Dúl Antal, Balogh Béla,

Dr. Popper Péter

Önismeret,
emberismeret,
világismeret

SAXUM
Sorozatszerkesztő: Popper Péter Borítóterv: Malum Stúdió © Dúl Antal,
Balogh Béla, Popper Péter – 2004

ISBN 963 7168 01 X

ISSN 1585-4000
ISSN 1786-2817

Saxum Bt. – InfoMed. Kft.

Felelős kiadó: Jenei Tamás
Felelős szerkesztő: Zsolnai Margit
Tipográfia és műszaki szerkesztés: Malum Stúdió Nyomtatta és kötötte a
Kaposvári Nyomda Kft. – 241250
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
 TARTALOM
Dúl Antal: Önismeret, világismeret, istenismeret
Balogh Béla: A végső valóság - A halál utáni lét nem hit kérdése
Dr. Popper Péter: Gnoti se auton
A kötet szerzői
 Dúl Antal

Önismeret,
világismeret,
istenismeret
Önismeret? – Ami e kérdésből tárgyiasítható, az benne a legkevésbé
fontos. Nem pszichológiai, nem teológiai, nem szociológiai, nem
antropológiai, nem etológiai, nem természettudományos, de nem is
irodalmi, művészeti vagy vallási kérdés. Az önismeret nem szakkérdés,
hanem minden ember számára élete minden pillanatában feladott közvetlen
létfeladat.
Negyedik évtizede foglalkozom Hamvas Béla műveinek feldolgozásával,
sajtó alá rendezésével, közreadásával. Hamvas Bélát személyesen 1968-
ban, halála évében ismertem meg. Ekkor, a hatvanas évek második felében
teológushallgató voltam a Római Katolikus Hittudományi Akadémián, és
szorgalmasan látogattam az ontológiai, filozófiatörténeti, vallástörténeti
kurzusokat, és persze, az unalmasabb előadók óráiról ellógva gyakran
„pingpong-stúdiumokat” folytattam kispaptársaimmal az alagsorban. A
teológiai tanulmányok jó alapot adnak bölcseletből, ókori történelemből,
valamelyest megtanítják a hallgatókat héberül, arámiul, görögül, latinul.
Mégis, a harmadik év végére az ember különös vákuumban kezdi érezni
magát. Elmélyül a szakadék a hit és a tudás között. A mi nyugati kultúránk
felépített egy grandiózus szellemi kártyavárat, gyönyörűen, logikusan
egymásba rendezett elvekkel, dogmatikával, racionális hittételekkel – de az
egész pompás épület valahogy a semmi fölött lebeg, mert ha az első
kártyalapot megérintjük, az egész építmény összeomlik. Ez az első
kártyalap pedig Jézus Krisztus személye, aki a keresztfán minden logikai
megfontolás és dogmatikai rendszerezés ellenére kínhalált halt.
Ekkor hozzájutottam néhány Hamvas-szamizdathoz, és ezek az írások
ismét valósággá tették számomra azt, amit a mi kultúránkban általában
szellemi életnek neveznek.
Ma az önismeretről beszélgetünk. Hamvas Béla személye és művei
nekem valóban azt az egzisztenciális hazatalálást jelentették, amit ő a
hagyomány felismerésének hatásáról úgy fejez ki, hogy az az embernek
visszaadja önmagát. De hát az ember nem „önmaga”? Én itt és most nem
vagyok én és önmagam? Akkor ki? Minden hagyomány azt tanítja, hogy az
ember valamely különös varázslat foglya. Nem az a kérdés, hogy én nem én
vagyok, hanem az, hogy önmagamról milyen különös tudatlanság és
tévképzet káprázatában élek. Önismeret, én-ismeret, istenismeret,
emberismeret, világismeret – íme, egész életünk tulajdonképpen ennek a
feleszmélésnek a feszültségében zajlik. Mintha valami érthetetlen
elbutulással születnénk a világra, nem tudván, miért élünk, kik vagyunk, mi
céllal létezünk, és hová tartunk. A görögök azt mondják, folyamatosan
kortyolgatjuk a Lété – a felejtés folyójának – vizét, amely emlékezetünket
újra és újra homállyal és álommal tölti meg.

Vannak közöttünk ugyan kissé tisztábban látók, de az önismeretnek

nincsenek „mesterei”. „Mester”? Valaki lehet jó szobafestő, orvos, hentes,
és ha 20 évig gyakorolja a mesterséget, akkor mindent tud a tapétáról vagy
az inakról, és azt mondjuk róla, hogy mesteremberré vált. Báziskérdésekben
nincs mesterség, ott az ember mindig újra kezdi „önmagát”, mert az idő
mindig a friss és soha nem ismétlődő pillanattal szembesíti. Sunrju Szuzuki
– aki a 20. század egyik legmélyebbre látó zen-tanítója volt –, ezért
mondhatta: ami valóban fontos számodra, az az örök újrakezdésben van, és
nehogy azt hidd, hogy rutint szereztél a soha eleddig nem volt „most”-tal
szemben. A tapasztalat itt legfeljebb analogikus tudást jelent. Kicsit mintha
már ismerős lenne ez a most, néha, mintha még a rutin is segítene, de újra
és újra szembesülnöd kell azzal, hogy biztos patronok, sémák sajnos nem
állnak mögötted, nincsenek nagy szakállú bölcsességek és örökérvényű
tantételek.
A hagyomány azt mondja, a létnek van ugyan abszolút struktúrája, de ez
minden pillanatban más és más valóságként ölt testet. Vagyis örök,
miközben minden megnyilatkozásában kimeríthetetlenül változékony. Az
abszolút struktúra felismerése még nem tanít meg az úton járni, mindössze
olyan mankót kínál, ami az embert addig segíti, amíg önállóan is képes már
a lábára állni.
Amikor azon gondolkodtam, hogy milyen szinten kellene ezt az előadást
kibontanom, arra gondoltam, hogy túl sokan és sokfélék vagyunk ahhoz,
hogy nagyon elmélyült lehessek. Mondják, hogy a centrumtól való
távolsága mindenkinek más és más. Van, aki egész közel van már az
„ébredéshez”, és biztosan létezik, köztünk is olyan, aki sokkal inkább
nekem lehetne a mesterem, mint én őneki. Van, akinek elég egyetlen
félmondat, és van, akinek minden kimondott szavam félreérthető és
felháborító. Meggyőződésem, hogy önismereti kérdésekben azt, amit az
ember egy hatéves gyerekkel nem tud megértetni, abba legjobb lenne bele
se kezdeni. Holott én ennek a kritériumnak soha nem tudtam eleget tenni. A
hatéves gyerek az iskoláskor kezdetére utal, mert az a műveltség, az az
intellektuálisan túldifferenciált fogalmazás, amit mi Európában
kidolgoztunk, nem más, mint – ahogy Hamvas mondja – az eredetileg
egyszerű kérdések bonyolultabb megfogalmazása. Az iskola kiképzi az
embert egyfajta bonyolult rejtőzködés-technikára. Végül már csak
terminológiákba, szakkifejezésekbe, szakzsargonba csomagolva tudjuk
elmondani túlbonyolított mondanivalónkat, és egymás megértése is azon
múlik, hogy ismerjük-e, megtanultuk-e a közös szakmai tolvajnyelvet.
Másfelől – mindenki tapasztalata – a bennfentesség a lelkek fölötti hatalom
leghatékonyabb eszköze. Jézus ezért vetette el a farizeus magatartást.
Nincs Hamvas-írás, amely az élet fő feladatát, önismeretünk kérdését fel
ne vetné. Nem kell-e útnak indulni, mint ahogy a régi bölcsek tanították, és
addig nem nyugodni, amíg az ember meg nem találja önmagát – kérdezi.
Karnevál című regénye valójában csak erről a lélektől-lélekig tartó
utazásról szól. Élni nem más, mint helyet kérni a karneváli álarcos
forgatagban, felölteni a varázslat maszkját, amit a pontos latin nyelv
„personának”, a maszkon át megszólaló hangnak mond. (Magyarra
személynek fordítják, ami több is, kevesebb is ennél). A Karnevál mottója
Hérakleitosztól való. Hérakleitosznak van egy kis töredék mondata. Ez a
látszólag nagyon szerény, de egyszerűségében nagyon is mély
töredékmondat így szól: Keresni kezdtem önmagam. És milyen különös,
Hérakleitosz, a legnagyobb görög „én-kereső” azt írja, hogy élete során
semmit senkitől nem tanult, mindent magától tudott meg. Pontosan, ahogy
Buddha maga is gondolta.. Sok mindent tanulunk egymástól, de a lényeges
dolgokat mindenki magából ismeri meg, egyfajta „befelé indulással”, idéző
jelben mondva, hogy befelé, mert nem befelé vagy kifelé, hanem a centrum
felé indulásról van szó. Buddha azt mondja, hogy nem tanultam senkitől
semmit, amit tudok saját magamból merítettem. Holott ő igazán
végiglátogatta korának összes szellemi iskoláját, tanult a számanáktól,
felkeresett minden szánkhja-filozófust és véda-magyarázót.
 Valójában egyetlen mester sem tud téged a célegyenesig vezetni. A
mester csupán a saját utad kezdetéig tud elvezetni, de ott magadra kell
hagyjon. A mester azt mondja: indulj el azon az ösvényen, amelyen már
nem kísérhetlek tovább. Legfeljebb egyszer-másszor párhuzamos ösvényen
haladok majd melletted, és néha, egy-egy ritkásnál talán még át is tudok
szólni hozzád, hogy ne csüggedj, amikor már nagyon kínoz a magány és a
bizonytalanság. Lásd, én is itt, ezen a másik úton botorkálok, de a te utadat
helyetted én semmiképp sem járhatom be. Buddha nevezetes szavai is erre
intenek: Te magad vagy a fény, ezért csak magadra hagyatkozz, és ne kövess
mást! – de hogy el ne tévedjünk és meg ne zavarodjunk, jónak látta
hozzáfűzni: Csak az örök Dharma a fény, csak arra hagyatkozz, és ne
kövess mást! Miről beszél itt Buddha? Az örök Dharmáról, a világ nagy
rendtörvényéről, és ugyanakkor önmagamról, aki ennek a rendtörvénynek a
másik „oldala”, mondjuk a szabadság pontja. A szigorú rend és a szabadság
egyszerre. Az örök rend, amely ugyanakkor itt és most születik. A
szabadság és az egyetemes, örök és megváltoztathatatlan rendtörvény
egyszerre. Tehát e kettő feszültségében és harmóniájában születik a valóság.
Paradoxon? Nem. Ez itt – ahogy a Szív-szútra mondja – az észt meghaladó
tudás.

Hamvas már az ötvenes években arról ír, hogy minden teória, minden
filozófia, minden vallás megbukott, minden izmus megbukott, minden
tudomány megbukott, minden szociológia, minden pszichológia megbukott,
minden kultúra, minden civilizáció megbukott – és mi most itt ülünk ennek
az összetört világnak a füstölgő romhalmazán. De hát hogy jelenthet ki
valaki olyat, hogy nincs többé vallás? Nem virágoznak ma is a vallások?
Azt mondják, a nagy történelmi egyházak soha ilyen erősek nem voltak,
azonkívül ennyi más kisvallás, keleti szekta, buddhista közösség
Magyarországon soha nem volt még, mint ma; soha ennyi keleti filozófia,
jóga, vagy modern amerikai üdvtan nem virágzott. Mi bukott meg tehát?
Azt hiszem, az emberiség egy új (ősrégi) tudatállapotnak a küszöbéhez
érkezett. Miközben teljes pompájukban virulnak a régi világban kirügyezett
hajtások is, és sokunknak még nagy segítség ezekben megkapaszkodni, már
rügyeznek a fiatal, új hajtások is. Nem sokan látják még, hogy ebből fog
kinőni az új világkorszak, amely merőben más spiritualitást hoz, és
amelyben mindent újra kell fogalmaznunk. Mert ahogy Tábor Béla mondja,
aki katolikus, az a középkorban él, ha valaki zsidó, az az ókorban él, aki
hinduista vagy Buddha követője, egy kétezer ötszáz évvel ezelőtti világ
megoldásaiból merít. De te most élsz.
Szeretnék kicsit Platónról beszélni, mert Platón érdekes módon ismét
nagyon aktuális, olyannyira aktuális, hogy – azt mondhatnánk – az új
világkorszakban is a mértékadó szellemi látásmód a platóni lesz. Aki
filozófiával foglalkozik, jól ismeri a most már szakmai közhellyé vált
mondást, hogy az egész európai filozófia lényegében csak egy Platónhoz írt
lábjegyzet lehet. Vagyis mindaz, amit mi tudunk, azt valójában Platón az ő
szószátyár dialógusaiban megfogalmazta. Én most Platón vaskos
könyveiből a számomra legfontosabb tanítását szeretném egyetlen
mondatban összefoglalni: A létezés nem dualisztikus, hanem trinitárius.
Vagyis kettősség helyett hármasság. Dualitás helyett trinitás. A
hármasságban való gondolkodás, ahogy a kurzus címe is sugallja: az
önismeret, az istenismeret és a világismeret egysége – ez pedig valójában
maga Platón. Miért fontos ez számunkra? Mert ez minden ezoterikus
látásmód kardinális pontja. Hagyományról akkor beszélhetünk, amikor a lét
emberi, isteni és anyagi megjelenése egybe esik. Azt is mondhatnánk,
tökéletesen fedik egymást. Amíg a vallások mindig dualisztikus
természetűek, a hagyomány arról ismerhető fel, hogy a három-egy jegyében
áll. Éppen ezért mindig gondosan el kell egymástól választani a
hagyományt és a vallást. A hagyomány egységélménye minden vallásnak is
ihlető alapja, de a vallással ellentétben a hagyományban a különböző
létszférák sohasem szakadnak el egymástól. A vallások viszont mindig
dualisztikusak. Korábban azt mondtam, hogy a vallások, azaz a dualisztikus
világ érvénye múlóban van. Mi ez a dualisztikus világ? A vallások világa,
amelyben a világot az ember csak kettéhasítva képes látni. E világ és
túlvilág, teremtő és teremtmény, innen és túlnan, immanens és
transzcendens. A teremtő Istenben hívő vallásos ember magasan önmaga
fölött lát egy végtelen erőt, teremtő hatalmat, a transzcendens valóságot,
amit ő sohasem érhet el egészen, még akkor sem, ha valahogy meg tudja
szólítani, és az ima, a rítusok vagy más divinációs praxis által kapcsolatba
tud vele kerülni. A vallásban Isten, ez a transzcendens hatalom mindig túl
van az én világomon, fölöttem áll, és tőlem végtelenül különböző. Én
viszont mindig „innen” vagyok, bezárva ebbe a siralmas énbe és tér-idő
világba. Persze azt mondhatnánk – és így mondják ma a vallástörténészek
–, hogy másként látják a vallást a Hindukustól keletre, és másként attól
nyugatra. A Hindukustól nyugatra találjuk az úgynevezett akaratra és
érzelmekre alapozó vallásokat, a judaizmust, az iszlámot és a
kereszténységet, amelyekben minden azon múlik, hogy a legfőbb lény
akaratát – Jahve, Theosz, Allah vagy Deus (tehát Isten) akaratát – követjük-
e, vagy szembeszegülünk vele. Az istenismeretet megelőzi az isteni akarat
feltétlen betartása és a világ urának feltétlen szeretete – „teljes szívből”,
ahogy Pál apostol mondja. A Hindukus folyójától keletre viszont az isteni
lét megismerésének elsőbbségét hirdető vallások vannak túlsúlyban.
Nyugaton csak a gnózis, a kabbala, a szúfi és néhány keresztény misztikus
vallja, amit a gnosztikus János evangélista mond: Ismerd meg az igazságot,
és az igazság megszabadít téged. Hamvas Béla nagyon jól rávilágít e két
látásmód különbségére. Mi itt, Nyugaton azt mondjuk, hogy a „tudás
hatalom”, és ez az akarat elsőbbségének esszenciális megfogalmazása.
Keleten viszont azt mondják, hogy „djána-móksa” – a tudás megszabadít.
Szó szerint a „megismerés által megszabadulni”. A tudás tehát nálunk
hatalmi kérdés, az archaikus Keleten viszont a megszabadulás eszköze. A
megismerés-megszabadulás (önmegváltás) bázisára is vallások egész sora
épült, éppúgy, mint ahogy a mi akarati és érzelemi alapú vallásainkra.
 Mi a metafizikai karaktere ennek a platóni alapsémának?
Platón azt mondja: tanulni nem más, mint emlékezni. Amikor tanulsz,
lényegében a benned lévő, de mélyen eltemetett ideavilág emlékképét
hozod a felszínre. A legmélyebbre temetett tudásunk Isten maga. A
ráismerés azonban nem a tapasztalásban, hanem az emlékezésben történik
meg. Ahogy a hinduk mondják: felismertem, hogy aham brahmá aszmi – én
Isten vagyok. Az istenazonosság felismerése éppen ezért minden én-keresés
legvégső hazatalálása és nyugvópontja.

Istenhez (az idea-világhoz) kizárólag úgy lehet eljutni, ha az ember képes

visszaemlékezni rá. És valóban, minden nap visszaemlékszel rá, minden
éjszaka tanulsz róla valamit, legfeljebb még nem színről-színre látod,
hanem elvarázsolt alakjaiban és neveiben. Az ember értelmes lény, tehát
képes az anamnézisre, a visszaemlékezésre.
A világ azonban csak nagyon lefokozott értelemmel
(emlékezőképességgel) rendelkezik. A világ maga a tárgyiasult lét, amely
nagyon alacsony, tompa, derengő tudatszinttel bír. Hamvas azt mondja,
hogy Isten nevét még az anyag is kimondja, de csak kattogva, zörögve,
valamiféle artikulálatlan kínlódással. Az elméleti fizikus azonban még
ebből a dadogásból is képes őt kiolvasni (ha akarja!).
 Mit jelent az, hogy világ? Lefokozott szabadságfokot és alacsony
tudatállapotot. A kősziklának is Buddha-természete van, mondják a
buddhisták, de nagyon derengő, önfeledt (én-feledt, isten-feledt) szinten,
nagyon merev, rideg és görcsös állapotban. Így, például egy kődarab
annyira „magára szorul”, hogy már nemigen tud visszaemlékezni az
ideára/Istenre. Ezért a világ nem az anamnézis (visszaemlékezés), hanem a
methexis (részesedés) által jut az ideákhoz, mondja Platón.

A háromszög harmadik kapcsolata az én és világ viszonyát veszi

szemügyre. Én, az értelmes lény – mondja Platón – a tompa, passzív és
alacsony tudatú világot érzékszerveim által a tudatommal megtapasztalom
(empíria). Erre az érzékszervi tapasztalatra épít minden természettudomány.
És így zárul be és válik teljessé a háromszög.

Az Egy (az idea, a szellem, az Isten, az Egy) mindig megnevezhetetlen,

megragadhatatlan, megfoghatatlan. Az egy árnyék- és kontraszt nélküli,
márpedig aminek nincs kontrasztja, amivel nem állítható szembe semmi,
arról nincs mit mondani. Nem mondhatjuk, hogy Isten van, de azt még
kevésbé, hogy nincs. Hamvas Béla esszékötetében úgy fogalmaz, hogy
Isten nincs kívül és nincs belül, nincs lent és nincs fönt, nincs kint és nincs
bent, az ő helye a sajátosan nemlétező. Igen, hiszen kontraszt nélküli. Tér és
idő nélküli. Mégis, akkor honnan tudunk róla? Kant, akinek halála 200 éves
évfordulójáról éppen most emlékeztek meg, ezt úgy mondja, hogy a tiszta
ész fényénél Isten létét sem állítani, sem tagadni nem tudjuk. (Más kérdés,
hogy a gyakorlati ész – a bennünk működő erkölcsi törvény – megköveteli,
„posztulálja” Isten létét). Kant az európai bölcselet csúcspontja, a
filozófiatörténet minden idők legélesebb elméje, de a nála egy generációval
később alkotó Hegel sem kevésbé az. Kettőjüknek a feszültsége lényegében
újraszületése a platóni-arisztotelészi vitának. Kant csak annyit mond, hogy
Istent tárgyként nem fogjuk megtapasztalni soha, mert a tudat mindig a
tárgyi tapasztalatra épít. És Platón? Szerinte az Én mindig a külvilágra
figyel, és azt, mint tapasztalati tényt fogja föl. Ebben a tárgyra irányuló
tapasztalatban Isten valóban soha nem jelenik meg. Amit az ember
megtapasztalhat, az mindig csakis és kizárólag a világ, ha úgy tetszik a
„kint” és „kívül”, a tőlünk idegen, az objektív, a velünk szemben álló –
egyetlen szóval: a külvilág. Akkor tehát nem lehet Istent megtapasztalni? A
kanti tiszta ész bázisán nem. Isten ugyanis tárgyiasíthatatlan. Amikor én
teológushallgató voltam, az első nagy megrendülés akkor ért, amikor
elkezdtük Istent ízekre szedni, mint valami gombostűre tűzött rovart a
biológiai szertárban, és azt mondtuk, hogy ilyen -ság, és olyan -ség
jellemzi, és fosztóképzőkkel láttuk el: azt mondtuk, hogy abszolút (ami szó
szerint feloldhatatlant jelent), és határ-talan és változat-lan. Mindenható,
ezzel szemben végtelenül irgalmas, mindentudó, mégsem avatkozik be
teremtménye életébe, és így tovább. Elkezdtük analizálni és elemeire
bontani, és végül olyan lett tényleg, mint a szertári tarajos gőte a
spirituszban, amit az emberi ész kénye-kedve szerint vizsgálgathat. Azt is
megszabtuk, hogy milyen lehet, és mi nincs megengedve neki. Holott azt
olvastuk a szentírásban, hogy Isten nem ilyen vagy olyan, hanem „minden
mindenben”, és ezt a nagy vallási élményt, Isten közelségét (az
egységélményt) mind ezoterikusan, mind exoterikusan az ember minden
tudatszintjén átélheti. Mohamed például azt mondta, hogy Allah közelebb
van hozzád, mint a nyaki ütőered. Másutt pedig, hogy közelebb van hozzád,
mint a saját lelked. Hogyan is képzeled, hogy ezt a hozzád önmagadnál is
közelebbit úgy felboncolhatod, mint valami döglött hüllőt. Amikor Istent
tárgyként vizsgálod, akkor csak egy khimérát találsz, bálványt, teleaggatva
mindenféle ostoba szuperlatívusszal. Ezért szól Pascal hitvallása úgy, hogy
– igen, Isten, de nem a filozófusok Istene, hanem Jákob, Ábrahám és Izsák
Istene – vagyis az élő és megélt legszemélyesebb belső Isten.

Platón persze teljes bizonyossággal tud valamit, amit Kant csak kivételes
pillanataiban sejt. Platón tudott a lét mindent átfogó hármas természetéről.
Nem csak a kettősségek: hogy én-világ, vagy hogy én-Isten, vagy hogy
alany-tárgy, hogy szellem-anyag stb. Minden kettősséget áthidal valami
harmadik közvetítő elem, ami a kettősségekben szétszakadni látszó valóság
egységét és kohézióját fenntartja. Egyik csúcson a szellem (a hinduk azt
mondanák, hogy a „finom test”), az idea és a gondolat, a másik csúcson
vagyok én magam, hiszen nem lehet nem tudnom, hogy vagyok, éspedig
külön létként, elválasztva mindenki mástól. A világot – a rajtam kívül
megismerhető létet – tárgyként tapasztalom meg, vagyis objektív
valóságként, amely megfogható, megmérhető, szétszedhető, átalakítható.
Még Kant maga is az előbb említett legmagasabb tudatállapotában úgy
látta, hogy az észnek három ideája van: az Isten, az Én és a Világ. És ez a
három szempont a tudatunkban kezdettől („a priori”) jelen van, ahogy a tér
és az idő eszméje is kezdettől jelen van. (Különös, hogy Kant
felismeréseinek egyértelmű konklúzióit képtelen volt levonni, radikálisan
végiggondolni és kimondani.)

Platón azonban olyasvalamit is tud, amit Kant már egyáltalán nem. Az

ideát (Istent) ugyanis tényleg nem lehet tapasztalati úton megismerni
(Kant), de van bennünk valami, ami mégis képes Istenre ráismerni, és ez az
emlékezés (Platón). Amikor az ember tanul, valójában visszaemlékezik a lét
kezdeti (isteni) forrására, az ideák világára. (Hé anamnészisz ouk, alla
mathészisz – tanulni annyi, mint emlékezni).
Korábban azt mondtam, hogy minden vallás természete szerint
dualisztikus, hiszen mindig az Isten és az ember kettősségének a
feszültségében mozog, és ez még a hinduizmusban és a buddhizmusban is
megfigyelhető, pedig ezekben a vallásokban a kettőségben gondolkozni
egyenesen nonszensz. Minden létezőnek Buddha-természete van, tanítja a
buddhizmus. Advaita – „nem kettő”, mondják a hinduk. – És mégis,
mindkét vallás magába olvasztotta a dualisztikus-vallásos mitológia és
kultusz minden tarka-barka elemét.

A nagy vallásalapítók kétségtelenül mind a lét egységéről beszélnek, de

követőik a tanítást rendre vallássá alakítják át. Sem Jézus, sem Buddha, sem
Lao-ce, sem Konfu-ce nem kívántak vallást alapítani, legfeljebb a meglévőt
kívánták megtisztítani. Nem eltörölni jöttem a törvényt, hanem beteljesíteni,
mondja Jézus. Buddha és Jézus halála után néhány száz évre mindkét nagy
„felébredettet” körbefonta a vallásos mitológia fátyla.
Az egyes hagyományok (és a belőlük kinövő vallások) a három
létösszetevő valamely ágát élesebb figyelemben részesítették, mint a másik
kettőt. Minden világvallás más-más hangsúlyt ad a hármasság valamely
elemének. A hinduk helyreállították a szellemi lét és az én (brahman és
átman) egységét, de a világ számukra merő káprázat (májá).
A kereszténység is az Atya-fiú relációra figyel. A szellem és a lélek
viszonyára, az idea és az én viszonyára. A harmadik elem – a világ – a
keresztény vallás számára érdektelen háttér, amely ebben a vonatkozásban
inkább akadály (a bűn és a kárhozat forrása). Ebből keletkezett a „gonosz
világ” ókori és középkori tévhite. A mai napig azt hisszük, hogy minden
rossz forrása az anyag. (Bűnös test, amit meg kell büntetni, bűnre csábító
világ, amitől el kell fordulni stb.). Pedig minden „rossz” forrása a mi
alacsony tudatszintünk. A keresztény vallással ellentétben azonban a
keresztény ezotéria (Jézussal magával az első helyen) az Atya-fiú
egybeeséséről beszél. Az istenazonosságról. Isten és az ember viszonyának
fedetlennek kell lennie, mondja Hamvas Béla. Itt nincs helye alázatnak,
meghunyászkodásnak, hódolatnak, bűntudatnak, vezeklésnek. Az Atya és
az Én, a Szellem és a Lélek, az Isten és az ember azonossága a
felbonthatatlan egység alapja. „Az Atya és én egyek vagyunk”. Amikor ezt
Jézus kimondta, „a héberek jajgatni kezdtek”, szakrilégium – szentségtörés
– történt, hiszen fölháborító, ha valaki magát az Atyával azonosítja. A
botránkozó írástudóknak Jézus csak annyit válaszolt, hogy ott áll a
zsoltárokban, nem olvastátok talán, hogy ti mind elohim atem, Istenek
vagytok. Az istenazonosság kinyilvánítása lett Jézus kereszthalálának is az
oka.

Jézus helyreállította az idea/Isten és az én/ember viszonyát. (Atya-fiú

egységét.) Buddha helyreállította az idea és világ viszonyát (A „szamszára
és a nirvána ugyanaz”, és az awarma-tantétel valójában azt is jelenti, hogy
egyáltalán nincs sehol a világon kívüli, azon túli lélek/Isten). A misztikusok
pedig helyreállították a háromszög harmadik viszonylatának egységét: az én
és világ azonosságának tudatát. Jézus csak az én-Isten viszonyra figyelt, és
a harmadik elem, a világ az ő számára csupán „külső sötétség és
fogcsikorgatás” helye maradt. Buddha csak az idea/Isten („első természet,
„lényegi természet”) és a világ egységének felismerését szorgalmazta, és az
ego, az én ezért számára nem szubsztancia, hanem merő provizórium
(súnjata – üresség) maradt. A misztikusok csak az én és a világ eredeti
egységére ügyeltek, és így találtak rá Isten megtestesülésére a természet
minden megnyilvánulásában: a Napban, Holdban, kövekben, fákban,
madárdalban, ételben, italban (például Szent Ferenc). Assisi Aegidiusz írja:
Ismertem egy embert, aki olyan közel került Istenhez, hogy többé már nem
látta Istent. Ez Szent Ferenc.

Erre az alapmodellre az analógiák egész sora épül. Minden hagyomány

tulajdonképpen a hármasság tucatjait modellezi – a vallási dualitás helyett.
Amikor hagyományról szólunk, akkor az mindig a hármasságban történő
látásmódot, és annak dinamikáját jelenti. Az önmagában megnyilatkozásra
képtelen Egy (Isten) a Kettőben (világban) kibontva önmagát felismeri saját
igazi valóságát (Én).

És most már otthonos környezetben vagyunk. Bár a középkori keresztény

dogmatika csak a szellem (Teremtő) és a test (teremtmény) kettősségét
ismerte el, mindannyian tudjuk, hogy a valóság testből (világból), lélekből
(énből) és szellemből (Istenből) épül fel. Pontosan tudjuk, hogy a kora
bizánci vallási kanonizáció idején milyen banális világi, hatalmi-politikai
érdekből vetették el a hármasságot, miért mosódott egybe a szellem és a
lélek – egymás szinonimájaként –, és miért került szembe a testtel, amely
így a reménytelenül két részre szakított valóság másik pólusává lett. A
Teremtő és a teremtmény feloldhatatlan kettőssége ezek után még az ember
halála után sem szűnhetett meg. (Nem is beszélve az örök kárhozat abszurd
horrorjáról, ami a mai napig vallási hittétel).
 Azt mondtam, hogy a vallások által meghatározott világéra lassan véget
ér. Persze vallás nélkül élni, ez ma még csak nagyon kevesek kiváltsága.
Ennek a szabadságfoknak az elérése csak a legmagasabb tudatosításra képes
emberben valósul meg. Mindig voltak közöttünk ilyenek, de ma mintha
emberiségszinten is kezdene érvényre jutni a három-egy valóság ideája.
Vallás nélkül élni – ez éppen ellenkezője annak, mint amit ma ateizmusnak
nevezünk. Semmi sincs távolabb az ateizmustól, mint a hagyomány. Semmi
sincs távolabb a vallástól, mint a hagyomány. Az igazi ateizmus (amiről
némi vizsgálódás után kiderült, hogy világméretekben is csak elenyészően
kevés emberről állítható) az ember létállapotához méltó tudatszint
regressziójára utal. A vallás ugyanis az ember alapvető privilégiuma és
rangja. De a vallásfölöttiség még inkább az. A vallás a hagyomány felől
nézve ugyanis merő bálványimádás és képzelgés. Minden vallás természete
szerint eretnekség, mert az én legszemélyesebb önvalómat külső (objektív-
tárgyi) létállapottá fokozza le. Kívülre, valamiféle létüres égbe teszi azt,
ami – ahogy Jézus mondja – csak és kizárólag „bennetek van”. Ezért a
vallás valójában a legnehezebben kezelhető ateizmus. Istent megfosztja
önmagától: Kérlek, ne sértődj meg túl korán! Nem bántani akarlak!
Mert félreértés ne essék, a vallásos érzület az ember legmagasabb rendű
képessége. Az emberiség vallási igénye nem valószínű, hogy hamarosan
kihunyna. Az emberre sokkal inkább az jellemző, hogy homo religiosus,
mint az, hogy homo sapiens. Vallás azért van, mert a lét végső miértjeiben
bizonytalanok vagyunk. Hamvas úgy fogalmaz, hogy amíg az ember
testben, téridőben, világban él, szükségképpen kell, hogy legyen valamilyen
szinten mitológiája, tehát vallása. Ahogy Pál mondja, amíg nem látjuk
színről-színre az Istent, csak a hit, a remény és a szeretet derengő fénye
vezet bennünket hozzá.
Persze, régi tapasztalatom, hogy egy jól, következetesen, értelmesen
gyakorolt vallásosság szükségképpen a vallásfölötti egységtudathoz vezet.
Régebben úgy gondoltam, hogy a hagyományhoz vezető út a vallásosságon
át vezet. Ma már tudom, más úton is elérhető.
Jézus helyreállította az ember és az Isten viszonyát (az Atya és Én egyek
vagyunk, mondja, – senki sem mehet az Atyához, hanem csak én általam –
aki engem lát, az Atyát látja stb.). Mit üzennek nekünk ezek a mondatok?
Azt, hogy nincs két valóság, csupán mi látjuk két valóságnak azt, ami egy.
Éppen úgy, ahogy a régi Indiában mondták: a valóság ugyan egy, de mi
furcsa elvarázsolt tudatállapotunkban elkülönült világot és darabokra
szakadt valóságot látunk. Advaita, mondja a Véda, nem kettő. A
középkorban ezt Nicolaus Cusanus úgy fejezte ezt ki: idem ipsum – „az
maga”. A hinduk ennek mindenkinél rövidebb megfogalmazását adták,
mindössze annyit, hogy: tat – az. Amíg nem ennek a kristályosodási
pontnak a centrumából vizsgáljuk önmagunkat, az egót, a karaktert, lehet
boncolgatni a jellemvonásokat, el lehet végezni a teszteket, meg lehet az
asztrológiai képletet vizsgálni (hiszen az asztrológiai képlet még egy picit
pontosabb is, mint bármely pszichológiai felmérés, mivel nemcsak
statikájában, de az időbeli elmozgásában is rá tud tekinteni az emberre, és
nyomon tudja követni életkori változásait), de a szubjektum lényegére, az
isteni magra csak emlékezni lehet. Minden teszt és vizsgálódás előtt.
Amikor Hamvas elemzi a delphoii Apollón templomának feliratát – gnoti
se auton: ismerd meg önmagad – ez számára messze nem annyit mond,
hogy ismerd meg a karakteredet. Appolón (a tudás, a bölcsesség, az értelem
és a rend istene) ennél mélyebbre látott. Egyáltalán nem érdekes hogy te ki
vagy, nem érdekes, hogy milyen pszichikus adottságokkal vagy leírható,
hanem csak az az érdekes, hogy ebben az egy-hármasságban fel tudod-e
ismerni a te isteni önmagad. Tudod-e, hogy miközben külön létezőként,
egoként, szubjektumként, énként vagy, ugyanakkor világként és
természetként és univerzumként is vagy, és legfőképpen Istenként és
szellemként is vagy. Tehát: „ismerd meg önmagad, aki isteni”. Aki nem
ezzel kezdi, a végtelen labirintusban körbejár, és az én útvesztőjéből aligha
talál rá a közepre.
Az ego fontos, mert vállalást jelent. Az ego megtart, amíg a dolgunkat
nem végeztük el. A különlét elvarázsolt állapotában nem ok és értelem
híján vagyunk. Az útpálya fontos állomása, hogy most mindent magadból
és magadért láss. De az individuális ego nem a lét kezdete, nem a vége.
Rövid átmenet. A platóni háromszög valójában körpályát jelent, a kör pedig
az önmagába visszatérő kezdet.

Brahman, az Egy a világban sohasem jelenik meg, ő az, amit a

középkorban úgy mondtak, hogy Deus absconditus, a „rejtőzködő Isten”.
De a hindu koncepció szerint a kettőnek (a májának – világnak) sincs
ontológiai valósága. A kettő, ahogy a hinduk mondják, merő látszat,
káprázat, álom, illúzió. Soha valósággá nem válik. Az egy és a kettő
tulajdonképpen a világ meg nem nyilvánult része. (Aviaktám – mondják a
hinduk, megnyilvánulatlan). Az egy és a kettő csak a háromban (Átman –
Én) válik valósággá. Aki a kettősségben lát, káprázatokban éli meg a
világot. Az ember őrülete (abhimána) éppen abban áll, hogy kettőségben
gondolkodik, mert a gondolkodás természete szerint szétválasztó és
ellentétpárokra bontó (diszkurzív és analitikus). A szintetikus látás
képességével is rendelkezünk (a hindu vidjá, a héber hohma, a görög szófia,
a bölcsesség), de ez túl van az értelmi működésen.
 Ha az archaikus hagyomány hármasságainak analógiáit nézzük, a
források szinte kimeríthetetlenek. Ilyen a hindu trimurti, a háromistenség,
Brahmá-Visnu-Síva, ilyen a védikus szatcsit-ánanda, ilyen a kínaiak vangja,
a király, aki az ég, az ember és a föld egységének őre, ilyen az alkimisták
sója, kénje és higanya, a héberek alef-mem-sin-je, a kabbalában az életfa
első három eleme a keter-hohma-binah (Széfer jecíra). A hébereknél
egyébként maga a tíz tagból álló életfa (szefirot) is csupa hármasságra
bomlik.

Az indiai szánkhja hagyomány szerint a világot prakriti, az isteni lény

káprázatából kiáradó tudatlan sötét erő szüli és tartja mozgásban. (Prakriti
ugyanaz, mint a görög praxisz – amit mi gyakorlatnak fordítunk). A prakriti
természetében viszont három „világszülő anya” (triguna) működik: a
szattva, a radzsasz és a tamasz. A tisztaság, boldogság és fény (szattva) – a
szenvedélyes tűz, a kiégető őserő (radzsasz) – és az égést tápláló sötét
nyersanyag (tamasz).
A középkori alkímiát Egyiptomra, Hermész Triszmegisztoszra vezetik
vissza. Hermész Triszmegisztosz neve azt jelenti „háromszor nagy
Hermész” (vagyis aki nagy az ég birodalmában, nagy az emberi szférában,
és nagy a föld világában). Az alkímia maga is három princípiummal
dolgozik, és ez a mercur, a sulphur és a sal (a higany, a kén és a só). Az
alkímiai triász analogikus megfelelője a hindu szattva-radzsasz-tamasz. A
szattva (a merkur) a tiszta fény, a szellemi föltisztulás

A radzsasznak megfelel a fortyogó, izzó kén, az emésztő átalakító tűz (az

én, a lélek szenvedélyes harcának színtere, az érzelmek és az indulatok
világa). A tamasz (passzív, tehetetlen sötétség), testi létünk, a valóság
földeleme.
Japánban a lét útját nyitott körpályával rajzolják, és azt mondják, hogy ez
a Dharma, a világ örök törvénye. Minden pillanatban elkezdődik, minden
pillanatban fennmarad, és minden pillanatban elmúlik. Valójában nincs se
kezdete, se fennmaradása, se bevégződése. Persze, azt is hozzáteszik, hogy
ehhez spekulatív módon, gondolkozással, tanulással, értelmi munkával nem
lehet eljutni. A keletiekkel rokonszenvező európai azonban ezt többnyire
félre is érti. Azt mondja, ha nem az ész, akkor csak az érzelmek képesek ezt
felfogni. A vallás maga is elsősorban az érzületre épít. Az érzelmeket az
értelem fölé helyezni azonban alapvető tévedés. Az érzelmek az értelem
fénye nélkül vakok. Aki az értelmét rendbe hozta, annak az érzelmei is
helyükre kerülnek, és nagy kilengések (rajongás, gyűlölet) csillapodnak.
Ember-voltunk nagy csapdája azonban, hogy az értelmet értelmi munkával
(tanulással, gondolkodással) nem lehet rendbe hozni.
A gondolkodás, tanulás, olvasás, és szellemi munka csak annyit ér, mint
egy turistajelzés, ami az erdőből kivezető irányra mutat, de ahhoz, hogy
nekiinduljak az útnak – mint Hamvas mondja – elsősorban nem tudásra,
hanem elhatározásra van szükség. (Ez a példa nagyon is jóhiszemű, mert a
mai ember számára az elhatározást szinte lehetetlenné teszi a félrevezető
turistajelzések tömege).

Olyan, hogy önismeret, önmagában nincs. Ahogy nincs önmagában én-

ismeret vagy istenismeret sem, és a világot se lehet önmagában, merő tárgyi
valóságként („objektíve”) megismerni úgy, ahogy azt a természettudósok
hitték évszázadokon át. A hinduk a lét megismerésének dolgában
tulajdonképpen nálunk már évezredekkel ezelőtt messzebbre jutottak. Mi
még ma is azt hisszük, hogyha az embert különféle pszichológiai teszteknek
alávetjük, és róla pszichogrammot készítünk, máris önismereti tudásához
jutattuk. Európa önismereti kurzusain az ember megtud magáról mindenféle
fölösleges információt, ami két másodperc múlva már nem érvényes. A
pszichologizálás nemcsak „szakemberség” dolga, hanem valóságos
népbetegség, amely a keresgélőt az egyik labirintus-útvesztőből a másikba
viszi. Ez a pszichogramm olyan állókép (tehát fantomkép) – merő májá,
káprázat –, amit önmagában nemcsak hogy nem lehet, de nem is érdemes
megismerni, mert a lélek az Istenből az anyagba-születés és az anyagból a
szellembe-visszatérés örök mozgásaként érthető csak meg. A
pszichológiának ma még nincs spirituális távlata.
Nem beszélhetünk annál az embernél önismeretről, (én-ismeretről,
istenismeretről) aki nem a teljességből indul ki. A világ vagyok, az egóba
zárt különlét vagyok, és az Isten vagyok. A világ nem tárgy. Isten sem tárgy,
és én önmagam sem vagyok tárgy. Amikor egy kavicsot kézbe veszek,
önmagamat (a világot, Istent) veszem a kezembe. És ha egy másik lényt
tönkreteszek, a másik ember életterét elszívom, valakit megalázok,
megrabolok, megölök, önmagammal (a világgal, Istennel) teszem mindezt.
Mert énnélkülem nincs világ, a világ nélkül nincs Isten és Isten nélkül én
sem vagyok. Az önismeret vagy ezzel kezdődik, vagy nem önismeret.
De nem itt végződik. A lét teljességét a gonoszság és a negatív erők is
pozitívan építik. Minden gonosztett mögött én (Isten, világ) állok. Minden
katasztrófa az én (Isten, világ) rémálma. Minden pokol az én (Isten, világ)
őrjöngő dühe. Minden betegség, szenvedés, félelem, gyűlölet,
elvetemültség az én (Isten, világ) sötét ájultsága. A bodhiszattva, mivel
elvállalja a jót, és elvállalja a rosszat is, közönyös a jóval szemben éppúgy,
mint amilyen egykedvű a rosszal szemben. A keletiek ezt nevezik úgy:
szent egykedvűség. A nyugati ember nehezen érti, hogy a legelvetemültebb
diktátor és Isten (én, világ) nem kettő.
Melyik átjelzést kellene tehát követni? Melyik mestert? Jézus, amikor azt
mondták neki, hogy rabbáni (mester), tiltakozott. Ne mondjátok az Atyán
kívül senkire, hogy mester. A keletiek pedig azt mondják: nem az az
elsőrendű feladat, hogy mesterré (rutinos hentessé, szobafestővé,
szobrásszá, pszichiáterré) képezd ki magad, hanem mindenekelőtt
bodhiszattvává, olyan emberré, aki magában a létegységet helyreállította.
Aztán jöhet a hentesség.
Ehhez pedig a hagyomány realizációs utakat ajánl. A realizációs út
meditációt, kontemplációt, a szentkönyvek tanulmányozását, imát, rituális
gyakorlatokat, helyes táplálkozást, lélegzést, rendezett vágyvilágot, okos
önfegyelmet jelentett. Jógát, csant, vipasszanát, zent, a gondolkodás és a
cselekvés felfüggesztését, az „edény kiürítését”, hogy aztán a lelked
egységélménnyel („megvilágosodással”) színükig teljen. A tibeti Gampopa
azt mondja: kedvesem, ha már eljutottál arra szintre, hogy emberként
születhettél meg, kár lenne ezt a lehetőséget értelmetlenül veszni hagynod.
A gyakorlás fontos, de nem a legfontosabb. Az értelmi munka is fontos,
de nem a legfontosabb. A gyakorlás egyébként is csak ismételgetést (az
elmélet elnyűvését) jelenti. Az életrendi begyakorlást nélkülöző szellemi
munka pedig azzal kecsegteti az embert, hogy eljutott valahová, miközben
csak a fantáziája működött. A gondolatot be kell váltani, mondja Hamvas,
mert Európa ezeknek a testi valósággá nem tett, „beváltatlan” gondolati
rendszereknek a súlya alatt roskadozik.
Aki foglalkozott már az egyes hagyományok által ajánlott realizációs
technikákkal, felismerheti, hogy a keresztény kontempláció, a jóga számos
változata, az indiai-kínai-japán djána, csan vagy zen meditációs útjai
tulajdonképpen azonos tudatállapotba vezetik el az embert. A formák, az
imaszövegek (keleten mantrák vagy szútrák) eltérőek, de a hatásuk
ugyanaz.
Mondják, szellemi ember valamiféle kontemplatív gyakorlat nélkül
elképzelhetetlen. Ennek technikája azonban nem lényeges. Aki
boddhiszattva, már nem meditál, hanem a „piacon ül, és a kofákkal
diskurál”. Aki szellemi útra lép, annak meditálnia kell. De csak azért kell
meditálnia, hogy egyszer majd ne kelljen többé meditálnia. Amikor a nap
huszonnégy órája meditációs praxissá válik, fölösleges beülni valamelyik
zendóba, vagy „menedéket kérni”. Ennek az embernek valóban „nincs már
hová eljutnia, sem el nem jutnia”.
Ismerünk ilyen embert magunk körül? Lehet, de eddig észre se vettük.
Túlságosan egyszerű ember ahhoz, hogy személyének jelentőséget
tulajdonítsunk. Ő maga pedig végképp nem tolakszik az előtérbe.
Fárasztaná, hogy ide, a színpadra álljon. Legtöbbször félre is értjük, ahogy
Kierkegaard félreértette. Mikor Kierkegaard megfogalmazta, hogy szerinte
milyen a hiteles ember, azt mondta, hogy az, mondjuk, egy háromgyerekes
családapa, aki három lánygyereket nevel, mélyen vallásos, és nincs benne
semmi különös. Hivalkodás nélkül teljesíti sorsának vállalásait, valójában
tipikus kispolgár, benne él a közösségben és a társadalomban, jó apa, és így
tovább. Teljes félreértés. Kierkegaard a középszerűt és a mérték emberét
összetévesztette. A mérték embere csúcsteljesítmény, a középben lenni az
emberi egzisztencia felsőfoka, ami a kispolgári középszerűség fölött
leírhatatlan messzeségben áll. A kispolgári középszerűséget a mérték
emberétől az különbözteti meg, hogy az élet „megkísértett” pillanatait az
nem éli túl, ezt pedig minden nehéz élethelyzet tovább erősíti. Ezért kéri
naponta az esendő ember, hogy ne vígy minket a kísértésbe... A
háromgyerekes apa talán csak addig tud joviális, kedves, józan, mértéktartó
ember maradni, míg az egyik leánya bajba nem kerül, vagy valami
katasztrófa be nem következik a családjában. De amikor bekövetkezik,
rögtön színt kell vallani. Azonnal kiderül, hogy megvan-e benne a csapások
elviseléshez szükséges szellemi készültség. Mert a szellemi embert
általában csak ilyen „ex-lex” helyzetekben lehet felismerni. A
hétköznapokban csak a nagyon éles szeműek veszik észre, hogy másképpen
száll föl a villamosra vagy beszélget az eladóval, mint a többi.
A kritérium nem a kispolgárság, a három gyerek, a jovialitás és a vallás.
A kritérium a mérték.
Hérakleitosz mondja: Nem miattam, hanem a mérték miatt érdemes
belátni, hogy minden egy.
 Balogh Béla

A végső valóság
A halál utáni lét nem hit
kérdése
Mit is jelent tulajdonképpen a mesterré válás, kik is azok a mesterek? Milyen
lehetőségeink, milyen képességeink vannak, kik vagyunk valójában, és honnan
jövünk, merre tartunk?
Szeretnék először ismertetni egy idézetet:
A megváltás egy három fokból álló létra, ami az ember szívéből az Isten szívébe
vezet.
Az első lépcső a hit és ez az, amiről az ember úgy gondolja, lehet, hogy igaz.
A belső bizonyosság a második, és ez az, amiről az ember egészen biztosan
tudja, hogy igaz.
A harmadik a megvalósulás, mikor az ember maga az igazság.
A hit elvesztődik a belső bizonyosságban, és a belső bizonyosság elvesztődik a
megvalósulásban, és az ember akkor éri el a megváltást, amikor eléri az isteni
életet, amikor Isten és Ő egy.

Ezt az idézetet, valószínű, hogy egyetlen magyar nyelvű könyvben sem fogják
megtalálni. A megfogalmazott gondolatok egyszerűségéből, tömörségéből és
tisztaságából remélhetőleg nagyon sokan következtetni fognak arra, hogy kitől
származik. Az előadás végén majd elárulom.
Nos, hogyha én megfelelő módon végzem a feladatomat, akkor valószínű, hogy
sikerül megnyitni a kaput, ami a hittől elvezet a belső biztos tudásig, és ad egy
olyan alapot, amire nyugodtan lehet építeni. Talán hozzá kell tennem elöljáróban,
hogy út- és hídépítő mérnökként végeztem Kolozsváron 1981-ben, és most is
hídépítő mérnökként dolgozom. Mint mérnök a racionális oldalról közelítettem
meg a világ dolgait, és annak idején elhittem, hogy ez a világ anyagi. Elhittem,
hogy ez a világ semmi másból nem áll, mint az anyag különböző kombinációiból,
és ebből jött létre az élet is több milliárd éves evolúció során. Az egyetemi évek
után kezdő mérnökként Nagykárolyba kerültem, és ott összebarátkoztam egy
dzsúdóedzővel, Busca Doruval, aki az én stabil világképemet nagyon rövid idő
alatt a feje tetejére állította. Képes volt ugyanis könnyebb tárgyakat pusztán a
gondolat erejével megmozdítani. Képes volt hipnotizálni, képes volt a gondolati
parancsot átadni különböző tanítványainak, akik ezeknek a gondolati
parancsoknak engedelmeskedtek. Akkoriban még nem tudtam, hogy ennek a
találkozásnak és barátságnak milyen nagy jelentősége lesz a továbblépés
szempontjából. Mindenesetre ez volt az, ami felborította bennem a szilárd
materialista világképet, és elkezdtem keresni, hogy hol is van az igazság.
Hihetetlenül kíváncsi voltam, hogy melyek lehetnek azok a fizikai törvények,
amelyek ezt lehetővé teszik. Legjobban az a kérdés izgatott, hogy eddig miért nem
sikerült megmérni, miért nem lehetett fülön csípni magát a gondolatot, aminek a
jelek szerint elég nagy energiája és ereje van.
Ma több világképpel is rendelkezünk, hiszen van egy úgynevezett materialista
világkép, ahol kineveztük az anyagot objektív valóságnak. Az anyagra úgy
tekintünk, mint ami független a tudatunkból. Az első élő sejt állítólag véletlenül
jött létre. Így minden további élet – és ezzel együtt a tudat is – az anyagból
fejlődött ki. Létezik egy idealista világkép, ami arról szól, hogy van egy Teremtő,
aki létrehozta az egész anyagi világot, valamint arról, hogy a fizikai lét után
átlépünk egy szellemi-lelki síkra, ahol ez az élet folytatódik. És van egy harmadik,
úgynevezett ezoterikus világkép, ami a világot egységes egésznek tekinti, az
események mögött igyekszik fellelni a kiváltó okokat, és képviselői tudni vélik,
hogy mi is történik az emberrel a test halála után. Mindhárom világkép komoly
igazságokat tartalmaz. A mi problémánk valószínűleg az, hogy még nem ismertük
fel, hogy melyik világképben mi a valós érték. Még nem sikerült
különválasztanunk a valós értékeket attól a hordaléktól, ami ezekre a világképekre
az évszázadok során rárakódott.
Nyilván ha önismeretről, emberismeretről, és világismeretről beszélünk, akkor
ezt a hármat nem választhatjuk külön. Ha befelé indulunk, és önmagunkat
megismerjük, ezzel a világot is megismerjük, mivel a világnak részei vagyunk. Ha
kifelé indulunk, és előbb a világot szeretnénk megismerni, előbb-utóbb rájövünk,
hogy ki és mik vagyunk ebben a világban. Ha akarjuk sem tudjuk ezt a kettőt
külön választani, hiszen ami a világtól bennünket elválaszt, az ugyanakkor össze is
köt.
Amikor elindulunk a felfedezőúton, azzal kezdjük, hogy bizonyos dolgokat
tudunk, a többit pedig hisszük. Amit hiszünk, az lehet igaz, de lehet hamis is. A hit
próbája a tapasztalat, ami rávezet – főleg ha nyitott szemmel járunk a világban
hogy amiben hittünk helyes volt-e, vagy téves. A tapasztalat korrigálni fogja
korábbi hitünket, és fokozatosan, lassan, eljutunk bizonyos belső tudásig, belső
meggyőződésig arra vonatkozólag, hogy mi a valóság, mi az igazság. Mind a
három világképben – amit az imént felsoroltam – tulajdonképpen van igazság, van
valóság, és nagyon sok bennük a jó. A probléma inkább az, hogy egy-egy
világképben az igazságnak, a valóságnak mintegy 30 százaléka van jelen. A
hiányzó 70 százalékot kitöltöttük oda nem illő dolgokkal, elképzelésekkel,
fantáziaképekkel, elméletekkel. Nagyon sok minden volt, amit nem értettünk. Ma
is ugyanez a helyzet, és ez is marad mindaddig, amíg egyetlen világképre
támaszkodva igyekszünk teljes képet alkotni a valóságról. Egyetlen világkép sem
képes önmagában választ adni minden kérdésünkre, és egyik sem alkalmas arra,
hogy bizonyos jelenségeket mindenki számára elfogadható módon leírjon.
Bízom benne, hogy a materialista világkép illúzióit és téveszméit valamennyire
sikerül kiseperni a tudatukból. A nagytakarítás után megvizsgálhatjuk azt, ami
maradt, és megvizsgálhatjuk, hogy milyen módon kapcsolódik a tudomány a
vallásos tanításokhoz és az ezoterikus tanításokhoz.
A materialista világkép arról szól tehát, hogy létezik egy anyagi világ, ami
független a tudatunktól. Csakhogy ezzel az anyagi világgal nagyon komoly bajok
vannak. Az anyag nem csak a filozófusok számára jelent problémát, hanem
elsősorban a fizikusok számára. A probléma pedig az, hogy égen-földön nem
találjuk az anyag legkisebb – tovább már nem osztható – részecskéit. Nem lehet
őket megtalálni, nem lehet őket lokalizálni. Ezen túlmenően – és ezzel ma már
mindenki tisztában van – az atomok, és ezeken belül az elektronok, protonok,
neutronok stb. állandó rezgésben, mozgásban vannak. Ezt a rezgő mozgást pedig
nem lehet megállítani.
Az utóbbi időben az anyagról elég furcsa módon írnak a szakértők. Itt van
például Tor Ragnar Gerholm, aki a svéd nemzeti enciklopédiában így fogalmaz:
Az anyag alkotó elemeit ma már nem tekintik tömör vagy elpusztíthatatlan
részecskéknek. Tömeg nélküli részecskék, mint például a foton anyagi
tulajdonságokat mutatnak, ugyanakkor részecske párok, például a pozitronok és az
elektronok maradéktalanul sugárzási energiává alakíthatók. Olyan elementáris
részecskéket, mint a quarkok nem sikerült direkt módon megfigyelni, és valószínű,
hogy nem is lehet leválasztani, és elszigetelt jelenségként vizsgálni.
Ennél sokkal meredekebben fogalmaz Barbara Ann Brennan fizikus, a Nasa
Goddard Space Flight Center volt munkatársa. Barbara Ann Brennan, aki egyben a
Gyógyító kezek című könyv írója is, azt írja, hogy: az anyag elemi építőköveinek
keresését fel kellett adni akkor, amikor a fizikusok oly sok elemi részecskét találtak,
hogy azokat a továbbiakban már aligha lehetett elemieknek nevezni. Az elmúlt
néhány évtized során kísérleteiben a fizikusok nagyon ingatagnak találták az
anyagot, szubatomi szinten pedig azt látták, hogy az anyag meghatározott helyen
nem létezik, de tendenciát mutat a létezésre.
Azért ez elég különös, nemde? Hiszen mindannyian meg vagyunk győződve
arról, hogy anyagi világban élünk. És mégsem találjuk magát az anyagot... Mire
építjük tulajdonképpen ezt a materializmust, hol vannak az alapkövek, hol vannak
az elemi részecskék? Nagyon érdekes és köztudott dolog, hogy az anyag időnként
hullámként viselkedik, a hullám időnként anyagként viselkedik. Ez mindig attól
függ, hogy milyen kísérletet végzünk. És itt van egy másik svéd fizikus – azért
említek főként svéd irodalmat, mert 13 évet töltöttem Svédországban, és ott
kerültek a kezembe ezek a források –, Svante Svensson. A molekulák titkai című
könyvében ezt írja:
Már ezerkilencszázhuszonötben sikerült kimutatni, hogy egy elektronsugár
hullámként viselkedhet, ugyanis interferencia lép fel, ha az elektronsugár egy
kristálynak ütközik. Ez az elektron hullámhosszának megmérését is lehetővé tette,
pontosan egyezett azzal, amit Luis de Broglie előre kiszámított. Tehát az elektront
nem lehetett úgy meghatározni, mint egy kis golyót, vagy egyáltalán egy anyagi
tárgyat. Abban a világban, ami bennünket, embereket körülvesz, egyértelmű, hogy
egy tárgy, például egy focilabda egyetlen esetben sem lép fel hullámként. Fotonok,
elektronok és atomok, amik nem tárgyak, úgy lépnek fel, mint amik csak néha
tárgyak, azaz csak néha lehet őket helyzetük, formájuk és tömegük alapján
meghatározni, máskor viszont megtörténik hogy fotonsugarak, fénysugarak,
elektronsugarak, sőt még atomsugarak is hullámként lépnek fel. Az elektron nem
hullám, és nem is részecske, ő egy elektron.
Ez a meghatározás engem arra a történetre emlékeztet, amikor az egyszeri bácsi
először látott sündisznót, és bölcsen megállapította, hogy ez vagy valami, vagy
megy valahova. Az hogy ő egy elektron, annyit jelent, hogy fogalmunk sincs róla,
mivel állunk szemben. Hol részecskeként viselkedik, hol pedig hullámként.
Szeretném javasolni – minekutána azt a bizonyos részecskét nem sikerül
megtalálni, nem sikerül lokalizálni, és nem sikerül megállítani, tehát nem sikerül
semmilyen módon komolyabb vizsgálat alá vetni –, közelítsünk a dolog fele úgy,
mintha hullám lenne.
Mi történik akkor, ha az elektronokat, a protonokat, a neutronokat hullámnak
tekintjük?
Elsősorban megtudjuk a fizikusoktól, hogy az említett elemek állóhullámként
írhatók le. Erre vonatkozólag ma a fizikában konszenzus uralkodik. Az állóhullám
természetesen nem azt jelenti, hogy valami statikus dologról lenne szó.
Ha veszünk egy gumikötelet, az egyik végét a falhoz kötjük, a másikat elkezdjük
le-fel mozgatni, akkor mindenféle furcsa hullámok alakulhatnak ki. A hullám eljut
a falig, onnan visszaverődik és jön visszafelé, de egy bizonyos frekvenciánál –
amint azt az 1. ábrán is látni lehet – bizonyos ütemes mozgásnál kialakul egy olyan
kép, ahol bizonyos csomópontok mintha fixek lennének, és vannak olyan pontok,
ahol az amplitúdó maximális.

Tehát egy ilyen jellegű állandóan rezgő hullámot nevezünk állóhullámnak.

Hasonló hullámforma jelenik meg egy hegedűhúron is, miközben a vonóval a húrt
folyamatosan energiával tápláljuk, és rezgésbe hozzuk.
 Az
első
és
máso
dik
ábrá
n
síkba
n
ábrá
zolt
álló
hullá
mok
at
látha
tunk,
de
meg
nézh
etün
k
egy
térbe
n
ábrá
zolt
állóh
ullá
mot
is.
Ez
egy
dobn
ak a
mem
bránj
a.
1. ábra
2. ábra

Egy dobon is kialakulnak álló hullámok, természetesen csak akkor, hogyha

ütemesen verjük a dob membránját, és a dobverővel mindig hozzáadjuk a
megfelelő energiát a megfelelő időpontban. Csak ebben az esetben tartható fenn ez
az állóhullám, csak ebben az esetben marad fenn a rezgés. A 3. ábrán azt is lehet
látni, hogy van olyan állóhullám, ami szimmetrikus, és van olyan állóhullám, ami
aszimmetrikus. Ezek szerint az állóhullámot nem csak a frekvencia és az
amplitúdó jellemzi, hanem a szimmetria is.
Az elektronok esetében eleinte azt képzelték, hogy az elektron kering valahol az
atommag körül, miközben olyan pályán mozog, ami a síkbeli állóhullámokhoz
hasonló (4. ábra). Erről az elképzelésről elég hamar

kiderült, hogy nem állja meg a helyét. Kiderült, hogy ez inkább a másik ábrához, a
3. ábrához hasonlítható. Az elektron, mint állóhullám, háromdimenziós, tehát
térbeli, és megvannak a maga jellemzői, megvan a frekvenciája, a hullámhossza és
a szimmetriája. Természetesen minden jellemzője megvan, ami egy hullámra
vonatkozik. A fizikusok, amikor az elektronról beszélnek, még mindig úgy
tesznek, mintha valami anyagi részecskéről lenne szó. Úgy tűnik, nagyon nehéz
elvonatkoztatni attól, hogy anyagi részecskét sem megtalálni, sem lokalizálni, sem
megállítani nem lehet. Ezért előfordulási valószínűségekről beszélnek, ami azt
jelenti, hogy az elektron nagy valószínűséggel fordul elő ott, ahol az ábrán
nagyobb a fehér folt, és kisebb valószínűséggel fordul elő ott, ahol ez a folt kisebb.
Schrödinger a hullámegyenletei alapján vizsgálta a hidrogénatom egyetlen
elektronját, ami különböző gerjesztési állapotokban, különböző hullámformákat
vehet fel.
5. ábra

Egyetlen egy elektron, mint hullám nagyon sok hullámformát vehet fel. Nagy a
valószínűsége annak, hogy az elektron például ezen az 5. ábrán itt tartózkodik
középen, és a négy sarokban kisebb valószínűséggel tartózkodik, a sötét rész
viszont olyan rész, ahol az elektron nulla valószínűséggel tartózkodik, ami azt
jelenti, hogy ott soha nincs. A kérdés az, hogy, hogy kerül a közepéből a sarokba,
ha soha nem megy át azon az úton, amit neki meg kellene ahhoz tennie?
Schrödinger, aki 1933-ban kapott Nobel-díjat, szintén nagyon gyanakvó volt, és
nem volt biztos abban, hogy valóban van-e valami, ami tulajdonképpen kering. Ő
már kezdte megkérdőjelezni magának az anyagnak a létét, az elemi részecskének a
létét, hiszen az elektron az egyenletek alapján, a viselkedés alapján, a modellek
alapján olyan tulajdonságokat mutat, amiről nem lehet azt mondani, hogy itt egy
keringő anyagi részecskéről van szó.
Az igazi nagy kérdés azonban nem is az, hogy az elektron részecske vagy
hullám. Az igazi nagy kérdés az, hogy mozgatja-e valami, vagy nem. Ha ugyanis
nem mozgatja, akkor meg kellene tudnunk állítani, le kellene tudnunk fékezni. Ha
pedig az Univerzum összes elektronját, protonját és neutronját mozgatja
valamilyen erő, akkor feltevődik a kérdés, hogy ez az erő milyen természetű, hol
van, és egyáltalán fellelhető-e az általunk eddig feltérképezett anyagi világon
belül.
Ha valaki tudni szeretné, hogy egyes elektronoknak, protonoknak vagy
neutronoknak stb. milyen frekvenciájuk van, és mi az, amit az a földi anyag
magából kibocsátani képes, csak egy pillantást kell vetnie az elektromágneses
spektrumra. Ezt én úgy rajzoltam fel, hogy az ismert elektromágneses spektrum
mellé, ami a rádióhullámok, a radar, a látható fény, a röntgensugárzás, a gamma-
sugárzás és kozmikus sugárzás szegmenseit mutatja, felrajzoltam az anyagot,
hiszen az anyagot most hullámtermészete szempontjából vizsgáljuk. És hogy
kapjuk meg az elektromágneses spektrumot? Különböző, általunk jól ismert
anyagokat besugárzunk fotonokkal, azaz fénnyel. A besugárzott anyagok ezekből a
fotonokból a kvantumfizika törvényei szerint bizonyos rezgésszámú fotonokat
felvesznek, majd egy idő után visszaállnak az egyensúlyi állapotba, és a felvett
fotont leadják. A kisugárzott, leadott foton rezgésszámát mérni lehet, és a mért
adat alapján helyet kap az elektromágneses spektrumban. Abból, hogy milyen
hullámhosszú fotont adott le, ki tudjuk számolni az elektronnak, a protonnak vagy
a neutronnak a hullámhosszát. Annyit tennék még hozzá, hogy a röntgensugárzást
az elektronoknak bocsátják ki, a gamma-sugárzás pedig a magból jövő, jóval
magasabb energiájú sugárzás.

Az ismert elektromágneses spektrum mellett ott van tehát a földi anyagot jelölő
oszlop, amit természetesen meg lehetne szakítani a szaggatott vonalnál, a látható
fény magasságában, hiszen emberi szempontból a látható fény magasságába merül
fel bennünk először a kérdés, hogy tulajdonképpen a fény, amit az anyag kibocsát,
anyagi vagy hullámtermészetű-e?
Az infravörös sugárzást, azaz a hősugárzást már eleve hullámként fogjuk fel. A
radarral kapcsolatban sem merül fel bennünk a kérdés, hogy hullámról van-e szó.
Inkább a káros hatásait szoktuk megtapasztalni, ha a közúton közlekedve
bemérnek vele. Ez a káros hatás elsősorban a pénztárcánkon fejti ki áldatlan
hatását.
Ahhoz, hogy végre tiszta képet kapjunk a világról, amiben élünk, fel kell
tennünk a kérdést, hogy létezik-e hullám forrás nélkül? Létezik-e olyan hullám,
amit nem hoz létre valami? Létezik-e olyan állóhullám, aminek a rezgését
semminek nem kell fenntartania?
Nem tudom, van-e önök között fizikus. Ismereteim szerint hullám nem jöhet
létre kibocsátó forrás nélkül. Minden hullám megjelenéséhez szükséges egy forrás,
minden hullám fenntartásához szükséges egy forrás. A dob membránján is csak
úgy tudjuk fenntartani az állóhullámot, ha ütemesen verjük. A hegedű húrján is
csak akkor tudjuk fenntartani az állóhullámot, ha folyamatosan húzzuk rajta a
vonót, tehát ha energiával tápláljuk.
Na de mi a helyzet az elektronokkal, protonokkal és neutronokkal? Az ábrán
ezek itt tartózkodnak az anyagoszlopban, tehát állóhullámok. Fenntartja-e őket
valami? Logika szerint minden hullámot ki kell bocsátania valaminek, tehát
valahol léteznie kell egy forrásnak. De hol van ez a forrás? Ha az általunk ismert
anyagi világon belül lenne, ott már régen megtaláltuk volna. Mi elfogadtuk az
anyagot adottnak, a tudatunktól függetlenül létezőnek. Az anyag állandó
mozgásban van, rezeg, mozog. A kvarcóráink e szerint működnek, az atomóra a
cézium atomnak a rezgésszáma szerint van beállítva, tehát ez a rezgés, ez a
hullámmozgás ez tény. Van-e valami, ami ezt a hullámmozgást fenntartja? Nyilván
lennie kell, de hol lehetne ezt keresni? Különben azt még hozzátenném, hogy
minél magasabb az energiaszint, annál magasabb frekvencia tartozik hozzá. Az
elektromágneses spektrumon nyomon követhető, hogy milyen mértékben
növekszik a frekvencia a rádióhullámoktól egészen a gamma sugárzásig, és azon
felül, a kozmikus sugárzásig. A kozmikus sugárzásról pedig annyit, hogy földi
anyag kozmikus sugárzást nem képes létrehozni, tehát az már olyan nagy energiájú
sugárzás, aminek a kibocsátására földi anyag eleve nem képes. Ezért is nevezik
kozmikus sugárzásnak. De van-e valami mozgatóerő ezek mögött az
anyaghullámok mögött? Érdekes módon Max Planck már 1945-ben felhívta a
figyelmet, amikor az egyik konferencián Az anyag titka című előadásában ezeket
mondta:
Uraim, mint fizikus, tehát mint egy férfi, aki az egész életemet a józan tudomány,
azaz az anyag vizsgálatának szolgálatába állította, fölmentve érzem magam attól a
vádtól, hogy naiv embernek tartsanak, és így bátran kijelenthetem az atom
területén végzett kutatásaim eredményeként a következőket: az anyag csak
önmagában nem létezik. Minden anyag csak egy bizonyos erő által keletkezik és
létezik, amely erő az atom részecskéit rezgésbe hozza, és azt az atom legparányibb
naprendszereként összetartja. De mivel a világban sem egy intelligens, sem pedig
egy örök erő nem létezik, azt kell feltételeznünk, hogy e mögött az erő mögött egy
intelligens szellem létezik.
A probléma tehát nem új keletű, hiszen Max Planck már 60 évvel ezelőtt
felfigyelt arra, hogy ezeknek a rezgőmozgásoknak a hátterében mindenképpen
feltételeznünk kell valami erőt. De hol keressük? Hol keressük azt az erőt, ami ezt
a rezgést fenntartja?
Erre a kérdésre is hamarosan választ kapunk, de előbb vizsgáljuk meg, mitől
tűnik nekünk anyagnak az, ami tulajdonképpen hullám. Úgy gondolom, hogy ez a
kérdés nagyon sok hallgató tudatában felmerül. Hiszen mi a hullámokat úgy
ismerjük, hogy azok nem anyagi jellegű dolgok. Miért viselkednek mégis
anyagként? Röviddel az után, hogy feltettem magamnak ezt a kérdést, kezembe
került egy osztrák fizikusnak, Wolfgang Paulinak a munkája. Pauli 1925-ben
ismerte fel, hogy ha két elektron teljesen egyforma, és az atomon belül már van
belőle egy, akkor még egyet nem tudunk belepréselni. Ez a Pauli-féle kizárási elv,
amiért a fizikus 1945-ben Nobel-díjat kapott. Abban az esetben, ha két elektron
teljesen egyforma, minden karakterisztikája, azaz szimmetriája, hullámhossza,
frekvenciája egyezik, hullám ide, hullám oda, a két hullám egymáshoz viszonyítva
anyagérzetet ad. Nem lehet őket egymásba préselni, azaz anyagként viselkednek
egymáshoz viszonyítva. Ez talán kielégítő magyarázatot ad arra, hogy miért tűnik
nekünk anyaginak az, ami tulajdonképpen csak elektromágneses hullám,
pontosabban fény. Amit mi anyagnak tekintünk, valójában nem más, mint a
fénynek egy bizonyos formája, vagy állapota. Hogy miért pont fény? Mármint
hogy az anyagot miért nevezem fénynek? Azért, mert minden része fotonokat vesz
fel és fotonokat ad le. Továbbá gerjesztett állapotban nem is lehet
megkülönböztetni az elektronon belül, hogy mi az a rész, amit felvett. Hát nem
világos, hogy fény a fénnyel lép kölcsönhatásba?
De térjünk vissza a leglényegesebb kérdésre, pontosabban arra, hogy hol is
kellene keresnünk azt az erőt, ami az anyagnak nevezett állóhullámokat gerjeszti,
létrehozza és fenntartja.
Nézzük csak meg ismét az elektromágneses spektrumot! A kozmikus sugárzás
alatti szinten ilyen erő nincs. Esetleg a kozmikus sugárzás feletti szinten
próbálkozhatunk, ebbe az irányban mutat a logika.
A kozmikus sugárzás már eleve nagyon érdekes dolog, hiszen tudjuk, hogy nem
földi anyag hozza létre. Bahcall és Ostriker Megoldatlan problémák az
asztrofizikában című könyvükben a kozmikus sugárzásról a következőket írják:
Tíz a huszadikon elektronvolt nagyságrendű kozmikus sugarakat már
ezerkilencszázhatvanhárom óta észleltek. Nagyon ritkák. Mind a mai napig
mindösszesen nyolc eseményt regisztráltak, ami egy nulla egész öt per
négyzetkilométer per évszázadi áramlási sűrűségnek felel meg. Nemrégiben két
ritka kozmikus sugárzásról érkezett jelentés, melyeknek energiája meghaladja a
kétszer tíz a huszadikon elektronvolt nagyságrendet. Ezek rendkívüli események.
Nem létezik olyan hitelképes modell, ami ezt a gyorsulást meg tudná magyarázni.
Miután energiájukat nem csökkentette a kettő egész két k kozmikus háttérsugárzás,
ezeknek a sugaraknak a kiinduló pontja a galaxisunktól legkevesebb száz
megaparszek távolságra tehető. (Száz megaparszek, mennyi is az? Egy
megaparszek 1 millió parszek, és egy parszek az 3,6 tized fényév. Tehát ki lehet
számítani, hogy mit jelent távolságban számunkra ez a száz megaparszek.) Ha ezek
a sugarak, ami nagyon valószínű, extragalaktikus protonok, a mágneses tér nem
téríti el őket, így pályájuknak a kiindulási pontjukra kellene mutatnia. A
feltételezett pályák közelében nem léteznek asztrofizikai források. Ezen magas
energiaszintű sugaraknak az előfordulása rejtély, és a rejtély megoldása
alapvetően új fizikához vagy asztrofizikához fog vezetni.
Én úgy gondolom, hogy tulajdonképpen itt állunk ennek az új fizikának és az új
asztrofizikának a küszöbén, vagy azt is lehetne mondani, hogy a bejárati
kapujában, hiszen nyilvánvalóan léteznek olyan rezgésszámú és olyan
energiaszintű sugarak, amiknek az előfordulására ma még csak elméleti modellt
sem tudunk alkotni. Nem tudjuk, hogy honnan jönnek. Nem tudjuk, hogy mi
hozhatja létre őket. Tény, hogy léteznek, de nincsenek a hátterükben olyan
asztrofizikai objektumok, amik kibocsátják, kisugározzák őket. Ezért
feltételezhető, hogy nekünk nem csak az elektromágneses spektrumban kell
gondolkodnunk, hanem a kozmikus sugárzás tartományával is számolnunk kell.
Sőt, az általunk ma feltérképezett kozmikus sugárzás tartománya fölötti
tartományban kell keresni a megoldást és azokat az energiákat, azokat az erőket,
amik az anyagot mozgásba hozzák, és mozgásban tartják. Igen ám, de hogy tudunk
mi az eddig feltérképezett kozmikus sugárzáson túli világról fogalmat alkotni?
Azzal, hogy felírunk egy számot, felírunk egy tíz a valahányadikon rezgésszámot?
Azt hiszem, hogy ez nem mond semmit.
Próbáljuk meg másképpen. Képzeljük el, hogy a Föld és általában az anyagi
Univerzum minden egyes részecskéjének a hátterében létezik egy erő, ami azt
fenntartja. Most pedig képzeljük el, hogy az általunk ismert anyagi világ olyan,
mint a zenében egy bizonyos oktáv. És most képzeljük el, hogy mindaz, amit mi
ismerünk, megismétlődik – ugyanúgy, mint a zenében – egy oktávval feljebb.
Általában azt mondják, hogy csak olyasmit tudunk elképzelni, ami bennünk van.
Erre nagyon jó példa a kétdimenziós világnak a modellje, egy olyan világé, aminek
csak szélessége és hosszúsága van, de magassági kiterjedője nincs.
 Ha ebben a világban intelligens, értelmes lények laknak, akik természetesen
csak síkban látnak (a 7. ábra csak az illusztráció kedvéért van így, hiszen, ha a
szeme az illetőnek a fejét jelképező körön belül lenne, akkor ki sem látna a fejéből,
csak a fejének a vonalát látná), akkor mit láthat egy ilyen lény egy
háromdimenziós világból? Esetleg annyit, amennyit egy háromdimenziós tárgy
áthaladásakor abból érzékelnek. Mondjuk egy leszálló űrjármű nyomot hagy ezen
a világon, vagy éppen érinti ezt a világot. Ezek a kétdimenziós lények – mivel
nekik hiányzik a harmadik dimenzió, és nem tudnak három dimenzióba
gondolkodni – nem tudják leképezni a tárgynak a háromdimenziós képét. Nem
látják csak azt a síkbeli pontot, ahol a háromdimenziós tárgy érinti az ő síkjukat.
De mi a helyzet velünk? Mi háromdimenziósok vagyunk. El tudunk e képzelni
négy dimenziót, öt dimenziót, hat dimenziót? Az időre szokták mondani, hogy az a
negyedik dimenzió, de abban sem vagyunk igazán otthon, hiszen nem látjuk az
idődimenziót, tehát nem látjuk azt, hogy mi fog következni, és ami megtörtént,
már csak az emlékeinkben él.
De hogyha behunyjuk a szemünket, akkor esetleg el tudunk képzelni egy
magasabb energiaszinten létező világot, ami ezt a földi világot, ezt az anyagi
világot, sőt ezt az egész anyagi univerzumot fenntartja. El tudjuk képzelni? Hát
persze, hogy el tudjuk képzelni.
Tehát több dimenziót nem tudunk elképzelni, de egy magasabb szférát minden
további nélkül igen. Grafikusan így próbáltam ábrázolni, eleve téves, hiszen egy
magasabb energiaszint nem térben van magasabban, hanem egyszerűen
rezgésszámban, és a magasabb energiaszint, ugyanúgy átjárja az alacsonyabb
energiaszintet, mint például a víz a szivacslabdát. Ugyanabban a térben és időben
van.
Csakhogy ez a képességünk – mármint az, hogy képesek vagyunk elképzelni,
esetenként vizualizálni egy magasabb energiaszinten létező világot – komoly
kérdéseket vet fel. Ha a materialista világkép és a Darwin által kidolgozott
evolúciós szemlélet alapján próbáljuk kiértékelni a dolgokat, már az is fura, hogy
képesek voltunk felismerni a kozmikus sugárzás létét. A kozmikus sugárzás nem
része a földi anyagoknak, nekünk pedig azt tanították, hogy földi anyagból jöttünk
létre. Hogy lehetnénk képesek feltételezni valamit, aminek bennünk nincs semmi
megfelelője? Az a képességünk, hogy fogalmat tudunk alkotni egy magasabb
rezgésszámú energiavilágról, azt jelenti, hogy van olyan összetevőnk, amibe
belefér a magasabb szféráknak a képe. Léteznie kell a fizikai testünkön túl olyan
energetikai összetevőnek, ami a mi részünk, és ami lehetőséget ad arra, hogy
kigondoljuk a kozmikus sugárzást, és azon túlmenően a magasabb energiaszinten
lévő világokat. Ez természetesen azt is jelenti, hogy ezeknek a világoknak mi is
részei vagyunk.
Most pedig vizsgáljuk meg alaposabban az evolúció elméletét, és azt, hogy ezen
elmélet szerint képes lehet-e az agyunk arra, hogy gondolatokat hozzon létre.
Váratlan fordulat? Eddig azt tanították minden iskolában – és valószínű, még egy
ideig ezt is fogják tanítani hogy a gondolkodás az agy funkciója. Lehet, hogy ez az
elképzelés téves? Előfordulhat, hogy ellentmond a fizika törvényeinek? Mindjárt
kiderül.
A gondolat különös dolog, hiszen minden bizonyítási rendszerünket, minden
logikai rendszerünket a gondolatokra építjük. Meg tudjuk-e mérni a gondolatokat?
Van-e lehetőségünk arra, hogy megmérjük a gondolatot? Nincs. Nem tudjuk
megmérni, hogy ki mit gondol. Az evolúció elméletének alapján csakis arra
gondolhatunk, hogy a gondolatokat az agy bocsátja ki. Az élet ugyanis az első élő
sejttől kezdve a véletlenek folytán, évmilliárdos fejlődés útján jutott el addig, amit
ma láthatunk. Ennek a valószínűsége ugyan rendkívül csekély, de az évmilliárdok
számunkra felfoghatatlan múltba helyezik a kezdeteket. Aki valószínűség-
számítással foglakozik, az tudja, hogy ez az esemény – mármint az élő sejtnek a
kialakulása az élettelenből – a soha meg nem történő események kategóriájába
sorolható. Fred Hoile azt mondta egy alkalommal, hogy annak az esélye, hogy
élettelen összetevőből véletlenek sorozatának a hatására össze tudjon állni
egyetlenegy élő sejt, körülbelül annyi, mint hogyha egy Boeing 747-esnek az
összes alkatrészét szétszórnánk egy roncstelepen, majd jön egy hurrikán, és
összerakja belőle a működőképes repülőgépet, aminek minden része a helyén van,
minden csavarja meg van húzva, és természetesen első gombnyomásra indul.
Ehhez vegyük még hozzá, hogy a repülőgép az összerakás után nem szaporodik
osztódással. Ez tehát az a valószínűség, amire ma az evolúció elméletét
felépítették. De sebaj, rendben van, nem tudhatjuk, több milliárd évvel ezelőtt
történhetett, fogadjuk el, és nézzük meg, hogy hova vezet. Az evolúció csúcsán ott
áll a homo sapiens, a gondolkodó ember. A gondolkodó ember gondolkodik. Mivel
gondolkodik az ember? Az agyával. Miből áll az agya? Földi anyagokból. Mit
tudnak kibocsátani a földi anyagok? Mindazt, ami az elektromágneses
spektrumban fellelhető a gamma-sugárzás felső határáig. A gondolatoknak tehát
ezen a spektrumon belül kellene létezniük.
Amikor én annak idején Nagykárolyban megtapasztaltam, hogy mire képes a
gondolat ereje, mire képes a hipnózis, bizonyos elemeit el is sajátítottam. Első
kézből, saját tapasztalatom alapján mondhatom, hogy lehet olyan gyakorlatot
végezni, amikor az ember kiad egy mentális parancsot, és a gondolati parancs
hatására az a személy, aki erre az energiára érzékeny, hipnotikus álomba merül.
Ezután további gondolati parancsok hatására el lehet vele végeztetni bizonyos
mozdulatokat. Később – ugyancsak gondolati parancs hatására – felébred a
hipnotikus álomból. Ezért később különös érdeklődéssel olvastam a szovjet
kutatók kísérletsorozatáról, ami rendkívüli módon hasonlított az általam végzett
kísérletekre. Azazhogy mégse. A kutatók a kísérletsorozatot még 1939-ben
végezték, Leonyid Vaszilijev fiziológus vezetésével. A kísérlet megismételhető,
tehát a tudományos kritériumoknak eleget tesz, sőt azt kell mondanom, hogy
rendkívül csekély anyagi ráfordítás mellett ismételhető meg. A szovjet kutatók
észrevették, hogy gondolati parancs hatására a célszemély elalszik, majd egy
másik gondolati parancs hatására felébred. Feltételezték, hogy energetikai
jelenségről van szó, és az agy úgy működik, mint egy rádió adó-vevő készülék. Ha
ezt a rádió adóvevő készüléket betesszük egy Faraday-kalitkába, az a
rádióhullámokat le fogja árnyékolni, és onnan adás se ki, se be nem juthat. Ha ez a
Faraday-kalitka egy ólomkamra, akkor megfelelő falvastagság mellett elvileg a
teljes elektromágneses spektrum sugárzását kizárja. Mivel a gondolatok energiáját,
vagy frekvenciáját képtelenek voltak megmérni, úgy döntöttek, hogy a hipnotizőrt
is, a célszemélyt is ólomkamrába zárják. Így majd megakadályozzák a gondolati
parancs eljutását egyik embertől a másikig. Lássuk tehát, hogy ilyen akadályok
beállításával működik-e a kísérlet? Nagy meglepetésükre a kísérlet minden
alkalommal hiba nélkül működött, a célszemély gondolati parancsra elaludt,
gondolati parancsra felébredt. Ekkor úgy gondolták – csak nem adták fel –, hogy el
kellene távolítani egymástól az ólomkamrákat, hiszen amint egy rádióadónak is
van bizonyos hatósugara, valószínű, hogy az agynak is van bizonyos hatósugara.
Ezen gondolatmenet értelmében, ha megfelelő távolságra viszik egymástól az
ólomkamrákat, akkor majd csak nem fog működni a gondolatátvitel. Addig
növelték a távolságot, amíg az egyik ólomkamra Leningrádban volt, a másik már
Szevasztopolban. A kettő közötti távolság 1700 kilométer, és gondolom, hogy
kitalálták már, a kísérlet minden alkalommal sikeres volt. A célszemély megkapta
a gondolati parancsot, elaludt, megkapta a gondolati parancsot, felébredt. A szovjet
kutatók azt mondták, hogy ők a jelenségre továbbra sem fogadnak el semmi más
magyarázatot, mint energetikai magyarázatot. Igaz, hogy nem tudják megmérni a
gondolatot, de ők másban nem hisznek.
Na mármost, ha vetünk egy pillantást az elektromágneses spektrumra, akkor
megnézhetjük, hogy milyen frekvenciatartományban is kereshetjük a gondolatot.
Ha igaz az, hogy a gondolatokat az agy bocsátja ki, akkor tudnunk kell, hogy az
agy nem más, mint a Mengyelejev-féle táblázatból összeválogatott néhány
anyagnak rendkívül bonyolult, komplex kombinációja. Amit ezek a sejtek
bármilyen összetételben kibocsátani képesek, az benne van az elektromágneses
spektrumban. Az elektromágneses spektrumot a kutatók többször végigpásztázták,
nem utolsó sorban katonai célokból, hiszen milyen jó lett volna tudni, hogy mit
gondol az ellenfél, mit gondol az ellenség, mit gondol egyik-másik vezető. Ha ezt
meg lehet mérni, akkor ennek értelmében mindjárt másképp lehet irányítani és
igazítgatni a világot. Ezért aztán feltérképezték a rádióhullámok spektrumát, de ott
a gondolatnak nyoma sincs. De nem található a radarspektrumban vagy a
fényspektrumban sem. A látható fényspektrumban már csak azért sem, mert akkor
látnánk a kipattanó gondolatokat. Az ultraibolyát is lehet fényképezni, mérni, de a
gondolatok nyomára ott sem bukkantak. És nem sikerült megtalálni a
röntgensugárzás és a gamma-sugárzás tartományában sem. Hát akkor hol van?
Mert hogy itt nincs, az biztos.
Természetesen lehet azt feltételezni, hogy az agysejtek között olyan parányi
elektromos töltetek cikáznak, aminek a megmérése mai műszereink segítségével
még nem lehetséges, de ebben az esetben a kibocsátott energia nem juthat át két
ólomkamra falán, és nem tesz meg 1700 kilométert. Az Apolló 14 esetében Dr.
Mitchel 250 ezer kilométerre volt a célszemélytől, amikor a telepatikus
kísérleteket végezték. Ott sem volt akadály a távolság. Hatalmas nagy energia és
nincs az anyagi világ szférájában? Hol kellene keresnünk, hol lehet keresni? Az
egyetlen sugárzás, ami a mai ismereteink szerint nem ismer akadályokat, és – ha
megfelelően nagy az energiaszintje – mindenen átmegy, az a kozmikus sugárzás. A
gondolatokat azonban még ott sem találjuk. Az egyetlen lehetséges „lelőhely”
tehát az általunk eddig feltérképezett kozmikus sugárzás szintje fölött található.
Ugyanott, ahol az elektron, a proton és a neutron mozgatórugóját is kereshetjük.
Igen ám, de akkor nagy bajban vagyunk az evolúció elméletével, mert földi anyag
kozmikus sugárzást nem hozhat létre. A fizika törvényeinek értelmében ez
egyszerűen lehetetlen. A kozmikus sugárzást nem tudjuk direkt módon megmérni,
csak a hatása alapján, mégpedig bizonyos kristályokra kifejtett hatása alapján.
Amint a kozmikus sugárzás áthalad a kristályon, megváltoztat valamit benne. Mi
csak a változást tudjuk mérni. A gondolatot hogy tudjuk mérni? Hát a hatása
alapján. Nem lehet tudni, hogy ki mit gondol, amíg azt át nem ülteti a gyakorlatba.
Csak az anyagi világban jelentkező hatás alapján vagyunk képesek fogalmat
alkotni arról, hogy ki mit gondol.
Na mármost, hogyha az emberi gondolat nem tartozik az anyagi világhoz, és
nem lehet az agy terméke, akkor ez nagyon messzemenő következtetésekhez vezet.
Egyrészt az evolúció elmélete, úgy ahogy azt ma tanítják, tarthatatlan. Ahogy azt
egyik svéd kritikusom mondta, a Darwin-féle elméletet kidobhatjuk a történelem
szemétdombjára. Nem arról van szó, hogy nincs fejlődés, de úgy, ahogy ezt ma
tanítják, hogy véletlenszerűen, többmilliárd év alatt az élettelen anyagból kialakult
az élő anyag, az élő anyag elkezdett tudatosulni, és magasabb tudatszintre jutott, ez
így, ahogy van, tarthatatlan. A fizika törvényeibe ütköző dolog. A mérési
eredményeink más mutatnak. A mérési eredményeink azt mutatják, hogy a
gondolat energiája hatalmas, és a gondolat mégis megmérhetetlen. Miért
megmérhetetlen?
Mert anyagi műszerhez próbáljuk hasonlítani a gondolat energiáját, de az anyagi
műszer csak összehasonlít valami olyat, ami már benne van, valami olyannal, ami
rajta kívül van. Tehát egy anyagi műszerrel meg tudok mérni mindent, egészen a
gammasugárzás felső határáig direkt módon. Kozmikus sugárzást nem tudok csak
indirekt módon mérni, gondolatot természetesen megint csak indirekt módon, a
hatásai alapján. Tehát a gondolat nem tartozik az anyagi világhoz. A korábbi
feltételezést, miszerint az agy terméke lenne, kizárhatjuk a fizika törvényeinek
alapján, a logikus gondolkodás alapján, a kísérleti eredmények és mérések alapján.
Az agy nem gondolkodik. Pontosabban fogalmazva: nem az agy gondolkodik. Ez
megváltoztathatja a hozzáállásunkat az élethez, sőt az orvostudományhoz és az
agykutatáshoz is. Továbbá, hogyha létezik egy magasabb energiaszinten rezgő
szféra, akkor ez a szféra néha produkálhat olyan jelenségeket, aminek csak egy
része lóg bele a mi anyagi világunkba. Mindjárt kiderül, hogy azok a bizonyos
paranormális jelenségek egyáltalán nem paranormálisak. Ott van a hátuk mögött a
logika és a fizika. Egy magasabb energiaszintről bizonyos effektus megjelenhet
alacsonyabb energiaszinten. Egy kicsit olyan ez, mintha egy repülőgép repülne a
felhők fölött, aminek csak a hangját halljuk. Hogyha sosem láttunk repülőgépet,
akkor ez a morgás, ami e felhők mögül jön, ez valamilyen paranormális jelenség.
Bennünket nem a felhők választanak el egy magasabb rezgésszámon létező
világtól, hanem az, hogy figyelmünket szinte folyamatosan az anyagi világ felé
fordítjuk. Nem is vesszük észre, hogy gondolataink eleve más szférához tartoznak,
és gondolataink segítségével azok a szférák bizony elérhetők és feltérképezhetek.
 Ennek a gondolatmenetnek nem sok értelme volna, hogyha nem tudnánk több
bizonyítékot is felsorakoztatni. Szerencsére ennek semmi akadálya. Mindenki
felismerheti saját magában azt, amiről most szó lesz, és saját tapasztalatai alapján
dönthet, hogy elfogadja, vagy elutasítja a magasabb világok létét.
Meg kell tehát említenünk, hogy léteznek anyagtól független belső
érzékszerveink, gondolok itt a belső látásra, belső hallásra. Ha azt mondjuk, hogy
nem csupán a földi szférához tartozó lények vagyunk, hanem kötelező módon,
törvényszerűen léteznie kell egy magasabb energiaszintnek, ami ezt a fizikai testet
fenntartja, és mozgásban tartja, akkor minden szervünknek a hátterében léteznie
kell valaminek, ami ugyanazt a funkciót látja el. A látás mögött ott van a belső
látás, a hallás mögött ott van a belső hallás, a tapintás mögött a belső tapintás, és
így tovább. Ezt nagyon könnyű próbára tenni, kérem szépen, mindenki hunyja le a
szemét, és képzeljen el egy almát... Sikerült? Igen. A belső látás segítségével
sikerült látni egy almát. Igen ám, de a látáshoz, fény kell, a képalkotáshoz fény
kell. A belső látáshoz is fény kell. Hogyha körülnéz valaki itt a teremben, a fizikai
világ fényében mégsem látja azt a sok elképzelt almát... Ezek szerint a belső
látáshoz tartozó fény egy magasabb energiaszinten működő fény, ahhoz az
energiatesthez tartozó fény, ami a fizikai testünket körülveszi, átjárja, és életben
tartja. Ez tehát a belső látás egyik próbája, de nem az egyetlen. Álmunkban is
látunk, sőt, hallunk és tárgyakat is érzékelünk. Mivel azt a lehetőséget, miszerint a
gondolatokat az agy hozza létre, már kizártuk, azt is kizárhatjuk, hogy az
álmainkat az agy hozza létre. Mi lehet az, amit álmunkban átélünk, ha ez nem lehet
az agy terméke? Álmunkban a fizikai testünket átitató energiatest szintjén
tudatosulunk, az energiatest funkcióit használjuk, és – csodák csodája – ismét egy
anyagi világban találjuk magunkat, ahol az energiatestünkhöz viszonyítva a
környező energia egy része anyagi tulajdonságokat mutat. Álmunkban találkozunk
emberekkel, beszélgetünk velük, megfogjuk őket, tárgyakat fogunk meg. Miért
érezzük mindezt anyagi világnak? Talán azért, mert Pauli kizárási elve magasabb
energiaszinten is ugyanúgy érvényes. Én úgy gondolom, hogy a Pauli-féle kizárási
elv, ami érvényes az általunk feltérképezett elektromágneses spektrumon belül,
annak érvényesnek kell lennie egy magasabb energiaszinten, egy magasabb
rezgésszámon létező energiavilágban is. Ott is vannak olyan hullámok, amelyek
teljesen egyformák, és egy másik hullámhoz képest anyagérzetet keltenek.
Álmunkban behangolódunk erre az energiatestre – energiatestből is több van, azt
hiszem, hogy erre ma már nem lesz alkalmunk kitérni, de A végső valóság című
könyv részletes felvilágosítást ad –, behangolódunk erre az energiatestre, ami
fizikai testünket élteti és fenntartja, és látunk, hallunk, emlékezünk, információt
dolgozunk fel stb. Sajnos az álmodott dolgok nagy részét az ébredés pillanatában
elfelejtjük, de az a kevés, ami marad, az elég ahhoz, hogy bizonyító érvényű
legyen számunkra.
Vannak ennél sokkal érdekesebb dolgok is, mégpedig a halálközeli élmények
esetében, amikor a páciens, az orvostudomány mai állása szerint halott, legalább is
klinikailag, ami azt jelenti, hogy nem működik a szíve, nem működik az agya,
megszűnt a légzése, tehát a műszerek alapján halottnak lehet tekinteni. Dr. Moody
több száz beszámolót gyűjtött össze arról, hogy ki mit tapasztalt meg az alatt az
idő alatt, amíg az orvostudomány halottnak nyilvánította. Ezek a beszámolók
rendkívül érdekesek, hiszen különböző kultúrkörökből, különböző valláshoz
tartozó emberektől származnak, ennek ellenére nagyon sok bennük a hasonló és
azonos elem. Létezik beszámoló olyan esetről, amelyben a felélesztett páciens
részletes tájékoztatást ad arról, hogy kiemelkedett a testéből, azaz elhagyta a
fizikai testét. Eközben mindent látott, ami a műtőben történt. Látta, hogy az
orvosok próbálják feléleszteni az életműködéseket már nem mutató testet. Később
átlibegett valahogy az ajtón vagy a falon, kiment a folyosóra, ahol azt látta, hogy a
hozzátartozói kint vannak, és aggódnak érte. Majd a kórház épületét is elhagyta, és
elkezdett emelkedni, lebegni, szállni felfelé. Amikor a nyolcadik emelet
magasságában járt, az egyik ablakpárkány alatt észrevett egy fél pár sportcipőt.
Majd hirtelen úgy érezte, hogy vissza kell térnie, és visszazuhant a saját testébe,
ami egybeesett azzal, hogy az orvosoknak sikerült feléleszteniük a testet. Az
orvosokat rendkívüli módon meglepte a beszámoló. Azt mondták, hogy ilyen
nincs, hiszen a páciens itt feküdt a klinikai halál állapotában, nem működött az
agya, nem működött a szíve, nem lélegzett stb. Hogy is lenne képes az agy ilyen
állapotban a kórházon kívülről információt gyűjteni? A beszámoló azonban olyan
részleteket tartalmazott, amelyek az orvosok kíváncsiságát is felkeltették.
Átkutatták hát a kórházat, és megtalálták a sportcipőt ott, ahol az illető mondta. A
magyarázat természetesen, az hogy az agy erre nem képes, de az embernek a
magasabb energiaszinten lévő összetevői nagyon is képesek. Az ember
energiatestben képes elhagyni a fizikai testét, képes információt gyűjteni,
információt feldolgozni, tárolni, és azután visszajönni és átadni ezt az információt
a fizikai testének. Ennek alapján bátran mondhatjuk, hogy az agy úgy működik,
mint egy vevőkészülék. Ezért is kérdezünk rá, amikor megpróbálunk elmagyarázni
valamit, hogy: felfogtad? Úgy, mint a rádióvevő. Felfogtad? Igen, fogom az adást,
természetesen...-
Még pár szóban visszatérnék az álomra. Álomban ugyanis meg lehet tapasztalni
a magasabb energiaszintekre való behangolódás folyamatát. Ilyenkor rendszerint
azt álmodjuk, hogy nagyon könnyűek vagyunk, és repülünk. Természetesen ennek
az ellenkezőjét is meg lehet tapasztalni, a visszazuhanást, a visszatérést a fizikai
testbe. Ha valaki nagyon hirtelen tér vissza, mondjuk valami külső zavaró tényező,
például zaj hatására, ezt a visszatérést úgy élheti meg, mint valami elképesztő
magasságból, hihetetlen gyorsulással történő zuhanást. Szemvillanás alatt ismét
visszakerül a testébe, csak úgy kapkodja a lélegzetet, mintha bele volna süppedve
az ágyba, és kábán gondolkodik azon, hogy jaj Istenem, vajon honnan is zuhantam
le? Sehonnan. Csupán rendkívül gyorsan hangolódott át egy magasabb rezgési
szintről egy alacsonyabb rezgés szintre. Az embernek valóban az az érzése, hogy
lezuhant. Rezgésszám szempontjából valóban behangolódott egy magasabb
szintre, majd hirtelen áthangolódott egy alacsonyabbra, de valójában nem ment
sehova, hiszen ezek az energiaszférák úgy járják át a testet is, mint – amint azt már
említettem – a víz a szivacslabdát.
Úgy gondolom, rendkívüli érdekes kérdéshez érkeztünk. Ha felismerjük, hogy
mindannyian rendelkezünk legalább egy, de valójában több energiatesttel – én itt
csak két szférát rajzoltam egymás fölé – hogy pontosan meddig lehet ezt nyomon
követni? Itt már nem segít a fizika, így csakis az úgynevezett beavatottak
tanításaira hivatkozhatunk. Hogy szerintük hány szféra van, azt a A végső valóság
című könyvben meg lehet találni. Erre most sajnos nem tudok kitérni, mert egy
sokkal érdekesebb és izgalmasabb dologra szeretném felhívni a figyelmet.
Mégpedig arra, hogyha a gondolat létezik, akkor az élet nyilvánvalóan nem ér
véget a halál után, de azt sem mondhatjuk, hogy a születéssel kezdődik. A
magasabb rezgésszámon lévő gondolatnak eleve léteznie kell ahhoz, hogy létre
tudja hívni ezt az anyagi testet, amiben élünk. Amikor a test elhasználódik,
megöregszik és meghal, az energiatest minden gondolatunkkal, érzésünkkel és
emlékünkkel együtt elhagyja a fizikai világot. Csakhogy amit egyszer megtett, azt
megteheti még egyszer. Ha egyszer létrehozta, majd elhagyta ezt a fizikai testet,
akkor alkothat magának később egy másikat. Ez persze gyökeresen megváltoztatja
az életről és halálról alkotott elképzelésünket, akár materialista, akár idealista
módon igyekszünk megközelíteni a valóságot. Világossá válik, hogy mielőtt ezt a
testet létrehoztuk, léteznünk kellett, és miután ezt a testet elhagyjuk, akkor is
létezni fogunk. És hogyha ismét létre szeretnénk hozni egy testet, annak megint
csak nem lesz semmi akadálya. Így az élet megelőzi a fizikai testben való
születést, és folytatódik a fizikai test halála után. Úgy tűnik, hogy az a sok ember,
aki ma a Földön hisz a reinkarnációban, valamit mégis csak jól lát. Hozzátenném
azt, hogy a reinkarnáció valamikor nagyon fontos tudás volt, és ma már ebből
rendkívül kevés maradt. Ami kevés megmaradt, azt az emberek ugyanúgy
feldíszítették és kiegészítették oda nem illő elemekkel, ahogy azt a többi világról
alkotott elképzelésük esetében is tették. A reinkarnációban hívők – figyelem, a
hívőkről, és nem a belső tudással rendelkezőkről van szó – néha azt mondják, hogy
újjászülethetünk, mint állat, mint növény, vagy akár egy darab kő. Volt szó már a
Bibliából kivett reinkarnációról is. Ha ki is vettek a Bibliából részleteket, csak azt
vették ki, amit megértettek. Szerencsére nem értettek mindent, és én inkább arra
hivatkoznék, ami a reinkarnációval kapcsolatban benne maradt. Jézus azt mondja
Keresztelő Jánosról, hogy asszonyoktól szülöttek közül nem született nagyobb
Keresztelő Jánosnál – elnézést kérek, ha nem pontosan idézem –, de aki a
legkisebb a mennyeknek országában, az is nagyobb nála. Ez azt jelenti, hogy
léteznek sokkal magasabb lelki fejlődési szintet elért lények, akik a mennyeknek
országában, energiatestben élnek. És Jézus mivel folytatja? És ha be akarjátok
venni, Illés ő, aki eljövendő vala. Akinek van füle a hallásra, hallja.
Keresztelő János tehát Illés prófétának a reinkarnációja. Jézus hozzáteszi még
azt is, hogy: Akinek van füle a hallásra, hallja.
Kérdés, hogy hány embernek volt füle, hányan értették meg? Hányan akarták
„bevenni”?
A reinkarnációval kapcsolatban meg szeretném említeni, hogy korábbi életeink
emlékeihez hozzá lehet férni. A gondolatok nem a fizikai agyban jönnek létre,
hanem az energiatestben, tehát nem is pusztulnak el a test halálával. Amikor egy új
fizikai testet hozunk létre, tulajdonképpen nem zárjuk el magunkat attól, hogy
hozzáférjünk előző életeink emlékeihez. Ezek az emlékek magasabb szinten
vannak elraktározva. Az előző életekből származó emlékek felismerése tanulás és
gyakorlás kérdése, és mindenki számára elérhető. Három olyan emberről szeretnék
beszélni, akinek a reinkarnációs emlékei rendkívül tiszták voltak, és ezeknek az
emlékeknek a pontossága régészeti leletek alapján igazolható. Az egyik Grace
Cooke, az angliai White Eagle Lodge – magyarul Fehér Sas Páholy – alapítója, aki
visszaemlékezett egyik korábbi egyiptomi életére, és visszaemlékezett egy még
korábbi maja inkarnációjára is. Grace Cooke – reinkarnációs emlékei alapján –
mintegy 2500 évvel Kr. e. Egyiptomban élt. Anyját Nofretnek hívták, és Rahotep
fáraóhoz ment feleségül. Miután előző életéből származó emlékeit közzé tette,
Grace Cooke-ot felkeresték a British Museum munkatársai, és faggatni kezdték
bizonyos részletek felől. Mint később kiderült, Egyiptomban valóban találtak két
élethű szobrot, az egyik Rahotep fáraót, a másik Nofret hercegnőt ábrázolja, és
Grace Cooke leírása tökéletesen illik a régészeti leletekre. Grace Cooke arról is ír,
hogy a Szfinx alatt van egy kamra, és onnan alagút vezet a nagy piramis alatt lévő
beavatási terembe.
Ugyancsak a Szfinx alatt lévő kamráról számol be Edgar Cayce, az „alvó
próféta”, aki azt állította, hogy valamikor atlantiszi főpap volt, és Atlantisz
pusztulása után népének tudását a Szfinx mancsai alatt lévő teremben helyezte el.
Pár évvel ezelőtt az Edgar Cayce Alapítvány és szövetségesei támogatásával
kutatócsoport indult Egyiptomba, hogy feltárják a Szfinx alatt jelzett kamrát.
Ásatási engedélyt nem kaptak, így hát szeizmikus módszerrel berezegtették a talajt
a Szfinx egyik oldalán, és a másik oldalon mérték a szeizmikus hullámok
terjedésének módját. A módszer sikert hozott, és kimutatott egy szabályos téglalap
alapú termet pontosan ott, ahol Edgar Cayce jelezte. A kutatásokról készült
dokumentumfilmet Charlton Heston mutatta be, és – talán mondanom sem kell –
hatalmas vihart kavart vele. Zahi Hawass, ez idő szerint Egyiptom vezető és
minden kétséget kizáróan legbefolyásosabb régésze vehemensen tagadta az állítást,
már csak azért is, mert az Edgar Cayce Alapítvány által finanszírozott kutatások
szerint a Szfinx – a környék számos műemlékével együtt – legalább az
időszámításunk előtti 11. évezredre datálódik vissza.
Ezzel szemben, amit nekünk tanítottak történelemből, arról szólt, hogy Krisztus
előtt 5 ezer évvel valahol Mezopotámiában az emberek a gyűjtögető és
barlanglakó életmódról fokozatosan elkezdtek áttérni a földművelésre. Ha most
hirtelen kiderül, hogy 13 ezer évvel korábban már fejlett civilizáció élt a Földön,
akkor az őskor története is körülbelül annyit ér, mint a Darwin-féle evolúciós
elmélet.
Érdekes módon Edgar Cayce-től teljesen függetlenül Grace Cooke is úgy
emlékezik, hogy a Szfinx mancsai alatt megnyílt az ajtó, és beléphetett a Szfinx
termébe.
A kérdés, ami eldöntheti a vitát – és itt már nem csupán a reinkarnációs emlékek
helytállóságáról van szó, hanem a történelem őskorról felvázolt képének
helyességéről is – az, hogy létezik, vagy nem létezik kamra a Szfinx alatt.
Zahi Hawass, Egyiptom fő archeológusa és teljhatalmú régésze tagadja. Vagy ha
nem is tagadja, csúsztat. A Szfinx rejtélye című film ugyanis a következő reakciót
váltotta ki belőle:
A film a maga otromba módján arról próbál meggyőzni bennünket, hogy a
Szfinx életkora elérheti a 15 ezer évet, és ebből következően a piramisok és sok
egyéb magasztos műemlékek építői nem lehettek az ősi egyiptomiak, csakis egy
magasan fejlett és művelt civilizáció gyermekei, akik Atlantiszról jöttek, miután a
kontinens elpusztult, hogy letűnt kultúrájuk minden tudását a Szfinx alá temessék
el. Nyilvánvaló, hogy ez a John West – az említett dokumentumfilm készítője –
sem képvisel mást, csak továbbélését annak a kulturális inváziónak, ami az
egyiptomi civilizációt fenyegeti. E vonulat képviselője volt West előtt Edgar Cayce
is, aki még azt sem átallotta kijelenteni, hogy 15 ezer évvel ezelőtt ő is az
Egyiptomba menekültek között élt, és a kontinens pusztulása után saját maga
temette el népe tudását a Szfinx közelébe.
 Ezek után azt hiszem, egyetlen dolog van, ami eldöntheti, kinek van igaza. Van-
e valójában kamra a Szfinx alatt? Létezik-e kamra, léteznek e járatok a Szfinx alatt
vagy nem? A reinkarnációs emlékekre – hogyha ilyen jellegűek – szeretünk
bizonyítékot kapni. Én legalábbis igen. Megemlíteném itt Abonyi István nevét, aki
fizikus, és többéves kutatási lehetőséget kapott pontosan Zahi Hawasstól. A nagy
piramis évekig le volt zárva a turisták elől, mert annyi volt a pára és a széndioxid
képződés, hogy az már veszélyeztette a piramis belsejét és a turisták egészségét. A
piramis szellőztetését sokáig nem tudták megoldani. Abonyi nagymértékben
hozzájárult a megoldáshoz, és ennek fejében lehetőséget kapott a kutatásra. Arról
természetesen szó sincs, hogy szabadon utánajárhatott volna mindennek, ami
érdekelte. Saját beszámolója szerint legalább három kameráját elkobozták, és a
digitális fotókat újra, és újra letöröltették vele. A digitális fotókkal viszont az a
helyzet, hogyha az ember letörli őket, de nem fényképez mást a helyére, akkor
ezek a fotók megmaradnak. Ugyanúgy visszanyerhetők, mint a számítógépről
letörölt adatok. Abonyinak így sikerült olyan képeket kihoznia, amiket nem
szántak a nagy nyilvánosságnak. Magával hozott három és félórányi filmet és
mintegy 5 ezer képet, amiből az egyik ez alábbi.
 Az 1-es fotón látszik a Szfinx hátsó része, és jól látszanak a képen a
vasrácsok árnyékai is. Eddig mehetnek el a turisták. Elől is vasrácsok
vannak. A turistákat nem engedik a Szfinx közvetlen közelébe. Ha nagyon
jól megnézzük – és azt is tudjuk, hol kell keresni –, van itt a képen egy
sötétebb pont.
 Ami a 2-es képen látszik, az erről a sötétebb pontról készült, más
kameraállásból. Igen, ez a Szfinx hátsó része kibontott állapotban. Csak néha
bontják ki, Zahi Hawass külön engedélyével, azután szépen visszafalazzák.
 A 4-es fotón van az, amit ő filmre vett, és amit nagyon nagy
sajnálatomra, már nem adott át nekem, hogy bemutathassam. Én részben
láttam, azt hiszem, hogy ezt ő fogja bemutatni hamarosan, hogyha
megjelenik a könyve, és ha nyilvánosságra hozzák a filmet, amit készített.
Annyit elárulhatok, hogy igen, van kamra a Szfinx alatt, vannak járatok a
Szfinx alatt. Hogy mit talált benne, azt majd ő elmeséli.
 Az evolúcióval kapcsolatban azt lehetne mondani, hogy íme a
bizonyítéka annak, hogy az evolúció nem csak a mi esetünkben, hanem
minden esetben tudatos tervezés, génmanipuláció, biológusi, vegyészi,
mérnöki munka. Erre a legjobb példa az úgynevezett belga kék tehén.
Magyarországon talán nem esett szó olyan gyakran erről a fajtáról, az EU-
ban annál több.

Az 5-ös képen egy génmanipulált tehenet látnak, aminek a húshozama

hatalmas, a lábai viszont rendkívül gyengék, és egyes példányokat
hevederekkel kell felkötni, mert nem bírja el egy idő után a lába a saját
súlyát, nem beszélve arról, hogy csak császármetszéssel jöhet a világra.
Nem kellett hozzá több milliárd év, és nem kellettek hozzá testépítő
gyakorlatok, hogy ilyenné tudjon alakulni. Annál inkább szükség volt a
tervezésre, kísérletezésre, gondolkodásra. Az evolúció – amelynek a
működési módja ebben az esetben jó nyomon követhető – ilyen formában
valóban létezik. Az, amit mi véletlenszerűnek látunk, vagy annak
szeretnénk látni, egy tervezett folyamat, rendkívül precíz, rendkívül pontos.
Ennek a folyamatnak a hátterében ott állnak a tervezők, az angyali tervezők,
a designerek. Ha már felismertük, hogy vannak magasabb szférák, vannak
magasabb világok, vannak nálunk sokkal magasabb tudatszintre jutott
lények, akik megalkotják az anyagi világokat, és a kevésbé anyagi
világokat, akkor talán megértjük azt is, miért oly gyönyörű szép egy
pillangónak a szárnya, és azt is megértjük, hogy a hernyóból nem terv
nélkül lesz pillangó. Semmiféle evolúció nem vezet oda, hogy a hernyó
egyszercsak begubózzék, és pillangóvá váljék. Tervezés van mögötte,
minden forma és szín mögött tervezés van.
Feltétlenül szót kell ejtenünk arról, hogy a materialista, az idealista és az
ezoterikus világképben mi az, ami hamis, és mi az, ami igaz. Természetesen
azt mondhatnánk, íme, itt van a kapu, valóban létezik egy spirituális világ.
Ennek ellenére nagyon nagy hiba volna ezen a kapun beengedni minden
hozzá nem értő kártyajóst, halottlátót, szellemidézőt, rontás felrakót és
levevőt. Abból, amit ma a spirituális világról tudni vélünk, mintegy 30
százaléknyi állja meg a helyét, a többi 70 százalék sajnos hordalék. Ha
összeegyeztetjük azzal, amit az anyagi világokról most már tudunk, hogy ha
összeegyeztetjük azzal, amit a vallásos tanításokból rendkívül precíz,
pontos, információ formájában le tudunk szűrni, akkor végül kialakul
bennünk egy teljesebb kép arról a világról, amiben élünk, aminek részei
vagyunk, amitől elválaszthatatlanok vagyunk. Megnyílik a lehetőség, hogy
magasabb tudatszintre jutva, magasabb energiákat egészen más módon
tudjunk kezelni.
Arról már beszéltünk, hogy az életnek léteznie kell a születés előtt, és
törvényszerűen folytatódik a test halála után. Arról azonban nem esett szó,
hogy ki hova kerül a testnek az elhagyását követően. Ahogy
energiaszintben és frekvenciában egyre feljebb megyünk – amiről most
beszélek, az az általunk már ismert kozmikus sugárzás szintje fölött van –,
különböző világokra lehet behangolódni, és ezek a világok egymástól
nagyon eltérőek. A végső valóság című könyv alapján mindenki be tudja
azonosítani, hogy körülbelül milyen szférára és milyen tudatállapotra fog
behangolódni, amikor elhagyja a testét. Ami a gyakorlati alkalmazás
lehetőségeit illeti, megemlítem, hogy az eltávozott szeretteinkkel fel tudjuk
venni a kapcsolatot, ez csak tanulás és gyakorlat kérdése. A magasabb
energiaszinten létező életszférák felismerésével kapcsolatban én az igazi
nagy lehetőséget abban látnám, ha a diszciplínák összefognának, és közösen
megvizsgálnák, hogy végső soron mi az, ami megállja a helyét, és mi az,
amit ki lehet szórni a szemétbe. Ilyen módon új lehetőségeink nyílnak az
orvostudományban, a biológiában, a fizikában, sőt azt lehetne mondani,
hogy az űrutazásban is. A magasabb energiaszinten létező szférák
felismerése választ ad arra is, hogy hol kell keresni az energiaforrást,
amivel el tudunk jutni más bolygókra. Nem tartom kizártnak, hogy a Föld
történetében volt már ilyen korszak, csak nem vagyunk hajlandók ezt
elfogadni. Ez természetesen azzal jár, hogy a látásmódunk torzul, és azt sem
vesszük észre, ami a szemünk előtt van. Ha megfelelő módon tesszük fel a
kérdést, akkor rendszerint megkapjuk rá a helyes választ. Mutatok egy
képet a Szfinx fejéről. Mindenki azt mondja, hogy a Szfinx és a piramisok
faragott kövekből készültek. Így faragták, úgy faragták, cipelték a
rabszolgák, kínlódtak, nem tudjuk hogy, de megcsinálták. Én építőmérnöki
szemmel ránézek erre a fotóra, és azt kérdezem: biztos, hogy ez faragott
kő? Kérem, ne tévessze meg önöket a szín. Nézzük meg szürkében. Ha egy
építőmestertől megkérdeznénk, hogy ez vajon faragott kő-e, talán azt
mondaná, hogy ugyan kérem, hát ezt bezsaluzták, egy, kettő, három, négy,
öt különböző menetben öntötték valamilyen betonból. A többé-kevésbé
vízszintes munkahézagok is tisztán látszanak. A zsalu nyomai is kivehetők.
Minket megtéveszt a szín, megtéveszt, hogy minden szaktekintély faragott
kövekről beszél. Önök szerint ez faragott kő? Mert ez megint olyan kérdés,
ami nagyon messze vezet a korai kultúrák elbírálásával kapcsolatban. A
betonöntés komoly technológiát és komoly hátteret kíván. És – amennyiben
Edgar Cayce-nek és egyéb ezzel kapcsolatos számításoknak hitelt adunk – a
kora minimum 11 ezer év, de az is lehet, hogy több. Milyen minőségű beton
az, amin 11 ezer év után is jól kivehetők még a zsaluzás nyomai?

Szeretném még egyszer kiemelni,

hogy amit az anyag felvesz magába, az
fény, amit az anyag lead, az is fény. Ha
a Teremtés könyvére gondolunk, ami
azzal kezdődik, hogy: monda az Úr,
hogy legyen világosság, akkor érthető,
hogy minden fényből lett, minden
fényből van, és ez a fény Isteni fény, az Intelligens Univerzum fénye. A
látható spektrum ugyan rendkívül szűk, mindössze a vöröstől az ibolyáig
terjed, de ez nem azt jelenti, hogy a láthatatlan spektrumtól el lennénk
zárva. A láthatatlan fény számunkra egyetlen érzés formájában jelenik meg.
Ezt az érzést hívjuk úgy, hogy szeretet. Létezik egy olyan energiamező,
ahol minden gondolatunk, minden cselekedetünk nyomot hagy. Ezt nevezik
Akasha krónikának. Az Akasha krónikából, Jézus tanításaiból származik az
idézet, ami az előadás elején elhangzott, és onnan származik az a
meghatározás is, amit maga Jézus adott a fényre. Hiszen, ha anyag
valójában nincs, és minden hullámtermészetű, minden fényt vesz fel, és
fényt ad le, akkor jogos a kérdés, hogy mi a fény? Jézus erre a kérdésre azt
a választ adja, hogy a fény nem más, mint Isten lélegzete, ami a gondolat
gyors ütemére vibrál.
Dr. Popper Péter

Gnoti se auton
Van egy bűbájos regény, az a címe, hogy Mipam. Mipam tibeti láma volt,
aki elkerült Darjeelingbe – ahol Kőrösi Csoma sírja is található –, és
megírta önéletrajzát. Engem megfogott a könyv őszintesége: hogyan rázta
őt az undor, mikor először életében szőke hajú embereket látott, mert úgy
érezte, hogy sajt nő ki a fejükből. Vagy meg volt arról győződve, hogy
világos szemmel nem lehet látni, a kékszeműeket vakoknak gondolta. Hiszen
ő csak sötét hajú és fekete szemű embereket ismert.
Mipam elmeséli, hogy amikor még a tibeti kolostorban élt, egyszer egy
vándor jógi érkezett hozzájuk. A jógi betartotta az indiai élet ősi szabályát,
miszerint idős korában az ember elhagyja a családját, és észak felé
vándorol, megöregedni és meghalni. Ez is ilyen észak felé vándorló,
magányos jógi volt. Adtak neki éjszakára helyet, vacsorát, reggelit, s akkor
azt mondta, hogy meg akarja hálálni a lámák vendégszeretetét. Pénze
persze nincs, ellenben tud valamit, amit nagyon kevesen tudnak a világon,
ez pedig a levitáció. Le tudja győzni a Föld gravitációs erejét. 40 évig
gyakorolt, amíg ezt a képességet kifejlesztette, és most szeretné
megmutatni, ez lesz az ő fizetsége. Össze is gyűltek a lámák a kolostor
udvarán. Középen leült a jógi, lótuszban, és egy darabig úgy maradt,
behunyt szemmel. Aztán lassan inogni kezdett, majd szép lassan
felemelkedett 20-30 centiméter magasra, és ott lebegett a föld felett. A
mutatvány végén a lámák ámulva gratuláltak neki, és a jógi a dicsőségtől
eltelve tovább ballagott észak felé. Mikor már jó messze járt, csak akkor
kezdtek az udvarias lámák röhögni, a hasukat fogták röhögtükben:
Uramisten, mekkora a te állatkerted? Ez az ember negyven évet áldozott föl
ebből az inkarnációjából, hogy megtanuljon lebegni 30 centivel a Föld
fölött. És most lebeg. Erre pazarolt el egy újratestesülést? Erre a
marhaságra?
A másik anekdota, amit e bevezetőben el szeretnék mesélni, a
vallástörténetből való. Luthert egyszer felkereste egy fiatal paptársa, és azt
mondta, nagy bajban van.
– Mi baj van? – kérdezte Luther.
 – Az a baj, hogy sokszor én magam sem hiszem, amit tanítok,
kételkedem annak az igazságában, amit prédikálok.
Akkor Luther összetette a kezét, fölnézett az égre, és azt mondta, hála
neked uram, azt hittem, hogy csak én vagyok ezzel így.
Én ezt a történetet nagyon szeretem, és meg vagyok arról győződve, hogy
kétely nélkül nincsen hit. A hit kétely nélkül – fanatizmus. És nem nagyon
kedvelem azokat az embereket, akiknek a fejében eredendően egy nagy űr
van. Aztán ebbe az űrbe valaki beletesz valamit – freudizmust,
katolicizmust, buddhizmust, marxizmust, ateizmust és ettől kezdve az
üresfejűnek mindenről van véleménye, ítélete, előítélete, szóval
intellektuálisan biztonságban érzi magát.
Éltem egy darabig Indiában, többek között jóga-ashramban is. A guruval
úgy kezdődött az első óránk, hogy azt mondta:
– Üljön le.
Mire én, nagyképűen:
– Lótuszban?
Nézett rám, mint a jóisten nagy szarvasmarhájára, és azt mondta:
– Ahogy magának a legkényelmesebb, az a maga ülése.
Ez a nagyon nagy különbség az indiai meg az Európában eltorzult között,
ahol lilára váltan próbálják a lábukat a nyakuk köré tekerni az emberek. Az
én jógim végig laza volt, „ahogy magának legkényelmesebb, az a maga
ülése”. Gondolkozzunk egységben, kettősségben, hármasságban,
négyességben, ötösségben, ahogy a legkényelmesebb. Ez a mi
gondolkozásunk. Mindegy, hogy milyen úton járnak a vallásos hívők,
keleti, keresztény, zsidó, iszlám, a kétkedők – amelyik a legkényelmesebb
nekik, leginkább órájuk szabott, az az ő útjuk. Mindegy, hogy milyen út,
mindegy, hogy hívják, csak vezessen el valahova, csak vezessen el valami
belső biztonsághoz – nem kell hozzá guru, nem kell hozzá lelki vezető, nem
kell hozzá mester. Hadd idézzem Buddha egyik utolsó mondatát, amit
legkedvesebb tanítványának, Anandának mondott:
– Legyetek önmagatok fénye, a biztonságot találjátok meg
önmagatokban, idegen segítség nélkül.
Dante közismerten úgy kezdi az Isteni Színjátékot, hogy: Az emberélet
útjának felén, egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem
lelém. Weöres Sándornak – aki egyébként nagy rajongója volt Danténak és
az Isteni Színjáték fordításának is – ebben viszont nem tetszett a jutottam
szó. Azt mondta, hogy ez nagyon gyenge szó az erős szöveghez képest.
Megnézte a középkori olasz nyelv szótárát, és kiderült, hogy Babits
pontosan fordított, a szó valóban azt jelenti, hogy jutottam, jutni valahová,
de van egy harmadlagos jelentése is, az eszmélés! Úgy hogy ezt az egy
strófát Weöres próbaképpen újrafordította: az emberélet útjának felén egy
nagy sötét erdőben eszméltem önmagamra, mivel az igaz utat nem lelém.
Így egészen más a jelentéstartalom. És még valami: hogy ahhoz, hogy az
ember önmagára eszmélhessen – el kell tévednie. Aki soha nem téved el a
szellem útjain, az sosem fog önmagára eszmélni, soha!
Ennyi kitérő után, amelyek az előttem elhangzott előadások hatására
fogalmazódtak meg bennem, rátérnék fő témámra. A pszichológiában vagy
a pszichológiai közgondolkodásban vannak divatok, és azok, mint a
tűzvész, úgy terjednek el. Ilyen divat volt néhány évvel ezelőtt az akarat
mítosza. Ha bárkit megkérdezett az ember, mondjuk egy szülőt, hogy miért
hozta pszichológushoz a gyerekét, az volt a válasz: tetszik tudni, aranyos,
édes, szófogadó, csak nincs akaratereje, ezért aztán megbukik matekból,
mert nem készíti el a házi feladatot. Ám felnőtt emberek is ezt mondták,
hogy nincs semmi bajom, doktor úr, de az akaraterőm az nem elég ahhoz,
hogy megvalósítsam a céljaimat. Akkor lassan kezdett egy olyan emberkép
kibontakozni, hogy az emberi léleknek van egy külön szerkentyűje,
nevezzük el akarókának, ám az akarókája elromlott, most kell
pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordulni, aki majd megjavítja az
akarókát.
Mára elmúlt akaróka divat, helyette bejött az önismeret divatja. Mi kell
nekünk? Önismeret, az a jó, az hiányzik az életünkből, hogy megismerjük,
milyenek vagyunk valójában. Jöjjön hát az önismereti tréning, önismereti
tanfolyam, önismereti csoport, ez az, ami hiányzik nekünk. Vajon mit
várnak az emberek az önismerettől? Az én sátáni lelkem kételkedése
azonnal beindult. Amikor valaki mondta: Péter, jövő héttől járok önismereti
csoportba, én csak annyit mondtam, hogy drága barátom, azzal is számoltál,
hogy esetleg az is kiderülhet rólad, hogy ostoba, aljas, rossz szándékú, önző
ember vagy – avagy csak az van belekalkulálva, hogy csupa szép, jó és
nagyszerű dolog fog rólad kiderülni? Persze, nem szerettek engem e miatt a
kérdés miatt. És én sem voltam arról meggyőződve, hogy a pszichológiában
vagy a lelki gondozásban feltétlenül szükséges lenne szétrombolni az
embereknek az önmagukról alkotott illúzióit. Miért olyan nagyszerű, miért
olyan csodálatos dolog az illúziók elpusztítása, amit az ember akár hamis
önismeretében önmagáról alkot, vagy azoknak az illúzióknak az
elpusztítása, amit a világ ismeretében a világról gondol? Valaki kiadott egy
ilyen jelszót: Le az illúziókkal? Ártanak valakinek ezek az illúziók,
károsak? Ha nekem az az illúzióm magamról, hogy én egy segítőkész, jó
ember vagyok, és megpróbálok – bármilyen nehezemre esik is – eszerint
viselkedni, akkor ez az erőfeszítés az illúzió fenntartása érdekében
elítélendő? De ha ezt az illúziót elveszi tőlem valaki, és azt mondja: te egy
sötét gengszter vagy a valóságban, miért nem viselkedsz őszintén,
gengsztermódra, önmagadat vállalva – ez jó, ez nemes? Ez jobb, mintha
megjátssza a segítőkészt? Ezen nagyon elgondolkoztam, hogy ezek az
„illúzióelvételi” programok valóban pozitív dolgok-e? Különben is azt
tapasztaltam ezeken az önismereti kurzusokon, tréningeken, csoportokon,
hogy az, amit legelőször megtanulnak emberek, az a következő: az
őszinteség látszatát mímelni, de nem őszintének lenni, ám meggyőzően úgy
tenni, mintha a legintimebb titkaikat tárnák a csoport felé. Minél többször
volt ilyen önismereti csoportban, főleg, ha pszichológus az illető, akkor már
nagy mestere ennek az álintimitásnak, és ha megnézi az ember a
megnyilvánulások igazságtartalmát, akkor az nagyon alacsony lesz.
Én ezekről a legmélyebb dolgokról azt gondolom, hogy az ember igazi
intim titkai nem valók a csoport elé, ez nem egy színpadra való produkció,
az intimitások, a szexuális titkok, önmagához vagy Istenhez való viszonya
(stb.). A régi szerzetesrendek kétfajta bűnvallomást ismertek, az egyik volt
a fülbegyónás, a másik pedig ,a nyilvános capitulum-vallás, amikor a
szerzetesek közössége előtt tett bűnvallomást valaki az életviteli
fogadalmak megsértéséről, amit a szerzetesi rend a szerzetesi élet szabályai
ellen vétett. De ha egy szerzetes szerelmes lett valakibe, vagy kételyei
támadtak Istenben vagy a kereszténységben, akkor azt nem a nyilvános
vallomásra vitte, hanem fülbegyónásra. Pontosan tudta azt az intimitási
határt, amit a nyilvánosság elbír, és amit már nem bír el, ami után a
nyilvánosság már csak romboló. Így vagyok én ezekkel az önismereti
csoportokkal, tréningekkel is, hogy meg kell érezni a határt, mennyi
intimitást bír el egy csoport, és könnyen lehet, hogy épp azok a dolgok,
amik a legjobban fájnak az embernek, és amelyek a legjobban gyötrik,
csoport előtt nem fogalmazódhatnak meg, ott el kell őket fedni.
 Persze van mindennek egy mélyebb rétege is. Buddha azt mondta – két és
fél ezer évvel ezelőtt –, hogy az ő kezében nincs semmi visszatartott, én
nem dugtam el előletek semmit – mondta a tanítványainak –, a világ nyitva
van, a tanítás nyitva van, minden megismerhető, nincs semmi elrejtett,
nincs semmi titkos. Érdekes módon Krisztus ezt megismételte, ötszáz év
múlva ő is azt mondta, hogy a világ kinyilváníttatott, az Isten
kinyilatkoztatta a világot, nem dugott mögé titkokat. Én is
megkérdezhetném – pszichológushoz nem méltóan –, hogy ha az ember egy
nyitott lény, mi akadálya van annak, hogy megismerje önmagát? Miért kell
ebből ekkora ügyet csinálni, ilyen bonyolult pszichotechnikákat bevetni
ebbe a dologba? Mi akadályozza meg az igazi önismeretet? Az ember saját
maga akadályozza meg reális önismeretét, elfojtásokkal, hárításokkal,
hamis értelmezésekkel, a környezet visszajelzéseinek devalválásával stb.
Viszont kérdezem: ezt a védekezést nem kell-e tiszteletben tartani, még
magának a védekezőnek is? Végül is az ember nem ismeri meg magából
azt, amit nem akar megismerni, és azért nem akarja, mert ez a tudás
meghaladná a teherbírását. Tehát védi magát az önmegismerés bizonyos
terheitől. Ez az, amit tiszteletben kell tartani! Én azért hagytam abba
huszonöt éve, harminc éve – néha úgy érzem, százhúsz éve már – a
hipnózist, mert mit csináljak egy hipnózisban előbukkanó titokkal? Mihez
kezdjek vele? Mondjuk, mély hipnózisban előbukkannak homoerotikus
vágyak egy emberből, amiről az illető nem tud, akkor fölébresztem, és azt
mondom: na, kis buzi!, vagy mit mondok neki? Magában, drága uram,
elfojtott homoszexualitás van – és ha fölakasztja magát? Ez nem véletlenül
van benne elfojtva, viszont ha hallgatok, akkor minek az egész? Azt
szuggerálom, hogy ne emlékezzen a hipnózisban történtekre? Freud kitalált
egy módszert, pszichoanalízisnek hívják. Szabad asszociációkon alapul,
ami éppen azért tart nagyon soká, sokszor évekig, mert nagyon lassan hozza
tudatközelbe vagy felszínre azokat az elfojtott lelki tartalmakat, amik
zűrzavart, diszharmóniát okoznak, amelyek elviselhetetlenek. El vannak
nyújtva szándékosan a terápiák, holott még ott van maga az analitikus is
lelki segítségül, és ott van az ún. korrekciós élmény.
Erről szeretnék még valamit mondani, mert itt van a következő tévedés
önismereti dolgokban. Nagyon sok ember úgy gondolja, hogy az önismeret
fejlődése gyógyító hatással van a lelki bajaira. Én szorongó vagyok, de ha
megtudom, hogy miért vagyok szorongó, mitől szorongok, akkor a
szorongásom elmúlik – ezt gondolják. Vagy egy fóbiás vagyok, valamitől
rettegek, legyen az kisegér, rák vagy bármi, és akár egérfóbiám van, akár
rákfóbiám van, ha föltárom ennek az okát, akkor meg fogok gyógyulni a
fóbiából. Van egy ilyen illúzió, hogy az önismeretnek gyógyító hatása van.
Ilyen illúziókkal sajnos tele van a világ. Az emberek például azt gondolják,
hogyha sok ezoterikus könyvet olvasnak, amelyben sok ezoterikus gondolat
és eszme van kifejtve, akkor közelebb kerülnek a világ vagy az ég titkaihoz,
és megváltozik az életük. Erre szoktam én mindig elmesélni, hogy Hegeltől,
aki nagytekintélyű államfilozófus volt, megkérdezték egyszer, hogy aki sok
logikát tanul, annak logikusabb lesz-e a gondolkodása? Hegel azt felelte,
hogy körülbelül úgy, mintha jól megtanulná az emésztés fiziológiáját
valaki: attól nem lesz jobb az emésztése. Sok embert csal például a
pszichológia és a pszichiátria közelébe az a tévedés, az az illúzió, hogy ha ő
sok pszichológiát, pszichopatológiát tanul, akkor a saját pszichés bajai
gyógyulni fognak vagy elmúlnak. És ezeknek a személyeknek a száma nem
kevés, akik evvel az illúzióval élnek, ez viszi őket a szakma felé, és azt
gondolják, hogy az önismeret lesz az ő gyógyszerük.
Mint tapasztalhatjuk, ez nem így van, egy rosszul vezetett
pszichoterápián vagy egy rosszul vezetett pszichoanalízisben, amikor az
emberek csak emlékeznek a múltjukra, vagyis kizárólag intellektuális
szinten, kognitív szinten zajlik a terápia, és az emlékezésen kívül más nem
történik, akkor az lesz a dolog vége, hogy egy önmagáról keveset tudó
fóbiásból lesz egy önmagáról sokat tudó fóbiás. A fóbia marad. És az
önmagából keveset tudó szorongóból lesz egy önmagáról sokat tudó
szorongó. Mert ettől nem gyógyul meg senki. Az önismeret csak egy
eszköz, az ember múltjának a vizsgálata, saját múltjának a vizsgálata, a
saját gyerekkorára való visszaemlékezés, ez mind csak eszköz. De ha ehhez
nem csatlakozik még valami, egy regresszió – vagyis egy érzelmi
visszazuhanás – régen túlhaladott életkorokba, akár a gyerekkorba, amikor
egy kellemetlen hatás érte őt, valami olyan trauma, amit nem bírt elviselni,
amit elfojtott, akkor kudarc lesz. Mert ha az emlékezés segítségével ennek
az érzelmi töltése nem szabadul fel, és nem éli meg ugyanazt a szorongást,
ugyanazt a dühöt, ugyanazt a kétségbeesést, amit gyerekkorában megélt,
akkor nem történik semmi. A gyógyító hatás pontosan az, hogy harminc év
múlva újra éli gyerekkori keserveit és kétségbeeséseit, újraéli, de egy
tudatos felnőtt ember kontrollja mellett, vagyis másképpen éli újra. És ezt
az emocionális újraélést másképpen, ezt nevezi a pszichoanalízis korrekciós
élménynek – vagy más terminus technicus szerint katarzisnak. Katarzis és
korrekciós élmény nélkül a dolog csak intellektuális síkon zajlik, és akkor
nem történik semmi.
Persze, hangsúlyozom, bizonyos esetekben feltétlenül kell a segítség,
mondjuk egy analitikus, aki újra meg újra apellál a racionális
ítélőképességére, és ha azt látja, hogy a regresszió a betegnél túl gyorsan
vagy túl mélyen vagy mélyre halad, akkor fékezni kezdi ezt a folyamatot. A
fékezésnek van technikája, hogyha én azt látom, hogy őt elragadta egy ilyen
regresszív fék, és zuhan bele egy mélyebb regresszióba, akkor persze azt
nem mondom, hogy na most már tessék a száját befogni. Ilyet nem mondok,
ellenben visszakérdezek: Várjon egy percre, hogy is volt az, amit az előbb
mondott? Amikor a maga nagybácsija fölborította a karácsonyfát? Én
hagyhatnám, hogy ezen átrohanjon, és zuhanjon mélyebb és még mélyebb
élmények felé, de a kérdéssel szándékosan fékezem. Hogy elég lesz most
ennyi, nem szabad mélyebbre engednem. Még egyéb trükkök is – ha
egyáltalán ezek trükkök – vagy módszertani lehetőségek vannak, de én
felelőséggel tartozom azért, hogy ez a regresszió ne legyen teljes, hogy
működjön az ő intellektuális kontrollja, és annyi regresszív anyag jöjjön fel,
amennyi feldolgozható. Ez lenne az eszményi feladatom. Itt van egy nagy
különbség a freudi és a jungi analízis között: a jungi analízisben hagyják,
hogy ez a regresszió totálissá váljon, Jung hagyta belecsúszni egy totális
regresszióba a páciensét. Munkaképtelenné is vált, olyan regresszióig jutott
el, hogy már nem tudta verbálisan kifejezni magát szóban, csak
artikulálatlan hangokkal, amit én nem rosszallóan említek, csak azt állítom,
hogy ez egy nagyon kockázatos módja a terápiának, mert ebből a mély
regresszióból vissza is kell hozni ám az embert. Jung ezt tudta, és csinálta,
de én sosem mertem volna egy ilyen mély regresszióig elengedni valakit.
Volt valamikor egy öngyilkossággal sokat kísérletező páciensem, és nem
értettem, hogy időnként miért jön rá ez az én-meg-akarok-halni kényszer.
Az analízise során eljutottunk egész addig, hogy amikor másfél-két éves
volt, akkor volt Budapest bombázása, és kiadták őt Mátyásföldre a
nagymamáékhoz. És egy bombatámadás során mind a két szülő, apja és
anyja meghalt. Ő nagyon sokáig abban a hitben nevelkedett, hogy a
nagyszülők a szülei, de aztán egy napon megmondták neki az igazságot.
Még kicsi volt, és borzasztó sok baja támadt önmagával, akkor szaladt be
egy igazi depresszióba, hogy az ő életének nincs értelme, neki meg kellett
volna halni a szülőkkel együtt, ez lett volna a természetes. Ezzel az
élménnyel lehetett dolgozni, mert aki ott volt és beszélt, az egy
harmincvalahány éves orvosnő volt, akinek egyrészt megvolt a
harmincvalahány éves felnőttkori tudatos szintje, másrészt megélt egy olyan
emocionális regressziót, ami egy másfél-két éves gyereknél, aki még
személyiségében egy az anyjával: teljesen természetes: ha ő meghal, nekem
is meg kell halnom. De ennek a tudatos megragadása a harmincéves
eszével, hogy őt deprimálja a másfél-két éves lelki állapotának az újraélése,
ez kiszabadította ebből a depresszióból. Ám kell hozzá az intellektuális
kontroll, kell hozzá az önismeret, de ez még önmagában nem elég. Ha ő
nem éli meg ugyanazt a kétségbeesést, amit egy kétéves gyerek él meg, aki
elvesztette örökre az anyját vagy az apját, akkor nincs pszichoterápiás
eredmény, ez csak így, csak ezen a módon jöhetett létre.
Visszatérve még a gyermek-anya kapcsolatra, elmesélnék valamit: éltem
a hinduk között, akik azt tanították, hogy a magzatba akkor költözik bele a
lelke – de akkortól kezdve a szónak a teljes értelmében –, amikor önálló
szívműködése hallható. De már nemcsak az anyáé, hanem a saját magzati
szívműködés hallható a terhesség négy-öt hónapos korában. Ez nagyon
érdekes, de azért ettől én nem vagyok egy biztos tudás birtokában, vannak,
akik így gondolják. Én is azt látom, hogy a csecsemő az egy
emberkezdemény, és én-fejlődés szempontjából körülbelül három és négy
éves kora tájékán alakul ki egy olyan szuverén én-tudata – én más vagyok,
mint a világ, mint minden más jelenség –, hogy attól kezdve biztos, hogy
már egy teljes személyiség, de addig, az előtt még nem, csak egy
potenciális személyiség-kezdemény.
Különben is, a világnak olyan a szerkezete – benne élünk valamennyien,
emberi kapcsolatokban –, hogy szüntelenül visszajelez, állandóan árasztja
ránk a rólunk szóló visszajelzéseket, feedbacket – mondanák a modern
fogalmakat használók. Visszajeleznek nekünk, hogy milyenek vagyunk,
hogy milyen benyomást keltünk a másik emberre, hogy milyen a munkánk
eredménye vagy kudarca stb. Tehát még azt sem mondhatjuk, hogy nincs
információnk magunkról, a világ folyton informál, ám csak probléma ez is,
mert az ember átkozott hiú. Pl. ha a világ visszajelzi az én baromságaimat,
és azt mondja, hogy: De hülyén viselkedtél ebbe a helyzetben, de rosszul
oldottad meg ezt a problémát az életedben, de..., de..., de... Negatívumok
tömege, és én elkezdek védekezni, mert a hiúságom nem viseli el, hogy
hülyének néznek, és azt mondom, hogy aki visszajelez nekem, az a hülye,
te vagy az, aki ilyennek látsz engem. A visszajelzőt devalválom, leszállítom
az értékét, és akkor már nem kell odafigyelni rá, hogy mit mond, ki a
francot érdekel, hogy ez a tökkelütött mit beszél rólam. És ezzel ki van
védve a feedback, lehetetlenné van téve az önmegismerés is, mert eleve
leszámítolok mindent, ami rólam negatív – én nem lehetek negatív,
negatívak lehetnek az objektív körülmények, a többi ember, az ellenségeim,
mások, de én nem. Persze ha nem veszem figyelembe mások véleményét,
akkor meg miért panaszkodom, hogy önismeret kellene? Hiszen jön az
önismeret visszajelzések formájában, és olyan sok helyről jön, hogy a
nagyon szélsőséges tévedések korrigálják egymást. Kialakul egy jó
középarány – nagyon szélsőséges indulatos visszajelzésekről nyugodtan
meg lehet feledkezni, oda kell figyelni: mit mond rólam, miért keltek én
ilyen hatást másokban?
A másik illúzió, amit én az önismerettel kapcsolatban cáfolni próbálok,
az, hogy nincs önmagában gyógyító effektusa. Nem szabad ebben az
illúzióban sokáig megmaradni. Van a pszichológiának egy hipotézise, hogy
az emberi élet problémai megoldhatók. Én – férfiasan bevallom – nem
hiszek a tanácsadásban. Mondjuk, eljön egy mama, aki gyepázza jó
keményen a gyerekét, na most én azt a bölcs tanácsot adom neki, hogy:
anyuka, ne tessék verni a gyereket, mert... És még kellően bűntudatossá is
teszem, hogy mennyi kárt okoz, hogyha veri a gyereket. Mi történik: nem
jön el többet, mert egy olyan helyzettel konfrontáltam, ami az ő számára
nem tűri el, hogy én ebbe beleturkáljak. Az is lehet, hogy hisz nekem, és
ezentúl nem fogja megütni a gyereket, de más módon lesz vele agresszív,
mert agresszivitás nagyon sok módon létezik. Nem a szadisztikus verésekre
gondolok, mikor a szülőnek van egy szadista kielégülése – az én immáron
lassan negyven éve tartó magánpraxisom alatt még olyan neurotikus vagy
egyéb sérült ember nem jött el hozzám, akinek az lett volna a traumája,
hogy anyukája szájon vágta. Nem ezek a nagy traumák egy gyereknek az
életében; nagyon gyakran egy félrehúzott száj, egy gúnyos mosoly sokkal
nagyobb lelki sérülést okoz, mint az, hogy: annyira méregbe hoztam az
anyámat, hogy nyakon vágott. Ezt Heltai Jenő úgy mondta, hogy az életben
éppen az a szép, hogy mindenki a saját ízlése szerint rontja el. Ne tessék
beleszólni, hogy rontja el a gyerek az életét, ez a gyerek dolga. Naivitás azt
gondolni, hogy rossz a házasságom vagy rossz a szexuális életem, vagy
nem tudok érvényesülni a karrieremben, most a gyerekkel nem bírok stb.
stb. teljesen mindegy, ezek gyakori életproblémák, és ezekre vannak
megoldások. A megoldásokat meg kell keresni, meg kell találni, ha egyedül
nem megy, akkor el kell menni a bölcs pszichiáterhez vagy
pszichológushoz, és meg kell kérdezni, hogy mit tanácsol? Mi legyen a
megoldás? Kapásból tudok mondani olyan példákat, amelyekre biztos
nincsen megoldás. Nekem egyszer Indiában azt mondta egy lélekgyógyász
láma, hogy a karma csak fölülről lefelé hat, visszafelé nem. Ezt gondoljuk
végig. Egy gyereknek semmi sansza nincs arra, hogy a szülő életproblémáit
megoldja, tengernyi energiát pazarol el, és nem tudja megoldani soha
apjának vagy anyjának az életproblémáit. Viszont a szülő nagyon tud hatni
a gyerek sorsára, karmájára. De – ismétlem – a gyerek nem tud visszahatni
a szülő karmájára. Meg se szabadna próbálnia. Nem a gyerek feladata, hogy
a szülő életének a megoldatlan kérdéseit rendbe tegye. Na jó, de a többi
életprobléma az mindig megoldható? Járt nálam egy hölgy, 58 éves, aki
elmondta, hogy 37 éve él házasságban a férjével, az együttélésük nem
rossz, de soha az életben orgazmusa nem volt, és most találkozott egy nála
22 évvel fiatalabb emberrel, aki ebből a szexuális nyomorúságból őt
kihúzta. Mi a megoldás? Biztos, hogy ez egy megoldható életprobléma?
Biztos, hogy itt van olyan szociális, érzelmi megoldás, ami mindegyik
ember számára a modus vivendi? Egyáltalán, hány éves koráig van egy
embernek újrakezdési lehetősége? Nagyon változó, de mégis
figyelmeztetnem kell a tanítványaimat, vigyázzatok a feltáró terápiával,
mert eljöhet egy idős ember, és ti feltárjátok élete megoldatlanságait, ám
neki már nincs módja korrigálni, nincs módja jóvátenni a mulasztásait,
pótolni azt, amit elmulasztott. Akkor ti lökitek be egy olyan időskori
depresszióba, amiből nem tud kijönni sohasem! Nem csak azt kell
végiggondolni, hogy valakinek objektíve van-e változtatási lehetősége,
hanem szubjektíve van-e?
Thomas Mann teszi fel azt a kérdést, hogy József, mikor már az
egyiptomi főúr ispánja volt, meg már alkirály volt, miért nem küld egy
küldöncöt Jákobhoz, élete legnagyobb kapcsolatához, a papájához, és üzeni
meg, hogy él, és miért hagyja meg húsz évig abban a hitben, hogy ő halott.
Akkor azt mondja Thomas Mann, hogy ezt meg lehetett volna csinálni, de
nagy lélektani hibát vét, aki összetéveszti a külsőleg megvalósíthatót a
belsőleg lehetségessel. Külsőleg a dolog megvalósítható lett volna, de volt-e
Józsefnek belső lehetősége arra, hogy leleplezze a saját jelenlétét az
életben? Az a címe ennek a fejezetnek, hogy A halottak hallgatásáról.
A gyógyító pszichológia szempontjából ez talán a legfontosabb kérdés.
Persze, hogy külsőleg az embernek nagyon sok lehetősége van: kivel
házasodjon össze, költözzön-e vagy maradjon, melyik állás lehetőséget
fogadja el, melyik országban éljen stb. Az élet tele van külső
lehetőségekkel, de pszichológiailag mégis az az érdekes, hogy mire van
belső lehetősége az illetőnek. Mert azt fogja csinálni, nem azt, amit én úgy
látok, hogy külsőleg megvalósítható, hanem amire belső lehetősége van.
Erre mondta Pilinszky, ti pszi-vel kezdődő foglalkozásúak azt hirdetitek,
hogy az élet problémái megoldhatók. Ti úgy gondolkoztok – mondta a költő
–, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség. Én
úgy gondolkozom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van
szükség.
Egyszer egy barátom átment egy súlyos műtétsorozaton, és
megkérdeztem: – Hogy lehet ezt ép pszichével végigcsinálni?
– Tudod, nem kell olyan személyesen részt vennem a betegségemben, a
saját fájdalmaimban és bajaimban. Kicsit elszemélytelenítem magam, és azt
mondom, a kutyafáját, hogy tud egy has fájni, független attól, hogy a has az
enyém.
Érdekes módon az összes sebész barátom valami hasonlót mondott:
– Nem vagyok szadista! Kovács Editbe nem lehet belevágni! Én, amikor
műtök, csak egy hasat látok. A műtét idejére elszemélytelenítem a beteget.
Arra viszont igyekszem vigyázni, hogy ne maradjak ebben a közönyös
állapotban.
Azt gondolom, hogy ez az elszemélytelenítés, akár szenvedő alany
vagyok, akár én vagyok a beavatkozó, nélkülözhetetlen. És ez érvényes
saját kríziseimre, traumáimra, csalódásaimra is.
Mesélek egy-két nagyon rövid példát. 23 éves koromban támadt egy
szembajom, aminek a következménye az volt, hogy találtam valakit, az
istenáldotta Túri Károlyt, aki megvizsgált engem, aztán leültetett egy
karosszékbe, és azt mondta:
– Ez a szem rossz! A másik is. Mind a kettőt meg kell operálni. Fiatal
vagy még, egy életen át szükséged lesz a szemedre. Kisebb a műtéti rizikó,
ha hajlandó vagy megvárni, amíg megvakulsz, és csak akkor csináljuk meg
a műtétet.
Én ebbe beleegyeztem, úgy hogy 23 éves koromtól 26 éves koromig szép
lassan megvakultam, és vakon éltem, amíg aztán a műtétekre nem került
sor. De ez a stílus nekem azt jelentette, hogy két egészséges ember ül a
karosszékben, és beszélget egy beteg szemről – ami történetesen az enyém.
Jóval később, mikor én már egyetemi tanár voltam, bejött egy
fiatalember, sovány volt, csont és bőr, és azt mondta, hogy huszonhét éves,
van felesége, kisgyereke, tizennyolc éves kora óta rákbeteg, most már
kitették az onkológiáról, mondván, hogy sajnos semmit nem lehet csinálni,
és mikor megkérdezte, hogy mennyi ideje van, akkor azt felelték neki, egy-
két hónap. Azt mondta:
– Nézze, én azért jöttem ismeretlenül magához, hogy megkérdezzem,
hogy mivel tölti el az ember élete utolsó egy-két hónapját?
Nagyon megrázott engem a történet, és ebben a megrázott állapotomban
a legnagyobb hülyeséget feleltem, amit lehetett:
– Attól függ, mi érdekli, tanulhat angolul vagy művészettörténetet...
Ez persze olyan hülyén hangzott, hogy elnevette magát, én is elnevettem
magam, és egyszer csak észrevettem, hogy én Túri doktort utánozom,
vagyis azt csinálom, hogy itt most két egészséges ember beszélget egy
pusztuló testről, ami történetesen az övé. És meg tudtuk őrizni ezt a
viszonyt, egészen a haláláig bejárt hozzám.
Ezt hívom személytelenítésnek, azt hogy néha nem kell olyan intenzíven
részt venni az embernek még a saját dolgaiban sem.
Eggyel tovább lépnék ugyanennek a mentén a gondolatmenetnek a
mentén, hogy az emberismeret miért olyan nehéz ügy. Először is megint
előkerül az átkozott hiúság. Legtöbbünk meg van arról győződve, hogy
csuda jó emberismerő, és ha véletlenül csalódások érik, akkor arra
haragszik, akiben csalódott. Hogy miért nem olyan, mint amilyennek ő
megismerte? Ez nagy haragok forrása.
Kérdés az, hogy a mások megismerése honnét származik? Nyilván egy
másik ember viselkedéséből, magatartásából elsősorban, bár hozzáteszem,
hogy a külcsín is nagyon erősen belejátszik. Egy férfi például szívesen
tételez fel jó tulajdonságokat egy szép nőről, inkább, mint egy csúnya
vénasszonyról. De ha megszabadul az ilyen előítéletektől, akkor is nagyon
egyoldalú az információ, amit kapott. Ugyanis amit egy ember
viselkedéséből kapok, annyi, hogy velem hogyan viselkedik, hogy rám
hogy reagál, én milyen hatást váltok ki belőle. De ha példának okáért
piszok, cserben hagy, elárul, valami disznóságot csinál velem kapcsolatban
– feljogosít engem ez arra, hogy általánosítva azt mondjam: ez egy strici, ez
egy gazember? Nem lehetséges-e, hogy bár velem ilyen volt, de mással meg
nagyon rendes; vannak az életében emberek, akikkel szeretettel bánik,
becsülettel bánik, jóságos, megértő, tisztességes velük, csak velem nem az?
Mikor szabad általánosítani, ez a nagy kérdés! Mire jogosít fel engem az én
személyemre adott reakciója egy másik embernek? Ebből már le lehet
vonni a következtetést: te ilyen vagy mindenkivel, amilyen velem voltál?
Nyilvánvalóan nem lehet. Mégis rengeteg a hamis általánosítás, és ezek
néha nagyon átejtik az embert emberismeretében. Oda szeretnék
tulajdonképpen a fejtegetésemben eljutni, hogy az emberismeretben, ha
túljut az ember az előítéleteken, akkor az már nem zavarja a másikban,
hogy ellenszenves, hogy csúnya, hogy a fogát szívja cuppogva ebéd
közben, nem zavarja, hogy zsidó vagy cigány, ha már mindenféle
előítéleten túl van, akkor a legtöbbször az történik, hogy valamilyen
fantáziát rávetít a másik emberre, elképzeli valamilyennek. És minél inkább
érinti érzelmileg az illető, akár pozitíve, hogy szeretem, megszeretem,
beleszeretek; vagy negatíve, hogy utálom, megutálom, már undorodok tőle
– de akár pozitív, akár negatív irányba indul el az alapreakció, a fantáziáim
ehhez fognak alkalmazkodni. Vagyis itt tulajdonképpen egy furcsa játék
folyik: én kiváltok belőle valami hatást, ennek a hatásnak a nyomán
rávetitek fantáziákat, hogy milyen ez az ember, és aztán ennek a
fantáziáknak a nyomán vagy szeretem, vagy utálom. De tulajdonképpen a
saját fantáziáimat szeretem, saját fantáziáimat utálom rajta. Ezt akkor lehet
látni, mikor nagy szerelmi csalódások után megjelennek emberek a
pszichológusnál, a pszichoterapeutánál, és lassan kiderül, mikor a
szerelmükről beszélnek, hogy fogalmuk sincs, kit szerettek. Megjelenik egy
nő, egy férfi, majdnem azt mondtam most, hogy egy női fantom vagy egy
férfi fantom, akire ő rávetíti a fantáziáit, rengeteg pozitív tulajdonságot,
aztán sürgősen beleszeret a saját fantáziáiba. S ha netán ezek később
lefoszlottak az illetőről, s kiderült, hogy nem olyan, akkor jön a nagy
csalódás – de nem önmagára haragszik, hogy miket fantáziált erről az
emberről, hanem a másikra, hogy miért nem olyan.
 Egyszer egy baráti körben elkezdtem dicsérni valakit, hogy milyen
érdekes, meg ilyen meg olyan, meg amolyan, és azt mondta a
hallgatóságból egyik ismerősöm, hogy: ne festegesd azt a szürke galambot,
az egy jelentéktelen, és te már szép színesre fested! És tényleg festeget az
ember, sötéttel az ellenségeit, hogy azok milyen aljasok, és festegeti a
szerelmeit, például, hogy milyen nagyszerűek, és aztán mégis Adysan
végződik a dolog, és azt kérdezi: én téged szerettelek? Frászt, saját
díszeimet raktam rád, és beleszerettem a saját díszeimbe, mondja, ezeket
visszavettem tőled, és már régen nem vagy, mert már régen nem látlak, már
észre sem veszlek. Visszavettem ezeket a gyönyörűségeket és ezeket a
díszeket. A reális emberismeretnek a legnagyobb akadálya ez a fantázia-
rávetítés a másik emberre. Tényleg olyan? Vagy ilyennek szeretném őt
látni? Nagyon nagy különbség, hogy őt látom vagy a saját fantáziáimat
látom. Balázs Bélának van egy csodálatos meséje, az a címe, hogy A három
hűséges királylány, egy lelki válságba került indiai maharadzsáról szól,
akinek három nő bukkan fel az életében, és két kapcsolata teljesen
tönkremegy, pedig nagyon szeretik őt, de a harmadik nő az megmarad.
Olvasható ott egy csodálatos mondat, azt kérdezi a király: Szeretsz? Azt
feleli a nő: Látlak. Fontos válasz: Látlak.
Hadd mondjak erre még egy ősi példát, hogy ez a látlak-e téged, vagy
csak nézlek, milyen fontos dolog. A feltámadott Jézus Tabgában, a
Genezáret-tó partján – ez egy ma is meglévő kis falu, kolostorral –
találkozik először a tanítványok összességével, és akkor zajlik az a híres
beszélgetés Jézus és a tanítványa között:
– Péter, szeretsz te engem?
– Szeretlek uram.
– Őrizd a bárányaimat.
Újra megkérdezi Jézus:
– Péter, szeretsz te engem?
– Szeretlek, uram,
– Legeltesd a juhaimat.
Harmadszor is megkérdezi:
– Péter, szeretsz engem?
Elszomorodott Péter, hogy harmadszor is megkérdezte.
– Uram, te mindent tudsz, te azt is tudod, hogy én téged szeretlek.
– Legeltesd a bárányaimat...
 Ez így nem túl értelmes beszélgetés, de csak azért nem, mert a magyar
nyelvben a szeretetre egy szó van, a húslevest is szeretem, meg a lányt is
szeretem, meg a futballt is szeretem. Mindenre a szeretet szót alkalmazzuk.
De a héberben és a görögben több fogalma van a szeretetnek, Például ez a
szöveg görögből van fordítva Károli Gáspár által. A görögben van két szó,
az „agapeo” annyit jelent, hogy ismerve szeretlek, és a „fileo” annyit jelent,
hogy érzelmekkel szeretlek. Krisztus azt kérdezi, az agapeóval:
Péter, ismerve szeretsz engem? Péter a fileóval felel: Rajongok érted,
érzelmekkel szeretlek. Jézus ezt nem fogadja el, és újra megkérdezi
agapeóval: Ismerve szeretsz, tudod, hogy ki vagyok? Péter megint azt feleli,
hogy érzelmekkel szeretlek téged. Jézus látja, hogy Péter nem változtat, és
akkor már ő is fileóval kérdez, hogy érzelmekkel szeretsz? És akkor
szomorodik el a Péter, hogy Jézus abbahagyta az agapeóval az ismerve
szeretsz-e kérdezést. Ez a szomorúságának az oka. Így már értelme van
ennek a dolognak, és azt gondolom, hogy ez nagyon fontos különbség,
rajongva szeretni valakit, vagy ismerve szeretni valakit. Tudni, hogy ki az
illető, vagy mindenféle illúziókba elmerülni.
A világismeretről egyetlenegy csúnya gondolatot szeretnék csak
elmondani, amely engem nagyon sokat foglalkoztat. A csúnya gondolat az,
hogy a technológia irtózatos sebességgel fejlődött, hatalmas magasságokat
ért el, szóval olyan technológiát alakítottunk ki, akár a civil életben, akár az
iparban, a hadiparban stb. mindenütt, amely lélegzetelállító. A kérdés az,
hogy ezt a viharos ütemű, fantasztikus gyorsaságú technológiát nyomon
tudta-e követni az emberi intelligencia fejlődése? És minden pszichológiai
vizsgálat azt mutatja, hogy fejlődik ugyan az emberi intelligencia, hiszen,
ha nem fejlődne, ma is ott volnánk a Neander-völgyben, fejlődik az emberi
intelligencia, de lassabban, sokkal lassabban, mint a technológia.
Hozzáteszek még valamit. Ugye nem mernénk azt mondani, hogy a mai
átlagember intelligensebb, mint mondjuk Szókratész korában az emberek,
azt sem mernénk mondani, hogy a mai ember erkölcsösebb, mint 2 ezer
vagy 3 ezer év előtti emberek, vagyis az erkölcs, az erkölcsi érzék is sokkal
lassabban fejlődik, mint a technológia. Azt sem merjük mondani, hogy egy
3 ezer évvel ezelőtti vagy egy 2 ezer évvel ezelőtti ember érzelmileg
sivárabb, szegényebb, mint a mai. Valamit fejlődik az érzelmünk is, de
lényeges különbség nincs. Tehát előáll egy olyan helyzet, hogy egy
elrohanó technológiai fejlődés mögött egyre elmaradva kullog az ember
intellektuális, erkölcsi és érzelmi fejlődése, vagyis az olló egyre inkább
szétnyílik. Magyarán: afelé tart a világ, hogy az ember kezébe olyan fejlett
technológia kerül, amelyet csak nagyon intelligensen, nagyon erkölcsösen
szabadna használni. De az ember nem olyan, és a politikusok nem olyanok,
végül is a kezükbe kapnak egy korszerű technológiát – most gondolhatunk a
háborúkra, a terrorizmusra, a robbantásokra, bármire –, amelynek a
használatához nem elég intelligensek, érzelmileg nem elég gazdagok és
erkölcsileg nem elég fejlettek. Vagyis a dolog egyre inkább kezd hasonlítani
ahhoz, mintha egy gorillának a kezébe odaadok egy kézigránátot. Mihez
kezd vele? Vagy saját magát robbantja fel vagy az egész környezetét.
Odaadok egy termonukleáris csúcstechnológiát és minden egyéb
haditechnikát olyan emberek kezeibe, akiknél semmi garancia nincs, hogy
ezzel intelligensen, tisztességesen és érzelmileg elfogadhatóan bánnak.
Mert ha így bánnának, nem lenne terrorizmus, nem lenne háború, nem
lennének tömeggyilkosságok, lágerek stb., stb. Ez a legaggasztóbb vonás a
mai emberi világ ismeretében, a technológiának és az intelligenciának ez az
eltávolodása egymástól – és most nem az alkotó tudós intelligenciájáról van
szó, hanem az alkalmazó politikusok, kormányfők, katonák stb.
intelligenciájáról. És ez egyre baljósabb előjeleket vetít előre az emberiség
sorsát illetően. Meg kell mondani, hogy ez a figyelmeztetés 1926-ban már
elhangzott a koppenhágai világkongresszuson, mikor a biológusok azt
mondták, hogy az emberiség sorsa a Földön kiszámíthatatlan, mert egy
olyan faktor következett be, amire nincs precedens, még soha nem történt
meg a Föld története során, az emberiség története során, hogy egy
eredetileg biológiai lény, az ember, kiszakad a természeti világból. Az
ember már nem tagja a természeti világnak, már társadalmi lénnyé vált, már
olyan viselkedéseket produkál, amit a természeti világ sohasem.
A természeti lény nem öli meg soha a saját faján belüli egyedeket, a
természeti lény nem pusztítja el a saját életfeltételeinek a környezetét
természetileg. Egy természeti lény nem hajszolja bele önmagát kollektív
öngyilkosságokba, vagyis azt mondják, hogy kiszámíthatatlan, mi lesz a
sorsa, mert ilyen még nem volt, ez most először fordult elő, hogy egy
biológiai lény társadalmivá vált, és már nem tagja a természeti világnak, és
a tetejébe még egyre érezhetőbb, vagy már egyre érezhetőbb ennek a
technológiai és intelligenciafejlődésnek a szétválása, az intelligencia
elmaradása a technológia mögött.
 Sokan feltehetik – és fel is teszik – nekem a kérdést, hogy ha nem vagyok
jó véleménnyel a tanult szakmámról, az ott alkalmazott módszerekről,
terápiákról stb., akkor miért választottam, és miért próbálok még ma is, itt
is beleszólni a lélek gyógyításába? El kell meséljem, teljes véletlen volt az,
hogy engem a pszichológiához sodort az élet. Nem akartam ezzel
foglalkozni, rossz véleménnyel voltam a pszichológiai gondolkodásról, amit
egy szűk keretek között mozgó gondolkodásnak tartottam. De ha már
odasodort az élet, akkor életbölcseleti okok miatt elfogadtam, azt mondtam,
hogy jó, ide vagyok telepítve, sodorva, akkor viszont nagyon jól
megtanulom ezt a szakmát. Megtanulom, annak ellenére, hogy nem
szeretem, annak ellenére, hogy nem ez az anyanyelvem, és nem szeretek
pszichológusul beszélni, és nem is érzem missziómnak ezt a dolgot, de
elfogadtam, hogy nekem ebben az életben ezt kell csinálnom. Nagyon
hamar felmértem, hogy nem szabad középen megállnom a szamárlétrán. Ez
volt a legfontosabb számomra, nevezetesen hogy az ilyen karakterű pasi
számára, mint én vagyok, két lehetőség van: vagy hagyja, hogy lecsússzon
az egzisztenciális nullpontra – hogy olyan legyek, mint Svejk, mondjuk,
akinek tökmindegy, hogy csicskás-e, börtönből van-e, elmeintézetben van-
e, nem zavarta őt. De én ennél kényelmesebb vagyok, én ezt nem vállalom,
akkor viszont nem szabad egzisztenciálisan középen megállni. Az
számomra a legelviselhetetlenebb helyzet, ha azt mondja egy főnök, hol
voltál, most is öt percet késtél, miért nem jössz be pontosan a
munkahelyedre... Ezt nem tudom elviselni, és én akkor ebbe nagyon sokat
belefektettem, hogy én sokra vigyem, és amikor egyetemi tanár lettem az
orvoskaron, akkor abbahagytam. Akkor már megvolt a rossz hírem, hogy
karrierista vagyok, és ez való igaz, én dolgoztam meg a magam karrierjéért
– de nekem nem a karrier kellett, hanem a szabadság. Hogy ne lehessen
engem letolni, hogy iszonyú távolságban legyen a dékán és a rektor tőlem.
De maga a pszichoterápia, a pszichológia, a gyógyítás, az órák stb., ezeket
én csináltam, nem is rosszul, de mindig úgy éreztem, hogy ez egy
sorsfeladat, hogy ez egy karmikus feladat – hogy nagy szavakat használjak.
Nekem volt egy kedves barátom, aki könyvkötő volt, és kiszámította,
hogy ő nem tudom, hány 10 ezer könyvet kötött be élete során, s nem
lehetett lebeszélni arról a monomániáról, hogy előző életében ő gyújtotta fel
az Alexandriai könyvtárat, és most azt kell jóvátennie. Lehet, hogy előző
életemben nekem is voltak ilyen sötét dolgaim, gondolataim, amelyek egész
egyszerűen belöktek egy segítő szakmába, amihez nekem nem volt igazán
nagy kedvem, csak volt bennem egy fajta elfogadás, alázat. Azért már
megkaptam a magamét az érettségi évében, mikor ugyanerről a kérdésről
dolgozatot kellett írni, hogy ki mi szeretne lenni, és én azt írtam, hogy egy
abszolút monarchiában a király barátja szeretnék lenni. Dinasztiatag nem
akartam lenni, mert a végén megölnek valami forradalomban, én sakkozni
akartam a királlyal, nőket hajkurászni, dumálni, iszogatni, szóval a király
barátja akartam lenni. Én kész voltam erre – csak király nem volt hozzá. Így
hát pszichológus lettem...
 A kötet szerzői Dúl Antal Teológiát végzett a budapesti Római Katolikus
Hittudományi Akadémián, 1968-ban ismerte meg Hamvas Bélát és műveit.
Húsz évig a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárosa volt.
1990-től Kemény Katalinnal, az író özvegyével – annak haláláig –
közösen a Hamvas-életmű gondozója, a Hamvas Béla életmű-kiadás
sorozatszerkesztője, 1998-tól kiadója is. A Medio Kiadó igazgató-
szerkesztője. Rendszeresen tart előadásokat a hagyomány témakörében.
 Balogh Béla
Balogh Béla 1955-ben született Kolozsváron, 1981-ben hídépítő
mérnökként hagyta el az egyetem padjait. 1987-ben Svédországba emigrált,
ahol építőmérnöki munkája mellett több mint tíz évig a svéd Fehér Sas
Páholy tagjaként meditációt és spirituális gyógyítási módszereket tanult. Az
ezredfordulón Budapestre költözött, és magyar nyelven is megjelentette A
végső valóság c. könyvét, amelyben sikerrel hidalja át a materialista, az
idealista és az ezoterikus világképek között tátongó szakadékot. Logikai,
kísérleti és tapasztalati bizonyítékát adja annak, hogy az emberi lét
törvényszerűen folytatódik a test halála után.
 Dr. Popper Péter
Egyetemi tanár, eredetileg klinikai pszichológus, a Semmelweis
Orvostudományi Egyetem Orvospszichológiai Csoportjának vezetője volt.
Élt Indiában, három évig tanított Izraelben a Bar Ilán egyetemen.
Érdeklődése egyre inkább a valláspszichológia felé fordult. Jelenleg az
Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem tanára, A Tan Kapuja Buddhista
Főiskola és a Színház- és Filmművészeti Egyetem megbízott előadója. A
vallásos és művészeti hatás lélektanával foglalkozik.