DAN BUETTNER

A HOSSZÚ ÉLET TITKAI

Kék Zónák, ahol az emberek a legtovább élnek
 Bővített kiadás

A fordítás az alábbi mű alapján készült:

The Blue Zones – 9 Lessons for Living Longer
from the People Who’ve Lived the Longest
THE BLUE ZONES: 2nd Edition

Copyright © 2012, Dan Buettner

All rights reserved

Fordította Tóth Katalin

Hungarian edition © Open Books, 2021

Hungarian translation © Tóth Katalin, 2009, 2021

Felelős kiadó Halmos Ádám

Felelős szerkesztő Tesfay Sába
Olvasószerkesztő Ligeti Szilvia
Borítóterv Hlatki Dorottya
Műszaki szerkesztő Kovács Balázs Sándor

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-572-118-4
 A sorozat további kötetei

DAN BUETTNER: A hosszú élet ízei

ROBERT LIM: Gyermekágy

 Tartalom
Üzenet az olvasónak
Köszönetnyilvánítás

Előszó
Felkészülés a változásra

1. A hosszú élet titkai nyomában

Tíz jó évet veszíthetünk

2. A szardíniai Kék Zóna

Itt erősek az asszonyok, a család a legfontosabb,
és meredek hegycsúcsok szolgálják az egészséget

3. Az okinavai Kék Zóna

Napfény, spirituális élet és édesburgonya

4. Az amerikai Kék Zóna

A hosszú élet oázisa Dél-Kaliforniában

5.A Costa Rica-i Kék Zóna

Tortilla, bab, kemény munka, és a víz összetétele

6. A görög Kék Zóna

Ahol az emberek elfelejtenek meghalni
7. Személyes Kék Zónánk
Építsük be a Kék Zónák tanulságait életünkbe!

Elmélkedés a leckékről

Bibliográfia
Képek forrásai
Rogernek és Dollynak
 Üzenet az olvasónak

Jelen mű a szerző véleményét és nézeteit tartalmazza. A könyv

célja, hogy hasznos és tájékoztató jellegű információval
szolgáljon a témáról. Sem a szerző, sem pedig a kiadó nem
bocsátkozik orvosi, egészségügyi vagy bármilyen más szakmai
segítségnyújtásba. Felhívjuk az olvasó figyelmét, hogy mielőtt a
könyvben szereplő javaslatokat alkalmazna vagy azok alapján
következtetésekbe bocsátkozna, keresse fel orvosát,
egészségügyi tanácsadóját vagy más hozzáértő személyt. Sem a
szerzők, sem pedig a kiadó nem vonható felelősségre személyi
vagy más jellegű veszteségért vagy kockázatért, mely közvetlen
vagy közvetett módon a könyvben foglaltak alkalmazása
kapcsán előfordulhat.
 Köszönetnyilvánítás

A Kék Zóna kutatási program nem valósulhatott volna meg és e

könyv sem jött volna létre a Minnesotai Egyetemen dolgozó dr.
Robert Kane hozzájárulása és segítsége nélkül. Ő és az Országos
Öregedéskutató Intézetben dolgozó kollégái, dr. Jack Guralnik,
dr. Luigi Ferrucci és dr. Paul Costas, illetve Thomas Perls, a New
England-i Százévesek Kutatásának munkatársa, dr. Greg
Plotnikoff, az Allina Egészségügyi és Gyógyintézet orvosdoktora,
dr. Michel Poulain, a Louvain Egyetem munkatársa és dr. S. Jay
Olshansky, a chicagói Illinois Egyetem oktatója hosszú órákat
töltöttek a helyszínek meghatározásával, a szakmódszertan
kidolgozásával, készségesen adták át tudásukat és támogattak a
tudományosság mezején, hogy ne vesszek el a találgatásokban,
és ne essek túlzásokba. Nem tudom nekik ezt eléggé
megköszönni.
A világ minden tájáról származó megannyi tudós közül, akik
hozzájárultak e kutatási munka megvalósításához, különös
hálával tartozom dr. Craig Willcoxnak, dr. Bradley Willcoxnak,
és dr. Mokoto Suzukinak, az Okinavai Százévesek Kutatás
munkatársainak; dr. Tatsamának; dr. Luca Deianának a
szardíniai AKEA tanulmányért és a soha nem lankadó
támogatásért; dr. Gianni Pesnek; dr. Paolo Francalaccinak; dr.
Gary Frasernek és Terry Butlernek az Adventista Egészségügyi
Kutatás munkatársainak; a Közép-Amerikai Népesség
Központban dolgozó dr. Luis Rosero-Bixbynek és dr. Leonardo
Matának. Ők nemcsak tudásukkal, de vendégszeretetükkel és
nagylelkűségükkel is segítségemre voltak. Dr. Len Hayflick, dr.
Jack Weatherford és dr. Richard Suzman jó néhány hosszú
interjúban lelkesen vettek részt. A Minnesotai Egyetem
Közegészségügyi Iskolájának munkatársaival, dr. Robert
Jeffreys-szel, dr. Tatyana Shamliyannal, dr. Robert W. Jeffrey-
vel, dr. John Finnegannal, dr. Cheryl Perryvel és legfőképpen dr.
Leslie Lytle-lel a mai napig tudományos együttműködésben
állunk.
E könyv tapasztalatai a kutatócsoport tagjainak élményein
alapulnak, akik velem tartottak utazásaim során a Kék
Zónákban. David McLain fotográfus, aki már régóta társam az
expedíciókon, minden elismerést megérdemel a Kék Zóna
gondolatának kidolgozásáért. Nick Buettner, Damian Petrou,
Gianluca Colla, Sabriya Rice, Rachel Binns, Sayoko Ogata, dr.
Elizabeth Lopez, Eliza Thomas, Tom Adair, Michael Mintz,
Meshach Weber, Thad Dahlberg, Eric Luoma, Joseph Van
Harken és Suzanne Pfeifer mindannyian szakértelmükkel és
idejüket nem kímélve járultak hozzá a könyv megszületéséhez.
Peter Miller, a National Geographic szerkesztője nélkül ez a
történet soha nem jutott volna el az olvasókhoz. Támogatta a
magazinban megjelent cikkem létrejöttét, és irányt mutatott e
könyv első kéziratainak létrehozásához. Michelle Harris a
tényanyag alapos ellenőrzésével és utánajárásával tovább
segítette munkámat, és dr. Robert M. Russell bírálatai az egyes
fejezetekről a helyes úton tartottak bennünket. Köszönettel
tartozom továbbá a National Geographic munkatársainak, Lisa
Thomasnak és Amy Briggsnek, hogy levezényelték e könyv
megszületését; Rebecca Martinnak, hogy az Expeditions Council
engedélyezési procedúráján átsegített bennünket; Valerie
Maynek és Miki Meeknek a Kék Zónák online megjelenéséért;
Susan Welchman képszerkesztőnek kitartó barátságáért és
tanácsadásáért. Hálás vagyok asszisztenseimnek, Jorge
Vindasnak (Costa Rica), Marisa Montebellának (Szardínia) és
Kadovaki Kunionak (Okinava), akik a háttérben végzett
munkájukkal sikerre vitték a vállalkozásunkat.
Egy ilyen nagyszabású kutatás nem jöhet létre támogatók és
szponzorok segítsége nélkül. Külön köszönettel tartozom Marty
Davisnek, a Davis családnak és a DAVISCO-nak az egészség
iránti elkötelezettségükért és nagylelkűségükért; Jane Shure-
nak az Öregedés Nemzeti Intézetétől, akinek köszönhetően
elnyertük a Nemzeti Egészségügyi Intézetek támogatását; Becky
Malkersonnak, John Helgersonnak, Laura Juergensnek és Maria
Lindsleynek, akik felkarolták a könyv ügyét az Allianz Life-nál;
Valerie Maynek és Nancy Grahamnek az AARP képviseletében;
Nishino Hiroshinak, aki Japánban a legtöbb anyagi támogatást
szerezte; a Target Alapítványnak, a Best Buy Alapítványnak, a
Lawson Software-nek és a National Geographic Expedíciós
Bizottságának.
A kezdetektől fogva Scott Meyer volt a mentorunk és
marketingvezetőnk a kutatócsoport minneapolisi központjában.
Az irodai csapatom tagjai, Matt Osterman, Sarah Kast, Phil
Noyed, Amy Tomczyk, Nancy Fuller McRae és Jennifer Havrish
fáradthatatlanul segítettek a kutatásokban, korrektúrázásban,
és türelmesen viselték néha követhetetlen módszereimet. A
csapat része volt továbbá Laura Reynolds, PR-menedzserünk;
Remar Sutton, dr. Mary Abbott Waite és a néhai George
Plimpton, akik a szükséges szerkesztőségi feladatokat látták el;
köszönöm Britt Robson segítségét az Okinava és Loma Linda
fejezetek létrehozásában; köszönöm továbbá Tom Rothstein,
Frank Roffers, Elwin Loomis, Jon Norberg, Ed McCall, Tom
Gegax, Kevin Moore, Molly Goodyear, Chris Mahai, John Foley
és John Gabos tanácsadóimnak üzleti tanácsaikat; Thad
Dahlbergnek, Dan Grigsbynek és Bruno Bornsteinnek a honlap
létrehozását; és Keiko Takahashinak a Kék Zónák cím
kitalálását.
Továbbá szeretnék köszönetet mondani Tom Adair
operatőrnek; David Ketterlingnek az ABC 20/​20 műsorában való
nagyszerű megjelenésért; Nancy Grahamnek az AARP-től, aki
katonásan rendszerezte több ezer tudós szaktudását; Nick
Buettnernek a szatellittechnológia tökéletes kezeléséért; vezető
producerünknek, Damian Petrounak a Brave New Mediától;
Giancluca Colla fotográfusnak; logisztikai szakértőnknek és
címzetes ivónknak, Terry Haltinernek; és különösen a CNN-nél
dolgozó Emmanuel Tambakakisnak, aki operatőrként és
sziklabúvárként erősítette csapatunkat. Mindannyiunk számára
ő tanította meg, hogy higgyünk a csodákban, és hogy néha a
legrosszabb katasztrófából is nagy előny származhat.
Szeretném továbbá megköszönni a média képviselőinek, hogy
esélyt adtak nekem, és a kutatást az egész világgal
megismertették. Csak néhányat említek közülük: Diane Sawyer,
Rob Wallace, Jennifer Joseph, Anderson Cooper, Barbara
Walters, Sanjay Gupta, Alyssa Caplan, Ned Potter, Patty Neger,
és főként Walter Cronkite.
Végül, de nem utolsósorban, hálás köszönetem Stephanie
Pearsonnak, aki az elmúlt hét évben több ezer telefonhívás
során segített kiegészíteni és megvalósítani a második kiadást.
 Előszó
Felkészülés a változásra

Első találkozásunkkor Sayoko Ogata pontosan úgy festett, mint

egy szafarira öltözött, vezető beosztású, tokiói fiatal hölgy:
túrabakancs és túrazokni, khakiszínű rövidnadrág és ing,
mindez kiegészítve az elmaradhatatlan trópusi sisakkal. Pedig
Japánban, Okinava szigetének háromszáztizenháromezer fős
modern városában, Nahában voltunk. Amikor finoman
viccelődve megemlítettem, hogy úgy tűnik, felkészült a
kalandra, nem pirult el, inkább a rá jellemző vidám kacajjal,
mutatóujját rázva válaszolt:
– Felveszem önnel a versenyt, Dan úr.
De többé nem láttam rajta a trópusi sisakot.
Akkoriban, 2000 nyarán Sayoko sikeres fiatal vezető volt
Tokióban. Cége felkérésére Japánba utaztam, hogy egy népszerű
témát, a hosszú élet titkát kutassam. Több mint egy évtizeden
keresztül a Quest nevű interaktív oktatási programot vezettem,
amely egy csoport interneten érintkező tudósból ált, akikkel a
Föld néhány nagy talányát próbáltuk megfejteni. Célunk az volt,
hogy naponta újabb és újabb feladattal ragadjuk meg több
tízezer diák képzeletét és intelligenciáját az interneten.
Korábban már jártam ezzel a programmal Mexikóban,
Oroszországban és Afrika számos részén is.
 A magas kort vizsgáló kutatások kapcsán már találkoztam
Okivana nevével. A demográfiai felmérések kimutatták, hogy ez
a sziget bolygónk azon helyei közé tartozik, ahol a legtovább és
a legegészségesebb módon élnek az emberek. Az okinavaiak
közül háromszor többen érték meg a századik születésnapjukat,
mint az amerikaiak közül, a szívbetegek száma pedig ötször
kevesebb volt, és mintegy hét tartalmas évvel tovább éltek. De
vajon mi lehet az egészségben eltöltött hosszú életük titka?
Egy kis forgatócsoporttal érkeztem a szigetre: egy operatőr,
három író kísért el utamra, no meg egy távközlési technikus,
hogy fenn tudjuk tartani a kapcsolatot a mintegy negyedmillió
diákkal. Gerontológusokat, demográfusokat,
gyógynövénytermesztőket, sámánokat és papnőket kerestünk
fel, emellett több matuzsálemkorú emberrel is találkoztunk, az
okinavai hosszú élettartam élő bizonyítékául.
Minden reggel online közösségünk döntötte el, hogy kikkel
készítsünk aznap interjút, és kutatási csoportunk mivel
foglalkozzon. Esténként aztán beszámolóinkkal és rövid videók
segítségével tájékoztattuk a közönséget.
Sayoko a számítógépére mentett Excel-táblákkal készült, és
fordítók kíséretében érkezett. Rendkívül elszánt volt, hogy a
napi beszámolókat és videókat japán nyelven, éjfélig
közvetítsék Tokióban. Tíz napon keresztül lázasan
kérdezgettünk mindenkit az okinavai életről, amelyek alapján
aztán összefoglalókat készítettünk. Boldog voltam, rengeteg
elbűvölő emberrel találkozhattam. Sayoko is mindig időben
elkészült munkájával, s ez őt is elégedettséggel töltötte el. A
program végeztével a két csapat karaokéval és szakéval
ünnepelt, majd elváltak útjaink. Együttműködésünk itt egy
időre véget ért.

A Kék Zóna kutatása

Öt évvel később ismét egy tucat szakember kíséretében tértem
vissza. Akkoriban fejeztem be a National Geographicba szánt
cikkemet, A hosszú élet titka címmel, amely bolygónk három
olyan területét térképezte fel, ahol a legtovább élnek az
emberek – ezeket a helyeket neveztük el Kék Zónáknak. A
kifejezés már korábban is létezett, demográfusok használták
először egy ilyen szardíniai régió kutatása során. Mi aztán
kiterjesztettük a terminust minden olyan térségre a világon,
ahol az átlagosnál hosszabb ideig élnek. Okinava ezen a listán is
előkelő helyen szerepelt.
Elhatároztam, hogy egy új online kutatás során jobban
megismerkedem az okinavai életstílussal. Ekkor már naponta
több mint egymillió ember követte munkánkat az interneten.
Óriási lehetőséget jelentett ez, és tisztában voltam vele, hogy
nem késhetünk le egyetlen határidőt sem. Ezért úgy döntöttem,
felkeresem Sayokót.
A dolog nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. Sikertelenül
próbáltam elérni őt a régi e-mail-címén és egykori
munkatársainkon keresztül. Végül felkerestem a korábbi
főnökét, akitől megtudtam, feladta karrierjét, hogy főállású
anya lehessen. Ez teljesen meglepett. Úgy gondoltam, mostanra
már vezető beosztásban dolgozik valahol a Sonynál vagy a
Hitachinál. Ehelyett otthagyta Tokiót, mesélte volt főnöke, és
Jaku Sima szigetére költözött, ahol tanár férjével és két
gyermekükkel él. Hívásomat kitörő örömmel fogadta.
– Dan úr! Örülök, hogy hív! – Elmeséltem neki újabb okinavai
terveimet, és megemlítettem, szeretném, ha csatlakozna.
– Dan – válaszolta –, tudja, hogy imádtam a kutatást,
rengeteget jelentett számomra. De két kicsi gyerekem van, nem
hagyhatom őket magukra.
Beszélgettünk még pár percet, majd elbúcsúztunk. Csalódtam,
és kénytelen voltam más segítség után nézni. De aztán pár nap
múlva visszahívott, és minden átmenet nélkül elfogadta az
ajánlatomat. Fogalmam sem volt, miért döntött így, de
megkönnyebbültem, hogy újra a csapatomban tudhatom.
Okinava messzi, északi részén egy hagyományos
vendégházban rendeztük be a Kék Zóna projekt főhadiszállását.
Jó pár kutató, újságíró, operatőr és fotós csatlakozott hozzánk,
Sayoko pedig ismét egy csapat japán fordítóval és technikussal
érkezett. Divatos szafariviseletének nyoma sem volt, szandált és
terepszínű pamutruhát viselt. Ám amikor számítógépén
megnyitotta híres táblázatainak egyikét, egyértelmű volt, hogy
semmit sem veszített szervezési készségéből és lendületéből.
– Rendben, Dan úr, beszéljük meg a határidőket!
A következő két hétben alig láttuk egymást. Napközben kis
csapatommal információt gyűjtöttünk és történeteket
rögzítettünk. Sayokóék minden éjjel lefordították az anyagokat
és feltöltötték a világhálóra. Körülbelül akkor ébredtem, amikor
ő épp lefeküdni készült, ezért csak vacsoraidőben találkoztunk.
Ekkor mindkét csapat – összesen húszan voltunk – együtt
étkezett. A vacsorabeszélgetéseket általában az éjféli határidő
uralta. Arra sem jutott időnk, hogy megbeszéljük Sayokóval, mi
történt velünk utolsó találkozásunk óta.

Az élet megy tovább

A projekt második részében online olvasóink szavazata alapján
csapatommal Ogimiba, egy aprócska halászfaluba látogattuk el,
ahol egy Ushi Okushima nevű száznégy éves hölggyel
beszélgettünk. Sayokóval már a National Geographic-cikk
kapcsán felkerestük őt. Lenyűgözött bennünket hihetetlen
életenergiájával, azzal, hogy ételei alapanyagának többségét ő
maga termesztette, és összejöveteleket szervezett a barátainak.
Amióta elmúlt százéves, a média gyakran felkereste. Szinte
minden nagy hírszolgáltató rátalált, beleértve a CNN-t, a
Discovery Channelt és a BBC-t is.
Amint Sayoko megtudta, hogy újra felkeressük Ushit, kérte,
hadd tartson velünk. Az egyórás úton Ogimi felé, miközben a
hátsó ülésről szemléltük, ahogyan Észak-Okinava élénk tája
elsuhan mellettünk, végre volt időnk egy kiadós beszélgetésre
is.
– Tudja, Dan, találkozásom Ushival megváltoztatta az életem –
kezdte. – Tokió belvárosában dolgoztam, reggel fél nyolctól késő
estig napi öt-hét találkozón vettem részt, majd a vacsora után
még karaoke következett hajnali egyig vagy kettőig. Kemény
élet volt, de én élveztem. Jó munkát végeztem. Rengeteg pénzt
kerestem, de valami mégis hiányzott az életemből. Itt, belül
üresnek éreztem magam – mutatott a mellkasára.
– Tudja, Dan, amikor először találkoztunk Ushival, csak a
széles mosolya tűnt fel – emlékezett. – Ön egy távoli országból
jött, és ő mégis úgy beszélt önnel, mintha barátok lennének. Mi,
japánok általában óvatosak vagyunk az idegenekkel. Ushi
asszony azonban azonnal melegen fogadta. Olyan volt az egész
légkör, mint egy hatalmas ölelés. Érezhető volt, hogy lényével
mindenkit boldoggá tesz maga körül: családját, barátait, még az
idegeneket is. És bár soha nem beszéltünk, éreztem, hogy
hihetetlen erő árad belőle.
Sayoko visszaemlékezett arra, amikor Ushival való első
találkozásunk után üdítőért indult:
– Gondolkodtam. Én is ilyen szeretnék lenni. A fennmaradó
időben Okinaván csak rá tudtam gondolni, arra, hogy élete
milyen egyszerű, mennyire jól érzik magukat körülötte az
emberek, mennyire nem aggasztja a jövő, és nem szomorkodik
amiatt, hogy esetleg valamit elszalasztott. Egyre inkább azt
éreztem, olyan akarok lenni, mint ő. Ez lett az életcélom.
– Amikor visszatértem Tokióba, megmondtam a főnökömnek,
hogy felmondok. Addig csakis a szakmámban képzeltem el a
jövőmet, de rájöttem, hogy egy mókuskerékben élném le az
egész életem. Rádöbbentem: olyan akarok lenni, mint Ushi.
Elgondolkodtam, hogyan tudom ezt megvalósítani. Felhívtam
Yaku Shimán élő páromat azzal, hogy meglátogatom. Hozzá
költöztem, és főzni tanultam. Egy évvel később
összeházasodtunk.
– Amikor az első babával voltam várandós, férjemmel
meglátogattuk Ushit Okinaván. Szerettem volna, ha megáldja a
gyermekem. Nem hiszem, hogy emlékezett rám; de
gyermekemet mindenesetre egészségesen hoztam a világra.
Most már ketten vannak, ők jelentik nekem az életet. Senki sem
tud korábbi tokiói karrieremről.
Mire idáig értünk a beszélgetésben, a tengerrel
párhuzamosan futó úton majdnem elértük Ogimit.
– Miben változott meg, hogy Ushira hasonlítson? – kérdeztem.
– Megtanultam saját magam elkészíteni az ételt családom
számára – mondta Sayoko. – Belefőzöm a szeretetemet az
ételekbe. Törődöm a férjemmel, gyerekeimmel, a férjem szeret
otthon lenni, jó családunk van. Igyekszem lélekben is
meggyőződni róla, hogy senkit sem bántok meg, és az emberek
jól érzik magukat körülöttem. Minden este időt szánok arra,
hogy gondoljak rájuk, arra, hogy mit eszem, és hogy mi az
igazán fontos a számomra. Ezeken vacsora közben is
elmerengek. Szánok időt az elmélkedésre. Már nem érdekel a
mókuskerék.

Újra Ushinál
Jócskán a délutánban jártunk már, mire Ushi házához értünk.
Hagyományos okinavai faházban lakott, melyben a szobákat
elhúzható rizspapír ajtók választották el, a padlót tatami
szőnyegek borították. Levettük a cipőnket, és beléptünk. Habár
a japánok általában a földön ülnek, Ushi királynőhöz illő
módon, derűs nyugodtsággal trónolt egy széken a szoba
közepén. Első találkozásunkkor még senki sem ismerte a nevét;
most pedig már ünnepelték – a hosszú élet egyfajta dalai lámája
vált belőle. Kék kimonót viselt, intett, hogy üljünk le, és mi, mint
az óvodás gyerekek, törökülésben a lábai előtt foglaltunk helyet.
Észrevettem azonban, hogy Sayoko hátul maradt. Valamilyen
oknál fogva nem akart közelebb jönni Ushihoz.
Ushi köszönésképpen a feje fölé emelte kezét, mintha csak a
karizmait akarná megmutatni, és azt kiáltotta:
– Genki! Genki! Genki! – vagyis „Életerő! Életerő! Életerő!”
Micsoda ajándék, ötlött belém. Annyian félnek az öregedéstől,
de ha láthatnák ezt az életerős asszonyt, biztosan várakozással
tekintenének az időskor elé. Megmutattam Ushinak a National
Geographicban megjelent fényképét. Büszkeséggel töltött el,
hogy az én cikkemet választották a címlapra. Zavartan
rápillantott, majd félrerakta, és megkínált egy kis édességgel.
Megint interjút készítettem vele, kérdeztem a kertjéről, a
barátairól, arról, hogy mennyit változott az élete az elmúlt öt év
folyamán, amióta nem találkoztunk. Kevesebbet kertészkedik,
mondta, de a közeli piacon munkát vállalt: gyümölcsöket
csomagolt. Napjai nagy részét még mindig az unokáival töltötte,
és azzal a három, még életben lévő barátjával, akikkel
gyermekkora óta jóban volt. Továbbra is főleg zöldségekből álló
vacsorával fejezte be a napot, és egy pohárka fekete üröm
szakéval koronázta meg. Elmondta a titkát:
– Dolgozz keményen, igyál fekete üröm szakét lefekvés előtt,
és aludj egy jót.
Miközben Ushival beszélgettem, elkaptam Sayoko pillantását.
A háttérből figyelte az interjút.
– Sayoko! – mondtam, tudatában annak, hogy hangom
illetlenül hangos, de biztos voltam benne, hogy Sayoko sokkal
udvariasabb annál, mint hogy felszólítás nélkül közelebb jöjjön
Ushihoz. – Kérem, mesélje el Ushinak a történetét!
Egy kicsit hezitált, majd mégiscsak közelebb jött, és letérdelt
az asszony előtt.
– Öt évvel ezelőtt eljöttem ide, és ön megváltoztatta az életem
– kezdte. – Találkozásunk hatására otthagytam az állásom, és
férjhez mentem. Nagyon nagy hálával tartozom önnek. –
Sayoko szeme megtelt könnyel, ahogy beszélt. Ushi zavarban
volt, nem emlékezett rá.
– Aztán visszajöttem pár évvel később – folytatta Sayoko –,
terhes voltam, és Ushi asszony megérintette a hasam.
Erre már Ushi is emlékezett. Rámosolygott Sayokóra, és
megfogta a kezét. Hüvelykujja Sayoko hüvelykujját simogatta.
– Nagy hatással volt rám, boldoggá tett – mondta a fiatalabb
nő. – Azért jöttem, hogy ezt megköszönjem. – Ushi szótlanul, de
megértően, gyengéden ütögette Sayoko kezét.
– Osztozom veled az áldásban – mondta.
Miután eljöttünk Ushitól, próbáltam utolérni Sayokót.
Teljesen el volt varázsolva, nagyon jó kedve volt. Kérdeztem,
most éppen mire gondol. Rám mosolygott, és így felelt:
– Úgy érzem, valami picit bezárult – mondta líraian az ő
japános ízű angoljával. – Teljesnek érzem magam.

Egy évszázad bölcsessége

Ez a könyv a világ Kék Zónáiban élő, Ushihoz hasonló
emberekről szól. A legegészségesebb és legidősebb személyektől
rengeteget tanulhatunk arról, hogyan kell sokáig élményekben
gazdag életet élni. Ha a bölcsesség a tudás és a tapasztalat
együttese, akkor ezek az emberek rendelkeznek a lehető
legnagyobb bölcsességgel.
Könyvünkben százévesek meglátásait közöljük arról, hogy mi
a jó élet titka. Történeteik a gyerekneveléstől a saját maguk
megszerettetésén keresztül a meggazdagodásig, a boldogság
megtalálásától a megtartásáig számos témát felölelnek.
Megtanulhatjuk tőlük, hogyan teremtsük meg személyes Kék
Zónánkat, és hogyan induljunk el a hosszú, teljesebb élet útján.
Ha azonban a hosszú élet tudományos hátteréről kérdezzük
őket, éppúgy nem tudnak válaszolni kérdésünkre, mint egy
kétméteres ember a „hogyan nőttél ilyen magasra?” kérdésre.
Nem tudják. Lehetséges, hogy Ushi fekete ürömmel fűszerezett
szakéjának van valami pozitív hatása az egészségre? Talán, de
ezzel még nem lehet megmagyarázni, hogyan kerülte el a rákot
vagy a szívbetegséget, vagy éppen mi az oka ennek a hatalmas
életerőnek még száznégy évesen is. Ahhoz, hogy megtudhassuk
az Ushihoz hasonló emberek életkorának titkait, kell találnunk
egy olyan helyet, ahol sok Ushi él – rá kell lelnünk egy
kultúrára, a Kék Zónára, ahol az ott élő kilencven-száz évesek
aránya kiemelkedően magas. Akkor majd jöhet a tudomány.
Dániában élő ikreket tanulmányozva a kutatók arra a
megállapításra jutottak, hogy génállományunk csupán
élettartamunk 25%-át befolyásolja. A maradék 75%-ot
életstílusunk és mindennapi döntéseink határozzák meg. Ebből
következik, hogy ha életvitelünket a lehető legoptimálisabban
alakítjuk, akkor a biológiai korlátainkon belül várható
élettartamunk maximalizálhatóvá válik.
Amikor elkezdtük az emberiség élethosszának titkait
vizsgálni, az Egyesült Államok Országos Öregedéskutató
Intézetének (NIA) demográfusai és kutatói segítségével
igyekeztünk meghatározni olyan zónákat a Földön, ahol az
emberek élettartama hosszabb és életmódjuk egészségesebb,
mint máshol. Ezek azok a helyek, ahol kimagaslóan sokan érik
meg a századik születésnapjukat, és általában hosszabb ideig,
egészségesebben élnek, mint más embertársaik, az átlaghoz
képest pedig a halálos betegségeknek csak töredéke sújtja őket.
A világ legnagyszerűbb öregedéskutató szaktekintélyeivel
dolgoztunk együtt azon, hogy meghatározzuk az adott
életstílusok azon tulajdonságait, amelyekkel magyarázhatóvá
válik a különösen magas kor elérése.

A hosszú élet tanulságai

Ez a könyv az öregedés tényeinek megvitatásával kezdődik. Mi
az esély rá, hogy valóban elérjük a százéves kort? Milyen
lehetőségeket kínálnak a kiegészítő készítmények, a
hormonterápia vagy a genetikai beavatkozás? Milyen
tudományosan bizonyított módszerek léteznek, melyekkel
egészségesebben élhetünk és meghosszabbíthatjuk életünket? A
következő fejezetekben bemutatjuk azokat a helyeket, ahol a
társadalom tagjai bizonyítottan magas kort élnek meg; azaz a
Kék Zónákat: Barbagia régiót az olaszországi Szardínia szigetén,
Japánban Okinavát, Kaliforniában a Loma Linda közösséget,
Costa Ricán a Nicoya-félszigetet és a görögországi Ikaria-
szigetet. Minden egyes helyen különböző kultúrákkal
találkozunk, sajátságos utakat járhatunk be a hosszú élet
ösvényén. Ushihoz hasonló, időskorukról elhíresült lakókkal
találkozunk, és szakértőkkel beszélgetünk, akik e helyek
életstílusát és kultúráját behatóan tanulmányozták.
Megmutatjuk, hogyan szövetkeznek egymással a történelem,
a gének és az ősrégi tradíciók annak érdekében, hogy
kedvezzenek az adott lakosságnak. Kielemezzük a helyi
életstílus összetevőit, és tudományos magyarázattal szolgálunk
arra, hogyan adnak hozzá további esztendőket az ott élők
életéhez.
Az utolsó fejezet kilenc tanulságba sűríti a magas kor
megérésének legjobb praktikáit és a vizsgált kultúrák
összehasonlítása után levont következtetéseit. Azt reméljük,
ezáltal egy használható képlethez jutunk, az eddig elérhető
legjobb, leghitelesebb forráshoz, amellyel további aktív éveket
adhatunk várható élettartamunkhoz.
Természetesen ez az információhalmaz még nem feltétlenül
lesz számunkra hasznos, hacsak nem alkalmazzuk a
gyakorlatban is. Ezért a feltárt tények alapján vezető életmód-
tanácsadók kidolgoztak egy akciótervet is, hogy miként építsük
be életünkbe a hosszú élet titkait. És íme, a jó hír: nem kell
mindegyiket követnünk. Bemutatunk egy „à la carte menüt”,
tele mindenféle izgalmas dologgal. Kiválaszthatjuk a
számunkra legjobbakat, és a tanácsokat megfontolva
mindennapi életünk részévé tehetjük azokat. Ne felejtsük el:
bármit is választunk, hónapokkal vagy akár évekkel
hosszabbíthatjuk meg életünket.
A Föld Kék Zónáiban több évszázad – vagy akár évezred –
emberi tapasztalata gyűlt össze. Hiszem, hogy az a mód,
ahogyan ezek az emberek étkeznek, kommunikálnak
egymással, elkerülik a stresszt, öngyógyítanak és saját világukat
szemlélik, nem véletlenül biztosít nekik hosszú életet. Ez a fajta
bölcsesség az idők folyamán, kultúrájuknak köszönhetően
alakult ki. Ahogy a természet a túlélésnél az előnyös
tulajdonsággal rendelkező fajoknak kedvez, ezekben a
kultúrákban a jó szokások olyan formában öröklődnek át, hogy
elősegítsék a lakók magas életkorát. Mindössze nyitottnak kell
lennünk, és figyelnünk, hallgatnunk kell rájuk, hogy
tanulhassunk tőlük.
Sayoko kész volt a tanulásra. Az Ushival töltött rövid idő elég
volt ahhoz, hogy megváltoztassa életét, és egy állandó
stresszben élő, egészségtelen életmódot folytató emberből
derűsebb, életerősebb személy váljék belőle, akinek életvitele
megegyezik értékrendjével. Talán önnél is meghallgatásra talál
e könyv mondanivalója, kedves olvasó. S ki tudja, talán épp ez
fogja megváltoztatni az életét.
 1. A hosszú élet titkai nyomában
Tíz jó évet veszíthetünk

Azt beszélik, hogy amikor 1513. április 2-án Juan Ponce de León
kikötött Florida északkeleti partján, az örök fiatalság forrását
kereste, melynek vizétől halhatatlanságot remélt. Ma már
tudjuk, hogy a valódi ok, amiért a spanyol felfedező eljött a
Bahama-szigetekig, az lehetett, hogy a spanyol vezetés
visszahelyezte katonai kormányzónak Kolumbusz Kristóf fiát,
Diegót, kitúrva ezzel Ponce de Leónt hivatalából. Ennek
ellenére Ponce de León útjának mégiscsak jelentős hatása volt.
Még ma, öt évszázaddal később is rendkívül vonzó az a
feltételezés, hogy valahol ott található egy bűvös forrás,
melynek vizét kortyolva örök életűek lehetünk. Még mindig sok
tanulatlan ember hisz a sarlatánoknak, akik az örök élet titkát
kínálják, legyen az tabletta, valamilyen étel vagy beavatkozás. A
chicagói Illinois Egyetemen kutató S. Jay Olshansky demográfus
és további 50, hosszú életet kutató szakértő 2002-ben egy
sokatmondó nyilatkozatot tettek közzé a csalók megfékezése
érdekében:
„Egyértelműen szeretnénk kijelenteni – írták –, hogy jelenleg
semmilyen életmódváltozás, sebészi beavatkozás, vitamin,
antioxidáns, hormon vagy genetikus manipulációs technika
sincs hatással az öregedés folyamataira.”
 Az öregedés kegyetlen valósága, hogy csak gázpedállal
rendelkezik. Még felfedezésre vár, létezik-e a fék is az ember
számára. Jelenleg csak azt a játékot játszhatjuk, hogy nem
lépünk olyan erősen a gázra, nem gyorsítunk még inkább a
folyamaton. Az átlagember azonban felgyorsult és pusztító
életmódjával túlságosan erősen és túl kitartóan nyomja a gázt.
Könyvünk megkísérli feltérképezni a lehető leghasznosabb
tapasztalatokat az egészséges és hosszú élethez, amelyeket
aztán mindennapjainkban is alkalmazhatunk. Sokkal nagyobb
befolyással lehetünk élettartamunkra, mint gondolnánk. A
tudósok szerint legalább tíz jó évvel ajándékozhatjuk meg
magunkat, ha a megfelelő életmódot folytatjuk, sőt a halálos
betegségek jó részét is elkerülhetjük. Vagyis egy extra, minőségi
évtizedet nyerhetünk!
Demográfusokból, kutatóorvosokból és újságírókból álló
csapatunk a hosszú élet titkai nyomában különleges helyeken
járt. Ellátogattunk a Kék Zónákba – bolygónk öt
legegészségesebb helyére –, ahol különösen magas arányban
élnek idős emberek, és az embertársaikat sújtó halálos
betegségek jelentős része is elkerüli őket. Az ott élők háromszor
nagyobb eséllyel érik el a százéves kort, mint mi.
Minden egyes Kék Zónában kérdőívet töltettünk ki az
Országos Öregedéskutató Intézet segítségével, hogy
meghatározzuk azon életstílus-összetevőket, amelyek
magyarázattal szolgálhatnak a helyre jellemző magas életkorra.
Vizsgáltuk, hogy mit esznek a lakosok, milyen fizikai
tevékenységeket folytatnak, hogyan szocializálódnak, melyek a
hagyományos gyógymódjaik stb.
 Megnéztük a mind az öt populációra jellemző közös
nevezőket, és így eljutottunk az egészséges életmód
leghasznosabb szokásainak kultúraközi összegzéséhez, a
ténylegesen hosszú élet „képletéhez”.
Íme, a Kék Zónák tétele: életstílusunk optimatizálásával
nyerhetünk egy extra, jó minőségű évtizedet, melyre egyébként
nem számíthatnánk. Mi a legjobb módja életmódunk
javításának? Kövessük a Kék Zónákban fellelt gyakorlatokat!

A hosszú élet kutatásának úttörője

Az első „sikerkönyv” Luigi Cornaro olasz írótól származik

1550-ből. A Hosszú élet művészete szerint, melyet franciára,
angolra, hollandra és németre is lefordítottak, az élet
mérsékelt életmóddal meghosszabbítható. Lehet, hogy
Cornaro tudott valamit. Bár pontos életkorát nem tudjuk,
kilencven évig biztosan, de akár még ennél is tovább élt.

Az öregedés tényezői
Összességében a Kék Zónák kilenc tanulságos leckével
szolgálnak. De mielőtt belemennénk a részletekbe, úgy vélem,
fontos néhány dolgot megértenünk az öregedéssel
kapcsolatban, illetve meg kell határoznunk pár alapvető elvet
és definíciót. Milyen hosszú életre számíthatunk? Mi történik
valójában a testünkkel eközben? Miért nem vehetünk be simán
egy tablettát, hogy meghosszabbítsuk az életünket? Hogyan
élhetünk tovább és jobb minőségben? Az életmódváltozás miért
jár pluszévekkel?
Ahhoz, hogy ezekre és további alapvető kérdésekre választ
kaphassunk, megkértük a világ néhány tudósát, hogy
számoljanak be legfrissebb kutatásaikról. Őket a biológia,
geriátria és a hosszú élet kutatásának legelismertebb
szaktekintélyeiként tartják számon.

STEVEN N. AUSTAD, PHD az öregedés sejtalapú és molekuláris

működését vizsgálja a San Antonió-i Texas Egészségközpont
Egyetemen. A Sam and Ann Barshop Hosszú Élet és Öregedés
Központ professzora, a Why We Age: What Science is
Discovering About the Body’s Journey Through Life (Miért
öregedünk: Testünk utazása az életünk folyamán) című könyv
szerzője.

DR. ROBERT N. BUTLER, PHD a New York-i politikai és oktatási

kutatási központ, a Nemzetközi Hosszú Élet Központ, USA
elnöke és vezérigazgatója, továbbá a Mount Sinai Orvosi
Központ geriátriai és felnőttkori fejlődés professzora. A Why
Survive: Being Old in America (Miért éljük túl: Idősként élni
Amerikában) című könyv szerzője.

DR. JACK M. GURALNIK, PHD a marylandi Bethesda Országos

Öregedéskutató Intézet járványtani, demográfiai és biometriai
laboratóriumának vezetője.

DR. ROBERT KANE a minneapolisi Minnesotai Egyetem

Öregedéskutató Központja és a Minnesotai Geriátria Oktatási
Központ igazgatója. A Közegészségügyi Iskola professzora, ahol
a Hosszú Távú Ellátás és Öregedés tiszteletbeli elnöke.

DR. THOMAS T. PERLS, MPH a New England-i Százévesek

Kutatás vezetője, a Bostoni Egyetem Orvosi Iskolájának
gyógyszerészeti és geriátriai docense. A Living to 100: Lessons in
Living to Your Maximum Potential at Any Age (100 évig élni: A
lehető legteljesebb élet tanai minden korban) című kötet
szerzője.

Mindegyik szakértővel külön interjút készítettem, majd minden

egyes kérdésre vonatkozóan kiválogattam a legjobb válaszokat.
Ezeket a következőkben foglalom össze.

Mi az öregedés?
ROBERT KANE: Ez egy nagyon összetett kérdés. Először is, az
öregedés a születésnél kezdődik. Ha belegondolunk, minden
egyes faj folyamatos fejlődésen megy át. Vegyük az egyén és a
környezet közti egyensúlyt. Alapjában véve az öregedés a
megküzdési mechanizmus gyengülése, a belső kontroll és
egyensúly fenntartásának kudarca.
Gyerekként indulunk útnak, aztán jellemünk különböző
változásokon megy át. Gyerekkorunkban rendkívül érzékenyek
vagyunk a környezetre, ezért védelemre szorulunk. Az ember
körülbelül a húszas évei közepére éri el testi fejlődésének a
csúcsát. Egy darabig tartjuk magunkat, aztán valamikor, talán a
negyvenes éveink közepén megkezdődik a hanyatlás, de
néhányan úgy tartják, hogy ez tulajdonképpen már a
harmincadik évünk után kezdetét veszi. Attól függ, hogy milyen
képlettel számolunk.
Öregkorunkra, akár csak gyermekként, a környezetünk
támogatására szorulunk. Az idősek általában nem boldogulnak
egyedül. Az öregedéssel azonosított törékenység, vagyis az,
amikor érzékenyen reagálunk a külső hatásokra,
tulajdonképpen az autonómia elvesztését jelenti.
A folyamat magában foglalja mind a pozitív, mind pedig a
negatív változásokat. Egy gerontológus halálos veszélyként
definiálná a korosodást. A halál lehetősége mindig jelen van,
akár betegek vagyunk, akár nem. Az évek előrehaladtával a
kockázat folyamatosan nő. Természetesen az elmúlás rizikóját
egyéb dolgok is növelhetik, vagyis az öregedés nem az egyedül
meghatározó, de a leginkább jellemző tényező. Folyamatosan
kutatják a korosodás biológiai jeleit, de eddig még egy olyan
jelre sem bukkantak, amelyik az esetek többségére igaz lenne,
ugyanakkor eltérne a betegségek kezdeti tüneteitől. Az emberek
például a hanyatlás kezdetét a szem állapotán keresztül mérik.
A legtöbben távollátókká válunk, általában a negyvenes éveink
elején. Mivel ez nem mindenkivel történik meg, nem
mondhatjuk, hogy ez az öregedés univerzális jele. Az őszülő
hajat vagy a bőr kollagénveszteségét is az idősödés
jellemzőjeként említik. Végbemegy egyfajta változás a
testfelépítésben is az évek múlásával. Bár mindez
nyilvánvalóan befolyásolható testmozgással és étrenddel, ennek
ellenére általánosságban elmondható, hogy izomtömegünk
csökken, míg testzsírunk növekszik. Az immunrendszer is
változáson megy át, veszít ellenálló képességéből, de ez
ugyancsak nem általánosítható.

Az öregedés külső jelei leggyakrabban a bőrünkön

jelentkeznek először

STEVEN AUSTAD: Úgy jellemezném az öregedést, mint a fizikai

képességek fokozatos elvesztését, beszéljünk akár futásról,
gondolkodásról vagy hasonlókról. A kor előrehaladtával fizikai
és mentális képességeink fokozatosan és egyre inkább
gyengülnek, és olyan képességeinket veszítjük el, melyeknek
korábban birtokában voltunk. Ez azt jelenti, hogy alapjában
véve nem arra terveztek bennünket, hogy fizikai
teljesítőképességünket örökre megőrizzük.

Csillogó fehérség

Ragyogó mosollyal kezdődik az egészséges élet.

Kiegyensúlyozott ételeinkből bármit meg tudunk enni
egészséges fogakkal, de szuvas, rosszul illeszkedő fogsorral
vagy más szájüregi betegséggel a rágás fájdalmassá válhat,
akár étkezési rendellenességekhez is vezethet. Rendszeresen
keressük fel fogorvosunkat, és mossuk fogainkat, hogy
mosolyunk egészséges maradjon.

ROBERT KANE: Sok elmélet létezik az öregedésről. Az egyik

szerint vannak olyan génjeink, melyek be- és kikapcsolással
enyhítik vagy éppen siettetik az öregedés folyamatát. Egy másik
elmélet a „hulladéklerakó-szindróma”, amely szerint az idő
előrehaladtával felhalmozzuk szervezetünkben a toxinokat, ez
pedig következményekkel jár.
De megismétlem, azt a kérdést kell feltennünk, miért
halmozzuk fel magunkban a méreganyagokat! Talán azért,
mert a korábban jól működő sejtközi folyamatok egy pontnál
megálltak, s már nem funkcionálnak. Vagyis a toxinok
valójában az öregedés jelei lehetnek, vagy a testben működő
génóra hatására bekövetkező egyéb biológiai folyamatok
kísérőjelenségei. Az igazság az, hogy fogalmunk sincs róla.

Amerika lakosságának átlagéletkora

ROBERT KANE: A mai világban egy harmincévesnek jó esélye
van arra, hogy hetven-nyolcvan évig éljen – persze attól
függően, hogy férfiról vagy nőről van szó. Ha eltekintünk a fő
kockázati tényezőktől, mint például a szívbetegség, rák,
szélütés, akkor a becsléseim szerint öt-tíz évet hozzátehetünk a
születéskor várható élettartamhoz.

TOM PERLS: A legtöbb ember teste olyan, mintha százötvenezer

kilométer megtételére tervezett autó lenne. Néhány járgány – a
megfelelő genetikai felépítéssel – kétszázezer kilométert, vagy
többet is megtesz. De még ők is megkopnak idővel, a
legtökéletesebb karbantartás mellett is. A kopással pedig
törékenység társul. Ha utunk során padkára futunk, már
nehezebben pattanunk vissza. A folyamatos leépülés során
eljön az a pont, ahonnét már nincs visszaút, csak az elmúlás.

Mekkora esély van arra, hogy száz évig éljünk?

JACK GURALNIK: Nos, természetesen elég kevés, talán 1%-nál is
kevesebb. A válasz attól függ, hány évesek vagyunk most. Más
eséllyel indul az, aki épp most született, mint az, aki már elmúlt
nyolcvan. Az egészségi állapot is sokat számít. A legtöbb száz
évet megélt személy nagy valószínűséggel teljesen egészséges
volt nyolcvanéves korában is.

TOM PERLS: A százéves kor megérését a lottó öttalálatoshoz

szoktam hasonlítani: elég kicsi az esély rá. Ha volt a
családunkban olyan, aki hosszú életet élt, és egészségesen
élünk, akkor van rá esélyünk. Manapság a leggyorsabban
duzzadó népességi szegmens a szépkorúaké, köszönhetően
részben azért, mert egyre jobban kiszűrik a magas vérnyomást.
Ez máris egy lottógolyó, ne hagyjuk a véletlenre. Az öt szám
helyett máris csak négy marad. További golyót jelent az, hogy
sikerült felülkerekednünk a magas gyermekhalandóságot okozó
tényezőkön. Kedvező közegészségügyi intézkedésekkel, mint
például a tiszta vízhez való hozzáféréssel, magasabb
iskolázottsággal és a társadalmi-gazdasági helyzet javulásával
tovább növeljük a nyertes golyók számát.
Érdemes a hosszú életre úgy gondolni, hogy „minél
egészségesebben élek, annál idősebb kort érhetek el”.

STEVEN AUSTAD: A kérdés az – és itt jön be a képbe, mennyire

fontosak is az egészséges szokások –, ha száz évig élünk, milyen
lesz az a száz év? Ágyban fekvő leszek, aki képtelen
gondoskodni magáról? Vagy viszonylag független leszek és
mozgékony? Ez az a pont, ahol úgy vélem, az egészséges
szokások kifejtik hatásukat.
 Ponce de León legendás kutatása az örök fiatalság
forrása után csak egy a megannyi próbálkozás közül,
mely jól példázza, mennyire szeretnénk az
öregedésen felülkerekedni

Létezik-e az életet meghosszabbító tabletta?

ROBERT KANE: Rengeteg csodaszer létezik szerte a világon, de
ne bízzunk meg egyikben sem! Legyen az emberi növekedési
hormon vagy antioxidáns, egyiket sem vetették alá alapos
vizsgálatnak. Ha valaha bármelyik is átesett egy komolyabb
ellenőrzésen, kiderült, hogy semmit sem ér. Természetesen ez
nem jelenti azt, hogy egy új felfedezés ne léphetné át a bűvös
határt, de jelenleg ez még az ismeretlen jövő. Gondoljunk csak
bele: ha az antioxidánsok olyan egészségesek lennének, a tartós
kenyereken, kétszersülteken, konzerveken és hasonlókon
(vagyis olyan antioxidánsokkal teli ételeken, melyek sokáig
elállnak, és állaguk nem romlik) felnőtt generációk sosem
öregednének meg.

ROBERT BUTLER: A DHEA (a mellékvese által termelt szteroid,

amely nemi hormonokká alakul át), az emberi növekedést
serkentő hormon és a melatonin alkalmazása mindenképpen
megkérdőjelezhető. A növekedést elősegítő hormon az
embereket felfújja, nem csak az izomtömeget növeli.
Hipertrófiával (beteges megnövekedés) járhat, ödémát és egyéb
problémákat okozhat. Továbbá ott van az akromegáliának
nevezett betegség, mely leginkább a növekedési hormon
túltengése következtében alakul ki. Az éveken keresztül
selejtnek titulált DHEA szervezetünkben nagy mennyiségben
előfordulva tesztoszteronná és ösztrogénné alakul át. Ezeknek a
hormonoknak a vizsgálata jellemzően rövid ideig tartott, vagyis
fél és egy év közé tehető a tesztperiódusuk. Ezért a hosszú távú
hatásuk nem ismert.
Marck Blackman, a Washington D. C.-beli Veteránok
Egészségügyi Központjából és Mitchell Harman, az arizonai
Phoenix Kronos Hosszú Életet Kutató Intézet munkatársa, a fent
említett hormonok szakértői. Ők végezték el ugyanis mind ez
idáig a legalaposabb vizsgálatokat a hormonkutatás
történetében.

A leggyakoribb halálos betegségek

 Szívbaj: ez okozza a legtöbb ember halálát
Rák: a második leggyakoribb halálok
Megelőzés: az életmódközpontok egészséges életvitelt és
rendszeres szűrővizsgálatokat javasolnak

Szükség van-e vitaminpótlásra?

ROBERT BUTLER: Természetesen fedeznünk kell az alapvető
napi vitaminszükségletünket, de nem szabad túlzásba vinnünk
a vitaminok fogyasztását. Az E-vitamin Alzheimer-kórra
gyakorolt hatását vizsgálva a NIA cáfolta azt a feltételezést,
miszerint a vitamin kedvezően befolyásolja a betegség
kialakulását.
Úgy gondolom, ez is, mint annyi más a természetben, a józan
ész és mértékletesség kérdése. Az emberek hajlamosak úgy
gondolkozni, hogy ha egy adag multivitamin jó a
szervezetüknek, akkor annak kétszerese vagy háromszorosa
még jobb lesz. De ez sajnos nem így működik.
A napi vitaminszükségletünk fedezéséhez egy nap átlagosan
legalább hatszor-kilencszer kell gyümölcsöt és zöldséget
fogyasztanunk. Ezt azonban kevesen tudják megtenni, ezért
hasznos és olcsó megoldásnak számít a multivitamin napi
alkalmazása. Az idősebb férfiak esetében vasat tartalmazó
kiegészítők szedése nem javasolt, mivel a vas felhalmozódhat a
szívben, és úgynevezett hemosziderózishoz vezethet. Nekik
tehát olyan vitaminkészítmények fogyasztása javallott, melyek
nem tartalmaznak vasat, és kimondottan férfiak számára
készültek.

A hosszú élet étrendje

ROBERT KANE: Mindenkinek kiegyensúlyozott étrend követése
javasolt. Megjegyzem, ez nem azt jelenti, hogy vegetáriánusnak
kell lennünk. Az egészséges életmód egyik fő elve a
mértékletesség. A szénhidrát-, zsír- és fehérjebevitelt
arányosan, a megfelelő szintű kalória elfogyasztásával kell
fedeznünk. Csak annyit együnk meg, amennyire valóban
szükségünk van. Számos ételről tudjuk, hogy egészségtelen.
Ilyenek például a gyorsételek. Ennek ellenére szívesen
fogyasztunk az egészségünkre káros mennyiségben sót, cukrot
és zsírt. Ha evésről van szó, mintha eleve lenne valami
öröklődően önpusztító az emberiségben.
A jó étrend alapvetően mértékletes. Vannak, akik kizárólag
hüvelyeseken és növényi eredetű élelmiszereken élnek, ami
teljes mértékben elfogadható, bár szükségtelen. Mindenki
szervezete fel tudja dolgozni a húst, a kérdés, hogy mennyit.
Európai szokásokhoz illő kisebb, vagy amerikai szokásnak
megfelelően nagyobb adagról van-e szó? Hetente pár
alkalommal, esetleg mindennap, vagy talán naponta többször
eszünk-e húst? Zsír hozzáadásával készült, feldolgozott
húskészítményt vagy kis mennyiségben sovány húst
fogyasztunk-e?
Térjünk vissza megint a mértékletességhez! Lehet, hogy jó
formában voltunk a húszas éveinkben, és talán meg tudtuk
őrizni a súlyunkat később is. De hozzátartozik az igazsághoz,
hogy húszévesen bármilyen vacak ételt fogyaszthatunk,
mégsem hízunk el, mert fizikailag aktívabb életet élünk és a
szervezetünk ellenállóbb. A kor előrehaladtával azonban
ellenálló képességünk romlik, ezért káros szokásaink negatív
következményei jobban megmutatkoznak.

Mit tegyünk, hogy néhány tartalmas évvel többet

éljünk?
ROBERT KANE: Változtassunk az életstílusunkon, és ne csak a
sport kedvéért mozogjunk! Biciklizzünk vezetés helyett;
válasszuk a lépcsőt a lift helyett, és sétáljunk el a boltba, ne
autóval menjünk! Ha képesek vagyunk beépíteni ezeket az apró
változtatásokat az életünkbe, akkor jó eséllyel hosszú és
tartalmas életre számíthatunk.
A siker a kitartáson múlik. Az emberek gyakran egy
traumatikus élmény után hirtelen elhatározással változtatni
akarnak életükön, hogy a halál érezhető jelenlététől
megszabaduljanak. De az életvitelünkön csak kitartással
javíthatunk. Mindig találunk okot arra, hogy feladjuk.
Egy másik dolog, amire felhívnám mindenki figyelmét: ne
szokjunk rá a dohányzásra! A dohányzás mindennél nagyobb
veszélyt jelent minőségi életvitelünkre. Ha sikerül leszokni a
cigarettáról, akkor mindenképpen törekedjünk a mértékletes
életstílus kialakítására testsúlyunk megtartása érdekében: napi
rutinunkba feltétlenül építsük be a rendszeres testmozgást!

Segít-e a testmozgás?
ROBERT KANE: A testmozgásnak számos jótékony hatása
ismert. A kardiovaszkuláris edzés, más néven aerobik, például
javítja testünk oxigénfelvevő képességét. A gyakorlatok alatt nő
a pulzusszám, hasonlóan ahhoz, mint amikor erőteljes mozgást
végzünk a szabadban. Az úszás szervezetünkre gyakorolt
hatása is ehhez mérhető.
Az antigravitációs mozgást se hagyjuk ki! A csontritkulás
(oszteoporózis) kialakulásának megelőzésére az úszás nem
megoldás, mert nem erősíti eléggé a csontokat. Csontritkulás
esetén a gravitáció elleni mozgás, a séta, sőt még az álldogálás is
jobban elősegítik a csontok anyagcseréjét, mint az úszás.
Meg kell még említenünk azokat a gyakorlatokat is, amelyek
egyensúlyunk megőrzése miatt fontosak. A tajcsiról, jógáról
nagyon sok szó esik. Ezekről úgy tartják, csökkentik az elesés
kockázatát.
Az izomzat erősítésében fontos szerepet kapnak továbbá az
erőgyakorlatok. Bár a súlyemelés sok esetben az izmok
túlfejlődéséhez vezet, a kisebb súlyokkal végzett gyakorlatok,
illetve az antigravitációs mozgás jótékony hatással vannak
szervezetünkre.
Adatokkal igazolható, hogy a mérsékelt és folyamatos mozgás
jelentős előnyökkel jár. Kutatások bizonyítják azt is, hogy a
maratonfutók szív- és érrendszere sokkal jobb állapotban van
az átlagemberénél. Ez azt is jelenthetné, hogy a több jobb, ha
figyelmen kívül hagyjuk, hogy az ilyen mérvű mozgás
rendkívül megterheli az ízületeket. Tehát a maratonistáknak,
bár jó szív- és érrendszerrel rendelkeznek, számolniuk kell az
ízületi problémákkal. Mindezt összefoglalva, öt alkalommal egy
héten, napi fél óra – esetleg egy óra – aktív mozgással sokat
javíthatunk egészségi állapotunkon. Nem feltétlenül kell
egyhuzamban elvégeznünk a napi mozgást, bár az úgy tűnik,
hogy hathatósabb. Ha elkezdjük, és kitartóan folytatjuk, annak
meglesz az eredménye.
 Frank Shearer 1939-ben próbálta ki először a
vízisíelést és kilencvenkilenc évesen még mindig
lelkes híve. – Szeretem a természetet és a mozgást –
mondja

Hogyan maximalizálhatjuk jó éveink számát?

ROBERT KANE: Két kérdést kell tisztáznunk ennek kapcsán:
„Milyen hosszú életre számíthatok?” és „Milyen minőségű életet
élhetek?” A kettő természetesen nem ugyanaz. Senki nem
vágyik arra, hogy az utolsó két évét egy életmentő készülék
segítségével élje le. A kérdés tehát az, hogy hogyan lehet
késleltetni az öregedéssel járó magatehetetlenséget, és növelni a
„jó évek” számát?
Meg kell jegyeznem, hogy a sikeres öregedésben bizonyos
dolgok segítségünkre lehetnek! Az egyik a társadalmi
kapcsolatok ápolása. Mindenki élvezi embertársai társaságát,
főleg, ha olyanokkal lehet, akik törődnek vele. Az együtt töltött
idő alatt jól érezzük magunkat, mindegy, hogy az endorfinszint
növekedése, vagy a kortizolszint csökkenése miatt. A biológiai
okokat nem tudjuk pontosan, hiába is keresték azokat. Mégis
történik velünk ilyenkor valami, ami érdemessé teszi a további
életet, és több értelmet nyernek az előttünk álló napok.

A dohányzás és a bőr

A dohányzás okozta megbetegedések és halálok

megelőzhetőek. Ez az egészségtelen szokás a belső
szervekre kifejtett káros hatásán túl felgyorsítja a bőr
öregedését is. A dohányosok idősebbnek tűnnek a koruknál.
Kutatások bizonyítják, hogy a dohányzó ember bőre sokkal
ráncosabb, mint a nem dohányzóké, és hordozza a korai
öregedés jeleit. Ennek okait még mindig vizsgálják.

Sokaknak segítségére lehet, ha érdekes vagy hasznos

tevékenységgel foglalják le magukat. Mivel különbözőek
vagyunk, más és más feladatokban lelünk örömet. A
munkamániásokról azt feltételezzük, hogy nagyobb stressznek
vannak kitéve. Ez nem feltétlenül igaz, főleg akkor nem, ha
élvezik is, amit csinálnak. Ha olyan külső tényezők motiválják
őket, mint a minél több pénz szerzése, a munka stresszel járhat,
és előfordulhat, hogy az egészségükre káros hatással van. Tehát
személyfüggő, hogy ki milyen tevékenységgel szerez magának
örömet.
Nem állíthatjuk, hogy mindenkinek jót tesz, ha a családja
támogatja. Bizonyos helyzetekben előfordul, hogy a családi
támasz nem segít. Miközben sokakat maximálisan kielégít és
boldoggá tesz, ha a családtagjaikkal lehetnek, másokat ugyanez
megőrjít és szorongással tölt el. Ez egy összetett és soktényezős
problémakör.
Mindenki életében vannak azonban olyan élmények, melyek
a kiteljesedés, megbecsülés, szeretettség és jó élet érzését
hozzák el számára. Ezek mind nagyon kedvezően befolyásolják
az életünket.

TOM PERLS: A kellemes évek biztosítása időskorunkra ott

kezdődik, hogy nem dőlünk be az öregedéstagadó
kuruzslásnak. Az időseket jellemző testi változásokat sokan
tévesen rútnak és visszataszítónak tartják. Ez okozza azt a
viszolygást, amit sokan az öregedés hallatán kinyilvánítanak. A
kuruzslók azzal hitegetnek bennünket, hogy képesek
megállítani, sőt talán még visszafordítani is ezt a folyamatot, de
ne higgyünk nekik! Számos esetben ezek az emberek orvosnak
vagy kutatónak nevezik magukat, és ekként bizonygatják, hogy
az öregedés megállítható, visszafordítható. Ne higgyék, hogy
egy képzett orvos vagy kutató képes lenne ilyet állítani! De
akkor mégis miért hisznek oly sokan a sarlatánoknak?
Az ilyen tevékenységek hátterében a pénzszerzés és kuruzslás
áll. Ezek a kezelések sokba kerülnek, és jó esetben nem
használnak, rossz esetben még ártalmasak is. Érdemes nagy
ívben elkerülni őket. Ehelyett kövessük inkább azoknak az
aggastyánoknak az életmódját, akik a Kék Zónákban élnek.

Irány a Kék Zóna!

Térjünk vissza a Kék Zóna-kutatáshoz! Az elmúlt hét év alatt
bejártuk a Földet, és vissza-visszatértünk mind az öt Kék
Zónába, ahol az ott élő idős emberek izgalmas életébe
nyerhettünk betekintést. Ők azok, akiknek koráról
megbizonyosodhattunk. Több tucat szépkorú emberrel
készítettünk interjút, helyi orvoscsoportokkal működtünk
együtt, és módszeresen tanulmányoztuk a helyi életmódokat,
szokásokat és bevett gyakorlatokat.
Mindegyik Kék Zóna saját recepttel szolgált a hosszú életre,
de mint rájöttünk, sok összetevő azonos volt a többi zónáéval.
Ezek az azonosságok, amelyeket mi kilenc leckében szedtünk
össze, mélyen a kultúrákban gyökereznek. Azt hiszem,
rájöhetett a kedves olvasó, hogy kutatásunk az örök fiatalság
forrására irányult, melyről kiderült, hogy nem a földből
eredeztethető – hanem évszázados próbálkozások és hibák
halmazából jött létre.
Kutatásunk első állomása egy kis sziget volt Olaszországban.
 2. A szardíniai Kék Zóna
Itt erősek az asszonyok, a család a
legfontosabb, és meredek hegycsúcsok
szolgálják az egészséget

1999 októberében Gianni Pes, doktor és biostatisztikus, egy

lenyűgöző előadást tartott Franciaországban, Montpellier-ben,
egy hosszú életet kutató nemzetközi konferencián. Beszámolt
arról, hogy öt éven keresztül ezer százéves szardíniai ember
kórtörténetét vette fel, és közülük kétszázat személyesen
vizsgált meg. Kutatása során arra lett figyelmes, hogy Barbagia
régió hegyeiben, egy Ogliastra nevű, kis, vese alakú
közigazgatási járásban feltűnően sokan érték meg a százéves
kort. Az ott élő lakosság átlagéletkora a legmagasabb
Olaszországban, de talán az egész világon is.
Egy 2500 főt számláló faluban heten betöltötték századik
életévüket, ami egy nagyon magas szám, figyelembe véve az
Egyesült Államok adatait, ahol ötezer emberre talán, ha egy
százéves jut.
– Az összes jelen lévő demográfus szkeptikusnak tűnt –
emlékszik vissza Pes. – Mindenkinek eszébe jutottak az
évtizedekkel ezelőtti vizsgálatok a Szovjetunióhoz tartozó
Grúziában, a pakisztáni Hunza-völgyben és Ecuadorban a
Vilcabamba-völgyben, melyekről később kiderült, hogy az
eredmények túlzóak és hibásak voltak. Nehéz volt őket
meggyőzni.

Mintavétel

A francia Jeanne Calment 1875. február 21-én született, és

rekordéletkort ért meg: százhuszonkettő évet és
százhatvannégy napot. Élete nagy részében szellemileg és
testileg aktív maradt. Magas korát a portói bornak, az
olívaolajnak és jó humorérzékének tulajdonította.

A konferencia résztvevői között volt dr. Michel Poulain, egy

belga demográfus is, aki már tizenöt éve éltes korú
közösségeket tanulmányozott szerte a világon. Dr. Poulain
többek között részt vett egy olyan módszer kidolgozásában is,
mellyel meghatározhatóvá vált az emberek valós életkora, és
melyet aztán sikerrel alkalmazott Európában és Ázsia több
részén is.
– Nem hittem Gianninak – mesélte később Poulain. –
Túlságosan nagy számokat említett Szardíniáról. Arra
gyanakodtam, hogy esetleg hibásan rögzítették az adatokat.
Végül aztán engem bíztak meg azzal, hogy felmérjem a
helyzetet. Mivel Olaszországba kellett utaznom, elfogadtam a
felkérést, hogy megnézzem a helyszínt.
A hosszú életről elhíresült falu
Mire 2000 januárjában Poulain megérkezett a szardíniai a kis
faluba, Arzanába, már oda is elért a hír, hogy a település egyre
jelentősebb ismertségre tarthat számot százéves lakóinak
száma miatt. Ekkor épp egy ünnepi eseményt tartottak négy
százéves társuk tiszteletére.
– Engem is meghívtak. Ám mivel nem volt birtokomban
hiteles adat, nem állt módomban nyilvánosan elismerni, hogy a
faluban valóban magas az éltes korúak száma – mondta
Poulain. – Tudós vagyok, és megbízható adatok nélkül nem
vonhatok le következtetéseket.
Fél órával az ünnepség előtt megálltam a városházánál, és
vetettem egy pillantást a születési és halálozási adatokra.
Egyből láttam, hogy az előzetes adatok alátámasztják a
dokumentumok pontosságát. Elkezdtem hinni Gianni
adatainak, úgyhogy részt vettem a szertartáson, és eldöntöttem,
nagyobb kutatásba kezdek a kiugróan magas kort megérő
szardíniai férfiak körében.
Három hónap elteltével Poulain visszatért Szardíniára,
melyet még kilenc látogatás követett. A helyszínen adatgyűjtést
végzett és interjúkat készített a százévesekkel. Mintegy negyven
település önkormányzatát kereste fel, és felállította az
úgynevezett extrém hosszú élet indexét (Extreme Longevity
Index – ELI). Ez az index az 1880–1900 között születettek
születési és halálozási adatain alapul. Poulain lassacskán rájött,
hogy a környéknek hihetetlenül magas a mutatója.
Összegyűjtötte és egy térképen kék színnel megjelölte azon
önkormányzatok adatait, ahol a legtöbb éltes korú ember élt. A
későbbiekben ez adott alapot a demográfusoknak a Kék Zóna
kifejezés használatához.
Négy évvel később Poulain, Pes és hat másik kollégájuk
megjelentetett egy cikket az Experimental Gerontology (Kísérleti
Gerontológia) című folyóiratban, amelyben arról számoltak be,
hogy Szardínia legidősebbjeinek jelentős része a sziget Barbagia
régiójában él. A Kék Zóna-jelenséget elsősorban férfiakra
tartották érvényesnek, ugyanis az itt élő férfiak még
időskorukban is életerősebbek maradtak, mint azonos korú
társaik Földünk bármely más részén. A világ fejlett országaiban
a százévesek aránya 4:1 a nők javára. Itt ez az arány 1:1.
Tanulmányuk kimutatta, hogy a hosszú élet földrajzi
eloszlása nem homogén Szardínia szigetén. A Barbagia Kék
Zónában sokkal nagyobb esély volt a magas kor megérésére,
mint a sziget más részein. Ez a dimbes-dombos vidék nemrégen
még egészen elszigeteltnek számított.
– A helyiek körében rendkívül magas élettartamot kiváltó
sajátos tényezők szerepe még nem ismert – összegezték a
kutatók.
Poulain demográfusként népességi adatokat gyűjtött, és nem
törekedett arra, hogy következtetéseket vonjon le. Rávilágított
ugyan arra, hogy a többi Kék Zóna hegyvidéki régió volt, de
nem magyarázta meg, hogy Szardínián minek tulajdonítható a
sokakat jellemző magas életkor elérése. Ennek kutatását
Poulain a történelem, étrend és a helyiek életstílusának
multidiszciplináris vizsgálatával látta megvalósíthatónak.
Stresszes életet élnek-e? Milyen módszerek segítik őket a
feszültség oldásában? Milyen szerepet tulajdoníthatunk a
vallásnak, a hagyományos gyógymódoknak, vagy esetleg a jó
levegőnek és az ivóvíznek? Vajon milyen titkokat rejtenek a Kék
Zónák, amelyek segítségével meghosszabbítható a ma élők
élete?

A Kék Zóna-kutatás kezdetei

A Kék Zóna-rejtély megismerésének céljával 2004 októberében
David McLainnel, a National Geographic fotóriporterével
megérkeztünk Sassariba, a Szardínia északnyugati
tengerpartján fekvő egyetemvárosba. Az interjúk
elkészítésében, tolmácsolásban és a logisztikai háttér
kiépítésében segítségünkre volt két fiatal olasz újságíró,
Gianluca Colla és Marisa Montabella. Legalább húsz százéves
lakóval szerettünk volna interjút készíteni, elvégre ők
képviselik a hosszú élet kultúráját. Továbbá azt terveztük, hogy
helyi szakértőket kérdezünk meg arról, hogy a beszélgetéseink
során megismert kulturális jellegzetességek vajon milyen
szerepet játszanak a magas kor megérésében.
Nagy szerencsénkre a Stanford Egyetemen végzett evolúciós
antropológus, név szerint dr. Paolo Francalacci genetikát
oktatott a Sassari Egyetemen. – Hívjatok csak Paolónak! –
mutatkozott be első találkozásunk alkalmával. A megnyerő
külsejű, farmernadrágot és tweedzakót viselő, barna hajú fiatal
professzor kalauzolt bennünket Alghero keskeny, macskaköves
utcáin. Áthaladtunk egy nagy szökőkutas téren, szabadtéri
kávézók közt, míg végül megérkeztünk egy négyszáz éves
épületben kialakított, gyengén megvilágított bárba. Helyet
foglaltunk egy sarokasztalnál, és sört rendeltünk magunknak.
Francalacci személyében egy olyan éles eszű, kivételes
akadémikust ismerhettem meg, aki egyszerűen és érthetően
képes megmagyarázni a legösszetettebb fogalmakat is,
miközben lelkesítő előadásmódját gyakran heves
gesztikulációval tarkítja.
Elmesélte, hogy először a Pisai Egyetem biológus
hallgatójaként kezdett érdeklődni az emberi evolúció iránt.
Később csatlakozott a nagy hírű Luigi Luca Cavalli-Sforza
stanfordi laboratóriumához, ahol az emberi populáció
génállományát kutatta. Szakterülete a mitokondriális DNS-ek
elemzése volt, mely alapján meghatározta az emberek – élők
vagy nem élők – származását. Az igazi elismerést a kínai Takla-
Makán sivatagból származó múmiák vizsgálata hozta számára,
melyeknek indoeurópai eredetét bebizonyította.
– Negyvenhat kromoszómánk felét édesanyánktól, másik felét
pedig édesapánktól örököljük – magyarázta heves gesztikuláció
kíséretében. – Ez azt jelenti, hogy minden génre két, egymással
kölcsönhatásban lévő másolatot kapunk, egyet-egyet mindkét
szülőtől. Ezalól kivétel két kicsi DNS, az Y-kromoszóma, melyet
az apától öröklünk (ezt a nők nem hordozzák), és a
mitokondriális DNS, melyet az anyától öröklünk (bár a
férfiakban is megvan, nem tudják továbbörökíteni utódaiknak).
Ez a felismerés megkönnyíti egy adott a népesség genetikájának
visszavezetését az ősökig; a női vonalat a mitokondriális DNS-
en, míg a férfivonalat az Y-kromoszómán keresztül követhetjük
nyomon. A DNS segítségével a Földön élő összes ember
származása visszavezethető néhány női ágig.
Francalaccinak ezzel a technikával a szardíniaiak
származását nagyjából tizennégyezer évre sikerült
visszavezetnie. Akkoriban a Föld éppen felmelegedőben volt
egy jégkorszak után. Ahogy a hó visszahúzódott, egy közös
genetikai múltat őrző kisebb ibériai csoport megkezdte
vándorlását a Pireneusok felől a Földközi-tenger felé.
Végigmentek a keleti tengerparton, a mai francia Riviérán át
Toscanáig, átszelték a tengert, s Korzikán rövid időre
megpihentek. Végül a szardíniai tengerpartot övező
hegyvonulat lábánál telepedtek le.
– A tizennyolcezer évvel ezelőtt beköszöntő, úgynevezett
glaciális maximum időszakát az emberiségnek csupán két
csoportja élte túl, az egyik Ibériában, a másik a Balkánon –
mondta. A gleccserek visszahúzódását és az átlaghőmérséklet
emelkedését követően az emberek újra benépesítették Európát.
A Balkánról nyugatra, az Ibériai-félszigetről pedig keletre vették
az irányt. Szardíniát szinte kizárólag az ibériai hullám
telepítette be, ennek köszönhetően lakossága az Y-kromoszóma
M26 ágát hordozza.
– Ma már a szardíniaiak csupán 35%-ában azonosítható az
M26 genetikai marker, máshol pedig alig megtalálható – említi
Francalacci. Az itt élő emberek genetikai tisztaságát látva úgy
véli, hogy Szardínia korai lakói jellemzően nem házasodtak más
mediterrán népekkel. Valószínűleg vadászatból, gyűjtögetésből
és halászatból tartották fenn magukat. A mezőgazdaságot az
újkőkorszakban, hat-hétezer évvel ezelőtt ideérkező levantei
népek honosíthatták meg a szigeten, akik már háromezer évvel
korábban is művelték földjeiket.
– Y-kromoszómánk arról árulkodik, hogy kapcsolatunk a
levantei emberekkel csupán kulturális, és nem genetikai –
mondja Francalacci. Éppen ezért a szardíniai emberek
genetikája eltér az Európában élő többi népcsoportétól. Egyes
betegségek előfordulása emiatt gyakoribb náluk, ilyen az 1-es
típusú cukorbetegség vagy a szklerózis multiplex. Más
betegségek esetén ugyanakkor előnyöket élveznek, így például
jellemző rájuk a maláriával szembeni rezisztencia, és –
különösen a férfiak körében – a hosszú élet.
 A több mint százéves képen három szardíniai asszony
és egy kisgyermek áll hagyományos viseletben egy
kapualjban, 1913-ban

Az interjú alatt Francalacciból megállás nélkül törtek elő a

gondolatok. Mire elfogyott a sörünk, muszáj volt egy kis
szünetet tartanom. Ekkor meghívott magához kis tetőtéri
lakásába, ahol görög feleségével, a kedves Christinával élt.
Konyhaablakukból lenyűgöző kilátás nyílt a piros háztetők
összevisszaságán keresztül a tengerre. Barbagiai népzenét tett
fel, s a lakást betöltötték a szardíniai fennsíkon honos nomád
pásztorok dalai, melyek alapjául egy ősi hangszer, a hármas
nádsíp, a launeddas szolgált. Kinyitott egy üveg szardíniai
Cannonau vörösbort, s folytatta élénk beszédét.
A középső bronzkorban egy törzsi kultúra, a nurági civilizáció
vette kezdetét Szardínián (bizonyos értelemben ebből ered a
szardíniai Kék Zóna), mesélte. A nurágiak elnevezésüket a
sziget számos pontján általuk emelt és hátrahagyott
kőtornyokról kapták.
Időszámításunk kezdetére más civilizációk is felfedezték az itt
megbúvó értékeket és vonzerőt, ezért a sziget korai történelme
során számtalan alkalommal erőszakos idegenek törtek be,
meghódították és kifosztották az itt lakókat. A föníciaiak és
rómaiak katonai fölényüknek köszönhetően könnyen
elfoglalták a partvidéket és a déli alföldet. Az ősi szardíniaiak
kénytelenek voltak hegyvidékre menekülni. A legtöbb feljegyzés
szerint a leigázó barbárok nomád életmódot folytattak, s
leginkább állattartással foglalkoztak.
A Barbagia szó a latin barbariából származik, jelentése pedig:
barbárok földje. A latinok barbarusnak hívták az idegeneket,
mely az ősi görög szóból, a barbarosból, feltehetően egy
hangutánzó szóból ered: annak az utánzása, ahogy valaki
görögül próbál beszélni. Nem igazán érdekelte őket a
földművelés fáradságos tevékenysége, habár nagy
valószínűséggel megtanulták az alapjait a rómaiaktól.
– Annak ellenére, hogy az ősi szardíniaiak ismerhették a
földművelő technikákat, nem alkalmazták őket – jegyezte meg
Francalacci. – Vadászó és gyűjtögető életmódot folytattak,
később pedig állattartásra tértek át.
 Szardínia adatai

Nemzetiség: olasz
Elhelyezkedés: az olasz félsziget partjaitól 190 km-re
nyugatra.
Lakosság: 1,6 millió fő

Talán ezért váltak a helyiek oly bizalmatlanná az idegenekkel

szemben. Az ideérkezők mindig függőségi viszonyt
kényszerítettek rájuk, kizsákmányolták őket, és adókat vetettek
ki. Ezért Szardínia lakosai inkább befelé fordultak, s egyre
jobban a családnak és a közösségnek szentelték életüket,
miután gyakran zárkózottnak tartották őket. Egy barbagiai
közmondás mindent elmond az idegenekkel szembeni
attitűdjükről: Furat chie benit dae su mare. (Aki a tenger felől
jön, lopni jön.)
Szardínia lakossága az évszázadok folyamán ebben a zárt
közegben fejlődött. Több falu még a római kor előtti nevét is
megtartotta. – Ebben a régióban az olyan településnevek, mint
például az Ollolai, Illorai, Irgoli, Ittiri, Orune, hogy csak
néhányat említsünk, idegenül hangzanak egy kontinenslakó
olasz fül, például az enyém számára. Néhány nyelvész szerint
az Algherótól északra elhelyezkedő terület, Nurra neve a nurból
származik, melynek jelentése a nurági nyelvben „kőhalom”
volt. Továbbá a bronzkori kőtornyok neve, a nurági is innét
eredeztethető.
A szardíniaiak azonban nem tartották meg ősi nurági
nyelvüket. A rómaiak épp elég ideig tartották őket leigázva
ahhoz, hogy mire a hegyekbe menekültek, már magukévá tették
a latin nyelvet, amit aztán viszonylag változatlan formában meg
is őriztek. A Kék Zónában beszélt szardíniai dialektusban a
„ház” szóra például a latinból eredő domust használják.
Kiejtésük is nagymértékben közelít a latinhoz. Az „ég” szó
olaszul cielo, de ők keluként használják, megtartva azt a kemény
„K” hangot, ami az eredeti latin nyelvben a caelum (kaelum)
kezdő hangja volt. Ugyanez igaz a mondatrendre is. A modern
olasz azt mondja: io bevo vino (én iszom bort), míg a
szardíniaiak mintha ősi rómaiak lennének: io vino bevót
mondanak (én bort iszom).
Vajon hogyan hozható ez összefüggésbe a hosszú élettel?
– A szardíniaiak életformája időszámításunk kezdete óta alig
változott – magyarázza Francalacci. – Az evolúció törvényei
alapján egy faj nem fejlődik tovább, ha kényelmes, elszigetelt
környezet veszi körül, ahol a szaporodás is biztosított. Ezzel
ellentétben a fajok gyorsabban fejlődnek nehéz körülmények
között, ahol az egyének eltérő származásúak, és az adott
viszonyok hatnak egymásra. A szardíniai Kék Zónához hasonló
helyeken nincs nagy motiváció a változásra. Itt az emberek
megtartották nemcsak genetikai jellemzőiket, de gazdasági
elszigeteltségüket és hagyományos társadalmi értékrendjüket
is: az idősekkel szembeni tiszteletet, mint tapasztalati forrást, a
tágabb család fontosságát vagy az íratlan szabályok tiszteletben
tartását, vagyis mindazt, ami az évszázadok folyamán megóvta
őket az idegen elnyomástól.
Másként fogalmazva, az önként vállalt elszigeteltség egyfajta
genetikai inkubátort hozott létre, felerősítve bizonyos
jellemvonásokat, másokat pedig gyengítve. Néhány előzetes
tanulmány azt mutatja, hogy a Kék Zónákban élő szépkorúak
vörösvérsejtszáma kisebb az átlagosnál, ami védelmet nyújt a
maláriával szemben, s kevesebb esélyt ad a vérrögök
képződésére is. De a genetikai és kulturális elszigetelődés együtt
jár. Francalacci letette a poharát és összeütötte a tenyerét:
– Ha a kettőt összerakjuk, igazán érdekes eredményt kapunk.
Egész éjjel beszélgettünk, később e-mailben is folytattuk a
témát. Mint megtudtam, 1950 előtt ezt a részt nemhogy nem
emlegették földi paradicsomként, de meglehetősen
elmaradottnak számított. A csapnivaló higiénia, a rossz
vízminőség és a vízhiány miatt burjánzó fertőző betegségek:
vérhas, pestis, malária, tuberkulózis és hasmenés rengeteg
fiatal életet követelt. Egy angol utazó, William Henry Smyth
1828-ban így írt Sketch of the Present State of the Island of
Sardinia (Jegyzetek Szardínia szigetének jelenlegi helyzetéről)
című beszámolójában: „Meglepő, hogy ilyen kényelmetlen és
mocskos otthonokban az őslakosok képesek megőrizni
egészségüket.”

Mit rejtenek a gének?

Amikor 1921-ben D. H. Lawrence hagyományos életmódot
keresve átutazott Szardínián, Barbagia pont megfelelt az
elképzeléseinek. „Az ember itt évszázadok óta teraszosítja az
élhetetlen hegyoldalakat, sziklákat váj ki, birkáit a gyéren nőtt
fák között legelteti, fát vág és faszénnel tüzel, így a zord
körülmények ellenére is képes volt jelentős mértékben
megszelídíteni környezetét. Ez teszi ezt a helyet olyan
vonzóvá… Olyan primitív az élet, olyan pogány, olyan
istentelenül idegen és félvad.”
A jólét az 1940-es években kezdődött. A Rockefeller
Alapítvány támogatásával sikerült kisöpörni a maláriát, és a
háborút követő, olasz gazdasági fellendülés eredményeképpen
munkahelyek jöttek létre és új műutak épültek ki Barbagiába.
Oltások és antibiotikumok érkeztek, és modernizálták az
egészségügyet. A szardíniai Kék Zóna lakóinak genetikai
állománya és életmódja csak ekkor fejthette ki áldásos hatását.
Mielőtt eljöttünk a szigetről, David McLain fotográfussal még
összegyűjtöttünk néhány fontos információt. Egy helyi
politikus, dr. Luca Deina vezette az Akea Kutatást (az akea
szardíniai köszöntés, jelentése körülbelül „élj száz évig”), ami
ráirányította a figyelmét a G6PD génre. Ennek a génnek a
mutációja a favizmusként ismert betegséggel hozható
összefüggésbe.
– Tudjuk továbbá azt is, hogy a G6PD gén teszi a szigetlakókat
ellenállóvá a maláriával szemben – mondta dr. Antonio Cavo,
aki a maga hetvennyolc évével szintén kitűnő példája az
egészséges öregedésnek. – Valószínű, az étrend is fontos
szerepet játszik, tette hozzá. – Barbagia nem hasonlít a
környező földközi-tengeri térségekhez. Itt nem követik a
mediterrán étrendet.
Dr. Gianni Pes, a Kék Zóna egyik első kutató demográfusa
szintén megerősíti, hogy a környezet és életstílus nagyobb
szerepet játszhat a magas életkor elérésében, mint a gének.
– Vegyük például az izgalomért felelős géneket. Úgy véltük,
találunk valami kirívót a szardíniaiak DNS-ében. Több tucat, az
izgalmi állapottal kapcsolatba hozható génvariációt
megvizsgáltunk, de semmi olyan nyomra nem bukkantunk,
amely bizonyos gének és a szigetlakók magas életkorának
összjátékára bizonyítékul szolgált volna. Ugyanez a helyzet a
rákbetegségért és a szív- és érrendszeri megbetegedésekért
felelős génekkel. Úgy vélem, hogy a környezet, az életvitel és az
elfogyasztott ételek sokkal fontosabb szerepet játszanak az
egészséges élet megőrzésében.
E tudás és jó néhány kutatási beszámoló birtokában, végül
David, Gianluca, Marisa és jómagam elhagytuk az olasz
szárazföldi régiót, és a szardíniai Kék Zóna felé vettük az irányt.
A sziget központi magasföldjén egy egészen különös világ
fogadott bennünket. A kacskaringós utat sziklás táj övezte, amin
vajmi kevés nyoma volt az emberi tevékenységnek. Szardínia
legnagyobbrészt hegyvidéki terület, amit keleten a hatalmas
Gennargentu-hegység alkot. Elvétve láttunk csak erdőségeket
galagonyával, tiszafával, tölgyfával és kőrisfával, és bár
szőlőhegy is akadt erre-arra, többnyire csak barátságtalan
legelőkkel találkoztunk.
 – A nyelvem még mindig jól forog – mondja a 107 éves
Raffaella Monne. – Szeretek beszélni

Eszembe jutottak a Barbagiáról olvasott és hallott

figyelmeztetések: „Kétszer is meggondolandó, hogy az
elhagyatott falvak környékén sétáljunk, főleg Nuoro
tartományban” – írta útikönyvében az egyik szerző.
Cagliariból, Szardínia legnagyobb városából származó
barátunk, Franco Diaz megerősítette első benyomásunkat.
Barbagia kemény vidék, ahol az emberek megélhetésüket a
szűkös föld adta lehetőségeken kívül birka- és kecsketartással
próbálják biztosítani. A lakosoknak nincs jó hírük,
emberrablásokról, lopásokról hallani, sérelmeiket pedig hegyes
késekkel intézik el.
 – A vendetta több generációt is érinthet. Az apa évtizedekkel
korábbi bűnéért a család fia életével fizethet. – Ezzel Franco
lánya is egyetértett. – Ha egy srác rajtakap, hogy a barátnőjét
bámulod, biztosan konfliktus lesz belőle – figyelmeztetett. – És
ne felejtsük el, a barbagiaiak zsebében mindig van egy kés!

Százévesek harcban egymással

Nyirkos októberi reggel volt, és Arzana falu felé tartottunk.
Behajtottunk a településre, a kéményfüst keveredett a leszállt
köddel. A sziget Kék Zónájának szívében lévő,
pásztorkunyhókból álló települések – Fonni, Gavoi, Villagrande
Strisaili, Talana és Arzana – az évszázadok folyamán néhány
ezres modern lakóövezetté fejlődtek. A legtöbb várost fehérre
meszelt házai és macskaköves utcái különösen vonzóvá
tesznek. Arzana utcái egyáltalán nem tűntek kihaltnak.
Kezdtem érteni, az itt élők miért olyan egészségesek. Egy
barát meglátogatása vagy egy séta a boltba felér egy keményebb
edzéssel. A modernizáció jelei már mindenütt látszanak. A
legtöbb ház előtt autók és teherautók parkolnak, a háztetőkön
parabolaantennák láthatóak, illetve pizza-, hamburger- és
fagylaltárusokkal van tele a főutca. Ahhoz, hogy megértsük a
szardíniaiak hosszú élettartamának titkait, a hagyományos
barbagiai életmódra kellett koncentrálnunk – vagyis az 1950-es
évek, a fellendülés előtti időszakra.
Terveinkben az szerepelt, hogy legalább tizenkét,
matuzsálemi kort megért embert felkeresünk. Mint kiderült,
mindenki ismerte őket a városban, híres emberekként tisztelték
őket. A kocsmák falán bikinis hölgyek és gyors autók helyett a
„Hónap Százévese” naptár volt látható.
A falu bármely lakója szívesen igazított bennünket útba,
amikor a százévesek otthonát kerestük. Kopogtatás és
bemutatkozás után mindig bebocsátást nyertünk. Az első héten
tizenhét emberrel találkoztam, nyolc férfival és kilenc
asszonnyal. Úgy tűnt, a legtöbb százéves ember idejét az ágy és
a karosszék között osztotta meg. Napjaikat a családjaikkal
eltöltött étkezések határozták meg, s talán egy rövid séta a
barátok házáig. Életüket rendszerint földművesként vagy
pásztorként végigdolgozták. Idejüket a napi és az évszakok
szerinti rutintevékenységek határozták meg. Életük – egy
kivételével – szokatlanul szokványos volt.

Egy kis számtan

A szardíniai pásztorok egy átlagos napjukon óránként

négyszázkilencven kalóriát égetnek el állataik legeltetése
közben. Ez két óra gyors sétának (kb. 5,5 km/​óra), másfél óra
kertészkedésnek, két óra tekézésnek vagy két óra
golfozásnak (ha mi cipeljük a zsákot is) felel meg.

A körülbelül kétezer-négyszáz lelket számláló Silanus falu a

Gennargentu-hegység lankáin található, eredete a nurági időkig
nyúlik vissza. David és én itt találkoztunk a százkettő éves
Giuseppe Murával. Tűzött a déli nap, mikor kiszálltunk a 19.
századi, fehérre meszelt épület előtt, ahol Giuseppe hatvanöt
éves lányával és annak családjával lakott. Az épületben vöröbor
és kolbász illata keveredett, és kellemesen hűvös és párás
levegő fogadott bennünket. Giuseppe egy régi faasztal végén ült
Mariával és fiával, Giovannival, aki rövid látogatásra ugrott be
hozzá.
Apa és fia a szardíniai pásztorok hétköznapi ruháját viselték:
pásztorsapkát, gyapjúkabátot és fekete csizmát. A csendes
délutáni napsugarak átszűrődtek a finom szövésű, áttetsző
függönyön. Tekintetem találkozott Giuseppéével, és ő kedvesen
bólintott felém.
– Ezek a férfiak Amerikából jöttek – mondta hangosan Maria,
hogy apja is hallja. – Interjút szeretnének magával készíteni a
National Geographic magazin számára.
– Rendben – mondta élesen Giuseppe –, de ha pénzt akarnak,
küldd el őket a fenébe!
Elsápadtam, de Maria és Giovanni nagy nevetésben törtek ki.
Ők értették apjuk fanyar humorát, amely, mint később
megtanultam, oly jellemző a szardíniaiakra. Dr. Paul Costa és
dr. Luigi Ferucci összeállítottak nekem néhány kérdést, amit az
idős beszélgető-partnereimnek tettem fel. Ezek többnyire nem
rávezető kérdések voltak, hanem olyan szándékkal állították
össze, hogy meséltessék az embereket életstílusukról. Ahelyett,
hogy azt kérdeztük volna, mit ettek gyerekkorukban, inkább
arra voltunk kíváncsiak, hogy miként telnek és teltek a
hétköznapjaik.
A kérdéseimet Maria egyből lefordította az édesapjának.
Megtudtam, hogy Giuseppe világéletében keményen dolgozott,
először a földeken, majd a juhokkal. Egész nap gürcölt, tizenhat
órán keresztül szántott, vagy az állatokat hajtotta a legelőre. Ha
tehette, hazajött ebédelni, eltöltött egy-két órát a barátaival a
falu terén, majd újra a munkája foglalta le egészen sötétedésig.
Nyolc gyermekére már alig jutott ideje. A háztartást és a
gyereknevelést teljes egészében a feleségére hagyta.
Étrendje nagy részét lóbab, pecorino sajt, kenyér és hús tette
ki, ez utóbbit azonban csak ritkán engedhette meg magának.
Maria becslése szerint az apja felnőtt korában megivott napi
egy liter szardíniai bort is, de ha ünnepi alkalmakon a társaság
középpontjába került, akkor még többet is.
– Van bármiféle szokatlan Giuseppe neveltetésében? –
kérdeztem.
Giovanni egy pillanatra megállt, és kérdőn nézett Mariára.
– Igen, van – felelte aztán. – Az anyja egyedül nevelte. Miután
az apja teherbe ejtette az anyját, bevonult katonának a
háborúba, és mikor visszatért, egy másik nővel állt össze, aki
hamarosan szintén gyermeket várt tőle, ezért nagyanyámat a
csecsemővel magára hagyta.
Giusepppe a történetet hallgatva összekulcsolta kezét, és
lehajtotta a fejét. Több mint egy évszázad elteltével is érezhető
volt, micsoda szégyen volt ez a családra nézve.
– De úgy tűnik, Giuseppe élete azért jóra fordult – tettem
hozzá reménykedőn.
– Igen – ismerte el Giovanni. – De van még más is. Egy
vasárnap reggel, miközben a nagyapám az új asszonyával
templomba igyekezett, nagyanyám elállta az útját, és fejbe lőtte.
Letartóztatták, de a faluban mindenki tudta, hogy megsértették
a becsületét. A rendőrség végül négy hónap után elengedte.
Hogy mi történhetett a másik asszonnyal és gyermekével
ezután? Úgy vélem, a 20. század első éveiben elég kemény
lehetett az élet egy egyedülálló anya számára.
– Ez már egy másik történet a falu életéből – vette át Maria a
szót. – A másik gyermeket, Giuseppe féltestvérét Raimondo
Arcának hívták. Apám 17 éves koráig nem is tudta, hogy van
egy féltestvére. Azon a napon a falu terén egy szardíniai
gyerekjátékot játszott a többi fiúval.
– Egy kiesős játék volt ez – folytatta –, hasonló a kő-papír-
ollóhoz. De a szardíniai verzió egy kicsit agresszívabb. Apám és
Raimondo maradtak benn a végére, amikor egy vita
félbeszakította a játékot, és verekedés tört ki.
Raimondo éppen apámat ütötte, amikor egy arra járó falusi,
aki ismerte a szüleik történetét, szétszedte őket, mondván, hogy
nem illik a testvéreknek harcolni egymással. A titok kiderült, s
miután megtudták, összebarátkoztak, és azóta is tart a
barátságuk. Egyébként Raimondo még ma is él, itt lakik az utca
másik végén. Az egész falu ünnepelt, amikor két éve mindketten
százévesek lettek.
Daviddel megdöbbenten hallgattuk a történetet. Az Egyesült
Államokban húszezerből csupán egy ember éri meg a százat. Az
esély, hogy egy családban két ember is elérje ezt a kort,
mérhetetlenül kicsi, hacsak nem az apjuk örökített át mindkét
fiúnak kivételesen jó géneket.
Az interjú még mintegy másfél órán keresztül tartott. Maria
közben borral, pácolt sonkával, és később kávéval kínált meg
minket. Megtudtuk, hogy Giuseppe egy külön ládában tartja
nélkülöző életének megtakarításait és a hosszú évek alatt
összegyűlt személyes tárgyait. A láda kulcsát féltve őrizte egy
zsinegen a nyakában.
David, aki fotósként mindig a megfelelő pillanatot várta, hogy
elkészíthesse a legtalálóbb képet, már elképzelte Giuseppét élete
kincseivel. Megkérdezte Mariát, hogy vajon a kedvünkért
Giuseppe kinyitná-e a ládát.
– Papa! – kiabálta Maria apja fülébe. – Ezek az emberek
megnéznék, mi van a ládikájában.
– Mit? – motyogta válaszként Giuseppe.
– Ezek az emberek megnéznék, mi van a kincsesládájában,
ahol a pénzét is tartja – ismételte a lánya, és felemelte a férfi
nyakában lógó kulcsot, hogy jól lássa.
– Mondd meg ezeknek az amerikaiaknak, hogy elmehetnek a
fenébe! – visított, és kirántotta lánya kezéből a zsinórt.
Egy éleset az asztalra köpött, pont elém.
– Megmutatom, mi van a ládámban, rendben. Egyenesen az
orrukba dugom!
Habár Maria és Giovanni újra jót nevettek apjuk kifakadásán,
mi inkább úgy értelmeztük, hogy ideje már elindulnunk.

Bor, kecsketej és masztikaolaj

Bár az általunk megkérdezett százévesek legtöbbje elég jó
mentális állapotban volt ahhoz, hogy válaszoljon kérdéseinkre,
de az otthonukat már nem tudták elhagyni, és lányuk vagy
unokájuk gondoskodott róluk.
 Történeteiket nagyban behatárolta emlékezetük végessége.
El kellett fogadjam, hogy az igazi szardíniai életmódot a fiatal,
hagyományos életet élő, munkaképes generáción keresztül
ismerhetem meg. Úgy véltem, hogy a hosszú élet kulcsát inkább
megfigyelnem kellene, mintsem hallanom róla. Ha egy igazi
barbagiai napját végigkísérhetném, bizonyára több részletet
megismerhetnék, gondoltam.
Történetesen a fotográfusunk, David McLain már talált erre
alkalmas személyt. Mialatt én napokat töltöttem
interjúkészítéssel a Kék Zóna keleti részén, ő bejárta a nyugati
régiót megfelelő illusztrációs témák után kutatva (a National
Geographic fotósai és riporterei csak ritkán utaznak együtt).
Egyik délután felhívott, és elújságolta, hogy megismerkedett egy
hetvenöt éves pásztorral, aki még mindig űzi mesterségét, saját
bort készít, és hagyományos szardíniai otthona van.
– Tonino Tolának hívják, de én csak „Óriásnak” nevezem –
mondta David.

Flavonoidok

Nem csak a szardíniai vörösbor tartalmaz flavonoidokat.

Élénk színű gyümölcsökben és zöldségekben, de még az
étcsokoládéban is megtalálhatóak. Kutatások
bebizonyították, hogy a magas flavonoidtartalmú étrend
ellenállóvá teszi a szervezetet bizonyos rákbetegségekkel és
a szívbajjal szemben.
Amikor egy hét múlva találkoztam vele, éppen levágott egy
tehenet a háza mögötti kis csűrben, és két karja könyékig
elmerült az állatban. Az öles termetű, izmos férfi kihúzta öklét a
gőzölgő állatbelsőből, elkapta a kezemet, és erősen, kissé
nedves-véres satukézfogással köszöntött.
– Jó reggelt! – zengte, s újra alámerítette ökleit, hogy ez
alkalommal jó pár méter hosszú nyálkás beleket húzzon ki az
állat testéből. Hűvös novemberi nap volt, reggel háromnegyed
kilenc. Már hajnali négy óra óta fent volt, kivitte a birkákat a
legelőre, fát vágott, olívafát metszett, megetette a teheneket, és
kibelezte a szarufára feszített másfél éves tehenet. Családtagjai
vették körül.
Fia és három veje segített neki, mialatt lánya kezében Tonino
öt hónapos unokája vidáman nevetgélt. Feltűrt ingujjal és
vízálló nadrágjában Tonino épp oly lelkesen távolította el a
tehén beleit, mint amilyen fürgén csiklandozta unokáját.
A férfiak jókedvűen viccelődtek, miközben követték az állat
feldolgozásának ősrégi rituáléját. A hentesmunkát késő ősszel
végzik, amikor már elég hideg a levegő ahhoz, hogy ne lepjék be
a legyek a húst, és az könnyen eltartható legyen. Az állat húsán
két család osztozik majd a télen, és a barátoknak is jut majd
belőle.
Tonino megemlítette, hogy a városon belül tilos a tehénvágás;
de ez a robusztus ember ennél sokkal tradicionálisabb törvényt
követett.
– Mi történne, ha a rendőrség rajtakapná? – tettem fel a
kérdést.
– Bírságot kellene fizetnünk – felelte, miközben az állat
testüregét kaparta egy éles bárddal. – Vagy adnánk nekik egy
darab húst.
Később meghívtak az alacsony belmagasságú konyhába egy
papasinira – szardíniai süteményre, mely mazsolából,
mandulából és borból készített lekvárból (saba) készül. Egy kis
fatüzelésű kályhával fűtötték a helyiséget. Tonino felesége, egy
élénk tekintetű, tagbaszakadt asszonyság, az asztalnál ült.
Borral kínált. (Kizárt volt, hogy visszautasítsam.) Lehet, hogy
Tonino őrködött a mészárszék fölött, de a házban a felesége
uralkodott. Kérdéseimet Toninónak intéztem, de az asszony
válaszolt rájuk.
– Toninót a munka élteti – mondta, két erős karját egymásba
fonva. – Kora reggeltől késő estig. Nézzenek csak rá: alig várja,
hogy azt a tehenet darabolja! – Igaza volt: az ura a kezével az
asztalon dobolt; két szemöldöke mérges ráncba szaladt össze a
homlokán, amikor felesége rámutatott. – Én közben rendezem a
házat, a gyerekeket, az anyagiakat. Vigyázok rá, hogy ne fogyjon
el a pénzünk – sóhajtotta. – Ő dolgozik, én aggódom.
A múltról kérdezgettem őket, ők pedig gyakran egymás
mondatát fejezték be. Tonino birkákat terelt ötéves kora óta. A
húszas évei elején vette feleségül a vele egyidős Giovannát,
aztán gyorsan jött a négy gyerek. Fiatal házasokként az ötvenes
években nagyon szegények voltak, azt ették, amit a földjükön
megtermeltek: leginkább kenyeret, sajtot és zöldségeket
(cukkinit, paradicsomot, burgonyát, padlizsánt és főleg lóbabot).
Jó, ha egy héten egyszer került hús az asztalra: vasárnaponként
megfőzték a tésztához, vagy ünnepnapokon megsütötték.
 A hetvenöt éves Tonino Tola pásztorként egész
életében a szardíniai hegyeket mászta. A szardíniaiak
részben a rendszeres testmozgásnak köszönhetik
hosszú életüket

Gyakran értékesítették állataikat (ez Giovanna feladata volt),

hogy őrölt gabonát vegyenek a pénzből, melyből aztán tésztát és
hagyományos kenyeret készítettek – a lapos, négyszögletes
pistoccut, mely árpa- vagy korpalisztből és burgonyából készül,
vagy a híres, papírvékony carta da musicát (ez pane
carasauként is ismert), amely nevét a kottalappal való
hasonlóságáról nyerte. Étrendjükben a kecsketej és annak
készítményei biztosították a fehérjét. Kis szőlőültetvényükön
Cannonau szőlőt termeltek, amiből gyümölcsös bort készítettek.
 Étrendjük az amerikai ételek elterjedése előtti kor e vidéken
hagyományos szokásait követte. Ezt támasztják alá az 1940-es
évek előtt készült más felmérések is: „A szardíniai pásztorok és
parasztok ételei kivételesen egyszerűek, még a sovány
mediterrán étrendet is túlszárnyalják – írja egy 1941-es
tanulmány. – Fő ételük a kenyér. A parasztok kora reggel
kimennek a földekre, nyeregtáskájukban egy kiló kenyérrel…
Délben leginkább csak ezt eszik, a tehetősebbek sajttal, de a
pásztorok többsége megelégszik egy hagymával, kevés
édesköménnyel vagy egy csokor retekkel. Vacsoraidőben az
egész család körülüli az asztalt, s egy egyszerű zöldséglevest
esznek (minestrone) – a gazdagabbak tésztával. A legtöbb
vidéken általában heti egyszer, vasárnaponként esznek csak
húst a családok. A vizsgált hetvenegy körzetből huszonhatban
luxusnak számított a hús, csak ünnepeken került az asztalra, de
heti két alkalomnál semmiképpen sem többször. Mediterrán
kultúrához képest szokatlan módon a hal alig része az
étrendnek.”
A beszámoló szerint a parasztok naponta fogyasztottak bort.
„Van, aki a földeken is bort iszik, de a legtöbben csak az esti
étkezés mellett fogyasztanak bort, akkor sem többet egynegyed
üvegnél.” Az itt termesztett Cannonau szőlőben más fajtákhoz
képest több vörös pigment található, ami megvédi a gyümölcsöt
az ultraviola sugárzástól, ezáltal áll ellen az erős szardíniai
napsugaraknak. Ezt a szőlőfajtát a borkészítés során itt
hagyományosan tovább macerálják (ázni hagyják), mint a sziget
más részein. Az eredmény pedig olyan vörösbor, amely kétszer-
háromszor jobb érfaltisztító hatású flavonoidtartalommal bír,
mint a többi bor.
A bor mellett Szardínia másik két elixírje a kecsketej és a
masztikaolaj. A Sassari Egyetemen vizsgálják, hogy a
kecsketejben található proteinek és zsírsavak óvnak-e olyan
tipikus öregkori betegségekkel szemben, mint az
érelmeszesedés vagy az Alzheimer-kór. A masztikaolajat
(antibakteriális és nem mutagén tulajdonságú) Szardínia
néhány részén az olívaolaj helyettesítőjeként használták.
Tonino házában a beszélgetés alatt jó pár sütemény és jó
néhány pohár bor elfogyott. Egy óra után Tonino már nem bírta
tovább, és lendületesen felállt. Az elmúlt hetven év során
majdnem mindennap nyolc kilométert gyalogolt vagy utazott a
szamara hátán, hogy nyáját a hegytetőn lévő családi legelőre
terelje. De ma, mivel engem is meghívott, kocsival mentünk.
Az erdőségekkel és szűk kanyarokkal tűzdelt szerpentinút
több száz métert emelkedett, és meredekek szakadékok
szegélyezték. Amerikában az ehhez hasonló út le lenne zárva –
vagy legalábbis kitáblázva, hogy „veszélyes”. Itt azonban
teljesen mindennapinak számított.
Megálltunk egy magasan fekvő, régi kőkerítéssel elkerített
fennsíkon, ahol a növényzetet már teljesen lelegelte a mintegy
kétszáz birka. A legelő legmagasabb pontján egy, a bronzkori
épületekhez hasonló, kőből és fából épült kunyhó, a pinetta állt,
360 fokos kilátást biztosítva a földekre. Tonino a nyájával együtt
ebben az építményben töltötte nyári éjszakáit. De most büszkén
feszített bőrkamáslijában, pásztorsapkájában és
lovaglókabátjában, miközben a falon lévő vékony nyíláson
terelte be és egyszersmind számolta meg állatait.
 Három állat ledöntötte a fal egy részét, amikor egyszerre
próbáltak bejutni. Tonino zavartalan nyugalommal tette a
nehéz köveket vissza a helyükre. Aztán egy kiálló sziklának
dőlve őrizte állatait, ahogyan ősei is tették – pompásan festett a
tájban, alatta a smaragdzöld legelőkkel.
– Unatkozott valaha is? – csúszott ki a kérdés gondolkozás
nélkül a számon, de azonnal rájöttem, micsoda badarságot
kérdeztem. Hirtelen felém fordult, a száradt vérnyomok még
mindig látszódtak ujján, ahogy rám mutatott.
– Egész életemben szerettem itt élni – zengte. Egy pillanat
múlva folytatta. – Szeretem az állataimat, és szeretek velük
törődni. A ma levágott tehénre nincs igazán szükségünk. A hús
fele a fiamé lesz, a másik felének nagyobbik részét pedig
megosztjuk a szomszédokkal. De az állatok és a velük való
munka nélkül otthon ülnék és semmit sem csinálnék; nem
lenne célom az életben. Amikor rájuk gondolok, a
gyermekeimre is gondolok. Szeretem, amikor a gyermekeim
hazaérve valami olyasmit találnak az asztalon, amit én
készítettem.

A szeretet ereje?
A Szardínián tapasztaltak alapján Tonino értékrendje nagy
általánosságban megfelelt a régió lakosságáéval. Az itt élő
emberek nagy becsben tartják családjukat. Talán összefüggésbe
hozható ez történelmi múltjukkal, az elszigeteltséggel és az
ellenséges fenyegetések közepette kialakult
egymásrautaltsággal. De minden egyes százéves bácsi és néni
azt mondta, la famiglia a legfontosabb az életükben – ez életük
értelme.
Amerikában a nyugdíjasok általában külön élnek
gyermekeiktől és unokáiktól, gyakran nyugdíjasotthonokban,
ha már nem tudják magukat ellátni. Ez itt ritkán történhet meg.
A százéveseket egyfajta családi munkamegosztás, társadalmi
nyomás és az idősekhez való őszinte ragaszkodás keveréke
tartja a család közelében egészen halálukig. A nyolcvanon
túliak számára ez hatalmas előnnyel jár. Ha megsérülnek vagy
megbetegednek, egyből segítségükre sietnek, de mindenekfelett:
körülveszi őket az állandó szeretet és a valahová tartozás
érzése. Csupán örömteli plusz, hogy a nagyszülők besegítenek
gyermekeiknek.
Tökéletes példája mindennek Maria Angelica Sale és családja.
Mariával – akit családja Nonaként becéz – Gavoiban, a sziget
egyik legmagasabban fekvő falujában találkoztam. Az idős
asszony tiszta, világos nappaliban fogadott, az asztalon hímzett
terítők, a földön élénk színű szőnyegek, az utcára hatalmas
ablak nyílt. Hatvanéves lánya, Pietrina kávét hozott, és
lefordította kérdéseimet olaszról szardíniaira, az egyetlen
nyelvre, melyet a legtöbb matuzsálemkorú beszélt.
Maria négy lányt nevelt fel, hajnali négytől sötétedésig a férje
mellett dolgozott, s túlélte a fasiszta időket is. Amikor párja
meghalt, 54 évesen odaköltözött a lányához. Aztán segített
felnevelni az unokáit, főzött, takarított, és két évvel ezelőttig
még ő kötötte a ruhájukat is.
Látogatásom napján eleinte úgy láttam, kissé lehangolt.
Majdnem teljesen vak és süket volt már, képtelen a járásra, s ha
nem is ágyhoz, de a székéhez kötve élt. Ám elméje tiszta volt,
derűs, és egyfajta elégedettség sugárzott belőle. Ősz haját hátul
kontyba fogta, mely így látni engedte arca puha redőit. Amikor
kérdést tettem fel, kissé előrehajolt, hogy jobban hallja, majd
visszadőlt, és elmerült emlékeiben, mielőtt mosolyogva
válaszolt volna. Ölében összekulcsolt kezét lánya egész idő alatt
fogta.
Megkérdeztem Pietrinát, hogyan sikerült édesanyjának ilyen
sokáig élnie. Egyetlen szóval válaszolt: unokák.
– Szeretni és szeretve lenni – mondta. – Nona nemcsak unokái
felnevelésében segített, de folyamatosan mondta nekik, hogy
tanuljanak. Néha ad nekik pénzt is, és mindig imádkozik értük.
Cserébe a törődésért a gyerekek is éreztetik vele szeretetüket.
Tudják, hogy Nona azt várja tőlük, hogy többre vigyék, úgyhogy
még keményebben dolgoznak.
Két éve, Nona százéves korában nagyon megbetegedett.
Pietrináék azt hitték, már nem lesz velük sokáig. – Azt hittem, a
halálán van, úgyhogy összehívtam a családot. Mindenki eljött,
négy gyerek és tizenhárom unoka, sokan a kontinensről utaztak
haza. Aznap, amikor azt hittük, hogy elérkezett a végső óra,
összegyűltünk az ágya körül, hogy búcsút mondjunk. Egyikünk
sem gondolta, hogy hall bennünket. Amikor az unokaöcsém, aki
épp megbukott az iskolában, odahajolt hozzá, hogy elmondja,
mennyire fog hiányozni neki, Nona kinyitotta a szemét, és azt
mondta:
– Sehová sem megyek, amíg be nem fejezed az egyetemet! –
Jobban lett, az unokaöcsém pedig visszament tanulni, és
diplomát szerzett.
Nem lehet a család jelentőségét túlértékelni a Kék Zónában.
Dr. Luca Deiana több mint egy évtizedig tanulmányozta a
szépkorúakat, s arra jutott, hogy a barbagiaiak mintegy 95%-a
azért éli meg a századik születésnapját, mert van egy
gondoskodó gyermekük vagy unokájuk. A nagyszülők szeretete
a gyermekek körül segítséget, bölcsességet, reményt jelent, a
nagymamák biztosítják a tradíciók fennmaradását, és
boldogulásra ösztönzik unokáikat. Vélhetően ettől a gyermekek
egészségesebbek lesznek, ügyesebben eligazodnak a világban,
no és magasabb kort élnek majd meg. Nem mellesleg a
generációs együttélés úgy tűnik, általánosságban véve a
társadalomra is jó hatással van.

Honnan ered a „szardonikus” szó?

De mi is a helyzet a szardíniai Kék Zónával? Statisztikai
szempontból az ő történetük a legérdekesebb. 1880 és 1900
között a Kék Zónában tizenhétezer-nyolcszázhatvanöt főből
negyvenhét férfi és negyvennégy nő érte meg a századik
születésnapját – mintegy harmincszor több, mint Amerikában.
Ha a szardíniai férfi-nő arány tipikusnak mondható, akkor a
régióban csupán tíz százéves kort megélt férfinak kellett volna
ekkoriban születnie. De nem így történt. Tehát, hogy is lehet az,
hogy a férfiak élnek meg ilyen hosszú kort itt, és nem pedig a
nők?
Talán másképp alakult a munkamegosztás közöttük. A férfiak
„csendesek, kedvesek és érzékenyek voltak az élet természetes
folyamatára, és kerülték a feltűnést”, ahogy D. H. Lawrence
fogalmaz. Ugyanakkor a nők „veszélyesnek és keménynek
tűnnek, ahogy lármásan, nagy léptekkel járnak. Egyikükkel sem
szeretnék vitába keveredni.”
A szardíniai férfiak vérmérséklete, úgy tűnik, megvédi őket a
stressztől. Egyszerre mogorvák és szeretetre méltóak, gyakran
mások kárán is viccelődnek. (Nem lehet véletlen, hogy a
szardonikus kifejezés erről a szigetről származik). A férfiakat
erős akarat, nagy önérzet és még nagyobb nyakasság jellemzi,
jegyezte meg Gianni Pes orvos.
– Mindez jól jellemzi a szardíniai férfiakat – mondja –, és
magyarázattal szolgál a túlélés képességére, még nehéz
körülmények között is.
Barbagia tengerparthoz közeli hegyeiben öt, gyöngyszemként
megbúvó, fehérre meszelt falut találunk. Ezek egyike Talana.
Marisával itt leltünk rá a kilencvenéves pásztorra, Sebastiano
Murrura. Értesülve hihetetlen életenergiájáról, egy egész napon
át kutattunk utána. Kora este aztán valaki bemutatta a
kocsmában. Barátai körében álldogált, mindenki fiatalabb volt
nála. Pásztorsapkát viselt, tweedkabát és fekete munkáscsizma
volt rajta. Habár nem volt túl magas, egyenes testtartásával
mégis kitűnt a többiek közül. Csalafinta mosolyával fellépése
igazán imponáló volt.
– Ön Sebastiano Murru? – kérdezte Marisa közelebb érve
hozzá.
– Nem tudom. Túl fiatal voltam még, amikor elneveztek –
válaszolta szarkasztikusan, amin barátai jót derültek. Aztán
Marisa kérdésére, hogy hány éves, vigyorogva így felelt:
– Tizenhat – a körben állók ismét hangos hahotában törtek ki.
Előtte üres söröspohár állt, kérdeztük, hogy szokott-e inni. –
Nem, azt mondta az orvosom, ne igyak. Főleg ne tejet! – Azért
elfogadott egy korsó sört, ivott az egészségemre. A
harminckilenc éves, igencsak csinos Marisa mellett állt,
gondoltam, Groucho Marx szavaival viszonzom köszöntését:
„Mindig érezd magad olyan fiatalnak, amilyen fiatal hölggyel
vagy.” Tetőtől talpig végigmérte Marisát, majd visszavágott:
– Talán liliomtiprónak tűnök?

Legyőzött egy százéves

A százhárom éves Giovanni Sannait kedélyes hangulatban
találtuk otthonában. Egy kis házban éldegélt egyedül Orosei
faluban, közel a fiához. A konyhaasztalnál kínált számunkra
helyet. Tág karokkal és egy flaska borral várt, ragaszkodott
hozzá, hogy együtt fogyasszuk el. Reggel fél tíz volt.
Robusztus kinézetével teljesen ősz haja ellenére is
letagadhatott volna harminc évet. Kedves mosolya egyből
otthonos légkört teremtett. Körülbelül két órán keresztül
kérdezgettem, mialatt mintegy tucat szomszéd köszönt be
hozzá. Mindenkit ugyanazzal a mosollyal és egy flaska itókával
fogadott, rövid időn belül nézőközönség gyűlt össze
körülöttünk.
 Giovanni Sannai százhárom évesen az asztalfőn,
nagycsaládja körében

Megmagyarázhatatlan erő sugárzott belőle, mellyel magához

vonzott mindenkit; érdekes és egyben érdeklődő volt, mindig
kész az új dolgokra. Mesélte, milyen erős volt valaha, így hát
kihívtam egy játékos szkanderversenyre. Elfogadta. Gondoltam,
majd hagyom győzni. Elvégre mégiscsak hatvan évvel fiatalabb
vagyok nála!
 Megragadtam vastag kézfejét, egymás szemébe néztünk,
aztán könnyedén kibillentettem a kezét. De ez csak trükk volt.
Hosszú percekig tartotta negyvenöt fokos szögben a markom,
amíg el nem gyengültem. Aztán villámgyorsan lenyomott az
asztalra. Ha akartam, sem tudtam volna nyerni. Barátai jót
derültek rajtunk.
Válaszai jó pár dolgot megerősítettek bennem, amelyeket már
más idős emberektől is hallottam. Kecsketejet ivott reggelire,
naponta legalább nyolc kilométert gyalogolt, és imádott
dolgozni. Élete nagy részében korán kelt, idejét a legelőkön
töltötte. Gyalog tette meg oda az utat, éjszakára pinettákban
(hagyományos pásztorkunyhó) tért nyugovóra. Csak carta da
musica kenyeret, pecorino sajtot, bort és juhtejet fogyasztott, és
néha sült bárányt – amit az út során be tudtak szerezni.
Kérdésemre, hogy volt-e valaha stresszes, meglepődött.
Próbáltam más oldalról közelíteni a kérdést.
– Néha, de a feleségem vitte a háztartást, én pedig a
gazdaságot – mondta. – Mi van a földeken, ami miatt aggódni
kellene? Mindig próbáltam úgy gondolkodni, hogy a jó
dolgoknak örülni kell, mert semmi nem tart örökké.
Gianni szavai megrendítően előrelátóak voltak. A
szardíniaiak mára már a modern élet megannyi csapdáját
átvették. A kemény munkával töltött hosszú órákat
megkönnyítette a gépesítés és a technika; az autók és
teherautók lerövidítették a korábban lesétált nagy távolságokat;
a család és közösség fontossága megváltozott a televízió
hatására; a gyorsételek miatt pedig egyre kevesebb
hagyományos, teljes kiőrlésű kenyér és friss zöldség került az
asztalra. A fiatalok kövérebbek lettek, kevésbé hajlandóak a
tradíciók követésére, figyelmük inkább a nagyvilág felé fordul
(mindez pedig e hihetetlen génállomány felhígulásához
vezethet). 1960-ban szinte nem volt elhízott ember ebben a Kék
Zónában. Mára a fiatal kamaszok 15%-a túlsúlyos. A hosszú élet
szempontjából fontos és anynyira egyedi tényezők a jelenlegi
lakosok életéből gyorsan kikopnak, vagy már el is tűntek.

A szardíniai hosszú élet titkai

Tehát akkor mi is a szardíniai éltes kor titka? Talán még a
bronzkorban kezdődött, amikor a szigetlakók a hegyekbe
húzódtak, zárkózottá váltak, egymás közt házasodtak, és erős
családi és közösségi összetartozás alakult ki köztük? Vajon ezzel
magyarázhatjuk a tradicionális társadalmi értékeket, mint
például a vendégszeretetet, a családtagok fontosságát, az
évszázadok alatt kialakult íratlan szabályokat? Talán az önként
vállalt izoláció valamiféle genetikus inkubátort hozott létre,
mely aztán generációkon át néhány tulajdonságot felerősített,
míg másokat mérsékelt. Így kialakult egy olyan génállomány,
mely kedvezett a hosszú élettartamnak.

Kecsketej

Ha összehasonlítjuk a tehéntejjel, a kecsketej az egészség

szempontjából sokkal több fontos alapanyagot tartalmaz:
egy pohár kecsketej 13%-kal több kalciumot, 25%-kal több
 B6-vitamint, 47%-kal több A-vitamint, 134%-kal több káliumot
és háromszor több nikotinsavat tartalmaz. A Granada
Egyetem 2007-es tanulmánya szerint hatásos lehet a csont
vas- és ásványianyag-hiányának kialakulása ellen.

Gianni Pes szerint a lényeg a kecsketejben és -sajtban rejlik.

Nemrég írt nekem egy törpe curry nevű növényről, amely a
Gennargentu-hegység lankáin és Arzana falu környékén nő. A
közelmúltban sikerült kivonni belőle egy nyugtató és
baktériumölő hatású anyagot:
„Tartalmazza az egyik legszélesebb érdeklődésnek örvendő
természetes molekulát, amely rákellenes hatású, és az AIDS
elleni gyógyszer alapanyaga – írta Pes. – Továbbá ez az eddig
ismert egyik legnyugtatóbb hatású anyag. A minap, amikor
Ogliastrán jártam, beszéltem egy emberrel, aki azt állította, ezt
a növényt a birka nem eszi meg, csak a kecske. Tehát
feltételezhetjük, hogy e régióban a magasabb arzanoltartalom
miatt válik sokkal nyugtatóbb hatásúvá a kecsketej.”
A vidék egyedi földrajzi adottságai szintén a kirakós egy
darabját jelentik. E Kék Zóna sziklás, napsütötte területét
völgyek szabdalják, széles körű földművelésre alkalmatlan. Az
évszázadok folyamán így a pásztorkodás bizonyult
jövedelmezőnek. A munka se nem stresszes, se nem kimerítő,
mégis több kilométer gyaloglást foglal magában. (A napi nyolc
vagy több kilométeres séta olyan alacsony intenzitású mozgást
jelent, mely a szív- és érrendszernek rendkívül jót tesz, de
pozitív hatással van az izmokra és a csontokra is – anélkül, hogy
az ízületekre terhelő lenne, mint például a maratoni futás vagy
a triatlonozás.) Sőt. Úgy tűnik, a szardíniai idős férfiak körében
ritka a csontprobléma vagy csonttörés. Egy olasz tanulmány
kimutatta, hogy a szigeten élő százévesek körében feleannyi
csonttörés fordul elő, mint a hasonló korú olaszországi férfiak
körében.
Ugyanakkor a szardíniai asszonyokra sokkal inkább jellemző
az egy helyben ülés. Hajlamosak az otthon maradásra,
gyerekekre vigyáznak, a házat javítgatják, a háztartást vezetik,
és férjeik biztonságáért aggódnak. A többi mediterrán
kultúrától eltérően itt a nők hordják a nadrágot. Több terhet
viselnek, mint egy átlagházasságban, ami talán hozzájárul
ahhoz, hogy férjeik tovább éljenek.
A szigeten élők étrendje sovány, és leginkább növényeken
alapul: bab, teljes kiőrlésű magvak, zöldségek és gazdag
flavonoidtartalmú Cannonau szőlőből készült bor. A harminc
évvel ezelőtt oly gyakran fogyasztott kecsketej és masztikaolaj
további fontos összetevőkkel szolgál.
Számomra Szardínia legfontosabb titkát az egyedülálló
szemléletmód és jövőbe tekintés jelenti. Az emberek fanyar
humora a nehéz időkben támaszt jelent, bár ez a kívülállóknak
durvának és szőrszálhasogatónak tűnhet. Családjuk iránti
kitartó lelkesedésük mindvégig megvédte őket a történelem
viharaitól, válságos időkben is nagy az összetartás.
Vegyük csak például azt az erkölcsi értékrendet, amelyet
Tonino felállított magának: a család iránti elkötelezettség és
életehosszig tartó munkakedv. Mindezek a tulajdonságok
micsoda egészséges és erőteljes életerőt hoztak magukkal a
nyolc évtized során. Gondoljunk arra, hogy mindennap
elmereng pár percet a legelő szépségén – pedig ugyanaz a
látvány tárult elé minden egyes nap majdnem nyolcvan évig.
Vajon nekünk milyen gyakran engedi rohanó életünk, hogy
megálljunk egy pillanatra, és észrevegyük a körülöttünk lévő
csodát? A szardíniaiaknak van annyi lélekerejük, hogy ne
feledkezzenek meg erről – és talán ez is megnyugtatja őket.
Egy utolsó, de nem elhanyagolható szardíniai jellemvonás az
idősekkel szembeni pozitív szemlélet. Amerikában a fiatalságot
ünneplik, az időskortól pedig gyakran rettegnek. Többször
hallottam, hogy egyes nyugdíjasok inkább meghalnának, mint
hogy elviselnék, hogy öregek otthonában kelljen élniük, pedig
ott professzionális segítségben lehetne részük. Nálunk egyre
több hatvanöt éven felüli, nem családban élő, egyedülálló
nyugdíjas igényelné a törődést, amelyre átlagban mintegy
három évig lenne szükségük ahhoz, hogy a mindennapos
munkába járás aktív korszakából zökkenőmentesen térhessen
át a nyugdíjas lét kevésbé mozgalmas időszakába, ám több mint
egyharmaduk nem számíthat semmilyen családi segítségre.
A szardíniai Kék Zónában nincs öregek otthona. Itt a kor
előrehaladtával egyre nagyobb figyelmet érdemelnek az idősek.
A fiatal generáció hálát érez az őket felnevelő szülők és
nagyszülők iránt. Az ötven meginterjúvolt éltes korú
személynél egy kivételével mindenkire vigyázott a lánya vagy
lányunokája. Emlékezzünk csak Giuseppére. Miután
másodszorra küldött bennünket a pokolra, óvatosan
megjegyeztem Mariának, hogy talán jobb lenne neki egy
nyugdíjasházban.
– Azzal szégyent hoznánk a családunkra! – vágott vissza
ridegen. – És nem lenne ott boldog.
Van vajon bármiféle összefüggés az idősekkel való törődés és
a magas kor között? Bizonyosan. A családja körében élő
időseknek több figyelem jut, és idejüket lefoglalja a család. A
szigeten számítanak rájuk a gyermekek nevelésében és a ház
körüli munkákban. Önérzetük erősebb, és vannak céljaik.
Szeretnek és szeretik őket. És ahogy majd a következő
fejezetekben is látjuk, a cél és a szeretet alapvető összetevője a
Kék Zónák hosszúélet-receptjének.

A szardíniai Kék Zóna tanulságai

Ha egy szardíniai százéveshez hasonlóan szeretnénk élni,

kövessük a példáját!

Sovány, növényi alapú étrendet tartsunk, időnként hússal

kiegészítve! A klasszikus szardíniai étrend teljes kiőrlésű
kenyérből, babból, zöldségekből, gyümölcsből, és a sziget
bizonyos részein masztikaolajból áll. Hagyományos sajtjuk, a
pecorino friss legelőkön jól tartott juhok tejéből készül,
amelyben magas az ómega-3 zsírsav. Húst általában
vasárnap vagy különleges alkalmakkor fogyasztanak.

Első a család! A szoros családi kötelékekben élők biztosak

lehetnek abban, hogy gondoskodnak róluk. A biztos családi
háttérrel rendelkező emberek kevésbé depressziósak és
stresszesek, körükben kisebb arányban fordul elő az
öngyilkosság.
Igyunk kecsketejet! Egy pohár kecsketej olyan összetevőket
tartalmaz, amelyek segítenek megelőzni olyan időskori
megbetegedéseket, mint a szívbaj vagy az Alzheimer-kór.

Tiszteljük az időseket! A nagyszülők szeretetet, gyermekek

körüli segítséget, bölcsességet, reményt adnak, biztosítják a
tradíciók fennmaradását, ösztönzik az unokákat a
boldogulásra. Nagyon valószínű, hogy így a gyermekek
egészségesebbek lesznek, ügyesebben eligazodnak majd a
világban, és magasabb kort élnek majd meg. Nem mellesleg
úgy tűnik, ez a társadalomban várható élettartamot is növeli.

Sétáljunk! A szardíniai pásztorok által megtett napi nyolc

kilométer vagy annál is több gyaloglás a szív- és
érrendszernek rendkívül jót tesz, de pozitív hatással van az
izmok és csontok anyagcseréjére is – anélkül, hogy az
ízületeket terhelné, mint például a maratoni futás vagy a
triatlonozás.

Igyunk egy-két pohár vörösbort naponta! Tonino,

Sebastiano és Giovanni is mérsékelten fogyaszt bort. A
Cannonau szőlőből készült bor kétszer-háromszor magasabb
érfaltisztító hatású flavo noidtartalommal bír, mint a többi
bor. A visszafogott borfogyasztás magyarázattal szolgálhat a
férfiak kevésbé stresszes életére is.

Nevessünk egy jót barátainkkal! A Kék Zóna férfijai híresek

szardonikus humorukról. Minden délután összegyűlnek az
utcán, együtt, és egymáson nevetnek. A nevetés csökkenti a
stresszt és a szív- és érrendszeri megbetegedések
kockázatát.
 3. Az okinavai Kék Zóna
Napfény, spirituális élet és édesburgonya

Legkönnyebben úgy képzelhetjük el Okinavát, mint a japán

Hawaiit – nyugodt, egzotikus szigetcsoport, meleg, mérsékelt övi
időjárással, pálmafákkal, türkizkék homokos tengerparttal
szegélyezve; a városok villódzó elektronikus fényárban úsznak,
és örökké zsongnak, a helyiek közkedvelt étele a hirtelen sült
hús és zöldségek keveréke. Több mint egy évezreden keresztül a
Tokiótól mintegy másfélezer kilométerre található szigetvilág a
kiugróan magas számú idős lakóiról volt híres. Régi kínai
felfedező expedíciókban úgy olvashatunk e kis szigetekről, mint
a halhatatlanok földjéről. Okinava a folyamatos kínai, majd
japán uralom, a pusztító világháború, éhínség és tájfunok
ellenére is a világ legidősebb embereinek otthona maradt.
2005 februárjában másodszor is ellátogattam az okinavai Kék
Zónába, hogy a National Geographicnak tudósítsak.
Felhasználva a korábbi elképesztő adatokat Okinaváról,
meggyőztem a szerkesztőket, hogy a Földön máshol is lehetnek
olyan helyek, ahol kiemelkedően magas korú emberek élnek.
Talán ezen a szigeten a legmagasabb a várható élettartam
(2000-es adat alapján a férfiak várható élettartama hetvennyolc
év, a nőké pedig nyolcvanhat év), itt egészségesek a leghosszabb
ideig az emberek (a japánok cselekvőképessége években
számolva a férfiaknál 72,3, a nők esetében 77,7 év), és itt a
legnagyobb a százévesek aránya (tízezer főre öt jut). Őket is
sújtják olyan betegségek, mint az amerikaiakat, de sokkal
alacsonyabb a megbetegedési arány: ötször kevesebb a szív- és
érrendszeri megbetegedések száma, negyedannyi embert érint
a mell- és prosztatarák kialakulása, és harmadannyi embernél
alakul ki az időskori demencia.
A szív- és érrendszeri megbetegedésekre fordított összeg az
amerikai egészségügyi rendszerben a népesség öregedésével
arányosan egyre emelkedik. Az Egyesült Államok 2007-ben
körülbelül négyszázharminckettőmilliárd dollárt költött a
szívbetegségek és a szívinfarktus kezelésére, beleértve az
egészségügyi kiadásokat és a kiesett munkabért is. Képzeljük el,
mennyit spórolna Amerika, ha olyan alacsony lenne a
megbetegedések száma, mint Okinaván.
Mivel nem a gének, hanem elsősorban az életstílus határozza
meg életünk hosszúságát, úgy gondoltam, az okinavai Kék Zóna
követendő példákkal szolgálhat egészségügyi kérdésekben és a
hosszú életre vonatkozóan is. Első utam alkalmával 2000-ben
tizenhárom százévessel beszélgettem, és hallgattam meg
történetüket. Úgy tűnt, sok zöldséget esznek, és mély
kapcsolatot ápolnak felmenőikkel. Sokuk megszállott
kertészkedő volt, minden napját a földeken töltötte, amelynek
eredménye a sok finom zöldség és krumpli volt. De mindez
vajon magyarázattal szolgálhat-e magas életkorukra?
Ez alkalommal szerettem volna részletesebb vizsgálatokat
végezni. Az Öregedéskutató Intézet kérdőívét felhasználva
szisztematikus interjúkat készítettem további pár tucat
emberrel, hogy megállapíthassam életstílusuk közös vonásait.
Arra készültem, hogy az eredményeket kutatókkal elemezzük
ki, hogy lássuk, milyen összefüggésben állhatnak a hosszú
élettartammal. Egyikük, dr. Greg Plotnikoff velem tartott az
útra. Évekkel korábban a Minnesotai Egyetem Spirituális és
Gyógyító Központjának épületében találkoztam vele, ahol
orvosként dolgozott.
– Amerikában mi a fennálló betegségek legyőzésére
koncentrálunk – mondta a negyvenhat éves szakember, aki
belgyógyászatból és gyermekgyógyászatból a Minnesotai
Egyetemen végezte rezidensi képzését, a Harvardon
hittudományi diplomát szerzett, és a Kampo, a hagyományos
japán gyógyászat egyik legelismertebb szakértője. – Ugyanakkor
a keleti orvoslásban a megelőzés mindig előbbre volt a
gyógykezelésnél. Japánban manapság is a betegségek
megelőzésére koncentrálnak. Kemény nemzeti harc folyik a
cukorbetegség és a szívbetegség elkerülésére. Japán a
gyógyászat egészen eltérő felfogását képviseli.
A Minnesotai Egyetemen Greg a gyógynövényekről, étrend-
kiegészítőkről és a kultúrák közti összehasonlító klinikai
gyógyászatról tartott előadásokat. Ő vezette továbbá a nyugati
parton a Kampo-formulát vizsgáló, valaha létrejött legnagyobb
klinikai kísérletet. Engedélyért folyamodott az Élelmiszer és
Gyógyszer-engedélyezési Hivatalhoz (FDA), hogy importálhassa
és önkénteseken tesztelhesse az ezernyolcszáz éves keishi
bukuryo gan orvosságot, amely négyféle gyógynövényből és egy
gombafajtából készül a menopauza alatt fellépő hőhullámok
elleni kezelésre.
 Nemrég elfogadta a Tokiói Keio Orvosi Egyetem
vendégprofesszori felkérését, ahol előadásokat tartott és
tanulmányokat folytatott a hagyományos gyógymódok
gyógyszerészeti hatékonyságáról. Szakmai előélete engem
messzemenőkig meggyőzött, azt akartam, hogy együtt
értékeljük ki az okinavai életstílus és a hosszú élet közti
összefüggéseket. Számítottam az együttműködésére.

A paradicsomi idillnek vége

Tokióban csatlakoztam Greghez. Pár napot a japán élettartam-
kutatókkal töltöttünk, majd átrepültem vele Okinava szigetére.
Miután leszálltunk Nahában, a fővárosban, leintettünk egy
taxit, és megpróbáltunk eljutni a zuhogó esőben a
városközpontba. Az utakat alacsony, tájfunbiztos épületek
szegélyezték, melyek a belváros felé egyre magasabbak voltak.
A hatalmas építmények tetején neonreklámok voltak: Sony,
Hitachi, Coca-Cola. A taxi esőcseppektől tarka ablakán vöröses,
kék és zöldes foltok tükröződtek, miközben próbáltuk átküzdeni
magunkat a végeláthatatlan forgalmi dugókon. Ahogy a hotel
felé közeledtünk, egy közeli kereszteződésben elhaladtunk egy
bubble teát{1} áruló stand, egy elektronikus cikkeket áruló üzlet,
egy Pizza Hut és egy McDonald’s mellett. Tényleg egy eldugott
földi paradicsom lenne ez?
Másnap reggel Greggel együtt reggeliztünk David McLain
fotográfussal és asszisztensével, Rico Nocével szállodájuk
éttermében. David üdvözölt, majd kimutatott az ablakon: az eső
három napja szakadatlanul esett.
– Így nem tudok fényképezni – mondta. Ezúttal rosszul indult
a kutatás. Ez már a kilencedik expedíciónk volt együtt, és ilyen
elkeseredettnek még nem láttam.
Rico felé fordultam, aki energikusan kezet rázott velem.
Habár váltottunk pár e-mailt korábban, személyesen még nem
találkoztunk.
– Üljön le, kérem! – mondta. Megnyugodva vettem tudomásul,
hogy megvan benne az a lelkesedés, amely az eső dacára
továbblendít bennünket. Erjesztett szójababot, savanyított
káposztát és nyers halat ettünk, közben kidolgoztuk a
munkatervet. Rico viharos sebességgel jegyzetelt, néha-néha
villájára tűzve pár falat szalonnás tojást.
Aznapra megbeszéltem egy találkozót a hotelbe Craig
Willcoxszal, a világhírű gerontológussal. Társszerzőként jegyzi
a The New York Times bestsellerként emlegetett The Okinawa
Program című könyvet. Az 1990-es évek elején ikertestvérével,
dr. Bradley Willcoxszal egy étkezési és egészséges öregedést
kutató tanulmányon dolgoztak a Torontói Egyetemen. Itt
találkoztak Ontario tartomány legidősebb lakosával, a százöt
éves Toku Oyakawával, aki Okinaváról származott. Még mindig
hazája étrendjét követte, naponta halászott, és kilencvenkét
éves feleségével boldog házaséletet élt.
Toku elgondolkodtatta a kutató testvérpárt: egyrészt látni
akarták azt a helyet, ahol ilyen magas kort megélnek az
emberek, másrészt, ha egy okinavai százöt éves ilyen
egészséges tud maradni a jeges Kanadában, akkor velünk mi a
helyzet? A Kék Zóna szokásmintái más földrészen is érvényesek
lehetnek?
Okinavára utazva a Willcox fivérek találkoztak dr. Makoto
Suzukival, a szerény japán orvossal, aki először fedezte fel az
okinavai Kék Zónát. Szárnyai alá vette a fiatal kutatókat. 1975-
ben dr. Suzukit Tokióból Okinavára küldték, hogy segítsen
beindítani a sziget első orvosi egyetemét. Mialatt ott volt, hallott
egy híres, vidéken élő százévesről, és úgy döntött, meglátogatja.
A faluba érkezve aztán ráeszmélt, hogy csak az asszony nevét
tudja, a címét nem.
– Az utcán megpillantottam egy jó egészségi állapotnak
örvendő asszonyt, kezében egy kapával. Úgy tűnt, a földekre
tart – mesélte Suzuki doktor később. – Megállítottam, hogy
tudja-e esetleg, ki lehet az a híres százéves hölgy. Erre azt
mondta, hogy ő maga. Nem hittem el! Nem nézett ki többnek
hetvennél. De később megbizonyosodhattam valós koráról.
 Az okinavai százöt éves Seiryu Toguchi
napfényfürdőzik pár percet, s ezzel szervezetét fontos
D-vitaminhoz juttatja

Az eset eléggé felkeltette Suzuki doktor érdeklődését ahhoz,

hogy az egész szigetet feltérképezze. Összesen negyven
százévest talált, ami elképesztően magas szám volt, figyelembe
véve a sziget kis méretét (legszélesebb részén huszonnégy
kilométer volt és kilencvenhét kilométer hosszú). De, ami
igazán meglepte, az az idősek jó egészségi állapota volt. Az
Egyesült Államokban és Európában csupán az élemedett korúak
15%-a képes a napi önálló munkavégzésre. Habár a régebben
élt százévesek csoportja sokkal több mindent el tudott még
végezni, elképesztő módon a dr. Suzuki által a kutatás második
fázisában felkutatott harminckét idős emberből csupán négy
igényelt komolyabb gondoskodást.

Okinava adatai

Nemzetiség: japán
Elhelyezkedés: Rjúkjú-szigetek, a Csendes-óceán északi része
és a Kelet-kínai-tenger között.
Lakosság: 1,3 millió fő

Az elmúlt pár évben a Willcox fivérek és dr. Suzuki egyre

nagyobb nemzetközi figyelemben részesültek, és hát bele is
fáradtak a véget nem érő interjúk és forgatócsoportok hadába.
Szerencsémre én még népszerűsége előtti időszakából
ismertem Craiget, így amennyire ideje engedte, segítségéről
biztosított ott-tartózkodásom alatt.
– Dan mester! – hallottam hangját már messziről a szálloda
halljából. Örültem, hogy látom. Ez a kisfiús vonásokkal bíró
nagyszerű tudós ezúttal is ugyanolyan jól fésült és kisportolt
volt, mint korábban, arcán a megszokott markáns vonások és
orrán a kis ovális szemüveg sem változtak. Fogalmam sem volt,
honnét szedte ezt a nevet, de hagytam, hogy rám ragassza.
 – Craig! Te semmit sem változtál!
Elmeséltem neki, milyen eredményekre jutottam Szardínián,
majd ő számolt be az elmúlt öt év tapasztalatairól.
Megemlítette, hogy az okinavai idősek kultúrája egyre jobban
feledésbe merül, ahogy az amerikai ételek mindjobban teret
hódítanak. A Kentucky Fried Chicken és a McDonald’s végső
csapást mértek Okinavára; a gyorsételek beáramlása
veszélyezteti mindazt a pozitív hozzáállást, amelynek hatására
magas kort értek el itt az emberek. A nők élettartamát
visszaszorítja hetven év körülire.
– Az ötvenöt év alatti férfiak alkotják a legelhízottabb
csoportot – mondta –, és nem élnek tovább, mint egy átlag japán
férfi. Úgyhogy jobb, ha gyorsan kutatsz!
Megkértem, hozzon össze pár tucat százévessel, amilyen
hamar csak lehet.
– A titoktartási törvény már sokkal szigorúbb, mint a
legutóbbi látogatásodkor – válaszolta. – Nehezebb lesz ilyen
emberekkel találkoznod, és én sem tudok egykönnyen segíteni.
– És mi a helyzet dr. Suzukival? – kérdeztem.
– Ugyanaz.
A következő két napban csak rosszabbodott a helyzet.
Visszavonultunk a szobába, és tovább agyaltunk Ricóval. Ha
Craig Willcox, dr. Suzuki vagy más hivatalos szervek nem
tudnak segíteni, akkor a National Geographic-beszámoló
okinavai része köddé válhat.
Rico készen állt a kihívásra. A kormány nem adott ki neveket
a kosekiből, vagyis a japán anyakönyvből, melyben a
születéseket regisztrálták. De egy helyi újság archívumában
rábukkant egy listára a száz legidősebb emberről (mintegy 1,3
millió főből hétszáz százévest regisztráltak). Úgy gondolta,
fogjuk a telefonkönyvet, és felhívjuk őket. De lehet, hogy a
szokásokból eredően vagy éppen a rossz hallásuk miatt,
sokuknak nem volt telefonja.
Akik mégis rendelkeztek telefonnal, gyakran óvó-védő
gyermekeiknél éltek, ők pedig nem mutattak nagy
hajlandóságot az idegenek fogadására. A legjobb körülmények
között sem volt ez jó módszer a kommunikációra. Felhívtuk az
ismertebb százéves személyeket, bemutatkoztunk, hogy a
National Geographic számára szeretnénk interjút készíteni, ők
pedig azt válaszolták, elegük van a telemarketingesekből, és
lerakták a telefont.
A köd akkor kezdett tisztulni, amikor Craig felhívott a
harmadik napon, hogy bejelentse, meghívta vacsorára dr.
Suzukit egy kellemes sushi étterembe, melyből csodás kilátás
nyílik Naha betonépületeire. A hely kissé hangos volt, az
asztalokat elválasztó vékony rizspapír sem tudta a zajt felfogni.
Egy eléggé elszomorító nap után leültem Suzuki jobb oldalára.
Tudtam, hogy a huszonöt éve tartó kutatása során a mintegy
kétezer százévesből nagyjából hétszázat személyesen is
felkeresett; tudta, hogy a legtöbbjük merre lakik, de titoktartási
kötelezettsége miatt érthető módon mindezt nem oszthatta meg
velünk.
– Segítségünkre tud lenni az idősek felkutatásában? –
szegeztem neki a kérdést nyíltan.
– Nehéz dolog – válaszolta rossz angolsággal, bár tudtam,
folyékonyan beszéli a nyelvet, és megérti a legkisebb
árnyalatbéli különbségeket is.
– Tényleg senkit sem tud mondani, akit felkereshetnék?
– Nem, nem, ezt nem tehetem. Nyilván nem mondhatok
önöknek neveket, de természetesen nem tehetnek semmit sem
az ellen, ha követnek engem, amikor felkeresem az időseket…
Szükségem volt Suzuki segítségére. Szardínián bármelyik
faluban kezdtem is reggel, délutánra három kész interjúm volt.
Okinava azonban más volt. A protokoll miatt először a
polgármester vagy más magas rangú politikus jóváhagyására
volt szükségem, aztán egy-két nap várakozásra, míg a hivatal
elintézi (vagy nem) az interjút, majd újabb egy-két nap, míg
válaszolnak a kérésünkre.
Persze tudtam, hogy az interjúk csak egy részét jelentik a
munkának. Az igazi feladatot a százévesek életmódjának
megismerése és a kulturális recept részleteinek összeillesztése
jelentették. Hogy ehhez hozzáférjek, tudnom kellett, a
gyorsételek megjelenése előtt milyen volt itt az élet. Naha
kézzelfogható összevisszasága nem illett bele a képletbe. De
csak itt találhattam hozzáértő embereket.
A második napon Ricóval felkerestük dr. Kazuhiko Taira
orvost, aki a Rjúkjú Egyetem Turizmus Tanszékén dolgozott.
Húsz éven keresztül vizsgálta az Ogimi faluban élőket,
összehasonlítva az eredményeket más prefektúrákéval, az
északjapán Akita és Aomori tartományokéval. Minden évben
frissítette adatait, és azt találta, hogy az okinavaiakat kevesebb
szélütés éri. Úgy vélte, ez az étrend miatt van, mivel kevesebb
sót és több sertéshúst fogyasztottak az itt élők.
– Az Okinaván élők egész évben képesek megtermelni
kertjeikben a zöldséget – mondta, utalva a sziget többnyire
trópusi éghajlatára. – Nem kell az ennivalót tartósítani, vagy
sósan, ecetesen eltenni.
A túlzottan sós étrend magas vérnyomást idézhet elő, és
gyengíti az agyi artériákat, tette hozzá, ami
mikroszakadásokhoz, a szélütés kiváltó okához vezethet. A
sertéshúsból nyert egészséges állati és a növényi fehérje
kiegyensúlyozott fogyasztása begyógyíthatja ezeket a kis
szakadásokat. Nagyon régi hagyomány a szigeten, hogy
holdújévkor disznót ölnek. A disznóhúst sokáig főzik, a zsírját
leszedik, és az így kapott raguszerű ételt eszik meg.
– Az állat majdnem minden részét elfogyasztják – mondta
Taira. – Rengeteg B₁-, B₂-vitamin van benne, és kollagén, amely
nagyon jó az emberi szervezet számára. – Ez eltér a
hagyományos japán szokástól, a japánok többsége ugyanis a
halételekből nyeri a fehérjét. A túl sok állati fehérje növeli az
elhízás esélyét; az okinavai százévesek csak ritkán, ünnepi
alkalmakkor fogyasztottak húst.

A kert ereje
Az ötödik napunkon Craig váratlanul felhívott. Dr. Suzuki
néhány orvostanhallgatóval Kamada Nakazato, egy százkét
éves, a Motobu-félszigeten lakó hölgy meglátogatását tervezte.
Kérdezte, szeretnénk-e csatlakozni hozzá Greggel. Naná!
Craig autójával követtük Suzuki doktort északra, kifelé Naha
betondzsungeléből. Az autópályán a sziget közepe felé
haladtunk, elhajtottunk a hatalmas amerikai katonai bázis
mellett, át Nago városán. Aztán a Motobu-félsziget felé vettük az
irányt, amely a térképen a sziget kinövésének tűnik. Errefelé az
utak szűkebbek, óriási nyílt tér szegélyezi őket. Egy darabig a
tengerpartot követtük, láttuk a csillogó kék tengert és néhány
strandot is. Néhány helyen benépesült a part, de a legtöbb
részen csak a féltrópusi vegetáció volt látható. A sziget
belsejében a falvak körül kiterjedt zöldségeskerteket láttunk,
melyeket kúpos kalapot viselő idős emberek műveltek. A
levegőben érett növények illata érződött.
Kamada Nakazato háza tipikus épületnek számított a
környéken, falai erődszerű, mégis lakályos területet határoltak.
Alacsony, korallmaradványból álló fal vette körül a házat.
Meredek, rézsútos tetejével valahogy mélyebben fekvőnek tűnt
– így védekeztek építészetileg az okinavai tájfunidőszak alatt a
tenger felől érkező mintegy fél tucat forgószél ellen. Greg
kristálykék szemével és kirobbanó lelkesedéssel, a nyakát
nyújtogatva próbálta a ház mögött elnyúló kertet
szemrevételezni, és intett, hogy tegyem én is ugyanezt.
– Rengeteg gyógynövény van ott – mondta hangos
álsuttogással. – Fogadni mernék, hogy itt nőnek az asszony
hosszú életének titkai.
A kőfalak között bementünk a ház homlokzata előtti kicsit
magasabb padlózatra. A bejárati ajtó rizspapírból készült.
Csukott ajtóval jelzik, ha nem szeretnének látogatót; a nyitott
falak pedig azt jelentik, hogy szívesen látják a falu népét.
Kamada ajtaja szélesre tárva állt. Hangosan beköszöntünk,
válaszként egy kiáltást hallottunk, mely úgy döntöttünk,
bebocsátást jelent.
Kamada kimonót viselt. Két gyermeke társaságában üldögélt,
mindketten hetven év körüliek lehettek. Dús, ősz haját
egyenesen hátrafésülte, így jól látszott arccsontja és mély, barna
szeme, mely mind nagyobbra kerekedett, ahogy beléptünk az
ajtón. Amikor felismert bennünket, örvendezve felemelte a
kezét, és előre-hátra dülöngélve énekelni kezdett. Gyermekei
egyetértően tapsolni kezdtek, ugyanabban a ritmusban.
Nyomban megkedveltem, szívélyesnek és közvetlennek látszott,
ugyanakkor kisugárzása tiszteletet parancsoló volt.
Craig még a kocsiban említette, hogy Kamada volt a falu
norója, vagyis az istenekkel és az ősökkel bensőséges
viszonyban lévő papnője, aki a városlakóknak spirituális
tanácsokat adott. A 15. századtól kezdve a norók hivatalos
szerepet kaptak Okinava politikai rendszerében, a bíróság
nevezte ki és küldte őket bizonyos falvakba. A tisztség családon
belül öröklődött, egy unokahúg, lánygyermek vagy lányunoka
vette át a szerepet. Kamada családja négyszáz éve töltötte be a
posztot, ő volt az utolsó közülük.
Vezető tisztsége éles ellentétben állt otthona kinézetével, egy
viharvert, fából készült, hagyományos, háromszobás épülettel.
A sarokban egy urna állt, néhány fenyőfaág, régi családi fotók
és egy oltárnak tűnő bútordarabon egy holdnaptár. Az ágyon
kívül semmiféle bútor nem volt a házban. Kamadát is beleértve
mindenki a földön foglalt helyet.
Suzuki kinyitotta orvosi táskáját, és megmérte Kamada
vérnyomását és testzsírszázalékát. Levett tőle egy kis vért pár
üvegfiolába, hogy később kielemezhesse majd az értékeket.
Felmérte szellemi állapotát is.
– Milyen évet írunk? – kérdezte tőle.
– A tyúk évét – vágott vissza.
– Milyen évszak van?
– Buta kérdés – jegyezte meg csípősen az asszony. Jót
derültünk rajta.
– Milyen nap van ma?
– Ma február ötödike van, a holdnaptár tizenharmadik napja
– az ünnepeket noro feladatai miatt mindig a holdnaptár
alapján tartotta számon.
Suzuki elégedett volt a válaszokkal. Felém fordult, hogy
kérdezzek én is nyugodtan. Érdeklődtem, milyen volt régen az
élet, milyen volt a második világháború előtt gyereknek lenni
Okinaván. Kamada apja rizst és cukornádat termesztett, de alig
tudta etetni a családját, így lánya a harmadik osztályban
abbahagyta a tanulást, hogy édesanyjának segítsen ellátni a
családot.
 Okinavai családok a sírokon elköltött ebéddel
tisztelegnek őseik előtt

– Az élet kemény volt akkoriban – kezdte. – Éhínség volt,

emberek haltak éhen. Még akkor is, ha kicsit jobb volt, mindig
csak imót (édesburgonya) ettünk reggelire, ebédre és vacsorára
is.
Története alátámasztotta mindazt, amit a sziget történelméről
olvastam. Az okinavai parasztok, mint Kamada családja is,
kemény körülmények között éltek. Legtöbbjük megélhetését a
köles, a rizs és az árpa termesztése jelentette. Ezek a növények
a sziklás talajon nehezen éltek meg. Habár Okinava meleg,
féltrópusi éghajlata kedvezett a növénytermesztésnek, a
mintegy fél tucat tájfun évente tönkretette a terményeket.
Az okinavai földművesnek és családjának szakadatlan
dolgoznia kellett ahhoz, hogy fenntartsa magát, és gyakran
krónikus alultápláltságtól szenvedett. Már az ötéves gyerek is
segített a rizsföldek kigyomlálásában. A nagymama feladata
volt a zöldségeskert megművelése, a nagyapa fát hordott az
erdőről. Soha nem vetődött fel a nyugdíj ötlete, nincs is rá
szavuk a mai napig sem.
1605-ben egy kicsit javult a helyzet, amikor egy okinavai lakos
édesburgonyát hozott haza Kínából. E szívós csodagumó jól
megélt Okinava fukar földjében, és túlélte a tájfunokat és a
monszunt is. Adomány volt a parasztoknak, gyorsan a
legfontosabb áruvá vált. Megfőzve az állatok is megették, így
már mindenki megengedhette magának a húst is – noha csak az
éves holdünnep alkalmával. Kamada születésének évében,
1902-ben a szigetlakók a burgonyából nyerték energiabevitelük
80%-át.
Az asszony tizennyolc éves korában egy nála négy évvel
idősebb férfival előre elrendezett politikai házasságra lépett.
Három fiuk és három lányuk született. Amikor a gyerekek még
kicsik voltak, Kamada férje gyakran Kínába és Paulura utazott
munkát keresni.
– Nagyon megterhelő volt a gyerekeket egyedül nevelni –
ismerte el az asszony. – Néha egyáltalán nem volt pénzem.
Szalmakalapokat kellett készítenem, hogy egy kis
mellékkeresethez jussak – eljátszotta, hogy a kemény szalmába
tűt döf, majd jó erősen meghúzza, hogy szoros legyen.
Észrevettem, hogy a folyamatos monoton munka derékszögbe
zárta mutatóujját. Végül aztán férje hazatért, és együtt nevelték
fel a gyerekeket. Ketten elköltöztek, de ketten még mindig velük
egy utcában élnek Motobuban. Az asszony férje tíz évvel ezelőtt
halt meg, kilencvenhat éves korában.
Vajon mi a titka hetvenöt éves házasságuknak?
– Megtanultam türelmes lenni – mondta.
Kértem, mesélje el, mit csinál reggelente.
– Körülbelül hat órakor kelek, készítek egy kancsó jázminteát,
és megeszem a reggelim, általában miszólevest{2} zöldségekkel.
Aztán – az ajtó felé mutatott – a szent ligetbe megyek, hogy a
faluért és a családom egészségéért imádkozzak, megköszönjem
az isteneknek, hogy biztonságban vagyunk. – Mint később
megtudtam, ez a szent liget egy tisztás volt a közeli erdőben,
Kamada házától kétszáz méterre, ahol egy verandaszerű
építmény állt. Craig közelebb hajolt hozzám, és azt mondta:
– Legbelül biztos benne, hogy a falu egészsége az ő
csillagokhoz, holdhoz és ősei szelleméhez intézett imájától függ.
Rendkívül komolyan veszi a feladatát még ilyen nagyon idősen
is.
Délben, mesélt tovább Kamada, hátramegy a konyhakertbe a
ház mögé, és szed pár gyógynövényt és zöldséget ebédre.
– Fekete ürmöt használok a rizs ízesítéséhez, vagy kurkumát
a levesembe. Már nem eszem olyan sokat. Általában csak
hirtelen sült zöldségeket és néha talán egy kis tofut.
– Egy kis húst esetleg?
– Ó, igen, szeretem a húst is, de nem mindig.
Gyerekkoromban csak az újévi ünnepkor ettem. Nem szoktam
mindennap húst enni.
– Evett már valaha hamburgert, vagy ivott már kólát? –
érdeklődtem, tudván, hogy Okinaván az egy főre jutó
gyorséttermek száma magasabb, mint bárhol máshol Japánban.
A világ talán legnagyobb A&W étterme mindössze ötven
kilométerre volt innét. Lehet, hogy volt is már egyben.
Kamada homloka ráncba futott. Lányához hajolt, hogy
elmagyaráztassa a kérdést.
– Sohasem ivott még kólát – válaszolta a lánya. – Amikor pár
éve először látott hamburgert, megkérdezte, hogy mi az. Anyám
a vele egykorú asszonyokkal együtt hagyományosan étkezik.
Nem szoktak laktató ételeket enni, inkább csak azt fogyasztják,
amit lánykorukban, a háború előtt is ettek. Legtöbbször a
kertben termelt zöldségeket – japán retket, keserűtököt,
fokhagymát, vöröshagymát, paprikát és paradicsomot –, néha
halat és tofut. Egész nap egy kancsó, forró zöld teát tart maga
mellett. Minden étkezés előtt elismétli: hara hacsi bu, ami
megvédi őt attól, hogy sokat egyen.
– Hara hacsi bu? – kérdeztem vissza.
– Ez egy konfuciánus bölcs mondás – szólt közbe Craig. – Evés
előtt minden öregember ezt mondja. Azt jelenti, „annyit egyél,
hogy 80%-ban jóllakj”. Írtunk róla az Okinawa Programban.
Okinava talán az egyetlen hely, ahol az emberek tudatosan
megszabják, mennyi kalóriát vigyenek be. Méghozzá úgy, hogy
emlékeztetik magukat, hogy addig egyenek, míg 80%-ban jól
nem laknak. Ez azért van, mert gyomrunknak körülbelül húsz
percre van szüksége arra, hogy üzenetet küldjön az agyba, hogy
megtelt. Az elmélet szerint, ha kevesebbet eszünk, testünk
anyagcseréje lelassul, és ezzel kevesebb káros oxidánst termel –
olyan vivőanyagokat, melyek belülről rozsdásítják el testünket.
 Édesburgonya

Az édesburgonya fenséges módja a vitaminbevitelnek:

rosttartalma magas, A- és C-vitaminban, káliumban és
folsavban gazdag, elkészítése pedig igazán egyszerű. Tegyük
be a mikrohullámú sütőbe öt percre, majd ízesítsük sóval,
borssal.

Mi a helyzet az édesburgonyával? Még mindig fogyasztja?

Próbáltam feltételezésemet igazolni, miszerint a burgonya
hozzájárul az okinavaiak hosszú életéhez. A gumó annyira
elterjedt volt, hogy a második világháború előtt „Jó napot”
helyett „Imu Kamatooin”-nal köszöntötték egymást a
szigetlakók, ami annyit tesz: „Elég imóhoz jutsz?” (imo a
burgonya elnevezése). Sokan Noguninak, a burgonyát először a
szigetre hozó férfinak még szobrot is állítottak (ma már Lord
Sokanként vagy Imo Királyként emlegetik). Ez a zöldség
hihetetlenül egészséges, rendkívül magas a C-vitamin- és a béta-
karotintartalma, mely rákellenes tulajdonságokkal bír.
– Nem – fanyalgott. – Ötven éven keresztül minden reggel,
délben és este burgonyát ettem. Elegem lett belőle.
– Már szinte senki sem eszi – mondta Craig. – A második
világháború után, az amerikai ételek megjelenésével szinte
teljesen eltűnt. Elég nehéz lenne bebizonyítani, hogy a
burgonya növeli az élettartamot.
Délutánonként Kamada alszik egyet, kicsit kertészkedik,
aztán úgy négy óra tájékán találkozik legkedvesebb barátaival –
moaiival –, hogy megigyanak egy szakét és megbeszéljék a világ
dolgait. Könnyű vacsoráját hat óra előtt fogyasztja el, általában
hallevest, benne az éppen termő friss zöldségekkel, kevés
mogyoróhagymát, salátát és rizst eszik hozzá. Este kilencre már
ágyban van.
– Tehát ennyi a titka, hogy százkét évig élhessünk? –
kérdeztem, s habár a kérdés nem volt tudományos, arra
számítottam, hogy lényeges gondolatokat hív elő.
– Régen nagyon szép lány voltam – válaszolta. – Hosszú hajam
a derekamig ért. Sok időbe telt, mire felismertem, hogy a
szépség belül van. Kialakul, ha nem aggódunk annyit a
problémák miatt. Néha úgy tudunk magunkkal a legjobban
törődni, ha másokkal törődünk inkább.
– Csupán ennyi az egész?
– Zöldséget kell enni, vidáman szemlélni a világot, a
többiekkel kedvesen viselkedni, és mosolyogni.
A mellettem ülő Craigre néztem, hogy mit szól a válaszhoz.
– Hát, kedves Dan mester, nekünk ötszáz könyvoldalba került,
hogy elmondjuk mindazt, amit Kamada három mondatban
összefoglalt.
Mielőtt eljöttem, még körbenéztem a ház körül.
Hálószobájában csupán egy vékony futon volt összetekerve a
tatamikon (ezek a faltól falig érő matracok rizsfűvel vannak
kitömve). A konyhában az elektromos rizsfőző fölött
bambuszból készült kukta lógott. Kis tányérkák és szűk, magas
poharak sorakoztak rendben a polcokon. Sehol egy kis édesség,
sütemény vagy bármi más csábító étel. Ha volt is nála
egészségtelen étel, azt jó mélyen a szekrénybe rejtette.
 Suzuki doktor tesztjei és kérdezősködésem két órán át
tartottak, majd magára hagytuk Kamadát, hogy egy kicsit
pihenhessen. Áthágva mindenféle etikettet, mielőtt eljöttünk,
átöleltem, s az asszony szívélyesen viszonozta ölelésem.
Kimonója alatt éreztem finom csontjait, meleg leheletét a
nyakamon. Hirtelen az jutott eszembe, hogy egy évszázadnyi
életet tartok karjaimban, valamiféle olyan tudást, amely
mélységes ragaszkodást és tiszteletet ébresztett bennem.
Kérdeztem, láthatjuk-e újra.
– Természetesen igen – mondta. – Én nem megyek sehová.

Szója és életcél
A látogatás után betértünk egy késői vacsorára a falu
éttermébe. Az ételeket bento dobozokban szolgálták fel, kis
méretű piknikes, többrekeszes dobozkákban. Suzuki mellett
ültem, s kérdéseimmel kezdtem bombázni, kezdve azzal, hogy
miért vett vért Kamadától.
– Arra az eredményre jutottunk, hogy a nagyon idős férfiak és
nők vérének magasabb a nemihormon-szintje, összehasonlítva
a hasonló korú amerikaiak vérével – mondta.
– Vagyis ezért szedik az emberek a hormonpótlókat? –
kérdeztem, a DHEA- (az emberi szervezetben termelődő nemi
hormonok előanyaga) féle kiegészítőkre gondolva. Néhányan
úgy vélik, öregedéslassító hatása van.
– Igen, de ez nem így működik. A kiegészítők nem egyeznek
meg a testünk által termelt hormonokkal. Valószínűleg nincs
olyan korhoz köthető hatása a DHEA-nak, ami megváltoztatná
szervezetünk összetételét vagy működését.
Azt feltételezte, hogy a szójatermékekben lévő
fitoösztrogénnek jobb hatása van, mint a hormonpótlóknak.
Néhány kutató feltételezése szerint felhasználhatók az
ösztrogén jó tulajdonságai anélkül, hogy kockáztatnánk a
rákbetegség kialakulását. Az okinavaiak naponta nyolcvanöt
gramm szóját fogyasztanak. Fő forrásuk, a tofu, fontos szerepet
játszhat a szívbetegségek kockázatának elkerülésében.
Greg Plotnikoff azonban azt ajánlja, inkább erjesztett szóját
válasszunk:
– Az orvosi irodalom szerint az erjesztett szója sokkal több
tápanyagot tartalmaz. Szemben a kínai vagy japán tofuval, az
okinavai tofunak sokkal nagyobb a fehérje- és a „jó zsír”
(telítetlen zsírsav) tartalma.
Kíváncsi voltam, Suzuki szerint Kamada életereje ezeknek a
hormonoknak köszönhető-e, vagy pedig valami másnak.
– Azt hiszem, nagyon fontos, hogy még mindig ellátja
noroteendőit. A feladatoknak rendkívüli jelentősége van
Okinaván. Úgy hívják ezt, ikigai – az ok, amiért reggel felkelsz.
Ha valaki hirtelen elveszti hagyományos szerepkörét, az előre
hozhatja halálát. Főleg a tanároknál és rendőröknél érzékelhető
ez, akik nyugdíjazásuk után gyorsan itt hagynak bennünket. Ők
nagyon céltudatos emberek, és társadalmilag előkelő helyen
állnak. Ha nyugdíjba mennek, mindezt elvesztik, és átmenet
nélkül leépülnek. Úgy gondolom, ennek az ellenkezője is igaz.
Kamada tovább marad cselekvőképes, mert úgy érzi, szükség
van rá.
Százesztendős fészekalj
Ricóval még kétszer visszatértem Motobura, hogy Kamada
történetét tovább kövessük. Találkozni akartam még az asszony
moaiival, azaz barátaival, és a család többi tagjával is.
Különösen az érdekelt, hogy a fiatalabb generáció miként
vélekedik az idősek generációjáról. Tisztelik-e elődjeiket?
Hogyan gondolkodnak a régi időkről és szokásokról a
gyorsételek és sms-ek világában?
A falu parkjában találkoztam a tizennégy éves Kurarával,
Kamada dédunokájával, ahol éppen iskolai futóversenyt
rendeztek. Maga mögé kényszerítve a mezőnyt, elsőként ért a
célba a nyolcszáz méteres váltófutásban. Ahogy átadta a
stafétabotot csapattársának, két karját a magasba lendítve
éljenzett, aztán a célvonalhoz rohant, hogy csapattársaival
ünnepelhessen. Még mindig kapkodta a levegőt, amikor
odaértem hozzá.
– Bajnokok vagyunk! – kiáltotta magabiztos, mély hangján, s
csapattársaira mutatott. Visszamosolyogtak rá. Beleegyezett,
hogy elkísérjem dédanyja házához, és közben válaszolt néhány
kérdésemre. Kíváncsi voltam, mi az, amit a legjobban szeret
dédanyjában.
– Őszinte – jött az egyszavas válasz. Zöld pólót, fehér
rövidnadrágot és Nike edzőcipőt viselt; rövidre nyírt haja,
egészséges mosolya pajkos kinézetet kölcsönzött neki. – A
dédanyámnak soha nincsenek titkai. Néha annyira nyílt, hogy
az már fáj. Mint amikor felajánljuk, hogy vigyázunk rá, azt
válaszolja: nem, majd én vigyázok magamra! – Egy pillanatra
megállt, nem akart tiszteletlen lenni. – A humorát imádom a
legjobban – tette hozzá. – Néha szellent egyet, aztán azt mondja,
egy elhaladó vonatot hallottam.
Kamada házához érve az ajtó előtt levettem cipőmet, és
óvatosan bemásztam a tatami matracokra. Kurara kezeit
szélesre tárva elsuhant mellettem Kamada felé, aki kedvenc
királyi kimonójában derűsen üldögélt székében.
– Adj egy pacsit, nagymama! – Kamada felemelte a kezét, és
dédunokája tenyerébe csapott. Aztán felém fordulva rám
mosolygott.
Kurara mesélt a családjáról, barátairól, a Backstreet Boys
iránti rajongásáról. Elmondta, hogy imádja a görögdinnyét, a
rózsaszín burgonyát és a nattót (hagyományosan eltett
szójabab). Imád futni, szereti a kosárlabdát, és inkább mozog,
mint hogy videójátékokkal töltse az idejét. Megkérdeztem, mi
lesz majd, ha nagy lesz? Összeszorította az ajkait, és hátravetett
fejjel mondta:
– Divatmodell leszek – felállt, csípőjét ringatva átsasszézott a
szobán, mintha csak a kifutón lenne. – Mindennap gyakorlok.
– De imádom a kendót is (a japán kardvívás művészete) – tette
hozzá. – Szamuráj vagyok – egy pillanaton belül szerepet
cserélt, s máris maga elé mutatott képzeletbeli kardjával,
mintha küzdeni akarna. – Ezek az álmaim. De azt hiszem,
valószínű, hogy inkább testnevelő tanár leszek, és megtanítom
a gyerekeknek szeretni az iskolát. Leginkább arra szeretném
megtanítani őket, hogy értékeljék az életet. Bemutatom majd
nekik dédanyámat, hogy meghallgassák a történeteit. Persze
nem tudom, hogy még akkor is itt lesz-e velünk.
 Szójavásárlás

A szója csökkenti a „rossz” koleszterint (LDL) és a

szívbetegség kialakulásának esélyét. Sok mindenben
fellelhető, például gazdag szójatartalma van a tofunak, a
szójatejnek, az edamaménak (zöld hüvelyes szójabab).
Fehérjetartalmuk fajtától és feldolgozástól függően változik,
ezért mindig nézzük meg a címkét.

Kérdeztem, mit gondol róla, megéri-e azt a kort, amit a

dédanyja. Nyílt tekintettel rám nézett, s azt mondta:
– Természetesen. Százötven évig akarok élni.
Pár nappal később visszatértem Motobura. Késő délután volt,
három napja esett. Szántszándékkal arra a napszakra
időzítettem látogatásomat, amikor Kamada moaiival találkozik
– azokkal a barátaival, akikkel egész életen át tartó barátság
köti össze, s mindennap látják egymást. Elsétáltam a korallfal
mellett, fel a házig. A rizspapír ajtón keresztül fény szűrődött ki,
jó néhány vidám hölgy sziluettjét lehetett látni. Egy percre
megálltam, hallgattam a kiszűrődő hangokat, melyet kitörő
nevetés követett. Látni akartam a moaikat, mert úgy gondoltam,
beleillenek az okinavai kutatásba.
A moai fogalma – melynek eredeti jelentése nagyjából: „közös
érdekből való találkozás” – eredetileg a falu pénzügyi segélyező
rendszerének érdekében jött létre. Ha valakinek tőkére volt
szüksége, hogy földet vehessen, vagy vészhelyzetben volt, más
lehetősége nem volt, mint a helyiektől gyűjteni össze a pénzt.
Manapság az ötlet már szélesebb körben elterjedt, inkább
társadalmi segélyhálóként működik, egyfajta ritualizált
bajtársiasság.
Óvatosan elhúztam a falat. Bent Kamada moai barátai egy
körben ültek, a konyhából beszűrődő fény halványan
megvilágította őket. Kamada – mint egy királynő – középen ült,
egy faszén tüzelésű kályha közelében. Ez alkalommal egy nagy
faszékben, míg a többi négy hölgy alacsonyabb székeken vagy
egyszerűen a földön foglalt helyet.
– Bejöhetek? – szakítottam félbe a beszélgetés fonalát. A kis
csapat elhallgatott. Kamada feje fölé emelve kezét intett, lépjek
közelebb.
Több mint egy órán keresztül a sarokban ültem és figyeltem,
Rico pedig suttogva fordított nekem. A hölgyek pletykálkodtak
és tréfálkoztak. A beszélgetés a szerelmi ügyektől („Már nem
találkozott a férfival többet, miután egy másik nővel látta
együtt”) kezdve az otthoni összetűzéseken át („Verekedett a
vejével, mert a fiú nem bánt jól a lányával”) a munkáig
mindenről szólt („A fiamnak elkelne egy kis segítség a piaci
standján, szóljatok, ha van egy dolgos unokátok…”).
– Ilyenkor csak tereferélnek? – vágtam közbe.
– Nem – válaszolt hosszú szünet után a kilencvenöt éves
Matsse Manna. – Ha valaki meghal, a falu tudja, hogy segítségre
van szükség. Ha azt halljuk, hogy egy társunk rosszkedvű,
megyünk, meglátogatjuk.
– De mi a helyzet magukkal? Hogyan segíti magukat ez a
moai?
– Az ilyen beszélgetések az én ikigaim – mondta Klazuko
Manna egy kis idő elteltével. Hetvenhét évesen ő volt a
legfiatalabb a csoportban. – Reggelente kimosom a ruhákat,
majd délután idejövök. Mindenki tudja, hogy a többiek
számítanak rá, ugyanúgy, ahogy ő számít a barátaira. Ha
megbetegszünk vagy a házastársunk itt hagy bennünket örökre,
vagy csak elfogy a pénzünk, biztosak lehetünk benne, hogy
valaki segíteni fog – Klazuko a többi hölgy felé tárta a karját. –
Sokkal könnyebb megküzdeni az élet nehézségeivel, ha tudjuk,
hogy van egy biztonsági háló mögöttünk.
– Magányos vagyok azokon a napokon, amikor nem
találkozunk – tette hozzá Kamada. – Minden egyes nap délután
fél négykor az ajtóhoz megyek, és ha a barátaim nem jönnek,
elszomorodom.
Ahogy hallgattam őket, ezt az öt asszonyból álló, együtt
mintegy négyszázötven évet kitevő kis csoportot, belém ötlött,
hogy a világon ők lehetnek a legnagyobb öregkori bölcsesség
birtokában. A japán nők valamiféle különleges tudással
rendelkeznek, majdnem 8%-kal tovább élnek, mint amerikai
társaik. Ezek a féltve őrzött moaik bizony a képlet részét
képezhetik. A krónikus stressz hatással van az egészségre, e
hölgyek viszont kulturálisan rögzült ellenszerrel rendelkeznek,
mely délutánonként fél négykor kezdődik. Könyvek, mint
például a Bowling Alone (Bowlingozás egyedül) is, arról
számolnak be, hogy mennyire elidegenedtünk mi, amerikaiak a
szomszédjainktól. Egy átlag amerikainak két közeli barátja van,
akire bármikor számíthat. Nemrégen ez a szám még három
volt, ami szintén oka lehet a stressz fokozódásának.
A kert titkai
Motoburól Craig, Greg, Rico és én visszaindultunk a szárazföld
belsejébe. Észak felé vettük az irányt, Oku felé, a tengerparti
országúton. Úgy hallottuk, sok éltes korú személy él az északi
csücsök távoli falvaiban. Egyik oldalunkon a szakadó eső a
felhőbe burkolózó hegyek meredek lejtőit áztatta, míg ha
ellenkező irányba fordultunk, az acélkék Csendes-óceán fölött
ólomszürke égboltot láttunk. Elhaladtunk Ogimi falu mellett,
ahol öt évvel korábban Sayoko és én először találkoztunk Ushi
Okusimával. Elhatároztam, hogy visszafelé feltétlen meg kell
állnunk itt.
– Fiúk, mi fogott meg benneteket leginkább Kamadában? –
próbáltam beszélgetést kezdeményezni. A hosszú autóutak
kitűnő alkalomnak bizonyultak arra, hogy ízelítőt kapjunk
Craig és Greg szakértelméből.
– Láttad, mit evett Kamada? – kezdte Greg. Hátrafordultam az
első ülésen, hogy jól lássam őt. Kék szemét nagyra nyitotta,
ahogy beszélni kezdett. Rövid ujjú, skót kockás ing volt rajta,
enyhén pöszén beszélt. – Néhány főtt zöldség és retek, pár
darab sárgarépa és miszóleves. Talán még egy kis grillezett
zöldség. Minden nagyon egyszerű, semmi feldolgozott étel. Nem
ismerjük fel, hogy idővel mennyi rosszat tesz szervezetünkkel a
cukor és a hús.
– Miért?
– Ezt úgy hívják: bioökológiai megelőzés vagy kockázat. Hadd
magyarázzam el. Elszigetelt társadalmak gyakran fogyasztanak
egyszerű, feldolgozatlan ételeket, melyek az emberi bélflórára
jótékony hatású, jóindulatú baktériumokat tartalmaznak. A
jóindulatú baktériumok között találunk például
immunfolyamatokat módosító vagy rosterjesztő
tejsavbaktériumokat – mondta Greg. – Az ilyen egészséges
ökológiai rendszerben a stresszt előidéző dolgok, mint például a
műtét, bizonyos gyógyszerek és a húsfogyasztás, illetve a
feldolgozott ételek felborítják ezt a természetes egyensúlyt, és a
jóindulatú baktériumok helyett rosszindulatú baktériumoknak
adnak teret. Ez a változás aztán fokozott kockázatot jelent a
városi vagy „kifinomult” társadalmakban olyan betegségek
kialakulására, mint például a gyulladásos bélbetegség, a
vastagbélrák vagy egyéb megbetegedések. Lassú gyulladási
folyamatok jellemzik, amelyek növelik az időskori
megbetegedések kockázatát: csontritkulás, szívbetegség és
demencia alakulhat ki.
 – Igazi áldás az egészség, ha karjaimban tarthatom
az ükunokámat – mondja Kamada

– Ezek a betegségek nem azért alakulnak ki, mert a

gyorsételeket fogyasztó emberek elhíznak?
– Természetesen az elhízás is kockázati tényező. De a
gyorsételek krónikus gyulladást okozhatnak a gyomor-bél
traktusban. Jó válaszreakció ez abban az esetben, ha fertőzés áll
fenn. Viszont egészségtelen előidézni, és folyamatosan
fenntartani az étkezéssel, mivel a szervezetünk olyan kémiai
reakciókkal válaszol, melyek megbosszulják ezt szerveinken, és
érrendszerünkben is komoly pusztítást visznek végbe. Azt
hisszük, szervezetünk csak a bőrünkön keresztül érintkezik a
környezettel, ám tulajdonképpen emésztőrendszerünk a
legfőbb felület, beleértve a gyomrunk, vastag- és
vékonybélrendszerünk. Méretben ez körülbelül egy
teniszpályányi felületet jelent, elég nagy gyulladásban lévő
területtel kell testünknek megküzdenie.
– Észrevettem, hogy sok fekete ürmöt fogyasztanak – folytatta
–, rengeteg kurkumát és fokhagymát. A legtöbb ember a fekete
üröm nevét a Harry Potter-könyvekből ismerheti: angolul
mugwortnek hívják. Az okinavai fekete üröm az Artemisia
nemzetségbe tartozik, amely az egyik leghatásosabb
természetes anyag a malária ellen. Az Egészségügyi
Világszervezet (WHO) nemrégiben megerősítette annak
szükségességét, hogy az Artemisia valamilyen formában
elérhető legyen minden fejlődő országban.
– Okinaván úgy nő, mint a gyom – tette hozzá Greg. –
Mindenhol megél, mindenki fogyasztja, gyógyszerként is
használják, például a láz csillapítására. Felfigyeltetek arra, hogy
mennyi kurkumát fogyaszt? A kurkuma hatóanyagának
hatékonysága a kemoterápiában alkalmazott cisplatin nevű
gyógyszer ötöde. Gyulladáscsökkentő, antioxidáns, rákellenes
hatású növény. Ezzel visszatértünk a gyulladáshoz. A legtöbb
öregedéshez kötődő betegséget az immunrendszer
egyensúlyának felborulása okozza. A túl nagy vagy felesleges
gyulladás felerősíti a szívbetegségek, a csontritkulás és az
Alzheimer-kór kialakulásának veszélyét. A zöldségekben és
gyógynövényekben található antioxidánsok is rendkívül
fontosak, mert ugyanazon oxidációs folyamat, amely az
autóinkat rozsdásítja, szervezetünket is rombolja. Az
antioxidánsok kisöprik ezeket a szervezet számára ártalmas
szabad gyököket.
– Kamada kertje, ahonnét reggelije, ebédje és vacsorájának
alapanyaga is származik, több mint egy zöldségeskert. Igazi
gyógyszertár – Greg nagy kézmozdulatokkal kísérte szavait.
Egészen feltüzelt állapotba került, ha az egészséggel és a
komplementer medicinával kapcsolatos dolgokról esett szó.
– Amit az okinavaiak zöldségnek neveznek, azt én hathatós
gyulladáscsökkentő, vírusölő, rákellenes gyógyszerként
ismerem – mondta. – Tudod, nem úgy működik ez, hogy egy nap
felkelsz, és rákos vagy. Ez egy folyamat, nem esemény. Ahogy a
megelőzés is napi tevékenység kell legyen. Hozzá vagyunk
szokva, hogy választási lehetőségünk van. Ezért azt mondjuk:
mindezekből melyik a leginkább megfelelő? Az okinavaiak
beleszületnek egy olyan életstílusba, amely segít megőrizni az
egészséget. Megáldotta őket a természet az egész évben
fellelhető, friss, biozöldségekkel, erős társadalmi támogatással,
és olyan elképesztő gyógynövényekkel, amelyek megelőző
gyógyszereknek minősülnek.
Craig eddig türelmesen hallgatta Greget. Most azonban ő is
közbeszólt:
– Nemcsak arról van szó, hogy mit esznek, hanem arról is,
hogy mennyit. Ételeik kalóriaszegények, mégis táplálóak.
Hasonlítsunk össze egy tipikus okinavai menüt egy amerikai
hamburgerrel: hirtelen sült tofu, kevés miszóleves és némi
zöldség. Az okinavai étel mennyiségben háromszor-négyszer
több és táplálóbb, de kalóriában csak a hamburger felét teszi ki.
Tehát teltebbnek érezzük magunkat, mégis soványabbak
leszünk, és tovább élünk. Sőt, ha emlékszünk Kamada hara
hacsi bujára, és csak 80%-ig esszük tele magunkat, még többet
tehetünk az egészségünkért.
– Mit gondoltok, ez a hara hacsi bu dolog honnét származik? –
kérdeztem. – Elvégre nem természetes, hogy előbb hagyjuk
abba az étkezést, mint hogy jóllakjunk – a kulturális evolúcióról
vallott nézeteimmel magyaráztam. Az ősi titkokat kutató
tizenhét expedícióm után észrevettem, hogy a sikeres
társadalmak szokásai és hagyományai idővel egyfajta tudat
alatti, de intelligens, természetes szelekción esnek át: a
társadalom számára kevésbé előnyös szokások eltűnnek, míg a
hasznosak túlélik – még akkor is, ha ez utóbbiak értelmetlennek
tűnnek. Emlékszem egy fekete-afrikai törzsről szóló történetre,
akik kunyhóikban nyílt tűzön készítették ételeiket. A lakótérben
megrekedt füstöt a törzs tagjai belélegezték. Amikor egy
békehadtestbeli önkéntes rákérdezett arra, hogy miért így
főznek, és nem kapott választ, meggyőzte az embereket, hogy
inkább a szabadban készítsék el ételeiket. Nem sokkal ezután
aggasztó számban, egyre többen fertőződtek meg maláriával.
Kiderült, hogy a füst hatására maradtak távol a maláriát
terjesztő szúnyogok. Ezek a vérszívók nyilvánvalóan nagyobb
veszélyt jelentenek a lakosságra, mint a belélegzett füst. E kettő
került mérlegre.
Hasonlóképpen, úgy vélem, az első csípős paprikát fogyasztó
ember sem mondta, hogy „hmm, ez nagyon finom”. A
kapszaicin, vagyis a csípős paprika egyik összetevője szinte
égeti a húsfelületet. De valahogy az emberiség mégiscsak
hozzászokott, sőt, élvezi az ízét. Miért? Mert a kapszaicin
természetes fertőtlenítőszer, ami az ételekben megtalálható
számos baktériumot megöl. Tegyünk egy kicsit belőle egy darab
megavasodott húsra, meggátolja a baktériumok elszaporodását.
Azok, akik csípős paprikával eszik a húst, életben maradnak,
akik pedig e nélkül, azok megbetegedhetnek és meghalhatnak.
Idővel aztán a túlélők megszeretik az ízét, és egy egészséges
kultúra marad fenn.
– Mondhatjuk, hogy az okinavai hosszú élettartam egy ilyen
kulturális evolúció hatására jött létre? – kérdeztem
útitársaimtól.
– Számomra van alapja a gondolatnak – válaszolt Craig. – A
fekete üröm íze pocsék, nagyon keserű. De valahogy az
okinavaiak hozzászoktak ehhez a keserű gyógynövényhez, és
széles körben használják a rizs ízesítéséhez is. Vajon azért van,
mert mindig is szerették, vagy ízlésük formálódott afelé, ami
valóban jót tesz a szervezetüknek? Ugyanez a történet a
goyaként (balzsamkörte) ismert zöldségfélével is. Leginkább egy
uborkára hasonlít. Borzasztóan keserű. A leve csípősen fanyar,
az ember összerándul az ízétől kínjában. De nagy mennyiségű
antioxidánst tartalmaz, három összetevője csökkenti a vér
cukortartalmát. Azért eszik a szigetlakók, mert ízlelőbimbóik
annyira vágynak rá? Erősen kétlem.
 Csodálatos kurkuma

Gyakran találkozunk a kurkumával a fűszeres curry vagy

mustár alapanyagaként, régóta a konyha része, és gyógyító
növény is egyben. Az ájurvéda, unani és siddha gyógyászat
vagy a kínai orvoslás is előszeretettel használja. A kutatások
bebizonyították, hogy legaktívabb összetevője, a kurkumin
antioxidáns tulajdonságú, és enyhíti a gyulladásos
megbetegedéseket.

Ahogy a sziget északi részébe érkeztünk, az út sűrű dzsungellé

változott. Belém ötlött, hogy a szépkorúak életének első felében
ilyen lehetett egész Okinava.
Kora este érkeztünk meg Okura. A település külterületén
betértem egy vegyesboltba, hogy vegyek magamnak egy kis
rágcsálnivalót. Ahogy kifizettem a vaszabis borsót,
megkérdeztem egy iskolai egyenruhát viselő tinédzser lányt,
ismer-e százéveseket a közelben. Tudtam, hogy legalább ketten
élnek erre.
– Az utca túloldalán – felelte, – Gozei Shinzatónak hívják.
Mindhárman bejelentkeztünk egy közeli hotelbe. Tudtuk,
utunk reggel hová vezet majd.

Az emberi gépezet maximuma

Másnap reggel hét órakor végigsétáltunk az úton, át egy zubogó
vízfolyás feletti hídon és egy kerten, mely egy egyszerű,
cölöpökre épült kétszobás lakóházhoz vezetett. A rizspapír ajtó
nyitva állt, jelezve, hogy lakója már fent van.
– Gozei! – kiáltottam. Kint vártunk, természetesen esett. A
tetőről alázúduló esőfüggöny sártócsát képzett a lábunk előtt.
Pár pillanattal később Gozei megjelent a hálószobája felől.
Manószerű kinézete volt, alig száznegyven centiméter körüli
magassággal. Kimonót és felöltőt viselt. Meztelen léptei puhán
érintették a tatamit. Mikor meglátott bennünket, a három
nagydarab, élénk színű esőkabátot viselő amerikait, kicsit
visszahőkölt. Aztán hangos nevetésben tört ki – szó szerint
kacagott –, ami a hideg reggeli levegőt jól látható, vidám
buborékokkal töltötte meg. Huncut mosolya kissé pufók, ráncos,
napbarnított arcából villant ránk.
– Jöjjenek beljebb! – mondta. Levettük a cipőnket, beléptünk,
és helyet foglaltunk. Figyelmeztetett, hogy okinavai
dialektusban beszél, japánul alig tud, így nehézkes lehet a
kommunikáció. Ennek ellenére pár kérdéssel sikerült
elmeséltetnem vele az élettörténetét.
Élete nagy részében a hegyekben dolgozott, mezítláb
gyűjtötte össze a tűzifát, és szállította a faluba eladni.
Tizennyolc éves korában szülei hozzáadták egy helyi
földműveshez, akinek már négy gyereke volt. Felnevelte őket,
túléltek két éhínséget és sok-sok nehézséget.
Egyszer, amikor épp a hegyekben dolgozott,
szembetalálkozott egy nálánál sokkal nagyobb asszonnyal, akit
megmart egy habu, a szigeten őshonos vipera. Az alig
negyvenkilós Gozei letépett egy csíkot ruhájából, elszorította
vele a csípés fölötti ereket, majd a vállára vette, és hét
kilométeren keresztül cipelte az asszonyt a tengerig. Csónakba
tette, és egy közeli faluba evezett vele segítséget kérni. A hölgy
túlélte. Gozei ekkor hatvankét éves volt.
Most, negyven évvel később még mindig önellátó volt fából és
rizspapírból épült kis házában. Férje ötvenegy év házasság után
meghalt. Napközben zöldségeskertjében tevékenykedik, évente
háromszor takarítja be a termést – leginkább fokhagymát,
balzsamkörtét, mogyoróhagymát és kurkumát. Szívesen
elolvassa az unokái képregényeit, és imád baseballt nézni a
tévében. Kedvenc napszaka a késő délután, ilyenkor
szomszédjai átjönnek meglátogatni.
Ahogy a mondanivalónk kezdett elfogyni, zavartan néztünk
egymásra.
– Nézd az arcát – suttogta Greg. – Ezt a mélybarna árnyalatot
az állandó napsütésnek köszönheti. Észrevetted, hogy Kamada
bőre is ugyanilyen? Biztosra veszem, mindketten folyamatosan
nagy adag D-vitaminhoz jutottak egész életükben.
– Vagyis?
– Szerintem a hosszú élet receptjének fontos összetevője a D-
vitamin – mondta lelkesen, mintha csak abban a pillanatban
világosodott volna meg. – Amint érintkezik bőrünk a
napsugárral, feldolgozza a D-vitamint. Nélküle nőne az időskori
megbetegedések esélye, mint például a rák megannyi fajtája, a
magas vérnyomás, a cukorbetegség, de még az autoimmun
betegségek is, mint a szklerózis multiplex.
– A D-vitamin hiánya májbetegeknél bizonyítottan felgyorsítja
a szívbaj kialakulását. Csontjaink törékennyé válnak,
kulcsfontosságú combcsontunk és lábizmaink elgyengülnek, az
elesés és csonttörés esélye megsokszorozódik. Ebben a korban –
Greg Gozei felé bólintott – a combnyaktörés is végzetes lehet.
– De én azt hittem, hogy a túlzott napsütés rákot okoz, főleg az
ózonréteg ilyen mértékű változása következtében – mondtam.
– Persze, ha könnyen leégsz, és korábban nem szoktattad
magad a naphoz – felelte Greg, még mindig suttogva. – Mára
már más a helyzet, mint a szüleink idejében volt. Ma már nem
akarunk a napon sütkérezni és megégni. A leégés rossz dolog,
de ha félünk a naptól, és inkább fedett helyen maradunk, az
sem éppen egészséges.
– A Gozeihez hasonló emberek – folytatta –, akiknek bőre
ilyen mélybarna, mindig is a szabadban tartózkodtak, D-
vitamin-utánpótlásuk egyenletes volt. Azoknak az embereknek
azonban, akik inkább bent maradnak, több liter felturbózott
tejet kell inniuk, hogy szervezetüket elegendő D-vitaminhoz
juttassák. Egy multivitamin-tabletta D-vitamin-tartalma nem
elég, főleg, ha olyan északi városokban élünk, mint például New
York vagy Chicago, esetleg sötét bőrűek vagyunk, sokat
dolgozunk, vagy már a sokadik születésnapunkat is megértünk
már. Ez a vitamin alapvető fontosságú dolgokat befolyásol
szervezetünkben: immunrendszerünket, vérnyomásunkat, a
sejtek növekedését, és jelentős horderővel bír a rák elleni
küzdelemben. A kémcsőben elpusztítja a gyakran emberi életet
követelő rákbetegséget.
Gozei eddig türelmesen hallgatta Greggel való társalgásomat,
aztán felállt, és átmasírozott a mellettünk lévő helyiségbe. Pár
pillanatot vártam, majd követtem a szűk, gyér megvilágítású
konyhába, melynek piciny ablakán át sápadtszürke, esős idő
kukucskált be.
Csendben álltam, és figyeltem. A mosogató alól elővett egy
viharvert, összecsukható kisszéket, kinyitotta, majd ráállt, hogy
elérje a csapot. Vizet engedett a teáskannába, felrakta a
tűzhelyre, és alágyújtott. A szekrényen két átlátszó üvegben
valamiféle keverék – mint később megtudtam, gyógykészítmény
– állt. Az egyik fokhagymagerezdekkel volt tele, a másik zöld
gyógynövényféle volt.

Mennyi napfényre van szükségünk?

A szervezetnek szüksége van napfényre, hogy D-vitamint

termeljen, de a túl sok napfény károsíthatja a bőrt. Hogy
megtaláljuk az egyensúlyt, a Nemzeti Egészségügyi Intézetek
hetente kétszer tíz-tizenöt perc napfürdőt ajánl. Így elég
napfényhez jutunk a D-vitamin-termelődéshez, de nem
károsítják bőrünket a veszélyes UV-sugarak. Ennél hosszabb
ideig csakis legalább tizenöt faktoros naptejjel maradjunk a
napon.

Mialatt várta, hogy a víz felforrjon, lendületesen elmosott

néhány edényt. És ha már úgyis benne volt, kivette, és
megmosta fogsorát is. Ahogy a kanna fütyülni kezdett, a tűzhely
sarkára húzta, majd a forró vizet a tealevelekre öntötte. A
szobát megtöltötte a jázmintea összetéveszthetetlen, édeskés
illata. Az asszony mozdulatai lassúak és megfontoltak voltak,
kimért határozottsággal végezte dolgát. Úgy tűnt, teljesen
belefeledkezett a teakészítésbe.
Forró italunkat kortyolgatva visszaültünk a tatamikra, és
sikertelenül igyekeztünk felvenni a beszélgetés fonalát.
Tökéletesen idegenek voltunk egymás számára, a világ minden
feléről, sőt különböző századokból. Kifogytunk a szóból.
Megértően mosolygott ránk. Aztán eszébe jutott a rágcsálnivaló.
Határozott mozdulattal felállt, és újra eltűnt a konyhában. Kis
idő elteltével megjelent két tányérral, egyiken nyerscukorral
(unokái kedvence), másikon pedig szárított fügével (az ő
kedvence). Leszedte egy füge tetejét, majd bekapta a
gyümölcsöt, intett, hogy vegyek belőle én is. Kicsit rágós volt,
sós és halízű, de egyáltalán nem kellemetlen. Gyorsan ettem rá
egy darab cukrot, s ittam egy korty teát. Tovább mosolyogtunk
egymásra.
Pár pillanat múlva ismét felugrott. Most azonban szokásos,
őseihez való napi fohásza miatt, mely az okinavaiak spirituális
életének meghatározó része volt. Megállt a távolabbi fal előtt,
ahol egy beépített polcon virágokkal teli vázák, urnák és régi
képek voltak. Meggyújtott néhány füstölőt, és egy komor
tekintetű paraszt házaspárt ábrázoló régi kép elé helyezte őket.
A füst belengte a szobát, keveredett a szantálfa illatával. Ismét
úgy tűnt, Gozei kizárt bennünket tudatából. A következő tíz
percben az oltár felé hajolgatva elmondott pár imát, majd ismét
visszaült hozzánk, s ránk mosolygott.
– Figyelted, hogy mi történt itt? – kérdezett Greg. – Ez az, amit
úgy hívunk, az ősök tisztelete. Az idősebb okinavai asszonyok
nagyon nagyra becsülik elődeiket. Úgy gondolják, ha reggel
felajánlanak nekik bizonyos dolgokat, az ősök egész nap
vigyázni fognak rájuk. Ha valami rossz dolog történik, annak
meg kellett történnie; ha jó történik, az azért van, mert őseik
gondoskodtak róluk. Ez az egész folyamat nagy adag stressztől
szabadítja meg őket. Egy felsőbb hatalom leveszi vállukról a
terhet.
– Érdekes – jegyeztem meg.
– Emellett – folytatta Greg –, láttad, hogyan pattan fel a
matracról? Hány nyolcvanéves tud így felkelni a földről? Gozei
már elmúlt száz, de legalább harmincszor felkel és leül
naponta. Korához képest hihetetlenül jók a lábizmai és az
egyensúlyérzéke. Nagyon fontos ezt hangsúlyozni, nagyban
csökkenti az időskori halandóságot, hiszen az esések és törött
csontok ebben a korban már halálosak lehetnek.
Körülbelül kilenc órakor Gozei kimentette magát, itt volt a
reggeli ideje. Mióta megérkeztünk, ez volt a kilencedik alkalom,
hogy felállt, a konyhában a tűzhelyhez bicegett, és alágyújtott a
tegnapi levesnek. Friss répát, retket, tofut és egy kanál
miszótésztát kevert bele, hagyta, hogy megmelegedjen. Amíg a
leves elkészült, széles mozdulatokkal letörölte a konyhapultot,
mosogatót, de még az ablakot is. Aztán egy széket húzott a
tűzhely elé, várta, hogy a leves elkészüljön. A tűz gyengéden
megvilágította arcát. Arra gondoltam, hogy a beteljesült
állapotnak, az emberi gépezet maximumának lehetek tanúja.
Nem érzékeltem sem a mulandóságot, sem a csendes várakozást
a közelgő halálra. Inkább nyugodt derűt láttam Gozein –
valamiféle megnyugvást, ahogy az élete már a kitűzött
törekvésektől és kötelezettségektől mentesült –, elérte mindazt,
amit az életben akart.
Egy tányérba öntötte meleg levesét, pár pillanatig nézte, majd
azt motyogta: „Hara hacsi bu”. Gyors pillantással rám nézett,
aztán ismét a gőzölgő tálba, mintha valamire várna. Észbe
kaptam, hogy talán egyedül akar enni. Tudtára adtam,
mennünk kell.
– Köszönöm szépen – mondtam enyhén meghajolva. –
Meglátogathatjuk még?
– Ha nagyon fontos – válaszolt szellemesen. Szélesen
mosolyogva kuncogott.

A jelen ereje
Greg és Craig Naha felé vették az irányt, de mielőtt elmentek
volna, Craig felhívta figyelmemet egy másik helyszínre az
okinavai Kék Zónában. Azt tanácsolta, hogy Motobuból keljek át
komppal Ie Shimára, a szárazföldtől mintegy tíz kilométerre
lévő kis szigetre. Feljegyzései szerint itt találok majd nyolc
százévesnél idősebb személyt. A sziget összlakossága körülbelül
ötezer-háromszáz fő, a százévesek aránya tehát kimagasló.
– Sok szerencsét, Dan mester! Majd meséld el, mit találtál!
Délután átmentünk a szigetre Ricóval, az út körülbelül fél óra
volt. Ie Shima piciny szigetét egy ötszázötvenegy méter magas
vulkán uralta, ami már messziről látható volt. Eddig csak azt
említettük meg, hogy Okinava a Kék Zónáról volt híres, de az
amerikai embereknek kevésbé dicsőséges dolgok is eszükbe
jutnak a szigetről. A második világháború csendes-óceáni
térségének egyik nagy csatája az okinavai csata volt. 1945
áprilisától júniusáig a szövetséges csapatok ezerháromszáz
hajót és több ezer katonai egységet vonultattak fel a japánok
ellen. Mintegy hetvenezer amerikai katona és tengerész lelte itt
halálát vagy sérült meg; az okinavaiak becsült vesztesége száz-
százötvenezer főre tehető.
Hajlamosak vagyunk az okinavaiakat a japánokkal egy kalap
alá venni, de valójában a 19. század végén a japánok által
leigázott távoli Rjúkjú Királyság főként földművesekből álló
társadalmából származnak. Az okinavaiak nem osztották a
tokiói urak birodalmi ambícióit, mégis kénytelenek voltak részt
venni a háborúban. Az idős emberek még mindig mesélik, hogy
a japánok élő pajzsként használták a bambuszdárdákkal
harcoló okinavai újoncokat a géppuskás támadások
megfékezésére. Az amerikai hadihajók hatszázezer gránátot
lőttek ki, a szárazföldről pedig mintegy 1,7 millió sorozatot
irányítottak a szigetre az úgynevezett „Acéleső”
hadműveletben. A támadás szó szerint átalakította a sziget
felszínét.
Ie Shima hat napig tartotta magát a csatában. Rengeteg
embert megöltek, köztük a Pulitzer-díjas haditudósítót, Ernie
Pyle-t is, akinek tudósításaiból értesülhettünk az amerikai
katonák hősiességéről és emberségéről. Mélyen megrendült
társai egy fakeresztet állítottak arra a helyre, ahol a halálos
fejlövés érte. Ma itt kő síremlék áll, ez olvasható rajta: „1945.
április 18-án ezen a helyen a 77. gyaloghadosztály elvesztette
egy bajtársát, Ernie Pyle-t.”
Mikor Ricóval elértük a szigetet, biciklit béreltünk, és a
városházára tekertünk, hogy időpontot kérjünk a
polgármestertől. Arra számítottunk, legalább két nap, mire
bebocsátást nyerünk. Ehelyett egy asszisztens a polgármester
nagy, kellemesen hűvös irodájába vezetett bennünket, és zöld
teával kínált.
– Mit tehetek önökért? – kérdezte a polgármester. A
harmincöt év körüli, megnyerő modorú férfi, úgy tűnt,
levetkőzte Naha elképesztő protokollját. Megkérdeztük, ismer-e
a szigeten élő százévesnél idősebb embereket.
– Ismerek egyet – mondta. – Kamata Arasinót. Hihetetlen
asszony. Mindenki helyi hősként emlegeti. – Odament egy
irattartó szekrényhez, előhúzott belőle egy kis helytörténeti
füzetet, fellapozta Kamata történeténél, majd elkezdte
felolvasni. Rico pedig fordította:

Esős áprilisi nap volt. A negyvenhárom éves Kamata

Arasino három gyermekével és további százharminc
falubélivel egy szűk barlangban bujkált. Öt nappal
korábban az amerikai csapatok megrohamozták Ie
Shimát, és megölték a sziget lakosságának majdnem
felét. A csatahajók a partok közeléből bombázták a
szárazföldet. Az emberek egyetlen reménye az volt, hogy
barlangokban bújnak meg. Azt mondták nekik, ha
elkapják őket az amerikaiak, halálra kínozzák őket.
Tehát arra az esetre, ha elfognák őket, kaptak egy
öngyilkos bombát, hogy fájdalommentesen halhassanak
meg. Jó néhány nappal később az amerikaiak elérték a
sziget nyugati partjait. A csapatok egyre közeledtek a
 barlang felé. A falusiak gyors döntést hoztak, hogy
felrobbantják a bombát. De a robbanás előtt egy
pillanattal Kamata úgy döntött, mégiscsak élni szeretne.
Gyermekeit villámgyorsan a barlang hátsó részébe
terelte. Fehér villanást láttak, melyet fülsiketítő zaj
kísért. Aztán a barlang teteje beomlott…

– Ez hihetetlen. És Kamata még mindig életben van?

– Igen – válaszolt a polgármester. – Itt él a faluban.
– Meglátogathatom?
– Miért ne? – A városvezető kikísért bennünket a városháza
elé, és az utcán egy közeli, egyszerű ház felé mutatott. Úgy egy
háztömbnyire lehetett tőlünk.
Shigeichi, egy kopasz, hetvennégy éves, állandóan mosolygó
úr nyitott ajtót nekünk.
– Kamata az édesanyám – felelte, miután megemlítettem,
hogy azt a hölgyet keressük, aki túlélte a barlangrobbanást. –
Ott voltam vele a barlangban – tette hozzá, és beterelt
bennünket a nappaliba. Levetettük cipőnket, és törökülésben
egy alacsony asztal köré kuporodtunk. Zöld teát öntött nekünk.
 Az okinavaiak erős társadalmi kapcsolatokat
ápolnak, a moai gyakran találkozik

Jóízűen nevetett saját és édesanyja életére vonatkozó

kérdéseimen.
– A háború előtt elég nehezen éltünk – kezdte. – Mint annyi
ember a szigeten, nekünk is abból kellett megélnünk, amit
megtermeltünk magunknak. Napi háromszor burgonyát ettünk,
néha egy kis halat is. Évente egyszer, holdújévkor levágtuk a
család malacát, és disznóhúst ettünk. De legtöbbször éhesek
voltunk – kuncogott.
– Aztán jött a háború. Nem volt mit enni. Miszót ettünk és
esővizet ittunk. Amikor az amerikaiak 1945 áprilisában partra
szálltak, géppuskatűz alá vették a partot, durr, durr, durr –
utánozta a lőfegyver zaját. – A hajók a tengerről bombáztak
bennünket. A sziget lakosainak fele meghalt.
– Nem kellemetlen, hogy most egy amerikait vendégel meg a
házában? – kérdeztem, enyhén bűnösnek érezve magamat,
hogy az „ellenséges oldalhoz” tartozom. – Nem – hárította el egy
kézmozdulattal a kérdést. – Azok más idők voltak. – Aztán a
barlangról kérdeztem, és arról, amit a polgármester elmondott
édesanyja történetéről.
– Borzasztó időszak volt – kezdte, a mosoly eltűnt az arcáról. –
Bujkáltunk az amerikai golyók elől. Nem volt ennivalónk,
vizünk is csak kevés. A barlang olyan zsúfolt volt, hogy alig
tudtunk lefeküdni. Aztán valaki azt kiabálta, hogy jönnek az
amerikaiak. Anyám erős asszony. Nem engedte, hogy
meghaljunk. Mielőtt a bomba robbant volna, a földre nyomott
bennünket, és ránk húzott egy futon matracot. Akkora hangja
volt a robbanásnak, hogy még ma is cseng a fülem –
megérintette hallókészülékét. – Nagy darabokban zuhant ránk a
barlang teteje.
– A robbanás utáni csendre nagyon emlékszem. Több mint
száztíz ember meghalt. De csodával határos módon a családom
megmenekült. – Az amerikaiak elfogtak bennünket, de nem
bántottak. Ehelyett adtak ennivalót. Aztán véget ért a háború,
fellendült a gazdaság. Anyám velünk, feleségemmel és
gyermekeimmel él. Unokái minden délután, iskola után
meglátogatják.
Pár hónappal később, okinavai látogatásunkon találkoztam
Kamatával egy időseket foglalkoztató otthonban, ahol a
délelőttjeit töltötte. Az épületben körülbelül harminc idős
ember ült az asztalok mellett, kézimunkáztak vagy beszélgettek.
Az egész egy derűs, eleven óvodának tűnt, a falakon rajzok
voltak, az asztalokon társasjátékok. De, mint általában a
hasonló intézményekben, itt is vizeletszagot lehetett érezni.
Hajlott hátú idős férfiak botjaikra támaszkodva bicegtek; egy
asszony esetlenül ült a székében, szájából úgy folyt a nyál,
mintha átlátszó spagetti lógna ki belőle. Belém ötlött, hogy
habár Kamada és Gozei nem jártak ilyen foglalkozásokra, mégis
sokkal jobb állapotban voltak kis kertjük gondozásával, moaijuk
és unokáik hétvégi látogatásával.
Kamata oldalt ült, törülközőket hajtogatott, és másik három,
hasonló korú hölggyel beszélgetett. Kis termetű volt – alig
lehetett százharminc centiméter magas –, és színes blúzt viselt.
Rövid, ősz haját hátrafésülte. Évszázados arca olyan ráncos volt,
mint egy összetöpörödött alma. Majdnem siket volt már, de éles,
gyors felfogású. Szeméből sütött, hogy minden körülötte történő
dologgal tökéletesen tisztában van. Leültem mellé, rám
mosolygott.
Elmondtam neki, hogy a világot járom, százesztendősökkel
készítek interjúkat, és az ő története érintett meg eddig
leginkább. Kérdeztem, feltehetnék-e további kérdéseket.
– Nagy sorscsapást éltem túl – mondta, olyan hangon, amely
nagyon jellemző volt az okinavai százévesekre. – Éveken
keresztül állandó éhség gyötört. Férjemet és legidősebb fiamat
elvitte a háború.
Kérdeztem a barlangról is:
– Igen, ott voltam. Hatalmas robbanás volt, és én életben
maradtam, én és a gyerekeim – felnézett, észrevette, hogy
jegyzetelek. – Ennyi elég lesz – mondta, kezével a levegőbe
csapott. – Elegem van a múltból. Nem akarok erről beszélni.
Most boldog vagyok. Van mit ennem. Barátok vesznek körül.
Miért élesszük fel a borzalmakat, ha jobb időket élünk már?
Átéltem azokat a nehézségeket, most jó szolgálatot tesznek:
tudom, hogyan élvezzem a jelent.

Az élet verseny a népszerűségért?

Talán Kamata azon képessége, hogy a múltat maga mögött
hagyja, egyfajta stresszoldó technika volt, és ezzel
magyarázható magas kora? Vagy a magyarázatot inkább a
megpróbáltatások, a sovány étrend, a valahová tartozás érzése
jelentik, együtt a családi összetartással és az unokákról való
gondoskodással? Néhány kivételtől eltekintve a
legegészségesebb százévesek életstílusa nagyon hasonló, és
temperamentumuk is közelíti Kamadáét, Gozeiét és Kamatáét.
A következő három hétben Ricó és én tucatnyi éltes korú
embert kerestünk fel – mindegyikük hasonlított egymásra.
Interjút készítettünk Yoshiei Shiromával, egy napsütötte bőrű,
Nahából származó férfival, aki azt állította, hosszú életének oka
az édességben rejlik. Nemcsak mindennap fogyasztotta, de saját
maga készítette el cukorsüvegét hátsó kertjében.
– Ha ilyen mennyiségű cukrot eszik – kérdeztem –, hogyan
maradhattak ennyire szépek a fogai?
– Műfogsor – mondta nevetve, és megérintette fogait.
A földön ücsörgés a kilenvennégy éves Koutoku Kinjo
életének szerves része volt. Ennek köszönhetően teste ruganyos
maradt, még mindig gyakorolni tudta a bodzsucut (botot
használó harcművészet), és naponta kijárt kertjébe mopedjével.
Fumi Chinen soha életében nem ejtett ki egyetlen rossz szót
sem – egyetlenegyszer sem – életének kilencvenkilenc éve alatt.
Naha piacán találkoztunk vele ruhásstandjánál. Kedves
mosolyával és kontyával pont úgy nézett ki, mint amilyen
nagymamát elképzelünk magunknak. Hosszú életről alkotott
tanácsa így hangzott:
– Naponta egyél angolnát, olyan helyen dolgozz, ahol
emberekkel találkozol, és ha bárki azt mondja neked, ezt edd
meg, mert egészséges, ne higgy neki.
A fogadótulajdonos Ishikichi Takana naponta imádkozik,
hogy fiatal maradjon.
– Őseim vigyáznak rám – mondja a kilencvenkilenc éves férfi.
– Sosem a hosszú életért imádkozom, csak hálámat fejezem ki
minden új napért. Ez segít emlékezni, hogy minden nap fontos.
Meglátogattuk a százöt éves Seiryu Toguchit, akinek ikigaija
volt a kertgondozás és a lantozás, és közben lantján játszottak.
Szomszédjai szeretetből vigyáztak rá.
Egy reggelt testedzéssel töltöttem a valaha bankárként
dolgozó Fumiyasu Yamakawával a nahai tengerparton. Minden
reggel fél ötkor letekert kerékpárjával a partra, fél órát úszott,
majd fél órát futott, jógázott, aztán találkozott egy csoport
okinavai időssel, akik körben állva jókat derültek az élet
dolgain.
– Miért teszi mindezt? – kérdeztem.
– Ez az úgynevezett J-vitamin. A reggeli jókedv egész napra
erőt ad nekünk.
Különbözünk egymástól
Az okinavai százéveseket jellemző tulajdonságok – kiélezett
humoruk, megnyerő és kiegyensúlyozott természetük,
gondolkodásuk, amit inkább a „mi van most” és nem a „mi
lehetett volna” határoz meg, célirányos, illetve tradíciókon
alapuló életstílusuk – mind a hosszú élet kulcsát jelenthetik. De
ezeknek a feltételezéseknek nincs igazán tudományos háttere.
Nem általánosíthatjuk az adott társadalmat néhány történet
alapján. Ebben nyújtott segítséget dr. Nobuyoshi Hirose, Japán
legkiválóbb hosszúélet-kutatója.
Tokiói tartózkodásom elején Greg megszervezett egy vacsorát
dr. Hiroséval. Az alacsony, barátságos kutató különc humorával
és kapkodó nevetésével tizenöt év kutatását mesélte el. Az
elmúlt negyven évben, említette, a japán szépkorúak száma
gombamód növekedésnek indult. Kérdeztem, meg tudná-e
magyarázni ennek okait.
– Az egyetlen közös pontot a százévesek heterogenitásában
találtuk – vagyis, más szavakkal, mindegyikük különböző.
Mint minden hitelt érdemlő hosszúélet-kutató, Hirose is
vonakodott levonni a végső következtetéseket. De ahogy
belementünk az estébe, és a szaké is fogyott, ő is kezdett
felengedni. Elmondta, hogy a százévesek körében volt a
legalacsonyabb a napi fehérje-, zsír- és szénhidrátbevitel,
valamint a kalóriamennyiség (főképp alacsony testsúlyuk
miatt). Az idősebb és a fiatalabb generáció közötti különbség a
nagyobb zöldségfogyasztásban van, de főként a tejtermékekben,
a százévesek javára. A testsúlyukat összehasonlítva nem
feltétlenül esznek többet, mint mások, de ételeik tele vannak
kalciummal, vitaminokkal és vassal.
Hirose aktatáskájába nyúlt, előhúzott belőle egy piros
pöttyökkel díszített Japán-térképet. Minden egyes piros pont tíz
százesztendőst jelölt. Az északi szigeteknél kevés pötty volt
csak, az is szétszórtan. Dél felé és Okinaván azonban
megsűrűsödtek a jelek, olyannyira, hogy szinte az egész egy
piros foltként jelent meg.

„Szuper”

Vannak kilencvenévesek, százesztendősek és szuperszázasok

– ez utóbbi a száztíz éveseket vagy annál idősebbeket jelenti.
Nem tudjuk, hogy ma hány szuperszázas él a világon, de
tanulmányok bizonyítják, hogy az 1980-as évek óta
világszerte folyamatosan növekszik a számuk.

– Japánban hét szuperszázas él – mondta dr. Hirose, a száztíz

éves kort elérőkre utalva. Okinaván egymillió főre harmincöt
szuperszázas jut. – Talán azért alakult így, mert északon, ahol a
levegő hidegebb, az idősek hajlamosak légzőszervi
megbetegedések következtében meghalni. Vagy talán, mert
Okinaván egész évben tudnak zöldséget termelni, vagyis
kevesebb sós, ecetes lében tartósított ételt és húskonzervet
esznek. De az is lehet, hogy a több napsütés kedvez az
okinavaiaknak? – ez utóbbi magyarázat alátámasztaná Greg D-
vitamin-elméletét is.
 Gyorsabb tempóra kapcsolt, megemlítette, hogy
kutatótársaival a boldogság titkát keresték.
– Észrevettük, hogy a negyven év feletti emberek egyre
boldogtalanabbak körülbelül nyolcvanéves korukig – közben
felrajzolt egy U alakú görbét egy darab papírra. – Itt látható,
ahogy a jóllét vonala újra felfelé tendál. Mire egy asszony eléri a
százéves kort, boldogabb, mint negyvenévesen, attól
függetlenül, hogy nagy valószínűséggel szervezete már kevésbé
funkcionál. Ez a kedvező társadalmi környezetnek tudható be.
Az amerikaiak a biológiai öregedést hangsúlyozzák. Ez egyéni
öregedést jelent. Japánban mi inkább a társadalmi, környezeti
öregedésre összpontosítunk. Mi úgy gondolkodunk erről, mint
családon vagy társadalmon belüli öregedésre.
– A százévesek egyre határozottabbak is – folytatta. – Tudják,
hogy mit akarnak, és arra koncentrálnak. De ha az
életkörülmények alkalmazkodásra kényszerítik őket,
rugalmasan gondolkodnak, és képesek a változás elfogadására.
Szinte minden esetben igen rokonszenves személyek. Ahogy
testük működése egyre inkább hanyatlásnak indul, még azok is
megbecsülik segítőik és barátaik türelmét és tiszteletét és
megtanulják értékelni a jó humorérzéket, akik fiatalabb
korukban kötekedőbbek voltak. A körülöttük lévők vidámnak és
hasznosnak érzik a velük töltött időt.

Újabb látogatás Ushinál

Mielőtt eljöttem volna Okinaváról, újra elmentem a száznégy
éves Ushihoz – az okinavai Kék Zóna emblematikus alakjához.
Három hét folyamatos eső után egy nyirkos, borús délutánon
érkeztem Ogimibe. Kicsit barangoltam a kertekkel és
kunyhókkal kirakott utcák labirintusában, úgy képzeltem, az
emberek bent vannak, zöld teát kortyolgatva a földön
ücsörögnek, vagy melegen beburkolóznak és szunyókálnak
kicsit. Egy alacsony, rézsútos tetős házból csengő nevetést
hallottam – nagy, hahotázó, éktelen nevetést. Ushit.
Bent Ushi meleg, kényelmes kimonójában üldögélt. Haját
hátrafésülte, engedni láttatta napbarnított homlokát és éber,
zöld szemét. Puha keze összekulcsolva nyugodott ölében.
Lábánál hetvenhét éves lánya, Kikue, és legjobb barátai, a
kilencvenéves Setzu Taira és a kilencvenhat éves Matsu ültek
törökülésben a tatamin. Kikue, akiről később kiderült, hogy
anyját óvja mindentől, kötelességtudóan öntött nekem egy
csésze zöld teát. Kérdezgetni kezdtem őket.
Mióta Sayokóval meglátogattuk Ushit, az asszony talált
magának munkát, megpróbált elszökni otthonról, és parfümöt
kezdett használni.
– Parfümöt? – kérdeztem.
– Új udvarlója van – segített ki Setzu a bizonytalanságból. – A
fiatalember még csak hetvenöt éves.
Ránéztem Ushira, aki szája elé kapta egyik kezét, és
megeresztett egy hangos nevetést. Amikor elhalt a visszhang is,
csendben ültem, s hagytam, a hölgyek hadd térjenek vissza
korábbi beszélgetésükhöz.
A ház ugyanúgy nézett ki, mint utolsó látogatásomkor: az
alacsony asztal, ahol az asszony étkezett, a nagyszobában egy
ősi szentély és a nyitott szobaajtón keresztül a hálóban látható
egyszerű futon; az időtől megbarnult falak, az évtizedek alatt a
használattól megpuhult tatami matracok mind ugyanazok
voltak. A hátsó ajtó mellett észrevettem egy pár földes kesztyűt,
egy pár fasarut és egy hatalmas, kúp alakú kalapot – Ushi
kertészviseletét. Az elkövetkezendő percekben boldogan
merültem el a jázmintea egzotikus egyszerűségében ezen a
hideg napon, védve az esőtől, a vidéki Okinava egyszerű,
kedélyes légkörével körülvéve.
Rápillantottam a törökülésben mellettem ülő Setzura.
Kékesen fekete haját itt-ott ősz hajszálak tarkították. Jókora
távolság volt köztünk, mégis éreztem a reggeli munka, a föld és
a verejték kevert illatát. Egyik kezét gyengéden Ushi karjára
téve közelebb húzódott barátja füléhez, hogy felidézzen néhány
emléket. (Talán utolsó látogatásomról lehetett szó.) Egy pillanat
múlva észrevette, hogy figyelem, és egy oldalpillantás
kíséretében rám mosolygott. Aztán hirtelen, szégyenlősen
elfordult. Kétségkívül eszébe jutott a titka, melyet öt évvel
ezelőtt velem is megosztott.
Első találkozásunkkor Ushival és Setzuval ebédeltünk. Az
„IslandQuest” interaktív program keretében 2000-ben voltam
itt. Interjút készítettem velük hosszú életük titkairól, miközben
folyamatos kevergetéssel készült, pirított balzsamkörtéből,
algából és kölesből készült ételt ettünk, hozzá édesköményteát
ittunk. A beszélgetés, eléggé nyilvánvalóan, az én kérdéseimmel
kezdődött, mely a szokásos mi-a-titkuk témakörben mozgott.
Kötelességtudóan válaszoltak. Mindkettejük élete tele volt
nehézséggel. Gyerekkorukban majdnem éhen haltak. A háború
alatt a hegyekben bujkáltak, bogyókon éltek. Setzu emlékszik
rá, hogy elfogta egy amerikai katona, miközben ennivaló után
kutatott. A katona azt mondta, mutassa meg, merre vannak a
társai. Setzu azt hitte, le fogja lőni őket, helyette csokoládét és
kekszet osztott szét közöttük.
– Amikor megkóstoltam a csokoládét – szeme megtelt
könnyel, mikor visszaemlékezett a pillanatra –, már tudtam, a
gyerekeim életben maradnak. – Lehajtott fejjel csendben
szipogott, majd újra felnézett. – Egész életemben arra vártam,
hogy valakinek megköszönhessem ezt. Most önnek köszönöm
meg.
Most, hogy Ushi házában újra találkoztunk, eszembe jutott az
a mély zavar és büszkeség, amit a történet hallatán éreztem.
Amerikaiként bizonyos fokig mind a szenvedéseihez, mind
pedig megmeneküléséhez közöm volt. Azzal is tisztában voltam,
hogy ily módon elkerülhetetlenül közöm volt addigi életmódja
végének kezdetéhez is.
A háború előtti Okinava lakosainak nagy része, akik később
megérték a száz esztendőt, gondokkal teli volt: éhínségek,
fegyelem, fizikai terhelés, kesernyés, bár egészséges ételek,
például a goya fogyasztása jellemezte életüket. Miután Amerika
megnyerte a háborút, és felállítottak egy katonai alaptábort
Okinaván, békét, fellendülést, munkát és nagy mennyiségű
gyorsételt hoztak magukkal honfitársaim. De, mint minden
hasonló történetben, a jólét paradox módon érkezett: a
gazdasági nehézségek vége jelentette a korábbi fegyelem,
életmód, munkafeltételek és étrend végét, amely segített
fenntartani a kultúrára jellemző hihetetlen magas élettartamot.
 Annyi évszázadnyi éhezés után az okinavaiakat hatalmába
kerítette az új étkezési kultúra. Hamar megszerették a
konzervhúst (a Hormel a mai napig körülbelül kettőezer-
háromszáz tonna löncshúst exportál évente a szigetre) és a
gyorsételeket (a szigetlakók egy főre eső hamburgerfogyasztása
a legmagasabb, összehasonlítva a negyvenhét japán
prefektúrát). Nagy számban megjelentek az elhízással
kapcsolatos betegségek, mint például a cukorbetegség.
Manapság Japánban Okinava vezeti az elhízási rátákat, és a
középkorú férfiak körében itt a legnagyobb az idő előtti szív- és
érrendszeri megbetegedésekhez kapcsolódó halálozások száma.
Miközben még mindig az okinavai nők élnek legtovább a
Földön, a férfiak visszavetik a régió várható élettartamának
adatait. Korábban ők vezették a hosszú élet toplistáját (a
megmaradt hatvanöt évvel még mindig legelöl vannak a
várható élettartam rangsorán), de 2000-re az okinavai férfiak a
negyvenhét prefektúra közül visszacsúsztak a huszonhatodik
helyre a születéskor várható élettartamot figyelembe véve.
Másként fogalmazva: két külön csoportot figyelhetünk meg a
szigeten. Egy egészséges, idősebb generációt hosszabb várható
élettartammal, és egy határozottan kevésbé egészséges fiatal
generációt, amelynek várható élettartama annyira lecsökkent,
hogy visszaszorul a többi japán megyéhez képest. És a sok
bűnös ok közül csupán az egyik az Egyesült Államokból
importált jólét béklyója.
Eltöltöttem még egy órát Setzu, Matsu, Ushi és lánya
társaságában. Kint már alkonyodott. Ushi lányának
pillantásából kiéreztem: ideje indulnom. Anyja, Matsu és Setzu
is megadta a végszót, mindhárman elcsendesedtek. Ezek az
asszonyok lassan egy évszázada ugyanahhoz a moaihoz
tartoztak, szavak nélkül megértették egymást. Egy utolsó
kérdésem volt csak: mi volt Ushi ikigaija, mindent átható
céltudatossága?
– Maga a hosszú élete – tört ki a lányából. – Büszkeséget hoz
családunkra és a falura, és most már úgy érzi, élnie kell akkor
is, ha gyakran fáradt.
Ushira néztem, hogy az ő válaszát is hallhassam.
– Itt van az én ikigaim – mondta pár pillanattal később,
kezével Setzura, Matsura és az egyszerű környezetre mutatva. –
Ha mindez elmúlik, akkor elgondolkodom, miért is élek még.

Az okinavai Kék Zóna tanulságai

Az okinavai Kék Zónában élő százévesekre a következő

tevékenységek jellemzők:

Ragaszkodjunk egy ikigaihoz! Az idősebb okinavaiak

reggelente megfogalmazzák az okot, amiért felkelnek.
Célokkal átitatott életük felelős szerepkört ró rájuk, érzik,
hogy nagy szükség van rájuk száz év fölött is.

Étrendünk alapja a zöldség legyen! Az idősebb okinavaiak

életük nagy részében zöldségalapú étrenden élnek. Az
állandó kevergetés mellett sütött zöldségből, burgonyából és
tofuból álló ételek tápanyagban gazdagok, de kevés kalóriát
tartalmaznak. Különösképp kedvelik a goyát, amelynek
antioxidáns-tartalma és egyéb összetevői csökkentik a
vércukorszintet. Habár a százesztendősök fogyasztanak
sertéshúst is, ezt csak ritka ünnepekkor teszik, és akkor is kis
mennyiségben.

Kertészkedjünk! Szinte mindegyik idős személy kertészkedik,

vagy régen kertészkedett. Ez egyfajta napi fizikai munkát
jelent, mely széles körben megmozgatja a testet, és távol
tartja a stresszt. Ugyanakkor majdnem egész évben
fellelhető friss zöldségforrást is biztosít.

Együnk több szóját! Az okinavai tápláló ételek, mint például

a tofu és a miszóleves, alapanyaga a szója. A tofu
flavonoidtartalma segít a szív megóvásában, és jelentősen
csökkenti az emlődaganat kialakulásának veszélyét. Az
ecetes szójaételek egészséges bélflórát tartanak fenn, és
tápanyagokban is gazdagabbak.

Legyen egy moaink! A tradicionális okinavai moai

biztonságos szociális hálót jelent. Szükség esetén anyagi és
érzelmi támogatást nyújt, a tagokat mentesíti a stressztől,
hiszen tudják, hogy mindig ott van valaki a számukra.

Élvezzük a napsütést! A rendszeres napfény hatására a

szervezetben kialakuló D-vitamin erősebb csontokat és
egészségesebb testet eredményez. Az idősebb okinavaiak
egész évben elegendő D-vitaminhoz jutnak, hiszen
mindennap töltenek egy kis időt a szabadban.
Maradjunk aktívak! Az idős lakosok sokat sétálnak és
kertészkednek. Otthonaikban kevés a bútor, a lakók a földön,
tatamin ülve költik el ételeiket és pihennek meg. Az idősek
sokszor leülnek és felállnak naponta, ezzel erősödik altestük
izomzata és egyensúlyérzékük, mely aztán megvédi őket az
eleséstől.

Neveljünk gyógynövényeket! A fekete üröm, a gyömbér és a

kurkuma az okinavai kertek alappillérei, mindegyikük
bizonyítottan gyógyító hatású. Rendszeres, napi
fogyasztásuk távol tartja az okinavaiaktól a betegségeket.

Legyen tartásunk! A nehézségeket túlélő hozzáállásuk

kellemes önelégültséggel ruházta fel őket. Képesek a
gondokkal teli kezdeti éveiket a múltban hagyni, miközben
élvezik a ma egyszerű örömeit. Szerethetők, és a fiatalabb
generációk számára vonzó a társaságuk.
 4. Az amerikai Kék Zóna
A hosszú élet oázisa Dél-Kaliforniában

Marge Jetton mélybordó Cadillac Seville-jével végigszáguldott a

kaliforniai San Bernardino Freewayn. Feje a sötét napellenzős
szélvédő, illetve a kormánykerék mögül alig látszott ki.
Késésben volt számos önként vállalt kötelezettségei egyikéről,
ezért higgadtan, de határozottan próbálta autóját nagyobb
tempóra kényszeríteni.
Péntek kora délelőtt volt, de Marge már sok mindent maga
mögött tudott. Sétált másfél kilométert, súlyt emelt, és túl volt
zabkása reggelijén.
– Nem tudom, Isten miért tüntetett ki ilyen hosszú élettel –
mondta magára mutatva. – De nézze csak, mit tett!
Marge 1904. szeptember 29-én született, egyike a kaliforniai
Loma Linda és környékén élő kilencezer adventistának. A város
kilencvenöt kilométerre fekszik Los Angelestől. Az elmúlt fél
évszázadban e közösség tagjai, akiknek vallása az egészséges
életmódot hirdeti, részt vettek egy úttörő, huszonöt éven felüli
embereket vizsgáló kaliforniai kutatásban. Az eredmény
figyelemre méltó és ígéretes tényekkel szolgált az
adventistákról: csoportjuk vezeti az amerikai nemzet
legmagasabb várható élettartamú tagjainak listáját.
Úgy vettem észre, hogy Marge Jetton az adventisták tökéletes
mintaképe. Egy órával korábban Loma Linda külvárosában, a
Plaza Place fodrászatában magával ragadott ez a százéves
forgószél. Az elmúlt húsz évben minden péntek reggel nyolc
órakor fix időpontja volt Barbara Miller fodrásznál.
– Késett! – kiabálta felém, ahogy beléptem az ajtón 8:25-kor. A
Reader’s Digest egy példányát lapozgatta, míg Barbara letekerte
kékesfehér tincseit, melyek kis bárányfelhőkként keretezték
Marge arcát. Az asszony mögött még több fodrász csinosította
hasonlóan éltes korú hölgyek haját.
– Egy nagy csapat dinoszauruszt láthat itt – suttogta Barbara a
fülembe.
– Te lehet, hogy az vagy, de én aztán nem! – vágott vissza
Marge.
Fél órával később a kocsijához vezetett. Nem sétált, szinte
rohant energikus, „majd én megmutatom” léptekkel.
– Ugorjon be! – utasított. – Segíthet nekem.
A küldetésünk: újrahasznosítható üvegek szállítása egy
szociális segélyeken élő hölgynek, aki aztán majd beváltja
azokat. De először egy nyugdíjas központ irányába
száguldottunk végig az autópályán Loma Lindába, ahol Marge-
nál pár évtizeddel fiatalabb nyugdíjas hölgyek és urak töltötték
napjaikat. Marge felnyitotta a csomagtartó tetejét, előkapott
négy kötet magazint, melyeket a héten gyűjtött össze.
– Az itt élő öregek nagyon szeretnek olvasni, a képeket pedig
a foglalkozásokon kivagdossák – magyarázta.
Öregek?
Sziget a nagyvárosban
Annak ellenére, hogy Loma Linda Los Angeles tágabb
vonzáskörzetébe tartozik, az Egyesült Államokban ez a hely
azon kevesek egyike, ahol igazi Kék Zóna alakult ki.
A Marge Jettonhoz hasonló adventisták olyan hitet követnek,
mely határozottan elutasítja a dohányzást, az
alkoholfogyasztást és az olyan ételeket, melyeket a Biblia
tisztátalannak mond, mint például a sertéshús. Valójában ez a
vallás általában véve elutasítja a húsfogyasztást, továbbá a
nehéz ételeket, a koffeintartalmú italokat és még a serkentő
hatású fűszereket és ízesítőket is.
A legelkötelezettebb adventisták nemet mondanak a mozira,
a színházra, sőt a populáris kultúra bármely más formájára is. E
nézetek segítették Loma Lindát a hosszú élet oázisává
varázsolni Amerika második legnagyobb városának közepén.
A Los Angeles-i nemzetközi reptérről a Kék Zónába vezető
gyorsforgalmi út tipikus kaliforniai élmény volt.
Ahogy a sávomban felgyorsítottam a körülöttem talán fél
méter távolságra száguldó autók között, úgy éreztem, az autóút
vezet minket a helyes irányba. A bevásárlóközpontok mögött
húzódó hegyek barnássárga levegőjét látva nem volt nehéz
kitalálni, merre telepszik le a sok kipufogógáz. A Loma Linda-i
kijárat felé, az Anderson Street mellett franchise gyorséttermek
sokasága hívta fel magára a figyelmet. Tényleg ez lett volna az
amerikai Kék Zóna kapuja?
Alig két és fél kilométer emelkedő után (Loma Linda
spanyolul annyit tesz: kedves hegy) rendben tartott parkok,
parkolók, a Loma Linda Egyetem és Orvosi Központ (LLUMC)
hatalmas épületei közt találtam magam. Az 1905-ben alapított,
az Adventista Egyház tulajdonában lévő modern berendezésű
intézmény büszke tradicionális szolgáltatásaira. Tudtam, hogy a
központban dolgozó orvosok kulcsszerepet játszottak az
Adventista Egészségügyi Kutatásban felhasznált adatok
összegyűjtésében.
Julie Smith, az LLUMC marketingigazgatója körbevezetett.
Utunkat a tetőn kezdtük. Itt található a régió két
helikopterleszállója, ahol a legsúlyosabb sérülteket fogadják.
Az alagsorban a gyermekklinika pavilonja kapott helyet, ahol
a világ egyetlen kórházba telepített protonsugár-kezeléses
központja heti öt napon keresztül mintegy százhatvan beteget
lát el (legtöbbjüket agytumorral vagy prosztatarákkal kezelik),
és kutatási lehetőséget biztosít a NASA tudósai számára. A váró
felé vezető falakon elhelyezett képekről egészséges, boldog
gyermekek mosolyognak ránk. Dr. Leonard Bailey úttörő
munkájának köszönhetően sok száz csecsemőn végeztek
szívátültetést az LLUMC falai között. A fotómontázs számos
túlélőt ábrázol, köztük egy jóvágású huszonévest – ő volt 1985-
ben az első csecsemőkorú szívátültetett páciens.
A körút végeztével átballagtam az udvar távolabbi sarkába.
Itt volt az Evans Hall bejárata. Az épület korábban szerény
osztálytermeket rejtett orvos- és fogorvos-tanhallgatók részére,
jelenleg pedig az egyetem Egészség Támogató Központ
létesítményének ad otthont. A rojtos szőnyegek alatt a lépcső
nagyokat nyikorgott alattam, miközben dr. Gary Fraser és dr.
Terry Butler második emeleten lévő irodája felé tartottam.
 A bemutatkozást követően dr. Butler megkínált egy itallal.
Mivel forró napunk volt, elfogadtam, gondolván, hogy egy hideg
üdítőről vagy jeges teáról van szó. Ehelyett szobahőmérsékletű
vizet öntött nekem az asztalán lévő kancsóból. Több volt ez,
mint a vendégszeretet megnyilvánulása: Butler tanításának
bizonyítéka volt. Fraserrel több tucat adathalmazt őriznek
étkezési szokásaik alátámasztásaként.
Amikor az egyetem kutatói először hozzákezdtek a közel
huszonötezer kaliforniai adventista hívő étrendi szokásainak
tanulmányozásához, nemdohányzókként egyszersmind remek
kontrollcsoportként szolgáltak az Amerikai Rák Társaság
(American Cancer Society – ACS) kutatásához is. Az ACS saját
kutatásba kezdett a dohányfüst tüdőre gyakorolt hatásáról. Az
adventisták tökéletesen beleillettek az ACS tanulmányába.
Ahogy ma már előre sejtenénk, a későbbi adatok (1958–66
közötti adatgyűjtés) azt bizonyították, hogy az adventisták
körében 21%-kal alacsonyabb a tüdőrák kialakulásának esélye,
mint az eredeti ACS-csoportban. De igazán az fogta meg a
dohányzást ellenzőket, hogy az adventistáknál a többi rákfajta
is kisebb mértékben fordult elő. Sőt, a szívbaj és a
cukorbetegség kialakulása is ritkább volt. Még az ACS-csoport
nem dohányzó alanyaihoz képest is általánosan jobb egészségi
állapotnak örvendtek.
Az eredmények sok fejtörést okoztak. Ha az adventistáknak
sikerült kifejleszteni egy magas élettartamú kultúrát, vajon meg
lehet-e határozni, mely étrendi és életstílusbeli tulajdonságok
felelősek ezért? Ez volt az Adventista Egészségügyi Kutatás-1
(AHS-1) néven ismertté vált kutatás mögötti hajtóerő. A Nemzeti
Egészségügyi Intézetek által finanszírozott felmérés
harmincnégyezer huszonöt év feletti kaliforniai adventistát
vizsgált 1974–88 között.
Dr. Fraser belgyógyászatot és járványtant kezdett tanítani az
egyetemen 1979-ben, nem sokkal azután, hogy az AHS-1 kutatás
elindult. 1987 óta ő vezeti az Adventista Egészségügyi
Kutatásokat (a második változat, az AHS-2, 2002-ben kezdődött,
kilencvenhétezer hívőt vizsgáltak meg, aminek az
elkövetkezendő egy-két évben várható az eredménye). A
nyúlánk professzort gyakran kérik fel bizottsági tagnak, hogy a
Nemzeti Egészségügyi Intézetekhez benyújtott pályázatokat
elbíráljon.
Az új-zélandi születésű doktor kardiológusként kezdte. A
kezdeti erőfeszítésekre így emlékszik vissza:
– A negyven-ötven év feletti, testükkel nem sokat törődő
emberek emésztették fel munkám energiáit. Olyan volt, mintha
egy megbokrosodott lóra próbálnánk rázárni a csűr ajtaját.
Nagyon reményvesztettnek éreztem. Amikor rájöttem, hogy
egész jó vagyok matekból, úgy döntöttem, inkább az
epidemiológiával foglalkozom. Meglátjuk, tudok-e segíteni a
szívbetegségek elleni küzdelemben; inkább ez kínált számomra
megelégedést. – Kutatótársa, dr. Terry Butler adventista lelkész
és epidemiológus volt; Fraser szerint Butlernek köszönhető az
adventisták magas számú részvétele az AHS tanulmányokban.

Loma Linda adatai

Ország: Amerikai Egyesült Államok

 Elhelyezkedés: Dél-Kalifornia, hatvan mérföldre Los
Angelestől.
Népesség: körülbelül huszonegyezer fő

– Az AHS-1-es tanulmány számos megbízható adatra épül –

mondta Fraser nyomatékos hangsúllyal. – Először is, biztosan
állíthatjuk, hogy ennek a vallásnak a követői hosszabb életet
élnek. – Egy kaliforniai tanulmány bebizonyította, hogy egy
harmincéves adventista férfi egy hasonló korú kaliforniaihoz
képest várhatóan 7,3 évvel tovább él. Ugyanez a nőknél 4,4 év
volt, szintén az adventista hívők javára. – Ha azonban egy
vegetáriánus adventista esetét vesszük, a férfiak esetében a
számok felszöknek 9,5 évre, a nők körében pedig 6,1 évre. Ez
egyáltalán nem meglepő. Az emberek kétharmada vagy
szívbajban, vagy rákban hal meg, az adventisták pedig számos
olyan tevékenységet folytatnak, melyek megakadályozzák e
betegségek kialakulását.
Az AHS-1 felmérés egyik fő felfedezése az volt, hogy az
egyházhoz tartozó emberek mintegy fele vegetáriánus volt,
vagy csak ritkán fogyasztott húsételt. Frasert és Butlert ez arra
késztette, hogy közelebbről is megvizsgálják a növényi
alapanyagokra épülő étrendet.
– Megtudtuk, hogy a húst is fogyasztó adventisták körében
kétszer akkora volt a szívbetegség kialakulásának esélye, mint
vegetáriánus társaiknál. Főleg a férfiakat, de a fiatalabb,
középkorú hölgyeket is ugyanez jellemezte – említette Fraser.
Az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején többen vitatták ezt
a megállapítást.
 – Nem feltétlenül jelentette ez azt, hogy a hús a bajok egyedüli
forrása, úgyhogy mélyebbre kellett ásnunk – folytatta Fraser. –
De továbbra is a szívbaj kialakulásának egyik meghatározó
tényezője maradt. Gondoljunk csak bele, hogy a hús milyen
nagy mennyiségben tartalmaz telített zsírsavakat. Éppen ezért,
ebből kiindulva kezdtünk el kérdezősködni további zsíros
ételek felől, főleg a dióra, mogyoróra koncentráltunk.
Ebben az időben táplálkozáskutatóktól folyamatosan azt
hallhattuk, hogy tartózkodjunk a zsíros ételek fogyasztásától, és
ne nassoljunk, beleértve a mogyoróféléket is.
– De – mondta Fraser, jelentőségteljes mozdulatokat téve –
kiderült, hogy a diófélékben lévő zsír telítetlen. És amikor az
adatokra pillantottunk, teljesen tisztán látszott: azon
adventisták körében, akik legalább heti ötször ettek magvakat,
csupán feleannyi esetben alakult ki szívbetegség, mint azoknál,
akik egyáltalán nem ettek. Ez igaznak bizonyult férfiakra,
nőkre, vegetáriánusokra és húsevőkre is. Tizenhat vagy
tizenhét különböző csoportra osztottuk a populációt, és
mindannyiszor ugyanazt a kérdést tettük fel: befolyásolja-e a
magvak fogyasztása az egészséget? És minden alkalommal
ugyanarra jutottunk: igen.
Felfedezéseik 1992-es közlése óta legalább négy másik
tanulmány is igazolta az olajos magvak jótékony hatását. Az
Amerikai Szív Szövetség is ajánlja fogyasztásukat.
– Így tehát most mindenki azt kérdezi, mi van a magvakban?
Nem vagyok benne biztos, hogy birtokában vagyunk az összes
válasznak, de egy dolog bizonyos, mégpedig az, hogy csökkenti
a vér koleszterinszintjét.
 – Mi a helyzet az olajban pirított magvakkal? – kérdeztem,
gyorsan hátrapillantva Butlerre, vajon lapul-e a vizesüvege
mellett egy adag kesudió vagy mandula.
– Nincs jelentősége – válaszolta Fraser. – A magvak héja
vékony, kemény réteg, úgyhogy az olajnak nincs nagy
jelentősége.
– Ha azonban az AHS-1-ről és a rákról beszélünk, a helyzet
már egy kicsit ellentmondásosabb – figyelmeztetett. – Mert a
több száz tanulmány és a nagy halom sajtómegjelenés ellenére
is egy bekezdésben összefoglalható mindaz, amit az
epidemiológusok bizonyosan tudnak az étrend és rák
kapcsolatáról. És mindez csak annyi, hogy a sok gyümölcs,
zöldség és teljes kiőrlésű gabona fogyasztása jótékony
hatásúnak tűnik a rákbetegségek elkerülésében.
Butler kiegészítésként megjegyezte, az AHS-1 tanulmány az
elsők között bizonyította ezt.
– De nehéz azt pontosan megmondani, hogy melyek ezek a
zöldségek és gyümölcsök, hogyan védelmezik szervezetünket,
vagy hogy mely típusú rákbetegségek ellen hatnak, annak
ellenére, hogy rendelkezünk pár értékes adattal. Például azon
nők körében, akik heti háromszor-négyszer fogyasztanak
paradicsomot, 70%-kal csökken a petefészekrák kialakulásának
esélye, azon társaikkal szemben, akik ennél kevesebbszer
esznek a zöldségből. Az ehhez hasonló dolgok egészen jó alapul
szolgálnak az elmélethez, de mivel a mintavétel elég korlátozott
volt, nehéz pontosan behatárolni a védelem mértékét. A nagy
mennyiségű paradicsomfogyasztás, úgy tűnt, csökkenti a
prosztatarák kialakulását is.
 – A vastagbélrákkal ugyanez a helyzet – tette hozzá Fraser. –
Azt találtuk, hogy a húsfogyasztó adventisták körében 65%-kal
nagyobb arányban fordult elő, mint a vegetáriánus
adventistáknál. És 30-40%-kal kevesebb esetben fordult elő
ugyanezen betegség kialakulása azoknál, akik több hüvelyest
fogyasztanak, mint például a bab vagy a borsó.
A hasnyálmirigyrák esetében szintén kicsi volt a mintavétel
aránya, ám ennek ellenére a kutatók világosan látták, hogy a
sok gyümölcsöt és hüvelyes termést fogyasztók körében
csökkent a kockázat.
– Akik húst is fogyasztottak, kétszer akkora kockázattal
néztek szembe a hólyagrák kialakulásával, és 65%-kal nőtt az
esélyük a petefészekrák megjelenésére – mondta Fraser.
– Jól megalapozott összefüggést találtunk a tüdőrák és a
dohányzás között is, ami egyáltalán nem meglepő, habár az
adventisták legtöbbje már letette a cigarettát, ha egyáltalán
kipróbálták valaha. Eleve nagyarányú nem dohányzó
adventistával találkoztunk. Vizsgálatuknál azt találtuk, hogy
azoknak, akik napi két vagy több adag gyümölcsöt ettek, 70%-
kal kisebb esélyük volt a tüdőrák kialakulására, szemben
azokkal, akik csak heti egyszer-kétszer fogyasztottak
gyümölcsöt.
– Mesélj a vízről is – vágott közbe Butler.
– Jó. Személyes véleményem szerint ez nagyon érdekes –
habár még mindig kísérleti fázisban lévő – felfedezés. De ha az
AHS-1 adatait nézzük, nyilvánvaló, hogy a naponta öt-hat pohár
(kb. 1,5 liter) vizet fogyasztó férfiak körében jelentősen –
mintegy 60-70%-kal – csökken a végzetes szívinfarktus esélye,
azokhoz képest, akik kevesebb vizet isznak. A nők körében
ennyire nem érzékelhető ez a különbség. Ugyanakkor, ha az
egyéb folyadékbevitelt nézzük, üdítőitalokat, kávét, kakaót,
ezek nagyobb kockázattal járnak, és megnövelik a szívroham
esélyét. Gondoljunk csak bele: csökkenthetnénk a szívrohamok
arányát csupán azzal, hogy több pohár vizet iszunk! Ez igazán
fontos közegészségügyi felfedezés lehetne!
Fraser egy pillanatra ajkát biggyesztve maga elé meredt.
– Bármi is legyen az oka, az embereket ez valahogy nem
érdekli – mondta egyszerűen. – De újra meg fogjuk vizsgálni az
egészet az AHS-2 kutatás részeként. Kilencvenhétezer ember
részvételével sokkal megbízhatóbb adatokat kapunk. És ha igaz
a megállapításunk, akkor ez igenis nagy hatással lehet a
közegészségügyre.
Megragadta a poharát, és köszöntőt mondott.
– Azt mondom most nektek: azok alapján, amit láttam, én
mindenképpen megiszom a napi öt-hat pohár vizemet!

Az életstílus jótékony hatása

Hogyan foglalhatnánk össze az adventista Kék Zónával
kapcsolatos tanulmányok fő tanulságait? Fraser és Butler öt
olyan dolgot sorolt fel, amelyeket követve akár egy évtizeddel is
meghosszabbíthatjuk életünket.
– Először is, a vegetarianizmus két pluszévet adhat – mondta
Fraser. – Nyilvánvalóan fontos a hús mellőzése, amit
tanulmányaink be is bizonyítottak. Úgy tűnik, a
húsfogyasztásnak köze van a szívbetegségek és néhány
rákbetegség kialakulásához.
– Másodszor, arra az eredményre jutottunk, hogy a csonthéjas
magvak fogyasztásával is két évvel hosszabbíthatjuk meg
életünket. A magvak kapcsolatba hozhatók a szívbetegséggel.
Természetesen vannak más, a rákkal és a szívbajjal
összefüggésbe nem hozható egyéb halálokok is, de úgy véljük, a
magvak jó tulajdonságai védelmet nyújtanak az ilyen típusú
betegségekkel szemben.
– A harmadik a dohányzás kérdése – tette hozzá Fraser. – De
lehet az akár a múltbéli dohányzás is, ahogy az adventistáknál
észleltük. Ha valaha dohányoztunk, az meglehetősen nagy
hatással van a tüdőrák, és a szívbetegségek kialakulására is.
– A negyedik pont a fizikai aktivitás – folytatta –, amely
szintén extra éveket jelent, és elég nyilvánvalóan összefüggésbe
hozható a szívbetegségekkel és bizonyos rákbetegségfajtákkal,
mint a mell- vagy a vastagbélrák. Egyértelműen látszik, hogy a
leghatásosabb a mérsékelt, de rendszeres testmozgás.
Ugyanakkor a maratonfutó teljesítményére nincsen szükség a
hosszú élet eléréséhez.
Az ötödik és utolsó dolog pedig, ami egyre nagyobb figyelmet
követel magának az egész világon, hogy próbáljuk megtartani
normális testsúlyunkat.
– Azok az aktív kémiai folyamatok, melyeknek köze van a
gyulladásokhoz is, megnövelhetik a rákbetegségek
kialakulásának valószínűségét – mondta Fraser. – Ezek a vegyi
anyagok a zsírsejtekből is származhatnak. A vegetáriánus
életmód egyik legnagyobb előnye, hogy az illető testsúlya
alacsonyabb. Sőt, az AHS-2 tanulmányból nemrég leszűrt adat
alapján azt láthattuk, hogy az úgynevezett lakto-ovo
vegetáriánusok, vagyis azok, akik tejterméket és tojást is
fogyasztanak, a nem vegetáriánus, ugyanolyan testalkatú
adventista társaikhoz képest hét kilogrammal kevesebbet
nyomnak. És a szigorúan vett vegetáriánusok – bár csak az
adventisták 4%-a tartozik ide – tizennégy-tizenöt kilogrammal
könnyebbek, mint az azonos magasságú, húst is fogyasztó
társaik. Ez ugyancsak nagyban befolyásolja a szív- és
érrendszeri betegségeket, a vérnyomást, a vér
koleszterinszintjét és a hormonokkal összefüggésbe hozható
gyulladásokat, illetve a sejtmegújulást.
Fájdalommal vegyes sajnálkozással vettem tudomásul, hogy
nem vegetáriánus testem éhezik, és egy adag koffeint is
örömmel fogadna. Felhajtottam második pohár vizemet is,
remélve, hogy valamelyik úriember kibontja végre azt a
mogyorót. De Fraser még nem fejezte be mondandóját.
– Ha egyvalamit kellene kiemelnem, akkor az a következő
lenne – mondta. – Az általunk tanulmányozott adventista
tapasztalatokat vagy életformát nem feltétlenül kell
különlegesnek tartani. Ugyanis nagyon sokban hasonlít az
amerikai életmódhoz. Azt hiszem, a legizgalmasabb dolog a
kapott eredményben éppen az, hogy semmi akadálya nincs,
hogy a nem adventisták is hasznot húzzanak ezekből a
dolgokból, elég, ha egy kicsit változtatnak életükön.

Az adventista módszer kialakulása

Közvetlenül a kórházzal szemben van a Loma Linda-i piac,
nagyságra akkora, mint bármelyik nemzeti áruházlánc boltja,
de tele van szójás beef jerkyvel (száraz, ropogós marhaszeletek),
tojásmentes jégkrémmel és több mint nyolcvanféle különböző
olajosmaggal és mogyorófélével. Ne higgyük, hogy ez egy
különleges hely vagy az egészséges étkezés egyetlen
epicentruma, mivel másfél kilométerrel odébb találjuk Clark’s
Nutrition Center boltját, egy másik áruház méretű
bioélelmiszert és egyéb termékeket árusító boltot. A Clark’snál
egy egész fal van tele gluténmentes élelemmel. Egy másik
sorban hatalmas, húszkilós kiszerelésű biosárgarépa-zsákokat
találunk, és dohányzóasztal méretű, organikus búzafűtáblákat,
melyeket könnyű lenne összetéveszteni a miniműfű téglákkal.
Bármerre is nézünk, mindenhol mogyoróféléket látunk: a
polcokon ajándéknak való kiszerelésben, a zöldséges részen a
hagyma és paradicsom mellett felpúpozva – nyers kesudió,
szárított pisztácia, mézes, pörkölt mandula, joghurtba mártott
földimogyoró, héjas és hámozott dió – több tucat felfüggesztett
kosárka, melyek tartalmát egy emelőkar segítségével
papírzacskókba önthetjük.
Legtöbbünkben megvan az a pozitív hozzáállás, hogy többet
mozogjunk és táplálóbb ételeket fogyasszunk. De az
adventistáknak a vallás egy pluszlöketet adott, melynek
segítségével a szándékot szokássá alakították. Az angoloknak
van egy mondásuk, miszerint „a tisztaság Isten ereje”. Az
adventistáknál ez úgy hangzik: „az egészség Isten ereje”.
– Az egészség mindig is az adventista üzenet alapvető részét
képezte – jegyezte meg dr. Daniel Giang, az LLUMC gyógyászati
adminisztrációs részlegének elnökhelyettese. Egy tágas
konferenciateremben találkoztam vele a Chan Shung
Pavilonban. – Talán mert Takoma Parkban, Marylandben
nőttem fel, melyet az adventisták főhadiszállásának tartottak,
mindig is érdekelt egyházunk története, főleg, ha az
egészséghez való hozzáállásra gondolok – mondta. A kínai–
amerikai férfi lelkesen és könnyedén vázolta hitének történetét.
– Azt hiszem, a legtöbb adventista hívő, főleg, akik az 1960–
70-es években nőttek fel, úgy véli, az egyház úgy jött létre, hogy
Isten szólt Ellen G. White-hoz, ő pedig leírta Isten szavait. De ha
elolvassuk a történetet, kiderül, hogy az egyház tagjai rengeteg
dolgon összevitatkoztak az alapításkor az 1840–50-es, de még a
60-as években is. Ellen White irányító személyiség volt,
megmondta, hogy az emberek a jó vagy a rossz úton haladnak –
mesélte Giang. – Ez főleg az 1844–63 közötti időszakra volt
jellemző, amikor Ellen Isten-víziói először jelentkeztek, illetve
amikor hivatalosan is megalakult az egyház.
– Ellen G. White mellett még két befolyásos személy volt a
kezdetekkor. Az egyik James White, Ellen férje, aki az egyház
igazgatásában bizonyult zseninek, és egy kiadót is működtetett.
A másik fontos személy pedig Joseph Bates, a sikeres
tengerészkapitány és entellektüel, tőle származik az egészséges
életmód követésének fontossága. Jóval mielőtt a vallás hívévé
vált volna, Bates leszokott a dohányzásról, nem ivott alkoholt,
kávét, se teát, nem evett húst, és fűszereket sem használt.
Gondoljunk csak bele: az 1820-as években „alkoholmentes”
hajót kormányzott, emberei egy kortyot sem ihattak, miközben
átszelték az egész óceánt. Bates kapitány sokkal idősebb volt a
többi egyházalapítónál, ám ennek ellenére ő volt az egyetlen,
aki egészséges maradt – folytatta Giang. – Fennmaradt egy
fénykép az 1860-as évekből, mely az egyház huszonéves
vezetőit ábrázolja betegen, kórházakban és
gyógyintézményekben, miközben a hatvanas éveiben járó fickó
makkegészséges, ami akkoriban valóban időskornak számított.

Ellen G. White, a hetednapi adventista vallás egyik

alapítója

James White több szélütést is elszenvedett az 1830–40-es

években, felesége ezért egy hidroterápiával foglalkozó
szanatóriumba vitte. Fizikoterápiás fürdésekkel, masszázzsal és
sétálással segítette felépülését. Aztán támadt egy profetikus
látomása, miszerint a test nagyon fontos.
– Az adventisták úgy vélik, a test és a lélek egy, vagyis amikor
meghalunk, lelkünk nem száll fel a testünkből, hanem
öntudattalan állapotba kerülünk, amíg Isten fel nem támaszt
bennünket Krisztus visszatérésekor. Őszintén hisszük, hogy a
test a Szentlélek temploma, és hogy Isten testünkön keresztül
üzen nekünk. Vagyis ha tetteinkkel vagy gondolatainkkal kárt
okozunk egészségünkben, azzal Isten kinyilatkoztatása ellen
teszünk.
A Bates által elfogadott tanokat egészségügyi és vallási okok
befolyásolták, jó részük az adventista szokások fő vezérelvévé
vált. Közülük jó néhány a megelőzésre helyezi a hangsúlyt.
– Az egészségről szóló üzenetet természetesen az is erősítette,
hogy úgy tűnt, valóban működik a dolog. Isten úgy akarja, hogy
egészségesek legyünk, és ha ezeket a szokásokat betartjuk,
egészségesek is maradunk.
Az adventisták egészséghez és hosszú élethez való vonzódása
nem csak a személyes étrenden és testmozgáson alapul. Az
orvostudomány iránti tiszteletük szintén vallási
elköteleződésük részévé vált, részben azért, mert elítélik a
könnyelműséget, részben pedig, mert az orvostudomány is
alátámasztotta hitük tanításait. Amennyire Ellen G. White és a
vallás egyéb vezetői kiálltak a gyógyvizes fürdők és
szanatóriumok gyógyító hatása mellett, olyannyira elítélték az
ilyen intézményekben gyakran előforduló táncos, kártyás
estéket, és úgy döntöttek, hogy szigorúbb erkölcsű, adventista
formát alakítanak ki.
1866-ban Michiganben, Battle Creekben megalapították a
hidroterápiás gyógyászati központot, a Nyugati Egészség
Reform Intézetet. A kezdeti lanyha évek után White úgy döntött,
ideje, hogy a helyre egy hiteles, tanult orvost találjon. Ezért
kiválasztotta egy megbízható adventista család legokosabb,
legígéretesebb ifját, és az egyház pénzén orvosi egyetemre
küldte. A fiatal férfit John Harvey Kelloggnak hívták.

Vízfogyasztás

Testünk mintegy 60%-a vízből áll. A Mayo Klinika kutatása

szerint napi nyolc pohár vízzel (körülbelül 2,5 liter) és
egészséges étrenddel fedezhetjük ezt a vízmennyiséget.
Mérsékelt testmozgás mellett szükség van még további egy-
két pohár folyadékra. A kimerítő mozgás (mely egy óránál
tovább tart) a szükséges átlagos bevitelt óránként két-három
pohárral növeli meg.

Amikor Kellogg 1876-ban visszatért Battle Creekbe, az

intézmény hidroterápiás profilját megváltoztatta egyfajta
adventista, megelőző gyógymódokat használó elegyre, mely az
étrend, a testmozgás és a legújabb gyógyászati és sebészeti
eljárások keverékéből állt. A helyet is átkeresztelte, Battle Creek
Sanitariummá (a szanatórium egy okos formája, akkoriban a
hidroterápiás intézményeket nevezték így), mely az elkövetkező
évtizedekben, ahogy az intézmény befutottá vált, egyszerűen
csak Sanra rövidült.
Kellogg fáradhatatlan, kissé különc újító volt, aki közel ötven
könyvet írt, és rengeteg dolgot talált fel a granolától (zabkása-
kukoricakása keverék süteménnyé sütve, majd darabokra
törve) a kukoricapehelyig, az elektromos takarótól a
mechanikus lóig, melyen mindenféle tornagyakorlatokat
lehetett végezni. A mogyorókrém is az ő nevéhez fűződik;
finomított rajta és népszerűsítette is, de az is elképzelhető, hogy
egyenesen ő találta fel. 1888-ra rengeteg gazdag és híres ember
járt a Sanba, mely addigra több szobával és kezelőhelyiséggel
bővült, s mintegy hatszáz beteg fogadására volt alkalmas.
– Kellogg később több helyen is nyitott szanatóriumot,
ezekben pedig egyre több tanult emberre volt szükség – tette
hozzá Giang.
– Ám Ellen G. White és Kellogg ismét felismerte, hogy a világi
orvosi iskolák nem ajánlanak olyan preventív jellegű
gyógyítást, mint amilyen az adventista és hagyományos terápiás
gyógymódok keveréke, ezért 1895-ben, Chicagóban
megalapították az Amerikai Orvosi Missziós Főiskolát. A század
végére az adventisták saját orvos-és nővérképzőkkel
rendelkeztek. Arra is rájöttek, hogy a gyógyító missziók
kiválóan alkalmasak olyan emberek bevonására, akiket
eredetileg nem feltétlenül érdekelt ez a fajta módszer.
Missziójuk hamarosan útra kelt Kínába és más országokba is,
ám előtte előreküldték orvosaikat, hogy gyógyító és erősítő
hatású kezeléseket végezzenek, és lelkészeiket, hogy
megtanítsák a megelőző orvoslást és módszereit.
 – Ellen White az egészséges életmód küldetését úgy hívta: „az
egyház jobb keze” – mondta Giang. – Úgy vélem, azt értette
ezalatt, hogy a jobb kéz átért más kultúrákba, kezet rázott az ott
élőkkel, és ajtókat nyitott meg. Nem utolsósorban pedig egészen
jó módja volt a számlák kifizetésének is.
Később Kellogg szkeptikussá vált White vízióival és tanaival
szemben, és végül kilépett a hetednapi adventista egyházból.
Továbbra is működtette a Sant, mely a 20. század elejére jó pár
hírességet tudhatott páciensei között – beleértve Amelia
Earhartot, Sarah Bernhardtot, Thomas Edisont és William
Howard Taft elnököt. Miközben a tört búzapehellyel
kísérletezett, testvérével, W. K. Kelloggal véletlenül feltalálták a
gabonapelyhet. W. K. 1906-ban megalapította a Battle Creek
Toasted Corn Flake Companyt. Will meggyőzte bátyját is, hogy
árusítsák az új reggeli étket, a cégből pedig később kifejlődött a
széles körben sikeres és ismert Kellogg Company, a mai napig az
egyik legnagyobb munkáltató Battle Creekben. Kellogg
kilencvenegy éves korában, 1943-ban halt meg.
Eközben Ellen G. White úgy döntött, bezárja az adventisták
által szponzorált orvosi egyetemet a városban, helyette nyitott
egy másikat Loma Linda Orvosi Evangélista Főiskola (CME)
néven. Később a CME Loma Linda Egyetemre változtatta nevét.

Egy kis torna fiatalságunk megőrzése érdekében

Marge Jetton mindig is ápolónő akart lenni.
– Éppen a konzervgyárban dolgoztam, amikor a lelkész
odajött hozzám – mesélte. – Azt mondta: Margie, tudom, hogy
misszionárius akarsz lenni, segítek neked. Megváltoztatta az
életemet. Kora gyerekkorom óta arról álmodoztam, hogy
ápolónő leszek, és most itt volt a lehetőség. Úgy érzem, Isten
rendelte úgy, hogy megtaláljam az utam.
Marge barátságos lakásában ültünk a Linda Valley Villában.
Megtartotta az ígéretét: ha segítek neki önkéntes útján a
városban, elmeséli élete történetét.
Marge hajnali 4.30 óta talpon volt. Felöltözött, aztán ahogy ő
nevezte, elvégezte az „imádságait”, egyházi énekek szövegét
olvasta, aztán a Bibliát.
– Minden reggel – mesélte, – mert hát ki az én barátom? –
mosolygott, majd meg is válaszolta kérdését. – Ha nincs veled az
Úr, nincs veled a jó szerencse sem.
Az elmélkedő imádság után következett az intenzív
gyaloglás. Marge az intézményhez tartozó saroklakásából
szokásos útvonalán hatszor megteszi az utat az idősek
otthona bejáratának túlsó feléig és vissza, ami pontosan
másfél kilométert tett ki.
– Minden egyes körben elmegyek az étkező mellett, és mindig
megiszom egy pohár vizet; ez hat poharat jelent reggeli előtt.
Aztán visszajövök, kisminkelem magam, beágyazok,
összerámolom a hálószobát, és elmegyek reggelizni – mesélte.
Reggel legtöbbször zabkását eszik, de amióta az adventisták
vezetik a Linda Valley Villát, az étterem bővelkedik az
egészséges ételekben. – Azt ehetek, amit csak akarok. Nincs
olyan dolog, amelyet ne lehetne valamely egészséges
alapanyagból megfőzni. A lányom nemrég küldött nekem gofrit,
ami szójából és csicseriborsóból készült. Ám többnyire csak
zabkását eszem reggelire, aztán összedobok egy nyers
gyümölcsből és zöldségből álló salátát későbbre.

A 100 esztendős Marge Jetton minden reggelt másfél

kilométeres sétával kezd, majd az elmaradhatatlan
kerékpározás és némi súlyemelés következik. –
Bármiben benne vagyok, ami az egészséggel
kapcsolatos – vallja

Reggeli után Marge visszatér a szobájába Isten szavain és

áldásain elmélkedni, aztán egy kis torna következik. – Tudtam,
hogy ma jön, úgyhogy egy keveset későbbre hagytam – mondta.
– Menjünk gyorsan.
Talpra ugrott, mielőtt befejezte volna mondókáját, és
kivezetett a lakásból, le a hallig (elhaladtunk a századik
születésnapjára készült poszter mellett is, tele több tucat
aláírással és jókívánsággal), aztán lifttel utaztunk az alagsorba.
– Ez itt a mosókonyha és a tornaszoba – mondta, bal kezét a
mosó- és szárítógépek irányába lendítve, miközben átverekedte
magát egy sor szék között, melyeknek karfáiról színes, mintás
szalagok lógtak le – kellékek az ülve végezhető izometrikus
gyakorlatokhoz.
Felugrott a teremben árválkodó szobakerékpárra, gyorsan
beállította a nehézségi fokot, és tekerni kezdett.
– Napi tíz-tizenhárom kilométert tekerek, kivéve szombaton –
mondta a szélsebesen forgó bicikliről. – De tegnap csak nyolc
kilométerig jutottam, mert egy másik hölgy is jönni akart, így
ma egy kicsit tovább maradok. Tizenöt percre állítottam a
stopperórát, és az iramot igyekszem negyven-ötven km/​óra
között tartani – lenézett a kilométerórára, amely éppen csak
harminc-negyven km/​óra között állt, úgyhogy egy kicsit
belehúzott. Aztán felnézett rám várakozóan, a diktafonom felé
bólintott. Belefogott élete történetébe szinte monoton hangon,
nem kapkodott levegő után, és nem vette le a lábát a pedálról.
Kalifornia elhagyatott részén, szegénységben nőtt fel, közel
San Franciscóhoz. Halványan még emlékezett rá, ahogy az
1906-os földrengés következtében a víz elmosta a család
háziállatait. Édesapja öszvérhajcsár volt. Anyja térítette át a
családot az adventista hitre, mikor Marge kilenc éves volt.
Ritkán fogyasztottak húst, Marge pedig az elmúlt mintegy ötven
évben egyáltalán nem evett húsos ételt.
– Apám vicces ember volt, sokat nevetett, bolondozott velünk,
és anyámat sem kímélte. Egy kicsit hasonlítok rá. Mindig is az
embereknek akartam segíteni. Amikor kislány voltam, mindig
azt mondtam anyámnak, feküdjön le, hogy én kiszolgálhassam.
Tizennégy évesen felszolgálóként kezdtem el dolgozni, aztán a
gyümölcskonzervgyárban folytattam, hogy segítsem a
családom, de közben tudtam, hogy iskolába kell járnom, ha
ápolónő akarok lenni. Apám meghalt tüdőgyulladásban, mielőtt
befejeztem volna a tanulmányaimat. Tudom, hogy büszke volt
rám.
Ápolónőképzőbe járt Napa Valley-ben, amikor a férjével
találkozott.
– Tizenhat éves volt, én tizennyolc. Három évig járt utánam,
nevezzük udvarlásnak. Megmondtam neki, hogy nem megyek
férjhez, amíg nem leszek hivatásos ápolónő. De miután ez
megtörtént, azt mondtam, ha igazán doktor akar lenni, akkor
házasodjunk össze, és én támogatni fogom – és így is tett, két
éven keresztül a főiskolán, majd négy évig az egyetemen
segítette férje tanulmányait. Miközben élete párja öt éven át a
második világháborúban teljesített szolgálatot, Marge otthon
maradt két kicsi gyermekükkel. – Mindkét gyermekem
hetvenkét éves most – fiam után a lányomat hároméves
korában vettünk magunkhoz. Egygyermekes anyaként nagyon
vágytam egy másodikra.
Harminc éven keresztül Bellflowerben, Kaliforniában éltek,
ahol férje orvosként, ő pedig ápolónőként dolgozott. Az
adventista filozófiának megfelelően együtt jelentkeztek
önkéntesnek külföldre, három-három hónapot Etiópiában és
Zambiában töltöttek.
 Mindig is készen állt az új dolgok kipróbálására. Tizenkét
évesen kezdett el kerékpározni, kihívásból, mivel apja egyszer
kövérnek nevezte. Azóta sem hagyta abba a tekerést.
Negyvenévesen golfozni kezdett, több évtizeden keresztül űzte
a sportot. Kilencvenévesen úgy döntött, ellátogat Disneylandbe,
hogy kipróbálja „azt a szerkezetet, ami gyorsan megpörgeti az
embert”. Amikor betöltötte a kilencvenhat éves kort, úgy
döntött, hogy belefáradt a főzésbe és takarításba, és férjével
beköltöznek a Linda Valley Villába. 2003 augusztusában egy
napon, amikor Marge férje ételével visszatért az étteremből, a
földön fekve találta őt.
– Azt mondta, beütötte a fejét. Aztán a keze elernyedt (itt
Marge válla megroskadt), és itt hagyott minket – két nappal a
hetvenhetedik házassági évfordulójuk előtt.

Mogyorófélék és magok

Hogyan juthatunk hozzá napi „magszükségletünkhöz”?

Adjunk pörkölt diót vagy pekándiót a salátánkhoz. Kóstoljuk
meg a kesudiós csirkesalátát. A finomra darált mogyoróba
forgatott és panírozott halfilé is mennyei, de ha csak simán,
„natúr” esszük, az is nagyon egészséges.

Idegenekből lett barátok

– Egy évig is eltartott, mire felismertem, hogy a világ nem fog a
segítségemre sietni – mondta Marge. – Akkor aztán elkezdtem
újra önkénteskedni, és jobb nem is történhetett volna velem.
Rájöttem, ha igazán pocsékul érzed magad, elkezdesz másokért
tenni. Na, ennyi a tizenhárom kilométer – mondta hirtelen
témát váltva. – Látja, mire képes ez a kerékpár? Az egyik lány
mutatta meg nekem – dicsekedett, és hirtelen villámgyorsan
hátrafelé kezdett tekerni. – Így teljesen más izomcsoportot
mozgathatunk meg.
– Nem tudom elhinni, hogy egy picit sem merült ki. Én
biztosan kidőltem volna már.
– Tényleg? – kérdezte, pár másodperc alatt háromféle érzelem
futott át az arcán: lenézés, mert elhanyagoltam a testem,
kétkedés, hogy esetleg csak ugratom, és őszinte aggodalom,
hogy az igazat mondtam. – Akkor hát, kezdje el Ön is – mondta
leugorva a bicikliről, és felvett pár súlyzót a sarokból. – Kapjon
fel ön is két 2,5 kg-ost, én is azzal gyakorlatozom. Most pedig
üljön arra a székre – bemutatott egy nyolc elemből álló, két
kézzel végzendő emelő és nyújtó feladatsort. Számolt, majd
intett, hogy kövessem. – Ki kell mennem a mellékhelyiségbe –
mondta aztán jó tíz perc után. – Miért nem folytatja addig a
biciklin? – habár nem lehetek benne száz százalékig biztos, úgy
vélem, egy-két percre elidőzött az alagsori fordulóban,
miközben én kötelességtudóan tekertem.
– Az a sok víz – mondta magyarázatképpen, mikor visszatért.
– Gyerünk, meg akarom mutatni magának a kertünket. – Felfelé
menet megkérdeztem, magányosnak érzi-e magát néha. – Hát,
persze, hiányzik pár ember. A legtöbb barátom már itt hagyott.
A férjem is meghalt – sorolta tényszerűen. – De szeretek az
emberekkel beszélgetni. A mottóm: az idegen olyan barát,
akivel még nem találkoztunk. Van sok nem adventista is, akiket
még nem ismerek. Nem járok moziba vagy táncestekre. De
akkor is rengeteg barát vesz körül itt és városszerte. Azt hiszem,
fiatalabb koromban félénkebb voltam. Vannak napok, amikor
az agyam szinte túlságosan is gyorsan pörög. Még mindig
ugyanannyi dologra emlékszem, mint korábban, de száz-
egynéhány év után annyi dolgot tápláltam a számítógépembe,
hogy nem tudom, melyik gombot kellene megnyomnom –
nevetett a lift felé sétálva.
– Ezt nézze: van egy búzatáblám! Most vetettem életemben
először gabonát – említette, miközben az udvar felé sétáltunk.
Három oldalról kerítés, a negyedikről pedig a főépület határolta
a növények, virágok, zöldségek hosszú sorait. – Itt van a
paradicsomom. Nézze csak, az egyik beérett! Látja ott azt a
hortenziát? Amikor először itt jártam, volt egypár olyan magas
is, mint én. Aztán valaki visszavágta őket, de most már újra
nőnek.
Elsétált mellettünk néhány ember, Marge pedig megvárta,
míg hallótávolságon kívül esnek. – Van itt néhány nyolcvanéves
ember is. Mondtam már nekik, olyan öreg vagyok, hogy az
anyátok lehetnék!
– Ó, ezek a rózsák – áradozott tovább, három vörös szál fölé
hajolva. – Nem tudok egy rózsára anélkül ránézni, hogy ne
jutna eszembe Jézus. Amikor kislány voltam, gyakran hosszú
sétákra mentünk szombatonként, és megbámultuk a
vadvirágokat. Ez mindig különleges alkalom volt. És a szombat
még mindig az, tudja – mondta, hátralépve a virágoktól. – Ez a
nap arra való, hogy eltávolodjunk a világi dolgoktól. Arra való,
hogy előrenézzünk. Tovább kell mennünk, de nem kell sietni.
Nem tudom, hogyan magyarázhatnám ezt meg önnek. Azt
hiszem, a szombat valami olyasmi, ami nyugalmat ad, és ez
segíti az egészségünket.
Néhány perccel később indulnom kellett. Megemlítettem
Marge-nak, milyen erős a kézszorítása, így válaszolt:
– Erős nő vagyok. Annak a sok masszázsnak köszönhetően,
amelyet életem során adtam. Figyeljen, feltétlenül küldje majd
el, amit írt. Az emberek eljönnek és beszélgetnek velem, mert
öreg vagyok. De aztán többet nem hallok felőlük. Talán azt
hiszik, hogy meg fogok halni, vagy már meg is haltam. De én
még mindig itt vagyok.

Időbeni menedék
Marge szombatról szóló buzdító beszédének hatására úgy
döntöttem, részt veszek egy adventista istentiszteleten a Loma
Linda Egyetemen. Az adventisták péntek napnyugtától szombat
napnyugtáig tartják a szombatot. Az adventista hívők nagy
száma miatt a városban a posta csak vasárnaptól péntekig
szállítja ki a postai küldeményeket.
A misének sem a jellege, sem a tartalma nem tért el a
szokásos keresztény misékétől. Mint minden
„óriástemplomban”, a padok felett kameradaruk lengtek,
képeiket hatalmas kivetítőkön lehetett látni az emelvény fölött
és otthon, a televízióban is. Egyházi énekeket kántáltak.
Prédikációt hallhattunk. Körbejárt a persely. Nem tudom,
valójában mit kerestem – talán a hit hosszú élettartamra utaló
jegyeit –, mindenesetre nem találtam semmiféle jelet.
A mise után, úgy tűnt, a hívők tovább maradtak, mint
általában, és nagyobb csoportokat alkottak. Ez lehetett az édes
sütemények, desszertek társadalmi megfelelője. Egy nyolc-tíz
fős fiatal csoport, különböző neműek és származásúak, de
mindannyian tinédzserek vagy harmincasok, kezüket
összekulcsolva álltak a Jó Szamaritánus szobra körül, a
templom bejárata mellett. Legtöbbjük a szobor dísztábláján
lévő bibliai példázatot kántálta: Lukács evangéliuma, 10. rész,
25–27. vers. A részlet az elnyomottak megsegítéséről szól.
De az igazán meglepő nem az üzenet volt, hanem az
arckifejezések sokszínűsége. Az egyik tanuló a Bibliából
olvasott; egy másik szemét lehunyva fejből idézett; két másik
diák pedig néha-néha énekelt, és spontán koreográfiát talált ki:
bohóckodva kánkántánccal kísérték a mondanivalót. Csupán
alkalmi csoportosulás lehetett, mégis mindenki boldognak tűnt.
Emlékeztetett arra, amit Marge Jetton mondott nekem, miért is
jelentkezett önkéntesnek:
– Mert boldoggá tesz – mondta. – Ön nem szeret az
embereken segíteni, ha szükségét látja?
Randy Roberts, a Loma Linda Egyetem templomának
lelkipásztora mesélt nekem a szombat szellemiségéről, és hogy
miért gondolja úgy, hogy elősegíti a hosszabb életet.
– Azt hiszem, hogy még azok is, akik elfordulnak a hittől és az
adventista egyháztól, a szombatot továbbra is megtartják. Ez is
egyfajta módja a kötődésnek – mondta. – Egyfajta menedék, a
nyugalom és megújulás ideje. Úgy gondolom, ez több szinten is
megvalósul.
– Ellen White úgy vélekedett az egészséges élet fontosságáról,
hogy értékesen kell eltölteni ezt az időt, ki kell menni a
szabadba, mozogni kell. Más módon is jótékonyan hat ez – bár
nem tudom tanulmányokkal vagy számadatokkal
alátámasztani, csak életem során megfigyeltem –, amolyan
stresszoldó időszak, egy kis békét hoz az életünkbe.
– Folyamatosan azt hallom a nehéz szakokon tanuló diákoktól
– mint az orvosi vagy fogorvosi –, de a tanszékről is, hogy alig
várják, hogy szombat legyen, mert akkor nem éreznek
bűntudatot, ha nem tanulnak, és csak a családjukkal,
barátokkal és Istennel töltik az időt. Pihennek csak, és új erőre
kapnak. Ha ez rendszeressé válik, egy évben ötvenkétszer, az
komoly dolog. Néhányan úgy hívják ezt, hogy „menedék”. Az
adventisták egy másik csoportja úgy gondolja, hogy a szombat
emlékeztet bennünket arra, hogy teremtmények vagyunk, nem
pedig teremtők. Eszünkbe juttatja, hogy nem kell mindenre
tudnunk a választ, hogy fel kell ismernünk véges
lehetőségeinket, és hogy Isten alárendeltjei vagyunk. Ez szintén
a menedék része.
Roberts beszámolt azokról a tanulmányokról, melyek
kimutatták: azok az emberek, akiknek az életében két-három
igazán fontos kötődés van, a családjukhoz, barátokhoz vagy a
közösséghez, emocionálisan és fizikálisan is egészségesebbnek
bizonyultak.
– Az adventisták életében a szombat mindezt elősegíti:
kikapcsolják a televíziót, nem gondolnak a munkára és üzletre,
és a számukra fontos emberekkel töltik el idejüket. Sajnos ez
egyre ritkábbá válik. Korábban más vallásokban is megjelent,
hogy a vasárnap különleges nap. Ma már nem olyan gyakori. De
számunkra a mai napig vallásunk fontos része.

Nyílt szívműtétek keddenként

Forró, szellős délután volt, egy (ritka) szmogmentes napon a
San Bernardino-völgyben, amikor meglátogattam a hátsó
kertjében szorgosan dolgozó dr. Ellsworth Warehamot. A
Crestview Drive-on lévő telkéről remekül látszottak a völgyet
barna hullámokkal mintázó hegyvonulatok; egy olyan tiszta
napon pedig, mint amilyen ez volt, ki lehetett venni a két és fél
kilométerre lévő LLUMC egyetemi kampusz területén sétáló
emberek színes ruháit is.
Wareham nem sokat láthatott ebből, annyira izzadt.
Kézfejével letörölte homlokát, és mintha egy ablaktörlőt húzott
volna végig, teste többi részére folyt a víz, eláztatva ruháját is.
Mellkasához tapadt pólóján keresztül átlátszottak vállizmai,
miközben lyukat próbált fúrni a kemény talajba. Nemrégiben
árajánlatot kért egy vállalkozótól, hogy egy 2,5 méter magas
fakerítést telepítsen telke meredek domboldalába. Ötezer dollár
lett volna.
Ám Wareham megkérdezte a helyi vasárust, és megtudta,
hogy az alapanyag csupán kétezer dollárra rúg, így hát úgy
döntött, majd ő elvégzi a munkát egyedül. Már elhelyezett pár
oszlopot és kifúrt pár lyukat, ám még mindig jó nagy halom
gerenda és a kerítés egyéb részei vártak rá. Volt még egy nem
éppen elhanyagolható tényező: Ellsworth Wareham a
kilencvenes éveiben járt. 1914-ben született.
Négy nappal később Warehamnek szívműtéten kellett
megjelennie Los Angeles egyik külső kerületi, közösségi
kórházában. Ám nem ő volt az asztalon. Az ő kezében szike volt.
– Szerencsés ember vagyok – mondta, mikor végre újra
találkoztunk első kiadós beszélgetésünk után. – A kezem még
mindig biztos, a látásom jó, nem szenvedek Alzheimer-kórban,
amely egyébként a korombeliek felét eléri.
Azonban le szeretném szögezni, már nem én vagyok a vezető
sebész. Vagy az első, vagy a második asszisztens vagyok, és az
operációban csak kisebb feladatokat végzek. Ha kellene, be
tudnék ugrani, és le tudnám folytatni a műtétet – ez az egyik
oka annak, hogy a műtőben vagyok. De a szívsebészet általában
sokáig tart, és gyakran megerőltető, három-hat órát is igénybe
vehet.
– Néha kimegyek egy fél órára pihenni, nagyon frissítő tud
lenni. Rendszeresen edzek, és saját magam végzem el a ház és a
kert körüli munkálatokat, hogy javítsam az állóképességemet.
De az elmúlt években a kellő mennyiségű testmozgás és a
gyakorlatok ellenére is gyengült az erőm.
– Meglehetősen ambivalens vagyok a korommal kapcsolatban
– mondta. – Ha valakivel közlik, hogy a szívműtétén egy a
kilencvenes éveiben járó személy fog asszisztálni, az igencsak
nyugtalanító érzés. De én úgy látom, hogy a szívsebészek, akik
meghívnak a műtétekre, jobban meg tudják ítélni a
képességeim, mint én magam. És bízom abban, hogy szólni
fognak, ha a tökéletesnél rosszabb munkát végzek. – Abban már
biztos, hogy a működési engedélyét nem fogja
meghosszabbítani. – Mentális vagy fizikai képességeimben
bármikor változás állhat be.

A kilencvenegy éves dr. Ellsworth Wareham heti

kétszer-háromszor asszisztál szívműtéteknél

Kicsivel később leparkoltam a meredek domboldalon a

kocsibejárójához, láttam, ahogy Wareham a térdére ereszkedve
az esővízcsatornát tisztítja meg a levelektől. Magas volt, vékony,
rövid ujjú pólót és khaki sortot viselt. Erős kézfogással és
előzékeny mosollyal üdvözölt. Bajuszos arcát a feje tetején
kopaszodó fejtető, oldalt sűrű haj keretezte. Belépve a házba,
három kutya (egy korcs kuvasz, egy golden retriever és egy
csivava) fogadott bennünket nagy csaholással, Wareham
felesége éppen a bőröndöket ürítette ki. Nemrég tértek vissza a
kanadai Albertában lévő Lacombéból, ahol egy kis főiskola, a
Kanadai Junior Főiskola (mai nevén Canadian University
College) fennállásának századik évfordulóját ünnepelték.
Wareham 1933-ban elvégzett itt egy kétéves orvosi előkészítő
kurzust. Előző éjjel érkeztek meg a reptérről.
– Úgy érzem, fontos számomra, hogy megőrizzem aktivitásom
– kezdte, és intett, foglaljak helyet a dolgozószobájában. – Az
emberek azt mondják: ó, én nem vezetek éjszaka. Hát én igen,
több mint háromezer kilométert teszek meg havonta Dél-
Kalifornia autópályáin. A legtöbbet éjszaka. Úgy érzem, ez segít
megőrizni az éberségem – válla felett, a dupla szárnyas ajtón
keresztül a belső udvaron túl észrevettem a hátsó udvart
keretező hosszú, peckes fakerítést.
Dolgozószobája mind a négy fala tele volt tekintélyes
tudományos és díszoklevelekkel, diplomákkal, külföldi
misszióin készült fényképekkel. A második világháború alatt a
tengerészetnél szolgált, egyszer el kellett távolítania egy
tábornok vakbelét egy torpedóromboló fedélzetén, miközben
egy tájfun a hajót ide-oda dobálta Okinava partjai mellett.
Később, 1963-ban a külügyminisztérium által támogatott orvosi
misszió során Pakisztánban az első nyílt szívműtét egyik
résztvevője volt a Loma Linda szívsebészeti csapat tagjaként.
Megmutatta annak a vietnámi lánynak a fényképét, aki
százötven kilométert gyalogolt a családjával, hogy megműtsék.
Egy évvel Dél-Vietnám eleste előtt a saigoni Walter Cronkite TV
is beszámolt a szívsebészcsapat munkájáról.
 Sebészként a nyílt szívműtétek (a mellkas feltárása után
közvetlenül a szíven végzett beavatkozás) máig érvényes
protokolljának kidolgozásában is részt vett. (Dr. Leonard Bailey,
aki a legtöbbször végzett szívtranszplantációt csecsemőkön,
mindenféle elfogultság nélkül a „mentorának” nevezi
Warehamot.) Amikor az 1950-es években először végeztek
kezdetleges nyílt szívműtétet, Wareham felismerte az új
szakterület fontosságát, és a kellő gyakorlat megszerzése
érdekében meghosszabbította a rezidensi képzést. És amit a
műtőasztalon látott, mélységesen megváltoztatta saját egészségi
szokásait is.
– A kezdetekben a szív-tüdő gép használatakor az artériát egy
kanüllel a lábartériával kötöttük össze, később pedig egyenesen
az aortával – mesélte. – De miközben megvágtam a páciensek
combját, megfigyeltem, hogy a vegetáriánusok artériái sokkal
jobb állapotban voltak.
– Ha a páciens artériája szép, sima volt a műtét folyamán –
folytatta –, később felkerestem őt, és kikérdeztem, vegetáriánus
módon étkezik-e. Azon személyek, akiknek artériája
elmeszesedett, és tele volt lerakódással, nem a vegetáriánus
étrendet követték. Ez persze nem volt 100%-ban helytálló, és
nem vezettem semmiféle statisztikát, nem is írtam róla
tanulmányt vagy hasonlók; csupán valami olyasmi volt, amit
megfigyeltem. De elgondolkodtatott. Láttam embereket, ahogy
elveszítik lábujjukat vagy lábfejüket érrendszeri betegségek
következtében, ami szintén jó motivációs erőnek bizonyult.
Tehát tulajdonképpen ez egy folyamat volt nálam. Középkorú
voltam, amikor úgy döntöttem, hogy vegetáriánus leszek.
 – El kell ismernem, nem bánom, hogy vegán vagyok – tette
hozzá Wareham, előredőlve. – Anyám hetednapi adventista
volt, apám nem. Egy farmon nőttem fel, fejtem tehenet, de nem
vonzott a tej. És nem igazán érdekelt a tojás sem.
– Jó pár éven keresztül olvastam az aggodalmakat, hogy a
vegetáriánusok nem jutnak elég B₁₂-vitaminhoz, fehérjéhez és
kalciumhoz… Tudja, hogy működik ez – mondta. – Azt mondták,
hogy a zöldségekben lévő aminosavak sem elegendők. De lassan
kezdtük felfedezni, hogy mindez csak mesebeszéd. A B₁₂-
vitamintól eltekintve mindenből, beleértve a fehérjét is, eleget
fogyasztunk. Szójatejet iszom, és ami a tojást illeti, a feleségem
ismeri a megfelelő helyettesítő élelmiszereket.
– Ő egyébként nem vegetáriánus, de ő is sokat változik.
Hangsúlyozom, nem áldozat a részemről, hogy vegán vagyok,
egyszerűen így szeretem. Annyi finom gyümölcs, zöldség és
mag létezik. Ma reggel például zamatos epret reggeliztem.
Ahogy Wareham tovább mesélt és magyarázott, egyre inkább
nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ő az adventista Kék Zóna
életfelfogásának két lábon járó példaképe.
– Imádom a csonthéjasokat, bármilyen legyen is – jelentette ki
fellelkesülve. – Vissza kell fognom magam. Általában kétszer
eszem egy nap, először reggel tíz óra körül, másodszor pedig
délután négy tájékán, így őrzöm meg a testsúlyom. Nagyon
szeretek enni, de a napi kétszeri étkezés elég. Minden
alkalommal eszem valamilyen magvat, mogyorót is. Tudom,
hogy a diót nagyon jónak tartják a szervezet számára, de én
inkább a mogyorót, a kesudiót és a mandulát kedvelem.
Annyira odavagyok értük, hogy néha úgy érzem, csak nyersen
kellene ennem, úgy a legjobb. De végül is mindegy, milyen
formában jutok hozzájuk. Nem vagyok táplálkozási szakértő, és
nem is áll szándékomban azzá válni.
Másvalami is segít a súlyunk megtartásában, mégpedig, ha
sok vizet iszunk, jegyezte meg Wareham, s ennek mintegy
finom bizonyítékaként megjelent a felesége két pohár
áfonyalével.
– Pár évvel ezelőtt ráébredtem, hogy a víz rendkívül fontos az
egészség szempontjából. Úgyhogy mindent elkövetek, hogy
rengeteget igyak. Felkelésnél talán három pohárral is legurítok,
biztos, ami biztos, nehogy a nagy munkában később
megfeledkezzem róla. Aztán amikor hazaérek, folytatom. Az
egyik bevett rítusom, hogy nem megyek el úgy egy ivókút
mellett, hogy ne innék. Ez is hozzátesz a dologhoz valamicskét.
– De kell lennie itt még valami másnak is – mondta, s mielőtt
ivott volna, lerakta poharát. – Ismerek embereket, akik az
egészségükre ugyanúgy vigyáznak, mint én, mégis rengeteg
problémával küszködnek. Van egy hasonló korú kollégám, aki
az általános doktori diplomája mellé közegészségügyi diplomát
is szerzett a Harvardon, és mindent rendesen betart – sokat
sétál, megfelelően étkezik. Mégis átesett egy prosztatarákon,
volt két szívinfarktusa, melyeket egy szívműtét és bypassműtét
követett. Ő miért nem élvezett védettséget? Szerencse?
Véletlen? Gének? Talán a stressz? Szerencsére, a betegségek
után tíz évvel még mindig aktív életet él. Biztos vagyok benne,
hogy a jó egészségi szokásai segítették felépülését. Mint ahogy
abban is biztos vagyok, hogy nekem az segít, hogy vannak
céljaim. Van munkám, amit befejezhetek, és aztán újat
kezdhetek. Közben pedig élvezem a folyamatot. Áldottnak
érzem magam – de a hangja nem volt annyira elégedett most.
Nehéz lett volna megmondani, hogy kicsit kárörvendőnek vagy
bűnösnek érezte-e magát, esetleg mindkettőnek egyszerre.

Mozgásfajták

Négyféle mozgástípus gyakorlásával tarthatjuk meg testünk

kiegyensúlyozottságát és erőnlétét. Állóképesség: például a
séta, a hegymászás, az úszás és a kerékpározás javítja a szív-
és érrendszert. Erőnlét: a súlyemelés építi az izomzatot
(természetesen nem nagy súlyokról van szó!). Ruganyosság:
a nyújtás hajlékonnyá és rugalmassá tesz bennünket.
Egyensúly: az egyensúlyfejlesztő gyakorlatok, mint például a
jóga, segítenek elkerülni az eséseket.

– A csupán pár ember életstílusáról és egészségéről szóló

anekdoták semmit sem bizonyítanak. De a dr. Fraser és
munkatársai által az adventisták egészségi állapotáról végzett
kutatás nagy jelentőséggel bíró munka – mondta. – Több mint
harmincnégyezer ember életstílusát és egészségi eredményeit
követi nyomon tizenkét éven keresztül. Ezt a munkát nagyon
komolyan kellene vennünk.
Miközben a kutyákat kerülgetve sikerült eljutnunk az
autómig, Wareham pár lelkesítő gondolattal zárta
mondandóját:
– Annyira egyszerű belefogni egy jó programba. Nincs
nagyszerű génállományom. Csupán igyekszem megfigyelni az
alapigazságokat, melyeket bárki utánozhat, és még mindig nem
szedek semmit a vérnyomásomra. Itt, Kaliforniában rendkívül
áldott helyzetben vagyunk, nagyon sok jó ételalapanyaghoz
hozzá lehet jutni.
– Az emberek a rák és a szívbetegségek gyógyításáról
beszélnek, ami tényleg nagy horderejű és méltó célkitűzés, nem
tud elég korán megtörténni. De vannak sokkal egyszerűbb,
bárki által hozzáférhető dolgok, melyekkel rengeteg pénzt és
szenvedést is megspórolhatnánk, mint például a napi elegendő
vízbevitel, a testmozgás és az egészséges ételek fogyasztása. De
hát – hirtelen felismerte önnön hevességét –, mindenkinek
megvan erről a véleménye, és végül is ez az ő életük.
Megmondhatjuk, hogy mit tegyenek, de rajtuk áll, hogy követik-
e a tanácsainkat. Azt azonban mindenképpen elmondhatjuk,
hogy mi magunk milyen jól érezzük magunkat.

A klub tagja
Röviddel péntek délután három óra után meglátogattam a Mock
családot Yucaipában, egy zöldellő domboldalban fekvő
városkában, tizenegy kilométerre Loma Lindától. Reméltem,
hogy közelről szemügyre vehetek egy tipikus adventista
családot, amint a szombatot ünnepli, és megfigyelhetem,
mindez mit tesz hozzá a hosszú élet kultúrájához. Kopogásomra
a zsákutca végén álló, új építésű, hatalmas külvárosi ház ajtaját
három férfi nyitotta ki – Jesse Mock és két fia, a tizenöt éves
Justin és a tizenhárom éves Austin. Nagyon hasonlítottak
egymásra, karcsú, atletikus testfelépítésűek voltak, hatalmas
mosollyal arcukon, melyet sűrű, göndör szőke haj keretezett.
Rhonda, Jesse felesége a konyhában üdvözölt, éppen vacsorát
készített.
Beszélgetésünk gördülékenyen zajlott, Jesse és Rhonda
elmesélték, hogy csak pár hónapja költöztek ide a coloradói
Denverből. Jesse lett az LLUMC egyetem elnökhelyettese. Pár
éve már éltek itt, és most örültek, hogy visszatérhetnek ide, ahol
ráadásul egy hatalmas, az egyház által működtetett iskolába
járhatnak a gyerekek. Az amúgy sikeres, hat évig tartó
magántanulói viszony után ez több lehetőséget biztosított
számukra. (Az adventisták az egyházi oktatásban hisznek, mely
egyébként az egyház által finanszírozott iskolarendszert tart
fenn szerte az Államokban.)
Mint Jesse-től megtudtam, a család vegetáriánus volt.
– De azt hiszem, a fiúk már ettek húst korábban. Emlékszel
arra a szülinapi partira, Justin?
– Igen, ettem már húst – mondta Justin szégyenlős mosollyal,
és hangjában kis meglepetéssel folytatta –, nem is volt olyan
rossz.
Austin azonban más véleményen volt:
– Huhh, nekem nem jött be. Nem is tudom. Egyszerűen csak
nem volt jó íze.
Megszólalt az ajtócsengő, kiderült, hogy dr. Daniel Giang –
akivel már korábban az egyetemen is találkoztam – és családja
érkezett. Fia és a két Mock fiú kirohantak kosárlabdázni, de
lánya bent maradt a felnőttekkel. A beszélgetés ismét könnyed
hangvételt vett. A nők megbeszélték az elmúlt hét eseményeit,
mialatt Jesse és én elmeséltük, hogy ki-ki hol ismerte meg dr.
Giangot. Mióta Yucaipába költöztek, a Mock családot segítőkész
tanácsokkal látták el Giangék a helyi iskolákkal, a
kikapcsolódási lehetőségekkel és a közösségi élet
mindennapjaival kapcsolatban. Sok a közös bennük: mindkét
Giang orvos, a Mock szülők is hasonlóan fontos pozícióban
dolgoznak, mindkét család hite megegyezik, és a gyerekeik is
hasonló korúak. Körülbelül negyedóra múlva Jesse behívta a
fiúkat, és mindannyian leültek a nappaliban meghallgatni egy
rövid bibliai idézetet. Aztán eljött az étkezés ideje.
Mindannyian megfogtunk egy műanyag tányért, és a
konyhában telepakoltuk, mielőtt asztalhoz ültünk volna. A nem
egészen harapásnyi szendvicszsemléket szójafalatokkal
töltöttük meg, mellé ízletes salátát halmoztunk, melyben olyan
nagy, zamatos szedrek voltak, amilyet még sohasem láttam.
Sokkal jobban ízlett a szendvics, mint elsőre gondoltam, és
bevallom, kicsit félszegen ismertem fel, hogy ez részben a
tálalásnak köszönhető: a szója amerikai módra, vastag
szeletben egy kevés ropogós zeller közé volt csúsztatva a
zsemlében, és talán volt benne egy kis majonéz is, hogy
krémesebb legyen. A desszertek közt volt szárított hibiszkusz is,
melyet Rhonda most próbált ki először; édes volt, mint a
szárított sárgabarack vagy mangó.
Giangék maradtak még egy ideig vacsora után is, a két házaspár
az egyetemről és Giangék lányának táncóráiról beszélgetett.
Megvitatták azt is, melyik sportcsapatot érdemes a fiúknak
kipróbálni a nyár folyamán.
 Általában közös családi étkezéssel kezdődik a
hetednapi adventista szombat

Miután elmentek a vendégek, Justin és Austin meghívott, hogy

tartsak velük a próbájukra, afféle örömzenélésre. Néhány, a
templomból ismert fiatallal együtt készültek a másnapi mise
alatti fellépésükre. Bepakoltuk Austin dobfelszerelését az
autóba. Jesse átvitt a templomhoz, közben leginkább a főiskolai
kosárlabdáról mesélt, és arról, hogy a fiúknak mennyire
sikerült beilleszkedniük.
Nem valószínű, hogy a körülbelül tíz fiatalból álló banda
mostanában a sikerlisták élére kerül. De szórakoztató volt
hallgatni, ahogy az együttes vezetője a dal két-három üteménél
szelíden kisebb finomításokat kért, miközben körülbelül
ugyanannyian figyeltek rá, mint ahányan nem – az előbbi főleg
a garázsszerű próbaterem hátuljában álldogáló felnőttekre
vonatkozott. Két tapasztalatlan, fiatal háttérénekes lány, jó
barátnők, a dalszöveg egy részét eljátszva dobták fel az
előadást. Bill Withers „Lean On Me” dala alatt például
egymásnak dőltek a refrénnél, a „when you’re not strong”
(amikor nem vagy erős) résznél behajlították bicepszizmaikat,
illetve karjaikból bölcsőt formáltak képzeletbeli gyermeküknek,
amikor az „I’ll help you carry on” (Segítek folytatni) sorhoz
értek.
Hát ez volt az adventista szombat egy része. Szinte furcsának
tűnhet, ha nem tartozunk a közösséghez. Ez az állandó, laza
közvetlenség jó emlékeket vált ki a tagokból, egyfajta
biztonsággal és jó érzéssel tölti el őket. Hasonlóképpen, az
egészséggel kapcsolatos szokások finom megerősítése az
adventisták számára esélyt jelenthet a hosszabb életre. Nem
csoda, hogy a legtöbb adventista egymás társaságát keresi.

Álljunk meg egy pillanatra!

Nem fogok áttérni az adventista hitre. De nem kell ahhoz
adventistává válnunk, hogy elismerjük, micsoda Kék Zónát
hoztak létre szinte a semmiből azzal, hogy együtt maradtak és
erősítették egymásban a hosszú élethez szükséges jó
viselkedésformákat. Egyheti Loma Linda-i tartózkodásom alatt
elképesztő emberekkel találkoztam, többek között Marge
Jettonnal és Ellsworth Warehammal.
Ellsworth házától nem messze, a domb tövében állt Minnie
Wood zegzugos kis lakja. Minnie 2008 májusában töltötte be a
századik életévét. 1925-ben megnyert egy szépségversenyt, és
ahogy mesélte, színésznőnek állt volna, ha nem tér át az
adventista hitre. De a mai napig nem bánta meg döntését.

A nevetés ereje

Tanulmányok sora bizonyította, hogy napi egyszeri kiadós

nevetés távol tartja az orvost. 2005-ben a Marylandi Egyetem
kutatói kimutatták, hogy a nevetés elernyeszti a
véredényeket, s ez egészségesebb működést generál, és
talán a szívinfarktus esélyét is mérsékli. Mások úgy vélik, a
nevetés csökkenti a vérnyomást, és megsokszorozza a
betegségeknek ellenálló sejtek számát.

– Hány színésznőnek sikerült három elnök előtt is szerepelnie?

– mennydörögte, hiszen ő megtehette Truman, Eisenhower és
Nixon előtt, akik mindannyian hallhatták az általa vezényelt
kórust, mikor még Washington D. C.-ben élt. Minnie zenét
tanított, miközben férjével bejárták Kínát és Szingapúrt.
Néhány tanítványához házhoz járt Oldsmobile-jával, és a mai
napig kitűnően énekel zongorakísérettel. – Imádom, amit
csinálok. Mindig is imádtam. Semmi pénzért nem kezdenék
másba.
Letha Graham 1906-ban született. Hegygerincen álló háza
szobáit kiadta az egészségügyi központban sugárkezelésen
áteső páciensek számára. Korábban orvosi enciklopédiákat
árult, lóháton bejárta velük a kanadai Albertát. Jelenleg
kilencvennégy éves testvérével él, naponta körbesétálják a
birtokot, olykor pedig pihenésképpen megmártóznak a
jakuzziban.
Marge Jetton Linda Valley Villa-beli lakásától nem messze él a
kilencvennegyedik évében járó dr. Wayne McFarland, az első –
mára már széles körben elterjedt és sikeres – ötnapos,
dohányzásról leszoktató módszer kitalálója. McFarland szívós
és életerős volt, izgalmában, vagy ha hangsúlyozni akarta
mondandóját, megpaskolta, amit csak ért – beszélgetőtársa
kezét, hátát vagy a szék támláját. Elmesélte, milyen volt, amikor
Dunbar Smithszel a Battle Creek Sanitarium és Kórházban
ötnapos leszoktató programokat vezettek. Wayne emlékezett rá,
amikor megtalálta dr. Kellogg két szórólapját a „Több magot és
kevesebb húst”, illetve az „Egyszerű élet dióhéjban”
feliratokkal. Lakásuk egyébként szintén tele volt mindenféle
magvakkal teli üvegekkel. Később McFarland kivitt Marge-éhoz
hasonló kertjébe, ahol megmutatta búzáját és
paradicsompalántáit. McFarland a ház falát ütögette örömében,
amikor észrevette, hogy az általa ültetett paradicsomok érni
kezdtek.
Aztán itt volt még a száznyolc éves Ethel Meilicke, aki a Linda
Valley Villa szanatóriumában élt. Története nagyon hasonlított
Marge Jettonéhoz, ő is a földeken nőtt fel, dolgozott a
konzervgyárban, és fiatal korában lett belőle nővér.
Látogatásom alkalmával törékenynek tűnt, és hallása is
hanyatlóban volt már, de amikor megkérdeztem tőle, mit
élvezett leginkább a tejgazdaságban, egyből rávágta:
„shneckens”. Nyolcvanéves lánya hozzátette, hogy ez egy német
édestészta-féleség, édesanyja mindig ezt készítette. Ethel Loma
Linda-i utolsó látogatásom, 2007. július 1. után egy hónappal
eltávozott az élők sorából.
Még mindig csodálatosnak tartom, hogy Ethel Meilicke,
Wayne McFarland, Minnie Wood, Letha Graham, Ellsworth
Wareham és Marge Jetton mindannyian csupán öt kilométeres
körzetben éltek egymástól, a legfiatalabb közülük pedig
kilencvenhárom éves volt (és még a mai napig részt vesz nyílt
szívműtétek lebonyolításában). Ahogy készülődtem elhagyni
Loma Lindát, eszembe jutott valami, amit dr. Fraser az AHS-ből
mondott nekem.
– Néhány adventista személyes sérelemként éli meg, ha
vastagbélrákos lesz, vagy elkap valamilyen más betegséget,
hiszen ők arról híresek, hogy ezekből a dolgokból kimaradnak.
Ám akkor felvetődik a kérdés, hogy miben fognak majd
meghalni? Azt találtuk, hogy az adventisták körében is hasonló
halálokok találhatók, mint másoknál. Csak velük később
történik mindez.
Vajon mit jelent ez? Talán az adventisták találtak valamiféle
öregedésgátlót?
– A kilencvennyolc-száz éves vagy még idősebb emberek
esetében mindig felmerül az orvosban a kérdés: hogyan kerülte
el a halált? – elmélkedett Fraser. – Hiszen azt tapasztaljuk, hogy
az időskor szívritmuszavarral, a szervek csökkent működésével
jár, vagyis a test szép lassan leépül. Az öregedés tehát a
sejtműködés, az anyagcsere és ehhez hasonló folyamatok
lelassulásáról szól. Azt akarom ezzel mondani, hogy az
adventisták helyzetében ezt az általános leépülést és a
sejtműködés romlását befolyásolhatja az életvitel. Érdekes lesz,
ha ez bebizonyosodik.
Utolsó dél-kaliforniai megállóm egy palacsintázó volt. Az
étlap tele volt juharszirup, virslik és palacsinták csábító
képeivel. Éhes voltam, a pincérnő várakozóan nézett rám.
– Zabkását kérnék gyümölccsel, és csak vizet iszom –
mondtam. Meglátjuk, meddig bírom.

A Loma Linda-i Kék Zóna titkai

Próbáljuk ki az amerikai éltes korúak tippjeit!

Találjunk időt a pihenésre! Heti egy napra szakítsuk meg a

mindennapi rutint. A szombat kitűnő alkalom, hogy a
természetben, a családdal, Istennel, barátokkal töltsük
időnket. Az adventisták állítják, ez segít mentesíteni az
életüket a stressztől, erősíti a szociális kapcsolatokat, és
kiegyensúlyozottá teszi őket.

Tartsuk meg egészséges testtömegindexünket (BMI)! Az

egészséges BMI-vel rendelkező (vagyis, ha az egyén
magasságához megfelelő testsúly párosul) adventista hívők,
akik aktív életet élnek, és ritkán vagy egyáltalán nem esznek
húst, alacsonyabb vérnyomással és koleszterinszinttel
bírnak, és kevesebben szenvednek közülük szív- és
érrendszeri megbetegedésekben, mint súlyosabb, nagyobb
testtömegindexű amerikai társaik.
Mértéktartóan és rendszeresen mozogjunk! Az Adventista
Egészségügyi Kutatás (AHS) kimutatta, hogy nem kell
maratoni futóknak lennünk ahhoz, hogy hosszabb életet
élhessünk. A rendszeres, kisebb intenzitású mozgás, mint
például a napi séta, csökkentheti a szívbetegségek és
bizonyos rákbetegségek kialakulásának esélyét.

Hasonló gondolkodású barátokkal töltsük időnket! Az

adventista hívők rengeteg időt töltenek hittársaikkal. Jó
érzéssel tölti el őket, hogy értékrendjük azonos, és
támogatják egymás szokásait.

Nassoljunk magvakat! Azok az adventisták, akik hetente

legalább ötször fogyasztanak mogyoróféléket, feleakkora
eséllyel szenvednek életük során szívbetegségektől, és átlag
két évvel tovább élnek, mint azon társaik, akik nem esznek
olajos magvakat. Eddig legalább négy nagyobb tanulmány
igazolta az olajos magvak egészségre és élettartamra
gyakorolt pozitív hatását.

Viszonozzunk! Mint sok más vallás, a hetednapi adventista

egyház is ösztönzi tagjait az önkéntességre. A százéves
Marge Jettonhoz hasonló emberek aktívak maradnak,
találnak egy célt maguknak, és messziről elkerüli őket a
depresszió is, ha mások megsegítésére koncentrálhatnak.

Húst csak mértékkel fogyasszunk! Az adventista hívők

többsége vegetáriánus. Az AHS tanulmány kimutatta, hogy
gyümölcsből, zöldségből és teljes kiőrlésű élelmiszerekből
álló étrenddel megelőzhető jó néhány rákbetegség. Azok a
hívők, akik mégis kívánják a húst, kis adagokban, nem
főfogásként fogyasztják.

Legyen könnyű, korai vacsoránk! „Reggelizz, mint egy király,

ebédelj, mint egy polgár, és vacsorázz, mint egy koldus”,
hangoztatta Adelle Davis, amerikai élelmiszer-kutató. A
szokást az adventisták is követik. Egy könnyű, korai
vacsorával elkerülhető, hogy az inaktív, pihenő napszakban
kalóriabombákkal romboljuk testünket. Az alvás minőségére
is kedvezően hathat, és a BMI-t is alacsonyan tartja.

Szerepeljen több zöldség étrendünkben! A napi legalább

kétszer gyümölcsöt fogyasztó, nem dohányzó adventisták
körében 70%-kal kisebb mértékben fordult elő tüdőrák, mint
a nem dohányzó, ám csak heti egyszer-kétszer gyümölcsöt
fogyasztó társaikéban. A hüvelyeseket, például borsót és
babot hetente három alkalommal fogyasztó adventistáknál
30-40%-kal csökkent a végbélrák kialakulása. A legalább heti
3-4-szer paradicsomot fogyasztó adventista nők esélye a
petefészekrák kialakulására 70%-kal kisebb, mint a kevesebb
paradicsomot fogyasztó nők körében. A férfiaknál a nagy
mennyiségű paradicsom fogyasztása hasonló ellenállást
mutatott a prosztatarákkal szemben.

Rengeteg vizet igyunk! Az AHS tanulmányok bebizonyították,

hogy a napi öt-hat pohár vizet fogyasztó férfiak esélye a
halálos kimenetelű szívinfarktusra 60-70%-kal kisebb, mint
azoknak, akik ennél kevesebbet ittak.
 5. A Costa Rica-i Kék Zóna felfedezése
Tortilla, bab, kemény munka, és a víz
összetétele

Reggel hét óra volt, de a trópusi nap már megmutatta erejét

Hoja Ancha faluban, Costa Ricán. Tomás Castillo – barátainak
csak Tommy – pasztell rózsaszín házának bejárati ajtaja
megnyikordult, mikor kinyitottam.
Egy perccel később hatalmas mosollyal megjelent Tommy.
Barna nadrágját a csizmába tűrve viselte, póló és egy New York
Yankees baseballsapka volt rajta, mélyen belehúzva homlokába.
– Listo (Mehetünk)? – kérdezte, választ nem várva. A
csavargók önfeledt örömével kerékpárunk nyergébe ugrottunk,
és kigurultunk a ragyogó Costa Rica-i reggelbe.
Végigszáguldottunk az utcán. Tommy előredőlt a kormányra. A
szél fütyült a fülünk mellett, a kék, rózsaszín és tengerkék
házak körvonalai összemosódtak mellettünk. A városka
főterére érve lassítottunk. Az emberek kiáltással üdvözölték
Tommyt, miközben a Café Central teraszán pio de gallót és
tojásos ételeket ettek. Az idős férfi szemérmesen visszaintett.
Nem voltam benne biztos, vajon büszke vagy inkább zavarban
van, amiért egy 1,80 m magas gringóval kerekezik. A tér sarkán
zöldségárus tolta maga előtt friss narancsból és szeletelt
mangóból álló portékáját, várva a reggeli vásárlókra. Jobbra
fordultunk.
Utunk a városi kórház és a szerelőműhely mellett vitt,
utóbbiból helyi zene szólt minihangszórókból. Legördültünk
egy újabb dombról, elhaladtunk a falu iskolája mellett. Innét
már egyre ritkultak a házak. Az úttest egyik felén átjárhatatlan
bozótos volt. Aztán hirtelen egy kis patakot átszelő hídon
találtuk magunkat, majd meredeken felfelé folytattuk utunkat.
Tommy állva tekerte biciklijét, és elhúzott előttem. Nehezen
lélegeztem, éreztem, ahogy az izzadság végigfut a hátamon.
Egy jelöletlen földúton befordultunk az erdőbe. A kerékpárok
párhuzamos nyomvonalakat követtek, elmentünk egy istálló és
egy veteményes mellett. Kiértünk egy tisztásra, ahol egy
tyúkketrecet, egy bádogtetős faházat és egy teli fáskamrát
találtunk. A ház előtt egy élénk rózsaszín ruhát, nagy karika
fülbevalót és tarka gyöngyöket viselő asszony söpörte a földet.
Széles mozdulatai nagy porfelhőt kavartak. Mögüle aranyszínű
fény sejlett elő a fák közül.
– Hola, Mamá! – kiáltotta oda Tommy, miközben leszállt
biciklijéről. Tommy édesanyja, Panchita, meglepetésében
elejtette seprűjét, és örömteli öleléssel üdvözölte fiát.
– Oyeee, Isten megáldott engem! – fordult felém. – Ismeretlen
látogatóm van! – aztán engem is megölelt.
Kézen fogott, és a tornácra vezetett bennünket, majd
elhelyezkedett a padon, és lábait lóbálni kezdte. Még csak reggel
fél nyolc volt, éppen ideje, hogy Panchita egy kicsit
megpihenjen. Hajnali négy óra óta talpon volt, az ágy mellett
térdepelve már elmondta imáját, begyűjtött két tojást a tyúkok
alól, kukoricát őrölt, kávét főzött, és megette babból, tojásból és
tortillából álló reggelijét. Fát vágott, aztán háza körül
lekaszabolta a túlburjánzó bozótost egy másfél méteres késsel,
ami majdnem olyan hosszú volt, mint ő maga. Kérdezte,
készítsen-e számunkra reggelit.
– Nem – felelte a fia. Alig izzadt meg egy kicsit
baseballsapkája alatt. – Nem vagyok éhes.
– Ó, dehogynem – perlekedett Panchita. – Hadd készítsek
nektek pár tojást! – és mondandójával egy időben felugrott a
padról.
– Nem, nem, mama! – válaszolta Tommy, egy kicsit
kényelmetlenül fészkelődve a padon. – Én nem kérek.
Panchita visszaült, fia térdét kezdte masszírozni.
– Hogy van a térded, fiam? – Pár nappal korábban Tommy
beütötte, miközben a ház örül dolgozott.
– Mama, minden rendben van, kérlek! – grimaszolt a fia.
Ültem és mosolyogtam, ahogy a jelenet kibontakozott előttem a
szerető anya és fia között, aki próbált nem zavarba jönni új
barátja előtt.
Végtére is megértettem Tommy helyzetét. Elvégre elmúlt már
nyolcvanéves, maga is már üknagyapa. Édesanyja, Panchita
nemrég ünnepelte századik születésnapját. Hoja Ancha, ahol
mindketten éltek, az egyik legegészségesebb, leghosszabb életet
élő népességnek adott otthont a Földön – olyan hely, ahol a
gyerekeknek volt idejük felnőni.

Kutatás Közép-Amerikában
2002-ben Luis Rosero-Bixby demográfus a szokott módon
munkálkodott Costa Rica demográfiai adatain, amikor felfigyelt
rá, hogy a férfiak itt tovább élnek, mint más fejlett országokban
szerte a világon. Ez a nem mindennapi adat eddig valahogy
nem került nyilvánosságra, mert a fejlődő országokban és
Közép-Amerikában – Földünk közismerten maláriával, dengue-
lázzal és forradalmakkal terhelt részén – a halálozási
tanulmányok nem tértek ki azon kérdésre, hogy megérték-e az
emberek a nyolcvanadik évüket, hiszen ez a kor bőven a
várható élettartam fölé esett a térségben.
Ráadásul több szervezet, köztük az Egyesült Nemzetek is,
feltételezte, hogy a Costa Rica-i emberek korukkal kapcsolatban
túloznak, vagyis az eredmény érvénytelennek minősülne.
Ennek ellenére Rosero-Bixby, a San José-i Közép-Amerikai
Népesség Központ vezetője elhatározta, hogy tovább
vizsgálódik. Ahelyett azonban, hogy a népszámlálás adatait
vette volna elő (ahol a válaszadók pontatlanul mondhatják be
életkorukat), a régóta elfeledett, de igencsak egyszerű módszert
alkalmazta, hogy meghatározza az ott élők korát. A szinte „ósdi”
módszer pedig a Costa Rica-i szavazók jól dokumentált születési
és halálozási adatainak feldolgozása volt (eltérően más latin-
amerikai országoktól, a politikától mentes statisztikai és
népszámláló hivatal dolgait itt 1883 óta békén hagyta a
kormány).
Vagyis egyszerűen fogta az 1890–1900 közti időszak születési
adatait, majd megkereste hozzá a halálozásról szóló
beszámolókat. Ebből ki tudta számolni a jellemző elhalálozási
kort (várható élettartamot), és a halál valószínűségét bármely
korra lebontva (halálozási arányt).
Luis aztán ezeket az adatokat összehasonlította más fejlődő
országokéval, és úgy vélte, hogy egy hatvanéves Costa Rica-i
férfinak kétszer akkora esélye van megérni a kilencvenéves
kort, mint egy Egyesült Államokban, Franciaországban vagy
akár Japánban élő férfinak. Azt is megállapította, hogy ha a férfi
elérte a kilencvenéves kort, akkor átlagban további 4,4 évvel
tovább élhetett még – ez megint csak egy, a fejlett
társadalmakénál magasabb számadat volt. Ha Rosero-Bixby
számításai valóban helyesek, akkor mindez egyedülálló
felfedezésnek minősül. Costa Rica 15%-kal kevesebb pénzt költ
az egészségügyre, mint Amerika, ugyanakkor úgy tűnik, lakosai
hosszabb és egészségesebb életet élnek, mint a Föld bármely
más országában élő emberek.
Rosero-Bixby 2005-ben Franciaországba utazott, hogy
bemutassa eredményeit egy, a népesség kutatásával foglalkozó
világkongresszuson. Jó néhány demográfus foglalatoskodott a
magas élettartamú populációk kutatásával, sokan
meghallgatták közülük Rosero-Bixby előadását. Figyelmesen
követték szavait, de csak kevesen bíztak meg kutatási
eredményeiben: a fertőző betegségek és a politikai helyzet
instabilitása köztudottan rövidíti a Közép-Amerikában élők
élettartamát. Hogyan is hihették volna el, hogy a régió bármely
népcsoportja tovább él, mint a fejlett országok népessége?
Udvariasan megtapsolták az előadót, majd szétszéledtek.
Rosero-Bixby visszatért Costa Ricára, és folytatta munkáját,
főként a közép-amerikai népességnövekedésre koncentrálva. A
hosszú élettartamra irányuló kutatásai pedig az enyészeté
lettek.
Nem sokkal a konferencia után felhívtam Michel Poulain
népességkutatót. A National Geographicban megjelent A hosszú
élet titka című cikkemet siker koronázta, és kíváncsi voltam a
világ további, eddig még felfedezetlen Kék Zónáira. Tudtam,
hogy Michel rendelkezett egy, a világ legidősebb népességét
tartalmazó adatbázissal, és úgy gondoltam, bizonyosan lesznek
ötletei a folytatást illetően.
– Igen, van néhány ilyen terület – mondta erős francia
akcentusával, és elmesélte legfrissebb utazásait Krétára és
Mallorcára, ahol szintén megvizsgálta a hosszú élettartamról
szóló állításokat. – De egyik sem olyan kiemelkedő, mint
Szardínia.
Kérdeztem, hogy számításba vette-e valaha a fejlődő országok
helyszíneit.
– Az a probléma – válaszolta –, hogy ezekről rendkívül
szegényes adatokkal rendelkezünk, és szinte lehetetlen
ellenőrizni az életkort – egy pillanatra megállt. – De talán – és itt
hangjában egy „hátha mégis” felütést lehetett hallani – mégis
van egy ilyen hely.
Michel is részt vett az említett világkongresszuson, elmesélte
nekem Rosero-Bixby tanulmányát. Azt mondta, hogy kutatóként
felkeltette figyelmét a tudós mondandója, akinek szavait talán
kissé gyorsan elfelejtették. Kötöttem egy alkut Michellel. Ha
megvizsgálja Rosero-Bixby adatait, és igazolja is azokat, akkor
előteremtem az utazáshoz szükséges pénzt.
Előzetes megbeszélésünk után Poulain felvette a kapcsolatot
Rosero-Bixbyvel, és elmagyarázta neki, hogy éppen egy másik
Kék Zónán dolgozunk, és hogy érdekelne bennünket a Costa
Rica-i helyzet. A férfi beleegyezett, hogy segítségünkre lesz.
Michel leellenőrizte az adatait, és ezekből kiindulva kijelölt a
Nicoya-félsziget körül egy csoport falut, ahol az idős emberek
aránya jelentősen meghaladta az ország más területein élőkét.
Rosero-Bixby is egyetértett ezzel, mivel már ő is elkezdte
Costa Rica különböző régióinak összehasonlítását. Méghozzá
úgy, hogy köröket rajzolt az ország térképére, és ellenőrizte az
adott körben élő emberek várható élettartamát, illetve
halálozási arányát. Ő is arra a felfedezésre jutott, hogy az
ország északnyugati régiója, ahová a Nicoya-félsziget is tartozik,
jelentős eltérést mutat a többi területhez képest (hogy csak
egyet említsünk: ebben a régióban az emberek 23%-kal kisebb
eséllyel halnak meg rákban, mint másutt). Ennek megfelelően a
két férfi arra a megállapításra jutott, hogy egy valószínűsíthető
Kék Zónát találtak, és az előzetes adatok indokolják az utazást.

Új Kék Zóna?
Nyolc hónappal később a National Geographic Expedíciós
Bizottságától kapott anyagi támogatással Michel, Tom Adair
operatőr és én megérkeztünk San Joséba, az egyhetes, előre
megbeszélt randevúra. Egy párás, augusztusi kedd reggelen
taxink átrobogott a San José-i Egyetem körül futó utcák
labirintusán, hogy aztán megálljon egy lenyűgöző,
háromemeletes épület előtt a Costa Rica-i Egyetem kampuszán.
A Közép-Amerikai Népesség Központ épületében Rosero-
Bixby már várt ránk. Kellemes külsejű, őszülő, ötvennégy éves
férfi állt előttünk, fémkeretes szemüveget viselt, khaki
rövidnadrág és póló volt rajta. Tökéletes angolsággal üdvözölt
bennünket, a Latin-Amerikára annyira jellemző túláradó
vendégszeretettel szorongatta meg kezünket. Ebédelnénk?
Kérünk egy kávét? A szállodánkkal minden rendben volt?
Kivett három nap szabadságot, és kölcsönkérte a központ
Toyota Land Cruiserét, hogy csatlakozhasson hozzánk Nicoyára
tervezett utunkon. Átnézte egész adatbázisát, hogy kiválasszon
harminc, kilencven évnél idősebb személyt. Betáplálta
adataikat és fényképeiket a nyakában lógó zsebszámítógépébe.
Michellel együtt vázolták tervüket: elutazunk Nicoyára,
véletlenszerűen kiválasztunk és megkérdezünk legalább húsz
főt, akik betöltötték már kilencvenedik életévüket, és
ellenőrizzük életkorukat, megismerjük életstílusukat. Ha a
korkérdés kipipálva, felállítunk egy nagyobb csapatot, és
visszatérünk másodszorra is, hogy további hasonló korú
személyeket kutassunk fel.
San Joséba tartó utunk a Panamerican országúton át vezetett
északra. Jól emlékeztem erre az útra. Két évtizeddel korábban
az ellenkező irányból már jártam rajta egy Alaszkától
Argentínáig tartó kerékpáros expedíció alkalmával. Az út
szépen lassan ívelt fel az erdős hegyekbe, melyek a nicaraguai
síkság fölé emelkedtek. Kevés autó és még kevesebb teherautó
járt erre. Az országút által átszelt többi országtól eltérően itt
kevés falu mellett haladtunk el (egyik interjúalanyom korábban
elmesélte, hogy egy tehetős földbirtokos meggyőzte a
kormányhivatalnokokat arról, hogy az országút a földje mellett
menjen el, ahelyett, hogy az alacsonyabb, lakottabb területeket
érintené). Manapság hosszú, pótkocsis dízelek akadályozzák a
haladást lassan vánszorogva felfelé, majd pedig óvatosan lefelé
a domb másik oldalán.
De a volán mögött ülő Luis számára ez hétköznapi út volt.
Elmesélte ecuadori gyermekkorát, és hogy hogyan szeretett bele
egy Costa Rica-i lányba, aki San Joséba hozta. Itt aztán
demográfiai előadóként dolgozott, és angolul tanult.
Később sikerült eljutnia az Egyesült Államokba, elvégzett egy
PhD-képzést népességtanból, majd biztos állást kapott a
Princeton Egyetemen lévő a Népességkutató Irodában.
Megalapította a Közép-Amerikai Népesség Központot a Bill and
Melinda Gates Alapítvány anyagi támogatásával 2000-ben, és
azóta is ezt vezeti.
– De ez igazán említésre sem méltó – tette hozzá szerény
vállvonogatás kíséretében.
Las Juntasnál, három óra után, San Josétól északra, letértünk
az országútról, és nyugatnak vettük az irányt, határozottan
szárazabb és forróbb terület felé. Az erdők teret engedtek a
tehénlegelőknek, melyeket púpos hátú marhák tarkítottak, és
itt-ott láthattuk azokat a terebélyes lombkoronájú guanacaste
fákat, melyekről a régió a nevét kapta.
Áthajtottunk a Tajvani Barátság nevű hídon, mely a nyüzsgő
aligátorokkal teli Tempisque folyó felett ível át a százharminc
kilométer hosszú Nicoya-félszigetre, Nicaragua déli, csendes-
óceáni partvidékének földnyelvére.
– Nem olyan régen még ez volt Costa Rica egyik
legelszigeteltebb része – mesélte Luis. – Jó messzire van az
országúttól, és mielőtt a hidat megépítették volna, az emberek
csak komppal tudtak átkelni.
Ez pedig a nicoyaiak hosszú életének egyik kulcsa volt. A
szardíniai Kék Zóna éppen ilyen elszigetelt volt. Vajon a
népesség itt is izolált maradhatott, és aztán a genetikai
adottságok úgy változtak, hogy kedvezzenek a hosszú életnek,
csakúgy, mint Szardínián? Kíváncsiak voltunk rá.
– Nem valószínű, mivel eléggé kevert származású népség él itt
– vélekedett Luis.
Elgondolkodott egy pillanatra. Demográfusként több időt
töltött a számadatok tanulmányozásával, mint a mögöttük lévő
emberekkel. Több kutatócsoportot vezetett, akik interjúkat
készítettek, de ők leginkább csak az adatgyűjtésre szorítkoztak.
A gondolat, hogy véletlenül egy új Kék Zónára bukkant,
újdonság volt számára.
– Először is, figyelembe kell vennünk, hogy Nicoya, mint
egyébként egész Costa Rica, a legfejlettebb közegészségügyi
rendszerrel rendelkezik Közép-Amerikában – mondta. – Jó
csatornahálózatunk van, hatékony védőoltásrendszerünk, és
majdnem minden faluban van kórház. Ugyanakkor Costa Rica
az egyik élen járó ország a gyomorrák kialakulásában a világon.
De valamilyen rejtélyes oknál fogva a rák halálozási aránya
sokkal kisebb Nicoyában. Talán itt valamit esznek – vagy nem
esznek az emberek.
Kérdeztem, hogy csak ez lehet-e az ok. Luis tétovázott,
oldalról rám pillantott a sofőrülésből. Habár kiemelkedően
nagy tudós volt, néha egy szégyenlős kisfiúra emlékeztetett, a
legokosabb gyerekre az osztályban, aki fél kimondani a választ.
 – Tudja, Latin-Amerikában komolyan vesszük a házasságot.
Ha megházasodunk, nagy nyomás nehezedik ránk, hogy ne
adjuk fel – hezitált egy kicsit. – Hát, itt a férfiak eléggé
liberálisan gondolkodnak a szexuális életről. Életük során több
partnerük is van. Ez az elmélet újdonság volt számomra a
hosszú élettel összefüggésben.

A Costa Rica-i állampolgárok magukkal hordják a

cedula de indentidadjukat, vagyis a személyi
igazolványt, rajta nevükkel és születésük dátumával –
ez megkönnyíti a százévesek azonosítását

Az első küldetés
Luisszal, Michellel és Tommal felállítottuk főhadiszállásunkat
egy Nicoya melletti szállodában. Az elkövetkezendő három
napban felkutattunk minden, harminc kilométeres körzetben
élő százévest vagy közel százévest. Szerencsére a huszonegy
főből szinte mindenkit könnyen megtaláltuk. Négyen vagy öten
nemrégiben elhunytak, de ez azért hihetetlenül alacsony szám
volt, figyelembe véve éltes korukat. Luis címekkel és gyakran
telefonszámokkal is tudott szolgálni. Az idős emberek általában
egyszerű, vidéki cementházakban éltek, rácsszerűen
elhelyezkedő utcákban. Mindenhol egyformán kedvesen
fogadtak bennünket, és egyből hellyel kínáltak.
Aztán Michel nekilátott a koruk leellenőrzésének. Mivel elég
kevés demográfus foglalkozik e szakterülettel – időskorú
személyekkel –, a jelenleg használatos technikák jó részét ő
alkotta meg. Kérte, hadd nézze meg az emberek személyi
igazolványán (cedula) a születésnapot. Majd különféle
kérdéseket tett fel a szülők és gyerekek korára vonatkozóan,
hogy megbizonyosodjon róla, a dátumok egybeesnek. (Például
problémára utal, ha egy százéves hölgy azt mondja,
harmincéves a fia.) Szorgalmasan jegyzetelt, beleértve a
rokonok születési és halálozási dátumait és az igazolványokon
szereplő évszámokat.
Ezután én következtem, feltettem pár kérdést az étrendjükről,
életstílusukról és élettörténetükről. Mivel több mint száz
százévest kikérdeztem már a világon, általános képet szerettem
volna kapni, hogyan öregszenek itt az emberek, összehasonlítva
Okinavával, Szardíniával és a kaliforniai Loma Lindával.
Összességében elmondható, hogy a Nicoyán megkérdezett
emberek élénkebbnek és aktívabbnak tűntek, mint bárhol
máshol. Mindannyian istenhívők voltak, munkamoráljuk erős
(mint az okinavaiaknak), és a szardíniaiak után náluk volt a
legerősebb a családhoz való kötődés. Mindannyian kiélvezték
Costa Rica egészségügyi rendszerének előnyeit, megkapták az
oltásokat, és igénybe vették a kórházi szolgáltatásokat, ha a
szükség úgy hozta. Étrendjük főleg kukoricából, babból,
sertéshúsból és zöldségekből állt, és nagy mennyiségű,
kertjeikben vagy a környéken termelt gyümölcsből: papajából,
mangóból, narancsból és zapodillából (a rágógumifa édes,
gyenge zamatú gyümölcse) állt. A férfiak többsége és a nők
közül is többen elismerték, hogy házastársuk mellett mással is
folytattak szexuális viszonyt. Hivatalosan egyikük sem vált el,
egy idő után azonban mással éltek.
Az első héten többek között a következő százévesekkel
találkoztunk:

• Rafael Ángel Leon Leon százéves, a Nicoya feletti hegy egy

kanyargós utcájában élt. Egyszerű faháza mögött
konyhakertet gondozott, kukoricát és babot termesztett, és
állatot is tartott. Gitározott, remek hangja volt. Luisnak
igaza volt: a nők bálványának tartotta magát. Rengeteg
szeretője volt, mielőtt feleségül vett egy nála negyven évvel
fiatalabb indiai nőt – kilencvennégy éves korában.

• Ofelia Gómez Gómez lányával, vejével és azok két

gyermekével él együtt. Százkét éves korában fejből
felmondott egy hatperces Pablo Neruda-verset.

• Francesca Castillo (Panchita) első találkozásunkkor

 kilencvenkilenc éves volt, egyedül élt Hoja Ancha faluhoz
közel, fát vágott, és heti kétszer másfél kilométert sétált a
városba (egyszer a vasárnapi misére, egyszer pedig a
piacra).

Összeszedtük jegyzeteinket, és a hét végére visszatértünk San

Joséba. Michel nagyon izgatott volt. Abban mindnyájan
egyetértettünk, hogy a szardíniai Kék Zóna mellett ez volt az
egyik legkivételesebb, nagyszámú időskorú ember által lakott
régió, melyet valaha láttunk. Mielőtt azonban eredményeinket
közzétettük volna, és egy átfogó kutatókörútra indultunk volna,
Michel még el kellett végezzen egy másik feladatot is, hogy
megnyugtassa tudományos szkepticizmusát. Időpontunk volt a
nemzeti archívum alagsorába, hogy leellenőrizzük minden
egyes személy életkorát.
A módszer az volt, hogy egyeztettük az alanyok személyi
igazolványszámát a sorozatszámokkal ellátott nyilvántartási
jegyzékek megfelelő bejegyzésével. Gyerekkoromban az ilyen
monoton kutatómunka miatt fordítottam hátat a tudománynak,
most pedig az adatok Szent Gráljának sírjába kellett beásnunk
magunkat. Egy órába telt, mire azonosítottuk magunkat, és
bebocsátást nyertünk az épületbe. Két tisztviselő levezetett
bennünket az alagsorba, ahol a Costa Ricában 1888 óta született
személyek adatait tárolták. Plafonig érő polcok, telis-tele
bőrkötésű könyvekkel. Órákkal később, késő délután, miután a
nyilvántartásban szereplő minden egyes személy születési
anyakönyvi kivonatát leellenőriztük, Michel Rocky Balboát
meghazudtoló nehézsúlyú bajnokként bukkant elő az
archívumból.
– Teljes siker! – jelentette győzelemittasan. Nem volt kétség: a
Costa Rica-i Nicoya – a szardíniai Kék Zónával egyetemben –
olyan helynek bizonyult, ahol a világ leghosszabb ideig élő
emberei laknak. De a kérdés még mindig fennállt: miért?

Visszatérés Nicoyára
2007 januárjában Michellel visszatértem a Nicoya-félszigetre.
Konkrét tervvel és egy csapat szakértővel érkeztünk. A Dorati
Lodge nevű fogadóban állítottuk fel főhadiszállásunkat, mely
néhány deszkából készült, bádogtetős lakópavilonból állt, Hoja
Ancha faluban. Egy kedves család vezette, hasonlítottak a
hagyományos életvitelt folytató falusiakhoz. A hely elég kicsi
volt ahhoz, hogy az egész létesítményt elfoglaljuk. A fogadó
kertjében egy csapat bőgőmajom is elszállásolta magát, egy
utcával odébb pedig lakott egy százéves ember. Michel öt
hónapot töltött térképek és táblázatok tanulmányozásával, hogy
a lehető legpontosabban meg tudja határozni a Costa Rica-i Kék
Zónát. Végül úgy találta, hogy a félsziget középső részén
helyezkedik el, kizárva a déli és északi területeket, illetve a
Csendes-óceán tengerpartját.
A család megengedte, hogy kiépítsünk egy gyors, vezeték
nélküli internethálózatot, és hogy a nyitott étkezőrészt – egy
védett, bokrok által árnyékolt, betonozott részt – berendezzük a
magas kort kutató laboratóriummá. Minden éjjel megírtuk
beszámolóinkat, és a külvilág számára videókat készítettünk,
hogy mindenki követni tudja a folyamatot, nagyobb bepillantást
nyerve munkánkba.
Elsőként dr. Gianni Pes csatlakozott csapatunkhoz, aki
Michellel együtt először fedezte fel a Kék Zónát Szardínián.
Michelhez hasonlóan óvatos, szkeptikus tudós volt, aki nem
bocsátkozott gyors következtetésekbe. Egy bőröndre való
tudományos irattal érkezett, közte a Szardínián használt
kérdőív spanyol fordításával. Több hipotézist megvizsgált már
az időskort megélő lakosságról. Közülük néhány: minél több
lánya van egy férfinak, annál tovább él; a télen születettek
tovább élnek, mint a nyáriak; azok az emberek, akik azt hiszik,
hogy sokáig élnek, valóban magasabb kort érnek meg. Vajon
igaznak bizonyulnak ezek az eredmények Nicoyán is?

Mélyalvás

A megfelelő alvás elősegíti az immunrendszer szabályos

működését, csökkenti a szívinfarktus veszélyét, és jót tesz az
agynak is. A felnőttek napi alvásszükséglete hét-kilenc óra.
Ahhoz, hogy a szervezetünk ehhez rendszeresen
hozzájusson, azonos időben feküdjünk le, és ugyanakkor
keljünk mindennap. Hálószobánk sötét legyen, csendes és
hűvös, matracunk és párnáink pedig kényelmesek.

Luis Rosero-Bixby (aki egy kisebb műtét miatt sajnos nem

tarthatott velünk) összeismertetett bennünket dr. Elizabeth
Lopezzel. Elizabeth pszichológus volt, szakterülete a jóllét és jó
egészség, korábban a Világbanknak dolgozott. Kidolgozott egy
egyszerű tesztet, melynek segítségével meghatározta a nicoyai
százévesek önbecsülésének mértékét, céltudatosságukat és
jóllétüket.
Csapatunk tagja volt még a Kaliforniában élő Eliza Thomas
egészségügyi kutató-író, aki a nicoyai étrend összetevőire
fókuszált. Az atlantai Sabriya Rice, a CNN producere, folyékony
spanyoltudásával segítette az interjúk elkészítését. Továbbá
segítségünkre volt egy operatőrcsapat is, Damian Petrou, Tom
Adair, Joseph Van Harken, Nick Buettner és Gianluca Colla
részvételével, hogy megfelelően dokumentálni tudjuk
eredményeinket. Csatlakozott hozzánk a korábban már Rosero-
Bixby kutatócsapatát is erősítő Costa Rica-i Jorge Vindas, hogy
asszisztálja és lefordítsa az interjúkat.
Első este vacsora után összehívtam mindenkit, hogy
bemutathassam a tervet. A hosszú étkezőasztal mellett
foglaltunk helyet, rajta babból, csirkéből és tortillából álló
vacsoránk maradékával.
– Két csapatot fogunk alkotni. Michel és Gianni vezeti az
egyiket. Céljuk az lesz, hogy minél több idős emberrel
készítsenek interjút. Amint elkészülnek, jelentést írnak az
idősek általános fizikai állapotáról, arról, hogy mit esznek,
valamint a további szokásos megfigyeléseikről – Michel
közbevágott, arca máris pirospozsgás volt a trópusi naptól.
– Tudnunk kell azonban, hogy ez lassú folyamat lesz. Nem
várhatunk egyből eredményt, sőt az is megeshet, hogy nem is
lesz semmiféle eredmény – Gianni erre egyetértően bólintott.
Negyvennyolc éves volt, bajusza finomra vágva, haja barna,
szemüveget viselt. Megjelenése visszafogott intelligenciát
tükrözött.
– Köszönöm – válaszoltam, mert én is egyetértettem. Habár
Michel alapossága kicsit túlzó volt, tudtam, hogy eredményei
más kutatók körében is megállják majd a helyüket. – Nekünk,
többieknek az lesz a feladatunk, hogy felkutassunk olyan, a
hosszú élet profiljába illő embereket, akikkel elkészíthetjük az
interjút, és meghallgathatjuk élettörténeteiket.
– Hol fogunk kezdeni? – kérdezte Sabriya.
– Most a következőket tudjuk – kezdtem, nem egészen
biztosan abban, mit is fogok válaszolni. – Mielőtt Nicoyára
jöttünk volna, Michellel és Giannival több napot töltöttünk a
San José-i Egyetemen geológusok, történészek,
epidemiológusok, genetikusok és orvosok társaságában. Adtak
pár jó ötletet. A nicoyaiak viszonylagos elszigeteltségben éltek
az elmúlt négy évszázadban, tehát Costa Rica más részéhez
képest kultúrájuk eltérően alakult. De nincs genetikai
különbség közöttük. Itt a legkisebb a rákbetegségek aránya,
vagyis valami olyasmit tesznek, ami védelmezi őket. És Costa
Rica e részén elég erős az őshonos befolyás. Végül Gianni rálelt
az egyetemen egy geológiai atlaszra, mely jól mutatta a félsziget
egyedülálló fizikai adottságait. – Észrevettem, hogy a
csapattagok üres tekintettel bámulnak rám, így inkább
visszavettem egy kissé. Először meg kell tanulni járni, hogy
aztán futásnak eredhessünk. – Rendben. Megadjuk nektek a
százévesek nevét és címét. Szánjatok rá néhány napot, hogy
egypár emberrel megismerkedjetek.
Magam is követtem saját tanácsom, és az első héten találomra
találkoztam néhányukkal. A harmadik napon úgy döntöttem,
meglátogatom a százegy éves Don Faustinót. Főként azért, mert
úgy hallottam, minden szombaton buszra ül, és bemegy Santa
Cruzba a piacra, és mindig pontosan ugyanazokat a zöldségeket
vásárolja.
Másnap szombat volt.

Az első nyomok
A nap éppen csak felkelt a Veintisiete de Abril falu melletti
szúrós legelők felett, amikor megérkeztem Don Faustino
háromszobás faházához. Unokájával, Jorgéval és tizenöt éves
ükunokájával, Marcóval éltek itt. Már mindannyian kint voltak,
a fél nyolcas buszt várták, hogy bemenjenek vele a városba.
Don Faustino minden piacnapon hajnali négykor kelt, hogy
elkészüljön. Egyszerű rövid ujjú inget viselt, laza karimájú
kalappal, nadrágja pedig saruszandálja fölött fel volt hajtva,
láttatni engedte inas bokáit. Közönyösen intett fejével, amikor
megkérdeztem, csatlakozhatnék-e hozzá. Pár pillanattal később
hangos pufogások közepette befutott a távolsági járat, és
kipattant az ajtaja. Igyekeztünk felpasszírozni magunkat a
tömött buszra. A hőmérséklet bizonyosan harminchét fok felett
volt. Összenéztünk Don Faustinóval, újra bólintott, tekintetében
ez volt: te akartál jönni!
A piactól egy háztömbnyire szálltunk le. Faustino először a
csili- és a banánárusok felé vette az irányt, s nagy gonddal
kezdett válogatni a pultokon tornyosuló halmokból.
Mindkettőből vett hatot; pár rongyos bankjeggyel fizetett. A
következő állomásunk a hentes volt.
– Miért nem vásárolunk meg egyszerűen mindent itt? –
kérdeztem Jorgét. Kissé pocakos, középkorú ember volt, kerek,
megnyerő arccal.
– Megvannak a bevett szokásai, nem szeret változtatni rajtuk
– sóhajtott, izzadt homlokát egy koszos ronggyal törölte le. A
trópusi nap már forrón tűzött. – És a hentesek a barátai.
Sétáltunk tehát egy újabb kilométert. Faustino mutatta az
utat, eltökélten csoszogott végig az utcán, úgy hat méterrel
előttünk. Azt gondoltam, ez az ember egy gép. A legtöbb ember
az ő korában a székből sem tud már felállni.
– Nem feledkezik meg a barátairól, igaz, Don Faustino? –
kiáltotta a hentes mosolyogva, ahogy közeledtünk. Faustino a
fejét ingatta, átnyújtott neki két egyliteres műanyag palackot,
hogy folyékony disznózsírt töltsön bele. Aztán a hentes levágott
két szelet húst a mellette felakasztott malacból, és becsomagolta
őket egy újságpapírba. Faustino fizetett, és továbbcsoszogott.
A háztömb végén lévő vegyesboltban konzervekkel tömtük
tele bevásárlószatyrainkat, és vettünk édes kukoricás kenyeret
is. De ezt nem magának vásárolta Faustino.
– A fiamnak lesz – magyarázta vékony hangján. – Ez a
kedvence (az apró gondoskodás hatására egy kisgyerek képe
ötlött belém, ahogy megkapja a régóta várt finomságot – de
aztán Jorge eszembe juttatta, hogy Faustino fia hetvenkilenc
éves).
Aztán, mielőtt fizetett volna, hirtelen úgy döntött, vesz egy
naptárt is. Felkapta, átlapozta, egy pillanatra tanulmányozta a
borítót, rajta egy nyugodt, erdei folyóval, majd lerakta a kenyér
mellé a kasszához. A naptár címe ez volt: Az élet folyója.

A százegy éves Don Faustino minden héten zöldséget

vásárol a vasárnapi családi ebédhez

Visszafelé megálltunk egy korai ebédre a buszmegállóhoz közel.

A levest kanalazva az életéről kérdeztem Faustinót. Elmesélte,
szeretett dolgozni, mert munkája gyümölcsével tartotta el
családját. Ideje nagy részét öszvérhajcsárkodással töltötte, majd
farönköket szállított le az erdős hegyekből, de futárként bejárta
a jórészt úttalan Nicoya-félszigetet is. Kukoricát, babot és
zöldségeket termelt, hogy enni tudjon adni feleségének és hat
gyermekének.
– Van még másik két gyerekem egy falusi asszonytól is –
közölte tényszerűen, mintegy a semmiből.
– És a feleségét nem bántotta a dolog?
– Nem tudom – rázta meg magát –, nem beszéltünk róla. A
megbánás jele nélkül hozzátette, hogy a gyerekeket nem vette a
nevére, és nem is támogatta őket soha.
– Honnan tudhatnám, hogy rendes ember lesz belőlük? –
kérdezte, magyarázatképpen tetteire.
Érzéketlennek tűnt, azonban Jorge Vindas, a velem lévő
kutató elmondta, hogy hatszázötven nicoyai időssel készített
már interjút, és úgy számolta, hogy mintegy 75%-uknak volt
házasságon kívüli szexuális kapcsolata. Szerinte Faustino is
csupán tipikus nicoyai volt. Az idős férfi ezalatt elmélázó
csendbe merült, majd felnézett, és a témától teljesen eltérve
megjegyezte:
– Nyugodt életem volt.
Hazafelé a buszon egy kicsit úgy éreztem, bepillantást
nyerhettem a nicoyai férfiak viszontagságos életébe, a
marhahajcsárokéba, akik keményen dolgoznak, és szabadon
szeretnek. Talán elszigetelt életmódjuk megengedett egy, a
normáktól eltérő, lazább értékrendet. Vagy történetesen ez a
fickó csak egy nagy macsó, aki szerencsésen hosszú életet él?
Nem hittem volna.
 Visszatérve Veintisiete de Abrilba, részem volt az igazságban.
Megálltunk Faustino fiának házánál, ugyanazon utca végén,
ahol Faustino is lakott, hogy beadjuk neki az édes kenyeret. A
többi falusi házhoz hasonlóan ez is porlepte, háromszobás viskó
volt, a falai széles fadeszkákból álltak, teteje bádogból, a csirkék
pedig szabadon ki-be mászkálhattak. Itt aztán saját szememmel
láttam Faustino vérvonalának öröklődését: lányát,
lányunokáját, lány dédunokáját és fiú ükunokáját – öt
generációt együtt, egy helyütt. Lánya, a kissé gömbölyded
alkatú, hetvennyolc éves Maria Jesus megörült apja jövetelének,
felállt és megölelte.
– Ó, papa, köszönöm! Tudod, egész héten erre vártam –
mondta.
Beljebb léptünk a gyengén megvilágított, rózsaszínre festett
nappaliba, és helyet foglaltunk az elnyűtt díványokon. Elias,
Faustino hatéves ükunokája rögtön a férfi ölébe mászott. Habár
ő maga nem vett részt a csevegésben, jelenlétével mégis teljessé
tette a családot. Érdekelt, hogy az ükapa miért teszi meg hetente
ezt a bevásárlókörutat.
– A szokásos vasárnapi leveshez veszi meg az alapanyagokat
– válaszolta Jorge. – Mise után a család összegyűlik ebédre.
Apánk negyven éve mindig bevásárol, ez a hét fénypontja
számára. Persze mi is várjuk a vasárnapot, de néha nem
bánnánk, ha a menü változna.
– Hogyhogy nem Maria Jesus készíti el a levest? –
érdeklődtem.
– Megtenné, de apa nem hagyja neki. Még mindig szükségét
érzi, hogy gondoskodhasson rólunk.
 Ez a dolog nagyon megfogott. Egy héttel korábban
találkoztam dr. Xinia Fernándezzel, a nicoyai étkezési
szokásokat tanulmányozó táplálkozáskutatóval. Habár az
étrendi tanulmányai miatt kerestem meg, hamar felismertem,
hogy a nicoyaiakkal átbeszélgetett évek során remek
tapasztalatokat szerzett viselkedésüket illetően is.
– Azt tapasztaltuk, hogy a jó karban lévő, aktív életet élő
kilencvenévesek körében van néhány azonos vonás – mesélte. –
Ezek egyike, hogy erős késztetést éreznek, hogy családjukért
dolgozhassanak, törődjenek velük. Látjuk, hogy ha ez az érzés
megszűnik, minden megváltozik körülöttük. Gyorsan itt
hagyják ezt a világot, ha nem érzik létük szükségét – igaza volt,
a szépkorúak erősen céltudatosak az összes Kék Zónában.
Okinaván például ott van az ikigai – az ok, hogy felkeljenek
reggel. Itt, ahogy Fernández említette, úgy hívják, hogy plan de
vida.
Don Faustinóra néztem. A szoba másik felében volt, José az
ölében ücsörgött. Kibámult a szabadba, miközben
szórakozottan vagy talán ösztönösen a fiú meztelen lábát
simogatta. Vajon a két másik, hetven évvel ezelőtt született
gyerek járt a fejében? Vagy egyszerűen csak a megnyugvás
nézése volt? Az én fogalmaim szerint nem volt tökéletes ember,
de valamiféle kikristályosodott felsőbbrendűséggel bírt. Tudta,
mi a plan de vidája. Ebben a szobában üldögéltek. Íme, itt volt
egy ember, aki még mindig erős késztetést érzett, hogy minden
szombaton hajnali négykor keljen, elmenjen a piacra, és
megvegye az ennivalót családja számára. Talán a megszokás
hatalma segítette, hogy eddigi életvitelét folytassa, talán a
törődés inspirálta, az a mélyről jövő jó érzés, hogy tehet valamit
másokért. De talán csak az emberi kötelesség, hogy létünk
szükségét érezhessük, lehetett az, ami Don Faustinót életben
tartotta.

A chorotega hagyaték
Expedíciónk napjai megnyugtatóan teltek. Reggelente hétkor
keltünk, és az étkezőpavilonban elköltött trópusi
gyümölcsökből, babból, rizsből és tortillából álló reggelink után
szétszéledtünk a szélrózsa minden irányába. Gianni, Michel és
Elizabeth elindultak interjút készíteni, napi kilenc beszélgetés
volt a kitűzött cél. Eliza, Sabriya és én megosztoztunk a videós
és fotós stábon, hogy lejegyzeteljük a felvételeket. Napnyugta
előtt aztán mindenki visszatért, kimelegedve és porosan, de
izgatottan az aznapi felfedezésektől. Az étkezőben gyűltünk
össze, amit ekkorra már laptopok, kábelek és hosszabbítók
kusza halmaza tarkított, a sarokban egy hűsítő ventilátorral.
Vacsora után egy projektor segítségével beszámoltunk
egymásnak megállapításainkról. A videós csapat készített egy
háromperces kisfilmet a legjobb beszámolókból az internetre.
Aztán Gianni és Michel következett, rendszerint jó pár
diagrammal és grafikonnal, melyekkel interjúalanyaik étkezési
szokásait és fizikai erőnlétük tesztjeit dolgozták fel.
Az első hét végére ketten mintegy húsz nicoyait kérdeztek ki.
Rákérdeztek étrendjükre és arra, hogy hány órát aludtak
naponta. Megmérték vérnyomásukat, pulzusszámukat, és rövid
fizikai vizsgálatokat, méréseket végeztek rajtuk. A nicoyaiak
már első pillantásra is figyelemre méltó csoportot alkottak.
Michel a benne kialakult hipotézist ecsetelte:
– Úgy vélem, chorotega hagyatékkal állunk szemben. Ha így
van, ez nem elhanyagolható!
A chorotega indiánokra gondolt, akik 1522-ig, a spanyolok
megérkezéséig éltek Nicoyán. A chorotegák egyszerű nádfedeles
kunyhókban éltek, melyeket szépen művelt zöldségeskertek,
gyümölcsfák és kicsit távolabb milpák (kukorica- és babföldek)
szegélyeztek. A milpákon irtásos-égetéses termelést folytattak,
kukoricát és rengeteg babfélét termesztettek. Leginkább saját
szükségletükre gazdálkodtak, kiegészítve vadászattal és
halászattal. Mint a többi közép-amerikai kultúra szülöttei, a
chorotegák is vallásos, látszólag nyugodt életvitelt folytattak.
Michel szerint ez a hatás még mindig érezhető volt.
– Újra és újra belegondolva, ezek az emberek a chorotegák
leszármazottai – mondta, miközben intett egyet lefelé. – Még
mindig ugyanazokat az ételeket eszik, és aránylag kevés
stresszhatás éri őket. De természetesen tovább kell még
vizsgálódnunk.
Ezalatt Eliza és Jorge a kilencvenegy éves Aureliano
Rosalesszel töltötte a napot a Santa Ana nevű faluban.
Jelentkeztek, hogy elmondják tapasztalataikat. A huszonhét
éves, egészségtől kicsattanó farmerlány, Eliza tudományos
íróként dolgozik Kaliforniában. Egészséggel foglalkozó
magazinoknak ír és szerkeszt, tisztában van a divatos
étrendekkel és étrend-kiegészítő készítményekkel, melyek az
elmúlt évtizedben felbukkantak.
 Egészséggel és wellness-szel kapcsolatos számtalan cikke és
kutatása hatására egyre inkább a feldolgozatlan ételek
kifinomult, hosszan tartó, pozitív hatásában bízik. Erre az útra
készülvén több hónapos előkutatást végzett a Nicoyán
feltételezetten előforduló zöldségek és gyümölcsök
tápanyagértékét vizsgálva. Tehát amikor meghallotta, hogy
Jorge „magánédenkertként” emlegeti Aureliano kertjét, Eliza
kapva kapott az alkalmon, hogy találkozhasson vele.
A lány felállt, kezében egy adag jegyzettel, és miközben
Aureliano fadeszkás házáról, családjáról és kertjéről pörögtek
előttünk a Santa Anán készült képek, elmesélte a férfi
élettörténetét – rendkívül hasonló volt Don Faustino sorsához.
Mindkét férfi egy kis faluban élt, melynek közepén egy tér volt,
a települést pedig hullámzó dombok vették körül hatalmas
tehénlegelőkkel, ameddig csak a szem ellát. Aureliano egy korai
sorscsapás hatására kemény emberré vált, erős munkatudattal
(szülei meghaltak, árvaként nőtt fel). Ő is és Faustino is
öszvérhajcsárként dolgozott, önfenntartó gazdálkodást
folytatott. Büszkék voltak, hogy nagy családot tartottak el, de
gyorsan bevallották fiatal koruk romantikus kalandjait is.
Aureliano egy évtizeddel volt fiatalabb Faustinónál, még
mindig életerős, szilárd férfi, irigylésre méltó ősz hajkoronával
és kirobbanó, ragályos nevetéssel. Kétszobás házát feleségével,
lányával, lányunokájával és unokaöccsével osztotta meg, tipikus
nicoyai életet élt.
– Aureliano a ház mögött lévő kertjébe vezetett, kezében egy
hosszú élű kés volt, mindenhez ezt használta: gyomláláshoz,
metszéshez és a vadállatok elüldözéséhez. A kertben egy tucat
gyümölcsfa volt – mesélte Eliza, miközben a kivetítőn banán-,
citrom- és narancsfák képeit láthattuk. – Aztán megmutatta
ezeket a vad, egzotikus gyümölcsöket. – Volt köztük marańón,
egy vörös húsú narancsféle, amely ötször annyi C-vitamint
tartalmaz, mint a narancs; anona, ami torz, vastag héjú körtére
hasonlít leginkább, és a benne található, szelektíven ható
anyagok képesek a rákos sejtek elpusztítására; vadgyömbér,
amely nagyszerű B₆-vitamin-, magnézium- és mangánforrás. –
Mindezeket antioxidáns-tartalmú energiaforrásokként
ismerjük, vagyis betegségmegelőző és élethosszabbító
tulajdonságú növények – számolt be nekünk.
– A kert végében megmutatta nekem a kukorica- és babföldet,
melyet évente kétszer takarít be. Megmutatta, hogyan tartja
nedvesen és nitrogéndúsan a földet az alacsony növésű bab, és
hogyan lehet a kukoricára futtatni.
– Aztán visszamentünk a házba, megnéztem, ahogy a
kukoricát szárítja, majd hamuval és mésszel együtt vízbe
áztatja, ami meglazítja a kemény külső héjat – magyarázta Elza.
– A felesége bemutatta, hogyan őrlik a kukoricát, és készítenek
belőle kis gombócokat, azokból pedig hogyan nyújtják a
tortillát, melyet aztán babbal és sütőtökkel tálalnak. Ez adja az
alapját annak az étrendnek, ami talán az egész Földön a
legjobban kedvez a hosszú életnek – jelentette ki Eliza enyhe
izgatottsággal a hangjában. – Az ételek ilyenfajta összetétele
gazdag összetett szénhidrátokban, fehérjében, kalciumban és
nikotinsavban (B₃-vitaminban). A legújabb kutatások
rávilágítottak, hogy a nagy mennyiségben fogyasztott kukorica
csökkenti a rossz koleszterint, és fokozza a jó koleszterin
képződését.

A nicoyai étrend elmaradhatatlan eleme a frissen

sütött tortilla

Eliza felnézett, papírjaival babrált.

– San Joséban interjút készítettem Leonardo Mata
professzorral, aki rámutatott, hogy e három élelmiszer
legfontosabb alkotóeleme a kukorica. Az a tény pedig, hogy a
kukoricaszemek megfőzéséhez meszet használnak – ami, ugye,
kalcium-hidroxid –, mindent megváltoztat. A mésszel magas
koncentrátumú kalcium jut a gabonába, nagyobb arányban,
mint a kezeletlen kukorica- vagy más ételek esetében, és
felszabadít bizonyos aminosavakat, melyeket testünk magába
szív. A nicoyaiak az így létrejött kukoricapépet maíz
nixquezadónak hívják.
– Mata a guatemalai étrendet tanulmányozza, ahol az
emberek szintén hasonló módon készítik el kukoricaételeiket –
folytatta. – A maíz nixquezadót (Guatemalában, Mexikóban és
más országokban: maíz nixtamalizado) fogyasztó lakosság
körében, úgy tűnik, sokkal kevesebb az angolkórban szenvedők
száma, és kevesebb esetben szenvednek csípőcsont- és egyéb
töréseket. Ez talán magyarázattal szolgálhat arra a tényre is,
hogy Aureliano testalkata mitől ilyen robusztus és erős,
miközben aránylag szegénységben élt egész életében. Vagyis a
friss, organikus táplálékban gazdag étrend, kiegészülve a
nixquezadóval lehet a kulcsa annak, hogy ez a kilencvenegy
éves ember miért néz ki csupán hatvannak.
Beszámolóját egy képpel zárta, amelyen Aureliano csókot ad
mosolygó felesége arcára. Dacára annak, hogy még csak egy
hete tartózkodtunk itt, úgy tűnt, Eliza megtalálta Aureliano
kertjében a nicoyai hosszú élet titkát.

Narancs

Az egyik legkönnyebben hozzáférhető és legnépszerűbb

gyümölcs a Costa Rica-i Kék Zónában a narancs. C-vitamin,
rost-, kálium- és folsavtartalma miatt a szívbetegségek, a rák
és a stroke megelőzésében is nagy szerepe van.

– Sajnos, ez nem ilyen egyszerű – vetette közbe Gianni, aki

eddig csendesen hallgatta Elizát. – Nem tudjuk, hogy a kertjében
termelt zöldségek közül mennyit evett meg Aureliano, és azt
sem tudjuk, hogy mi mást fogyasztott még. Ez bármi lehet, amit
most még nem látunk. Tulajdonképpen hosszú életének titka
valószínűleg inkább az, hogy a lányával él, mintsem a kertjében
termelt növények hatása. – Gianni egy Lengyelország ritkábban
lakott vidékéről szóló kutatást említett, amelynek eredménye
szerint minden lánygyermek hetvenöt héttel növeli meg az apa
várható élettartamát.
Eliza udvariasan meghallgatta Gianni válaszát, aztán
visszakérdezett, hogy vajon akkor hogyan lehetne rábukkanni a
hosszú életút nicoyai étrendjére.
– Azzal kell kezdenünk, hogy mit ettek az idősek életük nagy
részében – válaszolta Gianni.
A következő héten a nicoyai ételeket vettük célba. Gianni és
Michel interjúi szolgáltak némi válasszal. A legtöbben ezt
felelték: bab, rizs, tortilla és gyümölcs. Bár ez sem volt
megbízható információforrás, hiszen az emberek memóriája
nem mindig volt tökéletes (gyors teszt: Mit evett múlt kedden
ebédre?). De legalább adott némi kiindulópontot.
Eliza jobb adatforrásra lelt. A dr. Fernándeztől kapott
beszámolók között talált három nemzeti élelmezési tanulmányt
1969-ből, 1978-ból és 1982-ből. Mint megtudtuk, Costa Rica
egészségügyi minisztere időről időre felmérést készíttetett az
ország ritkábban lakott öt régiójában, hogy megtudja, mit és
mennyit ettek a lakosok.
A kutatás egy-egy, a minisztérium által reprezentatívnak vélt
városra koncentrált vidékenként, és azt mérte, hogy a húszféle
élelmiszer közül melyikből hány grammot fogyasztottak az
emberek – például tejtermékekből, gabonafélékből, gumós
terményekből és gyümölcsökből. Az 1969-es felmérés Veintisiete
de Abrilban készült (Don Faustino városában), az 1978-as La
Mansiónban, két mérföldre Dorati Lodge-tól.
Továbbá nekem is volt egy másik kiindulópontom. Az utazás
előtti felkészülés közben rábukkantam a University of
California Press egy 1958-as beszámolójára, melynek címe:
Nicoya: A Cultural Geography (Nicoya: Kulturális földrajz) volt,
szerzője pedig Philip Wagner berkeley-i antropológus.
Bőröndömben ott lapult az anyag másolata. Elizával
átböngésztük, és a 241. oldalon aranyra bukkantunk: egy egész
fejezet szólt az átlag nicoyaiak tipikus napjáról, ötven évvel
korábbról. Ezt írták:

A vidéki ember számára napfelkelte előtt kezdődik a nap,

amikor a nők felkelnek, és kávét készítenek. A család
pirkadatkor összegyűlik, megisznak egy csésze
feketekávét vagy tejeskávét jó édesen, esetleg esznek
hozzá hideg tortillát is. Pirkadattól reggel 8 óráig a
mindennapi házimunkával és a napi munkára való
felkészüléssel telik az idő. Nyolckor aztán néhányan
rendesen megreggeliznek, rizst, babot és tojást esznek. A
kemény fizikai munkák idején a férfiak kivisznek
magukkal a mezőkre tortillát gallo pintóval (rizs és bab
disznózsírban összepirítva). A nagyon forró napokon
délben vagy délután kettőkor abbahagyják a munkát. A
munkások hazatérnek a mezőkről és az erdőkből, egy
órával az étkezés előtt.
 Az ebéd általában egy tál levessel kezdődik, kis hússal,
zsiradékkal, főtt banánnal, tisquisquével vagy
yukkagyökérrel, talán egyéb zöldséggel. Ez után
következik a rizs és a bab, rendszerint sült tojással.
Alkalmanként esznek hozzá más zöldséget is: pipiánt,
ayotét (Cucurbita moschata, pézsmatök) vagy calabazát
(lopótök), káposztát és a pińuela gyümölcsét (Bromelia
pinguin), vagy valami egyéb vadterményt. A hús még a
legszegényebbek asztalán is szerepel időnként, és
általában van még cuajada is, ami aludttejszerű túró.
Tortillát mindenhez esznek; étkezés végeztével a férfiak
erősen édesített feketekávét isznak, mely a helyi
bogyókból, vagy a ńanjú (Hibiscus esculentus)
összezúzott magvaiból készül.
Az esti étel már egyszerűbb, hiszen a délután
semmittevéssel telik el, és az étvágy is kisebb.
Alkonyatkor rizs és bab, tortilla, néha tojás a menü.

De Wagner részletes rajzokat is készített a kertekről, több mint

negyvenféle ehető növényt rajzolt le vázlatosan (Aureliano
kertjében a mai napig sok megtalálható ezek közül). Kiemelte a
yuccát, tiquisquét, papaját, banánt, jamgyökeret és a nanpít mint
a helyi étrend fő alapanyagait. A nicoyaiak sok egzotikus,
erdőben termő gyümölcsöt esznek, mint például a jobo
(Spondias, mombinszilva), guayabo (Psidium guajav, guáva),
caimito (Chrysophyllum cainito, sárga csillagalma), és papaturro
(Coccoloba, tengeri- vagy sóskaszőlő).
Tehát mi is a végeredmény? Egy este vacsora után
visszamentem hálóhelyemre, hogy néhány dolgot elrendezzek.
Törökülésben lekuporodtam a fapadlóra, félkörben
kiteregettem jegyzeteimet. Ott voltak Wagner beszámolói, az
étrendi kérdőívek, tudományos cikkek és saját jegyzeteim a
Costa Rica-i étkezési szokásokról.
Szembeötlő volt a nicoyai étrend néhány tulajdonsága. Mint a
legtöbb Kék Zónában, az emberek itt is jellegzetesen alacsony
kalóriájú, zsírszegény, növényi alapanyagokban és
hüvelyesekben gazdag étkeket fogyasztottak. De a többi Kék
Zónától eltérően itt szinte minden étkezésnél ettek
kukoricatortillát, és jelentős mennyiségű trópusi gyümölcsöt. A
legelterjedtebb gyümölcs egész éven át leginkább az édes
citrom (Citrus limetta), a narancs (Citrus sinensis) és többféle
banán volt. Mata magyarázata a nixtamaléról rámutat a
kukorica és a hosszú élet közti kapcsolatra, de hogyan jön ehhez
még a gyümölcs?
Első utunk alkalmával Luis említette, hogy Nicoyán
alacsonyabb a gyomorrákos megbetegedések száma – ami
egyébként az egyik fő halálok az országban. San Joséban
felkerestem a spanyol származású Rafaela Sierra
epidemiológusprofesszort, az Egészségkutató Intézet (INISA)
munkatársát, hátha rá tud mutatni az okokra. Sierra elmondta,
hogy a gyomorrák szoros összefüggésben van a Helicobacter
pylori (Hp) baktériummal. Összehasonlító kutatást végzett a
legtöbb megbetegedést mutató régióról (San José mellett) és
arról a vidékről, ahol ez a betegség a legkisebb arányban fordul
elő (Nicoya), hogy rájöjjön a miértekre.
– Azt találtam, hogy az iskoláskorú gyermekek Hp által
azonos mértékben fertőzöttek mindkét helyen – mondta. –
Vagyis azonnal tudtuk, hogy ez nem csak a baktériumtól lehet.
A rák annak függvényében alakul ki, ahogy az emberek a
baktériumra reagálnak, de sok más dolog együtthatójától is
függ.
Arra kértem, bocsátkozzon feltételezésekbe arra
vonatkozóan, hogy vajon miért alacsonyabb a betegség
előfordulása Nicoyán. Hezitált.
– Semmit sem tudunk biztosan. De annyi bizonyos, hogy
mindkét zónát nagy részben földművesek lakják. San José
mellett bevándorlók laknak, és a munkalehetőségnek
megfelelően szezonálisan költöznek. Nicoyán az emberek
letelepedtek. Tudjuk, hogy a földbirtokosok engedték nekik,
hogy saját kertjük is legyen, így az emberek friss zöldséghez
juthattak.
– A C-vitaminról és a béta-karotinról is úgy véljük, segítenek
megelőzni a gyomorrákot, de legalábbis mérséklik a Hp hatását.
Mindkettőt megtalálhatjuk olyan gyümölcsökben és
zöldségekben, mint például a papaja, a calabaza (tök), a
sárgarépa, a narancs és az ananász.
Nem tudtam pontosan, hogy milyen zöldségek és gyümölcsök
teremnek Nicoyán, de csapatom kutatásai és az ott látottak
alapján nyilvánvaló volt, hogy a nicoyaiak rengeteg friss
gyümölcsöt esznek. A kutatások arra is rámutattak, hogy a
gyümölcsök gyomorrák elleni megelőző hatása a nicoyai
hosszúélet-kirakójának egyik darabját jelentik.
Mit állapíthatunk meg a vízről?
Második hetünk vége felé közeledve Gianninak és Michelnek
még sikerült pár darabkát a helyére illeszteni. San Joséban az
orrukat követték, lementek az egyetemi könyvtár alagsorába. Itt
aztán rátaláltak egy olyan atlaszra, melyen jelölve voltak az
ország régióinak különböző sajátosságai. Olyan, a szokásostól
eltérő jellemzőket kerestek, melyek megkülönböztetik Nicoyát
Costa Rica többi részétől.
Az atlasz háromféle nyomvonallal szolgált: 1) Nicoya volt a
legforróbb és legszárazabb régió; 2) a napsütéses órák átlagos
száma magasabb volt; 3) a nicoyai mészkő alkotta felszíni
rétegből szivárgó víz eltérő tulajdonságokat mutatott az ország
többi részéhez képest.
Amikor Gianni tényszerűen megemlítette a víz
különlegességét, egyből felötlött bennünk Juan Ponce de León
16. századi kutatása az örök fiatalság forrása után. Habár Ponce
de León útja a mai Floridában kezdődött, a szóbeszéd a Costa
Rica karibi partja melletti szigeteken lakó arawak indiánokról
szólt. Vajon mitől olyan más a nicoyai víz?
– Az atlasz kimondottan az ásványianyag-tartalomra
hivatkozott – válaszolta Gianni. – A víz keménysége, kalcium- és
magnéziumtartalma ezen a részen volt a legmagasabb az
országban. – Gianni, hogy mindezt alátámassza, mutatott
nekünk egy vízvizsgáló készüléket; az általa elemzett körülbelül
húsz háztartásban mintát vett az ivóvízből. – Az eredmény
pedig: a kalcium- és magnéziumszint olyan magas volt a
mintákban, hogy 50%-kal hígítanom kellett őket desztillált
vízzel, hogy egyáltalán mérni lehessen.
Így aztán Gianni ki tudta számolni, hogy ha az átlag nicoyai
lakos hat liter vizet fogyaszt (beleértve azt is, amit az ételekbe
főzve megevett) naponta, azzal a szervezetébe juttat napi egy
gramm kalciumot – a napi ajánlott mennyiséget. És vajon, hogy
jön a kalciumban gazdag víz a hosszú élethez?
Gianni félretolta ételét, hogy helyet csináljon a laptopnak.
Megnyitott egy fájlt, és egy 2004-es WHO-tanulmányt mutatott,
mely az elmúlt ötven év tanulmányait összesítette. A kemény
vizet fogyasztó népcsoportok körében 25%-kal kisebb a
szívrendszeri halálozási arány, mint a lágy vizet ivóknál.
Kérdeztem, ezt mivel magyarázza.
– A szív izomszövet, és minden izom összehúzódása a
kalciumtól függ – válaszolta. – A nem megfelelő mennyiségű
kalcium gyenge izmokat jelent, beleérve a szívizmokat is. Az
időseknél gyakori a kalciumhiány. Vagyis a nagyon kemény víz
segíthet a nicoyaiak szívét hosszabb távon erősen tartani.
A kalcium továbbá fontos a csontok számára is, folytatta, s a
szemüvege felett rám pillantott. Biztos voltam benne, hogy az
érthetőség érdekében megpróbálja leegyszerűsíteni
mondanivalóját.
– Csontjaink állománya folyamatosan pusztul és újraépül.
Fiatal korunkban az épülés gyorsabb, mint a romlás. Körülbelül
negyvenéves korunk után azonban megfordul a folyamat, és a
pusztulás gyorsabbá válik, mint a visszaépülés, ezért egyre
többet veszítünk csonttömegünkből. A kalcium segíthet
lelassítani a veszteséget. A csontok anyagának lassú pusztulása
a csontokat meggyengíti, erejüket, ütésállóságukat elveszítik. Ez
teszi hajlamossá az időseket a combnyaktörésre, amely az egyik
leggyakoribb időskori halálok. A megfelelő kalciumbevitel
magyarázatul szolgálhat arra, hogy a nicoyaiaknak miért
sikerül ezeket a kockázati tényezőket elkerülni, míg a többi
nemzet tagjai annyit szenvednek tőlük.
– De – (mert mindig van egy „de” az örökké óvatos Gianninál)
– mielőtt biztosnak vélnénk, hogy a nicoyai víz a hosszú élet
egyik oka, további vizsgálatokra van szükség.

Biztonsági háló
Következő este én kerültem sorra vacsora után. A százéves
Abuela Panchita történetét meséltem el, akihez nyolcvanéves
fia naponta elbiciklizett. Panchita sok mindent megtestesített,
amit a nicoyai hosszú életről megtapasztaltam. A szerencsés
csillagzat alatt született százévesek vallásosak,
családcentrikusak voltak, nem érdeklődtek a pénz iránt.
Döntéseikben rugalmasak voltak, de a végén mindig
határozottan kötelezték el magukat valami mellett. Mindenkivel
szeretetre méltóan viselkedtek. Bemutattam a Panchitáról
készült képeket: favágás és bozótvágás közben, machetával a
kezében, és amint élénk rózsaszín ruhában és karnevált idéző
gyöngysorral a nyakában végigsétál a városon. Megemlítettem,
hogy az általam megkérdezett kétszáz százéves személy közül ő
volt a legkülönösebb az egész világon.
– Be kell mutatnod neki – jött oda hozzám Elizabeth Lopez a
beszámolóm után. Elizabeth a csoportunk pszichológusa volt,
akinek szakterülete a jóllét kutatása. – Eddig húsz interjút
készítettem, de egy sem volt ehhez az asszonyhoz fogható.

A százéves Panchita megpihen az egész napos főzés,

favágás és bozótirtás után

Panchita alig pár száz méterre lakott Dorati Lodge-tól, így hát a
következő reggel lesétáltunk hozzá Elizabethtel. Elhaladtunk
egy mangófákon üvöltöző majomcsapat mellett, ki a műútra,
befelé Hoja Ancha faluba. Az anyák éppen iskolába kísérték
fehér blúzba és egyenruhába öltöztetett gyermekeiket, a férfiak
pedig függőágyban pihentek házuk teraszán. Van valami a
Costa Rica-i reggelben – a mindig hallható sabanero zene, a sült
tortillák illata a levegőben, vagy csak a ragyogó napfény –, ami
egyből boldoggá tesz.
 Elizabeth Luis hatására csatlakozott hozzánk. Olvasott egy
cikket a Costa Rica-i napilapban a Kék Zóna-projektről, és mivel
nemrég ment nyugdíjba a Világbanktól, valamiféle
elfoglaltságot, az új plan de vidáját kereste. Így Luis bemutatott
neki, tudván, hogy kutatásunk híján volt még helyi
szakembernek. Óriási szerencsénk volt vele. Az ország
szülötteként folyékonyan beszélte a spanyolt, tökéletes segítség
volt Gianni és Michel számára (akik nem beszélték a nyelvet) az
interjúk során. Sőt, még a kérdőívek részletesebbé tételében is
segítségünkre volt, így mérni tudtuk a pszichológiai tényezőket
is – mint például az idős emberek boldogságát és hitük erejét.
Séta közben rákérdeztem, eddig mit talált.

Kalcium

Nicoya ivóvizének kalciumtartalma rendkívül magas, így a

helyiek könnyen hozzájutnak ehhez az alapvető ásványi
anyaghoz. Az emberi testben ez az ásványi elem fordul elő
legnagyobb mértékben, az erős csontok megtartásához
elengedhetetlen. A kalciumban szegény víz fogyasztói
számára a joghurt, a tej és a sajt nagyszerű természetes
forrást jelenthet. De a tejtermékek mellett ehetünk még
szardíniát, káposztát vagy brokkolit is.

– Dan, ezek az emberek hihetetlenek – válaszolta lelkesen. –

Annyira pozitív a világszemléletük, és a családjuk felé is
rendkívül elkötelezettek. Egy kivételével a megkérdezett
harminchárom nicoyai a családjával él. – Elizabeth rám nézett,
és ahogy sétáltunk, szélesen gesztikulált. – Csodálatos
háttértámogatásuk van. Rengetegen látogatják őket, majdnem
minden délután benéz hozzájuk valaki, ami mind fizikailag,
mind pszichikailag biztonságot jelent számukra.
Átmentünk ugyanazon a hídon, ahol Tommyval pár nappal
korábban átkerekeztünk. A falu vége felé a házak egyszerűbbek
voltak, a falak gerendákból, a tetők bádogból készültek, az
udvar pedig apróbb volt. A legszegényebb és „legegyszerűbb”
családok Hoja Ancha külterületén éltek, itt a négyszögletes
utcák átváltottak kanyargós ösvényekbe és utakba, melyek
gyakran a folyópartot követték. Ilyen házban élt Panchita is.
Bekanyarodtunk Panchita kapubejárójához. Megkérdeztem
Elizabetht, észrevett-e még valamit. Egy perc gondolkodás után
így válaszolt:
– Igen, két dolgot is. Az első – és ez inkább csak benyomás –
az, hogy a férfiak élete mintha stresszmentesebb lenne a
nőkénél. Nem aggódnak a gyerekek miatt… Ezenkívül azt is
láttuk, milyen gyakran van házasságon kívüli kapcsolatuk.

Isten majd megsegít

Panchita házához közeledve hangosan bekiáltottunk neki.
Kinyitotta a faspalettát, és amikor felismert, örömében integetni
kezdett. Kisietett elénk az udvarra, öleléssel üdvözölt
mindkettőnket.
– Panchita – hangom kissé erősebb volt (merthogy enyhén
süket és vak volt már) –, bemutatom Elizabetht. San Joséból jött,
tudós, meg szeretné ismerni magát.
– Ó – kiáltotta –, természetesen. Jöjjenek, üljenek le.
Hasonlóan vidám, fodros-bodros ruhát viselt, mint első
találkozásunkkor, de ez most zöld volt, nem pedig rózsaszín.
Fülében hosszú, zöld fülbevaló lógott, haját egy hegyikristály
berakásos fésűvel fogta hátra.
Elizabeth gyorsan megtalálta a hangot Panchitával,
gyerekkoráról és ifjú asszonykoráról kérdezte. Az asszony
elmesélte neki, hogy egy kubai hős forradalmár leszármazottja,
a gyerekkora pedig csoda szép volt.
– Azokban az időkben Nicoyán még egyáltalán nem voltak
utak. Az apámnak volt egy vendégháza, néhanapján betértek
hozzánk málhás öszvérhajcsárok. Hajnalban, három órakor
keltem mindennap, kávét és tortillát készítettem az itt alvó
férfiaknak. Gondját viseltem a szüleimnek – mesélte. Aztán
felém fordulva kedves perlekedéssel megjegyezte: – Mert ez így
működik, Papi. Isten megjutalmazza azokat, akik tisztelik a
szüleiket.
Kitért a férjére és gyermekei apjára vonatkozó kérdéseink
elől. A válaszaiból azonban le tudtuk szűrni, hogy leginkább
egyedül nevelte gyermekeit. Mindannyian Panchita szüleivel
éltek, amíg azok meg nem haltak, majd ő örökölte a farmjukat.
A család minden élelmét itt termesztették meg. Ha sóra vagy
cukorra volt szükségük, Panchitának harminc kilométert kellett
gyalogolnia.
– Kemény volt az élet akkoriban, Papi – mindig így hívott
engem. – Már nem tudna megfőzni engem senki egy kis vízben
– mondta az életkorára utalva, és arra, hogy az öreg húst bizony
tovább kell főzni. Ahogy beszélt, egy ujjával mindig felém
hadonászott. Szájából pici nyál szitált, lábai pedig reflexszerűen
himbálóztak.
Beszélgetésünk egy pontján aztán az általában vidám modora
komollyá változott. Kezét karomra tette, gyengéd mozdulatával
ösztönösen magára vonta a figyelmet. Lenéztem hosszú, finom
ujjaira, gondosan vágott körmeire. Gyűrűsujján horpadt
ezüstkarikát viselt.
– Megölték a fiamat – barna szeme mélyen az enyémbe
fúródott. Arcának halvány ráncai jól tükrözték az ötven évvel
ezelőtti tragédiát. – Húszéves suhanc volt, amikor egyik
barátjával bolond módra összeverekedett, és hát… ő húzta a
rövidebbet. – Egy percig némán ült, lábát még mindig előre-
hátra lóbálta. – De Isten okkal cselekszik mindent. Ma már
áldott asszony vagyok – folytatta újra vidámabban.
Elizabeth felém fordult, arcán egy Érted már, mit mondtam?
mosollyal.
Elmesélt egy másik történetet is. Olyan hetvenéves lehetett,
amikor egy nap éppen a folyóban fürdött, a várostól délre. A
bokorban valami mocorgást hallott, odanézett, és látta, hogy
egy férfi figyeli.
– Gyorsan felkaptam a ruhámat, fogtam egy botot – feje fölött
a keze úgy mozdult, mintha még mindig nála lenne. – És aztán
addig üldöztem, majdnem halálra vertem – a történetre
emlékezvén kissé szomorkás lett. – Ó, Papi, ez egy nagyon
gonosz dolog volt. Bocsánatért kellett esedeznem a papnál. De
Isten még mindig szeret engem.
 Délelőtt benézett hozzá a tízéves szomszéd fiú, Luis, hogy
segítsen neki megfogni a baromfikat, és berakni őket a
tyúkketrecbe. Aztán később a másik szomszéd, a harmincegy
éves Carmen Gómez jött, hogy felsöpörje a házat. – Nem azért
jövök, mert mindenképpen jönnöm kell – mondta kérdésemre
felelve. – Panchita valahogy boldogabbá teszi a napomat.
Mindenki szereti őt Hoja Anchában.
Délben aztán jelezte Panchita, hogy itt az ideje az ebédnek.
Elizabethszel követtük egyszerű házába: a szobában asztal és
székek voltak; a hálószobában rongyos ágynemű és takaró, a
falakon Jézus-képek; és végül következett a konyha, ide
igyekeztünk.
Egyszerű és kedves helyiség volt: apró, de világos kuckó két
ablakkal a kertre, benne kis éléskamra, fa konyhabútor,
szappankő mosogató folyó vízzel és egy kis hűtőszekrény. A
konyhaszekrény közelebbi részén egy tál banán és papaja volt,
az összes többi ételt – bab, hagyma, fokhagyma, zöldségek,
kukorica, amelyek további munkálatokat igényeltek – a
szekrényben tárolta. A hűtőben csak sajt és paradicsom volt.
Nem láttunk nála előre elkészített vagy -csomagolt ételeket,
minden főzést igényelt, kivétel persze a friss gyümölcs.
Az asszony még mindig egy fatüzelésű fogónon készítette el
ételeit, hagyományos chorotega agyagkályhán, amely leginkább
egy faemelvényen álló, széles szájú vulkánhoz hasonlít.
Csendesen figyeltük Elizabethszel, ahogy előkészítette az
ennivalót. Lassan, de határozottan mozgott, babot melegített,
fokhagymával, hagymával ízesítette. Egy agyagtálból szürkés
kukoricát vett ki, egész éjjel mészkőben ázott. A javát leöblítette,
majd egy kézi darálóval megdarálta, és tésztát gyúrt belőle.
Tortillákat formált, és a nyílt tűzön megsütötte őket. Egy
vasserpenyőben zsírt olvasztott, és tojást készített. Végül pedig
sajtot szelt, papírvékonyra – szép teljesítmény, főleg, hogy alig
láthatta, mit vág.

Főtt kukorica

A Costa Rica-iak a chorotega indiánok kora óta fogyasztanak

kukoricát. Mészkőoldatban (kalcium-hidroxid) főzik meg a
héját, melynek hatására szervezetük több kalciumhoz jut. De
a kukorica jótékony hatása hőhatással is növelhető. A Cornell
Egyetem egy újabb tanulmánya szerint a főtt kukorica
antioxidáns-tartalma magasabb, mint a nyers szemeké.

Körülbelül fél óra múlva elkészült az ebéd – kis tányéron egy

kevés bab, kukoricatortilla és egy tojás. Az adag alig fele lehetett
annak, mint amit az amerikai éttermekben reggeliként
szolgálnak fel. – Az étel életet ad! – mondta, majd szólt, üljünk le
és együnk. Kiváltságnak és megtiszteltetésnek éreztem, hogy
egy százéves ember által elkészített ételből ehetek. Ám némi
udvarias vitatkozást követően mégis sikerült meggyőznöm
Panchitát, hogy ő és Luis fogyassza el az étket. Elizabetht és
engem is ebéddel vártak a Dorati Lodge-ban.
Az úton visszafelé Elizabeth megosztotta velem
megfigyeléseit a hosszú életről és a hitről. Panchita bizalma
bámulatos volt – állhatatosan hitt benne, hogy bármi rossz is
történik, Istennek mindenre van gondja. Sőt visszagondolva
felismertem, hogy mind a kétszáz százéves, akikkel eddig
találkoztam, hasonlóan hitt valamiféle felsőbb erőben. A
hetednapi adventisták hite az erős hagyományokon alapult; az
okinavai idősek elhunyt őseik figyelő tekintetében és
gondoskodásában hittek; a szardíniaiak áhítatos katolikusok
voltak. Úgy tűnt, Panchita is egy újabb példája volt a hit
erejének. Megkérdeztem Elizabetht, hogy valóban ekkora
hatással van-e a hit a hosszú életre.
– Teljes mértékben. Amikor Giannival interjúztunk,
észrevettük, hogy arra a kérdésre, hogy érzik magukat, mindig
azt felelték: „Jól vagyok… Istennek hála”. Közben lehet, hogy
vakok, süketek voltak, törött csontokkal. A pszichológusok ezt
úgy nevezik: a külső kontroll helye. Másként fogalmazva, ezek
az emberek átadják Istennek az életük feletti felügyeletet. Ez a
tény mentesíti őket mindenféle aggodalom alól, legyen az
gazdasági, lelki vagy jóllétet érintő, vagyis amivel egyébként
meg kell küzdeniük. Azzal a nyugodt bizonyossággal élik le
életüket, hogy valaki vigyáz rájuk – magam is olvastam egy
tanulmányt, mely ezt igazolta. A tanulmány rávilágított, hogy
azok a vizsgált személyek, akik havonta egyszer vagy többször
vallásos istentiszteleten vettek részt, az elkövetkezendő hét évre
35%-kal csökkentették haláluk kockázatát.
Délután Elizabeth még egyszer meglátogatta Panchitát,
további kérdéseket tett fel neki.
– Ezt nem akartam neked elmesélni – mondta aztán
vacsoránál, amikor megkérdeztem, hogy telt a látogatás. –
Kettesben maradtam ezzel a kedves, bűbájos emberrel. Az
otthona nem mondható szépnek, nagyon szegény, de mégis
elégedett azzal, amije van. Teljesen elfogadja sorsát. De
valahogy én mégis segíteni akartam rajta, adtam neki húsz
dollárt.
– És… mi történt?
– Azt mondta: „Nem volt pénzem, hogy ételt vehessek. De
tudtam, Isten majd megsegít. És most meg is tette”, majd
megszorította a kezem.

Orvosi diagnózis
A kutatás következő és egyben utolsó előtti estéjén Gianni és
Michel állt ki csapatunk elé, hogy beszámoljanak végső
következtetéseikről. Készítettek egy alaposan kidolgozott
PowerPoint prezentációt diagramokkal és háttérzenével. Ők
ketten elválaszthatatlanná váltak az utazás során. Mindig egy
közös asztalnál ültek nyitott laptopjuk felett, komolyan
átbeszélték teendőiket, együtt interjúztak, és ugyanannál az
asztalnál kötöttek ki esténként, ahol aztán hatalmas
táblázatokba foglalták össze a tapasztaltakat. Mindketten
komoly áldozatot hoztak, hogy csatlakozhassanak ehhez az
úthoz (Gianninak hónapokba telt, hogy az egyetemétől
szabadságot kérjen), és mindketten kockázatot vállaltak, hogy
erőfeszítéseik meghozzák jól megérdemelt gyümölcsüket. De
ma nagyon izgatottan álltak a csoport előtt, mint két nagy
gyerek a „Ki mit tud” bemutatóján. Michel a következő
képkockával kezdte:
 COSTA RICA-I KÉK ZÓNA
ELSŐ EREDMÉNYEK
HOJA ANCHA, 2007. FEBRUÁR 2.

– Nem tudhattuk előre, hogy a vizsgálatok eredményesek

lesznek-e – kezdte Michel. – Sikerült rálelnünk az öregek
legöregebbjeire Nicoyán, köztük nyolc asszonyra és hat férfira,
mindannyian száz éven felül. Ez fontos, hiszen ez nem csupán
minta, hanem egy csoport! – mondta diadalmasan, szokásával
ellentétben kezével széleset lendítve. – És sikerült
hitelesítenünk mindnyájuk korát – ami igencsak rendkívül nagy
jelentőségű –, vagy a helyi egyház keresztelőjegyzékében, vagy
a községházán.
Átpörgetett néhány képet, bemutatta a megkérdezett
nicoyaiak tipikus vonásait. – Több mint felük chorotega
származású. Általában napi nyolc órát alszanak, szervezetük
maximális napfényhez jut. A hosszú életű nők általában
elsőszülöttek. És azt is észrevettük, hogy ezen emberek milyen
pozitívan szemlélnek mindent, ami éltes koruknak is
köszönhető.
Gianni következett:
– Ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk a Costa Rica-i
százévesekről, úgy döntöttünk, összehasonlítjuk őket a
szardíniai éltes korúakkal, akikről már sok adattal
rendelkeztünk – kezdte. – Ami igazán meglepő, az az, hogy az itt
élők termékenysége sokkal magasabb, mint a szardíniaiaké.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ez összefüggésben
lehet a hosszú élettel. De képet adhat például a két populáció
családi struktúrájáról. – Michelhez hasonlóan Gianni
összekulcsolt keze is mozdulatlan maradt beszéde közben. Ő is,
mint a legtöbb hosszúélet-kutató, csak vonakodva mondott erős
állítást. Hiszen a hosszú élet kutatása rendkívül komplex
tudomány.
– Gianni – közbevágtam –, tudom, hogy még túlságosan korai
levonni a konzekvenciákat, de már majdnem két évtizede
vizsgálod az éltes korú embereket. Mit mondanak a zsigereid,
miért élnek a nicoyaiak ilyen jól és ilyen sokáig?
– Egy pillanat, rögtön megmutatom – felelte.
Oszlopdiagramokat mutatott, a testsúly, a vérnyomás és más
fizikai vizsgálatok eredményeiről. A Costa Rica-iak általában
magasabbak voltak, könnyebbek, és egy kicsit magasabb volt a
vérnyomásuk.
Michellel egyetértettek abban, hogy a Nicoya-félsziget a Föld
azon helyei közé tartozik, ahol az emberek a leghosszabb ideig
élnek, és általánosságban véve, más régiókkal összevetve, jobb
az egészségi állapotuk. Szardínia hegyvidéki része után
másodikként Nicoyáról tudtuk bebizonyítani, hogy a hosszú élet
Kék Zónája. Costa Rica-i utunk így végül minden fáradságot
megért.

Ami kevés megmaradt

Mielőtt otthonról eljöttem volna, még valamit el kellett
intéztem. Sem Costa Rica, sem pedig az egykor elszigetelt Nicoya
nem tudott ellenállni a fejlődésnek. Évről évre egyre több
amerikai találta meg tengerpartját, használta ki megbízhatóan
száraz, napos telét, hihetetlen partvidékét, homokos strandjait.
Fiatal családok érkeznek az északi Tamarindóba téli vakációra;
a hátizsákosok a délebbi strandokat célozzák meg, mint például
Montezuma, ahol olcsó szobák és kitűnő szörflehetőség várja
őket.
A turisták dollárjai pedig fejlődést hoznak, és hatással vannak
az itt élő fiatalok életére is. Mint a többi Kék Zóna, Nicoya
hosszúélet-kultúrája is tovatűnő jelenséggé foszlik. Mielőtt
eltűnik, testközelből akartam megtapasztalni az itteni életet.
Maradtak még nicoyaiak, akik az autentikus, tradicionális
életvitelt folytatják? Ha igen, megtalálom vajon őket? Kaphatok
majd további bepillantást e régió lakóinak hihetetlenül hosszú
életébe?
Természetesen magamnál tartottam Wagner kéziratát, hogy
segítségemre legyen a hagyományos életstílus felismerésében.
Egyik fejezetének címe ez volt: Település és földhasználat. A
következőket olvashattam benne:

A férfiak lassan és nyugodtan dolgoznak a földeken. A

munkanap körülbelül reggel hatkor kezdődik, és délig
vagy délután két óráig tart. Csak kevesen dolgoznak két
óra után. Vannak, akik reggel kilenc körül szünetet
tartanak, hogy egyenek, és igyanak a nambiróból
(vízhordó edény). A munka leteltével elégedetten
üldögélnek sötétedésig, dohányoznak, beszélgetnek vagy
szundítanak.
A megjegyzés és befejezés részben ezt írta:

Az egyén szoros kapcsolatban él a növények világával, és

a természethez fordul igényei kielégítése érdekében.
Önellátó gazdasága és az annak során alkalmazott
technikák és erőforrások nagyon hasonlítanak a hódítás
kori chorotega mintára. Habár istenek, vezetők, nyelvek
és még embertípusok is egymást követték azóta, a régi
élet alapvető vonásai mégis megmaradtak; a napi
életvitel, a helyi formák és tradíciók konok
folytonosságot tartanak fenn…

E bekezdést megmutattam Costa Rica-i asszisztensünknek, a

mindig leleményes Jorgénak, és kértem, találjon valami
hasonlót nekem. – Adjon egy napot – volt a válasz. Aznap este
ragyogó kedvvel tért vissza Doratiba. A délutánt Nicoya
városában töltötte, beszélt idősekkel, múzeumi kurátorokkal és
háztartásbeliekkel, akik tipikusan a környező vidékekről
származtak. Egy rendőr vezette nyomra.
– Van még egy ilyen hely – csivitelte Jorge spanyolul. – A
hegyekben van, Nicoya város fölött. Úgy hívják, hogy Juan Díaz.
Többórás gyalogútra van innen.
A következő nap a rendőr által rajzolt térképet követve útnak
eredtünk kocsival egy meredek, kerék vágta úton, mely a
félsziget gerincén elterülő erdős dombok közé kígyózott. Egy
útszéli viskónál megálltunk és kiszálltunk. Három kisgyermek
bámult minket, amint gyalogosan folytattuk utunkat egy
ösvényen befelé a bozótosba. Mintegy másfél órán keresztül
meneteltünk egy sűrűn benőtt dzsungelfolyosón át. A nap
keményen sütött, ruhánk csupa izzadság lett. Itt-ott a dzsungel
megnyílt, és elkaptuk Nicoya tovatűnő képeit: a hegyoldalról
leomló napsütötte síkságokat, amint a Csendes-óceán palakék
vonalában véget érnek.
Talán egy óra telt el, míg egy kanyarhoz értünk, amely mögött
egy kétszobás viskó állt. Előtte egy meztelen felsőtestű férfi
erőteljes csapásokkal fát vágott egy kis tisztáson, a dzsungel
közepén. – Üdvözlöm, Dan Buettner vagyok – mondtam, kezet
nyújtva. – Meg tudná mondani, merre találjuk Juan Díazt? –
Izzadt, kérges tenyerét az enyémbe rakta, és hagyta, hogy
megrázzam. Feltűrt nadrág volt rajta, és zokni nélkül viselte a
gumicsizmát. Teaszínű felsőtestén csillogott az izzadság. Úgy
saccoltam, olyan hatvan körül lehet.
– Juvenil Muñoz vagyok, és maga Juan Díazban van – jött a
határozott válasz. Körülnéztem. Egy kis tisztáson voltunk. Egy
falka tyúk, két tehén és egy ökör barangolt szabadon. Ez lenne a
település?
– Megállhatunk egy látogatás erejéig? – érdeklődtem. Juvenil
Jorgéra nézett, aztán vissza rám. Úgy tűnt, azt gondolja, hogy
szórakozunk vele, de a régióra jellemző tipikus,
kétségbevonhatatlan kifejezéssel válaszolt:
– Miért is ne? – és ledobta a fejszéjét. Háza nagyon hasonlított
Panchitáéhoz, kivéve, hogy itt nem volt folyó víz és áram. A
konyha chorotega stílusú volt: a padló döngölt föld volt, egy
fogón, egy fekete agyagtálban kukoricaszemek áztak, kivájt
lopótökök szolgáltak pohár gyanánt, és egy kutya szimatolt
morzsák után kutatva. A másik szobát alvásra és élelmiszer-
tárolásra használták.
Kötelességtudóan válaszolt kérdéseinkre: Mit eszik? (– Babot,
tortillát, gyümölcsöt, és egyszer egy évben marhahúst, ha
levágok egy tehenet.) Mikor fekszik le? (– Amikor a nap lemegy.)
Mikor kel? (– Amikor a nap felkel.) Folyamatosan a fejszéjét
nézte közben. – Be kellene fejeznem a munkámat – tette aztán
hozzá bocsánatkérőn.

Ez a nicoyai asszony tortillát süt, és nyolc kilométert

 gyalogol a faluba, hogy eladhassa

Három hét nicoyai tartózkodás után már teljesen

természetesnek tűnt számomra, hogy megkérdezzem,
megnézhetem-e a házát, és a válasz is természetesen igen
szokott lenni. Ez volt az első alkalom, hogy belegondoltam, én
hogy viselkednék két izzadt idegennel, akik be akarnának jönni
hozzám, megakasztanának a munkámban, és mindenféle
bárgyú kérdést szegeznének nekem. Valószínűleg hívnám a
rendőrséget.
– Természetesen – válaszoltam. – Elnézést, hogy
félbeszakítottuk.
Juvenil visszatért a favágáshoz. Hatalmas fejszéjét a magasba
emelte, majd erőteljesen lesújtott vele.
– Tényleg, mennyi idős is maga? – kérdeztem távozóban.
– Épp most töltöttem be a kilencvenet – mondta anélkül, hogy
felnézett volna. Aztán szerszámával újra lesújtott, melynek
eredményeképpen faforgácsok szálltak a levegőben.
Félórás gyaloglás után ismét egy házikóhoz érkeztünk.
Ugyanúgy nézett ki az egész, mint Nicoya fél évszázaddal
ezelőtt Wagner leírásában: kezdetleges faépületek, emelt
tyúkketrec, egyszerű, garázsméretű pajta, öszvér hajtotta
cukornádprés és egy deszkából ácsolt kis ház. Az egyetlen 20.
századot idéző dolog a bádogtető volt. A tornácon egy idős
ember pihent a függőágyban. Bentről beszélgetés és nevetgélés
hallatszott.
– Buenas tardes – kiáltott Jorge. A beszélgetés hirtelen
abbamaradt. Egy terebélyes, otthonkát és kötényt viselő
asszonyság széthúzta a bejárati ajtót takaró leplet, és ránk
nézett. – Jorge Vinda a nevem, ő pedig Dan Buettner, újságíró.
Bejöhetünk?
– Si, si – válaszolt egyfajta „miért állnak még mindig ott?”
hangnemben. Bent sült kukorica és kávé illata terjengett, a
fogónban kis tűz lobogott. Egy polcon ivóvizes korsók
sorakoztak, a falon naptár lógott. A nyitott ablaktáblákon
keresztül hűs, száraz levegő áradt be, és meg-meglengette a
függönyöket. A faasztal mellől egy középkorú pár bámult ránk
meghökkenve. Jorge bemutatott bennünket, és elmondta
jövetelünk okát.
A farm a kilencvenegy éves Ildifonso Zunigáé és feleségéé,
Segundináé volt. Ildifonso a tornácon szundított éppen;
Segundinánál pedig vendégek voltak. Ananias Baltoano és
felesége, Aida – a középkorú pár – beugrottak meglátogatni az
idős házaspárt, ami egészen addig teljesen természetesnek tűnt,
amíg meg nem tudtam, hogy ez a látogatás kétórás, nyolc
kilométeres utat jelentett. Segundina szavaival élve, ők voltak a
szomszédok. Szólt, hogy üljünk le, kávét töltött nekünk, és
kaptunk egy-egy hatalmas szeletet az édes kukoricakenyérből
is. A család részének érezhettük magunkat.
Ahelyett, hogy egyből interjústílusra váltottam volna, mint
általában, csak kortyolgattam a kávémat, és hallgattam. A
beszélgetés szép nyugodtan áttért az időjárásról Aida tizenkét
éves lányára, aki lábát törte (– Szegény teremtés! –
kommentálta Segundina), majd a szomszéd fiú születése és a
babszedés következett. – Kivágtuk a bokrokat, és beszántottuk.
Múlt héten ötven kilót gyűjtöttünk be – mondta Ananias félénk
hangon. Arca pirospozsgás, haja koromfekete volt. A
beszélgetésnek nem volt különösebb célja, inkább csak barátok
közti kapcsolattartást és némi lusta időtöltést jelentett.
Jegyzetfüzetembe ezt írtam: „A szoba időtlen kellemességet
áraszt.”
Negyedóra múlva aztán magamhoz ragadtam a szót.
Elmondtam vendéglátóimnak, mit is csinálunk mi a Kék
Zónákban, és elmeséltem jövetelünk célját, vagyis hogy
hallottam, errefelé láthatjuk még, hogyan élnek az emberek
Nicoyán évszázadok óta. Bólogattak.
– Például el tudnák nekem mondani, hogyan telik egy
napjuk?
– Hát – kezdte Aida. Rongyos barna ruhát viselt, őszbe
vegyülő haját kendő rejtette. Arca rózsaszínes volt, mintha csak
egy 16. századi flamand festményt látnánk. – A nappal együtt
kelünk. Reggelit készítek a család számára, aztán Ananias
elmegy a fiúkkal a földekre. Ezalatt én a lányokkal otthon
maradok, és kitakarítunk. Körülbelül délben a férfiak
visszajönnek. Kiadós ebédet eszünk, majd pihenünk. Délután
lehet, hogy meglátogatunk valakit, mint például most is, vagy
mások jönnek hozzánk. Este könnyű vacsorát eszünk. Általában
8.30 körül már ágyban vagyunk. Mivel nincs tévénk, nem
igazán tudunk mit csinálni napnyugta után – tette hozzá.
Segundina anélkül, hogy megkérdezte volna, kérünk-e még,
újratöltötte kávéscsészénket. Lágy szellő járta át a házat, a
függönyök meglibbentek. Ananias nagy levegőt vett, mintha
csak egy nagyot inna ezen a forró napon.
– És mit esznek errefelé, Juan Díazban az emberek?
 – Babot és rizst – válaszolt Aida. Majd egy kis szünet után
hozzátette: – Vagy rizst és babot. Attól függ, milyen kedvünk
van – mindenki nevetett.
– Azt esszük, amit Isten ad – mondta aztán Ananias, immár
komolyan.
– Tojást, rizst, babot. Néha levágunk egy csirkét.

Nicoya adatai

Nemzetiség: Costa Rica-i

Elhelyezkedés: a Costa Rica-i félsziget csendes-óceáni
partvidéke.
Lakosság: körülbelül 47 000 fő

– Milyen gyakran esznek húst?

– Az a zsebünktől függ. Ha tele van, akkor egyszer vagy
kétszer egy héten – tette hozzá a férfi a nadrágját ütögetve. Mint
később megtudtam, az egyetlen anyagi forrásuk az évi pár száz
font cukor volt, amit a falu prése termelt.
– Nincs szükségünk sok mindenre – vetette közbe Aida, a
szegénység látszatát visszautasítva. – Elégedettek vagyunk… –
az asszony szava itt pár pillanatra elhalt. – El kell magad
foglalni – válaszolta a fel nem tett kérdésre. – Amikor az
embernek túl sok ideje van, a hiányosságaival foglalkozik. Itt
elég a munka nekünk. Eléggé elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy
távol tartsuk az ördögöt, de nem annyira, hogy túlságosan
idegeskedjünk. Tiszta, nyugodt élet ez.
 – De azért unatkoznak néha? – körbenéztem. Nincs tévé,
nincs rádió vagy bármiféle elektronikus szórakoztató eszköz.
Egy hely sem jutott eszembe, ahol az elmúlt évtizedben jártam,
legyen az a Szahara, az Amazonas vagy Kongó, ahol ne lett
volna legalább tévé. – Mivel szórakoztatják magukat itt az
emberek?
– Keresek egy árnyas helyet, és megeszem egy narancsot –
válaszolt az asszony egy szempillantáson belül.
Még maradtunk egy kicsit Jorgéval, úgy egy órát talán. Most
először döntöttem úgy, hogy kikapcsolom magamban az
újságírót, és csak élvezem a délutánt. Több csésze kávét
megittunk, és ettünk még egy szelet kukoricakenyeret.
Megmutattam a tárcámban lévő képeket a családomról új
barátaimnak, nagyon tetszett nekik.
Lassacskán a beszélgetés fonala visszakanyarodott a falubeli
élethez, a hamarost érkező májusi esőhöz, majd a szürethez és a
szeptemberi közösségi ünnephez. Ellenálltam a kísértésnek,
hogy órámra nézzek, vagy arra gondoljak, mit is fogok erről az
élményről írni, netán hogy mikor nézem meg az e-mailjeimet.
Aztán feladtam, és mondtam, indulnunk kell vissza.
– Máris? – kérdezte Segundina. – Maradjanak vacsorára!
Jorgéval visszatértünk Dorati Lodge-ba. Késő délután volt, egy
kicsit hűvösebb, a lefelé menet is könnyebb volt. Beszálltunk a
kocsiba, ami a délutáni naptól olyan volt, mintha kályhába
ültünk volna. Jorge elfordította a kulcsot, a motor zökkenve
beindult. Elindult egy CD a lejátszóban. Gyorsan kikapcsoltam,
és letekertem az ablakokat. Kellemesen ereszkedtünk lefelé a
hegyről, amíg elértük a főutat, majd felgyorsítottunk, és
besoroltunk a dél felé tartó autók folyamába.
Elhaladtunk egy sor kamionpihenő mellett, amelyek
bordélyházként is működtek, majd a Nuevo Tempique Hotel
(aire acondicionado!) után egy cementgyár és hegybe vájt
külszíni bányája következett. Aztán Nicoya közelében a félsziget
első Burger Kingje, a „Gran Apertura” került utunkba. Enyhe
undorral néztem rá. Már az az egy délután Juan Díazban is elég
volt ahhoz, hogy újrakalibrálja bennem világunk lármája iránti
tűréshatáromat. A fa árnyékában, csendben elfogyasztott
narancs ötlete egészen vonzóvá vált számomra.
Most már sajnáltam, hogy nem fogadtam el Segundina
invitálását a rizses-babos vacsorára és a további egyszerű
beszélgetésre. Elképzeltem, ahogy kilépek a szabadba és
felnézek a makulátlanul tiszta, fényszennyezéstől mentes,
csillagoktól ékes kobalt égboltra, éjszaka jót alszom egyszerű
ágyamban, majd reggel a nappal együtt kelek, és keményen
dolgozom, mint ahogy Ananias és Juvenil vagy Don Faustino
egész életében teszi.
Benyúltam egy üveg vízért az utazótáskámba, észrevettem
Wagner cikkét, melyet zöld borítós mappába raktam.
Előbányásztam, és átpörgettem. Az utolsó oldalak egyikén
újraolvastam egy részt, melyet már korábban aláhúztam:

A kereskedelmi forradalom eléri Nicoyát, és a könnyebb

hozzáférés és a kereskedelmi termékek presztízse új
igényt támaszt a pénzre, melyhez csak megtermesztett
termények és előállított áruk eladásával juthatnak
hozzá. Az egyszerű, önellátó földművelő, akit teljesen
 leköt önnön megélhetésének biztosítása, nem rendelkezik
az eladásra termelendő termékekhez szükséges földdel,
sem idővel, de azzal az anyagi forrással sem, hogy a jól
működő kereskedelmi termeléshez szükséges technikai
újításokat beszerezze. … Kevés figyelmet szentelnek a
nicoyai kertekben termesztett növények szélesebb körű
termelésének, holott ezek földigénye kicsi, kevés törődést
igényelnek, cserébe viszont hozamuk jelentős… Amikor
eltűnnek majd a régi szokások – és ennek előbb-utóbb be
kell következnie –, sajnálatos, hogy csak keveset fognak
tudni megmenteni belőlük. És azok, akik ezeket ismerték,
mint az újabb és hatékonyabb világ elavult tagjai, meg
kell érjék az erkölcsi veszteséget.

Kilenc hónapon keresztül vizsgálta tudósokból és kutatókból

álló csapatunk a Costa Rica-i félsziget kicsiny kis földnyelvén élő
bámulatos emberek mindennapjait. Döntéseik és
hagyományaik új bepillantással szolgáltak a hosszú élet
titkaiba. Az egyedülálló fizikai környezet a hagyományos
életstílussal együtt igazi Kék Zónát hozott létre, melyben a világ
legegészségesebb, leghosszabb életű emberei élnek.

A Costa Rica-i hosszú élet titkai

Próbáljuk ki a Costa Rica-i Kék Zóna tanait!

Legyen egy plan de vidánk! A szerencsés százévesek erős

életcéllal rendelkeznek. Érzik, hogy szükség van rájuk, és
hozzá szeretnének járulni egy jobb világhoz.

Kemény vizet igyunk! A nicoyai víz a kalciumban

leggazdagabbak közé tartozik. Talán ezzel is magyarázható a
kevesebb szívbetegség, valamint az erősebb csontok és a
meglepően kevés combnyaktörés előfordulása.

Koncentráljunk a családra! A nicoyai százévesek a

családjukkal élnek, a gyerekek és unokák segítségükre
vannak, de egyben hovatartozást és életcélt is jelentenek.

Legyen könnyű a vacsoránk! A kisebb mértékű kalóriabevitel

bizonyul a legbiztosabb módnak, hogy több tartalmas évet
érhessünk meg. A nicoyaiak kora este könnyű vacsorát
esznek.

Ápoljunk széles körű emberi kapcsolatokat! A nicoyai

százéveseket gyakran látogatják szomszédaik. Megtanulták,
hogyan kell hallgatni, nevetni és megbecsülni értékeiket.

Dolgozzunk keményen! Úgy látszik, a százévesek mindig

élvezettel végezték a fizikai munkát életük során. Örömüket
lelik a mindennapi feladatokban.

Napfürdőzzünk eleget! A nicoyaiak rendszeres

napsugárzásnak teszik ki magukat, így segítik szervezetüket
a megfelelő mennyiségű D-vitamin felvételéhez, ami
elengedhetetlen az erős csontok és az egészséges szervezet
működéséhez. A D-vitamin-hiány számos betegség
kialakulásával összefügghet, mint például az oszteoporózis
(csontritkulás) és a szívbetegség. Az „okos” napfürdőzés
(tizenöt perc a karokon és lábakon) étrendünk megfelelő
kiegészítője.

A közös múlt ereje. A chorotega bennszülöttekhez és

tradícióikhoz való tartozás érzése enyhíti és valamelyest
stresszmentesíti a modern nicoyaiak életét. Hagyományos,
kukoricára és babra épülő étrendjük talán a legalkalmasabb
táplálékkombináció a hosszú élet eléréséhez.
 6. A görög Kék Zóna
Ahol az emberek elfelejtenek meghalni

A második világháborút követő hat évtizedben mintegy

negyedmillió görög állampolgár emigrált az Egyesült
Államokba. Köztük volt Stamatis Moraitis, egy robusztus
testalkatú, sűrű, fekete hajú, erősen bütykös kezű ember is. Az
Égei-tenger egy kis szigetéről indult útnak, azon földrészről,
mely sokat szenvedett a háború során, először az olasz, majd a
német megszállás alatt. Csupán egyetlen városban,
Karavostamóban mintegy százan haltak éhen.
Stamatis azért érkezett az Államokba, hogy lőszerbalesetben
összeroncsolódott kezeire gyógyírt találjon. Végül úgy döntött,
marad. Először New York államban, Port Jeffersonban
telepedett le. Sikerült munkát szereznie, házak és iskolák
festését vállalta. Megbízható, alapos munkájának gyorsan híre
ment. Később aztán magasabb fizetés és jobb lehetőségek
reményében először Ohióba, majd a floridai Boynton Beachbe
költözött, ahol egyszer még Rose Kennedy házát is volt
szerencséje kifesteni. Időközben megnősült, Elpinikit, egy nála
tizenhárom évvel fiatalabb amerikai-olasz lányt vett el, akivel
három gyermekük született. Az életük jól alakult, egy
háromszobás házban éltek, és a férfi egy 1951-es Chevroletet
vezetett. Röviden: Stamatis megvalósította az amerikai álmot.
 Egy nap azonban a hatvanas évei elején járó Stamatis munka
közben nehezen vette a levegőt. Egyre többször fordult ez vele
elő, és gyakran el is fáradt. A lépcsőzés is nehezére esett már,
délutánra egyre többször kellett letennie az ecsetet. Orvosa
röntgent készített tüdejéről, és tüdőrákot diagnosztizált nála –
valószínűleg az évek folyamán belélegzett festékgázok és a napi
három csomag cigaretta következményeként alakulhatott ki a
betegsége, de ez Stamatis számára sem derült ki pontosan. A
szakvéleményt további négy orvos is megerősítette, hat-kilenc
hónapot jósoltak számára.
Stamatis két lehetőség közül választhatott. Boynton Beachben
marad, és agresszív rákterápiának veti alá magát a helyi
kórházban, és így három, felnőtt gyermeke közelében
maradhat. Vagy, gondolta, visszatérhet Ikariára. Ott a lankás
hegyoldalba épült temetőben szülei mellett nyugodhatna a
tölgyfák árnyékában, kilátással a gyönyörű kobaltkék Égei-
tengerre. És míg egy Boyton Beach-i temetés legalább
ezerkétszáz dollárba kerülne, Ikaria alig kétszáz dollárba – így
feleségére is több pénzt hagyhatna. Végül úgy döntött, ősei és
honfitársai között szeretne nyugodni.
Stamatis és Elpiniki beköltöztek a férfi idősödő szüleinek
apró, fehérre meszelt házába, mely a sziget keleti partján fekvő
Agios Kirykos nevű városának határában állt. A házat mintegy
két hektáron szőlőültetvény vette körül. A szigetnek ezen a
részén az Ulyssesben is megénekelt lágy tengeri szellő fúj egész
évben. A férfi eleinte ágyban töltötte napjait édesanyja és
felesége gondoskodó felügyelete alatt. Amikor úgy érezte, élete
utolsó szakaszához ért, visszatért vallásához. Vasárnaponként
erőnek erejével felkelt, és felballagott a domb tetején álló kis
görög ortodox kápolnába, ahol annak idején nagyapja is
szolgált papként. Amint felfedezték visszatértét gyermekkori
barátai, elkezdték rendszeresen látogatni. Órákon át
beszélgettek, a férfi pedig egész nap kortyolgatta a barátok által
hozott helyi bort. Nahát! A végén még boldogan fogok meghalni,
gondolta.
A következő hónapokban aztán valami furcsa dolog történt.
Egyre erősebbnek érezte magát. Délutánonként felkelt, és a
kertben, illetve a ház mögött elterülő szőlősben bóklászott. Egy
nap aztán igazán tettre késznek érezte magát, krumplit,
újhagymát, fokhagymát és sárgarépát ültetett. Nem gondolta,
hogy be is tudja takarítani őket, de igazán élvezte a napsütés
melegét, az óceáni levegő frissességét és hogy kezei ismét a
szülőföldje talajától lehetnek maszatosak, Elpiniki pedig majd
élvezi munkája gyümölcsét, ha ő már nem lesz, gondolta.
Eltelt hat hónap, Stamatis pedig még mindig életben volt.
Leszedte a megérett zöldségeket, és olyan vitézül érezte magát,
hogy a szőlőültetvényt is rendbe tette. Teljesen átállt a sziget
életritmusára. Reggel későn ébredt, majd késő délutánig
dolgozott. Ebédet készített magának, utána pedig hosszú,
délutáni szundítás következett. Esténként otthon borozgatott
barátaival vagy lesétált a helyi tavernába, ahol még éjfél után is
együtt dominóztak. Évek múltak el, egészsége pedig egyre
inkább javulást mutatott. Hozzáépített pár szobát szülei
tanyájához, hogy gyermekei is bármikor meglátogathassák.
Felvirágoztatta a szőlőültetvényt, évente majdnem
ezernyolcszáz liter bort termelt már. Harmincöt év elmúltával
elmondhatta magáról, hogy megérte a százéves kort és
kigyógyult a rákból. Soha nem kapott kemoterápiát, nem
szedett gyógyszert vagy részesült bármiféle egyéb terápiában.
Csupán annyit tett, hogy Ikariára költözött.

Még egy Kék Zóna?

Egy telefonhívás irányította figyelmemet Ikariára. 2008 vége
felé lehetett, amikor Michel Poulain demográfus felhívott
Belgiumból. Miközben további Kék Zónák feltérképezésével
foglalatoskodott, a görög szigeteken igazán értékes leletre
bukkant. Friss népszámlálási adatok igazolták, hogy Ikarián
kimagasló arányban élnek nyolcvanöt éven felüli emberek. Úgy
tűnt, ez a sziget az egészséges százévesek aranybányája.
– Feltétlen fel kell térképeznünk! – jelentette ki Michel.
Az elkövetkező két évben két National Geographic-expedíciót
indítottunk a szigetre, hogy az ottani különlegesen hosszú
élettartamot közelről tanulmányozzuk. Az első utunk célja az
volt, hogy felkutassuk a legidősebb embereket. Nagy fába
vágtuk a fejszénket. Az olyan hosszú élettartammal kecsegtető
helyekről szóló kutatások alkalmával ugyanis, mint Ecuador
Vilcabamba-völgye, Pakisztán Hunza-völgye vagy a kaukázusi
Grúzia, már nyilvánvalóvá vált a kutatók számára, hogy
fogalmuk sincs az ott élő időseknek, hány évesek valójában. A
születési bizonyítvány kiállítása nélkül született falusiak
egészen könnyen elvesztették időérzéküket. Az egyik évben még
nyolcvanévesek voltak, pár hónappal később pedig már
nyolcvankettőnek mondták magukat. Hamarosan pedig azt
állították, hogy betöltötték a százat. És ugye senki sem kéri őket
számon, ha egy település felfedezi százéves lakosai turisztikai
értékét? Nekünk azonban biztosra kellett mennünk.
A tervünk az volt, hogy listázunk minden 1900 és 1910 közti
születést és azt, hogy ki hol és mikor hunyt el időközben, esetleg
a túlélők hol élnek jelenleg (akik már betöltötték a századik
évüket). Az egész feladatot nagyban nehezítette a sok ide-oda
költözés. Ha egy fiú például Ikarián született, de Athénban
ünnepelte a századik születésnapját, ő számít? Vagy az az
asszony, aki Athénban született, és Ikarián töltötte be a százat?
Ő belekerüljön a mintába? Michel szerint semmiképpen.
Szerinte csak az állandó lakosok kerüljenek be a kutatásba.
Vagyis nemcsak a születési és halálozási adatokra volt
szükségünk, de az elvándorlás és beköltözés számaira is.
Biztosak voltunk benne, hogy újabb Kék Zónát találtunk
Ikarián. Így hát elkezdtem az első nyomok felkutatását, azt
vizsgálva, hogy vajon mi ennek a helynek a különlegessége.
Mióta hozzáfogtunk a Kék Zónák kutatásához, egyre inkább úgy
éreztem, tudom, hol keressem a hosszú élet rejtélyének
megfejtését. Amikor először látogattam Okinavára, a hosszú élet
titkának csodaszerét kerestem – egy olyan mágikus
mikrotápanyagot, mely gátolja az oxidatív stresszt, mint például
a régóta sokra becsült, gyógyhatású kurkuma vagy fekete üröm.
Vajon összekeverhetem ezeket egy táplálékkiegészítővé?
Szardínián a Cannonau bor keltette fel az érdeklődésemet,
mivel a világon ez a bor tartalmazza a legnagyobb
mennyiségben az artériatisztító polifenolokat. Costa Ricán a
babból, tökből és a „nixtamal” nevű kukoricalisztből álló közép-
amerikai „nyerő hármas” gondolkoztatott el arról, hogy az
ételekben rejlik-e a Nicoya-félszigeten a kiemelkedően magas
élettartamhoz vezető titok nyitja. Ám tanácsadócsapatom
rávilágított, hogy a fentiek egyike sem szolgálhat önmagában
magyarázattal a hosszú életre. Idővel aztán elfogadtam, hogy a
kutatásom nem alapulhat csupán egyetlen fő összetevőn. Az
ikariai hosszú élet receptje is, hasonlóan a többi Kék Zónáéhoz,
sok apró alkotóelemből áll.

Kalózok és fosztogatók
Ikaria Törökország nyugati partjaitól körülbelül ötven
kilométerre helyezkedik el az Égei-tengerben. A sziget
szaggatott gerincű, bozótnövénnyel fedett hegyei magasan a
tengerszint fölé emelkednek, a lapos terület összesen alig
nyolcvan négyzetkilométer. Időszámításunk előtt itt sűrű
tölgyfaerdő és szőlő volt mindenütt. Homérosz története szerint
Odüsszeusz „pramnoszi borral” itatott le egy küklopszot; a
nedűt Ikarián már az i. e. 6. század óta termelték. (Kampos
faluját a szőlőművelés szülőföldjének nevezik.) A szigetet
egyébként egészségmegőrzés céljával már a görögök és rómaiak
is látogatták, hogy megmártózzanak a Therma közeli meleg vizű
forrásokban (ezek még manapság is működnek.) De aztán a
sziget görög történelemben betöltött szerepe egyre csekélyebb
lett. A kikötők hiánya, a kalózok támadásainak veszélye és az
égei-tengeri kiszámíthatatlan szelek – meltemi – egyszerűen
távol tartották az embereket. Amint a nyugati civilizációk
megvetették lábukat és virágzásnak indultak (Püthagorasz és
Epikurosz alig tizennégy tengeri mérföldre innen, Samoson
született), Ikaria egyre inkább háttérbe szorult.
Az ezt az időszakot követő mintegy kétezer évben az ikariaiak
élete határozottan kemény volt. Joseph Georgirenes, a közeli
Samos és Ikaria püspöke a 17. században tett látogatása
alkalmával úgy írta le az ikariaiakat, mint büszke, mezítlábas,
kecskebőrt viselő embereket, akik a földön alszanak. „A sziget
legnagyobb részét hegyek teszik ki, mindenütt szikla – írta. –
Kevés a völgy… amit azonban nagy erőfeszítéssel és kemény
munkával gondoznak; a talaj annyira gyenge, hogy az a kis
kukorica, amit ki tudnak termelni, fél esztendőre sem elég az itt
lakóknak. – Aztán így folytatja: – Ami igazán dicséretes, az a
levegőjük és vizük, melyek olyan egészségesek, hogy az
emberek sokáig élnek errefelé; itt mindennap találkozhatunk
százéves emberekkel is.” A 17. század végére a kalózok és
martalócok a lakosság legnagyobb részét a sziget közepén lévő
hegyekbe kényszerítették, ahol aztán a túlélők sziklás, göcsörtös
tölgyerdők közepén próbálták megteremteni megélhetésüket.
Úgy gondoltam, hogy az ikariaiak hosszú életének receptjét a
leghagyományosabb életmód követői közt fogom meglelni, ezért
hát útnak indultam a Christos település mögötti terület
feltérképezésére, ahol az élet évszázadok óta hasonló mederben
folyt. Egy háziköntöst viselő középkorú asszonytól kibéreltem
egy Fiatot, aki biztosítékként csupán a névjegykártyámat kérte
el.
– A hitelkártyámat nem kéri el? – érdeklődtem.
 – Minek? – válaszolt. – Ha el akarná lopni az autót, hová
menne vele?

Az ikariaiak saját kezükkel művelik földjeiket, és azt

eszik, amit megtermelnek: zöldségeket; a
gyógynövényből teát, a szőlőből bort készítenek

Az északi parton fekvő Évdilosz városában aztán felhívtam dr.

Ilias Leriadis alpolgármestert, aki egyben a sziget csekély
számú orvosainak egyike is volt. Elmondtam neki, hogy van
néhány bizonyítékom, hogy az itt élő emberek kimagaslóan
magas kort érnek meg, és azon gondolkodtam, talán segíthetne
megtalálni az okokat.
– A kutatása nem lep meg – válaszolta. Úgy tűnt, pont a
megfelelő emberhez fordultam, bár Ikarián született, Athénban
tanult, és keresztül-kasul bejárta Európát.
Dr. Leriadis meghívott hétvégi parasztházába, ahonnan
csodás kilátás nyílt Langadha falura. Az Athera-hegyvonulat
közepén fekvő település a tengertől védett környezetben terült
el. Az 1600–1850-es évek között itt éltek a legtöbben, mivel több
módszerük is volt a fosztogató kalózok megtévesztésére. A
városka palatetős házait például ügyesen a talajba
süllyesztették. Kémények helyett a palákat leleményesen
egymásra csúsztatva rakták úgy, hogy az esővizet elvezesse, a
füstöt pedig alig észrevehetően kiengedje. Csak a 19. század
közepén vált eléggé biztonságossá az Égei-tenger ahhoz, hogy az
emberek egész Ikariát belakhassák. A Samosról idelátogató
Georgirenes püspök azt írta, hogy sok idős és egészséges embert
látott ezen a vidéken. Vajon már a 17. században is Kék Zóna
lehetett itt?
A külső teraszon dr. Leriadis az asztalra kalamata
olívabogyót, humuszt, tömör ikariai kenyeret és bort tett, majd
leültünk beszélgetni. Számos magyarázattal állt elő az ikariaiak
hosszú életének okaira. A legtöbb közülük a kulturális
sajátosságokat emelte ki. – Itt az emberek későn fekszenek –
mondta. – Későn is kelnek, és mindig alszanak délután. Nem is
megyek be az irodába én sem tizenegy előtt, mivel senki sem
jön korábban – nagyot kortyolt borából. – Észrevette, hogy senki
sem hord karórát itt? Egy óra sem működik rendesen. Ha
valakit meghívsz ebédelni, lehet, hogy tíz órára jön, de lehet,
hogy csak délután hatra. Egyszerűen nem foglalkozunk az
idővel errefelé. Alig tizenöt kilométerre innét – folytatta, a
szürkéskék tengeren keresztül Lagrada benőtt maradványai
felett egy sziget felé mutatva – az ott Samos. Az egy teljesen más
világ. Sokkal fejlettebb. Több millió eurós felhőkarcolók,
üdülőhelyek és házak vannak ott. Samosban fontos a pénz. Itt
viszont senkit sem érdekel. Itt az emberek összedobják az árát a
közösen vásárolt ételnek, bornak, és összegyűjtik a pénzt a
vallási és kulturális ünnepekre. Ha marad a pénzből, odaadják a
szegényeknek. Ez nem egy „én” hely. Ez itt a „mi” hely.
Dr. Leriadis szóba hozta a helyi étrendet is. Ikarián a
mediterrán étkezés egy verzióját követik, mely olívaolajban és
zöldségekben gazdag, kevés benne a tejtermék és hús,
ugyanakkor napi alkoholfogyasztás kíséri. Továbbá rengeteg
burgonyát fogyasztanak itt (mivel ez a növény nagyon jól megél
a sziklás talajban), kecsketejet, babféléket, illetve némi
gyümölcsöt. Az ikariaiak az adott évszaknak megfelelően
gyűjtik be a több mint százötvenféle vadon termő zöldfűszert,
melyeket salátákba tesznek vagy pitékbe sütnek. E fűszerek
némelyike több mint tízszer annyi antioxidánst tartalmaz, mint
a vörösbor. A falvakban „hegyi teát” isznak mindennap, néha
gyógyító hatásáért, de leginkább egy esti koktélként, a
szezonálisan szedhető gyógynövényből vagy fűszernövényből
főzve. Habár kedvelik a friss halat, arányaiban keveset
fogyasztanak, hiszen a régi időkben a hegyekből a tengerig
vezető út majdnem egy napig tartott. Vagyis mire a
halkereskedő felért hozzájuk, hát bizony a hal már egynapos
volt.
 Az ikariaiak a saját mediterrán étrendjüket követik,
melyben nagy szerepet kap az olívabogyó, zöldségek,
bab, gyümölcsök, mérsékelt mennyiségű alkohol,
illetve kevés hús és tejtermék

Méz

Kutatások igazolják, hogy amellett, hogy a méz természetes

édesítőszer, segít a vércukorszintet is kordában tartani.
Továbbá azt is kimutatták, hogy az erekben lelassítja a
„rossz” koleszterin oxidációját. Az Illinois Egyetem kutatói
igazolták, hogy a sötétebb árnyalatú mézben több az
antioxidáns és kevesebb a víz, mint a világosabb verziókban.
Megemlítette még a vadmajorannát, a zsályát (flaskomilia),
egyfajta mentateát (fliskouni), az olajfa leveleiből készült
elegyet, a rozmaringot, és a leforrázott pitypanglevelekből
készült teát egy kis citrommal ízesítve.
– Az itt élők úgy vélik, nyugtató italokat isznak, de ez inkább
dupla adag gyógyszer – meséli. – A csodaszer itt a méz – teszi
hozzá. – Olyan mézük van itt, amit sehol máshol nem lehet
megtalálni a világon. Mindenhez tesznek belőle, a sebek
gyógyításától a másnaposság kúrálásáig, de influenza ellen is
használják. Az idősek egy kanál mézzel indítják napjukat. Úgy
eszik, mintha gyógyszer lenne.
A rá következő három napban úton voltam, hogy felkeressem
az orvos néhány páciensét. Bejárt utam rajzolata leginkább egy
gyermekfirkához hasonlíthatott volna. Völgyekbe ereszkedtem
le, majd cikcakkban fel a dombokon, poros utakat követtem
faluról falura. A körülbelül nyolcszáz fős Frantato város mellett
megálltam a temetőben, hogy megnézzem a születési és
halálozási dátumokat. Három százéves halt meg csak az elmúlt
évben – kiemelkedően nagy szám ez, figyelembe véve, hogy
ötezer amerikaiból csupán egy éli meg a százéves kort. Christos
falu mellett, melyet Michel is kiemelt, mint ahol különösen nagy
arányban élnek idősek, húsz kilencvenévesnél is idősebb
emberrel találkoztam. Egyikük száznégy éves volt.
Meglátogattam egy hegedűn még mindig pompásan játszó
kilencvenöt éves férfit, és egy kilencvennyolc éves asszonyt, aki
egy kis hotelt vezetett, hétvégenként pedig pénzben pókerezett.
Leparkoltam az autót egy kegyetlenül meredek és keréknyomos
út végén, és gyalog folytattam. Úgy hallottam, hogy itt él egy
házaspár, akik hetvenöt éve esküdtek össze. Hosszú kabátot,
nadrágot és Nike edzőcipőt viselő tömör, energikus asszony
mutatta meg az utat.
– Megkérdezhetem, hogy hány éves? – talán hatvannak nézett
ki.
– Nyolcvanhét vagyok – válaszolta. – Miért?
A domb tetején egy palatetős, félig földbe vájt, a hobbitok
kunyhójára emlékeztető házra bukkantam. Vasilis és Eleutheria
Giakas nyomban betessékeltek, és örömükben, hogy vendégük
érkezik, tapssal fogadtak már az ajtóban. Mindketten talán
másfél méter magasak lehettek. A férfi alaktalan pamutinget
viselt viharvert, Dannon-logós baseballsapkával, az asszonyon
pedig háziruha volt, a haját kontyba kötve viselte. Szinte
Gullivernek éreztem magam, ahogy az ajtón lehajolva
beléptem. Bent egy asztal és egy középkorinak tűnő tűzhely
fogadott, rajta egy befeketedett edény melegedett. A
ruhásszekrény ajtaján egy gyapjúkabát lógott, a korom által
bepiszkított falakon besárgult, felkunkorodott szélű fekete-
fehér képek voltak – gondolom, a háziak felmenőit ábrázolta. A
helyiségben a fokhagyma szaga állott lábszaggal keveredett, de
barátságos és meghitt volt a hangulat.
– Üljön le – mondta határozottan Eleutheria. Még csak a
nevemet vagy érkezésem okát sem kérdezte meg, de már a
teáscsészéket és egy tányér ánizslikőrös süteményt rakott az
asztalra. Közben Vasilis ideges kiskutyaként ide-oda szaladgált a
házban, próbált tüstént rendet tenni.
Vasilis és Eleutheria is Ikarián születtek, a húszas éveik elején
házasodtak össze, és egész életükben ugyanott éltek. Öt
gyermeket neveltek fel. Vasilis élete nagy részében favágóként
dolgozott egy munkacsoportban, más mezőgazdasági
dolgozóból lett favágóval együtt, akikkel közösen a sziget fáinak
nagy részét kivágták és értékesítették. A házaspár egy óriási,
negyvenöt fokos lejtőbe telepített szőlőültetvényt gondozott,
borszőlőt termeltek. A hagyományos ikariai életformát élték,
melyet dr. Leriadis így írt le: késői kelés, kerti munka, kései
ebéd, szundítás. Napnyugtakor vagy ők látogatták meg a
szomszédjaikat, vagy hozzájuk jöttek át. Teát vagy bort
fogyasztottak kései vacsoraként, aztán aludni mentek.
Étrendjük szintén követte az itt jellemző étkezést: reggelire
kecsketej, sűrített bor, zsályatea vagy kávé, hozzá méz és
kenyér. Az ebéd szinte mindig ugyanaz volt, általában
valamilyen bab (esetleg lencse vagy csicseriborsó), krumpli,
zöldek (édeskömény, pitypang vagy a spenótszerű zöld,
úgynevezett horta), illetve szezonális, kertben termő zöldség;
vacsorára kenyeret ettek kecsketejjel. Mint Szardínián és
Okinaván is, a hús leginkább fesztiválok vagy ünnepek
alkalmával került az asztalra, ekkor disznót vágott a család.

Délutáni szieszta

Lehet, hogy az óvó néniknek igaza volt – a délutáni alvásnak

tényleg jótékony hatása van. Egy kis pihenés és feltöltődés a
nap folyamán azonnal pozitív hatással van ránk. Az Athéni
Orvosi Egyetem és a Harvardi Egészségügyi Iskola kutatói
megállapították, hogy azok, akik rendszeresen szunyókálnak
délután, kisebb eséllyel hunynak el koszorúér-
 betegségekben, mint azok, akiknek nincs alkalmuk délután
pihenni. A kutatók a „rendszerességet” legalább heti
háromszori, körülbelül félórás alvásban határozták meg.

Egyik nap különösen átéreztem a Kék Zónák hangulatát náluk.

Körbevezettek a birtokukon (név szerint bemutatták a
malacaikat is). Alig szállt le a nap, mikor visszaértünk a
kunyhójukhoz. Épp teáztunk, amikor betoppant hozzájuk egy
szintén velük egykorú házaspár, kezükben egy kancsó saját
borral. A négy kortalan ember szívélyesen arcon csókolta
egymást, és letelepedtünk az asztal köré. Eleutheria meggyújtott
három gyertyát, melyek fénye beragyogta a szobát. Vasilis
köszöntőt mondott, melyet mind a négyen hangos Yamasszal
(Egészségedre!) fogadtak. Tereferébe elegyedtek, bort
kortyoltak, és időnként hatalmas nyájas, az idősekre jellemző
nevetés törte meg a beszélgetés fonalát. Nem értettem ugyan a
mondandójukat, de arra gondoltam, hogy milyen elemi erővel
bír mindez. Az emberi faj azért élte túl idáig, mert szociális lény,
képes az együttműködésre. Ahogy a testünknek örömet jelent az
étel és a szex, úgy a társas érintkezés is egyfajta alapvető
szükségletet jelent számunkra. Ám a mai nyugtalan világban
sokan inkább a tévék világába merülünk ahelyett, hogy egymás
társaságában éreznénk jól magunkat. Ezen a helyen azonban ez
nem így volt.

Lehet, hogy a teában van valami?

A második ikariai expedíciónk alatt Thea ötszobás fogadójában
szálltunk meg, mely kitűnő kilátással szolgált Nas ősi
maradványai felett az Égei-tengerre. Theával először a
fogadóval szemközti étteremben találkoztam. A valaha elegáns,
nőies, magas, középkorú hölgynek göndör, szantálfára
emlékeztető színű haja és fakó szemei voltak. Testhez simuló
farmerban volt. Ösztönösen éreztem (jó, tudtam is, mivel
tökéletes angolsággal hallottam beszélni detroiti gyerekkoráról),
hogy segítségünkre lehet a tizenöt fős tudósokból és
producerekből álló csapatunk elszállásolásában. Eleinte jó
néhány hotelt ajánlott, melyek vagy kicsinek, vagy nagyon
üzletiesnek tűntek, mielőtt szerényen felajánlotta, hogy akár
nála is lakhatnánk.
– Van öt szobám, és szívesen főzök is magukra – mondta.
2009 áprilisában csapatunk letáborozott a hónapig tartó
alapos kutatómunka idejére. Mióta belefogtunk a kutatásba,
Michel az ikariai hosszú életről szóló első eredményeit már
publikálta. Úgy vélte, a szigeten háromszor annyi egészséges
ember töltötte be a kilencvenedik életévét, mint egész
Görögországban, és Szardíniához hasonlóan az egészséges
férfiak aránya megegyezett a nőkével. (A legtöbb fejlett
országban a kilencven évet betöltött nők aránya a hasonló korú
férfiakhoz képest 4:1.) E kutatási eredmény kimutatta, hogy a
sziget igazi Kék Zóna volt.
Közben én Athénba utaztam, hogy utánajárjak az első utunk
során felmerült hosszú élettel kapcsolatos teóriáinknak. A
Nemzeti Hellén Kutatási Alapítvány az Athéni Gyógyszerészeti
Egyetem oktatójához, dr. Ionna Chinou professzorhoz irányított,
aki a gyógynövények és természetes készítmények bioaktív
tulajdonságainak Európában elismert vezető szakértője. Ő is
Görögország vidéki részén nőtt fel, és egyre inkább hitt abban,
hogy a világ tradicionális népei mindent okkal csinálnak.
Elmondta, hogy a mézet évszázadok óta egész Európában és
Amerikában is gyógyászati célokra használják. A 19. század
közepéig a görögök közvetlenül a sebekre is alkalmazták
antibakteriális hatása miatt. Számos afrikai kórházban,
megbetegedések esetén mézet javasolnak, annak
antimikrobiális tulajdonságai és gyógyhatása miatt. Dr. Chinou
a méz gyógyászati hatásait Petri-csészében sikerrel bizonyította.
Ami pedig a listámról felolvasott ikariai gyógyteákat illeti,
mindegyiket hagyományos görög gyógyszerként ismerte. A
vadmenta ínygyulladásra és fekélyekre használatos, a
rozmaring enyhíti a köszvény tüneteit, az egynyári üröm pedig
javítja a vérkeringést.
– Mondok Önnek valamit – fordult felém. – Küldje el nekem
az ikariai teákat és mézet, én pedig letesztelem őket.
Jelentkezem, ha valami különlegesre bukkanok.
Következő utam a világ egyik legelismertebb
táplálkozástudósához, az Athéni Egyetemen dolgozó dr. Antonia
Trichopoulouhoz vezetett. A Harvard Egyetem Közegészségügyi
Iskolájának munkatársaival és férjével, Dimitriosszal együtt
1993-ban kidolgozták a mediterrán étkezés piramisát. A
mediterrán étkezés nem valamiféle orvosi vagy
táplálkozástudományi kitaláció; ez a dél-európai és észak-
afrikai népek körében népszerű, több évszázada létező étkezési
szokás. Országonként változik ugyan, de az olívaolaj, zöldségek,
gyümölcsök, hüvelyesek, néhány hal és bor alkotják a fő
építőelemeit.
Az egész Ancel Keys, a Minnesotai Egyetem fiziológusának
kutatásával kezdődött, mikor is az 1950-es években hét ország
lakosságának étrendjét és szokásait vizsgálta (ezt a Hét Ország
Tanulmányaként is emlegetik), beleértve az Egyesült Államokat,
Japánt, Finnországot és Görögországot is. Úgy találta, hogy a
görögöknél a legkisebb a szívbetegség esélye, és ők élnek a
legtovább is, annak ellenére, hogy viszonylag nagy
mennyiségben fogyasztottak zsírt. Nagyrészt Trichopoulounak
köszönhető, hogy az apró görög falvak étkezési bölcsességét a
világ többi része is megismerhette. Kollégáival együtt
megállapította, hogy a mediterrán étrendet szigorúan követők
csontjai erősebbek, köreikben kisebb a rákbetegségek
előfordulása, és mintegy négy évvel tovább élnek más étrenden
élő társaiknál.
Antonia magas, méltóságteljes hölgy, rövid, vöröses hajjal. A
nyakában fukszia sál lógott, viselkedésében cseppet sem volt
jelen a tudomány kiválóságaira oly jellemző fennhéjazás.
Számomra azonnal egy kedves nagynéni benyomását keltette.
Bár nem állt szándékában az általam anekdotikusan elmesélt
ikariai étrendet kommentálni, egyből kitalálta, hogy a szigeten
élők a klasszikus mediterrán étrendet követik. Ugyanakkor
gyanította, hogy más tényezőnek is szerepe lehet.
– Ha visszamegy, ne csak azt figyelje meg, hogy mit esznek,
hanem azt is, hogyan készítik el ételeiket! – javasolta.
Dr. Christina Chrysohoou, az Athéni Orvosi Egyetem
kardiológusa az ikariaiak alvási szokásait kutatta. Azért
kerestem őt fel, mivel bizonyos ételek egészségügyi előnyeiről
szóló tanulmányai felettébb felkeltették érdeklődésemet.
Többek között megtudtam például, hogy a növényi alapanyagú
étkezés közbeni borfogyasztás növeli a flavonoidok
felszívódását és megduplázza a borfogyasztás egészségre
gyakorolt hatását. Chrysohoou úgy véli, hogy a halevők
veseműködése jobb, illetve hogy a Krétán élő kilencven évnél
idősebb férfiak több mint fele él még aktív szexuális életet (egy
előtanulmány szerint a hatvanöt–száz év közti ikariai férfiak
80%-a szintén élt házaséletet, és mintegy negyedük ezt
rendszeresen „megfelelő időtartammal” és „teljesítménnyel”
teszi).
Dr. Chrysohoou a kórházi vizitjei között talált számomra egy
kis időt, hogy leüljünk apró irodájában egy rövid beszélgetésre.
Miután figyelmesen meghallgatta feljegyzéseimet a hosszú
élettartamot illető megfigyeléseimről, megállított, amikor a
délutáni szundítást említettem. Figyelmembe ajánlotta az
Athéni Orvosi Egyetem frissen megjelent tanulmányát, mely
huszonháromezer görög felnőtt bevonásával készült. A kutatók
átlag hat éven át követték a résztvevők életét, beleértve az
étrendet, fizikai aktivitást és a délutáni alvás mennyiségét. Úgy
találták, azon személyeknél, akik időnként tartanak délutáni
sziesztát, 12%-ban kevesebb esetben fordult elő szívkoszorúér-
betegség, de a rendszeres délutáni alvóknál ez a szám már jóval
nagyobb, 37%.

Gyógyfüves teák
 Az ikariaiak vadon termő oregánóból, zsályából és
rozmaringból készítik gyógyfüves teáikat – e növények
jótékony hatása, hogy csökkentik a vérnyomást. Azonban a
fogyasztás módja is fontos: napi szinten isszák, ugyanakkor
váltogatva őket – nehogy túlzásba vigyék az egyes
összetevőket. A kutatók azt is megállapították, hogy a
kamillatea olyan tulajdonságokat tartalmaz, melyek
megakadályozzák a vérlemezkék kicsapódását; a
borsmentatea vírusellenes sajátosságokkal rendelkezik, a
hibiszkusztea pedig csökkenti a vérnyomást.

Második expedíciónk további célja az volt, hogy megvizsgáljuk,

az idős ikariaiak hogyan is boldogulnak az életben. Igen,
vannak, akik megérik a kilencvenéves kort, de vajon
egészségesek-e? Sikerült-e megőrizniük szellemi frissességüket?
A kérdés megválaszolásához Michel felvette korábbi szardíniai
munkatársunkat, Gianni Pest és egy csapat görög kutatót, hogy
felkeressék és leteszteljék az összes kilencven évet elért
szigetlakót. A kutatók feltettek egy csomó életmódra vonatkozó
kérdést az alanyoknak (például étrend, alvás, dohányzás). Aztán
egy nemzetközi protokoll alapján felmérték fizikai és mentális
funkcióikat is. Megszámolták, hogy az idősek hányszor tudnak a
székről felállni és leülni, és mennyi ideig tart számukra egy
tizenöt méter hosszú séta. A mentális élénkséget úgy mérték,
hogy egy számsort mondattak vissza velük, illetve geometriai
formákat kellett lemásolniuk. Mindezt két héten keresztül, napi
tizennégy órán át végeztük, és végül számottevő eredmények
születtek. Az ikariaiak nemcsak nagy arányban élték meg a
kilencven évet, de átlag öt-tíz évvel később kezdődtek náluk az
olyan betegségek, mint például a rák kialakulása. Továbbá a
nyolcvan év alatti görög lakossághoz mérten az ikariai lakók
körében feleannyi volt a kardiovaszkuláris megbetegedésben
szenvedők száma, és harmadannyi a depressziótól szenvedőké
– és a legnagyobb felfedezés: hihetetlenül alacsony hányaduk
mutatta a demencia jegyeit. Ez utóbbi felfedezés letaglózott
bennünket: a nyolcvan év felettiek 20%-a volt demens, mialatt a
hasonló korú athéniaknál ez az arány 50% volt – hasonlóan az
amerikaiakéhoz. Az itt élők körében a depresszió is feleannyira
volt jelen, mint a hasonló korú görögöknél. Az ikariaiak a
legvégsőkig megőrzik mentális egészségüket. De hogyan?

A társas élet itt annyira fontos, hogy esténként a

falusiak bejárják a környéket, hogy megoszthassák
 szomszédjaikkal a legfrissebb híreket

Az adatgyűjtéshez felvettük dr. Archelle Georgiout, egy éles

eszű görög-amerikai orvos-újságírót, aki régebben egy nagy
biztosítótársaság vezető orvosi tisztviselőjeként is dolgozott.
Továbbá Sabriya Rice-t is újra alkalmaztuk, akivel korábban a
Costa Rica-i expedíciónk során már együtt dolgoztunk, és a CNN
egyik vezető orvosi producere volt. Legnagyobb örömömre
felhívott még Antonia Trichopoulou, hogy néhány napra
csatlakozni szeretne a csapatunkhoz.
Beköltöztünk Thea vendégházába, és kiépítettük az
internethálózatot. A nő házikója inkább egy fedett városi
főtérre hasonlított, mintsem hotelre. A helyi asszonyok késő
délelőtt itt gyülekeztek egy kis teázásra és pletykálkodásra.
Thea férje és két gyereke a mellettünk lévő asztalnál
fogyasztotta el ebédjét. Késő éjjel aztán gyors vacsora után az
asztalokat félretolták, és az étkező egy féktelen, lármás
táncparketté alakult át. Az emberek önfeledten táncoltak,
egymásba kapaszkodva és lábaikat magasba emelve a
hagyományos görög népzenére. Thea konyháját egy félelmet
keltő, de mindig vidám hölgy, Athina irányította. Ősei
konyhaművészete a kisujjában volt, mindent úgy főzött, ahogy
elődei évszázadokon át tették. Így aztán szó szerint testközelből
tapasztalhattuk meg az általunk tanulmányozott étrendet.
Reggelire helyi joghurtot szolgált fel számunkra, és mézet,
melyet a kilencvenéves méhész szomszédjától szerzett be.
Vacsoránk alapanyagához kisétált a mezőre, majd maroknyi,
gyomnak kinéző zöldséggel tért vissza, melyeket aztán
sütőtökhöz kevert és ízletes pitékbe töltött. Helyben fogott halat,
humuszt, illetve feta sajtos görög salátát, olívaolajos burgonyát
ettünk gyógy- és fűszernövényekkel ízesítve. A kedvencem
pedig egy olyan étel lett, melybe fekete szemű babot,
paradicsomot, édesköményt sütött olívaolajjal és
fűszernövényekkel ízesítve. Ezt végül ikariai ragunak neveztük
el.
Thea kitűnő tolmácsokat talált a számunkra Eleni Mazari és
Aggeliki Skouteri személyében, akik aztán tényleg mindenkit
ismertek a környéken. Interjúkat szerveztek számunkra helyi
orvosokkal, írókkal, százévesekkel, méhészekkel, tradicionális
gyógyítókkal. Egyszer megkérdeztem Elenit, hogy ismeri-e azt a
tizenkét éves kecskepásztor kislányt, aki a kilencvenhárom éves
nagymamájával él egy távoli tanyán a hegyekben.
– Természetesen – válaszolt, előkapva a telefonját. – Ő
Angeliki Karimali. Rögtön felhívom, ha akarja.
 Bokrok fedik a meredek ikariai hegyeket az Égei-
tenger távoli részein

Archelle, Sabriya és jómagam három különböző irányba

indultunk, hogy ráleljünk az ikariai misztérium megoldására.
Archelle Ikaria történelmét tanulmányozta, és talált is egy
időben egészen közelinek mondható magyarázatot. A második
világháború és a görög polgárháború után a görög kormány
mintegy tizenháromezer kommunistát telepített ki a szigetre. A
mai napig az itt élő lakosság majdnem 40%-a a választásokon a
kommunistákra szavaz, mely még mindig a kommunista
értékrendhez való erős kötődést mutatja. Erre egy példát is
felhozott. Elmesélte, hogy meghívást kapott húsvéthétfőre
Mandria falujába egy közösségi ebédre. A meghívás délután
három órára szólt, és ő időben érkezett. Egy óriás rozsdamentes
acélüstben négy kecske húsa már rotyogott. Az „ebéd” csupán
délután öt órakor kezdődött. Az ételt az idős falusiak mérték ki
és osztották el egyenlő arányban mindenkinek. Archelle két
érdekes és fontos dolgot figyelt meg: mindenki annyi pénzt
fizetett a közösbe, amennyit megengedhetett magának.
Mindenkinek jutott, és mindenki mindent megosztott a
többiekkel. A másik dolog pedig az volt, hogy – Ha valakinek azt
mondod, jöjjön át ebédre, akkor déltől sötétedésig bármikor
felbukkanhat – mesélte. – Vagyis nagyon lazán kezelik az időt, a
sürgetésnek itt szemernyi jele sincs.
Sabriya az ikariai teákról gyűjtött adatokat. Ha a teák valóban
hozzájárulnak egészségünk hosszú távú megőrzéséhez, akkor e
két állítás biztosan helyes kell hogy legyen: először is, az idős
emberek életük során ezeket a teákat fogyasztják. Másodszor
pedig igazolhatóan jótékony hatással van egészségükre. Mert
hát nem olyan egyszerű megkérdezni egy kilencvenéves
embert, hogy mit evett és ivott eddigi élete folyamán (vajon mi
emlékszünk rá, mi volt a múlt keddi ebédünk?). Sabriya
elméletének igazolásához beleásta magát az 1960-as években
Ikarián rögzített étrendet kutató kérdőívekbe, melyek valóban
alátámasztották az emberek napi szintű teafogyasztását. Ionna
Chinou javaslatára én már jó pár hónappal korábban mintát
küldtem az Athéni Egyetemre a leggyakoribb öt
gyógynövényből, melyekből teát szoktak készíteni. Ionna
megvizsgálta a biológiai hatásukat, kutatást folytatott a
hagyományos görögországi felhasználási módokról is, az
eredményekről pedig egy húszoldalas beszámolót küldött át. Az
összes gyógynövényalapú tea polifenolokban gazdag, erős
antioxidáns hatású volt. De az igazán meglepő eredmény az
volt, hogy ezek a növények enyhe vizelethajtó hatással is
rendelkeznek, vagyis egyfolytában pisilni kell tőlük. Tehát
szervezetünknek segítenek megszabadulni a természetes
salakanyagoktól. (Ha nem pisilünk eleget, sejtjeink toxikus
nitrogénalapú összetevői felhalmozódnak, és idővel károsan
hatnak, ami magas vérnyomást eredményezhet.) Még
érdekesebb – és nagyobb valószínűséggel ad magyarázatot az
ikariai hosszú élettartamra is –, hogy a vizelethajtók csökkentik
és szabályozzák a vérnyomást. Talán az esti teának
köszönhetően alacsony a sziget lakóinak vérnyomása? A magas
vérnyomásról tudjuk, hogy a szívinfarktus és agyvérzés egyik fő
okozója, akárcsak a demenciáé. Továbbá megterheli az agyi
ereket, így azok könnyen átszakadnak vagy elzáródnak. Szépen
lassan aztán a sejtek az oxigénhiány következtében elhalnak, és
hamarosan elfelejtjük, mit ettünk 1923-ban, vagy egyáltalán
milyen nap van ma.
Már az expedíciónk vége felé jártunk, amikor Antonia
Trichopoulou csatlakozott hozzánk. Ő úgy vélte, hogy az
étrendnek még meghatározóbb szerepe van. Meglátogatta
velünk a legidősebb ikariaiakat, és végignézte, ahogy ételeiket
elkészítik. Átnézte az első kilencven étrendi kérdőív adatait,
melyeket Gianni és Michel csapata készített, és kiemelte, hogy a
többi mediterrán étrendhez hasonlóan, az itteni ételek is
gazdagon tartalmaznak olívaolajat, zöldségeket, kevés bennük a
tejtermék és húskészítmény, de mérsékelt mennyiségben
tartalmaznak alkoholt is. Egyedülálló benne a krumpli,
kecsketej, méz, bab (csicseriborsó, fekete szemű bab és lencse)
és a vadon termő növények, viszont a többi étrenddel
összevetve kevesebb gyümölcsöt és halat tartalmaz.
Később Christina Chrysohoou hat kardiológussal közös
kutatást szervezett, „Ikariai Kutatás” néven, melynek alapját
egy átfogó, hatszázhetvennégy személyre kiterjedt étrendi
felmérés adta. Néhány kutatóval bejárta a sziget hátországát, és
interjúkat készített az emberekkel fogyasztási szokásaikról és
egészségi állapotukról. Megállapította, hogy az ikariaiak
majdnem hatszor annyi babot esznek naponta, mint az
amerikaiak, halat csak heti kétszer, húst pedig havi öt
alkalommal fogyasztanak, napi hat csésze kávét isznak, és
csupán negyedannyi finomított cukrot használnak – az idősek
nem szeretik az üdítőitalokat. Továbbá nagy mennyiségű
olívaolaj-fogyasztásról, és napi kettő-négy pohár bor
fogyasztásáról számoltak be.

A napi étrend összetevői Ikarián Forrás: Christina

 Chrysohoou, Athéni Egyetem

Tulajdonképpen az ikariai étrend minden összetevője szerepet

játszik a hosszú élettartam elérésében. Például a kevés
tejtermék összefüggésben van a kevesebb szívproblémával, az
olívaolaj pedig – főként a nyersen fogyasztott – csökkenti a
rossz, és növeli a jó koleszterin mennyiségét szervezetünkben.
A kecsketej a szerotonin termelődését serkentő triptofánt
tartalmaz, és az idősek számára könnyen emészthető. Néhány
vadon termő zöld növény tízszer annyi antioxidánst tartalmaz,
mint a vörösbor. És – mértékkel fogyasztva – a bor jó hatással
van az egészségre, ha a mediterrán étrend részeként
fogyasztjuk, mivel testünk több flavonoidot, vagyis
artériatisztító antioxidánst szív fel általa. Ez olyan 1+1=3
egészség képlet. És a kávé, melytől korábban a nagymamánk
óva intett, mivel visszafogja a növekedést, most úgy tűnik,
csökkenti a cukorbetegség, a Parkinson-kór és néhány
szívbetegség előfordulásának esélyét. Dr. Oz egyszer úgy
fogalmazta meg nekem, hogy az amerikaiak számára a kávé az
első számú antioxidáns-forrás.

Leveles zöldségek

A salátakészítés remek lehetőséget kínál különféle zöldségek

fogyasztására, de a zöld leveles zöldségek önmagukban is
tele vannak vitaminokkal és ásványi anyagokkal. A zöld
levelek nátrium- és kalóriatartalma alacsony, valamint teljes
mértékben koleszterinmentesek. A- és C-vitamint, folsavat,
 kalciumot, rostokat és fitonutrienseket tartalmaznak. Ha zöld
növényeket gyűjtünk, a sötétzöldeket vagy a vöröseket
szedjük inkább, mivel ezek tápértéke magasabb, mint a
világosabbaké.

A kovászos kenyér fogyasztása (melyről Gianni megállapította,

hogy Lactobacillus sanfranciscensist tartalmaz) az étkezés
befejeztével mérsékli a vércukorszint növekedését. Az Egyesült
Államokban gyakran az elhízás kapcsán emlegetett burgonya is
fontos alkotóeleme az ikariai étrendnek, a szív számára
elengedhetetlen kálium-, B₆-vitamin- és rosttartalma miatt. Egy
tanulmány szerint, ha naponta csak öt dekagrammal több babot
eszünk, hosszabb életre számíthatunk. És ahogyan Antonia is
felhívta rá a figyelmet, mivel a szigetlakók a kertjükben
termelik meg, amit megesznek, sokkal több egészségmegőrző
tápanyagot, és kevesebb, a termelésből és feldolgozásból
származó káros vegyi anyagot visznek be szervezetükbe.
Becslése szerint, összehasonlítva az átlag amerikai étrenddel, az
ikariai étkezési szokások akár négy évet is hozzáadhatnak
életünkhöz. Négy évet!
Vagyis kétségtelenül itt van a világ legbámulatosabb, hosszú
élettel kecsegtető tényezőinek összefüggésrendszere: az itt élő
embereket időskorukban is életerő és gyors gondolkodás
jellemez, mígnem egyszer alvás közben – néha szexuális
együttlét után – gyors halál éri őket. Kutatásunk két éve alatt
utánajártunk a feladványnak. Ellenőriztük az életkorokat,
gondos étrendi kutatómunkát folytattunk, megfigyeléseinket
tudományosan alátámasztottuk, és sikerült a legelismertebb
szakembereket alkalmaznunk munkánk kiértékeléséhez. Míg
végül a csapatom és én is biztosak voltunk benne, hogy Ikaria
hosszú élettartamát az étrendjének köszönheti. De valóban
igazunk volt?
Egyik reggel Thea is csatlakozott hozzám reggeli után. Bár
ikariai származását le sem tagadhatta volna, Thea valójában
nem a szigeten nőtt fel. Amerikai apa és ikariai anya
gyermekeként Detroitban nőtt fel, ott járta ki az iskoláit, és
dolgozott ingatlanközvetítőként. Ott is ment férjhez. Amikor
megszületett első gyermekük, azt mesélte, hogy valamiféle
„zsigeri vágy” fogta el Ikaria iránt, így a családjával a szigetre
költöztek. – Nem voltam boldogtalan Amerikában sem. Kedves
barátaink voltak, a hétvégéken vacsorázni jártunk, Chevrolet-t
vezettem – mesélte. Mégis, állandóan rohantam.
Amikor megnyitotta vendégházát a szigeten, minden
megváltozott körülötte. A legtöbb zöldséget nem vásárolta már.
Beültette hatalmas kertjét, és megtermelte magának mindazt,
amire szükségük volt. Észrevétlenül is veszített súlyából.
Kíváncsi voltam rá, vajon úgy gondolja-e, hogy ez az egyszerűbb
étrend meghosszabbítja majd családja életét. – Igen – válaszolta.
– De mi erről nem így gondolkodunk. Ez ennél sokkal többet
jelent.
– Tudja, hogy a görögben egyáltalán nincs szó az
egyedüllétre? – folytatta egy kávésbögrét szorongatva. A feljövő
nap sugarai melegen áramlottak be a nádroló résein, a közeli
Égei-tenger hullámait alig hallottuk a reggelizők által keltett
hangzavarban. – Amikor mindenki tud mindenkiről mindent,
akkor egyfajta kötődést és biztonságot is érzel. Az egyedüllét
hiánya valójában jó, mert megfékezi azt, aki rosszat akarna
tenni, vagy kellemetlen helyzetbe hozná családját. Ha a
gyerekeid rosszul viselkednek, a szomszédod simán
helyreigazítja őket. Nem a jól működő rendőrség miatt
kevesebb a bűncselekmény, hanem mert a családodat nem
akarod megszégyeníteni. Az ételekről kérdezett, és igen, jobb
minőségű ételeket fogyasztunk itt, mint Amerikában. De nem
csak ez a lényeg. Ha munka közben ebédszünetre mész, akkor is
pihensz és élvezed az ételt. Élvezed annak a társaságát, akivel
éppen vagy. Az ételt itt mindig jó társaságban, beszélgetve
fogyasztjuk el.
Pár nappal később Antoniával vacsoráztam egy hosszú,
étrendi kérdőívekkel töltött nap után. A legegészségesebb
ételről faggattam. Bab? Olívaolaj? Fokhagyma? Mi van, ha csak
az egyikből eszel? Akkor is tovább élsz? Leállította a
kérdésözönömet. – Figyelj – mondta –, nem lehet csak a
mediterrán étrendre vagy bármilyen más étrendre
koncentrálni. Ha egy tömblakás kilencedik emeletén egyedül
élsz, és nem ismered a szomszédjaidat, nincsenek barátaid sem,
akkor bármennyire is tökéletes mediterrán ételeket eszel, nem
tesznek veled csodát.
 Az Ikarián termesztett gyógynövények és zöldek
legtöbbje vízhajtóként hat, és csökkentik a
vérnyomást

Ezen elgondolkoztam. Ha egészségmegőrzésről van szó az

Egyesült Államokban, leginkább edzésre gondolunk, és arra,
hogy mit eszünk – organikus élelmiszereket, ómega-3 zsírsavat
és mikrotápanyagokat. Mintegy harmincmilliárd dollárt
költünk évente csupán vitaminokra és étrend-kiegészítőkre.
Ugyanakkor az általunk bejárt Kék Zónákban az étrend csak
részben adott magyarázatot a hosszú élettartamra. A mozgás –
legalábbis ahogyan mi gondolunk rá, mint szándékos fizikai
gyakorlatok végzése – semmi szerepet nem játszik. A szardíniai
kultúra az öregeket helyezi a középpontba; az idős emberek
együtt éltek népes családjukkal. Az Egyesült Államokban a
Társadalombiztosítási Hivatal biztosítási matematikusai
kiszámolták, hogy mikor érünk el aktív korunk végéhez, és lesz
szükségünk ellátásra, illetve támogatásra. Ezt hívjuk
nyugdíjnak. Nagyobb eséllyel halunk meg az első nyugdíjas
évünkben, mint az utolsó munkával töltött évben. Érdekes
egybeesés, nem? Okinaván az élet nem mesterségesen
kiszámított. Helyette ott van az ikigai – az ok, amiért reggel
felkelnek –, mely egész életük során kitölti napjaikat. A
százévesek emiatt kelnek ki az ágyból, állnak fel a karosszékből,
oktatnak karatét, lesznek szellemi vezetők a faluban vagy adják
át kulturális szokásaikat a gyerekeknek. Az a szó, hogy
„nyugdíj”, itt nem létezik. A nicoyaiak a plan de vida kifejezést
használják az élet értelmére. Az Öregedéskutató Intézet első
igazgatója úgy vélte, hogy ha képes valaki meghatározni élete
értelmét, azzal növeli várható élettartamát.
A hetednapi adventisták egészséges, növényi alapú étrenden
élnek, melyről úgy tartják, hogy a várható élettartamot egy
évtizeddel is növelheti, a cukorbetegséget és szívbetegséget
pedig arányaiban töredékeire szorítja vissza. Közvetlenül a
Bibliából származtatják étrendjüket: „Azután ezt mondta Isten:
Nézzétek, nektek adok minden növényt az egész földön, amely
magot terem, és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt
érlel, hogy táplálékotok legyen.”{3} (1Móz – Ter 1:29) De az
adventisták életvitelébe való bepillantás jelenti az igazi
megoldást a kérdésre: hogyan tartják fenn étrendjüket hosszú
távon. A legtöbb ember, aki diétába kezd, alig két éven belül
kudarcot vall. Ám az adventisták évtizedeken keresztül bibliai
módon étkeznek. Hogyan? Az adventisták adventistákkal töltik
idejüket. Egy adventista összejövetelen senki sem fog húst
grillezni, mert ez egy vegetáriánus piknik. Senki sem nyakal Jim
Beamet, vagy szív el egy marihuánás cigit. Ahogy a harvardi
orvos és társadalomtudós, Nicholas Christakis fogalmazott a
massachusettsi Framingham lakóinak hosszan tartó kutatási
eredményeit elemezve, az étkezési szokások ugyanolyan
fertőzőek, mint mondjuk a megfázás. Számításai szerint az
elhízásra 57%-kal nagyobb az esély, ha a barátod is elhízott. Az
adventisták körében leginkább a pozitív társadalmi értékrend
terjedése a jellemző.
Az ikariai hosszú életkor titka igen bizonyosan a helyi
étrendben keresendő. De ez csupán egy része a szorosan
összefüggő apró részleteknek, melyek összehangoltan hozzák
létre azt a környezetet, ami a hosszú életet biztosítja a szigeten.
Emlékszünk Stamatisra? Soha nem kapott kemoterápiát, nem
szedett gyógyszereket és nem kereste a rák egyéb gyógyítási
lehetőségeit sem. Valószínű, hogy magától gyógyult ki a rákból.
Gyógyulása ugyanazon tényezők együttes fellépésének
következménye lehet, melyek magyarázattal szolgálnak arra is,
hogy a sziget lakói miért is élnek sokkal tovább a világ más
tájain lakó társaiknál.
Kérdezzük csak meg az Ikarián élőket, hogyan lettek
százévesek. Ők azt fogják felelni, hogy a tiszta levegő és a bor az
oka. Egy százegy éves hölgy vállát vonogatva annyit válaszolt:
„csak elfelejtünk meghalni”. A valóság azonban az, hogy
fogalmuk sincs, hogyan maradnak életben ilyen sokáig. De ha
gondosan megfigyeljük, hogyan élik életüket, akkor egy tucat
erős, egymást fokozó és mindenütt jelen lévő tényezőt találunk,
melyek mind ebbe az irányba mutatnak. Könnyű eleget pihenni,
ha senki sem kel korán, és az egész falu kiürül a délutáni
pihenő idejére. A legolcsóbb, legkönnyebben hozzáférhető
ételek a legegészségesebbek – melyekből elődjeink évszázadok
alatt ízletesebbnél ízletesebb ételeket készítettek, így tehát mi is
ezeket esszük. Nem telhet el úgy nap a szigeten, hogy nem
másznánk meg vagy húsz hegyet. Soha nem érezzük az elkésés
okozta stresszt, mert mindenki más is későn érkezik. A közösség
gondoskodik róla, hogy mindig legyen mit ennünk, de azért
enyhén érezzük azt a társadalmi nyomást is, hogy mi is dobjunk
valamit a közösbe. Kertészkedünk, mert a szüleink is ezt tették,
és a szomszédok is így cselekednek. Nem valószínű, hogy
bűncselekmény áldozatai leszünk, mert mindenki tud mindent
a másikról, egyfolytában úgy érezzük, figyelnek. A nap végén
szomszédjainkat gyógyteával kínáljuk, mert ők is így tesznek
velünk. Aztán persze néhány pohár bor is követi a teát, és
mindez jó társaságban történik. Vasárnap megjelenünk a
templomban, az ortodox ünnepeken együtt böjtölünk. És ha
meg is próbálunk egyedül lenni egy kicsit (az elszigeteltség
éveket vesz el tőlünk), vagy éppen tökfejként viselkedünk,
esetleg nulla igényünk van a szociális életre, még akkor sem
leszünk sohasem teljesen magunkra hagyatva. Szomszédjaink
kiédesgetnek majd bennünket a barlangunkból, hogy a
faluünnepen tálalt kecskehús ránk eső részét elfogyaszthassuk.
 9 erő összekapcsolása

Mindegyik tényező hozzájárul a hosszú élethez, és

mindegyikhez érdekes történeteket kerekíthetünk. Épp ezt teszi
a húszmilliárd dolláros táplálkozásipar és a
huszonegymilliárdos fitneszipar, hogy meggyőzzön bennünket
arról, hogy akkor leszünk egészségesek, fogyunk le és élünk
hosszabb ideig, ha megvesszük a megfelelő pirulát, a megfelelő
ételt, és elvégezzük a megfelelő tornagyakorlatokat. De ezek a
stratégiák valójában nem működnek. És nem azért, mert ezek a
dolgok haszontalanok. Fontos a helyes étkezés és a mozgás.
Talán még a táplálékkiegészítők is hasznosak (habár ezek nem
járulnak hozzá a Kék Zónákban tapasztalt hosszú
élettartamhoz). A probléma ezekkel csupán az, hogy nem
tartanak sokáig. Az emberek 98%-a nem fejezi be az elkezdett
diétát. A fitnesztermek átlag kilenc hónap tagsággal
számolhatnak egyénenként, és az étrend-kiegészítők szedését
általában három év után abbahagyják, mert ráunnak az
emberek. A Kék Zónák közel egy évtizedes tanulmányozása
után számomra az igazán nagy felismerés leginkább az volt,
hogy az élettartamot meghosszabbító tényezők hogyan erősítik
egymást hosszú távon. Ha azt akarjuk, hogy az emberek
egészséges életmódra térjenek át, akkor egy egész
ökoszisztémát kell köréjük építenünk. Mert ha kivesszük a
kultúrát, a kötődést, a szándékot vagy a vallást a képletből,
alapjaiban dől össze az egész. Nincs csodaszer, nincs olyan
kártyalap, ami mindent visz. Az erő az egymást kölcsönösen
erősítő összetevőkben rejlik.

Egy utolsó kérdés

Néhány hete minneapolisi otthonomból felhívtam Stamatist,
hogy néhány kérdést pontosítsunk. Ugyanabban a fehérre
meszelt házban vette fel a telefont, melybe harmincöt évvel
ezelőtt költözött. Késő délután volt Ikarián. Aznap reggel a
szőlőben dolgozott, és épp akkor ébredt fel a délutáni
pihenőjéből. Hangja komolynak és fásultnak tűnt. Pár percig
beszélgettünk, de aztán jelezte, hogy néhány szomszédja átjön
egy kis italra, és mennie kell. Egyetlen utolsó kérdésem volt
csupán. Rájött-e azóta, hogy valójában hogyan gyógyult ki a
tüdőrákból?
– Csak magától eltűnt – válaszolta. – Tíz évre rá visszatértem
Amerikába, hátha a régi orvosaim tudják rá a választ.
– És mit mondtak? – kérdeztem.
– Mindannyian halottak voltak már.

Az ikariai Kék Zóna titkai

Próbáljuk ki az ikariaiak bevett szokásait!

Fogyasszunk kecsketejet! Ha kecsketejjel egészítjük ki

étrendünket, kitűnő kalcium- és káliumforráshoz, illetve a
stresszcsökkentő triptofán hormonhoz juttatjuk
szervezetünket. A kutatók bebizonyították, hogy a kecsketej
nagyon hasonlít az emberi anyatejhez, oligoszacharidokat
tartalmaz, amelyek elősegítik a bélflóra egészséges
működését. Továbbá hipoallergén, és általában a
laktózérzékeny emberek is jól tolerálják.

Utánozzuk a hegyi életet! A leghosszabb életet megért

ikariaiak általában a sziget felvidéki részein élő szegény
emberek voltak. Sokat mozogtak, kertészkedtek, átsétáltak a
szomszédjukhoz vagy egyéb munkát végeztek a szabadban.
A számunkra fontos tanítás: több gondtalan mozgást
iktassunk be életünkbe, sokat sétáljunk, kerékpározzunk és
kertészkedjünk.
Kövessük a mediterrán étrendet! Az ikariaiak a mediterrán
étrend egy olyan verzióját követik, mely rengeteg
gyümölcsből, zöldségből, teljes kiőrlésű gabonából, babból,
burgonyából és olívaolajból áll. Főzzünk olívaolajjal, mely
koleszterinszint-csökkentő telítetlen zsírsavakat tartalmaz.
Két további tanítás: próbáljuk meg fellelni a legfrissebb
olajat, mert idővel az antioxidáns hatása eltűnik, és soha ne
hevítsük fel annyira, hogy füstöljön. A magas hőmérséklet
ugyanis az egészséges zsírsavakat lebontja, és ezáltal
veszítenek értékükből.

Gyűjtsünk gyógynövényeket! Az ikariai emberek szívesen

isznak gyógyteát családtagjaik és barátaik körében. A
tudósok megállapították, hogy ezek a főzetek óriási adag
antioxidánst tartalmaznak. A vadrozmaring-, zsálya- és
oregánóteák egyben vízhajtó hatásúak is, így a vérnyomást is
kordában tudják tartani azzal, hogy a szervezetünket
megszabadítják a felesleges nátriumtól és víztől. Igyunk
mindennap gyógyteát, és a fajtákat folyamatosan
váltogassuk!

Délutáni alvás. Vegyünk példát az ikariaiakról, és tartsunk

délutáni szünetet. A rendszeres délutáni alvók mintegy 35%-
kal kevesebb eséllyel halnak meg szívinfarktusban, talán
azért, mert a pihenés csökkenti a stresszhormon termelését
és megnyugtatja a szívet. Vagy csak mert a szundítók
egészségesebb életet élnek. A lényeg: az óvó néninknek
igaza volt!
Időnként böjtöljünk! Az ikariaiak hagyományosan tartják a
görög ortodox vallási előírásokat. Naptárjuk majdnem fél év
böjtöt ír elő. A kalóriabevitel szabályozása – ami egyfajta böjt,
mely a normál étrendnél 30%-kal kevesebb kalóriát jelent a
szervezet számára – az emlősöknél az egyetlen bizonyított
módszer az öregedés lelassítására. Legyen az egy diéta vagy
vallásgyakorlásunk része, a rendszeresen és mérsékelten
csökkentett kalóriabevitel az élettartamot növelheti.

A család és a barátok legyenek a legfontosabbak! A

társadalmi kapcsolatok rendkívül fontosak az ikariaiak
számára. A szoros ragaszkodás egymáshoz jótékonyan hat
az egészségünkre, meghosszabbítja az életet. Kutatók
száznegyvennyolc különböző tanulmányt elemezve arra a
megállapításra jutottak, hogy a közösségükhöz nem kötődő
egyének körében 50%-kal nagyobb eséllyel fordult elő
halálozás a tanulmányt követő 7,5 évben (átlagosan), mint
azoknál, akik szoros társadalmi hálóval rendelkeztek.
 7. Személyes Kék Zónánk
Építsük be a Kék Zónák tanulságait életünkbe!

Az előzőekben olvashattunk a világ Kék Zónáiban élő

figyelemre méltó emberek életéről. Elidőztünk azzal, hogy
megismerjük őket, tapasztalataik talán inspirálóan hatottak
ránk. Észrevehettük, hogy a hosszú élet képviselői nemcsak
tovább élnek, de általában az életminőségük is jobb.
Családjukhoz és barátaikhoz erősen kötődnek, és rendkívül
aktív életet élnek. Tiszta, határozott céllal ébrednek reggelente,
és a világtól kapott elismerés is támogatja őket ebben.
Túlnyomó többségük a mai napig élvezi az életet. És nem
találunk köztük mogorvát. De mindennek vajon milyen
jelentősége van számunkra?
Az átlag amerikai életstílus nem teszi lehetővé, hogy az
adottságainkat kihasználva a lehető leghosszabb ideig éljünk.
Akár egy egész évtizedet is veszíthetünk. De mi van akkor, ha
egy egyszerű programot követve fiatalabbnak érezhetjük
magunkat, fogyhatunk, maximálisan hasznát vehetjük mentális
képességeinknek, és amennyire csak lehet, működőképesen
tarthatjuk testünket? Sőt, mi van akkor, ha visszaszerezhetjük
azt az egészséges évtizedet, melyet amúgy tudtunkon kívül
elfecsérelnénk?
E fejezet felsorolja a „kilenc erőt” – a Kék Zónák kultúraközi
összehasonlításán alapuló tanulságait, a világ legjobb,
egészséget és hosszú életet eredményező gyakorlatait. Habár
ezeket a gyakorlatokat kapcsolatba hozzák a hosszú élettel, nem
feltétlenül növelik az élettartamot. Alkalmazásukkal
bizonyosan olyan egészséges szokásokat alakíthatunk ki,
amelyek a javunkat szolgálják.

ELSŐ LÉPÉSEK
Induljunk el a hosszú élet útján!

A https://​apps.​blue​zones.​com/​en/​vitality linken elérhető teszten

harminchárom kérdésre kell választ adnunk, hogy
megismerjük 1) jelenlegi korunk alapján a várható
élettartamunkat; 2) egészséges élettartamunkat – jó
egészségben eltöltött évek számát; 3) pluszéveink számát,
amennyiben kifejlesztjük ideális életstílusunkat; 4) milyen
lépéseket kell tegyünk saját egészségünk megőrzése érdekében.
A teszt kitöltése az első lépés ahhoz, hogy megtudjuk, hol is
tartunk saját hosszú életünk útján.
Második lépésben ki kell alakítanunk egy előzetes, a hosszú
életet támogató környezetet otthonunkban, vagyis személyes
Kék Zónánkat. Célunk legyen az, hogy a pozitív
viselkedésformákat természetessé tegyük, és hogy ezek
elkerülhetetlenné váljanak. Kilenc megtévesztően egyszerű, de
nagyon hatásos dolgot ajánlunk, melyet akár most rögtön, ma is
elkezdhetünk. Mind a kilenc feladat úgy épül fel, hogy a jó
dolgokat erősítse bennünk. A leckék a Kék Zónák százéveseinek
életstílusán alapulnak, és a nyugati, modern világ embereit
szólítják meg.
Kutatások bizonyították, hogy ha teljesen új elfoglaltságba
kezdünk, és kitartunk mellette legalább öt hétig, akkor egyre
valószínűbb, hogy a tevékenység szokássá válik. A „visszaesés
megakadályozása” nevű gondolkodási irányzat szerint az
akaratgyenge vagy addiktív viselkedésmódoknál – mértéktelen
evés, játékszenvedély vagy droghasználat – a változás első
három hónapja rendkívül fontos. Ha ezt a tizenkét hetet
kitartóan végigcsináljuk, akkor a visszaesés kockázata
nagymértékben csökken. Vagyis valószínű, hogy a
viselkedésformáknak létezik egy olyan időintervalluma,
melynek keretein belül, öt-tizenkét hét alatt már szokásról
beszélhetünk.
A Minnesotai Egyetemen oktató dr. Leslie Lytle hivatásos
dietetikus, az egészséges életmód doktora. Azt állítja, hogy
amint elkötelezzük magunkat egy szokás mellett, könnyebb lesz
elsajátítani. Azt tanácsolja, kezdjük mindig a legegyszerűbbel.
Mind a kilenc lecke betartása esély a további tartalmas évekre,
így hát először válasszuk azt, amelyiket a legkönnyebben meg
tudjuk valósítani. Például próbáljunk ki valami olyasmit,
amiben már korábban sikeresek voltunk. Ha régebben ment,
kis koncentrációval most is könnyedén sikerülhet. Egy másik
jótanács: egyszerre csak három feladatot próbáljunk ki. Ha
mind a kilencet egyszerre akarjuk megtanulni, valószínűbb,
hogy kísérletünk kudarccal végződik. Kezdjük inkább azzal a
hárommal, melyeknek sikerére legnagyobb az esély, aztán
szépen folyamatosan bővítsük a kört, ahogy a sikerélmény is
növekszik bennünk. Lytle szerint az is segít, ha egy barátot vagy
családtagot bevonunk a programba. A felelősséget megosztva
biztosan könnyebb tizenkét héten keresztül kitartani a program
mellett. Az önjutalmazást se felejtsük el! Ne az apró kudarcokra
koncentráljunk, a viselkedésváltozás az elején egyáltalán nem
egyszerű. A lényeg az apró győzelmekben rejlik, ünnepeljük
meg ezeket!
Első pillantásra ez az à la carte megközelítés túlságosan
könnyűnek tűnik. Ám visszatükrözi mindazt, amit a jelenlegi
kutatás is alátámaszt a pozitív, hosszú távon megmaradó
viselkedésváltozásról. E könyv programját nem időre kell
teljesíteni, hiszen sok ember számára nehéz távlati terveket
betartani. Elfoglaltak vagyunk, életünk gyakran bonyolultan
alakul, nem lenne könnyű szigorúan előírt, heti célkitűzéseket
teljesíteni.
A könnyen jött siker hatására motiváltak maradunk, azonban
a kezdeti kudarcok mindent tönkretehetnek. A kilenchetes
program az első héten csupán annyit ír elő, hogy sétáljunk
naponta tíz percet, de ha a gyaloglás nehezen megy, vagy olyan
környéken élünk, ahol nem éreznénk jól magunkat, lehetséges,
hogy ez a kicsiny célkitűzés sem úgy alakul, és az egész tervünk
sikertelen lesz. Még akkor is, ha elköteleztük magunkat az
életmódváltás mellett, a kezdeti kudarc elkedvetleníthet, és
feladhatjuk miatta terveinket.
Az alábbi feladatok közül tetszés szerint bármelyikkel
kezdhetjük. Ne felejtsük el, ahhoz, hogy jó szokásokat vegyünk
fel, a környezetünkön is változtatnunk kell! Nézzünk körül,
hogyan hozhatjuk létre saját Kék Zónánkat! Sokkal könnyebb
egészséges szokásokat megőrizni, ha a környezetünktől
megerősítést kapunk.

ELSŐ LECKE – MOZOGJUNK TERMÉSZETESEN!

Gondolkodás nélkül legyünk aktívak!

A hosszú élet sztárjai nem futnak maratont, és nem

triatlonoznak; szombat reggelenként nem változnak át hétvégi
harcosokká vagy amazonokká. Ehelyett rendszeres, alacsony
intenzitású fizikai tevékenységet végeznek, ami gyakran napi
rutinjuk része. A szardíniai Kék Zóna százéves férfijai életük
legnagyobb részében pásztorkodtak, és több kilométert
gyalogoltak naponta. Az okinavaiak több órát kertészkednek
mindennap, megtermelik az asztalra valót. Az adventisták a
természetet járják. A hosszú élet kutatói is ilyen jellegű mozgást
javasolnak.
– Az adatok azt bizonyítják, hogy a kitartóan végzett,
mérsékelt szintű testmozgás nagyon hasznos – mondja dr.
Robert Kane.
Az ideális, rendszeresített testmozgás – előzetes orvosi
konzultáció után – aerobikot, egyensúly- és izomerősítő
gyakorlatokat egyaránt tartalmaz. Dr. Robert Butler szerint
legalább heti kétszer mozgassuk át minden fő
izomcsoportunkat. Az egyensúly nagyon fontos, hiszen ez az
egyik leggyakoribb baleseti és halálozási ok az idősek körében.
(Az Egyesült Államokban a hatvanöt év felettiek körében három
felnőttből évente egy elesik). Ha csak annyit teszünk, hogy egy
kicsit egy lábon állunk napközben (például fogmosás közben),
máris sikerülhet kismértékben javítani az
egyensúlyérzékünket.
A megfelelően végzett jóga is elősegíti ezt. Továbbá megerősít
minden izomcsoportot, fokozza a hajlékonyságot, jót tesz az
ízületeknek, és enyhíti a hát alsó részének fájdalmát. Nem
utolsósorban a valláshoz hasonlóan jó szociális támasszal és
lelki erősítéssel is szolgálhat.
A rendszeres, kis intenzitású tevékenységek, melyeket a
hosszú életet élő csoportoknál megfigyelhetünk, eleget tesznek
a fenti kívánalmaknak, ráadásul ezek mind kímélik a térdet és a
csípőt. Dr. Kane szerint a cél, hogy kitartóak maradjunk.
– Hosszútávfutónak kell lennünk, nem pedig sprinternek.
Nem mondhatjuk azt, hogy „ebben az évben iszonyatosan
ráhajtok, hogy jövőre már lazábban vehessem, mert előre
letudtam a feladatot” – a végső cél az, hogy egy félórás
tevékenység (ideális esetben legalább egyórás) szokássá váljon
heti öt alkalommal. Ennek nem feltétlenül kell egyszerre
történnie, de úgy hatásosabb.

Az első lecke feladatai

Próbáljunk ki néhányat az alábbi mozgásra ösztönző

javaslatokból!

Ne kényelmesedjünk el! Ha egy kicsit megnehezítjük az

életünket, naponta több mozgást végezhetünk. Aktívabb
életstílust alakíthatunk ki, hogy például tévézésnél a
távirányító helyett a kézi programváltót használjuk, vagy lift
helyett lépcsőzünk. Szabaduljunk meg a következő
eszközöktől, amennyire csak tudunk: a tévé távirányítója,
elektromos garázsnyitó, elektromos konzervnyitó,
elektromos konyhai keverőgép, önjáró fűnyíró. És használjuk
ezeket: kerékpár, kényelmes sétacipő, gereblye, seprű,
hólapát.

Érezzük jól magunkat és mozogjunk! Írjuk össze, hogy

milyen fizikai tevékenységeket végzünk örömmel. Ahelyett,
hogy csak a mozgás kedvéért mozgunk, inkább
életstílusunkat tegyük aktívvá. Biciklizzünk vezetés helyett.
Menjünk gyalog a boltba. Munka közben kávé- és fánkszünet
helyett tartsunk sétaszünetet! Építsük be az aktív mozgást
napi rutinunkba és életvitelünkbe! Tegyük azt, amit
szeretünk! Felejtsük el az edzőtermet, ha nem szeretünk oda
járni – nem lesz kedvünk elmenni oda, ha fárasztó munkának
érezzük. Ne kényszerítsük magunkat olyan dolgokra,
amelyeket szeretünk.

Sétáljunk! Ez az a fajta tevékenység, amit az összes százéves

végzett – és végez – majdnem naponta. Nem kerül pénzbe,
az ízületeket is jobban kíméli, mint a futás, bármikor
hozzáférhető, társaságban még jobb, és ha élénken
gyalogolunk, ugyanazt a kardiovaszkuláris hatást érhetjük el,
mint futásnál. Egy nehéz nap után egy kis sétálás csökkenti a
stresszt; étkezés után pedig segíti az emésztést.

Randevúzzunk! Társaságban mindig jobban szórakozunk.

Készítsünk egy listát, kikkel szeretnénk sétálni, illesszük be a
gyaloglást a másokkal eltöltött időnkbe, így még nagyobb
 eséllyel válik szokássá. A tudat, hogy valaki számít ránk,
motiváló lehet. Gondoljuk végig, kinek a társaságát élvezzük.
Kivel szeretjük időnket eltölteni? Ki rendelkezik hozzánk
hasonló fizikai képességekkel?

Kertészkedjünk! A gyakori, kis megterheléssel járó kerti

munka teljesen átmozgatja testünket. Ültetéskor ásunk,
gyomláláskor lehajolunk, betakarításkor pedig cipekedünk. A
kertészkedés csökkentheti a stresszt, az idény végén pedig
friss zöldségekkel tölthetjük fel éléskamránkat!

Jógázzunk! Hetente kétszer járjunk el jógázni!

MÁSODIK LECKE – HARA HACSI BU

20% kalóriacsökkentés könnyen

Az okinavai idősek étkezés előtt emlékeztetik magukat a

konfuciuszi bölcsességre: hara hacsi bu. Ez figyelmezteti őket
arra, hogy álljanak meg az evéssel, ha gyomruk már 80%-ban
tele van. Átlagos napi kalóriabevitelük még manapság is
ezerkilencszáz körül mozog (a szardíniaiak hozzájuk hasonlóan
szintén visszafogott étrendet követnek, körülbelül kétezer
kalóriát fogyasztanak naponta).
Dr. Craig Willcox úgy véli, hogy ezzel az egyszerű, de hatásos
szokással könnyen visszaszoríthatjuk a bevitt kalóriák
mennyiségét. Laboratóriumi állatokon bizonyították, hogy a
módszer meghosszabbítja az életet, és az emberi szív is
egészségesebb lesz tőle. A kevesebb kalória néhány előnye
abban nyilvánulhat meg, hogy kisebb a szabad gyökökből
származó sejtkárosodás. De van egy másik üdvös mellékhatása
is: a súlyveszteség. Már 10%-os súlyveszteséggel csökken a
vérnyomás és a koleszterinszint, ezáltal alacsonyabb lesz a
szívbetegségek kockázata is. De hogyan is érhetjük el mindezt?
Legtöbbünk nem a japán szigetcsoport valamelyikén él, és nem
veszi körül ezeréves kulturális hagyomány sem.
Az egyre növekvő derékbőség ellenszere hagyományosan a
fogyókúra. Ám egyetlenegy százévessel sem találkoztunk, aki
valaha diétázott volna, mégsem ették túl magukat.
– A tanulmányozott fogyókúrák közül a legtöbb embernek egy
sem nyújt igazi segítséget – állítja a Minnesotai Egyetemen
dolgozó dr. Bob Jeffrey. – Működhet a kúra hat hónapon
keresztül is, de utána a fogyókúrázók 90%-ából elfogy a
lendület. – Még a legjobb programok is csak kevés ember
számára válnak hosszú távon hatásossá.
A legmagasabb kort megért emberek környezete és szokásai
nyújtják a legjobb útmutatót a helyes étkezéshez. A Mindless
Eating (Esztelen evés) című könyv szerzője, dr. Brian Wansink
kutatása képviseli talán a legmodernebb megközelítést arról,
hogy mi befolyásolja étkezési szokásainkat. Az okinavai idősek
ösztönösen tudják, hogy az elfogyasztott étel mennyisége nem a
telítettség mértékétől függ, hanem a környezetünktől. A
körülmények túlzott fogyasztásra késztetnek minket – a
barátok, a család, a csomagolás, az adagok, a nevek, számok,
címkék, fények, színek, gyertyák, formák, illatok, a
figyelemelterelés, a konyhaszekrény vagy éppen a
tárolóedények.
Wansink egyik kísérletében felkért egy csoport embert, hogy
nézzenek meg egy rövid filmet. A csoport felének kétszázötven
grammos, a másik felének ötszáz grammos kiszerelésű M&Ms
csokigolyót adott, hogy a vetítés alatt egyenek, ahogy jól esik. A
film végével aztán megkérte őket, hogy adják vissza a
zacskókat. Az ötszáz grammos zacskók birtokosai átlagban
százharminchét golyócskát ettek meg, a kisebb tasakos nézők
pedig csupán hetvenegy darabot fogyasztottak. Tipikusan
többet fogyasztunk a nagyobb kiszerelésű termékekből.
Wansink csapata negyvenhét terméket vett szemügyre
ugyanezzel a módszerrel, az eredmény pedig rendre ugyanaz
lett. Levonta azt a következtetést is, hogy a tányérok és poharak
mérete egyértelműen befolyással van az elfogyasztott ételre és
italra. Mintegy 25-30%-kal többet iszunk az alacsony, de
szélesebb karimájú pohárból, mint a magas és szűkből, és 31%-
kal többet eszünk a tíz deciliteres tálból, mint az öt
deciliteresből.
Amíg az amerikaiak addig esznek, míg tele nem lesznek,
addig az okinavaiak egyből abbahagyják az étkezést, ha már
nem éhesek.
– Jelentős kalóriakülönbség van egy amerikai „tele vagyok”
mondata és egy okinavai személy „már nem vagyok éhes”
kijelentése között – magyarázza Wansink. – Mi alattomosan
hízunk közben, és bár nem tömjük magunkat, egy kicsivel
mindennap többet fogyasztunk, anélkül, hogy tudatosulna
bennünk.
A legtöbb embernél van valamiféle „kalória-határvonal”,
mely mennyiséget minden egyes nap elfogyasztva még nem nő
testsúlyuk. Hajlamosak vagyunk azonban a hízásra, ha hétről
hétre csak egy kicsit is a határvonal felett étkezünk. Vagyis a
legtöbbünk számára a megoldás az, ha eleget eszünk ahhoz,
hogy ne maradjunk éhesek, de nem esszük tele magunkat.
Wansink állítja, hogy anélkül, hogy észrevennénk, körülbelül
20%-kal többet vagy kevesebbet ehetünk. És ez a 20% a
különbség a fogyás és hízás között.
Az étel mennyisége csak a mérleg egyik serpenyője. A másik a
kalóriák száma. Egy tipikus gyorséttermi hamburger, nagy adag
sült krumplival és nagy üdítőitallal közel ezerötszáz kalóriát
tartalmaz. Craig és Bradley Willcox egy átlag okinavai étkezést
ennek ötödére becsül. Vagyis, habár mennyiségre a hamburger
burgonyával és az okinavai hirtelen sült tofu és zöldség talán
megegyezik, de az utóbbi kalóriaértéke az előbbinek csupán
ötöde.
 A képen látható nyolcvannyolc éves halászhoz
hasonlóan az okinavaiak gyakran figyelmeztetik
magukat, hogy ne egyenek túl sokat

A legtöbb embertársunk pocsékul becsüli meg, mennyi kalóriát

fogyasztott aznap, tegnap vagy múlt héten, figyelmeztet
Wansink. Az ételek kalóriatartalmát mintegy 20%-kal
alábecsülik. Wansink egyik tanulmányában arra kérte alanyait,
hogy becsüljék meg elfogyasztott ételük kalóriatartalmát. Míg a
valóság ezernyolcszáz kalória volt, az átlag csupán ezer
kalóriára becsülte. Az egészséges súly megtartásának trükkje,
hogy kis kalóriaértékű ételeket fogyasztunk. Ha az
elfogyasztásra váró étel ránézésre elégnek tűnik, akkor
valószínűleg az is lesz. Ahogy Wansink írja: a mennyiség
kijátssza a kalóriát.
A második lecke feladatai

Próbáljunk ki néhányat az alábbi javaslatokból, hogy be tudjuk

tartani a Kék Zóna 80%-os szabályát!

Tálaljunk és tároljunk! Azok az emberek, akik a pultnál

szednek maguknak az ételből, majd kis ideig félrerakják,
mielőtt az asztalhoz vinnék tányérjukat, 14%-kal kevesebbet
fogyasztanak, mint azok, akik kisebb adagokat szednek, de
másodszor és ­harmadszor is visszatérnek a pulthoz.
Ismerjük fel, hogy mekkora adagra van szükségünk ahhoz,
hogy 80%-ban jóllakjunk.

Látsszanak nagyobbnak az ételeink! A húszdekás

hamburger ­duplaakkorának néz ki, ha megpakoljuk
salátával, paradicsommal és hagymával, de épp annyira
jóllakunk tőle. Azok a diákok, akik kétszer akkorára felvert, de
azonos kalóriatartalmú gyümölcsturmixot fogyasztottak, fél
óra múltán kevesebbet ebédeltek, mégis teltebbnek érezték
magukat.

Használjunk kisebb étkészletet! Ajándékozzuk el nagy

tányérjainkat, és vegyünk helyettük kisebbeket! Valószínű,
hogy sokkal kevesebbet fogunk enni, anélkül hogy ezt
észrevennénk.

Vegyünk vissza a nassolásból! Kerüljük a csábító ételeket!

Tegyük látómezőn kívülre a cukros tálkát, süteményes tálcát
és egyéb kísértéseket! Rejtsük őket a konyhaszekrény vagy
kamra mélyére! A maradék ételeket ne dobozokba
csomagoljuk!

Vásároljunk kisebb kiszerelésű termékeket! Wansink

alanyai ­23%-kal (mintegy százötven kalóriával) többet
fogyasztottak a nagy adag spagettiből, szószból és húsból,
mint a közepes adagokból.

Készítsünk napi emlékeztetőt! A fürdőszobai mérleg

egyszerű, ­hatásos emlékeztető lehet, hogy ne együk túl
magunkat. Helyezzük az utunkba, hogy mindenképpen
ráálljunk naponta. Valójában a napi súlymérés az egyik
legbiztosabb módszer, hogy veszítsünk testtömegünkből, és
hosszú távon is tartsuk a kívánt szintet. Egy kísérletben
háromezer-huszonhat nő életét kísérték végig, akik tartós
súlyvesztést szerettek volna elérni. A második év végén azok,
akik naponta mérték magukat, átlagban öt kilogrammot
fogytak, akik pedig sosem álltak rá a mérlegre, átlagosan
másfél kilogrammot híztak. Vagyis, a súlyukat rendszeresen
ellenőrző nők két év alatt 6,5 kilogrammal voltak
eredményesebbek tár­saiknál.

Lassabban együnk! Ha gyorsan eszünk, általában többet

fogyasztunk. Ha lelassítunk, időt adunk magunknak, hogy
érzékel­jük és tudatosítsuk magunkban, hogy már nem is
vagyunk annyira éhesek.

Koncentráljunk az ételre! Garantáltan ész nélkül eszünk, ha

 közben a kedvenc műsorunkat nézzük a tévében, vagy e-
mailt írunk egy barátunknak. Ha éhesek vagyunk, akkor csak
az evésre koncentráljunk! Lassabban, kevesebbet fogunk
fogyasztani, és jobban fog ízleni az étel is.

Üljünk le! Legtöbbünk menet közben eszik, az autóban, a

hűtő előtt ácsorogva vagy miközben a következő
megbeszélésre megyünk. Ez azt jelenti, hogy nem vesszük
észre, mit eszünk vagy milyen gyorsan fogyasztunk. Szokjunk
hozzá, hogy ülve étkezünk – az evésnek tulajdonítsunk
jelentőséget –, így jobban élvezhetjük az ízeket és az ételek
jellegét. Lassabban fogunk enni, és teltebbnek érezzük majd
magunkat.

Együnk korán! A Kék Zónákban a főétkezést általában a nap

első felében költik el. A nicoyaiak, okinavaiak és szardíniaiak
délben esznek a legtöbbet, míg az adventisták reggelire
veszik magukhoz a legtöbb kalóriát. Az összes Kék Zóna-lakó
késő délután vagy kora este fogyasztja a legkevesebbet.
Néhány adventista szerint, ha reggelire sokat és a megfelelő
összetevőket fogyasztjuk (teljes kiőrlésű gabonák,
gyümölcsök, tej, mogyoróvaj), szervezetünket a nap nagy
részére feltöltjük, és kevésbé epekedünk az édes vagy zsíros
étkek iránt.

HARMADIK LECKE – ZÖLDÁLLÁSPONT

Kerüljük a húst és a feldolgozott ételeket!
A legtöbb Nicoyán, Szardínián és Okinaván élő százévesnek
sosem adatott meg a lehetőség, hogy feldolgozott ételt,
szénsavas üdítőt vagy sós rágcsálnivalót egyen. Életük nagy
részében feldolgozatlan ételeket ettek kis adagokban. Ritka
alkalmak kivételével kerülték a húst – vagy pontosabban, alig
jutottak hozzá. A tradicionális nicoyaiak, szardíniaiak és
okinavaiak azt ették, amit a kertjükben megtermeltek,
kiegészítve állandó alapanyagokkal: durumliszttel (Szardínián),
édesburgonyával (Okinaván) vagy kukoricával (Nicoyán). Az
adventisták egy része teljesen kerüli a húsfogyasztást. Étrendi
intelmeik a Teremtés könyve 1:29-ből származnak.

Azután ezt mondta Isten: „Nézzétek, nektek adok

minden növényt az egész földön, amely magot terem,
és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel,
hogy táplálékotok legyen.”{4} (1Móz – Ter 1:29)

Tudósok egy csoportja hat olyan kutatást vetett össze, amely a

világ különböző tájain több ezer vegetáriánus étkezési szokását
mérte fel. Arra jutottak, hogy azok, akik korlátozták
húsfogyasztásukat, tovább éltek. Vannak, akik attól tartanak,
hogy a növényi étrend nem tartalmaz elég fehérjét és vasat. Dr.
Leslie Lytle szerint a helyzet azonban az, hogy a tizenkilenc
évnél idősebb embereknek testkilogrammonként csupán 0,8
gramm fehérjére van szüksége, vagyis átlag 50-80 grammra
naponta.
– Szervezetünk nem képes a fehérje tárolására – magyarázza.
– A felesleges fehérje kalóriává alakul, és ha nem használódik
fel valamilyen tevékenység vagy a létfenntartás folytán, végül
zsírrá alakul át. Habár testünknek csak kis mennyiségben van
rá szüksége, minden étkezésnél fogyasztanunk kellene belőle. A
fehérje enyhén eltelít bennünket, és megakadályozza az
éhségérzetet keltő vércukorszint-ingadozást. – Ehhez
hasonlóan, a legtöbb esetben a dúsított gabona elegendő vashoz
juttatja a szervezetünket (kivéve a menstruáció előtt álló nőket).
A túl sok vas azonban veszélyeztetheti az egészségünket, mivel
szerepet játszhat a szabad oxigéngyökök kialakulásában.
A bab, a teljes kiőrlésű gabonák és a kerti zöldségek alkotják a
fent említett hosszú életet elősegítő étrendek alappilléreit. A
szardíniai pásztorok búzadarából készült lapos kenyeret
visznek magukkal a legelőkre. A nicoyaiak tortillát esznek
minden étkezéskor. A teljes kiőrlésű gabona része az
adventisták étrendjének is. Ezekben a gabonafélékben rostok,
antioxidánsok, feltételezett rákellenes hatóanyagok
(oldhatatlan rostok), koleszterincsökkentők és véralvadásgátlók,
továbbá alapvető ásványi anyagok vannak. A babfélék
(hüvelyesek) is hangsúlyos szerepet játszanak a Kék Zónák
lakosainak étrendjében. A hüvelyesekben gazdag étrendről úgy
tartják, hogy csökkenti a szívszélhűdés előfordulásának, illetve
a vastagbélrák kialakulásának kockázatát. Rendkívül sok
egészséges flavonoidot és rostot tartalmaznak (amelyek
csökkentik a szívbetegség kockázatát), és tökéletes nem állati
eredetű fehérjeforrások.
Az okinavai étrend fontos elemét, a tofut összehasonlítottak a
Franciaországban kapható kenyérrel és a kelet-európai
burgonyával. Az eredmény pedig az (habár sokan nem tudnák
nélkülözni a kenyeret és krumplit), hogy a tofu szinte
egyedülállóan tökéletes étek: alacsony kalória- és magas
fehérjetartalmú, ásványi anyagokban gazdag,
koleszterinmentes, környezetbarát, és tele van aminosavakkal,
melyek elengedhetetlenek a létfenntartáshoz. Kitűnő
fehérjeforrás, és mentes a hús mellékhatásaitól. A tofu olyan
összetevőt, fitoösztrogént tartalmaz, ami a nők érrendszerére
védelmező hatással van. Továbbá úgy tűnik, a fitoösztrogén
mérsékelten enyhíti a koleszterinszintet, és hozzájárul az
egészségesebb véredények megőrzéséhez.
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a magas kort
megélt emberek nem esznek húst. Az ünnepi asztalra sok hús
kerül Szardínián. Az okinavaiak malacot vágnak holdújévkor,
és a nicoyaiak is tartanak disznót. De csupán néhány
alkalommal esznek húst havonta. A legtöbb figyelmeztetés a
vörös vagy feldolgozott húsokra vonatkozik, mint például a
baconszalonna. Mind dr. Robert Kane, mind pedig dr. Robert
Butler állítja, hogy étrendünk kialakításánál fontos a kalóriák
helyes eloszlása az összetett szénhidrátok, zsírok és fehérjék
között, a minimumon tartva a telítetlen és telített zsírokat,
illetve a sót.
– A lényeg, hogy csak a szükségeset vegyük magunkhoz, és ne
essünk túlzásba – magyarázza dr. Kane. – Leszokhatunk az
állati eredetű élelmiszerekről, de rengeteg vegetáriánus sokkal
több koleszterint vesz magához a sajtokkal, tejjel és egyéb
termékekkel, mint amit egyébként megennének, ha mértékkel
fogyasztanának húst. – Az öt Kék Zónából négyben jelen volt a
sertéshús, de mégsem fogyasztották rendszeresen.
A mogyorófélék külön figyelmet érdemelnek a „hosszú élet
étkei” közül. Az adventisták körében nemrégiben végzett
tanulmányok szerint feleannyi a szívmegbetegedések aránya
azon emberek körében, akik hetente legalább ötször esznek
mogyoróféléket, mint azoknál, akik ennél ritkábban
fogyasztanak magvakat. Az egészségre vonatkozó állítások
szerint a mogyorófélék az elsők között voltak, melyeket az
amerikai Élelmiszer és Gyógyszer Minisztérium (FDA)
minősítetten engedélyezett. Az FDA 2003-ban jóváhagyott egy
„minősített egészségügyi ajánlást”, mely így szólt: „tudományos
bizonyítékok azt sugallják, bár nem bizonyított a tény, hogy ha
naponta csupán négy dekagramm telített zsírsavakban és
koleszterinben szegény mogyorófélét fogyasztunk, csökken a
szívinfarktus kockázata.”
A kutatások rámutattak arra, hogy a mogyorófélék a vér
koleszterinszintjének csökkentésével segítenek megóvni a
szívet. A Harvard Egyetem Közegészségügyi Iskolájának széles
körű, máig folyó vizsgálata szerint a gyakran mogyorót
ropogtató embereknél kisebb volt a koszorúér-betegség esélye,
mint a magvakat ritkán vagy soha nem fogyasztó társaik
körében. Az Adventista Egészségügyi Kutatás (AHS) rávilágított,
hogy a legalább heti ötször hat dekagrammot fogyasztók
átlagban két évvel tovább élnek társaiknál.
– Nem tudjuk, milyen erő tulajdonítható a magvaknak. Lehet,
hogy csupán arról szó, hogy azok, akik nagy mennyiségben
fogyasztanak mogyoróféléket, nem esznek gyorsételeket. De az
adatokból tisztán látható a pozitív hatás – mondja dr. Gary
Fraser, az AHS kutatás vezetője. Az egyik magyarázat az lehet,
hogy a magvak jelentős mennyiségben tartalmaznak
egyszeresen telítetlen zsírsavakat és vízben oldódó rostokat, és
mindkettő csökkenti az LDL koleszterint, említi meg. A magvak
továbbá viszonylag gazdag E-vitamin-források is, amely szintén
egy lehetséges szívvédő tápanyag. A leghatásosabb magvak a
mandula, földimogyoró, pekándió, pisztácia, mogyoró, dió és
néhány fenyőmagféle. A brazil mogyoró, a kesudió és a
makadámdió egy kicsivel több telítetlen zsírt tartalmaz, és
kevésbé értékes, de az összes mogyoróféle jótékony hatású.

A harmadik lecke feladatai

Próbáljunk ki néhányat az alábbi javaslatokból, hogy

étrendünkbe minél több növény kerüljön.

Napi négyszer-hatszor fogyasszunk zöldséget! A Kék Zónák

étrendjei minimum kétféle zöldséget tartalmaznak
étkezésenként.

Csökkentsük a húsfogyasztást! A Kék Zónák százévesei

korlátozott mennyiségben fogyasztanak húst. Próbáljuk meg
utánozni étrendjüket, csak heti kétszer együnk húst, és akkor
se többet egy közepes szeletnél!

Legyen a gyümölcs és a zöldség a szemünk előtt! Tegyünk

egy csodás gyümölcstálat a konyhaasztal közepére! Az aljára
rejtsünk egy cetlit „Tölts meg!” felirattal. Ahelyett, hogy a
hűtőszekrény mélyére rejtenénk a zöldségeket, helyezzük a
polcra, jól látható helyre!
 Elő a babbal! A babfélék a Kék Zónák legtöbbjében az
étrendek alappillérei. Használjunk babot vagy tofut a
vacsoránk vagy ebédünk elkészítéséhez!

Naponta együnk mogyoróféléket! Az Adventista

Egészségügyi Kutatás bebizonyította, hogy bármilyen
mogyoróféle fogyasztása meghosszabbítja várható
élettartamunkat. Figyelmeztetés: három dekagramm
mogyoró általában százhatvanöt-kétszáz kalóriát tartalmaz,
így hat dekagramm akár négyszáz kalória is lehet.

Halmozzunk fel! Mindig tartsunk otthon mogyoróféléket,

lehetőleg öt dekagrammos, vagy ennél kisebb adagokban.
(Ha hűtőben tároljuk, az olajbevonat is friss marad.) Az
irodában is legyen kéznél délutáni rágcsálnivaló,
megelőzhetjük vele a további nassolást vacsoráig.

NEGYEDIK LECKE – AZ ÉLET SZŐLŐJE

Mértékletes borfogyasztás

Epidemiológiai vizsgálatok rámutattak, hogy a napi sör-, bor-

vagy rövidital-fogyasztás jótékony hatással van az egészségre.
De a Kék Zónákban tapasztaltak alapján ez a következetes és
mérsékelt ivásnak tulajdonítható. Okinaván ez a baráti körben
megivott napi egy pohár szakét jelenti. Szardínián egy pohár
vörösbort étkezésenként, illetve baráti összejövetelekkor.
 Egy pohár Cannonau borral mondanak tósztot
Szardínián. A helyben termelt nedűben erőteljesebb
koncentrációban van jelen a polifenol

A napi egy-két pohár borról úgy tartják, csökkenti a szívbaj

kialakulásának kockázatát, ám az alkoholfogyasztásról
ugyanakkor azt is kimutatták, hogy növeli a mellrák esélyeit.
Úgy tűnik, csökkenti a stresszt és a krónikus gyulladások káros
hatásait. Arról nem is beszélve, hogy egy pohár bor az étkezés
mellé jó alkalmat biztosít arra, hogy étkünket lassan fogyasszuk
el.
A vörösbor további bónusszal szolgál, olyan artériatisztító
polifenolokat tartalmaz, melyek segíthetnek az érelmeszesedés
elleni küzdelemben. Extra antioxidáns-adagért válasszuk a
szardíniai Cannonaut. Ám ne feledjük az ital toxikus hatásait
sem a májra, az agyra és más szervekre – a balesetek
megnövekedett kockázatáról nem is beszélve –, ha a napi bevitt
mennyiség meghaladja az egy-két pohárnak megfelelő adagot.
Ebben az esetben ugyanis az egészséges előnyök tovaszállnak.
Nemrég egy barátom azt kérdezte tőlem, megspórolhatná-e az
egész heti adagot, majd szombaton mind a tizennégy pohár
nedűt egyszerre inná meg. A válasz: nem!

A negyedik lecke feladatai

Igyunk meg napi egy pohár vörösbort!

Jó minőségű vörösbort vásároljunk! A szardíniai Kék

Zónában Cannonau bort isznak. Ezt a fajtát nehéz fellelni
máshol a világban, de bármilyen másfajta vörösbor
megteszi.

Ajándékozzuk meg magunkat a boldogság órájával!

Jelöljünk ki egy órácskát naponta, amit barátainkkal vagy
házastársunkkal töltünk, és közösen elfogyasztunk egy
pohár bort, étvágygerjesztőnek pedig mogyorót nassolunk
hozzá.

Csak lazán! Nem kell több napi egy-két pohár vörösbornál

ahhoz, hogy az egészségünkre gyakorolt jótékony hatását
élvezhessük. Ha túlzásba esünk, előnye elillan, tehát csak
módjával igyunk.
ÖTÖDIK LECKE – CÉLKITŰZÉSEK
Szánjunk időt arra, hogy az egészet lássuk!

Az okinavaiak ikigainak hívják, a nicoyaiaknál plan de vida, de

mindkét kulturális kifejezés jelentése annyit tesz: „az ok, amiért
felkelek reggel”. Az erős céltudatosság talán a stresszt is enyhíti
az idős okinavaiaknál, de segít mérsékelni az Alzheimer-kór, az
ízületi gyulladások és szélütések esélyét is.
A Nemzeti Egészségügyi Intézetek megbízásában dr. Robert
Butler és munkatársai egy kutatást végeztek, ami az
elhatározási szándék (céltudat) és a hosszú élet közti
összefüggéseket vizsgálta. A tizenegy éven keresztül folyó
kutatásban hatvanöt és kilencvenkettő év közötti, jó testi és
szellemi állapotnak örvendő időseket vizsgáltak. Azt találták,
hogy azok a személyek, akik egyértelmű célokat fogalmaztak
meg életükben – hogy miért keljenek fel reggel, vagy min
változtassanak –, tovább éltek és fürgébbek voltak céltalanul
tengődő társaiknál. A tanulmány azt is kimutatta, hogy 1999.
december 31. után az elhalálozások száma az idősek körében
magasabbra szökött. Vagyis sokuk célja valószínűleg az volt,
hogy megérjék az ezredfordulót.
A motiváció olyan egyszerű is lehet, mint hogy lássuk a
gyerekeket vagy unokákat felnőni. Származhat valamiféle
munkából vagy hobbiból, főleg, ha teljesen képesek vagyunk
átadni magunkat neki. Dr. Csíkszentmihályi Mihály, a
Claremont Egyetem pszichológusa nagyon jól leírja ezt az érzést
a Flow – Az áramlat – A tökéletes élmény pszichológiája című
művében. Úgy jellemzi az áramlatot, mint afféle zen
lélekállapotot, amikor az egyén teljes mértékben elmélyed a
tevékenységben, amit végez, és egyesül vele. Egyfajta
szabadságérzéssel írható le, örömmel, beteljesüléssel és
készséggel, és amíg ezt végzi az ember, az időleges érdekek
megszűnnek létezni (idő, étel, egó stb.). Ha felismerjük azt a
fajta tevékenységet, ami számunkra flow-élménnyel jár, és ezt a
munkánk vagy hobbink középpontjába tudjuk állítani, akkor ez
életcélunkká válhat.
Egy teljesen új tevékenység is céllal tölthet el. Új hangszer
megismerése vagy egy idegen nyelv tanulása dupla élvezettel
jár, hiszen mindkettőről bebizonyították már, hogy elménket
élesíti, karbantartja.
– Agyunk tornáztatása rendkívül fontos – mondja a Bostoni
Orvosi Egyetemen tanító dr. Thomas Perls. – Új és összetett
dolgokat kell művelnünk. Amint a tevékenység elveszíti
újdonságát, új dolgok után kell néznünk. Ezzel eddzük az
agyunkat, ami bizonyítottan lassítja a memóriaveszteséget, és
talán még az Alzheimer-kór kialakulását is.

Az ötödik lecke feladatai

Életcélunk felismerése érdekében próbáljuk ki az alábbi tippeket.

Alkossuk meg személyes küldetési nyilatkozatunkat!

Hogyan találhatunk egyet, ha nincs igazi célunk? A személyes
küldetési nyilatkozat megfogalmazása jó kezdés lehet.
Kezdjük azzal, hogy egy egyszerű, könnyen megjegyezhető
választ adunk erre a kérdésre: Miért kelünk fel reggel?
 Gondoljuk át, mi hoz minket lázba, mi az, amit,
képességeinket kihasználva szeretünk csinálni, mi az igazán
fontos a számunkra!

Találjunk egy társat! Találjunk valakit, akivel

megbeszélhetjük életcélunkat, és a segítségével dolgozzunk
ki egy megvalósítási tervet. Ez a személy lehet egy barát,
családtag, házastárs vagy kolléga – valaki, aki őszintén segíti
elképzelésünket és támogatja sikereinket.

Tanuljunk valami újat! Kezdjünk el (új) hangszeren játszani,

vagy tanuljunk nyelvet! Mindkét tevékenység azok közé a
hathatós módszerek közé tartozik, amelyek segítségével
megőrizhetjük szellemi frissességünket.

HATODIK LECKE – LASSÍTSUNK!

Szánjunk időt a stressz enyhítésére!

A szardíniaiak délután öt órakor az utcákon gyülekeznek, a

nicoyaiak minden délután pihennek kicsit, és barátaikkal
vannak. Emlékezzünk csak Ushira és a moaira. Minden este
vacsora előtt együtt töltenek egy kis időt, és beszélgetnek. A
százéves kort megért emberek valamiféle magasztos derűt
árasztanak magukból. Ez részben azért lehet, mert testük a kor
előrehaladtával lelassul, másrészt pedig azért, mert elég bölcsek
ahhoz, hogy tisztában legyenek vele: az élet legértékesebb
pillanatai elsuhannak mellettünk, ha csak vakon a célszalag felé
igyekszünk. Emlékszem, ahogy Okinaván Gozei Shinzato egy
pillanatra abbahagyta a mosogatást, hogy megcsodálja a
káprázatos zivatart, vagy ahogy a szardíniai Tonino Tola
pásztor megállt és végignézett az alattunk elterülő smaragdzöld
mezőkön. Közel nyolcvan éven keresztül mindig ugyanaz a
látvány fogadta, mégis szánt rá időt, hogy újra és újra
megcsodálja.
Az adventisták számára a szombat jelenti mindezt. Hatékony
stresszoldóként működik. Péntek napnyugtától szombat
napnyugtáig a hívők „időbeni menedéket” hoznak létre maguk
körül, mely alatt Istenre, családjukra és a természetre
fókuszálnak. Nem dolgoznak. A gyerekek nem vesznek részt
szervezett sporteseményeken, nem készítik el házi feladatukat.
Ehelyett a családok együtt tevékenykednek, például túráznak,
ami közelebb hozza őket egymáshoz és Istenhez. Ezt az
időszakot arra szánják, hogy eltávolodjanak a hét egyéb
történéseitől, és lecsendesüljenek.
Az eredmény pedig a jóllét egy magasabb rendű foka. De
hogyan is segít bennünket a lelassult tempó tovább élni? A
válasznak köze lehet a krónikus gyulladáshoz. A gyulladás a test
reakciója a stresszre. A stressz jelentkezhet sérülés, fertőzés
vagy idegesség formájában. Kismértékben akár jó is lehet –
segít legyőzni a betegségeket, előrelendíti a gyógyulást vagy
felkészít egy traumás eseményre. De ha krónikusan alakul ki
gyulladás, a szervezetünk önmaga ellen fordulhat. Dr. Claudio
Franceschi olasz endokrinológus kidolgozott egy ma már széles
körben elfogadott elméletet a krónikus gyulladás és az öregedés
közti kapcsolatról. Idővel, véli, a gyulladás negatív hatásai
felerősödnek, és olyan helyzetet hoznak létre a szervezetben,
melyek elősegíthetik a kor előrehaladtával gyakrabban
kialakuló betegségeket, mint például az Alzheimer-kór,
érelmeszesedés, cukorbaj és kardiovaszkuláris betegség
megjelenését. Az életritmus lassításával talán kontroll alatt
tarthatjuk a krónikus gyulladásokat, így elméletileg az ehhez
kapcsolódó betegségeket is.
Az egészségügyi előnyökön túl a Kék Zóna eme leckéje sok
egyébbel is gazdagítja az életet. A lassítás a többi leckét is
szorosan összeköti – a helyes táplálkozás, a barátok
megbecsülése, a lélekre fordított idő, a család elsőbbsége és
olyan dolgok létrehozása, melyek további célokra mutatnak rá.
Emlékszem, ahogy egy borús délután Raffaella Monnéval
üldögéltem a szardíniai Arzana falucskában. A legtöbb
gyermekét már túlélte, mégis, ez az asszony teljes mértékben
élvezte az életet. Százhét évesen a nap nagy részében az
otthonában tartózkodott, némely délután pedig átugrott a közeli
piacra. Habár csupán suttogásra futotta neki, szeretni való,
derűs kedélye vonzotta az embereket. A gyerekek kitaláltak
valamit, hogy meglátogathassák az iskolából hazafelé.
Aznap, amikor találkoztunk, Raffaella almát hámozva
üldögélt, miközben peregtek felé kérdéseim az étkezési
szokásairól, a fizikai kondíciójáról, a családjával való
kapcsolatáról és hasonlókról. Válaszai szűkszavúak voltak, és
zárkózottak. Végül bosszúsan feltettem neki egy kérdést:
Százhét évet megélve van-e valami jótanácsa a fiatalabbak felé?
Felnézett rám, szeme szikrákat szórt.
– Igen – vetette oda. – Az élet rövid. Ne fuss olyan gyorsan,
mert elszalasztod!
Ugyanakkor ismételten a környezet 22-es csapdájával állunk
szemben. A nyugati világban a teljesítményt, a státuszt és az
anyagi javakat nagyra értékelik, ezek pedig felemésztik időnk
nagy részét. A teljes munkaidőben foglalkoztatott amerikaiak
heti negyvenhárom órát dolgoznak, és a fejlett ipari országok
közül a legrövidebb fizetett szabadság jár számukra. Aztán
amikor szabadságra mennek, 20%-uk még mindig kapcsolatban
marad a munkahellyel – említi egy forrás. Általában sokra
becsüljük a munkát és az alkotóképességet; büszkeséggel tölt el
bennünket, ha elfoglaltak vagyunk. Elég kevés kulturális
intézmény létezik, amely a lassításra, pihenésre és
stresszoldásra buzdítana bennünket.
Ha megteremtjük az időt lelkünk számára, azzal teret adunk
a lassításnak. A jóga vagy meditáció is némi lelki nyugalmat hoz
létre. A Soto Zen Buddhista Iskola által felszentelt Steve Hagen,
a Buddhism, Plain and Simple (Buddhizmus világosan és
egyszerűen) című könyv szerzője a meditációt a lassítás
alappillérének tekinti:
– A meditáció olyan módszer számunkra, mellyel kiléphetünk
az önmagunkra figyelésből, és rálelhetünk az igazi szabadságra.
A rendszeresen végzett meditálás segíti elménk lelassulását,
megszabadítja a szüntelen csacsogástól. Segít a
koncentrációban, segít a világot olyannak látni, amilyen
valójában, és nem olyannak, amilyennek egyébként
képzelnénk. Felkészít bennünket az előttünk álló napra. Általa
felismerjük, hogy a rohanás, az aggódás és a sürgetés, mellyel
annyi mindent megközelítünk, nem is olyan fontos. Ha ezt
felismerjük, az összes többi csendesebb életmódra irányuló
módszert könnyebben alkalmazhatjuk.

A hatodik lecke feladatai

Próbáljuk ki az alábbi javaslatokat, hogy ráleljünk egy csendes

helyre Kék Zónánkban, ahol lelassíthatunk.

Csökkentsük a zajt! A tévé, a rádió és a világháló előtt töltött

idő minimalizálása csökkenti az érzékelhető lármát
életünkben. Szabadítsuk meg otthonunkat a tévétől és a
rádiótól, amennyire csak tudjuk, vagy korlátozzuk számukat
szobánként egyre! A legtöbb elektronikus szórakoztató
készülék csak táplálja lelkünk vibrálását, ami pontosan az
ellenkező hatással lesz a lassításra.

Érkezzünk korán! Tervezzünk úgy, hogy tizenöt perccel

korábban érjünk a megbeszélésekre! Ezzel csökkenthetjük a
forgalomból, eltévedésből vagy az idő alábecsüléséből,
utazási időből származó stresszt, és az előttünk álló
eseményre, találkozóra összpontosíthatunk, illetve
lassíthatunk.

Meditáljunk! Rendezzünk be egy olyan helyet otthonunkban,

amely csendes, nem túl meleg, nem túl hideg, nem nagyon
sötét és nem nagyon világos! Helyezzünk ide egy
meditációra alkalmas párnát vagy széket. Alakítsunk ki egy
meditációs tervet, és próbáljuk ezt mindennap, bármi
 adódjék is, betartani (de ne aggódjunk nagyon, ha néha nem
sikerül). Kezdjük napi tíz perccel, majd fokozatosan emeljük
ezt fél órára. Alkalomadtán vonjunk be másokat is.

HETEDIK LECKE – TARTOZZUNK VALAHOVÁ!

Vegyünk részt egyházi összejöveteleken!

Az egészséges százévesek mindenhol vallásosak a világban. A

szardíniaiak és nicoyaiak többsége katolikus. Az okinavaiaknak
kevert vallásuk van, melynek középpontjában elődeik tisztelete
áll, a Loma Linda-i százévesek hetednapi adventisták. Az
ikariaiak pedig hagyományosan ortodox keresztények.
Mindannyian erős hívő közösséghez tartoznak. Az imádság
egyszerű folyamata nagyon hatékonyan növeli az esélyünket a
hosszú életre. Nem számít, hogy muszlim, keresztény, zsidó,
buddhista vagy hindu hívők vagyunk-e.
Számos tanulmány bizonyította, hogy a vallásos
szertartásokon való részvétel – akár csak egyszer egy hónapban
– befolyással lehet az emberi élet hosszára. Egy nemrég, a
Journal of Health and Social Behavior című folyóiratban
megjelent tanulmány háromezer-hatszáztizenhét ember életét
követte figyelemmel hét és fél éven keresztül. Arra a
megállapításra jutottak, hogy havi egy részvétel vallási
szertartásokon már egyharmaddal csökkentheti az elhalálozás
esélyét. A résztvevők magasabb életkort éltek meg, vagyis a
részvétel közel olyan hatással van az életkorra, mint a
mérsékelt fizikai mozgás.
 A Nemzeti Egészségügyi Intézetek által szponzorált
Adventista Egészségügyi Kutatás is hasonló eredményekre
jutott. A kutatásban harmincnégyezer ember életét követtét
tizenkét éven keresztül. Úgy találták, hogy a rendszeresen
templomba járóknak, tekintet nélkül a korukra, 20%-kal kisebb
esélyük volt a halálra. Tehát lehetséges, hogy ha az emberek
lelki életükre is odafigyelnek, akkor kisebb esélyt adnak a
kardiovaszkuláris betegségeknek, depressziónak, stressznek és
öngyilkosságnak, illetve az immunrendszerük is erősebb
marad.

Hetednapi adventisták istentisztelete a kaliforniai

Loma Linda Egyetem templomában

A hívők általában egészségesebbek és boldogabb életet élnek.

De vajon mivel magyarázható mindez? Dr. Gray Fraser
könyvében, a Diet, Life Expectancy and Chronic Disease: Studies
of Seventh-day Adventists and Other Vegetarians (Étrend,
várható élettartam és krónikus betegségek: Tanulmány a
hetednapi adventisták és más vegetáriánusok életéről) sokféle
okot felsorol az állítás mellett. A templomba járók kevésbé
hajlamosak káros viselkedésformák felvételére, és nagyobb
valószínűséggel egészségesebb szokásokat alakítanak ki.
Fizikailag aktívabbak, kevesebben dohányoznak, drogoznak
vagy vezetnek alkoholos befolyásoltság alatt. A hívők előre
kialakított napi vagy heti rend alapján önvizsgálatot tartanak,
ezzel a rájuk nehezedő nyomás enyhül, ráadásul az elmélkedés
és tűnődés szintén stresszoldó hatással bír, történjen az
rendszeres ima, vagy csak a szertartásokon való csendes
üldögélés alkalmával.
A vallásos közösséghez való tartozás nagyobb és mélyebb
társadalmi háló kialakítását teszi lehetővé. A templomjáró
emberek önértékelése és önbecsülése magasabb lehet, mert a
vallás pozitív jövőképre ösztönöz, ami pedig jótékony hatással
van az egészségre. Az egyén önmagáról kialakított képét és
jóllétét megerősíti, ha a számára előírt szerepeknek megfelel.
Bizonyos szintig a felekezethez való tartozás enyhíti a
mindennapi nyomást, és egy magasabb erőre bízza a döntést.
Egyértelmű viselkedéskódokat kapunk, és ha követjük őket,
szellemi megnyugvásban lesz részünk, hiszen „helyes életet”
élünk. Ha rendben mennek a dolgaink, az a mi érdemünk. Ha
pedig éppen rosszul teljesítünk, az nem rajtunk múlik.
A hetedik lecke feladatai

Próbáljuk ki az alábbi javaslatokat, hogy lelkünket is

megerősíthessük a Kék Zónák tapasztalataihoz hasonlóan.

Határozottan kötelezzük el magunkat! Ha már részei

vagyunk egy vallási gyülekezetnek, vállaljunk aktív szerepet!
A hosszabb élet esélye nem csupán a részvételen múlik,
hanem annak minőségén is. Éneklés a kórusban, önkéntes
munka vagy az ehhez hasonló tevékenységek jótékonyan
hathatnak lelki jóllétünkre, és csökkenthetik az elmúlás
kockázatát is.

Vezessünk be szertartásokat! Ha nem vagyunk vallásosak,

határozzuk el, hogy próbaképpen csatlakozunk egy hívő
közösséghez. Ha nem kötődünk semmilyen felekezethez,
vagy nem volt még igazán jó vallási élményben részünk,
próbáljunk ki egy olyan hitvilágot, amely nem alapul szigorú
dogmákon. Például (a főként az Egyesült Államokban
elterjedt) unitárius univerzalizmus mindenki számára nyitott,
aki hisz minden egyes személy belső értékeiben és
méltóságában, és elfogadja, bátorítja embertársai önnön
lelki utazásait. A buddhizmus mostanában szintén elterjedt
vallás, melynek közössége egyre nő. Az American Ethical
Union szintén úgy határozza meg magát, mint „humanista
vallási és oktató mozgalom”. Vallja, hogy a legfelsőbb eszme
egy humánusabb társadalom létrejöttét mozdítja elő az
életben. A tagok etikai társaságokban gyűlnek össze, hogy
segítség egymást és morális témákon gondolkodjanak.
 Csak menjünk el! Jelöljünk ki heti egy órát az elkövetkezendő
nyolc hétre, amikor részt veszünk valamilyen vallási
szertartáson! Ne gondolkodjunk! Csak menjünk el, szívünk
pedig legyen nyitott. Tanulmányok bizonyították, hogy azok
az emberek, akik részt vesznek szertartásokon (hálaadó
énekeket énekelnek, imádkoznak, liturgiákon vesznek részt,
önkéntes munkát végeznek), lelkileg sokkal jobban érzik
magukat.

NYOLCADIK LECKE – SZERETTEINKÉ AZ ELSŐBBSÉG

A család legyen a legfontosabb!

A legszerencsésebb százévesek életében, akikkel eddig a Kék

Zónákban találkoztunk, a család foglalta el az első helyet.
Megházasodtak, gyermekeik születtek, és e köré építették fel az
életüket. Mindennapjaikat kitöltötték a családi feladatok,
szertartások és az együttlét jelentősége. Ez különösen igaz
Szardíniára, ahol a lakosok családjuk irányában rendkívül
elkötelezettek. Megkérdeztem egy ottani szőlőművelő férfit, aki
beteg édesanyját ápolta, hogy nem lenne-e könnyebb elhelyezni
őt egy otthonban. Egyik ujjával rám mutatott:
– Még csak gondolni sem mernék ilyesmire! Szégyent hozna a
családomra!
Tonino Tola, a szardíniai pásztor szenvedélyesen szerette
munkáját, de még ő is azt mondta:
– Minden, amit teszek, a családomért van.
Nicoyán a családok csoportosulásokban élnek. Van egy falu,
melynek mind a kilencvenkilenc lakosa ugyanannak a
nyolcvanöt éves férfinak a leszármazottja. Még mindig
összegyűlnek a hegy tetején a családi tulajdonban lévő
étteremben, és a pátriárka unokái naponta látogatják őt,
kitakarítanak nála, vagy csak sakkoznak vele.
Az okinavai családfelfogás még ezen is túlmegy. A hetven
éven felüli lakosok azzal kezdik napjaikat, hogy őseik
emlékének tisztelegnek. Gyakran a sírjaikon terítenek meg,
hogy a családtagok elhunyt rokonaikkal költhessék el vasárnapi
ebédjüket.
Mindez hogyan járul hozzá a hosszú élethez? Mire ezek az
emberek százévesek lesznek, a családjuk iránt egész életükben
tanúsított önfeláldozásuk meghozza gyümölcsét: gyermekeik
viszonozzák szüleik szeretetét és törődését. A gyerekek
vigyáznak rájuk, és az öt Kék Zónából négyben otthonukba is
fogadják őket. Számos tanulmány bizonyította, hogy a
gyerekeikkel élő idősek kevésbé hajlamosak a megbetegedésre,
étrendjük egészségesebb, kevésbé aggódóak, és kevesebb súlyos
balesetet szenvednek. A MacArthur Sikeres Öregedés Kutatás
ezeregyszáznyolcvankilenc hetven–hetvenkilenc éves személy
életét követte nyomon, és kimutatta, hogy a családjukkal élő
öregek mentálisan és szociálisan élénkebbek maradtak.
– A családok jelentik a legfontosabb szociális hálót – mondja
dr. Butler. – A szülők utat mutatnak, megismertetik velünk az
egészséges életet, megosztják velünk céljaikat és terveiket, és ha
egyszer megbetegszünk vagy más problémákkal találjuk
szemben magunkat, ez az alapvető családi közösség hirtelen
felértékelődik. – Az élet nagy része a befektetésekről szól,
mondja. Befektetünk, amikor iskolába megyünk és valamilyen
pályán ismereteket szerzünk. Gyermekeinkbe jövőjébe fektetni,
amikor picik még, annyit jelent, hogy belénk is fektetnek majd
energiát, ha idősek leszünk. A megtérülés pedig? A családjukkal
élő idősek mozgékonyabbak maradnak, mint azok, akik egyedül
vagy szociális intézetekben laknak.
Amerika a másik irányba halad. Az elfoglalt családokban,
ahol a szülők dolgoznak, a gyermekek pedig mindenféle
különórákon vesznek részt, az együtt töltött idő egyre kevesebb,
ahogy a családtagok programja egyre sokasodik. A közös
étkezések és elfoglaltságok gyorsan kikerülnek a napi rutinból,
nehéz megszervezni az együtt töltött időt.
Hogyan állíthatjuk meg mindezt? Gail Hartman pszichológus
szerint a fő hangsúly azon van, hogy a család minden tagja
szívügyének tekintsen például legalább egy étkezést naponta,
amit közösen költenek el. Elmenjenek minden évben együtt
vakációzni, és ott együtt töltsék idejüket. Nem kell mindennek
megállnia. A gyerekek még mindig írhatják házi feladatukat,
miközben a szülők a vacsorát készítik elő, de a lényeg azon van,
hogy kialakítsunk egy „mi”-t az életünkben.

A nyolcadik lecke feladatai

Próbáljuk ki az alábbi javaslatokat, hogy létrehozzuk családi Kék

Zónánkat.

Erősebben kötelezzük el magunkat! Gondolkodjunk el rajta,

hogy kisebb házban éljünk – ezáltal közelebb kerülhetünk
egymáshoz. Egy hatalmas, nagy alapterületű házban a
családtagok könnyebben elhatárolódnak a többiektől. Az
együttlét és a kötődés szorosabbá válik, és több időt töltünk
együtt egy kisebb otthonban. Ha nagy házban élünk,
alakítsunk ki olyan szobát, ahol szeretteinkkel mindennap
együtt tölthetünk egy kis időt!

Vezessünk be szertartásokat! A gyerekek a mindennapi

életben is szertartásokon nőnek fel, imádják az ismétlést. A
nap egyik családi étkezése legyen szent és sérthetetlen!
Tegyük szokássá a családi nyaralást! Vacsorázzunk a
nagymamánkkal minden kedd este! Tegyük fontos,
jelentőségteljes eseménnyé az ünnepeket!

Hozzuk létre elődeink szentélyét! Az okinavai otthonokban

az ősök szentélyét mindig a ház legszebb szobájában
találjuk, tele az elhunyt szerettek képeivel és kedves
tárgyaival. Ez állandóan felhívja figyelmünket arra, hogy
nemcsak porszemek vagyunk a világban, hanem valami
sokkal nagyobb dolog részesei. Kialakíthatunk egy falat
szüleink és gyerekeink képeivel, vagy évente készíthetünk
egy családi portrét, hogy nyomon követhessük a változást.

A család legyen az első! Gyermekeinkre, házastársunkra és

szüleinkre fordítsunk elegendő időt és energiát! Játsszunk a
gyerekekkel, figyeljünk oda házasságunkra, és tiszteljük
szüleinket!
KILENCEDIK LECKE – A MEGFELELŐ TÁRSASÁG
Vegyük körül magunkat a Kék Zónákra jellemző
értékeket valló emberekkel!

Talán ez a leghatékonyabb dolog, amivel megváltoztathatjuk

életvitelünket. A Kék Zónák lakói számára mindez természetes.
A hetednapi adventisták ragaszkodnak egymás társaságához
(amit a vallásgyakorlás és a szombat betartása is erősít
bennük). A szardíniaiak kétezer éven keresztül a Nuoro
környéki felvidéken földrajzilag elszigetelten éltek. Az
összezártság hatására e hosszú élettartammal bíró kultúrák
tagjai megtanultak együtt dolgozni és élni, előírt és követendő
viselkedéseket vettek fel az adott társadalmi csoportokban.
Sokkal könnyebb rászokni a jó dolgokra, ha a körülöttünk élők
már gyakorolják azokat.
A társas kapcsolatok a Kék Zónák mindennapjainak szerves
részét képezik. Az okinavai moaik olyan embercsoportok,
amelyek egész életükben összetartanak. Habár eredetileg a
gazdasági szükség hozta létre őket, a moaik kölcsönös
segítségnyújtó hálózatként maradtak fenn. Hozzájuk hasonlóan
a szardíniaiak a helyi kocsmákban fejezik be a napjaikat, ahol
barátaikkal találkoznak. A szőlőszüretnél és más falusi
ünnepeknél is szükség van az egész közösség összefogására.
Lisa Berkman, a Harvard Egyetemen dolgozó professzor
asszony vizsgálta a társadalmi kötődések és a hosszú élet
összefüggéseit. Egyik tanulmányának témája a családi állapot, a
barátok és rokonok közötti kötődés, a klubtagság és az önkéntes
munka mértékének hatása az öregedésre. Kilenc év alatt arra az
eredményre jutott, hogy tovább éltek azok, akiket több
embertársukhoz fűztek szoros szálak. Az erősebb kötődés
hosszabb élettartamhoz vezetett. A kevesebb társadalmi
kapcsolattal rendelkezők körében a kutatás kilenc éve alatt
kétszer-háromszor nagyobbnak bizonyult az elhalálozási arány.
A kötődés típusa nem volt befolyással az élettartamra – a
lényeg, hogy létezett. Még a házastárs vagy más fontos személy
hiánya is pótolható volt másfajta kötődéssel.
A New England Journal of Medicine folyóiratban nemrégiben
megjelent cikk is rámutatott arra, hogy mennyire nagy
jelentőséggel bírhat a szociális háló működése. A tanulmány
tizenkétezer-hatvanhét ember életét követte végig harminckét
éven keresztül. A tudósok arra a megállapításra jutottak, hogy
az alanyok hajlamosabbak voltak az elhízásra, ha barátaik is
túlsúlyosak voltak. A szoros barátságok esetében, ha az egyik
személy meghízott, barátjának esélye az elhízásra szintén
megháromszorozódott. Ugyanezen hatás volt tapasztalható a
testsúlycsökkenés esetében is.
– Azt hiszem, a nagyobb fokú szociális segítőhálózat az egyik
oka a nők hosszabb élettartamának – mondja dr. Robert Butler.
– A nők jobb és erősebb támogató közösséget építenek ki maguk
körül, mint a férfiak. Ők sokkal inkább képesek elköteleződni és
egymás segítségére sietni, gyakrabban fejezik ki érzelmeiket,
beleértve a szomorúságot, a dühöt és más hasonló, bizalmas
jellegű dolgokat.

A kilencedik lecke feladatai

Próbáljuk ki az alábbi javaslatokat, hogy kialakíthassuk Kék
Zónánk közösségét.

Határozzuk meg Kék Zónánk közösségét! Ismerkedjünk

meg olyan emberekkel, akik a jó szokások elsajátításában
megerősítenek bennünket, megértenek, és a Kék Zónák
tanításai alapján élnek! Gondoljuk át ismerőseink és
barátaink körét! Gondolkodjunk el rajta, hogy kik azok, akik
egészséges életmódot folytatnak, és szellemileg motiválnak
bennünket, illetve, hogy kik azok, akikre szükségben bizton
számíthatunk! Írjunk egy nagy K. Z.-t a nevük mellé! Ideális
esetben az elsőként megjelölt emberek családtagjaink
lesznek.

Legyünk szeretetre méltóak! Az általam kikérdezett

százévesek közül egy sem volt mogorva. Dr. Nobuyoshi
Hirose, a neves japán hosszúélet-kutató is hasonló
megállapításra jutott. Néhány ember bárhol hamar
közkedveltté válik, és magához vonzza a körülötte élőket. A
rokonszenves idős emberek nagyobb eséllyel alakítanak ki
kiterjedtebb szociális hálót maguk körül, gyakrabban
látogatják őket, hogy társaságukat élvezzék. Valószínűbb,
hogy életük során kevesebb stressz éri őket, életcéluknak
megfelelően cselekszenek.

Töltsünk együtt időt! Töltsünk legalább napi fél órát a

számunkra igazán fontos emberekkel! Rendezzük úgy
életünket, hogy rendszeresen találkozzunk, együtt legyünk,
étkezzünk! Naponta sétáljunk! Az erős, mély barátság
kiépítése bár bizonyos áldozatokat kíván, nemes befektetés,
mely gavallér módon további tartalmas évekkel jutalmazhat
meg bennünket.

Fumiyasu Yamakawa nyolcvannégy éves, ikigaiját,

vagyis életcélját a napi mozgás jelenti
Csak rajtunk múlik
Engedjék meg, hogy mélységes tiszteletem fejezzem ki e könyv
végén. A legelső százéves, akivel találkoztam, a száztizenkét
éves hetednapi adventista, Lydia Newton volt. Akkoriban
egyike volt a harmincöt legidősebb embernek a Földön. Arizona
külső részére, Sedonába utaztam hozzá, ahol egy, az átlagnál
háromszor szélesebb lakókocsiban élt kilencvenegy éves
lányával, Margarite-tal. Amikor beléptem hozzá a nappaliba,
egy liliommal hímzett ruhát viselt, melyet ő maga varrt hetven
évvel korábban.
– No, mondja csak, milyen zagyvaságokat hordanak össze
rólam? – üdvözölt kuncogva. Két napot töltöttem nála,
meséltettem életstílusáról (íróval és zabkásával kezdte a reggelt,
ezt csendes ima követte), meghallgattam kedves történeteit
(felelevenített egy százhét éves történetet, melyben apját
felöklelte egy bika; leírta a „karmazsinvörös” vérfoltot, ami
beborította apja ingét), és figyeltem, ahogy a mindennapjai
telnek. Ő és Margarite a legjobb barátnők voltak, csak ültek és
beszélgettek, láthatóan nagyon élvezték egymás társaságát.
Búcsúzáskor megkérdeztem, szabad-e megölelnem. Mondta,
természetesen. Amint lehajoltam és közeledtem arcához,
papírvékony bőrén keresztül tisztán kisejlettek erei. A hátán
éreztem törékeny madárcsontjait, ahogy karjaimba zártam,
éreztem az élet egyetemes melegségét. Olyan volt, mintha egy
törékeny kisgyermeket ölelnék.
– Azzal, ahogy él – mondtam neki –, csodálkoznék, ha nem
kerülne be a Guinness Rekordok Könyvébe, mint a valaha élt
legidősebb ember a világon.
– Ugyan már, hagyja ezt – válaszolta felsőbbrendű
nemtörődömséggel.
Már pár hónapja dolgoztam ezen a könyvön, amikor
Margarite felhívott. Elment az édesanyja. Lydia békésen
elszundított, és már nem kelt fel többé. Ő volt az első a három
százéves barát közül, aki itt hagyott, amíg ez a könyv elkészült.
Egyikük sem akart meghalni, de nem is féltek az elmúlástól.
Mindannyian értették az élet művészetét, és elfogadták, hogy
egyszer elkerülhetetlenül véget ér.
Megtanították nekem az elmúlás leckéjét. Tudom, hogy
csontjaink elgyengülnek és artériáink megkeményednek.
Hallásunk tompa lesz, látásunk pedig erejét veszti. Lelassulunk.
És végül testünk összeomlik, meghalunk. Azonban, hogy ez az
összeomlás miként is következik be, csak rajtunk áll. Az
öregedés képlete kétféle lehetőséget kínál: élhetünk rövid ideig,
jó pár magatehetetlen évvel, illetve hosszabb ideig, alig egy
kevés rossz évvel.
Százéves barátaim megmutatták, a dolog csupán rajtunk
múlik.
 Elmélkedés a leckékről

Dan Buettner küldetése a hosszú élet titkainak felkutatására

nem ér véget a Kék Zónákban. Célja, hogy a világon a
leghosszabb ideig élő emberek tanításait elhozza az Egyesült
Államokba, ahol aztán az amerikaiak megteremthetik saját Kék
Zónájukat. Ezért jelenleg is két kísérleti Kék Zóna programot
vezet – az egyiket Kalifornia déli partjainál, a másikat Iowa
államban. Mit tehetünk azért, hogy megteremtsük személyes
Kék Zónánkat? Ez a kísérleti program kiinduló kérdése.

1. Buettner megemlíti, hogy a szépkorúak egyik

legfigyelemreméltóbb jellemzője az volt, hogy valójában
milyen hihetetlenül átlagos emberek. Mi az, ami leginkább
megfogott bennük? Életvitelük mely része lepett meg
bennünket legjobban? Melyiket szeretnénk felülmúlni?

2. Buettner figyelmeztet bennünket, hogy ha az Amerikai

Egyesült Államokban megszokott, átlagéletstílust követjük,
akkor valószínűleg rövidebb ideig fogunk élni, mint
amennyire egyébként esélyünk lenne – akár egy évtizeddel
is rövidíthetünk élettartamunkon. Gondoljuk végig, hogy
életünk mely részén szeretnénk változtatni! Írjuk le ezeket,
és hasonlítsuk össze másokéval. Vajon van közös pont a
listáinkon? Mely jó szokások írhatnák felül a rosszakat?
Hogyan segíthetnénk egymáson?
3. A Kék Zónák százéveseinek valahogy sikerült elkerülnie a
krónikus betegségeket – a szívbetegséget, rákot, sztrókot és
cukorbetegséget is –, melyek a világ ipari társadalmaiban a
vezető halálokok, különösen igaz ez az Egyesült Államokra.
Mi az, amit ők olyan jól, és mi ennyire rosszul csinálunk?
Mit kellene tennünk, hogy életünk az övékre hasonlítson?

4. Tökéletes képet kaphatunk a Kék Zónák százéveseitől, hogy

érett korban milyen is lehet az élet minősége. Mennyire
különbözik ez vajon a mi időskorról alkotott
életszemléletünktől? Változott a hozzáállásunk?

5. Az eddig említett százévesek az 1950-es években érték el a

felnőttkort, és alakították ki élethosszabbítónak bizonyult jó
szokásaikat. Beszélgessünk arról, hogy akkoriban miben
volt jobb az élet, és milyen követendő egészséges szokásokat
alakítottak ki akkoriban, illetve hogy azóta mely szokások
vesztek el vagy vannak eltűnőben a mai kor fiatal felnőttei
körében. Gondoljunk csak a saját és a szülőktől,
nagyszülőktől hallott történetekre. Miben különbözik a mi
életünk az övékétől? Jobb volt-e akkor, vagy rosszabb? A
változás milyen hatással volt életminőségünkre?

6. – Észrevette, hogy senki sem hord itt karórát? Egy óra sem
működik rendesen… Egyszerűen nem foglalkozunk az
idővel errefelé – mondta dr. Ilias Leriadis, az ikariai Evidos
részmunkaidős polgármestere. Mit mond számunkra ez a
fajta hozzáállás az ikariai életről és élettartamról? Miben
különbözik ez, összehasonlítva a saját életünkkel és
közösségünk hozzáállásával?
7. Az okinavai Motobu-félszigeten élő százkét éves Kamada
Nakazato asszony azt mondta, hogy hosszú életének titka az
ikigai, vagy ahogy Costa Ricán hívják, a plan de vida – az ok,
amiért reggel felkelünk. Mit gondolunk a szépkorúak
életcélja mennyiben tér el a körülöttünk élők életcéljaitól?
Mit kellene tenniük az amerikaiaknak, hogy kövessék a Kék
Zónákban megismert attitűdöt? Mi a saját ikigaink? Van
egyáltalán?

8. A Kék Zónákban nem létezik idősek otthona. A családi

összefogás, a közösségi elvárás és az idősek őszinte tisztelete
miatt élnek a százévesek családjukkal. Gondoljunk a
nagyszüleinkre! Milyen (volt) velük a kapcsolatunk? És más
idős családtagokkal? Mely Kék Zóna-tanítások fogtak meg
bennünket, és inspirálnak változtatásra? Milyen csomagot
hoztunk magunkkal a családi felelősségről?

9. A szépkorúak általában nem vegetáriánusok, de leginkább

mégis növényi alapú étkezést folytatnak annak megfelelően,
milyen saját termesztésű vagy helyben elérhető
zöldségekhez jutnak hozzá. Mit kell tennünk annak
érdekében, hogy egyre inkább mi is áttérjünk egy növényi
alapú étkezésre? Mit tehetnének vajon a helyi vezetők, hogy
közösségüket erre sarkallják? Vajon milyen előnyökkel
járhatna mindez?

10. Habár sosem tették be egyetlenegy fitneszterembe sem

lábukat, a Kék Zónákban élő szépkorúak mindannyian aktív
életet élnek. Mit tanulhatunk életmódjukból, és hogyan
alkalmazhatjuk ezt mindennapi és közösségi életünk során?
 Hogyan rögzülhetnének a jó szokások?

11. A Kék Zónákban lakókból egyfajta magasztos nyugalom

árad, de történeteiket hallgatva nyilvánvaló, hogy az ő
életük sem volt feszültségektől mentes. Milyen módon
változtatja a „kényelem” modern életünket stresszessé?
Milyen tanulságokat vonhatunk le a százévesek
stresszkezelő képességeiből?

12. Ahogy a Szardínián élő Raffaella Monne mondja: – Az élet

rövid. Ne fuss olyan gyorsan, mert elszalasztod! – Mitől
rohanó a mi életünk? Mit tehetünk mi egyénileg és
közösségi szinten, hogy lelassítsunk?

13. Megtudtuk, hogy a százkettedik évében járó okinavai

Kamada Nakazato minden délutánját a moai körében tölti,
vagyis a barátaival, akik egy életen át kitartanak egymás
mellett. Képzeljük el, hogy milyen lenne egy ilyen rituális
társaság az Egyesült Államokban, és milyen előnyökkel
járna. Mitől válhatna csoportunk egy igazi moaivá? Hogyan
tudnánk népszerűsíteni e fogalmat közösségünkben?

14. A hetednapi adventisták heti szabad szombatját a

családnak, Istennek, barátoknak és a természetnek
szentelik, tudjuk meg Buettnertől. Az adventisták állítják,
hogy ez az egy nap csökkenti a stresszt, erősíti a társadalmi
kapcsolataikat és rendszeres fizikai mozgást biztosít.
Beszéljük át, hogyan lehet minden héten időt szánni a
pihenésre és megújulásra. Milyen jelentőséggel bírna
mindez életminőségünk szempontjából?
15. Buettner útra való gondolata az, hogy a hosszú élet és a jó
élet nem egyetlenegy forrásból származik, mint például a
helyes étrend vagy a megfelelő gének, hanem az ilyen
szokások egyvelegéből áll, melyet ő a Kilenc Erőnek nevez.
Kék Zónák Kilenc Ereje jelen van-e saját, illetve szűkebb
környezetünk életében?

16. Gondoljuk át, hogyan tudnánk egy hosszú élettartammal

kecsegtető közösséget kialakítani! Hogyan kellene
környezetünket átalakítani, hogy elősegítse a jó szokások
megteremtését? Mit kellene tennünk ezért? Csoportként
hogyan fognánk hozzá?
 Bibliográfia

Könyvek
Corder, Roger: Vörösboros diéta. Pécs, Alexandra, 2000
Csíkszentmihályi, Mihály: Az öröm művészete: Flow a
mindennapokban. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2009
Fraser, Gary E.: Diet, Life Expectancy, and Chronic
Disease:Studies of Seventh-day Adventists and Other
Vegetarians. Oxford University Press, 2003
Koenig, Harold: Is Religion Good for Your Health? The Effects of
Religion on Physical and Mental Health. The Haworth
Pastoral Press, 1997
Lawrence, D. H.: Sea and Sardinia, New Edition, Penguin, 1999
Pratt, Steven, M.D. and Kathy Matthews: SuperFoods
Rx:Fourteen Foods That Will Change Your Life. Harper, 2004
Robbins, John: Százévesen egészségben: matuzsálemi kor,
kivételes életerő – a titok nyitja a tudomány tükrében.
Budapest, Partvonal, 2006
Wagner, Philip: Nicoya: A Cultural Geography. University of
California Press, 1958
Wansink, Brian: Evés ész nélkül: miért eszünk többet, mint
hisszük? HVG Könyvek, 2018
Weil, Andrew: Healthy Aging: A Lifelong Guide to Your Physical
and Spiritual Well-Being. Knopf, 2005
Willcox, Bradley J., D. Craig Willcox, and Makoto Suzuki: The
Okinava Program: How the World’s Longest-Lived People
Achieve Everlasting Health – and How You Can Too. Clarkson
Potter, 2001
Willcox, Bradley J., D. Craig Willcox, and Makoto Suzuki: The
Okinava Diet Plan: Get Leaner, Live Longer, and Never Feel
Hungry. Three Rivers Press, 2005

Cikkek
Buettner, Dan: A hosszú élet titka. National Geographic, 2005/​
11., 42–67.
Butler, Robert N: The inequality of longevity: Life expectancy
gap widens between industrialized world and developing
nations. Geriatrics, 1999/​12.
Can We Live to 150? Popular Science, 1993/​11., 77–82.
Cancer Prevention and Early Detection: Facts and Figures.
American Cancer Society, 2007. https://​www.​cancer.​org/​
research/​cancer-facts-statistics/​cancer-prevention-early-
detection.html (Utolsó letöltés: 2021.09.20.)
Christakis, N. A., and J. H. Fowler: The spread of obesity in a
large social network over 32 years. The New England Journal
of Medicine, 2007/​07., 370–379.
Clarkson, Thomas B: Soy, Soy Phytoestrogens, and
Cardiovascular Disease. Supplement: Fourth International
 Symposium on the Role of Soy in Preventing and Treating
Chronic Disease. Journal of Nutrition, 2002/​03., 566S–569S.
Corder, Roger, W. Mullen, N. Q. Khan, S. C. Marks, E. G. Wood, M.
J. Carrier, and A. Crozier: Oenology: Red Wine Procyanidins
and Vascular Health. Nature, 2006/​11., 566.
Corliss, Richard, and Michael D. Lemonick: How To Live To Be
100. Time, 2004, 40.
Craun, G. F., and R. L. Calderon: How to interpret
epidemiological associations. In Rolling Revision of the WHO
Guidelines for Drinking-Water Quality (tervezet), World
Health Organization, 2004/​08. http://​www.​who.​int/​water_​
sanitation_​health/​dwq/​nutepias​sociations.pdf (Utolsó
letöltés: 2021. 09. 20.)
Fontana, Luigi, Dennis T. Villareal, Edward P. Weiss, Susan B.
Racette, et al.: Calorie restriction or exercise: effects on
coronary heart disease risk factors. A randomized,
controlled trial. American Journal of Physiology 2007/​07.,
E197–E202.
Foreyt, John P: Diet, Behavior Modification, and Obesity: Nine
Questions Most Often Asked by Physicians, Consultant 1990/​
06., 53–56.
Fraser, Gary E., and David J. Shavlik: Ten Years of Life: Is It a
Matter of Choice? Archives of Internal Medicine, 2001/​07.,
1645–52. https://​www.​medicos​adventistas.org/​wp-content/​
uploads/​2018/​09/​Ten-years-of-life-Is-it-a-matter-of-choice.pdf
(Utolsó letöltés: 2021. 09. 20.)
Haber, Carole: Life Extension and History: The Continual
Search for the Fountain of Youth. The Journals of
 Gerontology: Series A, 2004/​06., B515–522.
He, Wan, Manisha Segupta, Victoria A. Velkoff, and Kimberly A.
DeBarros: 65 + in the United States: 2005. U.S. Census
Bureau, 2005, december. http://​www.​census.​gov/​prod/​
2006pubs/​p23-209.pdf (Utolsó letöltés: 2021. 09. 20.)
Heilbronn, Leonie K., Lilian de Jonge, Medlyn I. Frisard, James
P. DeLany, et al.: Effect of 6-Month Calorie Restriction on
Biomarkers of Longevity, Metabolic Adaptation, and
Oxidative Stress in Overweight Individuals: A Randomized
Controlled Trial. JAMA, 2006/​04., 1539–1548.
Herskind, Anne Maria, Matthew McGue, Niels V. Holm, Thorkild
I. A. Sorensen, Bent Harvald, and James W. Vaupel: The
heritability of human longevity: A population based study of
2,872 Danish twin pairs born 1870–1900. Human Genetics,
1996/​03., 319–323.
Hilton, Lisette: Tobacco isolated as cause of skin aging.
Dermatology Times, vol. 20, 2002/​09., 23.
Hjelmborg, Jacob v.B., Ivan Iachine, Axel Skytthe, James W.
Vaupel, Matt McGue, Markku Koskenvuo, Jaakko Kaprio,
Nancy L. Pedersen, and Kaare Christensen: Genetic
influence on human lifespan and longevity. Human Genetics,
2006/​04., 312–321.
Kemper, Peter, Harriet L. Komisar, and Lisa Alecxih: Long-Term
Care Over an Uncertain Future: What Can Current Retirees
Expect? Inquiry, 2005–2006., 335–350.
Licasto, Federico, Giuseppina Candore, Domenico Lio, Elisa
Porcellini, Giuseppina Colonna-Romano, Claudio Franceschi,
and Calogero Caruso: Innate Immunity and Inflammation in
 Aging: A Key for Understanding Age-Related Diseases.
Immunity & Aging, 2005/​05. http://​www.immunity​
ageing.com/​content/​2/​1/​8 (Utolsó letöltés: 2021. 09. 20.)
Lichtenstein: Alice H., et al.: Diet and Lifestyle
Recommendations Revision 2006: A Scientific Statement
From the American Heart Association Nutrition Committee.
Circulation, 2006/​114., 82–96. https://​www.​aha​journals.​org/​
doi/​10.1161/​CIRCULATIONAHA.106.176158 (Utolsó letöltés:
2021. 09. 20.)
Loutrari, H., et al.: Mastic Oil from Pistacia lentiscus varchia
Inhibits Growth and Survival of Human K562 Leukemia
Cells and Attenuates Angiogenesis. Nutrition and Cancer,
2006, 86–93.
MacMillan, Amanda: Will You Live to 100?, Prevention, 2007/​05.,
56.
Mariotti, Stefano, Paolo Sansoni, Guiseppe Barbesino, Patrizio
Caturegli, Daniela Monti, Andrea Cossarizza, Tamara
Giacomelli, Giovanni Passeri, Umberto Fagiolo, Aldo
Pinchera, and Claudio Franceschi: Thyroid and other
organspecific autoantibodies in healthy centenarians.
Lancet, 1992/​06., 1506–1508.
Martin, Corby K., Stephen D. Anton, Heather Walden, Cheryl
Arnett, et al.: Slower eating rate reduces the food intake of
men, but not women: Implications for behavioral weight
control. Behaviour Research and Therapy, 2007/​10., 2349–
2359.
Melton, Lisa: The Antioxidant Myth: A Medical Fairy Tale. New
Scientist, 2006/​08., 40–43.
Musick, Marc A., James S. House, and David R. Williams:
Attendance at Religious Services and Mortality in a National
Sample. Journal of Health and Social Behavior, 2004/​06., 198–
213.
Nagourney, Eric: A Cardiovascular Argument For Eating Whole
Grains. New York Times, 2007/​05., F7. http://​www.​nytimes.​
com/​2007/​05/​15/​health/​nutrition/​15nutr.html (Utolsó letöltés:
2021. 09. 20.)
Olshansky, S. Jay, Douglas Passaro, Ronald Hershow, et al.:
Peering into the Future of American Longevity. Discovery
Medicine, 2005/​04., 130–134.
Olshansky, S. Jay, Leonard Hayflick, and Bruce A Carnes:
Position Statement on Human Aging. The Journals of
Gerontology Series A: Biological Sciences and Medical
Sciences, 2002, B292–297.
Perls, Thomas, Iliana V Kohler, Stacy Andersen, Emily
Schoenhofen, et al.: Survival of Parents and Siblings of
Supercentenarians. The Journals of Gerontology: Series A:
Biological Sciences and Medical Sciences, 2007, 1028–1035.
Physiology: New studies on goats’ milk show it is more
beneficial to health than cows’ milk. Obesity, Fitness &
Wellness Week, 2007/​08., 272.
Poulain, Michel, Gianni Pes, C. Grasland, C. Carru, L. Ferrucci, G.
Baggio, C. Franceschi, and L. Deiana: Identification of a
geographic area characterized by extreme longevity in the
Sardinia island: the AKEA study. Experimental Gerontology,
2004/​09., 1423–1429.
Rowen, Robert Jay: Artemisinin: From Malaria to Cancer
 Treatment. Townsend Letter: The Examiner of Alternative
Medicine, 2004/​12., 68.
Simple Steps May Slow Aging. Consumer Reports on Health,
2007/​04., 4–5.
Singh, P. N., J. Sabate, and Gary Fraser: Does low meat
consumption increase life expectancy in humans? American
Journal of Clinical Nutrition, 2003/​supplement 09, 526S–532S.
State of Aging and Health in America 2007 Report. Centers for
Disease Control and Prevention and The Merck Company
Foundation (2007). http://​www.​cdc.​gov/​aging/​saha.htm
(Utolsó letöltés: 2021. 09. 20.)
Suzuki, Makoto, Bradley J Wilcox, Craig D Wilcox: Implications
from and for Food Cultures for Cardiovascular Disease:
Longevity. Asia Pacific Journal of Clinical Nutrition, 2001/​06.,
165–171.
Taubes, Gary: Do We Really Know What Makes Us Healthy? New
York Times Magazine, 2007/​09.
Teede, H. J., et al.: Dietary soy has both beneficial and
potentially adverse cardiovascular effects: a placebo-
controlled study in men and postmenopausal women. The
Journal of Clinical Endocrinology and Metabolism, 2001/​07.,
3053–3060.
Wade, Nicholas: Gene links longevity and diet, scientists say.
New York Times, 2007/​05., A20.
Weil, Andrew: You (and Your Brain) Are What You Eat. Time,
2006/​01., 96.
Willcox, D. Craig, Bradley J. Willcox, Wen-Chi Hsueh, and
Makoto Suzuki: Genetic Determinants of Exceptional Human
 Longevity: Insights from the Okinava Centenarian Study.
Age, 2006/​12., 313–332.
Willcox, D. Craig, Bradley J. Willcox, S. Shimajiri, S. Kurechi, and
M. Suzuki: Aging Gracefully: A Retrospective Analysis of
Functional Status in Okinavan Centenarians. American
Journal of Geriatric Psychiatry, 2007/​03., 252–256.
Wilson, Jason: How to Live Forever. The Smart Set, 2007/​08.
http://​www.​the​smartset.​com/​article/​article​08060709.aspx
(Utolsó letöltés: 2021. 09. 20.)
 Képek forrásai

Coneyl Jay/Photo Researchers, Inc.;

Bettmann/Corbis;

Alinari Archives/Corbis;

David McLain/Aurora Photos;

David McLain/NGS Image Collection;

Ellen G. White Estate, Inc.;

Gianluca Colla.
{1}
A bubble tea tápióka és szirupok felhasználásával készült buborékos tea. (A
ford.)

{2}
Rizsből, árpából és szójából álló leves sóval és gombával. (A ford.)

{3}
Az idézet a Szent István Társulati Bibliából származik (Budapest, 1973, Szent‐ ­
István Társulat) (A szerk.).

{4}
Az idézet a Szent István Társulati Bibliából származik (Budapest, 1973, Szent‐ ­
István Társulat) (A szerk.).