Rosemary Sullivan

Nyomozás
Anne Frank ügyében
Az árulás igaz története
 ELŐSZÓ

A felszabadulás ünnepe és emlékezés a

szabadságnélküliségre
2019. május 3-án, pénteken landoltam az amszterdami Schiphol
repülőtéren, majd taxival a város központjába, a Spuistraaton lévő
címhez hajtottam. Ott várt egy hölgy a Holland Irodalmi
Alapítványtól, hogy üdvözöljön, és megmutassa a lakást, amelyben
a következő hónap során lakni fogok. Azért érkeztem
Amszterdamba, hogy könyvet írjak egy halott aktaként kezelt, máig
megoldatlan ügyben, az Anne Frank és a titkos rejtekhelyen lakók
beárulásának kérdésében folytatott nyomozásról.
A nagy többség hallotta már Anne Frank történetét: a második
világháborúban, Hollandia náci megszállása idején a zsidó tinédzser
szüleivel és nővérével több mint két éven át egy amszterdami
padlástérben rejtőzködött. A kis csoportot végül beárulta valaki, így
koncentrációs táborba kerültek. Egyedül az apa, Otto Frank maradt
életben közülük. Az egész ügyről jobbára azért lehet tudomásunk,
mert azon az augusztusi napon, amelyiken a nácik elhurcolták őket,
Anne hátrahagyta figyelemre méltó naplóját.
Mivel Hollandiában Anne Frank története a mindennapi kulturális
élet szerves részét képezi, erős hatást gyakorolt Thijs Bayensre is,
aki felkérte barátját, Pieter van Twisk újságírót, vegyen részt egy
projektben, amely dokumentumfilmnek indult, ám hamarosan a téma
könyv formájában való feldolgozása is szóba jött. A folyamat
lassacskán lendült be, de 2018-ban már legalább huszonkét
személy dolgozott az ügyön, s számos szakmai konzultáns ajánlotta
fel szakértő segítségét. A nyomozás célja kezdetben mindössze az
volt, hogy azonosítsák az áruló személyét, ez azonban hamar
módosult. A „Kihűlt Ügy Csapata” – így nevezték őket – azt is meg
akarta érteni, mi történik a lakossággal ellenséges megszállás alatt,
amikor a mindennapi életet átszövi a félelem.
 Az érkezésem utáni napra, május 4-re esett a felszabadulás
ünnepe, amelyen a hollandok megemlékeznek a második
világháború szörnyűségeiről és a drágán kivívott győzelemről. Thijs
Bayens meghívott, hogy csatlakozzam hozzá és a fiához,
Joachimhoz a megemlékezéssorozatot megnyitó csendes
felvonuláson Amszterdam utcáin.
Mintegy kétszázan lehettünk, bár a tömeg egyre nőtt, ahogy
átvonultunk a városon. Kis időre megálltunk, hogy meghallgassuk az
operaház előtt muzsikáló cigány zenekart, majd át a zsidó
negyeden, el a monumentális portugál zsinagóga, a Zsidó Történeti
Múzeum, az Amszterdami Ermitázs előtt, ahol a járdát
emlékplakettek borítják. Balra fordultunk, követtük az Amstel
folyását, azután átkeltünk a fehérre festett fa Magere Brugon
(Sovány híd), melyen a nácik 1941. február 12-én szögesdrót
barikádot emeltek, hogy lezárják a zsidó negyedet. (A városi
önkormányzat nyomására néhány nap múlva ismét megnyitották.)
Folytattuk utunkat a városközponton keresztül, míg végül elértük a
„De Dam”-ot, azaz a Dam teret, amely tömve volt mintegy
huszonötezer emberrel, akik azért gyűltek össze, hogy láthassák a
királyt és a királynét, valamint meghallgassák a polgármester
asszonyt, Femke Halsemát, aki így kezdte a beszédét:
„Üzenetet írjak, vagy telefonáljak?
Hallassam a hangom, vagy maradjak csöndben?
Öleljem meg a kedvesem?
Keljek át az utcán, vagy ne?
Menjek a Dam térre május 4-én?
Vagy ne?
Mindegyik alkalommal, naponta több százszor, választunk.
Gondolkodás, korlátozás nélkül…
Hogyan hat az emberre, ha elveszíti minden szabadságát?
Ha leigázzák?
Ha beszűkül körülötte a tér?
A mi szabadságunkat fájdalom és mélységes bánat előzte
meg…
Ezért őrizzük a szabadságnélküliség emlékét, mintha a
háború csak tegnap lett volna.
 Ezért emlékezünk…
Most, ebben az évben, jövőre, és azt követően is, minden
egyes esztendőben.”1
Másnap, miután berendezkedtem, Thijs és én találkoztunk. Ebéd
közben beszélgettünk az európai politikáról, a növekvő
idegengyűlöletről és bevándorlásellenességről. Aztán megkérdeztem
tőle, miért vállalta fel a nyomozást ebben a kihűlt ügyben. Azt
válaszolta, filmkészítőként a saját életét is beleviszi a munkájába. Ő
a hetvenes évek Amszterdamjában nőtt fel, amikor a város az egész
világon híres volt sajátos, szabad szelleméről. Voltak itt önkényes
lakásfoglalók, művésztelepek, béketüntetések. Az ember szabadnak
érezte magát, és ezt ki is mutathatta. De mindez megváltozott.
Hollandiában, Európában, Észak-Amerikában a rasszizmus és
félelem feltámadásának vagyunk tanúi.
Néhány hónappal korábban a Prinsengrachton járt, és elakadt az
Anne Frank-házba várakozó látogatók hosszú sorában. Miközben a
tömeget figyelte, arra gondolt, hogy a Frank család és a padláson
rejtőzködők valaha hétköznapi emberek voltak, ismerősökkel,
kollégákkal, szomszédokkal, kedvenc boltosokkal, nagynénikkel,
nagybácsikkal teli, átlagos környezetben. Ennyire egyszerű.
Csakhogy aztán beindult a fasizmus alattomos mesterkedése.
Lassan, de biztosan egyre nagyobb nyomás nehezedett a szociális
kapcsolatokra, és az emberek egymás ellen fordultak.
Thijs otthagyta az Anne Frank-ház előtt várakozó tömeget, és
közben elhatározásra jutott: nyilvános vitát kezdeményez.
Amszterdam már nem volt az individualizmus bástyája. Ahol
korábban toleranciát lehetett tapasztalni, most bizalmatlanságot.
Mikor múlik el a másikba vetett hitünk? Kiért állunk ki? És ki az,
akiért nem tesszük ezt meg? Anne Frank beárulásának története jó
bevezetésül szolgálhatna ehhez a beszélgetéshez. Thijs elmondta,
hogy Amszterdam északi részében van egy csaknem húsz méter
magas falfestmény, amelyről Anne Frank néz vissza a szemlélőre
egy, a naplójából kiemelt idézettel: „Hadd legyek önmagam!”
„Szerintem hozzánk szól” – fogalmazta meg Thijs.
Mutatni akart valamit. Elsétáltunk a közeli Torensluishoz, a Singel-
csatornán átívelő egyik legszélesebb hídhoz. Márványtalapzaton
hatalmas szobor tornyosult előttem. A torzó feje valamiért Balzacra
emlékeztetett, de valójában egy 19. századi szerzőt, a Hollandia
egyik legnagyobb írójaként számontartott Eduard Douwes Dekkert
ábrázolja, aki a gyarmatosítás Holland Kelet-Indiában lezajlott
borzalmait elítélő regénye kapcsán vált híressé. Meglepődtem,
amikor Thijs közölte velem, hogy a szobrot az édesapja, Hans
Bayens készítette. Számos alkotása található Amszterdamban,
Utrechtben, Zwolléban és más városokban.
Hans nagyon ritkán beszélt a háborúról – túl nagy
megrázkódtatást jelentett számára. Thijs édesanyja szerint még
évekkel a háború befejezése után is rémálmokkal küszködött
éjszakánként. Üvöltve ébredt fel az éjszaka közepén, hogy jönnek a
bombázók, és a kezével próbálta elérni az ablakot.
Thijs soha nem találkozott a nagyszüleivel; mindketten meghaltak,
mielőtt ő megszületett. De történeteket hallott róluk. A legmélyebb
benyomást az tette rá, amikor felfedezte, hogy az otthonuk
úgynevezett doorgangshuis (átmeneti szállás) volt, ahol az ellenállás
zsidókat bújtatott. Az alagsorban mindig rejtőzködött néhány zsidó,
olykor hetekig, míg az ellenállás huzamosabb tartózkodásra
alkalmas címet nem kerített nekik.
Amikor belevágott az Anne Frank-projektbe, Thijs beszélt az apja
legjobb barátjával, és kifaggatta, mire emlékszik a háborúból. Azt a
tanácsot kapta, hogy interjúvolja meg a kilencvenhárom éves Joop
Goudsmitet, aki a háború alatt végig Thijs nagyszüleinél lakott. A
Bayens család részévé vált, így le tudta írni a házat, az alagsori
szobát, amelyben rejtőzködött, a takarítószeres kamra padlója alá
dugott tiltott rádiót, emlékezett a bújtatott zsidók számára. Szerinte
Bayensék hatalmas kockázatot vállaltak már csupán azzal is, hogy
kapcsolatot tartottak fenn személyi iratokat készítő hamisítókkal.
Szinte hihetetlen, hogy az apja soha nem beszélt erről Thijsnek,
de az eset akár tipikusnak is tekinthető. A háború után ugyanis
annyian állították – hamisan –, hogy részt vettek az ellenállásban,
hogy azok, akik valóban vállalták a veszélyt, mint például Thijs
nagyszülei, gyakran inkább a hallgatást választották. Ugyanakkor
Thijs családját a háború formálta olyanná, amilyen lett, és ő
ráébredt: a titkos épületrészen való rajtaütés okának felderítéséért
folytatott kutatásai megnyithatják számára az utat a saját családja
históriájának a labirintusába is. Anne Frank emblematikus története
egyszersmind ijesztően ismerős is, hiszen Európa-szerte
százezerszám ismétlődhetett. Thijs mindezt figyelmeztetésként fogta
fel.
„Soha nem szabad hagynunk, hogy ez újra megtörténjen” –
mondta.
 ELSŐ RÉSZ:

A HÁTTÉRTÖRTÉNET
 ELSŐ FEJEZET

A rajtaütés és a zöld rendőr

1944. augusztus 4-én a harminchárom éves Karl Silberbauer
őrmester, az SS Sicherheitsdienst (SD) IV-B4, általában csak
„zsidóvadász egység” néven ismert részlegének tisztje az irodájában
üldögélt az amszterdami Euterpestraaton, amikor megcsörrent a
telefon. Épp ki akart menni, hogy harapjon valamit, de felvette. Meg
is bánta később. A felettese kereste, Julius Dettmann hadnagy, aki
néhány perccel korábban kapott egy hívást, amely szerint
Amszterdam központjában, a Prinsengracht 263. szám alatti
raktárkomplexumban zsidók rejtőzködnek. Dettmann nem árulta el
Silberbauernek, hogy ki tette a bejelentést, ám nyilván olyan valaki
lehetett, akit az SS hírszerző szolgálata jól ismert, és megbízhatónak
tartott. Túl sok névtelen bejelentés bizonyult használhatatlannak
vagy megkésettnek: mire a zsidóvadász egység odaért, a zsidók
már továbbálltak. Az, hogy Dettmann azonnal cselekedett a hozzá
befutott hívás után, egyértelmű jele volt annak, hogy megbízott a
forrásában, és úgy gondolta, érdemes kivizsgálni az ügyet.
Dettmann telefonált a Zsidóügyi Irodába a holland nemzetiségű
Abraham Kaper nyomozó őrmesternek, és elrendelte, hogy néhány
embere kísérje el Silberbauert a Prinsengracht utcai címre. Kaper
két holland rendőrt, Gezinus Gringhuist és Willem Grootendorstot
rendelte ki a IV-B4 egységtől, valamint egy harmadik embert.
A beszámolók eltérő módon írják le, mi történt azelőtt és azt
követően, hogy Silberbauerék megérkeztek a Prinsengracht 263.
alatti címre. Az egyetlen dolog, ami teljesen biztos, az, hogy ott nyolc
rejtőzködőt találtak: Otto Frankot, a feleségét, Edithet, két lányukat,
Annét és Margot-t; Frank kollégáját és barátját, Hermann van Pelst,
az ő feleségét, Augustát, a fiukat, Petert, valamint Fritz Pfeffert, egy
fogorvost. A hollandoknak volt egy szavuk a bujkálásra:
onderduiken, azaz „alámerülés”.1 Az ő alámerülésük két évig és
harminc napig tartott.
 Az egy dolog, ha börtönbe zárják az embert, még ha
igazságtalanul is. De a rejtőzködés teljesen más ügy. Hogy lehet
huszonöt hónapon át elviselni a teljes bezártságot; azt, hogy soha
nem sétálhatunk az utcán, nem szívhatunk friss levegőt, nem
nézhetünk ki az ablakon, nehogy meglásson valaki; azt, hogy órákon
át teljes csendben kell maradni, nehogy a raktárban dolgozók
meghalljanak? Nagyon kellett félni ahhoz, hogy ezt a
fegyelmezettséget tartani tudják. A legtöbben beleőrültek volna.
Azontúl, hogy lábujjhegyen osontak, és néha egy-egy szót súgtak
egymásnak, mit csináltak a munkanapok hosszú óráiban, miközben
alattuk az alkalmazottak jöttek-mentek az épületben? Tanultak. Írtak.
Otto Frank a történelmet tanulmányozta, és regényeket olvasott,
Dickens volt a kedvence. A gyerekek angolt, franciát és matematikát
tanultak. Anne is, Margot is naplót vezetett. Készültek a háború utáni
életre. Miközben odakint a nácik és támogatóik rájuk vadásztak, ők
még mindig hittek a civilizációban és a jövőben.
1944 nyarára a titkos padlásrészt áthatotta az optimizmus. Otto
felakasztott egy Európa-térképet a falra, és hallgatta a BBC-t,
valamint a londoni száműzetésben tartózkodó holland kormány
jelentéseit a Radio Oranje adásaiban. A németek elkobozták az
összes rádiókészüléket, nehogy a holland lakossághoz
eljuthassanak a külföldi hírek. Otto azonban meg tudott menteni
egyet, mikor elrejtőztek, és most az éjszakai híradások alapján
nyomon követte a szövetséges csapatok mozgását. Két hónappal
korábban, június 4-én a szövetségesek elfoglalták Rómát, rá két
napra következett a D-Day, a történelem legnagyobb partraszállása.
Június végére az amerikaiak elakadtak Normandiában, de július 25-
én elindították a Kobra hadműveletet, és Franciaország
északnyugati részében összeomlott a német ellenállás. Keleten az
oroszok benyomultak Lengyelországba. Július 20-án Berlinben a
vezérkar tisztjei merényletet kíséreltek meg Hitler ellen, amit a
padlás lakói ujjongással fogadtak.
Hirtelen úgy tűnt, mintha a háború heteken, esetleg néhány
hónapon belül véget érhetne. Mindenki azt tervezgette, mit csinál
majd utána. Margot és Anne arról beszélgettek, hogy újra
visszamehetnek az iskolába.
 Aztán megtörtént az elképzelhetetlen. Egy majdnem két évtizeddel
később készült interjúban Otto így nyilatkozott: „Mikor berontott a
Gestapo a fegyverekkel, mindennek vége volt.”2
Mivel a nyolc ember közül ő volt az egyedüli túlélő, csak az ő
elmondásából tudhatjuk, mi történt a rejtekhely lakóinak
szemszögéből. Fél tizenegy körül járhatott. Otto fent volt Van
Pelséknél, Peter szobájában, segített neki a házi feladatban. Peter
épp akkor fejezett be egy angoltollbamondást, és ő azt magyarázta
neki, hogy a double szót egy b-vel írják, amikor valaki felrohant a
lépcsőn. A lépcsőfokok nyikorogtak. Ez nyugtalanító volt, mert még
csak délelőtt volt, és csöndben kellett volna maradniuk, hogy az
irodában dolgozók ne hallják meg őket. Kinyílt az ajtó, és előttük állt
egy férfi, a kezében pisztollyal, amelyet egyenesen rájuk szegezett.
Nem viselt egyenruhát. Peter és Otto feltartották a kezüket. A férfi
maga elé parancsolta őket, és lekísérte az alsóbb szintre.3
A rajtaütésről szóló elbeszélésből érezhetjük Otto Frank teljes
döbbenetét. Amikor trauma éri az embert, lelassul az idő, és egyes
részletek különleges hangsúlyt kapnak. Otto emlékszik egy
helyesírási hibára, egy nyelvtanórára, egy nyikorgó lépcsőre, egy
rászegezett pisztolyra.
Emlékszik arra, hogy Petert tanította. Emlékszik a szóra, amit
Peter eltévesztett: double – két b-vel. Szabályosan csak egy b. A
nyelv azért tud működni, mert a jelentése megállapodáson alapul.
Otto hisz a rendben, de a lépcsőn sötét erő nyomul fölfelé, hogy
megölje őt is, és mindenkit, akit a világon a legtöbbre tart. És miért?
Mert hatalmában áll, vagy gyűlöletből, vagy egyszerűen csak azért,
mert megteheti? Otto még így visszatekintve is kordában tartja az őt
letaglózó borzalmat; uralkodnia kell magán, hiszen a többiek tőle
függnek. Ahogy nézi a pisztolyt a rendőr kezében, újra kavarogni
kezdenek a fejében a gondolatai: a szövetségesek közel járnak. Egy
kis szerencsével, véletlenül, a sors szeszélyéből mindnyájan
megmenekülhetnek. Csakhogy téved. Őt és a családját
tehervagonba rakják majd az utolsó Auschwitzba tartó vonaton.
Hihetetlen. De tudja, hogy néha a hihetetlen dolgok is
megtörténhetnek.
 Mikor Otto és Peter leértek a titkos padlásrész alsó szintjére,
mindenki felemelt kézzel állt. Senki nem hisztériázott, egyikük sem
sírt. Csönd volt. Sokkolta őket, ami történt. Most, mikor ilyen közel
jártak a végéhez.
A szoba közepén Otto egy férfit látott, akiről azt gondolta, hogy a
Grüne Polizeitól jött. A hollandok így hívták a helyi német
rendőrséget a zöld egyenruhájuk miatt. Ez a férfi természetesen
Silberbauer volt, aki SD-tisztként technikailag nem tartozott a Grüne
Polizei kötelékébe, s aki később kijelentette, hogy sem ő, sem a civil
ruhás rendőrök nem húztak fegyvert. Otto azonban megbízhatóbb
tanú. Silberbauer vallomása a háború után, mint a legtöbb SS-tiszté,
csakis azt a célt szolgálta, hogy kimentse magát.
Úgy tűnt, a bujkálók csendes nyugalma felbőszítette a nácit. Mikor
megparancsolta, hogy szedjék össze a holmijukat, amit magukkal
akarnak vinni az Euterpestraaton lévő Gestapo-főhadiszállásra,
Anne megfogta az apja aktatáskáját, amelyben a naplóját tartotta.
Otto Frank beszámolt róla, hogyan ragadta ki Silberbauer a táskát
Anne kezéből, dobta a kockás füzetbe írt naplót és a többi papírt a
földre, majd tömte tele a táskát a rejtőzködők utolsó megmaradt
készpénzével és értéktárgyaival, köztük Fritz Pfeffer kis csomag
fogorvosi aranyával. A németek a háborúban vesztésre álltak.
Mostanra a zsidóvadász egységek által a birodalom céljaira
összelopott zsákmány nagy része magánzsebekben kötött ki.
A sors iróniája, hogy Anne Frank naplóját Silberbauer kapzsisága
mentette meg számunkra. Ha a letartóztatásakor megengedte volna
a lánynak, hogy magával vigye a naplót, az SD (Sicherheitsdienst –
Biztonsági Szolgálat) főhadiszállásán biztosan elvették volna tőle,
megsemmisítették volna, és mindörökre elveszett volna.
Otto tanúvallomása szerint ez volt az a pillanat, amikor
Silberbauer észrevett egy fémpántos szürke ládát az ablak alatt.
Rajta a felirat: Leutnant d. Res. Otto Frank – Otto Frank tartalékos
hadnagy. „Hol szerezte ezt a ládát?” – kérdezte követelőzően
Silberbauer. Amikor Otto elmondta neki, hogy tisztként szolgált az
első világháborúban, Silberbauer megdöbbent. Otto így számolt be a
jelenetről:
 „A férfi egyre zavarodottabban meredt rám, majd végül azt
mondta: »Akkor miért nem jelentette a beosztását? –
Összeszorítottam a szám. – De ember, akkor rendesen bántak
volna magával! Akkor Theresienstadtba küldték volna!« Nem
szóltam semmit. Nyilván úgy gondolta, Theresienstadt kész
üdülőtábor, úgyhogy inkább hallgattam. Csak néztem rá. Ő
azonban hirtelen kerülni kezdte a pillantásomat, és ráébredtem,
olyan, mintha vigyázzban állna. Belül a rendőr őrmester
haptákba vágta magát. Ha meg merte volna tenni, talán még
tisztelgett volna is. Aztán hirtelen sarkon fordult, és felrohant a
felső szintre. Egy pillanat múlva leszaladt. Majd újra fel. Így
rohangált fel-le, fel-le, közben azt mondogatta: »Csak
nyugalom!« Ugyanezeket a szavakat kiáltotta oda nekünk is, az
embereinek is.”4
Otto beszámolója szerint a náci volt az, aki elveszítette a
nyugalmát, fel-le szaladgált a lépcsőn, mint aki megkergült,
miközben ő és a társai higgadtak maradtak. Otto a német katonák
feltétlen engedelmességének megnyilvánulását látta abban, ahogy
Silberbauer ösztönösen reagált az ő tiszti rangjára, de valószínűleg
alábecsülte a visszajelzés reflexszerű rasszizmusát.
Évekkel később Otto így nyilatkozott: „Talán ha [Silberbauer]
egyedül lett volna, megkímélt volna bennünket.”5
Ez persze kétséges. Miután lekísérte foglyait a várakozó
teherautóhoz, amely majd a Gestapo-parancsnokságra szállítja őket
kihallgatásra, Silberbauer visszatért az épületbe, hogy kérdőre vonja
az egyik irodai alkalmazottat, Miep Giest. Talán azért nem tartóztatta
le, mert a nő, csakúgy, mint ő maga, osztrák volt, de persze Miep
sem úszta meg leckéztetés nélkül: „Nem szégyelli magát, hogy
segített ennek a zsidó szemétnek?”6
Karl Silberbauer később azt állította; évek múlva tudta meg az
újságból, hogy az aznap letartóztatottak között volt a tizenöt éves
Anne Frank.
Mikor egy oknyomozó újságíró 1963-ban megkereste, így
nyilatkozott:
„Azok az emberek, akiket eltávolítottam a rejtekhelyükről, nem
tettek különösebb benyomást rám. Más lett volna a helyzet, ha,
 mondjuk, De Gaulle tábornokról vagy az ellenállás fontos
tagjairól lett volna szó. Olyasmit nem felejt el az ember. Ha nem
én lettem volna szolgálatban, mikor befutott az a telefonhívás…
soha nem kerültem volna kapcsolatba Anne Frankkal. Ma is
emlékszem, éppen ki akartam menni, hogy egyek valamit. És
mivel ezt az egész ügyet annyira felfújták a háború után,
mindent az én nyakamba akarnak varrni. […] Kíváncsi vagyok,
vajon ki állhat emögött. Valószínűleg az a Wiesenthal, vagy
valaki más a minisztériumban, aki be akarja hízelegni magát a
zsidóknál.”7
Nehezen képzelhető el ennél alávalóbb, érzéketlenebb
nyilatkozat. Ekkorra Silberbauer már nagyon is tisztában volt azzal,
hogy Anne Frank, akit 1944. augusztus 4-én ő tartóztatott le, a
bergen-belseni koncentrációs táborban belehalt az éhezésbe és a
tífuszba. Mintha nem is a halott lány számítana – Anne mellékes,
nem valós, az ő szenvedése lényegtelen. Az igazi áldozat ő,
Silberbauer. Érdekes, hogy ha lehull az álarc az erőszakoskodóról,
az illető mindig tele van önsajnálattal.
 MÁSODIK FEJEZET

Anne Frank naplója

Anne Frank naplója az egyik legfelkavaróbb olvasmány, ha
valóban akként olvassuk, ami: egy tizenhárom éves kislány napi
beszámolója városának félelmetes náci megszállásáról. Anne
minden apró részletét megörökítette annak a több mint két évig tartó
nyomasztó bezártságnak, amelyet a családjával együtt apja cége
épületének titkos hátsó traktusában töltött, miközben bármely
pillanatban rajtuk üthettek a náci zsidóvadászok.
Tudta, mi zajlik odakint. Mint a másik hét ember, akivel osztozott a
rejtekhelyen, állandó félelemben élt, éhezett, rémálmai voltak arról,
hogy elhurcolják, mindig a felfedezés veszélye és a halál fenyegette.
Nem ő volt az első, aki mindezt megtapasztalta, de az elsők között
volt, aki minderről akkor és úgy írt, amikor és ahogyan
megtapasztalta. A holokausztról készült jelentős alkotásokat – Elie
Wiesel Az éjszaka vagy Primo Levi Ember ez? című könyvét –
olyanok jegyzik, akik túlélték a borzalmakat. Anne Frank viszont nem
élte túl.
És ez az, ami naplójának olvasását oly felkavaróvá teszi. Mi
kezdettől fogva tudjuk, mi lesz a vége, Anne Frank ellenben nem.
A naplót születésnapi ajándékként kapta 1942. június 12-én. Nem
egészen egy hónappal később, amikor az akkor tizenhat éves
nővére, Margot idézést kapott, hogy jelentkezzen Arbeitseinsatzra,
azaz kötelező munkaszolgálatra Németországban, a család
rejtőzködni kezdett. Frank már akkor megértette, hogy a
„munkaszolgálat” tulajdonképpen finomkodó kifejezés a
rabszolgamunka-szerű kényszermunkára.
Bizalmas barátra vágyva Anne Frank kitalált magának egy Kitty
nevű barátnőt, akinek teljes őszinteséggel számolt be mindenről.
Naplójában írt a reményről, női testének rejtélyeiről, szenvedélyes
kamaszszerelméről az iránt a tizenhét éves fiú iránt, akinek a
családja osztozott velük a titkos rejtekhelyen. Anne még mindig csak
egy gyermek, aki kivágja az újságokból a filmsztárok és a királyi
család tagjainak képeit, és kiragasztja őket a szobája falára. Mivel
hatéves korában érkezett Hollandiába, most már főleg hollandul
beszél, a naplójába is ezen a nyelven készíti a bejegyzéseit. Az az
elképzelése, hogy majd író válik belőle. Olyan jövőről álmodik,
amelyben híres lesz. Az olvasó számára mindez azért megrendítő,
mert mi tudjuk, hogy előtte nem áll semmiféle jövő.
Az a világ, amelyben Anne él, felismerhetetlen számunkra. 1943
júliusában a család felfedezi, hogy Annénak szemüvegre lenne
szüksége. Miep Gies, az egyik segítőjük felajánlja, hogy elviszi egy
optikushoz, de a kislány szinte kővé dermed a félelemtől arra a
gondolatra, hogy ki kell lépnie az utcára. Amikor megpróbál belebújni
a kabátjába, a család észreveszi, hogy kinőtte a ruháit, és attól
tartanak, sápadt arcbőréről is könnyen rájöhetnek az emberek, hogy
bujkáló zsidó. Így nem kap szemüveget. 1944 augusztusára már
huszonötödik hónapja tartott a bezártsága.
A nyitott ablak a környező vállalkozásokban dolgozóknak
elárulhatta volna, hogy a padláson lakik valaki. Annénak, ha friss
levegőt akart szívni, le kellett hajolnia, hogy az ablakpárkánynál
bejutó levegőt lélegezze be. A naplójában azt írja, az apró
szobákban bezárva lenni hihetetlenül klausztrofóbiás érzés, és a
csend, amelyet az ott lakóknak mindenáron fenn kell tartaniuk, csak
tovább fokozza a soha nem enyhülő rettegést. Azon kapja magát,
hogy járkál a lépcsőn fel-alá, mint egy ketrecbe zárt teremtmény.
Csak az alvás jelent megoldást, de még azt is megzavarja a
félelem.1
Aztán mindig összeszedi magát. Elárulja „Kittynek”, hogy úgy lehet
legyőzni a félelmet és a magányt, ha az ember megnyugvást keres a
természetben, és bensőséges kapcsolatra törekszik Istennel. Mintha
egy pillanatra, a padlás ablakából a sápadt eget bámulva,
megfeledkezne arról, hogy nem hagyhatja el a rejtekhelyet. Hogyan
lehet valaki ennyire életigenlő, ennyire pozitív, ennyire élettel teli egy
ilyen félelmetesen nyomasztó időszak kellős közepén?
Anne azt írja Kittynek: azt hitte, most megölik. Mikor az éjszaka
véget ért, és ő mégis életben maradt, az első reakciója az volt, hogy
kinyilvánítsa, ezentúl azoknak a dolgoknak szenteli az életét, amiket
mindennél jobban szeret: Hollandiának, a holland nyelvnek és az
írásnak. Addig nem áll le, amíg a kitűzött célját el nem éri.2
Rendkívüli kijelentések ezek egy kamasztól, aki még nincs tizenöt
éves. A napló utolsó bejegyzése 1944. augusztus 1-jei, három
nappal azelőtt keletkezett, hogy a rejtekhelyen élőket letartóztatták.
A nyolc ember közül egyedül Otto Frank tért vissza a táborokból.
Amikor a háború végén kiszabadították őket, a túlélők nagy része
képtelen volt szavakba önteni mindazt, amit megtapasztaltak. Elie
Wieselnek tíz évig tartott, míg eljutott oda, hogy megírja Az éjszakát.
Azt kérdezte: „Hogyan lehet rehabilitálni és átalakítani azokat a
szavakat, amelyeket az ellenség elárult és tönkretett? Éhség,
szomjúság, félelem, szállítás, kiválogatás, tűz, kémény – ezeknek a
szavaknak van saját elsődleges jelentésük, de azokban az időkben
valami egészen mást jelentettek.” Hogyan lehet írni anélkül, hogy az
ember kihasználná és profanizálná a mérhetetlen szenvedést abban
az „őrült és fagyott univerzumban, ahol embertelennek lenni volt az
emberi, és ahol tanult, fegyelmezett egyenruhások azért mentek
valahova, hogy öljenek”?3
Mikor 1947-ben Torinóban Primo Levi benyújtotta az Einaudi
kiadónak az Ember ez? című könyvét, mind Cesare Pavese, aki
akkorra már nagyon híres volt, mind Natalia Ginzburg, akinek a férjét
a németek ölték meg Rómában, elutasította a kéziratot. Levi több
kiadónál is próbálkozott, mind visszautasította a művét. Túl korai,
hangzott az ítéletük. „Az olaszoknak bőven van más aggódnivalójuk
[…], nem akarnak német haláltáborokról olvasni. Az olaszok azt
mondanák: »Vége! Basta! Elég ebből a borzalomból!«”4
Az Anne Frank naplója című színdarab, majd később a film
csúcspontja is a napló utolsó oldalainak egyik bejegyzésére épül:
„Valójában kész csoda, hogy nem vesztettem el az összes
idealizmusom, mert annyira abszurdnak és kivitelezhetetlennek
tűnik. De mégis ragaszkodom az eszményeimhez, mert
mindennek dacára hiszem, hogy az emberek a szívük mélyén
jók.”5
Az emberek képtelenek voltak szembesülni azzal, ami történt: ipari
méretű emberölés, a halottak személyes emlékezetét teljesen eltörlő
tömegsírok. A németekre vonatkozó utalásokat mind a
színdarabban, mind a filmben nácikra változtatták, és tompították az
egésznek a zsidókra való kihegyezését. Például nem említették a
jom kippurt. Állítólag ezt azért tették, hogy erősítsék a történet világi,
egyetemes vonatkozásait. Az 1950-ben megjelent német kiadás
fordítója igyekezett elmosni minden, a németekre és német dolgokra
vonatkozó ellenséges utalást azon az alapon, hogy „végső soron
egy németországi eladásra szánt könyv nem szidhatja a
németeket”.6
De mintha a Napló egy élő dokumentum lenne. A fogadtatása
aszerint változik, milyenek az ismereteink, mivel vagyunk hajlandók
szembesülni. A hatvanas évek kezdete óta könyvek, filmek,
múzeumok és szobrok állítanak emléket a holokausztnak. Az
emberek végre készen álltak arra, hogy szembenézzenek a
nácizmusnak hívott őrülettel, és hajlandók voltak felülvizsgálni
pragmatikus érdektelenségüket az erőszakkal szemben, amely
lehetővé tette, hogy a fasizmus vírusszerűen terjedjen.
Megértésünk kapcsán még hitelesebbnek tűnnek Anne
bejegyzései a napló vége felé:
„Az emberekben egyszerűen él a vágy, hogy romboljanak,
hogy öljenek, gyilkoljanak, dühöngjenek, és amíg az egész
emberiség, kivétel nélkül, hatalmas változáson nem megy
keresztül, addig mindig lesznek háborúk.”7
Az olvasó talán eltűnődik rajta, mi értelme van kideríteni, ki árulta
be Anne Frankot egy olyan háborúban, amely annyi évvel ezelőtt
zajlott le. A válasz az, hogy úgy látszik, mára, mikor csaknem nyolc
évtized telt el a világégés óta, kissé önelégültek lettünk, és úgy
gondolkodunk, mint egykor a hollandok: ez itt nem történhet meg. De
a mai társadalmak egyre inkább fogékonyak a megosztó
ideológiákra, vonzó számukra a tekintélyelvű működés. Közben
megfeledkeznek arról az egyszerű tanulságról: ha elengedjük a
kontrollt, a kezdeti fázisban lévő fasizmus úgy terjed, mint a rák:
áttétei mindenhova szétszóródnak.
Anne Frank története világosan megmutatja ezt. Mik a háború
eszközei? Nemcsak a testi, hanem a verbális erőszak is. 1943-ban
az Egyesült Államok hírszerzési szolgálata megrendelt egy jelentést,
amelyben megpróbálták megmagyarázni, milyen stratégiát
alkalmazva jutott hatalomra Hitler. Eszerint „soha nem szabad
elismerni, hogy az ember hibázott vagy tévedett; soha nem szabad
felelősséget vállalni a kudarcért; egyszerre csak egy ellenségre kell
koncentrálni; ezt az ellenséget kell okolni mindenért, ami félresikerül;
meg kell ragadni minden lehetőséget, amiből politikai vihart lehet
kavarni”.8 A hatalomért folyó harcban hamarosan elfogadható és
hétköznapi eszközzé vált a túlzás, a szélsőségesség, a lejáratás és
a rágalmazás.
Ha megnézzük egy Amszterdamhoz hasonló város átalakulását
valamilyen megszállás alatt, látjuk, hogy voltak olyanok, akik
megalkuvásból, önáltatásból, korrumpálva vagy gyávaságból
támogatták a nácikat, és olyanok is, akik szembeszálltak az
előbbiekkel, de a többség egyszerűen csak megpróbálta behúzni a
nyakát.
Mi történik, ha az emberek nem bízhatnak azokban az
intézményekben, amelyeknek meg kellene védeniük őket? Mi
történik, ha a tisztességes magatartást biztosító és védelmező
alapvető törvények érvényüket vesztik? Hollandia 1940-ben olyan
volt, mint egy Petri-csésze, amelyben tanulmányozni lehetett,
hogyan reagálnak a szabadságban felnőtt emberek a katasztrófára,
amikor az már a küszöbön áll. Ezt a kérdést ma is érdemes lenne
megvizsgálni.
 HARMADIK FEJEZET

A Kihűlt Ügy Csapata

A Kihűlt Ügy Csapatának irodája a város északi részében
helyezkedett el, ami azt jelentette, hogy a Központi pályaudvarról
komppal kellett átkelni az IJ folyón, amely a városcentrumot köti
össze az északi városrésszel. Ikeróratornyaival és reneszánsz-
gótikus homlokzatával könnyen királyi palotának nézhetné az ember
ezt az épületet, ha belépve nem üzletekkel, éttermekkel, vasúti
sínekkel, metróbejáratokkal, kompkikötőkkel találná szemben magát.
Szinte szürreális tapasztalat ma átsétálni rajta, s beszállni egy, az
Amstel folyón közlekedő hajóba, ahol az utasok zöme a biciklijét
támasztja. Csábítóan hat ennek az egésznek a szabadsága. De nem
nehéz elképzelni a hatalmas házon díszlépésben keresztülmasírozó
Wehrmacht-egységeket vagy a téren összeterelt férfiakat, nőket és
gyerekeket gumibottal ösztökélő katonákat – amely látvány kétségbe
ejtette Anne Frankot, mikor a Prinsengracht 263. szám alatti iroda
függönyeinek keskeny résén kikukucskált az utcára.
A csapat újonnan fejlesztett lakóövezetben lévő irodája
gyakorlatilag egy nagy szoba volt, amelyet felosztottak a nyomozók,
a kutatók és az adminisztrátorok részére. 2019 januárjában az
irodában huszonhárom fő dolgozott. Itt kapott helyet a magas szintű
biztonsági fokozattal rendelkező, úgynevezett „műveleti központ” is,
a falakon a szükséges kronológiai áttekintéssel, idővonallal.
Kialakítottak egy hangszigetelt fülkét is, ahol négy ember úgy
tanácskozhatott, hogy senki nem hallhatta őket.
Az egyik fal a náci vezetés, a holland SD-kollaboránsok és a V-
férfiaknak, V-nőknek hívott (a V a vertrouwen, azaz „bizalom”
rövidítése) ügynökök fényképeivel volt tele, akik szerepet játszottak
a zsidóüldözésben. A fotók alatt állt a Prinsengracht 263.
háromdimenziós makettje, hátsó végében a titkos lakrésszel.
A szemközti falra kerültek a rejtekhely lakóinak fényképei: a Frank
család, a Van Pels család tagjai és Fritz Pfeffer. Szintén ide voltak
kirakva a segítők portréi: Johannes Kleiman, Victor Kugler, Bep
Voskuijl, valamint Miep és Jan Gies. A falakon a háborús
Amszterdamról készült térképek lógtak, és felkerült az az idővonal is,
amelyen a feljelentés szempontjából fontos újságkivágások és fotók
kaptak helyet.
Egy másik fal nagy részét egy körülbelül egy négyzetméteres,
1944. augusztus 3-án az Angol Királyi Légierő egyik gépe által a
Prinsengracht-csatornáról készített légi felvétel takarta. Alig tizenkét
órával a rejtekhely lakóinak letartóztatása előtt készült. Tisztán
kivehető rajta Otto Frank raktárépülete, irodája és a mögötte lévő
rejtekhely. Az ott bujkálók még bent voltak. Nem sejtették, hogy
utolsó éjszakájukat töltik viszonylag szabadnak tekinthető
emberként. Thijs állítása szerint a térképet nézegetve a csoportnak
olyan érzete támadt, mintha megállt volna az idő, és valamilyen
megmagyarázhatatlan kapcsolatba kerültek volna a rejtőzködőkkel.
Thijs társa, Pieter van Twisk igazi könyvimádóhoz méltó
alapossággal és a részletek megszállottságszerű tiszteletével
kezelte az ügyet. Az ember biztos lehetett benne, hogy ha ő
valamilyen következtetésre jutott, azt bizonyítékok támasztják alá.
Thijshez hasonlóan Pieter is úgy találta, hogy a Kihűlt Ügy
Csapatának nyomozása sokkal személyesebbé vált, mint eredetileg
várta. A vizsgálódás kezdetén Groningen levéltárában kutatott egy
Schaap nevű holland kollaboránssal kapcsolatban. A háború vége
felé Schaap ebben a városban vadászott az ellenállás egyik
vezetőjére, egy bizonyos Schalkenre. Pieternek a Schalken név
valamiért ismerősnek tűnt.
Végül felfedezett egy dokumentumot, amely az ellenállás tagjainak
nevét tartalmazta. Ez a dokumentum megerősítette, hogy Schalken
a KP (Knokploegen), az ellenállás fegyveres ágának egyik vezetője
volt. Az is kiderült belőle, hogy Schalken Pieter nagyszüleinek a
házában rejtőzött. Ő korábban a családban hallotta ugyan a
történetet, de soha nem vette komolyan.
A fellelt dokumentumban szerepelt Pieter van Twisk, Pieter
nagyapjának a neve, aki után őt elnevezték, majd a lap alján a
következő bejegyzés:
„Kockázatos volt-e, és miért? Igen, mivel az ellenállásban
eltöltött ideje alatt az ő lakcíme szerepelt például a KP
 elérhetőségeként is. Számos fontos ellenzéki vezető talált
menedékre a család házában, köztük Schalken is. A fentebb
felsorolt személyeket körözte az SD. Korábban fegyvereket is
rejtegetett.”1
Schalkent soha nem kapták el, Pieter nagyszüleit sem tartóztatták
le. Pieter emlékezett a nagybátyjára, aki a háború idején kisfiú volt,
és ő mondta neki, mennyire felnézett Schalkenre. Egyszer, egy náci
házkutatás alkalmával szép lassan kisétált a házból, rágyújtott egy
cigarettára, majd nyugodtan felült a biciklijére, és elhajtott. Senki
nem gyanította, hogy ő az, akit keresnek.
Nyilvánvalóan nem könnyű olyan családot találni Hollandiában,
amely nem köthető valamilyen történet kapcsán a háborúhoz.
A háborút követő évtizedekben az volt az elfogadott narratíva,
hogy a hollandok nagy része náciellenes volt, és sokan segítették az
ellenállást. A háború utáni időszakban a legtöbb európai ország ezt
a képzetet próbálta kelteni, a valóság azonban nem volt ilyen
egyöntetű. Pieter úgy hiszi, az elmúlt harminc év során eleinte csak
a történészek, de aztán a lakosság egy része is árnyaltabb képet
alkothatott Hollandiáról és a holokausztról.
Náluk született Spinoza, a liberalizmus filozófusa, és az ország
hosszú ideje híres volt a toleranciájáról. Ez vezetett oda, hogy Hitler
1933-as hatalomra kerülése után sok zsidó itt keresett menedéket.
Európa többi országával összehasonlítva itt enyhe volt az
antiszemitizmus. Ennek ellenére Hollandiából több zsidót deportáltak
a keleti haláltáborokba, mint bármely más nyugat-európai országból.
A Hollandiában élő száznegyvenezer zsidóból százhétezer főt vittek
el, és közülük mindössze ötezer-ötszáz tért haza.
Pieter azt mondta, az egyik fő oka annak, hogy csatlakozott a
csoporthoz, az, hogy meg akarta érteni, miért voltak ilyen magasak a
számok Hollandiában. Vajon az emberi pszichében úgy működik a
rasszizmus, mint valami kórokozó, amely bizonyos körülmények
között aktiválódik? Az Ellenállási Múzeumban bemutatott,
folyamatosan ömlesztett náci antiszemita propaganda
kérlelhetetlenül durva és gonosz volt. A plakátokról öltönyös,
keménykalapos, mohó zsidók groteszk karikatúrái néznek ránk;
gyilkos kinézetű „zsidó bolsevikok” állnak holttestek fölött;
félelmetes, alsóbbrendű kulturális parazitának mutatják őket. Hogyan
hihettek az emberek ennek a propagandának? Pieter azt remélte, ha
tanulmányozza magát a társadalmat, amelyben Anne Frank élt,
esetleg megértheti, mi történt. Csak így lehet elkerülni, hogy mindez
újra bekövetkezhessen.
Miután elhatározták, hogy kinyomozzák, mi vezetett a titkos
rejtekhely lerohanásához, Thijs és Pieter igyekeztek támogatást
szerezni a tervükhöz. Próbálkoztak adománygyűjtéssel, Amszterdam
önkormányzatánál, magánbefektetőknél, könyvkiadóknál. Majd
nekiláttak, hogy összeállítsanak egy holland nyomozókból,
történészekből és kutatókból álló csoportot. Bekerült a csapatba Luc
Gerrits, korábbi gyilkossági nyomozó, Leo Simais, a Holland
Nemzeti Rendőrség Kihűlt Ügyek és Eltűnt Személyek Osztályának
vezetője, számos nyugdíjas nyomozó, valamint a Holland Hírszerző
és Biztonsági Szolgálat egy ügynöke.
A csapat első találkozására 2016. június 30-án került sor, ekkor
Leo megismertette a többiekkel az úgynevezett „laza megbeszélés”
technikáját: hátradőlsz, felrakod a lábadat az asztalra, és közben
elkezdtek csevegni, ötletelni, elemezgetni. Hol kellene kezdeni? Leo
teljesen egyértelművé tette: azzal a telefonhívással, amellyel az
ismeretlen áruló bejelentette az SD-nek, hogy a Prinsengracht 263.
szám alatti raktárépületben zsidók bujkálnak. Mennyire valószínű,
hogy ez a telefonhívás valóban megtörtént? Voltak-e még
működőképes nyilvános telefonfülkék 1944 augusztusában
Amszterdamban? A réz telefonvezetékeket nem használták-e fel a
fegyvergyártáshoz? Közismert volt-e az SD telefonszáma? És így
tovább.
A nyomozásnak már ebben az előzetes szakaszában világossá
vált, hogy az amszterdami rendőrség náci megszállás alatti szerepe
erősen vitatható. Mint minden hivatalos intézménynek, bizonyos
mértékig a rendőrőrsnek is együtt kellett működnie a nácikkal a
megszállás idején, de úgy tűnik, néhányan messze túlmentek a
nácik segítésében azon, ami feltétlenül szükséges volt.
Thijs tehát azt javasolta, jó lenne a csapatba egy független
kívülálló, valaki, aki nem holland. Megkérdezte Luctől, tudna-e
javasolni egy FBI-ügynököt, aki vezethetné a nyomozócsoportot. Az
árulás nem olyan bűncselekmény, amelyben igazságügyi szakértői
vizsgálat lehetséges, mivel nincsenek fizikai nyomok, így a Kihűlt
Ügy Csapatának szokatlan módszereket is be kellett vetnie ahhoz,
hogy begyűjtse az előrehaladáshoz szükséges információkat. Leo
Hans Smithez, a Holland Nemzeti Rendőrség fedett ügynököket
koordináló csoportjának a vezetőjéhez fordult, akit az FBI képezett
ki. Smit azt javasolta, Thijs kérjen fel egy, a közelmúltban nyugdíjba
vonult régi kollégát az FBI titkos ügynökei közül: „Ő az, akit keresel –
mondta. – Vince Pankoke-nak hívják.”
Thijs és Pieter hamarosan már Skype-kapcsolatban álltak Vince-
szel, aki Floridában élt. Mindkettejükre jó benyomást tett a
nyilvánvalóan nagyon profi, de amellett kedves detektív, aki azt
mondta, érdekli a projekt. Nyolc év rendőri szolgálat után Vince
huszonhét évet dolgozott az FBI különleges ügynökeként; kolumbiai
kábítószer-kereskedők elleni kiemelt jelentőségű ügyekben
nyomozott fedett ügynökként. Bekapcsolódott a Sky Capital elleni
nyomozásba is, amely cég igazgatója olyasféle lehetett, mint a
Tőzsdecápák egyik szereplője, Gordon Gekko. Aki találkozott Vince-
szel, soha nem gyanította volna, hogy ilyen múlt áll mögötte. Mintha
még mindig beépülve élne; kihajtós gallérú guayabera inget viselő,
jellegtelen, névtelen alak, míg az ember fel nem fedezi szenvedélyét
a veszélyes motorkerékpár-versenyek iránt és vágyát az új kihívások
után.
Vince-nek jó természete van; szívesen beszél a családjáról, német
gyökereiről. Apja a második világháborúban az amerikai
hadseregben szolgált. Amikor gyerekkorában az apja történeteket
mesélt neki a háborúról, akkor is mellbe vágta, hogy azok a katonák,
akikre az apjának lőnie kellett, akár a rokonai is lehettek. Evidens
volt, hogy Vince hisz a gonoszban, és nemegyszer találkozott is
vele. Mikor az orosz író, Szolzsenyicin visszatért a Gulag-táborból,
azt mondta, az embereknek van egy toleranciaszintjük a gonosszal
szemben, és a világon mindig jelen lesz a gonoszság. De mikor
túllépik ezt a toleranciaszintet, az erkölcs semmivé válik, és az
ember bármire képes lesz.
Vince azon tűnődött, hogyan tudott a német kultúra – egy fejlett,
kifinomult, demokratikus társadalom – így behódolni egy totalitárius
diktatúrának, így széthullani, így eltévelyedni, hogy kirobbantson egy
háborút, amelyben becslések szerint hetvenötmillió ember – civilek
és katonák a szövetségesek és a tengelyhatalmak részéről egyaránt
– halt meg. Az FBI-nál szerzett tapasztalatával Vince tisztában volt
vele, hogy egy dolog minden ügyben közös: valaki sok pénzt keres
az egészen. A német gyáriparosok titokban 1933 óta pénzelték
Hitlert, és a háború nyereségesnek bizonyult a Bayer, a BMW, a
Krupp, a Daimler és az IG Farben számára, amelyek valamennyien
gazdagabban kerültek ki a háborúból, mint amilyenek előtte voltak.
Vince megértette: azzal a bürokratikus leleményességgel, amelyre a
németek számíthattak, amikor az összes zsidót el akarták távolítani
az országból, egyedül a zsidók vagyonának, tulajdonának alattomos,
lopakodó megszerzése versenyezhetett.
Mint szinte az összes amerikai, Vince is az iskolában hallott Anne
Frankról. Már nem a karrierje kezdetén tartott, amikor ellátogatott az
Anne Frank-házba, és megdöbbenve tapasztalta: arra a kérdésre,
hogy ki jelentette fel a hátsó traktusban rejtőzködőket, soha senki
nem adott határozott választ. Azt mondta, semmit sem szeret
jobban, mint a jó kihívásokat, ezért azonnal aláírta a szerződést,
hogy csatlakozhasson a Kihűlt Ügy Csapatához. Amikor azonban
javában benne jártak a nyomozásban, voltak pillanatok, mikor
eltűnődött rajta, mibe keveredett: egy több mint hetvenöt éves ügy,
az áruló és a közvetlen tanúk nagy része halott, és adott egy halom
más komplikáció is. „Keményebb körülmények között nem is
dolgozhattunk volna” – mondta. Ennek ellenére nem tudott
szabadulni az érzéstől, hogy ezt kell tennie. Az egyik első lépésként
létrehozott egy háborús rendőrségi ügyekkel, Amszterdam
történelmével, a kollaboránsokkal, a fosztogató holland fasisztákkal
és az ellenállással foglalkozó szakértői csapatot.
Monique Koemans, a holland kormánynak dolgozó bűnügyi
elemző 2018 októberében lépett be a csoportba. A kriminológiából
szerzett doktori fokozata mellett történészvégzettséggel is
rendelkezett. Mikor talált egy e-mailt a levelezésében, amelyben
felkérték, vegyen részt a Kihűlt Ügy Csapatának projektjében, egy
percig sem habozott. Nem gyakran adódik olyan eset, amelyben
mind a kriminológiai, mind a történész-szakértelmét kamatoztatni
tudja. Egy év fizetés nélküli szabadságot kért a munkahelyén.
Monique fiatal korában több mint húsz alkalommal elolvasta Anne
Frank naplóját, és kezdő újságíróként cikke is jelent meg a
kislányról. Maga az ügy régi lehet ugyan, de szerinte a jelen soha
nincs messze a múlttól.
Amszterdamban a háborús emlékeztetők az utcán mindenhol jelen
vannak: például munkába menet régebben mindig a Het Parool
székháza mellett vezetett el az útja. Az országos napilap 1941-ben
indult az ellenállás platformjaként. Elmondása szerint Hágában, ahol
most él, a háború mély sebhelyeket hagyott. Ha keresztülsétál a
Bezuidenhouton, a város azon környékén, ahol a nagyszülei laktak,
és ahol a nagymamája alig élt túl egy pusztító bombatámadást,
elmegy a mellett a ház mellett, amelyikben a nagyapja rejtőzködött,
amikor az ellenállás egyik újságjának dolgozott. A korábbi
szomszédja egy holokauszttúlélő fia volt. Ő mesélte el, hogy a
háború végén hogyan hagytak ott a nácik egy, a bergen-belseni
koncentrációs táborból érkező foglyokkal megrakott szerelvényt az
erdő közepén. Az anyja és a nagyanyja is rajta volt a vonaton.
Bogyókon tengődve sikerült életben maradniuk, és a szövetséges
csapatok rájuk találtak. Az édesanyja számára az a pillanat, amikor
maguk mögött hagyták Bergen-Belsent, azt jelentette, hogy túlélte a
háborút. Anne és Margot Frank, akiket ott tartottak ugyanabban a
koncentrációs táborban, nem maradtak életben.
Fiatal történelemkutatók – Christine Hoste, Circe de Bruin és Anna
Foulidis – végezték a levéltári kutatás nagy részét, többek között a
Háborús Népirtás és Holokauszttanulmányok Intézetében és az
Amszterdami Városi Levéltárban. Akták ezreit nézték át,
feljegyzéseket készítettek, jelentéseket írtak, találkozókat beszéltek
meg lehetséges tanúkkal, és interjúztak velük. Amikor utóbb
megkérdezték tőlük, milyen hatással volt rájuk a holokausztkutatás,
azt mondták, ennek a múltnak a feltárása fájdalmas volt, de ők
legalább csak Hollandiára fókuszáltak, például a westerborki
tranzittáborra, amely ma múzeum, ahol meginterjúvolták az
igazgatót. Christine azt mondta, nem biztos benne, hogy el bírta
volna viselni a németországi és lengyelországi táborok hatását.
 Thijs egy barátját, az Amszterdami Egyetemen
vendégprofesszorként oktató történészt, Jean Hellwiget kérte fel,
hogy a projekt igazgatójaként csatlakozzon a csoporthoz. Ez a lépés
szinte természetes folytatása volt Jean előző kutatási témájának, a
„Háborús szerelemgyerekek” című projektnek, amelyben
történeteket, fényképeket, filmeket gyűjtött össze, hogy bemutassa a
holland katonák gyermekeinek életét, akiket az Indonéziában 1945
és 1949 között zajló gyarmati háború után sorsukra hagytak.2 „A
saját szememmel láttam a történelmi igazság feltárásának gyógyító
erejét” – mondta. Jean tizenegy hallgatót kért fel, hogy segítsenek a
kutatásban, és elintézte, hogy a Kihűlt Ügy Csapatával végzett
munkájuk beszámítson az egyetemi tanulmányaikba.
A csoport utolsó tagja Brendan Rook lett. A nyomozó az ausztrál
hadsereg gyalogsági tisztjeként szolgált, és több mint tíz évet töltött
a Hágai Nemzetközi Bíróságon a világon bárhol elkövetett háborús
bűnök, emberiség elleni bűntettek és népirtási ügyek kivizsgálásával.
Míg Vince még mindig az FBI kötelékébe tartozott, Brendan
szorosan együttműködött a Holland Nemzeti Rendőrséggel, és az
egyik kapcsolata mutatta be őt Luc Gerritsnek. Vince említette
Lucnek, hogy kellene még egy nyomozó, valaki, aki kiszűri és
követni tudja azokat a nyomokat, amelyek a bűntény megoldásához
vezethetnek; valaki, akivel megvitathatná az ötleteit. Luc és Brendan
Hágában találkoztak, és miután kiderült Brendan nyomozói háttere,
Luc megemlítette neki a Kihűlt Ügy Csapatát. Brendant rendkívüli
módon érdekelte a dolog, és a munkahelyén szabadságot kérve
hamar elintézte, hogy csatlakozhasson a csoporthoz.
Vince és Brendan rokon lelkek. Egyformán, egyedi módon látják a
dolgokat. Míg az Anne Frank-ház az előtte sorban álló turisták
számára nem más, mint egy múzeum, kettejük számára bűnügyi
helyszín. Sorra vették, milyen események zajlottak le azon a
végzetes augusztus 4-i reggelen 1944-ben, és hogy azok pontosan
hol történtek.
Brendan azt mondta, minden alkalommal, amikor elmegy egy
bűnügyi helyszínre, újabb részleteket fedez fel. Miközben ma ott áll
az épület előtt, annak négy szintjét, az utcafront tetőterét, az
ablakokat szemlélve, egy dolgot biztosan tud: egy képzett rendőr
azonnal rájön, hogy kell ott lennie egy hátsó résznek is, és
egykettőre megtalálja a titkos bejáratát.
 NEGYEDIK FEJEZET

Az érdekeltek
Az egyre komplexebbé váló nyomozás során Vince szinte
kívülállóként, mintegy a partvonalról figyelte és próbálta megfejteni
mindazt, ami a hollandok számára magától értetődő. Ennek az volt
az előnye, hogy higgadt tudott maradni olyan fejlemények kapcsán
is, amelyek a többieket szinte őrületbe kergették. A csoportot először
az az ellenségesség sokkolta, amelyet az Anne Frank hagyatékában
érintettek körében tapasztaltak.
Thijs beszámolt az első találkozásáról azzal az emberrel, akire
csak úgy utalt, „valaki Anne Frank világából”. Az illető Jan van
Kooten, az Anne Frank-ház oktató- és bemutatóprogramjainak
felelőse volt 1983–2004 között.1 Thijs megkérdezte,
találkozhatnának-e, hogy áttekintsék a Frank család történetével
foglalkozó intézményeket. Tudni szerette volna, hogyan működnek,
miképpen dolgoznak össze ezek a szervezetek.
2016. május 4-én Thijs és Pieter ellátogattak a Május 4-e és 5-e
Bizottság irodájába. Ez a holland szervezet felel minden évben az
emlékezés napja és a felszabadulás napja ünnepi eseményeiért.
Van Kooten, az igazgató hatalmas íróasztala mögött ülve fogadta
őket, és meglehetősen ijesztőnek tűnt. Thijs és Pieter kicsit idegesek
voltak, mivel ez volt az első olyan hivatalos megbeszélésük,
amelyen el kellett magyarázniuk az ötletüket: a nyomozást az
általában csak „Anne Frank elárulása”-ként emlegetett ügyben. Az
első kérdésük puhatolózó jellegű volt: „Mit kell tudnunk az
induláskor?”
Van Kooten gyorsan előhúzott egy tiszta lapot a fiókjából. Egy
pillanatig meredten nézte, majd köröket és vonalakat kezdett rajzolni
rá. Halkan, de határozottan csengett a hangja. A két férfi érezte,
közelről ismeri azt a világot, amelyről beszél, és hogy a szavait
gondosan – nagyon gondosan – megválogatja.
A rajz egyre szövevényesebb lett, és nyilvánvalóvá vált: a miliőt,
amelybe bepillantást próbáltak nyerni, nehéz szavakkal
megmagyarázni. A lényeg a következő volt:
Anne Frank naplója három változatban létezik:
A.Az eredeti napló.
B.A rajtaütés előtti hónapokban Anne újraírta a naplóját.
(1944. március 28-án egy rádióüzenetben a Radio Oranje
csatornán az oktatásért, művészetért és tudományokért felelős
holland miniszter azt javasolta az embereknek, őrizzék meg a
naplóikat, hogy legyen nyoma annak, min ment keresztül, mit élt
túl a nemzet. Anne azzal a céllal írta újra a naplóját, hogy majd
megjelenteti.)2
C.Az átírt napló Otto Frank saját megjegyzéseivel vagy a
felügyelete alatt készült, kiigazításokkal. Ez az a változat,
amelyik az egész világon megjelent.
Két Anne Frank-alapítvány működik, mindkettőt Otto Frank hozta
létre:
1.Az Anne Frank-házat (Anne Frank Stichting – AFS)
Amszterdamban, 1957-ben létesítette Otto Frank, eredetileg
azzal a céllal, hogy megmentse a lebontástól a Prinsengracht
263. szám alatti épületet a rejtekhellyel. Az alapítvány fő
célkitűzése ma az Anne Frank-ház működtetése, valamint Anne
Frank élettörténetének és eszményeinek propagálása. Az
alapítvány Anne életéhez kapcsolódó kiállításokat szervez,
oktatási programokat és kiadványokat finanszíroz. Ők kezelik az
Anne Frank-gyűjteményt, és gondoskodnak arról, hogy a
„rejtekhely” a nagyközönség számára látogatható legyen.
2.A svájci Bázelben működő Anne Frank Alapítványt (Anne
Frank Fonds – AFF) 1963-ban azért hozta létre Otto Frank,
hogy terjessze a lánya naplóját, és kezelje a Frank család
szerzői jogait, jogdíjait.3 Ez működtet egy oktatási központot
Frankfurtban, támogat számos jótékonysági alapítványt, és aktív
tevékenységet folytat a könyvek, filmek és színdarabok
világában is.
Eddig rendben is van. A dolgok innentől kezdenek bonyolulttá
válni.
A napló A verziójának tulajdonosa a holland állam. A B változat
régebben az amszterdami Anne Frank-ház tulajdona volt, de most a
bázeli alapítványé, bár a képek kiadásának joga (köztük a
szövegbeli képeké is) Bázelé. A C változat szintén Bázel tulajdona.
A két szervezet jó néhány esetben perre vitte a szerzői jogok
körüli vitákat. Tehát bármi történik az egyikkel, hatással lesz a
másikra is. Ez volt a lényege Van Kooten ábrájának.
A projekt legelső fázisában Thijs teázgatott az egyik barátjával, s
közben megosztotta vele a nyomozással kapcsolatos gondolatait. A
barát elmondta, hogy egyik útja során, mikor a dél-franciaországi La
Colombe d’Or luxushotelben tartózkodott, összefutott az Anne Frank
Alapítvány egyik igazgatósági tagjával. (A szálloda híres a Picasso,
Matisse, Chagall és más neves művészek által készített
festményekről, amelyeket a festők az ott-tartózkodásuk fejében
mintegy fizetségül hagytak hátra.) A barát felajánlotta, hogy
összehoz egy telefonbeszélgetést ezzel az igazgatósági taggal. Thijs
várt addig, amíg biztos nem lehetett benne, hogy a nyomozás
finanszírozása rendben van, és kezdődhet a munka. Mikor végre
sikerült beszélniük, az illető közölte Thijsszel, hogy őt nem lelkesíti
különösebben a projekt, de mindenesetre megtárgyalja a többi
bizottsági taggal. Ez oda vezetett, hogy meghívták őt az AFF
központjába, így 2018. szeptember 28-án Thijs, Pieter és Vince
repülőre ültek.
Az Anne Frank Alapítvány központja Bázel óvárosának közelében,
egy modern, szerény kinézetű irodaépületben található. A belső
berendezés elegáns, de nem túlzottan fényűző. A megbeszélésre
egy kis szobában került sor. Részt vett rajta az igazgatótanács öt
tagja, többek között John D. Goldsmith elnök, Daniel Fürst alelnök
és Yves Kugelmann titkár. Körülbelül egy órán keresztül társalogtak
kellemesen, kedélyesen, szendvicsezés közben. Mindenki röviden
bemutatkozott, majd Thijs, Pieter és Vince beszámoltak a kutatási
elképzeléseikről, valamint elmondták, mi motiválta őket, hogy részt
vállaljanak a projektben. Vince úgy emlékezett, Goldsmith
meglehetősen szkeptikusnak tűnt; megkérdezte, miért kezdtek
nyomozni, és van-e valami új információ, ami igazolná a döntést.
Vince elmagyarázta, hogy a kihűlt ügyben folytatott nyomozásnak
az a célja, hogy áttekintsék a korábban szerzett információkat abban
a reményben, hogy újabb nyomokra bukkannak. Ebben az esetben a
korábbi vizsgálatok nagyon szűk körben folytak. Az új technológiák
és eljárások új meglátásokat eredményezhetnek. Ezek után a
kuratórium tagjainak kételyei mintha kissé eloszlottak volna. A
hangulat annyira oldottnak és barátságosnak érződött, hogy Vince
reménykedni kezdett, hátha a kuratórium elkötelezi magát az
együttműködés mellett. Az optimizmusa egészen odáig tartott,
amikor Yves Kugelmann megkérdezte, van-e már címe a projektnek.
Thijs azt válaszolta, a jelenlegi cím: Anne Frank – Egy kihűlt ügy
naplója. A szobában hirtelen dermesztő csönd lett. Majd Kugelmann
felszólalt. Azt mondta, ők komolyan ellenzik ezt az egészet. Miért
kell Anne Frank nevét fel- és kihasználni? Nem tudják talán, hogy az
Anne Frank név le van védetve, és a márkanévjogok az AFF
tulajdonát képezik? A csoport nem használhatja a nevet. És nem
gondolják, hogy rendkívül etikátlan dolog pénzt csinálni a szegény
lány tragédiájából? Ráadásul a feljelentés nemcsak Annét érintette,
hanem mind a nyolc embert, aki a rejtekhelyen bujkált… és azt a
százhétezer zsidót, akit ugyan nem Anne Franknak hívtak, de akiket
elhurcoltak Hollandiából. Miért akarja Hollandia magának követelni
Anne Frankot? Ő elsősorban német volt, és zsidó, nem holland.
Ezen okból ők a frankfurti Anne Frank-házat támogatják. Valójában
nem is értik, hogyan lehet egy Anne Frank-ház Amszterdamban is.
Vince, Thijs és Pieter elképedtek. Különösen Pieter háborodott fel.
Valóban az AFF hányja a szemükre, hogy pénzt akarnak csinálni
Anne Frank nevéből? Ugyanaz az AFF, amely a kiadói jogokkal
rendelkezik a világ egyik legnagyobb példányszámban eladott és
legjövedelmezőbb könyve fölött? Még hogy Anne elsősorban német
lány! Nem volt talán hontalan, és vajon nem üldözte el a hazájából
egy olyan rezsim, amely alsóbbrendűnek minősítette? Vajon nem azt
írta a naplójában, hogy a legnagyobb vágya, hogy holland
nemzetiségű legyen, valamint híres író? Talán nem holland nyelven
írta a naplóját? Ha túlélte volna a háborút, esetleg meggondolta
volna magát azzal kapcsolatban, hogy hollanddá váljon, azonban
egyértelműen kijelentette, hogy ez a szándéka.
Kugelmann közölte, lát lehetőséget a támogatásra és az
együttműködésre, de csak abban az esetben, ha a csapat nem
használja Anne Frank nevét. Még akár közös munka is szóba jöhet
egy olyan kutatócsoporttal, amelyet az AFF jelenleg is finanszíroz.
Bár a szobában érezhetően hűvösebbé vált a levegő, továbbra is
mindenki udvarias maradt. Thijs a válaszában jelezte, nem várt ilyen
feltételt egy jövőbeni kooperációjuk alapjául, és ezt át kell
gondolniuk.
Aztán Kugelmann valami olyat mondott, amit Thijs, Vince és Pieter
nem fognak egyhamar elfelejteni. Azt mondta, a csapat soha nem
fogja tudni megoldani az ügyet az Anne Frank Alapítvány segítsége
nélkül, azt sugallva ezzel, hogy az AFF-nek birtokában van valami,
ami kulcs lehet a rejtély megfejtéséhez. Ha tényleg volt valamijük, az
valószínűleg a levéltárukban lehetett, ám az nem volt világos, milyen
specifikus bizonyítékra utalt Kugelmann. Ahogy a három férfi
távozott, Goldsmith félrehúzta Vince-t, és így szólt hozzá: „Tudja,
ugye, hogy Otto hazudott Wiesenthalnak arról, ismeri-e Silberbauer
személyazonosságát? Mit gondol, miért?” – Vince azt válaszolta,
még nem tudja, de el van szánva rá, hogy kideríti.
Ez volt az első alkalom, amikor a Kihűlt Ügy Csapata azzal
szembesült, hogy Otto Frank megtartotta néhány titkát.
Néhány héttel később Thijs rövid telefonbeszélgetést folytatott az
igazgatótanács egyik tagjával, aki megkérdezte, átgondolták-e Anne
Frank nevének felhasználását a nyomozási projekt, könyv, illetve film
címében. Amikor Thijs azt válaszolta, hogy még nem, a kurátor
közölte vele, hogy az AFF nem kíván együttműködni velük. Később,
amikor a nyomozás már javában zajlott, Thijs küldött egy levelet az
AFF-nek, amelyben meghívta őket, hogy látogassanak el a csoport
főhadiszállására. Az invitálást udvariasan visszautasították. Vince
hivatalos kérelmet is nyújtott be, hogy hozzáférést kapjanak az AFF
levéltárához. Az alapítványtól két hónap múlva reagáltak, és további
részletek iránt érdeklődtek. Bár Thijs minden információt megadott,
újabb csönd következett.
A Kihűlt Ügy Csapata megtanulta az első leckét: az Anne Frank
hagyatékának őrzésével foglalkozó jogi személyek szövevénye még
annál is komplexebb és rejtélyesebb, mint ahogy azt Jan
labirintusszerű ábrája sejtette. És arról még fogalmuk sem volt,
mennyivel bonyolultabb lesz minden.4
 ÖTÖDIK FEJEZET

Lássuk, mire jut!

Otto Frank 1889-ben született Frankfurtban. Anyai ágon egészen
a 16. századig tudta visszavezetni németországi felmenőit. A
felhívásra – „Zsidó hazafiak, harcoljatok az országotokért!” – részt
vett az első világháborúban, és a felderítőmunka során tanúsított
bátorságáért hadnaggyá léptették elő. A másfél millió áldozatot
követelő somme-i csata alatt ott volt a franciaországi
lövészárkokban. Megtapasztalta a magányt, az elszigeteltséget, a
félelmet a háború során. Talán ezért írta 1917-ben a nővérének,
hogy az ember életében a szeretetnek és a családnak kell a
legfontosabbnak lennie.1
Azok, akik ismerték Otto Frankot, vidám, kedélyes embernek
látták, aki tele volt élettel és energiával, ugyanakkor zárkózott is volt;
a legbensőbb gondolatait nem osztotta meg másokkal. Zsidó
feleségével Németországban találkozott, két lányuk is ott született.
Nem volt buzgó vallásgyakorló. A Németország iránti
elkötelezettsége ugyanolyan erős volt, mint zsidó örökségének
tudata. 1918 után a zsidókat kezdték bűnbaknak tekinteni az ország
megalázásáért. Berlin utcáin dühös tömegek támadtak rájuk, őket
okolva az élelmiszerhiányért, az inflációért, az egész háborúért,
amelyet egyébként maga Németország indított. 1924-ben pedig egy
börtönben lévő fiatalember írni kezdte Mein Kampf című könyvét. Így
szónokolt benne:
„A zsidó vírus felfedezése az egyik legnagyobb,
legforradalmibb eredmény a világon. […] Ha marxista dogmáival
a zsidó faj győzedelmeskedik a világ többi népe fölött, koronája
az emberiség halotti koszorúja lesz, a bolygónk pedig ugyanúgy
lakatlanul kering majd az éterben, mint évezredekkel ezelőtt.
[…] Azzal, hogy megvédem magam a zsidók ellen, Isten harcát
vívom.”2
Az összeesküvés-elméletek hívei a szuperlatívuszaikkal mindig
azt sugallják, hogy az emberiség túlélése a tét. Persze mindig van
egy ellenség, jelen esetben a bolsevik zsidó. És a dolog működött.
Ahogy 1933-ban Hitlert kinevezték kancellárrá, megkezdődött a
zsidók üldözése. Az eljárás rendkívül bürokratikusan, módszeresen
és fondorlatosan zajlott. 1933 márciusában az SS Dachauban
kialakított egy tábort politikai foglyok számára, 1938-ra már
átalakították a második világháború első koncentrációs táborává.
Szintén 1933-ban létrehozták a Faji Tisztaság Osztályát, amit
hamarosan követett a zsidók elbocsátása a munkahelyükről és a
zsidó vagyonok elkobzása.
Otto Frank számára az volt a döntő pillanat, amikor kiadtak egy, a
zsidókat és a nem zsidókat az iskolákban elkülönítő rendeletet,
amely alapján idősebb lányát, Margot-t arra kényszerítették, hogy
külön üljön a nem zsidó osztálytársaitól. Azt mondta, nem fogja a
lányait úgy felnevelni, mintha azok nem lennének mások, „mint
szemellenzővel ellátott lovak, hogy semmit ne tudjanak az őket
körülvevő kis csoporton túli szociális valóságról”.3
Azt szerette volna, ha a lányai részei lennének a világnak; ha nem
alsóbbrendűként elszigetelve, páriaként kellene létezniük. És ebből
következően azt akarta, hogy az országa is legyen része a világnak,
ne szigetelődjön el egy abszurd árja felsőbbrendűségi elmélet miatt.
Otto Frank negyvennégy éves volt, és tetőtől talpig német – a
barátai meg is mosolyogták poroszos visszafogottságát –,
ugyanakkor előre látott dolgokat. 1933 januárjában a feleségével
együtt német barátokkal vacsorázott, amikor a rádió bemondta Hitler
választási győzelmét. A feleségével elszörnyedve néztek egymásra,
mikor a barátaik azt mondták: „Hadd lássuk, mire jut!”4 A barátok
számára Hitler volt az az ember, aki rendet teremthet, és újra
naggyá teheti az országot a szörnyű válság után. Úgy vélték, a
„különcségeivel” majd elboldogulnak.
Azon az éjszakán Otto és Edith megbeszélték, hogy elhagyják
Németországot. A férfi figyelemmel kísérte a nacionalizmus
erősödését, és tudta, milyen veszélyes lehet. Azon töprengett,
hogyan fogja tudni eltartani a családját, hiszen a menekülés azt
jelentené, mindent fel kell adniuk. Hova mehetnének? A tágabb
családból már sokan otthagyták Németországot. Bátyja, Herbert
1932-ben Párizsba menekült, ahol unokatestvérük, Jean-Michel
Frank tehetséges tervezőként olyan művészekkel dolgozott együtt,
mint Salvador Dalí. Másik bátyja, Robert és felesége, Lottie 1933
nyarán Angliába emigráltak, és Londonban, egy St. James Street-i
alagsori helyiségben művészeti galériát nyitottak. Nővére, Leni és a
férje, Erich Elias Svájcban, Bázelben éltek, ahol Erich egyik alapítója
volt az Opektának, a frankfurti Pomosin Werke cég külföldi
kirendeltségének, amely a dzsem kocsonyásítóanyagát, a pektint
gyártotta. 1933-ban Alice Frank, Otto anyja is Bázelbe emigrált, és
csatlakozott a lányához.
Mikor Otto végigvette, mely országok jöhetnek szóba, Anglia és az
USA kiesett. Azt mondogatta magának, hogy nem beszél elég jól
angolul. Hogyan fogja eltartani a családját? Tudta, hogy a testvérei
segítenének, amiben csak tudnának, de ők is küszködtek, és nem
akarta őket még jobban leterhelni. Azt gondolta, Franciaország talán
megfelelhet. Akkor azonban a sógora, Eric azt írta, a cége
terjeszkedni akar a nemzetközi piacon, és arra kérte Ottót, nyisson
egy Opekta-képviseletet Amszterdamban.
Otto 1923-ban már töltött hosszabb időt Amszterdamban, amikor
apja bankjának, a Michael Frank és Fiai Banknak a leányfiókját
alakította ott ki. Sajnos a dolog nem működött, a családot egy éven
belül csőd fenyegette, és Ottónak vissza kellett térnie
Németországba. De tetszett neki a város, a hollandok pedig híresek
a toleranciájukról. Nem semlegesek maradtak az első
világháborúban is? 1933 augusztusában Otto Frank menekült lett.
Cipői mellé a bőröndjébe csomagolta az országát is, majd
feleségével és lányaival örökre elhagyták Németországot.
A szerencse nem pártolt mellé. Ha sorsról beszélnénk, az valami
külső vagy felsőbb erőt sugallna, amely meghatározza a dolgokat. Itt
inkább a véletlen vitte Ottót ilyen vagy olyan irányba, miközben
fokozatosan megfosztották a saját élete irányításának a
képességétől.
Mindezt nem láthatta előre, de a második világháború végére
Nyugat-Európában Hollandiában lett a legmagasabb a zsidók
halálozásának az aránya: az ott élő zsidók hetvenhárom százaléka
halt meg. Belgiumban a zsidók negyven százalékát ölték meg,
Franciaországban huszonöt százalékukat, Dániában hat
százalékukat. Még a fasiszta Olaszországban is csak a zsidók nyolc
százaléka halt meg.5 Becslések szerint a Hollandiában rejtőzködő
zsidók száma huszonötezer–huszonhétezer közé tehető.
Egyharmaduk beárulásában része volt annak a kifinomult, anyagi
előnyökkel járó jutalmazási rendszernek, amellyel a nácik a bujkáló
zsidók lebuktatására ösztönözték a rendőröket és a civileket
egyaránt.
Ez volt az egyik oka annak, hogy Pieter van Twisk részt vállalt a
nyomozásban: meg akarta érteni, Hollandiában miért árultak be
ennyi zsidót. Az egyik régóta fennálló elmélet szerint magának a
holland társadalomnak a szerkezete a zsidó lakosság védelme
ellenében működött, mégpedig azért, mert az egész társadalom
kisebb csoportokra különült vallási hovatartozás és az ahhoz
kapcsolódó politikai nézetek alapján. A hollandok ezt
tömbösödésnek nevezték. A társadalom tartóoszlopa a négy fő tömb
volt: katolikusok, protestánsok, szocialisták és liberálisok. Mindegyik
tömb (a holland szó rá verzuiling) saját szakszervezetekkel,
bankokkal, kórházakkal, iskolákkal, egyetemekkel, sportklubokkal,
újságokkal stb. rendelkezett. Ez a fajta szegregáció azt jelentette,
hogy az emberek szoros kapcsolatban álltak egymással a saját
csoportjukon belül, de csak kis fokú vagy semmilyen személyes
kötődésük nem volt a más tömbhöz tartozó emberekkel. Pieter
szerint azonban ez túl könnyű magyarázat. A tömbösödés
túlságosan homályos és általánosító elképzelés ahhoz, hogy
megindokolja Hollandia viselkedését a háború alatt.
Pim Griffioen és Ron Zeller történészek komplexebb
magyarázattal álltak elő. Rámutattak, hogy a holland lakosság-
nyilvántartási rendszer segítette a nácikat. A városok, helyi
önkormányzatok regisztrációs kártyáin szerepelt a név/nevek, a
születési idő, a születési hely, a nemzetiség, a vallás, a házastárs és
a gyermekek neve, születési adatai, a házasságkötés ideje, az
elhunytak halálának időpontja, az, hogy az illető adott önkormányzat
területén milyen lakcímen mettől meddig lakott, rendelkezik-e
útlevéllel vagy személyi azonosító igazolvánnyal. Hivatalosan a
vallást azért tartották nyilván, mert az egyes vallási csoportok a
tagság létszáma alapján kapták a kormányzati támogatást. A
zsidókat a HI (holland/izraelita) betűkkel jelölték. Így amikor 1942
nyarán a nácik elkezdték a holland zsidók összefogdosását, azok
könnyű célpontul szolgáltak. Az ország földrajzi fekvéséből adódóan
a menekülés lehetetlen volt. Keleten a hosszú német határ; délre
Belgium már német megszállás alatt; nyugatra és északra a tenger,
a kikötők pedig lezárva. Lényegében nem volt hova menni.6
Az is igaz, hogy Hollandia tapasztalatai másként alakultak a
háború során, mint a többi országban. Hollandia gyakorlatilag
rendőrállamként működött. Míg Belgiumban és a megszállt
Franciaországban például a Wehrmacht, Dániában a
Haditengerészet kezében volt az irányítás, Hollandiában egy osztrák
jogász, Arthur Seyss-Inquart által vezetett kormány volt hatalmon,
akit Hitler nevezett ki Reichskommissarnak (helytartónak). Hatalmi
harc bontakozott ki egyrészt Seyss-Inquart és a Luftwaffe
főparancsnoka, Hermann Göring befolyása alatt álló NSDAP
(Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, azaz náci párt), másrészt
Hans Rauter rendőrparancsnok, az egyenesen Himmlernek jelentő
legmagasabb beosztású SS-vezető között. Ahogy gyengült Göring
hatalma, és nőtt Himmleré, úgy erősödött Rauter befolyása is. Ő volt
a felelős százhétezer zsidó deportálásáért, az ellenállás letöréséért,
a nácik elleni támadások megtorlásáért. Egy náci haláláért már
kezdetben is több hollandot végeztek ki; a megszállás alatt pusztán
ez az arány növekedett.
Ráadásul a náci dogmáktól való minden eltérést brutális
szigorítások követtek. A razziák és a zsidók begyűjtése, deportálása
ellen az 1941. február 25-én a Kommunista Párt által
Amszterdamban szervezett nemzeti sztrájkot tartják az első és
egyetlen olyan náciellenes tiltakozó megmozdulásnak, melyet a
megszállott Európában nem zsidók hívtak össze. Legalább
háromszázezer amszterdami és környékbeli munkás vett részt a
tüntetésen.7
A német visszavágás azonnali és brutális volt. A sztrájk szervezőit
elfogták, és kivégezték. Az ellenállásnak hosszú időre volt szüksége,
hogy magához térjen. „Majd csak 1943 tavaszán került sor újabb
sztrájkra, de […] a tiltakozás túl későn jött a zsidók nagy része
számára, akiket addigra már deportáltak” különböző
haláltáborokba.8
Mégis akadt számos olyan személy és csoport, akik és amelyek a
zsidók érdekében tevékenykedtek. Négy, zsidó gyerekek
megmentésére alakult hálózat is működött. Hetty Voûte, egy biológia
szakos egyetemista például az Utrechti Gyermekbizottsághoz
(Utrechts Kindercomité) csatlakozott. Ők azon dolgoztak, hogy
búvóhelyet találjanak több száz olyan zsidó gyermeknek, akiket
elválasztottak a szüleiktől. Hetty kerékpárral bejárta a vidéket, szó
szerint bekopogtatva szinte minden ajtón.9 Elmesélt egy esetet,
amikor ott állt az egyik tanya kapujában, és a tulajdonos azt mondta:
„Ha Isten akarata az, hogy ezeket a gyermekeket elfogják, akkor ez
Isten akarata.” Mire Hetty így válaszolt: „És ha a maga tanyája leég
ma éjszaka, az is Isten akarata.”
Becslések szerint azoknak a száma, akik a saját biztonságukat
veszélyeztetve segítették a zsidókat, mintegy kétszázezer fő volt a
nyolcmilliós lakosságból. Első pillantásra ez mindössze 2,5 százalék,
de ha az emberi oldalát nézzük, akkor rendkívül sokan voltak
hajlandók az életüket is kockáztatni azért, hogy teljesen
idegeneknek segítsenek.
 HATODIK FEJEZET

Átmeneti béke
1933 decemberére Otto Frank talált a családjának egy lakást
Amszterdam folyónegyedében, a Merwedeplein 37. számú házban.
Szerény, három hálószobás, emeleti lakás volt egy 1920 körül épült
sorházas övezetben.1 A folyónegyed tele volt a náci Németországból
újonnan érkezett zsidó menekültekkel. A szegényebb holland zsidók
irigyelték ezt a középosztálybeli kényelmet, miközben a helybeliek
figyelmeztették a frissen érkezőket, hogy nyilvános helyen ne
beszéljenek németül, ne azonosíthassák be őket bevándorlókként.
Otto úgy vélte, biztonságos menedéket talált a családja számára.
Anne imádta a környéket, a Merwedepleint csak „Merry”-nek, azaz
„Jókedvű térnek” hívta. Az első öt-hat évben a Frank család otthon
érezte magát Amszterdamban, a gyerekek könnyen beilleszkedtek
az iskolájukban, hollandul beszéltek, barátokra leltek. Mindaz, ami
Németországban történt, tragikus volt, de szerencsére távoli.
Hollandiában nem volt nyílt antiszemitizmus. Ha megjelent, az
általában gyalázkodó szövegek formájában mutatkozott meg. De
egyre nőtt egy másfajta intolerancia. Ahogy érkeztek a menekültek
Németországból, majd Ausztriából és Kelet-Európából, lassan
fokozódni kezdett a hollandok körében a menekültellenesség. A
bevándorlók három hullámban jöttek: először 1933-ban, Hitler
hatalomra jutása után; majd 1935-ben a nürnbergi törvények
kihirdetése után; végül az 1938-as kristályéjszakát követően, amikor
zsidó boltokat vertek szét, becslések szerint mintegy harmincezer
zsidót tartóztattak le, és hatszáz ember súlyosan megsérült. Mivel
azzal vádolták őket, hogy ők szították az erőszakot, büntetésként
még több millió márka bírságot is ki kellett fizetniük. Amikor az
igazságot ennyire el lehet torzítani, akkor itt az ideje a
menekülésnek. 1933 és 1940 között becslések szerint
harmincháromezer menekült érkezett Hollandiába. A holland
kormány úgy döntött, a bevándorlókat „nemkívánatos elemekként”
kezeli.2 1939-ben létrehozták a westerborki tábort, hogy ott
elszállásolják majd mind a legális, mind az illegális zsidó
menekülteket, és holland zsidó magánszervezetekkel fizettették a
költségeket. Az ország távoli, északkeleti sarkában alakították ki
(Wilhelmina királynő ugyanis megvétózta azokat a helyszíneket,
amelyek túl közel estek a királyi rezidenciákhoz), durván ácsolt
barakkokból és kis kunyhókból. Kezdetben nyitott táborként
működött, ahol elméletileg felkészítették az embereket a
kivándorlásra. Végül Westerbork készen állt arra, hogy a német
megszállók átmeneti táborrá alakítsák a keleti koncentrációs
táborokba transzportált zsidók számára.
Közben Ottónak a sógorától, Erich Eliastól kapott kölcsönnel
sikerült beindítania a saját Opekta-vállalatát. Csekély profitot termelt,
de 1938-ra létre tudott hozni egy második céget, a Pectacont, amely
fűszernövényekkel, fűszerekkel és ételízesítőkkel látta el a
henteseket és más kereskedőket. Így a téli hónapokban is
működhettek, mikor a dzsemhez szükséges gyümölcs nem állt
rendelkezésre. Megpróbált létrehozni egy leányvállalatot Angliában
is; ez ügyben 1937 októberében Londonba és Bristolba utazott. Ez
azt jelenthette volna, hogy a család mégis kivándorol Angliába, egy
szabad életbe, de a terv végül kútba esett.
A Hollandiában töltött első évekre visszatekintve Otto
elmondhatta, hogy a németországi szörnyűségek után visszanyerték
a szabadságukat, és az életük békésen zajlott. Nyaranta Edith és a
lányok gyakran elutaztak Aachenbe, a közvetlenül a német határ
túloldalán fekvő fürdővárosba, ahol a családja 1932-ben kibérelt egy
nagy házat. Edith és a lányok itt töltötték azt a négy hónapot, amely
alatt Otto megtalálta számukra az amszterdami lakást. Ő is magával
vitte a gyerekeket Bázelbe, amikor meglátogatta az anyját, Alice-t és
a nővérét, Lenit, valamint az unokatestvérek kiterjedt társaságát.
Otto személyes és üzletemberi kvalitásait a beosztottakkal
kialakított kapcsolata jellemzi legjobban. Nehezen képzelhető el,
hogy lehettek olyan dolgozók, akiktől nagyobb áldozatot kértek volna
a főnökük megsegítéséért, és akik önszántukból még a kértnél is
többet tettek, mint az Otto Frank alkalmazásában álló négy ember:
Johannes Kleiman, Victor Kugler, Miep Gies és Bep Voskuijl.
 Otto és Johannes Kleiman 1923-ban találkoztak először, amikor
Otto új fiókot akart nyitni a Michael Frank és Fiai Banknak
Amszterdamban. Teljesen megbízott Kleimanban. Mikor 1941-ben a
zsidóknak megtiltották, hogy vállalkozást működtessenek, Otto rá
ruházta át a Pectacon irányítását, nehogy a németek elkonfiskálják
és likvidálják a céget. Később át is nevezték azt Gies & Tsá.-ra, hogy
hollandos hangzása legyen. Mikor Otto és családja bujkálni
kényszerült, Kleiman meghamisította a könyvelést, hogy eltüntesse
azt az összeget, amelyet mindig félretett Otto mint a cég igazi
vezetője számára.
Victor Kugler az első világháborúban az osztrák–magyar
haditengerészetnél szolgált, és meg is sebesült. 1920-ban költözött
Hollandiába, és ő volt Otto egyik első alkalmazottja, amikor 1933-
ban belépett az Opektához. Kugler egyetértett Otto politikai
nézeteivel. Azt mondta neki, 1920-ban azért hagyta el Ausztriát,
mert „undorodott a fasizmustól és az antiszemitizmustól, amelyekkel
a háború során az osztrák császári fegyveres erőknél rendszeresen
szembesülnie kellett”.3
Harminchárom éves volt, a felesége súlyosan beteg. Miep Gies
így jellemezte: „Tagbaszakadt, jóképű, sötét hajú, precíz férfi volt.
Mindig komolyan viselkedett, soha nem viccelt […], elég
távolságtartó és udvarias volt.”4 Azt azonban nem tudta a férfiról,
hogy komplikált gyermekkora volt: anyja férjezetlen nőként szülte
meg, és egy kisvárosban törvénytelen gyermeknek lenni fájdalmas
dolog volt. Ez is hozzájárulhatott Victor zárkózottságához.
Az 1909-ben született Miep Gies szintén osztrák volt. Az első
világháború után olyan komoly élelmiszerhiány alakult ki
Ausztriában, hogy sok gyermek, köztük Miep is, súlyos
alultápláltságtól szenvedett. Mikor az állapota tovább romlott, a
szülei beíratták egy olyan programba, amelyen keresztül az éhező
gyerekeket Hollandiába küldték, hogy ott feltáplálják őket. A
gyerekek maguk utaztak a vonaton, az azonosító kártyájuk, rajta a
nevükkel, a nyakukban lógott. Miep emlékszik rá, hogy koromsötét
volt, amikor a vonat megállt a holland város, Leiden állomásán. Egy
férfi kézen fogta. Kisétáltak az állomásról, kigyalogoltak a városon
kívülre. Hirtelen ott volt előttük egy ház. Kinyílt az ajtó; egy nő meleg
tejjel kínálta őt. Gyerekek bámultak rá. Lefektették egy ágyba, ő
pedig azonnal elaludt. Miep mélyen kötődött a Nieuwenburg
családhoz, öt évig maradt náluk. Mikor tizenhat éves korában
hazalátogatott Bécsbe, megkérte a szüleit, járuljanak hozzá, hogy a
befogadó holland családjánál maradjon.5
Ez a személyes történet nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Miep
őszinte együttérzéssel fordult a menekültek felé. Huszonnégy éves
volt, mikor 1933-ban Ottónál munkát vállalt. Egyszer úgy jellemezte:
„szűkszavú férfi nemes elvekkel és fanyar humorérzékkel”.6 Jan
Gies, aki hamarosan a férje lett, a társadalombiztosítási hatóságnál
dolgozott, és 1943-tól aktívan részt vett az NSF (Nationaal Steun
Fonds – Nemzeti Steun Alap), egy olyan ellenállási szervezet
munkájában, amely felelős volt a főleg a londoni száműzetésben
működő holland kormánytól beérkező pénzek szétosztásáért az
ellenállás egyes ágai között.7 Veszélyes munka volt. Miep azt
mondta: „Több mint húszezer holland segítette a zsidókat és a
rejtőzködésre kényszerülőket azokban az években. Szívesen
megtettem, amit tudtam, hogy segítsek. A férjem is. De ez nem volt
elég.”8 Miep és a férje szoros barátságot kötöttek Frankékkal, szinte
minden héten együtt vacsoráztak.
Bep (Elisabeth Voskuijl) tizennyolc éves volt, mikor 1937 nyarának
kezdetén felvették az Opektához. Tíz évvel volt fiatalabb Miepnél, és
szinte fájóan félénknek tűnt, de rendkívüli bátorság szorult belé.
Ékesszólóan beszélt arról, milyen volt a főnöke: „Szeretetteljes; nem
kímélte magát, és nagyon érzékenyen reagált […], egy halk szóval
mindig mélyebb benyomást lehetett gyakorolni rá, mint bármennyi
kiabálással.”9 Az apja, Johannes lett a raktár igazgatója. Elkötelezett
náciellenesként ő volt az, aki megépítette a titkos hátsó rejtekhely
bejáratát álcázó könyvespolcot.
Ez az öt ember rejtegette Otto családját, mentette meg az életét,
és osztozott a tragédiáiban. Nemcsak alkalmazottak voltak, hanem
barátok is, akik ugyanolyan tisztán látták a náci fenyegetést, mint ő.
Amikor Otto Frank a háború után emlékezett Amszterdamra, azt
mondta, vegyes érzelmeket kelt benne a hely: egyrészt a
mindhalálig való barátságot jelenti, másrészt az árulást is.
 1938-ra Otto biztonságérzete kezdett repedezni, főleg, miután
Hitler annektálta Ausztriát. Hollandia vajon tényleg biztonságos? Ha
Ausztriát meg lehetett szállni, és Nagy-Németország részévé
nyilvánítani, akkor Hollandiát miért ne lehetne? A náci ideológia
szerint a hollandok a germán népek körébe tartoznak, s egyfajta
felnémet nyelvjárást beszélnek. Azon a tavaszon Otto elutazott
Rotterdamba az amerikai konzulátusra, hogy bevándorlási vízumért
folyamodjon az Egyesült Államokba. Nem volt egyedül. 1939 elejére
az európai USA-konzulátusokon benyújtott vízumkérelmek száma
elérte a háromszázezret. A német és osztrák bevándorlók számára
megállapított évi kvóta huszonhétezer volt.10
Ha felmerült is benne, hogy csatlakozzon anyjához és nővéréhez
Svájcban, hamar elvetette a gondolatot. A svájciak már azelőtt
elutasították a zsidó menekültek vagy zsidó bevándorlók
befogadását, hogy a háború megkezdődött volna. Nem akarták
megbántani Hitlert, vagy veszélybe sodorni a semleges státuszukat.
Csak azokat a zsidókat engedték be az országba, mint például a
palesztin zsidókat, akik igazolni tudták, hogy átutazóban vannak más
ország felé. Otto tisztában volt vele: ha megpróbálta volna átlépni a
határt Svájc felé, a családjával együtt szinte biztosan
visszafordították, majd letartóztatták volna. A zsidók vízum nélkül
nem hagyhatták el Hollandiát.
Abban reménykedett, hogy a németek tiszteletben tartják a
holland semlegességet, mint tették azt az első világháború során. De
leginkább csak igyekezett magabiztosnak mutatkozni. Megértette,
hogy a családjával együtt újra veszélyben van. Unokatestvére, a
Londonban élő Milly Stanfield így emlékszik vissza Ottóval folytatott
levelezésére 1940 tavaszán: „Kaptam tőle egy levelet, melyben
leírja, mily szörnyen boldogtalan, mivel biztos benne, hogy
Németország támadni fog.”11 Azt írta, bele sem mer gondolni, mi
történik majd a gyerekekkel. Milly azt javasolta, küldje a lányokat
Londonba, ott talán nagyobb biztonságban lehetnek. Otto azt
válaszolta, ő és Edith el sem tudják képzelni, hogy elváljanak tőlük,
még akkor sem, ha egyébként Milly az egyetlen személy, akire rá
merné bízni a lányok életét.
 Valószínűleg ez volt az egyetlen döntés, amelyet Otto később – de
csak visszatekintve, a következmények ismeretében – keservesen
megbánt. Hitler már megtámadta Hollandiát; következő lépésként
miért ne jönne Anglia? És mi a garancia arra, hogy Anglia majd
kitart? A lányok akár ott maradhatnának egyedül a megszállt
Londonban, amit ő soha nem tudott volna megbocsátani magának.
1939 márciusában Aachenből megérkezett Edith anyja, Rosa, aki
a Merwedeplein 37. szám alá költözött. Majd 1940 nyarán Edith
fivéreinek, Walternek és Juliusnak sikerült az USA-ba emigrálniuk,
és megígérték, hogy mindnyájuknak szereznek vízumot. Újra
felcsillant egy biztonságba vezető út reménye.
 HETEDIK FEJEZET

A támadás
Péntek volt, 1940. május 10. Miep szerint mindenki Otto
irodájában tolongott a rádió körül. Reményvesztettség, döbbenet lett
úrrá rajtuk. A bemondó bejelentette, hogy hajnalban német
egységek és repülők hatoltak be a holland légtérbe. Állítólag a
szárazföldi csapatok egy része holland egyenruhát viselt, vagy
mentős osztagoknak öltöztek, vagy kerékpáron jöttek be az
országba. Tényleg igaz? Vagy mindez csak mendemonda? De mikor
Wilhelmina királynő az aznap reggeli beszédében nyugalomra intett,
nyilvánvalóvá vált, hogy a német megszállás folyamatban van.
Három nappal később a királynő Angliába menekült; négy napra rá a
németek lebombázták és gyakorlatilag porig rombolták Rotterdam, a
kikötőváros magját, elpusztítva hatszáz-kilencszáz embert,
miközben már folytak a tárgyalások a megadás feltételeiről. Hitler a
katonai rádiózást okolta a hibáért: nem fújták le időben a bombázást.
Mindenesetre a következő napon a Führer Utrecht lebombázásával
fenyegetőzött, ha a hollandok nem adják meg magukat feltétel
nélkül. Hollandia 15-én kapitulált. Az egész „háború” öt napig tartott.
Bízva abban, hogy a németek majd tiszteletben tartják a
semlegességüket, a hollandok látványosan felkészületlenek voltak.
Kezdetben a német megszállás csaknem baráti jóindulatnak tűnt. A
nácik távoli rokonokként kezelték a hollandokat, és azt várták, hogy
könnyen át lehet téríteni őket a nemzetiszocializmus eszméire. A
holland termékekre leadott német megrendelések kisebbfajta
gazdasági fellendülést eredményeztek, Seyss-Inquart
„bársonykesztyűs vasököl” politikája pedig azt eredményezte, hogy
voltak olyan hollandok, akik kifejezetten örültek a megszállásnak.
Azonban lassan megváltoztak a dolgok. 1941. január 10-én a VO
6/194. számú kormányrendelet előírta az összes zsidó
regisztrálását. A helyi hatóságok irodákat állítottak fel minden
közösségben, hogy biztosítsák az együttműködést. Csak
személyesen lehetett regisztrálni, fejenként egy guldenért. Azokban
az esetekben, amikor valaki kifogásolta a „zsidó” megjelölést, az
illetőt a Generalkommissar irodájába, Hágába irányították, ahol dr.
Hans-Georg Calmeyer német jogász, a nácik által irányított Belügyi
Igazgatási Osztály vezetője mondott ítéletet az ügyében. Ez a
hatóság felelt a zsidók regisztrálásáért. A holland zsidók nagy része
együttműködött. Egyrészt úgy gondolták, nevük és lakcímük már
egyébként is szerepel a helyi népesség-nyilvántartásokban és a
zsinagógák dokumentációjában. Aki nem regisztrált, azt öt évig
terjedő börtönbüntetéssel sújthatták.1 Ráadásul az érintettek azt
hihették, a regisztrációjuk a Zentralstelle für jüdische
Auswanderungnál (Központi Zsidó Kivándorlási Hivatal) elősegítheti
a kitelepülésüket Európán kívüli országokba.
Miep szerint „Patkánylyukaikból előbújtak a holland nácik, akik
éljenezve, integetve üdvözölték [a megszállókat]”.2 A Holland
Nemzetiszocialista Mozgalom nevű pártot (Nationaal-Socialistische
Beweging – NSB) 1932-ben alapították, 1935-ben betiltották, majd a
megszállás után újra megerősödött. 1943-ra már több mint százezer
tagja volt. Seyss-Inquart irányítása alatt létrehoztak egy félkatonai
ágazatot, amelyet Weerbaarheids Afdelingnek (Rugalmas
Reagálású Erők) neveztek, és amelynek az egységei kiegészítő
rendőrségként tevékenykedtek.
1941 februárjára a zsidók elleni gyűlölet kiszivárgott az utcákra. A
holland náci mozgalom csoportjai járták Amszterdam körzeteit,
félelmet keltve az emberekben. A zsidókat lerángatták a
villamosokról, bezúzták az ablakokat. A Café Alcazar tulajdonosa
volt az egyik utolsó azok közül, akik nem voltak hajlandók kitenni „A
zsidók itt nemkívánatosak” vagy a „Zsidóknak belépni tilos” feliratot,
és ő például megengedte, hogy a szórakozóhelyén zsidó
kabaréművészek lépjenek fel. Február 9-én, vasárnap azonban egy
mintegy ötvenfős RRE-osztag támadt rá az Alcazarra. Bedobtak egy
biciklit az első ablakon. Azon háborodtak fel, hogy előző éjszaka a
tulajdonos engedélyezte egy zsidó énekesnő, Clara de Vries
előadását. Összeverték a vendégeket, zsidókat és nem zsidókat
egyaránt, és összetörték a berendezést. A holland rendőrség
beavatkozását megakadályozandó, a Grüne Polizei tagjai ott álltak
felsorakozva, és élvezettel szemlélték a vandalizmust, ami
hamarosan átterjedt más kávéházakra is.3
Seyss-Inquart „bársonykesztyűs vasökle” abba az ábrándba
ringatta a hollandokat, hogy a németek elegánsan távolságtartók
lesznek a megszállás során. Ez az álom azonban véget ért: 1941.
február 11-én mintegy negyven náci ellepte a Waterlooplein piacot –
egy főleg zsidó boltokkal teli bevásárlóövezetet – Amszterdam
központjában, és zsidóellenes dalokat énekeltek. Betörve a boltok
raktáraiba, felfegyverkeztek nehéz tárgyakkal. Heves összecsapás
alakult ki a holland nácik és egy önvédelemre szerveződött, fiatal
zsidókból alakult akciócsapat között. A helyiek, főleg kommunisták,
szintén beszálltak a küzdelembe a zsidók oldalán. Mikor a
verekedés véget ért, Hendrik Koot, a Weerbaarheids Afdeling tagja
eszméletlenül maradt a földön, és három nappal később meghalt.
Koot mártírhalála tökéletes propagandaeszközként szolgált. Február
18-án több mint kétezer egyenruhás NSB-tag masírozott a temetési
menetében Amszterdam utcáin.
1941. február 12-én német és holland rendőrök lezárták a zsidó
negyedbe vezető utcákat és hidakat. Ember se be, se ki nem
juthatott. Március 12-én a német náci párt, Nemzetiszocialista Német
Munkáspárt holland frakciójának a Concertgebouw-ban
megrendezett gyűlésén Seyss-Inquart helytartó kijelentette: „Ott
csapunk le a zsidókra, ahol rájuk találunk, és bárkinek, aki mellettük
áll, viselnie kell a következményeket.”4 Májusban a nácik
megtisztították a Concertgebouw-t az összes zsidó zenésztől. Utolsó
napjukon a zenekar Beethoven IX. szimfóniáját játszotta. Annál a
sornál: „Alle Menschen werden Brüder” („Testvér lészen minden
ember”), a náciknak el kellett volna szégyellniük magukat. 1942-ben
a zsidó zeneszerzők koncertterem falába vésett nevét eltüntették
onnan.5
A németek már kidolgozták a zseniális sablont arra, hogyan lehet
becsapni, irányítani, majd lassan megsemmisíteni egy közösséget.
1939-ben az újonnan megszállt országokban és a zsidó gettókban
létrehozták a Zsidó Tanácsokat (Joodse Raad – JR), hogy azok
egyfajta szűrőkként működjenek a megszállók és a zsidó közösség
között. A németek alkották a rendeleteket, és a Zsidó Tanács volt
felelős a betartatásukért. Hollandiában a tanács még egy újságot is
kapott, a Het Joodsche Weekbladot, amelyben leközölték az összes
új zsidóellenes rendeletet – persze az átlagpolgár szemszögéből. Ha
ezek egy szokványos újságban jelentek volna meg, azzal a németek
azt kockáztatták volna, hogy ellenséges reakciót váltanak ki a nem
zsidó lakosságból.
Első ülésén, 1941. február 13-án a Zsidó Tanács reagált egy
incidensre, amely közvetlenül azelőtt történt a zsidó negyedben: a
hatóság ragaszkodott ahhoz, hogy minden zsidó kézben lévő
fegyvert be kell szolgáltatni a rendőrségnek. Olyan volt, mintha el
akarták volna ismerni, hogy a náci huligánok által kezdeményezett
összecsapás részben a zsidók hibája is volt, holott ők csak
védekeztek.6 A tanács nyilvánvalóan német parancsra cselekedett,
ami végzetes precedenst teremtett.
A német felső vezetés folyamatosan zsarolta a tanácsot – ha
visszautasították valamilyen rendelet végrehajtását, a németek azzal
fenyegetőztek, hogy sokkal kegyetlenebbül járnak majd el. A
színfalak mögött az igazi hatalom a Központi Zsidó Kivándorlási
Hivatal kezében volt. Már a név maga is rendkívül csalóka volt, mert
arra utalt, hogy a zsidóknak valódi lehetőségük van kivándorolni.
Úgy tűnik, hogy – legalábbis kezdetben – a Zsidó Tanács tagjai azt
feltételezték, a németeknek nem áll szándékukban a teljes zsidó
közösséget eltávolítani Hollandia területéről, és hogy a tanács
szerepe a legnagyobb veszélyben lévők megóvása. Kezdetben, bár
komoly figyelmeztetéseket kaptak a lengyel- és németországi
koncentrációs táborokról, a holland zsidók meg voltak győződve
arról, a németek soha nem mernék mindazt megtenni Hollandiában,
amit megtettek Kelet-Európában.
Amikor elkezdődtek a deportálások, a Zentralstelle létrehozott egy
listát, a Sperrét, a deportálások alól mentesülők listáját, amely
névsorra a Zsidó Tanács tehetett javaslatot. A tanács tagjai és
családjaik automatikusan bekerültek a névsorba, és azok, akiket
kiválasztottak, egy időre biztonságban voltak. A rendszerrel azonban
rendkívül könnyen vissza lehetett élni. Az együttműködés és a
kollaboráció közötti vonal egyre keskenyebbé vált.7
 Közben Amszterdam polgári lakosságának körében folytatódott a
káosz. 1941. február 22-én, egy szombati napon, azaz sabbátkor, a
Német Rendfenntartási Rendőrség hatszáz komolyan felfegyverzett
tagja teherautókkal behatolt Amszterdam lezárt zsidó negyedébe, és
találomra letartóztattak négyszázhuszonhét húsz és harmincöt év
közötti zsidó férfit. Először a hollandiai Kamp Schoorlba küldték őket.
Rossz egészségi állapotuk miatt harmincnyolcan visszatérhettek
Amszterdamba. A többi háromszáznyolcvankilenc főt Ausztriába
szállították, a mauthauseni koncentrációs táborba, és néhányukat
végül Buchenwaldba. Csak ketten élték túl.8
Három nappal később, február 25-én az elfogatások elleni
tiltakozásként a holland munkások kiterjedt sztrájkot hirdettek. A két
napig tartó megmozduláshoz háromszázezren csatlakoztak. A nácik
könyörtelenül megtorolták. Behívták a Waffen SS-t, amely alakulat
tagjai éles lőszert is használhattak a sztrájkoló munkások ellen.
Kilenc embert megöltek, huszonnégyet súlyosan megsebesítettek.
Kiderítették, kik voltak a sztrájk szervezői, és közülük legalább
húszat kivégeztek. A zsidó negyedben letartóztatott férfiakat
fegyverrel a kezükben fotózták le. A fényképek megjelentek a
holland sajtóban annak bizonyítékaként, hogy a német
parancsnokságnak egy „terrorista lázadással” kellett szembenéznie.9
Ha volt olyan holland, aki illúziókat táplált azzal kapcsolatban, mit is
jelent a német megszállás, most elvesztette mindet.
A német zsidóknak nem voltak ilyen illúzióik. Otto Frank tisztában
volt a német gyakorlattal – kizárni a zsidókat a légoltalmi
óvóhelyekről; elbocsátani őket a munkahelyükről; árjásítani a
vállalkozásokat; regisztrálni a sárga csillag viselésére kötelezett
zsidókat; majd jöhet a vagyon és az ingatlan elkobzása; a tömeges
letartóztatások; átmeneti táborok; és végül a deportálás keletre, ahol
még mindig nem lehetett tudni, mi vár rájuk. Otto most minden
erejével azért küzdött, hogy a családját megmentse. Tudta,
biztonságba kell helyezni az üzletet, és menekülni kell Hollandiából.
Újra próbálkozott Amerikával. A felesége testvérei, Julius és
Walter Holländer csaknem egy évig keresgéltek, mire munkát
találtak ott. Végül Walternek sikerült segédmunkásként
elhelyezkednie Boston mellett, az E. F. Dodge Paper Box
Corporationnél, és megküldte Hollandiába anyja, Rosa, valamint
Otto és Edith számára az eltartási nyilatkozatokat. Megjegyzésre
méltó tény, hogy Anne és Margot részére Walter főnöke, Jacob Hiatt
és egy barátja írta alá a közjegyző által hitelesített nyilatkozatot.
Minden simán ment volna, de szükség volt egy ötezer dolláros
letétre, amely biztosítékul szolgált volna arra, hogy egyik bevándorló
se nélkülözzön.10 Azonban sem Ottónak, sem a sógorainak nem állt
rendelkezésére ekkora összeg.
1941 áprilisában Otto levelet írt gazdag amerikai barátjának, az
ifjabb Nathan Strausnak. A Straus család tulajdonában volt a Macy’s
áruház, Otto és Nathan pedig szobatársak voltak a Heidelbergi
Egyetemen. Bár megalázó lehetett, Otto arra kérte Straust, küldjön
számára névre szóló ajánlást és a letét összegét. Emlékeztette a
barátját, hogy van két lánya, és főleg az ő érdekükben folyamodik a
segítségéért. Straus kapcsolatba lépett a Menekültügyi Hivatallal, és
felajánlotta a szükséges közjegyzői nyilatkozatokat, de ott azt
mondták neki, olyan erős a befolyása, hogy nincs is szükség az
ötezer dollár (ma nagyjából kilencvenegyezer dollár) letétbe
helyezésére. 1941 novemberében, amikor már nem lehetett
vízumhoz jutni, Straus felajánlotta, hogy minden költségüket fedezi,
ám akkor már túl késő volt.11
Az akkori külügyminiszter-helyettes, Breckinridge Long egyik belső
körlevele, amelyet 1940 júniusában a munkatársainak küldött,
megmutatja, milyen volt az Egyesült Államok bevándorlási politikája.
A migráció szabályozására (a menekülteket kémeknek,
kommunistáknak vagy nemkívánatos elemeknek bélyegezve) azt a
stratégiát találták ki, hogy „újabb és újabb akadályokat kell állítani az
útjukba, további bizonyítékokat kell követelni”, és „halogatni,
halogatni és halogatni kell a vízumok megadását”.12 A rotterdami
amerikai konzulátus, ahol Otto 1938-ban beadta a vízumkérelmét,
megsemmisült egy 1940-es bombázás során, és mivel az összes
dokumentum oda lett, minden vízumkérvényt újra be kellett nyújtani.
Végül, azt állítva, hogy nagy a kémek beépülésének veszélye, 1941
júniusában az USA bezárta a nácik által megszállt területen működő
követségeinek és konzulátusainak legtöbbjét. Ottónak meg kellett
próbálnia bejutni egy „nem hadviselő” államban – mint például
Spanyolország vagy a nem megszállt Franciaország – működő
konzulátusra, hogy ott személyesen igényelje meg a vízumokat. De
Hollandiát nem hagyhatta el kilépési engedély nélkül, amit viszont
nem kaphatott meg, ha nincs vízuma a célországba. Ez az ördögi
kör szándékosan így lett tervezve. A háborús bürokrácia rémálma a
22-es csapdájának bizonyult számára.13
Ottónak a családja megmentésére tett erőfeszítései soha nem
lankadtak. Még 1941 októberében kubai vízum megszerzésével is
próbálkozott, amely kockázatos és költséges vállalkozás gyakran
nem volt más, mint sima csalás. Szeptemberben azt írta egy
barátjának: Edith arra biztatja, hogy akár egyedül, vagy a
gyerekekkel, de hagyja el az országot. Talán ha egyszer már kijutott
az országból, meg tudja vásárolni a szabadságukat. December 1-jén
végül sikerült megszereznie a kubai vízumot. Tíz nap múlva,
december 11-én azonban, négy nappal a Pearl Harbort ért japán
támadás után, Németország és Olaszország hadat üzent az
Egyesült Államoknak, és Kuba visszavonta a vízumot.14
Utolsó kísérletként 1942. január 20-án Otto kérvényt nyújtott be az
Amszterdami Zsidó Tanács Kivándorlási Osztályán. Az Anne Frank
Stichting aktái között szerepel négy stencilezett formanyomtatvány
(mindegyik családtag részére egy) kilépővízumok igényléséhez.
Soha nem továbbították őket.
A nácik nagyon hatékonyan „tisztították” meg Amszterdamot a
zsidóktól. 1940-ben mintegy nyolcvanezer zsidó élt a városban, a
lakosság tíz százaléka. 1943 szeptemberére Amszterdamot
zsidómentessé nyilvánították.
 NYOLCADIK FEJEZET

Prinsengracht 263.
1940. december 1-jén, hét hónappal a német megszállást
követően Otto Frank új helyre költöztette a vállalkozását: a
Prinsengracht 263. szám alá. Az Opekta és a Pectacon kezdett
stabilizálódni a piacon, a kereskedés kielégítő volt. Egy 17.
században épült, csatornára néző házat választott, egysaroknyira a
Westerkerktől, attól a hatalmas templomtól, amelyben Rembrandt
nyugszik. Az utcában számtalan kis üzlet, raktár, üzem működött;
fölöttük, az emeleten néha lakásokkal.
A 263. számú ház tipikus amszterdami épület volt; a raktárrész a
földszinten, az irodák és a kisebb helyiségek a fenti három szinten
helyezkedtek el benne. Mint oly sok ebben a korban emelt
épülethez, hátul ehhez is hozzátoldottak egy négyszintes szárnyat. A
raktárrész a teljes földszintet elfoglalta (a hátsó traktus alatti részt
is). A Prinsengracht felől dupla ajtón lehetett bejutni, hátulról pedig
az udvaron keresztül. Ez azt jelentette, hogy míg a hátsó traktust az
utcafrontról nem lehetett látni, a hatalmas belső udvarról igen. Az
udvar másik három oldalát képező épületekből szomszédok tucatjai
láttak rá erre a szárnyra.
1940. október 22-én, körülbelül öt héttel a költözés előtt a németek
hoztak egy törvényt, amely kimondta, hogy a teljes egészében vagy
részben zsidók tulajdonában lévő ipari vagy kereskedelmi cégeket
regisztrálni kell a Gazdasági Felügyeleti Hivatalban
(Wirtschaftsprüfstelle – WSP). A bejelentkezés elmulasztása magas
pénzbüntetéssel vagy öt év börtönbüntetéssel járt. Otto tisztában
volt vele, ez az első lépés a „zsidótlanítás” és vállalkozásainak
kisajátítása felé. Elterelte a németeket azzal, hogy Victor Kuglert és
Miep férjét, Jan Giest nevezte ki a Gies & Tsa., immár holland
hangzásúvá átnevezett és teljesen árjásított Pectacon ügyvezető,
illetve felügyelő igazgatói pozíciójába. Ha a cég zsidó vezetés alatt
maradt volna, egy német tröszt fennhatósága alá vonták és
likvidálták volna, a pénzt pedig a Lippmann–Rosenthal Banknál
helyezték volna letétbe. Így azonban Otto vállalkozását nem
fosztották ki. Holland cég lett belőle.
A nácik nagyon találékonynak bizonyultak abban, hogyan tartsák
fenn a törvényesség látszatát. Hogy elnyerjék a zsidók bizalmát,
1941 elején átvették a régi, elismert Lippmann–Rosenthalt, és
zsákmánybankot csináltak belőle. A zsidókat arra kényszerítették,
hogy minden pénzüket és értéktárgyukat átadják a banknak.
Megtarthatták a „karikagyűrűiket, az ezüst karórákat és zsebórákat,
egy kés–villa–kanál–kiskanálból álló ezüst eszcájgkészletet”.1 Az
ügyfelek kaptak egy elismervényt, néhány esetben kamatot is
fizettek nekik, de azért ez csak egy banknak álcázott valami volt. A
zsidó tőkét itt halmozták fel, hogy végül majd azzal fizessenek a
deportálásokért, fenntartsák belőle a kényszermunka intézményét és
a koncentrációs táborokat.
A deportálások 1942 nyarán kezdődtek. Mikor kiválogatták a
deportálásra kerülő zsidókat, azt mondták nekik, egy leltárlistával
együtt adják át a házuk kulcsait a holland rendőrségnek. Mindent
elszedtek, a bútortól kezdve az értékes műtárgyakig. A nácik
kiválóak voltak az eufemizmusok terén. Ha művészi értékeket
tulajdonítottak el, arra azt mondták, az Sicherstellung, azaz
„biztonságba helyezés”.2
Az első deportálásokkal egy időben az ellenállás tiltakozó röpiratot
kezdett terjeszteni, amely világosan megmagyarázta a dolgokat:
„[…] Minden korábbi német rendelkezés azt a célt szolgálta,
hogy a zsidókat elkülönítsék a hollandoktól, hogy lehetetlenné
tegyék a köztük lévő kapcsolatot, és hogy az egymás mellett
élőkből kiirtsák a szolidaritást. A tervük sokkal jobban sikerült,
mint ahogy képzeljük, vagy amit hajlandók vagyunk beismerni.
A zsidókat titokban kell kiirtani; nekünk, tanúknak pedig
süketnek, vaknak és némának kell maradnunk. […] Isten és a
történelem majd ítéletet mond ezért felettünk, és ha most
hallgatunk, és tétlenül nézzük, mi történik, részben mi leszünk
felelősek ezért a tömeggyilkosságért…”3
Ezek a fejlemények nem kerülték el Otto Frank figyelmét sem.
Kezdetben a korlátozások ideigleneseknek és különcségeknek
tűntek. Ahogy mindennap elment a munkahelyére, majd haza, azt
vette észre, hogy egyszer csak nem engedik felszállni a villamosra,
vagy nem ülhet le egy kávéház teraszán, hogy megpihentesse a
lábait. De elfojtotta a haragját. Azonban amikor 1942 júniusában a
BBC azt jelentette, hogy Németországban és a megszállt területeken
hétszázezer zsidó pusztult el,4 megértette, hogy itt nem valamiféle
szegregációról van szó, hanem teljes megsemmisítésről. A családja
számára nem lesz vízum. Tudta, a következő lépés csak az lehet,
hogy elrejtőznek.
 KILENCEDIK FEJEZET

A rejtőzködés
Két verzió ismert arról, hogyan talált menedéket a Frank család a
hátsó szárnyban. Ernst Schnabel 1958-ban megjelent Anne Frank
nyomában című könyve szerint Kleiman és Kugler felkeresték Ottót,
és azt javasolták neki, rejtőzzenek el a Prinsengracht 263. hátsó
traktusában.1 Melissa Müller Anne Frankról írott életrajzában
egyetértett azzal, hogy Kleiman már 1941 nyarán felvetette, a hátsó
szárny üres szobái kiváló rejtekhelyül szolgálhatnának, hiszen soha
senki nem gondolná, hogy Frank a saját vállalkozása helyszínén
bujkál.2 Bep fia, Joop az anyjától például úgy hallotta, hogy a hátsó
szárnyat Kleiman javasolta, de aztán Kuglert is bevonták a tervbe.3
Otto azonban már 1940 decemberében fontolgatta az elrejtőzést,
ezért az is lehetséges, a Prinsengracht 263.-at eleve azzal a
szándékkal bérelte, hogy ott majd elbújjanak.4
Később azt állította, hogy ő volt az, aki az elrejtőzés gondolatával
megkörnyékezte a beosztottait; először Kleimant, aztán Kuglert,
majd Miepet és Bepet. Miep ezt meg is erősítette:
„Az ötlet, hogy el kellene bújniuk, hogy megfelelő rejtekhelyet
kellene találni, és miképpen lehetne az egészet megszervezni,
Otto Franktól származott. Mindent ő gondolt ki […], és a
különböző részfeladatokat már fel is osztotta azok között a
munkatársai között, akiket megkért, hogy segítsenek neki és
családjának a rejtőzködésben.”5
Bárki volt is az ötlet gazdája, Otto számára kényes helyzetet
teremtett. Milyen hihetetlen kérdést kellett feltennie a beosztottainak:
Hajlandók vagytok megmenteni engem, megmenteni a családomat?
A németek börtönnel fenyegettek minden holland állampolgárt, aki
segíti a zsidókat. Jellemző lehetett Ottóra, hogy külön-külön,
személyesen kérje föl az alkalmazottait, és hogy hangsúlyozza,
milyen kockázatot vállalnak azzal, ha igent mondanak. Mennyire
nehéz lehetett ilyen helyzetbe hozni a dolgozóit! És nemkülönben
nehéz lehetett összeszednie magában annyi bizodalmat, hogy a
családja sorsát kizárólag az ő kezükbe tegye.
Miep fel tudta idézni azt a reggelt, amelyiken Otto a segítségét
kérte. Bement az irodába, kabátján a rávarrott sárga csillaggal.
Mindenki úgy tett, mintha a csillag ott sem lett volna. Emlékezett a
szavaira is: „Miep, hajlandó felvállalni a felelősséget azért, hogy
gondoskodik rólunk, míg rejtőzködünk?” – Gyakorlatilag ez azt
jelentette, hogy vásárolni kell a család számára, szerezni kell
hamisított élelmiszerjegyeket, vagy fel kell kutatni és a feketepiacon
beszerezni az árukat. „Természetesen – válaszolta egyszerűen.
Majd hozzátette: – Egy élet folyamán egyszer-kétszer adódik olyan
momentum és olyan pillantás két ember között, melyet szavakkal
nem lehet kifejezni. Ilyen pillantást váltottunk […], nem tettem fel
több kérdést […], nem éreztem kíváncsiságot. Szavamat adtam.”6
A zsidóknak tilos volt bútort kivinniük a házukból vagy háztartási
cikkeket szállítani az utcán. Johannes Kleiman bátyja, Willy egy
Cimex nevű kártevőirtó céget üzemeltetett. Ismervén Otto
rejtőzködési szándékát, felajánlotta a teherautóját, hogy azzal
szállítsák el Frankék holmiját – bútorokat, szőnyegeket, konzerveket,
ágyakat és ruhaneműt – Kleiman lakására, ahonnan utóbb átvitték
azokat a hátsó épületszárnyba. Mindezt természetesen a
legnagyobb titokban, szombaton vagy vasárnap késő este, illetve
éjszaka lehetett áthurcolni, így hónapokba telt, míg mindent
átcsempésztek.7 Kevesen tudtak arról, mi történik. A Frank gyerekek
biztosan nem. Nekik azt mondták, a bútort javíttatni viszik, amit
néhány látogatójuk nevetséges hóbortnak tartott háború idején.
1942. július 5-én díszes horogkereszttel ellátott hivatalos levél
érkezett a Frank-házba. Behívóparancs volt a tizenhat éves Margot
számára, hogy jelentkezzen Arbeitseinsatzra, azaz németországi
kényszermunkára. Azt is írták benne, hogy egy bőröndben vigyen
magával téli ruhákat. Miep számára egy tizenhat éves lány
kényszermunkára való besorozása egy újabb undorító gaztett volt,
amelyet a németek a zsidók ellen elkövettek.8 Valójában a
kényszermunka csak álca volt. Egy zsidó gyermek számára az út
vége csakis a halál lehetett. Miep és a férje, Jan segítségével Otto
haladéktalanul életbe léptette menekülési tervét. A család másnap
reggel beköltözött a hátsó épületszárnyba.
Öt hónappal korábban, január 29-én több hónapi szenvedés után
rákban elhunyt Edith anyja, aki velük élt. A halála tragikus
veszteséget jelentett, amely mély fájdalmat okozott mindenkinek, de
most megkönnyebbültek. Hogyan rejtőzködhetett volna Rosa
Holländer olyan betegen? Edith és Otto nyilván nem hagyták volna
ott, de ha Edith úgy döntött volna, hogy az anyja mellett marad,
mindkettejüket deportálták volna, és elképzelhetetlen
szörnyűségeken kellett volna keresztülmenniük. A németek
kivándorlásként vagy áttelepülésként beszéltek a zsidók
deportálásáról, és a már deportált zsidókat arra kényszerítették,
írjanak képeslapokat a családjuknak, amelyeken pozitív dolgokat
mondanak a táborokról. De az embereknek sikerült titkos üzeneteket
is kijuttatniuk. Egy olyan mondat például, hogy „Add át üdvözletem
Ellen de Grootnak!”, egy viszonylag hétköznapi holland nevet
felhasználva, elkerülte a cenzúra figyelmét. Hollandul az ellende azt
jelenti: „nyomor”; a groot pedig azt, hogy „nagy”.9
Három hónappal azelőtt, hogy beköltöztek volna a rejtekhelyre,
Otto a lakásuk felső szintjén kiadott egy szobát egy bizonyos Werner
Goldschmidt német menekültnek, aki 1936-ban települt át
Hollandiába. A jelenléte szerencsésnek bizonyult, bár Otto csavaros
gondolkodását ismerve ez része lehetett a családja elrejtésére
kidolgozott tervének. Amikor utoljára hagyták el az otthonukat, Otto –
mintegy véletlenül – hátrahagyott egy kis cetlit, rajta egy címmel, azt
a benyomást keltve, hogy a család Svájcba menekült. Részben
Goldschmidtnek köszönhetően a szomszédságban hamarosan
elterjedt a hír, hogy Frankéknak sikerült elhagyniuk az országot.
A Frank családhoz még négy fő csatlakozott. Először a háromfős
Van Pels család érkezett. Hermann van Pels 1938-tól kezdve mint
fűszerszakértő dolgozott együtt Ottóval. Közvetlenül Frankék mögött
laktak a folyónegyedben, és barátok lettek. Otto azt mondta, úgy
gondolta, ha megosztják a hátsó szárnyat Van Pelsékkel, az élet
kevésbé elviselhetetlen lesz. Aztán a fogorvos, Fritz Pfeffer
megkérdezte Miepet, amikor a nő kezelésre ment hozzá, hogy nem
tud-e egy biztonságos helyet. Miep beszélt Ottóval. A férfi nyilván
úgy gondolkodott: Miep az, aki ezt kéri tőle, és egyszerűen azt
válaszolta neki, nincs nagy különbség a hét vagy nyolc ember
között. De tudnia kellett, hogy ezzel növeli a kockázatot.10 Élelmet
találni nyolc fő számára, és vigyázni a zajszintre nyilván nehezebb
lesz. A legnagyobb gondot azonban az jelentette, hogy Pfeffer
befogadásához át kellett rendezni a hálóhelyeket. Otto és Edith
nyilván megbeszélték, hogyan legyen. Azt nem engedhették, hogy a
tizenhat éves Margot egy szobában aludjon egy idősebb férfival. Így
mikor Pfeffer beköltözött hozzájuk, Margot átment a szüleihez, a
tizenhárom éves Anne pedig maradt a helyén, immár egy szobában
Pfefferrel.
Nem hihetjük, hogy Ottónak és Edithnek kedvére volt ez a
megoldás, de az egész életük és a történések irányításának a
képessége teljesen megváltozott. Otto döntései mindig az élet vagy
halál közti különbséget jelentették. Hogyan tehette volna meg, hogy
nem menti meg Pfeffert? Ha Otto valaha is hangot adott a
megbánásának, amiért befogadta a többieket, és ezzel nagyobb
kockázatnak tette ki a családját, ennek sehol nincs nyoma.
Mikor eljött az ideje, hogy Frankék elrejtőzzenek, a négy
alkalmazott egyike sem habozott. Mi kellett ahhoz, hogy ez a négy
ember az életét kockáztassa azért, hogy zsidókat bújtasson? Miep
fogalmazta meg a legjobban. Soha fel sem merült benne, hogy
nemet mondjon.11
Végül legalább nyolc ember ismerte a hátsó szárny titkát: a négy
dolgozó, valamint Miep férje, Jan Gies, Bep apja, Johannes Voskuijl,
Kleiman felesége, Johanna és bátyja, Willy, aki az ezermester
szerelő szerepét is betöltötte. Ottónak támadt az ötlete, hogy a hátsó
szárnyba vezető ajtót könyvespolccal álcázzák, ami kerekekre
szerelve mozgatható lenne. Johannes Voskuijl, aki kiváló asztalos
volt, saját otthonában készítette el a könyvszekrényt, és hogy ne
keltsen feltűnést, darabonként szállította át a helyére, ahol újra
összeszerelte.12
Miep és Margot június 6-án kerékpáron hajtottak a rejtekhelyre.
Otto, Edith és Anne hamarosan gyalogosan követték őket. A
folyónegyedben lévő, Merwedeplein 37. szám alatti lakástól az
Amszterdam központi részében található Prinsengrachtig kimerítő
volt a hosszú gyaloglás, különösen azért, mert valamennyien több
réteg ruhát viseltek. Egy bőröndöt cipelő zsidó gyanút kelthetett
volna. De zuhogott az eső, ami némi vigaszt jelentett: ilyen időben a
nácik nem mennek ki az utcára, hogy ellenőrizzék a zsidókat.
Miep magukra hagyta őket, hogy berendezkedjenek. Így írta le a
pillanatot, amikor behúzta maga mögött a rejtekhely ajtaját:
„El sem tudtam képzelni, mit érezhetnek, mikor mindent,
amijük volt, hátra kellett hagyniuk – az otthonukat; egy élet
során felhalmozott személyes tárgyakat; Anne cicáját, Moortjét.
A múlt emlékeit. És a barátokat. Egyszerűen rázárták az ajtót a
korábbi életükre, és eltűntek Amszterdamból. Frankné asszony
arca mindent elmondott. Gyorsan magukra hagytam őket.”13
 TIZEDIK FEJEZET

Az embert megkérik, ő pedig igent mond

A naplójában Anne Frank szívbe markoló leírását adja a rejtekhely
börtönében zajló életnek. Félelmetes üzenetek hatoltak át a falakon.
Néha hallatszott az arra masírozó német katonák csizmáinak baljós
ritmusú csattogása. Egyszer, miután az alkalmazottak már
hazamentek, az iroda függönyén át kikukucskálva látta, ahogy a
zsidók menekülésszerűen, félve szedik a lábukat. A háború
előrehaladtával esténként a brit légierő Németországba tartó gépei
szálltak el Hollandia fölött, és a motorok búgó hangja, a légelhárító
ágyúk válasza ijesztő volt.1 Gyakran amerikai Mustang vadászgépek
dobták le a városra a kiürült üzemanyagtartályaikat, hogy jobb
legyen a manőverezőképességük. Folyamatosan hullottak az égből
és doboltak a földön a srapnelek és a fel nem robbant lövedékek.
Amszterdam utcáin másfajta félelem uralkodott. Miep így beszélt
róla:
„Mostanában az SS és a Zöld Rendőrség
meglepetésszerűen, nappal razziázik. Ilyenkor lehet
legkönnyebben elkapni a legvédtelenebb zsidókat: az öregeket,
a betegeket, a kisgyermekeket. Sokan az utcán bolyonganak,
hogy ne legyenek otthon, amikor a németek értük jönnek.
Gyakran a járókelőktől kérdezik, látták-e jelét katonai akciónak
vagy zsidók összeterelésének, és ha igen, hol. Nem volt nehéz
meglátni, mi történik, de a vasutasok sztrájkját követő brutális
német megtorlások miatt a félelem mindent átjárt. A legtöbben
félrenéztek. Tudták, »körültekintően« kell viselkedniük.
Bármennyire akartak is segíteni, bementek a házukba, és
bezárták az ajtót maguk után.”2
A rejtekhelyen kívüli életről Miep adta az egyik legsokatmondóbb
vallomást, bár negyvenkét év hallgatás kellett ahhoz, hogy végre
beszélni tudjon ezekről az eseményekről, annyira nagy volt a
veszteség és kudarc érzése. A fia szerint olyan sebet kapott, amely
soha nem tudott begyógyulni.
 Miep felidézte, hogy a megszállás kezdeti időszakában, még a
Frank család rejtekhelyre költözése előtt hogyan kényszerült Otto
nemcsak a vállalkozása árjásítására, hanem az egyetlen zsidó
alkalmazott, Esther elbocsátására is:
„Emlékszem, ahogy Esther elköszönt tőlünk. Mennie kellett,
mert zsidó volt. Elbocsátották. Igen, így álltak a dolgok. Azt
hiszem, nem tért vissza. Nem élte túl a háborút. Az esküvőmön
még ott volt. […] Kaptam tőle és a családjától egy hajkefét, egy
fésűt és egy tükröt egy szép dobozban. […] Ő már nem tarthatta
meg. […] Tudja, annyira fájdalmas volt az egész. Az ember
hallotta, hogy elbocsátották, de tovább nem beszélt róla. Nem
lehetett tudni, mi következik. Mindenki beletörődött. El kellett
fogadnunk. A németek parancsoltak, ők voltak a főnökök, a nép
pedig félt – halálra volt rémítve.”3
A megszállás alatt élés pszichológiája csak lassan, fokozatosan
változott. Amikor Otto a dolgozói segítségét kérte, azok egyszerű
okból álltak mellette: a barátjuk volt, segíteniük kellett. Így aztán meg
kellett tanulniuk különböző világokban élni, részekre osztani
magukat – más személyiségek voltak a rejtekhelyen, mások voltak
barátok között, és megint mások hivatalos közegben.4 Ahogy Miep
magyarázta: az ember hamar ráérzett, mit mondjon, mit ne mondjon.
„Már nem arról volt szó, hogy csendben maradtunk. Elveszítettük a
beszédet mint szokást. Érzi a különbséget?”5
Jan tovább dolgozott a Társadalombiztosítási Hatóságnál, majd
hamarosan bekapcsolódott az egyik ellenállási csoport, a Nemzeti
Steun Alap munkájába, bár a háború után szinte soha nem beszélt
arról, mit csinált ott. Ha megkérdezték, mi motiválta, azt válaszolta,
megkérték rá. Nem hősiesség az, ami az embert a passzivitásból
kimozdítja a cselekvés irányába. Sokkal egyszerűbb a dolog. Az
embert megkérik, ő pedig igent mond. Aztán már csak az a kérdés,
kiben lehet megbízni.
„Soha nem tudtad, kiben bízhatsz […], [de] valahogy azért
mégiscsak tudtad. Például tudtuk, hogy azok az emberek, az
utca túloldalán, rendesek. Hogy honnan? Nehéz megmondani.
Látsz dolgokat […], hallasz dolgokat. Hallod, mit beszélnek, és
rájössz, melyik egyén mennyit ér. Ez persze nem száz százalék,
 de nálam általában működött. Szerencsém volt. […] Az
embernek limitálni kellett a kapcsolatait. Nem beszéltél az egész
szomszédsággal. És persze egy kis szerencsére is szükség
volt. De nagyon vigyáztam, miről beszélek, mit mondok, mert
soha nem lehettem biztos a dolgomban. És végeredményben
soha nem tévedtem senkivel kapcsolatban sem.”6
Ez idő tájt Miep és Jan egy holland egyetemistát, bizonyos Kuno
van der Horstot is istápoltak. Valójában Kuno Amszterdamtól
délkeletre, Hilversumban élő anyjának korábbi albérletébe fogadták
be a fiút, cserébe azért, hogy az anyja bújtassa egy zsidó
ismerősüket. Ottónak soha nem beszéltek erről. Ez az életük másik
részéhez tartozott.
Miep azt mondta, „logikusnak”, „magától értetődőnek” találták,
hogy segítsenek. „Tehettél valamit, és segíthettél ezeken az
embereken. Teljesen kiszolgáltatottak voltak. […] Ez minden – ennyi
az egész.”7
Aztán hozzátette: „Igen, […] néha aggódtunk. Azt gondoltuk:
»Hogy történhet meg mindez?« […] De a törődés – és valójában az
együttérzés mindazért, amin ezek az emberek keresztülmentek –
erősebb volt. Ez győzött.”8
Miep félelme azonban nem múlt el. „Nem próbáltam visszatartani
a férjemet. Rettegtem miatta, hiszen szeretem. Ha nem szerettem
volna, talán el sem bírtam volna viselni a mindennapi rettegést:
Vajon ma is hazaér?”9
A hátsó szárnyban rejtőző nyolc ember testi-lelki jólléte a kintiektől
függött. Mindig kíváncsian várták, mi történt a külvilágban; Miep,
Jan, Bep és a többiek pedig tudták, nem vonhatják be cukormázzal a
keserű igazságot. „Mikor láttam, mennyire ki vannak éhezve a
hírekre, elmondtam nekik, amit tudtam – mesélte Miep – a város
különböző részeiben zajló razziákról. A legújabb rendeletet, mely
szerint a zsidók telefonjait le kellett kapcsolni. Hogy a hamis
személyi iratok ára az egekbe szökött.”10
„Minden alkalommal, amikor félrehúztam a könyvszekrényt,
mosolyt erőltettem az arcomra, és próbáltam leplezni a
szívemben fortyogó keserűséget. Vettem egy mély levegőt,
visszahúztam a szekrényt a helyére, nyugalmat és jókedvet
 igyekeztem sugározni, amit egyébként már egész
Amszterdamban nem lehetett megtalálni. A barátaimat nem volt
szabad felizgatnom, ne legyenek tanúi a
kétségbeesésemnek.”11
Johannes Kleiman hétvégenként néha a feleségét is elvitte
látogatóba a rejtekhelyre. A háború után így emlékezett Anne mohó
érdeklődésére:
„Természetesen igyekeztünk észben tartani, milyen nehéz
lehetett mindez a gyermek számára […]. Mohón vágyott a külső
világra, más gyerekek társaságára, és amikor a feleségem is
velem tartott, Anne szinte már kellemetlen kíváncsisággal
üdvözölte. Állandóan Corrie, a lányunk után érdeklődött. Tudni
akarta, mit csinál, milyen fiúkkal találkozik, mi történik a
hokiklubban, Corrie szerelmes-e valakibe. És ahogy
kérdezősködött, ott állt soványan, agyonmosott ruhákban,
sápadt arccal, hiszen egyikük sem járt kint a szabadban már oly
hosszú ideje. A feleségem mindig hozott neki valamit; egy
szandált, egy ruhadarabot. De ruhajegyet nagyon ritkán lehetett
szerezni, arra pedig nem volt elég pénzünk, hogy a
feketepiacon vegyünk. Annyira jó lett volna, ha néha hozhatunk
neki egy-egy levelet Corrie-tól, csakhogy Corrie nem tudhatta
meg, hogy Frankék nem menekültek külföldre, ahogy azt
mindenki gondolta, hanem még mindig Amszterdamban
rejtőznek. Nem akartuk ezzel a szinte elviselhetetlen titokkal
terhelni.”12
A kintiek, akik részt vettek Frankék bújtatásában, felosztották
maguk között az élelmiszer beszerzését. Kleiman elintézte egy
sütödeláncot üzemeltető barátjával, W. J. Siemonsszal, hogy hetente
háromszor szállítson kenyeret az üzletbe. Ahhoz, hogy a megszállás
alatt valaki élelmiszerhez jusson, pénzen kívül élelmiszerjegyre is
szüksége volt, ami azt a célt szolgálta, hogy az áruk elosztása
egyenletes legyen. Kezdetben Jan a feketepiacon tudott jegyet
szerezni, később pedig, 1943 közepétől, a földalatti kapcsolatai
révén.13 Amikor mindez már nem volt elég, a pék beleegyezett, hogy
majd a háború után készpénzzel fizessen. A nyolc ember táplálására
szolgáló kenyeret úgy próbálták feltüntetni, mint ami a dolgozók
részére érkezik, akik összesen kilencen voltak. De természetesen
azok az alkalmazottak, akik nem ismerték a titkot, csodálkoztak, mire
kell az a sok kenyér.
A hátsó szárnyban lakók számára Miep intézte a bevásárlást,
csakúgy, mint Jan és saját maga számára. Mindez azzal járt, hogy
ha nem akart gyanúsnak látszani, több üzletet is végig kellett járnia.
Szerinte olyan volt az egész, mint egy színház.
„Felkerestem az összes boltot, és kipróbáltam bizonyos
dolgokat a boltossal. Mennyire lehet elmenni. Mennyit lehet
kérni. […] Mennyi együttérzést lehet mutatni. Mennyire lehet
eljátszani, hogy szörnyű helyzetbe kerültél. Igen, az egész olyan
volt, mint egy színjáték. Legalábbis én úgy fogtam fel.”14
Hermann van Pels egy közeli barátja, Piet Scholte
hentesáruboltjába küldte Miepet, amely a Rosengrachttól nem
messze helyezkedett el. Volt annyi esze, hogy még a rejtőzködés
előtt ragaszkodott hozzá, Miep kísérje el az üzletbe, hogy a hentes
megismerje. Akkor csodálkozott a dolgon, de most megértette.
„Ehhez az emberhez menjen! – utasította Van Pels. – Adja oda neki
a listát! Ne mondjon semmit! Ő majd odaadja magának, amit
kérünk.” – És a dolog valóban működött, ahogy tervezték. Anélkül,
hogy egyetlen szót is kellett volna szólni.15
A tej kiszállításáért, ami naponta történt, Bep felelt. Elméletileg a
dolgozók nagyon sok tejet ittak. A tejesember nem tett fel
kérdéseket. De ahogy fokozódott az élelmiszerhiány – mivel a
németek rengeteg holland terméket küldtek haza Németországba –,
Bep kibiciklizett a város körüli farmokra, hogy onnan szerezzen
ennivalót.
Egy ilyen alkalommal, amikor már visszafelé kerekezett azzal a
pár burgonyával és zöldséggel, amit venni tudott, megállította egy
SS-járőr. Meg tudta értetni magát németül, így elmondta a fiatal
tisztnek, hogy nagy családot kell etetnie. A tiszt hagyta elmenni, de
elvette a szerzemények felét. Majd a járőrautó újra utolérte, és a tiszt
visszaadott mindent.
Bep elég okos volt ahhoz, hogy rájöjjön, ez csapda. Ahelyett, hogy
a rejtekhelyre vitte volna az árut, hazament. A kocsi követte. A
legártatlanabb pillantásával nézett vissza az SS-tisztre, mielőtt
besietett a házba. Az autó elhajtott.16
Amint az Anne naplójából kiderül, Bep és Miep nagyon közel
kerültek hozzá. Mindketten beadták a derekukat, amikor Anne
kérlelte őket, maradjanak ott éjszakára. Bep azt írta a rejtekhelyen
töltött éjszakáról, hogy „teljes egészében rettentően félelmetes” volt.
Ahogy ott feküdt Anne mellett egy matracon, hallotta a közeli
Westerkerk harangjait, amelyek tizenöt percenként szétzúzták a
szoba csendjét:
„Megreccsent egy gerenda vagy ajtó; majd kint a csatornán
történt valami; széllökés rezgette meg egy fa ágait; egy autó
közeledett. […] Minden nyikorgáshoz, minden reccsenéshez
társult a gondolat, hogy valaki elárult, vagy valaki most biztosan
meghallott.”17
A félelem elviselhetetlen volt.
Miep is töltött ott egy éjszakát a férjével együtt. Miután felkerültek
az ablakokra a keretes sötétítők, börtönszerűen lezárva az egész
szárnyat, Miep és Jan Anne szobájában tért nyugovóra.
„Egész éjjel hallottam a Westertoren óráját. Egy pillanatot
sem aludtam; le sem hunytam a szemem. Hallottam, ahogy
kitört a vihar, ahogy erősödött a szél. A hely csöndje
nyomasztóvá vált. Az ide zárt emberek félelme olyan sűrű volt,
hogy éreztem, engem is lenyom. Olyan volt, mintha a félelem
fonalát a végsőkig feszítették volna. Annyira szörnyű volt az
egész, hogy be sem mertem csukni a szemem. Most először
éreztem át, milyen bujkáló zsidónak lenni.”18
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Felzaklató incidens
Nyolc embernek rejtőzködnie egy szűk helyen huszonöt hónapon
keresztül – kész csoda, hogy ilyen sokáig bírták. Bep szerint: „Nyolc
ember az nyolc egyéniség. Ha mindegyikük csak egyszer hibázik
egy évben, az tizenhat árulkodó jel.”1 Néha veszekedés tört ki
munkaidő alatt. Bep mindig felismerte a hangokat, és felrohant, hogy
figyelmeztesse a bujkálókat, meghallhatják őket a raktárban.
Egyszer, mikor az apja, aki a raktár igazgatója volt, hangokat hallott
fentről, és azonnal elkezdett kiabálni az egyik munkással, hogy
leplezze a zajt, Bep felrohant, hogy békét teremtsen. Szegény
munkásnak fogalma sem volt arról, mit vétett.2 Mindez nagyon
gyötrelmes volt.
A világ teljesen megőrült, de Ottónak sikerült valamennyire
megőriznie a hidegvérét. Miep észlelte a változást: „Újfajta tartást, új
nyugalmat láttam Mr. Frankon. Korábban mindig ideges alkat volt,
most pedig teljes kontrollt mutatott; egyfajta biztonságot és
nyugalmat sugárzott. Nyilvánvaló volt, hogy igyekezett példát
mutatni a többieknek.”3
Szükség is volt a hidegvérre. 1943 márciusáig Bep apja mindent
elintézett. Mindig ügyelt arra, hogy óvatosan szabaduljon meg a
szeméttől, és eltüntette minden jelét annak, hogy a hátsó szárnyban
valakik rejtőzködnek. Júniusban azonban rákot diagnosztizáltak
nála. Rövid ideig még dolgozott, de mint Anne naplójából tudjuk,
június 15-én megműtötték, és utána otthon kellett maradnia, hogy
lábadozzon.
Mivel ő maga nem talált helyettest, Kleiman a Közfoglalkoztatási
Hivatalhoz fordult, ahonnan Willem van Maarent küldték. Kockázatos
dolog volt egy vadidegent behozni a titkos rejtekhely zárt világába,
és Kleiman hamarosan meg is bánta a döntését. Van Maaren
feltűnően sokat kíváncsiskodott, és a segítők azt gyanították,
anyagokat lop az üzemből, a lopott árut pedig eladja a feketepiacon.
 Valószínűleg a raktárigazgató személyének változása jelentette a
legnagyobb veszélyt a hátsó szárny lakói számára, mióta
beköltöztek, de a segítők számos más dolog miatt is aggódhattak:
élelmiszerjegyeket kellett szerezni az ellenállástól (Miep szerint
Jannak be kellett vinnie minden rejtőzködő személyi papírjait az
ellenállás adott szervezetéhez, hogy igazolja, nyolc embert kell
etetnie); pluszpénzt kellett előteremteni az élelmiszer-vásárlásra; és
ahogy szigorodott a jegyrendszer, egyre nehezebb volt
élelmiszerhez jutni.
Még tovább rontott a helyzeten, hogy Amszterdamban sorra
fosztották ki az üzleteket. 1943 és 1944 között legalább három
alkalommal próbáltak betörni a Prinsengracht 263.-ba is. 1943. július
16-án Peter szokás szerint hamarabb érkezett az üzembe, mint a
többi dolgozó. A bejárati ajtót nyitva találta. A betörők felfeszítették
mind az utcai bejárat, mind a raktárrész ajtóit. Szinte vicces, hogy a
rejtekhelyen bujkálók mindnyájan átaludták az egészet. A betörők
feljutottak a második szintre, ellopták az ott talált csekély összegű
pénzt, kitöltetlen csekkeket, és ami legfájóbb, a teljes
cukorjegykészletet.
A következő év március 1-jén Peter ismét sarkig nyitva találta az
irodákhoz vezető utcai bejáratot. Az irodájából eltűnt Mr. Kugler új
aktatáskája és egy vetítőgép. Aggódásra főleg az adott okot, hogy
betörésnek nem volt jele. A rablónak valószínűleg volt másolt kulcsa,
ami azt jelentette, nyilván az egyik alkalmazott volt a tettes. Vajon ki
lehetett?
A legnyugtalanítóbb incidens egy hónappal később, április 9-én
történt, mindössze négy hónappal azelőtt, hogy a rejtekhelyet
lerohanták, és lakóit letartóztatták.4 A munkaidő lejárta után zajok
hallatszottak lentről, és Peter, az apja, valamint Otto leindultak a
földszintre. Peter észrevette, hogy a raktár ajtajának egyik táblája
hiányzik. Bementek a raktárrészbe, és meglátták a betörőket. Van
Pels elkiáltotta magát: „Rendőrség!” – mire a rablók elmenekültek.
De ahogy a rejtőzködők megpróbálták befedni a lyukat, kintről
valakik berúgták a falapot. Megdöbbentek a rablók vakmerőségén.
Újra megkísérelték rendbe hozni az ajtót, ám a lapot újra berúgták.
Aztán egy férfi és egy nő elemlámpával bevilágított a lyukon.
 A lakók felrohantak az emeletre. Kicsivel később megzörgették a
könyvespolcot. A naplójában Anne azt írta, nem talál szavakat a
pillanat rettegésének a leírására. Hallották, ahogy a léptek
távolodnak, majd minden elcsendesült. Mind a nyolcan felhúzódtak a
legfelső szintre, ahol álmatlanul várták a Gestapót.
Másnap Jan Gies tudomására jutott, mi történt. Martinus Sleegers,
a körzeti éjjeliőr, aki éjszakánként kerékpáron járta a területet a
kutyája kíséretében, meglátta a betört ajtót, és riasztotta a
rendőrséget. Sleegers és egy rendőr, Cornelis den Boef, az NSB
aktív tagja, átkutatták az épületet, beleértve a hátsó szárnyhoz
vezető titkos bejáratot rejtő alkóvot is. Ők voltak azok, akik
megzörgették a könyvesszekrényt.5
Mikor később visszament az üzembe, Jan összefutott Hendrik van
Hoeve zöldségessel, és beszámolt neki a betörésről. Van Hoeve már
tudott róla. A feleségével elsétáltak az épület mellett, és meglátták a
hiányzó ajtótáblát. Elemlámpájával bevilágított a lyukon, és
véleménye szerint megriaszthatta a rablókat, akik elszaladtak. Azt
mondta, gondolt rá, hogy hívja a rendőrséget, de végül mégis úgy
döntött, nem teszi. Hozzátette: megvan a saját sejtése arról, mi folyik
a hátsó szárnyban, de nem akart bajt keverni.6 Van Hoeve
gyakorlatilag elárulta, hogy tud az ott rejtőzködő emberekről.
Kleiman bátyja, Willy hamarosan rendbe hozta az ajtót.
1944 elején egy Lammert Hartog nevű férfit alkalmaztak az új
raktárigazgató, Willem van Maaren asszisztenseként. Petrus Genot
ajánlására vették fel, aki Kleiman testvérével dolgozott annak
kártevőirtó vállalkozásában. Hartog felesége, Lena, aki időnként az
Opekta irodáit takarította, szintén közbenjárt a férje érdekében.
Június végén Petrus Genot figyelmeztette Kleiman bátyját, hogy
Hartog felesége csak úgy mellékesen megkérdezte az ő feleségétől,
igaz-e, hogy a Prinsengracht 263. alatt zsidók bujkálnak. Anna
Genot teljesen elképedt. Ezekben a veszélyes időkben hogyan
képes Lena ilyen pletykákat terjeszteni? Anna azt mondta neki,
vigyázzon, mit beszél. Lena azonban Bephez is odament
ugyanezzel a kérdéssel, aki azt válaszolta, ilyesmit nem szabad
felelőtlenül állítani.7
 Bep nagyon megijedt. Beszélt Kuglerrel és Kleimannal. Mit
csináljanak? Ha Hartog és Lena, sőt esetleg Van Maaren is
gyanítják, hogy a hátsó szárnyban zsidók bujkálnak, az információ
valahogy kiszivároghat. Szóljanak Ottónak? Talán itt lenne az ideje,
hogy a nyolc embernek más rejtekhelyet találjanak? Anne és Margot
együtt maradhatnának, de hogyan találjanak hét búvóhelyet?
Frankék beleegyeznének egyáltalán, hogy szétválasszák őket? Nyár
volt. Az emberek tovább voltak kint az utcán. Ki lehet csempészni
nyolc embert az épületből úgy, hogy senki ne vegye észre? A végén
nem tettek semmit. Ez lett az egyik legfájdalmasabb emlék, amit
utóbb fel kellett dolgozniuk – a bűntudat érzése, amiért
visszatartották az információt Ottótól. A rejtekhelyet két hónappal
később rohanták le. Ha a segítők elköltöztették volna őket, vajon
megmenekült volna Otto Frank, a családja, Van Pelsék és Fritz
Pfeffer?
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Egy rajtaütés anatómiája

Kleiman meleg, ragyogó napként emlékszik 1944. augusztus 4-re.
„Péntek volt, sütött a nap, mi a nagy irodában dolgoztunk […],
alattunk az üzemben duruzsoltak a fűszermalmok. Ha sütött a
nap, a csatorna partján álló fák és maga a víz fényfoltokat szórt
az iroda mennyezetére és a falakra; vibráló, táncoló
fényhullámokat. Furcsa hatást keltett, de olyankor tudtuk, kint
szép idő van.”1
Ám ez a nap volt az, amikor megtörtént az elképzelhetetlen. Egy
német biztonsági szolgálatos SS-tisztből és legalább három holland
rendőrből álló IV-B4 egység rohanta le a Prinsengracht 263. szám
alatti épületet. Azt a bejelentést kapták, hogy zsidók rejtőzködnek az
épületben.
Karl Silberbauer, Otto, a négy segítő és a két üzemi dolgozó mind
másképpen festették le a rajtaütést. Az sem meglepő, hogy a
beszámolók némileg módosultak az évek során, sőt, ez várható is
volt. Az emlékezet képlékeny, és idővel változik. A rajtaütésről felvett
hivatalos tanúvallomások az esemény után négy–tizenkilenc évvel
születtek.
A „Letartóztatások” projekt részeként a Kihűlt Ügy Csapata a
tanúvallomások, rendőri jelentések, riportok és magánlevelezések
alapján összeállította a rajtaütés pontos időrendjét:
9.00: Az Opekta / Gies & Tsa. irodai alkalmazottai (Miep, Bep,
Kugler és Kleiman) megérkeznek a munkába.
9.10: Miep átmegy a rejtekhelyre, elhozza a napi
bevásárlólistát.2
10.00: A Biztonsági Szolgálat (SD) Euterpestraat 99. szám
alatti IV-B4 „zsidóvadász” egységéhez „névtelen telefonhívás”
érkezik. A bejelentés szerint a Prinsengracht 263. hátsó
épületszárnyában zsidók rejtőzködnek. Julius Dettmann SS-
hadnagy fogadja a hívást, majd utasítja Karl Silberbauert, a
Biztonsági Szolgálat tisztjét, hogy menjen ki a helyszínre.
 Silberbauer tanúvallomásában változik a bejelentett zsidók száma.
A holland hatóságoknak tett első vallomásában3 és a holland
újságírónak, Jules Hufnek4 adott első interjúban csak „zsidók”-ról
beszél, konkrét számot nem említ. Az osztrák hatóságoknak adott
második vallomásában már hat-nyolc zsidóról beszél, az utolsó
interjúban pedig nyolc zsidót említ.5
Dettmann felhívja Abraham Kaper ügyeletvezető őrmestert a
IV-B4-nél, hogy az amszterdami Biztonsági Szolgálat küldjön
holland nyomozókat a címre.
10.30: Otto angolórát tart Peternek a fiú szobájában.6
10.30–10.55: A holland Biztonsági Szolgálat csapata és
Silberbauer egy német katonai autóval a Prinsengracht 263. elé
hajt. Más beszámoló szerint Silberbauer külön érkezik,
kerékpáron. A raktár ajtói tárva-nyitva állnak, az osztag
benyomul. Willem van Maaren és Lammert Hartog bent állnak,
és látják, ahogy az autó odahajt. Egy civil ruhás holland
nyomozó lép be az épületbe, és mond valamit Van Maarennak.7
Egy holland biztonsági szolgálatos lent marad a raktárban, a
többiek felmennek a lépcsőn az irodai részbe.8
10.30–11.00: Miep és Bep az asztaluknál ülnek az irodában.
Kugler a saját irodájában tartózkodik. Lehet, hogy Kleiman nem
az íróasztalánál ült, most azonban ott van Mieppel és Beppel.
Miep elmondása szerint felnézett, és egy kövér férfi
(valószínűleg az egyik detektív) bedugta fejét az ajtón, és
hollandul rájuk kiáltott: „Csendet! Maradjanak a helyükön!”9 Egy
1974-ben tett vallomásában azt is hozzáteszi, hogy egy magas,
vékony férfi fegyvert is szegezett rájuk.10 Aztán az iroda hátsó
része felé sétál, ahol Kugler dolgozik.11 Kleiman azt mondja, az
első dolog, amit meglátott, a kövér férfi feje volt.12
Kugler lépéseket hall, és árnyakat lát mozogni az irodája
ajtajának az üvegén keresztül. Kinyitja az ajtót, és meglátja Karl
Silberbauert, a Biztonsági Szolgálat tisztjét.13 Bemennek Kugler
szobájába, ahol kikérdezik. Kugler azt állítja, az osztag egy
német biztonsági szolgálatos tisztből (Silberbauer) és három
civil ruhás holland detektívből állt.14
 Bep és Kleiman szerint Kugler irodájából a kövér férfi és még
valaki hangja hallatszott. A kövér azt kérdezte németül: „Hol
vannak a zsidók?”15 – Majd átment az ő irodájukba, és ott
gyökeret eresztett. Bep később megerősítette, hogy a
letartóztatáskor (legalább) három holland detektív volt jelen.
11.15: Bep, Miep és Kleiman az irodájukban maradnak.
Silberbauer kiveszi a pisztolyát (egy lapos Browningot) a
kabátjából, és felparancsolja Kuglert a lépcsőn. Kivont
fegyverrel több holland detektív is követi.16
A felsőbb szint elérésére két lehetőség van.
Az első: Kugler irodájából kilépve azonnal jobbra fordul az ember,
és egy fél csigalépcsőn feljut abba a szobába, ahol a könyvespolc
áll. (Ez a logikus és a legvalószínűbb útvonal, amit Kugler és az
osztag követhetett.)
A második: vissza lemennek a földszintre, ki az üzemből az
utcára, majd az egyik külső ajtón be egy hosszú folyosóra, ahol a
kétemeletnyi lépcsősoron fel lehet jutni a rejtett szárnyhoz.17
Amit ezután tettek, igazán fontos. Vajon azonnal odamentek a
könyvszekrényhez, mert volt információjuk, hogy ott kell
keresgélniük; Kugler vezette oda őket, mert pisztolyt fogtak rá;
esetleg maguktól jöttek rá, miután körülnéztek? Az, hogy melyik
forgatókönyv szerint történtek a dolgok, megmutatja, belső ember
árulta-e be őket, aki pontosan tudta, hol van a könyvespolc, vagy
valaki, aki csak másodkézből tudott a zsidók jelenlétéről.
Kugler szerint a razziázó osztag addig rángatta a könyvszekrényt,
amíg az kiszakadt a falból.18 A nehéz bútordarabot egy aláerősített
keréken lehetett elmozdítani. A két év alatt, mióta Bep apja
megépítette, a kerék íves nyomot hagyott a padlón, amit a nyomozó
hatóságok bizonyítéknak tekintenek. A zsidóvadász SS-egységek
hozzá voltak szokva ahhoz, hogy ügyesen álcázott búvóhelyek után
kutassanak. Anélkül, hogy előzetes információval rendelkeztek volna
a könyvespolc mögött rejtőző ajtóról, egyszerűen észrevehették a
kopást a padlón, ami jelezte, hogy a szekrény elmozdítható, és hogy
álcáz valamit.
11:20–11:40: Az osztag benyomul a rejtett szárnyba, és
szemben találja magát a bentlakókkal. Otto Peter szobájában
tartózkodik, mikor belép egy ismeretlen civil, pisztollyal a
kezében. Átkutatja a zsebeiket fegyver után. Aztán lekíséri őket
a lépcsőn, ahol Van Pelsék állnak feltartott kézzel egy másik
pisztolyos civil ruhás előtt. Majd még egy szinttel lejjebb
mennek, oda, ahol Otto családja lakik. A felesége, a lányai,
Kugler szintén feltartott kézzel állnak. Van ott egy zöld
egyenruhás férfi is, kezében pisztollyal, aki nem más, mint
Silberbauer.19
Silberbauer fogja Otto aktatáskáját, és mindent kiszór belőle.
Papírlapok borítják a padlót, köztük Anne naplója. A pénzt, az
ékszereket és Pfeffer fogorvosi aranyát megtartja.
Mikor Silberbauer észreveszi Otto első világháborús
katonaládáját, kérdezi a német hadseregben eltöltött
szolgálatáról. Otto ezután elmondja neki, hogy huszonöt
hónapja rejtőznek. Megmutatja a hitetlenkedő tisztnek a jeleket
a falon, amelyek tanúsítják, mennyit nőttek a lányok. Ezek után
Silberbauer azt mondja a bentlakóknak, nyugodtan
csomagoljanak össze.20
Miközben a rejtekhely lakói pakolnak, Kugler megkérdezi
Silberbauert, megebédelhetne-e. Azt reméli, el tud menekülni az
épületből. El is jut az alsó raktárszintig, ahol az ajtók kitárva
állnak, és már éppen ki akar futni az utcára, amikor észrevesz
egy újabb rendőrt, és így visszafordul.21
11.50–12.00: Miközben az osztag még mindig a rejtekhelyen
tartózkodik, Bep Voskuijl fogja Kleiman tárcáját, és távozik az
épületből. Teljesítette a kérést, miszerint menjen el a
Leliegrachton lévő drogériába, amelynek a tulajdonosa jóbarát,
aki megengedi, hogy onnan felhívja Kleiman feleségét.22 Bep
kétségbeesetten fut el az épülettől, várva, hogy bármely
pillanatban lepuffantsák, majd a drogériában várakozik egy
ideig, telefonál, s visszasiet az irodába.23
11.50–12.00: Jan Gies szokás szerint megérkezik az Opekta-
irodába, hogy együtt ebédeljen Mieppel. A felesége elé megy az
ajtóhoz, és odasúgja neki: „Gestapo!” – és átadja neki az
illegális élelmiszerjegyeket is tartalmazó pénztárcáját, valamint
a férfi ebédjét. Jan azonnal megérti, mi történik. Gyorsan
elhagyja az épületet, s visszatér az onnan hét percre lévő
irodájába, ahol mindent elrejt.24
12.05: Miep visszatér az első irodába. Az osztagból egy
másik ember jön be a szobába, és utasítja Kleimant, aki ott ült,
hogy menjen vele Kugler irodájába. Egy idő múlva hallotta, hogy
nyílik Kugler ajtaja, kilép rajta Kleiman, nyomában
Silberbauerrel, aki azt parancsolja, adja át az épület kulcsait
Miepnek, majd mindketten visszamennek Kugler szobájába, és
becsukják az ajtót.25
12.20: Néhány perccel később az a holland, aki elsőként
lépett be a pisztollyal, visszajön, leül Bep asztalához, és felhívja
az Euterpestraaton lévő Biztonsági Szolgálatot, küldjenek egy
járművet.26
12.25: Silberbauer bejön az első irodába, visszaveszi a
kulcsokat, amelyeket Kleiman percekkel azelőtt adott át neki.
Miep felismeri a férfi bécsi akcentusát, és közli vele, hogy ő is
Bécsből származik. Miután Silberbauer megszidja a nőt, amiért
zsidókat segített, figyelmezteti, hogy ne próbáljon megszökni,
mert szándékában áll később visszajönni és ellenőrizni. Majd
elmegy, behúzza maga mögött az ajtót, egyedül hagyva a nőt az
irodában. Miep megdöbben, hogy nem tartóztatták le, és
feltételezi, mindez azért történt, mert mindketten osztrákok.27
12.45: A tíz foglyot leterelik a lépcsőn.28 Nem sok szó hangzik
el. Nincs érzelmes búcsú a segítőktől.
13.00: Ahogy a foglyokat kikísérik az épületből, a két raktári
alkalmazott ott áll az utcai bejárat mellett.29 A hátsó szárny
nyolc lakóját, Kuglert és Kleimant felszállítják egy, a
Prinsengrachton várakozó zárt, sötétzöld teherautóra. Miep férje
és Kleiman bátyja, akinek Miep telefonált, a csatorna túlpartjáról
figyelik, mi történik.30 Silberbauer kerékpáron távozik.31
13.15–13.30: A Biztonsági Szolgálat teherautója megérkezik
az Euterpestraaton lévő parancsnokságra, a foglyokat cellákba
zárják. Elkezdődik a kihallgatásuk. Silberbauer további bujkáló
zsidók nevét és címét követeli Ottótól, de ő azt mondja, nem tud
semmit, huszonöt hónapja nem érintkezett senkivel. Kleiman és
Kugler megtagadják, hogy bármit is mondjanak az
 érintettségükről. Sem Ottót, sem a többieket nem
bántalmazzák.32
Kleiman emlékezett rá, hogy mielőtt szétválasztották őket, Otto
megjegyezte: „Belegondolni, hogy itt ülsz velünk együtt, és hogy
ennek mi vagyunk az oka…” Mire Kleiman azt válaszolta: „Rajtam
állt, és ma sem tennék másként.”33 A város központjában lévő
börtönben eltöltött négy éjszaka után a nyolc bujkálót a westerborki
átmeneti táborba szállították, Kuglert és Kleimant pedig az
amersfoorti holland munkatáborba küldték.
A Biztonsági Szolgálat főtörzsőrmesterének és holland
kollaboránsainak számára az eset világos volt. A Prinsengracht 263.
szám alatt zsidók rejtőzködtek. A bujkálás a nácik szerint bűn. Azzal,
hogy letartóztatták őket, Silberbauer és a pribékjei tisztában lehettek
vele, milyen sors vár rájuk – akkor már mindenki tudott a
haláltáborokról, de persze ők csak parancsot teljesítettek. Talán ez
az emberi tulajdonság – ez a képesség egy másik személy
tárgyiasítására, az én felmentése minden felelősség alól a másik
halála miatt – teszi lehetségessé, hogy ilyen könnyen öljünk.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Westerbork
A letartóztatás estéjén Miep a férje és a raktárigazgató, Willem
van Maaren kíséretében felment a rejtekhelyre. Karl Silberbauer
nyomasztó emléke mindenre rányomta a bélyegét. Azért
figyelmeztette Miepet, nehogy megpróbáljon megszökni, mert vissza
szándékozott térni. Egy évekkel később készült interjúban Miep
felidézte, mennyire félt, de azt mondta, mégis meg kellett tennie,
hogy meggyőződjön róla: azok az emberek, akik hétszázhatvanegy
napon át ott rejtőzködtek, már tényleg nincsenek ott. „A fiókok
kihúzva, a dolgok összevissza dobálva a padlón. Mindenhol
felborogatott tárgyak.”1 A káosz közepén a padlón ismerős tárgyat
látott: a kis rézlakattal zárható piros-fehér kockás naplót, amelybe
oly gyakran látta Annét írni. Mikor a kislány megtöltötte az oldalakat
a sűrű bejegyzéseivel és időnként egy-egy képpel, arra kérte Miepet,
hogy hozzon neki egy másikat, de egész Amszterdamban nem
lehetett naplót kapni, így helyette füzeteket vett. Amikor Anne ezeket
is teleírta, Bep kék irodai másolópapírt adott neki, hogy azon
folytassa. Miep lehajolt, felemelte Anne naplóját és néhány füzetet,
átvitte az irodájába, s berakta az íróasztala egyik fiókjába. Nem zárta
el, mert egy kulcsra zárt fiók gyanút keltett volna. Kockázatos volt
megtartani a naplót, de Miep vissza akarta adni Annénak, mikor
majd visszajön. Szerencsére nem olvasta el. Ha megtette volna,
felfedezte volna, hogy Anne valós neveket használ, s a többiek
védelme érdekében meg kellett volna semmisítenie.2
Aznap este még Bep is elment. A húgának, Dinynek azt mondta, a
saját szemével kell látnia, hogy a bujkálókat elvitték.3 „Ha annyi éven
át gondoskodsz valakikről, akiket aztán hirtelen elszakítanak tőled,
mit lehet mondani?”4
Mint az összes deportált zsidó esetében, valamikor augusztus 5–
10. között az Abraham Puls költöztetőcég – az a társaság, amely
elnyerte a kizárólagos szerződést a zsidó javak begyűjtésére –
megérkezett, hogy elvigye a bujkálók összes tulajdonát. A helyiek
úgy mondták, gepulst („pulsolták”), és sokszor összegyűltek a ház
előtt, hogy végignézzék. A bútorokat, vászonneműt, élelmiszert,
személyes tárgyakat mind összegyűjtötték és eladták, vagy pedig
vonattal Németországba, esetleg még keletebbre szállították,
azoknak a polgároknak, akiknek az otthonát a szövetségesek
lebombázták. A zsidó javak elkobzása széles körű korrupcióhoz
vezetett. A házakból begyűjtött tárgyaknak gyakran nyomuk veszett,
és számos „pulsoló” meggazdagodott közben.
Miután a pulsolók kiürítették a hátsó szárnyat, Bep és Miep
felmerészkedtek a búvóhelyre. Nagy halom papírt és könyvet találtak
szétszórva a padlón, amiket a pulsolók értéktelennek ítéltek. Bep
felismerte a kék irodai átírópapírt, amit korábban ő adott Annénak,
hogy arra írjon, és magához vett egy zsineggel összefogott köteget.
Ez volt Anne eredeti naplójának újraírt változata, amelyen a kislány a
rejtőzködésük utolsó tíz hetében dolgozott. Azt remélte, a háború
után majd meg tudja jelentetni. A titkos szárny lett volna a címe. Azt
gondolta, olyan krimit ír, amelyben az ember egészen a végéig nem
sejti, mi lesz a vége.5
Miután négy napig tartották rabul őket a hírhedt Weteringschans
fogházban, a nyolc foglyot teherautón elszállították a Muiderpoort
állomásra, ahonnan útnak indították őket a körülbelül százharminc
kilométerre fekvő Westerborkba. A velük együtt utazó foglyok között
volt egy testvérpár, Lin és Janny Brilleslijper, akiket az ellenállásban
végzett tevékenységük miatt tartóztattak le. Jannynak azonnal feltűnt
a Frank család; egy nagyon aggódó apa, egy ideges anya és két
sportruhás, hátizsákos gyerek. Senki nem beszélt, csak nézték,
ahogyan eltávolítják őket a civilizációból, s ahogyan a város házai
elmaradnak a távolban. A nővérek az utolsók között voltak, akik
Anne Frankot életben látták.6
Tizenhárom évvel később Otto beszámolt az utazásról Ernst
Schnabel írónak. Meghatóan írta le, mily mohón itta be Anne azt a
világot, amely annyi ideig el volt zárva előle.
„Rendes személyvonaton utaztunk. Az a tény, hogy az ajtókat
ránk zárták, nem sokat számított nekünk. Újra együtt lehettünk,
és egy kis élelmet is kaptunk az útra. Tudtuk, hova tartunk, de
annak ellenére szinte olyan volt az egész, mintha kirándulni
 mennénk. Vidámak voltunk. Főleg akkor, ha összehasonlítom
ezt az utat a következővel. A szívünk mélyén természetesen
mindnyájan tudtuk, megvan annak a lehetősége, hogy nem
maradunk Westerborkban végig. Tudtunk a Lengyelországba
deportálásokról. Azt is tudtuk, mi történik Auschwitzban,
Treblinkán, Majdanekben. De végül is az oroszok már mélyen
benyomultak Lengyelországba, nem? A front annyira
előrehaladt, hogy kezdtünk egy kicsit reménykedni a
szerencsében. Ahogy közeledtünk Westerbork felé, reméltük,
kitart a szerencsénk. Anne el sem mozdult az ablaktól. Odakint
nyár volt. Mezők, tarlók, falvak suhantak el. Tőlünk jobbra a
telefonvezetékek fel-le hullámoztak az ablak előtt. Olyan volt,
mint a szabadság. Meg tudja érteni ezt?”7
Westerborkban gyorsan terjedtek a hírek. Egy új transzport
érkezése reményt vagy kétségbeesést hozott; reményt, hogy
nincsenek köztük családtagok, rokonok, akiket elárultak, és akiknek
a jelenléte megduplázná azt a fájdalmat és kétségbeesést, amit
azért éreztek, mert a szállítmányok továbbra is rendszeresen
indultak Amszterdamból, és a szövetségesek előretörése ellenére a
háború még mindig nem ért véget.
Egy bizonyos Rosa (Rootje) de Winter tizenöt éves lányával együtt
nézte az újonnan érkezőket. Egyszer csak felkiáltott: „Judy, nézd! –
Nyolcan álltak a hosszú sorban, mely arra várt, hogy regisztrálják a
nevüket. De Winternek feltűnt a sápadt bőrük. – Azonnal látni rajtuk,
hogy rejtőzködtek, és évek óta nem voltak szabad levegőn.”8 Az
egyikük Anne Frank volt. A lánya és Anne barátok lettek ezen a sivár
helyen.
Az érkeztetés szigorú rend szerint zajlott: először a
karanténbarakkba terelték őket, ahol a Lippmann–Rosenthal Bank
egy alkalmazottja elkonfiskálta az összes megmaradt értéktárgyukat,
majd a 67. számú büntetőbarakkba kerültek, mivel a bujkálás
bűncselekménynek minősült. Mindegyik barakkban háromszázan
laktak. Piros számmal ellátott kék ruhát és facipőt kaptak. A férfiak
haját leborotválták, a nőkét csak fájdalmasan rövidre nyírták.
A naplójában korábban Anne azt írta, egyetlen ékességének a
gyönyörű haját tartja. De a németeknek szükségük volt a hajra;
motorokhoz hajtószíjat, a tengeralattjárók csöveihez tömítő- és
szigetelőanyagot gyártottak belőle.9 Ez az, amikor megőrült a világ:
azok haját használták fel háborús célokra, akiknek a teljes kiirtásán
dolgoztak a nácik.
Westerbork tőzeglápos területen helyezkedik el, ezért a
nyirkosság mindent átjárt. A tábor nem volt nagy, körülbelül ötszáz
négyzetméter. Részben német zsidó foglyok működtették, akiket
„rendészeknek” hívtak, és akik egyfajta rendőri feladatot láttak el.
Német zsidó menekültek voltak, akiket a hollandok 1939-ben, amikor
az ország még semleges volt, táborba zártak. Később holland
zsidókat is ideküldtek. A németek biztosították a rendészeti szolgálat
tagjait, hogy ha fenntartják a rendet a táborban, őket nem
deportálják „keletre”. A számuk negyven és hatvan fő között
változott, és közvetlenül a táborparancsnokoknak jelentettek.10
Anne számára furcsa módon Westerbork egyfajta szabadságot
jelentett a rejtekhely után. De Winter így emlékezett: „Anne boldog
volt. Mintha kiszabadult volna, hiszen most új embereket látott,
beszélhetett velük, nevethetett.” Szabadon lélegezhetett, érezhette
arcán a nap sugarait. „Bár egyáltalán nem voltunk biztonságban, és
még messze nem értünk a szenvedéseink végére” – tette hozzá.11
Szeptemberre Párizs felszabadult, 3-án elesett Brüsszel, 4-én
Antwerpen. Az amerikaiak már az olasz félsziget feléig feljutottak. A
háború majdnem véget ért. Ennek ellenére szeptember 3-mal
kezdődően 1019 embert szállítottak Auschwitzba. Három napon és
két éjszakán keresztül, 60–75 emberrel egy marhavagonban: 498
nőt, 442 férfit és 79 gyereket. Köztük volt a Frank család, a Van Pels
család és Fritz Pfeffer.12 Ez volt az utolsó szállítmány, amely a
westerborki tranzittáborból a lengyelországi Auschwitzba indult.
Otto azt remélte, a szerencse az ő oldalukon áll majd. De nem így
történt.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A visszatérés
A hátsó szárnyban rejtőző nyolc ember közül egyedül Otto Frank
maradt életben. Az a tény, hogy mikor a náci parancsnokság
evakuálta Auschwitzot, ő éppen a tábori kórházban feküdt, azt
jelentette: ahelyett, hogy erőltetett menetben a halálba masírozott
volna, az oroszok kiszabadították. 1945. január 27-ét írtak. Két
nappal korábban már felsorakoztatták a kivégzéshez, csak az orosz
katonák közeledése miatt az SS-kivégzőosztag fedezékbe menekült.
Otto egyszer azt mondta, maga előtt látja, ahogy az oroszok
„hófehér kabátjaikban” masíroznak a hófödte terepen – számára ez
a kép egyenlő a szabadsággal.1
Február 22-én, csaknem egy hónappal később, ahogy a korábbi
fogvatartottak lassan visszanyerték erejüket, a tábor körüli terület
ostrom alá került. Otto és a többiek egész éjjel hallották a
tüzérséget. Visszajöttek a németek, és úgy tűnt, az oroszok teret
vesztenek. Ennyi szenvedés túlélése után elképzelhetetlennek tűnt,
hogy most vesszen el minden. De végül február 23-án néhány orosz
tiszt összegyűjtötte a túlélőket a tábor főterén, és egy tucat katonai
teherautón a vonalak mögé, biztonságos zónába szállították őket.
Eljutottak Katowicébe, Felső-Szilézia fővárosába, ahol először egy
középületben, majd a város központjában álló egyik iskolában
szállásolták el őket. Akivel csak találkozott, Otto mindenkitől
megkérdezte, a többi fogoly között nem látta-e a feleségét és a
lányait. Március 18-án azt írta az anyjának, még nem áll készen arra,
hogy beszámoljon neki mindarról, amin keresztülment, de legalább
életben van. Gyötrődött, mert nem találta Edithet és a gyerekeket, de
bizakodó maradt. Folyamatosan aggódott Kugler és Kleiman miatt,
hogy ők vajon túlélték-e a koncentrációs tábort. Ugyanazon a napon
unokatestvérének, Millynek azt írta: úgy érzi magát, mint egy
hajléktalan – mindenét elveszítette. Még egy levele vagy fényképe
sem volt a gyerekeiről.2
 Március 22-én Otto egyedül ült egy asztalnál az üres iskolában.
Rootje De Winter, akivel Westerborkban találkozott, ment oda hozzá.
Azt mondta, Auschwitzban ugyanabban a barakkban volt, mint a
felesége és a gyerekei. Október 30-án Annét és Margot-t
„kiválasztották”, hogy Bergen-Belsenbe szállítsák őket, míg az
anyjukat hátrahagyták. De Winter nem tudta megmondani, mi történt
velük. Soha többé nem látta őket.
Biztosította azonban Ottót, hogy Annénak sikerült „megőriznie az
arcát”. A koncentrációs tábori szlengben ez azt jelentette, hogy az
illető nem semmisült meg teljesen az őt körülvevő
embertelenségben. De Winter elmondása szerint Anne szépsége
most főleg hatalmas szemeiben koncentrálódott, amelyek még
mindig szánalommal tudták nézni mások szenvedését. Azok, akik
elveszítették az arcukat, már régen nem éreztek semmit. „Valami
védőmechanizmus lépett életbe, és megakadályozta, hogy lássunk
dolgokat.” Annénál azonban, ahogy De Winter mondta, nem
működött ez a „védelem”. Ő volt az, aki „a végső pillanatig látta, mi
folyik körülöttünk”.3
Decemberben De Winter megbetegedett. Átrakták a
kórházbarakkba, ahol találkozott Franknéval. Delíriumban volt, már
nem evett semmit. Mikor ételt adtak neki, eldugta a takarója alá,
mondván, félreteszi a férjének. Végül persze az étel megromlott,
megavasodott.4 De Winter elmondta, hogy Edith Frank 1945. január
6-án éhen halt. Ezt hallva Ottónak nyilván meghasadt a szíve.
Az ukrajnai Csernovic felé tartó vonat gyakori megállóinak egyikén
a peronon tolongó több száz ember közül Ottót felismerte egy
kislány, aki annak idején együtt játszott Annéval a folyónegyedbeli
Merwedepleinen. A kislány bemutatta az anyjának, aki azonnal azt
kérdezte tőle, nem találkozott-e a fiával és a férjével, akik még nem
kerültek elő. A nő neve Fritzi Geiringer volt.
Március 5-én, miután elérték Csernovicot, Otto felszállt egy
Odesszába tartó csapatszállító vonatra. Ez látszott az egyedüli
lehetőségnek arra, hogy visszajusson Amszterdamba, ahol reményei
szerint majd megtalálja a gyermekeit. Fritzi Geiringerrel idegenek
maradtak, de nyolc évvel később ő lett Otto második felesége. Ilyen
elképesztő véletlenek határozták meg az életüket.
 Ottónak három hónapjába telt, amíg visszajutott Amszterdamba.
Június 3-án becsengetett Miep és Jan Gies lakásába. Miep így
emlékszik rá: „Csak néztünk egymásra. Nem voltak szavak […].
Majd csendesen megszólalt: »Miep, Edith nem jön vissza. […] De
Annéval és Margot-val kapcsolatban nagyon reménykedem.«”5 A
házaspár meghívta, lakjon náluk. Ő pedig elfogadta.
Aznap éjjel elmondták Ottónak, hogy mind Kleiman, mind Kugler
életben maradt. Az amersfoorti táborban Kleimannak gyomorvérzése
lett. A Holland Vöröskereszt humanitárius alapon közbeavatkozott,
és Kleimant szeptember 18-án szabadon bocsátották. Ilyen kérelem
csakis holland állampolgárok esetében működött, és az is kizárólag
akkor, amikor a háború elvesztésének kilátása valamennyivel
engedékenyebbé tette az ideges német vezetést. Hamarosan
buldózerrel próbálják majd eltüntetni a megsemmisítő táborok
nyomát…
Kuglert egyik munkatáborból a másikba vitték. 1945. március 28-
án, amikor erőltetett menetben Németországba hajtották őket, a
hatszáz fogolyból álló menetet brit Spitfire-ök támadták meg, pont
akkor, amikor a német határhoz közeledtek. A káoszban Kuglernek
egy másik fogollyal együtt sikerült elmenekülnie, és néhány
barátságos holland farmer segítségével hazajutott. Ekkorra a
németek már a saját irhájuk mentésével, a tömeges
visszavonulással voltak elfoglalva, nem törődtek holland
szökevények levadászásával.6
Június 4-én, hétfőn, Otto azt jegyezte be a naptárába, amelyet
folyamatosan vezetett, hogy visszatért a Prinsengracht 263.-ba.
Döbbenetesen fájdalmas lehetett látni a falon a térképet, amelyen
nyomon követte a szövetségesek előrenyomulását; a lányok
növekedését jelző mércét az ajtó mellett; a kisgyerekek, a
filmsztárok, a holland királyi család képeit, melyeket Anne ragasztott
fel a saját szobájában. Semmi nem változott. Öt nappal a visszatérte
után Otto azt írta az anyjának, hogy még nem érzi a régi önmagának
magát. Mintha transzban mozogna, és nem lenne képes megtalálni
az egyensúlyát.7
A felesége halott. Hermann van Pelst ő maga látta Auschwitzban
a gázkamra felé vánszorogni a múlt októberben. Nem kapott semmi
hírt a lányairól, Peterről, Fritzről vagy Van Pels feleségéről. De azért
még mindig reménykedett. Lehet, hogy a lányok Németország
oroszok által megszállt részén vannak, ahonnan rendkívül lassan
jutnak el ide a hírek. Még mindig érkeztek túlélők Hollandiába.
Aztán megjött a hír. Hivatalos levelet kapott egy ápolónőtől
Rotterdamból, amelyben az állt, hogy a lányai meghaltak. Ám ezt
nem tudta ilyen egyszerűen elfogadni. Az kellett, hogy egy szemtanú
megerősítse az információt. Július 18-án a Vöröskereszt
segítségével sikerült megtalálnia a huszonnyolc éves Janny
Brilleslijpert. Annyit tudott, hogy a lányaival együtt került Bergen-
Belsenbe. Janny így emlékezett az esetre:
„1945 nyarán egy magas, vékony, disztingvált úriember
álldogált a járdán. Benézett az ablakunkon […]. Otto Frank volt
az. Megkérdezte, tudom-e, mi történt a két lányával. Tudtam, de
nehéz volt kiejtenem a számon a szavakat […]. Azt kellett
megmondanom neki, hogy a lányai nincsenek többé.8
Ekkoriban érkeztek hírek a többiek sorsáról is. Fritz Pfeffer 1944.
december 20-án halt meg, a Neuengamme koncentrációs táborban,
Németországban. Bár Otto próbálta meggyőzni Peter van Pelst,
hogy maradjon ott vele a gyengélkedőn, Peter azt hitte, nagyobb
esélye lesz az Auschwitz evakuálásánál összeállított halálmenetben,
amelyet a nácik január 19-én rendeltek el, ahogy közeledett az orosz
hadsereg. Az egyhetes menetelést túlélte ugyan, de május 5-én, két
nappal Németország feltétel nélküli megadása előtt, Mauthausenben
elhunyt.9 Egy szemtanú vallomása szerint, akit a Vöröskereszt
hallgatott ki, anyját, Auguste van Pelst náci katonák a vonat elé
vetették, mikor Theresienstadtba szállították őket.10
Mondták Ottónak, szerencsés, hogy túlélte. De mi a szerencse?
Mindent elvesztett. Úgy tudta megőrizni a józan eszét, hogy egyrészt
megpróbálta újraindítani a fűszerüzletet, ami lehetetlennek bizonyult,
mivel Indonéziából nem érkeztek alapanyagok, másrészt elárvult
gyerekek rokonait kutatta fel, hogy újra tudják egyesíteni a
családokat.
Az anyjának írta, hogy meglátogatta Jetteke Frijdát, Margot
iskolatársát a Zsidó Líceumból, ahova együtt jártak, miután a zsidó
gyerekeket kitiltották a holland állami iskolákból. Jetteke teljesen
egyedül volt, az apja és a bátyja is meghalt, az anyja Svájcban élt.11
Annyi helyen volt szükség segítségre, hogy a kényszerérzet néha túl
soknak bizonyult. De Otto tette, amit tudott.
„Attól kezdve ő lett az apám; mindenről ő gondoskodott” – mondta
egy másik árva, Hanneli Goslar Otto Frankról.12 A szülei a Frank
házaspár barátai voltak Amszterdamban, és ő volt Anne egyik
legjobb barátnője az iskolában. Az anyukája 1942-ben
gyermekszülésben meghalt, az apját és az anyai nagyszüleit
Bergen-Belsenben gyilkolták meg.
Bergen-Belsenben többször találkozott Annéval. Mivel azt hitte, az
apját azonnal elgázosították, Anne ott állt az őket elválasztó
szögesdrót kerítésnél, és sírt: „Már egyik szülőm sem él!” Mikor
Hannelit és a húgát átszállították Theresienstadtba, megszakadt
köztük a kapcsolat. Szerepeltek a Vöröskereszt palesztin listáján,
feltehetőleg „csereáruként” német hadifoglyokért. De nem jutottak el
a táborba. Szerencsére az oroszok útközben kiszabadították őket.13
Otto a Vöröskereszt túlélőket felsoroló listáján vette észre a
nevüket, és kutatta fel őket Maastrichtban, ahol Hannelit kórházban
kezelték. Örömében, mikor meglátta, hogy Otto nem halt meg,
azonnal kitört belőle: „Frank úr…! A lánya életben van!”14 Otto
elmondta neki a szörnyű igazságot. Azt gondolta, ha Anne tudta
volna, hogy az apja él, talán talált volna annyi erőt magában, hogy
túlélje.
Otto szárnya alá vette a lányokat; Hannelit átvitette egy
amszterdami kórházba, aztán beszerezte a szükséges iratokat, hogy
a húgával együtt Svájcba utazzanak, ahol a nagybátyjuknál
lakhattak. Még a repülőtérre is kikísérte őket. Otto nagyon jól el tudta
képzelni a rettegésnek azt a hullámát, amely a magukra maradt
árvákat elborította.15
Az utolsó képet Anne Frankról Hanneli Goslartól nyerjük. Bergen-
Belsen szögesdrót kerítésén keresztül nézi Annét.16 „Ez nem a régi
Anne volt, hanem egy megtört lány. Valószínűleg én is az voltam, de
mégis, annyira szörnyű volt.” Február volt. Hideg. Anne ledobta a
ruháit, mert már nem bírta elviselni a tetveket. Meztelenül állt ott,
eltekintve a vállára vetett takarótól. Az anyja, a nővére meghaltak.
Azt hitte, az apja is halott. Már delirált a tífusztól. Néhány napon
belül ő is életét vesztette.17
Bergen-Belsen egy másik túlélője, egy fiatal lány, aki szintén
ismerte Annét, azt mondta: „Ott emberfeletti erőfeszítés kellett
ahhoz, hogy valaki életben maradjon. Tífusz, legyengülés – nos,
igen. De biztos vagyok benne, hogy Anne a nővére halálába halt
bele. Félelmetesen könnyű feladni mindent, és meghalnia annak, aki
egyedül marad egy koncentrációs táborban.”18
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A kollaboránsok
A háború végén legalább tizenegymillió menekült kelt útra. Arra
számítottak, hogy negyedmillió holland kényszermunkás tér majd
vissza Hollandiába, és számuk gyarapodni fog a menedéket kereső
külföldiekkel. A londoni száműzetésben lévő holland kormány 1943
óta készült arra, hogy befogadjon hatszázezer embert, közöttük
hetvenezer zsidót. A határokat meg kellett erősíteni, és kidolgozni
egy olyan rendszert, amely kiszűri a jogszerűen visszatérőket,
akiknek egészségi, biztonsági és vámvizsgálaton kellett átesniük.
Senki nem akarta, hogy kommunisták szivárogjanak be, és
destabilizálják az országot.1
Mint kiderült, a hatóságok nagyon túlértékelték a visszatérő zsidók
számát. Csak ötezer-ötszáz zsidó élte túl a táborokat, és jutott
vissza Hollandiába. Tragédia, ahogyan kezelték őket. A hazatérő
zsidó túlélőktől megtagadtak mindenfajta állami segítséget. Azt
mondták nekik, anyagi támogatásért forduljanak nemzetközi zsidó
szervezetekhez. 1944 szeptemberében az utolsó deportálásokat
követően ötszáz zsidó maradt a westerborki táborban, mely szám a
téli hónapok alatt nyolcszázkilencvenhatra duzzadt. Bár a tábort a
kanadaiak 1945. április 12-én felszabadították, ezek az emberek
továbbra is foglyok maradtak, és arra kényszerültek, hogy
osztozzanak a helyen azzal a durván tízezer, frissen letartóztatott
nemzetiszocialista mozgalmi taggal, akik korábban a kínzóik voltak.2
A holland katonai hatóságok csak június 23-án engedélyezték a
korábbi foglyoknak, hogy elhagyják a tábort.
A női koncentrációs táborok lakóit, akiknek a fejét kopaszra
borotválták a táborban, most gyakran rosszul azonosították,
kollaboránsként kezelték, megalázták. A hazatérő zsidók azt
tapasztalták, a házukban mások élnek, az otthonukat kirabolták, és
néhányuktól még adótartozást is be akartak hajtani azokból az
évekből, amikor táborban voltak. Mindezt a háború utáni káoszra
fogták, de akkor is sokkoló volt.
 Hozzá kell tenni, hogy a holland hatóságok nem álltak egyedül
ezzel a problémával. Mikor egy amerikai kormányközi bizottság
jelentést kért egy amerikai működtetésű menekülttáborról, a
holokauszttúlélőket borzalmas körülmények között találták,
alultápláltan, fegyveres őrök felügyelete alatt.
A száműzetésben lévő holland kormány visszavonta a náci
törvényt, amely a zsidókat kizárta a kereskedelemből. Ez jó hír lett
volna Otto számára, csakhogy az ő üzletét most német tulajdonban
lévőnek nyilvánították, ezért az „Ellenséges tulajdonról szóló
rendelet” hatálya alá esett. Bizonyítania kellett, soha nem viselkedett
hollandhoz méltatlan módon. 1947 februárjában, huszonegy
hónappal azután, hogy visszatért Auschwitzból, közölték vele, hogy
többé már nem tekintik „ellenséges állampolgárnak”.3 Neki legalább
ott volt Miep és Jan, akik befogadták, és voltak barátai, akik
kezességet vállaltak érte. Mint bátyjának, Robertnek írta, azokat a
túlélőket, akik nem tudták bizonyítani, hogy van miből eltartaniuk
magukat, táborokba zárták, és nem engedték, hogy visszatérjenek
az országba.
A holland civilek sem voltak befogadóbbak. Ők is megszenvedték
a magukét. A háború utolsó tele, amit „az éhség telének” hívtak,
brutális volt. Az emigrációban lévő holland kormány elrendelte, hogy
a vasúti dolgozók hirdessenek szolidaritási sztrájkot a
szövetségesekkel. Visszavágásként a németek leállítottak minden
élelmiszer- és fűtőanyag-szállítmányt. Az éhínség tele alatt húsz-
huszonötezer holland halt éhen. Visszavonulóban a németek
megnyitották a gátakat, amivel elárasztották az ország
termőföldjeinek nyolc százalékát, módszeres sarcolásuk pedig azt
jelentette, hogy a Hollandiát ért gazdasági veszteségek nagyobbak
voltak bármely más nyugati államénál.4 Sok holland túlzásnak
tartotta és nem hitte el a keleti megsemmisítő táborokról szóló
híreket. Az az igazság, hogy ekkor a többségük még fel sem fogta,
hogy holokauszt történt. Miep Gies szomorúan jegyezte meg:
„Mindenki annyi nyomorúságon ment keresztül, hogy nem nagyon
érdekelte mások szenvedése.”5
Közben a száműzetésben lévő holland kormány a figyelme nagy
részét a kollaboránsokra fordította. Mivel arra számítottak, hogy
lesznek majd bosszúcselekmények azok ellen, akik köztudottan
együttműködtek a nácikkal, nekiláttak azonosítani a kollaboránsokat,
hogy törvényesen járhassanak el velük szemben. Már 1943-ban
megalkották a rendkívüli igazságszolgáltatásról szóló törvényt
(Besluit Buitengewone Rechtspleging), majd 1945 májusától egy sor
bíróságot és törvényszéket állítottak fel országszerte. A frissen
felszabadult Hollandiában a Politikai Nyomozóhivatal (Politieke
Opsporingsdienst – POD) esetek százait vizsgálta meg. 1946-ban
ezt átkeresztelték Politikai Vizsgálati Osztályra (PRA), és a főügyész
irányítása alá került. Százötven-kétszázötven új rendőrőrsöt hoztak
létre, hogy bizonyítékokat – leveleket, fényképeket,
tanúvallomásokat, tagsági kártyákat – gyűjtsenek a kollaboránsokról.
Visszaállították az 1870-ben megszüntetett halálbüntetést.
Több százezer akta keletkezett, amelyeket Hágában, a Rendkívüli
Bíróság Központi Levéltárában őriznek. Az iratok egymás mellé,
élükre állítva több mint négy kilométert tesznek ki, és több mint
négyszázötvenezer dossziét tartalmaznak. A személyiségi jogok
védelme miatt az iratok nem nyilvánosak; információt tartalmaznak
az elítélt kollaboránsokról, a tévesen vádoltakról, a felmentettekről,
az áldozatokról, és azokról, akik tanúként szerepeltek. Egy
személyről akár tucatnyi dosszié is készülhetett, mivel ugyanazt a
személyt több rendőrségi osztály is vizsgálhatta különböző típusú
bűncselekmények kapcsán. A dossziék fényképeket, a
nemzetiszocialista párt tagsági igazolványait, pszichológiai
profilokat, bankszámlakivonatokat, tárgyalási jegyzőkönyveket,
kollaboránstársak és zsidó túlélők által tett tanúvallomásokat és
hasonló dokumentumokat tartalmaztak. Kétszázezer ilyen dossziét
átküldtek a Főügyészi Hivatalba. Nagy káosz az egész, és bár a
számok nem pontosak, az tény, hogy becslések szerint
százötvenezer hollandot tartóztattak le. (Néhány német hivatalnok
ellen szintén eljárást indítottak, és Hollandiában be is börtönözték
őket.) A holland letartóztatottak közül kilencvenezret szabadon
bocsátottak, és felfüggesztették ellenük az eljárást. Tizennégyezer
ítélet született. Száznegyvenöt embert ítéltek halálra, végül
negyvenkettőt végeztek ki.6
 A legagresszívabb „zsidóvadászok” közé számított a
Hausraterfassung (Háztartási Javak Nyilvántartásának Hivatala)
vizsgálati osztályán dolgozó holland nácik csapata, amelyet a zsidó
ingóságok és ingatlanok felkutatásával és elkobzásával bíztak meg.
A négy osztag közül az egyik a Henneicke-osztag volt, amely a
vezetőjéről, Wim Henneickéről kapta a nevét. Gátlástalan alak volt,
korábban alvilági figura, aki illegális taxitársaságot üzemeltetett, és
az akkor épített kapcsolatrendszerét felhasználta az osztag
szolgálatában.7 1942 októberében a Henneicke-osztag bujkáló
zsidók felkutatásába kezdett. Mire 1943 októberében feloszlatták
őket, nyolc-kilencezer zsidót adtak a nácik kezére.
Kopgeld (Fejpénz) című figyelemre méltó könyvében Ad van
Liempt számos bizonyítékot felsorakoztat a zsidóvadászoknak
minden egyes felkutatott zsidó után juttatott fejpénzről, a Kopgeldről.
A bizonyítékok között szerepel többek között Karel Weeling holland
rendőrtiszt tanúvallomása, akit 1943-ban a Zentralstellébe osztottak
be. Egy 1948-ban lefolytatott rendőrségi nyomozás jegyzőkönyve
szerint Weeling azt nyilatkozta: „Köztudomású volt, hogy a
Henneicke-osztag tagjai jutalmat kaptak minden egyes zsidó után,
akit bevittek a Zentralstellébe.”8 Weeeling több alkalommal is jelen
volt, mikor Henneicke kifizette az embereit – mindig a hónap végén.
Kezdetben egy zsidóért 7,50 gulden (mai árfolyamon 47,50 amerikai
dollár) járt.
„Láttam, hogy aztán a tagoknak alá kellett írniuk néhány
elismervényt. Azt hiszem, összesen hármat. […] Azt is láttam,
hogy Henneicke fejenként háromszáz-–négyszázötven guldent
fizet ki az embereinek. Véleményem szerint ezek az összegek
sokkal magasabbak voltak, mint a fizetésük.”9
Az osztag egy tagja mai árfolyamon számolva 1850–2790 dollár
bónuszt kaphatott, ami esetleg magyarázhatja azt a „lankadatlan
buzgalmat”, amellyel ezek a hollandok zsákmányra vadásztak.
Mindegyik elfogott zsidó jutalmat jelentett. Ami még morbidabbá
teszi az egészet, a jutalomként kifizetett pénz elkobzott zsidó
tulajdonokból származott.
1944. december 8-án a holland ellenállás meggyilkolta Wim
Henneickét.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Többé nem jönnek vissza

Az a pillanat 1945 júliusában, amikor Otto ott állt Miep irodájában,
egy rotterdami ápolónő levelével a kezében, olyan volt, hogy Miep
soha nem tudott szabadulni az emlékétől. „Színtelen, teljesen
megtört hangon” Otto azt mondta: „Miep… Margot és Anne, a lányok
többé nem jönnek vissza.”
„Csak álltunk ott mindketten, villámsújtottan, kiégett szívvel,
tekintetünket némán a másikra szegezve. Aztán Frank úr az
irodája felé indult, és megtörten, legyőzötten visszaszólt: »Az
irodámban leszek.«”1
Miep odament az íróasztalához, kihúzta a fiókot, amely az Anne
visszatértére őrzött kockás naplót, a füzeteket és az átíróíveket
rejtette. Bevitte őket Otto irodájába, és odanyújtotta neki. Mikor a
férfi felismerte a naplót, ujjai hegyével végigsimított rajta. Miep
mindent a kezébe nyomott, majd magára hagyta.
Mikor Otto elfogadta Miep és Jan meghívását, hogy lakjon náluk,
Otto azt mondta, azért szeretne velük maradni, mert így beszélhetne
a családjáról. Valójában kezdetben alig hozta szóba őket. Miep
megértette, hogy szavakra nincs szükség. „Ha akart beszélni a
családjáról, megtehette. És ha nem akart, mi a hallgatásban is
osztoztunk vele a bánatában és az emlékeken.”2
Majd aztán lassanként Otto megtörte a csendet. Elkezdte németre
fordítani Anne naplójának rövid részeit, amelyeket aztán mellékelt az
anyjának Bázelbe írott leveleihez. Egy-egy este kijött a szobájából, a
naplóval a kezében, mondván: „Miep, hallania kell, mit írt itt Anne! Ki
gondolta volna, hogy egész idő alatt ilyen élénk képzelőerővel
rendelkezett?”3
Eleinte a veszteség sokkoló hatása alatt naponta csak néhány
oldalt bírt elolvasni. De aztán részleteket olvasott fel belőle a
barátainak, akiknek nagyon tetszett, bár néhányan túl személyesnek
találták. 1945 decemberére Otto eldöntötte, hogy kiadatja a naplót.
Tudta, Anne is meg akarta jelentetni, ő pedig elhatározta,
megmutatja a világnak, hogy ebből a rengeteg fájdalomból valami
pozitív is születhet. A géppel átírt szöveget, amelyet ő maga
készített, odaadta egy barátjának, Werner Cahnnak, aki egy holland
könyvkiadónál dolgozott. Az írás egy elismert történész, Jan Romein
kezébe került, aki a Het Parool újság címoldalán hozott le róla cikket
„Egy gyermek hangja” cím alatt. Akkortájt mindenütt háborús naplók
bukkantak fel, de Romein azt írta: „Nagyon meg lennék lepve, ha
akadna köztük még egy ennyire józan, intelligens és ugyanakkor
ennyire természetes.”4 Hamarosan hívni kezdték a kiadók. A napló
1947. június 12-én jelent meg az Anne által választott címmel: A
titkos hátsó traktus – Naplólevelek 1942. június 14. – 1944.
augusztus. Az első kiadásból 3036 példány fogyott el, a decemberi
utánnyomásból 6830, az 1948-ban megjelent harmadik kiadásból
pedig 10 500. 1952 tavaszán kiadták az Egyesült Királyságban és az
USA-ban is, Eleanor Roosevelt előszavával.
1952 fontos év volt Otto Frank számára. Elhatározta, hogy
Bázelbe költözik, ahol még éltek családtagjai. Amszterdam túl
fájdalmasnak bizonyult számára. Úgy érezte, szinte ostrom alá
vették mindazok, akik a naplót elolvasva megjelentek a
Prinsengracht 263. előtt, hogy beszéljenek vele. Bázelben legalább
levélben keresték meg az olvasók, ő pedig lelkiismeretesen válaszolt
nekik. Amikor évekkel később a Life magazin meginterjúvolta,
elmagyarázta a publicistának: odáig fajult a helyzet, hogy három
napnál hosszabb ideig nem bírta elviselni Amszterdamot.
Mindig visszament a titkos lakrészbe, ahol semmi nem változott.5
A következő év november 10-én, hatvannégy éves korában Otto
újra megnősült. Új felesége az a nő lett, akivel nyolc évvel korábban,
Auschwitzból hazafelé Ukrajnában, a csernovici állomáson
találkozott.
Elfriede (Fritzi) Geiringer Amszterdamnak ugyanazon a részén
lakott, ahol Otto, de akkor nem ismerték egymást. 1942-ben mind a
két család elrejtőzött. Fritzi és a lánya, Eva Amszterdamban találtak
menedéket, míg férje és a fia vidéken húzódtak meg. Mindkét
családot beárulták.
A felszabadítás után Otto meglátogatta Fritzit és a lányát a régi
otthonukban, a Merwedeplein 46.-ban. 1945. július 18-án megtudta,
hogy mindkét lánya elhunyt. Augusztus 8-án a Vöröskereszt
értesítette Fritzit, hogy a férjét, Erichet és fiát, Heinzt megölték.6
1947 és 1949 között Otto segítette át Fritzit férje és fia árulóinak
nagy megpróbáltatást jelentő tárgyalásán. A jogi procedúra
megsemmisítő hatással volt a nőre. Otto közben aktívan kutatta
saját családja feljelentőjének személyazonosságát, és az, hogy
végig kellett néznie Fritzi szenvedését, majd frusztrációját, mikor
végül felmentették a vádlottakat, számára is ugyanolyan fájdalmas
lehetett.
A köztük alakuló kapcsolat elképzelhetetlen vigaszt nyújtott
mindkettejük számára, mely a kölcsönös veszteségükön alapult.
Otto egyszer azt mondta: „Ha feleségem nem került volna
koncentrációs táborba, mindez nem lenne lehetséges. Ugyanaz a
tapasztalás: elveszítette a férjét, elveszítette a fiát, és ha beszél a
veszteségéről, én megértem. És ha én beszélek az enyémről, ő is
megérti.”7
Fritzi lánya, Eva megindító portrét fest az emberről, aki a
mostohaapja lett.
„Otto egy ideje már a Merwedepleinen élt az anyámmal, de
mindkettejüket kísértették az emlékeik. […] Bár Otto szinte
megszállottan próbálta elérni Anne naplójának megjelentetését,
és meg is szerezte neki azt az elismerést, ami megillette, a
háború és a családja elvesztése szörnyű nyomást gyakorolt az
érzelmi és szellemi állapotára.”8
Az igazság az, hogy Ottónak szüksége volt arra, hogy megmaradt
családja közelében legyen. Életük következő fázisát Fritzivel együtt
Svájcban kezdték el. A pár Bázelben Otto nővéréékhez, Leniékhez
költözött, aki férjével, Eliasszal és két fiával élt ott. Hét évig
maradtak, mielőtt továbbköltöztek saját, szerény kis lakásukba,
Bázel Birsfelden nevű külvárosába. Anne örökségét kivéve semmi
nem volt olyan fontos Otto számára, mint kapcsolata a családjával.
Az évek során nagyon közel került az immár Londonban élő Evához,
a férjéhez és három lányukhoz. Fritzivel olyan gyakran látogatták
őket, ahogy csak tudták. Szoros kapcsolatot ápolt az anyjával is, aki
szintén Bázelben élt.
 1953. március 21-én Londonban voltak, mikor Fritzi bátyja, Robert
telefonált, hogy az édesanyjuk előző éjszaka hirtelen agyvérzésben
meghalt. Két hónappal később Robert szívrohamot kapott, és május
23-án ő is elhunyt. Ugyanekkor Otto a Prinsengracht 263.
tulajdonosával tárgyalt, aki el akarta adni az ingatlant. Mélylélektani
szinten a ház elvesztése úgy hatott rá, mintha az egész történetét
kitörölték volna. Elvesztette az anyját, a bátyját, az egész múltját. Azt
akarta, hogy a ház bírjon jelentőséggel; legyen szimbolikus
mementója annak, aminek soha többé nem szabad megtörténnie.
Anne naplóján és az abból készülő színdarabon végzett munkája
értelmet adott Otto mindennapjainak, ugyanakkor nagyon fájdalmas
lehetett számára a bujkálásban töltött évek újraélése. A barátainak
arról számolt be, hogy törékenynek érzi magát, és vigyáznia kell az
idegeire.9 1954 októberében ideg-összeroppanást kapott, és
kórházba került, de hamarosan felépült.10 Szerencsére Fritzi
odaadóan támogatta.
Bár csaknem tizenöt év telt el a háború óta, folytatódtak az
antiszemita támadások. 1959-ben egy német férfi azt írta Ottónak:
„Megdöbbentett, hogy ön apaként képes volt megjelentetni ilyesmit.
De ez jellemző a zsidókra. Még most is csak azt nézi, hogyan
tömheti meg a zsebét a lánya bűzlő hullájából. Kész áldás az
emberiségnek, hogy Hitler kiirtotta az ilyen alakokat.”11 Otto részéről
nagy bátorság kellett ahhoz, hogy kitegye magát az ilyen gonosz
mocskolódásnak. 1959-ben a kiadóival együtt elindították az első
pert azok ellen, akik megkérdőjelezték a lánya naplójának a
hitelességét. Egy barátja, John Neiman atya azt mondta: „A napló
hamisítvány voltáról keringő történetek mélyen megsebezték [Ottót],
és bár mind érzelmileg, mind anyagilag sokba került neki a harc az
ezt terjesztő emberek ellen, mindezt a nácizmus összes áldozatának
nevében tette.”12 A naplót becsmérlő megjegyzések Otto életében
nem szűntek meg. Talán némi vigasztalást jelentett, hogy 1980-ban,
nem sokkal a halála előtt a nyugatnémet Legfelsőbb Bíróság úgy
határozott, a holokauszt tagadása bűncselekménynek számít.13
MÁSODIK RÉSZ:

NYOMOZÁS
 TIZENHETEDIK FEJEZET

A Kihűlt Ügy Csapata munkához lát

2017 áprilisában Vince Pankoke Amszterdamba utazott, hogy
találkozzon a Kihűlt Ügy Csapatával. Eddig csak Skype-on
beszéltek. Thijs egy próbavideóval akarta indítani a nyomozást, hogy
felmérje a média érdeklődését a projekt iránt. Végig filmre vette,
ahogy holland színészekkel hitelesen rekonstruálják a nyomozást.
Vince arra használta a Thijsszel, Pieterrel és Jeannel töltött idejét,
hogy elmenjen az Amszterdami Városi Levéltárba, a Háborús
Népirtás és Holokauszttanulmányok Intézetébe, illetve az Anne
Frank-házba, ahova kora reggel beengedték őket, mielőtt a látogatók
hada megérkezett volna. Vince számára, aki már teljesen beleélte
magát Anne történetébe, nagy élmény volt, hogy e falak között
töprenghetett azon, pontosan mi is játszódhatott le ott. Szintén
fontos eseménynek számított Vince találkozója az amszterdami
székhelyű adatkezelő cég, a Xomnia kutatóival. A társaság
felajánlotta, hogy finanszírozza azt a mesterségesintelligencia-
programot, amelyet egy addigra megszületett megállapodás alapján
a Microsoft fejlesztett a csapat nyomozásához. Mindenki tisztában
volt vele, hogy az MI megváltoztatja majd a nyomozómunkát: a
csapat képes lesz az esethez kapcsolódó milliónyi részlet
rendszerezésére, olyan kapcsolatok, összefüggések felfedezésére
személyek és események között, amelyeket korábban nem vettek
észre.
Mikor Vince 2016-ban elkötelezte magát a vállalkozás mellett,
tudta, hogy nem pusztán egy kihűlt ügyet vállalt el, hanem a
legkihűltebb ügyet. Természetüknél fogva az ehhez hasonló döglött
akták azért maradnak felderítetlenek, mert vagy nincs elég
bizonyíték, vagy elnézték, vagy félreértelmezték őket. Ennélfogva a
csoportnak ötvöznie kellett a kihűlt ügyekben történő nyomozáskor
bevált módszereket egy történeti kutatási modellel, hiszen
elsősorban történelmi adatokból készültek dolgozni. Amikor
csatlakozott a csoporthoz, Vince felvette a kapcsolatot egyik
kollégájával, a viselkedéskutató dr. Roger Depue-val, az FBI
legendás profilozócsoportjának egykori úttörőjével, majd vezetőjével.
Számtalan Manassasban, Washington D. C. virginiai elővárosában
elköltött, hosszúra nyúlt ebéd alatt ők ketten átbeszélték, hogyan
fogjanak hozzá a nyomozáshoz. Mindkét férfi tisztában volt vele:
Vince csak egy lehetőséget kap arra, hogy megoldja az ügyet, tehát
jól kell csinálnia.
A Kihűlt Ügy Csapata tagjainak tudomása szerint mindössze két
hivatalos rendőri nyomozás zajlott Anne Frank feljelentésének
ügyében. Az elsőt 1947–1948-ban a Politikai Vizsgálati Osztály
végezte, a másodikat 1963–1964 folyamán a holland rendőrség.
Soha más rendőrségi vizsgálat az árulás ügyében nem indult.
Azonban a találgatások és időnként komolyabb vizsgálódások a
letartóztatások ügyében valójában soha nem szűntek meg teljesen.
Az elmúlt évtizedek során számos ember állt elő különböző
elméletekkel, és az Anne Frank-ház egy alkalmazottja szerint a
leggyakrabban feltett kérdés a látogatók részéről az: Ki árulta be
Anne Frankot?
1998-ban kiadták Melissa Müller írását Anne Frank, egy lány élete
címmel. Kutatásai során arra a következtetésre jutott, valószínűleg a
raktárigazgató Willem van Maaren asszisztense, Lammert Hartog
felesége, Lena Hartog volt az áruló. Négy évvel később Carol Ann
Lee tollából megjelent The Hidden Life of Otto Frank (Otto Frank
titkos élete), amelyben a szerző egy sötét alakot, bizonyos Tonny
Ahlerst nevezett meg bűnösként. Természetesen mindkét elmélet
nem lehetett igaz, és a közvélemény fokozott nyomására David
Barnouw és Gerrold van der Stroom, a Háborús Népirtás és
Holokauszttanulmányok Intézete (Nederlands Instituut voor
Oorlogsdocumentatie – NIOD) munkatársai elhatározták, hogy újra
kivizsgálják az ügyet. Figyelmüket három személyre
összpontosították: Van Maaren, Lena Hartog és Tonny Ahlers
gyanúsítottakra, más elgondolásokat csak nagyon felszínesen
érintettek.
2015-ben a Frank család segítője, Bep Voskuijl életrajza is
elkészült Bep fia, Joop van Wijk és egy fiatal belga író, Jeroen de
Bruyn jóvoltából (Anne Frank: The Untold Story – Anne Frank: Az el
nem mondott történet). Kutatásaik során tudomást szereztek Bep
egyik húgáról, aki sok bosszúságot és aggodalmat okozott a Voskuijl
családnak azzal, hogy összejött egy fiatal osztrák nácival, később
pedig a megszállt Franciaországban végzett tevékenységével. A
családban annyira fokozódott a feszültség, hogy a nő végül
elköltözött otthonról. Bep fia úgy hitte, hogy ő jelenthette a titkos
hátsó épületszárny meglétét a német hatóságoknak.
2017-ben az Anne Frank-ház Gertjan Broek történész kutatásaira
alapozva nyilvánosság elé tárta saját elméletét a rajtaütésről. Broek
arra a következtetésre jutott: bár mindenki evidensnek tartja, hogy a
rejtekhelyet beárulták, az SS valószínűleg csak illegális árucikkek és
fegyverek után kutatott, és véletlenül bukkant zsidókra. Ez egészen
új perspektívát nyitott az ügyben. Meg kellett tehát vizsgálni
mindegyik teória hihetőségét.
Vezető nyomozóként Vince továbbra is rendszeresen járt
Amszterdamba. 2017 szeptemberében több hétig kutatott a
levéltárakban, 2018 elején számos alkalommal próbált elveszett
dokumentumok nyomára bukkanni. 2018 októberére már állandóan
a városban tartózkodott. A csoport nyitott egy kis irodát a
Herengrachton, majd később Észak-Amszterdamba költöztek egy
tágasabb irodába, ahova Vince kerékpárral járt, amitől elmondása
szerint szinte hollandnak érezte magát.
Vince nagyon is tudatában volt annak, milyen hatalmas
vállalkozásba fogtak, és tudta, ki kell gondolnia egy stratégiát a
nyomozás lebonyolítására. Az első feladat az összes korábbi
eredmény, vallomás és elmélet, főleg a 1947–1948-as PRA-
nyomozás és az 1963–1964-es Bűnügyi Nyomozóhivatal
Rendőrségi Osztálya által végzett vizsgálat aktáinak áttekintése és
kritikus értékelése volt. Meglepődve tapasztalta, hogy nincs egy
olyan központi levéltár, amelyben a vizsgálati anyagokat tárolnák. A
PRA-nyomozás aktáinak nagy részét a Holland Nemzeti
Levéltárban, a Bírósági Akták Központi Archívuma különböző CABR-
dossziéiban találták meg; közülük néhány másolat, néhány eredeti
dokumentum, minden rendszer nélkül. A Bűnügyi Nyomozóhivatal
aktái elsősorban a Háborús Népirtás és Holokauszttanulmányok
Intézeténél voltak, kicsit észszerűbben tárolva. Azonban mindkét
nyomozás aktái esetében azonnal akadályba ütköztek: a
hivatalnokok közölték velük, hogy az Európai Unió személyiségjogi
törvényei alapján nem kaphatnak másolatot a dokumentumokról. Ez
megdöbbentette Vince-t, aki az amerikai információszabadsághoz
volt szokva. A logikát teljesen mellőzve a csoportnak megengedték,
hogy átolvassák az aktákat, és kézzel jegyzeteket vagy másolatokat
készítsenek róluk, csak a fényképezés és a fénymásolás volt tilos.
Szerencsére Thijs és Pieter kutatási kapcsolatai megosztották velük
azokat a másolatokat, amelyeket még az európai személyiségjogi
törvény bevezetése előtt szereztek be. Újabb késedelmet okozott az
a tény, hogy minden dokumentumot le kellett fordítani hollandról
vagy németről, hogy Vince és a csoport angol anyanyelvű tagjai el
tudják olvasni őket.
Mikor Vince és a csapata úgy gondolta, minden elérhető
dokumentumot sikerült megszerezniük (mint később kiderült, rosszul
gondolták), a következő lépés az volt, hogy új vagy figyelmen kívül
hagyott bizonyítékokat találjanak. Azt feltételezték, hogy az adatok
nagy része Hollandiában és Németországban található, de kiderült,
ebben is tévedtek. A körülmények, az érintettek és a második
világháború végkimenetele miatt fontos dokumentumok és
személyes iratok (például naplók, tanúk beszámolói, katonai
nyilvántartások stb.) szétszóródtak több kontinensre. Az okmányok,
dokumentumok és tanúvallomások ilyen mértékű szétszóródását a
háború utáni migráció, a nyilvántartások lefoglalása, a holokauszt-
emlékhelyek létrehozása okozta. A csapat végül az egész világot
bejárta, dokumentumokat keresve és találva Ausztriában,
Kanadában, Németországban, Nagy-Britanniában, Izraelben,
Oroszországban, az Egyesült Államokban és természetesen
Hollandiában.
„Huszonkilenc levéltárat kerestünk fel az ausztriai Simon
Wiesenthal Központtól kezdve a Kanadai Könyvtár és Levéltáron, a
Német Szövetségi Levéltáron át az Egyesült Királyság Nemzeti
Archívumáig – magyarázta Vince. Majd hozzátette: – Mindez nem
valami elvont kutatást jelentett számunkra. Érzelmileg nagyon
próbára tett bennünket, hogy szembesülnünk kellett a tragikus
történettel, amelyet ezek az archívumok megőriztek.”
 Azt mondta, a munkája során sok bátorítást kapott számos
együttműködésre kész embertől. „Ha megkerestünk egy intézményt,
vagy tanúkkal beszéltünk, általában már az üdvözlésnél
megjegyezték, hogy hallottak vagy olvastak a nyomozásunkról,
segíteni szeretnének, és drukkolnak nekünk, hogy sikerüljön
megoldani az ügyet.” Az egyetlen intézmény, amely nem mutatkozott
segítőkésznek, a bázeli Anne Frank Alapítvány volt. Jan van
Kootennek igaza volt, mikor az Anne Frank hagyatékának különböző
haszonélvezői közötti kapcsolati hálót felvázolva figyelmeztette Thijst
és Pietert, hogy olyan labirintusban találhatják magukat, amelyben
nagyon nehéz eligazodni.
Végül az új vagy figyelmen kívül hagyott bizonyítékok utáni
kutatás nem korlátozódott dohos alagsorokra, levéltári és múzeumi
trezorokra. A csoport olyan tanúkat keresett, akikkel beszélni tudtak.
Természetesen arra nem volt sok remény, hogy elsődleges
szemtanúkat találjanak, de ráakadtak néhány olyan emberre, akik
érintőlegesen kapcsolódtak a rajtaütéshez. Vince különösen élénken
emlékezett egy idősebb holokauszttúlélővel folytatott beszélgetésre,
akinek a húga és a szülei szintén egy Prinsengrachton lévő házban
bujkáltak, és akiket néhány hónappal a hátsó traktusban lakók előtt
jelentettek fel. A bejelentés egy ismert besúgótól, Ans van Dijktől
érkezett. A letartóztatásban részt vevő egyik rendőr szintén jelen volt
a Prinsengracht 263.-ban zajló razziánál is. Érdekes volt felfedezni a
két akció közötti hasonlóságokat.
Vince elmondása szerint a csoport olyan másodlagos tanúkat
kutatott fel, akik beszélgethettek vagy találkozhattak a szemtanúkkal
vagy gyanúsítottakkal; például rokonokat, barátokat, szomszédokat.
Összeállítottak egy harminc névből álló listát. Kifelé haladva
bővítették a kört, és készítettek egy másik, hetvenfős névsort a
Vince által „információs tanúknak” nevezett személyekről, akiket
meg szerettek volna hallgatni. Főleg olyanok szerepeltek a listán,
akik kutattak vagy publikáltak a témában, vagy szakértői voltak
bizonyos, a nyomozással kapcsolatos területnek. Mindez az FBI-
ügynök gondolkodását, kiképzését és módszerét tükrözi.
Ahogy beindult az információszerzés, és tettek néhány új
felfedezést, eljött az idő, hogy a csoport olyan modern bűnüldözési
technikákat vessen be, amelyek a bűncselekmény elkövetésének
idején még nem álltak a nyomozók rendelkezésére; mint például a
viselkedéskutatás (profilírozás), az igazságügyi nyomvizsgálat és a
mesterséges intelligencia alkalmazása. Ez utóbbit úgy definiálták:
egy olyan számítógépes rendszer, amely képes vizuális percepcióra,
beszédfelismerésre, különböző nyelvek közötti fordításra és
döntéshozatalra.
Mikor Vince leült a Xomnia szakembereivel, ők úgy vélték: mivel a
csoport ilyen régen kihűlt ügyben nyomoz, hiányos adatokkal, az
1944. augusztus 4-i letartóztatások rejtélye valószínűleg soha nem
lesz megoldva. De a program algoritmusai egy ponton bizonyosan
jelezni fogják, mi vagy ki a valószínű gyanúsított.
A dokumentumokból és riportokból összegyűjtött hatalmas
adatmennyiség rendszerezésére Vince bevezetett néhány
nyomozási iniciatívát. Ezeket „Lakók” projektnek, „Tanúvallomások”
projektnek, „Média” projektnek és „Letartóztatások” projektnek
nevezte.1 Mindegyikbe több száz humán munkaórát fektettek, főleg
elkötelezett kutatók, akik között sok önkéntes és diák dolgozott. Az
életkoruk széles skálán mozgott; volt köztük tinédzser, mint például
az az olasz egyetemista, aki olasz újságcikkeket fordított, de
hetvenes éveiben járó nyugdíjas holland értelmiségi is.
A különböző beszkennelt iratok és könyvrészletek mellett a
Microsoft MI-program beszédfelismerő funkciója be tudott fogadni
videó- és hangfelvételeket is, amelyeket átalakított írott szöveggé, és
abban már rá lehetett keresni bizonyos szavakra, fordulatokra, majd
lefordította angolra. A csoport várakozásának megfelelően a
program elkezdett összefüggéseket kimutatni bizonyos emberek,
címek, időpontok között. Az összefüggések – például az
ugyanabban a razziában részt vevő rendőrök, összedolgozó női
besúgók – nyilvánvalóan végig ott voltak, csak nem vették észre
őket. Most ezek a kapcsolódások egy csapásra beszédessé váltak.
Mivel a neten elérhető volt, az MI-programot bárhol lehetett
használni. Pieter leírta, milyen izgalmat jelentett számára a szoftver
alkalmazása a Holland Nemzeti Levéltárban:
„Ha például egy általam vizsgált dossziéban felbukkant egy
cím, nagyon gyorsan rá lehetett keresni az adatbázisban. Ha
 átfuttattam a címet az MI-programon, az megmutatta az összes
olyan dokumentumot vagy forrást, amelyben ugyanaz a cím
szerepelt. Azok a források jelentek meg a lista tetején,
amelyekben a legtöbbször említették az adott kulcsszót. Szintén
kaptam egy ábrát arról, hogyan kapcsolódik a keresett cím más
releváns adatokhoz, például a hozzá valamilyen módon köthető
különböző személyekhez. A program térképet is készített az
adott cím és más címek közötti összefüggésről, kiemelve a
leggyakoribb kapcsolatokat. Idővonalat is rajzolt, jelölve, mikor
és hol volt jelentősége az adott címnek.”
Bram van der Meer bűnügyi pszichológus felajánlotta szolgálatait
a csoportnak. A Holland Legfelsőbb Bíróság szakértő tanújaként
szolgált, és a Holland Nemzeti Rendőrség Viselkedéselemző
Osztályának dolgozott. Vince végül azt kéri majd tőle, viselkedési
szempontból értékelje ki a csoport által a tanúkról, áldozatokról és
egyéb figyelmet érdemlő személyekről összegyűjtött valamennyi
információt: a hátterükre, családi életükre, szociális és
munkakapcsolataikra, de főleg a szokatlan helyzetekben vagy
rendkívüli körülmények között mutatott viselkedésükre vonatkozó
adatokat.
Azt remélve, hogy csodával határos módon valamilyen tárgyi
bizonyítékra is bukkannak, a csoport kidolgozott egy
bizonyítékértékelési protokollt Carina van Leeuwen detektívvel, a
Holland Nemzeti Rendőrség Kihűlt Ügyek Osztályának
nyomozójával. Mivel a vizsgálat nem élvezett hivatalos támogatást,
Vince tudta, hogy nem lesz könnyű a kormánytulajdonban lévő
laboratóriumok közreműködését kivívni a bizonyítékok
megvizsgálásához (például DNS-analízis, ujjlenyomat-vizsgálat,
szénizotópos kormeghatározás stb.), de azért optimista volt. Úgy
fogalmazott, hogy Hollandiában nincs olyan megoldatlan bűnügy,
amely közelebb állna a nemzet szívéhez, mint Anne Frank
beárulása.
A csoport másik vizsgálati módszerének ötlete akár egy
gyerekeknek írott színdarabból is származhatott volna: a tömeg, a
közvélemény megkérdezése. Attól a naptól kezdve, amikor
nyilvánosan bejelentették a projektet, és a lakossághoz fordultak
bármilyen információért, aminek köze lehetett a rejtekhelyen
végrehajtott razziához, a csapathoz folyamatosan érkeztek a tippek.
Némelyik egészen új elméletek felvetéséhez vezetett, melyeket a
későbbiek folyamán ki kellett vizsgálni; mások olyan emberektől
származtak, akik azt állították, ők egy ellenállásban dolgozó személy
reinkarnációi; volt, aki kijelentette, hogy Anne Frank túlélte a
háborút, és most új személyazonossággal él valahol a világon.
A nyomozás nagyon komoly dolog volt, de akadtak humoros
pillanatai. Egy pontján például Vince jól szórakozott azon, hogy egy,
a kötelező közösségi szolgálatát a Kihűlt Ügy Csapatának
irodájában teljesítő tinédzsertől olyan leckét tanult, amit többé nem
felejt el. Azt kérte a tanulótól, hogy igazolja egyes tanúk lakcímét és
telefonszámát egy 1963-as telefonkönyv alapján. Végigvette a
neveket és a címeket, megmagyarázta a diáknak, mit keres, majd
megkérte, hogy ismételje el az utasításokat, amit a tanuló meg is
tett. „Van kérdése?” – kérdezte Vince. – „Csak egy – mondta a
tanuló. – Mi az a telefonkönyv?” A tanulság pedig az, hogy semmit
nem vehetünk biztosra.
Végül a már létező elméletek, a Kihűlt Ügy Csapatának újonnan
felállított teóriái és a lakosságtól kapott ötletek alapján körülbelül
harminc különböző elképzelés körvonalazódott azzal kapcsolatban,
hogy miért került sor a rajtaütésre. Egyes teóriákat már korábban
alaposan megvizsgáltak, de a kihűlt ügyek nyomozásának
protokollja megkövetelte, hogy azokat az anyagokat is kellő
gondossággal újra átnézzék, ellenőrizzék az információ forrását,
pontosságát, és elemezzék a belőlük fakadó következtetéseket.
Az egyik ilyen forgatókönyv egy holland pszichiátertől érkezett.
Egyik betege beszámolt neki egy fiatalkori emlékről, amelyben egy
Utrechtben rejtőzködő zsidó házaspár letartóztatása végül a hátsó
traktus rejtekére irányuló razziához vezetett. A házaspár, akik
ismerték a Frank családot, havonta egyszer előjött a búvóhelyéről,
és Amszterdamba ment élelemért. Az egyik útjuk során az utrechti
vasútállomáson letartóztatta őket a Biztonsági Szolgálat egy jól
ismert detektíve. Míg őrizetben voltak, áldozatul estek egy Ans van
Dijk nevű besúgónő durva trükkjének, aki eljátszotta, hogy ő is zsidó
letartóztatott, és azt kérdezte tőlük, van-e olyan bujkáló zsidó
ismerősük, akiket figyelmeztethetne, hogy menjenek máshová, ha
esetleg a kényszervallatás alatt elárulnák a címüket.
A csoport figyelmét egy részlet keltette föl: a havi amszterdami
útjukról a házaspár mindig több zacskó őrölt fűszert hozott. Otto
vállalkozása fűszerek őrlésével és eladásával foglalkozott. Lehet itt
valami kapcsolat? De mikor a csapat rábukkant a jelentésekre, és
megerősítette a házaspár letartóztatását, rájöttek, hogy arra
valójában 1944 augusztusában került sor, hetekkel Frankék elfogása
után. A besúgónőt nem említették. Az egész elméletet a nagyon
valószínűtlen kategóriába sorolták.
Vince úgy gondolta, egyes teóriák olyanok, mint egy nyúlüreg:
fejjel előre belezuhansz egy alagútba, mely fel-le, jobbra-balra
kanyarog, látszólag soha nincs vége, és fogalmad sincs, hol
bukkansz fel belőle. De egy jó nyomozó mégis beleveti magát. „Ilyen
a helyzet a legtöbb nyomozás esetén” – mondta. Végül a
lehetőségek körét leszűkítették nagyjából harminc elméletre,
amelyek közül néhányat aztán kombináltak, mert voltak bennük
közös motívumok és kapcsolódások. A bűnüldözés szabályainak
alkalmazása még többet kizárt. Egyszerűen szólva, ha nem lehet
bebizonyítani, hogy egy gyanúsítottnak volt 1. elegendő
tudása/ismerete a bűncselekmény elkövetéséhez, 2. indítéka és 3.
alkalma, akkor nagy valószínűséggel nem marad gyanúsított.
2018 őszére összeállt a végleges nyomozócsoport, és a tagjai
teljes állásban kezdtek dolgozni. Addig a munkát csak önkéntes
alapon végezték. 2019 tavaszára a harminc teóriát sikerült öt-hét
forgatókönyvre redukálniuk, amelyekben egy jól ismert besúgó, egy
helyi üzletember és a segítők egyikének rokona szerepelt. Még egy
évbe beletelt, mire kikövetkeztették a legvalószínűbb verziót.
Összességében az egész vizsgálat mintegy négy évig tartott.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Dokumentumok nyomában
Mielőtt Vince 2017 tavaszán Amszterdamba utazott volna,
Washington D. C.-ben már elkezdte a nyomozást a kihűlt ügyben a
Holland Nemzeti Levéltárban. Tudta, hogy a Holland Nemzeti
Levéltár és Nyilvántartási Igazgatóság milliószámra őriz a háborúval
kapcsolatos, elfogott német dokumentumokat. Ahogy egyik országot
a másik után szabadították fel, az amerikai hadsereg egy speciális
egységet jelölt ki a katonai hírszerzés szempontjából hasznos,
például a csapatok nagyságát, a fegyverraktárak helyét tartalmazó
dokumentumok, haditervek felkutatására és megszerzésére. A
katonáknak kiadták, hogy ne hagyják ki a kiégett vagy lebombázott
épületeket sem.
1945-ben az összegyűjtött iratokat ládákba rakták, és elszállították
az Egyesült Államokba, ahol különböző katonai intézményekben
tárolták őket. Az 1950-es évek közepén Nyugat-Németország
követelte a visszaadásukat, és az USA beleegyezett. De csak
azután, hogy rendszerezte a dokumentumokat, és megjelölte azokat,
amik a későbbi kutatók számára fontosaknak bizonyulhatnak.
Ezekről egy régi torpedóüzemben, a virginiai Alexandriában
mikrofilmet készítettek; „Alexandria” projekt néven futott, és több
mint egy évtized kellett a megvalósításához. 1968 márciusára az
amerikai hadsereg harmincöt szállítmány elfogott háborús
dokumentumot juttatott vissza Németországnak.1
A dokumentumok nagy része csaknem fél évszázadon keresztül
hozzáférhető volt (bár néhányat csupán jogi nyomásra vettek ki a
titkosított akták közül). Mindenesetre a gyűjtemény annyira
hatalmas, hogy Vince joggal remélhette, rábukkan olyan hasznos
információra, amelyet a többiek elnéztek. Azokra a katonákra
gondolva, akik felkutatták és megmentették ezeket az iratokat, a
Műkincsvadászok című film analógiájaként (amelyben egy második
világháborús szakaszt Roosevelt elnök azzal a feladattal bíz meg,
hogy műkincseket mentsenek ki az aktív háborús övezetekből)
elkezdte „Iratvadászok” néven emlegetni őket.
Vince mindig meglepődött azon, hogy a levéltár
mikrofilmolvasókkal felszerelt kutatószobája, amelyet bárki igénybe
vehetett, kivétel nélkül állandóan tele volt. Ahogy végigsétált a
termen, és rápillantott a monitorokra, látta, néhányan az amerikai
hadsereg nyilvántartásait tanulmányozzák, mások az elfogott német,
olasz vagy japán dokumentumokat bújják. Pár alkalommal találkozott
egy második világháborús veteránnal is, aki a levéltárostól kért
segítséget. A férfi által kikért iratokra és a hadifoglyokkal
kapcsolatban feltett kérdéseire alapozva Vince-ben felmerült, hogy
esetleg ő is fogoly lehetett az egyik német táborban. Az apjára
gondolt. Élete vége felé az idősebb Vince beszélt időnként egy
csatáról, amelynek során aknavetővel lőtt egy német katonára, aki
kint ragadt a nyílt terepen. Futott a közeli erdő kínálta fedezék felé,
de egyszer csak eltűnt a robbanások által felvert por- és
füstfelhőben. „Persze akkoriban úgy álltam hozzá: »Öld meg, vagy ő
öl meg téged!« – mondta az apja. – Mostanában gyakran tűnődöm
rajta, vajon elérte-e az erdőt. Nagyon remélem, hogy igen.”
Vince számára, ahogy a nyomozásban részt vevő többi személy
számára szintén, a munka nem elvont történelmi kutatást jelentett. A
háború által kiszabadított gonosz jelenléte nyilvánvaló volt, az
emberek igazi, hús-vér emberek, a frusztráltság és a siker érzése
szinte kézzel tapintható, a tragédiák fájdalmasak.
Vince a Hollandiából származó dokumentumokra koncentrált a
nyomozása során. Az iratok egy részét nem nagyon lehetett
stratégiai jelentőségűnek minősíteni; voltak köztük
szabadságkérelmek, házasságiengedély-kérés (többek között Karl
Silberbauertől), születésnapi jókívánságok. De meglepő módon
akadtak köztük a német SD-től és a Gestapótól megmentett akták is.
A washingtoni Nemzeti Levéltár és Nyilvántartási Igazgatóság
iratkatalógusában Vince egy halom Hollandiában keletkezett fizetési
bizonylat nyomára bukkant. Mikor betöltötte a mikrofilmet, látta, hogy
géppel előre megírt formanyomtatványok voltak, amelyekre az
aktuális információt vagy kézzel, vagy írógéppel jegyezték fel, alul
pedig ott szerepelt az aláírás. Az elismervények ábécé szerint, a
kifizetett személy családneve alapján voltak sorba szedve. Ahogy
végigpörgette a kilencszázötvenhat elismervényt, felismerte néhány
olyan rendőr nevét, akik Amszterdamban az SD-nek dolgoztak.
Eszébe jutott Ad van Liempt könyve, amelyben leírja, hogy a
Henneicke-osztag tagjai mennyi Kopgeldet, fejpénzt kaptak egy-egy
SD-nek átadott zsidó után. Ráébredt, az előtte fekvő iratok átvételi
elismervények erről a fejpénzről.
Az elismervények nagy részén szerepelt a letartóztatott zsidók
neve és az értük kapott összeg, általában 7,50 gulden (ma
negyvenhét amerikai dollár). A kifizetés finomkodva „költségek” vagy
„vizsgálati költségek” címen történt. De a kilencszázötvenhat
elismervény közül kettőn a költséget „fejpénz”-ként jelölték meg.
Vince utánanézett a nyolc ember amszterdami letartóztatásában
részt vevő rendőrök nevének, és szinte azonnal több nyugtát talált
W. Grootendorst nyomozótól. Igazi heuréka!-pillanat volt. Mikor
többen megfordultak, és ránéztek, akkor jött rá, hangosan kiáltotta,
hogy: „IGEN!”
Majd következett a csalódás. Miután az elismervényekből
kigyűjtött adatokat bevitte egy táblázatba, látta, hogy a legelső
nyugta 1942. február 28-án keletkezett, az utolsó pedig 1943.
augusztus 16-án. A hátsó traktusban élők letartóztatásának idejéből
nem volt köztük semmi, és úgy látszott, akármit honoráltak is
Grootendorstnak, azt más cselekményekért tették.
Mielőtt Vince rábukkant erre a kilencszázötvenhat elismervényre,
amelyek megvilágították, hogyan működött a Kopgeld-rendszer, ki
vett részt benne, kik voltak a célpontok, tíznél is kevesebb ilyen
nyugtáról tudtak. Brit bombázók ugyanis 1944. november 26-án
éjszakai támadást hajtottak végre Amszterdamban az SD
Euterstraaton lévő parancsnoksága ellen. És bár célzott, precíziós
bombázásról volt szó, a központban alig keletkezett kár. A vele
szemben álló épület azonban, amelyben a működéshez szükséges
nyilvántartásokat, iratokat tartották, teljesen megsemmisült.
Feltételezték, a bombázás során az összes dokumentum
odaveszett.
A hiányzó, 1943. augusztus közepe után létrejött Kopgeld-
elismervények megtalálására a Kihűlt Ügy Csapata célzott keresést
indított a német levéltárakban, de semmit nem találtak. Azt
gondolván, máshol esetleg lehet még további információ, Vince
megkereste Rinsophie Vellingát, a Moszkvai Állami Egyetemen
holland nyelv és kultúra tantárgyat oktató professzort, aki
felajánlotta, hogy szétnéz az Orosz Állami Katonai Archívumban,
hátha orosz katonák kezére kerültek a dokumentumok. A holland
nagykövetségen keresztül sikerült felvennie a kapcsolatot a
moszkvai Zsidó Múzeum és Tolerancia Központtal, akik segítettek
abban, hogy hozzáférést kapjon az archívumhoz. Sajnos Rinsophie
sem talált semmit. Ám ismerve a németek mániákus
adminisztrációját, a levéltárak méretét, és azt, hogy mennyire
szétszóródtak a létező dokumentumok, és milyen gyakran előfordult,
hogy rossz címszó alatt katalogizálták őket, Vince még mindig
reménykedett, hogy az 1944 nyarán keletkezett, a titkos rejtekhely
nyolc lakójának letartóztatásáért fizetett fejpénzekről szóló
elismervényeket is tartalmazó bizonylatok előkerülhetnek.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A másik könyvespolc
A Kihűlt Ügy Csapata a kezdetektől fogva rengeteg
dokumentumot, fényképet, filmes anyagot, interjút és egyéb
információt gyűjtött össze, de mindezt ömlesztve, archiválásra
alkalmatlan állapotban. Mikor 2018 októberében Monique Koemans
csatlakozott a csapathoz, úgy látta, szükség van egy elektronikus
iktatási rendszerre. Informatikus szakember segítségével létrehozott
egy olyan konstrukciót, amely alkalmas volt ilyen mennyiségű és
jellegű adat kezelésére. Megtervezte a Könyvespolc nevű
programot.
A nyomozás végére a virtuális Könyvespolc több mint hétezer-
ötszáz dossziéjával 66 GB-nál is nagyobb mennyiségű adatot
tartalmazott. Minden egyes információ bekerült egy adott személy
neve alatt futó aktába: fényképek, igazolványok, hivatalos iratok,
interjúátiratok, a Bírósági Akták Központi Archívumában tárolt
anyagok (CABR-dossziék), szkennelt naplóbejegyzések, nyomozati
jelentések, elképzelések vázlata egyes eseményekről stb.
Monique minden héten összegyűjtötte a rábízott fiatal kutatókat a
bizonyítéktáblánál. Három oszlopra osztotta a felületét. Az elsőbe
felírta az egyértelműen azonosított kutatási problémát; a másodikba
került a kutatással megbízott fiatal neve; a harmadikban csak
jelölték, ha a feladatot elvégezték. Kéthetente megbeszélték, hogy a
frissen begyűjtött információk alapján szükséges-e változtatni az
elképzelt forgatókönyvön/feltevésen. Monique az együttműködésre
alapozta a módszerét. Csak az egészre visszatekintve vált
nyilvánvalóvá, hogy úgy jelölte ki a feladatokat, hogy minden egyes
résztvevőnek biztosítson valamennyi kutatási szabadságot,
függetlenséget. Végül azonban az egyes feladatok összeálltak, mint
egy kirakós darabjai, és láthatóvá vált a teljes kép.
Hétfőként Vince vezetésével és az összes kutató részvételével
plenáris ülést tartottak, amelyen átbeszélték az előző hét
eredményeit, a szükséges pontosításokat, alkalmazandó taktikákat.
Időnként meghívtak különböző szakértőket, például a
kriminálpszichológus Bram van der Meert, és mélyreható
beszélgetéseket folytattak velük.
Az Amszterdami Városi Levéltár az egyik legfontosabb forrásnak
bizonyult, és a teljes munkaidőben dolgozó kutatók szinte második
otthonává vált. A vezető levéltáros, Peter Kroesen már huszonöt éve
dolgozott ott, és különböző emberek gyakran kérték, hogy segítsen
megtalálni a rokonuk, hozzátartozójuk árulóját. Valahányszor Vince
vagy Pieter ellátogatott hozzá, lehetséges volt, hogy friss
történetekre bukkan, amelyek rendkívül hasznosnak bizonyultak a
csoport számára, mivel érzékeltették velük a háború alatti élet
milyenségét.
Néha Kroesen gyorsan megoldott egy-egy ügyet, mint annak az
embernek az esetében, aki egy nap besétált az intézménybe, és azt
kérte tőle, tudja meg, ki árulta el a szüleit. A férfi tudta a rejtekhelyük
címét, így Kroesen egyszerűen csak ellenőrizte, ki volt akkor a
bejelentett lakó. Egy olyan nő volt, aki a 1930-as évek óta élt ott az
unokaöccsével. Két hónappal a férfi szüleinek beárulása után a nő
egy nagyobb házba költözött – ami a beárultak tulajdona volt.
Közben az unokaöcs kéthavonta változtatta a hivatalos lakcímét, ami
jellemző volt a kollaboránsokra, akik féltek, hogy az ellenállás a
nyomukra akad. Kroesen hamarosan megszerezte az unokaöcs
munkahelyeinek nyilvántartását is. A titkos német kémkiképzőbe járt
Antwerpenben, aztán az SD-nél és az Einsatzstab Reichsleiter
Rosenbergnél (Rosenberg Társaság), a kultúrkincsek elkonfiskálását
végző náci szervezetnél. Kroesennek nem okozott nagy fejtörést,
hogy rájöjjön, az unokaöcs jelentette fel a férfi szüleit, akiknek
fogalmuk sem volt róla, hogy egy elkötelezett holland náci nagynénje
rejtegette őket.
Miután a Kihűlt Ügy Csapata megnyitotta észak-amszterdami
irodáját, látogatók is jöttek. Thijs számára a legfontosabb talán a
holland katonaság főrabbijának, a Katonai Rendészet ezredesének,
Menachem Sebbagnak a látogatása volt. Akkor találkozott vele a
Királyi Haditengerészet egyik laktanyájának parancsnokán keresztül,
amikor az új irodának helyszínt keresve terepszemlét tartott a
laktanyában. Azonnal megtalálták a közös hangot.
 Thijs tudni szerette volna, mi történik, ha a csapat tényleg leleplezi
Anne Frank árulóját. Nem aggódik esetleg a rabbi amiatt, hogy olyan
érzelmeket kavarnak fel, amelyeket jobb lenne elkerülni? Mi van, ha
az áruló zsidó? Nem lenne jobb, ha hagynák az egészet?
Sebbag rabbi véleménye nagyon világos volt. „Aligha létezik
fontosabb dolog, mint az igazság – mondta. – Ha kiderül, hogy az
áruló zsidó, ám legyen. – Emlékeztette Thijst, hogy a nácik
megpróbálták dehumanizálni a zsidókat. – Az igazság az, hogy a
zsidók is csak emberek, minden téren. Mint ahogyan a többi ember
képes az árulásra, és hajlandó is beárulni a másikat, úgy a zsidók
között is lesznek árulók.”
Az irodában a csapat a Kopgeld-elismervényeket egy vastag
dossziéban tartotta, amelyekre Vince Washington D. C.-ben, a
Nemzeti Levéltárban bukkant rá. A kilencszázötvenhat nyugta
mindegyike igazságügyi bizonyítéka az egy vagy több személy
beárulásáért járó fejpénz átvételének. Bürokratikus precizitással
mindegyiken van aláírás és pecsét, szerepel rajtuk az összeg és az
átvevő neve. Néha a beárult személyek nevét is említik, máskor
csak a férfiak, nők és gyermekek számát jegyzik fel.
Sebbag rabbi tudott a Kopgeld létezéséről, de soha nem látott
tényleges elismervényeket. Mikor Thijs megmutatta neki a dossziét,
nem ért hozzá. Egész testében megmerevedett. Annyi férfi, nő,
gyermek mind halálra ítélve! A halottak által hátrahagyott űr szinte
érzékelhető volt a szobát betöltő mélységes szomorúságban.
 HUSZADIK FEJEZET

Az első árulás
A nyomozás ideje alatt a kutatók más-más elképzelésen
dolgoztak, és folyamatosan érkeztek az új információk. Vince nem
annyira egyenes vonalúnak tekintette a nyomozást, hanem inkább
egy ívnek látta, amely egy sokkal korábbi árulással kezdődött, mint a
Biztonsági Szolgálathoz 1944-ben beérkezett telefonhívás.
1934 vége felé az Opektának kezdett jól menni az üzlet, és Otto
nagyobb irodát bérelt a Singel 400. alatt. Mint minden kezdő
vállalkozó, Otto is azon kapta magát, hogy számos funkciót is betölt,
többek között utazó ügynökként háziasszonyokat és
nagykereskedőket látogatott országszerte. 1935-ben tovább javult a
helyzet, mikor Ottónak sikerült meggyőznie néhány kisebb
nagykereskedőt, hogy tartsanak raktáron pektint. Így újabb
alkalmazottakat tudott felvenni: egy titkárt és legalább két embert
termékbemutatók tartására.
Egyikük Jetje Jansen-Bremer volt, akinek az volt a feladata, hogy
kereskedelmi kiállításokra járjon, és elmagyarázza az érdeklődőknek
a pektin használatát. Ugyanakkor Otto részmunkaidős állást ajánlott
fel Jetje férjének, Jobnak és legidősebb fiuknak, Martinusnak. Job
készítette a bemutatóvitrineket, Martinus pedig a raktárban a
csomagolásnál és a kiszállításnál segédkezett.
A háború után Job Jansent kollaborációval vádolták. A
nyomozócsoportnak sikerült megszereznie a rendőrségi nyomozás
dossziéját a NIOD CABR-aktáiból, valamint a Holland Nemzeti
Levéltárból. Úgy tűnik, a férfinak elég zavaros volt a múltja. Szigorú
katolikus családban nőtt fel, majd belépett a Mária Szeplőtlen
Fogantatása Szerzetes Testvérek szemináriumba (Broeders van de
Onbevlekte Ontvangenis van Maria), hogy papnak tanuljon. Miután
itt megbukott, húszéves korában megnősült, és egy színháznál
dolgozott; az adminisztrációnál, a hirdetési osztályon és időnként a
színpadon is. Nyolc és fél év után a házassága szétesett, felesége
és két fia otthagyta. Képtelen volt feldolgozni a helyzetet, és
öngyilkosságot kísérelt meg, tüdőn lőtte magát. Lábadozása alatt
találkozott Jetje Bremerrel, aki a Központi Színházban dolgozott.
Összeházasodtak, hat gyermekük született. 1935-ben Jansen már
nem volt képes eltartani a családját a színházi fizetéséből, ezért
Jetje virágboltot nyitott Amszterdamban, és munkát vállalt Ottónál is.
Úgy tűnt, Jetje anyagi függetlensége bosszantotta a férjét, és a
házasságuk megromlott. Paranoiásan, egyfajta teljesítőképtelenség-
érzéstől vezérelve a férfi úgy hitte, Jetje viszonyt folytat a főnökével.
(Jansen később bocsánatot kért azért, amiért „belekeverte” Frank
urat a házasságtörési történetbe, és „bemocskolta” a nevét.)1 A
feszültség miatt Otto minden kapcsolatot megszakított Jansenékkal.
Mikor a németek megszállták Hollandiát, Jansen azonnal újra
csatlakozott az akkorra már kíméletlenül antiszemita Holland
Nemzetiszocialista Párthoz (először 1934–1936 között volt tag). Ez a
felesége számára, aki zsidó volt, végképp elviselhetetlenné tette az
életet vele. Végül Job hagyta el Jetjét, hogy egy özvegyasszonnyal
éljen együtt, aki maga is hasonlóan gondolkodó szimpatizáns volt.
Job Jansen mintapéldája volt az egyszerű NSB-tagnak. Mikor
Vince megkérte dr. Roger Depue igazságügyi magatartás-kutatót,
aki gyakran adott szakértői véleményt a csoportnak, hogy nézze át a
Jansenről összegyűjtött anyagot, a tudós azt mondta, nyilvánvaló,
hogy a holland fasiszta mozgalomhoz tartozás egyfajta
hatalomérzetet adott Jansennek. Valójában csak egy hétköznapi,
erőszakos alak volt, aki a frusztrációit az embertársain vezette le,
főleg a bűnbaknak kikiáltott csoporton.
A Jansen dossziéjában olvasható egyik történet jól megvilágítja
mindezt. Hendrik Koot (a nemzetiszocialista párt tagja, aki a holland
nácik és a fiatal zsidók 1941. februári összecsapásában halt meg)
temetési menetében vonulva Jansen és egyik cimborája, Martinus J.
Martinus elkaptak egy zsidó férfit, mert átlépte a kordont, és átment
az utcán. Bekísérték Isidore Rudelsheimet a közeli rendőrőrsre,
mondván, a zsidó nem mutatott kellő tiszteletet a felvonulással
szemben, holott az még el sem kezdődött. Azt követelték, csukják le.
1941 márciusában Jansen és Otto összefutottak a Rokinon,
Amszterdam egyik forgalmas belvárosi utcáján. Bár nem kedvelte a
férfit, Otto udvariasságból megállt egy rövid beszélgetésre. Jansen
rosszindulatú leereszkedéssel megkérdezte, Ottónak, zsidó lévén,
sikerül-e még mindig beszereznie árut Németországból. Otto azt
válaszolta, eddig nem ütközött nehézségbe. Jansen erre azt
válaszolta: „A háborúnak nemsokára vége.” Otto azt mondta, ő nincs
meggyőződve erről, és a németek eléggé küszködnek. Egy ilyen
megjegyzés, ami azt sugallta, a németek akár el is veszíthetik a
háborút, ott és akkor szinte árulásszámba ment.
Néhány héttel később (1941. április 18-án) egy fiatalember jelent
meg az Opektánál, és Otto Frankot kereste. Mikor bevezették Otto
irodájába, bemutatkozott mint az NSB és a német SD között
szolgálatot teljesítő futár, és megkérdezte, Otto ismer-e egy Jansen
nevű férfit. Majd lassan elővett egy levelet a zsebéből, és átadta
Ottónak. A levelet a nemzetiszocialista pártnak címezték.
Otto megnézte a feladót: Job Jansen, 29992. sz. tag. A levél
leleplezte Ottót, aki „nyilvánosan becsmérelte a Wehrmachtot”, és
„megpróbálta befolyásolni őt”. Jansen követelte, hogy jelentsék az
esetet az SS-nek, és a zsidó Frankot tartóztassák le. Otto azonnal
megértette, hogy Jansen a Rokinon történt rövid találkozás
alkalmával a német hadseregre tett megjegyzéséért jelentette fel.
Otto nagyra értékelte a futár fiatalember gesztusát, és
köszönetképpen odaadta neki az összes pénzt, ami a zsebében volt;
mindössze húsz guldent. Akkor meg volt győződve róla, hogy a
fiatalember megmentette az életét.2
Később azt mondta a rendőrségen, Miepnek megmutatta a levelet,
aztán odaadta az ügyvédjének, hogy nézze át. Az ügyvéd
feljegyzést készített róla, majd Otto engedélyével megsemmisítette,
mert a megőrzése akkoriban túl veszélyesnek tűnt.3
A háború után, a letartóztatásokért felelős személy utáni
nyomozás során Otto nem feledkezett el korábbi alkalmazottjáról. Rá
nem jellemző módon 1945. augusztus 21-én dörgedelmes levelet írt
az amszterdami hatóságoknak, arról érdeklődve, Jansen
letartóztatásban van-e. Kijelentette, a férfi árulást követett el ellene.
Gondosan hangsúlyozta, hogy Jansen felesége, aki zsidó volt,
egyáltalán nem vett részt ebben, de ha a férfi nem lenne börtönben,
esetleg segíthet a nyomára bukkanni.4 Talán Jansen hálátlansága
bántotta ennyire Ottót. Ő segítette a férfit és a családját azzal, hogy
alkalmazta őket a nagy gazdasági nehézségek idején, a férfi pedig
beárulta őt. Ha Jansen levele eljutott volna az Euterpestraatra, Ottót
biztosan letartóztatták és minimum koncentrációs táborba küldték
volna.
Mivel Otto eredetileg Job Jansent gyanúsította a rejtekhely
bejelentésével, Vince úgy gondolta, az a logikus, hogy a Kihűlt Ügy
Csapata is nála kezdi a vizsgálódást. Megtalálták Eric Bremert,
Jansen feleségének egyik rokonát, és Vince 2017. április 23-án az
Amszterdam északi kerületében található Tolhuis étteremben beszélt
vele. Bremer nem tudott semmit Otto és a hátsó traktusban bujkáló
személyek feljelentéséről, de azt állította, a családi mendemonda
szerint Jansen a saját fiait is beárulta a náciknak.5 Ez természetesen
lényeges információt jelentett a csoport számára. Valaki, aki ilyen
árulásra képes, nem habozik akkor sem, ha korábbi zsidó
munkaadóját kell feljelentenie, akivel kapcsolatban ráadásul
személyes sérelmeket is dédelget.
A csoport megtalálta Jetje vallomását a fiúk letartóztatásáról
Jansen CABR-dossziéjában:
„1941 szeptemberében, hajnali négy órakor, megjelent két
holland rendőr, kirángatták a két fiút az ágyukból, letartóztatták,
majd bevitték őket az overtoomi rendőrőrsre. A férjem nem volt
jelen a letartóztatásuknál, mert akkor más címen lakott. A
letartóztatás után azt mondtam a férjemnek: »És ehhez mit
szólsz? Két fiadat letartóztatták, pedig NSB-tag vagy.« – Erre
azt válaszolta: »Hát, igen, egy háborúban muszáj áldozatoknak
is lenniük.«”6
Dermesztő kijelentés. Milyen apa reagál így a fiai
letartóztatásának a hírére? Vajon a bűnösségét takargatta?
A kijelentés még szörnyűbbnek hangzik, ha az ember ismeri
Jansen fiainak sorsát. Az egyiket 1942. augusztus 18-án lelőtték a
neuengammei koncentrációs táborban, mikor neki akart menni a
villanykerítésnek, mondván, hogy már eleget szenvedett. A másik
túlélte Auschwitz és Dachau borzalmait.
A csoportnak azonban hamarosan kezébe került Jansen túlélő
fiának, Josephusnak a háború után, 1947. szeptember 10-én tett
nyilatkozata, amelyben azt állította, a bátyját és őt egy postás árulta
el, aki az ellenállási csoportjuk összes tagjáról listát vezetett. (Az
ember állítólag nyaralni volt, berúgott, és dicsekedni kezdett a
listájával.) Josephus azt mondta, az apjuk megpróbált közbenjárni a
németeknél, hogy szabadon bocsássák őket.
Ez a nyilatkozat felhívta a csoport kutatóinak figyelmét arra, hogy
semmit nem szabad ellenőrzés nélkül elfogadni. Egy feleség keserű
szavait össze kell vetni a tényekkel. Még akkor is, ha több állítás
esetében az egyik elfogadása a többiekkel szemben bizonyos fokú
értelmezést is feltételez. Az első állítás vajon csak egy férj–feleség
közti megkeseredett kapcsolatot tükröz? A fiú pusztán védeni
próbálta az apját? A végén a tényeknek kell dönteniük. A postásról
kiderült, hogy Jansen fiai mellett másokat is elárult.
De ettől a kérdés még mindig fennállt: Igaza volt Ottónak, amikor
azt gyanította, hogy Jansen jelentette be a rejtekhely lakóit az SS-
nek? Vince elkezdte alkalmazni a bűnügyi nyomozások hármas
axiómáját: tudás, indíték, alkalom.7
A Jansen-dossziéban a csapat egy dr. W. Ploegsma által 1948-
ban készített pszichológiai értékelést talált, amelyet az amszterdami
rendőrség rendelt meg. Ebben Jansent a szakértő úgy írja le, mint
áldozati szerepben tetszelgő, önsajnálatban dagonyázó
narcisztikust. „Sértődöttség, bűntudat, impulzív viselkedés,
önuralom, szolgalelkűség, túlzott méltóságtudat, hatalomvágy –
mindez tetten érhető benne.”8 Jansen féltékeny volt Otto Frankra,
mert ő „olyan férfi volt, aki el tudta tartani magát”. Jansen először
1934-ben lépett be az NSB-be, de aztán ott kellett hagynia a
szervezetet, mert nem tudta fizetni a tagdíjat. Később újra
csatlakozott, mert – mint a pszichológusnak mondta – „meg akarta
mutatni, hogy férfi”.
Ez azt sugallja, hogy Jansennek volt motivációja, hogy beárulja a
hátsó szárnyban rejtőzőket. De lehet, hogy egyszerűbb a képlet. Ha
egyszer már feljelentette Ottót, miért ne tenné meg még egyszer? A
döntő kérdés az, megvolt-e az ismerete, és adódott-e rá alkalma,
hogy elkövesse a bűncselekményt, a zsidók feljelentését.
Annak bizonyítása, hogy Jansen tudott Otto rejtekhelyéről, viszont
már nehezebb volt, és csak bizonyos feltételezésekkel volt
lehetséges. Bár Jansen és Jetje külön éltek az alatt az idő alatt,
feltételezhető-e, hogy mégis kapcsolatban álltak, mialatt Frankék a
hátsó szárnyban bujkáltak? Mivel „hivatalosan” Jetje még mindig egy
nem zsidó felesége volt, így nem kellett elhagynia az országot, és
tovább dolgozhatott a virágüzletében. Elképzelhető, hogy hallott
Ottóról és a többiekről, és megemlítette a dolgot Jobnak? Vagy
lehetséges, hogy a férfinak és az NSB-szimpatizáns barátnőjének
volt valamilyen kapcsolata egy környéken élővel, vagy valakivel, aki
élelmiszerrel látta el a segítőket? A nyomozócsapat nem akadt
semmiféle információra, amely választ adhatott volna ezekre a
kérdésekre.
Így nem maradt más választásuk, azt kellett megfontolni, volt-e
Jansennek alkalma arra, hogy feljelentse a hátsó traktusban élőket.
Jansen CABR-dossziéjának tüzetes átnézése során kiderült, hogy
1944-ben a férfi egy német nyelven játszó holland színtársulatnak
dolgozott, és a német határ mellett, Winterswijkben élt. Augusztus
15-én, tizenegy nappal a razzia után, lopásért börtönbe került
Münsterben, egy németországi városkában.9 Sikerült a razzia és a
letartóztatása közt eltelt pár nap alatt visszatérnie Amszterdamba,
valahogy kiderítenie, hogy a vállalat épületében zsidók rejtőznek,
bejelenteni őket, majd visszajutni az ország másik felébe, amikor az
utazás olyan nehéz volt? Ez nem tűnt nagyon valószínűnek, bár
kizárni sem lehetett, főleg, ha figyelembe vesszük Jansen
vendettáját Otto ellen.
A legmeggyőzőbb érv Jansen bűnössége ellen azonban az, hogy
ha valóban ő lett volna a névtelen telefonáló, őt biztosan nem
kapcsolták volna be egyenesen a legfőbb főnökhöz, Julius Dettmann
hadnagyhoz. Jansen hívását átirányították volna a Zsidóügyi Iroda
Abraham Kaper őrmester irányítása alatt álló IV-B4 egységéhez.
1946-ban Jansent elítélték az ellenséggel való, háború idején
tanúsított együttműködéséért. Az egyik ellene felhozott vád Otto
Frank feljelentése volt. Amikor kollaborációval vádolták, nagyon
kreatívan védekezett. Azt állította, 1940-ben azért lépett be az NSB
tagjainak sorába, hogy segíteni tudja zsidó feleségét. Csak azért lett
a hollandiai SS kedvezményezett tagja, hogy tehessen valamit a
németek által elfogott fiaiért.10 A hazugságait könnyedén cáfolták.
Négy év, hat hónap szabadságvesztésre ítélték. Mivel előzetes
letartóztatásban volt 1945. március 31-től, a büntetése 1949.
szeptember 30-án letelt.
Volt még valami Job Jansennel kapcsolatban? A csoport
felfedezett egy Ausztráliában élő unokát. Miután megszerezte a
telefonszámát, Vince megpróbált beszélni vele a család Jobbal
kapcsolatos emlékeiről. Az unoka figyelmesen végighallgatta Vince
magyarázatát arról, mit szeretne elérni a csoport, majd megtagadta,
hogy Jobról beszéljen. Azt mondta, saját nyomozást végez. A
hanghordozásából nyilvánvalóvá vált, hogy a családot még mindig
zavarja felmenőjük náci kapcsolata.
Ezt a változatot végül, sok másikhoz hasonlóan, a csoport
elvetette. Ennek ellenére különösen érdekesnek bizonyult abból a
szempontból, hogy volt közös metszéspontja egy másik, szintén
megfontolás tárgyát képező forgatókönyvvel. Abban az elméletben
szerepelt egy férfi, akinek a történetét több mint hatvan éven át
figyelmen kívül hagyták, míg egy brit szerző, Carol Ann Lee The
Hidden Life of Otto Frank című könyvében név szerint meg nem
említette. Arról az emberről van szó, aki merészen besétált Otto
irodájába Jansen rágalmazó levelével. A neve Anton „Tonny” Ahlers
volt.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A zsaroló
Az idegen így szólt: „Megtarthatja a levelet. Bár lehet, hogy jobban
teszi, ha összetépi. A beérkező bejelentések közül emeltem ki.”1
Ezt mondta Ahlers, miközben 1941. április 18-án átadott egy
borítékot Otto Franknak az Opekta-irodában. Az eseményről
nyomtatott formában először Ernst Schnabel Anne Frank nyomában
című könyvében történik említés. Otto egy olyan pillanatról számol
be Schnabelnak, amikor „a veszély nagyon közel járt”. Job Jansenre
mint „ismerősre” utal, aki megállította az utcán, Tonny Ahlerst pedig
„idegenként” emlegeti, aki bejött az irodájába. Egyik férfit sem nevezi
meg. Megrendítő pillanat, mert Otto elmondja Schnabelnak,
miképpen menekült meg a veszélytől akkor, majd hogyan élte túl a
táborokat egyedül a családjából. „De nem mondhatom, hogy
őrangyal vigyázott rám. Hogyan lehetne egy angyal olyan szívtelen,
hogy megmentsen egy férfit egyedül, a családja nélkül?”2
Vince felvette a kapcsolatot Carol Anne Leevel, aki először
nevezte meg Tonny Ahlerst mint az NSB futárát. 2018. november 8-
án Angliába repült, hogy yorkshire-i otthonában interjút készítsen
vele. Egyik első kérdése az volt, hogyan jött az ötlet, hogy Otto
Frankról írjon könyvet. Az írónő megmagyarázta: lenyűgözte Otto
Frank élete, és tudni szerette volna, függetlenül a lánya naplójától,
hogy ki is volt ez az ember. Végül Vince megkérdezte, hogyan
bukkant Tonny Ahlersre. „Hosszú történet” – válaszolta. Akkor
kezdődött, amikor megkereste Otto unokaöccsét, Buddy Eliast, az
Anne Frank Alapítvány elnökét, aki Otto és Fritzi halála után átvette
a bázeli házukat. Lee elmondta Eliasnak, hogy életrajzot ír Otto
Frankról, a férfi pedig meghívta, hogy látogasson el hozzá.
Mint kiderült, Otto hatalmas dokumentumgyűjteményt hagyott
hátra. A ház padlásán és pincéjében feltornyozva álltak a fényképek
és iratok, köztük az Otto által írott és kapott levelek. Lee úgy látta,
Eliasnak fogalma sincs a jelentőségükről.
 Egyszer odavezette egy iratkötegekkel tele komódhoz. Ahogy az
iratokat böngészte, rábukkant egy Otto által írott levélre, amelyben
egy bizonyos A. C. Ahlersre utalt. A holland hatóságoknak volt
címezve. Értesítette őket arról, hogyan jött el A. C. Ahlers az
irodájába, és adta át neki a megszerzett, J. Jansen által írott
feljelentő levelet. Otto azt írta, a férfi megmentette az életét. Lee
ráismert a történetre, amelyet Otto Schnabelnak elmesélt, még ha
neveket nem is említett. Mivel Anton (Tonny) Ahlers neve a korábbi
nyomozások során nem merült fel, Lee elhatározta, hogy tovább
kutat.
Az Otto Frank és Tonny Ahlers közötti 1941-es találkozás
alaposabb vizsgálatára támaszkodva Lee kidolgozott egy komplex
elméletet arra, ki árulta el Anne Frankot. Lee azzal érvelt, hogy az
első találkozás után Ahlers lehetőséget látott arra, hogy tovább
zsarolja Ottót.
Vince felsorolta azokat a feltevéseket, amelyeket Lee adottaknak
vett. Először is, Ahlersnek tudatában kellett lennie, hogy Otto és a
családja a hátsó traktusban rejtőzködnek. Lee szerint a férfi
tisztában volt ezzel, mert a Prinsengracht 263. hátsó szárnya
nagyon hasonló volt ahhoz a közeli, Prinsengracht 253. szám alatti
házéhoz, amelyben az anyja élt, és amelyben 1937-ben ő is lakott
rövid ideig.3 Másodszor, Ahlers egészen addig megőrizte a
rejtőzködők titkát, amíg 1944 nyarán az üzlete bajba nem került, és
neki pénzre nem lett szüksége. A jutalom, amit a zsidók beárulásáért
kaphatott, túl csábítónak bizonyult.4 Ahlers bejelentése nyomán
1944. augusztus 4-én az SD egy osztaga berontott az Opekta-
irodába, és tudni akarta, hol rejtőznek a zsidók. A háború után azért
nem került napvilágra sem a feljelentés, sem a zsarolás ténye, mert
Ahlersnek továbbra is módjában állt zsarolni Otto Frankot. Lee
szerint azzal az információval tudta sakkban tartani őt, hogy cége a
háború alatt a Wehrmachtnak is szállított árut.5
A Kihűlt Ügy Csapata Lee következtetéseit érdekesnek találta, de
szerintük be is kellett bizonyítani azokat. Monique az irodában
felállított egy bizonyítéktáblát, és Lee minden egyes
következtetéséhez hozzárendelte az egyik kutatóját. Az első kérdés,
amelyre választ kellett keresni: Mi motiválta Ahlerst, hogy elvigye
Ottónak Jansen levelét? A zsarolás lehetősége? Ahlers megint
ellátogatott a Prinsengracht 263.-ba, amikor Otto ismét adott neki
néhány guldent. De ha ezt zsarolásnak tekintjük, még maga Otto
szerint is sokkal többet lehetett volna kipréselni belőle. A háború
után a Holland Nemzetbiztonsági Hivatalnak (Bureau Nationale
Veiligheid – BNV) írott leveléből kiderül, hogy útjaik Ahlersszel nem
keresztezték újra egymást, mielőtt a családjával rejtőzködni kezdett.6
Otto hálás volt, és Ahlers lekötelezettjének érezte magát, amiért a
férfi megmentette az életét. Ez persze abszurd állítás; Ahlers nem
volt más, csak egy elvtelen holland náci és piti tolvaj. Otto azonban
mindezt nem tudta.
A CABR-dossziéjában található tanúvallomások szerint Ahlers a
Biztonsági Szolgálatnak (SD) dolgozott. Futárként hozta-vitte a
leveleket a Biztonsági Szolgálat és a holland nácik között, és nem
okozhatott nagy lelkiismeret-furdalást neki, hogy felnyissa és
elolvassa őket. Tudták róla, hogy névvel és címmel ellátott listája van
a bujkáló zsidókról. Az is az ő dolga volt, hogy jelentse mindazokat a
személyeket, akik illegális rádiókon a BBC-t hallgatják. Azokat
időnként el is kobozta, és újra eladta. Bizonyíték volt arra, hogy több
embert feljelentett, többek között anyjának új férjét is, akit a
herzogenbuschi koncentrációs táborba juttatott; de egy hentest és
egy zöldségest is, akik a család barátai voltak. Azt mondták róla,
már a háború előtt is vad antiszemita volt.7
Ahlers nem az a fajta ember volt, aki együttérzést táplált vagy
nagylelkűséget érzett volna Otto Frank iránt. Inkább jó alkalmat látott
volna a zsarolásra. Valószínűleg szándékában állt harmadszor is
visszatérni, még több pénzért, de addigra Otto eltűnt.
Első találkozásuk idején Ahlers huszonnégy éves volt. Személyi
igazolványának fényképén egészen jóképűnek látszik: hangsúlyos
járomcsontok, szögletes áll és magas homlok; sötét haja a kor
divatja szerint beolajozva és szigorúan hátrafésülve. De azt is
mondhatnánk, a holland fasiszta társaival megegyező agresszív
vonásai voltak: arrogáns, önelégült pillantás, megvető vonalak a száj
és a szemek körül. Egy pökhendi opportunista, aki ügyesen
kihasználta a Biztonsági Szolgálathoz fűződő kapcsolatait, hogy
nagyobb hatalommal és több pénzzel járó pozícióba ügyeskedje
magát.
A profilozó Bram van der Meer átnézte az Ahlers gyermekkorára
vonatkozó iratokat a CABR-dossziéjában. Amszterdamban született
1917-ben, munkás szülők gyermekeként. Kiskorában
gyermekbénulásban szenvedett, és kilenc hónapot szanatóriumban
kellett töltenie. Az egyik lábára azonban egy kicsit mindig sántított.
Mikor tizenegy éves volt, a szülei elváltak, ő pedig öt testvérével
együtt először az Üdvhadsereg egyik gyermekotthonába, majd az
elhagyott gyerekek vereenigingi Nora-otthonába kerültek.8
Huszonegy éves korában megpróbálta vízbe fojtani magát,
vélhetően egy sikertelen szerelmi kapcsolat után.
Munkavállalásai meglehetősen véletlenszerűnek tűntek.
Fodrászasszisztensként kezdte, majd Franciaországban dolgozott
egy gyárban. Az Amszterdami Városi Levéltárban található személyi
aktái szerint három hónapon keresztül az anyjánál lakott a
Prinsengracht 253. alatt, néhány háznyira a Prinsengracht 263.-tól,
de az anyja jóval azelőtt elköltözött onnan, hogy Otto oda áthelyezte
a cég székhelyét. Azontúl, hogy tudhatta, mindkét épületnek van egy
hasonló hátsó traktusa, mire jöhetett volna rá?
Az NSB-hez már 1938-ban csatlakozott, és a CABR-aktái szerint
hamarosan részt vett egy zsidó tulajdonú áruház, a Bijenkorf
személyzete és vásárlói ellen irányuló támadásban. 1939
márciusában egy De IJzeren Garde (Vasgárda) nevű csoporttal
vandalizálták a Zsidó Menekültek Bizottságának (Comité voor
Joodsche Vluchtelingen – CJV) amszterdami irodáját, ezért kilenc
hónap börtönbüntetést kellett letöltenie Frízföld északi
tartományában.9
A csoport kutatói bőven találtak bizonyítékot arra, hogy Ahlers
nem az az ember volt, akinek Otto Frank hitte. A német megszállás
után azonnal lepaktált az ellenséggel. Ő volt a hivatalos fényképész
a holland fasiszták félkatonai szervezete, a Weerbaarheids Afdeling
razziái alkalmával. Gyakran látták a Rembrandtpleinen lévő Café
Tripben és más, náciszimpatizánsok által kedvelt helyeken, ahol
nagy hangon dicsekedett a német hivatalnokokhoz fűződő
kapcsolataival.10 A De Telegraaf 1941. február 18-i, a zsidó negyed
megtámadásakor elhunyt fiatal holland náci temetési menetéről
tudósító számában látható egy fénykép Ahlersről, amelyen büszkén
feszít magas beosztású német hivatalnokok társaságában.11 Fehér,
öves esőkabátot visel, és úgy néz ki, mintha detektívként pózolna.
Ugyanarról a temetésről beszélünk, amelynek során Job Jansen, az
Ottót feljelentő levél írója és Martinus J. Martinus jogtalanul
letartóztattak egy zsidót, mert az tiszteletlenül viselkedett, mikor
átkelt az úton a menet előtt. Bár a Kihűlt Ügy Csapata nem talált
kapcsolatot Jansen és Ahlers között, azt meg tudták erősíteni, hogy
1940 novemberében mind Martinus, mind Ahlers részt vett egy
ember letartóztatásában, aki valótlanul azt állította magáról, hogy az
SS és a Gestapo tagja. Nyilvánvaló, hogy Ahlers és Jansen
ugyanazokban a politikai körökben mozogtak.
1943 novemberére Ahlers SD-nél végzett munkája lehetővé tette
számára, hogy beköltözzön egy elegáns házba, amelyben korábban
egy zsidó család lakott. A szomszédai között volt Kurt Döring, az SD
Sturmführere (akcióvezető hadnagy), akinek fő feladata ellenálló
csoportok és kommunisták felderítése volt. Ahler CABR-dossziéjából
kiderül, hogy mikor a háború után Döringet kihallgatták egy
amszterdami börtönben, bevallotta, jól ismerte Ahlerst. „Túl
ostobának találta” ahhoz, hogy komoly ügyet bízzon rá, így a Fokker
repülőgépgyárba küldte, hogy tegyen jelentést az ottani kommunista
propagandáról. Majd hozzátette: „Később fizetett besúgóként
tartottam. Soha nem jelentett semmi fontosat.” Azt azért Döring is
elismerte, hogy Ahlers veszélyes volt.12
Miután Hollandia 1945 áprilisában felszabadult, Tonny Ahlers az
elsők között volt, akit a Holland Nemzeti Rendőrség Politikai
Nyomozóhivatala (POD) letartóztatott. Többek között azzal vádolták,
a Biztonsági Szolgálat informátora volt, ezért Hágában börtönbe
zárták. Az első hónapok zűrzavarában többször is sikerült
megszöknie, de mindig hamar elkapták.13 Az ember elgondolkozik
azon, mennyire vették komolyan ezeket a börtönbüntetéseket. 1945
decemberében egy holland napilap, a De Waarheid jelentése szerint
minden hónapban száz-százötven elítélt szökött meg.14 Négy év
büntetés letöltése után Ahlerst 1949. október 3-án bocsátották
szabadon. A vagyonát elkobozták, őt magát pedig megfosztották
holland állampolgárságától.
Mikor Otto Frank visszatért Auschwitzból, nem próbált bosszút
állni az ellene és a családja ellen elkövetett bűncselekményekért.
Felelősségre vonást követelt. Mintha azt hitte volna, utólag igazságot
lehet szolgáltatni. Levelet írt a POD-nak, amelyben beszámolt Job
Jansen rágalmazó leveléről. Novemberre nyomára bukkant két
holland rendőrnek, akik tagjai voltak a razziát végző osztagnak. Azt
remélte, megtudja, ki árulta be őket. És kereste Tonny Ahlerst is.
1945. augusztus 21-én Otto levelet írt a Holland Nemzetbiztonsági
Hivatalnak. Ebben azt írja, tudomására jutott, hogy Tonny Ahlers
náluk van előzetes letartóztatásban.15 Tanúskodni akart, hogy a férfi
annak idején megmentette az életét. Azonban amikor decemberben
bement a hivatalba, ott felnyitották a szemét. Ahogy rejtélyesen
fogalmazott: „Bementem a bizottsághoz, és mondtam nekik: »Ez az
ember egyszer megmentette az életemet.« Erre ők megmutatták a
vele kapcsolatos dokumentumokat, és láttam, hogy én voltam az
egyetlen személy, akit megmentett. Egy csomó másik embert viszont
beárult.”16 A BNV mutatott Ottónak egy 1944-es, Signalementenblad
(Veszélyes személyek) című illegális kiadványt, melyet az ellenállás
készített, hogy figyelmeztesse a lakosságot provokatőrök és
besúgók jelenlétére. Tonny Ahlers neve a legveszélyesebb
személyek között szerepelt.17
Ahogy Vince látta, a csapatnak leginkább arra a kérdésre kellett
megtalálnia a választ, hogy megállnak-e Lee vádjai. Ő azt állította,
Ahlers akkor is zsarolta Ottót, amikor az a családjával együtt már a
hátsó traktusban rejtőzött.
Ez viszont azt jelentené, hogy az irodai munkatársak szemtanúi
voltak Ahlers látogatásainak, és esetleg ők adták át a pénzt a
férfinak. Nem tűnt logikus feltevésnek. Ha az irodai dolgozóknak
halvány sejtelmük lett volna arról, hogy Ahlers zsarolja Ottót, a
háború után azonnal jelentették volna a hatóságoknak.
Lee azt állítja, küszködő vállalkozása nem hagyott más választást
Ahlers számára, mint hogy a Kopgeld-jutalom reményében beárulja
Otto Frankot. Leehez hasonlóan először a csoport is úgy vélte,
valaki szép kis összeget kereshetett azzal, hogy halkan odasúgott
egy-egy tippet rejtőzködő zsidókról a megfelelő holland rendőrnek. A
Vince által a washingtoni Nemzeti Levéltárban felfedezett Kopgeld-
elismervények azonban azt bizonyítják, a fejpénzt nem a besúgó
kapta, hanem az a holland detektív, aki a letartóztatást végezte.
Saját belátásuk szerint a detektívek a jutalom kis részét
megoszthatták a besúgóval. Általában olyan emberektől származtak
a tippek, akik bűncselekmények kapcsán (például lopásért) vagy
kisebb szabálysértések miatt (például elfelejtették feltenni az
éjszakai elsötétítő függönyöket) már összeütközésbe kerültek a
törvénnyel.
Bárhogyan is, tudhatta Ahlers, hogy Otto és a többiek ott
bujkálnak? A Kihűlt Ügy Csapata nem talált erre vonatkozó
bizonyítékot. Körülbelül egy hónappal azután, hogy Ahlers átadta
Ottónak Jansen levelét, életbe lépett a náci törvény, amely
megtiltotta a zsidóknak, hogy üzleti vállalkozást vezessenek, és a
Prinsengracht 263. alatti cég neve Opektáról az árjásított Gies &
Tsá.-ra változott. A névváltozás jelezte mindenkinek – aki nem tudta
jobban –, hogy többé már nem Otto a cégtulajdonos. Figyelembe
véve, hogy Ahlers először 1941-ben járt itt, és a letartóztatásra
csaknem negyven hónappal később került sor, ha tudta, hogy zsidók
rejtőznek az épületben, Ahlers nem olyan személynek tűnik, aki egy
ilyen információt ennyi ideig megtartott volna magának.
A könyvében Lee megemlíti, hogy a családtagjai szerint Ahlers
szeretett dicsekedni azzal: ő maga volt az, aki beárulta a hátsó
traktus akkorra már híressé vált lakóit.18 Különös, de sajnálatos
módon egyáltalán nem ritka fajtája a pszichózisnak, hogy valaki
magának követeli a gonosz szerepét egy történetben, csak hogy
híressé váljon. Még a családja sem hitt neki igazán.
Hogy ebben az esetben is a szokásos alapossággal járjanak el,
Vince ellenőriztette a csapattal Lee állítását, amely szerint Ahlers a
háború után tovább zsarolta Ottót az állítólag Németországgal
folytatott üzleti ügyeivel. Mivel az Anne Frank-ház teljes hozzáférést
biztosított az archívumához, a csoport mélyre tudott ásni az Opekta
és a Gies & Tsa. cég megrendelés-nyilvántartásában, és azt találták,
az Opekta valóban kapott pektint a frankfurti anyacégtől, így végül
ténylegesen szállított terméket a németeknek, de ugyanígy tett
számos más holland cég is.
Az 1940-es megrendelési könyvben szerepel, hogy borsot és
szerecsendiót szállítottak a Wehrmachtnak Hágába. De a Gies &
Tsa. 1942-es, 1943-as és 1944-es eredménykimutatása nem
tartalmaz direkt szállítmányt a Wehrmachtnak. 1945 után a Holland
Közigazgatási Hivatal – amely vizsgálta a háború alatt az
ellenséggel fenntartott kereskedelmi kapcsolatokat – jelezte, hogy
nem foglalkoznak a kis cégekkel, hacsak nem keresték aktívan a
német megrendeléseket. Ha Otto cége valaha is szállított a
németeknek, azt olyan kis mennyiségben tette, ami bizonyára nem
szolgálhatott zsarolás alapjául. Otto Frank nyilvánvalóan nem volt
háborús nyerészkedő.19
Mint kiderült, Vince olyan, mint egy buldog. Ha szimatot fog,
nyílegyenesen követi a nyomot, és fáradhatatlan. „Az FBI-nál
folytatott nyomozásaim során soha nem hagytam, hogy bármi az
utamat állja – mondta. – Ha új ügynököket képeztem ki, hogyan kell
közelíteni az úgynevezett nagy ügyek vizsgálatához, azt mondtam
nekik, ha adminisztrációs akadályokba ütköznek, az a javaslatom:
amennyiben nem tudják megkerülni őket, gázoljanak át rajtuk.” Az
elszántságát csakis csodálni lehetett.
Ebben az esetben a csapat a megszállás alatti holland társadalom
új aspektusát tárta fel. Tonny Ahlers és Job Jansen olyan
opportunisták voltak, akik a nácik tombolását semleges rendszerként
fogták fel, amellyel ők jól járhatnak. Nem voltak erkölcsi aggályaik a
zsidók, a szintók és romák (közös néven, mai szóhasználattal:
cigányok), foglyok, ellenállók meggyilkolása miatt.20 Ha egyáltalán
gondoltak rájuk, számukra ők az ellenséget jelentették, akik
megérdemlik a sorsukat. Bár hajlamot mutattak az erőszakra, ők
maguk nem gyilkoltak. De elnézték.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A környék
A Prinsengracht 263. Amszterdam óvárosi, Jordaan kerületének
szélére esik, ahol a házak, oldalukkal összesimulva, a csatornára
néznek. A környék viszonylag szegény volt. Az emberek szűk
lakásokban zsúfolódtak össze, ezért életük egy része kiszivárgott az
utcára is; a felnőttek a boltba sétáltak, összegyűltek a csatorna
mentén beszélgetni, gyerekek játszottak az utcán. A szomszédok
ismerték egymást.
David Barnouw, a Háborús Népirtás és Holokauszttanulmányok
Intézete (NIOD) korábbi kutatója The Phenomenon of Anne Frank
(Az Anne Frank-jelenség) című könyvében azt feltételezi, a feljelentő
a környéken lakhatott, hiszen azok, akik szinte egymás szájában
éltek, biztosan tudták, rejtőzködnek-e zsidók a szomszédságban. Azt
állítja, egyrészt a hátsó szárnyból is látható a szomszédos
Keizersgrachtra és Westermarktra néző épületek számos ablaka,
másrészt a Prinsengracht 263.-mal közös udvarral rendelkező házak
hátsó ablakaiból rá lehetett látni a rejtekhelyre.
Ha a razzia tényleg egy szomszédtól befutó feljelentés eredménye
volt, a Kihűlt Ügy Csapatának ki kellett derítenie, kik éltek ezekben a
házakban. Ekkor indította el Vince a „Lakók” projektet. Három
kutatóját bízta meg azzal, gyűjtsék össze és rendszerezzék az
összes elérhető információt az 1940–1945 közötti időszakban a
rejtekhely környékén élő vagy dolgozó személyekről. Ez azzal járt,
hogy három országból, öt különböző archívumból kellet megszerezni
több ezer nyilvántartási adatot.
Amszterdamban ha valaki új lakcímre költözött, azt be kellett
jelentenie a városnál. Az Amszterdami Városi Levéltár – addig
példátlan módon – korlátlan hozzáférést biztosított a csoport
számára ahhoz a nyilvántartáshoz, amely a lakosság mozgását
regisztrálta: mikor jelentkeztek be, és mikor távoztak egy új címre. A
népesség-nyilvántartó kártyán szerepelt, hogy az adott személy hol
és mikor született; a szülők, a házastárs, a gyerekek neve, valamint
az összes lakcím, ahol korábban élt. A kártyán feltüntették az illető
vallását is. A kutatók észrevették, néhány kártyán a HI
(holland/izraelita) jelölést áthúzták, ami azt jelentette, hogy az
illetőnek menet közben sikerült „árjásítania” magát, és így lekerült a
deportálandók listájáról.
Miután elkészült a környéken lakók és dolgozók listája, következő
lépésként azonosítani kellett azokat, akik közülük az NSB tagjai,
kollaboránsok, besúgók és/vagy feljelentők voltak.
A csoport először az izraeli Jad Vasem Intézethez fordult, mivel az
irattáruk szerint a háború után megszerezték az NSB holland
tagjainak teljes nyilvántartását. A NIOD és az Amszterdami Városi
Levéltár birtokában voltak a holland ellenállás által összeállított és
rendszeresen frissített kartotékokról (Signalementenblad) készített
másolatok, amelyek hihetetlenül részletes adatokat tartalmaztak az
ismert kollaboránsokról, szokásos módszereikről – időnként
fényképpel együtt. (Tonny Ahlers is szerepelt a listán.) Vince szintén
rábukkant egy, a Biztonsági Szolgálatnak dolgozó besúgókat
tartalmazó névsorra Washingtonban, ugyanabban az iratanyagban,
amelyben a Kopgeld-elismervényeket is megtalálta.
Kellett volna létezniük rendőrségi jelentéseknek (proces-verbalen),
amelyek kritikusan értékelik a kollaboránsokról begyűjtött anyagot,
de egy rendőrségi archiváló, Jan Out szerint pénz- és helyhiány
miatt (mondhatnánk cinikusan, hogy mert valakinek így
kényelmesebb volt) az összeset megsemmisítették. Fennmaradtak
viszont a város körzeteiben készített napi rendőrségi jelentések.
Mindenki, akit letartóztattak, vagy bármilyen más módon érintett volt
egy rendőrségi beavatkozást igénylő ügyben, még ha csak annyit
tett is, hogy bement a körzeti rendőrőrsre bejelenteni valamit,
bejegyezték a nyilvántartásba, gyakran együtt a többi érintettel. A
tizenkét éves Anne Frank is szerepel a körzeti nyilvántartó
könyvben, mikor 1942. április 13-án bejelentette a kerékpárja
ellopását, valamivel több mint három hónappal azelőtt, hogy a Frank
család bujkálásra kényszerült.
Az 1990-es évek közepén egy megsemmisítésre váró hatalmas
aktatömegben Peter Kroesen levéltáros napi rendőrségi jelentéseket
fedezett fel az 1940–1945 közti háborús időszakból. Biztonságos
tárolóhelyre csempészte őket. (Ezek az iratok, amelyeket
tanulmányozni szabad, másolatot készíteni róluk azonban nem, az
Amszterdami Városi Levéltár leggyakrabban kikért anyagai.) A Kihűlt
Ügy Csapata nagyon gondosan átnézte az összes esetjelentést,
kiemelt figyelmet szentelve a rejtekhely szomszédságából beérkező
segélykéréseknek és rendőri beavatkozásra vonatkozó
bejegyzéseknek. Próbáltak találni valami nyomot, amely fényt
deríthetne arra, ki kezdeményezhette vagy mi eredményezhette a
rajtaütést.
A „Lakók” projekt különböző részeihez beosztott kutatók előbb egy
adatbázisba vitték be az információkat, majd feltöltötték őket az MI-
platformra. Így a Prinsengrachtra és a környékbeli utcákra – a
Leliegrachtra, Keizersgrachtra és Westermarktra – fókuszálva
összevethették a lakossági nyilvántartásban, az NSB-tagok
névsorán, a Biztonsági Szolgálat informátori listáján, az ismert
beépülő ügynökök listáján szereplő, a napi rendőrségi esetnaplóba
bekerült, valamint a szociális ellátással és a tisztogatásokkal
kapcsolatban felmerült neveket.
A Xomnia informatikusai elkészítették a Microsoft MI-programját,
mely egy virtuális térképre felrajzolta a számításba jövő személyek
lakhelyét. Az eljárást bonyolította, hogy a háború óra sok
amszterdami utca neve megváltozott. A tudósok azonban írtak egy
olyan szoftvert, amely átírta az aktuális utcaneveket a háborús
amszterdami utcanevekre, majd erre a virtuális térképre ráhelyezte
az összes helyi lakos és elképzelhető fenyegetésforrás – SD-
informátor és V-ügynök – címét.1
A Xomnia irodái közvetlenül a Prinsengracht szomszédságában,
az Anne Frank-háztól öt háztömbnyire délre, egy történelmi
épületben találhatók. A Kihűlt Ügy Csapatát meghívták ide egy
bemutatóra. A fiatal kutatók azt mondták, a szavuk is elállt, amikor a
hatalmas, falra szerelt monitoron megjelent a környék képe. Színes
pontok jelezték a különféle fenyegetéseket: kék az NSB tagjait, piros
a kollaboránsokat és a beépített ügynököket, sárga a Biztonsági
Szolgálatnak (SD) dolgozó informátorokat. A pontok olyan közel
voltak egymáshoz, hogy egyetlen nagy masszának tűntek, amely
beborította az egész tágabb Jordaan kerületet. Ahogy a kép
rázoomolt a rejtekhely közvetlen környékére, a pontok sűrűsége
csökkent, de a számuk még mindig megdöbbentő volt. Egy Schuster
nevű besúgó kerékpárboltja egyutcányira volt Otto üzletétől; egy
Dekker nevű kollaboráns, foglalkozását tekintve pincér, akinek a
nevét a csoport felfedezte az ellenállás körözési listáján, néhány
háznyira lakott a rejtekhelytől; a hátsó udvart körülvevő házakban
pedig számos NSB-tag élt.
2017 szeptemberében, amikor nyilvánosságra hozták a kihűltügy-
projektet, az NBC Today Show című műsorának riportere, Kelly
Cobiella Amszterdamba utazott, hogy interjút készítsen a csoporttal.
Vince demonstrálta a hátsó traktust övező fenyegetéseket ábrázoló
programot, és azt mondta, ahelyett, hogy azt kutatják, mi okozta a
razziát, inkább arra kellene választ találniuk, miképpen tudtak a
rejtőzködők több mint két éven át észrevétlenek maradni.
Hogy David Barnouw szomszédságelméletét igazolni tudják, nem
volt elég az, ha a szomszédok buzgó NSB-tagok; tudniuk kellett
arról, hogy a hátsó szárnyban zsidók rejtőznek. A csapat úgy találta,
néhány szomszéd tisztában volt vele, hogy az a rész lakott. Többek
között a két közvetlen szomszéd a Prinsengracht 263. két oldalán:
Elhoek, egy kárpitos a 261. alatt, és Keg, egy tea- és kávébolt
tulajdonosa a 265.-ben.
Bep beszámolt arról, hogy Keg egyik alkalmazottja az Opekta /
Gies & Tsa. dolgozóit az épület vízvezetékeiről faggatta. Tudni
akarta, laknak-e az épületben. Ugyanis ő sokszor éjszaka dolgozott,
és hallotta, ahogy a csövekben folyik a víz, miután az üzemből
mindenki hazament. Egy Elhoek-alkalmazott rendszeresen a 261. és
263. közötti széles esőcsatorna partján ülve ebédelt, és időnként
hangokat hallott a hátsó szárnyból.2 Mint ahogy Anne említette a
naplójában, az ott lakók olykor óvatlanul viselkedtek: kikukucskáltak
az ablakon, vagy elfelejtették behúzni a függönyt.
De még ha feltételezzük is, hogy néhány szomszéd gyanakodni
kezdett, nem kellett automatikusan arra a következtetésre jutniuk,
hogy a rejtőzködők zsidók. 1944 augusztusára becslések szerint már
több mint háromszázezer holland bujkált, hogy elkerülje a kötelező
munkaszolgálatot, vagy mert megszökött a munkatáborból. A
néhanapján tapasztalható hangok, folyó víz csobogása vagy a
kéményből felszálló füst ugyanúgy jelezhetett volna rejtőző
hollandokat, mint zsidókat. A korszak náci, antiszemita
propagandájának hatására az emberek egy része kész volt beárulni
a zsidókat (a bujkáló zsidók egyharmadát feljelentették). Holland
állampolgárokat azonban, akik megtagadták, hogy ellenséges
országban robotoljanak – ami csak meghosszabbítaná a háborút,
amely 1944 nyarára a németek szempontjából már nyilvánvalóan
vesztésre állt –, már kevésbé voltak hajlandók bejelenteni.
A csapat számára fontos volt, hogy kiderítsék, pontosan mit
lehetett látni és hallani azokból az épületekből, amelyeknek a hátsó
ablakai a több mint hatvan méter széles közös udvarra néztek. Vince
3D-szkennelést szeretett volna, de túl sok volt az érintett épület, és
az eljárás rettentő drága lett volna. Helyette Brendan Rookkal, a
Hágai Nemzetközi Bíróság korábbi nyomozójával a régi
zsarumódszert alkalmazták.
Felkeresték az Anne Frank-házat, és engedélyt kértek, hogy hadd
menjenek fel a múzeumi és irodarész tetejére, amely az épületnek
közvetlenül a Prinsengracht 263. mellé eső sarkát foglalta el. Az
Anne Frank-ház a legteljesebb mértékig együttműködő volt;
megmutatták nekik a tetőre vezető lépcsőt. Szerencsére az udvart
körülvevő házak lényegében ugyanolyanok voltak, mint a háború
idején, kivéve azt az egyet, amelyiknek a tetején álltak. Onnan
szemügyre vehették az egész udvart, de a hátsó szárnynak csak az
oldalát látták. Azonnal világossá vált, hogy a Prinsengracht 263.
közvetlen szomszédainak nem volt rálátásuk a rejtekhely ablakaira.
Csak a Westermarkton, a Keizersgrachton és a Leliegrachton
található néhány épületből lehetett rálátni a hátsó traktusra.
Tovább szűkítette a kört az a nagy gesztenyefa, amely egykor a
rejtekhely mögött állt. Anne gyakran említette a naplójában. (2010-
ben a csaknem százéves fa kidőlt, de azért még mindig él. A fáról
származó gesztenyékből magoncokat neveltek, azokat pedig Anne
emlékére szétültették az egész világon.) A fa kidőlése előtt készült
nyári légi felvételeket nézve látható, hogy a fa lombkoronája szinte
teljesen eltakarta a hátsó szárnyat az udvar Keizersgracht-oldali
épületei elől.
 Mivel a tetőről nem láthatták a rejtekhely ablakait, Vince és
Brendan új kilátópontot kerestek. A legjobb perspektívát a
közvetlenül az udvar végében álló, de a Keizersgrachtra néző épület
kínálta, amelyben egy népszerű képregénybolt működött. Mikor
megmagyarázták a tulajdonosnak, mit szeretnének, az rögtön
segítségükre sietett. Nyugodtan menjenek fel vele, és nézzék meg,
mi látható a fenti ablakokból. Kicsit feszengve jegyezte meg, hogy a
háború alatt voltak nácibarátok is a családban.
Vince és Brendan ott ültek a tulajdonos hálószobájának ablakánál,
szemrevételezték a hátsó traktust az udvar túloldalán, és azon
tűnődtek, vajon mit lehetett látni és hallani, amikor emberek rejtőztek
ott. Ma a rejtekhely valamennyi ablakát zsalu fedi, kivéve azét az
egyetlen szobáét, ahova Anne, Margot és Peter visszahúzódtak a
szüleik elől. Onnan, ahol ültek, a két férfi láthatta a Westerkerk
harangtornyát, amely még mindig hangosan kongat minden
negyedórát, ugyanúgy, mint a háború idején. Szintén látták a nagy
gesztenyefa rönkjét. Az udvaron mindössze néhány virágot locsoló
lakó és pár munkás tartózkodott, akik a terület túlsó végén a
burkolatot javították.
Rövid szemléjük során Brendan és Vince több következtetésre
jutottak. Bár voltak emberek, akik egyenesen ráláttak a hátsó
szárnyra, és esetleg észrevehettek mozgást benne, azt nagyon
nehéz lett volna megmondani, hogy dolgozók vagy ott lakók, zsidók
vagy nem zsidók okozták-e, főleg éjszaka, az elsötétítés miatt
szigorúan behúzott függönyökkel. Ráadásul, mivel az udvart főleg
téglából és kőből épült házak vették körbe, a zaj visszaverődött a
falakról, és a visszhang miatt nehezen lehetett volna megállapítani,
honnan eredt.
A Kihűlt Ügy Csapatát többen is megkeresték új elméletekkel,
amelyek szerint Anne Frank árulója kapcsolódik a környékhez. Az
egyik érdekes elképzelés Arnold Pennerstől, egy visszavonult
gyógytornásztól származott. 1985-ben azt nyilatkozta, korábban volt
egy idősebb páciense – a nevére nem emlékezett, csak arra, hogy
B-vel kezdődött –, aki elmondása szerint mindössze néhány
háznyira lakott a Prinsengracht 263.-tól, és tanúja volt a
letartóztatásnak. A csoport nagyon izgatott lett, mert ez lett volna az
első és egyedüli ismert tanúvallomás a razziáról, nem számítva a
segítőket, Jan Giest és Kleiman bátyját.
A nő szerint gyönyörű nap volt. Az ablakban könyökölt, és nézte
az utcát, mikor a Rosengracht felől jött egy teherautó. A 263. számú
ház előtt megállt, és a vezetőfülkéből kiszállt egy német tiszt és egy
másik férfi, akit felismert. A Gies & Tsa. raktárosa, Lammert Hartog
volt az. Az autó hátuljából német katonák és holland rendőrök
ugrottak le, és a katonák mindkét irányban lezárták az utcát. Hartog
felmutatott a 263.-ra, és a többi férfi bement az épületbe. Nem
sokkal később látta kijönni őket a rejtekhelyen elfogottakkal együtt.
Lammert Hartog átsétált a csatorna túloldalára, és valami
antiszemita szöveget kiabált a foglyoknak. Mikor a teherautó elindult,
észrevette, hogy egy kis csoport nő álldogált az úton. Köztük volt
Hartog felesége, Lena Hartog. Ő is odavetett valami becsmérlő
szöveget, majd az öklével ráütött az autó oldalára, ahogy az elhajtott
mellettük.
A nő azt állította, hogy mindezt elmondta az 1947-es nyomozást
vezető detektívnek is, de mivel semmi nem történt az ügyben, ő is
ennyiben hagyta az egészet.
Valójában a beszámolója ügyes fantáziálásnak minősült, melyet
minden tanú, gyanúsított és áldozat cáfolt. A razziát végrehajtó
osztag nem teherautón érkezett; az utcát nem zárták le katonák;
egyetlen segítő sem említette soha Hartogék antiszemita
megjegyzéseit; Jan Gies és Willy Kleiman, Johannes bátyja a
csatorna másik oldaláról nézték az eseményeket, és nem hallottak
semmit. Csak azt lehet mondani erre, érdekes, hogy az emberek
mennyire részesei szeretnének lenni az Anne Frank-történetnek.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

A gyerekfelügyelő
Bár Vince mindig is remélte, hogy a projekthez kapcsolódó
információval rendelkező emberek majd megkeresik őket, a
levélözön láttán elképedt. A Kihűlt Ügy Csapatának 2017.
szeptemberi sajtótájékoztatója után a Today Show az elsők között
volt, amely reagált. További felkérések érkeztek az Egyesült
Királyság, Kanada, Ausztrália, Kolumbia, Oroszország,
Franciaország, az USA, Hollandia, Németország, Izrael,
Olaszország és más államok hírcsatornáitól. Majd a holland újság, a
Het Parool hosszú cikket jelentetett meg a vizsgálatról, ami újabb
tippeket eredményezett.1
Az egyik ötlet egy nyolcvankét éves nőtől származott, aki a
Jordaan kerületben nőtt fel, néhány házra a Prinsengracht 263.-tól.
A Jansje Teunissen néven (kitalált név) szereplő hölgy jelenleg
Amszterdamtól mintegy kétórányi távolságra délre, egy kis
farmerközösségben él.2 Christine Hoste megszervezte az utazást,
majd Monique-kal és Vince-szel elmentek, hogy interjút készítsenek
vele. Mint kiderült, Christine jól ismerte a vidéket, mert a
gyermekkorát ezek között a vidéki gazdaságok között töltötte, és a
családja még mindig ott élt. Jansje egy szerény földszintes házban
lakott, nem messze egy kisebb főúttól. A ház tele volt családi
fényképekkel és szépen megmunkált vitrinekkel. Az interjút videóra
vették, és hollandul zajlott; Monique fordított Vince-nek.
Látszott, hogy Jansje ideges, de hamarosan megnyugodott, és
számtalan történetet mesélt a Jordaanról. Csodálatos
anekdotázóként hosszasan, a részletek felidézésével mesélt a
háború korai szakaszáról, a légoltalmi szirénák félelmetes hangjáról,
arról, ahogyan az apja fogta a kezét, és szaladtak az óvóhelyre. A
háború kitörésekor legalább volt elég ennivaló. Akkor még lehetett
telefonálni, és a családjuk szerencsésnek minősült, mert volt náluk
otthon készülék; valami, ami többnyire csak vállalkozások vagy a
német megszállást támogató emberek privilégiuma volt. 1944 nyarán
Jansjét bentlakásos iskolába küldték egy kisvárosba,
Noordwijkerhoutba, ahol nagyobb biztonságban lesz, mint a
fővárosban.
Jansje elmondta Vince-nek és Monique-nak, hogy nem volt
könnyű gyermekkora. Az apja az NSB-hez tartozott, bár azt, hogy az
mit is jelentett, ő csak később, visszatekintve értette meg. Az
apjának italproblémái voltak. Néha azzal keresett pénzt, hogy a
környék bárjaiban zongorázott, de aztán el is itta a keresetét. Jansje
gyermekként gyakran volt otthon egyedül, mert az anyja egy
halboltban dolgozott, hogy el tudja tartani a családot. A szülei végül
úgy döntöttek, kell egy pesztonka, akinél eltöltheti a napjait.
Ahhoz, hogy eljusson hozzá, az utcájukon el kellett sétálnia a
Prinsengrachtig, az Otto Frank üzletével szemközti sarokig. Ott
átment a csatorna túlpartjára, ahol a Westerkerk áll, majd tovább a
Westermarktra. A bébiszitter házát a Westermarkt 18. alatt könnyű
volt felismerni arról a holland náci plakátról, amely feltűnően ki volt
helyezve az utcai ablakba.
A pótmama, Berdina van Kampen (becenevén Tante Kanjer, azaz
Hatalmas néni) a férjével élő, gyermektelen nő volt. Jansje mindig
melegszívű, nagylelkű embernek tartotta, akitől cukorkát, sütiket és
öleléseket kapott, ami otthon ritkán történt meg. A férje egy holland
zeneszerző volt, aki néhány népszerű dal komponálásával
ismertségre tett szert, és akit Jansje Niek bácsinak szólított. Tőle
nagyon félt, Tante Kanjert viszont sajnálta.
A konyhába soha nem engedték be. Mivel saját bevallása szerint
kíváncsi, engedetlen gyerek volt, egyszer bemerészkedett a
konyhába, felmászott a pultra, és egy függöny mögött egy kötéllel
ellátott kosarat és egy emelőcsigát látott. Jansje csak évekkel
később jött rá, hogy pesztonkája lakása közvetlenül a rejtekhely
mellé esett. Eltűnődött rajta, vajon a nő arra használja-e a kosarat a
kötéllel, hogy élelmiszert eresszen le a hátsó traktusban bujkálók
számára. A konyha ablaka az udvarra nézett, a fával, amelyet Anne
említett a naplójában, mögötte pedig tisztán látszott a hátsó traktus.
Vince és a csapat lenyűgözőnek tartotta Jansje történetét. Az
elkötelezett NSB-tag, akinek a felesége élelmiszert csempészett a
bujkálóknak, ennyire közel a rejtekhelyhez – mindez további
vizsgálatot igényelt. Ellenőrizték a történet részleteit; hatalmas
adatbázisukat használták arra, hogy megerősítsék a Jansje által
megadott neveket és címeket. Az eredmények igazolták, hogy a
bébiszitter, Berdina van Kampen-Lafeber és férje, Jacobus van
Kampen 1940. májustól 1945. februárig valóban a Westermarkt 18.
alatt lakott. Niek bácsi zeneszerzőként szerepelt a
nyilvántartásokban.
Maga az időtartam is érdekes volt. A házaspár a német
megszállás kezdetétől élt a Westermarkt 18.-ban, és pontosan akkor
költöztek el, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a németek elvesztették
a háborút, és a kollaboránsok menekültek Amszterdamból. Niek
bácsi CABR-dossziéja megerősítette, hogy valóban NSB-
kollaboráns volt, azt azonban nem várta a csapat, hogy Jansje
kedves pesztonkája maga is kártyával rendelkező NSB-tag volt, és
fiatal NSB-legényeknek adott ki szobákat. Lehetséges, hogy a hátsó
szárnyban rejtőzködők segítése helyett inkább a beárulásukhoz volt
köze.
Bár nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy egy tagsági kártyával
rendelkező NSB-támogató bujkáló zsidókat etessen, Vince és
Monique nem vetették el azt a lehetőséget sem, hogy a
gyermekfelügyelő titokban a németek ellen volt, és csak a férje
kedvéért lépett be az NSB-be. De elég közel volt, célba tudta juttatni
az élelmiszert anélkül, hogy meglátták volna?
Sajnos a Westermarkt 18. számú házat lebontották, és a helyébe
modern bérházat építettek. A háború idején készült felvételeket
átnézve kiderült, hogy a Westermarkt 18. hátsó ablakai a rejtekhely
oldalára néztek, onnan nem lehetett rálátni a padlástér ablakaira,
ahogyan Jansje állította. Ráadásul a két épület elég messze volt
egymástól ahhoz, hogy ha elmélete szerint a pesztonkája valóban
élelmiszert eresztett le a kosárban a rejtőzködők számára, a segítők
egyikének a raktár hátsó ajtaján keresztül ki kellett volna jönnie az
épületből, átvágni az udvaron, és felvenni a harminc-negyven
méterre lévő kosarat. Ez nyilvánvalóan túl kockázatos lett volna
minden résztvevő számára. Ezen túlmenően, ha valóban az történt
volna, amit Jansje elképzelt, a dolognak nyoma maradt volna – akár
Anne bejegyzéseiben, akár a segítők beszámolóiban. Ami a
bébiszitter emelőcsigáját és a kötéllel ellátott kosarát illeti, a csatorna
menti többszintes házak nagy részében keskeny folyosók, meredek,
kanyargós lépcsők voltak, így a kosár felhúzása akkoriban
Amszterdamban teljesen hétköznapi jelenség volt.
Niek bácsi CABR-aktája bizonyítékul szolgál arra, mennyire lelkes
NSB-tag volt.3 Tanúk gyakran látták Landwacht-egyenruhában, két
pisztollyal sétálgatni, és ünnepnapokon NSB-zászlót tűzött ki az
otthonára. Nyilván egészen a háború végéig kitartott radikális
nézetei mellett, mivel több tanú állította, hogy a felszabadulás előtti
napon még a németek mellett szónokolt az utcán. Ugyanezek a
tanúk vallották, hogy felesége, a jó dadus, támogatóan állt mellette.
Lehet, hogy az emlékekben némileg módosították a dátumot, mert a
házaspár februárban elköltözött az utcából, de a történet jelzi,
mennyire utálták a helyiek Niek bácsit.
Ám bármilyen vehemens náciszimpatizáns volt is Niek, a csapat
semmiféle bizonyítékot nem talált arra, hogy valakit feladott volna. A
háború után elítélték az NSB-ben betöltött vezető szerepéért, és
azért, mert egy népszerű rádióadónak náci propagandanótákat írt.
Kollaborációért huszonkét hónap börtönbüntetést kapott.4
A végső következtetés levonásában, miszerint nem Niek bácsi volt
az áruló, egy parányi információ volt a csoport segítségére. 1944
folyamán ugyanis nem volt Amszterdamban, hanem az ország keleti
részén, Arnhemben. Lehet, hogy szélsőséges NSB-elkötelezettsége
alapján volt indítéka, viszont nem volt alkalma elkövetni a
cselekményt. A csoport arra sem talált bizonyítékot, hogy bár a
rejtekhely közvetlen közelében lakott, tudomása lett volna a hátsó
traktus lakóiról.
Ezt az elméletet ezek után a csapat félretette volna, az
Amszterdami Városi Levéltárban azonban megtalálták Jansje
szüleinek személyi lapjait, és felfedezték, hogy a háború után
megfosztották őket az állampolgárságuktól. Pusztán azért, mert
valaki az NSB tagja volt, nem veszítette el az állampolgárságát; több
kellett ahhoz egy ostoba ideológiánál. A CABR-dossziékban is
szerepelt Jansje apjának az aktája, mely szerint tagja volt az NSKK-
nak (Nemzetiszocialista Gépkocsis Alakulat), és Németországban
dolgozott 1942–1944 között. Félkatonai szervezetként az NSKK
biztosított szerelőket és sofőröket a német katonaság különböző
ágazatainak. Feltehetően ez az NSKK-tagság volt az, ami a holland
állampolgárságába került. A kollaborációja magyarázza valószínűleg
azt is, hogy képesek voltak egészen a háború késői szakaszáig
megőrizni a magántelefonjukat. Még meglepőbb volt az a felfedezés,
Jansje anyja szintén az NSB tagja volt. Neve szerepelt azon a listán,
amelyet a nyomozás kezdetén a Jad Vasem elküldött Vince-nek. Ő
is elvesztette az állampolgárságát, ami megdöbbentette Jansjét;
fogalma sem volt róla, hogy a családja ilyen szoros szálakkal
kötődött a nácikhoz.
A csoport kiderítette, hogy Jansje anyját 1944. augusztus 3-án
letartóztatták. Este tíz óra tíz perckor történt, pusztán tizenkét órával
a Prinsengracht 263.-ban tartott razzia előtt. A tény, hogy csak
pénzbüntetésre ítélték, és hamar szabadon bocsátották,
felébresztette a csapat gyanakvását. A gyors elbocsátás gyakran azt
jelentette, hogy az elfogott személy információt adott cserébe a
szabadságáért.5 Jansje anyja láthatott valamit, vagy hallhatott arról,
hogy zsidók rejtőznek a gyermekfelügyelő lakásához közel, és
letartóztatásakor elmondta a rendőröknek?
Érdekes feltevés, de nem bizonyult igaznak. A rendőrségi
bejegyzések szerint a nőt a kijárási tilalom megszegéséért
tartóztatták le. A rendelkezés este nyolckor lépett életbe. Azonban
fél tízkor még világos volt, tehát a kint tartózkodása nem tűnt
különösebben veszélyesnek. Egyébként a háborúnak ebben a késői
szakaszában, amikor mindenki tisztában volt vele, hogy a németek
bajban vannak, egy sima járőröző rendőr nem akart összetűzésbe
kerülni a rettegett holland Biztonsági Szolgálat zsidóvadász
osztagos detektíveivel. Mikor a háborúnak vége, mindenki a jó
oldalon akart lenni.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Egy újabb elmélet

2018-ban üzenet érkezett egy idősebb holland úrtól, aki
kijelentette, hogy Vince és a csapat csak az idejüket pazarolják,
amikor meg akarják válaszolni a razzia körüli kérdéseket, mivel ő
tudja, mi történt. Néhány e-mail-váltás után Pieternek sikerült
telefonon is felvennie a kapcsolatot Gerard Kremerrel, aki
gyermekkorában a Westermarkt 2. szám alatt lakott. A
méltóságteljes épület két szintjén Wehrmacht-irodák működtek, és
az a sarok másik oldalán, közvetlenül a képregénybolt mellett állt,
ahonnan Vince és Brendan szemügyre vette az udvart és a
rejtekhely hátsó részét.
A környékre jellemző módon a Westermarkt 2. alatt is több üzlet
és lakás kapott helyet. Kremer apja, az idősebb Gerardus
gondnokként az ötödik emeleten élt a feleségével és a fiával. A
második és harmadik emeletet egy Wehrmacht-egység foglalta el,
amely Hollandia területén elkobzott tárgyak és áruk Németországba
szállítását intézte. A pince egy részét szintén lefoglalták élelmiszer
és orvosi felszerelések raktározására.
2018 májusában megjelent Gerard Kremer könyve, a De
Achtertuin van het Achterhuis (A hátsó traktus hátsó udvara), és bár
kételkedéssel fogadták, ugyanakkor szenzációt is keltett. Tisztelegni
kívánt vele a szülei és az ellenállásban végzett tevékenységük előtt.
Azt állította, az anyja és az apja titokban lopkodták az élelmiszert a
Westermarkt 2. pincéjéből, és az egyik szomszédos házban rendelő
dr. Lam segítségével az élelmiszercsomagokat eljuttatták az
ellenállásnak. Miután megszerezték őket, a sajtokat, konzerveket
kötéllel leengedték dr. Lam Keizersgracht utcai rendelőjének
aprócska udvarába. A lopott élelmiszert aztán az ellenállás osztotta
szét, többek között a rejtekhelyen élők számára is. Mikor Pieter
megkérdezte Kremert, honnan tudta az apja, hogy a hátsó
szárnyban emberek rejtőztek, felidézett egy, az apja által mesélt
történetet, amely szerint látta és hallotta az ott bujkáló lányokat
hangosan játszani az udvaron álló nagy gesztenyefa körül.1 Azontúl,
hogy élelemmel segítette a rejtőzködőket, dr. Lam állítólag orvosi
szolgáltatásokat is nyújtott.
Bár az, hogy az élelmiszer-beszerzés újabb forrását fedezték fel,
felkeltette a csapat érdeklődését, Kremer történetéből mégis a
razziáról szóló részt akarták leginkább hallani. Kremer azt állította,
az apja egy gyakori látogatóban felismert egy hírhedt V-Fraut (női V-
ügynököt), Ans van Dijket. A nő az Ans de Jong álnevet viselve
sokszor megjelent a Wehrmacht-irodában, és együtt kávézott a
titkárnőkkel. Az idősebb Kremer egyszer ráköszönt, és megemlítette
neki, emlékszik rá a Mason Evany boltból, ahol Ans a háború előtt
dolgozott. A nő azonban erősködött, hogy a férfi téved, és elsietett.
A razzia leírásakor Kremer azt állította, hogy 1944 augusztusának
elején hallotta egy telefonbeszélgetés foszlányait, amikor Ans van
Dijk felhívta az SD-t, bejelentve, hogy a Prinsengracht egyik házából
gyerekhangokat hallott. Aztán a hívás után hirtelen razziáztak.
Ezt a figyelemre méltó történetet az idősebb Kremer mesélte
1978-ban, halálos ágyán fekve az ifjabb Kremer feleségének, aki
furcsa módon évekig nem szólt róla a férjének. Aztán az ifjabb
Kremer is évekig hallgatott a vallomásról, mígnem úgy döntött, a
2018-ban megjelent könyvében közzéteszi a beszámolót.2
Kremer apját a razzia után több mint egy hónappal letartóztatták.
Az ifjabb Kremer szerint az apja úgy hitte, Ans van Dijk jelentette fel,
de ezt soha nem bizonyították be. A család úgy vélte, a
letartóztatása összefüggött azzal, hogy bujkáló zsidókat segített.
Bevitték az Euterpestraatra, az SD főhadiszállására, ahol
kínvallatásnak vetették alá. Dr. Lamot is bevitték, de rövidesen el is
engedték. Az idősebb Kremer a Weteringschanson lévő hírhedt náci
börtönben kötött ki, ám szerencsére egy német tiszt, aki velük egy
házban lakott a Westermarkt 2. alatt, szólt érte egy jó szót. 1944.
október 23-án szabadon bocsátották. Ugyanazon a napon, mikor
Herbert Oelschläger SD-tisztet egy merényletben megölte az
ellenállás. Másnap reggel huszonkilenc embert szedtek össze
ugyanabból a börtönből, amelyikbe az idősebb Kremer is be volt
zárva, elszállították őket a város déli részébe, és kivégezték őket,
hogy példát statuáljanak a merénylet büntetéseként.
 Miután Pieter befejezte a Kremerrel folytatott, időnként ingerült
telefonbeszélgetéseik közül az elsőt, a csapat elkezdte elemezni,
ízeire szedni az információt. Az biztos, hogy összhangban állt a
NIOD-kutató David Barnouw elméletével, mely szerint valaki a
környékről látott vagy hallott valamit, és értesítette a Biztonsági
Szolgálatot. Szintén szerepet kapott benne egy hírhedt V-Frau, azaz
beépülő ügynöknő, aki már korábban is felkerült a csapat radarjára,
mivel köztudottan Amszterdamnak ez a része volt a vadászterülete.
A nyomozás első lépéseként megpróbálták igazolni a Kremer
apjáról, dr. Lamról, a Wehrmacht-irodáról szóló információkat. A
„Lakók” projekt eredményeinek felhasználásával elég volt
megnyomni néhány billentyűt, hogy lássák, Kremer és a szülei
valóban ezen a lakcímen éltek a háború alatt, ahol apja az épület
gondnokaként állt alkalmazásban. Azt is megerősítették, hogy dr.
Lam lakása és rendelője a szomszédos épületben, a sarok másik
oldalán, a Keizersgracht 196. szám alatt volt. Dr. Lam a feleségével
együtt 1942 márciusában költözött ide, csak négy hónappal azelőtt,
hogy a Frank család bevonult a rejtekhelyre. Azt azonban már
nehezebb volt igazolni, hogy a Wehrmacht valóban elfoglalt két
szintet. A levéltár adataiban egyedül a Közegészségügyi Hivatal
Szociális Ügyek Osztályát tartotta nyilván mint az épületben működő
kormányzati jellegű hivatalt. De háborús idők voltak, és a
Wehrmacht valószínűleg úgy foglalta le magának a két szintet, hogy
az soha nem került be a városi nyilvántartásba.
Ezután a csoport Kremernek arra az állítására fordította figyelmét,
amely szerint az apja élelmiszert juttatott a rejtekhelyen
tartózkodóknak. Az Anne Frank Remembered (Anne Frank
emlékezete) című könyvében Miep nagy részletességgel ecseteli,
hogyan szerezte be a zöldségeket egy baráti zöldségestől, Hendrik
van Hoevétól, akinek az üzlete a Leliegrachton volt, néhány száz
méterre az üzemtől.3 A kenyeret Kleiman egyik barátja, az egy
egész pékséghálózatot üzemeltető W. J. Siemons szállította házhoz
hetente két-három alkalommal. Aztán ott volt a hentesbolt, amelynek
tulajdonosával, Piet Scholtéval Hermann van Pels megállapodott,
hogy ellátja hússal őket. (Anne abban a menüben is megemlítette a
boltot, amelyet Miep és Jan házassági évfordulós vacsorájára
tervezett.) Az élelem begyűjtésének feladatán Bep osztozott
Mieppel. Gyakran nagy kockázatot vállalt azzal, hogy kibiciklizett a
város Halfweg kerületébe vagy akár a városon kívülre tejért.4
A segítők mindig önzetlenül megemlítették azokat, akiktől
beszerezték az ennivalót, és nincs ok azt feltételezni, hogy
elhallgatták volna az idősebb Kremer segítségét, aki az életét
kockáztatta volna azzal, hogy élelmiszerrel látja el őket. A csapat
azonban nem talált semmit, ami megerősítette volna Kremernek azt
az állítását, miszerint az apja élelemmel látta el a hátsó szárnyat. Ez
persze nem jelenti azt, hogy ne segíthette volna az ellenállást azzal,
hogy élelmiszert szerzett más rejtőzködőknek. Hasonlóképpen, ha
dr. Lam valóban orvosi ellátást nyújtott volna a hátsó szárnyban
élőknek, mint azt Kremer gyakori telefonhívásai egyikében váltig
állította, Anne bizonyára megemlítette volna a naplójában, vagy Otto
Frank és a segítők később beszéltek volna róla. Dr. Lam valóban
kezelhetett rejtőzködőket, csak nem a hátsó traktusban lévőket.
Hogy Kremer többi állítását is ellenőrizzék, Pieter és Christine
Hoste megpróbálták kideríteni, lehetséges volt-e meghallani a hátsó
szárnyból jövő hangokat. A Westermarkt 2. keveset változott a
háború óta. Hatszintes, barna téglából emelt épület, melynek
utcafrontján hatalmas ablakok dominálnak. A díszes előcsarnokban
a korhűség megőrzésére törekedtek, így Pieter és Christine könnyen
el tudta képzelni, hogyan nézhetett ki a háború alatt. Több lakóval
beszélve megtudták, hogy az épülethez hatalmas pincerész tartozik,
ahogy Kremer leírta nekik, s ott valóban tárolhattak elkobzott árukat.
Az épület hátsó falának vizsgálatakor kiderült, hogy nincs rajta
ablak, és mint a korabeli fényképek mutatták, soha nem is volt; tehát
az irodákban dolgozóknak nem volt direkt rálátásuk a rejtekhelyre.
Még ha az oldalsó ablakokat kinyitották is, akkor is nehezen lehetett
volna meghallani a hátsó szárnyból kiszűrődő hangokat, nemhogy
betájolni, pontosan honnan jöttek. Ami pedig az idős Kremer állítását
illeti, hogy látta a lányokat az udvaron játszani – nos, lehet, hogy
látott lányokat, de azok nem a Frank gyerekek voltak. Anne
világosan leírta a naplójában, hogy az ott lakók egyike sem hagyta el
a rejtekhelyet több mint két éven keresztül.
 Vince és csapata tehát elvetette Kremer elméletét a razziáról azon
az alapon, hogy mendemonda, amely az idősebb Kremernek a
halálos ágyán a menye előtt tett vallomásán alapszik, aki évekkel
később számolt be erről a férjének. Egyszerűen nincsenek az állítást
alátámasztó dokumentumok vagy vallomások.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A „zsidóvadászok”
Kik voltak azok a férfiak (és időnként nők), akik abból éltek, hogy
zsidókra vadásztak? Kik azok, akik egy szép kis fejpénz, 7,50 gulden
(mai árfolyamon negyvenhét amerikai dollár) reményében
feljelentenek egy zsidót pusztán azért a „bűnért”, mert zsidó? (Ha ez
a zsidó ténylegesen elkövetett olyasmit, amit a nácik valódi
bűncselekménynek tekintettek – például rádió volt a birtokában –, a
fejpénzhez jött még tizenöt gulden.) Ahogy a Kihűlt Ügy Csapata
elkezdte átvizsgálni a CABR-aktákat, úgy találták, a „zsidóvadászok”
egy része tagja volt az Adolf Eichmann által Berlinből irányított
Referat IV-B4-nek, a Zsidóügyi Osztálynak. Minden megszállt
területen standardizáltan megszervezve, a Birodalmi Biztonsági
Főhivatalnak ez az alosztálya felügyelte a zsidók kategorizálását, a
zsidóellenes törvényeket, és végül a megsemmisítő táborokba
irányuló tömeges deportálást. Az amszterdami IV-B4 egység a
csatlakozó holland rendőrökkel együtt a német Biztonsági Szolgálat
(SD) alá tartozott.
1941 végére egyre szorult a náci hurok a hollandiai zsidó lakosság
nyaka körül. A rendelkezések napról napra szigorodtak. December
5-én elrendelték, hogy a nem holland zsidóknak jelentkezniük kell a
Zentralstelle für Jüdische Auswanderung (Központi Zsidó
Kivándorlási Hivatal – melyet a köznyelv csak Központi Hivatalként
emlegetett) irodájában, hogy regisztráljanak „önkéntes
kivándorlásra”. A holland zsidókról már készen volt a nácik
nyilvántartása. Következő lépésként negyvenezer holland és nem
holland zsidónak kellett Arbeitseinsatzra, németországi
kényszermunkára jelentkeznie. Mindez 1942. július 5-én kezdődött,
ugyanazon a napon, amelyiken Margot Frank megkapta a maga
behívóját. 1943-ra az olajozott gépezet már jó úton haladt afelé,
hogy elérje a kitűzött „emigrációs” célokat. A nácik egyszerűen
összeadták a Hollandiában élő zsidók számát, ebből kivonták
azokét, akiket már elintéztek, vagy akik mentesültek azáltal, hogy a
Zsidó Tanácsnak dolgoztak. Nem kellett statisztikus annak a
kikalkulálásához, hogy jelentős számú zsidó lakosság, nagyjából
huszonötezer fő hiányzik az egyenletből. Ezekről feltételezték, hogy
rejtőzködnek.
Hogy elérjék a céljukat, azaz hogy Hollandia judenfrei,
zsidómentes nemzet legyen, a nácik ragaszkodtak hozzá, hogy
megtalálják azt a huszonötezer embert. Egy háborút követő
kihallgatás során Willy Lages, az amszterdami SD vezetője
beismerte, jelen volt azon a Hágában, az SD főparancsnokságán
tartott megbeszélésen, amelynek során elhatározták, hogy fejpénz
kitűzésével ösztönzik a hiányzó zsidók felkutatását. A fejpénzt a
holland rendőröknek, főleg az amszterdami rendőrség Zsidóügyi
Irodájának kötelékében lévőknek lehetett kifizetni. A Központi
Hivatalon belül a zsidók tényleges felkutatását végző egységet
Henneicke-osztagnak hívták, mely főleg civil, szerződött
alkalmazottakból állt.1
A Henneicke-osztag, amelynek a tagjai szinte kizárólag NSB-s
érzelmű hollandok voltak, az eredeti foglalkozások tekintetében
rendkívül eklektikus társaság volt: húsz százalékuk utazó
kereskedelmi ügynök, húsz százalékuk irodai dolgozó, tizenöt
százalékuk autóipari munkás, nyolc százalékuk kis üzlet tulajdonosa.
Néhány említésre méltó személy, mint például Henneicke és Joop
den Ouden, szerelők voltak. Eduard Moesbergen, foglalkozása
szerint drótnélkülirádió-szerelő, képzett könyvelő volt, és ő felelt a
Henneicke-osztag hatékony működéséért.
Miután a csoportot 1943. október 1-jén feloszlatták, a zsidók
levadászása rendőri hatalommal rendelkező emberekre, azaz az SD
zsidóügyi egységére, a IV-B4-re hárult. Az osztag parancsnoki
hierarchiája a következőképpen nézett ki: legfelül állt a német
születésű Julius Dettmann SS-hadnagy; közvetlenül alatta
honfitársa, Otto Kempin, a holland SD-nyomozók parancsnoka. Ők
ketten 1942 óta a helyükön szolgáltak, de a Kihűlt Ügy Csapata
kiderítette, hogy Kempint néhány nappal a razzia előtt áthelyezték.
Valószínűleg az ő távolléte okozta, hogy a rejtekhelyet bejelentő
hívás egyenesen egy szinttel feljebb, Dettmann-nál kötött ki. Német
SD-tisztként Karl Silberbauer Kempinnek jelentett volna, de mivel ő
már nem volt ott, Silberbauer egyenesen legfelülről kapta a
parancsokat.
Miután a háború véget ért, a IV-B4 valamennyi holland tagja ellen
vádat emeltek kollaboráció miatt, így a Holland Nemzeti Levéltárban
mindegyikük neve alatt létezik egy CABR-akta. A nem holland tagok
közül néhányat kivégeztek háborús bűncselekmények miatt. Otto
Kempint tíz évre ítélték; Julius Dettmannt letartóztatták, de a
börtönben öngyilkosságot követett el, mielőtt kivégezhették volna.
Mások azonban, mint Karl Silberbauer, aki a razziát végrehajtotta,
addigra már elmenekültek Hollandiából.
Az aktákból kiderült, hogy a IV-B4 holland nyomozói nagyban
támaszkodtak civil bejelentésekre a rejtőzködő zsidókról. Ezeket a
civileket V-Mann és V-Frau névvel illették (a V a vertrouwen –
„bizalom” – rövidítése). Lehettek zsidók vagy gójok. Legtöbbjük
elkövetett valamit a múltban, ami miatt úgy érezhette, veszélyben
lehet az élete, he nem ad fel másokat. Együttműködésükért cserébe
szabadlábon maradhattak, de tartóik vigyázó szeme előtt – akik
mellesleg szép kis profitra tettek szert az ő munkájuk nyomán. Ezek
a beépülő, civil ügynökök kaptak szállást, és megtérítették a
költségeiket. Időnként esetleg meg is jutalmazták őket némi jó
minőségű, divatos ruhafélével vagy élelmiszerrel, de a fejpénzt és a
zsákmányt a „tartó” detektívek kapták.
A legismertebb V-Frau, Ans van Dijk később azonosította Gerrit
Mozert és Pieter Schaapot – a civil ügynökök két legsikeresebb
tartóját – mint azokat a nyomozókat, akiknek ő jelentett. Eduard
Moesbergen, aki azután csatlakozott a IV-B4 egységhez, hogy a
Henneicke-osztagot felszámolták, nagyon sikeresnek bizonyult egy
kifejezetten termékeny V-Frau, Elisa Greta De Leeuw tartásában, aki
„Beppie” kódnéven működött. Ezek a civil ügynökök elérték a
gyanútlan zsidóknál, hogy megbízzanak bennük. Az egész azon
alapult, hogy a detektívek és ezek a V-ügynökök tudták, mire van
szükségük a rejtőzködő zsidóknak (például új búvóhely, hamis
papírok, élelem), és csak el kellett hinteniük megfelelő körökben,
hogy ők tudnak segíteni. „Zsidócsapdáknak” nevezett lakásokat
tartottak fenn, ahol biztonságos menedéket ígértek kétségbeesett,
gyanútlan zsidóknak. Ez volt az eljárás 1944. május 10-én is, amikor
elfogták Otto második felesége, Fritzi Geiringer férjét és fiát, ami
aztán másnap Fritzi és lánya, Eva letartóztatásához vezetett.
Véletlenül pont Eva születésnapján.2
Az SD-nyomozók által gyakran alkalmazott másik trükk az volt,
hogy a tartott emberüket bezárták a börtönbe vagy a táborba, hogy a
többi fogolyból kiszedje, hol rejtőznek zsidók, hova dugtak el értékes
vagyontárgyakat. A háború utáni kihallgatása során Schaap
bevallotta, egy Leopold de Jong nevű V-ügynököt küldött
Westerborkba, hogy az újonnan érkezőktől lakcímeket szerezzen. Ő
is lehetséges gyanúsítottá vált a feljelentés ügyében.
Nem zsidó informátorokat szintén használtak, ők azonban
valamiféle fizetséget vártak az információért cserébe, vagy minimum
valami korábbi kisebb bűncselekmény, törvényszegés (például
tolvajlás) törlését a nyilvántartásból. A zsidók bújtatásáért elfogott
emberek akkor kaptak esélyt a sorsuk elkerülésére, ha V-ügynökök
lettek, és olyan címekkel szolgáltak a tartóiknak, amelyeken zsidók
rejtőztek, vagy ellenállási összekötőket szerveztek be. A háború
utáni egyik tárgyalás résztvevője egy olyan férfi volt, aki panziót
üzemeltetett Amszterdamban a Weteringschans utcán, ahol zsidók
számára biztonságos szállást kínált. Miután előre beszedte a bérleti
díjat, értesítette a hatóságot, hogy begyűjthetik a zsidókat.
Kihallgatása során azonosította Frederick Cool SD-nyomozót mint
azt a tisztet, aki megparancsolta neki, értesítse, amikor új bérlők
érkeznek. Azt állította, azért engedelmeskedett Cool nyomozó
utasításának, mert félt, ha nem teszi meg, amit parancsolt, őt is
letartóztatják. Így aztán telefonált – de mindig csak azt követően,
hogy begyűjtötte és biztonságba helyezte a bérleti díjat.
Miután hozzászoktak a Kopgeld-kifizetések jelentette
pluszpénzhez, a IV-B4 tagjai egyszer csak azt vették észre, ahogy a
könnyen megtalálható bujkáló zsidók száma kezd elenyészővé válni,
s így ők egyre kevesebb pénzhez jutnak. A kevesebb letartóztatás
kevesebb fejpénzt jelentett a hónap végén. Hogy ezt kompenzálják
valahogy, a zsidóvadászok gyakran eltulajdonították a zsidók vagy
rejtőzködők értékeit. Pieter Schaap holland rendőrtiszt sem tudta
megállni, hogy elbirtokoljon néhány vagyontárgyat. Mikor a háború
után sor került a letartóztatására, a rendőrök szőrméket,
festményeket, ékszereket és egyéb értékes tárgyakat találtak,
amelyek valahogyan odakerültek Schaap otthonába. A tanúk állítása
szerint Schaap felesége gyakran viselt ékszereket és bundákat, ha a
városban járt.
Vince érdeklődését azonban felkeltette, hogy megpillantotta egy
holland detektív, Willem Grootendorst nevét az egyik NIOD-
dokumentumban. A neve szerepelt néhány Kopgeld-elismervényen
is, és természetesen ő volt az egyik holland rendőr, aki elkísérte
Silberbauert a razziára. A másik részt vevő rendőrt, Gezinus
Gringhuist azért jelentették fel, mert megzsarolt egy holland nőt, aki
menedéket nyújtott egy zsidónak. Ötszáz guldent követelt, hogy
„hagyja feledésbe merülni az ügyet”. Fizetés helyett a nő bement a
helyi rendőrőrsre, és bejelentést tett. Mikor Gringhuis visszament a
házba, hogy begyűjtse az ötszáz guldent, Hendrik Blonk rendőrtiszt
várt rá a függöny mögé bújva, hogy lebuktassa. Sajnálatos módon a
szél megmozgatta a függönyt, felfedve Blonkot, és ezzel
meghiúsítva a tettenérést. Mikor Kaper őrmesternek jelentette az
esetet, az közölte Blonkkal: ha még egyszer a dolgukba avatkozik,
feljogosítja az embereit, hogy lőjék le.3 Ilyen volt a korrupció mértéke
a testület berkeiben.
Hogy kiderítsék, mely SD-detektívek dolgoztak együtt, Vince
beindította a „Letartóztatások” projektet. A Kihűlt Ügy Csapata ebben
a rendszerben kezelte az információkat az 1943–1944 során
végrehajtott összes zsidóletartóztatásról, hogy meg tudja határozni a
zsidóvadászok szokásos működési módját, ki kivel dolgozott, milyen
módszereket alkalmaztak, hogyan gyűjtötték be az információt, és a
többi.
Mikor katalogizálták a CABR-aktákból származó információkat, és
összevetették azokat az amszterdami rendőrség
eseménynaplójával, a Kopgeld-elismervényekkel és más adatokkal,
a csoport rájött, hogy a rejtekhelyen történt rajtaütés legalább egy
szempontból szokatlannak számított. Ez volt az első olyan nap,
amikor a német SD-tag Karl Silberbauer és a két holland SD-
nyomozó, Gringhuis és Grootendorst együtt akcióztak. (Arra volt
példa, Silberbauer és Grootendorst együttműködtek korábbi
letartóztatások során, egészen 1944. június végéig, de Gringhuis
nem volt velük.) És bár soha senki nem nevezte meg a harmadik
SD-nyomozót, aki csatlakozott hozzájuk aznap, Vince és csapata
arra a következtetésre jutott, az illető nem volt más, mint Pieter
Schaap, a V-ügynökök egyik fő tartója. Hála Nienke Filiusnak – egy
ragyogó fiatal holland informatikusnak, aki azt a programot
készítette, amelyik lehetővé tette a „Letartóztatások” projektben
szereplő adatok elemzését –, a csapat rájött, hogy Schaap és
Silberbauer együtt dolgoztak 1944 augusztusában.
A CABR-dossziék gyakran tartalmaztak kedvező nyilatkozatokat a
IV-B4-alkalmazottak háborús magatartásáról. A „jó magaviseletről”
szóló pozitív feljegyzések általában 1943 vége felé kezdődtek, mikor
az SD már valószínűleg gyanította, hogy a németek el fogják
veszíteni a háborút. Az önfenntartási ösztöntől vezérelve – mindenki
tudta, hogy háború után elszámoltatás lesz – a holland SD-
detektívek időnként elkezdtek segíteni az embereknek, vagy
hagyták, hogy egy-egy „gyanúsított” szabadon távozzon. A háború
végén aztán záporoztak a kérések a börtönből, hogy a zsidók, és
azok, akiket megkíméltek, szóljanak egy jó szót az érdekükben. A
dossziéja szerint Eduard Moesbergen azt állította, a Zsidó Tanács
egy fontos tagjának segített, amikor felkereste az otthonában, és
figyelmeztette, hogy le akarják tartóztatni. A tanácstag, aki hivatását
tekintve közjegyző volt, nem tartózkodott otthon. Mikor Moesbergen
négy nappal később újra elment hozzá, és látta, hogy a közjegyző
még mindig nincs otthon, azt feltételezte, elrejtőzött.4 Persze a
legtöbb embert, akiknek a IV-B4 tagjai nem segítettek, már nem
lehetett elérni, és nem tanúskodhattak arról, milyen elbánásban
részesültek a zsidóvadászoktól. Ők ugyanis nem élték túl a háborút.
A háborút követő időszakban a különleges bíróságok nagyon is
figyelembe vették a IV-B4 tagjainak példátlan viselkedését csakúgy,
mint a nekik dolgozó besúgókét és V-ügynökökét, és mindez
tükröződik is az ítéletekben. Az összes bíróság elé állított IV-B4-tag
csaknem egynegyedére halálos ítéletet szabtak ki, bár később az
ítéletek nagy részét enyhítették. Abraham Kapert, Pieter Schaapot
és Ans van Dijket kivégezték. Csak a legborzalmasabb bűnöket
elkövetőket sújtották ezzel a büntetéssel, ezért a Kihűlt Ügy
Csapatának nyomozói nagyon alaposan áttanulmányozták a CABR-
aktáikat, hogy meg tudják ítélni, milyen szerepet játszhattak – ha
játszottak egyáltalán valamilyet – a hátsó szárnyban rejtőzők
beárulásában.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

A V-ügynök
Ans van Dijk 1905-ben született Amszterdamban, alsó
középosztálybeli világi zsidó családban. Egy bátyja volt. Tizennégy
éves volt, amikor az anyja meghalt. Az apja hamarosan újra
megnősült. Ans huszonkét éves korában férjhez ment, de nyolc
évvel később különköltözött. 1938-ban, miután az apja
elmegyógyintézetbe került, ahol később meg is halt, hivatalosan is
elvált a férjétől.
A története teljesen hétköznapi lehetett volna, de – mint azt
később a tárgyalásán bevallotta – mikor harminchárom éves lett,
beleszeretett az ápolónőbe, aki átsegítette egy súlyos betegségen.
Van Dijk a Maison Evany kalapboltban dolgozott, amelynek a
tulajdonosa Eva de Vries-Harschel volt, maga is zsidó. (Ez volt az a
bolt, ahonnan az idősebb Kremer úr emlékezett Van Dijkre.) Mikor a
zsidóknak megtiltották, hogy saját üzletük legyen, a boltot lefoglalták,
és ő elvesztette az állását. Hamarosan romantikus kapcsolatba
bonyolódott egy Miep Stodel nevű nővel. Miep, aki szintén zsidó volt,
1942-ben elhagyta Van Dijket, hogy Svájcba meneküljön,
biztonságba. Mennyire másként alakult volna Van Dijk sorsa, ha vele
tudott volna menekülni!
Az 1946–1948 között zajló perében, melyben kollaboránsként állt
a bíróság előtt, Ans van Dijk azt állította, hogy a megszállás
kezdetétől szembeszállt a német hódítókkal; megtagadta a sárga
csillag viselését, nem tartotta be a zsidók elleni diszkriminatív
törvényeket. Azt vallotta, egy főleg fiatal zsidókból álló, titokban a
Tweede Jan Steenstraaton találkozó ellenállási csoport tagja volt,
akik többségét letartóztatták, és nem élték túl a háborút. Hamis
személyi papírokkal, Alphonsia Maria (Annie) de Jong álnéven
hamis iratokat és búvóhelyet szerzett sok zsidónak. Azt is állította,
hogy a Vrij Nederlandnak, az ellenállás lapjának is dolgozott.1
A nyomozócsapat semmit nem talált, ami ezeket az információkat
alátámasztotta volna, bár ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy
azok nem valós adatok, mivel az ellenállás tagjai kisebb sejtekben
dolgoztak, ritkán fedték fel valódi személyazonosságukat, és főleg
nem készítettek feljegyzéseket. Ha ugyanis elfogják őket, minél
kevesebbet tudnak elárulni egy esetleges kínvallatás során, annál
jobb volt. Ha egy csoport nagyrészt zsidókból állt, kicsi volt annak az
esélye, hogy túléljék, és tanúskodni tudjanak valaki mellett.2 A
tárgyalásán, melynek a sajtó rendkívüli figyelmet szentelt, bárki
könnyen jelentkezhetett volna, hogy cáfolja az ellenállásban végzett
munkájáról szóló állításait, de senki nem tette meg. Persze arra sem
vállalkozott senki, hogy mellette tanúskodjon.
Van Dijk azt vallotta, csaknem két éven át vett részt az ellenállás
tevékenységében, de ahogy romlott a helyzet, úgy döntött, elrejtőzik
a Marco Polostraaton. Sajnos elszámította magát; a szállásadói,
Arnoldina Alsemgeest és a lánya beárulták.3
1943. április 25-én, húsvétvasárnap, Van Dijket letartóztatta Pieter
Schaap, a hírhedten kegyetlen, a IV-B4-nek dolgozó holland tiszt.
Rendőri pályafutását még a háború előtt kezdte a kutyás osztagnál,
a háború végére már zsidók és ellenállók százainak feljelentéséért
és kivégzéséért volt felelős. Schaap a szokásos ultimátumot kínálta
Van Dijknek: vagy együttműködik, vagy szembenéz a biztos halállal
a keleti táborok valamelyikében. Állítása szerint Van Dijk a fogva
tartása harmadik napján beleegyezett az együttműködésbe. Ő lett az
egyik legeredményesebb V-ügynök Hollandiában.
Pieter Schaapnak számtalan V-ügynök dolgozott, ő pedig látta,
milyen előnyökkel jár, ha párba szervezi őket. Van Dijket a
munkájában Branca Simons, egy zsidó varrónő segítette, akit már
senki nem védett a deportálástól, mivel a férjét, a keresztény Wim
Houthuijst lopásért letartóztatták. Miután Schaap beszervezte, a
Kerkstraat 25. alatti lakása újabb zsidócsapda lett.4 Bujkálásra
kényszerülőket csalogattak ide biztonságos menedék és
élelmiszerjegyek ígéretével. Néhány óra vagy nap elteltével aztán
megjelent az SD, hogy letartóztassa őket.
Nehéz elképzelni az átalakulást az ellenállási munkától, az
emberek megmentésétől a V-ügynökké válásig, aki beárulja őket.
Azonban akinek harmincnyolc évesen a halállal kell szembenéznie,
az inkább az életet választaná. Van Dijk azt állította, rettegett
Schaaptól, aki pisztollyal fenyegette, hogy Mauthausenbe
deportáltatja.
1930 vége felé, amikor Ans van Dijk bevallotta a szeretőjének,
hogy leszbikus, a homoszexualitás nem volt bűncselekmény.
Amszterdamban meleg- és leszbikusbárok is működtek. A világias
felfogású emberek tudtak a homoszexuálisokról, míg a kevésbé
kifinomultak egyszerűen úgy tettek, mintha homoszexualitás nem is
létezne. Azokat a férfiakat, akik együtt éltek, agglegényeknek hívták,
a nőket pedig vénkisasszonyoknak. Azonban senki nem
kockáztathatta, hogy nyilvánosan vállalja homoszexualitását.5 A
rendőrök gyakran nagy erőfeszítéseket tettek a homoszexuálisok
beszervezésére, a számukra végzetes társadalmi
következményekkel járó leleplezésükkel fenyegetőzve. Van Dijk
CABR-dossziéjában a csapat bőven talált olyan nyilatkozatokat,
amelyekben emberek kifejezésre juttatták, mennyire undorítja őket
Van Dijk életmódja. Köztük volt a szeretőjének lányáé is. Van Dijk
kirekesztett páriának minősült.
1934-ben Heinrich Himmler a Gestapón belül létrehozott egy
részleget, a Homoszexualitás és Abortusz Elleni Harc Hivatalát
(Reichszentrale zur Bekämpfung der Homosexualität und der
Abtreibung; mindkettő veszélyeztette a felsőbbrendű faj
növekedését). A férfi homoszexuálisokat bebörtönözték, s gyakran
koncentrációs táborokba kerültek, ahol néha tudományos
kísérleteket folytattak velük, főleg a homoszexualitás gyógyítására
irányulókat. Furcsa módon a leszbikusokat nem üldözték
látványosan.6 Úgy tűnik, a női szexualitást passzívnak, nem
fenyegetőnek tartották, és ha nem is tolerálták, nem vettek tudomást
róla. Ez így volt Hollandiában is. Az SD-tartói számára Van Dijk
szexuális beállítottsága nem bírt jelentőséggel. Pragmatikusan
tolerálták a leszbikusságát, mert a nő hasznos volt számukra.
Két hónappal azután, hogy Pieter Schaap beszervezte, Van Dijk
egy kávéházban megismerkedett új barátnőjével, Mies de Regttel,
és beköltözött hozzá a Nieuwe Prinsengracht 54-2. alatti lakásba, a
csatorna melletti elegáns házak egyikébe. Mindketten V-ügynökként
dolgoztak, és a lakás hamarosan zsidócsapda lett, ahova bujkálni
kényszerülő embereket csalogattak a biztonságos menedék
ígéretével. De Regt később vallomásában beismerte, hogy Van
Dijkkel a német elit által látogatott éjszakai bárokban tartott bulikra
jártak, ahol finom ételek voltak, szabadon folyt a bor, holott a legtöbb
ember élelmiszerjegyekre vásárolt.7 Életében most először fordult
elő, hogy Van Dijk menő társasághoz tartozott, és a gátlástalanul
megkeresett pénzével igazi luxusban lehetett része. Igazán nem volt
nehéz engedni a csábításnak, amit új státusza jelentett, és nem
érdekelte, mások milyen árat fizetnek az ő tetteiért. A háború, bár
szülhet ugyan hősöket, de soha nem a legjobb időszak az ember
lelkiismeretének fejlesztésére.
A V-ügynöknők hűvös, bűnözői mentalitása egyszerűen
félelmetes. A bíróság előtt tett vallomásában Van Dijk beszámol
arról, hogyan bukkantak rá véletlenül egy Salomon Stodel nevű férfi
családjára, mikor egy teljesen más családot akartak megtalálni.
„Mivel Klepman (akitől azt hallották, pénzt rejtett el a
kéményben) nem mondott címet, egy közeli tejboltban
érdeklődtünk a családja után. Úgy tettünk, mintha az ellenállás
tagjai lennénk. Azt mondták, a Klepman családot letartóztatták a
németek, és a lakásukban már mások élnek. Mivel igaz
hollandoknak adtuk ki magunkat, az asszony a tejboltban azt
mondta, mellettük zsidók laknak, akik bajban vannak, és
segítségre lenne szükségük.”8
A nők hívták Schaapot, jöjjön, gyűjtse be a Stodel családot.
Ronnie Goldstein-van Cleef is találkozott Van Dijkkel. Nagyon
liberális, hágai zsidó családból származott, és természetes volt
számára, hogy illegalitásba vonul, és csatlakozik az ellenálláshoz.
„Bizonyos körülmények és baráti kérések arra kényszerítették az
embert, hogy cselekedjen” – mondta. A családja a ház padlója alatt
rejtegetett egy nyomdagépet, amely az ellenállás tulajdonát képezte.
Nagynénje, Dora gyakran bújtatott embereket az otthonában, és egy
közeli, lebontásra ítélt épületben tökéletes rejtekhelyet talált az
úgynevezett onderduikerek számára. Goldstein-van Cleef ott
találkozott Van Dijkkel.
„Úgy volt, hogy elviszek egy fiút Twentébe. Dora néni még
kislány korából ismerte Ans van Dijket, és teljesen
megbízhatónak tartotta. Ans van Dijk megkérdezte tőlem, el
 tudnék-e vinni egy kislányt is. Ideadta a kislány fényképét, én
pedig szereztem neki személyi igazolványt. Később azt
javasolta: »Ha ekkor és ekkor ott leszel a Központi
pályaudvaron a fiúval, én is ott leszek a kislánnyal, és
mindkettőt magaddal viheted.« Ebben meg is állapodtunk. A
pályaudvaron odaadtam a fiúnak a pénztárcámat, hogy fogja
meg, amíg én megveszem a jegyeket. Elindultam a pénztárhoz,
de visszanéztem, és láttam, ahogy a fiút letartóztatják.
Kezemben a jegy árával kirohantam az állomásból, amilyen
gyorsan csak tudtam, felugrottam a villamosra, és
visszamentem Dora néni lakásába, ahol könnyekben törtem ki,
annyira megrázott a dolog. Aztán azt mondtam neki: »Az az Ans
van Dijk nem rendes ember, nem rendes.« És később kiderült,
valóban így volt.”9
Goldstein-van Cleefet még sokáig kísértette ez a pillanat. Az
áldozat egy gyermek volt, akit magára kellett hagynia. Őt magát
1944 júniusában árulták be. Westerborkba deportálták, ahol
találkozott a Frank családdal. Ő túlélte a háborút.
Az Ans van Dijk által információszerzésre használt egyik módszert
úgy hívták, „fogdakémkedés”. Bezárták egy fogházba, egy cellába
olyan rabokkal, akikről feltételezték, hogy tudnak bujkáló zsidókról.
Miután azt állította, hogy durván megkínozták a kihallgatása során,
Van Dijk meg tudta győzni a cellatársait, hogy az SD őt mégis
elengedi, és felajánlotta, hogy figyelmezteti a többiek barátait,
ismerőseit, keressenek új rejtekhelyet. Ugyanis mindig fennáll annak
a veszélye, hogy ha a kínzás elviselhetetlenné válik, a fogoly arra
kényszerül, árulja el, amit tud.10
Mint a beépülő ügynökök általában, Ans van Dijk is a véletlen, a
váratlanul kínálkozó lehetőség és az árulás kombinációjának
alkalmazásával végezte a dolgát. Vince elmondott a többieknek egy
történetet, melyet a holokauszttúlélő Louis de Groottól hallott, mikor
2018 májusában sikerült interjút készítenie vele a férfi Washington
D. C.-beli lakásában.11
De Groot elmondása szerint a szüleinek Arnhemben volt
szerelvényboltjuk. Apja, Meijer de Groot, jó kapcsolatot ápolt a
környék rendőreivel, akik megígérték neki, szólnak, ha a nácik
razziát terveznek. A család 1942. november 17-én kezdett
rejtőzködni, mikor figyelmeztették őket, hogy rajtaütés készül.
Szétválasztották őket, és Amszterdam különböző részein találtak
menedéket. De Groot és a szülei a Prinsengracht 825. alatti házban
rejtőzködtek, de őt 1943 decemberében egy holland nyomozó, akit
az apja jól ismert, elvitte vidékre. A nővére, Rachel de Groot máshol
bujkált.
1944. április 8-án, a húsvét előtti napon a kora esti órákban Ans
van Dijk, Branca Simons és a férje, Wim Houthuijs a Prinsengracht
környékén grasszáltak, ahol De Groot szülei rejtőzködtek. Van Dijk
felismerte Louis nagybátyját, Israel de Grootot, aki egyedül sétált az
utcán. A nő odament hozzá, és mondta neki, meg tud szervezni egy
biztonságos hajóutat Spanyolországba. Israel azt válaszolta, nincs
szüksége segítségre, és továbbsétált.
Van Dijk, Simons és Houthuijs követték Israelt, és látták, hogy
bemegy a Prinsengracht 825. számú házba. Egy közeli bárból Van
Dijk felhívta a Zentralstellét, és továbbadta a tippjét Otto Kempin SS-
hadnagynak, aki Grootendorstot és több másik SD-nyomozót
kiküldött a megadott címre. A V-ügynökök a közelben várakoztak, és
a megfelelő házba irányították a razziázó egységet.
Israel de Groot épp azelőtt hagyta el a Prinsengracht utcai házat,
hogy a holland SD-detektívek megérkeztek. Sajnos Louis nővére,
Rachel pont akkor látogatta meg a szüleit, így mindhármukat
bevitték. Louis még bujkált, amikor tudatták vele, hogy a szüleit és
Rachelt elfogták, de azt csak a háború után tudta meg, hogy
mindannyian elpusztultak a táborokban. Nagybátyját, aki az
ellenállásban dolgozott, nem fogták el, és ő túlélte a háborút.
Louis megtudta, hogy anyját, Sophiát és nővérét Hágába vitték.
Bár bizonyítani nem lehetett, gyanította, hogy a szülei letartóztatása
után Van Dijket egy cellába zárták a nővérével, hogy információt
szerezzen tőle bujkáló zsidókról. Az apját egy amszterdami börtönbe
szállították, ahol véletlenül ismerte az egyik őrt, és sikerült
meggyőznie, engedje meg neki, hogy írjon a bátyjának, és
beszámoljon neki letartóztatásuk tragikus körülményeiről. Az őr
továbbította az üzenetet, így tudhatta meg Louis végül, ki volt a
felelős a családja beárulásáért és letartóztatásáért. Az üzenetből azt
is megtudta, hogy az apja ismerte Grootendorstot, a letartóztatást
végző tisztet: gyerekkorukban együtt játszottak az üveggolyókkal.
Ahogy 1945 tavaszán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a
szövetségesek megnyerték a háborút, Van Dijk Otto Kempinhez
fordult, és a segítségét kérte: szerezzen vízumot neki, hogy
Németországba utazhasson. Kempin ezt visszautasította. Bármilyen
hűségesnek bizonyult is V-ügynökként, jutalomra nem
számíthatott.12 Ekkor szeretőjével, Mies de Regttel Hágába
költözött, ahol feketepiaci kereskedelemből tartotta el magát.
A felszabadulás után Van Dijket letartóztatták, és ügyét a
Rendkívüli Bíróság tárgyalta. Huszonkét esetben, hatvannyolc
ember sérelmére elkövetett árulásért halálra ítélték. A vastag CABR-
dossziéjában található információ sokkal magasabb számot sugall,
közelebb a kétszáz sértetthez, de sok esetet nem lehetett
bizonyítani, mert nagyon kevés tanú élte túl. A fellebbezési
beadvány benyújtásakor az ügyvédje pszichológiai vizsgálatot kért
azon az alapon, hogy mindkét szülője mentális betegségben
szenvedve hunyt el; a kísérlete azonban, amelyben azt próbálta
elhitetni, hogy Van Dijk viselkedése valamilyen öröklött betegség
következménye, nem hatotta meg a bírákat. 1848. január 14-én Ans
van Dijket, miután előző nap megkeresztelték, a Bijlmer-erődben
kivégezték.
Van Dijk magáénak tudhatta azt a kétes dicsőséget, hogy ő volt az
egyetlen nő, akit Hollandiában halálra ítéltek, és ténylegesen ki is
végeztek. Arra a két nőre, akikkel szorosan együttműködött – Miep
Braamsra és Branca Simonsra –, szintén kimondták a halálos
ítéletet, de azt később életfogytig tartó börtönbüntetésre enyhítették.
Voltak, akik azt állították, Van Dijk ítéletét részben azért hajtották
végre, mert a véleményét bátran hangoztató nagyszájú, ráadásul a
homoszexualitását nyíltan vállaló nő volt.
Ha nem lettek volna a nácik, valószínűleg Ans van Dijk élete sem
lett volna kivételes. 1940-ben nem volt más, csak egy harmincöt
éves, kalapboltban dolgozó irodista, akinek volt egy nő szeretője.
Leszbikusként nyilván kívülállóként kezelték, ami őt dühíthette, bár
semmi jele nincs annak, hogy valaha is szabad utat engedett volna a
dühének. Kezdetben talán még bátorságot is merített belőle. A
megszállás első napjaiban nem volt hajlandó behódolni a náci
törvényeknek, és állítólag segített néhány zsidónak biztonságos
rejtekhelyhez jutni. A háború utolsó két évében azonban, 1943
áprilisa és 1945 áprilisa között egy torz szörnyeteggé változott, aki
több száz ember beárulására volt képes. Lehet, hogy az életét féltve
lett belőle V-ügynök, de aztán Pieter Schaap szerint az történt, hogy
rákapott az ízére, és az egyik leghatékonyabb besúgójává vált.
A szeretője, Miep de Regt azt vallotta, szerinte Ans van Dijket
megigézte a „vadászat ellenállhatatlan izgalma”.13 Még hogy a
vadászat izgalma! Micsoda megdöbbentő kifejezés. Először a
félelem kényszere hajtja, majd rabul ejti a hatalom. Lehet, hogy az
egyetlen tanulság, amit Ans van Dijk történetéből leszűrhetünk, az,
hogy a totalitárius rezsimek nemcsak elnyomással szerzik meg a
hatalmat, hanem a beavatottság érzetének csábításával, mely az
embereket komplett talpnyalókká változtatja? Azt hiszik, az elit
részei, míg a hatalom ellenük nem fordul, mint Van Dijk esetében, és
bedarálja, majd kiköpi őket.
Egy ideig Ans van Dijk valószínű gyanúsítottnak tűnt a
Prinsengracht 263. elleni feljelentésben. A „Letartóztatások”
projektben újra és újra felbukkant a neve. Egyértelmű, hogy V-
ügynökként lett volna indítéka. Birtokában volt a kellő tudásnak? A
Prinsengracht környéke az ő állandó vadászterülete volt, és –
legalábbis Gerard Kremer szerint – gyakran látták arrafelé.
Meghallhatott valamit a hátsó szárnyban rejtőzőkről? Vajon gyanút
fogott, és elkezdte megfigyelni az épületet, a házhoz szállítók sorát,
akik mintha extrém mennyiségű élelmiszert hordtak volna oda? És
volt rá alkalma? Hol tartózkodott az augusztus 4. előtti napokban,
kikkel állt kapcsolatban? Ezek azok a kérdések, amelyekre a Kihűlt
Ügy Csapatának még választ kellett találnia.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Meggyőző bizonyíték hiányában

(I. rész)
A munka kezdete óta a Kihűlt Ügy Csapata rengeteg anyagot
gyűjtött össze a titkos rejtekhelyen lefolytatott razziát vizsgáló 1947–
1948-as rendőrségi nyomozással kapcsolatban. Szerepelt köztük jó
néhány CABR-dosszié, személyes és hivatali levelezés, bírósági
dokumentumok, valamint a kilenc oldal terjedelmű amszterdami
rendőrségi jelentés. Vince szerint egy dolog világos volt: mai
mércével mérve a nyomozás mélysége és alapossága messze
elmaradt a kívánatostól. Ennek az egyik oka az lehetett, hogy alig
valamivel a háború befejezése után a holland rendőrséget
megtisztították a kollaboránsoktól. Ez oda vezetett, hogy kétezer-
ötszáz ember veszítette el az állását, sokakat pedig lefokoztak. Az
állomány tizenhat százalékát felfüggesztették, és nyomozást
indítottak ellenük.1 Mindennek az eredményeként tapasztalatlan és
elégtelen számú nyomozónak kellett megbirkóznia a hatalmas
mennyiségű felhalmozódott kollaboráció-, háborúsbűncselekmény-
és árulásüggyel.
Az is világos volt, hogy a vizsgálatra talán nem is került volna sor,
ha Otto és az Opekta / Gies & Tsa. alkalmazottai nem szorgalmazták
volna. Johannes Kleiman és Victor Kugler vállalták fel, hogy rábírják
a háború utáni hatóságokat, nyomozzanak az ügyben. Mieppel és
Beppel együtt ők is úgy gondolták, az Opekta raktárigazgatója,
Willem van Maaren a legvalószínűbb áruló. Kleiman 1945 nyarán írt
a Holland Nemzeti Rendőrség Politikai Nyomozóhivatalának (POD),
követelve a Van Maaren utáni nyomozást. De semmi nem történt.2
1945. november 11-én Otto levelet küldött az anyjának, amelyben
beszámolt arról, hogy Kleimannal és Kuglerrel elmentek a Holland
Nemzetbiztonsági Hivatalba (BNV), átnézni a rendőrségi
nyilvántartást, hátha felfedezik az őket letartóztató holland rendőrök
fényképeit. Azt írta, kettejüket sikerült is felismerniük – két gyilkost,
akik felelősek a családja haláláért. Remélte, hogy a két rendőr majd
azonosítja az árulót, aki az SD-nél bejelentette őket, bár nem volt
túlságosan optimista, mivel az ilyen emberek mindig arra
hivatkoznak, hogy ők csak a parancsnak engedelmeskedtek.3 (Egy
1952. május 2-án keltezett levelében Kugler azt írta, 1945-ben
Kleimannal együtt elkísérték Ottót a BNV-be.) A rabosításkor
készített rendőrségi fotók között felismerték Willem Grootendorstot
és Gezinus Gringhuist, a IV-B4 egységhez beosztott két holland
rendőrt, akik akkor éppen az Amstelveenscheweg börtönben
töltötték büntetésüket.
Még ugyanabban a hónapban, novemberben, Otto és Kugler
ellátogattak a börtönbe, hogy kikérdezzék Grootendorstot és
Gringhuist. A két férfi elismerte, hogy részt vett a rajtaütésben, bár
később, a hivatalos kihallgatás során már kényelmesen nem
emlékeztek rá. Mindketten azt mondták, a Zsidóügyi Irodából
Abraham Kaper őrmester riasztotta őket. Azt állították – és
valószínűleg igazat mondtak –, hogy nem tudtak semmiféle, Julius
Dettmannhoz befutó névtelen telefonhívásról, amely rejtőzködő
zsidókat jelentett volna be. Dettmannt nem lehetett kikérdezni; július
25-én a cellájában felkötötte magát. A pletykák szerint segítettek
neki.
Otto újra elment a börtönbe, hogy ezúttal egyedül beszéljen
Gezinus Gringhuisszal. Naptárában a december 6-i bejegyzésben
Ab szerepel. Valószínűleg jóbarátjára, Ab Cauvernre utal, akinek a
felesége, Isa a titkárnőjeként dolgozott.
Otto nyilván azt remélte, az ügyet gyorsan kivizsgálja a POD, de
1945-ben ő csupán egy volt a táborokból hazatérő ötezer-ötszáz
túlélő közül. Semmi nem történt. Csaknem két év múlva, 1947.
június 11-én látogatott el újra a Holland Nemzetbiztonsági Hivatalba.
Ismét semmi. Majd egy Ottóval folytatott beszélgetés után, július 16-
án Kleiman újabb levelet küldött a PRA-nak (ez lett a POD új neve,
miután 1946 márciusában a katonaság átadta a hatalmat a polgári
közigazgatásnak). Mind Otto, mind a saját nevében kérte, „újra
vegyék elő” az ügyet.4
1948. január 12-én, három és fél évvel a rejtekhelyen történt
rajtaütés után Jacob Meeboer rendőr dandártábornok vizsgálatot
indított Willem van Maaren raktárigazgató ellen. Ő az egyetlen, aki
ellen valaha hivatalos nyomozást folytattak. Meeboer
dandártábornok nyolc embert hallgatott meg: Johannes Kleiman,
Miep Gies és Victor Kugler segítőket, Bep Voskuijlt azonban nem;5
Johannes Petrus van Erpet és dr. Petrus Hendrikus Bangertet, akik
mindketten ismerték Van Maarent; a másik raktárost, Lammert
Hartogot és feleségét, Lenát, s végül magát Van Maarent. A Kleiman
júliusi levelében kifejezett megdöbbenése ellenére afölött, hogy
Silberbauer Hauptscharführert soha nem hozatták vissza
Hollandiába kihallgatásra, holott nyilvánvaló volt, hogy „fontos
szerepet játszott zsidók és egyéb szökésben lévő személyek kézre
kerítésében”,6 Silberbauertől nem vettek fel tanúvallomást. Otto
Frankot sem hallgatták meg, valószínűleg azért, mert korábban már
elmondta a rendőrségnek, hogy már azelőtt bevonultak a
rejtekhelyre, mielőtt a férfi náluk kezdett dolgozni, így nem is ismerte
őt.
Meeboer dandártábornok hivatalos jelentése Kleiman
tanúvallomásával kezdődik, melyben részletesen leírja a razziát, s
megemlíti Van Maaren kérdezősködését és gyanús viselkedését.
Nem sokkal azután, hogy elkezdett dolgozni, Van Maaren arról
kérdezgette a többi dolgozót, járt-e valaki a raktárban munkaidőn
kívül. Az egyik asztalon ugyanis talált egy férfipénztárcát, amelyet
feltehetően Van Pels hagyott ott egyik éjszakai kóborlása során. Van
Maaren megmutatta Kuglernek, és megkérdezte, az övé-e. Kugler
észnél volt, és azt mondta, igen, az övé, és előző este felejtette ott.
A tárcából egy tízguldenes bankjegy kivételével nem hiányzott
semmi.
Kleiman kifejtette, hogy Van Maaren egészen biztosan tudott az
emelet hátsó szárnyáról. Látta, amikor egyszer Kugler felküldte,
hogy javítson meg egy lyukat a tetőn. Egyébként is a környék
keskeny házai közül soknak van hátsó szárnya. A raktár hátsó
részén volt egy udvarra nyíló ajtó. Egy Van Maarenhez hasonló,
kíváncsiskodó ember biztosan kiment az udvarra szétnézni, onnan
pedig láthatta az épülethez toldott egész hátsó traktust. Teljesen
természetes volt, ha eltűnődött azon, erről a nagy „toldalékról” miért
nem beszél soha senki, vagy miért nem használják üzleti célra. És
nyilván megkérdezte magától, hol lehet bemenni ebbe a szárnyba,
mivel sehol nem volt bejárata. Mivel pedig látható bejárat nem volt,
valószínűleg gyanította, hogy rejtett ajtónak kell lennie valahol.
Kleiman beszámolt asztalok szélére helyezett ceruzákról, földre
szórt lisztről, melyekkel Van Maaren nyilván azt akarta bizonyítani,
hogy zárás után is vannak emberek az épületben. Egyszer arról
kérdezte Kleimant, hogy dolgozott-e valaha egy bizonyos Frank úr
az épületben, ami arra utalt, a férfi saját nyomozást folytatott.
Minden arra mutatott, hogy Van Maaren feltételezte, a hátsó
szárnyban lakik valaki.
Kleiman azt is elmondta, hogy az augusztus 4-i razzia után az
Opekta könyvelője, Johannes van Erp elment dr. Petrus Bangert
homeopátiás orvos rendelésére, és megemlítette neki, hogy a
Prinsengrachton rejtőző zsidókat letartóztatták. Az orvos
megkérdezte, a 263. szám alatti házról van-e szó. Már több mint egy
éve tudta, hogy ott zsidók bujkálnak. Mikor Van Erp beszámolt erről
Kleimannak, bizonyára Van Maaren lehetett a hírforrás, hiszen a férfi
is az orvos páciense volt.
Mikor dr. Bangertet kihallgatták, ő erősködött, hogy az Opekta
könyvelője téved. Ő soha nem mondott semmi ilyesmit; és mikor
ellenőrizte a beteglistáját, kiderült, hogy Van Maaren csak 1944.
augusztus 25-én jelent meg nála először, három héttel a razzia után.
Vajon ez az állítás igaz volt, vagy pusztán terelés? 1948-at írtak,
három éve ért véget a háború. Mindenki mosta kezeit a katasztrófa
kapcsán, és élvezni akarta a békét.
Meeboer parancsnok vizsgálatának legsokatmondóbb része
magának Van Maarennek a kihallgatása volt: mit tudott a hátsó
szárnyban rejtőzködő zsidókról. A férfi állította, nem volt biztos
abban, hogy rejtőzik-e ott valaki, bár gyanakodott. Elmagyarázta az
Opektát megkárosító tolvajok elfogására kigondolt stratégiáját; a
ceruzákat az asztal szélén, a lisztet a padlón. Ami a Frank úr utáni
kérdezősködését illeti, az irodában hallotta emlegetni „Frank papát”,
de Miep Gies és Kleiman azt mondták neki, hogy a korábbi
tulajdonosok, Frank és Van Pels valószínűleg Amerikába
menekültek.7
 Az viszont nem tüntette fel túl jó színben, mikor az asszisztense,
Lammert Hartog megesküdött rá, hogy két héttel a razzia előtt Van
Maaren azt mondta neki, zsidók rejtőznek a Prinsengrachton. Ám
Van Maaren nyomatékosan tagadta, hogy valaha is ilyet mondott
volna.
Bár végül azt beismerte, hogy lopott az Opekta / Gies & Tsa.
cégtől, de Miepet és Bepet is lopással vádolta. Azt állította, a
letartóztatás után mindkét nő sietett fel a rejtekhelyre, és még mielőtt
a németek leltárt készíthettek volna, ők „ruhákat, iratokat és egy
csomó más dolgot összeszedtek, amit megtarthattak maguknak”.8
Megkeseredett ember volt, és az ellene felhozott vádakat azonnal a
vádlói ellen fordította.
A nyomozást 1948. május 22-én lezárták. A jelentés szerint a
raktárigazgató bűnösségére nem volt bizonyíték.9 Van Maarent
feltételesen szabadlábra helyezték. Fellebbezett. Meghallgatása
során az ügyvédje azzal érvelt, hogy a fellebbezés puszta ténye is
Van Maaren ártatlanságát igazolja. „Ha a vádlott a legkisebb
bűntudatot is érezné, nem fellebbezett volna a feltételes szabadon
bocsátás ellen, hiszen az azzal járó korlátozások szinte említésre
sem méltók.”10 1949. augusztus 13-án a kerületi bíróság ejtett ellene
minden vádat.
Van Maaren valószínűleg azt gondolta, ezzel vége a
megpróbáltatásainak, de tizenöt évvel később újra napirendre került
a kérdés, hogy ki árulta el a Prinsengracht 263. alatt rejtőzőket, és ő
újra első számú gyanúsítottként találta magát. A Kihűlt Ügy
Csapatának minden tagja úgy vélte, az ügyében végzett nyomozás
elnagyolt volt – a hivatalos jelentés mindössze kilenc oldalt tett ki.
Most elkezdték összeszedni az összes, az 1963–1964-es
vizsgálattal kapcsolatos információt, remélve, szélesebb körben
kutathatnak, és mélyebbre áshatnak, hogy kiderítsék, mi idézte elő a
rajtaütést.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

„Te csak menj a zsidóidhoz!”

A csapat nem talált egyértelmű bizonyítékot arra, hogy Anne
Frank árulója környékbeli volt, viszont a kutatásaik nyomán
nyugtalanító információk derültek ki egy belsőbb körről, magukról a
segítőkről. A csapat megkedvelte őket, és kötődött hozzájuk, de
Vince szerint fontos volt, hogy a nyomozás integritásának
megőrzése érdekében elfogulatlanok maradjanak. A „Feltérképezés”
projekt segítségével kiderítették, hogy Johannes Kleiman
szomszédja nemcsak buzgó NSB-tag, hanem SD-alkalmazott is volt
az Euterpestraaton. Kleiman felesége is, bátyja is tudott a
rejtőzködőkről, és úgy tűnik, a lányuk, Corrie szintén kikövetkeztette
egy elejtett megjegyzésből, hogy Frankék még mindig
Amszterdamban tartózkodnak, bár azt valószínűleg nem tudta, hogy
az üzlet mögötti részben rejtőzködnek.1 A csoport azt is felfedezte,
hogy Miep örökbe fogadott fiútestvérét csakúgy, mint Kugler sógorát,
az ellenséggel való együttműködéssel vádolták. Vajon valamelyik
segítő véletlenül elejtett megjegyzése buktathatta le a rejtőzőket?
A csoport Kugler sógorának dossziéjával kezdte. Rájöttek, az
„együttműködése” annyiból állt, hogy mozit üzemeltetett, amelyben a
német megszállás alatt német propagandafilmeket is vetítettek. Ami
Miepet illeti, vele kapcsolatban minden kétséget könnyű volt kizárni.
Nagyon fegyelmezett volt, egymástól elkülönítve tudta kezelni a
dolgait; és mint ő maga mondta, a háború alatt szinte leszokott a
beszédről. Ettől függetlenül a Kihűlt Ügy Csapata kiderítette, hogy
fogadott bátyja, az ifjabb Laurens Nieuwenburg 1943 novemberében
Németországba ment, és csak 1945 augusztusában jelentkezett
vissza a szülei címére. Úgy tűnik tehát, hogy a letartóztatáskor
Németországban tartózkodott. Végül Kleiman szomszédja szintén
valószínűtlen gyanúsítottnak bizonyult; ha ő lett volna a bejelentő, ő
nem Julius Dettmann SS-hadnagyot hívta volna az információval. Az
SD alkalmazottjaként tudta volna, hogy bujkáló zsidókra vonatkozó
tippekkel Abraham Kaper őrmestert kell keresni a Zsidóügyi
Irodában. Kaper vezette a zsidóvadász egységet, és nagyon
kellemetlen tudott lenni, ha valaki megkerülte, beavatkozott a
hatáskörébe, vagy megpróbálta elhalászni előle a Kopgeld-jutalmat.
A háború konfliktusokat szül országok, idegenek, szomszédok,
családtagok között. A csoport megtudta, hogy egy ilyen családon
belüli konfliktus egyenesen a Prinsengracht 263. küszöbén landolt.
Megalapozottnak tűnt a gyanú, hogy Bep húga, Nelly Voskuijl
lehetett az, aki elárulta a rejtekhelyet. Bep fia, Joop van Wijk Anne
Frank: The Untold Story (Anne Frank: Az el nem mondott történet)
című könyvében (társszerző: Jeroen de Bruyn) súlyos terhelő adatok
találhatók a nagynénje ellen.
Vince-nek a közösségi médián keresztül sikerült kapcsolatba
lépnie Jooppal, aki szívesen találkozott a csapattal. Egy fagyos
napon 2019 decemberében kelet-hollandiai otthonából feleségével
együtt felutazott az amszterdami irodába, ahol Vince és Brendan
várták őket, hogy interjút készítsenek vele.2 Joop rendkívül nyíltan
viselkedett. Azt mondta, a könyv megírására részben az anyja iránti
szeretet, másrészt a nagyapja iránti tisztelet késztette, akinek a
rejtőzködőknek nyújtott támogatását hivatalosan soha nem ismerték
el megfelelően. Hozzátette, menet közben nem tehette meg, hogy
ne adjon hangot aggodalmának a nagynénje árulásban játszott
szerepét illetően.
Joop azzal kezdte, hogy elmagyarázta kapcsolatát az anyjával. A
négy testvér közül ő a legfiatalabb. Hétéves volt, amikor megtudta,
hogy az anyja segített Anne Frank családjának. Teljesen elbűvölte a
titkos rejtekhely története. Szeretettel emlékezett Otto Frank
látogatásaira, akit ő Otto bácsinak szólított. Elragadták az érzelmek,
mikor egy tízéves korában történt esetről beszélt. Hallotta, az anyja
sír a fürdőszobában; mikor rányitott, látta, hogy egy csomó tablettát
vesz be. Bep megdöbbenve nézett rá, és abbahagyta. Azzal, hogy
akkor betolakodott a fürdőszobába, kétségkívül megmentette az
anyja életét. Csak később ébredt rá, mekkora traumát jelentett
anyjának a háború: az asszony úgy érezte, cserben hagyta a hátsó
traktusban rejtőző embereket.
Joop tiszta képet rajzolt Nellyről. Nyolc gyermek közül ő volt a
negyedik; négy évvel fiatalabb a legidősebb Bepnél. Amszterdam
nyugati részében éltek, egy munkások lakta környéken, egy olyan
házban, amelyben nem fértek el tízen, ezért a nagyobb lányoknak
gyakran máshol kellett lakniuk. A háború kezdetekor Nelly és a
nővére, Annie bentlakó szobalányok voltak egy gazdag családnál,
akikről kiderült, hogy náciszimpatizánsok. A villába gyakran jártak
német katonák. Egyikük egy Siegfried nevű fiatal osztrák volt, akibe
a tizennyolc éves Nelly hamarosan beleszeretett.
1941. november 1-jén Nellyt letartóztatták – épp a Nieuwendijken
sétálgatott Siegfrieddel. A Kihűlt Ügy Csapata megtalálta az
Amszterdami Városi Levéltárban Nelly rendőrségi aktáját, mely
szerint csak a kijárási tilalom megszegésével vádolták.3 Mivel akkor
Nelly még kiskorúnak számított, értesítették az apját, hogy másnap
reggel érte mehet a rendőrségre. Az apja szinte dührohamot kapott,
amikor megtudta, hogy a lánya egy ellenséges katonával mászkál.
Johannes Voskuijl abszolút náciellenes volt, és ragaszkodott hozzá,
hogy lánya szakítsa meg kapcsolatát a katonával.4
Nellyt azonban nem lehetett eltéríteni. A húga, Diny egy, az Anne
Frank Alapítványnak adott interjúban 2011-ben azt nyilatkozta, Nelly
hazavitte magukhoz az osztrák udvarlóját, aki az apja engedélyét
kérte, hogy udvarolhasson a lánynak. Az ajtó egy résén kukucskálva
látta, amint a fiatalember összecsapja a csizmája sarkát, és üdvözli
az apjukat: „Herr Voskuijl. Heil Hitler!”5
A családi legendárium szerint Johannes megpróbálta lebeszélni a
lányát arról, hogy bármilyen kapcsolatban maradjon Siegfrieddel. De
nem működött a dolog. A családon belül elviselhetetlenné nőtt a
feszültség, míg végül 1942 decemberében Nelly holland útlevélért
folyamodott.6 A csapatnak sikerült nyomon követnie a kérvény útját.
„A.B.” pecsétet kapott, ami azt jelentette, hogy az amszterdami
munkaügyi iroda engedélyezte számára a németországi
munkavállalást. A kérvényen szerepelt két szó is: „Szülői
hozzájárulással”. Kiskorúként Nellynek szülői engedélyre volt
szüksége ahhoz, hogy utazhasson, de nagyon nem tűnik
valószínűnek, hogy az apja beleegyezett volna. Joop arra a
következtetésre jutott, hogy a nagynénje egyszerűen hazudott a
formanyomtatványon.
 Joop azt mondta a csapatnak, szerinte a Voskuijl család
alábecsülte vagy szándékosan elhallgatta, hogy a nagynénje
együttműködött a német hadsereggel. Ők azt állították, a nő
Franciaországba költözött, miután összeveszett Siegfrieddel, és ott
is maradt egészen a háború végéig. Mikor azonban a könyvéhez
végzett kutatásokat, Joop egészen más történetre bukkant.
Diny szerint Nelly azért ment Németországba, hogy Siegfried
nővérénél lakjon, míg a férfi a fronton harcolt. Aztán felfedezett egy
levelet a „menyasszonyától”,7 és összetört szívvel tért haza
Amszterdamba. A nácikhoz fűződő kapcsolata azonban ezzel nem
ért véget. Bep akkori barátja, Bertus Hulsman gyakran megfordult a
Voskuijl-háznál. Ő úgy emlékezett, Nelly az Amszterdamba való
visszajövetele után is jóban volt a megszállókkal. Szerinte Nellyt
gyakran a Veronica korcsolyaklub épületében, a Concertgebouw-val
szemben lehetett megtalálni. A németek a klubházat úgynevezett
Wein, Weib und Gesang (bor, nők és zene) bulihellyé alakították.8
Joop felfedezte, hogy 1943 májusában Nelly munkaügyben
Észak-Franciaországba utazott, hogy Laonban egy katonai légi
támaszponton a Wehrmachtnak dolgozzon. A bázisparancsnok
titkárnője lett. Ez komoly fokú együttműködést jelentett, mivel így
tudomással bírhatott a német bombázások tervezett időpontjáról.
Úgy tűnik, egy évig tartott ki. 1944 májusában úgy döntött,
hazamegy.
Mivel továbbra is németekkel randevúzott, otthon fokozódott a
feszültség. Diny azt állította, az apja néha meg is verte Nellyt, sőt
emlékezett egy esetre, amikor olyan keményen megütötte, hogy a
testvére az előszobában a földre esett, de az apja még akkor is
rugdosta. Annyira megdöbbentő volt az egész, hogy Diny
megkérdezte az anyját, miért kelt ki ennyire magából az apja,
azonban az nem volt hajlandó válaszolni. Bár úgy rémlett neki, hogy
az eset 1944 nyarán történt, azt már nem tudta felidézni, vajon a
rejtekhelyen tartózkodók letartóztatása előtt vagy után.9 Ha ez a
razzia után történt, apja haragja abból is fakadhatott, hogy szerinte
Nellynek köze volt a beárulásukhoz.
A nyomozásnak ezen a pontján, mikor a Kihűlt Ügy Csapata még
Nellyt tekintette fő gyanúsítottnak, észrevettek egy anomáliát. Az
Otto Frank felügyelete alatt szerkesztett és 1947-ben az egész
világon kiadott The Diary of a Young Girl: The Definitive Edition (Egy
fiatal lány naplója: A hiteles kiadás) című könyvben említés sem
történik Nelly Voskuijlről. Ennek természetesen az is lehetett az oka,
hogy a háromszázharmincöt oldalnak egy olvasható könyvvé kellett
összeállnia, és ehhez sok mindent ki kellett hagyni. Mikor a NIOD
(Háborús Népirtás és Holokauszttanulmányok Intézete) 1986-ban
megjelentette az Anne Frank naplója kritikai kiadásának újabb
változatát, számos kitörölt részt visszaállítottak.
Egy titokzatos, 1944. május 6-án kelt bejegyzésben Anne azt írja,
hogy M. K. Észak-Franciaországban van, mely részt a
szövetségesek a közelmúltban bombáztak. M. K. rettegett, és
mindenáron vissza akart térni Amszterdamba. Bocsánatért
esedezett mindazokért a megpróbáltatásokért, amiket az apjának
okozott.
A Kihűlt Ügy Csapata tudta, hogy Nelly titkárnőként dolgozott az
észak-franciaországi Laon német légierőbázis parancsnoka mellett.
A nevét láthatóan kezdőbetűkkel helyettesítették, és a kritikai
kiadásban szerepelt egy érdekes lábjegyzet.
A szerkesztők magyarázata szerint az Anne naplójában szereplő
egyik személy nevét véletlenszerű kezdőbetűkre, M. K.-ra
módosították. Azt is jelezték, hogy ugyanennek a személynek a
kérésére huszonnégy szót töröltek a május 6-i bejegyzésből. A
május 11-én és május 19-én kelt naplóbejegyzésekből szintén
kivettek három rövid szakaszt, összesen kilencvenkét szót.
A Kihűlt Ügy Csapata számára nyilvánvalóan fontos volt, hogy
rájöjjenek, kinek a kérésére történt mindez, és milyen szöveget
távolítottak el. Amikor kapcsolatba léptek David Barnouw-val, a
kritikai kiadás egyik szerkesztőjével, ő elárulta, hogy maga Nelly volt
az, aki a változtatásokat kérte. Nyilván hallotta, hogy folyamatban
van a kritikai kiadás megjelentetése, és a NIOD-hoz fordult, hogy a
rá vonatkozó bekezdéseket töröljék. A NIOD azt válaszolta, hogy a
szöveget nem törlik, a nevet azonban eltávolítják.
Vajon mi lehetett olyan terhelő a kitörölt szövegrészekben, hogy
Nelly ragaszkodott az eltávolításukhoz? Talán arra céloztak, hogy ő
lehetett a titkos hátsó traktus elárulója?
 A Kihűlt Ügy Csapata felvette a kapcsolatot Jeroen de Bruynnel,
aki Joop Voskuijl társszerzője volt a The Untold Story (Az el nem
mondott történet) megírásakor. Nagylelkűen átküldte a csapatnak
mindazokat a dokumentumokat és feljegyzéseket, amelyeket a
kutatómunkája során összegyűjtött. Köztük volt egy Word-fájl négy,
Anne naplójából származó bejegyzéssel, amelyből világosan
látszott, milyen szavakat kellett Nelly kérésére törölniük a
szerkesztőknek.
Bep láthatóan nyíltan beszélt Anne előtt a Nelly és az apja közötti,
a lánynak a németekkel folytatott viszonyai miatt állandósult vitákról,
mivel ez a téma bukkan fel leggyakrabban Anne Nellyre vonatkozó
bejegyzései között.10
Mint kiderült, az első, huszonnyolc szó kihúzását jelentő törlés
Annénak azt a megjegyzését érintette, amely szerint Nelly az apja
betegségére hivatkozva kérhetné, hogy visszatérhessen
Hollandiába, de Anne azt is odaírja, hogy ez csak akkor következne
be, ha szegény ember már meghalt volna.
A következő, négy szó kihagyását jelentő változtatás arról szól,
hogy Nelly mennyire elkeseredetten szeretné végre látni az apját.11
A harmadik törlés, amely huszonnyolc szót érintett, szintén
teljesen ártalmatlan. Nelly nyilván engedélyt kért eltávozásra. A
bázis parancsnoka kifejezésre juttatta bosszúságát, amiért vacsora
előtt zavarták. Anne bejegyzése szerint Nelly azt válaszolta: ha az
apja meghalna anélkül, hogy ő meglátogathatta volna, azt soha nem
fogja megbocsátani a németeknek. Végül az utolsó kitörölt
bekezdésben Anne Nelly apjának a szomorúságáról ír. A férfi rákban
haldoklott, és a lánya miatt, aki újra otthon volt, és ugyanúgy
állandóan németek társaságába járt, csak még nyomorultabban
érezte magát.12
A május 6-i és 19-i bejegyzésekből világosan kitűnik, hogy Nelly
visszatért Franciaországból, és most egy német pilótával folytatott
viszonyt. Lehetséges, hogy azért akarta kitöröltetni azokat a
szavakat, mert bűntudatot érzett az apja szenvedése miatt,
amelyhez ő jelentősen hozzájárult, bár természetesen a könyv
megjelenésekor az apja már régen halott volt. Inkább az lehet az
igazság, hogy még 1986-ban, negyven évvel a háború befejezése
után is nagy felháborodást váltott volna ki, és megvetésben lett volna
része, ha kiderül róla, hogy a náci megszállókkal együttműködő
kollaboráns volt. Márpedig Anne naplója mindezt egyértelművé tette
volna. Mindenesetre a kitörölt szavak önmagukban ártalmatlanok
voltak; a Kihűlt Ügy Csapata nem jutott közelebb annak a
feltevésnek az igazolásához, hogy Nelly volt az áruló.
A legnyíltabb vádat arra vonatkozóan, hogy Nelly tudhatott a hátsó
traktusban rejtőzködő zsidókról, Bep barátja, Bertus Hulsman
fogalmazta meg.13 A 2007-ben az Anne Frank-háznak dolgozó
Dineke Stammal folytatott beszélgetésben felidézett egy
veszekedést a családi asztalnál, mikor a testvérei „piszkálták Nellyt,
mert a káposztazabáló németekkel foglalkozott. És egyszer – soha
nem fogom elfelejteni – azt kiabálta az asztalnál: »Te csak menj a
zsidóidhoz!« – De arra már nem emlékszem, pontosan mikor
történt”.14
A beszélgetés több mint két órán át tartott, és a Nelly és családja
közti vita többféleképpen is szóba került. Egyszer például Hulsman
árnyalta kissé Nelly felkiáltását:
„Azok a családi viszonyok – mindig volt köztük egy feszültség.
Tudja, az a sok lány! […] És akkor azt mondja: »Te csak menj a
zsidóidhoz!«”15
Egy másik alkalommal hozzátette, hogy azt az ominózus mondatot
sokkal általánosabban kell felfogni. „Gunyoros megjegyzést tettek rá,
ő pedig ugyanolyan gunyorosan vágott vissza: »Menj, és nézd meg
a zsidóidat!«”16 Majd kifejezte, mennyire bizonytalan az adott
információ forrását illetően:
„De hogy jutott az eszembe, hogy »menj a zsidóidhoz«, mikor
mindez hatvan évvel ezelőtt történt? Én magam is kételkedem
benne, tudja […], remélem, hogy tévedek, hogy amit a szavak
sugallhatnak, az tévedés.”17
Vajon Nelly kijelentése, amely első hallásra úgy tűnik, mintha a
hátsó szárnyban rejtőzőkre vonatkozna, inkább visszavágás volt,
mintsem konkrét vádaskodás? A „Te csak menj a zsidóidhoz!”
könnyen lehetett válasz a nővérei vagy az apja kiabálására,
miszerint menjen a német barátaihoz. Vagy talán Nelly azt akarta
jelezni, hogy tud valamit? Netán egyszerűen csak arra reagált, hogy
az apja és Bep kétségkívül kifejezték együttérzésüket a megszállott
Hollandiában élő zsidók iránt?
Nem sokkal az 1945-ös felszabadulás után Nelly Groningenbe
költözött, nem messze Amszterdamtól. A Melissa Müller Anne Frank,
egy lány élete című könyvében leírtak szerint Nellyt október 26-án
Groningenben letartóztatták a nácikkal való együttműködés miatt.
Több évet töltött őrizetben, és egészen „1953-ig nem volt képes újra
normális életet élni”.18
A Kihűlt Ügy Csapata kereste Nelly CABR-aktáit. A Holland
Nemzeti Levéltárban minden háború utáni politikai elítéltről őriznek
dossziét. Nelly Voskuijlről azonban nem találtak semmit. Vince
megkereste Müllert, hogy megtudja, milyen forrásból származott az
információja Nelly letartóztatásáról és elítéléséről. A szerző azt
javasolta, beszéljen a nyomozójával.19
A nyomozó szintén nem tudta megmondani az aktuális forrást.20
Két beszélgetésre került sor, amelyeken megmagyarázta az
elméletét. Szerinte Nelly Voskuijlt először Groningenben egy
színházban tartották fogva több más, szintén kollaborációval
gyanúsított nővel együtt. Később átvitték egy tényleges börtönbe,
ahol körülbelül egy évig volt bezárva. A csoport átnézte a Groningeni
Városi Levéltár dokumentációját, de semmilyen anyagot nem
találtak, ami a nyomozó elméletét alátámasztotta volna. Szerinte a
lány dossziéját megsemmisíthették, mert kiskorúként ő a fiatalkorúak
bírósága elé kerülhetett. Nelly letartóztatásának történetét
megerősíti nővérének, Willynek az elmondása, akinek úgy rémlett,
nem sokkal a háború után kihallgatták, valószínűleg Nelly miatt, bár
részletekre nem emlékezett.21
1945-ben Nelly valójában már elmúlt huszonegy éves, így
felnőttbíróság tárgyalta volna az ügyét; tehát szerepelnie kellett
volna a nyilvántartásban. Hogy igazolni tudják ezt az elméletet, vagy
akár csak adathoz jussanak Nelly hollétéről 1945–1953 között, a
Kihűlt Ügy Csapata átnézte a háború utáni táborok nyilvántartását,
főleg Groningenben letartóztatott fiatal női foglyokat keresve, és
átolvasták a groningeni hatóságok aktáit a politikai elítéltekről.22
Nem volt olyan nyom, amely Nelly Voskuijlre utalt volna. A CABR-
dosszié hiánya miatt a csapat kezdte azt gyanítani, hogy a lányt
soha nem tartóztatták le.
Egy nap a csoport egyik kutatója, Circe de Bruin izgatottan tért
vissza az irodába. Talált egy dokumentumot, amely szerint Nelly
Voskuijl 1945. október 26-án bejelentkezett Groningen város
önkormányzatánál – ugyanazon a napon, amelyiken Müller állítása
szerint letartóztatták.23 Úgy látszik, Müller nyomozója tévesen
feltételezte, hogy az irat Nelly letartóztatásának a dokumentuma.24
Vince elmondta, hogy minden nyomozás része a hullámvasútérzés
az izgatottságtól a csalódottságig, de azért ő is lehangolt volt. Ha
Nellyt valóban letartóztatták volna, a CABR-akták közt találtak volna
információt a háború alatti tevékenységéről és a német
kapcsolatairól. Talán világosabbá vált volna a kép, volt-e köze a
rejtekhely beárulásához.
Azzal, hogy elmenekült Amszterdamból, a radar hatósugara alá
került, és megúszhatta az ítéletet a kollaboránsként elkövetett
bűneiért, bármik voltak is azok. Legalább így megmenekült attól a
sorstól, amely azokra a nőkre várt, akik szexuális kapcsolatot
létesítettek németekkel. Őket kirángatták az otthonukból,
leborotválták a fejüket, és szekereken végighajtottak velük a városok
utcáin, a tömeg pedig szitkokat szórt rájuk.
Több évtizedes hallgatás után 1996-ban Joop van Wijk újra
felvette a kapcsolatot a nagynénjével. A nő Észak-Hollandia Frízföld
tartományának egy kis falujában, Koudumban élt, és tartotta a
kapcsolatot a testvéreivel, főleg Dinyvel és Willyvel. Joop így
emlékezett: „Mindig szívesen fogadott, de mindez megváltozott,
ahogy felhoztam a háború témáját és az ő viselkedését a Voskuijl
családdal szemben.”25 Nelly megértette, hogy Joop könyvet ír az
anyjáról, de azt mondta, túl nehéz azokról az időkről beszélnie, és
hogy nagyon megbánta életének azt a szakaszát.
Aztán hirtelen eszébe jut: „Az egyik utolsó alkalommal, mikor
meglátogattam, és megemlítettem Anne Frankot és a hátsó traktust,
komolyan rosszul lett.”26 Joop felajánlotta, hogy beviszi a kórházba,
de az asszony visszautasította, és azt mondta, az ájulások biztosan
azért jönnek rá, mert annak idején az apja keményen ütlegelte. Joop
arra gyanakodott, a nagynénjétől kitelik, hogy ilyen drámai
előadással leplezze a bűnösségét. Mindenesetre azt mondta a
csapatnak, hogy mivel féltette a nagynénje egészségét, nem
kérdezte többet a háborúról.
Joop beszámolójának legmeglepőbb része természetesen az,
hogy elég volt csak megemlítenie a hátsó traktust, és Nelly elájult.
Valóban csupán szemfényvesztésről volt szó, a nő taktikájáról, hogy
ne kelljen válaszolnia? De Joop három korábbi alkalommal is tanúja
volt annak, hogy Nelly összeesett, ami arra utal, hogy valamilyen
krónikus problémája lehetett. A könyvében is megemlíti az ájulási
esetet, de ott azt állítja, az a háború, nem pedig a razzia említése
miatt következett be. A csapat továbbra sem tudta: Nelly leplezni
próbált-e valamit a hallgatásával és az ájulásaival.27 Vagy Joopnak
már csőlátása volt, és meg volt győződve a nagynénje
bűnösségéről? Az unokaöcs utolsó látogatása után Nelly egy
idősotthonba költözött, ahol 2001-ben hunyt el. Joop még kapott tőle
egy utolsó lapot a következő rövid szöveggel: „Ölellek. Nel”.
Huszonhét éves FBI-ügynöki tapasztalatára támaszkodva Vince
azt mondta, megtanult olvasni az emberekben – a saját biztonsága
érdekében. Nagyon kedvelte Joopot, de úgy érezte, a férfi kicsit
megszállottan akarta bizonyítani a nagynénje bűnösségét. Azt
tanácsolta neki, ne foglalkozzon az árulással. Inkább arra
fókuszáljon, hogy méltó emléket állítson az anyja és a nagyapja
szerepvállalásának, ami az Anne Frank: The Untold Story (Anne
Frank: Az el nem mondott történet) megírásának eredeti célja is volt.
A várakozásoknak megfelelően Vince megfontoltan vezette a
nyomozást; a Nelly Voskuijl bűnösségét feltételező elmélet
igazolására is a bűnügyi nyomozás hármas axiómáját alkalmazta:
indíték, tudás, alkalom.
Volt indítéka? Joop ötven évvel a háború után látogatta meg a
nagynénjét, amikor is Nelly szégyellni látszott fiatalkori önmagát, de
akkoriban lázadó, meggondolatlan, harcias, az ellenséggel kokettáló
lány volt. Lehetséges, hogy egy dühös pillanatában – mondjuk, egy,
az apjával folytatott heves veszekedés után – egy nem megfelelő
személynek beszélt az apja és a nővére titkáról? Majd az az illető,
vélhetően német barátai egyike, továbbadta az információt az SD-
nek?
 Volt-e kellő tudása? Bár vigyáztak a diszkrécióra, azért
lehetséges, hogy véletlenül meghallotta, amint az apja és a nővére a
könyvespolcról beszél. Vagy talán gyanússá vált neki, hogy Bep
mennyi dolgot gyűjt össze, sokszor a többi testvére segítségével…
De még Bep anyja sem tudott a rejtekhelyen tartózkodókról. Mikor a
letartóztatás után tudomást szerzett a dologról, rettentően dühös
volt, hogy a férje és a lánya ilyen veszélynek tette ki a családot.
Alkalma volt Nellynek, mivel 1944 májusában visszatért
Amszterdamba. Az apja panaszkodott is, hogy még mindig
találkozgat a német barátaival.
A csapatnak azonban voltak kétségei, hogy Nelly ezt tette volna
az apjával, főleg, miután felfedezték, hogy az Anne naplójából
töröltetett részletek arról árulkodnak, mennyire szerette Johannest.
Valószínűleg 1986-ban nem akarta, hogy kitudódjon németbarát
múltja, amely nemcsak neki, hanem az akkor az Anne Frank-
történetben segítőkként ünnepelt apja és Bep emlékének is ártott
volna.
Úgy tűnt, nincs érdemi bizonyíték arra nézve, hogy Nelly, még ha
akaratlanul is, elárulta volna a titkos hátsó szárny lakóit. De a Kihűlt
Ügy Csapata még nem állt készen arra, hogy végképp elvesse ezt a
forgatókönyvet.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Az emlékek előbányászása
Vince emlékeztetett rá, hogy mindenki, aki egy szemtanú
vallomását az adott történelmi pillanat pontos leírásának tekinti,
nagyon gyorsan megtanulja, hogy a memória képlékeny. Az
emberek nagy bizonyossággal állítanak dolgokat, amelyek vagy
ellentmondó állítások, vagy egyszerűen nem lehetnek igazak. A
tanúk nem hazudnak; inkább arról van szó, hogy az emlékeik
beszennyeződtek a később szerzett tapasztalatokkal. Ugyanazon
pillanat különböző érzelmeken átszűrve más-más úgynevezett
objektív beszámolót eredményez. Vince állítása szerint minden
egyes alkalommal, mikor felvázoltak egy-egy lehetőséget, ezt
figyelembe kellett venni. Az egyik legérdekesebb eset Victor Kugleré
volt.
A razziáról szóló egyik beszámolójában Kugler arra emlékszik,
ahogy aznap reggel az irodájában dolgozva futó lépteket hallott, és
árnyak suhantak el az ajtó üvegrészén. Kinyitotta az ajtót, és azt
látta, kezében pisztollyal egy Gestapo-tiszt jön föl a lépcsőn,
mögötte a többiek.1 A rajtaütést végző csapat benyomult abba az
irodába, ahol Kleiman, Bep és Miep dolgoztak. Egy rendőrt
hátrahagyva a segítők őrzésére, Silberbauer megparancsolta
Kuglernek, hogy menjen előtte, fel a következő emeletre. Kugler
egyedül volt a nácival. Miközben a lépcsőt mászta, Silberbauer
kiabált: „Hol vannak a zsidók?”2 Kugler odavezette a
könyvespolchoz.
A Life magazinnak 1958-ban adott interjújában Kugler már
másképp emlékszik a történtekre. Arról számol be, hogy a rajtaütést
végző egység beparancsolta az elülső raktárba, ott körülnéztek,
majd végül előhúzták a fegyvereiket, és odaintették a
könyvespolchoz.3 Ernst Schabel ugyanezt ismétli el 1958-ban
megjelent, Anne Frank nyomában című könyvében. Az 1963–1964-
es nyomozásban részt vevő Arend van Helden detektívnek úgy
magyarázta, azt remélte, a nácik csak fegyvert vagy illegális
igazolványokat keresnek, így a saját irodájába vezette Silberbauert,
ahol kinyitogatta neki az irat- és könyvszekrényeket. Majd hátravitte
őket Kleiman irodájába, a mosdóba és az aprócska konyhába.
Silberbauer ezután felparancsolta a következő emeletre. Rögtön a
raktárszobába mentek az épület csatorna felőli részében, aztán a
hátsó szárnyba, a folyosóra. Ahogy a könyvespolchoz értek, Kugler
látta, hogy egy másik, közeli könyvespolcot és a dobozokat már
átvizsgálták, feltehetően holland rendőrök. Megpróbálták elmozdítani
a könyvespolcot. Először nem sikerült nekik, de rájöttek, hogy a
kampót ki kell akasztani, és aztán elfordították.4
Ki várná el, hogy Kugler beszámolója tizenkilenc évvel az
esemény után ugyanolyan legyen? Úgy látszik, egyfajta érzelmi
újraértékelés lépett működésbe:
1.Az első verzióban Silberbauer halálos fenyegetésére Kugler
szinte azonnal felfedte a titkos átjárót, mikor a náci ráüvöltött:
„Hol vannak a zsidók?”
2.A későbbi változatokban a razziázó egység átkutatta az
épületet; rájöttek, hogy a könyvespolc rejt valamit, mivel
meglátták a fapadlón a görgők nyomát. A könyvespolc
elmozdult, és előtűnt az ajtó. Kugler hozzátette: akkor értette
meg, hogy a zöld ruhás rendőr „mindent tud”.5
A legvalószínűbb az első forgatókönyv. Vince megjegyezte, hogy
Silberbauer agresszív kérdése ismerős taktika FBI-os rajtaütésekből:
a gyanúsítottnak azt kell hinnie, hogy már mindent tudsz. A
rajtaütéssel kapcsolatosan minden arra utal, Silberbauer valóban
tudta, hogy zsidók vannak az épületben, csak valószínűleg azzal
nem volt tisztában, hogy hol. Hátában a pisztoly csövével, halálra
rémülve, Kugler megmutatta nekik a titkos bejáratot rejtő
könyvespolcot. Mindez nagyon fájó pont lehetett egy Kugler
integritásával rendelkező személynek. A rá nehezedő hatalmas
nyomás ellenére több mint két éven keresztül hűségesen rejtegetett
nyolc embert, és most cipelnie kellett a felelősség terhét, hogy
elárulta őket. Nyilván irracionális bűntudattal tele nagyon
sebezhetőnek érezte magát. A bűntudata irracionális volt, hiszen
semmit nem tehetett volna, hogy megmentse őket. Így tehát nem
meglepő, hogy beszámolója a tragikus eseményről némileg átalakult
az évek során. Ravaszabb lett, próbálta félrevezetni Silberbauert,
összeszedettebben viselkedett.
Talán enyhítette volna Kugler lelkiismeret-furdalását, ha tudta
volna, hogy Van Helden nyomozó jelentése szerint Otto 1963
decemberében azt mondta, „ha Silberbauer azt állította, hogy valaki
az ott jelen lévők közül mutatta meg a [könyvespolc mögött elrejtett]
ajtót neki, ő [Otto] megérti, hogy az ember nem tud sokáig csendben
maradni egy fegyveres SD-razzia során”. Nem volt vádaskodás. Otto
tisztában volt vele: ahogy Silberbauer és a holland rendőrök betették
a lábukat az épületbe, nekik [a rejtőzködőknek] nem volt esélyük;
mindenképpen megtalálták volna őket.6
Kugler beszámolóinak eltéréseit látva az is felmerült, hogy
Silberbauer és az osztaga egyáltalán nem is zsidókat kerestek.
Gertjan Broek, az Anne Frank-ház egyik történésze azt mondja, az
SD illegális élelmiszerjegyek és hamis személyi okmányok után
kutatott, és a bujkáló zsidókra csak véletlenül akadtak rá. Lehet,
hogy nem is volt áruló. Monique Koemans Broek elgondolását
eléggé érdekesnek találta ahhoz, hogy a csapat fiatal történész-
nyomozó-kutatóinak heti megbeszélésén megemlítse mint
lehetséges forgatókönyvet, ők pedig úgy döntöttek, utánajárnak.
Ahogy végigvette a vizsgálathoz felhasználható lehetséges
forrásokat, Monique úgy határozott, Ernst Schnabellal kezdi. Az
Anne Frank nyomában című könyvéhez végzett kutatásai során az
író ugyanis beszélt Ottóval és az összes segítővel, köztük Jan
Giesszel is. Schnabel 1957-ben kezdte írni a könyvét, mindössze
tizenkét évvel azután, hogy a háború véget ért, és negyvenkét olyan
tanú egyes szám, első személyben tett vallomását tudta csatolni,
akik valamilyen szinten kapcsolatban álltak Anne Frankkal.
Monique kiderítette, hogy Ernst Schnabel könyvének eredeti
kéziratát Stuttgart mellett, a marbachi Német Irodalmi Archívumban,
Németországban őrzik. Mikor felhívta őket, elmondták neki, hogy
Schnabel személyes feljegyzéseinek egy része, valamint Otto Frank
leveleiből néhány szintén ott található és hozzáférhető. Schnabel
nem készített felvételeket az interjúkról, és néhány kritikusa
kifogásolja, hogy a jegyzetei is pontatlanok. Mindettől függetlenül
érdemes lenne személyesen is átnézni a jegyzeteket. Esetleg
rábukkan olyan bizonyítékra, amely megerősíti Kugler állítását, hogy
Silberbauer kiabálása – „Hol vannak a zsidók?” – nyilván azt jelzi,
előtte kapott tippet.
Monique egy fiatal történész, Christine Hoste társaságában
elindult Németországba. Hosszú, nyolcórás vezetés után szélben,
esőben, enyhe decemberi havazásban érkeztek meg egy szinte
csaknem teljesen néptelen hotelbe, amely a levéltár
szomszédságában volt. Rajtuk kívül nem volt más vendég, ami
megerősítette bennük az érzést, hogy ismeretlen területre próbálnak
behatolni. A szokásos merev német bürokráciát figyelembe véve
nem volt könnyű engedélyt szerezni a jegyzetek megtekintésére, de
mikor másnap reggel megjelentek az archívumban, a félreértések
tisztázása után az iratok többé-kevésbé rendelkezésükre álltak, hogy
átnézzék őket. A két nőt egy dekoritlemez asztallal és retró
olvasólámpákkal berendezett kisebb, üvegfalú (hogy a könyvtáros
rajtuk tudja tartani a szemét) szobába kísérték.
Schnabel jegyzetei németül, régies folyóírással készültek.
Néhányukat nem volt nehéz elolvasni, mások kész fejtörőknek
bizonyultak a sarkaikba firkált szavakkal. Írásukkor vagy még mindig
hiánycikk volt a papír, vagy pedig Schnabel visszatért a háborús
szokáshoz, és nem akarta pazarolni.
Monique és kollégája lázasan dolgozott. Monique szerint furcsa
volt ilyen közel érezni magát Ottóhoz; tudni, hogy pár iratot és levelet
ő is a kezében tartott. Ez többé már nem csak történelem volt. A
jegyzetek olvasásával az egész személyes üggyé vált.
Monique hirtelen felkiáltott: „Megvan a bizonyíték!” Schnabel
különböző interjúkhoz kapcsolódó jegyzetei között két olyan részt is
talált, melyben a következő mondat szerepelt: „Wo sind die Juden?”,
azaz „Hol vannak a zsidók?”. A jegyzetekből ítélve a segítők
láthatóan ugyanúgy emlékeztek, mint Kugler az első nyilatkozatában
– hogy a razziázók kifejezetten azt akarták tudni, hol rejtőznek a
zsidók. Nagyon izgalmas volt. Ez azt jelentette, Silberbauer és a
holland detektívek nem élelmiszerjegyeket vagy fegyvereket
kerestek, nem véletlenül bukkantak a bujkálókra.
Schnabel papírjai között volt még egy rejtélyes fecni is. Egy
mondat vége: „…és a nő ismerte az árulót.” Semmi más. A „nő”
valószínűleg Miep lehetett, biztosan nem Bep. Otto nem avatta
bizalmába Bepet, és egyedül Miep állította, hogy tudja az áruló
nevét. Vajon elmondta Schnabelnak, mit tud? Schnabel 1986-ban
halt meg Berlinben. Ha tudta is az áruló nevét, soha nem fedte fel
azt.
Azonban még mindig volt a rejtvénynek egy olyan darabja, amit
meg kellett vizsgálni. Ha tényleg létezett áruló – amiről a csapat
most már meg volt győződve –, a bejelentés valóban telefonon
történt? Mennyire volt gyakori a magánlakásokban a telefon a
háború alatt? Voltak nyilvános telefonok az utcán, amiket a
feltételezett áruló könnyedén használhatott? Vince és Brendan a
második világháború hollandiai telekommunikációjának
szakértőjéhez, Jan Rijnders történészhez fordult, aki a csapat
rendelkezésére bocsátott egy jelentést a háború alatti
nyilvánostelefon-hálózatról.
Négy nappal azután, hogy 1940. május 15-én a hollandok
behódoltak, a német hatóságok kinevezték dr. Werner Linnemeyert a
városi telefonszolgáltatás igazgatójává. Hatalmas mennyiségű kábelt
és felszerelést loptak el a német katonaság számára, de Rijnders
szerint ez csupán azt jelentette, hogy a holland telefonhálózat
magas színvonala valamit csökkent. 1944-re már csak kevés
magánházban működött készülék, mert ahhoz külön engedélyre volt
szükség. Bár az utcai nyilvános állomásokat leszerelték, a legtöbb
üzletben megmaradt a telefon. A csapat talált egy 1943-as
telefonkönyvet. 1944-est nem adtak ki, ám ez nem jelenti, hogy nem
voltak készülékek. Valószínűleg papír nem volt, hogy kinyomtassák
a telefonkönyvet.
1944 szeptembere után a németek tisztában voltak vele, hogy az
ellenállás telefonon tarthatja a kapcsolatot az ország felszabadított
déli részével, ezért minden távolsági telefonközpontot lekapcsoltak.
A városon belüli hívások azonban még mindig működtek. Részben
azért, mert a németek továbbra is le akarták hallgatni a helyi
vállalkozások és saját alkalmazottaik beszélgetéseit.7
Mindaz, amit a csoport a razziát kiváltó telefonhívásról tudott,
Silberbauertől származott. Az osztrák hatóságoknak adott
vallomásában azt állította, hogy 4-én délelőtt tíz órakor a IV-B4
csoporthoz beosztott Julius Dettmann SS-hadnagy fogadott egy
telefonhívást, majd utasította Silberbauert, hogy a Kaper őrmester
által kiválasztott nyomozókkal együtt hajtsa végre a rajtaütést.
A nyomozócsapat kételkedett benne, hogy a dolog ilyen egyszerű
lehetett. Mint a „Letartóztatások” projekt kutatásaiból kiderült, német
SD-tisztek által vezetett razziák ritkán fordultak elő. Ha ez az eset
eltért a szokásostól, az azt sugallja, a hívást is a szokásostól eltérő
módon kezelték. Ha névtelen bejelentésről lett volna szó, az
biztosan nem Dettmannhoz fut be, aki túl magas pozíciót töltött be a
német hierarchiában ahhoz, hogy egy névtelen besúgó hívását
fogadja.
A Kihűlt Ügy Csapata azt gyanította, a hívás kifejezetten
Dettmann-nak szólt. Ebben az esetben azonban vagy „belső
hívásnak” kellett lennie, a német szervezeten belülről, valakitől a
közvetlen környezetéből, mint például Willy Lages vagy Aus der
Fünten; vagy pedig, ha külső hívás volt, az egy másik Zentralstellétől
érkezhetett – talán Groningenből, Zwolléból vagy Hágából –, vagy
esetleg a westerborki büntetőtáborból. Mindenesetre olyan
személytől kellett érkeznie, akit Dettmann ismert, és akiben
megbízott.
Willy Lages 1964-ben, bredai börtönében tett tanúvallomásában
alátámasztani látszik ezt a véleményt:
„Szóval most azt kérdezi tőlem, logikus-e, hogy egy névtelen
bejelentésre, mely szerint egy adott helyen zsidók rejtőzködnek,
az ember rögtön odamegy az épülethez, hogy letartóztassa az
ott talált zsidókat? A válaszom az, hogy nem logikus.
Véleményem szerint az ember először ellenőrzi az ilyen
információ hitelességét, hacsak a tipp nem olyasvalakitől jött,
akiben az osztályunk megbízott. Amennyiben Silberbauer
állítása arra vonatkozólag, hogy telefonon kapott egy tippet,
helytálló, és még ugyanazon a napon akciót is indítottak, én azt
a következtetést vonnám le, hogy a betelefonáló személyt
ismertük, és a korábbi tippjei szintén megbízhatónak
bizonyultak.”8
Ha a telefonáló valóban magas beosztású személy volt, a csapat
korábbi forgatókönyveinek jó részét nyilvánvalóan el kell vetni.
Olyasvalaki, mint például Willem van Maaren, nem rendelkezett
akkora befolyással, hogy a hívásával eljusson Dettmannig.
Csak két olyan ember létezik, aki biztosan tudta, ki volt a
titokzatos telefonáló: maga a hívó, és Dettmann, akihez a hívás
befutott. A csapat azonban azt is lehetségesnek tartotta, hogy mikor
Dettmann felhívta Abraham Kapert, és utasította, hogy szedje össze
a razziához az egységét, esetleg azt is elárulhatta Kapernek,
honnan kapta az információt. Esetleg Kaper iratai között találhatnak
utalást rá? És vajon hol lehetnek azok az iratok ennyi idő után?
Vince a rendőri munkában eltöltött számos éve alatt sok mindent
megtanult a zsarukról. Kaper a fontosnak tartott aktákról otthon is
tarthatott másolatot. És bár a csapat tisztában volt vele, minimális
esélye van annak, hogy rábukkanjanak Kaper leszármazottaira (a
férfit kollaboránsként 1949-ben kivégezték), az pedig még kevésbé
volt valószínű, hogy bárkinek közülük tudomása legyen bizonyos
aktákról, Pieter nekilátott a kutatásnak.
Az Amszterdam Városi Levéltár nyilvántartása szerint a Kaper
család az Amszterdamtól északra elterülő régióból származott.
Pieter a helyi telefonkönyvben számos Kapert talált, és az érintettek
körét hamarosan leszűkítette egy férfira, aki Abraham Kaper unokája
lehetett. Azonban akárhány alkalommal telefonált, mindig egy nő
vette fel a kagylót, aki tagadta, hogy a férjének bármi köze lenne a
hírhedt kollaboránshoz. Nem lehetett könnyű az egyik
legelvetemültebb holland háborús bűnös unokájának lenni. Kaper
háború után lefolytatott tárgyalásán több tanú is beszámolt a férfi
kegyetlen brutalitásáról, legyen szó akár zsidókról, akár az ellenállás
tagjaként fogva tartottakról, akik közül kevesen élték túl a vallatását.
A háború után a kollaboránsokat és családjukat nagyon
megszégyenítették. Legtöbbjük elveszítette az állását, és az
önkormányzat szociális osztályához kellett fordulniuk segélyért. A
kérelmet elbíráló tisztviselők házról házra járva felkeresték a
szomszédokat, tudnak-e arról, hogy a kérelmező mellékesen
dolgozik-e valahol, vagy egyéb módon megsérti-e a
rendelkezéseket. A jelentések egy dossziéban megtalálhatók az
Amszterdam Város Szociális Szolgálata irattárában.
 Kaper dossziéjában Pieter felfedezte, hogy a férfi feleségét Grietje
Potmannak hívták, volt egy lányuk és két fiuk. A szomszédok
körében közvetlenül a háború utáni időszakban végzett vizsgálódás
kiderítette, hogy míg Abraham Kapert a legtöbben megvetették, a
feleségét viszont kedvelték.
Mivel Pieter kilencven százalékban biztos volt abban, hogy sikerült
megtalálnia Kaper unokáját, elhatározta, hogy egyszerűen odamegy
a házukhoz, és majd meglátja, mi történik. 2019 júniusában, szép
napos időben, egy útközben vásárolt tortával felszerelkezve elhajtott
Kaper otthonához, bejutott az épületbe, mikor valaki éppen távozott,
és becsengetett a lakás ajtaján.
Kaper nyitott ajtót. Pieter ekkor átnyújtotta neki a tortát, és azt
mondta, érdekes információval rendelkezik a családjáról. A férfi a
feleségével együtt nagyon barátságosan viselkedett, szabadon
mesélt a nagyapját érintő múltbeli tapasztalatairól, bár alig
emlékezett rá, mivel a háború alatt még gyerek volt. Az ifjabb
Abraham Kaper, aki most a nyolcvanas éveiben járt, megfontoltan és
hosszasan beszélt apjáról és nagyapjáról.
Belenyugodott, hogy a nagyapja háborús bűnös volt, és emellett
vigasztalást merített abból, amit a szomszéd Van Parreren család
mondott a nagyanyjáról. Grietje titokban a férje ellen dolgozott.
Összegyűjtötte az ajtó levélnyílásán bedobott vagy a férje zsebében
talált névtelen feljelentő cetliket, kimásolta belőlük a neveket, majd
átadta a listát Van Parrerennek, hogy az figyelmeztetni tudja az
embereket. (Az ifjabb Kaper szintén büszkén jelentette ki, hogy Jan
bácsikája a szövetségeseknél szolgált tengerészként, Johanna
nénikéje pedig az ellenállásnak dolgozott.)
Abraham Kaper ráadásul meg tudott erősíteni egy információt a
csapat számára: a nagyapja valóban tartott iratokat az otthonában
egy kartondobozban, és az ifjabb Kaper azt is tudta, hol tárolta őket.
Pieter nagyon izgatott lett, amikor ezt meghallotta. Mintha megnyerte
volna a főnyereményt. De aztán Kaper elmondta, hogy az iratok
1960-ban megsemmisültek, mikor a nagyszülei lakóhelyét árvíz
sújtotta, és mindenük odaveszett.
Ez finoman szólva is hatalmas csalódás volt.
 HARMINCADIK FEJEZET

„Bécsben megtalálták a férfit, aki letartóztatta

Anne Frankot”
1957-ben, az Anne Frank naplója linzi bemutatóján egy csoport
fiatal tüntető rontott be a színházba, és zavarta meg az előadást
kiabálással, hogy az egész egy nagy csalás. Az incidens Simon
Wiesenthal tudomására jutott, aki maga is holokauszttúlélő volt, és
jól ismerték bujkáló náci háborús bűnösök kézre kerítéséért. A
gyilkosok közöttünk járnak című könyvében Wiesenthal leírja, mi
történt.
„195[7]1 októberében este fél tízkor az egyik barátom
izgatottan felhívott linzi lakásomban. Oda tudok menni most
azonnal a Landestheaterhez? Antiszemita tüntetők éppen akkor
szakították félbe az Anne Frank naplójának bemutatóját.
Fiatalok egy csoportja, többségük tizenöt–tizenhét év között, azt
skandálta: »Árulók! Talpnyalók! Csalók!« Mások pfujoltak és
pisszegtek. Felgyulladtak a lámpák. A karzatról a tüntetők
szórólapot záporoztak a földszinti nézőtéren ülőkre. Akik
felvettek egyet, a következőt olvashatták: »Ez a színdarab
csalás! Anne Frank soha nem létezett. Az egész történetet a
zsidók találták ki, hogy nagyobb kártérítést kaphassanak.
Egyetlen szavát se higgyék el! Hamisítás az egész!« […] Itt,
Linzben, ahol Hitler iskolába járt, és ahol Eichmann született,
azt mondják az embereknek, higgyenek a hazugságokban, a
gyűlöletben, az előítéletekben, a nihilizmusban.2
Két nappal később Wiesenthal egy barátjával kávézott. Mindenki a
tüntetésről beszélt. A barátja odahívott egy fiatalt, akit ismert, és
megkérdezte, mit gondol az egészről. A fiatalember azt válaszolta,
nagyon izgalmas az egész. „Lehet, hogy a napló csak egy ügyes
hamisítvány. Azt biztosan nem bizonyítja, hogy Anne Frank létezett.”
– „Tömegsírban van eltemetve Bergen-Belsenben” – mondta erre
Wiesenthal. A fiú vállat vont: „De nincs rá bizonyíték” – mondta. „Ha
be tudná bizonyítani, hogy Anne Frank valóban létezett, ha elő tudná
állítani azt a Gestapo-tisztet, aki letartóztatta a lányt, az
bizonyítéknak számítana?” – kérdezte Wiesenthal. – „Igen – mondta
a fiatalember. – Ha maga a férfi ismerné be.”3
Ez a párbeszéd adta az első lökést Wiesenthalnak, hogy
megtalálja azt az SD-tisztet, aki a rajtaütést vezette. A nyom,
amelyen elindulhatott, a tiszt neve volt. Azt hitte, Silbernagelnek
hívták. Arra is emlékezett, hogy Miep azt mondta, felismerte az SD-
tiszt bécsi akcentusát, bár ez valójában nem sokat segített, mert
több mint kilencszázötvenezer osztrák harcolt a németek oldalán a
második világháború során. Különböző források felhasználásával
Wiesenthal nyolc Silbernagelt talált, aki a náci párt tagja volt.
Azonban egyikük sem állomásozott Amszterdamban. Valami nyilván
nem stimmelt.
Az emlékirataiban Wiesenthal elismeri, hogy nem kereste meg
Otto Frankot azért, hogy megerősítse az SD-tiszt nevét. Maga is
holokauszttúlélő lévén azt mondta, nem akarta felzaklatni Ottót
azzal, hogy fel kelljen idéznie annak a végzetes napnak az emlékeit.
Azért is aggódott, mi van akkor, ha sok más túlélőhöz hasonlóan
Otto sem akarja, hogy megtalálják a Biztonsági Szolgálatnak ezt az
adott tagját. Találkozott már olyanokkal, akik azt kérdezték: „Ugyan
mi értelme? A halottakat nem lehet feltámasztani. Csak még több
fájdalmat okoznánk a túlélőknek.”4 Wiesenthal azonban úgy érezte,
ő a teljes képet nézi: ha sikerül megtalálnia az SD-tisztet, és rávenni,
hogy beismerje a letartóztatást, azzal bizonyítaná Anne Frank
létezését, és hogy a naplója valódi. S ami még fontosabb, az 1950-
es évek végén, amikor a németek és az osztrákok ismét elkezdtek
nosztalgiázni a „dicső múltról”, rákényszerítené őket, hogy
szembesüljenek a holokauszt bizonyítékával.
Ami a csoport számára fontosnak számított, az az volt, hogy
miután Otto tudomást szerzett Wiesenthal szándékáról, hogy
azonosítsa és megtalálja az SD-embert, nem ajánlotta fel a
segítségét, pedig ő tudta Silberbauer igazi nevét. Egy 1985-ben
elhangzott interjúban Miep megmagyarázta: Otto azért kérte tőle a
név megváltoztatását, hogy ne zaklassák a férfi családját. Így találta
ki a Silberthaler nevet.5 Wiesenthal szerint a Silvernagl név Victor
Kuglertől ered.6 Schnabel Anne Frank nyomában című könyvét
megelőzően nyilvános dokumentumban sehol nem említették a
razziát vezető SD-alkalmazott nevét. A hamisnév-használat trükkje
nyilván odáig vezethető vissza, amikor Schnabel 1957-ben interjút
készített Mieppel, Ottóval és a többi segítővel. Vince-nek hirtelen
eszébe jutott, hogy mikor Pieterrel és Thijsszel Bázelbe látogatott az
Anne Frank Alapítványhoz, John Goldsmith, az elnök félrevonta, és
azt mondta neki: „ Tudja, ugye, hogy Otto hazudott Wiesenthalnak
Silberbauer kilétéről. Mit gondol, miért?” Vince most úgy vélte, a
Goldsmith kérdésére adandó válasz lehet a kulcsa az egész
nyomozásnak.
Egy Amszterdamba tett látogatása során 1963-ban holland barátai
azt mondták Wiesenthalnak, hogy nem Silbernagel után kellene
kutatnia, hanem inkább Silberthaler után. Ez az a név, amelyet Miep
talált ki. Aztán a véletlen összehozta egy bizonyos Ynze Taconisszal,
a Rijksrecherche, vagyis az Állami Bűnügyi Nyomozóiroda
vezetőjével. Mikor már éppen indulni akart, Taconis átadott neki egy
„kis olvasnivalót az útra”. Xeroxmásolat volt az SD 1943-as
hollandiai nyilvántartásáról, több mint háromszáz névvel. A repülőn
elkezdte átlapozni az anyagot, Silberthaler nevét keresve. De ilyet
nem talált. Viszont ahogy ujjával továbbhaladt a listán, végig a IV-B4
osztály tagjain, meglátta a gyakori osztrák nevet, a Silberbauert.
Végre megvolt az embere! Legalábbis a családneve, mert a névsor
keresztneveket nem tartalmazott.7
Már hat év telt el, mióta felmerült benne az ötlet, hogy megkeresi
az SD emberét. A Josef Mengele utáni kutatásai és Adolf Eichmann
hollétének kinyomozása miatt ismertté vált Wiesenthal az első lett
volna, aki elismeri, hogy Silberbauer nem tartozott a magas rangú
nácik közé. A célja nem annyira az volt, hogy megbüntesse, hanem
hogy rávegye annak beismerésére, ő tartóztatta le Anne Frankot és
a családját. 1963 júniusának elején átadta a Silberbauerről
összegyűjtött adatokat dr. Wiesingernek, akivel kapcsolatban állt a
háborús bűnök kivizsgálásáért felelős Osztrák Szövetségi
Belügyminisztériumból.
Ezen a ponton az sem volt biztos, hogy Silberbauer túlélte-e
egyáltalán a háborút. A következő öt hónap során Wiesenthal
rendszeresen tudakozódott Wiesingernél, értek-e el haladást
Silberbauer azonosításában és fellelésében. Mindig ugyanazt a
választ kapta: „Dolgozunk rajta.” Az utolsó ilyen mondat 1963
októberében hangzott el. Amit Wiesenthal nem tudott, és amit a
Kihűlt Ügy Csapata az Osztrák Szövetségi Belügyminisztérium egy
1963. augusztus 21-i keltezésű jelentéséből derített ki, hogy az
osztrák hatóságok már megtalálták, és ki is hallgatták Silberbauert.
Csak Wiesenthalnak nem árulták el.
A jelentésből a csapat megtudta, hogy Karl Josef Silberbauer
felügyelő, a bécsi rendőrség alkalmazottja csöndben, feltűnés nélkül
idézést kapott a belügyminisztérium vizsgálóbizottsága elé. Az
interjú alatt Silberbauer beismerte, hogy az amszterdami SD-nél
szolgált 1943 novemberétől egészen 1944 októberéig, amikor is
motorbalesetet szenvedett. Megerősítette, hogy Willy Lages és
Dettmann beosztottjaként dolgozott, valamint hogy jutalmat kapott a
bujkáló zsidók elfogásáért. Azt is bevallotta, hogy soha nem
sajátította el teljesen a holland nyelvet, és a kihallgatásokhoz
tolmácsra volt szüksége. De ami a legfontosabb: beismerte, hogy
jelen volt Anne Frank és családja letartóztatásakor.
Visszafelé haladva Silberbauer múltjának feltárásával, a csapat
megtudta, hogy a háború után hazatért szülőföldjére, Ausztriába
(1945. április), ahol tizennégy hónapos börtönbüntetést kellett
letöltenie az Amszterdamba történt áthelyezése előtti, kommunista
foglyokkal szembeni túlzott fizikai erő alkalmazásáért. Szabadon
bocsátása után beszervezte a Nyugatnémet Szövetségi Hírszerző
Szolgálat (BND), amelynek a Der Spiegel riportere szerint fedett
ügynökként dolgozott. Volt SS-tagságát arra kellett használnia, hogy
a neonáci célszemélyek előtt leplezze megváltozott lojalitását.8 A
BND-nél eltöltött idő után a bécsi rendőrség alkalmazta, ahol a
felügyelő beosztásig vitte.
1963. november 11-én, csaknem három hónappal első
tanúvallomása után, Wiesenthal az osztrák Volksstimme szalagcímei
között olvasta a hírt: „Bécsben megtalálták a férfit, aki letartóztatta
Anne Frankot”.9 Úgy tűnt, a bécsi rendőrségről valaki kiszivárogtatta
a történetet a helyi újságnak. A világsajtó megrohanta Bécset.
Azonnal kommentárokat kértek Ottótól, Mieptől, Beptől, Kuglertől,
sőt még a korábbi gyanúsított Willem van Maarentől is. Anne
történetének követői, de a résztvevők is azt gondolták: most, hogy
végre megtalálták a razzia irányítóját, ő elárulja majd az áruló nevét.
Valószínűleg egyaránt felháborodva és megbántva, Wiesenthal
azonnal levelet írt dr. Wiesingernek, emlékeztetve a férfit, hogy ő volt
az, akitől megkapták Silberbauer nevét, és követelte, küldjenek neki
egy fényképet, amelyet továbbítani tudna Otto Franknak
azonosításra.10 Végül, hogy a kapcsolatuk ne sérüljön, Wiesinger
elárulta Wiesenthalnak, hogy a főnökei utasították, ne árulja el neki,
hogy megtalálták és kihallgatták Silberbauert.
A leveléből kiderül, Wiesenthal még ekkor sem sejtette, hogy Otto
és a többi tanú végig tudta Silberbauer nevét. De egy héttel azután,
hogy elküldte a levelet, nagy valószínűséggel megtudta az igazat. A
hír megjelenése után egyik amszterdami napilapnak, a Het Vrije
Volknak adott interjúban Otto beismerte, végig tisztában volt vele,
hogy a rajtaütést vezető férfi Silberbauer volt. Megjegyezte: „Soha
nem álltam kapcsolatban Wiesenthal úrral. Az, hogy miért akarta
annyira Silberbauert, ezért számomra rejtély.”11 Egyik interjújában
Miep is megerősítette, hogy tudta Silberbauer nevét, de azért nem
árulta el, mert Otto arra kérte, használjon hamis nevet.12
Szóval Otto kérte meg azokat, akik tudták Silberbauer igazi nevét,
hogy ne azt használják, hanem valami mást? Miért tenne ilyet?
Cor Suijk, Otto barátja és az Anne Frank-ház korábbi igazgatója
évekkel később úgy spekulált, hogy Otto egyfajta szimpátiát érzett
Silberbauer iránt, mivel letartóztatásukkor német tiszttársaként az
tiszteletet mutatott iránta. Azt mondta, Otto meg akarta óvni
Silberbauer családját a túlzott figyelemtől, bár valójában
Silberbauernek nem voltak gyermekei.13
Ez érzelgős és mondvacsinált magyarázatnak tűnik. Otto nem volt
érzelgős. Silberbauer volt az a férfi, akinek az akciója Otto felesége
és lányai borzalmas halálát okozta. A razzia során a náci üvöltözött
Mieppel – a nő úgy emlékezett rá, mint aki „szinte kétrét hajlott
dühében” –, lehordva őt a sárga földig, amiért ilyen „zsidó
szemétnek” segített.14 Mikor az SD-központban kihallgatta Kuglert
és Kleimant, azzal fogadta őket: „Mitgefangen, Mitgehangen…”
(Együtt elkapva, együtt felkötve…).15 Silberbauer nem érdemelt
semmiféle együttérzést, főleg nem Ottótól. Valami más oka volt a
szándékos ködösítésnek.
Miep szintén leplezni igyekezett Silberbauer kilétét, így az SD-tiszt
megtalálásának váratlan híre némi gondot okozott. Derült égből
villámcsapásként öt hónappal korábban, 1963. május 3-án az Állami
Bűnügyi Nyomozóiroda Külügyi Osztályától megkereste egy detektív,
mit tud a rajtaütésről. Ebben az interjúban azt állította, nem ismeri az
osztagot vezető tiszt nevét, bár a korábbi, 1947–1948-as, a Politikai
Vizsgálati Osztály által folytatott nyomozás során megadta azt.16 Azt
mondta akkor, kérdezzék meg Otto Frankot, célozva ezzel arra, hogy
ő többet tudhat.
Közben – talán visszavágásként az osztrák hatóságoknak, amiért
nem közölték vele, hogy azonosították Silberbauert – Wiesenthal
titokban megadta Silberbauer lakcímét egy újságírás szakos holland
egyetemistának, Jules Hufnek. 1963. november 20-án az
ambiciózus Huf minden egyeztetés nélkül elment Silberbauer
házához, kopogtatott az ajtaján, és interjút kért tőle. Silberbauer
felesége először elküldte, de bentről Silberbauer kikiabált, hogy
engedje be a riportert. Huf több órát töltött vele, kikérdezte a hátsó
traktusbeli letartóztatással kapcsolatos emlékeiről. Megpróbálva
együttérzést kiváltani, Silberbauer panaszkodott, hogy miután
nemrégen beidézték kihallgatásra, vissza kellett adnia a pisztolyát, a
jelvényét és a szabadjegyét. „Hirtelen rákényszerültem, hogy
villamosjegyet vegyek magamnak. Csak képzelje el, hogy nézett rám
a kalauz!” Néha a feleség is közbeszólt, aki azért panaszkodott, mert
csökkentették a férje túlóráját: „Kölcsön kellett kérnünk, hogy
megvegyük a bútort.” Végül a bomba cím, amelynek minden
nemzetközi újság vezércikke fölött kellett volna szerepelnie, az volt,
hogy Silberbauer azt állította, a razziát Otto Frank egyik
alkalmazottja indította el, aki betelefonált az SD-hez.17 Az alaposan
átírt Huf-interjú az osztrák Kurierban november 22-én jelent meg, és
vagy az újság kis példányszáma miatt, vagy azért, mert az egész
világ a John F. Kennedy amerikai elnök elleni merényletről szóló
hírekkel foglalkozott, a cikk nem keltett érdeklődést.
Az osztrák hatóságok azonban nyilván látták a sztorit, és
valószínűleg roppant dühösek voltak, mivel Silberbauernek
megmondták, tartsa a száját.18 Három nappal a Huf-cikk
megjelenése után Silberbauert újra beidézték, és kihallgatták. Ez a
vallomása meglehetősen különbözött a Huf-interjúban közöltektől:
„Tisztázni kívánom, hogy soha nem jutott tudomásomra, ki
jelentette fel a Frank családot. Nem volt róla tudomásom, hogy
holland vagy német volt-e a bejelentő. Én egyedüli németként,
valamint az egyetlen rendőrtiszt csatlakoztunk a letartóztatást
végző osztaghoz, és kimentünk az adott címre. A földszinti
raktárhelyiségben volt egy férfi, aki ott álldogált, de nem úgy
tűnt, mintha ránk várt volna. A holland őrizetbe vevő osztag
kikérdezte, melynek során a kezével az emelet irányába
mutatott.”19
A Kihűlt Ügy Csapata nem talált rá magyarázatot, miért változtatta
meg Silberbauer a Hufnek elmesélt történetét a hívó személyéről. Az
osztrák hatóságoknak tett mindhárom vallomásában (1963.
augusztus, 1963. november és 1964. március) következetesen
kitartott amellett, hogy soha nem mondta, a bejelentés egy raktári
alkalmazottól érkezett. Valójában ki is hangsúlyozta, hogy nem volt
tudatában annak, ki jelentette fel a Frank családot, ahogyan annak
sem, hogy az illető holland volt-e, vagy német, férfi vagy nő. Ez a
gyökeres ellentmondás a Huf-féle újságcikkel elbizonytalanította a
csapatot, vajon ki a megbízhatóbb: Huf vagy Silberbauer.
Igaz lehet Huf verziója arról, mit mondott Silberbauer? A Jeroen
de Bruyn és Joop van Wijk (Bep fia) szerzőpáros kiváló okfejtéssel
állt elő. Silberbauer állítása, miszerint a hívás fél órával a razzia előtt
érkezett, kizárja a raktárvezető Willem van Maarent a gyanúsítottak
közül. A csapat a rendelkezésére álló adatok elemzéséből
megállapította, hogy a rajtaütésre nagyjából délelőtt fél tizenegy
körül került sor. Van Maaren mindig reggel kilenckor kezdte a
munkát. Az utcai telefonfülkéket német parancsra már évekkel
korábban leszerelték. Az egyetlen telefonkészülék, amelyet Van
Maaren használhatott volna, az elülső irodában volt, viszont Bep,
Miep és Kleiman egész délelőtt ott tartózkodtak.20 Egyetlen más
lehetőség marad: hogy a szomszédos üzletek valamelyikének a
készülékét használta. A csapat azonban biztos volt benne, ha
valóban ez történt volna, tekintve a nagy hírverést, ami az ügy körül
támadt, valaki jelentkezett volna azokból az üzletekből.
A teljes Silberbauer-interjút a nagyközönség még huszonhárom
évig nem ismerhette meg: 1986-ban viszont a holland hetilap, a De
Groene Amsterdammer teljes terjedelmében megjelentette.21
Érdekes volt, de a legfontosabb kérdésre nem adott választ.
Megmondta Silberbauernek a felettese, Julius Dettmann SS-
hadnagy, hogy ki volt a telefonáló? Vagy csak nagyzolni próbált a
fiatal riporter előtt, egy hírnévszerzésre irányuló utolsó kétségbeesett
próbálkozással?
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Amit Miep tudott

A segítők közül Miep alakja a legimpozánsabb. Ő mentette meg
Anne naplóját azzal a szándékkal, hogy majd amikor visszatér a
háború után, odaadja neki; Otto hét évig náluk lakott, miután
hazatért Auschwitzból; ő volt az is, aki Otto titkait a háború után is
őrizte. Otto 1980-ban bekövetkezett halála után Miep képviselte az
Anne Frank-történetet a nyilvánosság előtt. A világsajtó többtucatnyi
alkalommal készített interjút vele, és nemzetközi fórumokra is
meghívták előadónak.
Vince elindította a „Tanúvallomások” projektet; a Kihűlt Ügy
Csapatának össze kellett gyűjtenie a feljelentésre vonatkozó
valamennyi tanúvallomást, legyen az nyomtatott jegyzőkönyv,
hangfelvétel vagy videófelvétel. Minden adatot elhelyeztek egy
idővonal mentén, hogy felfedezzék az ellentmondásokat és az
egymást alátámasztó nyilatkozatokat. A projekt részeként a csapat
összegyűjtötte az összes, Mieppel kapcsolatban fellelhető
nyomtatott és hangzó, illetve képes anyagot.
2019-ben, miközben az egyik nemzetközi szerepléséről készült
felvételt hallgatta, Vince valami teljesen váratlan adatra bukkant.
1994-ben Miep előadást tartott a Michigani Egyetemen. Az
emelvényen mellette állt Rolf Wolfswinkel professzor, aki egyrészt
moderátorként működött, másrészt kisegítette, ha Miepnek
problémája akadt egy-egy angol szóval vagy kifejezéssel.1 Vince
majdnem elaludt, ahogy a kanapéján fekve fejhallgatón keresztül
követte az előadást. Lényegében ugyanaz az előadás volt, amit már
számtalanszor hallott más felvételeken. A beszéd végeztével
Wolfswinkel megadta a hallgatóságnak a kérdezés lehetőségét, és
az egyik fiatalember megkérdezte: „Mi buktatta le Frankékat?” – mire
Miep meglepő választ adott: „Tizenöt év után […] újra elkezdtük
keresni az árulót. De már 1960-at írtak, és addigra a feljelentő halott
volt. – Majd a mondandóját a következőkkel zárta: – Így aztán bele
kell nyugodnunk, hogy soha nem tudjuk meg, ki tette.” – Vince
döbbenten ült fel; mindkét állítás nem lehet igaz. Ha Miep tudta,
hogy az áruló 1960 előtt meghalt, akkor azt is tudnia kellett, ki volt
az.
Hogy magyarázatot találjon az ellentmondásra, Vince a Texasi
Egyetem pszichológusa, Art Markman írásaihoz fordult. „The
Reason Keeping Secrets is Hard” (Amiért nehéz titkot tartani) című
írásában Markman elmagyarázza, hogy az agy korlátozott
kapacitással rendelkezik az információ feldolgozására; és
számontartani azt, mi bizalmas, miről lehet szabadon beszélni,
bonyolult kognitív művelet. Nagy a kísértés, hogy a titok egy
részének elszólásával csökkentsük a terhet.2 Vince úgy vélte, ez
történt Miep esetében. Gyakorlatilag beismerte, tudja, ki volt az
áruló, és adott egy nyomravezető utalást: 1960-ban már nem élt. Mi
mást tudhatott még?
Bár világos, hogy tudta az áruló nevét, Miep soha nem fedte fel.
Amikor a barátja, Cor Suijk nyíltan megkérdezte tőle, tudja-e az áruló
nevét, visszakérdezett: „Cor, tudsz titkot tartani?” A férfi buzgón
rávágta: „Igen, Miep! Hát persze hogy tudok!” Ő erre elmosolyodott:
„Én is.”3
Vince elhatározta, megkeresi John Neiman atyát, aki mind
Ottónak, mind Miepnek közeli barátja volt. Ő is részt vett azon az
Oscar-díj-fogadáson 1996-ban, amelyet Miep könyve, az Anne
Frank Remembered (Anne Frank emlékezete) társszerzője, Alison
Leslie Gold szervezett. A könyvből díjnyertes dokumentumfilm
készült. Neiman emlékezett rá, hogy négyszemközt beszélgettek,
mikor derült égből villámcsapásként a nő elárulta neki, Otto Frank
tudta az áruló nevét, és az illető már halott. Az nem volt egyértelmű
az atya számára, Otto személyesen ismerte-e a feljelentőt, vagy
csak tudta a nevét. A kijelentést olyan csend követte, hogy „egy légy
zümmögését is meg lehetett volna hallani”. A férfi megkérdezte, ő is
tudja-e, ki volt az. Azt válaszolta, igen. És ezzel véget is vetett a
beszélgetésnek.4
Bep fia, Joop szerint az anyja azt mondta, 1950-re „hallgatólagos
megállapodás” jött létre Otto és a segítők között. Attól kezdve Otto
volt az, aki a sajtónak nyilatkozott. „A segítők amennyire lehetett,
kerülték a direkt válaszokat azzal kapcsolatban, hogy milyen
szerepet játszottak a bujkálók rejtegetésében.”5
A neonáci holokauszttagadók agresszivitása és a titkos rejtekhely
történetét feldolgozni akaró újságírók manipulációi elég oknak
bizonyultak Otto számára, hogy kontrollálni akarja a narratívát. Bep,
Miep és Jan Gies egyetértett ezzel a felállással, annyira
bosszantották őket a sajtóban gyakran megjelent téves állítások.6
De azért úgy tűnt, Ottónál valami másról, valami mélyebbre ható
dologról is szó volt. A csapat el volt szánva rá, hogy alaposan
körüljárja a rejtélyt.
Vince úgy vélte, beszélnie kellene Rolf Wolfswinkellel. Esetleg ő
tud valamit Mieptől a rajtaütésről. Néhány számítógépes keresés
után rá is talált a New York-i Egyetemen, ahol a holland irodalom és
történelem professzoraként dolgozott. Felvette vele a kapcsolatot, és
hosszasan megtárgyalták a nyomozás célját, valamint a professzor
Miephez fűződő kapcsolatát. Mint kiderült, Rolf és Miep közeli
barátok voltak; a férfi gyakran elkísérte az asszonyt az előadásokra,
segített neki a fordításban.
Wolfswinkel elmondta Vince-nek, hogy az apja, Gerrit rendőrként
szolgált Amszterdamban a háború alatt. Azt mesélte, elkísérte az
SD-osztagot néhány letartóztatási akcióra, de ő mindig a helyszínen
kívül maradt az ajtót őrizni. A közreműködéséért bűnösnek találták
kollaboránsként, és börtönbe is került. Mialatt a büntetését töltötte,
Rolf anyja elvált tőle, és a fiú ettől fogva nagyon ritkán találkozott
vele.
Jóval később vette fel újra a kapcsolatot az apjával, és kérdezte a
háború alatti tevékenységéről. Furcsa módon a férfi, aki korábban a
fősodorhoz tartozó keresztény volt, most azt mondta, Jehova tanúja
lett, és mindazt, amit a háború alatt cselekedett, csak Istennek
vallhatja meg. Rolfnak ez a kijelentése az apja
megmagyarázhatatlan áttéréséről Vince számára nem jelentett
semmit, és mivel nem tűnt úgy, hogy a férfi bármit is tudna Miepről,
Vince sem gondolt többé Rolfra.
De a Wolfswinkel nem egy könnyen felejthető név, és Vince-ben
ott motoszkált az érzés, hogy valahol már látta. Ott kavargott a
fejében: Gerrit Wolfswinkel. Tudta, hogy valahol találkozott ezzel a
névvel. A Microsoft MI-programja előtt a Kihűlt Ügy Csapata
kinyomtatott feljegyzésekre, hatalmas táblázatokra hagyatkozva
próbálta összerendezni a begyűjtött információt. Vince előkereste a
közel ezer Kopgeld-elismervényről készített táblázatot, és gyorsan
rákeresett a Wolfswinkel névre. Ott állt feketén-fehéren Wolfswinkel
professzor apjáé. Sokkal több volt egyszerű rendőrnél, aki az ajtónál
állt őrt egy-egy rajtaütés során. A IV-B4 zsidóvadász egységhez
tartozott. Mennyire hihetetlen, hogy Miep Gies barátja egyben a
rajtaütést végrehajtó IV-B4 osztag egyik tagjának a fia volt! Vince-
nek az jutott eszébe: „Ilyet ki sem lehetne találni!”
De a dolog még ennél is furcsábbá vált. Miközben az idősebb
Wolfswinkel munkájának bizonyítékául szolgáló Kopgeld-
elismervényeket tanulmányozta, Vince talált egy olyat, amely nem
zsidók letartóztatásáért járt. Az 1942. március 15-én kelt nyugta 3,75
guldenről szólt egy Jehova tanúja letartóztatásáért. Vajon az idősebb
Wolfswinkel olyan bűntudatot érzett a letartóztatás miatt, hogy aztán
áttért áldozata hitére? Vagy az áttérést a szükség hozta, mivel
Jehova tanúi csak Istennek vallhatják meg a bűneiket?
A furcsa egybeesések sorában az volt az utolsó, hogy Rolf
elmondta Vince-nek, távoli rokonságban áll Tonny Ahlersszel, aki
1941-ben megzsarolta Ottót a Jansen-féle feljelentéssel. Rolf
nagyanyja többször ment férjhez, és egy ideig Tonny Ahlers apjának
is volt a felesége. Wolfswinkel még őrizte a nagyanyjának azt a
jegygyűrűjét, amelynek a belsejébe az volt belevésve: ACA 1925.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Meggyőző bizonyíték hiányában

(II. rész)
Vince úgy vélte, itt az ideje, hogy a Kihűlt Ügy Csapatának
figyelmét a letartóztatás körülményeinek kivizsgálását célzó második
nyomozásra irányítsa, amelyet a holland rendőrség egyik veterán
detektívje, Arend Jacobus van Helden vezetett. Első kérdésük az
volt: hirtelen, 1963-ban miért rendelte el a holland kormány a
vizsgálatot? Nem tűnt úgy, mintha bármilyen új adat felmerült volna.
Valószínűleg csak Simon Wiesenthal Silberbauer utáni nyomozására
reagáltak, ami nagy nemzetközi sajtóvisszhangot keltett. A hollandok
vissza akarták szerezni az irányítást az ügyben.
Vince észrevette, hogy ez a vizsgálat sokkal szakszerűbben
zajlott, mint az 1947–1948-as, bár most is akadtak nehézségek.
Nemcsak hogy megfakultak az emlékek a húsz év alatt, hanem sok
bizonyíték elveszett, tanúk meghaltak, többek között Johannes
Kleiman (1959. január 30.), Lammert Hartog (1959. március 6.) és
felesége, Lena Hartog (1963. június 10.).
A gond az volt ezzel a vizsgálattal, hogy ez sem volt elég széles
körű. Ismét csak Willem van Maarenre fókuszáltak. Ez részben
Silberbauer Bécsben tett kijelentésének köszönhető, amely szerint
egy raktári alkalmazott tette a bejelentést az SD-nél. Bár később
visszavonta a vallomását, Silberbauer először azt állította, amikor a
helyszínre érkezett, hallotta, ahogy egy holland detektív azt kérdezi
a raktár vezetőjétől: „Hol vannak a zsidók?” A férfi a felső szint felé
mutatott, amiből Silberbauer azt a következtetést vonta le, hogy Van
Maaren jelentette be telefonon a zsidókat, és az osztagra várt.
Van Halden nyomozó módszeresen vizsgálódott. Megkereste és
kihallgatta a két holland rendőrt, Grootendorstot és Gringhuist, akik
Silberbauer egységébe voltak beosztva a razzia során. Grootendorst
1955-ben, Hollandia felszabadulásának tizedik évfordulóján jött ki a
börtönből. Gringhuist, akinek a halálbüntetését életfogytigra
változtatták, 1958-ban bocsátották szabadon. Mindketten azt
állították, nem emlékeznek arra, hogy részt vettek volna a
rajtaütésben. Gringhuis még tovább ment: egyenesen azt állította,
hogy ő ott sem volt, mert bizonyára emlékezne nyolc zsidó
letartóztatására – ami ügyes ködösítés.1
Van Helden kikérdezte Van Maaren másik munkatársát, Johannes
de Kokot is, aki 1943 második félévében néhány hónapon át raktári
kisegítőként dolgozott. A férfi elismerte, hogy segített Van
Maarennek eladnia a feketepiacon az Opektától ellopott árukat, de
hozzátette, Van Maaren soha nem adta jelét annak, hogy
szimpatizálna a nácikkal.
Ahogy Van Helden alaposabban elmélyedt Van Maaren múltjában,
elég sok foltot talált: sikertelen, csődbe ment vállalkozásokat, évekig
tartó munkanélküliséget, többszöri, lopásért való vádemelést. De
mindezek mellett Van Maaren inkább náciellenesnek tűnt. Nem
sokkal a háború előtt egy holland segélyszervezettől kapott
támogatást. Mikor a nácik bezárták az összes magán-
segélyszervezetet, és helyette létrehozták a Winterhulp Nederlandot
(Holland Téli Segély), egy korábbi bizottsági tag szerint Van Maaren
elvi alapon megtagadta, hogy segélyt fogadjon el a fasisztáktól. A
nyomozó érdeklődött a férfi korábbi szomszédainál, és míg azt
nyilatkozták róla, pénzügyekben teljesen megbízhatatlan, senki nem
gondolta, hogy olyan emberekkel állt volna kapcsolatban, „akik az
ellenséget vagy az ellenség bérenceit szolgálták”. Tudták róla, hogy
gyakran meglátogatja az egyik ellenállót a környéken, de „soha a
leghalványabb jele sem volt árulásnak”.2
Mikor Van Maarent kihallgatták, cáfolta Silberbauer beszámolóját.
Azt állította, Silberbauer nem beszélt hollandul, és félreértette a
párbeszédet. Mikor a razziaegység megérkezett, és a holland rendőr
odament hozzá, egyszerűen csak azt kérdezte: „Hol van az iroda?”
Mire ő felfelé mutatott.3
Van Maaren ellen az a vád is felmerült, hogy a környező
vállalkozások alkalmazottaival beszélt a hátsó traktusban bujkáló
zsidókról. Ő ezt úgy helyesbítette, hogy csak a letartóztatásuk után
beszélt róluk. Hangsúlyozta, a környéken működő üzletekben
dolgozók már úgyis tudták, hogy az Opekta / Gies & Tsa. cégnél
valami furcsa történik. Jacobus Mater, akinek gyógynövényboltja volt
a Prinsengracht 269. alatt, és aki a nemzetiszocialista párt tagja volt,
egyszer megkérdezte Van Maarent, hogy mit rejtegetnek ott.
A Van Maaren-aktát 1964. november 6-án lezárták. Az ügyésznek
benyújtott nyomozati jelentésben az állt, hogy „a nyomozás nem
vezetett konkrét eredményre”.4
A Kihűlt Ügy Csapata úgy döntött, nagyító alá veszik Van Maaren
vallomásait mind az 1947–1948-as, mind az 1963–1964-es
nyomozati anyagból, hamis állításokat, ellentmondásokat keresve.
Van Maaren azt állította, soha nem akarta volna felhívni magára a
nácik figyelmét azzal, hogy bejelentést tesz a hátsó traktusról, mivel
az idősebb fia, Martinus nem vonult be munkaszolgálatra, amire az
SD könnyen rájöhetett volna. A csapat azonban nem találta nyomát
annak, hogy Martinus van Maarent körözték volna Arbeitseinsatz
(kényszermunka) előli szökés miatt. Sajnos azonban ez nem jelenti
azt, hogy 1944 márciusa után nem kerülhetett fel az SD egyik
körözési listájára, mely addigra már rendkívül hiányos volt.
Számos megkérdezett nyilatkozta, hogy Van Maaren nem tűnt
nácibarátnak, ezzel kizárva az ideológiát mint motiváló tényezőt.
Azonban az embernek nem kellett nácibarátnak vagy
zsidóellenesnek lennie ahhoz, hogy információt szolgáltasson
rejtőző zsidókról; például ha meg akarta menteni a fiát a
letartóztatástól. Ha Martinus van Maarent azon kapták, hogy
megszegi a törvényt, a fia megmentéséért az apát nyugodtan
rávehették a rejtekhelyen lakók beárulására.
De ezen a ponton a csapat nyomozói nem voltak meggyőződve
Van Maaren bűnösségéről. Inkább úgy tűnt, Van Maaren meg volt
elégedve az adott helyzettel. Lopkodhatott kisebb összegeket
otthagyott pénztárcákból, íróasztalfiókokból anélkül, hogy
felelősségre vonták volna miatta. Tudott árut szerezni a raktárból, és
értékesíthette a feketepiacon. Az alkalmazottak gyaníthatták, hogy
megkérdőjelezhető tevékenységet folytat, de soha nem kockáztatták
volna a konfrontálódást, mivel attól féltek, hogy bosszúból
beárulhatja őket.
Mivel egyre kevésbé tűnt valószínűnek, hogy Van Maaren a
besúgó, más gyanúsítottakat is számításba vettek. Első volt a
sorban Lammert Hartog, aki nem sokkal korábban kezdett dolgozni
az Opektánál, ráadásul illegálisan, mivel a behívó ellenére nem
vonult be kényszermunkára Németországba. Aztán ott volt a
felesége, Lena Hartog, akit alkalmanként takarítóként alkalmaztak az
Opekta / Gies & Tsa. cégnél.
Az Anne Frankról írott életrajzi művében Melissa Müller azt a –
korábban már felmerült – elméletet követte, hogy Lena Hartog
nemcsak az egyik ügyfelének, akinél takarított, pletykált a hátsó
szárnyban bujkáló zsidókról, hanem Bep Voskuijlnek is, aki ezt
azonnal jelentette a többi segítőnek. A raktárban megbeszélték,
hogy teljesen lehetetlen új helyre vinni a nyolc embert, így nem is
szóltak Ottónak. Mindez csak öt héttel a razzia előtt történt. A logika
azonban azt súgja, Lenának nem állt volna érdekében bejelentést
tenni. Végül is a férje illegálisan dolgozott, és egy telefon a
munkájába, a fizetésébe és a szabadságába kerülhetett volna. A
nácik nem vették könnyedén a kibújást a munkaszolgálat alól.
John Neiman atya, Otto közeli barátja és bizalmasa 2000
novemberében Miepéknél szállt meg Amszterdamban. Emlékezett
rá, hogy elmondta Miepnek, olvasta Melissa Müller életrajzát Anne
Frankról, amelyben felveti a lehetőségét annak, hogy Lena Hartog
volt az áruló. Megkérdezte: „Miep, Lena volt az? Ő árulta el őket?” –
Miep a szemébe nézett, és azt mondta: „Nem. Nem ő volt.”5
Müller azért gondolta, hogy Lena lehetett a bűnös, mert létezett
egy olyan elmélet, amely szerint a névtelen telefonáló nő volt. Ezt a
hitet fenntartotta a Müller könyvén alapuló Anne Frank: The Whole
Story (Anne Frank: A teljes történet) címen az ABC csatornán futó
minisorozat is. Ám azt a feltevést, hogy a betelefonáló nő lett volna,
soha nem erősítették meg. A szóbeszéd feltehetően Cor Suijktól, az
Anne Frank-ház korábbi igazgatójától indult ki, aki állítólag ezt egy
Silberbauerrel folytatott beszélgetés során tudta meg. Azonban nincs
bizonyíték arra, hogy valaha is beszélt volna Silberbauerrel.6
Suijk 2014-ben meghalt, de a csapat interjút készített egy közeli
munkatársával, Jan Erik Dubbelmannal. Ő azt állította, mikor
Silberbauert megtalálták, Otto Frank arra kérte Suijkot, menjen el
Bécsbe, és beszéljen Silberbauerrel. Akkor (1963–1964) Suijk nem
állt az Anne Frank-ház alkalmazásában, de állítólag Otto jóbarátja
volt. Nem tűnik túl valószínűnek, hogy Otto ilyen szívességet kért
volna, hiszen nem akarta, hogy bármi köze legyen Silberbauerhez.7
Mi több, az 1963-as, a holland újságírónak, Jules Hufnek adott
interjú után Silberbauer megtagadott minden további beszélgetést,
valószínűleg az osztrák hatóságok utasítására. Kiderült, hogy Suijk
közismerten hajlamos volt a túlzásokra. A lánya azt mondta
Dubbelmannak, egy szót sem szabad elhinni abból, ami az apja
mond.
Hogy Lena férje, Lammert Hartog lenne az áruló, az a csapat
szerint nagyon kétséges volt. Igen, az 1948-ban tett vallomásában
beismerte: nagyjából két héttel a razzia előtt megtudta Van
Maarentől, hogy az épületben zsidók rejtőznek.8 Kleiman szerint
amint Silberbauer és az egysége megérkezett, Hartog „azonnal
elszelelt, és soha többé nem láttuk”.9 De az nem terhelő bizonyíték,
hogy egy engedély nélkül dolgozó valaki elfusson egy német SD-
tiszt láttán.
Annak ellenére, hogy Hartogékat nem tekintették igazi
gyanúsítottaknak, a csapatot továbbra is érdekelték Melissa Müller
kapcsolódó kutatásai. 2019. február 23-án Vince és Brendan
Münchenbe repültek, hogy beszéljenek vele. Nyíltan, segítőkészen
beszélt a kutatómunkájáról, és még mindig szenvedélyesen
képviselte Anne Frank ügyét. Mint kiderült, Müller már nem volt
annyira meggyőződve Lena szerepéről, és úgy érezte, az eset még
koránt sincs lezárva. Vince-nek elmondta, annak idején sikerült
interjút készítenie Miep Giesszel, akiről úgy nyilatkozott, „kemény
riportalany. […] Nehéz volt kihúzni belőle valami információt”.
Gyanította, hogy mind Miep, mind Otto sokkal többet tud a razzia
körülményeiről, de valamilyen oknál fogva nem voltak hajlandók
megosztani vele a tudásukat.
Vince azt mondta, mintha vészcsengők szólaltak volna meg a
fejében. A kérdés, amelyet a csapatnak kezdettől fogva fel kellett
volna tennie, az volt: Mi változott meg az 1948-ban lezajlott
nyomozás és az 1963–1964-es vizsgálat között? A válasz az lett
volna: nem sok. Kivéve az, ahogyan Otto Frank viselkedett. 1948-
ban még elszántan próbált rájönni, ki árulta el a hátsó szárny lakóit.
A második vizsgálat alkalmával alig volt jelen. Maximum a
partvonalról csöndben figyelte, mi történik. Mintha sem ő, sem a
segítők nem lettek volna meggyőződve Van Maaren bűnösségéről.
Miep Gies több interjúban is kijelentette, ő nem hiszi, hogy Van
Maaren volt az áruló. Most az lett a fő kérdés: Miért gondolta meg
magát Otto Frank? Mit tudott meg, amivel korábban nem volt
tisztában?
Vagy ahogyan Melissa Müller fogalmazott: történt valami, amitől
az áruló kiléte már „nem megoldatlan rejtély volt, hanem jól őrzött
titok”.10
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

A zöldséges
Hendrikus van Hoeve zöldségboltja a Leliegrachton működött, a
sarkon túl, alig száz méterre a Prinsengracht 263.-tól. Friss
zöldséggel és burgonyával látta el a hátsó traktust, mindig titokban,
délben szállítva ki az árut, amikor a raktár alkalmazottai elmentek
ebédelni. Van Hoeve együttműködött az ellenállással. A háború alatt
állítólag egy rejtett rekesszel ellátott kézikocsival szállította az
illegális élelmiszert azokra a címekre, amelyek listáját reggelente
kapta meg. „A címzetteket soha nem látta. Vagy letette a csomagot
az ajtó elé, vagy valaki kijött a házból, és átvette tőle.”1 Néha
plakátokat ragasztott. Mindig kincsként fogja őrizni azt a fényképet,
amelyen egy nagy plakát szerepel „VICTORIA!” felirattal, Hitler feje
pedig beszorulva a V két szára közé.2
1942 telén az ellenállás egyik zsidó tagja, Max Meiler megkereste
Van Hoevét, és megkérdezte tőle, hajlandó lenne-e elbújtatni egy
zsidó házaspárt. Mikor igent mondott, Meiler küldött egy megbízható
ácsot, aki zseniális búvóhelyet alakított ki Van Hoevéék padlásán.
Weiszék beköltöztek az egyik hátsó vendéghálóba. Felszereltek egy
riasztócsengőt, amit veszély esetén lehetett megszólaltatni, amikor
is a lakók felmásztak a titkos padlásszobába.3 Legalább tizenhét
hónapon át laktak a Van Hoeve családnál.
1944. május 25-én egy razziaosztag rajtaütött a házon, s az
üzletet és a lakást átkutatva rábukkantak a bujkáló Weiszékre.4 Az
egységet ugyanaz a Pieter Schaap vezette, aki Ans van Dijk tartója
is volt. A házaspárt és Van Hoevét letartóztatták, a feleségét
azonban nem. Mindez persze nem volt szokatlan. Ha gyerekek is
voltak, a razziaosztag gyakran hagyta, hogy a feleség maradjon.
A Kihűlt Ügy Csapata rögtön arra gondolt, a razzia egy
„dominósor” egyik eleme volt – a letartóztatottat kényszerítették rá,
hogy elárulja más bujkáló zsidók címét. Nyilván felmerült a kérdés,
vajon van-e összefüggés Van Hoeve és a Weisz házaspár
letartóztatása, illetve az azt követő, a Prinsengracht 263.-ban
végrehajtott rajtaütés között, mivel a zöldségbolt annyira közel volt
Otto üzletéhez. És a környéken a hírek gyorsan terjedtek. Anne
Frank ugyanezen a napon azt írta a naplójába, hogy a rendőrség
elfogta a zöldségest két zsidóval együtt, akiket ő bújtatott – így ők
most belépnek a koncentrációs táborok univerzumába. Ami pedig őt
és a családját illeti, nekik kevesebbet kell enniük. Lehet, hogy majd
éhesek lesznek, de legalább a szabadságuk még mindig megvan.5
Hat hét amszterdami börtön után Van Hoevét a herzogenbuschi
koncentrációs táborba küldték. A tábort 1942-ben Hollandia déli
részén Seyss-Inquart birodalmi helytartó hozta létre, és
Németországon kívül az egyetlen olyan nyugat-európai
koncentrációs tábor volt, mely közvetlenül az SS irányítása alatt állt.6
Félelmetes hely volt. Az őrtornyok között szögesdrót kerítés vette
körül, saját akasztófái voltak, kivégzőhely a közeli erdőben, és mobil
krematórium, hogy megszabaduljanak a hulláktól. Hollandiában
ekkor már köztudott volt; akikbe szorult annyi bátorság, hogy
zsidókat rejtegessenek, ha lebuktak, általában egy ilyen helyen
végezték.
Amszterdam a háború alatt egy önálló kis világként működött, ahol
az emberi sorsvonalak szüntelenül keresztezték egymást. Mindezt
semmi nem illusztrálhatja jobban, mint az a kapcsolati háló, amely a
hátsó traktussal és a zöldségessel kapcsolatban álló emberek között
rajzolható meg. Van Hoeve szűk belső körében több olyan
potenciális gyanúsított is található, aki továbbadhatta az információt
a bujkálókról.
MAX MEILER:
Max Meiler volt Van Hoeve kapcsolata az ellenállás tagjaival. Ő
volt az, aki odavitte hozzájuk a bújtatott zsidó házaspárt.
Meggyőződéses náciellenesként már a kristályéjszaka idején, 1938.
november 9-én is arra használta bátyja Venlo melletti nyaralóját,
közel a német határhoz, hogy zsidó menekülteket bújtasson.7
A háború kezdetétől fogva személyi igazolványokat
(persoonsbewijzen, azaz PB) és élelmiszerjegyeket hamisított,
hamarosan pedig zsidóknak segített rejtekhelyet találni. 1942-től
kezdődően rendszeresen elutazott Venlóba, ahova az ellenállás
újságát, a Vrij Nederlandot szállította a királyi család fényképeivel
együtt, mely cselekmény már önmagában is ellenállási
tevékenységnek számított.8
1944. május 17-én, nyolc nappal a Van Hoevééknál lefolytatott
razzia előtt, az Utrecht és Rotterdam közötti vonaton letartóztatták.
Hamis személyi igazolványokat találtak nála.
A háborúról szóló memoárjában, melyet most az Anne Frank-
házban őriznek, Van Hoeve leírja, hogy július közepén a
herzogenbuschi koncentrációs táborban összefutott Meilerrel. A férfi
megdöbbent, hogy Van Hoevét látja, és arra kérte, ne szólítsa az
igazi nevén.9 Álnevet használt, hogy ne derüljön ki, zsidó.
Szeptember végén, október elején újra találkoztak a Berlin melletti
Heinkel gyárban. Az egykor magas, jóképű Meiler addigra teljesen
összetört.10 Van Hoevénak mindössze annyit mondott, az SS rájött,
hogy zsidó. Az észak-németországi Neuengamme koncentrációs
táborban halt meg 1945. március 12-én.
Lehetséges, hogy Meiler a kihallgatás során, talán a
herzogenbuschi táborban megtört? Teljesen elképzelhető, hogy Van
Hoeve beszélt Meilernek a Prinsengracht 263.-ról. Mindketten részt
vettek az ellenállás munkájában; Meiler láthatta Van Hoeve
kiszállítási címlistáját; de az is lehetséges, hogy már a lista
összeállításában is része volt. Elárulhatta Meiler az SS-nek a hátsó
traktus címét? A csapat szerint érdemes volt közelebbről is
megvizsgálni ezt a feltevést. Egészen addig, amíg rá nem jöttek,
hogy az időzítés nem stimmel.
Van Hoevét május 25-én tartóztatták le, és hat hetet az
Amstelveenseweg börtönben töltött, majd július közepén a
herzogenbuschi táborba szállították. Mikor itt találkozott Meilerrel, ő
még mindig árjaként szerepelt, és nem kényszerítették vallatással,
hogy neveket átadjon az SS-nek. De augusztus 12-én valami történt
vele, mert a nyilvántartásban szerepel, hogy bevitték a tábori
kórházba.11 Lehet, hogy egy kápó megverte, és így jöttek rá a valódi
személyazonosságára. Ám a razzia a rejtekhelyen nyolc nappal a
kórházba kerülése előtt történt, ami arra utal, nem valószínű, hogy
kiverték belőle a Prinsengracht 263. címet.
 RICHARD ÉS RUTH WEISZ:
Az 1944. május 25-i letartóztatásukat követően Weiszéket a
westerborki tranzittáborba küldték. A bujkálás közben elkapott
zsidókat köztörvényes bűnözőknek tekintették, és a 67-es
büntetőbarakkba zárták őket, az azonosító lapjukra pedig egy S betű
került.12 Ez volt a lehető legalacsonyabb besorolás, ami azt
jelentette, a fogoly kényszermunkára kerül, és inkább előbb, mint
utóbb keletre szállítják. Az elítéltek mindent megtettek, amit csak
tudtak, hogy elveszítsék ezt az S státuszt, remélve, hogy ezzel
megmenekülhetnek a deportálástól.
Pieter és Monique 2018. október 10-én ellátogattak az észak-
hollandiai westerborki táborba, amely ma emlékmúzeum. A tábor
irattárának főkurátora, Guido Abuys felajánlotta a segítségét a
Weiszék utáni kutatáshoz. Magukra hagyta a látogatókat, elment az
irattárba, és egy darabig nem jött vissza. Amikor visszatért, látszott
rajta, hogy valamit nem ért. Magával hozta Weiszék tábori személyi
kártyáját, amelyen valami ritka dolog látszott. Mintha a barakkszámot
átírták volna rajta. A 67-est (a büntetőbarakk) átírták 87-re (a
kórházbarakk). De ami még fontosabb, valamikor június 11. és június
29. között Richard és Ruth Weisz elérték, hogy az S betűt
eltávolítsák a kártyájukról. Ez azt jelentette, elvesztették a „büntető”
besorolásukat, attól kezdve „normál” foglyoknak minősültek, ami
drámai változást eredményezett a körülményeikben.13
A rejtvényt tovább bonyolítja, hogy Richard Weisz két levelet is
küldött a zöldséges feleségének, Van Hoeve asszonynak,
amelyekben azt kérte, küldjön nekik tiszta lepedőt és ruhákat. Az
első levélen még a 67-es barakk pecsétje szerepel, a másodikon a
85-ös. Vajon ez azt jelenti, hogy később átrakták őket a 85-ös
barakkba?14
Hogy ezt elérjék, Weiszéknek valami rendkívüli dolgot kellett
tenniük. Vagy esetleg egy befolyásos valaki járt közben az
érdekükben. A 85-ös barakkot Barneveld-barakként ismerték a
táborban, és az volt az elit épület Westerborkban. Egy kiváltságos,
magas beosztású, többnyire felsőbb és felső középosztálybeli
holland zsidó körnek volt fenntartva, amelynek tagjairól úgy
gondolták, nélkülözhetetlenek az állam számára, és akik pozíciója
nem engedte, hogy keletre deportálják őket. Kezdetben Kelet-
Hollandiában, Barneveld város kastélyában szállásolták el őket,
1943. szeptember 29-én azonban valamennyiüket átszállították a
westerborki táborba. Kiváltságaik egy részét viszont ott is
megőrizhették.15
Természetesen az is lehetséges, hogy Weiszék soha nem kerültek
a 85-ös barakkba, és a második levelet valaki más postázta a
nevükben. Azonban valahogy mégis sikerült megváltoztatniuk a
„büntető” beosztásukat. A csapat tisztában volt vele, hogy jelentős
összeg fejében a „büntető” besorolást el lehetett törölni (egy túlélő
például nyolcvanezer holland guldent, mai árfolyamon mintegy
ötszáznegyvenötezer amerikai dollárt fizetett). Weiszéknek nem
lehetett ennyi pénzük, ami azt jelenti, valamilyen más valutában
fizethettek: információval.
A személyi kártyáikon kézírással szerepel a deportálásuk
időpontja, mellette a pluszinformáció: „normál eset”. Annak ellenére,
hogy nem „büntetőstátuszban” voltak, ugyanazzal a transzporttal
deportálták őket Auschwitzba, amelyikkel Anne Frankot és családját.
Mindketten meghaltak a kelet-európai táborokban. Azt nem lehet
tudni, együtt voltak-e, vagy szétválasztották őket, és hogy pontosan
mikor hunytak el.16
LEOPOLD DE JONG:
De Jong hosszú és érdekes sztori befejezéseként került
Westerborkba. A történet ugyanazzal az emberrel kezdődik, aki Van
Hoevét és Weiszéket letartóztatta: Pieter Schaappal.
Ő volt az a holland SD-ügynök, aki a Van Hoeve Leliegrachton
található zöldségboltja és lakása elleni razziát vezette. Ő volt a
tartója a V-ügynök Ans van Dijknek, és ő állt Erich Geiringer, Otto
Frank második felesége, Fritzi Geiringer első férjének a beárulása és
letartóztatása mögött is. A főnöke, Abraham Kaper, a Zsidóügyi
Iroda pultos őrmestere szerint Schaap volt az egyike azoknak, akik a
legtöbb zsidót behozták. „Márpedig én csak tudom, mivel én fizettem
őket” – tette hozzá.17
 Schaapot jól ismerték a módszeréről: általában zsidókat
kényszerített arra, hogy beépített V-ügynökként dolgozzanak neki.
Egy razzia után kiszúrt magának egy zsidó foglyot, majd azzal
fenyegette, őt magát vagy a családját koncentrációs táborba küldi –
vagy még rosszabbal. Majd kiutat ajánlott nekik, ha neki dolgoznak
beépülő ügynökként. Az egyik leghírhedtebb informátora Leopold de
Jong volt. Belőle Schaap dupla hasznot húzott: nemcsak De Jong,
hanem a felesége, Frieda Pleij is az ő embere lett.18
A megszállás első napjaiban De Jong (aki zsidó volt) és Pleij (aki
nem volt az) embereket bújtatott az otthonukban, a Heemstedén.
Mindkettőről tudták, hogy vannak szeretőik. De Jongnak a házukban
bujkáló zsidó lányok, fiatal nők közül volt néhánnyal kapcsolata, Pleij
pedig egy Herman Mol nevű férfival folytatott viszonyt, aki a házára
is ügyelt, amikor a nő a háború után börtönbe került. Hogy Pieter
Schappal is volt viszonya, az az SD-nél köztudomású volt.19 Pleij azt
állította, ő csak félelemből volt együtt vele; míg a férfi azt vallotta,
számára a nő az ő Friedlje volt, akit feleségül akart venni, bár már
nős volt.20
Pleij később azt vallotta, élelmiszerjegyeket csempészett az
ellenállás számára. A CABR-dossziéja megerősíti, egy ellenállással
kapcsolatot tartó összekötőtől valóban kapott élelmiszerjegyeket.
Amiket – mint kiderült – aztán eladott a feketepiacon.
Átnézve Pleij CABR-aktáit, Christine Hoste ráakadt egy
bankszámlakivonatra, amely egy 1944. augusztus 5-én – mindössze
egy nappal a razzia után! – befizetett nagyobb összegről, 4110,10
guldenről szól (mai árfolyamon huszonnyolcezer dollár megfelelője).
Nagy összeg, felettébb gyanús időpont. Christine számára ez
revelatív pillanat volt. De a bankszámla további átvizsgálásával
világossá vált, hogy Pleij rendszeresen kapott ilyen átutalásokat.21
Az élelmiszerjegyek eladása a feketepiacon nyilvánvalóan
jövedelmező vállalkozás volt.
1944 nyarán Leopold de Jong pánikolni kezdett. Úgy vélte, túl
sokan tudnak a feleségén keresztül Schaaphoz fűződő
kapcsolatáról, és gyaníthatják, hogy zsidó informátorként működik.22
De Jong július 23-án érkezett Westerborkba.23 A fogolylistán az állt,
hogy még folyamatban van a vizsgálat zsidó státuszának
bizonyítására, ami természetesen csak álca volt.24 A Barneveld-
barakkba osztották be. A tábor nyilvántartásában az szerepel, hogy
egy alkalommal kérelmezte egy groningeni út engedélyezését, hogy
segítsen Pieter Schaapnak egy Schalken nevű ellenálló
elfogásában.
A csapat nem kerülhette meg a nyilvánvaló kérdést: Leopold de
Jong tábori besúgóként valahogyan megtudhatta Weiszéktől, hogy a
Prinsengracht 263. alatt zsidók bujkálnak? (Ha ismerték Weiszék a
hátsó szárny titkát, ha nem, az biztos, hogy Van Hoeve tudta. Ő volt
az, aki az 1944. áprilisi betörés után megjegyezte Jan Giesnek: jól
tette, hogy nem hívta a rendőrséget.)25 De Richard Weisz is
zöldséges volt, mielőtt bujkálni kényszerült. Könnyen lehet, hogy ő
segített Van Hoevénak összekészíteni a csomagokat a kiszállítás
előtt, és így megtudhatta, hogy a Prinsengracht 263. is szerepel a
listán.
Van Hoeve elmondása szerint a zöldségboltja úgy működött, mint
egy doorganghuis (átmeneti szállás) szökésben lévők számára.
Adódhatott alkalom arra, hogy valaki halljon valami pletykát a titkos
szárnyban lakó onderduikerekről. Ilyen körülmények között, ennyi
félelem közepette, ilyen nyomás alatt az ember könnyen hibázhat,
és véletlenül elárulhat információt úgy, hogy észre sem veszi.
Ha történt is információátadás, az csak előre megfontolt szándék
nélkül lehetett; mondjuk, ha Weiszék, akiknek sikerült
megszabadulniuk a „büntetőstátuszuktól”, a 85-ös barakkban vagy
máshol találkoztak Leopold de Jonggal. Semmi okuk nem volt
gyanítani, hogy V-ügynök. Hozzájuk hasonlóan ő is zsidó volt;
valószínűleg úgy érezték, megbízhatnak benne. Beépülő ügynökként
ő bizonyára szándékosan is erősítette a bizalmat, ugyanúgy, ahogy
Ans van Dijk is tette a rejtőzőkkel. Talán csak megosztották
egymással a gyanújukat, hogy a hátsó traktusban zsidók
bujkálhatnak. Gondolták, Frankék ügyességét ünneplik, hogy ennyi
ideig rejtve tudtak maradni, és elbüszkélkedtek velük. De Jong
pedig, természetesen, továbbadta a tippet Schaapnak.
1945 áprilisában De Jong találkozott Schaappal Groningenben.
Azt remélte, a férfi majd segít neki Svájcba menekülni. Ehelyett
Schaap egy Geert van Bruggen nevű SD-ügynökkel együtt egy üres
házba csalta De Jongot, és ott hátba lőtték. Bruggen később azt
vallotta: „Egy vértócsában feküdt a zsidó a konyha melletti lépcső
előtt. Nem láttam benne az életnek semmi jelét.”26 De Jong
westerborki aktájában az szerepel, április 9-én engedély nélkül
távozott.
Szeptember 4., az „őrült kedd” (Dolle Dinsdag) után vadul terjedt a
szóbeszéd, hogy a szövetségesek hamarosan felszabadítják
Hollandia többi részét is, így a náci kollaboránsok és az SD ügynökei
menekültek Amszterdamból. Miután a hírek hamisnak bizonyultak,
és a pánik alábbhagyott, Schaap továbbra is Groningenben maradt,
és néhány cimborájával igazi terroruralmat vezetett be. Sorra
vadászták le az ellenállókat, tömeges kivégzéseket tartottak,
borzalmas kínzásoknak vetettek alá embereket. Mikor május elején
végre tényleg eljött a felszabadulás, Schaap a személyazonossága
eltitkolására a „De Jong” nevet felvéve megpróbált elmenekülni.
A háború utáni kihallgatása során Pieter Schaap megerősítette,
hogy De Jong beépülő ügynökként neki dolgozott, és Westerborkban
sikerült megtudnia számos olyan címet, ahol zsidók bujkáltak. Egyik
ilyen általa szerzett cím „azé a zöldségesé volt a Leliegrachton”, ahol
két zsidót rejtegettek. Ez Van Hoeve címe volt. Ez azonban nem volt
lehetséges, mivel a zöldségesnél végrehajtott razziára május 25-én
került sor, De Jong pedig július 1-ig nem jelentkezett Westerborkban.
Elképzelhető, hogy Schaap összekeverte a Leliegrachton és a
Prinsengracht 263. alatt lezajlott rajtaütést.
Pieter Schaapot végül golyó általi halálra ítélték. 1949. június 29-
én kivégzőosztag előtt végezte Groningenben.
A kihűlt ügyekben való nyomozás izgalma és frusztrációja soha
nem volt világosabban megtapasztalható, mint ebben az esetben.
Mikor a csapat például érdeklődni kezdett Frieda Pleij után, azt
hitték, már meghalt. Miközben azonban a nyomozók keresgéltek a
nyilvántartásokban, rájöttek, hogy soha nem jelentették be a halálát.
(Az irattár adatai általában eléggé megbízhatók és naprakészek,
ezért egy pillanatig úgy tűnt, mintha Pleij még mindig életben lenne.)
Mivel 1911-ben született, ez azt jelentené, hogy elérte a tiszteletre
méltó száznyolc éves kort. Végül kiderült, hogy valóban száznégy
éves koráig élt, és 2014. december 15-én hunyt el Dürenben,
Németországban.
2019 február elején Pieter több mint háromszázhatvan kilométert
vezetett a német városkába, Bad Arolsenbe, mely két dologról híres:
a központjában emelkedő impozáns Arolsen-kastélyról, valamint az
itt működő, Arolsen Archívumként ismert nemzetközi
keresőszolgálatról. Az irattár a nácizmus üldözötteivel és a
holokauszt áldozataival foglalkozó dokumentációt, információt és
kutatási adatokat őrző központ. Gyűjteménye több mint harmincmillió
dokumentumból áll; köztük az eredeti koncentrációs tábori
nyilvántartásokkal, kényszermunka-könyveléssel, szállítási
névsorokkal, egészségügyi és társadalombiztosítási adatokkal,
munkakönyvekkel és számos egyéb irattal. Itt tárolnak minden olyan
levelet, kérést, amelyben az emberek a közeli rokonaik, szeretteik
sorsáról, hollétéről érdeklődnek. Bad Arolsen az UNESCO
Világemlékezet programjának része.
Mikor Pieter megérkezett, meglepődve tapasztalta, hogy az irattár
egy jellegtelen külsejű raktárépületben található a város szélén fekvő
ipari negyedben. Belépéskor védősisakot és kalucsnit kellett
felvennie, ami inkább való egy gyárba, semmint egy irattárba.
Nyilvánvaló volt, hogy az Arolsen Archívumnak nem áll elég forrás a
rendelkezésére ahhoz, hogy egy megfelelőbb épületbe költözzön.
„Ennyit törődik a világ a világ emlékezetével…” – gondolta.
A gyűjtemény mérete szinte nyomasztó volt, de Pieternek sikerült
megszereznie a westerborki tábor irattárának, az oda irányuló és
onnan induló transzportok névsorának a beszkennelt, digitális
változatát. Ugyanezen útja során megtudta, a háború után valaki
érdeklődött Ruth Weisz holléte felől. Az irattárosok segítségével
kiderítette, hogy egy bizonyos Ruth Weisz-Neuman túlélte a háborút,
és Sanghajban felszállt egy Amerikába tartó hajóra. A
nyilvántartások szerint Chicago környékén él. Mindez természetesen
roppant izgalmasnak bizonyult, hiszen jelenthette azt, hogy a Kihűlt
Ügy Csapata végre egy élő tanúra bukkant. Sajnos Pieter rájött,
hogy egy másik Ruth Weiszről van szó. Végül kiderült, hogy az
általuk keresett Ruth Weiszt Auschwitzba szállították, és a
flossenbürgi koncentrációs táborban halt meg 1945 februárjában.
 A zöldséges, Hendrikus van Hoeve túlélt számos tábort, és végül
kiszabadult. Monique arra gondolt, hogy Van Hoeve fia, Stef esetleg
tudhat valamit az apja háborús tapasztalatairól, ezért hozzálátott,
hogy felkutassa. Rá is bukkant Amszterdamban, és az otthonában
sikerült interjút készítenie vele. Az apja soha nem beszélt neki a
hátsó rejtekhely beárulásáról. A háború traumatizálta, ráadásul
állandóan rákényszerült, hogy újra és újra szembenézzen vele.
Beidézték például, hogy válaszoljon még mindig eltűntként
nyilvántartott koncentrációs tábori foglyokkal kapcsolatos
kérdésekre.27 Tanúként részt vett Johannes Gerard Koning
tárgyalásán, aki egyike volt az őt és Weiszéket letartóztató
amszterdami rendőröknek.28 Az ötvenes években önmagát játszotta
az Anne Frank naplója filmadaptációjában.29 Stef azt mondta, apját
egész életében kísértették a tábori tapasztalatai. Egy riporternek így
nyilatkozott: „Mikor valamelyik táborban voltam, semmi másra nem
tudtam gondolni, csak arra, hogy meg akarom látni a felszabadulást.
Aztán a felszabadítás után azt gondoltam: meg akarom élni, hogy
hetvenéves legyek; már egyedül csak a haragom miatt is! Most
hetvenhét vagyok, és még mindig arra gondolok: engem nem fognak
elkapni!”30
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

A Zsidó Tanács
Nem sokkal az 1940 májusában bekövetkezett német megszállás
után, a zsidó közösség úgy érezte, szüksége van egy képviselő-
testületre, hogy valamiképp védekezzenek a zsidóellenes
rendelkezések miatt, amelyektől jogosan tartottak. Létrehozták a
Zsidó Egyeztetőbizottságot (Joodse Coördinatie Commissie – JCC),
mely ernyőszervezetként az egész közösséget volt hivatott
képviselni. A bizottság tanácsadással foglalkozott, kulturális
eseményeket szervezett, és időnként anyagi támogatást nyújtott. Azt
azonban megtagadta, hogy közvetlen kapcsolatot tartson vagy
bármilyen tárgyalásba kezdjen a német megszállókkal. Szerintük ez
nem az ő feladatuk volt, hanem kizárólag a törvényes holland
kormányé, melynek ők tisztességes állampolgárai.
A nácik el akarták szigetelni a zsidókat a társadalom többi
részétől, de ahhoz, hogy ezt megtegyék, hozzá kellett férniük a zsidó
közösséghez. Javasolták egy alternatív testület, a Joodse Raad
(Zsidó Tanács) felállítását. A tanácsot két elnök irányította közösen:
David Cohen, elismert tudós és Abraham Asscher, egy
gyémántüzem igazgatója. A tagjai között olyan kiemelkedő
személyiségek szerepeltek, mint például Lodewijk Sarlouis,
Amszterdam főrabbija, vagy Arnold van den Bergh vezető
közjegyző. Ahogy szaporodtak a zsidók társadalmi tevékenységét
korlátozó rendeletek, a tanács a zsidók életének annál több
szegmensét irányította; ők adtak munkát, biztosítottak szállást,
étkezést és speciális segítséget az idősek és betegek számára.1 Volt
olyan időszak, mikor a tanácsnak tizenhétezer-ötszáz tagja volt.
1942 júliusával kezdődően a tanács utasítást kapott, hogy
segítsen megszervezni a Hollandiából a westerborki táborba, majd
onnan a keletebbre fekvő internálótáborokba deportálandó zsidók
kiválasztását. Július 30-án a németek felhatalmazták a Zsidó Tanács
főtitkárát, M. Bolle-Levie-t, hogy mentességet biztosító igazolásokat,
úgynevezett Sperréket adjon a tanácsnak dolgozóknak és más
„nélkülözhetetlen” embereknek. A személyi okmányukra nyomott
pecséten ez szerepelt: „Munkaszolgálat alól felmentve. Érvényes
visszavonásig.”2
Ez nagyon ravaszul kigondolt stratégiának bizonyult, amely
megosztotta a zsidókat, és a kialakult káoszban ők csak arra
koncentráltak, hogy elkeseredett tülekedésben felmentést
szerezzenek. Egy szemtanú leírása szerint a felmentések
kibocsátásának első napján a tömeg betörte a Zsidó Tanács
irodájának ajtaját, és megtámadta az ott dolgozókat.3 Valójában a
mentesség csak illúzió volt. A pecsétek csupán késleltették némileg
az elkerülhetetlent. Végül a németek ezzel együtt is deportálták az
embereket. Elérkezett a visszavonás pillanata.
A felmentések személyre szóltak. Mindegyiknek saját száma volt,
10 000 és 120 000 között külön csoportokba sorolva, attól függően,
milyen típusú mentességet biztosított. (Cél az volt, hogy minél
közelebb essen a 120 000-hez.) Az egész bürokráciája elképesztő
volt. A nácik különböző fokozatokkal próbálkoztak; eltérő szintű
mentességi igazolványt adtak a „külföldi” zsidóknak; a keresztény
zsidóknak: akik zsidónak születtek, de 1941. január 1. előtt
kikeresztelkedtek (mindössze 1575 katolikus és protestáns vallásra
áttért zsidó menekült meg ily módon); a vegyes házasságokban élő
zsidóknak, akik választhattak a deportálás és a sterilizálás között.
(Ez a megoldás nem működött, számos orvos állított ki hamis
igazolást a műtétről, amelyet egyébként nem volt hajlandó elvégezni.
Becslések szerint mintegy nyolc-kilencezer vegyes házasságban élő
zsidó élte túl a háborút.)4 Aztán voltak még „cserezsidók”, akiknek
sikerült valamilyen dél-amerikai állampolgárságot szerezniük, és volt
esélyük rá, hogy német hadifoglyokért kicserélik őket. Anne Frank
osztálytársának és közeli barátnőjének, Hanneli Goslarnak a szülei,
akiket szintén Bergen-Belsenbe internáltak, paraguayi útleveleket
szereztek egy, a semleges Svájcban élő nagybácsin keresztül. Bár a
két lányt soha nem cserélték ki, megengedték nekik, hogy a
kegyetlenül hideg északnémet télben megtartsák a saját ruháikat, és
időnként kaptak egy-egy vöröskeresztes élelmiszercsomagot.
Valószínű, ezeknek a „privilégiumoknak” köszönhetően sikerült
Hannelinek és a húgának túlélnie a tábort.5
 Szintén cserére alkalmasnak tartották az úgynevezett palesztin
zsidókat, akiknek rokonaik éltek a brit protektorátus Palesztinában.
1943 végén 1297 zsidó rendelkezett palesztin igazolvánnyal, és várt
a cseréjére. 1944 januárjában Bergen-Belsenbe vitték őket.6
Júliusban 221 embernek sikerült Palesztinába jutnia Törökországon
keresztül. A többiek nagy része nem élte túl a tábort.
Az ördögi és végső fokon oktalan megkülönböztetésen alapuló
kategóriák szinte vég nélkül követik egymást. A legtöbb felmentés,
köztük a Zsidó Tanács tagjainak kiosztott papírok, valóban
biztosítottak némi védelmet, de csak korlátozott időre.
Messze a leghasznosabb, így a legáhítottabb felmentés a
Calmeyer-listán alapult. Ha valaki megkapta a Calmeyer-státuszt, a
zsidó származást jelző J betűt végleg kiszedték a személyi
igazolványából, és onnantól kezdve nem számított zsidónak többé,
így akár a végtelenségig elkerülhette a deportálást.
A német definíció szerint zsidónak minősült mindenki, akinek egy
nagyszülője zsidó származású volt, vagy ő maga a zsidó vallási
közösséghez tartozott. A kétséges eseteket Hágába utalták a
Birodalmi Bizottság elé, ahonnan továbbították a Közigazgatási és
Igazságügyi (sic!) Általános Bizottsághoz, végül pedig a náci párt
által irányított Belügyi Igazgatási Osztályhoz (Referat Innere
Verwaltung) kerültek, mely intézmény fő döntőbírája egy dr. Hans
Calmeyer nevű német volt.
A Calmeyer-listán olyan emberek szerepeltek, akik azt állították,
hogy egyáltalán nem vagy csak részben zsidók. Státuszuk revízióját
antropológiai kivizsgálásra és családi, származási dokumentumokra
alapozták, illetve bizonyítékot nyújtottak be annak igazolására, hogy
soha nem voltak tagjai zsidó vallási közösségnek. Az eljáráshoz
ügyvéd bevonása volt szükséges, kellett hozzá családfa, közjegyzői
nyilatkozat és hamis iratok, mivel a kérelmek nagy része olyan
emberektől érkezett, akik valójában zsidónak születtek. Mindehhez
jelentős összegű pénzre volt szükség. A származás ellenőrzésének
idejére a kérelmező mentesült a deportálás alól.
Calmeyer hivatala a német hatósági intézmények egyike volt, de
úgy tűnik, sem ő, sem a beosztottai nem aggályoskodtak túlzottan,
amikor meg kellett állapítaniuk egy dokumentum eredetiségét vagy
érvényességét; elfogadtak vitatható születési, keresztelési
okmányokat, válási papírokat, olyan leveleket, amelyekben azt
állították, hogy egy adott gyermek házasságon kívül született, ezért
nem zsidó. Calmeyert „teljesen megvesztegethetetlennek” tartották,
aki „se nem náci, se nem elkötelezett náciellenes”. És mégis,
gyakran rendkívüli erőfeszítéseket tett, hogy egy kérelmet
jóváhagyhasson, munkatársainak néhány tagja pedig titokban
szimpatizált a zsidókkal.7 Becslések szerint Calmeyer mintegy 2899
embert mentett meg, a hozzá került esetek érintettjeinek
háromnegyedét.
A bürokrácia abszurduma. A nácik rend és szervezettség iránti
igénye egyfajta komplexitást, áltörvényességi szintet teremtett ott,
ahol a kérdés valójában roppant egyszerű: hogyan és mikor küldjék
emberek százezreit a halálba.
A háború után sokan vádolták a Zsidó Tanácsot
együttműködéssel, sőt akár kollaborációval, mondván, ők csak az
elitet védelmezték a szegény, dolgozó zsidók rovására. A tanács
választotta ki azokat az embereket, akiket deportálhattak, és azokat
is, akik mentesültek a deportálás alól. A tanács támogatói
ugyanakkor azt állították, ők legalább lehetővé tették, hogy az
emberek a saját életük egy pici szegmensét irányíthassák, és
megtalálták annak a módját, hogy tárgyaljanak a németekkel.
Az igazság azonban az, hogy a zsidó közösségben mindig is mély
ellentétek feszültek a taktikát illetően. A megszállás kezdetén a
Zsidó Egyeztetőbizottság és a Zsidó Tanács néhány hónapig
párhuzamosan létezett, de a két szervezet között komoly súrlódás
támadt. A bizottság azzal vádolta a tanácsot, hogy kiszolgálják a
németeket, míg a Zsidó Tanács úgy vélte, az egyeztetőbizottságnak
semmi befolyása nincs, és valójában azért mondtak le minden
hatalomról, mert nem voltak hajlandók tárgyalni a németekkel. A
Zsidó Tanács azt állította, ha párbeszédet kezdenek a
megszállókkal, esetleg szert tehetnek némi befolyásra, s
valószínűleg megelőzhetik, enyhíthetik vagy késleltethetik a németek
elnyomó intézkedéseinek egy részét, és ezáltal megőrizhetnek
valamit a méltóságukból. Attól tartottak, ha figyelmen kívül hagyják a
németek által bevezetett szabályokat, vagy egyenesen lázadnak
ellenük, még rosszabb sors vár rájuk. 1941 októberében a német
hatóságok megszüntették a Zsidó Egyeztetőbizottságot.
Visszatekintve a Hollandiában életben maradt zsidó közösség
nagy része arra a következtetésre jutott, hogy a Zsidó Tanács
fegyverként funkcionált a nácik kezében. Alig volt valami befolyásuk,
és biztosan nem késleltettek semmit. De természetesen utólag
könnyű megítélni valamit. Hollandiában nem volt kidolgozott,
követendő módszer arra, hogyan lehet túlélni egy megszálló
ellenséges rezsimet. Végül David Cohen társelnök elismerte, hogy
„tévesen ítélte meg a nácik példa nélküli, gyilkos szándékait”.8
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Második pillantás
A Kihűlt Ügy Csapata egyszerre mindig több forgatókönyvön
dolgozott. Miközben Monique a westerborki kapcsolatok
felderítéséhez futtatta át a neveket az MI-n, Pieter és a fiatal
történészek egy része a levéltárakban kutakodott a saját
változatukhoz köthető személyek aktái után. Vince újra az
irodájában ült, és éppen a negyvenoldalas beszámolót olvasta Van
Helden nyomozó 1963–1964-es vizsgálatáról, amikor valami feltűnt
neki. Van Helden szerint Otto Frank azt mondta neki, röviddel a
felszabadulás után kapott egy üzenetet, amely megnevezte az
árulót. Nem volt aláírva. Otto nyilván azt állította, másolatot készített
az üzenetről, az eredetit pedig átadta az Anne Frank-ház egyik
kurátorának. Az összefoglaló jelentésben Van Helden leírta a
névtelen üzenet teljes szövegét:
„Rejtekhelyének pontos címét az akkor a Vondelpark
közelében, az O. Nassaulaanon lakó A. van den Bergh juttatta
el a Jüdische Auswanderunghoz [Zsidó Kivándorlási
Ügynökség] az Euterpestraatra, Amszterdamba. A
Zentralstellénél egész lista volt azokból a címekből, melyeket ő
adott át nekik.”
Vince tudott az üzenetről, hiszen korábban már olvasta a jelentést,
de nem foglalkozott vele, mint ahogy azok sem, akik előtte
vizsgálódtak az ügyben.1 Az említett A. van den Bergh a Zsidó
Tanács tagja volt, amelyet 1943 szeptemberében feloszlattak, és
amelynek a tagjait gyakorlatilag kivétel nélkül különböző
koncentrációs táborokba küldték. Ha – tegyük fel – Van den Bergh
valóban rendelkezett információval a rejtekhelyről, gyaníthatóan nem
várt volna egy évet, mielőtt továbbadja azt. Emellett, ha valahogy
mégis továbbadta volna, mielőtt őt magát deportálták, nem
valószínű, hogy az SD tizenegy hónap késéssel lépett volna akcióba
a tipp alapján. Majd az Egyesült Államok Holokauszt
Emlékmúzeuma Bad Arolsen-i részlegében végzett kutatás
kiderítette, hogy Van den Bergh és a családja nem szerepel egyetlen
koncentrációs tábor névjegyzékében sem. Soha nem deportálták,
nem internálták őket. Ha Van den Bergh még mindig
Amszterdamban élt, volt lehetősége arra, hogy leadja a címlistát,
amire az üzenet utalt?
Vince úgy döntött, utána kell járni mind az üzenetben szereplő
információnak, mind pedig az üzenet hitelességének. Az a szöveg,
amelyet Van Helden a jelentésébe bevett, vajon a teljes üzenet volt?
Hova lett az eredetije, vagy legalább az a másolat, amelyet Otto
állítása szerint készített róla? A rendőrségi aktákban nem szerepelt.
Ami Van den Berghet illeti, Vince betáplálta a nevét az MI-
programba. A gép kapcsolatot talált közte és a Zsidó Tanácsban
annak idején titkárnőként dolgozó nő között. Mirjam Bollénak hívták,
már Izraelben élt, és százegy éves volt.
Bolle írt egy könyvet Letters Never Sent (El nem küldött levelek)
címmel. A Jad Vasem kiadásában jelent meg 2014-ben, és egy
részében a Zsidó Tanácsnál eltöltött időszakról beszél. Miután Vince
utánanézett a hátterének, úgy gondolta, egyedülálló bepillantást
adhat abba, hogyan működött a tanács. Van den Berghről is többet
akart megtudni, akit feltehetően a nő személyesen is ismert. Van den
Bergh vajon nagyon aktív volt a Zsidó Tanácsban? Tudja-e Mirjam,
mi történt vele, melyik koncentrációs táborba küldték, túlélte-e a
háborút?
Mirjam 1938-tól a Zsidó Menekültek Bizottságánál dolgozott. A
náci megszállás után ezt az ügynökséget beolvasztották a Zsidó
Tanácsba, Mirjamot pedig új alkalmazottként átvették – részben
azért, mert írni-olvasni tudott németül. Mint a tanács
alkalmazottainak zöme, ő is Westerborkba, majd onnan Bergen-
Belsenbe került. Csak szerencsésebb volt, mint Anne és Margot.
1944 júniusában közte volt annak az ötszázötven fogolynak, akiket
kiválasztottak az egyszeri palesztin zsidó fogolycserére, így már
azelőtt elhagyhatta a tábort, hogy Frank lányai megérkeztek.
A háború alatt Mirjam leveleket írt egy amszterdami
raktárépületben a jegyesének, Leo Bollénak, aki 1938-ban
Palesztinába emigrált. Soha nem küldte el, viszont el tudta rejteni
őket. 1947-ben találtak rájuk, és visszajuttatták mindet hozzá. A
levelekben Mirjam visszaemlékezik a Zsidó Tanácsnál töltött
borzalmas napokra és éjszakákra, amikor összeállították a
deportálási névsorokat. Ír a tanács tagjainak kétségbeeséséről,
elkeseredettségéről, a köztük kirobbanó vitákról, és az emberi
szenvedésről, amelyet a rájuk rótt lehetetlen feladat okozott. Ír arról,
milyen káosz uralkodott az Expositurben, a mentességi
igazolványokat kiállító hivatalban, valamint beszámol Aus der Fünten
SD-vezető megfélemlítő látogatásairól. Kijelenti, hogy a mentességi
igazolványok kiállítása nagyon sötét fejezetet alkot. „A németek
odavetették nekünk a koncot, és nagy élvezettel szemlélték, hogyan
verekednek érte a zsidók.”
„Végül egyedül maradtam a házban. Rengeteget sírtam, mert
tudtam, rosszul alakulnak a dolgok, és mert felháborított,
ahogyan a Zsidó Tanács ismét felvállalja ezt a hentesmunkát,
ahelyett, hogy azt mondaná: elég! […] Sírtam haragomban és
tehetetlen dühömben, de tényleg nem tehettem semmit.”2
Egy izraeli kapcsolaton keresztül sikerült megszerezni Mirjam
telefonszámát. Thijs és Vince felhívták. Először is elnézést kért
azért, mert nem tud nagyon jól angolul, bár a nyelvtudása több mint
megfelelő volt. Lágy hangon beszélt, de meglepően erőteljesnek
hallatszott egy, az ő korában lévő nőhöz képest.
Mirjam elmondta, hogy a titkárnőként végzett munkája
meglehetősen korlátozott volt: diktáltak neki, aztán postázta a
leveleket, és vezette a jegyzőkönyvet a megbeszéléseken. Többek
között akkor is, amikor először esett szó a náci koncentrációs
táborokról. Thijs és Vince megkérdezték tőle, emlékszik-e a Zsidó
Tanács egyik tagjára, Arnold van den Berghre. Mikor igenlő választ
kaptak, várakozással néztek össze. Először nem jutott eszébe, mivel
foglalkozott a férfi a Zsidó Tanácsban, mert ő nem közvetlenül neki
dolgozott. Amikor Vince megemlítette, hogy Van den Bergh
közjegyző volt, akkor már Mirjam is fel tudta idézni magában őt. Az
üléseken nem beszélt annyit, mint például Asscher vagy Cohen
társelnökök. „Visszafogott” és „szerény” emberként írta le.
Megkérdezte, tudnak-e várni egy percet, míg előveszi a Zsidó
Tanács üléseiről megőrzött jegyzőkönyveket. A telefonban
hallatszott, ahogy papírokkal matat. Majd visszajött a telefonhoz, és
azt mondta, megerősíti, hogy Van den Bergh részt vett néhány
megbeszélésen.
Mirjam azt nem tudta, Van den Bergh volt-e fogoly a westerborki
táborban. Nem emlékezett, hogy valaha is találkozott ott vele, mielőtt
őt vonatra rakták Bergen-Belsenbe. Arról sem volt tudomása, hogy a
férfit internálták-e más német koncentrációs táborba. Sajnálatos
módon semmi mással nem tudta kiegészíteni a történetet, mivel a
háború után soha nem tért vissza Amszterdamba.
Ha Thijs és Vince többet akartak megtudni Van den Berghről,
máshol kellett keresgélniük.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

A holland közjegyző
Arnold van den Bergh 1886-ban született Oss városában,
Amszterdamtól valamivel több mint száz kilométerre délkeletre.
Felesége Augusta Kan volt, akitől három lánya született: egy ikerpár,
Emma és Esther, és a legfiatalabb, Anne-Marie, aki ugyanolyan korú
volt, mint Anne Frank. Hivatása szerint közjegyző volt; a háború előtt
Amszterdamban működő hét zsidó közjegyző egyike. Övé volt a
város egyik legnagyobb és legsikeresebb közjegyzői irodája; neve
rendszeresen feltűnt újsághírekben, többnyire valamilyen
ingatlanátruházással vagy -eladással kapcsolatban. Vagyonos
embernek számított, köztiszteletnek örvendett az amszterdami zsidó
közösségen belül, tagja volt a David Cohen elnökletével működő
jótékonysági szervezetnek, a Zsidó Menekültek Bizottságának.
Egy holland közjegyző nagyon sokban különbözik egy amerikai
vagy más európai országban működő közjegyzőtől. A holland
közjegyző szigorú titoktartási kötelezettséggel bíró elfogulatlan
hivatalnok, aki két fél közötti szerződéseket, magánokiratokat készít,
és aki biztosítja, hogy ezeket a dokumentumokat biztonságosan
kezeljék és tárolják jövőbeli felhasználás céljára. A titoktartási
fogadalom annyira szigorú, hogy még egy bíró sem kötelezheti a
közjegyzőt a dokumentumok részleteinek feltárására. Közjegyző
jelenlétére van szükség családi eseményeknél (házasságkötés,
válás, végrendelet stb.), üzleti vállalkozás alapításánál, ingatlanokat
érintő kereskedelmi tranzakcióknál (jelzáloghitel, lakáseladás stb.). A
közjegyzőnek ahhoz, hogy egy adásvétel, eljárás vagy szerződés
törvényes legyen, biztosítania kell, hogy az összes érintett fél
szabad akaratából, képességei birtokában írja alá az iratokat.
Közjegyzőnek lenni nagyra becsült hivatás volt, Van den Bergh
pedig hivatásának magaslatán állt.
Mint a névtelen üzenet írója is nyilvánvalóan tudta, mivel az
utcanév szerepelt a szövegben, Van den Bergh elegáns villában
lakott az Oranje Nassaulaanon, a rózsakertjéről és Kék Teaházáról
híres százhúsz holdas Vondelpark közvetlen szomszédságában.
Csendes, de magabiztos férfinak látszott. A felesége szeretett
társasági életet élni, vendégeket fogadni otthonukban, a férfi
szenvedélye pedig a 17–18. századi festmények gyűjtése volt, mely
luxust a társadalmi pozíciója elérhetővé tette számára. Nem
meglepő, hogy a csapat felfedezte, Van den Bergh volt a
felbecsülhetetlen értékű festmények és művészi alkotások
kereskedelméről híres amszterdami galéria, a Goudstikker, N.V.
bejegyzett közjegyzője.
A megszállás kezdetén, a nácik zsidó lakosságot fojtogató
korlátozó intézkedései előtt Van den Bergh számára az üzlet a
szokott módon zajlott, mint ahogy Otto Frank számára is. A Kihűlt
Ügy Csapata olyan feljegyzésekre bukkant, amelyek szerint Van den
Bergh 1940-ben még mindig számos alkalommal szerepelt
közjegyzőként. Több művészeti alkotás adásvétele felkeltette a
csapat figyelmét. Nem annyira azért, ami gazdát cserélt, hanem
azok miatt a prominens nácik miatt, akik megvették őket, mint
például Hermann Göring.
Van den Bergh meghívása a Zsidó Tanács tagjai közé 1941
februárjában érkezett, valószínűleg David Cohentől. Van den
Berghet beválasztották az Ötös Bizottságba, mely a tanács belső
felépítésével foglalkozott. Azontúl, hogy a tanács közjegyzőjeként
nevesítették, részt vett a Kivándorlási Osztály heti értekezletein is,
ahol azzal a legkevésbé sem irigylésre méltó feladattal kellett
megbirkózniuk, hogy összegyűjtsék azoknak a zsidóknak a nevét,
akik majd felkerülnek a deportálandók listájára. A Háborús Népirtás
és Holokauszttanulmányok Intézetében a csapat át tudta nézni a
Zsidó Tanács üléseiről fennmaradt jegyzőkönyveket, amelyek szerint
az amszterdami SD vezetői, Willy Lages és Ferdinand aus der
Fünten állandó kapcsolatban álltak a tanáccsal, sőt, néha még az
üléseken is részt vettek.1
A megszállás tizedik hónapjában, 1941. február 21-én a nácik
elrendelték, hogy a zsidó közjegyzőknek le kell mondaniuk minden
közösségi funkciójukról nem zsidó közjegyzők javára. De egyáltalán
nem volt szokatlan, hogy akár hónapok teltek el, mielőtt a helyükre
lépőt megnevezték volna.2 Van den Bergh esetében őt majdnem két
évvel később, 1943 januárjában értesítették arról, hogy egy árja
közjegyző veszi át a helyét.
Van den Bergh most kezdte felfogni, mekkora fenyegetést jelent rá
és családjára nézve a náci uralom. Mikor a Kihűlt Ügy Csapata
ellenőrizte a NIOD-aktákat, azt találták, hogy Van den Bergh, a
felesége és a három lányuk neve szerepelt a legnagyobb
védettséget biztosító 120 000-es Sperre-listán (körülbelül ezerötszáz
személy rendelkezett ilyennel). A Zsidó Tanács elitje, valamint azok
a zsidók, akiknek a védelmét a németek fontosnak tartották,
megkapták a pecsétet, amely „visszavonásig” megóvta őket a
deportálástól. A NIOD-akták szerint Van den Bergh saját maga és a
családja számára 1943 júliusában folyamodott a Sperrékért,
védettségi papírokért (gyakorlatilag megvásárolta őket).
Igazolványán a hőn áhított pecséttel nyugodtan élhetett
Amszterdamban. Valójában végig szem előtt rejtőzködött. A háború
után egy kihallgatás során egy bizonyos Hans Tietje azt állította, ő
segített Van den Berghnek megszerezni a Sperrét.3
Hans Tietje német üzletember volt, aki azért költözött Hollandiába,
hogy egy konzervdobozüzemet irányítson. Közalkalmazottból
avanzsált milliomossá, műgyűjtővé, hadi beszállítóvá, és mellesleg
zsidó felesége volt. Hollandia legbefolyásosabb emberei tartoztak a
barátaik közé, köztük Willy Lages, Aus der Fünten, valamint a
műkereskedő üzletember, Alois Miedl. Mikor a háború után a Holland
Nemzetbiztonsági Hivatal (BNV) vizsgálatot indított ellene
kollaboráció miatt, Tietje azt állította, csak azért tartott fenn
kapcsolatot ilyen magas beosztású német hivatalnokokkal, hogy
segíthessen a zsidóknak. Szerinte több mint száz zsidó csak a
Lagesszel fenntartott szoros kapcsolatának köszönheti, hogy nem
deportálták. Ragaszkodott hozzá, hogy soha nem kapott fizetséget a
munkájáért.
Vince és csapata mindezt másként látta. Tietje véletlenül sem volt
egy Oskar Schindler-szerű karakter, bár szerette magát olyannak
lefesteni. Valóban megmentett néhány zsidót, de többnyire
befolyásos iparmágnások gyerekeit, akik szüleinek számíthatott a
segítségére, amikor a németek elveszítik a háborút – mert Tietje
meg volt győződve róla, hogy ez be fog következni. Másrészt viszont
mikor az egyik gyárából tizenkét munkást bebörtönöztek, minden
befolyását latba vetette, hogy kiszabadítsa őket. Saját bátyját és
annak családját ugyanakkor nem tudta (vagy nem akarta)
megmenteni, így deportálták őket, és keleten elpusztultak.4 Tietje
lényegében egy háborús nyerészkedő volt, aki mindkét kapura
játszott. A zsidóktól kizsarolt műtárgyakkal kereskedett, cserébe 120
000-es Sperréket szerzett nekik. Néha ezek nem is voltak valódiak,
és a tulajdonosukat mégis deportálták. Ez volt tehát az az ember,
akivel Van den Berghnek együtt kellett dolgoznia.
1943. augusztus 31-én J. W. A. Schepers közjegyző hivatalos
megbízást kapott, hogy vegye át Van den Bergh praxisát.5 Pieter a
Holland Nemzeti Levéltárban talált egy CABR-aktát Schepers neve
alatt, ami azt jelenti, a háború után kollaboránsként vizsgálat folyt
ellene. Az akta elképesztő információkat tartalmazott. Miután
Schepers felkészült rá, hogy átvegye az irányítást Van den Bergh
közjegyzői praxisa fölött, hamarosan ráébredt, hogy az irodát egy
„zsidó trükk” miatt lehetetlen működtetni. Mielőtt kiszállt volna az
üzletből, Van den Bergh ravaszul minden közjegyzői aktát kiszignált
az egyik beosztottjának, aki aztán „a legmegfelelőbb időpontban”
megbetegedett. Egy másik alkalmazott, aki az iroda adminisztrációs
ügyeinek intézésével lett megbízva, nem rendelkezett olyan
jogkörrel, amely betekintést engedett volna neki az okiratokba, vagy
amely feljogosította volna arra, hogy átadja őket Schepersnek. Az
iratok nélkül nem lehetett tényleges munkát végezni, bár a működési
költségek így is őt terhelték. A nácibarát Schepers természetesen
minden dühét Van den Bergh ellen fordította.
Raymund Schütz a Kille mist: Het Nederlandse notariaat en de
erfenis van de oorlog (Hideg köd: Holland közjegyzők és a háború
öröksége) című könyvében leírja, hogyan kezdett hozzá Schepers
Van den Bergh tönkretételéhez. A német megszállók által a zsidó
javak nyilvántartásba vétele és elkobzása céljából létrehozott
Lippmann–Rosenthal Bankhoz fordult. Egy 1943. október 15-re
datált levelében Schepers azt panaszolja, hogy Van den Bergh még
mindig az Oranje Nassaulaan 60. szám alatti palotaszerű
otthonában lakik, és nem viseli az előírt sárga csillagot. A Kihűlt Ügy
Csapatának egyik fiatal kutatója, Anna Foulidis, aki a Calmeyer-
archívumot vizsgálta át, kiderítette, hogyan tehette meg mindezt Van
den Bergh. Az előző hónap során, szeptember 2-án Van den Bergh
megkapta a Calmeyer-státuszt, ami azt jelentette, ettől kezdve nem
volt zsidónak tekintendő, nem kellett sárga csillagot viselnie. Nyilván
nem bízott a 120 000-es Sperre nyújtotta biztonságban, így egy
lépéssel tovább ment. Most, hogy már nem számított zsidónak, nem
lehetett tagja a Zsidó Tanácsnak, tehát nem deportálják majd a
tanács többi tagjával. Valójában mindössze néhány héttel kerülte el
a deportálást.
Mindez hosszú időt vett igénybe. A nyilvántartások szerint Van
den Bergh másfél évvel korábban, 1942 tavaszán folyamodott
Calmeyer-státuszért. A zsidó származását vitatta. Ha be tudja
bizonyítani, hogy csak az egyik szülője zsidó, a náci kategóriák
szerint besorolható a „részben a német fajhoz tartozó” csoportba.
A nácik számára ugyanis lényegi kérdés volt, ki a zsidó, és ki nem.
A náci törvények szerint valaki zsidó származását az alábbihoz
hasonló bonyolult táblázatok segítségével állapították meg. A
táblázatot megkapták a helyi rendőrök, hogy a zsidónak vélt
személyek igazoltatásakor használják.6

1935
Besorolás Fordítás Örökség Meghatározás

Deutschblütiger német német A német fajhoz és nemzethez tartozik; a

vérű birodalom állampolgára lehet
Deutschblütiger német 1/8 zsidó A német fajhoz és nemzethez tartozónak
vérű tekinthető; a birodalom állampolgára lehet
Mischling kevert 1/4 zsidó Csak részben tartozik a német fajhoz és
zweiten Grades fajú nemzethez; a birodalom állampolgára lehet
(G2) (második
fokozat)
Mischling kevert 3/8 vagy Csak részben tartozik a német fajhoz és
ersten Grades fajú 1/2 zsidó nemzethez; a birodalom állampolgára lehet
(G1) (első
fokozat)
 zsidó zsidó 3/4 zsidó A zsidó fajhoz és közösséghez tartozik; nem
lehet a birodalom állampolgára
zsidó zsidó zsidó A zsidó fajhoz és közösséghez tartozik; nem
lehet a birodalom állampolgára
A Calmeyer-iroda megállapította, hogy Van den Berghnek csak
egy nagyszülője volt zsidó, ezért a Mischling G2 kategóriába
tartozik.7 Eszerint a német fajhoz tartozik, és lehet német
állampolgár. A lányai szintén Mischling G2 kategóriásak voltak, és
mivel az apa már nem számított zsidónak, feleségét, a zsidó
Auguste-öt védte a vegyes házasság. Ez a döntés tette lehetővé,
hogy a zsidó létét jelző J betűt eltávolítsák a személyi
igazolványából. Persze ez azt is jelentette, hogy nem zsidóként le
kellett mondania a Zsidó Tanács tagságáról. Szeptember elején meg
is tette, és mint kiderült, az időzítés szerencsésnek bizonyult.
Az, hogy Van den Bergh egyáltalán megkapta a Calmeyer-
státuszt, szinte hihetetlen volt, tekintve, hogy az eljárás egy háború
közepén zajlott. A folyamat csaknem másfél évet vett igénybe, bár
mialatt a kérelmét elbírálták, Van den Bergh mentesült a deportálás
alól. Először is levelet küldtek Zürichbe a J. & E. Henggeler irodába,
amely 1942. március 7-én továbbította a családfakutatás iránti
kérelmet Londonba, a Genealógiai Társaságnak.8 Ennek a
szervezetnek kellett aztán felkutatnia a templomi anyakönyveket,
hogy bizonyítani lehessen: Van den Bergh szülei vagy nagyszülei
közül legalább egy nem volt zsidó. Az ügynökség 1942. augusztus
6-án kapta meg a levelet, de egészen 1943. január 12-ig nem
válaszoltak rá. Elnézést kértek a késlekedésért, és azzal a
magyarázattal szolgáltak, hogy azokat az iratokat, amelyeket elő
kellett keresniük, bombabiztos óvóhelyeken őrizték.9 Kérdés, hogy
valóban megpróbálták-e megtalálni azokat az iratokat, és az
eredmény hiteles-e, vagy ügyes hamisítványok voltak csupán.
Mikor Schepers felfedezte, hogy Van den Bergh megszerezte a
Calmeyer-státuszt, dührohamot kapott. Arra hivatkozva, hogy Van
den Bergh a háború előtt hivalkodóan zsidó közjegyzőként
reklámozta magát, panaszával egyenesen az SS-hez és a hágai
Calmeyer-irodához fordult, és követelte, hogy vizsgálják ki az
ügyet.10 Sikerrel is járt. A Kihűlt Ügy Csapata Schepers CABR-
aktáiból arra a következtetésre jutott, nagyobb befolyással
rendelkezett a magas beosztású hágai tisztviselők nácijai között,
mint Van den Bergh.
A csapat rábukkant egy 1944. január 4-én kelt, Van den Berghnek
címzett levélre, melyben a Calmeyer-irodában dolgozó két ügyvéd
figyelmeztette, nagy a kockázata annak, hogy megpróbálják
letartóztatni.11 Azonnal kiköltözött a villájából, és hivatalosan
bejelentkezett az Amszterdam északi részében található
Nieuwendammerdijk 61. számú kis házba, amelynek a tulajdonosa
Albertus Salle volt, aki korábban a közjegyzői irodájában dolgozott.12
Pieternek sikerült megtalálnia és meginterjúvolnia Salle lányát,
Regina Sallét, aki nem emlékezett rá, hogy az adott időszakban a
családján kívül bárki más is lakott volna a házban. A bejelentett cím
valószínűleg csak álcázásul szolgált.13
Pieter elég sok időt töltött az Amszterdami Városi Levéltárban, és
a levéltárostól, Peter Kroesentől megtudta: Van den Berghnek
személyesen is meg kellett jelennie az amszterdami lakossági
nyilvántartónál, hogy meg tudja változtatni a lakcímét. Ekkor még
vélhetően nem félt attól, hogy meglátják az utcán sétálgatni.14 Azt
azonban megértette végre, hogy Schepers folyamatosan zaklatni
fogja a hatóságokat az ő nem zsidó státuszával kapcsolatban, ami
egyre veszélyesebbé válhatott mind az ő, mind a családja számára.
1944-ben a Calmeyer-iroda tovább már nem hagyhatta figyelmen
kívül a Schepers által benyújtott panaszokat, így január 22-én
meghozták a hivatalos határozatot, mely szerint Van den Bergh
valószínűleg hamis dokumentumok alapján szerezte meg az „árja”
státuszát, ezért a bankszámláit zárolják.15 Az egész
operettbürokrácia szürreális abszurditása, mikor egy férfi és a
családja élete forog kockán, brutális példája annak, hogyan lehet
meggyilkolni valakit apró, bürokratikus oldalvágásokkal.
Érdekes módon Van den Bergh neve szerepelt a hírhedt
zsidóvadász és a IV-B4 osztály alkalmazottja, Eduard Moesbergen
kollaboránsaktájában,16 aki egészen feloszlatásáig a Henneicke-
osztag tagja volt. (Aztán Abraham Kapernek dolgozott a Zsidóügyi
Irodánál. Kaper az egyik legsikeresebb zsidóvadászának nevezte
Moesbergent.) A CABR-dossziéban két tanú nyilatkozata is
szerepelt, két neki dolgozó V-ügynöké. Azt állították, Moesbergennél
gyakran volt egy-egy lista olyan címekkel, amelyeken esetleg zsidók
rejtőzhettek. 1944 nyarán nyilvánvalóan módszeresen, egyik házon
a másik után hajtott végre rajtaütéseket a listák alapján.17
A háború után a kihallgatásakor Moesbergen azt vallotta,
megtudta, hogy Arnold van den Bergh elveszítette a Calmeyer-
státuszát, és az azt követő napok egyikén elment az Oranje
Nassaulaan 60. alá, de nem találta ott. Pár nap múlva visszatért, de
már világos volt, hogy Van den Bergh elmenekült. Mivel nyilván
enyhíteni akarta a kollaborációért várható büntetését, azt állította,
figyelmeztetni akarta Van den Berghet, hogy bújjon el – ami a
CABR-akták jelentései alapján nem valószínű.18 A csapat
kételkedett benne, hogy valóban ez volt-e a szándéka, vagy a
Kopgeld fejpénz reményében le akarta tartóztatni. A háború után
nyilván nem ismerte be, hogy az utóbbi célból ment Van den Bergh
lakására. Sehol nincs nyoma annak, hogy Van den Berghet valaha is
megkérdezték volna Moesbergen tanúvallomásának az
igazságtartalmáról.
De aztán valami váratlan dolog történt. Egy szerencsés véletlen
folytán Thijs találkozott egy férfival, aki meggyőző bizonyítékokkal
támasztotta alá az állítását, miszerint a nagyszülei a háború alatt
sikeresen bújtatták Van den Bergh lányát, Anne-Marie-t. A
nagyszülők szerint Arnold van den Bergh az ellenállás segítségével
biztosított búvóhelyet a lányának. Így vagy úgy, akár a Calmeyer-
státusz megszerzését lehetővé tevő befolyásos náci kapcsolatain,
akár a gyermekei elrejtését elősegítő ellenálláson keresztül, Van den
Bergh megpróbálta megmenteni a családtagjai életét.
Van den Bergh esete kivételes volt. Egyrészt meg tudta kérni az
ellenállókat, hogy rejtsék el a gyermekeit, másrészt volt elég
hatalommal rendelkező náci kapcsolata, hogy megszerezze a
Calmeyer-státuszt, és hogy figyelmeztessék, amikor a felmentést
visszavonták. Ez a csapat számára gyanús volt.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Szakértők munkában
Vince tisztán emlékszik arra a pillanatra, amely a nyomozás
egészét megbillentette egy kicsit. Századszor olvasta végig a
névtelen üzenetet: „Rejtekhelyének címét az akkor a Vondelpark
közelében, az O. Nassaulaanon lakó A. van den Bergh juttatta el a
Jüdische Auswanderunghoz.” Hirtelen ráébredt, a szövegben nem
az szerepel, hogy Otto Frank NEVÉT juttatták el a Kivándorlási
Hivatalhoz, hanem csak lakcímet. Bárki írta a figyelmeztetést, lehet,
hogy nem is tudta, ki rejtőzött a Prinsengracht 263. alatt. Az
üzenetben továbbá az állt: „A Zentralstellénél egész lista volt
azokból a címekből, melyeket ő adott át nekik.”
Vince hirtelen más szempontból kezdte látni a dolgokat. Ha A. van
den Bergh valóban lakcímeket adott le, nem pedig neveket, az
valahogy az árulás tényét, már ha valóban árulásról beszélhetünk,
kevésbé személyessé tette. Legalább azt az érzést nem kellett
átélnie, hogy olyan valakit árult be, akit esetleg ismert.
A nyomozásról benyújtott negyvenoldalas jelentésébe Van Helden
detektív belevette a névtelen üzenetet is, de Vince tudni szerette
volna, pontosan ezek voltak-e az eredeti figyelmeztetés szavai, vagy
ez csak tartalmi összegzés volt. Más is szerepelt még a cetlin? Ki
volt az Anne Frank-ház igazgatója, akinek Otto átadta az eredeti
üzenetet? Hol van a másolat, amit állítólag készített? Mint ahogy a
fontos iratokat Abraham Kaper is otthon tartotta, Vince fogadni mert
volna rá, hogy Van Helden ugyanígy tett. A Kihűlt Ügy Csapata
nekilátott tehát, hogy felkutassa Van Helden hozzátartozóit, és némi
kutatás után rá is bukkantak a fiára, Maartenre.
Mikor Vince először küldött e-mailt neki, Maarten van Helden nem
nagyon lelkesedett azért, hogy az apjáról beszéljen. Elmondása
szerint nem tudott sokat a munkájáról, és így nem nagyon segíthet a
nyomozásban. De mikor Vince megkérdezte tőle, nincsenek-e nála
az apjáról rámaradt iratok, azt mondta, vannak. Nyolc évvel az apja
halála után több dossziét talált az 1963–1964-es vizsgálatról.
 E-mailben átküldött a csapatnak néhány beszkennelt
dokumentumot. Az iratok átolvasása közben Vince egy apró,
írógéppel írt feljegyzéshez ért, amelyen tintával írt szöveg is állt. A
tartalma és a mérete megegyezett Van Helden leírásával, amit a
névtelen üzenetről adott. „De ez nem lehet az eredeti – gondolta
Vince –, hiszen ezen kézírásos megjegyzések is vannak. Lehet,
hogy ez az a másolat, amelyet Otto említett?”
Közvetlenül a karácsonyi ünnepek után megbeszélt egy
személyes találkozót Maarten van Heldennel. Ahogy belépett Van
Helden nappalijába, a szeme megakadt a dohányzóasztalon
magasodó aktahalmon. Megdöbbent. Odafordult az őt kéznyújtással
üdvözlő idősödő férfihoz. Közelebb lépett a felesége is, akivel
negyvenöt éve voltak házasok. Els néven mutatkozott be. Maarten
pedig beszélni kezdett az apjáról.
Arend van Helden tizennyolc éves korában lépett be a seregbe, és
a katonai rendőrségnél őrmesteri rangig vitte. A német megszállás
után Hágában elfogták, és bebörtönözték. Mikor kiengedték, a
németek hagyták, hogy rendőrként tovább folytassa a munkát, ami
nagy melléfogás volt a részükről, mert Van Helden hamarosan már
az ellenállásnak dolgozott.
Arend arra használta fel beosztását, hogy élelmiszerrel segítse a
bujkálókat. Mivel a háború alatt a hús ritkaságnak számított, sertés
vagy marha levágásakor egy rendőrnek jelen kellett lennie, hogy ne
történjen lopás. Mivel mindig maradtak apró, leeső húsdarabok,
Arend összegyűjtötte és elvitte őket olyan házakhoz, ahol tudta,
hogy emberek rejtőznek.
Maarten lett az őrizője apja háborús történeteinek. Az egyik egy
férfi letartóztatásáról szólt, akit parancs szerint az amersfoorti
táborba kellett szállítani. A fogoly azt kérte, engedje szabadon egy
órára, hogy figyelmeztetni tudjon másokat a várható
letartóztatásokra. Szavát adta, hogy utána visszatér, és feladja
magát. Maarten apja elengedte, a férfi pedig betartotta az ígéretét,
és valóban visszajött, hogy deportálhassák. Egy másik történet az
apjának egy náci tiszttel való konfliktusáról szólt. 1944
szeptemberében Arend részt vett egy bizonyos náci tiszt feketepiaci
tevékenységének a kivizsgálásában Elstben. Autóval ment a tisztért,
hogy bevigye a kihallgatásra. Miközben a kocsiban ültek, a tiszt
megparancsolta Arendnek, hogy adja át a pisztolyát. Ő meg is tette,
a tiszt pedig arra kényszerítette, hogy húzódjon le az útról. Le akarta
lőni őt, de közeledő lépteket hallottak. Mikor a tiszt leeresztette a
fegyvert, Arend kiugrott az autóból, és mint egy szarvas, menekült
árkon-bokron át.
A háború után Arend van Helden továbbra is rendőr maradt, és
végül az amszterdami rendőrségnél a felügyelőségig vitte. Maarten
húszéves volt, amikor 1963-ban az apját megbízták a titkos hátsó
traktus elleni razzia kivizsgálásával. Mikor az idősebb Van Helden
frusztrált lett, vagy akadályozták a munkájában, időnként otthon is
szóba hozta az ügyet. Maarten emlékezett rá, hogy az apja Bécsbe
utazott, találkozott Simon Wiesenthallal, majd továbbment Bázelbe,
hogy kikérdezze Otto Frankot.
Amikor a két férfi végre az asztalon összerakott iratköteg felé
fordította figyelmét, Vince próbálta leplezni izgatottságát. Előtte
hevert az 1963–1964-es vizsgálat csaknem teljes anyaga;
többtucatnyi dokumentum eredeti vagy indigós példánya, köztük a
Bűnügyi Nyomozóhivatal eredeti irattartó dossziéja is. Még a keze is
remegni kezdett.
Az iratköteg alján megtalálta, amit keresett: egy 15 × 23 cm-es,
enyhén sárgás merített papíron gépírásos üzenet, alatta pedig
tintával írott mondatok. Eredetinek tűnt, nem másolatnak. A
kézírásos rész szintén eredetinek látszott. A névtelen üzenet
másolata azért nem volt Van Heldennek az Állami Bűnügyi
Nyomozóiroda Külügyi Osztályánál őrzött iratai között, mert
mindvégig itt volt, a magánarchívumában!
A lap tetején ez a német nyelvű szó állt: Abschrift (Másolat). Ez
alátámasztotta a feltevést, hogy ez az a másolat, amelyet Otto
készített. Az ő anyanyelve német volt, tehát természetes lett volna
számára, hogy a német szót használja a másolatra. A gépírásos
szöveg többi része holland volt. A kézírást Maarten az apja írásaként
azonosította. Maarten beleegyezett, hogy az Abschrift-cetlit, ahogy
Vince nevezni kezdte, igazságügyi vizsgálatra kölcsönadja a Kihűlt
Ügy Csapatának. Vince bizonyítékot akart, hogy a feljegyzést
valóban Otto Frank gépelte, és hogy a kézírás tényleg Van Heldené.
 Vince úgy döntött, felveszi a kapcsolatot néhány korábbi
kollégájával az FBI laboratóriumából, és közösen elvégeztek minden
olyan tesztet, amellyel megszerezhették az összes lehetséges
információt. Sajnos az eljárások nagy része a vizsgált anyag
maradandó károsodásával jár együtt, és Vince vonakodott
jóváhagyni bármilyen analízist, amely károsíthatná az iratot. Az
ujjlenyomatok ellenőrzése lehetséges volt, de mivel a porozás vagy
a cianoakrilátos rögzítés jelentős elszíneződést okoz, azokat
kizárták. Ekkor Carina van Leeuwen nyomozóhoz, igazságügyi
szakértőhöz fordult. Arra a következtetésre jutottak, a feljegyzést két
oldalról kell vizsgálni: egyrészt kriminológiai/természettudományos
módszerekkel, másrészt pedig nyelvészeti analízis szükséges.
Maarten nem akarta a postára bízni a potenciálisan történelmi
jelentőségű iratot, így a húgával Amszterdamba autóztak, hogy
személyesen adják át Vince-nek és Brendannak. Megkérdezték
tőlük, felismerik-e a feljegyzés tintával írott részén az apjuk
kézírását. Mindketten igenlő választ adtak.
Tudományos véleményért Vince Wil Fagel írásszakértőhöz, a
Holland Nemzeti Igazságügyi Intézet nyugalmazott munkatársához
fordult. Ő azt kérte, szerezzenek írásmintákat Maartentől, aki az
apjának számos kézzel írt levelét őrizte. Fagel összehasonlította a
leveleket az Abschrift-cetlivel, és megállapította, a két kézírás
ugyanattól a személytől származik.1 (Véletlen egybeesés, hogy
Fagel intézménye, az Igazságügyi Intézet vizsgálta meg Anne Frank
naplóját is az 1980-as évek közepén, hogy igazolják a hitelességét.
A vizsgálat eredménye megjelent a napló kritikai kiadásában, és
ezzel eloszlattak minden kétséget azzal kapcsolatban, hogy a naplót
valóban Anne Frank írta-e.)2
Fontos volt, hogy kiderüljön, mikor íródott az Abschrift-cetli.
Szénizotópos vizsgálattal valószínűleg meg lehetett volna állapítani,
milyen régi a papír, de magának az írásnak a korát nem. Ahhoz
azonban az kellett volna, hogy egy kis darabot levágjanak a
papírból. Vince észrevette, hogy a cetli bal oldalán két lyuk van a
papíron, amelyek miatt a szövegből is hiányzott egy kis rész.
Felhívta Maarten van Heldent, aki megmagyarázta: kilyukasztotta az
összes dokumentumot, hogy egy dossziéba le tudja fűzni őket. Vince
kíváncsi volt, a lyukasztónak volt-e zárt konfettitartója. Kiürítette azt
Maarten valaha? Nem? A posta hamarosan duzzadó borítékot
hozott. Mikor kinyitották, körülbelül ezer papírpötty szóródott ki
belőle.
Vince és Brendan egyenként átvizsgálták őket retinaszűrővel.
Néhány óra munkával a szín alapján ki tudtak válogatni tizenöt
lehetséges egyezést, de közülük egyiken sem látszott tintás kézírás,
és egyikre sem lehetett rámondani, hogy pontosan illik a
feljegyzésen lévő lyukakba.
Közben Vince és Brendan abban reménykedtek, hogy a
gépírásból kiderülhet a szöveg keletkezésének ideje és az író
személye. Megkeresték Bernhard Haast, a Haas Atlas (Haas-atlasz)
szerzőjének fiát. Az atlasz szolgál meghatározóként nyomdák és
írógépek betűinek vizsgálata során. Írógépek esetében egy
dokumentum írásképe úgy jön létre, hogy a betűkar végén található
kidomborodó betű ráüt a festékszalagra, ezáltal otthagyja a nyomát
a papíron. (A számítógépek és lézernyomtatók világában a
betűnyomat vizsgálata idejétmúlt tudomány, és a csapatnak
szerencséje volt, hogy egyáltalán rátalált Haasra.) Tájékoztatták a
szakértőt a nyomozásról, és elmondták neki, hogy gyanújuk szerint
az Abschrift-cetlit Otto Frank írhatta. Haasnak szüksége lett volna
vagy arra az Otto által használt írógépre, vagy pedig több olyan
dokumentumra, amelyet Otto azon a gépen készített. A csoport nem
remélhette, hogy sikerül megszereznie az írógépet, mivel az
valószínűleg a bázeli Anne Frank Alapítvány gyűjteményében
található, mely szervezet odáig nem bizonyult túl segítőkésznek.
Nyilvánvaló megoldásként az kínálkozott, hogy Otto rendszeres
levelezőtársaihoz forduljanak.
Az 1950-es években Cara Wilson-Granat, egy amerikai tinédzser
annyira Anne Frank naplójának hatása alá került, hogy írt Otto
Franknak. Még a George Stevens rendezte, 1959-ben Oscar-díjat
nyert Anne Frank naplója című film szereplőválogatásán is részt vett,
de Anne szerepét végül Millie Perkins kapta meg. Azonban a
levelezése és a barátsága Otto Frankkal majdnem két évtizedig
tartott. 2001-ben meg is jelentette a gyűjteményt a Dear Cara:
Letters from Otto Frank (Kedves Cara! – Levelek Otto Franktól) című
kiadványban.
Vince korábban már beszélt Wilson-Granattel az Ottóval folytatott
levelezéséről és a személyes beszélgetéseikről, így tudta, hogy a nő
megőrizte a férfitól kapott leveleket. Felhívta tehát, és elmagyarázta
neki, hogy a csapat egy olyan dokumentum birtokába jutott, amelyet
valószínűleg Otto gépelt a saját írógépén. Nem küldene-e át
néhányat a nála lévő levelekből, hogy össze lehessen hasonlítani
őket? Azt mondta, örömmel.
Mikor intézte a gyorspostát, hogy a levelek a lehető leghamarabb
az amszterdami irodába kerüljenek, a szállító megkérdezte, milyen
értékű a szállítmány. Közölte, hogy az értéke felbecsülhetetlen, mire
a szállító tiltakozott, hogy ilyen válaszlehetőség nincs. Gyorsan
konzultált egy dokumentum-szakértővel, megállapítottak egy becsült
értéket, és ezután a csomag már úton is volt. Vince az egész
éjszakát a csomag nyomon követésével töltötte, és másnap reggel
látta, hogy a küldemény megérkezett az amszterdami Schiphol
repülőtérre. Szinte megállt a szíve, mikor negyed kilenckor sms-t
kapott, hogy a kézbesítésre csak másnap kerül sor, holott az online
nyomkövetés még mindig azt mutatta, a csomag fél tizenegyig
megérkezik. Kissé pánikba esett; hogyan kell majd megmagyaráznia
Carának, hogy a levelei megsérültek vagy elvesztek. De fél tízkor
megállt a futárszolgálat autója az iroda előtt, besétált a futár, és az
aláírását kérte. „Ha tudná, mi van a borítékban!” – gondolta.
Brendannal elindultak Winnendenbe. Hatórás vonatozás kellett
ahhoz, hogy eljussanak a délnyugat-németországi városkába, ahol
Bernhard Haas lakott. Náluk volt az eredeti feljegyzés, valamint
néhány Cara leveleiből. Miután nyugdíjba vonult, Haas a ház felső
szintjét irodává alakította. Dekorációként régi írógépgyűjteménye
szolgált. Hivatásának eszközei szépen sorban elrendezve egy nagy
üveg vizsgálóasztalon: sztereómikroszkóp, távmérő sablonok,
speciális lámpák és nagyító.
A vizsgálat több órát vett igénybe. Az Abschrift-cetli
szemrevételezéséhez Haas óvatosan kicsúsztatta a cetlit a védelmét
szolgáló bizonyítékzacskóból. A sztereómikroszkóp tárgylemezére
helyezte, majd felkapcsolt egy speciális megvilágítást, hogy a
legapróbb részlet is jól látszódjon. Időnként lefirkantott egy-egy
megfigyelést, és miközben gondosan tanulmányozta a szöveg betűit,
németül motyogott. Egy speciális sablon segítségével méregetni
kezdte a betűket, a köztük lévő távolságot, majd a sorok közti
távolságot. Aztán megpördült a székével, megragadta a polcról az
apja által összeállított betűtípus-enciklopédiát, s közölte Vince-szel
és Brendannal, hogy a cetli eredeti gépelt dokumentum, nem
másolat. A gépírásos szöveg előállításához használt gép bizonyos
betűin jellegzetes hibák láthatók: a h betű felső száránál, az n jobb
lábán, az a alsó kacsánál és az A jobb szélén. Azonosította a
betűtípust; a Ransmayer & Rodrian gyárban készítették Berlinben,
valamikor 1930–1951 között.
Haas elmagyarázta, a következő lépés az lesz, hogy
összehasonlítja a feljegyzést Wilson-Granat eredeti leveleivel.
Brendan és Vince idegesen várakoztak, miközben Haas németül
motyogott. Végül eltolta magát az asztaltól, és kijelentette: a
legnagyobb szakértői biztonsággal állíthatja, hogy a feljegyzés és a
levelek ugyanazon az írógépen születtek.3 Majd hozzátett valamit,
amire a két nyomozó nem számított. Az egyes betűkön észlelhető
kopás és elpiszkolódás mértékének fokozódásából arra a
következtetésre jutott, a feljegyzés több évvel az első levél
megírása, azaz 1959 előtt született. (A feljegyzés betűi tisztábbak
voltak, mivel a használat során a festékszalagtól a betűk élessége
romlik.) Mindez megerősítette Otto Van Heldennek tett kijelentését,
mely szerint másolatot készített az üzenetről, mielőtt átadta azt az
akkor (1957 májusában) frissen létrehozott Anne Frank-ház egyik
kuratóriumi tagjának.
A visszaúton Amszterdamba Vince és Brendan elégedetten ültek
a vonaton. Sikerült bebizonyítaniuk, hogy a cetli nemcsak az
egyetlen konkrét tárgyi bizonyíték volt a hátsó traktus lakóinak
beárulására, hanem egy Otto Franktól származó bizonyíték.
Következő feladatként meg kellett vizsgálni Van Helden detektív
kézírásos megjegyzéseit a gépírásos szövegrész alatt. A szakértők
egyöntetű állásfoglalása és Van Helden gyermekeinek véleménye
alapján, hogy szerintük mit írhatott a lapra az apjuk, a jegyzet a
következőképpen nézett ki:
 Az eredeti v. d. Hasselt közjegyző birtokában (vagy 23. depó)
702 Keizersgracht (230047)
(234602)
Postán keresztül, Bázel (?) igen vagy nem,
vagy nem az alapítványon keresztül
Személyes adatok
Valószínű
Máris több év
Megkaptam 63-12/16
Heldring úr,
1 tagja volt a Zsidó Tanácsnak
több más gondozó-ápoló szervezet között
2. Lijnbaansgracht-iroda (???? & ????)
Ezek voltak Van Helden nyomozó saját magának odavetett
jegyzetei. Az első mondatból világosan kiderül, hogy az eredeti
üzenet egy Van Hasselt nevű, Keizersgracht 702. alatt működő
közjegyző birtokában van, majd ezt két, hat számjegyből álló
számsor követi. Az 1963-as amszterdami telefonkönyv átnézésével
meggyőződtek róla, hogy a lakcím és a két telefonszám valóban egy
J. V. van Hasselt nevű közjegyzőhöz tartozott.
Az ezt követő szavak nem ennyire egyértelműek, de megemlítik
Bázelt, ahol Otto 1963-ban élt. A „Megkaptam 63-12/16” sort a
csapat úgy értelmezte, Van Helden nyomozó 1963. december 16-án
kapta kézhez az üzenetet, körülbelül két héttel azután, hogy beszélt
Ottóval.
A csapat úgy vélte, a Heldring név Herman van Heldringre
vonatkozott, aki az Anne Frank-ház eredeti kuratóriumának tagja
volt. A jegyzet utolsó része valószínűleg Van den Berghre utalt:
„tagja volt a Zsidó Tanácsnak több más gondozó-ápoló szervezet
között” – mely társaságokhoz a felszabadulás után csatlakozott. A
„Lijnbaansgracht-iroda” azt az utcanevet tartalmazza, ahol a Zsidó
Tanács Központi Hírszerző Irodája működött a háború alatt.
A Kihűlt Ügy Csapata már biztos volt benne, az a másolat került a
birtokukba, amelyet Otto az eredeti üzenetről készített. Néhány
zavaró kérdés azonban még mindig maradt: Ki az a Van Hasselt
közjegyző? Miért nála kötött ki az eredeti üzenet? És eddig miért
nem hallottak róla?
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Baráti figyelmeztetés
Jakob van Hasselt hirtelen fontos lett a nyomozás szempontjából.
Mint kiderült, egészen jól ismerte Arnold van den Berghet. A háború
előtt, mivel Van Hasselt is a hét zsidó amszterdami közjegyző egyike
volt, sok közös üzleti ügyük volt.1 A háború alatt az útjaik eltértek:
Van Hasselt felkérték, legyen tagja a Zsidó Tanácsnak, de nemet
mondott. Van den Bergh elfogadta. Van Hasselt és a családja
szintén rejtőzködni kényszerült. Ő a feleségével kijutott Belgiumba,
míg a két lányuk Hollandiában maradt.2 A háború után az útjaik
ismét keresztezték egymást. Van Hasselt visszatért Amszterdamba,
és komoly erőfeszítéseket tett a jóvátételi munkában. Ő juttatta be
Van den Berghet a Joods Maatschappelijk Werk (Zsidó Szociális
Munka – JMW) szervezetbe.
Van Hasselt közel állt Otto Frankhoz is. Ő volt az a közjegyző, aki
a jogi oldalát intézte az Anne Frank Stichting, az alapítvány
létrehozásának, melynek eredeti célja 1957 májusában a
Prinsengracht 263. megmentése volt, hogy az épületet ne rombolják
le. Ottóval, Johannes Kleimannal és másokkal együtt alapító tagja
volt a kuratóriumnak. Szintén Van Hasselt készítette el a házassági
szerződést Otto és második felesége, Fritzi 1953-as házasságkötése
előtt.3 Mikor 1954-ben néhányan elkezdték megkérdőjelezni Anne
naplójának hitelességét, Otto mellé állt. Hivatalos nyilatkozatot tett,
mely szerint megvizsgálta a naplót, és kijelenti, hogy az hiteles.4
Ottóban és Van Hasseltben más közös is volt. Van Hasselt szintén
elvesztette két lányát (hat- és kilencévesek voltak) a holokauszt
során. A történtek lelketlensége megdöbbentő. Hogy ne kelljen
bírságot fizetnie az elsötétítés elmulasztásáért, egy nő beárulta egy
idősebb zsidó asszony – a két Van Hasselt lány nagymamája –
rejtőzködési helyét. Amikor az asszonyt letartóztatták, megtalálták
nála az unokái leveleit, a borítékon a feladó neve alatt a saját
rejtekhelyük címével.5
 A két férfi tragikus vesztesége olyan erős kapcsot hozott létre
köztük, amelyet egy olyan személy, akit nem ért hasonló veszteség,
soha nem tapasztalhat meg. Nyilván átbeszélték a névtelen üzenet
tartalmát, de nem tudták eldönteni, mit kezdjenek vele. Otto
bizonyára elég fontosnak érezte ahhoz, hogy másolatot készítsen
róla, és az eredetit odaadja a barátjának, feltehetően azért, hogy azt
biztonságban megőrizze.6
Van Hasselt neve több dokumentumban is felbukkan a
„Tanúvallomások” projektben. Köztük van egy levél, melyet Kleiman
írt Otto Franknak 1958 márciusában. Kleiman a névtelen üzenetre
utal benne:
„Elolvastam a Van Hasselt közjegyző által megküldött
névtelen levelet. Ő ismerte Van den Bergh közjegyzőt, aki a
közelben lakott, de már régen meghalt. Nem tudott mást
mondani róla, mint hogy az illető akkoriban »rendes« volt. Dr.
De Jong értesíteni akarta az igazságügyi minisztériumot, csak
aztán mindketten úgy vélték, ilyen névtelen leveleknek nem
célszerű nagy figyelmet szentelni. Rögtön felmerül az első
számú kérdés: valaki miért csak most áll elő egy ilyen
vádaskodással? Dr. De Jong majd jelentkezik nálam, ha talál
valamit.”7
Kleiman levele két dolgot megerősített. Először is, hogy az eredeti
üzenetet átadták Van Hasselt közjegyzőnek (mint azt Van Helden
nyomozó megjegyzése az Abschrift-cetlin jelezte); és másodszor,
hogy Van den Bergh és Van Hasselt ismerték egymást, és kollégák
voltak. Az is kiderült, hogy Kleiman összekavarta (vagy szándékosan
félrevezették?), mikor küldték az eredeti üzenetet, mivel ezt írja: „…
miért csak most áll elő egy ilyen vádaskodással?” Eszerint nem tud
arról, hogy Otto nem sokkal a felszabadulás után kapta kézhez az
üzenetet, úgy tizenhárom éve. Kleiman volt Otto egyik
legbizalmasabb jóbarátja. Bizonyíték van rá, hogy közvetlenül a
háború utáni években Miep, Bep, Kugler és Kleiman gyakran
összedugták a fejüket, és tanakodtak azon, ki árulta el őket, ám a
csapat által átnézett vallomások alapján úgy tűnt, Van den Bergh
neve soha fel sem merült közöttük.
 Kleiman Ottóhoz írott leveléből kiderül, hogy Van Hasselt azt
mondta neki, Van den Bergh már meghalt, de a rá vonatkozó
megjegyzése, mely szerint „Nem tudott mást mondani róla, mint
hogy az illető akkoriban »rendes« volt”, meglehetősen visszafogott
állítás. Mikor Kleiman megkereste dr. Loe de Jong történészt, az
akkori RIOD (később NIOD, azaz a Háborús Népirtás és
Holokauszttanulmányok Intézete) igazgatóját, és megkérdezte tőle,
mit csináljon az üzenettel, De Jong először azt javasolta, adják át az
igazságügyi minisztériumnak, aztán Van Hasselttel együtt úgy
döntöttek, az ilyen leveleknek nem kell túlzott jelentőséget
tulajdonítani. Nincs nyoma annak, hogy a levél bekerült volna a
RIOD archívumába, vagy hogy az igazságügyi minisztériumnak
jelentették volna a létezését.
Ellentétben azzal, amit Van Helden felügyelőnek mondott, Otto
mégis utánanézett Van den Berghnek. Mikor 1945. december 6-án
meglátogatta a börtönben Gezinus Gringhuis holland rendőrt,
kifejezetten rákérdezett Van den Berghre és a névtelen üzenetre.
Gringhuis állítólag azt válaszolta: „nem volt oka, hogy kétségbe
vonjam a tisztességét”.8 Nem nagyon valószínű, hogy Otto
készpénznek vette Gringhuis szavait Van den Bergh jellemét
illetően. Az azonban egyértelmű, hogy néhány hónappal azután,
hogy Auschwitzból hazatérve kézhez kapta az üzenetet, nagyon is
komolyan vette azt.
A legérdekesebb az egészben az, hogy a börtönben tett
látogatásra Otto sem Kuglert, sem Kleimant nem vitte magával,
hanem (a határidőnapló bejegyzése szerint) „Ab”-ot. Ab Cauvern a
közeli barátja volt, aki segített Ottónak Anne naplójának kiadásában,
és aki felesége halála után meghívta Ottót, Miepet és Jan Giest,
lakjanak nála, az ő nagy lakásában. És míg Cauvern nyilvánvalóan
tudott a névtelen üzenetről, Kleiman és Kugler nem hallottak a
létezéséről. Hogy Otto miért tartotta titokban előttük a névtelen
levelet, és miért csak 1963-ban adta oda Van Helden detektívnek a
róla készített másolatot, most ez a kérdés került a csapat
nyomozásának középpontjába.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

A gépíró
A Kihűlt Ügy Csapata minden figyelmét arra a kérdésre
összpontosította: Ki küldte a névtelen levelet? A legnyilvánvalóbb
gyanúsított J. W. A. Schepers volt, aki átvette Van den Bergh
irodáját. Utálta Van den Berghet, és nyilván bosszúhadjáratot
folytatott ellene. Nem valószínű, hogy a dühe a háború után
alábbhagyott volna. Miért ne ment volna egy lépéssel tovább, és
mocskolta volna be a nevét azzal, hogy megvádolja egy
zsidótársának a beárulásával?
Azonban Schepersnek nem volt alkalma rá, hogy kézbesítse az
üzenetet, mivel mint kollaboránst 1945. június 2-án bebörtönözték –
egy nappal azelőtt, hogy Otto hazatért Auschwitzból. A foglyok
küldhettek levelet, de csak a börtön fejlécével ellátott papíron, és
kézzel írva. Ha az eredeti üzenet a börtön fejléces papírjára íródott
volna, Otto nyilván elmondta volna Van Helden nyomozónak, vagy
Kleiman megemlítette volna az Ottónak írt levelében. Feltéve
persze, hogy Schepers tudta, ki az az Otto Frank, ami egyáltalán
nem biztos. Másrészt, mint arra a csapat rájött a Van den Berghgel
foglalkozó, háború előtt írt leveleiből, Schepersnek nem voltak
fenntartásai azzal kapcsolatban, hogy a nevét adja durva
vádaskodásokhoz, és elküldje azokat különböző hatóságoknak.
Az üzenet írójának ismernie kellett Arnold van den Berghet, és
birtokában kellett lennie bizonyos „bennfentes információnak”. A
névtelen író talán az SD-nek dolgozott, mivel az üzenetben az áll,
hogy számos címet adtak le az SD Euterpestraaton található
hivatalában. Ilyen információnak csak az lehetett birtokában, aki ott
dolgozott.
A Kihűlt Ügy Csapata a holland igazságügyi nyelvész szakértőhöz,
az Amszterdami Szabadegyetemen dolgozó dr. Fleur van der
Houwenhez fordult, aki több mint húszéves tapasztalatra tett szert
ezen a területen. Miután megvizsgálta a névtelen szerző
szóhasználatát, a mondatszerkezetet, a következő véleményt adta: 1
 1.A szöveget magas szintű holland nyelvtudással rendelkező
személy írta.
2.A formális szóhasználat és a mondatszerkezet arra utal,
hogy a szerző holland anyanyelvű, nem német.
3.Nagy valószínűséggel felnőtt.
4.Lehetséges, hogy valamelyik kormányhivatalban dolgozott.
Ebből az elemzésből és az összegyűlt információkból a csapat
arra a következtetésre jutott, hogy az üzenet írója:
1.Holland.
2.Vagy az Euterpestraaton található amszterdami SD-iroda, a
Zentralstelle alkalmazottja, vagy valamilyen kapcsolatban állt a
hivatallal.
3.Lehetséges, hogy vezető beosztású tisztek közvetlen
beosztottja volt, aki bizalmas iratokhoz is hozzáfért.
Feltételezhető, hogy csak megbízható nácik, az SD emberei, az
SD-nek dolgozó holland detektívek vagy fedett ügynökök
láthatták vagy szerezhettek tudomást a névtelen levélben
említett listákról.
4.Meg akart szabadulni egy fájdalmas információtól.
5.Ismerte Arnold van den Berghet, vagy tudott róla, mivel a
férfi lakáscíme is szerepelt az üzenetben.
A csapat tehát olyan, a Zentralstellénél dolgozó holland személyt
keresett, aki megfelel a profilnak. Így álltak elő a Cornelia Wilhelmina
Theresia (Thea) Hoogensteijn névvel. Már korábban is találkoztak
vele az amszterdami SD telefonkönyvében, ahol Willy Lages és
Julius Dettmann titkárnőjeként szerepelt.
1918-ban született Németországban, és holland katolikus
családjával kilencéves korában költözött vissza Hollandiába. Mire
huszonnégy éves lett, és mivel mind hollandul, mind németül
anyanyelvi szinten beszélt, gépíróként alkalmazták a
Zentralstellénél. Kezdetben a nácik zsidóellenes rendelkezéseit
fordította hollandra, majd neki kellett regisztrálnia a razziák során
elfogott zsidókat, és legépelnie a politikai foglyok SD-
parancsnokságon zajló kihallgatásainak jegyzőkönyvét.2
A külső szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy mivel az SD-
parancsnokságon dolgozott, támogatja a náci megszállást. A Kihűlt
Ügy Csapata azonban kiderítette, hogy jó kapcsolatot ápolt két, az
ellenállásnak dolgozó amszterdami rendőrrel. Arend Japin és Piet
Elias később azt vallották, sokat segített nekik, és fő érdeme volt
abban, hogy sikerült elérniük húsz egyetemista szabadon
engedését, akiket 1943-ban letartóztattak, és kényszermunkára
ítéltek. Ez a fajta, szinte kettős ügynöki tevékenység pszichológiailag
nagyon megviselte. Elszörnyedt attól, milyen kegyetlenül bánnak a
foglyokkal a parancsnokságon, és 1944 elején Hoogensteijn
felmondott.3 Az ellenállásnak azonban szüksége volt a segítségére,
és forszírozták, hogy térjen vissza a munkába. Júniusban
előléptették; a rettegett SD-vezető, Willy Lages személyi titkárnője
lett. És mint az kiderült az SD házi telefonkönyvéből, Dettmann-nak
is ő volt a titkárnője. Mindez azt jelenti, valószínűleg tudomást
szerezhetett egy olyan listáról, amelyet Van den Bergh állított össze,
és juttatott el az SD-hez, ahogy azt az üzenet állítja.
1944 végére azonban az SD-nél gyanakodni kezdtek arra, hogy
kapcsolatban áll az ellenállással. Lages azt gépelte neki az
írógépén: „Thea, maga áruló.”4 1945 januárjában kémkedés
gyanújával letartóztatták, de bizonyíték hiányában három nap múlva
szabadon engedték. Miután az álcája kompromittálódott, zsebében
az ellenállás egyik tagjának ajánlólevelével, azonnal illegalitásba
vonult.
Barátjával, Hendrik Klijnnal megpróbáltak átjutni a felszabadított
déli országrészbe, de március 11-én letartóztatták, és egy Tilburg
melletti börtöntáborba vitték őket. A hírszerző tiszt a 15. skót
hadosztálytól, aki kihallgatta, nyilván tudott az SD-nél végzett
korábbi munkájáról. (Úgy látszik, az ellenállás ajánlása és
kezességvállalása nem sokat nyomott a latban.) A május 5-i
felszabadulás után Hoogensteijn átkerült az Utrecht melletti Fort
Ruigenhoekbe, az internálótáborba, ahol több mint ezer nővel,
többnyire NSB-tagok feleségeivel volt összezárva. Teljesen
kétségbeesve elszigetelte magát a többi fogolytól, visszautasította
az ételt, öngyilkosságot kísérelt meg. Akkor Utrechtbe szállították az
ideggyógyászatra. Augusztus végén bekerült a Valerius Klinikára,
egy amszterdami pszichiátriai kórházba, ahol hisztériás pszichózist
diagnosztizáltak nála, és november végén megkapta az első
elektrosokk-kezelést. Az elsőt a tizenötből.5
Végül 1946. május 21-én kiengedték, de a háború romba döntötte
az életét. A családja, akik csak moffenhoert (német kurvát) láttak
benne, nem fogadta be. 1947-ben Svédországba, majd onnan végül
Venezuelába emigrált. 1960-ig kellett várnia ahhoz, hogy egy holland
napilapban egész oldalas cikk jelenjen meg róla „Az
Euterpestraaton, az SD-nél Thea sok életet mentett meg” címmel, és
az ellenállás elfeledett hősnőjeként ünnepeljék.6
Eléggé valószínűtlen, bár nem lehetetlen, hogy Hoogensteijn írta a
névtelen üzenetet. Ha ez történt volna, mielőtt március 15-én
letartóztatták, és a Prinsengracht 263.-ba címezte volna (Otto nevét
nem tudta), Kleiman vagy Kugler bontotta volna fel a levelet. Ők
azonban semmit nem tudtak a névtelen üzenetről. Ha később írta
volna, valamelyik internálótáborból, akkor speciális papírt kellett
volna használnia, azt pedig Otto megemlítette volna. Augusztus
végére már valószínűleg nem volt olyan állapotban, hogy levelet
tudott volna írni. Sajnos Ottót soha nem kérdezték meg (vagy soha
nem beszélt) arról, mikor kapta az üzenetet, vagy hogyan jutott el
hozzá. Végül a csapat arra a következtetésre jutott, hogy ha a
levelet nem Thea írta, akkor nagy valószínűséggel egy olyan
személy, aki jól ismerte az SD működését. De mikor éppen arra
készültek, hogy a levél írójának a kilétével kapcsolatos többi
elméletet is megvizsgálják, valami elterelte a figyelmüket. Valami,
ami még annál is fontosabbnak bizonyult: kiderült, okkal hihetnek
abban, hogy az üzenet tartalma igaz.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Az unoka
Thijs feladata az volt, hogy megtalálja azt az embert, akinek a
nagyszülei sikeresen bújtatták Anne-Marie van den Berghet a
háború alatt. Mikor telefonon beszélt vele, a férfi barátságosan
viselkedett, és felajánlotta, hogy bemutatja Van den Bergh
unokájának, akivel tartja a kapcsolatot. (Hogy védjük az unoka
személyiségi jogait, kívánságának megfelelően Esther Kiziónak
nevezzük.)
2018. február 13-án a férfi küldött egy levelet Esthernek, amelyben
írt neki Thijsről. Megkérdezte, szeretne-e részt venni a Kihűlt Ügy
Csapatának nyomozásában, és emlékeztette arra, hogy a háború
végén a nagyszülei, Arnold és felesége a három gyermekükkel a
Minervalaan 72-3. alá költöztek. Pár kilométerre a Merwedepleintől,
ahol Frank és családja a bujkálás előtt lakott. Esther március 6-án
válaszolt. Kissé vonakodva ugyan, de beleegyezett a találkozásba.
Thijs március 15-én elautózott Esther városába az Északi-tenger
partjára. Tudva, mi forog kockán, nagy feszültséget érzett. Indulás
előtt újra átolvasta az 1963-as rendőrségi jelentést és az árulóként
Anrold van den Berghet megnevező üzenetet. Thijs érezte Esther
húzódozását: hirtelen felbukkan egy idegen, a nagyapádról akar
beszélni veled, aki a háború után bűnbaknak kikiáltott Zsidó Tanács
tagja volt.
Leparkolt, majd becsengetett. Egy ötvenes éveiben járó nő nyitott
ajtót, s szívélyesen üdvözölte őt. Miközben beszélt, keresztülvezette
egy nappalin, a ház kertre néző felébe. Teával kínálta. És
aprósüteménnyel. Gyömbéres mézessel.
Mint később kiderült, ez csak az első volt a számos beszélgetés
sorában. Esther egészen nyíltan viselkedett. Bár a nagyapját soha
nem ismerte – még az ő születése előtt meghalt –, számos családi
történetet tudott felidézni.1
Emlékezett rá, hogy kilencéves volt, amikor az anyja először
beszélt a háborúról. Anne-Marie elmondta neki, hogy a náci
megszállás után a családot apja zsidó tanácsbeli tagsága védte meg
a deportálástól.2 1943-ban azonban megváltoztak a dolgok, hirtelen
veszélyben találták magukat. (Ez valószínűleg akkor történt, amikor
szeptember végén felszámolták a Zsidó Tanácsot.) A család szörnyű
feszültségben élt; mindig össze volt csomagolva az úti poggyász,
készen álltak a menekülésre, hogy mindent hátrahagyjanak. Anne-
Marie azt mondta Esthernek, ekkor fordult a nagyapja az
ellenálláshoz, hogy segítsen elrejteni a három lányát.
Az ellenállás mindig azt tanácsolta, biztonságosabb egy család
számára, ha szétválnak, mint hogy együtt rejtőzködjenek, és Esther
emlékezett rá, hogy az anyja azt mondta, őt megkérdezték, a
családdal akar-e maradni, amire ő nemet mondott. Anne-Marie és az
anyja kapcsolata nem volt túl jó; a lány az anyját rideg, társadalmi
ambícióktól fűtött nőnek tartotta. Az apját viszont teljes szívéből
szerette. Kötődésük a művészetek és az irodalom iránti
szeretetükben gyökerezett. Esther szerint Anne-Marie számára az
apja halála volt „élete legnagyobb katasztrófája. A többivel nem is
igazán törődött”.3
Az ellenállás Anne-Marie ikerpár testvéreit az ország északi
részében, Scharwoude közelében, egy De Bruin nevű család
farmján helyezte el. Anne-Marie-t Amszterdamban bújtatták, de neki
szörnyű tapasztalatai voltak. A család dolgoztatta, és gyakran alig
kapott enni. Előfordult, hogy annyira éhes volt, hogy ételt lopott, ami
borzalmas dulakodáshoz vezetett. Esther ezt úgy értette, hogy az
anyja ellen szexuális erőszakot követtek el, de ezeket a szavakat
soha nem mondta ki.
Miután Anne-Marie panaszkodott az ellenállás őt rendszeresen
meglátogató munkásának, új helyre vitték, Hollandia déli részébe. Az
ellenállás embere elkísérte a vonatút egy részén. Miközben egyedül
várakozott az út utolsó szakaszára egy állomás peronján, észrevette
egy holland férfi, akire később úgy emlékezett, mint aki német stílusú
kalapot hordott, beletűzött tollal. Sötét hajával és szemével Anne-
Marie zsidónak tűnhetett. A férfi értesítette a rendőrséget, hogy az
állomáson egy zsidó lány van.
A rendőrség Scheveningenbe vitte, ahol a börtönben egy cellába
zárták a többi zsidóval. Számos kihallgatás során azt a történetet
ismételgette, amelyet az ellenállás belesulykolt arra az esetre, ha
megállítanák. Évekkel később azt mesélte a lányának, úgy tudta
megőrizni viszonylagos nyugalmát, hogy az őt oly agresszívan
vallató ember irodájában látható boldog család fényképére
koncentrált.
Végül vallatójának bemondta az Alois Miedl nevet, amelyet az
apja tanított be neki, ha netalán bajba kerülne. Miedl Van den Bergh
német üzleti partnere volt, aki antik festmények beszerzésével
foglalkozott. Két hét múlva már csak Anne-Marie maradt a cellában.
Mindenki mást deportáltak.
Minden magyarázat nélkül szabadon bocsátották, és folytathatta
útját Sprundelbe, ahol Ruijgrok professzor várta, és elvitte a
Bastiaensen családhoz, akik vállalták, hogy elrejtik. Katolikusok
voltak, és szeretettel fogadták. De a bujkáló gyerekek nem
számíthattak stabilitásra. Mikor híre ment, hogy német katonákat
szállásolnak be a családhoz, Anne-Marie-t hirtelen átköltöztették. Az
ellenállás a Sadee családnál helyezte el Breda közelében, ahol hat
hétig maradt, míg végre visszatérhetett Bastiaensenékhez, miután a
németek elmentek. Egészen a felszabadulásig náluk maradt.
Esther szerint az anyja nem akarta otthagyni a Bastiaensen
családot, amikor a háború véget ért. A család gyermekeit a
féltestvéreinek tekintette, és katolikussá akart keresztelkedni.
Bastiaensenéknek végül sikerült meggyőzniük, hogy csatlakozzon a
saját családjához Amszterdamban. A háború után még sokáig
tartotta a kapcsolatot velük.
Ez Esther változata az anyja történetéről, és rímel mindarra az
információra, amelyet a csapat a nagyapja aktájából kiderített.4 A
holland hatóságok által felvett vallomásban Van den Bergh azt
állította, a lányát Rotterdamban, úton az új rejtekhely felé fogták el.
Elmondása szerint kilenc napig tartották elzárva, és azért engedték
szabadon, mert a személyi papírján nem volt J betű, ami jelezte
volna, hogy zsidó. Azt azonban nem említette, hogy ő javasolta a
lányának, használja az Alois Miedl nevet, ha bajba kerül.5 Talán
rájött, hogy a háború utáni időkben arra utalni, hogy szoros
kapcsolat fűzte egy jól ismert nácihoz, nem vetne túl jó fényt rá.
 Mikor megkérdezték Esthert, mit tud még Miedlről, arra
emlékezett, hogy műgyűjtő, és zsidó felesége volt. Esther nagyapja
17–18. századi festményeket gyűjtött, főleg neves festők alkotásait,
és Miedllel gyakran jártak együtt aukciókra. Az is eszébe jutott, hogy
Miedl volt az, aki a német megszállás táján megvásárolta a híres
Goudstikker-gyűjteményt, majd eladta Hitler közeli bérencének,
Hermann Göringnek. Esther egyszer látott az interneten egy háború
alatt készült fényképfelvételt, amelyen Göring éppen kilép Miedl
irodájából. Arról azonban úgy tűnt, nem tudott, hogy a nagyapja volt
az a közjegyző, aki hivatalosan lebonyolította a gyűjtemény
megvásárlását.
Esther régebben rendszeresen látogatta a nagyanyját és a
nagynénjeit. Emlékezett, hogy amikor benyitott a nagymamája
házába, olyan érzése volt, mintha a Rijksmuseumba sétált volna be.
A falakat Jan Steen és más németalföldi festők képei borították.
Miután a nagyanyja 1968-ban meghalt, Esther feladata volt, hogy
átnézze az amszterdami házukat. Számos iratot talált, de a nagyapja
festménygyűjteményének nyoma veszett (még mindig próbálja
felkutatni őket). Thijsnek elmondta, volt egy dokumentumokkal tele
bőrönd, amely negyven évig a nagyapja házában hevert. De mint
ahogy az Abraham Kaper házánál is történt, egy gázszivárgás miatt
keletkezett lakástűzben minden megsemmisült.
Megkérdezték, befáradna-e a csapat amszterdami irodájába, ahol
Vince és Brendan rögzítette a beszélgetésüket.6 Végül megmutatták
neki a névtelen üzenetet, amely a nagyapját nevezi meg mint a
Frank család beárulóját. Láthatóan megdöbbent. „Miért írna valaki
ilyen üzenetet?” – kérdezte.
A háború után sokak dühe irányult a Zsidó Tanács ellen. A
nagyanyja ritkán beszélt a háborúról, és a családban soha egy
szemrehányó szó nem hangzott el a nagyapjáról. De saját állítása
szerint a nagyapja halála után ő maga is gyakran kapott névtelen,
szidalmazó telefonhívásokat a Zsidó Tanáccsal kapcsolatban.
„De miért árulna így be másokat valaki?” – töprengett hangosan. A
nagyapját nyilván kényszerítették a németek az együttműködésre,
azt azonban akkor sem bírta elképzelni, hogy Otto Frankot elárulta
volna. Mikor gondosan átolvasta az üzenetet, észrevette, hogy az
címlistákat említ, nem egyes embereket. Igen, ezt el tudja képzelni.
Ha valóban a nagyapja adta fel a Prinsengracht 263.-at, az számára
valószínűleg csak egy lakcím volt egy személytelen listán; azt nem
tudta, ki lakik ott. Ha tényleg ő tette, mondta Esther a végén,
biztosan tudja, hogy csakis egyetlen oka lehetett: mert
kényszerítették rá, mert meg kellett mentenie a családtagjai életét.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

A Goudstikker-ügy
Esther megjegyzései arról, mi köze lehetett a nagyapjának a
Goudstikker-ügyhöz, a leghíresebb művészeti gyűjtemény
„megszerzéséhez” a második világháború alatt, egybeestek azzal,
amit a csapat kiderített. A nővel készített interjú tovább fokozta azt
az egyre erősödő érzést, hogy Van den Berghnek része lehetett a
Frank család beárulásában.1
Jacques Goudstikker az 1920–1930-as években az egyik
leggazdagabb holland képkereskedő volt, aki főleg 17–18. századi
régi mesterek festményeivel foglalkozott. Zsidóként arra kényszerült,
hogy jelentősen lenyomott áron eladja a több mint ezer darabból álló
híres gyűjteményét és az ingatlanait Alois Miedlnek,2 a német
születésű, de holland állampolgárságot szerzett bankárnak és
műgyűjtőnek. Amit sokan nem tudtak, az, hogy Miedl az Abwehrnek,
a német katonai hírszerzésnek is dolgozott, így kiváló kapcsolatai
voltak a holland SD náci tisztjeinek körében, többek között Aus der
Füntennel, a Zentralstelle főnökével és Willy Lagesszel, az
amszterdami SD parancsnokával. Valójában Lages felesége a
Nijenrode-kastélyban lakott, az egyik elegáns ingatlanban, amelyet
Miedl ugyanakkor szerzett meg, mint Goudstikker művészeti
gyűjteményét. Miedl és a felesége (aki zsidó volt) gyakran adtak
fényűző partikat, amelyeket a német SD színe-java csakúgy
látogatott, mint a polgári közigazgatás magas beosztású német
tisztviselői. Miedlnek komoly kapcsolatai voltak Németországban is.
Közeli barátja volt Heinrich Hoffmann-nak, Hitler személyi
fényképészének.3 Több napot töltött Hitler társaságában
Berchtesgadenben.4
A Goudstikker-tranzakciót szinte közvetlenül az 1940-es német
megszállás után bonyolították le, amely ügyletben Miedl a német
birodalom második embere, Hermann Göring hadseregtábornok
megbízásából járt el. Hogy a kezük tiszta maradjon, Hitler és Göring
másokat bíztak meg azzal, hogy felkutassanak és megszerezzenek
olyan műtárgyakat, amelyek kielégítik az ízlésüket és a ritkaságok
iránti igényüket; és teljesen nyilvánvaló, hogy Göring és
műkereskedő ügynökei „kívánságlistáján” ott szerepelt a
Goudstikker-gyűjtemény. Goudstikker azt az egyetlen feltételt
támasztotta Miedllel szemben, mielőtt beleegyezett a kikényszerített
eladásba, hogy az nyújtson védelmet idősödő zsidó édesanyjának.5
Ahogy a német haderő 1940. május 13-án Amszterdamhoz
közeledett, Goudstikkerék, akik elmulasztották az alkalmat, hogy az
Egyesült Államokba utazzanak, most vízum nélkül menekültek
Angliába. Sikerült feljutniuk az SS Bodegraven fedélzetére, részben
azért, mert egy őrségben álló katona felismerte Goudstikker
feleségét, a híres opera-énekesnőt. De Goudstikker nem jutott el
élve Angliába. Az éjszaka leple alatt rejtélyes módon, egy nyitva
felejtett csapóajtón keresztül lezuhant a hajó rakterébe, és kitörte a
nyakát.
A Goudstikker művészeti galéria a tulajdonos halála után, a
megszállás alatt tovább virágzott, mivel a szinte korlátlan
pénzkerettel rendelkező németek elárasztották az országot. Az
1940. május végén tett első látogatása után Hermann Göring még
több alkalommal eljött a magánvonatán vagy a magánrepülőjén, és
Amszterdamban teljesen lefoglalta sleppjének a Hotel Astoriát.
Létezik egy híres fotó, amely azt dokumentálja, hogy egyik ilyen, a
megvásárolni szándékozott kép megvizsgálására szervezett útján
kilép a Herengrachton található Goudstikker Galériából. (Ez volt az a
fénykép, amelyet Van den Bergh unokája felismert.) Az 1946.
augusztus 30-án (valamivel több mint hat héttel az öngyilkossága
előtt) jegyzőkönyvezett kihallgatása szerint Göring azt állította,
találkozott Goudstikker jogi képviselőjével. Hogy ez az első útja
során történt-e, vagy később, azt nem részletezte. A jogász nevét
sem említette, de nyilvánvaló, hogy Van den Bergh volt az.6 A
Reichsmarschall a markában tartotta Miedlt zsidó felesége miatt,
akitől a férfi, lévén hithű katolikus, nem volt hajlandó elválni. Miedl
folyamatosan igyekezett Göring jóindulatát fenntartani azzal, hogy
értékes festményeket szerzett és ajándékokat adott neki.
A színjáték-tranzakció során Alois Miedl megszerezte az ingatlant
és a cég nevét, a Goudstikker N.V.-t, Göring pedig a festmények
legtöbbjét, köztük egy Rembrandtot (amelyet aztán Hitlernek
ajándékozott), egy Frans Halst és egy Ruysdaelt. Az adásvételnél
Arnold van den Bergh szerepelt mint Goudstikker jogi képviselője, és
ő készítette az adásvételi szerződést a gyűjteményről, holott – mint a
Kihűlt Ügy Csapata később megtudta – egy ilyen eladáshoz
technikailag nem is volt szükség közjegyzőre.7 A kétmillió gulden
vételár (tízmillió amerikai dollár) kifizetése készpénzzel,
ezerguldenes bankjegyekben történt, mely összeget Van den
Berghnek állítólag saját kezével kellett átszámolnia. (Az eredeti
megállapodásban az szerepelt, hogy a fizetés banki csekkel történik,
de úgy tűnik, túl sürgős volt az eladás, így a pénz banki csekké
konvertálására nem került sor.)
A műtárgyak Göringnek történt eladása után (ami egyébként
egyértelműen törvénytelen volt, mivel kikényszerített eladásról
beszélünk), a Goudstikker N.V. Társaságnál mindenki jutalomban
részesült. Van den Bergh a kétmillió tíz százalékát, az értékbecslő
és restaurátor idősebb J. Dik és A. A. ten Broek adminisztrátor
fejenként száznyolcvanezer guldent kapott. Az alacsonyabb
beosztásban dolgozók, mint például a kertészek, sem maradtak ki.
Maguk között az eladást csak „aranyzápornak” hívták.8
A Kihűlt Ügy Csapata úgy látta, Van den Bergh maga is sikeres
műgyűjtő volt, és közvetlenül adott el műtárgyakat a Birodalmi
Kancelláriának, amelyek közül az egyik Hitler személyes
gyűjteményében landolt.9 Szép kis summát kapott érte, de a pénznél
fontosabb volt az a tény, hogy a Goudstikker N.V.-nél betöltött
szerepe és a Miedllel kialakított együttműködése számos olyan
kapcsolathoz juttatta az SS és a náci közigazgatás belső köreiben,
amely személyek aztán szavatolhatták a biztonságát.
Egyértelműen Miedl kérésére,10 1943 szeptemberében Van den
Bergh kitárta az Oranje Nassaulaanon található villájának ajtaját
Goudstikker édesanyja, Emilie Goudstikker előtt, aki a háború végéig
ott tartózkodott. A Zsidó Tanácstól kapott kártyájának ellenőrzésekor
kiderült, Miedl el tudta érni, hogy azt teljesen tisztára törölték – sem
azonosító szám, sem Sperre-szám, sem a kötelező J betű.11 Ez
aztán komoly eredmény! A férfi nyilván komoly befolyással bírt. Van
den Bergh is számított rá, hogy Miedl viszonozza a szívességet, és
a náciknál kiépített befolyását felhasználja majd az ő és a családja
megvédésére.
Van den Bergh okos ember volt. Különféle stratégiákat dolgozott
ki, hogyan tudja megvédeni az övéit. Több alkalommal folyamodott
Sperréért, és meg is kapta; megszerezte a Calmeyer-státuszt – amíg
a holland közjegyző, Schepers kifogást nem emelt ellene. Elintézte
az ellenállásnál, hogy elrejtsék a gyermekeit. Egyértelműen
ráébredt: a túlélés attól függ, kit ismer az ember. A Miedlhez fűződő
kapcsolatán keresztül bírta Aus der Fünten és Willy Lages (áttételes)
védelmét. És bár a náci vezetés legfelsőbb köreihez is voltak
összeköttetései, annyira nem volt naiv, hogy megbízzon egy
náciban. A Goudstikker N.V.-nél ellátott jogtanácsosi megbízása
1944. február 28-án lejárt. Az azt követő időszakra bizonyára
különböző terveket szőtt, hogyan találjon menedékre. A Kihűlt Ügy
Csapata tudta, hogy Van den Berghet és a feleségét soha nem
deportálták, a nevük nem szerepelt egyetlen koncentrációs tábor
névsorában sem, és túlélték a háborút. Mit csinált Van den Bergh,
hogy bebiztosítsa az életben maradásukat?
1944-re már világossá vált, hogy a németek elveszítik a háborút.
Hermann Göring befolyása gyengülni kezdett; Hitler dühöngött, hogy
a Luftwaffe képtelen megállítani a német városokat bombázó
szövetséges légierőt. Miedl meglátta az írást a falon. Mivel többé
már nem számíthatott Göring védelmére, elhatározta, hogy a
családját Spanyolországba költözteti, ahol Franco barátságosan
viszonyult a németekhez. A háború utáni kihallgatásán az amerikai
hadsereg egyik tisztjének azt vallotta, 1944. július 5-én érkezett
Spanyolországba, a bőröndjében három festménnyel. A csapat talált
egy olyan jelentést, amelyben az állt, hogy a németek 1944.
augusztus 21-én Franciaországban rövid időre letartóztatták.
Valószínűleg már több alkalommal csempészett át festményeket a
határon. Az üzletét és a két udvarházát a barátjára, Hans Tietjére
hagyta. Ugyanarra a Tietjére, aki a 120 000-es Sperrét megszerezte
Van den Bergh családjának. Miedl gondnoka, a szomszédja, a
szolgálók azt jelentették a holland ellenállásnak, hogy hónapokkal
Miedl távozása előtt német katonai teherautók álltak meg a villa előtt,
és az értékeket felpakolták, hogy Németországba szállítsák őket.12
 Most, hogy Miedl befolyása jelentősen megcsappant, Van den
Bergh sebezhetőbbnek érezte magát, mint valaha. Bár a csapat nem
lehetett biztos benne, lehetséges, hogy ő és a felesége Miedl egyik
Goudstikkertől „vásárolt” ingatlanán talált menedéket. Először az
Amszterdam határában fekvő Oostermeer-birtokon ellenőrizték, nem
lakott-e ott a házaspár. Megtudták, hogy a háború végén sokan
rejtőzködtek ott, de sehol nem említették Van den Berghet és a
feleségét, ezért ezt a helyszínt kizárták. A Nijenrode-kastély
azonban még mindig szóba jöhetett mint Van den Berghék
lehetséges lakcíme.
Egy korábbi lakó, Henriette von Schirach, Miedl egyik német
barátja, a hírhedt Hitlerjugend-vezető, Bécs kormányzójának
felesége Hitler szűk baráti köréhez tartozott. A kastélyt nagyon
furcsa helyként írta le:
„Még aznap este követtem Miedl tanácsát, és átköltöztem a
vizesárokkal körülvett kastélyába. Ott volt mindenki, aki
Németországban üldöztetéstől tartott: a Messerschmidtwerke
mérnökei, akiket Göring hozatott ide, és zsidó feleségük volt;
színészek, akik megléptek egy hollandiai Wehrmacht-turnéról;
újságírók, imposztorok, hamis útlevéllel rendelkező és álnévvel
élő férfiak, nők vegyesen.”13
Ha Van den Berghék is a kastélyban voltak, a német menekültek
között élve aligha tudhatták biztonságban magukat. Mivel Miedl már
Spanyolországba szökött, és tovább nem volt képes megvédeni, Van
den Bergh úgy érezhette, valami pluszbiztosítékra lenne szüksége –
valamire, amit az SD eléggé értékelne ahhoz, hogy cserébe
biztonságot nyújtson neki és a családjának. Amikor a IV-B4 osztály
emberei letartóztattak valakit, bevett eljárás volt, hogy vallatással
próbáljanak meg további címeket kiszedni belőle. Olyanokat, ahol
állítólag zsidók rejtőztek, mert ezek értékes cserealapként
szolgálhattak.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Bombaként robbant
A címlisták lehetséges forrása utáni kutatást a Kihűlt Ügy Csapata
a Contact Afdeling (Kapcsolati Bizottság) iratai között kezdte
Westerborkban. Mikor egy fogolynak speciális iratokra volt
szüksége, hogy bizonyítsa, jogosult a Sperre igénylésére, a
Kapcsolati Bizottsághoz kellett fordulnia. Ezt a Zsidó Tanács által
kinevezett két férfi vezette, akik rendszeresen utaztak Amszterdam
és Westerbork között, hogy beszerezzék a szükséges
dokumentumokat, és el tudjanak járni a foglyok nevében. Egyikük
Eduard Spier volt, Van den Bergh közvetlen munkatársa és barátja.
A háború előtt közös irodájuk volt a Westeinde 24. alatt. Spier, Van
den Bergh és Van Hasselt gyakran dolgoztak együtt; a csapat a
háború előtti napilapokban sok olyan üzleti hirdetést talált, amelyben
a nevük együtt szerepelt.1
Eduard Spier vezette a Zsidó Tanács Központi Információs
Irodáját, amely szorosan együttműködött az Expositurrel, a Zsidó
Tanács és az Aus der Fünten által irányított Zentralstelle közt
egyeztető hivatallal. Más szóval mondva, Spier könnyen súghatott
Amszterdam egyik legmagasabb beosztású nácijának, és olyan
helyzetben volt, amelyben egyszerűen szerezhetett információt és
kínálhatott kedvezményeket, előnyöket. Talán úgy próbált segíteni
Arnold barátjának, hogy ellátta a bujkálók listáival, amelyeket majd a
szabadságáért cserébe felajánlhat, ha netalán később sor kerül a
letartóztatására?
A csapat azonban felfedezte, hogy 1943 áprilisában a westerborki
tábor parancsnoka úgy határozott, saját embereit akarja a Kapcsolati
Bizottságba.2 Spiert elküldte Barneveldbe, csatlakozzon az ottani
kastélyban elszállásolt csoporthoz. Spiernek mindössze pár hónapot
sikerült ott töltenie, mielőtt az egész csoportot visszahelyezték a
westerborki táborba. A 85-ös barakkba osztották be, ahol akár
találkozhatott is Leopold de Jonggal. De a korábbi kapcsolata már
nem volt meg a Zsidó Tanácshoz, amelyet akkorra fel is oszlattak, és
úgy tűnik, lefoglalta az, hogy saját túlélését biztosítsa, így nem tudott
segíteni Van den Berghnek.
Westerborkban a korrupció nagyon kiterjedt volt. Egy közjegyző
által hitelesített nyilatkozatban a négy fogoly, akiket Gemmeker azzal
bízott meg, vegyék át a Kapcsolati Bizottságot Spiertől, leírta, hogy
1944 májusában behívatták őket Gemmeker irodájába, és azt
mondták nekik, kínálják fel a raboknak annak a lehetőségét, hogy
gyémántokkal kiválthassák magukat a „büntetőstátuszból”.3 A
háborút követő, a Kapcsolati Bizottság ellen irányuló bűnügyi
nyomozás jelentésében az is szerepelt, hogy Gemmeker azt
parancsolta a bizottság tagjainak, „aktívan kezdeményezzék a
kapcsolatfelvételt az Amszterdamban és máshol bujkáló zsidókkal”,
hogy felajánlják nekik a lehetőséget: pénzzel és értékes ékkövekkel
megvásárolhatják a szabadságukat.4 A csapatnak most már csak
azt kellett kiderítenie, hogyan jutottak hozzá a Kapcsolati Bizottság
tagjai a bujkáló zsidók címéhez, hogy felkínálhassák nekik a
Gemmeker-féle alkut.
Pieter elhatározta, hogy átnézi a Zsidó Tanács társelnökeinek,
David Cohennek és Abraham Asschernek a Holland Nemzeti
Levéltárban őrzött CABR-aktáit. A két férfit a németekkel való
kollaborációért 1947. november 7-én tartóztatták le az amszterdami
Rendkívüli Bíróság parancsára. Egy hónapig tartották elzárva, majd
a tárgyalásig szabadlábra helyezték őket.5 Számos tanúvallomás
gyűlt össze arról, hogyan férkőztek be magas beosztású nácik
kegyeibe. Asscher volt az Asscher Gyémánt Társaság tulajdonosa.
Hermann Göring megbízottja, A. J. Herzberg számos alkalommal
meglátogatta az üzemet, és legalább egyszer Göring is járt ott.
Egymillió birodalmi márka értékben akart gyémántot vásárolni,
valószínűleg személyes használatra, nem a német nép javára.
Asscher számára burkolt formában ugyan, de egyértelművé tették,
hogy ha visszautasítja az igényt, más módon is biztosítani tudják az
együttműködését.6
Szemtanúk állítása szerint Cohen is, de főleg Asscher,
rendszeresen meglátogatta Willy Lagest. Asscher gyakran hozott
gyémántgyűrűket és ékszereket neki és a titkárnőjének. A börtönben
kihallgatott Lages szerint Asscher azt mondta, számára a
legfontosabb a családja biztonsága volt, és biztosítékra volt
szüksége: ha együttműködik, valóban biztonságban lesznek. Lages
azt válaszolta, megengedik nekik, hogy másik országba
emigráljanak. Természetesen ez soha nem történt meg, de Asscher
hitt neki. Gemmeker, a westerborki tábor parancsnoka, aki szintén
vallomást tett, azt állította, Asscher követelte, hogy egyik fiának
menyasszonyát, egy Weinrother nevű fiatal nőt deportálják
Auschwitzba. Nem akarta, hogy ő legyen a menye. Gemmeker azt
mondta, visszautasította a kérést, ám szemtanúk vallomása szerint
valóban deportálták. A fiatal nőnek sikerült túlélnie a háború, és
amikor hazatért, az egész történet kiderült.7
Ezekben az aktákban, a Holland Légierő Parancsnokságán 1942
szeptembere és 1943 júliusa között fordítóként dolgozó, harminchét
éves német Ernst Philippus Henn vallomásában talált Pieter valamit,
ami bombaként robbant.8 Azt állította, hogy amikor a polgári
ügyosztály alkalmazottja volt, hallotta, amint a katonai rendőrség
őrmestere egy Willy Stark nevű bírósági szakértővel beszélt.9 Az
őrmester megemlítette, hogy a Zsidó Tanácsnak van egy ötszázas
listája a rejtőző zsidók címével. Az ő ügyosztályuk igényelt egy listát,
és a Zsidó Tanács ötszáz és ezer közti címet küldött át nekik.
Hozzátett még egy rosszmájú megjegyzést, mely szerint a Zsidó
Tanács tagjai valószínűleg úgy gondolják, minél több címet „árulnak
el”, annál elnézőbben bánnak majd velük.10
Henn azt vallotta, megkérdezett egy zsidó nőt, hogyan tudta a
Zsidó Tanács megszerezni a bujkálók címét. Szerinte ennek az egyik
módja a posta volt. A Westerborkból és esetleg a keleti táborok
valamelyikéből érkező összes küldemény átment a Zsidó Tanács
szűrőjén. Mivel az emberek bíztak a tanácsban, írtak a rejtőző
barátoknak, családtagoknak, amihez a rejtekhely címét kellett
használniuk.
Henn azért került bíróság elé a háború után, mert a német
megszállóknak dolgozott, bár az nem világos, hogy a fenti
nyilatkozata mennyit javíthatott a helyzetén. Ami érdekes a
vallomásában, az, hogy címekről beszél, nem nevekről. A
beszélgetést 1943 júliusa előtt kellett hallania, mert akkor más
beosztásba helyezték. Úgyhogy a csapatnak fel kellett tennie a
kérdést, van-e ennek köze Arnold van den Berghhez, és ahhoz az
elképzeléshez, hogy ő adott át címlistákat az SD-nek.
Bár a Zsidó Tanácsot feloszlatták, egyes tagjai még mindig
szabadlábon voltak – és valószínűleg továbbra is hozzájutottak
címekhez. Például Rudolf Pollak egyik feladata az volt, hogy a
Holland Színház és a westerborki tábor rabjainak körében osszon
élelmiszerjegyeket. Volt egy kártyás katalógusa is zsidó rejtekhelyek
címeivel.11 1944 márciusában az SD letartóztatta, és a nyomás alatt
azonnal összeomlott. Átadta nekik a kartotékokat, és attól kezdve az
SD V-ügynökeként dolgozott. Végül a holland ellenállás 1944
novemberében vagy decemberében végzett vele.
A csapat valószínűnek tartotta, hogy Van den Bergh is hosszú idő
óta rendelkezett címlistával, de megtartotta magának, míg rá nem
kényszerült, hogy felhasználja. 1944 nyaráig sikerült biztosítania a
családja szabadságát azzal, hogy a gyermekeit elrejtette, valamint
különféle mentességekért folyamodott. Mikor a Calmeyer-státuszát
visszavonták, Miedl barátjához fordult, és valószínűleg nála húzta
meg magát. De amikor Miedl Spanyolországba szökött, Van den
Bergh ráébredhetett, hogy másfajta protekcióra lesz szüksége.
Bármit tett is, működött, mert a közvetlen családjával együtt túlélte a
háborút. Elképzelhető, hogy az ellenállás segítségével a feleségével
együtt elrejtőzött, mint ahogy a lányait is elbújtatta 1943-ban, de a
csapat soha nem találta nyomát sem annak, hogy erről beszélt volna
valakivel, sem egy bizonyos rejtekhely említésének, sem pedig
annak, hogy a Zsidó Tanács tagjainak a háború utáni kihallgatása
során ezek az esetek szóba kerülhettek volna. A csapat azt is látta,
hogy Van den Bergh elég homályosan nyilatkozott a náci Alois
Miedlhez fűződő barátságáról.12 Legtöbben, akik életben maradtak a
bujkálás során, hangosan ünnepelték azokat a bátor embereket, akik
rejtegették őket. Van den Berghnek azonban még az unokája is azt
állította, hogy a nagyszülei soha nem beszéltek bujkálásról.13
A háború után a túlélő zsidó közösség zsidó becsületbíróságokat
állított fel, hogy számonkérjék a kollaboránsnak hitt zsidókat. Ezek a
bíróságok inkább erkölcsi, mintsem jogi hatalommal rendelkeztek. A
Zsidó Tanács tagjaként Van den Berghet és négy társát beidézték az
amszterdami becsületbíróság elé. Egyikük sem volt hajlandó
együttműködni, így a tárgyalást a távollétükben folytatták le.14 A
bíróság 1948 májusában úgy döntött, hogy mind az öten
közreműködtek zsidóellenes rendelkezések végrehajtásában; többek
között a sárga csillagok kiosztásában, jogtalan előnyökhöz juttattak
bizonyos mentességért folyamodókat, részt vettek a deportálandó
személyek kiválasztásában.15 A védelmükben esetleg felhozott
érvek nagyon gyengécskék voltak. „Nem derült ki róla semmi
rendkívül ronda dolog” – jelentette ki az egyik tag Van den Berghről;
és mikor a férfi nem volt hajlandó visszalépni a táborokból
hazatérőket segítő Zsidó Egyeztetőbizottságból, több tag lemondott.
Végül öt évre megfosztották attól a jogtól, hogy zsidó hivatalt
vállalhasson, vagy bármilyen tiszteletbeli funkciót töltsön be a zsidó
közösségen belül.16 De nyilvánosan soha nem hangzott el olyan
vád, hogy más zsidókat beárult volna.
Ez idő tájt mondta Otto a Het Paroolnak dolgozó Friso Endt
holland újságírónak: „Zsidók árultak el bennünket.”17 Többes számot
használt, valószínűleg Van den Berghre és a Zsidó Tanácsra utalva.
Az árulóként Van den Berghet megnevező névtelen üzenet nyilván
nem ment ki Otto fejéből, és bár bizonyára nyomon követte az
eljárást, soha nem szólalt fel nyilvánosan sem Van den Bergh
mellett, sem ellene. Nála egyébként nem sokkal az ítélet kihirdetése
után gégerákot diagnosztizáltak.18 Kezelésre Londonba utazott, ahol
1950. október 28-án elhunyt.19
Holttestét visszaszállították Hollandiába. Bár a zsidó közösségből
történő ötéves kirekesztése még nem járt le, úgy tűnik, az nem
számított: zsidó temetőben helyezték nyugalomra. A holttestet
szállító repülőgép a köd miatt sokat késett, így a temetésre
szokatlan időpontban, este hét órakor került sor Muiderbergben. A
halottaskocsit autók hosszú sora követte. A sírnál ideiglenes
világításról kellett gondoskodni, az utat pedig az autók fényszórói
világították meg. A búcsúbeszédet mondók a jó férjet és apát
emlegették; egy olyan embert, aki a közösségnek szentelte idejét.
Volt egy olyan személy is, aki mentegetőzött az elhunythoz fűződő
kapcsolata miatt, mondván, „nem tisztelte és értékelte eléggé”. Van
den Bergh közjegyző barátja, az Amerikában tartózkodó Eduard
Spier üzenetet küldött: azok, akiknek sikerült áthatolniuk Van den
Bergh „külső zárkózottságán”, kivételes kollégát és barátot
fedezhettek fel benne.20
Lehetséges, hogy Otto Van den Bergh halála miatt nem mutatott
nagyobb érdeklődést az árulójuk leleplezése iránt. Mi értelme lenne
egy halott üldözésének? Otto mindig azt mondta, nem akar kárt
okozni a férfi gyermekeinek. Arra a következtetésre juthatott, Van
den Bergh jó ürügy lehetett volna a zsidógyűlölők számára. Ha egy
zsidó és maga a Zsidó Tanács árulta el a zsidókat – nem a nácik és
a passzívan mindent elfogadó német lakosság, nem a holland nácik
és egy behódoló holland népesség, nem a nyugati kormányok,
amelyek hátat fordítottak a zsidó menekülteknek –, az nem azoknak
az antiszemitáknak a kezére játszana-e, akik még mindig tömegével
voltak Európában?
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Jól őrzött titok

Vince szerint 2019 nyarának közepére a Kihűlt Ügy Csapata
négyre tudta csökkenteni az árulás lehetséges forgatókönyveinek a
számát. Az összes többi verziót kizárták, vagy azért, mert túl
valószínűtlennek tartották, vagy néhány esetben azért, mert nem állt
elegendő adat rendelkezésre ahhoz, hogy tovább lehessen
vizsgálódni.
Az Ans van Dijk elleni változat még mindig rendkívül erősen
tartotta magát. Sikeres V-ügynökként becslések szerint a nő kétszáz
embert árult el, és köztudottan a Jordaan kerületben működött, közel
a rejtekhelyhez. Bár a csapat nem adott hitelt Gerard Kremer
elképzelésének, miszerint Van Dijk a Westermarkt 2. alatt, a
wehrmachtos titkárnőktől hallott a hátsó traktusról, azért a nő még
mindig lehetséges gyanúsított volt.
Van Dijk vastag CABR-dossziéját áttanulmányozva azonban a
csapat kiderítette, hogy fedettügynök-csapatával (Branca Simons,
Wim Houthuijs és Mies de Regt) 1944 augusztusában nem
tartózkodtak Amszterdamban. Július végén Utrecht mellé, Zeistbe
költöztek, hogy beépüljenek egy ottani ellenállás-hálózatba.1 (Mikor
a „Zeist” nevet betáplálták az MI adatbázisába, és kapcsolatot
kerestek Ans van Dijkkel az év augusztusában, a program hétszázöt
találatot jelzett. Voltak köztük kézzel írott feljegyzések, de még
filmfelvételek is, amelyek bizonyítják a jelenlétét a városban).
Augusztus 18-án Van Dijk és társai öt ellenállót és hat rejtőzködő
zsidót adtak az SD kezére.
Van azonban egy másik szempont is. A Kihűlt Ügy Csapata
tisztában volt vele: Otto mindent elkövetett, hogy megvédje az áruló
személyét. Annak nem lett volna értelme, hogy ilyet tegyen Van
Dijkért, akit a háború után a nagy többség mélyen megvetett,
ráadásul ő volt a felelős Otto második felesége, Fritzi és egész
családja elfogásáért is. Miért ne akarta volna elárulni a nevét?
 Kezdetben a Bep húgát, Nellyt gyanúsító változat is
lehetségesnek tűnt. Nelly közismert náciszimpatizáns volt, aki egy
évig egy német légierőbázison dolgozott Franciaországban. Apja és
nővére segítették a zsidó rejtőzködőket, és tudtak a hátsó traktus
titkáról. A különböző szcenáriók – hogy ő volt a női betelefonáló;
hogy azért árulta be a hátsó traktusban bujkálókat, mert dühös volt
az apjára – csak puszta spekulációk. Mikor azonban Bep fia, Joop
van Wijk és szerzőtársa, Jeroen de Bruyn megjelentették az Anne
Frank: The Untold Story (Anne Frank: Az el nem mondott történet)
című könyvüket, melyben a domináló elmélet Nelly bűnösségét
sugallta, a csapatnak el kellett gondolkodnia rajta. Joop azt mondta,
amikor a könyvhöz végzett kutatásai során a háborúról kérdezgette
Nellyt, a nő egyszerűen elájult. Vajon az ájulásba menekült, hogy ne
kelljen válaszolnia a kérdésekre?
A könyv végén Joop azt írja: „Túl messzire mennénk, ha azt
állítanánk, hogy Nelly volt az áruló. Nincs füstölgő pisztoly.”
Hosszasan ír az anyjáról, Bepről:
„A háború után gyakran a múltban élt, és a lehetetlen
helyzetről elmélkedett, amelyben találta magát: őrlődött a hátsó
szárnyban rejtőző zsidók iránti szeretet és a megszállókat
bizonyítottan kiszolgáló nővére iránti lojalitás között. És azokról
a megszállókról van szó, akik kegyetlenül deportálták és
meggyilkolták azokat, akiket szeretett.”2
A Kihűlt Ügy Csapatának adott interjúban Joop kifejtette, hogy
szerinte anyja és nagynénje tipikus példái a háború következtében
egy családon belül kialakult eltérő lojalitások kegyetlen
paradoxonának. Azt azonban nem mondta, hogy Nelly árulta be
Frankékat.
Ténylegesen van két olyan forrás, amely kizárja, hogy Nelly
lehetett a bejelentő, mégpedig Miep és Otto. A Michigani Egyetemen
1994-ben tartott előadásában Miep kicsit „elszólta magát”, és egy
diáknak azt mondta, az áruló már 1960 előtt meghalt – Nelly pedig
2001-ig nagyon is életben volt. Ráadásul az 1940-es évek végén
Otto azt nyilatkozta egy holland újságírónak, hogy őket zsidók
árulták be, de ő nem kíván bosszúhadjáratot indítani, mert nem
szeretné tönkretenni a férfi családját és gyermekeit, elárulva ezzel,
hogy férfiról van szó, akinek gyermekei voltak. Nelly egyrészt nem
volt férfi, másrészt nem voltak gyermekei. Még ha az állítások egy
része csak elterelésre szolgált is, hogy a kíváncsiskodókat távol
tartsa, a másik része nyilván igaz volt – ám azok sem Nelly irányába
mutattak.
A harmadik forgatókönyv, a zöldségessel a középpontban, szintén
erőteljes változatnak bizonyult. Van Hoeve letartóztatására egy zsidó
házaspár bújtatása miatt május 25-én került sor. Előfordulhat, hogy a
vallatás során információt adott ki a rejtekhelyről? Lehetséges. De
ha így történt, annak azért nincs nagy valószínűsége, hogy a holland
detektívek három hónapot vártak volna, mielőtt rajtaütöttek a
rejtekhelyen. Ráadásul Van Hoeve a letartóztatása után azonnal
munkatáborba került. Ha aznap valóban feladott volna nyolc embert,
valószínűleg szabadon engedték volna.
Ami Richard és Ruth Weiszt illeti, ők tudhatták, hogy Van Hoeve
élelmet szállít a rejtekhelyre. Azonban a szállásadójukhoz
hasonlóan, ha ők árulták volna el az információt, az SD nem várt
volna olyan sokáig. Ők pedig „büntetőstátusszal” érkeztek
Westerborkba. Viszont az, hogy a státuszuk röviddel később
megváltozott, továbbra is fejtörést okozott a csapatnak. Feladtak
valami értékeset? Talán egy listát a bujkáló zsidókról? De az időzítés
nem stimmelt. Weiszék státuszát Westerborkban 1944 júniusában
javították, jóval azelőtt, hogy augusztus 4-én sor került volna a
razziára a hátsó szárnyban. A náciknak nem volt szokásuk, hogy
megjutalmazzák a besúgóikat, mielőtt meggyőződtek arról, hogy a
tőlük kapott információ helytálló.
Az összes más lehetőség kiiktatásával már csak a Van den
Berghhez kapcsolódó elmélet maradt. Az egyetlen, amit bármilyen
kézzelfogható bizonyíték alátámasztott: az árulót megnevező
üzenet. A segítők, kutatók, szerzők által felvetett elképzelések a
feljelentő kilétére vonatkozóan kivétel nélkül az illetők gyanús
viselkedésére vagy múltbeli cselekedeteire épülő feltételezésen
alapultak. A csapat által előásott tárgyi bizonyíték bár nem az eredeti
levél volt, mégiscsak egy Otto Frank által készített másolat. Igaz
ugyan, hogy ez a tény önmagában még nem bizonyítja azt, hogy a
benne foglalt állítás igaz, de a hihetőségét nagyban növeli, hogy
Otto mennyire komolyan vette.
A Kihűlt Ügy Csapata természetesen azt sem hagyhatta figyelmen
kívül, hogy a levelet olyan személy írta, aki személyes bosszút akart
állni Van den Berghen. De miért Ottónak küldte? Ha nem létezett
egy Van den Bergh által leadott címlista, akkor az üzenet feladója
miért éppen a rejtekhely címét választotta volna ki a számtalan
lehetséges amszterdami cím közül?
Az üzenet megfogalmazása – „Rejtekhelyének címét az akkor a
Vondelpark közelében, az O. Nassaulaanon lakó A. van den Bergh
juttatta el a Jüdische Auswanderunghoz…” – azt sugallja, hogy az
áruló nem tudta a hátsó traktusban rejtőzködők, az onderduikerek
nevét, csak azt, hogy voltak ilyenek. Annak a valószínűsége, hogy a
feladó a levelet egy véletlenszerűen kiválasztott címre küldte, amely
egy újabb véletlen folytán pont egy zsidókat bújtató rejtekhely
címének bizonyult, s véletlenül Otto Frank címe is volt, elenyészően
csekély.
A Kihűlt Ügy Csapata azzal a lehetőséggel is számolt, hogy aki a
levelet küldte, hasonló üzeneteket küldhetett a listán szereplő többi
címre is. Ha így volt, soha nem találtak rájuk – feltehetően azért,
mert az ott rejtőző zsidók legnagyobb része nem élte túl a táborokat,
azonkívül legtöbbjük nem a saját lakásában vagy irodájában
rejtőzött. Otto ilyen szempontból kivételnek számított. Ő a saját
vállalkozásának az épületében bujkált – és ő túlélte a háborút.
Ha a levél tíz évvel később érkezett volna – mondjuk, az ötvenes
évek közepe táján –, akkor lenne tere annak az érvelésnek, hogy
valaki ki akarta használni Otto hírnevét, hogy rossz fényben tüntesse
fel Van den Berghet. De amikor Otto megkapta az üzenetet 1945-
ben, a napló még nem jelent meg, ő pedig csak egyike volt a
Hollandiába visszatérő ötezer-ötszáz zsidónak. A munkatáborokból
hazatérő hollandok, a bujkálásból előjövő százezrek és az életük
újrakezdésével küszködő, tábort megjárt zsidók tengerében csak
egy ismeretlen alak volt.
Más szóval, ha az üzenetben megfogalmazott vád hamis volt, a
küldőnek olyan valakinek kellett lennie, aki:
 1.személyesen Arnold van den Berghen akart bosszút állni,
azonban megmagyarázhatatlan módon mégsem akarta
értesíteni a hatóságokat, amelyek néhány nappal a
felszabadulás után már agresszívan keresték és börtönözték be
a kollaboránsokat és árulókat;
2.tudta, hogy Ottót feladták, miközben rejtőzött, és azt is,
hogy életben maradt;
3.tudta, hogy Otto a régi címre tért vissza;
4.tisztában volt azzal, hogy a Zsidó Tanács tagjai továbbadtak
az SD-nek listákat a bujkáló zsidókról.
Nem sok esély van arra, hogy egyvalaki az összes információ
birtokában legyen. Feltételezhető, hogy a névtelen levél szerzője
már halott, de mindig fennáll az a lehetőség, hogy az illető elmondott
valamit egy családtagjának, aki aztán továbbadta a történetet. Vince
úgy véli, miután a Van den Bergh-elmélet nyilvánosságot kap, a
csapat hall majd felőlük.
Vince számára a Van den Bergh-változat azért volt meggyőző,
mert a többi gyanúsítottól eltérően Van den Bergh megfelelt a
rendőri nyomozómunkában axiómaként kezelt hármas feltételnek:
Tudás: Majdnem teljesen biztos, hogy a Zsidó Tanács
birtokában voltak listák bujkáló zsidók címével.
Kulcspozíciójának köszönhetően Van den Bergh hozzáférhetett
azokhoz a listákhoz. Azokhoz a címlistákhoz is hozzájuthatott,
amelyeket a Kapcsolati Bizottság gyűjtött össze a westerborki
táborban.3 1943-ban vagy 1944-ben a Prinsengracht 263.
könnyen szerepelhetett a listák egyikén. Elárulhatta egy átállított
ellenálló vagy egy besúgó, és megfelelő összeg ellenében meg
lehetett vásárolni.
Indíték: Van den Bergh motivációját az jelentette, hogy meg
akarta védeni magát és családját a letartóztatástól és a
deportálástól. Ezért igyekezett hasznossá tenni magát a náci
megszállók szemében, akik közül sokan a „barátai” vagy az
üzlettársai lettek. Az a tény, hogy a levél lakcímeket és nem
neveket említ, valószínűbbé teszi, hogy Van den Bergh a
családja védelme érdekében használta. A címek valahogy
kevésbé tűnnek személyesnek.
 Alkalom: Olyan időkben, amikor bárkinek lehetett indítéka az
árulásra, Van den Berghnek volt valamije, ami a zsidók nagy
többségének nem: szabadsága, hogy kötetlenül jöhetett-
mehetett, és volt hozzáférése az SD-hez. Rendszeres
kapcsolatban állt magas beosztású nácikkal. Bármikor
továbbadhatta a birtokában lévő információt.
Bár a titkos szárny elleni razzia magyarázatául leginkább a Van
den Bergh-elmélet szolgálhatott, Vince újra és újra eljátszotta az
ördög ügyvédjének szerepét minden lényeges kérdés kapcsán, s
újra és újra Van den Bergh neve merült fel mint a legvalószínűbb
elkövetőé. Valójában ez volt az egyetlen teória, amely magyarázta
Otto viselkedését, valamint az évek során a Mieppel együtt tett
kijelentéseit. De mielőtt hivatalosan bármilyen megállapításra jutott
volna, Vince még egy tesztet el szeretett volna végezni. Az összes
bizonyítékot fel akarta sorakoztatni Pieter előtt, ahhoz hasonlóan,
ahogyan az ügyész teszi egy büntetőperben a záró vádbeszédben.
Vince és Pieter gyakran találták magukat egyedül az irodában,
miután mindenki más hazament. „Én az asztalomnál ültem, Pieter
pedig Brendan székében, háta mögött az SD IV-B4 holland
nyomozóinak fényképeivel – emlékezett Vince. – Azzal kezdtem,
hogy emlékeztettem Melissa Müller kijelentésére, amely szerint ez
nem is annyira megoldatlan ügy, hanem inkább jól megőrzött titok.”
Majd Vince sorra vette Otto cselekedeteit, ahogyan azok
kapcsolódtak a Van den Bergh-elmélethez.
Az a tény, hogy Otto túlélte a koncentrációs tábor borzalmait,
mutatja hihetetlen élni akarását. Nyilvánvalóan az az elszántság
adott erőt neki, hogy újra együtt legyen a feleségével és a lányaival.
Amszterdamba való visszatérését azonban beárnyékolta a
bizonytalanság a sorsukat illetően. Azok, akik akkor találkoztak vele,
úgy írták le, mint olyan embert, aki átment a tisztítótűzön; úgy
bolyongott Amszterdam utcáin a gyermekeiről szóló hírekre
vadászva, mintha egy furcsa álomban létezett volna. Amikor
ráébredt, hogy a családjából ő az egyetlen túlélő, bizonyára sötét
kilátástalanságot érzett. Vince feltételezte, hogy Otto gyásza végül
küldetéstudattá alakult, hogy megtalálja a rajtaütésért felelősöket, de
nem a bosszúállás szándékával. Felelősségre vonást és
igazságtételt akart. Van bizonyíték rá, hogy ilyet mondott; egyrészt
egy 1945 novemberében az anyjának küldött levelében, másrészt
pedig a CBS 1964. december 13-án bemutatott Who Killed Anne
Frank (Ki ölte meg Anne Frankot?) című dokumentumfilmjében.
De lehetséges-e ugyanakkor – vetette fel Vince –, hogy az
igazság keresését befolyásolta az a névtelen levél, amelyben Van
den Berghet nevezték meg mint árulót? Az üzenet nyilván végtelen
számú kérdést generált. Miért adná tovább a címét egy zsidó társa
az SD-nek? Honnan szerezte meg a titkos rejtekhely címét? Mit
kapott cserébe a cím beszolgáltatásáért? Otto bizonyára latolgatta,
hogy a hatóságokhoz forduljon-e a kérdéseivel. Mindenesetre saját
vizsgálatba kezdett. Kuglerrel és Kleimannal együtt még 1945
novemberében elmentek a Holland Nemzetbiztonsági Hivatalba
(BNV), hogy átnézzék a IV-B4-nek dolgozó holland detektívek
fényképeit. Aztán hárman ellátogattak az Amstelveenscheweg
börtönbe, hogy szembesüljenek azzal a két férfival, akiknek a
fényképét felismerték, mint akik részt vettek a rajtaütésben. Otto
még Ab Cauvernnel, a barátjával is visszatért, hogy kikérdezze
Gringhuis nyomozót, és ez alkalommal célzottan rákérdezett Arnold
van den Berghre. 1945–1948 között számos alkalommal járt a
holland kollaborációs hatóságoknál, bár a látogatások egy része
bizonyára a Tonny Ahlers és Job Jansen személyével kapcsolatos
kérdésekre koncentrált.
Annak idején nem lehetett könnyű döntés Otto számára, hogy
Kuglernek és Kleimannak nem szól a névtelen üzenetről, mivel ők is
az árulás áldozatai voltak, és internálótáborokban végezték. Talán
úgy vélte, ha beszél nekik róla, azonnal felkeresnék a kollaborációs
hatóságokat, amire ő nem állt készen.
Otto közelebb állt Miephez, mint a többi segítő bármelyikéhez.
Vince arra következtetett, hogy logikusabbnak tűnhetett számára, ha
neki említi meg a levél tartalmát. Valószínűleg meg is tette az 1947–
1948-as vizsgálat után, de jóval a Schnabel-könyv 1958-as
megjelenése előtt. Az 1947-ben adott nyilatkozataiból világosan
látszik, hogy Van Maarent tartotta bűnösnek, ám amikor később
Schnabel készített interjút vele, sokkal körültekintőbben fogalmazott.
Addigra Otto és ő már tudtak Van den Berghről.
 Otto 1945 vége és 1949 között már nyomozott Van den Bergh
után. Tudnia kellett, hogy a Zsidó Becsületbíróság (Joodse Ereraad)
vizsgálatot indított ellene mint a Zsidó Tanács tagja ellen. Ami felveti
a kérdést, miért nem mutatta be Otto az üzenetet a bíróságnak,
hiszen itt zsidók mérlegelték zsidók tetteit, ami nagyon különbözött a
kollaborációs vizsgálatoktól. Talán miközben figyelemmel kísérte a
történéseket, Otto arra várt, hogy majd mások is előállnak hasonló
névtelen levelekkel, hiszen az üzenet írója egész címlistákról
beszélt. Mivel semmi ilyesmi nem történt, elbizonytalanodhatott,
hogyan tovább.
A Zsidó Becsületbíróság ítélete után, amely nagyon enyhe
mértékben találta büntethetőnek Van den Berghet, Otto újra
megfontolhatta, milyen következményekkel járhat, ha beszél a levél
létezéséről. De ha tudta, hogy a férfi rákos beteg, és hamarosan
elhagyja Amszterdamot, hogy Londonba menjen kezelésre, erőltette
volna az ügyet?
Van den Bergh halála után Otto életét Anne naplójának, a belőle
készült színdarabnak és filmnek a rendkívüli sikere határozta meg.
Azzal, hogy nagyon elfoglalt volt, és más dolgokra kellett
koncentrálnia, valószínűleg könnyebben száműzte agyának egy
távolabbi zugába az áruló személyével kapcsolatos
bizonytalanságát. A világ a hátsó szárnyban történteket csak Anne
utolsó bejegyzéséig, 1944. augusztus 1-ig ismerte meg, és a
közfigyelem érdeklődése eladdig nem fordult az áruló személye felé.
Mindez azonban megváltozott az 1950-es évek közepére, amikor
Ottót meggyőzte a napló német kiadója, működjön együtt Ernst
Schnabellal egy olyan könyv megírásában, amely a hátsó traktus
rajtaütés előtti, alatti és utáni teljes történetét felöleli.
Egy ilyen könyv segíthet eloszlatni a pletykákat, amelyek szerint
Anne naplója hamisítvány. Azzal, hogy beleegyeztek az
együttműködésbe, Otto és a segítők azt remélték, be tudják
bizonyítani a világnak, hogy Anne Frank valóban élt, mint ahogy
azok az emberek is, akikről Anne írt. De Schnabel könyve a razziáról
is tartalmazott információkat, valamint utalásokat arra, hogy ki
okozhatta a rajtaütést, így akaratlanul is felnyitották Pandóra
szelencéjét. Otto arra kérte Miepet, ne árulja el az SD-tiszt,
Silberbauer nevét. Miért? Az egyetlen észszerű magyarázat az, hogy
attól tartott, Silberbauer esetleg tudja, ki volt a névtelen betelefonáló
– és megnevezi Van den Berghet. Mostanra viszont Otto már nem
szerette volna nyilvánosságra hozni a nevét.
Valamennyivel Schnabel könyvének a megjelenése előtt vagy
közvetlenül utána Otto merész, ám nagyon kockázatos lépésre
szánta el magát az éveken át titokban tartott névtelen üzenettel
kapcsolatban. Tudta, hogy Schnabel könyve olyan adatokat
tartalmaz, amelyek miatt a média, de az olvasók is, faggatni fogják
majd a razziáról. Azt nyilván eldöntötte, hogy nem semmisíti meg a
levelet. Inkább talált valakit, akire rábízhatta. Ha valaha is
rákérdeznek a létezésére, az igazságnak megfelelően azt tudja majd
válaszolni, hogy már nincs nála. Az ember arra számított volna, hogy
Kleimant választja, de az üzenetet közjegyző barátjának, Jakob van
Hasseltnek adta át, aki mellesleg Van den Berghnek is üzleti
kapcsolata és barátja volt.
Több szemszögből is megvizsgálva a helyzetet, Vince és a Kihűlt
Ügy Csapata úgy gondolkodott, cáfolhatatlan bizonyíték hiányában
Otto azt a megoldást választotta, hogy nyilvánosan soha nem tesz
említést az üzenetről és az abban említett névről. Azzal azonban,
hogy a napló hitelességének az igazolására vállalta az
együttműködést Schnabellal, gyakorlatilag ő maga teremtette meg
annak lehetőségét, hogy ha az SD-tiszt előkerül, Van den Bergh
neve is felszínre bukkanjon. Így aztán mindent megtett, hogy
megnehezítse Silberbauer megkeresését még egy olyan elkötelezett
ember számára is, mint Simon Wiesenthal.
Otto résztvevője volt több, nagy nyilvánosságot kapott polgári
pernek, hogy megcáfolják azokat az állításokat, amelyek szerint
Anne naplója hamisítvány. Mikor azonban Wiesenthal ugyanezt
akarta tenni, Otto úgy döntött, nem segít neki. A Kihűlt Ügy Csapata
kezdetben csodálkozott ezen az ellentmondáson, de később
értelmet nyert az egész. Otto tisztában volt azzal, hogy a naplót
anélkül is megvédheti, hegy elárulná az SD-tiszt valódi nevét.
Wiesenthalt viszont, aki máris nagy hírnevet szerzett vérebként
kitartó nácivadászként, nem tudta volna irányítani, ha esetleg a
nyomára bukkan. És bár hat évébe telt, Wiesenthalnak mégiscsak
sikerült megtalálnia Silberbauert. Ez volt az a pont, amikor a
világsajtó megrohanta Ottót és a segítőket. A férfi csak ekkor árulta
el, hogy ő tudta a letartóztató tiszt nevét, de Wiesenthal tőle soha
nem kérte ezt az információt. Arra is célzott, ennyi idő után az SD-
tiszt már nem sok mindenre emlékezne.4
Csak 1963 végén – amikor az Állami Bűnügyi Nyomozóiroda
Külügyi Osztálya vizsgálatot indított a rejtekhelyen lezajlott razzia
ügyében – határozta el, hogy beszámol Van Helden nyomozónak a
névtelen üzenetről, és átadja neki az arról készített másolatot.
December elején Van Helden két napon keresztül folytatta Otto
meghallgatását, de meglepő módon az interjú során említés sem
történt a névtelen levélről. A nyomozás végén, 1964 őszén készített
összegző jelentésében azonban Van Helden több bekezdésen
keresztül taglalja, hogy Otto tájékoztatta őt róla. Az Abschrift-cetlire
írt kézírásos megjegyzéseiből kiindulva, Van Helden 1963.
december 16-án kapta kézhez a másolatot, mintegy két héttel Otto
meghallgatása után. Úgy tűnik, Otto sikeresen meggyőzte Van
Heldent, hogy nem ismeri Van den Berghet, mert a témát ejtették, és
az Ottótól kapott Abschrift-másolat soha nem került be az ügy
aktájába.
A csapat átnézte Otto levelezését a vizsgálat időtartama alatt, és
rábukkant egy apró, de talán jelentőséggel bíró utalásra. Egy nappal
a Van Heldennel december 1-re kitűzött megbeszélése előtt Otto írt
egy levelet Miepnek, amelyben kétségét fejezte ki, hogy Willem van
Maarent elítélnék, mivel nincs semmiféle „írásos bizonyíték”, hogy ő
lenne az áruló.5 Meglehetősen furcsa állítás, és feltehetően burkolt
utalás a névtelen levélre („írásos bizonyíték”), amely kifejezetten Van
den Berghet említette.
Miután túlélte a világsajtó érdeklődését, Otto közölte a megmaradt
segítőkkel, Mieppel, Beppel és Kuglerrel, hogy ezentúl kizárólag ő
nyilatkozhat a történettel kapcsolatban. Az ekkor már Kanadában élő
Kugler nyíltan szembement Otto utasításával, amikor beleegyezett,
hogy együttműködik egy Eda Shapiro nevű szerzővel, aki A férfi, aki
Anne Frankot bújtatta címmel szándékozott könyvet írni. Kugler erről
nem számolt be Ottónak, és mikor az megtudta, rettentően dühös
lett. A kiadó aztán, amikor eljutott hozzá, hogy Otto támogatását
nem sikerült megszerezni, elállt a kötet megjelentetésétől.6
Otto halála után Miep lett a szóvivő és a titkos hátsó szárny
örökségének az őrzője. Bár hűségesen őrizte a titkot, azt nem tudta
titokban tartani, hogy titkot rejteget. Sajtótájékoztatókon, interjúkban,
beszédek és magánbeszélgetések során gyakran elejtett egy-egy
megjegyzést az árulóval kapcsolatban. És az összes elszólás Van
den Bergh irányába mutatott. Az áruló olyan valaki volt, akit Otto
ismert. Van den Berghet ismerte. Az áruló zsidó volt. Van den Bergh
zsidó volt. Az áruló még 1960 előtt meghalt. Van den Bergh 1950-
ben halt meg. Otto nem akarta büntetni annak a férfinak a családját
és a gyermekeit, aki az ő családját elárulta. Van den Bergh
háromgyerekes családapa volt; a gyermekei életben maradtak, és
túlélték Otto Frankot.
Vince-nek eszébe jutott a bázeli Anne Frank Alapítvány
elnökének, Goldsmithnek a kérdése még a nyomozás elején: „Tudja,
ugye, hogy Otto hazudott Wiesenthalnak arról, ismeri-e Silberbauer
személyazonosságát? Mit gondol, miért?” A kérdés ezen a ponton
nyert értelmet. Otto nem akarta leleplezni Van den Bergh
érintettségét. Sőt, minden tőle telhetőt megtett, hogy eltitkolja azt.
Otto Franknak is, Arnold van den Berghnek is volt választási
lehetősége. A túlélés szempontjából Otto nem jól választott – bár az
adott időpontban úgy gondolta, a családját és még másik négy
embert óv meg azzal, hogy rejtekhelyet talál nekik. A túlélés
szempontjából Van den Berghé volt a jó választás. A címek
feladásával – köztük a Prinsengracht 263.-mal – megmentette a
családját. De talán ő is megfizette az árát. Gégerákban halt meg,
ami furcsán megfelelőnek tűnik – elveszítette a beszéd képességét.
Vince gondosan ügyelt rá, hogy kijelentse: a nyomozás végét nem
egy „Aha! Ez az!” jellegű rádöbbenés hozta el. A „Van den Bergh
mint áruló” kép apránként állt össze a bizonyítékok és az indítékok
darabkáiból. Mint egy kirakós, amelynek a részei hirtelen
vitathatatlanul, stabilan illeszkednek egymáshoz. És bármennyire
biztos volt a csapat a következtetés helyességében, a megoldás
nem okozott örömöt. Vince később azt mondta, „nagy szomorúság
telepedett rá”, amely aztán vele is maradt. Ahogy a csapat feloszlott,
mindenki visszatért a munkájához, a családjához, a saját otthonába,
és egyénileg kellett megbirkózniuk a közös tapasztalatukkal. Az
egymás mellett eltöltött idő megváltoztathatatlanul összekötötte őket;
valami erőteljeset és fontosat éltek át együtt. Az e könyv kapcsán
szükséges megbeszéléseket és a nyomozás lezárása, 2020 óta
folytatott magánjellegű beszélgetéseiket is egyfajta bensőségesség
és a másik megértése jellemzi. Félszavakból is értik egymást, és úgy
emlegetik az ügy szereplőit, mintha valóban ismerték volna őket.
Nem egy ember mesélte el közülük, hogy álmodott a Frank
családról, és eltöprengett azon, hasonló körülmények között ő vajon
hogyan viselkedett volna.
Ugyanilyen bonyolultak voltak az érzéseik azzal kapcsolatban,
hogy a nyomozás eredményét közzé kell tenni. Mindannyian tudták,
hogy a levont következtetéseik felkavaróak lesznek, és felkészültek
a külvilág reakciójára. Az, hogy egy köztiszteletben álló holland zsidó
nagy valószínűséggel lakcímeket szolgáltatott ki az SD-nek, hogy
valaki, aki nem sokban különbözött Otto Franktól, legyen Otto
árulója… az bizony megrázó. De nem hallgathattak. Mint ahogy azt
Sebbag rabbi is mondta Thijsnek a nyomozás kezdetén: „A
legfontosabb dolog, amihez egy embernek hűnek kell maradnia, az
igazság.”
Arnold van den Bergh a körülmények ördögi csapdájában
vergődött, amelyekért nem ő volt felelős, és lehet, hogy nyomás alatt
nem sikerült teljesen felfognia tettének következményeit. Nem
gonoszságból vagy anyagi hasznot remélve adott át információkat,
mint oly sokan mások. Otto Frankhoz hasonlóan az ő célja is
egyszerű volt: megmenteni a családját. Az, hogy neki sikerült,
miközben Ottónak nem, szörnyű történelmi tény.
1944 nyarára köztudottá vált, hogy a deportáltakra
megsemmisítés vár. El lehet ezt képzelni az ember saját gyerekei
esetén? A letartóztatástól és a deportálástól való állandó
rettegésben élve hogyan őrizheti meg valaki az erkölcsi tartását?
Néhánynak talán sikerül, de a legtöbbnek nem. Az ember soha nem
lehet biztos abban, hogyan cselekedne, amíg ilyen borzalmak
közepette nem találja magát.
 Arnold van den Bergh választása végzetesnek bizonyult. Ám
végső soron mégsem ő a felelős a Prinsengracht 263. lakóinak
haláláért. A felelősség mindörökre a náci megszállókat terheli, akik
terrorizáltak és megtizedeltek egy egész társadalmat, szomszédot
szomszéd ellen fordítva. Ők azok, akik vétkesek Anne Frank, Edith
Frank, Margot Frank, Hermann van Pels, Auguste van Pels, Peter
van Pels és Fritz Pfeffer halálában. S még milliókéban, akik vagy
megpróbáltak elrejtőzni, vagy nem.
És az ő bűnük az, amit soha nem lehet megérteni, sem
megbocsátani.
 EPILÓGUS

Az árnyékváros
Otto Frank 1980. augusztus 19-én hunyt el, kilencvenegy éves
korában. Auschwitzból visszatérve próbálta újra beindítani
vállalkozását, az Opektát, de a háború után sem pektinhez, sem
fűszerekhez nem lehetett hozzájutni. Az 1940-es évek végére aztán
Otto idejét teljesen lefoglalta a lánya naplója. Mikor 1952-ben
Svájcba költözött, a cég irányítását Johannes Kleiman vette át.
Otto és felesége, Fritzi úgy érezték, minden levelet meg kell
válaszolniuk, amelyet a naplóval kapcsolatban kaptak, és az egyre
fokozódó nemzetközi érdeklődés mellett ezeknek a száma
hamarosan ezrekben volt mérhető. Otto gyakran utazott
Amszterdamba, hogy az 1957-ben életre hívott Anne Frank
Alapítvány elnöki teendőit végezze, és irányítsa a helyreállítási
munkálatokat a Prinsengracht 263.-ban, mely Anne Frank-házként
1960-ban nyitotta meg kapuit.
1963. január 24-én Otto és Fritzi létrehoztak egy jótékonysági
szervezetet, az Anne Frank Alapítványt. Székhelye és irodái
Bázelben voltak, ahol Otto és Fritzi laktak. Anne naplójának szerzői
joga, a könyvből, a színdarabból, a filmből, valamint az összes
televíziós és rádiós műsorból befolyó jogdíj mind az alapítványra
szállt. Rokonaira különböző összegeket, illetve a jogdíjak bizonyos
százalékát hagyományozta, amit egy maximált összeggel járadék
formájában életük végéig élvezhetnek. Minden más az
alapítványnak ment. Ugyanakkor a napló eredeti füzeteit – hogy
biztosítsa, soha ne adhassák el őket, hiszen ki tudja, mi lesz az
Anne Frank Alapítvánnyal ötven év múlva – Otto a holland Háborús
Népirtás és Holokauszttanulmányok Intézetére (NIOD) hagyta,
tudván, hogy a holland kormány soha nem adná el őket, és ott
biztonságban lesznek.1
Otto és Fritzi Bázel külvárosi részében laktak, a nyarakat pedig
gyakran töltötték Beckenriedben, a Luzerni-tónál. Fritzi úgy
nyilatkozott az Ottóval közös éveiről: „Életem legboldogabbjai közé
tartoztak. […] Veleszületett érzéke volt ahhoz, mit jelent az, ha valaki
a család része.”2 Otto közel állt Fritzi lányához, Evához, annak
férjéhez és három gyermekükhöz is. Fritzivel minden évben három
hónapot velük töltöttek Londonban.
Sokat utazott: az Egyesült Államokba és Németországba a
naplóval kapcsolatos eseményekre, számos díjátadó ünnepségre.
Május 12-én a kilencvenedik születésnapját még Londonban
ünnepelte, majd június 12-én Amszterdamba ment a
Prinsengrachton, a Westerkerkben az Anne Frank születésének
ötvenedik évfordulóján tartott megemlékezésre, amely után elkísérte
a királynőt az Anne Frank-házhoz, és ott magánvezetést tartott neki.
A kora azonban utolérte. Életének utolsó évében tüdőrákban
szenvedett, bár váltig állította, ő nem beteg, csak fáradt. Halála előtt
egyik utolsó látogatója Joseph Spronz, auschwitzi fogolytársa volt.
Spronz felesége így számolt be a látogatásról:
„Amikor megérkeztünk, Otto egy ágyon feküdt. De amikor
meghallott bennünket, felkelt, és kitárta a két karját. A férjem
szemébe nézett, majd megölelték egymást. Otto azt suttogta a
férjem vállába: »Kedves Joseph barátom!« Annyira gyenge volt!
Néhány perc múlva megérkezett az ápolószemélyzet, és
elvitték. Utánamentünk, és a férjemet beengedték a szobájába.
Auschwitzról beszélgettek.”3
Otto aznap éjjel meghalt.
A segítők közül Miep Gies állt mindig legközelebb hozzá.
Hazatérte után Otto hét évig náluk élt. Sokszor mondogatta, hogy
számára Amszterdam a mindhalálig tartó barátságot jelenti, és ezen
nyilván Miep Giest értette. Miep szerint az emberek gyakran
megkérdezték tőle, milyen érzés túlélni szinte mindenkit, akinek a
történetén valaha osztozott. Ő pedig mindig azt válaszolta: „Furcsa.
Miért én?” – kérdezte. Őt miért nem vitték koncentrációs táborba,
amikor Kuglert és Kleimant elkapták zsidók rejtegetéséért, holott
nyilvánvaló volt, hogy ő is ugyanazt tette?
Miután Otto Bázelbe költözött, Jannal együtt minden évben
meglátogatták. Mikor a könyvéből készült film, az Anne Frank
Remembered (Anne Frank emlékezete) 1996-ban elnyerte az Oscar-
díjat a „Legjobb dokumentumfilm” kategóriában, Miep elkísérte a
díjátadásra a rendezőt, Jon Blairt Hollywoodba. Otto halála után
valójában ő lett a szóvivő Anne Frank naplójával kapcsolatban, és a
következőket mondta:
„Anne történetének az az üzenete, hogy az előítéleteket, a
diszkriminációt rögtön az elején meg kell állítanunk. Az előítélet
akkor kezdődik, mikor a zsidókról, az arabokról, az ázsiaiakról, a
mexikóiakról, a feketékről, a fehérekről beszélünk. Ez vezet
ahhoz a szemlélethez, hogy egy adott csoporthoz tartozó
emberek mindegyike ugyanúgy gondolkodik, és ugyanúgy
cselekszik.”4
Miep 2010-ben hunyt el. Százéves volt.
Anne naplójának 1947-es megjelenése után Johannes Kleiman
rendszeresen vezetett látogatásokat újságírók és érdeklődők
számára a titkos hátsó traktusban. Miután Otto Svájcba költözött,
Kleiman volt a meghatalmazottja, és szinte Otto személyi titkáraként
működött, főleg a napló kiadóival kapcsolatos ügyek intézésében.
Részt vett az Anne Frank-ház helyreállításában, és 1957-ben tagja
lett a kuratóriumnak, bár a múzeum megnyitását már nem érhette
meg: 1959. január 30-án az irodájában agyvérzés érte, és meghalt.
Hatvanhárom éves volt.
Victor Kugler felesége, aki már régóta betegeskedett, 1952-ben
halt meg. Kugler három év múlva újra megnősült, és Torontóba
költözött, ahol második feleségének családja élt. Ő nyolcvanegy
éves korában, 1989-ben hunyt el Torontóban. A róla szóló, nem túl
szerencsés című könyv, a The Man Who Hid Anne Frank (A férfi, aki
Anne Frankot bújtatta) – hiszen nyilvánvalóan nem ő volt az egyetlen
segítő – 2008-ban jelent meg, amikor már sem ő, sem Otto nem élt.
Bep Voskuijl 1946-ban férjhez ment, és négy gyermeke született.
Végig tartotta a kapcsolatot Ottóval; míg a férfi Amszterdamban élt,
minden héten meglátogatta; miután Svájcba költözött, évente
háromszor elutazott hozzá. Szűkszavúan beszélt a háborús évekről,
és arról, segítőként mit tett, s nagyon kevés interjút adott. A George
Stevens rendezte Anne Frank naplója című film hollandiai
bemutatóján találkozott Julianna királynővel, de egy Ottónak írt
levelében azt írta, nagyon kényelmetlenül érezte magát. Támogatta
az elképzelést, hogy a kissé idealizált Anne szimbólummá váljon,
azonban újra és újra átérezte mindannak a fájdalmát, aminek tanúja
volt. „Ez a nagy kín soha nem múlik szívemből.”5 Mindenki
megjegyezte, aki korábban is ismerte Bepet, hogy ez az „egykor oly
vidám fiatal nő” mennyire küszködött a lelki egyensúlya
megtartásáért, mennyire nem volt képes elfogadni a hátsó
szárnyban lakók halálát.6 1983-ban, hatvanhárom évesen hunyt el
Amszterdamban, aortarepedésben.
Otto kérésének megfelelően a négy segítő megkapta a Jad Vasem
emlékhely Világ Igaza kitüntetését. Johannes Kleiman is, aki
posztumusz elismerésben részesült.
Otto Frank el volt szánva rá, hogy ő túlélő lesz, nem pedig áldozat.
Ha áldozat, akkor a nácik győztek. De árulkodó módon
egyetlenegyszer sem nézte meg az Anne naplójából készült
színdarabot vagy filmet. A mostohalánya, Eva szerint „nem bírta
elviselni a gondolatot, hogy színésznők szájából hallja azokat a
szavakat, melyeket valaha Anne vagy Margot mondott, miközben
úgy tesznek, mintha azok a gyermekek lennének, akiket soha nem
láthat viszont”.7
Gyűlölte az általánosításokat. Büszke volt német származására,
és nem fogadta el a kollektív bűnösség gondolatát. Rengeteg időt
töltött azzal, hogy német iskolások leveleire válaszolt, mivel azt
szerette volna, ha megtudják, mi történt a háború alatt. Mint azt Otto
életrajzírója megjegyzi: 1952-ben a németek nyolcvannyolc
százaléka „úgy nyilatkozott, hogy nem érez személyes felelősséget
a tömeges kivégzésekért”.8 Csak a következő generáció fog
ténylegesen szembenézni azzal, mi történt valójában
Németországban, ami utat nyitott Hitler és a nácik gyilkos
uralmának.
Otto tudta, a lánya milliók – mind zsidók, mind nem zsidók –
jelképe lett. A meggyilkolt milliók jelképe. Az apa számára a napló és
a titkos hátsó traktus egyszerre jelentett figyelmeztetést a múltból és
reményforrást.9 Azt akarta, hogy az emberek emlékezzenek, és
ilyesmi ne történhessen meg újra. Azt akarta, értsék meg, hogy a
fasizmus lassan bontakozik ki, aztán egy nap hatalmas
acélkerítésként tornyosul előttünk, és nem lehet megkerülni. Azt
akarta, hogy tisztában legyenek azzal, mit veszíthetnek, és mindez
milyen hirtelen következhet be.
Képzeljük el, ahogy Otto Frank egyedül járja Amszterdam utcáit
1945 júniusában! Hogyan lehetséges, hogy a város még mindig
létezik, amikor neki mindene odaveszett: a felesége, a lányai, az
otthona, az üzlete? Az anyjának azt mondta, olyan, mintha egy
furcsa álomban sétálna, ahol ő maga sem normális.
Amszterdam ma az emlékezés városa. Nyolcvan háborús
emlékművével az emlékezet a jelen szövetének része, azonnal
hozzáférhető. Az ember végigjárhatja az árnyékvárost, kezdve az
Anne Frank-házzal. A könyvespolc, amely kitörölhetetlenül él az
elmédben, pontosan olyan súlyos és tekintélyes darab, ahogy
elképzelted. A titkos szárnyhoz vezető lépcső meredek. Sokkal
kisebb a tér, mint gondoltad. A klausztrofóbiásan szűk helyen
lehetetlen nem átérezni a megszállás okozta félelmet.
Utána az ember elsétálhat a hírhedt Zsidó Színházba. Ma csak az
utcafrontja áll, az eredeti épületet teljesen kibelezték. Egyik falán
bronzba vésett listán hatezer-hétszáz zsidó család neve olvasható,
amelyeket erről a helyről indítottak útnak a táborba. Mindennap
foglyok százait zsúfolták be ebbe a szűk térbe, hogy itt várják az
elszállításukat Westerborkba, majd onnan tovább valamelyik
megsemmisítő táborba. Az embereket éjszakánként villamossal,
teherautókkal vitték, vagy gyalog terelték az állomásra. Mindig
éjszaka, hogy ne legyen sok szemtanú.
A színház emeletén látható egy interaktív térkép Bergen-
Belsenről. Mikor ott jártam, figyeltem, amint egy idősebb férfi előlép,
és az egyik névsorra mutat. A körülötte lévő barátainak azt mondta,
ő volt a 29. számú Unbekannter Jude (ismeretlen zsidó). A nácik
ötven gyereket találtak nem zsidó családoknál rejtőzködve, akikről
nem tudták bizonyítani, hogy zsidók. 1944. szeptember 13-án
Westerborkból Bergen-Belsenbe szállították, majd két hónap múlva
Theresienstadtba deportálták őket. Negyvenkilenc gyermek túlélte.
Köztük az is, aki most mellettem állt. „És milyen volt?” – kérdezték a
barátai. „Négyéves voltam. Nem emlékszem” – válaszolta.
A színházzal szemben meg lehet nézni a bölcsődét. Walter
Süskindnek, a német zsidó menekültnek, aki a színház
propagandaosztályán dolgozott, sikerült jó kapcsolatot kialakítania
Aus der Füntennel, és meggyőzte, hogy a fogoly gyerekek számára
engedélyezze a nappali felügyeletet. Aztán értesítette az ellenállást,
hogy keressenek számukra búvóhelyet. A bölcsőde dolgozói
olyankor vitték ki a kisgyerekeket az utcára, amikor a villamos
megállt a színház előtt, így az utca túloldalán figyelő őrök nem
láthatták a bejáratot. A villamost használták fedezékül, miközben
elsétáltak a gyerekekkel. Hátizsákban vagy ruháskosárban is
csempésztek ki kicsiket. A két házzal lentebb épült tanítóképző
kertje összeért a bölcsődéével, és a kerítésen átadott gyerekeket
tőlük menekítették ki. Az intézmény oktatói és diákjai tisztában voltak
azzal, mi történik, de senki nem beszélt róla. Legalább hatszáz
gyermeket mentettek meg így. Walter Süskindet végül deportálták,
és Közép-Európában halt meg 1945. február 29-én. Ma az iskola a
Nemzeti Holokauszt Múzeum.10
Az utcán kicsit feljebb, a sarkon befordulva ott áll a gyönyörű Artis
Állatkert. A megszállás alatt éjszakánként emberek tucatjai – zsidók,
az ellenállás tagjai, a kényszermunka elől megszökők – rejtőztek itt,
„a vadállatok szállása fölötti szénapadláson, a madárröptetőben az
íbiszeknél, vagy a jegesmedvék éjszakai barlangjaiban”.11 Az
állatkert igazgatója őrizte a titkukat. Amikor razziáztak, a majmok
gondozója egy pallót fektetett a majomházat körülvevő vizesárokra,
amelyen a bujkálók át tudtak kelni, majd felszedte a pallót, így ők
biztonságban voltak.
Volt egy nő, Duifje van den Brink, aki több évig élt az állatkertben
úgy, hogy az éjszakákat a Farkasházban töltötte. Napközben a
majomház mellett üldögélt egy padon, és beszélgetett a
látogatókkal, köztük németekkel is. Senki nem tudta, hogy zsidó.
Azok száma, akiknek sikerült az állatkertben elrejtőzniük, az évek
során kétszáz-háromszáz között volt. Az ember nem gondolhat
mást: az állatok menedéket nyújtottak akkor, amikor az emberek
nem.
Az állatkerthez vezető sugárút másik oldalán az Ellenállási
Múzeum található, tele a földalatti mozgalom emlékeivel:
nyomdagépek az újságok és szórólapok, hamis személyik és
élelmiszerjegyek nyomtatásához; groteszk, antiszemita
propagandakiadványok; titkos támadásokhoz használt fegyverek.
A múzeum falain NSB-felvonulásokat ábrázoló freskók. Egyéni
arcképek, amelyeken az ábrázolt személy elmagyarázza, mi indította
arra, hogy csatlakozzon a nácikhoz:
„Ami engem vonzott, az energia, az éneklés és az
összetartozás érzése.”
„Csak ez az egy választásom volt. Nemzetiszocializmus –
vagy a kommunizmus káosza.”
„A boltból nem tudtunk megélni, és az NSB azt ígérte, a
dolgok jobbra fordulnak a középosztály számára.”
„A német uralom alatt az NSB jó lehetőségeket kínált a karrier
építéséhez.”
„Az országban óriási volt a szegénység és a megosztottság.
Az NSB nem akart ilyen látszatdemokráciát.”
„Határozott vezetés kellett, amire egy nemzet egységét
építeni lehetett. Ha túl sok választási lehetőség van, soha
semmi nem dől el, és az egyéni érdek mindig ott leselkedik a
sarkon.”
A fasizmus az emberek hiszékenységére épít; arra a vágyra, hogy
hihessenek valamiben; és arra a félelemre, hogy nincs semmi,
amiben hinni lehetne.
Az érdeklődő benézhet a Wilhelmina Catharina Iskolába, amely az
egyetlen olyan intézmény volt, ahonnan nem tiltották ki a zsidó
gyerekeket. Az iskola százhetvenöt tanulója közül hetvenegy zsidó
volt. A németek nem tűrték, hogy zsidók és nem zsidók egy
osztályteremben keveredjenek, de ha a zsidókat eltávolítják, az
egész iskolát be kellett volna zárni. Ezért a hatóságok felhúztak egy
falat, amely kettéosztotta az épületet. Az utcai front maradt a nem
zsidó gyerekeké, a hátsó rész a zsidóké, akiket hamarosan el is
kezdtek „hátulsóknak” nevezni. A falat végül lebontották. Az első
részben tanuló gyerekek nagyon örültek, hogy a szörnyű fal végre
eltűnt. De amikor átmentek a másik részbe, látták, hogy egyetlen
zsidó társuk sem maradt a fal túloldalán. Valamennyi „hátulsót”
deportálták. A falon tábla őrzi az emléküket.12
 Ha a régi zsidó negyedben sétál az ember, ott találja a
Dokkmunkás szobrát. 1941. február 25-én indult a fiatal zsidó férfiak
tömeges letartóztatása ellen tiltakozó gördülősztrájk; először a
Városi Köztisztasági Hivatal dolgozói vettek részt benne, majd
csatlakoztak a vasutasok, a villamosvezetők és a kikötői
dokkmunkások is. A boltok bezártak. A városi polgárok együtt
vonultak a tüntetőkkel, és sorra zúzták be a még mindig járó
villamosok ablakait. Az ellenállás újságja feltette a kérdést: „Őrizője
vagyok én testvéremnek?” A válasz: „Igen.” A sztrájk második napja
tartott, amikor a németek erőszakkal, fegyverrel leverték a
megmozdulást.
Az elegáns Apollolaan negyedben le lehet ülni „Lotty padjára”.
Pontosan ezen a helyen töltötte Lotty és barátnője, Beppie az első
éjszakát, amikor visszatértek Auschwitzból. Mikor a németek
kiürítették a tábort, a nőket kiválogatták a tömegből, és gyalog
indították útnak őket egy halálmenetben a négyszáz kilométerre
fekvő beendorfi koncentrációs táborba. Amikor a szövetségesek
végül felszabadították Beendorfot, azt a néhány rabot, aki Lottyhoz
és Beppie-hez hasonlóan életben maradt, kicserélték német
hadifoglyokra. Mikor a nők augusztus 26-án végül megérkeztek
Amszterdamba, nem találtak menedéket holokauszttúlélők számára.
Odavetettek nekik egy lópokrócot, és aztán boldoguljanak, ahogy
tudnak. „Gyere, flancoljunk egy kicsit!” – mondta Lotty Beppie-nek.13
Így hát az előkelő Apollolaan negyed egyik parkjában aludtak egy
padon.
A holland kormány nem volt hajlandó különleges bánásmódban
részesíteni a hazatérő zsidókat. Az eljárás mögött rejlő logika az
volt, hogy „a nácik a zsidókat másként kezelték, mint a lakosság
többi részét, és ha a zsidókat most ismét más bánásmódban
részesítenék, az kétségkívül mindenkit a náci ideológiára
emlékeztetne”.14 A hollandok egyszerűen csak követték a
szövetséges hatóságok által bevezetett szemléletet, miszerint a
zsidók megkülönböztetése a többi deportálttól igazságtalan lenne a
nem zsidókkal szemben, és „vallási alapú diszkriminációnak
minősülne”.15 2017 szeptemberében az akkor kilencvenhat éves
Lottynak végre állítottak egy emlékpadot, ily módon elismerve
mindazt a borzalmat, amin keresztülment.
Truus Wijsmuller-Meijer 1965-ben leleplezett bronz mellszobra ma
Amszterdam déli részében, a Bachpleinen található. Truus a holland
ellenállás harcosa volt. 1938-ban az angol kormány hozzájárult,
hogy tizenhét évnél fiatalabb zsidó gyerekek ideiglenes ott-
tartózkodásra beutazzanak az Egyesült Királyságba. Az
amszterdami Holland Gyermekekért Bizottság felkérte a félelem
nélküli, rendíthetetlenül nyugodt Wijsmuller-Meijert, utazzon el
Bécsbe, és találkozzon Adolf Eichmann-nal, aki a zsidók
kényszeremigrációjáért volt felelős. Eichmann a nőt hihetetlennek
találta. „So rein-arisch und dann so verrückt!” (Teljesen árja, és
annyira őrült!)16 Megígérte, hogy átad neki tízezer zsidó gyereket, ha
hat napon belül össze tud szedni hatszázat, és felrakja őket egy
Angliába tartó hajóra. Truus sikerrel járt. December 10-én hatszáz
zsidó gyermek hagyta el vonaton Bécset. A háború kitöréséig
szervezte a Kindertransportokat. Hetente többször Németországba
és a nácik által megszállt területekre utazott, hogy összegyűjtse a
gyermekeket. Mire 1939. szeptember 1-jén bejelentették a
hadüzenetet, a szervezete már tízezer gyermeket mentett meg. A
németek csak a die verrückte Frau Wijsmuller (az az őrült Wijsmuller
nőszemély) néven emlegették, mert ellenszolgáltatás nélkül segített
a zsidókon.
1995 óta Gunter Demnig német művész emlékeztető
botlatóköveket tervez. Amszterdamban több száz ilyen kő található a
nácik által meggyilkolt zsidók, romák, szintók utolsó ismert lakhelye
előtt. A kövekbe bronzplakettek vannak applikálva. Ahogy az ember
megbotlik bennük, mintha a múltban botladozna: a múlt része a jelen
szövetének. Emlékezünk rá.
 UTÓSZÓ

Írta: Vince Pankoke

Miközben zajlott a nyomozás, többször megkérdezték tőlem, azt
gondolom-e, hogy határozott választ kapunk majd a központi
kérdésre. Természetesen nem ígérhettem ilyesmit, de azt feleltem,
komolyan megpróbáljuk kideríteni, mi lehetett a legvalószínűbb oka
a titkos hátsó szárnyban végrehajtott razziának. A vizsgálódás
csaknem négy évig tartott, és miközben eltűnt vagy soha meg nem
hallgatott tanúk, megsemmisült vagy félreiktatott jelentések és
vallomások után kutattunk, átfésültük az egész világot. Végül
tehetséges, odaadó nyomozóink, kutatóink és önkénteseink elérték
a kitűzött célt: kiderítették, mi történt a Prinsengracht 263. alatt. Mint
oly sok, kihűlt ügyben történő nyomozás során, itt is egy olyan
bizonyíték volt a kulcsa a csaknem nyolcvanéves rejtély
megoldásának, amelyet annak idején figyelmen kívül hagytak, mivel
nem tűnt fontosnak.
Biztosak vagyunk benne, hogy a szakértőink által lefolytatott
nyomozások és értékelések, különösen a Bram van der Meer
profilozó által készített jellemzések helytállóak. Elméletünk
megvizsgálására külső statisztikust is felkértünk. Leo Simaisnak, a
Holland Nemzeti Rendőrség Kihűlt Ügyek és Eltűnt Személyek
Osztálya nyomozójának hála, találkozhattunk dr. Frans Alkemadéval,
az igazságügyi okfejtés és a bayesiánus bizonyítékelemzés
specialistájával. Alkemade úttörő munkát végzett a bayesiánus
statisztika bűnügyi nyomozások során történő alkalmazásában,
nemegyszer kihűlt esetek kapcsán. Az eljárásban a Bayes-tételt, egy
matematikai formulát használnak arra, hogy újabb bizonyítékok
birtokában frissítsék egy sor hipotézis valószínűségi mutatóit.
(Részletesebben lásd:
https://www.analyticsvidhya.com/blog/2016/06/bayesian-statistics-
beginners-simple-english, valamint egy publikációt, amely a Bayes-
féle feltételes valószínűséget kifejezetten a bűnügyi nyomozásokra
alkalmazza:
https://discovery.ucl.ac.uk/id/eprint/1382400/1/Evidencebasedredact
ed.pdf).
Esetünkben Alkemade számításai szerint – amelyek egy sor
bizonyított tényen és statisztikai feltevésen alapulnak – a Van den
Bergh-szcenárió helyességének nyolcvanöt százalékos a
valószínűsége.
Bár ez a felfedezés önmagában is elég ahhoz, hogy
kijelenthessük, a nyomozás sikeres volt, a vizsgálatnak nem ez volt
az egyetlen eredménye. Az évek során számtalan olyan tény
birtokába jutottunk, amelyek elősegítik e történelmi időszak jobb
megértését, valamint bepillantást engednek az SD, a V-ügynökök és
kollaboránsok világába. Napvilágra került csaknem ezer Kopgeld-
elismervény, amelyek fényében megvilágosodik az SD pénzügyi
ösztönzésen alapuló, a zsidók és más, a nácik számára
nemkívánatos elemek levadászását célzó programja. Ráadásul a
nyomozásunk olyan kiterjedtté vált, hogy megoldottunk, illetve
tisztáztunk számos más árulási esetet is. Remélem, az
eredményeink lehetővé tesznek majd egyfajta lezárást az akkor
elfogottak leszármazottai számára.
Az én nemzedékemet, az úgynevezett baby boomer generációt a
második világháborúban harcolók gyermekei alkotják. Mi vagyunk az
utolsók, akiket valódi kapcsolat fűz azokhoz az időkhöz. Még ma is
emlékszem a történetekre, amelyeket apám és nagybátyám
meséltek annak idején – nem könyvekből olvasták őket, hanem
egyes szám, első személyben elhangzott igaz beszámolók voltak.
Az igazságszolgáltatás területén dolgozó kortársaim zöme már
nyugdíjba vonult, vagy mostanában éri el a nyugdíjkorhatárt. De
amíg élnek olyanok, akiknek személyes tapasztalataik vannak, amíg
a nyilvántartások, dokumentumok hozzáférhetők, amíg az egykori
tanúk hozzátartozói, rokonai újabb adalékokkal szolgálhatnak, ezek
a hangok nem hallgathatnak el.
Bízom benne, hogy ha e kötet megjelenik, és az olvasók
megismerik az általunk feltárt tényeket, mindenki, akinek a témával
kapcsolatban további információja van, felveszi a kapcsolatot velünk,
és segít megtalálni a kirakós hiányzó részeit, hogy megtudjuk, mi is
történt pontosan 1944. augusztus 4-én. Őszintén hiszem, hogy a
múlt vizsgálata és a belőle levont következtetéseink nincsenek kőbe
vésve. Éppen ezért a kutatásaink eredményét, a nyomozás teljes
adatbázisát a holland államnak adományoztuk, hogy mások is
mélyebbre tekinthessenek e fontos történelmi korszakba.
Számomra különleges megtiszteltetés, hogy ha mégoly kis
mértékben is, de részese lehetek annak a törekvésnek, amelynek a
célja fenntartani a világ emlékezetét, hogy a titkos hátsó traktus
lakóinak és a többi elárult embernek az áldozata soha ne merüljön
feledésbe.
 FÜGGELÉK

A KIHŰLT ÜGY CSAPATA

Vince Pankoke vezető ügynök (az FBI nyugalmazott különleges ügynöke)

Monique Koemans kriminológus, történész és író
Brendan Rook a háborús bűncselekmények kutatója
Joachim Bayens fordító
Veerle de Boer kutató
Circe de Bruin történelemkutató
Roger Depue viselkedéskutató, profilozó (nyugalmazott FBI-profilozó)
Amber Dekker hadtörténész
Rory Dekker fordító
Matthijs de Die le Clercq kutató
Nienke Filius igazságügyi szakértő
Anna Foulidis történelemkutató
Anna Helfrich történész
Jean Hellwig projektvezető
Soeliah Hellwig genderkutató
Robbert van Hintum adatelemző
Christine Hoste történelemkutató
Nina Kaiser dokumentátor
Linda Leestemaker archeológus, újságíró
Bram van der Meer viselkedéskutató pszichológus
Lilian Oskam kriminológus
Welmoed Pluim kriminológus
Marin Rappard örökségkutató
Isis de Ruiter dokumentátor
Cerianne Slagmolen történész
Patricia Spronk genderkutató
 Pieter van Twisk kutatásvezető
Rinsophie Vellinga külső kutató
Machteld van Voskuilen társadalomkutató
 A CSAPAT KONZULTÁNSAI

Frans Alkemade a bayesiánus statisztika szakértője, Alkemade Igazságügyi

Elemző Intézet
Gerard Aalders történész, író
David Barnouw történész, ismeretterjesztő, író
Hubert Berkhout levéltáros
Gertjan Broek történész, Anne Frank-ház
Corien Glaudemans történész és kutató, Hágai Városi Levéltár
Bernhard Haas igazságügyi vizsgálóbiztos
Eric Heijsselaar levéltáros, Amszterdami Városi Levéltár
Peter Kroesen levéltáros, Amszterdami Városi Levéltár
Will Fagel igazságügyi írásszakértő
Carina van Leeuwen igazságügyi nyomozó, kihűlt ügyek szakértője

Guus Meershoek történész

Quentin Plant adatelemző
Leo Simais rendőrségi tanácsadó
Hans Smit rendőrségi tanácsadó
Eric Slot történész, író, újságíró
Gerrold van der történész
Stroom
Erik Somers történész, NIOD
Sierk Plantinga levéltáros
Sietse van der Zee újságíró, író
 Köszönetnyilvánítás
Az ötlettől a lezárásig jóval több mint öt évbe telt a nyomozás,
amely arra irányult, hogy kiderítsük, mi vezetett a titkos hátsó
szárnybeli rajtaütéshez. A munkában kétszáz ember vett részt. Bár a
könyvben főleg a csoportok vezetőire és a legnagyobb tapasztalattal
rendelkező tagokra fókuszáltunk, nagyon sokan vannak azok, akik
nélkül ez a kutatás nem valósulhatott volna meg. Elsősorban a
mindennapi munkánk zömét végző nyomozó-kutatóknak: Christine
Hosténak, Circe de Bruinnek és Anna Foulidisnek szeretnénk
megköszönni a munkájukat. Segítségükre volt az önkéntesek,
szabadúszók és gyakornokok egész hada: Joachim Bayens, Veerle
de Boer, José Boon, Amber Dekker, Rory Dekker, Matthijs de Die le
Clercq, Nienke Filius, Anna Helfrich, Soeliah Hellwig, Gülden Ilmaz,
Nina Kaiser, Eline Kemps, Linda Leestemaker, Patrick Minks, Lilian
Oskam, Welmoed Pluim, Marin Rappard, Anita Rosmolen, Isis de
Ruiter, Dorna Saadati, Cerianne Slagmolen, Babette Smits van
Warsberghe, Patricia Spronk, Logan Taylor-Black, Mattie Timmer,
Maudy Tjho, Rinsophie Vellinga, Marlinde Venema, Machteld van
Voskuilen és Mary Beth Warner.
Ugyancsak hálával tartozunk azoknak a szakértőknek, akik
támogatóan álltak a nyomozásunk mellé, és a saját szakterületükre
vonatkozó kérdésekben gyakran segítettek bennünket.
Témaszakértőknek hívtuk őket. Név szerint a következő tudósokat
illeti a köszönetünk: Roger Depue (nyugállományú FBI-
viselkedéskutató), Bram van der Meer (igazságügyi pszichológus és
kriminológus), Frans Alkemade (igazságügyi statisztikus), Bernhard
Haas (igazságügyi dokumentum-szakértő), Will Fagel (egykori NFI-
írásszakértő), Carina van Leeuwen (az amszterdami rendőrség
Kihűlt Ügyek Osztályának vezetője), Menachem Sebbag (a Holland
Védelmi Minisztérium zsidó főkáplánja), Leo Simais (Holland
Nemzeti Rendőrség, Kihűlt Ügyek Osztálya), valamint Hans Smit
(Holland Nemzeti Rendőrség). Köszönjük Peter Kroesen és Eric
Heijsselaar (Amszterdami Városi Levéltár – SAA), Hubert Berkhout
(Háborús Népirtás és Holokauszttanulmányok Intézete – NIOD) és
Sierk Plantinga (Holland Nemzeti Levéltár – NA) levéltárosok
segítségét is. Mivel a csapat tagjai laikusoknak számítottak a
digitális adatmegőrzés és a mesterséges intelligencia területén,
szintén hálával tartozunk Quinten Plant digitális konzultánsunknak.
És végül köszönetet mondunk a számunkra nagyon fontos munkát
végző íróinknak és történészeinknek: Gerard Aalderd történésznek,
David Barnouw történésznek, Gertjan Broek kutatónak (Anne Frank
Alapítvány – AFF), Corien Glaudemans kutatónak (Hágai Városi
Levéltár – HGA), Ad van Liempt író-újságírónak, Guus Meershoek
történésznek, Gerrold van der Stroom történésznek, Erik Somers
történésznek és Sytze van der Zee író-újságírónak. (Bár
tanulmányoztuk, olykor idéztük és mindenképpen nagyra értékeltük
tudományos munkásságukat, néha konzultáltunk velük, vagy
meginterjúvoltuk őket, ezeket a szerzőket és kutatókat a vizsgálat
eredménye szempontjából nem tekintjük a projekt tényleges
támogatóinak. Valójában az is elképzelhető, nem is tudnak a végső
következtetésünkről.)
Aztán ott van az a rengeteg ember, akik nem rendszeresen és
más minőségben járultak hozzá a munkánk sikeréhez: lehettek
tanúk; olyan szerzők, akikkel beszéltünk; levéltárosok, akik
segítették eligazodásunkat a magán- és közarchívumok anyagaiban;
családkutatók; történészek; vagy fontos közintézmények képviselői.
Ábécésorrendben a következő személyeknek szeretnénk
köszönetet mondani: Guido Abuys (westerborki tábor), Jelmar Ahlers
(Tonny Ahlers rokona), Edith Albersheim-Chutkow (holokauszttúlélő),
Svetlana Amosova (Moszkvai Zsidó Múzeum és Tolerancia
Központ), Floriane Azoulay (Arolsen Archívum), Freek Baars
(Spaarnestaad Archívum), Francis van den Bergh Történelmi
Központ, Overijssel), Albert Beuse (Groningeni Városi Levéltár),
Rene Bienert (Simon Wiesenthal Központ), Gerrit és Sien Blommers
(környezeti szakértők), Mirjam Bolle (holokauszttúlélő, a Zsidó
Tanács egykori titkárnője), Petra Boomgaart (történész), Eric Bremer
(Jetje Bremer rokona), Monique Brinks (történész), Jeroen de Bruyn
(író), Peter Buijs (Zsidó Történeti Múzeum), Cornelis Cappon
(Amszterdami Egyetem), Greg Celerse (a második világháború
kutatója), Marcelle Cinq-Mars (Kanadai Könyvtár és Levéltár), Sara-
Joelle Clark és Ron Coleman (Az Egyesült Államok Holokauszt
Emlékmúzeuma – USHMM), Alexander Comber (Kanadai Könyvtár
és Levéltár), Ryan Cooper (Otto Frank levelezőtársa), Jopie Davidse
(gyakornok, a második világháború amszterdami vonatkozásainak
kutatója), Peter Douwes (Cor Suijk rokona), Jan Erik Dubbelman
(Cor Suijk barátja), Rebecca Erbelding (USHMM), Zeno Geradts
(professzor, igazságügyi adatelemző, Amszterdami Egyetem), Joop
Goudsmit (holland holokauszttúlélő), Koos Groen (szerző, újságíró),
Louis de Groot (holland holokauszttúlélő), Katja Happe (történész),
Ron van Hasselt (író), Hubertine Heijermans (Selles rokona), René
van Heijningen (történész, NIOD), Maarten és Els van Helden (Van
Helden nyomozó fia és annak felesége), Stephan van Hoeve (Van
Hoeve zöldséges fia), Jan Hopman (újságíró és szerző), Fleur van
Houwen (nyelvész szakértő, Amszterdami Szabadegyetem), Ann
Huitzing (történész), Abraham Kaper (Abraham Kaper unokája), J.
van der Kar (közjegyző), Rick és Eda Kardonne (társszerzők),
Christine Kausch (történész), Nancy Kawalek (professzor, Chicagói
Egyetem), Edwin Klijn (kutató, NIOD), Teun Koetsier (szerző), Hans
Krol (történész, Noordhollands Archief), Gerlof Langerijs
(történelemkutató), Bas Korthold (történész), Carol Ann Lee
(szerző), Richard Lestor (szerző), Ad van Liempt (szerző),
Jacqueline van Maarsen (Anne Frank barátnője, szerző), Myriam
Maater-Van Hulst (holokauszttúlélő), Eva Moraal (történész), Claudia
Morawetz (Oskar Morawetz zeneszerző lánya), Melissa Muller
(szerző), Sylvia Naylor (Az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti
Levéltára, Washington), John Neiman (Miep és Jan Gies barátja),
Jean Nieuwenhuijse (Központi Genealógiai Hivatal – CBG), Albert
Oosthoek (történész, NA), Albert Penners (gyógytornász,
informátor), Joost Rethmeier (történész), Jan Rijnders (történész),
Sally Rosen (nyomozó), Regina Salle (tanú), Eva Schloss
(holokauszttúlélő, Otto Frank mostohalánya), Kyra Schuster
(USHMM), Raymund Schütz (történész), Derek Selles (Hubert Selles
unokája), Eric Slot (történész), Dineke Stam (az Anne Frank-ház
korábbi kutatója), Jol van Soest (családkutató), Stephan Tyas
(történész), Jacob Nathan Velleman (pszichiáter), Rian Verhoeven
(történész), Gerrit van der Vorst (történész), Hugo Voskuijl (Bep
Voskuijl rokona), Jan Watterman (történész), Rene Wessels (a
Prinsengracht 263. korábbi tulajdonosának rokona), Joop van Wijk
(Bep Voskuijl fia), Cara Wilson-Granat (Otto Frank levelezőtársa),
Rolf Wolfswinkel (történész, professzor, New York-i Egyetem), Elliot
Wrenn (USHMH), Kees Jan van der Zijden (közjegyző), Giora
Zwilling (Arolsen Archívum); és sokan mások.
Azoknak is szeretnénk megköszönni a munkájukat, akik abban
voltak segítségünkre, hogy kiépítsük a saját digitális vizsgálati
infrastruktúránkat és a kutatás során alkalmazott mesterséges
intelligenciát, legfőképpen a Xomnia munkatársainak: Ollie Dapper
ügyvezető igazgatónak, aki a kezdetektől fogva mindenben
támogatta projektünket; Robbert van Hintumnak és Marius Helfnek,
a későbbi MI-program alapjául szolgáló adatbázis létrehozásáért
felelős adatkezelőknek. Az MI-program a Microsoft Azure szoftver
alatt futott, amelyhez Brian Marble és Jordan Passon jóvoltából
kaptunk szabad hozzáférést. A Plain Concepts csapata: Ingrid
Babel, Manuel Rodrigo Cabello Malagón, Marta de Carlos López,
Alejandro Hidalgo, Carlos Landeras Martinez, Olga Martí Rodrigues,
Francisco Pelaez Aller, Fleurette Poiesz, Sara San Luis Rodríguez
és Daniella Solis pedig igényeinknek megfelelően tovább
finomították és testre szabták a programot. Végül hálánkat fejezzük
ki a Branded Entertainment Network hardveres munkatársainak:
Hannah Buttersnek, Erin Larndernek, Abigail Mieszczaknak és Loriel
Weissnek, akik a szoftver futtatásához szükséges eszközökről
gondoskodtak, valamint Paul Oranje és Anton Raves
számítástechnikusoknak, akik a projekt teljes időtartama alatt
biztosították a megfelelő IKT-hátteret számunkra.
A levéltáraknak kiemelten fontos szerep jutott a vizsgálódásunk
során. A könyvben többször megemlítettük őket, szerepelnek a
lábjegyzetekben és a forrásmegnevezésekben is, ennek ellenére
néhányukat külön is szeretnénk kiemelni. Elsősorban az Anne Frank
Alapítvány (AFF) alkalmazottai nagy segítőkészséget tanúsítottak,
főleg Teresien da Silva, Maatje Mostart és Annemarie Bekker.
Szintén hálával tartozunk az Amszterdami Zsidó Történelmi
Múzeumnak, különösen Emile Schrijver igazgató úrnak. Az
Amszterdami Városi Levéltárban hatalmas segítséget nyújtott Bert
de Vries igazgató és Benno van Tilburg programmenedzser. És
végül az a két archívum, ahol nyomozóink, kutatóink kétségkívül a
legtöbb időt töltötték: az amszterdami Háborús Népirtás és
Holokauszttanulmányok Intézete (NIOD) és a hágai Holland Nemzeti
Levéltár. Az első intézményből külön szeretnénk megemlíteni Frank
van Vree igazgatót, aki azonnal támogatta a projektet, a második
intézményből pedig Irene Gerritset, a Gyűjtemények részleg
(korábbi) igazgatóját, valamint Fenna Flietstrát, a Szolgáltatások
részleg vezetőjét emeljük ki. Nagyon hálásak vagyunk a két
archívum dolgozóinak, akik mindvégig türelmesen ásták elő
számunkra a kért dokumentumokat.
Legvégül pedig meg kell említenünk, hogy mint az életben a
legtöbb dologhoz, ehhez a vizsgálathoz is megfelelő finanszírozásra
volt szükség. Az a kezdetektől fogva világosan látszott, hogy
költséges vállalkozásba fogunk, és nem kevés időt vett igénybe,
hogy a szükséges anyagi fedezetet előteremtsük. Attól a pillanattól,
hogy az elképzeléseinket a nyilvánosság elé tártuk, egyértelművé
vált, hogy nagyon érzékeny területre tapintottunk. A nyomozás
eredményétől tartva számos lehetséges szponzor nem kívánta
felvállalni a kockázatot. Ragaszkodtunk az eredeti
elhatározásunkhoz, amely szerint a nyomozás minden szempontból
teljesen objektív lesz, így végül el kellett utasítanunk néhány
támogató hozzájárulását, mivel felmerült, hogy az érdekeik esetleg
ellentétesek lehetnek azzal a függetlenséggel és elfogulatlansággal,
amely mellett mi elköteleztük magunkat. Végül a nyilvánossághoz
fordultunk, és magánszemélyektől kaptunk számtalan kisebb
adományt, amelyekért nagyon hálásak vagyunk. A szükség
legsötétebb óráiban Jaap Rosen Jacobson és Oshri Even-Zohar
siettek a megmentésünkre. Szintén jelentős támogatásban
részesítette a munkánkat Amszterdam városa, főleg Simone
Kukenheim és Touria Meliani önkormányzati képviselőknek
köszönhetően, akik teljes mértékben megértették, hogy a háborúban
Amszterdam városa elveszítette lakosságának több mint tíz
százalékát, ami örökké sajgó seb maradt a város testén, s ezt soha
nem szabad elfelejteni. Köszönet Ger Baronnak, Tijs Roelofsnak és
Tamas Erkelensnek is, Amszterdam város tisztségviselőinek a
tanácsaikért és a támogatásukért. S ne feledkezzünk meg arról az
előlegről sem, amit a kiadótól kaptunk erre a könyvre.
Aztán ott vannak azok a személyek, akik a kötet megjelenését
lehetővé tették. Mindenekelőtt a szerző, Rosemary Sullivan, akinek a
Kanada és Hollandia közötti nagy távolság és a Covid–19 miatti
komoly korlátozások ellenére szívbe markolóan sikerült
megragadnia a projekt lényegét, és megalkotnia ezt a csodálatos
könyvet. Hogy ez megvalósulhatott – több kontinensen, sok
országban szétszóródott számtalan szereplővel, ennyi idő után és
megannyi, értékelésre és szortírozásra váró információval –, azt
csak csodálni és tisztelni lehet.
Hálásak vagyunk Sara Nelsonnak, szerkesztőnknek a
HarperCollinsnál, aki soha nem lankadó lelkesedésével és
magabiztosságával mindannyiunk számára felejthetetlenné tette ezt
az utazást. Szintén köszönettel tartozunk kiadónknak, Jonathan
Burnhamnek, aki Sarával együtt kezdettől fogva hitt a projektben, s
akinek a tanácsaira és a támogatására mindig számíthattunk.
Hasonlóképpen köszönjük holland kiadónk, az Ambo/Anthos
főigazgatója, Tanja Hendriks és a felelős kiadó, Laurens Ubbink
értékes segítségét a könyv megírása során. Ugyancsak hálánkat
fejezzük ki az amszterdami Schönbach Irodalmi Ügynökség
képviselőinek, Marianne Schönbachnak és Diana Gvozdennek.
Egy ilyen méretű nemzetközi projektnek jogi képviseletre is
szüksége van. Jogi tanácsokért kezdetben Job Hengeveldhez és
Philip van Wijnenhez fordultunk a Hengeveld Advocaten ügyvédi
irodából, végül egy nemzetközi jogi szervezet, a Bird & Bird vállalta a
képviseletünket. Külön is szeretnénk megköszönni Jeroen van der
Lee, Jochem Apon és Olaf Trojan segítségét; mindhárman kiváló
munkát végeztek. Szintén köszönjük Martin Senftleben független
tanácsadónak (Amszterdami Egyetem) a kiváló tanácsokat.
Ezenkívül számos olyan külső szakértővel dolgoztunk együtt, akik
irányt mutattak hosszú, fáradságos utunk során, és akiknek ezért
nagy köszönettel tartozunk: Edward Asscher, Boris Dittrich, Harry
Dolman, Nelleke Geel, Dries van Ingen, Willem van der Knaap,
Margaret Nanning, Kate Pankoke, Bert Wiggers és mások. Hálánkat
szeretnénk kifejezni a projekt tanácsadó testülete tagjainak, akiknek
az útmutatására nagy szükségünk volt néhány kényes helyzetben: a
nagyra becsült Roger van Boxtelnek, Job Cohen elnök úrnak és
Michiel Westermann-nak. Tanácsaik felbecsülhetetlen értékkel bírtak
számunkra, azonban semmilyen felelősség nem terheli őket azokért
a következtetésekért, amelyekre a projekt végén jutottunk.
Végül meg kell említenem, hogy egy ekkora vállalást nem lehet
megvalósítani olyan emberek nélkül, akik folyamatosan kézben
tartják a pénzügyeket, és gondoskodnak a szükséges feltételekről.
Különösen kettejük segítsége volt nélkülözhetetlen: Jean Hellwig
projektmenedzseré és Wieke van der Kley vezető asszisztensé.
Szintén köszönettel tartozunk Mardou Jacobs produkciós
menedzsernek és Ali Banyahia pénzügyi ellenőrnek; két csodálatos
gyakornokunknak: Jason Akkermannak és Danel Osterwaldnak,
valamint Stan Schramnak, aki az irodát találta számunkra.
Amszterdam, 2020. december 4.
Thijs Bayens,
Pieter van Twisk,
Luc Gerits
Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy részt vehettem ebben a
munkában, és ezért köszönetet mondok a Kihűlt Ügy Csapata
vezetőinek: Thijs Bayensnek, Pieter van Twisknak és Vince
Pankoke-nak. Mindhármójuktól sokat kaptam és tanultam; Thijs
inspirált, Pieter precizitásra ösztönzött, Vince tudására és erkölcsi
támogatására bármikor számíthattam. Kezdeti amszterdami
tartózkodásomat ők tették gyümölcsözővé, a Covid–19 támadása
után pedig türelmesen válaszoltak a videóhívásaimra és az ezernyi
e-mailemre. Szeretném megköszönni Brendan Rooknak is azt a
professzionális hozzáállást, amellyel segített tisztázni a saját
nézőpontomat, élesebbé tenni a fókuszt; valamint Monique
Koemans kedves gesztusát, mellyel meghívott, hogy vegyek részt az
általa vezetett kutatói megbeszéléseken, és szakmaiságát azok
irányításában. Hálás vagyok Jean Hellwig projektmenedzsernek is,
aki mindig szánt időt arra, hogy megoldja a felmerülő logisztikai
problémákat. Köszönöm a munkatársaknak, akik segítettek az
adatgyűjtésben, köztük Circe de Bruin, Christine Hoste, Anna
Foulidis történelemkutatóknak, valamint Linda Leestemakernek és
Wieke van der Kleynek, hogy elintézték és megszervezték számos
látogatásomat a levéltárakba, múzeumokba; többek között a
Háborús Népirtás és Holokauszttanulmányok Intézetébe, az
Amszterdami Városi Levéltárba, Nemzeti Holokauszt Múzeumba és
az Ellenállási Múzeumba; valamint a nagyobb utazásokat
Westerborkba és Hágába. Köszönöm a Nederlands
Letterenfondsnak (Holland Irodalmi Alapítvány), hogy a város
szívében rendelkezésemre bocsátottak egy gyönyörű lakást, ahol
nyugodtan végezhettem a munkámat.
Köszönetet és elismerést érdemel a nővérem, Colleen Sullivan,
aki a kézirat első változatait is olvasta, és akinek a bátorítása
létfontosságú volt számomra; Karen Mulhallen, akinek a támogatása
és a tanácsai az írás hosszú folyamata alatt felbecsülhetetlenül
értékesnek bizonyultak; Plum Johnson, aki végighallgatta a
töprengéseimet, fontolgatásaimat; és Mary Germaine, aki mindig ott
volt, ha a számítógéppel nem boldogultam.
Szeretném megköszönni Iris Tupholme-nak is, kanadai
szerkesztőmnek, akivel először 1987-ben dolgoztam együtt, és aki
valamennyi könyvem írása közben jó pásztorként terelgetett engem
ezen a nehéz, göröngyös terepen. Mint eddig, most is csodálatosan,
bölcsen támogatott, és élvezet volt vele a munka. Mindig tudta,
hogyan bátorítson, hogy felül tudjam múlni a saját elvárásaimat is.
Egész életemben adósa leszek. Kivételesen szerencsés szerző az,
aki Sara Nelson olvasószerkesztővel dolgozhat. Remek szakember,
azonnal ott van, ha a szükség úgy hozza. Lényegre törő, briliáns
megjegyzéseivel, tökéletességre törekvésével megköveteli a
legmagasabb minőséget, ugyanakkor ösztönöz is annak az
elérésére. Türelme határtalan. Bárcsak minden írónak ilyen
szerkesztő segítené a munkáját! Külön köszönettel tartozom a
Harper Division elnök-kiadójának, Jonathan Burnhamnek, aki azzal,
hogy engem javasolt a könyv írójának, megindító utazásra indított –
majd nagylelkűen át is nézte a kéziratot. A javaslatai hatalmas
segítséget jelentettek. Végül szeretném hálásan megköszönni
ügynökömnek, Jackie Kaisernek, hogy Irishez hasonlóan mindvégig
mellettem állt, ott volt, és támogatott, tanácsot adott, amikor
szükségem volt rá. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy velem
dolgozik.
Hálával és szeretettel ajánlom e könyvet testvéreimnek:
Patriciának, Sharonnak, Colleennek és Terrynek, valamint életem
társának, Juannak.
Toronto, 2021. április 1.
Rosemary Sullivan
 A kötetben szóba kerülő szervezetek,
helyszínek, kifejezések
IV-B4 osztály: A Birodalmi Biztonsági Főhivatal (SD) Zsidóügyi
Osztálya. Adolf Eichmann irányítása alatt ez a szervezet felelt a
zsidók megsemmisítő táborokba való deportálásáért. A köznyelv
„zsidóvadász egységnek” nevezte.
Abwehr: Német katonai hírszerzés.
Amersfoorti tábor: Német koncentrációs és tranzittábor
Hollandiában, Amersfoort városától délre. 1941 augusztusától 1945
áprilisáig működött. Ez idő alatt harminchétezer ember volt itt
elzárva, akik közül húszezer főt keleti táborokba deportáltak.
Körülbelül hatszázhetvenen lelték halálukat a táborban.
Anne Frank Alapítvány – Anne Frank Fonds (AFF): Az Otto Frank
által 1963-ban, bázeli székhellyel (Svájc) létrehozott alapítvány. Ez a
szervezet a Frank család képviselője, Anne naplójának
forgalmazója, a szerzői jog tulajdonosa.
Anne Frank-ház – Anne Frank Stichting (AFS): Az amszterdami
székhelyű, Otto Frank által 1957-ben létrehozott alapítvány. Eredeti
célja a titkos hátsó traktust rejtő épület lebontásának a
megakadályozása volt, ma azonban az ingatlan felügyelete, Anne
történetének és eszméinek életben tartása szintén a feladatai közé
tartozik. Az AFS kiállításokat és ismeretterjesztő programokat
szervez világszerte Anne Frankról, s elkötelezett küzdelmet folytat
az antiszemitizmus és a rasszizmus ellen.
Arbeitseinsatz (kényszermunka): A második világháborúban a
németek által megszállt területek lakóit kényszermunkára kötelezték,
hogy a katonaként szolgáló német munkaerőt pótolják. Hollandiában
a kényszermunka 1942 januárjától kötelező jellegű volt. Aki nem
jelentkezett a behívó kézhez kapása után, bujkálni kényszerült.
Auschwitz (Auschwitz-Birkenau): Náci koncentrációs és haláltábor
a Harmadik Birodalom területén. Csaknem negyven altáborból állt,
amelyek közül a birkenaui volt a legnagyobb. 1942-ben hozták létre
Lengyelország déli részén, Oświęcim város közelében. A háború
alatt csaknem egymillió embert, főleg zsidókat végeztek ki itt.
Bergen-Belsen: Németország északi részén (Celle mellett) itt
alakították ki a legnagyobb hadifogoly- és koncentrációs tábort,
amelyben a második világháború alatt több mint hetvenezer ember
pusztult el. Itt halt meg Anne és Margot 1945 elején.
Besluit Buitengewone Rechtspleging (rendkívüli
igazságszolgáltatásról szóló törvény): A londoni emigrációban
működő holland kormány által 1943 végéig meghozott rendkívüli
rendelkezések, amelyek meghatározták a németekkel kollaboráló
vagy háborús bűnösnek tartott személyek elleni jogi eljárások
rendjét.
CABR – Centraal Archief Buitengewone Rechtspleging (Bírósági
Akták Központi Archívuma): A londoni emigrációban működő holland
kormány által 1943-ban hozott rendkívüli igazságszolgáltatásról
szóló törvény keretében bírósági eljárásig jutott ügyek anyagának
tárolására létrehozott archívum. Az akták legnagyobb részét a hágai
Holland Nemzeti Levéltárban őrzik.
Dachau: Az első, 1933-ban létrehozott koncentrációs tábor a náci
Németországban, München közelében. Mintegy ötvenezer fogoly
halt meg itt.
Dolle Dinsdag (őrült kedd): 1944. szeptember 5. A szövetségesek
jelentős előrenyomulása után elterjedt a hír, hogy Hollandia
bármelyik pillanatban felszabadulhat. A hollandok nyíltan ünnepelni
kezdtek, a kollaboránsok pedig tömegesen menekültek. Végül a
szövetségesek előretörése csak Hollandia déli részére korlátozódott,
és a németek még nyolc hónapig kitartottak.
Einsatzstab Reichsleiter Rosenberg – Rosenberg Társaság: Alfred
Rosenbergről elnevezett náci szervezet, amely a németek által
megszállt területekről módszeresen összegyűjtötte (lopta) a
művészeti alkotásokat és a kulturális emlékeket, majd
Németországba szállította őket.
Euterpestraat: Gyakran ezen a néven emlegették az
Amszterdamban, az Euterpestraat 99. szám alatt, a Zentralstelle
épületével szemben található SD-főhadiszállást. Ez volt a bázisa a
IV-B4 zsidóvadász egységnek is.
 Expositur: A német hatóságoknál eljáró Zsidó Tanács hivatala.
Februári sztrájk: 1941. február 25–26-án lefolytatott,
Amszterdamból induló munkássztrájk, amely aztán egész
Hollandiára kiterjedt. Ez volt az egyetlen nyílt és tömeges tiltakozás
a megszállt Európában élő zsidók üldözése ellen. A kiváltó oka az
amszterdami zsidó negyedben végrehajtott razziasorozat volt, amely
során zsidó férfiak százait tartóztatták le.
Gestapo (Geheime Staatspolizei): A náci Németország politikai
titkosrendőrsége. Az SS irányítása alá tartozott.
Grüne Polizei – Zöld Rendőrség: Az Ordnungspolizei, azaz
rendfenntartási rendőrség néven is ismert, Németországban és a
megszállt területeken a mindennapi rendőri szolgálatot ellátó
egységek. Az egyenruhájuk zöld színe miatt zöld rendőröknek is
hívták őket. Az SD tisztjeit – helytelenül – szintén zöld rendőrökként
emlegették.
Hausraterfassung – Háztartási Javak Nyilvántartásának Hivatala:
A Zentralstelle alá tartozó, a Rosenberg Társasággal és a
Lippmann–Rosenthal Bankkal is szorosan együttműködő hivatal,
mely a végső soron Németországba szállítandó zsidó (háztartási)
javak elkobzására jött létre. Ez alá tartozott a Henneicke-osztag.
Henneicke-osztag: Mintegy ötven náci kollaboránsból álló, a
részben német származású Wim Henneicke által vezetett csapat.
1943 márciusa és októbere között fejvadászként tevékenykedtek.
Becslések szerint több mint nyolcezer zsidó deportálásáért felelősek.
A Hausraterfassung (Háztartási Javak Nyilvántartásának Hivatala)
alá tartoztak.
Het Parool: A holland ellenállás egyik leghíresebb újságja.
Eredetileg hírbulletinként indult rövid közleményekkel, de 1941
februárjára igazi napilappá alakult. A háború alatt az illegális
újságnál dolgozók közül nagyjából kilencven főt tartóztattak le és
végeztek ki. A Het Parool még mindig létezik; Amszterdam
környékének szociáldemokrata lapja.
Holland Közigazgatási Hivatal – Nederlandse Beheersinstituut
(NBI): 1945 augusztusában életre hívott intézmény, amelynek
feladata a veszélyesnek nyilvánított, ellenséges vagy a háború alatt
eltűnt személyek vagyontárgyainak felkutatása, kezelése és végső
soron likvidálása volt.
Holland Nemzetbiztonsági Hivatal – BNV: A háború után, 1945-
ben létrehozott, ideiglenes hírszerző és biztonsági szolgálat. Később
ez lett a Binnenlandse Veiligheidsdienst (BVD), a Belügyi Biztonsági
Szolgálat, mely ma Általános Hírszerző és Biztonsági Szolgálatként
(Algemene Inlichtingen en Veiligheidsdienst – AIVD) működik.
Hollandsche Schouwburg – Holland Színház: Színház
Amszterdamban a Plantage Parklaanon. A németek hozták létre a
zsidó negyedben a megszállás alatt. 1942-ben ez az épület lett a
gyűjtőhelye azoknak a zsidóknak, akiket Westerborkon vagy
Vughtön keresztül megsemmisítő táborokba küldtek. Ma emlékhely.
IJzeren Garde – Vasgárda: Kis fasiszta szakadár párt, amely
elszakadt a valamivel nagyobb NSNAP-től (Nemzetiszocialista
Holland Munkáspárt). A mozgalom erősen antiszemita és nácibarát
volt. 1941 végén feloszlatták.
Joodse Ereraad – Zsidó Becsületbíróság: Azoknak a zsidóknak az
elszámoltatására létrehozott szervezet, akikről úgy vélték,
együttműködtek a németekkel. 1946 elején hozták létre, és 1950-ig
működött. A tanács hivatalos jogkörrel nem rendelkezett, de a
döntéseit nyilvánosságra hozta, és az illető kiközösítésére szólíthatta
fel a zsidó közösséget.
Joodsche Weekblad: A második világháború alatt Hollandiában a
Zsidó Tanács gondozásában megjelenő hetilap. Ez a magazin volt
az egyetlen engedélyezett zsidó kiadvány. 1941 áprilisa és 1943
szeptembere között minden pénteken megjelent, és tartalmazta a
németek által bevezetett újabb zsidóellenes intézkedéseket. Mivel
csak zsidók körében terjesztették, előfordult, hogy a
rendelkezésekről a nem zsidók akár nem is hallottak, így még
jobban sikerült elszigetelni a zsidókat a holland társadalmon belül.
Jordaan: Óvárosi kerület Amszterdam központi részében. Itt
található Otto cége a titkos hátsó szárnnyal. Jellegzetes
munkásosztálybeli környék, mesteremberekkel, kisvállalkozásokkal,
boltokkal, szegényebb családoknak alkalmas házakkal, sok
munkanélkülivel. De ismert volt sajátos kultúrájáért és hangulatáért.
 Kopgeld (fejpénz): Az a jutalom, amit a zsidóvadászok és a
rendőrtisztek kaptak minden egyes letartóztatott zsidó után. Az
összeg változott; a háború elején 7,50 gulden volt, a végére akár a
40 guldent is elérhette.
„Lakók” projekt: A Kihűlt Ügy Csapata által kijelölt egyik nyomozási
terület, amelynek keretei között átvizsgálták a titkos hátsó traktus
körüli épületeket, lakásokat; ki hol lakott, mit lehet tudni az
előéletükről, politikai beállítottságukról, büntetett előéletükről stb.
Landelijke Knokploegen (KP, LKP): Az LO (lásd alább) által
alapított fegyveres ellenállási szervezet. A szökésben lévő, bujkáló
embereknek hirtelen mindenféle iratra, személyi igazolványokra,
élelmiszerjegyekre volt szükségük. A KP erőszakosan, akár rablások
során szerezte meg ezeket.
Landelijke Organisatie voor Hulp aan Onderduikers (LO):
Rejtőzködők Nemzeti Segélyszervezete, 1942-től a háború végéig
működő holland ellenállási mozgalom. Az illegalitásba vonult,
bujkálásra kényszerült embereknek nyújtott segítséget.
„Letartóztatások” projekt: A Kihűlt Ügy Csapata által kijelölt egyik
nyomozási téma. Ezen belül átvizsgálták az 1943–1944 során
letartóztatott zsidók anyagát, hogy képet kapjanak a zsidóvadászok
működéséről: ki kivel dolgozott együtt, milyen módszereket
alkalmaztak, hogyan szereztek információt, stb.
Lippmann–Rosenthal Bank: Korábbi zsidó bankárház, amelyet
elkoboztak és átalakítottak a zsidók vagyonát nyilvántartó, majd
konfiskáló náci bankká. Az ellopott javakat használták fel, többek
között, a holokauszt finanszírozására.
Mauthausen: Ausztriában, Linz mellett 1938-ban alapított
koncentrációs tábor. Csaknem százezer ember pusztult el itt.
Hollandiában már a háború alatt is közismert volt, mivel az 1941
februárjában letartóztatott zsidók nagy részét ide deportálták, és ott
néhány hónapon belül meghaltak. Mauthausen neve egyenlő volt a
halálos ítélettel.
Mischling: A náci Németországban használt jogi kifejezés olyan
személyekre, akik nem teljesen zsidó származásúak. A zsidó ősök
számának megfelelően több alkategória létezett.
 Mittelbau: 1943 augusztusától működő, több tucat altáborból álló
koncentrációs és munkatábor Közép-Németországban. Az eredeti
munkatáborban a rabok a V1 és V2 rakéták előállításán dolgoztak,
de végül húszezer fő lelte itt a halálát.
Neuengamme: Koncentrációs tábor Németországban, Hamburg
közelében. Az 1938-ban alapított tábor az SS irányítása alá tartozott.
Az itt meggyilkolt áldozatok számát negyvenháromezerre becsülik.
NSB – Nemzetiszocialista Mozgalom: Az Anton Mussert vezette
Holland Nemzetiszocialista Mozgalom nevű párt 1931 és 1945
között működött. A háború előtt mintegy harmincezer tagot számlált,
a megszállás alatt, 1943-ra számuk százezer körülire nőtt.
Kezdetben nem volt antiszemita, voltak zsidó tagjai is, mindez
azonban 1938-ban megváltozott.
NSDAP – Nemzetiszocialista Német Munkáspárt: A német
nemzetiszocialista mozgalom 1920-ban alakult pártja. Vezetője Adolf
Hitler volt.
NSKK – Nemzetiszocialista Gépkocsis Alakulat: Katonai egység,
amelyet motorizált járműveikkel különböző frontok kiszolgálására
vezényeltek. A háború alatt főleg a megszállott területekről töltötték
fel.
Nürnbergi törvények: Németországban 1935-ben bevezetett
rasszista, zsidóellenes törvények. Céljuk a zsidók jogfosztásának
törvényesítése volt. A megszállás alatt a holland lakosságra szintén
alkalmazták ezeket a törvényeket.
Opekta: A kölni székhelyű német Opekta GmbH 1933-ban
alapított leányvállalata. A céget húsz évig Otto Frank irányította. A
háború alatt átkeresztelték Gies & Tsa. (Gies & Co.) névre. A vállalat
a lekvárkészítéshez használt pektint tartalmazó termékeket gyártott.
Oranjehotel (Narancs Hotel): A scheveningeni börtön gúnyneve a
háború alatt. Különböző okokból, például ellenállásért, németekkel
szemben használt becsmérlő megjegyzésért, gazdasági
bűncselekményért, lopásért, háborús nyerészkedésért több mint
huszonötezer ember volt itt bebörtönözve. Ezenkívül zsidók, Jehova
tanúi, cigányok is.
Ordedienst (OD): Az LO létrejötte előtt valószínűleg a legnagyobb
ellenállási csoport Hollandiában. 1940-ben alakult azzal a céllal,
hogy betöltse a németek kivonulása után keletkező hatalmi
vákuumot. A háború alatt szabotázsakciókat szervezett, valamint
hírszerzési információkat juttatott el a szövetségesekhez.
PB – Persoonsbewijs: Személyi igazolvány, amelyet 1941
áprilisától minden tizenöt éves és annál idősebb holland
állampolgárnak magánál kellett tartania. A németek parancsára
vezették be, és nagy segítségnek bizonyult a zsidók és az ellenállás
harcosainak üldözésében. A zsidók személyi igazolványára egy
nagy J betűt nyomtattak. A Sperre-jogosultak egy Sperre-pecsétet
kaptak a személyi igazolványukra.
Pectacon: 1938 júniusában Otto Frank bővítette üzleti
tevékenységét, és Pectacon név alatt húskészítményekhez
felhasználható őrölt fűszerkeverékek készítésébe és
forgalmazásába kezdett. Hermann van Pels a Pectaconnál
dolgozott.
Politikai Nyomozóhivatal – Politieke Opsporingsdienst (POD): A
Holland Nemzeti Rendőrség Politikai Nyomozóhivatala. Kollaboráns
tevékenységgel vagy háborús bűnökkel gyanúsított személyek
felkutatására és elfogására létrehozott rendőrségi osztály. 1945
februárjában alapult, és a háború után közvetlenül a hatalmat
gyakorló katonai hatóság alatt működött.
Politikai Vizsgálati Osztály – Politieke Recherche Afdeling (PRA):
A POD új neve 1946 márciusától, amikor a katonai hatóság átadta
az irányítást a polgári közigazgatásnak, és helyreállt a politikai rend.
Az igazságügyminisztérium fennhatósága alá tartozott.
Pulsolás: Ha Amszterdamban zsidókat deportáltak, néhány napon
belül megjelent az Abraham Puls költöztetőtársaság, hogy kiürítse
az otthonukat. Az otthonok kifosztását a köznyelv „pulsolásnak”
nevezte. Abraham Puls a Holland Nemzetiszocialista Mozgalom
tagja volt.
Radio Oranje (Narancs Rádió): A BBC európai
műsorszolgáltatásának minden este negyed kilenckor sugárzott
tizenöt perces rádióadása, amelyet a londoni száműzetésben lévő
holland kormány szervezett. Az első közvetítés 1940 júliusában volt
hallható. Hollandiában sokan rejtegettek tiltott rádiókészüléket, és
titokban hallgatták az adást.
 Ravensbrück: Koncentrációs tábor Berlintől kb. nyolcvan
kilométerre északra, főleg nők számára. 1939-es megnyitásától
közel harmincezer ember halt meg a táborban.
RIOD – Rijksinstituut voor Oorlogsdocumentatie: Holland Állami
Háborús Dokumentációs Központ.
Sachsenhausen: Koncentrációs tábor Berlintől huszonöt
kilométerre északra. Viszonylag nagy méretű létesítmény volt, 1936-
os megalapításától a felszabadításáig több mint kétszázezer foglyot
őriztek itt, akik közül körülbelül ötvenezer fő halt meg.
Sachsenhausenben barbár körülmények uralkodtak, a rabokat napi
rendszerességgel végezték ki, lelőtték vagy felakasztották őket.
SD – Sicherheitsdienst: A háború alatt az SD volt a német állam
hírszerző szolgálata. A Reinhard Heydrich által vezetett, az SS
irányítása alá tartozó szervezet támogatta a Gestapót,
együttműködött a német belügyi igazgatással. Feladata a Harmadik
Birodalom politikai ellenségeinek – beleértve a zsidókat –
megfigyelése és üldözése volt.
Signalementenblad: Az OD ellenállási mozgalom által 1943
októberében megjelentetett magazin. Több mint hetven kollaboráns
és áruló nevét, személyleírását és fényképét tartalmazta. Az
ellenállás tagjai számára készült, hogy azonosítani tudják az
ellenséges szándékú embereket.
Sipo – Sicherheitspolizei: A német rendőrség biztonsági
szolgálata.
Sobibor: 1942 áprilisa és 1943 novembere között működő náci
megsemmisítő tábor Kelet-Lengyelországban. Legalább
százhetvenezer embert, többségükben zsidókat deportáltak ide, és
közülük alig néhányan élték túl a tábort. Becslések szerint
harmincnégyezer holland zsidót gyilkoltak meg itt.
Sperre: A Zsidó Tanács által a Zentralstelle jóváhagyásával
kiadott, a deportálás alól ideiglenes mentességet biztosító okmány.
Számos indoka lehetett annak, hogy valaki megkapja: az illető
például nélkülözhetetlen a háborús gazdaság működtetéséhez; a
Zsidó Tanács tagja; vagy eleget fizetett, stb.
SS – Schutzstaffel: Az 1925-ben alapított SS eredetileg egy
félkatonai szervezet volt, amely Adolf Hitler személyes testőrségét
alkotta. Heinrich Himmler vezetésével a csoport egyfajta elit
egységgé alakult át, majd különvált az általános SS és a katonai,
azaz Waffen SS. A náci állam legnagyobb hatalommal rendelkező
szervezete volt. Ennek az egységnek az irányításával zajlott a
holokauszt.
SPTT – Staatsbedrijf der Postijen, Telegrafie en Telephonie: A
holland állam tulajdonában lévő, a postai, távíró-, telefon- és
rádiótelefon-szolgáltatásért felelős társaság. 1998-ban privatizálták,
ma KPN néven ismert.
Stadsarchief: Amszterdami Városi Levéltár.
STPD – Stichting Toezicht Politieke Deliquenten (Politikai
Elkövetőket Felügyelő Alapítvány): 1945 szeptemberében alapított
szervezet. Célja a társadalmi feszültség és nyugtalanság
csökkentése volt azáltal, hogy elősegítse a politikai
bűncselekményeket elkövetők visszailleszkedését a társadalomba. A
kollaborációval vádolt személyek elkerülhették a bírósági eljárást, ha
az STPD vállalta a felügyeletüket.
„Tanúvallomások” projekt: A Kihűlt Ügy Csapata által kijelölt egyik
nyomozási terület. Az e téren folyó adatgyűjtés során átnézték a
rajtaütéssel kapcsolatban az évek során begyűjtött
tanúvallomásokat, legyenek azok nyomtatott formájúak,
hangfelvételek vagy videófelvételek. A vallomásokat aztán egy
idővonal mentén összerendezték, hogy megállapíthassák az
ellentmondásokat és az egymást megerősítő állításokat.
Theresienstadt: Az SS által 1941-ben kialakított gettó és
koncentrációs tábor Prágától északra. Hármas célt szolgált:
elkülönítő tábor a megsemmisítő táborok felé vezető úton; fontos
pozícióban lévő idősebb zsidók „nyugdíjastelepe”; valamint „kirakat”
a nagyközönség félrevezetésére a holokauszt borzalmainak
leplezésére.
USHMM – United States Holocaust Memorial Museum: Az
Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma Washington D. C.-
ben.
Utrechti Gyermekbizottság (Utrechts Kindercomité): Holland
ellenállási csoport Utrechtben, mely szervezet több száz zsidó
gyermeket rejtett el és mentett meg.
 Vught/Herzogenbusch: Német koncentrációs tábor Hollandia déli
részén, Den Bosch közelében. Az 1942-ben elkészült tábor az SS
irányítása alatt állt. Azért hozták létre, hogy csökkentse az
amersfoorti és westerborki táborok túlterheltségét, és
munkatáborként szolgáljon a környéken működő ipar kiszolgálására.
1944 októberében szabadították fel a szövetségesek. A háború alatt
mintegy harmincezer foglyot őriztek itt, akik közül nyolcszáz fő életét
vesztette.
V-ügynökök: Az SD civil lakossághoz tartozó, fedett ügynökei.
Információszerzésre, rejtőzködő zsidók, lelőtt pilóták vagy az
ellenállásnak dolgozók lebuktatására használták őket. Ezek az
informátorok cselekedhettek ideológiai meggyőződésből, haszon
reményében, vagy zsarolással is kényszeríthették erre őket.
WA – Weerbaarheids Agdeling: A Holland Nemzetiszocialista
Mozgalom (NSB) egyenruhás milíciája.
Waffen SS: Az SS Heinrich Himmler által vezetett katonai szárnya.
1934-ben alakult SS-Verfügungstruppe néven, és 1940-ben
nevezték át Waffen-SS-nek. Elit harcoló alakulatot képeztek, és
híresek voltak fanatikus ideológiai lelkesedésükről.
Wannseei konferencia: 1942. január 20-án a Berlin melletti
Wannsee partján álló Villa Marlierben tizenöt magas beosztású náci
tisztségviselő (köztük Reinhard Heydrich és Adolf Eichmann)
részvételével megtartott találkozó. A megbeszélés fő témája a
zsidókérdés végső megoldása, az európai zsidóság tömeges
megsemmisítése volt.
Wehrmacht: A német hadsereg.
Westerborki tábor: A holland kormány által az ország északkeleti
részében 1938-ban létrehozott menekülttábor. A háború alatt
tranzittáborrá alakították, ahonnan százkétezer zsidót és kétszáz
romát raktak vonatra, és indítottak keletre az ottani koncentrációs és
megsemmisítő táborokba. A felszabadulás után a tábor háborús
bűncselekményekkel gyanúsított személyek és kollaboránsok
börtönéül szolgált.
Wirtschaftsprüfstelle – WSP (Gazdasági Felügyeleti Hivatal): A
német megszállók meg akarták szerezni a zsidók tulajdonában lévő
ingatlanokat és cégeket. 1940 októberétől a zsidó társaságoknak
regisztrálniuk kellett a WSO-nál, mely az Országos Pénzügyi és
Gazdasági Bizottság alá tartozott. 1940 márciusától a zsidó cégek
irányítását árja megbízottak vették át, majd végül felszámolták őket.
Az egész folyamatot az Omnia-Treuhandgesellschaft tröszt
irányította.
Zentralstelle für Jüdische Auswanderung (Központi Zsidó
Kivándorlási Hivatal): Az SD-vezér Reinhard Heydrich parancsára
létrehozott szervezet. Célja a társadalom megtisztítása volt a
zsidóktól – először a kivándorlás bátorításával, később
koncentrációs és haláltáborokba történő deportálással. A Központ
Amszterdamban az Adama van Scheltemapleinen, az SD-
parancsnoksággal szemben volt található. 1944. november 26-án a
Brit Királyi Légierő Hawker Typhoon gépei mindkét épületet
lebombázták.
Zsidó Egyeztetőbizottság – Joodse Coördinatie Commissie (JCC):
Közvetlenül a német megszállás után létrehozott zsidó szervezet a
zsidó közösség támogatására. Jogsegélyt, tanácsokat, pénzügyi
támogatást nyújtott, kulturális eseményeket szervezett. Megtagadta
a közvetlen együttműködést a németekkel, mert tagjai úgy
gondolták, arra csak a holland kormány jogosult. Miután megalakult
a Zsidó Tanács, a németek felszámolták az egyeztetőbizottságot.
Zsidó Menekültek Bizottsága: Segélyszervezet a Hollandiában élő
zsidó menekültek támogatására. A Németországból egyre nagyobb
számban áttelepülő zsidó menekültek elszállásolására hozták létre,
és 1933–1941 között működött. Ez járt el sürgős segély, oktatás,
kivándorlás, vízumok, letelepedési engedélyek ügyében.
Zsidó Tanács – Joodse Raad / Judenraete (JR): Német parancsra,
a zsidó közösség irányítására és ellenőrzésére 1941 februárjában
megalakult zsidó szervezet. Amszterdamban kezdte meg
működését, de hamarosan befolyást szerzett egész Hollandiában.
Zsidóügyi Iroda – Bureau Joodse Zaken: Eredetileg az
amszterdami rendőrség egyik osztálya, melynek feladata a megszállt
Hollandiában a németek által bevezetett zsidótörvények
megsértésének kiderítése volt. Miután 1943-ban Hollandiát
„zsidómentessé” nyilvánították, az osztály tisztjei átkerültek az SD
IV-B4 csoportjához, ahol főleg rejtőzködő zsidók utáni vadászat volt
a dolguk.
 A nyomozás során felkeresett levéltárak és
intézmények
Amszterdami Városi Levéltár (Stadsarchiv, Amszterdam,
Hollandia)
Anne Frank-ház (Anne Frank Stichting, Amszterdam,
Hollandia)
Arolsen Archívum (Arolsen Archives, Bad Arolsen,
Németország)
Bundesarchiv Berlin (Berlin, Németország)
Német Irodalmi Archívum (Deutsches Literaturarchiv,
Marbach, Németország)
Ellenállási Múzeum (Verzetsmuseum, Amszterdam,
Hollandia)
Gedenkstätte und Museum Sachsenhausen (Oranienburg,
Németország)
Groningeni Városi Levéltár (Groningen, Hollandia)
Háborús Népirtás és Holokauszttanulmányok Intézete
(Nederlands Instituut voor Oorlogsdocumentatie – NIOD,
Amszterdam, Hollandia)
Hágai Városi Levéltár (Haags Gemeentearchief, Hága,
Hollandia)
Herinneringscentrum Westerbork (Hooghalen, Hollandia)
Historisch Centrum Overijssel (Zwolle, Hollandia)
Jad Vasem Archívum (Yad Vashem Archives, Tel-Aviv, Izrael)
Kanadai Országos Könyvtár és Levéltár (Library and Archives
Canada, Ottawa, Kanada)
Nederlands Dagboekarchief (Amszterdam, Hollandia)
Noord-Hollands Archief (Haalem, Hollandia)
Oranjehotel (Scheveningen, Hollandia)
Orosz Állami Katonai Archívum (Moszkva, Oroszország)
Osztrák Levéltár (Österreichisches Staatsarchiv, Bécs,
Ausztria)
Pickford Centre for Motion Picture Study (Los Angeles, USA)
 Regional Archief Gooi & Vechtstreek (Hilversum, Hollandia)
Simon Wiesenthal Institut für Holocaust-Studien (Bécs,
Ausztria)
The Wiener Holocaust Library (London, Egyesült Királyság)
US Holocaust Memorial Museum (Washington D. C., USA)
US National Archive (College Park, USA)
USC Shoah Foundation – The Institute for Visual History and
Education (Los Angeles, USA)
Wiener Library Archive (Bécs, Ausztria)
Zsidó Kulturális Központ (Joods Cultureel Kwartier,
Amszterdam, Hollandia)
 Irodalomjegyzék
Aalders, G.: Nazi Looting: The Plunder of Dutch Jewry during
the Second World War, angolra fordította Arnold Pomerans és
Erica Pomerans, Berg, 2004.
Aalders, G. – Hilbrink, C.: De Affaire Sanders: Spionage en
intriges in herrijzend Nederland, Sdu, 1996.
Aartsma, K. – Huizing, B.: De Zwarte Politie 1940/1945, De
Haan, 1986.
Aerde, R. van: Het Grote Gebod, gedenkboek van het verzet
in LO en LKP, J. H. Kok, 1989.
Alford, K. D.: Hermann Goering and the Nazi Art Collection:
The Looting of Europe’s Art Treasures and their Dispersal after
World War II, McFarland, 2012.
Barnouw, D.: Rost van Tonningen: Fout tot het bittere eind,
Walburg Pers, 1994.
Barnouw, D. – Stroom, G. van der: Wie Verraadde Anne
Frank?, Boom, 2003.
Becker, T. – Huitzing, A.: Op de foto in oorlogstijd: Studo
Wolff, 1943, Lecturis, 2017.
Boer, J. F. M den – Duparc, S.: Kroniek van Amsterdam over
de jaren 1940–1945, J. H. de Bussy, 1948.
Bolle, M.: Letters Never Sent: Amsterdam, Westerbork,
Bergen-Belsen, angolra fordította Laura Vroomen, Yad Vashem
Publications, 2014.
Boomgaard, P. van den: Voor de Nazi’s geen Jood, hoe ruim
2500 Joden door ontduiking van rassenvoorschriften aan de
deportaties zijn ontkomen, Verbum, 2019.
Boterman, F.: Duitse daders, de Jodenvervolging en
Nazificatie van Nederland (1940–1945), Arbeiderspers, 2015.
Bouman, Z.: Modernity and the Holocaust, Polity Press, 1991.
Braun, E.: Het intieme dagobek van Eva Braun, Confidentia,
1949.
 Brinks, M.: Het Scholtenhuis 1940–1945: Daden, Profiel,
2009.
Broek, G.: An Investigative Report in the Betrayal and Arrest
of the Inhabitants of the Secret Annex, Anne Frank House,
2016.
Brongers, E. H.: De slag om de Residentie 1940, Baarn,
1968.
Browning, C.: Ordinary Men, Reserve Police Battalion 101
and the final solution in Poland, HarperCollins Publishers, 2017.
Bruïne, G. de et al.: Een Rwandees Kaartenhuis, een wirwar
van wankelende verklaringen, Boom, 2017.
Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne Frank: The Untold Story –
The hidden truth about Elli Vossen, the youngest helper of the
Secret Annex, angolra fordította Tess Stoop, Bep Voskuijl
Producties BV, Laag-Soeren, 2018.
Burrin, P.: Het ontstaan ban een Volkerenmoord: Hitler en de
Joden, Van Gennep, 1991.
Callahan, D. J.: Lest we Forget, Lessons from Survivors of the
Holocaust, Bruske Books, 2014.
Cohen, M.: De Nazi Leerling, de schuldige jeugd van Dick
Woudenberg, Atlas Contact, 2017.
Cohen, J.: Anne Frank House – Anne Frank Stichting,
Amsterdam, 2018.
Croes, M. – Tammes, P.: Gif laten wij niet Voortbestaan, Een
onderzoek naar overlevingskansen van Joden in de
Nederlandse Gemeenten, Aksant 2004
Diederichs, M.: Wie geschoren wordt moet stil zitten:
Nederlandse meisjes en vrouwen die in de periode 1940–1945
omgang hadden met Duitse militairen, Aspekt, 2015
Engels, A.: Nacht over Nederland, journalistiek reportage van
vijf bezettingsjaren, Ons Vrije Nederland, 1946.
Enzer, H. A. – Solotaroff-Enzer, S. (eds.): Anne Frank:
Reflections on her Life and Legacy, University of Illinois Press,
2000.
Es, B. van: The Cut Out Girl: A Story of War and Family, Lost
and Found, Penguin Books, 2019.
 Faber, S. – Donker, G.: Het Centraal Archief Bijzondere
Rechtspleging (1944–2010) en de ‘lichte gevallen’, Uitgeverij
Waanders, 2010.
Föllmer, M.: Culture in the Third Reich, Oxford University
Press, 2020.
Frijtag, G. von – Künzel, D.: Het geval Calmeyer, Nederlands
Instituut voor Oorlogsdocumentatie, 2008.
Gielig, W.: Seyss-Inquart, Aspekt, 2011.
Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, Simon &
Schuster, [1987] 2009.
Giltay Veth, D. – Leeuw, A. J. van der: Het Weinreb Rapport
I–II, Staatsuitgeverij, 1976.
Goldhagen, D.: Hitlers Gewillige Beulen, Standaard Uitgeverij,
1996.
Goldman, R. S.: The Anne Frank Case: Simon Wiesenthal’s
search for the Truth, Holiday House, 2009.
Griffioen, P. – Zeller, R.: Jodenvervolging in Nederland,
Frankrijk en België 1940–1945, overeenkomsten, verschillen,
oorzaken, Uitgeverij Boom, 2010.
Grobman, A. – Fishman, J. (eds.): Anne Frank In Historical
Perspective, Martyrs Memorial and Museum of the Holocaust,
1995.
Groen, K.: Landverraders, wat deden we met ze?, Anthos,
1974.
Groen, K.: Fout en Niet Goed, Just Publishers, 2009.
Groen, K.: Een Prooi wordt Jager, Just Publishers, 2016.
Haan, I. de: Jewish Honor Courts, Wayne State University
Press, 2015.
Hagen, L. E.: Ik vocht om Arnhem, dagboek van een
zweefvliegtuig-piloot, De Koepel, 1947.
Happe, K.: Veel Valse Hoop, de Jodenvervolging in 1940–
1945 Nederland, Atlas Contact, 2018.
Hasselt, R. van: De oorlog van mijn vader, een halve
familiegeschiedenis, Profiel, 2012.
Hausner, G.: Justice in Jerusalem, Kindler Verlag, 1966.
 Heijden, C. van der: Joodse NSB’ers: De vergeten
geschiedenis van Villa Bouchima in Doetichem, BK18, 2006.
Heijden, C. van der: Grijs Verleden, Nederland en de Tweede
Wereldoorlog, Contact, 2008.
Herzberg, A. J.: Kroniek der Jodenvervolging 1940–1945,
Querido, 1985.
Herzberg, A. J.: Amor Fati, zeven opstellen over Bergen-
Belsen, Querido, 1987.
Hillesum, E.: An Interrupted Life and Letters from Westerbork,
Holt Paperback, 1996.
Hoffer, E.: The True Believer, thoughts on the nature of mass
movements, Harper Perennial Modern Classics, 2002.
Hofman, J.: De Collaborateur, Aspekt, 2011.
Hollander, P. den: Roofkunst, de Zaak Goudstikker,
Meulenhoff, 2007.
Hopman, J.: Silence about the Euterpestraat, Free
Musketeers, 2012.
Hopman, J.: De wedergeboorte van een moffenmeid, Just
Publishers, 2016.
Ieperen, R. van: ’t Hooge Nest, Lebowski Publishers, 2018.
Jablonski, N.: Ras, in: J. Brockman: Wetenschappelijk
Onkruid, Maven Publishing, 2015.
Jansen, R. W.: Anne Frank: Silent Witnesses, Reminders of a
Jewish girl’s life, Pumbo, 2014.
Jong, L. de: Het Koninkrijk der Nederlanden in de Tweede
Wereldoorlog, 1–14, SDU Uitgeverij, 1969–1991.
Jong, L. de: Tussentijds, historische studies, Querido, 1977.
Jong, L. de: The Netherlands and Nazi Germany, Harvard
University Press, 1990.
Kempner, R. M. W.: Twee uit Honderdduizend, Anne Frank en
Edith Stein, Uitgeverij H. Nelissen, 1969.
Knoop, H.: De Joodsche Rood, Het drama van Abraham
Asscher en David Cohen, Elsevier, 1983.
Koetsier, T. – Roest, E.: Schieten op de maan, gezag en
verzet in Laren NH in WOII, Uitgeverij van Wijland, 2016.
 Kremer, G.: De Achtertuin van het Achterhuis, Lantaarn
Publishers, 2018.
Kremer, G.: Anne Frank Betrayed: The mystery unraveled
after 75 years, Lantaarn Publishers, 2020.
Lans, J. van der – Vuijsje, H.: Het Anne Frank Huis, een
biografie, Boom, 2010.
Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, Perennial,
HarperCollins, 2003.
Lester, R.: Flight of the Blue Heron, Bookstand, 2009.
Levi, P.: Surviving Auschwitz, angolra fordította Stuart Woolf,
Simon &Schuster, 1996.
Liempt, A. van: Hitler’s Bounty Hunters: The Betrayal of the
Jews, angolra fordította S. J. Leinbach, Berg, 2005.
Liempt, A. van: De jacht op het verzet, het meedogenloze
optreden van Sicherheitsdienst en Nederlandse politie tijdens de
Tweede Wereldoorlog, Balans, 2013.
Liempt, A. van: Jodenjacht, de onthutsende rol van de
Nederlandse politie in de Tweede Wereldoorlog, Balans, 2013.
Liempt, A. van: Gemmeker, Commandant van Westerbork,
Balans, 2019.
Lifton, R. J.: Nazi Dokters, de psychologie van de
rassenmoord in het Derde Rijk, Bruna, 1987.
Lindwer, W.: The Last Seven Months of Anne Frank: The
Stories of Six Women Who Knew Anne Frank, angolra fordította
Alison Meersschaert, Pan Macmillan, [2004] 2013.
Lindwer, W.: Wolf en Ryfka, kroniek van een Joodse familie,
Prometheus, 2019.
Lipstadt, D.: Denying the Holocaust, Growing assault on truth
and Memory, Penguin, 1994.
Luijters, G. – Schütz, R. – Jongman, M.: De Deportaties uit
Nederland 1940–1945, portretten uit de archieven, Nieuw
Amsterdam, 2017.
Maarsen, J. van: My Friend Anne Frank, angolra fordította
Debra F. Onkenhout, Vantage Press, 1996.
Maarsen, J. van: Inheriting Anne Frank, angolra fordította
Brian Doyle, Arcadia Books, 2009.
 Mardo, E.: Vrouwenkamp, De Vrije Pers, 1963.
Mechanicus, P.: In Depot: Dagboek uit Westerbork, Verbum,
2008.
Meershoek, G.: Dienaren van het gezag, de Amsterdamse
politie tijdens de bezetting, Van Gennep, 1999.
Meewuenoord, M.: Het hele is hier een wereld op zichzelf, De
Bezige Bij, 2014.
Meihuize, J.: Richard Fiebig en de uitbuiting van de
Nederlandse Industrie, Boom, 2018.
Metselaar, M. – Rol, R. van der – Stam, D. – Galesloot, H.
(eds.): Anne Frank: A House with a Story, Anne Frank Stichting,
1999.
Metselaar, M.: Anne Frank, dreaming, thinking, writing, Anne
Frank House, 2016.
Meulenbroek, L. – Poley, P.: Kroongetuige DNA, De Bezige
Bij, 2014.
Middelburg, B.: Jeanne de leugenaarster, Adriana
Valkenburg; hoerenmadam, verraadster, femme fatale, Nieuw
Amsterdam, 2009.
Moore, B.: Victims and Survivors: The Nazi Persecution of the
Jews in the Netherlands 1940–1945, St. Martin’s Press, 1997.
Müller, M.: Anne Frank, the Biography, [Metropolitan Books,
1998] Picador Paperback, 2013. [Magyar nyelven: Müller, M.:
Anne Frank, egy lány élete, fordította Bernáth István, Park,
2001.]
Oudheusden, J. van – Schumacher, E.: 1944 verstoorde
verwachtingen: Leven in bezet Nederland, Spectrum–NIOD,
2019.
Piersma, H.: Op eigen gezag: Politieverzet in oorlogstijd,
Querido, 2019.
Post, G.: Lotty’s Bench: The Persecution of the Jews of
Amsterdam, angolra fordította Tom Leighton, LM Publishers,
2018.
Presser, J.: De nacht der Girondijnen, Meulenhoff, 2007.
Presser, J.: Ondergang: De Vervolging en Verdelging van het
Nederlandse Jodendom, Aspekt, 2013.
 Riet, F. van: De bewakers van Westerbork, Boom, 2016.
Romijn, P. et al.: The Persecution of the Jews in the
Netherlands, 1940–1945: New perspectives, Vossiuspers, 2010.
Schaap, I.: Sluipmoordenaars: De Silbertanne Moorden in
Nederland 1943–1944, Just Publishers, 2010.
Schank, R.: Kunstmatige Intelligentie, in: Brockman, J.:
Wetenschappelijk Onkruid, Maven Publishing 2015.
Scherrenberg, O. et al.: De Moddermoord, over hoe een
ongeval een moord werd, Boom, 2013.
Schirach, H. von: Der Preis der Herrlichkeit, Herbig, 2003.
Schloss, E. – Bartlett, K.: After Auschwitz: A Story of
Heartbreak and Survival by the Stepsister of Anne Frank,
Hodder & Stoughton, 2013.
Schloss, E.: Eva’s story, Eerdmans Publishing Company,
1988.
Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, angolra fordította
Richard Winston és Clara Winston, Southbank Publishing, 2014.
[Magyar nyelven: Schnabel, E.: Anne Frank nyomában,
fordította Tábor Éva – F. Solti Erzsébet – Frank László,
Kozmosz Könyvek, 1980.]
Schütz, R.: Kille Mist, Het Nederlands notariaat en de erfenis
van de oorlog, Boom, 2016.
Schwarzschild, E.: Niet lezen als ’t U blieft – Nicht lesen bitte:
onuitwisbare herinneringen, Amstelveen, 1999.
Shapiro, E. – Kardonne, R. – Kugler, V.: Victor Kugler: The
Man Who Hid Anne Frank, Gefen Publishing House, 2008.
Shermer, M. – Grobman, A.: Denying History: Who says the
Holocaust never happened and why do they say it, UCLA Press,
2003.
Sijes, B. A.: Studies over Jodenvervolging, Van Gorcum &
Comp, 1974.
Somers, E.: Voorzitter van de Joodse Raad: De herinneringen
van David Cohen (1941–1943), Walburg Pers, 2010.
Somers, E. – Kok, R.: Jewish Displaced Persons in Camp
Bergen-Belsen 1945–1950, Waanders Publishers, 2003.
Staal, P.: Settling the Account, Universe, 2015.
 Stheeman, U. W. H.: Ledenregister van de Nationaal-
Socialistische Beweging te Amsterdam, Politieke
Opsporingsdienst district Amsterdam, 1945.
Stigter, B.: De Bezette Stad, Plattegrond van Amsterdam
1940–1945, Athenaeum – Polak & Van Gennep, 2005.
Strasberg, S.: Bittersweet, Signet, 1980.
The Diary of Anne Frank, szerkesztette David Barnouw és
Gerrold van der Stroom, angolra fordította Arnold J. Pomerans –
B. M. Mooyaart-Doubleday – Susan Massotty, NIOD–
Doubleday, 2003. [Javított, kritikai kiadás.]
Tongeren, P. van: Jacoba van Tongeren en de onbekende
verzetshelden van Groep 2000 (1940–1945), Aspekt, 2015.
Ullman, L. S.: 796 Days, Hiding a Child in occupied
Amsterdam during WW2, ComteQ Publishing, 2015.
Veen, H. van der: Westerbork 1939–1945, het verhaal van
vluchtelingenkamp en Durchgangslager Westerbork,
Herinneringscentrum Kamp Westerbork, 2003.
Veld, N. K. C. A in ‘t: De Joodse Ereraad, SDU Uitgeverij,
1989.
Venema, A.: Kunsthandel in Nederland 1940–1945,
Arbeiderspers, 1986.
Verhoeven, R.: Anne Frank was niet Alleen: Het
Merwedeplein 1933–1945, Prometheus, 2019.
Verkijk, D.: Radio Hilversum, 1940–1945: de omroep in
oorlog, 1974.
Van Wijk, J. – Bruyn J. de: Bep Voskuijl: Het Zwijgen Voorbij,
Prometheus Bert Bakker, 2018.
Visser, F.: De Zaak Antonius van der Waals, Forum Boekerij,
1974.
Wasserstein, B.: Gertrude van Tijn en het lot van de
Nederlandse Joden, Nieuw Amsterdam, 2013.
Wasserstein, B.: The Ambiguity of Virtue, Harvard University
Press, 2014.
Wiesel, E.: Night, angolra fordította Marion Wiesel, Farrar,
Straus and Giroux, 2006.
 Wiesenthal, S.: The Murderers Among Us: The Simon
Wiesenthal Memoirs, szerkesztette Joseph Wechsberg, Bantam
Books, 1968. [Magyar nyelven: Wiesenthal, S.: A gyilkosok
közöttünk járnak, fordította Békési Ágnes, Politikai Könyvkiadó,
Bukarest, 1970.]
Wilson, C. W.: Dear Cara: Letters from Otto Frank, North Star
Publications, 2001.
Wolfe, R.: Captured German and Related Records: a National
Archives conference, Ohio University Press, 1968.
Zee, N. van der: The Roommate of Anne Frank, angolra
fordította: Cees Endlich, Aspekt, 2003.
Zee, N. van der: Om Erger te Voorkomen, Aspekt, 2011.
Zee, S. van der: Vogelvrij: De jacht op de Joodse onderduiker,
De Bezige Bij, 2010.
Ziller, R.: Wij maken Geschiedenis, Het Hollandsche
Uitgevershuis, 1946.
Zwaan, J.: De Zwarte Kameraden, een geïllustreerde
geschiedenis van de N. S. B., Van Holkema & Warendorf, 1984.
 Jegyzetek
ELŐSZÓ – A FELSZABADULÁS ÜNNEPE ÉS
EMLÉKEZÉS A SZABADSÁGNÉLKÜLISÉGRE
1Részlet Amszterdam főpolgármestere, Femke Halsema
2019. május 4-én, a Dam téren tartott beszédéből.
ELSŐ FEJEZET – A RAJTAÜTÉS ÉS A ZÖLD
RENDŐR
1Hollandiában huszonötezer–huszonhétezer zsidó bujkált,
akiknek az egyharmadát beárulták.
2A Francia Televízióban 1960-ban készült interjú. Forrás: Lee,
C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, Perennial, HarperCollins,
2003, 130.
3Metselaar, M. – Rol, R. van der – Stam, D. – Galesloot, H.
(eds.): Anne Frank: A House with a Story, Anne Frank Stichting,
1999, 185.
4Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, angolra
fordította Richard Winston és Clara Winston, Southbank
Publishing, 2014, 133. A theresienstadti táborban minden
negyedik fogoly meghalt.
5Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne Frank: The Untold Story –
The hidden truth about Elli Vossen, the youngest helper of the
Secret Annex, angolra fordította Tess Stoop, Bep Voskuijl
Producties BV, Laag-Soeren, 2018, 112.
6Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, 139.
7Huf, J.: “Listen, We Are Not Interested in Politics”, De
Groene Amsterdammer, 1986. május 14.
MÁSODIK FEJEZET – ANNE FRANK NAPLÓJA
1The Diary of Anne Frank, szerkesztette David Barnouw és
Gerrold van der Stroom, angolra fordította Arnold J. Pomerans –
B. M. Mooyaart-Doubleday – Susan Massotty, NIOD–
Doubleday, 2003, 431, 1943. október 29-i bejegyzés, B változat.
[Javított, kritikai kiadás.]
2Uo., 623, 1944. április 11-i bejegyzés, A változat.
 3Wiesel, E.: Night, angolra fordította Marion Wiesel, Farrar,
Straus and Giroux, 2006.
4Thomson, I.: Primo Levi, Vintage, 2003, 244.
5The Diary of Anne Frank, szerkesztette David Barnouw és
Gerrold van der Stroom, angolra fordította Arnold J. Pomerans –
B. M. Mooyaart-Doubleday – Susan Massotty, NIOD–
Doubleday, 2003, 716, 1944. július 15-i bejegyzés, A változat.
[Javított, kritikai kiadás].
6Ozick, C.: Who Owns Anne Frank?, The New Yorker, 1997.
szeptember 28.,
https://www.newyorker.com/magazine/1997/10/06/who-owns-
anne-frank.
7The Diary of Anne Frank, szerkesztette David Barnouw és
Gerrold van der Stroom, angolra fordította Arnold J. Pomerans –
B. M. Mooyaart-Doubleday – Susan Massotty, NIOD–
Doubleday, 2003, 716, 1944. július 15-i bejegyzés, A változat.
[Javított, kritikai kiadás].
8Langer, W. C.: A Psychological Analysis of Adolf Hitler, for
the Office of Strategic Services (OSS) Washington, D.C.
1943/44. Együttműködésben prof. Henry A. Murray, a Harvard
Psychological Clinic, dr. Ernst Kris, a New School for Social
Research, dr. Bertram D. Lewin, a New York Psychoanalytic
Institute munkatársaival, 219. Közzétételre jóváhagyott titkos
dokumentum, 1999. Lásd még Murray, H. A. M.D.: Analysis of
the Personality of Adolph Hitler: With Predictions of His Future
Behaviour and Suggestions for Dealing with Him Now and After
Germany’s Surrender, Harvard Psychological Clinic, 1943.
október,
https://ia601305.us.archive.org/22/items/AnalysisThePersonality
ofAdolphHitler/AnalysisofThePersonalityofAdolphHitler.pdf.
HARMADIK FEJEZET – A KIHŰLT ÜGY CSAPATA
1Groningeni Városi Levéltár, Systeemkaarten voor
Verzetsbetrokkenen – A Goningeni Levéltár kartotékai az
ellenállás résztvevőiről (OVCG), 2183,
https://www.groningerarchieven.nl/archieven?
mivast=5&mizig=210&miadt=5&micode=2183&milang=nl&mi
zk_alle=van%20Twisk&miview=inv2.
2Százharmincezer holland fiatalembert küldtek Indonéziába,
hogy visszaszerezzék a gyarmatot, és az akkor elkövetett
atrocitások nagy részét még ma is hallgatás övezi. Mikor a
hollandok elvesztették a gyarmati háborút, a katonaság
visszavonult, apátlan gyermekek tömegét hagyva maga után,
akiket a helyiek megvetettek félig holland származásuk miatt. A
gyarmaton zajlott háborúk története tapinthatóvá vált, amikor
Jean találkozott néhány, immár a hatvanas éveiben járó egykori
gyermekkel, valamint rég elvesztett apáikkal, rokonaikkal. Ő is
félig holland, félig indonéz, bár a fiatalabb generációhoz tartozik.
„Én magam voltam tanúja annak, milyen gyógyító ereje van a
történelmi igazság felderítésének” – nyilatkozta.
NEGYEDIK FEJEZET – AZ ÉRDEKELTEK
1A Kihűlt Ügy Csapatának Jan van Kootennel 2016. március
4-én készített interjúja.
2Gerrit Bolkestein: 1944. március 28-án a Radio Oranjéban
elhangzott adás.
3Otto unokaöccsei és unokahúgai, köztük Buddy és Stephen
Elias (Otto nővére, Leni fiai).
4Mint később kiderült, az AFF nem adott engedélyt rá, hogy
Otto Frank leveleiből idézzünk, bár a kiválasztott levelek más
könyvekben már megjelentek. Nagyon sajnáljuk, hogy
toleranciát, megbékélést és igazságszolgáltatást hirdető
meggyőző szavait jelen könyvünkben nélkülöznünk kell.
ÖTÖDIK FEJEZET – LÁSSUK, MIRE JUT!
1Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, Perennial,
HarperCollins, 2003, 18. Otto Frank 1917. május 19-én kelt
levele.
2Hitler, A.: Mein Kampf, 1926. Angol nyelvű kiadás, Mariner
Books, 1998.
3Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, Perennial,
HarperCollins, 2003, 37–38. Forrás: Straus, R. P.: Interview with
Otto Frank, Moment, 1977. december.
 4Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, angolra
fordította Richard Winston és Clara Winston, Southbank
Publishing, 2014, 24. [A kötet magyar nyelven: Schnabel, E.:
Anne Frank nyomában, fordította Tábor Éva – F. Solti Erzsébet
– Frank László, Kozmosz Könyvek, 1980.]
5Moore, B.: Victims and Survivors: The Nazi Persecution of
the Jews in the Netherlands 1940–1945, St. Martin’s Press,
1997, 2.
6Griffioen, P. – Zeller, R.: The Netherlands: The greatest
number of Jewish victims in Western Europe, Anne Frank
House, https://www.annefrank.org/en/anne-frank/go-in-
depth/netherlands-greatest-number-jewish-victims-western-
europe.
7Moore, B.: Victims & Survivors, 72–73.
8Uo., 257–258.
9Uo., 182–184.
HATODIK FEJEZET – ÁTMENETI BÉKE
1Frankék otthona ma látogatható. A lakást 2004-ben
megvásárolta az Anne Frank-ház, és átalakították alkotóházzá
írók számára. Nagy gonddal állították helyre a Frank család
fényképeiről lemásolt, 1930-as évekre jellemző stílust. Anne
szobájában, a lehajtható mahagóni íróasztal fölött látható egy
felvétel, amelyen Anne egy ugyanilyen asztalnál ül.
2Müller, M.: Anne Frank, the Biography, [Metropolitan Books,
1998] Picador Paperback, 2013, 94. [Magyar nyelven: Müller,
M.: Anne Frank, egy lány élete, fordította Bernáth István, Park,
2001.]
3Shapiro, E. – Kardonne, R. – Kugler, V.: Victor Kugler: The
Man Who Hid Anne Frank, Gefen Publishing House, 2008, 29.
4Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, Simon &
Schuster, [1987] 2009, 30.
5Uo., 23.
6Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, Perennial,
HarperCollins, 2003, 52.
 7Harry Paape (a NIOD akkori igazgatója) 1985. február 18-án
és 27-én, valamint december 12-én és 18-án készített interjúja
Jan és Miep Giesszel, NIOD-levéltár.
8Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, 11.
9Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, 52.
10Müller, M.: Anne Frank: The Biography, 92.
11Carl Fussman interjúja Milly Stanfielddel: The Woman Who
Would Have Saved Anne Frank, Newsday, 1995. március 16.
Benne Otto Frank válaszának általa felidézett változata.
HETEDIK FEJEZET – A TÁMADÁS
1Moore, B.: Victims and Survivors: The Nazi Persecution of
the Jews in the Netherlands 1940–1945, St. Martin’s Press,
1997, 63.
2Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, Simon &
Schuster, [1987] 2009, 61.
3Lásd https://www.joodsamsterdam.nl/thorbeckeplein.
4Arthur Seyss-Inquartnak a Nemzetiszocialista Holland
Munkáspárt gyűlésén 1941. március 12-én Amszterdamban, a
Concertgebouw-ban mondott beszéde.
5Post, G.: Lotty’s Bench: The Persecution of the Jews of
Amsterdam, angolra fordította Tom Leighton, LM Publishers,
2018, 44.
6Moore, B.: Victims and Survivors, 70.
7Uo., 69–73.
8Liempt, A. van: Hitler’s Bounty Hunters: The Betrayal of the
Jews, angolra fordította S. J. Leinbach, Berg, 2005, 10.
9Moore, B.: Victims and Survivors,71–73.
10Müller, M.: Anne Frank, the Biography, [Metropolitan Books,
1998] Picador Paperback, 2013, 144–146. [Magyar nyelven:
Müller, M.: Anne Frank, egy lány élete, fordította Bernáth István,
Park, 2001.]
11Uo., 160.
12Uo., 147. Long feljegyzése a külügyminisztériumban
dolgozó munkatársainak 1940. június 26-án.
13Uo., 152–153.
 14Uo., 163.
NYOLCADIK FEJEZET – PRINSENGRACHT 263.
1Post, G.: Lotty’s Bench: The Persecution of the Jews of
Amsterdam, angolra fordította Tom Leighton, LM Publishers,
2018, 105.
2Aalders, G.: Nazi Looting: The Plunder of Dutch Jewry
during the Second World War, angolra fordította Arnold
Pomerans és Erica Pomerans, Berg, 2004, 49, 129.
3Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, Perennial,
HarperCollins, 2003, 98.
4Hillesum, E.: An Interrupted Life and Letters from
Westerbork, Holt Paperback, 150.
KILENCEDIK FEJEZET – A REJTŐZKÖDÉS
1Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, angolra
fordította Richard Winston és Clara Winston, Southbank
Publishing, 2014, 84–85. [Magyar nyelven: Schnabel, E.: Anne
Frank nyomában, fordította Tábor Éva – F. Solti Erzsébet –
Frank László, Kozmosz Könyvek, 1980.]
2Müller, M.: Anne Frank, the Biography, [Metropolitan Books,
1998] Picador Paperback, 2013, 193. [Magyar nyelven: Müller,
M.: Anne Frank, egy lány élete, fordította Bernáth István, Park,
2001.]
3Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne Frank: The Untold Story –
The hidden truth about Elli Vossen, the youngest helper of the
Secret Annex, angolra fordította Tess Stoop, Bep Voskuijl
Producties BV, Laag-Soeren, 2018, 43.
4Uo., 38.
5Hondius, D.: A New Perspective on Helpers of Jews During
the Holocaust: The Case of Miep and Jan Gies, in: Grobman, A.
– Fishman, J. (eds.): Anne Frank In Historical Perspective,
Martyrs Memorial and Museum of the Holocaust, 1995, 38.
Dienke Hondius és Dineke Stam 1993. október 20-án készített
interjúja Miep Giesszel.
6Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, Simon &
Schuster, [1987] 2009, 88.
 7Müller, M.: Anne Frank: The Biography, 194.
8Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, 94.
9Uo., 119.
10Uo., 133.
11Müller, M.: Anne Frank: The Biography, 195.
12Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, 117.
13Uo., 98.
TIZEDIK FEJEZET – AZ EMBERT MEGKÉRIK, Ő
PEDIG IGENT MOND
11943-ban lelőttek egy amerikai Halifax bombázót, amely a
német főhadiszállásként működő Carlton Hotelre zuhant,
megölve tizenhárom embert. 1944-ben az Euterpestraaton lévő
SD-parancsnokság ellen irányuló támadásban semmisült meg
számos környező épület. Összesen tízezer civil halt meg a
bombázások következtében.
2Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, Simon &
Schuster, [1987] 2009, 126.
3Grobman, A. – Fishman, J. (eds.): Anne Frank In Historical
Perspective, Martyrs Memorial and Museum of the Holocaust,
1995, 38.
4Uo., 40.
5Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, angolra
fordította Richard Winston és Clara Winston, Southbank
Publishing, 2014, 124. [Magyar nyelven: Schnabel, E.: Anne
Frank nyomában, fordította Tábor Éva – F. Solti Erzsébet –
Frank László, Kozmosz Könyvek, 1980.]
6Grobman, A. – Fishman, J. (eds.): Anne Frank in Historical
Perspective, 40–41.
7Uo., 41.
8Uo., 42.
9Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, 126.
10Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, 103.
11Uo., 117.
12Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, 102–103.
 13Rasky, H.: The Man Who Hid Anne Frank, CBC-
dokumentumfilm, 1980. Lásd még Gies, M. – Gold, A. L.: Anne
Frank Remembered, 111.
14Grobman, A. – Fishman, J. (eds.): Anne Frank in Historical
Perspective, 39.
15Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, 109.
16Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne Frank: The Untold Story –
The hidden truth about Elli Vossen, the youngest helper of the
Secret Annex, angolra fordította Tess Stoop, Bep Voskuijl
Producties BV, Laag-Soeren, 2018, 56–57.
17Uo., 76.
18Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, 129.
TIZENEGYEDIK FEJEZET – FELZAKLATÓ INCIDENS
1Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, Simon &
Schuster, [1987] 2009, 111. Lásd még: Schnabel, E.: The
Footsteps of Anne Frank, angolra fordította Richard Winston és
Clara Winston, Southbank Publishing, 2014, 146. [Magyar
nyelven: Schnabel, E.: Anne Frank nyomában, fordította Tábor
Éva – F. Solti Erzsébet – Frank László, Kozmosz Könyvek,
1980.]
2Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne Frank: The Untold Story –
The hidden truth about Elli Vossen, the youngest helper of the
Secret Annex, angolra fordította Tess Stoop, Bep Voskuijl
Producties BV, Laag-Soeren, 2018, 63.
3Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, Perennial,
HarperCollins, 2003, 109.
4Müller, M.: Anne Frank, the Biography, [Metropolitan Books,
1998] Picador Paperback, 2013, 277. [Magyar nyelven: Müller,
M.: Anne Frank, egy lány élete, fordította Bernáth István, Park,
2001.]
5Uo., 278.
6The Diary of Anne Frank, szerkesztette David Barnouw és
Gerrold van der Stroom, angolra fordította Arnold J. Pomerans –
B. M. Mooyaart-Doubleday – Susan Massotty, NIOD–
Doubleday, 2003, 626, 1943. április 11-i bejegyzés, A változat.
[Javított, kritikai kiadás].
7Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, 121.
TIZENKETTEDIK FEJEZET – EGY RAJTAÜTÉS
ANATÓMIÁJA
1Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, angolra
fordította Richard Winston és Clara Winston, Southbank
Publishing, 2014, 128. [Magyar nyelven: Schnabel, E.: Anne
Frank nyomában, fordította Tábor Éva – F. Solti Erzsébet –
Frank László, Kozmosz Könyvek, 1980.]
2Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, Simon &
Schuster, [1987] 2009, 193.
3Az Osztrák Belügyminisztériumban 1963. augusztus 21-én
Silberbauer kihallgatásáról készített jegyzőkönyv.
4A Kurierban 1963. november 22-én megjelent Jules Huf-
interjú 1986. május 14-i, a De Groene Amsterdammerben
változatlan formában megjelent utánnyomása.
5Az Osztrák Belügyminisztérium Silberbauer 1963. november
25-i és 1964. március 2-i kihallgatásáról készült jegyzőkönyvei.
6Van Helden, A. J.: Jegyzőkönyv Otto Frank 1963. december
2–3-i meghallgatásáról, Bűnügyi Nyomozóiroda Külügyi
Osztálya, Amszterdam.
7Van Helden, A. J.: Jegyzőkönyv Willem van Maaren 1964.
október 6-i meghallgatásáról, Bűnügyi Nyomozóiroda Külügyi
Osztálya, Amszterdam.
8Uo.
9Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, 128.
10Az Anne Frank 212c/4. nyilvántartási számú, közjegyző
által hitelesített, A. J. Dragt által felvett dokumentum, NIOD.
11Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, 193.
12Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, 129.
13Evelyn Wolf Kuglerrel készített hangfelvétele, AFS.
14Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, 129.
15Ernst Schnabel eredeti jegyzetei a The Footsteps of Anne
Frank című könyvhöz 1957-ből, Német Irodalmi Archívum,
Marbach.
16Shapiro, E. – Kardonne, R. – Kugler, V.: Victor Kugler: The
Man Who Hid Anne Frank, Gefen Publishing House, 2008, 53.
17Gertjan Broek (Anne Frank-ház) úgy véli, a razziaosztag
ezzel az opcióval élhetett.
18“I Hid Anne Frank From the Nazis”, interjú Victor Kuglerrel,
Pittsburgh Press Newspaper, 1958. augusztus 2.
19Van Helden, A. J.: Jegyzőkönyv Otto Frank 1963.
december 2–3-i meghallgatásáról, Bűnügyi Nyomozóiroda
Külügyi Osztálya, Amszterdam.
20Uo.
21Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, 134.
22Interjú Bep Voskuijllel, Panorama, 1963.
23Oskar Morawetz hangfelvétele 1978 októberéből, Kanadai
Könyvtári Archívum (Library and Archives Canada – LAC).
24Van Helden, A. J.: Jegyzőkönyv Jan Gies 1963. december
23-i meghallgatásáról, Bűnügyi Nyomozóiroda Külügyi Osztálya,
Amszterdam.
25Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, 194–195.
26Uo., 195.
27Uo., 196–197.
28Uo., 197.
29Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, 138.
30Van Helden, A. J.: Jegyzőkönyv Jan Gies 1963. december
23-i meghallgatásáról, Bűnügyi Nyomozóiroda Külügyi Osztálya,
Amszterdam.
31Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, 140.
32Van Helden, A. J.: Jegyzőkönyv Otto Frank 1963.
december 2–3-i meghallgatásáról, Bűnügyi Nyomozóiroda
Külügyi Osztálya, Amszterdam.
33Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, 143.
TIZENHARMADIK FEJEZET – WESTERBORK
1Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, Simon &
Schuster, [1987] 2009, 198.
 2Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, angolra
fordította Richard Winston és Clara Winston, Southbank
Publishing, 2014, 187. [Magyar nyelven: Schnabel, E.: Anne
Frank nyomában, fordította Tábor Éva – F. Solti Erzsébet –
Frank László, Kozmosz Könyvek, 1980.]
3Jeroen De Bruyn telefonbeszélgetése Diny Voskuijllel 2012.
szeptember 2-án.
4Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne Frank: The Untold Story –
The hidden truth about Elli Vossen, the youngest helper of the
Secret Annex, angolra fordította Tess Stoop, Bep Voskuijl
Producties BV, Laag-Soeren, 2018, 113.
5Uo., 115–116.
6Brandes-Brilleslijper, Janny in: Lindwer, W. – Meersschaert,
A.: The Last Seven Months of Anne Frank: The Stories of Six
Women Who Knew Anne Frank, Pan Macmillan, 2004, 52.
7Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, 145. Interjú Otto
Frankkal.
8Uo., 151.
9Uo., 163.
10Lásd https://www.volkskrant.nl/cultuur-media/van-riet-
schetst-genuanceerd-beeld-van-joodse-ordedienst~b382e88b.
11Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, 155–156.
12Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, Perennial,
HarperCollins, 2003, 138.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET – A VISSZATÉRÉS
1Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, Perennial,
HarperCollins, 2003, 157.
2Uo., 164.
3Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, angolra
fordította Richard Winston és Clara Winston, Southbank
Publishing, 2014, 163–164. [Magyar nyelven: Schnabel, E.:
Anne Frank nyomában, fordította Tábor Éva – F. Solti Erzsébet
– Frank László, Kozmosz Könyvek, 1980.]
4Uo., 161.
 5Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, Simon &
Schuster, [1987] 2009, 231.
6Shapiro, E. – Kardonne, R. – Kugler, V.: Victor Kugler: The
Man Who Hid Anne Frank, Gefen Publishing House, 2008, 77.
7Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, 177, 179.
8Lindwer, W.: The Last Seven Months of Anne Frank: The
Stories of Six Women Who Knew Anne Frank, angolra fordította
Alison Meersschaert, Pan Macmillan, [2004] 2013, 83–84.
9Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, 195.
10Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne Frank: The Untold Story –
The hidden truth about Elli Vossen, the youngest helper of the
Secret Annex, angolra fordította Tess Stoop, Bep Voskuijl
Producties BV, Laag-Soeren, 2018, 130. A szemtanú Rachel
van Amerongen-Frankfoorder volt. Más tanú nem erősítette meg
a tanúvallomást.
11Müller, M.: Anne Frank, the Biography, [Metropolitan Books,
1998] Picador Paperback, 2013, 354. [Magyar nyelven: Müller,
M.: Anne Frank, egy lány élete, fordította Bernáth István, Park,
2001.] Levél Anyának, 1945. december 12., AFS.
12Lindwer, W.: The Last Seven Months of Anne Frank, 33.
13Müller, M.: Anne Frank: The Biography, 299.
14Lindwer, W.: The Last Seven Months of Anne Frank, 32.
15Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, 196.
16Lindwer, W.: The Last Seven Months of Anne Frank, 27.
17Uo., 28–29.
18Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, 182.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET – A KOLLABORÁNSOK
1Moore, B.: Victims and Survivors: The Nazi Persecution of
the Jews in the Netherlands 1940–1945, St. Martin’s Press,
1997, 230.
2Uo., 229.
3Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, Perennial,
HarperCollins, 2003, 173, 212.
4Es, B. van: The Cut Out Girl: A Story of War and Family, Lost
and Found, Penguin Books, 2019, 190.
 5Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, Simon &
Schuster, [1987] 2009, 228.
6Liempt, A. van: Hitler’s Bounty Hunters: The Betrayal of the
Jews, angolra fordította S. J. Leinbach, Berg, 2005, 30.
7Uo., 78.
8Uo., 33. CABR-leltári szám: 134., aktaszám: BRC 402/49. A
Saaldijkről készült rendkívüli bírósági aktában szereplő
jegyzőkönyv.
9Uo., 63.
TIZENHATODIK FEJEZET – TÖBBÉ NEM JÖNNEK
VISSZA
1Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, Simon &
Schuster, [1987] 2009, 234.
2Uo., 242.
3Uo., 240.
4Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, 86.
5Otto Frank: “Anne Frank Would Have Been Fifty This Year”,
Life, 1979. március.
6Schloss, E. – Bartlett, K.: After Auschwitz: A Story of
Heartbreak and Survival by the Stepsister of Anne Frank,
Hodder & Stoughton, 2013, 173.
7Otto Frank Arthur Ungerrel folytatott beszélgetése
hangfelvételének átirata, New York, AFS, 1977.
8Schloss, E. – Bartlett, K.: After Auschwitz, 225.
9Otto Frank levele Meyer Levinnek, 1952. július 8., AFS (Lee,
C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, 238).
10Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, 251.
11Levél Lothar Schmidttől Otto Franknak (1959. június),
idézve David de Jongh Otto Frank: Vader van Anne (Otto Frank,
Anne apja) című dokumentumfilmjében (2010), valamint itt:
Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne Frank: The Untold Story – The
hidden truth about Elli Vossen, the youngest helper of the
Secret Annex, angolra fordította Tess Stoop, Bep Voskuijl
Producties BV, Laag-Soeren, 2018, 205.
 12Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, 272–274. Interjú
John Neiman atyával, 2001. április.
13Uo., 272.
MÁSODIK RÉSZ: NYOMOZÁS
TIZENHETEDIK FEJEZET – A KIHŰLT ÜGY CSAPATA
MUNKÁHOZ LÁT
1Lásd A kötetben szóba kerülő szervezetek, helyszínek,
kifejezések című függeléket.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET – DOKUMENTUMOK
NYOMÁBAN
1Blogbejegyzés az Amerikai Egyesült Államok Nemzeti
Levéltára oldalán: Kratz, J.: The Return of Captured Records
from World War II, 2016. augusztus 24.
https://prologue.blogs.archives.gov/2016/08/24/the-return-of-
captured-records-from-world-war-ii.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET – A MÁSIK
KÖNYVESPOLC
(Ehhez a fejezethez nem tartozik jegyzet.)
HUSZADIK FEJEZET – AZ ELSŐ ÁRULÁS
1Renen, G. W. van: Nyomozati akta Josephus Marinue
Jansen ügyében. Iratszám: 8082, Amszterdami Rendőrségi
Iroda, 1948. június 2.
21945. augusztus 21-én kelt levél Otto Franktól a Holland
Nemzetbiztonsági Hivatalnak (BNV), amelyben megvádolta Job
Jansent. Más verziókban az áll, hogy Ahlers pénzt kért, de ez
Otto hivatalos nyilatkozata. Eszerint Ahlers azt mondta, futár az
NSB és az SD között, majd átadta a levelet. Nem kért pénzt.
Otto ajánlotta fel, nyilvánvalóan megértve, hogy erre van
szükség. A BNV-nek azért írt, hogy segítsen azon az emberen,
akiről azt hitte, megmentette az életét. A fölött a kérdés fölött
pedig, hogy pénz kérése vagy felajánlása történt-e, könnyen el
lehetett siklani.
3Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Jansen-dosszié,
hitelesített jelentés.
 4Holland Nemzeti Levéltár, 23834. sz. irat, Otto Frank 1945.
augusztus 21-én írott levele a POD-nak.
5Vince Pankoke 2017. április 23-án Amszterdamban készített
interjúja Eric Bremerrel.
6Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Jansen-dosszié.
7Az eredeti bűnügyi nyomozási axióma az indíték–eszköz–
alkalom hármasa. Ebből alakította ki a Kihűlt Ügy Csapata a
maga indíték–tudás–alkalom hibridjét.
8Renen, G. W. van: Nyomozati akta Josephus Marinue
Jansen ügyében. Iratszám: 8082, Amszterdami Rendőrségi
Iroda, 1948. június 2.
9Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Jansen-dosszié.
10Canton bíró ítélete Josephus Marinus Jansen ügyében,
Amszterdami Rendkívüli Bíróság, 3.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET – A ZSAROLÓ
1Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, angolra
fordította Richard Winston és Clara Winston, Southbank
Publishing, 2014c, 77. [Magyar nyelven: Schnabel, E.: Anne
Frank nyomában, fordította Tábor Éva – F. Solti Erzsébet –
Frank László, Kozmosz Könyvek, 1980.]
2Uo., 78.
3Amszterdami Városi Levéltár, Ahlers 09-23. sz. lakossági
nyilvántartási kártyája: Prinsengracht 253.
4Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, Perennial,
HarperCollins, 2003, 125.
5Zee, S. van der: Vogelvrij: De jacht op de Joodse
onderduiker, De Bezige Bij, 2010, 21.
6Holland Nemzeti Levéltár, Otto Frank 1945. augusztus 21-én
írott levele a BNV-nek.
7Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Ahlers-dosszié.
8Amszterdami Városi Levéltár, Ahlers AC-kártyája a Leger
des Heilsben. Katonai státusz: nem alkalmas. Szülei: elváltak.
Elhanyagolt gyermekek vereenigingi Nora-otthona.
9Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Ahlers-dosszié. Cor
Suijk: Ahlers háttértörténete. Nemzeti Levéltár: A De Telegraaf
1939. április 3-i vezércikke a vandalizmusról.
10Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Joseph van
Poppel-dosszié.
11Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Ahlers-dosszié, A
De Telegraaf 1939. április 3-i vezércikke a vandalizmusról.
12Holland Nemzeti Levéltár CABR-akták, Ahlers-dosszié.
13Amszterdami Városi Levéltár, Tonny Ahlers – Szociális
Ellátással kapcsolatos feljegyzések.
14Holland napilap (De Waarheid), NIOD, 22.
15Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Ahlers-dosszié,
NIOD, 18 (Háborús Népirtás és Holokauszttanulmányok
Intézete, 19450830). Otto Frank 1945. július 20-án Ahlersről
írott levele.
16Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, 77.
17Broek, G.: An Investigative Report in the Betrayal and
Arrest of the Inhabitants of the Secret Annex, Anne Frank
House, 2016, 17.
18Zee, S. van der: Vogelvrij: De jacht op de Joodse
onderduiker, De Bezige Bij, 2010.
19Barnouw, D. – Stroom, G. van der: Nyomozati jelentés:
Who Betrayed Anne Frank, 2003. április 25., NIOD, 25–26.
20Becslések szerint a nácik ötszázezer romát és szintót öltek
meg.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET – A KÖRNYÉK
1Térkép az SD informátorairól és a V-ügynökökről:
https://www.google.com/maps/d/u/0/viewer?
mid=1BfecsUvhYhQqXVDX6NgQpohdMV4&ll=52.37625107530
956%2C4.860590119128467&z=12. A Kihűlt Ügy Csapata
számára a Xomnia (Amszterdam, Hollandia) informatikusai
készítettek nyomkövető adatbázist.
2Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne Frank: The Untold Story –
The hidden truth about Elli Vossen, the youngest helper of the
Secret Annex, angolra fordította Tess Stoop, Bep Voskuijl
Producties BV, Laag-Soeren, 2018, 98. Forrás: Ernst Schnabel
jegyzetei a Bep Voskuijllel 1957 júniusában készített
beszélgetéséről. A marbachi Német Irodalmi Archívum
gyűjteményéből.
HUSZONHARMADIK FEJEZET – A
GYEREKFELÜGYELŐ
1Lásd https://www.parool.nl/nieuws/amerikaans-
coldcaseteam-onderzoekt-verraad-anne-frank~b543dae7.
2A személyiségi jogok védelmében használt álnév. Jansje
nem tudott arról, hogy az apja az NSKK-nak dolgozott, és
meglepődve vette tudomásul, hogy anyja szintén az NSB tagja
volt, s megfosztották őket az állampolgárságuktól.
31943 nyarának kezdetétől az NSB számos férfi tagját
szervezték be a Landwachtba, amely szervezetten segített a
kormánynak a lakosság kordában tartásában.
4Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Van Kampen-
dosszié, 21103, 85111, STPD 185.
5Amszterdami Városi Levéltár, Amszterdami rendőrségi
eseményjelentések, 1944. augusztus 3.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET – ÚJABB ELMÉLET
1Kremer beszéde a könyve bemutatóján a Westerkerk
templomban, 2018. május 25-én. Az eseményen részt vettek A
Kihűlt Ügy Csapatának tagjai is.
2De Achtertuin van het Achterhuis (A hátsó traktus hátsó
udvara) angolul 2020-ban jelent meg Anne Frank Betrayed
címmel.
3Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, Simon &
Schuster, [1987] 2009, 121.
4Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne Frank: The Untold Story –
The hidden truth about Elli Vossen, the youngest helper of the
Secret Annex, angolra fordította Tess Stoop, Bep Voskuijl
Producties BV, Laag-Soeren, 2018, 52–53.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET – A „ZSIDÓVADÁSZOK”
1Liempt, A. van: Hitler’s Bounty Hunters: The Betrayal of the
Jews, angolra fordította S. J. Leinbach, Berg, 2005, 46–57.
2Schloss, E. – Bartlett, K.: After Auschwitz: A Story of
Heartbreak and Survival by the Stepsister of Anne Frank,
Hodder & Stoughton, 2013, 94–96.
3NIOD – Moesbergen, 248-0575A, 1. dokumentum
4NIOD – Moesbergen, 248–1163 A, 1. dokumentum
HUSZONHATODIK FEJEZET – A V-ÜGYNÖK
1Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Ans van Dijk-
dosszié.
2Moore, B.: Victims and Survivors: The Nazi Persecution of
the Jews in the Netherlands 1940–1945, St. Martin’s Press,
1997, 209.
3Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Ans van Dijk-
dosszié.
4Groen, K.: Een Prooi wordt Jager, Just Publishers, 2016, 90.
5248. törvénycikk. Hollandiában 1811 óta a homoszexualitás
nem bűncselekmény. Csak a felnőttek (huszonegy éven felüliek)
és kiskorúak (huszonegy évnél fiatalabbak) közötti kapcsolat
volt tiltott 1911-től kezdve.
6Huneke, S. C.: The Duplicity of Tolerance: Lesbian
Experiences in Nazi Berlin, Journal of Contemporary History,
54(1), 30–59.
7Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Ans van Dijk-
dosszié, Miep de Regt tanúvallomása.
8Groen, K.: Een Prooi wordt Jager, 123.
9Lindwer, W.: The Last Seven Months of Anne Frank: The
Stories of Six Women Who Knew Anne Frank, angolra fordította
Alison Meersschaert, Pan Macmillan, [2004] 2013, 169–170.
10Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Ans van Dijk-
dosszié: Andries Posno esete, aki megbízva Van Dijkben,
beszélt neki a családjáról és a segítőikről.
11A Kihűlt Ügy Csapatának interjúja Louis de Groottal,
Washington D. C., 2018. május 30.
12Zee, S. van der: Vogelvrij: De jacht op de Joodse
onderduiker, De Bezige Bij, 2010, 361.
13Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Ans van Dijk-
dosszié, Miep de Regt tanúvallomása.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET – MEGGYŐZŐ
BIZONYÍTÉK HIÁNYÁBAN (I. RÉSZ)
1Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Ans van Dijk-
dosszié, Miep de Regt tanúvallomása.
2Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, 23892, Kleiman
levele a POD-hoz, 1945. február. Téves dátumozás: 1945
februárjában nem volt lehetséges írni a POD-nak.
3AFS, regisztrációs kód: OFA-072. Otto Frank 1945.
november 11-én írt levele Alice Frank-Stern részére.
4Kleiman levele a POD-hoz 1947. július 16-án.
5Nem világos, miért nem kérdezte ki Bep Voskuijlt. Talán arra
a következtetésre jutott, hogy már elég tanúvallomása van.
6Kleiman levele a POD-nak 1947. július 16-án.
7Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Van Maaren-
dosszié, Politikai Vizsgálati Osztály: Nyomozati jelentés, Van
Maaren kihallgatása, 1948. február 2.
8Uo.
9Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Van Maaren-
dosszié, Politikai Vizsgálati Osztály: Nyomozati jelentés, 61196.
sz. ügyirat.
10Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Van Maaren-
dosszié, Amszterdami Kantonális Bíróság, 6634. sz. dosszié,
1949. augusztus 13-i bírósági ülés.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET – „TE CSAK MENJ A
ZSIDÓIDHOZ!”
1Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, angolra
fordította Richard Winston és Clara Winston, Southbank
Publishing, 2014, 103. [Magyar nyelven: Schnabel, E.: Anne
Frank nyomában, fordította Tábor Éva – F. Solti Erzsébet –
Frank László, Kozmosz Könyvek, 1980.]
2Interjú Joop van Wijkkel, Herengracht, 2018. december 7.
3Rendőrségi akta, 1941. november 1., az Amszterdami
Városi Levéltár gyűjteményéből.
4Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne Frank: The Untold Story –
The hidden truth about Elli Vossen, the youngest helper of the
Secret Annex, angolra fordította Tess Stoop, Bep Voskuijl
Producties BV, Laag-Soeren, 2018, 99.
5Teresien da Silva (Anne Frank Alapítvány) 2011. november
14-én készített riportja Diny Voskuijllel. Az Anne Frank
Alapítvány gyűjteményéből.
619612. sz. német vízumigénylő nyomtatvány, 1942.
december 18-ról, Amszterdam Városi Levéltár. Lásd még Broek,
G.: An Investigative Report in the Betrayal and Arrest of the
Inhabitants of the Secret Annex, Anne Frank House, 2016, 19.
7Teresien da Silva (Anne Frank Alapítvány) 2011. november
14-én készített riportja Diny Voskuijllel. Az Anne Frank
Alapítvány gyűjteményéből.
8Jeroen De Bruyn és Joop van Wijk által 2014. február 20-án
Amszterdamban készített interjú Bertus Hulsmannal.
9A Kihűlt Ügy Csapatának interjúja Joop van Wijkkel,
Amszterdam, 2018. december 7.
10Sajnos nem kaptunk engedélyt arra, hogy a David Barnouw
és Gerrold van der Stroom által szerkesztett The Diary of Anne
Frank: The Revised Critical Edition (Anne Frank naplója:
Javított, kritikai kiadás) (New York, Doubleday, 2003) című
könyvben található bejegyzéseket szó szerint idézzük. A
vonatkozó részt lásd itt: A Napló kritikai kiadása, 1944. május 6-i
bejegyzés, 655.
11A Napló kritikai kiadása, 1944. május 11-i bejegyzés, 668.
12A Napló kritikai kiadása, 1944. május 19-i bejegyzés, 674.
13Van Wijk, J. – Bruyn J. de: Bep Voskuijl: Het Zwijgen
Voorbij, Prometheus Bert Bakker, 2018, 192. Jansen, R.: Dat
Nelly fout was, daar werd nooit over gesproken, De Volkskrant,
2018. április 26.
14Uo., 197–198. A Jeroen De Bruyn és Joop van Wijk által
2014. február 20-án Amszterdamban készített interjú Bertus
Hulsmannal.
15Dineke Stam (AFS) interjúja Bertus Hulsmannal, 1. sáv,
időtartam: 25 perc, 30 másodperc.
16Dineke Stam (AFS) interjúja Bertus Hulsmannal, 2. sáv,
időtartam: 19 perc, 15 másodperc.
 17Dineke Stam (AFS) interjúja Bertus Hulsmannal, 2. sáv,
időtartam: 10 perc, 51 másodperc.
18Müller, M.: Anne Frank, the Biography, [Metropolitan Books,
1998] Picador Paperback, 2013, 395. [Magyar nyelven: Müller,
M.: Anne Frank, egy lány élete, fordította Bernáth István, Park,
2001.]
19Vince Pankoke interjúja Melissa Müllerrel, München, 2019.
február 17.
20A Kihűlt Ügy Csapatának interjúja Gerlof Langerijsszel,
Amszterdam, 2019. március 28-án.
21Joop van Wilk által e-mailek útján készített interjú Hugo
Voskuijllel.
22Interneringsarchieven (Internálási archívum), 1945–1950,
Groningeni Városi Levéltár, leltári szám: 13, 15, 17, 22.
23Groningeni Városi Levéltár, Nelly Voskuijl lakossági
nyilvántartó lapja. A Ben Wegman által végzett, eddig meg nem
jelent kutatás szerint Nelly nemcsak a Grote Rozenstraat 14., a
Steenstilstraat 47. és a Gedempte Zuiderdiep 25a alatt lakott,
hanem két hónapig a Noorderstationsstraat 20. szám alatt is. A
Delpherben rákeresve a találatok alátámasztották Wegman
kutatásait; Diny emlékei arról, hogy a Voet család alkalmazta
Nellyt, helytállónak bizonyultak. 1945. október 26-tól 1947.
május 23-ig bentlakásos szobalányként van bejelentve A.
Hendriks özvegyasszonynál a Grote Rozengracht 14. alatt,
akkor elköltözik a Noorderstationsstraat 20. alá. A Voet család
fia lakott itt feleségével és kisbabájukkal. Két hónap múlva,
1947. július 28-án továbbköltözött a Gedempte Zuiderdiep 25a
címre, mely épületben található az apa, Gozen Theo Voet
kávéháza. Nelly itt is bentlakásos szolgálóként volt bejelentve.
Ez az információ Joop van Wijk megjegyzésével együtt, amely
szerint a Voet család jó barátságot ápolt Nellyvel, megerősíti a
feltevést, hogy Nelly Voskuijl nem volt börtönben 1945. október
26. és 1953. április 8. között, amikor visszaköltözött
Amszterdamba.
24Valószínűleg az történhetett, hogy a Müller által megbízott
nyomozó nem ment el személyesen a Groningeni Városi
Levéltárba, hanem olyan valakire hagyatkozott, aki ott lakott.
Máshogy nem magyarázható a hibája.
25Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne Frank: The Untold Story,
33–38.
26A Kihűlt Ügy Csapata interjúja Joop van Wijkkel,
Amszterdam, 2018. december 7.
27A kérdés megválaszolásához a Kihűlt Ügy Csapata
kiterjedt dokumentumkutatásokat folytatott, és interjúkat
készített. Beszéltek Melissa Müllerrel, kétszer hallgatták meg
Joop van Wijket, egyszer Jeroen De Bruynt; Berthus Hulsmant
az AFS egyik kutatója, Dineke Stam interjúvolta meg. Diny
Voskuijlt rossz egészségi állapota miatt nem tudták
meghallgatni, de nagyon gondosan átnézték a Volkskrantnak
2018-ban adott nyilatkozatát. Beszéltek Hugo Voskuijllel is, aki
amatőr családfakutatóként alaposan tanulmányozta a rokoni
kapcsolatokat.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET – AZ EMLÉKEK
ELŐBÁNYÁSZÁSA
1Hangfelvétel Evelyn Wolf Kuglerrel készített beszélgetéséről,
Anne Frank-ház, 1972.
2Ernst Schnabel feljegyzései, a marbachi Német Irodalmi
Archívum gyűjteményében.
3A Tragedy Revealed, Life, 1958. augusztus, 78–90.
4Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, angolra
fordította Richard Winston és Clara Winston, Southbank
Publishing, 2014, 129. [Magyar nyelven: Schnabel, E.: Anne
Frank nyomában, fordította Tábor Éva – F. Solti Erzsébet –
Frank László, Kozmosz Könyvek, 1980.]
5Uo., 129.
6Van Helden detektív, Bűnügyi Nyomozóhivatal: Összefoglaló
jelentés. Otto Frank-interjú, 1963. december 2–3.
7Jan Rijnders: Jelentés az amszterdami telefonhálózatról
1940–1945 között. Lásd még Hírközlési Múzeum:
Telekommunikáció-, posta- és bélyegtörténet.
 8Broek, G.: An Investigative Report in the Betrayal and Arrest
of the Inhabitants of the Secret Annex, Anne Frank-ház, 2016,
8. Gertjan Broek azt a következtetést vonta le, hogy ezt a
megjegyzést félreértelmezték. Ugyanis ez attól függ,
Silberbauer eredeti állítása igaz-e.
HARMINCADIK FEJEZET – „BÉCSBEN
MEGTALÁLTÁK A FÉRFIT, AKI LETARTÓZTATTA
ANNE FRANKOT”
1Wiesenthal nem jól emlékszik a dátumra. A színdarab
bemutatására Linzben, 1957-ben került sor.
2Wiesenthal, S.: The Murderers Among Us: The Simon
Wiesenthal Memoirs, szerkesztette Joseph Wechsberg, Bantam
Books, 1968, 171–172. [Magyar nyelven: Wiesenthal, S.: A
gyilkosok közöttünk járnak, fordította Békési Ágnes, Politikai
Könyvkiadó, Bukarest, 1970.]
3Uo., 174.
4Uo., 177.
5Harry Paape (a NIOD akkori igazgatója) interjúja Miep
Giesszel, NIOD, 1985. február 18. és 27.
6Wiesenthal, S.: The Murderers Among Us, 175. Feltételezve,
hogy Kugler elírta, Wiesenthal változtatta a Silvernagl nevet
Silbernagelre, amely Ausztriában gyakori családnév.
7Uo., 178. A Who Killed Anne Frank című CBS-
dokumentumfilmben a RIOD (jelenleg NIOD) igazgatója, Lou de
Long azt állította, ő volt az, aki a telefonkönyvet – benne
Silberbauer nevével – odaadta Wiesenthalnak.
8Paterson, Tony: Nazi who arrested Anne Frank became a
spy for West Germany, The Independent, 2011. április 11.
9SS’er Who Arrested Frank Family Found, Volksstimme,
1963. november 21.
10AFS-archívum, Wiesenthal levele dr. Wiesingernek,
Osztrák Belügyminisztérium, 1963. november 15.
11Het Vrije Volk, 1962. november 22. Lásd még: Frank Knew
Who Took Him Away, De Telegraaf, 1963. november 22.
 12SS’er Who Arrested Frank Family Found, Volksstimme,
1963. november 21.
13Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, Perennial,
HarperCollins, 2003, 278
14Gies, M. – Gold, A. L.: Anne Frank Remembered, Simon &
Schuster, [1987] 2009, 196.
15Shapiro, E. – Kardonne, R. – Kugler, V.: Victor Kugler: The
Man Who Hid Anne Frank, Gefen Publishing House, 2008, 54.
16Amszterdami Bűnügyi Nyomozóhivatal, Scherer detektív
beszélgetése Miep Giesszel, 1963. május 3.
17A teljes Huf-cikk újranyomása: De Groene Amsterdammer,
1986.
18Wiesenthal, S.: The Murderers Among Us, 180.
19Silberbauer aláírt vallomása, Osztrák Belügyminisztérium,
1963. november 25.
20Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne Frank: The Untold Story –
The hidden truth about Elli Vossen, the youngest helper of the
Secret Annex, angolra fordította Tess Stoop, Bep Voskuijl
Producties BV, Laag-Soeren, 2018, 191.
21Huf, J.: “Listen, We Are Not Interested in Politics”, De
Groene Amsterdammer, 1986. május 14.
HARMINCEGYEDIK FEJEZET – AMIT MIEP TUDOTT
1Miep Gies: Wallenberg-előadás, Michigani Egyetem, 1994.
2Lásd https://www.thecut.com/2016/06/real-reason-keeping-
secrets-is-hard.html
3Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, Perennial,
HarperCollins, 2003, 322–323.
4Vince Pankoke interjúja John Neiman atyával, 2019. február
19.
5Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne Frank: The Untold Story,
169.
6Jippes, H.: Voices from the Front House, NRC Handelsblad,
1981. március 14. Lásd még: Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne
Frank: The Untold Story, 169.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET – MEGGYŐZŐ
BIZONYÍTÉK HIÁNYÁBAN (II. RÉSZ)
1Van Helden, Arend, J.: Grootendorst kihallgatása, Bűnügyi
Nyomozóiroda Külügyi Osztálya, 1964. január 7., Gringhuis
kihallgatása, 1963. december 23.
2Van Helden, Arend, J.: Összegző jelentés, Bűnügyi
Nyomozóiroda Külügyi Osztálya, 1964. december 3.
3Van Helden, Arend, J.: Willem van Maaren kihallgatása,
Bűnügyi Nyomozóiroda Külügyi Osztálya, Amszterdam, 1964.
október 6.
4Az ügyésznek benyújtott végső jelentés, Bűnügyi
Nyomozóiroda Külügyi Osztálya, 1964. november 6.
5Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, Perennial,
HarperCollins, 2003, 123.
6Umberto Bacchi az International Business Timesban 2015.
április 9-én megjelent cikkében teret ad annak a szóbeszédnek,
hogy nő volt a névtelen betelefonáló, de semmivel nem
támasztja alá.
7Wiesenthal, S.: The Murderers Among Us: The Simon
Wiesenthal Memoirs, szerkesztette Joseph Wechsberg, Bantam
Books, 1968, 182. [Magyar nyelven: Wiesenthal, S.: A gyilkosok
közöttünk járnak, fordította Békési Ágnes, Politikai Könyvkiadó,
Bukarest, 1970.]
8Meeboer, J.: Lammert Hartog kihallgatása, Politikai
Vizsgálati Osztály (PRA), 1948. március 20.
9Meeboer, J.: Johannes Kleiman kihallgatása, Politikai
Vizsgálati Osztály (PRA), 1948. január 12.
10A Kihűlt Ügy Csapatának interjúja Melissa Müllerrel,
München, 2019. február 14.
HARMINCHARMADIK FEJEZET – A ZÖLDSÉGES
1Schnabel, E.: The Footsteps of Anne Frank, angolra
fordította Richard Winston és Clara Winston, Southbank
Publishing, 2014, 94–95. [Magyar nyelven: Schnabel, E.: Anne
Frank nyomában, fordította Tábor Éva – F. Solti Erzsébet –
Frank László, Kozmosz Könyvek, 1980.] Schnabel beszélgetése
Hendrikus Van Hoevéval.
2Ernst Schnabel jelentése a Van Hoevénél 1957-ben tett
látogatásáról.
3Hendrikus van Hoeve emlékiratai, Anne, AFS-archívum, Stef
van Hoevéval készített interjúk, 2019. február 27., 2019. július
10.
4Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Johannes Gerard
Koning-dosszié. A kora reggeli rajtaütés részletes leírása a részt
vevő holland IV-B4-nyomozók nevével együtt megtalálható az
aktában.
5A Napló kritikai kiadása, 1944. május 20., 681.
6A tábor német neve Konzentrationslager Herzogenbusch.
Hendrikus van Hoeve emlékiratai, AFS-archívum, valamint a
Stef van Hoevéval készített interjúk, 2019. február 27., 2019.
július 10.
7Gerrit van der Vorst kutatása nyomán. A bátyja pont az
ellentéte volt. Alfred Meiler az első világháborúban kettős
ügynökként dolgozott a németeknek, és kémfeladattal küldték
az USA-ba.
8Lásd https://www.joodsmonument.nl/nl/page/402501/max-
meiler.
9Hendrikus van Hoeve emlékiratai, AFS-archívum.
10Uo.
11A Holland Vöröskereszt archívuma.
12A Guido Abuys kurátorral 2018. október 10-én készült
interjú a westerborki tábor nyilvántartásából.
13Uo.
14Hendrik van Hoeve emlékiratai, AFS-archívum.
15Moore, B.: Victims and Survivors: The Nazi Persecution of
the Jews in the Netherlands 1940–1945, St. Martin’s Press,
1997, 133.
16Westerborki Archívum, Ruth és Richard Weisz kartotékai.
17Liempt, A. van: Hitler’s Bounty Hunters: The Betrayal of the
Jews, angolra fordította S. J. Leinbach, Berg, 2005, 129.
 18Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Frieda Pleij és
Pieter Schaap dossziéi.
19Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Pieter Schaap-
dosszié, Gerrit Mozer tanúvallomása, POD Groningen
20Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Frieda Pleij és
Pieter Schaap dossziéi.
21Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Frieda Pleij-
dosszié, 20190906. sz. irat. A háború után illegális
élelmiszerjegy-kereskedelemmel vádolták. A kérdéses
összegek havonta akár a négyezer guldent is elérhették.
22Zee, S. van der: Vogelvrij: De jacht op de Joodse
onderduiker, De Bezige Bij, 2010
23Westerborki Archívum, Weisz Joodse Raad-kártyája
(beléptetés Westerborkba 1944. május 26-án), De Jong
letartóztatási adatlapja (június), valamint De Jong beléptetése
Westerborkba (július).
24A Westerborkba irányuló transzportok névsorai, a Holland
Vöröskereszt archívuma.
25A Napló kritikai kiadása, 1944. április 11., 612–619.
26NIOD – DOC 2–67 SI-M-33/45. sz. Rendőrségi jelentés /
Vádemelési javaslat Pieter Schaap ellen, 1945. augusztus 14.,
POD, Groningen.
27Hendrikus van Hoeve emlékiratai, AFS-archívum, valamint
Stef van Hoevéval készített interjúk, 2019. február 27, 2019.
július 10.
28Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Johannes Gerard
Koning-dosszié, 1948. július 6-án tett vallomás.
29The Diary of Anne Frank (1959), rendezte: George
Stephens.
30Anne Frank’s Greengrocer Is Still Alive, Het Parool, 1972.
február 26.
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET – A ZSIDÓ TANÁCS
1Moore, B.: Victims and Survivors: The Nazi Persecution of
the Jews in the Netherlands 1940–1945, St. Martin’s Press,
1997, 75.
 2Uo., 95–96.
3Uo., 96. Moore Gertrud van Tijn-Cohn, a Zsidó Tanács
Kivándorló és Kitelepített Személyek Osztálya vezetőjének
memoárjára hivatkozik.
4Uo., 132. Philip Mechanicus írt erről a Westerborkban
vezetett naplójában: Mechanicus, P.: In Depot: Dagboek uit
Westerbork, Verbum, 2008, 213.
5Lindwer, W.: The Last Seven Months of Anne Frank: The
Stories of Six Women Who Knew Anne Frank, angolra fordította
Alison Meersschaert, Pan Macmillan, [2004] 2013, 24.
6Moore, B.: Victims and Survivors, 131–132.
7Uo., 119–123.
8Haan, I. de: Jewish Honor Courts, Wayne State University
Press, 2015, 124.
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET – MÁSODIK PILLANTÁS
1Lásd Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, Perennial,
HarperCollins, 2003, 219. Lásd még: Barnouw, D. – Van Der
Stroom, G.: Who Betrayed Anne Frank, Nyomozati jelentés,
NIOD, 2003, 30.
2Bolle, M.: Letters Never Sent: Amsterdam, Westerbork,
Bergen-Belsen, angolra fordította Laura Vroomen, Yad Vashem
Publications, 2014.
HARMINCHATODIK FEJEZET – A HOLLAND
KÖZJEGYZŐ
1Jegyzőkönyvek a Zsidó Tanács üléseiről, Joodische Raad
voor Amsterdam, 182-1.3, NIOD.
2Raymund Schütz levele Vincent Pankoke-nak, 2020. október
1.
3NIOD – Doc. 1. – Tietje 248-1699. A Kihűlt Ügy Csapata
talált egy dokumentumot azoknak a személyeknek a nevével,
akiknek Tietje állítása szerint segített. A listán szerepelt az öt
Van den Bergh (Berg néven) a Zsidó Tanács másik tagjával, A.
Soeppal együtt.
4Hans Tietje: 20200610, NIOD – Doc. 2.
 5Schütz, R.: Kille Mist, Het Nederlands notariaat en de erfenis
van de oorlog, Boom, 2016, 163.
6Lásd Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma:
https://collections.ushmm.org/search/catalog/irn11299.
7Holland Nemzeti Levéltár – CBG, Arnold van den Bergh,
Calmeyer-archívum.
8Uo.
9Uo.
10Holland Nemzeti Levéltár, CBG-akták, Scheper 1943.
október 15-én írt levele a Lippmann–Rosenthal Banknak; a bank
1943. november 29-én kelt levele a hágai Calmeyer-irodának.
11Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Schepers-dosszié,
leltári szám: N. 22356. A két ügyész Jacob van Proosdij és A. N.
Kotting volt.
12Kadaster-nyilvántartás, Észak-Hollandiai Levéltár,
Nieuwendammerjijk 61.
13A Kihűlt Ügy Csapatának interjúja Regina Sophia Salléval,
2019. október 14.
14Amszterdami Városi Levéltár, PC – Arnold van den Bergh.
15Holland Nemzeti Levéltár, CBG-akták, Arnold van den
Bergh-dosszié, Calmeyer 1944. január 22-én írott levele.
16Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Moesbergen-
dosszié, 554.
17Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Moesbergen-
dosszié, 554-PRA, Asd: 60678.
18Uo.
HARMINCHETEDIK FEJEZET – SZAKÉRTŐK
MUNKÁBAN
1Wil Fagel a Kihűlt Ügy Csapata számára készített szakértői
véleménye kézírások összehasonlításáról, 2019. augusztus 2.
2A Napló kritikai kiadása, Háborús Népirtás és
Holokauszttanulmányok Intézete (NIOD) – Doubleday, 1989.
3Bernhard Haasnak a Kihűlt Ügy Csapata számára készített
szakértői véleménye gépelt szövegről, 2019. augusztus 21.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET – BARÁTI
FIGYELMEZTETÉS
1Algemeen Handelsblad, 1940. szeptember 20.
2A bujkáló családok szétválasztása nagyon gyakori volt. Ez a
megoldás kisebb terhet jelentett a menedéket nyújtók számára,
mert így egy-két emberről kellett gondoskodniuk.
3A Kihűlt Ügy Csapatának interjúja Ron van Hasselttel, Jakob
van Hasselt unokaöccsével. 2019. augusztus 12.
4Uo.
5Lásd https://www.joodsmonument.nl/nl/page/234369/jakob-
van-hasselt.
6Bűnügyi Nyomozóiroda Külügyi Osztálya, Van Helden
nyomozó összegző jelentése, 18–19.
7AFS-archívum: Kleiman levele Otto Frankhoz, 1958. március
31.
8Az Otto és Gringhuis közötti vitáról először az életrajz írója,
Carol Ann Lee számol be. Lee a The Hidden Life of Otto Frank
219. oldalán említi ezt a beszélgetést, ahogyan David Barnouw
és Gerrold van der Stroom is hivatkoznak a nyomozásuk
eredményét összefoglaló Who Betrayed Anne Frank című
munkájukban. Bár értesülésükben biztosnak tűntek, és azt
állították, a beszélgetés megtalálható a Silberbauer – Doc. 1.
aktában, arra alapos kutatómunkával sem bukkantunk rá. Ennek
ellenére mindhárman kezeskednek az információ hitelességéről.
Azt kell feltételeznünk, hogy az eredeti irat elveszett,
eltávolították a dossziéból, vagy tévedésből máshová iktatták.
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET – A GÉPÍRÓ
1A Kihűlt Ügy Csapatának interjúja Fleur van der Houwennel,
2019. szeptember 26.
2Lásd https://www.parool.nl/nieuws/moffenmeid-tante-thea-
was-niet-alleen-fout~baf4ccfc.
3Smeets, J. – Es, T. van – Meershoek, G. (eds.): In the front
line: Ten police officers and the German Occupation,
Amszterdam 2014, 155.
 4Hopman, J.: Silence about the Euterpestraat, Free
Musketeers, 2012, 50. Az SD-főparancsnokságon 1944-ben az
árulás és az ellenállási munka kéz a kézben járt egymással.
5Hopman, J.: De wedergeboorte van een moffenmeid, Just
Publishers, 2016.
6Lásd
http://resources.huygens.knaw.nl/vrouwenlexicon/lemmata/data/
Hoogensteijn.
NEGYVENEDIK FEJEZET – AZ UNOKA
1Thijs Bayens 2018. február 15-én készített interjúja Esther
Kizióval; Vince Pankoke és Brendan Rook 2019. február 23-án
készített interjúja Esther Kizióval.
2Gerstenfeld, M.: Exposé: In Shoah, Dutch notaries enabled
criminal anti-Jewish measures, lásd
https://www.israelnationalnews.com/Articles/Article.aspx/20293.
3Thijs Bayens interjúja Esther Kizióval, DR-100-0083.
4Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Schepers-dosszié,
86395. és 22356.
5Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Schepers-dosszié,
leltári szám: N. 22356. POD – Van den Bergh kihallgatása 1945.
július 12-én.
6A Kihűlt Ügy Csapatának interjúja Esther Kizióval, 2019.
február.
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET – A GOUDSTIKKER-
ÜGY
1Alford, K. D.: Hermann Goering and the Nazi Art Collection:
The Looting of Europe’s Art Treasures and their Dispersal after
World War II, McFarland, 2012.
2CIA – Office of Strategic Services: Art Looting Investigation
APO 413 US Army (Vizsgálat zsákmányolt műkincsek
ügyében), 2. sz. Összevont nyomozati jelentés, 1945.
szeptember 15. A Göring-gyűjtemény. Theodore Rousseau Jr.,
USNR 65–74.
3Lásd https://www.fold3.com/document/270014387.
4Alois Miedl – 20200610. NIOD – Doc 2.
 5CIA – Office of Strategic Services: Art Looting Investigation
APO 413 US Army (Vizsgálat zsákmányolt műkincsek
ügyében). 2. sz. Összevont nyomozati jelentés, 1945.
szeptember 15. A Göring-gyűjtemény. Theodore Rousseau Jr.,
USNR 65–74. Hétévnyi küzdelem után, 1952-ben Goudstikker
felesége, Désirée sikerrel visszaszerezte a holland kormánytól a
gyűjtemény egy részét. 2006-ban további kétszáz festményt
juttattak vissza a Goudstikker-örökösöknek.
6Gerard Aalders-archívum, L2731. Göring 1946. augusztus
30-i kihallgatásáról.
7Corneils M. Cappon holland közjegyző megerősítette, hogy
közjegyzőre csak ingatlanok eladásánál volt szükség.
8Lásd
https://rkd.nl/nl/explore#query=goudstikker%2C%20jacques.
9A Kihűlt Ügy Csapatának Esther Kizióval készült interjúja,
2019. február; valamint Provenance Wanted-projektjelentés,
2000, 52.
10Bad Arolson-i Archívum, Raad-kártya, Emilie Goudstikker.
11Amszterdami Városi Levéltár, PC: az Oranje Nassaulaan
60. lakónyilvántartása.
12NIOD – Doc. 2. – Alois Miedl-disszié, J. C. Berlips
hatoldalas feljegyzése a holland ellenállási mozgalomnak
címezve, 1945. április 4., 20200610.
13Schirach, H. von: Der Pries der Herrlichkeit, 2003.
NEGYVENKETTEDIK FEJEZET – BOMBAKÉNT
ROBBANT
1Algemeen Handelsblad, 1940-09-20 (Delpher), AE5280BE-
8C52-466D-A77A-69DC28FE7447/.
2A négy személy: Hans Eckmann, Fritz Grünberg, Walter
Heynemann és Hans Hanauer.
3Westerborki Kapcsolati Bizottság, húszoldalnyi, eskü alatt
tett vallomás, 11, Screen Writers Guild, Inc. No. 50943. Lásd
még NIOD – Doc. 1–248-0294, #20, 56.
4Schoenmaker, J. (Háborús Bűncselekmények Hivatala): 414.
sz. Rendőri jelentés, 1948. június 4., 58.
 5A Cohen elleni eljárást 1951-ben a nagy közérdeklődésre
hivatkozva megszüntették (Asscher 1950-ben meghalt).
6Buren, M. van: Rendőri jelentés, 1948. március 16, NIOD –
Doc. 1–248-0040.
7Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, leltári szám: 107491
t/m VIII, 1. doboz., 2. dosszié, Gemmeker vallomása (31).,
1947. szeptember 15., Lages vallomása (#2a–2b).
8Luftgau Kommando Holland = Holland Légierő Kommandó.
9Feldgendarmerie: katonai rendőrség; Gerichts Assessor:
bírósági szakértő.
10Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, leltári szám:
107491 t/m VIII, Ernst Philippus Henn vallomása, 1947.
szeptember 15.
11Zee, S. van der: Vogelvrij: De jacht op de Joodse
onderduiker, De Bezige Bij, 2010. NIOD – Doc. 1. – R. Pollak:
Signalementenblad-listák, 384–390.
12Joodsche Raad-dosszié, 5 blz. 56/10., NIOD, 2019. február
15. Lásd még POD CABR-akták, Scheppers-dosszié, interjú
Van den Berghgel, 1945. július 12.
13A Kihűlt Ügy Csapatának interjúja Esther Kizióval, 2019.
február 26.
14Ido de Hahn, Jewish Honor Courts. Ténylegesen csak
David Cohen, a Zsidó Tanács két elnöke közül az egyik jelent
meg a tárgyaláson.
15Uo., 122.
16Philip Staal: Settling the Account, Indiana, iUniverse, 2015,
213.
17Otto Frank beszélgetése Friso Endt holland újságíróval, a
Het Parool szerkesztőjével, 1947–1949, annak Sytze van der
Zeevel folytatott korábbi interjúja alapján.
18A New Israelite Weekly (Nieuw Israëlietssch Weekblad)
1948. május 21-i számában megjelent ítélet.
19A Kihűlt Ügy Csapatának interjúja Esther Kizióval, 2019.
február 26.
20Nieuw Israëlietssch Weekblad, 1950. november 3.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET – JÓL ŐRZÖTT
TITOK
1Groen, K.: Een Prooi wordt Jager, Just Publishers, 2016,
142. Holland Nemzeti Levéltár, CABR-akták, Ans van Dijk-
dosszié. Zee, S. van der: Vogelvrij: De jacht op de Joodse
onderduiker, De Bezige Bij, 2010, 361.
2Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne Frank: The Untold Story –
The hidden truth about Elli Vossen, the youngest helper of the
Secret Annex, angolra fordította Tess Stoop, Bep Voskuijl
Producties BV, Laag-Soeren, 2018, 241.
3A Kapcsolati Bizottság, a Zsidó Tanács westerborki karja
felelt a deportálás alóli mentességek intézéséért, és a
feladatukból adódóan listákat vezettek. 1944 tavaszán a tábor
parancsnoka, Albert Gemmeker elrendelte a Kapcsolati
Bizottság tagjainak, hogy lépjenek kapcsolatba az
Amszterdamban vagy máshol bujkáló zsidókkal, és ajánlják fel
nekik annak a lehetőségét, hogy pénzzel vagy értékes
ékszerekkel megvásárolják a szabadságukat. Lásd J.
Schoenmaker rendőrtiszt jelentését: Háborús Bűncselekmények
Hivatala, 58.
4Het Vrije Volk, 1963. november 27.
5Otto Frank levele Miep Giesnek, 1963. december 1., AFS-
archívum.
6A Victor Kugler, The Man Who Hid Anne Frank című könyv
(Gefen Publishing, 2004) végül Eda Shapiro elhunyt férje, Irving
Naftolin és a szerző, Rick Kardonne erőfeszítései révén
jelenhetett meg.
EPILÓGUS: AZ ÁRNYÉKVÁROS
1Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, Perennial,
HarperCollins, 2003, 314.
2Uo., 294.
3Uo., 292.
4Lásd http://teacher.scholastic.com/frank/tscripts/miep.htm.
Ez Miep válasza volt egy hallgató kérdésére. A Scholastic a
honlapján közzétette a tanulók kérdéseire adott válaszait.
 5Bruyn, J. de – Wijk J. van: Anne Frank: The Untold Story –
The hidden truth about Elli Vossen, the youngest helper of the
Secret Annex, angolra fordította Tess Stoop, Bep Voskuijl
Producties BV, Laag-Soeren, 2018, 169. Lásd
https://en.wikipedia.org/wiki/Bep_Voskuijl.
6Müller, M.: Anne Frank, the Biography, [Metropolitan Books,
1998] Picador Paperback, 2013, 395. [Magyar nyelven: Müller,
M.: Anne Frank, egy lány élete, fordította Bernáth István, Park,
2001.]
7Schloss, E. – Bartlett, K.: After Auschwitz: A Story of
Heartbreak and Survival by the Stepsister of Anne Frank,
Hodder & Stoughton, 2013, 270.
8Lee, C. A.: The Hidden Life of Otto Frank, 227.
9Uo., 274. Forrás: Anne Frank-ház, újságcikkgyűjtemény
(AFS).
10Gerben Post: Lotty’s Bench: The Persecution of the Jews
of Amsterdam, LM Publishers, 2018, 150. Lásd még Moore:
Victims and Survivors, 185–186.
11Post, G.: Lotty’s Bench: The Persecution of the Jews of
Amsterdam, angolra fordította Tom Leighton, LM Publishers,
2018, 113–114.
12Post, G.: Lotty’s Bench, 67.
13Post, G.: Lotty’s Bench, 202.
14Post, G.: Lotty’s Bench, 195.
15Nasaw, D.: The Last Million: Europe’s Displaced Persons
from World War to Cold War, Penguin Publishers, 2020.
16Lásd https://en.wikipedia.org/wiki/Geertruida_Wijsmuller-
Meijer.
 Név- és tárgymutató
1947–1948-as vizsgálat
1963–1964-es vizsgálat
67-es barakk, Westerbork
85-ös barakk (Barneveld-barakk)
Abschrift-cetli
Abuys, Guido
Abwehr
Ahlers, Anton „Tonny”
„Alexandria” projekt
Állami Bűnügyi Nyomozóiroda (Rijksrecherche)
Alsemgeest, Arnoldina
Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Levéltára
Amersfoort (munkatábor)
Amstelveenseweg (börtön)
Amszterdami Városi Levéltár (Stadsarchief Amsterdam)
Anne Frank Alapítvány (Anne Frank Fonds; AFF)
Anne Frank Alapítvány (Anne Frank Stichting; AFS)
Anne Frank naplója
Anne Frank naplója (film, színdarab)
Anne Frank Remembered (film, Miep Gies és Leslie Gold)
Anne Frank: The Whole Story (ABC-minisorozat)
Arbeitseinsatz (munkaszolgálat)
Arolsen Archívum (Arolsen Archives)
Asscher, Abraham
Auschwitz (koncentrációs tábor)
Bangert, Petrus Henrikus
Barneveld-barakk (85-ös barakk)
Barnouw, David
Bayens, Hans
Bayens, Joachim
Bayens, Thijs
Bergen-Belsen (koncentrációs tábor)
 Bírósági Akták Központi Archívuma (Centraal Archief van de
Bijzondere Rechtspleging; CABR)
Blair, Jon
Blonk, Hendrik
Bolle, Leo
Bolle, M. H.
Bolle, Mirjam
botlatókövek Amszterdamban
Braams, Miep
Bremer, Eric
Brilleslijper, Marianne „Janny”
Brilleslijper, Rebekka „Lin”
Broek, Gertjan
Buchenwald (koncentrációs tábor)
bűnügyi nyomozások hármas axiómája
Café Alcazar, Amszterdam
Cahn, Werner
Calmeyer, Hans Georg
Cauvern, Abraham „Ab”
Chagall, Marc
Cimex
Cobiella, Kelly
Cohen, David
Concertgebouw
Dachau (koncentrációs tábor)
Dalí, Salvador
D-Day
De Bruin, Circe
De Bruyn, Jeroen
De Gaulle, Charles
De Groene Amsterdammer
De Groot, Israel (Louis de Groot nagybátyja)
De Groot, Louis
De Groot, Meijer (Louis de Groot édesapja)
De Groot, Rachel (Louis de Groot nővére)
De Groot, Sophia (Louis de Groot édesanyja)
De Jong, Annie (Ans van Dijk)
De Jong, Leopold
De Jong, Loe
De Kok, Johannes
De Leeuw, Elisa Greta (Beppie)
De Regt, Johanna Maria „Mies”
De Telegraaf 147
De Vries, Clara
De Vries-Harschel, Eva
De Waarheid 148
De Winter, Rosa „Rootje”
Dekker, Eduard Douwes
Dekker (kollaboráns)
Demnig, Gunter
Den Boef, Cornelis
Den Ouden, Joop
Depue, Roger
Der Spiegel 218
Dettmann, Julius
Dik, J., Sr.
doorgangshuis (átmeneti szállás)
Döring, Kurt
Dubbelman, Jan Erik
E. F. Dodge Paper Box Corporation
Eckmann, Hans
Eichmann, Adolf
Elhoek (kárpitos)
Elias, Erich 48,
Elias, Leni (Helene) Frank (Otto Frank nővére)
Elias, Piet
Ellen de Groot (ellende, groot)
Ellenállási Múzeum (Verzetsmuseum), Amszterdam
Endt, Friso
Esther (Otto Frank zsidó alkalmazottja)
Euterpestraat
Expositur
Fagel, Wil
FBI
feketepiac
„Feltérképezés” projekt
Filius, Nienke
Flossenbürg (koncentrációs tábor)
Fort Ruigenhoek (internálótábor)
Foulidis, Anna
Franco, Francisco
Frank, Alice (Otto édesanyja)
Frank, Edith Holländer (Otto Frank felesége)
Frank, Herbert (Otto Frank bátyja)
Frank, Jean-Michel (Otto Frank unokatestvére)
Frank, Margot (Anne Frank nővére)
Frank, Otto
Frijda, Jetteke
Fürst, Daniel
Gazdasági Felügyeleti Hivatal (Wirtschaftsprüfstelle; WSP)
Geiringer, Elfriede „Fritzi” (később Frank)
Geiringer, Erich (Fritzi Geiringer első férje)
Geiringer, Eva (Fritzi Geiringer lánya)
Geiringer, Heinz (Fritzi Geiringer fia)
Gemmeker, Albert Konrad
Genot, Anna és Petrus
Gerrits, Luc
gesztenyefa
Gies & Tsa. (Gies & Co.)
Gies, Jan
Ginzburg, Natalia
Gold, Leslie
Goldschmidt, Werner
Goldsmith, John D.
Goslar, Hanneli
Goudsmit, Joop
Goudstikker-gyűjtemény
Göring, Hermann
 Gringhuis, Gezinus
Groningeni Városi Levéltár
Grootendorst, Willem
Haas, Bernhard
Háborús Népirtás és Holokauszttanulmányok Intézete
(Nederlands Instituut voor Oorlogsdocumentatie; NIOD)
„Háborús szerelemgyerekek” projekt
Hágai Nemzetközi Bíróság
Hals, Frans
Halsema, Femke
Hartog, Lammert
Hartog, Lena (Lammert Hartog felesége)
Heldring, Herman
Hellwig, Jean
Henneicke-osztag
hentes (Piet Scholte)
Herzberg, A. J.
Het Joodsche Weekblad
Het Parool
Het Vrije Volk
Heydrich, Reinhard
Hiatt, Jacob
Hitlerjugend
Hoffmann, Heinrich
holokauszttagadók
Holland Gyermekekért Alapítvány, Amszterdam
Holland Irodalmi Alapítvány (Nederlands Letterenfonds)
Holland Közigazgatási Hivatal (Nederlandse Beheersinstituut;
NBI)
Holland Nemzetbiztonsági Hivatal (Bureau Nationale
Veiliheid; BNV)
Holland Nemzeti Levéltár
Holland Nemzeti Rendőrség
Holland Színház (Hollandsche Schouwburg), Amszterdam
Holland Téli Segély (Winterhulp Nederland)
Holländer, Julius (Edith Frank, szül. Holländer testvére)
 Holländer, Rosa (Edith Frank, szül. Holländer édesanyja)
Holländer, Walter (Edith Frank, szül. Holländer testvére)
homoszexualitás
Hoogensteijn, Cornelia Wilhelmina Theresia „Thea”
Hoste, Christine
Houthuijs, Wim
Huf, Jules
Hulsman, Bertus
Indonézia
írógép (Otto Franké)
IV-B4 (Referat IV-B4, Zsidóügyi Osztály)
J. & E. Henggeler, Zürich, Svájc
Jad Vasem, Izrael
Jansen, Josephus (Job Jansen fia)
Jansen, Josephus Marinue „Job”
Jansen, Martinus (Job Jansen fia)
Jansen-Bremer, Jetje (Job Jansen felesége) 135,
Japin, Arend
Jehova Tanúi
Jordaan kerület, Amszterdam
judenfrei, zsidómentes nemzet
Julianna (Hollandia királynője)
Kanadai Könyvtár és Levéltár (Canadian Library and
Archives)
Kaper, Abraham
Kaper, Abraham, ifj. (Abraham Kaper unokája)
Kardonne, Rick
Keg (tea- és kávébolt-tulajdonos)
Kempin, Otto
Kennedy, John F. elleni merénylet
„Kitty”, Anne Frank naplójában
Kizio, Esther (Arnold van den Bergh unokájának a könyvben
használt álneve)
Kleiman, Corrie (Johannes Kleiman lánya)
Kleiman, Johanna (Johannes Kleiman felesége)
Kleiman, Johannes
 Kleiman, Willy (Johannes Kleiman bátyja)
Klijn, Hendrik
Koemans, Monique
Kommunista Párt, Amszterdam
Koning, Johannes Gerard
Koot, Hendrik
Központi Zsidó Kivándorlási Hivatal (Zentralstelle für Jüdische
Auswanderung)
Kremer, Gerard és id. Gerardus
kristályéjszaka (1938)
Kroesen, Peter
kubai vízum
Kugelmann, Yves
Kugler, Victor
Kurier
La Colombe d’Or (hotel, Dél-Franciaország)
Lages, Willy
„Lakók” projekt
Lam, Dr.
Lee, Carol Ann
„Letartóztatások” projekt
Levi, Primo
Life magazin
Lippmann–Rosenthal Bank
Long, Breckinridge
Lotty padja, Apollolaan negyed, Amszterdam
Maison Evany (kalapbolt), Amszterdam
Markman, Art
Martinus, Martinus J.
Mater, Jacobus (gyógynövényboltos)
Matisse, Henri
Mauthausen (koncentrációs tábor)
„Média” projekt
Meeboer, Jacob
Meiler, Alfred
Meiler, Max
 Mein Kampf (Adolf Hitler)
Menekültügyi Hivatal
Mengele, Josef
Merwedeplein 37. (Frankék otthona)
mesterséges intelligencia (MI)
Michael Frank és Fiai Bank, Amszterdam
Microsoft MI-program
Miedl, Alois
Mischling G1 és G4 fokozat
Moesbergen, Eduard
Mol, Herman
Mozer, Gerrit
Müller, Melissa
Naftolin, Irving
Neiman, John
Német Irodalmi Archívum, Marbach, Stuttgart
Német Szövetségi Levéltár
Nemzeti Holokauszt Múzeum, Amszterdam
Nemzeti Steun Alap (Nationaal Steun Fonds; NSF)
Nemzetiszocialista Gépkocsis Alakulat
(Nationalsozialistisches Kraftfahrkorps; NSKK)
nemzetiszocialista párt
Neuengamme (koncentrációs tábor)
Nieuwenburg, Laurens, Jr.
Nijenrode kastély
NIOD
NSDAP (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei)
nürnbergi törvények (1935)
Nyugatnémet Szövetségi Hírszerző Szolgálat
(Bundesnachtrichtdienst; BND)
onderduiken (alámerülés, bujkálás)
onderduikerek (bujkálók)
Opekta
Oranjehotel
őrült kedd (Dolle Dinsdag, 1944. szeptember 5.)
palesztin zsidók
 Pankoke, Vince
Pavese, Cesare
Pectacon
Penners, Arnold
Perkins, Millie
persoonsbewijzen (PB, személyi igazolványok)
Pfeffer, Fritz
Picasso, Pablo
Pleij, Frieda
Ploegsma, W.
Politikai Elkövetőket Felügyelő Alapítvány (Stichting Toezicht
Politieke Delinquenten; STPD)
Politikai Nyomozóhivatal (Politieke Opsporingsdienst; POD;
később: Politieke Recherche Afdeling; PRA)
Pollak, Rudolf
Pomosin Werke
Potman, Grietje
Prinsengracht 263.
Radio Oranje
Rauter, Hanns Albin
Ravensbrück (koncentrációs tábor)
razziák
regisztrációs kártya
Rembrandt van Rijn
rendkívüli igazságszolgáltatásról szóló törvény (Besluit
Buitengewone Rechtspleging)
Rijnders, Jan
Robert és Lottie (Otto Frank bátyja és sógornője)
Róma
Romein, Jan
Rook, Brendan
Roosevelt, Franklin D.
Rosenberg Társaság (Einsatzstab Reichsleiter Rosenberg;
ER)
Rosenberg, Alfred
Rotterdam bombázása
Rudelsheim, Isidore
Ruysdael, Salomon von
Sachsenhausen (koncentrációs tábor)
Salle, Albertus és Regina
sárga csillag
Sarlouis, Lodewijk
Schaap, Pieter
Schalken (a holland ellenállás egyik vezetője)
Schepers, J. W. A.
Schnabel, Ernst
Scholte, Piet
Schuster (besúgó)
Schutzstaffel (SS)
Schütz, Raymund
SD (Sicherheitsdienst)
Sebbag, Menachem (rabbi)
Seyss-Inquart, Arthur
Shapiro, Eda
Silberbauer, Karl
Simais, Leo
Simon Wiesenthal Központ, Ausztria
Simons, Branca
Sky Capital
Sleegers, Martinus
Smit, Hans
Sobibor (megsemmisítő tábor)
Soep, A.
somme-i csata
Spanyolország
Sperre (védettségi papírok) 63
Spier, Eduard
Spinoza, Baruch
Spronz, Joseph, és felesége
SS (Schutzstaffel)
Stam, Dineke
Stanfield, Milly
 Stark, Willy
Steen, Jan
Stevens, George
Stodel, Miep
Stodel, Solomon, és családja
Straus, Nathan, ifj.
Suijk, Cor
Süskind, Walter
Svájc
Szolzsenyicin, Alekszandr
szomszédságelmélet
Taconis, Ynze
„Tanúvallomások” projekt
„Te csak menj a zsidóidhoz!”
telefonhívás (1944. augusztus 4.)
Ten Broek, A. A.
Teunissen, Jansje (a könyvben használt álnév)
Theresienstadt
Tietje, Hans
tífusz
Today Show (NBC-tévéshow)
Tőzsdecápák (film)
ujjlenyomat-vizsgálat
UNESCO
Utrechti Gyermekbizottság (Utrechts Kindercomité)
Valerius Klinika, Amszterdam
Van Amerongen-Frankfoorder, Rachel
Van Bruggen, Geert
Van de Stroom, Gerrold
Van den Bergh unokája (a könyvben Esther Kizio álnéven)
Van den Bergh, Anne-Marie (Arnold van den Bergh lánya)
Van den Bergh, Arnold
Van den Bergh, Auguste (szül. Kan; Arnold van den Bergh
felesége)
Van den Bergh, Emma (Arnold van den Bergh lánya)
Van den Bergh, Esther (Arnold van den Bergh lánya)
Van den Brink, Duifje
Van der Horst, Kuno
Van der Houwen, Fleur
Van der Meer, Bram
Van der Stroom, Gerrold
Van Dijk, Anna „Ans” (Alphonsia Maria „Annie” de Jong)
Van Erp, Johannes Petrus
Van Hasselt, Jakob V.
Van Helden, Arend Jacobus
Van Helden, Maarten (Arend van Helden fia)
Van Hoeve, Hendrik (zöldséges)
Van Hoeve, Stef (Hendrik van Hoeve fia)
Van Kampen, Jacobus (Niek bácsi)
Van Kampen-Lafeber, Berdina ((Tante Kanjer, Hatalmas néni)
Van Kooten, Jan
Van Leeuwen, Carina
Van Liempt, Ad
Van Maaren, Martinus
Van Maaren, Willem
Van Parreren család
Van Pels, Auguste (Hermann van Pels felesége)
Van Pels, Hermann
Van Pels, Peter (Hermann van Pels fia)
Van Wijk, Joop (Bep Voskuijl fia)
Vasgárda (De IJzeren Garde)
vegyes házasságban élők (zsidó–keresztény)
Vellinga, Rinsophie
verzuiling
Volksstimme
Von Schirach, Henriette és Baldur
Voskuijl, Annie (Bep Voskuijl húga)
Voskuijl, Diny (Bep Voskuijl húga)
Voskuijl, Elisabeth „Bep”
Voskuijl, Johannes (Bep Voskuijl édesapja)
Voskuijl, Nelly (Bep Voskuijl húga)
Voskuijl, Willy (Bep Voskuijl húga)
 Voûte, Henriëtte „Hetty”
Vöröskereszt
Vrij Nederland
Vught (koncentrációs tábor)
V-ügynökök
Waffen-SS
wannseei konferencia
Weeling, Karel
Wehrmacht
Weinrother (Abraham Asscher fiának menyasszonya)
Weisz, Richard és Ruth
Westerbork
Westerkerk (templom), Amszterdam
Weteringschans (börtön), Amszterdam
Wiesel, Elie
Wiesenthal, Simon
Wiesinger, Josef
Wijsmuller-Meijer, Geertruida „Truus”
Wilhelmina (holland királynő)
Wilhelmina Catharina Iskola, Amszterdam
Wilson-Granat, Cara
Wolfswinkel, Gerrit
Wolfswinkel, Rolf (Gerrit Wolfswinkel fia)
Xomnia
Zeller, Ron
Zöld Rendőrség
Zsidó Becsületbíróság (Joodse Ereraad)
Zsidó Egyeztetőbizottság (Joodse Coördinatie Commissie;
JCC)
Zsidó Menekültek Bizottsága (Comité voor Joodsche
Vluchtelingen; CJV)
Zsidó Múzeum és Tolerancia Központ, Moszkva
Zsidó Szociális Munka (Joods Maatschappelijk Werk; JMW)
Zsidó Tanács (Joodse Raad / Judenraete; JR)
Zsidóügyi Iroda
Képek
 Otto Frank (középen) a rejtőzésben segítő emberekkel. Balról jobbra: Miep Gies,
Johannes Kleiman, Victor Kugler és Bep Voskuijl. (Az amszterdami Anne Frank-ház
szívességéből)
Annának ez a fényképe volt látható a világszerte diákok milliói által olvasott napló
számos kiadásának borítóján. (Az amszterdami Anne Frank-ház szívességéből)

Balra: Otto Frank a háború előtt. Barátai „megmosolyogták poroszos

visszafogottságát”. 1936. május (Az amszterdami Anne Frank-ház szívességéből)
Jobbra: A német születésű Edith Frank 1925-ben ment feleségül Ottóhoz. Két
lányukkal, Margot-val és Annéval 1933-ban kellett elmenekülniük Amszterdamba.
Auschwitzban éhen halt. 1935. május (Az amszterdami Anne Frank-ház
szívességéből)
Margot Frank, aki Annénál három évvel idősebb volt, 1942 júliusában munkatábori
behívót kapott. 1942. május (Az amszterdami Anne Frank-ház szívességéből)
Frankék és barátaik úton Jan és Miep Gies esküvőjére. Amszterdam, 1941. július.
(Copyright © Granger)
A nehezen utolérhető Karl Josef Silberbauer. Ő tartóztatta le a hátsó traktusban rejtőző
Frankékat és a többieket, s indította el őket a koncentrációs táborba vezető úton.
Végül rendőrtiszt lett Bécsben. (Magángyűjteményből; Heritage Images / TopFoto)
Ans van Dijk V-ügynök volt (bujkáló zsidókat beáruló kollaboráns); az egyetlen holland
nő, akit háborús tevékenysége miatt végeztek ki. 1947. (AFH/IISG, Nemzetközi
Társadalomtörténeti Intézet, Amszterdam)
 Balra: Otto Frankhoz hasonlóan Auguste van Pels és férje szintén Németországban
születtek, de a nácizmus térnyerésekor Amszterdamba költöztek.
Jobbra: Hermann van Pels gyógynövény-kereskedőként Otto Frank cégénél dolgozott,
mielőtt feleségével és fiával csatlakozott a rejtőzködőkhöz. (Fotobureau Actueel, az
amszterdami Anne Frank-ház szívességéből)
Peter van Pels, aki szüleivel, Frankékkal és a fogorvos Fritz Pfefferrel együtt bujkált.
1942. (Az amszterdami Anne Frank-ház szívességéből)
 Az amszterdami Zsidó Tanács 1942-ben. Nagy hatalmú, vitatható csoport. Néhány
fontosabb tagja az ülő sorban: Abraham Asscher (bal szélen), David Cohen (balról a
harmadik) és Arnold van den Bergh (balról az ötödik). Az Amszterdami Zsidó Tanács
Kollégiuma, 1942. (Copyright © Image Bank WW2-NIOD-Joh. De Haas)
A közvetlenül a letartóztatásuk előtt írt utolsó bejegyzés Anne naplójából. Egyike
azoknak a teleírt oldalaknak, amelyeket Miep Anne hazatérésére várva a fiókjában
őrzött. 1944. (Copyright © Tallandier / Bridgeman Images)
Amszterdam. Megfigyelhető, milyen szorosan összeépültek a lakóházak. A kékkel
kiemelt épületben található Otto Frank vállalkozása, az Opekta, a zöld rész pedig a
hátsó szárny. Jól látható az udvar a gesztenyefával, amelyet Anne említett a
naplójában. (Copyright © Luchtvaart Museum Aviodrome)
Fent:Az amszterdami iroda „szégyenfala”. Az SD-fényképek a náci hírszerzésnek
dolgozó rendőrtisztek fotói. A V-ügynökök fizetett informátorok voltak, akik a zsidók
felkutatásában és elfogásában segítettek. (Vince Pankoke szívességéből)
Lent: A névtelen üzenet, amely fordulatot hozott az ügyben. (Monique Koemans
szívességéből)
Az Anne Frank-intézmények közötti kapcsolat bonyolultságát mutató ábra. (A
Proditione szívességéből)
A Xomnia holland informatikai társaság a Kihűlt Ügy Csapatától kapott nyers adatok
alapján készítette ezt az interaktív térképet. A piros körök, bennük háromszöggel, az
ellenállás által ismert kollaboránsok lakcímét jelzik. A sárga körök az SD-besúgók
lakását mutatják, akiknek a listájára az Amerikai Nemzeti Levéltár és Nyilvántartási
Igazgatóságnál (NARA) bukkantak rá.
Prinsengracht 263–267., a rejtekhely. Ma múzeum. 2018. (Az amszterdami Anne
Frank-ház szívességéből)
 A LETARTÓZTATÁSOK NÉGY INDOKA
1. véletlen 2. árulás 3. gondatlanság 4. tömeges letartóztatások (esetünkben nem jön
szóba)
A Vince Pankoke által készített ábra, amely a razziához vezető okokat segített
leszűkíteni. (Vince Pankoke szívességéből)
 A raktárépület és a hátsó szárny makettje.
(Az Anne Frank-ház számára Chantal van Wessel és Frédérik Ruys készítette a
makettet; www.vizualism.com © 2010, 2012, Anne Frank-ház, Amszterdam)
Pieter van Twisk, a kutatócsapat vezetője a legfrissebb információkat beszéli át Circe
de Bruin kutató nyomozóval. (A Proditione szívességéből)
Két további felvétel a szégyenfalról, részletes megjegyzésekkel. A bal oldali SD-tiszt
fényképe alá az „Argentínába menekült”, míg Ans van Dijk fotójához a „Kivégezve”
megjegyzés került. (A Proditione szívességéből)
Balról jobbra: A Kihűlt Ügy Csapatának kutatói: Circe de Bruin, Nienke Filius és Nina
Kaiser archivált dokumentumok ezreit tanulmányozzák át alaposan. (A Proditione
szívességéből)
Balról jobbra: Pieter van Twisk, Thijs Bayens és Vince Pankoke a nyomozás első
szakaszában. (Vince Pankoke szívességéből)
Bernhard Haas, legendás dokumentum-szakértő. A csapat németországi otthonában,
Winnendenben kereste fel. (Bernhard Haas szívességéből)
Balról jobbra: Monique Koemans, Vince Pankoke és Brendan Rook. (A Proditione
szívességéből)
 A szerzőről
ROSEMARY SULLIVAN, tizenöt mű szerzője, leginkább a
közelmúltban huszonhárom országban megjelent életrajzi írásával, a
Sztálin lánya című könyvével vált ismertté. Megnyerte az Életrajzírók
Nemzetközi Szövetsége Plutarkhosz-díját, döntőbe jutott a PEN /
Jacqueline Bograd Weld-díjért zajló életrajzíró versenyen és az
amerikai könyvkritikusok díjáért, a National Book Critics Circle
Awardért folytatott megmérettetésen. A Villa Air-Bel című könyve
kiérdemelte a Canadian Society for Yad Vashem Awardot (a Kanadai
Zsidó Írók Társasága Jad Vasem-díját) „Holokauszttörténelem”
kategóriában. Professor emeritus a Torontói Egyetemen, és számos
előadást tartott Kanadában, az Egyesült Államokban, Európában,
Indiában, valamint Latin-Amerikában.