simán beszélt olyan dolgokról, mint a Ewing-agytumor, a
Hodgkin-kór, az amiotrófiás féloldali szklerózis, a TIA meg a
csontszarkóma, és szívesen beszélt a saját haláláról, mégpedig
olyan magától értetődő objektivitással, hogy Michaelnek el kellett
tűnődnie rajta, vajon becsapja-e magát, vagy csak megjátssza.
Michael nem mindig tudta, mikor beszél komolyan és mikor nem,
mikor van és nincs igaza egyszerre. Yossarian pedig megvallotta,
hogy ezt ő se tudja mindig magáról.
– Az a problémám – vallotta be apja bűnbánóan, de némileg
büszkén –, hogy majdnem minden kérdésnek szinte mindig mind a
két oldalát látom.
És Michael szinte mindig túlságos mohósággal akart barát-
ságba kerülni hol az egyik nővel, hol a másikkal, és még mindig
megszállottja volt annak az álomnak, hogy olyan munkát találjon,
amilyet végezni szeretne, meg annak a szükségletnek, hogy abban
éljen, amit ő „szerelemnek” nevezett.
Michael soha nem talált magának olyan munkát, amilyet vé-
gezni szeretett volna – a jog sem volt rosszabb, mint bármi más, de
a művészet sem volt jobb. Elkezdett egy színdarabot írni, de egy-
előre nem akarta, hogy ezt az apja megtudja. De a jelek szerint
Yossarian egyetlen központi jelentőségű dologban egyenesen teli-
be talált.
– Te átkozott bolond – reccsentett rá ingerülten gyöngéd
rosszkedvében –, mire észbe kapsz, olyan öreg leszel, mint most
én, és nem lesz semmid.
Még gyerekeim se, tehette volna hozzá Michael búsan. Am-
ennyire láthatta, ez sem volt benne a kártyákban, se Marlene ta-
rokk-kártyáiban, se bármiféle más kártyában. Figyelmesen újra
lenézett az előtte fekvő tervrajzokra, aztán közelebb húzta a rajz-
tömbjét, és fölemelte a ceruzáját. Nem irigyelte azokat az embere-
ket, akik sokkal keményebben akartak dolgozni, hogy többet kap-
hassanak, de újra eltűnődött rajta, ő miért nem olyan, mint azok.

204
 15. M2

– Te kedveled Michaelt, nem?

– Igen, szeretem Michaelt – mondta M2.
– Adjál neki munkát, amikor tudsz.
– Azt csinálom. Többet akarok dolgozni vele a buszpályaud-
varon, azokon a videoképernyőkön. Kifizetek neki még egy évet a
jogi karon.
– Nem vagyok benne biztos, azt akarja-e majd. De csak pró-
báld meg.
Az általa ismert összes szülőnek, akiknek felnőtt gyerekeik
voltak, kivétel nélkül volt legalább egy olyan gyerekük, akinek a
kétes kilátásai állandóan aggasztották őket, soknak kettő is. Miló-
nak ez, neki meg Michael.
Ingerültséggel elegy fejtöréssel tanulmányozta Jerry Gaffney
újabb üzeneteit a Gaffney ügynökségtől. Az első azt tanácsolta, hív-
ja fel az otthoni üzenetközvetítőjét, amelyen jó hír van. Az ápoló-
nőjétől, és rossz hír a fiától, az első feleségéről. Az ápolónőtől az a
jó hír jött, hogy aznap este szabad, elmehet vele vacsorázni és mo-
ziba, és hogy a kórházban fekvő belga páciens szépen gyógyul ab-
ból a csúnya dizentériából, amit azok a pompás antibiotikumok
okoztak, melyeket csúnya tüdőgyulladása ellen kapott, amit hang-
szálainak eltávolítása okozott az élete megmentéséért folytatott,
eddig sikeres invazív beavatkozások során. A másik fax közölte,
hogy immár fel van jogosítva a jelzálogkölcsönre. Yossariannak
fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelent. – Honnan tudta egyálta-
lán, hogy itt vagyok? – hallotta magát hangosan gondolkodni.
– Azt hiszem, Mr. Gaffney mindent tud – felelte hívő módjára
M2. – A mi faxvonalainkat is ellenőrzi.
– Fizettek neki ezért?
– Azt hiszem, valaki fizet.
– Kicsoda?
– Fogalmam sincs.
– Nem is törődsz vele?
– Kellene?
– Nem tudnád megtudni?
– Meg kell tudnom, hogy meg tudom-e tudni.

205
 – Meg vagyok lepve, hogy nem akarod tudni.
– Akarnom kellene?
– M2, Michael Milónak szólít. Melyik nevedet szereted job-
ban?
Milo egyszülött fia feszengeni kezdett. – Jobb szeretem –
mondta, hangosan zihálva –, ha Milónak szólítanak, bár ez az
apám neve. De az én nevem is, tudja. Ő adta nekem.
– Miért nem mondtad? – kérdezte Yossarian, aki rossz néven
vette a célzást, amely arra utalt, hogy hibásnak kellene éreznie
magát.
– Félénk vagyok, tudja. Anyám azt mondja, nyuszi vagyok. A
nővéreim is. Folyton arra kérnek, változtassam meg a személyisé-
gemet, hogy elég erős legyek, és átvehessem a dolgokat, mikor át
kell majd vennem őket.
– Hogy jobban hasonlíts apádhoz?
– Apámról nincs nagy véleményük.
– Akkor kihez? Wintergreenhez?
– Gyűlölik Wintergreent.
– Hozzám?
– Magát se szeretik.
– Hát akkor kihez?
– Nem tudnak olyan férfit elképzelni, aki elég jó.
– Hadd kérdezzelek meg – kérdezte Yossarian –, megvan-e
még a vendégszolgálati vállalkozásotok?
– Azt hiszem, igen. De az a maga vállalata is, tudja. Minden-
kinek részesedése van benne.
Az M&M Kereskedelmi Vendégszolgálati Vállalat a legrégibb
vendégellátó vállalat volt az ország történelmében, és eredete
egészen a második világháborúig nyúlt vissza, amikor Milo géhás-
tisztként működött a repülőszázadnál, ahol kieszelte azokat a
gyümölcsöző és alig érthető pénzügyi stratégiákat, melyek révén
friss szicíliai olasz tojást vásárolt Máltában darabonként hét cent-
ért, hogy aztán öt centért árulja őket punosai kantinjában, mégpe-
dig csinos haszonnal, amellyel növelte a század tőkeellátottságát,
melyben mindenkinek részesedése van, mondta Milo, és minden-
kinek javította az életminőségét és az életszínvonalát, továbbá

206
skót whiskyt vásárolt Máltának a forrásnál, Szicíliában, kiküsz-
öbölve a közvetítőket.
– M2 – mondta Yossarian, és eszébe jutott, hogy megfeled-
kezett valamiről. Nem akarta megbántani a fiút. – Mit szeretnél,
hogy szólítsalak, mikor apáddal vagy itt? Két Milo eggyel többnek
bizonyulhatna a kelleténél, talán kettővel is.
– Ezt még majd meg kell tudnom.
– Igazán nem tudod még ezt sem?
– Nem tudom eldönteni – gyötrődött M2. Kivörösödtek a ke-
zei, annyira tördelte őket. Vörös karika ült ki a szeme köré is. –
Nem tudok döntéseket hozni. Maga is emlékszik rá, mikor utoljára
megpróbáltam.
Egyszer valamikor régen, mielőtt Yossarian elment Milóhoz,
és könyörgött, hogy segítsen kimenteni Michaelt a vietnami hábo-
rúból, az akkor még sokkal fiatalabb M2 megpróbálta függetlenül
elhatározni magát egy transzcendens jelentőségű kérdésben. Szép
eszmének tartotta elképzelését: válaszolni fog annak hívó szavára,
amiről azt mondták neki, hogy a hazája, és beáll a hadseregbe
ázsiai kommunistákat öldösni Ázsiában.
– Semmi ilyesmit nem fogsz csinálni! – határozta el az anyja.
– Sokkal több szolgálatot tehetsz a kormányodnak – felelte
az apja megfontoltabb modorban –, ha megtudod, kit nem soroz-
nak be a sorozóbizottságok, és akkor majd meglátod, kire van
tényleg szükség. Ennek majd utánanézünk helyetted.
Az a két és fél év, melyet M2 a teológián töltött, életre szóló-
an megsebezte, traumatikul viszolygást oltott belé mindenféle spi-
rituális dolog iránt, valamint félelmet és bizalmatlanságot minden
olyan férfi és nő iránt, aki nem dohányzott vagy ivott, nem károm-
kodott, nem viselt sminket, nem járkált bárhol akár félig levetkőz-
ve, nem mesélt disznó vicceket, de rengeteget mosolygott akkor is,
amikor semmi humorosat nem hallott, sőt akkor is, amikor egye-
dül volt, és tanúságot tett közös, boldogító hitéről abban a higiéni-
kus erényben és önbecsülésben, amelyet kizárólagosan a sajátjá-
nak tartott, és amelyet M2 rosszindulatúnak és visszataszítónak
talált.
Soha nem nősült meg, azok a nők pedig, akiknek a társasá-
gában megfordult, kivétel nélkül megközelítőleg vele egykorú höl-

207
gyek voltak, akik egyszerűen öltöztek, rakott szoknyát és prűd
blúzokat viseltek, ízlésesen és nagyon enyhén festették magukat,
szégyenlősek és színtelenek voltak, és nagyon hamar eltűntek.
Yossarian bármennyire erőlködött, képtelen volt elfojtani
azt az alantas gyanúját, miszerint M2 a magányos és bosszúálló
természetű férfiaknak abba a válfajába tartozik, amelyik a túl-
nyomó részét alkotja a saját felhőkarcoló bérházában lézengő
prostituáltak elszánt látogatói azon kevésbé harsány osztályának,
akik vagy szexuális gyógykezelésekre járnak fel a lifteken a szer-
elem legfelső szinten található pazar templomába, vagy lemennek
velük az épület gyomrába, a járdaszint alatti első alagsorban lévő
néhány normál mozi alatt elhelyezkedő mélyalagsor három-négy
kevésbé méltóságteljes masszázs-szalonjába.
Michael egyszer már könnyedén megjegyezte Yossarian
előtt, hogy M2 érzése szerint rendelkezik a sorozatos szexuális
gyilkosságok elkövetőinek összes tipikus attribútumával: fehér
ember.
– Mikor a buszpályaudvarra mentünk – árulta el bizalmasan
–, semmi más nem érdekelte, csak a nőket bámulta. Nem hiszem,
hogy fel tudná ismerni a transzvesztitákat. Az apja is ilyen?
– Milo tudja, mi egy kurva, és nem szerette, mikor rájuk haj-
tottunk. Mindig szűzies volt. Kétlem, hogy tudná, mi az, hogy
transzvesztita, vagy sok különbséget látna, ha rájönne.
– Miért kérdezte – kérdezte most M2 Yossariantól –, hogy
megvan-e még a vendégszolgálati vállalatunk?
– Lehet, hogy hozok valami üzletet. Ott van ez az esküvő...
– Örülök, hogy megemlítette. Én esetleg elfelejtettem volna.
Anyám beszélni akar magával az esküvőnkről.
– Ez nem a ti esküvőtök – javította ki Yossarian.
– A nővérem esküvőjéről. Anyám férjhez akarja adni a nővé-
remet, és azt akarja, hogy az esküvőt a Metropolitan Museum of
Artban tartsák. Elvárja magától, hogy ezt elintézze. Tudja, hogy
benne van a MOMAKTEAB-ban.
Yossarian enyhén elképedt. – A szertartást is?
– Volt már olyan, nem?
– Maga a szertartás? Tudtommal nem.
– Ismer kurátorokat?

208
 – Tagja vagyok a MOMAKTEAB-nak. De ez alighanem lehe-
tetlen.
– Anyám ezt nem fogja elfogadni. Azt mondja... most felolva-
sok a faxából... ha maga ezt se tudja elintézni, akkor nem tudja, mi-
re jó maga.
Yossarian jóindulatúan megrázta a fejét. Távolról sem volt
megsértve. – Pénzbe fog kerülni, és időbe. Azzal kellene kezdeni-
ük, hogy mondjuk tízmillió dollárt adományoznak a múzeumnak.
– Két dollárt? – kérdezte M2, mintha csak megismételné.
– Tízmillió dollárt.
– Azt hittem, kettőt hallottam.
– Én tízet mondtam – mondta Yossarian. – Egy új szárny föl-
építésére.
– Ezt meg tudjuk oldani.
– Minden kikötés nélkül.
– Lesznek kikötések?
– Azt mondtam, minden kikötés nélkül, bár persze lesznek
kikötések. Apád szakértője a kikötéseknek. Ti gyakorlatilag nem
vagytok ennek a városnak a lakói, ők meg nem fogadnak el tízmil-
liót akármelyik Tomtól, Dicktől és Harrytől, aki nekik akarja adni.
– Nem tudná rábeszélni őket, hogy fogadják el?
– Azt meg tudnám tenni. De akkor sincs rá semmi garancia.
– Jó garancia van rá?
– Nincs rá semmiféle garancia – javította ki újra Yossarian. –
Te meg az apád, úgy látszik, ugyanabban a szelektív nagyothallás-
ban szenvedtek, nem?
– Kollektív nagyothallásban?
– Igen. És pazarlónak kell lennie.
– Pazarnak?
– Igen. Pazarlónak. Elég pazarlónak és durvának kell lennie,
hogy bekerüljön az újságokba meg a divatmagazinokba.
– Azt hiszem, ez az, amit akarnak.
– Lehet, hogy van egy olyan kezdeményezés, amelyről még
nem tudnak – ítélte meg a dolgot végül Yossarian. – Az az esküvő,
amit említettem, a buszpályaudvaron lesz.
M2 erre akkora riadalommal reagált, ahogy Yossarian vár-
ta. – Mi abban a jó? – tudakolta.

209
 – Újítás, Milo – válaszolta Yossarian. – Egyes embereknek
már nem elég jó a múzeum. A buszpályaudvar megfelel. Maxonék-
nak éppen csak hogy.
– Maxonéknak?
– Olíviának és Christophernek.
– A nagyiparosnak?
– Aki soha egy gyárba be nem tette a lábát, és soha egy pil-
lantást nem vetett olyan termékekre, amelyeket bármelyik vállala-
ta valaha gyártott, kivéve talán a kubai szivarjait. Én segítek Ma-
xonnak a logisztikában – cifrázta tovább hanyagul. –
Természetesen az összes médium be fog számolni róla. Elfogadjá-
tok a buszpályaudvart, ha a múzeumot nem tudjuk megkapni?
– Meg kell kérdeznem anyámat. Kapásból...
– Ha Maxonéknak elég jó – csábítgatta Yossarian –, a pol-
gármesterrel, az érsekkel, talán a Fehér Házzal is...
– Így már talán más.
– Persze nem lehettek az elsők.
– Elsők lehetnénk?
– Nem lehettek elsők, kivéve ha a nővéred a Maxon lányhoz
megy férjhez, vagy ha kettős esküvőt akartok rendezni. Beszélhe-
tek az érdeketekben Maxonékkal, ha anyád akarja.
– Mit fog csinálni a kurvákkal a buszpályaudvaron? –
kérdezte M2 körültekintőnek tűnő pillantással.
Mikor M2 kimondta a kurvákkal szót, szürke szemében fe-
hér fény gyulladt ki, ami tüstént egy bírvágytól fortyogó, kiéhezett
férfi arcvonásaival ruházta fel.
Yossarian erre azt a választ adta, amelyet a legmegfelelőbb-
nek tartott.
– Vagy felhasználom őket, vagy megszabadulok tőlük –
felelte gondtalanul. – Amennyit és amennyitől csak akarsz. A
rendőrség a kedvünkben fog járni. A lehetőségek határtalanok. A
múzeummal kapcsolatban realista vagyok. Apád elad dolgokat, és
ez nem elegáns.
– Anyám gyűlöli ezért.
– Ő meg Clevelandben lakik Mikor megy férjhez a nővéred?
– Akármikor, amikor maga akarja.
– Ezzel nagyobb lesz a mozgásterünk. Kihez megy férjhez?

210
 – Bárkihez, akihez hozzá kell mennie.
– Ez talán megkönnyítheti a dolgot.
– Anyám azt akarja majd, hogy maga állítsa össze a vendé-
gek névsorát. Mi nem ismerünk itt senkit. Legjobb barátaink Cle-
velandben élnek, és sokan nem tudnak eljönni.
– Miért nem csináljátok a clevelandi múzeumban? Akkor a
legjobb barátok is el tudnának rá menni.
– Inkább a maga idegeneit hívnánk meg – ült le M2 szelíden
a számítógép elé. – Faxolok anyámnak.
– Nem tudsz telefonálni neki?
– Nem hajlandó fölvenni a telefonjaimat.
– Tudd meg tőle – mondta Yossarian, további csínyt forgatva
a fejében –, hogy elfogadna-e egy Maxont. Talán van nekik valaki-
jük tartalékban.
– Ők elfogadnának egy Minderbindert?
– Elvennél egy Maxont, ha nincs másuk, csak egy lányuk?
– Elfogadnának engem? Ezzel az ádámcsutkámmal?
– Jó esély van rá, hogy esetleg igen, még ezzel az ádámcsut-
káddal is, mihelyt odalapátoltad azt a tízmilliót egy újabb épület-
szárnyra.
– Hogyan neveznék el?
– Természetesen Milo Minderbinder-szárnynak. Vagy eset-
leg Milo Templomának, ha inkább azt szeretnétek.
– Azt hiszem, ők ezt választanák – találgatta M2. – És ez he-
lyénvaló is lenne. Apám a háború alatt egy ideig bagdadi kalifa
volt, tudja.
– Tudom – mondta Yossarian. – És damaszkuszi imám. Én is
vele voltam, és mindenütt ujjongva üdvözölték, ahová csak men-
tünk.
– Mit állítanának ki a múzeumnak abban a szárnyában?
– Bármit, amit csak adok nekik, vagy raktári anyagot. Helyre
van szükségük a konyha bővítéséhez. Biztosan betennének néhá-
nyat apádnak azokból a csodálatos szobraiból, az emberi vértől
vöröslő kőoltárokkal. Tudasd velem hamarosan.
És mikor M2 elkezdte kissé gyorsabban nyomkodni a billen-
tyűket, Yossarian átballagott a saját irodájába, hogy elintézze né-
mely saját ügyét a telefonon.

211
 16. GAFFNEY

– Anyám több pénzt akar – mondta neki tüstént Julian, a

maga „ne-hülyéskedjünk-már” modorában.
– Nem fog kapni – mondta Yossarian ugyanolyan gorombán.
– No mibe? – hívta ki a fia.
– Julian, én nem akarok fogadni veled.
– Azt fogom tanácsolni neki, hogy pöröljön be – mondta a
lánya, a bírónő.
– El fogja veszíteni. Lenne elég pénze, ha leállítaná azokat a
magándetektíveket.
– Esküszik rá, hogy nem fogadott föl detektívet – mondta
másik fia, Adrian, a doktori fokozat nélküli kozmetikai vegyész,
akinek a felesége egy önérvényesítésre tanító felnőttoktatási tan-
folyam során arra a következtetésre jutott, hogy igazából nem is
olyan boldog, mint amilyennek egész idő alatt hitte magát.
– De az ügyvédje fogadhatott, Mr. Yossarian – mondta Mr.
Gaffney, amikor Yossarian felhívta, és tájékoztatta az újabb fejle-
ményekről.
– Az ügyvédje azt mondja, hogy nem.
– Köztudott, hogy az ügyvédek hazudnak, Mr. Yossarian. A
nyolc ember közül, akik követik magát, Yo-Yo...
– A nevem Yossarian, Mr. Gaffney Mr. Yossarian.
– Szerintem ez meg fog változni, uram – mondta Gaffney vál-
tozatlanul barátságosan –, mihelyt egyszer találkozunk, és össze-
barátkozunk. Addig is, Mr. Yossarian – folytatta minden vádló
hangsúly nélkül –, jó híreim vannak az ön számára, nagyon jó híre-
im, mind a két hitelképesség-vizsgáló szolgálattól. Ragyogóan
megállta a sarat, eltekintve egy elkésett tartásdíjcsekktől, az első
feleségének, meg egy alkalmi ellátmánycsekktől, a második felesé-
gének, de van egy régen esedékes, nyolcvanhét dollárról és hat-
vankilenc centről szóló számlája egy korábban A Jólöltözött Asz-
szony néven ismert, időközben megszűnt kiskereskedelmi cégtől,
amely most a 11. szakasz alatt áll vagy állt.
– Nyolcvanhét dollárral tartozom A Jólöltözött Asszony nevű
üzletnek?

212
 – És hatvankilenc centtel – mondta a pontosság iránti szoká-
sos érzékével Mr. Gaffney – Marian, a felesége felelősnek tarthatja
ezért a számláért, amikor a jogvitájukban végül ítéletet hoznak.
– A feleségem nem Marian volt – közölte vele Yossarian, mi-
után néhány pillanatig gondolkodott rajta, hogy biztos lehessen
benne. – Nem volt Marian nevű feleségem. Egyik sem volt Marian.
Mr. Gaffney kényeztető hangnemben válaszolt. – Attól tar-
tok, téved, Mr. Yossarian. Házassági visszaemlékezéseikben gyak-
ran megzavarodnak az emberek.
– Én nem vagyok megzavarodva, Mr. Gaffney – vágott vissza
Yossarian mérgesen. – Nekem nem volt semmiféle Marian Yossa-
rian nevezetű feleségem. Utánanézhet, ha nem hisz nekem. Benne
vagyok a Who’s Who-ban.
– Én a tájékoztatás szabadságát kimondó törvényt okvetle-
nül jobb forrásnak találom, és minden bizonnyal utána fogok néz-
ni, már csak azért is, hogy megtisztítsam köztünk a levegőt. De ad-
dig is... szólíthatom már Johnnak?
– Nem, Mr. Gaffney
– Az összes többi jelentés elsőrangú és pompás, így bármi-
kor megkaphatja a jelzálogkölcsönt, amikor csak akarja.
– Miféle jelzálogkölcsönt? Mr. Gaffney, nem akarok tisztelet-
len lenni, de kategorikusan megmondom magának, hogy fogal-
mam sincs, mi a lófaszról beszél, amikor jelzálogkölcsönt emleget!
– A kötelezettségek idejét éljük, Mr. Yossarian, és néha túl
sebesen szakadnak nyakunkba a dolgok.
– Úgy beszél, mint valami temetkezési vállalkozó.
– Természetesen ingatlan-jelzálogokról beszélek. Egy vidéki
vagy tengerparti házéról, vagy egy sokkal különb lakáséról itt a
belvárosban.
– Nem veszek házat, Mr. Gaffney – felelte Yossarian. – És
nem gondolok másik lakásra.
– Akkor talán el kellene kezdenie gondolkozni rajtuk, Mr.
Yossarian. Néha Señor Gaffney tudja legjobban. Az ingatlanok ér-
téke csak fölfelé mehet. Ezen a bolygón csak annyi föld van, am-
ennyi van, mondta mindig apám, és hosszú távon jól megszedte
magát. A folyamodványhoz semmi másra nincs szükségünk, mint
egy mintára a DNS-éből.

213
 – A DNS-emből? – ismételte meg Yossarian, teljesen össze-
zavarodva. – Bevallom, el vagyok képelve.
– Az a dezoxiribonukleinsava, Mr. Yossarian, és a teljes ge-
netikai kódját tartalmazza.
– Tudom én, mi a dezoxiribonukleinsav, az isten verje meg!
És azt is tudom, mit csinál.
– Senki nem tudja hamisítani. Bizonyítani fogja, hogy maga
tényleg maga.
– Ki a fene lehetnék más?
– A pénzkölcsönző intézmények óvatosak mostanában.
– Mr. Gaffney, hol szerezhetnék mintát a DNS-emből, hogy
mellékeljem a jelzálog-folyamodványomhoz egy olyan házra,
amelyről nem tudok semmit, és amelyet soha nem akarok megvá-
sárolni?
– Még East Hamptonban se?
– Még East Hamptonban se.
– Kitűnő értékek vannak ott most. A DNS-t el tudom intézni
magának.
– Hogy fogja megszerezni?
– A tájékoztatás szabadságát kimondó törvény alapján. A
társadalombiztosítási számával nyilván van tartva az ondójában.
Hiteles fényképmásolatot tudok szerezni róla...
– Az ondómról?
– A dezoxiribonukleinsaváról. Az ondósejt csak szállítókö-
zeg. A gének azok, amik számítanak. Meg tudom szerezni a DNS-
ének a fotokópiáját, mire készen lesz a folyamodványával. Hagyja
rám a kormánykereket. És az a helyzet, hogy vannak további jó hí-
reim is. Követői közül az egyik úriember nem az.
– Ezt a szellemeskedést visszautasítom.
– Nem látom, hol itt a szellemeskedés.
– Azt akarta mondani, hogy nem úriember, vagy azt, hogy
nem követ?
– Még mindig nem látom a szellemeskedést. Nem magát kö-
veti. Egyet vagy többet a többiek közül, akik követik.
– Miért?
– Csak találgatni tudjuk. Ezt kitörölték A tájékoztatás sza-
badsága jelentésből. Talán hogy megvédje magát, hogy el ne rabol-

214
ják, meg ne kínozzák, vagy meg ne gyilkolják, vagy talán pusztán
azért, hogy ő is megtudja magáról, amit a többiek megtudnak. Ezer
oka lehet. Az az ortodox zsidó pedig... már megbocsásson, maga
zsidó, Mr. Yossarian?
– Asszír vagyok, Mr. Gaffney
– Igen. Az az ortodox zsidó úriember pedig, aki a háza előtt
parádézik, tényleg egy ortodox zsidó úriember, és ott lakik a
szomszédságában. De ugyanakkor az FBI embere, és vág az esze,
mint a borotva. Legyen hát diszkrét.
– De mit akar tőlem?
– Ha óhajtja, kérdezze meg tőle. Lehet, hogy csak sétálgat, ha
ugyan nem megbízásból van ott. A maga házában van egy CIA fe-
dőszervnek álcázott CIA fedőszerv, és a Társadalombiztosítási Hi-
vatalnak is van ott egy irodája, nem is beszélve arról a sok szex-
szalonról, a prostituáltakról és más üzleti létesítményekről. Pró-
bálja titokban tartani a társadalombiztosítási számát. A diszkréció
mindig kifizetődik. A diszkréció az erény jobbik része, mondja a
barátainak Senor Gaffney. Ne féljen. Senor Gaffney folyamatosan
tájékoztatni fogja. A szolgáltatás az igazi erőssége.
Yossarian ekkor már szükségét érezte, hogy állást foglal-
jon. – Mr. Gaffney – mondta –, milyen hamar láthatom? Attól tar-
tok, ragaszkodnom kell ehhez.
Erre pillanatnyi viháncolás következett, melynek szisztema-
tikus bugyborgását elborították az önelégültség felhangjai. – Már
látott engem, Mr. Yossarian, csak nem vette észre, ugye?
– Hol?
– A buszpályaudvaron, mikor lementek a mélybe Mr. Bride-
dal. Egyenesen rám nézett. Őzszínű, egysoros, vékonybíbor ke-
resztcsíkos, halszálkás zakót viseltem, barna nadrágot, a legfino-
mabb egyiptomi gyapjúból készült világoskék, kockás svájci inget,
szolid rozsdaszín nyakkendővel és hozzá illő zoknival. Sima, nap-
barnított arcbőröm van, a fejem teteje kopaszodik, a hajam fekete,
két oldalt nagyon rövidre van nyírva, és nagyon sötét a szemöldö-
köm meg a szemem. Nemes a halántékom, és pompás arccsontja-
im vannak. Nem ismert meg, ugye?
– Hogy ismerhettem volna meg, Mr. Gaffney? Hiszen soha
nem Láttam.

215
 Gaffney megint halkan fölnevetett. – De igen, már látott, Mr.
Yossarian, nem is egyszer. A szálloda előtt, miután beült az étte-
rembe Mr. És Mrs. Beachcsel, aznap, mikor a MOMAKTEAB ülése
volt a Metropolitan Museum of Artban. Az utca túlsó oldalán, a
Frank Campbell Temetési Otthon előtt. Emlékszik arra a vörös ha-
jú, túrabotos férfira, hátizsákkal a hátán, aki az egyenruhás őrrel
ácsorgott a bejáratnál?
– Maga volt az a vörös hajú férfi a hátizsákkal?
– Én voltam az egyenruhás őr.
– Álruhában volt?
– Most vagyok álruhában.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ezt értem, Mr. Gaffney
– Ez talán csak vicc, Mr. Yossarian. Az én szakmámban szé-
les körben ismerik. Lehet, hogy a következő beköpésem jobb lesz.
És azt hiszem, igazán fel kellene hívnia az ápolónőjét. Visszakerült
a nappali műszakba, és szabad az estéje, elviheti vacsorázni. Ma-
gával tudja vinni a barátnőjét is.
– A lakótársnőjét?
– Nem, nem Miss Backupot.
– A hölgyet Miss Backnek hívják – utasította rendre hidegen
Yossarian.
– Maga Miss Backupnak nevezi.
– Maga pedig Miss Backnek fogja nevezni, ha továbbra is
dolgozni akar nekem. Mr. Gaffney, ne üsse bele az orrát a magán-
életembe.
– Szomorúan meg kell mondanom, hogy nincs többé magán-
élete.
– Mr. Gaffney, mikor találkozunk? – követelőzött Yossa-
rian. – Szembe akarok nézni magával, látni akarom, kivel van dol-
gom. Nem érzem magam kényelmesen magával, Mr. Gaffney
– Biztos vagyok benne, hogy ez változni fog.
– Én nem vagyok benne biztos. Azt hiszem, nem kedvelem
magát.
– Ez is meg fog változni, miután majd beszélgettünk Chica-
góban.
– Chicagóban?

216
 – Mikor találkozunk a reptéren, és látni fogja, hogy megbíz-
ható, lojális, segítőkész, udvarias és kedves vagyok. Jobb már?
– Nem. Nem fogok Chicagóba menni.
– Szerintem fog, Mr. Yossarian. Már most előjegyeztetheti a
jegyeket.
– Mit fogok én Chicagóban csinálni?
– Át fog szállni egy másik gépre.
– Hova?
– Vissza, Mr. Yossarian. A wisconsini Kenoshából, miután
meglátogatta Mrs. Tappmant. Aztán valószínűleg egyenesen foly-
tatni akarja majd az útját Washingtonba, hogy találkozzon Mr.
Minderbinderrel meg Mr. Wintergreennel, és talán Noodles Cook-
kal is.
Yossarian felsóhajtott. – Maga mindezt már tudja rólam?
– Hallok dolgokat a munkám során, Mr. Yossarian.
– Kinek dolgozik még, mikor rólam hall?
– Bárkinek, aki megfizeti, Mr. Yossarian. Nálam nincs diszk-
rimináció. Ma már törvényeink vannak a diszkrimináció ellen. És
nincsenek kedvenceim. Mindig objektív vagyok, és nem teszek
megkülönböztetéseket. A megkülönböztetések gyűlöletesek. És
bántók is.
– Mr. Gaffney, én eddig még nem fizettem magának: Nem
küldött nekem számlát, és nem is beszéltünk a tiszteletdíjáról.
– Önnek kitűnő hitele van, Mr. Yossarian, ha hinni lehet a hi-
telképességét értékelő cégeknek, és bármikor megkaphatja azt a
jelzálogkölcsönt, amikor csak akarja. Kitűnő tóparti ingatlanokat
lehet most venni New Yorkban, Connecticutban és New Jerseyben,
továbbá jó tengerparti telkeket Santa Barbarában, San Diegóban
és Long Islanden. Segíthetek magának a jelzálogkérő űrlapokkal,
ha akarja, ahogy a DNS-ével is. Ez most jó idő a jelzálogkölcsönre,
és nagyon jó idő a vásárlásra.
– Nem akarok jelzálogkölcsönt felvenni, és nem akarok vá-
sárolni. És ki az a barátnő, akit az előbb említett?
– Az ápolónőjének a barátnője?
– Nekem nincs ápolónőm, a fenébe is. Kitűnő az egészségem,
ha még nyomon követi, és mostanára már a barátnőm lett. Melis-
sa.

217
 – MacIntosh nővér – ellenkezett udvariasan Mr. Gaffney.
– Én a feljegyzésekből olvasok, Mr. Yossarian, és a jegyző-
könyvek soha nem hazudnak. Nem élőlények, Mr. Y.
– Ne merészeljen így szólítani!
– Nem képesek hazudni, és mindig hivatalosak és hitelesek,
még akkor is, mikor tévednek és ellentmondanak egymásnak. A
barátnője az az ápolónő a posztoperatív sebészeti osztályról, aki-
ről kijelentette, hogy szeretne megismerkedni vele. A Wilma nevet
adták neki, de az emberek hajlamosak angyalomnak vagy szívem-
nek szólítani, különösen a páciensek, mikor a műtét után feléb-
rednek az altatásból, de kéthárom orvos is, akik időnként olyan
ambíciókat táplálnak, hogy mint ők, és nem én, megfogalmazzák,
szeretnének bejutni a bugyija alá. Lehet, hogy ez orvosi szakszó.
Lehet, hogy Miss Back is csatlakozik magukhoz.
– Miss Back? – Yossarian azon kapta magát, hogy örvénylő
érzékeivel még nehezebben tud lépést tartani Mr. Gaffneyval. – Ki
a fene az a Miss Back?
– Akit maga Backupnak nevez – emlékeztette rá Gaffney, in-
tően leeresztve a hangját. – Bocsásson meg, amiért érdeklődöm,
Mr. Yossarian, de a lehallgatóink egy idő óta nem észlelnek a laká-
sában szexuális tevékenységekre utaló hangokat. Nincs semmi
baj?
– A padlón csinálom, Mr. Gaffney – felelte Yossarian rendít-
hetetlenül –, a légkondicionáló alatt, ahogyan tanácsolta, meg a
fürdőkádban, és közben folyatom a vizet.
– Meg vagyok könnyebbülve. Már aggódtam. És most igazán
fel kellene hívnia Miss MacIntosht. Pillanatnyilag szabad a telefon-
ja. Aggasztó hírei vannak a belga vérképéről, de úgy tűnik, alig vár-
ja, hogy láthassa magát. Azt jósolnám, hogy a korkülönbség ellené-
re...
– Mr. Gaffney?
– Bocsásson meg. És Michael is éppen befejezi, már készül
visszatérni, és maga esetleg megfeledkezne róla.
– Maga ezt is látja?
– Én látom is a dolgokat, Mr. Yossarian. Ez szintén lényegbe-
vágó az én munkámban. Most veszi fel a zakóját, és hamarosan
visszajön ennek az új Milo Minderbinder-szárnynak az első vázla-

218
taival. Megengedi Señor Gaffneynak ezt a kis szellemeskedést?
Gondoltam, ezt talán viccesebbnek fogja találni, mint az elsőt.
– Hálás vagyok... Jerry – mondta Yossarian, és semmi kétség
nem maradt benne afelől, hogy Mr. Gaffneyt mérhetetlenül kiállha-
tatlan fráternek találja. Ám ellenségesen szarkasztikus hangulatát
megtartotta magának.
– Köszönöm... John. Örülök, hogy most már barátok va-
gyunk. Telefonál MacIntosh nővérnek?
*
– Egyelőre semmi parádés fehérnemű? – ugratta Melissa,
mikor felhívta. – Se Párizs, se Firenze?
– Ma este használja csak a sajátját – heccelte vissza Yossa-
rian. – Egyelőre még látnunk kell, hogy jövünk ki egymással, mie-
lőtt utazásra indulnánk. És hozza el a lakótársnőjét is, ha el akar
jönni.
– Nyugodtan nevezheti Angelának – mondta csípősen Melis-
sa. – Tudom, mit csinált vele. Mindent elmondott nekem magáról.
– Azt hiszem, ez nagy kár – mondta Yossarian kissé megrö-
könyödve. – Ami azt illeti – vágott vissza –, ő is elmondott mindent
magáról Ez olyan lehet, mint egy lidércnyomás. Maga akár kolos-
torba mehetne. Szinte hihetetlenek az antiszeptikus félelmei:
– Nem törődöm vele – mondta Melissa kissé fanatikus el-
szántsággal. – Kórházban dolgozom, és beteg embereket látok.
Nem fogok többé kockáztatni, nem akarok se herpeszt, se AIDS-et
vagy akár chlamydiát, hüvelygyulladást vagy streptococcusos to-
rokgyulladást kapni, vagy bármi olyasmit kockáztatni, amit maguk
férfiak úgy szeretnek továbbadni. Ismerem a betegségeket.
– Csináljon, amit akar. De hozza magával azt a másik barát-
nőjét. Azt, aki a lábadozók sebészeti kórtermében dolgozik. Most
már akár vele is elkezdhetek barátkozni.
– Wilmát?
– Ők angyalnak nevezik, nem, meg szívemnek?
– Csak mikor magukhoz térnek.
– Akkor én is annak fogom nevezni. Jobb előbb, mint később.

219
Hatodik könyv

220
 17. SAMMY

Könyökemelős rugózású kerekek.

*
Kétlem, hogy tucatnyinál több ismerősöm lenne a régi idők-
ből, akik még emlékeznének a könyökemelős rugózású kerekek
autóreklámjaira, mert nem hiszem, hogy tucatnyinál többen ma-
radtunk, akiket még meg tudok találni. Ma már senki nem lakik
közülünk Coney Islanden, de még Brooklynban se. Minden eltűnt
vagy becsukott, kivéve a tengerparti stéget, a homokos partot meg
az óceánt. Felhőkarcoló bérházakban lakunk, olyanokban, mint
most én, vagy kertvárosokban, ahonnan be lehet járni Manhattan-
be, mint Lew és Claire, vagy nyugdíjasfalvak társasházaiban a flo-
ridai West Palm Beachen, mint a bátyám meg a nővérem, vagy, ha
több pénzük van, Arizonában, Boca Ratonban vagy Scottsdale-ben.
Mindnyájan sokkal jobban boldogultunk, mint valaha gondoltuk
volna, vagy a szüleink álmodták volna.
*
Mentőövszappan.
Szájszag.
Fleschmann élesztője pattanások ellen.
Ipana fogkrém a mosoly szépségéért, és májfűsó az egészség
mosolyáért.
Mikor a természet feledékeny, jusson eszedbe az Ex-Lax.
A Pepsi-Cola nem lőre –
Magam ás függök tőle.
Egy ötösért kétakkorát.
A Pepsi-Cola jó barát.
Akkoriban közülünk, Coney Island-i okostónik közül senki
nem hitte, hogy ennek az új Pepsi-Colának, a zenés rádióreklám
eredeti dalocskája, a „Tizenkét uncia nem semmi” ellenére bármi
esélye lenne a Coca-Cola elleni versenyben, melyet ismertünk és
szerettünk, jegesen izzadó, kissé zöldes üvegpalackjában, melynek
hullámos felszíne bármekkora kézbe balzsamosan beleillett, és
amely akkor a legfőbb kedvencünk volt. Nekem ma tök egyforma
az ízük. Mind a két cég hatalmasabbra nőtt, mint azt bármely üzle-
ti vállalkozásnak valaha is meg szabadna engedni, a hatunciás pa-

221
lack szintén a múlt jószerivel kiveszett gyönyörűségei közé tarto-
zik. Senki nem akar ma alig tíz centért hatunciányi népszerű alko-
holmentes italt árulni, és rajtam kívül talán venni se akar senki.
Minden kis kólásüvegnek két cent volt a „betétje”, a tíz cent-
ért árult, nagyobb kólásüvegeké pedig öt cent, és Coney Islanden,
abban a Nyugati Harmincegyedik utcai háztömbben egyetlen csa-
ládnak sem akadtak olyan tagjai, akiket ne érdekelt volna ezeknek
az üres kóláspalackoknak az értéke. Két fillérért akkoriban érté-
kes dolgokat lehetett venni. Kissrác korunkban néha kincsvadá-
szatra indultunk a tengerpart valószínű helyeim a betétes üvege-
kért. A Steinberg cukorkaüzletben, mindjárt az én utcámban, a
Surf Avenue sarkán készpénzre váltottuk őket, az aprópénzzel pe-
dig filléres alapon pókereztünk vagy huszonegyeztünk, mihelyt
megtanultuk, hogy keli, vagy tüstént valami ennivalóra költöttük.
Két centért jókora szelet Nestlé vagy Hershey csokoládét vehetett
az ember, vagy két perecet, vagy kiflit, vagy ősszel egy jó darab
halvát, amiért egy időben mindnyájan odavoltunk. Öt centért ka-
pott az ember egy Milky Wayt vagy Coca-Colát, egy jégrakétát vagy
egy Eszkimót, egy hot dogot Rosenberg csemegeüzletében a Mer-
maid Avenue-n; vagy Nathannál, úgy egy mérfölddel lejjebb, már a
vidámparkban, vagy fölülhetett egy menetre a körhintára. Két cen-
tért újságot lehetett venni. Mikor Robby Kleinline papája Tilyou
Steeplechase-ében dolgozott, ingyen belépőket kaptunk, és né-
hány centtel rendszerint nyertünk egy kókuszdiót az ottani filléres
pénzhajigálós játékon. Megtanultuk, hogy kell. Akkoriban alacso-
nyabbak voltak az árak, és a jövedelmek is. A lányok ugrókötéllel
ugráltak, vagy ugróiskolát játszottak. Mi seprűnyéllel, rongylabdá-
val vagy teniszlabdával baseballoztunk, és szájharmonikán meg
kazun játszottunk. Kora este, estebéd után – mi vacsorának hív-
tuk – esetleg szembekötősdiztünk a járdán, a szüleink meg nézték,
és mindnyájan tudtuk, a szülők meg látták, hogy nekünk fiúknak
nincs is annyira bekötve a szemünk, és főleg arra használtuk a já-
tékot, hogy néhány másodpercig megfogdoshassuk a lányok cici-
jét, valahányszor elkaptuk valamelyiket, és végigtapiztuk, azt szín-
lelve, hogy még nem ismertünk rá. Ez még azelőtt volt, hogy mi fi-
úk elkezdtünk onanizálni, ők meg menstruálni.

222
 A háztömb összes családapái és az összes bátyák és nővérek,
akik már kijárták az iskolát, minden hétköznap korán reggel hang-
talanul előszállingóztak a házaikból, aztán elindultak a Norton’s
Point-i villamos Railroad Avenue-i megállója felé, amellyel eljutot-
tak a négy különböző metróvonal Coney Islanden végződő Still-
well Avenue-i felszíni végállomására, a földalatti vasutakhoz, ame-
lyek aztán bevitték őket a városba különféle munkahelyeikre,
vagy, mint engem, alig tizenhét és fél éves koromban, a friss kö-
zépiskolai érettségimmel, egyik manhattani munkaközvetítő ügy-
nökségtől a másikig, ahol félénken állást keresgéltem. Voltak, akik
egy mérföldet gyalogoltak a vasútállomásig, testgyakorlás vagy öt
cent megtakarítása céljából. Ők este, a csúcsforgalom órájában is
gyalog baktattak haza. Télen ilyenkor már sötét volt. Apám pedig
késő tavasztól ősz elejéig esténként legtöbbször lesétált a tenger-
partra, egyedül, azzal az örökös mosolyával, a bolyhos fürdőruhá-
jában és a vállára vetett törülközőjével, egy kis pihentető pancso-
lásra vagy úszkálásra, és néha egész addig ott maradt, míg be nem
sötétedett, és mindnyájunkra ráragadt anyámnak az a félelme, mi-
szerint ezúttal tényleg vízbe fog fulladni, ha valaki sietve érte nem
megy.
– Eriggy, hozd haza – mondta valamelyikünknek, aki éppen
a legközelebb volt. – Mondd meg neki, hogy jöjjön enni.
Valószínűleg az volt apám számára a nap egyetlen órája,
amikor élvezhette, hogy egyedül van, és eltűnődhetett azokon a
reményteljes gondolatokon, bármik voltak is azok, amelyektől
olyan kellemes volt a viselkedése, és amelyek azt a nyugodt mo-
solyt csalták napbarnított arcára. Akkoriban mindnyájan kitűnő
egészségnek örvendtünk, és ez a kellemes tény minden bizonnyal
egyike volt 2 gondolatainak. Megvolt az állása. Megvoltak a zsidó
újságjai, és mindkét szülőnk számára ott volt a muzsika, amit úgy
szerettek a rádióban hallgatni: különösen Puccinit, a Bell Telefon
óráját, az NBC szimfonikus zenekarának adásait, a WXQR-t, a New
York Times rádióállomását és a WNYC-t, mely utóbbiról azt mond-
ta a bemondó, hogy ez a rádióállomás „New York városának adója,
ahol hétmillió ember békében és harmóniában élve élvezi a de-
mokrácia áldásait”.

223
 Ami a zenét illeti, én túlléptem rajtuk, Count Basie-ről, Duke
Ellingtonról és Benny Goodmanről áttértem Beethovenre és Bach-
ra, a kamarazenére és a zongoraszonátákra, mostanában pedig
Wagnerre és Mahlerre.
És Hitler meg vitéz legionáriusai mindnyájunkat legyilkoltak
volna.
A negyvenórás munkahét vízválasztó volt a társadalmi re-
formok terén, amelyeket éppen időben kezdtem el értékelni, és
lépés egy jobb életforma felé, amelyet a gyerekeim és unokáim
már magától értetődőnek tartanak. Mind mostohagyerekeim, mi-
vel Glenda már elköttette a petevezetékét, mire megismerkedtem
vele. Hirtelen mindnyájunknak olyan helyeken volt az állásunk,
ahol szombatonként zárva tartottak, így péntek esténként sokáig
fönnmaradhattunk. Egész családoknak lett szabad a teljes hétvé-
géjük. A minimálbér meg a gyermekmunkát szabályozó törvények
további áldásai voltak FDR-nek és az ő New Dealjének, bár az
utóbbi zavarosnak tűnt. Míg csak főiskolára nem kerültem, nem
tudtam, hogy az iparosított nyugati világban tizenkét éves és még
fiatalabb gyerekek mindig és mindenütt tizenkét órás és még hosz-
szabb munkanapokat töltöttek szénbányákban és gyárakban; és
amíg be nem álltam a seregbe és nem kezdtem összejönni Coney
Islanden kívüli emberekkel, nem tudtam, hogy a Coney Island-i
„fűgés” igazából fingást jelent.
Akkoriban óránként huszonöt cent volt a bérminimum.
Amikor Joey Heller, az utca túlsó oldalán álló bérházból, elég idős
lett hozzá, és tizenhat éves korában megkapta a munkavállalási
papírjait, aztán állást kapott a Western Unionnál, és napi négy
órában táviratokat kézbesített a városban a középiskolai órái
után, minden pénteken heti öt dollárt vitt haza. Amiből szinte soha
nem mulasztott el egy újabb használt hanglemezt venni az akkor
már meglévő Surf Avenue-i ifjúsági klubunknak, ahol megtanul-
tunk táncolni, cigarettázni és a hátsó szobában a lányokat mace-
rálni, ha trükkel vagy csábítással rá tudtuk venni valamelyiket,
hogy jöjjön hátra velünk. Miközben Lew Rabinowitz barátom, az ő
Leo Weiner barátja, meg egypár másik merészebb fickó már javá-
ban kefélgette őket a díványokon és más helyeken, Joey Hellernek
meghalt az apja, és a bátyja meg a nővére is dolgozott, amikor csak

224
tudott, főleg a Woolworthnál, részmunkaidőben, vagy nyáron a
stégen, a vaníliafagylaltot és hot dogot árusító standokon. Az any-
ja, aki lángkorában varrónő volt, akkoriban anyámnak is dolgo-
zott, kieresztette vagy bevette a női ruhákat, leengedte vagy fel-
hajtotta a szoknyájukat, és megfordítatta a kirojtosodott galléro-
kat a helyi mosodának, darabonként azt hiszem két vagy három
centért, vagy talán ötért.
Elboldogultak. Joey is író akart lenni. Joeytól hallottam elő-
ször a Pepsi-Cola rádióreklámjának azt a változatát. Emlékszem
egy másik paródiájának az első versszakára, azt egy népszerű dal-
ra csinálta, amelyik majdnem listavezető volt a Lucky Strike slá-
gerparádéjában, és amelyet egyes akkori jobb énekesek előadásá-
ban hanglemezről még mindig hallhatunk:
Ha látod, hogy a szeme csillog,
Mikor kinyitja sliccedet,
Már tudhatod, hogy a hölgy szeret.
Bárcsak többre is emlékeznék. Humoros jeleneteket akart
írni a rádiónak, meg filmre és színpadra. Én is ilyesmiket akartam
vele együtt csinálni, továbbá novellákat akartam írni, amelyek
egyszer majd elég jók lesznek ahhoz, hogy közöljék őket a The New
Yorker magazinban vagy bárhol másutt. Együtt írtunk kis kabaré-
jeleneteket és paródiákat a cserkészcsapatunknak, a 148-as csa-
patnak, aztán később, mikor már idősebbek voltunk, az ifjúsági
klubunk esti táncmulatságaira, ahol tízcentes vagy negyeddolláros
belépti díjat kértünk a tucatnyi többi Coney Island-i meg Brighton
Beach-i ifjúsági klub tagjaitól, bár a lányok ingyen jöhettek be.
Egyik hosszabb cserkész-börleszkünk, a „Zöldfülű Zoli zűrjei és
zavarai”, emlékszem, annyira mulatságos volt, hogy felkértek min-
ket, adjuk újra elő az egyik minden pénteken rendszeresen meg-
rendezett összejövetelen, az iskolánkban, a 188. számú népiskolá-
ban. Joey is a légierőbe állt be, tiszt lett belőle, bombázó, és főisko-
lán is tanított Pennsylvaniában. De akkor már nem volt többé
„Joey”, és én se voltam többé „Sammy”. Ő Joe lett, én meg Sam. Fia-
talabbak voltunk, mint hittük, de már nem voltunk többé kama-
szok. De Marvin Winkler még mindig Joeyként beszél róla, mikor
visszanéz a múltba, engem meg Sammyként emleget.
„Nevettek, mikor leültem a zongorához.”

225
 *
Ebből a hirdetésből a valaha folytatott legsikeresebb névre
szóló levélhirdetési kampány lett, talán még ma is az. Az ember ki-
töltött egy szelvényt, aztán kapott egy oktatócsomagot, amely,
mint mondták, tíz leckében megtanítja zongorázni. Persze sokat
használt, ha valakinek volt zongorája, mint Winklernek, bár ő soha
nem akart megtanulni.
A jövőnkben, mint a gyár tudatta velünk, várt ránk egy Ford,
és volt már kopogásmentes benzin a Gulfnál vagy a repülő vörös ló
táblája alatt, a könyökemelős kerékrugózású kocsikat kiszolgáló
benzinkutaknál, amelyeket akkor még nem állt módunkban meg-
vásárolni. A Lucky Strike finom dohányt jelentett a könyökemelős
kerékrugózás napjaiban, az emberek pedig Philip Morrist keres-
tek, és egymérföldnyire is elmentek Camelért és más cigarettákért
és szivarokért, amelyektől apám azt a tüdőrákot kapta, ami aztán
átterjedt a májára meg az agyára is, és nagyon gyorsan elvitte. Ő
már előrehaladott éveiben járt, amikor elhunyt, de Glenda még
nem volt öreg, amikor kiderült a petefészekrákja, és a diagnózis
után pontosan harminc nappal meghalt. Aztán kezdett el beteges-
kedni különböző bajokkal, miután Michael végzett magával, és ma
talán úgy sejthetnénk, hogy a csapás, amely lesújtott rá, a stressz
következménye volt. Ő talált rá Michaelre. Volt egy csökött fa an-
nak a háznak a hátsó udvarán, amelyet béreltünk a nyárra Fire Is-
landen, és Michaelnek sikerült arra fölakasztania magát. Én vág-
tam le, bár tudtam, hogy nem lenne szabad, mégis inkább levág-
tam, mintsem hogy hagyjam ott himbálózni, és a szomszédos há-
zakból még két óra hosszat bámulják az asszonyok meg a gyere-
kek, amíg a rendőrség meg az orvos szakértő megérkezhet a ho-
mokfutó bricskákon.
*
Óránként egy dollár... percenként egy mérföld... hetente egy
százas... óránként száz mérföld, huhuuuu!
Mindez lehetséges volt. Tudtuk, vannak már kocsik, amelyék
ilyen sebesen robognak, és Coney Islanden mindnyájunknak vol-
tak rokonaink, akiknek jobban ment, mint nekünk, és voltak olyan
kocsijaik, amelyek talán percenként egy mérföldet vagy még töb-
bet is megtettek. A mi rokonaink túlnyomórészt New Jerseyben,

226
Patersonban és Newarkban laktak, és nyári vasárnapokon átjöttek
a kocsijaikon, hogy elsétáljanak a stégen a körhintához, vagy még
messzebbre, a Steeplechase-be, élvezzék a tengerpartot és belegá-
zoljanak az óceánba. Nálunk maradtak arra a vacsorára, amelyet
anyám úgy imádott főzni: a nővérem segítségével töltött bor-
júszegyet tálalt fel nekik, sült krumplival, amelyet csodálatosan
készített el, hogy „megnyalják utána mind a tíz ujjukat”. Minden-
kinek közalkalmazotti állásra fájt a foga, a fizetés, a stabil fehérgal-
léros ínunka meg a szabadság és a nyugdíj miatt, és mert ezeket
zsidók is megkaphatták, és akik megkapták, azokra értelmiségi-
ként néztek föl. Az ember elkezdheti inasként az USA Állami
Nyomdájában, olvasta föl nekem a bátyám egy közigazgatási új-
ságból, aztán nyomdászként dolgozhat heti hatvan dollár fizeté-
sért – már majdnem elérhetővé vált az egydolláros vagy még ma-
gasabb órabér –, mihelyt túljutott az inaskodáson. De akkor Wa-
shingtonban kellett volna élnem és dolgoznom, márpedig egyi-
künk sem volt biztos benne, hogy ezért érdemes lenne elköltöz-
nöm hazulról. Ígéretesebb ötletnek tűnt, hogy töltsek el egy rövi-
debb időt a Norfolki Haditengerészeti Hajógyárban, a virginiai
Portsmouthban, mint kovács segédmunkás, egy csomó más Coney
Island-i fickóval együtt, akik szintén ott dolgoztak a hajógyárban,
amíg meglátjuk, vége lesz-e a háborúnak, mielőtt elérném a tizen-
kilenc éves koromat, besoroznak-e a hadseregbe vagy a flottához,
vagy nem. Azt mesélték, Norfolk városában, a Bank Street 30. alatt
van egy kupi, egy bordélyház, csak át kell ruccanni Portsmouthból
a komppal, de nekem sose volt elég bátorságom átmenni, és időm
se volt hozzá. Majd két hónapig tartottam ki ezen a nehéz fizikai
munkán, ezalatt ötvenhat napot dolgoztam le egyfolytában, szom-
bat-vasárnap meg fél napot, míg aztán teljesen kimerülve feladtam
és hazajöttem, aztán végül, jóval kevesebb pénzért, írnoki állást
találtam egy autóbaleset-biztosító társaság iktatójában, véletlenül
ugyanabban a manhattani épületben, a General Motors régi épüle-
tében, a Broadway 1775.-ben, amelyben Joey Heller is dolgozott,
mikor a Western Union egyenruhás küldönceként táviratokat
kézbesített és vett fel.
*
„Te hol voltál?”

227
 *
Mikor Pearl Harborról hallottál. Mikor felrobbantották az
atombombát. Mikor megölték Kennedyt.
Azt tudom, hol voltam, mikor Hóden, a rádiós-géppuskás
meghalt a második avignoni bevetésen, és az sokkal többet jelen-
tett nekem, mint később Kennedy meggyilkolása, és még mindig
többet jelent. Ájultan hevertem B-25-ös, közepes bombázónk far-
részében, miután csúnyán bevertem a fejemet, ami egy időre telje-
sen kiütött, mikor a segédpilóta elvesztette az önuralmát, és me-
redek zuhanórepülésbe tette a gépet, aztán sivítozni kezdett a gé-
gemikrofonjába mindenkinek a gépen, hogy segítsen mindenki
másnak, aki nem válaszalt neki. Valahányszor magamhoz tértem,
és hallottam Hóden nyöszörgését, aztán megláttam Yossariant,
amint megint valami mást csinál vele, hiábavalóan küszködve,
hogy segítsen rajta, tüstént újra elájultam.
Ez előtt a bevetés előtt egyszer kényszerleszállásunk volt
egy pilótával, akit mindnyájan csak Éhenkórász Joe-nak hívtunk,
és aki hangosan üvöltözött lidérces álmaiban, amikor nem volt
harci bevetésen, egyszer meg a tengerbe zuhantam az Orr nevű
pilótával, akiről később azt mesélték, hogy valahogy biztonságo-
san eljutott Svédországba; de egyik alkalommal sem sérült meg, és
még mindig nem tudom elhitetni magammal, hogy igazából nem
olyan volt az egész, mint a moziban. De aztán láttam Hódent, a ki-
fordult belével, utána meg végignéztem, amint egy vézna fickó bo-
hóckodott a tengerparton egy tutajon, és kettévágta egy propeller,
és mostanában már azt hiszem, ha már előzőleg eszembe jutott
volna, hogy ezek közül bármelyik a szemem láttára megtörténhet,
talán sose tudtam volna rávenni magam, hogy el akarjak menni.
Anyám és apám mindketten tudták, hogy a háború sokkal ször-
nyűbb dolog, mint azt mi környékbeli srácok el tudjuk képzelni.
Később el voltak képedve, mikor mondtam nekik, hogy bevettek
repülős szolgálatra géppuskásnak. Soha egyikük sem ült repülő-
gépen. Én se, és senki más se, akit csak ismertem.
Mind a ketten kikísértek az utcánkban lévő második cukor-
kásbolt melletti Railroad Avenue-i villamosmegállóhoz. Onnan vil-
lamosoztam be a Stillwell Avenue-ra, ahol a három másik sráccal
felszálltunk Manhattan felé a Sea Beach metróvonalra, a

228
Pennsylvania Stationig, hogy katonáskodásom első napján szolgá-
latra jelentkezzünk. Csak évek múlva tudtam meg, hogy miután
anyám a búcsúzásnál gyöngéd mosollyal és nyugodt arccal meg-
ölelt, velem meg elindult a villamos, tüstént kitört belőle a zokogás
és a vigasztalhatatlan sírás, és majd félórába telt, amíg apám meg a
nővérem haza tudták vezetni az utcáról a lakásunkra.
Amikor bevonultam a seregbe, az életszínvonalam gyakorla-
tilag már aznap a duplájára emelkedett. A biztosítótársaság irattá-
rában havi hatvan dollárt kerestem, és fizetnem kellett az útikölt-
ségemet meg az ebédemet, vagy ebédet kellett vinnem magammal.
A seregben újonc közlegényként a legelső naptól fogva havi het-
venöt dollárt fizettek nekem, és minden ingyenes volt: a kosztom,
a ruháim, a lakásom, az orvosok meg a fogászok. És mielőtt őrmes-
terként leszereltem, a repülési pótlékkal és a harctéri pótlékkal
már többet kerestem havonta, mint egy nyomdász az állami
nyomdában, és már fiatalemberként közelebb jutottam ahhoz a
heti száz dollárhoz, mint azt valaha hittem volna.
Honnan jött ez a sok pénz?
Mint anyám – jiddisül – mondhatta volna: hétfőn az ország
egyharmada silány lakásban lakott, rosszul öltözött és rosszul táp-
lálkozott, kedden pedig tízmillió férfiból katona lett, akik többet
kerestek, mint amennyit azelőtt a legtöbben keresni tudtak; két-
millióan polgári alkalmazottak lettek, a tankok, a repülőgépek, a
hajók, a repülőgép-anyahajók és a dzsipek, a teherautók és más
járművek százezrei pedig szinte gyorsabban zúdultak ki a gyárak-
ból, hogysem meg lehetett volna számolni őket. Hirtelen mindenre
lett elég. Mindez Hitler érdeme lett volna? A kapitalizmus, felelte
volna valószínűleg rezignált mosollyal apám, a humanista szocia-
lista, mintha ezzel az egyetlen bűnös szóval tisztázni lehetett volna
az egyenlőtlenség összes ártalmait. A háborúra mindig van elég. A
béke az, ami túl költséges.
Már az első vasúti utazásomon, a Pennsylvania Stationről a
Long Island-i fogadóközpontig, átéltem a seregben személyes je-
lentőségemnek és identitásomnak azt a teljes elvesztését, amelyet
aztán, nagy meglepetésemre, örömmel fogadtam. Egy irányított
csorda részévé váltam, és megkönnyebbülten jöttem rá, hogy
mindent megterveztek számomra: megmondják, mit csináljak, és

229
ugyanazt csinálom, mint a többiek. Úgy éreztem, terhektől szaba-
dultam meg, szabadabb vagyok, mint civilként voltam. Több sza-
badidőm is lett, és mihelyt túljutottam a beilleszkedési időszakon,
szabadabbnak is éreztem magam.
Mi négyen, akik együtt jelentkeztünk önkéntesnek, sértetle-
nül visszajöttünk, bár nekem igen csúnya élményeim voltak mind-
két avignoni bevetésen, Lew pedig fogságba esett, és fél évig hadi-
fogolytáborban tartották Németországban, mielőtt az oroszok ki-
szabadították. Lew tudja, mekkora mázlija volt, hogy egyáltalán
életben maradt, miután Drezdát szétbombázták, mikor ő is ott
volt. De Irving Kaisert, aki Zöldfülű Zolit alakította a burleszkünk-
ben, amit Joey Heller meg én írtunk, darabokra tépte a tüzérségi
tűz, soha nem láttam többé, és Sonny Ball is ott esett el.
Mire jött Vietnam, én már tudtam, milyen a háború, és mek-
kora a Fehér Ház gonoszsága, ezért megesküdtem Glendának,
hogy minden elképzelhető legális és illegális lépést megteszek,
hogy Michael fiának ne kelljen odamennie, ha akár csak a közelébe
is kerül annak, hogy orvosilag alkalmasnak találják és behívják. De
erősen kételkedtem benne, hogy ez megtörténhet. Mikor még túl
fiatal volt hozzá, hogy kábítószert használjon vagy gyógyszereket
szedjen, máris úgy viselkedett, mint aki ezt teszi. A tényeket és a
számokat jól megjegyezte, de teljesen elveszett volt olyan dolgok-
ban, mint a térképek és alaprajzok. A statisztikai adatokat illetően
fantasztikus volt a memóriája, de nem volt valami jó se algebrából,
se geometriából, semmiféle elvont tárgyból. Ráhagytam Glendára,
hadd higgye, hogy a válás hatott így rá. Heroikus terveket dolgoz-
tam ki a Kanadába költözésre, ha a sorozóbizottság behívná. Még
Svédországba is elmentem volna vele, ha az biztosabbnak látszott
volna. Szavamat adtam rá, de nem kellett betartanom.
Lew vagy az ejtőernyősökhöz akart menni, vagy a páncélo-
sokhoz, hogy ágyújából tüzet okádva legázolja a németeket, akik
üldözték a zsidókat, de miután tábori tüzérnek képezték ki, a gya-
logságnál kötött ki. A tengerentúlon őrmester lett belőle, mikor az
őrmestere elesett. De már korábban, Hollandiában átvette ezt a
parancsnoki pozíciót, mikor az őrmestere elbizonytalanodott, és
elkezdte rábízni a parancsok kiadását. Én vadászpilóta akartam
lenni, és P-38-ason akartam repülni, mert olyan gyorsnak és csil-

230
logónak látszott, de nem volt jó a mélységérzékelésem, így ehe-
lyett repülő-géppuskás lettem. Láttam a plakátokon, milyen nagy
szükség van géppuskásokra, és önként jelentkeztem. Azt beszél-
ték, mind közt ez a legveszélyesebb játék, de gyerekjáték lesz. És
mint kiderült, számomra jószerivel az is lett.
Elég kicsi voltam ahhoz, hogy egy repülőerőd toronylövésze
legyek Angliában, de ezt szerencsére senki nem vette észre, így az-
tán farokgéppuskás lettem a naposabb Földközi-tengeren, a köny-
nyebb és biztonságosabb B-25-ösön.
Kiképzés közben mindig nagyon szerettem érezni a 0.50 ka-
liberű géppuska markolatát. Szerettem odafönn a magasban éles,
igazi golyókkal tüzelni a levegőben vontatott céltárgyakra meg az
álló földi célpontokra, szerettem elölről rájuk ereszteni a fehér
csíkokat húzó nyomjelző golyókat. Gyorsan megtanultam, mi a te-
hetetlenség meg a viszonylagos mozgás, és hogy egy óránként
négyszázötven kilométer sebességgel haladó gépről egy bomba
vagy egy golyó ugyanezzel a sebességgel kezd mozogni ugyanab-
ban az irányban, a gravitáció pedig az első pillatattól fogva műkö-
désbe lép. Első ballisztikai oktatótisztünk néha oda is állított a fe-
kete táblához, hogy segítsek egyeseknek megérteni a nehézsége-
ket. Felvillanyozó dolgokat tanultam Isaac Newton mozgástörvé-
nyeiről: ha mi magunk mozgunk, vagy a célpont mozog, akkor ha
egyenesen rá célzunk, sose találjuk el. Az egyik még mindig meg-
lep: ha egy vízszintesen irányzott fegyverből kilövünk egy golyót,
és abban a pillanatban ugyanarról a helyről, ugyanabból a magas-
ságból leejtünk egy ugyanolyan golyót, akkor mind a kettő egy
időben csapódik le, bár az előbbi akár nyolcszáz méterrel is távo-
labb érhet földet. A szimulációs harckiképzést kevésbé szerettem,
mert az neon igazi géppuskákkal folyt, bár ezek is majdnem olyan
szórakoztatók voltak, mint a stégen álló automata lövészjátékok.
Az ember bent ült egy zárt szerkentyűben, és a másodperc egy tö-
redékéig különböző irányokból és magasságokból különböző
gyártmányú vadászgépek repültek feléje, de olyan gyorsan igazá-
ból nem lehetett barátot és ellenséget megkülönböztetni, beirá-
nyozni és meghúzni a ravaszt. Ezekkel senki nem ért el látványos
eredményeket, viszont nem is bukott ki senki. Két fickót ismertem,
akiket máshová vezényeltek, mert féltek. Ezek a kiképzések és ki-

231
képzők szkeptikussá tettek: ha mindez csakugyan így lesz, akkor
csak egyet lehet csinálni, a lehető leggyorsabban úgy nagyjából az
irányukba ereszteni annyi sorozatot, amennyit csak az ember a
rendelkezésére álló néhány másodperc alatt képes. És mint kide-
rült, nagyjából mindenütt így is volt. Mindig az a fél győzött, ame-
lyik a legnagyobb tűzerőt tudta bevetni.
Az emberek nem akarják tudomásul venni, hogy az ókorban
a thermopülai csata és a hősies spártai ellenállás az utolsó embe-
rig nem görög győzelem volt, hanem megsemmisítő görög vereség.
Az a sok bátorság mind kárba veszett. Ez is az olyasfajta tények
közé tartozik, amelyeket szeretek az emberek fejéhez vágni, hogy
egy kicsit fölrázzam őket.
Erősen hittem a géppuskámban, de soha nem futott át az
agyamon, hogy mindig olyasvalakire fogok tüzelni, aki azért repül
rám, hogy lelőjön.
Szerettem heccelődni, és több emberrel kerültem barátság-
ba és voltam szívesen együtt, mint akár Coney Islanden. A sereg-
ben nekem javamra vált a személyiségem. Rájöttem, hogy az a
legpraktikusabb, ha tüstént tudtára adom az embereknek, hogy jól
sejtik, csakugyan zsidó vagyok, és mindig megtaláltam a módját,
hogy ezt a fejükbe véssem, és azt is hozzátegyem, hogy Coney Is-
landről jöttem, a New York-i Brooklynból. Minden bonyodalom
nélkül közeli kapcsolatba kerültem egy csomó emberrel, akik
olyan neveket viseltek, mint Bruce Suggs, az észak-carolinai High
Pointból, vagy Hall A. Moody, Mississippiből, vagy Jay Matthews és
Bruce J. Palmer, különböző georgiai helyekről, akik nem kifejezet-
ten kedvelték egymást, vagy Art Schroederrel és Tom Sloane-nal
Philadelphiából. A coloradói Lowry Field-i kaszárnyában, ahová
toronylövész-kiképzésre vezényeltek, ellenségeskedésbe és fe-
nyegetőzésekbe ütköztem: Bob Botvers, aki szintén brooklyni volt,
de egy norvégok és írek lakta komiszabb környékről származott,
akikről tudtuk, hogy antiszemiták, meg John Rupini, aki valahon-
nan az állam északi részéről jött, mind a ketten utáltak, de észre-
vehetően vigyáztunk rá, hogy kitérjünk egymás útjából. Én tud-
tam, hogy ők hogy éreznek, ők meg tudták, hogy én tudom, és
majdnem ugyanolyan barátságtalanok voltak szinte mindenki
mással is. Azt hiszem, Lew tüstént kiugratta volna velük a nyulat a

232
bokorból. A csapatszállító vonaton, amelyik Arizonából Coloradó-
ba vitt minket, a második vagy harmadik napon pókerparti közben
mintha azt hallottam volna, hogy a kártyások közül mond valamit
az egyik egy zsidóról, de nem voltam benne biztos. Aztán aki
szemben ült velem, és már elmondta, hogy egy kis helyről való,
messze délről, elvigyorodott, és megjegyezte: – Nálunk is van egy-
pár, az övék a ruhaüzlet. Látnotok kéne, hogy néznek ki. – Most
már biztos voltam benne, és tudtam, hogy szólnom kell.
– Csak egy pillanatra, kérlek, ha nem haragszol – mondtam
neki hirtelen, kissé nagyképűen. Magamban ideges voltam, fel vol-
tam zaklatva. Ez a hang nem az én hangom volt. – De történetesen
zsidó vagyok, és nem szeretem, mikor így beszélsz. Ha akarod,
rögtön kiszállok a partiból. De ha azt akarod, hogy tovább játsszak,
akkor ne mondjál többé olyasmit, ami sérti az érzéseimet, és ami-
től rosszul érzem magam. Különben se tudom, miért akarod ezt
csinálni velem.
A játék abbamaradt, egy darabig csak himbálódzva hallgat-
tuk a vonat robogását. Ha kiszálltam volna a partiból, Lesko is ki-
szállt volna velem, és ha valami erőszakoskodásra kerül sor, tud-
ták, hogy Lesko mellém állna. De Coopert, azt, akire rászóltam,
megszállta a bűntudat, és motyogva elnézést kért. – Ne haragudj,
Singer sajnálom. Nem tudtam, hogy te is az vagy Lew, azt hiszem,
letörte volna a derekát, aztán börtönbe került volna. Én meg idő-
legesen a barátommá tettem valakit, aki folyton ki akart engesz-
telni. Lew az Lew, én meg nem vagyok Lew.
A nevem Samuel Singer, köztes betű nélkül – Sammy KBN
Singer –, kicsinek születtem, felnőttnek is kisebb maradtam, mint
legtöbben, nem impozáns a fizikumom. Ellentétben egy másik
környékbeli jó barátommal, Ike Solomonnal, aki semmivel nem
volt nagyobb nálam, de dagadt a karizma, szélesebb volt a mellka-
sa, súlyt emelt, és szeretett húzódzkodni a nyújtón. Világéletem-
ben óvakodtam a verekedéstől, ezért megtettem, amit csak tud-
tam, hogy ne keveredjek ökölharcba. Tudtam szellemes és együtt
érző lenni, és mindig sikerült barátokat szereznem. Mindig jó ér-
zékkel tudtam csiklandós kérdésekkel mozgásba hozni a dolgokat,
és ügyes képromboló megnyilatkozásokkal elevenen tartani a be-
szélgetést.

233
 – Mit gondolsz, jobban járt volna-e az ország, ha elveszítjük
az angolok ellen a forradalmi háborút? – érdeklődtem, mintha
tényleg kétségeim volnának ez ügyben, és szívesen tettem fel ké-
nyes kérdéseket, bármilyen választ kapjak is.
– Ha Lincoln tényleg olyan gógyis volt, miért nem hagyta el-
szakadni a Délt? Hogy árthatott volna az annyit, mint a háború?
– Alkotmányos az Alkotmány?
– Lehet valaha demokratikus demokráciát teremteni?
– Szűz Mária nem volt zsidó?
Tudtam dolgokat, amiket mások nem. Tudtam, hogy ha egy
kaszárnyában bármelyik emeletre bemegyünk, ahol legalább
negyven ember van, szinte mindig akad közülük kettő, akinek
ugyanazon a napon van a születésnapja, és az esetek felében még
kettő, akinek szintén egy másik azonos napra esik. Még nevadai és
kaliforniai emberekkel is fogadásokat tudtam kötni arra, hogy a
nevadai Reno nyugatabbra fekszik, mint Los Angeles, és miután
utánanéztünk, akár másodszor is fogadhattam velük, annyira el-
szántan ragaszkodtak a régi elképzelésükhöz. Készenlétben tartot-
tam egy kérdést az érseknek is, ha valaha egyszer csak mellette
ülnék, és bolondozni támadna kedvem.
– Jézus kinek a génjeit örökölte? – Aztán, bármilyen választ
találna erre szegény feje, ártatlan pofával emlékeztetném rá, hogy
csecsemőnek született, férfivá nőtt, és a nyolcadik napon körülme-
télték.
A géppuskásiskola tantermében majdnem összekaptam a
minket oktató, szépen dekorált tiszthelyettessel, mikor megje-
gyezte, hogy egy géppuskás repülő átlagos élettartama légi harc-
ban három perc, aztán később kérdésekre biztatott minket. A
tiszthelyettes Angliában töltötte le a szolgálati idejét egy B-17-
esen a megtépázott Nyolcadik Légihadseregnél, és én nem ugratni
akartam – csak kíváncsi voltam.
– Honnan tudják ezt, uram? – kérdeztem, és azóta se bízom
soha a becslésekben és felmérésekben.
– Hogy érti ezt?
– Hogyan tudják mérni az ilyesmit? Uram, önnek legalább
egy órát kellett légi harcban töltenie.
– Sokkal többet, mint egy órát.

234
 – Akkor minden órára, amit ön túlélt, tizenkilenc másiknak
kellett egy másodpercnél hamarabb meghalnia, hogy kijöjjön a há-
romperces átlag. És miért veszélyeztetettebbek a géppuskások,
mint a pilóták vagy a bombázótisztek? Uram, azok az egész gépre
lőnek, nem?
– Singer maga egy okostóni, igaz? Maradjon benn egy kicsit,
mikor a többiek kimennek.
Tudtomra adta, hogy soha többé nem szabad ellentmonda-
nom neki a tanteremben, majd megismertette velem azt, amit ké-
sőbb Pianosában Korn alezredesről Korn-törvénynek neveztünk
el: Korn törvénye szerint csak azoknak volt szabad bármikor bár-
mit kérdezniük, akik soha nem kérdeztek semmit. De munkába ál-
lított: másokat is meg kellett tanítanom egyszerű algebrai és geo-
metriai példákon azokra az okokra, amelyek miatt az embernek
mindig jóval a hozzá képest mozgó célpont elé kell céloznia – meg
arra, hogy ahhoz, hogy egy gép elé lőjünk, mögéje kell lőnünk. Ha
egy gép ennyi meg ennyi méternyire van tőlünk és egy töltény má-
sodpercenként ennyi meg ennyi méter utat tesz meg, akkor hány
másodpercbe telik, amíg a töltényünk eléri? Ha a gép másodper-
cenként ennyi meg ennyi centi sebességgel repül, hány centinyi
utat fog megtenni, mire a golyó eléri? Mindezt gyakorlatban is lát-
ták azoknak a hosszú óráknak a során, amelyeket agyaggalamb-
lövészettel töltöttünk, meg amikor a lőtéren egy mozgó teherautó-
ról tüzeltünk. De bár tanítottam és tudtam, még nekem is meg-
gyűlt a bajom azzal az elvvel, miszerint az ember akkor tüzel a fe-
léje támadó repülőgép elé, ha mindig mögéje céloz, a célpont és a
saját gépe farka közé, részint a saját gépünkről kilőtt golyók előre-
irányuló légsebessége, részint a kanyarodó útvonal miatt, amelyet
a másik gépnek követnie kell, hogy elibénk tüzelhessen.
A barátaimnak, akiket szereztem, mindig jóindulatú volt a
természetük. És így vagy úgy, de mindig akadt körülöttem egy ha-
ver, egy nagyobb és keményebb fickó, mikor Bajra mentek a dol-
gok, olyanok, mint Lew Rabinowitz és Sonny Bartolini, a meré-
szebb olaszok egyike egy Coney Island-i családból, meg Lesko, a
fiatal pennsylvaniai szénbányász, akivel a géppuskásiskolán, vagy
Yossarian Carolinában, akivel a hadműveleti kiképzésen, aztán ké-
sőbb Pianosában, harc közben ismerkedtem meg, miután ötünket,

235
Yossariant, Applebyt, Kraftot, Schroedert meg engem az egyik
bombázó személyzeteként a tengerentúlra röpítettek.
Mindig bennem élt az a félelem, hogy összeverhetnek, és
töprengéseimben ez magasabbra tornyosult annál a félelemnél,
hogy lelőnek. Aztán egy éjszaka Dél-Carolinában ez kezdett elmúl-
ni. Az után a másik éjszakai gyakorlórepülés után történt, amikor
beleröpültünk a sötétségbe, és Yossarian nem tudta megtalálni az
utat az olyan helyek felé, mint Athens, Georgia és az észak-
carolinai Raleigh, és megint a texasi Applebynek kellett visszave-
zetnie minket a rádióirányításával. Utána elmentünk egy éjféli ka-
jára a közlegények kantinjába, Schroeder, Yossarian meg én. A
tiszti klub akkor már be volt zárva. Yossarian mindig éhes volt. Le-
szedte a rangjelzéseit, hogy közlegénynek adja ki magát, akinek
joga van ott lenni. Éjjel mindig sokan kavarogtak a kantin körül.
Miközben átvágtunk köztük, engem hirtelen megtaszított egy
nagydarab, részeg tahó, egy közlegény, akkora erővel, hogy nem
lehetett kétséges: szándékosan csinálja. Ösztönös meglepetéssel
pördültem meg a sarkam körül, de mielőtt még megszólalhattam
volna, már nekem is esett, és dühödten hátrafelé taszigált egy cso-
port katona közé, akik addigra már felénk fordultak és figyeltek.
Mindez olyan gyorsan történt, hogy szinte fel se fogtam. Miközben
én még mindig csak döbbenten tántorogtam, az már jött is nekem
felemelt karokkal és ütésre hátrahúzott ököllel. Magasabb volt ná-
lam, szélesebb is, nehezebb is, sehogy se tudtam hárítani. Olyan
volt ez, mint mikor Lew-t próbáltam bokszolni tanítani. Még csak
el se tudtam szaladni. Nem tudom, miért szúrt ki engem, csak sej-
tem. De aztán, mielőtt még megüthetett volna, Yossarian már kö-
zibérek állt, hogy szétválasszon minket, kitárt karokkal és nyitott
tenyérrel intette, hogy álljon már le, és megpróbálta lecsillapítani.
De mielőtt még az első mondatát befejezhette volna, az a fickó ne-
kiesett, behúzott oldalt a fejére egy egyenest, aztán újra keményen
megütötte a másik öklével, és Yossarian tehetetlenül, kábultan
hátrált, miközben a fickó csak ment utána, és két ököllel csépelte a
fejét, hogy Yossariannal minden ütéstől megfordult a világ. Én azt
se tudtam, hogy mit csinálok, csak előrevetettem magam, hogy el-
kapjam a fickó egyik vastag karját, és belecsimpaszkodjak. Mikor
ez nem ért semmit, lejjebb fogtam meg, átkaroltam a derekát, jól

236
megvetettem a lábam a földön; és minden erőmmel megpróbáltam
kibillenteni az egyensúlyából. Addigra a másik oldalról már
Schroeder is elkapta, és hallottam, ahogy dumál. neki. – Te hülye
fasz, ez egy tiszt, te hülye fasz! – hallottam a fickó fülébe recsegő
hangját. – Ez tiszt! – Aztán Yossarian, aki maga is elég erős volt,
elölről ment neki, és sikeresen blokkolta is mind a két karját, aztán
addig taszigálta hátrafelé, amíg kibillent a támadó állásából, és le
kellett állnia. Éreztem, hogyan száll el belőle minden harciasság,
ahogy Schroeder szavai eljutnak a tudatáig. Mire eleresztettük,
úgy látszott, tüstént rosszul lesz.
– Jobb tesz, ha visszarakja a sávjait, hadnagy –
figyelmeztettem lihegve és halkan Yossariant, aztán, mikor lát-
tam, hogy az arcát tapogatja, még hozzátettem: – Nem vérzik. Jobb
lesz, ha eltűnik innen, és visszavarrja a stráfjait, mielőtt idejön va-
laki. Kihagyhatjuk ezt a kaját.
Attól fogva mindig Yossarian oldalán álltam az Appleby-jal
való súrlódásaiban, még akkor is, mikor kettesben meghirdettük a
Csodálatos Atabrin Lázadást, bár én lelkiismeretesen beszedtem a
malária elleni tablettákat, miközben átrepültünk az egyenlítői ég-
hajlati övezeteken, mikor a tengerentúlra utaztunk, ő pedig erre
nem volt hajlandó. Az Atabrin enyhíti a malária hatásait, igazítot-
tak el minket utunk első Puerto Ricó-i megállója előtt, de magára a
betegségre nincs hatása. Előírások ide, előírások oda, Yossarian ép
ésszel nem volt képes belátni, miért kellene a tüneteket kezelnie,
amíg nincs semmiféle tünete. Nézeteltérésünk aztán heves vitába
torkollott, mert egyikünk sem akart megszégyenülni. Kralt, a má-
sodpilóta semleges maradt, mint rendesen. Kraft keveset beszélt,
sokat mosolygott, és gyakran mintha fogalma se lett volna róla,
hogy mi történik. Mikor nem sokkal ezután Ferrara fölött elesett
egy bevetésen, még mindig semlegesnek tartottam.
– Ennek a hajónak én vagyok a kapitánya – követte el App-
leby azt a hibát, hogy ezt mindnyájunk előtt odavágta Yossarian-
nak Puerto Ricóban, utunk első állomásán, miután elindultunk
Floridából a tizennégy napos tengerentúli repülőútra. – Neked tel-
jesítened kell a parancsaimat.
– Lószart – mondta Yossarian. – Ez repülőgép, Appleby, nem
hajó. – Egyforma magasak voltak, és egyforma volt a rangjuk, ak-

237
kor még mind a ketten hadnagyok voltak. – És a földön vagyunk,
nem a tengeren.
– Attól még én vagyok a kapitány – mondta lassan Appleby –
És mihelyt megint repülünk, meg fogom parancsolni neked, hogy
szedd be őket.
– Én meg meg fogom tagadni.
– Akkor fel foglak jelenteni – mondta Appleby – Nem szere-
tek ilyesmit csinálni, de jelenteni fogom a parancsnokunknak, mi-
helyt lesz parancsnokunk.
– Nosza, rajta – ellenkezett Yossarian makacsul. – Az én tes-
tem és az én egészségem az enyém, és azt csinálok velük, amit
akarok.
– Az előírás szerint nem.
– Azok alkotmányellenesek.
Megismertettek minket az aeroszolbombával, akkor először
láttam ilyet, most spraynek hívják, és utasítást kaptunk, hogy tüs-
tént alkalmazzuk a gép belsejében, mihelyt beszállunk, védelmül a
moszkitók és az általuk terjesztett betegségek ellen, melyeket
megkaphatunk tőlük, miközben a Karib-tengeren át Dél-Amerika
felé tartunk. A brazíliai Natalba vezető utunk minden egyes állo-
másán arra is felkértek minket, hogy tartsuk nyitva a szemünket,
nem látjuk-e valami jelét annak az egy vagy két repülőgépnek, il-
letve roncsaiknak, amelyek körülbelül egy nappal azelőtt tűntek el
az égről a tengeren vagy a dzsungelben. Ezeknek á felhívásoknak
kijózanítóbb hatással kellett volna járniuk, mint amilyennel jártak.
Ugyanez állt a Brazíliából Ascension szigetére vivő nyolcórás re-
pülőutunkra is: ugyanis olyan gépeken repültünk Ascensionra,
majd két nap múlva az afrikai Libériába, aztán onnan föl a szene-
gáli Dakarba, amelyeket négy óránál nem hosszabb repülésre ter-
veztek. Mindezeken az unalmas és hosszú tenger fölötti repülő-
utakon nyitva tartottuk a szemünket, és kerestük a roncsokat meg
a sárga mentőtutajokat, amikor éppen eszünkbe jutottak. Floridá-
ban volt időnk és voltak szabad estéink, és a kocsmákban meg a
kávéházakban tánctermek voltak.
Szerettem volna már kefélni. Az idősebb Coney Island-i srá-
cok, az olyanok mint Chicky Ehrenman és Mel Mandelbaum, akik
hamarabb álltak be a hadseregbe, és olyan távoli helyekről jöttek

238
haza szabadságra, mint Kansas és Alabama, mind arról számoltak
be, hogy a nők mind roppant készségesen hajlandók lefeküdni de-
rék katonafiainkkal, és most, hogy én is katonafiú lettem, én is sze-
rettem volna már kefélni.
De még mindig nem tudtam, hogy kell. Félszeg voltam. Vic-
celődni tudtam, de szemérmes voltam. Túlságosan könnyen elbű-
völt egy-egy csinosnak talált arc vagy alak. Túl gyorsan felizgul-
tam, és féltem, hogy ez meglátszik rajtam. Tudtam, hogy túl hamar
elsülhet, de akkoriban legtöbbünk számára az is jobb volt a sem-
minél. Mikor szorosan összebújva táncoltam egy lánnyal, nagyjá-
ból akármilyen lánnyal, szinte tüstént megjött az erekcióm, és
nagy zavaromban elhátráltam tőle. Ma már tudom, hogy még ke-
ményebben hozzájuk kellett volna nyomakodnom, nehogy kétsé-
gük maradjon, hogy megvan, és kétértelmű vicceket kellett volna
faragnom róla, hogy mit akarok, és mit fogok kapni, és akkor job-
ban boldogultam volna. Mikor kimentem egy lánnyal a hátsó szo-
bába, és elkezdtem vele csókolózni, vagy fölmentem valamelyik-
hez egy lakásba, ahol gyereket pesztrált, rendszerint elég gyorsan
megkaptam, amit akartam, és meg is voltam elégedve magammal,
míg csak kénytelen nem voltam az eszembe idézni, hogy ezen túl
még sok minden van. Tudtam, hogy kicsi vagyok, és mindig azt hit-
tem, kicsi a faszom, és a többiek közül a legtöbbé jó nagy, míg csak
a Steeplechase uszodájának öltözőjében egy nyári napon meré-
szen bele nem néztem a tükörbe, mikor ott álltunk egymás mellett
Lew-val, és mosakodtunk, és nem láttam, hogy az enyém is pont
olyan jó, mint az övé.
Csakhogy ő bevetette a magáét. Én mindig vagy túl gyorsan
elélveztem, vagy egyáltalán nem. Amikor Lew, meg a másik barát-
ja, Leo Weiner, először hoztak össze egy csajjal, aki csak a nyárra
jött az Islandre, a kólaautomatánál dolgozott, és készségesen oda-
tette akárkinek, aki megkérte rá – mind a ketten nagyon jól rá tud-
ták erre dumálni a lányokat –, már a kotonban elmentem, mielőtt
még bedugtam volna. Mikor a klub hátsó szobájában legelőször
nekikészültem egy lánnyal, aki értésemre adta, miközben még a
kezemmel ügyködtem rajta, hogy igazándiból végig akarja csinál-
ni, tüstént elmúlt az erekcióm, mihelyt meztelenre vetkőztünk,
pedig holtbiztos elég kemény és felkészült voltam, mielőtt mind-

239
ketten ledobtuk a bugyit meg a gatyát. Glenda imádta ezeket a tör-
téneteimet.
Nem tudom egész biztosan, de azt hiszem, végül is csak oda-
át keféltem rendesen. Ott simán ment, hiszen olyan fickók testüle-
tének voltam az egyik tagja, akik fiatalos magabiztossággal és a
vagány mulatságok iránti nagy-nagy hajlandósággal mind ugyan-
azokat a dolgokat csinálták a közeli Bastia városában a helybéli
fiatal lányok csapatai között, akik nem beszéltek a mi nyelvünkön,
aztán különösen Rómában, ahol a nők, akikkel az utcán találkoz-
tunk, ránk mosolyogtak, így tudatták velünk, hogy mit csinálnak az
utcán, és elvárták tőlünk, hogy leszólítsuk őket, és pénzzel, ciga-
rettával, csokoládéval, gondtalan vidámsággal és félig már nyitott
sliccel közeledtünk hozzájuk. Eszünkbe se jutott, hogy kurvákként
vagy prostituáltakként gondoljunk rájuk – ők csak járkáltak az ut-
cán. Azért nem tudom határozottan megmondani, hogy tényleg
csináltam-e már előzőleg, mert volt egy esetem egy aranyos déli
lánnyal, egy táncteremben, a floridai West Palm Beachben, ahová
repülőgéppel vittek át minket, hogy átvizsgálhassuk a tengerentúli
repülésre kijelölt masinát, és a hibák és eltérések kiküszöbölésére
kalibrálhassuk a különféle műszereket.
Máig nem tudom, hogy ez számított-e vagy nem. A csaj irtó
hetyke volt, nagyon fekete volt a haja, és majdnem levendulaszínű
a szeme, egy teljes hüvelykkel alacsonyabb volt nálam, és szeplős
is volt, és teljesen elkápráztatták az én New York-i merész tánclé-
péseim, amilyeneket még soha nem látott, és meg akart tanulni.
Ezeket még Schroeder se látta, se Kraft hadnagy, aki kiigényelte a
kocsiparkból a dzsipet, amellyel odamentünk. Aztán egy idő múlva
kimentünk egy kicsit levegőzni. Mikor kimentünk, nekem még
mindig a derekán volt a karom, és anélkül, hogy beszéltünk volna
róla, a parkoló egyik sötétebb része felé ballagtunk. Közben el-
elmentünk különböző v érlettebb helyeken ölelkező párok mellett.
Végül két kézzel segítettem neki leülni egy alacsony sportkocsi
hátsó lökhárítójára.
– Ó, nem, Sammy szívem, azt nem fogjuk ma este csinálni, itt
nem, most nem – közölte a lány szigorúan, aztán a mellemre
nyomta a kezét, és eltolt magától, majd gyorsan és barátságosan
megpuszilta az orromat.

240
 Addigra becsusszantam a két lába közé, elég közel ahhoz,
hogy tovább csókolgathassam, és éppen a ruhája alá csúsztattam a
combjai mentén mind a két kezemet, egészen a bugyija gumijáig, a
hüvelykujjam már odabenn matatott. Amíg meg nem szólalt, ennél
messzebbre nem is reméltem jutni nála azon a parkolóhelyen.
A szemébe néztem, és mosolyogva bevallottam: – Azt hi-
szem, nem is tudnám, hogyan kell. Még sose csináltam. – Másnap
indultunk az első, Puerto Ricó-i útszakaszra, így megkockáztattam,
hogy igazat mondjak.
Ezen is úgy nevetett, mintha egy újabb viccet mondtam vol-
na. Alig tudta elhinni, hogy egy magamfajta vagány szűz legyen.
– Ó, te szegény fiú – sajnálkozott rajtam édes-mézes han-
gon. – Sokat nélkülöztél, ugye?
– Megtanítottalak táncolni – célozgattam.
– Akkor én is megmutatom neked, hogy kell csinálni –
egyezett bele. – De nem szabad bedugni. Ezt meg kell ígérned ne-
kem. Most állj egy percre hátrébb, hadd tekerjem föl magam egy
kicsit. Így már jobb. Látod? Ó, de helyes fütyid van. És mindenre
kész, mint egy jó kiscserkész, igaz?
– Engem szobrász metélt körül.
– No, most ne kapkodj, Sammy szívem. Ne olyan gyorsan.
Nem oda, kicsim, nem oda. Az majdnem a köldököm. Meg kell ta-
nulnod, hogyan adjál esélyt nekem, hogy fölemeljem a micsodámat
oda, ahol hozzá tudsz férni. Ezért hívjuk úgy, hogy odatesszük, szí-
vem, érted? Gyere most vissza, egy kicsit közelebb: Ez már jobb,
igaz? De nem szabad bedugnod. Ne rakd be? Te bedugtad!
Ezt olyan hangosan kiáltotta, hogy alighanem beleremegett
a környék. Vagy tizenöt másodpercig vadul ficánkolt alattam, izga-
tottan próbálta kiszabadítani magát, én meg mást se próbáltam,
csak leemelni róla a súlyomat, hogy segítsek neki, aztán csak arra
emlékszem, ahogy álltam, és figyeltem, amint a kocsi tetején át be-
lelövök a levegőbe. A geci másfél kilométerre szállt. Erre a lövés a
megfelelő szó, mikor egy tizenkilenc vagy húszéves fiúról van szó.
Mikor egy férfi elmúlt hatvannyolc éves, elélvez. Mikor tud. Ha
akar.
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen öreg leszek, merev
ízületekkel ébredek, és igazából többnyire nem tudom mivel elfog-

241
lalni magamat, a rákbetegeket segélyező alapot támogató önkén-
tes gyűjtőmunkámon kívül. Olvasni szoktam éjszaka, ahogy a költő
mondja, és sokszor délelőtt is, s délre utazom télen egy hölggyel, a
barátnőmmel, akinek van egy háza a floridai Naplesben, hogy a
tenger közelében legyek, néha meg az Atlantában élő lányomhoz,
és néha meglátogatom a texasi Houstonban a másik lányomat, aki
ott lakik a férjével. Bridzselek, így is megismerkedek emberekkel.
Van egy kis nyaralóm East Hamptonban, közel a tengerhez, ven-
dégszobája is van, külön fürdőszobával. Valahányszor Lew visz-
szamegy kezelésre, legalább hetenként egyszer beutazom busszal
a buszpályaudvarra, hogy meglátogassam. Ebbe az egész nap bele-
telik. Sose hittem volna, hogy tovább fogok élni, mint ő, és talán
nem is fogok, mert bár több mint húsz év óta tudok a Hodgkin-
kórjáról, hosszú, tünetmentes időszakaiban sokkal szívósabb volt
nálam, és sokkal több mindent csinált. Ezúttal azonban már hosz-
szabb ideje soványabbnak, letörnek és fatalistának látszik, bár Cla-
ire, aki beszélni szokott Teemerrel, jobban aggódik a lelkiállapota,
mint a betegsége miatt.
– Hányok tőle, hogy folyton rám jön az émelygés – mondta
nekem legutóbb, mikor négyszemközt beszéltünk, mintha már ké-
szülődne feladni az egészet, és nem tudtam volna megmondani,
hogy ezt tréfának szánja-e.
Kipróbáltam hát a saját viccemet. – A helyes szó az émelye-
dik.
– Micsoda?
– A helyes kifejezés: émelyedik a gyomrom, Lew. Nem az,
hogy rám jön az émelygés.
– Sammy, ne legyél már megint ekkora fasz. Most ne.
Ettől ostobának éreztem magam.
Nem úgy néz ki, hogy majd a gyerekeimmel élek, mikor
megöregszem, ezért félretettem némi pénzt a majdani öregotthon-
ra. Várom a prosztatarákomat. Hamarosan talán újra megnősül-
hetnék, ha a jómódú özvegyasszony barátnőm valaha is leküzdi
pénzügyi bizalmatlanságát, és azt mondja, hogy össze kellene há-
zasodnunk. De mennyi időre? Még hét évre? Hiányzik nekem a
családi élet.

242
 Glenda szerint az az egy, ott a táncterem mellett, nem számí-
tott. – Nahát! – mondta mindig nevetve, és hitetlenkedve csóválta
a fejét, valahányszor felidéztük ezt az élményemet.
– Fogalmad se volt semmiről, ugye?
– Nem, nem volt.
– És most már ne is próbálkozz ezzel a gyere-segíts-nekem
színjátékkal.
Nem volt ez mindig színjáték. Szinte valamennyi nő, akivel
együtt voltam, tapasztaltabbnak látszott nálam. Azt hiszem, kétfaj-
ta férfi van, és én a második fajtába tartozom.
Ő először a főiskolán csinálta, amikor először volt távol ha-
zulról, azzal a férfival, akihez a diploma után hamarosan férjhez
ment, aki hamarabb lett rákos, mint ő, melanomát kapott, de aztán
még kétszer megnősült, sőt egy további gyermek apja lett. Nekem
csak a háború után nyílt esélyem főiskolára menni, és addigra már
nem sok bajjal járt ágyba bújtatni egy lányt, mert már nem voltam
annyira tapasztalatlan, és a legtöbb lány is csinálta.
Appleby úgy tette meg az utat a brazíliai Natalból Ascension
szigetére, hogy végig rádióirányítással navigált, a bombatérben a
meghosszabbított utazáshoz szükséges pótlólagos üzemanyagtar-
tállyal. Nem bízott többé Yossarian mágneskompaszos navigálá-
sában, mint ahogy maga Yossarian se, aki épp ezért nem is sértő-
dött meg túlságosan. Appleby volt az, aki egyre jobban neheztelt
rá. Mint Yossariantól megtudtam, aki ennyit azért megtanult, an-
nak, hogy kizárólag a rádióirányításra támaszkodtunk, kockázatai
is voltak, mert így nem egyenesen, hanem körkörös útvonalon kö-
zelítettük meg a nyolcórányira lévő szigetet, és több benzint fo-
gyasztottunk.
További dolgokat tudtam meg a háborúról, a kapitalizmus-
ról és a nyugati társadalmakról Marokkóban, Marrakech-ben, mi-
kor láttam a luxusszállodák teraszain a gazdag franciákat a gyere-
keikkel meg a kiöltözött feleségeikkel, ahogy iszogatták a koktélja-
ikat, és miközben mások inváziót indítottak Normandiában, majd
később Dél-Franciaországban, önelégülten várták a pillanatot,
hogy amazok visszafoglalják a hazájukat, és lehetővé tegyék nekik,
hogy visszatérjenek, és visszakaphassák a birtokaikat. Az algériai
Constantineban, az óriási amerikai utánpótlási központban, ahol

243
két hétig vártunk, amíg megkaptuk a végleges beosztásunkat egy
bombázóhadosztályba, először tudtam meg kissé közelebbi dolgo-
kat Sigmund Freudról. Közös sátorban laktam egy nálam idősebb
szanitéccel, aki szintén a beosztására várt, szintén olyan novellá-
kat akart írni, mint William Saroyan, és szintén biztos volt benne,
hogy képes is rá. Egyikünk se fogta fel, hogy egynél több Saroyan-
ra nincs szükség. Manapság pedig Saroyan jelentéktelenségéből
akár arra a következtetésre is juthatnánk, hogy egyre se volt nagy
szükség. Kicseréltük egymással a kiolvasott könyveinket.
– Álmodtad már valaha, hogy kihullanak a fogaid? –
kérdezte tőlem egy szép napon ravaszul, minden apropó nélkül,
miközben egész más dolgokról beszélgettünk. Mást nem is igen
tudtunk csinálni, amíg csak üldögéltünk és vártunk. Ha akartuk,
softballozhattunk vagy röplabdázhattunk. Óva intettek minket,
nehogy bemenjünk Constantine-ba whiskyt vagy nőket hajkurász-
ni, és folyton egy meggyilkolt közlegény meséjével riogattak, akit
kiherélve találtak, és a herezacskóját a szájába varrták, de úgy
gondoltuk, hogy ezt valószínűleg csak kitalálták.
A kérdése célba talált. Úgy rezzentem össze, mintha hirtelen
egy bűvös gondolatolvasó mellett találtam volna magam. – Igen,
szoktam ezt álmodni! – ismertem be naivan. – Az éjjel is ezt ál-
modtam.
Elégedetten bólintott. – Tegnap kiverted – állította habozás
nélkül.
– Le vagy te szarva! – vágtam vissza hevesen, miközben bűn-
tudatosan töprengtem, ugyan hogy jöhetett rá.
– Az nem bűntett – védekezett megnyugtatóan. – Még csak
nem is bűn. Nők is csinálják.
Ebben az utóbbiban akkor még nem hittem. Majd meg le-
szek lepve, biztosított róla.
Miután leszálltunk Pianosában, elbűvölten bámultuk a he-
gyeket meg az erdőket, melyek egész közel voltak a tengerhez, mi-
közben vártuk a járműveket, amelyek majd csomagjainkkal együtt
elvisznek a századunk irodájába, ahol jelentkezhetünk a parancsa-
inkkal, és megkapjuk a sátorbeosztásunkat. Május, napsütés –
gyönyörű volt minden. Alig moccant valami. Megkönnyebbültünk,
amiért biztonságosan odaértünk.

244
 – Jó munka volt, Appleby – dicsérte meg Yossarian alázato-
san, mindnyájunk nevében szólva. – Soha nem jött volna össze, ha
rám kellett volna bíznotok magatokat.
– Ez a része engem nem érdekel – mondta Appleby engesz-
telhetetlenül, a maga nyugodt texasi hangsúlyával. – Megszegted
az előírásokat, és megmondtam, hogy ezt jelenteni fogom.
A századirodán, ahol az udvarias szolgálatvezető, Towsend
őrmester üdvözölt minket szívélyesen, Appleby alig tudta fékezni
magát, amíg végeztek a formalitásokkal. Utána aztán a sértett düh-
től szinte remegő arccal, összeszorított ajakkal kérte, sőt követel-
te, hogy beszélhessen a századparancsnokkal legénysége egyik
tagjának mindennapos fegyelemsértése miatt, aki nem volt haj-
landó bevenni az Atabrin tablettáit, és nem engedelmeskedett az
erre vonatkozó közvetlen parancsnak. Towsend visszafojtotta a
meglepetését.
– Benn van?
– Igen uram. De várnia kell egy kicsit.
– Addig szeretnék beszélni vele, amíg mindnyájan együtt
vagyunk itt, hogy a többiek is tanúsíthassák.
– Igenis, értem. Ha óhajtják, mindnyájan leülhetnek.
A századparancsnok egy őrnagy volt, akinek a vezetékneve
is Őrnagy volt, mulattam is a dolog furcsaságán, mihelyt meglát-
tam.
– Igen, akkor azt hiszem leülünk – mondta Appleby.
Mi többiek hallgattunk. – Őrmester, körülbelül meddig kell
várnom? Még egy csomó tennivalóm van ma, hogy teljesen felké-
szülhessek, és holnap korán reggel frissen szállhassak csatába ab-
ban a percben, amikor akarják.
Nekem úgy tűnt, hogy Towsend nem hisz a fülének.
– Uram?
– Tessék, őrmester.
– Mit is kérdezett?
– Körülbelül meddig kell várnom, hogy bemehessek az őr-
nagyhoz?
– Csak addig, amíg el nem megy ebédelni – válaszolta Tow-
send őrmester. – Akkor tüstént bemehet.
– De hát akkor már nem lesz odabenn, igaz?

245
 – Nem, uram. Őrnagy őrnagy csak ebéd után jön vissza az
irodájába.
– Értem – döntött határozatlanul Appleby. – Akkor azt hi-
szem jobb lesz, ha ebéd után jövök vissza.
Schroeder meg én csak álltunk némán, mint mindig, amikor
a tisztek az ügyeiket intézték. Yossarian is csak hallgatott figyel-
mesen, arcán metsző kíváncsisággal.
Elsőkét Appleby ment ki az ajtón. Mihelyt én is kiléptem
mögötte, hirtelen megtorpant, és felhördülve hátrált felém. Tekin-
tetem követte a tekintetét, és biztos voltam benne, hogy egy ma-
gas, fekete hajú tisztet látok, aranyos őrnagyi rangjelzéssel, aki
éppen kiugrott a századiroda ablakán, és a sarkon befordulva el-
cserkészett a látóhatárról. Appleby görcsösen lehunyta a szemét,
és úgy rázta a fejét, mintha attól félne, hogy tüstént rosszul lesz.
– Te is... – kezdte, de aztán Towsend őrmester tapintatosan
megérintette a vállát, és közölte vele, hogy ha még mindig akarja,
akkor most bemehet Őrnagy őrnagyhoz, mivel Őrnagy őrnagy ép-
pen most ment el. Appleby tüstént visszanyerte katonás tartását.
– Köszönöm, őrmester – felelte roppant hivatalosan. –
Hamarosan visszajön?
– Ebéd után tüstént vissza fog jönni. Akkor ön kénytelen lesz
tüstént kijönni tőle, és kinn megvárni, amíg elmegy vacsorázni.
Őrnagy őrnagy soha senkit nem fogad az irodájában, mikor benn
van az irodájában.
Appleby néhány pillanatig átható tekintettel meredt Tow-
send őrmesterre, aztán a rendreutasítás szigorúan udvarias hang-
jához folyamodott. – Őrmester – mondta, majd szünetet tartott,
mintha arra várna, hogy biztos lehet az altiszt osztatlan figyelmé-
ben –, maga bolonddá akar tenni, csak azért, mert új ember va-
gyok a századánál, maga meg már régen a tengerentúlon van?
– Ó, nem, uram – felelte Towsend. – Amit mondtam, azt pa-
rancsba kaptam. Megkérdezheti Őrnagy őrnagytól, mikor majd be-
szél vele.
– Pontosan ez a szándékom, őrmester. Mikor beszélhetek
vele?
– Soha.

246
 De Appleby írásban is beadhatja a jelentését, ha akarja, tette
hozzá az őrmester. Két-három hét múlva gyakorlatilag mi is vete-
ránok lettünk, és az ügynek már nem volt többé jelentősége, még
Appleby számára sem.
Appleby hamarosan élgépvezető pilóta lett, és egy Haver-
meyer nevű tapasztaltabb bombázótiszttel rakták párba. Eleinte
Yossarian is elég jó volt ahhoz, hogy élbombázótiszt lehessen, őt
egy McWatt nevű kedves pilótával párosították össze. Később már
jobb szerettem Yossariannal repülni, mert gyorsabbak voltak a
bombavető rárepülései.
Úgy éreztem, megvan mindenünk. A sátrak kényelmesek
voltak, és én nem láttam senkivel szemben semmiféle ellenséges-
séget megnyilvánulni. Olyan békésen megfértünk egymással, amit
sehol másutt nem tartottam volna megvalósíthatónak. Ahol Lew
volt, Európában, a gyalogságnál, ott dúlt a halál, a terror, a gyaláz-
kodás. Mi legtöbbször szerettünk jókat mulatni, és nem gyászoltuk
mélyen időnkénti veszteségeinket. Mindkét kantinunkat ugyanaz a
tiszt, Milo Minderbinder vezette, aki ma nagyiparos és nagy ex-
port-importőr, ő pedig kitűnő munkát végzett, a legjobbat az egész
földközi-tengeri hadműveleti térségben, mint azt mindenki tudta.
Minden reggel friss tojást kaptunk. A konyhán olasz munkások
dolgoztak Snark tizedes keze alatt, Milo Minderbinder toborozta
őket, aki olyan helyi családokat is talált a közelben, akik örömmel
kimosták és kivasalták a szennyesünket, gyakorlatilag semmiért.
Hogy ehessünk, semmi mást nem kellett csinálnunk, csak teljesí-
tenünk a parancsokat. Minden hétvégén szódás fagylaltot kaptunk,
a tisztek meg mindennap. Csak akkor jöttünk rá, mikor a francia
partok mellett a tengerbe pottyantunk Orr-ral, hogy Milo szódás
fagylaltjaihoz azokból a szénsavpatronokból került ki a szénsav,
amelyeknek a mi Mae West mentőmellényeinkben kellett volna
lenniük, hogy felfújják őket. Mikor Hóden meghalt, arra is rájöt-
tünk, hogy Milo a morfiumos fecskendőket is kiszedte az elsőse-
gélycsomagokból.
Mikor azon az első napon elkezdtem beköltözni a sátramba,
sok-sok repülőgép hangját hallottam, mire megálltam, és mikor
fölnéztem, hat-hat gépből álló három repülőszázadot láttam, ame-
lyek tökéletes alakzatban tértek vissza egy bevetésről, a szélcsen-

247
des, tiszta, kék éggel a háttérben. Aznap reggel indultak el egy
vasúti hidat lebombázni Olaszország egyik hozzánk közel eső ré-
szén, egy Pietrasanta nevű város mellett, és még ebédidőre vissza-
tértek. Nem volt légelhárító tűz. Nem voltak ellenséges vadászgé-
pek. Amíg ott voltam, egész idő alatt soha nem voltak ellenséges
vadászgépek. Ez a háború pontosan megfelelt nekem: veszélyes
volt és biztonságos, pontosan úgy, ahogy reméltem. Olyan foglal-
kozásom lett, amelyet élveztem, és ráadásul tisztes munka volt.
Két nap múlva repültem az első bevetésemre, egy híd ellen,
egy Piambino nevű helyen. Sajnáltam, hogy nem kaptunk légelhá-
rító tüzet.
De csak addig, amíg nem láttam, hogy egy velem egykorú
srác, Hóden hogyan vérzett el és halt meg alig néhány méterre tő-
lem, aki a gép farában voltam, és csak akkor kezdett el bennem
derengeni az igazság, hogy azok engem is meg akartak ölni, tény-
leg meg akartak ölni. Szinte minden alkalommal ágyúkkal lövöl-
döztek rám olyan emberek, akiket nem ismertem, mikor felszáll-
tam egy bevetésre, hogy bombákat szórjak rájuk, és ez csöppet
sem volt mulatságos többé. Ezután már haza akartam menni. Vol-
tak más dolgok is, amelyek szintén nem voltak mulatságosak, mert
az általam teljesítendő bevetések számát először ötvenről ötven-
ötre, aztán hatvanra, majd hatvanötre emelték, és még magasabb-
ra emelhették volna, mielőtt elérem, azzal a kísérteties eséllyel,
hogy esetleg nem is maradok addig életben. Akkor harminchét be-
vetésem volt, és előbb még huszonhármat kellett repülnöm, aztán
már huszonnyolcat. A bevetések a tetejébe keményebbek lettek, és
miután Hóden meghalt, minden bevetésen tüstént imádkozni
kezdtem, mihelyt elfoglaltam a helyemet a farokban lévő, hátrafelé
néző bicikliülésemen, mielőtt felkészültem a géppuskám betölté-
sére és kipróbálására, mikor alakzatban repülve kiértünk a tenger
fölé. Ma is emlékszem az imámra: – Édes istenem, kérlek, vezess
biztonságban haza, és esküszöm, hogy soha többé nem szállok re-
pülőgépre. – Ezt az ígéretemet később gondolkodás nélkül meg-
szegtem egy terjesztői konferencia kedvéért. Soha nem meséltem
el se Glendának, se másnak, hogy imádkoztam.
Második hete voltam ott, amikor egy dzsipen találtam ma-
gam úton Bastia felé, egy Pinkard nevű hadnaggyal, akivel már

248
előzőleg összebarátkoztam egy bevetésen. Ő hozta ki a dzsipet a
kocsiparkból, és ő hívott meg, hogy menjek el vele körülnézni. Mi-
kor nem voltunk bevetésen, magunk rendelkeztünk az időnkkel.
Nem sokkal ezután Pinkard lezuhant Ferrara fölött Kraft gépével,
és feltehetőleg meghalt, a többiekkel együtt. A part menti sima te-
repen, az észak felé tartó egyenes úton két vigyorgó stoppos lány
állt, és Pinkard csikorgóan fékezve megállt, hogy fölvegye őket.
Pár perc múlva aztán lekanyarodott az útról egy bokroktól takart,
lapos térségre, ahol nagy fékcsikorgással újra megállította a kocsit,
aztán összefüggéstelenül makogva kifelé és lefelé mutogatott.
– Picsi-pacsi? – kérdezte az idősebbik a két lány közül, ami-
kor úgy sejtette, már érti, miről van szó.
– Picsi-pacsi – felelte Dinkard.
A lányok egymásra néztek és beleegyeztek, mire kiszálltunk,
és páronként elindultunk két különböző irányba. Nekem az idő-
sebbik jutott, akivel egymás derekát átkarolva ballagtunk el. Az én
csajom a sziget partja mentén kanyargó, rozsdásodó vasúti sínek
mellett roskadt le a földre, amelyeket már nem használtak. A sínek
között hízódott az a fémből készült csővezeték, amely a benzint
hozta nekünk Bastia kikötőjéből. A csaj tudta, mit kell csinálni.
Gyorsan hozzákészült, aztán berakta magának. Nem éreztem
olyan erős kontaktust, mint vártam, de nem volt felőle kétségem,
hogy végre azt csinálom. Egyszer még fel is ágaskodtam, és élve-
zettel lenéztem, hogy meggyőződjek róla. Még Pinkard előtt végez-
tem, de hamarabb készen álltam egy második menetre, mint ő.
Addigra már visszaültünk a dzsipbe, és a többiek közül senki nem
akart újra megállni.
Úgy egy hét múlva a németek kivonultak Rómából, és bevo-
nultak az amerikaiak, történetesen éppen a franciaországi invázió
napján. A jelek szerint a századunk ügyvezető tisztje – még mindig
nem tudom, mi a csuda az ügyvezető tiszt, de a miénk egy De
Coverley nevezetű őrnagy volt – két lakosztályt bérelt ott ki ne-
künk, melyeket rövid eltávozásainkon használhattunk, az egyiket
egy elegáns műintézetben a tiszteknek, négy fő számára négy
márványpadlós, tükrökkel, függönyökkel és csillogó-villogó fürdő-
szobai csapokkal ellátott hálószobával egy Via Nomentana nevű
széles főútvonalon, ami igencsak kiesett az útból, és sokat kellett

249
odáig kutyagolni, míg a mienk egy csigalassú liftes épület két teljes
felső emeletét foglalta el, közvetlenül a Via Veneto mellett, a város
központjában, így kényelmes fekvése miatt a velünk egy időben
szabadságukat töltő tisztek sok időt töltöttek köztünk, még ott is
ettek, és időnként elmulattak a mindig kéznél lévő lányokkal. Mi
nagyobb csoportokban jártunk oda, bőséges készletekkel az élel-
miszer-fejadagjainkból, és hála Milónak és De Coverley őrnagynak,
szakácsnőink is voltak, akik egész nap főztek ránk. A takarításhoz
szobalányaink voltak, akiknek jól ment a soruk, hiszen ott dolgoz-
hattak és velünk lehettek, jókat is mulattak, a barátnőik meg eljöt-
tek látogatóba, és ott maradtak estére, gyakran éjszakára is a kaja
meg a mulatság miatt. Minden ötletszerű vágyunkat egyszerűen
csillapíthattuk. Egyszer, mikor bementem Hóden szobájába, az
ágyban Yossarianra bukkantam az egyik szobalány tetején, aki
még a kezében tartotta a partvisát, a zöld bugyija pedig ott hevert
mellette a matracon.
Még sehol nem éreztem magam olyan jól, mint ott, abban a
lakosztályban, és kétlem, hogy azóta sokszor éreztem volna annál
jobban magamat.
Első ottani szabadságom második napján éppen visszatér-
tem egy rövid, magányos sétáról, és pont akkor értem oda, mikor
az Éhenkórász Joe-nak nevezett pilóta leszállt egy lófogatú konf-
lisról két lánnyal, akik elevennek és könnyűszívűnek látszottak.
Joe fényképezőgépet cipelt.
– Hé, Singer Singer gyere velünk – süvöltött rám azon az iz-
gatott, magas hangon, amellyel a jelek szerint mindig mindenre
reagált. – Két szobára lesz szükségünk odafönn. Én fizetek, a ven-
dégem vagy. Azt mondják, modellt állnak.
Hagyta, hogy a csinosabbikkal kezdjem – fekete haj, kövér-
kés, szeplős, kerek arc, jókora didik –, és nagyon jó volt, ahogy
Hemingway mondhatta volna, izgalmas, megnyugtató, kiteljesítő.
Komáltuk egymást. Mikor cseréltünk, és a soványabbal voltam, az
még jobb volt. Beláttam, tényleg igaz, hogy a nők is élvezni tudják.
És attól fogva már mindig elég könnyen ment nekem is, különösen
miután beköltöztem New Yorkban a saját kis lakásomba, és vidá-
man dolgoztam a Time magazin reklámosztályán. Tudtam beszél-
ni, tudtam flörtölni tudtam pénzt költeni, rá tudtam csábítani a

250
nőket, hogy úgy döntsenek, hogy elcsábítanak, így szedtem rá
Glendát is, hogy miután már sok-sok hétvégét töltöttünk együtt
valahol, vegyen rá, hogy költözzek hozzá, aztán meg összeháza-
sodtunk.
Attól fogva a századnál is magabiztosnak, sőt kalandvágyó-
nak, nőbarátnak, majdnem kalandornak éreztem magam. Jó sze-
repem volt egy elég jó filmben. Akkoriban még mozinak neveztük.
Úgy éreztem, minden nagyon jól megy, részemről minden erőfe-
szítés nélkül. Minden reggel friss tojást ettünk, és minden reggel
már berakták a bombákat, mire mi kimentünk a gépünkhöz. Má-
sok gondoskodtak mindenről, amire szükség volt, és az ehhez nél-
külözhetetlen logisztikai munkában nekem nem kellett részt ven-
nem. Gojok között éltem, és elboldogultam.
Mire én odaérkeztem, számos repülő-géppuskás és repülő-
tiszt akadt köztünk, aki már teljesítette az előírt számú harci beve-
tését. Megrepülték az ötven bevetésüket, de sokat rádumáltak kö-
zülük, hogy miközben várják a parancsot, amely visszavezényli
őket az Államokba, repüljenek még egyszer-kétszer, mikor ilyen-
olyan okból egy-két napig kevés volt a repülőszemélyzet. Mielőtt a
bombázóhadosztályt az olasz csizmáról átvezényelték a szigetre,
bevetésekre repültek Monte Cassino és Anzio ellen, amikor a né-
meteknek még voltak vadászgépeik a térségben, amelyek megtá-
madhatták őket, az utóbbi időkben pedig az előttem jöttek leg-
többjével együtt olyan forró célpontok ellen vetették be őket, mint
Perugia és Arezzo, melyekről sokat beszéltek. Ferrara, Bologna és
Avignon még előttem állt, a jövőmben. Amikor a szolgálati felvál-
tásra jogosító bevetések számát ötvenről ötvenkettőre emelték,
azokat, akiket még nem szállítottak át Nápolyba, az Államokba ha-
zavezető útra, visszarendelték harci szolgálatra az akkor elrendelt
további bevetések teljesítésére. És megint megfigyeltem, hogy
ezek a veterán csatarepülők, akik sokkal többet tudtak nálam,
vissza is mentek, mindenféle rettegés vagy felháborodás nélkül,
némileg talán bosszankodtak a kényelmetlenség miatt, de nem es-
tek pánikba és nem tiltakoztak. Én ezt bátorítónak találtam. Baj
nélkül életben maradtak, és idővel haza is mentek. Legtöbbjük
nem volt sokkal idősebb nálam. Végigcsinálták, és a hajuk szála

251
sem görbült. Én is így leszek vele. Úgy éreztem, nagyjából elkez-
dődik a felnőtt életem. Abbahagytam az onanizálást.

252
 18. DANTE

– Milyen nyelven?
– Természetesen fordításban. Tudom, hogy nem olvasol ola-
szul.
– Háromszor vagy négyszer – emlékezett Yossarian Dante
Divina Commediájára, miközben a liftre vártak, miután Michael el-
hajította befejezett műalkotását. – Egyszer még sráckoromban...
valamikor többet olvastam, mint amennyit te valaha olvasni akar-
tál. Egyszer meg a reneszánsz irodalomról szóló kollégiumon,
Noodles Cookkal. Azóta is talán még egypárszor, különösen az In-
fernót. Soha nem elégített ki annyira, amennyire kellett volna. Mi-
ért?
– Ez engem arra emlékeztet – mondta Michael a KIHABUP
épületére utalva, ahová most külön-külön céllal igyekeztek, Mic-
hael a videomonitorokat készült ellenőrizni M2-vel, Yossarian pe-
dig leszállni a mélybe McBride-dal, szükség esetére golyóálló mel-
lényekbe öltözött és altatógolyós puskákkal felfegyverkezett zsa-
rukkal, az első lépcsőház alatti kutyák ellen. – Már ez a név is. Ki-
kötő, hatóság, pályaudvar. Ami azt is jelenti, hogy végállomás. So-
hase próbáltam – folytatta dacos és hencegő hangon. – De vala-
hányszor eszembe jut ez a pályaudvar, mindig úgy képzelem el,
hogy Dante Infernója talán ezt ábrázolja.
– Ez új felfogás – jegyezte meg Yossarian szárazon. Rajtuk
kívül nem volt más a liftben.
– Azzal az eltéréssel – javította ki magát Michael lefelé a lift-
ben –, hogy a KIHABUP épülete a szabadban áll. Mint valami nor-
mális épület.
– Ettől még csak rosszabb, nem? – mondta Yossarian.
– A pokolnál? – rázta Michael a fejét.
– Sartre azt mondja, a pokol a többi ember. El kellene olvas-
nod.
– Nem akarok Sartre-t olvasni. Ha komolyan mondta, akkor
szamárság. Úgy hangzik, mintha csak azért mondta volna, hogy a
magadfajták idézzék.
– Vág az eszed.
– Lassan hozzászokunk – mondta Michael.

253
 – Nem teszi ez még rosszabbá? Gondolod, hogy akik a po-
kolban vannak, nem szoknak hozzá? – tette hozzá nevetve Yossa-
rian. – Danténál válaszolnak a kérdésekre, szünetet tartanak a kín-
jaik közt, hogy hosszú történeteket meséljenek. Amit Isten csinált,
az sose ütött be jól, igaz? Még az evolúció sem.
Michael olyasfajta művelt ember volt, aki nem talált semmi
varázsosat A varázshegyben. Nem olvasta a Svejket, bár kedvező
véleménnyel volt róla. Kafkát és Joseph K.-t mulatságosnak, de ne-
hézkesnek és unalmasnak, Faulknert idejétmúltnak, az Ulyssest
pedig olyan újdonságnak találta, amelynek megvolt a maga ideje.
Yossarian azért mégis szerette.
Az elején, fiatal apaként, mikor gyerekeinek száma már
négyre emelkedett, Yossariannak soha, egyetlenegyszer sem jutott
eszébe, hogy hanyatlásának éveiben még mindig közel lehet hoz-
zájuk.
– És kezdem ugyanezt érezni erről a ti irodaépületetekről
is – mondta Michael, amikor kiléptek a liftből és elhagyták az elő-
csarnokot.
– A miénkről – javította ki Yossarian.
Michaelnek ruganyosak voltak a léptei, és zsebében volt az
M&M fizetési csekkje, lelkes hangulata így meglepő ellentétben állt
mogorva megjegyzéseivel.
– Meg a többi épületről is itt a Rockefeller Centerben.
Azelőtt magasabbak voltak, igazi felhőkarcolók. Most mint-
ha azok is pokolra mennének, zsugorodnak.
Meglehet, Michael csakugyan ráérzett valamire, tűnődött
Yossarian, mikor kiléptek a napfényes utcára, ahol összezsúfolód-
tak a járművek, és nyüzsögtek a járókelők. Az eredeti, igazi Rocke-
feller Centert alkotó merev vonalú, egységesen ezüstös kővel borí-
tott karcsú építményeket mostanára az egész belvárosban háttér-
be szorították a különcködő stílusú, merészebb tervek alapján épí-
tett, náluk magasabb épületek. A régi épületek újaknak adtak he-
lyet, de ezek se számítottak többé sokat. A háztetők csakugyan
alacsonyabbaknak látszottak, és Yossarian csökönyösen tovább
tűnődött, vajon nem süllyednek-e lassan tényleg lefelé az avulás
valamiféle irreális tengerének rejtelmes, iszapos mélységeibe.

254
 A Sixth Avenue felé terjeszkedő háztömb mentén vezető ál-
lásokért folyamodó meghallgatásaik végeztével már elfoglalta
hadállásait a mellényes üzleti öltönyöket viselő jól öltözött koldu-
sok sora. Egyesek McDonald’s-os papírpoharakat nyújtogatva
alamizsnát koldultak, mások szinte ahhoz is érzéketlennek látszot-
tak, hogy kéregessenek, és bámész arcuk belesüppedt a behúzott
nyakukba. Az út túlsó oldalán még állt a korcsolyapálya, csodála-
tos tisztasággal tükrözve vissza saját jelenlétének ragyogó terét. A
körülötte meredező irodaépületek dobozszerkezeteinek ablaknyí-
lásokkal lyuggatott kőlapjai úgy meredeztek mint holmi lapos,
unalmas monolitok, melyeket egyetlen kőműves faragott ki. Ha az
ember megállt és hallgatózott, könnyen ki tudta venni a föld alatt
robogó vonatok dübörgésének visszhangját, és érezhette a súrló-
dásuk kiváltotta rezgéseket. Az utca szintjén, kőbe vésve, vagy kis,
kerek, arany és kék címerpajzsokon, mozaikból kirakva, látni lehe-
tett minden egyes épület fő nagyvállalati bérlőjének a feliratát.
Amikor a fennálló bérleti szerződéseket újratárgyalják, a régi Ti-
me-Life központot is hamarosan át fogják keresztelni új M&M
székházra.
A Rockefeller Center 30. szám alatt, ennek a bonyolult építé-
szeti komplexumnak a legfennköltebb épületén máris nevezetes
jelentőségű átalakulás ment végbe. Nyomtalanul eltüntették róla
az eredeti bérlő nagyvállalat, a Radio Corporation of America in-
tézményi nevét, mely híres-nevezetes szervezet mind a rádió- és
televízióadások, mind a hálás nemzetközi tömegek népszerű és
közönséges szórakoztatásának úttörője volt, helyébe pedig az épü-
letet megvásárló nagyobb üzleti konglomerátum, a General Elect-
ric Company felirata került, amely a hadfelszerelések, mozdonyok,
sugárhajtású repülőgépmotorok, folyamszennyezők, valamint ház-
tartásokban használható villamos kenyérpirítók és takarók, to-
vábbá villanykörték vezető gyártója volt.
Az újabb név betűit ékesítő szintetikus aranyozás tartósab-
ban csillogott, mint a valódi arany, és bár gyatrább volt, többet ért.
A korcsolyapályára egy csiszolt, citromsárga aranyozású férfialak
levegős fémszobra tekintett le, amely állítólag a mitológiai Pro-
métheuszt ábrázolta, fölöttébb oda nem illően: az a félisten nézett
le a jégre, aki az embereknek elhozta a tüzet.

255
 – Menjünk át – mondta Yossarian bölcsen, hogy kitérjen egy
edzőcipős, élénk fiatalember útjából, aki félelmet nem ismerően
csörtetett feléjük a fekete és fehér gyalogosok között, akik sietve
utat nyitottak neki.
Magán a korcsolyapályán, az utcaszint alatti ovális jégen ép-
pen folyamatban volt az egyes menetek közötti takarítási szünet. A
tisztogatást vigyorgó japán személyzet végezte, melynek tagjai lá-
bukon korcsolyával vörös kabátot és zöld zsokésapkát, kabáthaj-
tókájukon pedig szembetűnő kitűzőgombot viseltek, amelyen csil-
logó fehér háttér előtt rózsaszín, vigyorgó, túl sok fogú arc karika-
túrája ékeskedett. A vörösbe és zöldbe öltözött ázsiai munkások
kiálló arccsontjain úgy szikráztak a nedvességcseppek mint meg-
annyi megfagyott könnycsepp. Ezek az alázatos arckifejezésű
egyenruhás szolgák, akik hófehér kitűzőiken most is a Tilyou Ste-
eplechase jelvényét viselték, szelíden együttműködve tologatták
gépeiket a jég korcsolyaélekkel felhasogatott felszínén, miközben
új, merev, csillogó jégfelületet biztosító friss vízréteget húztak fel
az újonnan érkezők következő csoportjának. Akik ezek közül leg-
korábban érkeztek, már sorban álltak, és majd mindegyikük evett
valamit: nyers halat rizzsel, sóskiflit vagy déli flekkenszendvicset,
nem lévén más tennivalójuk, amíg nem üt az óra.
Dantét idézgetve, Yossarian nem tudta felidézni, mi is fekhet
ez alatt a pokolbéli jégtó alatt, ha ugyan nem magának a bozontos,
utálatos Sátánnak a birodalma. Azt tudta, hogy mi van a jégpálya
és a környező épületek alatt: fagyasztócsövek a jéghez, víznyomó
fővezetékek, villamos kábelek, telefonkábelek, gőzcsövek az iro-
dák téli fűtéséhez, továbbá különféle irányokba szétsugárzó gya-
logos átjárók az utca szintje alatt üzletekkel, amelyek már nem
voltak többé elegánsak; valamint legalább egy metróvonal egy
másik kerületből, melyről át lehet szállni más irányokba közleke-
dő más metróvonalakra. Iszonyú hosszú időbe telt, de az utazó, ha
volt rá ideje, jószerivel bárhová átszállhatott, ahova csak mennie
kellett.
– Gyerünk csak vissza – mondta újra Yossarian, nehogy át
kelljen csörtetnie ezek közt a középosztálybeli koldusok közt,
akiknek az eltompult arca mindig elcsüggesztette. Nem gondolta

256
volna, hogy az amerikai szabadpiaci kapitalizmus már ilyen sok
tanítványát tönkretette.
Csicsergő nevetés kórusa hangzott fel a háta mögött, vissza
is nézett a nézőtéri szint egyik májfoltos márványoszlopa felé. Egy
vörös hajú férfit látott, turistabottal és laza, zöld hátizsákkal, aki
készségesen fotografálgatott egy vidám, csöndes, fekete hajú, kele-
ti turistacsapatot. Yossarian úgy érezte, mintha már látta volna ezt
az embert. Vékony ajka, narancsszínű szempillája, egyenes, éles
orra és érzékeny, tejfehér arcbőre nem volt ritkaság a vörös hajú-
ak között. Mikor visszaadta a fényképezőgépet, pimasz pofával
Yossarian felé fordult, ami arra utalt, hogy tökéletesen tudja, pon-
tosan ki az, akit ott fog találni. Amikor tekintetük egymásba fúró-
dott, Yossarian tüstént úgy gondolta, hogy a müncheni északi te-
metőben találkozott vele előzőleg, a ravatalozó kápolnájának bejá-
ratánál, annak a híres Mann-novellának az elején, és ő az a rejté-
lyes vörös hajú férfi, akinek a megjelenése és hirtelen eltűnése
annyira nyugtalanította Gustav Aschenbachot – és aki egy szem-
pillantás alatt eltűnt a szeme elől, és eltűnt a történetből. Ez a férfi
hányavetien lóbálta füstölgő cigarettáját, mintha egyaránt meg-
vetné őt is, a rákot is. És miközben Yossarian vizsgálódóan, daco-
san és méltatlankodva visszabámult rá, a férfi olyan pimaszul vi-
gyorgott, hogy Yossarian belülről megborzongott tőle. Ekkor egy
elsötétített ablakú, hosszú, gyöngyházfehér limuzin lassított le és
állt meg közöttük, pedig nem fékezett előtte más kocsi. Az autó
hosszabb volt, mint egy halottaskocsi, és egy füstös vezette. Mikor
a limuzin továbbhajtott, Yossarian olyan abroncsnyomoktól eltor-
zított, széles, vörös csíkokat látott a földön, mintha vér csöpögött
volna a kerekeiből, a zöld hátizsákos, vörös hajú férfi pedig eltűnt.
Az ázsiaiak ott maradtak, és úgy fordították fölfelé az arcukat,
mintha valami megfejthetetlen üzenetet próbálnának erőlködve
leolvasni az üres falakról és az ablakok üvegtükreiről.
Tudta, ha nyugat felé indulnak az Eighth Avenue-n, el fognak
jutni a szexszalonokhoz és a szűk, „csak felnőtteknek” mozikhoz,
azon az aszfaltozott bulváron, amely bal felől köti össze a
KIHABUP épületét az ő jobb felől álló felhőkarcoló
lu.xusbérházával,amely ugyan már csődbe ment, de semmivel sem
működött rosszabbul, mint azelőtt.

257
 A napok megint rövidülni kezdtek, és nem akarta, hogy Mic-
hael megtudja, hogy ma már harmadszor fog randevúzni Melissa
MacIntoshsal, és elviszi vacsorázni, majd utána megint moziba,
ahol ujjai hegyével megint izgatóan simogatni fogja a nyakát meg a
fülét, amitől Melissa első ízben teljesen megmerevedett, mogorván
maga elé mosolygott, és egészen apró, kék szeméig elvörösödött,
majd gyöngéden meg fogja tapogatni a térdeit, melyeket a film
alatt, aztán a lakása felé a taxiban mindvégig összeszorított, miu-
tán már világosan megmondta, nem akarja, hogy aznap este föl-
menjen a lakására, ahová nem is akart igazán fölmenni, és még
közvetve sem kérte, hogy engedje fel. Melissa jobban szerette a
mozit, mint ő. A Yossariant követő két férfi a jelek szerint egyálta-
lán nem szerette a mozit, de azért csak-csak követték, egy nő meg,
egy piros Toyotában, teljesen megkompolyodott, mire parkolóhe-
lyet talált, ahol megvárhatta őket, miközben hízásnak indult a mo-
hón, zacskószámra falt édességektől és süteményektől. Mikor má-
sodszor volt Melissával, az ápolónő már ellazította a térdeit, mint-
ha megszokta volna az érintését, és teljesen átengedte magát a
film élvezetének, de egyenesen kihúzta a hátát ízltében, és alsó-
karjait kifeszítve szilárdan összekulcsolta a combja alján a kezeit.
Yossarian díjazta az ellenállását. Mostanára már sok mindent meg-
tudott tőle, de még többet Angelától, így tudta, hogy mikor Melissa
fiatalabb, vékonyabb, gyorsabb és fürgébb volt, igencsak rafinált
módokon lelt trágár mulatságokat a szexben.
– Nekem kellett megmondanom neki, hogy hogy kell –
nevetett Angela. – A legtöbb férfi buta és nem tud semmit. És ma-
ga?
– Kapok panaszokat – felelte Yossarian.
– Agyafúrt ember maga – nézett rá kételkedve Angela. –
Nem igaz? – tette hozzá gúnyos vigyorral.
Yossarian vállat vont. Maga Melissa nem volt hajlandó rész-
letekről beszélni, és mindig a rendíthetetlen illedelmesség légkör-
ével vette körül magát, amikor Yossarian múltbéli és jövőbeni paj-
zán kalandokra célozgatott.
A gyönyörteljes ötletek köréből előretekintve Yossariannak
ünnepélyesen el kellett gondolkodnia súlyának, éveinek, izületei-
nek, mozgékonyságának és férfiasságának terhein. Abban nem ké-

258
telkedett, hogy vissza tudja csábítani Melissát a buja lelkesedés-
nek és a készséges beletörődésnek ugyanabba a játékos állapotá-
ba, amely a hírek szerint korábban jellemezte. Deréktól felfelé
nem volt igazán telt, ami segített mérsékelni Yossarian hevét. Ki-
számolta a kockázatokat és a költségeket: lehet, hogy egyszer-
kétszer még táncolni is el kell vinnie, és talán rockkoncertekre és
musicalekre is, sőt esetleg televíziót meg tévéhíradót kell néznie
vele. Bízott benne, hogy vörös rózsák tucatjaival, párizsi, münche-
ni és firenzei fehérneműk evokatív ígéretével végül le tudja küz-
deni a baktériumoktól való félelmeit, és meg tudja nyerni a szívét
azzal az ingerkedő trükkjeinek bűvös tárházából pontosan a meg-
felelő pillanatban, gyöngéden előhúzott varázslatos romantikus
fogadalommal, miszerint: ha az enyém lennél, Melissa, tudom,
mindennap meg akarnálak baszni.
Azt is tudta, hogy ez hazugság.
De eszébe jutottak azok a ritka örömök is, amelyek kielégí-
tőbbek egy-egy szexuális diadal ostoba boldogságánál, azok az
örömök, melyeken azok osztoznak, akik ismerik és kedvelik egy-
mást, és tudnak együtt nevetni. És végre lett egy célja, amely csá-
bítóbb volt legtöbb más céljánál.
Még egy kicsit hazudozott, és azt mondta, végérvényesen
kimondták a válását.
Az előttük lévő sarkon kisebb csődület koldult egy lovas
rendőr előtt. Yossarian odalökött egy dollárt egy felrepedezett ke-
zű feketének, aztán egy fehérnek, akinek olyan volt a keze, mint
egy csontvázé. El volt képedve, hogy ez még egyáltalán él.
– Ez biztosan a legrohadtabb kibaszott város a világon –
kesergett Michael.
Yossarian tétován tiltakozott. – Ez az egyetlen nagyváros-
unk, amink van – döntötte el végül –, és egyike a világ néhány igazi
nagyvárosának. Van olyan rossz, mint a legrosszabb, de különb a
többinél.
Michael sápadtnak látszott, miközben más tisztes célok felé
igyekvő polgárokkal együtt átkígyózott a homályosan valami vá-
ratlan szerencsére számító további lusta csavargók, koldusok és
prostituáltak közt. Az asszonyok és lányok közül sokan semmit
nem viseltek fekete, rózsaszín és fehér műanyag esőkabátjuk alatt,

259
és a csábító hárpiák közül jó néhányan a micsodájukat is megvil-
logtatták, szőrösen vagy kopaszon, a hajlatokban a borotva nyo-
maival, mikor a rendőrök nem figyeltek éberen oda.
– Utálnék szegény lenni – mormolta Michael. – Nem tudnám,
hogy kell.
– És nem lennénk elég dörzsöltek hozzá, hogy megtanuljuk –
mondta Yossarian. Kaján öröm fogta el, amiért hamarosan kikerül
az egészből. Ez is az öregkor egyik vigasza volt. – Erre gyere, men-
jünk most vissza... ez a hapsi elég őrültnek látszik, hogy ledöfjön.
Hadd kapjon el valaki mást. Az mi ott a sarkon? Láttunk már vala-
ha ilyet?
Már láttak. A viharedzett bámészkodók mosolyogva figyel-
ték, ahogy egy kopott, nyakigláb férfi borotvapengével szorgosan
vagdossa a járdán egy részeg nadrágjának a farzsebét, hogy erő-
szak alkalmazása nélkül birtokába vegye a benne lapuló tárcát,
miközben két fess, egyenruhás rendőr türelmesen várta, hogy be-
fejezze, és őrizetbe vehessék, amikor munkálkodásának ebül szer-
zett gyümölcse már nála van. A jelenetet végignézte egy harmadik
rendőr is, aki termetes pejlován ülve úgy felügyelte a történteket,
mint holmi dózse vagy félisten. Pisztolytáskájában revolverrel fel-
fegyverkezve, csillogó töltényövével úgy festett, mintha nyílvesz-
szőkkel is fel lenne fegyverkezve. A borotvapengés férfi pár má-
sodpercenként fel-felnézett és ráöltötte a nyelvét. Minden rend-
ben volt, nem történt semmiféle békebontás. Mindnyájan együtt
játszották a szerepeiket, összeesküvőkként a szimbolikus együtt-
működésnek egy olyan falikárpitján, mely annyira jelentésteljes,
hogy dacol minden magyarázattal: békés, mint a mennyország, és
fegyelmezett, mint a pokol.
Yossarian és Michael továbbindult, majd mikor befordultak
a sarkon, megkerültek egy idősebb hölgyet, aki békésen szundikált
a járdán a fal mellett, békésebben, mint ahogy Yossarian aludni
szokott második házasságának felbomlása – vagy eleje és közepe –
óta. Elégedetten hortyogott, és nem volt pénztárcája, mint Yossa-
rian megfigyelte, miközben karon ragadta egy barna bőrű férfi, aki
feketével kivarrott, szürke katonazubbonyt és gesztenyebarna
turbánt viselt, majd érthetetlen szóáradat kíséretében bezúdult
Yossariannal a korántsem zsúfolt indiai vendéglő forgóajtaján,

260
ahol Yossarian asztalt foglalt ebédre, mint kiderült, feleslegesen.
Amikor leültek a tágas bokszban, Yossarian mindkettőjüknek in-
diai sört rendelt, és tudta, hogy Michael sörét is ő fogja meginni.
– Hogy tudod most ezt mind megenni? – kérdezte Michael.
– Jó étvággyal – felelte Yossarian, és további csípős fűszere-
ket kanalazott a tányérjára. Michaelnek salátát és tandori módra
készült csirkét rendelt, saját magának pedig a fűszeres leves után
bárányvindalut. Michael undort színlelt.
– Ha én ezt megenném, rám jönne az émelygés.
– Émelyedne a gyomrod.
– Ne légy már olyan pedáns.
– Én is ezt mondtam, mikor először javítottak ki.
– Az iskolában?
– A dél-carolinai Columbiában – mondta Yossarian. – Az a
dörzsölt kis okostóni, az a farokgéppuskás javított ki, akiről már
meséltem neked, Sam Singer, Coney Islandről. Zsidó volt.
Michael leereszkedően mosolygott. – Ezt miért emeled ki?
– Abban az időben ez még fontos volt. És vissza fogok menni
abba az időbe. És nekem, azzal a névvel, hogy Yossarian? Nem, ez
sem volt mindig olyan könnyű, a vörös nyakú déliekkel meg a bi-
gott chicagóiakkal, akik gyűlölték Rooseveltet, a zsidókat, a feke-
téket és mindenki mást, kínéve a chicagói bigottokat. Az ember azt
hitte volna, hogy a háború befejezése után ez a sok csúfság mind
megváltozik és jobbra fordul. Nem sok minden változott. A sereg-
ben előbb vagy utóbb mindenki megkérdezte, miféle név a Yossa-
rian, de mindenki beérte vele, mikor azt mondtam, hogy ez asszír
név Sam Singer tudta, hogy akkor én már kivesztem. Olvasott egy
novellát egy Saroyan nevű írótól, ami valószínűleg sehol nem kap-
ható többé, mert már nem nyomják újra. Az a novella is kiveszett,
mint Saroyan. Meg én.
– Mi nem vagyunk asszírok – emlékeztette Michael. –
Örmények vagyunk. Én csak félig vagyok örmény.
– Viccből mondtam, hogy asszír, te tökfej. Ők meg készpénz-
nek vették – nézett a fiára szeretetteljesen. – Csak Sam Singer jött
rá, hogy miért. „Lefogadom, hogy én is lehetnék asszír”, mondta
egyszer nekem, és pontosan tudtam, mire gondol. Azt hiszem, ez-
zel megihlettem. Mikor eljött a leszámolás ideje, ő meg én voltunk

261
az egyetlenek, akik nem voltunk hajlandók többet repülni a hetven
bevetésnél, amit már végigcsináltunk. Egy lószart, hiszen a hábo-
rúnak gyakorlatilag már vége volt. „Lófasz a feljebbvalóm seggé-
be”, határoztam el, amikor láttam, hogy a legtöbb feljebbvalóm
nem feljebb való nálam. Évek múlva olvastam valahol, hogy Camus
azt mondta, egyetlen szabadságunk van, a nemet mondás szabad-
sága. Olvasol te Camus-t?
– Nem akarok Camus-t olvasni.
– Semmit se akarsz olvasni?
– Csak mikor igazán unatkozom. Sok időbe telik. Vagy mikor
teljesen egyedül érzem magam.
– Az jó idő rá. A seregben sose éreztem egyedül magam. Sin-
ger az a kis fasz, nagy könyvmoly volt, és mikor látta, hogy ráha-
gyom, elkezdett úgy viselkedni velem, mint valami komikus okos-
jani. „Nem lett volna jobb, ha az ország elveszíti a függetlenségi
háborút?”, kérdezte tőlem egyszer. Ez még azelőtt volt, mikor rá-
jöttem, hogy ezek sittre vágják az embereket, amiért kritizálják az
új politikai pártot. Michael, mi van nyugatabbra: a nevadai Reno
vagy Los Angeles?
– Természetesen Los Angeles. Miért?
– Tévedsz. Ez is olyasmi, amit tőle tanultam. Dél-
Carolinában egyik éjjel nekiesett egy nagydarab, részeg krakéler, a
fene tudja honnan, és elkezdte minden ok nélkül püfölni. Viadalról
szó se volt. Én tiszt voltam, bár leszedtem a stráfjaimat, hogy éjféli
kaját kaphassak a közkatonák kantinjában, és úgy éreztem, meg
kell védenem, de mihelyt közéjük álltam, és megpróbáltam őket
szétválasztani, az a hapsi elkezdte kiverni belőlem a meleg szart. –
Yossarian kedélyes nevetésben tört ki.
– Atyaisten – nyöszörgött Michael.
Mikor látta Michael kétségbeesését, Yossarian lágyan újra
nevetni kezdett. – A vicces az... és tényleg vicces volt: még akkor is
szinte nevettem, mikor megütött, annyira meg voltam lepve... hogy
egyáltalán nem fájt. A fejemet meg az arcomat püfölte, de nem
éreztem fájdalmat. Kis idő múlva aztán lefogtam a karjait, és az
emberek szétcibáltak minket. Sam Singer oldalról ugrott neki, a
másik géppuskásunk, Art Schroeder meg a hátára mászott. Mikor
lecsillapították és megmondták neki, hogy tiszt vagyok, gyorsan

262
kijózanodott, és majd holtra rémült. Másnap még a reggeli előtt
megjelent a szobámban a tiszti szálláson, és térden állva könyör-
gött bocsánatért. Ezt komolyan mondom. Sose láttam még senkit
így meghunyászkodni. Már-már imádkozni kezdett hozzám. Ezt is
komolyan mondom. És nem akarta abbahagyni, még aztán se,
hogy megmondtam neki, menjen és felejtse el. Azt hiszem, talán én
is bajba kerülhettem volna, amiért leszedtem a hadnagyi stráfjai-
mat, csak hogy a közlegények kantinjában ehessek, de neki ez nem
jutott eszébe. Nem mondtam meg neki, mennyire undorít, ahogy
csúszik-mászik előttem. Akkor volt, hogy tényleg gyűlölni kezd-
tem, akkor gurultam dühbe, és parancsoltam rá, hogy kifelé. Szere-
tem azt mondogatni magamban, hogy soha nem akarok senkit
ennyire megalázottnak látni. – Ez után a történet után Michael
nem tudott tovább enni. Yossarian tányért cserélt vele, végzett a
csirkéjével, és kitörölte a kenyerével a maradék rizst is. – Hál’ is-
tennek, még mindig jó az emésztésem.
– Mid nem jó? – kérdezte Michael.
– A szexuális késztetésem.
– Baszd meg. És még mid?
– A memóriám. Elfelejtem a neveket meg a telefonszámokat,
nem tudom mindig megtalálni azokat a szavakat, amelyekről pe-
dig tudom, hogy ismerem őket, és nem tudok mindig visszaemlé-
kezni arra, amit meg akarok jegyezni. Sokat beszélek, és kétszer
mondok dolgokat. Aztán egy kicsit a hólyagom, meg a hajam –
tette hozzá Yossarian. – Most már fehér, és Adrian azt mondja,
nem lenne szabad beletörődnöm. Még mindig megpróbál egy
olyan hajfestéket találni, amitől őszes szürke lenne. Mikor megta-
lálja, én nem fogom használni. Meg fogom neki mondani, hogy
próbálkozzon a génekkel.
– Mi az, hogy gén? Sokat beszélsz róla.
– Azt hiszem azért, mert a génjeimben van. Ezért Teemert
okold. Atyaisten, az a verekedés negyven évvel ezelőtt volt, és
mintha csak tegnap lett volna. Mindenkinek, akit csak akkorról
ismerek, problémái vannak vagy a gerincével, vagy a prosztatarák-
jával. Az a kis Sammy Singen mindenki annak nevezte. Kíváncsi
lennék, mi lett belőle.
– Negyven év után?

263
 – Majdnem ötven, Michael.
– Épp most mondtad, hogy negyven.
– Látod, milyen gyorsan elmúlik egy évtized? Ez így igaz,
Michael. Te csak egy héttel ezelőtt születtél... úgy emlékszem rá,
mintha csak tegnap lett volna... én meg egy héttel azelőtt. Neked
fogalmad sincs róla, Michael, el se tudod képzelni... most még... mi-
lyen nevetséges, milyen zavarba ejtő, ha bemész valamiért a szo-
bába, és elfelejted, miért mentél, ha benézel a frizsiderbe, és nem
emlékszel, mit is akartál, vagy ha annyi olyan emberrel beszélsz,
mint te, akik soha nem hallottak Kilroyról.
– Most már hallottam róla – szállt vele vitába Michael. – De
még mindig nem tudok róla semmit.
– Kivéve hogy valószínűleg ebben a vendéglőben is járt –
mondta Yossarian. – Kilroy mindenütt ott volt, ahová az ember a
második világháborúban elment... ott látta az írásait a falon. Mi se
tudtunk róla semmit. Ez az egyetlen ok, amiért még mindig szeret-
jük. Minél többet tudsz meg valakiről, annál kevésbé vagy képes
tisztelni. Az után a verekedés után Sam Singer azt hitte, én vagyok
a legkülönb ember a világon. És attól fogva soha nem félt többé
igazi verekedésbe bonyolódni. Én ma félnék.
– Keveredtél más verekedésbe is?
– Nem. Egyszer majdnem összeverekedtem egy Appleby ne-
vű pilótával, akivel a tengerentúlra repültem. Sose jöttünk ki egy-
mással. Nem tudtam navigálni, nem is tudom, miért várták el tő-
lem. Egyszer eltévedtem egy gyakorlórepülésen, és az iránytű után
olyan irányt adtam meg neki, amely kivitt volna minket Afrika felé
az Atlanti-óceánra. Mind meghalhattunk volna, ha ő nem érti job-
ban a dolgát, mint én. Mekkora schmuck voltam én, mint navigátor.
Nem csoda, hogy megsértődött. Túl sokat beszélek? Tudom, hogy
mostanában túl sokat beszélek, igaz?
– Nem beszélsz túl sokat.
– Néha túl sokat beszélek, mert érdekesebbnek találom ma-
gamat azoknál az embereknél, akikkel beszélgetek, és ezt még ők
is tudják. Te is tudsz beszélni. Nem, ténylegesen soha többé nem
keveredtem verekedésbe. Valamikor elég erősnek látszottam.
– Én nem csinálnám – mondta Michael, szinte büszkén.

264
 – Most már én se. Manapság ölnek az emberek. Azt hiszem,
azért te is megtennéd, ha brutalitást látnál, és nem lenne rá időd,
hogy végiggondoljad. Ahogy a kis Sammy Singer nekiugrott annak
a nagy marha hapsinak, mikor látta, hogy összever. Ha időt hagy-
nánk rá, meggondolnánk, hogy ne hívjuk-e fel a 911-et, vagy ne
nézzünk inkább másfelé. Julian bátyád kicsúfol, amiért nem kez-
dek veszekedni valakivel egy parkolóhely miatt, és mert mindig
megadom az elsőbbséget minden autósnak, aki el akarja venni tő-
lem.
– Ilyesmik miatt én se verekednék.
– Te még kocsit vezetni se akarsz megtanulni.
– Félnék.
– Én azért megkockáztatnám ezt az esélyt. Mitől félsz még?
– Nem is akarod tudni.
– Egyet azért sejtek – mondta Yossarian kíméletlenül. –
Félsz miattam. Félsz, hogy meg fogok halni. Félsz, hogy megbeteg-
szem. És kurva jó, hogy félsz, Michael. Mert mindez meg fog tör-
ténni, bár én úgy teszek, mintha sose halnék meg. Ígértem neked
további hét évet, amíg jó lesz az egészségem, de ez most már in-
kább csak hatnak látszik. Mikor én elérem a hetvenötödik évemet,
kölyök, neked a saját lábadra kell állnod. És nem fogok örökké él-
ni, tudod, még ha abba halok is bele, hogy megpróbálom.
– Örökké akarsz élni?
– Miért ne? Még ha szomorú is. Mi van más?
– Mikor vagy szomorú?
– Mikor eszembe jut, hogy nem fogok örökké élni –
viccelődött Yossarian. – Meg reggelente, mikor egyedül ébredek.
Megtörténhet ilyesmi az emberekkel, különösen az olyanokkal,
mint én, akik hajlamosak az öregkori depresszióra.
– Öregkori depresszió?
– Azt is meg fogod ismerni, ha elég szerencsés leszel, és
megéred. Meg fogod találni a Bibliában. Meg fogod találni
Freudnál. Jószerivel kifogyott belőlem minden érdeklődés. Bár-
csak tudnám, mit kívánjak. Van ez a csaj, akire most ráhajtok.
– Erről nem akarok hallani.
– De nem vagyok benne biztos, hogy tudok-e még valaha
igazán szerelmes lenni – folytatta Yossarian, önmaga ellenére,

265
tudván, hogy túl sokat beszél. – Félek, hogy talán már az is elmúlt.
Van egy rossz szokásom, amire az utóbbi időben rákaptam. Nem,
ezt mindenképpen elmondom neked. Elgondolkozom a nőkön,
akiket valaha régen ismertem, és megpróbálom elképzelni, hogy
nézhetnek most ki, aztán eltűnődöm, ugyan miért őrjöngtem értük
valaha. És van egy másik szokásom is, amin nem tudok uralkodni,
és az még rosszabb. Mikor egy nő megfordul, mindig, most már
minden alkalommal, meg kell nézzem a fenekét, mielőtt el tudom
dönteni, vonzó-e vagy sem. Azelőtt ezt sose csináltam. Nem tu-
dom, most miért kell. És szinte mindig mindegyik túl széles ott
lenn. Azt hiszem, még Frances Beach barátnőmmel se akarnék so-
ha megismerkedni. Kezd cserbenhagyni a vágy, és az öröm, mely
reggel eljövend, ahogy olvashatod a Bibliában...
– Nem szeretem a Bibliát – vágott közbe Michael.
– Senki nem szereti. Próbálkozz helyette a Lear királlyal. De
te semmit nem szeretsz olvasni.
– Ezért határoztam el, hogy művész leszek.
– De sose próbáltad igazán, ugye?
– Soha nem akartam igazán. Sokkal könnyebb azt akarni,
hogy az ember semmiben ne legyen sikeres, nem igaz?
– Nem. Jó dolog akarni valamit. Kezdek rájönni erre. Vala-
mikor mindennap úgy ébredtem, hogy teli volt a fejem tervekkel,
és alig vártam, hogy hozzájuk foghassak. Most kedvetlenül ébre-
dek, és azon töröm a fejem, mit találhatnék ki, ami elszórakoztat-
na. Ez egyik napról a másikra történt. Egy szép napon, csak úgy
egyszerűen, megöregedtem. Odalett a fiatalságom, pedig alig va-
gyok hatvankilenc éves.
Michael szeretettel bámult rá. – Festesd be a hajadat. Fes-
tesd feketére, ha őszes szürkére nem lehet. Ne várj Adrianre.
– Mint Aschenbach?
– Aschenbach?
– Gustav Aschenbach.
– Már megint a Halál Velencében? Én sose szerettem különö-
sebben ezt a históriát, és nem értem, te miért szereted. Lefoga-
dom, tudnék néhány dolgot mondani neked, ami rossz benne.
– Én is. De felejthetetlen marad.
– Neked.

266
 – Egy szép napon talán majd neked is.
Aschenbachból szintén kiveszett az érdeklődés, bár lekötöt-
te magát a nevetséges rögeszméjével meg az önáltatásával, hogy
még mindig sok tennivalója maradt. Az intellektus művésze volt,
aki belefáradt és ráunt arra, hogy olyan terveken dolgozzék, ame-
lyek még legtürelmesebb erőfeszítéseinek sem adják meg többé
magukat, és tudta, hogy most már csak mímeli az erőfeszítést. De
azt nem tudta, hogy már túl van igazi alkotó életén, és mind ő,
mind korszaka lezárul, akár tetszik ez neki, akár nem. Pedig ő ép-
pen csak ötven múlt. Yossarian ebben előnyben volt vele szemben.
Aschenbachnak soha nem volt sok olyasmije, melynek élvezetét
megengedhette volna magának. Furcsa természet volt, aki iránt
Yossarian most empátiát érzett: ez az ember úgy élt, mint egy ösz-
szeszorított ököl, és minden napját ugyanazzal a hideg zuhannyal
kezdte, minden reggel dolgozott, és semmit nem kívánt jobban,
mint hogy este is folytatni tudja a munkáját.
– Feketére festette a haját – mesélte Yossarian, mint valami
egyetemi előadó –, könnyen ráállt, mikor a borbély rábeszélte er-
re, meg arra is, hogy festéket kenjen a szeme köré, a csillogás illú-
zióját keltve, leheletnyire kipirosítsa az orcáját, megvastagítsa a
szemöldökét, arckrémmel letörölje a kor nyomait a bőréről, színe-
zéssel és árnyalással kikerekítse az ajkait, és így is kilehelte a lel-
két, mikor eljött az ideje. És semmit nem kapott cserébe a fáradsá-
gáért, csak azt a gyötrő érzékcsalódást, hogy beleszeretett egy fiú-
ba, akinek csorbák voltak a fogai és vörös volt az orra. A mi
Aschenbachunk még arra sem tudta rávenni magát, hogy drámai
halált haljon, még csak nem is a járvány vitte el. Egyszerűen lehaj-
totta a fejét, és kiadta a lelkét.
– Szerintem te megpróbálod ezt úgy előadni – mondta Mic-
hael –, hogy jobbnak hasson, mint amilyen valójában.
– Lehetséges – mondta Yossarian, akit lelkiismeret-furdalás
gyötört, hogy hátha így is tett –, de ez az, ahol én állok. Itt van, amit
Mann akkor írt: hónapok óta fenyegetés lebeg Európa fölött.
– A második világháború? – találgatta Michael, hogy a ked-
vébe járjon.
– Az első világháború! – javította ki nyomatékosan Yossa-
rian. – Mann már akkor előre látta, merre tart az a kormányozha-

267
tatlan gépezet, amelyet mi a civilizációnak nevezünk. És itt van az,
ami az életem második felében a sorsom lett. Milo jóvoltából kere-
sem a sok pénzt, holott nem szeretem és megvetem. És azon ka-
pom magam, hogy azonosulok az önsajnálatban egy fiktív német
regényalakkal, akinek se humora, se semmi más szeretetre méltó
tulajdonsága nincs. Hamarosan még mélyebbre fogok leszállni a
KIHABUP-ba McBride-dal, hogy kiderítsem, mi van ott. Az lenne az
én Velencém? Egyszer Párizsban megismerkedtem valakivel, egy
kulturált könyvkiadóval, aki soha nem tudta rávenni magát, hogy
elmenjen Velencébe, e miatt a kisregény miatt. Ismertem egy má-
sik férfit, aki még egy hétig se tudott semmiféle hegyi üdülőhelyen
vakációzni A varázshegy miatt. Szörnyű álmai voltak, azt álmodta,
hogy ott fog meghalni, és ha ott marad, soha nem fog elevenen el-
szabadulni, és másnap elpucolt, mint a fene.
– Össze fognak Minderbinderék házasodni Maxonékkal?
– Mindketten csak menyasszonyokat tudnak ajánlani. Én
M2-t javasoltam.
– Mikor mentek oda vissza McBride-dal?
– Mihelyt az elnök azt mondja, hogy esetleg eljön, és enge-
délyt kapunk rá, hogy megvizsgáljuk a helyet. Ti mikor mentek
oda M2-vel?
– Mihelyt megint begerjed, és trágár képeket akar nézni. Én
is az M&M-től kapom a fizetésemet.
– Ha a víz alatt akarsz élni, Michael, akkor meg kell tanulnod
úgy lélegezni, ahogy a halak.
– Neked milyen érzéseid vannak ezzel kapcsolatban?
– Hogy soha nem volt választásunk. Nem érzem jól magam,
de nem is érzem rosszul. Ez a mi természetes végzetünk, ahogy
Teemer mondaná. Biológiailag új faj vagyunk, és még nem tanul-
tunk meg beilleszkedni a természetbe. Szerinte ráksejtek vagyunk.
– Ráksejtek?
– De azért szeret minket, a rákot meg nem szereti.
– Szerintem őrült – tiltakozott Michael.
– Ő is így gondolja – válaszolta Yossarian –, be is költözött
kezelésre a kórház pszichiátriai osztályára, miközben onkológus-
ként tovább folytatja a munkáját. Ez őrültségnek látszik?
– Hát nem látszik épeszűnek.

268
 – Ez nem jelenti azt, hogy téved. Láthatjuk a patologikus tár-
sadalmat. Mi más aggaszt még, Michael?
– Eléggé egyedül vagyok, már mondtam neked – felelte Mic-
hael. – És kezdek félni. A pénz miatt is. Sikerült elérned, hogy ag-
gódjak miatta.
– Örülök, hogy hasznodra lehettem.
– Nem tudnám, honnan szerezzek, ha nem volna. Még csak
le se tudnék ütni valakit. Nem tudom, hogy kell.
– És valószínűleg téged ütetének le, ha megpróbálnád meg-
tanulni.
– Még kocsit vezetni se tudok megtanulni.
– Te is azt csinálnád, amit én, ha nem lenne pénzem.
– Mit, papa?
– Megölném magam, fiam.
– Te aztán meg tudod nevettetni az embert, papa.
– Márpedig azt csinálnám. Nem rosszabb, mint meghalni. A
szegénységet se tudnám megtanulni, inkább feladnám.
– Mi fog történni a rajzokkal, amiket csináltam?
– Brosúrákat fognak nyomtatni belőlük, és elviszik őket Wa-
shingtonba, a gépről tartandó legközelebbi értekezletre. Lehet,
hogy nekem is oda kell majd mennem. Komoly pénzt kerestél ezen
a repülő szárnyon.
– Befejeztem valamit, amit soha el se akartam kezdeni.
– Ha úgy akarsz élni, mint egy hal... Michael, vannak dolgok,
amelyeket a pénzért se te, se én nem lennénk hajlandók megcsi-
nálni, de vannak dolgok, amelyeket meg kell csinálnunk, különben
nem lesz semmink. Van még néhány éved, amíg rájöhetsz, hogyan
gondoskodjál magadról. A Krisztus szerelmére, tanulj már meg
kocsit vezetni! Sehol másutt nem tudsz élni, ha erre nem vagy ké-
pes.
– Hová mennék én?
– Akárkihez, akit látni akarsz.
– Senki nincs, akit látni akarok.
– Hogy otthagyhasd azokat az embereket, akikkel nem
akarsz együtt lenni.
– Egyszerűen tudom, hogy halálra gázolnék valakit.
– Kockáztassuk meg.

269
 – Ezt már mondtad az előbb. Tényleg esküvő lesz a buszpá-
lyaudvaron? Szeretnék elmenni rá.
– Majd szerzek neked meghívót.
– Lehetne kettőt? – fordította el Michael szégyenlősen a te-
kintetét. – Marlene visszajött a városba, és egy időre szállásra van
szüksége. Valószínűleg tetszeni fog neki.
– Arlene?
– Marleve, az, aki nemrég ment el. Talán most maradni fog.
Azt mondja, azt hiszi, nem bánná, ha ügyvédként kellene dolgoz-
nom. Atyaisten, esküvő azon a buszpályaudvaron! Miféle emberek
azok, akik egy ilyen helyen akarnak esküvőt rendezni, csak hogy
bekerüljön az újságokba a nevük?
– A magukfajták.
– És miféle seggfej volt az, aki előjött egy ilyen őrült ötlettel?
– Az én fajtám – harsogta Yossarian. – A papád ötlete volt.

270
 19. A KÜKTÉTÉ

– És hogy néz ki egy repülő szárny?

– Mint más repülő szárnyak – vetette közbe ügyesen
Wintergreen, amikor Milo megnémult a kérdéstől, amelyre nem
számított.
– És hogy néznek ki más repülő szárnyak?
– Mint a mi repülő szárnyunk – felelte Milo, visszanyerve a
lélekjelenlétét.
– Olyan lesz – kérdezte egy őrnagy –, mint egy jó öreg lopa-
kodó?
– Nem. Csak a külsejében.
– Abszolúte, Pickering ezredes.
– Határozottan, Bowes őrnagy.
Az M&M védelmi második csapásmérő támadó rohambom-
bázóról tartott első értekezlet óta Pickering ezredes a korai nyu-
galomba vonulást választotta, teljes nyugdíj mellett, hogy kihasz-
nálja az alkalmat egy bár kevésbé mutatós, de sokkal jövedelme-
zőbb állás betöltésére az M&M Vállalkozások és Társulások Lég-
ügyi Ágazatánál, ahol pontosan ötvenszer annyi volt a kezdő évi
jövedelme, mint a szövetségi szolgálatban húzott fizetése. Milo
megkereste Bernard Bingam tábornokot is, de ő egyelőre elhalasz-
totta egy hasonló lépés megtételét abban a reményben, hogy elő-
léptetik, és végre bekerülhet a Vezérkari Főnökök Egyesített Ta-
nácsába, sőt ha egy jó háború csak egy kis esélyt is ad neki, még
magába a Fehér Házba is. Szerencsére Pickering ott volt és segí-
tett, mert ez a Minderbinder-bombázóról tartott újabb értekezlet
csiklandósabbnak bizonyult az előzőknél. Már az is utalt az előttük
álló nehézségekre, hogy a megbeszélésen váratlanul megjelent a
kövér ember a külügyminisztériumból meg a sovány ember a
Nemzetbiztonsági Tanácsból. Már nem volt titok, hogy mindketten
a Milóval versengő Strangelove-féle ajánlat párthívei, és csak azért
ültek az ívelt asztal két ellenkező végére, hogy azt a benyomást
keltsék, miszerint külön-külön és függetlenül szólamlanak fel.
Mindketten hívatásos diplomaták voltak, akik rendszeres
időket töltöttek távol Strangelove Társakként, újonnan beszerzett
készletekkel töltve fel azokat a közvetítői befolyásokat és pompás

271
kapcsolatokat, amelyek a dagályosság mellett a Strangelove-
birodalom legfőbb árucikkei voltak. További okot adott Milónak a
megrökönyödésre egyik szövetségesének távolmaradása: C. Por-
ter Lovejoynak ugyanis más elfoglaltsága akadt, és Milo attól félt,
talán éppen egy másik, a Strangelove-féle Ultraszuperről tartott
hasonló KÜKTÉTÉ-ülésen van, Strangelove szövetségeseként.
Bingam tábornok nyilvánvalóan el volt ragadtatva, amiért
más fegyvernemek nála magasabb rangú tisztjei, valamint atom-
ügyek és más azokhoz kapcsolódó homályos tudományterületek
kitűnőségei előtt csillogtathatja képességeit. Bingam tudta, mikor
tűzhet büszkén tollat a sapkájára. Ebben a zárt elitgyülekezetben
még harmincketten vettek részt, akik mind alig várták, hogy fel-
szólalhassanak, pedig tévékamerák nem is voltak jelen.
– Beszéljen nekik a technológiáról, Milo – javasolta Bingam
tábornok, hogy továbblendítse a dolgokat.
– Hadd osszam előbb szét ezeket a képeket – felelte a jó elő-
re elpróbált módon Milo –, hadd lássák, milyenek is a gépeink.
– Ezek nagyon kedvesek – mondta egy szemüveges alezre-
des, tapasztalt tervező. – Ki rajzolta őket?
– Egy Yossarian nevű művész.
– Yossarian?
– Michael Yossarian. A katonai művészetek specialistája, és
kizárólag nekünk dolgozik.
Amikor Milo és Wintergreen az eligazítás szerint lement a
KÜKTÉTÉ alagsorából az A jelzésű mélyalagsorba, a KÜKTÉTÉ há-
rom fegyveres őre fogadta őket, olyan egyenruhában, amilyet még
nem láttak: vörös tábori zubbonyt, zöld nadrágot és fekete harcté-
ri bőrcsizmát viseltek, mellükön csillogó, gyöngyházszín selyem
alapon cseresznyeszínű betűkkel nyomtatott névkártyák ékesked-
tek. Egy névjegyzékről ellenőrizték őket, és mikor megkérdezték,
mi a jelszó, helyesen válaszoltak: „Bingam bébije.” Kék szegélyű,
kerek, számozott kartonbelépőket nyújtottak át nekik, melyeket
kurta fehér zsinóron a nyakukba akasztva kellett viselniük, majd
azt az utasítást kapták, hogy menjenek egyenesen az A mélyalag-
sor „Bingam bébi” tárgyalóterembe, abba a kör alakú helyiségbe,
amelyben most Michael képei olyan kedvező benyomást keltettek.

272
 Az összes jelenlévőt emlékeztették rá, hogy ez a gép egy má-
sodik csapásmérő fegyver, amelyet arra terveztek, hogy a megma-
radt védelmi erők közt átosonva elpusztítsa az első csapást túlélő
fegyvereket és parancsnoki harcálláspontokat.
– No mármost minden, amit ezeken a képeken látnak, abszo-
lúte helyes – folytatta Milo –, kivéve azt, amely téves. Nem aka-
runk semmi olyat megmutatni, ami lehetővé tenné másoknak,
hogy elhárítsa vagy lemásolja ezt a technikát. Ez érthető, ugye,
Bingam tábornok?
– Feltétlenül, Milo.
– De honnan tudhatja itt közülünk bárki – tiltakozott a kövér
ember a külügyminisztériumból –, hogy valójában hogy fog kinéz-
ni?
– Mi a fasznak kéne tudnia? – vágott vissza neki Wintergre-
en.
– Láthatatlan – tette hozzá Milo. – Miért kellene látnia?
– Úgy sejtem, nem is kell tudnunk, igaz? – ismerte el egy al-
tábornagy, majd egy tengernagy felé pillantott.
– Miért kell ezt nekünk tudnunk? – töprengett egy másik.
– Előbb vagy utóbb – füstölgött Strangelove sovány párthí-
ve – a sajtó majd tudni akarja.
– A sajtónak lófasz a seggébe – mondta Wintergreen. –
Mutassák meg nekik ezeket.
– Ezek valódiak?
– Mi a lófaszt számít, hogy ezek a kibaszott képek valódiak-e
vagy sem? – kérdezte Wintergreen. – Mikor rájönnek, hogy hazud-
tunk, csak megint kapnak tőlünk egy kibaszott sztorit.
– No, most az én kibaszott nyelvemen beszélnek, uraim –
mondta a tengerészgyalogosok parancsnokának az adjutánsa.
– Én meg megtapsolom a kibaszott őszinteségét – ismerte el
egy ezredes. – Tengernagy úr?
– Ezzel együtt tudok élni. Hol van az a kibaszott pilótafülke?
– Benn a kibaszott szárnyban, minden mással együtt.
– Kétfős személyzettel lesz ez olyan hatékony – kérdezte va-
laki –, mint ha magával vinne kibaszott négy főt?
– Sőt – mondta Milo.

273
 – És az mi a kibaszott lófaszt számít, hogy kibaszottan haté-
kony, vagy nem? – kérdezte Wintergreen.
– Én értem, mi itt a kibaszott lényeg, uram – mondta Bowes
őrnagy
– Én nem.
– Együtt tudok élni ezzel a kibaszott lényeggel.
– Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mi itt a kibaszott
lényeg.
– Milo, a maga szemszögéből?
Nem volt ott semmiféle szög. A repülő szárny lehetővé tette,
hogy a gépet radarvisszaverő anyagból, lekerekített szélekkel le-
hessen legyártani. A kibaszott ajánlat, magyarázta Wintergreen,
egy kibaszottan nagy hatótávolságú repülőgépről szól, amely
mindössze két kibaszott pilótával barangol majd a kibaszott ellen-
ség területe fölött. A gép még a levegőben való újratankolás nélkül
is a teljes bombaterhével el tud jutni onnan San Franciscóba.
– Ez azt jelenti, hogy meg tudjuk bombázni innen San Fran-
ciscót, és további benzin nélkül vissza tudunk jönni?
– Még New Yorkot is meg tudjuk bombázni, útban visszafelé.
– Ne komolytalankodjanak, emberek – adta ki a parancsot
egy vezérőrnagy – Ez háború, nem társadalmi tervezés. Hányszor
kell üzemanyaggal feltölteni Kínáig vagy a Szovjetunióig?
– Kétszer vagy háromszor útban odafelé, hazafelé pedig ta-
lán egyszer se, hacsak ön nem szentimentális.
És egyetlenegy M&M bombázó ugyanakkora bombaterhet
képes hordozni, mint az a tizenhárom vadászbombázó összesen,
amelyeket Ronald Reagan a Líbia elleni légitámadásnál bevetett –
mikor is? –1986 áprilisában.
– Mintha csak tegnap lett volna – tűnődött egy idősebb légi-
erős álmatagon.
– Olyan gépet tudunk adni maguknak – ígérte Wintergreen –
, amelyik ezt tegnap fogja megcsinálni.
– Ssssss! – mondta Milo.
– A Ssssss? – mondta a katonai nevezéktan szakértője. –
Tökéletes név egy zajtalan bombázónak.
– Akkor Ssssss! a neve a gépünknek. Gyorsabban megy a
hangnál.

274
 – Gyorsabban megy a fénynél.
– Meg tud bombázni valakit, mielőtt még elhatározná. Dönt-
se el ma, megvalósul... tegnap!
– Igazából nem gondolom – mondta valaki –, hogy szüksé-
günk lenne egy olyan repülőgépre, amelyik már tegnap meg tud
bombázni valakit.
– De gondolja csak át a lehetőségeket – érvelt Wintergre-
en. – Megtámadják Pearl Harbort, maguk meg előző nap lelövik
őket.
– Ezzel együtt tudnék élni. Mennyit kell még...
– Várjunk csak egy percet, álljunk meg egy percre –
könyörgött valaki más a lázongva mocorgók közül. – Hogyan le-
hetséges ez? Artie, mehet valami gyorsabban, mint a fény?
– Hogyne, Marty A fény gyorsabban tud menni, mint a fény
– Olvassa el a kibaszott Einsteint! – üvöltötte Wintergreen.
– És a mi első bevetésképes gépünk riadókészültségben áll-
hát a 2000. évben. Az lesz ám a valami, amit ünnepelhetnek!
– Mi történik, ha előbb keveredünk atomháborúba?
– Akkor nem fog rendelkezésünkre állni a gyártmányunk.
Várniuk kell.
– Akkor hát a maguk bombázója a béke eszköze?
– Igen. És van továbbá egy emberünk, akit be fogunk vetni –
árulta el Milo –, aki nehézvizet tud előállítani maguknak belülről.
– Nekem kell ez az ember! Bármi áron!
– Feltétlenül, dr. Teller?
– Okvetlenül, Rickover tengernagy
– És a mi békét szolgáló eszközünk felhasználható arra is,
hogy súlyos bombarakományokat dobjunk le nagyvárosokra.
– Nem szeretünk civileket bombázni.
– De, igen, szeretünk. Igen költséghatékony. A mi Ssssss!-
nket továbbá hagyományos bombákkal is felszerelhetik, a megle-
petésszerű támadásokhoz. Az lesz csak a nagy meglepetés, ha nem
lesznek atomrobbanások. Ezeket baráti országok ellen is használ-
hatják, tartós radioaktív sugárzás nélkül. Meg tudja ezt a Strange-
love is csinálni?
– Porter Lovejoy mit mondott?
– Nem bűnös.

275
 – Úgy értem, a vád alá helyezése előtt.
– Hogy vegyük meg mind a két gépet.
– Van pénz mind a kettőre?
– Az nem számít.
– Ezt én nem szeretném megmondani az elnöknek.
– Van egy emberünk, aki majd beszél az elnökkel – bökte ki
önként Milo. – Yossariannak hívják.
– Yossarian? Hallottam már ezt a nevet.
– Ő egy nagyon híres művész, Bernie.
– Hát persze, ismerem a munkáit – mondta Bingam tábor-
nok.
– De ez egy másik Yossarian.
– Nem jött még el az ideje, hogy tartsunk megint egy kis
szünetet?
– Lehet, hogy szükségem lesz Yossarianra – motyogta Milo
eltakarva a tenyerével a száját –, hogy beszéljen Noodles Cookkal.
És hol a picsában van az a lelkész?
– Állandóan mozgásban tartják, uram – suttogta Pickering
ezredes. – Nem tudjuk, hol a picsában van.
Úgy alakult, hogy a tízperces szünetből alig ötperces szünet
lett, melynek során bemasírozott a terembe a KÜKTÉTÉ hat őre,
akik egy születésnapi szedertortát hoztak Bemard Bingam tábor-
noknak, az őt dandártábornokból vezérőrnaggyá előléptető ok-
mányokkal együtt. Bingam első kísérletre elfújta a gyertyákat, az-
tán kedélyesen megkérdezte:
– Van még valami?
– Igen! Határozottan igen! – kiáltotta a kövér ember a kül-
ügyminisztériumból.
– Én is aszondom, hogy van! – kiáltotta ugyanolyan hango-
san a sovány a Nemzetbiztonságitól.
A Kövér meg a Sovány versengve igyekezett a lehető legtöb-
bet kihozni abból a tényből, hogy az M&M Ssssss!-ének számos
vonása azonos a jó öreg Lopakodóéval.
– Uram, az önök kibaszott katapultülései eredetileg a kiba-
szott jó öreg Lopakodók terveiben szerepeltek. Jelentéseink tanú-
sítják, hogy a próbák során ezek a kibaszott ülések apróra metél-
ték a bábukat.

276
 – Annyi próbabábut szállítunk maguknak, amennyire csak
szükségük lesz – mondta Milo.
A Kövér szájra esett, és beverte a pofáját.
– Azt hiszem – szólt közbe a Hadiakadémia Humaniórák és
Szociális Munka Karának dékánja –, ő az emberek miatt aggódott,
nem a kibaszott bábuk miatt.
– Annyi embert is szállítani tudunk, amennyire csak szüksé-
gük van.
A Sovány megzavarodott, a Kövér elnémult.
– Mi a biztonságuk iránt érdeklődünk, uram. Azt mondja, az
önök gépei hosszú időszakokon át, akár évekig a levegőben tud-
nak maradni. A mi gépeinknek, amelyeknek emberek vannak a fe-
délzetén, vissza kell tudniuk jönni.
– Miért?
– Miért?
– Igen, miért?
– Mi a fasznak kellene visszajönniük?
– Különben is mi a lófasz ütött magukba, kibaszott hülyék-
be? – kérdezte Wintergreen, és hitetlenkedve megcsóválta a fe-
jét. – A mi gépünk második csapásmérő fegyver. Pickering ezre-
des, nem beszélne ezekkel a kibaszott seggfejekkel, hogy elmagya-
rázza nekik?
– Minden bizonnyal, Mr. Wintergreen. Uraim, mi a lófaszt
számít, hogy azok a kibaszott gépek visszajönnek-e vagy sem?
– Semmit, Pickering ezredes.
– Köszönöm, Bowes őrnagy, maga pöcs.
– Nincs mit, maga strici.
– Uraim – mondta a Sovány –, jegyzőkönyvbe akarom vétet-
ni, hogy kisfiú korom óta soha életemben nem neveztek seggfej-
nek.
– Nem vezetünk jegyzőkönyvet.
– Seggfej.
– Segglyuk.
– Hová menekülnének, maga fasz? – kérdezte Wintergreen.
– Addigra jószerével itt is odalenne minden.
– Már engedelmet – vicsorgott a Sovány, semmi kétséget

277
 nem hagyva afelől, hogy el van keseredve. – Maguk azt
mondják, hogy a maguk kibaszott bombázói olyan atombombákat
tudnak magukkal vinni, amelyek átlyukasztják az egész kibaszott
földgolyót, mielőtt fölrobbannak?
– A maguk kibaszott rakétái nem képesek erre.
– Kérem, mondja el nekünk, mi a lófasznak akarnánk ezt?
– Nos, maguk kibaszott jóemberek, a kibaszott helyzetfel-
méréseikben mindig hangsúlyozzák, hogy az ellenségnek kiba-
szott föld alatti bunkerei vannak a kibaszott politikai és katonai
vezetői számára.
– És mi baszottul hangsúlyozzuk ezt?
– Az elnök nem játszik Triage-t?
– El kéne olvasniuk, amit írnak.
– Nem szeretünk olvasni.
– Utálunk olvasni.
– Nem tudjuk elolvasni, amit írunk.
– Olyan bombáink vannak, amelyek százhatvan kilométer-
nyire mennek le, mielőtt robbannak. A maguk jelenlegi föld alatti
tervezési mélysége hatvanhét kilométer. Mi olyan gyújtással tud-
juk szállítani a bombáinkat, hogy annyival mélyebben robbanja-
nak ennél, hogy senkinek ne okozzanak kárt, se a mi oldalunkon,
se az övékén. Maguk ezzel olyan atomháborút viselhetnek, amely
sem életet, sem vagyont nem pusztít el a föld felszínén. Ez humá-
nus, nem? Azt mondanám, ez kibaszottul humánus.
– Ezt én is kibaszottul humánusnak nevezném.
– Hadd tisztázzak még egy kibaszott dolgot. Kérem, Sovány,
hadd szóljak egy szót. Ezek a kibaszott egységek általunk intézett
második csapásra szolgálnak?
– Azokat az életben maradt ellenséges egységeket fogják
megsemmisíteni, amelyeket ők az első csapásuk során nem vetet-
tek be.
– Miért ne vetnék be őket az első csapásuknál?
– Honnan a picsából tudjam?
– Garantálja, hogy a gépeik működni fognak?
– Már több mint két éve működnek, azóta röpködnek ide-
oda a modelljeink. Most kell megmondaniuk, hogy tovább akar-

278
nak-e lépni, különben fogjuk a kibaszott Ssssss!-einket és elvisz-
szük őket valahova máshova.
– Ezt nem tehetik – mondta a Kövér. – Bocsásson meg, So-
vány, hadd folytassam.
– Most rajtam a sor, Kövér. Ez törvényellenes lenne.
Milo jóindulatúan elnevette magát. – Honnan tudnák? Ezek a
gépek láthatatlanok és zajtalanok.
– A francba, el se tudom hinni ezeket a kérdéseket – mondta
Wintergreen. – Mi a lófaszt számít, hogy működik-e vagy sem? A fő
értéke az elrettentés. Mire bevetésre kerül, már semmire se jó.
– Még mindig van egy kérdésem. Hadd folytassam, Kövér.
– Most én vagyok soron, maga sovány fasz.
– Nem, dehogyis, maga kövér lópicsa.
– Ne hallgassanak erre a seggfejre – makacskodott a Kö-
vér. – Ha láthatatlan és zajtalan, mi tartja majd vissza magukat at-
tól, hogy eladják az ellenségnek?
– A hazafiasságunk.
Ezután Bingam egy utolsó szünetet indítványozott.
– Wintergreen – súgta oda Milo a szünetben, mielőtt meg-
hozták a végső döntést –, tényleg van olyan bombánk, amelyik
ezerhatszáz kilométernyire lemegy, mielőtt robban?
– Utána kell néznünk. Mit szólsz a jó öreg Lopakodóhoz?
Gondolod, hogy föl fognak zárkózni?
– Ezek igazából nem ugyanazok. A Lopakodót soha nem épí-
tették meg. Így a mi Ssssss!-ünk újabb.
– Én is ezt mondanám.
A bizottságban voltak, akik több időt akartak kapni, és vol-
tak mások, mint a Kövér meg a Sovány, akik ragaszkodtak hozzá,
hogy végezzenek összehasonlító vizsgálatot Strangelove Ultraszu-
perjével. Szükségünk lesz Yossarianra, dörmögte Milo csüggedten,
miközben a három rangidős katonatiszt suttogva tanácskozott.
Bingam feszülten várt. Wintergreen szemmel láthatólag füstölgött
magában, Milo kioktatta, hogy nyugodtan abbahagyhatja, hiszen
senki nem figyel rá. Végül az ellentengernagy fölnézett.
– Uraim. – Beszédmódjában nem volt semmi sietség. – Mi
most az új évszázad fegyverét keressük, amely minden más fegy-
verzetet kiegészítő jellegűvé és jelentéktelenné tesz.

279
 – Nem kell tovább keresniük – tanácsolta Milo reménytelje-
sen.
– Jómagam – folytatta a tengernagy, mintha mit sem hallott
volna – hajlamos vagyok Bingam tábornok táborába állni. Bernie,
ez egy újabb toll a sipkádra, amire büszke lehetsz. Javasolni aka-
rom a te Ssssss!-edet. De mielőtt rögzíteném az álláspontomat, van
egy lényegi kérdésem. – Feléjük hajolt, rákönyökölt az asztalra, és
összekulcsolt kezére fektette az állát. – Ez a maga gépe, Mr.
Minderbinder. Ezt most őszintén meg kell mondania nekem. Ha
megfelelő számban harcállományba kerül, el tudja pusztítani a vi-
lágot?
Milo lázas pillantást váltott Wintergreennel. Úgy döntöttek,
hogy töredelmes vallomást tesznek. Wintergreen lesütötte a sze-
mét, miközben Milo szégyenlősen válaszolt a kérdésre.
– Attól tartok, nem, uram – vallotta be pirulva Milo. –
Lakhatatlanná tudjuk tenni, de el nem tudjuk pusztítani.
– Ezzel együtt tudok élni!
– Feleetlenül, Dewey tengernagy?
– Okvetlenül, Grant tábornok.
– Sajnálom, hogy sovány fasznak neveztem –
mentegetődzött alázatosan a külügyminisztérium diplomatája.
– Ez teljesen oké, maga kövér lópicsa.

280
 20. A LELKÉSZ

Valahányszor Albert Taylor Tappman lelkészt valami újabb

helyre szállították, továbbra is egy helyben érezte magát, mégpe-
dig jó okkal. Az az ólommal bélelt lakótér ugyanis, amelybe bezár-
ták, egy vasúti kocsi volt, és sem egy-egy utazás előtt, sem utána
nem engedték meg neki, hogy kedvére elhagyja. Környezete így
mit sem változott.
A különféle laboratóriumok, a műszerkocsik és orvosi vizs-
gálóhelyiségek ugyanúgy kerekeken gördültek, akárcsak a közvet-
lenül a konyhája mögé kapcsolt kocsik, amelyek azoknak az ügy-
vezető tiszteknek az irodáit és szállásait tartalmazták, akik jelen-
leg azzal foglalkoztak, amit a hivatalos szóhasználatban mostanára
már Wisconsin Projectnek kezdtek nevezni. Kocsijának ajtajait
zárva tartották, és rövid csövű, nagy táras, automata rohamgép-
pisztolyokkal felfegyverzett egyenruhás emberek őrizték őket. Egy
dolgot tudott meg a vonatjáról: általában sehová máshová nem le-
hetett rajta menni, csak a vonat egy másik részébe.
Nem engedték meg neki, hogy leszálljon, azokat a ritka ese-
teket kivéve, amikor felkínáltak neki valamilyen korlátozott for-
májú szórakozást, amit mostanában már kivétel nélkül mindig
visszautasított. Ezekre szabadon mondhatott nemet. Soha nem él-
vezte különösebben a mozgást és a testgyakorlást, és ezek most
sem ejtették kísértésbe. Miközben kényelmes bőrfoteljében üldö-
gélt, fájdalommentes villamos eljárásokkal javították az izomtónu-
sát. Az élénkítő aerobikgyakorlatok előnyeit szintén minden erő-
feszítés nélkül biztosították a különleges gépezetek, amelyek javí-
tották az érverését és a légzését, és fokozták a vérkeringést. Jobb
lett a fizikai állapota, mint azelőtt volt, és minden reggel észlelte a
borotválkozásnál, hogy egyre jobban is néz ki.
Néha több napig is eltartott az út egyik helyről a másikra, és
gyorsan felfogta, hogy a vonatnak, amelyen ül, simán, csöndesen
és megnyugtatóan forognak a kerekei, a mozdonya zajtalan, sínjei
meg a pályája pedig annyira megközelítik a tökéletességet, ameny-
nyire bármi megközelítheti, amit ezen a világon a mérnöki elkép-
zelés és kivitelezés csak elérni remélhet. Minden kényelme meg-
volt. Kocsija egy pullmanlakosztályból állt, átjáró hálószobával, és

281
faltól falig szürke padlószőnyeggel borított nappalival. Volt egy
kombinált dolgozópihenő szobája, ahol a poliuretánnal patinássá
tett, krémszínűre fakított fenyőfa padlón rózsaszín rózsaszirmok-
kal és fehér meg sárga réti virágokkal tarkított, sötét mexikói sző-
nyeg hevert. A vagon távoli végében pullmankonyha helyezkedett
el, amelyben elfért egy asztal és két szék is, ott fogyasztotta el a fő-
étkezéseit és kiegészítő táplálékait, miközben, ahogy rágta és nyel-
te az ételt, mindig intenzíven fürkészte legalább egy, fehér labora-
tóriumi köpenyt viselő, komor megfigyelő, aki egyfolytában jegy-
zeteket készített. Semmiről nem tudott, amit rejtve tartottak előle.
Mindent megmértek, amit csak megevett és megivott, mintát vet-
tek belőle és analizálták, továbbá már előzetesen megvizsgálták a
sugárzását és az ásványianyag-tartalmát. Mint tudatták vele, vala-
hol a közelben, talán a kényelmes hozzáférhetőség kedvéért egy
másik kocsiban legalább egy olyan egyénekből álló kontrollcso-
port tartózkodik, akik pontosan ugyanazt fogyasztják, mint ő, pon-
tosan ugyanabban az időben, ugyanazokban az adagokban és ösz-
szetételekben, és akik pontosan ugyanazt csinálják reggeltől estig,
amit ő. Vagonja összes helyiségeiben beépített Geiger-számlálók
voltak, az ő védelmére is, és ezeket naponta kétszer ellenőrizték.
Mindenki, aki csak a közelébe ment – a vegyészek, az orvosok, a
fizikusok, a technikusok, a katonatisztek, a géppisztolyos őrök, sőt
a pincérek is, akik felszolgálták az ételét és leszedték az asztalát,
de még a nők is, akik bejöttek takarítani és segítettek főzni –,
gyöngyházszín névkártyát és a radioaktivitás jeleit azonnal re-
gisztráló medáliát viselt. A lelkész még mindig biztonságos volt.
Mindent megadtak neki, amit csak kérni tudott, azt a szabadságot
kivéve, hogy hazamehessen.
– Ámbár?
Ámbár, mint maga is elismerte, az élet most már odahaza
sem volt olyan kellemes, mint a múltban, túlságosan betöltötték a
tévéjátékok, a tévéhíradók és -sorozatok, és a feleségével együtt
gyakran törték rajta a fejüket, hogyan lehetne hosszú házasságuk
zavartalan életébe valahogy több önkéntes tevékenységet és
örömteli meglepetést visszahozni. A csoportos külföldi turistautak
elveszítették a vonzásukat. Kevesebb barátjuk volt, mint azelőtt,
megfogyatkozott az energiájuk és a motivációjuk, és most már

282
minden izgalmukat és szórakozásukat szinte teljes egészében a
tévénézés jelentette, meg a gyerekeikkel és unokáikkal való kap-
csolataik, aki – ezért naponta hálát adtak Istennek – továbbra is
mind az ő kenoshai otthonuktól könnyen elérhető távolságra él-
tek.
A léleknek ez az általa így körvonalazott betegsége nem szo-
katlan a nemzedékébe tartozó amerikaiak között, mondta a meg-
értő, egyenruhás pszichiáter, akit mindennap beküldtek hozzá,
hogy tegyen meg minden tőle telhetőt a lelkész bebörtönzése mi-
atti stresszének enyhítésére, és, mint bevallotta, bármiféle olyan, a
lelkész rendkívüli állapotára vonatkozó ismeret felderítésére,
amelyet az még nem hajlandó tudatosan feltárni.
– Hetvenkét éves korára, lelkész úr, ön valószínűleg váro-
mányosa annak az állapotnak, amelyet mi öregkori depressziónak
nevezünk – mondta a szakképzett lélekgyógyász. – Elmondjam
önnek, hogy mit akarok ezzel mondani?
– Ezt már korábban is elmondták nekem – mondta a lelkész.
– Feleannyi idős koromra én is várományosa vagyok, ha ez
vigasztalja.
A lelkész bizalmasan elárulta, hogy hiányzik neki a felesége,
és tudja, hogy ő is hiányzik az asszonynak. A felesége jól van, biz-
tosították róla hetenként legalább háromszor. Sajnos azt nem en-
gedhetik meg, hogy közvetlen érintkezésbe lépjenek egymással,
még írásban sem. Három gyereke közül a legkisebb, aki még to-
tyogó csecsemő volt, amikor a tengerentúlra került, mostanára
már majdnem ötvenéves lett. A gyerekek jól voltak, az unokák
szintén.
A lelkész ennek ellenére rendellenesen aggódott mindenki
miatt a családjából (– Patologikusan? – találgatta a pszichiáter
diszkréten. – De persze az is normális lenne –), és kínlódásában
rögeszmésen más riadalmaktól is ijedezett, amelyekről érezte,
hogy nagyon közeliek, de nem tudta megnevezni őket.
Ez is normális volt.
Jobb belátása ellenére szokásszerűen visszaesett ugyan-
azokba a katasztrófát idéző makacs fantaziálgatásokba, amelyek a
múltban, a seregben töltött tengerentúli szolgálata alatt is kínoz-

283
ták a feleségétől és a gyerekeitől való első elválást kísérő elhagya-
tottságában, döbbenetében és magányosságában.
Megint fölmerültek benne mindenféle balesetek, amelyek
miatt aggódhatott, no meg olyan betegségek, mint a Ewing-
daganat, a leukémia, a Hodgkin-kór és egyéb rákféleségek. Újra
látta magát fiatalon, Pianosán, és megint látta a legkisebb fiát, mint
csecsemőt, amint hetenként kétszer-háromszor meghal, mert még
mindig nem tanította meg rá a feleségét, hogyan kell elállítani az
artériás vérzést; könnyes, béna csöndben nézte újra végig, hogyan
csapja agyon egész családját, egyiket a másik után egy padlókon-
nektorból az áram, mert soha nem mondta meg az asszonynak,
hogy az emberi test vezeti az elektromosságot; még mindig majd
minden éjjel a lángok martalékai lettek mind a négyen, amikor fel-
robbant a villanybojler és tűzbe borította az emeletes faházat;
megint újra meg újra látta minden kísérteties, kegyetlen és felhá-
borító részletét annak a jelenetnek, ahogy szegény feleségének
karcsú és törékeny, még fiatal testét nyúlós, ragacsos pépként keni
a vásárcsarnok falára egy féleszű, részeg autóvezető; és figyelte
mostanára megint úgy öt-, hat-, hét-, tíz- vagy tizenegy éves, hisz-
tériába esett kislányát, amint a szörnyű jelenet színhelyéről gyön-
géden elvezeti egy hófehér hajú, kedves úriember, aki újra meg új-
ra megerőszakolja és meggyilkolja, mihelyt kivitte az autóján egy
elhagyott homokbányába, miközben két kisebb gyereke lassan
éhen hal a házban, miután a feleségének az anyja, aki időnként vi-
gyázott rájuk, és aki azóta öreg korában, természetes okokból, ré-
ges-rég békésen elhunyt, szívszélhűdést kap és szörnyethal, ami-
kor telefonon közlik vele, hogy az ő drága felesége szerencsétlen-
ség áldozata lett.
Emlékezete könyörtelenül visszaidézte ezeket a képzelgése-
ket. Nosztalgikusara és nyomorultul, bizonyos csalódott sóvárgás-
sal ismételten és tehetetlenül visszamerült majd fél évszázaddal
korábbi fiatal apaságának idejébe, amikor soha nem hagyta el a
nyomorúság, és soha nem hagyta el a remény
– Ez egy másik általános vonása az öregkori depressziónak –
okosította ki a pszichiáter, gyöngéden értékelve a helyzetét. –
Mikor az ember öregebb lesz, esetleg azon kapja magát, hogy reg-

284
rediál azokba az időkbe, amikor még fiatalabb volt. Én máris ezt
csinálom.
Azon töprengett, vajon hol fognak majd véget érni az emlé-
kei. Nem akart beszélni arról a rendkívüli látomásról, talán csodá-
ról, amikor megjelent előtte az a meztelen férfi, közvetlenül a pu-
nosai katonai temető mellett, egy Hóden nevű fiatal fiúnak a szo-
morú temetésén, aki meghalt a repülőgépén, egy bevetésen, ami-
kor hidakat bombáztak a dél-franciaországi Avignon fölött. Ott állt
a nyitott sír mellett, jobbján Danby őrnaggyal, balján Őrnagy őr-
naggyal, szemben a vörös földben tátongó lyuk túlsó oldalán egy
alacsony, Samuel Singer nevű kis közlegénnyel, aki ugyanazon a
gépen vett részt a bevetésen az elhunyttal, és most újra képes volt
tisztán és megalázóan visszaidézni, hogy hogyan sült bele meg-
borzongva a gyászbeszédébe, amikor az ég felé emelte a szemét,
és tekintete a fán kuporgó alakra esett, hogyan hallgatott el a
mondat kellős közepén, mintha kiszívták volna belőle a levegőt, és
a gutaütés vette volna el a szavát. Soha eszébe se jutott a lehető-
ség, hogy az a meztelen ember tényleg ott kuporgott a fán. Megtar-
totta magának az emlékét. Nem akarta, hogy ez az érzékeny pszi-
chiáter, akivel igazán pompás viszonyban volt, arra a következte-
tésre jusson, hogy őrült.
Azóta hasonló isteni immanenciának semmiféle jele nem
adatott meg neki, bár most könyörgött érte. Titokban, szégyen-
kezve, még imádkozott is. Nem azt szégyellte, hogy imádkozik, azt
szégyellte volna, ha valaki rájön és kérdőre vonja. Azért is imád-
kozott, hogy Yossarian jelenjen meg a helyszínen, és csapjon le,
mint egy superman egy másik csodában – semmi más nem jutott
eszébe, amit kívánhatna –, és szabadítsa ki abból a mérhetetlenül
mély válságból, amelybe most tehetetlenül belegabalyodott, hogy
hazamehessen. Világéletében mindig csak otthon akart lenni.
Nem tehetett róla, hogy nehézvizet pisilt.
Mikor éppen nem voltak úton, különböző időpontokban le-
levezették vagonjának néhány lépcsőjén egy-egy húsz-, harminc-,
aztán negyvenperces friss sétára a kissé távolabb felállított fegy-
veres őrök figyelő szemei előtt. Mindig lépkedett mellette valaki –
egy orvos szakértő, egy tudós, egy hírszerző ügynök, egy tiszt,
vagy maga a tábornok –, és időről időre felfújták a karján lévő

285
mandzsettát, hogy regisztrálják a vérnyomását meg a pulzusát, va-
lamint maszkot húztak az arcára, melynek az orrát és a száját ta-
karó tartályában összegyűjtötték a kilélegzett leheletét. Ezeknek a
testgyakorlatoknak és erőfeszítéseknek a során rájött, hogy leg-
alábbis az idő legnagyobb részében a föld alatt van.
Odabenn szállásának összes helyiségében mindkét oldalon
odamehetett bármelyik ablakhoz, és ha akarta, láthatta Párizst, a
Montmartre-t az Arc de Triomphe kiemelkedő bástyájáról, vagy a
kilátást a Montmartre-ról a Louvre-ra, ugyanarra a diadalívre, az
Eiffel-toronyra és a kanyargó Szajnára. A háztetők távolodó látvá-
nya is monumentális volt. Vagy kinézhetett egy ablakon, és ha in-
kább ahhoz volt kedve, válogatott perspektívákból láthatta a spa-
nyolországi Toledo városát, Salamancát, az egyetemi várost, az Al-
hambrát, vagy átválthatott a Big Benre és a londoni Parlamentre,
vagy az oxfordi egyetem Szent Katalin Kollégiumára. Az ablakok
kezelőszerveinek szabályozógombjain könnyű volt eligazodni.
Minden ablak egy-egy videoképernyő volt, amely gyakorlatilag
korlátlan választást kínált a legkülönfélébb hely színek között.
New Yorkban az álperspektíva egy felhőkarcoló-bérház
egyik felső emeletének panorámaablakából nyílt. Ugyanolyan
eredményesen járhatott körbe a városban, ahogyan a világ körül.
Egy szép napon, nem sokkal az őrizetbe vétele után, annyira biztos
volt benne, hogy Yossariant látja kiszállni egy taxiból a Kikötői Ha-
tóság Buszpályaudvarával szemben, a sugárút túlsó oldalán, hogy
majdnem hangosan elkiáltotta a nevét. Washington D.C.-ben be
tudott jutni a KÜTKTÉTÉ épületének belsejébe, és kedvére néze-
gethette a kirakatokat az előcsarnokban, valamint bármelyik hí-
res-nevezetes bemutatót megnézhette a kiskereskedések féleme-
letein. Mindezeken a helyeken saját napszaka idejének megfelelő-
en óránként változott a világítás és a színezés. Sötétben a kedvenc
látványosságai Las Vegas kaszinói voltak, meg Los Angeles vá-
rosának éjszakai panorámája a Sunset Stripről. Ablakaiból szinte
bármire szabadon kinézhetett, amire csak akart, azt kivéve, ami
csakugyan mögöttük volt. A wisconsini Kenoshában saját házának
elülső, fedett verandájáról láthatta maga előtt a várost, és ugyan-
ilyen megnyugtató kép tárult elébe a pöttöm kertjét szegélyező kis
teraszról is, ahol enyhe, holdfényes estéken alkonyatkor a hintán

286
szokott volt üldögélni a feleségével, s miközben a szentjánosboga-
rakat figyelték, szomorú emlékeik közt együtt tűnődtek azon, hogy
hová tűnt az a sok idő, és milyen gyorsan eltelt az évszázad. Egy-
kori arany kertészkeze már nem volt a régi. Még mindig szeretett
gyomlálgatni, de hamar elfáradt, és gyakran elcsüggedt, mikor
megfájdult a lába meg a dereka, a doktor szerint lumbágótól. Ami-
kor kinézett a vonat ablakán, a háza előtt az utca túlsó oldalán
megpillantotta egyik szomszédját, akiről biztosan tudta, hogy már
jó néhány évvel azelőtt meghalt, és ettől egy pillanatra összezava-
rodott. Belekábult a gondolatba, hogy jól ismert városkájának fel-
színe alatt, amelyben szinte egész életét eltöltötte, ott húzódhat ez
a rejtett, föld alatti vasút, melynek most vonakodó utasa volt.
A lelkész kenoshai otthonát körülvevő tágabb környéken
ekkorra már mindent, és bár ezt legtöbben nem tudták, mindenkit
megnéztek, ellenőriztek, megvizsgáltak és átkutattak, mégpedig a
legmodernebb, legfinomabban elemző és megkülönböztető mű-
szerekkel és eljárásokkal: az élelmiszereket, a kutakból és víztáro-
zókból vett ivóvizet, a levegőt, melyet belélegeztek, a szennyvizet
és a szemetet, és számon tartották és analizálták minden egyes vé-
cé minden egyes lehúzását, és a szemétaprítók működtetését.
Egyelőre azonban még semmiféle olyan szennyeződésre nem volt
bizonyíték, amely akár csak távoli kapcsolatban is állt volna azzal
a radioaktív szennyeződéssel, amelyet a lelkész egyedülállóan
produkált. Egész Kenoshában sehol nem találtak egyetlen moleku-
lányi deutérium-oxidot, egyszerűbb nevén nehézvizet.
– Vizeletproblémaként kezdődött – ismételte el megint egy-
szer Albert Taylor Tappman lelkész.
– Nekem is voltak ilyen problémáim – árulta el a pszichiáter,
és megeresztett egy sóhajt. – De persze nem olyanok, mint magá-
nak. Ha olyanok lettek volna, akkor azt hiszem, én is itt lennék a
karanténban magával. Igazán nem tudja, hogyan csinálja, vagy
hogy mit csinált, amitől elkezdődött?
A lelkész mentegetőzve újra eldadogta, hogy nem tudja. Az-
tán csak ült, némán, puha ökleit a combján nyugtatva, de mintha
ez a doktor most hitt volna neki. Az otthoni orvosa tüstént meg-
érezte, hogy valami nem normális a vizeletében, és másodszor is
mintát kért tőle.

287
 – Nem tudom, Albert. Olyan furcsának érzem, valahogy ne-
héz.
– Mit jelent ez, Hector?
– Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, a kormány enge-
délye nélkül nem szabadna azt csinálnod, amit csinálsz. Meglátjuk,
mit mond a labor. Lehet, hogy majd jelentenünk kell.
Hipp-hopp, alig telt el egy kis idő, és máris beköltöztek hoz-
zá a kormány ügynökei, csak úgy nyüzsögtek az egész házban; az-
tán jöttek a vegyészek, a fizikusok, a radiológusok és az urológu-
sok, az endokrinológusok és a gasztroenterológusok. Villámgyor-
san orvosi szondarendszert építettek belé az összes elképzelhető
specialisták és környezetszakértők, ama elszánt és átfogó erőfeszí-
tésükben, hogy megtudják, honnan kerül az az extra hidrogénne-
utron vizeletének minden egyes molekulájába. Az izzadságában
nem volt, az tiszta volt, mint ahogy mindenütt másutt is tiszták
voltak az összes testfolyadékai.
Aztán jöttek a kihallgatások, eleinte udvariasan, később sér-
tegetően, teli brutális célzásokkal. Folyékony hidrogént ivott? Tu-
domása szerint nem. O, azt tudná, ha ivott volna. Akkor halott len-
ne.
– Akkor miért kérdezik?
Beugrató kérdés volt, kukorékolták és kotkodácsolták.
Mindnyájan cigarettáztak, sárga volt tőle a kezük. Folyékony oxi-
gént? Azt se tudta volna, honnan szerezzen.
Tudnia kellett, hogy megihassa.
Azt se tudja, mi az.
Akkor honnan olyan biztos benne, hogy nem ivott?
Ezt is jegyzőkönyvbe vették. Újabb beugrató kérdés volt.
– Maga meg beugrott neki, lelkész.
– Ez jó volt, Ace. Igaz, Butch?
– Ahogy mondod, Slugger.
Hárman voltak, és makacsul tudni akarták, vajon vannak-e
barátai, feleségei vagy gyerekei bármelyik korábban vasfüggöny
mögötti országban vagy most a CIA-nél.
– Nekem sincs senkim a CIA-nél – mondta a pszichiáter.
– Nem tudom, hogy védelmezném meg magam, ha lenne.

288
 Tüstént elkobozták az útlevelét, lehallgatták a telefonját, el-
lenőrizték a postáját, és befagyasztották a bankszámláját. Lakatot
tettek a széfjére. És ami a legrosszabb, elvették a társadalombizto-
sítási számát.
– Leálltak a csekkek? – kiáltott föl elszörnyedve a pszichiá-
ter.
A csekkek továbbra is megérkeztek, de a társadalombiztosí-
tási szám odalett. Anélkül pedig nem volt többé személyazonossá-
ga.
A pszichiáter hamuszínű lett és reszketett. – Sejtem, mit
érezhet – sajnálkozott. – Én nem tudnék élni az enyém nélkül. És
tényleg nem tudta megmondani nekik, hogy hogy csinálja?
A kemiko-fizikus és a fiziko-kémikus kizárta a rovarcsípés
lehetőségét. Ezzel az entomológus is egyetértett.
Kezdetben az emberek mindent egybevetve hajlamosak vol-
tak kedvesen és leereszkedően, de tapintatosan bánni vele. Az or-
vosok barátságosan közeledtek hozzá, hiszen egyszerre volt kuri-
ózum és lehetőség. Rövidesen azonban a pszichiáter és a tábornok
kivételével mindenkinek megfogyatkozott és csikorgott a nyájas-
sága. Az egyre erősödő frusztráció csökkentette a türelmet. Egyre
idegesebb lett a hangulat, és a tanácskozásokon ellentétek robban-
tak ki. Különösen állt ez a hírszerző ügynökökre, akik nem az FBI,
és nem a CIA tagjai voltak, hanem valami sokkal titkosabb szerve-
zetéi. Sértette őket, hogy képtelen megvilágítani a dolgot, és le-
szidták, amiért makacsul nem hajlandó olyan magyarázatokkal
szolgálni, amelyeknek nem volt birtokában.
– Maga nagyon akaratos – mondta a legtermetesebb az őt
zaklató kihallgatók közül.
– Ebben az összes jelentés egyetért – mondta a sovány, go-
nosz tekintetű ügynők, akinek éles és nyerges volt az orra, mániás
szemeit mintha lángba borította volna a vidámság, apró, szabály-
talan fogait barnára mocskolta a nikotin, és szinte nem is volt ajka.
– Lelkész – mondta a köpcös, aki sokat mosolygott és sokat
kacsingatott, a vidámság minden jele nélkül, és mindig savanyú
sörszagot árasztott magából. – A sugárzásról. Mielőtt idehoztuk...
és most az igazságot akarjuk hallani, kisfiam, inkább semmit ne

289
mondjon, ha nem tudhatjuk meg az igazat, érti?... Vett maga fel il-
legálisan radioaktív sugárzást?
– Honnan tudhatnám ezt én, uram? Mi az, hogy illegális ra-
dioaktív sugárzás?
– Olyan sugárzás, amelyről maga neon tud, de mi tudunk.
– Ellentétben mondjuk mivel?
– Az olyan sugárzással, amelyről maga nem tud, de mi tu-
dunk.
– Meg vagyok zavarodva. Nem értem, mi itt a különbség?
– Benne van abban, ahogy megkérdeztük.
– De nem vette észre. írd a többihez.
– Ezzel most elkaptad. Aszondom, a tökinél.
– Elég lesz, Ace. Majd holnap folytatjuk.
– Naná, tábornok úr.
Ace modorában, amellyel a tábornokkal beszélt, annyira
érezhető volt a szemtelenség, hogy a lelkész zavarba jött tőle.
A Wisconsin Project általános irányítója az a tiszt volt, Leslie
R. Groves tábornok, aki korábban azt a Manhattan Projectet vezet-
te, amely 1945-ben kifejlesztette az első atombombát, és egész
magatartása arra utalt, hagy őszintén együtt érez a lelkésszel és
melegszívűen védelmezi. Mostanára már egészen kellemes vi-
szonyban volt vele. Groves tábornoktól sok mindent megtudott
zsarnoki bebörtönzésének és szüntelen megfigyelésének indító-
okairól, az atomhasadás és a fúzió közti különbségekről, valamint
a hidrogén háromféle állapotáról, melyek őbelé avatkoztak. Az
egyatomos hidrogén után következik a deutérium, melynek min-
den atomjában egy extra neutron van, és oxigénnel egyesülve ne-
hézvizet alkot. És aztán jön a trícium, az a két extra neutront tar-
talmazó radioaktív gáz, amelyet festékként használnak a maguktól
világító mérőműszereken és óraszámlapokon, köztük azokon az
újfajta, bazári pornográf éjjeliszekrény-órákon, melyek egyik nap-
ról a másikra megragadták az ország kéjes képzeletét, továbbá
előmozdítják az olyan termonukleáris robbanószerkezetek gyújtá-
si folyamatait, mint azok a hidrogénbombák, amelyek lítium-
deuteridet – egy deutérium-vegyületet tartalmaznak. Az 1952-ben
felrobbantott legkorábbi ilyen bombáknak ezerszer nagyobb –
ezerszer nagyobb, hangsúlyozta Groves tábornok – volt a rombo-

290
lóerejük, mint a Japánra ledobott bombáknak. És honnan szárma-
zik a deutérium? A nehézvízből. Ő meg lehúzta a nehézvizet a vé-
cén.
– Mit csinálnak az enyémmel?
– Elküldtük, hogy alakítsák át tríciummá – felelte Groves tá-
bornok.
– Érti már, hogy mit pisált szanaszét, lelkész?
– Ennyi most elég lesz, Ace.
Groves tábornokkal az oldalán a lelkész egyszer egy játszó-
térre szállt ki a pullmanlakosztályából, egy fehér betonlapokkal
kirakott kis kavicsborítású, ablaktalan épület háta mögött, mely-
nek kereszt állt a tetején, és úgy nézett ki, mint egy ősrégi olasz
templom. Egy gerendán, melynek a lakkozása frissnek látszott, ko-
sárlabdapalánk és kosár emelkedett, a betonlapokra halványzöld
ugróiskolát festettek, és a közepén, mintha arra várna, hogy elrúg-
ják, futball-labda hevert, melynek egymáshoz varrt fekete-fehér
szeletei holmi nagy, épp felrobbanni készülő molekulamodellre
emlékeztettek. Az egyik sarokban napbarnított árus állt egy em-
léktárgyakkal megrakott stand mellett, amelyen képes levelezőla-
pok, újságok és tengerkék, fehér varrású, fehér betűs VENEZIA fel-
iratú tengerészsapkák hevertek, mire a lelkész hangosan tűnődni
kezdett, vajon csakugyan Velencében vannak-e. A tábornok közöl-
te, hogy nem, de kellemes változást jelent, hogy azt hihetik, igen.
Az ég és a friss levegő illúziója ellenére továbbra is zárt helyen
voltak, a föld alatt. A lelkész nem akart se kosárlabdázni, se ugró-
iskolázni, a futball-labdát se akarta elrúgni, és emléktárgyakat se
akart. Negyven percig sétálgattak a vasúti kocsi körül, miközben
Groves tábornok igencsak energikus iramot diktált.
Egy másik alkalommal, miután egy, a sínekre merőleges irá-
nyú vasúti átjáró közelében kiszálltak a vonatjukból, a lelkész
halk, tompa puskapordurranásokat hallott, melyek úgy szóltak,
mintha holmi kis pukkanó rakéták volnának, és valahonnan oda-
bentről, az üres távolból pufogtak. Ott egy céllövölde volt. A lel-
kész nem óhajtotta kipróbálni a szerencséjét, pedig talán nyerhe-
tett volna egy kitömött játék mackót. Aprópénzt se akart célba ha-
jigálni, hogy hátha nyer vele egy kókuszdiót. A térség belsejéből
hallotta továbbá egy körhinta muzsikáját, majd egy sikoltozó ke-

291
rekekkel robogó hullámvasút ide-oda dülöngélő kocsijainak fel-
váltva felharsanó emelkedését majd zuhanását. Nem, a lelkész so-
ha nem járt Coney Islanden, és sose hallott George C. Tilyou Steep-
lechase mulatóparkjáról, és most se volt semmi kedve ellátogatni
oda. Arra sem vágyott, hogy megismerkedjen magával Mr. Tilyo-
uval, vagy meglátogassa pompás körhintáját.
Groves tábornok vállat vont. – Maga mintha apátiába süp-
pedt volna – jegyezte meg kissé szánakozva. – Úgy látszik, mintha
magát semmi nem érdekelné, se a tévévígjátékok, se a hírek, se a
sportesemények.
– Tudom.
– Engem se – mondta a pszichiáter.
Harmadszor utazott haza Kenoshába, mikor kikézbesítették
neki a legelsőt Milo Minderbinder élelmiszercsomagjai közül. Attól
fogva minden héten, mindig ugyanazon a napon sorra jöttek a
csomagok. Az ajándékot kísérő kártya soha nem változott:
AMI JÓ MILO MINDERBINDERNEK, AZ JÓ AZ ORSZÁGNAK
A csomagok tartalma sem változott. Szépen elrendezve és
fagyapotba ágyazva lapult bennük egy új Zippo öngyújtó, egy cso-
mag pálcikákra tekert tiszta egyiptomi gyapotból készült steril
tampon, egy csicsás doboz édesség, benne egy font M&M csokolá-
débevonató minőségi egyiptomi gyapotbonbon, egy tucat máltai
tojás és egy palack szicíliai gyárban párolt skót whisky, melyek
mind Japánban készültek; továbbá szuvenír mennyiségű disznó-
hús Yorkból, sonka Sziámból és mandarin New Orleansből, amely
szintén a Távol-Keletről származott. Mikor Groves tábornok azt
javasolta, hogy ajándékozza el a csomagokat azoknak az emberek-
nek odafönn, akiknek még mindig nincs hol lakniuk, a lelkész be-
leegyezett, és most először, meglepődött.
– Most már Kenoshában is vannak hajléktalanok?
– Most nem Kenoshában vagyunk – felelte Groves tábornok,
aztán az ablakhoz ment, és megnyomta a tartózkodási helyet jelző
gombot.
Újra New Yorkban voltak, mert mikor kinéztek, látták a
buszpályaudvar főbejárata közelében húzódó utcákat, a járdáikat
szegélyező cipőpucolókat meg az utcai árusok kocsijait a füstölgő
faszéntüzekkel, majd a KIHABUP épületén túl meglátták a Világke-

292
reskedelmi Központ két meddő, égre meredő tornyát, amelyek
alighanem még mindig a világegyetem legmagasabb üzleti célú
építményei voltak.
Egy másik alkalommal, amikor biztos volt benne, hogy Wa-
shingtonban van, a KÜKTÉTÉ-ben, a lelkész téves kijelzés folytán
rájött, hogy a KIHABUP belsejét látja, a szerelvény valahol alatta
áll, miközben mozdonyokat és laboratóriumi kocsikat cserélnek
rajta. Ablakán át még a pályaudvar Operációs Ellenőrző Központ-
jába is be tudott nézni, és rákapcsolhatott akármelyik ottani vi-
deoképernyőre, figyelhette az érkező és induló buszokat, az embe-
rek mindennapos áramlatát, a titkosrendőröket, akik kábszeráru-
soknak, és a kábszerárusokat, akik titkosrendőröknek öltöztek, a
prostituáltakat, a kábítószer rabjait meg a szökevényeket, és vé-
gignézhette a mocskos és apatikus párzásokat és a közösségi élet
egyéb szennyes aktusait a vészlépcsőházban, sőt még a különböző
mosdókba is bekukkanthatott, és láthatta az embereket, amint pi-
silnek, és ha akarták, kimosták a szennyesüket, sőt benézhetett
magukba a vécéfülkékbe is, ahol kábítószer-injekciókat, orális sze-
xet és székletürítést figyelhetett meg. Ezt nem akarta. Voltak tévé-
készülékei,amelyeken háromszázhuszonkét csatorna programjait
lehetett kitűnően fogni, de úgy találta, semmi sem mulattatja,
bármit néz, ha a felesége nem nézi vele együtt. A televízió akkor se
volt nagy szórakozás, mikor együtt nézték, de akkor legalább
együtt szögezhették a szemüket a készülék egy közös pontjára,
miközben lázasan kerestek valami olyan újdonságot, amiről elbe-
szélgethetnének, és amivel talán enyhítenék a letargiájukat. Ezt
tette az öregség. Még mindig alig múlt hetvenkét éves.
Egy másik alkalommal kinézett New Yorkban az ablakán, és
látta a Metropolitan Museum of Artot, pont abban az órában, ami-
kor a MOMAKTEAB egyik ülése éppen feloszlott, és megint biztos
volt benne, hogy Yossariant látja egy divatosan öltözött, idősebb
asszony meg egy mindkettőjüknél magasabb férfi társaságában
távozni, és megint szeretett volna hangosan fölkiáltani, mert ezút-
tal egy vörös hajú, zöld hátizsákos férfit is megfigyelt, aki ravaszul
szemmel tartotta őket, majd a nyomukba eredt, aztán két másik,
világosabb narancsszín hajú férfit, akik szintén követték őket, és
mindnyájuk mögött még egy férfit; aki félreérthetetlenül követte

293
valamennyiüket. Nem hitt a szemének. Úgy érezte, biztosan meg-
int látomásai vannak, mint annak idején, amikor azt a meztelen
embert látta a fán.
– És mi az a másik zaj, amit folyton hallok? – érdeklődött vé-
gül a lelkész Groves tábornoktól, amikor a vonat megint gördülni
kezdett, és kifelé indult a városból.
– A vízre gondol? Arra a patakra vagy folyóra?
– Gyakran hallom. Lehet, hogy egész idő alatt.
– Nem tudom megmondani.
– Nem is tudja?
– A parancsaim úgy szólnak, hogy mondjak meg magának
mindent, amit tudok. Ez a dolog kívül áll a hatáskörömön. Titko-
sabb és mélyebben van. A szonárunk révén tudjuk, hogy egy elég
keskeny, lassan mozgó vízfolyás, és motor nélküli kis csónakok,
talán evezős ladikok járnak rajta rendszeresen, de mindig csak az
egyik irányban. Zene is szól. A darabokat is azonosítottuk: az egyik
az előjáték, a másik a nászinduló a Lohengrin című opera harma-
dik felvonásából. És ezek alatt a zenék alatt, halkan, valahonnan
még mélyebbről egy hozzájuk nem kapcsolódó, gyötrelmes gye-
rekkórus is szól, amelyet a kormány muzikológusai még nem tud-
tak azonosítani. Németországgal is konzultáltak, és azokat is gyöt-
ri, hogy előadott formában létezik egy zeneileg magas szintűen
komplex, talán zseniális kórusmű, amelyről nem tudnak semmit. A
víz az én papírjaimban folyó Rajnaként szerepel. Ez minden, amit
tudok.
– A Rajna folyó? – ámuldozott a lelkész.
– Nem. A folyó Rajna. Most nem Németországban vagyunk.
Visszaértek az ország fővárosába.
Semmiféle jó oka nem volt rá, hogy kételkedjen Groves tá-
bornokban, aki figyelemre méltóan ragaszkodott ahhoz, hogy
mindig jelen legyen, mikor Ace, Butch és Slugger kihallgatták. A
lelkész megértette, hogy talán a tábornok barátsága sem több ki-
számított taktikánál egy átfogóbb stratégiában, és része e három
hírszerző titkos összeesküvésének, akiktől a legjobban félt. Tudta,
hogy nincs rá semmi módja, hogy bármit megtudjon, még azt se,
hogy van-e rá valami módja, hogy megtudjon valamit.

294
 – Gyakran én is ugyanezt érzem – értett egyet vele tüstént a
tábornok, amikor hangot adott a kétségeinek és rossz előérzeté-
nek.
– Én is – ismerte be a pszichiáter.
Lehet, hogy az együtt érző pszichiáter is csak trükk?
– Nincs joguk ezt művelni velem – tiltakozott a lelkész Gro-
ves tábornoknál, amikor megint kettesben maradtak. – Azt hi-
szem, ennyit azért tudok.
– Attól tartok, téved – felelte a tábornok. – Azt hiszem, rá fog
jönni, hogy jogunk van bármit csinálni magával, amiben nem tud
minket megakadályozni. Ebben az esetben ez jogszerű és egy-
szersmind szabályszerű. Maga a hadsereg tartalékának tagja volt.
Most egyszerűen újra behívták szolgálattételre.
– De hát engem elbocsátottak a tartalék kötelékéből –
válaszolta a lelkész. – Megvan az a levél, amely ezt bizonyítja.
– Nem hinném, hogy még mindig megvan, lelkész. És a mi
nyilvántartásainkban nem szerepel.
– De igen, szerepel – mondta a lelkész kárörvendve. –
Megtalálják A tájékoztatás szabadsága dossziémban. A saját sze-
memmel láttam benne.
– Lelkész, mikor majd újra megnézi, rá fog jönni, hogy ki van
törölve belőle. Maga nem teljesen ártatlan, tudja.
– Miben vagyok bűnös?
– Olyan vétségekben, amelyekről a hírszerző ügynökök még
nem tudnak. Miért nem hajlandó azt mondani, hogy bűnös?
– Hogy mondhatnám, mikor nem hajlandók megmondani,
hogy miben?
– Hogyan mondhatnák meg magának, ha egyszer nem tud-
ják? Először is itt van ez a dolog a nehézvízzel – folytatta Groves
tábornok immár kioktatóbb hangon –, amit természetes úton pro-
dukál, és nem hajlandó megmondani, hogy hogyan.
– Nem tudom, hogyan – tiltakozott a lelkész.
– Nem én vagyok az, aki nem hisz magának. Aztán itt van az
a másik dolog, azzal a Yossarian nevű emberrel, John Yossariannal.
Maga tett nála egy rejtélyes látogatást New Yorkban, mihelyt mi
tudomást szereztünk erről. Ez volt az egyik ok, amiért elcsípték
magát.

295
 – Nem volt abban semmi rejtélyes. Akkor mentem el hozzá,
mikor mindezek a történések elkezdődtek. Kórházban volt.
– Mi baja volt?
– Semmi. Nem volt beteg.
– Mégis kórházban volt? Próbálja elképzelni, Albert, hogy ez
is hogy hangzik. Ugyanabban az időben volt a kórházban, amikor
egy belga ügynök feküdt ott gégerákkal. Az az ember Brüsszelből
jött, és Brüsszel az EEC központja. Ez is véletlen egybeesés volna?
Annak az ügynöknek gégerákja van, de nem javul, és nem hal meg.
Hogyhogy? Ráadásul ott vannak azok a róla szóló kódolt üzenetek
a maga Yossarian barátjának. Naponta négyszer-ötször jönnek
ezek az üzenetek attól a nőtől, aki úgy tesz, mintha egyszerűen
csak szeretne vele telefonon beszélgetni. Én ilyen nővel még nem
találkoztam. Maga igen? Most megint kezd leállni a veséje, mondta
éppen tegnap. Miért az ő veséje áll le, és nem a magáé? Maga az,
akiében nehézvíz van. Nekem nincs semmiféle véleményem.
Semmivel nem tudok többet ezekről a dolgokról, mint a Lohengrin
harmadik felvonásának előjátékáról vagy a gyötrelmesen éneklő
gyerekkórusról. Azokat a kérdéseket teszem föl magának, amelye-
ket mások vetettek fel. Még az a mélységes gyanú is felmerült,
hogy a belga a CIA-nél van. Sőt, egyesek azt hiszik, hogy maga a
CIA-s.
– Én aztán nem! Esküszöm, soha nem voltam CIA-s!
– Nem én vagyok az, akit meg kell győznie. Azok az üzenetek
a kórházból jönnek, Yossarian ápolónőjén keresztül.
– Ápolónője? – kiáltott fel a lelkész. – Yossarian beteg?
– Yossarian makkegészséges, és jobb formában van, mint
maga vagy én.
– Akkor miért van neki ápolónője?
– Holmi testi kielégülés miatt. Ilyen vagy amolyan formájú
szexuális kapcsolatot engednek meg maguknak, most már heten-
ként négyszer vagy ötször – a tábornok fontoskodva lenézett az
ölében tartott vonalgrafikonra, hogy teljesen biztos legyen a do-
logban –, Yossarian irodájában, a lakásán, vagy a nő lakásán, gyak-
ran a konyhában, a földön, miközben folyatják a vizet, vagy vala-
melyik másik szobában a padlón, a légkondicionáló alatt. Bár eb-
ből a grafikonból látom, hogy érzéki kapcsolatuk gyakorlatilag

296
meredeken csökken. Lehet, hogy vége a mézesheteknek. E szerint
a legutóbbi Gaffney-jelentés szerint Yossarian már nem küld neki
olyan gyakran hosszú szárú vörös rózsákat, és nem beszél olyan
sokat női fehérneműkről.
A lelkész vonaglott az egyre gyülemlő személyes részletek
súlya alatt. – Kérem. Nagyon kérem.
– Én csak megpróbálom részletesen tájékoztatni magát. – A
tábornok átlapozott egy másik oldalra. – Aztán itt van a titkos
megállapodás, melyet a jelek szerint Milo Minderbinderrel kötött,
és amelyet mintha nem tartott volna helyénvalónak megemlíteni.
– Milo Minderbinder? – reagált hitetlenkedve a lelkész. –
Természetesen ismerem. Ő küldi azokat a csomagokat. Nem tu-
dom, miért. Együtt voltam vele a háborúban, de majd ötven éve
nem láttam, és nem is beszéltem vele.
– Ugyan, lelkész, ugyan már. – A tábornok eltúlzottan csaló-
dott arckifejezést színlelt. – Albert, Milo Minderbinder tulajdonjo-
got követel magára, szabadalmi eljárása van folyamatban magára,
védjegyet jegyeztetett be a maga nehézvízmárkájára, méghozzá
glóriával. Fölajánlotta magát a kormánynak egy hadirepülőgép-
szerződéssel kapcsolatban, amelyre pályázik, és minden héten
vastag, nagyon vastag pénzeket kap minden pint nehézvízért, amit
kivonunk magából. El van képedve?
– Minderről én eddig semmit nem hallottam!
– Albert, Milónak ezt a saját szakállára nem lett volna joga
megtenni.
– Leslie, most aztán biztos, hogy megfogtam. – A lelkész
már-már majdnem elmosolyodott. – Épp az előbb mondta, hogy az
embereknek joguk van bármit csinálni, amiben nem tudjuk őket
megakadályozni.
– Ez igaz, Albert. De ez a gyakorlatban olyan érv, amelyet mi
használhatunk, de maga nem. Újra végigmehetünk majd mindenen
holnap délután, a heti összefoglaláson. A minden pénteken tartott
heti gyűlésen maga a tábornok volt az, akit először megcsapott a
legfrissebb fejlemények szele.
– Ki fingott? – kérdezte.
– Aha, mi ez a szag?

297
 – Én tudom – mondta a szolgálatos kemiko-fizikus. – Ez trí-
cium.
– Trícium?
A szobában kattogni kezdtek a Geiger-számlálók. A lelkész
lesütötte a szemét. Elképesztő átalakulásra került sor. Tríciumot
szellentett.
– Ez nagy változás, most új játszma kezdődik, lelkész úr –
közölte komoran és szemrehányóan a tábornok. Meg kellett ismé-
telni minden próbavételt és eljárást, és újakat kellett elindítani. –
És azonnal ellenőrizzenek mindenkit az összes csoportban.
A kontrollcsoportok tagjai közül senki nem eresztett ki
semmi mást a seggéből, csak a szokásos metánt és kénhidrogént.
– Szinte utálom továbbítani ezt a hírt – mondta a tábornok
komoran. – Mostantól fogva nem fingunk többé szanaszét, lelkész
úr.
– És nem hugyozunk többé a falnak.
– Elég lesz ebből, Ace. Nem találják furcsának – vetette fel
aztán Groves tábornok filozofikusan egy hét múlva, a szabad agy-
menések szimpóziumán –, hogy éppen Isten emberének kell an-
nak lennie, aki talán kifejleszti magában azt a termonukleáris ka-
pacitást, amely elpusztíthatja ezen a bolygón az életet?
– Nem, természetesen nem.
– Miért lenne ez furcsa?
– Megőrült maga?
– Mi ütött magába?
– Ki más lenne?
– Ők molesztálják a ministránsfiúkat, nem?
– Nem annak az erőnek kell véget vetnie a világnak, amely
megteremtette?
– Még furcsább lenne – értett velük egyet a tábornok, mind-
ezeknek az elmélkedéseknek a mérlegelése után –, ha bárki más
lenne.

298
299
Hetedik könyv

300
 21. LEW

Ez az émelygős érzés, ez az, amit már nagyon nem szeretek.

De most már tudom, mi a különbség. Ha úgy gondolom, semmi az
egész, akkor elmúlik. Ha úgy érzem, ez most valami, akkor a javu-
lásom megszűnik, és megint visszaesem. Hamarosan mindenféle
helyeken vakarózni kezdek, éjszaka izzadok, és lázas leszek. Előbb
meg tudom mondani, mint akárki, hogy veszíteni fogok a súlyom-
ból. A jegygyűrűm lötyögni kezd az ujjamon. Vacsora előtt minden
este megiszom pár pohárral, még mindig azt a sráckorombeli régi
keveréket, amin ma már csak nevetnek az emberek, C&C-t, Carsta-
irs whiskyt kólával. Ha utána megint fájdalmat érzek a nyakamban
vagy a vállamban, vagy mostanában a hasamban, tudom, itt az ide-
je, hogy felhívjam a doktort, és elkezdjek reménykedni, hátha nem
kell megint fölmennem a városba egy újabb menetre Teemerhez,
és netán a kórházába valamelyik sugárkezelő mesterlövészéhez.
Claire-nek mindig tudtára adom, mikor érzem, hogy valami készü-
lődik. Hiába nem riogatom. A gyomorégés könnyen jön. Akkor jön,
amikor túl sokat eszem. Az émelygés, amit úgy unok, a betegséggel
jön, és a kúrával jön. Semmivel nem lehet összetéveszteni. Mikor
az émelygésre gondolok, anyámra gondolok, meg az ő zöld almái-
ra. Gondolataimban olyan az ízük, mint az az íz, melyet akkor ér-
zek,amikor émelygek. Egyszer kissrác koromban tályog nőtt a fü-
lemben, amit otthon vágtak föl, egy szakorvos jött ki hozzánk dr.
Ave Levine-nal, anyám pedig azt mondta nekem, az orvosoknak és
mindenkinek, aki csak ott volt, hogy biztos megint zöld almát et-
tem. Mert ilyet kap az ember, mikor zöld almát eszik. Mosolyog-
nom kell, mikor eszembe jut az öreglány Nagyon nett volt, még a
vége felé is, mikor már nem volt mindig észnél. Az én nevemre
mindig emlékezett. A többieket nehezen ismerte meg, még az öre-
gemet is, a könnyes szemével, de engem nem. – Louie – szólított
meg csöndesen. – Boycsik, Louale. Komm aher cu der momma.
Mostanára már hányingerem van tőle, hogy hányingerem
van.
Sammyt mindig feldobja, mikor hallja, hogy így fogalmazom
meg, így aztán gondoskodom róla, hogy elmondjam, valahányszor
látom, csak hogy megnevettessem, amikor eljön hozzánk egy-egy

301
újabb látogatásra, vagy néha a városba, mikor bemegyünk, hogy
elmenjünk valahova. Időnként beruccanunk a városba egy-egy es-
tére, csak hogy bebizonyítsuk, hogy még képesek vagyunk rá.
Sammyn meg az egyik lányomon kívül senkit nem ismerünk már
ott. Elmegyek Claire-rel színházba, és keményen próbálok nem el-
aludni, miközben úgy teszek, mintha érdekelne, hogy mi történik a
színpadon. Vagy leülök Sammyvel enni vagy inni, miközben Claire
a múzeumokat vagy a műkereskedéseket járja Linda lányommal,
vagy egyedül. Sammy néha magával hoz egy-egy kedves, jó termé-
szetű nőt, asszonyt, de könnyen látni, hogy semmi komoly nincs
köztük. Winkler néhány hetenként föl-fölhív Kaliforniából, csak
hogy tudja, hogy mennek a dolgok, és elmesélje, ki halt meg az ot-
tani ismerőseink közül, meg hogy friss híreket halljon azokról az
emberekről, akikkel még tartjuk itt a kapcsolatot. Mostanában ci-
pőket árul, azt mondja, valódi bőrcipőket, nagy kereskedelmi lán-
colatok üzleteinek, amelyeknek cipőosztályuk van, és a cipőkből
származó készpénzzel vészeli át azokat az időket, mikor a csoko-
ládétojásainak meg a húsvéti nyulainak holtszezonjuk van. Csinál
valami mást is, amiről nem akarok többet tudni, fagyasztott élel-
miszerekkel, főleg fölös húskészletekkel üzletel. Sammy is el tud
még mosolyodni Marhajó Marvie üzleti vállalkozásain. A jelek sze-
rint Sammynek sincs sok szórakozása, mióta egyedül él abban az
új lakásában, a felhőkarcolóban. Még mindig nem tud mit kezdeni
az idejével, kivéve azt a kis munkáját, hogy pénzt hajt föl a rákse-
gélyre. Azt mondja, jó nyugdíjat kap a Time magazintól, és félre is
rakott pénzt, így ez nem probléma. Adok neki ötleteket, de ő nem
mozdul.
– Menj el Las Vegasba, és játszadozz el egy darabig a kur-
vákkal.
Claire még ezt is helyesli. Még mindig bolondulok érte. Még
mindig nagyok a mellei, és vadonatújnak látszanak, mióta megint
megplasztikáztatta őket. Vagy elmehetne a Bermudákra vagy a
Karib-tengerre, ahol találhatna magának egy kedves, vakációzó
titkárnőt, akivel úgy bánhatna, mint valami hercegnővel. Vagy Bo-
ca Ratonba, keresni egy elegáns, középkorú özvegyet vagy elvált
asszonyt, aki tényleg újra férjhez akar menni.

302
 – Sammy, tényleg gondolkodnod kéne rajta, hogy újra meg-
nősülj. Te nem vagy az a fajta, aki egyedül tud élni.
– Hozzászoktam.
– Most már túl öreg vagy – mondja neki Claire. –
Tulajdonképpen egyáltalán nem tudsz főzni, igaz?
Megfeledkezünk róla, hogy Sammy még mindig félszeg a
nőkkel, míg csak meg nem törik a jég, és nem tudja, hogy kell egy
lányt felcsípni. Megmondom neki, hogy majd én is elmegyek vele,
mikor jobban leszek, és segítek találni neki valakit, aki tetszik ne-
künk.
– Én is jövök – mondja Claire, aki mindig kész bárhova el-
menni. – Majd én megszondázom őket, és kiszúrom a dilinósokat.
– Sammy – noszogatom –, emeld föl már a seggedet, és menj
el egy világ körüli útra. Nem vagyunk már gyerekek, se te, se én, és
talán nem futja az időből, hogy belevágjunk mindabba, amiről
mindig azt hittük, hogy meg akarjuk csinálni. Nem akarsz megint
elmenni Ausztráliába, meglátogatni az ottani barátaidat?
Sammynek mindenfelé el kellett mennie, mikor a Time Inc.-
nél, ahol állásban volt, áthelyezték a nemzetközi osztályra, és még
mindig a legkülönbözőbb helyeken voltak ismerősei.
Magam is gondolkoztam rajta, nem lennék-e hajlandó el-
menni egy világ körüli útra, mihelyt ezúttal is visszanyerem a sú-
lyomat, mert Claire nagyon szeretné. Az utóbbi időben élvezem, ha
látom, hogy mindenki megkapja, amit akar.
Lehet, hogy a korom is teszi, a Hodgkin mellett, de jobban
érzem magam, ha tudom, hogy mindenki oké marad, mikor én már
nem leszek. Legalább induláskor. Most, hogy Michael okleveles
számszakértő lett egy olyan helyen, ahol szeret lenni, úgy néz ki,
hogy mind el vannak igazítva. Claire-nek még mindig szép az arca
és jó az alakja, hála a vidéki egészségközpontokba tett útjainak,
meg a titkos plasztikai nyesegetéseknek és varrogatásoknak, ame-
lyekre időnként eloson. Sok más mellett szereztem egy jó kis ten-
gerparti ingatlant Saint Maartenben, mely éppen üdülőfejlesztésre
való, az is az ő nevén van, aztán egy másik Kaliforniában, amelyik-
ről még nem tud, pedig az is az ő nevén van. Vannak széfjeim, nem
is egy, melyekben olyan dolgok vannak, amelyeknek a kezelésére
még nem tanítottam meg. Bárcsak jobban értene a számoláshoz,

303
de most már ott van Michael, aki segíthet neki, és az Arizonában
élő Andynek is van némi üzleti érzéke. Michael szemlátomást érti
a szakmáját, egy sor más dologgal együtt, amelyekre én tanítottam
meg, mert tudom, hogy nem tanították meg rájuk a számviteli fő-
iskolán. Megbízom én az ügyvédemben meg a többi emberemben,
amíg itt vagyok, és biztos lehetek benne, hogy tudják, mit akarok,
és tüstént meg is csinálják, de hogy azután mi lesz, abban már nem
vagyok olyan biztos. Ellustulnak. Emil Adler is ellustult, ahogy
megöregedett, és gyorsan továbbadja az embert valami más szak-
orvosnak. A gyerekek mind otthagyták, és új, saját orvost kerestek
maguknak. Egyre arra tanítgatom Claire-t, hogy legyen kemé-
nyebb az ügyvédekkel, mint én, legyen független tőlük.
– Amikor jónak látod, vonjál be akárki mást, akit csak
akarsz. Mostantól fogva te intézhetsz helyettem mindent. Egy per-
cig se hagyd, hogy a fejedre nőjenek. Nem tartozunk nekik semmi-
vel. Ha egyszer majd tartozunk, akkor biztosan kérni is fogják.
A családomból senki nem játszott szerencsejátékot, még a
tőzsdén sem. És csak Andy hajlamos a szertelenségre, de ő jól nő-
sült, jó természetű, kedves lányt vett el, és úgy látszik, szolidan be-
társult az apósához néhány jól menő autókereskedésbe Arizoná-
ban, Temple-ben és Scottdale-ben. De soha nem engedheti meg
magának, hogy elváljon, ami esetleg még jól is jöhet, a felesége
azonban igen. A tulajdonrészesedésének egy része az enyém, de
azt már átírattam rá. Susannak gyerekei vannak, itt a közelben, és
egy jó modorú ács a férje, akit hozzásegítettem, hogy házakat
építhessen, és eddig úgy néz ki, hogy ez is jól megy, minden oké.
Linda életre szólóan megállapodott a pedagógusi állásában, mely-
nek révén hosszú vakációkat kap és jó nyugdíjat. Tudja, hogy kell
magához vonzania a férfiakat, és lehet, hogy újra férjhez megy.
Néha szeretném, ha Michael jobban hasonlítana rám, merészebb
lenne, erősebb egyéniség, hangosabban és gyakrabban érvényesí-
tené önmagát, de lehet, hogy éppen miattam olyan, amilyen, és
Claire szerint alighanem így is van.
– Mi másért, Lew? – mondja, mikor megkérdezem. – Veled
nem könnyű vetekedni.
– Nem is örülnék, ha azt hinném, könnyű.

304
 Claire nem hajlandó együttműködni, mikor a hagyatéki ter-
veimről akarok beszélni vele, és nem hajlandó sokáig hallgatni
őket.
– Előbb vagy utóbb... – mondom neki.
– Legyen utóbb. Váltsunk témát.
– Én se élvezem. Oké, témát váltok. Mennyit hozna neked
évente egy százezer dolláros befektetés nyolc százalékos kamata?
– Nem hozna eleget az új házra, amit meg akarok venni!
Lew, az isten szerelmére, nem hagynád már abba? Inkább igyál
egy pohárral. Én majd elkészítem.
Most már jobban bízik Teemerben, mint én, sőt annál is,
ahogy a jelek szerint ő bízik önmagában. Dennis Teemer beköltö-
zött a kórházának a diliosztályára, azt mondja, kezelésre, bár meg-
tartotta a rendelési időit és a kórházi praxisát. Ez számomra őrült-
ségnek hangzik. Így hát lehet, hogy tudja, mit csinál, ahogy Sammy
szellemeskedve mondja. Mikor Emil az itteni kórházban nem tud
segíteni rajtam, elkezdek visszajárni a városba Teemerhez, hogy
újra felMOSsanak azokkal az injekciókkal, amelyektől rám jön az
az émelygés, amit úgy gyűlölök, legjobb esetben legalább egyszer
egy héten. MOS a neve annak a kemoterápiás keveréknek, amit
most adnak nekem, Teemer pedig rám hagyja, hadd higgyem, hogy
a „felmosni” tréfám eredeti, és még soha senki mástól nem hallot-
ta.
Mostanában már utálok visszamenni hozzá. Félek, és el va-
gyok nyúzva. Emil azt mondja, muszáj, és ezt én is tudom. Mosta-
nára azt hiszem, már Teemert is gyűlölöm. De nem eléggé ahhoz,
hogy letörjem a derekát. Ő lett a betegségem. Mindig minden
olyan komor a várószobájában. Mikor nem Claire hoz be, a bérau-
tó-szolgálat fekete vagy gyöngyházszínű limuzinján megyek be és
jövök vissza, mindig ugyanazzal a sofőrrel, azzal a Velencéből való
Frank nevű fickóval, és már bemenni is terhes. Úton Teemer ren-
delőjéből hazafelé vagy a kórházba, el kell hajtani ott a sarkon a
mellett a Temetkezési Otthon mellett, és ezt se szeretem. Szinte
mindig ott várakozik előtte legalább egy alkalmazott, aki túlságo-
san jól öltözött, hogysem normálisnak lássék, és rendszerint egy
hátizsákos és turistabotos hapsi is, aki biztosan szintén ott dolgo-
zik, és úgy néz ki, mint valami hegymászó, és szemmel tartanak

305
minden kocsit, amelyik lelassít az útkereszteződésnél. Engem is
megbámulnak.
Mostanára már Teemer kórházába is félek visszamenni, de
ezt soha nem mutatom ki. Mióta Sammy Glendája meghalt, Wink-
ler meg a felesége pedig Kaliforniában él, Claire-nek szállodában
kell laknia, vagy egyedül, vagy valamelyik lányunkkal, és ez nem
valami nagy mulatság neki. Az émelygés az, ami el fog intézni. Em-
lékszem rá, milyen érzés, és már ettől is émelygés fog el. Sokat va-
gyok fáradt, úgy sejtem, a koromtól fáradok, és fáradt vagyok a
gyöngélkedéstől, és most már, azt hiszem, tényleg rosszul vagyok
tőle! Aggódom, hogy eljön az idő, amikor bemegyek a kórházba, és
nem tudok a saját lábamon kijönni.
Senkinek nem kell mondania nekem, hogy tovább éltem,
mint bármelyikünk gondolta volna. Nem is mondja senki. Ha vala-
ki megpróbálná, azt hiszem, tüstént nekiugranék, mint a régi
Coney Island-i Lew Rabinowitz, és tényleg letörném a derekát. Te-
emer szerint valamiféle rekordot állítok fel. Én azt mondom neki,
hogy nem én, hanem ő. Mikor utoljára benn jártam nála, egy
csontdoktor éppen a lábamról készült egyik CT-felvételt nézeget-
te, amelyről kiderült, hogy teljesen rendben van. Kezdik azt gon-
dolni, hogy valami vírustól jöhetett az egész. Szerintem ez teljesen
oké. Teemernek mindegy, hiszen ugyanúgy kell kezelnie, de en-
gem felvidít a tudat, hogy nem adom tovább örökletesen. Mikor
megjelennek a tüneteim, a gyerekeimen is előjönnek a szimptó-
mák. Meg tudom mondani az arcukról, amikor beszélnek velem.
Émelygősnek látszanak. És valahányszor émelyeg a gyomruk, vagy
merev a nyakuk, mikor fölébrednek, tüstént arra gondolnak, hogy
orvoshoz kellene rohanniuk. Nem én vagyok a legszerencsétle-
nebb ember, aki valaha élt, de nem hiszem, hogy ez most már
számít valamit.
Nem vagyok többé fiatal. Erre mindig emlékeznem kell.
Folyton elfelejtem, mert a rohamaim közt olyan jól érzem magam,
mint akármikor, és több dologban találok mulatságot, mint a leg-
több ember, akit ismerek. De mikor Marty Kapp meghalt New
Jerseyben egy golfpályán, aztán Stanley Levyt is elvitte egy szívro-
ham, és David Goodmant majdnem elvitte egy másik, alig har-
mincnyolc éves korában, Betty Abrams meghalt rákban Los Ange-

306
lesben, Lila Gross pedig rákban itt, és Mario Puzónak háromszoros
bypass-műtétje volt meg Casey Lee-nek is, Joey Heller pedig meg-
bénult attól a hülye Guillain-Barré szindrómától, amiről senki so-
ha nem hallott, és most törnie kell a fejét, hogy a meggyöngült iz-
mai hogyan fognak tovább gyöngülni, ahogy öregszik, nekem is
hozzá kellett szokni a gondolathoz, hogy az idő kezdi utolérni Lew
Rabinowitzot is, hogy elértem abba a korba, amikor még az egész-
séges emberek is megbetegszenek és meghalnak, és én se fogok
örökké élni. Miközben karib-tengeri nyaralásainkon, Martinique-
en és Guadeloupe-on rákaptam a francia sajtokra, megszerettem a
francia borokat is, és Claire még nem vette észre, hogy elkezdtem
fölnyitogatni az összes jobb borunkat. Kiürítem a borospincémet.
Mostanában nehezebben tudok sok pénzt számon tartani, mint
azelőtt, és talán ez is egyik jele annak, hogy öregebb lettem. Vala-
hányszor elmegyünk mostanában valahova, mind a ketten egyre
több gyógyszeres fiolát viszünk magunkkal. Azt könnyű volt be-
látni, hogy az olyasmik, mint a személyes vízvezetékrendszerem
egyszerűen nem fognak többé rendesen működni, és előbb vagy
utóbb elkezdenek felhalmozódni a súlyos rendellenességek. Ne-
kem már megvolt a magamé.
Valamikor régen ezt soha nem éreztem, hogy az élet valaha
is rövid lehet számomra, még a seregben se, a gyalogsági harcban
Európában. Tudtam, hogy ott van a veszély, ezt tüstént láttam, de
soha nem gondoltam, hogy engem is megérinthet. Mikor augusz-
tusban váltásként bevonultunk egy Falaise nevű francia városba
az ottani nagy csata után, egy életre elég német halottat láttam
nagy halmukban rohadni a földön. Tucatszámra láttam még aztán
is, mielőtt a végére értem. Halott amerikaiakat is láttam. Láttam
Eisenhowert, amint megszemlélte a győzelem színhelyét, és sze-
rintem ő is úgy nézett ki, mintha hányingere lenne. Egy Grosshau
nevű városban, Belgiumon túl, a német határon, egy Hürtgen nevű
másik város közelében alig fél méterre álltam Hammertől, aki ép-
pen azt mondta, hogy a németek kivonultak, és a város tiszta, mi-
kor egy orvlövész tarkón lőtte. Még jelentette, hogy minden biz-
tonságos, mikor előrebukott a karjaim közé; aztán lerogyott a hó-
ba. Csöppet se lepett meg, hogy ő volt az, és nem én. Magától érte-
tődőnek vettem, hogy nekem mindig szerencsém Lesz. Még a fo-

307
golytáborban is szerencsés voltam, és nem féltem igazán. Aznap,
mikor a nyomorúságos vasúti utazás után végre odaértünk, és fel-
sorakoztattak minket, hogy nyilvántartásba vegyenek, láttam,
amint egy tiszta egyenruhába öltözött, hideg tekintetű, sovány
tiszt úgy bámul egy Siegel nevű másik zsidó hadifogolyra, hogy az
nem tetszett nekem, és gondolkodás nélkül elhatároztam, hogy
megszólítom, és csinálok valamit. Mocskos voltam, mint mindnyá-
jan, tetves és holtfáradt, a hasmenéstől is bűzlöttem, de odamen-
tem ahhoz a tiszthez, félénknek tettetve magam, és roppant udva-
riasan, mosolyogva megkérdeztem tőle:
– Bist du auch Jude?
Kinyitotta a száját, és úgy tátogott rám, mintha megőrültem
volna. Soha senkit nem láttam ennyire meglepődni. Mikor eszem-
be jut, mindig nevetnem kell rajta. Nem hiszem, hogy a német
hadseregben gyakran kérdezték volna tőle, hogy ő is zsidó-e.
– Sag das noch einmal – reccsentett rám élesen. Nem tudta
elhinni.
Tettem, amit mondott, és újra elmondtam. Megrázta a fejét,
és kuncogni kezdett magában, aztán odalökött nekem egy darab
kemény kétszersültet a kezében tartott kis csomagból.
– Nem, sajnos, nem – felelte nevetve angolul. – Miért óhajtja
tudni, hogy zsidó vagyok-e?
Mert én az vagyok, mondtam neki németül, és megmutattam
neki a J betűt a dögcédulámon. A nevem Rabinowitz, Lew Rabino-
witz, folytattam, aztán hozzátettem még valamit, mert azt akar-
tam, hogy gondolkodjon el rajta. – És beszélek egy kicsit németül.
Megint felvihogott, olyan tekintettel, mintha nem tudna hin-
ni nekem, aztán elballagott, és békén hagyott minket.
– Hé, komám, megőrültél? – mondta a hátam mögött egy
göndör, rozsdaszín hajú, magas fickó, akinek Vonnegut volt a neve,
és később könyveket írt. Ő se tudta elhinni.
Úgy spekuláltam, hogy mikor a sor elejére érek, úgyis rájöt-
tek volna.
Még mindig nem féltem.
Attól a naptól fogva, hogy puskát kaptam, szerelmes lettem
belé, és soha senkinek nem kellett emlékeztetnie rá, hogy tartsam
tisztán. Az utána sok ócskavas után az apám hulladékboltjában,

308
maga volt a mennyország, mikor egy olyan masinát kaptam a ke-
zembe, amelyik, mintha új lett volna, működött, és jó hasznát lehe-
tett venni. Erősen hittem az összes fegyveremben. Amikor a ten-
gerentúlon új fiúként és létszámfeltöltésként beosztottak a szaka-
szomba, boldogan vettem át a BAR-t, a Browning automata golyó-
szórót, és még azután is örültem neki, mikor már észrevettem,
hogy azok a fiúk, akik jobban ismerik, óvakodnak tőle, és hamaro-
san rá is jöttem, hogy miért. Akinél a tűzerő van, az vonja magára a
tüzet. Legjobb volt soha nem tüzelni vele, csak ha muszáj volt. Ezt
is gyorsan megtanultam. Aki elárulta a pozíciónkat, mikor semmi
fontosabb lövöldöznivalója nem volt, csak egy német katona, azt
kockáztatta, hogy mi többiek megverjük. Én hittem a fegyvereim-
ben, de nem emlékszem, hogy sokat kellett volna tüzelnem velük.
Előbb mint tizedes, aztán mint rajparancsnok legtöbbször csak
megmondtam a többi tizenegynek, hogy hol helyezkedjenek el, és
mire menjenek rá. Előretörtünk Franciaországon át Németország
felé, és nem valami gyakran láttuk azokat az emberi alakokat,
akikre lőttünk, csak miután már meghaltak, és mereven hevertek a
földön, mikor elhaladtunk mellettük. A dolognak ez a része kísér-
teties volt. Üres teret láttunk, kiszúrtuk a lövöldözést, és ráirányí-
tottuk a tüzünket, meghátráltunk a tankok meg a páncélautók
előtt, és a földre lapultunk a tüzérségi tűz elől, de a szakaszunk
szinte soha nem pillantotta meg azokat az embereket, akikkel há-
borúztunk, és mikor nem rohamoztak meg vagy bombáztak min-
ket, majdnem olyan volt, mintha megint egy Coney Island-i céllö-
völdében lennénk.
Kivéve, hogy ez nem volt mindig nagy mulatság. Át voltunk
ázva, fáztunk és mocskosak voltunk. A többiek hajlamosak voltak
a zárótüzek alatt összebújni, folyton rájuk kellett ordítanom, hogy
szóródjanak szét, és távolodjanak el tőlem meg egymástól, ahogy
kell. Nem akartam, hogy túl közel legyen hozzám valaki, és elront-
sa az én ragyogó sorsomat.
Feltöltésként kerültem egy szakaszba, amely már teli volt
feltöltésekkel, és hamar rájöttem, hogy ez mit jelent. Senki nem
húzta ki sokáig. Egyetlen embert ismertem, aki az invázió napjától
kitartott, Buchanan volt, az őrmesterem, és mire én odakerültem,
már neki is kezdtek kicsúszni a kezéből a dolgok, később le is ka-

309
szálta egy géppuskasorozat, mikor a fedezékből kiugorva valami
sövény felé rohant az út túlsó oldalán abban a Grosshau nevű vá-
rosban a hürtgeni erdőben, amely állítólag tiszta volt. Aztán ott
volt még David Craig, aki a kilencedik napon szállt partra Nor-
mandiában, és kilőtte a Tigris tankot, aztán hamarosan egy lábsé-
rüléssel kórházba került, repesz találta el egy Luneville nevű hely
közelében.
Mikor a tankot kilőttük, Buchanan már nem tudta, mit csi-
náljon; csak nézett rám, mikor megkapta rá a parancsot. Láttam,
hogy reszket szegény. Ágyúnk se volt, amivel átlőhettük volna a
tigris páncélját. A tank az egész szakaszunkat a földhöz szögezte.
Én szólaltam meg. – Kinél van a páncélököl? – kérdeztem, és
körülnéztem. – David? Craig? Te mégy Osonj át az utcán a házak
közt, és gyere vissza a farának vagy az oldalának.
– Lószart, Lew! – Addigra már neki is elege lett.
Hát szar egy dolog, gondoltam én is. – Én is veled megyek.
Majd én élesítem a gránátokat. Keresd meg, hol kell eltalálni. – A
páncélökölből kilőtt rakéta se hatol át egy Tigris páncélján.
A kezelési utasítás jó volt. Lőj egy gránátot az ágyútorony
varratába. Lőj egy másikat a lánctalpakra, lehetőleg harminc mé-
ternél nem messzebbről. Négy gránátot vittem magammal. Mi-
helyt elhagytuk a házakat, és kijutottunk a faluból, egy vízmosást
követtünk, amelyben vékonyan csordogált a zöldes víz, míg el nem
jutottunk egy kanyarig, aztán egyszer csak ott volt előttünk, áthi-
dalva az árkot, nem messzebb tőlünk kilencméternyinél. Ott tor-
nyosult fölöttünk az a hatalmas jószág mind a hatvan tonnájával,
és egy katona állt távcsővel a nyitott toronyfedelében, kiállhatat-
lan mosollyal, amitől megfeszült és rángatózni kezdett az államon
az az ideg. Meg se pisszentünk, de azért az ajkamra tettem az uj-
jamat, becsusszantottam egy gránátot, és beélesítettem. Craig va-
dászgatott Indiában. Telibe találta a célt. Mikor a rakétagránát fel-
robbant, a távcső elrepült, a német pedig lecsuklott fejjel tűnt el a
szemünk elől. A tank hátrálni kezdett. A második lövés eltalálta a
lánctalpát, és a kerekei leálltak. Figyeltünk, aztán láttuk, ahogy a
szakaszunk többi tagja kézigránátokat hajigál a belsejébe, amint
elrohan mellette, és hamarosan az egész jószág lángban állt.

310
 Craiget meg engem Bronz Csillagra terjesztettek föl ezért.
Craiget megsebesítette a combján egy szilánk a mellett a Luneville
nevű hely mellett, mielőtt megkapta volna az övét, én meg hadi-
fogságba estem, mielőtt megkaptam volna az enyémet. Mikor
Craig úgy ötméternyire tőlem megsebesült, a másik oldalamon
már holtan hevert egy srác, akinek ugyanaz a gránát hasította szét
a fejét. Nekem a hajam szála se görbült meg. A repeszek tizenket-
tőnk közül nyolcat eltaláltak.
Az a német katona ott a tankban az egyetlen német katona,
akit valaha láttam, aki nem volt sem halott, sem hadifogoly, kivéve
azokat, akik engem elfogtak. Azok vadonatújnak látszottak.
Decemberben havazott a hürtgeni erdőben, és tudtuk, hogy
nem leszünk otthon karácsonyra. David Craig talán, de mi nem.
A hónap közepén nagy sietve felpakoltak minket egy csapat-
szállító kocsioszlopra, hogy délre szállítsanak erősítésül egy ez-
rednek, egy másik erdő mellé, egy Ardennes nevű város közelé-
ben. Mikor odaértünk és leszálltunk, egy százados várt minket a
tisztáson, aki üdvözölt bennünket, és mihelyt felsorakoztunk, hogy
meghallgassuk, bejelentette:
– Emberek, be vagyunk kerítve.
Volt köztünk egy Brooks nevű vicces fickó, aki elkezdett kia-
bálni: – Bekerítve? Hogy lehetnénk bekerítve? Épp most jöttünk
ide. Hogy jöhettünk volna ide, ha mind be vagyunk kerítve?
Mint kiderült, a hír igaz volt. A németek áttörtek azon az er-
dőn, és ez már nem volt olyan vicces.
Aztán másnap megtudtuk, de csak mert megmondták ne-
künk, hogy megadtuk magunkat. Mindnyájan, az egész ezred. Hogy
lehet ez? Föl voltunk fegyverezve, ott voltunk, föl voltunk szerelve.
De valaki, valahol hátul, mindnyájunkkal megadatta magát. Nagy
kupacban le kellett raknunk a fegyvereinket a földre, aztán csak
várni, amíg foglyul ejtenek.
Ennek nem volt semmi értelme.
– Százados úr, nem próbálhatnánk meg hátrajutni? – kiáltott
fel valaki idegesen.
– Mikor hátat fordítok, nem vagyok többé parancsnok.
– Merre kellene mennünk?
Erre senki nem tudta a választ.

311
 Tízen kapaszkodtunk fel egy könnyű teherautóra, a két so-
főrrel, akik odavittek bennünket, és elindultunk. A depónál feltan-
koltunk, ennyire nyugodtan mentek a dolgok. Extra gyapjúsálakat
vételeztünk az arcunkra meg a nyakunkra, meg száraz harisnyá-
kat. Voltak puskáink, karabélyaink és kézigránátjaink. Az ingem
meg a vastag katonai alsóing közé dobozszámra gyömködtem be a
fejadagos csomagokat, cigarettát, neszkávés csomagokat, cukrot,
gyufát, a jó öreg, megbízható Zippo öngyújtómat a tűzgyújtáshoz,
meg egypár gyertyát is.
Nem jutottunk messzire.
Azt se tudtuk, hová megyünk. Elfelé indultunk azon az úton,
amelyen jöttünk, aztán balra fordultunk egy szélesebb útra, majd
egy keresztezéshez értünk, és azt hittük, nyugatnak tartunk a saját
vonalaink felé. De az út utána elkanyarodott, és láttuk, hogy meg-
int északnak megyünk. Követtük a többi kocsit. A havazás egyre
sűrűbb lett. Kezdtünk dzsipek, vezérkari autók és teherautók mel-
lett elhaladni, amelyek belecsúsztak a hóbuckákba, és otthagyták
őket. Aztán más kocsikhoz értünk, amelyeket szétlőttek, és kiég-
tek. Egyesek meg füstölögtek, ki voltak törve az ablakaik. Néhány
holttestet is láttunk. Puskatüzet hallottunk, aknavetőket, géppus-
kákat, dudálást, furcsa sípszavakat. Mikor a saját teherautónk is
belecsúszott egy hótorlaszba, otthagytuk, kisebb csoportokra osz-
lottunk, és megpróbáltunk gyalog, külön-külön meglépni.
Átvackolódtam az út túlsó oldalára, átmásztam a padkán, és
fedezékbe húzódtam a túlsó oldalon. Csúszkáltam a havon, ahogy
csörtettem előre, amilyen gyorsan csak bírtam. Még ketten jöttek
velem. Hamarosan autókat meg kutyákat hallottunk, aztán német
parancsokat kiabáló hangokat. Szétoszoltunk, és elbújtunk a föl-
dön, de gond nélkül megtaláltak minket. Egyenesen nekünk jöttek
az örvénylő hópelyhek közül, még ki se tudtuk venni az alakjukat,
mikor már ránk szögezték a puskájukat. Fehér egyenruhákba vol-
tak öltözve, amelyek beleolvadtak a háttérbe, és minden szerelé-
sük vadonatújnak látszott, mi meg úgy néztünk ki, mint a ku-
tyaszar, ahogy az a Vonnegut nevű fickó mondta, mikor megis-
merkedtem vele a vasútállomáson, aztán később beleírta egy
könyvébe, mesélték nekem Claire és a gyerekek.

312
 Mindnyájunkat elkaptak, mind a tizenkettőnket, és még jó
pár százat, azokhoz csatlakoztunk, mikor elindítottak minket. A
teherautók, amelyekre feltereltek, áthajtottak velünk egy folyón,
amiről később megtudtam, hogy a Rajna, aztán letettek bennünket
egy nagy vasúti főpályaudvaron, annak a belsejében üldögéltünk
búsan és unatkozva, míg csak egy hosszú teherszerelvény be nem
húzott egy mellékvágányra. Német katonák másztak le róla sietve,
aztán kirajzottak a várakozó teherautók és parancsnoki kocsik fe-
lé. Egész osztagokat láttunk, amelyek amerikai egyenruhát visel-
tek, katonai csendőri szalagokkal és fehér sisakokkal, mi meg csak
csodálkoztunk, mi a fene történik itt. Ez volt a nagy katlancsata, és
kiverték belőlünk a meleg szart, de ezt mi csak fél év múlva tudtuk
meg.
Három teljes napot és három éjszakát töltöttünk bezárva
annak a tehervonatnak a vagonjaiban. Állva, ülve, guggolva alud-
tunk, és csak akkor feküdtünk le, mikor találtunk hozzá egy kis he-
lyet. Nem volt klozetpapírunk. Nem törődtek vele, hogy hogy csi-
náljuk. A sisakjainkat használtuk. Mikor a zsebkendőink is odalet-
tek, odalett az igényességünk is. Hosszú időbe tellett, amíg elszállí-
tottak minket abba a nagy hadifogolytáborba, messze-messze
Németországba, majdnem a másik végébe. Volt ott egy táboruk
angol katonáknak, fölismertük a szögesdrót kerítés kapuin az
emblémájukat. Volt egy másik táboruk az oroszoknak. Aztán volt
egy a többi európainak, onnan ismertem meg később azt a Svejk
nevű idősebb hapsit. És most lett egy az amerikaiaknak is. Egyes
angolok, akikkel beszéltem, több mint négy éve voltak fogságban.
Nem gondoltam, hogy ezt én el bírnám viselni. Aztán eszembe ju-
tott, hogy ha ők kibírták, akkor én is ki tudnám bírni.
Körülbelül másfél héttel azután, hogy odakerültem, az a
tiszt, akivel az első napon beszéltem, név szerint értem küldetett.
Németül kezdte:
– Azt mondja, maga tud németül?
– Jawohl, Herr Kommandant.
– Hadd halljam – folytatta angolul. – Beszéljen kizárólag
németül.
Megmondtam neki, hogy beszélek egy kicsit németül. Tu-
dom, nem jól, de érteni többet értek.

313
 – Hogyhogy maga tud németül?
– Ich Lernte es in der Schule.
– Miért tanult németül?
– Mann musste in der Schule eine andere Sprache lernen.
– Mind a németet választották?
– Nein, Herr Kommandant.
– A többiek?
– Fast alle studierten Französisch oder Spanisch.
– Szörnyű a kiejtése.
– Ich weiss. Ich hatte keine Gelegenheit zu üben.
– Maga miért választotta a németet?
Megkockáztattam egy mosolyt, mikor megmondtam neki,
úgy gondoltam, egy szép napon majd alkalmam lesz németül be-
szélni.
– Látja, igaza volt – felelte szárazon. – Most angolul beszélek
magával, mert nem akarom pocsékolni az időt. Szeret itt lenni a
táborban?
– Nein, Herr Kommandant.
– Miért nem?
Nem tudtam, hogy mondják, hogy unalmas, de azt tudtam,
hogy mondjam meg neki, hogy nincs semmi tennivalóm. – Ich habe
nicht genug zu tun hier. Hier sind zu viele Männer, die nicht genug
Arbeit haben.
– Ajánlhatok valami jobbat. Egy munkaosztagot Drezda vá-
rosában, amely nincs messze ide. Gondolja, hogy ezt jobb szeret-
né?
– Azt hiszem, én...
– Németül!
– Jawohl, Herr Kommandant. Entschuldigen Sie.
– Drezdában ugyanúgy biztonságban lesz, mint itt. Nincs
semmiféle hadiipara, és csapatok se állomásoznak ott, nem fogják
bombázni. Egy kicsit jobban fog enni, és a munkája majd lefoglalja.
Körülbelül száz főt küldünk oda. Ezt jogosan megtehetjük. Igen?
Bólintottam. – Ich würde auch gern gehen.
– Hasznos lenne, mint tolmács. Az ottani őrök nem túl isko-
lázottak. Mint látni fogja, vagy öregek, vagy nagyon fiatalok. A

314
munka is tisztességes. Egy élelmiszer-készítményt fognak gyárta-
ni, főleg terhes nők számára. Ez is megfelel magának?
– Ja, das gefällt mir sehr, Herr Kommandant, wenn es nicht
verboten ist.
– Ez meg van engedve. De – mondta, majd vállat vont, és egy
pillanatra elhallgatott, amivel tudtomra adta, hogy azért csak van
valamiféle bökkenő – csak közlegényeket állíthatunk munkára. A
Genfi Konvenciók szabályai csak ezt engedik meg. Azt nem enge-
délyezik, hogy tiszteket küldhessünk, még altiszteket sem. Maga
meg őrmester. Még akkor sem engedhetjük meg, ha önként jelent-
keznek.
– Was kann ich tun? – kérdeztem. – Ich glaube Sie würden
nicht mit mir reden, wenn Sie wüssten, dass ich nicht gehen kann.
– Miért küldetett volna különben értem, ha nem tud valami
kiutat, amellyel meg lehet a dolgot kerülni?
– Herr Kommandant – emlékeztetett rá.
– Herr Kommandant.
Kinyitotta a tenyerét az íróasztala tetején, és felém lökött
egy fél borotvapengét. – Ha levágja az őrmesteri stráfjait, akkor
közkatonaként bánhatunk magával. Nem veszít vele semmit, sehol
semmiféle előjogot, se itt, se otthon. Ha úgy dönt, hogy leszedi
őket, hagyja itt a pengét, mikor kimegy, és az őrmesteri stráfjait is.
Drezda volt nagyjából a legszebb város, amelyet valaha lát-
tam. Persze nem sok olyat láttam, amelyiket igazi nagyvárosnak
neveznék. Csak Manhattant, aztán Londonból néhány keskeny sze-
letet, főleg textilgyárakat és hálószobákat. A közepén folyt egy fo-
lyó, és mindenfelé több volt a templom, mint amennyit egész éle-
temben láttam, tornyokkal és kupolákkal, a tetejükön kereszttel.
Egy nagy téren állt az operaház, egy másik téren meg egy nagy
seggű lovon ülő férfi szobra körül hosszú sorokban sátrakat húz-
tak fel a menekültek elhelyezésére, akik a városba özönlöttek a ke-
letről előrenyomuló oroszok elől. A város működött. Rendszere-
sen közlekedtek a villamosok. A gyerekek iskolába jártak. Az
egyetlen velünk egykorú fickónak, aki a szemünk elé került, fel
volt tűzve a kabátujja a levágott karjának a csonkja körül. Játszot-
tak a színházak. Egy nagy fémtáblán Yenidze cigarettákat hirdetek.

315
Aztán néhány hét múlva plakátokat ragasztottak ki, és láttam,
hogy cirkusz jön a városba.
Az épület, amelyben elhelyeztek minket, valamikor vágóhíd
volt, mikor még volt vágni való marhájuk. Alatta az alagsorban
volt a húsraktár, amelyet a tömör sziklába vájtak, oda mentünk le,
mikor megszólaltak a szirénák, és közeledtek a repülőgépek, hogy
valahol máshol bombázzanak. Mindig olyan közeli helyek ellen
mentek, amelyeknek több katonai értékük volt, mint nekünk.
Nappal amerikaiak jöttek. Éjszaka angolok. Hallottuk, ahogy a
bombák valahol nagyon messze felrobbannak, és közben jól érez-
tük magunkat. Gyakran láttuk is a gépeket, nagyon magasan, nagy
kötelékekben.
Az őreink vagy még tizenöt év alatti srácok, vagy hatvan fö-
lötti, szuszogó öregemberek voltak, kivéve egy kemény fickónak
látszó felügyelőt, akiről azt mondták, ukrán, és néhány naponként
mindig benézett a gyárba meg a szállásunkra, hogy meggyőződjön
róla, hogy még ott vagyunk, és gondoskodjon róla, hogy vigyázza-
nak az egyenruháinkra. Valahányszor valaki megbetegedett közü-
lünk, elvették és gondosan összehajtogatták az egyenruháját. Az
egyik oldalon már nagyon közel jártak az oroszok, és azt remélték,
különösen az ukrán, hogy majd hozzánk, amerikaiakhoz menekül-
hetnek. A gyárban az asszonyok meg a lányok mind rabszolga-
munkások voltak, a legtöbben lengyelek. Az öregebbek közül
egyesek olyanok voltak, mint a nagynénéim meg a nagyanyám, sőt
mint az anyám, de soványabbak voltak, sokkal soványabbak. Sokat
viccelődtem velük, hogy feldobjam a hangulatot, és jelezzem, hogy
szívesen flörtölnék is. Mikor egyesek viszonozták a tréfáimat, és
azokat a mély, vágyakozó tekinteteket vetették rám, gondolkodó-
ba estem. Te, fiú, ez nem lenne akármi. Az őröket is ugrattam vele,
hogy csináljanak már nekem valami helyet, ahol a Fräulein meg én
elvonulhatnánk egy kis Geschmuséra.
– Rabinowitz, te meg vagy őrülve – mondta nekem ez a Von-
negut nevű fickó, nem is egyszer. – Csak egyszer csináld meg ezt
egy német nővel, és agyonlőnek.
Örültem, amiért figyelmeztetett. Biztosan kiszúrta, hogy
szemeztem a kinti lányokkal, mikor oda-vissza masíroztattak
minket.

316
 – Rendezzünk egy táncmulatságot – határoztam el egyszer.
– Lefogadom, jó kis tánc lenne, ha rá tudjuk beszélni őket,
hogy adjanak nekünk valami zenét.
– Én ugyan nem – mondta Svejk az ő vastag akcentusával, és
újra elmondta nekem, hogy ő nem akar más lenni, csak derék ka-
tona.
Vonnegut csak a fejét rázta.
Elhatároztam, hogy egyedül próbálom meg. A gépek majd
minden éjjel ott döngicséltek a fejünk fölött, és az őrök mintha nap
mint nap jobban aggódtak volna.
– Herr Reichsmarschall – mondtam a legidősebbnek.
– Mein lieber Herr Rabinowitz – felelte hasonló hangnemben.
– Ich möchte ein Fest haben und tanzen. Können wir Musik
haben, zum Singen und Tanzen? Wir werden mehr arbeiten.
– Mein lieber Herr Rabinowitz. – Ők is jól mulattak velem. –
Es ist verboten. Das ist nicht erlaubt.
– Fragen Sie doch, bitte. Würden Sie das nicht auch gern
haben?
– Es ist nicht erlaubt.
Túlságosan féltek, hogy megkérdezzék valakitől. Aztán jöt-
tek a cirkuszi plakátok, és elhatároztam, hogy ezt aztán tényleg
megpróbálom, Vonneguttal meg Svejkkel, a derék katonával, hár-
masban. Ők nem akartak semmiféle részt vállalni benne. Én úgy
láttam, hogy nem veszthetünk vele semmit.
– Miért ne? A francba is, hát nem szeretnénk mind elmenni?
Elmegyünk hozzá együtt, és megkérjük. Szükségünk van pihenés-
re. Mind beledöglünk az unalomba, ha folyton csak várnunk kell.
– Én nem – mondta Svejk a maga lassú angolságával. –
Alázatosan a bocsánatát kérem, Rabinowitz, de én úgy találom,
épp elég bajba kerülhetek akkor is, ha csak azt csinálom, amit
mondanak. Én már végigmentem ezen korábban is, hosszabb időn
át, mint gondolná, és többször, mint amennyiről tud. Alázatosan
bocsánatot kérek...
– Oké, oké – szakítottam félbe. – Majd én megcsinálom
egyedül.
Aznap éjjel a bombázók miránk jöttek. Nappal amerikai gé-
pek röpültek fölénk, alacsonyan szálltak, messzi egymástól, és a

317
város különböző részein romboltak le épületeket. Furcsának is ta-
láltuk, hogy a bombáik olyan messzire hullnak le egymástól, és
semmi másra nem céloznak, csak lakóházakra. Törtük is rajta a fe-
jünket, hogy miért. Fölaprított romokat készítettek elő az elkövet-
kező tüzekhez, de ezt mi nem tudtuk. Mikor este, mint rendesen,
megint megszólaltak a szirénák, lementünk a vágóhidunk alatti
hústároló pincénkbe. Ezúttal ott is maradtunk. A riadót nem fújták
le. Sziklafalainkon és betonplafonunkon át furcsa, erős, tompa dü-
börgéseket és becsapódásokat hallottunk, amelyek nem bomba-
robbanásoknak hangzottak. A gyújtóbombák töltetei voltak. Kis
idő múlva kialudtak a mennyezetről lelógó villanykörték, és leáll-
tak a ventilátorok. Az erőmű kinyiffant. A szellőzőnyílásokon így is
befújt a levegő, lélegezni hát tudtunk. Szokatlan moraj harsant föl,
egyre közelebb jött, egyre harsányabb lett, és órákig tartott. Olyan
volt, mint mikor egy vonat nagy szélroham kíséretében hirtelen
belerobog egy alagútba, vagy mikor a hullámvasút a lejtő tetején
gyorsulni kezd lefelé, csakhogy egyszerűen nem múlt el. A hang
semmit nem gyöngült. A robajt a levegő okozta, a többmérföldnyi
széles huzat, amely az odakint dúló lángokból az egész városba
beszívódott, és olyan erős volt, mint valami ciklon. Mikor végül
hajnal felé csökkenni kezdett, két őr félénken felkapaszkodott a
lépcsőn, és megpróbáltak odakinn körülnézni. Úgy jöttek vissza,
mint két kísértet.
– Es brennt. Alles brennt. Die ganze Stadt. Alles ist zerstört.
– Minden ég – fordítottam azon a fojtott hangon. – A város
elpusztult.
Nem tudtuk elképzelni, mit jelent ez.
Reggel, mikor kivezettek minket az esőbe, rajtunk kívül
mindenki más halott volt. Feketére égett és összezsugorodott ha-
lottak hevertek az utcán, akiket aztán barnára festett a mindenfe-
lől felszálló füstfelhőkből még mindig hulló hamu. Halottak hever-
tek a megfeketedett házakban, melyekből minden fa teljesen ki-
égett, és halottakkal voltak teli a pincék. A templomok mind ledől-
tek, az operaház pedig megbillent és lezuhant a térre. Egy villa-
moskocsit felborított a léghuzat és szintén égett. A vasútállomás
megfeketedett csontvázának tetején át füstoszlop szállt fel, az eső-
cseppek teli voltak korommal és hamuval, ami a slag mocskos vi-

318
zét juttatta eszembe a hulladéküzletben, amivel a napi munka be-
fejezése után megmosakodtunk. Láttuk, hogy a park túlsó oldalán
égnek a fák, minden egyes fa úgy égett egyenként, mint a fáklyák
egy éjszakai polgári felvonuláson, és eszembe jutottak az izzó tűz-
kerekek a Steeplechase mólója melletti Coney Island-i tűzijátéko-
kon, amelyeket a Luna Park millió kábító fénye mellett minden
nyáron, minden kedden élvezhettem, mióta csak éltem. A mi épü-
letünk is leégett, a vágóhíd, amelyben laktunk, és minden más épü-
let is a városrészünkben. Több mint egy óra hosszat mozdulatla-
nul álltunk, mire egy kocsin odahajtott valaki, hogy megmondja,
mit csináljunk, és ezek az egyenruhások ugyanolyan kábultak vol-
tak, mint mi. Több mint egy órába tellett, mire határozni tudtak,
amikor mutogatni kezdtek, és megmondták nekünk, hogy vonul-
junk ki a városból, és induljunk el a dombok és hegyek felé. Körü-
löttünk, amíg a szem ellátott, mindenfelé mindenki meghalt, férfi-
ak, nők és gyerekek, megdöglött minden papagáj, macska és kaná-
ri. Sajnáltam mindnyájukat. Sajnáltam a lengyel rabszolgamunká-
sokat. Sajnáltam a németeket.
Sajnáltam magamat is. Én nem számítottam. Egy pillanatra
majdnem elsírtam magam. Hát nem törődtek vele, hogy mi is itt
lehetünk? Még mindig nem tudom, mi miért menekültünk meg.
Láttam, hogy nem nyomok semmit a latban. Minderre nélkü-
lem is sor került volna, és ugyanaz lett volna a kimenetele. Én se-
hol nem jelentenék semmit, kivéve otthon, a családomnak és talán
néhány barátomnak. És attól fogva tudtam, hogy soha még sza-
vazni se akarok többé. FDR után egyetlenegy se akadt, akit elég
sokra tartottam volna, hogy fölnézhessek rá, és nem akartam a két
párt hencegő stricijei közül senkinek sem megadni azt az elégté-
telt, hogy akár csak egy pillanatra is azt gondolja, hogy pártolom
és támogatom az ambíciói sikerét.
– Ők nem tudják ezt, Lew – mondta nekem Sammy akkor ré-
gen, főiskolai műveltségének azzal a felsőbbrendű mosolyával,
amelyet akkoriban az ajkán viselt. Megpróbálta fölkelteni az ér-
deklődésemet Adlai Stevenson, aztán később John Kennedy
iránt. – Nem tudják, hogy nem adod meg nekik az elégtételt.

319
 – De én tudom – feleltem. – És ez a lény eg. Mi nem számí-
tunk, és a szavazataink se számítanak. Mit gondolsz, meddig fog
tartani, amíg megundorodsz Kennedytől?
Azt, hiszem, még egy hétig se tartott, még a felén se voltunk
túl azokon a beiktatási bálokon, és nem hiszem, hogy talán Lyndon
Johnson óta Sammy egyszer is újra elment volna szavazni.
Nem sok időt fordítok rá, hogy lépést tartsak a világgal, és
nem tudom belátni, mit változtatna bármin, ha lépést tartanék ve-
le. A magam dolgával törődöm. Ami fontos, arról úgyis hallok.
Amit megtanultam, arra emlékszem, és kiderült, hogy igaz. Az
égadta világon semmit nem jelentett, hogy a seregben voltam,
egyáltalán nem számított. Nélkülem is ugyanaz történt volna – a
hamu, a füst, a halottak, a végkimenetel. Semmi közöm nem volt
Hitlerhez, és semmi közöm nem volt Izrael államhoz. Nem kell ne-
kem se a kárhoztatás, se az érdem. Az egyetlen hely, ahol számí-
tottam, az otthonom volt, Claire-rel meg a gyerekekkel. Ha bárki-
nek, talán az unokáimnak később kellenének, eltettem valahová a
Bronz Csillagomat, a harctéri gyalogosjelvényemet, az egységemet
megdicsérő hadparancsot, az őrmesteri stráfokat, melyeket visel-
tem, mikor leszereltem a seregből, meg a váll-lapomat, annak az
Első Hadosztálynak, a Nagy Vörös Egyesnek a Vörös 1-es számá-
val, amely a poklokon ment keresztül, mielőtt én belekerültem, és
további poklokon ment át, miután kikerültem belőle. Most négy
unokánk van. Mindent szeretek a családból, és úgy érzem, össze-
törnék, talán tényleg megölnék bárkit, aki azzal fenyegetne, hogy
bánt valakit közülük.
– Letörnéd a derekát? – kérdezte Sammy mosolyogva, mikor
utoljára meglátogatott.
– Letörném a derekát. – Én is mosolyogtam. – Még most is.
Még most is.
Mikor elkezd valamelyik helyen előbújni, a kórházban a su-
gárkezelés mesterlövészei célba tudják venni és ki tudják égetni
azt, amit ők szeretnek kinövésnek nevezni, és amiről tudom, hogy
újabb daganat. Ha újra felbukkan ott, amit ők rekeszizomnak ne-
veznek, én meg a hasamnak nevezek, émelygős leszek előtte, és
émelygős leszek utána, azzal az émelygéssel, amelynek a gondola-
tát se tudom elviselni, és tényleg úgy gondolom, hogy egy szép na-

320
pon végül el fog intézni, ha továbbra is együtt kell élnem vele. Ha-
csak nem vagyok Sammyvel, mert akkor „émelyedem”, mert
Sammy szereti azt játszani, amit ő pedagógusnak, én meg okostó-
ninak nevezek.
– Mondd csak, Lew – kérte, és lágyan felnevetett. – Hány
embernek törted le életedben a derekát?
– Azt a fickót is beleszámítva, aki elmarta azt a pénztárcát?
– Az nem volt verekedés, Lew És nem törted le a derekát.
Hány volt?
Gondolkodtam egy percig. – Egy se. Soha nem volt rá szük-
ség. Mindig elég volt azt mondani, hogy le fogom.
– Hány nagy viadalod volt?
– Életemben? – Megint erősen elgondolkodtam. – Csak egy,
Sammy – jutott eszembe, és ezúttal én nevettem. – Veled.
Emlékszel, mikor meg akartál tanítani bokszolni?

321
Nyolcadik könyv

322
 22. RAJNAI ÚT: MELISSA

Mint elképzelése szerint a hős Siegfried a Götterdämme-

rungban, Yossarian azt, amire később mint saját Rajnai útjára te-
kintett vissza, azzal kezdte, hogy megragadta egy gyors nappali
szeretkezés lehetőségét: Siegfried hajnalban, a hegyi sasfészkében,
Yossarian pedig déltájban, a Rockefeller Centerben, az M&M-nél
lévő irodájában. Ám ő kellemesen fejezte be a magáét négy hét
múlva a kórházban, a tökéletes egészségét bizonyító újabb lele-
tekkel a látomásai és hallucinációs TIA-rohama után, továbbá öt-
százezer dollárral gazdagabban, és még egy cipőt is eladva.
Siegfriednek megvolt az immár halandó Brünnhildéje és a
sziklafészke, melyet megosztottak egymással.
Yossariannak megvolt az ápolónője, Melissa MacIntosh, aki
szintén igencsak emberi lény volt, megvolt továbbá az asztali szá-
mítógépe, a szőnyeges padlója és a bőr karosszéke, valamint a régi
időkből való szélesebb ablakpárkánya az újonnan átkeresztelt
M&M, a korábbi Time-Life székházban lévő irodájában, melynek
ablaka lenézett a jégpályára, ahol Sammy és Glenda többször kor-
csolyázott, mint ahogy Sammy most vissza tud emlékezni rá, és
akikből aztán férj és feleség lett, míg csak a halál el nem választot-
ta őket.
Yossarian bólogatott, miközben fogdosta, és készséggel el-
ismerte, hogy irodájának nincsen bezárva az ajtaja (holott tudta,
hogy be van), és csak ugyan rájuk nyithat valaki, miközben kéje-
sen összefonódnak, pedig tudta, hogy senki nem fog benyitni, és
nem is tudna. Felcsiklandozták Melissa félelmei: remegései, kéte-
lyei és határozatlankodásai vadul felvillanyozták, és egyre növek-
vő, szenvedélyes érzelmekbe hajszolták. Melissa izgalomba jött a
nőies rémülettől, hogy valaki rányithat, és megláthatja félmeztele-
nül a heves szexuális bizalmasságok ruháit szétziláló erőfeszítései
közepette, és pirulva arra kérte, hogy a változatosság kedvéért
most végezzen gyorsan, de aztán nevetett, amikor Yossarian meg-
tette; majd leleplezte a turpisságot, mikor ellenőrizte a poggyá-
szában a gyógyszereit, és készülődni kezdett, hogy kimenjen vele a
reptérre, ahonnan utazását megkezdve elrepül Kenoshába. Az
alapvető toalettcikkek mellett Yossarian Valiumot akart álmatlan-

323
ság ellen, Tylenolt vagy Advilt hátfájás ellen, továbbá Maaloxot a
hiatus herniájára. Nagy csodálkozására immár közvetlen jumbo-jet
járatok indultak a wisconsini Kenoshába.
Éppen behúzta a cipzárat az útitáskáján, amikor csörögni
kezdett a telefon.
– Gaffney, maga meg mit akar?
– Nem gratulál nekem? – mondta Gaffney vidáman, elenged-
ve a füle mellett Yossarian nyilvánvalóan bosszús hangját.
– Megint lehallgatott? – kérdezte Yossarian, és lopva Melis-
sára nézett.
– Mit? – kérdezte Gaffney.
– Miért hívott föl?
– Maga egyszerűen nem ad nekem hitelt, ugye, John?
– Miért? Végre küldött nekem egy számlát. Nem számított
fel sokat.
– Nem csináltam sokat. Amellett hálás vagyok magának a
zenéért. Nem is tudja, milyen boldog vagyok, mikor visszajátszom
a szalagokat, melyeket fölveszünk. Az évnek ebben a sötétülő ré-
szében szeretem a Bruckner-szimfóniákat meg a Borisz Goduno-
vot.
– Szeretné a Ringet?
– Főleg a Siegfriedet. Azt nem hallom valami gyakran.
– Majd tudatom magával, mikor veszem műsorra a Si-
egfriedet – mondta maró gúnnyal Yossarian.
– Yo-Yo, annyira le fog kötelezni. De nem ez az, amiről be-
szélni akarok.
– Mr. Gaffney – mondta Yossarian, aztán kis szünetet tartott,
hogy érthetővé váljon a sértése.
– Visszatértünk a Mr. Gaffneyra, John?
– Soha nem tértünk le a Johnról, Jerry. Mit akar?
– Dicséretet – válaszolta Gaffney. – Mindenki szereti, ha
megbecsülik, mikor valamit jól csinál. Még Señor Gaffney is.
– Dicséretet, miért, Señor Gaffney?
Gaffney nevetett. Melissa a bőrkanapé karfájára hanyatlott,
és a körmét reszelgette egy dörzslappal. Yossarian dühös képpel,
fenyegetően nézett rá.

324
 – A tehetségemért – mondta Gaffney. – Megjósoltam, hogy el
fog menni Wisconsinba, meglátogatni Mrs. Tappmant. Megmond-
tam, hogy át fog szállni Chicagóban, hogy Washingtonba utazzon
Milóhoz és Wintergreenhez, nem? Meg se kérdezte, hogy honnan
tudom.
– Washingtonba fogok menni? – Yossarian el volt képedve.
– Meg fogja kapni Milo faxát. M2 telefonálni fog a reptérre,
hogy emlékeztesse rá. No, a fax éppen most jön be, nem? Megint
rajta vagyok a célponton.
– Maga lehallgatott, ugye, maga strici?
– Mit?
– És lehet, hogy videón is figyelt. És miért telefonálna nekem
M2, mikor itt van mindjárt a folyosó végén?
– Visszament a KIHABUP épületébe a maga Michael fiával,
hogy eldöntse, hajlandó-e ott tartani az esküvőjét.
– A Maxon lánnyal?
– Igent fog kelleni mondania. Van egy másik jó viccem, ami
talán mulattatni fogja magát, John.
– Lekésem a gépemet.
– Bőven van ideje. Majd egyórás késéssel fog indulni.
Yossarian nevetésben tört ki. – Gaffney, most végre téved –
károgta. – Odatelefonáltattam a titkárnőmmel. Menetrend szerint
indul.
Gaffney is nevetett. – Yo-Yo, magának nincs is titkárnője, a
légitársaság meg hazudik. Késni fog, ötvenöt perccel később száll
fel. Az ápolónője volt az, akivel telefonáltatott.
– Nekem nincs semmiféle ápolónőm.
– Ez nagyon szívderítő. Kérem, mondja meg Miss MacIn-
toshnak, hogy a vese megint működik. Boldog lesz, ha meghallja.
– Miféle vese?
– Ó, Yossarian, szégyen, gyalázat! Maga nem mindig figyel
oda, mikor a hölgy telefonál. A belga páciens veséje. És ha már
úgyis Washingtonba megy, miért nem hívja meg Melissát...
– Melissát, Mr. Gaffney?
– Miss MacIntosht, Mr. Yossarian. De miért nem hívja meg,
hogy csatlakozzon ott magához? Lefogadom, azt fogja mondani,
hogy nagyon szeretne elmenni. Valószínűleg sose járt ott. Elme-

325
hetne a National Gallerybe, mikor maga el lesz foglalva Milóval és
Noodles Cookkal, meg a Smithsonian Institution Országos Légügyi
és Űrhajózási Múzeumába is.
Yossarian letakarta a kagylót. – Melissa, útban visszafelé
meg fogok állni Washingtonban. Mi lenne, ha szabadnapot vennél
ki, és ott találkoznánk?
– Nagyon szeretném – felelte Melissa. – Soha nem jártam ott.
Mikor el vagy foglalva, elmehetnék a National Gallerybe meg a
Smithsonian Institutionnek abba a repülési múzeumába.
– Mit mondott? – kérdezte Jerry Gaffney
Yossarian tiszteletteljesen válaszolt. – Azt hiszem, tudja,
hogy mit mondott. Maga tényleg a rejtélyek embere, nem? Még
nem tudtam átlátni magán.
– Válaszoltam a kérdéseire.
– Új kérdéseket kell kigondolnom. Mikor találkozhatunk?
– Nem emlékszik? Chicagóban, mikor késik majd a csatlako-
zó járata.
– Késni fog?
– Több mint egy órát. Előre nem látható iowai és kansasi
hóviharok miatt.
– Maga máris előre látja őket?
– Hallok dolgokat, és látok dolgokat, John. Ezzel keresem a
kenyeremet. Kipróbálhatom most a viccemet?
– Lefogadom, hogy kipróbálja. És hallgatózott, igaz? Talán
nézett is.
– Mit hallgattam?
– Maga azt hiszi, hogy én együgyű vagyok, Gaffney? Szeretné
hallani az én viccemet? Jerry, magának lófasz a seggébe.
– Ez nem rossz vicc, Yo-Yo – mondta barátságosan Gaffney –,
bár hallottam már.
Miután Gaffney eszébe juttatta a Siegfriedet, Yossarian a
gyöngyszürke limuzinban felidézte magában az operának a Hel-
dentenorját, aki miután megérintette ajkával a megölt sárkány vé-
rét, elkezdte kiválóan érteni a madarak nyelvén. Azt mondták ne-
ki, vigye el az aranyat, ölje meg a törpét, és rohanjon a hegyre a
tűzkörön át, hogy megtalálja az elvarázsolt álomban fekvő
Brünnhildét – és mindezt madárhangok üzenték annak az ifjúnak,

326
aki előzőleg még soha nem látott nőt, és többször is meg kellett
néznie a begyes Brünnhildét, amíg eljutott a megdöbbentő felfe-
dezésre, hogy ez nem férfi!
Siegfriednek ott voltak a madarai, Yossariannak viszont ott
volt Gaffney, aki jelenthette neki, mikor telefonon felhívta a kocsi-
ból, hogy a lelkész tríciumot szellentget.
Melissa MacIntosh nővér még soha nem hallott a belek effé-
le működéséről, de megígérte, hogy megkérdez néhány gasztro-
enterológust, akikkel jó barátságban van.
Yossarian nem volt benne biztos, hogy szeretné-e ezt.
Yossariant megszégyenítette és megsebezte az agyába szökő
kérdés, de szégyellt volna hangot adni neki és megkérdezni, vajon
Melissa randevúzgatott-e ezekkel az orvosokkal, és hált-e is velük,
még ha csak néggyel vagy öttel is. Elképzelhetetlen gyönyörűségé-
re mindez megint csak azt sugallta neki, hogy csakugyan szerel-
mesnek tartja magát. A féltékenység efféle gyötrelmei rendkívül
ritkák voltak nála. Még valamikor réges-régen, Frances Beachcsel
folytatott izzó viszonya idején is, bár jómaga majdnem monogám
volt, közönyösen tételezte fel, hogy Frances ugyanakkor a korszak
szójárása szerint másokkal is „etyepetyézik”, akik támogathatják
színésznői ambícióit. Most pedig epikureusként élvezkedett a sze-
relem impresszióinak eufóriájában, amelyek újra megfiatalították.
Nem szégyellte magát, és nem félt, legfeljebb attól, hogy amíg sze-
relme még az elragadtatás nála szokatlan jellegét ölti, Michael
vagy a többi gyereke esetleg rájön.
A kocsiban fogta Melissa kezét, markolászta a combját, és
végigfuttatta a kezét tarkójának fürtjein.
Ezzel szemben Siegfried kezdettől fogva egy gonosz törpe
aljas kezében volt, aki mohón vágyott a sárkány aranyára, és csor-
gott a nyála, hogy likvidálhassa őt, mihelyt megszerzi az aranyat.
Melissa kívánatosabb volt.
Ő meg a lakótársnője, Angela Back, avagy Backup, ahogyan
Yossarian most nevezte, erényesen helytelenítették, ha nős férfiak
titkos barátnőket keresnek maguknak, kivéve azokat a nős férfia-
kat, akik kifejezetten rájuk hajtanak, és Yossarian örült, hogy leg-
utóbbi válása immár végérvényessé vált, de úgy vélte, legjobb lesz,
ha ezt nem árulja el Melissának. Ha az ember már elcsábította

327
őket, még a legelbűvölőbb nők esetében sem marad más, mint a
szenvedély meg a szex, és az ő korában lévő férfiaknál, a hóbort és
a fetisizmus gyakran izgatóbb, mint a kőrisbogárpor. Máris azt
tervezgette, hogy az utolsó géppel fog hazarepülni vele Washing-
tonból, és miközben a félig elsötétített gép belsejében az ablak
mellett üldögélnek, megpróbálja a rendelkezésükre álló ötven
perc alatt leszedni róla a bugyiját. Persze ha nem lesz farmernad-
rágban.
Angelával ellentétben maga Melissa soha nem nyújtott szó-
beli bizonyítékokat a szerelmi kalandok azon változatos skálájá-
ról, amelyekben lakótársnője és legjobb barátnője trágár állításai
szerint mindketten részt vettek. Szókincse is inkább a szűzies felé
hajlott. De a jelek szerint nem volt tőle semmi idegen, és semmi
szüksége nem volt útbaigazításokra vagy definíciókra, sőt ismert
egy-két olyan trükköt, amelyeket Yossarian el se tudott volna kép-
zelni. És szexuális előéletével kapcsolatban olyan makacsul ellen-
állt bármiféle beszélgetésnek, hogy Yossarian hamarosan felha-
gyott a kutatással.
– Ki az a Borisz Godunov? – kérdezte Melissa a kocsiban.
– Az az opera, amit egyik este hallgattam, mikor megjöttél a
munkából, aztán elzárattad velem, mert meg akartad nézni azt a
kurva tévéhíradót.
– Mikor visszajössz – tudakolta azután Melissa –, meghall-
gatjuk együtt a Ringet?
Ebben megint mindketten további nagy előnyöket élveznek
a wagneri prototípusokkal szemben, gondolta Yossarian.
Mert a derék Brünnhildének kevés gyönyörűségben volt ré-
sze, mihelyt Siegfried elindult hősi küldetésére, és csak megcsala-
tást, nyomorúságot és féltékeny dühöt érezhetett, miután Si-
egfried visszatért, hogy megragadja és átadja egy másik férfinak.
Miközben a halálára konspirált, egyetlenegyszer sem jutott eszé-
be, hogy talán varázsitalt adtak be neki, amitől elfelejtette, hogy
kicsoda ő.
Ezzel szemben Yossarian boldoggá tette Melissát.
Ez olyasmi volt, amire hosszú ideje nem volt képes egyetlen
más növel sem. Ő is hallott madárhangokat.

328
 Melissa a tapasztalat és a jó szándék jelének vette, amikor
kifejtette neki, hogy igazán felmondhatná a kórházi állását, több
pénze és ideje lenne privát ápolónőként, ha – és ez a nagy ha –
hajlandó lemondani a fizetett szabadságáról és a majdani nyugdí-
járól. De jövendő biztonsága kedvéért el kell döntenie magában,
hogy hamarosan férjhez kell mennie egy férfihoz, akár jóképű,
akár nem, még ha dögunalmas is, vagy tökfilkó, a bájról nem is be-
szélve, akinek van nyugdíjprogramja, és lesz olyan nyugdíjjöve-
delme, amelyet örökül hagyhat rá, amikor meghal. Melissa elra-
gadtatottan hallgatta, mintha Yossarian simogatná és ünnepelné.
– Neked van nyugdíjprogramod?
– Engem felejts el. Valaki másnak kell lennie.
Melissa úgy találta, hogy elképesztően hatalmas esze van.
Egy odavetett ígéret, a Melissa két felső fogában levő elavult ezüst-
tömések ügyében, melyet nem sokkal azután tett, hogy megismer-
kedtek a kórházban, többet jelentett, mint Yossarian sejtette vol-
na; mikor Melissa nevetett, elővillantak, és Yossarian megígérte,
hogy porcelánkoronákra cserélteti ki őket, ha az ápolónő nyitva
tartja a szemét, nehogy elnézzenek valamit, és ő elevenen kerül ki
a kórházból. Aztán ezzel, miután teljesítette, tovább jutott nála,
mint az összes hosszú szárú rózsával, és a Saks Fifth Avenue-i üz-
letéből, a Victoria Titkainál és a hollywoodi Fredericknél vásárolt
fehérneműkkel, és Melissa olyan ujjongó hálával árasztotta el,
amilyet Yossarian azelőtt soha nem tapasztalt. Még Frances Beach
sem tudta, aki pedig olyan sokat kapott Patricktől, hogy hogyan
kell hálát érezni.
John Yossarian olykor álmatlanul feküdt éjszaka, remegő iz-
galomban amiatt, hogy az a nő, akivel szórakozik, talán kissé már
szerelmes belé. Nem volt egészen biztos benne, hogy akarja-e azt,
amire áhítozott.
A zuhany alatti megdöbbenése óta ennek az igaz szerelem-
nek az útja annyira simán haladt, hogy már arra a feltételezésre
csábította, miszerint ez mind névleges, kitalált és szürreális. A
Michaellel folytatott beszélgetését követő emlékezetes estén, a
bérháza előcsarnoka alatti szinten lévő moziban Melissa nem mu-
tatott semmi meglepetést, mikor a vállára tette a kezét, és egy da-
rabig simogatta a nyakát, sőt akkor sem, mikor a térdei közé dugta

329
a másik kezét, hogy lássa, mi jót művelhetne ott. Ő volt az, aki meg
volt lepve, mikor Melissa ezúttal csak felszínes ellenállást tanúsí-
tott. Mivel már eljött a tavasz, nem viselt harisnyanadrágot, a ka-
bátja pedig ízléses álcázásul összehajtogatva feküdt az ölében. Mi-
kor feljebb tapogatódzott, hogy elérje a bugyi selymes érintését, és
kitapogathassa az alatta göndörödő csipkézetet, eljutott odáig,
ameddig törekedett, és elégedetten megállt. De ekkor Melissa azt
mondta:
– Nem kell ezt itt csinálnunk – szólalt meg olyan ünnepélye-
sen, mint egy sebész, aki kimondja az elkerülhetetlen ítéletet. –
Fölmehetünk a lakására.
Yossarian rájött, hogy jobb szeretné végignézni a filmet.
– Itt is oké. Nézhetjük egyszerűen tovább.
Melissa a többi nézőre pillantott. – Nem kényelmes itt. Oda-
fönn jobban fogom érezni magam.
Soha nem tudták meg, hogy végződött a film.
– Így nem lehet – mondta Melissa a lakásban, alighogy fölér-
tek. – Nem húzol föl rá valamit?
– Vasectomiát csináltattam. Te nem szedsz pirulát?
– Én elköttettem a petevezetékemet. De mi van az AIDS-
szel?
– Megnézheted a bizonyítványt a vérképemről. Bekeretez-
tettem, ott lóg a falon.
– Az enyémet nem akarod látni?
– Én vállalom a kockázatot – mondta Yossarian, aztán Melis-
sa szájára tette a kezét. – Az isten szerelmére, Melissa, kérlek, ne
beszélj már annyit.
Melissa felhúzta a lábait, Yossarian pedig közéjük nyomako-
dott, és utána már mindketten tudták, hogy mi a teendő.
Másnap késő délelőtt, amikor már el kellett hinnie, hogy vé-
gül befejezték, meg volt róla győződve, hogy soha életében nem
volt még férfiasabb és teljesítőképesebb, de vágyakozóbb, szerel-
mesebb, tapintatosabb és romantikusabb sem.
Wonderful, fütyörészte a fogain keresztül, amikor az utolsó
után megmosakodott, aztán szinkópált, szvinges ritmusban átvál-
tott a Trisztán előjátékának orgazmikus szerelmi muzsikájára.
Csodálatosabb volt, mint összes buja érzéki élménye közül bármi,

330
és szíve mélyén tudta, hogy soha, soha, egyetlenegyszer sem akar
még egyszer olyasmit véghezvinni, mint ez volt! Feltételezte, hogy
Melissa is megérti, hogy ezután meglehetősen meredek hanyatlás
következik: sőt az sem lehetetlen, hogy talán soha többé nem talál
rá újra erre a sóvárgásra, akaratra, tényleges vágyakozásra és az
elementáris fizikai erőforrásokra ahhoz, hogy valaha újra szeret-
kezni akarjon vele vagy bármely más nővel!
Eszébe jutott, hogyan alkalmazta Mark Twain egyik jobb el-
beszélésében a gyertya és a gyertyatartó hasonlatát annak hang-
súlyozására, hogy férfi és nő között szexuálisan távolról sem
egyenrangú a verseny. A gyertyatartó mindig ott van.
Aztán hallotta, amint Melissa telefonált.
– És ezzel kilett az öt! – árulta el ujjongva Angelának, miköz-
ben belepirult az arca ebbe a bőségbe. – Nem – folytatta, miután
kis ideig türelmetlenül hallgatta a barátnőjét. – De a térdem az
megfájdult.
Jómaga szubjektíve öt egész háromnyolcadban összegezte
volna az eredményt, de kissé jobban érezte magát a közeljövőt il-
letőleg, mikor hallotta, hogy Melissának is fájnak a csontjai.
– Rengeteget tud mindenről – folytatta Melissa. –
Kamatlábakról, könyvekről meg operákról. Ange, soha életemben
nem voltam még ennél boldogabb.
Ezen kissé eltűnődött, mert nem volt benne biztos, akar-e
megint felelősséget vállalni egy nőért, aki még soha nem volt bol-
dogabb. De hiúságának legyezgetése mégis jó érzés volt.
Aztán jött a megdöbbenés, a zuhany alatt. Mikor elzárta, fér-
fihangokat hallott, agyafúrtan vitatkoztak a bezárt fürdőszobaajtó
mögött, és egy női hangot is hallott, benne a beleegyezés nyilván-
való dallamával. Ez valamiféle csapda. Dereka köré tekerte a tö-
rülközőt, és kiment, hogy szembenézzen a rá váró fenyegető ve-
széllyel, bármi légyen is az. Rosszabb volt, mint amire számított.
Melissa bekapcsolta a tévét, és a híradót nézte!
Nem volt háború, nem voltak országos választások, nem vol-
tak faji zavargások, nem tört ki nagy tűzvész, vihar, földrengés,
nem zuhant le repülőgép – nem volt semmiféle újság, semmi hír,
de Melissa nézte a tévén.

331
 De aztán öltözködés közben megszimatolta a fölvert tojás, a
sülő angolszalonna és a kenyérpirítóban melegedő kenyérszeletek
ízletes aromáját. Ez az év, mialatt egyedül élt, a legmagányosabb
év volt az életében, és még mindig egyedül élt.
De aztán látta, hogy Melissa kecsapot önt a tükörtojásaira,
és tüstént valami másra kellett néznie. A tévé képernyőjét nézte.
– Melissa drágám – kapta rajta magát két hét múlva azon,
hogy előkészíti valamire. Megint a vállára tette a karját, és szóra-
kozottan simogatta az ujjával a nyakát. – Hadd mondjam el most
neked, mi fog történni. Ennek nincs hozzád semmi köze. Olyan vál-
tozások ezek, amelyek, tudom, be fognak állni egy olyan férfinál,
mint én, még egy olyan nővel is, aki nagyon sokat jelent neki: egy
férfi, aki szeret az idő legnagyobb részében egyedül lenni, sokat
gondolkodik és sokat álmodozik, nem élvezi igazából annyira sen-
kinek a társaságát, az adok-kapokot, sokszor elnémul, hallgat és
töpreng, közömbös bármi iránt, amiről másvalaki beszél, és nem
nagyon izgatja magát bármi miatt, amit a nő csinál, amíg az nem
beszél neki róla, és fel nem bosszantja. Megtörtént ez már azelőtt
is. Velem mindig ez történik.
Melissa minden egyes pontra elmélyülten bólogatott, vagy
egyetértése jeléül, vagy nagyvilágian megértésből.
– Én pontosan ugyanígy vagyok vele – kezdte válaszát nagy
komolyan, szikrázó szemmel és csillogó ajakkal. – Ki nem állhatom
azokat az embereket, akik sokat beszélnek, vagy akkor beszélnek
hozzám, mikor olvasni próbálok, akár csak újságot is, vagy fölhív-
nak telefonon, mikor nincs semmi mondanivalójuk, vagy olyan
dolgokat mesélnek nekem, amiket már tudok, vagy ismételgetik
magukat, és a szavamba vágnak.
– Bocsánat – mondta Yossarian, mivel Melissa láthatólag fel
volt rá készülve, hogy még többet is mondjon. Egy darabig a für-
dőszobában időzött. – Igazából azt hiszem – mondta, amikor visz-
szatért –, hogy túl öreg vagyok, te meg tényleg túl fiatal.
– Nem vagy te túl öreg.
– Öregebb vagyok, mint amilyennek látszom.
– Én is. Láttam a korodat a kórházi lázlapokon.

332
 A francba, gondolta Yossarian. – Azt is meg kell neked mon-
danom, hogy nem akarok gyerekeket, soha nem lesz kutyám, és
nyaralót se veszek, se East Hamptonban, se másutt.
Lakása bejáratánál mindkét irányban egy-egy jókora háló-
szoba nyílt, fürdőszobával, és elegendő hellyel a saját tévékészü-
léknek. Talán elkezdhetnék így, és majd az étkezéseknél találkoz-
hatnának. De megint csak ott volt a televízió, megint be volt kap-
csolva, és hangok szóltak belőle, melyekre Melissa ugyan nem fi-
gyelt oda, de soha nem tudhatta, mikor jön esetleg valami érdekes.
Bár a tévézés volt az egyetlen olyan bűn, melyet egy nőnek nem
tudott megbocsátani, úgy hitte, ezzel a nővel érdemes megpróbál-
ni.
– Nem, nem mondom meg neked a nevét – mondta Yossa-
rian Frances Beachnek a MOMAKTEAB következő, viharos ülése
után, amelyen Patrick Beach dinamikus felszólalásában támogatta
Yossarian névtelen javaslatát, miszerint a Metropolitan Museum
of Art oly módon oldja meg a pénzügyi problémáit, hogy szabadul-
jon meg a műalkotásoktól, és adja el épületét és Fifth Avenue-i tel-
két egy építési vállalkozónak. – Ez nem olyan nő, akit te ismernél.
– Annak a szaftos ausztráliai nőnek a barátnője, akiről foly-
ton beszélsz, akit Backnek hívnak?
– Backupnak.
– Mi?
– Backup a neve, nem Back.
Patrick elképedve hunyorította össze a szemét. – Meg tud-
nék rá esküdni, hogy a múltkor kijavítottál, és azt mondtad, Back.
– Így igaz, Patrick. Most ne is hederíts rá. Az az ápolónő, akit
említettél? Elszomorítana a gondolat, hogy olyan mélyre süllyed-
tél, hogy elvedd valamelyik barátnőmet.
– Ki beszél itt házasságról? – tiltakozott Yossarian.
– Te – nevetett Frances. – Olyan vagy, mint az elefánt, min-
dig mindent elfelejtesz.
Csakugyan újra meg akarna házasodni?
A kétkedő Yossariant senkinek nem kellett arra emlékeztet-
nie, mekkora áldás, ha az ember egyedül él. Nem kell végighallgat-
nia valaki másnak a telefonbeszélgetéseit. Automata lemezváltós
új CD-lejátszójára felteheti a teljes Lohengrint, a Borisz Godunovot

333
vagy a Die Meistersingert, vagy Bruckner négy szimfóniáját, és a
muzsika elíziumi miliőjében végigjátszhatja mindet, anélkül hogy
holmi nőnemű lény megzavarná, és azt mondaná: „Miféle zene
ez?”, vagy „Te tényleg szereted ezt?”, vagy „Nem túl nehéz ez így
reggel?”, vagy „Lennél szíves lehalkítani? Megnézném a reggeli té-
véhíradót”, vagy „A nővéremmel beszélek telefonon”. Vagy elol-
vashatja az újságot anélkül, hogy valaki pont azt a részt venné ki
belőle, amit olvasni akar.
Úgy képzelte, egy újabb házasságot el tudna viselni, de egy
újabb válásra már nincs ideje.

334
 23. KENOSHA

A bizonytalan gondolatok efféle baljós terhei súlyosan nehe-

zedtek Yossarian elméjére, miközben nyugat felé repült, hogy ta-
lálkozzék a lelkész feleségével. A látogatásnak immár egyetlen cél-
ja maradt: a szánakozó együttérzés és a dicstelen kudarc kölcsö-
nös bevallása. Az asszonynak megnyúlt az arca csalódottságában,
amit nem tudott elleplezni, amikor a repülőtéren megpillantotta.
Mind a ketten azt remélték, hogy a másik fiatalabb lesz.
Siegfried, a hős, mint Yossarian utóbb visszaemlékezett rá,
gályarabként szállt akcióba, evezős csónakban szállította
Brünnhilde lovát, aztán hamarosan tête-à-tête találta magát egy
másik nővel, akivel aztán sebesen eljegyezték egymást.
Ő az első osztályon ült egy lökhajtásos repülőgépen, és
semmiféle ilyen eszement éber álom nem járt a fejében.
Siegfriednek fel kellett másznia egy hegyre, és át kellett gá-
zolnia a tűzön, hogy magának követelhesse Brünnhildét.
Yossarian Washingtonba repültette Melissát.
Visszatekintve rá, amikor már túl volt rajta, és egy paródián
törte a fejét a The New Yorker számára, úgy vélte, a wagneri hőssel
összehasonlítva meglehetősen jól járt.
Félmillió dollárral gazdagabban dilemma szarvai közé került
ugyan, de élt, hogy megoldhassa.
Siegfried a végén meghalt; Brünnhilde meghalt, még a ló is
elpusztult; a Walhalla összeomlott, és az istenek is eltűntek vele
együtt; a komponista pedig, miközben buja muzsikája elcsitult a
diadalban, mint egy finom álom, megmámorosodott, mert a művé-
szetnek és a művésznek ilyen számító a természete.
Ezzel szemben Yossarian újabb közeli kettyintéseknek néz-
hetett elébe. Az orvosa már rámondta az okét. Világéletében sze-
rette a nőket, és élete nagy részében egynél többet szeretett.
A wisconsini Kenoshának, a Michigan-tó partján elterülő kis
kikötővárosnak, amely alig negyven kilométernyire délre fekszik
Milwaukee sokkal nagyobb városától, immár lökhajtásos gépeket
fogadó reptere lett, és a gazdasági fellendülés olyan emelkedését
élte át, amelyet a városatyák képtelenek voltak megmagyarázni. A
helyi szociális mérnökök e közepes konjunktúrát, talán kissé hun-

335
cutul, a kellemes éghajlatnak tulajdonították. Számos többé-
kevésbé műszaki jellegű új kisvállalkozás indult, a szövetségi
kormány egyik ügynöksége pedig laboratóriumokat létesített egy
réges-rég nem működő, elhagyott gyárépületben, melyekről azt
rebesgették, hogy a CIA fedőszervei.
A New York-i reptér előcsarnokában Yossarian megfigyelte
az első osztályú utasokat, csupa nála fiatalabb és nagyon jókedvű
férfit. Mostanáig csak a tudósok voltak ilyen boldogok a hivatá-
sukban. Beszélgetés közben készenlétben tartották a ceruzájukat,
és – mint döbbenten hallgatta – legtöbbet a tríciumról meg a deu-
tériumról beszéltek, melyekről most már ő is tudott egy keveset,
valamint a lítium-deuteridről, melyről, mikor megkérdezte, meg-
tudta, hogy a lítium és a nehézvíz vegyülete, és ami még jelentő-
ségteljesebb, a legkedveltebb robbanóanyag a legjobb hidrogén-
bombákhoz.
– És ezt mindenki tudja? – El volt képedve, hogy ilyen nyíl-
tan beszélnek.
Hát persze. Mindezt rég megírták, megtalálhatja a Nukleáris
almanachban és a Hogerton-féle Az atomenergia kézikönyvében, és
talán mind a kettőt meg is találhatja a papírfedelű kötetek közt a
könyvespulton.
Miután beszállt, a business class utasai közt felismert néhány
prostituáltat és két call girlt a saját felhőkarcoló bérházában mű-
ködő szexklubokból, azok közül a csinos utcalányok közül, akik az
ottani koktélbárok és az előttük felállított készpénzkiadó automa-
ták körül szoktak lézengeni. A call girlök szintén a felhőkarcoló
bérlői voltak. A turistaosztályon hajléktalanok kis csapataira buk-
kant, akik valahogy repülőjegyet szereztek, hogy otthagyhassák
New York mocskos utcáit, és inkább Wisconsinban legyenek haj-
léktalanok. Ki is mosakodtak a zarándokútra, valószínűleg a
KIHABUP épületének vécéiben, amelyekben a valamikor Michael
által tervezett plakátok még mindig szigorúan figyelmeztettek rá
mindenkit, hogy dohányozni, lődörögni, fürdeni, mosni, baszni és
szopni szigorúan tilos a mosdókagylókban és a vécéfülkékben,
hogy az alkohol káros lehet a terhes nőknek, az anális közösülés
pedig HIV-re és hepatitiszes fertőzésekre vezethet. Michael plakát-
jai művészeti díjakat nyertek. A gépre fölvitt poggyászuk bevásár-

336
lókocsikból és papírzacskókból állt. Yossarian biztos volt benne,
hogy messze hátul azt a nagydarab, fekete nőt látja, a csomós me-
lanomafoltokkal, aki egy szál ujjatlan, rózsaszín ingben sikálta
magát tisztára a vészlépcsőházban, mikor lement oda McBride-
dal. Kereste, de nem találta a megzavarodott, fél lábú asszonyt,
akit általános gyakorlatként naponta talán háromszor-négyszer is
megerőszakoltak gátlástalan férfiak, egyik a másik után, se azt a
tésztahúsú, szőke nőt, akire szintén emlékezett a lépcsőházból, aki
közönyösen varrogatta elszakadt fehér blúzát.
A gépen utazó fizikusoktól Yossarian azt is hallani vélte,
anélkül hogy bármit is értett volna belőle, hogy a tudomány vilá-
gában az idő folyamatosan hátra vagy előre, vagy előre és hátra
fut, az anyag részecskéi pedig képesek hátra és előre haladni az
időben anélkül, hogy változáson mennének át. Akkor hát ő miért
ne lenne képes erre? Azt is hallotta, hogy a szubatomi részecskék-
nek egyidejűleg mindig ott kell lenniük minden helyen, ahol csak
lehetnek, és ez arra a gondolatra vezette, hogy saját emberekből
és csoportokból álló nem tudományos világában minden megtör-
tént, ami megtörténhetett, és ami nem történt meg, az nem tör-
ténhetett meg. Ami meg tud változni, megváltozik, és ami nem vál-
tozik, az nem képes rá.
Mrs. Karen Tappman pöttöm, félszeg és szorongásos idő-
secske asszonynak bizonyult, és ingadozó magatartást tanúsított
annak a helyzetnek számos vonatkozása tekintetében, amely kap-
csolatba hozta őket egymással. De volt egy dolog, melynek jelenté-
sét illetőleg hamarosan nem maradt semmi kétség: az a közös
meggyőződés, miszerint Yossarian sajnálta, hogy eljött, az asszony
pedig megbánta, hogy megkérte erre. Hamarosan nem sok mon-
danivalójuk maradt egymásnak. Nem jutott eszükbe semmi új,
amit kipróbálhatnának. Yossarian őszintén kijelentette, hogy
azokról a fényképekről ismerte fel Mrs. Tappmant, amelyeket em-
lékezete szerint a lelkész mindig magával hordott.
Az asszony elmosolyodott. – Épp harminc múltam akkor. Én
is a dolgozószobánkban lévő fényképről ismertem fel most.
Yossarian nem is sejtette, hogy a lelkésznek fényképe van
róla.

337
 – Ó, igen, meg is mutatom magának – vezette Mrs. Tappman
az emeletes ház hátsó része felé. – Gyakran meséli az embereknek,
hogy jószerivel maga mentette meg az életét odaát a tengerentúl,
amikor a legszörnyűbbek voltak a dolgok.
– Szerintem ő segített nekem megmenteni az enyémet.
Támogatott, mikor úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlan-
dó tovább harcolni. Nem tudom, mennyit mesélt erről magának.
– Azt hiszem, ő mindig mindent elmondott nekem.
– Mindenképpen belevágtam volna, de ő adta nekem azt az
érzést, hogy igazam van. No, itt van annak a fényképnek a nagyítá-
sa magáról meg a gyerekekről, amit mindig a tárcájában tartott.
A dolgozószoba egyik falát majdnem hetven évet átívelő
fényképek töltötték be. Némelyik kisfiúként ábrázolta a lelkészt,
kezében horgászbottal, foghíjasan mosolyogva; mások Karen
Tappmant mutatták kislány korában, ünnepélyesen kiöltözve.
Azon a fényképen, amelyre emlékezett, Karen Tappman három
kisgyerek körében ült harmincéves korában, és mind a négyen
bátran belenéztek a kamerába, és szomorúan elszigeteltnek és el-
veszettnek látszottak, mintha valami fölébük tornyosuló veszte-
ségtől rettegnének. Egy másik falon a lelkész háborús fényképei
lógtak.
Yossarian megtorpant, és rámeredt egy nagyon régi, kifakult
barna fényképre, amely a lelkész apját ábrázolta az első világhá-
borúban. Apró alakját megkövesítette a kamera: sisakot viselt;
amely túl nagy volt a benne lapuló gyermekarchoz, ügyetlenül
markolta feltűzött bajonettes puskáját, és egyik oldalon vászonku-
lacs, a másikon vászon gázálarctok lógott a derékszíján.
– A gázmaszkot megtartottuk emlékül – mondta Mrs. Tapp-
man –, a gyerekek játszottak vele. Nem tudom, hová lett. Az egyik
ütközetben szippantott egy kis gázt, és egy darabig a veteránok
kórházában feküdt, de vigyázott magára, és hosszú életet élt. Tü-
dőrákban halt meg, itt a házban. Most azt mondják, túl sokat do-
hányzott. Itt van az a fényképe magáról.
Yossarian elfojtott egy mosolyt. – Én ezt nem nevezném ró-
lam készült fényképnek.
– Hát ő annak nevezi – válaszolta Mrs. Tappman vitázó szel-
lemben, olyan oldalát mutatva, melyről Yossarian azt hitte, nem is

338
létezik. – Mindenkinek meg szokta mutatni. „És ez az én Yossarian
barátom”, szokta mondani. „Ő segített át a dolgokon, mikor ke-
ményre fordultak.” Ezt mindenkinek el szokta mondani. Attól tar-
tok, ismételgeti is magát.
Yossariant megindította az asszony őszintesége. A fénykép
azok közé a képek közé tartozott, melyeket a repülőezred propa-
gandatisztje készített rutinszerűen egy-egy gép felszállás előtt vá-
rakozó személyzetéről. A képen a háttérben ácsorgott a fókuszban
álló alakok és a B-25-ös bombázó között. Az előtérben aznap há-
rom közlegény üldögélt az aggodalom minden jele nélkül a földön
heverő, élesítetlen ezerfontos bombákon, a beszállásra és az indu-
lásra várva. Yossarian, aki ugyanolyan karcsúnak és kisfiúsnak lát-
szott, mint a többiek, a felszíjazott ejtőernyőjével és hetykén félre-
csapott tiszti sapkájával épp csak odafordult, hogy a gépbe nézzen.
A képre a lelkész mindenkinek odaírta a nevét, Yossarianét
a legnagyobb betűkkel. Ott volt Samuel Singer, William Knight és
Howard Hóden, mind őrmesterek.
– Ezek közül a fiatalemberek közül az egyik később elesett –
mondta Mrs. Tappman. – Azt hiszem ez. Samuel Singer.
– Nem, Mrs. Tappman. Howard Hóden volt az.
– Biztos benne?
– Együtt voltam vele akkor is.
– Mind olyan fiatalnak látszanak. Mikor vártam a reptéren,
azt hittem, hogy maga még mindig ugyanígy néz ki.
– Fiatalok voltunk akkor, Mrs. Tappman.
– Túl fiatalok ahhoz, hogy meghaljanak.
– Én is így gondoltam.
– Albert beszélt a temetésén.
– Én is ott voltam.
– Azt mondta, nagyon nehezére esett. Nem tudta, miért.
És majdnem elállt a szava. Mit gondol, hamarosan szabadon
fogják engedni? Hazaengedik? – Karen Tappman figyelte, ahogy
Yossarian megvonja a vállát. – Nem csinált semmi rosszat. Nagyon
nehéz lehet most neki. Nekem is az. Az utca túlsó oldalán lakik egy
özvegyasszony, esténként együtt bridzselünk. Gondolom, előbb
vagy utóbb talán nekem is meg kell majd tanulnom, hogy úgy él-

339
jek, mint egy özvegyasszony. De nem látom be, miért kellene ezt
most tennem.
– Csakugyan aggódnak némileg az egészségéért.
– Mr. Yossarian – felelte az asszony helytelenítően. Hirtelen
megváltozott a hangulata. – A férjem hetvenéves elmúlt. Ha meg
fog betegedni, nem lehetne itthon beteg?
– Ezzel egyet kell értenem.
– De gondolom, tudják, mit csinálnak.
– Ez az, amivel soha, de soha nem tudnék egyetérteni. De at-
tól is félnek, hogy esetleg fölrobbanhat.
Ezt az asszony nem értette. – Albert nem indulatos termé-
szet. Soha nem is volt az.
Egyikük sem tudta elképzelni, miféle újabb erőfeszítést te-
hetnének, mikor a helyi rendőrség eltűntként tartja nyilván, a szö-
vetségi kormány egyik minisztériuma azt állítja, hogy mit sem tud
róla, egy másik minisztérium tizenöt naponként készpénzt és üd-
vözletet küld, egy harmadik pedig makacsul azt állítja, hogy visz-
szahívták a hadsereg tartalékába.
– Ez mind elég süket duma, nem? – jegyezte meg Yossarian.
– Miért van ez? – kérdezte Mrs. Tappman.
Az újságok, két szenátor, egy képviselő és a Fehér Ház egy-
aránt teljes érdektelenséget mutatott. A lelkész Tájékoztatás Sza-
badsága dossziéjának legújabb változatából fekete festékkel kitö-
röltek minden róla szóló adatot, kivéve az egy és az az szavakat.
Nem szerepelt benne a társadalombiztosítási törzsszáma, és a
dossziéban semmi más nem maradt, csak egy 1944 augusztusából
való katonalevél másolata, amelyből a „Drága Mary!” megszólítá-
son kívül szinte minden ki volt törölve, kivéve az alján a cenzor
üzenetét, aki Tappman lelkész volt: „Tragikusan vágyakozom utá-
nad. A. T. Tappman, az Egyesült Államok hadseregének lelkésze.”
Yossarian úgy érezte, a kézírás az ő írása volt, de nem emlékezett
rá, hogy ő írta volna. Karen Tappmannek nem szólt semmit, mert
nem akarta kaskáztatni, hogy felidegesítse a lelkész múltjából egy
Mary nevű nő miatt.
Az FBI által összeállított pszichológiai profilban a lelkész jól
beleillett annak a fajta prédikátornak a modelljébe, aki megszökik
egy másik nővel, és tapasztalati bizonyítékként döntő súllyal esett

340
latba, hogy az a nő, akivel megszökött, a templomának az orgonis-
tája volt.
Mrs. Tappmant ez nem győzte meg, mivel a templomnak
nem volt orgonistája, a férjének pedig nyugalomba vonulása óta
nem volt sem temploma, sem gyülekezete.
Yossarian majdnem addig várt, amíg befejezték a vacsorát,
és csak akkor közölte vele azt az új ínformációt, amelyet Gaffney-
től kapott a repülőgépen, a Michigan-tó fölött telefonon. Az asz-
szony kérésére korán vacsoráztak, így három dollárt megspórol-
hattak, mert a korai vendégeknek különleges árakat számítottak.
Ez újdonság volt Yossariannak. További engedményt is kaptak,
mint idős polgárok, még a személyazonosságukat sem kellett iga-
zolniuk. Ez is újdonság volt a számára. Csak azért rendelt édessé-
get, mert az asszony már előzőleg megrendelte a magáét.
– Nem akarom megriasztani, Mrs. Tappman – mondta, ami-
kor befejezték a vacsorát –, de ezek azon is törik a fejüket, hogy ez
talán nem... – nem volt könnyű kimondania a szót –...nem csoda-e.
– Csoda? Ez miért riasztana meg engem?
– Egyes embereket megriasztana.
– Akkor talán engem is meg kellene riasztania. Ki fogja ezt
eldönteni?
– Soha nem fogjuk megtudni.
– De hát nekik tudniuk kell, hogy mit csinálnak.
– Én nem mennék el ilyen messzire.
– Joguk van őrizetben tartani, nem?
– Nem, nincs joguk.
– Akkor miért nem csinálunk valamit?
– Nincs hozzá jogunk.
– Nem értem.
– Mrs. Tappman, azoknak az embereknek, akiknek megvan
hozzá az erejük, joguk van bármit csinálni, amiben nem tudjuk
megakadályozni őket. Ez az a csapda, amire Albert meg én a se-
regben rájöttünk. Ez történik most is.
– Akkor nincs sok reményünk, igaz?
– Reménykedhetünk a csodában, hogy úgy döntenek, hogy
ez csoda. Akkor talán elengedik. Arra is van esély, hogy esetleg –

341
 megint habozott kissé – természetes evolúciós mutációnak fogják
nevezni.
– Amiért nehézvizet termel? Az én Albertem?
– A csodaelmélettel kapcsolatban egy másik pszichológiai
profil jelenti a problémát. Ez mostanában majdnem mindig egy nő,
valami meleg éghajlat alatt. Egy olyan nő, már megbocsásson, aki-
nek telt keblei vannak. A maga férje egyszerűen nem illik bele a
mintába.
– Csakugyan? – vágott vissza az asszony hideg méltóság-
gal. – Mr. Yossarian – folytatta éles arcán hideg bizonyossággal –,
most elmondok magának valamit, amit még soha senkinek nem
árultam el, még a gyerekeinknek sem. A férjem egyszer tanúja volt
egy csodának. Látomása volt. Igen. Ebben a látomásban a seregben
volt része, ez adta vissza hitét, éppen abban a pillanatban, amikor
már-már nyilvános vallomásban jelentette volna ki, hogy föladta,
hogy már nem tud hinni többé. Szóval ott.
Pillanatnyi szünet után, mialatt attól félt, hogy feldühítette
az asszonyt, Yossarian mégis bátorságot merített abból, hogy így
kimutatta harcos szellemét. – Miért nem akarta ezt senkinek el-
mondani?
– Ez csak neki adatott meg, és nem azért, hogy híres legyen
miatta.
– Továbbadhatom ezt az információt?
– Azon a temetésen történt, Pianosán – mesélte Mrs. Tapp-
man –, annak a fiatal Samuel Singernek a temetésén, akiről az
előbb beszéltünk.
– Nem Singer volt, Mrs. Tappman. Hóden temetése volt.
– Biztos vagyok benne, hogy Albert Singert mondott.
– Nincs semmi jelentősége, de én adtam neki elsősegélyt.
Kérem, folytassa.
– Igen, szóval ennek a Singernek a temetési szertartását ve-
zette, és úgy érezte, hogy elapadtak benne a szavak. Így szokta el-
mondani. Aztán felnézett az égre, hogy hitvallást tegyen, lemond-
jon a tisztéről, és megtagadjon bármiféle hitet Istenben vagy a val-
lásban, az erkölcsben vagy az irgalomban, és akkor, amikor ezt a
bámuló tisztek és közlegények közt éppen meg akarta tenni, meg-
adatott neki a jel. Látomás volt, egy férfi képe, aki egy fán ült, köz-

342
vetlenül a temető mellett, gyászos arccal és nagyon szomorú sze-
mekkel figyelte a temetést, és tekintetét a férjemre szögezte.
– Mrs. Tappman – mondta Yossarian hosszú sóhajjal és ne-
héz szívvel. – Az a férfi én voltam.
– A fán? – húzta fel az asszony gúnyosan a szemöldökét.
Yossarian látott már azelőtt is ilyen arckifejezést igazi hívő-
kön, bárminek az igazi hivőin, de még soha nem látott ilyen mé-
lyen gyökerező önbizalmat. – Az nem lehet – közölte vele Karen
Tappman szinte brutális bizonyossággal. – Mr. Yossarian, az az
alak ruhátlan volt.
– A férje soha nem mondta el magának, hogy erre hogyan
kerülhetett sor? – kérdezte tapintatosan.
– Hogyan kerülhetett volna rá másként sor, Mr. Yossarian?
Nyilvánvalóan angyal volt.
– Szárnyai is voltak?
– Ez szentségtörés, Mr. Yossarian. Nem volt ahhoz szüksége
szárnyakra, hogy csoda legyen. Miért lenne egy angyalnak szüksé-
ge szárnyakra? Mr. Yossarian, én vissza akarom kapni a férjemet.
Senki mással nem törődöm. – Zokogni kezdett.
– Mrs. Tappman, maga felnyitotta a szememet – mondta
Yossarian szánakozva, de megújult hévvel. Mivel világéletében
szkeptikus volt, megtanulta, hogy végső elemzésben a meggyőző-
dés, még egy naiv meggyőződés is éltetőbb a meg-
győződésnélküliség sivatagánál. – Meg fogom próbálni, ami csak
tőlem telik. Van Washingtonban egy végső lehetőségem, valaki a
Fehér Házban, aki adósom némi szívességgel.
– Kérem, kérje meg rá. Szeretném tudni, hogy tovább pró-
bálkozik.
– Kérni fogom, könyörögni fogok neki. Naponta legalább
egyszer bejut az elnökhöz.
– A kis pöcshöz?
*
Még mindig nagyon korán volt, amikor az asszony letette a
moteljében.
Amikor három dupla skót whisky után visszaindult a bárból,
a parkolóban meglátott egy piros Toyotát New Yorkból, benne egy
nőt, aki evett, és mikor megállt, hogy jól megnézze, a nő felgyújtot-

343
ta a reflektorait és elrobogott, Yossarian pedig elfojtva félrészeg
nevetését, tudta, hogy biztosan csak képzelte a Toyotát meg a nőt.
Ágyba bújva csokoládét meg amerikai mogyorót majszolt, és
dobozos Coca-Colát iszogatott hozzá az odakinn álló automatából.
Túl ébernek érezte magát az alváshoz, és túl renyhének ahhoz a
jelentős szépirodalmi kötethez, amelyet reményteljesen megint
magával hozott. A papírkötései kötetnek Halál Velencében és még
hét elbeszélés volt a címe, és Thomas Mann írta. A könnyebb szép-
irodalom mostanában még nehezebb olvasmány volt neki. Még
tisztelt New Yorkere is csak ritkán tudta lekötni a figyelmét. A hí-
rességekről terjesztett pletykák mostanában főleg olyan emberek-
ről szóltak, akik idegenek voltak számára, az Oscar-díjakat több-
nyire olyan filmek kapták, amelyeket nem ismert, és olyan színé-
szek, akiket nemcsak hogy soha nem látott, de még csak nem is
hallott róluk.
Hiányzott neki Melissa, de örült, hogy egyedül van; vagy
ahogy egy homályos árnyalattal kedvtelve átfogalmazta, örült,
hogy egyedül van, bár hiányzott neki Melissa. Talált egy klasszikus
zenét sugárzó adót, aztán elborzadva hallotta, amint egy német
Bach-kórus rázendített a Carousel című amerikai musical zenéjére.
Megfeszítette a középső ujját, és rávetette magát a hangológomb-
ra. A második adóval több szerencséje volt: egyvelegre bukkant,
amelyben először a Bohémélet, aztán a Carmen gyerekkórusa
hangzott fel. Ezután, a távoli, sűrű villámlások okozta, egyre erő-
södő légköri zavarok közepette felismerte a német Das Rheingold-
ból az üllők kórusát, amely az isteneknek a föld mélyébe való le-
szállását kíséri, melynek során ellopják a törpéktől az aranyat,
hogy kifizethessék az óriásokat, akik fölépítették dicső új otthonu-
kat, a Walhallát, egy olyan szerződés alapján, melynek eredeti fel-
tételeiből közben már kihátráltak. Az óriásoknak istennőt ígértek,
aki örök ifjúságot hoz nekik, de be kellett érniük a pénzzel. Ha az
ember istenekkel köt üzletet, ítélte meg újra Yossarian egyre in-
kább elnehezedő szemekkel, mindig okosabb, ha előre veszi föl a
járandóságát.
Miközben az üllők kórusa légköri zajjá halkult, a zajból ki-
szűrődött valami illogikus zenei lárma, primitív, őrült nevetés
szállt fel a legkülönbözőbb hangnemű skálák hangjain, aztán, az

344
elektromos interferencia sziszegő rétegei alatt ködösen felhang-
zott egy gyerekkórus merőben más, magányos és elragadó angyali
siráma, egy megdöbbentő polifon siratóének, amelyet felismerni
vélt, de nem tudott hová tenni. Eszébe jutott Thomas Mann regé-
nye, amelyről valamikor írni akart, és kábulatóban azon töpren-
gett, vajon nem vesztette-e el a tájékozódását, és nem álmodja-e,
hogy Leverkühn Apokalipszisét hallja, amelyről olvasott. Aztán né-
hány másodperc múlva ez az egyre halkuló adás is elmosódott,
míg végül az emberi hallgatás őskori űrjében nem maradt más,
csak a sustorgó, elfojthatatlan elektromos interferencia makacs
susogása.
Aznap éjjel összefüggéstelen álmaiban megint New Yorkban
volt, felhőkarcoló lakásában, és azt álmodta, hogy a jól ismert pi-
ros Toyota, benne a cukrozott briósokat majszoló nővel, újra visz-
szahúz a kenoshai motelszobája előtti parkolóhelyre, melynek tá-
volabbi szélén mozgó ajakkal és lehajtott fejjel ide-oda járkál az a
pocakos, köpcös, szakállas, középkorú zsidó, aki az FBI detektívje.
Az egyik sarokból egy szembetűnő, nyurga, narancsszín hajú, csí-
kos öltönyt viselő férfi nézelődött ártatlanul, szemében lángok vil-
logtak, és nagy, műanyag pohárban szívószálas narancsitalt tartott
a kezében, miközben egy sötétebb bőrű, jellegzetesen keleti arc-
vonásokat viselő, makulátlan kék inget, rozsdaszín nyakkendőt és
vékony, vörös mintás, őzszínű egysoros, halszálkás zakót viselő
férfi ravaszul figyelte mindnyájukat. Egy fekete baszk sapkás, gya-
nús férfi alattomban az árnyékok közé rejtve cigarettázott, anélkül
hogy a kezeit használta volna, mert azokat mélyen bedugta be-
gombolatlan, mocskos esőkabátja zsebeibe, melyet készen állt tüs-
tént szétnyitni, hogy megmutathassa szőrös énjét, buja felhívásul
a fehérneműje és ágyéka nyújtotta visszataszító látvány szemlélé-
sére. Álma végén Yossarian kurta, de kielégítő szexuális élményt
élt át a második feleségével. Vagy az első lett volna? Vagy mind a
kettő? Amikor felébredt, bűntudatosan jutott eszébe Melissa.
Mikor kiment reggelizni, a New York-i rendszámú piros To-
yota megint ott parkolt, benne az örökké majszoló nővel. Amikor
megállt, hogy megbámulja, elhúzott, és Yossarian tudta, hogy biz-
tosan megint fantaziált. Az a nő nem lehetett ott.

345
 24. APOKALIPSZIS

– És miért ne? – kérdezte Jerry Gaffney a chicagói repülőté-

ren. – Milo bombázója, a lelkész nehézvize, a kétszeri válása, no és
Melissa MacIntosh nővér, meg az a belga beteg, a kiruccanása az-
zal a férjes asszonnyal... tudnia kell, hogy ez emberek érdeklődnek
maga iránt.
– New Yorkból Kenoshába, egyetlen nap alatt? Ilyen gyorsan
nem is hajthatott oda, igaz?
– Mi néha rejtelmes módokon dolgozunk, John.
– Szerepelt az álmomban, Jerry. És maga is.
– Erről mi nem tehetünk. Még mindig a saját álmait álmodja.
Biztos benne, hogy nem csak képzelte?
– Az álmomat?
– Igen.
– Ezért tudtam megismerni magát, Gaffney Tudtam, hogy
már láttam előzőleg.
– Folyton ezt mondom magának.
– Mikor tavaly a kórházban voltam, maga is egyike volt
azoknak a hapsiknak, akik benéztek hozzám, ugye?
– Nem magát kerestem, John. Ellenőriztem az alkalmazotta-
imat; akik telefonon beteget jelentettek. Az egyiknek staphylococ-
cus-fertőzése volt, a másiknak szalmonellás ételmérgezése,amit...
– Amit a tojásos szendvicstől kapott az ottani kávézóban,
igaz?
Mikor megérkezett a reptérre a kavargó zűrzavarban, amit
az Iowában és Kansasban dühöngő, előre nem látható hóviharok
miatt törölt járatok okoztak, Yossarian gyorsan fölfedezett egy át-
lagos magasságú, enyhén keleties jellegű, barna bőrű, nett és jól
öltözött férfit, aki egy repülőjegyet lobogtatott feléje, hogy felhívja
magára a figyelmet.
– Mr. Gaffney? – érdeklődött.
– Hát nem is a Messiás – mondta Gaffney kuncogva. – Üljünk
le egy kávéra. Lesz egy óránk – Gaffney már előjegyeztette a kö-
vetkező washingtoni járatra, és most átadta neki a jegyét meg a
beszállókártyáját. – Örülni fog, ha megtudja – árulta el látható elé-
gedettséggel –, hogy mindaz, amit most átél, jócskán hoz a kony-

346
hára. Úgy sejtem, kábé félmillió dollárt. A Noodles Cookkal végzett
munkája.
– Nem végeztem semmiféle munkát Noodles Cookkal.
– Milo azt akarja, hogy végezzen. Kezdek úgy gondolni az
utazására, mint afféle Rajnai útra.
– Én is.
– Ez nem lehet véletlen. De szerencsésebb befejezéssel.
Gaffney sötét bőrű, elegáns, jó modorú és jóképű férfi volt –
mint elárulta, török származású, bár Bensonhurstből, a New York-
i Brooklynból. Az arcbőre sima volt, a feje tetején tonzúra fénylett,
fekete haját kétoldalt rövidre nyíratta, és a szemöldöke is fekete
volt. Barna, keskeny szeme finom arccsontjainak a kiugró halmá-
val együtt valamiféle keleti származású kozmopolita érdekes kife-
jezését kölcsönözte az arcáriak. Hibátlanul és makulátlanul öltö-
zött, finom, vörös keresztmintás, őzszínű, egysoros, halszálkás za-
kót, barna nadrágot, világoskék inget és rozsdaszín nyakkendőt
viselt.
– Álmomban is ugyanígy volt öltözve – mondta Yossarian. –
Tegnap Kenoshában volt?
– Nem, nem, Yo-Yo.
– Ezeket a ruhákat láttam álmomban.
– Az álma azért lehetetlen, Yo-Yo, mert soha nem öltözöm
egyformán két egymás utáni napon. Tegnap – folytatta Gaffney,
majd megnézte előjegyzési naptárát, és a hatás nyilvánvaló tuda-
tában megnyalta az ajkát – egy sötétebb színű Harris tweedzakót
viseltem, narancsszín belső mintázattal, csokoládébarna nadrágot,
vékony függőleges csíkozású, halvány rózsaszín inget és hozzá
barna, kobaltkék és borostyánszín mintás nyakkendőt. Talán nem
tudja, John, de én hiszek a nettségben. A nettség számít. Minden-
nap alkalomra öltözöm, így hát fel vagyok öltözve az alkalomra,
mikor az alkalom felmerül. Holnap, látom a naptáramban, zöld
mintás, zablisztszínű ír vászonöltönyt fogok fölvenni, ha délre me-
gyek, vagy csontgombos, kétsoros sötétkék blézert, szürke nad-
rággal, ha északon maradok. A nadrág kasanadrág lesz. John, ezt
csak maga tudja megmondani. Volt álmában szexuális élménye?
– Ez nem tartozik magára, Jerry.
– Úgy tűnik, mintha máshol mindenütt lenne.

347
 – Ehhez sincs semmi köze.
– Én első éjjel mindig szexről álmodom, mikor egyedül uta-
zok. Ez az egyik oka, amiért nem bánom, ha el kell utaznom a vá-
rosból.
– Ez nagyon kedves, Mr. Gaffney De nem tartozik rám.
– Mikor Mrs. Gaffneyval megyek, nincs szükségem álomra.
Szerencsére ő is szereti minden új környezetben tüstént végrehaj-
tani a szexuális aktust.
– Ez is nagyon kedves, de nem akarok hallani róla, és azt se
akarom, hogy maga halljon az enyémről.
– Óvatosabbnak kellene lennie.
– Ezért fogadtam föl magát, a fene egye meg. Követ maga, és
követnek mások, akikről semmit nem tudok, és azt akarom, hogy
ennek legyen vége. Vissza akarom kapni a magánéletem szentsé-
gét.
– Akkor mondjon le a lelkészről.
– Én nem rendelkezem a lelkésszel.
– Én tudom ezt, Yo-Yo, de ők nem.
– Túl öreg vagyok már a Yo-Yóhoz.
– A barátai Yo-Yónak szólítják.
– Nevezzen meg közülük egyet, maga tökfilkó.
– Utána fogok nézni. De a megfelelő emberhez fordult, mikor
a Gaffhoz jött. Én meg tudom mondani magának, hogy milyen mó-
dokon tartják megfigyelés alatt, és meg tudom rá tanítani, hogyan
kerülje el a megfigyelést, aztán azt is meg tudom adni, milyen
módszereket alkalmaznak, hogy keresztbe tegyenek az olyasvala-
kinek, mint maga, aki megtanulta meghiúsítani a megfigyelésüket.
– Nem mond most ellent saját magának?
– De igen. De időközben már kiszúrtam négyet azok közül,
akik követik magát, és ügyesen álcázzák magukat. Nézze csak, ott
megy az az úriember, akit zsidó FBI-detektívként ismerünk, éppen
megpróbál följutni egy New York-i gépre. Tegnap Kenoshában
volt.
– Láttam valahol, de nem vagyok benne biztos.
– Talán az álmában. A motel parkolójában sétálgatott, és az
esti imáit mondta. Hányat ismer fel közülük?

348
 – Legalább egyet – mondta Yossarian, egészen belemeleged-
ve a kémelhárítás témájába, amelyben most a jelek szerint együtt
konspiráltak. – És még keresnem se kell. Magas, szeplős férfi, na-
rancsszínű a haja, és csíkos öltönyt hord. Már majdnem tél van, és
még mindig vászonöltönyben jár. Igaz? Lefogadom, hogy itt lesel-
kedik valahol egy fal vagy oszlop mellett, és papírpohárból szódát
iszik.
– Julius narancsot. Azt akarja, hogy észrevegyék.
– Kicsoda?
– Ellenőrizni fogom.
– Ne, hadd csináljam én! – jelentette ki Yossarian. – Beszélni
fogok azzal a stricivel, egyszer és mindenkorra. Maga őrködjön.
– Van egy pisztolyom, tokban, a bokámon.
– Magának is?
– Kinek még?
– McBride-nak, egy barátomnak.
– A KIHABUP-ról?
– Maga ismeri?
– Jártam már ott – mondta Gaffney. – Maga is hamarosan
megint elmegy, most, hogy kitűzték az esküvőt.
– Kitűzték? – Ez újdonság volt Yossariannak.
Gaffney megint elégedett arcot vágott. – Ezt még Milo se tud-
ja, de én tudom. Megrendelheti a kaviárt. Kérem, ezt hadd mond-
jam meg neki én. A Trösztellenes Bizottságnak jóvá kell hagynia.
Ezt se találja viccesnek?
– Hallottam már.
– Ne mondjon sokat annak az ügynöknek. Lehet, hogy CIA-s.
Yossarian nem volt megelégedve önmagával, mert nem ér-
zett igazi haragot, amikor odament tudakozása tárgyához.
– Helló – mondta a fickó kíváncsian. – Mi van?
– Nem láttam én magát tegnap New Yorkban, amint követett
engem? – mondta Yossarian gorombán.
– Nem.
És úgy látszott, ez lesz minden.
– New Yorkban volt? – kérdezte Yossarian, most már sokkal
kevésbé ellentmondást nem tűrően.

349
 – Floridában voltam. – A férfi udvarias viselkedése letéphe-
tetlen álarcnak látszott. – Van egy fivérem New Yorkban.
– Hasonlít magára?
– Ikrek vagyunk.
– A fivére szövetségi nyomozó?
– Erre nem kell válaszolnom.
– És maga az?
– Nem tudom, kicsoda maga.
– Yossarian vagyok. John Yossarian.
– Mutassa a meghatalmazását.
– Maguk mindketten követnek engem, igaz?
– Miért követnénk magát?
– Ez az, amit tudni akarok.
– Nem kell megmondanom magának. Nincs meghatalmazá-
sa.
– Nincs meghatalmazásom – jelentette csüggedten Yossa-
rian Gaffneynak.
– Nekem van. Hadd próbáljam meg én.
Egy perc se telt belé, és Jerry Gaffney meg a csíkos vászonöl-
tönyt viselő férfi máris olyan zavartalan rokonszenvvel csevegett,
mintha nagyon régi barátok volnának. Gaffney előszedett egy tár-
cát, és odaadott neki valamit, ami Yossarian szemében üzleti név-
jegynek látszott, mikor pedig egy rendőr és négy-öt további civil
ruhás férfi, akik esetleg szintén rendőrök voltak, fürgén odahúzó-
dott melléjük, Gaffney mindegyiküknek kiosztott egy-egy hasonló
kártyát, aztán pedig mindenkinek a köréjük gyülemlő bámészko-
dók kis csődületében, végül pedig még az ételes pult mögött álló
két fiatal fekete nőnek is, akik hot dogot, előre csomagolt szendvi-
cseket, nagy, kóser, sófoltokkal meghintett, puha pereceket és
olyan alkoholmentes italokat árultak, mint a Julius narancs. Mikor
Gaffney végül visszatért, mérhetetlenül meg v olt magával eléged-
ve. Visszafogottan beszélt, de ezt csak Yossarian tudta, mert a vi-
selkedése éppoly derűsnek látszott, mint előzőleg.
– Nem magát követi, John – mondta, és amennyire bárki, aki
megfigyelte, észrevehette, akár az időjárásról is beszélhetett vol-
na. – Valaki mást követ, aki követi magát. Azt akarja megtudni,
mennyit tudnak magáról azok.

350
 – Kik? – kérdezte Yossarian. – Melyik?
– Még nem jött rá – válaszolta Gaffney. – Lehet, hogy én.
Másnak ez muris lenne, de látom, maga nem nevet rajta. John, ez
azt hiszi, hogy maga talán CIA-s.
– Ez rágalom. Remélem megmondta neki, hogy nem vagyok
az.
– Még én sem tudom, hogy nem az-e. De addig nem mondok
neki semmit, amíg nem lesz az ügyfelem. Én csak ennyit mondtam
neki. – Gaffney átlökött egyet az asztalon az üzleti névjegyei kö-
zül. – Adok magának is egyet.
Yossarian összevont szemöldökkel futotta át a névjegyet,
mely úgy azonosította átadóját, mint a Gaffney Ingatlanügynökség
tulajdonosát, melynek irodái működnek New York városában, a
New York-i és a connecticuti tengerparton, valamint Santa Monica
és San Diego part menti városokban, Dél-Kaliforniában.
– Nem vagyok benne biztos, hogy értem – mondta Yossa-
rian.
– Ez fedőszerv – mondta Gaffney. – Találkahely.
– Most már értem – vigyorgott Yossarian. – Ezzel álcázza a
detektívügynökségét. Igaz?
– Pont fordítva érti. Az ügynökség a fedőszerve az ingatlan-
üzletemnek. Az ingatlanban több pénz van.
– Nem vagyok benne biztos, hogy hiszek magának.
– Azt hiszi, viccelni próbálok?
– Azt nem lehet tudni.
– Kivetettem a fickónak a csalit – magyarázta Jerry Gaffney –
Be fog jönni az egyik irodámba, és azt fogja színlelni, hogy re-
ménybeli vevő, aki házat keres, miközben megpróbál rájönni, ki is
vagyok én igazából.
– Hogy megtudja, miben sántikál?
– Hogy eladjak neki egy házat, John. Ez az, amiből az igazi
jövedelmem származik. Ennek magát is érdekelnie kell. Elsőrendű
bérleteink vannak East Hamptonban jövő nyárra, a szezonra,
egész évre és rövid távra. És vannak kitűnő part menti ingatlana-
ink is, ha esetleg arra gondol, hogy vásárol egyet.
– Mr. Gaffney – mondta Yossarian.
– Megint visszajutottunk ide?

351
 – Kevesebbet tudok magáról most, mint előzőleg. Maga azt
mondta, el fogok indulni erre az útra, és itt vagyok, utazom. Meg-
jósolta, hogy hóviharok lesznek, és hóviharok vannak.
– A meteorológia könnyű dolog.
– Maga mintha mindent tudna, ami a föld felszínén történik.
Eleget tud, hogy Isten legyen.
– Az ingatlanban több a pénz – felelte Gaffney – Ebből tu-
dom, hogy nincs Isten. Ha lenne, ő is aktívan beszállna az ingatlan-
szakmába. Ez nem rossz, igaz?
– Hallottam már rosszabbat is.
– Van egy, amelyik talán még jobb. Sokat tudok arról is, ami
a föld alatt zajlik. Lent voltam a KIHABUP alatt, tudja.
– Hallotta a kutyákat?
– Ó, hogyne – mondta Gaffney – És láttam a Kilroy-anyagot.
A KÜKTÉTÉ-nél is vannak kapcsolataim. Elektronikus kapcsolata-
im – tette hozzá, miközben vékony, érzéki, dús és epés árnyalatú
ajkai újra szélesre nyíltak abban a mosolyban, amely oly rejtelmes
volt és valahogy befejezetlen. – Még Mr. Tilyouval is találkoztam –
tette hozzá némi büszkeséggel.
– Mr. Tilyouval? – visszhangozta Yossarian. – Melyik Mr.
Tilyouval?
– Mr. George C. Tilyouval – magyarázta Gaffney – Aki fölépí-
tette a Coney Islanden a régi Steeplechase vidámparkot.
– Azt hittem, meghalt.
– Meg is.
– Ez a vicce?
– Nevet rajta?
– Csak mosolygok.
– Nem mondhatja, hogy nem próbálkozom – mondta Gaff-
ney – Most menjünk. Ha óhajtja, nézzen hátra. Akkor nem jönnek
utánunk. Nem tudják, kitartsanak-e Yossarian mögött, vagy engem
kövessenek. Sima útja lesz. Tekintse ezt az epizódot közjátéknak,
intermezzónak Kenosha és a Milo és Noodles Cookkal intézendő
ügyek között. Mint Wagner zenéjét Siegfried rajnai útjához meg a
gyászzenét a Götterdämmerungban vagy a csilingelő üllők közjá-
tékát A Rajna kincsében.
– Azt most hallottam az éjjel, Kenoshában, a szobámban.

352
 – Tudom.
– Megtudtam valami újat, ami segíthet a lelkészen. A felesé-
ge szerint már részese volt egy csodának.
– Ez már régi mese, John – kicsinyelte le a hírt Gaffney –
Kenoshában mindent lehallgatnak. De van valamim, ami talán jó
lehet. Javasolhatna Milónak egy cipőt.
– Miféle cipőt?
– Katonai cipőt. Talán egy hivatalos U. S. kincstári cipőt. A
cigarettáról már lekésett. De a katonáknak mindig szükségük lesz
cipőkre. Női cipőkre is. És talán melltartókra is. Kérem, adja át leg-
jobb kívánságaimat a menyasszonyának.
– Miféle menyasszonyomnak? – vágott vissza Yossarian.
– Miss MacIntoshnak – húzta fel Gaffney szinte fekete írásje-
lekké a szemöldökét.
– Miss MacIntosh nem a menyasszonyom – tiltakozott Yos-
sarian. – Csak az ápolónőm.
Gaffney hátravetette a fejét, mintha nevetne. – Magának
nincs semmiféle ápolónője, Yo-Yo – állította szinte pajzánul. – Ezt
vagy egy tucatszor elmondta nekem. Ellenőrizzem újra, és számol-
jam meg?
– Gaffney, menjen északra az ír vászonruhájában vagy délre
a blézerében a kasanadrágjával. És vigye magával ezeket az engem
követő árnyakat.
– Majd a maga idején. Maga szereti a német zeneszerzőket,
nem?
– Ki van más? – felelte Yossarian. – Hacsak nem akarja az
olasz operákat is beszámítani.
– Chopin?
– Megtalálhatja Schubertben – mondta Yossarian. – És
mindkettőjüket Beethovenben.
– Nem teljes egészükben. És mit szól magukhoz a németek-
hez? – kérdezte Gaffney.
– Nem szeretik valami nagyon egymást, igaz? – válaszolta
Yossarian. – El se tudok képzelni egy másik népet, amelyik ilyen
bosszúálló ellenségeskedéseket táplálna egymás ellen.
– Kivéve a miénket? – vetette föl Gaffney
– Gaffney, maga túl sokat tud.

353
 – Mindig érdekelt, ha megtudhattam dolgokat – vallotta be
Gaffney tartózkodóan. – Hasznosnak bizonyult a munkámban.
Mondja csak, John – folytatta, jelentőségteljesen Yossarianra szö-
gezve a tekintetét –, hallott valaha egy Adrian Leverkühn nevű
német zeneszerzőről?
Yossarian feszült elképedéssel nézett vissza Gaffneyra. –
Igen, hallottam, Jerry – felelte, a tisztázás némi felcsillanó jelét ke-
resve a vele szembenéző, üres, kiismerhetetlen, sötét arcon. –
Hallottam Adrian Leverkühnről. Írt egy Apokalipszis című orató-
riumot.
– Én egy kantátáját ismerem. A Doctor Faustus panaszol-
kodását.
– Nem gondoltam, hogy azt valaha is előadták.
– De igen. Abban van az a nagyon megindító gyerekkórus, és
az a pokoli rész, a vadul röhögő felnőtt hangok glisszandójával. Ez
a nevetés és az a szomorú kórus engem mindig azokra a fényké-
pekre emlékeztet, amelyeken a háború alatt, a maga háborúja
alatt, a náci katonák halálba terelik azokat a gettóbeli zsidó gyere-
keket.
– Az az Apokalipszis, Jerry.
– Biztos benne?
– A leghatározottabban.
– Utána kell néznem. És ne feledkezzen meg a cipőjéről.
– Miféle cipőről?

354
 25. WASHINGTON

– Egy kibaszott cipő? – gúnyolódott Wintergreen Yossarian-

nal rajnai útjának következő állomásán. – Mi olyan nagyszerű egy
kibaszott cipőben?
– Ez csak egy kibaszott ötlet – mondta Yossarian az M&M
V&T washingtoni irodáit tartalmazó szállodai lakosztályok egyik-
ében. Melissa és a maga számára inkább egy hasonlóan magas
presztízsű, de elevenebb vendégkörű újabb szállót választott,
amely, mint a kórházban utóbb egyfajta elragadtatott hiúsággal
visszaemlékezett rá, mikor már stabilizálódott az állapota, és el-
múlt az agykárosodás és a bénulás veszélye, amazénál sokkal vál-
tozatosabb kínálattal dicsekedhetett a legkülönb szuperpornófil-
mekből, méghozzá az ENSZ tagállamainak összes nyelvén. – Azt
mondtátok, egy fogyasztói terméket akartok.
– De cipőt? Mostanára holtbiztos van. már vagy ötven kiba-
szott cipőgyár, amelyik kibaszott cipőket termel az olyan faszok
kibaszott lábára, mint mi.
– De egyiknek sincs kizárólagos terjesztési joga a hivatalos
U. S. kincstári cipőre.
– Férficipőre vagy női cipőre? – töprengett Milo.
– Mind a kettőre, most hogy már nők is eleshetnek a har-
cokban. – Yossarian már sajnálta, hogy belevágott. – Felejtsétek el.
Sok minden van az üzleti ügyekben, amit nem értek. Még mindig
nem értem, hogyan vehettétek darabonként hét centért a tojást, és
hogyan adhattátok öt centért úgy, hogy kerestetek rajta.
– Még mindig csináljuk – hencegett Wintergreen.
– A tojás megromlik – kérődzött a témán bánatosan Milo.
– És összetörik. Jobb szeretnék egy cipőt. Eugene, nézz utá-
na.
– Én inkább a repülőgépet szeretném – morogta Wintergre-
en.
– De a gép után? Mi lesz, ha nem lesz többé háborús veszély?
– Utánanézek.
– Nem vagyok kibékülve azzal a géppel – mondta Yossarian.
– Megint arra gondolsz, hogy itt hagysz minket? –
gúnyolódott Wintergreen. – Évek óta csak tiltakozol.

355
 Yossariant bántotta a sértés, de nem vett róla tudomást. – A
ti Ssssss!-tek el tudja pusztítani a világot, nem?
– Te leskelődtél – felelte Wintergreen.
– Pedig nem is tudja – mondta fájó szívvel Milo. – Ennyit az
értekezleten is elismertünk.
– De lehet, hogy Strangelove-é el tudja? – szurkálódott
Wintergreen.
– És pont ezért akarunk találkozni Noodles Cookkal –
mondta Milo.
Yossarian megint csak a fejét rázta. – És nem vagyok kibé-
külve az atombombával se. Már nem szeretem.
– Mit szeretnél, ki kapja meg a szerződést? – érvelt Winter-
green. – Az a kibaszott Strangelove?
– És nekünk nincs bombánk – engesztelte Milo. – Nekünk
csak terveink vannak egy gépre, amelyik ledobja.
– És a gépünk nem fog működni.
– Ezt garantáljuk, Yossarian. Akár írásban is. A gépeink nem
fognak repülni, a rakétáink nem fognak begyulladni. Ha felszáll-
nak, le fognak zuhanni, ha kilőjük őket, célt fognak téveszteni. Mi
soha nem vallunk kudarcot. Ez a cégünk jelmondata.
– Rajta áll a kibaszott céges levélpapírunkon – tette hozzá
Wintergreen, aztán gúnyos vigyorral folytatta. – De hadd kérdez-
zek meg tőled valamit, Mr. Yo-Yo. Melyik országot látnád szíve-
sebben a legerősebbnek, ha nem a miénket? Ez aztán a kibaszott
csapda, nem?
– Hát ez a csapda, az biztos – volt kénytelen elismerni Yos-
sarian.
– És ha nem adjuk el a kibaszott hadiipari termékeinket
mindenkinek, aki meg akarja venni, akkor eladják majd a kibaszott
baráti szövetségeseink és a versenytársaink. Ez ellen nem tehetsz
semmit. Nincs idő többé a te kibaszott ideáljaidra. Ha olyan okos
vagy, mondd meg nekem, mi a lófaszt csinálnál, ha mi vezetnénk
az országot?
– Én se tudnám, mit kellene csinálni – ismerte el Yossarian,
és dühöngött magában, amiért lefőzték a vitában. Ez nem szokott
vele megtörténni. – De azt tudom, hogy azt akarnám, hogy tiszta
legyen a lelkiismeretem.

356
 – A mi lelkiismeretünk tiszta – felelték egyszerre mind a ket-
ten.
– Nem akarom magamra venni a bűnt.
– Ez lószar, Yossarian.
– És nem én lennék érte felelős.
– Ez megint csak lószart – vágott vissza Wintergreen. –
Semmit nem tehetsz ellene, és te leszel a felelős. Ha a világ min-
denképpen fel fog robbanni, mi a lófasz különbséget jelent, hogy ki
robbantja fel?
– Nekem legalább tiszta lesz a kezem.
Wintergreen durván felröhögött. – Csuklóból le fogják rob-
bantani azt a kibaszott tiszta kezedet. Még azt se fogja tudni soha
senki, hogy a tiéd. Meg se fogják találni.
– Lófasz a seggedbe, Wintergreen! – felelte emelt hangon,
dühödten Yossarian. – Menj egyenesen a pokolba, a te tiszta lelki-
ismereteddel! – Durcásan elfordult. – Bárcsak már halottak volná-
tok, így legalább életemben először végre egy kis örömem is telne
bennetek.
– Yossarian, Yossarian – pirongatta Milo. – Légy már észnél.
Egy dolgot tudsz rólam... én soha nem hazudok.
– Kivéve, ha muszáj – fűzte hozzá Wintergreen.
– Azt hiszem, ezt ő is tudja, Eugene. Én is vagyok olyan er-
kölcsös, mint bárki más. Igaz, Eugene?
– Feltétlenül, Mr. Minderbinder.
– Milo, csináltál te életedben bármit, ami tisztességtelen
volt? – kérdezte Yossarian.
– Ó, nem – vágta rá tüstént Milo. – Az tisztességtelen lett
volna. És soha nem volt rá szükség.
– És azért akarjuk ezt a titkos találkozót Noodles Cookkal –
mondta Wintergreen –, hogy rávegyük, beszéljen titokban az el-
nökkel. Azt akarjuk, hogy minden nyíltan történjen.
– Yossarian – mondta Milo –, hát nem nálunk vagy nagyobb
biztonságban? A gépeink nem működnek. A technikánk megvan.
Kérlek, hívd fel Noodles Cookot.
– Szervezd meg a megbeszélést, aztán ne baszkurálj itt min-
ket. És mi is ott akarunk lenni.
– Nem bíztok bennem?

357
 – Azt mondod, nem értesz a kibaszott üzletekhez.
– Azt mondod, zavarba ejtenek.
– Igen, és ami kibaszottul zavarba ejt – adta meg magát Yos-
sarian –, hogy olyan hapsik, mint ti, hogyan érthetitek.
*
Noodles Cook gyorsan felfogta, mit akarnak tőle.
– Tudom, tudom – mondta a bemutatkozások megejtése
után, egyenesen Yossarianhoz intézve szavait. – Szerinted én egy
szar vagyok, nem?
– Szinte soha – felelte Yossarian minden meglepetés nélkül,
miközben a másik kettő némán figyelt. – Noodles, mikor az embe-
rek a dauphinre gondolnak, nem mindig rád gondolnak.
– Touché – nevetett Noodles. – De élvezem, hogy itt lehetek.
Kérem, ne kérdezzék, miért. – Amit akarnak, folytatta, az nyilván-
valóan helytelen, nem helyénvaló, védhetetlen és talán illegális
is. – Normális körülmények közt, uraim, lobbizhatnék a legkülön-
bek közt is. De most megjelent az etika a kormányzatban.
– Ki vezeti az etikai minisztériumot?
– Betöltetlenül tartják az állást, amíg Porter Lovejoy ki nem
szabadul a börtönből.
– Van egy elgondolásom – mondta Yossarian, és érezte, hogy
az elgondolása jó gondolat. – Beszédeket szabad tartanod, nem?
– Rendszeresen mondok beszédeket.
– És honoráriumot is kapsz értük?
– Anélkül nem csinálnám.
– Noodles – mondta Yossarian. – Azt hiszem, ezek az urak
azt szeretnék, ha elmondanál egy beszédet. Egyetlen fős hallgató-
ság előtt. Egyedül az elnöknek. És azt javasolnád, hogy a kormány
vegye meg a gépet. Sikeresen elő tudnál adni egy ilyen beszédet?
– Nagyon sikeresen el tudnék mondani egy ilyen beszédet.
– Ők pedig viszonzásul honoráriumot adnának neked.
– Igen – mondta Milo. – Honoráriumot adnánk önnek.
– És mennyi lenne az a honorárium? – érdeklődött Noodles.
– Milo? – lépett v issza a háttérbe Yossarian, mert annyi
mindent nem értett az üzleti ügyekből.
– Négyszázmillió dollár – mondta Milo.

358
 – Ez így korrekt – felelte Noodles ugyanabban a közömbös
modorban, mintha semmi különlegeset nem hallott volna, és ek-
kor történt az, amin Yossarian később jót mulatott, mikor felidézte
magában, miközben a kórházi ágyon ütötte agyon az idejét, hogy
tudniillik Noodles felajánlotta neki, kukkantson be az elnöki játék-
terembe, miután a többiek elsiettek a már korábban említett
pénzügyi megbeszélésre, amelyre már nagyon szerettek volna el-
indulni, miután Gaffney viccéről, miszerint M2 Christina Maxonnal
kötendő házasságához a Trösztellenes Bizottság jóváhagyására
van szükség, végül is kiderült, hogy nem is vicc.
– Ami pedig téged illet, Yossarian... – kezdte Milo, mikor el-
búcsúztak.
– A csodálatos ötletért, amellyel előrukkoltál... – szólt közbe
áradozva Wintergreen.
– Ezért van rá szükségünk, Eugene. Neked, Yossarian, hálá-
ból adunk ötszázezer dollárt.
Yossarian, aki nem várt semmit, gyorsan tanult, és közöm-
bösen válaszolt. – Ez így korrekt – mondta csalódottan.
Milo mintha zavarban lett volna. – Ez egy kicsit több, mint
egy százalék – makacskodott érzékenyen.
– És egy kicsit kevesebb a szokásos másfél százalékos felta-
lálói díjunknál, nem? – mondta Yossarian. – De azért így is tisztes-
ségesnek hangzik.
– Yossarian – próbálta levenni a lábáról Wintergreen –, már
majd hetvenéves vagy, és elég jómódú. Nézz a szívedbe. Tényleg
számít neked, hogy keresel-e még százezer dollárt, vagy akár az,
hogy egy atomrobbanás véget vet-e a világnak, miután te már el-
mentél?
Yossarian a szíve mélyére nézett, és őszintén válaszolt.
– Nem. De ti ketten is ugyanolyan idősek vagytok, mint én.
Tényleg törődtök vele, hogy kerestek-e további milliókat, vagy
nem?
– Igen – mondta Milo nyomatékosan.
– Ez köztünk a nagy különbség.
*
– No, most négyszemközt vagyunk – mondta Noodles. –
Szerinted nagy szar vagyok, mi?

359
 – Nem nagyobb, mint én – mondta Yossarian.
– Megőrültél? – kiáltott fel Noodles Cook. – A kettőt nem le-
het egy napon említeni! Csak nézd meg, mibe egyeztem bele az
előbb!
– Én javasoltam.
– De én elfogadtam! – érvelt Noodles. – Yossarian, van itt ki-
lenc másik szaktanácsadó, akik sokkal nagyobb szarok, mint
amekkora te valaha leszel, és még csak a közelembe se jönnek.
– Megadom magam – mondta Yossarian. – Te nagyobb szar
vagy, mint én, Noodles Cook.
– Örülök, hogy úgy látod a dolgot, ahogy én. Most hadd mu-
tassam meg neked a játéktermünket. Kezdek belejönni a videojá-
tékokba, jobban játszom, mint a többiek. Az elnök nagyon büszke
rám.
Az ország első számú tisztviselője átalakítatta az Ovális Iro-
dát, melynek alapterületét drasztikusan csökkentették, hogy he-
lyet teremtsenek a tágas játékteremnek, amelybe most Noodles
bevezette Yossariant. Az összezsugorított irodában már csak há-
rom vagy négy személy foglalhatott kényelmesen helyet, így rit-
kábbak és gyorsabbak lettek az elnöki megbeszélések, az összees-
küvés egyszerűbbé, álcázása pedig azonnalivá vált. Az elnöknek
több szabadideje maradt a videojátékaira, és mint egyszer nyilvá-
nosan is kimondta, élethűbbnek találta őket magánál az életnél.
A térbeli csökkentést bőségesen ellensúlyozta a nagyobb és
impozánsabb második terem, amely toldalékaival elég tágas volt
ahhoz, hogy befogadja az egyenes hátú székeket meg a sokféle vi-
deoképernyőt, kezelőszervet és más berendezéseket kiszolgáló já-
tékasztalokat, amelyek úgy várakoztak az őket körülvevő falak
mentén, mint holmi robotszolgák. A bejárathoz legközelebb eső
szakasz a HADÜGYMINISZTÉRIUM feliratot kapta, és egyedi játé-
kokat tartalmazott, melyek olyan elnevezéseket viseltek, mint A
napóleoni háború, A gettysburgi csata, Bull Run csatája, Az antie-
tami csata, Agrencadai győzelem, A vietnami győzelem, A panama-
városi győzelem, A Pearl Harbor-i győzelem, és Az újravívott Öböl-
háború. Egy vidám plakát ragyogó, almaképű tengerészgyalogost
ábrázolt, alatta a következő mondatok álltak:

360
 LÉPJ ODA ÉS PRÓBÁLD MEG!
MINDENKI JÁTSZHAT
BÁRMELYIK FÉL GYŐZHET
Yossarian olyan nevet viselő játékok mellett ment el, mint
Az indianapolisi verseny, a Bombázás, a Bújj ki a sorozás alól és a
Halj meg nevetve. Az elnöki játékteremben a legkiemelkedőbb he-
lyet egy, a többieknél nagyobb videoképernyő, valamint egy de-
rékmagasságú, biliárdasztal méretű és alapozású felületen az or-
szág áttetsző, a zöld, a fekete, a kék, a sivatagi rózsaszín és sárgás-
barna különböző árnyalataival élénken kiszínezett domborzati
térképe foglalta el. E színes ábrázolaton villamos vonatok sorai áll-
tak a vágányok labirintusain, amelyek különböző síkokon szelték
át a kontinenst, és alagutakon mentek le a föld alá. Amikor Nood-
les rejtelmes mosollyal megnyomta a gombokat, amelyek bekap-
csolták a ragyogó belső fényeket és megindították a vonatokat,
Yossarian egy teljes, hatalmas, hermetikusan komplex világot ér-
zékelt, amely a kontinens alatt különböző szinteken működött, és
egyik határtól a másikig, észak felé az országhatáron át Kanadáig
és Alaszkáig, kelet és nyugat felé pedig az óceánokig húzódott. En-
nek a játéknak is volt neve:
TRIAGE
A térképen elsőként egy kicsiny, kunyhó alakú jelzőt fede-
zett fel Florida állam félszigetén, melyen a Szövetségi Citrus Re-
zervoár felirat állt. A föld alatt utazó vonatok nagyszámú vasúti
kocsijára rakéták voltak fölszerelve, számos más kocsi pedig
ágyúkat és páncélozott járműveket szállított. A Michigan-tó part-
ján, nem messze Kenoshától, tekintete egy Szövetségi Wisconsini
Sajtraktárra esett. Megfigyelt egy másik Citrus-gyümölcs Rezervo-
árt Kaliforniában, aztán országszerte a föld alatt szétszórva pizza-
éttermek és húsraktárak hálózatát fedezte fel. A Savannah folyón
ott volt az atomreaktor, amelyről most már tudott. A csillag alakú
Washington D. C. egy fehér körben állt, kékesen felnagyítva, a
benne lévő kis feliratokról pedig leolvashatta az olyan létesítmé-
nyeket, mint a Fehér Ház, az Égő Fa Üdülőklub, a KÜKTÉTÉ, az új
Nemzeti Katonai Temető, a legújabb háborús emlékmű és a Walter
Reed Kórház. És ha jól értette, amit látott, akkor a föld mélyében,
mindegyikük alatt, egy alacsonyabb szinten elrejtve, mindegyik-

361
nek megvolt a tökéletes másolata. A fővárosból a vasúti sínekkel
párhuzamosan irányjelző nyilak vezettek föld alatti utakon kifelé
különféle rendeltetési helyekre, köztük a nyugat-virginiai Gre-
enbrier Üdülőklubhoz, a kaliforniai Livermore Laboratóriumok-
hoz, az atlantai Járványvédelmi Központhoz, a New York-i Kórház
Égési Sérülések Központjához, továbbá, mint óriási meglepetéssel
észlelte, szintén New Yorkban a KIHABUP-hoz, ahhoz a buszpá-
lyaudvarhoz, amely oly közel állt jelenlegi otthonának épületéhez.
Teljesen elképedt, amikor látta, hogy a KIHABUP össze van
kötve a KÜKTÉTÉ-vel, és betagolódik egy helyi hálózatba, melynek
egyik föld alatti csápja keresztülvág a Canal Street alatti beteme-
tett csatornán és a Wall Streetet elfalazó falon. Brooklynban látta
a felszínen a Coney Islandet szimbolizáló vörös, miniatűr fallikus
tornyot, amelyben felismerte a régi Steeplechase Park lerobbant
ejtőernyős ugrótornyát. Alatta pedig a föld mélyében valamin, ami
egy vidámpark, a Steeplechase Park másolatának tűnt, vigyorgó,
lesimított hajú, rengeteg fogat mutogató arc körvonalait lehetett
kivenni, amelyet szintén ismert.
– De a miénk működik – mondta neki Noodles büszkén. –
Különben nem lenne rajta a térképünkön. Az elnök azért építtette
fel ezt az egész modellt, hogy meggyőződjön róla, ugyanolyan jó-e,
mint amelyik a játékban van. Ha van egy szó, amelynek alapján ő
él, az az, hogy légy résen.
– Ez két szó, nem? – javította ki Yossarian.
– Azelőtt én is így gondolkoztam – mondta Noodles –, de
most már úgy látom, ahogy ő. Kezdek jobban golfozni is.
– Ezért vannak itt azok a vidéki üdülőklubok?
– A videojátékba is beleteszi őket, hogy pontosan megfelel-
jenek egymásnak. Látod ezt ott fönt Vermontban? – Yossarian egy
Ben&Jerry Szövetségi Fagylaltraktárat látott. – Ezt csak nemrég
találta meg a videojátékban, és most magának is akar egyet. Lesz
Häagen-Dazsunk is. Lehet, hogy ha valaha arra kerül a sor, hosszú
ideig leszünk a föld alatt, és biztos akar lenni benne, hogy meglesz
a fagylaltja és a golfja. Ez bizalmas, de máris elkészült egy kilenc-
lyukú golfpályánk az Égő Fa alatt, teljesen azonos azzal, ami oda-
fönn van. Most épp odalenn van, gyakorolja a pályát, hogy előny-
ben legyen a többiekkel szemben, mikor eljön az ideje.

362
 – Kik lesznek a többiek?
– Azok közülünk, akiket kiválasztottak, hogy túléljük –
felelte Noodles – és fönntartsuk az ország működését, a föld alól,
mikor idefönn már nem sok minden marad.
– Értem. És mikor lesz ez?
– Mikor az elnök kinyitja a doboz zárjait, és megnyomja a
gombot. Látod ott a játék mellett azt a második egységet? Az a
Futball.
– Miféle futball?
– Az újságírók szeretik Futballnak nevezni. Ez az egység fog-
ja elindítani a repülőgépeinket és a védelmi-támadó fegyverein-
ket, mihelyt híre jön a nagy támadásnak, vagy mi döntünk úgy,
hogy magunk indítunk háborút. Ez meg fog történni, előbb vagy
utóbb.
– Ezt tudom. És akkor mi történik?
– Lemegyünk a mélybe, a kis pöcs meg én, amíg ki nem hűl a
parázs, és a sugárzást el nem fújja a szél. A többiekkel együtt, aki-
ket kiválasztanak, hogy életben maradjanak.
– Ki végzi a válogatást?
– Az Országos Kétpárti Triage Bizottság. Ők persze saját ma-
gukat meg a legjobb barátaikat választották ki.
– Kik vannak benne?
– Senki nem tudja biztosan.
– Mi történik velem és az én legjobb barátaimmal?
– Természetesen mind nélkülözhetőek vagytok.
– Ez így korrekt – mondta Yossarian.
– Milyen kár, hogy nincs most időnk egy játékra – mondta
Noodles. – Nem akármi figyelni, mikor megküzdünk egymással a
tisztított vízért. Nem szeretnél elkezdeni egy partit?
– Találkozóm van egy barátnőmmel a Smithsonian repülési
múzeumában.
– Nekem meg történelemórát kell adnom neki, mikor vissza-
jön a golfozásból. Ez nem könnyű része a munkámnak.
– Sokat tanulsz? – ugratta Yossarian.
– Mind a ketten sokat tanulunk – mondta Noodles sértődöt-
ten. – Nos, Yossarian, térjünk a tárgyra. Mennyit akarsz?
– Miért?

363
 – Amiért megszerezted nekem ezt az előadási megbízást.
Egy része természetesen téged illet. Nevezd meg az összeget.
– Noodles – mondta megrovóan Yossarian. – Én nem fogad-
hatok el semmit. Az megvesztegetés lenne. Egy fillért se akarok
belőle.
– Ez így korrekt – mondta Noodles, és elvigyorodott. –
Látod, én mennyivel nagyobb szar vagyok? Megint valami, amiért
az adósod vagyok.
– Egy dolog van, amit akarok – kérte komolyan Yossarian,
mint később visszaemlékezett rá. – Azt akarom, hogy engedjék
szabadon a lelkészt.
Ám ezen a ponton Noodles elkomorodott. – Már megpróbál-
tam. Komplikációk vannak. Nem tudják, mit csináljanak vele. Már
sajnálják, hogy valaha megtalálták. Ha biztonságosan el tudják ta-
karítani, mint radioaktív hulladékot, azt hiszem, azt fogják csinál-
ni.
A trícium után meg kell tudniuk, mi jön ki még ezután a lel-
készből. A plutónium iszonyú lenne, és ami még rosszabb, a lítium,
a kiválasztott gyógyszer, amelyet depressziója ellen szed, a nehéz-
vízzel kötésbe lépve a hidrogénbomba lítium-deuteridjává alakul,
az pedig katasztrófához vezethet.

364
 26. YOSSARIAN

Noodles Cooknak készülnie kellett a történelemórájára,

Yossariannak pedig randevúja volt a múzeumban. Yossariannak
csak egy hét múlva jutott újra eszébe Noodles, mikor a KIHABUP
felé haladva meghallotta a közelben a forró pirított mogyorót kí-
nálgató árusok apró gőzsípjait, melyek emlékezetébe idézték a Si-
egfried „Erdőzsongásának” dallamos frázisai , és a harcot azért a
lopott aranyból készült varázsgyűrűért, amely állítólag világha-
talmat ruházott bárkire, akinek a tulajdonában volt, és gyászos
nyomorúságba és romlásba döntött mindenkit, aki megszerezte.
Miközben utat tört magának az ajtóban, hogy bemehessen a busz-
pályaudvarra, fölidézte magában a germán hőst (aki csak izlandi
volt) a szunyókáló sárkány barlangjában, aki csak a maga dolgával
törődött. „Hagyj aludni”, morogta köszönetül Wotannak, a nyomo-
rult istenkirálynak, aki abban a gyászos, frusztrált reményben lo-
pódzott be hozzá, hogy hálából visszakaphatja a gyűrűt, amiért fi-
gyelmezteti a félelmet nem ismerő hős közeledésére.
Az ifjú Siegfriednek a sárkányával kellett szembenéznie,
Yossariannak pedig azokkal a vad kutyákkal odalenn, az alagsorok
rejtelmes alvilágának bejáratánál, melynek megtekintésére McB-
ride most engedélyt kapott.
Utóbb visszatekintve rá, Yossarian nem tudott felidézni
semmiféle korábbi utalást arra, amit később a kórházban megtu-
dott,amikor tréfás elbeszélésként gondolta végig saját rajnai útját,
azazhogy még aznap kettőt fog látni, és a kórházban fog kikötni,
kínos helyzetben Melissával, továbbá a félmillió dollárjával és a
cipő eladásával.
Miután Németország egyesült, és újra forrongni kezdett
benne a neonáci erőszak, azt hitte, a The New Yorker mohón kap
majd egy kétértelműen szemita származású, kortárs amerikai, kö-
zéposztálybeli asszír Siegfried – micsoda ellentmondás! – rajnai
útjának csípős paródiáján. Ám a látogatók és az orvosok óhatatla-
nul lekötötték a figyelmét, elvonták az idejét, és megfosztották at-
tól az optimista lelkesedéstől, mely alapvető lett volna irodalmi
ambícióinak megújulásához és beteljesedéséhez.

365
 Yossarian kénytelen volt csodálni azt a veterán lélekjelenlé-
tet, amellyel Melissa, sőt még Angela is jellegtelenné vált gyereke-
inek vagy Frances és Patrick Beachnek a jelenlétében, és vagy ár-
tatlanul beleolvadtak a háttérbe, vagy zajtalanul kiosontak a szo-
bából. Aztán tiszta véletlenségbog egyszer csak felbukkant a sem-
miből Sam Singer a farokgéppuskás is, aki azt a tagbaszakadt rá-
kos barátját látogatta, és az a furcsa, hájas arcú, elgyötöri szemű,
kótyagos kaliforniai barátjuk is, aki azért kereste meg Yossariant,
hogy az ő révén eljuthasson Milóhoz. Egy további torz érzékcsaló-
dásra való misztikus visszapillantás során még egy fantazmagóri-
ás találkozásra is sor került, a Katona Fehérben-nek nevezett,
gipszbe és pólyákba bugyolált szörnyű háborús sebesülttel.
Siegfried fogalmazta meg analógiáját, gyalog sietett
Brünnhildét csókkal felébreszteni, miután elcsórta a gyűrűt, ame-
lyet a lemészárolt sárkány óriásként dolgozva keresett, miközben
felépítette az örök Walhallát a halhatatlan isteneknek, akik már
tudták, hogy számukra is elérkezett az alkony Ezzel szemben Yos-
sarian taxival ment, és jóval több járt a fejében Melissával kapcso-
latban egy csóknál, amikor gyakorlatilag egyedül találta a múzeum
mozijának félsötétjében, a repülés történetét folyamatosan perge-
tő film közben. De aztán olyan gyorsan magukkal ragadták az első
repülőkről készült, villódzó régi filmek, hogy teljesen megfeledke-
zett Melissáról és macerálási szándékairól. Lindberghnek a vász-
non látható repülőgépe meghökkentőbb volt számára bármiféle
úrkabinnál, Melissa is tiszteletteljesen bámulta. A huszonnégy
éves Lindbergh fiú periszkóppal repült, mert a kisegítő üzem-
anyagtartály eltakarta előle a kilátást.
Este, vacsora után holtfáradtnak érezte magát az utazástól,
és már túl jól ismerte szerelmi menetrendjüket, hogysem túl mo-
hón vágyott volna a szexre. Ha Melissa meg volt sértve, úgy ennek
nem adta semmiféle jelét. Yossarian enyhén hitetlenkedett is,
amikor előbb aludt el nála.
Hanyatt fekve, magányosan meditált hát, és arra az örömteli
spontán döntésre jutott, hogy meglepi Melissát annak a félmillió
dolláros aranykincsnek az egyötödével, amelyet aznap fölmarkolt,
sőt az adóját is maga viseli. Úgy vélte, ez a százezer dolláros aján-
dék, amit egy keményen dolgozó nő, akinek még hatezer dollárja

366
sincs tisztán, félretehet a jövőre, ugyanolyan kedvező hatással le-
het Melissára, mint a két ezüst fogtömés kicserélése, a két nap
alatt küldött nyolc tucat hosszú szárú rózsa, és a csipkés selyem-
kombinék a Saks Ötödik sugárúti boltjából, a Victoria Titkából és a
hollywoodi Fredericktől. Olyasvalaki szemében, mint Melissa,
soknak tűnhet az égből pottyant százezer dollár.
Melissa a repülőgépen szoknyát viselt, de Yossarianban ki-
aludt a vágy, hogy a gépen elbolondozzon vele. Ehelyett inkább a
buszpályaudvaron rendezendő esküvőről mesélt, amelyre Melissa
is szeretett volna elmenni, bár Yossarian még nem hívta meg. Leg-
inkább az járt az eszében, hogy néhány estét egyedül kellene töl-
tenie.
Yossarian szánára bekövetkezésük valószínűségével párhu-
zamosan máris csökkenni kezdett a Melissával kapcsolatos buja
elképzelések, váratlan kéjes bűvöletek és felfedezések varázsa.
Túlságosan gyorsan kiismerték egymást – ez már előzőleg is meg-
történt, minden alkalommal ez történt –, így hát elhatározta, hogy
el kellene kezdeniük kevesebbet találkozni egymással. Mikor nem
készülődtek ágyba bújni, vagy azt tervezgetni, hogy mit egyenek,
gyakran nemigen tudtak mit csinálni. Ez is megtörtént már azelőtt
is, minden alkalommal ez történt. És a semmittevés gyakran üdí-
tőbb volt egyedül. A világ minden kincséért sem vitte volna el töb-
bé táncolni, és inkább meghalt volna, mintsem hogy színházba
menjen vele. A százlepedős ajándék után talán bölcsebb is lenne,
ha elválnának, mint barátok. Egyelőre még nem szólt Melissának
semmit erről az altruisztikus impulzusáról. Korábban is voltak
már Don Quijoté-s elképzelései.
Aztán megütötte a szél.
Megint itt volt az ellentét a rajnai úttal.
Siegfried vadászni ment, és hátba döfték.
Yossarian elindult a buszpályaudvarra, és megmentették a
kórházban.
Yossariannak megvolt az előérzete és a TIA-je, és a követke-
ző tíz nap során ő meg az ápolónője, Melissa, akiről úgy vélte, ke-
vesebbet kellene találkozniuk, minden délelőtt és a legtöbb dél-
utánon, sőt legtöbbször esténként is együtt voltak, míg csak Melis-
sa el nem ment aludni, hogy másnap reggel munkára jelentkez-

367
hessen, és segítsen őt életben tartani, meggyőződve róla, hogy az
orvosi személyzetből senki nem csinál semmit rosszul. Melissa
egészen az utolsó előtti napig nem jött rá, hogy gyermeket vár.
Yossariannak nem volt kétsége felőle, hogy a gyerek az övé.

368
369
Kilencedik könyv

370
 27. A KIHABUP

A kutyák természetesen hangfelvételről ugattak. McBride

leszökdécselt a lépcsőkön, amelyek fölzavarták és támadásra inge-
relték őket, aztán továbblépett a következő lépcsőre, amely újra
elhallgattatta őket. A vad roham három kutyától származik, mond-
ta a hivatalos audiológus. – Vagy egytől – okoskodott Yossarian –,
amelyiknek három feje van.
– Michael nincs itt? – kérdezte az elején McBride.
– Joan nem jön?
Joan, a Kikötői Hatóság jogásza, McBride új barátnője volt.
Vicces lenne, latolgatta máris Yossarian, ha az ő esküvőjükre is a
buszpályaudvaron kerülne sor. Elképzelte, amint a rendőrőrszo-
bán felhangzik a Lohengrin nászindulója, és a nászmenet elvonul a
fali láncok mellett a kápolnává átalakított hátsó cellába. McBride
szülészeti cellája mostanára McMahon pihenőhelye lett, a gyere-
kek számára tervezett játszócella pedig amolyan társalgóvá vált, a
rendőrök használták pihenőidejükben, és itt lebzseltek azok, akik
nem siettek hazamenni. Dámatáblák voltak benne, meg összera-
kós rejtvényjátékok, szép lányokkal teli képeslapok, egy tévéké-
szülék meg egy videolejátszó, amelyeken újra meg újra lejátszhat-
ták a pornográfiaárusoktól elkobzott szuperpornófilmeket, mi-
közben azt a marihuánát szívogatták, amit a kábszerárusoktól zsa-
roltak ki, akiket szintén megvetettek. McMahonnak mindezek fö-
lött szemet kellett hunynia. McBride újra teljesen kiábrándult.
– Hol van a barátnőd? – kérdezte McBride félénken.
– Dolgoznia kell, Larry. Még mindig ápolónő.
– És nem vagy féltékeny a férfipáciensekre meg az orvosok-
ra? – tudakolta McBride.
– Örökösen – ismerte be Yossarian, visszaemlékezve a hozzá
hasonló kalandorokra, és a kombiné csipkéjén matató saját ujjai-
ra. – Mit tudsz ezekről az ügynökökről?
– Odalenn vannak. Azt hiszik, hogy CIA-s vagyok. Nem va-
gyok benne biztos, megbízom-e bennük. Úgy sejtem, az a másik zaj
is hamis.
– Miféle másik zaj? A körhinta?
– Miféle körhinta? Én a hullámvasútra gondolok.

371
 – Miféle hullámvasútra? Larry, az a vonat nem hullámvasút.
Megvárjuk Tommyt?
– Azt mondja, neki ehhez semmi köze, mert nincs rajta az
alaprajzán. Megint pihen.
Yossarian, ahogy várta is, ott találta McMahont a hátsó cel-
lában az ágyon, a bekapcsolt tévé mellett. Thomas McMahon kapi-
tány többé-kevésbé egész irodáját telefonostul beköltöztette az
ágyikós cellába, és mostanában munkanapjai nagy részét pihenés-
sel töltötte. Szabadnapjain is bejárt. A feleségét abban az évben
vitte el a tüdővizenyő, márpedig egyedül élni, mesélte, miközben
az üveg hamutartót a talált hintaszék karfájára helyezve cigarettá-
zott, nem valami nagy mulatság. A hintaszéket egy filléres bazár-
ban találta, amely rákellenes segélyre gyűjtött pénzt. Keskeny ar-
cában jócskán megnőtt a szeme, csontjai ösztövérnek és durvának
látszottak, mert erősen lefogyott. Úgy egy évvel ezelőtt fogyott ki
belőle a szusz, mikor egy fiatalembert kergetett, aki meggyilkolt
valakit a buszpályaudvar valamelyik másik részén, és valahogy
még mindig nem tért bele teljesen vissza. McMahon már nem sze-
rette a munkáját, de nem volt hajlandó nyugdíjba vonulni, mert
most, hogy megözvegyült, e megvetett foglalatosság maradt min-
den mulatsága.
– Most már többen vannak, mint mi – ismételgette McMahon
rosszkedvűen a bűnözőkről. – És ez az, amire maguk művelt okos-
tónik sose gondoltak az alkotmányukban. Most mi van odakinn? –
kérdezte fáradtan, összehajtogatva képes bulvárlapját, melyben
élvezettel követte nyomon a hóbortos új bűncselekményeket, bár
az untatta, ha dolgozni kellett rajtuk.
– Egy részeg a földön, három narkós a székeken. Kettő bar-
na, egy fehér.
– Azt hiszem, ki kell mennem megnézni – szedte össze ma-
gát McMahon, aztán az erőfeszítéstől lihegett. Yossarian szemében
mostanára már ő is az öregkori depresszió kitűnő várományosa
lett. – Tudja, nem tartóztathatunk le minden csibészt, akit el tud-
nánk kapni – ismételte meg sokat ismételt sirámát. – Nincsenek
embereink, akik adminisztrálják, nincsenek celláink, ahová le-
sittelhetjük őket, nincsenek bíróságaink, akik bűnösnek találják
őket, és nincsenek börtöneink, ahol benn tartsuk őket. És ez az,

372
amit egy csomó ember, aki folyton-folyvást panaszkodik a zsaruk-
ra meg a bíróságokra, nem akar megérteni... még az az ember se, a
Time magazintól, akit kizsebeltek, aztán akkora balhét csapott. –
McMahon elhallgatott, hogy kuncoghasson egy kicsit. – Be kellett
kasztliznunk, miközben a tolvajok, akik kizsebelték, mosolyogva
néztek minket.
McMahon mosolygott, aztán elmesélte a Time, The Weekly
Newsmagazin nyugalmazott hirdetési menedzserének esetét, aki
egy fillér nélkül maradt, mert az aprópénzét odaadta a koldusok-
nak, aztán meg ellopták a tárcáját. A társadalombiztosítási törzs-
száma megvolt, de nem tudta bizonyítani, hogy az övé. Akkor ve-
szítette el az önuralmát, mikor a rendőrök meg se moccantak,
hogy a dörzsölt zsebesek bandájából letartóztassanak valakit. A
tárca akkor már kilométerekre volt; nem leit volna semmi bizonyí-
ték. – Megköti a kezünket a maguk tetves jogrendszere, amely azt
mondja, hogy mindenki ártatlan, amíg rá nem bizonyítják, hogy
bűnös – mondta McMahon. – Szeretnénk tudni, ugyan mióta! Azt
hiszem, ettől gurult be. Ott álltak a csibészek. Itt álltak a zsaruk. És
itt volt az a hideg tény, hogy a világon semmit nem tehetett az
ügyben. És nem tudta igazolni magát. Még azt se tudta bizonyítani,
hogy ő tényleg ő. Akkor esett pánikba, és csapott akkora hűhót,
hogy a fali lánchoz kellett bilincselnünk. Ettől aztán kicsit észhez
tért, és befogta a száját. Látta, mi várna rá a cellákban, ahol aztán
nem lenne semmi esélye. De nekünk se, vagy magának se. Aztán
meg nem tudta igazolni a személyazonosságát. Ez mindig rém mu-
ris. Mindig rémületbe ejti őket. Bárkinek telefonáltunk, senki nem
volt otthon. Még a nevét se tudta bizonyítani. Végül aztán –
kuncogott McMahon – meg kellett adnia egy barátja nevét, valahol
fönn Orange Valleyben, akiről kiderült, hogy valami nagy második
világháborús hős. Most nagy fejes a sereg tartalékában. Az építő-
iparban is nagy ember, mondta nekünk, és nagy támogatója a
Rendőrök Jótékonysági Társaságának. Valami olyasmi a neve,
hogy Berkowitz vagy Rabinowitz, és nagyon nagy hangon beszélt a
telefonban, ahogy maga is, mikor először telefonált, Yossarian, ki-
véve, hogy az a hapsi igazat mondott, és nem szarozott, ahogy ma-
ga. Aztán ennek a Singer nevű hapsinak nem volt pénze, hogy ha-

373
zamehessen. Larry adott neki egy húszdollárost taxira, emlékszel?
És képzelje csak! Az a hapsi visszafizette neki. Igaz, Larry?
– Postán küldte meg. Tommy, azt hiszem, neked is jönnöd
kellene.
– Nem akarok többé semmiről semmit megtudni. És nem
tetszenek nekem azok a fickók. Szerintem CIA-sek.
– Ők azt hiszik, te vagy CIA-s.
– Visszamegyek a szülőszobádba. – McMahonból újra kifo-
gyott az energia. – Pihenek egy kicsit, amíg föl nem bukkan vala-
melyik terhes kölyköd, hogy nekünk adja a babát, amit különben
eldobna. Eddig még nem jött egy se.
– Nem hagyod, hogy bejelentsem. Sokról hallunk.
– Mind a kettőnket becsuknának. És Larry, egyet tegyél meg
nekem... találj valamit odalenn, hogy lefújják ezt az őrült esküvőt,
amit Yossarian tervez. Öreg vagyok én már az ilyesmihez.
– Máris találtak valamit, amin nem tudnak kiokosodni –
közölte McBride Yossariannal. – Van odalenn egy lift, ami nem jár,
és nem tudunk rájönni, honnan jön.
Az őrszoba bejárata felől hirtelen marakodás robbanásszerű
ricsaja harsant föl.
– A francba – hördült fel McMahon. – Hogy meggyűlöltem
mindet. Még a saját zsaruimat is. A terhes anyáidat is.
Két nagydarab fiatalember, akik különben haverok voltak,
betörte egymás orrát, és fölhasította egymás száját egy pénzügyi
nézeteltérés során: a pénzt egy kábszerfüggő ifjú fekete prostitu-
álttól rabolták el, aki közeli barátjuk volt, fehér volt a bőre, és sár-
ga volt a haja, amellett AIDS-e, szifilisze, tuberkulózisa és néhány
új gonorrhea-törzse is volt.
– Még egy hátborzongató dolog van ezekkel a szövetségi
hírszerző hapsikkal – árulta el McBride, mikor kimentek a rendőr-
őrszobáról. – Ők semmi vicceset nem látnak azokban a feliratok-
ban. Mintha már máskor is látták volna őket.
Átvágtak az Operációs Ellenőrző Központ alatti központi
csarnokon, és Yossariannak eszébe jutott, hogy ott most látják az
ottani öt tucat videomonitor valamelyikén, amint McBride-dal át-
halad az őket körülvevő épületszerkezet alatt. Talán Michael is
megint odafönn van, és bámészkodik M2-vel. Ha piszkálná az or-

374
rát, látná valaki. Egy másik képernyőn, gondolta, alighanem rajta
van az a csíkos vászonöltönyt viselő vörös hajú férfi is, amint Juli-
us narancslét iszik, és talán azt az elhanyagolt, mocskos esőkabá-
tot és kék svájcisapkát viselő férfit is figyelik felülről, miközben az
őt figyeli.
– Úgy látszik, semmi nem lepi meg őket – morogta McBride.
– Mikor az esküvőt tervezzük, semmi másról nem akarnak
beszélni, csak meg akarják hivatni magukat meg a feleségüket.
A lépcsőház gyakorlatilag üres volt, és a padlója majdnem
tiszta, de erős szagok töltötték be: a levegő bűzlött a mosdatlan
testek és dús hulladékaik avas kipárolgásától.
McBride továbbindult, és óvatosan, lábujjhegyen kikerülte a
féllábú nőt, akit éppen megint megerőszakoltak, nem messze attól
a nagydarab, barna bőrű asszonytól, a melanomának látszó, meg-
vastagodott májfoltjaival, aki megint levetette a bundabugyiját
meg a szoknyáját, hogy néhány nedves törülközővel ledörgölje a
hátát meg a hónalját, és Yossarian megint tudta, hogy nincs semmi
a világon, amiről beszélhetne vele, kivéve talán hogy megtudakol-
ja, nem repült-e ugyanazon a gépen vele Kenoshába, amiről szó
sem lehetett, bár teljesen lehetséges volt.
Az utolsó lépcsőfordulón ott üldögélt a sovány, szőke nő, a
koszlott piros pulóverében, és még mindig álmatagon varrogatta
mocskos, fehér blúzán a szakadást. Legalul a sarokban már ott
ékeskedett a földön egy rakás emberi szar. McBride erre nem szólt
semmit. A lépcsőház alatt elfordultak, majd továbbmentek a hamis
hátú, ütött-kopott vasszekrény és a rejtekajtó felé. Libasorban
megint kiléptek az apró előtérbe, szemben a katonai zöldre mázolt
tűzvédelmi ajtóval, amelyen a következő figyelmeztetés volt ol-
vasható:
VÉSZBEJÁRAT
TILOS A BEMENET
A BETOLAKODÓKAT LELÖVIK
– Ők semmi vicceset nem látnak ebben – durcáskodott McB-
ride. Yossarian az ujja hegyével megérintve kinyitotta a masszív
ajtót, aztán megint ott állt az alagút boltozata alatti kicsiny lépcső-
pihenőn, a meredeken lefelé vezető lépcső tetején. Az alattuk hú-
zódó főútvonal megint üres volt.

375
 McBride könnyed tánclépésekkel szökkent le az aktivizáló
lépcsőkön, amelyek fölébresztették az alvó kutyákat, majd szinte
egyetlen tiltakozó vinnyogás nélkül visszaküldte őket zajtalan la-
kóhelyükre, a pokolnak arra a moccanatlan tornácára, ahol időtlen
óráikat töltötték. Hencegve vigyorgott Yossarianra.
– Hol vannak a hangszórók?
– Nem találtuk meg őket. Még nem kaptunk rá felhatalma-
zást, hogy túl messzire nézelődjünk. Csak az elnök biztonságát el-
lenőrizzük.
– Mi ez a víz?
– Miféle víz?
– Ó, Larry, a fenébe, állítólag én vagyok agy, aki nagyothall.
Vizet hallok, egy kibaszott folyót, egy csobogó vízfolyást.
McBride pártatlanul megvonta a v állát. – Ellenőrizni fogom.
Ma mind a két végébe be fogunk nézni. Még azt se tudjuk kideríte-
ni, hogy vajon titkos-e, mert az is titkos.
A lépcső ferde ellipszisének alja felé közeledve Yossarian
vállakat, nadrághajtókákat, valamint kopott cipőket pillantott meg
odalenn, az egyik pár fakó fekete, a másik narancssárga. Yossa-
riant már semmi nem lepte meg, amikor az utolsó lépcsőfordulóra
érve meglátta a két várakozó férfit: a hórihorgas, kellemes vörös
hajút, csíkos vászonzakóban, meg a füstös képű, forradásos arcú,
tagbaszakadt, rosszul borotvált, mocskos esőkabátot és kék svájci-
sapkát viselő másikat. Utóbbi mogorva képet vágott, petyhüdt ci-
garettát szorongatott nedves ajkai közt, és mindkét kezét mélyen
az esőkabátja zsebébe süllyesztette.
Bobnak és Raulnak hívták őket. Bob nem volt azonos a
chicagói ügynökkel, de Raul kiköpött mása volt a háza előtt ácsor-
gó és kenoshai álmában is megjelenő férfinak. Raul úgy forgatta a
szájában a nedves cigarettáját, mintha rosszkedvűen dacolna va-
lamiféle előírással, amely megtiltja, hogy rágyújtson.
– Nem járt maga a múlt héten Wisconsinban? – kérdezte tőle
önkéntelenül Yossarian a nyájas ártatlanság álarcában. – Egy
Kenosha nevű helyen, a reptér melletti motelben?
A férfi közömbösen megvonta a vállát, miközben egy oldal-
pillantást vetett McBride-ra.

376
 – A múlt héten mindennap együtt voltunk – válaszolta he-
lyette McBride –, annak a vendégellátó vállalatnak az alaprajzain
mentünk végig, amit te hoztál.
– Én meg Chicagóban voltam – közölte a Bob nevezetű, vö-
rös hajú férfi. Összehajtott és a szájába dugott egy hosszúkás rá-
gógumit, összegyűrt zöld csomagolópapírját pedig ledobta a föld-
re.
– Nem találkoztam én magával Chicagóban? – nézett rá két-
kedve Yossarian, aki biztos volt benne, hogy még soha nem látta. –
Az ottani reptéren?
– Nem tudna erről? – felelte Bob elnézően.
Yossarian hallotta már ezt a hangot. – Maga tudna?
– Hát persze – mondta Bob. – Ez vicc volt, nem? Csak nem
fogtam fel a poént.
– Yo-Yo, az a hapsi, aki felelős az esküvőért, hat táncparket-
tet hat zenekart akar, egyet tartaléknak, ha a többi öt mind nem
működne, és én nem látom, hol találnának erre helyet, de még azt
se tudom, mi a fenét jelent ez.
– Én aussi – mondta Raul, mintha ez őt csöppet sem érde-
kelné.
– Majd én beszélek vele – mondta Yossarian.
– És valami háromezer-ötszáz vendéget! Az háromszázötven
kerek asztal. És két tonna kaviár. Yo-Yo, az annyi mint négyezer
font!
– A feleségem el akar jönni – mondta Bab. – Nálam majd
pisztoly lesz a bokatokban, de szeretnék úgy tenni, mintha vendég
lennék.
– Ezt majd én elintézem – mondta Yossarian.
– Moi szintén – mondta Raul, és elhajította a cigarettáját.
– Azt is el fogom intézni – mondta Yossarian. – De mondják
csak, mi történik itt? Mi ez a hely?
– Azért vagyunk itt, hogy megtudjuk – mondta Bob. –
Beszélni fogunk az őrökkel.
– Yo-Yo, te várj, amíg ellenőrizzük őket.
– Yo-Yo – röhögött Raul. – Mon dieu.
Mindhárman bal felé néztek az alagútban. Aztán Yossarian
látta, hogy egy katona ül benne egy tonettszéken, vörös harci

377
egyenruhában, géppisztollyal az ölében, mögötte pedig egy máso-
dik fegyveres katona áll a fal mellett, valami nagyobb fegyverrel. A
túlsó oldalon, egy csillogva eltűnő pont hátrafelé nyúló borostyán-
szín ködében két további mozdulatlan katonát vett ki, pontosan
ugyanolyan csoportosításban. Lehettek tükörképek is.
– Arra mi van? – mutatott Yossarian a MÉLYALAGSOR, A-Z
felé vezető folyosóra.
– Még semmit nem találtunk – mondta McBride. – Nézd meg,
de ne menj messzire.
– Van itt valami más is, ami très vicces – mondta Raul, és
végre elmosolyodott. Dobbantott néhányat a lábával, aztán páros
lábbal ugrálni kezdett a sarkán. – Észrevesz valamit, mon ami? Ide-
lenn nincs semmi zaj, nem tudunk zajt csapni.
Mindnyájan csoszogni, dobogni, ugrálni kezdtek, hogy meg-
tapasztalják, Yossarian is. Szikrányit sem törték meg a csöndet.
Bob megdöngette a kézfejével a lépcső korlátját, az döngött is,
ahogy várták, de mikor a földet kopogtatta meg, nem hallottak
semmit.
– Ez elég kísérteties, nem? – mondta Bob mosolyogva. –
Olyan, mintha itt se lennénk.
– Mi van a zsebeidben? – kérdezte hirtelen Raultól Yossa-
rian. – Sose veszi ki belőlük a kezét. Se álmomban, se az utcán, a
házammal szemben.
– A faszom meg a tökeim – vágta rá Raul tüstént.
McBride zavarba jött. – A pisztolya meg a jelvénye.
– Azok az én faszom meg az én tökeim – viccelődött Raul, de
nem nevetett.
– Volna még egy kérdésem, ha el akarnak jönni az esküvő-
re – mondta Yossarian. – Miért vannak itt az őreik... hogy benn
tartsák az embereket, vagy hogy kívül?
Mindhárman meglepett pillantást vetettek rá.
– Ezek nem a mi embereink – mondta Bob.
– Ezt akarjuk megtudni – magyarázta McBride.
– Akkor allons.
Elindultak. Nem kopogtak a lépteik.
Yossarian sem keltett semmiféle hangot, amikor elindult a
másik irányba.

378
 Ezután még valami furcsát vett észre: nem volt árnyékuk.
Jómaga sem vetett árnyékot, mikor átvágott a steril főúton a fehér
csempés macskajáró felé mint holmi kísértet, vagy hangtalan alva-
járó. A felfelé induló lépcsők szintén fehérek voltak, korlátjuk pe-
dig fehérlő porcelánból készült, amely szinte láthatatlanul olvadt
bele a tiszta fehér háttérbe, és szintén. nem vetett árnyékot. És se-
hol nem volt semmi mocsok, a levegőben egyetlen porszemről
sem verődött vissza a sugárzó fény. Yossarian a seholban érezte
magát. Eszébe jutott a rágógumi papírja meg az átázott cigaretta.
Visszanézett, hogy meggyőződjön róla, igaza van-e. Igaza volt.
Az összegyűrt zöld papír, amit Bob golyóvá gyúrt, nem volt
sehol. A meggyújtatlan cigaretta is eltűnt. Ahogy kutatva nézelő-
dött, a lába alatti térség felszínén felbukkant a szeme előtt a zöld
rágógumipapír, és újra ott hevert a földön, de aztán hátrafelé el-
foszlott a semmibe, és teljesen eltűnt. Ezután a meggyújtatlan ci-
garetta jött vissza, majd az is eltűnt. A semmiből jöttek elő, aztán
eltűntek valahová, és Yossariannak az a nem e világi érzése tá-
madt, hogy csak gondolnia kell egy tárgyra, hogy előszólítsa az
előtte elterülő irreális valóságba – ha maga elé képzelné a félig le-
vetkezett Melissát, elefántcsontszín fehérneműjében, lekötelezően
ott heverne előtte: elképzelte, és Melissa ott volt –, és ha valami
más irányba fordítaná az érzékeléseit, tüstént megszűnne a léte.
Melissa eltűnt. Ezek után biztos volt benne, hogy most nagyon
halkan egy körhinta gőzorgonájának jellegzetes, pöfögő zenéjét
hallja. McBride nem volt sehol, hogy megerősítse, ő is hallja. Le-
hetséges, hogy McBride hullámvasút hangjának hallaná. Aztán már
Yossarian sem volt biztos benne többé, mert a gőzorgona a Si-
egfried lenyűgöző gyászzenéjét hallatta vidám keringőritmusban a
csúcspontjára érő Götterdämmerung-ból, azt a zenét, amely köz-
vetlenül megelőzi Brünnhildének és lovának feláldozását, a Wal-
halla lerombolását és a halálharang megszólalását azok felett a
nagy istenek felett, akik mindig boldogtalanok voltak és mindig
gyötrődtek.
Yossarian fölkaptatott a macskajárón, majd bement a boltív
alá, az emléktábla mellett, amely megörökítette, hogy Kilroy ott
járt. Hasító lelkiismeret-furdalással érezte meg, hogy a halhatatlan
Kilroy is meghalt, meghalt Koreában, ha ugyan nem Vietnamban.

379
 – Állj!
A parancs visszhangosan harsant a boltív alatt. Valamivel
egy forgó acélküllős beléptetőkerék előtt újabb tonettszéken egy
újabb fegyveres őr ült vele szemben.
Szintén egyenruhát viselt, bíborszín harci zubbonyt és el-
lenzős zöld sapkát, ami olyan volt, mint egy zsokésapka. Intésére
Yossarian közelebb ment hozzá, miközben súlytalannak, lényegte-
lennek, esetlegesnek érezte magát. A fiatal őr rövidre vágatta sző-
ke haját, éles szeme és vékony szája volt, és mihelyt Yossarian elég
közel ért hozzá, hogy láthassa, szeplőket fedezett fel az arcán,
amelyek pontosan ugyanolyanoknak látszottak, mint annak idején
az ifjú géppuskás, Arthur Schroeder szeplői, akivel majd ötven éve
együtt repült a tengerentúlon.
– Ki az?
– John Yossarian, nyugalmazott őrnagy – felelte Yossarian.
– Segíthetek önnek valamiben, őrnagy úr?
– Be akarok menni.
– Fizetnie kell.
– De én velük vagyok.
– Akkor is fizetnie kell.
– Mennyit?
– Ötven centet.
Yossarian átnyújtott neki két negyeddollárost, mire kapott
egy kerek, kék jegyet. A fehér zsinórra hurkolt könnyű keménypa-
pír karika peremén számok sora futott végig. Az őr segítőkész
pantomimmel mutatta meg neki, hogyan bújtassa át a fejét a hur-
kon, hogyan akassza a jegyet a nyakába, és eressze le a mellére.
Zubbonyzsebének szegélye fölött
Yossarian meglátta a névtáblácskáját:
A. SCHROEDER
– Lift is van, uram, ha egyenesen föl akar menni.
– Odalenn mi van?
– Önnek azt tudnia kellene uram.
– Magát Schroedernek hívják?
– Igen, uram. Arthur Schroedernek.
– Ez kibaszottul muris. – A katona egy szót sem szólt, mi-
közben Yossarian tanulmányozta. – Szolgált valaha a légierőnél?

380
 – Nem, uram.
– Hány éves maga, Schroeder?
– Százhét.
– Az szép. Mióta van itt?
– 1900 óta.
– Hmmmmm. Úgy tizenhét éves volt, amikor beállt katoná-
nak?
– Igen, uram. A spanyol-amerikai háborúban rukkoltam be.
– Ez mind csupa hazugság, ugye?
– Igen, uram. Az.
– Köszönöm, hogy megmondta nekem az igazat.
– Én mindig az igazat mondom, uram.
– Ez megint hazugság?
– Igen, uram. Én mindig hazudok.
– Ez akkor tehát nem lehet igaz? Maga krétai?
– Nem, uram. Athéni vagyok, a georgiai Athénből. A New
York állambeli Ithacában jártam iskolába. Jelenleg otthonom Cart-
hagóban van, Illinois államban.
– Csakugyan?
– Igen, uram. És képtelen vagyok hazudni.
– Maga mégiscsak krétai, nem? Ismeri a krétai ember para-
doxonát, aki azt mondta, hogy maguk krétaiak mind hazugok?
Nem lehet hinni neki, igaz? Be akarok menni.
– Megvan a jegye hozzá. – Az őr kilyukasztotta a jegy köze-
pét, aztán a peremén az egyik számot. A szám az Emberi Biliárd-
asztal száma volt.
– Arra nem szállhatok fel?
– Már volt rajta, uram – oktatta ki a Schroeder nevű őr. –
Azok ott mindjárt az árkádsor elején alumíniummal bevont fém-
detektorok. Ne vigyen be kábítószert vagy robbanóanyagot. Ké-
szüljön fel a zajra és az éles fényekre.
Yossarian keresztülnyomakodott a forgókeréken, és belé-
pett a folyosó bejáratánál álló ezüstös fémdetektorok közé. A vilá-
gítás abban a pillanatban kialudt, a következő pillanatban pedig
olyan vakító, éles, fehér fények villantak fel, hogy majdnem meg-
tántorodott tőlük, és hirtelen a legkülönfélébb varázstükrök ra-
gyogóan kivilágított folyosóján találta magát. Az üvöltő zaj szinte

381
megsüketítette, olyan volt, mint egy MRI gép dübörgése. Aztán lát-
ta, hogy a minden oldalról és a feje fölött is groteszkül csillogó
tükrök mind különféle módokon torzítják el a tükörképét, mintha
minden nézetből erősen megvilágított és higannyá cseppfolyósí-
tott, megkülönböztethetően másvalakivé torzult volna. Egyes test-
részei megnagyobbodtak és meghosszabbodtak, mintha vizsgálat
céljából húzták volna ki őket; képmásai pedig különféle duzzana-
tokká tornyosultak. Az egyik tükörben tanúja lehetett, hogyan tor-
zul feje és nyaka egyetlen karcsú tömbbé, miközben mellkasa és
lábai megrövidülnek és földagadnak. A mellette álló tükörben
egész teste szörnyen felfúvódott, arca pedig szőlőszemmé, tetején
hajat viselő pattanássá zsugorodott, parányi, vigyorgó arcán ösz-
szenyomott vonásokkal. Észrevette, hogy már-már elneveti magát,
és e meglepetés újdonsága csak még jobban csiklandozta. Nem
volt két tükör, amelyben a torzulások hasonlók lettek volna, az
anomáliák egyetlen lencsén át sem voltak következetesek. Hiteles
megjelenése, objektív felépítése nem volt többé abszolút: el kellett
töprengenie rajta, milyen is valójában. Aztán a lába alatt mozogni
kezdett a föld.
A padlat előre-hátra rángatózott. Ehhez Yossarian simán al-
kalmazkodott, felidézve magában George C. Tilyou régi Steep-
lechase Parkjának vidám trükkjeit. Ez is közéjük tartozott. A fülsi-
ketítő zaj megszűnt, de a lámpák hője tovább perzselte. Legátha-
tóbban a jobb szeme fölötti égető, tiszta fehér fény sütötte, meg
egy másik, amelyik ugyanolyan forró volt, és fáklyaként izzott tőle
balra. Képtelen volt megtalálni őket. Amikor megpróbálta, és el-
fordult, a fények együtt mozdultak a látószögével, így egy helyben
maradtak, aztán pedig érezte, hogy a lába alatt megint másféle
csíny szerint indul meg a padló: a jobb fele előre- vagy hátraindul;
míg a másik az ellenkező irányba, és a kettő a szabályos szívverés
ütemében váltja sebesen egymást. Ezen is könnyedén haladt to-
vább előre. A fények indigókékre váltottak, jómaga pedig nagy-
részt feketének látszott. A fények most vörösre változtak, és testé-
nek egyes részeiről minden szín eltűnt. Amikor újra a normális
fényre ért, majd elájult az utálatos látványtól, mert undorító,
mocskos, eszement hajléktalanként pillantotta meg magát. Megint
egy másik tükörben émelyítő metamorfózison ment át: törékeny,

382
barna, páncélos, duzzadt rovarrá fúvódott fel; aztán ő lett Raul, az-
tán Bob; aztán pedig, további undorára és rémületére, annak az
ápolatlan, köpcös, rendetlen, középkorú nőnek a visszatükröződé-
seként látta meg magát, aki a piros Toyotában követte, azzal a há-
jas tokájával és durva arcával; majd újra változott, és úgy nézett ki,
ahogy mindig is gondolta, hogy kinéz. Sietve továbbment, de végül
szembetalálta magát egy utolsó tükör kihívásával, amely úgy állta
el az útját, mint valami tömör üvegfal. Ezen még mindig önmaga
volt, de a vállain hordozott fej arcvonásai egy mosolygó, remény-
teljes, ártatlan, naiv és dacos fiatalember vonásai voltak. Látta ma-
gát harmincévesnél fiatalabban, teli viruló kilátásokkal, optimista
figuraként, aki nem volt sem többé, sem kevésbé elbájoló és halha-
tatlan, mint a legméltóságteljesebb istenség, aki valaha létezett. A
haja rövid volt, fekete és hullámos, és életének abban a korszaká-
ban járt, amikor még olyan merész vállalkozásokat melengetett
önelégülten magában, melyek szerint minden lehetséges.
Habozás nélkül kihasználta a lendületet, amely egyetlen ha-
talmas lépéssel előrevitte, egyenesen a tükörbe, durr, neki önma-
gának, mint már némi középkorú árnyalattal színezett erős és
egészséges ifjúnak az illúziójába, aztán hetvenhez közelítő, ősz
felnőttként lépett ki az előtte sík félkörben kibontakozó vidám-
park tágas látképébe. Körhintát hallott. Hullámvasutat hallott.
Aztán a vidámság és a színlelt rémület éles sikolyait hallotta
a férfiak és nők egy távolabbi csoportjából, akik egy lapos fenekű
csónakban zúdultak lefelé egy lejtős vízzuhatagon, hogy végül
nagy fröcsköléssel megálljanak egy medencében. Lassan, az óra-
mutató járásával megegyező irányban forgott előtte a varázshordó
tökéletes kör alakja, a Bűvös Hordó, kék-fehér jegyén az egyes
számú attrakció. A forgó, cső alakú kamra barázdált külső szélei
málnaszín cukorkák vörösét és a szörpautomaták édesített szirup-
ját idézték, égszínkék peremén sárga üstökösök tündököltek a
szétszórt fehér csillagok és a sárgabarackszín mosolygó félholdak
között. Gondtalanul keresztülsétált a hordón, egyszerűen a forgás
irányával ellenkező vonalhoz tartva magát, majd amikor előbuk-
kant a túlsó végén, egy beszélgetés kellős közepébe csöppent,
amelyet a néhai író, Truman Capote folytatott egy férfival, akinek
neve hallatán Yossarian elbizonytalanodott.

383
 – Faust – ismételte meg az idegen.
– Dr. Faust? – kérdezte mohón Yossarian.
– Nem, Irvin Faust – felelte a férfi, aki regényeket is írt. – Jó
kritikák, de soha egy nagy bestseller. Ő William Saroyan. Lefoga-
dom, hogy soha nem hallott róla.
– Hogyne hallottam volna – sértődött meg Yossarian. –
Láttam az Életed idejét, és olvastam A merész fiatalember a lengő
trapézon és a Hetvenezer asszírt. Erre aztán emlékszem.
– Nincsenek többé kereskedelmi forgalomban, egyiket se
nyomják újra – mondta gyászosan William Saroyan. – A könyvtá-
rakban se találhatja meg őket.
– Valamikor úgy próbáltam írni, mint maga – vallotta be
Yossarian. – Nem jutottam messzire.
– Nem volt meg magában az én képzelőtehetségem.
– Most úgy próbálnak írni, mint én – mondta Ernest He-
mingway. Mindketten bajuszt viseltek. – De ők se jutnak messzire.
Akar megverekedni velem?
– Sose akarok verekedni.
– Úgy is megpróbálnak írni, mint ő – mondta Ernest He-
mingway, és William Faulkner felé mutatott, aki mélységes csönd-
ben üldögélt egy csupa nagyivókkal telizsúfolt kis térségen. Fa-
ulkner is bajuszt viselt. Nemkülönben Eugene O’Neill, Tennessee
Williams és James Joyce, nem messzire attól a térségtől, ahol a de-
pressziót és az ideg-összeroppanást megtestesítő öregkori szemé-
lyiségzavarok képviselői üldögéltek. Henry James némán ült Jo-
seph Conraddal, és az öngyilkosok népes tömegébe olvadó Charles
Dickenst figyelték, Jerzy Kosinski pedig Virginia Woolffal cseve-
gett Arthur Koestler és Sylvia Plath szomszédságában. Az ibolya-
színű homokra hulló napsugár barna kúpjában egy nyugágyon
megpillantotta Gustav Aschenbachot, és megismerte az ölében
nyugvó könyvet, saját Halál Velencében és még hét elbeszélés című
papírfedelű kötetének ugyanazt a papírfedelű kiadását. Aschen-
bach magához intette.
Yossarian magában azt válaszolta, hogy ,,lófasz a seggedbe!”,
sőt lélekben még meg is mutatta neki az elutasítás trágár olasz
gesztusát, miközben elsietett az Ostor, a Perec és az Örvény mel-
lett. Rajtakapta Kafkát, aki vért köhögve leste őt egy árnyékos

384
zugból a bezárt ablaktábla alatt, amelyből Marcel Proust figyelte
egy fedett átjáró fölött, melyen a KIETLEN SOR utcatábla állt. Az-
tán egy vasszerkezetű hegyhez ért, melyen sínek emelkedtek a
magasba, és a nevét is látta: SÁRKÁNYBARLANG.
– Azt a szent szart! – ujjongott McBride, aki sehol nem volt a
közelben. – Ez tényleg hullámvasút!
Ezután a díszes, bonyolult, tükrös, forgó körhintához ért,
melynek központi dobogóján és belső párkánykoszorúján antik
fehér keretekbe foglalt táblaképek és álló, ovális keretekbe foglalt
tükrök váltakoztak. A gőzorgona vidám keringője csakugyan Si-
egfried gyászzenéje volt, az egyik hattyú vontatta csiricsáré gon-
dolában pedig egy csúcsos sisakot és kitüntetések egész enciklo-
pédiáját viselő idősebb német katonatiszt pompázott, akinek
olyan méltóságteljes volt a tartása, hogy akár császár vagy Kaiser
lehetett volna.
Yossarian előbb pillantotta meg az evezős csónakot, mint-
sem a csatornát meglátta. A fából épült ladikban egyenesen ültek
az utasok, kettesben, hármasban, négyesben, egymás mellett, és
mindenféle meghajtás nélkül bukkantak elő az emberkéz alkotta
csatornából, amely épp olyan széles volt, hogy egyszerre csak egy
ladik férjen el benne, aztán ott állt a Szerelem Alagútja mellett,
ahol egy vörös zubbonyos, zöld zsokésapkás felügyelő őrködött a
bejáratnál, hordozható telefonnal és kézi lyukasztóval felszerelve.
Narancssárga volt a haja, tejszínű a bőre, és zöld hátizsákot viselt a
hátán. Tarka plakátok, valamint levendula- és gyömbérszínű fény-
képek hirdették csábítóan a Szerelem Alagútjának híres panopti-
kumát, melynek legfőbb vonzerői a Lindbergh-bébi kivégzett el-
rablójának, Bruno Hauptmann-nak és az ágyán meztelenül fekvő
Marilyn Monroe-nak az életnagyságú viaszmásai voltak, minden
részletében élethű halottként felidézve. A híres panoptikumnak A
HOLTAK SZIGETE volt a neve. A csatorna egyik homályos nyiladé-
kából a másik sötétlő nyílás felé sikló lapos fenekű csónak első
ülésén Abraham Lincolnt látta, merev kályhacső-cilinderében, a
Halál Angyala mellett ült moccanatlanul, és mintha fogták volna
egymás kezét. Ugyanazon a padon látta Howard Hódent, halálosan
megsebesült géppuskását. A közvetlenül mögöttük lévő padon
egymás mellett látta Fiorello H. La Guardia polgármestert és

385
Franklin Delano Roosevelt elnököt. A polgármester pompázatos
fehér kalapot viselt, visszahajtva a karimáját, mint valami cowboy,
FDR pedig egy gyűrött Eden-kalapot csapott a fejére, villogtatta a
cigarettaszipkáját, és mind a ketten úgy vigyorogtak, mintha egy
régi újság címlapjáról néznének elevenen vissza. A La Guardia és
Roosevelt mögötti ülésen pedig megpillantotta az apját meg az
anyját, aztán Sam bácsikáját, Ida nagynénjét és Max bácsit és Han-
nah nénit, majd a bátyját, Lee-t, és tudta, hogy ő is meg fog halni.
Hirtelen rádöbbent, hogy mindenki, akit csak ismer, egyik napról a
másikra már régóta öreg lett – nem öregedett, nem középkorú lett,
hanem öreg! Korának nagy szórakoztató sztárjai nem voltak már
sztárok többé, a korabeli híres regényírók és költők jelentősége
pedig szinte a semmire csökkent az új nemzedék körében. Az RCA-
hoz és a Time magazinhoz hasonlóan még az IBM és a General Mo-
tors helyzete is megrendült, a Western Union pedig kimúlt. Az is-
tenek ismét megöregedtek, és megint eljött az új rendeződés ideje.
Mindenkinek el kell mennie, vetette fel Teemer, amikor utoljára
beszéltek, aztán rá csöppet sem jellemző, érzelmes hangsúllyal
még hozzátette: – Mindenkinek!
Yossarian elsietett a Szerelem Alagútja mellett, közepén, a
Holtak Szigetén az élethű viaszfigurákkal. Átkelt egy rokokó korlá-
tú, fehér gyaloghídon, és egyszerre csak újra az olaszországi Ná-
polyban találta magát, 1945-ben, ott állt a sorban Svejk, a rendít-
hetetlen öreg katona, meg a Krautheimer nevű fiatal katona mö-
gött, aki Joseph Kaye-re változtatta a nevét, és várták, hogy a gőz-
hajó hazavigye őket az eltűnt, régi Steeplechase Park mögé, a szin-
tén eltűnt Surf Avenue-i régi L. A. Thompson-féle Tájképvasút elé.
– Még mindig itt?
– Mi történt veled?
– Én is visszakerültem ide. Mi történt veled?
– Svejk vagyok.
– Tudom. A derék katona?
– Nem tudom, mi az, hogy derék.
– Azt hittem, mostanára én leszek a legidősebb – mondta
Yossarian.
– Én idősebb vagyok.
– Tudom. Yossarian vagyok.

386
 – Tudom. Te szöktél valamikor Svédországba, nem?
– Nem jutottam messzire. Még Rómába se tudtam eljutni.
– Nem menekültél el akkor? Egy kis sárga tutajon?
– Ilyesmi csak a filmeken történik. Téged hogy hívnak?
– Joseph Kaye. Az előbb már mondtam. Miért kérdezed?
– Bajban vagyok mostanában a nevekkel. Miért kérdezed?
– Mert valaki hazugságokat mesélt rólam.
– Lehet, hogy ezért állunk még mindig sorban – mondta
Svejk.
– Miért nem mégy vissza Csehszlovákiába?
– Miért mennék – felelte Svejk –, mikor Amerikába mehe-
tek? Te miért nem mész Csehszlovákiába?
– Mit fogsz csinálni Amerikában?
– Kutyákat fogok tenyészteni. Könnyű ott minden. Örök idők
óta élnek emberek Amerikában, nem?
– Nem igazán – mondta Yossarian.
– Szeretni fogok Amerikában?
– Ha sok pénzt keresel, és azt hiszed, jómódú vagy.
– Hol a picsában van az a hajó? – morgott Kaye. – Nem vár-
hatunk itt örökké.
– De igen, várhatsz – mondta Svejk.
– Jön már! – kiáltotta Kaye.
Hallották az elavult kerekek kattogását az elavult vassíne-
ken, aztán vörösre és halvány aranyszínűre festett hullámvasúti
kocsik sora tűnt fel az L. A. Thopmson Tájképvasút pályájának las-
sító végén. Ám ahelyett hogy, mint várták, megállt volna, a kocsik
továbbgördültek mellettük, hogy újra nekiinduljanak a pályának,
és miközben Kaye frusztráltan reszketni kezdett, Yossarian meg-
látta a vasút utasait. Legelöl megint felismerte Abraham Lincolnt.
Látta La Guardiát és FDR-t, látta anyját és apját, a nagybácsikáit és
nagynénjeit, és a bátyját is. És mindegyiküket kettőnek látta, ket-
tőnek a Halál Angyalát és Hódent, a géppuskást is, mindenkit ket-
tőnek látott.
Támolyogva sarkon fordult, és sietve visszafelé indult, hogy
elmeneküljön, és elképedt rémületében segítséget kérjen a
Schroeder nevű katonától, aki azt állította, hogy százhét éves, de
csak McBride-ra bukkant rá, mind a kettőre, Bob és Raul mellett,

387
akik együttesen négyen voltak. McBride úgy vélte, Yossarian igen-
csak furcsán fest, amint botladozva, oldalvást jár, és hadonászik a
karjával, hogy egyensúlyban tartsa magát.
– Igen, furán érzem magam – ismerte el Yossarian. – Hadd
kapaszkodjak a karodba.
– Hány ujjat látsz?
– Kettőt.
– És most?
– Tízet.
– És most?
– Húszat.
– Kettős látásod van.
– Kezdek megint mindent kétszer látni.
– Akarsz segítséget?
– Igen.
– Hé, fiúk, segítsenek már. Tőlük is elfogadod?
– Hogyne.

388
 28. A KÓRHÁZ

– Vágd – mondta az agysebész Yossarian rajnai útjának eb-

ben az utolsó szakaszában.
– Te vágd – mondta az asszisztense.
– Nincs vágás – mondta Yossarian.
– Na nézd csak, ki szólt közbe?
– Folytassuk?
– Miért ne?
– Ezt még sose csináltam azelőtt.
– Ezt mondta a barátnőm is. Hol a kalapács?
– Semmi kalapács – mondta Yossarian.
– Ez folyton így fogja jártatni a száját, miközben mi megpró-
bálunk koncentrálni?
– Add ide azt a kalapácsot.
– Tegye le azt a kalapácsot – intézkedett Patrick Beach.
– Hány ujjat lát? – kérdezte Leon Schumacher.
– Egyet.
– És most hányat? – kérdezte Dennis Teemer.
– Még mindig egyet. Ugyanazt.
– Csak bolondozik, uraim – mondta az egykori színésznő,
Frances Rolphe, született Frances Rosenbaum, aki az érett Frances
Beachcsé nőtte ki magát, bár arcán újra meglátszott a kora. – Hát
nem látják?
– Mi mind javítottunk az állapotán!
– Adjanak enni – mondta Yossarian.
– Én a felére csökkenteném azt a dózist, doktor –
rendelkezett Melissa MacIntosh. – A Halcion fölébreszti, a Xana-
xtól szorong, a Prozac pedig depresszióssá teszi.
– Nocsak, a nővér ilyen jól ismeri magát? – kuncogott Leon
Schumacher, miután Yossariannak további ennivalót adtak.
– Találkozgattunk.
– Ki az a bögyös, szőke barátnője?
– Angela Backup.
– Hehehe. Valami ilyesmit reméltem. Mikor fog idejönni?

389
 – Munka után, vacsora előtt, és Lehet, hogy megint az épít-
ész barátjával. Lehet, hogy a gyerekeim is itt lesznek. Most, hogy
túl vagyok a veszélyen, talán el akarnak búcsúzni tőlem.
– Az a fia... – kezdte Leon Schumacher.
– Aki a Wall Streeten van?
– Semmi mást nem akar hallani, csak azt, hogy legföljebb
meddig tarthat. Most már nem akar majd több időt magára fordí-
tani, ha nem fog meghalni. Megmondtam neki, hogy nem fog.
– Én meg természetesen azt mondtam neki, hogy meg fog –
mondta a fürdőköpenyes és pizsamás Dennis Teemer, aki páci-
ensként élénkebb volt, mint orvosként. Szégyenkező felesége azt
mondta a barátaiknak, hogy kísérletezik. – „Mennyibe?”, akart fo-
gadni velem.
– Maga még mindig úgy gondolja, hogy ez természetes?
– Hogy meghalunk?
– Hogy én meghalok.
Teemer elfordította a tekintetét. – Szerintem ez természetes.
– És hogy maga?
– Szerintem az is természetes. Én hiszek az életben.
– Maga elvesztett engem.
– Minden ami él, élő dolgoktól él, Yossarian. Maga meg én
sokat vettünk el. Vissza kell adnunk.
– Útban Kenoshába, a repülőgépen megismerkedtem egy ré-
szecskefizikussal, aki azt mondta, hogy minden élő olyan dolgok-
ból áll, amelyek nem élnek.
– Ezt is tudom.
– És ez nem nevetteti meg? Nem ríkatja meg? Nem kell eltű-
nődnie rajta?
– Kezdetben vala az ige – mondta Teemer. – És az ige a gén
volt. Most az ige a kvark. Én biológus vagyok, nem fizikus, így nem
mondhatom azt, hogy „kvark”. Az az élettelen láthatatlan világába
tartozik. Kitartok hát a gén mellett.
– Akkor hol a különbség egy élő gén és egy halott kvark kö-
zött?
– A gén nem élő, és a kvark nem halott.
– Én se tudom nevetés nélkül kimondani, hogy „kvark”.
– Kvark.

390
 – Kvark.
– Kvark, kvark.
– Nyert – mondta Yossarian. – De van különbség köztünk és
közte?
– Egy élő sejtben semmi nem élő. A szív mégis szivattyúzik,
és a nyelv beszél. Ezt mind a ketten tudjuk.
– És egy mikroba? Egy gomba?
– Azoknak nincs lelkük? – találgatta a sebészgyakornok.
– Lélek nem létezik – mondta az őt oktató sebész. – Ez mind
csak a fejünkben van.
– Meg kéne mondani ezt a bíborosnak.
– A bíboros tudja.
– Még egy gondolat, még ez a gondolat is csak molekulák kö-
zötti elektromos kölcsönhatás.
– De vannak jó gondolatok és rossz gondolatok – reccsentett
rá Leon Schumacher –, folytassuk hát a munkát. Volt valaha együtt
a haditengerészetnél egy Richard Nixon nevű emberrel? Ő azt hi-
szi, hogy ismeri magát.
– Nem, nem voltam.
– El akar jönni, hogy ellenőrizze magát.
– Nem voltam a haditengerészetnél. Kérem, tartsa távol.
– Játszott valaha altszaxofonon egy dzsesszzenekarban?
– Nem.
– Nem.
– Találkozott valaha a seregben a Katona Fehérben-nel?
– Kétszer. Miért?
– Odalenn van egy másik kórteremben. Be akar kukkantani
magához, hogy üdvözölje.
– Ha mindezt el tudta mondani magának, akkor ez nem
ugyanaz a Katona Fehérben.
– Szolgált valaha együtt a seregben egy Rabinowitz nevű fic-
kóval? – kérdezte Dennis Teemer. – Lewis Rabinowitz.
– Emlékezetem szerint nem – rázta meg a fejét Yossarian.
– Akkor lehet, hogy én tudom rosszul. És egy Sammy Singer
nevezetűvel, a barátjával? Azt mondja, Coney Islandről való. Sze-
rinte talán emlékszik rá a háborúból.

391
 – Sam Singer? – ült fel Yossarian. – Hogyne, a farokgéppus-
kás. Alacsony, sovány hapsi, kicsi, hullámos, fekete haja van.
Teemer elmosolyodott. – Most már majd hetvenéves.
– Ő is beteg?
– Barátja annak a páciensnek, akit kezelek.
– Mondja meg neki, hogy kukkantson be.
– Helló, százados – rázta meg Singer Yossarian feléje nyúj-
tott kezét. Yossarian felmérte magának azt az embert, aki örült,
hogy láthatja: elég kicsi volt, mogyorószín szeme kissé kidülledt
kedves arcából. – De jó, hogy újra látlak – kuncogott Singer. –
Kíváncsi voltam, mi van veled. Az orvos azt mondja, minden oké.
– Megpocakosodtál, Sam – mondta Yossarian kedélyesen –,
egy kicsit megráncosodtál, és talán egy kicsit magasabb lettél. Ré-
gen sovány voltál. És nagyon megőszültél, és ritkul a hajad. Akár-
csak nekem. Hozz be a képbe, Sam. Mi történt az elmúlt ötven év-
ben? Van valami újság?
– Szólíts Sammynek.
– Szólíts Yo-Yónak.
– Azt hiszem, elég jól megvagyok. Elveszítettem a feleségem.
Petefészekrák. Valahogy csak elkóválygok.
– Én elváltam, kétszer. Én is kóválygok. Gondolom, újra meg
kell házasodnom. Ahhoz vagyok hozzászokva. Gyerekek?
– Van egy lányom Atlantában – mondta Sammy Singer –,
meg egy másik Houstonban. Unokáim is vannak, már főiskolások.
Nem szeretek rájuk akaszkodni. Van egy vendéghálószobám, ha
eljönnek látogatóba. Hosszú ideig dolgoztam a Time magazinnál...
de nem mint riporter – tette hozzá hangsúlyosan. – Elég jól csinál-
tam, jól megéltem belőle, de aztán nyugdíjba küldtek, hogy fiatalít-
sanak, és életben tartsák a magazint.
– És most gyakorlatilag megdöglött – mondta Yossarian.
– Én most abban a régi Time-Life épületben dolgozom, a Ro-
ckefeller Centerben. Az ablakom a jégpályára néz. Voltál ott vala-
ha?
– De mennyire – emlékezett rá érzelmesen Singen –
Emlékszem arra a jégpályára. Szép időket töltöttem ott.
– Most az az új M&M székház, M&M Vállalkozásokkal és Milo
Minderbinderrel. Emlékszel az öreg Milóra?

392
 – Hogyne emlékeznék – nevetett Sammy Singer. – Jó kaját
adott nekünk az a Milo Minderbinder.
– Adott bizony. Magasabb volt az életszínvonal, mint azelőtt.
– Az enyém is. Utána aztán azt mondták, ő volt az, aki meg-
bombázta akkor az ezredünket.
– Meg is csinálta. Ez megint egyike a kapitalizmus ellent-
mondásainak. Muris dolog ez, Singer. Mikor legutóbb a kórházban
voltam, felbukkant a semmiből a lelkész, és meglátogatott.
– Miféle lelkész?
– A lelkészünk. Tappman tiszteletes.
– Hát persze. Ismerem azt a lelkészt. Nagyon csöndes ember,
igaz? Majdnem összeomlott, mikor az a két gép összeütközött La
Spezia fölött, az egyiken Dobbs, a másikon Hupple, és Nately meg
az összes többi meghalt. Emlékszel ezekre a nevekre?
– Mindenre emlékszem. Emlékszel Orr-ra? Az én sátramban
lakott.
– Emlékszem Orr-ra. Azt mondják, eljutott Svédországba,
egy tutajon, miután Avignon után a tengerbe zuhant, közvetlenül,
mielőtt mi hazamentünk.
– Egyszer lementem Kentuckyba, és találkoztam vele –
mondta Yossarian. – Szerelő volt egy szupermarketben, és nem
sok mondanivalónk volt többé egymásnak.
– Én is az ő gépén voltam, mikor tengerbe pottyantunk az
első avignoni bevetés után. Mindenről gondoskodott. Emlékszel
arra az időre? Én is azon a tutajon voltam, azzal a toronylövésszel,
Knight őrmesterrel.
– Emlékszem Bill Knightra. Elmesélte nekem az egészet.
– Akkor volt, hogy egyetlen Mae West mentőmellényünk se
fújódott fel, mert Milo kivette belőlük a szén-dioxid-patronokat,
hogy szódás fagylaltot csináljon belőle nektek a tisztiklubban. Egy
cédulát hagyott helyettük. Jó fej volt ez a Milo – kuncogott Singer.
– Ti fiúk is kaptatok szódás fagylaltot minden vasárnap,
nem?
– De igen. Aztán kiszedte a morfiumot az elsősegélycsoma-
gokból, azon a második avignoni bevetésen, ezt te mondtad. Ez
tényleg igaz volt?
– Azt is megcsinálta. Ott is nyugtát hagyott.

393
 – Akkor hát kábítószerekkel kereskedett?
– Ezt én nem tudhattam. De annyi szent, hogy kereskedett
tojással, friss tojással. Emlékszel?
– Emlékszem azokra a tojásokra. Még mindig nem tudom el-
hinni, hogy a tojásnak olyan jó íze lehet. Gyakran eszem tojást.
– Én is el fogom kezdeni – határozta el Yossarian. –
Meggyőztél, Sammy Singer. Most már nincs értelme a koleszterin
miatt aggódnom, igaz?
– Akkor emlékszel Hódenre is, Howard Hódenre? Azon az
avignoni bevetésen?
– Sam, el tudnám valaha felejteni? Mikor láttam, milyen fáj-
dalmai vannak, beadtam volna neki az összes morfiumot az első-
segélycsomagból. Az a kibaszott Milo. Sokat átkoztam. Most nála
dolgozom.
– Tényleg folyton elájultam?
– Én úgy láttam.
– Ez most murisnak látszik. Annyira teli voltál vérrel. És még
mi mindennel. Ő meg csak nyöszörgött. Fázott, ugye?
– Igen, azt mondta, fázik. És haldoklott. Rajtam meg végig-
ömlött az a sok mindenféle, aztán még a saját hányadékom is.
– És aztán levetetted a ruhádat, és egy darabig nem voltál
hajlandó fölvenni.
– Torkig lettem az egyenruhával.
– Láttalak a temetésen, ültél a fán meztelenül.
– Tornacipő volt rajtam.
– Láttam, mikor Milo fölmászott hozzád a csokolá-
débevonatú gyapotjával. Mi valahogy mind felnéztünk rád akkor,
Yossarian. Én még mindig fölnézek, tudod.
– Miért van ez, Sam – kérdezte Yossarian habozva. – Én csak
egy ál-asszír vagyok.
Singer megértette. – Nem, nem azért. A sereg óta nem. Jó ba-
rátokat szereztem ott a gojok között. Te voltál az egyik, mikor az a
fickó elkezdett verni engem Dél-Carolinában. És azok óta a Time-
nál töltött évek óta nem, amikor jól éreztem magam, és együtt lóg-
tam protestánsokkal meg életem első nagyivóival.
– Asszimilálódunk. Ez is egy klassz dolog ebben az ország-
ban. Ha úgy viselkedünk, mint ők, esetleg befogadnak minket.

394
 – Ott ismerkedtem meg a feleségemmel. Akarsz tudni vala-
mit, Yossarian?
– Yo-Yo?
Sam Singer megrázta a fejét. – Miután megnősültem, soha,
egyetlenegyszer se csaltam meg a feleségemet, soha nem is akar-
tam. Ezt az emberek mindenütt murisnak találták, még a nők is.
Nem tettem meg ezt vele. Azt hihették, hogy buzi vagyok. Az első
férje épp az ellenkezője volt. Szoknyavadász, az a fajta, amelyikről
mindig azt hittem, hogy én is olyan akarok lenni. Mire megismer-
kedtem vele, az asszony már engem kedvelt jobban.
– Hiányzik neked.
– Hiányzik.
– Nekem a házasság hiányzik. Nem szoktam meg, hogy
egyedül éljek.
– Én. se tudom megszokni. Nemigen tudok főzni.
– Én se főzök.
Sam Singer eltűnődött. – Nem, azt hiszem először azért néz-
tem föl rád, mert tiszt voltál, és akkoriban megvolt az a gyerekes
elképzelésem, hogy minden tiszt tökösebb, mint mi, többiek. Kü-
lönben mi is tisztek lennénk. Te mintha mindig tudtad volna, hogy
mit csinálsz, kivéve mikor eltévedtél, és kivittél minket az Atlanti-
óceánra. Még amikor mindenféle őrültségeket csináltál, az is ér-
telmesebbnek látszott, mint a többiektől sok minden. Beálltál mez-
telenül a zárt alakzatba, átvenni azt a kitüntetést. Mind nagyon él-
veztük, mikor láttuk, hogy ezt csinálod.
– Pedig nem hencegésből csináltam. Az idő legnagyobb ré-
szében pánikban voltam. Voltak reggelek, mikor fölébredtem, és
próbáltam kitalálni, hol is vagyok, aztán megpróbáltam kispeku-
lálni, hogy mi a fenét is csinálok én ott. Néha mostanában is így
ébredek.
– Marhaság – vigyorgott Singer. – És mindig rengeteg nőt
kaptál meg, mikor mi, többiek, nem.
– Nem olyan sokat, mint gondolod – mondta nevetve Yossa-
rian. – Sokkal többször csak úgy hozzájuk dörgölődztem.
– De Yossarian, mikor azt mondtad, hogy nem repülsz töb-
bet, mi mind szorítottunk neked. Mi is letudtuk a hetven
bevetésünket, és egy csónakban eveztünk.

395
 – Miért nem léptetek ki és jöttetek velem?
– Mi nem voltunk olyan bátrak. Miután téged elkaptak, min-
ket is tüstént hazaküldtek, így számunkra minden pompásan ala-
kult. Én is nemet mondtam, de addigra már választást kínáltak ne-
kem. Veled mi történt?
– Engem is hazaküldtek. Megfenyegettek, hogy kivégeznek,
börtönbe csuknak, azt mondták, tönkre fognak tenni. Aztán előlép-
tettek őrnagynak, és hazaküldtek. Nem akartak nagy hűhót csapni.
– A legtöbben csodáltunk téged. És úgy látszik, most is tu-
dod, hogy mit csinálsz.
– Ugyan ki mondja ezt? Nem vagyok többé semmiben biztos.
– Ugyan már, Yo-Yo. Az osztályunkon azt beszélik, hogy még
egy jó kis etyepetyéd is van az egyik nővérrel.
Yossarian majdnem elpirult a büszkeségtől. – Ilyen messzire
jutott a híre?
– Még a barátom orvosától is hallottunk róla – folytatta Sin-
ger vidáman. – Emlékszem, ott Pianosában is nagyon összebarát-
koztál egy ápolónővel, igaz?
– Egy kis időre. Aztán ejtett, mert sokallta a kockázatot.
Hogy egy lányt levegyünk a lábáról, Sammy, azzal az a probléma,
hogy folyton le kell. A szerelem az nem így működik.
– Ezt én is tudom – mondta Singen – De te meg egypár másik
fickó ott voltatok vele a tengerparton fürdőruhában, aznap, mikor
Kid Sampsont megölte egy repülőgép. Emlékszel Kid Sampsonra,
ugye?
– Hát persze, a fene egye meg – mondta Yossarian. –
Gondolod, hogy valaha is el tudnám felejteni Kid Sampsont? Vagy
McWattot, aki a gépet vitte, amelyik kettéhasította. McWatt volt a
kedvenc pilótám.
– Az enyém is. Ő volt a pilótánk a ferrarai bevetésen, mikor
vissza kellett fordulnunk egy második bombázásra, és Kraft el-
esett, meg egy Pinkard nevű bombázótiszt is.
– Akkor is egy gépen voltál velem?
– De mennyire. És akkor is azon a gépen voltam, mikor
Éhenkórász Joe elfelejtette meghúzni a vészkapcsolót, hogy ki-
eressze a futószerkezetet. És még kitüntetést is adtak neki.
– Én a ferrarai bevetésért kaptam a kitüntetésemet.

396
 – Nehéz elhinni, hogy mindez valóban megtörtént.
– Ismerem ezt az érzést – mondta Yossarian. – Nehéz elhin-
ni, hogy hagytam, hogy ennyi mindent végigcsináltassanak velem.
– Ezt az érzést ismerem. Olyan fura ez Hódennel. – Singer
habozott. – Nem ismertem valami jól.
– Én soha észre se vettem.
– De most úgy érzem, az egyik legjobb barátom volt.
– Nekem is van egy ilyen érzésem.
– És amellett úgy érzem – folytatta makacsul Singer –, hogy
az ő esete volt az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem.
Szinte utálom így megfogalmazni. Olyan erkölcstelennek hangzik.
De az ő révén kaptam egy epizódot, valami drámait, amiről be-
szélni lehet, valamit, ami eszembe juttatja, hogy a háború tényleg
valóságos volt. Az emberek nem sokat hisznek el belőle, a gyereke-
imet meg az unokáimat meg nem nagyon érdekli semmi, ami ilyen
régi.
– Hozd fel a barátodat, és én majd megmondom neki, hogy
igaz. Ő miért van itt?
– Valamiféle kivizsgálás miatt.
– Teemernél? – csóválta Yossarian a fejét.
– Már nagyon régóta ismerik egymást – mondta Singer.
– Aha – mondta gúnyosan és kételkedve Yossarian, amiből
Singer tudta, hogy nem győzte meg. – No, Sammy, hova megyünk
majd innen? Navigálni sose tudtam, de mintha mostanra már több
irányérzékem lenne. Sok nőt ismerek. Lehet, hogy újra meg akarok
házasodni.
– Én is ismerek néhányat, de a legtöbbjük régi barát.
– Ne nősülj meg, hacsak nem érzed úgy, hogy muszáj. Ha
nem érzed a szükségét, nem fogod jól csinálni.
– Lehet, hogy többet fogok utazni – mondta Singen – A bará-
taim azt mondják, menjek el egy világ körüli útra. Vannak ismerő-
sem a Time-nál töltött időmből. Van egy jó barátom Ausztráliában,
aki egy Guillain-Barré-kór nevű betegségben szenved, már jó ré-
gen. Ő se fiatal már, és nem valami könnyen mankózik többé. Sze-
retnék újra találkozni vele. Van egy másik Angliában, aki nyuga-
lomba vonult, és van. egy barátom Hongkongban is.

397
 – Azt hiszem, én a te helyedben elmennék. Ez mégis valami,
amit csinálhat az ember. Mi van azzal a barátoddal, aki itt van? Te-
emer páciensével?
– Hamarosan valószínűleg haza fog menni. Drezdában volt
hadifogoly, együtt Kurt Vonneguttal meg egy Svejk nevű másik
hapsival. El tudod ezt képzelni?
– Én együtt álltam a sorban Nápolyban egy Svejk nevű kato-
nával, és megismerkedtem egy Joseph Kaye nevű fickóval. Soha
nem is hallottam Drezdáról, amíg Vonnegut regényét nem olvas-
tam róla. Küldd fel hozzám a barátodat. Szeretnék hallani Vonne-
gutról.
– A barátom nem ismeri.
– Azért kérd meg, nézzen be mindenképpen, ha akar. Én a
hét végén még itt leszek. És Sammy, megkockáztassuk? Mit gon-
dolsz, találkozhatnánk megint a kórházon kívül?
Singernek leesett az álla. – Yossarian, ez rajtad múlik. Ne-
kem van rá időm.
– Fölírnám a telefonszámodat, ha hajlandó vagy megadni.
Talán érdemes lenne megpróbálni. Szeretnék veled megint elbe-
szélgetni William Saroyanról. Annak idején olyan novellákat pró-
báltál írni, mint ő.
– Te is. Mi történt?
– Egy idő múlva abbahagytam.
– Én is föladtam. Próbálkoztál valaha a The New Yorkernél?
– Mindig pofára estem.
– Én is.
*
– Sammy azt mondja, maga mentette meg az életét – mondta
a fürdőköpenyt és saját pizsamáját viselő nagycsontú férfi, aki
könnyed, vidám modorban Rabinowitzként mutatkozott be, re-
kedt, de határozott hangon. – Mesélje el nekem, hogy csinálta.
– Hadd mesélje el ő a részleteket. Maga Drezdában volt?
– A részleteket majd ő fogja elmesélni. – Rabinowitz megint
Angelán legeltette a tekintetét. – Ifjú hölgy, maga hasonlít valakire,
akivel egyszer valahol megismerkedtem, de nem emlékszem hol.
Szintén káprázatos nő volt. Találkoztunk valaha? Akkor még fiata-
labbnak néztem ki.

398
 – Nem tudom biztosan. Ő a barátom, Anthony.
– Helló, Anthony. Figyeljen rám jól, Anthony. Nem viccelek.
Bánjon vele nagyon szépen ma este, mert ha nem jól bánik vele,
meg fogom tudni, aztán elkezdek virágot küldözgetni neki, maga
meg hoppon marad. Igaz, édesem? Kellemes estét, drága. Jól fogja
érezni magát. Anthony, én Lew vagyok. Menjenek, mulassanak jól.
– Úgy lesz, Lew – mondta Anthony
– Én most már nyugalomba vonultam, kicsit benne vagyok
még az ingatlanügyekben, kis építkezések a vejemmel. És maga?
– Én is nyugalomban vagyok – mondta Yossarian.
– De maga Milo Minderbindernél van.
– Részmunkaidőben.
– Van egy barátom, aki szeretne megismerkedni vele. El fo-
gom hozni. Nekem egy kis súlyproblémám van, azért vagyok itt.
Alacsonyan kell tartanom a súlyomat egy kisebb szívrendellenes-
ség miatt, és néha Túlságosan lefogyok. Szeretem ezt ellenőriztet-
ni.
– Dennis Teemerrel?
– Régóta ismerem Teemert. Az a kedves szőke hölgy egé-
szen különlegesnek látszik. Tudom, hogy láttam már.
– Szerintem emlékszik rá.
– Ezért tudom.
– Hodgkin-kór – árulta el Teemer.
– A francba – mondta Yossarian. – Nem akarta, hogy meg-
tudjam.
– Azt akarja, hogy senki ne tudja meg. Még én se. És én már
majd harminc éve ismerem. Rekordokat döntött meg.
– Mindig ilyen volt? Szeret flörtölni.
– Maga is. Mindenkivel. Maga azt akarja, hogy itt mindenki
bolonduljon magáért. Ő csak nyíltabb. Maga ravaszabb.
– Maga a ravasz, és túl sokat tud.
Rabinowitzot Yossarian magas, nagydarab, egyenes férfinak
látta, aki sokat veszített a súlyából. A feje teteje majdnem kopasz
volt, őszülő, aranybarna kefebajuszt viselt, és agresszíven figyel-
mes volt Angolához, méghozzá olyan elpusztíthatatlan szexuális
önbizalommal, amely felülmúlta és csökkentette Angeláét. Yossa-
rian jót mulatott rajta, amikor látta, hogy Angola előrehajolt, hogy

399
ne duzzadjon annyira a melle, ölébe tette a kezét, hogy lefogja a
szoknyáját, és illedelmesen hátrahúzta a lábát, mert olyasfajta túl-
áradó és lenyűgöző tüzességgel került szembe, amit nem kedvelt,
de amelyen képtelen volt felülkerekedni.
– És még csak nem is olasz – pirongatta Yossarian.
– Te se vagy az, és veled nincs is semmi gondom. Az a baj,
hogy ismerem valahonnan.
– Aha, Miss Back, azt hiszem, talán megvan – mondta Rabi-
nowitz egy kísérleti mosollyal, amikor beballagott, és újra találko-
zott Angelával. – Egy nagyon jó természetű, kedves kis hölgyre
emlékeztet, akivel egyszer egy építési vállalkozó oldalán találkoz-
tam, akivel üzleti összeköttetésben álltam odakinn Brooklynban, a
Sheepshead Bay mellett. Egy Benny Salmeri nevű olasz volt, azt
hiszem. Maga nagyon szeret táncolni.
– Igazán? – nézett rá Angela, félig lesütve szemfestékkel ár-
nyékolt szemhéját. – Ismertem valamikor egy Salmeri nevű építési
vállalkozót. Nem vagyok biztos benne, hogy ugyanarról van szó.
– Volt valaha egy lakótársnője, aki ápolónő volt?
– Még mindig van – felelte Angela, most már kissé nyerseb-
ben. – Aki itt volt az előbb szolgálatban. Ő a társnőm, Melissa.
– Az a jóképű, jó természetű hölgy?
– Ő gondozza itt a barátunkat. Azért került ide. Öreg férfiak-
kal baszik, amitől gutaütést kapnak.
– Szeretném, ha nem mondanál ilyesmiket az embereknek –
tett neki enyhe szemrehányást Yossarian, miután Rabinowitz ki-
ment. – Tönkreteszed a kilátásait. És ez nem gutaütés volt. Az
enyémeket is tönkreteszed.
– Én meg azt szeretném – mondta Angola –, ha nem monda-
nád azt az embereknek, hogy engem Backupnak hívnak.
Vizsgálódó szemmel néztek egymásra. – Kinek mondtam?
– Michaelnek. Annak a Schumacher doktornak. – Angola
Back habozott. – Patricknek.
– Patricknek? – A meglepett Yossarian már sejtette a választ,
mielőtt még föltette a kérdést. Miféle Patricknek? Patrick Bea-
chnek?
– Patrick Beachnek.

400
 – Mi a fene – mondta Yossarian, miután magához tért meg-
lepetéséből. – Te összejössz Patrickkel?
– Felhívott.
– Vitorlázni kell majd menned. Valószínűleg utálni fogod.
– Már voltam. Nem zavar.
– Nincs baja a prosztatájával?
– Most éppen nincs. Ezért nem jön többé ide. Te jóban voltál
a feleségével. Mit gondolsz, meg fogja tudni?
– Frances Beach mindent tud, Angela.
– Nem én vagyok az első.
– Ezt már tudja. Ki fogja tudni találni.
– Tényleg van valami közted meg e között az ápolónő között,
ugye? – találgatta Frances Beach. – Szinte érzem a coitus szagát
ebben az áporodott levegőben.
– Meglátszik rajtam?
– Nem, drágám. Őrajta. Oltalmazóbban ügyel rád, mint
ahogy kellene. És túlhajtottan korrekt, mikor mások is itt vannak.
Tanácsold neki, hogy ne legyen olyan feszült.
– Attól még csak feszültebb lesz.
– És még mindig őrzöd azt a közönséges, kényszeres szoká-
sodat, amit soha ki nem állhattam. Valahányszor egy nő megfor-
dul, lenézel a fenekére, minden nőére. Mikor az övére nézel, teli
vagy büszkeséggel. Ez a birtoklás büszkesége. Az enyémet is néze-
geted, igaz?
– Tudom, hogy mindig ezt teszem. De nem vagyok rá büszke.
A tiéd még mindig nagyon jó.
– Nem gondolnád ezt, ha nem lennének emlékeid.
– Van egy másik rossz szokásom, amit még rosszabbnak ta-
lálnál.
– Lefogadom, hogy ki tudom találni, mi az. Mert én is úgy
vagyok vele.
– Akkor mondd.
– Te is eljutottál abba a nyomorúságos stádiumba, amikor
nem tudsz úgy komolyan egy emberi arcra nézni, hogy máris el ne
képzeld, milyen lesz, mikor megöregszik?
– Nem értem, honnan tudtad?
– Túlságosan hasonlítunk egymáshoz.

401
 – Én csak nőkkel csinálom. Hozzásegít, hogy elveszítsem az
érdeklődésemet irántuk.
– Én minden arccal megcsinálom, amelyik már jelzéseket ad.
Gonosz és morbid szokás. Ez az arc jól fogja viselni az öregedést.
– Melissának hívják.
– Add a tudtára, hogy bennem nyugodtan megbízhat. Annak
ellenére, hogy gazdag vagyok és divatos, és mint színésznő vala-
mikor szajha hírében álltam. Örülök, hogy nem pénzért nősülsz.
– Ki gondol házasságra?
– Mire én Patrickkel összejöttem, már sokkal többről volt
szó, mint a pénzről. Azt hiszem, én helyeslem a dolgot. Már a ba-
rátnőjét nem szeretem. Patrick megint rákapott a vitorlázásra.
Szerintem lehet, hogy közben kefélget is. Mit tudsz még mondani
nekem?
– A világon semmit.
– És nem is akarom tudni, ezúttal sem. Olyan bűntudatosnak
érezném magam, ha azt hinné, gyanakszom. Nem akarok én sen-
kinek a boldogságába gázolni, különösen nem az övébe. Bárcsak
nekem is több részem lenne benne, de hát te tudod, hány éves va-
gyok. Talán Olivia barátnőnk lehetne a kivételem. Nem látogat
meg gyakran, de betölti a szobát a virágözönével. És minden név-
jegyére aláírja, hogy „Olivia Maxon”, mintha ez valami angol főne-
mesi cím lenne, és ezer Oliviát ismerne az ember. Imádom a ven-
dégszolgálati vállalatodat.
– A Milo Minderbinderé.
– Két tonna kaviár, ez isteni.
– Elboldogultunk volna eggyel is, de biztosabb, ha egy kicsit
több van. Ez a buszpályaudvari esküvő körülbelül a legnagyobb
mulatság, amit a jövőmben látok.
– Nekem nagyjából az egyetlen mulatságom. Ó, John, Johnny,
iszonyatos, amit csináltál velem – mondta Frances Beach. – Mikor
megtudtam, hagy beteg vagy, először éreztem magam végérvé-
nyesen öregnek. Te rendbe fogsz jönni, de én soha. Valaki van itt.
Kérem, jöjjön be. Maga Melissa?
– Igen, az vagyok. Van itt még valaki, aki meg akarja látogat-
ni.

402
 – Az én nevem Rabinowitz, asszonyom. Lewis Rabinowitz,
de a barátaim Lew-nak hívnak. Itt van az a valaki más... Mr. Marvin
Winkler, most jött Kaliforniából, hogy tiszteletét tegye. Hol van a
mi kedves Angela barátnőnk? Marvin, ő Mr. Yossarian. Ő az, aki
majd elintézi neked. Winkler beszélni akar Milo Minderbinderrel
egy fantasztikus új terméke ügyében. Megmondtam neki, hogy mi
majd elrendezzük.
– Mi az a termék?
– Lew, hadd beszéljek vele négyszemközt.
– Nos, Winkler?
– Nézzen a lábamra. – Winkler középmagas férfi volt, szem-
betűnő pocakkal. – Nem vesz észre semmit?
– Mit nézzek?
– A cipőmet.
– Mi van vele?
– Ultramodern.
Yossarian jól megnézte a fickót. – Nem viccel?
– Üzleti ügyben soha nem viccelek – felelte Winkler, olyan
feszülten ejtve a szavait, mintha valamilyen szerencsétlenség só-
hajai törnének fel belőle. Mély torokhangját alig lehetett hallani. –
Túl régen vagyok az üzleti életben. A háború után a sereg fölös
készleteiből gyártottam és árultam filmeket. Pékárukban is üzle-
teltem, közismert voltam New Yorkban, Connecticutban és New
Jerseyben a legjobb mézbevonatú fánkomról. Minden, amit csinál-
tam, ultramodern volt. Még mindig csínálok húsvéti csokolá-
dényulakat.
– És beütött magának valaha igazán valami?
– Mindig az időzítéssel volt bajom. Egyszer az ételszolgáltató
üzletbe is beszálltam, és házhoz szállított reggelit kínáltam vasár-
nap délelőttre, hogy az emberek sokáig alhassanak.
A Greenacre Farms volt a cégem Coney Islanden, és én vol-
tam az egyedüli tulajdonosa.
– Én meg a vevője voltam. Soha nem szállított.
– Nem volt költséghatékony.
– Winkler, én megszervezem magának a találkozást. Nem
tudok neki ellenállni. De azt akarom, hogy meséljen el majd min-
dent róla.

403
 – Egy szót se fogok kihagyni.
*
– Gondolkoztunk már egy cipőről – ismerte el Milo –, amit
eladhatnánk a kormánynak.
– Akkor önöknek biztosan az enyém kell. Ultramodern.
– Pontosan mit jelent ez?
– Hogy nincs nála jobb, Mr. Minderbinder, és a kormánynak
nem lehet rá jó oka, hogy másikat válasszon. Nézzen újra a lábam-
ra. Látja ezt a hajlékonyságot? Ez a cipő újnak látszik, mikor visel-
ni kezdi, aztán később, mihelyt betöri, használtnak látszik. Ha ki-
fakul, kifényesítheti, vagy hagyhatja úgy, ahogy van, vagy viselheti
kopottan, ha úgy akarja. Teheti sötétebbé vagy világosabbá, még a
színét is megváltoztathatja.
– De mire képes?
– Ráillik a lábra, és tisztán és szárazon tartja a harisnyát. Se-
gít megóvni a talp bőrét vágások, karcolások és más fájdalmas ké-
nyelmetlenségek ellen a talajon való járásnál. Járhat benne, futhat
benne, vagy akár ülhet és beszélgethet benne, ahogy most én ön-
nel.
– És változtatja a színét. Mit is mondott, hogy is csinálja?
– Csak beleteszi ezt a bűvös műanyag betétet a sarkán lévő
nyílásba, aztán elviszi a suszterhez, és megmondja neki, hogy fesse
be olyan színűre, amilyenre csak akarja.
– Ez valamiféle csodának látszik.
– Azt mondom, az is.
– Nők számára is meg tudja csinálni?
– A láb az láb, Mr. Minderbinder.
– Egy dolgot nem látok tisztán, Mr. Winkler. Mit tud a maga
cipője, amit az, amit én viselek, nem?
– Pénzt csinálni mindkettőnk számára, Mr. Minderbinder. Az
enyém ultramodern. Nézze meg a különbséget.
– Már kezdem látni. Maga nagyon gazdag?
– Bajban voltam az időzítésemmel. De higgye el nekem, Mr.
Minderbinder, nem vagyok tapasztalatlan. Ön azzal az emberrel
köt üzletet, aki feltalálta és még mindig gyártja a világszínvonalú
húsvéti csokoládényulat.
– Miben volt annyira más a magáé?

404
 – Csokoládéból készült. Úgy lehetett csomagolni, szállítani,
bemutatni, és ami a legjobb, megenni, mint a cukrot.
– Nem áll ez a többi húsvéti nyúlra is?
– De az enyém ultramodern volt. Ezt minden csomagra rá-
nyomtatjuk. A nagyközönségnek nem kell másodosztályú húsvéti
csokoládényúl, és a kormánynak nem kell másodrendű cipő.
– Értem már, értem – vidult fel Milo. – Ért maga a csokolá-
déhoz?
– Mindent tudok róla, amit tudni kell.
– Mondjon meg nekem valamit. Próbáljon ki egyet ezekből.
– Szívesen – mondta Winkler. Kivett egy bonbont, és már
előre élvezte a kilátást, hogy megeheti. – Mi ez?
– Csokoládéval bevont gyapot. Mi a véleménye róla?
Winkler finomkodva, mintha valami ritka, törékeny és visz-
szataszító holmival lenne dolga, leszedte a nyelvéről a masszát,
miközben tovább mosolygott. – Még soha nem kóstoltam jobb
csokoládéval bevont gyapotot. Ultramodern.
– Sajnálatos módon úgy tűnik, nem tudom eladni.
– Nem értem, miért. Nagyon sok van belőle?
– Tele vannak velük a raktáraim. Van valami ötlete?
– Abban vagyok a legjobb. Ki fogok gondolni valamit, amíg
elviszi a cipőmet Washingtonba, a beszerzőjéhez.
– Erre minden bizonnyal sor kerül.
– Akkor gondolja meg a következőt. Távolítsák el a csokolá-
dét a gyapotról, aztán szőjék a gyapotot finom, ingekhez és ágy-
neműkhöz való vászonná. Manapság bontással építünk. Önök ed-
dig összeraktak. Manapság úgy leszünk nagyobbak, ha kisebbekké
válunk. A csokoládét eladhatja nekem csodálatos áron a magam
üzletéhez azért a pénzért, amit a cipőmért kapok öntől.
– Hány cipője van most?
– Pillanatnyilag csak az a pár, amit viselek, meg még egy pár
otthon a szekrényemben. Sok millió párra fel tudok szerszámozni
abban a pillanatban, amint meglesz a szerződésünk, és előre meg-
kapom azt a pénzt, amelyre a termelési költségeim fedezésére
szükségem lesz. Szeretem előre megkapni a pénzt, Mr. Minderbin-
der. Ez az egyetlen mód, ahogyan üzleteket kötök.

405
 – Ez így korrekt – mondta Milo Minderbinder. – Én is így
dolgozom. Sajnos most alakult egy etikai minisztériumunk Wa-
shingtonban. De a mi jogászunk lesz a górénk, mihelyt kiszabadul
a börtönből. Addig is megvannak a saját magánbeszerzőink. Meg
fogja kapni a szerződését, Mr. Winkler, mert az alku az alku.
– Köszönöm, Mr. Minderbinder. Küldhetek önnek húsvétra
egy nyuszit? Fölvehetem a protokoll-listánkra.
– Igen, kérem, küldjön. Küldjön nekem ezer tucatot.
– És kinek számlázzam?
– Valaki majd csak kifizeti. Mind a ketten tudjuk, hogy in-
gyen ebéd nem létezik.
– Köszönöm az ebédet, Mr. Minderbinder. Jó hírrel távozom.
*
– Jó hírrel jöttem – szólt be Angela vidáman, majd eksztati-
kus ujjongással besöpört a kórházi szobába. – De Melissa úgy gon-
dolja, hogy talán haragudni fogsz miatta.
– Új társat talált.
– Nem, még nem.
– Visszament a régihez.
– Annak nincs semmi esélye. Késik!
– Micsoda?
– A havi vérzése. Úgy gondolja, hogy terhes.
Melissa dacosan azt mondta, hogy meg akarja tartani a gye-
reket, és egyikük számára sem maradt korlátlan idő ahhoz, hogy
gyerekük legyen.
– De hogy lehetséges ez? – panaszolta Yossarian rajnai útjá-
nak ezen a végén. – Azt mondtad, elköttetted a petevezetékedet.
– Te meg azt mondtad, hogy vasectomiát végeztettél.
– Vicceltem, mikor ezt mondtam.
– Nem tudtam. Így vicceltelek meg én is.
– Hmmm, ühümm, bocsánat – mondta Winkler, mikor ezt
már nem tudta tovább elviselni. – Üzleti ügyünk van, amit le kell
zárni. Yossarian, én mindent magának köszönhetek. Mennyi pénzt
akar?
– Miért?
– Amiért megrendezte ezt a találkozást. Le vagyok magának
kötelezve. Nevezze meg, mennyit akar.

406
– Nem akarok belőle semmit.
– Ez így korrekt.

407
 29. MR. TILYOU

Miután biztonságosan megtelepedett utóéletében, saját vilá-

gában, a most éppen nyolcvankét éve meghalt Mr. George C. Tilyou
nagy gyönyörűségét lelte a javai fölötti elmélkedésben és az idő
múlásának megfigyelésében, hiszen az idő nem múlt. A mellényén
pusztán díszül viselte az aranyláncon csüngő aranyórát a fűrész-
fogú zöld vérkő függővel, de soha nem húzta fel.
Az egyes események között természetesen akadtak köztes
időszakok, de nem volt értelme mérni őket. Az egyes menetek
hossza két hullámvasútján, a Sárkánybarlangban és a Tornádón,
valamint a Steeplechase Lovakon, melyeket mind a gravitáció és a
súrlódás állandói szabályoztak, kezdetüktől a végükig soha nem
változott észrevehetően, mint ahogy a Szerelem Alagútjának csó-
nakon megtett vízi útjáé sem. El Dorado körhintájának menetide-
jét persze meg tudta változtatni, és növelhette vagy csökkenthette
az Ostor, a Hernyó, az Örvény és a Perec meneteinek időtartamát,
de ez nem járt költségnövekedéssel, és itt semmi nem ment po-
csékba. A vas nem rozsdásodott, a festék nem pergett le. Sehol
nem volt se por, se szemét. Szárnyas gallérú inge mindig patyolat-
tiszta volt. Sárga háza ugyanúgy vadonatújnak látszott, mint azon
az ötven évvel korábbi napon, amikor végre lehozta. A fa nem ve-
temedett meg, és nem korhadt el, az ablakok nem szorultak be, az
üveg nem tört el, a csővezetékek még csak nem is csöpögtek. Csó-
nakjai nem eresztették a vizet. Nem arról volt szó, hogy megállt az
idő: nem volt idő. Mr. Tilyou ujjongva élvezte a tartósságot, az
örök stabilitást. Ez olyan hely volt, ahol az emberek nem öreged-
tek. És mindig akadtak újak, számuk soha nem csökkent. Koncesz-
sziós vállalkozó különbről nem is álmodhatott.
Mihelyt visszaszerezte a házát, nem maradt semmi a vilá-
gon, amit még akart volna, és amije nem volt meg. Az odakinti vi-
szonyokkal Leslie Groves tábornok hozzáillő társasága révén tar-
tott lépést. A tábornok időnként eljött hozzá egy kis csevelyre, és
élvezettel használta ki a számára felkínált szórakozásokat. Mindig
a magánvonatán érkezett Mr. Tilyou kitérővágányára. Groves tá-
bornok újságokat és heti hírmagazinokat hozott magával, melyek
minden más szeméthez hasonlóan levegővé váltak, miután Mr.

408
Tilyou befejezte azoknak a ritka sztoriknak az átlapozását, ame-
lyek elég különlegesek voltak ahhoz, hogy kiérdemeljék az elolva-
sásukat. Háromhavonta egyszer napra pontosan benézett hozzá
egy bizonyos Mr. Gaffney is, egy másféle kellemes ismerőse, aki
magándetektívként dolgozott, hogy mindent megtudjon, amit csak
lehet bármiféle újdonságról. Mr. Tilyou nem mondott el neki min-
dent. Mr. Gaffney figyelemre méltóan udvarias és jól öltözött volt,
és Mr. Tilyou örömmel várta, hogy egyszer majd végérvényesen
ott marad. Groves tábornok néha egy-egy vendéggel érkezett, aki-
ről előzetesen úgy gondolta, alkalmas arra, hogy Mr. Tilyou meg-
ismerje. Mr. Tilyou körül bőségesen sürgölődtek férfiak és nők, így
nem volt különösebben szüksége papokra, ezért távolról sem
érezte lebecsülve magát,amikor hallotta, hogy az a lelkész, akiről
Groves tábornok mesélt neki, nem hajlandó megismerkedni vele.
A Groves tábornok elegáns szállását alkotó két vasúti kocsi egyik-
ének nagyobbik dolgozószobájában Mr. Tilyou egyedülálló módon
elszórakoztathatta magát, bármelyik ablak üvegtábláját bámulva,
és miután megtanulta kezelni őket, nagyjából bárhova kinézhetett
az egész világon. Ám rendszerint csak New York Cityt akarta látni,
főleg Brooklynnak azokat a részeit, melyekre kedvenc tartózkodá-
si helyeiként emlékezett, valamint temetésének színhelyét: Coney
Island karneváli részét a Brooklyn Sunset Park negyedében a Gre-
en-Wood Temetőt, amelyben 1914-ben időlegesen – mint most
elégedetten bizonyíthatta – nyugalomra helyezték.
A telek, amelyen a háza állt, üres térség maradt, és fősze-
zonban parkolóhelyül szolgált a látogatóknak, akik most automo-
bilon jöttek. Ahol valaha az ő híres-nevezetes, csillogó csodaorszá-
ga virágzott, ott most gyatrább reputációjú objektumok működtek.
Bárhová nézett, sehol nem látott semmi olyan újdonságot a nap
alatt, amit irigyelt volna. Az ő aranykora elmúlt, és csak hanyatlást
és romlást látott a korszak végén. Ha Párizs volt Franciaország,
mint azt hajlamos volt ismételgetni, Coney Illand nyaranta minden
bizonnyal nem volt többé a világ, és gratulált magának, amiért
időben kiszállt belőle.
Groves tábornok vasúti kocsijának ablakaiban eljátszadoz-
hatott a színekkel, láthatta, amint a Nap elfeketedik, a Hold pedig
vérszínűvé válik. A nagy metropolisok égbe nyúló modern épüle-

409
teinek látványa nem vonzotta a helyénvalóság és az arányosság
iránti érzékét. Égbe szökő épületeket és gigantikus kereskedelmi
vállalkozásokat pillantott meg, melyeknek senki nem volt a tulaj-
donosuk, és ez negatív és csüggesztő benyomást keltett benne. Az
emberek részvényeket vásároltak, melyeket esetleg soha nem is
láttak, és ezeknek a részvényeknek a világon semmi közük nem
volt a tulajdonhoz vagy az ellenőrzéshez. Jómaga a mérték és a fe-
lelős erkölcsi viselkedés nevében mindig csak olyan vállalkozá-
sokba fektette be erőfeszítéseit és tőkéjét, amelyek teljes egészük-
ben az övéi lettek, és csak olyan dolgokat akart tulajdonául, ame-
lyeket láthatott és megfigyelhetett, és amelyeket személyesen is
olyan kielégítően és örömteljesen élvezhetett, mint mások.
Most sokkal jobban ment a sora, mint szegény Mr. Rockefel-
lernek és a zsarnoki Mr. Morgannek, akik a vagyonukat alapítvá-
nyokba fektették, hitüket pedig egy jó modorú világegyetemet fe-
lügyelő, rokonszenves Legfelsőbb Lénybe vetették, és most meg
kellett bánniuk.
Mr. Tilyou ezt megmondhatta volna nekik, és csakugyan
gyakran mondogatta is.
Mr. Tilyou mindig keze ügyében tartott egy fényes, új ötcen-
test, hogy odaadhassa Mr. Rockefellernek, aki, bár nem voltak na-
pok, majd mindennap eljött hozzá koldulni abbéli bűnbánó küz-
delmében, hogy visszakéregesse azt a sok fénylő, új ötcentest, me-
lyet valamikor szétosztogatott azon céltalan erőfeszítései során,
melyekkel meg akarta vásárolni a közvélemény szeretetét, melyre,
mint most már megértette, soha nem volt szüksége.
A szúrós szemű, örökösen dühös Mr. Morgan szilárdan meg
volt győződve róla, hogy tévedés történt, melynek ördögi módon
és érdemtelenül áldozata lett. Bár nem voltak működő órák, óra-
műszerűen követelte, hogy mondják meg neki, leértek-e már oda-
föntről a helyzetét megjavító bírói intézkedések. Mikor megmond-
ták neki, hogy nem, komor megdöbbenéssel és makacs ostobaság-
gal sértetten emlékeztetett rá, hogy nincs hozzászokva az efféle
bánásmódhoz. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy neki a menny-
ben van a helye. Elment az Ördöghöz és a Sátánhoz is.
– Lehetséges, hogy Isten hibát követhet el? – volt kénytelen
Mr. Tilyou végül rámutatni.

410
 Bár nem voltak hetek, mégis majd egy hét telt el, mire Mr.
Morgan erre válaszolni tudott.
– Ha Isten bármit megtehet, akkor hibát is követhet el.
Mr. Morgan nyíltan fortyogott a meggyújtatlan szivarja mi-
att is, mert Mr. Tilyou többé senkinek nem engedte meg a dohány-
zást. Mr. Morgannak volt egy pakli kártyája, melyet senkivel nem
volt hajlandó megosztani, és bár nem voltak órák, sok-sok órát töl-
tött el a nem létező órák közül valamelyik gondolában paszián-
szozva a csillogó El Dorado körhintán, amelyet eredetileg II. Vil-
mos német császárnak készítettek. Ezen a szerencsekeréken,
amely soha nem ment sehova, az egyik pompázatos harci szekeret
nagy fellengzősen még mindig a császári címer ékesítette. Amikor
a császár felszállt rá, a körhinta mindig Wagnert játszott.
Mr. Tilyou melegebb érzéseket táplált két másik világhábo-
rús repülő iránt, az egyiknek Kid Sampson, a másiknak McWatt
volt a neve – a szabadságolt tengerészek és katonák mindig sokat
jártak Coney Islandre, és szívesen látta őket a Steeplechase-ben.
Mr. Tilyout mindig boldoggá tette, ha frissiben érkezett olyasvala-
ki a régi Coney Islandről, mint például a nagydarab, új jövevény,
Lewis Rabinowitz, aki rekordidő alatt kiismerte magát, és emléke-
zett a George C. Tilyou névre.
Mr. Tilyou élvezte az ezekhez hasonló, jó természetű lelkek
társaságát, és gyakran csatlakozott hozzájuk, amikor sebesen vé-
gigszáguldottak a Tornádón vagy a Sárkánybarlangon. Felüdülésül
és rendszeres ellenőrzés céljából gyakran visszacsónakázott a
Lindbergh-bébi villamosszékben ülő elrablóját és az ágyában hol-
tan heverő Marilyn Monroe-t ábrázoló rémes plakátok alatt a sö-
tétségbe folydogáló Szerelem Alagútjába és a Holtak Szigetén lévő
panoptikumába, hogy a múltba csordogálva megtalálja a jövőjét.
Nem érzett semmiféle ösztönös averziót, amikor helyet foglalt Ab-
raham Lincoln és a Halál Angyala mellett, ahol valószínűleg szem-
ben találta magát egy Fiorello La Guardia nevű New York-i pol-
gármesterrel és Franklin Delano Roosevelt korábbi elnökkel,
múltbéli halandókkal, akik megelőzték őt a jövőjében. Az ő ideje
után jöttek, ahogyan a Lindbergh-bébi elrablója és Marilyn Mon-
roe is. Mr. Tilyou még nem tudta rászánni magát annak kimondá-
sára, hogy az az ember, aki most a Fehér Házban van, csak egy kis

411
pöcs, de csak azért, mert sem ő, sem az Ördög nem használtak
ilyen csúnya szavakat.
Mr. Tilyounak bőven volt tere a terjeszkedésre. Volt alatta
egy jégtó meg egy égő homoksivatag; némi sáros rét, egy forró
vérfolyó, meg egy másik, forró kátrányból. Voltak sötét erdők,
amelyek az övéi lehettek volna, ha el tudta volna képzelni, mit csi-
náljon velük, teli fekete levelű fákkal; volt néhány leopárd, egy
oroszlán, egy háromfejű kutya meg egy nőstény farkas, de ezek
soha nem kerültek ketrecbe, így állatkertről szó sem lehetett. De
már nem volt olyan dús s képzelete, mint korábban; félt is, hogy
talán kezd öregedni. Diadalait szimbólumokkal aratta, hozzá volt
szokva az illúziókhoz. A Steeplechase igazából nem volt akadály-
pálya, a parkja nem volt park. Tehetségei az együttműködő színle-
lésben rejlettek. A gyönyörűség volt az áruja. Tornádója nem volt
tornádó, Sárkánybarlangja nem volt barlang. Senki nem is gondol-
ta, hogy az, és el nem tudta volna képzelni, mit kezdhetett volna
egy igazi tornádóval vagy egy valódi barlanggal és egy igazi sár-
kánnyal. Nem volt benne biztos, hogy a vidámság forrásaira buk-
kanhat egy égő homoksivatagban, egy tűzesőben vagy egy fortyo-
gó vérfolyamban.
Házának visszafoglalása még mindig büszkévé tette türel-
mes makacsságára. Harminc évbe tellett, de ahol nincs idő, ott az
embernek mindig bőven van ideje.
A kétemeletes ház sárga fából épült, és oromzatos padlása
volt. A jelek szerint senki nem fűzött hozzá megjegyzést, amikor
röviddel a halála után földszintje eltűnt, és a kétemeletes házból
egyemeletes ház lett. A környékbeli gyalogjárók néha észrevették,
hogy a legalsó lépcső oldalán mintha süllyedne a felirat, mint
ahogy süllyedt is. Mire kitört a háború, a neve már majd félig el-
tűnt. A háború alatt a fiatalemberek bevonultak katonának, egész
családok költöztek el, és Mr. Tilyou újra esélyt látott a cselekvésre.
Nem sokkal a háború után már senki nem tartotta furcsának, hogy
ahol a ház állt, most üres telek, később parkoló van. Mikor rövid-
del ezután a Steeplechase mulatópark is eltűnt, majd a Tilyou film-
színház is bezárt, a neve kiveszett a szigetről és elfelejtődött.
Most, amikor mindannak birtokába került, amit akart, és
megvolt a biztonságos otthona, Morganjei és Rockefellerjei nem

412
győzték irigyelni. Elbűvölő varázstükrei őt magát és a jegyszedőit
soha nem torzították el, nem hatottak rájuk. Mikor egy-egy nap
vége felé visszatért az irodájába; bár nem voltak napok, és nem
volt munkája, ott találta Mr. Rockefellert. Megint adott neki egy öt-
centest, aztán elkergette. Nehéz volt ezt a szegényes alakot akár
csak távolról is kapcsolatba hozni a Rockefeller Center üzleti épü-
letkomplexumával és a jégpálya gyöngyházszín oválisával. A redő-
nyös íróasztal tetején heverő, parancsoló hangú céduláról látta,
hogy Mr. Morgan vissza fog jönni, hogy megint egyszer megvitassa
vele új, dohányzást tiltó politikáját. Mintsem hogy ilyen hamar új-
ra szembe kelljen néznie vele, Mr. Tilyou levette fogasának akasz-
tójáról makulátlan keménykalapját, majd felborzolta a kabáthajtó-
kájára kitűzött virág szirmait, amely még mindig friss volt, és
mindig ez is maradt. Energikus léptekkel sietett irodájából az ott-
honába, közben csöndesen dúdolta a körhintájából áradó elragadó
Siegfried-gyászzenét.
Amikor felfelé szökdécselt a tornácára vezető három lép-
csőn, a legfelsőn kissé megbotlott, ami még soha nem történt vele.
Aztán a konyhaablaka alatti kétrészes mosogató fölötti polcon is
valami furcsát észlelt. A fehér liliomokkal megtöltött Waterford
kristályváza teljesen normálisnak látszott, de a benne lévő víz
mintha szögben lejtett volna. Egy perc alatt megtalálta a vízmércé-
jét, és letette az ablakpárkányra. Megborzongott a vérfagyasztó
meglepetéstől. A ház nem állt vízszintben. Összeráncolta a homlo-
kát csodálkozásában, és újra kiment. A függőleges oldalán a nevét
viselő tornáclépcsőnél már a vízszintezőre sem volt szüksége, így
is látta, hogy a lépcsők elferdültek, valamint a hozzájuk vezető jár-
da is. A jobb oldaluk süllyedt. A TILYOU név betűinek alapja lefelé
hajlott, és a betűk ovális alja máris eltűnt a szem elől. Mr. Tilyou
megmerevedett rémületében. Tudta vagy szándéka nélkül megint
süllyedni kezdett a háza. Fogalma sem volt róla, hogy miért.

413
Tizedik könyv

414
 30. SAMMY

Olyan okokból, melyeket nem ismert, gyerekkorában az apja

mintha nem szerette volna, és akkor sem mutatott az elfogadásnál
közelebbi érzelmeket iránta, amikor idősebb lett és férjhez ment.
A húgához meg az öccséhez barátságosabb volt, de nem sokkal.
Ő volt a legidősebb a három gyerek közül. Az anyjától kapott
ugyan némi vigasztalást, de ő sem tudott finoman enyhíteni a ház-
tartás légkörén, melyet a tartózkodó és zárkózott apa uralt. Luthe-
ránusok voltak, és Wisconsinban éltek, nem messze az állam fővá-
rosától, Madisontól, ahol télen kurták a napok, az éjszakák feketék
és hosszúak, a csípős szelek pedig fagyosak. – Egyszerűen mindig
ilyen volt – magyarázta az anyja, védelmébe véve a férjét. – A
templomból meg az iskolából ismertük egymást. – Egykorúak vol-
tak, és mind a ketten szüzek, amikor összeházasodtak. – A család-
jaink választottak ki minket egymásnak. Akkoriban így intézték a
dolgokat. Nem hiszem, hogy valaha is igazán boldog lett volna.
Apjának egy kis mezőgazdasági felszereléseket áruló üzlete
volt, amelyet megörökölt, aztán kibővített, és sokkal könnyedéb-
ben heccelődött az alkalmazottaival meg a szállítóival, akik szeret-
ték, mint otthon. Általában kényelmesebben érezte magát mások-
kal. Személy szerint semmi kifogása nincs őellene, erősködött foly-
ton az anyja, hiszen gyerekkorában mindig jó kislány volt. De ami-
kor meghalt az apja, szintén tüdőrákban, kiderült, hogy nem gon-
doskodott róla a végrendeletében, bár akkora részesedést testált a
három gyerekére, amely együttesen egyenlő volt azzal, amit az
öccsére meg a húgára hagyott, és diszkrecionális joggal őt tette
meg a gondnokuknak. Glenda ezen nem volt teljesen meglepve.
– Mi mást várhattam volna? – mondta, amikor beszélt róla. –
Ne gondold, hogy már nem fáj.
Fiatal korában lutheránus apja, aki nem szerette a zenét és
nem volt semmi érzéke a tánchoz vagy bármiféle más ünnepi bo-
londozáshoz, melyeket anyja úgy szeretett – álarcokat készített
mindenszentekre és imádta a jelmezes összejöveteleket –, termé-
szetes tehetséget mutatott a rajzoláshoz, és izgatottan érdeklődött
az épületek szerkezete és a bonyolult építmények iránt. De ezek-
ről a lappangó képességeiről senki nem vett tudomást a falusi

415
környezet sivár körülményei között, amelyeket egy sokkal szigo-
rúbb apa irányított, mint amilyenné ő vált, és szülei még visszafo-
gottabb és szegényesebb életet éltek, mint az övé volt. Eszükbe se
jutott, hogy főiskolára mehetne vagy művészeti tanulmányokat
folytasson, és ezeknek a hajlamoknak az elnyomása kulcsfontos-
ságú lehetett savanyú személyiségének és kifejezhetetlen gyötrő-
désének kialakulásában, amelyekben jelleme gyökerezett.
Glenda csak később tudta ilyen módon definiálni és szórvá-
nyosan szánni is. Szerény ember létére, aki csak nagyon óvatosan
engedett meg magának különcködéseket, már korán kinyilvánítot-
ta azt a törekvését, hogy magasabb iskoláztatást kíván biztosítani
mindhárom gyerekének, és azt az érzést, miszerint örülne, ha él-
nének is a lehetőséggel. Egyedül Glenda élt ezzel az egyedülálló
bőkezűséggel, apjának pedig soha nem enyhült a csalódottsága a
többiek iránt, mintha azok szándékosan utasították volna vissza és
alázták volna meg. Örült az elemiben nyújtott teljesítményeiknek,
de dicséretének olyan kritikusan és szemrehányón adott hangot,
ami kevés alapot nyújtott az ujjongásra. Ha kilencvenes osztály-
zattal vitt haza egy algebra- vagy geometriadolgozatot, és talán
egyedül ért el az osztályban ilyen magas osztályzatot, egy vonako-
dó bók után tudni óhajtotta, miért hibázta el azt az egyetlen fel-
adatot a tíz közül, amelyet nem tudott megoldani. Ha a lánya A-
mínuszt kapott, a mínuszt firtatta, a jeles, az A miatt pedig duzzo-
gott, hogy miért nem A-plusz. Komolyságában nem volt semmi
móka, Glenda is savanyúan mesélt róla.
Valóságos csoda, hogy könnyűszívűnek nőtt fel, alig kétel-
kedett önmagában, hozzáértő lett és határozott, amire nekem is
nagy szükségem volt.
A középiskolában, anyja némi támogatásával és húga lelkes
biztatására sikerült bekerülnie a szurkolókat lelkesítő lányok csa-
patába. Még mindig kissé félszeg lévén azonban, és mivel akkori-
ban nem volt természettől fogva társaságkedvelő, soha nem vetet-
te bele magát teljes szívvel abba a vidám társasági életbe, amelyet
a többi lány egymás közt, az iskolai sportolókkal és faragatlan ra-
jongóikkal élvezett. Sok buli és társasági összejövetel volt, ame-
lyeken nem vett részt. Három-hat centivel alacsonyabb volt leg-
több kortársánál, grüberlije volt, barna volt a szeme és mézszínű a

416
haja, és fiatal korában vékony volt, de észrevehetően bögyös. Nem
randevúzott sokat, főleg mert nem érezte magát mindig kényel-
mesen a randevúin, és ezek is alkalmat adtak apjának a vegyes jel-
zésekre. Apja bosszankodott, amikor kísérő nélkül, egyedül ment
el este, mintha máris az illetlenség bűnébe esne, pusztán amiért
elmegy; másfelől önostorozó megalázkodással beszélt, mintha ő
tiltotta volna meg, amikor hétvégeken este otthon maradt. Komor
intelmekkel jósolta meg az életre szóló, sötét csapdákat, amelyek
együtt járnak azzal, ha valaki korán kezd el „petrezselymet árulni”,
mint ahogy érzése szerint ő tette annak idején, és hogy ő maga
mennyire nem használta ki az esélyeit, mikor fiatal v olt. Gyakran
emlegette a „petrezselyemárulást” és a majomszigetet. Gyakran
beszélt a „személyiségről” is, és az volt komor végkövetkeztetése,
hogy az embernek mindig több személyiségének kellene lennie.
Sem ó, sem az öccse vagy a húga nem emlékeztek rá, hogy valaha
is magához ölelte volna őket.
Szexuálisan Glenda nem volt aktív. Egyszer egy idősebb
rögbicsatár kocsijának első ülésén hagyta, hogy lehúzzák a bugyi-
ját, mielőtt rájött volna, mi történik, és teljes rémületbe esett.
Meghuzigálta a fiú péniszét, de megcsókolni nem volt hajlandó.
Ekkor látott először ondót, amiről az iskolában a lányok kuncogva
és komoly megértéssel beszéltek, emlékezett rá vissza kelletlenül,
amikor rákérdeztem. Mikor így kutatgattam a múltjában, a blazírt
objektivitás álcáját öltöttem magamra, de a dilemmám ambivalens
módon egyszerre volt buja és fájdalmas. A rögbicsatár után óvato-
sabban randevúzott, és előre kitervelte, hogyan kerülje el, hogy
valahol egyedül kaphassa bármelyik nála idősebb, magabiztos és
tapasztalt fiú. Míg csak a főiskolán meg nem ismerkedett Richard-
dal. Élvezte a csókolózást és a tapizást, és persze izgalomba is jött
tőlük, de utálta, ha erőszakoskodtak vele és durván megszorongat-
ták, és amennyire fel tudtam deríteni, szinte tizenéves kora végéig
beteljesületlenek maradtak meglehetősen erős erotikus fellángo-
lásai és hatalmas romantikus vágyakozásai, melyeket tiszta, vallá-
sos erényességgel fojtott el.
Első főiskolai évében nagy szerencséje volt, hogy összeba-
rátkozott két New York-i zsidó lánnyal meg egy gyönyörű, szőke,
felsős zenészhallgató lánnyal a kaliforniai Topanga Canyonból. El-

417
képesztette és elbűvölte az, amit savoir faire-nek tartott bennük, a
tudásuk és a tapasztalatuk, a harsány hangjuk és a pimasz önbi-
zalmuk, a gátlástalan humoruk és a merész és szégyentelen önval-
lomásaik. Örömüket lelték benne, hogy tanítgathatták. Félénkség
nélkül soha nem tudta magáévá tenni gátlástalan szexuális szótá-
rukat, amely egyetemi normának látszott. De egyenrangú társak
voltak szellemességben és intelligenciában, és a barátság integri-
tásában és hűségében is. Másodéves korára már együtt éltek né-
gyesben, meglehetősen gondtalan körülmények közt, egy nagy
házban, amelyet közösen béreltek ki. Utána is tartották a kapcsola-
tot, és mind a hárman eljöttek meglátogatni abban az utolsó hó-
napban. Mindnyájuknak több pénzük volt hazulról, mint neki, de
bőségesen megosztották vele.
Richard volt az első férfi, akivel együtt hált, és mindketten
meg voltak elégedve, mert Richard hozzáértően és büszkén végez-
te el a szükséges munkát. Két évvel volt idősebb nála, már végzős
diák volt, és addigra már legalább egyszer ágyba bújt mind a há-
rom másikkal is, de akkoriban ebből senki nem csinált ügyet. Az-
tán tovább találkozgattak Chicagóban, ahova Glenda nyaranta dol-
gozni ment, mert Richard akkor már állásban volt ott, és a társa-
dalmi körök egymásba kapcsolódó fürtjeiben másoknak is bemu-
tathatta. Richard egy nagy hartfordi biztosítótársaság regionális
irodájában dolgozott, ahol nagyon jól haladt, és gyorsan megvetet-
te a lábát, mint kiemelkedő személyiség, aki sokra fogja vinni.
Mindketten szerettek esténként munka után iszogatni, gyakran
ebédidőben is, és rendszerint jól töltötték együtt az időt. Glenda
tudta, hogy Richardnak más barátnői is vannak, de rájött, hogy ez-
zel nem törődik. Ő is randevúzgatott másokkal, mint ahogy a főis-
kolán is, és nem is egyszer elment szórakozni olyan férfiakkal az
irodájából, akikről tudta, hogy nősek.
A diploma megszerzése után hamarosan New Yorkba költö-
zött, ahol Richard jelentős előléptetést kapott egy másik társaság-
nál, és talált magának egy kis, saját lakást, valamint izgalmas állást
a Time magazinnál mint kutató-dokumentátor. És nem sokkal ez-
után elhatározták, hogy kipróbálják a házasságot.
Glenda kész volt megváltozni, de Richard erre nem volt haj-
landó. Továbbra is elbűvölő maradt az anyósához, sokkal inkább,

418
mint oka lett volna rá, és kuncogásokat csalt elő az apósából,
Glenda pedig kezdte ezt a szokásszerű, kiruccanásos barátságos-
ságot bosszantónak és méltatlannak tartani. Richard sokat utazott,
és akkor is gyakran későig kimaradozott,amikor otthon volt; aztán
mikor a harmadik gyerekük, Ruth, kötőhártya-gyulladással szüle-
tett, amely trichomonasfertőzésből származott, Glenda már eleget
tudott az orvostudományról és az orvosi kutatásokról ahhoz, hogy
meggyőződjön róla, az bizony nemi betegség, és eléggé ismerte a
férjét, hogy tudja, honnan ered a fertőzés. Egy szót sem szólt neki,
csak egy szép napon elment a nőgyógyászhoz, elköttette a peteve-
zetékét, és csak utána mondta meg Richardnak, hogy nem akar tő-
le több gyereket. Még két további évbe telt, amíg szétváltak, főleg
az újszülött baba miatt. Glenda akkor még túlságosan erős elveket
vallott ahhoz, hogysem tartásdíjat követeljen, ami hamarosan
szörnyű tévedésnek bizonyult, mert Richard javíthatatlanul kése-
delmeskedett a megállapodott gyerektartási hozzájárulásával,
nem fizette ki a teljes összeget, és amikor új barátnőkkel bonyoló-
dott viszonyba, hamar teljes hátralékba került.
Nem sokáig tudtak úgy beszélgetni, hogy el ne kezdjenek ve-
szekedni. Miután megjelentem a színen, mindkettőjük számára
megkönnyítette a dolgokat, ha én beszéltem a másik nevében.
Glenda anyja átköltözött keletre, hogy segítsen a kötött bérű, nagy,
West End Avenue-i lakásban, amelynek sok nagy szobája volt, így
Glenda vissza tudott menni dolgozni jó fizetéssel a Time, The We-
ekly Newsmagazine hirdetési-kereskedelmi osztályára, ahol meg-
ismerkedtem vele. Egy alacsony válaszfal mögött üldögélt, annak
dőltem neki, hogy elpletykálgassunk, mikor egyikünknek sem volt
semmi fontos tennivalója. Okosabb volt annál a férfinél, akinek a
keze alatt dolgozott, felelősségteljesebb és alaposabb, de ez akko-
riban annál a cégnél semmit nem számított – nő nem lehetett
szerkesztő vagy író egyik kiadványban sem, és nem lehetett osz-
tályvezető. Nélkülem nem tudta volna viselni a költségeket, és
alighanem el kellett volna költöznie a városból anyjával és három
gyerekével. Naominak és Ruthnak nem lett volna se idejük, se
pénzük kijárni a főiskolát. Nem lett volna anyagi alapjuk a man-
hattani magániskolákra, vagy később, a Time Inc. kitűnő egész-

419
ségügyi programja ellenére, Michael költséges pszichoterápiájára,
ami aztán végül nem ért semmit.
Hiányzik nekem, mint Yossarian megjegyezte a kórházi be-
szélgetéseink során, és ezt nem is próbálom titkolni.
Nagyon hiányzik, és az a néhány nő, akikkel most az időmet
töltöm – az özvegyasszony barátnőm, akinek van némi pénze meg
egy jó nyaralója Floridában, és két másik, akiket még a Time-tól
ismerek, és akiknek soha nem sikerült megoldaniuk házassági
problémáikat, egyikünk se fiatal már –, mind tudják, hogy tovább-
ra is hiányozni fog, és most jószerivel csak egy helyben toporgok,
töltöm az időt. Sokat szórakozom, bridzselek, felnőttoktatási kur-
zusokra járok, hangversenybérleteim vannak a Lincoln Centerbe
és a YMHA-be, rövid utazásokat teszek, meglátogatom régi baráta-
imat, amikor bejönnek a városba, és végzem a levelezési tanács-
adó munkámat a ráksegély alapítványnál. De csak agyonütöm az
időt. Ellentétben Yossariannal, én nem számítok rá, hogy megint
valami különösebb új és jó történhet velem, és még kevésbé élve-
zem az életemet, amióta, ahogyan Claire megfogalmazta, Lew vé-
gül „elengedte magát” és elment. A családja erős, a temetési szer-
tartáson nem volt sírás-rívás, csak az egyik bátyja meg a húga sírt.
De úton hazafelé én megkönnyeztem, miután Claire beszámolt ne-
kem a végső néhány napjáról, és elmondta az utolsó szavait, ame-
lyek rólam és a világ körüli utamról szóltak.
Azon kaptam magam, hogy örömmel várom azt az utazást,
amelyet már elkezdtem tervezgetni. Persze mindenütt meg aka-
rom nézni a látnivalókat, de főleg szeretnék találkozni azokkal az
emberekkel, akiket Ausztráliában, Szingapúrban és Angliában is-
merek, és Kaliforniában is, ahol még mindig megvan Marvin meg a
felesége, egy családos unokaöcsém, és néhány más ismerősöm,
akik megmaradtak a régi Coney Island-i időkből. Kezdetnek, ezt
már elhatároztam, rövid időkre megállok Atlantában és Houston-
ban, meglátogatni Naomit és Rutht, a férjeiket meg az unokáimat.
A két lány már régesrég úgy gondol rám, mint a saját apjára. Ri-
chardnak nem volt semmi kifogása ellene, hogy törvényesen adop-
táljam őket. Kezdettől fogva azon kaptam magam, hogy pszicholó-
giailag úgy bánok velük, mintha biológiailag is az én gyerekeim
lennének, és nem bántam meg, hogy jómagam nem nemzettem sa-

420
ját gyereket. De ennél nem állunk közelebb egymáshoz. Mint a leg-
több családban, amelyikkel csak találkoztam, csak felületesen szó-
rakoztat minket egymás társasága, és hamarosan mindnyájan köl-
csönösen idegesítjük egymást. Richard soha nem mutatott félté-
kenységet, amiért olyan gyorsan megszerettük egymást, és mi-
helyt ezt tisztességgel megtehette, felhagyott a családi élet bármi-
féle színlelésével. Alig pár év alatt új feleségei lettek, és az utolsó-
tól egy gyereke is született.
Örömmel várom továbbá, hogy többet tudjak meg arról a
groteszk esküvőről a buszpályaudvaron, a Századzáró Esküvőről,
ahogyan Yossarian és mások mostanában nevezte, és amelyre,
mondta, miközben komikusan fölhorkantam, én is meghívást fo-
gok kapni.
– Egyszer már kifosztottak azon a buszpályaudvaron –
mondtam neki.
– A fiamat meg letartóztatták ott.
– Engem is – mondtam neki.
– Amiért kiraboltak?
– Amiért nagy hűhót, hisztérikus hűhót csaptam, mikor lát-
tam, hogy a rendőrség nem csinál semmit.
– Őt a fali lánchoz bilincselték.
– Engem is – közöltem vele –, és még mindig nem hiszem,
hogy valaha is újra el akarnék menni oda.
– Még egy esküvőre se? Egy ilyen esküvőre? Amire négyezer
font príma beluga kaviárt rendeltek?
Nem akarok elmenni. Maradtak kompromisszumok, ame-
lyekre egyszerűen nem vagyok hajlandó. Bár Esther, az az özvegy-
asszony, akivel a leggyakrabban találkozom, „majd meghalna”,
hogy részt vehessen rajta, csak hogy ott legyen a helyszínen, és
bámulhassa a többieket.
Mire megismertem Glendát, már túl volt szabados napjaink
korszakán. Néha-néha kicsit megcsaltnak érzem magam, amiért
nem lehettem vele bohém fénykorában, hogy én is élvezhettem
volna szexuálisan, mint az a sok más, akik többen voltak, mintsem
hogy fesztelenül vissza kívánt volna emlékezni rájuk, és élvezked-
hettem volna a lakótársnőivel és más barátnőivel is. Annak a sza-
badságnak a gondolata, amelyben ők négyen éltek, továbbra is

421
csiklandozott és kínzott. Nekem is megvoltak a magam jó, pro-
miszkuus éveim, diákkoromban a lányokkal a New York-i egyete-
men és Greenwich Villageben, aztán meg a cégnél, meg másokkal
is, akiket a kollégium révén ismertem meg, sőt minden szemesz-
terben elbolondoztam egyszer-kétszer valakivel, amíg két évig
Pennsylvaniában tanítottam a főiskolán. Ennek ellenére házasság-
kötésünk idején egy kis ideig néha még mindig azon kaptam ma-
gam, hogy szeszélyes vagyok, titokban féltékeny és nyűgös a sze-
xuális múltja miatt, és neheztelek mindazokra a hímekre, a fiatal
srácokra, arra a középiskolás rögbicsatárra, és az összes férfira,
akik partnereiként eljátszották vele parázna szerepüket. Különö-
sen azokat gyűlöltem, akikről azt képzeltem, hogy mindig és egy-
szerűen az élvezet szédítő csúcsaira juttatták el. Glendának a jelek
szerint nem számítottak a férfiúi teljesítmények. Nekem viszont
számítottak, és ezek közé a férfiak közé soroltam Richardot is, aki-
ről tudtam egyet-mást, vagy más indítékból csak úgy kitaláltam
őket. Ezekben a megalázó drámákban hódító lovagnak és ellenáll-
hatatlan ellenfélnek láttam Richardot, és ez akkor is igaz maradt,
miután már leírtam őt mint kellemetlen, hiú alakot, aki sekélyes és
üresfejű, mindig teli van kicsire törő, energikus tervekkel, és akit
most már Glenda is csak unalmasnak és elviselhetetlennek tartott.
Hogy valamikor hosszú szenvedély fűzte a hozzá hasonlókhoz,
olyan szégyenletes emlék volt, amelyet mindkettőnk számára
szinte túlságosan elkeserítő volt elviselni.
Még mindig nem tudom, hogy volt képes egy melanomás
hapsi tovább dolgozni, fizetésemeléseket kapni, és új barátnőket,
sőt még egypár új feleséget is szerezni. De Richardnak sikerült.
Mindig úgy gondoltam, Lew megmondhatná nekem; de nem akar-
tam, hogy Lew megsejtse, amit fokozatosan megértettem önma-
gamról, mármint hogy soha nem váltam teljesen felnőtté, még
Glendával sem, amikor arra került a sor, ahogyan a férfi járja az
útját a nővel.
Richard első új barátnője, akivel szembetalálkoztunk, az on-
kológusának rendelőjében dolgozó ápolónő volt. Hetyke csaj volt,
és mindent tudott Richard állapotáról, mégis, ennek ellenére ha-
marosan elkezdett vele hálni, és úgy vette föl a lakásán a telefont,
mintha otthon lenne. A következő a legjobb barátnője lett, akinek

422
jó szívvel adta át, és aki szintén tudott a rosszindulatú daganatai-
ról, de így is feleségül ment hozzá. Miközben ez a házassága fel-
bomlott, más lányok is jöttek, egymás után és egy időben, aztán
jött az a jó családból származó, karcsú, intelligens nő, akit azután
elvett, aki sikeres ügyvéd volt egy nagy cégnél Los Angelesben, Ri-
chard pedig összepakolt és átköltözött oda, egy még jobb állásba,
mint amit otthagyott, ott rendezkedett be az asszonnyal, és még
távolabb került bármiféle itteni családi követelménytől. És ezek
csak azok az esetek voltak, amikor a végsőkig elment, hogy bizto-
san tudomást szerezzünk róluk, a legcsinosabbak, akikkel fölhívat-
ta magát a lakásunkon, ahol felbukkant a láthatási joga alapján,
amikor azt még gyakorolni óhajtotta, vagy a gyerektartási pénzen
alkudozni, vagy Michael problémáin vitatkozni, amelyek egyre
nyilvánvalóbbak voltak, ahogy idősebb lett. Richard már nyugatra
költözött, mire fölmerült a rémítő skizofrénia szó, és a Time könyv-
tárából és nyilvántartásaiból megtudtuk, mit jelent az a határeset,
amelynek akkor feltételezték. Glenda lenézett, amiért olyan nagy-
ra tartottam Richardot.
– Richard csak egy vigéc, az isten szerelmére, és egy száj-
hős – kiáltott fel elítélően, valahányszor meghallotta irigy töpren-
géseimet. – Ha száz nőnek csapja a szelet, óhatatlanul akad né-
hány, aki jobbnak fogja találni a semminél, vagy annál a tökfilkó-
nál, akivel éppen kapcsolata van. Beszélni azt tud, ezt mi is tudjuk.
Tudtuk, hogy van benne bizonyos kitartó báj, bár nem a mi
számunkra. Időnként, mikor Glenda búslakodott, megvilágítottam
neki a dolgokat a vitában, amelyet a reggeli újság fölött folytattunk
arról az akárkiről, aki éppen a Fehér Házban volt: aljas, egocentri-
kus, beképzelt, hamis és hazug, miért várnánk hát, hogy másként
viselkedjen? Még mindig nem tudom, hogy az a kis pöcs, aki most
az elnökünk, nagyobb pöcs-e annál a két kis pöcsnél, aki előtte
volt, de minden bizonnyal elég nagynak látszik, hiszen Noodles
Cook a bizalmasa, és az a falánk, ezüsthajú parazita, C. Porter Lo-
vejoy az erkölcsi ellenőre, aki épp most jött ki azoknak az elnöki
kegyelmeknek az egyikével a börtönből.
A közvetítést Richard és Glenda közt mindig sikerült rava-
szul intéznem. Velem szemben ő is hajlott rá, hogy szeretetre mél-

423
tónak és nagyviláginak mutatkozzék, én meg soha nem hagytam,
hogy határozottan úgy érezze, hogy sikerült is neki.
– Hozzon össze egy ebédet – vetettem fel, nem sokkal az-
után, amikor Glenda meg én kezdtünk egymásnak elmondani dol-
gokat, és le-leültünk beszélgetni az összejöveteleken. – Hadd be-
széljek vele a maga nevében.
– Az enyimében? – kérdezte.
– Talán enyémben? – bukott ki belőlem önkéntelenül.
– Atyaisten! – kiáltott fel, és oszlani kezdett sötét hangula-
ta. – Maga egy pedáns, tudja, Singer. Kedves, okos ember, de mi-
csoda egy pedáns maga!
Életemben először hallottam kiejteni a pedáns szót. Azt hi-
szem, akkor történt, talán éppen abban a pillanatban, hogy elkezd-
tem tudatosan elaltatni a viszolygásomat az ellen, hogy valaha is
tartós érzelmeket és kapcsolatot engedjek meg magamnak egy
nővel, akár az olyanokkal is, akik egy időre lázasan lenyűgöztek.
Nem az elkötelezettségtől féltem, hanem a csapdától. De egy olyan
nő, okoskodtam, aki képes használni a pedáns szót, „kétkulacsos-
nak” és „narcisztikusnak” nevezi a volt férjét, és „trogloditaként”
jellemzi azt az igazgatóhelyettest, aki alatt mindketten dolgoztunk,
az olyan asszony, akivel érzésem szerint jól el tudnám beszélge-
téssel tölteni az időt, és talán még együtt is szeretnék élni vele,
annak ellenére, hagy három gyereke van, férjnél volt, egy évvel
idősebb nálam, és ráadásul keresztény is. A Coney Island-i fiúk azt
hitték, megőrültem, mikor hallatták, hogy Sammy Singer végül
megnősül, és egy háromgyerekes asszonyt vesz el, egy gojt, aki egy
évvel idősebb nála. És még csak nem is gazdag!
Glendának volt egy másik jellemvonása, amelyet soha nem
említettem senkinek, míg csak meg nem halt, és akkor is csak Lew-
nak meséltem róla egyszer, mikor iszogattunk, én a magam skót
whiskyjét jéggel, Lew meg még mindig az ő Carstairsét kólával:
mikor ivott, szerelmes kedve lett, merész volt, jól akarta érezni
magát, és teli volt csínytevő pajkossággal; aztán még inkább ilyen
lett, miután összeházasodtunk, és spontaneitása és nekem szerzett
vidító meglepetései egészen addig nem értek véget, míg csak meg
nem betegedett és le nem lassult. Nem is egyszer ültünk hátul egy
kocsiban, útban hazafelé egy házibuliról, olyan emberekkel, akiket

424
alig ismertünk, amikor elkezdett csókolgatni, fogdosni és dörgölni,
aztán egyre tovább és tovább ment, nekem pedig az jutott osztály-
részemül, hogy minden erőmet megfeszítve fenntartsam a folyta-
tólagos társalgást az elöl ülő párral, és szokatlanul harsányan vic-
celődjek, hogy megmagyarázzam a nevetgélésemet és hangos, el-
elakadó beszédemet, mert Glenda is fel bukkant, megjegyzéseket
tett és válaszolt a kérdésekre, mielőtt újra lebújt, hogy még egy ki-
csit dolgozzon rajtam, és nem volt könnyű visszatartani a felhör-
dülést a hangomból, mikor végül meggyőződött róla, hogy elélvez-
tem. Tudta, hogy kábító orgazmusaim vannak, és ez most is így
van. Lassabban indulnak meg, de sokkal tovább tartanak. Lew el-
mondta Claire-nek, hogy könnyek ültek a szememben, amikor erre
emlékeztem, Claire elmesélte nekem, amikor utoljára találkoz-
tunk, és együtt ebédeltünk egy vendéglőben, nem sokkal Lew halá-
la után, mikor először repült el Izraelbe, arra az eshetőségre szá-
mítva, hogy hátha vehet ott egy tengerparti házat, nyaralónak, sa-
ját magának és bármelyik gyerekének, aki esetleg el akar vele
menni oda.
Glenda meg én soha nem flörtöltünk egymással, és ez az
egyik oka annak, hogy a házasságunk úgy történt, ahogy történt.
Egyik délután elvitt korcsolyázni a Rockefeller Center jégpályájá-
ra. Sráckoromban nagymenő voltam a görkorcsolyán, mikor vala-
mi hokifélét játszottunk az utcán, és olyan ügyesen úrrá lettem a
jégen a rendes korcsolyán is, hogy Glenda hajlamos volt azt hinni,
hogy csak ugratom. Egyik tavaszi vasárnapra kocsit béreltem, és
kivittem őt meg a gyerekeket Coney Islandre, ahol még soha nem
voltak. Végigkalauzoltam őket a Steeplechase-en. Mindnyájan vé-
gighempergőztek a Varázshordón, hurrogtak a varázstükrökben
látott torz tükörképeikre, utána pedig átvezettem őket a sugár-
úton, hogy megmutathassam nekik Tilyou, az alapító emeletes há-
zát. Megmutattam nekik a legalsó lépcső kövébe vésett nevet,
amely tovább süllyedt lefelé a járdába, és már szinte teljesen alá-
merült. Kételkedtek a benyomásomban, miszerint maga a ház is
süllyedne, és régebben egy emelettel magasabb volt. Egy hét múl-
va nagyobb kocsit béreltem, és az anyját is magunkkal vittük, mi-
kor újra kiruccantunk oda, aztán beültünk egy korai tengeriher-
kentyű-vacsorára, Lundy Sheepshead Bay-i nagy vendéglőjébe.

425
Mikor Glenda meg én búcsúzóul megpusziltuk egymást, egy má-
sodik csók is következett, miközben erősen összeölelkeztünk, és
tudtuk, hogy elkezdődött. Nagy szeretetet éreztem az édesanyja
iránt. Hiányzott nekem a saját anyám. Én az alsóvárosban laktam,
Glenda meg a felsővárosban, és egyszer, késő este, mikor nem volt
semmi kedve hazautazgatni egy munka utáni születésnapi koktél-
parti után, amit egy másik lány számára rendeztek, és amely aztán
hosszú vacsorába nyúlt, amelyen úgy tizenketten vettünk részt,
utána pedig Greenwich Village-ben folytatódott egy klubban, ahol
dzsesszt játszottak és táncolni lehetett, azt mondtam neki, hogy
nálam is megalhat. Azt mondta, persze. Volt egy franciaágyam meg
egy hosszú díványom.
– Nem kell semmit sem csinálnunk – mondtam megnyugta-
tóan, mikor odaértünk. – Ezt komolyan gondolom.
– De igen, kell – döntötte el nevető elszántsággal. – És ne
próbáld ki rajtam azt a szégyenlős-kisfiú színjátékodat. Láttalak
már munkában.
Attól fogva ritkán csináltunk úgy programot, hogy bele ne il-
lesztettük volna a menetrendünkbe azt az esélyt, hogy figyelő
szemek nélkül kettesben lehessünk. Moziba jártunk, egész hétvé-
gekre elmentünk. Egyszer el akarta vinni a gyerekeket megnézni A
király meg én című filmet.
– Azt akartad mondani, a király és én, nem?
Egy pillanatra meghökkent, de aztán megértette, hogy csak
viccelek, és tiltakozni kezdett. – Atyaisten! – kiáltotta, hitetlenkedő
dicsérettel. – Még mindig igazán pedáns vagy, nem? Még egy ilyen
beköpést is képes vagy kitalálni. De inkább egy pedánshoz megyek
férjhez, mint egy faszhoz, különösen egy olyan pedánshoz, aki meg
tud nevettetni. Sam, eljött az ideje. Költözz hozzám. Gyakorlatilag
most is ott laksz, helyem pedig van. Elviseled a gyerekeimet, több
időt töltesz velük, mint Richard valaha. Elviszed őket Coney Is-
landre, és megnézni a királyt és ént, és jobban kijössz Michaellel,
mint mi többiek. Naomi és Ruth fölnéz rád, pedig Naomi máris
magasabb nálad. És jobban kijössz az anyámmal, mint én, mikor
megjön a menstruációm. Ne vitatkozz. Csak költözz hozzám, és
próbáld ki. Nem kell feleségül venned.
– Tudod, hogy ez nem igaz. Tudod, hogy ez hazugság.

426
 – Nem teljesen.
Nem voltam benne biztos, akarom-e mindennap látni.
– A munkahelyünkön most is mindennap látsz. Minden hét-
végén együtt vagyunk.
– Tudod, hogy ez más.
– És mikor én kilépek, és te fogsz eltartani, több időt fogsz
távol tölteni tőlem a hivatalban, mint most.
Nem volt olyan jó háziasszony, mint az anyám, és csak na-
gyon átlagos szakácsnő volt. Még az anyja is jobb kajákat készített,
pedig ő se volt igazán jó. Sziklaszilárdan megmondtam neki, hogy
még csak gondolkodni sem fogok rajta.
De mivel továbbra is kiruccantunk a hétvégeken, elkezdtem
tartalékruhákat tartani a lakásán, és mikor éjszaka későig kima-
radtunk, könnyebb volt nála aludnom, és mikor nála aludtam, ha-
marosan könnyebbé, majd könnyűvé vált vele hálnom. Neki is vol-
tak ruhái a lakásomon, meg egy kozmetikai neszesszere, benne a
pesszáriummal. A jelek szerint a családjából senki nem találta új-
donságnak, ha ott találtak engem. Csak Michael volt időnként kí-
váncsi vagy furcsa, de Michaelben időnként spontán kíváncsiság
ébredt szinte bármi iránt, és kíváncsisága soha nem tartott sokáig.
Michael néha elveszítette az érdeklődését az iránt, amit mondott,
már miközben kimondta, és a mondat kellős közepén témát vál-
toztatott. A többiek azt hitték, hogy ez az ő különleges ugratási
módszere, úgy is tett, mintha az volna, de én komolyan vettem, és
kezdtem úgy érezni, hogy itt többről van szó.
Az egész család együttműködött, hogy leegyszerűsítse az
együttléteinket: Mikor késő lett, és magunkra csuktuk az ajtaját, a
nappali hamarosan kivételezett területté vált. És ez jól volt így,
mert ha még föl voltunk dobva a piától, ott elkezdhettük egy köny-
nyed ölelkezéssel, aztán be is fejezhettük ott, és csak találgathatta
bárki, hová hánytuk szét a ruháinkat. És kezdetben, aztán utána
még sok-sok évig, ha kettesben voltunk együtt, ritkán volt éjszaka,
még olyan is, mikor már nagyon késő volt, és ha elutaztunk vala-
hova, alig akadt reggel vagy délután, hogy legalább egyszer ne sze-
retkeztünk volna, még olyankor is, mikor Glenda menstruált. Ké-
sőbb aztán lelassítottunk, és kihagytunk egyes alkalmakat, már
túlságosan is gyakran, mert Glendán néha nyomorúságosan erőt

427
vett a levertség, és csak tépelődött a Michael miatti aggodalmain-
kon és bajainkon. Richardot addigra már leírtuk az életünkből,
mint hasznavehetetlent. Glenda ünnepélyes dolgokat mondott, és
csöndesen sírdogált a karjaim közt, de mikor érezte, hogy feláll
nekem, még akkor is szeretkeztünk, bár más szellemben, aggo-
dalmasan és gyöngéden. Én mindaddig visszafogtam magam, amíg
felmértem a reakcióit, és csak aztán engedtem el magam a kielégü-
lésig, ő pedig vagy eljutott a magáéhoz, vagy nem, de mindig örült,
ha én kielégültem, és hálás volt, amiért segítettem neki egy kicsit
elterelni a figyelmét Michaellel kapcsolatos problémáink nyo-
masztó súlyáról, melyek most már ugyanúgy az én problémáim is
voltak, mint az övéi. Még mindig meg vagyok róla győződve, hogy
soha életemben nem találkoztam kevésbé önző, jobb szívű és ke-
vésbé egocentrikus, vagy kevésbé követelődző és zavaró ember-
rel, mint amilyen Glenda volt, és még elképzelni sem tudok olyan
nőt, aki jobb feleségem és barátom lehetett volna, mint ő. És ez a
házasságunk egész idejére érvényes, még Michael kilengései és
végső, elkerülhetetlen öngyilkossága ellenére is, egészen addig,
míg csak túlságosan gyakran nem kezdett fájdalmakat érezni a ha-
sában meg a beleiben, és az orvosok a vizsgálatok után meg nem
állapították, hogy petefészekrákja van – mézesheteinknek csak
akkor lett vége.
És ezek voltak életem legjobb, komolyan mondom, legjobb
évei, egyetlen percüket sem bántam meg soha. Jobb volt, mint a
háború. Yossarian tudná, hogy mit értek ezen.
Harminc nap alatt meghalt, ahogyan Teemer megjósolta,
egyre gyöngébb lett, egyre inkább belesüppedt a betegségébe, mi-
közben kevés heves fájdalma volt, ahogyan Teemer szinte garan-
tálta. Még mindig a lekötelezettjének érzem magam, mikor újra ta-
lálkozom vele a kórházban, ahol Lew-t kezeli, és zavartan értesül-
tem róla, hogy befeküdt a pszichiátriai osztályra, ahol talán segít-
hetnek az általa kialakított „biológiai teológia” könyörtelen stresz-
szén, ami túl nehéznek bizonyult számára ahhoz, hogy segítség
nélkül megbirkózzék vele. Napközben továbbra is dolgozott, de
éjszakánként ott aludt, egyedül, mert bár a felesége is ott lakhatott
volna vele, de inkább nem tette.

428
 A céltudatos, szorgalmas, melankolikus Teemer is idősebb
lett, és ahogyan Yossarian jellemezte, megrokkant a rák elleni há-
borújában. Mostanára világszemlélete az élő ráksejtekben és a ki-
múlófélben lévő társadalmakban ugyanannak az állapotnak a
megjelenését látta: mindenben rákot látott. Amit egyetlen sejtben
látott, azt látta felnagyítva az egész szervezetben, és ami egyetlen
emberben lejátszódott, azt találta meg újrateremtve a csoportok-
ban. Zavarba ejtő meggyőződést vallott, olyan meggyőződést,
amely nézete szerint a növekedést illetőleg éppoly egészséges és
életerős, mint az a fajta tipikus rosszindulatú növekedés, amely-
nek specialistája volt: azt a meggyőződést, miszerint mindazok a
baljós túlzások, melyeknek a megállíthatatlan sokasodását min-
denütt észlelte, ugyanolyan normálisak és elkerülhetetlenek az
életmódunk szempontjából, mint a rosszindulatú sejteknek az az
osztódásos szaporodása, amelyet az állati és növényi életből is-
mert.
Dennis Teemer, ahogyan pesszimista paradoxonnal szere-
tett tréfálkozni erről, képes volt úgy szemlélni a civilizációt, és
ugyanúgy látni a világot, mint egyetlen sejt mikrokozmoszát.
– Két további dolog van ezekkel a ráksejtekkel kapcsolatban,
amit esetleg tudni szeretnének. A laboratóriumban örökké élnek.
És nincs önkontrolljuk.
– Hmmmm – mondta Yossarian. – Mondja csak, Teemer, él-e
egy ráksejt olyan sokáig, mint egy egészséges sejt?
– Egy ráksejt igenis egészséges sejt – jött a válasz, amely
egyiküknek sem tetszett –, ha az erőt, a növekedést, a mobilitást és
a terjeszkedést tekintjük mércének.
– Olyan sokáig él, mint egy normális sejt?
– A ráksejt normális annak, ami – szólt a kiábrándító vá-
lasz. – Miért várná, hogy biológiailag másképpen viselkedjen?
Örökké képes élni...
– Örökké?
– Ellentétben a mi sejtjeinkkel, Laboratóriumban örökké. El-
lenállhatatlanul szaporodnak. Ez nem hangzik egészségesnek?
Vándorolnak, gyarmatosítanak és terjeszkednek. Biológiai szem-
pontból miért várná, hogy az élővilágban ne legyenek sejtek, ame-
lyek agresszívebbek a többieknél?

429
 – Hmmmm.
– És a biológiai mindig azt teszi, amit tennie kell. Nem tudja,
miért, és nem is törődik vele. Nincsenek választási lehetőségei. De
velünk ellentétben nem keresi ennek az okait.
– Túlságosan nagy gondolatok azok, amelyekkel dolgozik –
mondtam neki kétértelműen.
– Bárcsak abbahagyná – mondta a felesége.
– Ez a szórakozásom – mondta Teemer azzal, ami nála mo-
solynak számított. – A besugárzás, a műtét, a kemoterápia a mun-
kám. De nem a munka az, ami deprimál. A depresszió az, ami dep-
rimál.
– Szeretném, ha hazajönne – mondta Mrs. Teemer.
A pszichiátrián orvoskollégái tisztelték annyira, hogy komo-
lyan vegyék: őrültnek vélték, de ezt nem tartották lényegesnek.
A Yossariannal való találkozás becses háborús emlékek
egész áradatát hozta vissza, bár olyan veszedelmes és gyomorfel-
fordító, rémes eseményekét is, mint mikor a megsebesült Hóden
belehalt abba, hogy teljesen kihűlt, Yossarian pedig zsibbadtan be-
lehányt a saját ölébe. Én valahányszor magamhoz tértem, tüstént
szédülten újra elvesztettem az eszméletemet, mikor láttam; hogy
megint történik valami, aminek a végignézésére nem tudom rá-
kényszeríteni magam: Yossarian hol visszahajtogatta a húst a
Hóden combján lévő sebbe, hol pólyákat vagdosott, hol öklende-
zett, először takaróként terítette rá Hódenre ejtőernyőjének
gyöngyszínű selymét, hogy felmelegítse, aztán halotti lepelként. És
ott volt az a vízbe pottyanás Orr-ral, meg az eltűnt szén-dioxid-
patronok, melyekből Milo szódás fagylaltot csináltatott, amiből a
tisztek mindennap kaphattak, mi, sorlegénység pedig csak vasár-
naponként kaptunk. A vizsgálat során kiderült, hogy logisztikailag
vagy mentőmellény, vagy szódás fagylalt, a kettő együtt nem
megy. A szódás fagylaltot szavazták meg, mert többen élvezték
közülünk a fagylaltot, mint ahányunknak valaha mentőmellényre
lett volna szüksége. És volt az a kényszerleszállásom Éhenkórász
Joe-val. Kitüntetést adtak neki, amiért visszahozta a gépet, és
szükségtelenül tönkretette. És kitüntetést kapott Yossarian is,
amiért másodszor is ráfordult Ferrara fölött arra a hídra, a kor-
mánynál McWatt-tal, aki egyre azt danászta. „Persze, persze, ott

430
egye a fene!” Amikor Yossarian látta, hogy a célkeresztje elvándo-
rolt, és tudta, hogy elhibázná a célt, nem pocsékolta el a bombáit.
Már egyedül csak a mi gépeinknek volt rá esélyük, hogy eltaláljuk
a célpontot, és most aztán az egész légelhárító tüzet ránk fogják
zúdítani.
– Gondolom, vissza kell mennünk, ugye? – hallattam McWatt
hangját a fedélzeti telefonon, mikor a híd sértetlen maradt.
– Gondolom, vissza – mondta Yossarian.
– Tényleg? – mondta McWatt.
– Egen.
– Persze, persze – énekelte McWatt. – Ott egye a fene.
És visszamentünk, és eltaláltuk a hidat, és láttuk Kraftot, aki
az Államokban a másodpilótánk volt, amint agyonlőtték a mellet-
tünk repülő gépben. És aztán persze ott volt Kid Sampson is, akit
McWatt kettőbe vágott a gépével a tengerparton, miközben a víz-
ben lehorgonyzott tutajon bolondozott. És „Persze, persze, ott
egye a fene”, dalolta McWatt a repülésirányító toronynak, mielőtt
lustán megfordult, és nekirepült egy hegynek. És természetesen
mindig ott volt Howie Hóden, aki ott fázott és vérzett tőlem alig
egy-két méterre, és hirtelen felkiáltott, miközben elvérzett:
– Kezd fájni!
És aztán láttam, hogy kínlódik. Addig nem tudtam, hogy lé-
tezik fájdalom. És láttam a halált. És ettől a bevetéstől fogva az in-
dulásnál minden újabb bevetésen imádkoztam Istenhez, pedig
nem hittem Istenben, és nem hittem az imában.
Odahaza soha senkit nem érdekelt különösebben ez a hábo-
rú, az én háborúm, kivéve Michaelt, aki csak rövid ideig tudott
odafigyelni valamire. A lányok számára pusztán hencegő mese és
úti beszámoló volt az egész, de Michael egy-két percig erősen fi-
gyelt, mielőtt személyesebb mellékvágányokra kanyarodott. Mint
faroklövész, én hátrafelé néztem, és vagy a térdemen kuporogtam,
vagy a bicikliülés-szerű ülésen ültem. Michael ezt tökéletesen ma-
ga elé tudta képzelni, mivel neki is volt biciklije, amellyel le szo-
kott kerekezni a tengerpartra, megbámulni a hullámokat meg a
fürdőzőket, és gyorsan felvetette, hogy tudtam-e előrenézni, mi-
közben arccal hátrafelé ültem. Michael, ez nem volt vicces, intették
le a lányok, de ő csak vigyorgott, mintha tréfálna. Nem, válaszol-

431
tam, csak egyenest hátra tudtam nézni, de egy toronygéppuskás,
mint Bill Knight, minden irányban forgatni tudta a géppuskáit. –
Hát, forgatni még én is tudok – mondta Michael. – Fogadok, hogy
még mindig meg tudok forgatni egy búgócsigát. De ha lőni kell,
mégis inkább faroklövész akarok én is lenni. – A lányok megadták
magukat, Glenda is. Az én szememben Michael nem próbált meg
mindig viccesnek látszani, bár amikor ezzel vádolták, mindig kész-
ségesen magára öltötte ezt a jelmezt. Mivel nagy figyelmet fordí-
tott olyan részletekre, amelyeket mi észre se vettünk, Sherlock
Holmesnak neveztük, és némi komikus színpadiassággal el is ját-
szotta ezt a szerepet. A közmondásokkal olyan nehézségei voltak,
amelyeknek a létezését sem tudtam elképzelni. Azt megértette,
hogy egy öltés jókor kilenc másat pótol, de azt nem tudta belátni,
hogy a varráson kívül ez hogy vonatkozhatna bármi másra. Egy-
szer teljesen döbbentnek látszott, amikor Glenda, miközben vala-
mi más ügyben tanácsot adott neki, megjegyezte, hogy mindig
jobb, ha az ember az orra elé néz, mielőtt ugrik, mivel eszébe sem
volt ugrani. Akárcsak gyerekkorában az anyja, ő is mindenkinek
engedelmeskedett. Mosogatni is segített, mikor megkérték rá. És
mikor az osztálytársai azt mondták neki, hogy szedjen kábítósze-
reket, kábítószereket szedett. Amikor az követeltük, hogy hagyja
abba, abbahagyta. Mikor megint fölbiztatták rá, újra kezdte. Nem
voltak közeli jó barátai, pedig a jelek szerint szánalmasan vágyott
rájuk. Mire tizenöt éves lett, tudtuk, hogy nem lesz képes főiskolát
végezni. Magunkban valami olyan munkán törtük a fejünket szá-
mára, mely nem járna azzal, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön
másokkal: legsötétebb tréfáink és távoli kilátásaink közt olyan fog-
lalkozások merültek fel, mint az erdőkerülő, az éjjeliőr, a világító-
torony őre. Mire tizenkilenc éves lett, már erősen töprengtünk,
hogy mit tudnánk csinálni vele. Michael meghozta helyettünk a
döntést. Glenda bukkant rá, amikor hátrament a mosógépből ki-
szedett kosárnyi ruhával. A Fire Islanden bérelt ház hátsó udvarán
csak egyetlen kis fa állt, egy csökött skót fenyő, és Michael arra
akasztotta föl magát.
A Michaelről ránk maradt fényképeken majd megszakadt a
szívünk. Glenda nem szólt semmit, amikor beraktam őket abba a
szekrénykébe, amelyben a róla mint élszurkolóról készült fényké-

432
peket tartotta, meg azokat, amelyeken az apja mezőgazdasági fel-
szereléseket árult. Ugyanebbe a szekrénykébe kerültek az én re-
pülős érdemérmeim és géppuskás szárnyaim, őrmesteri csíkjaim,
az a régi fénykép, amin Hódennel és Bill Knighttal ülök egy halom
bombán, miközben Yossarian kinéz a háttérből, és az a még ré-
gebbi fénykép az apámról, az első világháborús gázálarcával és si-
sakjával.
Nem sokkal ezután Glenda, aki korábban mindig egészséges
volt, elkezdett olyan gyakori, homályos szimptómákkal küszködni,
amelyek nem voltak tisztázhatók: beszéltek Reiter-szindrómáról,
Epstein-Barr vírusról, vérképingadozásról, Lyme-kórról, krónikus
fáradtság szindrómáról, aztán zsibbadni és zsibongani kezdtek a
végtagjai, majd végül jöttek az emésztési zavarok, és az a betegség,
amely már túlságosan is specifikus volt.
Teemerrel Lew révén ismerkedtem meg, ő javasolta, hogy
legalább konzultáljunk az onkológussal, aki az ő Hodgkin-kórját
kezeli. Teemer ellenőrizte az adatokat, és egyetértett. Akkor már
nem a petefészek elsődleges daganata jelentette a fő problémát. A
más területeken fellépő daganatok súlyosabbnak bizonyulhattak.
A daganatok egyedi természetén fog múlni – közölte kitérő-
en, mikor először beszélt velünk. – Sajnos a petefészekben lévő
daganatok nem árulták el magukat, csak akkor, amikor már szét-
terjedtek. Az az érzésem, hogy...
– Van még egy évem? – vágott közbe Glenda udvariatlanul.
– Egy év? – nyögte ki Teemer megrökönyödve.
– Úgy értem, egy jó évem, doktor. Meg tudja ezt nekem ígér-
ni?
– Nem tudom megígérni – mondta Teemer komoran és bűn-
bánóan, ami, mint megtudtuk, jellemző volt rá.
Glendát, aki hamisan jókedvű magabiztossággal tette fel a
kérdését, megdöbbentette a válasz. – Hat hónapot tud nekem
ígérni? – Gyöngébb volt a hangja. – Hat jó hónapot?
– Nem, azt sem tudom megígérni.
Glenda mosolyt erőltetett az ajkára. – Hármat?
– Nem rajtam múlik.
– Kevesebbet nem vagyok hajlandó kérni magától.

433
 – Egy hónapot tudok garantálni, és az se lesz teljesen jó. De
nem lesz sok fájdalma. Arról gondoskodnunk kell.
– Sam – szakadt föl Glendából egy mély sóhaj. – Hozd haza a
lányokat. Jobb lesz, ha elkezdünk tervezni.
Pontosan harminc nap múlva halt meg hirtelen a kórházban,
a szívkoszorúér embóliájában, miközben egy új gyógyszert alkal-
maztak rajta kísérletileg, és én máris valamiféle emberbaráti
egyezségre gyanakodtam, de nem szóltam róla semmit. Yossarian,
aki jól ismerte Teemert, hihetőnek tartotta ezt a lehetőséget.
A pocakos, nagydarab, fehéredő hajú Yossarian nem olyan
volt, amilyennek elképzeltem volna. Olyan se lett, mint amilyen-
nek ő sejtette volna magát. Ügyvédnek vagy professzornak lehe-
tett volna nézni. Meg voltam lepve, mikor rájöttem, hogy kapcso-
latban áll Milo Minderbinderrel; és nem kaptam tőle semmiféle di-
cséretet a Time-nál végzett propagandamunkámért. Mégis egyet-
értettünk abban, hogy milyen csodálatos, hogy a szerencse és a
természetes kiválasztás révén sikerült jómódban életben marad-
nunk.
Logikusnak tűnt, hogy egy darabig mindkettőnknek taníta-
nunk kellett, aztán a magasabb fizetések és az elevenebb miliő
kedvéért átváltottunk a hirdetésre meg a közönségkapcsolatokra,
és mindkettőnknek az volt az ambíciónk, hogy szépirodalmat ír-
junk, valamint kiváló színdarabokat és forgatókönyveket, amelyek
fölemelnének minket a híresek és a gazdagok elitjébe.
– Mostanára luxusban élünk, és ezt biztonságosnak nevez-
zük – jegyezte meg futólag és töredelmesen. – És ahogy öregszünk,
Samuel, mindig abban a veszélyben forgunk, hogy olyasféle ember
lesz belőlünk, akiről fiatal korunkban azt mondtuk, hogy megvet-
jük. Mit képzeltél, hogy fogok mostanára kinézni?
– A légierő kapitányának, aki még mindig a húszas éveiben
jár, kissé őrültnek látszik, és mindig tudja, hogy mit csinál.
– És állástalan? – válaszolta nevetve. – Nincs sok választá-
sunk, igaz?
– Egyszer Rómában bementem egy szobába – árultam el ne-
ki –, abba a szobába, amelyet Hódennel osztottunk meg egyik pi-
hentető eltávozásunkkor, és megláttalak azon a pirospozsgás szo-

434
balányon, aki mindig odatette bármelyikünknek, aki megkérte rá,
és citromszínű bugyijai voltak, mindig azokat hordta.
– Emlékszem arra a szobalányra. Mindnyájukra emlékszem.
Kedves lány volt. Eszedbe jut néha, és eltöprengsz rajta, hogy néz-
het ki most? Nekem ez gond nélkül megy, folyton ezt csinálom.
Soha nem tévedek. De visszafelé nem megy. Nem tudok most úgy
megnézni egy nőt, hogy lássam, milyen volt fiatalon. Sokkal köny-
nyebb megjósolni a jövőt, mint megjósolni a múltat. Neked nem?
Nem beszélek túl sokat?
– Szerintem ez az utolsó mondásod úgy hangzik, mintha Te-
emer mondta volna. – De úgy véltem továbbá, hogy azért a beszé-
dében van egy szikra a régi Yossarianból, és ezt örömmel hallotta.
Ő meg Lew nem vonzódtak igazán egymáshoz. Éreztem,
hogy mind a ketten csodálkoznak, ugyan mit látok a másikban.
Ezekben a kórházi beszélgetésekben csak egyikük lehetett a társa-
ság lelke, és Lew-nak extrovertált emberként nehéz volt diadal-
maskodnia, amikor száznyolcvan centi magas volt, de a súlya het-
ven kiló alá csökkent. Lew tapintatosan lejjebb csavarta magát
Yossarian és olyan higgadtabb látogatói társaságában, mint Pat-
rick Beach és Olivia Maxon, a társasági dáma, a nevetséges elra-
gadtatásával a két tonna kaviárja iránt, de még azzal a virgonc
szőke nővel és a csinos ápolónővel is.
Esténként gyakran összejöttünk a pszichiátriai osztályon
Teemer szobájában, és elbeszélgettünk a józan észről, a demokrá-
ciáról, a neodarwinizmusról meg a halhatatlanságról a többi páci-
ens között, akik mind erősen be voltak gyógyszerezve, minden ér-
deklődés nélkül, közönyösen bámultak ránk, és mintha tehenek
lennének, leesett állal vártak, amíg mi küszködve kerestük a vég-
következtetéseket, és egy kicsit ez is őrült dolognak látszott. Yos-
sarian számára az volt a kérdés, hogy élni vagy nem élni, és csöp-
pet sem engesztelődött meg, amikor hallotta, hogy máris sokkal
tovább élt, mint gondolta volna, talán akár a fajok eredete óta, és a
gyerekeinek átadott DNS révén, genetikailag szólva, akkor is to-
vább fog élni, mikor már régen meghalt.
– Genetikailag szólva én nem így értem a dolgot, Dennis, és
ezt te is tudod. Ültess belém egy gént, amelyik megbénítja azokat,

435
amelyek megöregítenek. Örökre olyan akarok maradni, amilyen
most vagyok.
Teemer társadalomképét őrült rögeszmeként hatotta át az a
laboratóriumi felismerése, miszerint az áttételes ráksejtek geneti-
kai előrehaladást jelentenek az eredeti rosszindulatú sejtekkel
szemben, mert sokkal erőteljesebbek, ügyesebbek és pusztítób-
bak. Ezért kénytelen volt genetikai tökéletesedésként gondolni rá-
juk, és el kellett töprengenie rajta, hogy vajon a betegek érdeké-
ben végzett összes orvosi beavatkozása nem bűn-e a természet el-
len, nem jogtalan behatolás-e a biológiai élet kiegyensúlyozó
áramlataiba, melyeket harmonikus szinkronizációban látott kicsí-
rázni mindenütt, ahol élet volt. Utóvégre föl kellett tennie a kér-
dést: mi olyan nemes vagy olyan lényeges az emberiségben?
– Semmink sincs, amit az evolúciónkkal tehetünk, és minde-
nünk megvan ahhoz, amit a hanyatlásunkért tehetünk. Tudom,
hogy ez forradalminak hangzik, de figyelembe kell vennem ezt a
lehetőséget. Neodarwinista vagyok és a tudomány embere.
– Én a hulladék embere vagyok – mondta Lew, akinek ad-
digra már elege lett a kórházból. – Ezzel kezdtem.
– Nem, Lew, te egy ondósejtben kezdted, DNS-fonálként,
amely még mindig nem tudja, hogy te ki vagy.
– Geci! – mondta neki Lew.
– Pontosan – mondta Teemer. – És ez minden, ami vagyunk.
– Hogyne, Dennis, ha te szereted ezt gondolni – mondta Lew,
akinek elege lett az efféle intellektuális vitákból is, és másnap ha-
zament, hogy ott várja ki a dolgokat.
Ami azt illeti, Yossarian meg én se voltunk annyira összeil-
lők. Nem hallottam a forgatókönyveiről, és kissé sértődöttnek lát-
szott, mikor csak egy mosollyal nyugtáztam a Dickens családról
szóló darabötletét, és egyáltalán nem reagáltam arra az elgondolá-
sára, hogy komikus regényt szeretne írni Thomas Mannról meg
egyik regényének arról a zeneszerzőjéről, aki fausti alkut kötött.
Yossarianban azt nem szerettem, hogy néha mintha túlságo-
san különleges lénynek tartotta volna magát, és sznob volt a baráti
körét illetőleg, méghozzá nem is kicsit.
Amit pedig magamban nem szerettem, az az volt, hogy még
mindig hajlamos voltam őt felsőbbséges valakinek elfogadni. El-

436
képedve találkoztam látogatói közt McBride-dal, azzal a buszpá-
lyaudvari emberrel; egy kellemes, vidám tekintetű nővel jött el,
akit a menyasszonyaként mutatott be. Beugrott egy Gaffney nevű
férfi is, aki szemrehányóan csóválta a fejét a betegágyban fekvő
Yossarianra. Kifejtette azt az elképzelését, miszerint ősi fausti alku
jött létre Isten – vagy talán az Ördög volt az – és az első ember kö-
zött, aki talán nő volt.
– Én intelligenciát adok neked – ajánlotta a Teremtő –, és
elegendő tudást, hogy mindent elpusztíts a Földön, de aztán élned
is kell vele.
– Rendben! – mondta ősünk, és ez volt a Genezisünk.
– Hogy tetszik? – kérdezte Gaffney
– Hadd gondolkodjak rajta – mondta Teemer. – Lehet, hogy
ez az én egyesített elméletem kulcsa.
– Gyere haza – mondta a felesége.
– Megőrültél? – kiáltott fel Teemer. – Amíg el nem készül-
tem, addig nem.
McBride volt az a jó ember a KIHABUP-on aki pénzt adott
nekem, hogy hazamehessek, miután letartóztattak. Lenyűgözve
láttam, milyen jó barátságban van Yossariannal, és hogyan dol-
goznak együtt azon a buszpályaudvaron rendezendő esküvőn,
amelyre talán az elnök is elmegy a föld alatti vonatán, és amelyen
a bíboros is ott lesz számos közreműködő más prelátus között.
– Ha esélyed adódik rá – tervezgette ravaszul Yossariannal –
, kérdezd meg a bíborostól, kinek a génjei voltak Jézusban.
– Teemer is ezt szeretné tudni.
El akarok menni arra a világ körüli írtra, amíg még van világ.
Van Hawaiiban egy nő, akivel valamikor együtt dolgoztam, és
amellett annak a barátomnak a felesége, akivel grafikákat vásárol-
gattam, mikor még diabemutatókat szerveztem a Time-nál a hir-
detési ügynököknek. Most már régesrég valaki másnak a felesége.
Szeretném még egyszer látni ezt a két ismerősömet. Yossarian azt
tanácsolja, hogy ha már Ausztráliába megyek, ki ne hagyjam Új-
Zélandot, és különösen ne a déli szigetet a magas hegyei és glecs-
cserei miatt. Talán még pisztrángra is megpróbálhatnék horgász-
ni, gumicsizmában, amíg ott vagyok. Ez megint olyasmi, amit soha
nem csináltam. Sydneyben megvan még a régi hivatali haverom

437
meg a felesége, az öbölre néző házukban laknak, melynek úszó-
medencéje van a testgyakorláshoz, amit huszonkilenc éves kora
óta végez, hogy erősnek tartsa meg felsőtestének izmait, és már
elköteleztem magam, hogy legalább két hétig náluk maradok. A
férfinak mind a két lába hasznavehetetlenné vált, amikor egy me-
xikói üzleti találkozó előtti megelőző antitoxinos oltás után meg-
bénította a Guillain-Barré nevű betegség. Yossarian ismert egye-
dülálló nőket Sydneyben és Melbourne-ben, és felajánlotta, hogy
felhívja őket, és bemutat nekik. Azt ajánlotta, hogy küldjek előző-
leg mindegyiküknek hét szál vörös rózsát. Azt mondja, a piros ró-
zsának mindig nagy a varázsa. Utána el akarok menni Szingapúr-
ba, mert egy lány, aki valamikor a beosztottam volt, ott él most a
férjével, aki ott egy amerikai cég jogtanácsosa, aztán pedig Hong-
Kongba, ahol szintén vannak ismerőseim. Onnan meg majd elre-
pülök Olaszországba, de csak Rómába. Meg akarom próbálni meg-
keresni a Via Veneto tetején azokat az épületeket, ahol két teljes
emeleten azok a lakosztályaink voltak. Azt hiszem, jobban élvez-
ném Rómát, mint az utolsó alkalommal, mikor töltelékként elmen-
tem egy sietve összehívott üzleti értekezletre, de távolrőf sem
annyira, mint amikor a háború idején fiatal katonaként először
jártam ott, farkasétvággyal faltam az olasz kasztot, és teli voltam
azzal a fiatalos libidóval, amely rendkívül gyúlékony, és ugyanak-
kor misztikus módon és kimeríthetetlenül megújul. Ezután el fo-
gok menni Angliába, ahol szintén ismerek pár embert, akikkel va-
laha együtt dolgoztam. Talán szégyenletesnek látszik, hogy Párizst
kihagyom, de nem ismerek többé senkit Franciaországban. És nem
hiszem, hogy tudnék mit kezdeni magammal, ha egyedül megyek
oda. Aztán, hét vagy nyolc hét után, visszajövök a felhőkarcolóban
Lévő lakásomba, abba a házba és abba az életbe, amelyben nincs
már ott az az asszony, aki bárki másnál többet jelentett nekem.
Biztonságos országokat és semleges légi járatokat választot-
tam. De azért valószínűleg így is el fognak rabolni a terroristák,
tréfálkozik Esther, aztán agyonlőnek az amerikai útlevelem és a
zsidó származásom miatt. Esther valószínűleg feleségül jönne
hozzám, ha rá tudnám szánni magam, hogy megkérjem a kezét, de
csak akkor, ha biztosíthatná teljes özvegyi vagyonát. Esther fon-
toskodik, és teli van előítéletekkel. Nem jönnénk ki egymással.

438
 Yossariannak jobban megy a sora, mint nekem, mert még
mindig nagy döntéseket kell hoznia. Legalábbis ezt mondja Wink-
ler, aki ott járt a kórházi szobában, és beszámolt üzleti megállapo-
dásairól Milo Minderbinderrel, az új, ultramodern cipőjéről – még
mindig nevetnem kellett, mikor eszembe jutottak azok a sráckori
napjaink, amikor Winkler beindította új, ultramodern, házhoz
szállított reggeli szendvics üzletét, és maga írta meg ALUDJ
SOKÁIG VASÁRNAP DÉLELŐTT! főcímű hirdetési szórólapjának a
szövegét – mikor az a mutatós szőke nő berobbant a kórházi szo-
bába azzal a hírrel, amelynek Yossarian számára megdöbbentőnek
kellett lennie. Hetvenedik évéhez közeledve azzal a csüggesztő ki-
látással került szembe, hogy vagy újra apa lesz, vagy nem, és vagy
harmadszor is megnősül-e, vagy nem.
– A kurva szentségit! – buggyant fel belőle Winkler emléke-
zete szerint.
Az ily módon megtermékenyített nő a barna hajú ápolónő
volt. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy egy ideje már na-
gyon közel állnak egymáshoz. A nő azt akarta, hogy ha valaha egy-
általán gyereke lesz, tőle legyen. És ha ezt most nem tartja meg,
akkor hamarosan mind a ketten túl öregek lesznek hozzá.
– Melissa nem veszi észbe – tiltakozott Yossarian –, hogy
mikor a gyerek megkér majd, hogy labdázzak vele, már nyolcvan-
négy éves leszek?
– Ő nem törődik ezzel.
– Azt akarja, hogy vegyem feleségül?
– Természetesen. És én is.
– Ide figyeljetek... te is, Winkler!... erről egy szót se senki-
nek – parancsolta Yossarian. – Nem akarom, hogy bárki megtudja.
– Kinek mondanám el? – kérdezte Winkler, majd tüstént el-
mondta nekem. – Én tudom mit csinálnék – közölte abban a nagy-
képű modorban, melyet üzletemberként affektálni szeretett.
– Mit csinálnál?
– Nem tudom, mit csinálnék – felelte, mire mindketten újra
elnevettük magunkat.
Amikor ott találtam Yossariant a kórházban, és láttam
mindazt, ami előtte áll, azzal a lelkes szőke barátnővel és az álla-
potos ápolónővel, aki azt akarta, hogy vegye feleségül, meg Patrick

439
Beachcsel és a feleségével, miközben valami titkos ügy zajlott
Beach és a szőke nő, nemkülönben Yossarian és Patrick Beach fe-
lesége közt, valamint McBride-dal és a menyasszonyával, akik
szintén rendszeresen benéztek hozzá, elbeszélgetni a buszpálya-
udvarról és az oda tervezett őrült esküvőről a már megrendelt két
tonna kaviárral – mindezek és még egyebek azt a bambán bűntu-
datos érzést keltették bennem, hogy nagyon sok mindent elmu-
lasztottam, és hogy most, amikor már nincs meg, a puszta boldog-
ság nem elég.

440
 31. CLAIRE

Mikor megint elérte a gyomrát, úgy határozott, hogy föladja,

és inkább hagyja magát meghalni. Nem tudott semmi rosszabbat
elképzelni az émelygésnél. Azt mondta, azt el tudná viselni, hogy
elveszíti a haját, és nevetni próbált, de a többiben többé nem biz-
tos. Olyan sok minden volt most már körülötte, sok minden, ami-
vel torkig lett. Émelygett a ráktól, émelygett a gyógymódoktól, az-
tán jött valami új, amit lymphomának neveztek. Egyszerűen nem
akart tovább harcolni többé. Mindenféle fájdalmai voltak. Azt
mondta, a legrosszabb az émelygés. Kezdettől fogva az volt az ér-
zésem, hogy ezúttal valami megváltozott benne. Mihelyt hazaér-
tünk, megint elkezdte a számtannal. Abba se volt hajlandó hagyni.
– Melyik a nagyobb... nyolc százalék vagy tíz százalék?
– Miből? – feleltem neki. – Tíz százalék. Mire számítottál, mit
fogok mondani?
– Hogy? Akkor melyik nehezebb, fél kiló toll vagy fél kiló
ólom?
– Nem vagyok én hülye, tudod. Nem kell megint az elejéről
elkezdened.
– Mi ér többet... fél kiló réz vagy fél kiló újságpapír?
Az emléken mind a ketten elmosolyodtunk.
– Most már erre is tudom a választ.
– Igen, nagy csöcsű? No lássuk, győződjünk meg róla. Hány
háromcentes bélyeg van egy tucatban?
– Lew!
– Oké, akkor melyik a több... nyolcvan dollár tíz százaléka
vagy száz dollár nyolc százaléka?
– Hadd hozzak neked valamit enni.
– Ebben az esetben egyenlők. Képtelen vagy ezt belátni?
– Lew, hagyjál engem békén. Legközelebb azt fogod kérdez-
ni, hogy mennyi hétszer nyolc. Ötvenhat, igaz?
– Ez csodálatos. Több hétszer nyolc, mint hatszor kilenc? No,
bébi? Hogy viszonyulnak?
– A Krisztus szerelmére, Lew, kérdezz tőlem olyasmiket,
amiket tudok. Híg legyen a rántottád, vagy jól átsült, vagy forgas-
sam át neked máma a tojásodat?

441
 Nem volt éhes. De a sajtszagra mindig elmosolyodott. Sokat
talán nem evett belőle, de fölragyogott az arca, és ez volt az egyik
módszer, amivel rá tudtam venni, hogy hagyja abba. Mintha úgy
gondolta volna, hogy ha nem vagyok képes fejben tartani azokat a
szorzótábláit, egy fillért sem tudok megtartani abból, amit rám
hagy Nem játszottunk többé betűkirakós játékot, se ostáblát, se
römit, se kaszinót, és képtelen volt végigülni egy filmet a videó
mellett anélkül, hogy el ne vesztette volna az érdeklődését, és el ne
aludt volna rajta. Szeretett leveleket kapni, Sammy levelei mindig
feldobták. Ezért kértem meg, hagy rendszeresen írjon. Látogatókat
nem akart. Fárasztották. Szórakoztatni kellett őket. És tudta, hogy
őket is beteggé teszi. Emil eljött hozzánk, és kezelte bármi más ba-
ját, valahányszor úgy éreztük, hogy szükség van rá, kivéve, mikor
elment golfozni. Erről a mi családi orvosunk most már szinte
semmiért nem mondott le, még saját családja kedvéért sem. Egy-
szer tényleg beolvastam neki. De ő is fáradt. Addigra már mind-
nyájan torkig lettünk Teemerrel, és azt hiszem, Teemer is lemon-
dott rólunk. Az az őrülési história csak csel. Egyszerűen ki nem
állhatja többé a betegeit; ezt nagyjából meg is mondta Lew-nak.
Azt hiszi, azért megyünk hozzá, hogy őt kárhoztassuk mindenért.
Így hát elhatároztuk, hogy az otthonunk közelében lévő kórházat
használjuk, mivel Teemer képtelen többé valami újat kigondolni.
Lew oda fekszik be, valahányszor be kell mennie, és hazajön, mi-
kor ahhoz van kedve. Mindig inkább otthon érezte magát a saját
házunkban, de nem akarta, hogy ott jöjjön el a vég. Én meg tudtam,
hogy miért. Nem akarta ezt a külön nyomorúságot a nyakamba
zúdítani. Így aztán, mikor tudta, hogy eljött az ideje, visszament a
kórházba. Az ápolónők még mindig megőrültek érte, a fiatalok is,
az öreg, férjes asszonyok is. Velük még mindig rá tudott találni a
viccelődő hangulatára. Talán senki nem fogja elhinni – ő elhitte,
mert mindig a tudomására hoztam, valahányszor dühös voltam
miatta –, de mindig büszke voltam rá, hogy a nők olyan vonzónak
találják, bár jócskán be tudtam gurulni, mikor a klubban egyes fe-
leségek túlságosan nyíltan rászálltak, láttam, hogyan csábítgatja
őket, és töprengeni kezdtem, hol lesz ennek vége. Ilyenkor azt csi-
náltam, hogy fogtam magam, és megvettem magamnak a legdrá-
gább ruhát, amit csak találtam, aztán meghívtam mindet egy nagy

442
estélyre, csak hogy lássák, hogy még mindig én vagyok a ház úrnő-
je. Ha üdülni mentünk, mindig élveztem, hogy milyen vicces mo-
dorban tud szóba elegyedni olyan házaspárokkal, akikről úgy
gondoltuk, hogy szívesen lófrálnánk együtt velük. De ezúttal va-
lami tényleg megváltozott benne, és az őrületbe tudott hajszolni a
számtanleckéivel. Haragudott, amiért nem tudtam úgy megtanulni
a dolgokat, ahogy ő szerette volna – nem mindennapi látvány volt,
ahogy megváltozott az arca, mikor fortyogni kezdett benne a düh,
és oldalt az állán ketyegni kezdett az az ideg, mint valami időzített
bomba, és aztán én is dühbe gurultam.
– Azt hiszem, készülődik a halálra, mama – mondta Linda
lányom, mikor azt mondtam, ezt már nem tudom többé elviselni.
Michael is ott volt, és ő is egyetértett vele. – Ezért van az a sok
számolgatás meg az a sok duma a bankügyekről.
Ezt én nem vettem észre, pedig én mindig úgy tudtam ol-
vasni benne, mint valami könyvből. Ó, nem, mondtam nekik, Lew
soha nem adná föl a harcot. De föladta, és ezt nem is tagadta.
– Szeretnéd tudni, Linda mit gondol? – mondtam neki tapo-
gatózva. – Azt mondja, szerinte elhatároztad magadat, és most ké-
szülődsz a halálra. Azt mondtam neki, hogy megőrült. Az emberek
ilyet egyszerűen nem határoznak el, normális emberek nem, és te
sem. Te lennél az utolsó, aki ilyesmit csinálna.
– Ó, bébi, ez az én jó kislányom – mondta megkönnyebbül-
ten, és egy pillanatra boldognak látszott. Azt hiszem, el is moso-
lyodott. – Claire, én már belefáradtam, hogy harcoljak ellene –
mondta ki kereken, és utána, esküszöm, azt hittem, tüstént el fog-
ja sírni magát. – Mi értelme van? – Emlékszem a kék szemére,
hogy milyen fakó volt, és emlékszem, ahogy hirtelen bepárásodott.
Sose hagyta el magát, olyankor nem, amikor vele voltam és láttam
volna, de most lefogadom, hogy elhagyta, legalábbis egy kicsit,
amikor senki nem látta, talán jobban is, mint egy kicsit, talán egész
idő alatt. Nekem ezt mondta: – Sok-sok éve tart már, Claire, igaz?
Majdnem megértem a hetvenet, nem? Ez még Teemer szerint is
igazán jó. Nem bírom elviselni ezt a sok émelygést, mostanában
mindig gyöngének érzem magam. Sammy szívesen hallaná, hogy
azt mondom, émelygés, ahelyett hogy émelyedem, de hát mit tud ő
erről? Nem is volt olyan régen, mikor elkaptam azt a fickót, aki el-

443
lopott egy pénztárcát, és fölemeltem a kocsi tetejére. Mit tudnék
most kezdeni vele? Nem tudom elviselni, hogy ilyen girhesnek lát-
szom. Ezért akarok olyan gyakran visszamenni a kórházba. Nem
tudom elviselni, hogy ilyennek lássatok, te meg a gyerekek is.
– Lew, ne beszélj így velem.
– Claire, most jól figyelj. Mindig tarts sok készpénzt a széf-
ben, arra az esetre, ha nagyon gyorsan kell csinálnod valamit. Bő-
ven fogsz találni, kettőben is. Mikor én már nem leszek, le fogják
pecsételni a széfeket, ezért bérelj most egypárat a saját nevedre,
két különböző helyen, és tegyél át némi pénzt beléjük. Tudod,
hogy mindig szeretek előre tervezni. Adjál a gyerekeknek egy so-
rozat kulcsot, hogy legyen náluk, de ne mondd meg nekik, hol
vannak, amíg el nem jön az ideje. Tudják ezt majd meg az ügyvé-
dektől, és ne hagyd, hogy az ügyvédek mindenről tudjanak. Soha
ne bízz egy ügyvédben. Ezért van nekem mindig kettő. Mikor ők
ketten elkezdenek megbízni egymásban, akkor szabadulj meg
mind a kettőtől. Van egy nagy tengerparti telkünk az egyik szige-
ten, amiről soha nem szóltam neked, most már az egész a te neve-
den van, és van egy másik jókora darab földünk Kaliforniában,
amiről szintén nem tudsz. Ezt tüstént add el, hogy kisegítsen az
örökösödési adóval. Ebben az ügyben megbízhatsz az ottani tár-
sunkban. Megbízhatsz Sammy Singerben is, olyan dolgokban, mint
a tanácsai, mikor nem vagy biztos a gyerekek felől. És Marvin
Winklerben is. De tartsd meg a bérházat, ha tudod. Eszedbe ne
jusson, hogy valamikor miket mondtunk a háziurakról. Már pusz-
tán a mosógépekbe dobált pénz miatt is érdemes megtartani.
– Ennyit én is tudok, Lew. Ezt előbb láttam, mint te.
– Persze. De ha tényleg olyan okos vagy, akkor ezt mondd
meg nekem, Claire. Ha van egymillió dollárod hatszázalékos adó-
mentes kötvényekbe fektetve, mennyi jövedelmed lesz belőle?
– Évente?
– Ez az éri jó kislányom. Helyén van a fejed.
– Koronás fogakkal. Meg egy kis arcfölvarrással.
– Akkor miért nem tudod megtanulni a számokat?
– Évi hatvanezer dollár, ami után nem kell adót fizetni.

444
 – Óriási, drágaságom. És ez a szépsége annak, mikor valaki
igazán gazdag. Ha egy Rockefellernek vagy valaki másnak százmil-
liója van ugyanezekben a kötvényekben, akkor kap...
– Hatszázezret? Az már jókora kazal!
– Nem, sokkal nagyobb kazal! Hatmilliót kap évente kamat-
ként, és nem csinál érte semmit, nem fizet adót, és ez jobb, mint
amit te vagy én valaha csinálunk. Hát nem csodálatos a bankszak-
ma? No akkor, ha az adómentes egymillió helyett csak kilencszá-
zezred van, ugyanazzal a hat százalékkal befektetve...
– Ó, Lew, az isten szerelmére, adjál egy kis pihenőt!
– Gondolkodj. Számold ki.
– Ez megint újra a hatszor kilenc, nem?
– De igen, helyes, ez az egyetlen különbség. Akkor mennyi
pénzt fogsz kapni hatszor kilencnél?
– A gyerekek majd tudni fogják.
– Felejtsd el a gyerekeket! Nem akarom, hogy rájuk kelljen
támaszkodnod, és nem akarom, hogy nekik rád kelljen támasz-
kodniuk. Az emberek megváltoznak, az emberek megőrülnek.
Nézd meg Teemert! Gondolj arra a sok hűhóra és viaskodásra
Glenda meg a nővére közt, a miatt a tanyaház miatt, mikor az any-
ja meghalt. Emlékszel, mi történt apámmal meg azzal a tízezer dol-
lárral, amit kölcsönkaptam tőle, és láttad, mi történt az anyám fe-
jével, mielőtt még egyáltalán megöregedett volna.
Mikor az apja kölcsönadta neki a tízezer dollárt, hogy bele-
vághasson a használtvízvezeték-szerelvényes üzletükbe, amiből
aztán a fatelepük is lett, a pénz, amit adott, készpénz volt, és senki
nem tudta közülünk, honnan van, és hol tartotta, mielőtt megszab-
ta a feltételeket és megíratta a papírokat, mindent hivatalosan és
jogszerűen, úgy, hogy ha vele előbb történne valami, Minnie-re és
a többiekre szálljon. Papíroknak kellett lenniük róla, és kamatot
kellett rá fizetnünk.
Az öregember, az öreg Morris, aki soha életében nem félt
senkitől, félt attól, hogy öregkorára szegény lesz, pedig akkor már
elmúlt nyolcvanéves.
Istenem, úgy emlékszem arra a hulladéküzletre, mintha csak
tegnap lett volna. Kicsi volt, apró helyiség, körülbelül olyan széles,
mint egy teherautó-garázs, körülbelül akkora, mint az a vendéglő

445
a városban, ahol Sam Singer meg én ebédeltünk, de a teherautó
mindig odakinn parkolt, mert mindig olyan sok volt az ócskavas
meg a papírhulladék, odabenn is, meg kinn, hátul is. Nagy fémhal-
mazok, osztályozva, sárgaréz, vas meg vörösréz, és egy hatalmas
mérleg, akkora, hogy rá lehessen pakolni egy bála újságpapírt. És
az a sok kosz, piszok! A tiszta újságpapírt Coney Island házaiból
hordták be a házfelügyelők a pincéikből, akik némi pénzért össze-
gyűjtötték, aztán ezt odakinn hatalmas bálákba rakták. A belse-
jükben akármi lehetett. A nap végén mindnyájan – Lew, az apja, a
fivérei, a sógorai, még Füstös Rubin és az a fekete fickó is –
lesikálták a testüket meg a körmüket hideg vízzel a slagnál, egy
nagy, ipari súrolókefével és lúgos szappannal. Én meg ott vártam,
kiöltözve, készen, hogy elmehessek vele valahova randevúzni.
Egytől félt, a patkányoktól, nemcsak maguktól a patkányok-
tól, de még a gondolatuktól is, a seregben is, amikor odaát volt a
tengerentúlon, aztán meg a hadifogolytáborban. Azt mondta, a
drezdai vágóhídon minden nagyon tiszta volt.
Mindez, ezek az emberek és az egész munka annyira idege-
nek voltak nekem, amilyennek az izraelieket fogom találni, ha ve-
szek ott egy házat, és elkezdek ott élni. Lew-nak tetszett volna az
ötlet, hogy Izraelben éljek, bár sose tudtam rávenni, hogy elmen-
jünk oda – szinte soha nem tudtam rávenni, hogy bárhova elutaz-
zunk külföldre, ahol nem tudta a nyelvet, és nem tudták, hogy ő
kicsoda. Izrael azt hiszem körülbelül a legtávolabbi része a világ-
nak, melyet csak találhatok, ahol élni tudnék és talán élvezhetném
egyes emlékeimet, miközben megpróbálnék valami újfajta él-
ményt átélni az ősi tudás helyén, olyan emberek közt, akiknek a
moráljában valamiféle remény és jelentés van. Ezt ki akarom él-
vezni.
Engem is zsidónak neveltek, de az én kis családom háza, az
állam északi részén, egyáltalán nem volt zsidó otthon. Apám
könyvelő volt, aztán ő is bukméker lett, mint Marvin apja, és maga
is sokat fogadott, de mindig öltönyt, fehér inget és nyakkendőt vi-
selt, és szerette azokat a panamakalapokat és csicsás fekete-fehér
cipőket, amilyeneket akkoriban hordtak, emlékszem, nagy, perfo-
rált lyukak voltak rajtuk. Lew nagy és hangos, keményen dolgozó
családja zavarba ejtett a jiddis és brooklyni akcentusával, de

446
ugyanakkor vonzott is. Mint ahogy az egész nyílt, harsány, köny-
nyed Coney Island-i fiúbanda is. Ismeretlenként találkoztam vele
egy kettős randevún az unokabátyámmal, aki ott lakott, és valaki
mással kellett volna megismerkednem, de mihelyt Lew kikezdett
velem, és tudtomra adta, hogy szeretné folytatni, többé soha sehol
nem találkoztam senkivel, akinek esélye lett volna mellette. Egy-
szerűen a megfelelő típus voltunk egymás számára. Soha nem hoz-
tuk elő a témát, de úgy sejtettem, szeretnék majd újra férjhez
menni, akár tetszik neki ez az ötlet, akár nem, és azt hiszem, meg
is teszem. Fiatalon házasodtunk össze, mindig is férjnél voltam, és
nem tudom, meg tudnám-e valaha is szokni, hogy egyedül éljek, de
ugyan hol találok valaha valakit, aki be tudná tölteni az ő helyét?
– Rám ne számíts – mondta Sammy, amikor mindezt a nya-
kába öntöttem.
– Ezt nekem mondanod se kellett – csattantam fel. Megvan
ez a szokásom: gorombábban hangzott, mint ahogy akartam. –
Sam, nem akarlak megsérteni, de soha nem tudnám veled meg-
osztani a hálószobámat.
– Ezt én se gondoltam – mondta Sam, az ő lágy mosolyával,
én meg örültem, hogy nem sértettem meg az érzéseit. – Nehéz le-
het őt pótolni.
– Azt hiszed, nem tudom? De ő irigyelt téged, nagyon iri-
gyelt, a városi életedért. Vagy azért, amit az életednek gondolt.
Még aztán is, hogy feleségül vetted Glendát, azt képzelte rólad,
hogy minden éjjel fenékig üríted a poharat, és szórakozol azzal a
sok parádés csajjal az irodából, meg a többiekkel, akikkel folyton
találkozol a hirdetési szakmában.
Sam nagyon elégedettnek látszott. – Sose csináltam –
mondta, és úgy látszott, büszke is rá, meg szégyelli is. – Miután el-
vettem Glendát, egyetlenegyszer sem. Soha nem is vágytam rá,
amíg élt. És figyelj, Claire, te is tudod, hogy Glenda még jó pár évig
ott volt velem az irodában. Hogy gondolhatta hát, hogy ezt meg
tudnám úszni? Mit gondolsz, hol fogsz találni valakit, Claire? Lehet,
hogy nem is tudod, de nagyon magas a mércéd.
Nem volt semmi jó ötletem. Még mindig az enyém volt an-
nak az olaszországi művészeti iskolának a legnagyobb része, amit
Lew vett nekem születésnapi ajándékul. Hány más nő kapott vala-

447
ha ilyen születésnapi ajándékot? De egészbe véve nem bízom az
olasz férfiakban, és nem tartom a művészeket másnak, csak művé-
szeknek. Nem bízom az izraeli férfiakban sem, de azok legalább
egyenesen kijönnek a farbával, és tudtára adják az ember lányá-
nak, hogy a testét akarják, egy éjszakára vagy egy félórára, és a
pénzét is szeretnék. Mostanára túlnőttem a Coney Island-i férfia-
kon. Különben is mind eltűntek. Hazudnom kell a koromat illető-
leg, de meddig tudom még megúszni ezt a hazugságot?
– Sam, emlékszel a hulladéküzletre a McDonald Avenue-n?
Az üzletre emlékezett, de a családból csak egyesekre, mivel
nem voltak valami barátságos kívülállók, még egymással se min-
dig. Mindig legalább néhány család élt egymás mellett a szűk kis
lakásokban, abban a kis bérházban, amelyet Morris megvett. Min-
dig szerették egymást – Phil, Lew sógora mindent megtett, hogy
tüskét szúrjon mindenki fenekébe, még a republikánusokra is sza-
vazott, olyanokra, mint Dewey, Eisenhower és Nixon – de olyan
lojálisak voltak egymás védelmében, mint senki más, a vők iránt és
később énirántam is, mihelyt el-elmentem időnként hozzájuk va-
csorára, aztán elkezdtem náluk aludni Lew valamelyik húgának a
szobájában, még mielőtt összeházasodtunk. Csak az Isten irgal-
mazhatott volna bárkinek, aki megsértette volna az érzelmeimet,
vagy valami udvariatlanságot mondott volna nekem, még akkor is,
ha nem volt igazam. Kivéve talán Sammyt meg Marvint a szurká-
lódásaikkal, később meg egypár másik okostónit, akik szellemes-
kedtek Lew-nak a telt kebleimről. Nem örültem, mikor hallottam
tőle, hogy ugratják a mellem miatt amit nagy csöcsnek tituláltak,
de nem tudtam eldönteni, hogy ez valójában nem bók-e, mint azt a
ravasz Sammy Singer állította. Az öreg nagyon megszeretett, és ol-
talmazni kezdett, mert az én apám meghalt. Árvának tekintett –
Louie, ide figyelj, figyelj jól – mondta neki, még olyankor is, ami-
kor én is ott voltam. – Vagy vedd feleségül, vagy hagyd békén. –
Nem akarta, hogy Lew nálunk aludjon, még olyankor sem, amikor
anyám otthon volt. – Lehet, hogy az anyja nem lát, de én igen.
És Lew hallgatott rá. Szót fogadott, amíg össze nem házasod-
tunk, de akkor tüstént nekiláttunk, és szinte soha nem hagytuk
abba, még a kórházakban sem, majdnem egészen az utolsó alka-
lomig. Lew nagy kujon volt, és imádott flörtölni, de szigorú és prűd

448
volt, amikor a családjáról volt szó. Soha nem érezte magát ké-
nyelmesen a lányokkal, és nem bocsátotta meg nekik a bikinije-
iket, a kurta sortjaikat és az iskoláskori viszonyaikat. Ami azt illeti,
ezek nekem se tetszettek. És nem szerettem a csúnya beszédüket.
Rosszabb volt, mint ahogy a fiúk beszéltek, és mintha eszükbe se
jutott volna, hogy trágárak. De ezt nem adhattam a tudtukra, mert
nem akartam, hogy olyan ómódinak tartsanak, mint az apjukat, de
közben azért megpróbáltam kicsit észre téríteni őket. Így fogtam
meg végül Fort Dixben Lew-t is, mikor azt a szegény német ápolót
nyaggatta, akit „Herman, a germánnak” neveztünk, és megpróbál-
tam abbahagyatni vele. Végül azzal állítottam le, hogy azt mond-
tam, levetkőzöm és meglovagolom a sérvvel operált testét, ott, a
vigyázzban álló Herman, a germán szeme láttára. Humortalanul és
nevetés nélkül végül megengedte Hermannak, hogy távozzon. És
mindezt azután, hogy Herman majd félórája ácsorgott ott, fel-
mondva a múltját. Mikor németekről van szó, volt benne valami
valódi gonosz vonás, és esküszöm, gyakorlatilag könyörögnöm
kellett neki, hogy abbahagyja. De ez volt az, amivel végül elkap-
tam, mert Lew látott már engem levetkőzve, de más fiú soha, és
akkor még szűz voltam. 1945-ben házasodtunk össze, nem sokkal
azután, hogy hazakerült a hadifogolytáborból, és átesett a sérvmű-
téten. És ez mind azután volt, hogy három évig küldözgettem neki
a csomagokat, a kóser szalámit, a halkonzerveket meg az olyan
tartós élelmiszereket, amelyeket szeretett, de még rúzsokat és nej-
lonharisnyákat is küldtem a szegény lányoknak, akikkel, mint
mondta, összefutott a tengerentúlon. Okosabb voltam annál, sem-
hogy féltékenykedjek. Különben is a legtöbb csomag sose jutott el
hozzá, miután fogságba esett, egy se.
Atyaisten, hogy dolgoztak abban a hulladéküzletben, hülyé-
re dolgozták magukat azokkal a vékony acél bálázószalagjaikkal,
melyek néha elpattantak, és fene veszélyesek voltak. Az öreg olyan
erős volt, mint három más együttvéve, és elvárta a fiaitól meg a ve-
jeitől, hogy ők is olyan erősek legyenek, azért aztán mindig halo-
gatták, hogy modern bálázófelszereléseket vegyenek az ócska új-
ságpapírhoz. Bálázókampóik és fogóik voltak a bálázószalagok
megcsavarásához, és voltak csővágóik az ócska vízvezetékcsövek-
hez, amelyeket szereztek, de mindenekfölött ott volt a két kezük.

449
És a széles válluk. És ott volt Lew, még szinte kölyök, tudják, deré-
kig nekivetkőzve, jobb kezében a bálázóhoroggal biztatóan kacsin-
tott rám, amíg én segítettem a papírmunkában, vagy vártam, hogy
befejezze, és elmehessünk valahová. Egy komisz döfés a bálába a
horoggal – aztán megrándult a karja, térdből segített meglendíteni
–, és a bála fölemelkedett és átbillent egyenesen az alatta fekvő bá-
la tetejére, és mind a kettő remegett, ami mindig a szexre emlékez-
tetett.
Morris ismerte a pénz értékét, és nem akarta pocsékolni.
Mielőtt kölcsönadta nekünk a tízezret, amelyre az induláshoz
szükségünk volt, eljött és megvizsgálta az épületet, amelyet ki
akartunk bérelni. Az a bontásra ítélt egérfogó-gyár teli volt egér-
rel, szegény Lew, és havi hetvenöt dollár volt a bére, az volt a költ-
ségvetésünk. Kölcsönadta nekünk a pénzt – tudtuk, hogy oda fogja
adni –, de tízszázalékos kamatra, mikor a bankok négyet számítot-
tak fel. De vállalta a kockázatot, mikor a bankok hallani se akartak
rólunk, a pénz pedig, amit öregkorára akart, nekünk, többieknek is
kéznél volt, mikor szükségünk volt rá. Shylock kevesebbet kért,
viccelődtünk vele, de az öregfiú egyre csak aggódott az öregkorát
biztosító pénz miatt. Még miután a gutaütése után fölkelt az ágy-
ból, akkor is kivitette magát a hulladéküzletbe, hogy dolgozzon
annyit, amennyit bír.
Lew volt a hatodik gyerek, nyolc klapec közül a második fiú,
de mikor én megismerkedtem vele, már ő hozta a döntéseket. A
háború után Morris úgy számított, hogy Lew továbbra is nála dol-
gozik majd, és egy szép napon talán átveszi a helyét, gondoskodik
a házról és mindenkiről a családban. Én bolond, azt hittem, azt
szeretném, ha a seregben maradna, de erről abszolúte szó se lehe-
tett. Volt pár ezer dollárja, amit megtakarított az őrmesteri zsold-
jából, a legnagyobb része bankban – az egész időt kifizették neki,
amíg hadifogságban volt –, és az a pénz, amit kártyanyereségéből
hazaküldött. Az apja emelést ajánlott neki, hogy ott tartsa – a há-
ború előtti olyan heti harminc dollár helyett heti hatvanötöt aján-
lott. Lew ezen csak nevetett, olyan kedvesen, ahogy csak tudott.
– Ide figyelj, Morris, figyelj jól, mert én jobb ajánlatot teszek
neked. Kapsz tőlem egy évet ingyen, és utána én határozom meg a

450
fizetésemet. És én fogom eldönteni, hol, mikor és hogyan dolgo-
zom.
– El van fogadva! – mondta Morris, és puhán összecsattin-
totta a protézisét. Akkoriban minden öregnek műfogsora volt.
Természetesen Lew-nak mindig volt külön készpénz a zseb-
ében, hogy alkudozhasson a házmesterekkel meg az ócska-
vasgyűjtőkkel. Néha épen ki lehetett hozni egy gőzkazánt valame-
lyik bérházhól, aztán valahogy megjavították, aztán jó állapotban
levő használt kazánként eladták egy másik háziúrnak. A hiányok
sok ilyen lehetőséget hoztak, jöttek a konyhai mosogatók, a csö-
vek, a radiátorok és vécécsészék, minden, ami csak egy házban
kell. A hulladékgyűjtők nem gondolkodtak olyan messzire előre,
mint mi. A házmesterek – Lew mindig miszternek és gondnoknak
vagy házfelügyelőnek szólította őket, amikor ellátogatott hozzá-
juk, hogy elintézzen valamit – mindig örültek, ha szert tehettek
egy kis mellékesre. Sok ilyen holmi volt mindenfelé, innen vettük
az ötletet, hogy beindítunk egy üzletet, és használt épületszerel-
vényeket árulunk valahol a városon kívül, ahol nem volt elég belő-
lük. Azt hiszem, először bennem született meg az ötlet. Olyan idők
jártak, amikor kockáztatni kellett. Leginkább csak humorérzékre
és erős önbizalomra volt szükségünk, és akkoriban ezek bőven
voltak mindkettőnkben.
Megint sokat kell nevetnem, mikor visszagondolok rá. Mind
a ketten olyan keveset tudtunk, és sok mindent én jobban tudtam,
mint ő. Én tudtam, milyen az ólomkristály, Lew meg sose hallott
róla. De miután szóba hoztam, hogy ólomkristályt akarok, gondos-
kodott róla, hogy legyen az első lakásunkban. Egy Rocky nevű fic-
kótól szerezte, egy olasz vándorárustól, afféle „van valamire szük-
sége?” vállalkozótól, akivel összebarátkozott valahol. Mindig ki
volt öltözve, még mikor a hulladékboltba nézett be, akkor is mint-
ha a divatlapból lépett volna ki, és brillantinozta a haját. Az első
kocsinkat is Rocky szerezte, egy használt kocsit. Rocky: – Mire van
szükséged? – Lew: Egy kocsira. – Rocky: – Milyen márka legyen? –
Lew: – Egy Chevy. Kék. Az asszony akvamarint akar. – Rocky: –
Mikor? – Lew: – Idén márciusban. – Márciusban ott volt. Ez 1947-
ben történt, és a kocsi 45-ös volt. Ott volt az ólomkristály is, mely-
ről Rocky se hallott soha, és még mindig előttem van a szégyenlős

451
tekintete, meg ahogy vakargatta a fejét, ujjaival hátralökve dús,
hullámos haját. De semmi más jelét nem adta, hogy nem ismeri a
terméket. Ki ismerte akkoriban? De a következő héten kis reke-
szekre osztott kartondobozokban – minden egyes darab barnás
selyempapírba göngyölve – megjött a két Woolworth feliratú cso-
mag. Nem számolt föl érte semmit. Nászajándék. Rockytól... Hu-
huu! Még mindig van belőle néhány, megtartottam őket. És mos-
tanára majd ötven év mált el és megint Huhuu!, mert Rocky elő-
bukkant a semmiből, és kiderült, hogy ő az a társtulajdonos abban
a kaliforniai földdarabban, akiről Lew azt mondta, megbízhatok
benne. Az évek során végig kapcsolatban álltak, és Lew soha még
csak azt se mondta, hogy buuu!
– Miért nem meséltél róla soha? – kellett megkérdeznem.
– Börtönben volt – mondta Lew.
Kötnek emberek még ilyen erős barátságokat? Lew éhes
volt, mindig éhes volt, teli volt ambíciókkal, és mindig valahogy
idegen volt abban a világban, amelyet maga körül látott, és amely-
nek része akart lenni, bele akart kerülni és birtokolni akarta. Me-
hetett volna ő is főiskolára, és végezhette volna el olyan jól, mint
bárki más, mert gyorsan tanult, de nem akarta rászánni az időt. Az
anyja is szeretett engem – mindnyájan szerettek –, mert én voltam
az egyetlen, aki díszesen becsomagolta és felszalagozta az ajándé-
kait. Leültem mellé, és nem sajnáltam tőle az időt, pedig nemigen
tudtunk sokat beszélgetni egymással. Én nem nagyon értettem a
jiddist, ő meg csak jiddisül tudati, és hamarosan beállt nála az,
amit az orvosok akkor agyér-elmeszesedésnek neveztek, és való-
színűleg Alzheimer-kór volt, és akkor már alig tudott bárkivel ér-
telmesen beszélni. Úgy tűnik, manapság mindnyájan Alzheimer-
kórt kapunk, ha nem halunk meg már előbb rákban. Ott volt Glen-
da, ott volt Lew.
– Az én apám is – mondta Sam. – És ne feledkezzünk meg a
gutaütésről.
– Nem feledkezem meg. Az anyámnak is volt.
– Végül az enyémnek is – mondta Sam.
Azért csak elüldögéltem Lew anyjával. Az volt a trükköm,
hogy mindig igennel válaszoltam neki. Néha-néha nemre lett volna
szükség, olyankor rázta a fejét és motyogott valamit, és tudtam,

452
hogy most rosszat mondtam, és mikor ez se használt, és még min-
dig nem értettem, mosolyogtam, és azt mondtam: – Talán.
Lew gyorsan tanult, és mikor előrukkolt a nagy olajtársa-
ságnál a fűtőolajmérő tervével, belátta, hogy vannak emberek,
akikkel nem tud ötről hatra jutni, és vannak helyek, ahová nem
tud bejutni, és elég okos volt hozzá, hogy megmaradjon a határa-
inkon belül. Soha meg se próbált a gojok golfklubjába belépni, még
akkor sem, mikor már elég barátunk volt ahhoz, hogy valószínűleg
fölvegyék. Jobban élvezte, mikor a saját vendégeinkként meghív-
hatta őket. Mind a ketten gyorsan tanultunk, és mikor lett pénzünk
két kocsira, akkor két autónk volt. És mikor divatba jöttek a kül-
földi kocsik, és jobbak voltak, mint a mieink, akkor azokból is ket-
tő volt.
Lew-nak nem kellett semmiféle műszál, semmiféle utánzat,
soha. Csak méretre készült pamutingek, ha a pamut nem Egyip-
tomból származott. Egyiptomtól is lüktetni kezdett az ere az Izrael
elleni háborúk után. Méretre csináltatott öltönyök egy Sills nevű
szabóságtól, még mielőtt bárki tudta volna, hogy John Kennedy is
ott csináltatja az öltönyeit. És ami a legfontosabb: a manikűr! Soha
nem unt rá a manikűrözésre.
Biztos vagyok benne, hogy ez a piszok miatt volt, először a
hulladéküzletben, aztán a hadifogolytáborban. Manikűrözéssel töl-
tötte el az időt a végén, mikor már tévét se tudott nézni többé.
Meg is pedikűröztem, ő meg csak hátradőlt az ágyán, és vigyor-
gott. Sokat csináltuk ezt, miután összeházasodtunk; valami sajátos
kapcsolatot jelentett ez köztünk. A kórházban megmondtam a nő-
véreknek, hogy hozzák rendbe a körmeit, mikor azt akarják, hogy
jól érezze magát, és meg is tették, még a főnővér is.
– Nevetve halt meg, tudod – mondtam Samnek.
– Tényleg?
– Így igaz. Legalábbis ezt mondták nekem. – Céltudatosan
mondtam így, és Sammy nagyon meglepődött. – Rajtad nevetett,
mikor meghalt.
– Miért?
– A leveled miatt – mondtam, és nevettem egy kicsit. – Úgy
örülök, hogy azt a hosszú levelet küldted nekünk az utazásodról.
– Te kértél meg rá.

453
 Örülök, hogy megtettem. Részletekben olvastam föl neki,
mikor megjött, és mind a ketten sokat nevettünk rajta. Aztán Lew
újra elolvasta, egyedül. Magával vitte a kórházba, mikor már tudta,
hogy utoljára fekszik be, és hangosan felolvasgatta a nővéreknek.
Éjjel néha megkérte az éjszakás nővért, hogy olvasson föl neki. A
nővérek imádták itt, esküszöm, nem úgy, mint azok a félnótás,
sznob ápolónők New Yorkban. Lew mindig kérdezősködött az éle-
tükről, azt mondta nekik, hogy remekül néznek ki, a férjes és gye-
rekes asszonyoknak meg az öregeknek is. Tudta, hogyan vidítsa fel
őket, és a megfelelő dolgokat mondta nekik, mikor problémáik
voltak. – Mary, mondja meg a férjének, hogy jobb lesz, ha vigyáz,
mert mihelyt egy kicsit jobban leszek, maga elkezd majd találkoz-
gatni velem munka után meg a szabadnapjain, és jobb lesz, ha
megtanul vacsorát főzni magának. És reggelit is, mert reggel maga
nem mindig lesz ott, mikor fölébred. – Agnes, tudja, mit csinálunk?
Holnap kimegyek innen. Maga eljön értem ötre a Hondájával, el-
megyünk, iszunk egy kortyot, és megvacsorázunk a Hegyi Motel-
ban. Hozzon magával elég holmit, hátha egész éjszakára ott akar
maradni.
– Agnes, ne nevessen – mondtam én is, hiszen ott ültem. –
Lew komolyan gondolja. Láttam őt már azelőtt is ráhajtani valaki-
re, és mindig eléri, amit akar. Én is így jöttem össze vele. – Igazán
szép, teljes utazás volt, amit Sam felvázolt nekünk a levelében.
– Új-Zéland, Ausztrália; Szingapúr... – dicsértem meg. – És
közben Hawaii, Fidzsi, Bali és Tahiti? Komolyan gondolod mind-
ezt?
– A legnagyobb részét. Fidzsit, Balit és Tahitit nem. Ezeket a
ti kedvetekért vettem bele.
– Hát, ez beütött. Nagyon élvezte, mikor elképzelt téged eze-
ken a helyeken. „Szegény Sammy”, mondta az éjszakás nővérnek,
amikor az utolsó éjszaka újra fölolvasta neki a leveledet. Aznap éj-
jel halt meg, tudod, nekem reggel telefonálták meg, és jószerivel
ezek voltak az utolsó szavai, Sam. „Pont mikor a legnagyobb szük-
sége lenne rám, akkor kell kórházban feküdnöm. Szegény feje nél-
külünk megy világ körüli útra, és még mindig nem tanulta meg,
hogy kell egy csajt fölcsípni.”

454
455
Tizenegyedik könyv

456
 32. AZ ESKÜVŐ

A közel 20 mázsa legjobb minőségű kaviárt automata gépek

osztották négydekás adagokra a tizenkétezer-ötszáz pirított
zsúrszendvicsen, amelyek az import pezsgők áradatával együtt
már készen álltak, hogy az ezerkétszáz pincér szétoszthassa őket
Regina és Milo Minderbinder, illetve Olivia és Christopher Maxon
háromezer-ötszáz közeli barátja, valamint a menyasszony és a vő-
legény maroknyi ismerőse között. A fölösleget előre megfontolt
szándékkal a médiumok figyelmének felkeltésére tervezték, egy
részét pedig félretették a személyzetnek. A maradékot még aznap
éjjel hűtőkocsik szállították a távoli külvárosokba és New
Jerseybe, ahol a hajléktalanokat és a buszpályaudvar más lakóit
aznapra és aznap éjszakára összeterelték és koncentrálták. Az így
kitelepített mocskos koldusok, prostituáltak és kábszerárusok he-
lyébe őket megjelenítő képzett színészeket szerződtettek, akiknek
az alakítását hitelesebbnek és elviselhetőbbnek ítélték, mint az
eredetieket, akiket megszemélyesítettek.
A kaviár nyolcvan formatervezett, egyenként huszonöt kilós
tartályban érkezett a Milo Minderbinder Vállalkozá-
sok&Társulások Kereskedelmi Vendégszolgálati Részlegének mű-
helyeibe. Ezeket persze le is fényképezték, hogy közreadhassák a
jó ízlésnek és a Minderbinder-Maxon esküvő nagyságrendjében
zajló fenséges társadalmi összejöveteleknek szentelt fényes, emel-
kedett stílusú magazinokban.
A buszpályaudvar különféle erkélyein és árkádjain a függö-
nyök mögött diszkréten rejtőzködtek az M&M Kereskedelmi Gyil-
kosságok Részlegének fekete nyakkendős mesterlövészei, akik kü-
lönösen a városi rendőrség, valamint az elnök, a First Lady és az
egyéb kormánytisztviselők biztonságára ügyelő különféle szövet-
ségi ügynökségek mesterlövészeinek illegális akcióit figyelték.
A kaviárt és a pezsgőt teaszendvicsek kísérték; rajtuk mély-
hűtött apró rákokkal, kagylókkal, osztrigával, és enyhe curry-
szószba mártogatott nyers hallal és libamájjal.
Közönségesség itt nem fordulhat elő, követelte kezdettől
fogva Olivia Maxon.

457
 Ebbéli aggodalmait megenyhítette az eljövendő esküvő
számítógépes modelljének monitorja előtt álló magabiztos fiatal-
ember: az esküvő úgy folyt le a KIHABUP Kommunikációs Ellenőr-
ző Központjának monitorjain, amelyekbe a számítógépes modell
berendezését bemutatásra és előzetes megtekintésre beszerelték,
mintha már végbement volna. A fiatalember előrecsévélt a hatvan
tévémonitor egyikén. Ezen az esemény, amely még nem követke-
zett be, már befejeződött, és az egyik médiakonszern társadalmi
szerkesztője válaszolt a kérdésekre, amelyeket még nem tettek fel.
– Semmi közönséges nem volt benne – bizonygatta, mielőtt
még részt vett volna rajta. – Ott voltam az esküvőn. Szerintem fan-
tasztikus volt.
Olivia Maxon, akinek a félelmeit pillanatnyilag eloszlatta ez
a megnyugtató demonstráció, amelyet úgy vetítettek előre, mint
amelynek óhatatlanul így kell történnie, a helyreállt önbizalom
gesztusával szorította meg Yossarian karját, aztán elkezdett egy
újabb cigaretta után kutatni, miközben kioltotta annak a csikkjét,
amelyet éppen szívott. Olivia Maxon, ez az aprócska, fekete hajú,
ráncos, mosolygós és divatosan csontvázzá fogyasztott asszony
minden volt, csak nem vidám, amiért Frances Beach előre nem
látható módon visszakozott minden közreműködéstől férjének sú-
lyos gutaütése miatt, és amiért így kénytelen volt erősebben tá-
maszkodni John Yossarianra, mint szerette volna, mert soha nem
érezte magát teljes biztonságban vele. Frances sokat maradt ott-
hon Patrickkel, és kitiltotta az alkalmi látogatókat.
A pályaudvar Déli Szárnyában a földszint és az első emelet
között elhelyezkedő parancsnoki fülke felszerelése a Gaffney In-
gatlanügynökség tulajdona volt, mint ahogy Gaffney alkalmazottja
volt az a fesztelen számítógép-szakértő is, aki most csak Yossa-
riannak, Gaffneynak és Olivia Maxonnak magyarázott, és Warren
Hacker néven mutatkozott be. Gaffney burgundiszínű nyakkendő-
je Windsor-csomóra volt kötve. Gyapjúzakójának a vállát szögle-
tesre szabták.
Christopher Maxon távol maradt, miután a felesége közölte
vele, hogy semmi hasznát nem lehet ott venni. Milo, akit untatott
ennek a jövőben lezajló eseménynek a visszajátszása, kiballagott
az erkélyre. Távolról sem érezte fesztelenül magát, ilyen közel a

458
transzvesztitákhoz, akikből sugárzott az aljasság, miközben a fönti
korlát mögül lenéztek az alattuk álló alakokra, akik közé ő is tarto-
zott, lement hát a mozgólépcsőn a földszintre, és ott várta Yossa-
riant, hogy vele járhassa végig a pályaudvart, amelyet most már
mindnyájan megnézhettek, és a családjából egyesek úgy vélték,
hogy neki is meg kellene néznie. Mivel most már biztos volt a re-
pülőgépéből származó bevétele, felhőkarcolók jártak a fejében.
Szerette az M&M Központot, és további felhőkarcolókat akart.
Ugyanakkor zavarba ejtette egy gyötrő rejtély: elveszítette a tájé-
kozódását, amikor odafönn egy képernyőn látta saját magát az es-
küvőn, amint frakkban és fehér nyakkendőben egy rövid beszédet
tart, amelyet még nem látott, aztán táncolni kezdett Olivia Maxon-
nal, azzal a fekete hajú nővel, akivel csak az előbb ismerkedett
meg, holott még mindig nem tudott táncolni. Nem volt benne biz-
tos, hol is jár az időben.
Mielőtt elkezdtek lefelé szállingózni, félrevonta Yossariant,
hogy négyszemközt szót válthasson vele. – Mi a kibaszott problé-
ma azzal a kibaszott kaviárral? – töprengett szórakozottan.
– Nem a pénz – közölte vele Yossarian. – Azok a kibaszott
halak. De most úgy gondolják, hogy eleget fogtak.
– Hála istennek – mondta Olivia, amikor újra hallotta ezt a
hírt.
A Metropolitan Museum of Art társadalmi irattárában meg-
voltak mindazok a precedensek, irányelvek és mérföldkövek, ame-
lyekkel versenyre kellett kelni, és amelyeket felül kellett múlni. A
Minderbinder-Maxon esküvő valamennyit le fogja pipálni. Az or-
szág még a recesszió kellős közepén is úszott a pénzben. A sze-
génység közepette is rengeteg tékozlásra nyílt tér.
Bár tavasz volt, az illetékes virágkereskedők nyolcvan kará-
csonyfát állítottak föl az öt bankettcsarnokban, és ezer meg ezer
cserép fehér nárcisszal vették körül őket. Kettőt-kettőt a Déli
Szárny földszintjén és első emeletén rendeztek be, táncparkettek-
kel és zenekari emelvényekkel, egyet pedig az Északi Szárny föld-
szintjén. A délután közepétől fogva reflektorok világították meg a
Nyolcadik és a Kilencedik sugárútról nyíló bejáratokat és a mel-
lékutcákra nyíló kisebb, rejtettebb kapukat. A két teljes belvárosi
háztömb kiterjedésű külső főfal füstszínű panorámakirakatain át

459
odabenn mindez sok sok napfény hatását keltette a füstszínű üve-
gen. A hatalmas üvegtáblákon át az odakinn látható begördülő bu-
szok látványáról azt állították, hogy ügyes megközelítése a való
világnak. Ugyanígy dicsérgették a realitás benyomását, amikor
időnként dízelgázok illatfelhője szivárgott át a nők parfümjeinek
természetes illatfelhőin és a központi szellőzőrendszerbe befúvott
illatokon. Az összes vendégszolgálati alvállalkozónak, virágkeres-
kedőnek és más dolgozóknak, akik szerződést kötöttek az M&M
Kereskedelmi Vendéglátó Rt.-vel, bizalmas titoktartási egyezmé-
nyeket kellett aláírniuk az M&M Kereskedelmi Gyilkosságok Rész-
legével, ezeknek a titoktartási megegyezéseknek a titkosságát pe-
dig széles körben nyilvánosságra hozták.
Az Északi Szárny földszintjét a Déli Szárnytól az a városi ut-
ca választotta el, amelyen a menyasszonynak a kíséretével együtt
át kellett vágnia, s ezt kápolnává, illetve exkluzív bankett-teremmé
alakították át. Az átépítés végrehajtása megkövetelte az eggyel lej-
jebb fekvő szintre vezető masszív lépcsőházak, valamint egy in-
formációs fülke elbontását, nemkülönben azét a színes golyókat
mozgató, hatalmas mobil szoborét is, amely normális körülmé-
nyek közt a padlófelület nagy részét elfoglalta. A lépcsőházakat, az
információs fülkét és a szobrot egy ideiglenes védőtető alatt a
Metropolitan Museum of Artban állították ki, azon a helyen, ahol
normális körülmények közt a múzeum Nagy Csarnoka helyezke-
dett el, és ezek tisztes látogatószámot és szép műkritikusi bírála-
tokat vonzottak. Magát a múzeum Nagy Csarnokát a nagy alkalom-
ra kölcsönképpen átszállították a buszpályaudvarra egy tízmillió
dolláros tisztes adomány fejében. A lépcsőházak és a szobrok eltá-
volítása az Északi Szárnyban helyet teremtett a faragott templomi
padoknak és az egyszerű gesztenyefa padsoroknak, de ami még
ennél is jelentősebb volt, módot adott rá, hogy a buszpályaudva-
ron felállítsák Dendur Templomát, ugyancsak a Metropolitan Mu-
seum of Artból, amelyet a múzeum nem kevés rábeszélő nyomás
és további tízmillió dollár tiszteletdíj fejében szintén kölcsönadott
erre az estére. A KIHABUP Északi Szárnya volt az a hely, ahol a
Kommunikációs Ellenőrző Központban bámészkodók hamarosan
megtekinthették az esküvői szertartás lebonyolítását. A térségben
helyet hagytak továbbá egy kiemelt kis asztalnak, a szertartás fő

460
résztvevői és a két fehér házbeli vendégük számára, továbbá hat,
tíz-tíz főre megterített kerek asztalnak, amelyekhez a szertartással
és a templom oszlopai előtt elhelyezett hosszú asztalnál helyet
foglaló kiválóságokkal közeli kapcsolatban álló vendégeket ültet-
ték le. A Dendur Templomának belsejében felállított oltárt elborí-
tották a virágok és a gyertyatartókban égő gyertyák.
Egymillió-százhuszonkétezer pezsgőskelyhet szereztek be
búcsúajándékul és emléktárgyként. Mind az öt bankett-teremben
különböző korszakokból származó, mesés függőcsillárok hallatla-
nul változatos példányait függesztették fel, melyeket göndörödő
fűzfaágakba burkoltak. A fűzfaágakra rafiafonatokat aggattak, és
az összes levélke és a nyolcvan karácsonyfa ágai közt parányi
lámpácskák pislogtak. Abroszul elbűvölő faliszőnyegek szolgáltak,
melyeken tömegével égtek a lépcsősen felállított gyertyák, és
mindenütt élő madarakkal teli antik kalitkák, ritka könyvek és kü-
lönböző korokból származó ezüsttálak voltak láthatók nagy meny-
nyiségben. A buszpályaudvar fő csarnokainak összes bejáratát
kétezer-kétszáz maláj cserépben nyári őszirózsák sűrű bokrai
szegélyezték, amelyek a terrakottacserepekben elhelyezett, gyer-
tyák millióit utánzó, villódzó lámpácskák ezreivel miniatűr Versa-
illes-já varázsolták a KIHABUP földszintjén a Déli Szárny egyik fe-
lét. A bankett-térségek szélein elhelyezett száznégy vitrinben élő
színészek alakították a pályaudvar rendszeres lakóinak, a zsebtol-
vajoknak, a kurváknak, a kábszerárusoknak, a szökevény gyere-
keknek, a koldusoknak, a kábszereseknek és egyéb nyomorultak-
nak a pózait és tevékenységeit. A buszpályaudvaron még jövedel-
mezően működő üzleteket külön megfizették, hogy egész éjjel
nyitva tartsanak, ezzel is fokozva a környezet és a színhely újdon-
ságát, úgyhogy számos vendég szívesen töltötte a szünetek idejét
vásárolgatással. Hatvanegy csinos, egypetéjű lány ikerpár, ahányat
csak erre a munkára a világon találni lehetett, szirént alakított az
erre létrehozott mintegy ötven mesterséges medencében és for-
rásban, míg harmincnyolc egypetéjű férfi ikerpár tagjai hírnökök-
ként és zászlótartókként működtek, és humoros válaszokat adtak
a nekik föltett kérdésekre.
A Kikötői Hatóság vörös kabátos utaskísérői mindenütt
szolgálatban álltak, hogy felvilágosítással és útmutatással segítse-

461
nek. A buszpályaudvar Air Trans Központja is nyitva maradt, hogy
a város három jelentős repülőterére szállíthassa azokat a vendé-
geket, akik a pazar Maxon-Minderbinder esküvőről egyenesen
más pazar estélyekre siettek Marokkóba és Velencébe, zenei fesz-
tiválokra utaztak Salzburgba vagy Bayreuthba, esetleg a Chelsea-i
Virágkiállításra vagy a wimbledoni tenisztornára készülődtek
Angliába.
Intenzív meghallgatási eljárások során rafinált menedzser-
fejvadászok biztosították, hogy kizárólag jól nevelt, jó családból
származó és jó főiskolákon diplomát szerzett modelleket és színé-
szeket szerződtessenek a hímringyók és kurvák, valamint a léte-
sítmény olyan más koldusszegény, degenerált lakói szerepeinek az
alakítására, akik normális körülmények közt ott tanyáztak és ott
keresték a kenyerüket, és mindnyájan olyan egészséges vidám-
sággal és a jó, tiszta játék iránti elbűvölő lelkesedéssel vetették be-
le magukat a szerepükbe, amellyel mindenütt megnyerték a kö-
zönség szívét. Az estély vége felé azok, akik a videoképernyőkön
figyelték az eseményeket, láthatták, hogy jelmezeikben és színlelt
foglalkozásukban a vendégek közé elegyednek, és ez az újítás szin-
tén nagyban hozzájárult az általános vidámsághoz.
A galériákon más színészek és színésznők, valamint női és
férfi divatmodellek sétálgattak olyan öltözetekben, amelyekben
híres festmények és filmek alakjaira emlékeztettek, és azoknak a
szereplőknek a jellegzetes pózaiba vágták magukat, akiket utánoz-
tak. Volt ott számos Marilyn Monroe, egypár Stanley Kowalskit
alakító Marion Brando, itt-ott egy-egy Humphrey Bogart, két hal-
dokló Danton és legalább két Mona Lisa, akiket mindenki felis-
mert. A pincérek különböző korszakokból való lobogó fehér inge-
ket és hímzett tunikákat viseltek. Az Off-Track fogadószalont, az
emeleti Arby vendéglőt, illetve a földszinti Lindy vendéglőt és bárt
úgy alakították át, hogy tizenhetedik századi flamand fogadókra
emlékeztessenek, megfelelően megtöltve a kocsmákat korabeli
csecsebecsékkel és tárgyakkal. Az egyik ilyen élőképben részt vett
egy pipa helyett inkább cigarettát füstölgető és mindent ravaszul
megfigyelő férfi is, akinek tejfehér volt a bőre, rózsaszín a szeme
és rézvörös a haja. Bajor Lederhosent viselt, hegymászó botot és
zöld hátizsákot hordott, és Yossarian, aki amúgy homályosan biz-

462
tos volt benne, hogy látta már valahol, nem tudta eldönteni, hogy a
munkájával kapcsolatban van-e jelen, vagy mint a dekoráció beöl-
töztetett eleme. Néhány Rembrandt-önarckép hasonmása is jelen
volt, meg egy Jane Avril. Jézus Krisztusok nem voltak.
Vacsora után a vendégek tetszésük szerint táncolhattak,
vagy a görög és római régiségek mellett elsétálva vásárolhattak
Zaro-féle kenyeret Zaro Kenyérkosarában, vehettek Fanny Farmer
cukorkát vagy New York-i állami lottószelvényeket, bekukkant-
hattak az egyik Drago cipőjavítóba vagy valamelyik Tropica gyü-
mölcslé-bárba, ahol a narancspiramisokat a francia direktórium
stílusában füzérdíszekkel, rozettákkal és bojtokkal díszítették fel.
Sokan még soha nem láttak korábban narancspiramisokat. A va-
csoraasztalokon aranyozott magnólialevelekkel és tavaszi ágakkal
ékeskedő asztaldíszek álltak, a Kommunikációs Ellenőrző Közpon-
tot tartó függőleges oszlopok pedig fenségesen mutattak a körü-
löttük bugyogó szökőkutak közt az ezüstös reflektorfényben, a
mesterséges szellők közt lengedező és lobogó, vitorlaszerűen fel-
függesztett nagyvállalati zászlók és transzparensek sokaságával.
Az egyik csarnokot, amely a kapukon át az odakint nyugatra, a
wisconsini Kenoshába és az Északi-sarkra induló távolsági bu-
szokhoz vezetett ki, görög reneszánsz stílusban alakították át, és
itáliai falikárpitokkal, japán lampionokkal, középkori páncélokkal,
valamint egy francia châteauból származó, faragott gesztenyefa
falborítással ékesítették föl. Az ezzel szembeni másik indulási átjá-
rót régensség korabeli bútorok, túltömött csinz-párnák és maha-
góni-faragások jellemezték, melyek egy középkori királyi udvar
kovácsoltvas kapui mögött álltak. A Charles Engelhard Udvar, me-
lyet szintén a Metropolitan Museum of Art adott kölcsön, rózsa-
szín és aranyfényben izzott, és ötvenezer francia rózsát helyeztek
el benne, majd ugyanannyi aranyba mártott magnólialevéllel, va-
lamint egy táncparkettet, melyet kizárólag erre az estére kézi-
munkával zöld, sárga, vörös és fekete bohóckockásra festettek.
Az ültetési rend kényes ügyében a Külügyi Szolgálat negy-
venhét protokollfőnöke segédkezett, biztosítva a háromezerötszáz
vendég megfelelő, ha nem is mindig megelégedésükre szolgáló el-
helyezését. Az alapvető helyfoglalási roham végül sokakat egyér-
telműen elégedetlenül és csalódottan hagyott a háromezer-ötszáz

463
vendég közül, de ezt bizonyos mértékig enyhítette a másokon ész-
lelt nyilvánvaló csalódás.
Sehol másutt nem volt egyetlen kiemelt asztal sem azon az
Északi Szárnyban álló, Dendur Templomából kifelé néző kis, ki-
váltságos asztalon kívül, amely a főszereplők, no és természetesen
az elnök és a First Lady számára szolgált, és amelynél Noodles
Cook máris leült az ország első köztisztviselőjének helyére, addig
is, ameddig majd belép.
A First Lady korán érkezett, mert autogramokat akart gyűj-
teni a hírességektől.
– Kíváncsi lennék, hol van az elnök – mondta Olivia Maxon,
türelmetlen várakozással. – Szeretném, ha eljönne.
Egyesek tudták, hogy a KÜKTÉTÉ titkos, föld alatti washing-
toni állomásáról fog villámgyors különvonatával egyenesen a
KIHABUP-ra utazni. Természetesen az utolsók között jelenik majd
meg, de még éppen időben fog felbukkanni, hogy széles mosollyal
integethessen, és megrázzon néhány kezet, mielőtt kiadja a meny-
asszonyt, miközben egyidejűleg a vőlegény mellé áll mint M2
násznagya. Ez egy további első kezdeményezést jelentett a házas-
sági szertartásban, és azzal kecsegtetett, hogy új mércét fog szabni
az esküvői ceremóniáknak, talán még az évszázados hagyományú
királyi családok körében is.
Az összes többi asztal kerek volt, annak érdekében, hogy
senki ne kerülhessen uralkodó helyre, és hivalkodó demokratiz-
mussal a székek is egyenrangúak voltak. Az Északi Szárny fenn-
maradó háromszáznegyvennégy kerek asztala mindegyikéhez ke-
rült egy fontos közéleti szereplő és egy multimilliomos, vagy egy
olyan asszony, aki ilyenhez ment férjhez. A multimilliomosok nem
voltak teljesen elégedettek, mert mind jobb szerettek volna maga
az elnök, vagy ha ez nem sikerül, a meghívott nyolc milliárdos va-
lamelyike mellett ülni, akik tisztában voltak vele, hogy milyen me-
taforikus dimenziókkal bírnak ők mint istenségek, trófeák, ihlet-
adók és ékítmények. A milliárdosok közül néhányan még azon a
héten szállodákat vásároltak Manhattanben, csak hogy a barátaik
számára adandó magánestélyeikhez megfelelő saját lakhellyel és
kiszolgálással rendelkezzenek.

464
 A bíboros az elnök mellé kéretőzött, vagy ha az nem megy,
legyen a kormányzó és a polgármester, a metropolis egyik jelentős
újságának a tulajdonosa, legalább kettő a nyolc milliárdos közül és
egy Nobel-díjas fizikus, hogy megtéríthesse őket. Yossarian ehe-
lyett Dennis Teemert osztotta ki neki, hogy megtanítsa a biológiai
élet tényeire, valamint egy újságkiadót és egy elkeseredett multi-
milliomost, aki azt remélte, hogy tête-à-tête lehet egy milliárdos-
sal. Az asztalhoz, amelyhez ültette őket, jó rálátás nyílt a Déli
Szárny Kilencedik sugárút felőli oldalán a menyasszonyra, nem
messze a rendőrőrszobától, és attól az asztaltól, amelynél Larry
McBride ült újdonsült feleségével; meg Michael Yossarian a régi
barátnőjével, Marlene-nel a rendőrőrszoba melletti Sportos Fe-
hérneműk üzlet és Jo-Ann Dióháza között. McMahon is ott volt,
előbújt a cellájából, hogy megtisztelje McBride-ot és új oldalbordá-
ját, de szolgálatban lévén szmoking helyett rendőrkapitányi
egyenruhájában.
McBride-ot elnöki dicséretre terjesztették fel mesteri telje-
sítményeiért, melyek során helyet talált az öt fényes csarnokban a
háromszázötven asztalnak Regina és Milo Minderbinder, valamint
Olivia és Christopher Maxon háromezer-ötszáz közeli barátja
számára (holott nem voltak közeli barátaik, és nem is vágytak
ilyenekre), továbbá Dendur Templomának és más monumentális
építményeknek, nemkülönben a zenekari dobogóknak és táncpar-
ketteknek. McBride volt továbbá a felelős mások olyan tevékeny-
ségeinek az összehangolásáért is, amelyekben neki magának nem
volt előzetes tapasztalata.
A tervezésben kulcsfontosságú prioritást jelentett, hogy a
nászmenetnek szabad átvonulást kellet biztosítani a Déli Szárny
Kilencedik sugárúti oldalától a Nyolcadik sugárúti oldalán keresz-
tül majdnem egészen a Walgreen vegyesboltig, ahol a menet a sar-
kon befordul a Negyenegyedik utcán, hogy bevonuljon az Északi
Szárnyban elhelyezett kápolnába és bankettcsarnokba, a Dendur
Templomában álló oltárhoz. Dendur Templomát, a Blumenthal Pa-
tiót, az Engelhardt Udvart és a Metropolitan Museum of Art híres-
nevezetes Nagy Csarnokát, a múzeum estélyeknek és más társa-
dalmi és adománygyűjtő rendezvényeknek szentelt négy meg-
szentelt büszkeségét az est folyamán áttelepítették a buszpálya-

465
udvarra, és oly módon helyezték el, amely az összes vendégnek
lehetővé tette a történelmi dicsőségű vendéglátás mellett híres
műemlékeik látványának élvezetét is.
McBride elrendezése szerint minden vendég legalább rész-
legesen ráláthatott a menyasszonyra és kíséretére, amint a busz-
pályaudvar Kilencedik sugárúti, föld alatti szintjéről a mozgólép-
cső tetejére emelkednek, majd méltóságteljesen folytatják útjukat
a Nyolcadik sugárút, aztán végül az Északi Szárny felé. Ez a tekin-
télyes időtartamot igénylő útvonal nyújtott lehetőséget a szokat-
lan zenei programra, amely még egyedülállóbbá tette az alkalom
nagyszerűségét. Yossarian meghökkenve hallotta az első ismerős
hangokat.
Az esküvői ünnepség nyitódarabja egy opera, a Die Meisters-
inger előjátéka volt.
Yossarian ennek az első harsány, diadalmas akkordjai köz-
ben figyelte, ahogy a menyasszony, mintegy a horizont fölé emel-
kedve, libegve felbukkant a mozgólépcső tetején. A zene, melynek
időtartama megfelelt e hosszú vonulásnak, tapsra méltóan tökéle-
tes és vidám szellemű volt. A koszorúslányokat és a gyűrűhordo-
zókat különösen felvillanyozták a gyorsuló és változó tempók, így
aztán elemükben voltak, amikor két percre és hat másodpercre
még megtoldották az „Inasok táncával”,amire azért volt szükség,
hogy a nászmenet vége is befordulhasson az Északi Szárny oldal-
kijáratához vezető átjáróba. Ott aztán, miután a menyasszony
odakinn befejezte elkanyarodását és átvágott az utcán az Északi
Szárnyba, a zene átváltott ugyanezen Wagner-opera „Versenyda-
lának” ünnepélyes zenekari változatára, amely egy lágy, zokogó
hanggal ért véget, amikor a menyasszony beért a kápolnába és vé-
gül megállt a vőlegénnyel és legfőbb kísérőivel együtt várakozó
bíboros, egy reformrabbi és különböző felekezetek hat más főpap-
ja előtt. Itt, miközben a kérdések és a feleletek elhangzottak, a ze-
ne a Tristan „Liebesnacht” duettjének refrénjeire halkult, miköz-
ben a bíboros megpróbálta figyelmen kívül hagyni, hogy ez a zene
egyfelől mennyei, másfelől érzéki, a rabbi pedig megpróbálta elfe-
lejteni, hogy Wagner szerezte. A szertartásnak ebben a részében a
boldog párt kilencszer nyilvánították férjnek és feleségnek, nyolc
pap és Noodles Cook, aki még mindig az elnök réges-rég esedékes

466
érkezését várta. Amikor hátat fordítottak az oltárnak, hogy szűzies
csókot váltsanak, mielőtt átmennek a táncparkettjükre, mint Hac-
ker előre bejelentette, a szárnyaló dallamot a Götterdämmerung
záró ütemeiből választották, a „Szerelmi megváltás” téma lélek-
emelő, szarnyaló hangulatával.
– Ismeri? – kérdezte Hacker.
– Ismerem – mondta Yossarian elismerően csodálkozva, és
kísértésbe esett, hogy együtt fütyüljön a békés hegedűkkel és az
álmodozó rézfúvósokkal, melyek most a szent végkifejlet felé
emelkedtek és lágyultak. – Majdnem javasoltam is.
– Tényleg javasolta? – kérdezte a srác Gaffneyt, és egy
gombnyomással leállította a videót.
– Nem, nem javasoltam – vonta vissza Yossarian, mielőtt
még Gaffney válaszolhatott volna. – De szerintem tökéletes. Békés,
édes, dallamos, erotikus és minden bizonnyal végérvényes csúcs-
pont. – Nem adott hangot annak a sunyi és bosszúálló előérzeté-
nek, miszerint a videomonitorokon egy másik Götterdämmerungot
látott, és már majdnem eljött a záróra mindazoknak az emberek-
nek a számára, akiket önfeledt tivornyájuk közben figyelt a képer-
nyőkön, beleértve saját magát és Frances Beachet is, ahogy álmo-
dozva nézte magukat, amint táncolnak, sőt talán Melissának, McB-
ride-nak és új feleségének, a menyasszonynak és M2-nek is. – A
vendégei ezt imádni fogják, Olivia. A Götterdämmerungnak a dal-
lamát fogják dúdolni, miközben kimennek a táncparkettre.
– Nem, uram – javította ki leereszkedően a fiatalember. –
Nem, uram, nem. Mert mihelyt szétoszlanak, valami különbbel
hozakodunk elő. Csak várjon, amíg meghallja.
Gaffney bólintott. – Azt hiszem, azt mondta, hogy maga már
hallotta.
– Egy gyerekkórus – mondta a számítógép-technikus. –
Mikor a Wagner elhalkul, alatta lágyan, állandóan emelkedve be-
adunk egy gyerekkórust, amit a legtöbb ember még sose hallott.
Angyali. És mikor éppen a legmegindítóbbá válik, komédiát rob-
bantunk ki, egy zenei nevetőkórust, hogy felkeltsük azt az új han-
gulatot, amilyet az este további részére akarunk. Mikor a nevető
férfiak kórusa túlharsogja és elfojtja a gyerekekét, helyben le-

467
szünk. Mind a kettőt egy Adrian Leverkühn nevű német zeneszer-
ző írta. Ismeri?
– Hallottam róla – mondta Yossarian óvatosan, mert fur-
csamód úgy érezte, mintha imbolyogni kezdene az időben. – Egy
szépirodalmi mű egyik alakja – tette hozzá gonoszul.
– Ezt nem tudtam – mondta a Hacker nevű fiatalember. –
Akkor maga tudja, milyen zseniális volt. Mindkét kórus a Doktor
Faustus panaszolkodása című kantátából van, de ezt nem kell
megmondanunk az embereknek.
– Az jó – vágta rá Yossarian –, mert nem így van. Ezek az
Apokalipszis című oratóriumban vannak.
A számítógépes csodagyerek szánakozóan mosolygott Yos-
sarianra. – Mr. Gaffney?
– Ez tévedés, Hacker – vonta meg a vállát Gaffney Yossarian
felé, leheletnyi udvarias mentegetőzéssel. – Yo-Yo, maga állandóan
elköveti ezt a hibát. Ez nem az Apokalipszis. Ez a Doktor Fauntus
panaszolkodásából van.
– Az isten verje meg, Gaffney, maga megint téved. Nekem
csak tudnom kellene. Vagy tizenöt éve gondolkodom rajta, hogy
regényt írok ebből a munkából.
– Milyen különös, Yo-Yo. De nem gondolta komolyan, és nem
komoly regényre gondolt.
– Csak semmi Yo-Yo, Gaffney Már megint vitatkozunk. Én el-
végeztem a kutatásokat.
– Együtt akarta szerepeltetni Thomas Mannt és Leverkühnt,
igaz? És berakta Leverkühn mellé Gustav Aschenbachot, mint egy
kortársát. Ezt nevezi maga kutatásnak?
– Ki az a Gustav Aschenbach? – kérdezte Hacker.
– Egy halott ember Velencében, Warren.
– Uraim, én könnyen el tudom ezt dönteni maguknak, itt
mindjárt a számítógépemen. Várjanak csak három tized másod-
percig. Aha, jöjjenek, nézzék meg. Itt van, Mr. Yossarian. Doktor
Faustus panaszolkodása. Maga téved.
– A számítógép téved.
– Yo-Yo – mondta Gaffney –, ez egy modell. Ez nem tévedhet.
Folytassuk az esküvőt. Lássuk, hogy ment.

468
 A legnagyobb képernyőkön a Nap elfeketedett, a Hold vér-
színűvé vált, és a foltokban és a kikötőkben felborultak a hajók.
– Warren, hagyja abba az idétlenkedést – bosszankodott
Gaffney
– Ezt nem én csinálom, Jerry. Esküszöm. Folyton megpróbá-
lom letörölni. És folyton visszajön. No, itt vagyunk.
Yossarian látta, hogy Leverkühn zenéje jól beilleszkedik.
Amikor a Götterdämmerung végének elhaló harmóniái már a befe-
jezésükhöz közeledtek, éterikusan közéjük kezdett lopódzni egy
gyöngéd gyerekkórus, amelyet Yossarian, emlékezete szerint, még
soha nem hallott, először csak mint egy lehelet, mint egy utalás,
hogy aztán fokozatosan saját leglényegébe, a patetikus szívfájda-
lom égi előérzetébe emelkedjék. Utána pedig, mikor az édes, fáj-
dalmas és elszomorító előérzet már majdnem elviselhetetlenné
vált, minden figyelmeztetés nélkül belérobbantak az engesztelhe-
tetlen férfihangok megrázó, szokatlan, atonális skálái, a könyörte-
len nevetés, a nevetés, nevetés, nevetés kirobbanó kórusaiban,
mely hallgatóiból reakcióként elképedt megkönnyebbülést és hal-
latlan, egyre fokozódó vidámságot váltott ki. A hallgatóság gyor-
san csatlakozott saját nevetésével a vidám ujjongás barbár, kako-
fonikus együtteséhez, amely mindenfelől visszhangzott a hangszó-
rókból, és jókedvűen megadta a gálaest megindulásának ünnepi
hangulatát, az étellel, az itallal és a zenével, valamint további ötle-
tes bemutatókkal és esztétikai gyönyörökkel.
Yossarian döbbenten látta, hogy ő is köztük állt és nevetett.
Szemrehányó fintort vetett önmagára, miközben a buszpályaud-
var Kommunikációs Ellenőrző Központjában mellette álló Olivia
Maxon, aki nevetni Látta saját magát az Északi Szárny kápolnájá-
ban, azt mondta, hogy ez isteni. Yossarian most már mindkét he-
lyen bűnbánónak látszott, és mindkét helyen finnyás távolságtar-
tással ráncolta a homlokát. Ebbe a jövőbe bámulva teljesen lenyű-
gözte, hagy frakkban és fehér nyakkendőben találja magát: soha
életében nem viselt frakkot és fehér nyakkendőt, ami az Északi
Szárnyba bekerülő bennfentesek elitcsoportjának férfitagjai szá-
mára előírt öltözék. Hamarosan egy visszafogott twostepet kezdett
táncolni Frances Beachcsel, aztán sorban egymás után Melissával,
a menyasszonnyal és Olíviával. Most, hogy látta ezeket a képeket

469
önmagáról, melyeken hallgatagnak, beletörődőnek és a rá váró es-
küvőhöz alkalmazkodónak festett, Yossariannak eszébe jutott,
hogy azért elégedetlen gyakran önmagával, mert nem utálja iga-
zán Milo Minderbindert, és soha nem is utálta; és mert szeretetre
méltónak véli Christopher Maxont, és noha nincs benne semmi
eredeti és soha nem változik, csak akkor találja kiállhatatlannak
Olivia Maxont, amikor erős véleményeket nyilvánít. Homályosan
úgy hitte, hogy szégyellnie kellene magát, egy másik homályos el-
gondolása szerint pedig még jobban kellett volna szégyellnie ma-
gát azért, hogy nem szégyelli magát.
Melissával és Frances Beachcsel egy olyan asztalhoz ültet-
ték, amely elég közel volt a szomszédos asztalhoz, hogy szót vált-
hasson Minderbinderékkel és Maxonékkal, Noodles Cook és a First
Lady mellett, akik az elnök érkezését várták. A Yossarianéhoz
csatlakozó asztal mellett a Noodles számára fenntartott szék üre-
sen állt. Angela, aki borzasztóan szeretett volna eljönni, nem volt
jelen, mert Frances Beach nem engedte.
– Nem szeretem magam, amiért így érzek – vallotta be
Frances. – De egyszerűen nem tehetek róla. Isten tudja, megtettem
én is ugyanezt, nem is egyszer. Megtettem Patrickkel is.
Miközben Francesszel táncolt, aki iránt megőrizte azt a kü-
lönleges, kölcsönös barátságot, amelyet egyesek talán szerelem-
nek neveztek volna, csak csontokat érzett, mellkast, bordákat, kö-
nyököt és lapockát, érzéki izgalmat nem, ezért kényelmetlenül
érezte magát, miközben átkarolta. Mikor ugyanolyan maflán Me-
lissával kezdett el táncolni, akinek az állapota, makacssága és ha-
tározatlansága mostanában szinte szüntelenül dühre ingerelte,
mihelyt tengerzöld ruhája mögött először hozzáért a hasához, tüs-
tént izgalomba jött, és megint arra vágyott, hogy tüstént elvezesse
egy hálószobába. Lekukkantott a hasára, hogy meggyőződjön róla,
teltebb-e a duzzanata, vagy megtörténtek már a normális állapotát
helyreállító intézkedések. Gaffney olyan jókedvűen nézett rá,
mintha megint olvasna a gondolataiban. Az esküvőn Frances
Beach észrevette a reagálásainak ezt a különbségét, és gyászosan
töprengeni kezdett az élet szomorú tényein.
– Elégedetlenek vagyunk önmagunkkal, mikor fiatalok va-
gyunk, és elégedetlenek vagyunk önmagunkkal, mikor megöreg-

470
szünk, azok pedig, akik nem hajlandók erre, megvetően erőszako-
sak.
– Elég jó dialógus, amit a szájába adott – provokálta Yossa-
rian harciasan Hackert.
– Nekem is tetszik. Mr. Gaffneytól hallottam. Egész életsze-
rűen hangzik.
– Életszerűen kell hangzania – meredt Yossarian dühösen
Gaffneyra. – Ő meg én már lefolytattuk ezt a beszélgetést.
– Tudom – mondta Gaffney
– Gondoltam, maga fasz – mondta minden harag nélkül
Yossarian. – Elnézést, Olivia. Mi mondunk ilyesmiket. Gaff-
ney, maga még mindig figyeltet engem? Miért?
– Nem tehetek róla, Yossarian. Tudja, nekem ez a dolgom.
Nem én állítom elő az információkat. Én csak összegyűjtöm őket.
Igazán nem az én hibám, hogy úgy tűnik, mindent tudok.
– Mi fog történni Patrick Beachcsel? Nem javul az állapota.
– Ó, istenem – borzongott meg Olivia.
– Azt mondanám, meg fog halni – felelte Gaffney
– Az esküvő előtt?
– Utána, Mrs. Maxon. De Yo-Yo, én magáról is ezt monda-
nám. Mindenkiről ezt mondanám.
– Önmagáról is?
– Persze. Miért ne?
– Maga nem Isten?
– Én az ingatlanszakmában vagyok. Isten meghalt, nem? Ha-
lottnak látszom én? Mellesleg, Yossarian, arra gondoltam, hogy én
is írok egy könyvet.
– Az ingatlanszakmáról?
– Nem, egy regényt. Lehet, hogy tudna nekem segíteni. A te-
remtés hatodik napján kezdődik. Majd később mesélek róla.
– Később el leszek foglalva.
– Lesz rá ideje. Kettőig nem fog találkozni a menyasszonyá-
val.
– Újra meg fog nősülni? – Olivia elégedettnek látszott.
– Nem – mondta Yossarian. – És nincs menyasszonyom.
– De igen, meg fog – válaszolta Gaffney
– Ne hallgasson rá.

471
 – Még nem tudja, hogy mit csinál. De én tudom. Gyerünk ez-
zel az esküvővel, Warren.
– Még mindig nem jött meg – jelentette Hacker értetlenül –,
és senki nem tudja, hogy miért.
Eleddig még nem volt semmi cvikli, kivéve az elnök távollé-
tét.
McBride kötelességtudóan, fáradhatatlanul gondoskodott az
autók parkolóhelyeiről, és összehangolta érkezésüket a menet-
rendszerű buszok érkezésével és indulásával, számosat mindkét
csoportból a második és harmadik szinten lévő rámpákhoz és ka-
pukhoz irányítva. Odafönn a garázs ezernyolcvan parkolóhelye a
várt közel ezerhétszázhetvenöt limuzin legnagyobb része számára
biztosította a helyet. A legtöbbjük fekete volt, a többi gyöngyszür-
ke. A többi kocsit a sugárút túlsó oldalán lévő parkolóba irányítot-
ták, ahol a járdát kebab- és földimogyoró-árusok, valamint cipő-
tisztító standok szegélyezték vidám, öreg, fekete és barna férfiak-
kal, akik balzsamos éjszakákon néha a standjaikon aludtak
strandnapernyők alatt. Mindnyájan a buszpályaudvar vécéit és
mosdóit használták, fittyet hányva Michael Yossarian időtálló mű-
alkotására, amely kifejezetten megtiltotta „a dohányzást, a lődör-
gést, a borotválkozást, a fürdést, a mosást, a koldulást, a stric-
helést, az orális szexet és a közösülést”. A kisszerű utcai jelenetek
sokakat elszórakoztattak azok közül a vendégek közül, akik átvág-
tak a sugárúton, hogy a háztömb hosszúságú, fémből és füstszínű
üvegből készült védőtető alatt lépjenek be az épületbe, és azt hit-
ték, hogy kifejezetten az ő számukra rendezték meg őket.
A környék összes utcáján fényképészek figyelték a megköze-
lítési utakat, mintha az épület ostrom alatt állt volna, még külföld-
ről is jöttek újságírók. Az akkreditált újságíróknak összesen hét-
ezer-kettőszázhárom sajtóbelépőt adtak ki, ami amerikai esküvőn
rekordot jelentett. Vendégként jelent meg negyvenhat külföldi ki-
advány tulajdonosa.
A meghívókat erre a gálaalkalomra olyan borítékban kézbe-
sítették, amelyek merevek és négyszögletesek voltak, mert plati-
nából készültek, és az elsődleges listán szereplő háromezer-ötszáz
meghívott közül egyedül Sammy Singer hárította el a meghívást,
udvariasan hivatkozva arra, hogy már korábban elkötelezte magát

472
egy ausztráliai utazásra. Yossariannak még jobb lett a véleménye
Sam Singerről, mint valaha. Raul és a répafejű Bob, a titkosügynö-
kök és feleségeik kettős minőségben voltak jelen: mint őrök és
vendégek. Yossarian szántszándékkal távoli asztalokhoz száműzte
őket, jó messze egymástól; most méltatlankodó meglepetéssel lát-
ta a még előttük álló, éppen végbemenő esküvőn, hogy ennek elle-
nére mind a ketten ott ülnek a saját asztalánál, az Északi Szárny
belső szentélyében, elég közel ahhoz, hogy őrködjenek, miközben
magukba szívják az epikus látványosságot, melynek maguk is ré-
szei voltak, és hogy Jerry Gaffney, aki nem kapott meghívót, szin-
tén ott ül a feleségével az ő asztalánál! Valaki valahol megváltoz-
tatta a parancsokat anélkül, hogy ezt tudatták volna vele.
Mint várták, a limuzinok rohama korábban kezdett kialakul-
ni, mint várták. Délután hatra már sokan megérkeztek, akik nem
akarták elmulasztani az alkalmat, hogy lefényképeztessék magu-
kat, mielőtt még megsűrűsödik a fontosabb emberek áradata. A
legkorábban érkezők közül sokan, köztük a First Lady is, alig vár-
ták, hogy mindent megbámulhassanak.
Az alkalom a divatszerkesztők fesztiválja volt.
A nők némi előzetes segítséget kaptak Olivia Maxon nyilat-
kozatából, miszerint „egyetlen ruha sem lesz túl csicsás”. Hálásak
voltak továbbá a vezető divattervezők ötlettáráért is, amelyben
bemutatták következő kollekciójuk irányzatait. Az eredményt, a
legeslegújabb divattervezés csodálatos különcködését különleges
ragyogással örökítették meg a tévékamerák, a hölgyek pedig egy-
aránt magabiztosan szerepeltek mint nézők és mint látványossá-
gok. Bár a majd kétezer nővendég számos divatízlést vonultatott
föl, egyikük sem volt stílustalan.
Viseltek mindenfélét koktélruháktól báli ruhákig, érkeztek
üdvözülten, irizálva csillogó szegetlen vásznakban, hajszálvékony
arany csíkokkal és indiai gyöngyhímzés-szegélyekkel, csupa sá-
padt színekben, amelyek palettája az elefántcsontszíntől az őszi-
barackszínen át a tengerzöldig terjedt. A sifonszoknyákon vagy a
szegélyes aljú organdiruhákon és a selyemkabátkákon a leopárd-
folt volt a kedvenc minta. Voltak nők hosszú estélyi ruhákban, akik
izgalomba jöttek, mikor más nőket is láttak ezekben a hosszú esté-
lyikben, különösen a finom hímzéssel díszített susogó, sápadt

473
selymekben. Voltak rövid szoknyák színjátszó, áttetsző műse-
lyemből is, valamint rózsaszín, narancsszín és pezsgőszín szatén-
kabátkák, gombostűfejek helyett hegyikristállyal díszítve; a suho-
gó fekete point d’esprit szoknyák alól elöl kivillant a térd, míg hátul
a padlót söpörték, azok pedig, akik elég merészek voltak, és elta-
lálták, különösen büszkék voltak a szexis matt dzsörzé estélyi ru-
háikra.
A pezsgő, a kaviár és a koktélok után, de jóval azelőtt, hogy a
menyasszony és M2 megérkezett, a buszpályaudvar összes szár-
nyában áhítatosan elhalványultak a lámpák, és mindenki helyet
foglalt az öt színpad közül a legközelebbi körül, hogy meghallgassa
az ifjú Midorival egykorú tehetséges hegedűst és négy kiköpött
hasonmását, akik mindegyik színpadon Paganini-caprice-okat ját-
szottak. Az eredetit nem lehetett megkülönböztetni hasonmásai-
tól, és nem osztottak díjakat azoknak, akik helyesen találgatták,
hagy melyik melyik. Christopher és Olivia Maxon láthatók voltak
mind testi valójukban, mind életnagyságúnál nagyobb alakban, a
zárt láncú televízió képernyőin, amelyek olyan óriásiak voltak,
mint valami moziban. Az első sorban ültek az Északi Szárny föld-
szintjének a jobb szélén, és az összes vendég ott és mindenütt má-
sutt egyszer csak észrevette, hogy egy spotlámpa fénye egyenesen
Olíviára ragyog, aki kezét összekulcsolva, kivilágított arcán a fe-
gyelmezett elragadtatás kifejezésével üldögél. A Kommunikációs
Ellenőrző Központban lévők pedig láthatták, hogy a képernyők át-
váltanak az újságos pavilonokra, ahol a U. S. New World Report
legújabb, jövőbeni száma máris úgy jellemezte Olíviát, mint „a
nouvelle society királynőjét”. A Time, The Weekly Newsmagazine
pedig, mint azt a buszpályaudvaron álló, külön az ő számukra
nyitva tartó pavilonokban kitéve láthatták, azt írta, hogy „Olivia
Maxon az új társadalmi rend hercegnője, és a buszpályaudvar a
palotája”.
A két milliárdos családot összekötő esküvő fantázia-
kvintesszenciáját kihangsúlyozta a stílusos, gyertyafényes, fehér-
a-fehérben tartott szertartás, amelyre a több tucat nőből és kis-
lányból álló násznép összes ruháját Arnold Scaasi tervezte. Maga a
menyasszony tompafehér, finom aranyhímzésű taft-ruhát viselt,
hétméteres hosszú uszállyal. Tüllfátylát gyémántos-gyöngyös tiara

474
tartotta a fején. Nyoszolyólánya egy korábbi Miss Universe volt,
akivel addig nem találkozott. Kíséretét húsz barna és negyven len-
hajú lány alkotta, akik magasabbak és kábítóbbak voltak nála, és
nyoszolyólányai mindnyájan arannyal átszőtt, tompafehér moa-
réruhát viseltek. A két család barátaitól és tagjaitól százhúsz ti-
zenkét éven aluli gyereket toboroztak, akiket viráglánykáknak és
gyűrűhordozóknak öltöztettek fel. A vőlegény anyja, Regina
Minderbinder ideges volt bézsszínű divatmodelljében, míg Olivia
Maxon egyszerűen kábítónak látszott több tízezer igazgyönggyel
kivarrott, őszibarackszín, rakott szoknyás ruhájában, nagy, sötét
szemeivel, fitos orrával és a fehér nyakát ékesítő csiszolt smarag-
dokkal.
A násznép félrevonult, és odalenn a Greyhound Buszvállalat
expressz csomagszolgálatának területén gyülekezett a föld alatti
szinten. Ott aztán a csöndes menyasszonyt és teljes kíséretét,
amely Miss Universe-ből, hatvan elragadó nyoszolyólányból és
százhúsz viráglánykából és gyűrűhordozóból állt, személyes sza-
bóik és sminkmestereik mosdatták meg, öltöztették és készítették
fel a nagy eseményre. A megszabott időben hosszú sorokban mind
elfoglalták a helyüket az összehangolt mozgólépcsők aljánál, majd
a tizedmásodperc pontossággal időzített zenei jelzésre elindultak
a mozgólépcsőkön,amelyek felszállították őket a várakozó közön-
séghez. Parancsoló wagneri akkordok ujjongó, szívvidító fanfárja
hirdette felszállásukat a Déli Szárny földszintjére, majd mostoha-
nagybátyja, Christopher Maxon karján felbukkant és előrelépett a
menyasszony, mire tüstént tiszteletteljes taps szertartásos hódo-
latával köszöntötték, akik elsőként pillantották meg őket a rend-
őrőrszoba előtti asztaloktól a Sportos Fehérnemű üzlet és Jo-Ann
Dióháza mellől.
A menyasszony és Christopher Maxon a Die Meistersinger
előjátékának és az „Inasok táncának” hangjaira – mindenki hallat-
lan megkönnyebbülésére – hibátlanul végigvezette a násznép
száznyolcvanegy további tagját a Déli Szárny közepén át Walgreen
vegyesboltjához, aztán elkanyarodott az utcára vezető kijárat felé,
ahonnan elterelték a jármű- és gyalogosforgalmat, még a buszokat
is, aztán a „Versenydal” érzelmes zenekari feldolgozásának hang-

475
jai mellett átvonultak az Északi Szárnyba, majd végül a kápolnába
és Dendur Templomába.
Miután a szertartás rítusait lebonyolították, és véget ért Le-
verkühn szerzeménye, a gyermekek siralmának és a förtelmes ne-
vetésnek a közjátéka az Apokalipszisből – igenis az Apokalipszis
volt az, Gaffney képtelenül makacs ellenkezése dacára –, a ban-
kettcsarnokokká átalakított sokféle térséget gyöngéd zene töltötte
be. Sokféle múlt időkbeli higgadt tánc következett, miközben az
emberek megtalálták a helyüket, és felkészültek az első vacsorá-
ra – a második vacsorát elképesztő meglepetésnek tervezték)
Minderbinderék és Maxonék háromezer-ötszáz közeli barátja ölbe
tett kézzel várakozott, és balladák hallgatásába merült a fogások
közt, amelyek pezsgős-aszpikos posírozott lazacból, borjújavából,
bárányból és csirkéből, porcsinnal párolt árpából és tavaszi zöld-
ségfélékből álltak. Ehhez a főétkezéshez 1986-os Cordon Charle-
magne Latour bort és 1978-as Louis Roederer Cristal pezsgőt
szolgáltak fel.
A zenei blokkok hosszát húszperces időközökben szabták
meg. A köztük lévő tízperces szünetekben minden egyes zenecso-
port átvonult egy másik dobogóra, az öt különböző parkett vala-
melyikére, hogy más-más közönségnek mutassa be eleven tudo-
mányát. Egyenként vonultak le-föl a mozgólépcsőkön, s ha kiestek
a ritmusból, azt rajtuk kívül senki nem vette észre. A megrakott
tálcáikkal mögöttük le-föl közlekedő pincérek csípőjükkel és vál-
lukkal követték a ritmust, miközben a szél szellemeiként cikázó
pikolófiúk zajtalanul Letakarították az asztalokat, és sietve kihord-
ták a maradékokat a rámpákon készenlétben várakozó hatalmas
szemétszállító teherautókra, amelyek, miután teljesen megrakták
őket, tüstént elszáguldottak fenntartott parkolóhelyeikről a hűtő-
kocsik közül, amelyek csúcssebességgel bocsátották ki magukból
az újabb finom ennivalókat. Számos magas kedvében lévő idősebb
vendég elkezdte követni a zenészeket le-föl a mozgólépcsőkön,
miközben a saját táncukat járták és saját nótájukat énekelték, amit
„Hully-Gullynak” neveztek. Hamarosan az összes zenekar a „Hully-
Gullyt” játszotta, valahányszor váltották egymást. Az estély ezen
részének műholdas videó-visszajátszásai felgyorsították a tempó-
kat, a némafilmek hatását utánozva, melyekben az emberek ránga-

476
tózó sietséggel mozogtak, a frakkos Milo Minderbinder pedig so-
kak szemében, akik nem ismerték, olyannak tűnt a bajszával és a
fájdalmas mosolyával, mint Charlie Chaplin.
Közvetlenül a pezsgős-aszpikos, posírozott lazac, a borjúja-
va, a bárány és a csirke, az árpa meg a porcsin, valamint a tavaszi
zöldségfélék után, a kávé és a desszert előtt minden asztalra há-
rom jéggé fagyasztott mangó-narancs szörbet került, melyek mind
a nagy egyiptomi szfinxet formázták, de az egyik Milo Minderbin-
der, a másik pedig Christopher Maxon arcát viselte, egészen a
meggyújtatlan szivarig bezárólag. A harmadik egyiptomi szfinx –
mindenki arra az elhamarkodott következtetésre jutott, hogy az
elnök lesz az – egy ismeretlen férfi arcát viselte, akit később egy
Mortimer Sackler nevezetű illetővel azonosítottak. Mivel már nem
sokan tudták, hogy ki volt Mortimer Sackler, ezt is az est egyik vi-
dám tréfájaként fogadták. Aztán a hangosbeszélő-rendszeren egy
női hang minden figyelmeztetés nélkül bejelentette:
– A hármas úton beállt torlódás miatt az összes busz indulá-
sa és érkezése késedelmet szenvedhet.
Az összegyűltek harsányan nevettek és újra tapsolni kezd-
tek.
A mulatozó tömeg még alig tért magához e bejelentés fölötti
derültségéből, amikor megdöbbent elragadtatására elkezdődött
egy újabb teljes étrend, egy második vacsora avagy meglepetés-
szerű szupé első fogásának a felszolgálása. Ez homárral indult,
melyet fácánerőleves és fürj követett, melyek után vattacukorral
szervírozott polírozott körte következett. Ez a szupé, jelentette be
a hangszórókon egy névtelen, ujjongó szertartásmester szárnyaló
hangja, „a ház vendéglátása” volt, azaz nem Maxonék számlájára
ment, hanem a vőlegény szülei, Regina és Milo Minderbinder kí-
vánták kifejezni szeretetüket új menyük, valamint örök barátsá-
gukat mostohanagybátyja és -nagynénje, Christopher és Olivia
Maxon, továbbá mélységes hálájukat az összes megjelent iránt, aki
vette a fáradtságot és eljött. A vattacukros posírozott körte után
eljött az ideje Milo rövid beszédének, amelyet addigra még meg se
írtak a számára, amikor a Kommunikációs Ellenőrző Központban
figyelők már végignézték, amint elmondja. Milo mereven hódola-
tát fejezte ki a felesége iránt:

477
 – Csodálatos asszonyom van, és nagyon szeretjük egymást.
Soha nem tettem ezt még mikrofon előtt, de ez az egyetlen módja,
hogy kimondjam. Jehu!
Ezt még háromszor megismételte további három videoka-
mera és mikrofon előtt, és mindannyiszor csak nehezen sikerült
kimondania a Jehu! szót. Christopher Maxon, akinek kerek arcát
mosoly koszorúzta, inkább a tárgyra szorítkozott, amikor így szó-
nokolt:
– Anyám mindig azt mondta: „Ne mondd az embereknek,
hogy szereted őket, mutasd meg nekik”. És én is így mondom el fe-
leségemnek, Olíviának, hogy „szeretlek”, aki ma este oly sokat tett
a gazdaságért. Akárki, aki recesszióról beszél... nos, felejtse el.
A Déli Szárny külső oldalán egy távoli asztalnál dörgő taps-
vihar kíséretében fölállt New York City polgármestere, és bejelen-
tette, hogy Christopher és Olivia Maxon éppen most adományozott
tízmillió dollárt a buszpályaudvarnak, konyha létesítésére a jövő-
beni rendezvényekhez, valamint további tízmillió dollárt a Metro-
politan. Museum of Artnak szívélyes együttműködéséért, melynek
keretében kikölcsönözték az estélyre Dendur Templomát, a
Blumenthal Patiót, az Engelhardt Udvart és a Nagy Csarnokot.
Olivia Maxon talpra szökkent, és bejelentette: – Nem csoda...
ezek után! Soha nem láttam még a férjemet ilyen izgatottnak, mi-
kor intézménynek adományt adott.
Aztán jött az esküvői torta, amelyen mestercukrászok és
inasok egész hada hónapokig szorgoskodott a Cup Cake Café-ban,
alig egy háztömbbel odébb, a Kilencedik sugárút és a Harmincki-
lencedik utca sarkán. A korábbi tapsvihar kutya füle volt ahhoz a
sikoltozó ünnepléshez képest, amely akkor robbant ki, amikor az
esküvői tortát egy emelőgépen begurították, leeresztették és le-
leplezték a tapsviharban kitörő közönség előtt a Déli Szárny nagy-
zenekari dobogójának térségében az Au Bon Pain előtt, ahol ko-
rábban egy bank működött, azért elég magas volt a mennyezet. A
torta tejszínhabból, vattacukorból és számtalan cukorbevonatból,
valamint súlytalan, angyali fagylalttal és likőrrel ízesített vajas
csokoládétöltelékből álló csodálatos emlékmű volt: akkora, amek-
korát még soha senki nem látott. A tizenöt méter magas esküvői

478
torta ezerötszáz fontot nyomott, és egymillió-száztizenhétezer
dollárba került.
Mindenki sajnálatosnak találta, hogy nem lehet megőrizni a
Metropolitan Museumban.
A menyasszony nem tudta maga fölvágni, mert nem volt
elég magas hozzá, így a tortát felülről lefelé haladva az alkalomhoz
illő látványosság keretében fehér nadrágos, rózsaszín trikós tor-
nász- és trapézművész-csapatok szeletelték fel a Ringling Bros. és
Barnum&Bailey Circusból, amely akkor a Madison Square Gar-
denben működött, alig néhány háztömbnyire az alsóvárosban. Há-
romezer-ötszáz tányéron szolgálták fel, melyek mindegyikét vat-
tacukorból készült tavaszi zöldborsócsokor ékesített. A Spode
márkájú porcelántányérokat a maradékkal együtt a szemétbe dob-
ták, hogy időt takarítsanak meg, és alkalmazkodjanak az ütközé-
sek nélkül ki-be száguldozó vendégellátó teherautók és menet-
rendszerű buszok szoros menetrendjéhez. A torta több mint elég
volt a háromezerötszáz vendégnek, nyolcszáz fontnyi maradékát
ezért tömbökre vágták, hogy sietve kiszállíthassák a menhelyekre,
ahol a kitoloncolt semmirekellők belakmározhattak belőle, mielőtt
a tejszínhab és a fagylalttöltelékek megolvadtak és megbüdösöd-
tek volna.
A buszpályaudvar négyszázhatvanöt számozott kapujának
felét a limuzinok és a beszállító, illetve hulladékelszállító teherau-
tók használták, pontosan szinkronizálva a kétezer napi fuvart tel-
jesítő és napi kétszázezer utast szállító negyven busztársaság ér-
kezési és indulási menetrendjeivel. Az induló utasok ingyen utaz-
hattak, ami arra csábította őket, hegy gyorsan távozzanak, az ér-
kező utasokat pedig egyenesen a járdákhoz, a földalattihoz, a ta-
xikhoz és a helyi buszokhoz irányították, így ők is kiszámított ré-
szecskének látszottak egy ügyes némajáték mozgásaiban.
Bár az előre látható volt, hogy az elnök késleltetni fogja az
érkezését, nehogy kellemkednie kelljen a többi háromezerötszáz
vendéggel, akkora késésre nem számítottak, hogy lemaradjon ma-
gáról a nászszertartásról és a két étkezés kezdetéről és végéről.
Noodles Cook felkészületlenül és előzetes próba nélkül, vonakod-
va bár, de beugrott a vőlegény násznagyának szerepébe, és átvette

479
a menyasszonyt Christopher Maxontól, majd átadta M2-nek. Vég-
be is vitte, de nem keltett elnöki benyomást.
A Kommunikációs Ellenőrző Központban Yossarian világo-
san látta magát, amint frakkosan és fehér nyakkendősen figyeli
Noodles Cookot, aki egyre idegesebben pillantgat feléje az asztalá-
tól, aztán lenéz a karórájára. Yossarian – különböző napok külön-
böző óráiban – szintén zavarodottan kezdett mindkét helyen for-
golódni. Mindkét helyen hallotta, amint a First Lady panaszkodott
Noodles Cooknak, hogy gyakran milyen nehéz tudni, mi jár az el-
nök fejében. Yossarian végül aztán megértette Noodlest, és fölállt.
A Déli Szárny központi jegykiadó térségében a híres szob-
rász, George Segal műalkotása állt, melyen három életnagyságú
emberi alak szimbolizálta a buszok utasait, valamiféle ajtókeret
felé ballagó két férfi meg egy nő. Yossarian tudta, hogy az éjszaka
homályában a három szobor helyébe a Secret Service három, áll-
hatatosságáról és hidegvérű passzivitásáról híres ügynökét állítot-
ták, hogy megszemélyesítsék a szobrokat. Rejtett walkie-talkie volt
náluk, és egész nap mozdulatlanul állva hallgatták a legfőbb dísz-
vendég hollétével és érkezésének becsült idejével kapcsolatos
Washingtonból küldött tájékoztatásokat.
Yossarian most odalopakodott ezek mellé a szoborként pó-
zoló emberek mellé, és sotto voce megkérdezte az egyiket.
– Hol a picsában van?
– Honnan a picsából tudjam? – vágott vissza a férfi, alig
mozdítva az ajkát. – Kérdezze meg a nőt.
– Az a fasz nem hajlandó kijönni az irodájából – mondta a
nő, meg se mozdítva az ajkát.
Semmiféle információ nem érkezett, amely megmagyarázta
volna a késedelmet.
Időközben tovább folytak az ünnepségek. A berendezések és
készletek, valamint a személyzet sokféle mozgásának koordinálá-
sa ugyanolyan igényes procedúra volt, mint az Arab-öböl invázió-
ja, de még kevesebb teret hagyott észrevehető hibákra. Washing-
tonból tapasztalt logisztikai szakértőket küldtek, akik együtt dol-
goztak McBride-dal és a Milo Minderbinder Kereskedelmi Ven-
dégszolgálati Rt. Tervezési bizottságával.

480
 A stratégiát a Milo Minderbinder Kereskedelmi Vendégszol-
gálatnak hadműveleti termében dolgozták ki, aztán működésbe
hozták annak konyháiban és üzleteiben, valamint a Metropolitan
Museum of Art kiterjedt élelmiszer-ellátó termeiben, továbbá
szükség esetére besorolt, tárolókkal és feldolgozó felszerelésekkel
felszerelt közeli élelmiszerüzletekben. Mivel a KIHABUP tervezői
annak idején nem láttak jövőt a vendégszolgálati üzletágban, nem
vettek fel a terveikbe konyhákat, így szükségessé vált szövetségre
lépni a szomszédságban működő számos egyedi élelmezési vállal-
kozással.
Az esemény napján Yossarian gondoskodott róla, hogy a
vendégellátó fővállalkozók munkához fogjanak, és neki is láttak.
Yossarian, aki órákkal napkelte előtt érkezett a buszpályaudvarra,
arról is gondoskodott, hogy az igénybe vett szintek belső térségeit
elfoglalják a civil ruhás fegyveresek, és lezárják a nagyközönség
elől.
7:30-ra ezerötszáz munkás foglalta el állomáshelyét a kije-
lölt helyeken és fogott akcióba.
8:00-ra egy utászegységből alakított szerelősor állt föl a K. V
Rt.-nél, hogy elkészítse a canapékat és a többi apró szendvicset, és
előkészítse és fölszeletelje a füstölt lazacot. Addig meg sem szűnt
ez a munka, amíg el nem készítették és tovább nem adták a négy-
száz tucat teaszendvicset.
8:15-re hatvan szakács, hetven villanyszerelő, háromszáz
virágrendező, valamint négyszáz pincér és bármixer erősítette
meg mindkét helyen az eredeti inváziós erőket.
8:30-ra a munkacsoportok sikálni kezdték az ötven hordó
osztrigát és ötven hordó kagylót, megfőztek közel egy mázsa apró
rákot, és elkészítettek csaknem kétszáz liter koktélmártást.
9:00-re megérkeztek a buszpályaudvarra az asztalok és szé-
kek és egyéb berendezések, a villanyszerelők és vízszerelők pedig
már a helyszínen voltak a szükséges, kiterjedt munkák elvégzésé-
re, miközben az M&M Kereskedelmi Vendégszolgálatánál és a
Metropolitan Museum of Artban a konyhai segédmunkások neki-
estek és rekordsebességgel szeletelni kezdték a köretekhez a
zöldségeket: ezer csomó zellert, hatszázhetvenöt kiló répát, ezer-

481
egy fej karfiolt, négyszázötven kiló cukkínit és kilencszáz kiló pap-
rikát.
10:00 órára már mind a száztizenötezer ÚJ HÁZASOK felira-
tú vörös, fehér és fekete léggömb diadalmasan libegett a buszjára-
tok összes rámpáihoz vezető átjárók, valamint az összes fő- és
mellékbejárat felett.
Délre a villanyszerelők befejezték a különleges csillárok fel-
akasztását.
Délután 1:00 órára leszállították és kijelölt helyükön feltű-
nés nélkül fölállították az összes hordozható toalettet. Háromezer-
ötszáz hordozható toalettet hoztak, minden vendégnek egyet,
minden évszaknak megfelelő pasztellszínekben, és a női kalapos-
boltok és a férfi fehérneműüzletek hamis homlokzatai mögött he-
lyezték el őket, a vendégek pedig elbűvölten vették tudomásul,
hogy senki nem kerülhet kapcsolatba olyan toalettel, amelyet elő-
zőleg valaki más használt, és megfertőzött. A dokkmunkások, ra-
kodómunkások és a közegészségügyi mérnökök minden ilyen egy-
séget tüstént, láthatatlanul kivittek a kijáratokon át a várakozó te-
herautókra, amelyek tüstént azokra a Hudson folyón horgonyzó
bárkákra szállították őket, amelyek kifutottak a tengerre, hogy a
dagályban majd az óceánba szórják mindet, amiről egy-két napig
senki nem szerzett tudomást. Az egyedi Portoson vécékkel kap-
csolatos előrelátás a nemes bacchanália további slágerének bizo-
nyult, sok vendég pusztán az élmény újdonsága miatt visszalopó-
dzott hozzájuk, mintha csak egy második menetre ülne fel egy csí-
ramentes park szórakozásai közt. – Miért nem jutott ez még senki
másnak az eszébe? – ismételgették gyakran.
Kora délután, 2:45 után tíz perccel a rendelésnek megfelelő-
en leszállítottak tíz tonna jeget, és amikor az óra 3:00-át mutatott,
megérkezett kétszáz pincér, aztán amikor az első osztag előre-
nyomult és megtisztogatta az utat, további kétszáz pincér, aztán
amikor ez az utóbbi kétszáz benyomult a térségbe és szétszóró-
dott, megint további kétszáz pincér érkezett, majd mindnyájan el-
kezdték fölállítani az asztalokat, miközben a tartalékban tartott
további hatszáz pincér behűtötte a fehérbort, a vizet és a pezsgőt,
és berendezte az ellátóállomásokat a földszinten, az első emelete-

482
ken és a tágas második szinteken is, ahol a hajnali órákban a han-
gos zenét és a vad táncot tervezték.
Négy órakor a zenészek elkezdtek letelepedni a pódiumaik-
ra és a táncparkettek mellé.
Öt órára már biztonságosan felállították az ötven desszert-
büfét, és a város, a szövetségi kormány és az M&M Kereskedelmi
Gyilkosságok Rt. több mint ezerkétszáz biztonsági őre elfoglalta
állásait a buszpályaudvar magaslati pontjain. Odakinn a Nemzeti
Gárda alakulatainak teherautói őrködtek, hogy elhárítsák a tilta-
kozó csoportok zavargásait, amelyek esetleg megzavarhatnák a
gálaest ünnepélyes hangulatát.
Az esküvői torta fölemelése, leeresztése és fölvágása után
további táncok és gratulációk következtek. A számos fináléra min-
denki elegyedett a Metropolitan Museum of Art Nagy Csarnoká-
ban, ahol további asztalokat raktak roskadásig vattacukros desz-
szertegyvelegekkel.
Itt aztán, mielőtt az estély kisebb, barátságosabb, szinte ösz-
szeesküvői csoportokra oszlott volna, számos pohárköszöntőt
mondtak a Minderbinderekre és a Maxonokra, sőt rövid beszéde-
ket is tartottak. A kapzsiság jó dolog, jelentette ki a Wall Street
egyik kockázatirészvény-ügynöke. Semmi rossz nincs a pazarlás-
ban, hencegett egy másik. Amíg van miből, miért ne mutogassuk?
A rossz ízlésben nincs semmi ízléstelen, harsogta egy másik, akit
megéljeneztek a szellemességért.
– Ez olyasfajta esemény volt – károgta a hajléktalanok szó-
vivője –, amely büszkévé teszi az embert, hogy hajléktalan lehet
New Yorkban.
Ám kiderült róla, hogy szélhámos volt, egy propagandacég
szóvivője.
Az ünnepségek hivatalos végét a „szerelmi megváltás” zené-
jének szentimentális megismétlése jelezte, amelyet együtt adott
elő az estély öt zenekara, a hegedűs és négy hasonmása, valamint
a korábbi zenekari felvételek együttese, mire sokan szégyentele-
nül összekaroltak, és harsányan zümmögték a dallamát, mintha
csak az „Auld Lang Syne”, vagy a másik halhatatlan, népszerű ked-
venc, a „Till We Meet Again” legújabb pótlékát adnák elő szöveg
nélkül.

483
 Azoknak az őrült spanyoloknak és bajkeverőknek, akik in-
kább az első emeleti átjárókban bolyongtak, áttáncolták az éjsza-
kát, vagy más módokon vették igénybe a buszpályaudvar lenyűgö-
ző vonzerőit és szolgáltatásait, egy harmadik étkezést is biztosí-
tottak az egész éjjel nyitva tartó kisegítő felszolgáló állomások
mindegyikén, amelyeknél, mint az az összes hirdetőképernyőn
látható volt, a következő menü állt rendelkezésre:
ALTERNATÍV MENÜ
Fricassee de Fruits de Mer
Les trois Roti Primeurs
Tarte aux Pommes de Terre
Salade á Bleu de Bresse Gratinée
Friandises et Desserts
Espresso
Yossarian, aki még mindig az alternatív menün töprengett,
ezután döbbenten látta magát, amint egy televíziós hálózat kame-
ráinak beszél frakkosan és fehér nyakkendősen Milo Minderbin-
der és Christopher Maxon között, és azt mondja:
– Ez az esküvő életünk fénypontja volt. Nem hiszem, hogy
bárki közülünk megérne még egyszer valami hasonlót.
– A kurva életbe – mondta hús-vér valóságában, és remélte,
hogy lakonikus iróniája nyilvánvaló lesz.
Alig lehetett kétséges, hogy Minderbinderék és Maxonék az-
nap este a század végére és az új század hajnalára a vendéglátó
csarnokok élvonalába lendítették a Kikötői Hatóság Buszpályaud-
varát. Mindenki, aki eltávozott, kapott egy színes brosúrát, ame-
lyet a KIHABUP és a Metropolitan Museum of Art közösen adott ki,
hiszen most már annyi közös érdek fűzte őket össze. Már alig
harminchatezer dollárért a világon bárki helyet bérelhetett mind-
két helyen egy estélyre.
Úgy számítottak, hogy a vendégek túlnyomó többsége éjjel
egy órára távozni fog. Így is történt, és így a százhuszonkétezer
búcsúajándéknak és szuvenírnek szánt pezsgőskehely gyorsan el-
fogyott. Egy fiatalosabb, elevenebb társaság azonban tovább ma-
radt, kugliztak, ettek és őrülten táncoltak a magasabb szintekre
egész éjszakára kivezényelt lemezlovasok szolgáltatta konzervze-
nére. Végül aztán azok, akik még mindig nem voltak képesek rá-

484
szánni magukat a távozásra, lefeküdtek aludni a jegykiadó helyi-
ségébe telepített masszív és tiszta cabana priccsekre, vagy betele-
pedtek valamelyik vészlépcsőházba,amelyekben most vadonatúj
matracokat terítettek le a lépcsőpihenőkön meg a lépcsőkön. Mi-
kor fölébredtek, friss narancslé várta őket az üdítős pultoknál, és
palacsintából és tojásból álló reggeli a kávézókban. A lépcsőháza-
kat kiürítették és alaposan fölsúrolták; de fertőtlenítő szerek he-
lyett most borotválkozás utáni arcszeszek és márkás parfümök il-
lata szállongott a levegőben. Fölvettek egy mankózó, féllábú nőt,
hogy barangolja be a lépcsőházakat, közben motyogja azt, hogy
megerőszakolták, de az illető egy jelentéktelen színésznő volt, aki
csinos arcocskájával egyébként kozmetikumokat, formás lábával
pedig harisnyanadrágokat szokott reklámozni. Egy nagydarab, ke-
cses, anyás fekete nő pedig, akinek rákosnak látszottak az anyaje-
gyei, és pompás alt hangja volt, spirituálékat dúdolt.
Hajnali 4:30-ra a Cosa Nostra huszonnyolc szállítóvállalata
mint a washingtoni Cosa Loro alvállalkozója az M&M V&T Keres-
kedelmi Vendégszolgálati Részlegével együtt eltávolította a sze-
mét fennmaradt részét, és reggel 6:00-ra, mikor megjelentek az
autóbuszok első szokásos utasai, minden visszatért a normális ke-
rékvágásba, kivéve a kurvák és hajléktalanok távollétét, akiket
mindaddig kényszerű száműzetésben tartottak, amíg minden biz-
tonságossá nem vált.
– Ez ravasz volt magától – dicsérte meg Gaffney Yossarian
kis beszédét.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt mondtam – felelte bűnbánó-
an Yossarian.
– Még nem mondta el, igaz? – tette hozzá Gaffney, aki tény-
leg szerette volna, miközben a monitoron figyelték a buszpálya-
udvaron nyüzsgő tömeget, amely még nem gyűlt össze, amint tag-
jai kissé bágyadtan, megritkult és sápadt tükörképekként vissza-
szivárogtak azokra a helyekre, amelyekről még nem jöttek meg. –
Mrs. Maxon elégedettnek látszott.
– Akkor a férje is elégedett lesz. Szeretem ezeket a Wagner-
zenéket. És ugyanakkor nevetnem is kell. Gondolja, hogy a Göt-
terdämmerung befejezése tapintatos választás volt erre az alka-
lomra?

485
 – Igen. Jobb szeretett volna egy rekviemet? – csillant föl
Gaffney sötét szeme.
– Megint elfeketedik ez az istenverte Nap – mondta Hacker,
és könnyedén fölnevetett. – Úgy látszik, nem tudom kitörölni.
– Nem feketedhet el – reccsentett rá Yossarian, akit ezzel
megint felbosszantott. – Ha a Nap elfeketedne, az ég is fekete len-
ne, és akkor nem látná.
– Igen? – vihogott az ifjonc. – Csak nézze meg.
Yossarian megnézte, és látta a központi képernyőn, hogy a
Nap csakugyan fekete a kék égen, a Hold újra vörössé vált, és a ki-
kötőben és a környező vizeken az összes hajó, vontató, bárka,
tankhajó, teherhajó, halászhajó és különféle sportjármű megint
mind felborult.
– Ez egy fantomkép – mondta Hacker. – Mi fantomképnek
hívjuk. Tovább kell dolgoznom rajta.
– Láttam egy másik fantomképet is – mondta Yossarian.
– Az elnökre gondolt?
– Soha nem került elő, igaz? Én nem láttam.
– Nem tudták rávenni, hogy kijöjjön az irodájából. Itt van...
nézze – Yossarian fölismerte a washingtoni Ovális Iroda előszobá-
ját. – Elő kellene jönnie, hogy kivigyék a KÜKTÉTÉ épületébe és
fölszálljon ott az új szupervonatra. Ehelyett egyre a másik irányba
megy. Beballag a játékszobába.
– Át kell programoznia a modelljét.
Hacker kétségbeesést színlelve megint csak vihogott, és
Gaffneyra hagyta a választ.
– Nem tudjuk átprogramozni a modellt, Yo-Yo. Ez a modell.
Az elnökséget kell átprogramoznia.
– Nekem?
– Az a helyzet, hogy most benn van – mondta Hacker. – Mi a
fenét tart egyébként abban a játékszobában?
– Kérdezd meg Yossariantól – mondta Gaffney – Ő járt ott.
– Van egy játéka – mondta Yossarian. – Úgy hívják, Triage.

486
487
Tizenkettedik könyv

488
 33. KÖZJÁTÉK

Milo gyorsan elveszítette az érdeklődését, és üzleti ügyben

eltávozott, így amikor a riasztó megszólalt, már nem volt a busz-
pályaudvaron, nem volt biztonságosan alatta Yossariannal.
– Mr. Minderbinder hol van? – kérdezte McBride, amikor
Yossarian egyedül jelent meg a lépcsőhöz vezető átjárón, amelyen
McBride Gaffneyval álldogált.
– Elment további felhőkarcolókat szerezni a Rockefeller
Centerben – közölte gúnyosan Yossarian. – Vagy saját felhőkarco-
lót építtetni. Mindet magának akarja. – Egy szép napon, gondolta
Yossarian, miközben lementek az öntöttvas lépcsőn, ezek a most
mocorogni kezdő szörnyű vérebek talán tényleg ott lesznek; az
lenne aztán a végső trükkös meglepetés! Az összes liftet megtalál-
ták, közölte vele McBride ujjongva. Michael meg a barátnője, Mar-
lene ráunt a várakozásra, és már messze lent jártak Bobbal és Ra-
ullal. McBride még valami mást is meg akart mutatni Yossarian-
nak.
– Milyen messze van a messze lenn? – kérdezte Yossarian
tréfásan.
McBride idegesen vihogott, aztán ravaszkásan, a válla mögül
válaszolt. – Tizenegy kilométernyire!
– Tizenegy kilométernyire?
És ezek nem akármilyen liftek, folytatta McBride. Fölfelé
percenként egy mérföldet tesznek meg, lefelé óránként száz mér-
földet. – És mozgólépcsőik is vannak, egészen végig. Azt mondják,
azok hatvanhét kilométerrel mennek le!
– Gaffney? – kérdezte Yossarian, mire Gaffney lassan bólin-
tott. – Gaffney, Milo boldogtalan – közölte tréfásan Yossarian. –
Gondolom, ezt maga is tudja.
– Milo mindig boldogtalan.
– Fél.
– Ugyan mitől fél? Megkapta a szerződést.
– Attól fél, hogy nem kért eleget, és nem kap annyit a
Ssssss!-ért, mint amennyit Strangelove kap a gépéért. És még csak
működni se fognak.

489
 Gaffney olyan hirtelen torpant meg a lépcsőn, hogy a két fér-
fi összeütközött. Yossarian nagy meglepetésére Gaffney elveszítet-
te a hidegvérét. Yossarianra meredt.
– Hogyhogy nem fognak? Honnan veszi ezt?
– Fognak?
Gaffney fölengedett. – Működnek, Yo-Yo. Egy pillanatra azt
hittem, hogy tud valamit, amit én nem tudok. Máris működnek.
– Az nem lehet. Nem tudnak. A szavukat adták rá.
– Megszegték a szavukat.
– Megígérték nekem.
– Megszegik az ígéreteiket.
– Garanciát adtak rá.
– Nem ér semmit.
– Írásban kaptam.
– Dugja A tájékoztatás szabadsága dossziéjába.
– Nem értem. Lefőzték Strangelove-ot?
Gaffney a szokott módján hangtalanul nevetett. – Yossarian,
barátom, ők Strangelove. Természetesen egyesültek. Hát nem
ugyanazok, kivéve a nevek és a cégek különbségét? Évek óta meg-
vannak a gépeik.
– Miért nem mondta ezt soha?
– Kinek? Senki nem kérdezte.
– Nekem elmondhatta volna.
– Maga se kérdezte. Gyakran előnyömre szolgál, ha megtar-
tok magamnak dolgokat. A tudás néha hatalom. Egyesek azt
mondják, a végső fegyver jó lesz az üzletemnek, mások azt, hogy
nem. Ezért vagyok ma idelenn. Hogy megtudjam.
– Miféle üzletének?
– Természetesen az ingatlanüzletnek.
– Ingatlan! – gúnyolódott Yossarian.
– Maga nem hajlandó hinni nekem – mondta Gaffney moso-
lyogva –, és mégis azt hiszi, hogy tudni akarja az igazságot.
– Az igazság szabaddá tesz, nem?
– Nem – felelte Gaffney. – És nem is fog. Soha nem tesz az-
zá. – Lefelé mutatott McBride-ra. – Menjünk, Yo-Yo. Ő majd meg-
mutat magának egy másik igazságot. Megismeri ezt a zenét?

490
 Yossarian majdnem biztos volt benne, hogy a hangosító
rendszerből megint azt a Leverkühn-részletet hallja, abból a mű-
ből, amelyet soha nem írtak meg, de ezúttal egy lágy zenekari vál-
tozatban, rubato, legato, vibrato, tremolo, glissando és ritartando
előadásban, a népszerű befogadáshoz édeskésnek álcázva, anélkül
hogy bármi utalt volna benne a remegő, taszító, félelmetes csúcs-
pontra.
– Gaffney, maga téved ezzel a Leverkühnnel kapcsolatban,
tudja. Ez az Apokalopszisből van.
– Most már tudom. Utánanéztem, és láttam, hogy tévedtem.
El se tudom mondani, mennyire zavarba ejt, hogy ezt kell monda-
nom. De azt lefogadom, tudom, mit fog ezután kérdezni.
– Észrevett valamit? – kérdezte egyébként Yossarian.
– Hát persze – mondta Gaffney. – Nem vetünk árnyékot ide-
lenn, és a lépteink zajtalanok. Magva észrevesz valamit? –
kérdezte, mikor odalépett McBride mellé. Nem az őrre utalt, aki
az átjáróban a liftnél ült egy széken. – Nos?
Kilroy eltűnt.
Emléktáblájáról kitörölték a betűket.
Kilroy meghalt, árulta el McBride. – Úgy éreztem, meg kell
mondanom maguknak.
– Volt egy ilyen érzésem – mondta Yossarian. – Vannak ko-
rombéli emberek, akik sajnálattal fogják hallani. Vietnam?
– Ó, nem, nem – felelte meglepetten McBride. – Rák. Proszta-
ta-, csont-, tüdő- és agyrák. Természetes halálnak minősítették.
– Természetes halál – ismételte meg siránkozva Yossarian.
– Rosszabb is lehetne – mondta Gaffney együtt érzően. –
Legalább Yossarian él.
– Persze – mondta McBride kedélyesen. – Yossarian még él.
– Yossarian él? – visszhangozta Yossarian.
– Yossarian él – mondta McBride. – Talán ezt tehetnénk a
falra a másik helyett.
– Persze, de meddig? – felelte Yossarian, aztán megszólalt a
riasztó.
McBride tüstént összerezzent. – Hé, mi a fene ez? –
Rémültnek látszott. – Nem ez a riadó?
Gaffney bólintott. – Szerintem az.

491
 – Maguk, fiúk, várjanak itt! – McBride már futott is az őr-
szem felé. – Ki fogom deríteni.
– Gaffney? – kérdezte Yossarian remegve.
– Idelenn én se tudom – felelte Gaffney komoran. – Lehet,
hogy a háború, a triage kora.
– Ne pucoljunk innen a fenébe? Menjünk ki.
– Ne őrüljön meg, Yossarian. Itt sokkal nagyobb biztonság-
ban vagyunk.

492
493
Tizenharmadik könyv

494
 34. FINÁLÉ

Mikor hallotta, hogy megszólal a riasztó, és látta a masinán

pislogó színes lámpácskákat, az elnök nagyon meg volt magával
elégedve, amiért mozgásba hozott valamit, és önelégült vigyorral
dőlt hátra a székén, míg csak el nem kezdett neki derengeni, hogy
nem tudja, hogyan lehet leállítani, amit elindított. Nyomkodta
egyik gombot a másik után, de hiába. Éppen segítségért akart kia-
bálni, amikor berohant a segítség: Noodles Cook, a Kövér a Kül-
ügyminisztériumból, akinek a neve sose jutott egykönnyen eszébe,
karcsú munkatársa a Nemzetbiztonsági Tanácstól, a Sovány és a
légierőnek az a tábornoka, akit nemrég léptettek elő a Vezérkari
Főnökök Egyesített Tanácsának főnökévé.
– Mi történt? – sivította Bingam tábornok, a zavarodottság-
tól kipirult, rémült ábrázattal.
– Ez működik – mondta az elnök vigyorogva. – Látják? Akár-
csak a játék.
– Ki támad minket?
– Mikor kezdődött?
– Támad minket valaki? -,kérdezte az elnök.
– Ön kilőtte az összes rakétánkat!
– Ön elindította az összes repülőgépünket!
– Én? Hova?
– Mindenhova! Azzal a vörös gombbal, amit nyomkodott.
– Ezzel? Én ezt nem tudtam.
– Ne nyúljon többé hozzá!
– Honnan kellett volna tudnom? Hívják vissza mindet:
Mondják meg, hogy sajnálom. Nem szándékosan csináltam.
– Nem tudjuk visszahívni a rakétákat.
– Nem tudjuk visszahívni a bombázókat.
– Nem tudjuk visszahívni a bombázókat! Mi lesz, ha valaki
megtorlásul visszavág? Nekünk kell őket elsőnek elkapnunk.
– Ezt nem tudtam.
– És ki kell küldenünk a második csapásmérő bombázóinkat
is, arra az esetre, ha az első csapásunk után vissza akarnak vágni.
– Jöjjön, uram. Sietnünk kell.
– Hova?

495
 – A föld alá. Az óvóhelyekre. Triage... nem emlékszik?
– Dehogynem. Éppen azt játszottam a másikon, mikor át-
kapcsoltam erre.
– Az Isten verje meg, uram! Mi a fenén mosolyog?
– Nincs ebben semmi mulatságos, a kurva életbe!
– Honnan kellett volna tudnom?
– Induljunk! Mi vagyunk azok, akiknek túl kell élniük.
– Előkeríthetem a feleségemet? A gyerekeimet?
– Ön is itt marad!
Úgy rohantak ki, mint holmi csőcselék, aztán bezsúfolódtak
a rájuk várakozó, hengeres vészliftbe. A Kövér C. Porter Lovejoy
elgáncsolta, mert ő is kétségbeesetten be akart szállni a liftbe. A
Kövér odabenn hasalt el, Lovejoy pedig úgy csimpaszkodott a há-
tára, mint egy dühösen karmolászó őrült majom.
*
Melissa MacIntosh nővér kiszedegette sötét hajából a szeme
színéhez illő világoskék, forró hajcsavarókat, aztán úgy kikente
magát rúzzsal és más kozmetikumokkal, mintha esti programra
készülődne – oka volt rá, hogy a lehető legjobban akarjon kinézni
–, és újra elhatározta, hogy ebéd közben megpróbálja elhatározni
magát a John Yossarian és közte fennálló nézeteltérést illetőleg,
azazhogy a szülészével megbeszélt vizsgálatra menjen-e el, és
megtartsa a terhességét, vagy a nőgyógyászát keresse fel, és lépé-
seket tegyen a megszakításra. Fogalma sem volt róla, hogy miféle
szörnyűség történik valahol másutt.
Megértette, hogy Yossarian vonakodik ilyen hamar újra
megnősülni. Kivett még egy csokoládét a keze ügyében álló félki-
lós dobozból. A desszertet a belga pácienstől és a feleségétől kapta
ajándékba azon a napon, amikor majd két év után elevenen el-
hagyta a kórházat. Megkönnyebbült, amiért a belgák visszarepül-
tek Európába, mert hajlamos volt az empatikus ragaszkodásra,
márpedig fel akarta szabadítani az elméjét, hogy saját kínos hely-
zetével foglalkozhasson Yossarian roppant józan érveket hozott
fel az ellen, hogy most újra apa legyen.
Érveivel semmiféle benyomást nem ért el. Ha jobb és gyor-
sabb volt a vitában, Melissa szemében csak trükkösebbnek lát-
szott, bár képes volt elismerni önmagának és lakótársnőjének, An-

496
gélának, hogy nem mindig gondolja világosan végig a dolgokat, és
nem lát csalhatatlanul, amikor előre kell tekintenie.
Ezt azonban nem tekintette hibának.
Megvolt benne valami, ami Yossarianban nem: az önbiza-
lom, az a hit, hogy az olyan emberek számára, mint ő, akik jók, vé-
gül mindennek jól kell alakulnia. Mostanában, Peter gutaütése
után, Angéla is ráunt a pornográfiára meg a munkára, hízni kez-
dett, aggódott az AIDS miatt, és vágyakozva beszélt arról, hogy
visszatér Ausztráliába, ahol még mindig élnek barátai és rokonai,
meg egy öregotthonban a kedvenc nagynénikéje, akit reményei
szerint majd elkezd látogatni. Ha Angélának mostanában el kellett
gondolkodnia a kotonokról, akkor ő is föladhatná a szexet, és férj-
hez mehetne.
Yossarian alaposan fölfújta az éveik számát, és majdnem
megint ügyesen átejtette – Melissa gratulált magának, amiért ezt
sikerült megakadályoznia – alig két estével előbb.
– Én egyszerűen nem félek semmi ilyesmitől – adta tudtára
dacosan Melissa, megmerevítve a gerincét. – Megleszünk nélküled
is, ha muszáj.
– Nem, nem – javította ki Yossarian, szinte maliciózusan. –
Tegyük fel, hogy te leszel az, aki hamarosan meghal!
Melissa erről nem volt hajlandó tovább beszélni. Elképzelni
csecsemő lányát, akinek csak a hetven éven felüli apja van, túl bo-
nyolult gubanc volt számára, meg se próbálta kibogozni.
Tudta, hogy neki van igaza.
Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Yossarian még akkor is
megfelelő anyagi segítséget nyújtana, ha ővele dacolva makacsul
kitartana, és nem folytatnák tovább a páros életet. A szíve mélyén
tudta, hogy ennyiben megbízhat benne. Igaz, ritkábban volt vele
olyan hevesen szerelmetes, mint a legkorábbi időszakokban. Már
nem csalogatta többé fehérnemű-vásárlással, és eddig még nem
vitte el se Párizsba, se Firenzébe, se Münchenbe bevásárolni, és
most már csak a születésnapjára küldött rózsákat. De benne is
csökkent a szerelmeskedő kedv, tűnődött most enyhén bűntuda-
tos balsejtelmekkel, és időnként gondolatban emlékeztetnie kel-
lett rá magát, hogy csábítóbban kellene igyekeznie a kielégítő ér-
zékiség azon csúcsainak elérésére, amelyek kezdetben normáli-

497
sabban előbukkantak köztük. Amikor Angela rákérdezett, elismer-
te, hogy Yossarian már soha nem látszik féltékenynek, és már nem
mutat érdeklődést a szexuális múltja iránt. Már moziba is ritkán
akarta elvinni. Már azt is minden harag és elégedetlenkedés nélkül
emlegette, hagy egészen mostanáig soha nem találkozott nővel,
aki egy folyamatos viszony során ugyanolyan gyakran akart sze-
retkezni, mint ő. Visszatekintve megpróbálta megállapítani, áll-e
ez a többi férfira is, aki a barátja volt. Ami azt illeti, Yossarian már
nem dolgozott olyan keményen, hogy a kedvébe járjon, mint ko-
rábban, és nem aggódott különösebben, amikor látta, hogy nem
sikerült kielégítenie.
Melissa nem érezte, hogy ez bármit is számítana.
Melissa MacIntosh tudta, hogy igaza van, és képtelen volt
belátni, hogy bármi rossz volna abban, amit akar. Olyan nő volt,
aki szeretett „ösztönös érzésekről” beszélni, ahogyan dogmatikus
intuícióit megfogalmazta, és most az volt az ösztönös megérzése,
hogy ha türelmes lesz, ha egyszerűen kitart, nem enged, és türel-
mesen hajthatatlan marad, Yossarian, mint rendesen, végül bele
fog egyezni bármibe, amit ő akar. A gyerek ügyében Yossariannak
erős érvei voltak. Ő csak egyetlen érvet tudott felhozni, de ez elég
volt: akarta a gyereket.
Az a gondolat, hogy Yossarian esetleg nem jelenik meg a
vendéglőben, hogy tovább érveljen, meg se fordult a fejében, míg
csak távozás előtt körül nem nézett a kis lakásban. Rémületében
inkább tüstént ki is verte a fejéből, mintsem hogy akár csak el-
kezdjen töprengeni rajta, mit jelenthet ez a cserbenhagyás.
Magas sarkú cipőt húzott, hogy még jobban nézzen ki, aztán
sebesen, csábító, kopogó léptekkel kiment.
Odakinn, a sarok mellett, ahová taxiért indult, előrelátható-
an ott látta az Egyesített Edison Társaság karbantartó kocsijait
meg az embereket, akik feltörték az aszfaltot, hogy kijavítsanak
vagy modernizáljanak valamit. Az elektromos vállalatnak ezek az
emberei mindig ott voltak, úgy érezte, szinte az idők kezdete óta,
amikor magas sarkaival kopogva elment mellettük. Elmerült az
előtte álló konfrontáció részleteiben, és alig vette észre, hogy söté-
tebb az ég, mint ebben a napszakban normális volna.

498
 Miután oly hosszú idő után kiengedték a kórházból, a belga
páciens visszarepült Európába, vezető állásába az Európai Gazda-
sági Közösségnél. Humorosan úgy beszélt magáról mint ,,Európa
beteg emberéről”. Tisztes egészségnek örvendett, és túláradó volt
a természete, de csökkent a súlya, és sokkal gyöngébb férfi lett,
miután elveszítette egy hangszálát, a fél tüdejét és a fél veséjét.
Mivel azt tanácsolták neki, hogy mondjon le a tömény italokról, az
elbocsátása utáni kéthetes ambuláns kezelés alatt borra és sörre
korlátozta az italozását. A nyakában lévő pontszerű nyílásba leszí-
vatás vagy intubáció céljából állandó műanyag implantátumot ül-
tettek be, amelyen át, ha bohóckodni akart, beszélni is tudott, vagy
beszívta a cigarettafüstöt, majd elégedetten tüsszögött tőle. Eltil-
tották a dohányzástól, de oda lyukadt ki, hogy így az nem számít.
Játékos, pajkos felesége, akit felvidított, hogy elevenen visszakapta
a férjét, még fújt is neki. Gyakorlott ügyességgel, összecsücsörített
szájjal megszívta a cigarettáját, azután keskeny, egyenes sugárban
játékosan befújta a cigarettafüstöt a műtéti nyílásba helyezett fe-
deles kis műanyag hengerbe. Utána, ha otthon voltak, babusgatták,
csókolgatták, csiklandozták egymást, és szeretkeztek. Nagy elra-
gadtatásukra és elképedésükre ez rendszeresebben sikerült, mint
még nemrég bármelyikük gondolta volna. A férfi kívülállók elől
normális körülmények közt elrejtette a protézisét magas gallérú
inggel, a nyakkendőjére kötött nagy csomóval, vagy széles csokor-
nyakkendővel, sállal, vagy színes, nyakra való kendővel. Felfedezte
magában, hogy a gyengéje a pöttyös. Európának ez a beteg embere
csak a feleségével osztotta meg egy további titkát, azt az abszolút
hitét, hogy semminek, amit ő, a kollégái vagy a szakértők bármifé-
le testülete tehetnek, nem lesz semmiféle tartós javító hatása kon-
tinensének vagy a nyugati világnak a gazdasági életére és sorsára.
Az embereknek csekély a hatalmuk az emberi események fölött. A
történelem a maga autonóm menetét követi, függetlenül azoktól
az emberektől, akik csinálják.
Mielőtt elhagyta a kórházat, kis ünnepséget rendezett a szo-
bájában a feleségével, és minden nővérnek és a személyzet min-
den más tagjának egy üveg pezsgőt, egy félkilós doboz Fanny Far-
mer csokoládét és egy karton cigarettát ajándékozott. Készpénzt is

499
akart adni, mindenkinek egy százdolláros bankót, de a kórház nem
helyeselte a pénzajándékot.
A repülőgépeken a belga páciens meg a felesége általában az
első osztályra váltott jegyet, de minden útjukon élvezettel töltöt-
ték az idő egy részét a páros üléseken a szorosabb közelség és az
intim bensőségesség miatt, amely lehetővé tette, hogy kockázatos
pajkossággal egymáshoz szorítsák a combjukat meg a karjukat,
miközben dohányoztak, a takarók rejteke alatt pedig a csúcspontig
simogathassák és izgathassák egymás nemi szerveit.
Mikor ezúttal az Atlanti-óceán fölött hazarepültek, elégedet-
ten üldögéltek első osztályú üléseiken, és filmet, egy vígjátékot
néztek abban a pillanatban, amikor megszólalt a riasztó, amelyről
nem tudtak. Mit sem gondolt egyikük sem a számos gőzlő, fehér
páraorsóról, amelyek, mint megfigyelték, elkezdtek széttekeredni
a láthatatlan repülő objektumok mögött, amelyek náluk gyorsab-
ban, magasabban és alacsonyabban haladtak, és akkor kezdtek fel-
tűnni az égen, miután a képernyő elfeketedett, majd a lámpák vad
csillogással újra kivilágosodtak, és az ablakokon felhúzták a füg-
gönyöket. Miután kelet felé szálltak, az alkonyatba, nem zavarta
őket, hogy az ég elsötétedett. Mögöttük ólomszürkévé vált a Nap.
Az elromlott vetítőszerkezet mintha a belső kommunikációs rend-
szert is befolyásolta volna. A fejhallgatókból nem szólt se zene, se
más szórakoztató műsor. Mikor egy stewardess mikrofonnal a ke-
zében kiállt az utasfülke elejébe, az ő szavait sem közvetítették.
Amikor az utasok kedélyesen, színlelt bosszússággal, gesztikulálva
integettek a kabinszemélyzet más tagjainak, hogy érdeklődjenek,
és a stewardok és a stewardessek lehajoltak, hogy válaszoljanak,
az ő szavaik is hangtalanok maradtak.
*
Dennis Teemer nem hallott róla, és a bíborosnak sem szól-
tak, pedig előzőleg már célzások jutottak a fülébe holmi katasztró-
fatervekről. Sokakat felhívtak telefonon, de se a tudomány embe-
re, se a lelkek őrzője nem volt köztük. Mivel már nem volt rá többé
lehetőség, hogy a nagyközönséget megóvják a támadástól, nem
gondoskodtak nyilvános óvóhelyekről, és nem tartották politikus-
nak rémületet és kétségbeesést kelteni egy olyan figyelmeztetés-

500
sel, amely indokolatlannak bizonyulhat abban az esetben, ha a ret-
tegett atom-ellentámadás nem következik be.
Amikor kiadták a riasztást, csak a már előre kiválasztott
boldog, privilegizált keveseket hívatták, terelték össze és engedték
le. Mind ritka képességekkel rendelkező férfiak voltak, akiket nél-
külözhetetlennek ítéltek életmódunk föld alatti örökös továbbvite-
léhez. Miután megtalálták, sietve a hőálló liftekhez terelték őket a
KÜKTÉTÉ rendőreinek és rendőrnőinek elkötelezett, különleges
csoportjai, akik mindaddig nem álltak meg, és nem gondolkodtak
el azon, hogy őket magukat is nélkülözhetőkként ki fogják zárni,
amíg el nem jött az igazság pillanata.
*
– Itt Harold Strangelove beszél, és örömmel fogják hallani,
hogy mind nekem, mind legfontosabb munkatársaimnak sikerült
biztonságosan lejutnunk ide, és továbbra is rendelkezésükre ál-
lunk pompás kapcsolatainkkal és tanácsainkkal, valamint a leg-
jobb minőségű bombasztjainkkal – mondta jól érthetően a hang a
hangszórórendszerből. – Az elnököt hátrahagytuk, és én vettem át
a vezetést, mert többet tudok, mint bárki más. Rakétáinkat elindí-
tottuk, és garantálom, hogy sikeresen meg fogjuk valósítani célki-
tűzéseinket, mihelyt rá tudunk jönni, hogy mi volt a célunk a kilö-
vésükkel. Nem tudjuk még, vajon az általunk megtámadott terüle-
tek valamelyike fog-e megtorlással élni. Erre való képességük
csökkentésére összes első csapásmérő repülőgépünk a levegőben
van. Hamarosan megszüntetjük a rádiótilalmat, hogy hallhassák.
Addig is biztosítom önöket, hogy semmiről nem feledkeztünk meg.
Életképes közösségünk van, amely fennmarad, jobban mondva
fennmarad, hatvanhét kilométerrel a föld alatt, és továbbra is sza-
bályosan és demokratikusan fogunk eljárni, amíg mindenki azt
csinálja, amit mondok. Katonailag biztonságban vagyunk. Megvan
hozzá a személyzetünk, mely szükséges ahhoz, hogy túléljünk egy
külső nukleáris ellentámadást, ha ez bekövetkezne. Vannak politi-
kai vezetőink, hivatásos közigazgatási szakembereink, orvosaink,
intellektueljeink, mérnökeink és más szakembereink. Mit kíván-
hatnánk többet? A rejtekhelyeinkre vezető bejáratokat mostanára
lezárták a KÜKTÉTÉ különleges erői. Bárkinek, aki olyan szeren-
csés, hogy itt lehet, de elégedetlenné válik és távozni akar, enge-

501
délyt adunk a távozásra. Ez egy szabad ország. De felhatalmazás
nélkül senki új embert nem engedünk be, és a túlélők közül sem
bocsátunk be senkit, amíg úgy nem döntök, hogy beengedem őket.
Jól el vagyunk látva mindennel, amire egy jóhiszemű, józan em-
bernek szüksége lehet, és nincs előrelátható határa annak az idő-
nek, amelyet kényelmesen eltölthetünk itt, amíg azt teszik, amit
mondok. A rekreációs lehetőségek széles skálája áll rendelkezé-
sünkre. Mindenre gondoltunk. Most itt van a Vezérkari Főnökeim
Egyesített Tanácsának új elnöke, hogy tájékoztassa önöket, és be-
számoljon önöknek katonai helyzetünkről, ahogyan most áll.
– Amerikai honfitársaim! – mondta Bernard Bingam tábor-
nok. – Őszintén szólva semmivel sem tudok többet önöknél azok-
ról az okokról, amiért erre a háborúra sor került, de azt tudjuk,
hogy jó okaink voltak rá, ügyünk igazságos, és katonai hadművele-
teink ugyanúgy tökéletesen sikeresek lesznek, mint mindazok,
amelyekre a múltban vállalkoztunk. Rakétaelhárító rakétaegysé-
geink teljes készültségben vannak, és valószínűleg hihetetlen sike-
reket érnek el bármiféle ellenséges rakéták ellen, amelyek megtor-
lásul esetleg ránk záporozhatnak. Ebben a stádiumban legerősebb
eszközeink a nehézbombázóink. Több száz áll rendelkezésünkre
belőlük az első csapáshoz, és most megindítjuk őket, pusztán óvin-
tézkedésként. Önöknek is engedélyezem, hogy meghallgathassák,
amint érintkezésbe lépek légi hadműveleteink parancsnokával.
Kezdjük is. Halló, halló. Itt Bingam, Bingam, Bernie Bingam Wa-
shingtonból, a Ben Jerry ellátóraktár föld alatti főhadiszállásáról.
Jelentkezzen, parancsnok, kérem, jelentkezzen.
– Häagen-Dazs.
– Köszönöm, Whitehead parancsnok. Hol van?
– Tizenhatezer méter magasságban, repülő stratégiai pa-
rancsnoki harcállásunkon, az ország földrajzi középpontja fölött.
– Tökéletes. Utasítsa egységeit, hogy folytassák. Most a leg-
lényegesebb az idő. Aztán változtassa meg a helyzetét.
– Már megváltoztattuk a helyzetünket, miközben jelentést
tettem róla.
– Tehát többé már nem pontos?
– Akkor sem volt pontos.

502
 – Tökéletes. Jelentse, ha ellenséges rakétákat vagy repülő-
gépeket észlelnek. Tájékoztatni fogjuk, amikor mindnyájan vissza-
jönnek.
– Igenis, uram. Hová jöjjünk vissza?
– Hmmmm. Lehet, hogy nem lesz rá hely. Azt hiszem, erre
nem gondoltunk. Akár leszállhatnának azokon a területeken, ame-
lyeket elpusztítottunk. Folytassa a tervezett módon.
– Feltétlenül, Bingam tábornok.
– Okvetlenül, Whitehead parancsnok.
– Häagen-Dazs.
– Ben&Jerry. Dr. Strangelove?
– Pompás volt.
– Feltétlenül, dr. Strangelove?
– Okvetlenül, Bingam tábornok. Semmiről nem feledkeztünk
meg. Most elnézést kell kérnem önöktől, többiektől, mert egy ap-
róságról mégis megfeledkeztünk. – Amikor folytatta, szándékosan
kásásan ejtette a szavakat, nyilvánvaló, tréfásan önmagát cáfoló
bocsánatkérésként. – Elmulasztottunk nőket magunkkal hozni. Ó,
igen... el tudom képzelni magukat, macho férfiakat, amint fogják a
fejüket és nyöszörögnek a színlelt boldogtalanságukban. De gon-
dolják meg, micsoda széthúzást okoznának itt és most. Nem az én
tisztem, hogy hivatalosan ajánljam, de orvoskari főnökünk emlé-
keztetett rá, hogy az önmegtartóztatás mindig a gyöngébb nem
megfelelő pótlékának bizonyult. A nőket egyébként megfelelően
pótolja az onánia, a felláció és a szodómia. Kotonok használatát ja-
vasoljuk, melyekből nagy készleteket fognak találni a vegyesbolt-
jainkban és a szupermarketjeinkben. A népesség fenntartása ér-
dekében végül esetleg be kell majd engednünk néhány nőt, ha
ugyan még marad belőlük. Ami a papokat illeti, úgy hisszük, összes
nagyobb felekezetünkből van néhány papunk. Amíg megtalálják
őket, van egy felekezeten kívüli emberünk, aki kész minden hitfe-
lekezet híveinek lelki igényeit ellátni. Ami pedig a végkimenetelt
illeti, kérem önöket, ne aggódjanak. Nem feledkeztünk meg sem-
miről. Első csapásunk után titkos védelmi-támadó repülőgépeink
készen állnak a második csapásmérő légitámadásra, és az első
csapásunkat átvészelő bármely fegyver megsemmisítésére, amely-
lyel visszacsaphatnának ránk. Abszolút biztosak vagyunk benne,

503
hogy szinte nincs miért aggódnunk, hála régi-új Lopakodó bombá-
zónk régi-új változatának, saját Strangelove Ultraszuperemnek és
Minderbinder Ssssss!-ének. Újságok nem fognak megjelenni. Mivel
az összes jelentést hivatalos forrásokból fog származni, nem lesz
okuk hinni bennük, és minimálisra fogjuk szorítani őket. Häagen-
Dazs.
– A Ssssss!? – képedt el Yossarian.
– Megmondtam magának, hogy működni fog.
– Gaffney, mi fog történni?
– El vagyok vágva a forrásaimtól.
A tizenegy kilométeres szintre való lefelé száguldás órán-
ként ezerhatszáz kilométeres sebességgel majdnem öt percig tar-
tott a liften. A hatvanhét kilométeres aljzatra vezető út mintegy
további húsz percet vett volna igénybe, így aztán megállapodtak,
hogy egy darabig a mozgólépcsőkön folytatják.
– Sejteni se tudja? Hol lesz mindennek a vége?
Gaffneynak erre megvolt a válasza. – Ahol elkezdődött,
mondják a fizikusok. Ez járt az eszemben azzal a regénnyel kap-
csolatban, amelyet talán majd meg akarok írni. Ádám és Éva te-
remtésének mindkét története után kezdődne. Mert kettő van,
tudja.
– Tudom – mondta Yossarian.
– Meg lenne lepve, hány ember nem tudja. Az én történetem
a teremtés hatodik napján kezdődik.
– És onnan hova megy?
– Visszafelé – károgta Gaffney, úgy adva elő regényötletét,
mintha máris diadalt aratott volna vele. – Visszafelé menne az
ötödik napra, mint egy hátrafelé levetített film. Az én történetem
kezdetén Isten visszaváltoztatná Évát oldalbordává, és visszaten-
né a bordát Ádámba, ahogy a második verzióban találjuk. Egysze-
rűen visszacsinálná Ádám és Éva saját képére és hasonlatosságára
való megteremtését, ahogyan az első változatban találjuk, mintha
sohasem alkotta volna meg őket. Egyszerűen eltüntetné őket a ha-
todik napon teremtett barmokkal, csúszómászó állatokkal és szá-
razföldi vadakkal együtt. Az én második napomon, az Ő ötödik
napján visszavenné a madarakat és a halakat. Utána eltűnne a Nap
és a Hold, az ég mennyezetén világító egyéb testekkel együtt. Az-

504
tán visszavenné a harmadik nap gyümölcsfáit és növényzetét, és a
vizek újra összegyűlnének, és a földnek nevezett száraz eltűnne.
Ez a harmadik nap volt, és az utána következő napon visszavenné
az égnek nevezett mennyezetet, amely elválasztja a vizeket. Aztán
az első napon, az én hatodik napomon a fény is eltűnne, és semmi
nem választaná el a világosságot és sötétséget, a Föld pedig megint
kietlen és puszta lenne. Visszajutnánk a kezdetekig, mielőtt bármi
lett volna. Aztán ellopok az Újtestamentumból egy nagyon ügyes
vonást. Kezdetben vala az Ige, és az Ige Isten volt, emlékszik? Most
természetesen visszavesszük az igét, és ige nélkül nincs Isten. Mit
szól hozzá?
– A gyerekek imádni fogják – mondta Yossarian maró gúny-
nyal.
– Jó film lenne belőle? Mert a folytatásában két- vagy há-
rommilliárd évvel később újra elindulna az egész, és a legapróbb
részletekig pontosan ugyanúgy teremtődne újra.
– Gaffney, én sokáig nem tudok várni. Van egy állapotos ba-
rátnőm odafönn, akinek hamarosan gyereke születik, ha hagyom.
Menjünk néhány kilométert gyalog. Nem bízom a mozgólépcső-
ben.
Mikor menet közben lenézett, Yossarian hirtelen nem hitt a
szemének. Valahol elhagyta a szemüvegét. De első pillantásra még
szemüveggel sem tudta volna elhinni, amit látott fölfelé jönni, vele
szemben.
*
Amikor Leslie R. Groves tábornok, aki 1970-ben halt meg
szívbajban, meghallotta a rádiót, elhatározta, hogy fut, menti az
életét, és lefelé megy a Föld megalvadt középpontja felé, ahol mint
tudta, olyan forróság van, mint Hádészban, de mégsem akkora for-
róság, mint egy fúziós robbanás hőmérséklete, vagy a lelkész fej-
lesztette hő, ha továbbra is sikerül trícium és lítium-deuterid nuk-
leáris keverékévé alakulnia, és eléri a kritikus tömeget.
– Ne üssétek meg! Ne ragadjátok meg! Ne nyúljatok hozzá! –
rikoltotta el parancsait, hazája iránti kötelességéből, és utolsó szí-
vességként a lelkész iránt, aki nem volt hajlandó vele menni, és
menteni a bőrét. – Ne hagyjátok túlhevülni! Felrobbanhat!

505
 Mikor látták, hogy a tábornok megpucol, összes tudósa,
szakembere, mérnöke és háztartási személyzete is futásnak eredt,
így a bejáratoknál harcálláspontjukat elfoglaló fegyvereseket le-
számítva a lelkész egyedül maradt.
*
Mikor a vonat döcögve megállt, a lelkész látta, hogy a Rocke-
feller Center csillogó jégpályája kihullik az általa látott képből, a
körülötte álló felhőkarcolók dülöngélni kezdenek, majd furcsán
félredőlve nyugalomba kerülnek. A lelkész előzőleg egyszer már
megpillantotta Yossariant, amint átvágott az utcán egy fiatalabb
férfival, aki a fia lehetett volna, és visszaszállt egy hosszú, gyöngy-
szürke limuzinba, amely mintha ragacsos vérfoltokat eresztett
volna a kerekeiből, miközben egy turistabottal és zöld hátizsákkal
járkáló alak gonosz tekintettel nézegette őket. Másodszor már
nem találta meg Yossariant a Metropolitan Museum of Art előtt,
akárhányszor kapcsolt oda és várta. Eszébe sem jutott, hogy a Ki-
kötői Hatóság Buszpályaudvarán keresse, amikor átkapcsolt oda,
és sóvárogva nézegette az épületet. Ott érkezett meg első alka-
lommal a városba. Mostanára már fájdalmassá vált, amikor visz-
szakapcsolt Kenoshába. Hetenként három este figyelte a feleségét,
amint lassan lépkedve találkozik az utca túlsó oldalán élő özvegy-
asszonnyal, hogy aztán kocsin menjenek el egy újabb bridzspartira
a presbiteriánus templomba, főleg olyan férfiakból és nőkből álló
társaságba, akik elveszítették a házastársukat. Búbánatosan figyel-
te, mert már nem volt része többé a felesége életének.
Amikor a vonat megállt, és a korcsolyapálya eltűnt, odakint-
ről hirtelen nagy hangzavart, kiabálást és futó lépteket hallott, és
sejtette, hogy valami zűr van. Várta, hogy jöjjön valaki, aki meg-
mondja neki, hogy mit csináljon. Tíz perc sem telt belé, és teljesen
magára maradt. Groves tábornok világosan beszélt.
– Nem, én ki akarok menni – határozta el a lelkész.
– Lehet, hogy ott háború van.
– Haza akarok menni.
– Albert, guruljon már dühbe. Maga soha nem dühös?
– Olyan dühös vagyok, hogy fel tudnék robbanni.

506
 – Ez jó! Én megteszem, amit tudok, hogy megtisztítsam az
útját. – Ekkor hallotta a lelkész, amint szétkiabálta utolsó paran-
csait, mielőtt elrohant.
A lelkész óvatosan megpróbált leszállni a vonatról. Volt nála
némi készpénz a tábornoktők és a társadalombiztosítási számát is
visszakapta. Ő volt az utolsó, aki leszállt a vonatról. Kissé távolabb
egy sor mozgólépcsőt látott, amelyek vadonatújnak látszottak. Tel-
jesen egyedül volt, leszámítva a vörös tábori zubbonyos, zöld nad-
rágos, barna katonacsizmás őröket. Ilyen őrök álltak állig fölfegy-
verkezve a lefelé vivő mozgólépcső tetejének és aljának összes be-
járatánál. Fölfelé szabadon mehetett, szabadon távozhatott.
– Lehet, hogy nehezen fog tudni visszajönni, uram.
Mihelyt rálépett a mozgólépcsőre, tüstént gyalog is elindult
rajta fölfelé, mert szeretett volna olyan gyorsan eljutni oda, ami-
lyen gyorsan csak tud. Kapaszkodás közben egyre fokozta az ira-
mot. Amikor fölért a tetőre, a nyíl útmutatását követve eljutott egy
henger alakú, átlátszó lifthez, amely, miután benyomta a legfelső
gombot, olyan gyorsan kezdett el vele emelkedni, hogy első pilla-
natban elállt a lélegzete és úgy érezte, süllyednek a belei. A függő-
leges, átlátszó üvegtáblákon át látta, hogy áthalad egy golfpályán,
aztán meg egy vidámparkon, ahol hullámvasút és óriáskerék áll, és
a hintáslegények ugyanolyan árnyalatú vörös kabátot viselnek,
mint a különleges katonai alakulatok. Elhaladt utak mellett, ame-
lyeken katonai járművek és polgári szedánok robogtak, elhaladt
egy mozgékony rakétákból és WISCONSIN SAJT ÉS BEN&JERRY
FAGYLALT feliratú hűtőkocsikból álló vasúti szerelvény mellett.
Ahol a lift majd húszpercnyi út után megállt, újabb vadonatúj
mozgólépcsőpórra talált. Ahol ezek véget értek, felszállt egy újabb
liftre, és megint a legmagasabb szint gombját nyomta meg. Aztán
megint mozgólépcsőkön ment följebb. Úgy érezte, kilométereket
baktat fölfelé, de nem fáradt el belé. Egész idő alatt felfelé bámulva
hirtelen nem hitt a szemének, amikor szemtől szembe találta ma-
gát Yossariannal, aki sebesen baktatott lefelé a másik mozgólép-
csőn. Szájtátva bámulták egymást a kölcsönös felismerésben.
– Hát maga mit csinál itt? – kiáltották mind a ketten.
– Én? Mit csinál maga itt? – vágták vissza mindketten Ellen-
kező irányba haladtak.

507
 – Lelkész, ne menjen ki! – kiabált vissza Yossarian, tölcsért
formálva a tenyeréből. – Veszély vár odakinn. Jöjjön vissza!
– Lófasz a seggébe! – kiáltotta a lelkész, aztán töprengeni
kezdett, hogy a csudába jönnek ilyen szavak a szájára.
Miután kiejtette őket, a felszabadulás olyan szelleme sarkan-
tyúzta tovább, amelyet ő maga is fanatikusnak vélt. Végül, amikor
kirohant az utolsó liftből, egy szállítójárművekkel és siető gyalo-
gosokkal zsúfolt átjáróban találta magát. Szemben, a túlsó oldalon
egy meredek öntöttvas lépcső emelkedett rövid szakaszokban a
spirális lépcsőpihenőkre, a tetején pedig egy-egy függőfolyosó vitt
a kijárat hatalmas fémajtajához. A lépcsőn felkapaszkodva rá se
hederített a vad kutyák kitörő ugatására, amelyet a háta mögül
hallott. Odafönn őr, az ajtón pedig a következő felirat állt:
VÉSZBEJÁRAT
TILOS A BEMENET
EZT AZ AJTÓT HASZNÁLAT KÖZBEN
ZÁRVA ÉS BERETESZELVE KELL
TARTANI
Az őr nem próbálta megállítani, sőt lekötelezően kinyitotta a
zárat, elhúzta a reteszt, és kitárta az ajtót. Az ajtó túlsó oldalán két
további őr volt szolgálatban. Ezek sem akadályozták semmiben.
Egy fémszekrényen áthaladva valamiféle kis szolgálati helyiség-
ben találta magát, majd azon túl egy folyosón, ahol a feje fölött
lépcsők lejtettek, aztán megpillantott egy kijárati ajtót az utcára.
Megdobbant a szíve. Már kezdem látni a fényt, mondta magában,
aztán kifelé lódult a sötét nappalba, kikerülve a sarokban egy ra-
kás szart, amelyre csak rövid pillantást vetett.
A buszpályaudvar mellett volt, egy mellékutcában, az egyik
alacsonyabb szinten, ahonnan a buszok indultak. Az egyik már
melegítette a motorját, éppen indulni készült a wisconsini Kenos-
hába, vele együtt alig három utassal. Mihelyt elengedte magát az
ülésen, kifújta az orrát, köhécselt, hogy kitisztítsa a torkát, aztán
megkönnyebbülten, mélyen felsóhajtott. Valahányszor megállnak
majd étkezésre, meg fog próbálni telefonálni, míg csak el nem éri
az asszonyt. A beszállóhely egy védőtető alatt volt, így nem volt
meglepve, hogy olyan tompának látszik a fény De mikor áthalad-
tak az alagúton, és kiértek a sztrádára, az ég semmivel sem lett fé-

508
nyesebb. Szinte minden kíváncsiság nélkül nézett ki az ablakon, és
látta, hogy maga a Nap is hamuszürke, és a peremét fekete karika
sötétíti el. Wisconsinban, borús napokon gyakran látott a felhőtö-
megek mögött ilyen gyönge napsütést. Azt nem látta, hogy nincse-
nek felhők.
*
A The New York Times mindennapos szerkesztőségi értekez-
letén, amelyen eldöntötték a következő kiadás címlaptervét, elha-
tározták, hogy megjósolnak egy kiszámíthatatlan napfogyatkozást,
mire a tévéhíradósok elhatározták, hogy beszámolnak róla.
*
Frances Beach, aki elsődlegesen beteg férje gondozásának
és vigasztalásának szentelte magát, réges-rég túljutott azon a pon-
ton, amikor még törődött azzal, hogy miről dönt a The New York
Times vagy bármelyik más újság, kivéve a divatot. Utolsó éveiben
nem volt meglepve, amikor azon kapta magát, hogy magát mély-
ségesen szerelmes Yossarianba. Könyvéből felnézve levette az ol-
vasószemüvegét, és bűnbánó mosollyal arra a jóakaratú következ-
tetésre jutott, hogy érzelmeikből hiányzott a viszálykodás és a
dráma. Soha egyiküknek sem volt igazán szüksége a másikra. Az
volt kettejük között a baj, hogy soha semmi nem ment köztük fél-
re.
*
Claire Rabinowitz harcias ellenségességet érzett minden
utastársával szemben az El Al Izraelbe induló járatán. Meg akarta
nézni azt a Tel-Aviv melletti tengerparti házat, amelyre vásárlási
opció formájában már előleget fizetett. Tekintete alig kapcsolódott
össze bárki máséval, sem az első osztályú várócsarnokban, sem a
kapu előtti váróteremben, ahová agresszív kíváncsiságból szintén
kiballagott, hogy agyoncsapja az időt. A gép fedélzetén egyetlen
férfi sem akadt, akármilyen korú volt, akár a családjával utazott,
akár egyedül, aki akárcsak távolról is megközelítette volna azt,
amit büszkén a maga mércéjének tekintett. Senki nem akadt, aki
akár csak a gyertyát tarthatta volna az ő Lew-jának. Sammy Sin-
ger, aki most Kaliforniában volt, vagy talán már úton Hawaiiba
vagy Ausztráliába, megjósolta, hogy ez esetleg megtörténhet, és
Claire bóknak vette a figyelmeztetését. Mikor Lew-ról beszélt va-

509
lakinek, a gyerekeinek vagy Sammynek, soha nem beszélt úgy róla,
hogy az ő Lew-ja. De mikor rágondolt, még mindig az ő Lew-ja
volt. Csak lassan lett úrrá vonakodásán, hogy elismerje, immár
mindörökre lehetetlen újjáteremteni azt, ami volt. Magától értető-
dőnek tartotta, hogy az összes többi utas is zsidó a járaton, még
azok is, akik ugyanúgy amerikainak és agnosztikusnak látszanak,
mint ő.
A Földközi-tengert átszelve napkeltekor még semmi jele
nem volt bármiféle fenyegető új katasztrófa előjelének. Egy rövid
hír arról számolt be, hogy odalenn valahol egy tankhajó összeüt-
között egy turistahajóval. Claire mogorva kedvében volt, és nem
törődött vele, hogy ez esetleg meglátszik az arckifejezésén. Rejtett
csalódásainak másik dimenzióját az jelentette, hogy még nem
érezte úgy, mint remélte, hogy Izraelbe menve hazamegy.
*
Nem sokkal a szirénák megszólalása után Mr. George C.
Tilyou érezte, hogy megrendül a világa. Látta, hogy a Steeplechase
Parkban az El Dorado körhintáján kimarad az áram, és elegáns
forgó dobogói leállnak, pedig a császár még rajta ül. Furcsamód
két második világháborús pilótája is eltűnt, mintha behívták volna
őket. Coney Island-i ismerőse, Mr. Rabinowitz távolabbról bámulta
a gépezetet, mintha olyan meghibásodást szemlélne, amelyet eset-
leg módjában állna kijavítani. Mr. Tilyou a homlokát ráncolva
ment vissza az irodájába. Leporolta a kabátujjával a keménykalap-
ját, aztán visszatette a fogasra. Érezte, hogy szertefoszlik a haragja.
Visszatért a depressziója.
Újra el kellett halasztania megbeszélését a magasabb ható-
ságokkal, Luciferrel és talán magával a Sátánnal, hogy magyaráza-
tot követeljen házának furcsa viselkedésére. Többé már nem volt
kétséges, hogy a háza fokozatosan süllyed, a jóváhagyása nélkül,
és anélkül, hogy irányítani tudná. A gondos mérések alattomos
süppedésről árulkodtak. Ahogy most redőnyös íróasztala mellől
ránézett, hirtelen a szeme előtt süllyedt el. Szinte mielőtt meg tud-
ta volna érteni, mi történik, a teljes alsó szintje eltűnt. Kétemeletes
háza egyemeletes lett. Miközben bámulta, felülről egyre szélesedő
földzápor hullott lefelé, aztán nagy, durva rögök, kövek és más
hulladék is zuhogni kezdett, valamint új tört be kívülről harsány

510
ropogással, amire nem számított. Elszakadt, fityegő villanyvezeté-
keket látott. Összecsavarodott fémlapokból álló szellőzőket látott.
Csöveket látott. Felismerte valaminek a terebélyes alsó oldalát,
amelyen az olvadó fagy kristályos burkával övezett súlyos, csöpö-
gő hűtőcsövek álltak.
Depressziója elszállt.
Látott egy korcsolyás japán férfit vörös kabátban, aki a pad-
lat egyik sarkába csimpaszkodva mentette az életét.
A Rockefeller Center korcsolyapályája!
Mosolyognia kellett. Látta, hogy Mr. Rockefeller elsápad,
remeg és pánikba esve menekül. Mr. Morfian meztelenül kupor-
gott a földön, lehajtotta a fejét, sírt és imádkozott. A császárnak
nem volt ruhája.
Mr. Tilyounak nevetnie kellett. Nincs semmi új a Nap alatt?
Most látott valami újat, megtanult egy leckét, amelyről soha nem is
álmodta volna, hogy lehetséges. Még a pokol sem örökkévaló.
*
Yossarian nem hitt a fülének. Hol a csudában tanulta meg a
lelkész ilyen jól kimondani, hogy „Lófasz a seggébe”! Mire Yossa-
rian a mozgólépcső aljára ért, a lelkész már túl volt a tetején, és el-
tűnt a szeme elől. Gaffney éppen elkezdte volna mondani neki,
hogy jobb lesz, ha visszamennek a liftekhez és lemennek McBride-
hoz meg a többiekhez, amikor újra megszólalt Strangelove hangja,
bejelentve, hogy nincs mitől félniük, csak magától a félelemtől,
meg attól, hogy kevés a szabó.
– Ez megint olyasvalami, amiről megfeledkeztünk, és egye-
sek közülünk slamposnak látszanak itt a főhadiszálláson. Vasaló-
ink vannak, de senki nincs, aki tudná, hogy kell használni őket. Van
anyagunk, van cérnánk, és vannak varrógépeink. De szükségünk
volna valakire, aki varr. Hall engem valaki? Jöjjön be, ha tud varrni.
– Häagen-Dazs. Én tudok mosni és vasalni. A fegyvermeste-
rem egy szabónak a fia.
– Tüstént forduljanak vissza, és csatlakozzanak hozzánk.
– Igenis, uram. Hogy jutunk oda?
– Erről is megfeledkeztünk!
– Gaffney – mondta Yossarian, amikor még további tizenhat
kilométert kellett megtenniük. – Meddig leszünk mi itt?

511
 – Nekem talán itt van a jövőm – felelte Gaffney – Mikor lenn
leszünk, és lesz rá időnk, meg akarok mutatni magának valamit.
Fél hektár egy tavon, Vermont alatt, közel egy föld alatti golfpá-
lyához, és egy jó síterephez a Ben&Jerry területén, ha esetleg úgy
tervezné, hogy megveszi.
– Most? Azt hiszi, hogy én most venni tervezek valamit?
– Az embernek mindig előre kell néznie, mondja a derék
Señor Gaffney Vízparti ingatlan, Yo-Yo. Pár hónap alatt meghá-
romszorozhatja rajta a pénzét. Meg kell néznie.
– Nem lesz rá időm. Ebédmegbeszélésem van.
– Lehet, hogy le kell mondania.
– Lehet, hogy be akarom tartani.
– Minden tervet le kell fújni, ha tényleg háború van.
– Az esküvőt is?
– Mikor jönnek a bombák? Nincs is többé igazából szüksé-
günk az esküvőre, megvan videoszalagon.
– Jönnek a bombák?
Gaffney vállat vont. McBride se tudta, ez derült ki, mikor a
lift utolsó állomásáról leszálltak a hosszú mozgólépcsőn a végső
mélységbe. Nem tudta a két össze nem illő titkosügynök sem, aki-
nek fogalma se volt róla, hogy most mihez kezdjen.
Strangelove adta meg a választ, amikor újra megszólalt. –
Nem, semmiféle bombát nem észleltek még felénk jönni. Ez za-
varba ejtett mindenkit. De nekünk, akik itt vagyunk, nincs mitől
félnünk. Csak egyetlen légierő van a világon, amelynek olyan
bombái vannak, amelyek ilyen mélyre le tudnak hatolni, mielőtt
felrobbannának, és az a miénk. Semmit nem hagytunk figyelmen
kívül, kivéve néhány borbélyt. Amíg itt várunk, hogy meglássuk,
visszacsap-e valaki, szükségünk lesz borbélyokra, legalább egyre.
Semmi nem kerülte el a figyelmünket. Két-három héten belül min-
den szolgáltatásunk működőképes lesz, ha betartják a szabályai-
mat. Ha bárki úgy véli, baja lesz, ha követi az utasításaimat, kérem,
kövesse ezt az utasításomat, és még ma távozzék. Bingam tábor-
nok most ki fogja küldeni összes Ultraszuperünket és Ssssss!-
einket egy második csapásmérő támadásra, miután meggyőződ-
tünk róla, hogy a fedélzetükön nincsenek szabók és borbélyok.

512
 – Merde – vonta össze Raul dühösen a szemöldökét. A nya-
kigláb, narancsszín hajú, szeplős képű Bob jóval kevésbé látszott
boldognak, mint rendesen. Mind a kettőjüknek családjuk volt, és
aggódtak miattuk.
McBride is aggódott. – Ha odakinn háború van, nem vagyok
benne biztos, hogy szeretnék-e itt lenni.
Michael Marlene egyetértésével odalenn akart maradni, és
Yossarian nem kárhoztatta ezért.
– Szűkség van suszterre – mondta Strangelove.
– Merde – mondta Raul. – Ez az ember egy rakás merde.
– Igen, semmiről nem feledkeztünk meg, de ezt is elfelejtet-
tük – folytatta dr. Strangelove, színlelt vihogással. – Teli vannak a
raktáraink ezekkel a szép, új, ultramodern cipőkkel, de előbb vagy
utóbb fényezésre és javításra lesz szükségük. Ettől is eltekintve
nem feledkeztünk meg semmiről. Mindörökké itt élhetünk, ha azt
csinálják, amit mondok.
Egy vasútállomás peronja közelében álltak, olyasféle kes-
kenyvágányú vasúti sínek mellett, melyekről Yossarian úgy érezte,
biztosan látott már ilyeneket. Az alagutak is kisvasútról tanúskod-
tak, akkoráról, mint egy miniatűr vidámparki vasútvonal.
– Megint jön egy – kiáltott fel McBride. – Nézzük meg, mi ez
most.
Közelebb lépett, hogy gyorsabban megfigyelhesse a mérsé-
kelt sebességgel felbukkanó kis, élénkpiros, jelzőharangját konga-
tó mozdonyt. Villany hajtotta, de skarlátvörös kéménye is volt, fé-
nyes rézdíszítésekkel. A jelzőharangot a szabályozókarjaihoz kö-
tött ruhaszárító kötéllel egy középkorú, vigyorgó mozdonyvezető
kongatta, aki vörös zubbonyt hordott, vállán a KÜKTÉTÉ kerek
váll-lapjával. A kis vonat tovább gördült, és simán maga után hú-
zott néhány nyitott tetejű, keskeny személykocsit, amelyeken ket-
tesével ültek egymás mellett az emberek. Yossarian megint csak
nem hitt a szemének. McBride lázas izgalommal mutatott az első
kocsi első ülésén ülő két alakra.
– Hé, én ismerem őket! Kik is ezek?
– Fiorello H. La Guardia és Franklin Delano Roosevelt –
válaszolta Yossarian, de semmit nem mondott a két idős házas-
párról, akik a bátyjával ültek a hátuk mögötti üléseken.

513
 A következő kocsiban felismerte John F Kennedyt, mellette a
feleségét, és mögöttük Texas volt kormányzóját és a feleségét, akik
vele voltak a kocsiban a merénylet idején.
Az ezeket a halhatatlanokat követő kocsi egyik ülésén egye-
dül utazott Noodles Cook, aki elgyötörtnek, zavarodottnak és fél-
holtnak látszott a két kormányhivatalnok előtt, akikre Yossarian
emlékezett a tévéhíradóból. Az egyik kövér volt, a másik meg so-
vány, mögöttük pedig a három kocsi közül a harmadikban C. Por-
ter Lovejoy és Milo Minderbinder ült az utolsó ülésen. Mindketten
éltek, és Milo mosolygott is.
– Megesküdtem volna – mondta Yossarian –, hogy Milót hát-
rahagyták.
Gaffney ajka egyetlen szót formált. – Soha.
Ekkor határozta el Yossarian, hogy elmegy a randevúra Me-
lissával. Nem akart odalenn maradni Strangelove-val és a többiek-
kel. Gaffney meg volt döbbenve, és úgy vélte, megőrült. Ez nem
volt a pakliban.
– Ó, nem, nem, Yo-Yo – rázta Gaffney a fejét. – Nem mehet ki.
Most nincs semmi értelme. Nem mehet ki.
– Gaffney, maga megint téved, én kimegyek.
– De nem fog messzire jutni. Nem fog sokáig tartani.
– Majd meglátjuk. Megpróbálom.
– Óvatosnak kell lennie. Veszélyes odakinn.
– Itt van a veszély jön valaki?
McBride, mintha csak erre várt volna, előreszökkent, és
csatlakozott hozzá. – Sose találná meg az utat nélkülem. – Aztán
Yossarian oldalán bevallotta: – Aggódom Joan miatt, egyedül van
odakinn.
Gaffney meg akarta várni, amíg többet tud. – Ahhoz eleget
tudok, hogy ne kockáztassak.
Michaelnek sem volt kedve kockázatokat vállalni, és Yossa-
rian ezért sem kárhoztatta.
Bob és Raul titkosabb ügynökök voltak annál, semhogy koc-
kára tegyék az életüket, amikor nem muszáj, a családjuk miatt pe-
dig odalentről is ugyanúgy aggódhattak.
Amikor látta, hogy Yossarian eltávolodik tőle fölfelé a moz-
gólépcsőn, hogy elmehessen az ebédrandevúra az állapotos barát-

514
nőjével, Michaelt, aki büszke is volt, zavarba is esett apja szerelmi
viszonya miatt, elfogta az a közönyös, de elkeseredett érzés, hogy
egyikük, talán mindkettőjük haldoklik.
Yossariant, miközben aggódva kaptatott fölfelé a mozgólép-
csőn, hogy olyan gyorsan siessen vissza a külvilágra, amilyen
gyorsan csak tud, örömre sarkallta újra feltámadt optimizmusa,
amely inkább Melissa sajátja volt, mint az övé, az a veleszületett –
esztelen – meggyőződés, miszerint vele semmi rossz nem történ-
het, egy jó emberrel semmi rossz nem történhet. Tudta, hogy ez
hülyeség; de azt is tudta mélyen, az ösztöneiben, hogy ő is akkora
biztonságban lesz, mint Melissa, és semmi kétsége nem volt afelől,
hogy mind a hárman, ő, Melissa és az újszülött baba mindezt túl
fogják élni, virulni fognak és boldogan élnek – mindörökkön-
örökké.
*
– Häagen-Dazs.
– Hát ez meg mi volt? – kérdezte Kid Sampson pilóta a látha-
tatlan és zajtalan szubszuperszonikus bombázó hátsó fülkéjéből.
– A te apád cipész volt? – válaszolta McWatt pilóta. – Vagy
borbély fia vagy?
– Még varrni se tudok.
– Akkor tovább kell mennünk. Újabb bevetésben vagyunk.
– Hová?
– Elfelejtettem. De az inercia el fog kormányozni. inerciális
irányítórendszerünk mindig tovább fog vinni minket.
– McWatt?
– Sampson?
– Mióta is vagyunk most együtt? Két éve, három?
– Inkább ötvennek érződik. Sampson, tudod mit sajnálok?
Hogy soha nem beszélgettünk többet egymással.
– Soha nem volt több beszélnivalónk, igaz?
– Mi az odalenn? Egy rakéta?
– Hadd nézzem meg a radaromon. – Majdnem függőleges
pályán négy párhuzamos kondenzcsík keresztezte az útjukat, me-
lyek úgy siklottak ki a sugárhajtású motorokból, mintha krétába
sajtolták volna őket. – Ez egy menetrendszerű repülőgép, McWatt.
Utasszállító, úton Ausztráliába.

515
 – Kíváncsi lennék, mit éreznének azok az utasok, ha tudnák,
hogy itt vagyunk fölöttük, megint ezen a bevetésen... kísértetlova-
sok az égen.
– McWatt?
– Sampson?
– Tényleg megint be kell szállnunk?
– Gondolom, be kell, nem?
– Tényleg?
– Egen.
– Igen. Azt hiszem, be kell.
– Persze, persze. Ott egye a fene.
*
Sam Singernek nem voltak illúziói. Ellentétben Yossariannal,
semmi remény nem élt benne, hogy romantikát találhat és megint
szerelembe eshet egy új nővel. Ellenállás nélkül alávetette magát a
kemény szükségszerűségnek, miszerint egyedül kell élnie, amire
semmiféle kellemes alternatíva nem kínálkozik, és nem zúzták
össze irgalmatlan veszteségek. Meg is beszélte ezt a jövőt annak
idején Glendával, aki végső, halálos állapota ellenére többet aggó-
dott a férje előtt álló magányos évek miatt, mint ő maga.
Látogatta a barátait, többet olvasott, nézte a tévéhíradót. Ott
volt neki New York: színházba és moziba járt, időnként elment az
operába, és ha szüksége volt rá, mindig talált lenyűgöző klasszikus
zenét valamelyik URH rádióadón, hetenként egy-két estén bri-
dzsezett a környékbeli közösségi csoportokban olyan emberekkel,
akik jórészt olyanok voltak, mint ő, kiegyensúlyozott vérmérsékle-
tűek és társaságkedvelők. Valahányszor meghallgatta Gustav Mah-
ler ötödik szimfóniáját, elképedt és áhítatos tisztelet töltötte el. És
megvolt az az önkéntes munkája a ráksegély-ügynökségnél. Meg-
volt az a néhány barátnője. Nem ivott többet, mint azelőtt. Gyor-
san megtanult egyedül étkezni, otthon készételeket evett, kör-
nyékbeli kávézókban és kisvendéglőkben ebédelt és vacsorázott.
Étkezései nem voltak lakomák, egyedül ült az asztalánál, és olva-
sott, a könyvét, egy folyóiratot vagy az aznapi második újságot.
Időnként snapszlizott olyanokkal, akik még megmaradtak Coney
Islandről. Még mindig nem volt jó snapszlis. Esténként olyan gyak-
ran elment valahová, ahányszor csak kívánta.

516
 Világ körüli útjával eddig nagyon elégedett volt. Nagy meg-
lepetésére jól érezte magát, és sok élményben volt része. Jó volt
megint kihúznia a lábát a lakásából. Atlantában és Houstonban, a
lányainál, a férjeiknél és gyerekeiknél végre eljutott abba a stádi-
umba, amikor azon kapta magát, hogy elege lett a társaságukból,
mielőtt még közülük bárki valami jelét mutatta volna annak, hogy
idegesíti a jelenléte. Biztosan kezdi érezni a korát, mentegetőzött
minden este, jó korán, mielőtt távozott volna éjszakára. Mindig ra-
gaszkodott hozzá, hogy valamelyik közeli szállodában szálljon
meg. Los Angelesben még mindig életre szóló harmóniában volt
együtt Winklerrel meg a feleségével. Mindhárman belefáradtak a
tökéletes összhangba. Volt néhány jól sikerült találkozása az uno-
kaöccsével és a családjával, és őszintén elbűvölte gyerekeik kora-
érett okossága és szépsége. De magában, az összes fiatal felnőttek
között, akik közt találta magát, el kellett ismernie, hogy több vá-
lasztja el őket a nemzedéki szakadéknál.
Mihelyt elutazott New Yorkból, hálát adott érte, hogy magá-
val vitte a magnóját meg a kazettáit, és néhány tartalmas könyvet,
amelyek szorgos tanulmányozást igényeltek.
Hawaiiban naphosszat süttette magát a nappal, és befejezte
a Middlemarch újraolvasását. Mivel most már jobban tudta, mire
számíthat, igen tudta élvezni. Ott töltött két estéjén régi barátja
volt feleségével és jelenlegi férjével vacsorázott, meg azzal a most
egyedül élő nővel, akivel együtt dolgozott a Time magazinnál, és
akit Glenda is ismert. Ha meghívta volna az otthonába, hogy töltse
vele az éjszakát, biztosan beleegyezett volna, de a nő a jelek sze-
rint ezt nem tudta. Lew vagy Yossarian jobban intézte volna a dol-
got.
Örömmel várta az Ausztráliában töltendő két hetet régi ba-
rátainál, akiket szintén még a Time időszakából ismert. Habozás
nélkül elfogadta a meghívásukat, hogy lakjon az ő sydneyi házuk-
ban. Egyszer régebben együtt voltak ott Glendával. A férfi fém-
botokkal járt. Hosszú idő telt el, mióta utoljára New Yorkban vol-
tak. A ház kikötő felőli oldalán álló keskeny szabadtéri úszóme-
dencében a férfi mindennap leúszott reggeli előtt harminc vagy
hatvan hosszat – Sam nem emlékezett rá biztosan –, és nem sokkal
utána újabb harmincat vagy hatvanat, hogy elég erős maradjon a

517
felsőteste, és tovább tudjon közlekedni a botjaival meg a kézi ve-
zérlésű autójával, amelyet azóta használt, amióta a betegsége
negyven évvel ezelőtt megbénította az altestét. Csípőtől felfelé va-
lószínűleg még mindig olyan volt a teste, mint egy súlyemelőnek.
Öt felnőtt gyerekük volt. Sam őket is nagyon szerette volna újra
látni. Egyikük mezőgazdász volt Tasmániában, és úgy tervezték,
hogy két napra átrepülnek oda. Egy másiknak állattenyésztő gaz-
dasága volt, egy harmadik genetikai kutatómunkát végzett a can-
berrai egyetem laboratóriumában. Mind az öten nősek voltak.
Egyikük sem vált el.
Sam az éjszaka közepén indult el Hawaiiból egy ausztrál légi
járaton, és menetrend szerint másnap reggeli után kellett Sydney-
be érkeznie. Olvasott, ivott, evett, aludt és fölébredt. A hajnal
mocskos félhomállyal lopódzott elő, és mintha csak lassan kelt
volna föl a Nap. Alatta zárt felhőzet terült el. Ami fény megjelent,
az mélyen odalenn maradt az alacsony horizonton, és továbbra is
halovány volt. Egyik oldalon az ég tengerészkék volt, alacsonyan
és távolian függött rajta a sárga telihold, mint valami ellenséges
óra; a másik szürkének és feketének, majdnem faszénszínűnek
látszott. Odafönn a magasban havas kondenzcsíkokat látott, me-
lyek keresztezték gépének útvonalát, és kísérteties alakzatban ha-
ladtak nagy sebességgel kelet felé, Sam egy katonai csoport hajnali
hadgyakorlatának vélte őket. A kabinszemélyzet kissé megzava-
rodott, amikor a rádiórendszerük elnémult, de a navigációs rend-
szerek működőképesek maradtak, és nem volt semmi ok rémület-
re. Korábban hallottak egy homályos hírt, miszerint odalenn egy
tankhajó összeütközött egy teherhajóval.
Sam Singer hamarosan elindította a magnóján Gustav Mah-
ler ötödik szimfóniájának kazettáját. Amikor újra meghallgatta,
további újdonságokat fedezett fel benne, amelyeket nagyon élve-
zett. Ez a figyelemre méltó szimfónia végtelen titkokat és sokszo-
ros kielégüléseket rejtegetett, kimondhatatlan szépsége és finom-
sága, erejének és zsenialitásának kísérteties rejtelmessége pedig
mélyen megérintette az ember lelkét. Alig várta, hogy a finálé dia-
dalmas záróhangjai elsiessenek a végükig, hogy tüstént elölről
kezdhesse, és újra elgyönyörködhessen összes lenyűgöző tételé-
ben, amelyben most sütkérezett. Bár tudta, mi következik, és min-

518
dig felkészült rá, mégis minden alkalommal várakozásteljesen
megbabonázta az első tételt nyitó baljós kürtszóba gyöngéden be-
szűrődő gyászos, édes dallam, amely oly édesen volt gyászos és
zsidó. A későbbi kis adagio olyan gyönyörű volt, amilyen gyönyörű
dallamos zene csak Lehet. Az utóbbi időben legtöbbször jobb sze-
rette a melankolikusat, mint a hősieset. Lakásában, ahol egyedül
lakott, mostanában az volt a legfőbb félelme, hogy szörnyű módon
ott fog oszlásnak indulni. A könyv, amelyet az ölében tartott, ami-
kor hátradőlt olvasni zenehallgatás közben, Thomas Mann nyolc
elbeszélésének papírfedelű, olcsó kiadása volt. A sárga Hold na-
rancsszínűre váltott, és hamarosan olyan vörös lett, mint a le-
nyugvó Nap.

519
 Köszönetnyilvánítások

Ha nem találtam volna jobbnak ezt a regényt befejező meg-

jegyzések nélkül közreadni, feleségemnek, Valerie-nek, illetve,
mint először, Erica lányomnak és. Ted fiamnak ajánlottam volna.
Az ajánlást kiterjesztettem volna a Marvin és Evelyn Winkler há-
zaspárra, valamint Marion Berkmanre és néhai férje, Lou emléké-
re is – akik gyerekkorom óta barátaim, és akiknek biztatásuknál,
segítségüknél és együttműködésüknél sokkal többért is hálás va-
gyok.
Michael Korda félelmetes és tökéletes szerkesztőm volt –
fogékony, kritikus, szókimondó és megértő.
E regény egyik fejezetét – fura véletlen folytán éppen a
„Dante” című fejezetet – akkor készítettem elő és írtam meg, ami-
kor bennlakó vendég voltam a Rockefeller Alapítványnak az
olaszországi Como-tó melletti Bellagio Study and Conference Cen-
terében. Utánozhatatlanul élvezetes és kényelmes hely volt, és Va-
lerie meg én őszintén hálásak vagyunk mindazoknak, akiknek ré-
szük volt a vendéglátásunkban, és megteremtették számomra a
munka feltételeit. Hálásak vagyunk a lakótársainkkal kötött meleg
barátságokért is, amelyeket továbbra is fenntartunk.

520
 Tartalomjegyzék

Első könyv ......................................................................................................................... 4

1. SAMMY ........................................................................................................................... 5
2. A KIS PÖCS ................................................................................................................. 12
3. MR. YOSSARIAN....................................................................................................... 13
Második könyv.............................................................................................................. 34
4. LEW .............................................................................................................................. 35
5. JOHN ............................................................................................................................. 47
6. MILO ............................................................................................................................. 67
Harmadik könyv........................................................................................................... 76
7. A MOMAKTEAB ....................................................................................................... 77
8. A TIME ......................................................................................................................... 84
9. A KIHABUP ................................................................................................................ 88
10. GEORGE C. TILYOU ............................................................................................114
Negyedik könyv ..........................................................................................................120
11. LEW..........................................................................................................................121
12. NOODLES COOK ..................................................................................................168
Ötödik könyv ...............................................................................................................192
13. TRÍCIUM .................................................................................................................193
14. MICHAEL YOSSARIAN ......................................................................................196
15. M2 .............................................................................................................................205
16. GAFFNEY................................................................................................................212
Hatodik könyv .............................................................................................................220
17. SAMMY ...................................................................................................................221
18. DANTE ....................................................................................................................253
19. A KÜKTÉTÉ ...........................................................................................................271
20. A LELKÉSZ.............................................................................................................281
Hetedik könyv .............................................................................................................300

521
21. LEW..........................................................................................................................301
Nyolcadik könyv.........................................................................................................322
22. RAJNAI ÚT: MELISSA ........................................................................................323
23. KENOSHA...............................................................................................................335
24. APOKALIPSZIS .....................................................................................................346
25. WASHINGTON .....................................................................................................355
26. YOSSARIAN ...........................................................................................................365
Kilencedik könyv .......................................................................................................370
27. A KIHABUP............................................................................................................371
28. A KÓRHÁZ .............................................................................................................389
29. MR. TILYOU ..........................................................................................................408
Tizedik könyv ..............................................................................................................414
30. SAMMY ...................................................................................................................415
31. CLAIRE ....................................................................................................................441
Tizenegyedik könyv..................................................................................................456
32. AZ ESKÜVŐ ...........................................................................................................457
Tizenkettedik könyv.................................................................................................488
33. KÖZJÁTÉK..............................................................................................................489
Tizenharmadik könyv ..............................................................................................494
34. FINÁLÉ....................................................................................................................495
Köszönetnyilvánítások ............................................................................................520

522